Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.
Parmenidész
I. kötet 5Sietve kijelentem, hogy nem történeti munkát, hanem regényt tart a kezében az olvasó, s így minden valóságosnak tetsző név, alak, esemény és helyzet az írói képzelet terméke és semmi más.
Köszönet illeti a berlini Wissenschaftskolleg-ot, s különös köszönet az intézmény nagyszerű könyvtárának munkatársait, Gudriin Reint és Gesine Bottomleyt, akik önfeláldozóan támogatták munkámat és tanácsaikkal segítettek.
N.P.
Még abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott, nem messzire Luise királynő elszürkült márványszobrától hullára bukkantak. Ez néhány nappal karácsony előtt történt.
A hulla ötven körüli, jól ápolt férfi volt, s mindaz, amit rajta vagy nála találtak, amolyan finomabb holminak számított. Első pillantásra egy tekintélyes úriember, bankár vagy menedzser. Lassan szállingózott a hó, de nem volt olyan hideg, hogy megmaradjon, a park útjain azonnal elolvadt, s éppen csak a fűszálak élén akadt fenn. A helyszínelők az előírásoknak megfelelően jártak el, s az időjárási viszonyok miatt valamelyest igyekeztek. A környéket lezárták, a területet az óra járásával egyirányban, spirálisan befelé haladva szabályszerűen átkutatták, hogy biztosíthassák és rögzíthessék a nyomokat. A hullát egy fekete plasztikból rögtönzött paraván mögött óvatosan levetkőztették, ám idegenkezűségre utaló jelet nem találtak.
A tetemet egy fiatalember fedezte föl, aki minden hajnalban itt futott. Ő volt az egyetlen, akit kikérdezhettek. Teljesen sötét volt még, amikor futni indult, s majd minden napon azonos úton, azonos időben.
Ha nem így lett volna, ha nem minden rutin és megszokás, ha nincsen minden kő és árny külön a szemébe írva, akkor valószínűleg fel sem fedezi a hullát. A távoli lámpák fénye alig hatolt el idáig. A padon heverő, félig lecsüngő testet azért vette mégis észre, magyarázta izgatottan a rendőröknek, mert ezen a sötét kabáton valamennyi hó megmaradt.
S amint egyenletesen futott, mintha oldalról villanna bele a szemébe, mesélte túl hangosan.
Miközben beszélt, a kordonon belül egyszerre több férfi tevékenykedett. Ideálisnak mondható körülmények között dolgoztak, hiszen ebben az órában rajtuk kívül egyetlen lélek sem időzött a parkban, I. kötet 9nem voltak kíváncsiskodók. Egyikük villanófénnyel fényképezett valamit a csupasz és felázott földön, amit a két bűnügyi technikus előzőleg már sorszámmal jelölt ki.
Miközben harmadszor belekezdett, a fiatalember idegesen észlelte, hogy immár minden nyom sorszámmal van kijelölve, s ennek láttán olyan szorongás fogta el, mintha nem is ő fedezte volna fel a hullát, nem is ő jelentette volna be, hanem ő lenne a tettes, és rögtön szembesítik a bűnjelekkel.
Olyan volt, mint egy él, de nem tudta volna megmondani, hogy minek az éle, talán penge vagy a gondolat hidege, erről azonban nem beszélt.
Valójában az volt az első gondolata, hogy a saját apját gyilkolta meg. Nem tudta mire vélni, miért gondol ilyesmire, miért kívánja ennek az embernek a halálát, ám erről sem beszélt a rendőröknek hangosan.
Alig maradt valami, amiről hangosan beszélhetett.
De nem figyeltek rá nagyon, jöttek és mentek a civilruhás, meg az egyenruhás rendőrök, néha pedig olyan mondatokat mormogtak egymásnak vagy önmaguknak, amit nem érthetett.
Nem tartóztatták többé, hiszen az adatait már másodszor is bediktálta, s jegyzőkönyvbe vették, hogy később kész a tanúskodásra, ám elmenni sem tudott.
Váltották egymást körülötte a rendőrök.
Ha fut, akkor valójában soha nem néz semerre, semmire, ismételte izgatottan a beszámolót, nem gondolkodik. Pszichikai szempontból az egyenletes futásnak ez a lényege, magyarázta. De amint mintegy húsz perc múltán másodszor is elfutott a padon heverő test előtt, mégis eszébe jutott, hogy csak kihűlt tetemen ülhet meg így a hó.
Valahol olvasott ilyesmiről. S akkor állt meg, hogy megnézze közelebbről.
A berlini Tiergartenben, azaz a Vadaskertben, igazán sok minden megtörtént már, helyesebben alig történhet olyasmi, ami már ne esett volna meg. A rendőrök elég egykedvűen hallgatták a beszámolót, az I. kötet 10egyik feltűnés nélkül odább is állt a plasztik zacskóival, hogy folytassa a munkát, majd kisvártatva megállt mellettük egy harmadik, s ezt aztán magára hagyták a többiek. A fiatalember azonban nem tudott megnyugodni. Ennek az új embernek is úgy beszélte el a történetét, mintha minden részletnek lenne száz másik részlete, minden mondata magyarázatra szorulna, s minden magyarázatával égbekiáltó titkokat fedne fel, miközben elhallgatja a maga titkait.
Nem fázott, mégis egész testében reszketett. A civil ruhás rendőr felajánlott neki egy plédet, terítse már magára, ám ő olyan ingerült mozdulattal utasította el, mint akit saját testének állapota, holmi várható nátha, vagy az idétlen és kínos reszketés most a legkevésbé sem érdekel. Bizonyára valamiféle idegláza volt, ami a hatósági emberek számára nem ismeretlen. Nem lehetett tisztában azzal sem, hogy milyen hatást kelt. Nem tett rájuk jó benyomást, ezt valamennyire maga is érezte, ami arra késztette, hogy még részletesebben adjon elő mindent. Ez a rendőr ellenben kedvtelve, csaknem szeretettől eltelve figyelte a feldúlt arcvonásait, sőt az egész alakot, egyenként a tagjait, a gesztikulációját, mérlegelt magában, kolerikusnak vagy inkább aszkétikusnak tartsa-e, átlagon felül intelligensnek, érzékenynek, vagy egy közönséges városi idiótának, aki saját magán kívül mással nem foglalkozik.
Mint aki annyira ki van éhezve a beszédre, hogy most aztán holnapig nem fogja tudni abbahagyni. Mint akivel soha nem történt meg semmi, de most aztán belebonyolódott, itt a nagy kaland. Mint akire nem kevesebbet bíztak, mint a világegyetem titkait.
Szánalmat keltett, némi aggodalmat. Végül már csak ennek a rendőrnek beszélhetett, ezt azonban valósággal foglyul ejtette a lázas szavaival, a heves, ám a fegyelmezettségtől mindig tört mozdulataival, a nehezen besorolható lelki alkatával.
Ez a rendőr, miután tekintetével igen módszeresen bejárta a fiatalember testének és öltözetének különböző felületeit és pontjait, minthogy oly átlagosnak tűnt a külleme, hogy első látásra még a szociális helyzetét is nehéz lett volna megítélni, megkérdezte, valójában milyen I. kötet 11egyetemre jár, mit tanul, s igen alattomosan még azt is hozzáfűzte, hogy nem hivatalosan, amúgy magánemberként érdeklődik. Ilyen kérdést elvileg nem lenne joga feltenni. Az volt a tapasztalata, hogy néhány ártatlan szóval olykor föl lehet tartóztatni ezeket az értelmetlen és beteges áradásokat. Idegenek halála valóságos hisztériát vált ki még piknikus alkatú emberekből is. Ugyanakkor nem formális kérdésnek szánta, érdekelni kezdte őt, hogy a fiatalember egy ilyen ártalmatlan kérdéssel mennyire terelhető, mennyire eltéríthető az önimádatától, vagy éppen mennyire megfogható vele. Mennyire kezes ember. Azon alaposan képzett nyomozók közé tartozott, akik többnyire elkerülik, hogy tévútra vezesse őket egy váratlanul mély benyomás vagy a szövevényes képzelet, de nem tudta megállni, hogy legalább egy felhívó kérdés erejéig kísérletet ne tegyen.
Az egyensúlyt azonban, akár így, akár másként, akár a vizsgálat első óráiban, amit a rendőrség tolvajnyelvén „körbekérdezésnek” avagy „első bevetésnek” neveznek, akár a vizsgálat csúcspontjain, mikor is az eredmények elég billenékenyen ugyan, de összeállnak, nem lehetett legalább időlegesen nem elveszíteni. Néha kis csapdákat állított. Mert az olyan típusú nyomozók, mint amilyen ő volt, a saját ötleteiket mégis csak előbbrevalónak tartották, mint azokat az általános bűnügyi tapasztalatokat, amelyekből bátortalanabb kollégáik merítettek. Az előbbiek ötletesek voltak, módszereik azonban olykor önkényesek. A szakma nyelvén szólva a szillogisztikus eszközök rovására részesítették előnyben a heurisztikus eszközöket, s ez utóbbiaktól vezetve olykor még a törvényeket is megsértették.
A fiatalember a részvétlen vizsgálódás hatása alatt meg is akadt a mondatával; filozófiát és pszichológiát tanul, válaszolta meglepetten. Miközben azonban válaszolt, azon gondolkodott, hogy a rendőrhivatalnok vajon mit figyel vagy mit vett észre rajta.
Gondolhattam volna, mondta a nyomozó egykedvűen.
A nyakán mit figyel, vagy mit vett észre a trikóján, most meg a melegítőjén.
I. kötet 12S mindettől aztán elakadt a szóáradat. Mintha arra ocsúdott volna, hogy mindaz, amiről ő beszámolhat, valójában senkit nem érdekel. Nem csak a többiek, hanem még a nyomozó is más szinten vagy más fekvésben foglalkozik a részletekkel.
Nem vele, vagyis a beszámolójára sem figyel.
Jó ideje fényes és szoros kis nadrágocskákban futott, sárgában vagy pirosban, s ennek a nyomozónak a tekintete a combján, főleg az ölén folytatta a vizsgálatot.
Ami oly durva volt, velőig hatott, hogy végre észrevette és fölmérte magát az embert, aki előtte állt ebben a csupasz hajnali parkban, miközben körülöttük a hó igazán békésen szálldigált. A nyomozó ajkát, a szemét, a feltűnően sűrű, magasra futó szemöldökét, mindazt, amit eddig is látott, a homlokát, az őrülten csigás haját, a békés kedélyét. Egy ember, aki oly áthatóan, csaknem bánatosan nézte őt, akárha mindent tudna róla. Visszamenőleg és előre egyenként számba venné a legrejtettebb titkait, és még részvéttel is lenne iránta. Pedig a nyomozónak nagy szórakozottságában csak az jutott az eszébe, amit néhány nappal korábban egy fogorvosi váróban üldögélve valamilyen ostoba magazinban olvasott, miszerint Németországban évente tizenhétezer diák iratkozik be filozófiára és huszonkétezer pszichológiára. Ami azt jelentené, hogy egy emberöltő alatt mintegy tízmillió foglalkozik a szellem és a lélek mechanikájával, mégiscsak nagy szám, habár kereskedelemmel, pénzügyekkel és hadviseléssel ennek a sokszorosa foglalkozik.
A fiatalember elhallgatott, megérezte, hogy a nyomozó lebecsüli őt, nem tartja sokra a tudományos érdeklődését, az átkozott teste azonban tovább reszketett az átizzadt melegítőben.
Amivel kiszolgáltatja önmagát.
A rendőr pedig, aki talán tíz évvel lehetett idősebb és jogi végzettsége volt, a hirtelen beállt csöndben gyorsan megkérdezte, hazavigyék-e, s még gyorsabban hozzátette, hogy igazán szívesen megteszik. Ha már a plédet nem akarja. Nem szeretnék, hogy megfázzon az egyetlen szemtanú. Úgy használta a többest, mint a pajzsot, nem ő beI. kötet 13szél, nem ő teszi az ajánlatot, hanem a testület. Ám a testület oltalmából mégiscsak ő pillantott ki rá ilyen áthatóan. Mintha bűnügyi szempontból gyanús területeket kutatna át. Vagy szakmája fedezékéből kitekintve most aztán jól megnézné magának a másik tömegembert.
Nem csoda, hogy a fiatalember a felajánlott szívességet nem fogadta el.
Ez a férfi valamit észrevétlenül megtett vele, felmérte és besorolta, és akkor a következő pillanatban tán bármit megtehet. Látott egy tiszta homlokot, csigás, sötét hajzatot, ami valamiként megfogta a tekintetét, nagy, duzzadt, puha ajkakat. Résen kell lennie. Egyetlen mozdulattal, tulajdonképpen igen bárdolatlanul hárította el az ajánlatot, innen el, gondolta közben, ám a hangjával már uralkodni tudott a kedélyén.
Annyit mondott, hogy amennyiben még szükséges lenne, akkor az ünnepek alatt semmiképp, de az ünnepek után ismét a rendelkezésükre áll.
Ez azonban a rendőrt láthatóan nem érdekelte. Bár szívesebben vette volna, ha nem utasítja vissza az ajánlatot. Adatait felvették ugyan, a bejelentéssel együtt a hangját is rögzítették, de a személyazonosságát nem volt mivel igazolnia. Közvetlen gyanú híján nem is kérhették volna tőle.
Holnap haza kell utaznia, tette hozzá a fiatalember zavarában.
Immár elért a füléhez, hogy a foga minden szavával összekoccan.
Ezek szerint Berlinben él, jegyezte meg kíméletesen a nyomozó, de másutt van az otthona.
Nem értette, hogy az embert a saját teste miként hagyhatja cserben és alázhatja meg.
A nyomozó talán még ebből is megértett valamennyit, megköszönte a diák igazán körültekintő segítségét, majd kölcsönösen biccentettek.
Berlin csupán ideiglenes lakhelyem, tette hozzá a diák a fogaira ügyelve, mint akinek ennyi megértést azért meg kell hálálnia.
Mintha valamiért nem tudtak volna leválni egymásról.
I. kötet 14A szüleim Pfeilenben élnek, magam is ott születtem. Igaz, a várostól távolabb.
Ilyen nevű város, kérdezte a rendőr, és egy ideig elég bizalmatlanul figyelték egymást.
Északon, s az ujjával mutatta is, mondta, Niederrhein.
Soha nem hallottam, ami biztosan az én hibám.
Régtől fogva van ott egy tanyánk, de a szüleim benn laknak a városban. Jelentéktelen hely, nem kell ismernie.
A fiatalember előzékenyen mosolyogni akart, ami inkább olyan lett, mintha vicsorogna.
Nem lehetett tudni pontosan, hogy melyikük nyújtotta a kezét először. Mindenesetre kezet fogtak, s a kézfogás alaposan zavarba hozta mindkettőjüket.
A rendőr közben bizonytalanul bemutatkozott, doktor Kienast vagyok, mondta.
A doktorátus maradt meg köztük a levegőben. Csupasz tenyerük érintkezésében, a kölcsönösen érzékelt domborulatokban volt valami túlzottan testies. A doktorátusnak inkább a gyógyításhoz volt köze. Mintha erre vonatkozó ígéretet tenne. Meg ahhoz volt köze, hogy ő mégis létezik a beláthatatlan embertömegben, amelynek mindketten egyformán jelentéktelen részei. A fiatalember ennyi személyességtől viszont végleg megfagyott, és nem viszonozta a szemérmesen tétova és ígéretes bemutatkozást.
Ha a másik ember éppen tudni akarja, akkor nézze meg az adatait a jegyzőkönyvben, amelyet az imént egyenruhás társa vett fel. Aztán abban a hiszemben, hogy minden további nélkül folytathatja a megkezdett futását, nekilódult.
Végül is nem történt semmi.
Néhány lépés után rá kellett jönnie, hogy megint rosszul mérte föl a helyzetét és a képességeit. Megint többet föltételezett önmagáról, mint amennyit teljesíteni tudott. Hiszen valami végzetes történt, olyan dolog, amin nehéz lesz túllépnie. Ha egyáltalán sikerül megúszni szárazon. I. kötet 15A hülye beszédességével elárulta önmagát, minek bökte ki, hogy hová utazik, önszántából minek magyarázkodott. Lassított, majd ellenkezőleg, más ritmusra váltva megpróbált még nagyobb lendületet adni a távolodásnak, de remegett a combja és reszketett a térde, nem találta a saját lélegzetét, s főként a hátában érezte ennek a nyomorult rendőrnek a kihívó tekintetét.
Tényleg hosszan nézett utána, majd utasítást adott a technikusoknak, hogy rögzítsék a lábnyomát. Tenyerének izomzatában megragadt a másik ember kezének fogása, melegével feltapadt a bőrre és betapadt az izomrostok közé, ami több volt, mint kellemes, bár az érintés értékelése kétségtelenül a vizsgálathoz tartozott. Kienast, aki doktori értekezését a bizonyítási eljárás mágikus, mitikus és racionális történeti periódusairól írta, a tudományos ésszerűséget és a szigorú hivatali rendtartást követő kollégák körében nagy fantasztának számított. Kissé meg is vetették volna a módszerei miatt, ha nincsen olyan sok mindenre kiterjedő figyelme és nem olyan megbízható a tárgyi tudása.
Lassan világosodott, a távoli lámpák fényében azonban még mindig láthatóan hullott a hó.
Mintha ebben a fogásban egyszerre érzett volna roppant erőt és őrült reszketést, amit az illető nem volt képes egyeztetni. Arra kellett gondolnia, hogy a fiú talán kábítószer-függő, s akkor a szakaszosan fellépő hiány miatt ilyen idegesen koravének és elhasználtak az arcvonásai.
Még látta a vékony alakot a hóesésben a fák között.
Reménytelen, mondta magában, bár nem tudta volna megmondani, hogy reménytelensége most kire vagy mi a csudára vonatkozik.
Mintha egy másik reménytelen eset mellé kapná a sorsától ráadásnak. Amit annak a véletlennek köszönhetett, hogy nem váltották le az ügyeletben. S mintha a közelgő karácsony csak arra lenne jó, hogy elmélyüljön a komplikáció. Holott Kienastnak az újabb nyakába szakadt ügyben elvileg mindössze két primitív dologgal kellett volna foglalkoznia. Megállapítani az ismeretlen személy identitását, valamint kizárni annak a lehetőségét, hogy az ismeretlen személy halálát idegenI. kötet 16kezűség okozta. Látta előre, hogy pofonegyszerű, amit mégsem tud majd megnyugtatóan megoldani. Ez a fiú valahogy bekavar neki. A másik reménytelen esete volt az izgalmasabb, azzal több mint két hónapja foglalkozott. Egy olyan apagyilkosság, amelyet a saját apjával rendszeresen közösülő kiskorú helyett az anya vállalt magára.
Éjszakai ügyelet után különben is gyakran erőt vett rajta a csüggedtség, amit azonban követett az indokolt félelem. Természetes lustasága keres így magának ürügyet vagy magyarázatot. Kienast olyan volt, mint egy nagy macskaféle, puhaságot, melegséget és kényelmet kedvelő.
Már csak azért is jó időbe telhetett, amíg azonosíthatták a hullát, mert senki nem kereste, az ünnepek után sem keresték.
Mielőtt jegelték volna, éppen csak áteshetett az első, a legszükségesebb halottkémi vizsgálaton. A bűnügyi technikusok a holmiját is alaposan átnézték. Ekkor sem találtak sem a testén, sem a ruháin olyan nyomot, amely bármilyen erőszakos cselekedetre utalhatott. A padon minden bizonnyal szívroham végzett vele.
Habár Kienast figyelmét nem kerülte el, hogy a hullának nincsen egyetlen olyan ruhadarabja, amelyen lenne márkajel. Márpedig azokban az esetekben, amikor a személyazonosság megállapítása nehézségbe ütközik, igen nagy szolgálatot tesz. Szinte automatikusan kell utánanézni. Kabátot, zakót rögtön kifordítani, ott van a bélésbe varrva. Ingnek, pulóvernek a nyakán kell keresni, nadrágnál az övpánt belső oldalán. Zokniba, alsóneműbe olykor bele van hímezve, szőve, olcsóbb árukba ellenben inkább csak festékkel ütik bele. Néha nagyobb hasznát veszik az ilyesminek, mint az úgynevezett bertillonage-nak, annak a tizenegy azonosításra szolgáló testi adatnak, amelyet az identifikáció érdekében fel kell venni, ám többnyire semmire nem használható, íróasztalok vagy adatbankok mélyén fekszik el. Ez a halott férfi olcsó holmit nem viselt. Dr. Kienast már a harmadik vagy a negyedik darabot vette szemügyre, kesztyűs kézzel, óvatosan emelte ki a darabokat a felcímkézett plasztikzacskóiból, és amikor a márkajelzésnek megint hűlt helyét találta, a meglepettségtől önkéntelenül sziszegett.
I. kötet 17Egyedül volt a teremben, magányos sziszegő hangjaival visszhangozott az üres, csempézett falak között.
Mert rendben, ha valaki bántóan színesnek találja a márkajelzéseket, bántja a bőrét, vagy egyszerűen nem tetszik neki, hogy megjelölték, és kibontja a kabátjából vagy a zakójából. Még az is elfogadható, ha a pulóveréről és az ingéről tünteti el, mert mondjuk a nyakát dörzsöli, de mi a túrónak bontaná le a nadrágjának a belső övpántjáról, ha ott egyszer amúgy sem látható. Mánia, de mi lehet az értelme vagy a jelentése egy ilyen mániának. Mintha dühös lett volna az élő személyre, miközben teteme itt feküdt előtte kiterítve.
Micsoda mániákus, aki minden azonosításra alkalmas jelet eltüntet a ruháiról. Mások észre sem veszik, hogy ott van-e, vagy éppen azért szeretik, mert büszkék a márkás holmijukra. Elméje automatikusan megadta a választ. Üldöztetési mánia, rejtőzködési kényszer, jogos vagy jogtalan szorongás, a nyomtalanság vágya. Nyomtalanul tűnni el az emberek között. Nézte a tetemet, nézte a holmikat.
Meghökkentően kicsi, áttetsző, fényes, szinte csillámló anyagból készült alsónadrágján talált egy kiterjedt spermafoltot. Mindenesetre olyan ember, aki szereti a kéket, kék volt minden holmija, halványkék, sötétkék.
Olyan ember, aki csupán az ing kékjében enged meg magának némi fehér csíkozást.
Sok volt ebből a kékből, túl sok.
Unalmas egy ember.
Olyan embernek kellett lennie, aki álcaként viselte az unalmas választékosságát, valójában azonban kényszeres volt vagy mániás. Ilyen egy igényes ember, miközben tombol benne a szenvedély, ad magára, elviselhetetlen ember lehetett. A szinte áttetszően finom, sötétkék pamutzoknikon szintén nem talált semmiféle jelzést. Az ezüstösen csillogó szilvakék kis alsónadrág varrása alól viszont úgy volt kivágva a márkajel, hogy egy mosástól kifoszlott nyelvecske megmaradt belőle. Kivételes darab volt. Keményen fetisiszta úriemberek viselnek ilyet. A I. kötet 18hullára pillantott, aztán szabad szemmel felmérte a tekintélyes méretű spermafolt helyét a különös fehérneműn. Tartós merevedés következménye, tartós szivárgás vagy kisebb magömlés. Magán a szövetnadrágon is lesz mit keresniük. Szinte látta a hegyes, felettébb éles bőrvágó ollót, amivel a kis márkajelet egyetlen nyisszantással kivágták.
Ez az ember mániákusan rejtélyeskedett, és valószínűleg minden órában számolt a véggel.
Vékony, csontos csuklóján nem maradt látható jele, hogy órát viselt volna, gyűrűt sem viselt. Mégis úgy ítélte, hogy inkább nős mint nőtlen. Ha nőtlen lett volna, akkor merészebb a szenvedélyben, s valószínűleg nem slipet, hanem inkább egy vörös vagy fehér szaténból készült jock strapot visel az illedelmesen szabott ruhái alatt. Puha, fekete bőrtárcájában meglepően sok pénzt találtak, de egyetlen személyes jelet sem. Ami szintén arra vallott, hogy gyorsan megvásárolható közösülést keresett magának, s a vártnál olcsóbban jutott hozzá. Végül is fekete, fűzős félcipője volt az egyetlen, ami ha nem is a tulajdonosáról, de legalább önmagáról elárult valamit; olasz cipő volt, a legmegbízhatóbb márkák közül való. Ilyen stabil olasz cipő kizárólag Londonban vásárolható. És volt még itt valami, amivel dr. Kienast hirtelenjében nem tudott mit kezdeni, a csupasz test átható illata. Egyáltalán nem volt kellemetlen illat, inkább kellemes. Mint valami fulladt női illat, amelyet ő valahol, nem is olyan régen, egészen közelről érezett vagy egyenesen élvezett.
Vagy legalábbis megcsapta valahol a fuvallata, és nem találta taszítónak.
Meglehet, hogy valamilyen másik illatra emlékeztette, s ezért érezte ismerősnek, de immár nem tudta volna visszaidézni e másikat. Azért gondolta, hogy női illatnak kell lennie, mert valamivel édesebbnek és súlyosabbnak találta, mint amilyen egy férfiak által használatos dezodor, parfüm vagy arcvíz lehet, s nem csak a holmijából áradt, hanem a testéből.
A testnek még legalább fél órája volt ahhoz, hogy végleg kihűljön, addig él az illata. Dr. Kienast igazán erős kísértést érzett, hogy úgy szaglássza végig, mint egy rendőrkutya. Nem volt mersze megtenni, I. kötet 19ám szakmai izgatottsága miatt a halott test vonzását sem tudta volna elhárítani. Beleszaglászott a levegőbe, úgy érezte, mintha az affektált illaton átütne az állott dohány keserűsége. Mintha ő egy ilyen parfümtől azért inkább tartana. Tulajdonképpen mulatott a saját pillanatnyi gyávaságán.
Semmi kétség, a halott ujjain ott voltak azok a sárgásbarna elszíneződések, amelyek szenvedélyes dohányzásra utaltak.
Cigarettát, öngyújtót vagy más tűzszerszámot mégsem találtak nála. A pad alatt találtak fekete bőrtokban egy kulcscsomót.
Maga a test tiszta volt és érintetlen. Érintetlen, ez volt az első szó, amely eszébe jutott róla, amikor még odakinn lecsupaszították előtte, ő pedig a reflektorok fényében elkezdte forgatni az óvatosan lehúzott holmikat. Ezért is volt olyan feltűnő az illata. Egy olyan ember teste feküdt kiterítve, aki valószínűleg vonakodva ért hozzá bárkihez és bármihez. Fetisiszták között nem ritka jelenség. Csupán a legerősebb késztetéseiknek vagy a legátütőbb vonzalmaiknak engednek. Nem egymással, nem a másikkal, hanem a másik testét érintő szimbólikus tárgyakkal lépnek kapcsolatba. S ilyen értelemben tényleg mindenben elütnek a közönséges városi egoistáktól, akik még a másik jelenlétében is kizárólag önmagukkal foglalkoznak.
Ahogy nézte a csaknem szőrtelen, sima, arányos tetemet, Kienastnak eszébe ötlött, hogy száraz ember. Akkor találkozott először testi szárazságot vagy nedvességet megjelenítő fogalmakkal, amikor az antik nyomozási technikákat tanulmányozta a szakdolgozatához, és görög orvoslásról szóló eredeti szövegeket olvasott. Száraz emberekhez az ilyen halálnem nem illik. Galénosz szerint a szívszélhűdés a nyirkos vagy a nedves emberek halálneme.
Azt a futó ötletet sem tudta volna elhárítani, hogy az illat a férfinak nem a sajátja, ez nem az ő illatszere, nem illeszkedik, hanem utolsó óráiban egy másik testről ragadt át rá.
Amikor az ember félrelép, akkor mindig hazavisz magával egy idegen, nem illeszkedő illatot. Hiába zuhany, szappan, dörzsölés, ezek az I. kötet 20idegen illatok, legyenek taszítóak vagy éppen édesek, hihetetlenül ragaszkodóak.
Néha oly áthatónak érzi másnap, akárha orrlyukának finom szőröcskéi között ült volna meg, s nem tehet mást, enged a bűnös vonzásnak, a forrásához egyszerűen visszamegy. Dr. Kienast nagyon korán nősült, ugyanilyen gyorsan vált el a félrelépések miatt. S amint e tagadhatatlanul jó érzésektől vezetve a halott ember társaságában az édes visszatéréseiről ábrándozott, eszébe ötlött egy rekedt hangú, okos asszony, akiről senki nem mondta volna meg, hogy titokban tébolyult, szenvedélyes, megveszekedett hadjáratot folytat a saját csúnyasága ellen, s ezért az illatszereknek, kenőcsöknek, arctejeknek, fürdőhaboknak, rúzsoknak és púderoknak sehol nem látott arzenálját rejtegeti tágas fürdőszobájának zárható polcain, habár szakmája szerint illatok megítélésével foglalkozik, s így a kozmetikumokkal szemben elvileg mértéktartóbbnak kéne lennie. Tudhatná, hogy sokat el nem ér velük. Ő biztosan meg tudná mondani. Bizonyára fölismerné a súlyos illatot a mélyére rejtett fanyar ízeivel, gondolta, és sürgető gondolatából következett, hogy orrához emelje a halott férfi sötétkék gyapjúpulóverét. Esetleg ő maga is fölismeri.
Netán az asszony csak azért jutott az eszébe, mert az ő testéről ismeri.
Érezni vélte az inak feszültségét, izmainak finom és fegyelmezett reszketését.
A test nem felejt.
Ez az asszony némán, tátogva élvezett el, csupán pillanatokkal később ordított, amikor élvezetén már túljutott, ám akkor is mintha vissza akarta volna nyelni magába. De nem, a sötétkék pulóveren alig érződött a parfüm illata, erősebben hatotta át a dohányfüst.
És akkor a parfüm mégiscsak a testéből árad így.
A hideg neonfénnyel kivilágított teremből két csapóajtó nyílott a folyosókra. Az egyiken tolták be a hullákat, a másikon áttolták a jegelőbe és onnan szállították hivatalos boncolásra. Az egyik csapóajtó I. kötet 21szárnyai csöndesen kotyogtak egymáson, mert valahol bizonyára nyitva felejtettek egy ablakot.
Dr. Kienast nem hallott lépteket a folyosóról. Miközben fülelt, a telefon megcsörrent mellette az idegen íróasztalon, ettől kissé összerezzent, csöngött, de nem vette fel.
Szakmai kíváncsisága nem először sodorta kritikus helyzetbe, s olykor a saját jó ízlésén vagy akár a törvényeken is túl kellett magát tennie. Ha nem így lett volna, akkor bizonyára a bűnözők észjárását sem követheti, nem is választja ezt a pályát. A pulóvert letette, vette a kék-fehér csíkos inget, s immár teljes bizonyossággal meg tudta mondani, hogy az ismeretlen férfi nem ebben az ingben, minden valószínűség szerint nem ebben a pulóverben töltötte életének utolsó napját, hanem délután átöltözött, vagy kora este, helyesbítette gyorsan önmagát. Ezek igen egyszerű dolgok. Még érződött a holmikon a mosószer és az öblítő, netán a szekrénybe helyezett szagosító illata. Az utolsó óráit pedig biztosan egy dohányfüsttől erősen áthatott helyen töltötte el, kocsmában, bárban, olcsó étteremben, egy társadalmi állásához méltatlan helyen.
A parfüm csupán az ing szárnyainak alsó harmadán és az alsónadrágon volt érezhető. Ezen egyébként illatként is érződött a gyorsan romló sperma. A telefon még mindig kicsöngött, de különben semmi mozgást nem lehetett hallani. A tetem lábához lépett, s mint aki embertársának porhüvelyétől kér elnézést mindazért, amit most tenni fog, megérintette a halott lábfejét, majd az ágyéka fölé hajolt. A telefon ekkor hallgatott el, ismét hallani lehetett, amint a léghuzatban a csapóajtó két szárnya tehetetlenül egymáson kotyog. A szemét talán önkéntelenül, talán azért hunyta le, mert nem akarta ilyen közelről látni a halott ember szeméremtestét, ha már egyszer megszagolja. Azonnal megcsapta orrát a pénisz átható illata. Egyébként minden úgy volt, ahogyan arra számított. Ezzel a pénisszel legfeljebb orálisan közösültek, de nem vaginálisan és nem análisan, a szekréciós vizsgálatból a tényállás majd egzakt formában is megítélhető lesz. A súlyosan illatozó parfüm a sűrű, gazdag fanszőrzeten és a has ék alakban felnyúló ritkásabb, I. kötet 22erősen őszülő szőrzetén kenődött el, innen áradt szét a teremben. Nem akart egyetlen pillanatot sem elvesztegetni. Lépéseket hallott közeledni a folyosóról, de mielőtt a halottkém még visszatérhetett, ellenőriznie kellett az észlelést. Sem a mellkason, sem a hónalj környékén, sem a fül mögött nem talált illatot. Ezek voltak az utolsó kérdéses helyek, s immár valóban úgy érezhette, hogy mindent megtett és mindent megtudott. Nem a halott ember saját parfümje volt, hanem egy frissen feltett idegen parfüm, amely aztán elkenődött a testén.
A csapóajtó két szárnya éppen kivágódott, amikor a fejét fölemelte.
Mint aki hullával csókolózott.
A csapóajtó hangjára rögtön hátrafordult, mondta, a maga részéről készen van.
Talált-e valami biztatót, kérdezte kedélyesen a halottkém.
A Kórbonctani Intézet ügyeletes orvosa volt, akivel a nyomozó szívélyes napi kapcsolatban állt. Ami azt jelentette, hogy a csendesebb vagy olykor a hangosabb súrlódások sem voltak közöttük elkerülhetők, ezzel azonban, ahogy mondani szokták, bőven együtt tudtak élni.
Inkább rád hagyom, válaszolta Kienast előzékenyen, de igen hálás lennék, tette hozzá a zavar legkisebb jele nélkül, ha te is megszagolnád a hasát és a fanszőrzetét. Valamilyen parfüm, illatosított szappan, vagy nem tudom, mi a szösz.
Talán fölismered, tette hozzá.
A kollégák néha puszta önvédelemből úgy tettek, mintha nem hallanák, amit dr. Kienast mond, kér vagy óhajt. S nemcsak azok, akik távolabbi kapcsolatban álltak vele, hanem a közvetlen beosztottjai is. Többnyire tegeződtek egymással ebben a körben, de ezzel együtt igyekeztek őt a mániáival együtt jó távol tartani. Csodabogárnak számított, akire rá kell hagyni bizonyos dolgokat, s megálljt parancsolni, mielőtt az ember sötét vagy tisztátalan ügyletekbe keveredne. Most is így történt. Dr. Kienast egy ideig várt, a másik ember netán mégis megteszi, de nem tette meg. S nem azért, mintha rosszallását akarta volna így kifejezni, hanem akárha egyáltalán nem hallaná a felszólítást.
I. kötet 23Dr. Kienast jobbára elképedt és fortyogott magában.
Nem érhette fel ésszel, hogy mások miként érhetik be oly kevéssel és hová teszik a természetes emberi érdeklődésüket vagy a professzionális kíváncsiságukat.
Amikor elkészült a kötelező vizsgálatokkal, a halottkém úgy nyilatkozott, hogy az ismeretlen, mintegy ötvenöt éves, ápolt és jól táplált férfi halála a legnagyobb valószínűség szerint néhány perccel annak előtte állhatott be, hogy a hajnali futó fölfedezte.
Ám elképzelhető, hogy valamivel mégis később.
Sőt, talán még az is elképzelhető, vetette közbe dr. Kienast epésen, hogy még mindig él.
Ez az ember nagyon friss halott, válaszolta erre kicsit sértett hangon a halottkém, nézd meg, kérlek, igen. Felemelte az élettelen kezet, mutatta a körmeit, majd visszaejtette. S mintha még mindig nem lenne elég, belenyomta az ujját a comb izomzatába.
Meglehet, magyarázta, hogy éppen abban a tíz percben mondta fel a szolgálatot, amíg a rohamkocsival együtt a helyszínre értetek. Ha ez a hajnali futó valamivel előbb bukkan rá, vagy előbb jelenti be, vagy nem vacakoltok annyit, akkor a mentők minden bizonnyal életre kelthették volna még.
Dr. Kienast megkérdezte, hogy maga a test vajon nincsen-e túl jó karban ahhoz, hogy szívgörcs végezzen vele.
A halottkém erre megkönnyebbülten fölnevetett, mondta, ne kérdezzen már ilyen ökörségeket, úgy beszél, mint egy műkedvelő.
Na, nem, mentegetődzött erre Kienast, csupán azért teszi fel a kérdést ilyen ostobán, mert azon gondolkodik, hogy nem egészen másutt kéne-e keresgélniük.
Ha szőrszálhasogató akarna lenni, válaszolta a halottkém, aki nem nagyon értette, hogy Kienast hová akar ezzel kilyukadni, akkor első ránézésre valóban azt mondaná, hogy nem indokolt, ám ebből nem lehet ítélni.
Várják meg a boncolást, tette hozzá némi hallgatás után.
I. kötet 24Nem úgy néz ki, mint egy elhasznált test, erősködött dr. Kienast.
Nézd meg a lábát, nézd meg a mellkasát, pocakot sem eresztett, úszott vagy teniszezett, vagy mit tudom én, valami erőset csinált. S jó lenne, ha mintákat vennének majd a hasáról és az öléről, tette hozzá mintegy mellékesen, az alsónadrágján van egy jókora spermafolt, s kérlek, ugyanígy az ánuszból is.
Ki tudja, a sperma talán nem a sajátja. A közösülés módjáról szintén tudni kéne valami közelebbit. Ami a pénisz küllemét illeti, nem arra vall, hogy anális vagy vaginális örömben lett volna része.
Nagyon sajnálja, válaszolta a halottkém türelmetlenül, de most felelőtlenség lenne többet mondani, vagy bármi mást. Tüzetesebben meg kell néznie, hogy mi történt. A spermát persze majd rendesen megnézeti. Kienast doktortól bizonyára megkapja a szükséges kívánságlistát, ahogy szokásos, miként máskor is. Ami pedig a lábát vagy az erősportot illeti, fiatalabb korában szerinte inkább kerékpározott.
Hogy ez nekem nem jutott eszembe, kiáltotta meglepetten a nyomozó.
Az érduzzanatok, persze, ez kerékpározott.
Aztán tényleg minden ment a maga rendes útján.
Azokban a dúlt napokban egyébként is elég sokan haltak meg agyvérzésben, szívszélhűdésben, váratlanul, hirtelen, de ezeknél találtak személyes okmányokat.
Hol kimelegedett, mintha tavasz készülődne, hol meg zuhant egyet a hőmérséklet, ordítóan hideg lett. Száraz hideg, hószállingózással. Mintha az általános felforduláshoz az időjárás is hozzátenné a magáét.
A hullát a másik ajtón tolták ki, és betaszították az ideiglenes helyére. Valamennyire lehűtve itt fog várakozni a boncolásra és a preparálásokra vonatkozó ügyészi engedélyre. Volt ugyanis még a nyakán egy kis folt. Valaki hátulról ölelhette át, meglephette, s ajkával oly sokáig és oly hevesen tapadt rá, kicsókolta, ahogy magyarul mondanák, talán harapta, véraláfutást okozott vele. Valaki, aki talán régóta nem látta már. Erről egyikük sem beszélt, bár mindketten tudták, hogy a nyom rögzítését I. kötet 25azonnal el kell végezni. Fogászati viasszal öntik le, a negatívot fogászati gipsszel öntik ki, s így akár perdöntő lenyomatot kapnak egy idegen ajakról vagy fogsorról, lehet a tettes ajka vagy az utolsó tanú fogsora.
A diák vallomását egyelőre senki nem vethette össze a halottkém véleményével.
Azt sem kérdezte senki, hogy egy ilyen láthatóan jól szituált úriember vajon mi a fenét kereshetett éjnek idején vagy hajnalok hajnalán a hírhedt parkban, illetve ha nem volt még olyan rég halott, akkor mégis miként ült meg a vállán és a karján a hó. A nyomozónak még különben is egy sereg más dolga akadt az apagyilkos lány ügyében. Meg azt is tudta jól, hogy amíg a krimináltechnikai eredmények nincsenek a kezében, nem érdemes az ügyön töprengeni. Az anya nem önfeláldozásból vállalta magára a gyilkosságot. Ez volt az egyetlen esélye arra, hogy felmentsék. Ha a lánya bevallotta volna tettét, akkor az anyát folyamatosan elkövetett bűnrészesség miatt ítélhették volna el. Néha jobb is volt, hogy az ügyeket Kienast szépen elaltatta magában, s hagyta, hogy a tudatában csöndesen tovább dolgozzanak. S amikor délután az álmosságtól félájultan épp csak annyi ereje maradt, hogy sietősen postázza a néhány elkészült papírt az ügyészségre és a szövetségi nyomozóhivatalhoz, pillantása ismét ráfutott a fiatalember nevére, Döhring.
Érdekes, hogy az ilyen súlyosan neurotikus figurák, ha tehetik, pszichológiára meg filozófiára iratkoznak be. Ami aztán inkább rontja, mint javítja az esélyeiket. Néhány év alatt okosabbak lesznek, amivel persze nem feltétlenül tudnak meg többet a maguk bajáról.
Elnevette magát, s amikor a fiatalember címéhez ért, Fasanen utca, elégedetten bólintott az önelégült nevetéshez. A fiatalember nyugodt lehet, szépen okosodhat, gondolta róla, nem kell nyomortól tartania, majd gyorsan borítékba tette, illetve a futó ügyek közé sorolta a frissen megnyitott dossziét.
A diák pedig a következő nap hajnalán, ahogyan korábban tervezte, el is utazott a városból.
I. kötet 26Mikor elhagyta a várost, mindig olyan érzése támadt, mintha valamiről végképp lemondana, valamit végzetesen elmulasztana. Nem sokat adott az érzéseire, mert e futó érzések, amelyeket valamiként mégiscsak tudomásul vett, mindenképpen sértették az életelveit.
Az érzelmes embereket megvetette, egyáltalán, elutasította az érzelmeket. Nem beszélve egy ilyen önkéntelen és csillapíthatatlan reszketésről, amely aztán teljesen összezavarta. Olyan zűrzavarokra és felindulásokra emlékeztette, amelyeket különben gondosan kivetett az emlékezetéből. Nem tudta, honnan származhatott, azt sem tudta, végül is miként távozott a csontjaiból és az izmaiból a reszketés, de úgy ítélte, hogy az előző napon túl sok volt az emócióból, s ezért jobb az egészet minél előbb felejteni. Ezzel sem akart foglalkozni, a felejtéssel. Helyesebben azzal foglalkozott, hogy a felejtést is mielőbb elfelejtse.
Innen nézve olyan volt a város, mint egy végeérhetetlen és sivár rendező-pályaudvar. A vonat váltókon csattogott át, nyírfák nőttek az elhagyott sínpárok között.
Ha komolyan vette volna, ha nem utasította volna el, ha megengedte volna önmagának, hogy az érzései nyugodtan munkálkodjanak, akkor igen közel kellett volna engednie magához a saját keserűségét, a társtalanságát, mindazt, amiből a boldogtalansága származott, s amit aztán végképp nem tudott és nem akart tudomásul venni.
Két éve élt a városban, de nem voltak sem ismerősei, sem barátai. Mivel mással indokolhatta volna, mint hogy a saját elhatározása szerint van így.
Nem azt mondta, igen, én egy idejekorán megkeseredett, elég szomorú ember vagyok, s azért választottam magamnak ezeket a tudományokat, hogy az érzéseimet felvértezzem az állandó szenvedéssel szemI. kötet 27ben és az elmémnek is legyen az ásítozó kétségeim ellenében valamilyen eszköze, netán a végére járhassak mindannak, amitől szenvedek.
Emberek, kiáltotta volna, én egész nap úgy teszek, mintha minden rendjén lenne, ettől azonban még jobban szenvedek. Segítsetek, valaki, bárki, jöjjön, ne kopogjon, törjetek rám, bármikor. Nem, ő éppen fordítva tette, fordítva gondolkodott. Érzéseit csupán azért engedte közel az eszéhez, hogy az elméje minduntalan lebírja a lelke nyűgét. Így is ment minden rendesen a maga útjain. Azt mondta magának, hogy az ember eleve társtalan lény, minden ember társtalan, s akkor csapják be legjobban önmagukat az emberek, amikor szaporodási ösztönükben ürügyet keresnek maguknak a tartós társulásra, s azt állítják, hogy egy másik emberben találtak volna rá a híres boldogságukra. Majd megnézhetik magukat. Ez lesz a legnagyobb bánatuk. Tudják előre, mégis csinálják. Ő azonban szerencsésebb, mert nem hajlamos az ilyen jellegű öncsalásra. Látja, hogy mások egész nap mást nem tesznek, mint egymást gyűlölik, hiányolják, kívánják, imádják, birtokolják, ő viszont senkit nem kíván, neki nem hiányzik senki, nagyon jól megvan önmagával, így aztán nincsen kit kínoznia és gyűlölnie. Gyümölcsöző állapot, elfogulatlanul szemlélheti, hogy mit művelnek egymással ezek az egymásnak és önmaguknak kiszolgáltatott szerencsétlenek.
Igazán nem sajnálta őket.
Döhringnek elég hűvös és elutasító volt a modora ahhoz, hogy senki ne akarjon közel férkőzni hozzá, a külleméről pedig inkább azt lehetett volna mondani, hogy semmi szabálytalanság, ám inkább közömbös, mint izgató vagy érdekes. Lényegében mindenkit megvetett, beleértve azokat a halott szerzőket is, akiket szívesen olvasott. Ezeknek is telve volt az életük mindenféle gusztustalan, zavaros ügyekkel, ami aztán meg is látszott a halhatatlan műveken. Ebbe az utcába ő bizony be nem megy, habár mindarról, amiről szenvedélyesen gondolkodott, nem volt kivel beszélgetnie, mivel őt ténylegesen nem szólította meg senki, hogy erről vagy arról a témáról szívesen eszmét cserélne vele vagy éppen a gyöngédségére lenne szüksége.
I. kötet 28Amíg a vonat el nem hagyta a várost, kibámult az ablakon.
Mint aki megpróbálja magát visszatartani, vagy abban reménykedik, hogy ezek a csapzott kertek, kormos tűzfalak, vigasztalan pályaudvarok és ólmos hátsóudvarok legalább a tekintetét visszatartják, nem engedik el. Mennyire jellemző volt rá, ahogy az ölében mindeközben nyitva tartotta a könyvét, amelyet olvasni fog. Mintha mindig kényszeresen jelezné, én kérem elfoglalt ember vagyok, engem bizony fölöslegesen ne zavarjatok.
A fejét nem tudta elfordítani, nem akarta elengedni a várost.
Tartott tőle, hogy amíg nincsen itt, amíg távol lesz, addig valamivel megvádolhatják. Nem azon töprengett, hogy mit tett, mit mulasztott el megtenni, képzelete mit tesz, vagy mi történik vele így, hanem mintha valamit csupán rosszul mondott volna el ennek a nyomozónak. Nem csak fedetlenül hagyta volna önmagát, hanem beszédességével a beláthatatlan és kellemetlen következmények tömegét zúdította volna önmagára. Az előző napi idegláznak ugyan semmiféle külső jele nem maradt, legfeljebb egy jelentéktelen nátha, szipákolt. Aki nézte, látott egy szigorú, nyugodt, magasra nőtt fiatalembert, aki most kissé elábrándozott, de valamiként a sejtjeiben áradt szét, agyának valamely lényeges centrumát öntötte el és fertőzte meg az előző napi láz. A sajátosan szerkesztett, törékenyen fölépített belső világot dúlta szét, amelyben eddig elszigetelten élt; megnagyította, fölpuffasztotta emlékezetének és képzeletének egyes tárgyait, s immár tényleg alig valamit hagyott a beáradó külvilágnak. Amikor hajnalban beszállt a vonatba és kinyitotta a kupé ajtaját, gépiesen köszönt a benn ülőknek, s amikor néhány óra múltán fölállt, ugyanilyen gépiesen elköszönt.
Volt egy útitársa, akit a moccanatlanságával egyenesen lenyűgözött, de ezt a fiatal nőt sem vette észre.
Düsseldorfig utazott, ott be kellett várnia az ikerhúgát, aki Frankfurtból érkezett, addig azonban volt még négy egész órája.
Az űzött és rámenős emberek undorító tömegétől visszhangosan I. kötet 29zúgott a pályaudvar hatalmas csarnoka és valamennyi járata, amikor végre megérkezett.
Ritkán utaztak haza, ezeknek a hazautazásoknak azonban megvolt a maguk rítusa, amelyet eleddig soha nem jutott volna eszébe megsérteni. Olyanok voltak a düsseldorfi órák, mintha a család és a környék, mindaz, ami ismerős, fokozatosan fogadná vissza magába. Habár nem akarta, hogy bárhová visszafogadják. Tartott az ikerhúgától, legalább ne lány lett volna, aki túl közel van hozzá, nem akarta a családját. Ki akart volna törni, de azt már nem tudta megmondani, hová kívánkozik. Ki ebből a családias hálóból, mely lefogja és örökösen visszahúzza, ki a nők közül. Az ipari kamerák lencséi alatt emberek mozogtak a csomagmegőrző szekrénysorai között, s ők is milyen nevetségesen. Mindegyik a legbiztonságosabb szekrényt kereste, ahonnan aztán biztosan nem fogják ellopni a holmiját. Döhring valósággal tüntetett vele, hogy a legelső, a legkézenfekvőbb szekrénybe löki be. Törött sörösüveg cserepei csikorogtak a talpa alatt, a sarokban egy hajléktalan bűzlött, a sörösüveget valószínűleg ő ejtette ki a kezéből, de most részegen hortyogott.
Aztán a szokásos úton indult el a nagynéni lakására, aki ilyenkor gazdag reggelivel várja.
Ezek voltak a közös óráik, amelyekre mindketten némán készültek.
Mintegy tíz percet kellett gyalogolnia, de az utcába már nem fordult be.
Amivel tényleg egy sokéves, az öntudatlan gyermekkor homályába visszahajló játék szakadt meg. Játékuknak az volt a lényege, hogy a szép nagynéni lenne az ő kedvenc nagynénije, s ők ketten aztán a saját primitív és elég közönségesen nyárspolgári családjuk ellenében, kölcsönösen és tüntetően imádnák egymást. Mintha azt kívánta volna tőle, hogy a függetlensége érdekében a húga ellenében imádja a nénit. Tényleg mutatós jelenség volt a nagynéni, szórakoztató, vidám, jómódú ötvenes, aki a divatszakmában dolgozott, évtizedek óta egy tartósan jó nevű olasz világcéget képviselt, és szigorú, majdhogynem aszkétikus, viszonylag szabad életet élt. Nagy utazásokat tett szerte a kontiI. kötet 30nensen, ahol egészen eldugott helyeken kivételes szakmákat űző személyeket foglalkoztatott, gyöngyfűzőket, lenszövőket, csipkeverőket, paszománykészítőket. Valószínű, hogy inkább neki volt szüksége rá, hogy legyen egy kedvenc unokaöccse, akitől sokat remél, akinek a léte azonban nem kötelezhette olyasmire, amit a saját gyermekével szemben kellett volna vállalnia, s mivel annak idején esze ágában nem volt gyermeket szülni, ő csábította bele a kisfiút ebbe a végeérhetetlen játékba. Ténylegesen elválasztotta az ikerhúgától. Olyan szellemi és financiális lehetőségeket ajánlott föl neki, amelyek kisegíthetik a családi fészekből, a törzsi kötöttségek közül ki a nagyvilágba.
Mindenesetre ezt a veszélyes játékot játszották, hogy lehetséges lenne.
A nagynéni a Hofgarten szomszédságában lakott, igen drága lakásban, s ebédlőjének három magas ablakából rá lehetett látni az ősrégi kert hatalmas fáira. Düsseldorfban aznap nem volt valami hideg, de az ég sötét, a szél a csupasz fák között szinte ordított. Döhring ebbe az ismerős parkba vette be magát. Elfelejtette az ikerhúgát, akire a család ellenében szőtt összeesküvés miatt mindig idegenkedve kellett gondolnia, elfelejtette a nagynénjét, a gazdag villásreggelit, az időpontokat és a kötelezettségeit, helyesebben mindezek a dolgok tudatának legszélére szorultak, ahol maga is alig érhette el.
Egyetlen dolog érdekelte, a halott ember, a halála, avagy maga a halál, hogy mi történt a szeme láttára, amivel mégsem tud elszámolni senkinek. Ment, semmivel nem törődött, ez jól esett. Tudta, hol van, tudta, mit kéne csinálnia, de közömbössé vált minden iránt, ami körötte mozgott és élt. Illetve minden gondolatától függetlenül az a kérdés foglalkoztatta, hogy nem lát-e halottat a padokon, a bokrok tövében vagy a fák között. Csupán néhány mókust látott, olykor egy félénk vadnyulat. Mintha bizony a halott embernek lennének még kilátásai, s ezek a kilátások egyenesen az ő éberségétől függenének. Mintha rá lennének bízva a világ elhagyott parkjai, s valamennyit át kéne kutatnia. Az is érdekelte, hogy a halott ember miként fogja megtalálni a I. kötet 31hozzátartozóit, illetve miként találják meg a hozzátartozói őt. Van-e bárkije. Végül is jóra fordul-e a sorsa, ha egyszer ilyen elhagyatottan és utálatosan kellett egy közparkban elpusztulnia, s mit tehetne mindezért. És akkor a halál egyáltalán mit jelent. Miként hozhatná helyre, amit tett. Vagy amit éppen nem tett meg. Egyszerre izgatta és kínozta a lehetőség, hogy még valamit tehetne, amit minden pillanatban elmulaszt, mert nincsen ott, helyesebben elmúlt és visszahozhatatlan, illetve mások tesznek valamit helyette, holott neki kéne megtennie.
A halottat nem lett volna szabad elhagynia.
Ugyanakkor tudta, hogy elég veszélyesek a kérdések, jobb lenne mielőbb elfelejteni. Mindennap különben sem talál hullát a parkban. Ha abban a parkban megtalálta, akkor ebben a parkban biztosan nem fogja megtalálni. A katasztrófa mindig egyszeri, kétszer nem következhet be. Habár nincsen rá szabály, hogy az egyik katasztrófa ne szülhetne nyugodtan egy másikat. Minden pillanatban abban reménykedett, hogy most aztán tényleg el fogja felejteni, mert el akarja felejteni, azért jött ide, hogy elfelejtse. Akarja. Legfeljebb egy másik hullát találhat, egy vadidegen hullát. Mintha a szél kisodorná alóla a kavicsos úton csikorduló lépteit, a lépés érzetét. De megfigyelte, hogy éppen azért nem tud mással foglalkozni, mint az ismerős hullájával, mert állandóan csak azzal foglalkozik, hogy most már aztán igazán felejtse el. Állandóan forgatta az elméjében, hogy mi hogyan történt, mit csinált és mit nem csinált, mert a lehető legtökéletesebben vissza kívánta idézni, amit el akart volna felejteni és a nyomozónak el kéne mondania. És ettől aztán tényleg minden teli lett ezekkel a hullákkal, amelyeket majd megtalál. Nem értette, hogy mit miért tett, valójában abban sem volt biztos, hogy ő tette-e, amit tett, s valamit nem ő mulaszt-e minden pillanattal.
Semmit nem értett, csak látott egy filmet önmagáról, mely hol megszakadt, hol pedig egészen másutt villant fel és folytatódott.
És akkor ebben a viharosan zúgó, csupasz, téli parkban egy olyan képtelenség jutott az eszébe, amely megállította.
I. kötet 32Észre sem vette, hogy meg kell állnia, mert arra gondolt, hogy biztosan a teremtő akarta így.
Én vagyok a leghűségesebb kopója.
Még soha nem gondolt rá, hogy lenne teremtője, vagy teremtője lenne ennek a világnak, amelyet ismer vagy nem ismer. Arra sem gondolt még soha, hogy valamit akarhatna tőle a teremtője. Rajtam kívül senki nem végzi el. Világosan látta, hogy mit kell elvégeznie, a gondolattól nagyon könnyű lett, igazán megkönnyebbedett, talán egy kicsit boldog. A kopó szerepe is megtetszett neki, a szaglászása, a loholása, a vizelései. Megérezte a folyó közeli illatát. Vagy valamilyen rejtélyes okból hirtelen jelentősége lett a nagy víz közelségének, ennek az óriás folyamnak, a Rajnának, amelyet innen nem láthatott, a szél sodra mégis telitömte az orrát a hideg illatával. Lélegezni alig tudott tőle, mintha túl sok lenne a levegője. Most aztán a végére ért a töprengéseinek és a zavarának. Immár tudta, mit kell tennie, s ettől aztán nagyszerűnek találta, úgy élvezte önmagát, miként a levegő valamennyi illatát.
Nincsen más választása, nem hagyhat egyetlen homályos pontot sem, mindent be kell vallani, és mindent be fog vallani.
Szabályos elhivatottságot érzett erre.
Látta magát, amint pofájában az elejtett vaddal fut a gazda felé, akiről azonban nem tudta volna megmondani, hogy nő-e vagy férfi, hiszen a teremtő volt, és a teremtőnek teste nincs. Azt is fölmérte magában, hogy elhatározása végrehajtásához még valamennyi erőre szüksége lesz, s ez a szükség közvetlen kapcsolatban áll a folyó átható illatával, az illatokkal, a zúgó vérbőséggel, a túl sok levegővel.
A zsákmányt meg kell szereznie. Mintha azt mondta volna magának, hogy a folyót kell megszereznie.
Egy kavicsos út közepén állt a felhőktől minduntalan bezáródó és gyorsan nyíló ég alatt. Fel kell adnia önmagát. S bár semmi nem tudta volna megmásítani az elhatározását, azért egy kicsit előre fájt. Kitárni a mellét. Legalább ennyire tartott attól, hogy ismét magán érezze doktor Kienast csökönyösen átható, csaknem mélabús, kihívó tekintetét. I. kötet 33Minden halálos veszélyével együtt az ismeretlen ember testét is megkívánta. Ettől a kicsit mindig mosolygó, megbízható barna szempártól legalább annyira nem tudott megszabadulni, mint ahogy az ismeretlen halott alakjától, a finoman fehérlő éltől, a fölfedezés bűvös hűvösétől.
Még lélegzett, hevert a padon, lecsüngött a karja, hullott rá a hó.
Kiment a folyóhoz, bár nem kelt át a széles úton, nem ment le a partra, csupán messziről látni. Ezzel jelezte önmagának, hogy mindez közel sem végleges, hanem erőt gyűjt, időleges, végeredményben más, fontosabb dolga van. Innen nézve látszott csak igazán, hogy a város milyen végtelenbe nyúló pusztaságon, milyen hatalmas ég alatt fészkelte el magát. Ahová ellátott a szem, mindenütt pusztaság, az égbolt pusztaságán felhők vonultak a maguk útjain. Két irányban rohantak át az autók a földi pusztaságon, a vízen pedig erősen megrakott uszályok vonultak megmerülve, méltóságteljesen. A meder csordulásig telve volt, vastagon szétterült, ólmosan világított a szélfútta felszíne. Sokáig állt a szélben, s egyáltalán nem volt tisztában vele, hogy milyen hosszú idő telik el. A nagynéni mintegy másfél órája vár rá, miközben ő abban a hiszemben mászkál és bámészkodik, hogy percek telnek. Élvezte a világ zúgó, zajongó, hűvösen csapongó telítettségét, ürességét, sűrűségét, laposságát. A folyóról jött, a háta megett összecsapott, a park csupasz fáin átzúgott a szél. Ám a ritmusos zúgáson még áthatott a város egyenletes zajongása, amelybe aztán néha beleszóltak a vontatóhajók panaszos kürtjei. Ezek hosszan visszhangoztak az egymáson átúszó, néma felhők alatt, a felhők nyílásai pedig mindig maguk mögött hagytak a földön néhány gyors, vagy éppen lusta fényjelet. Mintha fényszórók pászmáit villantanák föl vagy húznák át a lapos táj felett, kiderült, elsötétedett, váratlanul oly sötét lett, akárha alkonyodna, majd mégis átragyogott egy pillanatra, s ég, víz, föld fellüktetett, megcsillantak a járművek páncéljai, majd megint csak elhomályosult. Nem volt vége semminek. Valószínűleg éhsége figyelmeztette rá, hogy elhatározását tényleg ideje lenne végrehajtani. Eszébe jutott a nagynéni terített asztala, a villásreggeli. Megfordult, visszaindult, most azonban nem a sétaúton, nem a fák alatt folytatta útI. kötet 34ját, hanem abba a csöndes mellékutcába tért be, ahol a parkra néztek a tartózkodóan előkelő, magas ablakok.
Ismerős volt itt, tudta, hol talál telefonfülkét. Embert nem látott sehol, senkivel nem találkozott.
Először a tudakozót hívta, ám a keresett rendőrségi hivatal telefonszámát nem volt hová, nem volt mivel följegyeznie, s ezért a körme élével, amolyan emlékeztetőként, rávéste a telefonkönyv sárga, lakkozott fedelére. Sem a négyes nem sikerült, sem a nyolcas, egy pillanatig tétovázott, majd mégis egy másik számot ütött be. Gyorsan legyen rajta túl.
S ahogy az már lenni szokott, pontosan azzal nem számolt, amire pedig igazán számíthatott.
A nagynéni ugyanis odaföntről látta őt.
A várakozás dühétől hajtva már legalább fél órája járkált tehetetlenül a lakásban, s éppen akkor állt meg ebédlőjének ablakánál, amikor Döhring a telefonfülke felé tartva megjelent az utca túlsó oldalán. Meglepettségében a nagynéninek rákoccant a feje az üvegre, kevéske mélyvörös rúzs ottragadt. Nem értette, miért onnan jön, ha egyszer a vonatról éppen az ellenkező irányból kéne érkeznie, s különben sem a park felőli oldalon nyílik a ház bejárata. Ha meg ennyi késés után itt van végre, akkor mi a csudának megy be a telefonfülkébe. Látta, amint a telefonfülkében eltűnik, de mást aztán nem láthatott, hiszen három emelet magasából, éles szögben pillantott alá. Néhány másodpercig az ablaknál várta a telefoncsöngetést.
Igazán ritkán engedhette meg magának valaki, hogy így megvárakoztassa őt.
S amikor mégsem történt semmi, nem jött a megváltó csöngetés, visszasétált a szépen megterített, immár értelmetlenné vált asztalához.
Fegyelmezte önmagát, ám dühödten kopogott a padlón a magas cipősarok.
Szórakozottan ivott a kihűlt teából. Az embernek állandóan el kell magát valamivel foglalnia. És mintha azt is elfelejtette volna rég, hogy valamivel őt is meg lehet bántani.
I. kötet 35Halálos csönd volt a nagy lakásban. Két kézzel fogta a hideg csészét, nem tette vissza a tányérjára, most nem akarta a tompa koccanást. Az ajtók sarkig kitárva álltak, át lehetett látni a szobákon. A magas ablakok tökéletesen kizárták a szél zaját, de a szemközti falon ott hintáztak az ágak halovány, téli árnyai.
Azokban az években a jómódú emberek már jó ideje kiszórták a lakásaikból a korábbi évtizedekben fölhalmozott tárgyakat. Lecsupaszított terek maradtak. Amihez a mértéktelen háborús pusztítás is hozzájárulhatott, az elpusztult német városok. Üres, világítóan fehérre festett falak, csillogó padló vagy parketta, néhány világítótest, amelyek hideg, átható, klinikai fényeket árasztottak, néhány véletlenszerűen ottfelejtett bútordarab. A nagynéni sem hagyott meg mást a hatalmas ebédlőjében, mint a hosszú, csupasz asztalt, a kárpitozatlan és dísztelen székeket. Az újmódi kopárság bizonyára nem egyszerűen divat volt. Mintha immár nem annyira térben élnének az emberek, hanem időben. Akárha nem kötődnének többé semmihez olyan mélyen és bensőségesen, sem helyhez, sem tárgyakhoz. Helyek között repült, mindenütt dolga volt, de az időpont volt a mérvadó, szállodákban hált, egyszerre több helyütt volt nyaralója és lakása, ahol nem lakott és nem nyaralt.
Ha nem adott éppen vacsorát, vagy nem aludt a lakásán, akkor a nagynéninek nem nagyon volt itt mit csinálnia. A szobáknak csupán a nevük maradt fenn, jobbára megszűnt a funkciójuk. Például a nagynéni úgynevezett dolgozószobája és úgynevezett ebédlője között volt egy piéce de dégager, amolyan átjáró szoba, az egykori dohányzó, ahol nem hagyott mást, mint a padlón egy antik kínai szőnyeget. Igaz, a mennyezetről bődületes barokk csillár csüngött; a két tárgy nem illett sem egymáshoz, sem a viszonylag kis szobához, és még valóságos rendeltetésük sem volt, mégsem hatottak kínosan. Megfértek egymással, áthidalhatatlan távolságból bámultak egymásra, nem volt egymással semmi dolguk, más volt a világszemléletük. S egy ilyen hatás a korszak stílusának tökéletesen megfelelt.
I. kötet 36A nagynéni különben is világéletében egyedül élt, s ezért nem lehetett feltűnő, amikor tényleg magára maradt ebben az üres lakásban.
Néhány nappal negyvenedik születésnapja után hagyta el az állandó barátja, akivel azonban sem itt, sem másutt, közös lakásban addig sem élt. Legfeljebb az ágyukat osztották meg néhány órára, szeszélyesen, olykor, hétvégeken. Azóta a nagynéninek úgymond nem volt senkije, habár volt olyan munkatársa, vagy éppen az ügynöke Párizsban, akivel alkalomadtán lefeküdt, s ezt a szokásukat éveken át meg is őrizték. Valójában azonban mindig is a képgyűjtés volt a mélyebb, az alattomosabb szenvedélye, nem a női divat és nem a férfiak.
Csupán néhány festőt gyűjtött, kizárólag élő festők képeit.
Aki meghalt, számára nem létezett, hiszen vele együtt szűntek meg a pillanat izgalmai. És egyetlen olajképet sem, hanem temperákat, gouache-okat, tusrajzokat, vízfestményeket, semmi mást, ceruzarajzokat vagy karcokat sem. Ennek a kényes üzleti számításokkal behatárolt szenvedélynek szinte semmi látható jelét nem hagyta a lakásában. Mert a lakásában függött ugyan néhány elég jelentékeny olajkép, ám azok közül, amelyeket tényleg szenvedélyesen gyűjtött, mindig takarékosan akasztott ki egyet-egyet magának, és nem föltétlenül a legfontosabbakat. Szenvedélyének állása szerint óvatosan cserélte ezeket, ám avatatlan szemeknek a cserék sem lehettek feltűnőek, már csak azért sem, mert a képek szerzőiktől függetlenül eléggé hasonlítottak egymásra. Egy düsseldorfi bankház klimatizált széfjében tárolta a gyűjteményét, s erről aztán az ügyvédjén és a vásárlások előkészítésével megbízott ügynökén kívül tényleg senki nem tudott. Párizsi volt az ügynöke, helyesebben egy luxemburgi flamand, aki Párizsban élt, mert a piac változatlanul onnan volt a legjobban áttekinthető, bár arról ábrándozott, hogy Tokióban és New Yorkban is lenne egy ügynöke. Ehhez azonban nagyságrendekkel kellett volna tehetősebbnek lennie, vagy ki tudja, talán csak merészebbnek.
A kihűlt tea csíkokban tapadt a csésze belső falára. S amikor a telefon végre megszólalt az ebédlőasztalon, hagyta hosszan kicsengeni. I. kötet 37Lassan letette a csészét, csuklóján gyöngéden megcsörrentek az ezüst karkötők.
Jó tíz éve a fejébe vette, hogy kizárólag feketébe öltözik, télen és nyáron kizárólag ezüstöt visel. Ajkát és körmeit mindehhez sötétvörösre festette, túlzón, vastagon, haját pedig fölfogta és csaknem teljesen eltakarta egy szorosan a feje köré tekert kendővel. Ügy nézett ki, mintha örökösen sminkeléshez készülődne. Százszámra álltak a kendői a fekete és a fehér minden árnyalatában. Csupasszá tette velük a vonzón szabályos, valamilyen kivételes gyümölcsre emlékeztető arcát, domború, sima, ragyogó homlokát. Úgy viselte ezeket a feje köré tekert fekete és fehér főkötőket, amelyek alól éppen csak kibuggyant sötét, s immár minden bizonnyal színezett haja, mint valami ékeket, márkajelzéseket, amelyek büszke egyéniségét hirdetik. Ujjait a gyűrűk, két csuklóját és a karját szinte könyékig borították az ezüst karkötők. Mély, öblös, átható, rendelkezéshez szokott hangja volt, de amikor az unokaöccsével beszélt, vagy a párizsi ügynökével, egy csinos kis kopasz férfival, akkor ösztönösen igyekezett visszafogni hangjának legalább az erejét.
Valójában bármit tett ellene, mindig túláradt a személyisége.
Ezzel a két emberrel szemben mindenesetre óvatosabban viselkedett, mint másokkal, semmit nem kockáztatott, mindig egy kicsit úgy beszélt velük, mintha pillanatnyi félreértésektől is erősen tartana.
Döhring, mondta halkan és határozottan, miközben a telefonnal visszasétált az ablakig.
Itt pedig a másik, válaszolta a fiatalember a vonal túlsó oldalán.
A nagynénje erre elhallgatott, mert jobbnak vélte, ha minden megnyilvánulásával kivár.
Olyan hosszan csengett, gondoltam, fel sem veszed, tette hozzá a fiatalember.
Miért ne vettem volna fel, kérdezte a nagynéni, és hűvös maradt, mértékletes, kérdezte, mi történt.
Éppen le akartam volna tenni, mondta a fiatalember izgatottan. Már éppen azt gondoltam, elmentél hazulról.
I. kötet 38Hová mentem volna, válaszolta a nagynéni, s most ütött át a hangján az ingerültség, ha egyszer másfél órája várok rád.
Csak azért mondom, magyarázkodott a fiatalember hebegve, mert olyan sokáig nem vetted föl.
Talán ne arról beszéljünk, hogy mikor vettem föl vagy mikor nem vettem föl, hanem inkább arról beszéljünk, hogy mi történt, türelmesen várom a magyarázatot.
Semmi különös nem történt, válaszolta méltatlankodva a fiatalember, annyi történt, hogy elaludtam. Nagyon fájlalom, hogy fölöslegesen megvárakoztattalak.
Na szép, mondta erre a nagynéni kissé megütközve.
Egyszóval elaludtál, tette hozzá vontatottan, mintha időt akarna nyerni magának, hogy megértse a helyzetet.
Biztosan nem feküdtél le időben.
Valójában ő sem tudta volna megmondani, hogy mit nem ért, de nem értette. S főleg a fiatalember szokatlanul tompa, fedett hangszínét, izgatott vagy erőszakolt hanghordozását nem volt hová tennie. Miközben kibámult az ablakon, hogy szemmel tartsa a telefonfülkét, ismét az üvegnek támasztotta a homlokát. Berlinből vonat csaknem minden órában érkezik. Ám ha elaludt volna, miért nem hívta előbb, vagy miként érkezhetett ekkora késéssel az ellenkező irányból.
A téboly zavaros lüktetését érzékelte a telefonvonalban. S ebből néhány mondatnyi elegendő volt, hogy valamennyi átragadjon rá belőle.
Tiltakoznia kellett ellene.
Odakinn némán hajladoztak, repültek a csupasz és fényes ágak és ágbogak; az ablak kizárta, csupán a telefonvonal közvetítette a rideg téli szél zaját. Olyan volt, mint egy tébolyító mellékzörej. Lehet, hogy tényleg elaludt, de akkor egészen másutt aludt el, egészen máshonnan érkezik, és egyáltalán nem vonattal, hanem talán elhozta valaki és az Insel utca sarkán tette ki.
Valamilyen oka biztosan van rá, hogy ködösítsen.
I. kötet 39Egy fiatal férfi mozgalmas életében semmi nem elképzelhetetlen. Csakhogy az unokaöccsének nem volt mozgalmas élete, semmilyen élete nem volt.
Éppen ez adott okot az állandó aggodalomra. Nem lehetett megérteni, hogy mi történik, helyesebben mi minden nem történik meg vele.
Carlino, mondta a nagynéni aggodalommal eltelt hangon, mielőtt az unokaöccse még bármit válaszolhatott. Én igazán sok mindent megértek, csaknem mindent elfogadok, semmire nem vagyok kíváncsi, de most azért áruld el nekem, hogy honnan a csudából érkezel.
Semmiről nem kell beszámolnod, mégis érdekel, már megbocsáss.
A fiatalember, akinek Carl Maria Döhring volt a teljes neve, olaszosan pedig csupán a nagynéni becézte, ebben a pillanatban nem figyelt másra, mint hogy minél rövidebb legyen a beszélgetés. Ne felejtse el a telefonszámot, amelyet körmével fölvésett a telefonkönyv sárga fedelére, ám a véset a szeme láttán, lassan és veszélyesen halványodott. Figyelmetlenségében szerencsétlenül félreértette a kérdést.
Azt válaszolta, persze, hol lehetne másutt, Berlinben van, de őszintén reméli, hogy a következő vonatot eléri.
A következő vonatot, kérdezte tanácstalanul a nagynéni, aki meglepettségében mégiscsak felkiáltott, milyen következő vonatot, amit a fiatalember a vonal másik oldalán úgy értelmezett, hogy a nagynéni ismeri az összes indulási terminust, s világos lett előtte a hamisság.
Feltéve, válaszolta gyorsan, mert ki akarta magát verekedni a bonyodalomból, ha most azonnal, de azonnal befejezik a beszélgetést.
Csupán azért jelentkezett, hogy elnézését kérje.
A következő vonatot tényleg szeretné elérni, rohan.
Nála már nem fog megállni, de amint hazaérkezik, Pfeilenből ismét jelentkezik.
Reméli, hogy az ünnepek alatt valahogy még láthatják egymást.
A nagynéni erre csöndesen és ünnepélyesen megjegyezte, hiszen tudja jól, hogy az ünnepek alatt Párizsban lesz, de ennek a tréfának bizony türelmesen kivárja a végét. Aztán mintha saját maga mondott I. kötet 40volna valami felettébb tréfásat, teli szájjal belenevetett a telefonba. Érzékeltetni akarta, tudja ő, hogy mi van a dologban: nő. Ízesen tudott nevetni. Óvatlan nevetésétől ellenben tökéletes lett kettőjük között a zűrzavar. Carlino nem értette, hogy a nagynéni vajon mit nem ért, vagy mit kéne még a tudomására hoznia, hogy valamit megértsen és elfogadjon, nem beszélve arról, hogy a csiklandós nevetés bosszantotta és sértette, mert egyik legérzékenyebb pontján találta el.
Nem volt senkije. Még soha nem volt senkije. A közelébe sem került, hogy legyen bárkije.
A nagynéni viszont nem tudta felfogni józan ésszel, hogy az unokaöccse minek ragaszkodik görcsösen ehhez a képtelenséghez, mi szüksége rá, s ha egyszer itt áll a Hofgartenben, akkor akármilyen nő legyen a dologban, minek kell hazudoznia, minek ez a cirkusz.
Mindezt nem értette, de természetesen ő volt az engedékenyebb.
Carlino, kedvesem, oly sok minden van égen és földön, amit meg kéne értenem, igazán igyekszem, kiáltotta lágyan és még mindig nevetve, ám ha jól értettem, folytatta tétován, majd lecsapott rá hangja erejével, akkor te most egyszerre két helyen vagy.
Már milyen helyen, vagy mire gondolsz, kérdezte Döhring ingerülten, s a hangjából ítélve úgy tűnt a nagynéninek, mintha tényleg nem értené, nem értelek, mondom, indulnom kéne.
Hát ez nagyon jó, válaszolta a nagynéni, s immár nem látta semmi akadályát, hogy hangjának erejét tényleg elszabadítsa, miközben itt telefonálsz az ablakom alatt, éppen indulsz Berlinből a vonatodhoz.
Igazán hallatlanul érdekes.
Micsoda fajankó vagy, azt hiszed, hogy ilyen könnyedén átverheted a nagynénidet.
Ám harsány jókedvére olyan választ kapott, oly gyorsat és határozottat, amilyenre nem számíthatott.
Döhring ugyanis végre megértette, hogy milyen elővigyázatlanul viselkedett. Ami azt jelentette, hogy megint ő a gyöngébb, a vesztes, az ostoba, aki senkin nem tud felülkerekedni. És olyan kétségbeesetten I. kötet 41ordított a vonal másik oldalán, valósággal elbődült, hogy a nagynénje nemcsak a homlokát rántotta el az ablak üvegéről, hanem a kagylót is a füléről.
Azt ordította, ha tényleg tudni akarja, hogy mi történt, akkor most elmondja, semmi akadálya. Tegnap megölt egy embert.
Igenis, gondolta ugyanakkor, segítettem a teremtőmnek a napi pusztításban. Sajnálta, hogy nem meri hangosan kimondani.
Gyönyörűséget okozott magának, hogy áll ebben a telefonfülkében, odakinn őrülten zúg a szél, s ő átordítja a világon legalább a vallomás nyilvánossá tehető harmadát.
Letagadta, mert azt hitte, meg fogja úszni, ordította, de nem fogja megúszni, mert nem akarja megúszni.
Nem lehet mindent megúszni.
Elborzadt a saját mondatától, megreszketett tőle, bár nem úgy, miként az előző napon, nem a csontjai, nem a húsa, hanem a hajhagymái, a szőrtüszői, finoman a bőre felszíne, lúdbőrözött.
Esze ágában sincsen megúszni. Igenis, most visszamegy Berlinbe, pontosan. Visszavonja az első vallomását. És szarik a karácsonyi ünnepekre. Nem fogja kivárni, akkor már nem csak a bőre borzongott tőle, hanem a borzongás, mely egyszerre volt félelem és élvezet, valamilyen mélyrehatóbbat tett.
Nem bírom kivárni, nem bírom, ordította, s érezte, hogy teljesen érthetetlen módon és teljesen váratlanul immár a gerincvelőt éri el, az alsónadrágjában fölmered a farka.
Ami a lelke legmélyéig megalázta, mivel elég világosan a nagynéni hangjára, botrányos viselkedésére vonatkozott. Nem csak a nevetésére, hanem arra az egész ártalmatlannak remélt, kacér és csábító játékra, amelyet legkisebb gyerekkorától fogva kölcsönösen űztek, s ezért még eszeveszettebben ordított.
Döhring a nagynéni berlini lakásában lakott, a nagynéni finanszírozta a tanulmányait. Egy sértett állat ordít így, aki persze kész a védekezésre és a támadásra, hálát vagy lekötelezettséget pedig nem ismer.
I. kötet 42A nagynéni a vonal másik oldalán így is fogta fel, miként egy segélykiáltást.
Szarik az egész családra, ordította magán kívül Döhring, mintha azt ordítaná, szarik a nagynénire, a pénzére, a lakására, az egész gyűjteményére.
Az idő elérkezett, valljad meg bűneid.
Majd időben meg fogják tudni, hogy mi történt vele.
Miként veszélyes helyzetekben oly gyakran megtörténik, ezek a furcsa, sehová nem köthető, az első másodpercben teljesen érthetetlen és akusztikusan is fölfoghatatlan, mert túl gyors, túl hangos, túlságosan szertetartó mondatok éppen az ellenkező hatást váltották ki a nagynéniből, mint ami az adott pillanatban várható lett volna tőle. A mondatok értelmét feltehetően föl sem fogta, hiszen akkor meg kellett volna rémülnie, tehetetlenné kellett volna válnia; illetve nem vette szó szerint, nem hitte el, mert nem hihette, hogy az unokaöccse bárkit meggyilkolhatott, s ezért nem is érdekelte, hogy kit gyilkolt meg.
Senkit.
Nem érdekelték az elhangzó mondatok, mégis mindent pontosan átlátott, értett, s azt is tudta, mit kell tennie. A mondat érzelmi töltését fogta föl, s ösztönszerűen, azonnal, ő maga is ordított.
Nagyobb hangja neki volt.
Állati ösztönnel ordította vissza, mintha az ordítással akarná megbűvölni, elkábítani, tehetetlenné tenni, a helyéhez szögezni a másik állatot.
Nem mész sehová, érted? Ott maradsz, ahol vagy, érted? El nem mozdulsz a helyedről, érted? Senkinek semmilyen vallomást nem teszel nélkülem, érted?
A mellkasából ordított, a hasából ordított, nem a torkán és nem a fejében képezte a hangokat, s ezért aztán erősre sikeredett, mélyre, öblösre, zúgott és zengett.
Miközben ordított, mégis olyan érzése támadt, hogy hűvös van a lelkében, vagy éppen részvétlen vagy mindenféle szenvedély híján van az ordítása.
I. kötet 43Valami végzetesen hiányzott.
Semmi kétség, helyesen cselekszik, de ezzel együtt nem volt benne az ordításban. Mintha egy idegen személyt helyettesítene. Hiszen ki tudja, mióta, egyáltalán nem ordított senkivel. Talán soha nem ordított így, önmaga számára volt ismeretlen az ordítása. S mindez alaposan megzavarta, mert úgy érezte, hogy lényének leglényegét sem az unokaöccse zűrös és veszélyes vallomása, sem a saját célratörő ordítása nem érintheti meg.
Valamit észrevett, valamilyen nagyon is elevenébe vágó változást, amit eddig nem érzékelt az életében, valami mély, fájó sebként feltáruló hiányt.
Amitől egy kicsit kétségbeesett lett az ordítása, önmagától ijedt el.
És most mondok neked valamit, ordította, és nagyon figyelsz, ordította.
Ám a vonal ebben a pillanatban megszakadt.
A hatalmas lakás legmélyéről, át az üres, egymásba nyitott szobákon, rohanó női lépteket lehetett hallani.
Inés, ordította a nagynéni a kezében a telefonnal, holott jól hallotta a portugál bejárónő közeledő lépteit, aki eddig valahol a nagy lakás hátsó traktusában békésen vasalt.
Nem mozdulhatott el az ablaktól.
Arra számított, hogy kivágódik a telefonfülke ajtaja, és Carlino a parkon át elrohan.
Inés, ordította ismét.
S akkor a parkban kell elkapnia, az állomáson, valahol el fogja kapni, ehhez azonban nem hagyhatta őrizetlenül az ablakot.
De még mindig nem vágódott ki a telefonfülke ajtaja.
Döhring ugyanis jó ideig úgy maradt, lehajtott fejjel állt, többszörösen megalázva. Keze a kagylón, ahogyan az imént, amikor már nem akarta a nagynéni hangját hallani, és óvatosan és kíméletlenül visszahelyezte a villára.
S akárha valamilyen ijesztőt fedezett volna föl a saját lábfején; dráI. kötet 44ga angol bőrcipőt viselt. A nagynéni hangja valóban megbűvölte, mint ahogy a kellemetlenül erős erekció valamennyire elkábította.
Nem tudott vele mit kezdeni.
Ilyen állapotban nem merészelte volna fölhívni doktor Kienastot.
Félrövid kabátja nyitva állt, de a nadrágján szerencsére alig látszott, amit érzett. Várta, legyen vége, ami azt jelentette, hogy minden másra figyelhetett, csak erre nem. Elég nagy erőfeszítésébe került, hogy elszakítsa magát a nagynénitől; ne hallja vissza, ne vegye tudomásul, hogy mit kívánna tőle, ám ahhoz, hogy az ölében mi történik, erőfeszítéssel nem férhetett hozzá. Legfeljebb várhatott, hogy a teste talán önmagától jobb belátásra tér.
Ami viszont azért volt veszélyes, mert ha a nagynéni veszi a kabátját, akkor olyan sok idő nem marad.
Döhring nem öltözködött választékosan vagy gondosan. A két jobb darab, kézzel varrott, kissé esetlen, de nagyon kényelmes és elnyűhetetlen cipője és kockás gyapjúval bélelt, sötétzöld skót viharkabátja szintén a nagynénitől származott. Különben farmert viselt, valamilyen vasalatlan inget, alatta fehér garbót, miként az amerikai filmek hősei, s nagyon hidegnek kellett lennie, hogy pulóvert vegyen magára.
Volt azonban egy titkos gyengéje, az alsónadrágjai, az úszónadrágjai, a futónadrágjai. Néha inkább csak azért vette fel a pulóverjeit, mert a mostohája kötötte. Ne szakadjon le róluk annyira.
Egészen kicsik voltak ezek a slipek, pirosak, kénsárgák, lilák, áttetszően vékonyak. Felfedezés volt, kihívás, bár jó ideig sejtelme sem lehetett róla, hogy mit fedezett volna fel, s arról aztán végképp nem tudhatott, hogy miként hívja ki velük a sorsát.
Amint betette a lábát a nagyvárosba, valamiként mindenből minden természetesen következett.
Otthon kikerülhette volna egy egész életre, amivel itt mindennap óhatatlanul találkozott.
Mikor az első hajnali futásból visszaérkezett, a házmester éppen mosta a járdát a ház előtt. A fák lombjain élesen sütött át a későnyári I. kötet 45napfény, e korai órában a levegő azonban még jeges maradt. Berlinben a nagynéninek a Fasanen utcában volt a lakása, s így aztán éppen csak végig kellett az utcán futnia, hogy kiérjen a Vadaskertbe.
Nem szívesen változtatta az útjait.
S ennek a házmesternek, aki a saját bevallása szerint maga is diák volt, jogásznak készült, habár legalább negyven éves, két gyermekes családapa, valamiért tetszett, hogy az új lakó hajnalonta futni jár.
Kérdezte tőle, miért nem biciklizik.
Itt mindenki biciklizik, illetve sokan bicikliznek, magyarázta, legalábbis azok biztosan bicikliznek, akik az autóközlekedést elvből elutasítják.
Az ilyen magunkfajták, tette hozzá kis nevetés kíséretében, s mintha igazi kíváncsisággal várta volna a másik ember válaszát.
Döhring lihegve állt előtte a nedves járdán, és vidéki lévén őszintén szólva nem szívelte az ilyen jellegű felszólításokat. Értette, hogy politikai állásfoglalást követel tőle a másik ember, de éppen ez nem volt az ínyére.
A házmester slaugjából ömlött a víz.
Izzadsága az éles levegőn meztelen vállára hűlt, arcán hűvös hártyát képezett.
Mondta, szívesen kerékpározik, de nincsen itt a kerékpárja, s őszintén szólva, nem gondolt rá, hogy magával hozhatná.
A házmesternek azonban épp az okozhatott örömet, hogy ürügyként használja minden kérdését, válaszát, ajánlatát.
Mondta, a garázsban talál három elég jó biciklit, ezeket egy régi lakó, egy magyar mérnök hagyta itt.
Döhring maga sem értette, miért, de megkérdezte, milyen magyar mérnök. Váratlanul érte, hogy valaki egyszerre három biciklit hagyjon a régi lakhelyén.
A házmester az ajkával, a fejével jelezte, hogy számára sem kevésbé gyanús viselkedés. Felhúzta a szemöldökét, és oly hevesen rázta a fejét, hogy hevesen rázkódott kezében a vízsugár. Mondta, próbált utánajárI. kötet 46ni, de nem tudta kideríteni, a magyar nem hagyott címet, a régi házmesterrel alaposan megbeszélték, de márkajelzés sincs a bicikliken.
Ott vannak a vázon a foltjai, kettőt levettek, a harmadikat lekaparták. Ha kedve tartja, akkor vigye, bármikor, amelyiket akarja, úgysem használja senki, néha a felesége az egyiket. Ha óhajtja, akkor most azonnal megmutatja.
Döhring udvariasságból ment le vele a garázsba, de aznap délután vette az ismeretlen magyar biciklijét, s legnagyobb meglepetésére nem kellett hosszan kerekeznie, hogy kijusson a város sűrűjéből.
Ezeken a nyárvégi napokon Berlin fölött úgy nyílik ki az ég, mintha az egyik égbolt, a közelebbi, egy másik, távolabbi égboltba nyílna át. Bármily szélcsendes vagy bármilyen meleg legyen, hűvös szellők vibrálnak, olykor jeges fuvallatok. Hosszabbra nyúlnak az árnyékok a házak homlokzatán, elmélyül az utcák távlata. A párás hajnalok hűvösek, és hidegek az elködösödő éjszakák, amiből valamennyi a nappalokra is átragad.
Ezeken a napokon a berliniek az utolsó pillanatokig kitartanak a tavak napfényes partjain.
Egy óra múltán már maga sem tudta, hol jár. Erdőkbe ért. Gyorsan hajtott, hogy testén érezze a fuvallatok hűvösét, de nem volt számára semmi sürgető.
Valósággal elmenekült az otthonából, most pedig tíz egész napja maradt az első szemeszter kezdetéig, hogy megismerje a várost, ahol végre valahára egyedül fog élni.
A gyorsforgalmi utak egyenletes zúgását mindenesetre maga mögött hagyta, bár ezeknek a szigorúan tagolt, s láthatóan gondozott erdőszelvényeknek nem volt olyan távoli pontjuk, ahová a város lüktetése ne hatolt volna el. Nem tudta, hol van, nem érdekelte. Nem kellett attól tartania, hogy eltéved. Vagy tévedjen el. Hol távolodtak, hol közelebb hatoltak az autóutak, s a közelségüket olykor a fák közé rekedt benzingőz jelezte.
Néha látott egy magányos embert. Valaki futtatta a kutyáját. Vagy I. kötet 47andalgó párokat. S feltűnt neki, hogy ebben az erdőben hosszan és kíváncsian megnézik egymást az emberek.
Ahogyan a házmester is megnézte reggel őt.
Nem csak a szándékait figyelték, és egyáltalán nem bizalmatlanul. Nem tudott úgy elhúzni, hogy ne nézték volna meg. Előzékenység áradt a tekintetükből, az első elhangzó szó előlege.
Utána is fordultak.
Igaz, ő is visszafordult, mert nem tudott ellenállni a pillantások hívó erejének, s arra várt, hogy megszólítsák.
Akár akarta, akár nem akarta, vissza kellett pillantani, s minduntalan zavarba jött, mert mégsem történt semmi.
Aztán mintha kívül került volna azon a körön, ahová gyalogos sétálók még elérnek. Egy magányos lovas távolabb, s jó ideje senkivel nem találkozott többé. Sűrű fenyvesbe ért, a kissé nedves, süppedékeny, homokos út lassan és alattomosan emelkedett, nehéz volt magát feltaposnia. A fenyők között sötét lett, mert a késő délutáni napfény már épp csak átsütött a dombgerincen. Fojtott, sűrű csönd honolt a magasra fölkopaszodott, komor törzsek között, a csendben olykor magányos madár pityegett, vagy éppen fölrikoltott egy másik. Itt nehéz volt kerekezni, mert a lovak patái mélyen felszaggatták az emelkedőt. A száraz és fullasztó levegőt kellemesen áthatotta a gyanta fanyar illata.
Le kellett volna szállnia a nyeregből, tolni a biciklit, de nem adta föl, inkább az út szélén keresett minden pedálozás alá szilárd talajt.
Döhring és a családja az alsó-rajnai alföldnek egy egészen kicsiny városkájából származott. Ott is a homok.
Nem messzire a lassú folyású Nierstől, a városon kívül volt a régi tanyájuk, ahol a nyarakat töltötték. Olyan nyitott messziségekhez szokott hát a szeme, amelyeken bokortaréjok, ligetek és erdős facsoportok tagolják a tájat. Minden egyenletesen lapos. Az otthoni fenyveseknek más volt ugyan az illatuk. Az örök laposságnak voltak mélyedései, ahol összefolyt, meggyűlt az esővíz, források is fölfakadtak, elcsurogtak a semmibe, s az évszakok járása szerint emelkedett, süllyedt a talajvíz.
I. kötet 48Homok volt, homok, a mélyedésekben mélyen elmocsarasodott. Vékonyka homokréteg fedte, amelyet a szél amúgy rápergetett, megkérgesedett, s mintha megtévesztésül nőttek volna rajta tömött, hosszú szálú fűcsomók.
Közel sem veszélytelen vidék, az ember nem tudja, hová lép.
A tocsogós mélyedésekben tenyésztek azok a különösen kusza és szélcibálta, nem túl magas növésű, laza, inkább sárgás, mint zöld tűleveleket hajtó lápi fenyvesek, amelyekkel a berlini homokon nőtt erdőt most önkéntelenül össze kellett vetnie; gyermekkori kalandozások helyszíne, a rettenet helyszíne.
Illatozott a láp.
Az embernek gyakorta jut eszébe olyasmi, amitől éppen elszakad, vagy legalábbis késznek érezné magát elszakadni.
Sok évvel korábban, valamikor ezerkilencszázhatvanegyben, abban az esztendőben, amikor a távoli Pfeilenben más homályos ügyekre is lassan fény derült, a magyar fővárosban felettébb balul sikeredett a nemzeti ünnep.
A meteorológiai jelentésben az állt, hogy az elkövetkező napon derűs, meleg, napfényes, kifejezetten kellemes tavaszi idő várható. Ilyenkor azonban senki nem tudhatta igazán, mire számíthat, mert hivatalos ünnepek előtt a jelentéseket rendre meghamisították. Vagy jobbat írtak, vagy rosszabbat a várhatónál, néha azonban megmaradtak a valódinál avagy éppen csak kozmetikázták kicsit. Volt ugyan némi remény, hogy most ez nem így lesz, hiszen a megelőző napok tényleg derűsebbek és melegebbek voltak az átlagosnál, ám akár tudtak a hivatalosok valamit jó előre, akár nem, március tizenötödikének hajnalán már viharos északi szél tombolt az ország felett, amolyan háromnapos orkán, amely a fővárost különösen megviselte. A hamisíI. kötet 49tást az összesített hangulatjelentések és a napi kívánságok alapján végezték el a titkosszolgálat dezinformációs alosztályán, de a felterjesztett javaslatot csupán a politikai bizottság ülésén fogadhatták vagy éppen vethették el a felelős pártférfiak. A különös utakon járó időjárásjelentés ilyenkor nem a Meteorológiai Intézettől érkezett, hanem szigorúan titkos anyagként futár vitte az újságok szerkesztőségeibe, ahol a főszerkesztő kötelessége volt, hogy a valódit még lapzárta előtt lecserélje a hamisra.
Amikor márciusban a nap a kos jegyébe lép és közeleg a napéjegyenlőség kivételes órája, az elemek bizony elég gyakran összecsapnak.
Hirtelen nyolc fokot zuhant a hőmérő higanyszála, csaknem fagyott ismét. Valami rettenetes történt a hivatalos ünnepség színhelyén, ám erről még senki semmi közelebbit nem tudott. Duzzadt fellegek rohantak az égen, kivilágosodott, elsötétedett, permet csapódott, lecsorgott, jeges szélrohamokban rázkódtak a csukott ablakok. Az üres pesti utcák fölött csapzottan csapkodtak az ünnepi zászlók, két vörös között a nemzeti. Cserepek potyogtak a tetőkről, a kiszakadt esőcsatornákból szabadon ömlött a víz. Járókelőket alig lehetett látni, mert aki ebben az ítéletidőben menni kényszerült, könnyedén kaphatott egyet a fejére. Elhagyott csatatérré változtak az utcák a zajban. Súlyos faágak hevertek szerteszét. Ha valaki az épületek lábazatához tapadva osont, akkor az eső az arcába vágott, a nyakába csurgott a lyukas ereszekből. Volt aztán egy hosszú pillanat, amikor a zaj a tetőfokára hágott, mert a város különböző, egymástól távol eső pontjain felüvöltöttek a tűzoltók, a rendőrségi rohamkocsik. Szirénázva hajtottak a Belvárosba.
A halott nagykörúton kötelékben húztak el a mentők.
Miért nem veszi föl már senki, hallatszott szinte ezzel egy időben az óriási nagykörúti lakás mélyéről egy követelődző női hang.
A fürdőszobából kiáltozott, s mivel fiatalos erejében immár alaposan megfogyatkozott, a világítóudvarokban, a cserépkályhák kürtőiben üvöltöző szélen és a mentőkocsik sivításán nem nagyon tudott átkiáltani. Vegyék már föl, valaki, a kutyafáját.
I. kötet 50A telefont erre sem vette föl senki, holott rajta kívül még legalább hárman voltak a polgári kényelemmel berendezett, ápolt, s valamennyire a történelmi időkkel is dacoló, óriás lakásban.
A távolodó mentők szirénái lassan ismét föloldódtak a szélben.
A második emeleti lakás négy szobájából az ónosan felfénylő és elsötétülő Oktogonra lehetett kilátni, két további szobája pedig éppen úgy, miként a konyhából nyíló cselédszoba, a minden évszakban homályos belső udvarra nézett. Június közepe táján volt ugyan egy nap, amikor delente az udvari szobák egyikében megjelent egy vékonyka fénycsík a tojáshéj színűre festett falon, s ez a fénycsík napok múltával nem csak mindig újra megjelent, hanem egyre hosszabb és szélesebb lett, egyre korábban érkezett és egyre későbben távozott, ám augusztus közepén szinte észrevétlenül tűnt el. Az eltűnése olyan lett, mint egy nem evilágból származó jelzés, melyet csak kevesen értenek. Most azonban minden zúgott, csapdosott, fütyült és pattogott ezen az elsötétedett udvaron, mintha a tetőcserepeken dobolna, a vörös márvány körfolyosók kovácsoltvas korlátait pendítené meg, a mélységben trombitálna. Ráadásul ebben a délelőtti órában, a begyújtás és a takarítás idején, nyitva álltak a nagy, fehér szárnyas ajtók a lakásban, s ezért aztán jó szívvel egyikük sem állíthatta volna, hogy ne hallaná a csöngetést és az idősebb hölgy kiáltozását a kádból.
A készülék háromszor zendített rá a legtágasabb helyiségben, amelyet hol szalonnak, hol meg nappalinak neveztek a háziak. Kétszer abbahagyta, harmadszorra azonban nem adta föl. Kitartóan csöngetett.
Mindhárman arra számítottak, hogy majd a másik fölveszi, mert mindhármuknak volt rá személyes indoka, hogy ne tegye.
Egy harmincas éveinek elején járó, sápadtan szeplős arcú asszony, aki az egyik udvari szobában térdepelt és a begyújtással bajmolódott, éppen úgy nem mozdult a helyéről, mint az a másik, nála néhány évvel fiatalabb nő, aki a szomszédos udvari szoba sötét mélyén, a felgyűrődött ágyneműk között a széles franciaágyban hevert, s hogy ne is kelljen semmit meghallania, vékony, sötétbőrű, mezítelen karjával görcsöI. kötet 51sen és kétségbeesetten a fejére szorította a párnáját. Jelenlétét nem nézték valami jó szemmel itt, s ezért a telefont inkább csak szükséghelyzetekben vette fel. Illetéktelen személynek, betolakodónak érezte magát, jogosan, mert annak is tartották, s egyre tisztázhatatlanabb lett a helyzete.
Nem volt innen hová elmennie, illetve nem érzett elég erőt a megkerülhetetlen elhatározáshoz.
A kályha előtt tevékenykedő sápadt asszony viszont nem csak azért nem ment, mert a léghuzatban lángra lobbanó gyújtós a következő szélrohamtól minduntalan kihunyt, majd őrült füstfelhőkkel fújtatott ki a cserépkályha ajtaján, hanem legfőképpen azért nem ment, mert tartotta magát a szabályokhoz. Mikor itthon voltak a háziak, hívás nélkül még a délelőtti takarítás óráiban sem jelenhetett meg a belső szobákban. S most tudta ugyan, hogy a szalonban nem tartózkodik senki, mégse ment.
Vegyék fel, ha akarják, mondta magában, mintha a fürdőszobából kiáltozó idősebb hölgynek válaszolna, s rángatta hozzá a vékonyka vállát.
Igazán nem volt lázadó természetű, s egyáltalán nem lehetett elégedetlen ezzel a helyével, olykor mégis csöndes bosszút állt rajtuk, és élvezettel. Tulajdonképpen a kisfia sérelmesnek érzett helyzete késztette ilyesmire, s kicsit persze a saját önbecsülése. Az örökké sötét cselédszobában éltek, és a háziak kívánságára meg kellett tiltania gyermekének, hogy a konyhából kilépjen. Mozgásterüknek ez volt a bűvös határa, a konyha. Amit a gyermek természetesen fölfogott, de miként fogadhatta volna el. Ő viszont nem csupán nem tudott úrrá lenni a dühödt határsértéseken, hanem a kisfiú lázadásai minduntalan leleplezték a saját készséges szolgaiságát. Nagyon nehéz volt kettőjüknek helyet találnia, s a nehéz órákban úgy tűnt, hogy a biztonságukért túl nagy árat kell fizetni. Az alig ötéves, felettébb élénk, hozzá hasonlóan sápatag kisfiú még a halinak nevezett, pállott levegőjű, félhomályos átjáróban sem játszadozhatott, ahol pedig az étkezések idején kívül nem tartózkodott senki.
I. kötet 52Éles megjegyzéseket tettek, nem tűrték. Jó lenne, Ilona, ha ezt a gyereket visszarakná a konyhába, szólt ilyenkor kellemetlen fejhangon a ház asszonya. Nem szeretném, ha itt valamit összetörne.
Ez volt egyébként az egyetlen helyiség a lakásban, amely az idők változásáról és a körülmények kellemetlen szűkösségéről sok mindent elárult. Eredetileg nem volt más funkciója, mint hogy ezen keresztül közelítsék meg a mellékhelyiségeket, a két hálószobát, az ebédlőt és a konyhát, amolyan belső folyosó, bár annál azért jóval tágasabb. Egy régebbi házirend szerint itt kellett állniuk a nagy fehérneműs szekrényeknek, és itt vasaltak. Néhány éve azonban tekintélyes méretű régi tálaló állt benne, s itt helyezték el a hozzá tartozó nagy ebédlőasztalt a szigorú székekkel. Még véletlenül sem mondták volna, hogy ez lenne most az ebédlő. Szükség és célszerűség nem teszik föltétlenül barátságossá az életet, s ezért nem is mondhatták. Hiába rejtette selyemdrapéria, hiába a homályosított üveg, a helyiség ablaka mégiscsak egy szűk világítóudvarra nyílott, s ha állandóan csukva voltak is az ablaktáblák, a levegőt olykor átható csatornabűz, máskor idegen konyhák nem kevésbé tolakvó illata járta át; nem beszélve az idegen illemhelyekről, az idegen fürdőszobákból érkező kínos zajokról. Étkezés közben legfeljebb úgy tehettek, mintha mindezt nem éreznék, mondjuk nem hallanák, hogy valaki az elsőn nyög, nyom és rotyogtat, miközben ők kulturális témákról társalognak és élvezettel falják á point sütött bifteckjüket. Egyszer még az is megesett, hogy miközben a vacsoránál ültek, valaki a harmadik emeleten kihajított dühében egy szétégett, forrón füstölgő tejeslábost a világítóudvarra, a lábos pedig szerencsétlenül falba ütődött, visszapattant róla, áttörte a homályosított dupla ablakot és a lábuk előtt kötött ki.
Hosszú percekig szóhoz nem jutott az asztalnál senki.
A szükségből adódó kellemetlenségeken nem segítette őket át, hogy keleti szőnyeg borította a padlót, nagyjából rendben volt minden a terítékkel, és két kivételesen becses kép függött a falon. Ez utóbbiakat egyébként nem is nagyon lehetett látni. Régi, elfüstölődött képek I. kötet 53voltak, nehéz aranykeretben, s az átjáróban általában csak egyetlen ernyőtlen falikar világított. Éjjel és nappal égett, nehogy a véletlenül felgyűrődött szőnyegben valaki megbotoljon, vagy egy óvatlanul félrelökött szigorú széknek ütődjön. A sokágú, aranyozott barokk csillárt, mely bonyolult indáival úgy csüngött alá a mennyezetről, mint egy súlyos, mindenféle átváltozásra képes, idomtalan árnyék, kizárólag a közös étkezések idejére gyújtották fel.
A telefon csöngetése idáig elhatolt, most azonban nem tartózkodott itt senki. A nagyobbik képen éppen csak látni lehetett egy csatajelenet körvonalait, ágaskodó angol telivérek fényes, mélybarna tomporát, magyar zászlót, amint kihullik a zászlós kezéből, paták alá tiport, félmeztelen emberi testeket. A másik kép mélyített aranykeretéből egy fiatal férfi lazúrosan megfestett rózsás ábrázata derengett elő, név szerint Lehr József negyvennyolcas honvédszázados, aki ábrándos szemekkel nézett ki a valamelyest széthúzott, csíkos selyemdrapéria résén a világítóudvar örök homályába. A fürdőszobából csobogást, a szappan gyors, rövid cuppanásait lehetett kihallani.
Aki pedig a kagylót minden további nélkül fölvehette volna, egy alig tizenkilenc éves, szépen megnyúlt, a merevségig egyenes tartású ifjú ember, egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy fölvegye. Mindent látott, fölmért, jól hallotta a telefon csöngetését, hosszú ideje mégsem volt sehol egészen jelen. Különben is, sok mindent nem tett meg, amit megtehetett volna, hiszen sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozott. Mintha egész elkövetkező életét előre át kéne látnia, s aztán ebből az imaginárius távlatból mérlegelni, hogy mit tehet és mit nem tehet meg.
Ekkora felelősséget ki lenne képes a vállára venni, megbénította.
Környezete legfeljebb a futó szórakozottságát érzékelte, a szellemi veszélyeztetettségét nem. Hibátlan neveltetése volt, s így aztán amikor beszélt valakivel, akkor kitartóan mosolygott rá, lankadatlanul figyelt, nem tolakvón, de érdeklődött és kérdezett, ami általában elegendő az embereknek ahhoz, hogy valakit igazán megnyerőnek tartsanak. ViselI. kötet 54kedésének kiszámíthatatlanságait a saját hozzátartozói sem vették tudomásul, kissé különcnek tartották, ám lényegében derék fiúnak.
Most az egyik utcai szoba ablakánál állt, s miközben valamit nézett, ölével olykor puhán az ablakpárkányra dőlt. Valamit szemmel tartott, valamibe, amit rajta kívül senki más nem láthatott, szinte belenőtt a tekintetével, erről azonban inkább csak természetellenes testtartása, a merev kis félfordulat árulkodott. Amikor éppen előredőlt, s ágyékán megérezte a deszka nyomását, akkor majdnem a halántékát érintette az üveghez. Ezzel egy időben a nyakába kellett húznia a vállát, nehogy benyomja vele az ablaktáblát. Senki nem érthette, hogy mit művel itt. Ha egyszerűen megállt volna az ablaknál, nem figyelt volna különösebben semmire, akkor az ünnepélyesen üres teret kellett volna látnia, néha áthúzott rajta egy sárga villamos, vagy a szélben hintázó fák egymáshoz verődő, csupaszon csillogó ágait, netán a hatalmas eget, amelyen fehéren izzó rések nyíltak, és egymást kergették, de soha nem torlódtak fel az esőtől súlyos, mégis könnyedén száguldó fellegek.
A látomásnak volt valamilyen kiszámíthatatlan ritmusa.
Nem föltétlenül akkor verte végig az ablaktáblákat a zápor, amikor az égbolt elsötétedett. Odafenn ugyanis sebesebben haladtak a felhők, mint ahogy az eső alázúdulhatott belőlük, s ettől aztán olyan lett, mintha inkább a fehéren felizzó réseken ömlene ki.
Ezt is látta, bár nem nézte, mint ahogyan olyan dolgokat is nézett, amelyeket egyáltalán nem láthatott. S még csak azt sem lehetne mondani, hogy valamin gondolkodott volna. Nem gondolkodott. Testével válaszolt a széllökések ütemére, s ezáltal mindazt, ami gondolatként vagy megnevezetlen érzésként átfutott az elméjén, önkéntelenül erre a ritmusra rendezte el. Mintha benne is az elemek vették volna át az uralmat, miként aznap az egész városon. Elkomorodott és felderült, érveket talált és ugyanezen érveket kisvártatva elvetette, el-ömlöttek rajta, majd épp oly váratlanul kiapadtak az érzései, elcsüggedt, s reménykedett. Az egyidejű sokféleségre nem volt magyarázata. E kínos hiányból a lélek zűrzavara ásított ki rá, a sajátja. Arcán viI. kötet 55szont egyetlen vonása sem torzult el, ellenkezőleg, az önfegyelem ijesztően közömbössé tette a tekintetét.
Volt benne valaki, egy másik, akinek nem volt személye, aki minden mozdulatában és gondolatában elkísérte. Bármit mulasztott, bármit tett vagy bármit szándékozott tenni, ez a valaki részvétlenül figyelte, nem nyilvánított véleményt, de nem is tágított. Ha nagy volt a baj, akkor kiült a vonásaira a semleges ábrázatával. A cselekvés pillanatára várt, nem avatkozott bele semmibe. Mintha ilyenkor némán azt állítaná, hogy minden morális parancs vagy erkölcsi megfontolás másodlagos, hiszen a cselekvés vagy akár a lemondás mindig megelőzi. Hanem a görcsös, ágaskodó fejtartásával, a csaknem durcásan felcsücsörített felsőajkával mégis elárulta, hogy nem közönyösen bámészkodik, hanem valamit akar, vagy valamit nem tud nem akarni, lát valamit, valamit mániákusan szemmel tart, el nem engedheti. Ez a valami túl a téren, odalenn a nagykörút torkolatában, a szemközti oldalon van. Néha eltakarja egy áthúzó villamos. Talán a buszmegállóban. Mikor egy busz megállt, akárha át kéne rajta látnia, még jobban ágaskodott. Valakinek tán meg kéne érkeznie, erre vár, s ezért nem hagyhatja el őrhelyét.
Miközben erre, netán valami egészen másra várt, s élvezte ágyékán a kemény ablakdeszka élének ritmikus nyomásait, a fiatal nő mégis megmoccant az ágyban a belső udvari szobában. Meztelen karján mintha türelmetlenség vagy tiltakozás futott volna át, netán valamilyen érzékeny testi izgalom. Ellentétesen rándult a sima, barnás bőre, és másként rándultak karjában izmai. Valójában az álom legutolsó taktusa volt, amelyben ott kísértett a nem kívánt felébredés.
Már kora reggel egyedül maradt az ágyban, az eltávozott személyről a felcsapott paplana s néhány szerteszórt ruhaneműje árulkodott; sötét zoknik az ágy előtt, valamivel odébb egy pizsamanadrág és egy fehér alsónadrág a szőnyegen, levetett ing, és ennek a vajszínű selyempizsamának a kabátja egy távolabbi fotelban. Mióta elrohant, a fiatal nő hol álomba kényszerítette magát, mert el akarta felejteni az éjszakát, elszenderedett, hol meg ismét fölriadt. Nem a reggeli zajok, nem a I. kötet 56kitartó csöngetés miatt. Mintha kompon kelne át egy lapos tájban hömpölygő folyón, s hol ezen, hol a másik parton kötne ki vele a komp. Úgy látszik, tényleg álmodott, átkelésről álmodott. Partokról álmodott, melyek között nem volt semmi különbség, se bokrok, se fa, egyetlen fa sem, hanem csak szekerek, tülekvő szarvasmarhák és emberek, amint a felvert por felhőiben áradnak a végtelen pusztaságból. Álmának utolsó képei egy ideig még megragadtak ébersége felszínén. De nem is folyó volt ez, hanem hatalmas folyam, homoktól zavaros, tompán fénylő vizének színe csaknem domború. Egyik partjáról nem lehetett átlátni a másik partjára. Pedig látnom kéne, gondolta félig éberen az elhagyott partra emlékezve, de képtelenség, ez képtelenség. Ugyanakkor nem tudta pontosan, hogy mit kéne látnia. Üresen zakatoltak a fejében a szavak, melyeknek értelmét éberen sem fogta fel.
Mintha kinézne alóla, kissé fölemelte fejéről a párnát, s ezzel egy időben a fejét is megemelte. Az értelmetlen szavak helyett inkább arra fülelt volna, hogy valaki fölveszi-e végre a telefont, vagy talán mégis neki kéne átmennie. A mozdulattól megérzett hirtelen egy illatot, mely egyszerre volt idegen és ismerős. Egyáltalán, mi történik körülötte. Elégedetten nyugtázta, hogy az idősebb hölgy távoli követelődzése ellenére sem veszi föl senki. És ő sem. Semmi köze hozzá. Kristóf végül is ott van valamelyik utcai szobában. Figyelmével ismét bejárta az egész lakást, ahányszor fölébredt, éber érzékeivel haladt szobáról-szobára, mintha letapogatná a benne tartózkodók helyzetét és lelki állagát, s ebben a tevékenységében bizony volt valami nyersen állati.
Ez a Kristóf nevű ifjú ember az idők során különben is a gyöngéje lett.
Képzeletével leste meg, érzékeivel ment utána, tudni akarta, mikor mit tesz.
Kristóf a velük szomszédos udvari szobában lakott, s bizonyos félelemmel kellett arra gondolnia, hogy többet tudhat róluk, mint amennyit az illendőség elvisel.
Nem mindig uralkodtak az erősebb hangokon, hiszen immár a közös élvezet volt az egyetlen, ami összekötötte őket. Bizonyára nem szíI. kötet 57vesen vallotta volna be önmagának, hogy Ágostról lassan leszakad, s már csak hasonlóságuk miatt is vonzódik Kristófhoz. Nem csak képzeletében kísérgeti az érdeklődésével, hanem olykor egyenesen neki szánja a hangokat, amelyeket Ágost vált ki belőle. Egy kicsit neki élvezett. A kelleténél valamivel hangosabban élvezett, hogy Kristóf részesüljön belőle a szomszédos szobában. Ugyanakkor persze nem lehetett biztos benne, hogy célját elérte-e. Csöngessetek, csak csöngessetek. Valaki állandóan beszélt a fejében. Abban sem volt egészen biztos, hogy a követelődző női hangot is nem álmodta-e. Kristófot megfogta a kétségbeesett képzeletével, de ettől a fürdőszobában kiáltozó hölgytől álmában és éberen rettegett.
A cserépkályhában égett, valósággal süvített a tűz, s ágyából egyenesen a lobogás fényébe bámult.
Akárha először látna tüzet. Ezen a parton idegen volt minden, távoli, amit a másik part, az ismerősebb kedvéért el kellett hagynia. Csodálkozott, nem tudta, honnan a csudából jött elő az álom, hiszen ekkora folyót soha életében nem láthatott. Ilyet nem láthattam, nem láttam, ez akkora, mint a Gangesz vagy a Mississippi. Visszhangozott a feje a saját hangjától. Már jó ideje föl kellett volna kelnie. Párnájából érezte áradni a lakás megszokhatatlanul idegen illatát, ez pedig lökte volna, ki. Nem is az ágy melege tartotta fogva, hanem kilátástalannak látta a napot, amelynek elébe néz. Minden napja kilátástalan. A két part között közlekedő komp pedig valószínűleg azt jelentette, hogy tényleg sehol nincs, nem volt, s nem is lesz otthona.
Édesanyja, akiből a puszta neve maradt csak fenn, Mózes Borbála, néhány napos korában hagyta hátra a nagykőrösi szülőotthonban, ahol aztán az újszülöttet az édesanya vezetéknevén és Gyöngyvérként jegyezték be az anyakönyvbe. Nem tudhatta, ki az apja, melyikükre hasonlít, vagy hasonlít-e bárkire. A gyűlöletes keresztnevet talán az anyja kérte. Kitartóan és sötéten gyűlölte az ismeretlen leányanyát e név miatt, a gyöngy miatt, a vér miatt. Előbb egyházi, később állami intézetben, nevelőszülőknél, majd középiskolai, végül főiskolai kollégiumokI. kötet 58ban nevelkedett. A bizonytalan értelmű szavak pedig valószínűleg azért zakatoltak a fejében, mert a fájdalomtól szinte lüktetett a homloka. A folyam két barátságos partja közt ellenben szétmosódott a kellemetlen érzéseivel a víz illatában, a tájban oldódott föl a görcsös fájdalom. Finom párán izzott át a kora délelőtti napsugár, nyár volt, egy nyár, amelyre éberen nem emlékezett; rövid, puha, korai kis boldogsága, amely annyi év után még mindig kárpótolta a kínzó főfájásokért. Titokban néha nagyokat ivott. Az egykori boldogságot legfeljebb az felhőzte be, hogy más utasokra kellett várakozniuk, ő pedig mindig ment volna, át, gyorsan. Csillapíthatatlan volt az éhsége és a szomjúsága, mint aki mindig egy másik partra vár.
Most azonban már igazán nem késlekedhetett, fel kellett volna kelnie. Hólyagja is feszítette, éles kis szúrásokkal adott a hasában sürgető jelzéseket.
A szobában kellemesen marasztaló félhomály uralkodott, jól összeszorította a combjait. Az ablakok sötétítő tábláit a kései óra ellenére sem nyitotta ki még senki. Már megint fölfáztam, állapította meg bosszúsan. Annyi fény volt, amennyi a tárt ajtón tört be, a falon pedig a vöröslő lángok hosszú árnyai.
Bámulta a lángokat, de nem látta, amit nézett, mert képzeletének csápjaival tovább nyúlkált, kapdosott, hiába; nem tudta megállapítani, hogy mire emlékezik az álmával. Ez egy emlék, hiszen ez egy emlékem, ismételgette magában, miközben csaknem elérte, és mégsem érte el. Mielőtt a szavak zakatolásától menekülve, ingerülten átfordult volna a másik oldalára, hogy oldódjék szét, tűnjék el végre a tájban a fájdalom, ösztönösen mégis az éberségébe kapaszkodott; nem üres álmot, talán a másik ember részvétét kívánta.
Ilona édes, kiáltott át a másik szobába kissé sírósan éneklő hangon, nem nyitná ki végre azt a rohadt kurva ablakot. Ha még sokáig füstöl, akkor tényleg megfulladok.
Panaszos hangvétele persze nem sokat enyhített a mondat brutalitásán. Igazán nem kívánt sokat, mégis minduntalan messzibbre ment a I. kötet 59kelleténél, s ezért gyakran volt elégedetlen önmagával. Hol az volt a benyomása, hogy túl engedékeny másokkal szemben, hol meg túl erőszakos, tolakvó, támadó, mint aki nem találja a megfelelő mértéket. Nem mintha nem rendelkezett volna mértékegységekkel, hanem többféle, egymással nem nagyon egyeztethető mértékkel rendelkezett, ezek gyakorta összecsúsztak, bántóvá tették a hangsúlyait és a viselkedését.
A másik nő jó ideig nem válaszolt. Nem azért, mintha meg lett volna bántva, hol visszahőkölt a kicsapódó füsttől, hol meg előredőlt, hogy fújhassa, csupasz lélegzetével élessze fel a kihunyó lángokat. Naponta hat cserépkályhába befűteni, egyenletesen táplálni őket még akkor sem kis munka, ha nem tombol tébolyult vihar.
Hajnal óta olyan migrénem van, hallatszott a másik szobából, a fejem majd szétreped. Nem tudom, már megint miért. Talán a széltől.
A bocsánatkérésnek beillő panasz hosszú pillanatokig tehetetlenül lebegett a két szoba között a levegőben.
A háztartási alkalmazott, akit teljes nevén Bondor Ilonának hívtak, értette, valamennyire át is érezte a fiatalabb nő szorult helyzetét, s azt sem kellett neki külön elmagyarázni, hogy mitől kaphat valaki hajnalra migrént.
Már megint nagyot ivott titokban, vagy Ágost megint csak nem elégítette ki.
S nem úgy, ahogy a másik megkívánta volna tőle, de határozott részvéttel is volt Gyöngyvér iránt. Szabálytalan, kerekded arcán, sűrű, halovány szeplőiben, melyek kéken árnyékos szeme alatt és az orrán csaknem összeértek, vékony szálú, mindig gondosan kibodorított vöröses hajában és a keskeny kis vállaiban volt valami meghatóan esetlen, gyámoltalan. Fejletlen, kissé angolkóros gyereklányra emlékeztetett, holott egyáltalán nem volt éretlen vagy bizonytalan ember. Határozottabb, mint ahogy a külleme alapján elvárták, netán jó néven vehették volna tőle. Tudta, hogy kit mire kell tartani. Most is csak akkor nézett föl, amikor a gyújtós kicsi lángja végre belekapott a fába.
Szerintem az lenne a legegészségesebb, ha a Gyöngyike most széI. kötet 60pen kimászna az ágyából, kiáltotta vissza a válla felett. Még a telefont is szépen fölvehetné. Tegnap azt mondta nekem a Gyöngyike, hogy ma aztán korán kell fölkelnie. Énekóra előtt el akart volna még menni az uszodába, mert azt mondta, hogy szereti kihasználni a szabadnapjait. Ami nagyon szép dolog lenne, de hogyan sikerülne, ha egyszer benne marad az ágyban. Igazán nem szép a Gyöngyikétől. Azt hiszi a Gyöngyike, hogy a migrénje majd elmúlik így. Hát nem múlik el. Inkább keljen föl azonnal és menjen a levegőre.
Áthatóan erős hangja volt, s furcsa módon úgy beszélt a másikkal, mintha egy harmadik személyről beszélne.
A másik nő azonban nem talált ebben semmi sértőt. Maga is alig néhány éve élt a fővárosban, miként Ilona, aki egy budakörnyéki tót faluból származott. Amikor olykor a konyhában, máskor pedig valamelyik ajtófélfához dőlve, csöndesen mondták egymásnak a magukét, és egyikük sem figyelt különösebben arra, hogy miként beszél, vagy miket beszél a másik, a kívülállónak nem kis mulatsággal szolgálhatott a két távoli nyelvjárás találkozását hallani. Miközben Gyöngyvér nyitott torokról őzött, Ilona fölkerekített ajakkal ázott, s ráadásul olyan kifejezéseket használtak, amelyeket sem a másik, sem a fővárosi nem nagyon érthetett. Vidékiségüknek volt egy titkos kis árama, mely hol összehozta, hol meg féltékennyé tette és szembefordította őket; másra figyeltek, másként ítéltek, s ezért bármi történhetett velük, egymást mégis jobban értették, mint ahogy a környezetük megértette őket vagy ők másokat. Nem volt az sem kérdés, hogy Bondor Ilona miért beszél Mózes Gyöngyvérről úgy, mintha egy harmadik személyről beszélne. Ezzel a furfangos módszerrel kerülte el, hogy a nála fiatalabb nőt magázza, amit az iskolázottságuk különbözősége miatt meg kellett volna tennie.
Sokkal inkább elmúlik, ha uszodába megy a Gyöngyike.
Ne beszéljen már ilyen ostobaságokat. Éppen azért nem mentem el, mert úszás után mindig erősebb lesz.
Mégis jobb lenne, ha elkészülne rá a Gyöngyike, hogy nem csak ablakot nyitok, kinyitom én a Gyöngyikének, rögtön, hanem el kell I. kötet 61kezdenem takarítani is. Másutt nem tudom elkezdeni, mert a nagyságos asszony sem jött ki még a fürdőszobából. Ha kijön, akkor a Gyöngyike már mehetne be. Szerintem ez lesz a menetrend.
Most meg ez a mondat maradt ott a levegőben. Ami a napi takarítást illeti, tényleg nem lehetett másutt elkezdeni. Ilona vagy a legtávolabbi utcai szobában, vagy a legbensőbb udvari szobában kezdte el, ennek ez volt az alapszabálya, másként nem történhetett. Nem érkezett rá válasz, vagy olyan moccanás sem, mely arra utalhatott volna, hogy ez a Gyöngyike kimászna végre az ágyából. A telefon viszont hirtelen ismét elhallgatott.
Jó ideig nem is lehetett mást hallani, mint az impozáns bérház üregeiben, résein, csatornáin és nyílásain zenélő szelet.
Senki nem mutatkozott a körfolyosókon, az udvaron sem, üresen maradtak a tágas lépcsőházi fordulók.
Ebben az órában különben sem jöhetett volna más, mint a sváb tejesasszony Budakesziről vagy a tót asszony Pilisszentkeresztről a tojással, netán a postás. Ők azonban az ítéletidő miatt elmaradtak. Ilona a saját kisfiát kora reggel elvitte az óvodába, nem lehetett egész nap láb alatt. Kisiskolás mindössze egy volt a házban, s ilyenkor már csaknem mindenki dolgozott.
Ebben a házban ötvenhat októberének egyik szörnyű éjszakáján voltak utoljára jó sokan, egymásnak teljesen ismeretlenek, mert beszorította őket a körútról az ágyúzás. Amikor az erősen sántító, púpos és kopasz házmester hajnalban kinyitotta a súlyos tölgyfakaput, majd kinézett, az üres nagykörúton már tombolt a szél. Azóta a távozók nagy erőfeszítések árán, de gondosan betették maguk mögött, amire egyébként ügyetlen felirat emlékeztette őket. Az egykor igazán előkelő kocsibehajtó mégis úgy hatott, mint egy pokolbéli szélcsatorna, ahová éppen tutulva megérkezik maga a sátán. Zörögtek, reszkettek, kalapáltak a szemetesedények fedőlapjai. A pokoli zajnak volt azonban banálisabb magyarázata. Fenn a kapuboltozat ívébe illesztett két üvegablakot azon az októberi éjszakán nyomta be a légnyomás, s ilyen súlyos, ütésI. kötet 62álló üveget, hiába a házmester minden elkeseredett fáradozása, azóta sem lehetett felhajtani a városban.
A mindössze nyolcvan éves, föltűnően arányos épület persze inkább amolyan ritkaságnak számított a környéken, hiszen az elmúlt évtizedek megrázkódtatásait majdhogynem sértetlenül vészelte át. Nem csak a szerencséjének köszönhette. Már a maga idején is a környék talán legkevésbé szembetűnő építménye volt. Bérpalotának készült, miként összes többi, hivalkodó szomszédja, ám szerény méreteivel inkább magánpalotára emlékeztetett. Az egész Terézvárosban nem volt masszívabb épület. Találat szerencséjére nem érte, s mivel puritán homlokzatának észrevétlen díszei szintén nemes anyagból készültek, a légnyomások sem tettek benne kárt. A házat egy békétlen, összeférhetetlen ember építette, maga is vidéki, vagy legalábbis valaki, akinek az elméje nem városi lépték szerint működött. Építménye el is ütött a többitől, ami persze inkább előnyére vált. Értők úgy vélekedtek, hogy a csaknem teljesen dísztelen épület a klasszicizmus és az eklektika között helyezhető el, s így a budapesti építészetben egy mindenképpen hiányzó, s felettébb fontos láncszemet képvisel, habár a körülmények szerencsétlen alakulása miatt tervezője később alig épített önálló épületet, s így e hiány a mai napig alaposan rá is nyomja bélyegét a városképre.
Az ilyen emberre mondták, hogy rossz karakter, holott nem kevés dolog volt, melyben kiválónak bizonyultak a képességei. Tán azt nem tudta eldönteni, hogy hadakozzon és különcködjön, avagy ellenkezőleg, minden közönséges és ostoba normának megfeleljen-e. Tulajdonképpen egész hosszú életében önmagával viaskodott, amihez persze mindig talált olyan tárgyat, amely jótékonyan elfedte őrült egoizmusának nyers háborgását. Hol boldognak és boldogtalannak alárendelte önmagát, akárha tiszta önfeláldozás vezetné, olykor még undorítóan alázatoskodott is, hol meg a mindenkitől független, önfejű nagyurat játszotta. Demén Samunak hívták az építészt.
Néhány évvel a szabadságharc leverése után, egy tehetős zsidó gabonakereskedő egyetlen fiaként látta meg a napvilágot Jászberényben, I. kötet 63és kivételesen jófejű gyereknek számított. Hat nővére után ő volt a legutolsó a sorban; velük élt még az apai nagymama, két anyai nagynéni, amolyan szegény rokonok mind a ketten, s így aztán alig elképzelhető, hogy milyen kényeztetések közepette nevelkedett e nők között. És akkor a belső cselédséghez tartozó lányokról, asszonyokról, vagy Le Vau és Papanek kisasszonyokról, a francia és a német nevelőnőkről még nem is beszéltünk. A családnak biztos volt az anyagi helyzete, tekintélye pedig egyre megingathatatlanabb, holott Jászberény elég tartósan és sikeresen tartotta távol a zsidó betelepülőket. Mire a fiúgyermek serdült korba ért, s a lányokat jórészt a városon kívül férjhez adták, atyjuk az új törvény adta lehetőséggel élve kiterjedt birtokot bérelt, és nem csak szigorúan, hanem szerencsés kézzel irányította. Sokak haragját és irigységét hívta ki ezzel a városkában, mások viszont hasznát látták az általános fellendülésnek, bár ezek közül is csak kevesen tudtak belenyugodni, hogy akkor most már a föld is zsidóé legyen.
A fiú mindenesetre korlátozás vagy külső kényszer nélkül, a saját különös ábrándjait követve választotta meg az életútját. Előbb Berlinben, később Bécsben tanult építészetet, néhány hónapig Görögországban utazgatott, s egy teljes évet itáliai tanulmányúton töltött. Tanulmányainak logikája szerint innen Angliába kellett volna továbbmennie, mivel azonban egyetlen idegen nyelven sem tudott tisztességesen megtanulni, s e képesség hiánya állandó bizonytalansággal és szorongással töltötte el, tanulmányainak utolsó két évében visszairatkozott a pesti műegyetemre, ahol az akkoriban már nagynevű és nagyhatalmú Hauszmann Alajosnál diplomázott. A professzor becsülte, s azt sem lehetne mondani, hogy ne támogatta volna a feltűnően mutatós küllemű fiatalembert, mégsem tartozott kedves tanítványainak körébe, mert ezek a professzor minden ügyeskedése ellenére sem tűrték meg maguk között. Elviselhetetlen volt a modora, vagy legalábbis az érzelmessége és az indulatossága szokatlan a többiek szemében, a vaskos, levetkőzhetetlen tájszólása, vagy ha németre váltottak a társalgásban, akkor a kínos hebegése, vagy a rossz szokása, hogy a főnevek neI. kötet 64meit állandóan fölcserélte, de főleg az állandó harsogása, amivel sokakat elriasztott vagy alaposan megviselt.
Ha föltűnt az amúgy is zajos kávéházak valamelyikében, az Újvilág utcai Sasban, a Vadászkürtben, ahol külföldi lapokat olvasott, a Kávécsarnokban, ahol valamilyen igen sötét politikai ügyben szervezkedett mindenféle gyanús alakokkal, vagy néhanapján a fényűzően berendezett Angol Királynőben, egy botrányos kaland miatt, ami egy fensőbb körökhöz tartozó hölgyhöz fűzte, akkor délcegnek mondott alakjával és választékos öltözékével azonnal magára vonta, s hosszú pillanatokra lekötötte a közönség figyelmét. Akik ismerték, hízelgő vagy éppen csípős megjegyzéseket tettek, akik nem ismerték, föltétlenül tudni akarták, ki ő.
Az ajtóban a pincér figyelmesen átvette a sétapálcáját, ami rendőrhatósági előírásra történt, ő pedig ujjáról ujjára haladva, legalább ilyen szertartásosan húzta le szoros szarvasbőr kesztyűjét, miközben szórakozottan és fensőbbségesen körbehordozta tekintetét. Híres külföldi művésznek, idegen arisztokratának nézhették volna, mintha azonnal azt mondanák, mutatós ember, aki persze nem közülünk és nem közénk való. Levette cilinderét, ezeket is átadta, a pincér pedig csak ennek utána vezette az asztalához, vagy éppen az asztaltársasághoz, mely reá várt.
Léptei mindig határozottak, mozdulatai simák és hajlékonyak voltak, kényesen nemes vadállat haladt át az asztalok között.
A varázslat addig tarthatott, míg le nem ereszkedett egy székre, avagy foteljának puha mélyéről kihajolva beszélni nem kezdett. Minden finoman megmunkált volt rajta, hosszú, hosszúdad, csontos, bár nem hústalan, miként kezén az ujjai. Ugyanakkor valami vad és zabolázhatatlan, mint a simaszálú, fényesen fekete haja, mely valósággal kidőlt a fejfedő alól. Ugyanilyen vad a szemöldöke, mely a kicsit sárgásan csontszínű bőrön engedetlen szálakkal nőtt össze az orrnyereg felett, és a csaknem bántóan vastag ajka, melynek peremén kicsiny, éppen csak vonásnyira nyírt bajuszkát viselt. Puszta megjelenésével, ajka szegletében játszó öntudatos és elkényeztetett mosolyával, mozdulataival, bőrének szíI. kötet 65nével, sötét, hol idegesen forgolódó, hol pedig hosszan elidőző tekintetével közel tudott férkőzni csaknem mindenki szívéhez. S ugyanennyi idő alatt zúzta szét a zavarba ejtő vonzalmakat, hogy aztán éppen maguk az érintettek ne tudják pontosan, miként állnak vele.
Vízöntő jegyében született, s a természet végzetesen osztotta rá csillagképének teljes szerepkörét, ám sajnos semmi mást. A látvány embere volt, mindenhez értett, ami a látványhoz tartozott, tudta, mivel tartozik a harmóniának, mivel a diszharmóniának, jól ismerte a szimmetria és az aszimmetria mértékegységeit, kedvelte a szimmetriát, bár nem ragaszkodott hozzá, hiszen az arányok monotóniája ellenére volt. Mindezek az adottságok azonban nem úgy működtek benne, mint valami szerzett mérnöki tudás, hanem a zsigereit érintették, a zsigereiből táplálkoztak. Képzetlen sem volt, nála jobban mindezekkel a szó matematikai értelmében sem számolhatott senki. Bánni tudott továbbá a színekkel, formákkal, anyagokkal, vonalritmusokkal, ösztönösen érzékelte e komponensek kölcsönösségét és viszonosságait, ahol azonban a vizualitás felségterülete véget ért, ott elveszett embernek számított.
A tökéletes botfülűség bizonyára épp oly kivételes adottság, mint az abszolút hallás. Nem arról volt szó, hogy a valcert ne tudta volna megkülönböztetni a mazurkától, olykor ezt sem tudta megkülönböztetni, ám az ilyesmi még elmegy, hanem betegesen érzéketlennek bizonyult mindenféle auditív aránnyal szemben, s talán ezért nem volt képessége meghallani másokat, vagy éppen visszahallani önmagát.
Nem voltak barátai, csak csodálói voltak és ellenségei. Demén Samu a hangsúly és az értelem finom feszültségeit és árnyalatait nem fogta fel. Nem is hallgatott végig senkit, érvelni nem tudott, hanem rögtön lehurrogott, belebeszélt, rádörrent bárkire, beleszólt mások beszélgetésébe, olykor valósággal rábeszélt mások beszédjére. Akkor érezte elemében önmagát, amikor szabadon szárnyaló magánbeszédeket tarthatott. Mozdulatainak nemessége kevesekkel feledtette, hogy csemcseg és csámcsog az étkezésnél. Egy szép test, amelyben valószínűleg soha nincsen csönd, és nem is kívánja a csöndet.
I. kötet 66Voltak, akik egyszerűen kerülték.
Mindezt persze érzékelte, de amióta elhagyta a családi otthont, nem értette, miért történik minden úgy vele, hogy végül is magányos legyen.
Építményein nyoma nem volt a bántó végleteknek. Nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé építkezett. Akárha előbb látná az udvart, mint a homlokzatot, előbb látna akár egyetlen szobát, s ennek arányaihoz rendelne minden mást, és soha nem fordítva. Meggyőződésévé, mi több, rögeszméjévé vált, hogy a lakóház vagy a lakótér akkor szerencsés, amikor alaprajza a görög templomhoz hasonlón a megnyújtott téglalap, egyes helyiségei ellenben csaknem szabályos négyzetek. A tértől azt kívánta, hogy bensőséges maradjon, gyöngéd és meghitt legyen, ne fojtsa bele az emberbe a kívánságait, de nagyravágyását se táplálja, ne kapassa el. A helyiségek magassága az alaprajz méreteit követte. Amiből nem csak az következett, hogy nem tervezhetett túlságosan nagy szobákat, mivel nem kívánhatott értelmetlen belmagasságot, hanem az is, hogy a helyiségeket csaknem egyformára kellett méreteznie, s ezek végül a kiszolgáló helyiségeknél sem lehettek jóval nagyobbak.
Kényelmes, meghitt, nyugodalmas, masszív és derűs lehetett volna mindaz, amit megtervezett, ám épp a korszak szellemével nem volt egészen egyeztethető, s ezért is nem tudta kivitelezni; többnyire rajzon maradt. Elképzelései nem annyira kollégáival fordították szembe, ezek legfeljebb nevetgéltek terveinek láttán. Demén Samu csinos kis udvarházakat tervez, mondogatták, de semmiféle elképzelése nincsen arról, hogy milyen legyen egy városi bérlakás. Terveivel elsősorban a lehetséges megrendelőket riasztotta el. A kolléga urak által tervezett bérpalotákban valóban mások voltak a belső arányok. Miközben az utcai frontokon egyre magasabbra és nagyobbra nőttek a reprezentatív helyiségek, a szalonok, a dolgozószobák, a dohányzók és az ebédlők, a lakások udvari fertályán minden helyiség egyre szűkebb lett, sötét folyosók, kamrák, zugok, hurkák és benyílók, s ezeknek szükségszerűen ijesztővé váltak a belmagasságai. Az épületek udvari lakásaira pedig I. kötet 67még ennyi sem jutott arányból, itt minden egymásra zsúfolódott, egymásba ért. Konyhából a szobák, abból meg az ablaktalan alkóvok, a benyílók, a hálókamrák, a hátsó lépcsőházak fordulóiban a közös illemhelyek, egyszóval a város átláthatatlan és tisztátalan sűrűje.
Ő mindezekkel ellentétben oly bőkezűen gazdálkodott a térrel, hogy egyetlen emeleten nem tudott elhelyezni többet, mint két lakást, ami a telekáraktól megilletődött vagy azokkal éppen spekuláló építtetőknek persze kedvét szegte. Mikor pedig igaza mellett udvariasan és ügyesen érvelnie kellett volna, akkor mindenki láthatta, hogy majd szétveti az indulat.
Értse meg, kérem szépen, amennyiben a tümpanon felső csúcsán áthúz egy krépidómával párhuzamos vonalat, s ezeket összeköti, jól van, látom, nem érti, bizonyára nem látott még görög templomot, szóval akkor kap egy csaknem szabályos négyzetet, ez a dolog lényege. Kérem szépen, jegyezzük meg, ez a klasszikus arány. Egy csaknem szabályos négyzet, amely azért elmegy a fekvő téglalap felé. S ehhez képest én még messzibbre elmegyek, de értse meg kérem szépen, csak addig mehetek, ameddig ez optikailag még elviselhető. Tovább nem megyek, bízza rám, egyszerűen nem megyek. Kérem szépen, ha erre az épületre még egy emeletet rárakunk, két emeletet, három emeletet, ahogy kérem szépen megkívánja, akkor a feje tetejére állítottuk a világot.
Akkor nézze meg kérem, látja, kap egy rideg hasábot, az eget föllöki. Ezt kérem szépen én nem, velem nem, én ilyet nem vállalok.
Építményének homlokzatáról valóban csak egy dór oszlopsor és a nagy tümpanon hiányzott ahhoz, hogy valamiféle ódivatú, antikizáló képződményt láthassanak benne élcelődő kartársai. Holott nem csak ilyen elemeket nem alkalmazott, hanem azokat a reneszánszból és barokkból kölcsönzött látványos díszítményeket sem, amelyeket ezek olyannyira kedveltek, a megrendelők pedig oly szívesen megfizettek.
Ez nem ment a fejébe. Miért költenek ilyen értelmetlenségekre, amikor ugyanebből a pénzből megfizethetnék a kényelmes és kiegyensúlyozott teret.
I. kötet 68Mindhárom emeleten minden egyes utcai és udvari szoba két szimmetrikusan elhelyezett ablakot kapott, amelyeknek a homlokzaton csak annyi hangsúlyt adott a sóskúti homokkőből faragott lemezes profilokkal, amennyit az emberi szem kap a szemöldöktől és a pilláitól. Az egyiket fenn, miként a klasszicista építményeken, jócskán az ablaknyílások fölött, már csak azért is, hogy az eső közvetlenül ne az ablaktáblákat verje, a másikat pedig az ablakpárkányok támasztékaként, mint a gyámkövet. A három keskeny lemezből álló profil az ión oszloplábazatról vette mintáját. S ugyane profilból nemcsak a földszinti üzletek felett futatott végig egy vastagabb léniát, hanem az erősen megemelt tető alatt is, amolyan kiemelt párkányzatként, hogy lezárja a homlokzat függőleges tagolását mintegy előrejelző frízeket.
Kortársainak vele szemben hangoztatott elvei, élcei és kifogásai persze nem voltak teljességgel megalapozatlanok. Mert nem csupán ezekkel a szinte észrevétlenül tartózkodó utalásokkal és jelzésekkel, hanem leginkább a téglaburkolat függőleges szelvényeivel csempészte vissza a klasszikust. Miközben a szerkezeti igények és a megvalósított belső arányok között a feszültséget ő sem tudta eltüntetni, megjelent a korszakra oly jellemző szemérmetlen dekoráció.
Ötvenhat októberében néhány értelmetlen géppisztolysorozat futott át e jelképes oszlopsoron.
A többször égetett tégla elég jól állta a lövedékek ütéseit, bár követni lehetett a lövések ívét. Itt kiütött egy darabot, ott a tégla élét pattintotta le, amott meg belefúródott a puha vakolatba. A vakolt felületeket vidám, napsütötte sárgával színezték, s akkoriban a vörösbarna téglaburkolat szelvényei valósággal lebegtek a könnyű párkányok között. Színeknek, lebegésnek mára nem maradt nyoma, az épület homlokzatának szelíd részleteit a szállongó por és korom szürkére mosta át, a profilokról, a frízekről és a párkányzatról pedig hosszú, fehér csíkokban csorgott alá a mindennap újra megkövesedő galambszar.
Aki a kapun belépett és elhaladt a szemetesedények hosszú sora mellett, amelyekről a macskák a fedőt minduntalan félrelökdösték, s I. kötet 69így a patkányok még világos nappal is rajokban járhattak lakmározni rá, immár azt sem nagyon vehette észre, hogy a foltosan elmocskolódott falsíkokat ugyanazon egyszerű, lemezes profil díszíti, mint a homlokzatot. A mutatós ívben boltozott mennyezetről valamilyen emeleti csőrepedés miatt, amelyet hónapokig nem javítottak ki, nagy foltokban szakadt le a vakolat, s az elrothadt vakolónád foszló szálai közül kilógtak a csupasz téglák, sőt a villamosvezetékek. A házmester, akit csaknem sihederként még az agg Demén Samu hozatott fel magának Jászberényből, mindennap többször fölnézett oda elmentében, mert őszintén szólva katasztrófára számított. Félő volt, hogy a boltozat téglái között a meglazult habarcs nem tart ki, s a mennyezetről alácsüngő, lassan rozsdálló, hatalmas lámpatest kiszakad.
Elébb viceházmesterként, majd csakhamar rendes házfelügyelőként, immár több mint harminc éve viselte gondját e háznak, s ezt olyan kíméletlen és szenvedélyes buzgalommal tette, mintha nem tudná elfelejteni, hogy állása híján másként alakulhatott volna az élete.
Szellemileg ép volt, erőszakos, ravasz, alattomos ember, de testi korlátozottságai súlyosak, kicsi gyermekként a maga környezetében vészesen sodródni kezdett a gyors vég felé. Valamiként mindenkinek az útjában állt, rendes mezei munkára nem volt használható, testvérei ütötték, rúgták, föllökték, a saját anyja, a saját nagyanyja sem kímélte, s ha a gondviselés véletlene nem ragadta volna ki innen, akkor nem végezhette volna másutt, mint az istálló sarkában, kivetetten. Kivételes viszony fűzte az állatokhoz. S az öreg Demén halála óta úgy élt, mint akinek egy élettelen tárgyon, a házon kell ledolgoznia a gondviselés előzékeny kölcsönét.
Az utóbbi hónapokban mégis teljesen váratlanul megtört e szenvedélye, vagy valami elhasználódott, kimerült benne, elszakadt. Betegségnek nem mutatkozott ugyan jele, de egyik pillanatról a másikra belátta, hogy annál azért sokkal nagyobb léptékű a pusztulás, mint hogy fogyatkozó erejével még föltartóztathatná. S hirtelen imádott lányai is a fejére nőttek, ittak, csúnyán káromkodtak, éjszaka nem jöttek haza. Lopakodott felé a teljes összeroppanás.
I. kötet 70Mióta a szemetes sem jött minden áldott reggelen, hanem mindössze hetente kétszer, ám valamilyen előre soha nem látható okból néha teljesen kimaradt a szemétszállítás, ezzel sem bírt. Lassan nem bírt semmivel. Szemetesedényt nem kapott, valamiben azonban tárolnia kellett a ház halmozódó szemetjét, hisz olykor egy hétig sem jöttek érte. Hogy enné a rosseb őket. Ő is csúnyán káromkodott. Elrozsdásodott festékeshordókat szerzett, füleket forrasztott rájuk, ezeknél fogva vonszolta ki a járda peremére. Ha nem jöttek, akkor délben vissza is. Más hordók fenekéből szerkesztette rá a fedőket.
Csinálta, persze hogy megcsinálta, de közben arra gondolt, hogy egye a rosseb, ha kiszakad a lámpás, akkor szakadjon, szakítsa magával akár az egész boltozást, a házat. Dőljön össze minden, úgyis mindennek el kell egyszer rothadnia. Régebben soha nem merészelt volna ilyesmit gondolni, most meg jólesett erre gondolni, ettől lett szabad ember. Még azért szemmel tartott mindent, de a tehetetlensége, meg az efölött érzett dühe egyre jobban elterpeszkedett. A rothadás bűzétől sem kímélhette meg a kapubejáratot, amelyet Demén Samu oly nagy gonddal tervezett.
Akkor még a lovas fogat volt az úri közlekedés eszköze, s Demén olyan behajtót tervezett, mely számolt a jóval nagyobb málhás kocsikkal is. A tébolyodottan sárga kerámiával burkolt, egészen enyhén domborodó kapubejárat értelmes, nemes arányait azok is érzékelték később, akik immár nem lovas kocsival közlekedtek, hanem automobillal, villamossal, gyalog vagy taxival. Látszott, hogy valaki a lehetséges mozdulatok zavartalanságát és kényelmességét számolta ki előzékenyen. Meg azzal is számolt, hogy a ló bizony vizel, ennek színe sárga, s valahogyan, valahová el kell csorognia. A víz és a vizelet elvezetésére szolgáló kis csatornanyílásokat, amelyek a kapubejárat két oldalán végigfutó szélesebb kőpárkányok alatt rejtőztek, most patkányok használták, éppen elfértek. Hosszú évek munkájával rágták át magukat a finoman kiképzett sárgaréz szűrőrácsokon, hogy feltűnés nélkül juthassanak a szemetesedényhez. Ezek a mára értelmüket veszített kőpárkáI. kötet 71nyok viszont arra szolgáltak egykoron, hogy a fogatok lépcsőiről erre lépjenek le az érkezők, s a következő lépésüknek se kelljen megdöccennie. Amikor úgy számolt, hogy egyszerre akár mindkét oldalon ki lehessen tárni a fogatok ajtaját, és se az érkezőknek, se a kocsisoknak ne kelljen közben a falhoz préselődniük, akkor a méltóságukkal számolt. Jó ideje semmiféle fogat vagy automobil nem állt már be, ám a viselkedés méltóságának igényét megőrizték a tér arányai.
Bizonyos ünnepélyességgel fogadta be az érkezőket az épület, s ugyanígy a lépcsőház, melyet a kocsibejárótól roppant méretű szélfogó választott el. A meglepően jól tagolt, a természetes fénytől minden emeleten megvilágított lépcsőházat e szélfogó hatalmas felületű, csiszolt üvegtábláin át pillantotta meg az érkező. Az üvegtáblák is rendesen átvészelték a háborút, ám egy éjszakai botrány következményeképpen a négy közül egy betört. Ekkora üveglapot nem lehetett beszerezni, a lakók méltatlankodtak a huzat miatt, s ezért a házmester funérlemezzel pótolta. Még így is a tér szépsége uralkodott. Ide nyugodtan beléphetett az érkező, nem kellett attól tartania, hogy azonnal a felvonó ajtajába ütközik. Néha egész társaság jön, épp akkor távozóban lehetnek mások, ilyesmivel egy úri házban számolni kell.
A lovak sem mindig egyformán türelmesek, legyen helyük kényelmesen megfordulni a kocsival az udvaron. Demén az udvart mélységében megnyújtotta, ám az első emeleten a körfolyosót valamivel előbbre hozta, s így optikailag megint csak visszacsempészte a négyzetet.
Igaz, az első emeleti körfolyosó elfogta a napfényt a házmester félemeleti lakásától, de ezzel együtt nem volt sötét, s főleg nem volt barátságtalan. Az udvart burkoló fényes, sárga kerámia visszfénye ugyanis megtöltötte a konyhát és a két szobát. A napfény soha nem érte el, mégis erős fényt, átható színt kapott. A helyiségek mennyezetén most is hol felragyogott, hol meg elhalványodott a tébolyultan sárga, ahogyan vonultak odafenn a felhők. Bár innen lentről még akkor sem lehetett fellátni a tiszta égre, ha valaki a halántékát szorította rá az ablak üvegére. A házmester e pillanatban éppen ezt tette a konyhájában, mert innen látott I. kötet 72föl még leginkább a tetőre, ahonnan úgy potyogtak a cserepek, mintha a szél bontaná, hajigálná. Valószínűleg úgy történt, hogy egy kilazult tetőcserép leszánkázott a tető meredélyén, a következő követte, s aztán már minden további szélrohamnak könnyű dolga lett. Szabályosan alányúlhatott, megemelte a hiányos sort, s nekilódíthatta a cserepeket a gyöngébb pontokon. A házmester, akit Balter Imrének hívtak, még egyszer visszanézett, de nem késlekedhetett tovább, vette az ellenzős sapkáját, vette a padlás kulcsait, ment.
Fenyegetően, hosszan, élesen csikorogva csúsztak a cserepek, az ereszen csattantak, hogy aztán kisvártatva szabályosan szétdurranjanak az udvaron.
Máskor talán Balter is gyorsabban határozta volna el magát.
A rosseb ott egye meg, morogta.
Elég valószínűtlen volt, hogy a romlást sikerül egyedül feltartóztatnia.
Meg hetek óta a lift sem működött. Elég hosszú ideig tartott, míg a csípőficamával levonszolódott a falépcsőn a félemeletről. És akkor még előtte volt a veszélyes udvar, meg a három emelet fölfelé. A technikus a házkezelőségen azt állította, hogy ezt a liftet többé nem lehet megjavítani, ez bizony kiszolgált. Mindenki tudta, hogy ebből egy szó sem igaz. Hogy enné meg őket a rosseb. Mire az udvarra ért, vége lett a potyogásnak, de már a szakadó eső miatt is inkább az első emeleti körfolyosó védelmező árnyékában sántikált. Ahogy elhaladt előtte, lenézett a pincelejáraton, még ciccegett is, hiszen ma még egyetlen macskája sem jött elő, akárha nem is lennének éhesek.
Macskákat azóta tarthatott kedvére, amióta ráébredt, hogy hiszen nincsen többé háziúr. Ehhez az államosítások után még tíz évnek kellett eltelnie, már csak azért is, mert az örökösök a mai napig itt éltek a másodikon, s nem szóltak ugyan soha egy szót sem, a tekintetükkel mégis fogva tartották a házmestert, amikor önkényeskedett vagy megsértette volna a régi házszabályokat, majd fölnyársalták a tekintetükkel. Legalábbis így érezte. Meg soha nem lehetett tudni, mi lesz. ÖtI. kötet 73venhatban majdhogy vissza nem kapták a házat, csak egy kicsit kellett volna az egész cirkusznak tovább tartani.
A kapubejáróban visszhangoztak sántikáló csosszanásai. Gondosan betette maga mögött a szélfogót, elment a tetszhalott lift előtt, melynek sötétbordó mélyéről mindig a szivárvány színeivel világoltak a szemébe a tükrök csiszolt szélei, aztán a korlátba fogódzva lassan kapaszkodni kezdett.
Demén Samu halála után az örökösök mértékkel és ízléssel, de a magasabb jövedelem határozott reményében, valamennyire mégiscsak átalakíttatták ezt a tereivel tékozló házat, valamelyest proletarizálták. Úgy vélekedtek, hogy a konyhák, a kamrák, a cselédszobák lehetnének jóval kisebbek, s abból, amit levettek, az épület udvari szárnyán minden emeleten kialakítottak két újabb lakást. Az első emelet egybefüggő utcai frontját, melyet Demén eredetileg egy igen rövid életű nacionálkonzervatív pártocska szükségletei szerint épített, majd ennek megszűntével még mindig működő hetilapjuknak adott bérbe, szintén átszabták, valamelyest modernizálták. Ami inkább pusztítást jelentett. A nemes faburkolatot letépették a falakról, s valamennyi szobából kidobatták a márványkandallót. A két örökös eredetileg nem óhajtotta volna elfoglalni az így kialakított lakások egyikét sem, hiszen az épület sem az ízlésüknek, sem a korszerűségről alkotott elképzeléseiknek nem felelt meg, aztán mégis úgy alakult, hogy Demén legkedvesebb unokája, Erna beköltözött a nagyapja elhagyott második emeleti lakásába, míg Miklós, a másik unoka, aki akkor már a kommunisták illegális szervezetének dolgozott, egy Aréna-úti házba költözött, amelyet szintén a nagyapjuk épített. Mindez valamikor a harmincas évek közepén történt, s azon kívül, hogy most Leninről nevezték el a Teréz körutat, s az orosz forradalom tiszteletére November 7. térnek nevezték az Oktogont, ebben a nagykörúti házban szinte semmi nem változott meg.
A lakók is alig cserélődtek. De azóta nem festették a lépcsőházat, nem mázoltak ajtót és ablakot.
A lépcsőháznak sem volt más dísze, mint az arányai. A feltűnően I. kötet 74széles és feltűnően alacsony, márványsimaságúra polírozott lépcsői, amelyeken most a házmester kapaszkodott fölfelé, s amelyekről néhány hónappal a ház államosítása után rendelettel távolíttatták el a vörös kókuszszőnyeget, természetesen a sárgaréz szőnyegtartó rudakkal egyetemben. Az emeletközi pihenők voltak a lépcsőház díszei, az emeleti fordulók jól tagolt falsíkjai, amelyeket szintén szelvényenként kereteztek be a homlokzatról és a kapubejáróból ismerős ión profilokkal. Ezek a bekeretezett falsíkok még mindig nem sötétedtek el egészen, helyesebben annyi látszott, hogy a profilokat eredetileg fehérre, a falsíkokat feltehetően halvány sárgára festették. Arra is ügyelve, hogy a nap melegéből valamennyit azért benne tartsanak. Ami úgy érhető el, hogy egy kis vöröset és feketét kevernek bele. Ennek akkoriban azért is így kellett lennie, hogy a lakások bejárati ajtajának ragyogó fehérjét, s e ragyogó fehéren a sárgaréz borításokat, pántokat, ütközőket, névtáblákat, kilincseket, a kukucskáló cizellált rácsozatát és a csontból esztergált csengőgomb ovális címerét tartózkodóan kiemelje.
A házmester minduntalan megpihent, mélyre szorult szeme szigorúan és sebesen körbejárt, s azon volt, hogy ne lihegjen annyira, mint amennyire lihegnie kéne.
Önáltatásának két szélső pólusa ért össze ilyenkor.
Úgy tett, mintha az örökös lépcsőjárás nem fárasztaná, holott voltak napok, amikor szemetesedények nélkül is alig vonszolta béna alsótestét, másfelől csökönyösen úgy tett, mintha fölmérné, mit kéne mielőbb elvégeznie, ami viszont immár alig érdekelte, s hol ezért, hol azért nem is volt elvégezhető.
Akkor ért föl a második emeletre, amikor a telefon odabenn épp elhallgatott.
Mióta betette lábát a házba, ezen az ajtón csupán annyi változott, hogy az eredeti névtábla mellé később felcsavaroztak egy másikat. DEMÉN, állt az egyiken szép, nagy antikva betűkkel. DR. LIPPAY LEHR, ez állt a másikon. Egy kicsit azért hallgatózott. Nem kíváncsiságból tette, inkább a természetes lustaság édes ösztöne működött. Ha I. kötet 75már így történik, akkor ne kelljen tovább mennie, hanem hallja, honnan telefonálnak, ki vette föl. Konyhájában volt egy leshelye, s valójában mindent tudott mindenkiről. Tudta, ki van otthon, ki ment el, sejtette, ki mikor fog visszajönni. A professzor urat hetek óta nem látta, mert őt a Kútvölgyi-úti kórházban ápolták, onnan már ezt a temetőbe viszik ki. A fiatalabbik Lippay meg elég korán, fejvesztetten elrohant. Nem emlékezett rá, hogy valaha is megesett volna ilyesmi. Tudta, hogy délelőttönként a szobák között minden ajtó nyitva áll, mégsem hallott ki a folyosóra semmit. Egye a rosseb.
Úgy döntött, hogy biztosan a szél miatt.
A professzor hitvese, akit valamilyen rejtélyes okból csaknem mindenki Nínónak avagy éppen Nínó néninek szólított, amit Balter soha nem értett, most lépett ki a kádból. Tartása mit sem változott a múló évtizedektől, dereka majdnem olyan formás maradt, mint egykoron, csípője, combja, feneke, sokak által csodált keblei azonban elég mértéktelenül kiteltek. Elsúlyosodott, a bőre alatt úgymond ikrásodott a zsír, ez volt a rideg valóság.
Amikor meglátom, majd elhányom magam, mondogatta bizalmas barátnőinek, akik valósággal bálványozták a szókimondása miatt. Amivel persze még mindig csak a valóság egy kis részét nevezte meg.
Egyre hosszabb időt töltött néma és elmerült testápolással. Mégis egyre erősebben érezte, hogy a testéből mindenféle tolakvó, teljesen idegen illat párázik és árad, s ezekkel nem tud megküzdeni. Erről azonban soha, senkivel nem beszélt. Ha jó ízlésű idegen pillantotta volna meg így a fürdőkád előtt, akkor bizonyára az jutott volna először az eszébe, hogy ez azért még most is impozáns. Nem föltétlenül a formák bomlásával volt baja, hanem a leküzdhetetlen illatokkal.
Mi történt velem.
Volt egy ilyen kérdés a világban, mely inkább kijelentésnek hangzott. Szájából, öléből, nem tudta, honnan, pórusaiból párázott a bomlás illata. Ez a bomlás lett a rögeszméje. Mikor a kádból kiszállva, a tüntető kín élvezetétől hajtva, végül is nem kerülhette el, hogy a szemI. kötet 76közti falon elhelyezett, enyhén párás tükörben megpillantsa önmagát, akkor kijelentés, kérdés nem segíthetett. Mintha azt kérdené, ki lett belőlem, holott készen állna a válasz, ez nem én vagyok, ezt a testet nem ismerem. Inkább gyorsan elrántotta a tekintetét róla. Amit látott, ne kelljen egész nap a tagjaiban cipelnie.
Vitte magával a megváltozott, az ismeretlen, a parfümje alá rejtett illatot. Ha ellenben elfelejtette, vagy sikerült nem tudomást vennie önnön tükörképéről, s inkább ez utóbbira volt hajlamos, akkor olyan elszánt, s kifejezetten vidám magabiztosság áradt belőle, mint leány korában.
Olaszos hangzású beceneve különben onnan származott, hogy Ágoston, a kisfiuk hosszú ideig nem tudott mást kimondani. Igyekezett, de nem ment. Ez volt az első és egyetlen szava, amely egyszerre vonatkozott az evésre és az anyára. Ha az anya lassan, szépen tagolva, az ajkait a szóhoz csücsörítve, szinte a szájára adta a szavakat, figyelj Ágó, édesem, mama, akkor Ágó csökönyösen és ravaszkás élvezettel csak azért is egy diadalmas nínóval válaszolt. De nem csak becenév lett belőle, hanem az ifjú házasok között az élvezet titkos mértékegysége.
Neked hány nínó volt, kérdezte a fiatalasszony álmosan elnyújtózva a széttúrt ágyneműk között.
Százegy, válaszolta az ifjú férj zavartan.
Furcsa, mert nekem legalább ezer, mondta erre a fiatalasszony, s talán nem is tódított, bár ilyesmire az ember már csak a jövője reményében is hajlamos.
Az ágyukba emelt gyerekkel olykor fél órákat is gyakorlatoztak, mert dőltek a nevetéstől, az oldaluk megfájdult belé, valósággal vonaglottak az élvezettől, amit a gyerek természetesen szintén élvezett. Nekik viszont ettől támad ismét kedvük, hogy egymásban megmártózzanak. Mama helyett mondta, papa helyett mondta, kaka, pipi, baba, papi, minden helyett. Ágó, figyelj édesem, mondd szépen, mama, mondd szépen, papi. A gyerek tényleg figyelt, ám inkább arra, hogy vajon megint nevetni fognak-e. S ezért aztán mindig ugyanúgy válaszolt.
I. kötet 77Nínó.
Még ha valaki minderről semmit nem tudott is, mint ahogy tényleg nem tudhatott, mégsem mondhatta volna, hogy a becenév ne lenne találó. Erna asszony az ismerősei körében, és a családban is súlyos egyéniségnek számított, olyan valakinek, akit respektálni kell, és egykönnyen nem is lehetne megkerülni. Lényének voltak ugyan olyan vonásai, amelyek miatt nem lehetett egészen komolyan venni. Most éppen túl volt egy anginás rohamán, ami fizikailag persze minden alkalommal alaposan leverte a lábáról. Mérgelődhetett a telefon miatt. Ritkán adta látható jelét, de sokat zsörtölődött vagy egyenesen dühöngött magában. Ugyanakkor vigyáznia kellett, mértéktelenül ne húzza föl magát, hiszen ez újabb rohammal járhatott. Csakhogy épp a kis dühöngései nem voltak igazán megfékezhetőek, hiszen soha nem robbantak ki. Miközben bosszúsan törülközött, s pillantása többször is szórakozottan átfutott a saját tükörképén, akárha ez lenne az utolsó csepp a pohárban. A saját elővigyázatlansága.
Minek bámulom meg magam.
Legfőképpen ahhoz nem tudott hozzászokni, hogy hatalmas és sötét mellbimbói, ki tudja, mióta, örökösen lefelé néznek. Egyik mérge növelte a másikat, s immár attól is dühönghetett, hogy mi a csudának dühöng. Édes istenem, milyen ostoba, milyen végtelenül ostoba vagyok. Egy buta liba vagyok, mondta magának abban a reményben félhangosan, hogy le tudja csillapítani a háborgását.
Egy közönséges lúd vagyok.
Dühöngött vagy nem dühöngött, a rohamokat nem lehetett sem megelőzni, sem kiszámítani. Jöttek és mentek, s attól függően, hogy a koszorúér melyik ágában jelentkeztek, nem voltak azonosak a szimptómáik sem. Hol a mellkasában érezte a fájó szorításukat, hol a bal kezén zsibbadtak el az ujjai. Hol nagyon szorongtatta, mégsem lett belőle nagy roham, hol meg éppen csak szorított kicsit, mégis leterítette. Hol a vállában érzett olyan fájdalmakat, mintha a csontvelőn verne át a felgyorsult pulzusa, hol meg csak valami olyasmit, mint aki falánkságáI. kötet 78ban telitömte a gyomrát. Volt, amikor majd beszakadt tőle a háta, a válla. Semmi, csak puffadás. Ha némi kis bélgázokat óvatosan kiereget, akkor majd rögvest jobb lesz, megkönnyebbedik. Mert úgy tűnt, mintha a belső nyomást érzékelné fájdalomként.
Bármiként fegyelmezte is volna önmagát, a fájdalom nem volt elviselhető, helyesebben elviselte, de szabadulni akart volna tőle. Ám a beleiben nem volt semmiféle szél, nem volt mit kiengedni, hanem mégis csak ez a lassan felnyomuló, feszítő fájdalom, a roham hamisítatlan előjele. Aztán már úgy érezte, mintha mellcsontját akarná belülről szétpattintani. És ugyanakkor a légszomj. Hogy venné a levegőt, ám valamiként nincs elég. Másutt talán van, de itt nincsen. Az ajka fölött, a homlokán a jéghideg izzadás töri át valamennyi pórusát, egész arcát ellepi a nyálka, akárha jeges maszkot hordana. Mégsem hűti. Ki kéne nyitnia az ablakot.
Nincsen levegő a szobában, nincsen levegő, nincsen levegő a levegőben.
Jaj, ezt nem fogják kibírni a csontjai, szétpattan. Látja mások levegőjét, nekik van, ami neki nincsen.
Istenem, milyen boldogok az emberek. Mennek az utcán, és észre sem veszik, hogy van levegőjük.
Jaj, ez valójában nevetséges, hiszen nincsen honnan levegőt venni a levegőből. Vagy nincsen benne oxigén.
Még tudja, látja, másoknak van levegőjük, csak éppen neki nincsen levegője már, elvették, nem jutott.
Ha idejekorán nem veszi észre, hogy mi közeleg, akkor késő.
A késő azonban mindig adott még egy kis haladékot, s ilyenkor azzal viaskodott, hogy a késés pánikja ne lepje el, mert akkor a késő tényleg beteljesedne.
Ám a testét nem nagyon viszik a léptei, túl súlyos is, minden lelassult, sötétedik, s nem lehet tudni, hogy a teljes elsötétedés előtt vajon egyáltalán eléri-e. Micsoda örökkévalóságok telnek el, míg az egyik lábnak sikerül a másikat utolérnie. Pedig közben egyre könnyebbnek I. kötet 79érzi a testét, alig érintik a földet a léptek. És még egy idegen ember is van itt, aki egyre hangosabban sípol a lélegzetével a fülébe.
Nem lehet tudni, meddig érezheti, hallhatja még, holott gyűlöli.
Ilyenkor vakon megy, béna ujjakkal kutat táskában, fiókban, szelencében, fiolában, hogy legalább az utolsó utáni pillanatban, körmének élével ragadja föl a gyógyszerét. Néha tényleg csak így sikerült, hosszú, ápolt, vérvörösre lakkozott körmével érte el. Ujjainak nincsen többé elég biztonságuk a sok közül egyetlen szemecskét kiválasztani. A köröm alá viszont beragad, s így segítheti a szájához, be a nyelv alá, ahol szét kell olvadnia. A nyelvtövön fut egy ér, ez a vena lingualis, s az értágító hatású nitroglicerin ezen a meghitt helyen könnyedén feloldódik és átszivárog az érfalon. Néhány hosszú, alig kivárható másodperc múltán már a szíven van, benn a koszorúérben, ahol megtágítja a meszesedéstől és a vérzsírtól összeszűkült járatot.
És akkor mégis kering a vér. A vérnyomás csökken, a pulzus esik, az oxigén eljut a szív izomzatába, a rettegésre feszített test ellazul.
Volt, amikor tényleg rögtön hatott. Máskor egyáltalán nem hatott.
Olykor éppen valamicskét, vagy áltatta önmagát, hogy igen, most már jobban vagyok, holott egyre rosszabb lett. Vagy hatott, s néhány perc múltán, mikor az idegen sem fújtatott oly undorítóan a fülébe, és arcán kellemesen átlangyosodott a jeges maszk, akkor megint, hirtelen, még erősebben, itt a következő. S hogy a kínból a sok se legyen elég, a gyógyszer járulékos vérbőséget okozott a hasüregben, meglazította a hasfalat, a záróizmokat, rájött egy hasmenés, s a légszomjtól hápogva, üres falakra, csúszkáló bútorokra bízva testének súlyát, fohászkodva kellett átvergődnie az egész lakáson.
Ha ilyenkor valaki a segítségére akart sietni, akkor némán elhárította.
Eddig még az utolsó pillanatban mindig elérte a vécét. Ahol valósággal kirobbant a szar a végbelén. Miközben a fájdalom, a szorítás, a mellcsontok feszültsége persze nem tágított. Miközben tudata tombolt, vergődött ennyi megaláztatástól. Miközben a nyomorult gyógyszere persze mindig benn maradt a szobában, vagy nem találta a ponI. kötet 80gyola zsebében. Egyetlen mondatot ismételgetett magában, hát persze, hogy itt fogok felfordulni, így fogok megdögleni, keze meg a falon tapogatott a vécélánc után.
Legalább addig fölérne, ne ebben a rettenetes bűzben kéne elpusztulnia.
S ült benne egy gonosz kislány, aki mindeközben nevetgélt mindezen. Talán ez volt a lelke, valami olyasmi, amit a lélek legmélyének neveznek.
A halott kislányára is emlékeztette őt.
Ezt a gonosz kislányt semmivel nem lehetett volna megrettenteni, semmitől nem félt, hanem inkább mulatott az összes kis hiúságán. Hát persze, hogy így fogsz felfordulni. Gyáván, ahogy éltél. Úristen, mennyi szar van még a beledben. Mit gondoltál, miként fognak majd rád találni, mit gondolsz, a szar ilyenkor kit érdekel. De ne félj ennyire, most még megmaradsz. Ha pedig megmaradsz, akkor majd megesküszöl, hogy leadsz legalább tíz kilót. Nem fosnál annyit, ha kevesebbet zabálnál, bizony. Mégis a töltekezés vágya marad erősebb, hiába fogadkozol. Így beszélt vele, s ő természetesen megesküdött, esküszöm, esküszöm, holott tudta, hogy az esküvése semmit nem ér.
A gonosz kislány hangján vihogott benne a hamis esküvése. Meg az elképzelés, hogy ebben a rettenetes bűzben fognak rátalálni, ha most mégsem ússza meg.
Ezen volt túl ezen a reggelen. S úgy hallotta, mintha a telefon a szalonban már negyedszerre is rákezdené.
Nem, ez nem lehet.
Kezében megállt a törülköző, fülelt, azt hitte, hogy dühe, a füle csalja meg.
Erre azonban mind a hárman egyszerre indultak el. Az egyik nő a kályha elől ugrott fel, vitte a piszkavasat magával, amivel előzőleg épp belökte a cserépkályha ajtaját, a másik nő ruganyosan kiugrott az ágyból, s mivel kutakodó lábfejével nem találta egyik papucsát sem, pongyolája pedig egy távolabbi fotel támláján hevert, ment, ahogy volt, mezítláb, I. kötet 81egyetlen szál, rövid selyemhálóingben, egy úgynevezett baby dollban, mely testére tapadt és tövükig szabadon hagyva megmutatta a combjait.
A fiatalember az ablakpárkánytól szakította el magát, pedig az előző pillanatban vette észre, hogy az Abbázia Kávéház előtt megáll egy rendőrségi rohamkocsi. Őrült gyorsasággal ugráltak ki belőle mindkét oldalon a rendőrök. Ami jótékonyan terelhette volna el a figyelmét arról a nőről, akit hónapok óta szemmel tartott, akit titokban kísérgetett, s mindenképpen látni akart volna ezen a reggelen, holott innen aligha láthatott.
A szél üvöltött és a telefon csöngetett.
Erna asszony meg végleg elveszítette a türelmét, a szennyesládára csapva törülközőjét félig-meddig nedvesen bújt bele rózsaszínű fürdőköpenyébe, mely harsánysága ellenére igen jól állt neki. Ideges, tört, kapkodó mozdulatok voltak, dühe siettette, akadályozta. Egy ilyen társaság, mondta maga elé félhangosan, egy ilyen nyomorult, tekintet nélküli társaság. Szemrehányása nem csak hármuknak, hanem leginkább a fiának szólt, aki nem is tartózkodott e pillanatban a lakásban.
A Lukács uszoda fűtött üvegfolyosóján a barátaival fecsegett, két hozzá hasonló korú férfival, amiről azonban Erna asszony nem tudhatott.
A kagylót végül a háztartási alkalmazott emelte föl, erős hangján éppen csak bejelentkezett, mikor a vonal másik végén, határozott hangon és nagyon rövidre fogva, már beszéltek is.
Olyan volt, mint egy harctéri jelentés.
Amitől a háztartási alkalmazott eltátotta kissé a száját, s arcán valamiként megdermedtek a vonásai. Egyik kezével erősen szorította a kagylót, nagyon jól kell most hallani, minden szót meg kéne jegyeznie, ettől viszont azonnal megfeledkezett a másik kezéről, s ebből lassan kicsúszott a piszkavas.
Koppanva hullott a szőnyegre.
A látvány hatására a másik két embert elhagyta a lépte, ijedten ott maradtak.
I. kötet 82Az illető folyamatosan, elég hangosan beszélt.
Bondor Ilona minduntalan megakasztotta volna, hogy a kagylót másnak adhassa át, nála illetékesebbnek, a család tagjainak, Kristófnak, aki értett a tétova félmozdulatból, s úgy állt meg, mint aki minden pillanatban készségesen átveszi. A folyamatos beszédet azonban nem lehetett egyetlen pontján sem megszakítani. Kétszer, egymás után, készségesen azt válaszolta, igen, igen. Aztán még annyit tudott kinyögni, igen, igen, nagyon köszönjük. Az utóbbi szavakat Erna asszony is hallhatta már, s látta alkalmazottja árulkodó, tulajdonképpen nevetséges arcvonásait.
De főleg a moccanatlanságukat, a testtartásukat, amint mindhárman mereven előredőlnek.
Kicsit nedvesen, dús testén az alig összefogott, bolyhos, rózsaszínű frottír köpenyében, impozánsan állt a szalon ajtajában magas sarkú papucsának emelvényén, szétdúlt, a nedvességtől enyhén csapzott, szőkített hajával.
Ilyen pillanatokban furcsa módon minden más megszűnik. Mégis volt egy félpillantása, mely Gyöngyvér inasan vékony, barna testét illette. Mindig úgy hatott rá, mintha pattintást hallana, egy hangot, amely a tudatában egy meggondolatlan pillanatra minden mást leállított. Ennyire csupaszon ritkán láthatta. Ki kellett az alkalmat használnia.
Utálta ezt a nőt, egyetlen szavát nem hitte el, habár megértette a fiát, hiszen a nő teste rá is megtette a maga hatását.
Végül is a test látványa hűtötte le.
Nem dühöngött többé.
Mintha tudná, mi történt, s erre aztán nehézkesen rábólintana.
A háztartási alkalmazott visszatette a villájára a kagylót, úgy maradt, arccal a fal felé fordult. El kellett fordulnia, senkit ne lásson, legalább egy pillanatra. Ne láthassák az arcát. Mindaz, ami a professzor és közötte az utolsó évben megtörtént, messzi túl volt azon, amit bármilyen szokványos emberi kapcsolat ismer vagy megenged.
Hosszú időre ez a kis csöndülés, ez a kattanás maradt meg utolsó I. kötet 83zajnak a szobában, illetve valamennyien úgy érezték, hogy nagyon hosszú idő telik el. Odakinn most éppen kivilágosodott az ég, mégis eső verte a két ablakot. Mindhárman Ilonát nézték, vékony, természetellenesen felhúzott vállait.
Várták, beszéljen. Meg szerették volna, ha egy ideig inkább hallgatna még. Mózes Gyöngyvérnek többször összekoccant a foga, de ezt szerencsére nem lehetett hallani. Máskülönben sem tudta, mit csinál, ellenőrizetlen volt a mozdulat; combjait összeszorította, rövid kis hálóingét két marokra fogta, húzogatta, akárha az ölét féltené.
A könnyű anyagon átderengett szőrzetének gazdag sötétje.
Meghalt, kérdezte valamennyi idő múltán Erna asszony óvatosan.
Rohamok után még órákig erőtlen, fátyolos maradt a hangja, s már az első szótagon elrekedt. Kérdéséből egyedül a fiatalember hallotta ki a józan számításait. Helyesebben a rettenetet, hogy akkor a tervei összeomlanak. Látta a nagynénje arcán, mely smink nélkül mindig bántóan csupasznak tűnt. A leplezetlenség annyira elrémítette, hogy valósággal letépte róla a tekintetét. Különben is ez volt a legnagyobb gondja, az emberi érzelmek leplezetlensége. Nem akarta hallani Ilona válaszát. És látni a válasz hatását.
Egy szót sem, semmit.
Nem, ne tessék megijedni, kiáltotta fojtottan és dadogva a háztartási alkalmazott. Fél órája magához tért. A főorvos úr azt üzeni, hogy nem fogják tudni sokáig eszméleténél tartani. Meg kell mondania, hogy ez sajnos nem fog soká tartani, nem ad okot reményre. Azt mondták, emberi számítás szerint. De most szokatlanul tiszta. Ágostont kívánja, Nínót kívánja.
És, hogy tessenek igyekezni.
De kivel beszélt, az Istenért.
Ilona erre kissé tétován megvonta a vállát. Nem tudta, nem értette hirtelen, hogy ez miért lenne fontos vagy érdekes. Tulajdonképpen az lett volna a következő mondata, hogy szeretné a nagyságos asszonyt elkísérni.
I. kötet 84Egy valamilyen férfi volt, válaszolta, s hangja az erőfeszítésbe belereszketett, azt mondta, a főorvos úr bízta meg, mert a nagyságos asszony valami fontosat megbeszélt vele, ami most föltétlenül szükséges lenne.
Ezzel elfordult, tovább nem bírta volna mondani, s a tehetetlenségtől, hogy a kívánságát mégsem mondta ki, szeretnék elbúcsúzni tőle, immár nem is merné kimondani, még egyszer látni szeretném, némán megrázkódott a válla.
Holott egyáltalán nem akart sírni. Mi köze is lehetne hozzá. Nem akarok sírni, kiáltott magában.
Hol van Ágost?
Nem tudom, nagyon sajnálom, de nem tudom, válaszolta Gyöngyvér a fenyegetően csöndes kérdésre túl hangosan. Nem tehetek róla, tette hozzá, mint akit egy súlyos mulasztáson kaptak, s most mentegetődznie kell. Hajnalban kiugrott az ágyból, motyogta, öltözött, szó nélkül, hiába kérdezgettem, hová, elrohant.
Biztosan megint egész éjszaka veszekedtetek.
Megint veszekedtünk, sajnos ez így igaz.
Ilona, hozza kérem a sötétszürke kosztümöt. Kristóf, te velem jössz. Valaki rendeljen taxit.
Iménti dühe helyére költözött be ez a hűvös, fölényes, rendelkezéshez szokott hang, amely elől ezek hárman nem nagyon tudtak kitérni.
Nem az érzelmein, az erőtlenségén volt nehéz úrrá lennie. Tényleg nem volt vesztegetni való ideje, meg idegenkedett volna a látványos jelenetektől. Szerencsére nem vették észre, de megreszketett a szája széle, remegett a térde, reszkettek a hosszú, finom ujjai. Nem annyira a saját megrendültségétől, hiszen ez az egész dolog az ő számára már jóval előbb elvégeztetett. Hanem attól, amire nem számított, hogy akkor most mégis bekövetkeznék, aminek ez idáig mégsem lehetett soha a végére érni.
Szaporább lett a lélegzete, meg kellett fékeznie.
Máskülönben minden rendesen elő volt készítve a pillanatra, ami mégis váratlanul érte. Az adásvételi szerződést, amelyet a haldoklónak I. kötet 85feltétlenül alá kellett volna írnia, csak ki kellett vennie az íróasztalából. Tudta, hová nyúljon. S akkor mégis szerencséje lesz, vele lesznek a kis tündérei. Most nem szabad egy szívrohamnak közbeszólnia. Fordult volna ki, hogy menjen a szobájába.
S nem a három szó állította meg, amivel Kristóf utána szólt. Hanem a megütközés, hogy itt valakinek lehetne még valamiféle ellenvetése, vagy valamiről más lenne a véleménye.
Sehová nem megyek.
Mit beszélsz.
Mondom, sehová nem kísérlek el.
Megtébolyodtál.
Olyan támadás volt ez, amelyre egyáltalán nem számíthatott.
A saját fiával szemben nem voltak illúziói. Ebben a fiúban ellenben nem csak mindennap viszontlátta meggyilkolt öccsét, amit az élet kivételes ajándékának tekintett, hanem szelídebb és figyelmesebb emberpéldányt alig ismert, s ezért az elmúlt hat évben soha nem bánta meg, hogy nem rakta be ismét valamilyen koszos árvaházba, hanem magához vette. Minden ember akaratlanul elvégzi ezeket az önös számításokat. Kiben bízhatnék meg a bajban. Hasznomra lenne-e. Benne aztán tényleg megbízhatok. Sem a testének, sem a lelkének nem volt megfelelő érzékszerve, amellyel felfoghatta volna, amit az agyával sem sikerült fölfognia.
Nem értette, mi történik.
Sehová, nem, ismételte meg a fiatalember majdhogynem közömbösen, s inkább halkan, mint hangosan.
De hát miért, az istenért, miért mondod ezt nekem, vagy mit akar ez most jelenteni.
Nem érthette, honnan érkezik egy ilyen hang. S akkor volt egy hosszú pillanat, amelyen a másik két ember kétségtelenül kívülrekedt. Különös helyzet. Ha lenne szemük a tárgyaknak, akkor oly semlegesen tekintenének egymásra, ahogyan ők tették, ez pedig hasonlóvá, csaknem azonossá változtatta őket, helyesebben napvilágra hozta a közös, családi vonásokat.
I. kötet 86Egomániájuk mérkőzött meg az igazságérzetükkel, hogy aztán mindketten megverten a látszatok fedezékébe vonuljanak.
Kristóf számára sem volt holmi magyarázkodásra alkalmas pillanat. Azt sem tudhatta, milyen jelzéseket kéne ahhoz adnia, hogy mások értsék a szándékait. Nem lehetett megérteni, ő sem értette. Mióta januárban a nagykörút szemközti oldalán, az Abbázia Kávéházhoz csatlakozó üzletsoron ismét megnyitottak néhány régi üzletet, megjelent ott egy kiszolgálónő, akibe indokolatlanul és értelmetlenül belehabarodott. Olyannyira, hogy egyetlen egyszer sem merészelte megszólítani. Nem lett volna mit mondania. Ilyesmi persze csaknem menetrendszerűen megesik fiatal emberekkel, az ösztönök kalandja mégsem teljesen veszélytelen. Bár nem vette észre senki, hiszen nem tett semmi feltűnőt, immár napok óta a valóságos, a klinikailag is leírható téboly meredélyének szélén tántorgott a tehetetlen és egyre jobban elsötétedő szenvedélyével. A nagynénje közel járt az igazsághoz. Ami januárban még könnyed kis kalandnak ígérkezett, mára elnémította, s tudatának nem maradt már józan foltja, világos szeglete.
Micsoda fakszni ez, kérlek szépen, micsoda undorító eszkapád.
Nem mozdulhatott innen el.
Ez volt lelkének egyetlen parancsa. Ám önmagának sem vallhatta volna be, hiszen tényleg mi értelme lenne napszámra itt állnia. Semmi. Valami nagyon fontosat nem juttathatott el a saját tudatához. Nem mondhatta ki sem magában, sem hangosan, hogy nagyon sajnálom, nem mehetek veled a nagybátyám halálos ágyához, mert itt kell állnom egy ismeretlen nő miatt, akit egyébként innen egyáltalán nem is láthatok. Ha kimondja, ha akár csak magában mondja ki hangosan, akkor nyilvánvalóvá teszi, hogy a napjainak semmi értelmük nincs. Éppen az ésszerűség mondta fel benne a szolgálatot, amit a nagynénje azonnal számon is kért tőle.
A tudathasadástól mindössze annyi választotta el, hogy ezeket a világ szempontjából irreális mondatokat még nem mondta ki hangosan, holott a késztetés már készen állt.
I. kötet 87Valamilyen régi, gyermeteg érzésébe kapaszkodott. Mintha arról lenne szó, hogy a dolgok ridegek, s megföllebbezhetetlen realitásuk sértené az igazságérzetét. Vagy sértené az erkölcsi érzékét. Amit a nagynénje itt titokban előkészített, arról a két idegen nő nem tudhatott. Miközben haldoklik a férjed, te a fiad örökségének ügyét egyengeted, s akkor még én menjek veled és te beszélsz undorító eszkapádról. Le vagytok ti szarva, az egész örökségetekkel együtt. Egyszer s mindenkorra elegem van belőletek, az egész családomból elegem van, vége. Tulajdonképpen ezt kívánta volna a nagynénje nedves arcába belekiáltani, ám ezt sem tehette. E pillanatban a gyermeteg érzelmek igazságánál jóval fontosabbnak érezte, hogy bármi történjék bárkivel, neki innen sehová ne kelljen elmennie. Aminek az értelméről viszont nem csak nem tudott önmagának számot adni, hanem e pillanatban nem volt más, mint a nagynénjével szemben elkövetett árulás, tehát éppen erkölcsileg nem elfogadható. Józan ésszel inkább valamilyen kifogást kellett volna keresnie, hogy miért nem mehet, ürügyet, indokot, bármilyen üres lehetett volna, bármily légből kapott.
Mégis olyasmit mondott ki, amivel nem csak a többieket, hanem leginkább saját magát rettentette el.
Elegem volt a halálából. Ne haragudj, Nínó, bocsánat. Nem akarom többé. Nem akarok több halált.
De most nem rólad van szó, Kristóf. Nekem lenne szükségem rá, hogy elkísérj. Hogy ne legyek egyedül egy ilyen nehéz órában, kisfiam.
Zavarában és felindultságában megfékezhetetlenül reszketett a szája, miközben Kristóf tekintete tompán és érzéketlenül nézett vissza rá, ám láthatóan anélkül, hogy bármit megértett volna e valóságos szükségből.
Pillantása oly ártatlan maradt, hogy Erna asszony valamiként joggal arra számított, mindez nyelvbotlás, talán belátja, meggondolja magát, visszavonja az őrült mondatát és megint minden helyreáll. Kristóf azonban nem türtőztette tovább magát, egyszerűen hátat fordított mindenkinek, s mintha e pillanatban mi sem lenne természetesebb, isI. kötet 88mét csak kibámult az ablakon. De Erna asszony sem viselkedett kevésbé kiszámíthatatlanul. Saját súlyos realitásérzéke már épp eléggé megedzette ahhoz, hogy ne tegyen semmi olyasmit, ami indokolatlanul tovább bonyolítana egy különben sem könnyű helyzetet. Az érthetetlen és zavaró jelenségek felett célszerűen tárgyra tért, s ezzel mintegy törölte a tudatából a zűrzavart. Mintha azt mondaná, mindaz, ami megzavarhat, nem létezett és nem létezik.
Gyöngyvér, te ma nem dolgozol.
Nem, én ma nem dolgozom.
Akkor talán el tudsz kísérni.
Magam is azonnal szerettem volna fölajánlani, válaszolta Gyöngyvér, mint aki levegőhöz sem jut, holott magától nem merészelt volt ilyesmit ajánlani. Még soha, sehová nem mentek együtt el.
Azonnal öltözöm.
Ilona pedig szedje össze magát, kérem. Különben is korai lenne még sírnia. Hívjon taxit, mondom, hozza a kosztümöm. És a rövid perzsabundámat készítse ki.
Odakinn az eső és a szél néhány pillanatra alábbhagyott, de minden elsötétedett, akárha máris alkonyodna. Időközben eltűntek a rendőrök, s az üres rohamkocsi, mintha csak körsétát tenne, lassan megkerülte a nagy teret. Az Andrássy út torkolatába állt be, pontosan arra a helyre, ahol az oroszok ötvenhat novemberében felállították az ágyúikat és ahonnan szétlőtték az Abbázia Kávéházat. Azóta a kávéházat ismét megnyitották. A lakásban ajtó csapódott, talán a fürdőszoba ajtaja, szekrények nyikorogtak, a két nő izgatottan futkosott.
Néhány perc múltán megállt a taxi a ház előtt, egy szürke Pobjeda. Elég sokat kellett várakoznia.
Gyöngyvér gyorsan felöltözött, topogva várta Erna asszonyt az előszobában, aki szintén elég gyorsan belebújt a ruháiba, de valamennyi időt mégiscsak eltöltött a sminkjével.
A házmesternek ekkor még mindig volt fél emelete a padlásig.
Mintha nem lenne elég egyszer a három emelet gyalog, a szakraI. kötet 89mentumát, most meg kétszer, és akkor még ezt a felet is megtegyem. A rosseb megeszi az egészet.
Kicsit lihegett, aztán belökte a kulcsot a zárba, s amint elfordította, az immár több helyütt lyukas tetőn átsüvítő szélroham valósággal rászakította a padlás súlyos vasajtaját. A vasajtó csikorogva nyílt, majd kisvártatva bevágódott, mert a szél nem csak kilökte, hanem rögvest vissza is szippantotta. Megtántorodott, nem volt hová hátralépnie, a szél ismét felnyitotta, a korlátba kapaszkodott. Lesújtó látvány tárult elébe. Hagyján, hogy sok cserép hiányzott, hanem olyan pontokon, ahová megfelelő létra vagy állvány híján fel sem ér. A hiányokon átszakadt az ég. A beeső fényektől felszakított sötét padlástérben különös rongyok vagy bőrök himbálóztak az őrült légvonatban. Rend volt itt is, semmi fölösleges lim-lom, tökéletes volt a tisztaság. A hiányok pótlásához végül is volt cserepe bőven. A cserepeket nyolcvan éve hagyták ott a cserepezők, glédába állítva a két kémény között, s azóta is ez volt a biztonsági tartalék. Mielőbb munkához kellett látnia, hiszen nem csak fény, hanem eső hullott be a nyílásokon.
Hiába húzta be maga után a vasajtót, a szél ismét kicsapta. Körülnézett, lát-e valami lapos kis tárgyat, amivel kiékelhetné, aztán mégsem ezt tette, hanem magára zárta, miként más alkalmakkor is.
Ezeket a dögöket is le kéne már szednem, morogta magában, és elindult az utcai front felé. A leghosszabb keresztgerendán, szorosan egymás mellett lógtak ezek a hosszú rongyok vagy bőrök, szám szerint öt, s csaknem egyformán hosszúak. Meg kellett kerülnie.
Nem rongyok voltak, nem bőrök, hanem csontjaikra aszalódott macskák. Ami Baltert közel sem lepte meg, hiszen a fölösleges macskákat ő szokta itt fölakasztani.
I. kötet 90Lógott az eső lába azon a hideg, kora tavaszi reggelen, de nem esett, napok óta nem esett, mindvégig így maradt.
A párázó szürke föld délutánra észrevétlenül a mélyszürke éghez ért, s hirtelen megint mályvaszínű este lett. Halálbüntetés terhe mellett érvényben volt az elsötétítési rendelet. Lehúzódtak a pincéikbe, behúzódtak kihűlt házaikba, romok közé, előttük a végeérhetetlen éjszaka.
Azon a látóhatárig lapos mélyföldön, ahol egymás felé tart a Maas, a Niers, a Rajna, nem számít nagy ritkaságnak az ilyen tavaszi ködöktől megrövidült február végi nap.
A régi téglatemplom széljárta tornyából ketten figyelték felváltva a kihunyó messzeséget. Nem jöttek repülők. A tüzérség hallgatott. Mintha megfeledkeztek volna róluk. Az ellenség előőrsei nem érkeztek meg. A herongeni mezők felől várták érkezésüket, hogy egyszer csak előbukkannak, jönnek ki a mocsárból, amit ezen a tájon alacsony növésű, bozontos, kacskaringós törzsű tűleveles erdők borítanak. Vagy a broekhuyseni országúton vonulnak be a tankjaikkal. Ködös, párás időben az ismerős tereptárgyak a mégoly gyakorlott tekintet előtt is bemozdulnak, imbolyogni kezdenek. Úgy látja az ember, mintha most lépnének ki, jönnek az előreszegezett fegyvereikkel, de csak a szempilla csapása, a pára lebegése, a szétomló füst a ködös homályban, amint a távoli fenyők bolyhaiba billen vagy éppen árad ki belőlük.
Két katonaviselt, idősebb férfi váltotta egymást az erősen sérült toronyban, ami egyáltalán nem volt veszélytelen.
Néhány napja beszakadt a templom óriás óraműve, átszakította a födémeket, nem hagyta sértetlenül a gerendázatot, a szemközti oldalon pedig két emeletnyi mélységben nyitotta ki a légnyomás a torony falát. Éjjel és nappal váltották egymást, három órát ki lehet bírni. De I. kötet 91ők sem láthattak, nem hallhattak mást odafenn, a sok fegyverzaj, légnyomás után csupán a bántó némaság.
El voltak vágva a külvilágtól. Hallhatta, amint a nagyapja azt mondja, el voltunk vágva a külvilágtól. Ezt a régen hallott mondatot mondogatta magában, el vagyunk vágva, el vagyunk vágva.
Városuk, melyet különben minden oldaláról átjárt a szél, az előző napok súlyos légitámadásai után romokban állt. Hiába nézte, nem tudta biztosan, hogy most akkor ez a Kloster utca vagy inkább a Mühlen utca lett volna-e. Sok volt a sebesült, és nem volt őket hová vinni, halottak számlálatlanul a beszakadt tetőgerendák alatt. Égett hús illata terjengett, megtapadt a füst szagán, s ha esténként megfordult a légjárás, akkor is hozta az égett hús, az égett csont bűzét.
Korábban azt mondogatták erről, hogy a kényszermunkások csontlisztből szappant gyártanak odakinn.
Napközben hazafias indulókat, menetdalokat, Isolde szerelmi haláldalát sugározta a rádió, semmi mást, megállás és szünet nélkül, mindig újra. A városháza homlokzatára szerelt hangszórókból harsogott ki, recsegett, karistolt a barázdákban az elhasználódott tű alatt. Immár senki nem áltatta magát tündérmesékkel. Híreket nem mondtak többé. Saját rádiókészüléke az ellenséges propaganda veszélye miatt nem lehetett senkinek. Tudták, hogy a teljes és feltétel nélküli kapituláció nem lesz elkerülhető, bár erről sem beszéltek.
Ebből nem jöhet ki más. Napok óta nem volt többé miről mesélni.
Másnap délelőtt a lelkész is fölkapaszkodott.
Ki tudhatta, mi történik itt még.
Látni akarta, miből van a fenyegető némaság.
A front immár távolabbról pufogott. Nem a hitoktatót, hanem Döhringet, a Raiffeisenbank helyi fiókjának nyugalmazott igazgatóját találta odafenn, akitől mindig tartott egy kicsit. Éppen csak köszöntek egymásnak, de mintha ezt is sokallanák, miközben mindketten érezték, hogy mennyire kiszolgáltatottak a nyitott mélység felett. A tekintélyt parancsoló öregúr, aki a sedani ütközet nyomait viselte arcán, I. kötet 92ijedt ujjaival jelezte, hogy a lelkésznek ügyelnie kell minden szavára és minden moccanására. Annak idején a lőportól szétvetett fém morzsalékát nem tudták eltávolítani a fejsebekből, s ezek egy életre megjelölték a bőrén a hegek mélységeit, a forradások redőzetét.
Nem lehettek biztosak benne, hogy a harang föléjük boruló roppant súlyát a torony sérült gerendázata a következő pillanatban még elbírja-e.
Mikor a harmadik napon sem történt semmi, bár a fülükben vígan menetelt tovább a hadsereg, Isoldénak pedig nagy szerelmi bánatában minduntalan meg kellett halnia, a városi tanácsnokok, valamennyien súlyos sérültek, akiket nem tudtak nem leszerelni és hazaküldeni, a saját felelősségükre úgy döntöttek, cselekednek. Járvánnyal, tartós éhínséggel számoltak. Valamennyiüknek vége, ha a földeket nem készíthetik elő időben vetésre. Hogy senki ne eshessen kísértésbe, a városi raktárházban őrizték a vetőmagot, a vetőburgonyát. Előbb óvatosan levette egyikük a hangerőt, mintha próbát tenne, ekkora engedetlenséget vajon eltűrnek-e a többiek. Aztán nagy nehezen felállt egy másik, s Isolde drámai bánatának kellős közepén olyan indulattal vetett véget a városi rádió adásának, mint akinek az idegei most aztán felmondták a szolgálatot.
A kínos csöndben, amelynek azonban mindenki örült, a tennivalókról sem kellett sok szónak esnie.
A közeli tábor őrszemélyzete jó hete elhajtotta a járóképes kényszermunkásokat. Voltak őrök, akik polgári ruhát öltöttek, hogy városkörnyéki tanyáikon megbújjanak.
Tudták a tanácsnokok, hogy mi várható vagy miből mi következik.
Mielőtt mentek volna, az összes járóképtelent bezsúfolták a két kis kórházbarakkba, az ajtókat, az ablakokat beszögelték, de a két épületet aztán minden bizonnyal nem gyújtották fel elég gondosan.
Az egyik őr, aki ment, az utolsó pillanatban átadott egy papírdobozt a fivérének, egy másik őrnek, aki maradt, rejtse el.
Ez a Döhring egy középkorú, nehézjárású férfi volt, aki biciklijével I. kötet 93indult ki a tanyájára, s a papírdobozt vastag esőköpenye alatt rejtette el. Hosszú, sárga nyelveket vetett a tűz, kéken, lilán sziszegett benne a benzin, nyüszítettek, bőgtek odabenn, mint az állatok, férfi létükre sikítoztak, döngött tőlük a fal, míg halálra nem taposták egymást a füstben, s ez húsz percnél nem tartott tovább.
Vagy talán nem számoltak mindennel.
Sokáig ez is rejtély maradt.
Odabenn izzott, szenesedett még egy hét múltán is, idekinn viszont rövid idő múltán kihunyt a lángolás, alig mentek el.
A többiek egy ideig gyalogosan mentek együtt az éjsötét ég alatt, amelyet olykor távoli csaták döreje reszkettetett meg. A keresztutaknál mindig lemaradt egy, míg valamennyien el nem tűntek valahol a mélyföld ködében.
Időközben a hőtől megpattantak az ablaküvegek, a deszkák is leégtek a beszögelt ablakokról, a festék a keretekről lepörkölődött, de nem fogott lángot az ablakkeret, s hiába szakadt le a mennyezet a testek lassú izzásától, a láng a gerendákat nem fogta meg. Bensejéből ontotta bűzös füstjét a két földszintes épület a párától súlyos levegőben.
A városi tanácsnokok rendeletére megkötözték a kutyákat.
Csakhogy nem tudták megkötözni sem a macskákat, sem a madarakat, sem a patkányokat, ezek mentek a maguk útjain.
Azzal is számolniuk kellett, hogy az éjszakai fagyoknak nemsokára végük.
A biciklis jókora kerülőt tett, át a lápon, földutakon hajtott, alig észrevehető ösvényeken. Minden emberi települést elkerült, hogy észrevétlenül érkezhessen meg.
Erősen izzadt, arcán jéghidegen megült a köd, senkivel nem találkozott. Saját igyekvő lihegését csak akkor hallotta, amikor leszállt. Kerékpárját beemelte egy ladikba, a ladikot eloldozta a stégtől, átevezett a tó másik oldalára. Szerencséjére a tó fölött vastagon terjengett az esti pára, valósággal gőzölgött, s még az evező csobbanásait, a villák nyikordulását is alig lehetett rajta áthallani. Mintha lassan elfelejtette volI. kötet 94na, hogy honnan jön és milyen bizonytalan a jövője. Kicsit sajnálta is, hogy valamivel sötétedés előtt érkezik meg a tanyájára, és a hideg házat magára kell zárnia.
Előbb azonban elrejtette a papírdobozt a gyümölcsaszalóban.
Ez a csinos kis téglaépítmény a fehérre meszelt, vörösbarna keresztgerendákkal tagolt, emeletes főépülettől mintegy negyven méterre állt, az almáskert szélén. Amint kihúzta az üres szárítórácsokat, ajkát és orrát megcsapta az aszalt szilva füstös, édes illata. Rögtön bosszankodott, hogy aszalás után a lányai így hagyták, egy egész télen át.
Ragacsosak lettek az ujjai.
Be kellett másznia a kemencével és füstölővel összeépített házacska koromszagú bensejébe, tapogatott a mézédes sötétben, kisvártatva megtalálta a mélyedést.
Máris terveket szőtt, nem tudta elképzelni, hogy ő ezt a papírdobozt bárkinek visszaadja.
A tanácsnokokban még az is fölmerült, hogy a macskákat mind egy szálig agyon kéne verni. Voltak, akik hatósági rendelet nélkül is megtették, mert éhségtől őrjöngő kutyáikkal etették föl a húsukat. Macskát megölni nem egyszerű. Bunkóval kell fejbe verni, hogy kábuljon el, aztán a két hátsó lábánál fogva megragadni, és nagy lendülettel addig verni a fejét a favágító tuskóba, vagy a ház falához vagy bármi máshoz, míg egy sóhaj ki nem jön.
Akkor halott.
Szinte vidám lett a gondolattól, hogy ő ezt soha, senkinek vissza nem adja, elégedett lett magával, szarok az egész rokonságra és valamit majd csak kitalálok.
A szilvától ragacsos szárítórácsokat gondosan vissza kellett tolnia, s ügyelni, hogy minden második rács alá bekerüljön helyére a tepsi. Mintha szökése valami olyasmitől szabadította volna meg, aminek a súlyát eddig nem vette tudomásul, illetve az elrejtett papírdoboztól a helyzet súlyossága most visszamenőleg is némi értelmet kapott. Bármi történjék, az arany a jövőt jelenti.
I. kötet 95A városkörnyéki tanyákon akkoriban még nem volt villanyvilágítás, a kandallóban lobogó tűz azonban épp elég fényt adott.
Miközben ült a sötétben, nézte a lángolást és az elrejtett dobozra gondolt, mégis visszaáramlott a rettegése, feltöltötte, feszítette a mellkasát.
Dezertőr vagyok, csoportos dezertációban veszek részt, s hogy kinek kell majd ezzel elszámolnia.
Meg azokat a foglyokat sem akadályozhatta senki semmiben, akiknek a kiürítés hírére sikerült valahol elrejtőzniük, most előjöttek, vagy mégis voltak néhányan, akik kitörtek az égő barakkokból, s szomjúságtól őrjöngve elmásztak a legközelebb heverő hulláig.
A kiürítést kísérő pokoli lármában és zűrzavarban az őrszemélyzet végül is nem tudott másként rendet tartani, mint hogy legalább két tucat embert lelőtt, bár Himmlernek az volt az utolsó napiparancsa, hogy a foglyok közül senkineknem eshet többé semmi bántódása. De ahelyett, hogy rendesen kiszállították volna őket a tábor mögötti szántóföldekre, ahol hetek óta hosszú árkokban égtek a régebbi tömegsírokból kiásott hullák, a friss tetemeket meggondolatlanul a sorsukra hagyták. Ezek most emberek és állatok veszélyes prédájaként hevertek szerteszét az elhagyott tábor üres terein és útjain.
Az éghető emberi kocsonya az árkokban összefolyt, a zsír és a csontvelő a maga fajsúlya szerint finom rétegekbe gyűlt, éjszakánként a hitoktató vagy a nyugalmazott bankigazgató a templom tornyából figyelte, amint a tűz zsírosan belobban és fellobog a mélyből.
Pírjával kivilágította az alacsony növésű erdőt, mely a tábort az illetéktelen tekintetek elől azért valamennyire eltakarta.
Valami iható után kutatva, magányosan tébolyogtak vagy halottaktól alig különbözve hevertek az élők az égő haj és a megpörkölt köröm szagában.
Éhséget ugyan nem éreztek, de volt egy olyan megrögzött képzetük, hogy a halott izom rostjai között lennie kell valamilyen nedvességnek.
I. kötet 96E váratlan ötletén maga is csodálkozott.
Hajnalonta az ágakon fagyos harmat gyűlt. A barakkok mohos deszkafalán esténként megült a köd. Valamennyi nedvességet ki lehetett szopni a mohából, az ágakról lenyalni, de nem volt víz. Előre érezték, amint a harapás alatt édesen szétáramlik a nyelvükön.
Az áramszolgáltatás nem állt le, s így a kapukon és kerítéseken nem juthatott át senki élve.
Ennyi idő alatt, ilyen hidegben nem szárad be hús, maga is így gondolkodott.
Volt ott egy nála talán valamivel idősebb fiú, aki egy barakk falánál kuporogva azon töprengett, miként szakíthatnák meg az áramkört a kerítésben, mivel csinálhatnának rövidzárlatot. Mert túl az árammal telített szögesdrótokon, ott folydogált lustán a homokos medrében tisztára szűrt Niers. Bámulta ezt a fiút, nagy melegséget érzett iránta a szíve táján, miközben izgatottan megtárgyalták a dolgot, de nem tudta, honnan ismerheti. Nézte távolabbról, nézte közelebbről, nem merészelte volna megkérdezni tőle, mert attól tartott, hogy téved, s akkor kiderül, hogy rettenetes érzékcsalódás áldozata lett.
Talán ki kéne ásniuk a kerítés egyik tartóoszlopát, s akkor a súlyával együtt magával rántaná az elektromos vezetéket.
Miközben beszéltek, egészen közelről vélte hallani a víz kotyogását a füves partok között.
Csakhogy ehhez is kellett volna ásó, lapát, bármi.
Majd a tíz körmükkel ásnak le.
De aztán mégsem bírta ki.
Nem őt, lehet, hogy nem is őt, hanem az ikertestvérét ismeri, aki ott égett a többiekkel, válaszolta a kérdésére ez a fiú, de különben sem élte volna túl. Hetek óta vizesedett, vizelni meg nem tudott már, ha mégis sikerült neki, akkor úgy képzelje el, hogy véreset vizelt.
Menjenek, keressenek valamit. Azzal, hogy itt ülnek és tervezgetik, nem jutnak semmire.
Másnap éjjel álmodta a folytatást. Minden maradt a régiben. Maradt I. kötet 97a párázó szürkeség, holott tudta, hogy álmodik, a tudata mégis átengedte a terjengő füstön az égett hús ragacsos illatát, nem kímélte, a közelben folydogáló Niers édes kotyogása maradt egyetlen reménynek.
Maga is csodálkozott, hogy közben az ismerős fiúnak, aki sajnos nem az ő ikertestvére volt, minden bizonnyal sikerült rövidzárlatot csinálnia, mert a fagyos pfeileni tanácsterem hosszú, kifényesedett diófa asztalán immár egyetlen szál templomi gyertya világított. Ha valaki indulatosabban szólt, akkor a sötét téglaboltozat alatt erősen visszhangozott minden szó.
Csupa ismerős dolog.
A visszhangot évszázadok óta megszokták a tanácsnokok, szónoklataik közben kifejezetten számoltak vele, de most az egyszer nem akadt közöttük egyetlen egy, aki a saját szavait megtöbbszörözve és hangosabban kívánta volna visszahallani. Inkább halkabban, minél halkabban, nem lehetett oly halk, hogy az elkerülhetetlen ne legyen több a szükségesnél.
Az égő árkokat le kellett fojtani, be kellett temetni. El kellett földelni a hátrahagyott halottakat.
De semmi nem úgy történt, ahogy halkabbnál is halkabban megbeszélték, s ahogy a jegyző takarékos kifejezésekkel írásba foglalta.
Másnap kora reggel, a városháza előtti téren, mintegy félszázan gyülekeztek. A négy, idősebb korosztályhoz tartozó tanácsnokon és a jegyzőn kívül alig voltak közöttük felnőtt férfiak.
Ugyanakkor a niersbroeki almáskert szélén megjelent három idétlen alak, s amint jöttek, csupasz, hosszú nyakukon ingott a fej.
Tudta róluk, hogy magyarok, miként a három elfelejtett biciklijük.
Ruhájuk és sapkájuk világos csíkja villant az alacsony, nedves, mohától gyöngéden bársonyos törzsek között. Siralmasan néztek ki, nem úgy néztek ki, mint később a filmeken, s ezzel tisztában voltak maguk is. Alig moccantak, testükből, szájukból, gönceikből áradt a bűz, nem tudták nem érezni. Valószínűtlennek hatott ez a békés télutó, az illatok, az erdő, a fák, hogy itt a külvilágban közben biztosan semmi nem I. kötet 98változott meg. Egyikük egy fa törzse mögött maradt, hogy vizeljen, ez a valahonnan ismerős fiú vagy az életben maradt ikertestvére a fának támasztotta a homlokát és a súlyos, kihegyezett végű tölgyfakarót is, amilyennel a másik két alak szintén föl volt fegyverkezve.
Ezek ketten azonnal az aszaló védelmében húzódtak meg.
A lapátokkal, villákkal, ásókkal felszerelt emberek, a turbános nők bakancsban, a leánykák fekete posztókabátban, a didergő, nagy szemű kamasz fiúk az apjuk bekecseiben, viseltes szőrméikben a tettre kész öregasszonyok, nyikorgó, csikorduló talicskáikat tolva, éppen indultak volna a térről a Nordwall felé, amikor felettük a magasban megcsendült a harang.
Oly röviden szólt, hogy mire elnémultak volna és megálltak, már el is hallgatott.
A harang fenségesen súlyos, zöldpenészes testéhez a hitoktató épp csak nekilökte a kalapácsos nyelvet, azonnal leállította.
Ez volt a megbeszélt jel.
Még nem végezhetett a vizeléssel, hosszan, kínosan vizelt, véreset, fájt neki, halkan nyögött, amikor hallani lehetett a távoli harangkondulást, és a házból kilépett egy férfi a hosszú jégeralsójában, amelynek néhány gombja nyitva állt. Egyik kezében két üres zománcvödröt, másik kezében egy rövid nyelű baltát és egy üres fáskosarat hozott. Mellén is nyitva volt a csíkos inge, de vastag nemezcsizmát húzott. Úgy csinált, mintha az időjárást kémlelné, az eget, a messziséget, ám valójában lopva körbenézett. Nem értették, ha valakinek van mit magára vennie, akkor miért nem veszi magára. Biztosan van bekecse, kabátja, amit el fognak venni tőle.
Amitől a férfi tartott, annak az ellenkező irányból kellett volna megérkeznie. Mielőtt elindult volna hát a kút felé, fülelt abba az irányba.
Slicce az előző estén maradt nyitva, amikor a kandalló előtt egyre melegebb lett, elterpeszkedett, aszalt szilvát rágicsált, aztán elővette a jégeralsóból a farkát. Erős volt az illata, mert az evakuáció miatt nem fűtötték föl többé a legénységi fürdőt. Sokáig kellett dolgoznia, míg I. kötet 99szorongásainak valamennyire élét vette az élvezet, s tartósan megkeményedett. Tenyerébe köpött, a szilvától édes nyálat elkente a makkon, s ezzel még érzékenyebbé tette a kemény tenyerére. Akkor viszont már minden jól összejött. Faszának ízét nyalta a tenyeréről, az erős seggszag sem zavarta. Még ugyan nem merészelt belenyúlni a lyukába. Kicsit mindig tartott tőle, hogy lágy szarba nyúl, bár ritkán maradt tisztátalan a végbele. A tűztől annyira világos lett, hogy látta, amint a lángolás előtt sötéten fölmered, lila bimbója kinyílik, bezárul a bőrredők alatt, de nem volt annyira világos, hogy szégyenkeznie kelljen. Így aztán óvatosan, szépen tudott bánni vele. Nem kellett elsietnie. Ha kiszáradt, megsíkosította egy köpéssel, de az izgalom kiszorította már az előnedvet, a liquidum seminalét, más néven a szeminális hólyagváladékot a széles szájú húgycsövön, ami síkossá tette, élesedett tőle az élvezet. Be tudott nyúlni kicsit az ujja hegyével a húgycsövébe, amitől viszont iszonytató fájdalomba fordult át, elmélyült.
Elégedett lehetett a faszával.
Jó görbülete van a faszának. Voltak ugyan nők, akiknek az átlagosnál magasabban helyezkedett el a klitoriszuk, a saját felesége is ezek közé tartozott.
Nem bánta. Legalább minden egyes alkalommal külön érzékelte, hogy még ezekkel is elbír.
Így éltek ők egymással.
Ahhoz, hogy ne essen szét minden, el kellett vele bírnia. Fél év alatt ne jusson eszébe, hogy a lányoknak vagy valakinek el kéne már mosnia az aszaló rácsait, a szentséges úristenit, ezt azért neki minden egyes alkalommal le kellett nyelnie, el kell viselnie. Mielőtt megnősült volna, soha nem gondolta, hogy ez így van. Pedig az idősebb férfiak mindig röhögve mondták neki, hogy sose nősülj meg pajtás. Ha belebonyolódott egy kalandba, akkor azért élvezte, hogy a felesége miatt más nőknél a nagy tapasztalatával milyen könnyű dolga van. A lányok is ettől a nőtől örökölték a lomhaságukat, kitől mástól. A pöckük viszont, ahogy elnézegette, a nagy, duzzadt szeméremajkuk közé volt zárva, jó mélyen ült. Talán épI. kötet 100pen a lomhasága, a lassúsága miatt szerette meg ezt az átkozott nőt. Lassan izgult fel, a végtelenségig tartott, amíg sikerült elélveznie.
Annyit kellett tenni, hogy amikor kihúzta, akkor megcsúsztatni fölfelé, aztán mehetett újra be, de sokáig, egyenletesen, mindig újra megcsúsztatni.
Nem vette észre, hogy magának is hosszú ideje így csinálja.
Megszokta.
Minduntalan külön megbökte az ujjával kicsit a makk duzzadt peremét.
Ne kelljen semmi máson elgondolkodnia, ezt képzelte el. Amikor kihúzza, megcsúsztatja, a makk vastag peremén megsodorja a csiklót. Vigyázni, a puszta elképzelés hatására ne élvezzen el, de nehéz lett tőle a lélegzete. Jó sokáig szerette volna kihúzni még. Keresgélt azok között, akikre ártalmatlanabbul emlékezhet. Csupán női végtagokat látott, nem sikerült mást elképzelnie, csak elnyílt pinákat, amint feltölti a faszával, sem arcuk, sem vinnyogásuk nem lett, semmi nem tartozott hozzájuk többé.
Nem is kellett már neki senki, meg semmiféle elképzelés. A másik kezével, amíg nem késő, bemászott a segge nyílásába, megakadt a csatakos, hosszú szőrzetén, de a mutatóujjával azonnal beletalált a forróságtól megsíkosodott záróizomzat ráncain.
Hiába állt volna le hirtelen, már késő volt, nyüszített, hosszan bőgött, eszébe jutottak az égő férfiak, hiába húzta, hiába vonta volna tovább a fasz megkövült fején. Mielőtt a sperma fölszökött, annyit tehetett, hogy maga alá rántva lábait, előredőlt, ne az alsóruháját mocskolja be, ne az ingét. A mozdulat visszavett az élvezetből, a roppant látvány azonban hozzá is tett. Még mélyebbről, még hatalmasabban tört elő, hiszen nem csak a szokásos önélvezettől tágult bődülésre a szája, akadt torkán az állati kiáltozás, hanem a bámulattól.
Micsoda erővel, micsoda mennyiséget hoz ki egymást követő löketekben belőle. Igaz, legalább öt hete nem élvezett. Belerázkódott, megmerevedett, tartotta a tenyerével, akárha idegennek tartaná, ordíI. kötet 101tott. Valóságos tócsa gyűlt a kandalló előtt, s tompán világított rajta a vöröslő lángolás és újabb löketek toccsantak belé.
Forróságával végigsúrolta saját kezét.
Aztán rászakadt a több napja halmozódó kimerültség, fel sem takarította, a sliccét sem gombolta be, reggel ugyanúgy ébredt a merev, nagyfejű faszával a kezében, ahogy este berogyott vele az ágyba. Illetve később ragadhatta meg, hiszen előbb valahogy a dunyhát magára kellett húzkodnia.
Még szerencse, hogy nem lepték meg ebben az állati alvásában.
Most elővigyázatlanul nyitva hagyta a háza ajtaját.
A kút mellett letette az üres vödröket, s ügyelt rá, hogy fülük ne csörrenjen. Igen ritkán tart attól az ember, ami bekövetkezik. Az volt a terve, hogy vizet forral az üstben, s ha már így alakult, akkor nem csak alaposan megmosakszik, hanem legalább lemossa a szilvától ragacsos szárító rácsokat.
Előbb mindig az almát aszalták.
Vigyáznia kellett, a rács ne kapjon a másik gyümölcstől illatot.
A ködös erdők csöndjében csupán a finom csepegések zaját lehetett hallani. Aztán átment a gyepes udvaron, s magára húzta a fészer ajtaját, hogy a favágás tompa döndüléseit minél kevésbé lehessen kihallani.
Azok hárman nem ismerték föl azonnal ebben a hosszú, fehér gatyában, de hallhatták, hogy odabenn még fütyörészik is egymagában.
A két fogolyruhás ránézett a fa mögött meghúzódó harmadikra, s értették egymást.
Fácán rikoltozását lehetett távolabbról hallani.
A legfiatalabb erre a fészer ajtaja mögé settenkedett, üthessen, ha nyílik, a másik kettő pedig törzsét meghajtva futott a házhoz, ahol a falhoz tapadva, szempillantás alatt megközelítették a nyitott bejáratot. Nem tudhatták, van-e még valaki a magányos erdei házban, mely a hosszú és nem túl széles tisztás közepén állt a csupasz gyümölcsfáival. Arra számítottak, hogy reggeliző családot találnak odabenn.
I. kötet 102Döhring azonban, legalábbis ebben az átmeneti időben, nem akarta veszélybe hozni a családját. Aztán valami majd csak lesz.
A hóna alatt meg volt jelölve, ezért döntött úgy, lesz, ami lesz, most inkább egyedül marad.
A hitoktató, aki azon a reggelen felváltotta a toronyban a nyugalmazott bankigazgatót, azt kiáltotta le, nagy baj nincs, ne féljenek, de valakik közelednek, úgy fogalmazott, valószínűleg odakintről. Habár ő is úgy tudta, hogy ott aztán senki nem maradt. Mintegy huszonhatan, már másodszor ennyit számolok, kiáltotta. Az volt a legfurcsább, hogy csaknem teljesen zárt alakzatban jöttek, mint amikor korábban munkára hajtották őket.
Zárt alakzatban, huszonhatan, kiáltotta ismét.
Lentről nem láthatták a hitoktatót a megnyílt toronyban a gerendák között, ő ellenben látta őket odaföntről, a felé forduló, kicsi, fehér arcokat a sötéten fénylő kövezet fölött. Még a hideglelésük is fölért hozzá, de inkább gyorsan belenézett a látcsövébe. A saját hideglelése volt. Látta, mégis baj lesz. Valamit a kezükben tartanak, botokat, léceket.
S amint elérik az első házakat, mennek be.
Erre ki számíthatott. Ezek szerint az őrök nem csak hullákat hagytak hátra a táborban, ahogy meg lett beszélve, hanem élőket is.
Induljatok, kiáltotta le.
Azok azonban nem értették lenn a téren, hogy hová kéne indulniuk, világosabb eligazítást vártak volna odaföntről. Már a második házba mennek be, s a hitoktatónak a teljes dermedtsége miatt még mindig nem volt ereje helyesbíteni. Illetve hosszú pillanatokig arra kellett gondolnia, hogy a Nordwall most aztán minden lakójával együtt a kezében van. Ebből bizony baj lesz. Ha sikerült volna azonnal leszólnia, akkor talán megmenthetett volna közülük néhányat, de hallgatott, s akkor valamennyinek el kell ott pusztulnia.
Hármas sorokban jöttek tovább az úton, a harmadik háznál is ki fognak válni hárman, oda is bemennek.
I. kötet 103Inni ittak már a Niers vizéből, enni akartak, meleg ruhát akartak, pénzt akartak és bosszút.
Amikor a hitoktató a toronyból hisztérikusan kiáltozva megérttette velük, hogy mi lenne a dolguk, mert az első házakból már ugrálnak ki az ablakon, akkor sietve elindultak a Nordwall felé. Mire kifulladva odaértek, már égtek a házak, s lakóik közül voltak ugyan, akiknek az utolsó pillanatban sikerült kijutniuk, de mások összeverve, vérbe fagyva várták a tűzhalálukat. Látva ezt, nem ismertek kíméletet. Volt, akinek a szájából verték ki a tejes bögrét, volt, akit a kamra polcáról téptek le a megkaparintott befőttes üvegével, volt olyan fogoly, akit a ruhásszekrényből szedtek ki, féltve őrzött szőrmék és kétszersültek közül, vagy kerítések tövében, magas sövényeken fönnakadva, menekülés közben kaptak el.
Ásóval, lapáttal verték agyon őket, a szívüket villával szúrták keresztül, mind a huszonötnek, többé aztán tényleg föl ne támadhassanak, pedig nem egy volt, aki szívósan ellenállt, s ezért hiába a túlerő, a városiak közül többen súlyos sebesültként maradtak a helyszínen. A huszonhatodiknak sikerült egérutat nyernie. Nem találták, vagy rosszul számolt a toronyban a hitoktató. De annyi időt nem hagytak maguknak, hogy ellássák a sebesültjeiket, segítsenek az égő házakat oltani és valamennyire lecsillapodjanak. Az ölés lázában pakolták föl a friss hullákat a kézikocsikra, targoncákra, talicskákra, tragacsokra, büszkék voltak rá, hogy ennyi lett és ezt ők csinálták. Vértől csöpögtek, agyvelőtől voltak síkosak a tetemek, sok volt a fül, az orr, a csonkolás, sebtében összeszedték, amit megtaláltak, húzták, tolták ki az égő árkokhoz terhüket, hogy sötétedésig végezhessenek. Messzi voltak innét azok a nyomorult árkok, s már így is épp elég nagy lett az időveszteség.
Délutánra járt, mire a tábort végre elérték. Nem lehetett tudni, hogy az üres utakon heverő hullákat vajon emberek vagy állatok kezdték-e ki ilyen brutálisan.
Őszintén szólva, ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozott komolyan.
Az volt a fontos, hogy ezek mielőbb égjenek, aztán minél előbb be lehessen temetni az árkokat, fölötte rendesen összeszántani.
I. kötet 104Az egyetlen egyet, aki mégis megmenekült, Venlo határában, a Szent Tamás kolostor üvegházai között szedte fel egy angol járőr, s ugyanebben az órában már mesélte nekik menekülésének történetét, miközben meglangyosított, édes konzervtejet itattak vele, pokrócot terítettek a vállára, mégis egész testében reszketett.
Lassan, lassan, intette az angol tiszt, még bőven lesz belőle. Lesz holnap is. Kicsi kortyokban idd. Kapsz még, de előtte megfürdetünk, jó meleg ágyba fektetünk. Közben pedig hozok neked valakit, aki beszél az anyanyelveden.
S hogy akkor eddig nem őt, hanem az ikertestvérét látta.
Valósággal felordított álmában, hogy akkor mégis van egy ikertestvére, aki fiú.
Összetévesztette őket, igen.
Amiből viszont arra következtetett, hogy a másik fiú szerencsére tévedett. Mégsem éghetett oda az ikertestvére, ha egyszer elért idáig és életben maradt. Valamilyen ismeretlen eredetű és kimeríthetetlen méretű boldogság lett úrrá rajta ettől a végső és mindent elrendező felismeréstől, holott tudta, tényleg álmodik, mintha mégis meg lenne mentve, hiszen akkor legalább az álmában mindkettő életben van.
Hány éves vagy, kérdezte kíváncsian az egyik szerzetes.
Hiába gondolkodott, nem tudta megmondani, olyan váratlanul érte a kérdés.
Ne terheld, mondta a másik szerzetes. Tizenötnél nem lehet több.
Vagy csak nem tud kiszólni az álmából, hogy megmondaná.
Szerintem valamivel csak idősebbnek kell lennie.
Elég furcsa, hogy egészen egyszerű dolgokat mintha nem értene.
Nagyapja arra tanította Döhringet, hogy a gonosz álruhát ölt és soha nem alszik. Vagy ha netán le is pihen, fejszét, baltát, kést, sarlót és kaszát elővigyázatos ember soha nem hagy őrizetlenül.
Mikor aztán teli lett a fáskosár, ahogy szokta is, rövid nyelű baltáját betette a frissen hasogatott fák közé, hóna alá emelve vitte magával. Térdével rúgta ki a fészer ajtaját. Abban a pillanatban nem történt végI. kötet 105zetes. A hegyes tölgyfakaróval lesben álló fiút ugyanis nem csak eltakarta a fészer kivágódó ajtaja, amire nem számított, hanem csaknem homlokon verte.
Döhring hátra sem nézett, hiszen az ajtó rugóra járt, s magától be kellett a háta megett csapódnia.
Gyanútlanul ment a kosarával a ház felé.
Ez a másik fiú pedig azért nem eredt azonnal a nyomába, mert úgy gondolta, nem tévedhet, ez tényleg az a német. Valaki, aki hasonlított rá vagy egyenesen ő volt, bár a foglyokkal az utolsó hetekig nem került kapcsolatba.
Akkor azonban megmutatta nekik önmagát.
Indult utána, amikor az ismerős alak már csaknem háza nyitott ajtajához ért.
Egyenesen szembe találta magát azokkal, akik éppen jöttek le az emeletről.
Mert nem találtak senkit a házban, amitől azonnal megnyugodtak, ám ugyanakkor a ház némasága a végtelen lehetőségeivel felizgatta őket. Szájuk és markuk teli volt aszalt almával, aszalt szilvával, zsebeiket is telitömték. Odafönn a jéghideg hálószobákban nyitott zsákokban, kosarakban állt, tömték magukba, rágtak.
Nézd csak, hát itt van a jómadár, kiáltotta egy érthetetlen nyelven, teli szájjal az egyikük.
Nem számíthatott rá, hogy bennünket is itt talál, tette hozzá a másik németül, illetve azon a nyelven, amelyen a niersbroeki táborban beszéltek, s még leginkább a német nyelvre emlékeztetett.
A két eleven fogoly láttán Döhring azonban nem csak halálosan meglepődött, hanem épp fordult volna, mert a háta mögött inkább megérezte, mint meghallotta a lépteket, amikor a feje tetején valamilyen súlyos csapás érte. Egyetlen sötét villanás, amely szikrákban spriccelt szerteszét. Ettől valósággal megkönnyebbedett, de nem értette meg, hogy mi történik, amikor a következő csapás elérte. Nem érezte többé a fáskosarat a karjában, de egészen közelről látta a két I. kötet 106ismeretlen alak nevető ábrázatát, amitől neki is nevethetnékje támadt.
S mielőtt a következő ütéstől teljesen elsötétedett volna, a könnyűség érzete lett az utolsó, amit még felfogott, hogy leveszik róla az élete terhét.
Rövid nyelű baltáját most az egyszer jobb lett volna a fészerben hagynia, a szikrák fénye lassan kihunyt, és ez lett a szuroksötétben az utolsó értelmes gondolat. Tudta, hogy már felesleges bármit gondolnia, hiszen halott, még élt ugyan, gondolkodott. Olyan hatást keltett a földön elterülve a szerteszét hulló hasábfák között, mintha a halálából föl akarna tápászkodni.
De hiszen látod, nincsen benne több, magyarázta szelíden az egyik atya, s élvezte a testéből áradó kellemesen meleg illatot.
Olyan illata volt az atyának, mint a savanyú cukornak, amikor mézes tölteléke szétomlik a szájban.
Mindketten vastag, fehér csuhát viseltek.
Megpróbálták elvenni tőle a langyos, fehér bögrét, amitől nehezére esett megválni. Valami nagyon régire emlékeztette őt a bögre, nyolc hosszú hónap távolából nem emlékezett rá pontosan, mire. Próbálták lefejteni ujjait a bögre füléről, egyáltalán, fölállítani a székről, de az üléshez is ragaszkodott, az ismeretlen helyiség padlatához feszítette talpait. Ezen az atyák úgy nevettek, mintha állati csökönyösségét élveznék. S ezért ő is azon volt, hogy velük nevessen önmagán. Jól értette, hogy a saját jól felfogott érdekében nem adhatnak neki többet a cukros tejből és el kell innen máshová menniük, mégis vinnyogás lett belőle. Nem akarta, hogy innen bárhová elvigyék. Emiatt halálosan szégyenkezett.
Azt nyüszítette, kéri, könyörög, csak egy egészen kicsit, még, adjanak.
Míg el nem tűnt valahol, ez a zömök kis angol tiszt franciául beszélt hozzá, s oly kényesen szívta és lökte a szavakkal a piros ajkait a rövidre nyírott, vörös bajusza alatt, mint a jóllakott húsvéti nyúl, amikor még valami ehető után szuszog.
I. kötet 107Ez a nyúl is csak úgy eszébe jutott hirtelen, s nem tudta, hogy nem álmodja-e.
A holland szerzetesek németül tegezték, ő pedig mégis a saját anyanyelvén sírt, könyörgött, s akárha azért tenné, hogy ne érthessék.
Ami segített rajta valamennyire.
Valamit le kellett önmagában gyűrnie, amit hiába is szeretett volna eltitkolni előlük, értették.
S aztán már hagyta, vigyék, legyen, tegyék amit akarnak, mint aki feloldódott az idegen testekben, ismerős illatokban. Ezek ketten ezen is nevettek, járt az ádámcsutkájuk, élvezték, reszketett a tokájuk, a hasuk. Hosszú, fehéren világító folyosókon vitték, visszhangosan csattantak benne a lépéseik. Végeérhetetlen csigalépcsőn szálltak alá az emeletről. Ez is olyan volt, akárha álmában esne meg. Néha jött egy magas ablak, odakinn kéklett a sűrű köd az alkonyatban. Akkor már nem érezte önmagát, sem a lépcsőket, bár látta, megy a lába a szivacsos, vajszínű kőben, viszi magával a talpán a mély kikopásokat. Egyre nehezebb lett tőle a lépés. Mindig visszajött a magas ablak, mentek lefelé, de mindig ugyanabban a lépcsőfordulóban, odakinn a köd, ahol semmi nem akart a végére elérni.
Váratlanul földet ért, s akkor a földszinti folyosón vezették tovább, ahol sötét volt, közvetlenül a bolthajtásos mennyezet alatt nyíltak ugyan kicsi, berácsozott ablakok. Nagy volt a zajongás, valósággal elvakult, amikor kitárták előtte a bolthajtásos fürdőcsarnok sötét, pántos ajtaját. A sűrű gőzben, kiáltozások és csobogások közepette nem láthatott mást a fehér, tömzsi oszlopok között, mint fehéret, vöröslő tüzek égtek a mélyén, sötét hajakat, nedvesen fénylő arcfoltokat, sötét, nedvességtől csapzott szőrzetet a fehér testeken. A fehér falakkal elválasztott fülkékben fehér kádak álltak a boltívek között, sok fehér csempe csillogott, lámpaburák fehér fénye világított a gőzön át, rézcsapokból csurgott, zuhanyozók rózsáiból ömlött a forró víz, magas rézhengerekben lobogott a tűz, meztelen férfiak rakták, elnyílt üleppel guggoltak előtte, valahonnan kintről hozták be a vágott fát. Hajladoztak, fütyültek, az angol katoI. kötet 108nák egymást mosták, szappanozták, tülekedtek a holland szerzetesekkel együtt a forró víz alatt, ordítottak, törülköztek, favödrökből zúdították egymásra a jéghideg vizet, volt aki ordítva énekelt.
Miközben orrára bukva hevert előttük a tehetetlen, nagytestű német a zöld gyepen, a rabtartójuk.
Jóleső érzés volt látni, hogy hol az egyik óriási tagja ráng, hol a másik, mintha föl akarna állni, mégsem tud.
Vagy azért nem áll föl, nehogy negyedszerre is a fejére csapjanak.
Ezt egy kicsit elsietted, szólt teli szájjal a másik.
Odabenn senki nincs, tette hozzá szemrehányóan a harmadik alak, te pedig rögtön kiringatod.
Elég lett volna elkábítani.
Ez már meg nem mondja, hová rejtette el a pénzét.
Csak a pisztolyát hagyta itt, a barom, ahogy beléptünk, ott találtuk az asztalon, hogy kéznél legyen neki, ausgerechnet a földszinti asztalon, magyarázta békülékenyen az előbbi, aki aszalt gyümölcsökkel telitömött zsebéből húzta elő a pisztolyt.
Mielőtt használatba vette volna, a pisztoly agyára ragadt szilvákat azért rendesen le kellett szednie.
Ha már így történt, tette hozzá vigyorogva, talán jobb lesz, ha rajta próbáljuk ki.
Valójában egyikük sem határozott a legfiatalabb nélkül.
Nyújtotta ezeket a szilvákat neki.
Aki eddig némán állt a test fölött és megbűvölten nézte, mit tett.
Talán azon töprengett, mi mindent kell még megtennie. Nem ez volt az első gyilkossága, és előre érezte, hogy az ölés mély elégedettséggel fogja eltölteni. Miután a szájába tömött néhány aszalt gyümölcsöt, s inkább csak szórakozottan rágni kezdte, a kihegyezett végű karót, amelyet egy legelő sarkán húzkodtak ki a földből, a földön heverő élettelen ember tarkójába döfte.
Fölöslegesen nem kell fegyverrel zajt ütni, szólt nekik két csöndes csámcsogás szünetében.
I. kötet 109Kicsit megcsúszott, de a bőrt azért átszakította, s mint a pukkanás, olyan hangot hallatott, mivel azonnal elérte a gerincet, ám meg is csúszott a porcokon. Annyi ereje nem lehetett a döfésnek, hogy az inak és az izmok között azonnal áthatoljon. Vagy talán az is elvett karja, válla erejéből, hogy ráharapott az éles szilvamagra, fogával közben ügyesen leszedte róla a szilvahúst, s a rég nem érzett, füstös, mézédes íz szétáradt a nyelvén.
Érdekes volt látni, amint a két idősebb alak kiszolgálja őt.
A rövid nyelű baltát is segítőkészen a kezébe adták.
Első csapásával mellé ütött, amire mind a hárman egyszerre nevettek föl.
Karó helyett csaknem a saját kezét találta el. A második csapással viszont szépen eltalálta a karó lapos fejét.
A csigolyacsont ugyan nem engedett, ellenkezőleg, visszalökte az ütését, de az inak és az izmok nyáktól csúszós szálai végül is bevezették a karó megakadt hegyét a második és a harmadik csigolya közé, ahol a harmadik, majd a negyedik ütéstől fokozatosan tágult és átszakadt. Bizonyára befelé vérzett, mert a karó sötét, kiszálkásodott anyaga körött inkább áttetsző, vértől alig elszínezett folyadék jelent meg. Az ötödik ütéssel átszakította a gégét, ekkor sajátos buggyanást, tán némi hörgést hallottak, s a karó hegye belefúródott a fagyos homokba.
Utoljára még beszart nekünk, mondta az egyik idősebb fogoly, bár élvezettel teli nevetésével egyedül maradt.
Szempillantás alatt az orrukig emelkedett.
A földhöz szegezett, erősen bűzlő emberi tetemet már csak ezért is gyorsan a sorsára hagyták.
Siettek, még az ajtót sem tették be maguk mögött. Vadászruhát, tartalék töltényt, munkaruhát, meleg zoknikat, csizmát, bakancsot, csíkos és kockás flanelingeket azonnal találtak. Nem minden volt frissen mosott, s ezért idegen német férfitestek kihűlt illatát vették magukra e darabokkal.
Még alkonyat előtt szerették volna folytatni útjukat.
I. kötet 110Értéket nem találtak. Pénzt is mindössze öt birodalmi márkát egy bordó pénztárcában, a viharkabát zsebében. Pedig mindent fölforgattak, közben ettek, kerestek, ettek.
Az egész szöveg egy nagy kaka, úgy ahogy van, mondta a férfi, aki anyaszült meztelenül állt nyitott kabinja ajtajában.
Percek óta szórakozottan törölközött.
Hol a nyakát törölgette, a fülét, miközben a fejét forgatta a szavak ritmusára, hol meg a combja közé nyúlt be a vastag törölközővel.
Teljesen érdektelen, ugyan mit foglalkozol vele, hangzott a másik férfi ingerült válasza.
Kit érdekel ma már egy ilyen szöveg, tette hozzá halkan a harmadik férfi.
Látom, persze, hogyne látnám, de nem lehet nem észrevenni, hogy mivel foglalatoskodnak, folytatta az előbbi, aki talán a legnyugtalanabb volt hármuk közül. Szerintem igenis érdemes szemügyre venni az elvtársakat.
Előbb gyöngéden és gyorsan törölgette a heréit, majd burjánzó fekete fanszőrzetét dörzsölgette, talán egy kicsit túl erősen, s amikor itt is végzett, megint csak visszatért a vállához, a nyakához, holott valójában ott sem volt már mit megtörölnie.
Jaj, André, édesem, húzta a magáét valami különös ingerülettől vezérelve a másik, egy hatalmas, kékszemű, teljes ősz ember, akit nem annyira a komolykodó előadás idegesített, mint inkább a mellébeszélés természete. Ez senkit nem érdekel, higgyed el nekem, hogy senkit. Téged sem érdekel.
Ezek szerint nálam jobban tudod, hogy engem mi érdekel, szólt vissza a kabinból a mezítelen férfi, akinek viszont olyan vékony volt a sötét teste, mint egy penge.
I. kötet 111Hosszan tartó csönd támadt közöttük.
Csodálkozni fogsz, de megesik, hogy tényleg jobban tudom, brummogta jóindulattal az őszhajú.
Valamelyest idegenes kiejtéssel beszélt, miként a törölköző ember, de míg annak angolos volt az akcentusa és idegesen hebegett, mint egy kisfiú, ennek németes, s telt, erős, megbízhatóan férfias az orgánuma. Születési bizonyítványa szerint egy patinás érchegységi család hangzatos nevét viselte, a bárói cím nélkül, ám nem csak azért, mert az Érc-hegységben immár szintén eltörölték a címeket és rangokat, hanem mert házasságon kívül született, s így a leszármazási jog szerint sem használhatta volna a címét. Hans von Thum zu Wolkenstein, ez lett volna a tisztességes neve. Ez a név aztán a legkülönbözőbb tréfálkozásokra adott okot a többieknek, már csak azért is, mert hivatalos okiratai szerint a lehető legegyszerűbb magyar nevet viselte, Kovách Jánosnak hívták. Hansinak vagy Wolkenstein Hansinak szólították, amiben volt egy jó adag gyermeki kedveskedés és ugyanennyi a németek iránt érzett általános és hangos megvetésből, meg egy adag igazság, hiszen már gyermekkorában is egyszerűen Hans von Wolkensteinnek hívták a hivatalos papírjain. Édesanyja, Karla Baronin von Thum zu Wolkenstein ugyanis csillapítani akarta a Thum család felháborodását, s így az anyakönyvezésnél egyszerűen elhagyta a család nevét és csak a melléknevét őrizte meg.
A Wolkenstein család a későközépkor óta különben is csupán a melléknevében élt tovább, pompás várkastélyukat a tizenhetedik század óta szintén nem ők birtokolták.
Rövidre nyírt haja a korához képest tényleg meglepően ősz volt, szeme bántóan kék. Barátjának nyitott kabinjával szemben, bolyhos, világoskék fürdőköpenyébe burkolódzva, nagy fehér frottír törölközőjét a nyaka köré tekerve, egész testében elnyúlva hevert a széles padon, nedves fejét pedig egy harmadik férfi szőrtelen combjának döntötte.
Olyan volt, mint egy nagy vadállat, lusta macskaféle, s olykor nem I. kötet 112tudta megállni csípős megjegyzések nélkül. Cinikusnak tartották a csípős megjegyzései miatt a többiek, s talán az is volt.
Vagy valamikor ezt a férfiasnak talált pózt választotta állandó védelemül.
A bensőséges mozdulat, amivel a fejét a harmadik férfi szőrtelen combján nyugtatta, szemmel láthatóan többet jelentett, mint esetleges fizikai érintkezést.
Ez a harmadik férfi, combján korán megőszült barátja fejével, a fehérre mázolt pad legvégén ült, szinte a karfához szorulva, s részvétlen ábrázattal bámult ki a medencére néző ablakon, amihez egész felső testével kényelmetlenül félre kellett fordulnia. Ő nem viselt fürdőköpenyt, fázott kicsit, ami bőre felszínén is látszott. Talán helyesebb lett volna fölállnia, hogy valamit magára vegyen, de akkor el kellett volna magát ettől a kis testi érintkezéstől szakítani.
Itt a Lukácsban szeptember közepén beemelték a nagy üvegablakokat az emeletet hordozó pillérek közé, valamikor május végén pedig kivették. A két úszómedencét a nyitott udvarokban úgy ölelték körül több emelet magasan a fából ácsolt kabinsorok, miként kolostorudvarokat a kerengők. Nyáron akárha méhek kolostorát nézné és hallaná az ember, a fürdővendégek fürtökben zsibongtak a napfényes emeleti kaptárak körül. Mikor aztán hűvösebbek lettek az éjszakák, az emeleti kabinokhoz vezető lépcsőket lezárták; télen hó ült a kerengő korlátain. De most sem volt a látvány kevésbé lenyűgöző. A Szent Lukács forrásaiból különböző hőmérsékletű gyógyvíz bugyog fel, a legmelegebb közel hatvanöt fokos, a leghidegebb átlagosan tizenhét fokos, s ezeket a fürdőmesterek úgy keverik el, hogy az úgynevezett férfi medencébe ne ömöljön huszonegy fokosnál melegebb víz. Aki nem akar úszni, pancsikolhat a női medence melegebb vizében. Ám abban a pillanatban, amikor a levegő hőmérséklete odakinn alacsonyabbra száll, a nyitott medencék párologni, gőzölögni, szabályosan füstölögni kezdenek, borús téli napokon pedig oly sűrű köd ereszkedik a zárt udvarokra, hogy az úszók nem győznek bocsánatot kérni egymástól az örökös ütközésekért.
I. kötet 113Most is erősen párolgott, a szélrohamok minduntalan megemelték, magukkal ragadták a gőz kicsiny felhőit és pihéit, vagy egyszerűen lefújták a párát a víz színéről, lemeztelenítették a felszínét, mely egyszerre lett az esőtől hólyagos és fodrozódott a széltől. Miközben így tombolt a vihar a medence fölött, az udvar szemközti homlokzatán egykedvűen haladt körbe a nagy villanyóra hosszú mutatója. Ám csak addig lehetett látni, hogy miként méri a másodperceket, amíg egy szélroham végig nem csapta domború üvegén a zápor újabb nyalábjait; akkor egy időre elhomályosult.
Fél tízre járt.
Ezt a harmadik férfit nem nagyon érdekelte sem a pontos idő, sem a tavaszi vihar remek látványa, s még kevésbé, hogy barátai miről diskurálnak. Nem udvariaskodott velük, nem tett úgy, mintha érdekelné. Másokkal szemben inkább közömbös, vagy legalábbis erősen tartózkodó ember volt, most az egyszer azonban mégis tüntetően megorrolt rájuk. Kényelmetlen elfordulásának talán ez volt az egyik magyarázata. Előző este, amikor a Fészekben vacsoráztak, félrevonták, és elég meggyőzően elújságolták neki, hogy közvetlenül nyitás után itt lesz a Viola a férjével, egészen biztosan, hatra legyen a Lukácsban.
Addig kell elcsípnie, magyarázták, míg be nem megy a vízbe, vagy akkor, tanácsolták, amikor az öreg férj hosszabb időre eltűnik a zuhanyozóban.
Elaludt, rohant, de idejében érkezett.
Mindebben nem az volt az érdekes, hogy a barátai beugratták, hiszen nem először tették, s értette, miért teszik, de ezennel nem tudta nekik megbocsátani. Valami, amiről nem tudta volna megmondani, hogy mi, sok lett. Egyszerűen át akarták őt csábítani a Sportuszodából, hogy legyen velük, ne egyedül legyen, s főleg ne azzal a buta libával legyen, akivel egy ideje együtt él. Viola azonban nem jött hatra, később sem jött, csupán az idős fogorvos jelent meg, Viola nem volt sehol, amitől nem hogy kedvetlen lett, hanem megkönnyebbedett. És így adta át magát a reménytelenségnek, mely tárt karokkal várt rá. Abban I. kötet 114mindhárman megegyeztek, hogy Viola kicsit hangos, de tündéri nő. A barátai esküdöztek, hogy tényleg megígérte, nem hazudnak, higgye el, de hát ilyen kiszámíthatatlan. Ő pedig utálta ezt a helyet, ahol reggelente a budapesti crème de la crème találkozott. Nem hitte el nekik. Viola minden volt, csak nem tündéri nő.
Megvetette őket, amiért egy ilyen komolytalan uszodát választanak, ahol az ember hat tempóval a medence végére ér, és komolyan úgy gondolta, hogy Viola lenne az utolsó esélye. Je m’en passerai bien. Könnyebb lesz ugyan nélküle. Egy szellemes, temperamentumos nő, akinek ráadásul felettébb mutatós a külleme, s akivel rokonságban áll, de szerencsére nem vér szerint. Akár így, akár úgy, sok esélye nem volt nála. Hogyan hihette volna el nekik, hogy Viola megígérte. A fiatal nő határozottan elutasította, sőt, nyilvánosság előtt még ki is figurázta őt. Ebből értette meg, hogy Viola már kislány korában miért nevetgélt annyit a háta mögött a húgával. Valami miatt folyamatosan kinevették.
Ami persze jelenthette volna az ellenkezőjét is annak, amit jelentett. Tudta, hogy nem jelent mást, és ez fájt. De az esélyről mégsem tudott lemondani, s ezért aztán könnyen lépre ment.
Az uszoda fűtött földszinti üvegfolyosóján alig is lézengett néhány vendég ilyen ítéletidőben. Ezek hárman a baloldali kabinsor legvégén, a telefonfülke mellett beszélgettek, abban a tágas sarokban, ahol valamilyen ok miatt erősen megült az uszoda nem föltétlenül kellemes illata. Az Andrénak nevezett, de eredetileg András nevű férfi, akinek Rott volt a vezetékneve, s ezért sokan zsidónak gondolták, reggelente a legutolsó kabinban vetkezett és öltözött.
Aki a Lukácsban valamit adott magára, annak volt kabinja, amihez viszont megfelelő társadalmi helyzettel és udvartartással kellett rendelkeznie. Ezek voltak a legkedvesebb barátai, bár mondhatta volna róluk, hogy a beosztottjai. Mindössze hat éve ismerték egymást, összetartozásuk mélységéhez és erejéhez azonban kétség nem férhetett. Rott András tolakvó meztelenkedése szintén hármójuk szoros és rejtélyes kapcsolatához tartozott. Nem mintha ne lettek volna egymás előtt I. kötet 115titkaik, akár testi titkaik. Voltak. De mintha Rottnak a másik kettőt nem csak a szónoklataival, hanem csupasz, pengeéles, sötét teste látványával is meg kéne győznie vagy fogva kéne tartania. A testi titoknál van súlyosabb, s ez az igazság alaposan illett hármuk kapcsolatára.
Életüknek azokkal a titkaival, amelyeket nem oszthattak meg senkivel, kedvezőbbnek tetszett a tüntető csupaszság mögé bevonulniuk. Testük csupaszságával mutatták be egymásnak a feltétlen bizalmukat. André ezt annál is szívesebben megtette, mert harcos katolikus családból származott, s az ünnepélyes önmutogatás egyáltalán nem állt távol tőle. Meg elég gyakran alulmaradt velük szemben, s ezt a testi tökéletesség bemutatásával kellett kiegyenlíteni. Nem mintha a másik kettő a maga módján ne lett volna legalább ennyire tökéletes. Mintha minden pillanatban az önfeladás bizonyítékait kellett volna egymásból kicsikarniuk, habár e bizonyítékoknál mégis mindig súlyosabb maradt a közös és kölcsönös hallgatás.
Ezek ketten szabályosan szövetkeztek ellene, s mivel Rott érzelmes ember volt, hősiesen állt elébe, megküzdött velük, avagy élvezettel szolgáltatta ki nekik önmagát, holott ténylegesen ő volt a hatalmasabb, s hármuk közül mindenképpen a legbefolyásosabb.
Végigpillantott a testén, a látvány most is elégedettséggel töltötte el, mintegy érdemesnek érezte a testét, hogy megajándékozza őket a látványával.
El is hallgatott egy időre. Majd elengedte a heréit, farkáról pedig egyetlen gyors mozdulattal visszahúzta az előbőrt. Mentségére legyen mondva, hogy az embernek a csupasz makkját is meg kell rendesen törölnie, mert különben könnyen benyálkásodik, s néhány óra múltán kellemetlenül erős lesz az illata.
A férfiúi csupaszságnak azonban nincs felsőbb foka.
A helyi szokások szerint ezen a kabinsoron nő nem járhatott. Ha valamelyik kabinosnőnek netán mégis át kellett mennie, mert halaszthatatlan dolga támadt odaát, akkor messziről kiáltozott, vigyázat, urak, jövök, uraim, nő jön, vigyázat, s hogy nagyobb nyomatékot adjon szaváI. kötet 116nak, rázta a kulcsait vagy csapkodta velük a csukott kabinok ajtaját, de még így is megkapta a magáét a meztelen vagy félmeztelen férfiaktól, sorban mindenkitől, ahogy a nyitott kabinok előtt elhaladt.
Egészen a húszas évek közepéig külön fürödtek a nők, külön a férfiak. S máig maradt annyi e szigorú hagyományból emlékeztetőnek, hogy nem mehettek át egymás folyosóira. Holott nem voltak tilalmi táblák. De még azok is érzékelték a láthatatlan határokat, akik sem a fürdő múltjáról, sem a helyi illemszabályok kíméletlenségéről nem tudtak semmit, vagy nem sokat. Aki gyanútlanul tévelygett a fürdő folyosóin a két udvar köré szervezett traktusok között, könnyen kellemetlen helyzetbe keveredhetett. Még azt hitte, hogy közös területen jár, mikor hirtelen meztelen és hiányosan öltözött nők társaságában találta magát, akik felettébb barátságosan és vidáman kiáltozták, hogy jöjjön, csak jöjjön, rögtön lecsavarják a fütyülőjét.
Vagy hirtelen előtte állt egy teljesen pucér nő, aki se szó, se beszéd, hozzávágta a nedves törülközőjét.
A női medencében, amelyet ma már nem annyira a nők, mint inkább a gyerekek és a betévedt pancserok használtak, szintén nem úszott most senki. Csupán az uszoda két szárnyát összekötő folyosóról, valahonnan a ruhatár környékéről lehetett hangosabb hangokat hallani. Rajtuk kívül alig volt fürdővendég ebben az átmeneti órában. A férfi zuhanyozókban ömlött a víz a fehér vitorlavászon függönyök mögött, kicsapódott a gőz, habár odabenn nem ordítoztak roggyant testű férfiak a forró víz alatt. Nem kiáltozott senki kabinos után a hosszú, földszinti kabinsoron, s a kabinosok sem csevegtek fennhangon senkivel. Miként minden másnak, ennek is megvolt itt a maga rendje, órája és rítusa.
Kora reggel jöttek a legfontosabb emberek, majd némi szünet következett, s jóval tíz után kezdtek szállingózni az aranyifjak, az úrinők, a nyugdíjasok, a mindenféle művészek és írók, a gyerekek, a családanyák, a könnyűvérű hölgyikék, akik semmi pénzért bele nem merítették volna orcáikat a vízbe, s ezért csak lebegtek a gumivirágocskákkal vagy gumicsillagokkal díszített, lehetőség szerint rózsaszín vagy citI. kötet 117romsárga fürdősapkáikban a víz színén, s amikor késő délután ezek is elmentek, megint jöttek és zárásig maradtak a diákok, az ügyvédek, a főorvosok és a régi vágású, idősebb főhivatalnokok.
Az életmentésért felelős kabinos most tétlenül üldögélt a fülkéjében, s csak nagy ritkán állt föl, hogy a padon terpeszkedő két férfi feje fölött kötelességszerűen kinézzen az üres medencére. A másik kabinos unottan törölgette távolabb a folyosó erősen bordázott, sárga kövezetét; a korareggeli roham, habár ma nem volt oly erős, mint más napokon, mindig sok nyomot hagyott. Az erősen kancsalító fürdőmester pedig éppen intett a valószínűtlenül kövér és teljesen bájtalan jegykezelő nőnek, aki sok hamis ékszerével és tornyos frizurájával úgy trónolt és fénylett a bejárat melletti huzatos főhelyen, mint valami törzsi királynő.
A mozdulattal azt jelezte, hogy történjék bármi, jöjjön akárki, ő bizony most valamennyi időre eltűnik.
Csak menjen, szarjon nyugodtan Józsikám, kiáltotta át neki a kövér nő.
El is nyelte rögtön egy szinte észrevétlen oldalajtó. Ezen a gőzfürdőbe lehetett átjutni, s még a bennfentes közönség kiváltságos tagjai közül is csupán a legkivételezettebbek használhatták.
Olyan fontos és veszélyes emberek, akiknek a társaságában valahogy mindenkit megszállt az illedelmes némaság.
Az egykor zöldre festett, kopottas, keskeny ajtócskán nem volt kilincs.
A medence és a folyosó állandó páráitól bedagadt szélfogók nem hallatták szokásos tompa csapódásaikat, nem rezzentek az ablaktáblák, új vendég jó ideje nem érkezett. A világos üvegfolyosókon kellemes meleg terjengett, bensőséges csönd uralkodott, csupán a zuhanyozókban ömlött a víz, odakinn zúgott a szél a víz fölött és a víz fölé hajló hatalmas platánok csupasz koronáiban. Az új kabinos, aki egy ideig megszeppenten hallgatta a fülkéjéből ezt a három furcsa férfit, később lassan elbóbiskolt a székén. Tulajdonképpen félelmében tette, ne kelljen hallania, amit ezek összehordanak. Hiába figyelt, nem értette. Látnia se kelljen semI. kötet 118mit. Szavaikból azt sem nagyon tudta kihámozni, hogy miféle szerzetek. A kabinost a Gellért-fürdőből helyezték át ide, és hiába hallott már oly sok mindent a Lukácsról, látta, hogy ez egy egészen más világ. Ezek hárman még csak le sem halkították igazán a hangjukat. Semmit nem akartak senki orrára kötni, igaz, eltitkolni sem, ez volt a furcsa az új kabinos fülének. Egészen fiatal ember volt, szinte még gyerekember, kispesti, s nem tudhatta, hogy a kerülő utakon közlekedő mondatok és alaposan eltérített gesztusok vajon mit jelentenek. Ilyen jellegű mondatokat, ilyen jellegű mórikálást ő nem ismert. Valójában azon agyalt, hogy nem valamilyen híres buzeránsok-e. Nem emlékezett rá, hogy a Gellértben látta volna őket, s nem is úgy néztek ki, mint a buzeránsok, hiába nézte őket, figyelte, hogy nem selypegnek-e. Talán külföldiek. Az ősz hajú férfinak a fürdőköpenye, annak a másiknak pedig a föltűnően, szemérmetlenül kicsi, szilvakék úszónadrágja mindenképpen erre vallott. A törülköző ember viszont mindennek kinézett a csontokig sovány, szőrös, fekete testével, csak magyarnak nem.
Vagy úgy csinálnak, mintha elfelejtették volna az anyanyelvüket.
Nem figyelhette őket jobban, mint ahogy figyelte, bár idegességében néha a feje zuhanása ébresztette fel, hogy akkor valamit elmulasztott.
Semmi nem volt olyan egyértelmű, mint a Gellértben. Abból azonban, ahogy a fürdőmester a legkedélyesebb vigyorával elment előttük, ahogy buzgón és negédesen beszélt hozzájuk, és közben a kancsalító szemével hunyorgatott hozzá, láthatta, bármilyen lökötten viselkedjenek, biztosan nagy kutyák. Sőt, olyan volt, mintha a fürdőmester egyenesen utasítaná. Nem lehet dolga velük. Se finoman, se durván, ürügyet se keressen, nem kell beléjük kötnie, tilos megrendszabályozni őket.
A Lukács nehéz eset volt, mert inkább napi árfolyamon szabták meg, ki hogyan viselkedhet. Még annak is volt etikettje, hogy mi lehet nyilvános beszéd tárgya, minek kell titokban maradnia, s főként kinek mi tiltott, mi javallott vagy mi engedélyezett. Az új kabinosnak, ha meg akart maradni ezen a helyen, nagyon gyorsan meg kellett mindezt tanulnia.
I. kötet 119Akárha a keze felejtené el hosszabb időre, mit kell a lecsupaszított farkával tennie, s miközben tovább beszélt, valójában ezen fog majd gondolkodni.
Hát persze, hogy engem sem érdekel, folytatta elég egykedvűen, mert megint egyszer úgy döntött, hogy nem sértődik meg, ettől azonban még a szokásosnál is erősebben hebegett. Csupa szívjóságból mondom el neked, Hansi bácsi, hogy mivel vannak elfoglalva a kedvenc elvtársaid, mondta, s bár neki beszélt, mégis elkerülte a másik mindenen átható világos tekintetét. Hiszen te sem tudhatod igazán, hogy mi történik körülötted, mondta, ők pedig tényleg ösztönből csinálják, mint az állatok. Mint az állatok, ismételte élvezettel.
Az élvezet, amelyet Rott André a másik két férfi rovására szerzett magának e szavakkal, nem volt mentes a kockázatoktól. Mintegy kettős, politikai és személyes volt a kockázata.
Ezzel egy időben ismét végigpillantott önmagán, és három ujja között tartott, az átlagosnál jóval erősebben karimázott, fényesen mélylila makkját kizárólag ennek az ingerlékeny testrésznek kijáró buzgalommal törölte szárazra, mintegy felitatta róla a nedvességet, majd gyorsan visszahúzta rá az erősen ráncolódó, csaknem fekete előbőrt. Közben azonban nem csak nem hallgatott el, ahogy hasonló helyzetben más férfiak tennék, hanem a testében szétáradó alattomos kis élvezet és annak önkéntelen leplezése még elragadtatottabb szónoklásra ösztönözte.
Magyarul nem tudnak, annyi szent, kiáltotta, s e kijelentés elég mulatságosan hatott, hiszen nem csak beszédhibás volt, hanem szép, telt ajkán minden egyes magánhangzója bántóan zárt maradt. De hiszen napnál világosabb, hogy maga a feladat nem megoldható, kiáltotta a saját ötletétől felhevülten. Azt kéne szeretniük, amit igazság szerint ki nem állhatnak. Azt bizonygatják itt nekünk, hogy ők a haladás hívei, s a dolgok logikája szerint valóban előre kéne tudniuk, hogy az elkövetkező évtizedben hány mosófazekat és hány atomrakétát gyártsanak. Ha nem teszik, akkor lőttek az általános haladás elméletének. I. kötet 120Ha pedig nem bírják a versenyt, akkor olyasmiről csúsznak le hirtelen, amit eredetileg el sem akartak érni.
Most figyeljetek, ez a nagy kérdésük, kiáltotta.
A másik kettő tényleg csupa fül volt, bár olyan ábrázatot öltöttek hozzá, mint akiknek nem lehet újat mondani, s valóban nem lehetett. Lelkük mélyén nem arra figyeltek, amit Rott André mond, hanem arra, amit a szavaival elég kockázatosan közöl. Rott valamit megint tudott, s az információit már csak a tekintélye érdekében is nagyvonalúan meg akarta osztani, habár csak mértékkel, mintegy cseppenként adagolva.
Miként korlátozhatnák a haditechnikára az ostoba modernizálást, amelyet szívük mélyéről gyűlölnek, folytatta a titkos forrásokból származó tudás birtokában. Vagy miként növelhetnék a fogyasztást, miközben a vállalkozások önállóságát minden eszközzel korlátozni fogják. Ez a papír erről szól, kedveskéim, semmi másról. Vagy hol jelöljék ki a korlátokat, hogy idáig a fogyasztással, és nem tovább. Nincsen rá módszerük, galambocskáim. Eddig mindent a politikai bizottságban döntöttek el. Most aztán kire bízhatnák a döntéseket. Lehetetlen helyzet, ha egyszer a tábornokok lázadoznak, hogy ilyen körülmények között nem tudják garantálni a birodalom biztonságát.
Arra azért várhatsz, hogy Moszkvában lázadozzanak, majd éppen a tábornokok, szólt közbe az ősz hajú férfi gúnyosan, és csettintett hozzá a nyelvével.
Tényleg úgy kéne mindennek megváltoznia, hogy közben maradjon a régiben.
Utoljára Pugacsov lázadt föl a cár atyuska ellen.
Kovách kamaszkorának jó részét Moszkvában töltötte, ahová a náci Németországból szöktette át a Kovách nevű papája, pontosan tudta hát, hogy mit beszél. Rott André azonban közbeszólásokkal és megjegyzésekkel nem volt feltartóztatható.
Mégiscsak érdekes technika, miként veszik minden kijelentésüknek azonnal az élét, miközben a lehetséges konfliktusokat jól kiélezik, magyarán, miként játszanak ki mindenkit mindenki ellenében.
I. kötet 121Mintha a másik kettőnek azt mondaná, most vigyázzatok, jól nézzétek meg, hol álltok.
Ha igazad lenne, én lennék a legboldogabb, szólalt meg ekkor ridegen, mindenféle látható érzelmeskedés nélkül a fázós férfi, aki közömbös tekintettel nézett ki a párás és esőverte ablakon. Visszafordult, s oly állhatatosan pillantott a törölköző ember szemébe, akárha tekintetével óhajtaná megdermeszteni. Akkor lenne néhány évünk, talán támadhatna még valami ötletünk, a kört talán négyszögesíteni lehetne. De nem lehet, André, magad is jól tudod édesem, hogy nem lehet, a proletárdiktatúra modernizációjára senkinek nincsen szabadalma. Nem is lesz. Nem lehet ésszerűsíteni, nem lehet semmit felgyorsítani, hanem le kell vonni a szomorú következtetést.
A kört még te sem tudod négyszögesíteni, szólt közbe a kékszemű.
Az emberek születésük szerint valóban egyenlők, ami nagyon szép dolog, de harácsoló állatok, ami a jó diktatúrájának szép alapötletével kínos ellentétben áll.
Gyorsan beszélt, így védekezett a másik férfi önelégült mezítelensége ellen, amelyről nem állíthatta volna, hogy ne lenne rá hatással. Valamiként mindig gyorsabban akart beszélni, mint ahogyan magyarul beszélni lehet. A magyar lassú nyelv, s így aztán egymásba torlódtak a mássalhangzói. Hármuk közül neki volt a legerősebb akcentusa.
Ha valami hiányzik, akkor még többet akarnak belőle begyűjteni. Az egyenlőség elvének van azért árnyéka is.
Ezen a másik kettő szívesen nevetett volna, de ennyi komolyság hallatán inkább óvatosan elhallgattak. Féltek, hogy ez valamiféle leszámolás lesz az egész szocialista mozgalommal.
Szeretném emlékezetedbe idézni a Harriman-jelentést.
Milyen Harriman-jelentést, mit akarsz ezzel mondani, kérdezte Rott András megütődve.
Jól tudod, hogy nincs, nem lesz semmiféle verseny. Legfeljebb egy kis kapkodás lesz. Ezt az ostoba szöveget az én torkomon le nem nyomod. Háború lesz. Minden másféle elemzés a retorika eszköztárából veszi érveit.
I. kötet 122Na jó, de még akkor is, hogy jön ide Harriman. Összekevered a szezont a fazonnal, már megbocsáss. Hacsak nem az Etridge-jelentésre gondolsz. A republikánus szenátorokon kívül tényleg senki nem olvasta el szívesen. Egy szellemes újságíró munkája, mi másra számíthat az ember, retorikus célja volt. Meglehet, én is retorikusan fogalmazok, téged azonban óvnálak a sértett orákulum szerepétől.
Sajnálom, de mégis Harrimanre gondolok. Verseny kizárólag azonos adottságú felek között elképzelhető, ezt igazán elfogadhatjuk, mint realista alapelvet, ezért lesz háború. Láthatóan nem veszed tudomásul, amit Hansi oly kíméletesen jelez neked. Nem Moszkvában vagyunk, nem Londonban vagyunk, tökéletesen érdektelen, hogy ennek a picsányi országnak a picsányi fővárosában, dans ce trou à rats, miként taktikáznak a kedves elvtársaid. Legfeljebb némán el kell viselnünk őket. Az unalomba kell belehalnunk. Tudomásul kell vennünk, hogy kisodródtunk a világ peremére. De azért még innen is szabad szemmel láthatod, hogy a háború nem elkerülhető. Neked jobb, ha ebben a léptékben gondolkodsz, mindenkinek jobb, mindenki tudja, mindenki retteg bevallani, mindenki keresi hozzá a megfelelő ürügyet, indokot, bunkert, egérlyukat.
Ilyen illetlenségeket, kérlek, ne emlegess ilyen sűrűn, galambocskám, szólt közbe a korán őszülő Kovách, mintegy békítően. András még a háborúnál is jobban irtózik tőle.
Amit te versengésnek vélsz, valójában felkészülés, elkeseredett felkészülés, folytatta a harmadik férfi még hangosabban, hogy túlbeszélje a másikat. Nem hagyta magát holmi közbeszólásokkal megakasztani. Ebből a végtelenül unalmas, és tényleg teljesen érdektelen irományból igazán nem vonhattál le messzemenő következtetéseket. Vagy ugyan árulnád el nekem, hogy akkor mi lenne a különbség az én szeretett atyám között és közötted.
Semmi. Semmi, kiáltotta a saját gondolataitól felindultan. Nem tudjátok elengedni a közös szociális utópiátokat.
Szeretném tudni, miről beszélsz.
I. kötet 123Amibe ő jobbról kapaszkodik, abba te balról.
Végeztél, kérdezte Rott André, s hangjának ereje és éle nem a barátságukhoz tartozott.
Nem, még nem végeztem, hangzott azonnal Lippay száraz válasza.
A szokatlanul éles hangoktól ugyanakkor mindhárman megszeppentek, valami kibillentette őket a megszokott kedélyükből, tétováztak.
Rott és Kovách gyakran vitázott, szinte kötelességszerűen estek egymásnak, mert nehezen lehetett volna elképzelni békében az észjárásukat. Lehr professzor fia ellenben igen ritkán nyilvánított elvont politikai témákról véleményt. Inkább figyelt, kivárt, olykor fennhangon, miként egy részvétlen moderátor, összefoglalta az elhangzottakat, s ezzel valamelyest le is hűtötte kettőjük egymással szemben tanúsított ellenkezését. Most meglepte őket a keserű harciasságával. Megérezték, hogy megint nagy baj lehet, ha jóindulatú tréfájukért ennyire nem tud megbocsátani. Rott valószínűleg túl messzire ment az általános gyűlöletnek örvendő és nagyhatalmú professzor szidalmazásában, amikor a szigorúan bizalmas iratot bírálta. Valami olyasmit hívott ki a másik emberből, amit aztán nem akart hallani. A bizalmas irat szerzői között ott állt a haldokló professzor neve. Persze azért merészkedett idáig, a kényes ponton azért kockáztatott, mert máskor együtt csepülték. Ágost közös fedél alatt élt vele, de a kettős családi név német tagját elhagyta a nevéből, csak hogy minél kevesebben azonosítsák őket. A professzor pedig furcsa módon hiába magyarosította a nevét ifjúkorában, mégis mindenki a német nevén emlegette.
Ne haragudj rá, kicsi Ágó, szólalt meg a kínos szünetben Kovách, akinek valódi nevét rajtuk kívül nem ismerte más. A mi Andrej hercegünknek ez a gondja, a balossága. Fasza balra lóg, még a töke is erősen balra csüng, magad láthatod.
Irreális arról szónokolni, hogy miként versengenek egymással a nagyhatalmak, folytatta Lippay változatlanul szárazon, mintha Hans von Wolkenstein békítő élceit nem hallaná. A reális kérdés inkább úgy hangzik, hogy lesz-e különbség hátország és front között, s ha nem I. kötet 124lesz ilyen különbség, akkor miként biztosítható az utánpótlás. Ha elvileg minden hadszíntér lesz az új háborúskodásban, akkor az sem kevésbé égető kérdés, hogy a civil lakosságnak vajon hol, milyen bunkert építsenek, s az istenért, mekkorát, vajon mennyi időre. Nincsen kormány, amelyik akkora bunkereket tudna építeni, amekkorákra szüksége lenne. Három hetet nem adok rá, hogy a metróépítkezés felgyorsítását itt is be fogják jelenteni.
Vagy úgy, válaszolta erre Rott a kabinjában megbékélten és csöndesen. Tekintélye sérthetetlen, a másik nem tud nála többet, és nem lát át a szándékain. Lippay szavai másfelől arra utaltak, hogy elkeseredettségében bizonyára föladta, de talán nem tett még helyrehozhatatlan ostobaságot. Mintha csak a fülét törölné, Rott maga elé emelte a törölközőjét, hogy eltakarja a testét, mert visszatért a szégyenérzete. Te atomháborútól rettegsz, kisfiam, tette hozzá elgondolkodón, mert egészen máson gondolkodott.
Hosszú pillanatok óta egymás szemébe néztek, semmi másra, s ehhez képest immár annak sem volt különösebb jelentősége, hogy mit beszélnek, vagy mit hallgatnak el. El nem engedhették egymást. Rott André éjfekete haja nedvesen a homlokába hullt, kissé bizalmatlanul vonta össze sűrű, hosszú szálú szemöldökét, s élénk, seprűs, fekete pillákkal díszített sötét szemével, amivel oly sok embert rögtön meggyőzött és meghódított, nem engedte Lippay mélyről, kissé mindig szúrósan kiragyogó, s valamiként megbántottságot vagy szemrehányást sugározó tekintetét, amivel épp azokat riasztotta el, akiket meg akart volna győzni az igazáról.
Nincsen mitől rettegnem, válaszolta csöndesen. A nagy élményt talán nem is óhajtom bevárni. De ha rettegnék tőle, akkor sem lenne nagy bűn. Még szemrehányást sem kéne tenned. Különben is igen veszélyes, mondhatni szakmai hiba olyan rettegést tartani a háznál, amelyet nem merünk legalább önmagunknak bevallani.
Most elkomorodtak és elsúlyosodtak, és minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült megőrizni a kedélyességüket.
I. kötet 125Így gondolom, András.
Férfiak beszélgetéseiben nem ritka jelenség. Ha oda a kötelező könnyedség, ha nincsen mit egymás előtt fitogtatniuk, akkor megjelenik a kölcsönös zavar, s ha ezzel egyikük sem tud mit kezdeni, akkor a komolyabb témákról folytatott beszélgetések megfeneklenek. Ágost joggal érezte úgy, hogy André szemrehányást tesz neki, s ő maga is súlyos szemrehányásokkal illette őt. Peu à peu értette meg, hogy a másik mit beszél. Nem kell csodálkoznia, ha nem tudja és nem akarja többé megvédeni. Ne csodálkozzon, ha mások is az állhatatlanságától tartanak, s szerinte nincsen messze a pillanat, amikor hivatalos helyen szintén megkérdezik, hogy nem szaglik-e, nem kozmált-e oda ez a dolog valamennyire.
Nem úszott-e vajon át a másik partra.
Ágost az utóbbi hetekben tényleg eljátszott az elkerülhetetlen gondolattal, hogy át kell úsznia, s ezért André pillantása szíven is ütötte.
Barátja és beosztottja szemrehányó tekintetének kitéve, Rott Andrénak viszont úgy kellett volna éreznie önmagát, mintha nézeteivel nem csak támogatná, hanem egyenesen előkészítené az emberiséget fenyegető pusztulást.
Vagy ő kezdeményezte volna a vizsgálatot Ágost ellen, amelyről valóban tudott.
Holott épp azt akarta volna közölni a barátjával, hogy a vizsgálatot elindították, húzza meg magát.
Valamit el kellett volna dönteniük, amiről évek óta minden áldott nap hamis hangon vitáztak, de soha nem tudták eldönteni. A lelkifurdalás, amit a másik szemrehányó tekintete előhívott belőlük, valójában mégsem arra vonatkozott, amiről beszéltek, illetve amiről nem beszéltek, hanem arra, amiről még titkos jelekkel sem merészeltek volna szót váltani. A hivatásuk lényegére vonatkozott, arra a kérdésre, vajon van-e, lesz-e, lehet-e, található-e kézzelfogható értelme és magyarázata mindannak, amit az életükkel ez idáig tettek. Ha mégis tévedtek volna, ha nincs jövő, mely igazolná a múltban elkövetett szükségszerű és véletlen gonosztetteket, akkor à quoi bon vivre, érdemes-e életben maradI. kötet 126niuk avagy mit tegyenek a maradék életükkel. Genfben vagy Londonban végül is mást jelentett szocialistának vagy kommunistának lenni és örülni, hogy távolabbi tájakon végre proletárdiktatúra van, mint ugyanezzel a tudattal egy olyan Budapestre visszatérni, ahol a világot végérvényesen elzárták, mint egy csepegő vízcsapot.
Kováchnak ugyanakkor az volt a véleménye, hogy ezek ketten stramm fiúk, de tényleg semmit nem értenek.
Elvont kérdésekről diskurálnak, amelyeket jórészt ő sem ért.
Benne inkább az a gyakorlatias kérdés merült föl minduntalan, hogy egyáltalán életben hagyják-e őket, nem azon töprengenek-e a cégnél, hogy milyen úton megközelíthetők, s vajon meddig még.
A kényszerű és megtörhetetlen hallgatás hosszú árnya, amelyet csak kivételes órákban kerülhettek el, mindenesetre ismét itt időzött közöttük.
Ágost különben is a búskomorság rendszeres időközökben visszatérő rohamaival küszködött, amelyre sem ő nem talált orvosságot, sem a barátai. Nem képletes volt a veszély, hanem tényleges. Elhatározott, dédelgetett, valószínűleg megmásíthatatlan szándéka lett megölni önmagát, ez nem volt titok közöttük, hiszen egyszer közösen ráncigálták vissza a halál közeléből.
Mintegy két éve történt, s attól kezdve olyanok lettek a beszélgetéseik, mint valami kilátástalan gátfutás. Maguk alá kellett volna gyűrniük ennek a brutális élményüknek az emlékét, s mivel ez nem ment, hol az egyikük, hol a másikuk érezte úgy, hogy hamisan cseng minden mondata. Valami megnyílt, s éppen mert akkor még közelebb kerültek, nem lehetett többé bezárni. Ugyanakkor mindhárman tudták, hogy egy esetleges vizsgálat esetén nem lehet a dolgot nem bevallani. De annyi idő telt el, hogy már bevallani sem lehet. E mindhármuk számára kényes ponton Rott André gyakran elgyöngült, s hogy ne törjenek ki belőle tehetetlen dühének gyermeteg könnyei, vagy ami ennél még rosszabb lehetett volna, ne csapjon rá a másik emberre a tehetetlen és őrült hisztériájával, görcsös védekezésre kényszerült.
I. kötet 127Hansi pedig épp ilyenkor fogyott ki a terhes altesti tréfáiból.
Ameddig azonban itt állt előtte, André úgy fogadta be barátja ismeretlen eredetű kínját a tágra nyílt szemén, hogy önmagának okozzon fájdalmat vele.
Inkább vezekelt. Bár lelke mélyén súlyos szemrehányásokkal és vádakkal illette, gyűlölte a barátját. Gyűlölnie kellett, mélabújának rohamaival őt gyöngítette. A másik kettő várta a vizsgálatot, mely a komolyabb bevetést mindig megelőzte, André azonban tudta, hogy megkezdték Lippay vizsgálatát. A vizsgálat bizonyos pontján őt is elő fogják venni. Ráadásul irigyelte, féltékeny volt rá. Miért nem ővele kezdték. Vagy a barátságot választja, de akkor hazudnia kell, vagy a meggyőződését és a hivatását, akkor viszont fel kell őt adnia és fel fogja adni. Ezzel viszont önmagát adta volna fel. Egyetlen lehetősége maradt, bemártani. Súlyosan és alaptalanul bemártani. Pilláit sem hunyhatta le. Ehhez talán gyáva volt, netán valláserkölcsi neveltetése még mindig erősebben működött, mint az elvei. Ekkora árulást nem volt mersze elkövetni, holott tapasztalatból tudta, hogy minél mélyebb az árulás, annál eredményesebb, és ettől lesz nagyobb az élvezete.
Bár nem tudta volna eldönteni, melyik nagyobb élvezet, mert szerette.
Ugyan, beszélsz butaságokat, mondta egészen halkan, zavarodottan, miközben a menekülés ösztönétől vezérelten mégis hátralépett, majd egyetlen gyors lábmozdulattal belökte orruk előtt kabinja ajtaját.
Ugyanebben a pillanatban Hansi feje is megemelkedett. Akárha tétovázna, nem szívesen hagyná el kényelmes fekhelyét Ágost sima és szőrtelen combján. Andréval ellentétben ő tényleg mindig tudta, hogy a másikkal mit kell csinálnia. Nagyon is jól értette, hogy miként szenvedhet valaki olyasmitől, amit nem lehet tisztességesen megnevezni, s az orvosok is csak jobb híján nevezik depressziónak. Ezt André nem értette, dühöngött miatta, hogy az egész csak egy nőies beképzelés. Nem csupán elhárította, hanem tényleg nem látta a magáét, s így a kifejlett, száraz férfitestben ténylegesen megmaradt a kisfiú. Kovách I. kötet 128sem tudta volna ugyan leírni vagy elmagyarázni, ám látta a mélységét, a feneketlen gödör benne is némán nyitva állt, bár jó ideig ő sem vette tudomásul, hogy amit lát, az maga a semmi.
Semmi.
Az ember megérzi, hogy ezen a helyen valamit látnia kéne vagy éreznie.
Élvezetes önzésétől kell elszakítania önmagát. Ezek nem voltak nagy dolgok, csupán egy kis nyers bőrmeleg vagy a másik test finoman felpárázó illata.
Felült.
Kovách bárdolatlan jóságot árasztott, s valamiként az is a természetéhez tartozott, hogy mohón begyűjtse, értelmetlenül halmozza a testi élveket, akárha a női és férfi bőrmelegből vagy a női és férfi fanszőrzet illatából raktárnyit lehetne készletezni ínségesebb időkre.
Tényleg, mit beszélsz, mormogta ő is, inkább csak azért, hogy beszéljen, hangjának sötéten meleg színével nyugtassa meg a másikat, és hatalmas, húsos tenyerével nem csak beletúrt Ágost homlokába csüngő, gesztenyebarna üstökébe, hanem a következő mozdulattal ennél fogva megragadta, majd egyszerre nagyon sok mindent csinált vele. Ezt a gyömöszölést és turkálást talán jobban élvezte, mint a másik. Gyöngéden rázogatta, egy pillanatra mintegy a karját is a nyakára fonva, durván magához vonta, a hóna alatt tüntette el.
Amint felült, látszott, hogy ez egy alaposan megtermett ember, bár Ágost sem volt kis növésű, akit most ismét ellökött. És közben dörmögött, mormogott, hogy ugyan, ugyan, bátyuska, galambocskám, mi értelme lenne az ilyesminek.
Andrej herceg, a mi Andrjusánk persze tényleg egy vadbarom, te meg beszélsz itt képtelen ostobaságokat.
Ebben a két férfiban olyan mennyiségű egymás iránt érzett gyöngédség élt, s keresett magának legális utat, hogy hiába méricskélték, zsilipelték, adagolták, mégiscsak attól kellett tartani, hogy kirobban, és akkor elönti a másikat. Ágost semmit nem viszonzott, soha semmit, I. kötet 129de legalább nem ellenkezett, tűrte a másik ember gyöngédségének rohamait és ebből származó durvaságait. Andrét viszont azonnal elfogta a szégyen, amint bezáródott a kabin ajtaja, a saját menekülési ösztöne miatt szégyenkezett. Hatalmi ösztöneivel résen kellett ugyan állnia, nem akarta megkockáztatni, hogy megint ellene forduljanak.
Nélkülük könnyen egyedül maradt, és magányosabb lény volt mindenkinél. Előre érezni ennek súlyát, elég volt ennyi, egyetlen berúgott ajtó, egy óvatlan lábmozdulat.
André nem viselte könnyen a magányát, bár hármuk közül ő volt a legkevésbé a tudatában, illetve mindig olyan mértékben ébredt a tudatára, ahogy a naponta elfogyasztott drága és nehezen megszerzett whisky mennyiségének növekedésén látta. Valahogy el kellett aludnia. Alkoholista lesz, mielőtt még egyáltalán sor kerülne a következő megbízatására.
Szorította lefelé a mennyiségeket.
Tényleg egy vadbarom vagyok, gondolta, s csupán annyi időt engedett bármiféle megfontolásnak, amíg a félhomályos kabinban a padra nem vágta nedves törölközőjét és bele nem bújt a fürdőköpenyébe.
Fázott is kicsit.
A folyosói jelenet váratlan elkomorodása ellenére sem nélkülözte a mulatságos vonásokat. Azért sem, mert az új kabinos ekkor már jó ideje eltátotta száját a csodálkozástól. Mindebből egy szót sem értett. Néma tanúként ott ült tőlük négy lépésnyire, s igazán nem tudta, mitévő legyen ennyi zagyvaság hallatán. A Gellértben persze tudta volna, előhúzta volna a vastag piros slaugot, s adj nekik a jéghideg vízsugárral, urak, fáradjunk odébb, ezt a padot neki most sajnos le kell mosnia. Már spriccelte volna is a lábukat vagy a seggüket.
Nem tehette.
Valósággal felpattant az asztala mellől, s maga sem értette hová, miért, kirohant a fülkéjéből. Ha még azt is tudta volna, hogy ezek hárman nem csak azt engedhetik meg maguknak, hogy nyilvánosan tapogassák egymást, meg ilyesmiket beszéljenek, hanem még irigyelt és I. kötet 130rettegett nőcsábászoknak is számítanak a legjobb pesti társaságban, akkor végképp nem értette volna meg, hogy mi vár rá a felnőtt életében.
Vidám, felelőtlen, szórakoztató fickóknak tartották őket, olyan embereknek, akiket nem kell egészen komolyan venni, s ők igyekeznek is, hogy hírüknek minél jobban megfeleljenek.
Élvezetes volt a játékuk.
Meg az is a kezükre játszott, hogy ez idő tájt nem annyira az erős személyiségek, mint inkább a kétes vezéralakokkal megáldott baráti társaságok, klánok, törzsek, védegyletek, érdekszövetségek és titkos szakmai szövetkezések adták a városban a vezérszólamot, s már csak ezért is a közös hírüket ápolták és erősítették. Mintha egyetlen jelentősebb független személyiség sem maradt volna a városban, mintha mindenkinek elenyészett volna a maradék kis tekintélye, és önbecsülésre sem lenne többé szüksége senkinek. Kis árulásaik miatt veszítették el az emberek a tekintélyüket, vagy egészen olcsón megvásárolták őket, s úgy használták, mint a cselédeket. Az élet mégis ment tovább, hiszen amit a személyes autoritásukból vagy méltóságukból elveszítettek, ügyesen összetákolták abban a kisebb körben vagy zártnak remélt társaságban, amelyhez érdekeiket követve csatlakoztak, s ahol az önbecsülés pillanatnyi szükséglete szerint hízeleghettek egy kicsit egymásnak. Nagy volt a belső feszültség, s ezzel a csoport valamennyi önálló erőt is tudott magának teremteni. Olykor nem csupán a védelemre, hanem a támadásra vagy éppen a többiekkel való véres leszámolásra elegendőt.
Irigylésre méltó és megvetett könnyelműségük, idegenségük, a kívülállásuk lett a védjegyük. Ők voltak a zsúrfiúk. Ez a gúnynév adta meg a rangjukat, szigoruk és erejük a védettségüket. Ágostot a saját édesanyja nem ismerte ki annyira, hogy idegtépő közönyét meg tudta volna magyarázni magának. Leszólta és szabályosan elítélte, hetente kísérletet tett rá, hogy kivesse a szívéből. Abban a reményben tette volna, hogy akkor majd nem fáj neki annyira, hogy ez lett a fiából. Holott nem is tudta igazán, hogy mi lett belőle. Egy léhűtő, egy senki, I. kötet 131egy élősködő. Aggodalmaskodó anyai szívét ugyanakkor titkon azzal nyugtatta, hogy a zsák megtalálja a maga foltjait, s a fiát legalább ezek a hozzá hasonlóan nagyra nőtt hóhányók komolyan veszik. Amikor a nagykörúti lakásban mindenféle rettenetes nőkkel megjelentek, mintha jótékony szél söpört volna át a nagy szobákon, s amikor ismét eltűntek, Lehrné Demén Erna mégis, legjobb meggyőződése ellenére, halottnak látta minden ápolt bútorát, sivatagnak az életét, tartalmatlannak a nyomorult törekvéseit.
Mit beszélek itt, mit zsörtölődök annyit ellene, ha egyszer nekem sem sikerült semmi, mondogatta magának. Legfeljebb az értelmes élet látszatát őrizem, de nem az értelmét, és tudom, hogy mi az ára.
Miért kéne a fiamnak egy ilyen életet folytatnia.
Feltűnő tulajdonságaik árnyékoltabb, teltebb, vagy éppenséggel tragikusabb és nemesebb oldalát rajtuk kívül nem ismerte senki más.
A következő pillanatban, amikor a feldúlt kabinos a folyosó legvégéről még egyszer visszanézett, immár nem csak az ősz hajú férfi fogdosta és ölelgette a padon gubbasztó apatikus barátját, hanem a másik is ott guggolt előtte az éppen csak összefogott fürdőköpenyében. Nem volt olyan mozdulatuk, amely ne dúlta volna fel ezt a kabinosfiút. Ezeket valamivel tényleg szét kéne ugrasztani. André most két marokra fogta Ágost széttárt térdeit, s mint valami idegen tárgyakat, kétségbeesett dühében összecsapta, s miközben a két térdkalács keményen, bizonyára fájdalmasan összecsattant, fojtott, szinte fenyegető hangon kiáltozott.
Mi van már megint? Megmondanád végre, mi van már megint? Válaszolj, a szentségit. Mi történt megint veled?
És tényleg úgy tartotta kezében Ágost térdeit, mint aki elhatározta, széttöri, szétmorzsolja, ha a másik nem válaszol.
Mi lenne, semmi nincs. Mi történt volna, semmi nem történt, válaszolta Ágost vontatottan és egykedvűen. Egyszerűen nem értem, miről szónokolsz, nem értem, hogy milyen alapon állítod szembe a modernizálást a haladással.
I. kötet 132Nem erről beszélek. Nem én állítom szembe. Nem engem kell legyőznöd. Ki kell bírnod, és ki fogod bírni, esküszöm, mert különben én fojtalak bele ebbe a vízbe a saját kezemmel. Hat évet kibírtál, most néhány hónapot kibírsz.
Legalább a fogalmakat ne tákolnád és ne kevernéd. Amit a Pravdában olvasol, összezagyválod azzal, amit a Guardian-ben olvasol.
Hát nem érted, hogy veled együtt valahogy nekem is ki kell bírnom a saját sorsomat.
Hol van itt, hol volt itt modernizáció. Legutoljára a századelőn vagy a századfordulón, amikor az ütődött dédapám fölépítette ezt a büdös fürdőt. Nézz körül. Ces sales connards. Mit akarsz ezekkel, ezek jobbágyok, ezek büdös pusztai betyárok.
Majd elmagyarázom, Ágó, de most nagyon jól érted, hogy nem politikai filozófiáról beszélgetünk. Nagyon szépen kérlek, legyél velem kíméletes, te se beszélj mellé.
Engem viszont csak ez érdekel, la guerre ou la paix. Hogy megint háború lesz. La bourse ou la vie. Semmi más nem érdekel.
Erre természetesen nem tudtak volna válaszolni.
Egy ilyen állítással, amely egyszerre volt védekezés és provokáció, hirtelenjében egyikük sem tudott mit kezdeni. Arra mégis jó volt az elutasító kitörése, hogy mindketten megbénuljanak. Bénuljanak meg, miként a bogarak a fényen. Miközben bezárkózott, némán azt remélte, mit remélte, követelte tőlük, hogy segítsenek, szabadítsák ki önmagából.
A másik két férfi számára azonban mindig is úgy hangzott a kérdés, vajon hogyan. Miként lehet valakit önmagából kimenteni.
Ugyan, válaszolta mégis dühödten André, azt sem tudod, hogy miről beszélsz, honnan a faszból tudnád te, hogy mi a háború. Ültél a valagadon a kényelmes Svájcban, az anyád meg nyomta a bácsikád bankszámlájára a pénzt.
Ismerték jól a roham lefutását, mindketten épp a közeledtére lettek figyelmesek.
I. kötet 133Ám elkéstek, ilyenkor már hiba volt bármit beszélni, és mindig elkéstek. Olyan volt, akárha arcának vonásain egy természeti katasztrófa fenyegető hullámát látnák közeledni. Néha meg is beszélték egymás között, hiszen annyira furcsa volt, kivételes, hogy valakinek az arcán láthassák; ijesztő. Valójában nem több, mint mikor a nyári ég egy nagyobb felhőtől váratlanul elborul. Ki tudná elhárítani, ki tudna elébe menni annak, ami a másik emberben történik. Elborult, valami rátört a testére, a vonásaira, az elméjére és elborította. Talán még a bőre is elsötétedett valamennyire, legalábbis úgy látták, mintha elsötétedne. És mint aki beszél még, ilyenkor a szokásosnál jóval többet és valamivel hangosabban, mégsem lát ki többé önmagából.
Aztán ennek is vége volt, kérdésekre sem válaszolt, akárha nem hallaná.
Mások szemében nemcsak az fűzte össze őket, hogy mindhárman valamilyen akcentussal beszéltek, hanem a mutatós küllemük is. André volt a legidősebb, bőre télen is sötét, ha meg napra ment, akkor mintha valamilyen szürkés fátyolt vontak volna rá, a barnaságra. Erre mondják, hogy cigányos, de lehetett volna jemeni harcos vagy beduin törzsfő. Minden gótikusan elnyújtott volt a testén, nem csak a koponyája, a csontjai, hanem izomzatának nyalábjai. Az a típus, akin sűrűn tenyészik a szőrzet, habár a természet még ezt is szerencsésen rendezte el; arányos, összehangolt, energikus, de nem túlzó hullámokban. Mint valami szépen megépített barokk szökőkút száján, ágyéka tömött bozontjából szökellt föl egyenes sugárban kemény és lapos hasfalán, míg bele nem ütközött a szegycsont peremébe. Ott két sugárba, két ágra oszlott, és elegáns hullámokkal kerítette be a sötéten lilás bimbókban csúcsosodó kemény mellizmokat, hogy aztán a soványan és csupaszon kimeredő kulcscsontokat megkerülve, a két ág árama viharosan összecsapjon, s mint valami habos tajték vagy díszelgő fodor, felszökkenjék a kiborotvált nyakáig. Ha nem ügyelt rá a borotválkozásnál, s napokig nem húzta le elég mélyen a borotvakéssel, akkor ingének zárt gallérja felett néhány szálacska illetéktelenül kibukott, egy kicsit kinéztek, kiI. kötet 134kunkorodtak a szőrszálai. Makulátlanul öltözködött, naponta akár kétszer, gondosan borotválkozott, s így aztán egy ilyen kis testi engedetlenség, mely életének fedettebb területére utalt, meg is tartotta magán az idegen pillantásokat.
A nála mintegy öt évvel fiatalabb Ágostnak szintén sötét volt a bőre, ezzel azonban minden hasonlóság kimerült kettejük között. Az ő színeiben és testformáiban nem volt semmi drámai, legfeljebb az arányosságával tüntetett. Ennek a bőrnek, amivel egyébként az anyjára, s rajta keresztül arra a zsidó dédapára ütött, akit egyébként gyakran emlegetett is, egészen másmilyen volt az állaga. Teljesen szőrtelen, éppen csak a mellén bodrozódott néhány rövidke szál, s úgy feszült meg az izomzatán, mint egy kényes anyagból szabott burok; mellizmain, farán, erős combján és klasszikusan formázott vádliján fényesen, szinte világított. A világítón kék szemű Kovách pedig, aki a legfiatalabb volt közöttük, nem csak impozánsan hanyag testi felépítésével, hanem elsősorban a meghökkentő színeivel ütött tőlük el. Legalább fél fejjel magasabb volt mindkettőnél, vállban szélesebb, mindene egyszerűen terjedelmesebb. Amolyan ideális germán, nagycsontú, lomha erdőlakó, akinek a tagjait különösebb finomság vagy hajlékonyság nélkül rendezte el a természet, ám sok mindent ki kell állnia, s ehhez nagy erőkifejtésre alkalmas izomkötegeket adtak neki az istenek. Saját elbeszélése szerint az érettségi vizsga hetében vette észre, hogy őszül, a rákövetkező nyáron pedig oly fehér lett, mintha szőkeségét a nap szívta volna el. Az orvos, akit fölkeresett, csak húzkodta a vállát, nem tudott mit mondani. Egy tizennyolc éves fiú, aki hirtelen itt áll előtte a habfehér fejével. Szemöldöke szőke maradt, s hosszú, fekete szálak virítottak ki belőle. Azóta a haját sörtére nyírva viselte.
Pigmentháztartásában lehetett valamilyen kivételes; egy nem egészen szabályos adottság, aminek első látható jeleivel azoknak a szakértőknek is fejtörést okozott, akik a wiesenbadi vadászházban berendezett internátus növendékeit abból a szempontból vizsgálták és mérték, hogy megfelelnek-e a tisztán északi típus genetikai felfrissítésével I. kötet 135szemben támasztott szigorú követelményeknek. Minden második héten Berlinből jöttek, a dahlemi Vilmos Császár Intézetből, ahol a saját édesanyja szintén az örökléstan kutatójaként dolgozott.
Aki a mérési eredmények alapján vagy a viselkedése miatt nem felelt meg a követelményeknek, azt jobbára mégsem távolították el az internátusból. Az volt a céljuk, hogy egyetlen helyen később is pontosan követhető statisztikai mintát kapjanak olyan egyénekből, akiknek a felmenői között előfordultak nem germán eredetű árják. Hansot különösen sokáig vizsgálták. Szemöldökében már kora gyermekkorában szőke szálak keveredtek a feketékkel. Az egyik vizsgálat mindig követte a másikat, s így soha nem lehetetett tudni, ki milyen tudományos kategóriába tartozik. Először azt hitte, hogy azért olyan alaposak vele, mert az édesanyja a kollégájuk, aztán lassan gyanút fogott, s egyáltalán nem alaptalanul, gyanakodni kezdett önmagára.
Úgy találta, hogy egyre inkább ezek a gyanús fekete szálak uralkodnak el, holott minden mérete és jellegzetessége alapján tiszta északi típusnak számított, miként az édesanyja, aki maga is módszeresen kereste a tudományos érveket a meggyőződéséhez. A speciális nevelőintézetet az érchegységi birtokukon rendezték be, ahol a család erre a célra tartós használatra adta a vadászkastélyukat. Amikor Hans a vizsgálatok hatására először felfogta, hogy valami rendellenesre leltek, ami véglegesen leleplezi, titokban tépdesni kezdte a fekete szálakat, de nem bírt el velük. Később pedig oly sok lett, hogy már csak a fájdalom miatt is föl kellett adnia. Ágyékán például még hajának teljes őszülése után is szőke maradt a szőrzete, amit a mai napig különös szerencsének érzett, míg a lábán, a mellén, a hasán, később pedig a hátán egyre több szerencsétlen feketével keveredve tenyészett.
De küllemük minden érzéki érdekességén túl, inkább élettörténetük kötötte egymáshoz hármukat. Sorsuk véletlenül összeterelte, és keményen egybe is tartotta őket. Fejüket engedelmesen meghajtották egymás előtt. Mindarról, amit korábban éltek át, vagy azért nem beszéltek, mert a meghitt jelek cseréje volt a beszédnél fontosabb, vagy azért nem beI. kötet 136széltek, mert szerencsésebbnek tűnt mélyen hallgatniuk. Ha van néhány dolog, amiről az ember nem beszélhet, akkor önkéntelenül adódik száz más dolog, amiről szintén nem beszél.
A szigorú tiltásokat legfeljebb óvatos utalásokkal lépték át.
Mindhárman az állami hírügynökségen dolgoztak, fönn a Naphegyen, s mindössze annyi különböztette meg őket a közönségesen gürcölő fordítóktól, hogy a katonai objektumra emlékeztető, kilátástalanul csúnya épület legfelső emeletén kaptak külön szobákat, jó távol a helyi intrikák minden viharától meg a sietős hírügynökségi munka által támasztott folytonos zűrzavartól. Három egymásból nyíló, csaknem üres, napfényes szobájuk volt, hivatalosan külön csoport, André volt a főnökük. Szigorúan bizalmas iratokat és kormánydokumentumokat fordítottak magyarról idegen nyelvekre, André angolra, Ágost franciára, Kovách pedig németre és oroszra. Ezeknek a dokumentumoknak előbb vagy utóbb a nemzetközi nyilvánosság elé kellett kerülniük, ám ennek mikéntjéről, hogyanjáról vagy az időpontjáról nem a távirati iroda igazgatója döntött, hanem minden esetben, és nem is mindig föltétlenül logikusan, a legfelsőbb körök.
Nem a nyelvtudásuk, hanem a megbízhatóságuk volt a fölbecsülhetetlen.
Most is egy ilyen dokumentumról kezdtek el társalogni, mégpedig az Elméleti Kollégium legfrissebb jelentéséről, amelyet az előző napokban mindhárman lefordítottak. Ebből a tényből arra lehetett volna következtetni, hogy a szöveg végleges, de több jel szólt amellett, hogy a legfelsőbb körökben iszapbirkózás folyik a szöveg körül.
A hírhedt és nagyhatalmú testületnek mindössze három tagja volt, mindhárman neves egyetemi tanárok, köztük Ágost édesapja, akinek azonban szellemi elsötétedése miatt már sok köze nem lehetett a dokumentum szövegéhez. André mégis abban a reményben hozta szóba, hogy családi forrásokból Ágost talán tud valamit. Hansi ugyanis már javában dolgozott az orosz fordításon, amikor a miniszterelnök titkárságáról rátelefonáltak, hogy egyelőre nem lesz szükség rá. André ettől I. kötet 137a telefontól szagot kapott, nem értette, miért volt szükségük a titkárságon a tiltásra. Tudta, hogy a miniszterelnök közvetlen kapcsolatban áll az orosz titkosszolgálattal, s azt is tudta, hogy inkább a helyzet szabja meg, hogy éppen merre húz. Tudni akarta, hogy most éppen merre. A miniszterelnöknek hivatalosan nem volt köze a testülethez, legfeljebb a testület egyik nagyhatalmú tagjához, Ágost édesapjához fűzte szorosabb személyes kapcsolat. Annak ellenére, hogy a spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigád politikai tisztjeként működött, maga is a titkos nacionalisták befolyásos köréhez tartozott. Andrénak az volt a véleménye, hogy magyarul a szöveg soha nem fog hivatalosan megjelenni, de idegen nyelveken valószínűleg megszellőztetik. Oroszul talán tényleg nem, mert az oroszok szempontjából valami nem stimmelt vele. Ezt azonban miért kötötték az orrukra, ha egyszer nem szándékosan. Azt is jó lett volna tudnia, hogy mi nem stimmel. A kész orosz fordítást nyugodtan bedobhatták volna a szemétkosárba, s akkor az egész nem lett volna ilyen feltűnő. S ha a miniszterelnök titkára szándékosan mégis az orrukra kötötte, hogy az oroszok már a hiteles fordítás elkészülte előtt tiltakoztak, akkor vajon mit akart közölni ezzel. Hogy vannak más hírforrásaik, amelyeken keresztül előzetesen is tájékozódnak mindenféle hivatalos szándékról, az Hans előtt nem lehetett különös titok. Akkor meg miért. Azt mégsem akarhatta a miniszterelnök tudatni velük, hogy tudja, amit mindenki tud, amin mindenki és így maga is szorgalmasan dolgozik.
Ágost pedig vagy nem tudott semmit az egészről, vagy úgy akart bosszút állni, hogy nem árulta el. Felvette a fapofáját, amelyen egyikük sem látott át. Mindhármuknak voltak speciális információs forrásaik, amelyeket féltékenyen őriztek és rejtegettek egymás elől.
Az internátusban is voltak ilyen rituális tárgyaik.
Bizalmas állásukat nem annak a kivételes képességüknek köszönhették, hogy jobban írtak és beszéltek idegen nyelveken, mint a saját anyanyelvükön. Hans von Wolkensteinnek különben is az apja volt magyar, német volt az anyanyelve, édesanyja a mai napig a cseh hatáI. kötet 138ron, nem messzire az egykori családi birtokuktól, egy Annaberg nevű érchegységi kisvárosban élt és körorvosként dolgozott. A katonai felderítéssel, a katonai elhárítással, illetve a külföldön működő polgári titkosszolgálattal álltak szoros kapcsolatban. Mindhármuknak magas katonai rangjuk volt, és tevékenységükért magas kitüntetésekben részesültek, amiről szintén csak keveseknek volt tudomásuk. André az angol titkosszolgálat egyik legsikeresebb ügynökének számított, amíg a háború befejezése után néhány hónappal át nem nyergelt az oroszokhoz, s nekik sem dolgozott kevesebb sikerrel. Utolsó állomáshelyéről, a hollandiai Eindhovenből fél óra leforgása alatt, egyetlen kézitáskával kellett távoznia. Hansot előbb visszaküldték az orosz megszállási övezetbe, hogy látogassa meg az édesanyját és telepedjen le a porig zúzott Drezdában, majd onnan egy idő után legnagyobb megkönnyebbülésére Hágába, Prágába, végül Budapestre helyezték át, itt azonban néhány hónap múltán minden indoklás nélkül átadták a magyaroknak, új nevet kapott, ettől kezdve hívták Kovách Jánosnak, majd ugyanilyen hisztérikusan kivonták a hírszerzési forgalomból. Ágostot ugyanebben az évben rendelték haza jelentéstételre Bernből, ahol a magyar követség kulturális kérdésekkel foglalkozó attaséjaként szolgált, ám valójában a magyar katonai hírszerzés dél-európai rezidenseként működött, és nem csak nem térhetett vissza az állomáshelyére, hanem külföldre sem utazhatott többé.
Sajátos budapesti száműzetésükben ötvenöt őszén találkoztak először.
Teljesen különböző okokból pihentették őket. Számukra sem volt világos, hogy meddig fog a pihenőjük tartani, s az akár életfogytig tartó bizonytalanságot egyikük sem fogta úgy fel, mint valami különös szerencsét. Mindhárman vártak, csöndesen emésztették magukat, ám ez is azon kényes kérdések közé tartozott, amelyeket sem egymással, sem másokkal nem illett volna megbeszélniük.
Semmit és senkivel.
Közös múltjuk megkötötte őket, hiszen mindhárman úgy remélték, I. kötet 139hogy nincsen vége még. E múlt erős belső dinamikája miatt pedig ténylegesen nem volt igényük a felelőtlen fecsegésre. Nem voltak köznapi emberek, alkatuk és sorsuk sem volt köznapi. Európának egymástól távoli pontjain, de hasonlóan magukra hagyatva, nagyon különböző internátusokban töltötték a gyermekségüket, különböző kollégiumokban az ifjúságukat. Nem most tanulták a magányukat. André a háborús Angliában, Ágost a semleges Svájcban, Hans pedig igazán a legkivételesebb körülmények között, a náci Németországban nevelkedett, ahonnan aztán illegális utakon vitték tovább Moszkvába. Egymás között azért is rákényszeredtek a szupranacionális és titkos jelbeszédre, amelyet kizárólag fiúknak fenntartott internátusokban lehet hibátlanul elsajátítani, mert a mai napig mindegyik a maga külön nyelvén álmodott, számolt és gondolkodott. Abban is hasonlítottak egymásra, hogy a magyarokat nem értették, jórészt megvetették, s e mély megvetés lett az egyik kedves témájuk. Gondolkodásuk, viselkedésük, az érintkezéshez használt magyar nyelv adottságai és a saját nyelvi szükségleteik között oly nagy volt a feszültség, oly sok a törés, a magyarázatra szoruló félreértés, szakadás, kitöltetlen űr, annyi az üzemzavar, hogy valójában ki sem ismerhették magukat e néma és mindhármuk számára felettébb stabilnak mutatkozó jelbeszéd útmutatásai nélkül. Amivel azonban akaratlanul visszakormányozták a figyelmüket egy olyan időbe, olyan pozícióba helyezték az érzékenységüket, amelyről aligha beszélhettek volna, illetve nem volt összeegyeztethető felnőtt életük pozícióival.
Életük a kamaszkori megpróbáltatások előtt feneklett meg a gyermeki időtlenség és magány kettős tudatának alattomos zátonyain és homokpadjain, s ezekről még akkor sem szabadulhattak el, amikor jött a víz, a dagály megemelte a hajóikat. Valószínűleg ezért is vállalták és élvezték a veszélyes életet. Hiába sikerült másokkal és önmagukkal elhitetniük, hogy felelősségteljesen gondolkodó emberek, André a hebegésével, Hans az örökös altesti tréfáival, Ágost pedig az önmaga ellen irányított pusztító közönyével árulta el önmagát.
Egymással viszont semmit nem kellett elhitetniük.
I. kötet 140Nem is tudtak volna semmit elhitetni egymással, mert egymás előtt nem voltak fedezékeik. Magukra hagyatva, s nem kevésbé magukba feledkezve tovább játszották a titkos és közös nyelvükön a saját kínzóan hiányzó családjukat. A játéknak jóval több köze volt a gyermeki képzelethez, mint a felnőtt életükhöz. A fantasztikus világból, amelyben minden gesztus élet és halál kérdése lesz, s mégis mindent játékosan kell kezelniük, nem kellett kilépniük. Szerepeket csúsztattak, cseréltek, természetesen éppen úgy, ahogy gyermekként tették az internátusok falai között.
Hiába volt Hans a legnagyobb és a legerősebb, nem beszélve arról, hogy ő tudott a legtöbb idegen nyelven, az apa szerepét az egyébként érzelmességre és kegyetlenkedésre hajló André, a legidősebb tartotta biztosan a kezében. Nem volt internátus, ahol ne a hiányzó apáé lett volna a főszerep. S mivel a gyöngédség a fizikailag jobban megalapozott Hans alkati tulajdonságai közé tartozott, ő csupán az anya szerepére tarthatott igényt. Titkos nyelvükön a szereposztásnak kettős jelentése lett. Hans ugyan még az apánál is jóval erősebb és fontosabb, hiszen a valódi anyák helyett gondoskodik a családról, ám mégis csak helyettese az apának, akinek legfeljebb azért van szüksége a gondoskodásra, hogy zavartalanul irányíthassa őket. Mindenkit. Ennek a kettősségnek a jegyében harcoltak egymással a legelső helyért. Ami egyben annak az örökösen függőben maradó kérdésnek a tisztázását jelentette, hogy kinek legyen nagyobb beleszólása Ágost életébe.
A rituális harc kimeneteléhez persze maguk sem fűztek kétségeket vagy reménységeket, hiszen Andrét a legtitkosabb harci jel erősítette meg önkényuralkodói szerepében; nem kellett tartania atyai hatalmának megrendülésétől. Ami azonban a másik kettőt nem akadályozhatta abban, hogy a fegyvernyugvások rövid szüneteitől eltekintve, szinte minden pillanatban, akár a legalantasabb eszközöket is igénybe véve arra törekedjen, hogy megrendítse a hatalmát. Kronoszt meg kell vakítanod.
Kizárólag e mitikus méretű harc szempontjából értékelték egymást, s így André okosnak, bár veszélyes helyzetekben érzelmileg kissé ingaI. kötet 141tagnak, Hansi kifejezetten felelőtlennek, cinikusnak és butának, ám kényes szituációkban találékonynak és megbízhatónak számított. Alkati adottságaikkal mintegy konfirmálták a szereposztást, amivel viszont rögzítették Ágost helyét a gondoskodásra szoruló gyerek szerepében, s Hansnak például ő többet is jelentett, mint valóságos gyermekei, akiktől földrajzilag különben is távol élt és akikkel egyáltalán nem érintkezhetett. Gondoskodni kellett róla, irányítani, adott esetben megvédeni, Ágost pedig elég flegmatikus volt ahhoz, hogy tűrje a gondoskodásukat és a fennhatóságukat. Nyilvánosság előtt azt tette, amit Hans tartott kívánatosnak, és az egyszerűség kedvéért úgy vélekedett, ahogy André gondolkodott. Rájuk volt fonódva, s ez bizony pontosan megfelelt annak a taktikának, amelyet gyermekkorában követett, amikor egyik napról a másikra a villeneuve-i internátusban találta magát, és már az első éjszakán megverték. Amikor az édesapja Svájcba vitte, igazán csaknem folyékonyan beszélte a franciát, s a többiek tán épp ezért nem tudták neki megbocsátani, hogy nem az anyanyelve. Felbőszítette őket a hibáival. Ki akarták lökni maguk közül a betolakodót. Számolták a hibáit, ugyanennyi pofont kellett bőgés nélkül elviselnie az éjszakai lámpa kéken derengő fényében. Hiába szerette volna hősiesen elviselni, a harmadik vagy a negyedik pofon után már nem viselte. Akkor pedig betapasztották a száját, leteperték, pokrócba tekerték, erre vártak. Egész nap arra vártak, hogy magyarul kiáltozzon, sírjon, magyarul hívja az édesanyját, hogy ne értsék. Pedig ezért külön járt a büntetés.
Minden éjszaka ütötték, rúgták, kínozták és taposták, míg néhány hét múltán véletlenül rá nem jött a megoldásra.
Nagyobb fiúk gyámsága alá helyezte magát. Ez megszégyenítő szolgaságot jelentett, hízelegni kellett, ám valójában úgy használta őket, mint az álcázáshoz szükséges tárgyakat. Örökös szolgaság lett belőle, megrendült öntudatát mégis így rejthette jobban el, s az életben maradáshoz ez volt a fontosabb.
Talán nem volt olyan alkati ingere, hogy közvetlenül megmutassa vagy egyenesen mutogassa önmagát, miként a másik két férfinak. OlyI. kötet 142kor viszont fellázadt ellenük, ahogy egykoron a rabszolgatartóival szemben is tette, vagy éppenséggel nevetségesen duzzogott, ami szintén a zsarolás és az ellenkezés kétértelmű gyermekkori repertoárjához tartozott. Ilyenkor André visszaparancsolta a helyére, villámokat szórt, illetve Hans borult rá a hatalmas testével, melengette, miként a kályha, s rövid úton le is szerelték a lázadozásait. Ágost épp ezt akarta elérni, így jutalmazta meg őket. Játékukban ez lett a közös élvezet forrása, hiszen ilyenkor a nagyobb fiúknak le kellett hajolniuk védencükhöz, áradó gyöngédségüket kivonhatták a nemi tiltás alól, legálisan szabadulhatott el. Nem kellett többé Zeusz és Héra szerepét játszaniuk, hanem úgy viselkedhettek végre, ahogyan azoknak az elveszített, távoli szülőknek kellett volna velük szemben viselkedniük, akikről immár teljesen lemondtak.
Lányok és nők között valószínűleg a lelki alkat különbözőségei játszanak nagyobb szerepet, az érzelmi finomszerkezet.
Férfiak és fiúk között a testi adottságok kormányozzák e titkos kis szereposztásokat, a durvább vagy legalábbis a láthatóbb jelek.
Nagyság, izomerő, ügyesség, vagy a mindezeknél jóval rejtélyesebben működő energia, a nem egészen testi adottságokhoz kötött. Persze előnyös, ha bizonyos szellemi képességek társulnak mindezekhez, netán az érzelmi finomszerkezet is megfelelőképpen kidolgozott. Nem azért, hogy használják, fiúk között tiltott a használata, hanem hogy a ravaszkodásaikat és a gonoszságukat szolgálja. Rott André valamivel alacsonyabb növésű volt, s jóval törékenyebb, mint Kovách, aki viszont mindenféle nőiesnek titulált betegséggel küszködött, migrének kínozták, és óvnia kellett magát a rejtélyes eredetű és kikúrálhatatlan meghűléseitől. Tényleg olyan hatást keltett, mint egy puha macskaféle; nem veszélytelen, szét tudna tépni téged, de ha nem zavarják meg, akkor ártatlanul elhever vagy összegömbölyödve szundikál a kemencén. Aki viszont Andréra nézett, annak az volt a benyomása, hogy azonnal valamilyen összeütközéssel kell számolnia; vannak arcok és alkatok, amelyek megnevezhetetlen nyugtalanságot árasztanak.
I. kötet 143Valami sugárzik belőlük, amire mindenképpen válaszolni kell, s nem mindenki kész a maga válaszával. Szokatlanul keskeny és hosszú volt a koponyája. Önnön mértékei szerint nem aránytalan, csak éppen nem a megszokott golyóhoz, hanem inkább orsóhoz hasonlatos. Homloka csontos, dudoros, domború. Orra vékony, horgas, igen hangsúlyos orrnyereggel. Szigor, hatalom és erő áradt belőle, amit egyenes szálú, sötét hajával, bőre alól kékesen kifénylő borostáival csak elmélyített. Ugyanakkor volt két vonása, mely nem csak enyhített mindezen, mintegy feloldotta megjelenésének kínos szigorát, hanem elbűvölt, csábított, nem engedett. Erőszakos állán a finoman mély gödör, melyet nehéz volt rendesen kiborotválnia, s nagyon hosszú, fekete pillákkal hangsúlyozott, sötét szeme; érzelmes pillantása.
Labirintusba lépett, aki óvatlanul belenézett, s ha nem volt résen, akkor nem talált kijáratot.
Mindehhez szinte taszítóan vastag, lilás vörös ajkak, az alsó valamelyest előreállt.
Csaknem ugyanazon vértolulásra utaló árnyalat, mely akkor tűnt elő, amikor levetette az ingét, a duzzadt udvarú mellbimbóján. Vagy amikor a tompa végű, erősen karimázott, fénylő makkjáról visszahúzta a gazdagon ráncolódó előbőrt. A szemérmesen gyors, mégis tüntetően önmutogató mozdulat is a jelbeszédükhöz tartozott. Ez volt a legtitkosabb jelzés, mely kétségbevonhatatlanná tette atyai tekintélyét, a fasza. Ha megmutatta, akkor hosszú ideig ható figyelmeztetés. S nem föltétlenül a nagyságával hatott. Ha viszont nem mutatta, elkerülte a mutogatás alkalmait, akkor olyan lett, akárha megvonná magát tőlük, a szeretet megvonása, a legnagyobb bizalom megvonásának ítélete, szándékos büntetés.
Ami az ember agyába egyszer beleég, annak hiányolni fogja a közelségét, szüksége lesz rá, legalább az alkalomszerű megerősítésre, hiszen puszta látványa igen tünékeny. Ilyen értelemben volt jelentősége a nagyságának és az erejének. Ám inkább az arányai, az elhelyezkedése, a formái, a jellege, mindaz, ami működésre, izzó életenergiákra vall, I. kötet 144mindarra, aminek érzete megsejthető, de nem megosztható; egyszóval a tabu alá vont szépészetére. S mindez persze szintén ahhoz a hallgatási kötelezettség alá helyezett nyelvhez tartozott, amelyen, bármilyen sokféle legyen a ködösítés és a torzítás, minden férfi felettébb jól ért, habár halálos fenyegetettsége miatt nem beszél és igen gyakran még gondolkodásával sem merészel megérinteni. Tisztán és érthetőn, torzításoktól mentesen csupán internátusok folyosóin, hálótermeiben és fürdőiben tanulnak meg a fiúk ezen a nyelven hibátlanul érteni és beszélni. Ott, ahol önmagukra utaltan kell a létükért és a helyükért megküzdeni. Az sem volt véletlen, hogy az új kabinos oly feldúltan rohant el. Értette, s jó oka volt rá, hogy ne akarja tudomásul venni, amit lát és ért. A családban felnevelkedett férfiak többsége ostobán és korlátoltan viselkedik. Mielőtt elérhetett volna a folyosó legvégére, s eltűnhetett volna a női öltözőkhöz vezető sötét átjáróban, az asztala mögött trónoló jegykezelőnő még utána is szólt.
Hová a csudába szalad annyira, Janikám. De irigylem a lábait.
Az új kabinos erre zavarodottan megállt, s meglepetten, hogy mit akarhat tőle ez a nő, visszalépett.
Csak a Józsi bácsinak akarom sürgősen elmondani, válaszolta gyorsan és készségesen, de nem adott rá magyarázatot, hogy mit akarna elmondani, hanem oly óvatos léptekkel közeledett a jegykezelőnő asztalához, mint aki ezzel máris valami nagyon lényegeset és főleg bizalmasat árul el.
Tartott ettől az asszonyságtól. Lehetőség szerint persze úgy tett, mintha a kegyeit keresné.
A fénylő jegykezelőnő, aki reggelente vastagon kente fel arcára a babakrémet, mindeközben föl sem nézett a horgolásból. Ilyen könnyen, ezzel az átlátszó rejtélyeskedéssel nem lehetett levenni a lábáról. Asztalán ott feküdt a horgolási mintakönyv, s épp a szemek számát olvasta le a soros csillagábrán. Sebesen járt az ujja, de a számolástól mozgott az ajka is. Nem volt ez amolyan felelőtlen szórakozás, ez a horgolás. Piacozóknak dolgozott, akik vidékre vitték. Amikor valamilyen keI. kötet 145rek számhoz ért, amit könnyű volt megjegyeznie, hitetlenkedve nézett föl egy pillanatra.
De hiszen a maga orra előtt ment át a gőzbe, Janikám. Oda pedig maga nem mehet.
Tényleg, kérdezte a fiú ostobán, nem is vettem észre, hogy a gőzbe ment.
Biztosan megint elaludt, Janikám. Ugyan mit művel már megint éjszaka.
A fiatalember az első pillanattól kezdve, amint meglátta, úgy gyűlölte ezt a nőt, mint a saját anyját. Most viszont immár nem tiltakozhatott, nem mondhatta, hogy nem aludt, hanem igenis látta a fürdőmestert, amint a gőzbe ment. Hiába remélte, hiába ügyeskedett, soha nem takarták el egymást a hazugságai, vagy soha nem értek össze rendesen. Valahol mindig becsúszott egy kis hiba, kilógott valami, ami védtelenné tette. Ennek a nőnek meg egyenesen az volt a szórakozása, hogy kifigyelje őt. Mindenkit megfigyelt. S hogy valamiként elterelje magáról a bántó figyelmét, a hangját suttogásig halkítva hajolt át hozzá az asztalon.
Tessék csak odafigyelni, mit művelnek ezek itt.
A kövér asszony azonban egyáltalán nem nézett oda, ahová az új kabinos kívánta volna, hanem egyetlen éles kis pillantást vetett rá. Mintha megvetően azt mondaná, na, nézzék csak, már megint milyen sületlenségeket locsog.
Most különben se zavarjon Janika, mondta hangosan, láthatja, hogy számolok.
Valóban számolt, mozgott a keskeny, kicsi, erősen pirosra festett ajka, bár ugyanezzel az erővel abba is hagyhatta volna a számolást.
Az volt az igazság, hogy átlátta ő ezt a fiatalembert, s érezte, ha nem tanítja ki, akkor még nagyon sok galibát fog nekik csinálni. Azt is valamennyien sejtették, hogy miért helyezték át olyan sietősen. Senki nem szólt a főnökségen, hogy szükségük lenne egy új kabinosra, és a fürdőmester hiába tiltakozott ellene. Az új kabinosnak meg semmi nem jutott eszébe, amivel szépen elmehetne, hanem csak tehetetlenül I. kötet 146állt a nő előtt, aki egyenesen ezt óhajtotta elérni. Maradjon itt nála. Ne mehessen át a ruhatárba. Néha mégis átment segíteni a két fiatalabb nőnek, akik persze ki nem állhatták a jegykezelőnőt, ezt a Rózsikát, mert rajtuk is hatalmaskodott.
Különben sem értette ezt az egész rendszert. Úgy látta, hogy ebben az uszodában ennek a nőnek nagyobb a hatalma, mint a fürdőmesternek. S amióta rájött erre, mintha gyűlölete mellett valamilyen melegebb érzés sodorná; mintha mégis inkább hozzá kéne húznia. Az ember szégyelli néha az ilyen erős érzéseit. Mert úgy szeret a hatalmasokhoz dörgölődzni, hogy a többiek ne lássák, ne irigyeljék a kis előnyért, amit így megszerez. Érzékeltetni szerette volna a nővel a saját kivételes pozícióját, s ezzel tulajdonképpen az egyenrangúságukat. Hiszen neki is van megbízatása, ami fontosabb szerepet ad neki, mint amilyen a helyzete szerint megilletné.
Ha ellenben akadályoznák, akkor nem tudja majd a fontos feladatát rendesen teljesíteni.
Maguk ott Kispesten biztosan disznót is tartanak, Janikám, mondta a nő teljesen váratlanul, amikor abbahagyta a számolást. Jó fokhagymás kolbászt csinálnak.
De tessék már megnézni, tessék odanézni, Rózsika néni, mit csinálnak ezek ott, erősködött a fiatalember, aki a türelmetlensége miatt immár nem is nagyon suttogott. Áthajolt az asztalon, s valósággal belebeszélt a rendíthetetlen nyugalommal horgoló asszony fénylő arcába.
S ez tényleg egyike volt azon nem nagyon gyakori pillanatoknak, amikor a három férfi minden teketória nélkül utat engedett az egymás iránt érzett gyöngédségének.
Pontosan tudták, hogy mit tesznek. Azzal is tisztában voltak, hogy a kölcsönös érintkezésben hol vannak számukra a határok. A külső szemlélő szemében persze mindez nyilván nyugtalanítóan hathatott.
André még mindig ott guggolt éppen csak összefogott fürdőköpenyében, s két kezével fogta Ágost térdeit, de nem akart többé fájdalmat okozni neki. Ellenkezőleg, hirtelen valami nagyon jót kell tennie. TeheI. kötet 147tetlen dühének könnyeivel telt el, meg akarta fojtani a saját szadista érzületeit, vissza akarta verni a haragját. Hiszen azért találta ki a buta tréfát, hogy itt legyen velük, és ne járjon Gyöngyvérrel a Sportuszodába. Viola természetesen nem üzent és nem beszélt meg velük semmit. Már csak azért sem, mert reggelente tényleg itt úszott a férjével, ám éppen csak köszönni lehetett nekik, s olykor néhány ártatlan, vidám szót váltani. André számára nem maradt más, mint a teljes alázat. Meghajtani a fejét a másik ember ismeretlen eredetű kínja előtt; ami lehetett betegség, a lélek gyöngesége, lehetett egy új szerelem boldog kínja, a boldogtalan régié, vagy valami egészen más. S még akkor is meghajtani a fejét, ha egy szót nem ért belőle és rettegve lesi a saját áruló szándékait.
André hajlott a kíméletlen gúnyra, amit Ágosttal szemben igazán nehéz volt visszafognia, mert ő meg nem értett semmit az egészből. Nem volt humorérzéke, ami nélkül pedig a szadizmust tényleg nem lehet megérteni. Sem a sajátot, sem a másikét. Vagy mégis mélyebben megérteni ezt a különös kínt, a depressziót, belemerülni, beszélni vele róla, ha egyszer nem tudja magától semmilyen módszerrel elhárítani. Ugyanakkor világosan látta, hogy a folyamat feltartóztathatatlan, nincsen olyan személyes áldozat, amivel megakaszthatná. Ágost merül, zuhan, s megint hosszú hetekig fog tartani, amíg a mélységből visszakaparják.
Ilyenkor durva csökönyösség költözött érzékeny arcára, elutasítás. Lehet, hogy ez volt az igazi ábrázata. Mintha mindazt, ami körülveszi, embert és tárgyakat, silánynak, undorítónak, megvetendőnek tartaná. Különben is mélyen ülő szeme teljesen beszűkült. André idegenkedve nézte, bár nem menekült többé előle, tudta, át kéne adnia magát ennek az ismeretlen és iszonytató veszélynek. Nem, inkább föl kéne tépnie, le kéne harapnia. Csakhogy ehhez nem lehetett sehol hozzákezdeni, hiszen nem volt anyaga. Ő pedig csak olyan dolgokkal tudott valamit kezdeni, amelyeket tárgynak tekinthetett. S ez volt az a tulajdonsága, amivel a legkevésbé bírt el magában. Az örökös tettvágya. Ami miatt a másik kettő persze gyakran kinevette, hiszen a saját tetteiktől mindhármuknak ésszerű távolságban kellett maradniuk. De mégis. Két teI. kötet 148nyerével ismét összenyomta Ágost szétnyitott térdeit. Küszködött. Nehogy valami erőszakosat, rosszat, fájdalmasat találjon tenni, s gúny se keveredhessen belé. Szerencsére egyetlen szót sem tudott kinyögni. S mint aki nem csak alázatot mutat, hanem kegyelmet kér a másiktól, hirtelen az összefogott térdekre hajtotta a homlokát. Nem volt teljesen elhagyatott ezzel a mozdulatával, mert Hans is tette a magáét. Nagy kezével ismét beletúrt Ágost hajzatába, s addig húzta, míg el nem érte vele az előttük guggoló André lehajtott fejét. Ágost nem ellenkezett, engedett, akárha azt mondaná, tegyed, nem oszt és nem szoroz, mit teszel. S amikor a homloka elérte a fejtetőt, hozzájuk döntötte saját ősz fejét.
Enyhén nedves, ősz sörtéinek éles, könnyű illata volt, míg André vastag, sötét hajának súlyos szaga. Elég sokáig így maradtak, önkéntelenül lehunyt szemekkel. A maguk módján élvezték egymás meleg lélegzetvételét. Ebben is André volt a legerőteljesebb, valósággal fújtatott. Lélegzetén átütött az íny, a nyelv, a szájpadlás nyers illata. Hans is azonnal vele fújtatott, átvette az ütemét, játszott vele, megnagyította, bohóckodott. Akárha azt mondaná Ágostnak, látod, ez tényleg olyan, mint egy állat, de mégiscsak szeret. S ezzel másik karját André nyakára fonva, mintegy össze is fogta hármukat.
Hans lélegzetének édes volt az illata.
Lehunyt szemük sötétjében ültek a folyosó végén, mind a hárman a saját sötétjükben.
A világos üvegházi csöndben a szél és az eső csapódásain kívül nem lehetett sokáig semmit hallani.
Az ilyen finomságokkal csak az a baj, Janikám, szólalt meg ekkor a kövér nő a bejárati ajtó mellett oly vontatottan és halkan, mintha horgolás közben csak úgy magának mesélné; erősen illatoznak. Ez a baj. A fogát is moshatja az ember, ahogyan akarja. Nem azért mondom, mert én is szeretem, a jó disznósajtnál nincsen jobb reggeli, meg kell egy kicsit ecetezni, de hát így is visszajön az ember gyomrából. Az orvos azt mondja, hogy csak a rossz fogaktól büdös az embernek a szája, de hát I. kötet 149szerintem büdös a gyomrától is. Ahol meg ilyen nagy a páratartalom, mint minálunk, ott mindent erősebben lehet érezni a levegőben.
Egy pillanatra fölnézett. Látta, hogy a fiatalember elérti, egészen lassan visszafordul, és már vörösödik is a nyakától fölfelé. Ezt azonban nem várta be, mert meg akarta kímélni őt a saját kéjesen kárörvendő tekintetétől.
Én nem tudom, hogy ezt maguk a Gellértben miként csinálták, folytatta a saját horgolására tekintve, de itt ezt mi tudjuk és mindenki betartja a rendszabályokat. A vendégeink erre is elég kényesek. Majd látni fogja. Mindent, de mindent számon tartanak és mindenbe bele is beszélnek. Hogy ők most határozottan úgy érzik, legalább két fokkal melegebb a víz a férfi medencében. A másik meg azzal jön ki, hogy ma hidegebb volt. Melegebb, hidegebb, én ugyan mindent rájuk hagyok. Nekem olyan mindegy. Ha akarják, naponta tízszer megmérem nekik a víz hőfokát. Akkor láthatják a saját szemükkel. Megcsinálja nekik az ember, megmutatja, mert honnan tudhatná, hogy ki kicsoda. Később majd tudni fogja, nagyon is pontosan fogja tudni. Sajnos, ez így van, Janikám. Csak azért mondom, rájuk kell hagyni. Jé, mondja az ember, tényleg hidegebb, és akkor örülnek. Vagy annak örülnek, hogy tényleg melegebb. Úgy kell csinálni, hogy örülhessenek. Mindent nem kell rájuk hagyni, de majdnem mindent rájuk lehet hagyni. Maga még nem tudja, ennyi tapasztalata az életkorából kifolyólag nem lehet, de higgye el, hogy hasonlítanak, nagyon hasonlítanak, mégis sokfélék az emberek. Néha arra megyünk rá, hogy mennyire hasonlítanak, máskor meg arra, hogy mennyire különböznek, mást a Józsi bácsitól sem tanulhat, higgye el Janikám. Kicsit elhallgatott, s mivel válasz egyáltalán nem érkezett, sem kérdés, sem ellenkezés, egyetlen mukkanás sem, szinte bocsánatkérően hozzáfűzte még, bizony, nagyon sokfélék, sokfélék az emberek, Janikám.
Nem volt türelmetlen.
Arra várt, hogy a másik mindent rendesen földolgozhasson magában, s amikor felpillantott, elégedetten vette tudomásul, hogy hosszú I. kötet 150időre jól elirányította a fiatalembert. Az új kabinos vérvörösre válva állt előtte, idegesen váltogatta a lábait, szinte rugdalódzott, mint aki nem bír magával vagy szét akarnak szakadni a tagjai. Tulajdonképpen tetszett neki. Hiszen ez egy egészen helyes fiú. A széles, parasztos arca, a kiugró, s most minduntalan megmoccanó pofacsontjai, a tejszínű bőre, a sűrű, dühödten összevont szemöldöke. Kicsit sajnálta, amiért ilyen gyámoltalan.
Anyátlan. Ez jutott először eszébe, s ettől a megállapítástól aztán nem tudott többé megszabadulni.
Na, menjen a dolgára szépen, Janikám, tette hozzá mégis igen keményen. Mossa már föl a folyosóját, mert lassan tényleg tíz óra lesz. A fürdőmester meg nem fogja maga helyett fölmosni, arról biztosíthatom.
Ez azért sok volt az új kabinosnak, több, mint amennyit elviselhetett.
Egy pillanatig mérlegelt, s a mindenféle hamis ékszerekkel feldíszített asszonyság le is olvasta az arcáról, hogy mivel küszködik, mégsem tudta az indulatát tovább visszatartani.
Ne mondja már, ne mondja, hogy büdös a szám, hörögte magából kikelve.
Azt én nem mondtam magának, Janikám, hogy magának milyen a szája, hangzott az asszonyság méltóságteljesen szigorú válasza, már hogy mondhatnék ilyen rondaságot. De hogy majd minden reggel disznósajtot, meg fokhagymás kolbászt eszik, arra a fejemet teszem. Még a pirospaprikát is kiérzem. Lehet, hogy a kis menyasszonyának tetszik így, de másokat zavar. És most vegye úgy, hogy én ezt őszintén meg is mondtam magának a szemébe.
Majd maguk fogják nekem megmondani, hogy mit reggelizzek.
Azt én ugyan nem mondom meg magának kisfiam, hogy mit reggelizzen. Ha viszont a fürdőmester találná megmondani, akkor abból nem sok jó származna.
Érezte az új kabinos, hogy valósággal beleborzad, mert szeretett volna ennek a nőnek a nagy, nyugodt, fényes arcába belesújtani, vagy I. kötet 151 az asztalát rúgni fel. Ez a rohadt nő nem csak azt tudta ki, hogy neki van menyasszonya, hanem még azt is, hogy reggelire kolbászt eszik.
Amit józan ésszel nem lehetett sem felfogni, sem elviselni.
A Lukácsban a kabinosok az évszaktól függetlenül mindig fehér vászonnadrágot és fehér atlétatrikót viseltek, s fehér rövidujjú inget csupán a fürdőmesterek. Most úgy érezte, mintha jeges szél csapná meg a meztelen vállát. Mint mikor a jeges szél rátapad a forró izzadásra. De hiszen a szél nem is tapad rá semmire. Mi történt, kérdezte riadtan magától, mit tett ez a nő, velem, mi történik itt, velem. Ami nem föltétlenül a helyet jelentette, ahol állt. A kérdés oly nagy lett és oly hangos, holott valójában szólni sem tudott. Hanem ő maga is erős undor kíséretében vette tudomásul a fokhagyma bűzös illatát. Egy kiszáradt, néma száj, amelyből nem tudja kiköpni és émelyeg tőle. Mosott ő már eleget hányást, pumpált ő már szartól és papirostól eldugult vécécsészét nem egyszer, s mintha ezek az élményei ömlenének vissza a szájába: a gyomrából öklendezte föl. Pontosan úgy, ahogy ez a rohadt nő előre meg is mondta neki. Hat hónapja szerelt le a katonaságtól, s azt hitte, hogy ettől majd jobb lesz, mert ott folytonosan őt baszogatták. Mosta elégszer a sáros folyosókat, és a mosodában neki kellett a szaros gatyákat a gépbe tömnie, vele kotortatták ki a rácsok alól meg a lefolyókból azt a sok szappanos szőrt. Ha meg nem húzott eléggé bele, akkor az edzője szidta a jó kurva édesanyját, ezt is, mindent el kellett tűrnie. Mégsem érezte még soha, hogy ilyen körmönfontan alázták volna meg. De hiába nézte, minden ajtó csukva volt, és a rohadt nő sima arcán semmi nem változott meg. Akkor meg mitől érzem ezt a rohadt hideget a hátamon. Mint aki soha többé nem tud majd megszabadulni e moccanatlan szemektől. A fényes homlokára fölrajzolt nevetséges szemöldökétől. A vérpiros gyöngyeitől, amelyek a nyakában, a fülében és a karján csörögtek. Ám hiába rettegett, szitkozódott és őrjöngött magában, ha egyszer az asszonyság ezt is látta rajta, mindent látott, mert rajta mindenki mindent láthatott.
Ordítani szeretett volna, ordítani, ám olyannyira visszafogta, hogy I. kötet 152szabályos vinnyogásba csuklott a torkán az ordítás. Amivel meglepte önmagát, nem tudott vele mit kezdeni. Egyszer csak csorogtak a szeméből a könnyei, a torkát pedig valami annyira elszorította, hogy még egyszer felvinnyogott. Teste megmeredt, lábait sem rázta már, hanem úgy állt velük az asszonyság asztalánál, mint akit lecövekeltek. A fejét pedig a nagy erőfeszítésben hol felvetette, hol meg lehorgadt, a mellére bukott. Bugyborékolva jött a sírás. Az arca is olyan kis helyes, gondolta a jegykezelőnő elég részvétlenül. De hát mit is csináljon egy ekkora síró gyerekkel. Mindenre el volt készülve. Arra is el volt készülve, hogy az új kabinos netán az eszét veszti, és meg találja támadni őt. Ebben a bejárati ajtó melletti sarokban eléggé be volt szorítva, nem nagyon volt hová kitörnie innen. A másodperc tört része alatt tett meg minden szükséges elővigyázatossági intézkedést. A folyosó végén meg úgyis ott vannak ezek az erős férfiak.
A cérnagombolyagot egy nylonzacskóban tartotta, a zacskót az ölében. Ezt most kiemelte, s az ujjára feszített horgolással együtt várakozóan az asztalra helyezte. Csakhogy a nagy, vastag ujjai között azért gyorsan kifordította a horgolótűt, s ez úgy meredt elő a vérpirosra festett körmei közül, mint valami veszélyes fegyver. Védekezni fog. Kissé előredőlt. Ha támad a fiatalember, akkor először is az asztalt fogja ráborítani. Készenlétbe helyezte a lábait. De akár a szemét kiszúrom a kis disznójának, ha támad.
A folyosó végén a férfiak ebből mit sem vehettek észre. A bensőséges pillanatnak elég gyorsan vége lett, mert Ágost, nem éppen gyöngéden, eltolta őket magától. Ami közel sem jelentette, hogy azonnal sikerült volna az ölelésükből kibontakoznia.
Engedjetek már, mondta ingerülten. És nagyon kérem, ne fogdossatok. Utállak mindkettőtöket.
Ami a másik két férfi számára olyan volt, mint egy nem is remélt szerelmi vallomás. Felröhögtek, valósággal hörögtek az élvezettől. Diadal, melyet ünnepelni és élvezni kell.
Gyakran mondtak ki igaz dolgokat, csak hogy ne lehessen igazi foI. kötet 153ganatjuk. Vagy ellenkezőleg, úgy hazudtak, hogy jó átlátszó legyen. Hans göcögve nevetgélt, idétlenül, André pedig durván, túl hangosan. Élvezték, hogy a szavak tényleg egyáltalán nem azt fejezik ki, amit jelentenek, s így rejtett értelmükkel megerősítik a titkos párbeszédüket. Ágostnak viszont az volt a célja, hogy a titkos kis dialógus nyelvén állítsa le őket. Volt itt egy zárt terület, amelyre egyikük sem, idegen sem léphetett. Ágost is élvezte a helyzetet, a játékot élvezte. Hans idétlenül göcögő kacagásai, André erőszakos hahotázása, ezek az idegen füleknek bizonyára kellemetlen kamaszhangok a legkevésbé sem voltak ellenére. Bántó túlzásuknak az volt ugyanis a jelentése, hogy veszik a lapjait. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha vennék.
Még ha nem sikerül is azonnal a hurokból kibújnia, jó úton halad.
Ha nem akartak óvatlanul rálépni e zárt területre, akkor a saját nyelvükön majd minden az ellenkezőjét jelentette annak, amit normálisan jelenthetett. Még soha nem léptek rá.
Nő sem volt, aki ide beléphetett volna.
Ha sikerül a hurokból tényleg kibújnia, ha titkos családja sem foghatja vissza többé semmitől, akkor szabad ember. Végre egyedül marad, zuhanni fog. Ők pedig oly nagyvonalú és nemes gondolkodású férfiak, akik ösztönösen eddig is mindent megtettek e baleset elhárításának érdekében, arra azonban nem vetemednek, hogy önpusztító szabadságában bárkit szándékosan korlátozzanak. Ellenkezőleg, saját jól felfogott érdekükben engedélyezik, s még ezt is élvezik. Ráteszik a nihil obstat vérpiros pecsétjét. Legyen. A létezésnek tényleg semmiféle kézzelfogható értelme nincs. Tegye. Bármit, bárki megtehet.
S mivel mindez ilyen élesen vetődött fel közöttük, Ágost végül is a határán állt annak, hogy beszéljen. Ez lett volna a másik megoldás, amely mégis értelmet ad, legalább bizonyos dolgoknak értelmet kölcsönöz, rövid határidőre. Ingerültségének az adott hitelt, hogy a saját valódi tehetetlenségére utalt vele. Nem volt elég ereje, nem volt elég humora a saját nihiljébe bepillantani, holott ő volt közülük az egyetlen, aki nem ápolt magában semmiféle elképzelést valamilyen szép jövőről.
I. kötet 154Az egyszerűsítés érdekében a saját beszédképtelenségétől kellett volna megszabadulnia.
Azt sem állíthatta, hogy ne lenne nyelve a beszédhez, hiszen az egész nyomorú dolog minden bonyodalmával együtt sem volt annyira komplikált, hogy ne lehetett volna értelmesen megnevezni. Fiúk, mondhatta volna könnyedén, az a nagy büdös helyzet állt elő, hogy hónapok óta tökéletesen örömtelen az életem. Ezt azonban nem mondhatta ki, nem könnyíthetett így a rettenetes gondjain, mert ezek a dögkeselyűk jól tudták, hogy nem impotens, s csupán azért kívánja a figyelmüket elterelni, mert még ennél is nagyobb, ennél is megoldhatatlanabb gondokkal küszködik. Azért szeretett volna nagyot mondani, ami részben igaz lehetett volna, nehogy önkéntelenül a zárt területre sodródjanak, s ott megláthassák egymás valódi ábrázatát. Vagy mondhatott volna mást. Fiúk, az a baj, hogy megint szerelmes lettem. Ezt a mondatot valamivel könnyebben ki lehetett volna mondani. Le coup de foudre. Valójában azonban jóval veszélyesebb területekre sodorhatta volna őket, mint az előbbi kijelentése. Hiszen ezek a dögkeselyűk jól tudták, hogy nem szerelmes, mint ahogy soha nem volt, nem lesz szerelmes, hanem valamit már megint nagyon meg akar oldani, ő is tudta, hogy menekül. Legalább lenne impotens, ha egyszer már az élete ilyen végtelenül vigasztalan és örömtelen.
Ebben a pillanatban rettenetes kiáltást, csörömpölést lehetett valahonnan hallani, s ezzel hármuk bensőséges kis történetének hirtelen vége lett.
Valaki elvágódott, vagy ütötték, puffant és döndült egy test, bár az ablak talán még előbb betört. Valami ugyanakkor fölborult és nagyot csattant a kövön.
Egy női hang segítségért kiáltozott.
Hans azonnal felugrott, testüknek verődött, s valószínűleg a rémület hatására, letépte nyakáról a törülközőt, de mire mindhárman odanéztek, és túl az első meglepettségükön, már láttak is, csupán a folyosó fenyegető nyugalmát találták.
I. kötet 155Felborult asztalt, testet a nedvesen csillogó sárga kerámián.
Valósággal visítozott a törött ablakon beszökő szél.
Mi történt, Rózsika, kiáltotta át Hans a jegykezelőnőnek, aki úgy állt a fölborult asztal felmeredő lábai között áthajolva, mint aki éppen leterítette ezt a másik embert, s hirtelenjében nem tud vele mit kezdeni.
Talán megölte.
Igaz, arra készült föl, hogy védekezzen, nekifeszítette a keresztrúdnak a vaskos lábait, de végül is nem kellett védekeznie. Meglepettségében és főként ijedelmében döntötte föl az asztalt. A segítségére akart sietni ennek a szerencsétlennek. Látta, hogy sápad, s amikor megint csak fölnézett, akkor a kifordult szemét is látta, illetve csak a szeme fehérjét, ami elég ijesztő. Valahová elfordultak a szemgolyók. De nem gondolt, akkor sem gondolt semmire. Pedig látta, hogy a fiatalember kissé elnyílt ajkán habos lesz a nyál. És valami rettentőt kiált, mintha valamit mondania, kérdeznie kéne; s ebbe a kiáltásba aztán az egész zuhanó testét, mert oly nehéz, olyan nehéz kimondania, akárha belefeszítenék.
Ágost közömbös maradt, mint aki éppen csak látja. André éles vonásaira azonban kiült a gyermeki meglepődés, s főleg a rettenet, hogy mindehhez netán neki is valami köze lehetne.
Hans volt, aki legelébb fölmérte és megértette a helyzetet.
Verdammt, schon wieder, mondta csöndesen és bosszúsan, inkább csak magának, miközben villámgyors mozdulattal fölkapta a padról André testápoló krémének lapos, rózsaszín flakonját, és a másik kettőt félretolva nekilódult. Egymás között máskor is beszéltek idegen nyelveken, de ez a furcsa kis megjegyzés más volt; inkább valami régi, ami éppenséggel az idő mélyéről tér vissza. Óriás léptekkel szaladt, s még az egyik papucsát is elhagyta közben. Ordított. Valami puhát adjanak, Rózsika. Adja a párnáját, a szvetterét, valamit. Ezt olyan természetességgel követelte, mint aki jártas az ilyen dolgokban. A nő tudatán azonban nem tudott áthatolni az ordítása, holott ezekért a tárgyakért csak hátra kellett volna nyúlnia. Nem értette, hogy milyen párna, miféle szvetter lehetne, s vajon minek, ha egyszer elvérzik egy ember. Ott I. kötet 156állt az asztal fölött, mint valami bálvány. A földön heverő test pedig, mintha nyomban föl akarna ugrani, ívben fölfeszült. A feje alól folyt a vér. Lassan terjedt a sárga kerámia vizes bordáiban. Az asszonyt a vér látványa tartotta fogva.
Ömlik a vér, mondta csaknem áhítatosan és csöndesen.
Hansnak futás közben jutott eszébe, hogy hiszen még le sem vetette a fürdőnadrágját. Így aztán mire hozzájuk ért, a rózsaszín flakont a kezében szorongatva kibújt a kék fürdőköpenyéből. A folyosó, a visító szél, a futó léptei, akárha mindez már megtörtént volna, s nem is csak egyszer.
Ömlik a vér, mondta az asszony másodszor is, még mindig csöndesen.
Ne beszéljen már annyit, a párnáját adja, Rózsika, vetette oda, és letérdelt a kövezeten heverő test elé.
Látta, hogy a hézagtalanul összepréselődött fogak kivicsorítanak a kissé felhúzódott, habzó ajkak mögül. Akár szétharapta már a nyelvét, akár nem, többé nem lehet beférkőzni közéjük semmivel. Egy pillanatig sem késlekedhetett. Egyszerűen kiejtette a kezéből a fölöslegessé lett flakont, s két karjával, mintha csak gyöngéden alákarolna, betűrte, begyömöszölte kék köpenyét az ívesen fölmeredő test alá. A wiesenbadi internátus földszinti zuhanyozójában tett utoljára hasonlót. A párnára várt. Az ismeretlen test tónusos görcse ekkor fölengedett. Olyan volt, mintha a puha köpenyén lazulna el, ami természetesen közel sem jelentette azt, hogy a rohamnak vége.
Ömlik a vér a fejéből, ismételte az asszony immár hangosabban.
Hans a fiatalember kifordult szemére, fehéren habos ajkára, a görcsök ütemére figyelt, ám közben azt is érzékelte, hogy miként fog ennek az asszonynak a moccanatlanná merevedett testéből kiáradni rá a rettenetes hisztériája. Érezte, hogy rögtön elönti, s nem is tévedett.
Jaj, istenkém, sikítozta az asszony magából kikelve, csináljon már valamit vele. Ömlik a vér a fejéből. Nem látja, hogy folyik, ott folyik, rikácsolta. Ömlik a vér a fejéből.
I. kötet 157Mire Hans elég lassan megfordult, fölpillantott rá, s szinte fáradtan válaszolt. Hát persze, hogy látom, mindent látok, Rózsikám. Aztán akkorát bődült, hogy az asszony hatalmas teste belereszketett. Csinálja a dolgát. Adja azt a kurva párnát.
Ettől aztán legalább fölfogta, hogy mit kell tennie.
Adta a párnát a székéről, a vastag, kézzel kötött kardigánját is nyújtotta, de azonnal méltatlankodott, hogy akármi történjék, vele Hans így nem beszélhet. Mert valójában úgy értette, mintha a férfi őt kurvázta volna le.
Well, mondta erre a folyosó végén André a megkönnyebbüléstől nevetve, ha nem tévedek, ez egy kiadós epilepszia.
S mielőtt mindketten sarkon fordultak, úgy néztek még egymásra, mint a tapasztalt diplomaták, amikor nem csak fölmérik a hadviselés okozta pusztításokat, hanem elhárítják a következményeit is. Andrénak nagyon gyorsan el kellett könyvelnie a vereségét. Ágostnak viszont a váratlan szerencséje fölött érzett olcsó örömén kellett úrrá lennie. Ott csillogott mélyen ülő szemében.
S mivel minden további nélkül úrrá is lett rajta, mert tényleg nem esett nehezére, hogy ne hivalkodjék semmivel, még jobban megörült, ettől pedig visszatért szemének régi fénye. Aminek André is csak örülhetett. Hiszen akkor a véletlen esemény miatt mégis megúszták, és nem lesz belőle három hetes depresszió. Bólintott rá egy kicsit, ami egyrészt elismerést jelentett, másrészt azt is bejelentette vele, hogy a dolgot legfeljebb elnapolják, ám részletes vallomás nélkül Ágost biztosan nem ússza meg.
Ezzel el is engedték egymás tekintetét. André visszavonult a kabinjába, hogy felöltözzön végre. Ha Kovách így elrendezi, akkor ő minek fárassza magát egy vadidegen ember epilepsziás rohamával. Ágost pedig a kabinos sötét fülkéjébe ment, mert jobbnak látta, ha gyorsan átszól a fürdőkórházba valamilyen orvosért. Az új kabinos epilepsziás rohama nem rázta meg különösebben, de Hansnak mindig szívesen segédkezett, szerette látni, amint önzetlenül és ösztönösen mások rendelkezésére áll. I. kötet 158Belőle ez a készség hiányzott. A falra rajzszögezve talált egy elrongyolódott listát a házi vonalak többszörösen átírt számaival. Ott állt, hogy ügyeletes orvos, de a számot nem lehetett kivenni. A pokolba kívánta az egész országot a komolytalanul feltűzködött céduláival.
A telefonban sem volt vonal, ütögethette a villát.
Az üres földszinti folyosó közben hirtelen megélénkült, megtelt olyan emberekkel, akik az ijesztő hangok hallatán jöttek elő és futottak össze. Félig öltözött fürdővendégek és a személyzet kétségbeesett, tehetetlen tagjai. Egy idősebb kabinos, akinek a koponyáján szörnyű háborús sérülés, két fényes horpadás éktelenkedett, a két fiatalabb nő a ruhatárból, akik szívesen gyámolították volna ezt a csinos fiatalembert, csak hogy a Rózsika orra alá némi borsot törjenek, no és a hullámosított hajú úszómester, egy kissé már megroggyant, ideges szépfiú, akinek ebben az órában nem akadt egyetlen tanítványa sem. Mindenki mondta a magáét, mindenki összefüggéstelenül kiáltozott és kérdezett, mintha nem látnák, hogy mi történik, Rózsika pedig egyre hangosabban méltatlankodott. A roham a tónusos szakaszból a klónusos szakaszba lépett, ami azt jelentette, hogy a kövezeten heverő test gyors egymásutánban hol elernyedt, hol megfeszült, arcát pedig mintha összegyűrte volna egy szörnyű kéz. A vér szépen terjedt tovább a sárga kerámia bordáiban, ám csak Hans vette észre, hogy egyre vizesebben.
A párna pedig még meleg volt a méltatlankodó asszony nagy fenekétől. Kivárta, míg ernyed a tehetetlen test, s akkor be tudta lökni a fej és a kő közé. Amint megemelte ezt a kőmerev fejet, vastag vérbe nyúlt, s úgy érezte, mintha bele is csúszna az ujja a nyitott sebbe. A fejbőr tele van hajszálerekkel, s amilyen bőségesen fakad ki a vér, oly gyorsan apad el. Legalábbis reménykedett, hogy nem súlyos fejsérülés. A tónusos és a klónusos görcsök mindenesetre egyre hevesebben váltakoztak, amitől a fiatalember nyakának feszítő izmai ellazultak, s ezért az ellentétesen rángatódzó test valósággal dobálta az élettelen fejet a piros párnán. Figyelt, várta, s adódott is egy alkalmas kis pillanat, amikor a rózsaszín flakont mégiscsak sikerült ügyesen belöknie a fogak közé.
I. kötet 159Közben mintha egyre hangosabbá vált volna a fejük fölött az értelmetlen kiáltozás.
Ráadásul újabb vendégek érkeztek, s épp a legrosszabb pillanatokban. A földön küszködő test, az előtte térdeplő férfi hosszú lábai, a felfordult asztal és a mindezek fölött hangosan méltatlankodó termetes asszonyság miatt éppen csak be tudtak lépni, illetve ketten kintrekedtek. Két rémült kamaszlány, akik kíváncsian néztek be a kissé mindig párás szélfogón.
A nagynéni ebédlőjében egyetlen tekintélyes méretű és jelentékeny olajkép függött az üres falon, egy olykor kiállításokon, albumokban és katalógusokban látható Leistikow. Néha munkások jöttek, leakasztották, becsomagolták és elvitték. Elég hosszú idők múltán hozták vissza, s akkor megint ott függött az óriási, üres falon, miként ezen a téli délelőttön.
Az erős szélben motozó csupasz ágak árnyékai elmélyítették a távlatát.
A katalógusok természetesen megadták a kép fontosabb adatait, méretét, címét, jelezték, hogy szignált mű, ám a nagynéni kérésére mindig csupán annyit tüntettek fel, hogy magántulajdonban van. Döhring gyermekként sokszor és hosszan töprengett e szó felett. Volt a világban egy értékes tárgy, idegen emberek számára jórészt hozzáférhetetlenül, s még a lelőhelyét is titokban kellett tartani. Úgy gondolkodott, hogy ő maga is csupán a szerencsés véletlenek furcsa láncolatának köszönheti, hogy csaknem bármikor láthat egy olyan képet, amelyet mások nem láthatnak bármikor. Mi ez a szeszélyes láncolat, nem értette, mi a véletlen, mi a szerencse, ezt sem értette. Később bizonyára nem filozófiára iratkozott volna be, ha ezek a kérdések nem ragadnak meg az elméjében. A kép elég rejtélyes volt ahhoz, hogy megmozgassa a fantáziáját.
I. kötet 160Bárhol elindulhatott, legfeljebb elunta, de soha nem ért útjának végére.
Néha azon kapta magát, hogy ez már ismerős, ugyanoda érkezett.
Vajon miért éppen ő, s nem valaki más, vagy miért éppen ezt a képet, ha egyszer annyi más magántulajdon előtte is rejtve van. Amikor a képet bámulta, a saját becsvágyában gyönyörködött. Ha egyszer a mélyére látna annak a titkos rendszernek vagy láncolatnak vagy szerkezetnek, bárminek, amely idegen emberek elől elfedi fontos dolgok tudását, míg másoknak ugyanezt szemérmetlenül fölfedi, illetve olykor felfedi, máskor elfedi, akkor talán tudhatna valamit, biztosan értené.
A világ kimeríthetetlen volt a szerencsében. Igaz, a szerencsétlenségében is kimeríthetetlen, hogy mi mindent nem mutat meg. Első berlini délutánján, amikor a süppedékeny és alattomosan hosszú emelkedőn végre felpedálozott, s a magas fenyőktől szegélyezett dombgerincre érve folytatni akarta útját, az ámulattól tátva maradt volna a szája, ha a kerékpárja is nem billent volna meg; a lendület ugyanakkor továbblökte, s ezért kis híján elterült. Ami kínos volt, mert többen látták, egy nő és egy idősebb férfi mindenképpen, s az ilyen jellegű ügyetlenkedések általában elég nevetségesek. Végül is két lábon maradt, markolta a kormányt, a pedálok azonban jól összeverték és fölhorzsolták a bokáját, a sípcsontját és a vádliját. Fájt, élesen, de csaknem felkiáltott a csodálkozástól; ugyanis Leistikow festményében állt. Mindig azt gondolta, hogy ez csak egy kép. Soha nem gondolta, hogy tényleg van valahol a világon ilyen ég, van ilyen tükröződés, van ilyen világos, ilyen sötét.
A híres Leistikow optikai sajátosságai közé tartozott, hogy aki ránézett, úgy látta, mintha szabályos négyzet lenne, holott a kép szélessége és magassága között elég nagy volt a különbség. És ez volt az első, amit Döhring az eredeti helyszínen azonnal megértett a képből. A magasságot a gondosan megfestett, üres ég töltötte ki, a tiszta, felhőtlen, kristályos, tömött ég, a kép szélességét pedig az árnyaktól eltelt, súlyos föld, melynek mély torkából ólmosan és közömbösen bámult föl az égre egy moccanatlan tavacska tükre. És itt is ugyanolyan volt az ég, I. kötet 161ugyanolyan volt az állaga, a mennyisége, s a kicsiny tó vizének moccanatlan tükre is ugyanúgy húzta le a súlyosan sötétlő mélybe, úgy rántotta magához a végtelenség levegős távlatát. Valószínűleg ugyanarról a helyről festette a képet Leistikow, ahol Döhring most megállt.
Talán ugyanannak a hónapnak ugyanazon napján és óráján, bár nem lehetett volna azt mondani, hogy az időközben eltelt száz év alatt semmi nem változott.
A mély völgyben, a kicsiny tó meredek partján, az utolsó, még vöröslőn bágyadt napsugárban, mezítelen emberek álltak és hevertek. Már nem voltak sokan, néhányan a társukkal, mások egymástól tisztes távolságban, magányosan.
Bokáig a vízben vékonycsontú, feketére égett bőrű férfi állt szemben a bágyadt napsugárral; csípőből könnyedén hátrafordult, mert a partról éppen szólt hozzá a barátja. A napimádó karcsú test körvonalán átragyogott a fény, lecsúszott a mellizmain, félfordulattól behorpadt hasán, és átvilágította a szőrzet gazdag taréját, vonulatait, laza bokrait. A barát pedig éppen ellenkezőleg, súlyos, fehér óriás volt, akinek pihés bőrét mintha soha nem érte volna napfény. Miközben egy nagy, piros táskában kotorászott, rövid, érthetetlen, ám valószínűleg tréfás vagy éppen csípős szavakat kiáltozott. Döhring ledöntötte a biciklit a földre, és leült a meredély szélére. Mintha csak egy pillanatra tenné, s miközben bámészkodott, előbb csak szórakozottan dörzsölgette összezúzódott bokáját, fájó sípcsontját, vádliját, aztán föl is húzta a szűk nadrág szárát, amennyire tudta, hogy lássa, mi történt. Azt azért még látta, hogy a fekete férfi éppen csak megrántotta az egyik vállát, mint akit most már tényleg nem érdekel, amit a barátja mond, és elég sértetten visszafordult. Meg kellett néznie, mert úgy érezte, mintha a dörzsölés alatt ragacsos véren csúszna meg az ujján az anyag.
A horzsolódás nem vérzett nagyon, inkább nedvedzett a bőr alól.
Mégsem a fájdalom, nem kizárólag az aggodalom miatt nézegette így a lábát, hanem egy kicsit annak a nőnek játszotta el, aki már a bukdácsolására fölfigyelt, és nagy, erős fogaival azonnal kinevette; meg I. kötet 162azért is, hogy ezeket a mindenféle mezítelen testeket ne kelljen látnia. Valamivel lekösse a saját fékezhetetlen kíváncsiságát, amely egyszerre ki tudja hányfelé vitte volna el.
Orra végére csúsztatott szemüvege mögül kitartóan figyelte őt a nő, méregette a tekintetével, valahogy mindenét, mintha megtapintaná a koponyáját, a vállát, széttárt ölébe nyúlna, megfogná lábfejét, és kitartóan vigyorgott fel rá a mélyből. Amit nem lehetett azért pontosan érteni, hiszen ott feküdt mellette, akihez tartozott. S ez nem volt kétséges. Éppen az volt az érdekes, hogy amint megpillantotta őket, azonnal mindent tudott róluk. Nem volt messzibb tőlük, mint tíz méternyire. Ez a nagy nő, egy nagy rózsaszín frottír törülközőn, állát két öklére föltámasztva, a hasán hevert, előtte nyitott könyv, két erős melle kétfelé nyomódott a súlyos felsőtest alól, ám olyan meredek volt a vastag gyeptől fényes lejtő, hogy valamiként meg kellett támasztania bársonyosan zsemleszínű tagjait, egyik combját kicsit maga alá húzta hát, amitől hatalmas feneke elnyitottan meredt fel. Döhring még soha nem látott ennyi szemérmetlenséget egy helyen.
Egy régi, tengerparti nyaraláson jutott így a közelébe, amikor mit sem sejtve kirohant egy meredély szélére, s miként kolbászok a roston, sűrűn, egymáshoz tapadva pirultak odalenn a csupasz emberek; az apja rángatta el, kiáltozott, hogy veszélyes, soha nem szabad, soha többé, ígérje meg, ez homokfal és bármikor leszakadhat, bár érezte, hogy a veszély valami egészen másra vonatkozik, s ezért úgy maradt meg az emlékezetében, mint egy titkosított izgalom, amelynek majd utána kell járnia.
Most már közelebbről is szemügyre vette a lábán a sérülését.
Érdekes volt, mert a sípcsont szélén hosszan lehorzsolódott bőrön külön ültek ki a vér, s külön a víz csöppjei. Hosszan nézte ezeket a csöppeket, s az ujjával óvatosan átsimította, mintha kedvezőbb lenne a két folyadékot elvegyíteni. Egyszerre többfelé kellett figyelnie, s ezért aztán ösztönösen többfelé játszott. Szeme sarkából jól látta, hogy valamilyen idősebb férfi, aki szétvetett lábakkal áll a meredélyen, s akitől I. kötet 163minden pillantását meg kell tagadnia, milyen mohón, milyen követelődzőn tartja szemmel, kíséri, és valamilyen alig leplezett nyilvános szemérmetlenkedéssel le akarja kötni őt. Nem nézett oda, ennyit nem kockáztathatott, éppen ez volt benne a játék és a tettetés, hogy ne nézzen oda, semmiképp, holott ez az idősebb férfi tényleg mindent megtett, hogy odanézzen. Hihetetlennek tűnt, amit ez az idősebb férfi a tettetés fedezékében művelt magával. És mégsem vonhatta magára teljesen Döhring figyelmét, hiszen közvetlenül a rózsaszínű törülköző mellett, egy ugyanolyan nagy, türkizkék törülközőn hevert a kávébarna lány, aki ehhez a szemüveges nőhöz tartozott, s akire aztán tényleg csak lopva merészelt rápillantani.
Önmagát kellett megvédenie tőle. Gyorsabban lélegzett tőle, bár nem vethetett rá olyan tolvaj pillantást, hogy ez a hatalmas testű, csontos és csúnya atlétanő, akinek kontyba volt felfogva a vad, vörös haja, ám ennek ellenére zsírosan szertelógott, ne tudja, ne értse, féltékenyen ne kövesse, s ezért minden természetes vagy lehetséges moccanásában ne akadályozza meg. Mégis meg kellett kockáztatnia. Valószínűleg etióp volt a lány, szinte gyereklány, gyöngéd és vékony minden tagja, miként a finoman esztergált pálcika. Különben is minden olyan zilált volt körülöttük, sietősen szerteszét dobált ruháik és cipőik, egy félig széttépett doboz, amelyből a fűbe dőlt a keksz, egy nagy zacskó, amelyből kigurultak és kidőltek a gyümölcsök a törülközőkre, néhány őszibarack, egy tottyadt körte, szerteszét futott szőlőszemek. És a pozitúra sem volt kevésbé elképesztő, mint a kivételes szépsége vagy a kettőjük látható viszonya; édesen aludt a bolyhos törülközőn, ebben a vérvörös, későnyári alkonyatban, az immár elsötétedő zöld gyepen. Leistikow is sok feketével, némi acélkékkel keverte a zöldet, a napfénytől érintett foltokon viszont sok sárgával, okkerrel, némi téglavörössel, s ebből lehetett látni, hogy még néhány óra, s az elkövetkező éjszakával itt az ősz.
A fenyők laza lombján lángolt a napsütés, magas törzsüket elborította a fekete alkonyat. Hűvöset lehelt, meleget ontott a fenyves, a völgyben megszorult a gyanta erős illata. Önmagába hajoltan úgy I. kötet 164aludt az oldalán, mint egy immár nővé serdült embrió. Ajka olyan volt, mint egy ernyedt lila pille. Haja gyűrűk és csigák tömött, fekete erdeje. Szinte világítottak fehér körömágyai. Halántékát két összesimított tenyerére hajtva melléig fölhúzta szorosan összezárt, csontos térdeit, s két vékonyka karjával úgy préselte egymáshoz kicsiny, kemény, erőszakos, hegyes emlőit, hogy az egyik óriási bimbó valósággal kibuggyant; a kékesen barna bőrön ez a nyersen rózsaszín, ez a nyers alvadt lila.
Mindössze kétszer merészkedett végig ezeken a helyeken a tekintetével, de vissza kellett térnie; és harmadszorra is vissza akart térni. Még egyszer, csak utoljára még, mintha a szemüveges nőnek s önmagának tenne fogadalmat.
Hálát érzett, nagyon mély hálát, hogy éppen ide ülhetett, mert innen föntről egyenesen bele lehetett látni az etióp lány árnyékos ölének puha melegébe, a szeméremajka nyitva állt. Erre senki nem adott engedélyt, s ilyesmire a világban nincsen engedély. Valamiért olyan volt, mint egy elfelejtett nyári délután, amelybe akarata ellenére visszakívánkozik.
Látni vélte a tobzódó fekete szőrzetet.
És akkor egyszerre nagyon sok minden történt, ami keresztülhúzta a számítását, csaknem követhetetlenül.
Az idősebb férfi, aki kopasz volt, tömzsi, erős izomzatú, de már hízásnak indult, s egész testén vastag, immár fehérre őszült szőrzet tenyészett, szórakozottan, lassan, tüntető közönnyel simogatta önmagát, mintha csak eltévedt volna a keze, vagy lustán vakaródzna és közben közömbösen bámulna bele a nagyvilágba. Akárha nem is Döhringet bűvölné a tekintetével, hanem a feje fölött nézne el, s valamilyen hihetetlenül érdekes esemény kötné le a figyelmét. A mellizmain kezdte a működését, ahová mindig vissza is tért. Minduntalan teliszívta magát levegővel, szabályosan fölfújta szőrös mellkasát, s ilyenkor tömzsi testét igyekezett valamennyire kinyújtani.
Mindenesetre másnak akart látszani, mint amilyen az adottságai szerint éppenséggel volt.
I. kötet 165Volt valamilyen elképzelése önmagáról, és valakivel meg akarta osztani az önimádatát.
Azt játszotta el, hogy mennyire kéjes érzés érzékeny ujjakkal egy olyan feszes izomköteget megszorítani, mint amilyen neki van. Csakhogy ez az izomköteg immár nem volt oly feszes, kicsit zsíros is volt. Mellbimbóiba csipkedett, összerándult, ami megint csak nem volt valódi élvezet, bár felettébb élveteg volt a mozdulat. Aztán lassan le a derekára, a csípőcsont belső peremét követve a behomorított hasfalán, éppen csak érintve az ágyékot, végig a combokon, majd váratlanul be, közéjük, és két összetalálkozó tenyerével emelte meg a heréit. Ezt is úgy, mintha teljesen véletlenül történne, megszellőztetné kicsit, ám az már fizikai szükségszerűség lenne, hogy félig megmerevedett fasza vele emelkedjék.
Elengedte, hogy visszahulljon, jól lássék a súlya és a nagysága, helyesebben nagyobbnak és erősebbnek lássék, mint amekkora.
S miközben alig leplezetten fölkínálta önmagát, vagy a szolgálatait kínálta fel, vagy nem is lehetett pontosan érteni, hogy mit kínál fel kinek ennyire, láthatóvá vált az is, hogy valójában mennyire nem törődik senkivel, vagy mennyire egyedül áll ebben az egész elképzelt világegyetemben.
Mindkét kezével párhuzamosan dolgozott a tagjain, mutatta, hogy az érzékeny ujjbegyeken múlik az élvezet. Olyan volt, mint egy saját húsát gusztáló hentes, aki nem tud betelni elsőrangú árujával, de elég idegesen kínálja, mert nagyon romlandó, s minél előbb, bárkinek, minél többet ki kell belőle mérnie. A guggoló fehér óriás viszont visszacsapott valamilyen tárgyat, talán egy fényképezőgépet a piros táskába, mely tömve volt mindenféle kacatokkal, törülközőkkel meg ruhaneműkkel, felpattant, mint akit kilőtt a talpa, közben valamilyen harci kiáltást hallatott, amely úgy hangozott, mintha azt mondaná, na várj csak, megbánod ezt te még, s erre törékeny testű barátja is visszanézett rá a vízből.
Döhring azt sem értette, hogy a parton heverő emberek közül miért nem méltatja őket senki semmiféle figyelemre.
I. kötet 166A kiáltás hosszan visszhangzott a víz felett.
Miért lett ő az egyetlen leselkedő.
A rózsaszínű törülközőn pedig ugyanekkor az oldalára hengeredett az atlétanő, megmutatta tolakvóan erős testét, égővörös ágyékszőrzetét. Mintha nem is tette volna, nyugalmas mozdulattal csukta be a könyvét, szemüvegét két kézzel vette le az orráról, és szépen a könyvre helyezte.
Mert most aztán már elege van, cselekedni fog. Valamire láthatóan készülődött. Tekintetével szabályosan befogta Döhring zabolátlan tekintetét, s immár nem vigyorgott rá olyan kellemetlenül.
Döhring biztos volt benne, hogy súlylökő, vagy el tudta képzelni, amint hosszan kinyúlva gerelyt hajít, diszkoszvető. Vagy edző, és az etióp lány rövidtávfutó. Olyan volt, mintha tisztán maga előtt látná a két ember sportpályákon összefűződött életét.
S akárha szemrehányásokat tenne önmagának, hová kerültem, istenem.
Kissé mindig nyafogó mostohája beszélt így, akit anyának kellett neveznie, s akit nem gyűlölt, nem vetett meg kevésbé, mint a saját édesapját.
Nem, ilyen emberekhez igazán semmi köze nem lehet.
Ami viszont úgy hangzott, mint egy atyai tiltás.
Hiába az olthatatlan gyűlölet, ha mégis az ő hangjukon beszélt önmagához. Vagy az eltévedt vidéki beszélt ki így belőle, aki ennyi ismeretlen embert, ennyi ismeretlen mozdulatot hirtelenjében nem tud önmagában elhelyezni, nem is értheti a saját benyomásait.
De még csak nem is érintette a gondolat, hogy akkor föl kéne állnia, és nyugodtan elmehetne máshová, hiszen senki nem kötelezi arra, hogy háborogjon.
Háborgó lelkiismeretét azzal nyugtatta, hogy látja ugyan ezeket a különös lényeket, és minden rettenetes üzelmük világos előtte, ám nincsen közöttük. Ő csupán tisztes távolságból megfigyel, leselkedik, s ezért aztán a szüleinek sincsen miért nyugtalankodniuk. Rendesen viselkedik.
I. kötet 167De leselkednie sem szabad.
S ezért hirtelen észrevette, hogy a lelkiismerete nem a sajátja.
Lenyűgözték őt ezek az egymás iránt közömbösséget tettető csupasz emberek. Egy olyan helyét fedezte föl a világnak, amelyet régről ismert, amelynek a valódiságára és a közeliségére mégsem számított. Meglepetésként érte. Végre belátott egy önmagát kényszeresen ártatlannak és ártalmatlannak tettető ismerős kép mögé, ahol ugyan minden mozdulat vaskosnak, durvának, mi több, ocsmánynak mutatkozik, ám ezekkel a durva erőkkel egyelőre ő sem tud szembeszegezni mást, mint a saját tettetéseit. Eletében először fedezte föl önmagában az örökös, a javíthatatlan, a gyűlöletes tettetőt, akit a szüleiben megvetett, s amiért annyira neheztelt rájuk, hogy nem tudott velük többé szót váltani.
Ami miatt el kellett menekülnie, hiába fájt, hogy nincsen többé és nem is volt soha otthona. Most itt ült a képben, és az üresség nagy rettenetével kellett szembenéznie.
Ám e rettenet egyáltalán nem tudta a szemérmetlen bámészkodástól elrettenteni, ellenkezőleg, ujjongott.
Végre, megvan, fölfedezte, van egy ilyen szemérmetlen helye a világnak, s akkor ez az ő helye. Ide mindenki elhozza a saját tettetéseit, itt mutogatják egymásnak az emberek.
Erre a szenvedélyes ujjongásra azonban tényleg csak egy pillanat maradt. A tettető különben sem engedheti el magát, nem hagyhat rést, hiszen elsősorban nem másokat, hanem önmagát kell becsapnia.
Mert itt volt rögtön a fehér óriás, aki valósággal lezúdult a lejtőn, s amit Döhring ettől kezdve látott és átélt, abban aztán nem volt egy csöppnyi tettetés sem.
Ez az óriás különben is olyan embernek mutatkozott, akinek minden tagjából árad a kedvesség, a derű és a jóindulat. Mintha örökösen zavarban lenne, mindennel eljátszadozna, állandóan elnézést kéne kérnie az ereje miatt, ám még ennek is a tudatában lenne, s még ezzel a tulajdonságával is eljátszana.
Akárha nem venné egészen komolyan önmagát.
I. kötet 168Nem mintha hűvösen okos lenne, vagy bölcsen átlátna a saját tulajdonságain, hanem inkább azért, mert nem gonosz. Az örökös játékkal minden kellemetlen élt lekerekített, minden támadó keménységet meglágyított. Vöröslőn szőke pihével borított bőre világított a zöld gyepen. Döhring csak a hátát látta, roppant vállait, vaskos tarkóját, a hatalmas koponyát a tüskére vágott, vörösbe hajló hajával, gyermeki arcélét néhány villanásnyira.
Nem lehetett érteni, hogy ennyi ártatlanság és szelídség miért nőtt ekkorára, s miért vannak ilyen köteges izmai. A barátjáról, aki hiú volt és sértődékeny, már sokkal inkább el lehetett képzelni mindenféle galádságot.
Az is merő játék volt, ahogyan a talpát rácsattintotta a víz felületére; nem gázolt bele, hanem szabályosan tapicskolt. S ahogy a két kitárt karjával hátulról megközelítette, és ragadozóként rácsapott, magába nyalábolta, bekebelezte a másikat, játék volt ez is. Döhring olyannyira szeretett volna ennek a mezítelen óriásnak a barátja lenni, hogy még az etióp lányról is szívesen megfeledkezett. A törékeny fekete férfi helyzetébe képzelte önmagát, amint barátja ölelésében eltűnik.
Azon kapta magát, hogy az atlétanő megszólítja őt, beszél hozzá.
Valahogy megkésve érkezett el a nem is túlságosan megemelt női hang a tudatához.
Amolyan részvéttel teli hangon szólt hozzá a nő, s azt kérdezte tőle, hogy nagyon megsérült-e a lába.
Nem is értette hirtelen, hogy mit, miért kérdez, s mi köze lehetne a sérüléshez.
Mintha az érzést leplezné le, szenvedélyes vágyát egy barátra. Szándékosan terelné el róluk a figyelmét. Illetéktelennek érezte a közbeavatkozást, sértőnek, akárha meggyanúsítanák. A vízben most egy hatalmasan fénylő, fehér állat súlya alatt egy fényes fekete állat könnyű teste csapdosott. Az atlétanő gyorsan beszélt, kellemes volt a hangja, a hangjával közelebb került Döhringhez. Valamiként előre beszélt az időben, tudta, mit miért tesz, s így nem kellett a szavakkal külön bajlódnia.
I. kötet 169Döhring igyekezett udvarias maradni, mondta, éppen vérzik egy kicsit. A saját ügyetlenségének köszönheti.
S mint aki mutatja, hogy az ügy milyen jelentéktelen, nadrágjának szárát gyorsan visszahúzta a lábára.
A mozdulatot persze lehetett úgy is érteni, mintha ezzel elutasítaná a másik ember érdeklődését.
Közben a hatalmas karok szabályosan összepakolták, begyűrték a kapálódzó fekete ember testét, s mindketten élvezték a küzdelmüket.
Mondta, volt már jelentősebb sérülése is.
Az önmagába gömbölyödött sötét test nem is keveset repült a víz felett, majd tehetetlen zsákként beletoccsant, de mint a csík, azonnal fönn volt a víz színén. A fehér óriás egész súlyos tömegével kinyúlva vetette magát utána, a másik kibukott alóla, kecsesen ugrándozott. Talán a lábát kapta el, mindenesetre mindketten alámerültek, s mivel odalenn is tovább dulakodtak, hosszú pillanatokra nem lehetett látni mást, végtagokat, csapkodást, fejtetőket, levegőért kapkodó szájakat, segélykiáltást hallani, a nevetésüket, a bugyborékolásukat.
Akkor bizonyára nem lenne szerencsés vízbe mennie, válaszolta Döhringnek az atlétanő.
Úgy gondolja, válaszolta udvariasan Döhring, hogy valóban nem lenne ésszerű.
Kissé megemelt hangon beszéltek egymással, a távolságon és a két férfi féktelen zajongásán is át kellett beszélniük.
Ajánlatos lesz vigyáznia, kiáltotta az atlétanő, nyár végén már nem olyan tiszták a vizek. Egy ilyen seb könnyen elfertőződik. Talán nem tudja, de ezeknek a tavaknak nincsen rendes elfolyásuk.
Nem, neki esze ágában nem volt vízbe menni.
Na, éppen ezért mondja, ezért kérdezi, kiáltotta a nő gyorsan és rejtélyesen.
Már megbocsásson, válaszolta erre Döhring ingerülten, végül is mi ellen lenne kifogása.
Ha nem kíván a vízbe menni, kiáltotta vissza a nő vidáman, akkor I. kötet 170mit kíván csinálni itt, ezt kérdezi, semmi mást. Direktebb formában nem találná helyénvalónak elmondani a személyes véleményét.
Ekkor a locsogásnak, a pacskolásnak, a csapdosásnak, a kiáltozásoknak és a nevetéseknek hirtelen vége lett, s bár Döhring jól hallotta, hogy a hirtelen beállt csöndben a nő mit és miként kérdezett, mégis inkább a vízre kellett visszanéznie. Odabenn a mélyben, ahol a lábuk már nem ért talajt, két fej lebegett egymással szemben a víz színén. Nem közeledtek, nem távolodtak, ám olykor a válluk egy kicsit kiemelkedett. Taposták maguk alatt a vizet, és tartották egymást az összekulcsolódott karjukon.
A víztükör lassan elsimult köröttük. A hűvös víz összerántja a bőrt a csontokon.
Csaknem komor lett az ábrázatuk, semmi másra nem figyeltek, kizárólag egymásra figyeltek.
Arra is figyeltek, hogy az egyenletes taposással fenntartsák önmagukat a víz színén, miközben arra is figyeltek, hogy miként kéne a víz alá nyomniuk a másikat.
Mindketten hosszan, kitartóan, zavartalanul és moccanatlanul várakoztak a kedvező pillanatra.
Vagy ez sem volt más, mint az örökös tettetés. S még mindig nem értette pontosan, hogy mit akar tőle az atlétanő. Mégis attól ijedt meg jobban, amit a vízben lebegő fejek láttán sejtett és érzett, hogy nem, ha ilyesmiket csinálnak nyilvánosan az emberek, akkor ő mégsem akar ilyen barátokat.
A két lebegő fej fölött telített volt az ég.
Döhring e pillanatban valójában pontosabban érzékelte a helyzetét, mint ahogyan gondolkodott róla. El kell menekülnie.
S miközben az idő egyre nyúlt, mert nem tudott tőlük elszakadni, és a nőnek nem válaszolt, a két fej egyre közelebb került. Alig követhető lassúsággal, egymás karján közeledtek. A két csupasz test egyszerre csak egymáshoz fog érni a víz alatt. Kitartóan és egyenletesen tapostak, de míg az előbb csak az alsó karjukon áthurkolva az alsó karjukat, most egyI. kötet 171re fönnebb fogták, fokozatosan haladtak egymáson előre, könyéknél, majd a felső kar izomzatán ragadták meg a másikat, s minél közelebb kerültek, annál erőteljesebben kellett maguk alatt taposniuk. Aztán a fekete férfi már az óriás vállába kapaszkodott, az óriás pedig a derekánál kapta el a barátját a víz alatt, s még mindig kitartóan tapostak.
Az óriás mondott valamit, mindössze néhány szót, s barátja valószínűleg ugyanezzel a néhány szóval válaszolt.
Döhringnek nem volt több haladéka. Vissza kellett fordítania a tekintetét, mert az atlétanő beszélt hozzá, s azt a szót, hogy fiatalember, valamiként nagyon sértően ejtette ki.
Valószínűleg nem tudja a fiatalember, kiáltotta, hogy itt, akár bemegy a vízbe, akár nem megy be a vízbe, nem illik talpig felöltözve üldögélnie.
Ez egy ilyen hely, egyébként ki van írva, rendesen.
Közben a víz felől egyenletesen távolodó csapkodást lehetett hallani, mert a barátok minden bizonnyal úszni kezdtek a túlsó part felé.
Nem, valóban, a feliratot nem vette észre, válaszolta Döhring, habár egyetlen olyan mozdulatot sem tett, mintha szándékában állna elmenni vagy éppenséggel levetkőzni. Mondta, elnézést kér, beszélt, ám valójában részvétlenek maradtak az arcvonásai.
Semmi baj, kiáltotta vissza az atlétanő, s mintha békülékenyen sietne Döhring segítségére a megfelelő érvekkel, mondta, már hogyan vehette volna észre, hiszen csúnyán elterült a biciklijével. Még szerencse, hogy nem jelentős a sérülése. Most azonban ideje dönteni, megy vagy marad, hiszen annak a kellemetlenségnek biztosan nem óhajtaná kitenni magát, hogy illetéktelen bámészkodónak tekintsék.
Miközben ők egymásnak kiáltoztak, az etióp lány váratlanul fölriadt.
Ha ilyesmi vádként merülne föl ellene, kiáltotta vissza a nőnek Döhring csaknem vidáman, akkor a leghatározottabban tiltakozna.
Annyira belemerültek a szóváltásukba, s mindketten annyira élvezték a saját harciasságukat, hogy Döhring nem csak nem tudott elmozdulni a helyéről, hanem azt sem tudta megállni, hogy alattomban ne kövesse a tekintetével a lány ébredését. Mintha ezzel bizonyítaná, I. kötet 172hogy hiába kell elmennie innen, érzékeny vereségre ítéli az atlétanőt. Elébb csak mintha áramütés sújtaná, valamilyen villamosság futna át a barna testen, éles könyöke megreszketett, megreszkettek összezárt és melléig fölhúzott csontos térdei, majd minden vékony tagján egyenként átrebbentek a lökések.
Őszintén reméli, kiáltotta az atlétanő, hogy nem kell ilyen messzire menniük.
A víz felől az egyenletes csapkodást lehetett hallani, minden bizonnyal egymás mellett úszott a két barát.
Ő sem reméli másként, kiáltotta vissza vigyorogva Döhring.
Mintha pimaszul azt kiáltaná, most már nem nézem a te ronda, vörös pinádat, hanem még egyszer, utoljára, szégyentelenül, szemérmetlenül és minden tiltásod ellenére megnézem magamnak ennek a lánynak a nem is tudom, hogy mijét, a mindenét, hogy ne felejthessem el.
És ez nagyon fontos volt, hiszen képeket dédelgetett. Képek kísérték, helyesebben ő kísért és őrizgetett magában képeket. Az emlékezetének volt egy nagy titkos archívuma, amelyben minden olyasmit, ami megérintette, válogatatlanul elraktározott. Az etióp lány ébredése, bármiként szerette volna maga elé idézni, vagy bármiként erőszakoskodott, hogy jelenjék meg újra, néhány óra múltán annyira elhalványodott, hogy bárhol indult el vagy fogott neki, se a vékony tagjaiból, se az éles arcvonásaiból nem sikerült a képét összerendeznie. Holott minden mozdulatát, külön, igen részletesen el tudta volna mesélni. Amint a két összesimított tenyerét a feje alól kihúzta, lassan fölnyitja a pilláit a világra. S miközben széttárta karját és kiegyenesítette hosszú lábát, oly elégedetten és önelégülten ásított, hogy a tagjai hosszú pillanatokra belemerevedtek a mozdulatába. Miként egy hosszan domborodó taréj, magasan és élesen fölállt az ágyékán a sűrűn begöndörödő, éjfekete szőrzet. Olyan volt a teste, mint egy túlfeszített, fényes íj. Még egy rendes ordítás is kiszakadt az ásításból.
Amire az atlétanő lomhán átfordult a másik oldalára, majd föltérdelt és ránevetett a lányra. Emlői a hirtelen mozdulattól valamiként I. kötet 173erejüket veszítve egymásba csapódtak, majd úgy maradt, elbűvölt szemekkel, amint többször megrázkódott előtte az álomból ébredő test. Egy ilyen rázkódástól kísérve, karjait a feje fölé emelve, még jobban kinyúlva hengeredett a hátára, s ebben a pillanatban teljesen elernyedt. Az atlétanő közel hajolt hozzá, föléhajolt, befedte, akárha valamit súgni akarna, két lecsüngő fehér emlője előrelendült, a lány kávébarna bőréhez ért.
Még az is megfordult benne, hogy gyorsan vetkőzni kezd.
Lehet, hogy súgott is valamit, de belecsókolt a fülébe, amitől a lány éles, csontos, szálkás, hosszú teste megfeszült. Döhring már aznap este sem tudta visszaidézni ezeket a képeket. Hallotta a lány ásító ordítását, ám bármiként kínozta az emlékezetét, nem látta. A lányra lett volna kíváncsi, a szeméremdombján hosszan elnyúló, tarajos szőrzetére, a másik nő edzésektől elkínzott izomzatát, szétnyomott, aláhulló, lendülő emlőit és az égővörös ágyékszőrzetét látta helyette.
Aznap este, miközben álomba ringatta magát, meg kellett elégednie ezekkel a képekkel.
Másnap azonban már a reggeli futás közben elhatározta, hogy visszamegy és le fog vetkőzni. Úgy számította, hogy valamivel korábban kell odaérnie, mint az előző napon, s akkor biztosan ott találja őket. Észre sem vette, hogy nem a két nőre gondol, hanem ugyanúgy a két férfira is. Amikor az előző napon elkerekezett, s még egyszer, utoljára visszanézett a tóra, látta, hogy az elcsöndesedett víz túlsó partján elmélyülten beszélget a két alak. Azért nézett át oda, hogy ne kelljen a magányos férfit látnia, aki az innenső parton még mindig önmagán dolgozott, s a tekintetével addig kísérte a távolodó kerékpárt, amíg az el nem tűnt a fák között. Ha pedig már kíváncsi volt rá, hogy mi fűzi össze az embereket, s mennyire tartós, ami összefűzi őket, vagy megmenti-e őket a süvítő magánytól, amelynek másokat viszont egyenesen kiszolgáltat a természetük, akkor inkább az etióp lánnyal vagy a fekete férfival azonosította volna önmagát, mint a vörös atlétanővel, vagy éppen a fehér óriással. Félénk volt ugyan, tartózkodó, de nem volt se széI. kötet 174gyenlős, se különösebben szemérmes. Ha egyáltalán észrevette, hogy valaki megnézi, akkor nem volt ugyan mersze viszonozni a tekintetet, mert magától a kapcsolattól rettegett, ám szívesen szolgáltatta ki a testét mások tekintetének.
Ez még nem kötelezi semmire.
Csakhogy hiába kerekezett az erdőkben, mert a mesés kis tavat nem találta.
Még arra a szélesebb sétaútra sem sikerült rálelnie, amelyről valamiként letévedt, s amely talán újra elvezethette volna a tóhoz. Ismeretlen tisztásokon hajtott át, ismeretlen erdőkbe ért. Ragyogóan tiszta nap volt, éles szellők vibráltak a levegőben, élvezetet okozott a kerékpárt jól meghajtani. Akárha megúszott volna egy elég veszélyes élethelyzetet. Mintha elmulasztana valamit, ám a megkönnyebbüléssel ugyanakkor kárpótolná önmagát. Végül is talált helyettük egy óriási, nyílt vizet, tavat, folyót, nem tudta, mit, amelynek a napos partján sűrű tömegben hevertek az emberek. Úszónadrág nem volt nála, meg nem is volt valami nagy kedve közöttük elvegyülni.
Úgy látta, mintha a nagy víznek lenne valamilyen lassú kis folyása.
A strandolóktól tisztes távolságban megtámasztotta a biciklijét, leült és nézte őket. Nem annyira a vízben visítozó gyerekeket vagy a strandkosarak között labdázó felnőtteket nézte, hanem a vizet, a levegő furcsa tömegét, a lassan vonuló vitorlásokat, ezt az egész távoli és magas eget. Ez volt a nyilvános világ, ő azonban már ismerte a titkosat. Nem volt kétsége, hogy melyikhez kéne tartoznia. A víz közelében nem volt teljesen párátlan a levegő, késő délutánra járt, ám a szemközti part kéken zöld erdői fölött sárgán izzó káprázatában ott állt még a napkorong. És az égen nagyon lassan jött három kicsi felhő a nap felé. Sok idő telt el, míg aztán az egyik kicsi felhő rácsúszott a napra, mindenki arra várt, hogy menjen már onnan el.
De az nem ment el.
Hanem a másik kettő is lassan belecsúszott. Előbb csupán a napozni vágyó emberek ültek föl, és nézték, mi lesz már. Később a szülők I. kötet 175mégis kihalászták a gyermekeiket a vízből, mert feltámadt a szél, ami egyáltalán nem volt kellemes.
Még nem tudták, hogy vége a nyárnak, de szedelődzködni kezdtek az emberek.
Lassan csönd lett és fehér és minden csupa édes könnyűség.
Ám előbb még leültették egy padra, aztán felállították. Kicsit vitáztak, mit hogyan csináljanak. Hagyta, semmivel nem törődött, bár kínosnak találta, hogy egyszerre ketten is vele foglalkozzanak. Levették a kabátját. Biztosan tiltakozott volna, ha szólni tud, mert féltette a kabátot. Nem volt valami jó kabát, de el nem jutott volna idáig nélküle. Félredobták. Kibontották hosszú karjait az ingből, megoldották nadrágjának korcát. Annak az atyának lett igaza, aki úgy vélekedett, hogy ülve egyszerűbb.
Mondtam, így nem tudjuk levenni.
A nadrágot át tudták volna bújtatni a cipőn, de a hosszú szárú alsónadrágot valószínűleg nem. Erre gyorsan visszaültették a padra. Ismerős illatok terjengtek a sűrű gőzben, amit a kamilla jórészt elnyomott, bár látta tőle, amint ebben a szerencsétlen ruházatában áll egy ismerős nyári réten, ahol a kamilla gazdagon virágzott.
Szólni szeretett volna, hogy nagy baj lesz, de nem merészelt.
Először akkor ájult el, amikor megpróbálták levenni a cipőjét, világos, hogy utána a cafatokban csüngő alsógatyájával együtt lehúzhatták volna a csíkos nadrágot, mely belülről teljesen össze volt rondítva. Ez most ki fog derülni. Szinte hallotta, amint ordítozni kezdenek és csúnyán megverik. Sanda örömöt is érzett, hogy nem engedi a lábát a cipője. Időt nyer vele. Annyira gyönge, még egy verést nem élne túl a hús. Ezek meg jól tápláltak, már nem fiatalok ugyan, de makkegészségesek, biztosan jó erősek az ütéseik. Jócskán megtanulta, micsoda élvezet, amiI. kötet 176kor a halál még mindig ad valamennyi haladékot. Az elrongyolódott, háromgombos, fatalpú rabcipő, mely véresen és gennyesen a lábfejébe nőtt, rádagadt és magába ette a kapcáit. Szerette volna figyelmeztetni az atyákat, ne kísérletezzenek, ez már csak így van, fogadják el, de nem tudott magából összeszedni egy épkézláb mondatot, mert nem tudta, melyik nyelven kéne. Németül nem. Sokkal inkább el tudott képzelni egy egész hátralévő életet, amelyben a cipőt soha többé le nem veti.
Fájt, hogy nem lesz többé német, nem lehet.
Inkább mindent hagyott, tűrte, legyen, ahogy ők akarják, s meg kell lennie. Ami végül is nem esett nehezére, hiszen a szája telve volt a cukros tej tapadós, édes, ismerős ízeivel, csináljanak bármit.
Nem felejtette el az ígéretet, hogy kap még a fürdetés után.
Várj, a teremburáját, vak vagy te, kiáltotta rémülten a szerzetes, aki a válla fölött állt, s onnan figyelte, mit művel a másik atya a fiú rettenetes patáival.
Ez bele van neki ragadva.
Mit beleragadva, bele van rohadva, mondta indulatosan a szerzetes, aki a lába előtt guggolt, s igyekezett a cipőt úgy tartani, hogy ne mocskolja vele össze a csuháját. Nem húzta egészen magához, arcán látszott a fegyelmezett undora, de azért benézett a cipők rövid száraiba, ujjaival vakon, óvatosan beletúrt, lefúrt. Hol puhába, sárba, mocsokba, csúszósba, megalvadt vérbe nyúlt, hol meg csupaszon nedvedző csontba.
Le kéne vágni, fölnézett, vigyorgott, a lábával együtt, nem tudja, mit kéne csinálni, mormogta kétségbeesetten, miközben az ujját nem volt mibe beletörölnie.
Még szerencse, hogy te mindig tudod.
Holott arra az eredményre jutott, hogy itt nincs mese, egyetlen erőteljes rántással le kell tépnie.
Megint fölnézett a másikra, most azonban nem volt a vigyornak helye.
Fogod a vállát, kérdezte.
Ugyan, minek fognám, kérdezett vissza a másik ingerülten.
I. kötet 177Ekkor aztán ő is megszólalt, mert mégsem akarta, hogy baj legyen. Igazság szerint, mondta nekik halkan, én már korábban beszartam.
Szerette volna elmagyarázni, lássák, nem tehet róla, hogy amikor egy sövény tetején fönnakadt és ketten ütötték, amitől mégis átesett a sövény túlfelére. De még ki sem mondhatta, máris ordítottak a szerzetesek. Csakhogy nem ordítás volt, hanem a röhögésük, amelyben alig akadt helye a jókedvüknek.
Ne mondja, ordította az egyik atya szinte fuldokolva, hát ez tényleg óriási. Még hogy beszart.
Ki gondolta volna.
Fél órája mást nem élvezünk, mint a szarod illatát, te nyomorult, ujjongott fel a másik, a kövérebbik, s hátulról ölelte át, magához vonta, csuhájának ujjaiban temette el az arcát és a vállait, akárha belemerítené a savanyú cukorkák édes töltelékének otthonos illatába.
Fogd erősen a büdös zsidó kutyáját, el ne engedd, kiáltotta erre az előbbi.
Akkor tért magához, amikor a lustán párázó csöndben már álltak körülötte a nagy, meztelen férfiak.
Mindkét cipő ott volt a lábán, mintha nem történt volna semmi.
Valaki épp meleg vizet hozott, beleöntötték, amivel nem sokra mentek, mert azonnal kifolyt.
Közben a két szerzetes eltűnt.
Mintha álmodná, fel kéne ébrednie vagy a föld nyelte volna őket el. Hiányuk miatt olyan benyomása támadt, hogy mindez valójában álom, s egyik fájó álmával csak helyettesíti a másikat. Az előbbi szerzetes helyett egy nagy, mezítelen férfi guggolt előtte, hosszú, éjfekete haja nedvesen a homlokába hullt, kissé bizalmatlanul vonta össze sűrű, hosszú szálú szemöldökét, élénk, egymáshoz közel ülő szemeivel figyelt, és beszélt, beszélt hozzá, értette is minden szavát, bár nem tudta volna megmondani, hová tegye a vadidegen nyelvét. Mintha nem hallotta volna még.
Mondta, valamilyen hadnagy, a nevét is megmondta, valamilyen I. kötet 178hadsereg valamilyen hadnagya, talán Royal Air Force, s kíváncsian várná, hogy a nevét talán ő is megmondaná, hol született, hová való.
Honnan hurcolták el.
Honnan is.
A hadnagynak félig elnyílt az ajka, egészen közel hajolt, egészségesen fehér fogaival barátságosan villogott, de aztán rögtön elégedetlenül csapkodott a seprős fekete pilláival, mert ezen az ismeretlen nyelven neki is csupán a számot tudta megmondani. Az ötjegyű számot, úgy ahogy volt, amelyet láthattak is a bal alsó karján, a neve helyett mutatta meg. Miért titkolná el, ha egyszer a neve helyett ezt adták neki. Valaki fogta a karját, lefogta, s közben végighúzta rajta az ujját, mintha a számok valódiságát kéne megvizsgálnia, ám közben kissé szánakozna. Talán a nevét is meg tudta volna mondani, ha nagyon gondolkodik ezen a kérdésen, de nem akarta, s így aztán nem jutott az eszébe, hiába gondolkodott. A hadnagy inkább úgy nézett ki, mint egy olasz, vagy legalábbis a magyarokat nem ilyennek képzelte. Azt sem értette, miként kerül egy magyar az angol hadseregbe.
A többiek meg közben kitalálták, cipőstül fogják két nagy rocskába beáztatni a lábait. Az események őrült logikáját a józanság igénye nem tudta megbontani.
Minden ment a maga útján. Eddig ezekből a rocskákból locsolták egymást a hideg vízzel. Örültek az ötletüknek. Nevetett velük, bár ő nem lett tőle ilyen izgatott. Kétségtelenül jó meleg lett a víz, előbb égetett, csípett, de örült annak, hogy ilyen szép emberek között lehet. Most már a hadnagy inkább csak figyelte, nem kérdezett. Akkor vette észre a nagy általános nevetésben, hogy nem is olyan távol ott áll háttal az egyik szerzetes, fejét a nedves, fehér csempére dönti, arcát két karjával eltakarja, s amint nézte a rázkódó vállait, nem volt benne biztos, nem nevetés rázza-e, és akkor ki mond itt ilyen mulatságosat, vagy nem őt nevetik-e ki.
Végül is megkérdezte ettől a meztelen embertől, akinek olyan hosszú, párhuzamos sugarakban szökött föl a fekete szőr a hasáról, mint a I. kötet 179szökőkút vize, egészen a nyakáig, onnan visszahullt, bekeretezte a mellizmait, hogy hová vitték a kabátját.
Furcsa volt, hogy bármit ki tud mondani ezen az ismeretlen nyelven.
A hadnagy mutatta, ott, nézze, éppen égetik.
S tényleg látta, amint a másik szerzetes tömi a tűzbe minden egyes holmiját.
Nem bízott meg ebben a hadnagyban, mert nem volt olyan fehér és vörös, mint a többiek, hanem sovány, mintha néhány hete már maga is fogoly lenne.
Nem kell félnie, mondta a hadnagy, kap tőlük rendes ruhát, és az egész dolgot különben sem hagyják annyiban. Nem vitás, valamennyit késlekedtek, de most már átlátják a helyzetet. Nem hagyják megtorlatlanul. Ha fülel, akkor hallani fogja, mi történik e pillanatban.
S valóban, nagyon halkan, de az öreg kolostorfalon is áthatolt, hallani lehetett, amint indítják a motorkerékpárokat.
A hadnagy bólogatott, igen, igen, egy komplett motorkerékpáros századot, olyanok, mint a fecskék, kiröpülnek, összesen hetvenkilenc motoros, közülük huszonhét oldalkocsis, összesen százhuszonhárom ember. Látni lehetett az arcán, milyen mély öntudatot és fölényt kölcsönöz neki a fegyelmezett bosszúvágy. Nem fognak semmi különöset tenni. Mindössze két városkaput kell elfalazni, tanulmányozták a térképeket. Maga az akció nagyon rövid ideig fog tartani.
Kérni, könyörögni szeretett volna, ne tegyék, felkiáltani, hiszen nem történt semmi, áldozatok, ártatlanok.
De még mielőtt kiálthatott volna, belefulladt a szó.
Miként állíthatott volna ilyesmit, ha egyszer egyetlen egy nem akadt, akit ártatlannak lehetett volna mondani. Akkor próbált volna máshogy érvelni. Láthatja a hadnagy, mindenkit azért nem öltek meg, hiszen az ikertestvérével együtt ő is megmaradt. Csakhogy erről sem beszélhetett volna hangosan, inkább hallgatnia kellett az ikertestvéréről, aki épp most ölt meg egy Döhring nevű embert. Álmában tudott erről, furcsa mód. De akkor van-e valami, amiről ne kéne hallgatnom.
I. kötet 180Kínjában dobálni kezdte magát, olyan érzése támadt, mintha levágták volna a karjait, a lábait, értelmetlenül kiáltozott, mint aki a saját felébredéséért küszködik.
Mindenről mégsem hallgathatok.
Mindhiába kiáltozott, mert a szép, meztelen férfiak felemelték és betették a kádba, miközben hallhatta, a fekete hadnagy figyelmeztetően föl is emelte hozzá az ujját, jelezte, a fecskék kirepültek, elmentek a motorkerékpárosok. Mire felvirrad, a várost elfalazzák, s a pfeilenieknek ott kell elpusztulniuk. Az üres Kloosterplein felett immár benzingőz lebeg az esti némaságban. Minden bekövetkezik. Nem lehetett föltartóztatni a történéseket, semmit. Miközben egyszerre többen mosták, locsolták, dörzsölték, szappanozták, és a fürdőcsarnokban ismét nagy lett a zaj, a hangzavar, mindenki egyszerre beszélt, nevetett, ordított, ám a láthatatlan réseken és ajtórepedéseken észrevétlenül szivárgott le a sűrű gáz, hogy a kamillával illatosított vízgőzzel szépen és alattomosan elkeveredjen.
A szép meztelen férfiak most meg azt hitték, a gáztól ájul el.
Annyira gyönge a nyomorultja, mondták, nevettek, már egy kis benzingőzt sem képes elviselni. Holott az előérzeteitől veszítette el az eszméletét. Nem tudta, ki ő. Az iszonyú tudattól, hogy miközben a fürdetést ennyire élvezi, nem tudja nem élvezni, s még tejet is beígértek, a katasztrófa bekövetkezett.
Nem tudta ugyan, hogy ez mit jelent, kik lennének az övéi, saját rémületének értelmét kereste.
Aztán nagy nehezen eszébe jutott, hogy nem a nagyapja van soron, hanem a hitoktató.
Még szerencse.
Láthatta odaföntről, amint egyszerre két irányból közelednek, zárt kötelékben szakítják át reflektoraikkal a korai éjszakát.
Immár nem késlekedett, azon a napon másodszor kondított a hitoktató. Óvatosan tette, a harang tompa nyelvével épp csak a harang sötét testéhez ért, röviden, még hallani lehetett az átható, éles kis hangot I. kötet 181a romokban heverő, sötét város felett. Iszonytató roppanás, reccsenés, majd dördülés követte, s egyetlen kolompolásra emlékeztető hang, de már a föld alól. Megrendült a föld, az egész félhalott városka, a messzi környék, az embereket kivetette a fekhelyük, még a távolabbi venlói kolostor vastag fala is vele rendült. A fürdőcsarnokban csönd lett egy pillanatra, a mezítelen katonák füleltek, csupán a zuhanyozók rózsáiból ömlő víz zaját lehetett hallani.
A kiszakadó harang fölaprította maga alatt a gerendázatot, négy és fél méter mélyen csapódott a földbe. Ettől a piactér a súlyos kövezetével, a körötte álló házakkal egyetemben fölszakadt, a magasba emelkedett, aztán magába omlott. Összedőlt a paplak, kőhalom maradt a lutheránus templom helyén.
Holott tudta, nincsen értelme, semmi értelme nincs ilyesmiket álmodnia. Föl kéne ébrednie. Éberen is érti jól.
Mindez nagyon rövid ideig tartott, aztán mindenütt néma csönd honolt.
Mégis ordításra ébredt, s még mindig hallotta az ordítást, amit ébredése pillanatában hallatott, hogy fölébressze önmagát.
A hálószoba mennyezetén sárgán és vörösen zúgott a nagyváros, akárha nem is lenne éjszaka.
S még mindig úgy érezte, hogy mindarról, amiről beszélnie kéne, nem beszélhet, amitől növekedett és mélyült a fájdalom, hiába küszködött. Kivel is beszélhetne. Egyedül van nappal és egyedül éjszaka. Utoljára azt álmodta, hogy éberen ül és olyan fájdalmat érez, mintha érzéstelenítés nélkül csapták volna le a végtagjait, de minden fájdalom ellenére kristálytisztán átlátta az álmait, ami viszont fölemelte. Mindenek fölé jutott. Teste ugyan húscafat, melyből sugarakban ömlik a vér. Tudta, kivel mi történt, azt is tudta, mit álmodott most, mit álmodott az előző éjszaka, boldoggá tette, hogy szét tudja választani a sokféle látszatot. Maga előtt látta, álmában mi fog történni, holott fölébredt, s elméje nem lehetett ennél éberebb. Látta, amint az angol motorkerékpárosok azzal sem törődve, hogy imént szakadt le a harang, s a piactér I. kötet 182házai alatt friss hullák hevernek, talán élők, mindenkit kihajtanak. Járműveik vakító reflektorának fényénél falaztatják be a két városkaput. Ezt a vérzést elállítani nem lehet. Itt mindenkinek el kell pusztulnia. Éberen mérlegelve kell végignéznem a saját halálomat. Érveket keresett, amelyekkel tovább finomíthatja tudását. Igaz, a harang tényleg leszakadt, mondta magában, de nem akkor és nem így. Szintúgy igaz, hogy Gerhardt Döhring négy év múltán visszatért a hadifogságból, mániákusan keresett valamilyen papírdobozt, amit állítólag az unoka-fivérének, Hermann Döhringnek adott volna át megőrzésre, ám Isolde semmiféle papírdobozról nem akart tudni, a környéken semmiféle tábor nem létezett.
Létezett, hiszen azt senki nem tagadta, hogy Gerhardt őr volt és megtébolyodott a keresésben.
Létezett, ismételgette közönyösen egy vadidegen hang, amely elől nem menekülhetett volna el.
Ült az ágyban, s úgy érezte, azért kell ilyen csökönyösen fabulálnia és hazudoznia, mert nem tudhatja, ki ő. Ki vagyok én, ha létezett egy ő, akinek több személye volt. Igaz viszont, hogy Hermann Döhringet a saját tanyája előtt ölték meg azon a reggelen, bár soha nem derült fény rá, ki tette. Fény derült, hogyne derült volna fény rá. Majdnem mindenre fény derül. Csakhogy akkor honnan vettem ezeket az ikertestvéreket. Miért gyanúsítom gyilkossággal az egyiket, miért mondom a másikról, hogy a Revieren égett el. Azért találta ki az álma, hogy ne tudjon különbséget tenni, s felelőtlenül ingázhasson kettőjük között. Az ikerhúga miatt találta ki az álma, aki miatt lányként nézett önmagára, és a mai napig nem tudta és nem is akarta kettőjüket rendesen elválasztani. Hiszen azért akarok filozófiát és pszichológiát tanulni, hogy egyszerre mindkét nézetből átláthassam az ilyen trükkös dolgokat. Ha egyszer nem értem, panaszolta tovább sírós hangon az álma, kiáltozott, hogy nem érti, nem érthetem. Mégis álomból eredő tudása bizonyult erősebbnek. Testében érezte elcsigázott, halálra szánt testüket, mindkettőét. S hogy élnek, ez egyetlen mentsége lett. Ami azt jeI. kötet 183lenti, hogy valakiket viselek magamban, akik nem én vagyok, és olyan időkbe és helyekre nézek velük vissza, amelyek velem meg sem történhettek, vagy olyan időkbe pillanthatok előre, amelyek be sem következhetnének nélkülem senkivel.
Ettől a magyarázattól aztán zavarodottan forgathatta a fejét, mert tudta, hol van, mégsem értette.
Pedig teljesen józanon az jutott eszébe, hogy én talán, aki mindezt gondolom, nem én vagyok. Valaki mások élnek bennem, akiket nem ismerek, vagy a halálukkal egykor talán velem távoztak el. Mintha álmában keresné közöttük a saját evilági énjét, ám fölriadt a sok szar miatt, s érzi, bármennyire szeretné kiválasztani e sok közül, ő nem ő, nem talál rá, nincsen sajátja, nincsen énje és nincsen ő.
Legfeljebb az ikerhúgát találja, s valószínűleg ezért idegenkedik tőle annyira.
Nem értette, mitől érzi az erős szarszagot, s akkor ki érzi mégis.
Szarral lett teli az álmom. De nem tudta egyetlen magyarázatként elfogadni a saját empirizmusát.
Elméjében előbb úgy próbálkozott kitérni a probléma elől, hogy filozófiai problémaként fogta föl, ami azonban közel sem adott magyarázatot arra, miért érzi valóságosan az átható bűzét.
Ami ugyan nem lehet a világ egyetlen magyarázata, de amitől végül is megérezte, hogy van valaki még itt, aki meleg, vastag szarban ül az idegen ágyon, és empirizmusról gondolkodik. Isolde ágya volt. Magam alá szartam, vagy ezt is álmodom. Ennek a valakinek tele van a segge nyílása, illetve a lágy fos tócsájában van egy keményebb, kövérebb hurka, benne a segge nyílásában, a pizsamában.
Nem lehet.
S akkor kinn a tanyán nem Döhring szart volna be, amikor az ikertestvérem megölte. Hiszen Döhring én vagyok. Vagy nem az ikertestvérem szart be, amikor vissza akarták rángatni a sövény tetejéről, és szöges lécekkel ütötték a fejét és a hátát. Nincsen semmiféle ikertestvérem. Hogy ne lenne. Én egy másik Döhring vagyok. Aki a saját szaI. kötet 184rában ül, miként egy kisgyerek. Holott ezt már egyikünknek sem szabad. Megverik érte. Az ikertestvéremet pedig csak azért találta ki az álmom, hogy mégse én legyek, vagy megölhessem magam, ne legyek az ikerhúgom, vagy valamilyen ürüggyel megölhessem végre őt, ne csak én legyek áldozat.
Micsoda zagyvaságokkal foglalkozol.
Hallotta, amint az éjszakai visszfényektől derengő szobába üvölt bele a hangja.
Erezte, bár nem merészelt volna felugrani, nehogy ez a kövér hurka kicsússzon, le a lába szárán, s végigcsorogjon a fos. De akkor vajon mit tegyen, mit tegyek, kiáltotta magában kétségbeesetten.
Nem volt tudomása olyasmiről, hogy ép, egészséges, felnőtt emberek álmukban beszarjanak.
Mentő ötletként legfeljebb az jutott eszébe, hogy talán a sok aszalt alma, a sok aszalt szilva tette meg a magáét.
Éhező embernek semmiféle szilárd táplálékot nem szabad ilyen nagy hirtelen magához vennie.
Ám a mentő ötletet is azonnal el kellett vetnie, hiszen nem szarhat be attól a szilvától és almától, amit álmában tömött magába.
Hiszen csak álmában éhezett.
Amitől végül is megérezte, több haladék nem volt, hogy van valaki még itt, aki meleg, vastag szarban ül az idegen ágyon. Magam alá szartam, netán ezt is csupán álmodom. Ennek a bizonyos valakinek van tele a segge nyílása, illetve a lágy fos tócsájában ül az illető, de van egy keményebb, kövér hurka a segge nyílásában, pizsamában vagyok.
Bármilyen nagy volt a baj, s hiába nevette ki önmagát a nyomorult mentőötletek miatt, mégis az álom valósága maradt a reálisabb. Talán épp azért, mert Isolde ágyán, Isolde hálószobájában érte el a szégyene.
Gyalázat.
De olyan összefüggéseket tett világossá, amelyeket ez idáig nem csak ő, hanem a családjában senki sem érthetett, és egész Németországban sem érthetett senki. Még azt is megérthette végre, hogy ezért nem beI. kötet 185szélhetett álmában németül. Inkább egy másik ember legyen. Meg kellemesebb volt a gyalázata elől visszamenekülni az álmába, mely ébersége ellenére sem hagyott fel a munkájával. Valósággal rákényszerítette magát az álom, akárha csábítón azt susogná, ha akarod, kicsim, akkor még mélyebbre vezetlek le. Világos, a mai napig azért olyan gyanútlanok a többiek a papírdoboz ügyében, mert valóban ártatlanok.
Isolde egyedül volt, amikor a gyümölcsaszalóban megtalálta. Ki más találta volna meg.
Alig létezhetett valami, ami ennél világosabb.
Azt is érdekesnek találta, hogy álma átdolgozta a rokonsági kapcsolatok rendszerét. A dédapjából, akit alig ismerhetett, nagyapát csinált, a fivérekből pedig unokatestvéreket. Isoldét szintén úgy mutatta be az álom, mintha az unokatestvére lenne, holott a nagynénje volt. Világos, Isolde nagynéniként megtartotta magának a titkát, de a család általános vagyoni helyzetétől lényegesen elütő pályafutását az álomból lehetett megérteni.
Mintha ismét álmodott volna, miközben éberen ujjonghatott, hogy végre meglelte a magyarázatot.
Isolde apja átvette a papírdobozt, kikerekezett a tanyára, ott elrejtette, ám másnap reggel három lágerből szabadult fogoly a háza előtt megölte. Amikor Gerhardt Döhring négy év múltán visszatért a hadifogságból, nem fogadta el tőlük a kétségbeesett magyarázatot, miszerint minden bizonnyal ők vitték magukkal ezt a rejtélyes papírdobozt, s a család tagjai nem tudnak semmiről. Miként tarthatta olyan ostobának a saját bátyját, hogy a papírdobozt ne rejtette volna el tisztességesen. Akkor meg valahol meg kell lennie. Olyan ostoba módon nem rejthette el, hogy a nyomorult foglyok azonnal megtalálják. Nem egyszer forgatták fel vele az egész tanyát, pincét, padlást, kéményeket kopogtattak, padlót, falat. A fészerből kétszer hordták ki a fát, vissza. Az aszalót legalább háromszor átkutatták. Nem véletlenül. Gyanúsabb helyeken ástak. Gerhardt mégsem akarta elfogadni a rideg tényt, hogy nincs, nincsen sehol semmiféle papírdoboz. A családban számon tartották a ház valaI. kötet 186mennyi lehetséges és tényleges rejtekhelyét, az aszaló falában már száz évvel előbb épp ilyen célra csinálták a mélyedést, a papírdoboz mégsem volt sehol. Arra ki gondolhatott, hogy alig két héttel Gerhardt Döhring hazatérése előtt Isolde találta meg, egy gyereklány.
Alig telt el néhány hét, miután visszatért, s Gerhardt Döhringtől már az egész város rettegett. Holott a papírdobozról idegenek nem tudhattak semmit.
Az utolsó háborús hetek rendellenes eseményeivel kapcsolatban, mindenféle felhatalmazás nélkül, titkos vizsgálatokat folytatott. Nem egyedül, hanem két jó barátjával és a sedani hőssel, a saját apjával együtt csinálta, aki mégiscsak jogász volt, s akinek sebhelyes arcán már kicsi gyermekkorától az idegen és ellenséges világ történetét figyelte és tapogatta. Négyüknek az volt a véleménye, hogy a megszállás ténye utólag nem szentesítheti a főbenjáró bűnöket, a parancsmegtagadók, a hazaárulók, a szabotőrök vagy a dezertőrök nem kerülhetik el a méltó büntetésüket. Ezeket az ügyeket a megszállók háta mögött, a lehető legnagyobb csöndben, nekik kell elintézniük. Azon dezertőrök közül, akik szerencsésen átvészelték a megszállás első éveit, ketten nyomtalanul eltűntek, s hogy eltűnésük okához kétség ne férhessen, egy harmadikat holtan találtak. Volt még egy sötét ügy, amelyet Gerhardt Döhring föltétlenül fel akart deríteni. Ha egyszer a két kórházbarakkot rendesen fölgyújtották, akkor miért nem égett le, s hogyan szabadulhattak ki foglyok belőle. Mániákusan kereste a kérdésre a magyarázatot, miként a papírdobozt.
Álmában azonban, a családi vélekedéssel ellentétben, be kellett látnia, hogy Gerhardt Döhring nem tébolyult volt. Saját történetének ki-kerülhetetlensége kínozta, s csupán az elfogadható megoldások hiánya kergette később őrületbe. Gyilkosságokkal nem lehetett megváltani a vereséget. Most ezt teljesen világosan látta, amitől viszont saját friss tudásának elviselhetetlenségét élte át. Ezzel a tudással fogja követni az őrületbe a bácsikát, aki benne él.
Évente kétszer fűtik föl a gyümölcsszárítót.
I. kötet 187Ha sok a gyümölcs, akkor az egyik felfűtés a másikba ér, s a kettő összevéve akár egy teljes hónap lehet. Az évente kétszer átizzított papírdoboz a negyedik évben minden további nélkül lángra kaphatott a mélyedésben.
Döhring két leánya közül Isolde utálta jobban a házimunkát.
Apjuk rettenetes halála óta minden nehezebb munka az egyetlen fiúra maradt. Az özvegy igyekezett hármuk között egyensúlyt tartani. Mindig Isolde nyomában volt, nem engedte, hogy a másik kettő rovására lazsáljon, s így aztán azon a télen is őt küldte ki egyedül a tanyára, tegye rendbe a szárító rácsokat. Ez nem olyan munka, amihez feltétlenül két ember kéne. Ha pedig fél, akkor győzze le. S amint húzkodta ki a rácsokat, az egyik tepsin, amelynek a kicsorgó levet kellett felfognia, néhány csillámló tárgyat talált a papírdoboz elszenesedett foszlányai között. Nem tudta mire vélni. A nagy halom aranyat néhány perc múltán a mélyedésben találta meg. Napnál világosabb, hogy ki és milyen körülmények között rejthette el.
Életében először biztos volt a dolgában.
Pedig rettenetes dolgok történtek miatta.
S a rettenettől, hogy olyan dolgokat láttat vele a szörnyű álma, melyek értelmét ez idáig senkinek nem sikerült fölfednie, végleg fölriadt.
Amikor ténylegesen meglátta maga körül a városi éjszaka sárga és vörös visszfényeitől derengő hálószobát a nyitott ajtajával, egy kicsit még reménykedett, hogy a beszarás az álmához tartozik.
Csakhogy a bűzével együtt a valósághoz tartozott.
Térdéig húzta fel a csíkos pizsamanadrág bő szárait, összefogta, így lépett ki az ágyból, csupán a térdéig csuroghatott. Épp elég maradt az ágyneműn. Kicsi lépéseket tett, magát a hurkát, fenekének két pofája közé szorítva, sikerült néhány lépésnyire elvinnie, de amint elérte a közeli fürdőszobát, kihullott, szétomlott, s a darabokat a nadrág fossal teli, összefogott szárából kellett a kezével kihalásznia.
Akkor viszont már minden csurgott és kenődött, akár egy brutális gyilkosság után a vér.
I. kötet 188Torkig volt velük.
Világosan látta, hogy a saját magától megkövetelt erényesség, a hűség és a ragaszkodás valójában szemérmetlen képmutatás, hazugság és gyávaság, egyszerűen buzi vagyok. Hangosan kellett volna kimondania.
A férfiakat bámulom, ezt most bevallotta magának.
Mégsem vádolhatta meg magát semmivel.
Inkább úgy volt igaz, hogy nem ismerte ki magát a nőkön, s bár semmi mást nem keresett, mint a társaságukat, rettegett tőlük. Nem tudta volna megmondani, hogy mitől retteg, s igen nehéz lett volna megrajzolnia rettegése hegy- és vízrajzi térképét, de addig figyelte, mit csinálnak a férfiak, s vajon ők is így rettegnek-e, vagy mitől olyan szerencsések, hogy nem rettegnek, amíg nem tudott másra figyelni.
Leplezetlenül láthassa őket, ne legyen olyan, amit ne tudna róluk, ők hogyan csinálják, ezt kívánta tudni, ezen kapta önmagát.
Minden egyes férfi izgalomba hozta.
Ócska kis hazudozó vagyok, gondolta ugyanakkor ijedten, mindig is az voltam, lehelte az ablak üvegére félhangosan, miközben semmi másra nem vágyakozott jobban, mint hogy átmenjen a körúton, és megszólíthassa azt a nőt. Talán attól rettent el ennyire, hogy valaki, hirtelen, egy ismeretlen, a puszta létével esetleg élvezetet szerez neki. Aki iránt nem érez semmit, akit nem szeret, miként szerethetné, ha nem ismeri, de szerelmes belé. De akkor miként lehet valaki szerelmes. Meg akarja szerezni. S akkor ennyi lenne a nagyra tartott szerelem. Nem csak én, mindenki önző, hazug, gonosz.
Nínó is, mindenki, minden nő áruló, született árulók.
De ilyen mondatokkal sem tudta helyére tenni a saját árulását, mert amint hangosan kimondta, hogy nem akarja, elege van a halálból, még mélyebben idézte föl mindazt, amit jobb lett volna elfelejteni.
I. kötet 189Mintha kiáltozva kérdezné, minek kellett Nínót ezzel a másik hülye kurva nővel elengedned, miért nem mentél te magad vele, ám a kérdés valójában azt jelentené, miért ilyen nyomorúságos az életed. Bármiként tiltakozzék, a halál a nagynénje kezével nyúlna utána. S hiába mentegetné önmagát, hogy Nínót sem érdekli ennek a vén fasisztának a halála, hanem csak az undok és gonosz fiacskájának az öröksége, semmi más.
Valószínűleg csak vágy, illúzió vagy ócska számítás, ha azt gondolja, hogy lenne egy pillanatnál tartósabb kapcsolat az emberek között. Röfögő disznók valamennyien. És akkor ezt nevezzék szerelemnek, amikor röfögve henteregnek a pocsolyában, s ezt tartsák többre mindennél.
Nem megyek. Sehová nem megyek. Nem.
Akkor is ezeket a szavakat őrölte magában, amikor már jó ideje becsapódott a két nő mögött az előszoba ajtaja, s végre teljes csönd lett a lakásban.
Ilona nem moccant, de jelenléte vagy hiánya különben sem számított. Úgy átnézett rajta, akárha nem létezne. Ilona sem volt más a szemében, mint minden ember, született áruló. Született cseléd, egy kurválkodó nőszemély, aki nem tudja kezébe venni a saját sorsát, hanem másoknak bérbe adta.
Megint az ablak üvegéhez döntötte homlokát. Az égbolt súlyai fényesen vonultak át a sötét járdán.
Sehová, érted, sehová. Meg kellett győznie magában Nínót a saját igazáról.
Nem megyek.
Odalenn még mindig várta őket a megrendelt taxijuk.
Vajon mit csinálnak ennyi ideig a lépcsőházban. Mintha elfelejtenék, miért is kéne sietniük. Ilona a legtávolabbi utcai szobában, a professzor elhagyott díványára dőlve sírt. Most aztán nyugodtan elsirathatja a saját tönkrezúzódott életét. Jól esett hallani a kis vinnyogásait.
Odalenn a ház előtt a viharos szélnek feszülve sietett át a két nő. Erre várt. Ember nem járt sehol, ameddig a szem ellátott, üres volt a I. kötet 190körút, üres maradt az Oktogon. Menjenek. Sehová nem megyek. Ezekkel az értelmüket veszített indulatos szavakkal búcsúztatta őket, holott világos, hiába hazudozott önmagának. Sehová. Amint eltűnnek, azonnal veszi a kabátját, megy. Nincsen többé mire várakoznia. Végre megszabadult. Vállal minden kockázatot. Tulajdonképpen nehezére esett vén fasiszta disznónak nevezni a haldoklót, a megnevezéssel mégis fölszabadította önmagát. Szakított a családjával.
Ki tudta végre mondani magában, hogy szakít, ezzel a szóval támogatta a lázadást, illetve belátta, hogy nincsen visszaút.
A fiatalabbik nő valósággal nekidőlt a szélnek, oldalazott, ellenkezett, az idősebb, akárha egész testével védekezne, magába görbedve, önnön magát menekítve sietett előre. Mindketten kalapot viseltek. Gyöngyvér amolyan kemény kis kalapocskát, némi csipkével felékesített kerek dobozt, amit pillboxnak neveztek, Erna asszony puhát, bolyhosat, széles karimájút, nagyot.
Ráadásul a szél állandóan változtatta az irányát, hol északról tört be a városba, s akkor az Andrássy úton söpört végig, hol nyugatról, a budai hegyekből csapott le, és akkor a körúton csapkodott. Kesztyűs kezükkel kellett a kalapjukat lefogniuk. A retiküljüket szintén egyformán szorították a mellükhöz. Erna asszony a rövid perzsabundát fogta össze a mozdulattal. Gyöngyvér bőszabású, hosszú, fáradt ibolyaszínű kabátjának volt egy nagy díszgombja, közvetlenül a kerek gallér alatt, ám ha a mellén is nem fogta volna fel valamennyire, akkor nem csak szétnyitja a szél, hanem alányúl. Testüknek igen különböző volt a súlya, az állaga, a terjedelme, a hajlékonysági foka, s innen fentről nézve a járásuk mégis nagyon hasonlított.
Mindketten magas sarkú, keskeny, hosszú orrú körömcipőt viseltek, szinte tipegtek. A széllökések nyomása alatt pedig minduntalan meginogtak a nylonharisnyás lábukon.
Mielőtt elérhették volna a járda peremét, a sofőr belülről lökte ki a kocsi hátsó ajtaját, majd maga is azonnal kiugrott, hogy segítsen az idősebb hölgynek beszállni. Meglepő volt az előzékenysége, hiszen a I. kötet 191taxisok ezt az üzleti kötelezettségüket akkoriban már jó ideje nem teljesítették. A fiatalabbak már valószínűleg nem is tudták, hogy ilyesmit kéne tenniük. Nem köszöntek, nem köszönték meg a borravalót, ha pedig kevésnek találták, akkor megjegyzéseket tettek. Erna asszony csak egy pillanatra látta ennek a hozzá hasonló korú férfinak az erős vonású arcát. Amint kalapos fejét megemelte, hogy kilásson alóla, a permet az arcába vert. Mintha valahonnan ismerné.
A három ember akárha különös áldozati táncot lejtene a tompán fénylő kultikus bogár körül.
Megtorpantak, kissé súrolták, megkerülték egymást, elváltak, elhajoltak, kivártak, meghajoltak, míg végül rájuk záródtak a bogár nedves szárnyai.
A második emeleten, a csukott ablak mögött épp csak hallani lehetett ezeket a tompa kis puffanásokat.
Amint beültek, a dohánytól bűzlő kocsit azonnal megtöltötték a parfümjük illatával.
A sofőr régi vágású férfi volt, figyelmesen vizsgálódó, tréfálkozásra vagy gunyorosságra valló, vidám, világosbarna szemekkel, bár arca súlyos, keserű, függőleges barázdákkal volt teli. Ilyen szemek bizalmat keltenek. Megkopott, ellenzős bőrsapkát viselt, amelyet a szél miatt az imént alaposan behúzott a homlokába.
Úrvezetők viselték régen.
Erna asszony mégsem tudta elhárítani a kínos érzést, hogy a leszerelt ávósok fegyelmezett rendjébe tartozik. Akkor meg honnan ismerheti. Valahogy rögtön látni lehetett rajtuk, hogy ávósok. A kivetkőztetett apácák és a szerzetesek is elárulták magukat az óvatos járásukkal, a betegesen sápadt arcbőrükkel. A leszerelt ávósokról pedig mindenki tudta, hogy szigorúan összetartanak, s arra várnak, hogy visszatérhessenek, és akkor bosszút állnak.
Mikor elhelyezkedtek a hátsó ülésen, s a férfi várakozásteljesen hátrafordult, nem voltak többé kétségei. Ez egy kiöregedett ávós. A hüvelykujjával kipöccintette a homlokából a sapkáját, kérdezte, hová I. kötet 192menjenek. Ki tudja, mit tett már az életében. Tudni lehetett róluk, hogy készenlétben állnak és nagyon befolyásosak. Nem volt csúnya ember az őszülő kis bajuszával. Túl szép ajka van. Kellemetlen, milyen kellemetlen egy ilyennel utaznia, így morfondírozott magában, mint aki emlékezetében óvatosan megpendíti a rettegés ismerős húrjait.
Vagy mégiscsak nyilas.
A Kútvölgyi kórházba megyünk, kérem, szólt előre egészen másféle hangon, mintha az orrán át bocsátaná ki a hivatalos közleményt.
A sofőr vidám pillantása nem moccant. Ezt a hangot érezhetően nem akarta így elfogadni.
Megkérdezte, hogy ott aztán végeznek-e.
Szemzugából nyíló ráncai valósággal rásugároztak az arcbőrére.
Igen kérem, ott végzünk, hangzott Erna asszony barátságtalanul rövid válasza, s hogy ne kelljen ezeket a tolakvó, személytelen és átható pillantású szemeket látnia, gyorsan el is fordult.
A sofőr indított, a kocsi eltávolodott a járdától, áthajtott a téren, ám a feszültség közöttük maradt, és a sofőr a visszapillantó tükörben gyorsan fölmérte a másik nőt is.
A másik nő megértő, tartózkodásba burkolódzó, enyhén szenvedő félmosolyt lebegtetett. Nem nagyon lehetett megállapítani, hogy miféle. Olyan benyomást tett rá, mint aki tudatni szeretné, hogy egész odaadó lényével Erna asszonnyal lesz minden elkövetkező pillanatban. Bár látható maradt, hogy szerepet játszik, s Erna asszony ebben végül is nem talál semmi kivetni valót.
Túl közel ültek. Még nem történt meg velük. Ami valamelyest mindkettőjüket zavarba hozta. Testükkel nem is fordultak egymás felé, mint akik őrzik a távolságukat. Jól játszotta a szerepét. Erna asszony, minden ellenérzésével együtt, bámulta ezt a fiatal nőt. Még egy kicsit féltette is, olykor tán irigyelte a fiától, rövid pillanatokra. Meg azt is tudta, hogy nagyon sokáig nem tarthat ez a viszony, és előre sajnálta a fiatal nőt a várható szakítás bonyodalmai miatt. Olykor kicsit besegített, hogy a szakítás minél előbb bekövetkezzék. Óvatosan, de azért állandóan érzékelI. kötet 193tette a fiával, hogy ez a nő azért nem hozzá való. Ha valaki ennyire alacsony sorból származik, ennyire nincsen senkije és semmije, mindenféle tisztességes neveltetés híján mégis ilyen kifogástalanul öltözik, viselkedésében pedig legalábbis igyekvő, akkor, legyen bármilyen butuska, csak rendelkeznie kell valamilyen tehetséggel.
Valamit nagyon tud, amihez a fia ragaszkodik. Nem lehet tőle elvitatni. Persze nem tudott úgy gondolkodni a képességeiről sem, hogy ne érezze rögtön mindennek az ellenkezőjét. Egy kaméleon, mondta magában. Egy közönséges kis dög, aki primitív eszközökkel álcázza a mohóságát és a haszonlesését.
Vigyázni kell vele.
Tekintete azonban nem tudott betelni a fiatal nő testével, s erről a legjobb barátnőinek részletesen beszámolt.
Az volt az általános tapasztalata, hogy veszélyes dolgokról jobb azonnal hangosan beszélni. Barátnői hahotáztak. Nínó mit ki nem talál, micsoda újabb eszkapád.
Egy érett női testről nyíltan beszélni, ez sem a Gerbaud-ban, sem az Abbáziában, sem a margitszigeti Casinóban nem tartozott a konvencionális társalgási témák közé.
Végül is sehol.
De hiába beszélt róla hangosan, mégis utat tört az állandó idegenkedése. Micsoda nyomorult kis kaméleon. Csodás alakja van, tökéletes a megjelenése, ez pillanatig sem vitatható. Még ha nem is mondhatta volna róla, hogy szép. Nem szép. Istenem, a nyomott kis homloka rögtön elárulja, hogy honnan jön. Szellemi képességeiről jobb nem beszélni. Jelleme sem kikezdhetetlen. De hiába keresett volna rajta ízléshibát. Ami tulajdonképpen bosszantotta Erna asszonyt, akinek széleskörű művészettörténeti műveltsége és alapos képzettsége volt, korábban műbecsléssel foglalkozott, s így barátnői körben a szépészet ügyeiben amolyan szakértőnek számított.
Valójában nem a fiatal nő hibátlan ízlése nyűgözte le, hanem ennek az ízlésnek az aszkétikus jellege, a száraz takarékossága. Nem tudott I. kötet 194úgy ránézni, hogy ne becses tárgynak lássa, amelyre vigyázni kell, s éppen, mert jó érzéke volt a becses műtárgyakhoz.
Mintha száraz és érdes lenne a felszíne, odabenn ízes nedvektől duzzadozna. Mintha egy föld mélyén meghúzódó titkos ér táplálná a nedveivel. Gazdag oázis a szélfútta sivatagban. Futóhomok alatt megbúvó tóka, titkos vízszem.
Arra lett először figyelmes, hogy a nő nem hagy szét semmit a lakásban, miként összes eddigi hisztérikus és kaotikus, néha csak hetekre, olykor mindössze napokra beköltöző elődei. Ellenkezőleg, alig hagy nyomot. Feltűnően keveset eszik. Alig van holmija. Olyan hatást kelt, mint aki gazdag ruhatárból válogat. Helyesen választ. Mások hol falánkságuktól, hol bizonytalanságuktól vezetve halmozzák maguk körül a tárgyakat, az egész kényes és sötét műkereskedelem erre az érzelmi labilitásra épül, ő ellenben valószínűleg már a vásárlásainál tévedhetetlen. Azt az egyetlen darabot veszi, amit másoknak olykor egy egész életen át nem sikerül kiválasztani. Figyelte, nem titokban zabálja-e teli magát, nem hamis aszkézissel, képmutatással van-e dolga, de nem.
Mindenki arra vágyik, hogy tévedhetetlen legyen. Erna asszony sem tudta megállni, hogy ne egyen jó sokat, különösen a szószokat, a fűszeres szaftokat imádta, lerágni a csontokról a cobákot, kiszívni a csirkecsontokat, friss kenyérrel kimártogatni a fagyott pecsenyezsírt, vagy a kenyér ropogós héjával lekanalazni az aludttejről a sárga tejfölt, meg a sok édes öntetet, a madártejet.
Elég messzire ment a kíváncsiságával. Szerette volna ennek a komoly aszkézisnek a titkát megfejteni. Mindenféle ürügyet talált rá, csak hogy kinyitogathassa a szekrények ajtaját, amelyekbe Gyöngyvér a beköltözése után egy szempillantás alatt elpakolta minden kis holmiját. Szólt Ilonának, csak hagyja, vasaljon nyugodtan, ő majd mindent szépen elrak a helyére. Ilona némán húzkodta a vállát, s a háta mögött pofákat csinált, mert nem tudta mire vélni Lehrné váratlan buzgalmát. A szekrényből rátörő ismeretlen illat arról a szinte kínos takarékosságról tanúskodott, amiről a hajlékony teste. S mivel nem egyszer tette, nem kétszer, hanem I. kötet 195csaknem rendszeresen utánanézett, akárha szemmel kéne tartania, hogy Gyöngyvér holmijai között milyen események zajlanak, lassanként Ilona is sejteni kezdte, hogy mit művel a ház asszonya.
Valami olcsó és jelentéktelen kis kölnit használt, mégis el kellett ismernie, na, ezt aztán eltalálta. Csaknem túlzó édesség járta át az illatot, amely egészében mégis inkább száraz volt, fanyar, úgy hatott a bőrén, mintha szikkadt nyári füvekből és napon szárított fűszerekből származna az édessége. Azonos volt a testi adottságaival, miként öltözködésének stílusa. Ez volt az őrületes benne, s bizonyára a fiát is ez kábította el.
Erna asszony a nyaki ütőerén érezte a szíve dobbanását, mikor megnyitotta ennek a szekrénynek az ajtaját. Nem volt jogosulatlan, hiszen a fia itt tartotta az ingeit. S bár sejtette, hogy szívének kifejezetten árt egy ilyen mélyről feltörő izgalommal, meg nevetségesnek is érezte, mégis csinálta. Ha nem ezekben a ruhásszekrényekben, akkor Gyöngyvér cipői között kotorászott, kinn az előszobában.
Gyöngyvér lábfejének, miként a száraz lényeknek általában, bizonyosan nem volt illata.
S inkább a saját megnyugtatására szólt Ilonának, hogy ezt vagy azt nem találja.
Nem is taposta ki a cipőit, különös irigységgel töltötte el a kecses lábfeje.
Arról a csiszolt üvegből készült, lapos bonbonierről is lepattintotta a domborított ezüst fedőt, amelyben Gyöngyvér az olcsó kis bizsuit helyezte el, meg néhány szegényes ékszerét. Nézte ezeket a vékony kis ékszereket, amelyeket a korábbi lovagjaitól kaphatott. Levedlett életek elhullott hámjait pillantotta meg. A szép bonbonier azon tárgyak közé tartozott, amelyeket az árverési leltározást megelőző éjszakán még ki tudott menteni a nagyapja jászhantai kastélyából. Csupán az ujjával túrt bele, hogy mindent láthasson, s közben szégyenkezve kuncogott, hogy amilyen kíméletlenül fukar és garasos, az ő fia biztosan nem fogja gyarapítani ezt a szegényes kis gyűjteményt. De nem vett ki semmit, mert egyetlen nem akadt, amelyen lett volna mit megszemlélnie.
I. kötet 196Lelke mélyén azért szerette volna, ha lenne egy menye, akár ilyen. Csak ne ilyen üresfejű. De még a saját ellenkezése is bizonyos élvezettel töltötte el.
Olyan testi érzet, mintha a fia titkos örömét élné át, vagy legalábbis értené.
Most is milyen ügyesen takarja a csinos kis kalappal a csúnya homlokát.
Gyöngyvérnek tényleg nem volt előnyös a homloka. Domború, közel sem aránytalan, ám a haja szerencsétlenül belenőtt, s ezzel tényleg nem tudott sokat kezdeni. Ahhoz azért nem volt elég nagyvonalú homlok, hogy frufrut fésülhessen rá. Erna asszony figyelmét persze nem kerülte el, hogy néhanapján ilyesmivel próbálkozott. A sűrűn benőtt haj sötét szálai vaddá tették a küllemét, bizonyára ezt a vadságot nem tudta elfogadni, amikor kozmetikai beavatkozásokkal próbálkozott, gyantával tépette ki a fölöslegesnek tekintett szálakat, akkor azonban, alig hogy behegedtek az erőszak okozta véres kis kráterek, máris kiütköztek a sörték friss hajtásai.
Sötét árnyék a homlokán.
Gyöngédségre, érzékenységre, finomságra vágyakozott, finomkodott és érzékenykedett, és amit nem sikerült megszereznie a kis ostobának, hacsak nem véletlenül, azt a küllemével igyekezett megközelíteni. A kis turcsi orrával persze végképp elárulta, hogy intelligenciából mennyit kapott a kis lelenclány. Ami Erna asszonyt már csak azért is elégedettséggel töltötte el, mert a fiatal nő iránt érzett kitartó testi vonzalma olykor annyira megzavarta, hogy tényleg gorombább, elutasítóbb vagy éppenséggel gonoszabb lett vele, mint amennyit a saját ízlése szerint megengedhetett.
Mindennek volt egy kevésbé közönséges, árnyasabb oldala, egy bensőségesebb térképe. Még kislányként fedezte föl magában ezt az előre megrajzolt térképet.
A jászhantai kastélyból vitte valahová a homokfutó, talán ki az állomásra, s éppen ráfordultak a hosszú szilfasorra. Akkor telepítették az I. kötet 197allét, amikor a csinos kis kastélyt építették, a nyolcszázas évek elején. Azóta az allé fái termetesre nőttek, már ki is kopaszodtak valamennyire, s ő a fák tornyosodó hegyén át nézhetett a tiszta nyári égre.
Kesztyűs kezét elég hosszú pillanatra rátette Gyöngyvér kesztyűs kezére, csak könnyedén. Ám amint megérintette, súlya lett az érintésnek, mintha a másik kéz várt volna rá. Úgy érezte, egymásba lehetne kulcsolódniuk.
Gyöngyvér, kisleányom, szerette volna mondani. Ha kimondaná, s már a gondolatától elfulladt, akkor nem csak hamis lenne, hanem sokféleképpen lehetne félreérteni, s így a szokásos színjátékok egyikének csupán egy újabb képtelen jelenetét játszaná el. Pedig így gondolta e pillanatban. Tudatán áttört saját kislányának hiánya, s vele a bűntudat. Nagy lány volt már, amikor elhurcolták, az első egyetemi évében hurcolták el a kislányomat, bár még vastag copfot viselt. Két rettenetes héten át minden követ megmozgattak, hogy visszaszerezzék a Melinda-úti Gestapóról. Minden követ talán mégsem. Megjelenése valamiként ráfonódott Gyöngyvér érett küllemére, mert nem lett asszony belőle.
Soha nem történt meg vele, amiben ez a buta nőszemély feltehetően dúskál a fiával. Talán így a jobb.
Mégsem tudta megbocsátani, sem magának, sem másoknak.
Legfőképpen pedig a haldoklónak nem tudta megbocsátani. Minden értelemben az ő lánya volt, mégsem mentette meg.
Ami a testük között áramlott a kesztyűs kézen át, nem volt föltétlenül azonosítható az anyai szeretettel. Ha ilyen könnyen le lehetne zárni a megszakított áramot, gondolta hirtelen. Volt valamennyi belőle, hiszen a nő a fiához tartozott, s neki már csak hivatalból is, mint anyának, éreznie kellett valamit abból, amit a fia attraktívnak tekint ebben a nőben. Illetve ahhoz az érzethez sem hasonlított, amit férfiak láttán jó ideje nem érzett már.
Idővel valamiként átalakultak benne vonzalmainak arányai. Saját kislányának emlékét gyalázná meg, ha ezt az idegen nőt a gyermekének I. kötet 198nevezné. Talán már azon a térképen ki volt jelölve, hogy mégiscsak meg kell tagadnia, amelyet kislánykorában látott az égen a fák koronáival.
Még mindig, örökre, mindhaláláig fegyelmezettnek lennie, s hiába kérdi, hogy miért ne veszíthetné el az eszét legalább egyetlen egyszer még.
A másik kéz e sokféle érzéstől felzaklatottan persze megrebbent, Erna asszony kicsi, immár beráncolódott szegélyű ajka ugyanígy megreszketett. Tehetetlenül és éhesen, egymás pillantását kerülve és keresve nézték egymást, miközben a kocsi az üvegnek verődő esőpermet zajával robogott az üres körúton.
Nem tudom, miként alakul a délután, mondta, már csak a sofőr miatt is egészen halkan, miközben a fiatal nő kesztyűs kezét szorította. A sofőr, akit a furcsa arcával és a mutatós termetével nem volt hová tennie, láthatóan figyelte őket. Nem is tudhatom, folytatta, és ügyetlenül elcsuklott a hangja, de valamit igazán ki kell találnom. S hogy a váratlan érzelmi áradással Gyöngyvért ne riassza el, meg ne is szolgáltassa ki magát neki, nem csak fölsóhajtott, hanem felhúzódó felsőajakkal, miként egy kínjában vagy örömében vicsorító állat, fel is nevetett.
Sóhaj és nevetés egymást követték.
El nem hiszed, Gyöngyvér, igazság szerint nincsenek feketéim.
S amikor kimondta, elég erőt érzett magában, hogy a kettőjük között támadt áramlást megszakítsa. Mint aki elnézést kér, jelzi, a rövidke pillanatot a másiknak nem kell komolyan vennie.
Van még ugyan egy nagy szerep, amelyet szívesen eljátszana.
Majd máskor.
Most józan hangon kell folytatnia.
A Belvárosba mindenképpen be kell mennem, ha csak egy rövid órácskára is. Igazán örülnék, Gyöngyvér, ha el tudnál kísérni. Van cipőm, van táskám, van kabátom, tulajdonképpen mindenem van, de fekete harisnyám például egyáltalán nincs. A fekete végül is nem színem. Illetve hazudok. Ha nem ették meg a molyok még, akkor van egy fekete bársony koktélruhám, és van egy fekete taft kiskosztümöm. Ezek I. kötet 199nem igazán zárt ruhák, s így az alkalomra használhatatlanok. Megérted, hogy egyedül most nem lenne figyelmem ilyesmire.
A te ítéletedben ellenben biztos vagyok.
Gyöngyvér nem sietett a válasszal, hallgatott, vagy nem értette a szcénát, de finom, fájdalmas mosolyán mit sem változtatott. Annyi néma és alattomos megaláztatás után ez a váratlan bizalom olyan volt, mint egy még alattomosabb támadás, megbénította. Mélységesen megbotránkoztatta, hogy férje várható haláláról valaki így beszél, ilyen nyíltan, szemérmetlenül, brutálisan. Tudatosan föl sem mérhette, hogy Erna asszony hol mindenütt jár, mi mindent érint, hiszen túl sok volt, amennyit öntudatlanul is átélt belőle. Az ismerősen erős vonzalom és az ismerős közelség, amit nem tudott elhárítani. Különben sem tudott egyszerre több dologra figyelni.
Amikor Ágost vagy korábban más férfiak fölhívták az óvodában, ő pedig épp a gyerekekkel játszott vagy énekelt, s valaki beszólt, menjen már a telefonhoz, akkor nagyon kellett figyelnie, hogy értse a másik embert a vonal túlsó oldalán. Oly távol került tőle reggel óta, akárha nem is lenne másik élete.
És fordítva.
Ha esténként társaságba mentek, a Fészekbe mentek, vagy bárhová, s ott ismeretlenek megkérdezték tőle, mi a foglalkozása, akkor mondta ugyan, hogy óvónő vagyok, ám hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy ez mit jelent. Alig telt el néhány óra, mégsem jutott eszébe, hogy mi a csudát művelt ő ott. A különböző dolgok között egyetlen pillanat alatt fölemelkedett lelkének nagy fala, vastagabb volt, mint a kínai. Mert ha nem történt valami, akkor valami egészen más történt, s az előbbi már nem volt látható. Állandóan rettegett, hogy nem érti, mi történik vagy mi történt. Az volt a benyomása, hogy mások nem érthetik, hogy ő nem érti. Titkolta, hogy a különböző minőségű múltakból ilyen nehezen ér a jelenbe. Nem értette, mások miként kapcsolják össze magukban ezeket a különböző dolgokat meg időket. S ezért valójában sehol másutt nem érezte otthon magát, csupán a gyeI. kötet 200rekek között. Állt ott a telefonnál, hallgatta az ismerős hangot, amelyhez nem tartozott sem arc, sem tekintet, csak egy esetleges név és a puszta érzet.
Hiába éltek mintegy fél éve közös fedél alatt, eddig a szó egyszerű, fizikai értelmében sem került ilyen közel Ágost édesanyjához. A válluk, kicsit a combjuk érintkezett, s egyikük sem csinált úgy, mintha el kéne húznia. Gyöngyvér olykor élesen észlelte, hogy anya és fia mi mindenben különböznek egymástól, máskor viszont meglepte, a meglepettség valósággal leteperte, hogy mi mindenben hasonlítanak. Most, attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptek a lakás ajtaján, nem érzékelt mást, mint a tökéletes azonosságukat. Az idősödő nő és a fiatal férfi között nem létezett többé sem testi, sem lelki különbség. Egész figyelmét lekötötte az érzet, hogy nem a kínainál vastagabb falat, hanem az ismerős vonzalmat érzékeli, a közelséget, ami nem elhárítható és mégsem tudja magáévá tenni.
Ettől olyan őrült képzete támadt, akárha az idősödő asszony lényén keresztül kéne Ágostba átjutnia.
Ágost az utóbbi hetekben csöndesen, udvariasan és kíméletlenül eltaszította őt, nem csak álmában, nem csak véletlenül. Az előző éjszakán brutalitásba fordult a küzdelem, s Gyöngyvér megérezte, hogy ez nem lesz a szokásos átmenet két kínzóan heves vita és kibékülés között, amit olykor éppen a várható hevület érdekében megkockáztatott. Az idős asszony viszont hirtelen megnyílt, s még soha nem érezte, hogy két érett ember ennyire egy anyag. Ha valahogy sikerülne Ernába átjutnia, akkor meg lenne mentve. Miközben a szörnyű fejgörcse egyre erősödött. Valósággal rácsapott a fölismerés, hogy amennyiben sikerülne, akkor ő tényleg meg lenne mentve. Többé nem arról volt szó, hogy anyának és fiának a hangfekvése, a bőrszíne, a kissé közel ülő, mélyre húzódó szemük vagy a szúrós és örökösen vizsgálódó tekintetük lenne azonos, netán megszólalásig hasonlítanának egymásra. Nem. S akkor ez lenne a magyarázat.
Gyöngyvér, minden látszat ellenére, nem volt ostoba. Igaz, amit I. kötet 201érzékeinek híradása alapján meg tudott fogalmazni magának, az jobbára laposabb, banálisabb, unalmasabb lett, egyszerűbb, csaknem primitív, hiszen jóval kevesebb, mint amennyit érzékelt. Most például azt mondogatta magában, ha sikerül az anyán átjutnia, akkor mégsem kéne elköltöznie. Amitől rettegett.
Ujjongott, miként egy gyerek, hogy őt Erna asszony menti meg.
A létfenntartási ösztön másoktól sem követel kevesebb haszonlesést. Mégis gyakran keveredett olyan helyzetekbe, mintha erkölcstelenséget, megbocsáthatatlan illetlenséget követett volna el.
Mint ahogy e pillanatban Erna asszony sem értette, hogy közeledésére miért hallgatással válaszol. Nézhette volna még a kis fájdalmas mosolyát, ám egyre türelmetlenebb lett. Inkább elfordult tőle, és a kocsi ablakain lecsorgó esőn át nézte a körút elsuhanó házait. Jól is tette, mert Gyöngyvér ajka belereszketett a tettetésbe és a fájdalomba. Rohamokban tört rá a fájdalom. Majdnem eszméletét veszítette. Olyan világos volt, hogy a férfit nem fogja elveszíteni, ez önáltatás, hanem már el is veszítette. Hiába kereste, ennek a veszteségnek nem volt magyarázata, s így kellett volna elfogadnia, értelmetlenül.
A Podmaniczky utcánál meg kellett állniuk, az ablaktörlő nyekergett és kattogott. Csak magamnak tehetek szemrehányást, dohogta magában közben Erna asszony. Én hoztam el. Tudnám, mi a fenének, miért vagyok még öreg fejemmel is ilyen ostoba. Előzékeny ajánlatokat teszek a buta libának. Hogy lehetek ilyen ostoba. Miként érthetné ez a kis lelenclány az én őrült nagyvonalúságomat.
Gyöngyvér csupán távolról érzékelte a szemrehányást, mert e pillanatban annyira lefoglalta életének talán legnagyobb felfedezése. Oda volt a rettenet, s olyan boldogság ömlött a helyére, amilyet eddig csak ez a férfi adhatott. Mintha az egyik ember testén átvezetné egy ösvény a másik ember lelkébe. Mintha Erna asszony közelségében Ágost testét jobban értené. Ezt nem csak úgy általában gondolta, hanem látta maga előtt az ösvényét, helyesebben az ösvényeket, amelyek az egyik emberből a másikba zegzugosan, de bizony átvezetnek. Ki kell válaszI. kötet 202tania egyet, rá kéne lépnie valamelyikre. A felszólításban szunnyadt valami kellemetlen sürgetés vagy szemrehányás. Hiszen már azon vagyok. Mintha valamit elmulasztana.
Elbaszom, megint elkúrom.
Érzékelte, persze, vissza kellett volna szorítania, Erna asszony kesztyűs kezét megszorítani.
Már nem nyúlhatott utána.
S akkor valami nem helyrehozható.
Alig volt tizenkilenc éves, amikor egy téli délelőttön kilépett a szegedi óvónőképző kapuján. Egyik kezében egy kisméretű koffert vitt, másik kezében egy spárgával összekötözött papírdobozt. Elindult a nyálkás decemberi utcán a párás hidegben. Kabátjának zsebében volt egy cédula, amire fölírtak egy címet, oda elmehetett néhány éjszakára. Azóta minden éjszaka fedelet kellett találnia. Ez nem csak képletesen volt így, hiszen többször érkezett úgy haza a szálláshelyére, hogy valami irodán, az ajtó előtt, egy szutykos lépcsőházban találta meg a sietősen összepakolt és kidobott holmiját, és mehetett. Ilyenkor maradt a villamos, a vonat vagy a pályaudvar, míg el nem zavarták onnan a rendőrök. Lakott munkásszálláson, elhagyott tanyán, hónapokig aludt szétnyitható ágyon egy tornaterem öltözőjében, és amiről soha, senki nem tudhatott meg semmit, szánalmas vagy éppen botrányos alakok ágyában húzódott meg, hol egyetlen éjszakára, hol néhány hétre is. Ilyenkor emelt fővel hozzá kellett járulnia, hogy a magömlésüket a testében intézzék el. Volt ágyrajáró, s amikor egy kicsit már jobban ment, akkor előbb Kecskeméten, később Budapesten, igazi albérlő lett. Innen azonban nem vezetett út tovább. Sokba kerültek az énekórák. S hiába határozta el, hogy férjhez fog menni egy pénzes pasashoz. Vagy nem talált ilyet, vagy olyan férfiakat halászott ki magának, akik nem akarták elvenni.
Volt ugyan egyetlen férfi, aki bármikor elvette volna, ezt azonban ő nem akarta, ettől undorodott, pedig az a férfi imádta őt.
Lassan csúszott ki az életkorból, amikor a lányokat még elveszik.
Ha valakivel megismerkedett, azonnal elővette az ismerős rettenet, I. kötet 203s hiába feküdt le bárkivel, bármiként, úgy érezte magát, mintha bélcsavarodása lenne és a pásztorórákat inkább fingással kéne eltölteni. Ha pedig szakítottak, akkor a pusztító izgalomnak is vége volt.
Mintha egy széles, vigasztalanul poros országúton kéne poroszkálnia, s az útnak nem lenne vége, mint ahogy nem volt kezdete sem. Holott minden sejtje, minden hajaszála emlékezett a paradicsomi állapotra, amit elhagyott, s ahová kizárólag a saját ügyetlensége miatt nem sikerült visszajutnia. A titkos kis ösvények mintha mégis kereszteznék a nagy országutat.
Ami nagyobb élményt jelentett, mint ha az anyjára talált volna rá.
Amikor ilyesmin gondolkodott, akkor gyakran megjelent előtte annak a nála immár tíz évvel örökre fiatalabb nőnek a képe, aki valószínűleg mindig ezen a vigasztalan országúton vándorolt.
Most azonban valami olyasmit érzett, ami felmentő ítéletnek nevezhető, s a boldogsággal áll rokonságban.
Meg kéne mondania, hogy köszöni, boldog.
Jaj, nagyon boldog vagyok hirtelen. S ha a múlandóság nem jut az eszébe, akkor tán tényleg kicsordul. Szerencsére nem tudta kimondani, mert sok keserűsége tette múlandóvá, a kielégületlenség légritka fennsíkjai, a saját magának tett súlyos szemrehányásai. Azt sem tudta volna hirtelen, miként kéne Ágost édesanyját megszólítani. Ezt ugyan máskor sem tudta, s ezért inkább elkerülte. Nehezen fogadta el, hogy Erna asszony minden további nélkül letegezte őt, mégsem tehetett ellene semmit, s odáig nem merészkedhetett, hogy visszategezze. Majd amikor kiderül, hogy milyen nagy énekesnő lett belőle. Most azonban szívesen visszategezte volna, mert az idős dáma kesztyűs kezének szorítása nem csak megbénította a realitásérzékét, hanem elszabadította a fantáziáját, fékezhetetlenné tette. Azt a lehetőséget érezte meg szabadon és gáttalanul áradni, amit Ágost korábban sem adott meg egészen, vagy teljesen soha nem vont el. Az állandó izgatottság állapotában élt vele. A szenvedély, amit az anya minden körülményeskedés nélkül szabadjára engedett, jellegében azonos lehetett a szenvedéllyel, ami a fiúI. kötet 204ban hol fölizzott, hol pedig nem hunyt ki teljesen. Az anyát kell megfognia. S miként egy másik, végső lehetőség, még a reggeli álma is megjelent. Talán meg akarta óvni a remény túlzásaitól.
A hatalmas, átláthatatlan, mélysodrású víz, ez az ismerős, de nem tudni, honnan ismerős folyam.
Sajnos énekórám van délután, szólt kisvártatva elrekedten, ami elég mulatságosan hatott, hiszen a másik ember szempontjából nem csak alaposan elkésett a válaszával, hanem a válasza még súlyos sértésnek is számíthatott. Ha sikerülne telefonon lemondani Huber Margitot, tette hozzá sietve, mint aki saját hangja hallatán azért észbe kap, akkor én is szívesen bemennék a Belvárosba.
Úgy érezte, hogy ügyesen vágta ki magát és ügyesen sikerült kikerülnie a megszólítást.
Erna asszony ekkor azonban már vissza sem nézett rá.
Hamis volt a hang.
Elárulta vele, hogy az énekóra a fontosabb. Ő pedig csupán két rettenetes végletet ismert. Vagy bekebelezte, valósággal fölzabálta a másik embert, nem eresztette többé, fulladásig ölelte, vagy három lépésnyi távolságból szemlélődött, hűvösen és gúnyosan, minden kicsi hibáját külön szemügyre vette. Minden tévedését. Minden kis gyöngeségét. Mintha így magyarázná el magának, miért méltatlan hozzá a kapcsolat. Ne fáraszd magad, édesem, mondta magában, míg Gyöngyvér az énekórájáról magyarázkodott, hogy milyen sokba kerül neki, ha nem sikerül időben lemondani.
Nevetséges volt, kínos hallani.
És helyileg hol van ez a te Huber Margitod, kérdezte ugyanazon a bántó fejhangon, ahogy az imént a sofőrt utasította.
A Hajós utcában, közvetlenül az Opera mögött.
Vagy úgy, válaszolta, mintha ezzel az egész dolog mindörökre el lenne intézve.
Mint ahogy Kristóffal sem sokat teketóriázott. Ha nem, akkor nem. Nem volt árulás, ami felett ne tudott volna azonnal tárgyra térni, I. kötet 205s ebben rejlett az ereje. Nincsen olyan szeretet, szerelem sincs olyan, semmi nincs, aminek ne lenne kezdete, s akkor miért ne lehetne mindennek vége is. Talán egyetlen szerelmes kivétel volt az életében. Ha csak véletlenül az eszébe ötlött, beleborzadt az örömbe és a fájdalomba. A gyűlölet valamivel tartósabb, sajnos, de még annak is vége szakad egyszer. Ugyanakkor jól látta, hogy nihilizmusa csupán mások szemében erőssége, mert mindig marad az alján valami szándékolt, így dolgozik a sértettségtől telt, embergyűlölő indulat.
Talán nem is lenne szívbeteg, ha nem ez lenne a gyöngesége. Gyöngyvér mégis mondott valamit, amire vissza kellett fordulnia.
Legfeljebb kiskosztümöt látni készen, mondta elgondolkodón, s közben annak örült, hogy amíg erről beszél, nem kell Ágost testét a testében és az arcát az arcán éreznie. Angol kosztümöt fölösleges lenne keresni. Nem hogy feketében, sehogy. De különben is, az angol kosztüm túl szigorú forma, nem is nagyon nőies. Ha rám tetszik hallgatni, akkor csináltatni sem érdemes.
Amíg a kocsi a lámpánál várakozott a szélben, s áthaladt előttük egy csaknem teljesen üres troli, a sofőr a visszapillantó tükörben figyelte őket, hallgatta, mit is beszélnek, ami miatt aztán egy kissé megkésve indított.
De az istenért, kiáltott fel Erna asszony ingerülten, miből gondolod, hogy én fekete angol kosztümöt szeretnék. Ilyen ostobaságot igazán nem mondtam, minek is mondanék.
Tessék elhinni, folytatta Gyöngyvér, egy jó fekete kiskosztümöt bármelyik varrónő két nap alatt összeüt. Szerintem sokkal jobban kihasználható. Blúzzal viselni, vagy ami nagyon szép, magas nyakú garbóval. Ha jó anyag, akkor egyszerűen nagyobb vele az embernek a játéktere.
Meglehet, hogy igazad van, válaszolta Erna asszony meglepetten.
Minek is avatja bele ezt a nőt ilyen kényes ügyletekbe. Legszívesebben elhúzódott volna tőle, ne érintkezhessen a válluk se.
Amit Gyöngyvér mondott, abban mégis volt valami imponáló, fölényes. Meg új volt neki, hogy az angol kosztüm passé, démodé, ilyet I. kötet 206még nem hallott, hogy az angol kosztüm szigorú forma lenne. Micsoda hülyeség. Mintha az angol kosztümre vonatkozó felismerés gazdagítaná. Mégis túlságosan jól esett a vállának az érintkezés. Akárha alattomosan használná ki a véletlenszerűt. Kabáton, bundán, ruhákon keresztül áramlott, ami a kesztyűs kezek között az imént megszakadt. Jót tett volna az önbecsülésének, mégsem tudta megtagadni. S azért is hagyta még, legyen, mert Gyöngyvér a szíve oldalán ült, érintése pedig kifejezetten csillapítólag hatott a szívverése ütemére.
Két reggeli rohamát a gyógyszer feloldotta valamennyire, s az is megkönnyebbedést jelentett a szervezetének, hogy a belei tisztességesen kiürültek, a szívgödörben mégis maradt egyfajta feszültség, nyugtalanság, amit a kórházból érkező hír és a sietség elmélyített.
Igen közel egy végzetes kamrafibrillatio.
Úgy látszik, megint rosszul leszek, gondolta hirtelen, s nem alaptalanul. Kevesebb volt, mint amennyi az újabb rohamot megelőzi, ám annál több, mint amennyi az önféltésre berendezkedett tudatnak közömbös lehet. Részvétlenül figyelte szervezetének működését, a félelmét azonban nem tudta feltartóztatni. Ezen a feszültségen oldott valamennyit az önkéntelen érintkezés. Annak ellenére, hogy válluk Gyöngyvér feszültségét is közvetítette. Gyöngyvér testéből mintegy közvetlenül sugározott át, hiszen nem volt rajta semmiféle fölösleges súly vagy zsiradék.
Szívének rettegéstől feszült izomzatára sugárzott át a váratlan boldogság, ami valamelyest lassította aztán a pulzusát, s ezért pitvarnak és kamrának sem kellett olyan görcsösen rádolgoznia. Így oldódott a másik közelségében a saját szívtáji feszültsége, amit hetek óta a lélek rettenetes fájdalmaként cipelt magával mindenhová. Megkönnyebbülésben hosszabb távon persze nem bízhatott. Minden érzés, amely egy másik emberből árad, legyen bármilyen kellemes, éppen a szükség mértékében vezet el egy újabb, most már ártalmasabb ingerülethez. Ha szükséged van rá, hogy megnyugtassalak, akkor adok valamit, de majd vissza is veszem vagy ledolgoztatom. A szervezetnek meg édes mindegy, hogy a kellemetesség vagy a fájdalom merényletének teszik-I. kötet 207e ki. Mindkettőre felindulással válaszol. A felindulás emeli a pulzust, a pulzus növeli a vérnyomást, a kellemességnek épp akkora ára van, mint a fájdalmaknak. Fiatal emberek nem is tesznek különbséget a két fizetség között, önmagát élvezi a fiatal szervezet, amikor érzékeli, miként siet utána kéjnek vagy éppen a veszélynek a szív.
A beteg szervezet ellenben, némi álnok csönd után, súlyos légszomjával torolja meg az érzéki kilengéseket. Nem akkor, amikor az ingerület hatására feltámad az izgalom, hanem valamivel később, amikor a szív izomzata nem tud már utána menni annak, amit az emelkedő vérnyomás, a szaporodó pulzus és a lokális vérbőség megkövetelne. Szorítással és fulladással akkor ad figyelmeztető jelzéseket, amikor már nem a váll, nem az ajak, vagy nem a vérrel telítődő ágyék az ingerület tárgya, hanem a test egésze a hajszálaktól a bőrön át a körömágyakig; amikor maga a szív teste is az ingerület bűvkörébe kényszerül.
Annyi erőtartaléka azért nincsen, hogy egyszerre tápláljon centrumot és perifériát.
Ekkor viszont már késő.
Gyöngyvér, kisleányom, mondta ki a hirtelen rátörő önféltéstől szinte suttogásig elrekedt hangon Erna asszony. Pedig ezt tényleg nem akarta kimondani. Éppen ezt akarta volna magában megtartani. Nem szeretnélek halálra rémiszteni, igazán, de már kora hajnal óta nem érzem jól magam, és jobb, ha erre felkészítelek. Ha látod, hogy rosszul lennék, akkor itt, a táskámban találod a gyógyszerem. Ha elgyengülnék vagy elájulnék, akkor a nyelvem alá kell helyezned.
Igen, ismerem a gyógyszert, válaszolta Gyöngyvér szárazon, mintha ezen is, mindenen gyorsan túl akarna lenni.
Erna asszony várakozásával ellentétben semmiféle ijedelem vagy meglepettség nem látszott az arcán. Legfeljebb tettetett részvéte lett erősebb, s a valódi kíváncsiság.
Azzal az ürüggyel, hogy kinyitja a retiküljét, megkeresi a gyógyszerét, Erna asszony félre is húzódott gyorsan az ülésen, kis nevetést I. kötet 208hallatott. Akárha bocsánatot kérne, amiért ennyire ragaszkodik a nyomorult életéhez. Ami végül is tényleg elég nevetséges. Józan ésszel mérve, sokkal kellemetesebb lenne ájult állapotban átlépnie a másvilágra, mint éberen tovább reszketni a nyomorúságos életért. S ha így van, mert másként nem lehet, akkor minek kéne visszatéríteni őt a gyógyszerével, miért nem jó neki az ájulás. De hiába igyekezett nevetségesnek tartani az önféltését, ha egyszer a halálfélelme maradt a hatalmasabb. Van valaki benne, aki erősebben retteg, mint hogy mulathatna a rettegés miatt, s ezzel aztán fölébe is kerekedne. Ez nem ment, holott mindig újra megpróbálkozott vele. Pontosan fordítva történt. Nem tudott nevetéssel fölébe kerülni, s ezért a nála erősebb elemi rettegés nem csak porig alázta, hanem minden alkalommal alaposan meg is gyalázta a józan észbe vetett bizodalmát.
A józan ész eszközeivel nem volt megfékezhető, a keze szemmel láthatóan reszketett. Arcán kiütköztek az idegrendszeri megpróbáltatás vörösből sápadtságba váltó, jellegzetesen körülhatárolt foltjai, s a felső ajkára kiültek a félelem alig látható harmatcseppjei. Az sem volt egészen indokolt, hogy retiküljének zárját ne tudja kipattintani.
Ettől a nőtől, hiába vagyok bizalmas vele, képmutatáson kívül semmit nem várhatok. Visszafojtott dühében szabályosan letépte a kezéről a kesztyűjét. Nem bánta meg. Már korábban megfigyelte, hogy Gyöngyvér tekintete olykor valósággal rátapad. Legalább a keze nem vetkőzött még ki a saját eredeti formájából. A fiatal nő legalább irigyelheti. Tudatának pereméről behajolva pedig észlelte valamennyire, hogy amit most művel, annak az égvilágon semmi köze nincs a szívéhez, vaklárma, halmozott hisztéria, semmiféle újabb rohamtól nem kell tartani. Hanem olyan erősen dühöngenek a különböző eredetű és irányú feszültségei, hogy lassan tényleg nem tud majd uralkodni önmagán.
Akkor mégiscsak a halálától félek így. Hiába áltattam magam, hogy az én szememben ő már rég halott, és történjék bármi, nem fog megrendíteni.
I. kötet 209A zárat a reszkető ujjaival sikerült felpattintani. Egy kicsit föl is nézett, látni, hol tartanak az utazásban. Nem akart megrendülést. Látta, jó messzi vannak még az úticéljuktól. Istenem, csak sikerüljön aláíratni vele. A Margit hídra csak most fogunk fölhajtani. Nem értette önmagát. Minek produkál a teste egy ilyen nevetséges hisztériát a fiatal nő előtt és a fiatal nő miatt. Halálosan féltékeny vagyok rá. Mi szüksége bárki részvétére, minek sajnáltatná önmagát egy idegennel. Erre sem volt válasza.
És még csak bele sem túrhatott kedvére a táskájába. Az adásvételi szereződés példányait előbb ki kellett emelnie.
Nekem pedig hajnal óta olyan migrénem van, mondta panaszosan Gyöngyvér, hányinger kerülget, a fejem majd szétreped.
Különben is olyan táska volt, amiben az ember soha nem talál meg semmit. A te fejed nyugodtan repedjen szét, kedveském, nincsen benne semmi, mondta magában Erna asszony, akit bosszantott, hogy a fiatal nő részvét helyett inkább magát sajnáltatná. Buta egy tyúk vagy. Micsoda egy primitív lélek. Tarsoly, amelyet erős fémkeret fogott össze. Frissen jött divatba, s a divatot már csak azért is szívesen követte, mert azokra a tarsolyokra emlékeztette, amelyeket az édesanyja estélyeken és bálokon viselt. Most mindketten megszólalásig hasonlót tartottak az ölükben. Ezt is bosszantónak találta.
Erna asszony tarsolya sötétszürke, puha borjúbőrből készült, miként a cipője, Gyöngyvér táskája viszont úgynevezetten négerbarna volt, egy felettébb divatos színárnyalat, amely szintén azonos volt a cipője színével, de nem valódi bőrből, hanem a bőrt elég sikeresen imitáló műbőrből készült. Ami akkoriban még a bőrnél is sikkesebbnek számított. E jelentéktelen különbségben érzékelhette a csillagévnyi távolságot, amely elválasztja őket. A sikeres utánzatok divatja Erna asszony világképét rendítette meg. Nem tudta volna elképzelni, hogy hamis anyagból legyen a táskája vagy bármije. A világot, úgy ahogy van, különben is egy nagy hamisítványnak kell tartani. Mégis azon kéne lenni, hogy a hamisságot ne tegye ki az ablakába senki, vagy legalább a saját hamisságát rejtse el.
I. kötet 210Az istenért, honnan ismerhetnéd te ezt a nyomorult gyógyszert, kérdezte csaknem ingerülten, amikor meglelte végre, s kiemelte a tarsoly mélyéről az óezüst szelencét. Mi baja lehet a te szívednek.
Fiatal vagy, erős.
Miközben egy pillanatra elhallgatott, a fiatal nő a két tenyerével halántékon ragadta önmagát, fogta, nyomta, szorította, kis vinnyogásokat hallatva panaszkodott.
Nitromintet, kérlek, nem kaphat más, mint súlyos szívbeteg, bár mint gyógyszer tényleg elég veszélytelen.
Közben azonban Erna asszonynak a zsebkendője is a kezébe akadt, egy hófehér, enyhén kikeményített batiszt. A szórakozott mozdulat, amivel használatba vette, neveltetésének észrevétlen csúcsteljesítményei közé tartozott. Miközben mélyen Gyöngyvér szemébe nézett, aki éppen az ilyen mellékesnek tekintett mozdulatokat fogadta magába a legmohóbban, a makulátlan zsebkendővel úgy itatta le az orra alatt kiütköző izzadság gyöngyeit, hogy sem a zsebkendő, sem az ujja nem érintette az ajkát. Nem csak nem mázolta szét a rúzst, hanem maga a művelet sem vált feltűnővé. A zsebkendő illedelmes használatának ez a trükkje. Valamelyest el kellett róla terelni a figyelmet. A mozdulatnak gyorsnak és tartózkodónak kellett lennie, mégsem lehetett finomkodó.
Másik kezében még mindig ott tartotta a szelencét.
Pedig robbanóanyag, jól tudom, tessék elhinni, nitroglicerin, fecsegett Gyöngyvér készségesen. Nekem különben sportszívem van, de tényleg mint a vas. Érezte, hogy a fejfájásával nem megy nála semmire. Hanem volt egy ilyen súlyosan szívbeteg, idősebb kolléganőm, egy barátnő, akit nagyon szerettem, akinek sokszor segítettem, tessék elhinni. Néhány hónapig laktam nála, s miközben ezt mesélte, nem csak mélyen elpirult, hanem olyan lett az ábrázata, mintha fájna erre a bizonyos barátnőre emlékeznie.
Elárulta végre önmagát a kis kaméleon. A mesterségesen előállított, fájdalmas kis mosolyt, amelyet a valódi fejfájására épített, váratlanul kiválthatta az igazi fájdalom emlékével, amivel viszont befedte az I. kötet 211Ágost miatt érzett nem szűnő fájdalmat. Megtelt tőle a bőre, megszépült az arca tőle. Holott lelke telve volt elvarasodott sérülésekkel, gennyedző helyekkel és nyitott sebekkel.
Miközben a tekintete egészen másutt járt. Rezzenéstelenül, a szégyentelenségig részvétlenül tartották fogva egymás tekintetét.
Aki valójában egy idősebb úr volt, ez a te kedves barátnőd, ha nem tévedek, hangzott erre Erna asszony epés válasza.
Rögtön arra gondolt, nem kellett volna hangosan kimondani, ám a mondat egyszerűen és elemi erővel bukott ki. Mintha azt mondaná neki, tudom jól, kislányom, hogy nagy kurva voltál, az is maradtál. Most a fiamat akarod az érzelgősségeddel átejteni.
Átlátott a másikon, aki viszont maga is érzékelte, hogy ekkorát nem kellett volna hazudnia.
S még el is pirulok, hogy lássa ez a vén dög, hogy mekkorát.
Mindketten elkéstek. A két állítás ott maradt a levegőben. Egyiket sem lehetett visszavonni.
De miért tetszik nekem ilyesmiket mondani, miért, nyögdécselte Gyöngyvér sírósan, mint aki az iménti kis fejfájós nyüszítéseit ismételgeti, s mint akinek főleg önmagával kell elhitetnie, hogy rettenetes méltánytalanság történt. Holott jól érzékelte, hogy a gyermeteg önsajnálatával végleg olyan sík terepre lép, ahol nincsen többé fedezéke. Nem értem, nyögdécselte, egyáltalán nem értem, hogy miért tetszik engem ennyire gyűlölni.
De miről beszélsz, ha szabad kérdenem.
Én igenis érzem, hogy engem gyűlölni tetszik.
Meglehet, ha így érzed, érzelmekkel az ember nem vitatkozik, válaszolta Erna asszony igen keményen. Ám valójában örökösen mellébeszélsz, gyermekem. És akkor még finoman fogalmazok.
Mindkettőjük arca szinte világított a különös fényben.
Nem vehették tudomásul, hogy mi világítja be, nem nézhettek félre, hiszen most aztán a pillájuk sem rebbenhetett úgy, hogy a másik ne értsen belőle. Egyiküknek sem volt hová kitérnie. Mintha mindig is I. kötet 212tartottak volna e pillanattól, illetve mindig is e pillanat felé tartottak volna. Mindketten így érezték. Erna asszony visszafogott várakozással telt el, Gyöngyvér tagjaiba pedig felelőtlenség költözött, fiatalságának, érett életerejének robbanékony fölénye. Olyan bensőséges mozdulat, amelyet kézilabdázás közben szokott meg, mikor is ügyességnek, számításnak és erőnek együtt kell állnia. S ezek az érzések mindkettőjük arcára fölírtak egy halványan ironikus mosolyt, mely egyszerre szólt a másiknak és önmaguknak.
Legalábbis e pillanatban, mindketten és minden fegyvert letettek.
Amitől Gyöngyvér lett merészebb, a másik merészsége felhatalmazásnak számított. Mint amikor tisztán megkapja a labdát, villanásnyi mozdulatot tesz vele, félremozdul, félrelép, elrugaszkodik, s már át is tört a megtévesztett lányok sorfalán. Megragadta Erna asszony kezét, aki mindenre számított, erre nem, s amit már percekkel előbb meg kellett volna tennie, ám e felhatalmazás nélkül nem tehette, megszorította, és úgy maradt vele.
Az idősebb, szívbeteg barátnő tényleg inkább egy idősebb úr lehetett, kitartotta őt, elismeri, bár szerencsére nem volt kevésbé szívbeteg, mint amennyire a kolléganő lehetett volna. S valamiként minden hazugsága így igaz. Valamennyiért elnézést kér, utólag és előre. Meg azt jelentette, hogy a gyönyörű kezedet, a törékeny ujjaidat, a nemesen szép gyűrűidet, a finom, csontos csuklódra lecsúszó vastag aranykarkötődet már régóta irigylem és bámulom. Szeretem, szeretem. Talán éppen úgy, vagy tán egészen hasonlóan ahhoz, ahogy a fiad minden kis porcikáját szeretem, a bőrét szeretem, a haját szeretem, az illatát, a hangját, a lehelletét, nekem ezek ékszerek. Minden éjjelre szeretném felékszerezni magam velük. Szeretem, szeretem. Nincsen olyan porcikája, amelytől meg tudnám kímélni önmagam.
Jaj, meghalok nélkülük.
Önsajnálatát, miként máskor, szenvedélyes alázatba fordította át. Annyi sikamlós megalázkodás volt benne, amennyi önzés, elutasítás és fennsőbbségtudat Erna asszonyból áradt rá. Mindez kísértetiesen emI. kötet 213lékeztetett arra, ahogy a fiával bánt. Elutasította, alig volt olyan személy az életében, akit egy soha be nem teljesíthető vágy érdekében ne utasított volna el. Nem volt ilyen személy. A lánya fellázadt ellene, elpusztult miatta, a fia azonban hűségesen és öntudatlanul követte ebben is. Mint egy kutya. Mert nem csak a hús, hanem a fennsőbbségtudatuk, önzésük minősége is hasonlított.
Gyöngyvér odáig ment, hogy föléhajolt és megcsókolta a szép kezét. Férfiak faszát szokta ilyen szép föléhajolással a szájába venni.
Gyermeteg önzésüknek adta meg magát.
Erna asszonyt e futó pillanatban valamelyest megzavarta a kezében szorongatott szelence, akadályozta. Kezének jól esett volna Gyöngyvér kesztyűs ujjaira rákulcsolódnia. Sima, feszes, hűvös volt a kesztyűbőr. Tulajdonképpen csak egy pillanatig látta Gyöngyvér csupasz tarkóját. Elég erős volt a késztetés, hogy csókoljon bele a szinte gyermekien vékony, tisztára nyírt női tarkóba. Arányérzéke legalább annyira kívánta volna, mint a mélyebbről feltörő, átható vágy, mely röviden és tompán ütötte meg.
Beléreszketett, a meghatottságtól nedvesedett el a teste.
Ha csak egyetlen szempillantással tovább időzik a kezén Gyöngyvér ajka. Puha volt, selymes és hűvös, miként egy gyík érintése. Gyöngyvér azonban azonnal visszaemelkedett.
Viszonosságra, netán kölcsönösségre soha nem számíthatott, ilyesmivel Ágost sem kényeztette el.
A sötétszürke, nehézkes járású Pobjeda közben elérte a szigeti bejárót, s valamelyest lassított. Nem annyira a kanyar, mint inkább az északról érkező, iszonytató erejű széllökés miatt. A folyam két partjáról emelkedő hídnak ez a legmagasabb pontja. Aki a pesti partról ér fel, s nincsen mással elfoglalva, annak az elébe táruló dombok élén önkéntelenül végig kell haladnia a tekintetével. Most a sofőr sem láthatott sokat belőle. Az ablaktörlő a legnagyobb sebességen működött, ám a szél valóságos köpenyként préselte rá a kocsira a zápor kopogó cseppjeit. Opál függöny csorgott át minden ablakon. Olyan volt, mintha éjszakai sötétség I. kötet 214ereszkedett volna rájuk, ebben azonban valami élesen és tartósan felviláglana. Az egész város felett fekete és sűrű lett az ég, ám túl a városon, valahol délen, a csepeli síkság felett, meg nyugaton, északon, a budai hegyek mögött megnyíltak a felhők. Az ég pereme hatalmas ívben tisztult, s onnan a fény laposan, fehéren, erősen bevilágított ide a sötét alá. Mintha az erős szelektől súlyosan összetömörödött fekete felhőtömeg lassan elvonulna kelet felé, ahol síkság, felhő, eső és város még összeér. A laposan behulló fény pedig felverődött a Duna iszaposan habzó felületéről, alulról világította ki a sötéten gomolygó firmamentum alatt az egymást figyelő arcukat. Volt benne valami ijesztő, nem evilági, bár a jelenségnek viszonylag egyszerű lehetett a magyarázata.
A sofőr jól érezte, hogy a háta mögött valami szokatlan történik a két nő között.
Egészen halkan, röviden fölnevettek. Nem volt több, mint szemük értő villanásának megerősítése.
Mintha Gyöngyvér csupán azt mondaná, látod, most nem hazudok, beismerem, Erna pedig azt válaszolná, tőlem ugyan hazudozhatsz, édesem, ahogyan jól esik. Akkor is értelek, ha úgy csinálnék, mintha nem értenélek. A nevetés pedig nem az idősebb kolléganőre vonatkozott, aki egy szívbeteg úr volt Gyöngyvér életében; ezen akkor már túljutottak, elfelejtették, nem foglalkoztak többé vele. Nem is a leleplezésen nevettek, hanem zavarukban, a kölcsönös leplezetlenségükön.
Úgy ültek egymás felé fordulva, mint egymás tükörképei.
Mintha egy kicsit behúzták volna a hasukat, kifeszítették volna a mellüket, összeszorított combokkal préselték magukat az üléshez. Az volt az élvezetes, hogy itt vannak egymásnak. Egymásra voltak bízva, s ez nem csak más, mint a mindennap megszokott, hanem mélyebben és valamiként gondtalanabbul ismerős. Ezek szerint Ágostból tényleg át lehetett jutni Ernába, s észre sem vette, miként történt. Amit a pillanat tartalmazott, annak nem volt ellentétes pólusa, sem taszítása, sem vonzása, s ezért végtelen lett a tere és a tartama. Erna sem vette észre, hogy a haldokló férfi, aki talán nem él már, kitűnt az életéből. ElpattaI. kötet 215nó buborékból több marad. Egymásra nyitott tekintetük kölcsönösen árulta el, hogy e kevésbé belátható tereken, ahová férfi nem lép be, nem járatlanok. Gyöngyvér volt kettőjük közül a jártasabb, ám óvatosabb, tartózkodóbb. Erna asszony egész életében inkább a képzeletére és az emlékezetére hagyatkozott, s ezért követelődzőbb, mintegy mohóbb. A sofőr viszont bármiként kívánta volna, most nem nézhetett vissza a tükörben. A szél lökte a kocsit, taszította, s itt a szigeti bejáróban még mindig ugyanabból a sima, sárga kerámiából volt az útburkolat, amit anno 1898 Demén budakalászi téglagyárában gyártottak, mikor is építeni kezdték a sziget csúcsára támaszkodó, a középső pillérről levezető szárnyhidat; csúszott a sárga kerámia.
Elég volt egy óvatlan gondolat, egy rossz mozdulat, hogy ebben a kanyarban egy kicsit megtáncoljanak.
A két nő észre sem vette.
Annál azért jóval brutálisabb volt az érzet, mint amennyit a tanítónőikbe belebolondult kislányok éreznek, vagy a saját érzéseiktől bódult tanítónők a fékevesztett növendékeik iránt.
Minden érzethez tartozik egy ősállapot, ebben pihen az ösztön. A nevetés visszavetette őket az ősállapotba, s az ösztöntől vezetve kellett volna aztán egymásba fogódzva új útra indulniuk. Az ösztön mindenkiben azonos módon működik. Az ősállapotok azonban, amelyekhez mindig mindenki újra visszatér, olykor még csak nem is hasonlítanak. Van, akiben egyetlen élményként él, olyan élményként, amelyre valójában nem nagyon emlékezik vagy egyenesen szeretné elfelejteni. Van, akinek olyan jól sikerül a felejtés, hogy valóságos űr támad az élmény helyén, s csupán azért van tudomása arról, hogy valamit szándékosan elfelejtett, mert az űr nem tölthető ki bármivel. Égető hiánnyá változik, amelyet nem tud többé megnevezni. Megint másokban inkább az egymásba gyűrűző és egymásba kapaszkodó élmények láncolatát jelenti. Nem lehet szétfűzni őket, s akár emlékezik valaki, hogy melyik érzete következik melyikből, akár nem emlékezik, ösztöneinek szükséglete szerint mutatja meg önmagát az ősállapot.
I. kötet 216Hol ezt, hol azt a pulzáló és lüktető ábrázatát.
Erna asszony több évtized távlatából látott rá egyetlen élményére, amit az összes többi helyett úgy ápolt magában, mint valami szentséget. Gyöngyvér viszont sokfelé nézhetett volna, de nem akarta látni az élményeit, sem a tegnapit, sem a régvoltakat.
A tegnapi töltötte ki minden más helyét.
Ösztön nem kormányozható.
Ha egyszer megmozdul bűzös vackán, akkor legalábbis láttat néhány elháríthatatlan villanást az ősélmények valamelyikéből, még ha nem is tárja föl rögtön teljes raktárkészletét. Gyöngyvérnek az volt az egyik ősélménye, hogy nincsen senkije, s ezért mintha ő sem lenne. Vagy ennek az ellenkezője. Van valahol valakije a nagyvilágban, s majd akkor lesz ő meg, amikor erre a valakire rátalál. Addig szánakozó, kegyetlenkedő, gondoskodó, csontig közönyös lányok és asszonyok adogatják kézről-kézre, mert nem tudnak vele mit kezdeni. Még csak rájuk sem kell néznie, mivel az egyik olyan, mint a másik. Mindenben különbözők, de abban azért hasonlítanak, hogy egyikük sem azonos a nővel, akihez ő tartozik.
Aki nincs.
Ezek pedig nem apadtak el, jöttek, váltották egymást, akárha lenne egy bűvös forrás, ahonnan a nők felbugyognak. Torkig volt a nőkkel.
Inkább keresett egy férfit, aki az egyetlen nőt helyettesítheti, kitölti az űrt.
Hiába telt csillapíthatatlan keresgélésben az élete, soha nem találta, illetve mindig csak majdnem talált rá, hiszen férfi volt.
Erna asszony egyetlen fiatal nőt figyelt, egy igen különös teremtést, akiben egyetlen egyszer világosan megpillantotta önmagát. Mindig ugyanazt az egyetlent állította vissza magában, akivel évtizedek múltán sem találkozott, holott tudta, hogy él még, s akit testi valójában nem is kívánt volna többé viszontlátni, hiszen más nőkben viszontláthatta.
Szinte hűvösen figyelték egymás idegen ábrázatát ebben a viharos fényben a saját parfümjüktől és az idegen dohány bűzétől átitatott taxiI. kötet 217ban. Mintha a fiatal nő fejét élettelen bronzból öntötték volna ki. Erna asszonynak élő emberre nem volt szüksége. Gyöngyvér pedig egyszerre két arcot láthatott az egyetlen helyén. A sietősen felhordott púdert, a nem egészen szabályosan felkent rúzst, a pillákon megülő festék zsíros szemcséit úgy viselte egyik arcán, mint valami fölösleges és ügyetlen páncélzatot.
A kis nevetésnek nyoma nem maradt az arcokon.
Egyszerre nézett rá anya a fiával, s amennyiben a fiú őhozzá tartozott, akkor ő meg az anyához.
Ez rettentes volt. Ezen nem volt mit nevetni. Mindkettőjük ajka ismét megreszketett a megindultságtól. Amit tényleg nem lehetett tovább feszíteni. Micsoda dolog, dühöngött magában a saját felháborodott anyja helyett Erna asszony. Gyöngyvér helyett is ő háborgott, hiszen az anyját kellett pótolnia. Ha a kocsi nem csúszik meg másodszor is, akkor zavarukban valószínűleg mindketten hátradőlnek az ülésükön, hogy aztán valahol egészen másutt folytassák a veszélyes terekre és időkbe tévedő csevegésüket.
Közben a sofőr halkan szitkozódott, ám inkább csak a mordulásait hallották, az ártatlan szitokszavakat nem.
Mire valósággal egymásba dőltek, s nem tudták volna megmondani, hogy a véletlen kormányozza-e a testüket, avagy az ösztön használja ki a véletlent ilyen arcátlanul. S ha már így történt, akkor könnyedén, futólag szerették volna egymás arcát az ajkukkal megérinteni. Mintegy lezárni az egész kínos komédiát, amelynek nem lehetett volna útját állni. A csúszások és rázkódások miatt ez is másként sikerült. Erna asszony puha, rúzsos ajka Gyöngyvér kemény, talán túlságosan kemény, száraz ajkához ért. Nem közvetlenül, hanem az egyik ajak széle mintha a másik ajak szögletét kissé magába zárná. S mindketten úgy érzékelték, hogy a másik kezdeményezi, szándékosan. Ez borzalmas volt. Mielőtt rácsúszhatott volna, egészen, mindketten borzadva fogták vissza. A csúszás, az elháríthatatlan élvezet, a lökődés, a görcsös tiltakozásuk, az egész zűrzavar elég volt ahhoz, I. kötet 218hogy Gyöngyvér kemény kis homloka lesodorja Erna asszony széles karimájú kalapját.
Óvatlanul kapott utána. A kalapot ugyan nem érte el, a szelencét azonban sikerült kivernie Erna asszony kezéből. Mind a két nő egymás után fölsikoltott, s a nagy, fekete, fényes szalagcsokorral díszített kalap szépen leszánkázott az első ülés támláján a sofőr lába mellé. Az ezüst szelence meg szétnyílt, s a világítóan fehér gyógyszer szemcséi szétszóródtak a kocsi bordás gumiszőnyegén.
Elszabadulva, visongva, egyszerre nevettek fel. A sofőr éppen csak egyenesbe hozta a kocsit, nem foglalkozhatott velük. Szinte ugyanabban a pillanatban némultak el.
Az egymásnak okozott riadalmuk volt erősebb.
A másik ajkának érzete úgy ragadt meg az ajkukon, mint egy fájó bélyeg, amely inkább megjelöl, mint kitüntet. Oly könnyedén azért nem lehet elhárítani. Vérrel telt ágyékkal haldoklóhoz sietni, ilyen harsányan sikoltozni meg nevetni mégiscsak sok. Normális ember nem ilyesmit vár el önmagától, így nem viselkedik. Halálos zavarukban néhány másodpercre megdermedtek, jeges lett közöttük a csend.
De ugyanakkor egy kárpitozatlan holland széken szoptatott.
Gyöngyvér mozdult előbb, lehajolt, szedegetni kezdte a gyógyszert a gumiszőnyeg bordái közül.
Jaj, nagyon szégyellem magam, mondta a panaszos hangjára visszaváltva, nagyon szégyellem. Ne tessék rám haragudni, én mindig valami bajt csinálok.
Ugyan, ugyan, hagyd el, válaszolta Erna asszony, és maga is alábukott, hogy megkeresse a szelencét, mely eltűnt az első ülés alatt. Vigyáznia kellett, nehogy az ölében heverő iratot összegyűrje a mozdulattal. Az is félő volt, hogy nagy igyekezetükben ismét egymásnak ütődnek.
Tessék csak hagyni, jaj, nagyon szégyellem.
Ugyan már, butuskám.
Majd én fölszedem.
Ehhez a művelethez Gyöngyvérnek mégiscsak le kellett húznia a I. kötet 219kesztyűjét. A kis, fehér szemcsék ügyetlenül beszorultak a fekete gumiszőnyeg bordáiba. Megtette, ám olyan érzése támadt, mintha szemérmetlenül csupaszítaná le magát egy illetéktelen személy előtt.
Nem értette, miért érez ilyesmit az anyával szemben.
S akkor, miként egy loccsanás, a hullám a zajával és a tömegével az egész sziklaüreget betölti. A híd korlátjának rúdjai között egy pillanatra leláthatott a felkavarodott, szélverte vízre.
Nem adná vissza a kalapomat, kérem, szólt előre közben Erna asszony a sofőrnek.
Kis türelmet kérek, azonnal adom, válaszolta a sofőr hűvösen és készségesen.
Az izzadtságtól fénylő, fiatal férfiak, a minden eddiginél erősebb húzásokat megszakítva, egyetlen határozott mozdulattal berántották az evezőiket. Nem tudta levenni róluk a pillantását. Arra kellett gondolnia, hogy akkor ők is képesek erre, vagy éppen meg is tették éjszaka. Úgy látta, s szeretett volna felsikoltani, hogy a következő pillanatban sziklának csapódnak. S mintha ezt most közelebbről látná, mint Gyöngyvér tarkóját, aki a kocsi alján kutatott a gyógyszerek után. Csattant a csónak oldala a loccsanástól. Könnyű, keskeny csónak volt, egy tiszai lélekvesztőnél azért jóval súlyosabb.
Signora, fejeket lehúzni, a kalapjukat, Signore, a fejét húzza le, ordították a fiatal férfiak a fényes hangjukon, a napfénytől izzó, a korai órában édesen illatozó tenger szelíden locsogó hullámaitól lökődve, s becsusszant a csónak a barlang szikláktól csipkézett, szűk bejáratán.
Éjsötétbe, némaságba buktak át. Jajgathatott magában, miként egész éjszaka, néha még a cikádokat is átkiáltva. Semmi nem választja el egymástól a világokat. Fájdalmat az élvezetről nem lehet leválasztani.
Visszahúzta a kesztyűjét, s úgy húzta fel, mintha ez lenne a legfontosabb. Kissé előredőlt, átnyúlt az első ülés támláján, ám a sofőr még mindig nem adta vissza a kalapját.
A térdét is össze kellett préselni, hogy ettől a rövid átcsusszanástól ne érezze a hüvelyében olyan áthatóan az előző éjszaka ütemes csúszáI. kötet 220sait. Fájt. Miként később, már évek múltán, mikor széttárt térdekkel szoptatott a kemény hollandi széken, s a hosszú, magas, négyzethálós ablaksoron opálosan derengett át a gyöngéd téli fény. Ködön, felhőkön, éppen csak átütött. De aztán a másik nő pillantása alatt mégiscsak összezárta a térdét. A szájacska cuppanásainak követelődző ritmusára fájdalmasan összehúzódott a méhe. Teje volt pedig, bőven. Fenekét a székhez kellett préselnie, ne fájjon annyira, mikor a méh szája beránt, sziszegett bele. Amit azért élvezett. A másik nő lágy, elfényesedett tekintete valósággal kényeztette, szinte becézte. Értette jól a másik nő, hogy ő miért sziszeg. Ki akarta próbálni, tényleg így van-e. Amikor találkozott a tekintetük, érezte, éhes. Miközben méhének szája újra és újra berántott és fölengedett, s nem tudta volna pontosan magának sem megmondani, hogy mire számít vagy mit nyelne be.
Józan, fényes délelőtt, s a csecsemő a duzzadt mellén dolgozik. Arra számít-e, hogy a fasz érdesen megkeményedett testének és pattanásig feszült fejének iszonytató tömege mégis a méhszájába ér, vagy arra-e, hogy inkább ennek a nőnek a hatalmasan torz szájától oldódjék szét az értelmetlen és megalázó fájdalom, és soha többé ne feszítsék szét.
Házasságuk első évében utaztak először Capri szigetére, ezerkilencszázhuszonnégy tavaszán.
A villa Filomenában szálltak meg, a sziget csöndes és olcsóbb oldalán, Anacapriban. A roppant sziklák peremére épített villa mintegy száz méternyire lebegett antik oszlopokkal díszített teraszaival a tenger felett. Sziklákba metszett, szűk, ijesztően meredek lépcsőkön ereszkedtek le a tengerhez azon a reggelen. Nem volt vége. Egyetlen szóval nem panaszkodott a lépcsőkre, bár reszketett a térde, de nem csak a félelemtől. A kis csónak úgy lebegett alattuk a mélyben a férfiakkal, miként hullámok hátára tévedt, száraz babérlevél. Kapaszkodott, lépett, ellenállhatatlanul vonzotta a mélység, akárha egy másik lény lélegezne benne, akitől félni kell, mert szívesen zuhanna vele. Világoskék selyemruháját könnyű szellők tapasztották a bőrére.
I. kötet 221Ebben volt annyi élvezet, hogy visszatartsa.
S odalenn a kis csónak megemelkedett, kecsesen alábukott, az árnyékos sziklákon pedig dörögtek, döngtek a hullámok becsapódásai, fehéren felhabzott a víz.
Aki évekkel később, a vastag északi ködfüggönyön átsugárzó téli fényben figyelte a szoptatást, a szállodás lánya volt Groningenben, Geerte van Groot. A különös lény, akihez képzeletben mindig újra kényszeresen visszatért, mert nem látta többé. Nála néhány évvel idősebb, maga is két gyermek anyja. Valamilyen okból, amiről sokáig nem beszéltek, néhány évi házasság után visszaköltözött a kicsinyekkel a szülői házba. Egy ilyen keskeny, magas, csúcsíves groningeni házban legfeljebb a tapétát cserélik, különben talán nem is változik soha semmi, miközben évszázadok múlnak el. Geerte van Groot a szállodához csatlakozó lakóház manzárdján, ugyanabban a szobácskában élt, ahol kislánykorában.
A lakóház és a szálloda között az első emeleten ütötték át a tűzfalat.
A gyerek lassan eltelt és kifáradt. Immár nem is szívott, hanem csak nyámmogott a mellén, olykor üresen rácuppogott, habár annyi álmos szívóerőt mégis megőrzött a kis ajka, hogy a csecset ne eressze el. Kis teste azonban már álomba zuhant, ellazult, illetve egy rövid pillanatra még az is látszott a vonásain, hogy miként küzd vele. Mintha a közelítő álom vinné a tejet előle. Nem kap többet. Amit helyette ad, az ízetlen, nem ez kell, ismeretlen. Ettől aztán jól nem lakik. Arcocskája kínba torzult, lábával rúgott kicsit. Kis híján fölsírt. Kettőt még nagy sebesen rácuppogott. Mindezt oly erőszakos feszítéssel, amivel végképp kimerítette önmagát.
Akkor legyen mégis az álom. Úgy maradt a szájacskája, szélén lecsordult a tej.
Az anya egy nedves kendővel letörölte, előbb a szájáról, aztán a melléről. Geerte van Groot ugyanolyan merev támlájú széken ült vele szemben.
Nem is szállodai szoba volt ez, valóságos lovagterem, amely magas, I. kötet 222négyzethálós ablaksorával most e tompa ködbe bámult. Sem a folyócska szemközti oldalán nem lehetett látni a kastélypark fáinak csupasz koronáit, sem a másik ablaksoron a szűk óvárosi utca házainak vörös homlokzatát. Csupán a nap csillant át a ködön, fáradtan, ezüstösen. Hűvös volt a teremben, néma csönd. A kandallóban éppen csak felpislákolt, szisszent és pattant a tűz.
Geerte szótlanul elvette tőle a gyermeket, hogy átvigye a szomszédos hálószobába.
Meg kéne böfögtetnie.
Majd a hasára fektetem.
És alaposan takarja be.
Szavaik is vattában haltak el. Nyikorgott, csaknem sírt a léptek alatt a régi padló; szabályosan visszhangozott a magas teremben, a megsötétedett gerendák alatt. Fel kellett volna állnia. Ez nem volt más, mint amolyan soron kívüli szoptatás. Már régen el kellett volna mennie. De a gyerek annyira ordított, hogy nem volt szíve nem megtenni. Most azonban a szoptatástól annyira ellazult a teste, hogy már a kötelességtudatát sem tudta többé fölébreszteni a gyermekével szemben. Amikor Geerte néhány perc múltán visszatért, ugyanabban a helyzetben találta. Egyik keble, csontszínű selyemblúzából sietősen kibontva; a gazdag test címere. Sötét, hosszú, szűken szabott, nehézselyem szoknyát viselt, amely valamivel a térd fölött két bőséges hólba nyílt. Kicsit öregesen, ölébe engedett kézzel ült. Súlyos, sűrű, gesztenyeszínű haját laza kontyba tűzte fel a tarkója felett, ez szoptatás közben valamelyest lebomlott.
Geerte visszaereszkedett a saját székére, azt gondolta, csak egy pillanatra, kicsit közelebb is csikorgott vele, térdük majdnem érintkezett. Nézték egymást, alig észrevehetően mosolyogtak. A mosolyuk valamelyest enyhített azon, ahogyan végigtapogatták egymást a tekintetükkel, ám minduntalan vissza is tértek egymás szeméhez, s egyre hosszabb ideig, mondhatni egyre személytelenebbül időztek el benne.
Szeretnék valamit kérdezni magától, Geerte, valami igen bizalmasat.
I. kötet 223Kérdezzen, bátran, csak nyugodtan kérdezzen, Erna, bármit, válaszolta a másik nő csöndesen.
Ha túlságosan kényesnek találja a kérdést, akkor nem kell válaszolnia, Geerte, ez talán természetes.
Hosszú idő óta úgy érzem, hogy legalábbis maga előtt nincsenek nagy titkaim, Erna. Olyan kérdése alig lehet, amire ne válaszolnék szívesen.
Napok óta szeretném megkérdezni magától, hogy a második szülés után, vagy az első szülés után, szülés után egyáltalán, mikor adta oda magát először az urának.
Soha.
Egy ideig csönd volt.
Azt jelenti, folytatta a másik nő, hogy a második szülés után soha többé.
Ilyen gyors, s ilyen egyértelmű válaszra Erna nemigen számított. És azt gondolta, hogy nem, az nem lehet, hogy akkor vége legyen az életének. S ilyen rövid ideig tartott volna az élvezet. Geerte gyors válasza úgy hatott rá, mint egy jól irányzott kegyelemdöfés. Vége volt minden iránta táplált bizalmának is. Az nem lehet, hogy soha többé.
Idegenkedve, szánakozva nézte ezt az idegen nőt. Huszonnyolc éves korában mégsem fejezheti be az ember az életét. Tekintetük akaratlanul is az ellentétes irányban indult el a másikon. Egymás elől ki kellett térniük. Mintha a kötelező szemérem vezérelné ellentétesen.
Vagy mégis így van, eddig ezt senki nem mondta meg neki, ám úgy látszik, így van, s akkor hiába kételkedik vagy tiltakozik ellene. El kell fogadnia.
Geerte halványszürke, fehéren csíkozott háziruhát viselt, fehér, magasan záródó gallérral. Úgy hatott benne, mint egy szánt szándékkal unalmasan öltöztetett diáklány, aki maga sem tesz semmit annak érdekében, hogy érdekes legyen.
Mégis milyen érdekes.
Tréfálkozásra való hajlamot, könnyelműségre utaló jelet nem leheI. kötet 224tett volna rajta fölfedezni. Ha egyszer ezt mondja, akkor biztosan így van. Vastag, durván bordázott pamutharisnyás lábait olyan szigorúan szorította össze, mintha valaki megparancsolta volna, hogy most aztán viselkedjen tisztességesen.
Ahogyan mondja.
Kijelentésétől pedig oly feszes lett a csönd, hogy ismét csak neki kellett megtörnie.
De ne menjen el így, Erna, így nem szabad az utcára mennie, szólt mélyen, elrekedt hangon, figyelmeztetőn, s mutatta, hogy a blúzán elég erősen átütött a tej.
Mindenképpen át kell előbb öltöznie.
Mintha azt kiáltotta volna, maradj még velem édes életem. Ne idegenkedj tőlem, bármit mondanék. A maguk erős akcentusával mindketten egy kicsit iskolásan beszéltek németül. Erna a nyitott magánhangzóival, Geerte a torkáról legördített mássalhangzóival. Most mégis az volt a határozott benyomása, hogy valamit rosszul ért, netán a másik asszony valamit helytelenül fogalmazott ezen a mindkettőjüknek idegen nyelven. Mintha egy olyan mondatot értene meg, amit nem mondtak ki, vagy egy olyan mondat hangzott volna el, aminek egészen más lehetne a jelentése.
Köszönöm, hogy szól, tudom, válaszolta kissé szégyenkezve, magam is észrevettem. A melltartóm, a kombiném, a blúzaim, mindenem állandóan csupa tej, tette hozzá kicsit nevetve, kicsit bosszúsan, és mély lélegzetet vett. De ne haragudjon, engem mégiscsak érdekel, meg tudná-e nekem mondani, hogy miért nem engedte magához soha többé. Ne haragudjon, hogy ilyesmit kérdezek, bizonyára érti, hogy magam miatt vagyok erre ilyen kíváncsi.
Ami viszont úgy hatott, mint egy szükségtelen vallomás.
Akárha Geerte nem értette volna, hogy miért kérdezi.
Tulajdonképpen kényszeríteni akarta a másik asszonyt, hogy így, csak beszéljen, mindent mondjon el. Ne fogja vissza szemérem. Érezte, idegen területre lép, megsérti az összes illemszabályt. Erre vágyott. I. kötet 225Segítette, hogy nem az anyanyelvén kell megszólalnia, mert az idegen nyelven messzibbre mehetett, mint a sajátján. S Geerte forgatta is kicsit a fejét, mint aki hajlik rá, készségesen mondaná, hiszen nyíltságának szintén önös célja van. De gondolkodik, szóra nyitja száját, mint aki a következő pillanatban a megfelelő szóra tényleg rátalál, de aztán csak arra bólintott, amit magában gondolt.
Küszködött.
Nem merte, vagy nem tudta kimondani.
Erna szemében csaknem mulatságos volt ennyi komolyság, még ha értette is.
Csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy ne legyen hamis, vagy ne legyen támadható. Valamelyest a súlyos szemhéjait is leengedte a szemére, hatalmas ajka többször megreszketett. Gondolkodott, mérlegelt, s ez annyira szép volt, látni engedte, hogy a távolba kell visszanyúlnia a válaszért. Látszott, közben többször fölsérti önmagát. Miközben gondolkodott, mérlegelt, Erna pedig élvezettel várt a válaszára. Minden alkalommal, bármiről beszéltek, a lelke mélyéig megrendítette ennek a kivételesen megszerkesztett fehér arcnak a komolysága és a nyíltsága. Szórakozottan tovább gombolta a blúzát, hogy a másik mellét is kiszabadíthassa végre, amelyből tényleg erősen szivárgott a tej. A blúz alatt nem melltartót, hanem egy szoros, fehér ingvállat viselt, amelynek előzőleg éppen csak a felső gombjait nyitotta meg, hogy az egyik mellét sietősen kiemelje és a gyerek végre hallgasson el.
Amikor végzett a blúzzal, ezt is tovább kellett gombolnia.
Szeretném, igazán szívesen elmondanám. Mégsem biztos, hogy el tudom mondani, válaszolta egy idő után Geerte vontatottan, s miközben beszélt, tekintete szórakozottan rögzült Erna idegesen babráló, gyűrűs ujjain, amelyek a kicsiny, sűrűn egymás alá varrott gombocskákat keresték. Az ingváll annyira feszes volt, hogy a gombok erős cérnával bevarrt töve szabályosan kifeszített minden gomblyukat. Ez olyan hatást tett, mintha a gazdag és erős test a következő pillanatban a finom anyagot megrepesztené és a gombokat lepattintaná. Azért is nehéz beszélni I. kötet 226ilyesmiről, mert egyáltalán nem tudom, nem tudhatom, hogy maga miként van vele, Erna. Vagy bárki más. Azt hiszem, erről nem nagyon beszélnek az emberek. Olyan egyszerű dolognak tartják, amivel nem érdemes foglalkozniuk. Meglehet, igazuk is van. Én nem tudom. A nő megfogan egy férfitól, szül, és ezzel kész. Ezzel el van intézve. Akkor meg szoptat. De én soha nem így voltam, nekem nem volt ennyire egyszerű, s ezért aztán senkinek nem is tudtam elmondani.
Az anyámnak sem, neki aztán végképp nem.
Az anyám olyan asszony, nekem elhiheti, Erna, aki mindent, de mindent az egyetlen fiának ad, a lányaitól mindent megtagad.
Legszívesebben a számból kivenné az ételt.
Az anyámnak én sem, szólt közbe Erna szenvedélyesen, egyetlen szót sem, soha. Képzelje el, az én anyám még azt sem árulta el, hogy ide figyelj, vérezni fogsz, kislányom.
Az édesanyja ellen táplált mély indulat olyan gyorsan hunyt ki benne, ahogyan feltámadt. Szenvedélye inkább arra vonatkozott, hogy mennyire érti, milyen figyelemmel kíséri Geertét ebben az egész kényes kérdésben. Nem csak azonosulni akar, hanem azonos vele. Nem, ez tényleg nem olyan egyszerű, tette hozzá kissé zavartan. És gyorsan el is hallgatott, mert nem akarta volna hazugságon érni önmagát.
Elhallgatott, hiszen eleddig ő sem gondolta, hogy ne lenne egyszerű. Helyesebben nem értette, hogy miért nem olyan egyszerű, amilyennek lennie kéne.
Az ember úgy érzi, legalábbis én folyamatosan úgy éreztem, hogy nem tudok többé a gyerekemtől elszakadni, folytatta Geerte. Meg nem is szeretném egyedül a férjemet okolni. Két ember viszonya épp eléggé kényes, hát még háromé, aztán négyé. Bár meg kell hagyni, hogy elég értetlenül viselkedett, egyszóval már az első után durva lett. Addig is durva volt, de korábban talán nem vettem észre, hogy milyen egy ember.
Ezt az érzésemet, hogy hiába maradunk magunkra, én nem egyedül vagyok, mint ő, ezt akarta bennem legyőzni. Mintha azt akarná, hogy megint csak ketten legyünk.
I. kötet 227Azóta is szégyenkezem, vagy inkább helyette szégyellem. De biztosan az a lényege, hogy az ember nem tud elszakadni a gyermekétől, egyetlen másodpercre sem, mert nem külön test. Vagy saját magától nem tud elszakadni, és az egész nem más, mint a rettenetes, állatias önzése. Nem tud adni magából, illetve amit adna, az csak a gyermekét illeti.
Meglehet, nem szabad ilyesmit mondani, de én talán nem vagyok elég jó anya, mondta Erna egy idő után csöndesen, mert őszintén szólva nem érzek ilyesmit.
Nem érez.
Higgye el, nem. És velem igazán nem durva a férjem, türelmes, figyelmes, óvatos. Inkább csak az örömét fejezi ki, simogat, becézget, kényeztetne, érzem, tudom, hogy nem csak magára gondol, hogy most megint ugyanúgy legyen. Néha egészen megható. Egyszer még sírtunk is együtt.
Hosszan hallgattak, míg Erna ismét megszólalhatott.
De mégsem, nem.
Akkor biztosan valami más.
Valami más.
Nem tudom.
Olyan, mintha már nem tudom mióta szét lennék hasítva, szakítva, olyan, mintha szét lennék dúlva, kaszabolva. És akkor hogyan kívánhatnám magamtól, hogy csak megint jöjjön belém, mint régen. Nem, ezt nem. Inkább soha többé. Nem vagyok egészben. Jó, először azt gondolja az ember, hogy a berepedt gát miatt van így. Amikor a kislányt szültem, akkor talán nem is repedt be ennyire, mint a kisfiúval, vagy gyorsabban hegedt be. Vagy nem tudom, igazán nem tudom, azért kérdezem magától, mert igazán nem tudom, mi történik, és lassan már félek. Őszintén szólva, ez a szoptatás milyen. Ne haragudjon, hogy ilyesmiről beszélek. Most a kisfiúnál nem fájt annyira, vagy tudtam, hogy mi vár rám, ezért nem fáj annyira. De azóta fel van dúlva az egész testem, az egész szervezetem, mindenem, és hiába igyekszem, I. kötet 228nem múlik el. Mindenem. Lehet, hogy csak türelmetlen vagyok, de nem tudom, mihez képest kéne türelmesnek lennem vele vagy magammal, vagy kivel.
És látja, szabályosan szétfolyok. Jó, majd elmúlik, de néha annyira undorít. Ezt kell eltűrjem, minden alkalommal.
Az egyikből szoptatok, mondta kis nevetéssel és megemelte a mellét, közben a másikból csorog. És akkor még amiről nem beszél az ember. Hogy mit kell közben kiállnia.
Igen, szét vagyok dúlva, fel vagyok dúlva, állandóan olyan dúlt vagyok. Azt sem akarom érezni többé, hogy ez jó. Ez jó, ez a dúltság. Ez nagyon, nagyon jó, kiáltotta.
Erőt kellett magán vennie.
Nem érzett olyat, ezt szeretném megkérdezni, mintha a saját testéből lökték volna ki, hogy nem tud visszatalálni a régihez, mert közben minden megváltozott. Ettől félek, reszketek, hogy akkor hol vagyok én.
Vagy ki vagyok én.
Ezt szeretném megkérdezni, így érzi-e.
Nem, én nem éreztem soha ilyesmit, válaszolta Geerte szárazon. Valószínűleg mindenki másként van vele.
Biztosan nem hízott el annyira, mint én.
Nem, én egyáltalán nem híztam el. Magam is csodálkoztam, hogy ezekből a kicsi mellekből rendesen szoptatni tudok, és nagyon elégedett a gyermekem.
Mert jó anya. És nem olyan szerencsétlen a testével, mint amilyen én vagyok.
Geerte nem válaszolt, mert sértőnek és igazságtalannak érezte ezt a mondatot. Miként lehetne valaki szerencsétlen, ha egyszer ilyen gazdag és szépséges. Éppen az volt nehéz, hogy a tekintetét nem tudta elszakítani, mert nem tudott vele betelni. Egyetlen könnyű csuklómozdulattal jelezte, hogy a blúzt meg az ingecskét szívesen elviszi, azonnal vinné a mosásba.
Meg lenne mentve, mehetne innen.
I. kötet 229Ehhez Ernának előbb föl kellett volna állnia, mert a szoknyája szűk, egész derekát szélesen átfogó korcából nem tudta ültében kirángatni sem a blúzt, sem az ingecskét. E pillanatban már tudta, hogy úgy csinál, mintha ezért állna föl, holott nem ezért teszi. A felindultságtól kissé reszketett a térde, s bár azt is tudta jól, mi ez a fölindulás, nem hitte el magának.
Akárha egyetlen személytelen szenvedélye lenne, s most ennek csupán egy másik, ismeretlen ábrázata.
Hiszen nem arról beszélt-e a másik asszonynak, hogy e fizikai felindulás hiánya miatt nem tudja magát a férjének átadni, nem érzi, még csak azt sem érzi, hogy meg kéne mutatnia önmagát, nem érti, miért nem érzi, most meg ebben a másik formájában mégis ijesztőn és hatalmasan megjelent. A térdeinél fogva rázta, s nem lehetett volna megmondani, hogy öröm-e vagy félelem. Geerte is fölállt, akárha mindenben készségesen követné, csak hogy Erna el ne késsen az egyetemi villásreggeliről, amely minden hónapban a városka társasági életének egyik fontos eseménye volt. Legalábbis e pillanatban ezt gondolta a saját igyekvéséről, hiszen ő maga még görcsösebben rejtőzködött. Súlyos ajkán ugyanakkor megjelent egy halovány mosoly, terjedt, s ez mintha az ellenkezőjét jelentené.
Megvetést.
Vagy valami olyasmit, ami egyáltalán nem tetszik neki Erna viselkedésében.
Elutasítja.
Talán ezt az egész idétlen reszketést, amit Erna a testében érez, és most már látható.
Mit érdekel engem, hogy látható vagy nem látható, mondta ugyanakkor Erna magában, mert határozott dühöt érzett Geerte van Groot iránt, aki most ilyen egyszerűen elhagyná őt a megvető mosolyával.
Végül is nem mondott nekem semmit, Geerte. Üres szavakat kaptam magától. Szépen kikerülte minden kérdésemet, mondta teli szájjal ránevetve.
I. kötet 230Szemérmetlen és csábító volt a nevetése, mert az ajkával szinte áttört a szemérmes reszketésén, holott az ajka is belereszketett.
Geerte legszívesebben lekevert volna neki egy jó nagyot.
Amikor a szájban nedvesen fölcsillannak a fogak, az a harapás előlege. Nyújtotta a blúzát, aztán gyorsan kibújt az ingvállból is.
Inkább én beszéltem, mondta, mindig túl sokat beszélek, s most aztán itt állok maga előtt teljesen kiszolgáltatottan és tudatlanul.
A másik nő komolyságát azonban nem tudta ezzel a könnyelmű kacérkodással megrendíteni.
Geerte van Groot átvette a blúzt, elvette az ingvállat, gondosan egymásba hajtogatta őket, majd úgy emelte maga elé az enyhén kikeményített batisztot és a síkos selymet, s különös, lapos orrát oly puhán és figyelmesen tüntette el benne, mintha keresné az illatát. Vagy megcsókolná a nedves foltokat, melyeket a szivárgó tej hagyott. Elkeveredtek egymással az illatok, de tényleg a tej zsíros illata volt, aminek vonzását nem tudta elhárítani.
Nem csak az volt világos, hogy mit keres, hanem az sem maradt homályban, hogy ezzel milyen határon lépnek át.
Mit művel, Geerte, az istenért, nyögte erre Erna szemrehányóan, könyörögve, szemérmében mélyen megsértve, mit csinál, ne tegyen ilyesmit, holott egész teste borzongató hűvösével és melegével helyeselte.
Megütközés, könyörgés és szemrehányás ugyanabból az élvezetből sugárzott.
Valójában átszakadt egy másik világba, s ehhez az eseményhez képest igazán csak halvány jelét adta annak, hogy miközben minden recseg és ropog és felszakad, miként sikoltozik magában. Nyöszörgések szakadtak föl belőle. Fűrész akad meg így a göcsörtös fában. Menekült volna, tiltakozott, ne történhessen meg, ami bekövetkezik, és teljesen önkéntelenül a melle elé rántotta a karjait.
Geerte az ajkához emelt fehérneműkből nézett föl rá, tulajdonképpen meglepetten. Sápadtabbnak látszott, mint bármikor. Világítóan I. kötet 231fehér, fényesen domború homloka körül ragyogtak, lángoltak az elszabadult és szerteszét göndörödő hajszálai. Valamiként eldurvult az arca, követelődző lett, támadó, komor. S amikor fölemelte a fejét, s a mellkasából lökve föl a hangokat, beszélni kezdett, vonásai között a gonoszság is megjelent; gyűlölet, nyers rettenet, a bosszú mélységes óhaja, amitől Ernának nem csupán el kellett volna fordulnia, hanem hanyatt-homlok menekülnie.
Annyira szeretnék segíteni magának, el nem mondhatom, nyögdécselte. Annyira nem szeretnék, nem akarok ártani magának, semmiben.
De a testemen kívül nincsen semmim, higgye el. Mivel segíthetnék. Én is oly keveset, semmit nem tudok.
Aztán a saját nyelvén szinte felordított.
Jaj, semmit, semmit.
Mégis nagyon fegyelmezett maradt az ordítás.
Immár nem a németalföldi festészet csöndes bensőségességét látta viszont az arcán.
Csönd lett közöttük.
Látta, hogy ez a nő tulajdonképpen bűnöző. Mintha a gyöngédségnek és a szelídségnek, amelyet magára kényszerít, lenne egy másik, eleddig ismeretlen oldala. Ez a nő mindenre képes. Kétségbeesett kiáltása a ház néma csöndjében mégis megrekedt.
A harmincéves háború borzalmait látta viszont az arcvonásain. Ahhoz, hogy visszafogja, elriassza, ne engedje közel magához, amíg lehet, másfelé terelje az eseményeket, nagyon gyorsan föl kellett volna öltöznie. Késő, tudta. Lovak trappoltak vele a jászhantai szilfasorban. Minden fel van rajzolva, meg van írva előre. Nincsen mit tenned ellene. És nem is volt kéznél semmiféle holmija. Akárha fázna, karja, válla lúdbőrözött, mellbimbója összerándult, egyre erősebben reszketett.
Miért nem vettem észre, hogy ennyire éhes. Én is mennyire kiéhezett vagyok rá.
Nem, nem volt semmi a közelében, amit magára kaphatott. Nagy, hűvös térben áll, sehol semmi segítség.
I. kötet 232Nem volt Isten, akihez fohászkodhatott. Bár az is némi segítséget jelentett, hogy egyetlen szempillantásnyi időre kívülről látta meg önmagát, amint egy igazán nevetséges helyzetbe keveredve áll ebben az idegen, hűvös, takarékosan berendezett teremben.
S hirtelen hallja, hogy a szomszédos szobában a gyermeke halkan és elégedetten gőgicsél.
Az egyetlen tárgy a nedves kendő volt, amit elérhetett. Az asztalka szélén hevert egy dísztelen ezüst tálcára vetve. Lehajolt érte. Mint aki jobb híján ezzel a mozdulattal takarja el magát. S a remény, hogy a jelenetből még valamiként kiléphet, rögtön erőt adott. Mintha a szomszédos szobából valami láthatatlan csáp nyúlna át, titkos erő, köldökzsinór kötné, s akkor mégiscsak igaz, amit Geerte állít, s ő eddig soha nem érzett.
A gyermeke tényleg magához köti és vissza fogja tartani.
Azt hiszem, mondta erre nyögdécselve és dadogva, mert valami kis erőre kapott, az lenne a legjobb, azt hiszem, ha ezt a teli mellemet előbb lefejném. Ám közben maga is hallhatta a saját hangján, hogy nem ura többé önmagának, semminek, a gőgicsélés sem köti. A gyereke nem fogja visszatartani.
S ha így van, ha ennyire elárul mindenkit és mindent, akkor inkább ne is lásson, a szemét lehunyta.
De nem tudta föladni, nem tudott beletörődni, hogy nincsen visszaút. Amikor ismét megszólalt, akkor inkább egy engedetlen cselédnek szánt, kellemetlen hang hagyta el a torkát.
Geerte, kérem, nem hozná át a pumpát a másik szobából.
Kezük a nedves kendőn találkozott, és a váratlan lökéstől megzörrent a tálca.
Geerte az összehajtott fehérneműt helyezte volna rá, mert egyszerűen és mielőbb fel akarta szabadítani a kezét és a karjait.
Mindkét karját Erna csípőjére kulcsolta, bár nem húzta azonnal magához. Duzzadt ajka, mely különben is oly furcsán és idegenül hatott a fehér arcban, reszketett.
I. kötet 233Ugyan, engedjen el, fuldokolta Erna erőtlenül.
Tiltakozása nem hatott volna olyan nevetségesen, ha egy férfi erőszakoskodik vele. Ám nő volt ez a másik illető, s ettől végképp úgy érezte, nincsen hová menekülnie. Nincsen eszköze. Geerte közeledő ajka láttán gyorsan elfordította a fejét, nehogy a száját érhesse el.
Akárha azt mondaná magának, ezt azért mégsem. Ami azt jelentené, hogy bármi mást.
Valami tényleg átszakadt és megnyílt.
Olyan szűk térben állt, ahol nem is volt hová hátrálnia. A gyerek gőgicsélt, s talán nem egészen ártatlanul. Az elemi erejű tiltakozástól még megfeszült, ám abban a pillanatban, mikor Geerte ajka a pofacsont alatt könnyedén a bőréhez ért, azonnal el is ernyedt a teste. Tiltakozásának nem maradt külső jele. Holott nem az ajak érintése oldotta fel, az csupán a lázas borzongását váltotta fázós forróságra át, és vissza, hanem az egymásnak feszülő, a ruhák szövetén átlüktető szeméremcsontjuk kölcsönös érzékelése tette meg a magáét.
Bár azt, amit belső érzékelésnek vagy józan gondolkodásnak nevezhetünk, nem zavarhatta meg.
Úgy gondolta, hogy tisztábban lát, mint bármikor.
Távolról hallotta a gőgicsélést, a lovak patáinak tompa dobogását a fasorban, a kocsi repítette a fények és árnyékok között. Az egyik domborulat úgy érzékelhette a másikat, mintha a saját lüktetésében dobogna a másik azonos ritmusú lüktetése, s ezért érzékelhették mindketten úgy, hogy a másik test a ruhákon átdobog. A jászhantai föld sötét, súlyos homok, a tavaszi esőktől összeáll, a nyári forróság megtömöríti. Még szerencse, gondolta magában, hogy a józan eszem azért nem veszítem el. Valamiféle mentséget talált ebben a hiszékeny józanságban. Talán Geerte szívét, a sajátját hallotta a lovak homokba vágódó patáinak dobbanásaként.
Először érzékelték egymást úgy, hogy nem tudták elválasztani egymástól az érzékelésüket. Mintha távolabbról figyelné, mégsem merészelné átélni a saját észleléseit, miközben a másik lény immár nem látI. kötet 234na ki önmagából. Ennyi közöttük a különbség. Vagy mintha a másik nőt nem ő érzékelné magában, hanem a férje, akire állandóan, és egyáltalán nem alaptalanul féltékenykedett. Mintha a másik asszony szeméremcsontján a magáét kéne ugyan megéreznie, mégsem ő, hanem a férfi feszülne rá.
Végre érzi, hogy mit érez a férje, ez a férfi, ezek a férfiak, s helyettük élné át a saját kívánságait.
Ijedelmében a nevén szólította, István, mintha őt hívná, az egyetlent szólítaná, hogy segítsen. Arra az egyetlen férfira cserélte át önmagát, akit a saját testén át megismert és akitől megszülte a két gyermekét. Ami rögtön meg is nyugtatta afelől, hogy szereti.
Szeretem, szeretem, őt szeretem mégis, történjen bármi más. Valójában nem a nőt szereti, akit most átkarol, s még erőszakosabban, mint ahogyan a nő karolná. Ez csak amolyan epizód lesz az életében, amit nem kell komolyan vennie. Bár nem vette észre, hogy egyáltalán mikor is karolta magához. S ha ez így van, akkor a tudata ugyan tisztán működik, ám a saját szándékait mégsem láthatja át.
És akkor valaki más is jelen van benne.
Geerte volt az erősebb, avagy mélyebben, biztonságosabban irányították az érzékei. Csaknem durva és igen közönséges. A két, egymásnak feszülő szeméremcsontnak nem sikerült megnyugtató egyezségre jutnia. Erna nem tudta, akarhat-e bármit, amit ez a másik ne akarna benne. A mentségek keresése, a kételyek teljesen lefoglalták a tudatát, amitől ugyanakkor nem volt kisebb az élvezet.
Legfeljebb alattomosabban élvezte a másikat, mint ahogyan a másik élvezte őt.
Geertének határozott célja volt.
Fantasztikus kép lebegett előtte, ezt követte. Akárha élő anyagot óhajtana beszuszakolni egy foszlékony látomásba.
Erna nekifeszült, Geerte viszont inkább ellene.
S hogy valamit akar, ezt érezte Erna. Amitől benne is föltámadt egy határozott képzet, ami elég gyorsan mosott alá mindenféle más képzeI. kötet 235tet. Pedig a gyermek még mindig egyenletesen és figyelmeztetőn gőgicsélt.
Csupán e zsírocskával kipárnázott domborulat maradt, a puha szőrzete, amint alágördülnek egymáson. Valójában a csók hiányzott ahhoz, hogy megtörténhessen; az ajkak érintkezése, az egymásba nyíló űrök telt íze és érzete, s ez a hiány jelent meg képzetként. Pontosan az, amit az imént indokolatlanul megtagadott magától.
Nem, semmit nem szabad megtagadnia. Kinyílni, miként két egymásba forduló, fodrosan egymásba tapadó, izmos csiga.
Már régen úgy képzelte, hogy Geertének égőn vörös a fanszőrzete. Ha legördülne, akkor kinyílnának, egymásba simulhatnának a szeméremajkaik. A képzelete egymásba nyitotta és mosta a vízszintest és a függőlegest, ajkakat, csókot, szeméremajkakat. Látta, amint megnyílik az érintéstől, s a magáét látta belenyílni.
Érezte.
De sehová nem gördülhetett, mert Geerte ajka durván indult neki az ellenszegüléstől megfeszült nyakának; csiga, tapadt, fénylő hártyát hagyott a parkban sötétlő, bordás fatörzseken, s ezzel egy időben visszataszította őt arra a székre, ahol az imént még szoptatott. A kettős súly alatt a szék megingott, kicsit hintázott alattuk a hátsó lábain.
Geerte valamennyire tartotta, ő pedig jobb híján és ijedelmében Geertébe kapaszkodott, feszítette, hogy ne dőljenek föl.
Legszívesebben felnevetett volna.
Aztán egyetlen villanásra meglátta maga fölött Geerte ijesztőn szétdúlt ábrázatát, a kikerekedett ajkait, az elborult tekintetét, az őrült, vöröslőn szétsugárzó hajfürtjeit, s tudatán még oly sok dolog átfutott. Hogy akkor ez háború, a rettenetes járványok, a tűzvészek forgószele csapott át. Akkor most valamit mondani fog, most, s hogy ilyenkor vajon minden nő ilyen ronda-e, éppen úgy, mint a férfiak, amikor tulajdonképpen már feldőlt velük a szék.
S nem csak a hátára esett, a támla kicsit előbb koppant, mint a feje, ami miatt aztán nem is verte be, hanem egymást átkarolva zuhantak ki I. kötet 236a székből. Ez viszont inkább Geerte ügyeskedése volt. A lábaikkal egymásba akadtan hengeredtek az oldalukra a szőnyegen. A felfordult szék úgy maradt.
Mintha hosszan futottak volna egymás mellett, együtt lihegtek.
Nem ütötte meg magát, kérdezte Geerte, drágám, s az ijedelemtől, hogy az ügyetlenségével a másiknak fájdalmat okozhatott, visszaváltozott az arca és kitisztultak a vonásai.
Mennyire nevetséges volt ez.
Utoljára kislánykorában dulakodott, akkor is mindig fiúkkal. Egymást átkarolva, egymásba kapaszkodva hevertek a padló hűvösén. És milyen szép. Mintha idegen emberekkel történne, akiknek érezné a melegét.
Nem, nem ütöttem meg magam, válaszolta, mintegy szavakat lehelve a másik asszony lélegzetébe. De valamit éppen mondani akart volna nekem, Geerte.
Meghalok, kiáltotta fojtott hangon, szenvedélyesen, meghalok a kíváncsiságtól, ha nem mondja meg.
Geerte a meglepettségtől visszafogta a lélegzetét.
Honnan tudhatja, gondolta, hogy egyálalán akarok neki valamit mondani.
Aztán az egész következő mondattal együtt, a szégyentől és a fájdalomtól elrekedten lökte ki magából.
Azt akartam mondani, hogy éhes vagyok, azt akartam mondani, hogy kiéheztem, Erna.
Szomjas vagyok. És eszemben sincsen áthozni az ostoba pumpáját a másik szobából.
Ezt akartam mondani.
Erre aztán némán, talán teljesen önkéntelenül nevettek, ami úgy hatott, mint valami egymást nagyon is értő hunyorgatás, kijózanítóan hatott.
Erna kibontakozott az ölelésből, lassan felült, közben el nem eresztették egymás tekintetét.
I. kötet 237Geerte, hogy ne legyen annyira egyedül, ne hagyják el ennyire, hirtelen mégis utána nyúlt.
Végre megértette, s ez halálos nyugalommal töltötte el Ernát.
Hatalmasnak érezte önmagát, erősnek, kék erekkel átszőtt, nagyra duzzadt keblével uralta, táplálni tudta volna az éhező emberiséget, de súlya nem volt többé. Alig észlelhető kis mozdulatokat tettek. Még ha magukban a másikhoz szóltak is, ettől kezdve magukban, magukhoz beszéltek, s felettébb furcsa, egymással egyáltalán nem összefüggésben álló, a helyzethez kevéssé illő dolgokat. Erna azt mondta magában, meg kell néznem az évszámokat. S oly erős volt benne a késztetés arra, hogy vegye a kabátját, menjen, a könyvtárban lapozzon utána, és mindezt oly természetesnek is érezte, hogy Geerte fölült ijedtében; valamit megérzett az idegenségéből.
Bár tévedett, amikor úgy értelmezte, mintha durván elutasítanák.
Egyszerre engedték el egymás kezét és tekintetét.
S amint legördültek a hídról, a bazaltból metszett, domború kockakövek szabályosan rázni kezdték, dobálták a különben is mereven rugózott, súlyos kocsit a szétdúlt és sáros Margit körúton. Rögtön adom, doktor asszony, egy pillanat türelmet még kérek, mondta a sofőr kellőképpen hangosan, szinte kiáltva. Ezen a nyomorult szakaszon jussak át. Különben is szeretnék valamit kérdezni a doktor asszonytól, ha megengedi.
E pillanatban nem is értette, hogy a sofőr honnan a csudából szedi ezt a buta doktor asszonyt, meg egyáltalán mit akar tőle. Nem szerette, igazán nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy a személyzet önállóskodik. Honnan tudhatja, hogy ő doktorált, ha egyszer a doktorátusát soha életében nem viselte.
Egészen a Török utcáig nyitva állt előttük az úttest. Gázvezetéket cseréltek, habár most a hosszú, beázott árokban senki nem dolgozott.
Geerte van Groot óriási, húsos, erősen bordázott ajka felett volt egy határozott élű, függőleges forradás, mely széles cimpájú, nyomottan lapos orrának barlangjában tűnt el. Úgynevezett nyúlszájjal jött a I. kötet 238világra; labium leporinum a rendellenesség latin neve. Ez abban az időben, amikor megszületett, a tizenkilencedik század utolsó éveiben, közel sem volt veszélytelen. A nyúlajkú csecsemő szopni nem tud, mert arcnyúlványai szét vannak hasadva. A felső ajak egy középső és két oldalsó, az alsó ajak pedig két oldalsó arcnyúlvány egyesülésétől nyeri az alakját, s ennek az egyesülésnek a rendellenessége a nyúlszáj. Leginkább a felső ajkon jelentkezik, s ha egyesülése tökéletlen, akkor az ajak húsa egész szélességében áthasad. A nyúlajkú csecsemőt ráadásul nem lehet azonnal megműteni, valamennyire meg kell erősödnie. A mesterséges táplálás viszont egyáltalán nem volt egyszerű, könnyen megfertőzték a csecsemőket a táplálásukhoz használatos eszközök. Kialakult egy ördögi kör. A fertőzés miatt meg kellett szakítani a mesterséges táplálásukat, akkor azonban a kiszáradás fenyegette őket. Geerte három hetes volt, amikor sikerült megműteni, és nem sokat adtak volna érte, hogy a seb gyógyulásának kritikus szakaszát átvészeli. Az alaposan begyulladt, gennyedző hasíték széleit óvatosan kimetszik, három öltéssel sikerült összevarrniok. Tulajdonképpen sebészi mestermunka volt a szája, de a húsból hiányozni fog az ajak felső peremének hármas osztása, az arcnyúlványok egyesülésének e természetes nyoma. És most nem is volt az ajka összezárva egészen, ami miatt különösen kereknek hatott. Ami egyszerre volt megkapó és elidegenítő, miként minden olyan sérülés, mely a testi épséget érinti vagy akár csak emlékeztet ennek a veszélyére.
Úgy látszik, gondolta Erna asszony, hogy mindig ilyen vastag szájúakkal hozott össze a sorsom.
A haldoklónak szintén óriási ajka volt.
Már megbocsásson, kiáltotta ugyanakkor a sofőrnek előre, mert a zötykölődés oly erős hangot adott, hogy különben nem hallhatták volna egymást, honnan veszi, kérem, hogy én bármiféle doktor lennék. Nem értem, mit akar ezzel egyáltalán.
A férfi, anélkül hogy visszafordult volna, fennhangon hátraszólt.
Többször vittem a professzor urat az Egyetemre, az Akadémiára, I. kötet 239vittem a Pártközpontba is. Együtt is tetszettek utazni velem, amire biztos nem tetszik emlékezni, mert este volt. Tavaly télen az Erkel Színházba tetszettek menni egy Aidára, mikor hirtelen akkora hó esett. Még előtte egyszer a Parlamentbe, amikor a professzor úr, ugye, Vörös Zászlórendet kapott.
Tetszik látni, hogy mindenre pontosan emlékezem, ezt tessék elhinni.
Nagyon derék, ez igazán kedves magától, válaszolta Erna asszony türelmetlenül, de még mindig nem értem, miként következik ebből, hogy én bármiféle doktor lennék. Micsoda tréfa ez.
Tessék idefigyelni, magyarázta a sofőr nevetve, s egy pillanatra kedélyesen hátra is fordult. A dolog igen egyszerű. Hallottam, miről tetszenek a professzor úrral beszélni. Már tessék nekem megbocsátani, kell hozzá legalább egy diploma és egy doktorátus.
Soha nem használom a doktorátusom.
Az én szakmám meg pont olyan, ez a lényege, nem kell mindent megértenem, hogy tudjam, kit viszek.
El nem képzelhette, hogy miről beszéltek, nem emlékezett. Bizalmas jellegű témáról biztosan nem beszéltek, hiszen ilyesmiről nem volt szokásuk taxiban szót váltani.
S miközben ujjai közé fogta, kissé megemelte bal mellének duzzadt bimbóját, látta, tényleg bőségesen szivárog a tej belőle, legszívesebben fennhangon megkérdezte volna a sofőrtől, hogy mégis miről. De nem akart ilyen közel kerülni hozzá. Egy ávóshoz, aki talán nyilas, de most aztán megérezte, hogy egyik feltételezése sem helyes. Ez a férfi valamivel megtéveszti őt.
Geerte ugyanakkor valamennyire lebocsátotta a pilláit, de nem egészen, s ettől kezdve a kétféle emlékezés egymás mellett futhatott.
Látást és érzékelést olykor szerencsésebb egymástól elválasztani.
Geerte mégis kilesett a pillái alól, lássa a bimbó dudoros, alvadtlila udvarát, mikor vonzására bízza az érzékeit. Még csak nem is gondolt rá, hogy meg kéne tagadnia magától vagy lenne rá bármiféle erkölcsi I. kötet 240indoka. Meg fogja találni, csak vezesse. Erna pedig csodálta Geerte vastag és lusta szemhéját, a vörös pilláit, melyeknek töve átláthatóan szőke volt. Miként arcának, úgy látszik, a tizenhetedik századi holland festészetnek szintén vannak fedettebb vonásai. Ez a közös titkuk.
Eddig talán senki nem vette szemügyre, nem értelmezte.
A családiasságában, az otthonosságában, az utánozhatatlan gyöngédségében, a mindenre kiterjedő figyelmében és a finomságában húzódik meg a harmincéves háború az összes iszonyával. Olyan, mint egy jótékony drapéria, mindazt elrejti az emberi természetből, amit beavatatlanoknak soha többé nem szabad látniuk. Vagy miként egy ránc, gondolta hirtelen, koromlepte barázda, mely égő fájdalmakról tanúskodik.
Utána kéne nézni az évszámoknak, vajon így van-e.
Geerte arcát, csontos és száraz alakját eddig is úgy méregette, mintha nem egyetlen festő, hanem egy egész festészeti hagyomány élő modelljére lelt volna rá az idegen városkában. Mint ahogy elég volt a magas, négyzethálós ablakhoz lépnie, máris láthatta, milyen mélységek és magasságok léptékére tanította a levegő állaga a németalföldi festőket. Most ellenben éppen fordítva állt a dolog. Élő ember arcán vette észre, hogy mit rejtettek el egy nagyszerű korszak festészetében. S amennyiben az évszámok is igazolnák a feltevéseit, akkor mindennek megváltoznának a hangsúlyai.
Ez meg olyan volt, mint egy nyugtalanító érzés, lebeg, valami az ember nyelvére kívánkozik belőle, bár nincsen megfogalmazva, eltűnik, itt van, el nem érheti.
Aztán pesze sok mindent megértettem ebből is, gondolta keserűen, mulatva egykori naiv önmagán, ezen az egész ártatlanságot tettető, brutális, háború előtti világon, mely szigorú szokásokba és illemszabályokba kapaszkodott. Miközben azon töprengett, hogy miről is beszélgethettek azon a havas estén, vajon miről, s megkérdezze-e a bőrsapkás sofőrt, aki biztosan nem ávós, talán mégis nyilas, ám mindenképpen túl beszédes.
I. kötet 241A személyzet ne legyen beszédes.
Mégis nyilas, most már biztos volt ebben is, egy nyilas, aki később az ávó szolgálatába állt.
Geerte két erős, feszes karja ismét a derekát ölelte. Jobb, ha nem elegyedik vele beszélgetésbe.
Nézte ezt a férfifejet, és nézte ezt az emlékét, figyelte a húsos ajkat, amint a mellbimbót magába zárja, kiveszi az ujjai közül. El is engedte, vigye.
Mintha nem élvezet, hanem nemes cselekedet lenne a sérült ajak szomjúságát csillapítani. A táplálás gesztusa új értelmet kapott a kéjben. Egyik kezének kimeresztett ujjait Geerte feje alá, a gyapjasan vöröslő hajába mélyesztette, a másikat pedig, amennyire a merev szövésű, csíkos vászonruha egyáltalán megengedte, kissé ügyetlenül, kissé szemérmesen Geerte combjai közé túrta be. Egy ideig mégis úgy akarta érezni, mint aki semmit nem érez. A gondolkodással térítette el az érzékeit, illetve látszólag mással foglalkozott, mint amit közvetlenül érzékelt.
De hiszen éppen azon gondolkodott, hogy miként képes egy korszak festészete eltéríteni önmagát az átélt rettenettől.
S ezért aztán talán percek is elteltek, míg hangosan fölnyögött.
Oly erősen gondolkodott mindezen, hogy Gyöngyvér tarkóját sem látta, nem vette észre, hogy mikor is szedte össze a gyógyszerét a kocsi bordás gumiszőnyegéről, s mikor húzódott vissza az ülésre. Rettenetesen fájt ebben a régi élvezetben alámerülnie. Akárha szemrehányást tenne magának, miért is szakította el magát Geertétől. S hiába múltak el az évek, az emlék nem halványodott. Ott kellett volna maradnia.
Ha nem Groningenben, akkor Venlóban, ahová a gyerekekkel együtt elutaztak. Akkor talán a kislánya élne még. Miért nem tud az ember megmaradni a pillanatban.
Miért kell elmennie.
Vagy miért nem tudja, hogy melyik pillanatban kéne megmaradnia, s onnan halálig nem tágítani.
I. kötet 242Meg, tetszik tudni, kiáltotta hátra a sofőr vidáman, a fiamtól sok mindent tudok, ezt is szívesen elárulom. Kedves tanítványa volt a professzor úrnak, s ezért igen gyakran járt a lakásukon.
Mondhatni, a mai napig feljár.
Vagy úgy, válaszolta Erna asszony, aki nem volt nagy véleménnyel a férje kedves tanítványairól, s inkább azokat a tanítványokat találta érdekesnek, akik láthatóan idegenkedtek a professzortól, vagy egyenesen utálták.
Akkor már értem, tette hozzá tartózkodóan. Na és hogy hívják a fiatalembert, kérdezte. Mármint a kedves fiát, kérdezem.
A rákövetkező napokon nem tudott visszamenni, mert csöndes eső esett. Vagy inkább olyan volt, mintha köd szitálna. Nem akart elállni. Ilyen napokon a város párával telik el, ránehezednek a felhők, elsötétedik, az autók kerekei alatt egyenletesen sistereg.
Döhring arra várt, hogy álljon el.
Az ablaknál állt, bámulta az eső lassan elpattanó buborékjait. Figyelte ezt a közönséges, a fizika egyszerű törvényeinek engedelmeskedő életet, amiből arra következtetett, hogy nem tébolyodott meg. Kibírja. Folytatásos álmait talán sikerül elkülöníteni a józan életétől. Legalábbis semminek nem maradt látható nyoma, eltakarította. Reménykedett, hogy nem lesz következménye sem. Telefon nem csöngött. Ha csöngött volna, akkor sem vette volna fel, mert még a szükségállapottól vacogott a lelke. A televíziót vagy a rádiót sem kapcsolta be. Nem ment le a földszintre, hogy megnézze a postaládát. Különben sem talált volna mást, mint egy halom reklámcédulát. Mielőtt kiléphetett volna innen az ellenséges külvilágba, vissza akart térni ahhoz a józan önmagához, aki talán soha nem létezett.
Most már tudta.
I. kötet 243Térképet vett elő, hogy tanulmányozhassa megelőző napjainak gyanútlan kirándulásait.
A térkép józan dolog, észleléseken alapuló, mérésekkel ellenőrizett fizikai különbségek megjelenítésével foglalkozik.
Első berlini napján valószínűleg az Ördög-tavat fedezte fel.
Bár talált a térképen egy hasonlóan kis tavacskát, amelyet Szuroktónak neveztek, talán a sötét víz miatt. Teljes bizonyossággal nem tudta eldönteni, hogy a kettő közül vajon melyik lehetett. A második kirándulásán viszont minden bizonnyal a grunewaldi torony mellett, a Havelhoz ért ki. Miközben a térképen tanulmányozta a tavak és a folyóvizek egymáshoz kapcsolódó kék foltjait, ellenállhatatlan vágya támadt a vízre, menni, az úszásra, érezni a tagjait.
Mossa ki a bőréből a víz az éjszakát.
Ne érezhesse többé a szar szagát.
Voltak itt még másféle tavak a térképen. Az eső azonban nem hagyott alább. A legfelső emeleten, a tető alatt volt a nagynéni lakása. Mindössze öt helyiségből állt, s ezek közül csupán egyetlen volt a többinél aránytalanul tágasabb. Üres, egyenletesen világos hodály, ahová a nap soha nem sütött be. Hosszúkás ablakokkal sűrűn tagolt fala északra nézett, s innen egy óriási, a lakás alapterületénél jóval nagyobb teraszra lehetett kilépni.
Északról érkeztek az esőfellegek, kilátástalanul és súlyosan, nem lehetett a végükre látni. Az északi eget a függőleges szerkezeti gerendák sötét csíkjai tagolták. Messzire ellátott a tetők felett, ám semmi mást. A tömör, fehér téglakorlátot biztonsági okokból oly magasra építették, hogy ne lehessen rajta áthajolni. A nagynéni eredetileg itt szerette volna elhelyezni a képgyűjteményét, ám aztán az ügynökével a düsseldorfi bankot biztonságosabbnak találták. A gyűjteménynek csupán egyetlen, elég jelentékeny méretű darabját helyezték el az üres, fehér falon, a sötétre színezett, csúcsosan egymásba tartó gerendák alatt.
Olyan volt, mintha üres templomhajóban állna az ember. S az volt I. kötet 244az érdekes, hogy a képen sem volt más látható, mint fehér falak és gerendák, a tűz és a színes lángolás, vagy valami ilyesmi.
Ezen a hosszú és eseménytelen, esős délelőttön vásárolta Döhring azokat a kicsi, áttetsző alsónadrágokat, amelyeket azóta is viselt. Helyesebben az első kettőt vette meg, a lilát és a kénsárgát.
Később még többször visszatért az üzletbe, vett magának türkizkéket, fehéret, két különböző pirosat, feketét, zöldet, bíborszínűt és még ezüstöt is. Holott nem voltak olcsók. Sajnálta, hogy az összes többit ott kell hagynia. Olyan lett, mint egy titokzatos, saját maga elől rejtegetett szenvedély.
Már az első alkalommal egy púderrózsaszínűt vásárolt volna meg legszívesebben, ám ezt még később sem merte megtenni. Voltak színek, amelyektől eltiltotta önmagát.
Ha megvásárolta volna, akkor a bőrét cserélhette volna ki.
De éppen ezt nem merészelte megtenni, s helyette vette a többit.
Eredetileg talán nem is azért ment le az utcára, hogy bármit vegyen. Alsónadrágra végképp nem volt szüksége. Különben sem vásárolt magának, általában még a cipővásárlásoknál sem volt jelen. Mostohája ellenben szenvedélyesen vásárolt neki a nagy kiárusításokon, a nagynénitől pedig mindig jobb darabokat kapott. Ez olyan volt a két nő között, mint az értelmes munkamegosztás, ami egyben alattomos vetélkedés. Egyikük a hajthatatlan takarékosságával, másikuk a bőkezűségével tüntetett. Semmit nem kellett tennie, hogy a ruhatára összeálljon, s ilyen dolgok iránt nem is volt benne érdeklődés, a két nő gondoskodásához épp eléggé hozzászokott. Talán ezért lett olyan kiszolgáltatott, s ezért hagyta magát elcsábítani egy harmadiktól.
Az esős utcán, az esernyőikkel igyekvő emberek között jutott eszébe, hogy szüksége lenne egy rendesebb fürdőnadrágra. Az embernek mindenféle az eszébe jut, amit aztán a következő pillanatban szerencsésen elfelejt.
Valahol a Wittenberg tér mögött talált rá az üzletre, a kirakatban homokba süppedt torzók hevertek, elgurult fejek.
I. kötet 245A kisasszony jó érzékkel szagolta meg benne az elveszett vidékit, amint belépett. A behízelgő és kimunkált modorával már az ajtóban rácsapott, hogy ó, igen, a pompázatos kis fürdőnadrágok, hogyne, s hogy rögtön lenne egy igen kedvező ajánlata. Ha megkérheti az urat, hogy kövesse. Az ember azt gondolná, mi a fehérnemű, egy semmi, egy kis semmiség, egy darabka kis színes műanyag, holott a legegyszerűbb dolgok igénylik a legkifinomultabb művészetet.
Döhringnek nem csak arról nem volt sejtelme e pillanatban, hogy a város legdrágább fehérneműséhez tévedt be, hanem arról sem volt tudomása, hogy e helyen inkább a legkivételesebb igények szerint készült fehérneműt árusítanak, s az igények kielégítésében igen messzire mennek, mondhatni nincs határ.
Van ugyanis egy teljesen új anyagunk, magyarázta a kisasszony egyenletesen és elragadtatottan, miközben gyorsan és céltudatosan bevezette őt az üzlet tágas és titokzatos bensejébe. Úgynevezett élő, lélegző műanyag, mondhatni, a korszak beteljesedett álma, ha szabad ilyesmit mondani. Az első műanyag, amely a természetes anyagok előnyös tulajdonságait sikeresen egyesíti a mesterséges anyagok előnyös tulajdonságaival.
A század nagy találmánya, s így létét persze számos korábbi tudományos felismerésnek köszönheti. Vékony, könnyen mosható, nem izzaszt, pillanatok alatt szárad, megszárad akár a test természetes melegén, a bőr viszont soha nem fülled be, s mivel tapintása mint a selyemé vagy a bársonyé, nem is dörzsölődik ki tőle. A színskála valóban minden színében kapható, s oly ügyes és csinos szabású, hogy tetszés szerint viselhető alsónadrágként és úszónadrágként, ami hihetetlenül kényelmessé teszi, mondhatni a legutolsó kényelmetlenségtől szabadítja meg az embert, mi több, az utolsó gátlástól, amit ennek az anyagnak a hiányában, ez idáig, egyszerűen nem sikerült a divattervezőknek megoldani.
Ez egy szabályos kis telitalálat. Van egy olyan tágpórusú, lélegző, rugalmas és selymes tapintású anyagunk, amely szinte második bőrként kész az alakra rásimulni.
I. kötet 246Nyugodtan állíthatja, ez az anyag csodákra képes a testen.
Nem tágul ki, nem veszíti el a formáját, színét sem hagyja el. Úgy viseli az ember, mint a saját epidermiszét, s ugyanakkor nem kerülhet olyan kényelmetlen helyzetbe, hogy ne vetkőzhetne le bárkinek a társaságában és bármikor.
A kisasszony megállt egy pillanatra, elhallgatott, s mintha Döhringtől várna helyeslést vagy megerősítést, visszafordult.
Hajlékony volt, magas, illatok könnyű felhőjét vonta magával.
Arcuk bizalmas közelségbe került a sötétben, s miközben Döhring megérezte, hogy mindez persze nem szándéktalan, a kisasszony egyetlen pillantással nyugtázta, hogy megfogta a fiatalembert. Ám hiába is beszélt e behízelgő, lágy, szinte familiáris hangon vele, mintha már ki tudja mióta ismernék egymást, s csupán folytatnának egy régen megkezdett szakszerű beszélgetést, erősen kendőzött arca részvétlen maradt, miként a maszk. Szeme szép, a tekintete a fegyelemtől élettelen, modorában volt valami tervezetten elutasító.
Ilyen kényes témákról másként talán nem is lehet a sötétben beszélni.
Vagy éppen azért tudott szeméremsértés nélkül mások intim életének közelébe kerülni, mert az érintetlenség páncélját öltötte fel.
Döhringet ettől kezdve inkább a színjáték érdekelte, nem érezte szereplőnek önmagát. A kisasszony alig volt néhány évvel idősebb nála, valamit mégis tökéletesen elsajátított. Akárha nem egészen ő beszélne, nem egészen ő mozogna, egy másik élő és lélegző személyt tüntetett volna el, mintegy a testi hüvelyét kölcsönözné vagy adná bérbe az idegennek, hangot is ad neki. Egy minden ízében vonzó személy árasztott dermesztő közönyt. És akkor mégiscsak a testében őrzi az adottságait, gondolta Döhring, ám nem látta, hogy miként és hol tüntette el a személyes tulajdonságait.
A vonzása ennek ellenére tisztán megmaradt, vitte magával, Döhring pedig a nyomon maradt, védtelenül ment vele.
Fiúsan rövidre nyírt haja zselétől csillogott, sötét nadrágot viselt, söI. kötet 247tét zakót, alatta túlontúl nagy, haloványan csíkozott, világítóan fehér, derékig gombolatlan férfiinget, de igen magas sarkú, s igen finom szabású körömcipőt. Nem szabad egészen lánynak lennie, hanem legyen inkább nőies fiú. Döhringet nem csak ennek a különös lénynek a szándékoltan kétes külleme, hanem a helyiség világítása és berendezése is alaposan elkábította. Kiismerhetetlen nagyságú, lágyan derengő térbe tévedt, helyesebben rábízta magát e sokat tudó és határozott lényre, aki bevezeti és átvezeti az ismeretlen minőségű tér labirintusán.
Az üzletet egy némán forgó szélfogóval szinte hermetikusan elszigetelték a különben sem nagyon forgalmas mellékutcától. Odabenn, a tompa csöndben, alig hallható pszichodelikus zene szólt, lágyan elnyúló dallamívek, ismétlődő koronás ritmusok. Ebben a térben nem volt többé érvénye nyers vagy hirtelen indulatnak, minden ki volt rekesztve, ami valakit a vásárláshoz szükséges kontemplációjában megzavar. A kisasszony visszafogott hangon, semleges lelkesültségétől hajtva, egyenletesen beszélt, szintén megállíthatatlanul. Ívekbe és hullámvonalakba hajlított kecses pultokat, szeszélyesen elrendezett paravánokat lehetett sejteni a puha sötétben. Hajlított felületű, óriás tükrök csillogtak fel a mélyén. Miként egy valódi álomban, nem lehetett rögzíteni, hogy minek hol van eleje, vagy milyen mélynek hol lesz a vége. Grafitszürke, süppedékeny padlószőnyegen haladtak egy távoli pult felé, fekete volt a mennyezet. Rejtett forrásokból néhány szúrófény világított.
Fehér, mezítelen gipsztorzók ültek, álltak, hevertek a fények ovális tócsáiban.
Döhring halkan ellenkezett, akárha morgolódna.
Mondta, akár lélegző, akár nem lélegző, semmiféle műanyagot nem tud a testén elviselni. Nincsen olyan selymes, meg mit tudom én, milyen pórusú műanyag, mely ki ne dörzsölné a bőrét, sebesre dörzsöli.
Mindenféle műanyagtól izzad, mint a ló.
Szándékosan használt ilyen erős szavakat. Az ismeretlen személyt óhajtotta kihívni a maszk mögül.
A kisasszony ismét megállt egy rövid pillanatra. Gyorsan, szakszeI. kötet 248rűen nézett végig rajta, mint aki először méri föl alaposabban a testi adottságait, amivel közelebbi dolga lesz. Tekintetével mintegy a ruhák alá nézett, felbecsülte, milyen formákat találhat, amikor levetkőzteti.
Döhringnek ez végül is jólesett, habár ebben sem volt semmi személyes. Ráadásul mindvégig az volt a benyomása, hogy van még valaki rajtuk kívül e térben, valaki a sötétből figyel.
S akkor a kisasszony nem neki, hanem valaki másnak dolgozik.
Jól megért minden elfogultságot, minden előítéletet, mondta a kisasszony, miközben folytatták útjukat. Természetes anyagokat, selymeket, pamutot, gyapjút, vásznakat ő maga is szívesen visel, de minek tagadjuk, hogy a hagyományos anyagoknak esztétikai szempontból számos hátrányos tulajdonságuk van. Vegyük a pamutot. Bármilyen erős a szövése, néhány mosás után kellemetlenül kinyúlik, többnyire a színét is elveszíti, s annál azért nincsen siralmasabb vagy nevetségesebb, mint egy kinyúlt és színehagyott alsónemű. Nincsen olyan tökéletes férfitest, amit nevetségessé ne tenne. Nem beszélve a selyemről vagy a habselyemről, ezek ma már szóba nem jöhetnek. Kellemes anyagok, de semmiféle tartásuk nincs. A női fehérneműk tervezőinek nem okoz különösebb gondot, hiszen ide teszek egy kis csipkét, oda egy kis fodrot, ám olyan anyag, amelynek a természettől fogva nincsen elegendő tartása, úgymond idegen a férfi alsónemű filozófiájától is.
Ő azonban ennél sokkal közönségesebb szempontokat említett, vetette közbe Döhring.
A kisasszony a pult mögé került, valamit megnyomott, s e pillanatban erős fény sugározta be őket.
Aki férfi fehérneművel foglalkozik, válaszolta gondterhelten a fiatal nő, filozófiával foglalkozik, ami persze nem jelenti azt, hogy egyetlen pillanatra megfeledkezhetne a férfi testének sajátos adottságairól, ellenkezőleg. A felhasznált anyagoknak az adottságokhoz kell alkalmazkodniuk. Mindezt csupán azért említi, mert a funkcionális és az esztétikai szempontokat az ő személyes véleménye szerint sem szabad egymástól elválasztani.
I. kötet 249Döhring elég ingerült hangon megkérdezte, hogy valóban ez lenne-e a személyes véleménye, mert saját maga számára is váratlanul felbosszantotta őt a szó.
A kisasszony arcán veszélyt jeleztek és visszakozót trombitáltak. Óvatosan bólintott, hogy igen, ez lenne a személyes véleménye.
Döhringnek imponált az öntudat, amivel a kisasszony szemérmetlenül a szemébe hazudott. Valaki ugyanakkor azt súgta, ne feszegesse, csalódni fog, nem érdemes.
Mégis rákérdezett, mire gondol a kisasszony.
Hogy a kinyúlt vagy elformátlanodott alsónemű, válaszolta a kisasszony csaknem kelletlenül, éppen egy férfi testén nem tudja a feladatát teljesíteni. Végül is azért van, hogy védelmet adjon. Ne legyen helyzet, amelyben ne lenne biztonságos tartása. Ennyi a funkciója, ezt kell teljesítenie.
A láthatatlan hangszórókban röviden és bántón felsercegett a csend.
A kisasszony pedig úgy engedte le a pilláit, mint aki a tekintetét mégis inkább szemérmesen eltakarja. Nem azért, mert szégyenkezik, hanem a szakmai méltóság kívánja így. Végül is ő értett jobban a férfi fehérneműkhöz, tudásával azonban nem hivalkodhatott. Az erős fény nyalábja fölülről, éles szögben érte el a homlokát. Megült a pilláin, kirajzolta csaknem feketére festett ajkának peremét, egész arcát hosszú árnyékokkal szabdalta át. Olyan hatást keltett, mintha a következő pillanatban képes lenne erről az arcról a maszkot lepattintani.
Döhring azonban megrettent, nem akarta látni, megérezte, ebben a fényben a saját arca is védtelen. Mindez nem tartott sokáig, a zengés erősödött, egyre élesebb lett, míg aztán megint egyetlen pendüléssé változott.
A kisasszony fölemelte a tekintetét.
Mondta, ő csupán szerény javaslatokat tesz, s ha nem rabolna sok időt vele, akkor legalábbis megmutatná. Úgy ítéli, hogy Döhring talán nem a legkisebbet, bár alig valamivel nagyobbat, valószínűleg kettes számú fehérneműt visel. S kérdezte, téved-e.
I. kötet 250Döhring bizonytalanul intett, hogy nem téved, mert nem vallhatta meg, hogy még soha nem vásárolt se fürdőnadrágot, se alsónadrágot magának. Aztán önmagát is meglepte, mikor mégis kimondta. Ráadásul úgy hangzott, mintha lenne valamilyen büszkélkedni valója. Mondta, nem, egyáltalán nem ismeri a számozásokat, még soha semmit nem vásárolt egyedül.
A kisasszony azonban be sem várta a válaszát, hanem kihúzott egy mély fiókot, s miként a varázsló, ügyes ujjaival egy nagy csomagnyi celofán tasakocskát szélesen szétterített az üveglapon. Csak ekkor nézett vissza Döhringre, és a szeme kérdezte kíváncsian, lehetséges-e, hogy tényleg, soha, valóban, semmit ne vásárolt volna. Döhring bólintott, s érezte, hogy mélyen elpirul.
Két skálánk van belőle, két teljes skálánk, hallotta a kisasszony józan hangját. Fehértől a feketéig a szürkék. És szeretné bemutatni a másik skálát, fehértől az összes lehetséges színek a feketéig.
Mire az ügyes ujjak a másik zizegő csomagot is kiterítették elé az üveglapon. Kissé hitetlenül és ingerülten nézett a nőre, mert megint csak egy valószínűtlen állításába ütközött. Miért kell a nőnek tartalmatlan közhelyeket szajkóznia. Mi az, hogy összes lehetséges színek. De amíg ezen dühöngött és sikerült ismét fölnéznie, sok minden történt a sötétben. Holott nem történt más, mint hogy lehunyt szemének redője mögött váratlanul feltűnt, s talán a megelőző éjszakából jött át egy ősrégi gőzhajó.
Valamilyen kopár és napsütötte tájon, csupasz sziklák között, kivénhedt, elrozsdállt testű gőzhajó igyekezett a szűk és sekély folyamágyban fölfelé.
Milyen nevetséges és idétlen volt az igyekvése.
Kiáltott volna, ám elkésett, már hallotta is a rettenetes ütődést, amely a magas hegyszorosban hosszan visszhangzott, majd a csikorgást, amint a folyóágy iszapjában megbúvó sziklák a hajó oldalát felszakítják. Megreszketett a hajótest, de a motor nem állt le, még mindig pöfögött és igyekezett fölfelé. Aztán tényleg nem volt tovább, az osI. kötet 251torgerenda fölszakadt, a hajófenékbe beömlött a víz, a kémény sűrű, sötét füstöt ontott, majd váratlanul kivilágosodó gőzfelhőket engedett.
Az egykor volt folyam szűk partjai közé szorulva lassan az oldalára fordult, úgy maradt. Senki nem moccant, nem kiáltozott.
Egy néma táj.
Senki nem moccanhatott, nem is kiálthatott, mert nem volt senki a fedélzetén sem. Egy teljesen üres hajó. Azért nincsen senki benne, hallotta Döhring a saját meglepett hangján a magyarázatot, mert én vagyok.
Ez vagyok én. Ebben a pillanatban azonban nem csak azt nem értette, hogy miért jutott e reggelre elfelejtett álom az eszébe, hanem azt sem tudta, hogy ki lenne ő, aki így beszélne önmagához. Mintha valaki más lenne benne, aki beszél hozzá.
Teljesen össze volt zavarodva, és a kisasszonyra is elég ostobán bámulhatott.
Egyébként tényleg nem tesz semmit, ha nem ismeri a méretét, mert náluk bármit bármikor nyugodtan fölpróbálhat. Ennek igazán semmi akadálya, illetve nem kell úgy éreznie, mintha lenne valamilyen vásárlási kötelezettsége.
Az ő üzletüknek ez az üzleti filozófiája, jelentette ki diadalmasan.
Döhring igyekvően mosolygott, bár inkább kétségbeesést árulhattak el az arcvonásai. Valamit meg kéne értenie, bár a szavak puszta hangalakját is alig fogja föl. Még reménykedett, hogy gyorsan véget vethet a kisasszony filozófiai kurzusának. Szabályosan visszahőkölt. Maga előtt látta a kisasszony hosszú, mozgékony ujjait, a reflektor erős fényében az alvadt vörösre festett, karomszerű körmöket a fényes celofánon, s ez megint csak vitte volna el. Még itt volt a gőzhajó, de már látta önmagát, amint gyerekként a kád hűlő vizében ül. Torka szakadtából ordította, hogy ne a mostohája mosdassa, hanem a nagynéni jöjjön. Ezt nagyon szerette. Ha jött a nagynéni, akkor olyan volt, mintha hosszú, vörös körmeivel a bőrét, a húsát, az egész testét fölszántaná.
Csúszott a szappan, csúszásával a köröm vékony éle kéjesen a testébe vájt.
I. kötet 252Ugyanakkor olyan érzete támadt, mintha ebből a nagy, sötét térből, amelynek nem volt többé kijárata, valamilyen másféle emberi hangokat is kihallana. A zene mögül jött elő, a pendülések között talált utat magának. Egy férfi csiklandós nevetésére lett figyelmes. Ennek előtte még soha nem figyelte meg, miként futnak és szálazódnak egymás mellett a legkülönbözőbb gondolatok, érzetek és a legkülönösebb történetek. A rövid nevetésre egy másik férfi jóindulatú brummogása válaszolt. Ám a régen elfeledett vággyal és kielégüléssel e pillanatban éppen úgy nem tudott mit kezdeni, mint azzal az oldalára dőlt hajóval, mely léket kapott, ám nem volt miben elsüllyednie. A nagynénje már kicsi gyerekkorában kielégítette, de amióta felserdült, megtagadja tőle. Akkoriban a nagynéni nem lehetett idősebb, mint a kisasszony. Mindketten hűvösek és a szakma érdekében mindenre készek. Egyikükben csodálhatta a másikat. A szövevénytől, ami ebben az átkozott üzletben hirtelen körülveszi, nincsen hogyan szabadulnia. A kisasszony kezére vágyott, az agya mégis belesajdult a kisasszony minden mondatába, ujjaival kellett a saját hajába túrnia, a fejbőrét dörzsölte, ne őrüljön meg a közhelyektől, annyira fájt.
A tébollyal viaskodott, bár nem vehette észre, mert azt hitte, hogy mindez a kisasszony hibája. Talán a vágyakozása fájt ennyire. Azt hihette, hogy ez az egész hülye divatszakma bosszantja fel, amivel a nagynénikéje foglalkozik. Talán voltak olyan mondatok, amelyek el sem érkezhettek a tudatához. A testét fölszántó körmök édes kéje maradjon erősebb. Ebben a hajóvá átváltozott fürdőkádban, mely léket kapott.
Akkor hát ezért kellett idejönnöm.
Záporoztak rá a szavak és a mondatok.
És akkor mégis le kell vetkőznie. Tegnap nem találta, amire most rátalált. A vágy maradt meg, amivel aztán mindig újra megfeneklik.
Ezektől a gondolatoktól, tudta, valamiként meg kéne szabadulnia.
A kisasszony látta rajta a mélységes zavart, ám a félhomályban, amelyben olykor napi tíz órát dolgozott, különben is sok meglepő dologhoz kellett hozzászoknia. Végzettsége szerint fehérnemű-varrónő I. kötet 253volt, de szalagon nem dolgozott sokáig. Néhány hete pedig ő vezette a cég berlini üzletét. Óvatos volt, megértő, s jóval érzelmesebb, mint amennyit látni engedett.
Attól se tartson, mondta Döhringnek, hogy olyan fehérneműt kell felpróbálnia, amelyet mások talán már felpróbáltak. Nem. Ilyen meglepetés náluk nem érheti. Már csak azért sem, mert minden tasak gyárilag van lezárva. Tisztában vannak vele, hogy a férfi fehérnemű milyen kényes jószág, s ezért első vevőiknek a próba lehetőségét mindig felkínálják. A próbának nincsen semmiféle kockázata. Az egyszer felpróbált, s nem kívánt fehérnemű nem kerül vissza az üzleti forgalomba.
Erről biztosítja.
Döhringnek ezeket a mondatokat végre sikerült ismét rendesen fölfognia.
Természetesen nem dobják ki, folytatta a kisasszony sietősen, mintha valamilyen lehetséges kifogást kéne azonnal elhárítani. Nem is tehetnék jó lelkiismerettel. Ezek a darabok, gondos fertőtlenítő mosás után, megbízható jótékonysági szervezetekhez jutnak el.
Öntötte rá a szót.
Bármilyen alapos gyakorlata volt benne, tartott tőle, hogy túl bonyolult lélek, ami pedig a vásárlást illeti, komplikált eset. Miként előzőleg a testét, most a kialakulatlan arcvonásait járta be a tekintetével, majd hozzáfűzte még, hogy főként egyházi szervezetekhez juttatják el a fölösleges holmikat.
Döhring átlátta a helyzetet, mert nem először nézték szeminaristának.
Lenyűgözte őt, ahogy a nő felkínálja magát a közhelyeknek, miközben megrettent tőle, torkig volt vele. Igyekezett az indulatait valamennyire visszafogni, de kiemelt egy tasakot, s miként egy bűnjelet, fölmutatta. A kisasszony sötéten fénylő ajka elnyílt, nézték egymást, nem tudták, mi történhetik.
Kérdezte, vajon püspöklilát küldenek-e az egyházi szervezeteknek. A kanárisárgát vajon nem a vakoknak küldik-e.
I. kötet 254A kisasszony úgy dönthetett, hogy tűri, illetve szándékosan félre fogja érteni.
Alvadt vörös körmével végigszántott a skálán, könnyedén fölnevetett, mondta, elnézést kér, tévedett, kanárisárga nincsen, viszont kénsárgával szolgálni tud. Kiemelte a kénsárgát, s hangsúlyozottan kecses mozdulattal mutatta, hogy Döhring hol próbálhatja fel.
Döhringnek meg kellett volna fordulnia, hogy bevonuljon a paraván mögé, ám mozdulatlanul ott maradt.
Mindkét szín a lehető legelőnyösebb választás, folytatta a kisasszony lelkesen. Első ránézésre mindenesetre úgy ítéli, hogy a bőréhez mindkettő illene.
Már miért, kérdezte Döhring megütődve, a bőre milyen szempontból lenne érdekes.
A színválasztás szempontjából, válaszolta a kisasszony a lehető legbizalmasabb hangján és elég türelmesen, bár érezte, hogy bármily mértéktartóan fogalmaz, egyre nagyobb lesz kettőjük között az ingerültség. Bármiként igyekszik, a fiatalember bőrét nem éri el a hangjával. Nem is volt hirtelen olyan eszköze, amivel e feszültséget elvezethette vagy megkerülhette volna. Ö is úgy érezte, mint Döhring, nekimenni, ütközzenek, bele, frontálisan. A mosolyával már nem tudta magát kisegíteni. Nem értette, hogy miből keletkezhetett. Nem tudta, mit tehetne egy ilyen eszement férfival. Ez volt a legelső, ami eszébe jutott róla.
Holott látta jól, hogy ez nem férfi, nem is lesz, hanem egy fiú. A gondolat mégis makacsabb maradt. A cég, amelynek néhány év alatt vezető munkatársa lett, tudományos eszközökkel dolgozott, az eladókat pszichológus készítette fel. A pszichológus azt tanította, hogy mindig az első benyomásuk után menjenek, nyugodtan, vakon. Most azonban nem ezzel a fiúval, hanem a saját ítéletével szemben volt tanácstalan. Arra kellett gondolnia, hogy már az első pillanatban ő vétette el. Valamilyen ismeretlen tartalmú kihívás vagy feszültség áradt belőle, ám ennek nem egészen feleltek meg azok az eszközök, melyeket a saját üzletpolitikájuknak megfelelően bevethetett.
I. kötet 255Illetve éppen az volt a megtévesztő, hogy hol nagyon is megfeleltek, hol meg egyáltalán nem.
Talán tévedett, és ez egy jó gyerek.
Önnön magáról, tán nem is alaptalanul, az volt az elképzelése, hogy minden igénynek és kihívásnak képes megfelelni, amiben gyakran közrejátszik egy kis hülye szerencse, de végül is nagyon figyel. Most ellenben valami tényleg nem volt rendjén.
Azon fiatal és becsvágyó munkatársak közé tartozott, akik az utóbbi években valósággal kitaszították a céget a kivételesség kátyújából. Az volt a meggyőződésük, hogy a különösséget és a kivételességet nem titkolni kell. Mintha azt mondanák, hogy a rossz hírüket először is maguknak kell elfelejteni, hogy aztán mások is elfelejtsék.
Kifogástalanságod nem abból származik, ha megadóan belésimulsz a vigasztalanul unalmas, hétköznapi tömegbe, és zavarodottan tűröd megannyi gátlásod kínját, titkos vágyaid szégyenét, nem, kifogástalanságod abból táplálkozik, ha minden vágyadat emelt fővel kielégíted. Erre mindenkit rá lehet vezetni, hiszen mindenkinek vannak jól őrizett titkai, csupán utalni kell ezekre, s aztán már mindenkire rá lehet ütni a sajátját, miként egy bélyeget.
A kisasszony jól érezte, hogy hosszú percek óta nincsen olyan mondata, nincsen olyan gesztusa, amely ellen a másik embernek ne lenne valamilyen alapos kifogása. Még az is megfordult a fejében, hogy segítséget kéne hívnia, mert egyedül nem bír el vele.
Leleplezetten álltak egymás előtt, mindketten egy félig befejezett mozdulattal. Döhring még azt is megnézte gyorsan, hogy a kisasszony vajon nem magasabb-e nála valamennyivel. De egyikük sem tudta volna megmondani, mi lenne, amit a másikban vagy éppen önmagában ennyire leleplezett. Akárha mindketten azt állítanák, hogy átlátnak a másikon, ám a helyzetük csupán abban lenne kölcsönös, hogy valójában egyikük sem lát semmit, sem a másikból, sem önmagából. Jóleső érzésük oka a kínos tudatlanság, amelybe gyanútlanul belesétáltak és nem is látnak ki belőle. Befejezetlen mozdulatokat nem csupán az izmok nem tudnak elviselni, hanem a lélek sem.
I. kötet 256Egyszerre kezdtek el beszélni, akárha mindketten gyorsan túl akarnának beszélni a saját érzésükön, s egyszerre engedték le a karjukat. Ebben viszont volt valami szándékolatlanul és bántóan viharos. Miközben Döhring valamiféle kisfiús megszeppentség mögé menekítette a zavarát, és azt mormogta, hogy talán meg lehet neki bocsátani, de ebből a szempontból még soha nem vette szemügyre önmagát, a kisasszony inkább élesen kellemetlen, sipító hangon mentegetődzött, hogy jaj, igazán nem szeretne tolakvónak mutatkozni, de amióta az új anyag megérkezett, ők valamennyien valóságos lázban égnek, nem szabadulnak a szakmai izgalomtól, mindenkivel szívesen megosztanák. S ha már itt tartanak, folytatta Döhring zavartalanul a magáét, akkor miért ne kérdezhetné meg, hogy miért éppen a püspöklila vagy a kénsárga illene. Megkérdezi. Egy szakember biztosan meg tudja neki mondani. Ha már eddig nem tudta, hogy milyen bőre van. Eközben azonban a kisasszony is folytatta a maga mondókáját, mondta, az ajánlattól szívesen eláll, de van még bőven tartalékban más javaslata. Szinte egyszerre fejezték be a két egymásba gabalyodott mondatot, és a szerencsétlen hangzavarban mintha nem is foghatták volna föl a másikét.
S hogy az ellenkezőjét bizonyítsák, hiszen tényleg kínos volt, megint csak egymás szavába vágtak.
Van a bőrének egy olyan gyöngéden mély tónusa, magyarázta a kisasszony, amelyen az élénk színek mindenképpen jól mutatnak. Van ugyanis két alaptípus. Első ránézésre bizonyára mindenki azt állítaná, hogy Döhringnek fehér bőre van. Nagyon szerencsés bőrtípus. Fehér az alapja, mégis a kreol uralja. Fogadni merne, folytatta a kisasszony, s immár nagyon résen kellett lennie, hogy sehová máshová ne nézzen, csak és kizárólag Döhring szemébe, le merné fogadni, hogy már az első szép tavaszi napon megfogja a bőrét a napfény, de még soha nem égett le.
Kérdezte, így van-e.
Hosszan néztek egymás szemébe.
Döhring erre a kérdésre igazán nem akart volna válaszolni.
Ha válaszol, akkor nagy baj éri. Akkor átadta magát a közhelyekből I. kötet 257összerótt, szégyentelen és számító világnak, amely most a kisasszony két szemén át bámult rá várakozásteljesen.
Azt mondta magának, hiába szép, ha megveti.
S hogy ne foglalkozhasson ilyesmivel, kezében a celofántasakkal belépett a paraván mögé. Ennek a nőnek pedig semmiféle magyarázattal nem tartozik. Az ilyen nőket helyesebb szolgának tekinteni.
A kisasszonynak e pillanatokban tényleg óvatosan kellett viselkednie. Van olyan vevő, akitől olykor hosszabb időre el kell távolodnia, míg másokat éppen ellenkezőleg, állandóan szóval kell tartani a paraván felett.
Visszalépett a pult mögé, ismét megnyomott egy gombot, s egy reflektor fénye ekkor halványan bevilágította a paraván mögötti teret, ahová Döhring belépett. Látott egy szürke asztalkát, amelyre a tasakot letehette, s ugyanakkor a nagy tükörben megpillantotta önmagát. Látott egy szürke széket, amelynek magas támláján a levetett ruhadarabjait majd elhelyezheti. Nem nagyon értette, hogy miért van így, de a tükör azonnal ijesztően és mulatságosan torzított. Orsót csinált a fejéből, természetellenesen megnyújtotta a testét, olyannyira, hogy sem az alakja, sem az arcvonásai nem voltak többé fölismerhetők. Ettől a tükörképétől maradt magára. Mintha teste sem lenne, csupán a tehetetlen érzéscsomó.
Persze a zene is megtette a dolgát, a csönd, a néhány távoli férfihang.
Miközben szórakozottan gombolni kezdte mellén az ingét, most először nézett igazán körül. Kellemes volt a puha padlószőnyegen állnia. Biztonságosabban nézhetett ki a paraván mögül. Hozzászokott a feketével és szürkével bélelt, tágas és puha félhomályhoz. Hatalmas volt a tér, tömör, merev, négyszögletes oszlopok tagolták, felettébb magas. Az üzlet legmélyén, a galéria sötétre festett mellvédje mögött egy nyúlánk alak hajladozott a kihúzott és belökött fiókok között. E szintén szürkére festett, fölcímkézett fiókokat, melyek egészen a mennyezetig betöltötték a galériát, éppen csak súrolta a fény. Ennek I. kötet 258az alaknak is inkább csak a körvonalait lehetett sejteni. Kihúzott egy fiókot, olykor kettőt is egyszerre, vagy éppen a mellvédre lökte ezeket a fiókokat, ahol valamit sebesen megszámlált, valószínűleg leltározott. Néha beleírt egy füzetbe, amelyet nem lehetett ugyan látni, de szintén a mellvéden heverhetett. Ilyenkor aztán futó pillantást vetett a mélybe. Döhring nem bújt ki azonnal az ingéből, mert nem volt biztos benne, hogy illene, hanem a nadrágját kezdte kibontani. Elmélyült benne a furcsa érzés, hogy véletlenül tévedt be ide, itt mégsem történik semmi véletlenül. Egy minden ízében megtervezett és kínosan ellenőrzött világban áll.
És a kisasszonnyal sem volt egyedül, miként az első pillanatokban gondolta volna.
Mikor erre rájött, látta, hogy mások is mozognak a sötétben, a távoli fények között, más eladók és más vevők.
A paravánok felett fejek lebegtek, miként az ő feje, egyenletes csevegést, rövid kiáltásokat, nevetést lehetett kihallani a halk zenéből, vagy éppen a zene része volt, ami mindent áthatott és mindenen áthatolt. Amikor a székre lelökte a nadrágját, ismét megpillantotta a tükörben önmagát. Csak bámult, annyira meglepődött. A tükör, amely eladdig testének minden tagját mulatságosan eltorzította, a combtő és a köldök között nem csupán éles, hanem erősen nagyított képet ad. Mintha egyetlen foltja, egyetlen elmosódott peremű szigete lenne a sötétségből és a káoszból kiemelkedő világnak. Lágyékának vonalát, az alsónadrág alól kigöndörödő szőröket, ágyékának halmát még soha nem látta így felnagyítva. Az ikerhúgával tizenöt éven át éltek közös szobában. Mintha váratlanul és hirtelen mégis közelebbről láthatná önmagát, mint ahonnan valójában nézheti. Gyerekesen ujjongott, hogy egy igazi varázstükörben látja. Akár közelebb lépett a tükörhöz, akár távolabb, azonnal szétmászott vagy elnyúlt a teste, illetve az öle torzult hozzá az egész torzuláshoz, ám mégis létezett egy biztos pont a térben, s amikor eltalálta, akkor erős nagyításban és a kíméletlenségig élesen szemlélhette meg önmagát.
I. kötet 259Úgy élvezte, mint egy hihetetlen játékot az elmerült gyerekkorában. Ezt a pontot jól eltalálni. S hogy jobban láthassa, mi történik a testével a tükörben, az ingét is lehajította magáról. A fehér ing repült, kiterült, megült a szék támláján, egyik karja felfúvódottan csüngött alá. Nem először szemlélte behatóbban önmagát, ám ily közel még nem kerülhetett. Tudta, a kisasszony itt maradt a közelében, bár nem érezte a tekintetét. Különben sem láthatna belőle mást, mint a tarkóját vagy a lemeztelenített vállait. Ha pedig nézik, akkor nézzék. Nem mozdult el a helyéről, óvatosan hintáztatta az ölét a tükörben. Még azt sem vette észre, hogy önkéntelenül követi a zene örökösen ismétlődő ritmusát.
Tudta, ha leveti, akkor visszavonhatatlanul fellázad a sajátjai ellen. Idegen szabályoknak engedelmeskedik. Nem tudta nem megtenni. Egy teljesen idegen helyen, teljesen indokolatlanul le fogja lökni magáról az ócska alsónadrágját.
A kisasszony mindeközben nem távolodott el, a vevőt nem hagyta magára, ám nem is tartotta szóval. A pult mellett maradt, de még csak a kezét sem támasztotta rá. Tartásával jelezte, hogy bármikor rendelkezésre áll, most azonban a vevő ízlésének kell szóhoz jutnia. Még csak nem is Döhringet nézte, sem a gyerekesen magasra fölnyírt tarkóját, sem az arányos vállait, hanem gyakorlottan elnézett valahová a sötétbe. Ami nem jelentette azt, hogy ne maradt volna vele. Figyelte, valójában egyetlen pillanatra sem hagyta el, és ez is az eladás magas művészetéhez tartozott. Valami nagyon személyeset, valami nagyon speciálisat kellett a másik emberből kiéreznie, hogy aztán fogva tartsa. Ugyanakkor semmi személyeset nem érezhetett iránta, illetve minden lehetséges érzését és értékítéletét olyannyira vissza kellett vonnia, hogy a semlegesség érzetét keltse.
Most már tudom, most már értem, mondta magában Döhring, miközben visszafordult. De amint kimondta, már megint nem értett semmit, és nem látta a varázstükörben önmagát. Mintha nem tudná, hogy akkor éppen hol áll a folytatásos álmában. A cipőjét bámulta, a telefonfülke gumírozott padlatát, amelyen széttiport, nedves falevelek I. kötet 260között széttaposott csikkek hevertek, és mégis a hajót látta. Mégsem volt várakozási idő, nem volt mit megfontolnia, nem volt több kibúvó és kitérő, még akkor sem, ha semmit nem ért.
Mindenesetre két év múltán is elég gyakran látta viszont önmagában ezt az oldalára dőlt hajót. Még akkor is, ha megfeneklett hajó, el kell indulnia. Világosan átlátta, hogy e pillanatban mi történik, s ezzel szemben mit kell tennie. Isolde végigrohan a hosszú előszobán, veszi a kabátját, hívja a liftet, türelmetlenségében a lépcsőn rohan le, kiront a kapun, megkerüli a háztömböt. Mindez mintegy három percet, négy percet fog igénybe venni.
Három perce lesz, hogy megtegye, nem több.
Elemi élvezetét nem tudja sem megkerülni, sem csillapítani, rá kell hagynia a testére, miként ostoba emberekre a locsogásukat.
A szűk folyamágyban oldalára dőlt hajó volt a csőd. Ez a kép figyelmezteti, hogy veszélyes területre ért. Ennek a rendőrnek a közeledését mégsem tudja elhárítani. Ami viszont megint csak azt jelenti, hogy idegen erő van vele. Mintha mellette állna, nem tágítana. Gyilkossággal nem lehet, nem szabad, lehetetlen büntetlenül együtt élnie, még akkor sem, ha bűnösségének fokát saját maga nem ismeri. S akkor ez azt jelentené, hogy a véletlen csupán a látszat, ami mögött két különböző szükségszerűség egymást keresztezi.
Találkozásuk realitása húzódik meg a véletlen mögött.
Olyan keresztút, amelyen nem lehet átmenni egyszerre két irányban. Bizonyára a mindenható beszél így vele, súg neki, egy kicsit elmagyarázza, mert lassú és nehéz a felfogása, bár ebben őt most senki és semmi nem zavarhatja meg. Mégiscsak furcsa lenne, ha egy alsónadrág gumija alá becsúszott, fájdalmasan ágaskodó fasz akadályozná meg a mindenhatót bármiben. S már csak azért is tennie kell valamit, mert ha mindennek van egy másik arca és egyszerre látja ezeket maga körül és önmagában, akkor ilyen sokat fizikailag sem lesz lehetséges elviselnie. A cselekvéssel kell kitörnie, és az emberi állapothoz visszatérnie.
A villájára visszaengedett kagylót csak most engedte el, s olyan I. kötet 261gyorsan, mintha önmaga előtt kéne szégyenkeznie, belenyúlt a nadrágjába. Fasza azonban ellenkezett, most aztán tényleg túl kicsinek bizonyult a nadrág. Amint kiszabadította a gumi alá beszorult tömör fejét, és még az előbőrt is igyekezett visszarángatni rá, a puszta érintéstől még jobban fölmeredt. Igyekvő ujjaira az alsónadrág belső faláról rákenődött valamennyi sperma. Sikerült visszatuszkolnia, de tudomásul vette, hogy mennyire kiszolgáltatott. Mintha nem csak önmaga előtt lepleződött volna le teljesen, hanem doktor Kienast előtt sem lenne többé mit titkolnia.
Nevethetnékje támadt, úgy indult, mint egy idegen nevetés, amitől azonban ismét más színben jelent meg az egész helyzete.
Akárha azt súgná neki ez a másik én, akit nem pusztított el magában, mert hol a nagynéni, hol a rendőr, hol meg a kiszolgáló kisasszony alakját vette föl, hol meg nem volt semmiféle valóságos alakja, nem volt egzisztenciája, csupán esszenciája, de akkor meg a megváltóra kellett gondolnia vagy az oldalára fordult gőzhajóra, egyszóval azt susogná, hogy nyugalom, ne siesse el, mindenre marad idő bőven. A nadrágjában mindenestre föladta a harcot, mert a megváltón gondolkodott, akit eddig nem ismert, és ismeretségük rövid ideje alatt nem sikerült kiismernie. Bámulta az üvegen tükröződő fák hullámzó, tépett, csupasz ágait. Az utcán még mindig nem jött senki. A három perce kényelmesen nyúlt bele a végtelenbe és még mindig merített magának onnan, bőségesen. A körme élével fölvésett telefonszámot immár nem látta a telefonkönyv puha, sárga borítóján.
Inkább emlék volt, emlékezett erre is, egyszerre mindenre emlékezett. A rendőrségi szám foglaltat jelzett, aztán átkapcsolt egy automatára. Várt egy kicsit, de még mindig foglalt maradt, és egy kis Brahmsot játszott neki.
Kicsit az üvegnek döntötte a vállát, hogy kiláthasson, szemmel tarthassa az utcasarkot, ahol a nagynéninek azonnal fel kell tűnnie.
Süvített, csapkodott a szél.
Amikor újra megkísérelte hívni a számot, s egy női hang jelentkeI. kötet 262zett, ettől annyira meglepődött, hogy köszönés helyett akarata ellenére kimondta, Döhring vagyok. Amit a nő nem értett, s ezért meg kellett ismételnie. Tudta, föl fogják jegyezni, s akkor a sorsa tényleg eldőlt, végérvényesen. Miközben mondta, kit keres, s a nő azt válaszolta, hogy a doktor úr pillanatnyilag nem elérhető, a telefonfülkével szemben, az utca túlsó felén, kíméletlen lassúsággal, de emelkedni kezdett a garázs ajtaja. Döhring meg akarta köszönni az információt, hogy a kagylót mielőbb letehesse, a nő azonban megelőzte. Szóval akarta tartani. Bőséges hangmintát akart, és azonosítani a hívó fél telefonját. Lágy és gyakorlott hangja volt, szinte énekelt a kedvességtől. Mondta, készséggel Döhring úr rendelkezésére áll, bármiben szívesen segít.
A garázs szája egy pillanatig sötéten tátongott.
Nem, köszöni, válaszolta Döhring türelmetlenül, majd ismét jelentkezik.
Aztán a mély és sötét garázs garatjában föltűnt a kocsi fényes, ezüst pofája, s oly meggondolatlan sebességgel hajtott ki az utcára, mintha nem törődne az esetleges keresztforgalommal. Döhring csak akkor ocsúdott rá, hogy mi történik, amikor a szélvédő fényei között megpillantotta Isolde fekete turbánját és szigorú vonásait. Akárha kész lenne az egész telefonfülkét magával sodorva a parkba hajtani.
Lehet, hogy csak kiszaladt valamiért a házból, válaszolta a nő a telefonban, sajnos nem tudná megmondani, hogy a doktor úr mikor lesz elérhető, de amennyiben Döhring úrnak üzenete lenne, vagy volna szíves egy számot adni, amelyen elérhető, akkor ő ezt szívesen közvetítené, s dr. Kienast belátható időn belül bizonyára jelentkezne nála.
S ha fülkéből beszél, mondta a nő, amit ebben a pillanatban valószínűleg tudott már, akkor kéri, hogy ennek a számát is nyugodtan adja meg.
Olyan volt, mint a leghalványabb reménysugár, amelyre már nem is számított.
I. kötet 263Egy pillanatig azt hihette, Ágost megőrült. Ennek tényleg az esze ment el.
Mit csinálsz te ott, kiáltotta, amikor a fürdőszobából jövet belépett.
A taxiban ülve sem tudta elűzni a tegnap esti képet.
Nem űzhette el, mert hetek óta, napok óta egyre erősebben és egyre kilátástalanabbul sóvárgott utána. A saját sóvárgása viszont rémülettel töltötte el. Mentegetődzött maga előtt, hogy nem a csupasz testére vágyakozik ennyire. Emiatt szégyenkezett. Akkor mire. Talán csak nem a lelkére. Ami nincs neki, nincs. Itt állt előtte ez az alak. Nem tudott annyiszor ráfonódni, nem tudta annyiszor befogadni, nem tudta úgy csókolni vagy simogatni, nem tudott úgy a húsába mélyedni, tépni, a bőrébe szántani a körmével, hogy sóvárgása csillapodjék. Mi lesz velem. Megragadta, tartotta, belebámult, amint fellövell. Ágost nem engedte meg, hogy benyelje, mert ő maga akarta látni. Mi lesz nélküle. Ez is eszébe jutott a dohánytól bűzlő taxiban.
Vinnyogott, nyüszített, ám ennek nem adhatta hangos jelét, hiszen a leghalványabb érzelmi áradás idegenkedést váltott ki a férfiból. Nem hogy szenvedélyt nem tűrt el, hanem a legkisebb érzelmi megnyilvánulást is túlzásként elutasította. A bokáját, a csuklóját, minden tagját, a faszát, igen, a faszát, minden kicsi csontocskáját bálványozásig szerette volna szeretni. Olyasmit is, ami nincs, amit megfogni nem lehet, a talpa hajlatát. Imádta. Helyesebben meggyőzte magát arról, hogy imádja és nem tud nélküle élni, mert rettegett, hogy elveszítheti. Már el is veszítette. Többet adott, mint amennyije volt, többet mutatott, mint amennyit érzett, csak ne kelljen bevallania az újabb vereséget. Józan eszével persze átlátta, hogy ezek nem arányok, nem mennyiségek, hanem a minőségeik nem illeszkednek többé egymáshoz. Hol volt már a józan ész. Néha megpróbálta úgy kielégíteni önmagát, ahogy a férfitól I. kötet 264remélte, de ez sem sikerült. Akkor a saját testétől kívánt többet, mint amennyit teljesíthetett, de hát éppen erről a valamiről, ami soha nem ölthetett testi formát, erről nem tudta, hogy mi. A konyhából a hosszú kést, hogy jó mélyen beledöfhessen az alvó férfi mellkasába, ehhez viszont nem volt mersze. Mi ragadja magával vagy mi üldözi. Holott tudta, semmi más nem segít. Megölni. Hol a tehetetlensége, hol a förtelmes indulatkitörései kínozták meg. Amint nézte, s másnap a taxiban visszaidézte, mégis távolabb állt. Ilyesmit Ágost még soha nem csinált, vagy legalábbis a szeme láttára nem.
Saját magárahagyottságát látta viszont a csupasz férfitestben. Saját titkos kielégülési kísérleteinek reménytelenségét. Undorodott tőle, vagy önmagától, önmagát vetette meg így. De nem tudott elfordulni sem, mert a kíváncsiság nem engedte, látni, miként csinálják a férfiak. Fölébredt a gyanú, hogy mások előtt persze biztosan csinálta már. Csak velem nem. Mert irántam ennyi bizalmat sem érez. Rögtön mardosta a féltékenység e mások miatt. Ugyanakkor kellőképpen tompa volt a kiáltás, ne hallatsszék át a másik szobába.
Még szerencse, hogy meg tudta fékezni magát valamennyire. Kristóffal szívesen közölte volna minden örömét, a kínjait azonban nem kívánta volna vele megosztani.
Alig akadt óra az életében, alig pillanat, mikor szabadjára engedhette az indulatait vagy az érzelmeit. Kristóftól nem lehetett előre megtudni, vajon egyáltalán otthon alszik-e, vagy megint hosszú napokra eltűnik. Őt is irigyelte, biztos jó neki. Mindenkit irigyelt, egész lelkét, minden jóságát felzabálta az irigység, amely mögött ott ólálkodott a szerelmi mohóság. Csak nekem nem jó. Nem volt mindegy, hogy szabadon ordítozhat-e, vagy akkor is tartania kell a száját, amikor mégiscsak a legjobban élvezne. Valamennyi mindig benne maradt az élvezetből. Ágost nem tudott, tán nem akart áttörni a gáton. Az egyik túl sokat akart adni, a másik visszafogta. Ezért nem illeszkednek, s ezt nem lehet megérteni.
Már a második héten könyörgött neki, kérlek, költözzünk el innen. I. kötet 265Itt nem lehet. Ezt nem lehet kibírni. Úgy nézel rám, mintha tiszta őrültséget mondanék. Most is csak suttogok, nem bírom ezt az örökös suttogást.
Hát akkor beszélj hangosan.
Hogyan beszéljek hangosan, ha ez a kis hülye itt van az ajtó mögött.
Majd megszokod.
Néha úgy gondolta, családi vonás, hiszen Kristóf szintén közömbösen válaszolgatott. Nem tudja. Lehet, hogy elmegy. Máskor azt gondolta, biztosan azért van így, mert ezek zsidók. Ezek nagyon rideg, részvétlen, maguknak való emberek.
A bőrén, a haja szálain érezte meg Kristóf jelenlétét a szomszédos szobában. Ingerültté tette. Vagy akár a hiányát, mert ez is idegesítette. Megérezte, alszik-e, akkor másféle lett a csönd. Vagy aludni szeretne, mégis éberen hánykolódik az ágyán. Akkor ezekkel a kis átküldött hangokkal megkínozta. Mégsem jött rá soha válasz. Habár nem tudta volna megmondani, hogy milyen válaszra vár a szomszédos szoba sötétjéből. Szerette volna elérni, hogy Kristóf elveszítse a fölényét.
Ágost elhagyottan és megközelíthetetlenül állt a csaknem üres szobában, kicsit távolabb attól a magas, szárnyas ajtótól, amely Kristóf szobájára nyílt. Most sem tudták, hogy itthon van-e.
A viaszernyős éjjeli lámpa fénye alulról világította meg, s hosszú, ferdén elhajló árnyékba nyújtotta a falon a csupasz alakját. Kontúrjai kilendültek, visszatértek, ahogyan a tenyere, a könyöke, a karja mozgott, reszketett az árny. Mögötte tárva a nappali szárnyas ajtaja. Még csak be sem hajtotta a két magas ablakon a spalettákat. Elmerülten, lassan, furcsa, tört mozdulatokkal simogatta önmagát. Valamit megmutat, s ugyanakkor visszafog. Minden begyakorolt mozdulatán látszott, tudja, mit tesz, miért teszi, s ehhez nincsen szüksége senkire. Mintha mosolya külön lebegne az arc felett. Gyöngyvérnek különös fájdalmat okozott, hogy a mosoly nem neki szól, nem szól senkinek. A körfolyosóról vagy az udvari lakások bármelyikéből bárki beláthatott.
Miért csinálod ezt előttem? Megtébolyodtál?
I. kötet 266Választ nem kapott.
Nem volt éjszaka, hogy éjfél előtt hazatértek volna. Akárha Ágost azt mondaná, csak el innen, bárhová. Nem volt este, hogy ne mentek volna el. Akkor miért nem akarsz mégis elköltözni. Erre sem válaszolt. Többnyire inkább egyre járt, néha fél kettőre. Egy kicsit minden este becsíptek. Gyöngyvér áriákat dalolgatott magának, miközben jöttek haza, skálázott, félhangosan tornáztatta a hangját a halott utcákon. Ágost pedig elkomorodott, elszótlanodott, bár azt állította, csak úgy látszik, mintha rossz kedve lenne. Neki ilyenkor valójában nagyon is jó kedve van. Tényleg akkor érezte jól magát, amikor magába zárkózhatott. Gyöngyvér belekarolt, nem engedte, valósággal rácsimpaszkodott, hogy legalább egyszerre lépjenek. Aki pedig hosszú, erőteljes lépteikkel távolodni látta őket, jó érzésekkel állapíthatta meg, hogy mennyire hasonlítanak. Vagy ha nem is hasonlítanak, de meg lehetett érteni az összetartozásukat. Lépteik zaja egyenletesen visszaverődött a néma házfalakról.
Jeges légvonatok húztak át az arcuk között, s minden újabb légvonat a szemükbe vert valami hideg és nyúlós permetet. Valamelyest össze kellett bújniok, ami Ágostnak sem esett rosszul.
Így értek haza.
Ezekben a kései órákban halotti csönd borult az egész városra. Autó nem járt, néha elcsörömpölt a körúton egy üres villamos. Sötéten, némán, a permettől fényesen tátongott az Oktogon. Alig akadt járókelő, hacsak a szemközti oldalon nem, ahol néhány napja nyitották újra a Savoy Kávéházat. Az Andrássy-úti oldalon, a lesötétített emeleti ablakok mögött ismét működött a bár. Tompán döngette a falakat a dob, olykor győzelmesen, fájdalmasan fölharsogott a szaxofon. Ide taxival érkeztek a vendégek, vagy az utcára áradt odabentről egy felhevültén kiáltozó társaság, és várta őket a taxijuk. Miután becsapódtak az ajtók és elhajtattak, ismét elnémult az éjszaka. Valamivel távolabb, ott, ahol a földalatti illemhely feliratai élesen kivilágították a járdát, látni lehetett néhány alakot. A nőkét esténként lezárták, a férfiaké azonban hajnalig nyitva állt. Balter nyitotta, zárta le.
I. kötet 267Hajnalban, éjszaka, naponta többször át kellett bicegnie a körúton, s ezért a munkáért külön fizette őt a Fővárosi Csatornázási Vállalat. Ilyenkor az éles fényben még néha megjelent egy fej, jött a föld alól, lépdelt a lépcsőkön, emelkedett, aztán a hozzá tartozó alak. Egy másik követte, vagy éppenséggel valaki lefelé lépkedett és lassan alátűnt.
Nem lehetett volna megmondani, hogy mi történik.
Más magányos férfiak árnyai a közeli kapuk alá húzódva várakoztak. Volt, aki csak álldogált a kivilágított hirdetőoszlop mögött, szívta a cigarettáját. Mások úgy tettek, mintha nem vadásznának senkire, a járdaszigeten várnák a ritkán közlekedő villamost.
Ha jött a villamos, mégsem mentek el vele.
Gyöngyvér azon volt, hogy ne üssenek nagy zajt, ne hangoskodjanak. Jöttükre a nagy körúti lakásban minden éjjel mindenki fölriadt, vagy jobb híján a párnáját húzta a fejére.
Teljesen elment az eszed, sziszegte dühödten, s könnyű, félmagas, hattyúprémes papucsában átsietett a nagy szobán, hogy minél előbb behajthassa a spalettákat a két udvarra néző ablakon. Az elsötétedett, beszáradt, öreg parketta hangos reccsenésekkel követte a lépteit. Hogy tehetsz ilyet, az istenért. Ágost erre sem válaszolt. Még csak pillantásával sem szakadt el önmagától.
Érkezésüknek megvolt a maga mindennapi rítusa. Gyöngyvér először vécére ment, aztán a fürdőszobába, Ágost azonnal a konyhába. Idegen helyen ritkán evett, s ilyenkor valamit kiéhezetten be kellett falnia. Ajtók nyíltak, ajtók csukódtak, meghatározott rendben kattantak a villanykapcsolók. Gyöngyvér vizeletének bőséges és erős sugara éles hangot hallatva a csésze falába ütközött, vagy öblösen belecsobbant a vízbe.
Kristóf nem tehetett sokat ellene.
Ha álmában érte, akkor közelről látta, mintha nyelvével érintené. Emlék volt, mely gyakorta visszatért. Egy forró nyári délutánról, mikor a zsalugáterekkel besötétített szobában Viola lehúzta a bugyiját, fölé guggolt, Lilla pedig követelte tőle, hogy nyalja meg neki. Ez a I. kötet 268szoba Dunavecsén volt, nem messzire a víztől. A reccsenő és roppanó nagy ház lesötétített szobáiban érezni lehetett az iszap nehéz, átható illatát. Nyald meg neki, nyald meg. Fölindultan suttogott. Nyald már, jó lesz, mitől félsz. Sokáig a nyelvén érezte az ízét.
Ilyen íze nem volt semminek.
Azt is világosan megértette az izgalomból, hogy Lilla már csinálta Violának. Az iszap jellegzetes illata összecsúszott ezzel az ízzel, nem tudott szabadulni tőlük. Arra számított, hogy más lányok is felszólítják erre, leselkedett utánuk. Bár megvetette magát az ilyen lányos tulajdonságok miatt, mint a leselkedés. Lilla és Viola pirosra dörzsölte magának. Aztán már csak arra emlékezett, hogy volt egy bizonyos íz, amit nem érez többé az iszap illatában. Hiába kereste. Dédelgette magában a gondolatot, hogy majd rátalál. Végül már csak félálomban nyílt meg, belesüppedt, alig tudta a lábát kihúzni belőle. Erre ébredt, az íz és az illat emlékére, hogy mégiscsak volt egy Lilla és egy Viola nevű kislány, az unokatestvérei. Mégsem volt sehol, hiába forgatta a szájában a nyelvét. Azt sem tudta, mihez tartozik, kinek az ízére emlékezik álmában, amit a nyálában nem talál. Indulatát egyetlen fal választotta el az erőszakos, hangosan áradó sugártól. S hiába dühöngött magában, hogy ezek megint fölébresztették. Bármiként tiltakozott ellene, valójában vonzónak találta Gyöngyvér vizelésének átható zaját, ábrándozott a pinájáról.
Ha pedig óvatos szellentéseit is hallania kellett, amint a régiesen öblös, hajszálrepedésekkel átszőtt vécécsésze fölerősítette, akkor az alvásának tényleg vége lett. Gyöngyvér nem fingott minden este. Akkor is csak kettőt, röviden, fedetten, gyors egymásutánban, mint aki nem engedi el magát egészen, bár valószínűleg nem számolt vele, hogy idegen is meghallhatja. Úgy hatott, akárha önmaga előtt szégyellné. A tettetésnek minden ember mestere, s a közös lakásban élőknek különösen úgy kell tenniük, mintha nem lennének érzékelhetőek a másik ember életjelenségei, s az életjelenségeit leplező tettetések sem lennének átláthatóak.
I. kötet 269Kristóf előzékenységből így tett, de amikor álmából riasztotta, akkor mintha kedves, durva, ellenállhatatlan tréfát hallana. Valamilyen önkéntelen, majdnem ellenőrizhetetlen nevetési roham rázta meg. Maga előtt látta a nő örökösen összeszorított ajkait, ezen jött a fing. Az undorító igyekvését, hogy minden igénynek eleget tegyen. Most aztán minden igénynek megfelelt. Maga előtt látta Viola vörösre dörzsölt pináját. Valósággal tekergett az ágyában a néma nevetéstől. Hangosan nem nevethetett, mert akkor lelepleződik, akkor Gyöngyvér nem mer többé fingani, és akkor vége a visszatérő örömnek. Párnájába, paplanjába tekeredve hahotázott. Ez a szerencsétlen teremtés még az óvatos kis fingásaival jellemzi a legtalálóbban önmagát. De minél erőteljesebb lett a nevetése a sötétben, annál erőteljesebben érzékelte, hogy ennek kevesebb köze van a jókedvhez, mint a megalázottsághoz. Folytak a könnyei, belesajdult az oldala, összenyálazta a szájába tömött ágyneműt. Valójában a sírás határán billegett.
Közben távolról hallani lehetett, amint a konyhában megzörren a lábos, a fedő lesodródik róla és éktelenül csattan a kövön. Evés és szarás. Ha pedig nem csak a férfiak, hanem a nők is így finganak, akkor nem olyan lesz az élete, amilyenre fölkészítették. Egészen másmilyen, mint amilyennek ez a finomkodó nő vagy az összes többiek a kényeskedéseikkel beállítanák. Pohár koccant, tányér koppant az asztalon. De egyszerűbb, multaságosabb, jóval undorítóbb és közönségesebb élet. Később a fürdőszobai vízmelegítőben kisebb robbanás kíséretében lobbant fel a gáz. Meg Ágost is kinyitott a konyhában egy átkozott vízcsapot.
Ilona minden este mindent gondosan a keze alá készített, Ágost azonban a lábosokból szívesebben ette ki az ételt, kanállal, kézzel, ezek meg zörögtek. Kései elégtétel volt neki éjjel, a szülői házban, lábosból falni, kenyeret túrni a szaftba, hagyni, hogy minden csurogjon és lecsöpögjön. Nem volt éjszaka, hogy a konyhából nyíló cselédszobában Ilona föl ne riadt volna rá. De akár fölkelt, hogy inkább ő adjon enni a férfinak, akár ágyban maradt, s onnan követte a zajos konyhai eseméI. kötet 270nyeket, vigyázott, ne ébressze föl a kisfiát. Közös ágyban aludtak. Másik dívány vagy akár kiságy be sem fért volna a cselédszobába. Erna asszony nem tűrte el, mert semmiféle jogcímet, semmiféle jogilag érvényes formát nem akart adni annak a ténynek, hogy ez a szerencsétlen gyerek szintén itt lakik.
Különös gyerek volt, őszintén szólva nem tudta megszeretni. Vagy azért idegenkedett tőle, mert nem akarta, hogy itt legyen. Ilonának így kellett elfogadnia a helyzetét. A házmester meg minden hónap elején halkan zsörtölődött, amikor a lakbért fizették, hogy lám, a gyerek még mindig nincsen bejelentve, s ő ezt már sokáig nem tarthatja így. Nem mondták neki, hogy vigye vissza az anyjához, aki addig is nevelte, de azt sem mondták, hogy tartsa itt. Tényleg korán kellett ahhoz kelnie, hogy időben elkészítse mindenkinek a reggelit, és még a gyerekét is elvihesse az óvodába.
A repedésre és törésre hajlamos csövekben megkottyant, valósággal felnyögött, a levegő buborékjain fönnakadt, aztán áramolni kezdett, Gyöngyvér vékony, barna testére zuhogott, a kád zománcán záporozott, kopogott a víz. Gyöngyvérnek minden második héten korán kellett kelnie, s persze vekker nélkül. Ágost életrendjét követte, néha lemondott miatta az alvásról, de erről az éjszakai zuhanyozásról nem. Talán ez volt az egyetlen dolog, amiben megmakacsolta magát. Pedig mintha az egész házban reszketnének, a falakat vetnék szét a nyugtalan csövek. Sima testének, gyöngéden formázott tagjainak, hosszúszálú és erős izomzatának, feszes, szinte pórustalan bőrének nem is volt semmilyen illata, míg a füle mögé, a karja hajlatára föl nem tette az olcsó kis kölnijét. S furcsa módon a tömött, rövidre vágott hajának sem. Ágost ezen nem gondolkodott, de fontos volt, hogy ne legyen. Valószínűleg akkor sem lett volna, ha nem teszi, ám örökösen zuhanyozott. Mint egy ismeretlen eredetű kényszer, mánia, szenvedély. Uszoda előtt is zuhanyozott, zuhanyozott, mielőtt bement volna a medencébe, miután kijött, és éjjel még akkor is, ha késő délután már lezuhanyozott egyszer, hiszen operába vagy koncertre mentek, s előtte át kellett öltöznie.
I. kötet 271Amíg be nem szállították a Kútvölgyi-úti kórházba, a kellemetlen zajra a professzor szintén minden áldott éjjel fölriadt. Ő aztán tényleg sokat aludt, nappal, éjjel, talán a mértéktelenül adagolt gyógyszerektől, mélyen, ám ha fölébredt, akkor igen keveset tudott önmagáról. Vagy valami egészen mást tudott. Ült a sötétben, bámulta a könyvek gerincén átsuhanó, vonuló, megreszkető fényeket, árnyakat. Amióta a felesége nem tűrte meg a közös ágyban, s ennek jó tíz éve, visszaszorult könyvekkel és papírokkal megtömött dolgozószobájának díványára, mely korábban csak arra szolgált, hogy munka közben vagy délután szunyókáljon kicsit. Nem lehetett tudni, emlékezik-e még ilyesmire. Állapota néhány hónapig rohamosan, feltartóztathatatlanul romlott, aztán egy szinten hirtelen megállt. Mintha a folyamat mégsem lenne visszafordíthatatlan, olykor visszatért valamicske az emlékezetéből, és teljesen váratlanul megpillantotta önmagát a saját helyzetében. Állt a könyvei között, ült az üresre takarított íróasztalánál és sírt.
Korának egyik legragyogóbb koponyája bomlott fel a családtagok szeme láttára, s mindez egyetlen rohamban. Még azok is hitetlenkedve vették tudomásul a változást, akik úgy vélekedtek, hogy szellemi képességeit kizárólag gonoszságokra használta, brutális hatalmak engedelmes szolgálatára, s ezért gyűlölték, jellemtelen embernek tartották, netán némán megvetették. Most aztán kinyúlt. De ilyen esetben még a káröröm is elcsitul, hiszen a szellemi romlás látványa arról ad jelentést, hogy amit az ember tud és gondol, azzal valójában nem rendelkezik.
Fehér, hosszú hálóingében olykor tétován megjelent az egyik vagy másik szobában. Halkan beszélt, motyogott magában. Nem tudta, kik lehetnek ezek a különböző lények, akik ezekben a szobákban itt szerteszét alszanak vagy hirtelen villanyt gyújtanak, hogy ő teljesen elvakuljon. Szándékosan teszik. Gyorsan vizet kért. Résen kellett lennie, nehogy megtévesszék. Mondta, bocsássanak meg neki, de ebben a lakásban még nem ismeri ki magát. Mintha lenne a tudatában egy másik otthona. Mutatták, hol találja a vécét. Támogatták, vitték, itatták, segédkeztek a vizelésénél, aztán valahol megint csak magára hagyták.
I. kötet 272Mindent készségesen engedett, csupán egyet nem. Az ágyába nem akart visszatérni, azt nem, hiszen jól tudta, hogy miért akarják annyira.
Ott fogják megölni az ágyában. Próbára tette őket, vajon teljesítik-e a kívánságait.
Gyorsan enni kért.
Ilonán kívül senki nem értette a motyogásait. Csak egy kis kenyeret, semmi mást. Elrágna egy kis száraz kenyeret. S már csak azért is adtak, mert ha nem értették, hogy mit akar, ha nem adtak, akkor egész testében reszketni kezdett, mintha fázna, rázná a hideg, de valójában szárazon, egyetlen könny nélkül zokogott, s ezt a látványt egyikük sem tudta józan ésszel elviselni. Legszívesebben az átjáróban üldögélt a kenyerével, ahol mindig égett a lámpa. Ám csak úgy tett, mintha enné a kenyeret. Ez is az újonnan felfedezett minőséghez, az ősi, a titkos tudásához tartozott. Majszolt rajta egy kicsit, óvatosan körbenézett, majd egy gyors, állati mozdulattal betúrta a hálóinge ujjába, s attól kezdve vigyázott, hogy ki ne essen. A könyvei mögé rejtette el. Néha egy vékonyabb szeletet a kézirathalmok közé csúsztatott be. Minden tárgy a helyén maradt, bár más funkciót kapott. A két festményt például valószínűleg fölismerte még. Más ablaka talán nem is volt már a külvilágra. Néha egész éjszakára itt hagyták, zoknit húztak a lábára, plédet dobtak a vállára, és ő a lovak patái alá taposott hullákat vizsgálgatta a csatatéren, vagy Lehr József honvédszázadossal beszélgetett kényes lelkiismereti kérdésekről.
Akár így, akár úgy, mindig jó órába telt, míg érkezésük után ismét csönd lett végre, s az ajtók alatt sem szivárgott át már a fény.
Ha nem tudott újra elaludni, akkor Erna asszony meggyújtotta a lámpáját, olvasott, gyakran hajnalig. De nem volt hét, amikor ne próbálta volna meggyőzni a fiát, hogy költözzenek el. Elintézi, lebonyolítja, fizeti a költségeket. Ez tényleg nem megoldás, egyszerűen nem megy így tovább. Kilátástalan vitákba keveredtek. Semmit nem mondtak ki elég világosan, viszont kölcsönösen érzékeltették egymással tartalékolt szemrehányásaik teljes raktárkészletét. Minden kimondott szó I. kötet 273fájt. Sütött belőle az elfojtott indulat. Ágost azzal érvelt, hogy néhány nap vagy néhány hét miatt nem lenne érdemes felbolygatni az életét. Édesanyja viszont azzal érvelt, hogy biztosan nem, ha ez a néhány hét nem újabb négy évig tartana. Amit végül meg lehetett volna érteni, miként Ágost érveit is, amelyek szintén nem nékülözték az ésszerűséget. De nem az értelemről, közel sem a megértés kölcsönösségéről volt szó közöttük.
Nem hagyhatta, hogy az anyja ismét eltávolítsa, mert akkor a csöndesen kínzó meggyőződést erősítette volna meg, s ettől a legmélyebben irtózott, erről a barátain kívül senkivel nem beszélt.
Neki tulajdonképpen nincsen, nem volt anyja. Igaz, amíg távol élt, bensőséges levelezést folytatott ezzel az idegen nővel. Az apja pedig un vrai monstre, egy szörnyeteg, akit nem lenne érdemes megölni, mert tíz alakban támad újra fel. Az anyja nem csak őt nem szerette, talán soha senkit, és neki ezt az örökséget kell továbbcipelnie. Qu’elle aille au diable. Érezte, éppen az anyjához fűződő viszony látszatának megőrzése miatt gondolta, hogy kizárólag önszántából mehet el innét, de az istenért, nem úgy, hogy elküldik, mint egy taknyos gyermeket. Ha meg zajt üt az életével, akkor viseljék. Minden este egy másnapi telefonhívásra várt, vagy egy bizalmas üzenetre, küldönccel kézbesített levélre, valamire, titkos jelre, nyílt parancsra, hogy végre ismét elmehessen ebből az egész nyomorult országból. Ezekről a reményekről Gyöngyvér persze semmit nem tudott. Korábban diplomataként működött, s ez tetszett is neki, négy éve tért vissza utolsó állomáshelyéről, most pedig itthon dolgozik, bizalmas munkakörben, Gyöngyvér így könyvelte el magában.
Kristóf sem tudott többet, meg unokatestvére jövője nem is érdekelte.
Nínónak ellenben meg kellett volna értenie, hogy a fia mire számít, mire vár, mitől szenved. Magasabb körökben maga is közbenjárt az érdekében, sikertelenül. Amit végképp nem értett, méltatlankodott. Konspiratív feladatairól ugyanis a dolog természetének megfelelően I. kötet 274nem tudhatott. Helyesebben úgy tett, mint aki nem tudja, hogy mit kéne sejteni.
Vagy akár arra vár, hogy végérvényesen közöljék vele, nem tartanak igényt többé semmiféle szolgálatára, sem a titkosra, sem a nyilvánosra. Erre a lehetőségre szintén számított. Akkor meg minek riogassa Gyöngyvért, hogy holnap talán végleg magára fogja hagyni. Maga előtt is titkolta, de még azt is figyelte, hogy nem keresnek-e utat a megközelítésére. Nem látta jelét, vagy nem akarta tudomásul venni, hogy megfigyelésére épp elegendőek a legjobb barátai. Legfeljebb őket figyelik, s erre kéne figyelnie. Meg a saját reményeit sem volt ereje megfojtani. Akkor tudomásul kellett volna vennie, hogy örökre be van zárva ebbe a nyomorult országba, ebbe a börtönbe, mely végül is a hazája. Patrie de merde. Úgy kell ebben a mélyen boldogtalan városban leélnie az életét, mint egy száműzöttnek, s örökre olyanokkal lesz összezárva, akiket sem a testével, sem a lelkével nem kíván. Senkit nem kívánt, semmit. Az volt a rögeszméje, hogy ebben az országban kizárólag cselédek és dzsentrik élnek, senki más.
Hiába mondta nekik, hogy a saját dolgában az ember még akkor sem hivatkozhat mások felelősségére, ha nyomasztják a körülményei. Bámultak rá, semmire nem tudtak tisztességesen válaszolni, mindig valami egészen másról kezdtek el beszélni. De nem fogja kivárni, hogy elhatalmasodjék rajta a tompaságuk, az állandó kelletlenségük, a tespedtségük, a beteges mellébeszélési hajlamuk, az egész tehetetlenségtől nyűgözött lassúság. Nem várja ki. A barátaival is torkig volt. Láthatta rajtuk, hogy mennyit változott. Itt az ember vagy a cselédek, vagy a dzsentrik mentalitásához alkalmazkodik, más választása nincs, ha egyszer nincsenek szabad emberek. Ezeknek a lelke rab.
Barátaival együtt évek óta élte a dzsentrik gondtalan életét, amiért önmagát is mélyen megvetette. Ugyanakkor oly biztos volt a kinevezése, annyi határozott jelét látta, annyira lehetetlen ez az egész értelmetlen várakoztatás, hogy igazán nem lett volna semmi teteje a költözködésnek. Különben is hová a fenébe költözzön. Pénze nem volt rá, de itt I. kötet 275nem is lehetett volna egy lakást csak úgy megvenni, még csak kibérelni sem. Bosszúterveket dédelgetett. Majd ha látja, hogy ezek tényleg olyan reménytelenek, mint amilyennek egyébként látszanak. Nem magával fog végezni, nem. Immár nem esett volna nehezére csöndben értesíteni az ellenérdekelt felet, hogy szívesen dolgozik nekik. Vagy nekik is. Tudta az útját és a módját. Eljátszott a kalandos gondolattal, bár nem adott még jelzéseket. S nem azért, mert félt. Miért ne legyen vakond, ha úgyis a föld alatt kell leélnie az életét, une taupe ou un rat. Olyan sok nem lehet belőle hátra, hogy ne vakondként legyen az izgalmasabb. Mégis inkább a kinevezésével számolt, mert végül is a várakozás hosszú évei alatt hozzászokott a semmittevéshez. Párizsra számított. Rosszabbik esetben Rómára, vagy legalább Brüsszelre.
Akkor meg minek siessen. Ott jóval kedvezőbb körülmények között tud a további dolgairól dönteni. S minek hallgassa az anyja fölösleges sirámait.
Lehajtott fejjel állt.
Tömött, egyenesszálú, sötét haja a homlokába hullt, hosszú pillái alól nézett ki, hogy azért halványan láthassa önmagát. Saját testének látványa mindig fökzaklatta. Mindenesetre mélyebben, mint másoké. Azzal pedig tisztában volt, hogy Gyöngyvér milyen mértéktelenül és eszelősen bálványozza teste minden kis porcikáját. A meglepettsége, a bámulata, a dermedtsége és a dühe miatt mélységesen megvetette, valójában ezért sem kívánta többé. Már néhány nap után csöndesen a cselédek közé sorolta, habár a kényelme miatt a szolgálataira mégis folyamatosan szüksége volt. Ágost azon emberek közé tartozott, akik korai élményeik ősmintájához ragaszkodnak, s ettől nem is tudja őket senki elszakítani.
Tíz éves volt, amikor ezerhétszáz méterrel a tenger szintje felett az apja magára hagyta. Ott, ahol a tűlevelűek régiója véget ér, s már csak a csupasz hegyek behavazott, sziklás csúcsai merednek az égbe. Nem volt kisnövésű gyerek, de minden túl nagy és túl magas lett hirtelen. A hegyek, a többiek, a hálótermek bolthajtásai. A ritka levegőn nem maI. kötet 276radt más tulajdona, mint a puszta teste. Borzongott, mintha állandóan fázna, ám a bőre égett itt, tüzelt. Olyan világba került, ahol nem tudta többé megmondani, hogy mi lesz jó, s mi rossz neki. S még szavai sem voltak hozzá rendesen. Kinevették, gúnyolták, mert naponta többször, s a legváratlanabb helyzetekben elgyöngült, könnyű lett, a talpa alól kicsúszott a nehéz föld, összecsuklott, és nem tudott megkapaszkodni semmiben. Már az első éjszakán megverték. Napközben pedig csöndes, fehér ájulásokba zuhant, mintha abban reménykedne, hogy majd ezen a fehéren keresztül átjuthat vagy visszaviszik arra a helyre. De jóval többet megértett, mint amennyit elvileg megérthetett; az először hallott szavakat éppen úgy, miként az egész helyzet újdonságát. Olyan emberekkel találta szemben magát, akik másként használták a testüket és a nyelvüket.
Amint azonban először bementek a zuhanyozóba és le kellett vetkőznie, valami más is megindult. Az életnek egy eddig teljesen ismeretlen árama. Hiába tűntek el néhány perc múltán valamennyien a gőzben, a test feszültsége és odaadása egyszerre jelen volt benne, s jelen volt a többiekben, bár senki nem mutatta. Mégis megérezte, hogy a csupasz lét, mely testének körvonalain átsugárzik és a gőzön is áthatol, nem hatástalan. Áttört a gőzön, a zuhanyozók rózsáin ömlő víz zaján. S adddig ütötték éjszaka, amíg föl nem fedezte, miként kereskednek mások e hatással. Amíg maga is el nem kezdett üzletelni ezekkel az áramokkal. Addigra már jobban beszélt franciául, bár nem állták meg, hogy ki ne javítsák vagy ne tegyenek úgy, mintha tényleg nem értenék. A másik nyelvet, a testüket, a sajátját kellett megtanulnia. És tényleg nem először csinálta, még ha mások szeme láttára nem olyan gyakran is. S meg nem fordult a fejében, hogy lenne valaki, aki ne lenne megértéssel vagy legalábbis elnézéssel iránta, ne csodálná a tökéletességét, ne látná, milyen mélyről felhatoló élvezet akár csak megközelíteni.
Félig zárt pillái alól sima mellizmait, a kissé domború és szőrtelen, feszült hasfalát látta, a finom érintésektől immár valamelyest kitelt és megkeményedett, de még a herék dombjai között pihenő szeméremI. kötet 277testét, melynek gerincén hangsúlyosan végigfutott egy vastag ér. Látta a térdét, törékeny, hosszú csontú lábfejét; ujjait Gyöngyvér szenvedélyesen a szájába szerette venni, szopta, rágta. Úgy állt ott, mint aki valamiben elmerül, töpreng valamin, tépelődik, valójában nincsen itt, ne zavarják, átemelkedett és az erősödő, emelkedő faszával emeli át magát, nem látja, nem érdekli, mi történik körülötte. Egyetlen mozdulatsort ismételgetett. E késői órában kissé már borostás állához érintette nyitott ujjait, állkapcsát simogatta, élvezte a sörték percegését, majd az ajkát orrához csücsörítve, úgy szagolgatta és forgatta meg öt ujja hegyét, akárha kivételes illatukat élvezné. Senki nem tudhatta, nem érthette, mit művel ezzel a szagolgatással, s minek csücsöríti szopásra az ajkát. Ő maga sem kérdezte, hogy mit tesz, de azóta tulajdonképpen folyamatosan csinálta. Élvezetének sűrű történetében lebegett a mosolyával, helyesebben e feltáratlan múlt tiszta mintái vették birtokukba az arcvonásait, s ez csak a beavatatlanok szemében volt mosoly. Ő maga úgy érzékelte, mint azt a vad és kiszámíthatatlan áramlást, amitől mégsem kell félnie, mert mindig áramolni fog és mindenkiben. Az illat nyitotta meg, s ezzel aztán beléphetett titkos életének bejáratán. Látta, amit látott, tudta, amit tudhatott, hol ez, hol az jutott az eszébe, saját testének illatával mégis el tudta oldani magát a reális világtól. Átlebegett vele a másik partra, és onnan pillantott vissza mindenki másra és önmagára, akit szintén elhagyott; magával ragadta a sodrás. A hűségnek nem maradt jelentése, és újabb élvezettel várakozott az árulás.
Ezen a túlsó parton nem volt semminek neve, a megnevezésnek nem volt kényszere, az egész történetnek nem volt egyetlen időpontja sem, s így az eseményeknek nem maradt súlyuk. Nem juthatott át oda bármikor, ám amikor az egyetlen, s igen egyszerű feltételnek eleget tett, akkor nem volt akadálya az átkelésnek. Ujjain meg kellett őriznie testének váladékait és izzadmányait. Vizelés után ne mosson kezet. Ha nem ellenőrizték, akkor naponta legalább egyszer, kétszer, önmagát is megtévesztve, elszabotálta a kézmosást. Akárha sietne, vagy éppenséggel elfelejtené, hogy mit vertek belé. E mulasztás nem volt öntudatlan, mégsem I. kötet 278tudta volna megmondani, hogy mikor igen, mikor nem. És azt sem tudta, hogy mások csinálják-e vagy sem, de fölfedezte, vannak fiúk, akik az orrukat kotorják. Titokban megeszik a száraz taknyukat, vagy amikor a sportpályáról jönnek és lehúzzák a zoknit, akkor az ujjaik közé túrnak, és a lábuk legsötétebb izzadmányainak bűzét szagolgatják. Minél mélyebbnek érezte a talpa alatt a kilátástalanság ingoványát, minél jobban belebonyolódott valamilyen hazugságba vagy egyszerűen bajba került, annál gyakrabban lett oui, voila, igen, d’accord. Ki mást kereshetett volna hozzá, mint önmagát. Habár volt a kétségbeesésnek olyan mélysége, ahol ezt az igent nem tudta többé kimondani, s akkor non lett belőle, nem. Akkor viszont a tagadásba kapaszkodva még mélyebbre süppedt, innen legalább nem láthatott ki semmire.
A mai napig úgy vizelt, mint egy kisfiú. Az erősen ráncolódó, szokatlanul hosszan és tölcséresen kicsúcsosodó előbőrt nem húzta vissza a makkjáról, s a vizelés végeztével éppen csak megrázogatta, inkább hagyta, kenődjék valamennyire az ujjára. Ujjaival bemászott a combjai közé, a herék alá, s itt mindig talált magának értékes illatot. De nagyon ritkán vállalt akkora kockázatot, hogy a fenékpofák közé is behatoljon és megérintse a végbélnyílás izomzattól összerántott, fodros szélét. Netán egészen kicsit megdörzsölje, kísérletképpen benyúljon. Azért megtörtént ez is. Az illatok az ujjain szépen elkeveredtek, s a nap hátralévő idejére így őrizte. Átmentette az éjszakába, mikor háborítatlanabbul hozzáférhetett a testéhez, bár akkor is résen kellett lennie a hálóterem kéken derengő fényében, fülelni, nyitott szemmel követni minden kis moccanást. Ő maga tanította, vezette rá a testét erre a sötét dacra, ő szolgáltatta ki a veszélynek és az önmegtagadásnak. Húzta az időt, az ajkán húzta végig az illatot. Ettől lelassult, mintegy a lélegzete is bennragadt, visszatért az ügyeskedő, az óvatos, a kiszolgáltatottság halálos veszélyével játszadozó kisfiúhoz, aki egykor volt, s akit nem hagyott el többé.
Mikor nem zárhatta combjai közé a fütyülőjét, vagy nem érhetett hozzá még a nadrágján keresztül sem, hiszen az internátusban minI. kötet 279denki minden pillanatban mindenkit megfigyelt, akkor az illatokkal tudta a legegyszerűbben megvigasztalni önmagát. Ez később is így maradt a faszával, bár annak áthatóbb lett az illata. A vigaszra csaknem állandóan szüksége volt, és megszerzésének alattomos formája legalábbis ez idáig senkinek nem tűnhetett fel. Kiállta a veszélyek próbáit, soha nem vált büntethetővé. A siker mintegy utólag igazolta jogosságát. A romlékony vizelet, a legártatlanabb érzéki izgalmaktól is kibuggyanó, áttetsző spermacsepp, az előző magömlés beszáradt maradéka s a körülmetéletlen előbőr alatt hol megduzzadó, hol összezsugorodó makk kényes izzadmányai adták e tartós, átható illatot. Szagolgatta, végigszántott vele az ajkán.
Majd megint szétnyitotta az ujjait mindkét kezén, s lassan, kimérten megindult velük. Nem szórakozottság volt, közel sem szórakozott mozdulat, ellenkezőleg. Mint aki a másodperc tört részeit kultikusan tiszteli. A figyelme személyes, mégsem ő teszi, hanem ősidők óta előírt mozdulatokat végez. Mint aki a másikat, most éppen egy tudatlan nőt, beavat teste kultuszába, mint ahogy mások őt is beavatták. Ezt közel sem felejtette el. Gyöngyvér annyit fogott fel belőle, hogy ebbe nem szabad beleszólni, nem is tud. Ahogy az ember a szakramentumok felmutatásakor sem járatja a száját. Éppen erkölcsileg nem érezte erre feljogosítva önmagát. Hiszen amit látott, az mindenféle más férfiakra emlékeztette, akik valami hasonlót műveltek előtte.
Meg különben sem érdekli. Tőle Ágost csinálhat már magával, amit akar, akár a faszát is kiverheti. Szeretett volna gyorsan ágyba kerülni, hogy másnap kora reggel, még az énekórája előtt kényelmesen úszni mehessen. Mégsem tudta a száját tartani.
Máskor legalább ezeket a rohadt spalettákat becsukhatod, ha már ilyesmit művelsz, szisszegte csillapíthatatlan dühében, miközben kihajtogatta az ablakkeretből a spaletta fehérre lakkozott szelvényeit, és ingerültségét is levezetve becsapkodta őket a helyükre.
A spaletták hosszú szelvényeit a ház homlokzatáról, a kapubejáróból és a lépcsőház falsíkjairól ismerős, antikizáló profilok díszítették.
I. kötet 280Úgy érezte, nevetséges lett önmaga előtt is, de mintha Ágost ezzel a disznólkodásával valamit elvonna tőle. Akkor ő minek van itt. S ettől valahogy mégis a pártjára került az íratlan erkölcs, hiszen olyasmit csinál, ami az elfogadottal mindenképpen ellenkezik. Holott látta volna, látta is, hogy inkább ad, mint elvesz. Meg az óvónő szólt ki belőle, mert ösztönösen megérezte maga mellett a gyámolításra szoruló, vigasztalhatatlan kisfiút.
Bekattant a zár a spalettán. Hogy Ilona minden este elfelejti becsukni náluk. Ezen az éjszakán Kristóf megint a kattanásra ébredt. Amikor éjjelente a táblákat magukra csukták, mindig fenyegető lett a csönd a különben is néma udvari szobákban. Ezüstszürke, fényes, hosszú combjai közé kissé betapadó selyempongyolájában, amely alól hattyúprémmel szegélyezett, halványlila papucsa éppen csak kilátszott, Gyöngyvér még ott maradt a hirtelen megvakított ablakok előtt. Fejét megbántottan vetette hátra, legszívesebben elfordítaná, de közben azért nagyon figyelt. Hűvösen fölmérte a terepet. A sötét zoknik az ágy előtt arra utaltak, hogy a férfi ott kezdte a vetkőzését. Fehér alsónadrágja valamivel odább hevert a szőnyegen. Inge egy fotel támlájára vetve világított. Látta magát, amint egyenként fölemeli ezeket a szétszórt holmikat, s az arcát temeti beléjük. Az illatok azon megfoghatatlan dolgok közé tartoztak, amelyek nem engedték őt Ágost közeléből. S ha valakinek el kellett volna magyaráznia, akkor leginkább egy valamennyire megégett elektromos vezetékhez hasonlította volna a férfi illatát. Nem tett eleget a vágynak, nem is értette, mert tulajdonképpen nem akart mást, mint látni. Látni. És nem újabb megaláztatást. Mint ahogyan azt sem érthette, hogy egy ilyen illat miért hat rá ellenállhatatlanul. Mindent látni, amit szándékosan vagy szándéktalanul megmutat, s amit még soha nem láthatott. Férfiakkal kapcsolatos tapasztalatai különben is arra intették, hogy őrizze meg a nyugalmát, a hidegvérét, az alázatát. Ilyenkor a férfiak kiszámíthatatlanok, vagy éppen ütnek. Ugyanakkor minden örökösen változott, a véleménye nem kötötte, az elhatározásai mellett nem tudott igazán kitartani, s most is I. kötet 281tudta ugyan, hogy nem helyes, hiszen csak a falánksága, a sértettsége, főleg a féltékenysége lökné, előre, menjen, fogja meg.
Miközben Ágost a két tenyerével lassan, alig érintve bőre felszínét, csúszott a saját csupasz testén, de úgy, hogy tenyerét hol kifordította, hol befordította, Gyöngyvér megindult felé. S ahogy a tenyér előbb a nyakívet, majd a mellizmok domborulatát követve, visszájával könnyedén a hasfalhoz ért, fekete szőrzettől sötétlő öle, mintha az ingerület vissza akarná a testet önnön magába zárni, belerándult. A pilláit is görcsösen belehunyta. Megint csak vastagodott, telt a fasz, s immár el is vált a heréktől, alig valamennyire, de teljes hosszában megemelkedett. Ettől viszont tétován elváltak egymástól a férfi ajkai. A lassúsága önmagában nem lepte meg Gyöngyvért, hiszen máskor is felettébb takarékosan, mi több, fukaron bánt az élvezetével. Minden másodpercet a végtelenségbe nyújtani. Mint aki az idegsejtekből kiáramló kéj minden szétszikrázó atomját, minden lehulló, kihűlő szemecskéjét külön figyeli, követi, s szomorúan búcsúzik tőlük, mikor erejüket veszítik és közönyösen ki kell hunyniuk. Most azonban jól látta, hogy a lassúság a lehetséges beteljesedést nem csupán késlelteti, hanem kikerülné, vagy mint valami egészen közönségeset és durvát, egyenesen megveti. Kioltja magában. Vágyával nem keres másokat. Legfeljebb nézők vannak, megfigyelők, ám ezeknek nem szabad senkiben megtestesedniök. És ez azért elég új volt Gyöngyvérnek.
Aki nem egyszer, nem kétszer látta már, hogy a fölébe görbedő különböző férfiak miként kapják a markukba a félig megkeményedett vagy a rettegéstől összezsugorodott farkukat, s gyorsan, szégyenlősen, ideges mozdulatokkal miként serkentenék. Mintha tépnék, vonnák, ki akarnák szakítani a helyéről. Miközben ajkukkal görcsösen a szájába tapadnak, nyelvükkel a mellbimbóját döfködik, beszívják, harapják, vagy a szeméremajkába akasztják a nyelvüket és a csiklóját keresgélik. Ezeknek az önmaguk tehetetlenségével dulakodó és elterelő hadműveletekbe bocsátkozó férfiaknak a képét nem tudta magától most elhárítani. Végül is nem azért tették, hogy magukat élvezzék, hanem újra akarták éleszteni, I. kötet 282föl akarták serkenteni az apadó vagy éppen a túlfokozottságtól bénult izgalmukat; segítették, sürgették, ösztönözték a vért, toluljon már fel annyira a farkuk barlangocskáiban, legyen már kemény, minél előbb beléhatolhassanak. Belém. Mégiscsak belém. Közben nem kellett mást tennie, az előzékeny várakozásba kicsit belenyögni, kihívóan, türelmesen nyöszörögni, ám a szemét lehunyni vagy éppen kíméletesen félrenézni, ne láthassák, hogy látja, ne zavarja meg őket, ne leplezze le a kissé együgyű, kissé mulatságos igyekvésüket. Ezeket a heveskedő vagy gátlásos férfiakat jobban szerette, mert felettük hatalma volt, s legalább ilyenkor megengedték, hogy szeresse őket. Előleget adhatott nekik a hangjával a rájuk váró örömből; kicsit lihegni, óvatosan nyüszíteni, valamit, amivel segítheti a merevedésüket. Hálásak voltak érte, s ezért jóval figyelmesebbek. De nem avatkozni bele.
Akkor a pokol szabadulhat el.
Elképedten, tágrameredt szemekkel fogta fel, amit eddig is tudott, de nem volt hajlandó tudomásul venni. Talán nem is a szeme játszotta a főszerepet, hanem az agyában került minden végre a helyére. Fájt. Ez csak magába szerelmes, senki másba, önmagába. Kikerüli, amit más férfiak olyan indulatosan és azonnal és csillapíthatatlanul kívánnak. Ágost minden volt, de se gátlásos, se heveskedő. Azok az összes többiek magukat babrálták, de őt kívánták.
Szégyentől égett az arca, a homlokcsontja belelüktetett a fájdalomba.
Mert ezidáig valamiért elhitette magával, hogy ez a férfi sem különbözik semmiben a többitől. Legfeljebb annyiban, hogy jobban szereti, mint bármelyiket eddig. Ő választotta ki magának, ő erőszakoskodott vele, s ezt nem szégyelli. Nem bánta meg. Talán csak azért szereti jobban, mert a testének kellemesebb az illata, mert finomabban beszél, mindenfélét tud meg mindenfélét látott, mások a szokásai, mégis együtt élt a fejében a többiekkel. Tagjaikkal és tulajdonságaikkal minduntalan összeakadtak ezek a férfiak, egymásba keveredtek. Szeretkezéseik közepette néha adódtak kellemesebb vagy kellemetlenebb pillanatok, amikor nem volt semmiféle bizonyossága arról, hogy hol is I. kötet 283tart tulajdonképpen az életében. Most éppen melyik férfinál. Idegen szoba, egy férfi megfeszült fara, nyomakodó, kemény csípője, ziháló és csorgó mellkasa, mindez nem mondott semmit. Ami inkább jó volt. Legalább nem emlékeztette semmire. Észre nem vehették, hiszen nem volt semmiféle külső jele, hogy összecserélte volna őket. Inkább azon csodálkozott, hogyan tudja ennyire különböző emberek faszát magába fogadni, s életének lüktetése miért nem állapodik meg már egyetlen egynél. Most mégis gyorsan, nagyon gyorsan szét kellett őket választani az agyában. Amit más férfiak tőle kívántak vagy követeltek, azt Ágost jobban megadja önmagának, s eddig is jobban megadta, ezt láthatta. Mintha eddig is csupán kíméletből elégítette volna ki őt, netán udvariasságból. Az úri jómodorhoz tartozik, s akkor mindent, de mindent félreértett. Ezért maradt az élvezete mindig olyan fátyolos. Beleborzadt ebbe a gondolatba. Akkor mégis azoknál van a helye. Akkor mégis vissza kell költöznie valamilyen tetves albérleti szobába, és mindent kezdhet elölről. A két szemével látta, hogy ez az alak sem viszonzást, sem kölcsönösséget nem kíván.
És ezt nem lehet elviselni.
Nagyon is jól elvan magában.
Érezte, a megerőltetéstől a feje rögtön szétreped. Dögöljön meg. Dühöngött, fortyogott. Holott eddig is tudta róla, hogy ellentétben minden más férfival, ez nem szereti, ha lehet, elkerüli a magömlést. Iszonytató, fájdalmas, görcsös erőfeszítésekkel csaknem mindig sikerült megtartóztatnia önmagát. De ez is szép volt, ez a görcsös mégsem. Ijesztő és megrendítő, miként egy földindulás. Nyögött belé, inkább teljesen váratlanul és durván kirántotta magát belőle és hétrét görnyedt, a száját szétharapta, de nem. Gyöngyvér eleddig abban a hiszemben élt, hogy ez nem Ágost egyik tulajdonságával, hanem a neveltetésével áll kapcsolatban. Arra gondolt, hogy e szerencsésebben született úriemberek máskülönben is oly szeszélyesek, kiszámíthatatlanok, s akkor miért ne lehetne Ágostnak ilyen szeszélye. Mindenki más, igen, ő azonban nem. Szerette nézni, amint az izzadtságában ázó, I. kötet 284ellentétes erőinek küzdelmében csúnyán megfeszülő test az oldalára hengeredve vonaglik, megmered a lábánál. Saját testével követte az erőfeszítés kéjes iszonyatában rángatódzó férfi heves ritmusát. Akárha kitöltené még.
A medence szétágazó idegfonatainak van emlékezetük.
Akárha biztatná, szinte hallotta magában a biztatás ritmikus kiáltásait. Ágostnak sikerüljön az akaratával a kéjt legyűrnie.
Jaj, csak ne, ne, ne élvezzen el.
Azonos volt vele, hiszen a tiltás a saját lüktetését kiragadta a maga ritmusából, s ezzel valóságos robbanásokra késztette. A hüvely ovális izomnyalábjai immár erősebb lüktetésekkel ellenkeztek. S amint a testével, a rekedt kiáltozásaival, a férfi rángatódzásának ütemére hagyottan, összepréselve térdét, összeszorítva combjait, beránduló és kinyíló méhszájával így segítette, s a férfi úrrá is lett önmagán, ő maga, két kezét a combja közé rántva, elég gyakran öklendezve elélvezett.
Tudomásul vette, hogy ez valamilyen fakszni, mi lehetne más. Más férfiak akkor sem tudták rábeszélni magukat ilyesmire, amikor szükség lett volna rá; amikor ők maguk akarták. Tudatukat áttörte, maga alá temette az indulat, helyesebben megalázónak érezték volna az önmegtartóztatást, leleplezőnek. Ha még ezekben a pillanatokban, mikor csúszás, érintkezés tökéletes, még ilyenkor is képesek ellenőrizni és megakasztani, akkor semmi nem igaz, akkor nem kívánták a nőt, nem is vágyakoztak rá annyira. Nem akartak oly kicsinyesnek mutatkozni előtte, hogy megakadályozzák a magömlésüket, s akkor inkább a véletlenek uralmára bízták. Ha pedig ilyenkor nem tudta magát idejében elrántani, akkor több lett, mint kockázatos. Hiszen nem akart örökösen teherbe esni. A küretektől nem csak a fájdalom miatt rettegett, ám a rettegéstől erősebb lett a fájdalom és hosszabbak a vérzései. Ágosttól ellenben nem foganhatott meg, hiába akarta, hogy lövelljen a méhébe, ha Ágost egyszer nem akarta. Annak azért örült, hogy végre látja, miként tagadja meg egy férfi az élvezetet önmagától, amire a saját teste megadással válaszolt. Miért ne segítené, ha egyszer jó, jó. Nem vallotta be magának, de tulajdonképpen I. kötet 285sokkal mélyebben és hosszabban elégült ki, mint mikor a férfi figyelmesen és udvariasan benne járt. S ha ilyesmi létezik, akkor a sors nem elháríthatatlan. Akkor a tömör falon egy kis rés mégis üthető. Akkor mégiscsak énekesnő lesz belőle. Nem ismerte őket, de mindig tanult, egyre többet tapasztalt általuk. Hozzájuk akart hasonlítani. Néha teljesen váratlanul kapott tőlük egy ilyen ötletet. Leste a szokásaikat, utánozta a hűvös viselkedésüket, s bár nem tudott mindent hasznosítani, nem vehette rossz néven a szeszélyeiket sem. Bár arra sem kényszeríthette senki, hogy egészen komolyan vegye. Hiszen abban a mély, szinte vallásos meggyőződésében azért senki nem tudta volna megrendíteni, hogy a nők és a férfiak arra vannak teremtve, hogy egymásra vágyakozzanak és egymásban kielégüljenek. Mégiscsak így van rendjén.
Minden más mégiscsak erkölcstelen.
De most már azt is látta, a férfi üdvözült mosolyán látta, hogy ez mindig és mindenkinek alamizsnát osztogat. Akkor is alamizsnát osztogat, amikor a hosszú pillái alól a kis szúrós szemével valakire ránéz. Az imádott test láttán az undor borzongása lepte el. Hiszen ez még a legszebb mosolyát is magának tartogatja.
S mintha nem Ágost, hanem ő tébolyodott volna meg, valószínűtlen undorral küszködött.
Ágost tagjaiban idegen emberek testét ismerte föl. Karját, lábát, kemény hasfalát az apjától, csontjainak ízesülését, ujjainak formáját, még az ujjak hosszát is az anyjától örökölte. Az erőteljes nyalábokban megformázott izmokat valami mégis lekerekítette, a vállait, a farát, s ez volt benne az anyja. Egy nő alakja ütött át az izomzatán. Gyöngyvér nézte, s közben arra gondolt, úristen, eddig sem vele feküdtem le. Az anyja ujjaival, tenyerének kemény párnáival éppen csak megérintette az apja hasfalát. Gyöngyvér úgy bámulta, mint akihez semmi köze nem volt, nem lehet. Miközben a tenyér ismerősen kemény párnáit szinte érezni vélte a mellein. Ami mégiscsak azt jelentette, hogy a mellbimbói önállósítják magukat, ezekre a kezekre emlékeznek. De még az öregemberhez is több köze van, amikor összecsinálja magát és meg kell fürdetniük, gonI. kötet 286dolta, mert sajnálja, mert részvétet érez iránta. S nem értette, hogy az előző pillanatokban mi a csudát imádhatott ezen az idegen emberen.
Míg egyik kezével hasának feszült domborulatát érte el, a másik kezével már csaknem az ágyék szőrzetét, amibe azért Gyöngyvér is szívesen beletúrta volna az ujjait, bármiként idegenkedett. De a két kéz tétovázott, nem haladt tovább. Érezni vélte a szétkenődött szar szagát, amiből az öreget ki kellett mosdatniuk. Ennek meg arra sincsen szüksége, soha, hogy bárki hozzáérjen, legalább a bőréhez, kicsit, a melegéhez, bármihez. Mégiscsak imádom a két kezét, gondolta féltékenyen. Egy kicsit látja, egy kicsit megérinti, s így is épp eléggé élvezi önmagát. Minek kellene neki bárki más. Ágost többször belerándult, az ingerület a talpától a feje búbjáig végigfutott a bőrén, megrendítette a tagjait, kinyúlt, előregörbedt, hátrafeszült a törzse, aztán váratlanul ismét ellazult. Fejét ettől kezdve, mint egy holdfényt kereső, némán tátogó állat, meredten felvetette. Ágostnak a kéjben nem torzult el az arca, miként más férfiaknak. Nem nézett sehová, nem is lett volna hová, legfeljebb önmagára. Azt sem lehetne mondani, hogy megszépült volna az önélvezettől, inkább áttetszővé váltak a vonásai. És a mosolya még erősebben, még kihívóbban sugárzott az arc felett.
A padló felrecsegett a hattyúprémes papucsok alatt.
Tényleg meg akart valamit mutatni magából, ez egy elhatározás volt, de úgy tette, csaknem kétségbeesetten, mint aki az utolsó aranytartalékához nyúl. Vége lesz, ha ezt meg nem érted. Vége van. Gyöngyvér vegye tudomásul. Látta is, de hiába vett bármit tudomásul, ha egyszerre több ellentétes erő működött. Az egyik eltávolította a férfitól, visszafogta, a megértésre, az értelemre törekvő, a másik azonban, a mohó, a követelődző, aki csupán a pillanat nyers hatalmát ismerte el, nem engedhette, hogy bármi útját állja a kielégülésnek. Átgázolt volna érte szívesen mindenen. Akár a megértésen is. Az egyik kivárt, figyelt, mély részvétet érzett, mérlegelt, s ezért sikerült önmagát félúton, akár a mozdulat kellős közepén megállítania.
Papucsának magas sarkával bizonytalanul koppant.
I. kötet 287Akkor viszont megint csak a másik, mert mindig volt a másik, most az örök sürgető lépett elő, és reccsent vele a padló a talp alatt. Nem volt ez olyasmi, amit más emberek vágynak neveznek. Hajtotta a meggyőződése, miszerint Ágost egy ilyen helyzetben mégiscsak testi elsősegélyre szorul, s ilyesmit nyújtani az ő testén kívül nem is lenne e világon alkalmasabb. Ami igaz is lehetett, a vágynak megvannak a maga észérvei. A kivételesség és a kiválasztottság érzése az egyetlen, aminek az ész érveire nincsen szüksége. A megismerkedésük után néhány hétig ez az érzés, amit szenvedélynek vagy szerelemnek szoktak mondani, még hősiesen kitartott. Aztán töredezni kezdett, s hogy miért, egyikük sem tudta volna megmondani, szétmorzsolódott. Magához kell ölelnie. Rá kell simulnia, bele kell tapadnia, le kell szopnia. Be kell fogadnia. Maga sem vette észre, hogy nem csupán hevesen gondolkodik, hanem hevesebben veszi a lélegzetet, s ugyanakkor mintha csillapítaná, két öklét a melléhez préseli. Ez egy nagyon akaratos mozdulat, amin maga is elcsodálkozott, mert amikor így látta meg önmagát, akkor úgy érezte, ez nem ő, vagy tiltott útra lépett, erőszakoskodik. Mindig ilyenkor érték a legszégyenteljesebb vereségek. Ám ettől kezdve nem annyira a gondolkodása, mint inkább a légzése vezette, egy ritmus, ritmikus gyorsulás, amelyet immár nem kormányozott.
Ne mozdulj, maradj ott, szólalt meg Ágost elég hangosan, mint akinek illetéktelen betolakodót kell elhárítani. Maradj ott a helyeden.
Oly energikus volt a hang, hogy Kristóf is hallhatta a szomszédos szobában, bár nem értette szó szerint.
Nem gondolod, hogy mégiscsak jobb lenne, ha azt a kurva ajtót végre becsukhatnám, válaszolta Gyöngyvér halkan, fojtott indulattal.
Holott azonnal engedelmeskedett. A férfi még csak rá sem nézett, mégsem ment tovább.
Akárha az időből szakítanák ki a testüket. Nem voltak feltartóztathatók többé a saját pályáikon, ám egy pillanatra mindketten megmeredtek. Aki tudja, mit akar, nem siet annyira. Nem álltak messzebb egymástól, mint egy karnyújtásnyira.
I. kötet 288Gyöngyvér arra figyelt fel, hová lett a férfi lélegzete. Nem jött ki belőle más, mint fulladt némaság. S ettől hallotta meg a saját sürgető, erőszakos, bántóan izgatott lélegzetvételét. Amitől aztán magát utálta, nem a férfit. Egy indulatot, amit a másik ember ellen táplált, mindig nagyon könnyedén megfordított, csakhogy ilyenkor csapdába esett, ahonnan nem tudott többé kimászni. Látta, hogy a másik ember milyen finom, milyen kíméletes, ő pedig durva, minden gondolatában közönséges, bárdolatlan, az ösztönei sem működnek másként, mint egy állaté.
A saját hamis áldozatosságánál szebbnek látta a férfi megfontolt önzését.
Most vakon fordult a lámpafényes mennyezet felé, s miközben ujjaival finoman és kíméletlenül továbbhaladt, az egész törzse megnyúlt, mint akinek a saját érintései elől el kell húzódnia, és az akarata ellenére ágaskodik így. Még mindig sok. Kevesebb több lenne. Még egy kicsit, fölfelé, akárha lehetséges lenne önmaga elől kitérnie. Úgy megnyújtani a testét, hogy ne, vagy csak nagyon nehezen érhesse el. Hasát megkerülve araszolt le, s alulról, ujjaival a combja belső hajlatára mászva közelítette meg a heréit. Szája még tovább nyílt, az éjjeli lámpa fénye szájpadlásának boltozatába világított, ám a hangját most sem lehetett az árnyékosan sötét űrből kihallani. Egészen enyhén megrezzentek a térdei, mikor két ujjával a heréjéhez ért, és ettől megugrott a két domború izomköteg a megfeszülő combjain.
De még hozzá sem ért, agyában kialudt a bántó értelem, s egy jóval világosabb fénybe nézett, mint amilyen félig húnyt szemébe erőszakosan belevilágított.
Mindenféle gondolattöredékek kóvályogtak ugyan az emlékezetében, ezeknek azonban nem lehetett sok közük azokhoz a képekhez, amelyeket szándékosan maga elé idézett. Mint aki lábujjhegyre emelkedik, ám közben az ölét még jobban szét kéne nyitnia. Heréinek súlyát a combja ne fogja fel. S ami még sürgetőbb parancsolat: a herezacskó és a végbélnyílás között domborodó izomköteget mindenféle feszültségtől és nyomástól megszabadítani. Amikor valaki a hátán heI. kötet 289ver, akkor mindez nagyon egyszerű. Szét kell tenni a lábait, s térdben behajlítva fölhúzni valamennyire. Álló helyzetben viszont két egymást kizáró mozdulat, amitől a hátán, a mellén is megfeszültek az izmai. Farát kissé hátrafeszítette. Hozzá kell férnie. Persze valami olyasmihez, ami nincs, mégis előhívható a testből. Egyre jobban szétnyílni és ugyanakkor egyre jobban fölmagasodni és egyre jobban felnyúlni érte, hogy egész testét az egész testével elérje. A szobában nem volt már különösebben meleg, a bőr felszínének enyhe jegessége éreztette a test határait; a nyakán, a mellén, a combjain, a talpán és a lábfején. Mindezeken már túlnőtt, lefelé és fölfelé, mégis visszafogta, takarékoskodott, legyen még hová növekednie és süllyednie. Belemerült egy képbe, s meg akarta tartani.
Jött egy másik, hiszen semmit nem lehetett megtartani. A könnyű kézzel felrajzolt alakok egymásba, egymásból csúsztak ki. Vous voyez la les nus féminins en mouvement.
Többnyire észrevétlenül váltogatta magában a nyelveket. Ha egyszer kikötött a franciánál, akkor onnan már könnyedén csúszott még tovább. A magyarnak mélyebb, elemibb volt a vonzása, mégsem érezte magát azonosnak azzal az emberrel, aki magyarul beszélt vagy magyarul gondolkodott benne. Hallani lehetett még egy rosszul hangolt zongorát. Mezítelen alakok voltak, lányok, mozdulatban. Tompán puffogtak a zongora kalapácsai. Azon gondolkodott, hogy nincsen visszaút. Sur les pointes, s’il vous piait. Mert ha németül vagy olaszul beszélt, akkor egyáltalán nem tudott visszaváltani. Ilyen út nincs. Előbb érintenie kellett a franciát. Aztán futottak a lányok, futottak a képek a tükörben, gyors egymásutánban, mintha elévetítenék. S valószínűleg csak azért gondolkodott ilyesmiről, mert tényleg nem volt számukra visszaút. Az egyik tükör a másikban tükröződött. Most megfogom, mégis csak megfogom, gondolta. Mintha a tükröződések közé kéne benyúlnia, és semmit nem érne el. Sokan voltak, az ismerős arcokat alulról világította ki az erős rivaldafény, az ölüket, a hegyes kis mellüket.
I. kötet 290Orruk mulatságosan hosszú árnyékot vetett, felmászott a homlokukra. Soha nem kellett azt mondania magában, hogy ezeknek a gyereklányoknak közük lenne valakikhez, akiket valaha ismert vagy szeretett volna elérni. Lehajoltak, fölegyenesedtek, spicceltek, fejüket dobálták, magasra, még magasabbra, gyorsan, rövid, tört mozdulatokkal. Une pirouette, s’il vous plaît. Valaki könnyedén fölvitte őket a bordás papírra. Forgásokat kérek, először egyet. Rajzolta, amit az ismerősen rekedt hangján irányított. Ütemre tapsolt a kis hülyéknek. Et une autre, et une autre, magnifique. A zsíros kréta a bordák élén éppen csak megragadt. Miként a lányok, akik egy villanásnyira fönnragadtak a levegőben, a spiccelő lábfejüket támasztották bele, ne zuhanjanak még alá. Aztán mint a csillagok, zuhantak. De minden olyan gyorsan pergett, nem állapíthatta meg, hányan vannak a képeken. Fordulatokban villantak el csupasz nyakszirtjeik. És egyszer, kétszer, háromszor, csodálatos, kiáltotta a rekedt női hang, ennyi. A tükörben egyszerre láthatta őket hátulról, elölről, nagyítóval haladt végig a mellükön, a hátukon. A nagyítót persze rendesen visszatette a helyére. A fekete bőrdobozba, amelynek vörösréz zárja a sok használattól kissé megkopott. A fekete bőrdobozt pedig vissza a sima, sárgásvörösen fénylő cseresznyefa íróasztal fölső fiókjába. Világított a kályha vörös, nagy szeme. Odakinn lassan besötétedett a fagyott zürichi tó felett, kék lett a hó.
El tudta tenni a képeket.
Amikor aztán magára maradt a hálóterem kék fényében, elő tudta venni őket, és szagolgatta az ujjait. Visszaidézhette a hangokat, a kis hülyék óriás ugrásait, belenézhetett a kályha nagy, vörös szemébe. Az oldalán hevert ilyenkor, inkább összegömbölyödve, s akárha álmában mocorogna, óvatosan bejátszotta a fütyülőjét a combjai közé. Ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Néha mégis be kellett nyúlnia a takaró alá, hogy a kezével segítse, de nem maradt benn sokáig. Vagy elindulhatott a nagyítóért, ez nem úgy volt, mint otthon, mert ebbe a szobába bármikor beléphetett, kinyithatta a fekete bőrdobozt, elővehette az albumot. Az ölébe helyezte, meglehet, csupán azért, hogy közben nyomoI. kötet 291gathassa egy kicsit a combjai közé szorult heréit. Ha pedig már benn volt a fütyülője a combjai között, akkor fájdalmasan megkeményedett. Tartotta, ahogy szorított a combja, úgy tombolt vagy enyhült a fájdalom. S mindig ugyanott nyílt ki a könyv, a táncolóknál. Ha engedte, akkor valósággal kipattant a két forró comb közül, s ettől úgy érezte, hogy ott lenn, a takaró sötétjében van még egy külön, gondolkodó fej, de nem engedte. Inkább finoman nyomogatta, s ehhez még a kezét sem kellett a takaró alá becsúsztatnia. Nem leplezhették le. Testét bármennyire birtokba vette az izgalom, mely erősebb volt a gondolkodásnál, józanul figyelte. Nem beszélve a rettegésről, hogy most már mindig így marad, és sohanem fog többé lelohadni. Így kell majd járnia a többiek között, ez lesz a büntetése. Nem tudott többet, mint amennyit önmagától megtudott. Önmagától tanulta a rettegést, s hogy a rettegés élvezet. A csöndben hallani lehetetett a fenyők örökös susogását a nagy ház felett. És még azt is hallani lehetett, hogy mások szintén csinálnak valamit, nem csak ő. Nem tudhatta, mit. Nem a zajokat, nem hangokat, hanem a némaságukat. Ha éppen akarta, akkor ezt mindig újra lehetett kezdeni, ott folytatni, ahol máskor elhagyta, mert beleszunnyadt az izgalomba, vagy az élvezet kiszakította a rettegésből, elűzte, hogy aztán magát az élvezetet álmában veszítse el. Akárha belefordulna egy rettenetes verembe, ahol mindenét elveszik.
Gyöngyvér bármennyire szerette volna, nem eshetett neki foggal és körömmel. Nem rohanhatta le, mert Ágost a saját pályáján távolodott tőle el, egyre lassult, lassúbb már nem lehetett, és főleg magának valóbb. A mosoly észrevétlenül foszlott szét az arc felett. Nem volt sehol. Letörölte az élvezet, ami inkább komolyságot parancsolt. Hüvelykujjával szántott végig fasza gerincén, a lassulások közepette egy nagyon gyors mozdulat, ám éppen csak érintette az erős, kissé félreforduló, s a feszülő fityma csúcsán széttáruló ér felszínét. Hangszer húrjait pendíti. Oly bőséges volt itt a bőr, hogy hiába a makk duzzadása és feszítése, a fityma a merevedéstől mégsem húzódott vissza róla, miként más férfiaknak. Amiben az is szerepet játszhatott, hogy faszának hosszú, hengeres teste I. kötet 292lefelé görbedt és nem fölfelé, mintegy visszagörbedt önmagába, s így eltekintve az ejakulációt közvetlenül megelőző rövid és feszült pillanatoktól, nem emelkedhetett meg annyira, hogy a fityma csúcsa alatt meghúzódó feszes kis kantár megkeményedett makkjának meredek pereméről az egész előbőrt visszarántsa. Gyöngyvér lélegzete, pulzusa, vérnyomása, képzelete mindannak ellene dolgozott, amit látott, amit tudott erről a faszról, amit tudomásul vett vagy elismert. Pulzusa gyors lett, mintha futna, s ezt az emelkedést követte a vérnyomása, lélegzetét azonban visszafogta. Hiszen éppen abban a pillanatban nem érinthette meg a másik embert, amikor az szavak nélkül mesélni kezdett önmagáról egy józan ésszel nem követhető történetet.
Nem érte fel ésszel, nem érhette fel, bár megsejtette, hogy a férfi valami hasonlót vár el tőle. A légszomj következtében egy kicsit minden kivörösödött és elhomályosult. Nem csak azt látta, amit nézett; amit nézett, az viszont akadálytalanul beléhatolt. Nem érthette meg, hiszen érzéki tapasztalataiban inkább a gyors, a rohamszerű, a heves, az erőszakos, a túlzó, a hamiskodó érzelmességgel kikényszerített kielégülés uralkodott. Egy olyan színjáték, amelynek többé vagy kevésbé minden jelenete meg van írva előre. Nem ez a hűvös, tartózkodó, szenvedélytelen, ez a végletesen személyre szabott és önmagába forduló, távoli, ez a meglepetéseknek és rögtönzéseknek kitett. Volt néhány hét, amikor azt hihették, hogy a temperamentumuk találkozott, most azonban már mindkettőjüknek látnia kellett, hogy még idegenségükben sem találkozik. Hanem csak távolodtak, távolodtak. Gyöngyvér élete a végletes becsvágyak és a kicsinyes egzisztenciális veszélyek két meredek partja között zajlott, s ezért ritkán is kockáztatott meg olyasmit férfiakkal, amit nem ismert. Nőkkel még inkább, tőlük visszarettent. A nélkülözés, a hiány, a szükség és a lemondás volt az erősebb, s ezek az élmények eleve meghatározták, hogy mit ismerhet, mit nem szabad, mit kell megtagadnia.
Ahová a szem ellátott, nem látott mást, mint sík vidéket, pusztaságot, poroszkált a láthatár felé, de amögött is volt egy láthatár. Ahová I. kötet 293elérkezhetett, nem különbözött semmiben attól, ahonnan elindult. Miközben valamilyen megközelíthetetlen, ismeretlen, hívogató magaslat, ahová mindenképpen föl kéne jutnia, mégis mindig ott párázott, meredezett, reszketett előtte; káprázat és délibáb.
Talán most följutok, erre gondolt. Úgy képzelte, lesz az életében egy nagyszerű pillanat, amikor majd minden egycsapásra jóra változik. Nem volt ilyen fordulat, de legalább megsejtette, hogy a férfi már ezidáig is máshonnan vágott neki, és egészen máshová szeretett volna elérni, mint ő. Egy másik tájékon járt. Bár igazán nehéz volt megérteni, miként követhetné bármiben, aminek a természetes követelményekkel ennyire szemben kell állnia. Vagy miféle elvekkel, miféle beidegződöttségekkel kéne önnön magában szembeszállnia, ha tényleg engedni akar, s tényleg nem követel semmi olyasmit, amit a férfi láthatóan nem kíván és valószínűleg ezidáig is csak úgy tett, mintha kívánná. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, ez egy buzi. Mert akkor ő most mit csináljon önmagával nélküle. Ez nem csupán nem akar elélvezni benne, s már erre sem talált semmiféle elfogadható magyarázatot, hanem beléhatolni sem kíván, s még csak meg sem közelítheti. Tornázik itt magában. Amit nem lehet ugyan elviselni, mégis így van. Meg nem értette, miről lehetne még lemondani.
Határhelyzeteken átsegít a tehetetlenség. A tudattal lebénított vágyak, a nyers ösztönök és az akaratoskodó beidegzettségek mögül előlép a másik én, s azonnal végrehajt. Nagyon tudja, mit tegyen. Ez ritkán történik meg, ám ilyenkor az ember nem a tapasztalatok alapján, s főleg nem a társadalmilag elfogadott játékszabályok szerint ítéli meg a helyzetét. Ágost érdes, erős tenyerére vágyott az öle. Azon gondolkodott, vajon hátulról lepje-e meg a férfit, simuljon-e rá, átkarolja-e, kivegye-e faszát a kezéből, avagy szemtől-szembe rohamozza. Csókolja, elnyelje-e az ölével, a hasával feszüljön-e föl rá. Mindezt nem tehette, s nem csupán a tiltás miatt, hanem látott valamit, ami több volt, mint megérthető.
Immár a másik énje nézett ki a fejéből az ő szemével.
Ez az egész fasz dolog, az egész vele való foglalatoskodás olyan lett, I. kötet 294mint egy fenyegető és nagyszabású természeti jelenség, amit legelőször is tudomásul kéne vennie. Addig pedig nincsen mit szólnia, tényleg nem szabad megmozdulnia, meg nem közelítheti. Lélegzetével lüktetett a teste, vagy a teste lüktetésével az egyre hevesebb és egyre hevesebben elfojtott lélegzete. Barna bőrének mélyén a felindulás vörös foltjai terjedtek szét, nyakán, arcának erős csontjain, akaratos kis homlokán. Úgy érezte, mintha a forró nedvesség, mely a hüvelyét elönti, kicsordulna a szeméremajkain. A teste mélyén, a méhében, az agyában kívánta, hogy a csupasz vállán, a karjában, a mellén, amit most e finoman borzongató, hűvös selyem fedett, s mindkét megduzzadt mellbimbójával külön kívánta, hogy végre szabadulhasson el, s előbb az egyiken, aztán a másikon érje fel ésszel a férfi mellkasának feszes csontjait és kemény párnáit, a hasa értse meg a feszült hasfalát, a tocsogóssá nedvesedett szeméremajka, melyet a férfi tenyerének párnája nyitna szét.
Tudta, nem fog hozzáérni, nem. Nem kellek neki. Fizikai lehetőségek, és a józan ész diktálta lehetetlenségek lehetősége között rángatta a fantáziája. Nem kellek neki többé. S minden határozott kívánsága, láthatta, hiábavaló, hiszen a férfi semmi mással, csak a saját ijesztően emelkedő, megnyúlt, vastagra duzzadt és visszagörbedő faszával van elfoglalva, csak ezzel. Semmi más nem maradt, csupán e saját kiterjedését és feszültségét élvező, üreges húsdarab, s az erre vonatkozó valamennyi tiltás és csábítás mindkettőjük közönyös agyában.
Nem tudta volna megmondani, hogy mindez miért lenne jobb mezítláb, de nem is kérdezett ilyesmit. Mindkét papucsát lerúgta, repültek, koppantak, egyik itt, a másik távolabb.
Másnap reggel aztán nem találta.
Egyetlen rándítással oldotta ki magát a pongyolából. Kibújt belőle, kicsusszant, s mindezen nem gondolkodott.
Másnap sem látott mást, mikor az ülés sarkába húzódva, szórakozottan kibámult a taxi esővel permetezett ablakán, mint a félig megemelkedett, visszagörbedő faszt, amelyhez tilos volt hozzányúlnia. Akárha most először látná, de látná az összes többit, amelyeket valaha I. kötet 295láthatott, s nem kellett hozzá a férfiakat látnia. Ez lekötötte a figyelmét, olyannyira, mintha visszahátrálna vele egy poros udvarra, a kislánykorába. És a nedves gumiszőnyeg illata úgy áradt szét, úgy emelkedett fel, mint valami emlékeztető, a férfi illatának valamiféle hasonlata. Félig összezárt tenyerében tartogatta a gyógyszereket, melyeket az imént kapirgált ki a gumiszőnyeg mély bordáiból. Ágost kezét a faszon, az anyja óvatos, orsós ujjait, s nem az erősen kanyarodó Margit körút elsuhanó házainak elsötétedett homlokzatát.
Erre az épületektől leárnyékolt útszakaszra a szél nem csaphatott be annyira. Erna asszony valamiről beszélgetett a taxissal, ám a hangok is távolról hatoltak el hozzá, egy elképzelt, megfoghatatlan és ellenséges világból. Át kellett volna szólnia ebbe a világba, hogy mit csináljon ezekkel a gyógyszerekkel. Mintha jobban hallaná, amint az ezüstösen megcsillanó selyem az éjszakai lámpafényben lágyan lesiklik a testéről, és a bokájánál a földre hull. S mintha udvariasan kinyitnának előtte egy ajtót, amelyről eddig nem tudhatott. Nem tudta, hogy itt még aztán következik egy ilyen nagy, sötét terem, amely mögött van egy másik, világosabb, és még egy harmadik, ennél is sötétebb, és nincsen vége.
Istenem, nincsen mitől tartanom.
Mezítláb kell végigcsörtetnie.
Még mindig rajta volt ugyan a rövid, ujjatlan, két melle között mély ékben kivágott, a pongyolával azonos színű hálóinge, amely a súrlódásokból keletkező sztatikus elektromosság hatására úgy tapadt a testére, mint a nyálkahártya. Azon sem gondolkodott, hogy levesse-e vagy ne vesse le. Akárha önbecsülésének legutolsó morzsácskáit őrizné vele, hiszen nem szolgáltathatja ki magát teljesen. Valakinek, aki nem kívánja, aki rá sem néz. Valakinek, aki kizárólag magával foglalkozik, és még csak nem is magával, hanem a faszával. Szemrehányásokat tett e fedezékből. Ezt most már legalább értem. Pedig szerette volna letépni a hűvös hártyát a lázas testéről. Nem lehet, hogy minden férfi mégis ilyen legyen. Már csak azért sem, mert a férfi, akinek eleve nem voltak magával kapcsolatban különösebb gátlásai, s végletes egoizmusát legfeljebb a köteI. kötet 296lességtudásával fékezte valamennyire, immár átlépett egy bűvös határon. Ujjai közé fogott, meredt faszán hol kicsit hátra, hol kicsit előre húzta a kifeszült, csőrösen előreálló fitymát, lassan, minden mozdulattól kissé meglepetten, miközben másik kezével gyöngéden megemelte mélyen lecsüngő, súlyos heréit, s mint mikor valaki önnön magát ejti tőrbe, egyszer, kétszer erősen összeszorította őket a markában, beléjük kapott, hogy fájdalmat okozzon magának; könnyedén csúsztak egymáson el. A fityma csőre mögül valamelyest előtűnt a makk lilára színeződött, tompa feje, a húgycső mélyen ülő, kitágult, egyetlen nagy szemével, de nem egészen, még félig sem, csak valamennyire, majd ismét eltűnt a bőrredők között, óvatos ujjainak tölcsérében.
Gyöngyvér szerette volna a pillantásával megállítani vagy éppen a kielégülés felé vezetni az eseményeket.
Ám mindaz, ami a kívánságaitól, az emlékeitől, a szükségleteitől és az akaratától bemozduló és ezért felettébb felbolygatott, mintegy párhuzamos futásokra átállított elme és a vérbőségtől előtolakvó csikló, a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemek között ránduló hüvely izomzata között egyáltalán elhelyezkedett, figyelem, sejtbomlás, lélegzetvétel, vérnyomás, savtermelés, bélkontraktúra és a szív extra ütései, arra az egyetlen kérdésre összpontosult, hogy vajon előtűnik-e még, s vajon egészében láthatja-e. A saját személyének sem maradt a jelenetben más szerepe, mint szégyenszemre nézni és várni az idegen test mögött szunnyadó személy válaszára.
Nem és nem, a makk erősen kirajzolódott a bőrön, de nem csupaszította le.
Szégyenkezett és gyűlölködött és féltékeny lett Ágost két kezére, mely megtagadta tőle, féltékeny lett az óvatos, a szeretettel teljes mozdulatokra, amelyekkel a saját belső történetét követte és nem nézett ki belőle. Még az anyjára is féltékeny lett, akire az orsós ujjaival, az apjára, akire a kissé előreugró, feszes hasfalával hasonlított; erre az egész rohadt zsidó bagázsra féltékeny volt. Őrjöngött valaki benne. De a fasz konokon leszegett feje még annyira sem tűnt elő többé. Nem mutatta I. kötet 297meg. Játszott, csak csábított. Ez ő, ráismert benne a férfira, igen, ez ő. Valaki, aki kikerüli az ismétlődéseket, aki nem áll rá az egyenletes gyorsulásra, mert gyűlöli az élet monotóniáját, s ezért inkább megtagadja önmagától és másoktól a csúcspontokat.
Számára a tagadás a csúcs. Amihez nincsen út. Akkor hozzá sincsen út.
De hiszen éppen ez vonzotta ennyire a férfihoz, hogy ugyanilyen egyedül és érinthetetlenül áll. Csakhogy más, nem egyeztethető a belső ritmusuk. Ezt végre megértette, bár nem fogalmazta meg, mert a hallásával értette, a ritmusérzékével fogta fel a másik szinkópázott ritmusát.
Azon sem gondolkodott, hogy legalább a saját testén végigszántson-e. Gyámoltalanul ismételje-e meg önmagán, amit a férfi magával tesz. Tétova, ideges, szégyenkező ujjakkal siklott végig a testéhez tapadó ezüstszürke selymen. Ami végre jólesett. Nem annyira az érintés miatt, hanem szunnyadó kapcsolatukat támasztotta fel. Ami mégiscsak arra utalt, hogy valamikor, egyszer, megegyezett a belső ritmusuk.
Az első hetek megittasult nappalait, tétova éjszakáit idézte fel. Azzal, hogy megismételte a férfi mozdulatát önmagán, kettőjük érintkezésének hiányát töltötte ki.
Önmaga érzékelésével töltötte ki, amitől nézése megerősödött és bizonyos öntudatra lelt. Legalább a szégyen fölösleges érzésétől megszabadulhatott. Hogy nézi, igenis nézi a faszt. Amiből látott eddig éppen elegendőt, ám soha nem engedte meg magának, hogy nézze, ilyen leplezetlenül figyelje, miként működik és miként kerül a tudata centrumába. Végül is mindenkit arra nevelnek, hogy mások szeme láttára nem szabad magához nyúlnia és tilos leselkednie. A szegélycsipkébe meg kissé beleakadt zavarában a körme. A csipke éppen csak eltakarta szemérmét. Szégyentelenül nézhette végre a faszt, s most egészen mást látott, mint amin gondolkodott. Amit látott, annak nem volt olyan nagy jelentősége, hiszen nem férkőzhetett vele gondolkodásának közelébe, hanem olyan dolgokat látott a világ centrumában, amelyeket nem értett és nem érthetett meg.
Ágost ugyanakkor durván és teljesen váratlanul megrántotta, majd I. kötet 298elengedte a fityma csőrét, s a másik kezéből is kiengedte kicsit meggyötört heréit. Igazán nem lehetett kiszámítani, hogy mit fog tenni a következő pillanatban. Meredten reszketett a levegőben a fasz. Még ágaskodott volna, fel, mivel azonban nem fölfelé görbedt a fejével, éppen csak elérte a vízszintes helyzetet. Gyöngyvér szinte érezte, valamelyest átélte a makk alatt megbúvó kantár feszültségét, amint egyenesen visszafogja, nem engedi fölmagasodni egészen. Nyelve hegyén őrizte a kantár feszülésének emlékét, s hüvelyének íves izomzatában érezte. Úgy hatott, akárha lehajtott, feszült, nagy, sötét fejét támadás előtti dühében előreszegezné; kissé mulatságosan. Konok dühe nem volt átélhetetlen, hiszen őt is megfeszítette a tombolás vágya. A saját testi elragadtatottságának fiziológiáját látta benne át. Ám ezt sem mondhatta el magának, mert őrjöngése sem csillapult. Belátta és átérezte, hogy ennek a konok dühében tomboló fasznak a lefelé görbedő feje miként éri el duzzadt csiklóját, s miközben szeméremajka végre visszasodorja az előbőrt, a hüvelybe hatoló makk feltüremlő gallérja miként tolja föl, s miként rántja vissza csiklójának kitüremkedő fejéről a bőrredőt. Átlátott ezeken az egyszerű megfeleléseken. Ezzel vége volt ugyan valamennyi öntudatlanságnak, ám a tudásával sem tudott mit kezdeni.
A feltáruló ajtók mögül másféle öntudatlanság áramlott rá a hűvös és pállott levegővel.
Amikor az udvari szobákban becsukták a spalettákat, s megszűnt a légjárás, akkor mintha az öregség súlyos és rejtélyes illata terjengene.
Ennek a másféle, eddig alig ismert öntudatnak az áramlása elragadta. Hasonlót akkor érzett, mikor éneklés közben sikerült önmagát a hangjával meggyőznie. Mikor nem keresgélte a kiéneklés módszerét vagy technikáit, hanem ezek az előre megírt hangok kiénekeltek vele egy személyt, akiben meglepetten ismert magára. Holott a gondolkodásával még mindig, csökönyösen erőszakot tett magán. Saját énekét nem hallja az énekes, ám pontosan érezni tudja, amit mások hangként hallanak. Lélegzetét mintegy megakasztotta, visszafogta, nem engedte el; aztán szoronghatott. Akárha lenne olyan parancsolat, miszerint a lélegzetének I. kötet 299csupán a másik ember lélegzetével szabad elkeverednie. Kéj és élv nem maradhat magában, akkor nem engedélyezett. Ennél a parancsolatnál lecövekelt a lélegzetével, makacskodott, azt azonban nem tudta ellenőrizni többé, hogy mit lát és mit néz és mit tesz. De éppen azért nem volt föltartóztatható, mert ahhoz, hogy egymásban tükröződjenek, tényleg nem volt elég két kimerevített ujját a szeméremdomb szőrzetén végigfuttatnia és a szeméremajkat megnyitva becsusszannia. Az új tudásával átlátta, hogy ez csak a technika, s éppen az hiányzik a mozdulatából, ami a másik emberben annyira meggyőző és megragadó; az önösség, az önzés kifinomultsága és öntudatlan eleganciája.
Olyan szeretne lenni, mint a másik, és az első tétova kísérletével megbukik. Talán nem is felé kell tartani, hanem el, tőle el. Nem találta a nedvességet sem, amit oly bőségesnek érzett az imént magában.
Száraz vagyok, teljesen száraz.
Gyöngyvérnek nem volt különösebben szép keze, ami miatt minden szép kezű nőhöz vonzódott és minden szép kezű nőre irigykedett. Viszonylag hosszúak voltak az ujjai, s hogy növelje a hatásukat, mértéktelenül hosszúra növesztette a körmeit. Megtehette, mert nem töredeztek, erősek voltak, egészségesen és szépen boltozottak, a manikűrösnőknek szintén örömük telt benne. Ha ellenben felügyelő érkezett az óvodába, s észrevette, akkor nem úszta meg hangos veszekedések és dühödt jegyzőkönyvezések nélkül.
Reszeltette, lakkoztatta, gondosan ápoltatta, hogy azért ne legyenek annyira veszedelmes fegyverek. A gyerekek különösen szerették a körmeit, főleg a kislányok. De nem csak az óvodában kellett minden mozdulatára ügyelnie a körmei miatt; amitől minden mozdulatában maradt némi finomkodás. Hanem elég volt óvatlanul a férfiak combja közé csúsznia, heréjük alá nyúlni, a lökések indulatában szétfeszülő fenékpofák között a végbélnyílás meglazult záróizomzatához érnie, vagy a vérrel túltelített makk feltűrődött gallérján végigszántania körmének élével, s máris a meglepett nyögés, a fájdalmas ordítás, az egymást követő, tektonikus hullámokban feltörő spontán magömlés.
I. kötet 300Saját testét azonban legalább annyira nem tudta meglepni, mint ahogy Ágostét sem. Két körmének kemény fedelével megduzzadt klitoriszának előszobáját érte el, az első bőrredőt. Nem volt elővigyázatlan, mégis inkább kellemetlennek érezte, mint kellemesnek, bár az érzetek áthatják egymást.
Nem, nem is löktek, folytatta kicsit hangosabban, ennél sokkal durvább dolog történt, vagy nyersebb. Belefordítottak egy gödörbe. Dögöt löknek ki így.
Tudod is te, miről beszélsz. Soha nem láttál dögkutat.
Nem értettem, hogy miért csinálják, miként érthettem volna. Vagy beadtak egy ruhatárba, mit tudom én, mint egy esernyőt, kabátot. Ha akarod, így is mondhatom.
Miért tettek volna szándékosan olyasmit, ami ellenedre lenne. Szavainak kis levegőivel a férfi beszélő ajkai közé suttogott, s közben erősen kancsalítva figyelte a húsos, feltűnően feszes bőrű ajkakat. Miért beszélsz róluk így, igazán nem szép tőled, nem is értem. Rosszat nem akarhattak, nem hiszem.
A férfi ajkát kívánta, lehörpölni róla a szavakat, ezért kötözködött és hitetlenkedett.
Miért mondod, hogy megaláztak, ugyan, mivel alázhattakvolna meg.
Nem csókolta, hogy láthassa még, két ajak miként beszél.
Nem mondtam, hogy megaláztak.
Mondtad.
Miért mondtam volna, mivel kapcsolatban mondtam volna. Nem is olyan szó, amit szívesen kimondanék.
De miért mondod, hogy nem mondtad, ha egyszer a két fülemmel hallottam, hogy mondtad. Ajkuk éppen csak érintkezett.
Nem állhatta meg, hogy meg ne érintse.
I. kötet 301Mondtad.
Rendben van, te hivatalból véded a rettenetes szülőket, felnevetett, les Parents terribles. Élvezte, hogy a műveletlen nő minduntalan zavarba jön. Értem én, mire gondolsz. Én viszont kizárólag magamról mesélek. Ha érdekel. Nem róluk. Az erkölcsi minősítésükkel pedig nem foglalkozom.
Halvány fogalma sincs, miről beszélek, gondolta közben.
A gyűlölet és a megvetés, amelyet sikerült magában a szülei iránt feltámasztani, elvett ugyan valamennyi nyers erőt, hiszen megosztotta a figyelmét, de figyelmesebbé és óvatosabbá tette a moccanásait.
Azt akarták, hogy legyen jó neveltetésed, susogta a nő értelmének utolsó erőfeszítésével. Jó, sikította, jaj, de jó, hörögte a saját szándéka ellenére. Buta hörgésével szétverte az értelmes eszmecseréjüket. Ha nekem lenne egy ilyen édes kicsi gyermekem, jaj, a szád, add a szád, hörögte, és még jó sok pénzem, próbálkozott az értelemmel, akkor én is kegyetlenül bevágnám egy ilyen intézetbe. Csókolta. Közben azt suttogta, igazságtalan vagy velük, biztosan igazságtalan, higgyed el. Biztosan mindennél jobban szeretnek.
A férfi teste ismét elhallgatott.
Ugyan, nevetséges, miket beszélsz. Egészen más van a dolog hátterében. Közel sem a jó neveltetés.
Alig viszonozta a csókokat, de tűrte.
Egy időre meg akartak szabadulni tőlünk, ilyen egyszerű. Nem csak azért, mert valami rettenetes történt közöttük, hanem valaminek tényleg vége volt. Talán maguk sem hitték el, mi azonban éreztük. A nővérem sutyorgott, hogy ezek el akarnak válni, higgyem el. Kínozni akart, mert ő is rettegett. Kihallgattuk őket. Kerestek egy kifogástalan ürügyet, hogy bennünket eltávolítsanak, és megtalálták hozzá a kifogástalan helyet, hogyne. Jóllehet szerencsém lett, mert ha nem megyek, akkor engem is elpusztítanak, mint a nővéremet.
Ez sem igaz, nem ők pusztították el őt, ez is csak egy túlzás. Szerettek, mindent azért csináltak, mert mindennél jobban szerettek.
I. kötet 302A nővérem azért már sok mindent jobban értett, de egy tízéves fiú hogyan tiltakozhat. Nem akart kijönni ő sem. Jóval később értettem meg, hogy életében talán először volt szerelmes szegényke, s akkor miként hagyja el azt a fiút. Mintha sejtették volna, mit sejtették, tudták, pontosan tudták, mi következik. Az apánk az asztalnál egyszer azt találta mondani, szültél ide nekem két zsidógyereket, és most én viseljem a konzekvenciáit. Az anyánk meg letette a villáját, a kését, micsoda, kérdezte, képzelheted, mi meg ültünk, fölállt, úgy mosolygott, mintha a legkellemesebb viccet hallaná, kirúgta maga alól a székét, de mielőtt sarkon fordult volna, hogy kimenjen, az apánk arcába loccsantott egy pohár vizet.
Csak hogy kijózanodj.
Szerintem tényleg el kellett volna válniuk. A nővérem meg imádta, bálványozta az apánkat. Követte, holott nem csak azt kellett elfogadnia, hogy egyszerre több nővel csinálja, hanem a szerencsétlen anyánk tetten érte a saját házivarrónőjével, és idegösszeomlást kapott. Nem tudták eltitkolni, hogy mi történt. De ne legyen félreértés, nem teszek szemrehányást senkinek.
Mégis jól érzem, a hangodon érzem.
Mert úgy mesélem, ahogy átéltem. Ez egy sérülés, semmi kétség, egy fájdalmasan nagy lelki sérülés. Nem kellek a saját apámnak. Valamit törvényen kívül helyeztek, ami az anyámból származik át belém, és ez megkeseríti az életét. Ez rettenetes, hiszen én tehetek róla. Habár észre sem vesz, felfoghatatlan dolgokkal foglalkozik. Amiben én megzavartam. Az anyánk pedig nem tud lemondani egy ilyen szörnyetegről. Két nap nem telt el, már megint turbékoltak. Ha akarod, akkor ezt érzed a hangomon. Minden mondatuktól kivert a forró veríték, én pirultam helyettük. Ezt érzed. És még a nővérem sem jött velem, ő aztán minden alattomos erejével megmakacsolta magát. Életemben először teljesen magamra maradtam, ezt is érezheted. Pedig egy kicsit jobban tudtam franciául nála. Mégsem mentem vele semmire. Olyan volt, mint egy idegen ház. Ott állsz éjszaka, és nem tudod, hol vannak a vilI. kötet 303lanykapcsolók. Ezek mulatságos kicsinységek, de ugyanakkor roppant nagy dolgok, és ezt is érezheted.
Egy időre elhallgatott, mert el kellett volna mesélnie, miként strigulázták a hibáit, miként verték minden éjszaka.
A sérülés megmaradt, ez volt az erősebb.
Amint félrefordult egy kicsit, hogy ne lássa ilyen közelről ennek az idegen nőnek az arcát, látta Jean-Marie de Lecluse világítóan fehér nyakát a gőzben. Ott állt a segédjeivel a zajosan záporozó víz alatt, és kihívóan nézte. Tudta, most megint megverik.
Kiejtési rendellenességekért egy pofont, nyelvtani hibákért három pofont kapott. Lassan a szappan is megállt a kezében. Tíz hibát szolgálattal megválthatott. Gombot varrt, cipőt tisztított, a hátukat mosta, a radírozás volt a legmegalázóbb. Nem értette, minek jut az eszébe, ha egyszer nem akarja, s miért éppen most.
Soha nem fogja elmondani, senkinek.
Mikor Normandiában nyaraltunk, vagy Anacapriban, folytatta, mint aki saját szavába vág, akkor persze egészen más volt a helyzet.
Gyöngyvérnek valójában azt kéne megértenie, amit elhallgat, és nem is fog soha elmondani.
Elterjedt, hogy a magyarnak mindenkinél nagyobb a fütyköse.
Az ember egész nap egy idegen nyelven locsog a többi gyerekkel, mondta, mégis megmarad magyar gyereknek, hiszen egyszer elkezdődött a nyaralás, aztán valamikor vége lesz. De itt aztán nem volt olyan, hogy magyar vagy nem magyar.
Én magyar vagyok, mondtam. Nem értették, miért kéne valakinek ettől elpirulnia. Udvariasan bólintottak, jó, rendben, vagy éppen vonogatták a vállukat. Nem volt jelentősége, illetve másutt voltak a villanykapcsolók. Itt aztán volt mindenféle náció, igazán, de ők voltak otthon mindenütt ebben a két óriási nyelvben. Ez hihetetlen öntudatot kölcsönöz még a leghülyébbnek is. Elhiheted, ezt mi nem értjük, ezt is érezheted éppen a hangomon. Ha egyszer a belga-kongói emberi nyelven tud beszélni, pedig olyan lapos orra van, mint a gorillának, akI. kötet 304kor mit jövök én a magyarommal. Kit érdekel. Meg náluk minden szebb, ápoltabb, s ennek azért örültem. Talán ez volt a legmélyebb megaláztatás. Hogy minden szebb. Főleg a nagyszerű hegyek.
Látod, hogy most is mondod, hogy megaláztatás.
Míg észre nem veszed, hogy délután kettőkor már minden völgyben lement a nap. Vagy a nők lába, ahogy mennek fölfelé az erős, harisnyás lábukon. Ezek a bolyhos gyapjúharisnyák. Ha csak lábat látsz, akkor meg nem mondod, hogy nőé vagy férfié, mert egyformán erős, rövid lábuk van, kiugró vádlijuk. A törülközők a fürdőszobákban, azok is mind bolyhosabbak. Szebbek voltak a kilincsek, a zárak kifejezetten figyelmesebbek az emberrel, csupa nagy meglepetés, nem kattannak akkorát, szebb a villamos. Ezt el kell ismerni. Nem is szebb. El nem tudod képzelni, hogy nincsen sárga villamos, mert a villamos nem sárga.
Mi az, hogy nem sárga, mi nem sárga, kérdezte Gyöngyvér értetlenül.
Ahol nem sárga a villamos, ott a sárgát másra tartogatják, magyarázta Ágost. A sárga a nyár, meg a vakság, meg az irigység színe vagy az őrületé. Olyan helyre kerültél, ahol minden máshogy van, világos, érted. Ez azért elég nagy megrázkódtatás. Biztosan átéltél hasonlót. Ha azt mondják, villamos, akkor az neked fehér, barna, sárga. Másmilyen villamost el sem tudsz képzelni. Ami azt jelenti, hogy másként kéne lenned, mint ahogy vagy.
Ez lehetetlen, folytatta szinte ingerülten, s e pillanatban Gyöngyvér tényleg felismerte benne az egykori kisfiút.
Egyszerűen nem lehetséges. S ahogy kimondta, a szád nem áll rá erre az egész rohadt idegen világra, tudod, maga előtt látta De Lecluse tolakvón piros ajkát, betegesen fehér ábrázatát, kegyetlen, kék szemét. Nem tudta, hogy mit néznek rajta ezek a fiúk. El kell fogadnia, mert egyedül van, ők meg sokan. Nézte, hová hátráljon, a lába azonban nem tapadt, csúszott a nedves farácson. Nem gondolta, hogy valamiféle jelentősége lenne, kié mekkora, s ezért csak arra tudott gondolni, hogy megint megverik. Nem volt más világ, amelyet jobban meg lehetett volna érteni.
I. kötet 305Ennyi év után, ennek az idegen nőnek a tanácstalan figyelméből értette meg, hogy De Lecluse tekintete a lehetetlent fogadtatta el vele. A testrészeivel kell kereskednie. A fiktív világokból, melyeket az anyanyelvével cipel magával, át kell lépnie az egyetlen reális világba. Hogy akkor mégis minden a nagyságon és az erőn múlana.
Gyöngyvér pedig szégyenlősen nevetgélni kezdett, hogy nem, nem.
Azonnal bele is élte magát a tiltakozásba.
Tréfálsz. Hogyan élhettem volna át bármily hasonlót. Hol.
Hevesen eltolta magától.
Nem voltam soha külföldön, sehol.
Izzadságtól síkos törzsük, melyből csupán duzzadt mellbimbóik bíborbarnája virított elő a félhomályban, különvált. Öklével verte a férfi fénylő mellkasát, tréfálsz, s reszketett bele a kicsi melle. Honnan tudhatnám, az istenért. Én csak azt tudom, amit te elmesélsz, és még azt sem értem egészen, mert buta vagyok, egy nagy butuska.
Honnan a csudából tudhatnátok itt, persze, válaszolta Ágost vontatottan.
Azon gondolkodott, hogy az ember mindig másra készül, mint ami valójában bekövetkezik. Nem verték meg. Megvetette ezeket a magyarokat, ezt a nőt, aki most a saját alávetettségi hajlamával riszált neki, különösen megvetette, mindet, minden magyart megvetett. Lenézte őket a tettetett naivitásukért, az őrült önösségükért, aminek az individualitáshoz nem volt köze, a valódi gyanútlanságukért is lenézte őket. Mégis úgy vonzódott ezekhez a tulajdonságokhoz, mint valami kedvesebbhez, meghittebbhez, régihez. A megvetés mosolya mögé húzódva próbálta átélni e régebbi, megtagadott énjét, az önmagukra zárt, a mindenféle realitástól eloldott önös énjüket, a saját öngyűlöletében az önsajnálatot. A feszítő hiány érzését, az állandó másra vágyakozásukat, mely egyszerre támaszt kielégíthetetlen mohóságot, kínzó irigységet, gőgöt, egyszerre értetlenséget és pusztító közönyt. Mégsem ez kötötte le, mert ugyanakkor megjelent előtte De Lecluse másik arca, a figyelmes, a gondoskodó, a nagy csábító.
I. kötet 306Meg minek is kéne bárkinek ilyesmiket tudnia, tette hozzá még mindig ugyanolyan vontatottan.
Kétszer azért voltam a Balatonnál, suttogta vissza Gyöngyvér fintorogva, s ez már igen nagy dolog, nem szabad elfelejtened. Fintorgásaival olyan hatást keltett, mint akinek szégyenkeznie kéne, ám ezzel valójában büszkélkedik. Bevallja, valami hiányzik az életéből, a hiány azonban kivételessé teszi a létezését.
Ami annyira megtetszett nekik, hogy nevető ajkukkal csaptak le egymásra. Egyszer, kétszer, gyorsan, jól egymásba koccant a foguk éle. Ez egy kicsit fájt, és a nyelvük hegyével enyhítették egymás ajkán egymás fájdalmait.
Az idegen nyelv, tudod, bénító és csábító.
Tudom, sikongatott Gyöngyvér.
Honnan tudnád, nem tudod. Kíméletlenül el tud téged nyelni, el tud utasítani, folytatta volna az előbbi témát, mert nem volt egészen jelen, még mindig ott tehetetlenkedett a régi zuhanyozó síkos farácsán.
Engedd, ne utasíts el, kacarászta Gyöngyvér, bele a tétova, oktató jellegű mondatába.
Ne oktassa már ki egy ilyen elkényeztetett hülye.
Add már azt a bénító, idegen nyelvedet.
Mintha egyszerre lett volna kíváncsi, s ugyanakkor terhére volt minden információ.
S erre aztán egymás orrüregébe, fülébe, szemüregébe nyúltak a nyelvük hegyével. Ágost inkább csak követte, miként egy készséges iskolás, neki Jean-Marie de Lecluse jelenlététől kellett volna megszabadulnia, a nedves testétől.
Most pedig meg kell mosnod mindenki hátát.
Közönségesnek tartotta a nőt, primitívnek az ötletét.
Aki egyre jobban belehergelte magát, a csábító nyelvedet, még, hörögte.
Élvezeteik visszáját mutatta be, szándékosan durva volt, de ez tette érdekessé.
I. kötet 307Ezek szerint gúnyolódni is tud velem, gondolta Ágost meglepetten. Szívott és lökött, valójában az érzelmességét fedte volna el. Mint aki nyelvének csapásaival teszi jóvá, ami a férfival történt vagy történhetett, s amit egyáltalán nem látott olyan szörnyűnek. Amiből olyan melegség és közvetlenség is áradt, hogy a férfi nem térhetett ki előle, hiába idegenkedett.
Nevetgélésükkel kitöltötték az egész szobácskát, mely erős és rideg visszhangokat hallatott. A Pozsonyi út házait a húszas évek végén kezdték el építeni, még az első háború előtti székesfővárosi szabályozási terv szerint, amely ebben a városnegyedben körülépített udvarokat írt elő. A legújabb, olykor a legdrágább anyagokból építkeztek, többek között bauxitbetonból. Ez nem csak romlékony, hanem felettébb rideg anyagnak bizonyult, s a lakásokban kellemetlenül verte vissza a hangokat.
Jól van, én elhiszem, te láttad az egész nagyvilágot, kiáltotta e ridegen visszahangzó nevetésbe Gyöngyvér, de szerintem például soha nem úsztál a Tiszában.
A kiáltozással azért óvatosan kellett bánniuk a főbérlőnő miatt.
Éles, mindenféle csábos erőkkel feltöltött suttogássá változtatta át, mintegy csúsztatta a hangját, mintha suttogásának éles gerince lenne, ezen húzná, vonná önmagát.
Egyetlen hangjában két, három ellentétes árnyalat.
Nekem bevallhatod, hogy soha, de soha nem úsztál a Tiszában.
Nem, a Tiszában tényleg nem úsztam.
Akkor semmit nem tudsz a vízről.
Ki fogsz nevetni, de a Tiszát még csak nem is láttam.
Micsoda szerencsém van, sikongatott Gyöngyvér, viszlek a Tiszára. Elviszlek a nevelőszüleimhez. Megyünk ki a tanyára.
Úsztam a Földközi-tengerben, az Északi-tengerben, az Adriában is úsztam, Abbázia volt a törzshelyünk.
Semmi, szóra nem érdemes.
Úsztam az Atlanti-óceánban, a Marokkói-öbölben is úsztam.
Ugyan, ugyan, öböl vagy óceán.
I. kötet 308Ha elvinnélek egyszer egy ilyen helyre, ott azért eltátanád a szád. Sivár, vigasztalan országban születtél, édes Gyöngyvér, szeretnélek fölvilágosítani.
Ne mozdulj, kérlek, könyörgök.
Mit csinálsz, nyögte a férfi.
Honnan van benned ennyi gyűlölet, nem értem, hogy mivel szolgáltunk rá, nem értem.
Milyen gyűlölet, nincsen bennem semmi, semmilyen. Ne mozdulj, ha én sem mozdulok.
S mindezt csupán azért mondta ki hangosan, hogy maga is nyíltan élvezhesse a saját hangos nyögéseit.
Édesem, meséld, meséld el, mit érzel így belőlem, mit érzel ennyire.
Magyarul még nem beszéltem ilyesmiről, nem.
De minden francia ribancnak szorgalmasan a fülébe susogtad, hogy mit csinálsz velük, most ezt csinálom, most azt csinálom. Vagy mit fogsz csinálni.
Mért ne susogtam volna, chuchoter, jegyezd meg szépen, il me chuchote à l’oreille. Mondd utánam.
Kérlek, készíts ki úgy engem is. Tudod, meg kell tanulnom franciául.
Ezt még nem értenéd. Ez jóval túl van a tizedik leckén.
Két kis vontatott, valódi kiáltás szakadt ki belőle.
Tévedsz, az egyetlen, amit megértek, nyögte, mikor egy kicsit magához tért, mert őt magát is zavarták a barbár kiáltozásai. Tartott tőle, hogy Ágost taszítónak találja. Miközben körmének kemény élével görcsösen a férfi széles hátizomzatába mélyedt, ismét suttogásra fogta a hangját. Szeretett volna a férfi minden igényének megfelelni, s ezért mintha szándékosan egy hang fölé vagy alá énekelne, hol nyersebbnek, hol finomabbnak mutatta önmagát. Ám ennek is vége lett. Halálos csönd támadt a visszhangos kis szobában vagy az egész világon, és bele kellett fülelnie.
Nem hallotta, hogy Dr. Szemzőné vajon elment-e, vagy éppen hazaérkezett már. Az elveszett idő néma tömege megjelent ebben a haláI. kötet 309los csöndben, bár nem tudta, hol tartanak, s hogy ez netán az előző este lenne avagy a másnap délután.
Tévedés, lihegte, csak tévedés, minden tévedés.
Saját lihegése hallatán igazán felszabadultnak érezte magát minden ízében. Egész vékony teste reszketett, mintha ráznák vele.
Semmit, beszélned sem szabad. Akárha fázna minden egyes szavától. Mozdulnod sem. Én tévedtem. Most nem színészkedett többé a hangjával, nem akart semminek megfelelni és semmilyennek látszani. Inkább vigyél el innét, kérlek, gyorsan, vegyél fel, vigyél innen el.
Tulajdonképpen azt szerette volna kimondani, hogy haljanak meg együtt.
Gyöngyvér albérleti szobájának keskeny, s minden kis moccanásra megnyekkenő díványán, egymás combjának kemény ollójába zárva, egymás karjába olvadva hevertek forrón és az izzadtságtól síkosan egy könnyű takaró alatt. A nő rázkódott. S mintha a férfi valóban teljesíthetné a kívánságát, két karjával legalábbis magába zárta, így ragadta el. Boldogságukban most mindketten görcsösen lehunyták a pilláikat, rövid ideig nem lélegeztek. A takaró alól hallani lehetett hasuk, ágyékuk toccsanásait.
Valamennyi még derengett a vöröslő, fulladt, nyári alkonyatból az épületek barátságtalan hátsó traktusaival és csupasz tűzfalaival körülzárt, tágas udvaron.
Feküdjünk így, suttogta aztán Gyöngyvér a férfi nyakába, csak így, ne moccanj bennem, kérlek, s mintha a borzongó bőrön végigömlene, érezte, ahogy a veríték hűvösebb hártyáján végigfut a saját forró lehelete. Hideglelős reszketése nem csillapult. Ha beszélsz, ne, ne beszélj, kérlek, mert akkor azt érzem, a hangod jön belém. Még azt is szerette volna hozzátenni, hogy ez rettenetesen jó. El nem tudta képzelni, hogy miként fog innen fölkelni, hogy dolgozni menjen. A testem mélyén, a méhemben érzem a selymes hangod hullámait, belémjön, jön, és állandóan kielégülök tőle. Erről azonban inkább hallgatott, mert félt. Mint aki valamit kuporgat. Talán a rettegése rázta. Halmozódott I. kötet 310benne azoknak a dolgoknak a feszítő ereje, amelyeket nem tudott, nem lehetett kimondani.
Odalentről háromkerekű biciklik éles nyiszogását, gyerekek otthonos kiáltozásait, gumilabdák pattogásának rövid ütéseit lehetett felhallani, és a kivilágított konyhák nyitott ablakaiból kiáradó rádióműsor hangjait. Zene és beszéd egymásba fonódott, megszakadó, lüktető hullámain rázkódott a testük. Ennek a hatodik emeleti, újlipótvárosi cselédszobának a szokásosnál jóval magasabban elhelyezett ablaka résnyire nyitva állt; a pirított hagymán megfonnyasztott paprika és az édes paradicsom átható szagában érzékelték egymás csapzott testének illatát. Gyöngyvér kölnije akadálytalanul vegyült el a lassan rotyogó kolbászos lecsók ablaknyíláson beszűrődő, erős szagával, amitől a férfi valamelyest idegenkedett. Míg a nő ellenkezőleg, azon volt, hogy megbarátkozzék Ágost ismeretlen illatával.
Talán a homlokába tapadt sötét hajának van ilyen illata. Talán minden pórusának.
Gyöngyvér hosszú percekre befúrta magát a hóna alá, kinyalta az izzadtság lucskát, leette a hosszú, átnedvesedett és összetapadt, sötét szőrszálakról az illatot. A férfi pedig nyelvének minden kicsi érintésétől megvonaglott, alig hallhatóan könyörgött, ne, ne, ezt mégse csinálja, ami nem föltétlenül azt jelentette, hogy tiltott területre értek, bár nyilvánvalóan az ellenkezőjét sem.
Négy napja tartották így fogva egymást, alig aludtak, alig ettek vagy ittak valamit, csupán órákra váltak el, s mindig úgy folytatták, mintha a következő pillanatban akaratuk ellenére kéne egymást örökre elhagyniuk.
Egyetlen másodpercet nem hagyhattak betöltetlenül.
Gyöngyvérnek mégsem volt ideje még fölfedező útra indulni a férfi testén, hiszen ehhez el kellett volna engednie, ha kicsit is, de el kellett volna távolodnia. Nem engedhette meg magának. Ellenkezőleg. A férfi viszont mindig egyszerre több dolgot szeretett volna vele tenni, amiből kényszerűen maradt egy, ezt ellenben kevesellte. Nem tudták maI. kötet 311gukat a közelségből kiszakítani. Csókjaikkal minduntalan leteperték egymást, valahová lezuhantak, asztalra, ágyra, ha már nem tudták egymást a lábukon megtartani, székre, fotelba vagy éppen a padlóra, konyhakőre, s csupán akkor nyerték vissza a teljes testi biztonságukat, mikor a férfi ismét beléhatolt.
Alig pillantották meg egymást, máris csinálták, amitől állandósodott ez a túl közel, mégis úgy hatott rájuk, mintha először történne.
Csönd lett. Visszafogták a lélegzetet. Legfeljebb a vérük áramolt.
Nem volt egymásban gyakorlatuk, és furcsa módon nem is tettek szert ilyesmire. Amitől nem csak az időérzéküket veszítették el, hanem mindenféle külvilágra vonatkozó érdeklődésüket. Ők maguk lettek egymásnak az egyetlen lehetséges külvilág, s ezért önmagukban egymásnak sem lehettek olyannyira fontosak, hogy holmi részletek miatt belebeszéljenek az egész idejébe. Tulajdonképpen nem volt pontos képük arról sem, hol, milyen a másik, mert a tudás a kezükben, az ajkukon és a nyelvükön ült meg vagy az orrüregük csillámszőrein, inkább csak sejtették, hol végződik egyikük és a másik hol kezdődik el.
Mégis, most mégis mesélhetnél. Akkor mégiscsak elterelnéd a figyelmemet, szólalt meg valamivel később Gyöngyvér, s a hangja a szokásosnál mélyebbre szállt.
Ez volt a természetes hangfekvése, amikor énekelt.
De miről kéne a figyelmedet elterelnem, kérdezte a férfi meglepetten, akárha hosszú, távoli álomból ébresztenék.
Ó, semmiről, nem is tudom, tulajdonképpen semmiről, válaszolta Gyöngyvér, holott tudta.
Félt.
Nem mondhatta ki hangosan, mert attól tartott, hogy vannak szavak, amelyekkel mindent azonnal elrontana. Igaz, ő tiltotta meg a férfinak, hogy moccanjon, mégis azt akarta volna kimondani, hogy basszál meg végre rendesen. Ami másfelől azt jelentette volna, hogy valamilyen magas ítélet szerint nem rendes dolog, amit tesznek. Ha állandóan leállnak. Ha beszélnek. Egy csomó más dologhoz pedig egyálI. kötet 312talán nem volt egyetlen szava sem. Például ahhoz, hogy miért szeretné annyira kimondani mégis. Vagy ha már beszélnek, akkor ki tiltja meg, hogy bármit kimondjanak.
Megreccsent alattuk az ágy ócska rugózata. A férfi egyetlen, rövid csípőmozdulattal hatolt beljebb a hüvelyében, akárha megértené a néma kívánságot, mire tompa, lágy, telt cuppanás hangzott a takaró alól, végül is fájt, durva volt. Neki sem volt kellemes, mert a fasza túlmerevedett a várakozástól és az állandósított késleltetéstől. A hüvely szorosan rátapadó bordázott fala a makk koronája alá gyűrte be a szokatlanul bőséges előbőrt, s így nagyobbat rántott az érzékeny kis kantáron, mint amennyit az megengedhetett. Lassan, némiképpen sziszegve, vissza is vonta önmagát, s addig hátrált a farával, amelynek most mindkét megfeszült pofáját a nő tenyere feszítette magába, alig engedte, éreztette a körmeit, míg makkjának pattanásig duzzadt gallérján nem érzékelte végre a hüvely éles, hűvösebb bejáratát.
Nem tudhatták, mit akarnak.
Így maradt, még benn, a kinn határán. Mint aki a másikon valamiként fönnakadt. Csupán egyetlen moccanás, kifordul vagy éppen visszasiklik. Égett a kantár a gallér alatt, talán be is hasadt.
Valami egészen mást akartam neked elmondani, szólalt meg a férfi meglepően józan hangon, félhangosan, és rövid, sietős csókocskákat lehelt a nő finoman nyitott ajkai közé.
S amint a csókocskákat lehelte, Gyöngyvér kiduzzadt, kimeredő csiklója ütemesen verődött a makk felfeszülő koronájához. Ami miatt aztán a csókocskákat is abba kellett hagyniuk.
A fájdalomnak ezekkel a rövid túlzásaival egyikük sem tudott mit kezdeni.
Ám a kivételes, hihetetlen, éles érzet, mely minden más érzetet és gondolatot képes kioltani, mindkettőjük elméjébe örökre beleégett.
Meg azt sem lehetett megállapítani, hogy a férfi mivel mit tár föl vagy mit fed el. Vajon minél előbb túl akarja-e tenni magát e csókocskákon, s ezért csinálja-e sietősen, csaknem figyelmetlenül, vagy éppen I. kötet 313az élő beszéd józanságát szeretné minél előbb elveszíteni, az ész csöndes érveit megkerülni, netán egyensúlyt teremteni az önkívület és a józanság között. A józan ész minden dicséretet megérdemelt, és semmire nem volt jó.
Ilyen érzés lehet, amikor fizikai testek egymásban olvadoznak.
Gyöngédség fonja át közös fájdalmukat, ám ez nem csillapít. Meg volt győződve róla, hogy megtalálta a nőt, akivel együtt kell élnie. Kiszáradt szájuk mindenesetre hosszabban megtapadt és rövid pukkanásokkal vált el.
Ezen megint nevettek.
Valójában nem is ezt akartam, folytatta tagoltan, hogy úrrá legyen az ostoba nevetgélésükön, hanem azt szerettem volna neked elmesélni, hogy én mindent láttam előre, már a zürichi pályaudvaron láttam. Szavakkal akarta túltenni magát testi esztelenségükön. Apámnak ez a barátja várt bennünket, tudod, akiről meséltem. Ám megint csak, hiába tiltakozott ellene, De Lecluse halvány ábrázata jutott eszébe, nem a Gustav Grasseré.
Jól értette önmagát, miért nem tud megszabadulni tőle.
Meg az ezüstszürke Delahaye a fekete sárhányóival, mondta ki hangosan, s érezte, milyen veszélyesen közel került egymáshoz a két név. Ennek akkoriban negyvenezer svájci frank volt az ára. Bár ezt hiába mondom, úgysem érted. Egy nagy vidéki ház került akkor ennyibe.
Miért ne érteném, mondta a nő igen nyugodtan, holott valamennyire még mindig reszketett. Valamilyen autó, amitől rögtön belebolondultál ebbe a csodálatos emberbe. Úgy terült elé a másik, mint egy néma alföldi táj, melynek nincsen átláthatatlan szeglete. Ennyi volt az ára, mondta, s foga kissé összekoccant. Nem olyan nagy dolog, hogyne érteném.
Bőre felszínéről egyre mélyebb régiókba süllyedt a reszketés.
Nem, nem, tiltakozott ösztönösen Ágost, egy pillanatra mégis meglepetten elhallgatott. Meglepte, hogy a nő milyen éleslátóan teremt kapcsolatot egymástól távol eső, valójában nem belátható tárgyak köI. kötet 314zött. Ezt úgy érzékelte, mint valami reá leselkedő, alattomos veszélyt. Tulajdonképpen nyersnek érezte, túl direktnek, ízlése tiltakozott az ilyen direktségek ellen. Olyan dolgokat ért, amelyekről ő nem beszél, s akkor hol a határ kettőjük között.
Arcuk egészen közel feküdt a párnák feltűrődött csúcsai közé mélyedve, éppen csak látták egymás szemét; mindketten alulról bámultak bele a feldomborodó szemgolyóba.
Tényleg fontosabb lett nekem, mint a saját apám, ez így igaz. Felülről esett rájuk némi fény, annyi, amennyi a mennyezetről verődött vissza az alkonyatból. De valójában épp azt szeretném elmesélni, hogy nem én, hanem ezek ketten voltak egymásba esve, válaszolta gyorsan, mintegy szemérmesen magát mentegetve.
Én sokat láttam már az életemben, Ágost, engem te nem tudsz meglepni semmivel, mondta erre a nő nevetve, s ettől a kissé teátrális mindentudástól Ágost hangjában is elnézőbb mosoly kísérhette a következő mondatot.
Mégis kellemetlen érzés maradt. A nő valamibe beleláthatott, beleavatkozott.
Amint meglátták egymást, már beszéltek, gyorsan, hevesen, halkan, mindig németül. Engem meg egyedül fognak hagyni. Beraktak a hátsó ülésre, és rögtön elfelejtettek. Képzelj el egy nagyon magas, nagyon testes, nagyon szőke embert. Hány éves lehetett akkor, talán harmincnyolc. Annyira sűrű és göndör haja volt, hogy belecsimpaszkodtak a lányai, föl tudta emelni őket. Csak lógtak róla, van egy ilyen magyar vers, gondolom nem fájt neki.
Miként gyümölcs a fán.
Minden erős volt rajta, ez pedig egy fiúnak tényleg imponál. Masszív. Jó volt hozzáérni, birkózni vele, mert olyan volt, mint az acél, mint a kő. A nyaka, a karja, a combjai, nem lehetett a lábát megmoccantam. S miközben beszélt, érezte, mindezt nem mondaná el, ha Gyöngyvér nem tudná. Tudja. Persze, igazad van, az autója legalább ennyire tetszett, imponált.
I. kötet 315Máskor, másokkal, tartózkodott a sok beszédtől, hiszen az ember beszéd közben óhatatlanul alkalmazkodik.
Néha mind a négyen nekimentünk, ezt játszottuk, de nem lehetett leteperni, ha csak nem engedte magát, hogy örüljenek a lányai. Egészében egy figyelmes, türelmes ember, néha azért elég hisztérikus. Amikor dühös lett, akkor nem ordított vagy bömbölt, hanem sipítozott, mint valami nő. Ez a tulajdonsága inkább mulatságossá teszi. Képzelheted, öt nővel élni. Ha sipítozott, a nők egyszerűen kinevették. Rögtön láttam, látszott, hogy ez egy jó ember, mit mondjak, egy megbízható ember, tényleg csodálatos, és akkor mégis hogyan mondjam meg nekik, hogy nem akarok itt maradni egy idegennel.
Kicsi koromban sokáig én sem tudtam beszélni. Szavamat nem tudták volna venni, suttogta Gyöngyvér önmagától elérzékenyülten, pedig a lányok, ugye, sokkal korábban, sokkal egyszerűbben megtanulnak beszélni. Nem is tudom, tette hozzá, biztosan az apád gonoszságát szeretted. Aztán ugyanolyan gyorsan elhallgatott, s Ágost úgy érezte, mintha egy szempillantás alatt elveszítené.
El is veszítette.
Nem csak azért hallgatott el, mert a másik még beszélt, hanem fájt. Még mindig fájt. Nem múlt el a fájdalom. Amióta naphosszat egymás közeli ábrázatába meséltek, csupa olyasmi jutott eszébe, amiről nem tudta, hogy őrzi az emlékezete. Maga az emlékezés érte készületlenül, mindaz, amit az elme egy ilyen alkalomra meglepetésként tartogat.
Még mindig rettenetesen fájt, hogy tudja, mit kívánnak tőle a felnőtt emberek, érti, mégsem képes rászánni magát a beszédre. És ez még most is így van, mert az ember talán nem változik. A másik ember nyitott, látta, vagy legalábbis készségesen megnyitja neki önmagát, ő azonban zárt marad, ami megkínozta, fél a büntetéstől, a bosszúszomjas kislányt kell önmagában meglátnia, aki nem beszél.
Állandóan csak adtak, adtak, mindenki adott, mégis úgy éreztem, hogy ezek az idegenek mindenemet elveszik. A mai napig nem tudom kimondani, hogy Gustav a nevelőapám vagy Clara a nevelőanyám lenI. kötet 316ne. Pedig közjegyzővel hitelesítve, bejegyezve az adoptált fiuk vagyok, és higgyed el, bizonygatta az ismeretlen kisfiú hangján, sokkal ismerősebbek nekem, mint a sajátjaim.
Ezzel aztán erőt is vett magán.
Semmim nem marad, ezt éreztem meg előre. Senki, senkim. Ez a nagy, hideg víz, meg a hűvös nagy házuk, a közeli hegyek, az éles levegőjük az erősebb. Valamiként az volt az erősebb, ahogy az ebédlőjükbe besütött a nap, csöndesen csörögtek az evőeszközök.
Otthon nem süt be, ezt még tudom, de már nem tudom, milyen az otthonom.
Ezek itt teljesen kisajátítanak.
Clara már az első délutánon vitt a lányokkal a balettiskolába. Az emeleten kaptam szobát, ami majd a szünidőkben is az enyém lesz. De hol van nálunk az ebédlő. Képzeld el, néhány nap eltelik, még el sem vittek abba az internátusba, ami úgy van beígérve, mint valami nagy jutalom, mert ott majd mindent, de mindent megtanulsz, és teljesen elfelejted az anyád arcát. Ami persze bosszú. Dögöljön meg, ne is legyen többé. Az apádnak nem mondhatod, hogy adja a tárcájából a képet. Honnan tudhatnád, hogy a tárcájában van egy ilyen kép, és be kéne vallanod, hogy azért kell, mert bosszúból nem emlékszel az anyádra, tiszta bosszúból.
Én meg, tudod, egész kislánykoromban nem szabadulhattam attól a gondolattól, néha én is azt hittem, belebolondulok, mint te, Ágost, ebbe a balettiskolába, ahová elvittek. Ez egy rögeszme, mert azon gondolkodtam, hiszen az anyám látott engem.
Mintha még most is látnia kéne, hogy milyen elhagyott vagyok. Ezt azonban már nem mondta ki. Gyöngyvér beszélni akart, ám nem nagyon tudott. Mintha azt kérdezné magától, hol a kés, amivel felnyithatom a mellemet. Megbénította, hogy a másik ember élete telve van olyan részletekkel, amelyeket ő még elképzelni sem tud rendesen. Miként gyűlölhette volna az anyját, vagy milyen képet kérhetett volna bármilyen apától. Minduntalan megbicsaklott a hangja, csúszkált a küI. kötet 317lönböző hangfekvései között. Ha egyszer nem őrzött magában semmilyen hasonlót, akkor nem hatolhatott be más emberek gondolatai közé, s ezért kellett minduntalan visszatérnie a rögeszméjéhez.
Van valahol, emlékeznie kéne még rám, mondta, mint akinek váratlanul elfogyott a lélegzete. Látott engem, érted, és én is láttam őt.
Tévedsz, az ember még arra sem emlékezik, Gyöngyvér, akit szeret. És akkor minek kívánják tőle, hogy hűséges legyen. Kihez, ugyan kihez, ha egyszer mindenkit és mindent elfelejt. Holnap nem emlékszel rám. Hűség nincsen. Ez is csak egy szó.
Nem tudom, érted-e, én még soha nem láttam az anyámat. Vagy legalábbis nem emlékezhetek rá. Nekem egyáltalán nincsenek semmiféle képeim, ez azért nagy különbség kettőnk között. Ilyen képeket senkitől nem várhatok. Pedig állandóan látnom kellett, hogy ez milyen végtelenül egyszerű. Anyja aztán mindenkinek van. Nincsen állat, amelyiknek ne lenne. Van a malacoknak, a borjúnak, a kiscsikónak, mondta, a macskáink is csak nyalták a kölküket, s ezzel belenyalt a férfi nyitott, figyelő szemébe.
Gyöngyvér.
Tessék.
Hallgass el kicsit.
Mondjad.
Anya nincs. Ez egy siralmas illúzió. Én megértem, de te valami olyasmire vágyakozol, ami nincs. Isten sincs. Ezekkel az illúziókkal az embernek előbb vagy utóbb le kell számolnia. Nincsen sem védelem, sem tekintély; autoritás, vagy hogyan kell magyarul mondani.
Nem hiányzik, nekem az isten, az anyám sem hiányzik, egy szerencsétlen volt az anyám. Ha a lábam ujjába belenő a köröm, akkor az jobban meggyötör, hidd el. Nem is jó kifejezés. Engem az gyötör meg, hogy másoknak van valami, ami nekem még csak nem is hiányzik. Valakijük van, aki nekem nincs. Holott az én anyám is él, vagy minden bizonnyal él még, amit biztosan nem tudhatok. Ha meghalt, akkor nem fogom megtudni, semmit nem fogok megtudni. De akkor mit tudok. I. kötet 318Nem az, hogy fájna, mi fájjon rajta, mi fájjon valamin, amit soha nem éltél át, nem fáj. De nem tudhatom, kit gyűlölök miatta. Te gyűlölöd, és akkor legalább pontosan tudod, hogy kit gyűlölsz, és ez aztán fáj. Van életem, de az egésznek nincsen alakja. Nézhetem magam a tükörben, hogy igen, biztosan ilyen, talán tényleg ilyen, mint amilyen én vagyok, bár meglehet, hogy egészen másmilyen. Ezért kellenek nekem a gyerekek annyira. Gondolni nem mertem rá, hogy lenne egy sajátom. Ha nem látnám mindennap őket, akkor az első legközelebbi tükörben verném szét a saját képemet.
Mégiscsak okos lány vagy te, Gyöngyvér.
Mondd még egyszer.
Ha kétszer akarod hallani, akkor nem okosságra vall, hanem a butaság pregnáns jele.
Kit érdekel az okosságod. A nevemet akarom a szádról.
Talán még mindig nem érted, de a kiejtésemmel nem tudok külön visszatalálni. Ez talán ugyanolyan, mint a te anyád. Már nincs meg, még akkor sem, ha van. A magyar intonáció valahol elveszett, eltűnt, és nem tudjuk többé hol megkeresni. Hiába élek itt megint, ezen hiába gúnyolódsz. És nem az a gondom, hogy egyszer, régen, kilöktek maguk közül, igazad van, kit érdekel. Hanem az a gondom, hogy valahová, a legelső helyre el kellett találnom, s ebben van a megengedhetetlenül esetleges. Ez nevetséges, visszavonhatatlan, ha Kínába vittek volna el, akkor ott kellett volna megtalálnom magamban a kínait.
De miért ne érteném. Más emberek erre mondják, hogy a hazájuk, meg a honvágy. Távol, messze van hazám, énekelte váratlanul a férfi arcába a tiltott slágert. Te viszont valamiért szégyelled. Inkább ezt is eltúlozod.
Nem tudom, kettőnk közül melyikünk hajlamosabb a túlzásokra. Én azt hiszem, te.
Elénekeljem neked?
Nem, ne, mondta gyorsan a férfi, szerintem ennek a hazához nincs sok köze, ez inkább az élet ritmusa. Én legalábbis nem vagyok süket rá. I. kötet 319Ez minden nyelvbe külön bele van foglalva. Gyerekkorában fölveszi az ember a nyelv ritmusával, s nem felejti el többé. Legfeljebb egyszer átállítja, de onnan aztán többé nincsen visszatérés, kétszer már nem megy. Megakad rajta a tű, minduntalan visszaugrik, visszajátszik, mindig egy másik dallamot, s ezért minden hamis lesz. Mindig az marad meg jobban, ami fölötte van. Meg nem is akarok otthon lenni itt, nem tudok.
Megfigyeltem, az utcák nevét sem tudod megjegyezni.
Vagy nem akarom, mert nem érdekel.
De minek ennyire mellre szívni. Nekem annyira édes, ahogy a nyelved beletörik a nevembe. Különben is utálom a nevemet. Vér a pesti utcán, vagy a bugyogódban, amikor menstruálsz, legyen bárhol, de ne az ember nevében.
Elég furcsákat beszélsz, nem is értem, mondta Ágost kíméletesen, holott ezeknek a kifejezéseknek hallatán valósággal öklendezett az idegenkedéstől.
Még gyöngy is, gyöngy, szerintem olyan utálatos.
Szerintem túl sokat locsogsz. Inkább utána kéne nézni a név történetének, ne mozgolódj.
Legalább megszépíted a nyelveden a ronda nevemet. Ha egyszer meg nem moccanok.
Belül meg alattomosan kitárulsz, aztán szépen rám zárod magad, összezárulsz. Talán így lehetne magyarul mondani.
Még, mondjad, könyörgök. Engem nem érdekel semminek a története.
Madarat a lábán, meggyűrűzöl a faszomon, így mondaná a költő.
Jaj, hogy beszélsz, mondta Gyöngyvér, és a hangja a kéj legfelsőbb fokától a lehető legmélyebbre szállt. Mindketten prüszkölve fel is nevettek, s hogy le is köpték egymást, ettől még jobban nevettek. Nehogy elröpülj, sikította Gyöngyvér, meggyűrűztelek, hogy megfogjalak.
A függetlenségemet nem hagyom, ne reménykedj ilyesmiben.
Még, kérlek.
Nem fogsz meg semmivel.
I. kötet 320Mondd még, hogy fasz, kérlek.
A férfi azonban elhallgatott, s ettől kezdve nem szeretett volna megszólalni. Élvezte a szavakat maguk körül, olyan volt, mintha megjelenítenék vele a sötétség atomjait, erős késztetést érzett, hogy beszéljen, mégis idegennek és naivnak tartotta magában az elbeszélőt. Mindent, de mindent elmondani. Veszélytelen témát aligha találhatott a saját életében, talán ez ingerelte. Meg valamilyen szokatlanul gyermeteg jelent meg az elbeszélésében; benne lebegett minden mondatában, amit nagyon is jól esett volna ízlelgetni, bár eddig nem vette észre, hogy létezne ilyen távolság a gyermekkor és a felnőttség között. Mindent jó kimondani, még többet lett volna jó, ám a kimondás pillanatában rossz lett visszahallani, mert a távolságra látott rá.
Miközben tágra meredt szemekkel meséltek egymás szájába, s pilláit egyikük sem zárta volna le, testük súlypontja észrevétlenül áthelyeződött. Sokáig nem bírhatták ki egyetlen pozícióban, mert hol a karjuk, hol a lábuk zsibbadt el a másik test terhétől. Fel kellett szabadítani. Lassan meghengeredtek, valamennyire. Gyöngyvér öle ettől erősen megnyílt, s amint combjának ollóival önkéntelenül fölcsúszott a férfi combjain, és erős alsó lábszáraival immár tudatosan csaknem a derekát kulcsolta át, két kezével kényszerűen elhagyta az erőfeszítéstől megfeszülő, horpadt fenékpofákat, hogy a széles, nyugodt hátát karolja magára. Legalább a karja megkönnyebbedett. A férfi zsibbadt karja mindazonáltal tétovázott, mint aki nem tudja biztosan, most mit tegyen. Ha szimmetrikus helyzetükből valamennyit meg akart őrizni, akkor vándorolhatott volna lefelé, hogy két markába ragadja a nő kicsi seggét; magába kanalazni a tenyerével, a kerek seggénél fogva irányítani.
Tenyere kívánta volna a seggét, az öle kívánta, hogy még jobban bele, fasza, a heréi, hogy a két kezével még visszavonhatatlanabbul emelje magába, holott tényleg nem volt már hová. E pillanatban tényleg a függetlenségéről volt szó. Arról, hogy ne kelljen magát a nő ritmusának kiszolgáltatnia, ne legyen belőle pusztító monotónia, ne egy közönséges, óvatlan magömléssel legyen vége, ahogy a nő kívánná, ne legyen vége.
I. kötet 321Ostoba. Egy ilyen nő milyen végtelenül ostoba. Mindeközben a szétnyílt öle oly simán és akadálytalanul vonta magával, hogy nem nagyon volt mit tennie, az önvédelemre nem maradt eszköze. Bizonyára nem véletlen, hogy a kisfiúk az édesanyjukat akarják elvenni feleségül. Megcsalt az apámmal. A monotónia, az egyenletes gyorsulás megtekeredő spirálja nála hatalmasabb. A nő testének könnyűsége, simasága és hajlékonysága győzte meg.
Kicsit közönséges, állapította meg magában, kicsit konvencionális nekem, ez azonban csak pillanatokra zavarta.
Túl gyors, a saját fizikai érdekeit sem fogja fel, de élvezte a mohó türelmetlenséget.
Majd most kilépek, mondta magának, s azt értette alatta, hogy a nő követelődző ritmusából lép ki.
Mégsem lépett még ki.
Gyöngyvér olyasminek akar türelmetlenül a végére járni, világos, amit valójában még el sem kezdtek. Nem volt biztos benne, hogy sürgető indulatában ezt a nőt meg lehetne-e bármivel fékezni. Heveskedik, holott súlyosan gátlásos, a szenvedélyesség meg nem áll jól neki. Az sem véletlen, hogy nem szopránt, hanem altot énekel. Ez a ritkább, ő azonban olyan szeretne lenni, mint a többiek. Csinálja. Eddig bizonyára így várták el tőle, mert itt a színházakban is ez a konvenció. Nem tudják kivárni, hogy valami önmagától beérjen. És akkor vele is teljesen reménytelen. Mindenféle ilyesmiket gondolt, ám kevéssé érdekelte, ami az elméjén átfutott. Tenyerével is valószínűleg azért vágyakozott a súlyára, mert úgy érezte, súlytalan a nő, pihével szeretkezik. Bárdolatlan, nincs neveltetése, ám nem ilyen, hiszen a bárdolatlanságtól súlyosnak kéne lennie. Dans la grosse paysanne la petite bourgeoise. Ez meg súlytalan. A lökések üteme miatt nem ment ki a fejéből, hogy ez egy parasztnő, ez egy paraszt. Nincsenek közöttük gátak. S ez nyomott többet a latban.
Egyikük a másiknak titkos hasonlata.
Széttárt combjai között térdelt föl, ha nem akarta, hogy kicsússzon belőle.
I. kötet 322Ha már egyszer ilyen könnyedén megtalálták e felettébb előnyös helyzetet, akkor ez volt a fontosabb.
Nem csúszhatott ki belőle.
Amitől e pillanatban egyébként fölösleges lett volna tartani, oly mélyen benne járt.
Az érzékeknek mégis szükségük van a készenlétre. Meg előre számolt a dívány laza rugózatával, a bántó nyekkenéssel, a kényes és előre látható mozdulattal, mikor a két karjuk majd egymást keresztezi, netán egymásba ütközik, ezért döntött úgy, hogy karjait a párnák között kell föltámasztani. Pedig a nő kicsi seggét akarta.
Szeretett volna inkább mindent kinyalni rajta vagy kinyalni belőle.
Élvezni a megalázó szolgálatot. A szájüregben meggyűlt nyálat elkeverni a pinájából kicsorduló, erősen illatozó, húgytól fűszeres, nyákos váladékkal, melyben úgy tocsogott most a túlkeményedett, fájó faszával, mint egy feneketlen, oszló haltetemekkel teli mocsárban, amelyben sárga liliomok tenyésznek. Hegyesre pöndörített nyelve hegyével nyúlni be, erős, tömött szeméremajkai között siklani föl az elnyílt hüvelyébe.
Elrémisztette magát vele. Mindig csak röviden merészelte megtenni, belekanalazni. Az űr minősége által ismerni fel.
Egyszer már, nagyon rövid időre, Gyöngyvérrel is megtehette, amit most újra visszakívánt a szája. Közben örült, hogy elfelejtette végre, paraszt, ez egy paraszt. Amitől megint az eszében volt.
Mintha a nyelvén érthetné meg a tömött szeméremajkát. A szeméremrés csúcsívben záródó, erős boltozatába botlani, és visszatérni mély öblébe, csiklójának tömött bimbóját nyalni körbe, mindazt, ami a tagok és a mozdulatok légies könnyedségével oly éles ellentétben áll, s ahová az átlagosnál nehezebb behatolnia. Föloldani a szájával, és a szájába oldani ezt az ősillatot. S ami aztán a leglényegesebb lenne, váratlan mozdulattal megfordítani. Hasra vágni. Hogy a fölmeredő, édes, kicsi seggébe belelógjon az orra, szétnyitni a fenékpofákat, visszanyalni a lepedőn széttapadt pinájába, beszívni és addig nyalni a barnán ráncolódó, görcsösen bezáródott, enyhén szarízű segglyukát, a bűnt, a legnagyobb I. kötet 323bűnt elkövetni, amíg a pinájából áthúzott ragacsos nyál melegében ki nem virágzik, hogy oda is bemehessen a faszával. Erőszakot tenni a szaporodás ösztönén, a végnek, a szép halálnak adni át. De nem kockáztatott. Mindenhová bemehessen. S hogy erről ne is képzelegjen, két éles könyökével elég brutálisan maga alá szorította a vállait. Karjai közé feszülve hevert a földúlt arc a párnán, kimeredt, elnyílt szemekkel, s az alkonyati fényben olyan volt, mintha elkékültek volna már az ajkai.
Szép nem volt.
Reszketésnek immár nem maradt nyoma, de rendült alatta, rengett és finoman remegett a mélyében a könnyű test. Kicsiny, domború homloka, a kislányosan benőtt hajával.
A férfi arra gondolt, hogy talán az egész élete nem más, senki élete, mint előnyös és még előnyösebb helyzetek örökös keresése. Egy olyan helyzeté, amelybe aztán érdemes beleömleni.
Ez nevetséges.
Minek keres az ember, ki parancsolja meg. S mi hasonlítható mihez, ha nem tudhatja, mit hoz a következő, a régit pedig már másnap elfelejtheti. Most megtalálta, ennél előnyösebb valószínűleg nem lehet. Egyszerű fizika, ez egyszerű biológia, gondolta szenvtelenül és szárazon, mintha azt gondolná, hiába szeretkezem, ebben sincsen semmi személyhez kötött. Visszahallotta a saját fújtatásait. Sem a másik ember személyéhez, sem a sajátjához, még ha ő váltja is ki belőlem, illetve belőle váltom ki. Minden csak fizika vagy merő konvenció.
A tökéletesség érdekében le kellett kissé hűtenie önmagát.
Hiába baszik.
Oly gyakran mégsem esik meg, ami ugyanakkor szükségszerűen megesik bárkivel.
Ritkán válik tökéletessé, talán ennyi a személyes. Nem több. Ami az örökös tökéletlenségek egyik viszonylata. Nem több. De mielőtt a nő bármilyen végzetes vagy ellenállhatatlan mozdulatot tehetett volna a fejével, az ölével, a körmeivel, a hüvelyével vagy bármivel, ki is mondta, jó hangosan.
I. kötet 324Megtaláltuk a legelőnyösebb helyzetet.
Ami persze nevetségesen hangzott. Ugyan mit találtak volna meg. És még visszhangzott is kicsit a rideg falak között. Kicsit gyámoltalanul, kicsit fenyegetőn, mert a hangja ugyanolyan szenvtelen maradt, mint ahogy gondolkodott önmagáról, vagy legalábbis elhitte, hogy szenvtelen. Semmit nem találtak meg, de félő volt, hogy elveszíthetik, akárha el is játszotta volna már ezzel a hangoskodásával, pedig csak szinten akarta tartani, és az örömét megosztani ezzel az idegen nővel, maradjon így legalább a pillanat.
Igen, hangzott a feldúlt arcból, mélyről, szárazon tátogó ajakkal, elrekedten, megzavartan, igen, mi lenne előnyösebb.
De nem tudott nevetni önmagán, s nem tudta kinevetni a férfit sem.
Mint a nagybeteg, csupán jelezte a szájával, az erős szemöldökével, az elmélyülő, függőleges kis barázdával a gyerekesen sima és domború homlokán az igyekvést, hogy szívesebben nevetne egy ilyen ostobaság hallatán. Ám felkavarta, mélyen megrendítette Ágost kijelentése. Ismeretlen távlatot nyitott. Először életében mélyen be kellett néznie a saját testi jelenségei közé. Sem előtte, sem utána, hanem közben. Ilyesmit férfi még nem tett vele.
Talán Irénke, amikor egymáshoz érintették a mellbimbóikat és láthatták, amit éreztek, megbeszélték, hogy most egyszerre megkeményedik, nézd, a tiéd is.
S oly erős lett a lehelete ettől a hívatlan gondolattól, a leheletének oly átható az illata, nem kellemetlen, de bőr, hús, nyál, fog, gyomor, hogy a férfit megrázta egy másodpercre az idegenség és az idegenkedés hideg undora.
Most akár gyereket is tudnék neked csinálni.
Hüvelye tényleg gyűrűzve görcsölt a faszon, mely felduzzadt fejével mintegy túltöltötte.
Csípője süllyedt, emelkedett, öle ellentétesen megvonaglott, s vonaglásának szeretett volna ütemet adni, ám a férfi a karjával, a könyökével lefogta, a csípőjével leszorította, nem engedte szabadjára, legyűrte I. kötet 325magának, és így csak a fejét csapkodhatta, jobbra, balra, többször átfordította. Nyakán kidagadt, ugrott egy ér, ez a bőrizom alatt meghúzódó vena jugularis externa. Mintha épp akkor látná viszont a rettegést, amikor sikerült a másikhoz közel férkőznie. Ezért csinálta. Meg akarta mutatni a férfinak, hogy micsoda méltatlanságok esnek meg vele, az élvezete is belerokkan, ez igazságtalan, miként az egész nyomorú élete.
Amit, bármilyen képmutató vagy fegyelmezett, nem bír elviselni.
Nem bírom ki, nem bírom ki ezt sem.
Mert nem tudta volna megmondani, boldogság-e vagy fájdalom.
Közelebb nincs, hallotta a férfi is a saját hangján magában. Olyan lett, mint egy tiltás. Ne próbálkozz, nem szabad. Mint aki önmagát tiltja el, s ha nem sikerülne, akkor a kozmosz is beomlana. Valamennyit engedett a szorításon, hogy kicsit valóban visszavonhassa önmagát, a faszát. Úgy érezte, mint aki valamit végletesen elszámított e pillanatban, s nem látja át a helyzetet. Oda volt a hűvös öntudat, mert nem csak nem vonta vissza, hanem e visszavonáshoz még mélyebben kell benne lehatolnia, s érezte, milyen hosszú utat tesz meg a nő hüvelyében.
Úgy jelenítette meg magát a tudatában, mint alvadt vérszínű barlang, ahol már egyszer menedékre lelt.
Nem tudott nem visszanyomulni, ahonnan inkább vissza kellett volna vonulnia. Olyan térbe ért, amely nem volt benne sem az emlékezet, sem pedig a képzelet idejében. A könnyű nyári takaró valamikor lecsúszhatott.
Ha így van, akkor mégis minden ellenőrizetlenül történik meg.
Végre megtalálta.
Valamit végre ellenőrizetlenül hagyott magában.
Látott egy ellenőrizetlenül hagyott nyitott kaput az éjszakában.
Végzetes lehet. Mint egy gyerek, panaszkodom. Valami idők kiesnek.
Boldoggá tette ugyan a végzetes. Megtalálta, végre.
Akár gyereket is tudnál csinálni, igen, bizony, most igen, suttogta a nő, és közben mintha reszketegen küzdene a lélegzetvételért.
Kérlek, kérem, szerette volna világosan kimondani.
I. kötet 326Végre megtalálta.
Suttogó, kitelt, húsillatú ajkát a szájába kellett volna venni, hogy lebírja magában a hülye ujjongását, az ellenőrizetlenül hagyott időket, a nyitott kaput, az idegenkedést és az undorát. Másfelől, már miért ne panaszkodhatna, végül is egy óvó néninek panaszkodik. Maga előtt is szégyellte, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodik. S miközben megtette, óvatosan a szájába vette a nő légszomjtól enyhén elkékült ajkait, elővigyázatosan és lassan vonta magát vissza. Még mindig a függetlenségét féltette, védte. Nem vehette át, nem igazodhatott a ritmusához, bár jó ideje nem tudott kitérni. Valami kicsi emlékeztetőt szeretett volna megtartani a sajátjából.
Legalább a saját pulzusát nem föloldani a másik ember lüktetésében.
Gyöngyvér azonban nem engedte magába a menekülő nyelvét, erős, énekórákon megedzett nyelvével lökte ki.
Beszélni akart.
A férfi még egyszer megkísérelte. Fogát mélyesztette az ajkába, harapott, de a nő ismét kilökte, lelökte, hogy beszélhessen végre.
Sós volt az erős, idegen nyelv íze, nagyon sós.
A visszautasítottság dühétől is vezetve görbesztette föl a törzsét, s a nő karja ugyan készségesen utána engedett, ajkával kényelmesen végigaraszolhatott a nyakán és mellének fölmeredő csúcsát is magába harapta, éppen csak elérte, beszopta volna, nem durván, puhán. A nő azonban alig érezte meg a vastag, kiszáradt ajkát, éles fogát, rántott magán egyet.
Kirántotta.
Nem akarta.
Semmit nem akart.
A férfi hiába kapott a nyelvével utána.
Hanem mintha minden eddig magába fojtott szavát kéne kiokádnia.
Én elfolyok, szétfolyok. Én érzem. Most biztosan. Segíts, nem bírom magam megtartani, nem bírom.
Ágost megpillantotta a szakadék szélét, ahol a nő nem tudta magát megtartani.
I. kötet 327Jajgatott.
De látta jól, ez a saját szakadéka, nézte az alázúduló kövek hullámait, s valahogy úgy kellett ebből az egészből kihátrálnia, hogy az omlásban bugyogó talaj rettenetes súlya ne rántsa, ne ragadhassa magával. Foghúzás közben recseg így a csont az agyvelőben. A szakadék mélye valósággal feldübörgött, csattant a vízben, a lezúduló kőtömeg hörgött a szakadék oldalán. És akkor lassan mégiscsak visszatért. Megállt egy pillanatra. Előre tudta, hogy nem tud nem visszatérni. A rázkódó hüvely izomzatának ellenállása miatt, hiába volt oly síkos, most nagyobb erőre volt szüksége.
Ez nem volt veszélytelen.
Mielőtt az elérhető legmélyebbet érhette volna el, ismét megállt, nem tudta megmondani, hol van, belémeredt, moccanatlanul, többször, akarata ellenére beléreszketett, s hogy véget vessen ennek, ne lövelljen bele a nő nyitott méhébe, egyetlen erős rántással összeszorította a fenékpofáit. Amivel görcsbe rándította a végbelét, a végbél görcse nyomást gyakorolt a prosztatára, s ennek a nyomásnak az ingerületével megakasztotta saját élvezetének ívét. Az ondócsatornát, a prosztata fölött elhelyezkedő ductus ejaculatoriust ehhez elég egyetlen pillanatra elzárni. Az élvezet fölfelé tartó íve zuhan, az ingerület azonban nem múlik, s ezért elölről lehet kezdeni. Megtörte kettőjük egyenletes gyorsulásban összekapcsolódó közös ritmusát.
Gyöngyvér ezt mégis úgy élte át, mint a feszültség növekedését, ugyanakkor úgy érezte, hogy nincsen hová növekedni. Mint aki nagy zökkenővel magasabb régióba ér. Onnan látta át a tájat, egy tájat, melyet annak előtte soha nem láthatott. Még szerencse, hogy nem mondta ki. S belátta, nem is merészelheti kimondani, hogy gyereket szeretne. Azt jelentené, hogy szereti. Ezt azonban nem árulhatja el. Megszerette. Egyszerűen azért, mert ez egy szép ember. Ilyen szép ember nem illik hozzá. Szerelmes leszek beléd. De még nem, ne. Ha hangosan mondaná ki, akkor nem a férfitól, hanem önmagától élvezne el. Attól a vágyképtől, amelyet mindig is magában hordozott egy férfiról, s akkor ettől a férfiI. kötet 328tól, a szépségétől kéne elbúcsúznia. Miként a babonás, aki tudja, mit kell elkerülni, nem szólt, vigyázott. Most az egyszer ne rontsa el.
Olyan lett, akárha hevesen, hisztérikusan tiltakozna, amit Ágost azonnal félreértett.
Nem kell tőlem tartanod, suttogta nem minden büszkeség nélkül, mondom, tudok vigyázni.
Holott a nő a személytelent akarta volna kiérezni belőle, a valakit, aki nem vigyáz.
Távolról ért el hozzá a hangja.
Nem az értelmét fogta föl.
Mégis kétely költözött belé a férfi ép eszét illetőn. Akárha minden más és más emeleten zajlana, s az élvezetnek nem lehetne feljutni a tetőfokára. Hanem a saját jajongásai közepette négy napja a férfi halálhörgésének végére várt, a saját halálát, az övét kívánta. Nem értette, miként képezhet valaki józan hangokat. Holott ő is józan hangokat képezett.
S hogy aztán tettlegesen is meggyőzze arról, amit a nőnek talán nem sikerült immár fölfognia, meg a fölgyorsult és egymást valamelyest keresztező lélegzetvételük sípolásaitól sem hallhatott, gyorsabban, erőteljesebben, mintegy elszakadási szándékát jelezve tért vissza a hosszú, akkor már szinte göröngyös úton a kijáratig. Mintha reflektorral világítaná be.
S olyasmit látna, amit tán soha, holott a kép mindig elkísérte, közeli, ismerős. Nem érezte ugyan többé a faszát, s azt sem, amit a faszával érzékelhetett. Az önérzékelés és a közvetített érzet egyetlen képpé változott át, s a kép legalább annyira lekötötte és igénybe vette, mint ez idáig faszának érzete. Tapasztalatból tudta, hogy képekkel szemben felettébb tartózkodónak kell maradnia. Nehéz lett volna bevallani, hogy a fantázia képei nagyobb élvezetet okoznak, mint az élő eleven emberek.
Ez azonban nem a képzelet munkája volt, mely erősebb, s kiolthatná az érzetet.
Mindent szemügyre venni, semmit nem érinteni. Működött az óvatossága. Nem belemenni. Csak távolabbról, kívülebbre.
I. kötet 329Ami a nőnek e pillanatban olyan lett, mintha nem engednék hozzá halaszthatatlan halálához.
Valamire, valamiért haladékot kér a férfi, amit ő semmiképpen nem adhat meg.
A férfi viszont, aki azt hitte magáról, hogy az önuralmát valamennyire még mindig őrzi, átlátja a helyzetét, nagy izgatottságában mintegy önmagának bizonykodott, hogy végül is nem akarja elhagyni, nem, egyáltalán nem, azonnal visszatér. Csakhogy ezen az egyenetlen talajon, s látta az elhagyott barlang reflektorral kivilágított, lüktető falát, egyetlen lépést sem szabad már elvéteni. Ekkor az ő szeme is, régóta, nem tudta, mióta már, csukva volt. Mivel azonban még mindig tartotta a távolságot, hiszen fenntartotta magában legalább a távolságtartás fenntartásának szükségletét, amit mások jóval előbb és szándékosan kívánnak elveszíteni, arcvonásait nem torzította el a fizikai erőfeszítés konok görcse.
Mások valahová tartanak.
Látott egy kerítést, ismét a nyitott kapubejáratot, amint átsuhan az éjszakában egy sietős csikordulással megforduló gépkocsi erős reflektora. Saját kocsijának reflektorfényét látta viszont.
S átvillant az agyán az ötlet, hogy éles bevetéseken, mikor hirtelen minden nagyon kockázatos, a viselkedésnek ugyanazt a mintáját követi, mint szeretkezés közben. Halála előtt szeretne még egyetlen pillanatot nyerni a tudatának. Kettőt, valamennyi időt, egy egész napot, hiszen még semmit nem rendezett el.
A szobácskában, melyre időközben félhomály ereszkedett, bár a mennyezet őrizte még az alkonyat fényeit, testük fogta össze a sötétségüket, amit a belső látásuk ugyanakkor halványan vagy erősebben, ám folyamatosan kivilágított.
A kápráztató nyári fényben Gyöngyvér feje felett összecsaptak a folyam iszaptól és homoktól zavaros hullámai.
Lábánál fogva, mintha a talpát, a bokáját ragadnák meg, húzták a testét a mélybe, és nem tudott ellenállni. Örvény. Kiáltotta volna utolsó lélegzetvételével, mint aki végre fölismeri, mi történt egykor vele, I. kötet 330ám nem kiáltozhatott, mert a száját már a víz iszaptól, kagylóktól és halaktól illatos íze és súlya tapasztotta be. Hát ezért, ezért kell elhoznom a Tiszára, gondolta hirtelen, hogy megöljem.
Akkor meghalok, mondta magában elégedetten és kissé meglepetten.
Hosszú selymek simogatták át a testét. De nem halt meg.
A homokos, selymesen megfodrozott folyamfenéken egy másik, síkosabb, hűvösebb szárazföld várt rá. Megvethette rajta a lábát vagy kedvére lebeghetett el. Villogott a mély, mintha lobogna és lebegne a vízen áttűző napsugár. Épp oly kápráztató, mint amit a némaság kedvéért elhagyott. Mikor e káprázat kellős közepén a száraz homokba rakták a tyúkszaros udvaron. A csirke kimerevíti a farktollait, és csak abban a pillanatban látszik a lyuk, amikor kifos. Kapirgáltak körülötte, és már nem sírt. Nem jöttek közel.
A sírással különben sem ment semmire.
Inkább óvatosan mászni kezdett, mindig újra, hiába vitték vissza, elérni a teli vályút, melyben igézően csillog a víz.
Mielőtt az átforrósodott, öreg, repedezett fában megkapaszkodhatott volna, hogy fölegyenesedjen és az arcát a víz csillogó tükrében rejtse el, nem tudta, hogy inni kell, hanem az arcát tüntette volna el a vízben, akkor két kenőszappantól lucskos, csöpögő marok ragadta föl. Hiába rúgott, harapott.
Ne fédd, te ronda féreg, mettaníttlak én, na várj csak, sziszegte magából kikelve és rondán szitkozódva, anyát és istent káromolva cipelte vissza az udvar kellős közepére, ahol a kíméletlenül tűző napon a szappan a homokkal együtt égett az arcára.
Hogy a rosseb ott enné ki a beled.
Tiltakozott, rúgott.
Aszt hiszed, te kis féreg, aszt hiszed, nem úgy van ám, hogy az lesz, amit te akarsz.
Es megint csak vitték a levegőben, úgy csapták bele a porba, belenyekkent, hosszú pillanatokra nem hogy nem beszélt, hanem kiakadt a lélegzete, nem volt többé vezérlő ritmusa.
I. kötet 331Itt döglöl meg, ha ki nem nyitod végre a szádat. Hallod, hé, megint bezárlak a tyúkokkal, vagy hová a szentségbe zárjalak már te megátalkodott. Megfúlsz, szappant tömök beléd.
Nem beszélt. Hallotta a saját vinnyogását, helyesebben a saját vinnyogásával együtt érkezett vissza a fülébe az egykori sírás, az egykori sírással az udvar, a kápráztató fénye, a végtelenben az akácok szürkésen homályló árnyai, a kielégíthetetlen szomjúság, a kenőszappan íze és a fulladás. Ettől aztán érezte, elérkezett a perc. Mikor végre ő is bosszút áll.
Most a csípőjét éppen csak meg kellett emelnie, hogy a férfi meg ne moccanhasson benne. Faszának tövére feszítette föl magát. Én, én. Ne. És nem hallotta többé a saját gyűlöletes vinnyogását. Végre. Mégiscsak meg kell fulladnia.
De legalább nem a szomjúságtól, hanem a víz teszi meg, a víztől, hiszen annyit szomjazott.
Vízben végre elveszek. S amikor erre gondolt, ezt kívánta, akkor már látta, hogy ilyen a józan, rideg külvilág.
Szobájának ismerős mennyezete.
Vakargatták, simogatták a disznót, csapkodták, veregették a ló nyakát, erre tényleg emlékezett. A fiatalasszony a két hatalmas combja alá fogta be a libát és a gigáját nyiszálta, míg roppant a kés alatt a csont, beszakadt, nyiszogott a porcokon. Még a szemét is lehunyta, míg ömlött a vér a tálba, s rúgott, lökött, vonaglott alatta a nagy, fehér, tollaktól síkos állat. Majd lelökte a sámliról. Gyöngéden beszélt hozzá, hogy csillapodj mán, ne rugdosd mán az asszonyod annyira, egyre hangosabban becézte, hogy jó lesz így mán ludacska, jó lesz neked, az állat pedig csapkodott, míg ki nem vérzett egészen.
A fiatalasszony jó hosszú időre elhallgatott. Szállt a toll.
Közben akkor valószínűleg este lett.
És ezt közel sem képzeli, hanem valamilyen emlék, amire tulajdonképpen nem emlékezik, milyen érdekes. A disznót hajnalban, az aprójószágot alkonyatkor ölték. Nem tudta, mikor lehetett reggel, ha most I. kötet 332meg este van. Míg föl nem nő, inkább olyan állat szeretett volna lenni, mint a disznó, vagy bármi más.
Nem ilyen.
Ezek szerint a gyerekeket már beparancsolták, nem zajongtak lenn az udvaron. Valahonnan rádiót lehetett kihallani, klopfolást vagy más tompa ütéseket.
Szerencsére most nem őt ütötték. Csattant a meztelen hús.
A szívét hallotta ilyen hangosan, és a mennyezeten látta a meleg nyári este néma visszfényeit. Ám ebben a szempillantásban az is világos lett, hogy valaki áll a szobában. Érezni lehetett a hirtelen légáramlatot és az idegen illatot.
Megkoccant az ablak. Kihagyott a szívverése. A fejét erre gyorsan megemelte, istenem; a férfi megfeszített válla fölött nézett ki.
A cselédszoba alig volt valamivel hosszabb, mint az ágy. Valójában csak ekkor józanodott ki annyira, hogy lássa, hol van, s nem érzéki csalódás.
Szemzőné, dr. Arnót Irma valóban rájuk nyitott. Fehér, csipkekesztyűs keze világított a kilincsen, kalapjának árnyékában lebegni látszott a fehér arc, s mintha minden egyes szavához reszketegen, megerősítőn bólintana. Ez valami egészen mást jelent. Így van, igen. Kinyitottam az ajtót, és most itt vagyok.
Gyöngyvér kétségbeesett, elkésett mozdulatokat tett. A valahová lecsúszott takarót magukra akarta volna rántani. A takaró valamelyik sarkát megtalálta, de valami másba bele volt akadva, s csupán nagy húzkodások és ráncigálások után engedett annyira, hogy legalább a fölébe térdeplő férfi elnyílt ülepét be tudja fedni valamennyire. Széles, csatakos, a bevetülő fényben felcsillámló hátára, vállára, csapzott hajától borzas, sötét fejére már nem jutott belőle.
Nem tudta eltüntetni.
Gyöngyvérkém, édesem, szólt azonnal az ajtóból Szemzőné, aki egyszerre volt érdes és negédes, csak azért szólok be, tudjad, hogy akkor most elmegyek.
I. kötet 333Oly természetes társasági hangon beszélt, talán egy kicsit emeltebben a kelleténél a sötétség miatt, mintha tényleg nem látna semmit, netán nem óhajtaná tudomásul venni vagy éppen nem hinné el a szemének. Esetleg azért bólogatna oly hevesen, mert helyesli. Csak csináljátok gyermekeim, nagyon derék.
Kettő előtt biztosan nem jövök, mondta aztán halkabban.
Ám ezzel meg is tört a biztonsága, amivel a szobába belépett, s mintha a látványból és az arcába csapó párás illatokból mégis tudomásul kéne valamennyit vennie. Hangjába őszinte riadalom költözött.
Ha tudom, hogy alszol, akkor nem szólok be, istenkém, igazság szerint azt hittem, hogy a rádiót hallgatod.
De amint kimondta ezt az ostobaságot, megbánta. Mint aki önmagát leplezi le. Hiszen láttam, hogy sötét van.
Igen, meg mertem volna esküdni rá, hogy a rádiót hallgatod, tette hozzá gyorsan. Igazán bocsáss meg.
Jaj, tessék menni, nyugodtan, válaszolta Gyöngyvér alig hallhatóan, mint aki abban reménykedik, hogy mégis csak káprázat vagy álom, s amennyiben illedelmesen viselkedik és olyan hangokat tud kiadni magából, mintha nem történne semmi, akkor minden jóra fordul.
Felszívódik a vénasszony, eltűnik. Ő pedig váratlanul fölébred és az egészet elfelejtheti. De hogyan adhatott ki magából józan hangokat. A férfi úgy meredt belé, mint aki bútordarabbá változott. Az értelmetlen súlyától és tömegétől moccanni nem tudott, lélegzethez nem jutott, nem tudott úgy beszélni, mintha közben nem lenne benne.
Moccanatlanságában ugyanakkor volt valamennyi szemérmetlen kacérkodás is, vagy kajánkodás. Ha egyszer az arca rejtve van. Bármennyire meg volt szeppenve e pillanatban, élvezte a kínos helyzetet.
Valamilyen megfoghatatlan parancsnak engedelmeskedve, úgy kellett viselkednie, mint egy bogárnak, megmeredt, holott átlátta viselkedésének állati korlátoltságát. Mégsem volt ellenére, hogy valakinek, akit még soha nem látott, és legnagyobb szerencséjére most sem lát, az egész csupasz testét megnyissa és megmutassa.
I. kötet 334Tulajdonképpen sajnálta, hogy Gyöngyvér csaknem azonnal ügyesen befedte legalább a seggét.
A végbelében, a felduzzadt és az izgalomtól felhúzódott heréiben ott szunnyadozott a magamutogatás kívánsága, gyönyöre és visszatérő szégyene.
Végül is nem tudta, mit miért tesz, s miért kívánja a saját szégyenét. Amióta az internátus zuhanyozójában elért a tudatához, hogy mit várnak el tőle, milyen magas üzleti értéke van annak, ha szégyentelenül mutogatja önmagát, rájött, hogy milyen magas árfolyamon jegyzik a látványt a titkos börzéjükön, s ezért elfogadta a leplezetlen pillantásokat, saját testének hatását illetően nem voltak többé súlyos kétségei. Magabiztosságát nem a nők, hanem a férfiak érdeklődése erősítette meg. Ám alig csapott át e testen első szeretkezéseinek kissé sietős, felszabadító hulláma, ifjúkorának küszöbén egy olyan nyomasztó fantázia is meglepte, amely nem hagyta el többé, átkísérte a férfikorába. S minél jobban tiltakozott, annál mélyebbre vájt. Éles érzet kapcsolódott hozzá, s minél nagyobbak voltak a kételyei, hogy ér-e valamit ez a sok baszás, annál erősebb lett az élvezet vagy legalább is az erős élvezet fájó elképzelése. Amitől még mélyebbre zuhant a depresszióiban.
Még ha a legkonvencionálisabb pozíciót vette is fel, hűvösen, tempósan, csaknem figyelmetlenül, mindenesetre közömbösséget tettetve dolgozott, vagy ellenkezőleg, alaposan beletérdelt, hogy fogva tartsa a nő vagináját, valamelyest mégis szabad legyen és simán közlekedjen a csikló és a méhszháj között, a mozdulatoknak legyen erejük, megmaradjon finom részletezettségük, a nő minél előbb legyen túl az első erős kielégülésén, ne követelőzzön, adja át magát egy folyamatosabb élvezetnek, és e munka közben óhatatlanul elnyílt a segge, akkor egy jó barát lepte meg.
Annyi kellett hozzá, hogy ülepe hasadékán érzékelje a szoba hűvösét, valami légáramlat csapja meg, belesimítson a hasítékba. Egy közeli barát. Bár ilyen közeli barátja nem volt, s józanon nem is kívánta volna, hogy legyen.
I. kötet 335Maga a fantázia inkább naiv járatlanságáról árulkodott.
Nem volt arca a barátnak.
Megengedte neki, holott irtózott tőle, nem látta, hogy mi történik, de el kellett viselnie az erőszakot.
Ennyi volt a barátság.
Habár fölizgatott végbelének e kielégítetlen kívánságát és titkos rettegését minden további nélkül át tudta magában váltani, megszelídítette. Mikor szájával, nyelvével, a bőségesen kilökött nyálával átcsúszott a nők pinájából a seggük szoros lukára, s azok meglepetten felsikítottak. Mintha a magáét nyugtatná, a sajátját keresné.
Nem tartotta olyan nagyra a barátságokat.
Még csak nem is sejtette, hogy fölöslegesen érez szégyent, hiszen az önmagába visszahurkolódó, feszesen meghúzott izomköteg, a musculus levator ani mindenki nemi szervét és mindenki végbelét az izomzattól elvárható legerősebb szorítással összefonja.
Biztosan korán is kell kelned, szólt a sötétben Szemzőné aggodalmasan, mintha még mindig nem látná, hogy Gyöngyvéren fekszik valaki.
Igen, sajnos, jó korán, valóban, válaszolta Gyöngyvér, s a szavak minden igyekezete ellenére úgy áradtak ki belőle, mint a lihegések.
Én meg akkor, ilyen szívtelen, fölébresztelek, látod. Ne félj, amikor megjövök, majd igyekszem. Nem foglak még egyszer fölriasztani. Nem is zavarlak tovább, igazán.
Biztosan más érzet valakit betölteni, mint valakitől kitöltve lenni, nem fölcserélhető érzetek; az anus és a nemi szerv között, a félúton, azon a ponton, ahol e mindkettőt magába záró és egymást nyolcasként keresztező, erőteljes izomnyaláb találkozik, nők és férfiak magukról alkotott képzete valószínűleg mégsem különbözik.
Tessék csak jól szórakozni.
Azt akartam volna neked mondani, hogy szándékosan hagytam égve a villanyt a hallban.
Irmuska kedves, tudom, válaszolta Gyöngyvér olyan nyomatékosan, mintha nehéz felfogású gyermekhez beszélne. Ez nem megy el. És I. kötet 336úgy érezte, nyomban fölkiált. Takarodjon a vén szipirtyó. Mit leselkedik. Többé ereje nem lesz a kiáltáshoz, mert alattomos vibrálások és reszketések áradtak belé a férfiból, és beleborzadt a tehetetlen dühébe. Az erőfeszítésbe, hogy ne érezze.
Hüvelyének izomzatára ne terjedjen át, meg se érinthesse.
Amivel önkéntelenül átvette Ágost elhárító tónusát.
Miközben nagyon mulatságosnak találta volna, méltó bosszúnak, hogy a vénasszony szeme láttára, némán élvezzen.
Hiszen a saját tónusa éppen abból állt, hogy igyekezett minden helyzethez idomulni és lehetőleg mindenkinek eleget tenni. Az erőfeszítéstől, hogy most ne így legyen, még erőteljesebben telt fel a medencéje fájó élvezettel. Nem tehetett mást, szorított, szorította az anusát, a szorítás pedig azonnal visszatért a vagina ovális izomzatába és szétáradt.
Így adta vissza saját erejével megnövelve a férfinak, s ezért az áradásnak nem hogy nem lett vége, hanem egyre teltebben csordult túl a homokos partokon.
Látta maga előtt e nem is távoli, elérhető partokat.
El ne oltsd.
Nem, semmiképpen nem oltom el.
Olyan lett, akárha szülni készülne az élvezettől, a fájdalomtól tágult a medencéje és szétfeszül. Ö maga volt a nagy folyam ágya, medre, melyet az áradó víz a sodrával, a tömegével kitölt.
Tegnap mégis eloltottad.
Véletlen volt Irmuska, ígérem, tényleg nem fogom most már elfelejteni.
Szemzőné egy rövid pillanatra hallgatagon rámeredt. Hiszen egész más dolog valamit észben tartani, valamiről gondolkodni, és más dolog ugyanezt az orrunk előtt látni.
A férfi forróságot sugározó válla felett ő is rámeredt Szemzőnére, mintha kérlelné.
De nem ment.
I. kötet 337Annyi fény nem volt már a kis szobában, hogy láthatták volna, mégis valósággal egymásba ragadt a tekintetük. Mintha egyikük ezzel a sötétségből kiragadott tekintettel tüntetné el, amit a másik nem szeretne megmutatni, s furcsa módon egy ilyen lehetetlenség lett az egyezségük.
Akkor csak aludj szépen, mondta Szemzőné. Köszönöm neked, nagyon kedves, tette hozzá rebbenékenyen. Szép álmokat.
Igen, köszönöm Irmuska, hangzott a sötétből a válasz tétován. Jó éjszakát, mondta túl hangosan.
S ezzel a cselédszoba ajtaja becsukódott, s utána a fejük felett rögtön koccant egyet az ablak a légvonatban, mégsem moccanhattak, mert Szemzőné nem ment el, motozott az előszobában.
Szólni nem mertek.
Mintha a cselédszoba és az előszoba között áttörték volna a közfalat és a bőrükkel érzékelnék matatásának óvatos hangfoszlányait. Megriadni, szörnyülködni sem mertek, fölnevetni sem. Pedig kitört a féktelen vidámság. Magukba kellett fojtani. Tartották, fogták egymást a keskeny, rosszul rugózott ágyon, hogy eleget tudjanak tenni az igénynek. Ezzel azonban semmit nem tudtak megoldani. Mert a nő medencéjében egyenletesen sugárzott szét a reszketés, néma vibrálások hasították át, nem volt üteme, kapta, visszaadta vagy ő adta és visszakapta, ami aztán két combjában, a gerincén, mintha löknék, végigfutott; kiszámíthatatlanul rándítaná a térdeit, és az agya minden rándításba fájdalmasan belerendült. Már csak ezért sem szólhatott. Jaj.
De jó. Még, fáj, jaj, de jó. Hogy fáj. Semmi mást, csak ezt tudta volna, még, fáj, jaj, csupán ezt szerette volna. Holott lelkiismeretfurdalása volt, minek hozta ide ezt a dögnehéz férfit.
S ezért le akarta volna állítani, meg akarta volna fékezni, el akarta volna nyelni az izmaival a rángást. Szégyellte volna a saját hangjait, a saját ostobaságát, a fájdalmát, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetben is a saját élvezetével foglalkozik. Nem tudott megfékezni egyetlen rándulást, a sugározás sem volt megfékezhető, semmi. Jött. Fájt. Kívánta. Élvezett. Semmit nem utasíthatott el belőle, az agyvelő rendült meg vele.
I. kötet 338Szemzőné fölfedezte a félhomályban, hogy hónapok óta nem tette el a téli kesztyűit.
Mintha ezzel azt mondaná, ami sok, az sok. A saját figyelmetlensége mélységesen fölháborítaná.
A bútorokkal zsúfolt, szellőzetlen előszobában magára maradt, s ez úgy érte, mint egy megszégyenítő arculcsapás, mely nem kikerülhető, nem enyhíthető. Meg tényleg nem voltak olyan vastagok ezek a közfalak, hogy ne hallotta volna. De tartotta magát az iménti egyezséghez. Odabenn nem akartak hangokat hallatni, s neki nem szabad meghallani. Ha azonnal megy, akkor épp az egyezségüket nem tartotta volna be. Ők meg odabenn akár akarták, akár nem akarták, dolgozott a testük, többször, egymás után, kellemetlenül nyekkent alattuk az ágy. Kényelmetlen volt már. Önző moccanások nélkül egyszerűen nem bírták volna a test tagjai.
Szemzőné ebből ugyan sokat nem hallott, mert lefoglalta magát a dühével, a dühének azonban voltak kínos rései. Imádta a kesztyűit. Szó nem lehetett arról, hogy ne látta volna át, mit tesz és mit nem tesz vele a lélek. A fölösleges drámákat el kell kerülnie, mégis nyakig benne volt, s azt a gyanút sem tudta volna elhárítani, hogy ő maga kívánt belelépni.
Míg be nem záratták vele a praxisát, két évtizeden keresztül a város egyik legnevesebb és legjobban megfizetett analitikusának számított, nevetséges lett volna, ha nem látja át.
Finoman bélelt kesztyűknek kellett lenniük, melyek feszesen simulnak fel az ujjakra. Kivételes, szinte bántó élvezet érezni bennük minden ujjtövét.
Lehetetlen, ez a feledékenység tényleg lehetetlenné tesz, mondta magában, holott egyáltalán nem zavarták a saját állítólagos lehetetlenségei, átlátta ezeket is.
Más mentsvára nem lehetett, mint a feledékenysége.
Oly erős felháborodás fogta el a szertehagyott, az előszoba különböző bútordarabjain hónapok óta hányódó kesztyűk miatt, hogy belepirult a sötétben. Ami mégiscsak meglepte. Melege lett a kék indákkal I. kötet 339mintázott, gyöngyvászon kiskosztümjében. Miközben csak legyintett erre is, hiszen holmi pirulásokkal és hőhullámokkal sem szerette volna magát megtéveszteni. Csakhogy ezek többen voltak benne, s így harmadszorra is ki kellett mondania, hogy a dühöngőt megfékezze és kielégítse az ellenőrt. Hevesen bólogatott, izgalmában mindig erősebb lett a különben alig észrevehető, mert ügyesen leplezett tikkje. Tényleg lehetetlen, hogy mindent széthagyok és elfelejtek. Miközben közönyösen figyelte, miként csillapodik.
Az volt az igazság, hogy elméjében minden egyszerre élt, és egyáltalán nem tudott felejteni. Bár nem emlékezett, mert szándékosan nem emlékeztette semmire önmagát. Mesterségesen hozta létre a felejtést.
Igenis, most fogja elrakni a nyomorúságos téli kesztyűket. Kesztyűinek híres gyűjteménye szintén túlélte a pusztulást. Nem emlékezett arra, hogy bizonyos helyzetekben milyen jól jött volna egy pár kesztyű. A nyár kellős közepén hurcolták el a két fiával. Valóságos tárgyak helyett kitalált tárgyakat, ezekkel foglalta el az emlékezetét, vagy éppen kicsempészett belőle tárgyakat és úgy tett, mintha valóságosan sem léteztek volna ilyen tárgyak, megszabadította az emlékezetét minden olyasmitől, ami nyomasztaná. Ezt már igazán nem tűrheti. Alaposan föl kellett magát bosszantania mindenféle lényegtelen és mondvacsinált kicsinységen, csak hogy az elméje üresen emészthessen. De legyen mit őrölnie. Valamiket állandóan mondogatott magában, hogy egyetlen indulatszava ne vonatkozhasson arra, amit nem tartott volna illendőnek vagy helyesnek tudomásul venni. Nem szimulálta a süketet vagy a vakot, hanem valóságosan nem látta és nem hallotta, amit nem hallhatott és nem láthatott.
Megengedte, hogy szabadon hamiskodjon vele teste, lelke. Tudta, melyiknek miként kell a kedvére tenni, hogy nyugton maradjanak.
Nem maradt pillanat, mikor ne tartotta volna magát éles ellenőrzés alatt.
Önmagában elég átlátható, mechanikusan működő szerkezet az ember, ez volt a szilárd meggyőződése. A többiekkel együtt válik kompliI. kötet 340kálttá, s ez is épp elég. Egy albérlővel együtt élni, ebben a több emberöltőnyi Sozialgeschichte benne van. Ezen túl terül el a lélek, meg az összes mechanikus trükkjei. Lélek és szociális kapcsolatok története alig érintkezik, ritkán jön létre közöttük közvetlen kapcsolat, egymás mellett írnak meg két, különböző történetet. Minden pillanatban szépen szét kell hámozni az egészet. Amit mindenki minden pillanatban meg is tesz. Ez volt a szilárd meggyőződése. Szemzőné mindig is igen elvontan gondolkodott, s ha oldani akarta, akkor mások szája ízét követve negédeskedett. Majd csak ezután csapta ki a retiküljét a kezéből. Bele a fiókba. Csak úgy puffant.
A fiókban volt két nagy kartondoboz, az egyikben a téli, a másikban a nyári kesztyűinek gyűjteménye.
Az üvegajtó matt tábláin keresztül vetült ki a józan mennyezeti lámpa szürkésen szűrt fénye.
A pesti lakások előszobái általában formátlanok és nyomorúságosak. Mintha a magyar építészek azt mondanák, oly mindegy, hogy hová és hogyan lépsz be. De még az előszoba is teli volt zsúfolva a helyiség méretéhez és arányaihoz nem illő bútorokkal. Éppen csak át lehetett evickélni közöttük, s ráadásul a bútorok most kaotikus árnyakat vetettek. Akárha minden ideiglenesen állna itt, holott tíz éve semmi nem változott.
Ahogy letették a bútorszállítók.
Halogatta, napról-napra tolta maga előtt a feladatot, miként egy élettelen tárgyat; mintha élne még, aki helyette holnap megcsinálja. Szemző, aki neves bőrgyógyász volt, tíz évvel előbb orbánhegyi házuk napfényes fürdőszobájában kapott agyérgörcsöt egy tavaszi reggelen. Ami lefoglalt magának egy örökös tegnapot.
Szemző egyetlen meglepett kiáltást hallatva csuklott össze. Azok közül, akik a pusztulásból mégiscsak kimenekültek, azokban az években sokan haltak meg így, hirtelen. Halálával kilökött a helyéről minden kis maradék holnapot.
A Személynök utca és a Balaton utca sarkán sikerült kilépnie a sorból.
Jóval később tudta meg, hogy hol lőtték a többieket a Dunába.
I. kötet 341Temetése után Szemzőné jelképes összegért átadta már államosított villájuk bérleti jogát egy sokgyermekes, vidékről sebtiben felköltöztetett államvédelmi főtisztnek, egy félénk, szőke embernek, akit társbérlőként különben is a nyakába varrtak volna. Ha ragaszkodik az orbánhegyi házhoz, akkor le kellett volna költöznie a szuterénba, s ezt azért nem tette meg. Beköltözött ebbe a Pozsonyi-úti lakásba, amelyet eredeti rendeltetése szerint különben sem használhatott. Ez volt a tranzakció lényege. Legalább a lakás tulajdonjogát megtartani, amit cserébe elintézett neki az ávós. Akkor zsúfolódtak össze a bútorok. Sok lényegtelen dolog, amitől nem szabadulhatott. Holott semmire nem várt, s ezt sem öntudatlanul engedte meg egyik önmagának. Ha legalább a lakásában nem teremtett új rendet, mely hasonlíthatott volna a régihez, akkor ügyesebben titkolhatta mások előtt, hogy mennyire megalázza.
Nem az egyik, nem a másik, hanem az összes valakik, akiket magával cipelt.
Úgy érezte magát, mint akinek hirtelen kinyílt minden pórusa.
Most mi lesz.
Ágost éppen csak lehelte a szavakat a fal másik oldalán, sisteregve suttogott.
Tágra nyílt szemekkel meredtek bele egymás arcába. Úgy vigyorogtak, mint a gyermekek, mikor rossz fát tettek a tűzre, s a következményektől rettegve meg kell lapulniuk.
Nem tudom, lehelte vissza Gyöngyvér.
Ragyogott a bőrük, égett a szemük a sötétben. Szépek voltak, vadak, erősek. És egészen másféle viharra vártak, mint amilyen most rájuk tört.
Félek, ebből nagy bajod lesz még.
Nem hiszem, de talán tényleg nem vette észre.
Minek neki az a villany.
Fél. Nem tudom.
Mitől fél.
Tőled. Nem tudom, mitől fél. Rablóktól.
De akkor hová a csudába megy.
I. kötet 342Bridzselnek a barátnőivel.
Vagy úgy. Egyáltalán, hány óra lehet.
Szerintem fél tíz, egészen biztosan.
Honnan tudod.
Kapuzárás előtt megy el, hogy még kapuzárás előtt odaérjen. Képzelheted. Nem tudnak aludni az öreglányok.
Ezen elég hangosan nevettek.
Te viccelődsz velem.
Mért viccelnék, hajnalig játszanak. Van, amikor reggel jön haza. De fogd már be a szád. Együtt virrasztanak. Nem hallod, itt szöszmötöl.
Hogyne hallanám.
Erre persze nem moccantak, csak egymás testében. Hangosan fölnevettek, boldogan.
Miért, ki halt meg.
Mit tudom én. Mindenki. Senki.
Nevetésük egyre jobban elhatalmasodott volna, ha nem fogják le egymás száján.
Bírd már ki, míg elmegy.
Nyelvük besiklott és mélyen ledöfték. Az egyik erőszakos élvezet helyett szereztek maguknak egy másikat. Semmitől nem kellett tartani, biztosak lehettek magukban, hiszen egymásba voltak fűzve, el nem szakadhattak, s ez olyan volt, mint valami nem várt, nem remélt, kellemes ráadás. Nem lehetett kifogni rajtuk. Átkarolt, lenyúlt a nyelv, táncolt, ölelkezett, s ezek igen érzékenyek egymásra. Öklendeztek ebben a mélységben és alámerültek, arra eszméltek, hogy azért már éles fájdalom, és szabadon, bántón, szemérmetlenül és ritmusosan reszket, mégis nyekken, felnyög alattuk az ágy.
Elmegy, tudom, tudom, hogy rögtön elmegy.
És megint visszafogták magukat kicsit.
Bár nem tudták pontosan, hogy mit, de együtt a lélegzetükkel. Ilyesmit mégsem lehet csinálni. Nem és nem. Csakhogy az elszánt elhatározástól mindkettőjükben fölerősödött és elhatalmasodott az érI. kötet 343zés, hogy a testük tökéletesen függetlenítheti magát az akaratuktól. Ilyesmit még egyikük sem élt át.
Minden zuhan és zúdul és omlik és rohan; rohan, holott a józanabbnál is józanabban fekszenek, illedelmesen várnak, hogy az öregasszony végre elmegy és végre elveszíthetik a józanságukat.
Talán el is ment már. De nem ment el, mert szöszmötölt.
Te jóságos ég, ez a dög hallgatódzik, nem megy el.
Nem, én ismerem, ilyesmit nem csinál.
Suttogtak és figyeltek.
Valamit keres, amit nem talál.
Ezen megint nevettek.
Nem lehetett volna megmondani, melyik világuk a ridegebb, melyik a vaskosabb. Az a világ-e, amelyet e tágra meredt és az egymás arcának közeliségétől kölcsönösen elvakult tekintet fogad be, ez a közeli világ, mely az alkonyat fényeitől átszínezett csupasz falakat hol közelebb hozza, hol eltávolítja, vagy az a világ-e, mely a lábujjaktól a hajuk száláig nem csak ridegen megjeleníti nekik, hanem kíméletlenül végre is hajtatja velük a nőstény és a hím kopulációjának személytelen tetteit.
Bizonyára nincsen, eszeveszett utópia abban reménykedni, hogy lenne a világon tökéletes szimmetria, hiú remény, ám feltehetően éppen azzal közelítették meg, hogy e pillanatban még a képzeletük különbözőségével is harmonikusan egészítették ki egymást. Még nem, most még nem, majd a következő pillanatban hárulnak el a legutolsó akadályok. Tolták maguk előtt és gördültek vele.
Testhelyzetük semmiben nem változott, mégsem maradt a régiben.
A férfi egészen kicsit, óvatosan, mintha nem is tenné, s ezt a keveset nem csak a szomszédban motozó öregasszony, hanem önnön maga előtt, a nő elől is el kéne titkolnia, csúszott, aztán némi várakozás után, ami nem volt több, mint meglepettség, visszacsúszott, s az egymásba váltó két érzet élessége miatt ismét meg kellett mindent fontolnia. Amit a nő ellentétes mozgásai és óvatlanságai nem nagyon engedtek meg.
Nem tudta nem megismételni.
I. kötet 344Megint, és megint.
Mégsem ismétlődhetett, mert arányosan nyúltak el a nő hívásának hosszai, óvatlanságaival pedig fenyegetett az önkény, és ettől egyre élesebb. Ez nem adott, ennyi igazán nem adhatott hangokat. Legfeljebb ők maguk hallhatták a lökések és a szívások cuppanásait, a nyákos váladék toccsanásait, a hasfalak csattanását. Egymásba kötözött hallásuk és látásuk csomója azonban valamiként föllazult. Önnön maguktól való meglepettségük mintha rögzítené a szemhéjukat, fölragasztotta a pilláikat. Máshonnan láttak.
A hangok pedig távolodtak és lecsúsztak a horizont mögé.
Az eksztatikus arc ijesztő, s csupán azért lehet mégis idegenkedés vagy undor nélkül elviselni, mert a másik ember torzulásában mindenki megpillantja önnön mohóságának és önzésének ábrázatát. Tükörfolyosóba lép. Még akkor is a magáét pillantja meg, ha a sajátját erősebbnek, erőszakosabbnak vagy éppen gyöngébbnek, gyöngédebbnek képzeli. Ugyanakkor oly erősek lettek a belső képeik, hogy hiába látták egymást ilyen megszakítatlanul és leleplezetten, ennyire híján minden korábbi méltóságnak, szépségnek és bájnak; az önálló, egymásra nem vonatkozó, egymást majdhogynem kizáró belső képeiket sem tudták leállítani. Sőt, nem csak ez. Mindketten erősen, világosan gondolkodtak, aminek a szerelmi cselekvésekhez látszólag szintén nem volt sok köze, vagy legalábbis nem voltak rögzíthetőek az érzetek és a gondolatok kapcsolódási pontjai. A megkettőződött két világ, az érzékelés és a gondolkodás, mely különben hol összemosódik, hol áttűnik, átszivárog és átfolyik egymásba, hol kitűnik, eltűnik, felszívódik, hogy az egyik utat engedjen a másiknak, illetve az erősebbik hatalmasodjon el, a gyöngébbik pedig alázatosan adja fel pozícióját, most úgy kapaszkodott, úgy ment, haladt előre egymáson és egymásban, mint a durva, vastagon zsírozott fogaskerék, finom óramű, mely áttételein keresztül egy magánál nagyobb szerkezetet mozgat öntudatlanul, valamit, aminek nincs neve, ami ésszel nem fölérhető, ami nem belátható, vagy roppant tömegében nem fölmérhető.
I. kötet 345Gyöngyvér oly közelről látott bele egy idegen, sötét szempár, két domborodó szemgolyó mélységébe, úgymond kilátott egy mélységre, amelynek nem volt fizikai terjedelme, nem volt fénye, már csak azért sem, mert saját orrának világosabb látványával összefolyt. Bármilyen idegen is a férfi gyermekkora, a különbözőség mélyén valamilyen közösre mégis rátalált. Körötte az izzadságban szétázott arc fényesen sötétlett vagy világított a vastagon csillámló szemöldök meredek vonalával.
A szemöldöke, mondta magában. S talán tényleg ez lehetett az egyik lehetséges magyarázat. Hiszen a szemöldökük tényleg úgy hasonlított, mint a testvéreké.
Ráfolyt, rányomódott, lenyalta, nyalta, s miközben felnyalta a homlokáról a lecsorgó izzadságcseppeket, a nyelvével gondolkodott ezen, mert egészen másféle ízt érzett, mint amilyenre az illat alapján számított. Ami normális emberi nyelvre lefordítva azt jelentette, hogy valószínűleg mégsem érti, talán félreérti a másik embert, s akkor megint csak vágyképeket kerget. És még ennél is erélyesebben borult rá a mennyezet, amihez egy másik gondolat tartozott; a repedései és a baljós fényei.
Rohadt kis szobájának mennyezete éppen most szakad rá, szakadjon össze a rohadt kis szobája. Ha engedi, ha nem dobja föl magát. Tiltakozott benne minden kis moccanás. Ahonnan nem tud kitörni, nem engedik. Mert mégsem jó neki, mindent rosszul csinál.
Feszítette, pattanjon szét a szobája, amelyben mindig túl közel voltak a falak és a bőrét dörzsölték le. Ha legalább az öregasszony mielőbb megdöglene, és akkor kiigényelhetné az egész lakását.
Éppen csak süllyedt, éppen csak emelkedett, jó, legyen úgy, ahogy ő akarja, jó, megint csak engedett a férfinak.
Soha nem lesz vége.
Bár nem tudta volna megmondani, hogy a pillantásával, a gondolataival, a tekintetével, a mondatok és a szavak töredékeivel a látványnak vagy az érzeteknek melyik emeletén tartózkodik. Lebegett a homoktól I. kötet 346zavaros, villódzó vízen, és ült a poros udvaron, ott ült, ahová lebaszták, és még csak levegőt sem kaphatott.
Már csaknem teljesen besötétedett.
Nem tudta, hol van.
Ezt a helyet kereste, vagy ezt az érzetet. Valójában nem is láthatott volna már a mennyezeten semmiféle repedéseket. Mindig is ezt kerestem, gondolta, bár nem tudta, hogy ez most mire vonatkozik. Nem a férfira vonatkozott, az biztos. Ez a férfi, furcsa módon, nem érdekelte többé. Egy alkonyat utáni pillanat, ám még annak előtte, hogy este lenne, s a férfi ennek a pillanatnak a része lett. Tekintetével talán megállított valamit, s ezzel világított be magának egy nem látható tájat.
Szeretlek, szerette volna belekiáltani. Nem tudta, vajon kit. Mintha egy pillanatra mindenki fölvonult volna, aki eddig benne járt. A föld forgását kellett volna leállítani, hogy ne törjön rá az éjszaka. Nem tudott visszatérni ahhoz a személyhez, aki most kitölti.
Nem tudta, ki ez.
Még mindig nem tudta.
Miként méhének szája, a szobácska ettől a hangos vágytól tágult óriásira, hogy magába nyelje az egész lakást az összes kacatjával.
Ütemesen egymás szájába lélegeztek.
A férfi az egymásba lélegző szájak ritmusától vezérelt óvatos mozdulásaira összpontosította a figyelmét, nem az érzetekre és főleg nem az érzéseire. Volt egy belső tekintete, amivel látta. A viszonylag hosszú hüvelynek, s az izgalomtól rövidülő és vastagodó fasznak, látta, teljesen ellentétes lett immár a hajlásszöge. Érintkezésüket feltehetően ezek az adottságok tették kivételessé. A hüvely fölfelé ívelt, a fasz pedig, akárha fejének vértől megnövekedett terjedelme és súlya húzná, lefelé, akaratosan meghajolt.
Szigorúan és konokon ékelődtek egymásba. Minden húzással, minden lökéssel kölcsönösen növelték egymásban a feszültségüket.
Gazdálkodott vele. Ilyen kicsi mozdulat nem adhatott a falon át hangokat. Már csak ezért is indokolt volt résen lenni. Mintha egyszerI. kötet 347re két világot irányítana. Ezek nem egyformán elasztikusak. Tudta, hol tart és mit kell tennie, hogy a reális világot ne sértse fel. Látta, meddig hatolt, az utat, mely mögötte maradt, s ami még előtte áll. Nem engedhetett a nőnek, aki görcsösen megszakadó, egymással sem egyeztetett, hisztérikus ütemekben rángatódzott volna alatta. Úgy tett volna, mint aki megadóan demonstrálja, milyen jó neki, s ettől aztán nem lehet eljutni sehová vele.
Csípőik csontja többször, szinte kellemetlenül ütközött. Tulajdonképpen ez volt az első, amire az uszodában fölfigyelt, a nő csípője.
Amint megnyúlt a törzse, amint jött ki a medence vizéből, amint a csöppek visszaperegtek, megragadtak fázós, barna bőrén e csont körül. Most mégis inkább a fájdalom. Bár látott vele, a bőrével, a faszával is látott, jobban látott velük, mint a szemével; testének nem volt többé különálló terjedelme, nem maradtak önálló részei, saját tagjai, s ezekben nem válhattak el egymástól, nem önállósodhattak a közös érzetek.
Fehér volt a legerősebb.
Ki kellett volna vennie a faszát, legalább egy pillanatra, hogy lássa, gyönyörködhessék benne, hiányzott a tulajdonosi érzet. Sötétség a fájdalom. Fehér párnahuzat világította át minden érzetét; a szűkülő és táguló arc körül a besüppedt ráncai és árnyai csaknem bántóan világosak. A lélegzet hangjára megnyíló ajak, a belappadó, finoman záródó és nyíló orrlukak, az alig hallható, fájdalmas sípolás a fülében.
Még most is csinálja.
Még mindig csak csinálja, gondolta nem kis indulattal. Mintha meg akarná győzni őt. Vagy önmagát. S rögtön ott volt a világító elhatározás. Nem hagyom. Bőrt sem érzett többé, csupán az átáradó hőt, s húst sem érzett a bőr alatt. Ez az egyetlen, ez a valahonnan már ismerős feladat maradt. Sötétségbe ért, szétömlött a minden moccanásra toccsanó pina átható illata. Meg kell oldania, vagy legalább módszert keresni hozzá, ha már eddig nem sikerült. Túljárni a nő eszén.
Az alatta fölbugyogó talajból előbukkanó, kipattanó, visszahulló fehér köveket is látta. Felforrt, buborékokat vetett felszínén a víz, ami I. kötet 348pontosan olyan volt, mint a teste alatt az omlás érzete. Miként a többiek a gomolygó gőzön át, úgy figyelte. Ügyelnie kellett minden mozdulatára, hogy megkerülhesse a nő tettetéseit, találjon egy kis rést. Ezt azonban inkább úgy érzékelte, mint akinek valamin át kéne törnie. Még arra is gondolt, át kell hozzá törnöm, mert egyedül nem tudja magát kiszabadítani, megtartani.
Kicsi volt a valószínűsége, hogy ez sikerülhet.
Vagy legalábbis valaki leszólt egy idegen hangon a másik emeletről, mielőtt lezuhanna. Hiszen tudod. Már csak azért is tudta, mert a szikkadt cserjék, amelyekben az imént még megkapaszkodhatott, egymás után buktak át és tűntek el a mélységben. Nincsen hová kapaszkodnia.
Mikor az apja magára hagyta, az internátus igazgatójának az volt az első mondata, hogy ez a vidék nagyon szép, sans doute, de ne kábítsa el, mert nem veszélytelen, s ezért se nyáron, se télen, se nappal, se éjjel ne tegyen egyetlen lépést sem egyedül.
S hogy megértette-e.
Csak föld van, amely most omlásával elnyeli. Miként érthette volna, mit érthetett, ha egyszer se hegyomlást, se lavinát nem látott még. Azon gondolkodott, milyen irigylésre méltó képzetei vannak egy gyereknek a veszélyről. Nem kérdezte, hol akar kikötni, hová menne vagy miként szeretne innét hazakerülni. Most aztán itthon leszek, gondolta, amikor a föld megmozdult alatta és még csak meg sem érthette, miért mozog. Az elme ijedten ágaskodik, a teste azonban józanon cselekszik helyette, amikor bajba jut. Párnába markolt, ám a kezében ott maradt az omlás hihetetlen érzete.
Csak akkor tudok áttörni, persze, ha engedem.
Szemzőné kezében csörrent a kulcscsomó, de még ki sem léphetett az ajtón.
Ment fölfelé a hüvely bordázatán, erősen, s minél inkább följutott, annál nagyobb lett a feszültség, amelyen még mindig úrrá kellett lennie.
Maga előtt látta a szürke kőlépcsőket, amelyeken megszökött az internátusból, ezek vezették. A lökések erejénél mindig fontosabbnak I. kötet 349tartotta a lökések biztonságát, határozottságát, fontosabbnak, hogy ne legyen benne semmiféle önös szándék, hanem inkább résenlét, aminek viszont az volt a feltétele, hogy lássa át, milyen közegben mozog és miért teszi.
Éles helyzetek igénylik a legnagyobb körültekintést.
A körültekintésnek azonban elkerülhetetlenül nagy a böjtje.
Elég magasak voltak ezek az időtől kirücskösödött lépcsőfokok. Mintha duzzadt faszát arra kényszerítené, hogy éppen csak érintse, éppen csak húzza át a hüvelyfalon, akárha összerántaná, holott kitölti, s a lökések kezdőpontjain és végpontjain adjon még külön hangsúlyokat. Nem voltak kikoptatva a lépcsők, mintha soha nem is lépett volna reájuk senki, ez volt bennük az érdekes, hanem inkább szivacsossá váltak. Ami azt jelentette, hogy az idő inkább rágott, mint koptatott. Belereszkettette magát a hüvelybe, amivel nem csak a bennelét érzetét, hanem a merevedés érzetét is megkettőzte. És még azt is átlátta, hogy nem a végtelennek kell nekivágnia.
Rövidek a távok.
Józanon látott egy sima tetőt, az utolsó lépcsőfokot. Jelezte, most indulok, amivel minden lökésnek rituális hangsúlyt adott, kiragadta a monotóniából. És jelezte, még tovább mehetnék benned, holott nem volt tovább, de éppen a képzeletnek kellett utat nyitnia. Akár meg is tudta volna számlálni a lépcsőket. A tető aztán mélyszürke égboltba ért, vastag felhőkkel érintkezett, moccanatlanul. S hogy tényleg ne vétse el, megfeleljen e lépcsőfokoknak, a lökések hosszán valamelyest nyújtani, ám váratlanul változtatni sebességükön.
Durván akasztották egymásba a kapkodó ajkukat, ami viszont mindkettőjüket készületlenül érte.
Amikor Szemzőné kilépett az alkonyati fénytől még derengő hatodik emeleti folyosóra, ők egymás ajkán megcsúsztak, megkapaszkodtak a fogukkal, haraptak, hogy megmaradhassanak. Csókolták, telten és síkosan, amitől az ínyükig fölcsúszott az ajkuk, mintha maguk elől ennék föl az útjukat és nincs tovább. Egymásba meredt a két űr, egymáson megtapadt. S hogy ne fulladjanak meg, mégis szét kellett rántaI. kötet 350ni. De amikor a néma, az egész napi forróságtól befülledt folyosón a sima és sötét tölgyfaajtót doktor Szemzőné behúzta maga után, már torkuk szakadtából ordítottak a cselédszobában.
A rideg falak nem fogadtak be semmit.
Gyorsan, ügyetlenkedve dugta be a kulcsot, a zár ideges, kettős kattanása visszhangzott a lépcsőház üveghasában.
A nő megszakadó kicsi ütemekben csúszott a vinnyogásból sikoltozásba, egyre följebb, de telten. Félő volt, a torkán valami megszakad. De megtört, újra indult fölfelé, most jóval mélyebb hangfekvésből, tömöttebben, a férfi pedig egyenletesen, laposan, véget nem érő bődüléssel takarta le; egy ideig együtt haladtak, amíg lassan bőgéssé nem változott. Ez olyan erős volt, a talpából a hasán át a mellkasába áradt, spermája olyan lökésekkel csapkodta, döngette méhének duzzadt garatját, hogy megint a fejét kellett tőle csapkodnia, amitől a hangjátéka egy időre megszakadt.
A második becsapódás volt a legerősebb.
A harmadik aztán jóval később, némi szünet után érkezett, s az előző kettőt valamiként jótékonyan, csaknem gyöngéden eligazította; természetessé tette, hogy az imént elsodorták és a sodródás részévé változott.
Kavics lett belőle, könnyű csónak, szalmaszál.
Talán ezért volt a leghálásabb. Mintha megbizonyosítaná, hogy az előbbi kettő tényleg megtörtént vele.
Sikoltozott, ordítozott még, ám ezt már hallotta maga is. Rövideket, a bugyborékoló hörgéshez egyre közelebb, amit oly nagyon kívánt magától és a férfitól.
Ezt azonban a lépcsőházban már nem lehetett hallani. Visszhangosan koppantak Szemzőné kis léptei a fekete és fehér kerámiakockák sakktábláján.
Különben is, mintha csak tüntetően utána kapna, utána szólna egy elveszített élvezetnek. Nem. A világ elveszített ütemének szólna vissza, mielőtt a sötéten ásító mélységbe hull. A szívás és a lökés még kitartott a tudatában, de semmi más. Amire a férfi bőgése is megszakadt.
I. kötet 351Őt a sötét, a süket föld temette be. Állandó résenlétének az volt a böjtje, hogy ilyenkor túlontúl világosan látta önmagát. Nem tudott, ezzel sem, nem tud értelmet kölcsönözni a létezésének. Mintha kötelességszerűen áttekintené életének hiábavalóságait. La tristesse qui régnait dans la maison vide. Mély torokhangon akadt fönn vele, mely az imént még tágította a bordáit, földuzzasztotta, teljesen igénybe vette a mellkasát.
Ennek az egész baszásnak nem találta az értelmét; semminek. Hogy minek csinálja. Minek csinálta egyáltalán, és miért ismételgeti.
Bőrének melegében megérezte a nő melleit, mert a megutált semmiből, ebből az ürességgé kifordult világból kezdtek kibontakozni a részletek, amelyeknek mégsem tudott ellenállni. A lélek gyöngesége. Vagy talán a végső élvezetben rücskössé keményedett óriás bimbók éreztették meg vele, hogy bőre van.
Akaratának gyöngesége.
Testük folyt, csúszott egymáson és egymásban, egymásban roskadtak össze hirtelen, és a szoba rideg csöndjébe lélegeztek ki hangosan.
Forróság volt és csípett, égetett, minden tagjuk belülről lobogott. A több napos dörzsölődéstől a nőnek égtek a szeméremajkai, fájt a hüvelye, a férfi pedig megint fájdalmasan érezte a berepedt kantárt a makk alatt. Nyílt seb dörzsölődött nyílt seben.
Megint csak jajgattak, mert jólesett tanúságot tenni erről. Sírtak, fuldokoltak, sóhajtoztak, fulladtan szuszogtak, jajongtak, fújtattak, sziszegtek egymás fülébe, mint akik mégsem csillapulnak. És a férfi még mindig lustán, lassan lökött, tulajdonképpen önnön ürességétől eltelten és kétségbeesetten.
Mindaz, amit csináltak, nem volt sem kormányozható, sem ellenőrizhető, bár annyi már visszatért figyelmes öntudatukból, hogy lássák az újabb áradást.
Egymás fülét, orrát, ajkát harapdálták, még a fogát is. Egymás hátát karolva szorongatták, simogatták, karmolták, nyomogatták, szorítgatták a másikat, hogy minden nyomjon mindent, ami ilyen sima és szétI. kötet 352oldódott a forróságban, csont a húst vagy a hús a csontokat. Mintha azt mondogatnák, összeroppantalak. Mintha azt mondogatnák, jaj, miért nem ettelek meg, megeszlek, lerágom minden kicsi csontodat és porcodat. De annyi lélegzetük persze nem maradt, hogy ennyi mindent egyszerre megtegyenek vagy kimondjanak. Ez már inkább a féktelen vágytól megtisztult öröm volt. Volt rá okuk. Mintha négy hosszú nap minden kínjával és ügyeskedésével végre sikerült volna valamilyen hihetetlen akadályon átjutniuk.
Visszanéztek odaátról. Fájdalmasan tomboltak és tocsogtak a sikerükben, amely végül is a véletlenek áldásaként hullott az ölükbe.
Ha Szemzőné nem lépett volna be.
Átvillant az agyukon, hogy itt járt, ám inkább úgy, mint valami teljességgel valószínűtlen jelenség. Azonnal félre is sodorták, hiszen visszahallották a saját eszeveszett ordítozásukat. Istenem, talán el sem ment, talán mindezt hallja még.
Holott a kiismerhetetlen gondviseléshez és a végzethez tartozott, hogy tényleg elment. Ahogyan ment vissza a pulzusuk, testük sikerének tudata erősödött. Távoli körvonalaival, halovány és rendezetlen képeivel megjelent a múlt, és különválasztotta volna őket.
Fokozták, késleltették, elmélyítették az örökös jelent a ritmustalan, elégedett, egymásba csapódó és egymásból születő hangokon, hogy valamiként föltartóztassák a szétbomlását.
A tensio sem egyenletesen csökken, oldódik, mire a pulzus nagyot zuhan, ám az előző contractio ritmusának helyét keresve megint visszakapaszkodik, nem találja, ismét zuhan valamennyit, idegesen kitart, igyekszik stabilizálni önmagát ezen az alacsonyabb szinten. Az örökös jelen ebbe aztán beleroppan, de sem a múltat, sem a jövőt nem engedi még betörni. Ez volt a boldogság, a híres boldogság, mely szintén nem függetlenítheti magát a fiziológiától, bár nem azonos vele. A szív ütései mindenesetre ki vannak feszítve a változó igénybevétel különböző lehetőségei és a sinuscsomó genetikusan meghatározott ritmusa közé. Az egyik oldalon a lehetőség, amelynek a szív mindig készségesen utáI. kötet 353na megy, a másik oldalon az adottság, amelytől nem tud elszakadni; a személyiség alapritmusa, amelyhez mindig visszatér.
Most a különböző ütemek, a különböző szintek között reszketett, csúszott mindkettőjükben.
Ha boldogságot érez az ember a másik lélegzetvételében, akkor még boldogabb lesz a lélegzetvétele, és azt sem véletlenül érzi, hogy rögtön beledöglik. Meghalok, annyira szeretlek, hogy belepusztulok.
A kitágult és felázott pórusok, az egymáson elcsúszó tagjaik, a meglazult izmok és hajlatok, a villanásokkal áttörő emlékezet, az alig meglelhető körvonal, az egymásba átolvadt, forrón fájó ölük, az átható illatok.
Odakinn mozdult a meleg este, néha meglökte, behúzta, ismét megnyitotta a fejük felett az ablakot. Lusta szívásaival és lökéseivel éppen csak áthajtott a csupasz, izzadsággal belepett testükön egy frissebb légáramlatot.
Jellegzetesen városi illatot hozott magával, amelyben megérezték a vagina, a bőséges női ejaculatum és a visszacsorgó sperma idegen, súlyos illatát és az egymásba keveredett izzadságukat. Figyelmeztette őket valamire, ami kitartott körülöttük és alig változott.
Nem volt többé lecsószaga a sötétnek, az biztos. Erősebb lett a hűlő falak illata, a meglocsolt növényeké, az udvaron tárolt szemetes edényekből felpárázó, édeskés bomlásé.
Rajongva, a férfi iránti bámulattól ittasan, Gyöngyvér szólalt meg először ebben a kivételes, kissé idegenné lett nyári éjszakában. Bár e pillanatban nem tudta pontosan, hogy kihez beszél, s így a hangjában egy árnyalattal talán mégis több lett a távolságtartás.
Olyan voltál, lihegte az idegen sötétségbe belekerekedett és a közelségben erősen bandzsító szemekkel, olyan vagy, mint egy technikus.
S amint kimondta, két kecses lábfejét erőszakosan beleakasztotta a férfi térdhajlatába.
Valamilyen meghatározhatatlan, vidám, féktelen, vad erőre kaptak az ellazult tagjai. Különálló, idegen lelke tombolt. Külön élvezte, hogy kimondta végre. Holott korábban eszébe nem juthatott, hiszen nem volt I. kötet 354annyi tapasztalata róla, hogy szavakkal adjon alakot a férfinak magában. Talán azért volt annyira jó a szó, mert önmagát lepte meg. Ölével erőszakosan beléfeszült, csípőjét lökte, fölfeszült. Ellazult hüvelyében immár úgy érzékelte, mint valami mozdíthatatlan tőkesúlyt.
Énekelni fog.
Kihajózhat vele a nyílt tengerre. Elsüllyedne nélküle. A tiéd lett, vigyed, súgta a lelke játékosan és féktelenül. S az övénél jóval súlyosabb és terjedelmesebb testet egyetlen heves mozdulattal lökte és kormányozta, befordította maga alá.
Ismét roppant az ágy, de most aztán már roppanhatott; csattant, döngött egymáson a testük. Csaknem sikerült a teljes fordulat.
A férfi talán önkéntelenül, de erélyesen segítette ebben, mégis lecsúsztak az ágyról valamennyire. Hogy ki ne csússzanak egymásból, Gyöngyvérnek az ölét kitárva kellett fölé térdelnie. Talán a hirtelen helyzetváltoztatástól, az általános testi kimerültségtől, a tartós izgalomtól vagy valami egészen mástól, erős hányingere támadt. Sikerült ugyan megfékeznie, ám a szájüreg savanyú ízzel telt meg. Egész teste megvonaglott az erőfeszítéstől, a vonaglástól rázáródott, ettől meg libabőrös lett a karja, a háta, a melle, mint aki utólag érti meg, hogy mi történt a megelőző órákban. Mint akinek a haja is égnek mered; beleborzongott, hogy mi történik.
Kezével az ágy keretébe kapaszkodva felhúzódzkodott és szabályosan beléült.
Amint elébb szavakkal, most a testével kerekedett fölébe, s valahonnan nagyon messziről nézett le rá. Mintha nem is értek volna semmiféle végpontra el, nem a teljes súlyát engedte vissza, hanem ismét csak süllyedt, emelkedett. Közben száját is elnyitotta, jöjjön ki a kellemetlen íz, akár hangosan böfögje föl, a medencéjével, a kitágult ölével ásított belé.
Az egész nő nem volt más, mint egyetlen, meglepő feltárulkozás.
Ágost nem térhetett ki előle és nem tudott betelni, holott elteltnek érezte magát. Valósággal émelygett, valójában nem kívánta, vizelnie I. kötet 355kellett volna, szomjazott, fájt, menekült volna belőle és előle, száraz volt a szája és jól esett volna megmozgatni a tagjait.
Ugyanakkor mindketten egyszerre, durván, mélyen nevettek föl. Mindketten egyszerre érzékelték, hogy most meg a közös elteltségükben egymás foglyai.
Te tisztára megőrültél, mondta a nevetéstől ocsúdva a férfi, ami rendben is lenne, de minek kell ilyen butaságokat mondanod.
Már milyen butaságokat.
Hát ezt a technikust.
Mi ebben a sértő.
Lélektelen.
Nekem tetszik, találó, és kész.
Ha nem tetszene, akkor bizonyára nem mondanád, válaszolta a férfi a nő ütemétől tagoltan. Én arra vagyok kíváncsi, hogy jut eszedbe egyáltalán ilyesmi.
Immár erőteljesebben lökött, végre megint tudta, mit csinál.
Annyit látott, hogy Gyöngyvér könnyedén megrándítja a vállát. S furcsa módon a nő könnyed vállrándításában ismert leginkább önmagára.
Forró, illatozó, lucskosan szétlágyult öle csökönyösen megmaradt a maga üteménél, nem csillapult. Csökönyösségükben is hasonlítanak. Mélyen belékörözött, s mikor a körív végére ért, a férfinak kellett belélöknie, ám ekkor már el is emelkedett.
Nem várta be.
Egyszerű, válaszolta szinte egykedvűen. Kicsit úgy érzem magam, mint akit rendesen megszerelnek. Semmi több.
Az volt a furcsa, hogy még különösebb elhatározásra sem volt szüksége ahhoz, hogy kimondja, ilyen sértően szenvtelen szavakkal jellemezze a helyzetet. S mivel a férfi a meglepettségtől nem tudott válaszolni, hisz ő maga is mindig kész volt a száraz és illúziótlan válaszokra, a nő egy idő után hozzátette még, hát ezért.
Még jó, hogy nem montőr vagyok.
Az meg mit jelent.
I. kötet 356Nem mondod komolyan, hogy nem tudod.
Honnan tudnám.
Szerelőt jelent, ha tényleg úgy gondolod, hogy egy szerelő lennék. Adott esetben csőszerelő.
Nevetgéltek ezen, és figyelmesen, csaknem bizalmatlanul, kissé hitetlenkedve vizsgálgatták egymást a sötétben.
Most már tulajdonképpen úgyis túl voltak mindenen.
Visszamenőleg nem lehetett volna az egymástól megszerzett élvezetüket elrontani; elvenni sem.
A férfi úgy látta, mintha elérhetetlenül messzi lenne tőle ez az idegen lény. Meg eddig sem értette, miként kerül hozzá valaki ily közel, ha ennyire másféle világból való, és ráadásul nő. Sötét foltként ingázott fölötte a mennyezet visszfényektől világosabb síkján, feldúlt, rövid hajával vad medúzafő. Holdlakó.
A nő tekintetében pedig a hasonlóképpen elérhetetlen vonások éles csillámlásai; lenn a forró mélyben a vastag száj, a vágott áll, a homlok, az erős orrnyereg. Mit kívánhat egy ilyentől. Miért mégis az örökös kívánkozása, ha egyszer a nőktől, akár egyetlen pillanatra, mégis mindig többet kaphatott.
Nehogy valami rosszat, valami ellenségeset, mindketten vigyáztak, nehogy most már valami tényleg végleteset mondjanak.
Jó, akkor legyen mérnök, ezer bocsánat.
Ezt nem tudod így helyreütni.
Főmérnök, kiáltotta vidáman, ez az utolsó ajánlatom.
Nem, ne, gondold meg jól, mit beszélsz.
Ezek szerint mégis csúnyán megbántottalak. De ez az igazság.
Elengedte a hüvelyével, holott a férfi inkább arra számított, hogy gyöngédségi rohamokkal fogja helyreütni.
De mintha inkább azt mondaná, ha ilyen indokolatlanul érzékenykedik az igazság miatt, akkor csak menjen, amerre lát.
A fájó hímtagja kicsúszhatott. Valósággal kiugrott a levegőre, egész hosszában belerendült a visszanyert szabadságába.
I. kötet 357Azonnal nyúlt volna utána, hogy kíméletesen visszahúzza a makkjára az előbőrt; még a levegő hűvösebb érintése is fájt, ám éppen nem érte el. Ezt sem lehetett kiszámítani, semmit.
Gyöngyvér végigvetette magát a testén és nagyot nyekkentek egymáson. Éles körmeivel a vállába kapaszkodott, egész finom pillesúlyával rátehénkedett. Síkos hasuk közé szorult be a fasz. Beszorult kezét is alig tudta kimenteni. Valami kis hűvös szellő fújdogált el. Ágost a sarkával, Gyöngyvér a lábfejével érintkezett a hűvös, a kijózanító, a közömbös padlóval.
A Dunán jött át a szellő, hozott magával valamennyi vízszagot, a Margit-szigeten eltelt mindenféle növény meg virág illatával. Hallgatták, amint az épület túlfelén csörömpölve indul a tizenötös villamos, és a Sziget utcánál kettőt csönget.
A lakók persze ebben a házban sem csukták be többé maguk után a kaput, s ezért a lépcsőház üveghengerében fölerősödtek az utca hangjai.
Szemzőné abban a pillanatban lépett ki, amikor a kivilágított, üres villamos továbbindult a lámpafénytől foltos Pozsonyi-úti fák között.
Ez így tényleg fáj, ne is haragudj, mondta ekkor a férfi kicsit hangosabban, ám semmit nem tett azért, hogy megszabaduljon a tehertől.
Jaj, nekem is, vinnyogott a nő könnyedén. Szerintem túl nagy vagy nekem. Ami úgy hangzott, mintha súlyos szemrehányásait most hízelgésbe rejtené. Tudta jól, hogy a férfiak mit szeretnek önmagukról hallani.
Ezt meg hogyan értsem, kérdezte a férfi ingerülten és hűvösen.
Értsed úgy, hogy teljesen kidörzsölődtem tőled. Fáj nekem. Egyszer valamit el fogok mesélni. El fogom mesélni a legérdekesebb emlékemet. És lélegzetvételnyi szünet után azt kérdezte, hogy a férfi szeretné-e hallani.
Mintha a másik közben valamilyen titkos forrásból értesülhetett volna arról, hogy ő mit akar neki elmondani.
Nem, most nem szeretném. Hallgassunk inkább. Semmit nem szeretnék.
I. kötet 358Azt jelenti, hogy megint és mégis halálosan megbántottalak.
Nem bántottál meg, válaszolta a férfi, csak éppen a kijelentéseid jórészt értelmetlenek. Például a szemem színe sem kék. Mit lehet erre mondani. És ha tudni akarod, akkor inkább te vagy túl követelődző, túl heves. Azt hiszem, inkább ennek köszönheted.
Semminek nem adsz időt.
Gyöngyvér ettől egy pillanatra megdermedt, a meglepettségtől. Nem értette a hang váratlan hűvösségét. Hogy ő ne adna időt bárminek. Amikor a taktusérzékét még az énekmestere sem győzi eléggé dicsérni. Mint aki igyekszik, mégsem foghatja fel, hogy mit mond az illető, s ezért aztán nem kell vele törődnie.
Figyelj, folytatta hevesen, egyszer az történt, azt akarom elmesélni, hogy tök egyedül maradtam az üres kollégiumban.
Erről beszélek, próbálkozott a férfi. Mintha attól tartanál, hogy valamit elveszítessz, végleg, ha most nem mesélsz. Nem akarom hallani.
Akár akarod, akár nem, akkor is el fogom mondani. Két napig nem csináltam mást, úgy tettem, mintha olvasnék, de közben állandóan dörzsöltem magam. Elhallgatott, mert mégis arra számított, hogy a férfi érdeklődése fogja továbbsegíteni a mesében.
A férfit e pillanatban azonban tényleg nem érdekelte, hogy ő mit csinált a kollégiumban. Hozzá akart jutni végre a faszához. Már nem is föltétlenül a fájdalom miatt. Megbántottsága dühödten dolgozott, meg vissza kellett volna húznia az előbőrt, hogy csillapodjék a merevedése.
És a két dolog össze is tartozott.
Mintha úgy döntene, legyen ennyi elég ebből. Eddig is túl sokat adott magából. Nyomasztóan hatott rá, hogy nem csak testileg nem tudja megkerülni a nőt, nem tud rendesen fölébe kerekedni vagy hűvösen kikerülni belőle, hanem még fizikai és lelki károsodásokat is el kell viselnie. Egy ilyen bőséges és erőszakos magömlés különben sem volt számára kívánatos. Vagy legalábbis ritkán engedte meg magának. Az volt a meggyőződése, hogy túlzottan erősek a magömlései, s ettől zuhan aztán súlyos depresszióba.
I. kötet 359Ha ellenben visszafogja, akkor úrrá tud lenni kedélyének hullámzásain.
Nem vallhatta be magának, hogy a kölcsönös és egyidejű ejakulációban megnyilvánuló közösség vagy bármilyen túlzott emberi közelség taszítja, undorítja.
Akarata ellenére most már tényleg ne történjék semmi. Gyöngyvér azonban minden ízével hevesen és makacsul ráfeszült, s hogy mégse érezze annyira bántónak a tapadását, ellazította a tagjait, gyöngéden, óvatosan rádörzsölődött, dörzsölgette rajta önmagát. Igyekezett, vigyázott rá, ne fájjon neki annyira, bár őszintén szólva nem értette, hogy mi a csuda fájhat egy férfinak.
Egyetlen férfi sem mondta még, hogy valamije fájna vagy fájhatna. Érzéketlenebbnek is érezte őket önmagánál.
Közben egymás izzadságának bőséges lucskán csúsztak, s ez azért mindkettőjüknek igen jólesett.
Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan az internátus neszezésekkel teli sötét hálótermében titokban élvezte önmagát, legörbedt fasza a másik test csúszkorálódásától lassan rászorult a combtövére.
Amitől persze nem hogy nem csökkent, erősebb lett a merevedése. Lemeztelenített makkja folyamatosan érzékelte saját combjának ismerős nyomását, miközben kiszámíthatatlan ütemben érintette a nő feszes hasa, éles szálaival a sűrű fanszőrzete; csúszott a kifordult, síkos szeméremajkain. A levegőből ki lehet hallani, ahogyan mások önmagukat élvezik. Számára a közösködésből vagy az emberi közelségből ennél több azért nemigen volt elviselhető, legalábbis hosszú távon nem. Gyöngyvér pedig éppen ellenkezőleg, nem tudott betelni vele, hogy van a világon egy másik ember, rádörzsölődött a mellével, a vállaival, külön a nyakával, a nyitott, üres ölével, semmi ne maradhasson ki, a kemény kis hasával. Ami egyszerre volt rituális és hisztérikus. Aztán, mintha a legfőbb kényeztetés következne, a szájába szeretné venni a faszt, hogy a nyelvével és a nyálával nyelje el.
Neki is fájt.
I. kötet 360Megmerítkezett, legszívesebben meghemperedett volna benne, magára vette volna az állagát, az illatát. De csak hagyta, bámulta, amint a szája előtt követelődzőn fölmered. Legszívesebben ő is a két tenyerét szorította volna be, vagy langyos vízzel öblítette volna ki. Egy zuhany rózsáját fordította volna magába, de nem közelről. És még a nyelve hegyével sem merészelte megérinteni, mert érezte, hogy akkor rögtön fölinná, beharapná, még a vérét is ki kéne belőle szopnia. Bár megkönnyebbedett, hogy mégsem mesélte végig a történetet, görcsölt a méhe. A történet a kollégium üres zuhanyozójában folytatódott.
Majd máskor.
Amikor Irénke visszaérkezett.
A vastag fanszőrzetével kente, a csiklójával rádörzsölődött, rákenődött, aztán mégis inkább a nyelvével kotorta körül, bele a herékbe, az ajkával kente a nyálát és a közössé elegyedett váladékokat, de nem vette be.
Körülnyalta és körüljárta.
Ez nem volt játék, és nem is hatott játékosan. Egyszerre jelent meg a kétféle késztetés, és egyenlő erővel.
Reszketett érte és rettegett a saját vérengző kívánságától. Aztán hosszú, hisztérikusan fölfokozott pillanatokra, mint a pióca, beletapadt a férfi húsába. Az volt az igazság, hogy ezt a faszt már csak Irénke miatt sem merészelte volna minden további nélkül a szájába kapni. Helyette inkább a férfi vállába harapott, a kemény hasába több helyütt, a combja hajlatába, rágta.
S mintha leggyöngébb pontjához térne vissza, melyet immár időtlen időkkel előbb fedezett föl magának, csaknem a hónalj tövében harapdált bele mellének kemény izomzatába.
A harapdálásoktól az izom itt megfeszült, és a férfi minduntalan felszisszent, seggének és vállának izomkötegei belegörcsöltek, egész teste tiltakozott, csak a talpa és az ágyéka nem, és gerincében a velő. Mintha kegyelemért könyörögne, ne, ordította, ne, s hogy ne ilyen hangosan, beharapta az ajkát. Szégyenletesnek tartotta volna ennyi élvezetet bevallani. Nem vette észre, hogy éppen az ellenkezője történik, mint amit I. kötet 361elhatározott. Mert nem adta ugyan meg magát a kéjes fájdalomnak, s még a faszát is sikerült egy pillanatra visszaszereznie, ami nagyon jól esett, hosszú távollét után marka erős melegében talált vissza vele végre önmagához. Meg akarta volna tartani, hogy kicsit ő maga rendelkezzen felőle, kényeztesse, fedje, védje, ám a következő pillanatban kiderült, hogy valójában azért kellett így a markába kapnia, hogy a nő, aki valóságosan birtokolja, biztonságosabban ereszkedhessen vissza rá.
Bár alig érintette.
Ilyen tágra tudta magát nyitni. S akkor meg miről beszél.
Nem is engedte volna egészen magába, mintha forróságát, simaságát és mélységét nem is lehetne kitölteni.
E pillanatban akárha mindketten inkább saját magukkal lennének elfoglalva, mint a másikkal. Élesen elváltak, éppen csak megmaradtak az érintkezési pontjaik, alig volt egymáshoz közük, holott ténylegesen szertefoszlott, megszűnt az önrendelkezésük. Követték ugyan a tudatukkal, hogy mi történik, a történő azonban mindig elöl haladt, s ők csak jóval utána. Mintha lenne egy eddig ismeretlen, másik énjük. Az akaratuk is előbb működött, s csak ezután mondták maguknak, hogy pontosan így akarták, éppen így. És ezt most mindketten világosan felfogták. Hogy van a különálló, egyesülésre jórészt képtelen testük, és valami egészen más, ami tőlük függetlenül már egyesült.
Ezt fogták föl mind a ketten.
Te, nekem ez tényleg fáj, tényleg nem kellemes, ismételgette a férfi, aki rémülten menekült volna e látvány elől, és közben tehetetlenül tapogatta a könnyű, kemény, hihetetlenül hajlékony és fürge testet, hogy legalább ebben az ismerősnek véltben találjon valamilyen kapaszkodót.
Inkább add, add a számra, nyögte. Biztosan tényleg tönkretettelek, bánom minden bűnömet. Bocsánat, nyögte kétségbeesetten. Kérlek, add már, könyörgök, meggyógyítom.
Gyöngyvért azonban nem lehetett leállítani. Mint aki nem érti, hogy mit akar a másik.
Vagy tán tényleg nem hallotta, mert a teste, amihez a hallás és a látás I. kötet 362képessége tartozik, immár túl távol került tőle. Végül is most először történt olyasmi, amit ő akar, ő kezdeményezett vagy ő kívánt volna egy férfitól. Vagy a kollégium zuhanyozójában maradt az emlékezetével és Irénke édes nyelvével, éles kis fogaival hatolt bele önmagába és a férfiba. Ettől a nyelvecskétől, ha akarta, évekig fejedelemnőnek képzelte önmagát; áldozatos szolgái nem keresik, nincs mit keresniük, tudják a kedvét. Ettől a tudattól nyílt el, egészen magasra emelkedett, szeméremajkával éppen csak érintette a makk duzzadó koronáját, és közben a magasból hajolt vissza a férfi sötéten fénylő felsőtestéhez.
Azt adta vissza a férfinak, amit a lánytól kapott.
Szemét a férfi szépsége töltötte el, egy olyan arányosság, amelyre az ölével is rátalált. Telve volt hangosan burjánzó dicséretekkel. Ajkával éppen csak elérte. Beszopta, letapogatta a nyelvével az erős mellbimbóját. Így vett a faszából magának előleget. Ráharapott, húzta, kétszer, kicsit, gyorsan, amitől a kiszolgáltatott ember mégis csak, ismét fölordított. És erőteljesebben lökött volna, amit ő nem engedett. Rugózott fölötte az elnyitott ölével, élvezte az önfejűsködését. Háromnegyedes ütemet vezényelt neki, amiből humor és vidámság sugározott.
Irénkétől vette át ezt a bátor és semmivel nem pótolható vidámságot is.
Ami szintén nem volt megszokott, soha, egyetlen férfival sem. Éppen csak érinthette a csiklóját a fasz konok feje, ez volt a második, éppen csak becsúszhatott a föltáruló ölébe; ez lett a taktus zárlata, a harmadik. Mert nem a fizikai terjedelmével, hanem a taktus egymástól élesen elválasztható ütéseivel és húzásaival töltötte föl önmagát.
Aztán elölről, tulajdonképpen kegyetlenkedve, kíméletlenül, mindig újra. Olyanná lett, mint egy végrehajtó, aki élvezi, hogy a másiktól minden eszközét elveszi. Utólag vált érthetővé annak a bölcselme, hogy miért nem a szájába vette be.
Add ide, ismételgette a férfi türelmetlenül, add már ide, mint aki tényleg szomjazik, bár semmi reménye, és ezt ő is tudja. Kérlek, a nyelvemmel, a számmal akarom, begyógyítom.
I. kötet 363Az is hajtotta, egy felettébb titkos, elháríthatatlan gondolat, mint valami enyhet ígérő látomás, hogy a saját spermájából visszavegyen a nőtől valamennyit. Ameddig még lehet, visszanyeljen belőle valamennyit, a nyelvével kotorja vissza az utolsó cseppeket.
Gyöngyvérnek azonban esze ágában nem volt engedelmeskedni. Valamiért biztos volt benne, hogy a férfi csupán ravaszkodik, kikerülné őt. Meg élvezte ezt az eladdig ismeretlen helyzetet. Uralkodik rajta.
Hallani akarta, hogy a pináját akarja. Ki akarta kényszeríteni a szót belőle.
Mit akarsz annyira, mondd ki világosan, hogy mit.
Nem mondom ki, nyögte a férfi, eszembe nincs.
Akkor meg honnan tudjam, mit akarsz meggyógyítani.
Ne mondd, hogy nem érted.
Bárhogyan, kérem, mondjad olaszul, németül, bármilyen nyelven. S mint aki most aztán igazi bosszút áll, elmélyült hangon, szinte dühödten tette hozzá, ha egyszer neked úgyis mindegy.
Hirtelen dühének, amit erőszakosan kormányozó ölének taktustól eltérő mozdulatával is hangsúlyozott, az lehetett a magyarázata, hogy nem tudta igazán rávenni magát a nyelvtanulásra, belekapott a németbe, aztán ezzel párhuzamosan olaszórákat vett, de a tizedik leckénél mindig elakadt velük. Még azt sem tudta, miként mondják a pinát olaszul vagy németül. Holott ezeknek a nyelveknek az ismerete nélkül énekesi pályára aligha léphetett.
Ha nem tetszik valami, akkor engedj, válaszolta a férfi, aki semmit nem értett, és legszívesebben lelökte volna magáról. Ha ennyire mindegy, akkor keress rögtön egy másikat. Vagy lássuk, mire mész egyedül.
Az előbb nem engedted, hogy elmeséljem. Pedig ezt meséltem volna el.
Szívesebben nézem, mint hallgatom.
Erre nem válaszolt, mint aki megdermed. Ölük közömbös maradt a dulakodási vágyaikkal és a bosszús indulataikkal szemben. És még soha nem is gondolt rá, hogy férfiak szeme láttára nyúlhatna magához. Az I. kötet 364ilyesmi a hétpecsétes titkok közé tartozik, s ő éppen a titkából készült volna valamit megosztani. Olyasmi sem történt meg vele, hogy szeretkezés közben beszéljen vagy beszéljenek hozzá, bármiről. Most pedig itt állt előtte a váratlan felismerés, hogy hiszen órák óta, napok óta, nem tudja mióta, hiszen észre sem vette, hogy közben beszélnek. Nem értette önmagát, nem értette a helyzetet, nem tudta, ki ez a másik, akivel minden ennyire eltorzul és elváltozik. Ennyire mégsem lehet minden másmilyen. Kifejezetten taszítónak érezte.
Vele együtt emelkedett meg, mint aki menekül, mert ugyanakkor minél jobban vissza akart volna hajolni rá. S miközben ismét beszopta, óvatosan beharapta mellbimbójának megkeményedett hegyét, a szeméremajkát éppen csak végighúzta a makkján. Vigyázott, a férfi lehetőleg semmit ne érezzen abból, miként futkározik a testében a sok felzaklató gondolat, hideg, meleg, izgalom a hátán, combjainak izomzatában. Mégis olyan érzést keltett a férfiban, mint aki finoman, föltűnés nélkül búcsúzik. Miközben ennél élesebben és mélyebben nem hatolhatott volna föl. Ijedten belátta, nincsen más eszköze. Utol akarta volna érni. Ne menjen el. Fájdalmat akart okozni. Többször, egymás után, egész testével, csípőjével, megemelt, görcsösen összerándított, óriási farizomzatával belerándult és belerándította önmagát. E rándulásokban több évtized szorongásai és félelmei sűrűsödtek volna össze, ha az erőszak élvezete nem oldja szét. A nő meg értette, pontosan: nagyon közel került ahhoz a pillanatához, amikor az internátus napverte lépcsőin az apja után kiáltozott magában, ne hagyja egyedül, csak most ne. Éppen mert érezte, hogy nagyon fontos pillanat, a férfi erőszakos rángásait megint csak nem engedte magába. Pontosan érzékelte a megemésztetlen kínok csúcsait, a magasságokat, a tehetetlen vágyait. S mint aki egy napfénytől átvilágított víz ismerős mélységéből rúgja föl magát, feszült testével a folyamfenék és a távoli felszín között ível át, saját képzetei között talált hasonlatot arra, amit a férfiból érzékelt. Rugózásra kész terpeszével feszült meg fölötte, védte vele, otthont adott és ernyőt nyitott, s amikor a férfi közeledett volna, akkor távolodott, I. kötet 365ha ellenben a férfi vissza akarta vonni önmagát, akkor ráereszkedett valamennyire, tövig mégsem ült belé.
Ágost a derekát ragadta két kezébe, hogy durván visszarántsa.
Ne akard, hogy erőszakoskodjak, sziszegte.
Ha nem mondod ki, akkor igazán ne számíts semmire.
Semmi jóra ne számítsak.
Ne, arra ne.
Kipróbálhatjuk, kinek nagyobb a hatalma a másikon. Ki erősebb.
Na, még csak az kellene.
A pillanatnak maradt egy töredéke, míg úgy tekintettek egymásra, mint az ellenfelek. Ebben a szempillantásban a nő volt az erősebb, ehhez nem férhetett kétség. Ami visszamenőleg és előre is sok mindent elárult. Ettől az érzettől sokféle látszat tört össze, a magasból zuhantak le, ám mindent könnyűvé tett az ájulás. Mégis birokra keltek, mint akik önmagukért küzdenek. Testükön áthatolt a föld bensejének lüktetése, reszketése, mely lassan megrázott házat, levegőt, válaszfalat, ablaküveget, ágyat, vibrált a bőrük felett, és csaknem fájdalmasan dobogott a dobhártyájukon. Mindketten szabadjára engedték az erőiket. A megbántottságukat, a magukra hagyottságukat, a sértettségüket, mindazt, ami négy nap alatt salakként gyűlt meg az izmaikban és az idegszálaikat feszítette meg. Rászabadították az egymás iránti csodálatukra. Verekedéshez mégsem volt sok köze.
Falja föl, ha még teheti.
Vadállatiságuk az élvezet új, felszabadító, ismeretlen rétegeit nyitotta meg. És közeledett feléjük egy óriási nyitott torok, mely pokolbéli hörgéseket lehelt, tátogott. Egyenletes, végeérhetetlen zakatolással és kitartó dohogással közeledett, messziről.
Le fogja nyelni őket. Gyöngyvér jól ismerte a zajt, amit Ágost nem ismerhetett.
Ebben a helyzetben mégis készületlenül érte. Mintha a világot beborító éjszaka legmélyéről mászna elő rettenetes fogsorával. Egy pokolbéli jel, amelyre eddig alig figyelt. Égi jel. Csúsztak, alámerültek egymásban a tagjaik. A nyelvükkel, a széttáruló ajkaikkal, a fogukkal és I. kötet 366az ínyükkel araszoltak egymásban előre, s nem csak kerestek, megtalálták, bár nem tudták volna megmondani, mit.
Az Újlipótváros házait Budapest ostromának idején szerencsésen elkerülték a nagyobb légitámadások, alig érték igazi tüzérségi telitalálatok, bár a heves utcai harcokban az erkélyekkel, loggiákkal és télikertekkel tagolt homlokzatok nem maradtak sértetlenek.
A nagy fák lombjaitól árnyas lámpafényben most nem látszott a sok kis sérülés.
Szemzőné élvezte a sok ismerős nyári illatot, s akár láthatta volna úgy, mintha huszonöt évvel korábban menne. Meghitten világítottak ki az utcára az ablakok. Ilyen idő tájt ezeken az utcákon még nagy volt a forgalom. A nyitott kapuk körül sihederek ácsorogtak, párok sétáltak a körút felé összefonódva, vagy éppen most tértek vissza hangoskodó gyermekeikkel, rollerekkel, labdákkal, háromkerekű biciklikkel fölszerelve a Margit-szigetről. Gyöngyvér valamennyit tévedett, alig múlt még kilenc óra. A tizenötös villamos emberemlékezet óta egyetlen kocsival közlekedett a Váci út és a Lipót körút között, amelynek Szent István körút lett a neve később. Az élénken sárga, felettébb kemény kerámiatéglák közé ágyazott sínpárokon ugyanolyan hangosan zörgött és csörömpölt az erősen visszhangzó, sima és dísztelen házfalak között.
Az igazi, mélyen közelgő zaj azonban nem az elhaladó villamostól származott.
A század tizes éveiben épült, magas Palatinus-házak súlyos tömbjeinek túlsó oldalán, valahonnan a Margit híd felől vontatóhajó közeledett, és a vízen szétterülő, a folyam kővel kibélelt ágyát is megreszkettető éktelen lármája a mellékutcákon át beszivárgott a házak közé. Aki ebben a városnegyedben élt, hozzászokott a zajhoz, mely jött, átvonult, lassan elhalt a folyó felett.
Ebben a városnegyedben esténként sétára indultak az emberek, kimentek a folyóhoz, vagy a Lipót körútra kirakatot nézni. Szemzőné sem bánta, hogy a villamos az orra előtt ment el. Akár át a hídon Budára, végig a gesztenyéktől árnyas Margit-rakparton, és vissza a LánchíI. kötet 367don. Esténként ő is gyalog sétált át a közeli Szent István parkba, ahol a barátnőjének hozzá hasonlóan már a harmincas évek közepe óta nagy lakása volt. Csupán akkor szállt villamosra, amikor eső esett. Azokban az ősidőkben hetente egyszer jött össze Szapáry Mária hetedik emeleti lakásán a társaság, az ostrom után azonban mind gyakrabban, ötvenhét emlékezetes szilveszterétől kezdve pedig szinte minden áldott este, csak akkor nem, ha koncertre vagy operába mentek együtt vagy külön, de legalább négyszer hetente. A házmester ugyan fenyegette őket az örökös hajnali morgolódásaival, miszerint a grófnő meg fogja neki bocsátani, de ő nem csinálja tovább ezt a hajnali kapunyitogatást, és be is fogja jelenteni a házkezelőségnél, hogy nem csinálja. Ez elég súlyos fenyegetésnek számított. Mégis élvezték, hogy immár tényleg senki nem szólhat bele, a házmester sem. Vagy legalábbis a feljelentéseinek nem lenne sok foganatjuk, mert azoknak az időknek most már vége, vagy talán vége lesz.
A grófnő pedig egyáltalán nem bocsátotta meg neki a hajnali kellemetlenkedéseit. Alkalomadtán elég nyersen eligazította.
Ide figyeljen Varga, mondta, miközben a meglepett ember markába nyomott egy húszforintost, már megmondtam magának, hogy két választása van. Udvariasan nyitja a kaput a vendégeimnek, és egyáltalán nem morog, vagy ad szépen nekem egy külön kulcsot, és akkor én nyitok.
Amit a házmester nem kockáztatott meg, s nem föltétlenül azért, amivel megindokolta.
Tényleg szigorúan tiltva volt, hogy kapukulcsot vagy akár liftkulcsot adjon a lakók kezébe.
A tilalmat azért megszeghette volna. Inkább attól tartott, hogy elesik a morgásokkal kizsarolt külön húszasoktól és százasoktól.
Akartok egy gin fizzt, kérdezte most Szapáry Mária a konyhából jövet, mintegy mellékesen.
A túl erősen világító mennyezeti fény alatt állt meg.
Kivételesen van citromom.
I. kötet 368Az emígy megszólított két nő elmerülten beszélgetett odakinn a sötétben a hatalmas tetőterasz korlátjánál.
Egyikük, aki bőségesen húzott kékfestő szoknyát és kissé népiesen szabott, puffos ujjú, habosan fehér, keményített blúzt viselt, merész dekoltázsán piros kalárist, derekát pedig vastag és puha bőröv szorította össze, s egész megjelenésében volt valami erősen színpadi, ingerülten fordult vissza hozzá az örökös mosolyával.
Akarni biztosan nem akarunk semmit, Mária, de ami engem illet, tényleg szívesen innék egy gin fizzt.
Csatlakozom, kiáltotta erre a másik nő, akit finoman mintázott, gazdagon omló sötét selyemruhája ellenére inkább szerény és jelentéktelen személynek lehetett tartani.
A gin fizz ugyanis azt jelentette, hogy megint csak úgy élnek, ahogyan az embernek békés körülmények között élni kell.
Megengedhetnek maguknak mindenféle fölöslegest.
Meztelen könyökük könnyedén összeért a korláton. Eddig tulajdonképpen nem is egymásnak, hanem csak úgy bele a sötétbe, maguknak beszéltek. Mindketten túl voltak a hatvanon, tartásuk mégis őrizte egykori könnyedségét, amiben viszont nem csak sok munka volt, tornáztak, túráztak, délelőtt úsztak a Lukácsban, hanem némi trükközés is. Esténként könnyedén kezdték, a megjelenésüknek mindig megadták a módját, bár határozottan érezhető volt közöttük a feszültség. A különös ellenkezés vagy ingerültség, amit idősödő emberek váltanak ki egymásból. A kártyajáték szigorú szabályzata nem engedte, hogy beszéljenek. Meg is kímélték egymást a napi gondjaiktól, s hogy ebből minél kevesebb legyen látható, nagy figyelmet fordítottak az öltözködésükre és a kitartó mosolyukra. Hajnalra azonban elnehezedtek, sminkjük megkopott, a játék hevében alaposan szétzilálták és még csak meg sem igazították a frizurájukat. Ilyenkor meg fölösleges lett volna már bármiről beszélni.
Látták jól a másikat, és nem szégyenkeztek.
Barátnőjük tágas szalonjának üvegfala tavasztól őszig nyitva állt.
I. kötet 369A pazar látvány vonzásának engedve minden este kisétáltak szellőzködni, levegőzni, néhány bizalmas szót váltani. Most azonban nem figyeltek a városra, mely csillámló lámpáival és hídjaival alig tudott belenyomakodni szórakozottan szemlélődő tekintetükbe. Déli irányban egészen a Gellért-hegyig lehetett lelátni, Északon viszont a sötétségbe merült szigeten túl az Árpád híd rideg árnya lebegett az ívfényektől fémesen világító folyó felett, s aztán már csak az éjszakai pusztaság következett. A fóti síkság, ahol negyvennégy decemberében először villantak fel közelről a tüzérségi torkolattüzek, s nem lehetett eldönteni, hogy közeledtük láttán rettegjenek-e vagy reménykedjenek. Miközben csöndesen maguk elé beszéltek és óvatlan szavakkal szeltek bele egymás szavába, szelíden és szinte hivatásszerűen mosolyogva, tekintetük a budai hegyek gerincén kalandozott, s néha megpihent az egymásba puhán belehajló vonulatok távoli csúcsain.
Ott Nyugaton, amerre később a front elvonult, ragyogott még valamennyi az alkonyat vöröséből, s a hegyek tömegének sötétkék derengést adott; sötét és világos találkozása vonzotta a tekintetet.
A hangos kis vontató, mely legalább hat, szorosan egymáshoz kapcsolt, telt uszályt cipelt magával az ár ellenében, ekkor ért be a közeli Margit híd pillérei közé, amitől a motorzaj rövid időre megszorult és annyira fölerősödött, hogy immár akaratlanul hangosabban kellett beszélniük.
Tényleg remek ötlet, Mária, folytatta a selyemruhás nő csaknem kiáltva, de szerintem meg kéne várnunk Irmát. Kitalálnánk neki egy kis ünnepet. Mondjuk, a citromvirágzás ünnepét vagy valami hasonlót.
A terasz nyitott ajtajában várta őket a kártya-asztal, körötte a négy merevtámlájú és valószínűleg nem is nagyon kényelmes szék, mellette pedig a zsúrkocsi, amelyre Szapáry Mária letette a süteményes tálkát, miközben meglepetten és bizalmatlanul emelte rájuk a tekintetét.
A fajansz tompán koppant az üveglapon.
Talán valami baj van, kérdezte. Bizonyára megint valami kellemetlen hírrel jöttetek.
I. kötet 370A teraszon a két nő mosolyt veszítve összenézett. Nem volt egymás előtt mit titkolniuk, s ha akarták, akkor sem lehetett. Szapáry Máriával mégis másként kellett mindent közölniük, mint ahogy egymással közölték vagy bárki mással.
Nem, az égvilágon semmi. Nincsen semmi baj, válaszolta valamelyest fátyolos hangján a selyemruhás, mi baj lehetne. Töprengünk valamin, ami történetesen Irmára vonatkozik.
Nem is nagyon tudom, mit tegyünk, tette hozzá a másik nő, akinek az erős francia cigarettáktól, vagy alkata szerint mély, kissé érdes beszédhangja volt, ám úgy tudott mosolyogni, hogy az valósággal átragadt.
A terasz korlátjáról bőségesen alácsüngő, frissen locsolt, halványlila és fehér petúniák könnyű tölcsérkéibe belekaptak a vízről érkező fuvallatok, mintegy belökdösték a tágas, csaknem üres lakásba az édes illatot. Szapáry Máriának kissé ellenére lett volna, ha valamivel most a kedvét szegik. Túl szép volt a nyári este.
A petúniák illata nem nyomta el a dögszagot, amelyet, hiába igyekezett, elkerülhetetlenül érezni vélt. S nem tehetett úgy sem, mintha nem érzékelné a feszültségüket.
Lekötelezne, ha megosztanátok velem, mondta aztán önnön előzékenységétől kissé ingerülten, mintha rögtön bejelentené, inkább ne, tőle ne kérjenek tanácsot. Amúgy sem tud hozzászólni semmihez. Ő középszürke, bő szabású vászonnadrágot viselt, ez a hasán erősen megfeszült, és alaposan félretaposott, spárgatalpú, fehér vászoncipőt. Fehér, hosszú ujjú blúza pedig, mely könyékig föl volt tűrve, inkább úgy hatott, mint egy viseltes férfiing. Hanyag megjelenésében volt valami hangsúlyozottan férfias, erős és szabad, vagy legalábbis a köznapi értelem szerint tüntetően nem nőies. Mintha soha nem ragadt volna rá semmi kényszeres a tágasabb környezetéből. Éppen csak egy lépést tett feléjük. Soha semmi ékszer, se smink. Ne gondolják, hogy mindent tudni szeretne. Erősen ősz, rövidre nyírt és középütt elválasztott hajához volt két gyors mozdulata, minduntalan kisodorta a homlokáI. kötet 371ból, a füle mögé akasztotta, ne hulljon előre, rögtön előre hullt. Talán ez volt az egyetlen láthatóan kényszeres.
Nem szeretne többet tudni, mint amennyit a kötelező udvariasság megkíván.
Ha mond ez a név neked valamit, Demén Erna, szólt a teraszról az ünnepélyes megjelenésű és ragadós mosolyú barátnő, akinek mély, érdes és igen átható beszédhangja volt, meglepően keskeny derekán széles, égővörös bőrövet viselt, és Huber Margitnak hívták, bár a nők Médinek szólították egymás között.
Ó, hogyne, kiáltotta erre Szapáry Mária meglepetten. Amennyiben mindannyian ugyanarra az ószeresnőre gondolunk.
Ami az emberi kvalitásait illeti, emlékezeted talán túl szelektív, jegyezte meg a selyemruhás, aki nem volt alacsonyabb náluk, de légies, vékonycsontú, törékeny, csupa ideges ín, hosszú, kidolgozott izom.
Mindhárman nevettek.
Érdekei miatt az ember olykor a kelleténél sérülékenyebb, en fait, hangzott Szapáry Mária bűnbánó válasza.
Irma állítólag vendégeskedett náluk, kislánykorában. A jászhantai kastélyukban, vagy hol a csudában.
Úgy tudom, valóban volt nekik valami ilyesmijük, válaszolta szárazon Szapáry Mária.
De ti velük nem érintkeztetek.
Rövid csönd támadt. Ez aztán olyan téma volt, ez a ti, amit a közös felületek hiánya miatt nemigen érinthettek. Illetve bizonyos nehézségeket, kimondatlan feszültségeket támasztott az érintkezésükben.
Nem hiszem, hogy sor kerülhetett volna rá, válaszolta Szapáry Mária, mint akinek minden további kérdés elől szigorúan el kell zárkóznia.
Irmuska is mindössze néhány napig, tette hozzá Huber Margit igen gyorsan, mintegy oldandó a kínos helyzetet.
Tényleg rossz volt a kérdés, miként érintkezhettek volna egy zsidó birtokossal.
Erna legalábbis így mesélte, valójában ismerik egymást. Mégsem szeretne ajtóstul berontani hozzá.
I. kötet 372Egy ilyen váratlan telefontól, gondolom, teljesen perpleksz lehettél, vetette közbe a selyemruhás abban a reményben, hogy megmagyarázza a helyzetet. Látta előre, hogy barátnőjüket el fogja önteni a méreg.
Átláthatóan kék szeme elsötétedett, vastag nyakát megfeszítette, szinte bántóan fehér bőrén megjelentek a pír foltjai.
Végül is, mi a csudáról van szó, az istenért, dörrent rájuk. Egy árva szót nem érteni, és a nyakától a homlokáig elpirult. Az a benyomásom, hogy szándékosan összefüggéstelenül beszéltek.
Arról van szó, hogy volt neki egy kisleánya, akit negyvennégy októberében elhurcoltak, mondta erre a lehető legcsöndesebben az érdes hangú barátnő. Gondolom, azokban a napokban, amikor téged is elvittek. Soha nem került elő.
Vagy úgy, erről nem tudtam, bocsánat. Nekem úgy rémlik, mintha Svájcban lett volna egy fia.
Odakinn egyre közelebbről zúgott, pöfögött a folyón a vontató.
Volt néhány hosszú pillanat, amikor a dobhártyáján, az ágyékában és a torkán érzékelte, hogy eddig sem csupán zúgás és pöfögés volt, hanem egyenletes és elháríthatatlan lüktetés. Minden fegyelmezettsége kevés, nem bírja ki őket. Ezek váratlan ütések. Amikor azt hiszi, hogy szép nyári este lesz. Holott be van már kerítve, és nem fog tudni többé ellenállni, végleg elnyeli. Ez az őrült lüktetés sem más, mint egy újabb, már régről ismerős figyelmeztetés.
Első éves volt a bölcsészkaron, copfot viselt, térdharisnyát, folytatta Huber Margit, és az ő hangja a pokoli lármán is minden nehézség nélkül áthatolt, miként a mosolyával is átgyalogolt minden kínos helyzeten.
Ezt a copfot meg a térdharisnyát Erna fontosnak tartotta elmondani. Nem tudom, kérlek szépen, hogy miért. Magam sem ismertem az egész históriát. Mit mondjak, utoljára talán akkor láttam őket, amikor harmincnyolcban Berlinből hazatelepültem. Akkor is futólag. Hogy a kislánya még érettségi után sem akarta levágatni a copfjait, egy mélyen hívő lélek, legszívesebben rakott szoknyát viselt, matrózblúzt.
I. kötet 373Ötödmagával tartóztatták le, egy jelentéktelen kis szervezkedés miatt, gyerekes ügy, és a Majesticbe vitték föl.
Könnyedén akarta volna kimondani ezt a Majesticet, mert Szapáry Máriát negyvennégyes letartóztatása után szintén a Gestapo svábhegyi villájába vitték.
Cellájának bedeszkázott ablakán át hallgatta, amint a Művész-úti állomásnál megáll, majd újra indul a fogaskerekű vasút. A második napon a hangokból fölismerte, hol lehet. Huber Margit várta, egy pillanatig megbabonázottan figyelte barátnőjük arcvonásait. Ott aztán többször megverték. De nem mondott semmit. Elutasító ajakrándulással és közömbös várakozással telten emelte meg erős szemöldökét.
Egy hét múltán szállították őket Berlinbe, ahogy Demén Erna mondja, egyenesen az Alexanderplatzra. Nagy ügyet akartak. Odáig követték, de onnan már csak egyetlen szemtanú maradt, folytatta, aki szerint egy ravensbrücki transzporttal szállították el. Minden követ megmozgattak, Lehrnek ugye mindenkivel, a nácikkal is megvolt a megfelelő nexusa.
Dióhéjban ennyi a históriája.
Most viszont olyan értesülést kapott, vette át a szót a selyemruhás, hogy Irmussal ugye, állítólag együtt voltak a helmbrechti halálmenetben.
Ne, nem.
Igen.
Meglehet, csak valami félreértés vagy fatális tévedés.
Most mindhárman tudták, hogy amíg Szemzőné meg nem érkezik, tényleg fontos lenne megbeszélniük. Megterheljék-e, várjanak-e, netán óvatosan készítsék-e fel a feladatra, ami már csak emberbaráti okokból sem elhárítható, avagy hallgassanak. Szapáry Mária mégis megmakacsolta magát, mintha nemhogy nem lenne sietős, de nem is értené. Mintha egyszerre mondana igent, nemet, a nagy fejét ingatta. Ezzel szilárdította meg a csökönyös hallgatást.
Ha ilyen témákra terelődött a szó, hallgatott. Közvetlenül az ostI. kötet 374rom után még a legképtelenebb dolgokon nevettek. Ahogyan teltek az évek, semmi nem változott meg, mégis egyre nehezebben tudta rávenni magát a beszédre, hiába távolodott és felejtett, nem ment. A torka, az orra, szájpadlásán talán a nyálkahártya őrizte a dögszagot. Csupa olyasmi jutott az eszébe, amit nem lehetett volna józan hangon kimondani.
A szánkó a hevederekkel, hová lett a szánkó, amelyen a fagyott orosz hullákat kellett cipelniük. Arról sem beszélt senkinek, csupán egyszer, Médinek, hogy a feje fölé emelte a tüköraknás fényképezőgépét, és még a terasz korlátján sem kellett hozzá áthajolnia, hanem a sima, vajsárga műkőlapokkal burkolt falhoz tapadt, hogy ne láthassák meg, és három egymást követő napon fényképezte.
Benne volt a képben a Szent István park száraz medencéje, ahová az embereket beterelték, és a sárga kerámiával burkolt kocsiút, amelyen a csoportokat levezették. Most az jutott eszébe, hiszen látott ő egy copfos kislányt a Majestic pincéjében; holott nem látott ott ő semmiféle kislányt. Nem láttam. Csak a folyosó durván lemeszelt téglafalát láttam. Mintha mégis mentegetnie kéne önmagát. A filmeket nem hívatta elő, de a minden ízében megereszkedett barokk szekreter titokfiókjában őrizte.
Meg végképp nem értette most, hogy mit akarhat erről megtudni, mire lehet kíváncsi egy ilyen szerencsétlen nőszemély. Vajon mire használná a tudását, ha tudná, mire lenne jó neki. Akkor meg minek hozzásegíteni. Ezt azonban nem lehetett hangosan kimondani, s mert tudta, nem lehet, ismét érezte rendesen a petúniák édes illatát. Ezt sem lehetett volna, még nekik sem. Az édes dögszagról mélyen hallgatott. Arról is mélyen hallgatott, hogy minden évben kényszeresen elültette ugyan, ápolta, locsolta, de többször megesett, hogy gyökerestül tépte ki a virágjait.
Évek óta az egyetlen nyom, amire sikerült rábukkannia. Ne gondoljam, hogy rögeszmés lenne, de ez neki mégiscsak egy józan kis kapaszkodó.
I. kötet 375Ez egy hallatlan ostobaság. Még hogy józan, és kapaszkodó. Ez a nő, ez a ti Ernátok lehet hogy nem rögeszmés, de ostoba. Fölösleges hitegetnie önmagát, és ezt te is nagyon jól tudod, Médikém, mondta ki mégis hangosan, hogy legalább Huber Margit erős hangját megszakítsa.
Mit csináljak, ha egyszer arra kér, hozzam össze őket. Szerintem is ostobaság, de miként lehetne elhárítani. Berlinből nem több Ravensbrückbe, mint egy óra. Onnan azonban el kellett volna előbb Flossenburgba jutnia, vagy bárhová. Mindez elég valószínűtlenül hangzik, ő maga is jól tudja, utánakérdezett és utánanézetett, ilyen transzportnak nincs nyoma, mégis a saját fülével kell megbizonyosodnia.
Hát ezt mondta, és mást én sem mondhatok.
Ha összehoznánk őket, erről értekeztünk, kérlek, vetette közbe a selyemruhás, aki nehezebben beszélt a zaj fölé, akkor Irmuskát nem fogjuk többé kikaparni a gödörből.
Nem tudod kiszámítani, ezt azért ne feledd el. Néha beszél magától, és akkor alig lehet leállítani.
Nem, nem, ismételgette közben Szapáry Mária, nem létező esetek nincsenek. Húsz év után nincsenek nyomok, semmilyen. Értsük meg egymást, édeseim, az eredmény, amit így nyerhetünk, a nem létező esetek közé tartozik. Erről van szó. Miért nem mondtad, ide figyelj, kedves Erna, én megértelek, de Irmuska nem emlékszik semmire. Semmire. Ilyen gondod meg ne legyen, édes Bellukám. Nem kell sehonnan kikaparnunk. Én nem tűröm, hogy emlékezzen bármire. Nincs gödör. Vége. Húsz év múltán nem kell emlékezni.
A számolás soha nem volt erős oldalad, Mária. Maradjunk a tizenötnél.
Na jó, de akkor mit tegyünk, kérdezte a selyemruhás barátnő ijedten, hiszen éppen ezen tanakodtunk, hogy mit tegyünk.
Ugyan, ne legyetek már ilyen nevetségesek.
Én megmondom neked, édes Belluka, válaszolta Szapáry Mária tagoltan, akárha gyöngeelméjűhöz beszélne.
Fiatalabb korában sem volt szép, de a mosolyával és a testéből áraI. kötet 376dó erővel sokakat meghódított. Az egészséges, szép fogaival, a határozott ívű ajkával, a domború, fényes, egész arcát uraló homlokával.
Kimegyünk a konyhába, megcsináljuk a gin fizzt. Ennyit tudunk tenni, és ahogy javasoltad is, megüljük Irmuka tiszteletére a citromvirágzás vagy a tökvirágzás ünnepét, bármit.
Forrongó, indokolhatatlan, hol a többiek ellen irányuló, hol önmagát emésztő dühét mégsem tudta megfékezni ezekkel a mondatokkal. Kifakadt, valami rettenetes vigyor maradt a nevetésből és feltört a mélyből, magából kikelve kiáltozott. Ami a másik kettőt legfeljebb hevességével lephette meg.
Most az egyszer fogjátok be a szátokat. Értem? Nem tűröm, hogy ebben a pokoli lármában itt összefüggéstelenül ordítozzatok.
Senki nem ordított, már megbocsáss.
Ordítozásra különben sem kér az ember engedélyt.
Nem lehetne megérteni, hogy nem bírom ezt a lármát, kérdezte sziszegve. És bizony azt fogjátok csinálni, amit megparancsolok, kiáltotta, remélem, világos.
Ezzel sarkon fordult, és döngő léptekkel rohant a spárgatalpú cipőiben a nagy lakáson át. Talán betöri, fejjel megy neki, ha nem állt volna nyitva minden ajtó. Ők meg, mint a birkák, mennek utána. Huber Margit ezen bosszankodott magában. Elöl a megrettent selyemruhás, akit Szapáry Mária akkor szólított különös előszeretettel édesemnek, meg Bellukának, ha értésére akarta adni szellemi pallérozottságát illető kifogásait. Teljes nevén őt Dobrovan Izabellának hívták. A saját nyelvükkel eltelt magyarok gyakran értetlenkedtek nevének hallatán, s ehhez kislánykorától hozzászokott. Szlovák volt az anyanyelve, mindmáig megőrizte az akcentusát, amit azonban csak azok vehettek észre, akik tudták, hogy nem magyar. A kelleténél valamivel tágabb térben képezte a magánhangzóit, s hogy elejét vegye a kérdéseknek vagy a nevét illető élcelődésnek, bemutatkozáskor gyakran hozzátette, felvidéki családból származom, sőt olykor még előzékenyen a neve elé is engedte a magyarázatot.
I. kötet 377De akkor legalább mondd meg, mi a csudát akarsz, kiáltozta futtában, felindultan, lépteik döngésén, kopogásán, a parketta reccsenésein átkiáltva, honnan a fityfenéből tudjuk, hogy mit kívánsz.
Csináljátok itt ezt a szcénát, értelmetlenül, kiáltozta utánuk Huber Margit is, amivel persze nem tudta, nem is akarta őket leállítani. Ha mindarra nem volt magyarázata, amit az elmúlt évtizedekben átéltek, s egyetlen napra nem volt magyarázat, akkor hogyan lehetett volna egyetlen érthető oka egy ilyen dühkitörésnek. Mégis követték egymást mindenféle érzelmi ingoványon át, mert egymást jobban értették, mint másokat. Már amennyire az ember a másikat egyáltalán követheti vagy a másik lelkébe beleláthat. Amiből a saját neveltetésének megfelelően nem következett, hogy mindent el kell fogadnia. Annak a kicsit sértett, mégis nagyvonalúan megbocsátó áradásnak, amivel Dobrovan eredt barátnőjük nyomába, akárha egész testével ellent kéne állnia. Viszolyogtatónak érezte őket, és az egészet, beleértve a saját magára osztott szerepét. Az egyiket azért, mert túlságosan hevesvérű és erőszakos, a másikat az elviselhetetlen érzelmessége miatt.
Előbb átrohantak egy talán még nagyobb szobán, amelyet Szapáry Mária műhelynek használt, aztán a hallon át egy meglehetősen szűk és hosszú átkötő folyosóra értek ki, ahol a megszorult, meleg nyáresti levegőben váratlanul érezni lehetett a konyhából kiáradó tömény és állott ételszagot. Amerre mentek, mindenütt égtek a villanyok, ami Huber Margitot különösen bosszantotta. De ritkán engedte meg magának, hogy eloltson közülük legalább egyet, s ezzel legalább egy kicsit kielégítse takarékossági hajlamát. Ritkán is adódott volna alkalom, mert Szapáry Mária minden este széles, invitáló mozdulatokkal bevezette őket a szalonjába, ám láthatóan nem vette szívesen, ha innen kimennek.
Ebben a dologban igazán nagyon furcsa volt. Valamennyien kinevették, hogy üldöztetési mániája van.
Hiszen az ajtók nyitva álltak, mindenütt égtek a villanyok, különben sem mondta volna senkinek, hogy mit csináljon vagy hová ne I. kötet 378menjen, mégis szigorú tabu alatt tartotta az átlátható, világos és kopár szobákat. Ha valaki mégis önállósította magát, vagy ki kellett mennie, akkor ideges lett, a nyitott ajtókon át utánuk nézett, vagy ami még rosszabb, utánuk ordított.
De bármilyen jó barátnők voltak, legfeljebb kinevették vagy ugratták egymást az ilyen furcsa tulajdonságok miatt, soha nem mentek a mélyre, nem kérdeztek. Nemcsak hogy soha nem ölelték át vagy nem csókolták meg egymást, hanem azt sem mondták volna szívesen senkinek, hogy jó barátnők lennének.
Meglehet, nem is gondolták.
Nem csak állott ételek illata csapta meg az orrukat, hanem a túltömött és fedetlenül hagyott szemetesvödöré és a napok, talán hetek óta elmosatlan edényeké, amelyek elleptek és beborítottak a konyhában minden vízszintes felületet; ott tornyosodtak a tűzhelyen, betöltötték a mosogatót és billenékeny piramisokban halmozódtak a konyhaszékeken, a hatalmas, gyalult, valószínűleg valamelyik felszámolt kastély háztartásából származó konyhaasztalon.
Ez botrányos, már megbocsáss. Mi történik itt, kérdezte az ajtóban Huber Margit meglepetten.
A vontatóhajó ide csak a gyors kis lüktetéseivel hatolt el.
Szerintem neked megint nincsen bejárónőd, tette hozzá Izabella, mint aki maga is méltatlankodik.
Ráadásul szó és búcsú nélkül hagyott itt ez a bűzös testű dög, dühöngött tovább Mária, s mivel a konyhaszekrényben természetesen nem lelt megfelelő poharakra, két kézzel turkált a mosogatóban a szennyes edények között. Ne bosszantsatok már ezzel is.
Ha nem tévedek, akkor jó két hétnek kellett időközben eltelnie.
Ekkora hőségben nem veszélytelen.
Az előbb még nem, most azonban tudta, hol kell a poharakat keresnie. Kionthatatlan dühe miatt a feladat mégis minden erejét meghaladta. Bár igazán úgy tűnt, mintha mesterségesen kormányozta volna bele magát a dühébe, mégsem nyílna belőle visszaút, amit nem egészen érI. kötet 379tett. A többieknek játszott szerep volt, amely azonban megvédte őt tőlük valamennyire. Ilyenkor az ember önmagát tekinti magában idegennek.
Át kell magán törnie.
Itt vannak, persze hogy itt vannak a kis rohadtak, alatta, kiáltozta közben, mint aki igyekszik úrrá lenni önmagán, hol lehetnének másutt, dühkitörését azonban csak egy újabb indulatkitöréssel fékezheti. Mi a francnak nem költöztem még el ebből az egész rohadt lakásból.
Én magam sem értem.
A másik két nő nem szólt a konyha ajtajában, elnémította őket az újabb fordulat. Ugyanis volt még valaki a lakásban, egy náluk jóval fiatalabb nő. A legtávolabbi szobában feküdt vagy pléddel betakarva ült a teraszon, egyfajta növényi létezésben élt. Annak a szobának az ajtaja legtöbbször zárva volt, s ha valami miatt az ostrom után Szapáry Mária semmiképpen nem költözhetett el, akkor a beteg nő miatt nem tehette volna meg, legalábbis mások így emlegették, a beteg barátnője.
Azért jöttek ide csaknem minden este, hogy Máriának ne kelljen őt magára hagynia.
A mosogatóban csörömpöltek, csúsztak a keze alatt a szennyes edények. Bella mozdult volna, hogy segítsen, de aztán mégsem kockáztatta meg.
Talán Elisa miatt, próbálkozott Huber Margit elváltozott hangon, óvatosan és résztvevően, holott tudta, ezzel a kérdéssel túl messzire megy.
Talán az állapotában állt volna be valamilyen változás, úgy értem, valamilyen negatív változás, ha megkérdezhetem.
Alig kezdte el, egyetlen pillantással fojtotta volna belé a szót Szapáry Mária. De nem tudta, és ezért Huber Margit csak lassan hallgatott el. Két ilyen rohadt nő. Hogy a legféltettebb titkaiba másszanak bele.
Közben nem is voltak semmiféle féltett titkai előttük. Legfeljebb bizonyos dolgokról soha nem beszéltek, s a kölcsönös hallgatásnak nemcsak megvolt a maga szigorú logikája, hanem erkölcsi szempontból sem volt megalapozatlan.
I. kötet 380Megpukkadok.
Több dolog létezik a világban, melynek értelme nem felfogható, s csak nagyon kevés járható át tudással.
Őrjöngött, bár nem fegyelmezetlenül, s ennek megfelelően zörögtek és csattantak a keze alatt az edények, zománc a fémen, üvegen a porcelán. S miközben valamilyen kicsi, valósággal zsugorított hangon tovább kiáltozott, ami persze barátságuk pecsétjének is számíthatott volna, két hosszú poharat végre meglelt. Ilyesmit senki más előtt nem engedhetett meg magának. Tudta, hogy igazságtalan velük, de kivel legyen igazságtalan. A poharak homályos falán a citrom húsának beszáradt foszlányai, alján pedig a kővé keményedett cukorban a citrom magjai. Épp az igazságtalanságot kellett ahhoz megengednie, hogy fájjon nekik, ami ennyire fáj és valójában nem tudja senkivel megosztani, soha, soha. Józan perceiben hálás volt ezért. Hogy itt vannak körülötte ezek az egyre sérülékenyebb nők, s mégis ugyanolyanok, mint kislánykorukban, kínjukban megmaradnak. Egyik kezével egymás után halászta ki mind a kettőt, mivel azonban pontosan emlékezett rá, hol található a halomban a harmadik pohár, közben a karjával meg kellett tartania a megemelt edényeket.
Elisának nincsen állapota, ezt egyszer és mindenkorra vegyétek tudomásul, sziszegte. Nem volt állapota, és nem lesz állapota. Még hogy állapot. Az állapotában sem állhat be változás. Különben is ő az utolsó, aki nekem bármiben gondot okoz.
Nem értem, miként lehet egy ilyen ártatlan kérdést félreérteni.
Hacsak nem szándékosan.
Gondot egyedül ti okoztok vagy az okoz nekem, semmi más, hogy ebből a rohadt lakásból miért nem költöztem el. Miért nem szabadulhatok. Nem bírom, nem bírom ezt a zajt, ez pokoli.
Minek vagyok még mindig itt.
A rohadt talán mindenütt másutt érvényes és indokolt lehetett volna a városban, a tisztán és átláthatóan épített, viszonylag rendben tartott Újlipótvárosban nem. Még akkor sem lehetett a jelzőt hová tenni, I. kötet 381ha az ember nem felejtette el, hogy mi történt negyvennégy telén a Szent István parkban és az Újpesti rakparton. Vagy ötvenhat novemberében miként rakodták le ugyanott a fagyott holttesteket egy teherautó platójáról, igen, ugyanott. És nem a zaj, közel sem. S hogy az innen azt jelenti, az országból miért nem ment el, a lakás talán azt jelenti, hogy nem mehet ki ebből az egész nyomorult világból. A dühe pedig azt jelenti, vajon hová mehetne.
Huber Margit ebben a pillanatban értette meg, hogy Máriát az óriásira növesztett részvéte kínozza. S amint megértette, nem kellett sokat gondolkodnia, hogy mit válaszoljon. Habár a fojtogató féltékenységet, amit Irma és főleg Elisa miatt érzett, előbb ismét le kellett gyűrnie. Mindig le kell gyűrnie. Máriának nincs két gyermeke, akiket meggyilkoltak volna. Ezt a terhet nem bírja el. Nem hurcolták el, hanem tehetetlenül szemlélte, amint másokat elhurcolnak. Nem rá méretezték a terhet. Nem volt ifjúkori agyvérzése, nem szorult ápolásra, s ezért senki részvétére soha nem számíthatott.
Természetesen nem azt mondta ki, amit gondolt. Már csak azért sem, mert ebben a helyzetben igazán a féltékenysége volt a legkevésbé érdekes.
Nyolc éven át dolgozott korrepetitorként a berlini, majd húsz éven át a budapesti operában. Hajszálpontos fogalmai voltak arról, hogy a hisztérikus dühkitöréseknek mi a belső logikájuk, s a mosolyával miként kell a gondjaira bízott énekeseket indulataik megfékezésére rávezetnie, illetve rábírnia. Csupán a mániákus ismétléssel tárhatják fel rettegésük sötétlő mélységeit, s amikor az ismétlésből nincsen visszaút, akkor lecsapni. Egyenesen azt várják, kívánják, menjen velük, húzzák és betekerik az idegszálait, tébolyuk erejével magukkal rántanák a mélybe. Mosolygott, részvétet mindenesetre nem érezhetett irántuk. Ebben segítette, hogy az ember ösztönösen meg akar szabadulni minden kis fájdalomtól, amit mások okoznak, és a megtörhetetlen mosolyának páncéljával segített önmagán. Bár közel sem járt mindig sikerrel. Ha sikerült a műveletet végrehajtani, akkor szét tudta robbantani a I. kötet 382hisztériát, ami őt is robbanásszerű kielégülésekkel töltötte el, és a mosolygását is feltöltötte értelemmel.
Ennél azonban majdhogynem fontosabb volt számára a hisztéria megfékezésének és hasznosításának szakmai aspektusa. Drámai erő és a légzés összefüggése, ezek hatása, hitelessége, arányai, kifejezési technikái, mindazok az eszközök, amelyek kizárólag rá és az énekesekre tartoztak.
Később úgy lehetett hivatkozni rá, mint egy szakmailag kidolgozott példatárra.
Megállította, lesüllyesztette, megsűrítette magában a levegőoszlopot, amitől impozáns testének tartása megváltozott.
A barátnők Brünhildának, Krimhildának nevezték egymás között, s ezzel fejezték ki idegenkedő bámulatukat és sóvárgó rettenetüket iránta. A legpatinásabb, a liberalizmusáról messze földön híres pesti leánygimnáziumban, a Veres Pálné utcában lettek elválaszthatatlan barátnők, s ebből az iskolából ismerték Demén Ernát. Ahol az ötven fős osztályokban együtt tanult gazdag, szegény, polgár és arisztokrata, sváb, tót, magyar és zsidó, s már ott csodálták Margitot, hogy van benne egy ilyen óriás mosollyal megáldott, idegen, nagytestű nő. Nyáron aztán szabályosan kifehéredett a szőkesége, bőrébe azonban a nap bátran belekaphatott, s tényleg volt miben gyönyörködniük.
A húszas évek végétől, mikor a nők már szabadon napra mentek, minden ruhájától megszabadulva tombolt a fény befogadásának gyönyörében, barnára égette a csupasz testét. Ehhez a férfiaknak nem volt sok közük, miként korábban a fiúk félénk bámulata sem érintette. Mára habfehérre őszült, fényes, barna homloka fölött világított a hajkoronája, melynek tömege persze valamelyest meglazult. Szeme fényes csillogással telt el, mikor egy alsóbb regiszterből, még kíméletesen, még a legmelegebb hangszínét megütve, mélyen kizengetve és növekvő erővel megszólaltatta a levegőoszlopot.
Magad is jól tudod, Mária, hogy képtelen hülyeségeket beszélsz. Hogyan költözhettél volna el, s Elisával vajon hová költözhettél volna, I. kötet 383az Istenért. De főleg, mi a fészkes fenének kellett volna elköltöznöd, bárhová. Mosogatás helyett az ember mégsem költözhet folyton el, az áldóját.
Az utolsó szó után, mely valósággal beleakadt a levegőbe, s ennél erősebb szitkokat a barátnők között nem is lehetett volna mondani, szünetet tartott. Következő mondatában jelentősen meg akarta emelni a hangerőt, a hangszínén is csavarni még. A mondat hosszú lesz, bonyolult, a hangerő óhatatlanul megnehezíti az artikulációt. Nyelvnek és ajaknak ilyenkor kell minden szótagot a legkíméletlenebbül kiformáznia.
Lelkifurdalásod persze legfeljebb azért lehetne, semmi másért, hogy még mindig nem beszélsz tisztességesen a cselédjeiddel.
Mária erre a drámaian tagolt ordításra nevetéssel válaszolt, honnan tudod, valósággal fölvihogott.
Honnan tudnám, eleget hallottalak. Ha megtanultad volna, akkor nem hagynának mindig el. A francba, hogy nem tudod tisztességesen megtanulni. Lelkifurdalásod legfeljebb ezért lehetne.
A terhét akarta levenni a válláról.
Holott nevetséges lett ezekkel a banális énekmesteri technikákkal.
És le is vette.
Ahogy adagolta, mesterségesen növelte, csökkentette a hangerőt, ahogy függőlegesen, füttyösen csücsörítve formázta a szavakat, s ki nem fogyott a levegője, azzal lekötötte Mária figyelmét. Ágyékából, a hasából árasztotta rá a gondosan megformázott aggodalmát, miközben hangjának egyenletes, kissé érdesen visszhangos lüktetésével önkéntelenül is ellenpontozta a vontatóhajó köveken, földalatti falakon, pincék tompa üregeiben fölerősödő alattomos löketeit. Mintegy bemutatta, így fokozható a dráma, és ugyanezen eszközökkel oltjuk ki szépen.
Még ha tekintélyes méretű, barnára égetett, erősen ráncosodó kebleit ily szemérmetlenül megemelve és összenyomva közszemlére tette is, alkatában volt valami mélyen aszketikus és alázatos. Erkölcsi tartása, megjelenése és a munkája szakmájának papnőjévé avatta, áhítatos tiszteI. kötet 384letet váltott ki a tanítványaiból. Bár nem értették, miért dohányzik annyit. Miközben a levegőt adagolta, túlfűtötten hullámzott és reszketett a hús az erősen hímzett, ráncolt és csipkézett blúz keretében. Mária kritikus szemében a fülledt és buja kép maradt erősebb, holott ellenkező teste a bizalmasan mély hang áramában észrevétlenül ellazult.
A kaláris vörös szemecskéi ugráltak a finoman reszkető ráncokon.
Vihognia kellett az élvezettől, miként egy kislánynak. Azt hitte, attól nevet, amit lát, valójában inkább attól nevetett, amit érzett.
Egy kis érzelmi távlatra van szüksége az embernek ahhoz, hogy fölmérje a saját cselekvéseit.
Kacarászott, halálosan élvezte a távolságot, amit Médi a hangjával megnyit és áthidal.
Ő meg színházi kosztümöket tervezett, egy rokonszakma szempontjából vette szemügyre barátnőjük alkatának banális színpadiasságát, s hogy valamilyen különkeresetet biztosítson kettőjük megélhetéséhez, mindenféle kicsi sztárnak sajátkezűleg varrt, szabott. Mint aki hirtelen azt mondja magának, hiszen ez remek, ilyen ráncosra égetett kebleken ez a fehér csipkeblúz.
Csakhogy a nevetéstől megcsúsztak a karjával megemelt, a mosogató peremén megtámasztott edények.
Egy piros zománcfedő szánkázott le először, s úgy látszott, mintha ezzel megindítaná a különböző nagyságú desszertes tányérokból és tálakból álló színes oszlopot. Másik kezével szerencsétlenül alákapott, utánanyúlt. Nemhogy nem érte el, nyomban csúsztak a tányérok, lendületet kaptak a nagyobb, domborításoktól egyenetlen felületű tálakon. Mindezek alatt pedig összetört a pohár a kezében, fölordított, mert az ujjába belevágott, s ettől az egész halmot önkéntelenül megtaszította. Amit természetesen éktelen zaj követett. A két nő ugrott volna az ajtóból. A csúszást, a csattanást, a csörömpölést, amely egyetlen szempillantás alatt a szétpattanó és széthulló színes cserepek tömegével szórta meg a konyha kövezetét, nem lehetett föltartóztatni.
E pillanatban már nem is lett volna hová lépniük.
I. kötet 385És ugyanilyen hirtelen lett teljes csönd a csatatér fölött.
Álltak, mindhárman megbűvölve bámulták a gyászos eredményt. Mária a szájába kapott ujjával a cselédszoba nyitott ajtajáig hátrált a cserepek között, s amint megtámaszkodott, az ajtó nekicsapódott a falnak. De mi volt ez ahhoz képest, amit ők már pusztulni láttak az életükben. Néhány másodpercig, míg egyszerre föl nem nevettek, mert élvezték, hogy ahhoz képest ez mily kevés, hallani lehetett a vontató mély, lüktető hangjait. Bár azt is hallani lehetett, hogy van benne, időközben belefűződött egy másik lüktetés. Talán egy másik vontató közelgett. Valószínűleg ellentétes irányból, az Árpád híd felől, s nem volt azonos a ritmusuk. Mária lassan csúszni kezdett a sima ajtón, mint akit a súlya húz. Még azt is meg tudta volna mondani, hogy a vontató most ér a Pozsonyi-úti református templom előtti üres partszakaszra, ahol még nem visszhangzik annyira.
Csupán akkor lett csönd a folyó felett, ha erősen zajlott vagy beállt a jég.
Látod, bömbölte Huber Margit, látod, hahotázott. Ezt előre meg tudtam volna jósolni neked, láttam, előre láttam, esküszöm.
Jaj, mutasd az ujjacskádat, kiáltozta Dobrovan Izabella teli aggodalommal, mert a kirobbanó nevetésüket szerette volna rögtön érzelmes részvétbe átfordítani.
Biztosan nagyon megvágtad magad.
Szája mélyén szopogatott ujja mögül Szapáry Mária velük kiáltozott, miközben rázta a nevetés vagy talán a sírás.
Jaj, az egész tizenhatodik századom.
Szája megtelt a vér ízével. Csúszott lefelé az ajtón, és a fenekével lassan földet ért. Nekik bohóckodott, mert egy kicsit azért szégyellte magát a konyhájában uralkodó állapotok és az ügyetlensége miatt.
Odalett az egész tizenhatodik századom.
Ott ült kinyújtott és szétvetett lábakkal az urbinói műhelyből származó, s valóságosan múzeumi értéket képviselő majolika edények cserepei között a kockás kövön, és megint csak nehéz volt elhinnie, hogy akkor ez megint a történet vége.
I. kötet 386Nem az ujja fájt.
Mikor röviden csöngettek odakinn, épp arra gondolt, ez igazán nem sorscsapás, és nem lenne érdemes ellenkeznie.
Hallottátok ti a liftet, kérdezte, s azon csodálkozott, hogy valamit nem hallott, amit hallania kéne.
Én ugyan nem.
Nem, igazán semmit.
Csak nem jött föl gyalog.
Ezek szerint.
Ne menjek, ha gondolod, kérdezte Dobrovan előzékenyen.
Én megyek, hangzott Mária határozott válasza, de nem siette el.
Nem bízta volna rájuk az ajtónyitást, erre szüksége volt.
Ezen az estén Szemzőné valóban igen lassan ért föl.
Megállt a lépcsőfordulókban, minduntalan elgondolkodott, helyesebben jó időkre el is felejtette, hogy hol van vagy hová tart. Minél magasabbra ért, annál melegebb lett, pedig az emeleti folyosókon nyitva álltak a belső udvarra néző ablakok. A falakat sárgásan és kékesen erezett, rózsaszín foltokkal tarkított fehér márvány borította, csönd volt és tisztaság. S még akkor sem nézett volna ma szívesen bele a házmester alkoholtól duzzadt ábrázatába, ha ettől a házmestertől nem kellett igazán undorodnia. Végül is azon emberek közé tartozott, akik nem szívesen maradnak ugyan tisztességesek, szabályosan megütköznek magukkal, hogy tisztességtelenek lehessenek, a tisztességtelenséghez szükséges elemi tehetség ugyanakkor hiányzik belőlük. A lift tágas, tükrös kabinjában Szemzőné esetenként részvétlenül szemügyre vette ennek a búskomorsággal küszködő embernek a bizonytalan, lágy, kissé nyomott profilját, örökösen lehajtott fejét, rövid, mindig behúzott nyakát, erős és jól megépített testét, amelyből mégis erőtlenség áradt és a szellemi szellőzetlenség savanyú illata; ha pedig beszélt, akkor az erős szájszaga.
Neurózisának állagát vette szemügyre, az alkatát tapogatta ki, amely az őrülettel határos idegenségnek otthont adott, mintegy megtalálta benne a lehető legmegfelelőbb táptalajt.
I. kötet 387Minden alkalommal meg kellett állapítania magában, hogy határeset, nem tudna rajta segíteni.
Negyvennégyben Varga segített Szapáry Máriának, és nem keveset kockáztatott. Ezért azonban, mint valami gyöngeség miatt, inkább megvetette önmagát.
Nem meggyőződésből tette.
Ezeket a gyanús alakokat, akik Szapáry Máriánál ki-be jártak, a bujkáló zsidókat, az illegalitásba kényszerült kommunistákat és szociáldemokratákat meg a mindenféle katonaszökevényeket őszintén megvetette, söpredék. Ezért van mindig széthúzás a magyarok között, mert még mindig vannak ilyenek közöttük. Az ilyet tényleg, mint a gyomot, az utolsó szálig ki kell irtani. Varga a kemény kéz, a szigorú társadalmi rend, a magyarság összetartásának híve volt. Jobban imponáltak neki akár a faji kíméletlenségtől sima modorú németek, akár a rikácsoló nyilasok. Ezek mégiscsak jót akartak, végleges rendet teremteni ebben a zsidó kuplerájban. Ö maga is egy titkos hazafias szervezet tagja volt, amely a mai napig működött. Szapáry grófnő azonban egyszerűen lerohanta, lepénzelte, belevonta, nem engedett neki más utat. Ez volt a gyöngéje, a pénz, meg főleg a mindenféle rendű és rangú arisztokraták, akik mégiscsak a magyarságot jelképezték a szemében, s velük szemben védtelennek érezte magát.
Meg nem jelenthette fel őket, ha egyszer a pénzéhsége miatt segített nekik ezt a söpredéket menteni.
Az egyes emeleteken mindössze két lakás nyílt a folyosókról, a legfölsőn azonban csak egyetlen egy. Ha valaki kilépett itt a liftből, akkor egy tágas, márványtól hűvösen ragyogó térben találta magát, amelyet nappal kivilágítottak a lőrésszerű ablakok, s szemben állt egy komoly, barna tölgyfaajtóval. A lift mögött volt ugyan még egy vasajtó is, onnan kényelmetlen vaslétrán lehetett fölmászni a liftházba, ahonnan ki lehetett jutni a lapostetőre; erről azonban kevesen tudtak.
Szemzőné enyhén bepárásodott gyöngyvászon kiskosztümjében türelmesen várakozott az ajtó előtt, s ajkán megjelent a fanyar mosoly, I. kötet 388amit Máriának készített elő. Mélyebben kellett lélegeznie. Rögtön el akarta volna neki az egészet mondani. Mivel a lakásból nem hallott ki közeledő lépteket, kinyitotta a retiküljét, kivette a fehér batiszt zsebkendőjét, s ajka fölül leitatta vele izzadságának nem látható gyöngyeit.
Most mi legyen, végül is mit tegyünk, kérdezte odabenn Dobrovan.
Nem döntöttük el.
Hogyne döntöttük volna el, én döntöttem el, válaszolta Szapáry Mária, aki az ujjbegyén ejtett sebet egy másik ujjával ügyesen leszorítva, öklével kitörölte szeméből a könnyeit, és föltápászkodott a konyhakőről.
Jaj, nyögte közben, ami szintén nekik szólt, mint valami újabb mentség és magyarázat, a bokáim már megint megdagadtak. A legtermészetesebb, hogy mélyen hallgatunk. Egyszerűen semmit nem mondunk neki. Az ószeresnőt pedig nyugodtan bízzátok rám, mondta elmenőben.
Én fogom visszahívni, elintézem, ne féljetek, legalább mindent rendesen megbosszulok.
A következő percekben el is felejtették, hogy miről kéne mélyen hallgatniuk.
Arnót Irma érkezésének hatására olyan lett a női felfordulás, akárha tényleg farsangi mulatságra készülődnének.
Miközben letette kalapját, retiküljét és lassan lehúzta csipkekesztyűit, kissé bizalmatlanul, kissé tartózkodóan szemlélte őket, amint kizúdulnak az előszobába, és egymás szavába vágva, nagy hahotázások és vihogások közepette magyarázzák, miként és kinek a figyelmetlensége miatt következett be a katasztrófa. Majd egymást taszigálva valósággal átáradtak a helyiségeken. Nem lehetett szem elől téveszteni a túlzást, hogy valamiért túl beszédesek, túl hangosak, túl tolakvók, túl nagyok a csontjaik, undorító embergépek.
Előbb a hallba indultak volna, onnan Dobrovan vezetésével mégis visszatértek a konyhába a cserepeket eltakarítani.
Valahol az Eskü tér mögött találsz egy porcelánost, aki pontosan ilyesmivel foglalkozik.
I. kötet 389És mit csináljak vele, zsákban vigyem hozzá. Rá nem tudnék nézni egy ragasztott edényre.
Ugyan, ugyan, ellenkezett Huber Margit azonnal, hogyan mondhatsz ilyet Dobrovan, hiszen az a Veres Pálné legelején van, majdnem a Kúria utca sarkán.
Kidobni, elfelejteni, harsogta Szapáry Mária.
Éppen ezért mondom, hogy az Eskü tér mögött.
Mondhatnád, hogy a Tiszti Kaszinó mögött, s akkor lenne pontosabb.
Ugyan, mit kötözködsz.
Fölszedegették, lassan elcsitultak, felsöpörték, de közel sem vesztek össze, a konyhában inkább fenyegető béke uralkodott.
Igazán nagyon sajnálom, helyetted is igen sajnálom, mondogatta Irma csöndesen.
S miközben Mária azon nevetgélt, hogy hol mindenütt találnak még cserepet, Médi és Bella beállt a mosogatóhoz, hogy poharakat mosson el.
Egyszer talán majd el fogom neked mondani, Irmuska, hogy miért volt nekem fontos ez a néhány darab.
Ha Elisának is csinálunk, kiáltotta át nekik Huber Margit a mosogatótól, akkor egy poharat még nyugodtan keríthetsz, Mária.
De csak a visszafoghatatlan féltékenysége szólt ki így, legalább utólag, hogy ezek ketten a cserepek szedegetésével ne legyenek együtt.
S az igyekezet hallatán Bella is belenevetgélt, bár ő ebben az egész féltékenységi játékban nem volt érdekelt.
Figyeld, csak figyeld, egy kicsit úgy beszélt, mint aki Huber Margit sebének mélyére váj, ebben a kuplerájban nem lesz hová tenniük.
És Máriának tényleg mentegetődznie kellett a tömött szemetes edény előtt. Mit tegyen, ha minden este elfelejti kitenni.
Micsoda kérdés, hogy mit tegyél.
Ne felejtsd el, ennyire egyszerű.
Mindenesetre várjatok vele, megkérdem Elisát, egyáltalán óhajtja-e.
I. kötet 390Előbb azonban ki kellett még mosnia a sérült ujját a fürdőszobában, és Irmának előbb be kellett kötöznie.
Némán ültek a kád szélén, nem is néztek egymásra. Mögöttük nyughatatlanul csöpögött a csap, s mivel hónapok óta csöpögött, sárgásbarna csíkot húzott a kád zománcán. Nem rozsda volt, hanem a termálvízből kicsapódó kéntartalom, a legszabályosabb kénkő, amit a pokol jelének szoktak tartani. Az Újlipótváros hetente két estén, szerdán és szombaton a Margit-sziget hőforrásaiból kapta a meleg vizet, ami nem csak nyomokat hagyott, hanem záptojásra emlékeztető erős illatával átjárta a lakásokat és a lépcsőházakat.
Ha tehették, loptak maguknak ilyen rövid, nyugodalmas perceket, ám egy kicsit tartottak is ezektől. Mintha valami visszavonhatatlan történhetne meg, meg is történt velük, amiről viszont évtizedek óta nem tudtak lemondani.
A négy barátnő egymáshoz fűződő viszonyának megvolt a maga etikettje, s akarták, nem akarták, a közös gimnáziumi évek óta ezen szinte semmi nem változtatott. Még a hosszú távollétek sem. Talán Mária és Irma között volt a legmélyebb a vonzalom, bár igen nagy távolságból szemlélték egymást. Ez nem idegenkedés volt, ellenkezőleg, tartós kíváncsiság. Még mindig találtak egymáson vagy egymás viselkedésében valami hallatlanul megkapót, amitől nem tudták volna ugyan megtagadni a vonzalmukat, mégis túlnőtt a szociális normáikon, és ezért nem is csökkenthették a távolságot.
Még érettségijük nyarán valamennyien külföldre kerültek, és amikor több mint egy évtizednyi távollét után, immár gyerekekkel, elváltan, illetve özvegyen lassan visszaszivárogtak Budapestre, hiába is látták jól egymáson az ijesztő és minden ízükön átszivárgó változást. Irma Bécsből jött a férjével és a két vasgyúró kisfiával, az ikrekkel, valamivel utána Rómából Mária, egy évvel később Bella, igen rossz lelkiállapotban, szintén egy kisfiúval jött Párizsból, és legutolsónak Margit is megérkezett Berlinből.
Ha ő ennyire megváltozott, akkor valami rajtam is ugyanennyire I. kötet 391látszik. Kiállhatatlanul önfejű, becsapott, megcsalt, elhagyott, sok mindenben megcsalatkozott asszonyok lettek, de egyetlen szándékos szóval nem vallották volna be sem egymásnak, sem másoknak a csalódottságukat. Kizárólag önmaguknak. S ez már azért elég volt ahhoz, hogy egymáson is mindent lássanak, mulassanak egymáson és lássák a mélyen megőrzött, mulatságos azonosságukat.
Önállóságuk biztosítékait semmi nem oldhatta ki.
Életük e változékonyabb elemeiről inkább csak elejtett szavakkal és célzásokkal tájékoztatták egymást, miközben kicsit vonakodva, a távolságtartás mélyen liberális igényét követve, visszaléptek abba az érzelmi közegbe, ahol semmi nem változott.
Mária és Margit persze megint örökösen civódott, kötözködött, összevesztek, kibékültek, miként kislánykorukban, Izabella és Irma között pedig kölcsönös jóindulatuk ellenére formális maradt a kapcsolat. Hiszen mindig is ez volt a jellegzetessége, a kölcsönös és semmire nem kötelező jóindulat, amit a jellegzetesen polgári formalitások nélkül nem is lehetett volna élvezetessé tenni vagy életben tartani. A semmitmondás mint önérték, amit azonban mindketten élveztek. Mária viszont épp e formalitások miatt bosszankodott. Az ő neveltetése megengedte, hogy excentrikus legyen, egyenesen ösztönözte az élességet, személyiségének szuverenitását pedig közel sem kellett elfednie. Nyers volt. Szédült tyúknak, buta libának tartotta Izabellát, kiismerhetetlennek az udvariasságát, fárasztónak az érzelmeskedését, bár kivételes képességeit hangosan csodálta.
Irma kicsit szétnyitotta Mária ujjbegyén a húst, és ámulattal belenézett a sebbe.
Egészen ügyesen szorítottad el, mondta gyöngéden és csöndesen.
Nem is tudom mire vélni, egyre erőteljesebben undorodom a vértől. Az utóbbi időben legalábbis. Maga az elképzelés, hogy örökösen folyik és dobog benned.
Igen, elég kellemetlen érzés, nézett föl Irma a sebből.
Annyira szerette ennek az arcnak a durva és elrajzolt vonásait, néha elakadt a szeretettől a lélegzete.
I. kötet 392Imént, amikor jól beszoptam, azt hittem, elhányom magam.
Olyasmi, amivel egyedül nem tudsz mit kezdeni.
Mi az, hogy nem tudok, kérdezte Mária meglepetten, mint akit érzékeny pontján érintenek. Honnan tudod, hogy mit tudok vagy mit nem tudok.
Nem kivételes, így értem, nem vagy egyedül vele.
Pedig elég távol áll tőlem, mármint az undor, az utálat, vagy legalábbis remélem, hogy távol áll, folytatta egy kicsit elbizonytalanodva.
Mondjuk a hagymás zsíron megpirított vért kifejezetten szerettem. Rá nem tudnék nézni.
Volt szakácsnőnk, aki a hagymával együtt még egy kis zöldpaprikát is fonnyasztott alá, almagerezdeket. Vagy fácánvér áfonyával, mondhatom, mennyei.
Szerencsére soha nem ettem, egy rendes zsidó családban az ember, ugye, ilyesmit nem csinál, de elég brutálisan is hangzik.
Hiszen rendesen vadásztam, meg az ember, ugye, amíg lehetett, rendesen menstruált.
Ha nem rendetlenül.
Maradj most kicsit.
Ez vérezni már nem fog, de biztosan ott a faliszekrényben van a sebhintőporod. Bár semmi teteje, szépen dezinficiáljuk. Talán nem mondtam még neked, hogy nekünk egyszerűen kimaradt a táborban a menstruációnk.
Még csak tábor sem kell hozzá, Irmuska, világos. Én a Majesticben hagytam el ezt az egész szép szokásomat.
Kivéve a kápókat, ők aztán menstruáltak, s nem csak azért, mert ettek. Meg a Blockältestét, ő is menstruált, volt állandó szeretőjük, úgymond rendszeres nemi életet éltek, és kapták a külön margarint. Ezek azért feltételek. Kell még nekem egy darabka sebtapasz, egy olló, és akkor rendesen elláttalak.
A gondoskodás azért elég jól esett Máriának, aki ebben a minutában azért fohászkodott, hogy Irma ne menjen tovább a mesében, de I. kötet 393épp azért igényelte a közelségét, mert szokatlan volt, hogy nem ő gondoskodik, valami, amiből ritkán részesül.
S ehhez a mese is hozzátartozott.
Mária több mint két évtizede éjjel és nappal gondoskodott Elisáról, s akkor ebben benne voltak a légiriadók, a bombázások, a pince, a letartóztatás, amikor nem tudta, hogy gondoskodik-e valaki róla, az ostrom végeérhetetlen napjai, a háború. Közbe kellett volna szólnia, valamilyen más témát találni, de nemhogy nem jutott semmi az eszébe, amivel Irmát eltérítheti, hanem éppen az jutott eszébe, hogy amikor nem tudták Elisát a pincébe lecipelni, miként vette a fejét az ölébe légitámadáskor ebben a fürdőszobában. Ha valami történne, akkor legalább ne lássa.
Megesett, nem tudták megállni, félelmükben itt csókolták és nyalták szét egymást a reszkető falak és üvegek között, mint akik még sietnek. Zavarában, kissé ügyetlenül, ismét kisodorta, és szokása szerint a füle mögé kerítette az ép kezével az egyenes szálú, ősz haját.
Véletlenül még ultraszeptilt is találsz, válaszolta. Médinek igaza van, az egész lakásom egyetlen nagy kupleráj.
Bizonyára azért van így, folytatta Irma a korábban megkezdett mondatot, miközben a tükrös faliszekrényben lassan mindent megtalált, mert az embernek nem marad más tulajdona, mint a becses és kevésbé becses tulajdonságai. Hát nem. Olyan sok meglepetés végül is nem érheti. Illetve érhetné, de nem kíván újabb sérüléseket. Ahogy a szíved üt, személyes. A véred azonban nem, a vér személytelen.
Talán ettől undorodsz. Ilyen kínos dolgokat az ember fiatalabb korában egyszerűen nem vesz tudomásul.
Csak nem gondolod komolyan, hogy mindenkiben egyforma vér folyik.
Na jó, benned persze nem, te vagy a nagy kékvérű kivétel. Mégis, gondold meg, folytatta, s ajkán el nem fogyott a fanyar mosoly. A vérednek van típusa, van állaga, de a típusa vagy a sajátos állaga szerint sincsen például más íze. Andorékkal mindig újra megkóstoltatta a Bókay, ami elég hajmeresztő ötlet volt tőle, de akkor még más elképzeléseink voltak I. kötet 394a higiénéről. Blut ist ein besondere Saft, jedenfalls valami olyasmi, ami nem a jellemedhez tartozik, hanem pontosan fordítva, te tartozol hozzá a híres jellemeddel együtt, mert a melegvérű élőlények közé tartozol, és akkor még finoman fogalmazom. Ez bosszantó, bántó. Akkor mire ez a sok önálló és független gondolat, meg az egész híres individualitásunk. Akkor te is ennek az óriási csürhének az uralma alatt állsz, s miért ne jöhetnének a viceházmesterek és a diktátorok.
Ezzel visszaült a kád peremére, kezébe vette, ismét óvatosan maga elé emelte Mária erős kezét, a sérült ujját.
Tudod jól, én nem tudok mit kezdeni az ilyen tömény szociálpszichológiával, válaszolta Mária gyorsan, mert úgy ítélte, hogy ezek a diktátorok megint túl veszélyesek és Irmát visszahúzzák.
Kicsit rángatta hozzá a vállát, mint aki mindazonáltal jelzi, tisztában van a saját erkölcsi relativizmusának kockázatosságával.
Tőlem ugyan jöhetnek, mehetnek. Nekem abból kell kiindulnom, hogy van egy adott felület, s ha akarok valamit, akkor kívülről inkább befelé kell tartanom. Vagy akár lefelé, fölfelé, a pokolba, az angyalokhoz, bárhová.
Te pedig folyamatosan fordítva csinálod.
Nem indulhatok ki abból, hogy az embernek lenne jelleme vagy lehetnének bármiféle tulajdonságai. Az alakját kell követnem, számomra ez az egyetlen tulajdonsága, a felületét, a hajlatait, a végtagjait, a domborzatát. Ez csak hús, hús, forma. Legfeljebb menet közben derül ki róla, hogy van neki valami olyasmije, amihez te kötnéd magad. Van rajta mondjuk valamilyen szabályos, ami meghatározza a viselkedését, van benne valamilyen állandóság, ami miatt mindig visszatér egy mondatához vagy mozdulatához. Ez azonban inkább ritkaság. Máskor meg az derül ki, hogy a viselkedésének nincsen semmiféle ikonográfiája, és akkor ez a jellegzetessége. Ettől flexibilisek, kérlek, az emberek. Bármi történjék, alkalmazkodónak kell maradniuk.
Semmi nem kényszerítheti őket, vagy legalábbis nem éreznek erkölcsi kényszert. Ebből áll elő a boldogító káoszuk. Hiába csinálsz I. kötet 395ilyen nagy szemeket, igen, ez az átlagos. Te úgy beszélsz, mintha minden eleve el lenne döntve, és ezért el lehetne rendezni. Nincsen eldöntve semmi.
Nem, nem, általában egyszerre két dologról beszélek, de csak az egyiket szokták meghallani.
Kettő már nekem is sok.
Nagyon szép a monológod, talán még neked is sok.
Azért az egyik olykor megbántotta valamennyire a másikat.
Olyasmit figyeltek egymás szemének felületén, amit jó lelkiismerettel nem lehetett volna személyesnek nevezni, bár nem volt személytelen.
Ez a szemgolyón tükröződő lámpafény.
Amivel mindketten kitértek, Mária megkerülhette a megbántottságát, mindketten hallhatták az ajtó másik oldaláról Elisa furcsa, ritmikusan ismételgetett kis vinnyogásait. Beszélgetéseikkel nem akarták eldönteni, semmit, s talán ezért érintkeztek oly erősen.
Az egymásnak ajándékozott pillanat tartotta fogva őket, amelyben tulajdonképpen nem volt magyarázata, hogy akkor miért nem töltötték együtt az életet.
Mért kell mindig újra elválniuk.
Csak nézz bele, kérlek, folytatta Szemzőné egykedvűnek ható, szenvedélyektől megtisztított hangján.
Meg fogod érteni, miről beszélek.
De valamilyen megnevezetlen szégyen hatására neki kellett először elfordulnia a tágra nyitott szemétől. Igazán nem szerette volna az ajtó másik oldalán vinnyogó Elisát megcsalni Máriával, még jelképesen sem.
S ha már el kell hagynia Mária szemének kivilágított felszínét, akkor ismét a nyitott húsába nézett be.
Feje a szavakhoz kicsit mindig hozzáreszketett, a tikkjét azonban nem engedte szabadjára. Kényes, kényelmetlen ügy volt. Mikor a tükör előtt egyedül maradt a tikkjével, hosszan tanulmányozhatta, próbálgatta, mit tehet vele vagy ellene, hogyan maradhat a legészrevétle-nebb ez a kis szakmai csődje.
I. kötet 396Maga a hús az idegen, mondta csöndesen. Bár valójában most is egészen máson gondolkodott, mint amiről beszélgettek.
Mária nem is sejthette, hogy mindaz, amit Irma hangosan kimond, mennyire kötődik mindahhoz, amiről ugyanakkor magában morfondírozik. Ilyen értelemben az emberek egymással szemben jobbára mindig gyanútlanok.
Annak az idegen férfinak az izzadtságtól felfénylő, köteges hátizomzatával, gerincének megtekeredő barázdájával, anusáig elnyílt, lágy lökésekben elmerülő, a feszültségtől mindkét combtövén behorpadt, és meglepően kerek, erős ülepével, szétfeszülő combjaival, kemény, síkosan felvillanó heréivel foglalkozott.
Határozott válla fölött hátra is csavarodott a fejével egyetlen pillanatra, látni, ki lepte meg.
Mert az talán önmagában nem lenne olyan érdekes, hogy az ember az egyetlen élőlény, akinek a gondolkodását és a viselkedését egészében hatja át várható kopulációinak tartós kívánsága, a hozzá tapadó valamennyi fantáziáival, így gondolkodott, ezt mérlegelte, miközben barátnőjével egészen másról beszélgetett, a kép pedig élesen megjelent és nem tágított, hanem ez utóbbi, maga a fantázia vagy az emlékezés valószínűleg sokkal fontosabb neki, mint az aktus realitása. Ez a jelenség teszi aztán láthatóvá, hogy a reális aktus mily kevéssé individualizálható. Ez a sorsfordító.
Mindenki arra törekszik, hogy individualizálja a nemi érintkezés aktusát, hiszen különben nem jutna elegendő élvezethez, s mindenki kudarcot vall vele, hiszen maga az aktus csak kölcsönösségében létezik. Ha elegendő közös élvezethez jutott, akkor nem találja meg az aktusban a saját személyét, ha ellenben a személyesre törekszik, akkor a másik személyiségén akad fönn, és töredezett vagy éppen elégtelen lesz az élvezet.
A keresést ezek szerint nem egyedül az ösztön szabja meg, hanem az individualizáció igénye, és az individualizáció szintjének megfelelő, szükségszerű kudarc legalább annyira.
I. kötet 397Tovább kell állnia, hogy akkor talán majd valaki mással sikerül individualizálnia.
Ebben a kérdésben a vallások és a mitológiák csöppet sem tévednek, folytatta fennhangon, a saját húsod személytelen, csakis a képzelet személyes. Bár őszintén szólva nem értem, miként tudtál ilyen mélyre menni ezzel az ostoba pohárral.
Eszembe sincs megnézni, ne is kapacitálj.
Pedig nyugodtan megnézheted, mondta Irma láthatóan nagy élvezettel. Vannak csúnya sérülések, de ez szép, kifejezetten szépen sikerült sérülés.
Elhiszem.
Most még biztosan nem fáj, később azonban lüktetni fog.
Megbocsáss, be kell néznünk Elisához, biztosan megrémítettem a rettenetes csörömpöléssel. Addig fogja húzni ezt a vinnyogást, amíg egy kicsit meg nem rugdalom.
Még fogd kicsit.
Úgy érzem, túl szoros.
Semmi baj, így lesz a jó.
Mindketten egyszerre álltak föl, véget vetni a kiszámíthatatlan közösködésüknek.
Mária azonban azonnal vissza is vonta volna az elhatározását, holott ő kezdeményezte.
Irmuska, valamit szeretnék megkérdezni, mondta hirtelen, és hozzá igazán nem illő módon elpirult.
Ki vele, aztán én is el fogok neked valami mást mondani, amit nem tudok magamban tartani.
Olyasmi, amiről az ember nem beszél szívesen, nem kérdezi. Csak éppen nem tudom lenyelni.
Mielőtt kimondta volna, egy villanásnyi időre eszébe jutott, hogy most kéne Demén Erna kérését Irmának előadnia.
Ez lenne a legkedvezőbb pillanat.
Miért nem akartad, mondta ki hangosan, s ezzel elhallgattatta a I. kötet 398másik mondatát, mért nem engedted, hogy mégis elvigyenek, honnan is, már elfelejtettem, mondjad már ezt a városnevet. Egyszóval, minek jöttél te haza, ezt akarom tudni, mi a fenének nem mentél el velük.
Mi keresnivalód van itt neked.
Erre tudnál-e válaszolni.
Irmának egy szempillantásnyi időre szüksége volt, hogy lélegzethez jusson és visszafusson.
Vajon miért is.
De miért kérdezel ilyen otrombaságot.
Olyan volt a kérdés, mint egy segélykiáltás. Mikor néhány napja ismét két lábon járt, s nem kellett semmiben megfogódzkodnia, akkor kerített egy kabátot. Azt sem értette, Mária mire készül, de baljós érzése támadt, hogy valami végzetesre. Fázott, állandóan fázott, didergett, elindult a kabátban a vakvilágba.
Nehéz volt a kabátot cipelnie.
Hogy kérdezhetsz ilyen ostobaságot, nyögte.
Nem tudok meglenni nélküle. Válaszolj.
De én hogyan válaszoljak, az Istenért. Lehetne már benned egy kis keresztényi alázat.
Mária érzelmesen nevetett hozzá, ami nem azt jelentette, hogy a válaszról szívesen lemondana.
Fél óra nem telt el a napfényes, üres úton, egy katonai járőr szállította vissza a kórházbarakkba.
Mária mozdulatlanul állt előtte az ajtóban, Elisa pedig tovább vinnyogott.
Aztán napokig megint csak fekhetett tehetetlenül és lázasan a priccsén.
Másodszorra két cseh paraszt zötykölődött vissza vele egy szekéren. Szántani mentek, most ezzel bajmolódjanak; a zsidó kurva anyját szidták az ismeretlen nyelvükön. Ty zkurvená zidovská dévko. Vigyáznia kellett, ne csússzon bele a sérülékeny testével együtt zötykölődő éles I. kötet 399ekébe. Rohadt zsidó szukának nevezték, vagy valami ilyesminek. Nehéz volt ezeket a képeket elrendeznie.
Hogy dögöltél volna meg.
Valami ilyesmiket mondhattak, amikor óvatosan leemelték a szekérről. Mêlas radši zdechnout. Először is a kabát jutott az eszébe, meg a durva posztó illata, arról azonban megint csak a cselédszoba, amelynek az ajtajában nem is annyira a látvány, mint inkább a két test állatias kipárolgása tartóztatta fel, és tényleg nem hagyta, nem várta be, hogy a többiekkel elvigyék.
Tudod-e, hogy miért kérdezed, tudakolta volna óvatosan és csöndesen. Máskülönben Prachatice, válaszolta, így hívják a helységet. Tényleg érdekelne, hogy téged ez miért érdekel.
Hol a csudában van az a Prachatice, kérdezte Mária olyan hangon, mintha magát az ismeretlen helységnevet is fölháborítónak tartaná. Ennyi elégtétel neki is jár. Ennyi év után egy kicsit ő is megbüntetheti Irmát.
Hogyan is mondjam.
Arnót Irma a maga szelíd modorában tulajdonképpen készségesen válaszolt volna Szapáry Máriának.
Ahogy a térképen látom, többször megvizsgáltam azóta, Regensburgtól talán ötven kilométernyire lehet a határ, keletre.
Készsége azonban szintén csak csöndes bosszú volt. Mintha előre azt mondaná Szapáry Máriának, meg fogod te bánni a kérdésedet.
A Regen völgyén hajtottak keresztül, tudod, át a hágón, már azokat, akik egyáltalán bírták, a hágó nevét nem tudom. Onnan talán nem is nagyon messzire. Valamivel közelebb Ceské Budéjovicéhez, ha mond ez valamit neked. Aussig volt a korábbi neve, még a boldog békeidőkben, a Monarchiában. A többit behajtották egy szénapajtába, akik már alig vánszorogtak, és felgyújtották a szénapajtát. Ez az utolsó előtti napon történt, fel tudod te fogni ezt. Mi meg mehettünk tovább.
Ez nekem valahonnan ismerős, ez a Ceské Budéjovice, talán a Svejkből ismerős.
I. kötet 400Erre valósággal elmerültek az egymás arcán feltáruló közös mosolyban, amely a híres, még a háború előtt olvasott könyv hősének szólt, röviden föl is nevettek.
Később onnan jöttek ki hozzánk a cseh orvosok, Aussigból, folytatta Irma a nevetésből megmaradt derűvel. De szeretném végre tudni, miért kérdezed, kérdezte élesen.
Mária egy ideig ingatta a fejét.
Jószerivel azt sem tudom, hogy én minek jöttem haza, válaszolta kitérően. Ami persze egészen más dolog, tudom, a kettő nem összehasonlítható. Nem tudok neked tisztességesen válaszolni. Végül is történetileg mindketten a magunk helyén vagyunk. Az utóbbi időben talán ezen gondolkodom. Valamilyen menekülési ösztön. Tombol bennem. Mintha az ember abból indulna ki, hogy ami megtörténik, az úgy van rendjén, így természetes. Nem tudom elfogadni.
Talán ezt nem tudom megemészteni, mert nem így van.
De érezte, fölösleges lenne erőszakoskodnia, Mária nem fog őszintén válaszolni, ez fájt.
Engedte, menjen.
Csak azért kérdezem, mondta halkan, mert van kétféle válaszom.
Akkor mondd előbb, kérlek, az egyiket, aztán jöhet a másik.
Nem, nevetni fogsz, van még egy harmadik válaszom, igen.
S amint ezt is kimondta, most először tűnt el az ajkáról a Máriának készenlétben tartott fanyar mosoly.
Fájdalmasan bele is reszketett az ajka.
Ezek a svéd nővérek nem voltak valami kedvesek, tudod. Vagy nem szereti az ember, ha ennyire másoktól függ a szaros élete. Meg épp az ellenkező irányba vittek volna el. Ez is. Egy ilyen primitív ellenkezés, semmi más. A nagy szabadságban föltámad az emberben, hogy hiszen van önálló akarata és akkor megint ő rendelkezik önmagával, és ezeket a svéd nővéreket már látni nem akarja. Vádaskodik, mert nem tud fölállni. Pont most dögöljek meg, pont miattuk, amikor már majdnem megúsztam.
I. kötet 401Utólag azért hozzá kell tenni, hogy lehetetlen feladatot láttak el, így igaz. Sok volt az üszkösödés, a gennyedés, egész végtagok élve elrohadtak, sok volt nekik, sok. Ahogy melegedett, egyre elviselhetetlenebb a bűz, víz meg nem volt rendesen, sebész, ki tudja meddig, talán hetekig sehol, és még eszközök sem. Favágáshoz néha szereztek katonákat, iszonytató hidegek voltak az éjszakák, vagy hadifoglyokat, ezek között volt magyar, de néha mégis fát kellett vágniuk. Ezek végül is derék, középosztálybeli svéd nők voltak, halvány elképzelésük nem lehetett, hová jönnek. Meg volt bennük valamilyen hideg ingerültség. Lehet, hogy így hatott rájuk a megpróbáltatás, nem tudom. Aztán a barakknak, ahol feküdtünk, velem szemben volt egy egészen kicsi ablaka, és láttam a sötétből, hogy odakinn milyen reménytelenül süt a nap.
De hiszen tavasz volt, hogy mondhatsz ilyet.
Kilátástalanul sütött. Mindig újra felébredsz, elalszol.
Még éjjel is sütött a nap, de az a hold volt.
Nem tudom, megfigyelted-e, minálunk a tavaszi napsütés, csak ezt tudom mondani, mindig annyira csupasz, csupasz.
Majd rögtön megérted, miért akarom ezt elmondani.
Vannak ilyen tavaszi hetek, és ez másutt nincsen így.
Kicsit összefüggéstelenül beszélek, már megbocsáss, de csak azt szeretném elmondani, ha már erről beszélünk, hogy másutt a tavasz az első pillanattól kezdve csupa ragyogás.
Nálunk meg nem, mert van benne valami fátyolos.
Mikor aztán először ki tudtam menni a szabadba, akkor látom, hiszen hegyek között vagyunk, és itt nincsen így. Poros volt a barakk ablaka, talán érted, mondta tétován, de Mária arcának egyetlen vonása sem válaszolt.
Akkor viszont hogyan magyarázza el neki.
Koratavaszra gondolok, mondta szinte kétségbeesetten, amíg nincsenek még kibomlott rügyek. És képzeld el, az első az volt, hogy megpucoltam az ablakot.
I. kötet 402Bécsben is mindig ilyen fáradt és reménytelen, ott is látod, hogy a tél mindent elpusztított. Ez másutt bizony nem így van, mert nincsenek ilyen hosszú, szárazon fagyos periódusok. Arra gondoltam, és ez lesz a harmadik válaszom, holott nagyon furcsa, tényleg furcsa, hogy csak a harmadik. Az ember lassan tér magához. A két fiú, hogy valahol meg kéne őket találnom. Mintha itt hevernének a ház előtt, és szólni kell nekik, hogy álljanak föl, a föld még túl hideg. Mintha nem is emlékeznék semmire.
Hidd el, senki másnak nem mondanám, mert tilos ilyesmit kimondani.
Jól tudtam, hogy nincsenek.
Az a nagy különbség, hogy ezek a hegyi füvek a téltől sem fáradnak el, sőt. Azt mondanám, hogy ez egyfajta megállapodott és biztos tudás volt a világ állagáról. Elég nevetségesen hangzik, elég kockázatos ilyesmit kimondani, de ha egy ember hiányzik belőle, akkor más lesz az állaga. Az viszont nem volt olyan elképzelhetetlen, hogy Andort odahaza megtalálom.
Meg addig magamnak sem hittem volna el, nem hittem el, hogy nincsenek.
Értem.
De ez csak a dolog logikája.
Most már értem, soha nem értettem egészen.
Egészében biztosan nem, de valamennyire azért megértheted. Ne úgy képzeld, hogy még emlékeznél az egyikre vagy a másikra, vagy mindkettőre vagy bárkire. Andorra még inkább, mert ő elég sok fájdalmat okozott nekem, és ennek van valamilyen árnyéka vagy hosszú árnyékokat hagy, a fájdalom. Tegyük hozzá, a szerelmi fájdalom. Hanem van egy ilyen szó, a fiaim, ez a két csupasz szó, a főnév többes számban és a névelő, ami egyben valahogy az egész tudásodat magába zárta. Egy hely inkább, amely nem maradt üres, holott érzed az ürességét. Emlékezet azonban nincs, ezt nagyon furcsa lehet az én számból hallanod, de nincs, az ember nem emlékezik, ez a nagy büdös igazság.
I. kötet 403Kérlek, a rohadt életbe, hagyj egy kis időt. Értem persze én, jó lenne megérteni.
Mindaz, amit korábban csináltam, hübrisz, durva machináció. Csak a tökéletes gyanútlanságom mentheti, de hát gyanútlanok voltunk valamennyien. Az erőszakhoz mindenesetre több köze volt, mint az öntudathoz. S miközben látszólag nyugodtan és részvétlenül tovább beszélt, fölfogta ugyan a tekintetével Mária egyre növekvő nyugtalanságát és tiltakozását, amit a Dunán találkozó két vontatóhajó lármája és lüktetése csak fokozhatott, ám valahogy be kellett fejeznie, le kellett magában zárnia. Nem, az emlékezet valami egészen más, erre rá kellett jönnöm, mondta Mária nyugtalanságával dacolva, ami udvariatlan volt, de nem igazságtalan, hiszen ő akarta, ő akarta hallani, ő kérdezett, s ezért egy idő után még akkor is föladtam volna a praxisom, önkéntesen, ha nem ezek záratják be. Ezért nem ment soha többé rendesen. Ezt a munkát akkor lehet csinálni, ha elhiszi az ember, hogy van emlékezet, de nem csak hogy nincs, hanem jobb, ha nincs. Úgy látszik, hogy a teremtésben úgy van kitalálva, hogy ne legyen emlékezet. Bár én is azt mondanám, most hagyjuk az egészet ennyiben.
Hosszú pillanatokig, míg az igazságosság és az udvariasság kényes arányait el tudták rendezni egymás között, némán álltak és a tejüveg búrák fényében sétáltak egymás arcvonásain.
Két, csaknem egyformán magas alak, egymástól alig karnyújtásnyira, ám nem volt várható, hogy megérintik egymást. Nem volt sem ilyen részvét, sem ilyen gyilkos indulat, sem ilyen szeretet, sem ilyen megértés. Mindaz, amit érezhettek, vagy több, vagy kevesebb volt a szükségesnél. Az egyik asszony erős és tömör, testének súlya van, a másik törékeny, csontjáig, az inakig soványodott; mégsem hatott úgy, mint akit a következő fuvallat elsodor.
Az egyik lámpa a mennyezeten, a másik a mosdó felett világított, fényes, a szokásosnál nagyobb fehér csempék és kissé már megbomlott felületű tükrök verték szét kopár fényüket.
Veszünk egy mély lélegzetet, mondta aztán Mária a legszebbik moI. kötet 404solyával, felejtsd el, hogy megkérdeztem, vagy mit kérdeztem, mintha nem történt volna semmi, ne haragudj. Bemegyünk szépen Elisához. Ezt sem tudom, miért mondom neked, de hidd el, Irma, gyűlölöm.
Mit.
Magam.
Érzem.
Ha egyáltalán kedved van látni őt.
Már hogyne lenne kedvem, Mária, válaszolta Irma könnyedén, holott igazság szerint azt kellett volna mondania, ne gyűlölködjön ennyire, hiszen erre igazán nincs oka. Kínos ilyesmit hallani. Személyes oka tényleg nem lehetett volna, illetve alig valamennyi. Irma mégsem mondhatta ki hangosan. A halottak miatt nem tudta fölmenteni, bár a fiaira most tényleg nem gondolt. Nem. Mint ahogy Mária sem mehetett messzebb.
Ez volt az utolsó szó, amit még ki lehetett mondani.
A históriát pedig legalábbis mára ejtjük, folytatta igen fegyelmezetten, hiszen jól értette a másikból sugárzó konok hallgatást. Ha szabad még mondanom, akkor felejtjük.
Ezen ismét nevettek kicsit, és kölcsönösen igen élvezetesnek találták a másikéba fonódott nevetésüket.
Jogos, jogos, válaszolta Irma. Ha nincsen emlékezés, akkor hogyan lenne felejtés, felejtés sincs.
Egyikük a szenvedéstől áthatott, legszebb és legvonzóbb nevetésével, másikuk az értelem élvezetétől fölajzottan, mégis mindkettőjüknek az egymás iránti semlegesség mellett kellett maradniuk.
Valójában mindkettőjüknek igen rosszul esett ez a rövid beszélgetés, és kényszeresen rejtegették egymás elől a rossz érzésüket.
Ha megengeded, én megyek előre.
Természetes.
S miközben súlyos szemrehányásokat tett magának, nem tudott nem örülni, hogy Irma mégis jön vele. Óvatosan bánt a barátnőivel, nem terhelte őket túl a beteggel. Irma volt az egyetlen, akire kényszerI. kötet 405ből ugyan, de azért rábízta kettőjük történetét. Ami egyébként a harmincas évek végén elég hosszú időre izgatott és mohó pletykálkodások tárgya lett a felsőbb körökben.
Irma nem lépett be azonnal utána, az udvariasság és a kíméletesség úgy kívánta, maradjon kicsit vissza még a fürdőszoba ajtajában. Ami kapóra jött, mert előbb meg kellett tiltania önmagának, hogy a fiaira gondoljon. Tanúja lesz ugyan a jelenetnek, de egy kis közös időt hagyjon nekik.
Tétovázásának volt azonban még egy másik, nem kevésbé kínos indoka.
Szakmája szabályai szerint, elvileg, nem idegenkedhetett volna senkitől és semmitől, hiszen az idegenkedésnek, megint csak elvileg, szakmája nyelvén azt kellett volna jelentenie, hogy valamit végképp nem tud értelmezni, nem lát át a másikban vagy önmagában, valamit netán szándékosan megkerül. Hiába vette sorba ezeket az okokat és érveket, Koháry Elisától, akit egészségesen csupán felületesen ismert, úgymond első látásra, a szó legmélyebb, testi értelmében idegenkedett, szégyenszemre félt.
Mire ő Bécsből visszatért, volt ez a nő, aki Máriához tartozott, nem lehetett róla leválasztani vagy kikerülni.
Elvették tőle Máriát.
Rövid, négyszemközti beszélgetéseikre alig maradt alkalom, s ezért primitív módon egyszerűen utálta Elisát.
Idegenkedésének és félelmének tényleges okait pedig fölfogta ugyan az eszével, ám az értelmével mégsem tudta az érzéseit kimozdítani a helyükről.
Amint nyílt az ajtó, azonnal láthatta a szerencsétlen nőt, aki színehagyott, virágmintás kartonruhában ült a hattyúnyakú dívány szélén a fényesen kivilágított szobában. Egyenletesen és kitartóan vinnyogott, fejét a hangok ütemére lóbálta, jobbra, balra, ijesztően, fáradhatatlanul, az öklével pedig ütötte, csapdosta a béna térdeit.
A nagy lakásnak ez volt az egyetlen tisztességesen berendezett szoI. kötet 406bája, helyesebben Mária a legnagyobb nélkülözések közepette is úgy alakította, hogy ebből a szobából ne kelljen semmilyen értékes tárgyat eladnia. Úgy maradt, ahogyan együttélésük első, közel sem boldog heteiben Elisa ízlése szerint berendezték.
Az első pillantásra érthető volt a mozdulat. Valószínűleg hosszú ideje csinálta. Látszott, önmagát bünteti, szenvedélyesen elégedetlen magával, nem mozdul a nyomorult térde és nem tud innen fölállni. Hogy mily arányosan és szépen formázott volt ez a láb a finom selyemharisnyáiban és a válogatottan kecses, vékonytalpú, illetlenül magas sarkú cipőiben, a bokája, a vádlija, a hosszú combja, azt azért nem lehetett elfelejteni. Most két alaposan kitaposott, kockás mamuszba volt belekényszerítve a dagadt lábfeje. Hamvasan szőke, természettől hullámos nagy haja, melyet gazdagon szőttek át az ősz szálak és még izgalmasabbá tették a szőkeségét, a szenvedélyes önbüntetésnek ettől a begyakorolt mozdulatától az arcába hullt. Úgy nézett ki, mint egy tébolyult, ám a túlzás inkább annak a sajátos gesztusnyelvnek az egyik alkotórésze volt, amivel még egyáltalán ki tudta fejezni az akaratát és az érzéseit, amihez hihetetlen erőtartalékokat mozgósított.
Bal válla és a karja részlegesen, alteste teljesen megbénult egy fiatal egyéneken jelentkező, úgynevezetten örökletes atherosklerosis következtében. E diagnózisra alapos okot szolgáltatott, hogy nagyapja, Koháry Dénes báró, a földművelési miniszter vadászati főtanácsosa, valóban egy rosszul kikezelt szifilisz következtében hunyt el, és édesapja szintén súlyos keringési zavarokkal küszködött. Elisa végbélnyílása és a szeméremrése ugyanakkor megőrizte teljes érzékenységét, érzékelte szükségeit, így bizonyos határokon belül gondoskodni tudott magáról. Egyetlen mondat kivételével nem tudott viszont többé értelmes mondatokat formálni, bár nagy erőfeszítések árán olyan hangokat hallatott, amelyek a gyakorlott fül számára nem voltak értelmezhetetlenek.
Egy ember, akinek minden orvosi prognózis szerint régen el kellett volna pusztulnia.
I. kötet 407Mária sietett hozzá, hogy fölsegítse. Nyugalom, türelem, kiabálta minden indulat nélkül. Csillapodj, ne csinálj már te is ilyen ramazúrit, az istenért. Nem vagyok teljesen süket. Ám alig érintette, alig érte el, a szőke nő ugyanazzal az indulattal, amivel az imént önmagát csapdosta, fejét magasra vetve, ovális arcát megszabadítva ezüstösen átcsillanó szőke hajának sűrű tömegétől, durván ellökte magától.
I don’t know, kiáltozta egymás után többször, I don’t know, gyorsan, haragosan, panaszosan, szenvedélyesen. Vagy legalábbis így lehetett érteni.
Nem kakáltál, látom, nem pisáltál, kiabált Mária, és közömbös pillantásokat vetett a hattyúnyakú dívány előtt heverő ágytálra, amelyben tényleg nem volt más e pillanatban, mint egy kis víz. Akkor meg mi van, mondjad, de kicsit értelmesebben, mi kell.
I don’t know, kiáltozta erre Elisa még elkeseredettebben, szemrehányóan, I don’t know, és óriási kék szeme valósággal szikrázott, forgatta, siklott, villogott.
Tulajdonképpen minden alkalommal újra meglepte Irmát az erősen megviselt szépségével. Mintha minden nyomorúsága ellenére ugyanúgy sugározná, mint régen, mikor először látta, húsz évesen, hűvösen. S később őszintén szólva erősen kételkedett a konzíliumba hívott Bókay professzor diagnózisának helyességében. Soha nem mondta volna senkinek hangosan, de az volt a határozott benyomása, hogy függetlenül a nagyatyja ifjúkori szifiliszétől és az atyja erősen ingadozó vérnyomásától, az agyvérzés egy szépen kifejlett és kitörni készülő skizofrénia számításait húzta keresztül.
Nem felejthette el, hogy a katasztrófa bekövetkezése előtt egy héttel együtt ebédeltek a Margit-szigeten a Palatínus fürdő emeleti teraszán, s akkor már láthatóan minden együtt volt, hogy kitörjön. Vajon a skizofrénia nem képes-e ugyanazon folyamatot kiváltani az erekben, mint amit az érelmeszesedés vagy a szifilisz tenne, ez volt a kérdés. Ő a gyerekekkel volt, ami valamennyire megosztotta a figyelmét, de Mária hosszabban öltözött a kabinjában, és e kurta negyedóra alatt olyasmit I. kötet 408figyelt meg e szelídnek kinéző, ám valójában kíméletlenül hűvös szőke asszonyon, amit nehéz lett volna szavakba foglalnia.
Elborul.
Szerette volna figyelmeztetni Máriát, ám hallgatott.
Az óriási, kék-fehér csíkos vitorlavászon ernyőt enyhén csapdosta felettük a szél, a levegő kissé mégis megszorult.
Szalonzenekar játszott a teraszon, s a fiatal nő ezt túl hangosnak találta, a zsírszagot túl erősnek. Lehetséges, hogy valóságosan szenvedett benyomásai állandóan változó, feldolgozhatatlan tömegétől és a benyomások hihetetlen erejétől, attól a hihetetlen ténytől, hogy a világban minden egyszerre van jelen és igen nagy erővel van jelen; mégis dermesztő közöny és hűvös nyugalom áradt belőle. Úgy beszélt izgatottan és felindultan önmagáról, mint aki egy másik, vadidegen személyt képvisel. Amitől mindenki megdermedt körülötte, főleg a gyerekek. Már a levessel is baja volt, savanyúnak találta, majd azt állította, hogy a tejfölös uborkasaláta illata a legelviselhetetlenebb, az ecet, és megkérte a két fiút, hogy az ő jelenlétében ne facsarjanak a bécsi szeletükre több citromot.
Körülöttem, kérlek szépen, mondta elbűvölő mosollyal kísérve, minden túl savas kémhatású.
Hűvösen és egzakt mondatokban áradtak belőle a benyomásairól szóló jelentések.
Talán érthető, de nem szeretné, ha semlegesítenék az ő személyes kémhatását.
Máskülönben nem volt szava, kérdése senkihez, folyamatosan beszélt önmagáról, erről a másik személyről, vagy csöndesen figyelte önmagában a másikat.
A két élénk fiút különben nehéz lett volna visszafogni, most azonban szó nélkül, megszeppenten tették a tányérjuk szélére a félig kicsavart citromgerezdeket. Ez a nő közel sem olyan mosolyra kész, mint amilyennek mutatja önmagát, hiszen azzal a komor önmagával foglalkozik, akit ő maga kezel elnézésre méltó idegenként.
I. kötet 409Ennek az idegennek a komor szépségét hordozza önmagán, bár egyetlen ízében sem azonos vele.
Az egymásba lüktető hajómotoroktól tényleg elviselhetetlen lett a lárma, vibrált, reszketett a levegő az éttermi terasz fölött. A folyó vizének esti hűvösén áttört a nyersolaj tolakvó, meleg illata, és a motorok forró, émelyítően bűzös égéstermékeivel telt meg a levegő.
Az egyik uszály hangos tánczenét húzott magával az ár ellenében, s tán erről jutott eszébe a szalonzene.
Igen, tudom, igazad van, fene enné a rohadt feledékenységemet. Már megint nem készítettem ide a karosszékedet, kiabálta át a zajt Mária, mint akit a másik ember felindultsága azért nem rendíthet meg.
Azóta persze Szemzőné is mindent másként látott.
Már csak azért is, mert a szőke asszonyt a nyomorúsága igazán kifordította egykori önmagából, figyelmessé, majdhogynem alázatossá tette, ami azt jelentette, hogy nem csupán szenved, hanem gazdálkodik a szenvedésével. Meglágyult, fölmelegedett a rettenetes betegségétől, a csupasz nyakából, a meztelen karjából hő sugárzott. Ám Irma ennek a változásnak a puszta látványától, az érzetétől is rettegett. Nem tudta elhárítani magától az ötletet, hogy a szervezet bizonyos esetekben tényleg csak egy fizikai katasztrófa árán úszhatja meg a mentális katasztrófáját. Ha pedig tényleg így lenne, akkor a világban nem csak okuk van a történéseknek, hanem valószínűleg céljuk is. Akkor viszont megint ott állt az ostoba kérdés előtte, hogy ki irányít, vagy mi lenne az, aminek célja van. S azt is meg kellett volna kérdeznie, hogy a gyerekeit ki vette el, vajon miért vette el, és miért hagyta őt életben.
Ezt pedig inkább ne.
Amit könnyű volt kimondani, ám a konzekvenciáit nem lehetett elviselni, és akkor meg kezdte a tudata elölről, mint a mókuskerékben.
A kerekeken gördülő karosszék ott állt elérhetetlenül, illetve ahhoz túl közel, hogy a beteg nőt ne bosszantsa föl a végsőkig. Valószínűleg hiábavaló kísérleteket tett rá, hogy a botjával elérje, valamiként magához ráncigálja. Gyönyörű, muzeális értékű darab volt a karosszék, I. kötet 410Steindl híres óbudai asztalosműhelyéből, a nyolcszázas évek elejéről, immár elég rossz állapotban.
Varga utólag még egy fölcsapható lábtámlával is fölszerelte.
I don’t know, válaszolta Elisa, I don’t know, ismételgette, habár most egészen másként, megváltoztak a kiáltásai, egyszerre elégedetten, csaknem vidáman, s ugyanakkor bosszúsan. Ezek között az affektusok között hajlította, hintáztatta a hangját, szokatlanul, ám nagyon is érzékenyen és érthetően. Ami egyrészt azt jelentette, hogy Mária megérti, elégedettségével nyugtázta, hogy ez milyen nagyszerű, ám azt is jelentette, hogy van még bőven tisztázni való.
Láthatod, válaszolta neki Mária, nincsen az égvilágon semmi baj. Összetörtem az urbinói edényeket, mind egy szálig, de ennyi volt és nem légitámadás. Kidobtuk. És elvágtam kicsit az ujjamat.
Elisa ettől aztán ijedten és értetlenül meredt rá.
Szemzőné Arnót Irma pedig úgy érezte, mégsem illő Elisát megtéveszteni, ideje belépnie.
Olykor látszott Elisa arcán, hogy nem tudja igazán hová tenni a hallottakat, vagy egészen egyszerű dolgokat nagyon lassan tud csak elhelyezni, ha egyáltalán. Agyvérzése után majdnem tökéletesen helyreálltak a reflexei, szemével lustán, de pontosan követte a mozgásokat, s láthatóan csaknem mindent azonnal fölfogott. Emlékezett, bármikor emlékeztetni lehetett régvolt eseményekre. Agyának mindazonáltal voltak helyrehozhatatlanul sérült részei. Máriának az volt a tapasztalata, hogy bizonyos területek között nincsen többé biztos átjárás, vagy éppen teljesen megszűnt a közvetlen kapcsolat. A kapcsolatba hozható területek helyét valószínűleg ki tudta jelölni, ez látszott az arcvonásain, ám a helyeket nem volt képes összefüggésbe hozni egymással. Érdekes volt követni az arcvonásain, akárha egyre újabb kísérleteket tenne; ilyenkor inkább keresett, mint küszködött. Vagy mintha a hiányzó kontaktust lehetséges lenne más utakon létrehozni, látszott a megfeszített figyelmén, amint hevesen tologatja, kerülőutakon kísérletezik, és maga is inkább csak reméli, hogy célhoz ér. Valami nincs, valami nem működik, erre I. kötet 411azonban láthatóan nem volt tudatos reflexiója. S amikor két vagy több dolog között végképp nem talált utat, akkor egészen bamba lett. Ilyenkor meg kellett ütögetni a hátát, gyöngéden pofozgatni a két orcáját. Amitől visszaállt ugyan az arc megviselt nyugalma, de közben mintha teljesen elfelejtette volna, hogy mit szándékozott megkeresni.
Ráadásul valami más súlyosan és fenyegetően bezárult.
Üres hely egy átlátható szerkezetben.
A hiábavaló erőfeszítés kimerítette, elkedvetlenítette, fél napokra, napokra elborult a tekintete.
Arnót Irma váratlan megjelenésének hatására most összerezzent, állati hangon ordított föl, mindkét karját nyújtotta, miként a gyermek, aki saját anyjának fölkínálkozik, ölelj át. Ez meg úgy hatott, mintha ijedelem és öröm között indokolatlanul szoros lenne a kapcsolat; a minden emócióhoz szükségszerűen társuló várakozási idő szűnt meg.
Irma figyelmét nem kevésbé váratlanul elterelte, hogy ugyanabban a pillanatban, az állati ordítástól fölriasztva, Elisa óriási, égővörös színű, hosszú szőrzetű perzsa kandúrja a dívány hajlított támlájáról a padlóra huppant, s akárha halálos veszedelemből mentené magát, iszkolt a bolyhos tappancsain, osont a bútorok lába közt, egészen a terasz nyitott ajtajáig, ahol egy plafonig fölnövekedett és gazdagon szétágazó fikusz nagy tölgyfadézsájának védelméből még rémülettel vegyes csodálkozással nézett vissza Irmára, majd eltűnt odakinn a sötétben.
Ilyenkor fölugrott a terasz mellvédjére, onnan ki a lapostetőre, idegen liftházakba, idegen lakásokba merészkedett be, távoli lépcsőházakon keresztül jutott ki az utcára, autók, villamosok, idegen illatok, kutyák, levizelt fák közé; ment a maga veszélyes útjain, és egy kicsit mindig tartottak tőle, hogy soha többé nem tér vissza.
Elisa mozdulatát különösen hangsúlyossá és megindítóvá tette, hogy béna karját az egészséges karjával emelte ölelésre.
Hangfekvése, arcjátéka is teljesen átváltozott.
Azt mondja, régen láttalak, kiáltotta a zajon át Mária, kissé tréfásan, kissé magyarázkodón. Mások társaságában Elisa gesztusait gyorI. kötet 412san szavakra fordította. Előzékenységből tette, a vendégnek vagy az életükbe gyanútlanul betoppanó idegennek ne kelljen értelmezéssel küszködnie. Másfelől úgy hangzott, mintha nem is annyira az idegennek tolmácsolna ilyen előzékenyen, hanem inkább Elisával osztana meg valamit a legtitkosabb nyelvükön. Elisa könyörgött, az egyetlen, értelmesre formázható mondatával szinte sírta, I don’t know, énekelte Irmának. Abban sem lehettek biztosak, hogy ténylegesen nem az angol kifejezést ismételgeti-e, s akkor valóban azt jelentené, amit jelent, avagy ellenkezőleg, béna hangképző szervei csupán az angol kifejezésre emlékeztető hangcsoportot képesek megformálni, s akkor a véletlen műve és jelentése sincs.
Ha megkérdezték tőle, akkor ellenállhatatlanul felnevetett.
I don’t know, válaszolta félrehajtott fejjel, kacéran, mintha fölfogná a tréfát. Most ellenben, miként egy feldúlt koldusasszony, szemérmetlenül rimánkodott vele, zsarolt, s amint Irma megadóan átölelte, a nyakába csimpaszkodott, csókolta.
Édesem, drágám, suttogta szándéka ellenére is nagyon érzelmesen Irma, aki egy pillanatra teljesen egyensúlyát veszítette; mégiscsak a gyerekei ölelésére kellett gondolnia, miközben Elisa súlyától megroggyant a térde.
Azt mondja, hűtlen disznó vagy, tolmácsolta Szapáry Mária, aminek hallatán Elisa gyöngyözve, élvetegen nevetett bele Irma mezítelen, a soványság redőivel átszántott nyakába. Mindkét karjával tovább erőszakoskodott, ráfonódott, rákulcsolódott, már csak azért is, mert a félig béna karját neki magának kellett Irma nyakára fonva megtartania. Akárha legszívesebben fölkúszna rá és befonná magával, fölkínálta sovány testét, könnyű, rezzenékeny, kislányos melleit.
Ha pedig már itt vagy, folytatta Mária a kissé önkényes fordítást, akkor segíts fölállnom.
Irmának a hóna alatt kellett megemelnie Elisa tehetetlen testét, felhúznia, mintegy a saját testén fölfognia, míg Mária alá nem löki az antik karosszéket.
I. kötet 413Még hogy ő lenne a hűtlen disznó, elfogta a pulykaméreg.
Mária hét lakat alatt tartja, s ha véletlenül megkérdezik, hogy Elisa jól van-e, felségsértésnek tekinti a puszta kérdést. S miközben fölfogta, tartotta a szőke asszony könnyű testét, a gyanakvást sem tudta elhárítani, hogy nem is arról lenne szó, amiről beszélnek, hanem megint egyszer összeszokottan egymásnak játszanak.
Elisa mintegy Mária néma jóváhagyásával vagy kifejezett kívánságára kínálja föl önmagát. Az ő rovására fonják és bonyolítják a titkos éjszakai összjátékukat.
Foggal és körömmel küzdött a paranoid jellegű gondolatok ellen, ravaszul ki kellett cseleznie, adni ezeknek a csavaros gondolatoknak is egy kis levegőt, esélyt, aztán mikor fellélegeznek, alattomosan megfojtani őket.
Most az egyszer azonban nem tévedett.
Ha sovány testek ilyen szorosan érintkeznek, hihetetlen mélységű érzékenységre képesek.
Sem a sovány testet, sem az éjszakáik kivételesen erős ízét nem először élte át illetéktelenül.
A teltebb testek talán forrók, szenvedélyesebbek, a sovány testek ellenben hajszálpontosak az érzékelésben. Nem tudta nem kiérezni belőle, hogy Mária a barátnőjét használja, s vékony testén keresztül vesz elégtételt magának a sérelmekért.
A két vontatóhajó immár távolodott, s amint vitték magukkal a Duna fölött visszhangzó és a víz tömegén is átható hangjukat, ismét elvált, önállósodott a lüktetésük.
Nem azért mondom, de elég igazságtalan vagy velem, jegyezte meg Irma viszonylag csöndesen, és kis nyögéssel elhelyezte Elisa testét a karosszékben.
S hogy iménti gyanúját illetően ne lehessenek kétségei, ezek együtt nevettek föl, cinkosan, szemérmetlenül.
Ahhoz, hogy a székkel együtt megindulhassanak, Irmának le kellett guggolnia Elisa elé, hogy két tehetetlenül lecsüngő, kifordult lábfejét a I. kötet 414lehajtható lábtámlára helyezze. Meglepően nehezek voltak a tehetetlen lábai.
Kivel mással lehetnék még ennyire igazságtalan, Irmuska, ha nem veled, válaszolta odaföntről Mária.
Ezek szerint szabályosan bosszút állsz.
Rajtad kívül még kin állhatnék bosszút, Irmuska, az Istenért. S ha egyszer van rá okom, vagy legalábbis alapos indokom, miért ne tehetném meg.
Megteszem neked.
Amit aztán Szemzőné is elég mulatságos kijelentésnek talált ahhoz, hogy nevessen. A kelleténél még egy kicsit jobban is nevetett, mesterkélten és negédesen.
Ezzel kérjen elnézést a saját kíméletlensége miatt; másfelől nem volt kedve megfutamodni.
Komolyabban vette a sértést, mint amennyire érintette.
Mária pedig azonnal megtolta a széket, olyan erővel, hogy Szemzőnének alig legyen ideje fölállni és elugrani.
Igazán ideje asztalhoz ülni, kiáltotta. Nyisd az ajtót, legyél szíves. A plédjét pedig hajítsd még a térdére.
Máskor is húzták kicsit az időt a játék előtt, s ettől aztán kellemes türelmetlenséggel teltek el.
Szemzőnének az ajtó mindkét szárnyát ki kellett tárnia. Valamelyikük mindig türelmetlenkedett, s ez is a kimunkált rítushoz tartozott. A műhelynek nevezett tágas helyiségben, amely északra néző műterem volt és eredetileg egy neves szobrásznak készült, félig felöltöztetett és levetkeztetett fabábuk álltak az óriás rajzasztal körül a csupasz lámpafényben. Semminek nem volt csillámlása vagy csillogása, és semmi nem vetett árnyékot. Egy másik nagy asztal gombostűzéstől és rajzszögezéstől agyonluggatott, az ottfelejtett vasalóktól több helyütt kiégett lapján kiszabott és összeállításra váró, egymásra rétegezett anyagok hevertek, vörös és lila selymek alatt kék és bordó bélésanyag, meg mércék, ollók, mágnespatkók, szabászkréták szerteszét és gombostűI. kötet 415vel telitűzdelt tűpárnák, amelyeket Mária vagy az alkalmi varrónők egy gumiszalagra erősítve ügyesen a karjukra húztak fel, ne kelljen örökké tűt keresniük. A kopár falak mentén és a jobbára nyitva felejtett, plafonig érő, felettébb mély faliszekrények előtt gördíthető ruhaállványok álltak, amelyeken festői összevisszaságban csüngtek a még csak összefércelt vagy éppen elszállításra kész színpadi kosztümök és a mindenféle civil ruhák.
A faliszekrényekben egyszerre három vagy négy ember is megbújhatott. Nem csak egymáshoz mászhattak át, hanem a legutolsó faliszekrény hátfalát egyetlen mozdulattal el lehetett tolni, s akkor egy vasajtón keresztül a liftházba juthattak ki, ahonnan viszont minden további nékül kimenekülhettek a lapostetőre. Amiről Varga elvileg nem tudott, helyesebben a mai napig készségesen úgy tett, mintha nem tudna.
Az ápolatlanságtól kiszürkült és szétszáradt parkettán olyan mennyiségben álltak a nagyméretű albumokba gyűjtött és billenékeny oszlopokba rétegezett szabásminták, művészeti könyvek, kéziratok és divatlapok, hogy éppen csak hely maradt óvatosan elmenni közöttük. Ösvények, amelyek nem csupán ajtóktól az ajtókig vezettek, hanem asztaloktól a vasalóállványig és a ruhaállványoktól a varrógépekig. Elisát egy ilyen bántóan recsegő ösvényen tolta át a szalonba Mária. Mindenhová tolta, és ezért az egész nagy lakásban nem voltak sem küszöbök, sem szőnyegek. Mire átért vele, ott várta őket a bepárásodott, hosszú poharakban az ital a szalonasztalon, a két nő pedig megint a teraszon beszélgetett.
Na végre.
Végre valahára.
Látom, mindent megtaláltatok.
Ellökték magukat a terasz korlátjától és besiettek. Egymás szavába vágtak, akárha mindenki csupán a magáét mondaná.
Elisa, édesem, micsoda remek színed van.
A legkevesebb, hogy mindent megtaláltunk. Lelepleztük az összes kis sötét titkodat.
I. kötet 416Ez a tetőterasz ténylegesen nagy áldás.
Milyen csinos ez a kis kartonruha.
De nézzétek Irma új kiskosztümjét. Szerintem az anyag tipikus Dobrovan.
Van hozzá még egy kis bolerónk is.
Ne mondd.
El kellett neki bontanom, mert éppen egy ilyen agyonmosott anyagba szeretett bele.
Te ellenben Elisa születésnapja óta nem csak nem mostál el semmit, hanem teli van a jégszekrényed romlott maradékkal.
Voilà, mindenki fogja a poharát, és passz.
Bűzölög.
Olyan fukar, mint az öreg Lapusa Demeter. Hol is? Melyikben? Persze, hogy a Szegény gazdagokban.
Te buta, az nem a Szegény gazdagok.
Ide állítjuk inkább a széket, és ha szépen megkérjük Irmust, akkor a plédet a térdén fogja kiteríteni.
Hányszor kértem, hogy ne köss bele minden mondatomba.
Csak elhiszed nekem, hogy a Jókai-regényeket ismerem.
A frászba tettem le. Ha figyelnétek egy kicsit, akkor valamit még szívesen elmondanék.
Így aztán egyenesen bele fogsz látni a lapjaimba, kis szívem.
Irmuska, ez a te poharad.
Pillanat.
Elisának azért ne adjatok.
Holnap délelőtt jövünk Boriskával, ez a párthatározat. Kíméletlenül tartjuk a vonalat.
Igazán nem értem, miért kell neki alkohol.
Úgy látszik, elfelejtetted, hogy ma van a citromvirágzás első ünnepe.
Santé, santé.
Tényleg igyunk, kisleányok, aztán legfőbb ideje asztalhoz ülni.
A ta santé ma chérie.
I. kötet 417De milyen ünnep, az istenért, nem ismerem.
Hagyd el, ilyenkor úgysem figyelnek rád.
Olyan a zsidóknak, mint japánoknak a cseresznyevirágzás.
Egy pogány örömünnep.
Vagy úgy.
Vagy a híres tökvirágzás a tótoknál.
Ezek szerint ez is bejön, mint a jom kippur.
Pontosan.
Dobrovanéknál soha nem mulasztották volna el megülni.
A változatosság kedvéért puliszkát esznek hagymával, mert ilyenkor ez olyan ünnepi.
Kislány koruk óta ujjongva érintgették ezeket a kényes pontokat, s torkuk szakadtából nevettek mind a négyen.
Elisa elfogódottan nézte őket, állati figyelemmel hallgatott.
Amikor ugyanilyen hirtelen finoman zavart csönd támadt, hallani lehetett a folyón a távolodó vontatók csöndes dohogását, ám egyre messzibbről húzták, egyre halkabban. Az egyik már valahol fönn, a Dagály-utcai népfürdőnél járhatott, a másik meg lenn, a Lánchídnál.
Mint mikor a lélek békéje visszatér, disznó terül el így a napsütötte pocsolyában.
Nem akarták tudomásul venni, hogy ezek a tréfák mára nem igazán ülnek.
Hét emeletnyi mélyben, a sötét Szent István parkban mégiscsak békésen cirpeltek a tücskök a fák között a fűben. Olykor a kavicsos utakon bolyongó szerelmesek megcsikorduló, a házfalakon visszhangozó lépéseit is föl lehetett hallani. Saját zavaruktól kicsit meghatottan nézték egymást. Szabadelvűségük és liberalizmusuk a maga történeti billenékenységével olyan lett, mint egy jól bevált recept az ómama hagyatékából; igazság szerint soha többé nem találtak hozzávalót.
Csupán úgy tettek, mintha minden rendbe jöhetne még, a tettetéssel legalább a tartásukat őrizték.
Kicsit üres volt, de nem hazug.
I. kötet 418Megemelték a poharaikat, némán, belekortyoltak az édes és savanyú, borókától illatos italba.
Mielőtt leülnénk, szólalt meg ekkor Szapáry Mária egy hirtelen ötlettől indíttatva, ám inkább lustán, Irmusnak azért még mondjuk el, hogy a híres Lehrné, ez a Demén Erna, Médin keresztül ugye, kontaktust keres vele.
Miközben beszélt, inkább maga elé nézett, mint bárkire.
A név hallatán Szemzőnének kihagyott a szívverése, aztán felgyorsult.
Hét emelet mélységét pillantotta meg a halk csikordulásokkal, és nem kívánt folytatást, nem akarta hallani.
Akkor már nem is lesz parti ebből, hanem mesedélután, szólalt meg a dermedt csöndben, s ajkán a görcsös elhatározástól megrebbent a fanyar mosoly.
Mert én is szeretnék nektek valamit elmondani, folytatta. Ezzel szórakozottan megemelte az egyik kártyacsomagot, majd rögtön határozottan visszatette.
Az lenne a legcélszerűbb, szólt ekkor ezzel mit sem törődve Szapáry Mária, ha Médi mondaná el. Végül is Lehrnével ő beszélt.
Képzeljétek el, folytatta sietősen Irma, mint aki nem csak a másikéba, hanem a saját szavába vág, mielőtt jöttem volna, éppen indultam, és kinn az előszobában.
Nem tudta befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban az asztal túlfelén álló Huber Margit haragosan megrázta lazán feltűzött hajkoronáját, s miközben Dobrovan Izabella egy elkésett mozdulattal vissza akarta volna őt tartani, Médi, sziszegte parancsolón, Médi, ő ezzel mit sem törődve, határozottan közelebb lépett hozzájuk a poharával, és nyers, átható hangon közbeszólt.
Nem, ez nem, ez nem lehet. Ezt komolyan nem gondolhatod.
Kitárt mellén a lebarnított bőr, a hús belereszketett. A poharat meg úgy csapta oda eléjük az asztalra a nagy kezével, hogy az ital kiloccsant, a citrom húsának rostjaival együtt ott maradt a zöld posztón, fénytelenül, opálosan.
I. kötet 419Téged meghúzattak, Mária.
Mi az, hogy meghúzattak, mordult vissza rá Szapáry Mária. Micsoda pocsék stílus ez.
Még hogy pocsék stílus. Neki. Te merészeled a stílust megmelíteni. Jaj, elpusztulok. Éppen te, akinek minden rohadt és rohad.
Hisztérikus kacajba menekítette volna a hangját, indulat rángatta a tehetetlen tagjait, ám maga vetett véget ennek az ízléstelenségnek, visszanyelte.
Nekem mondod ezt. Még van bőr a képeden, nekem ilyesmit mondani, kiáltotta kétségbeesetten és áthatóan. Tudod, mi vagy te. Te egy született áruló vagy, te merészelsz nekem stílusról előadásokat tartani. Te. Nekem. Hogy nem szégyelled magad. Nekem, nekem.
Tehetetlenül forgolódott a szavaival a hihetetlen indulatában.
S aztán valami furcsa dolog történt. Mindazért, amit Mária egy életen át művelt vele, s ez nem volt kevés, elmondhatatlanul megsajnálta önmagát. Mert nem csak nem tudta abbahagyni a kérdezést, nekem, nekem, nekem, nekem, hanem ezzel egy időben három összefogott ujjának égő vörösre lakkozott körmeit maga ellen fordította, s miközben egyre hangosabban, egyre magasabbra csúszva, akárha végtelenített skálán mozogna fölfelé, kérdőn, számonkérően és szemrehányóan kisikította magából ezt az egyetlen szót, nekem, nekem, megállíthatatlanul és csillapíthatatlanul, egyre magasabban, amit hangerővel sem követhetett, s ezért a körmeit kíméletlenül, sikoltozásának ütemére beleverte a keményen ellenálló mellcsontjába.
Olyan volt, mintha óriási, színes madárrá változna át, amint átváltozása pillanatában éles csőrével önmagát pusztítja el.
Kezükben a hosszú poharakkal, dermedten álltak.
Az első pillanatban talán még azzal a hiú szándékkal vagy gondolattal, hogy valamivel föltartóztathatják.
Ám erejükből és képességeikből nem futotta másra, mint hogy elnyílt ajakkal és kitágult szemekkel belebámuljanak.
A következő pillanatban pedig azt sem tudták volna megmondani, I. kötet 420hogy mit bámulnak, van-e következő pillanat vagy mi lett volna a konfliktus tárgya, ami egy ilyen mitikus méretű haragot egyáltalán kiválthatott.
Máriában is kihunyt az indulat, holott Huber Margit kitörése mégiscsak őt érintette a legszemélyesebben.
Az eleven húsát látták, amint tépi önmagáról, vagy mintha csontjaira tapadt lelkét szakítaná le. Nincsen olyan emberi tapasztalat, aminek alapján előre meg lehetett volna mondani, hogy ilyen a barátnőjük és nem másmilyen.
De amikor ez a sok öntépő nekem, nekem, nekem mégis fölért a hanglétra legfelső fokára, és megsértett énjének az önsajnálatra sem volt több reális esélye, hangja, legalább ilyen váratlanul, visszaroggyant eredeti fekvésébe, vége lett a kecskemekegésnek, visszahűlt a normális hőmérsékletére, belezöttyent a szokásos térfogatába, ami a többiek fülének nem volt hihetőbb, mint összes előbbi hangjai; hallucináció és látomás.
Nem abban állapodtunk-e meg, te átkozott, szólt egészen józan és köznapi hangon, ám bele Mária sápadt ábrázatába a zöld posztóval borított asztal felett, hogy erről mélyen hallgatunk.
De miről hallgattok, az istenért, miről, kérdezte szinte ugyanabban a pillanatban Szemzőné szárazon.
Valami történt, ami a józan kérdést rögtön maga alá gyűrte, majd teljesen elsodorta. Elisa elég csúnyán nevetni kezdett, bántón, harsányan, közönségesen, ami nem volt indokolatlan.
Mindannyian ránéztek egy pillanatra. Mégse így, ne ilyen kárörvendően, ne ilyen élesesen, ne ilyen részvétlenül, tiltakoztak magukban ellene.
Azon nevetett, hogy most jól megadták Máriának, nevetését nem lehetett félreérteni.
Mária halálosan szégyenkezhetett, amiért ebből a nőből valamilyen lyukon minduntalan kibújik a közönséges dzsentri. Médi pedig, akiben önsajnálat és harag viaskodott, hörögve, mint akinek a torkán fönnI. kötet 421akad, fölsírt, fuldokolt a ki nem mondott vádaktól, s mintha utolsó erejével tenné, eltántorgott a testes, néhol már fölhasadozott bőrkanapéhoz, és úgy dőlt rá, mint egy meleg élőlényre, anyára, barátra, karjával átölelte a kanapé tömött támláját, amely a marhabőr idegen, erős illatát lehelte vissza rá.
Te mindenkit, nincs kivétel, mindenkit lenézel, bömbölte és hörögte a szája alatt gyorsan melegedő barna bőrbe. Tu me mépris, tu nous mépris, nincs kímélet, te mindenkibe beletörlöd a lábadat.
Miről kéne hallgatnotok, ha szabad érdeklődnöm.
Szemzőné nem tudott ennek a két lehetetlenül viselkedő nőszemélynek a hangján átkiáltani, de kiabált.
Már megint a hátam mögött, egyenesen a hátam mögött.
Amiből nem kevésbé dermesztő rikácsolás lett.
Maga is megbánta, hogy ilyen önös, rosszemlékű hangok törnek föl a torkán. De nem lehetett többé kivonni a levegőből a napfényre kívánkozó üldözési mániáját, s akkor ő sem más, igen, ő is egy közönséges hisztérika.
Mint ezek.
Ideje belátnia.
Demén Erna azt állítja, legalábbis úgy értesült, próbálkozott Bella erőtlen hangon és sietősen közéjük ékelődni, hogy együtt voltál a kislányával, a nagylányával, akit a Gestapo hurcolt el a Kerepesi temetőből, ahol Teleki Pál sírjánál rendeztek szegénykék egy néma tüntetést. Egy ilyen ostobaságot fölöslegesnek találtunk volna elmondani.
Illetve láthatod, harci kérdés lett belőle, hogy elmondjuk-e.
Miközben beszélt, arra várt, hogy Mária legalább egy szóval segít elmagyarázni, de hiába nézte.
Mária nehéz helyzetekben mindig csökönyösen hallgatott.
Bella viszont nem merészelte kimondani, hogy hol lettek volna együtt.
Pedig ez pontosan így van, jegyezte meg Szemzőné csöndesen.
Néhány hétig tényleg együtt voltam vele, a nagylányával.
I. kötet 422Amire egyikük sem számított, habár meglepetés igazán nem látszott az arcukon. Csak nézték őt, mint valami bálványt.
Szapáry Mária egy félhomályos hátsólépcsőn ment fölfelé. Igazán nem tudta, miért jut eszébe. Nem a főbejáraton, nem a Via della Lungara felől, hanem egy mellékajtón érkezett haza, a Via dei Riariról.
Azon a délelőttön tán harmadszor áztak bőrig, megint futottak a lágy, meleg eső elől, Huber Margit kezét egy férfi fogta, aztán valahol a Rue Réaumur és a Rue de vert bois között egy kávéház csíkos ernyője alá menekültek be.
Nem tudhatta, hol járnak éppen az életükben.
Álltak a sápadt lámpafényben és a kívülállók mérhetetlen közönyével bámultak vissza rá ezek az egykori alakjukból kivetkőzött emberi monstrumok. Másra nem számíthatott, s azoktól a legkevésbé, akik a legközelebb álltak hozzá.
Látszott az arcukon, hogy fölfogják, hisz nem buták, mégsem tudják megmoccantani sem a kezüket, sem a lábukat, sem egyetlen arcvonásukat. Szemzőné még azt is belátta, hogy nem tehetnek másként, hiszen a bűn kultuszából következik, hogy elkövessék a bűnöket.
Amitől azért valami mélyen gyermekes mégis kibugyogott belőle.
És akkor én most mit kezdjek ezzel a faragatlansággal, kiáltotta rémülten és rémisztően. Ugyan mit kezdjek veletek, mit tegyek a részvétlenségetekkel.
Erről az oldaláról nem ismerhették.
Ezek voltak a magányos éjszakák.
Nappal fölül kellett kerekednie, felül kellett írnia, éjjel azonban csak a test fáradtsága segíthette. Vagy meg kellett volna magát ölnie. Ez maradt a legmélyebb kívánsága. Hevesen bólogatott minden szavához, hiszen fegyelmezettség híján az ügyesen rejtegetett tikkje is legyőzte. Most aztán láthattak ebből is valamennyit, ízelítőnek.
Mit tegyenek a maguk történetével, mit tegyenek a másikéval.
Mindannyian cipelték a veszteségeiket, a teljes, a mindenre kiterjedő csődjüket. Ember nem volt, aki a kérdéseikre válaszolhatott, és I. kötet 423nem találtak Istent, akire rábízhatták volna. Csöndjüket éppen csak megérintették odakintről az éjszakai fuvallatok, a tücskök szívhez szóló cirpelése, a messziségbe eltávolodó vontatók dohogása, az édes petúniák.
Ha tényleg így van, szólalt meg valamivel később Szapáry Mária inkább kíváncsian mint szemrehányóan, akkor miért nem kerested meg eddig. Vagy mit tudom én, valamit igazán kitalálhattál volna, mégiscsak a gyerekét veszítette el.
Mit, mit találhattam volna ki.
Ugyan, mit mondhattam volna el, hol mondhattam volna el. Kinek mondhattam volna. Miért, főleg miért mondtam volna el.
Honnan tudtam volna, hogy nem tudja.
Senki nem kért. Mikor mondtam volna el, igen, mikor. Az ember mégsem mondhatja bármikor, meg nem is jut az eszébe.
Még hosszabban hallgattak, akárha azon morfondíroznának, vajon tényleg mikor lehet sort keríteni egy ilyen elbeszélésre, ha egyszer ennek az egésznek, amiben benne vannak, nincsen sem ideje, sem helyszíne, sem műfaja.
Nektek ellenben szíves örömest elmondanám, és el is fogom mondani, szólalt meg Szemzőné, aki e frivol fordulattal vetett volna gyeplőt a tikkjére. Visszahúzta a túlsó partról önmagát, visszazökkent a szokásos, a szenvedélyektől megtisztított hangvételébe.
Demén Ernának pedig nyugodt szívvel megmondhatjátok, hogy hívjon föl és kész. Ezzel igazán nem nektek kell foglalkoznotok. De már egész este el akartam volna mondani, hogy mielőtt jöttem volna, véletlenül, nem is tudom, biztosan nem szándékosan tettem, rányitottam az albérlőnőmre.
Ne mondd, válaszolta tompa, nehezteléstől eltelt hangon Mária.
Igazán nagyon érdekes.
Huber Margit ugyanakkor méltatlankodva megemelkedett.
Micsoda, kérdezte a magánhangzókat hosszan kinyújtva, mi az, hogy rányitottál, ez meg mit jelentsen.
I. kötet 424Teste alatt megcsikordult a bőr, felnyögött a kanapé elhasznált rugózata, s amint felült, nagy fehér haja lebomlott, csúnyán a vállára hullt.
Gondolom, világos, hogy nem volt egyedül. Mintha kopuláló hernyókat látnék, vagy ilyesmit.
Ilyen témákról ők igen ritkán, akkor is igen óvatosan beszéltek.
Mintha azt mondta volna nekik, ne foglalkozzatok ti az én élményeimmel.
Kirekesztette őket a közös múltjukból, megbüntette a hülye gojokat, akik semmit nem értenek a teremtésből, és a nagy részvétükkel is csődöt mondanak.
Szapáry Mária, mint akit öröklött fölényében illetéktelenül megzavartak, az asztalhoz lépett, s hogy legalább valamicskét elrendezze a homályos históriát, kiemelte a poharat az ital tócsájából. De nem lett jobb, mert valójában maga sem értette, hogy mi történt. A pohár aljáról visszacsepegett a cukros lé a zöld posztóra. Közben tüntetően elkerülte Elisa tekintetét.
Látni nem akarta.
Úgy kell értenem, hogy valakivel in flagranti érted, kérdezte Huber Margit, és kézfejével két gyors kis mozdulattal kitörölte szeméből a könnyeit.
Mint a hernyók, kérlek, a giliszták, annyi fény azért volt, hogy ne lehessenek súlyos kétségeim.
De mit csináltál, az istenért.
Mit csinálhattam volna, épp ez volt az érdekes, ezért mesélem el nektek. Úgy tettem, mintha nem látnám.
Vagy úgy.
Nagyszerűbben nem is sikerülhetett volna.
Mielőtt a frontok teljesen lemerevednek, közbe kell lépnie, döntött ekkor Dobrovan Izabella.
Ő fiatal éveiben táncolt, induló karrierjét egy fatális színpadi baleset akasztotta meg. Észrevétlen, szerény határozottságát valószínűleg a táncművészeti dresszúrának köszönhette. Fekete, alig őszülő, simán I. kötet 425hátrafésült, tömör kontyba felfogott hajával, csaknem bántóan sovány tagjaival, fehér, száraz bőrével, feszített tartásával a mai napig ő volt a legmutatósabb közöttük, bár szépsége vagy csúnyasága igazán nem volt feltűnő.
Átsuhogott a szobán a sötét selyemruhája.
Évtizedek óta szemmel tartották egymást, még akkor is láttak, ha szemüket lehunyták.
Bizonyos dolgokat néha röviden megbeszéltek, inkább négyszemközt, de tartózkodtak az olyan jellegű ítéletektől, amilyet Huber Margit engedett meg az imént magának. Tényszerűen igen keveset tudtak egymás intim életéről. Egy gyönge pillanatában Huber Margit ugyan szintén Szemzőnére bízta élete nagy titkát, amiről még Dobrovan Izabella sem tudhatott. Holott a titkos vonalakat oly érzékenyen követte, mint ahogy most is észrevétlen segített Máriának pillanatnyi zavarából visszatérni fölényének bástyái mögé.
Huber Margitot viszont azért érintette érzékenyen a bejelentés, mert Mózes Gyöngyvér a tanítványa volt.
Neki köszönhetően került Szemzőnéhez, aki igazán nem volt rászorulva arra, hogy albérlőt vegyen.
Szó, ami szó, alaposan bele voltak fűzve egymás életébe.
Huber Margit ráadásul élvezettel szervezte meg mások életét, úgymond kezében tartotta a szálakat. Irmánál a hallban volt egy hangversenyzongora, s arra számított, hogy barátnőjének alkalomadtán kedve támadhat Gyöngyvért kísérni. Nem játszik valami fényesen, de elmegy. Nincsen a játékában semmi úrilányos. Ne legyen már annyira egyedül.
Rúgd ki, mondta.
Eszembe sincs.
Ne legyen félreértés, nem most vettem le róla a kezem. Felőlem igazán kirúghatod.
Add a poharat, szólt ekkor Dobrovan, és kivette a csöpögő poharat Szapáry Mária kezéből. Keresek egy rongyot, amivel ezt a disznóságot föltakaríthatom, ha megengeded.
I. kötet 426Inkább magamnak teszek szemrehányást, válaszolta Szemzőné. Egy csinos, fiatal nő, és akkor miért ne élné az életét.
Reménytelen egy némber, én mondom neked. Minden igyekezetünk ellenére reménytelen.
Miért lenne reménytelen, és mi az, hogy reménytelen.
Nem tudod megítélni.
Igazán nem állítottam, hogy meg tudnám ítélni.
Nem a hangja, nincsenek pszichikai tartalékai. Maga az eset reménytelen. Amiről ő maga szerencsére nem tud.
Amint énekelni kezd, mindig nagyon meggyőző, főleg a figyelme, a szenvedélye.
Ha valaki ilyen bizonytalan lábon áll, akkor hiába.
Meg tudja magával a teret tölteni.
A szenvedély inkább veszélyes, sajnos, sajnos elragadja, s éppen akkor látszik, hogy nincsen háttere, nincsen mélysége. Meg ahhoz képest, hogy lassan túlkoros, még lusta is, műveletlen.
Lusta.
Elisa nyöszörgött a karosszékben, ám valójában bocsánatért esdekelt.
Ne lássa rajta Mária, hogy mennyire föl van háborodva.
Bella pedig a maga észrevétlen és részvétlen módján elindult a pohárral a nyitott ajtó felé.
Várjál, szólt utána Mária, inkább én megyek.
Nem, nem Médikém, ez egy fojtott, fedett, kordában tartott szenvedély. Ne haragudj, ebben én vagyok a jártasabb. Inkább arról lehet szó, hogy valami erősen blokkolja, előbb ezt kéne földeríteni.
Úgy beszélt, mint aki titokban azért félti, meg akarja menteni magának Gyöngyvért.
S ez Huber Margit figyelmét azért sem kerülhette el, mert ő talán még szenvedélyesebben féltette, meg a saját csődjétől rettegett, amit viszont Szemzőné látott át pontosan; azért szidalmazza, hogy ő aztán a védelmébe vehesse.
Blokkolja, mondod, na jó, de mit tudok én ezzel kezdeni. Ezek üres I. kötet 427pszichológiai közhelyek. Nekem azt kéne tudnom, hogy mi a csuda blokkolja. Nem mondhatom, hogy az alacsony származás, mert van, aki át tudja ugrani. Van, aki nem tudja átugrani, ez nem tehetség kérdése. Felkészülésre nincsen több ideje, neki nincsen még öt éve, nem nekem.
Mindannyian érezték, hogy megint tartósan más történik, mint amiről beszélnek, s így aztán minden történés veszélyesen túlnyújtózkodik a normáikon.
Hiába viselkednek valahogy, avagy éppen szabályosan, ha egyszer nem csak az látszik, hogy mit fednek el a viselkedésükkel, hanem az is érzékelhetővé válik, hogy kölcsönösen átlátnak ezeken a fedéseken.
Nincsenek többé fedezékben.
Dobrovan inkább kivárt még, és Szapáry Mária sem ment ki. Nem csak azért késlekedtek, mert egyszerre sokfelé kellett figyelniük, semmiből nem akartak volna kimaradni vagy semmit nem akartak elmulasztani, egy szót sem. Világos lett előttük Huber Margit érzelmi taktikája. Nemhogy nem szeretné, ha Szemzőné kirúgná ezt az ismeretlen Gyöngyvért, hanem egyenesen azt szeretné elérni, hogy kezelje.
Amit Szemzőné soha nem tett volna meg többé senkinek, semmiért. Miután föl kellett adnia a praxisát, orvosírnokként helyezkedett el egy körzeti rendelőben.
Tíz éven át, amíg nyugdíjba nem ment, kitartóan ragaszkodott hozzá, hogy ő orvosírnok és semmi több.
Most azonban meginog.
Mint ahogy Szapáry Mária is úgy érezte, minderről inkább hallgatniuk illene, mindez túl veszélyes, de ő nem fogja megakadályozni, hogy beszéljenek. Nem is tudta volna magát tőlük elszakítani. Csak nem akarta volna a saját szavaival még jobban összekuszálni, és azt sem tudta volna megmondani, hogy mit kéne tisztázniuk, vagy miként lehetne egyáltalán. Miközben ezek ketten nem csupán beszéltek, hanem figyelték, miként segít Bella a szerepköréből kizökkent Máriának, s mindez milyen kapcsolatban áll a sok kis vinnyogással, amelyeket Elisa bocsát ki.
I. kötet 428Amit Mária nem tud elviselni, ezért kéne kimennie. Mintha felgereblyéznék az idegrendszerét.
Valamennyien másféle, személytelenebb életet vezettek, mégis adódtak pillanatok, amikor a levegő megtelt, s nem volt tovább telíthető.
Egymásba vannak zárva.
Egy tőlük függetlenül működő erő ítélte egymásra őket, ki kéne egymásból törniük.
Az lett a kérdés, ma este ki kezdi, s vajon ki tudja a legkisebb áldozattal megoldani a kitörését.
A meleg estének persze voltak hűvösebb élei, áramlások, fuvallatok, rövid löketek a súlyosan és sötéten hömpölygő víz felől, amit a test öntudatlanul fölfogott. A nyárelő megannyi érzete és illata színezte át az érzelmeket, észrevétlenül közéjük ékelődött, olykor módosította indulataik mértékét, irányait. Ezekben a napokban borultak virágba a szigeten a sárgafürtös japánakácok a dominikánus zárda romjai között, ahol emberi vizelet és ürülék bűzlött, cigaretták parazsa világolt föl és hunyt ki a sötétben.
A távoli gázlámpák fényében magányos férfiak kódorogtak, megmutatták magukat egymásnak, majd megálltak egy romfal áthatolhatatlan árnyékában, és óvatosan kibontották a sliccüket.
A nehéz és sűrű fürtök illata nem édes, hanem rideg és érdes, mint a forgácsolt fémek vagy miként a nyers marhahús.
I. kötet 429Van egy másik életem.
Rohant előle, arcába csaptak sűrű fürtjeikkel virágos ágak.
Igen, volt egy másik élete.
Menekült.
Hallotta maga mögött a siető, hosszú léptek dobbanásait, üldözője vad lélegzetvételét, döngött a tömörre taposott ösvény a bokrok és a fák között.
Túl messzire mentem, nyüszítette magában, túl messzire. Nem tudott nem messzire menni, hiába is tett magának ilyen szemrehányásokat, hiszen messzi volt mindentől és mindenkitől. Játszott a veszélyekkel, érezze, hogy él, bár az a valaki másik mindvégig józanon mérlegelt.
Túlfeszítettem a húrt, végsőkig borzoltam a kedélyüket.
A szellőktől susogó, a virágzástól illatozó sötétségben zsebtolvajoktól és rablóktól is tartani lehetett, gyilkosságtól és rendőrségi razziától. Öljenek meg, nem érdekelte, nem ettől rettegett. Izgalmát az elviselhetetlenség gyönyöréig csigázta az éjszaka veszélyeivel. Négy nappal ezelőtt fedezte fel a különös helyet, hajnalban hazament, ám sötétedésig alig bírta kivárni, ötödik éjszakáját töltötte itt. Mintha etnológiai terepmunkába merülne, s még nem ismerné ki magát a szigorú törzsi szabályokon.
Szólni alig szóltak egymáshoz itt az emberek, legfeljebb sziszegéseket, kis füttyöket lehetett hallani. Fölbukkantak, eltűntek. Voltak már ismerős alakjai, olyan figurák, akik őt keresték, figyelték és követték, vagy akiket ő követett, de aztán nyomtalanul elnyelte őket az éjszaka.
Sokan voltak benne.
Úgy óvakodtak, settenkedtek, osontak, akárha a neszektől, a sóhajoktól és a nyögésektől feltöltött, sűrű sötétségben is látnának a két szemükkel. Fölfedezte, hogy ő is lát a sötétben, és ezt különösen élvezII. kötet 7te. Elméje rögzített, bemért, kapcsolatot teremtett, kombinált, sürgető kérdéseket tárolt, teljes üzemmódra kapcsolva működött. Egy idő után már értette vagy érteni vélte az árnyékok és a sziluettek szándékait, s felfogta némaságra ítélt és egymásra utalt szenvedélyüket. Boldog volt a tudományos felfedezéseivel. A különböző alakok és az eltérő szándékok bőségének láttán kicserepesedett az ajka, izgatottan nyalta, szája kiszáradt.
A fiatalabbik férfi, a bajuszos most majd nagy kerülőt tesz, s mielőtt még kijuthatna a sötét ligetből, a hatalmas tagjaival el fogja állni az ösvényen az útját. Mert olykor nem csak lecövekelt előtte, hanem durván magához rántotta, gyöngéden magához ölelte, s amióta először megtörtént ez, hogy belecsókolt a nyakába, nem csak a húsában emlékezett a tagok érintésére, hanem kívánta is. Előre látta ennek a fiatalabbik férfinak a vigyori pofáját a nagy húsos orrával és az ajkára boruló magyar bajuszával, érezte a leheletével, amelyben az alkohol és a dohány illata különösen taszító elegyet alkotott. Csókoljon bele a nyakába. A puszta gondolatra majd elájult a rettenettől. Összjáték folyik közöttük, beszorul a két roppant termetű ember közé. Azt is átlátta, hogy ezek ketten az idősebbiket mintegy csalinak használják, mert ezen a terepen a többi férfiak vagy főleg a hozzá hasonlóan fiatal fiúk őt ítélik mutatósabbnak. Szabályosan buknak rá, világéletükben testi erőre, nagyságra és tökéletességre vágyakoztak, s az idősebbik a puszta jelenlétével eltalálja e vágyukat. Arra várnak ezek ketten, hogy ő gyanútlanul besétáljon a csapdájukba. Az idősebbik testi tökélyére építették a stratégiájukat, teljes az összhang kettőjük között a csábításban. Nem ez vagy az, hanem ketten akarják megkaparintani, s ez a felfedezése bizalmatlanná tette velük szemben. De azt is belátta, hogy még az állandó menekülése is a csábítás összjátékához, a feszültség fokozásához tartozik; tulajdonképpen a saját testi tökélyre irányuló tartós vágya játszik így vele. Minden előre meg van írva, s amit ő most fölfedez vagy előre lát, az többször megtörténik minden éjjel. Nincsen többé különbség a belső világ és a külvilág között, a teremtésben mindent előkészítettek, és II. kötet 8most már csak a zenemű zárlata hiányzik a beteljesüléshez, a halálhörgés vagy a magömlés. Ha engedne nekik, akkor kíméletlenül megkínoznák, apró darabokra szaggatnák az éles fogaikkal az izomrostjait, szempillantás alatt falnák föl a húsát.
Ez jutott eszébe, másként nem tudta elképzelni, hogy mit tennének, vagy nem akarta másként elképzelni az élvezetét, amit ezek ketten nagy alattomosan előkészítettek.
A távoli gázlámpák ingatag fényeitől foltosan remegő sötétség teli volt keményre taposott ösvényekkel, csapásokkal. Azok a férfiak léptek le az ösvényről, s iramodtak be a sűrűbe, akik szabad prédaként kívánták felkínálni a testüket, vagy akartak valakit, aki némán és készségesen felkínálja. Ez volt a hely egyik általános alapszabálya. Amikor este tíz után eltűntek a környékről a gyanútlanul andalgó szerelmesek, akkor nemsokára anyaszült meztelenre vetkőzött alakok csupasz tagjai virítottak a sötétség mélyén, ahová nem hatoltak el sem a gázlámpák fényei, sem a városi égbolt visszfényei. Akinek egyszer éretlen kisfiúból érett férfivá kellett válnia, nem tudja megtagadni a kíváncsiságot, hogy milyenek is a többi férfiak. Tébolyodottan megy utána, hogy ő is olyan legyen, mint a többiek. Szívesen képzelte a helyükbe önmagát, amint bárkinek felkínálkoznak vagy vadidegen testeket csupaszon birtokba vesznek, bár inkább azt mondogatta, hogy semmi mást nem kíván, mint látni, látni.
A kölcsönös képzelet lett az ajzószerük, s ettől a sötétség olyan izgalomban reszketett, amelyet halandó ember nem lett volna képes kielégíteni.
Mintha valamilyen tiltott tudás, a város hétpecsétes titka kerülne a birtokába.
Ha nagy óvatosan, minden reccsenésre ügyelve megközelítette őket, akkor szétrebbentek, másutt folytatták és egészen másokat kerestek a játékaikhoz, vagy hívták, intettek, mutatták, sziszegtek, hogy jöjjön közéjük harmadiknak, negyediknek. Mindegy volt nekik. Szopásra és csókra felnyitott ajkukat, a seggüket kínálták fel, vagy éppen az eriII. kötet 9gált faszukat szopásra. Csúfot űztek a páros élet utáni vágyból avagy a párosodás érzelmes eszméjéből.
Bármi megtörténhetett. S akkor neki kellett rémülten elszelelnie.
De nem mindig volt mindegy.
Általában senki nem ragaszkodott senkihez, semmi nem válhatott állandóvá egyetlen pillanatra sem, minden alkalmi kapcsolat bármikor fölbomolhatott, hiszen valamilyen férfiassággal mindenki rendelkezett, és ezért a férfiasság kultuszára rendelt véd- és dacszövetségeket másokkal, bárkivel, másként vagy bármiként újra meg lehetett kötni. De ezeket a szigorú alapszabályokat is állandóan átírták és újraírták.
Nem tudom megfejteni, így érezte, és tébolyodottan ment utánuk.
Voltak, akik hirtelen rátaláltak valakire, az egyetlenre, és ezzel aztán boldogan nevetgélve mentek el. Voltak ezek között, akik néhány perc múltán visszatértek, s mintha nem történt volna semmi figyelemre méltó közöttük, közömbösen vagy éppen csalódottan kerestek tovább. Voltak, akik Szent Margit kolostorának középkori romjai között rejtették el a ruháikat, hogy mezítelenségükkel feltűnőbbek és kihívóbbak lehessenek, üres szoborfülkékben hagyták, kapubélletekben, helyükről kiemelt, gótikus gyámkövek mögött, mások egészen kis csomagokba hajtogatták és a derekukra szíjazták fel, netán a lábszárukra a térd alá. Félelmetes törzsi harcosok. Irigyelte őket, szíve táján mély melegséget érzett irántuk, habár tőlük kellett leginkább óvakodnia, mert vadak voltak, kíméletlenek, kemények és kiszámíthatatlanok. Néha csoportban támadtak. Sziszegő hangokat hallatva, gyerekesen felvihogva csípős megjegyzéseket tettek, viselkedésük mesterkélt volt, minden férfiasságban pompázó izomerejük ellenére nőies. Olcsó kölnivizek illata és súlyos verítékszag maradt utánuk a levegőben. Gondolkodás nélkül csókoltak, szoptak, ütöttek. Ezek egyszer eldöntötték, bizony, ilyen zabolátlan lesz az életük.
Én meg nem tudtam dönteni.
El nem tudtam volna képzelni józan ésszel, hogy milyen szerepem lehetne egy ilyen tébolyodott társasjátékban. Nem így, sehogy nem II. kötet 10tudtam volna dönteni, semmiben. Előbb nézni akartam, világosan látni mindent a két szememmel, átlátni ezeken a jelenéseken, mert az volt az érzésem, hogy minden, amit egymással tesznek, merő megaláztatás vagy megalázkodás, és nem tudtam fölérni ésszel. Mintha idegenként és idegenkedve figyelném az alázatra való elégtelen készségemet.
Egy olyan ember készségét figyelném, aki örökösen szemrehányásokat tesz ugyan önmagának, de ettől még merő időhúzás marad az élete. Holott jobb lett volna most azonnal eldönteni, ha ez a dolog úgyis örökletes. De ez a valaki nem tudta, mit kéne tennie e döntés érdekében. Ezért kell inkább az ösvényen maradnia.
Nem lelépni.
Az ösvény a helyi szokások szerint adott valamennyi biztonságot, haladékot, védelmet, azt jelentette a többiek szemében, hogy még nem döntöttem el. Mintha azt mondanám nekik, vissza az agarakkal, én még keresek, még várom a nagy ismeretlent, és mindaddig érinthetetlen szeretnék maradni tőletek, míg föl nem adom az önrendelkezésemet, vagy meg nem találom.
Az is félő volt, hogy a sűrűben az ember szarba lép, s ezért sem volt veszélytelen az ösvényről letérni.
Mások is voltak, akik a beválthatatlan vágyaktól űzve végeérhetetlenül bolyongtak az ösvényeken, elmentek, visszatértek, nem is kevesen.
Hiába, hiába, senkit nem találtak.
Nem feltétlenül a félénkségük, sokkal inkább a finnyáskodásuk vagy a kivételes igényeik miatt nem találták.
Nem lehetett mindent megérteni.
Talán ezért is váltotta volna át örömmel a saját életét a legbátrabbak életére, hogy legalább valamit megértsen azoknak a közönyéből, akiknek mindegy, bárkivel, csak újra és újra meglegyen. Ha lehetséges lett volna minden idegen közeledési kísérletét magáévá tenni, megérteni, mindenkinek engedni, de közben senkit nem megérinteni. Ami azt jelentette volna, hogy senkitől nem megérintve lenni.
II. kötet 11Ha nem kínlódott volna oly szégyenteljesen a testi érintkezés hiányától.
Magához nem nyúlhatott, mert ennek itt egyértelmű jelentése volt. Azt jelentette, hogy szabad prédaként kínálod föl a testedet, s mindenhonnan megfigyelték, ahogyan ő is megfigyelt másokat, minden moccanást. Egyetlen felhívó jel elég volt, s valósággal rátörtek egymásra, sietősen kielégítették egymást, vagy éppen űzték egy ideig, de ügyeltek rá, nehogy kielégüljenek, tettek egy köszönetre vagy köszönésre emlékeztető mozdulatot, majd nyomtalanul tűntek el az éjszaka legmélyén, hogy másokkal csinálják tovább. Mintha a tartós kötődést fölösleges érzelgősségnek tekintenék. Összeesküvők voltak, akik csak akkor avatják be őt a legféltettebb és legveszélyesebb titkaikba, ha előbb fölesküszik az alapelveikre. Testét bizony azonnal át kellett volna engednie. Ennyi alázatra vagy ilyen jellegű alázatra ellenben nem talált magában. Bár kirekesztve és tapasztalatlanul sem volt kellemetlen, hiszen a félelem és a rettegés állandó izgalomban tartotta. Szeretett volna hát teljesen magába záródni, ám nyitva kellett magát tartani. Fontos volt úgy viselkednie, mintha közéjük tartozna, s ha akarná, akkor bármikor képes lenne föladni testi integritásának görcsös védelmezését. Másként nem tűrték volna meg. Spermája közben azért csöndesen szivárgott. Merevedése nem valakire vonatkozott, hanem pontosan arra a bármelyik pillanatban felbukkanó bárkire, akit itt valamennyien bálványoztak és imádtak. Arra a valakire, akit ő is keresett, de nem találta. Illetve épp ez lett a bökkenő, mélyen értette őket, holott úgy lett volna jó, csak úgy teljesíthette volna ki a tudását, ha föláldozza önmagát, de nem érti meg, hogy itt senki nem egy reális lényt keres, hanem mindenki a saját imaginációját űzi.
Vágya mindenkire vonatkozott, majd mindenkire, de amint kivált valaki közülük, hogy megközelítse őt, akkor soha többé, csak a senkire.
Akkor aztán menekült.
Rohant e tolakvó valakik elől, hiszen a valaki azt jelentette, hogy e mágikus vonzással szemben színt kell vallania, a kemény ösvényen II. kötet 12csattogott a talpa, úgy futott a valakik elől, mint a vadállat, kiélesedett érzékeire bízva önmagát, vakon vitte a lába. Testére tekerték, védtelen arcába csapták éles karjaikat a növények, reccsent és roppant, kisodorta, áttört. Átölelték volna az indáikkal, a csápjaikkal, hogy visszahúzzák, megbüntessék, mert nem adta át magát a realitásnak, még szükségből, a kielégülés rövid pillanataira sem.
Vadságukat, mohóságukat és brutalitásukat ijesztőnek találta, illetve még ezt sem, hanem kínosan kijózanodott a közelükben, habár nem tudta nem értékelni az őrületes bátorságukat, amivel akár egyetlen pillanatra, de titkos vágyaikkal együtt kínálták föl egész extatikus lényüket, vagy más lények extázisát szolgálták a szájukkal, a figyelmes kezükkel, a síkosító kenőcsökkel gondosan megdolgozott és feltárt végbelükkel.
Szépnek és szédítőnek látta a szabadságukat. Látta magát a konvenciók pányváival kikötözve.
Szolgaisága miatt önmagát vetette meg, nem tőlük, hanem önnön magától undorodott. Holott tényleg sokat tett önmaga ellen, csaknem mindent megtett. Gyorsan belátta, hogy ennél mélyebbre nem süllyedhet ember a szabadságáért, vagy legalábbis remélte, hogy nem kell még mélyebbre süllyednie. Szíve így is majd szétvetette boldog és szorongató dobogásával a mellkasát, a félelem és az elképedés belső feszültségétől kis híján leállt a lélegzete. Az ennél is mélyebbet bizonyára nem viselte volna el, pedig tudta jól, hogy nem lesz megállás, csúszni fog ő még lefelé. Hozzá nem tud érni így senkihez, mint ezek, mondta közben magának megvetően. Meg mentegetődzött, hogy nem tudja ilyen ocsmány körülmények között elintézni a kielégüléseit, még akkor sem megy, ha kiderülne, hogy minden férfi így csinálja. Mert akkor a mániákus keresést kéne föladnia. Neki szüksége van érzelmekre, így mentegette önmagát. Holott egyszerűen a gyávasága miatt nem tudta elfogadni az extatikus érzelmeket, s ilyen gondolatokkal feddte meg önmagát. Vagy megbarátkozni a gondolattal, hogy nincsen olyan ember a világon, akit ő keres. Nemhogy férfi nincs, nő sincs. Nem tudta ugyan föladni a párosodás eszméjét, nem tudott a hiú vagy a naiv elII. kötet 13képzelésről lemondani, hogy épp úgy megtalálja, miként egy énekes madár, mert érzelgős reménye sem hagyta el.
Igen ködösen, félénken, de mégiscsak abban reménykedett, hogy valakit majd szépen ideszólít a sorsa, mint ahogy őt is ideküldte, és addig nem is engedi el innen. Holott halálosan nevetségesnek érezte magát ezzel az egész kispolgári érzelgősségével együtt. Találkozni vadidegen hasonmásával, aki igen arányosan fog különbözni tőle. Nem tudta másként elképzelni a valakit, csak hasonmásként, s ezért nem lehetett lány az illető. Akinek azért nála jóval tökéletesebbnek kell lennie, egy kicsit olyannak, mint ennek az óriásnak, aki elől menekült. Mert annyira tökéletes azért nem lehetett volna senki, hogy a testi és szellemi fölényével megalázza.
Még azt sem tudta elképzelni, hogy megcsókolná a száján az óriást, legfeljebb a mezítelensége elképzeléséig ment el, képzeletben legfeljebb addig az érzetig, amint a csupasz bőr a másik csupasz bőr páráival és forróságával érintkezik.
A hozzá hasonló korú vagy még fiatalabb törzsi harcosoktól, ezektől a furcsa, nagyszájú lényektől sem hagyta magát az elképzeléseiben eltéríteni. Valaki legyen és ne bárki. Pedig velük szemben csaknem mindig elveszítette az egyensúlyát. Jó oka volt félni tőlük, s nem csak azért, mert könnyen ütöttek, hanem beleláttak a legtitkosabb, a maga számára sem fölismerhető szándékaiba, oda, ahová nem hatolt el egyedül szívesen.
Hagyd a büdös picsába ezt a kis faszt, sziszegték egymásnak, amikor észrevették, hogy megint föltűnik, ugyanazon az ösvényen settenkedik, közelít, és még mindig nem engedi.
Semmit nem enged.
Álmai lovagjára vár a kicsike, kórusban röhögték ki.
Számukra tényleg nem volt semmi szent, az egész világ a kedvteléseikre rendelt paródia.
Csak nem a daliás Horthy Miklós ellentengernagyra vársz, édeském, az jön ott a nagy fehér lován, selypegték és vihogták a fülébe, amikor elment mellettük.
II. kötet 14Pontosan abban a tónusban csevegtek, ahogy a Gerbaud-ban az úriasszonyok.
Az vegyen a nagy füstölgő faszára, ordították a háta megett.
Vagy a Jean Marais.
Szerintem, fiúk, ez a Kun Bélánéra vár.
Nem lehetett előlük kitérni, mégsem vette őket egészen komolyan. Elég gyorsan fölfedezte, hogy bármily hatalmasnak és vakmerőnek mutatkozzanak az éjszakában, valójában páriák, mások kéjének cselédjei, mindenki kiszolgáltatottjai, s épp ezért nem tudta nem szeretni őket.
Rohant előlük.
A belső erőikre vágyott, a csupasz izomzatukra, a púderjuk émelyítő illatára, a műszempillákkal felékesített szemükre, a zabolátlan paródiára, a tökéletes leplezetlenségükre, a kiszolgáltatottságukra nem.
Rohanás közben pedig végképp nem igazodott ki a csapások, utak, ösvények bonyolult rendszerén, ami valójában nem volt más, mint az értelmetlen vágyak topográfiája, a dédelgetett fantáziák és a hiábavaló kívánságok lenyomata ezen a mocskos földön. Ha látna mindent, ha átláthatná létezésük egész rendszerét, akkor persze megértené.
Önfeladás nélkül élni át a másikat, egy ujjal nem érni hozzá.
Már az első éjszakán elhatározta, hogy világos nappal visszatér. Nappalra azonban teljesen elveszítették érvényességüket az éjszaka elhatározásai. Mintha nappal legfeljebb ornitológusként térhetne vissza erre a kutatási terepre a másik életéből, kaotikusan ordítottak, énekeltek, cserregtek, csipogtak és burukkoltak egymásnak a madarak, feleseltek. Nappal belelátna ugyan egy idegen ember tudatának titkos kamráiba, ott azonban nem lenne különösebb dolga senkivel és semmivel. Nappali fényben éppen azok tűntek el az előző napi élményéből, akik elvezethették volna valamilyen használható antropológiai felismeréshez. Nem fűződött hozzá közvetlen érdeke, s ezért nappalra vadidegen lett éjszakai önmagának. Abban az életében nem érinthette meg ennek az életének az igényeit. Vagy valamelyik életét le kellett volna cserélnie a másikra, hogy létezésének egésze ne lehessen ily szöII. kötet 15vevényesen hazug, egyetlenné változtatni át a kettőt. Érezte, amennyiben ezt tényleg megkísérli, akkor vége, akkor a tébolyt kísérti meg. Vagy tán nyakig benne van, s immár nem is tudja elválasztani a realitás különböző szintjeit és síkjait. Valami feltartóztathatatlanul megtörténik, ami azonnal és ellenőrizhetetlenül kicsúszik a kezéből.
Amikor valakivel beszélgetett, s igyekezett elvonni a saját figyelmét az örökös belső beszédtől, akkor megadóan és kitartóan mosolygott, és ennyi általában elég az embereknek, hogy valakit megnyerőnek tartsanak. De ettől érezte át igazán őrületének realitását. E kettősség kínját ugyanis józanabb és erősebb nappali énjével sem tudta feloldani. Előzékeny mosolyával nappal többet ígért és többet felejtett, mint amennyit az éjszaka a maga ígéreteivel be tudott váltani. Az egyeztetés műveletéhez először is azt kellett volna valamelyik önmagának megsúgnia, hogy a kettő közül vajon melyik a másik élete. Ami nem ment, mert egyik sem volt a másiknál valóságosabb vagy valószínűtlenebb, sem az éjszakai, sem a nappali.
Addig is értelmesebb megoldásnak tűnt nem megtagadni önmagától a margitszigeti éjszakákat. A tiltással különben sem ment volna semmire. De szigorúan megmaradni az ösvényeken, ezt azért nem tudta nem előírni önmagának. Nézni, látni, megfigyelni, de nem közösködni azokkal, akik kizárólag az éjszakai énjét kívánták magukévá tenni. Résen lenni, hogy őrizhesse a nappalit, s legalább a párosodás eszméjének jegyében tarthassa meg önmagát egészben. Ha nem is józanon, de legalább az őrület határán.
Szaglására bízni önmagát.
Kiérezni a sötétből az illatok löketeit és hullámait, a dohányt, a szart, a romlott vizeletet, a spermát, a felcsigázott vagy éppen hűlő testek ellenséges avagy barátságos kipárolgásait, ezek azért mindig eligazították, minden pillanatban. Olyan lett tőlük, mint az állat, szimatra ment, vitte a talpa. S állatként otthonosabban is érezte magát, mint emberként, hiszen a tárgyilagosság igényét csupán állatias szinten működő érzékeivel sikerült megőriznie. Az állatiság sima érzete az éjszaka II. kötet 16lenyűgöző fölfedezései közé tartozott. Olyan erős volt, hogy fel tudta őt menteni, semlegesítette a bűntudatát, kitörölte az erkölcsi kétségeit. Teljes biztonságot azonban talpa, szimata sem adhatott ezeken a sötét ösvényeken.
Minden érzékével sem volt elég résen lennie.
Nem messzire attól a széles és kavicsos sétaúttól, amely a kolostor romjait rejtő ligetet mintegy élesen elválasztotta a fűszeresen mély édességet árasztó rózsakerttől, szintén voltak szennyezett helyek. Az éjszaka ösvényein végezték el nappal az emberek a dolgukat, illetve itt kakáltatták és pisáltatták a szükségükben toporzékoló és vonyító kölkeiket és kutyáikat, a nők pedig nagy szükségükben itt cserélték ki sietve az átvérzett vattacsomóikat. Ha izgalmában nem veszítette el a szimatát, illetve szaglásának éberségét nem csökkentette egy váratlan érzelmi felindulás, akkor jó előre árulkodtak e romlott illatok.
Ne arra.
Ide jutottam, itt tartok, korholta közben a humán konvenciók jegyében önmagát, az ürülék, a veríték, a menstruáció és a vizelet bűzében merültem el, szaros papírok és véres vatták között kódorogva kell fölismernem az egyetlen, a kendőzetlen realitásomat.
Az élvezet szerepét a keresés és az önkínzás élvezete vette át, holott tudva tudta, hogy az örökös kereséssel valójában saját brutalitását óhajtaná ilyen tudálékosan és érzelmesen megkerülni. Mások brutalitásának látványával szeretné kiváltani saját brutalitásának kínálatát. Nem lehet, a teste elégedetlenkedett, nem engedte.
Állati énje párhuzamos kapcsolásban működött az érzelmes énjével.
Nem érinthette mások bűze.
Legfeljebb nem erre, hanem arra ment. Ilyen kicsinységek miatt nem lehetett volna lemondani arról, hogy fölfedezze és megértse önnön testének működési elveit, s nem is tudta föladni a megismerés igényét. Hol az állati énje, hol az érzelmes énje jelentette be kínzó hiányérzetét, s kettőjük helyett erkölcsi kérdésekben nem dönthetett. Nem fogadhatott el, nem vehetett a birtokába valamit, amit nem ismert, II. kötet 17vagy miként utasíthatta volna el, ha egyszer azt sem tudta, hogy a személyiségéhez tartozik-e, hiszen csak most ismerte meg a személyiségét. S mit kezdhetett volna jeges énjével, melynek sem az egyik életéhez, sem a másikhoz nem volt köze, sem az érzelmes, a nappali, sem az éjszakai énjéhez, az állatiashoz, mert egyik rész iránt sem táplált minősíthető érzelmeket, s az élvezetekkel vagy a szenvedésekkel szemben legalább oly közömbös maradt, mint amilyen közömbös volt az általánosan elfogadott erkölcsi fefogással szemben.
Mintha lelkének vagy gondolkodásának lettek volna olyan tulajdonságai, amelyek a személyiségén kívül álltak. Vagy legalábbis úgy látta vagy úgy érzékelte, hogy nincsen sok közük azokhoz a benne dúló küzdelmekhez, amelyekkel persze végkimenetelük szerint a személyiség életének feltételeit kellett volna biztosítani.
Kezek nyúltak utána a sötétből, váratlanul a combjába, a lába közé kaptak, hogy kitapinthassák húsa minőségét, fasza állagát, és főleg a fasza nagyságát. Valaki gyöngéden megragadta a kezét a csuklójánál, nem láthatta az arcát, mert oly közel hajolt hozzá a forró lélegzetvételével, és teljesen váratlanul a tenyerébe helyezte, miközben a nedves ajkával is meg akarta érinteni. Elutasította, mindent és mindenkit azonnal lesöpört magáról. Habár nem tudta elutasítani a forró, a nedves, a vérerektől, a feszes kantártól, a makk karimája mögött feltorlódó előbőrtől jól tagolt idegen fasz meglepő érzetét, s a mélyreható érzést sem, hogy egy másik ember így helyezi pulzáló sorsát a kezébe. Meg is ragadta, miként csecsemő a csörgőt. Nem felejthette, s így aztán a fasz kivételességének vagy egyediségének tudata sem volt elutasítható. Óvatos, dermedt, ijedt kis kezétől tanulta meg, s ehhez elég volt néhány erőszakoskodó férfi és a véletlen.
Minden fasz úgy különbözött a másiktól, mint maga az ember, holott mindig meglepően másmilyen volt, mint aki viselte. E véletlenek emléke erőszakosan visszajárt, de nem tudta volna megmondani, hogy mit leplezett le. Felöltözött emberek között sem lehetett megfeledkezni többé e felismerésről. Ettől kezdve tudta, hogy a ruha valami olyasmit II. kötet 18fed el, amiről mindenki létfontosságú ismereteket szeretne begyűjteni. Mintha a férfiak faszával a bölcsek kövét adták volna erőszakosan a kezébe, de ostobasága miatt nem tudna vele mit kezdeni. Hiába töltötte el undorral a puszta gondolat, idegen emberhez érni, vagy legalábbis idegen férfihoz, az ajkához, a borostától illatozó bőréhez, a tartós erekcióban kicsorduló, legelső síkosító spermacsepphez, amely mindenen megragad és foltot hagy. Saját farkát szintén óvakodott alaposabban szemügyre venni. Mosdás közben ösztönösen félrenézett. Erigált állapotában különben is oly érzékeny lett, hogy a fájdalmat az élvezettől nem tudta többé elválasztani. Egyszer a több órás erekciótól beragadt az alsónadrágjába, valósággal ki kellett tépnie.
Amióta a terepet fölfedezte, nem tudott nem visszatérni, nem tudta nem újra megkísérteni, kihívni ezt az egész legyűrhetetlen undorát, amely a saját testére legalább annyira vonatkozott, mint az összes többi férfiéra. A nők testére nem, a nőkre vonatkozó érzelmeit ezek az élmények nem érintették. Ám velük kapcsolatban sem törölhette el mindama tudást, amely ezekből az új élményekből származott. Miként korábban is, igen nehéz lett volna megtagadni magától, hogy nappal lemenjen a földalatti illemhelyekre, s ott is ne figyeljen még éberebben, miközben körülötte minden férfi úgy tesz, mintha csak vizelne.
Ő is így tett.
Az az igazság, hogy volt két félbehagyott életem, mondta később önmagáról, az egyik kevésnek bizonyult, a másik túl soknak ígérkezett, s mindkettőben végtelenül idegennek éreztem önmagam. Most azonban vége, tudtam, miközben futottam az idősebb férfi elől, aki hatalmas volt, atlétikus alkatú, vállával és mellkasával majd szétvetette kockás ingét, ökle mint egy kalapács. Ki kell innen kerülnöm, bármi áron, kétségbeesetten mondogatta magában a másik énem, mint valami varázsigét. Ha sikerül a sárgafürtös japánakácok ligetéből a parti sétányra visszajutni, akkor megmenekültem.
Futott a fény felé, látta magát, amint fut a fény felé.
Nem volt olyan helyzet az életében, amelyben ettől a jeges tekinII. kötet 19tettől meg tudott volna szabadulni. Soha többé nem jön ide vissza, ennek a tekintetnek fogadkozott. Nem lehet, hogy megismételjem az anyám életét.
Amikor váratlanul kiért a sűrűből.
Megállt az ösvény végén, hangosan, felszabadultan fújtatott. Megmenekült.
Mélyen belélegezte a víz súlyos illatát, győzött. S megint egyszer tudomásul kellett vennie, hogy a pillanat megcáfolja minden előzetes számítását. Senki nem állta útját, nem is csókolt bele a nyakába senki. S ezt azért sajnálta. Nevetségessége miatt még jobban szégyelhette volna önmagát, de ennél mélyebbre már nem süllyedhetett szégyenében. A vízparti sétány fekete, hengerelt salakján senki lépte nem csikordult. Egy közönséges éjszaka, távol a város mindkét felétől, a folyó két hatalmas karja közt. Lepné el, ragadná magával a testét egy hatalmas áradás. Hasa, heréje fájt. Túl későre járhatott. Bizonyára hosszú órák teltek el megint e semmivel, mint a percek, mert ezzel kapcsolatban mindig rosszul számított. Még fél órát marad, engedélyezte önmagának, aztán tényleg hazamegy. Nincsen jó számítás. Megint egyszer úgy kell hazamennie, hogy sok mindent átélt és megtapasztalt, de a mindig újra engedélyezett fél órákból gyorsan kitelt az éjszaka, és egyetlen élő lélekkel nem találkozott. Nincsen senkim, nem is fogok találni senkit. Szomjas volt, izzadt, éhes, el kellett volna mennie valamelyik közeli ivókúthoz, mert teljesen kiszáradt. Egyetlen élő embert, fohászkodott, könyörgött, miként egy szerzetes.
Mélyebbre igazán nem juthatok, fenyegette önmagát.
Mégsem tudta feladni a küzdelmet, amelynek nem ismerhette a tárgyát.
Némán és üresen világítottak a gázlámpák a kihalt sétány felett. Megint becsapta a sorsa, vagy ő akarta átvágni a sorsát. A pesti parton ugyanígy világítottak a lámpák az üres rakpart felett.
A rideg ívlámpák távoli kék fényében fölfeszített Margit hídon épp fölfelé kapaszkodott egy lusta, sárga villamos.
II. kötet 20Nem követte őt senki.
Illetve az idősebb ismeretlen, aki harmincnál azért nem lehetett több, egy ideig biztosan követte, hallhatta a fújtatásait, de aztán elmaradt. Miért ne maradt volna el. Milyen reménytelen alak vagyok, tényleg egy hülye kis fasz. Sajnálta, hogy nem kapták el, nem teperték le, nem tették meg vele. Most meg ezen sajnálkozom. Szétszaggatva, véresen, spermájuktól beszennyezetten heverne a szétkenődött ürülékben, de legalább átvágott torokkal túl lenne mindenen, az egész rohadt, kilátástalan életén. Jöhetnének a rendőrök. Hadakozott az ismeretlennel, önmagával küszködött. Nem elég, hogy zsidónak születtem, nem elég, hogy árva vagyok, még buzi is legyek. Nem értette a születését, s tudta, hogy a boldogsága érdekében kéne az élettől megválnia, mert nem számíthat semmire. S még csak ez sem volt igaz. Épp az volt a problémája, hogy valahol a felezővonalon rekedt meg az életével. Legalább zsidónak született volna, de az édesanyja a lehető legkatolikusabb családból származott. Legalább árva lehetett volna, hiszen a zsidó apját tényleg agyonverték a kommunisták, a kommunista elvtársai, ám az anyja egyszerűen elhagyta a saját édes gyermekét.
Ezért aztán sajnálhatta volna önmagát, valójában azonban jobbnak vélte egy ilyen nyomorult anya nélkül élni.
Nem csak neki, ez az élet, amit ő a születésével kapott, senkinek semmit nem jelent. Soha jobb alkalom, holnap már késő, ma kell elintéznem. Hónapok óta fogva tartotta a gondolat, hogy puszta emberszeretetből kell eltakarítania önmagát az élők közül. Ha ezek az éjszaka mélyéről fölbukkanó és alámerülő alakok nem voltak a közelében, akkor durvaságuk és kíméletlenségük mégis úgy jelent meg a mocskos képzeletében, mint valami felettébb kívánatos, a legutolsó szalmaszál. Vagy ezidáig sem léteztek. Nem volt messzi attól a felismeréstől, hogy a kielégülés kínzó hiánya miatt puszta érzékcsalódásnak tekintse a létüket. Sem a sötétbőrű, lassú léptű, csodálatos óriás nem létezett, aki cigány lehetett vagy félcigány, sem a külvárosi kinézetű fiatalabb segédje, a borzas hajával és az ajka két oldalán lecsüngő magyar bajuszáII. kötet 21val, hanem önmaga elől rohan ebben az üres világban. Minden más puszta képzelet. Képzeli a túlsó part komor, bádogkupolákkal ékesített házait, amelyeket ebben az órában alig világítottak ki az Újpesti rakpart gyönge fényei. Néhány lakásban a látszat szerint égett még a lámpa, és az enyhén felhős égboltról egyenletesen permeteztek vissza a város vörösben és sárgában gazdag visszfényei.
Díszletek, ezek csupán komor díszletek, a valóságban egyedül áll ezen az üres szigeten a két víz között.
Képzelete védi meg valamennyire.
Áradás, mely mindig újra ellepi és elsodorja, de soha nem lesz senkije, és ennyit ér az emberélet.
Szellők érintgették izzadt bőrét a fekete ing alatt.
Nem vagyok, mondta ki félhangosan, nem is leszek, tette hozzá.
Ha életben akarok maradni, tette hozzá magában, akkor hozzá kell szoknom, hogy nem vagyok, mondta ki megint csak félhangosan.
Hosszú, reszketeg fényeivel a hátán, sötéten hömpölygött és illatozott előtte a nagy, megáradt folyó. Hangot nem adott, immár elült a hullámverés. A lépcsőzetesen kiépített két part túl volt az utolsó loccsanásokon. A vízbe merülő lépcsőfokon hangos kottyanásokat hallatva hintázott ugyan a megtapadt békanyál. A két vontatóhajó, mely valamennyi idővel előbb veszélyesen megmerülő uszályaival és a víz köves ágyát megreszkettető lármájával itt találkozott, immár nagy kürtölések közepette messzi járt. Az egyik dohogását valahonnan északról, a gyöngén megvilágított Árpád hídon túlról, a másik dohogását az ellenkező irányból, talán az Erzsébet híd háborús csonkjai közül lehetett visszahallani.
A különböző hangfekvésű dohogások még benne álltak a párás levegőben, s valamennyi olajfüst megült utánuk a két part között.
Néha különben is az volt a szilárd meggyőződése, hogy lénye nem más, mint hallás, szaglás, tekintet, amivel mások nyomába ered. Akik netán szintén nincsenek, helyesebben érintkezéseik hatására azonnal elveszítik káprázatos testi létüket.
II. kötet 22A fiúk vagy a felnőtt férfiak testi varázsa a nappali fénytől különben is megtört, a legkisebb érintéstől azonnal szertefoszlott.
Durva, túl feszes, ellenálló anyag maradt a kezén, egy furcsa érzet, ami szappannal nem volt lemosható. A lányok vagy az érettebb nők varázsa hosszabban tartott ki és mélyebbre hatolt, mert velük szemben nagyobb bizalommal viseltetett, és ez a bizalom szentesítve volt. Akár a szemét is lehunyhatta, ne lásson, átléphetett velük a kényes határon, ahol a test és a lélek érintkezik; akkor viszont kijózanodott. Némi vonakodás után ugyan megesett, hogy hosszúra nyúlt a csók, vagy kicsi csókocskákkal vissza kellett hozzá térnie, és akkor mégis magukkal rántották ebben a konvencióban, de ugyanazzal a női személlyel másodszor mégsem.
Józanon hajtotta végre, s erre kínos volt visszaemlékeznie, vagy a kínosságához még kínosabb lett volna visszatérni.
Mintha eleve tudná, hogy be fogja csapni őket. Miközben az általánosan elfogadott igények és rítusok szerint tette a kötelességét, illetve azon volt, hogy valami olyasmit teljesítsen, amiről semmit nem tud, idegenkedve figyelte az eltorzult arcvonásokat és a rengő női húsokat. Menekült előlük, ha ismét közeledtek és megint csak ugyanazt akarták. Mintha egy sajátságos állagot ragadna meg, aminek a sűrűn emlegetett testi vágyakhoz és vonzalmakhoz nem sok köze lenne, s minél erőteljesebben közelednek az undorító testi felindultságaikkal, annál jobban érzékeli ezt az elidegenítő állagot.
A behatolás pillanatától ugyanis már nem őt akarták, hanem valami olyasmit, amit bárkin keresztül megközelíthettek volna, akinek van ritmusérzéke és van fasza. De még azt sem mondhatta volna, amit a többi hülye férfi ismételgetett, miszerint a nők csak a faszt akarják, hiszen ezzel kapcsolatban a nők tényleg kényszeresen és illedelmesen úgy tettek, mintha nem létezne, ezt el kellett ismernie.
A faszról valójában csak a férfiak álmodoztak, s ezért ezt az egészet nem is lehetett megérteni.
Nem akarta elhinni magának, hogy az emberek éppen a testi érintkezéseikkel és a heves kielégüléseikkel tévesztik el egymást.
II. kötet 23Volt valaki benne, aki minden heves mozdulatában és bűnös gondolatában elkísérte a jeges nyugalmával, ám neki sem hitte el.
Ennek a valakinek a jelenléte olykor felerősödött, bár soha nem szólalt meg.
Annyi ereje azért mégsem volt, hogy a fizikai létezés roppant gravitációját felfüggessze.
Nem hihette.
Valójában nem a kettős látásával, hanem egyfajta hármassággal küszködött. Most is vele volt a harmadik, mint aki egy kicsit a háta megett, az oldalába tapadva áll, ahogy itt állt a víz közelében és gondolkodott, miközben az evezősök fehér klubházának mély árnyékába húzódva hosszú percek óta valóban szemmel tartotta őt egy nála néhány évvel idősebb fiú.
Amióta gyanútlan lihegését alig fékezve átkelt a gázlámpák gyöngéd fényköreitől tagolt, s enyhén csikorduló sétaúton, természetesen nem csak ennek a türelmesen lesben álló idősebb fiúnak a tekintete kísérte el.
Jöttére az izgatott cigaretták egymás után parázslottak fel a sétányt szegélyező nagy fák között.
Négy őrült parázslás, egymástól távol a jázminok fölött.
Ezek mind új húst akartak.
Az evezősök fehér klubházának mély árnyékából figyelő fiatalember rögtön meg is számlálhatta a vetélytársait, mérlegelhette az esélyeit, szíve azonban csak akkor kezdett hevesebben dobogni, amikor a jövevény tétován megállt a víz fölött.
Hallotta, bár nem értette a félhangos mondatát.
Valami baljós sugárzott belőle, s akkor inkább nem kell, gondolta róla. Egy bolond, gondolta róla, aki itt tévelyeg és motyog magában. Egy hülye kis faszverő, gondolta róla.
Az ilyen hülye kis faszverőt szereti az ember elcsábítani, aztán a lelkes tébolyával magára hagyni. Az ilyen kis marhák azt képzelik, hogy valami fontos történik velük. S szinte el sem döntötte még, hogy elcsáII. kötet 24bítja-e avagy vigyék a többiek, amikor mintha a hátáról, az egyenes tartásáról ismerte volna föl.
Ez a Demén, a Kristóf, s a nevével annyira meglepte önmagát, hogy felfedezésének helyességében sem kételkedett.
Ugyanakkor valami össze is omlott benne, amit eddig csöndesen és észrevétlenül építgetett. Ez a Kristóf ugyanolyan nyomorult, mint amilyen én vagyok, csak még kezdő, s akkor ebben is ugyanolyan reménytelen, mint minden másban. Négy éve nem találkozott vele, de gyakran ábrándozott róla önkéntelenül és szándékosan. Saját életében egy örökkévalóság telt el e négy év alatt. Nem lett volna elmondható és nem is akarta volna senkinek elmondani, mégis ez jutott először eszébe, hogy szerencséjére nem mondta el. Mintha mindig úgy gondolt volna rá e négy év alatt, mint akire rábízhatná az utálatos titkait. Ahányszor elvillamosozott a körúti ház előtt és fölnézett az ablakokra, arra gondolt, fölmegy hozzá, föltárja a lelkét, és ezt még a testénél is jobban kívánta. Nem tette, mert tartott tőle, mi történhetne utána még.
Az ember keres egy lelki szemétládát, aztán mindig kiderül, hogy csak egy fecsegő embert talált, ez volt a tapasztalata.
Ő volt az egyetlen, akivel kapcsolatban mégis kísértésbe esett, ő lett volna az egyetlen, és ebbe a tudatba most beleborzadt, mert akkor vége ennek a hiú reményének is. Ez is csak egy hülye kis buzi. Valójában nem volt senki, akinek bármit el lehetett volna mondani.
Kristóf fekete inget, fekete nadrágot viselt ezen az estén, fekete cipő volt a lábán, s amilyen nagy barom, gondolta róla a másik, bizonyára fekete a zoknija. A wiesenbadi nyári táborban, ahol együtt töltötték el ötvenhét egész nyarát, minden reggel az ágyból nézte végig a kényes öltözködéseit. Körvonalai tették felismerhetővé az éjszakában, az összetéveszthetetlen tartása, a csupasz nyaka, alakjának arányai, fejének szabályos sziluettje.
Nem a legújabb divat miatt öltözött talpig feketébe, amiatt is persze, hanem a feketével készült föl rá, hogy észrevétlenné tegye magát az éjszakában.
II. kötet 25Ami szintén a frissen fölfedezett állatiasságához tartozott.
A másik azonban emlékezett rá, hogy a faliszekrény előtt állva mindig is egymáshoz válogatta a színeket.
Legfeljebb a keze, az arca világítson ki belőle.
Erre azonban a reá leselkedő fiatalember nem gondolhatott, hiszen a saját éjszakáit ő szükségszerűen másként fogta föl.
Tapadó trikóingeket viselt, soha nem sötétet, hanem sárgát, fehéret, feltűnően kurta, a combjára simuló rövidnadrágokat. Alsónadrágot soha nem vett. Csupa olyan holmit, amelyben nyíltan mutogatta és felkínálta önmagát, s adott esetben minden további nélkül le is dobálhatta őket. Lábán alig néhány pántból álló nyersbőr sarut, s így aztán olyan benyomást keltett másokban, mint aki ténylegesen meztelen. Feketét normális ember ilyen helyen különben sem viselt, mert azon minden láthatóan megtapad.
Mélyen megrendítette, hogy ezt a félénk úri fiút, akit az első pillanattól kezdve az oltalmába vett, egy ilyen helyen kell viszontlátnia.
Már megint mibe ártotta bele magát, micsoda egy balfácán. Vagy tényleg meghibbant közben, és most már magában szónokol.
Vagy akkoriban is azért volt olyan szelíd és különös, mert készülődött benne az őrület. Tébolyult vagy sem, olyan érzése támadt, hogy gyorsan el vele, el kell innen távolítani a balfácánját. Nehogy beteljesedjen, ami készülődik vagy mindig is készülődött. Megóvni a tudástól, ami nem rá tartozik és nincsen is rá szabva. Egy szempillantás alatt látta át, hogy ez a barom kísérletezik önmagával, s ha tényleg beleártaná magát az egészbe, akkor is kívül fog maradni. Legjobb lesz a lépcsőről belökni a Dunába. Hadd ússzon, igazi fuvolás úgysem lesz belőle.
Talán azért kellett rögtön ilyen erőszakos megoldásra gondolnia, mert saját életének értékét nem növelte, hanem lényegesen csökkentette a fölfedezése.
Mintha azt mondaná vele, nem, az nem lehet, Kristóf igazán nem lehet meleg.
II. kötet 26Hiszen ő sem csinálná, ha nem kényszerítenék. A világ végül is normálisan működik, s ez az egész buziskodás csupán egy olyan kisiklása, amiről a beavatottakon kívül senkinek nem szabad tudomást szereznie. Tenyerébe rejtett cigarettáját gyorsan és hosszan szívta meg, majd sarujának vékony talpával túrta le az égő csikket a fekete salakba.
Nem szerette volna idő előtt elárulni magát. Illetve Kristóf előtt egyáltalán nem akart lelepleződni.
Vagy csak a megfelelő pillanatban, amikor ebből hasznot húzhat. Mintha készen állna benne az elhatározás, hogy a fiút befogja. Igazán hálásak lennének érte a cégnél, micsoda nagy fogás. Dörzsölhetnék a markukat. Az ilyen még porba fingik, de már több nyelven beszél, és nincs könyv vagy lexikon, amit nem olvasott.
A parázs zuhanását alkalmi vetélytársai persze megfigyelés alatt tartották a fák alól. Aki itt megfordult, az jobbára látásból ismerte a másikat. Igen ritka volt az új hús.
Milyen a felhozatal, kérdezték az újonnan érkezettek minden este.
Vagy ha nem ismerték éppen egymást, akkor is tudták, hogy mit miért így, miért nem másként csinál a másik. A rövidnadrágos fiatalember képességeit a város más fontos vadászterületein, a Népligetben, a Városligetben, a Kiskulacsban, vagy a földalatti illemhelyeken, a gőzfürdőkben, a Vérmezőn vagy a Városkapu Eszpresszóban is messzemenően respektálták. Ha megjelent, akkor volt mitől tartani, mert ördöngősen és kíméletlenül ütötte ki maga mellől a vetélytársait.
Cigarettáikkal a fák alatt nem is értették, hogy most meg miért nem hajt rá a Pisti.
Ezt a kispöcsű angyalkát talán valamelyiküknek mégis átengedi.
Tudta, hogy a mozdulatlanságát ezek négyen így értelmezik, de eszébe nem jutott volna kilépni a klubház árnyékából.
Vigyék, ha akarják, bajlódjanak vele.
Inkább arra várt, hogy Kristóf mozduljon végre onnan, bárhogyan vagy bárkivel, s aztán titokban követhesse. Nem fog róla leszállni. Egyetlen sejtje nem kívánta többé, pedig az elmúlt négy évben gyakII. kötet 27ran gondolt rá, s miközben az ajkát és a gyámoltalan mezítelenségét fölidézte, a kemény kis seggét, édes érzés volt önmagát ezekkel a képekkel álomba dörzsölgetnie. A rítus tárgyának és a valóságos személynek azonban nem lehetett köze többé egymáshoz.
Jéghideg lett iránta a meleg koranyári éjszakában, hiszen hirtelen megértette, hogy titkon szerette és még mindig szereti. Volt egy lehetséges élet előttük, amelyet szívesen vele töltene.
Használni fogja.
Megvárja, amíg valaki rendesen elintézi, s csak aztán fogja megszólítani.
Amikor felszabadultan és a szégyentől űzve rohan haza az édes kis nagynénikéjéhez.
Az üres hídon lesz a legjobb leszólítani. Leleplezi, meg fogja semmisíteni. Még a szép fekete cipőd orra is csupa geci lett, édesem, csak ennyit fog neki mondani. Ha megengeded, akkor felhívom erre a szíves figyelmedet. Libabőrösek lettek a szép meztelen combjai a hosszú várakozástól és az árulás várható izgalmától. Meg ennyire drága zsákmányra ilyen késői órán igazán nem számított. Úgy örült neki, hogy fölfedezte, mint aki a jó keresmény reményében már előre a markát dörzsöli. Azonnal bosszút akart állni rajta, s volt miért.
Lelke mélyéből gyűlölte, pontosan úgy, mint önmagát, s ezért aztán boldoggá tette a másik ember kiszolgáltatottsága.
Most a kezemben vagy, te kis rohadék zsidó.
Kristóf közben gyanútlanul élvezte a halálos csöndet, s a benne élő különböző személyekkel viaskodott.
A benne élő másik nem mondta, hogy menjen le a vízhez, ahol a szürkésen derengő lépcsőkön sötét békanyál csapdosott.
Igaz, azt sem mondta, hogy ne menjen.
A hídról biztosabb vízbe ugrani. Azt sem mondta, hogy a hídról vesse magát a mélybe, holott épp kiválasztott a tekintetével egy jó helyet a hídon, ahonnan a lehető legkedvezőbb lesz a mélybe leugrani. Ne csapja a pillérhez a zuhanása, így szerette volna végezni. A víz vigye II. kötet 28el, ahogy a másik partról is rendesen elvitte a nyilasok sortüzeivel belelőtt halottakat és sebesülteket.
Nyoma ne maradjon.
Talán egy harmadik személy lehetett, aki így gondolkodott benne, ez már nem én vagyok, gondolta, mert ez a személy részvétlen maradt iránta, holott bármikor és bárkivel kapcsolatban némán jelezte, hogy milyen érzéseket táplál vele szemben.
Mindenesetre jó ideje megérezte, hogy van valaki itt a sötétben, akinek vannak vele szemben valamilyen szándékai.
Nem nézett az órájára, bár igazán mehetnéke támadt, nem azért, hogy ne történjék már semmi, s ne csábíthassa el őt az óriás, hanem valamilyen időtlenség sürgette.
Sürgősen el innen, és inkább végezzen végre önmagával.
Elvégezte magában, hogy nem kell tovább ezzel várakoznia. Ebben a másik életében az idő múlásáról különben sem volt tanácsos tudomást venni.
Olyan éjszakák voltak, amelyek nem érhettek véget derengéssel, mert nem volt hajnaluk.
Nem szeretném, kérlek, ha gyökeret eresztenél, szólalt meg a csöndben Szapáry Mária, s kivette a poharat Arnót Irma kezéből. Ma te emelsz.
Elisa erre elhallgatott a tolószékében, Médi pedig szintén megértette Mária szigorú figyelmeztetését. Össze kell magát szednie. Hajtűit kezdte vadul keresni. Előbb nagy, lebomlott hajában, majd az ujjaival, vakon tapogatva a bőrkanapé hajlataiban, réseiben. Erre aztán fölsusogott a csöndben Izabella selyemruhája is, de mielőtt kilépett volna a szobából, kislányosan megbillentett fejjel, akárha mellékesen tenné, még visszaszólt.
II. kötet 29Amíg hozom a rongyot, Médikének legalább lesz ideje elnézést kérni Máriától. Tout de suite, mondta fenyegetőn, et pas d’histoires.
Megtehetem, persze, akár azonnal is, válaszolta Huber Margit majdhogynem közömbösen, s a meglelt hajtűket egymás után kapta összeszorított ajka közé, hogy szabaddá tett kezével ismét föltűzhesse hajkoronáját. Bocsánat, mondta inkább gúnyosan, mintegy az ajkával leszorított hajtűk közül szólva ki. Je te demande bien pardon. De ha megengeded, szeretnék töredelmesen rágyújtani.
Kérlek, je fai pardonné il y a longtemps, válaszolta Szapáry Mária. Igazán semmi akadálya.
Huber Margit erre fölállt a bőrkanapéról, kitartóan és hűvösen néztek egymás szemébe, kölcsönös gyűlöletükkel nem tudtak mit kezdeni. Hideg lett. Mindenesetre elfoglalta magát a hajával, s miközben hanyag, gyors, ideges mozdulatokkal visszatűzködte, nem csak az lett világos, hogy kevés lesz a hajtű, hanem mintegy Szapáry kritikus szemével pillantotta meg önmagát. Derekán félrecsúszott az égővörös, vastag, puha bőröv, blúza kibukott alóla, ültében szétzilálta habfehér alsószoknyáit, ezek valamiként fönnakadtak a kékfestő szoknyán, könnyeivel pedig alaposan szétmázolta a sminkjét.
Mielőtt azt mondanád, hogy nevetséges vagyok, rendbe fogom hozni magam.
Nem fog neked megártani, válaszolta Szapáry Mária.
Erre sértetten kisietett a fürdőszobába, ők pedig Arnót Irmával együtt elég ostobán ott maradtak ketten az asztal mellett. Elisa éhesen és féltékenyen figyelte őket. Nem tudhatták, kinek lesznek a játékban párjai, melyiküknek hová kell leülnie. A kiloccsant ital nem terült szét a zöld posztón, s a posztó nem itta be. Úgy hevert előttük az asztalon, domborúan és opálosan, mint egy megmunkálásra váró antik kámea. Szapáry Máriának ez azért jutott eszébe, mert néhány héttel előbb adta bizományba az utolsó előttit, s mindennap várta a postást, hogy valahogy a nyarat kihúzzák a pénzből. Most már csak egy maradt, a legszebb kámea. Nem szóltak egymáshoz, nem is néztek egymásra. Elisa II. kötet 30ismét alattomosan és halkan belevinnyogott a csendjükbe. Talán némaságuk feszültsége fájt neki. Hosszú percek teltek el e feszült némaságban, míg Huber Margit végre visszajött és megkínálta Szemzőnét is, aki olykor szintén rágyújtott egy cigarettára. Huber Margit ráadásul Gauloise-t szívott, s ha megkérdezték tőle, miként lehet ilyen következetlen, akkor moccanatlan vonásokkal azt válaszolta, hogy nem ő énekel, hanem a tanítványai énekelnek, és nem a torkával tanítja őket, megkopogtatta a homlokát. Odakinn a fürdőszobában szemmel láthatóan csak annyi időt hagyott magának, hogy a sminkjét és a toalettjét valamennyire rendbehozza. Ne várjanak rá sokáig, illetve ne keltsen olyan látszatot, mintha Dobrovan veszekedne vele a fürdőszobában.
Pedig veszekedtek.
Cigarettáját énekesek és táncosok hozták távoli városokból, távoli repülőterekről. Néha olyan helyekről, ahol egyikük sem járt még, s ahová nem is fognak eljutni.
Élvezettel gyújtottak rá, immár mindketten nagyon kívánták az első, mély szippantásokat.
Nem csak a bőrrel bevont, aranyozott öngyújtó kattogását, de lángjai lobbanását, majd a parázs sercegését is jól lehetett hallani a csöndben. Szapáry Mária ki nem állhatta ennek a cigarettának a füstjét, ám a zsúrkocsira minden este előzékenyen odakészítette a hamutartót a két neuraszténiásnak. Odapillantott, s meglepetten vette tudomásul, hogy az urbinói edények közül egy tálacska mégiscsak megmaradt. Ha azt akarta, hogy jöjjenek, akkor olyan dolgokban kellett engedékenynek lennie, amelyek nem voltak igazán az ínyére valók.
Végül Dobrovan is visszatért, suhogott a selyemruhájában, de ő sem szólt többé senkihez. Nyújtotta a nedves mosdókesztyűt, Mária beletörölhette a ragacsos ujjait. Amikor ez megtörtént, akkor gyors, meglepő és indokolatlan indulattal itatta fel a posztóról az opálosan fénylő kámeát. Sietve susogott el vele a selymeiben. Úgy ment ki, mint aki valóságos tárgyat visz magával. Hallotta a kiáltást, mintha több évtized távlatából világosan visszahallaná. Bámult utána a többi nő. VállII. kötet 31pántos, ragyogó, szilvakék selyemben érezte magát hirtelen, a térdét sem fedte. Talpának külső élére zökkent, spiccelt, majd gyors, erősen nyújtott lépésekkel sietett előre, és elvakították a rivalda fényei. Pas de bourrée lábváltással en dehors és en dedans. Könyökben összesimított karjait mereven nyújtotta maga elé, kifordított tenyerén vitte a boldogság kék madarát. Fölrepült. Egyedül hagyta őt a földön, de röptének erejével spiccbe rántotta a lábait. Vele repült volna, ó, milyen szívesen. Üres tenyerét bámulta, en désespoire. Nem értette, az egykori kiáltás miként jut eszébe ilyen élesen, et c’est fini.
Alig volt huszonegy éves, mikor első nagyobb szerepének próbáján egy elszabadult tréger rászakadt.
Éppenséggel volt akkoriban mellette egy férfi, aki ápolta, akiről a családja persze semmit nem tudott, aki megtanította újra járni, ám akit a balesetéig nem vett egészen komolyan, illetve nem akarta a közelségét tudomásul venni. Amolyan színházak körül lebzselő figurának nézte, mutatós ábrázatú, ázott éhenkórásznak, aki hozzászegődött és holnap máshoz szegődik, ő meg addig kegyesen elfogadja a szolgálatait, bár igazán nem tartja semmire. Este, hosszabb próbaszünetekben, végeérhetetlen tavaszi vasárnapokon pusztító lett volna az óriás városban egyedül maradnia.
A magány különben is a hajlékonyságát és a simaságát ette szét.
De azért sem figyelhetett volna erre a szomorú, fiatal férfira, mert hisztérikusan ügyelt rá, nehogy teherbe essen tőle.
És senkitől.
Nem teherbe esni, az istenért, s ettől az alaktól semmiként. Élvezzen el a saját számlájára, a váladékával spricceljen máshová, valahová, bárhogy, bárhová.
Általában a hasára sikeredett a tócsa, vagy hosszú csíkokban föl a nyakáig, bele az arcába, hajába, ezt sem bánta.
Törékeny csontú, betegesen fehér bőrű, felettébb sérülékeny alak volt, akinek sötét, kicsi hullámokba és gyűrűkbe csavarodó haja minduntalan belehullt a fényes, nagy, sápadt homlokába. Ilyen szegény emII. kötet 32bert nem látott még közelről, és idegenkedve hallgatta a történeteit, bár emiatt aztán szégyenkezett, hiszen a szegény is ember. S mintha szegénysége egyben azt jelentené, hogy mindenféle nemi betegsége van. Szorongott az elképzeléstől, hogy megkaphatja, figyelte önmagát, kidugta a nyelvét a tükör előtt, vagy egy másik tükör segítségével fölnézett a szájpadlására, lenézett a garatjára, nem ütköztek-e ki a végzetes hólyagok. Lehet, hogy litván, meglehet, hogy félig lengyel vagy épp orosz, nem tudja megmondani. Egy varsói árvaházból szökött meg tizenhat évesen, és a nagyanyján kívül, aki tízéves koráig nevelte, nem ismert senkit.
Legfeljebb a száját szerette, kifejezetten esztétikai okokból, de inkább ne csókolja.
Mindenféle kisebb fertőzéstől, még a náthától is tartott, bármitől, ami levehette a lábáról. A szemét is szerette valamennyire, a kicsit mesterségesen fedett, a pillák fedezékébe vonuló, mélyen melankólikus tekintetét vagy mozdulatainak váratlan hevességét, amivel a rengeteg haját kisodorja. Nem akart volna tartós kapcsolatot senkivel, mert minden kis változás megzavarta a koncentrációban.
Médit ugyan hetente egyszer megvárta a Conservatoire előtt, vagy a Quai Malaquais-n együtt vártak Médi szerelmére, egy másik koldusszegény, szálfatermetű, erősen dadogó fiatalemberre, aki szintén magyar volt, és az École des Beaux Arts egyik műtermében festeni tanult vagy más műtermekben modellt állt. Gyakrabban azonban ezeket sem akarta volna látni, őszintén szólva senkit. Őket már azért sem, mert jelenlétük azoknak a gyöngéd érzelmeknek a hiányára hívta föl a figyelmét, amelyeket senki iránt nem érzett. Még azon férfi iránt a legkevésbé, akivel kielégült.
Tisztában volt vele, hogy szokatlan vagy egyenesen botrányos a viselkedése.
Igyekeznie kellett, hogy a kollégái között se tűnjék föl vele. Minden józanul gondolkodó lány inkább keresi, mint kerüli a társaságot, hiszen férjhez akar menni, s életvitelét ehhez a nyilvánvaló szándékáII. kötet 33hoz igazítja. De ő nem, a legkevésbé sem. Bizonyos mértékig önmaga előtt is titokban kellett tartania a szándékait.
Ez a Korsakas épp e legtitkosabb igényeinek ment elébe. Korsakas kielégítette, ezzel táplálta hajlékonyságát és simaságát, amit a magány különben fölemésztett volna, s a pályája szempontjából ez volt a legfontosabb.
Mintegy bocsánatot kért tőle, hogy közben ő maga is kielégül.
Meg ő sem akarta Bella minden idejét mohón elrabolni, mert félt, hogy elveszítheti. Még a figyelmét sem követelte, sőt, nem akart föltétlenül beléhatolni sem. Viselkedésében tulajdonképpen volt valami bántóan semleges. Amikor netán mégis beléhatolt valamennyire, akkor óvatosan és megfontoltan tette, ne mélyre, inkább csak a szeméremajkak öbleit töltse föl a bámulatosan kerek, az izgalomtól csaknem feketére színeződött makkjával. Erős illat tört föl onnan, ott simogatta, huzogatta kettőjük illatában, de úgy, hogy bármikor ki tudja rántani.
A férfi testét talán nagy erőfeszítéssel meg tudta volna tagadni önmagától, de mindig újra érezni kívánta illatában az illatát.
Ami olyan idegen gondolat volt, akárha azt mondaná, igen, szagot fogtam, vadállat vagyok.
Érdekeiknek és igényeiknek megfelelően kialakítottak egy sajátos érintkezési technikát, s az ilyen jellegű kapcsolat egy ilyen kíméletlen nagyvárosban nem ritkaság. Bella sem kérdezte meg magától, hogy a férfi előzékeny semlegessége vajon miből származik. Józan kalkuláció élt az agyában, ezt adom, ezt kapom, s ennél nem lehetett sem kevesebb, sem több.
Számító vagyok, mondta magának szemrehányóan, egy egoista dög vagyok, mondta magában, mintha arra várna, hogy valaki megcáfolja állítását, ám ez volt az igazság.
Bár érezte, ha így megy tovább, ha nem tudja megszelídíteni önmagában az egoizmusát, vagy nem tud lemondani ezekről az alattomosan kikényszerített, önző kis kielégülésekről, ami mégiscsak más volt, mint II. kötet 34amikor a saját magányos illatában önmagának csinálta, akkor egyre inkább olyan lesz, mint az apja, az anyja, s akkor hiába lázadozott ellenük.
Az hitte, hogy a másik embert csapja be, s viselkedése ezért lenne erkölcsileg elfogadhatatlan, holott leginkább önmagát tévesztette meg, amitől aztán vadul szorongott és szenvedett. A férfinak talán nagyobb is volt a gyakorlata az ilyen jellegű számítások elvégzésében, tíz évvel volt idősebb nála.
Bella azt mondta magának, hogy addig fog tartani az üzleti kapcsolat, amíg többet használ vele a testének, mint amennyit a fertőzési fóbiáival árt vagy éppen elveszít. Tartott tőle, hogy a gyakori önkielégítés nyomot hagy a gesztusain, és szemet szúr a színpadon. Nem vette észre, hogy minél inkább résen vannak a gazdaságossági számítással, minél hűvösebb és kiszámítottabb a kielégülési technikájuk, annál mélyebbre hatolnak egymás megismerésében, és akkor meg hiába csepüli, és fölöslegesen idegenkedik tőle.
Egy ilyen rosszul megépített, aránytalan és kidolgozatlan testet igazán nem tudott komolyan venni, szakmai szempontok szerint sem tehette. Szemét akaratlanul lehunyta, nem szívesen nézte csupaszon. Amit látott, talán éppen ezért maradt meg oly élesen. Mert hiába bizonykodott, hogy a tökéletes testek látványa végül is unalmas és torkig van velük, ezt a magyarázatot éppen úgy nem tudta elfogadtatni magával, mint az ellenkezőjét. A vékony, hosszú, erőtlen karok ölelése elől inkább elhúzódott volna, az érzékeny ujjak által kiváltott éles érzet lett a látványnál mélyebb és fontosabb. Magányuk óvatos találkozása ült meg az emlékezetében. Meg a férfi lábfeje, a hosszú, a test egészének erőtlenségéhez képest meglepően kidolgozott lábszára, a combjai.
Ez végre szép volt a fekete, sűrű szőrzetével. Nem szerette, jó, de legalább a testét fogadná el valamennyire.
Még a péniszétől idegenkedett a leginkább, vagyis nem akarta látni sem erigált állapotában, sem amikor visszahúzódott magába és a vastag fanszőrzetéből nézett elő a sötét, gömbölyű fejével. A heréit meg kifeII. kötet 35jezetten nevetségesnek találta, fejletlennek, gyerekesnek, nem értette, hogy egy ilyen férfi miért nem süllyed el szégyenében.
Ölének vonaglásait, amit azért igyekezett visszafogni, körmének domború élével kormányozta a férfi, a nyelve hegyével vagy a feszesen ülő, fényes heréivel. Ez olyan lett izgalmi állapotában, mint egyetlen vörös gömb, amit a nő szeméremajkaihoz éppen csak hozzáérintgetett.
Mániákus, inkább tartani kéne tőle, ez az ember mániákus.
Addig érintgette, ütögette, mániákusan, míg el nem nyílt, s attól kezdve valamelyest odabenn ütött, csúszhatott, vagy legalábbis Bella ilyesmit érzett, ilyesmit látott tőle magában. Akárha nem heréje, hanem szeméremajka lenne, két egymásba nyílt húsevő virág, amint az egyik fölzabálja a másikát. S miközben a mosdókesztyűt és a rongyot felindultan belevágta a mosdókagylóba, erre is szívesen emlékezett.
Meg a szégyenére.
Szégyenkezett, Médit figyelte, kétszínűségéből kihajolva figyelte, mi történik Médi és a szép dadogós magyar férfi közt, vajon van-e valami hasonlóság. Erezte, nincs. Nem, ami vele történik, az egyáltalán nem törvényszerű. Úgy érezte, mintha Médi mindezektől a dolgoktól, az egész tomboló fertelemtől érintetlen lenne. Attól is rettegett, hogy otthon megtudhatják. Nem eshetett teherbe. De jó volt a fertelem. A rugalmas ütögetések végtelenében nagyszerű a fizikai fájdalom, csak hogy legyen vége már. Erősebben emlékezhetni, önkéntelenül hozzáért ölével a kemény porcelánhoz, lágyan hajló szeméremdombjának élén idegen ütközés, kétszer. Hangokat is takarékosan adott ki magából, amivel szintén önmagát büntette. Tartott tőle, hogy hisztérikus sikoltozásba csúszna át. A férfi sem engedett meg magának hangosabb sóhajokat vagy nyögéseket, ami szintén segített elmélyíteni mozgásaik és moccanásaik érzetét.
Ha ennyire taszítja vagy idegesíti ennek az idegennek a külleme, akkor ne élvezzen tőle hangosan.
Ez volt az önbüntetés logikája, s egyáltalán nem indokolatlanul.
A férfi szegényes, szinte horpadt mellkasa a nevetségesen rövid kis II. kötet 36bordáival, az ügyetlen vállai, amelyekből minden csontocska külön kiütközött, s amitől az a különösen undorító érzete támadt, mintha ő sem felnőtt nő lenne, hanem kislányként játszana a hülye babájával. A sok éhezéstől belappadt gyomorfal, alatta a gyermetegen előremeredő, kissé felfújt hasa; én egy őrült vagyok, mondogatta magának, ilyen férfival fekszem le, amikor lefeküdhetnék másokkal, különbekkel.
De ezzel feküdt le, mások nem kerülhettek ilyen közelségbe hozzá. Amit nem lehetett fölfogni józan ésszel, miért van éppen így. Miért nem másként.
Vagy a sápadt, csontos, kicsi feneke, amire annyi hús nem jutott, hogy hasítékát az izmok tömege és nyomása rendesen bezárja, ennek a puszta tapintása ingerültséggel töltötte el.
Nem volt a testet miként magába ölelnie. Mondogatta magának, mint aki mentegetődzik vagy vádaskodik.
Inkább hagyta hát, hogy valami meglegyen, ami nem tud nem meglenni, s szaggató élvezetében süketnek, vaknak, halottnak tekintette önmagát.
Gyorsan megengedte a meleg vizet, mely kénes párájának illatával azonnal megtöltötte a fürdőszobát. Igazán nem szívesen maradt volna sokáig magára, s oly dühödten mosott, mintha a rongyból, a mosdókesztyűből beszáradt spermát kéne eltávolítani. Nem ismerte ki magát a sperma fizikai tulajdonságain sem. Az állaga miatt olyannak tekintette, mint a taknyot. Mindig újra elcsodálkozott, hogy nincsen csomója, hanem vastag teste valójában könnyen szétoldódik a vízben, s akkor ez mégsem takony, hanem az undor, a rettegés, a szorongás és a félelem, hogy a kicsapongásaival tönkreteszi az életét.
Beteljesíti szülei negatív jóslatát.
Ne essen teherbe.
Olykor sárgás, erősen körvonalazott nyomott hagyott a lepedőn, bár nem volt biztos benne, hogy ez nem a hüvely bőséges váladéka-e, mely az orgazmus pillanataiban ömlik ki. A szifilisz első jelének vélte, hogy ilyen sötét nyomot hagy. Benne van a vér. Vagy a zsebkendőn II. kötet 37maradt folt, amivel gyorsan letörölte, rosszabb esetben a ruháin, vagy éppen fehéren beleszáradt a fekete hajába, és szégyenszemre ezt már csak a próbaterem tükrében vette észre.
Öblögette, nyomkodta a textíliákat, mint aki attól tart, hogy a foltokat nem tudja eltávolítani. S mikor aztán kiterítette, majd sietősen és rossz lelkiismerettel visszatért, de a felindulásával még mindig nem tudott mit kezdeni, Mária szalonjában minden úgy állt, mint mikor Vladas Korsakas visszavitte őt a kórházból a szállodába.
Mintha nem lett volna műtét, nem lett volna mélyaltatás, ott állt előtte melegen és reálisan a fehér, vastag, csavart mintás gyapjúpulóverében. Hiába történt oly sok minden a fejében. A három nő még mindig ugyanúgy állt az asztal körül, és minden kis mozdulatuktól rétegesen meglebegett közöttük a füst. Ebben a vastag, fehér, magasnyakú pulóverben daliásabbnak is nézett ki, mint amilyen volt, s alatta nem viselt inget. Úgy maradt az ágy, az ablakon a nehéz függönyök, a sarokban az ülőkád a japán paraván mögött, szállodai szobáját nem változtatta meg a baleset. Nem látta nyomát sem örömnek, sem fájdalomnak, sem részvétnek a tárgyakon.
Elisa kezéből sem vette ki senki a poharát, pedig ki tudja, mióta, vinnyogva nyújtogatta, kért, akaratoskodott.
Óhajának tárgyát nem lehetett volna minden további nélkül megnevezni.
Túl a nyitott üvegfalon, a petúniák lebbenő tölcsérei fölött moccanatlanul szikrázott a városi éjszaka. Jegesen hintáztak odakinn a szélben a nedves ágak, s rögtön be kellett szólítaniuk a cselédet, tegyen még a tűzre, a szoba túl hideg, aztán hozzon meleg vizet.
Elisa nem adta ki kezéből a poharát, ellenkezőleg, valamit jelzett, mutogatta. Vadul villogott a tekintete, akart, s amint Bella követte a tekintetét, Irma csaknem érintetlenül hagyott italáig ért.
Szeretné elérni, akárha követelné, add ide, amit Irma meghagyott. Világos lett, hogy nem az italt akarja annyira, hanem tombol benne a féltékenység.
II. kötet 38Szapáry erre kicsit előrecsücsörítette az ajkát, bosszúsan vállat rándított. Felőlem, válaszolta Bella néma kérdésére. Igya le magát, ha ennyire kívánja.
Koppant az üres pohár a zsúrkocsin.
Akár beszélhettek volna még, de ilyenkor nem beszéltek már.
Dobrovan a mellén és a derekán bőségesen ráncolt sötét selyemruhájában megállt az üres szék mögött, amitől ismét meghullámzott a füst a levegőben, megdermedt az izgalom.
Erre vártak.
Az esti kártyázás fölmentette őket a társalgás terhes és felelősségteljes kötelezettsége alól, ám jó időbe telt, míg a kártyajárás belső logikája elfeledtette velük, ami örökösen a fejükben jár, s amivel azért óhatatlanul megterhelték egymást. Már megint ott tartottak, hogy szándékaik ellenére mindenki szembekerült mindenkivel. Szemzőné a nyelvével ügyesen a szája sarkába emelte a cigarettát, hunyorgott, szemét így is csípte a füst. Megemelte az egyik kártyacsomagot, megkeverte, és egyetlen nagy ívben, miként a legyezőt, szétterítette előttük az asztalon.
Mind a négyen húztak egy lapot, pengett az ujjuk alatt, amint egyenként fölcsapkodták. Világos lett a sorrend, amelyet a választott kártyák értéke szab meg, s egyben eldöntötte az ülésrendet. Amire sziszegtek, cöcögtek, fölnevettek, csettintettek a nyelvükkel, az ajkukkal.
Különböző minőségű hangok voltak, de mind elégedett.
Bellának különösen jól esett az ajkával ilyen hangokat hallatni, mert a csókot lophatta át magának az éveken, a fasz átható ízét, sima hajlatait és erős éleit, amint cuppan az ajkain.
Szemzőné épp ellenkezőleg volt vele, neki bizony alapos erőfeszítésébe került megőrizni az örökös látszatot. Miközben nevetgélt, a regensburgi régi hídon hajtották őket a tavaszi hózáporban, csattogott, csúszott a domború köveken.
Demén Erna nagylánya már nem jött vele.
A lapok értéke szerint Szapáry most Dobrovannal, Szemzőné viszont Huber Médivel fog párban játszani. Elégedettségük hangjaival II. kötet 39inkább felfedték a csalódottságukat. Szemzőné, bármily közel állt Szapáry Máriához, valójában a csöndes Dobrovannal játszott szívesen, míg Huber Médi és Szapáry mintegy hangos konfliktusokkal terhelt viszonyuk ellenére szerettek együtt játszani.
Már megint nem így sikerült.
Gyorsan helyet cseréltek, leültek.
Azok ketten meg arra riadtak a hatodik emeleti cselédszobában, hogy csönd lett körülöttük, hogy már régóta csönd van körülöttük, hogy a húsuk hűl a csöndben, hogy nincsen többé villamos.
A légvonat lassan hintáztatja felettük a sötét égre néző ablakot.
A szerencse úgy hozta ezen az estén, hogy Szapáry Mária megint a terasszal szemben ülhetett.
Valamennyiük számára ez volt a legkívánatosabb hely.
Aki lapjaiból itt fölpillantott, a puhán sötétlő folyó túlsó oldalán a parti sétány gázlámpáinak hiányos, haloványan szétszikrázó gyöngysorát látta, az evezős klub lapos, visszfényektől megvilágított tömbje fölött a budai hegyek egymásból kicsúszó, egymásba visszacsusszanó, mély árnyait.
Innen nézve természetesen nem láthatták, hogy mi történik a szigeten az épület körül vagy a gázlámpák alatt, de a városban általában tudták, hogy ez egy ilyen hely.
Beszélni igazán nem illett ilyesmiről.
Mintha üres lenne a parti sétány.
Olykor a pesti partról mégis látni lehetett, akár szabad szemmmel is, hogy magányos kis alakok lépnek ki a bokrok és a fák közül, valakire várnak vagy riadtan sietnek el valaki más elől, szinte menekülnek a sétaúton, hogy néhány méterrel odébb mintegy titkon, gyorsan körülpillanthassanak, majd eltűnjenek a sárga akácok laza ligetében, és a szegényes aljnövényzetbe taposott ösvényeken visszatérjenek a középkori kolostor emberi ürüléktől bűzlő romjai közé, ahová a gázlámpák enyhén imbolygó fénye épp csak elhatolt.
Dobrovan Izabella selyemruhás válla felett pillantott át a másik partra Szapáry Mária.
II. kötet 40Olyan volt, mint egy ölébe hullott győzelem, várta a lapjait.
Elisa pillantását elkerülte, szándékosan. A másik három nő vonásain és mozdulatain átütött a neuraszténia. Bármennyire igyekezett demokratának látszani, lelke mélyén mindenkit neuraszténiásnak tekintett, aki nem volt rangjabéli. Fegyelmezettségük alól kilógott az örökös ingerültség.
Nem voltak szabad emberek.
Nem voltak elég fegyelmezettek, képtelenek voltak elfogadható keretet adni egy alantas indulatnak.
Megvetette őket.
A három mélyen megvetett polgárnő viszont azt figyelte, hogy Elisa viselkedése valóban ilyen hidegen hagyja-e.
Legalábbis úgy tett, mintha nem érdekelné és nem érintené, hanem csak várná a lapjait.
Holott a kölcsönös haragvásuk még másnap is ki fog tartani. Amikor elmennek a barátnők, súlyos szemrehányásokat fog tenni Elisának, bár addigra biztosan sikerül majd valamelyest lecsillapítania önmagát, tudta előre, amilyen hülye, megbocsát. Elisa pedig csapkodni fog, sírni fog, őrjöngeni. Mindig megbocsátok, mondta magában önmagát is szugerálva, hogy igen, bocsásson meg neki, de egyre nehezebb volt kikényszerítenie a megbocsátásait.
Egyszer elkövetkezik a pillanat, amikor a felgyülemlett megbocsátások nem engedik többé megbocsátani.
Meg fogja ölni, aztán megöli önmagát. Ezen azonban nevetett magában, mert az jutott az eszébe, hogy van még egy lehetősége.
Meg kell gyónnia.
Kérdés, hogy előbb ölni, s aztán gyónni, vagy fordítva.
Gyónni, s aztán nem ölni.
Valamennyien úgy voltak vele, hogy az egyik látszattal takargatták a másik látszatot, s valamicske realitás csak akkor ütött át mindezen, amikor eltévedtek a látszatok között, vagy nem tudták magukat időben egy másik mögött elrejteni.
II. kötet 41Hiszen éreztem én a hátamon.
Eddig is megfigyeltek, hol itt, hol ott parázslottak fel a cigarettáikkal a virágzó fák alatt. Talán négyen lehettek, talán többen.
Nem ismertem föl őket, bár meglehet, hogy az idősebb is közöttük volt, a csodálatos óriás a bajuszos segédjével. Néha úgy csináltak, mintha nem tartoznának egymáshoz. Az idősebb halálosan izgatott a mellkasán szűknek bizonyuló kockás zefír ingében és a sötétkék, agyonmosott, bő munkásnadrágjában. Ha elmentem mellette a sötétben, izzadságának mély illatával együtt valami kivételes áradt belőle.
Leginkább forró kátrányra emlékeztetett az illata.
Egymástól igen távol álltak, de a virágzó ligetnek körülbelül ugyanabban a mélységében.
Ahonnan még belátták a széles parti sétányt, ki jön rajta, ki megy el, ahol azonban a sötétség inkognitóba merítette az alakjukat. Hiába meregettem a szemem, nem tudtam azonosítani egyiket sem. Az ingükből kiviláglott valamennyi, de a kis kockák zöldjét, sárgáját és feketéjét persze csak látni reméltem; ez a csodálatos férfi eltűnt. Voltak, akik mindig újra visszatértek ugyanazokra a helyekre, mint én, s voltak, akik egyetlen egyszer bukkantak fel, aztán eltűntek.
A lombok árnyainak mélységéből szóltak ki az ismeretlenek a cigarettáik felizzó parazsával.
Szellőkkel neszezett az éjszaka, öblösen kottyant a köveken a víz.
Annyit értettem belőle, hogy a parázzsal szándékosan tárják fel a jelenlétüket.
Mintha azt mondanák, figyelj rám, figyellek, közben pedig egymással versengenek, rám figyelj, itt vagyok. Követelődző tekintetükkel mintegy átnyúlnak a sétány felett, szavaikat megértettem a testemen. Helyesebben nem akárkinek szólnak vagy nyújtózkodnak át a jázmiII. kötet 42nok felett, közel sem. Előbb a sötétség álcája mögül mindent hosszan megfigyelnek, s amikor aztán valakit kiválasztanak, kicsit megszívják cigarettájukat. Neked vagyok itt, ezt jelenti. Várlak, gyere már.
Ha pedig a másik jellel válaszol a jelre, akkor mintha még mélyebbre, hosszabban leszívnák, amivel a felparázslás idejét nyújtják ki, arcuk felviláglik tőle valamennyire, s ezzel megerősítik odaadásuk csábító ígéretét és a forró kívánságukat.
Ezek négyen, ott a fák alatt, valószínűleg egymás körvonalait sem látták. A sétányt szegélyező jázminok sok mindent eltakartak, s talán látták, amint parazsaikkal a fehéren bimbózó bokrok felett lebegnek. Ügyeltek rá, vagy mintha ügyeltek volna rá, hogy ne egyszerre jelezzenek, más-más nyelven szóljanak ki. Ki hosszabban, ki rövidebben tette, ki ritmusosan vagy éppen lustán, netán kifejezetten kényelmesen parázslott fel nekem. Hízelgő volt tudni, hogy egyszerre négyen teszik a szépet. De éppen a kényelméből következtettem rá, hogy az idősebb fekete férfi ott ácsorog közöttük a ronda, kockás, zefír ingjében, amely mégis jól áll neki.
Meglehet, a parázslás valami olyasmit jelentett, aminek az értelmét nem fogtam még föl. Ha tenyerükbe rejtették a parazsat, akkor azt jelentette, hogy a kapcsolatban nem érdekeltek. Tűnj el. Néma kijelentéseiknek ilyenkor sértő élük volt. Lépj le, olajra. Olyasmi, amitől az ember a másik életében tartózkodott. Ronda vagy, mondták ki az ítéletet.
Jössz nekem a kis faszoddal.
Ne zavard itt a levegőt nekem.
Másnak tartogatom minden titkomat.
Jómagam soha nem kockáztattam volna meg a dohányzást, hiszen magának a rágyújtásnak is súlyos jelentése volt. Még idegességemben sem gyújtottam rá, bármennyire kívántam a keserű füst melegét a számban és a torkomon, mert akkor kijelentettem volna, hogy nem véletlenül szívom teli tüdőre, hanem valaki miatt, aki valahonnan éppen megfigyel, és én is éhesen figyelem. Nem vizeltem, csak titokban, és ettől a veszélyes helytől jóval távolabb mentem vele.
II. kötet 43Vagy egyenesen azt állítottam volna, hogy végre hazatértem, otthon vagyok közöttetek, és arra vágyom, hogy bárki, bárhogyan és bármikor tegyen magáévá. Amit leginkább önmagamnak nem tudtam volna megvallani. Mert nem volt igaz.
Néha valaki megállított a sötétben, vagy én magam álltam meg, mert láttam, fasza csupaszon mered rám, s azt kérdezte susogva, te mit szeretsz. Ez volt az egyezményes kérdésük. Nem tudtam volna rá válaszolni, illetve szívem szerint azt kellett volna mondanom, hogy nem tudom, semmit.
Kétféle válaszuk volt rá.
Szopni, mondták az izgalomtól elérzékenyedve, s a puszta szó szétomlott a szájukban, szopatni, mondták szinte közönyösen és szárazon, s az egyik fajta ember tényleg nem volt összetéveszthető a másikkal. A visszautasítástól mindenki rettegett, holott nem volt elkerülhető. Nagy óvatoskodva azt válaszolták, ha akarod, akkor neked kivételesen megengedem, hogy betedd. Vagy azt válaszolták, ha úgy szereted, akkor beléd teszem.
Vagy azt mondták rekedten, miközben egymás lába közé nyúltak, mindent, mindent.
Nem tudtam volna elfogadni, józan ésszel nem lehetett elfogadni, hogy az emberi érintkezés végső soron ilyen primitív mozdulatsorokból és durva gesztusokból áll, ahogy a szemem láttára tették. Habár brutális cselekvéseik hiteléhez kétség nem férhetett. Nem tudtam levenni róluk a tekintetem. Meglestem, követtem őket, olyan lettem tőlük, mint egy puha macskatalp. Minél hajmeresztőbb volt a látvány, annál mohóbban reméltem az újabb és újabb meglepetéseket.
Nem láttam be a határokat a sötétben.
Meglepett, irtózattal töltött el, hogy a középkorú vagy idősebb férfiak szinte valamennyien azonnal üldözőbe vesznek, követnek, s ezek szerint valamit vonzónak kell rajtam találniuk. Sötét tekintetű, gyöngédségre kiéhezett bűnözők voltak ezek a férfiak, hihetetlen ruháikban, gazdagon tetoválva, volt egy férfi lila csipkeingben, amelyen átII. kötet 44göndörödtek a fekete szőrei, meg kiérdemesült sportolók voltak a tiszta formákra edzett testükkel, avagy ványadt, jólnevelt minisztériumi kishivatalnokok az aktatáskáikkal, nyári öltönyeikhez viselt panamakalapjaikkal, amelyeket nem volt hová letenniük, netán önmagukra örökké kényes szépfiúk a magányuk savanyú rettenetével eltelve, napfényen pörkölődött bőrükön az arany nyakláncaikkal és nagy pecsétgyűrűikkel, vagy rámán varrott, nyikorgó talpú, drága cipőikben, kívül hordott ingjeikben a testes, foltosan kopaszodó iparosok a bajuszkáikkal és a kibodorított maradék hajukkal, meg az alkoholtól és dohánytól bűzlő csavargók, a kiöregedett örömfiúk, s egyszer még egy honvéd ezredes is föltűnt a díszegyenruhájában, csupa arany paszománnyal, nagy aktatáskája a lábához volt helyezve, mindenkire és mindenre érzéketlenül állt a húgytól bűzös romok között a meredt faszával, aminek a többiek szabályos processzióban jártak a csodájára, volt aki többször sorra akart kerülni, mert engedte, hogy megfogják, szopják kicsit, de közben ő maga nem moccant az aktatáskája mellől a bokájára engedett vörös sráfos nadrágjában, semmiféle választ nem adott senkinek, sehogy és semmire, és szemmel láthatóan nem is élvezte.
Olyan lehetett a többiek szemében, mint egy gyógyulást és abszolúciót ígérő kegytárgy, ami miatt az emberek tömegesen zarándokolnak el a búcsúhelyekre.
Jöttek, mentek, lestek, vadásztak, kerestek ezek a férfiak, s ha nem találtak kedvükre való zsákmányt, akkor gyakran megelégedtek egymással. Tétova vagy erőszakos közeledésük számomra olyan volt, mint egy halálos döfés, hiszen én lettem a zsákmány a szemükben. Figyeltem, hogy mit tesznek, és menekültem. Valószínűnek látszott, hogy a saját ifjúságukat kívánják néhány pillanatra; megmarkolni a kemény, rugalmas húsomat, amihez a személyes tulajdonságaimnak nem lehetett sok köze. Akárha épp a bennem szunnyadó személytelen lobbantaná őket lángolásra. Valakire vágyakoztam, akinek a személyiségem megfelel, ők pedig bárkire, aki a testével tesz eleget a rögeszméiknek.
S ugyanígy meglepett, hogy a velem egykorú vagy nálam valamivel II. kötet 45fiatalabb fiúk épp ily ösztönösen idegenkednek tőlem. Ezek között persze volt olyan, aki fizettetett magának az öregekkel, ők át is néztek az emberen, hiszen látták, hogy eleve fizetésképtelen, a többiek viszont a testem illatán érezhették meg, hogy igen komplikált eset vagyok. Nagy ívben kerültek el, vagy szándékosan az orrom előtt halásztak ki maguknak a sötétségből másokat, bárkit, s miközben utálkozó pofákat vágtak nekem, valójában az izgalomtól ragyogva figyelték, látom-e, mit művelnek a szemem láttára, puszta bosszúból, ami végképp meglepett. Nem tudom, mit kellett volna látnom, láttam, hogy amikor másokkal nekem élveznek, akkor a saját élvezetükkel szemben közömbösebbnek kell maradniuk, mint amilyen élvezetben engem részesítenek.
A dolgok mértéke, szenvedélyeik erkölcse volt a legrejtélyesebb.
Volt egy zömök, igen erősnek kinéző fiú, nyakán nagy, vöröslő, leragasztott keléssel, aki szabályosan kiköpött, amikor elmentünk egymás mellett a néma ösvényen. Romlott képe volt, orra, füle félredolgozva, talán bokszolhatott vagy birkózhatott. Azt sziszegte, miközben elmentünk egymás mellett az ösvényen, hogy az ilyen geci krapekokat, mint amilyen én vagyok, szívből gyűlöli. Holott alig láthatott a sötétben. Amikor később a kéken és sárgán lebegő lámpafény alatt mentünk el egymás mellett, megint köpött, s elég hangosan azt kérdezte, mennyi idő van még hátra a munkaidőmből.
Nem volt elhárítható a gondolat, hogy rendőrspiclinek néz, s akkor biztosan mászkálnak közöttünk ilyenek.
Ne félj, szétverik még a srácok a mocskos pofádat.
Mintha a földbe gyökeredzett volna a lábam, mindazonáltal majdnem fölnevettem, mert fenyegetése hallatán arra kellett gondolnom, hogy akkor itt a rendőrspicliknek hivatalból kell a faszukat mutogatniuk.
Valamennyien egymás fasza iránt tanúsítottak olthatatlan és szenvedélyes érdeklődést, hogy milyen és mekkora.
Én is, de igyekeztem nem ebben mérni önmagam.
Bármilyen heves lehetett a kölcsönös érzelmi vagy testi érdeklődés, nem tapasztaltam, hogy e bemutatás nélkül létrejöhetett volna kapcsoII. kötet 46lat. Ez is pontosan fordítva volt, mint a nőkkel. Mint valami névjegyet, belépőt, az érintkezés előfeltételeként fel kellett egymásnak mutatniuk. Talán észrevették, hogy nem csinálom, s ezzel tettem magam gyanússá.
Ne szemétkedj, na, mutasd már.
Többnyire meredt vagy legalábbis félmeredt állapotában kínálták fel egymásnak, először tisztes távolból, aztán valahol másutt már kissé közelebbről, s csak ennek utána tudtak egymás sorsáról világosan dönteni. Néha én is megkíséreltem, hogy valakinek legalább távolabbról bemutassam, ám hiába, ha a szó szoros értelmében nem vitt rá a lélek.
Látod, én megmutatom.
Reszketni kezdett a térdem, elgyöngültem, félelmemet nem tudtam semmivel lecsillapítani. A kezem is annyira reszketett, hogy igazán jól szabott fekete nadrágom sliccén az ujjaim nem tudtak a rejtett gombolással mit kezdeni. Hiába határoztam el, legyen, most az egyszer megteszem.
Mi a faszra vársz még.
Az igen szűkre szabott, szinte síkos gyapjúszövet miatt se ment. Csőnadrágnak nevezték az ilyen nadrágokat. Könyörgőre fogták a férfiak, sziszegtek nekem a sűrűből, mindenesetre olyan reményeket keltettem a feszes nadrágommal és a slicc körül babráló, reszkető kezemmel, amelyeket nem tudtam beváltani.
Itt van, megfoghatod az enyimet.
Értelmetlen tartózkodásom türelmetlenné tette őket.
Hát akkor mi a büdös picsát akarsz.
S nem csak azzal leptek meg, hogy milyen készségesen és felindultan mutogatják, milyen nagy műgonddal készítik fel a bemutatkozásra a sajátjukat, avagy épp milyen dühödten és féltékenyen fedik el illetéktelennek tartott tekintetek elől, hanem ezzel kapcsolatban majd minden hideglelősen meglepett.
Nekem nyugodtan megmutathatod a kicsikédet.
Olyan volt, mint egy soha nem hallott idegen nyelv, amelyet az első pillanattól kezdve mégis minden fordulatával és kifejezésével együtt II. kötet 47értek. Halálosan meglepő, hogy én magam is szívesen megmutatnám, igaz, nem így, nem ezeknek vagy nem mindenkinek, valakinek, nem bárkinek, holott meglepett, hogy akár töppedt, akár erigált állapotában mennyire otrombának és visszataszítónak találom valamennyit, s a magamét sem különben. Egyet nem találtam a nagy keresésben, amelyikre azt mondanám, igen, ez legyen. Volt bennem viszont valami mélységesen ismerős elnézés és együttérzés irántuk, ami nem volt kevésbé meglepő. Mintha azt mondanám, nekem mindegy, lehetne bármelyik. Habár világos lett, hogy a saját olthatatlan kíváncsiságommal sem tudok mit kezdeni.
Talán a merevedés, a folyamat izgatott, az átváltozás követhetetlen élménye egy rideg testen, amely különben csak az életidővel változik, de akkor is észrevétlenül. Mindig újra, attól a puszta lehetőségtől hajtva, hogy egy újabb, bármilyen faszt láthatok, s a hozzá tartozó ember látványával összevethetem az állagáról szerzett benyomásomat, meglepett az elháríthatatlanságával. Másik életemben igazán nem lett volna illő arra gondolni, hogy ilyen sokan lennének, akik erre ily hevesen kíváncsiak.
Szinte egymás sarkára hágtak az éjszaka korai óráiban.
Nem csoda, hogy mindent letapostak és összerondítottak a dominikánus kolostor romjai körül.
Értettem a kíváncsiságukat, a kíváncsiság óriási és mély közössége mégis megrendített, mert uralkodott rajtam, tudtam, soha le nem győzhetem. Mintha ettől ebben az életemben minden fordítva lenne, mint ahogy gondolom vagy gondolnom illő, s az egész embernél a fasza lenne fontosabb. Hiszen a fasz másmilyen volt, mint maga az ember vagy akár a teste. Meglepett, hogy szemmel látható fiziológiai jegyeik eltérőek, nincsen megfelelés, nincsen azonosság test és fasz között. Minden ember több emberből van összerakva. Én is különböztem a faszomtól, s talán a szégyenkezésre és az öntépő töprengésre való hajlamom is ebből a szégyenből származott. Nem beszélve arról, hogy a gondolkodásom természete lényegesen különbözött az ösztönéletem természetétől, és a sok különböző fasz láttán az volt a benyoII. kötet 48másom, hogy ez a végletes különbözés másokat nem kevésbé jellemez. Az ember bizonyos fiziológiai jegyei alapján különbözött másoktól, és önmagán hordozta azokat a megkülönböztető jegyeket is, amelyek megmutatták, hogy miben különbözik önnön magától. Meglepett, hogy ebből az általánosnak mondható és sokoldalú különbözésből valamire következtetek, amiről azonban nem tudtam megmondani, hogy mi. Mintha olyan tudás lenne, amivel nem lehet betelni, és a végére járni sem. A férfiak szemében ennek az ismeretlen jellegű tudásnak az emblémája lehetett a fasz. Talán azt jelenti, hogy nincsen én, helyesebben az én csupán része egy nagyobb, felderíthetetlen egésznek. Vagy úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy az ember külleme, a lelki alkata, a gondolkodásmódja vagy a jelleme soha nem árulta volna el, hogy milyen fasza van, holott a fasza sem lehetett kevésbé mérvadó, mint a lelke vagy az elméje. Persze nem tudtam volna megmondani, mit neveznék léleknek, vagy mi lenne az, amiben a fasz mérvadó lehetne, s főleg mi az, amivel a férfiak egymás fasza iránt tanúsított elemi érdeklődését értelmesen meg lehetne indokolni, ha egyszer a nőket és a nemzőképességet itt szükségszerűen kihagyták a számításból.
Még inkább meglepett, hogy bármit csináltak vele, és én ezt bármennyire nem csináltam, a lelkem legmélyéről helyeseltem, hogy így csinálják és nem másként csinálják és egymással csinálják és nőket nem avatnak be az ilyesmibe. S én talán azért nem csinálom, mert nem vagyok ilyen hevesvérű, ilyen hirtelen, nem vagyok ilyen kérlelhetetlenül férfias, hanem a lelkem szerint bizonyára nő vagyok a szörnyű anyám miatt. Nem hittem a szememnek, amikor először láttam, és később is elállt a lélegzetem, megint csak tehetetlenül remegni kezdtem az izgalomtól, amikor az egyik férfi végre megragadta a másikét, kimeredt a tenyerükből, csípőjüket elegánsan előre lökve egymásnak döntötték a vállukat, s miközben mindketten átbámultak a másikéra, combjukkal és lábszárukkal mintegy egymáson horzsolódva, figyelmesen, csaknem hűvösen, a közös ritmust keresve, kölcsönösen kiverték egymásnak.
Lassan kezdték, de nagyon gyorsan felszökött.
II. kötet 49Akiket szerettem volna, azokkal szerettem volna én is.
Netán egyikük, mielőtt még felszökött vagy a kezére buggyanhatott, lebukott, hogy a szájába kapja, nyelvével simogassa, szopja és nyelje a lilára vált vagy bíborló fejével ágaskodó rondaságot. Megegye, öklendezve benyelje a garatjára, néha kiköpték a spermát. Mások a közös vágyakozástól fölindultan a mocskos, másoktól már alaposan beszennyezett földre hulltak, nem nézték, hová, és kölcsönösen vették be a szájukba egymásét. Két értelmetlen húsdarab. Úgy vergődtek vele egymáson a testükkel, mint az epilepsziások. Öklendeztek, siettek, nem volt levegőjük. A világ vége előtt az utolsó pillanat. Ezeket talán még az sem zavarta volna meg, ha mások ürülékében henteregnek. Magam mentségére tettem úgy, mintha undorodnék tőle, s ezért undorodtam. De sötétségbe meredt tekintetemmel helyeseltem. Belecsókolták egymás szájába a másik spermáját.
Ájulás kerülgetett, de helyeseltem.
Vagy ezek a mezítelen törzsi harcosok a derekukra vagy a lábszárukra szíjazott ruhadarabjaikkal, benn a sűrű legsötétebb mélyén, amint világító farukat fölmeresztve, végbelük csillagba ráncolódó záróizmait tárva föl, mindenféle megalázottságtól, megalázkodástól vagy szolgaiságtól mentesen térdre ereszkednek, s addig löketik magukat, sőt, igen szakszerűen addig csápolnak hátra szabad kezükkel, a combjánál, a szőrös valagánál ragadva meg a másikat, ki ne csússzon, kicsiket, alattomosan visszalöknek, besegítenek, amíg ez a másik ember, akinek a nevét nem tudják, az ordítását visszafogva, sietősen és erősen beléjük nem élvez.
Volt, aki kihúzta belőlük, mielőtt elélvezett volna, látni akarta, amint fölszökik vagy a sötétségbe spriccel, valamibe, amit nem látni, bele a semmibe.
Meglehet, vannak a világon olyanok, akiket a szar sem rettent vissza attól, hogy idegenek seggébe kúrjanak, mert ez nem több nekik, mint egy nyeldeklés, amit külön senki nem tart számon és erkölcsileg sem minősít, mégsem járná, hogy nekem ebből álljon az életem.
Ilyen undokságokból.
II. kötet 50Jó, most megnéztem, láttam, bár nem tudom, miért kéne látnom, de kész, tudom, elmegyek. Igaz, nem tudtam másnap nem visszajönni. És megint nem mentem el hajnalig.
De nem csak ez, hanem a testvériességre vágyakozó, érzelgős énem sem engedett el, hiszen épp az volt a gondom, hogy vergődtem és nem tudtam ezeket az összefonódott különböző éneket egymástól elválasztani. Születésemnél fogva egy olyan világgal keveredtem el, ahol az igen bizonyos esetekben nemet jelenthetett, a nem pedig akár igent. Holott egyszerűen nem tudtam elképzelni, vagy magamtól elfogadni, hogy bármi közöm lehessen ezekhez a viszolyogtató alakokhoz vagy bármi ilyesmihez. Visszasírtam az időt, mikor még tudomásom sem volt ilyesmiről. Biztos vannak szerencsésebb emberek, akiknek életük végéig nincsen erről tudomásuk. Ha pedig mégis így lenne, s csupán gyáva lennék önmagamnak bevallani, hogy én is pontosan ilyen vagyok, s hiába, hogy mindig a valódi világot kerestem a látszatok mögött, most, amikor tényleg megtaláltam, s tényleg látom, hogy minden másféle élet csupán ennek az otromba realitásnak a hazug látszata, akkor inkább a hidat kell választanom.
Ám ha egyszer magam ezt kívánom, bárkiét, akiét megfoghatom, akkor mi a csudának kéne meggyilkolnom önmagam, kérdeztem a kéjvágytól és az öngyűlöltettől szinte hörögve.
Pedig ugyanazzal a szusszal mennyire szerettem volna azon nevetni, hogy ilyen végtelenül nevetséges vagyok.
Mennyire nevetséges és alávaló, s hajlandó lennék akár még mélyebbre süllyedni.
A gyötrő kétségek elől nem volt hová mennem. Embert sem ismertem, akivel megoszthattam volna belőle bármit. Akár a számba is vehetném, némán, bárkiét, hogy amikor a forró sperma kilövell a teste mélyéről, legalább egyetlen egyszer érezhessem, milyen lennék másik férfiként. Aminek az elgondolására nem volt bennem elegendő képzelőerő. Kimondtam ugyan, hogy miért ne. Olyan nem akartam lenni, amilyen adottságaim szerint vagyok.
II. kötet 51Legfeljebb Isten láthatná, ha van s ha lát. Ám erősebb maradt a nem.
Egy ilyen életet, akár megtagadom, akár helyeslem és megteszem, tartósan nem fogok tudni elviselni.
Odáig el kellett volna jutni innen.
Föl a sötétből a kivilágított hídra. A víz hidege örökre nyeljen el, meg se találjanak, ha már ilyen nyomorúságosra sikerült a születésem. Elátkoztam az anyámat, akit nem ismertem, akiről emlékem alig maradt, aki egy nagy, csontos, sápatagon szőke francia nő miatt elhagyott, s hogy az apám ezt idejekorán miért nem vette észre rajta vagy miért nem akadályozta meg, elátkoztam az apámat, aki elég hülye volt ahhoz, hogy egy ilyen nővel akarjon baszni, s akit aztán egy közönséges nyári hajnalon elvittek, ismeretlen körülmények között, kideríthetetlen okokból, talán tévedésből megöltek, és így még az átkom sem ülhetett meg rajta rendesen. Én magam voltam elátkozott. Mert arra azért emlékeztem, hogy milyen volt ennek a halott embernek a nemzőszerve, s miként nyugodott a heréjén, erre persze volt eszem, ilyesmire emlékezni, milyen volt a hasa, a fanszőrzete, amikor a zuhanyozó rózsájából végigömlött rajta a víz.
Csodálatos testének mélybarna bőrére tapadt a hosszú, fekete szőrzete, minderre a lehető legpontosabban.
Mire felnőttem, az enyém is megszólalásig olyan lett, mint ezé a meggyilkolt emberé, holott szőke voltam, mint az anyám, kékszemű, mint egy tősgyökeres germán. Vadidegen faszt viseltem a testemen, különbözött a bőrünk színe és állaga, de kettőnk fasza között legfeljebb annyi volt a különbség, hogy az életnek erre a rövid átmenetére nem voltam körülmetélve, s így csak akkor tárhattam föl azonosságunkat a tükörben, amikor szépen visszahúztam a makkról a sötét előbőrt, s így fektettem be az erősen lecsüngő, a szőke szőrzet alatt valósággal feketéllő herék közé. Jó, akkor legyen zsidó faszom, habár mindig azzal igyekeztem megvigasztalni magam, hogy a testem legalább az anyámé és teljesen keresztény. Olyan szűk maradt az előbőr ráncos csőre, mert oly ritkán tettem ilyesmit, inkább csak simogattam a pizsaII. kötet 52mán vagy az alsónadrágon át, hogy amikor visszahúztam, akkor a kéjnél nagyobb lett a fájdalom.
Ebből tudtam meg, hogy én is borzalmas halálra vagyok ítélve.
Hűségesen követni akartam őt, hogy mielőbb legyen meg.
Előre hallottam lépteim bántó csikordulását. Érzelmeskedésre nem lett volna értelme többé időt vesztegetni. Úgy éreztem magam, mint aki álmában elveszítette utolsó ruhadarabjait, s ezentúl csupaszon kell az emberek között megjelennie. Nem volt más választásom. A halálom nem izgatott, olyan volt, mint egy befejezett tény, hanem az ilyen ostoba csekélységek izgattak, hogy ha már egyszer megfordultam, s észrevettem őket a nekem parázsló cigarettáikkal, akkor nem maradhatok itt nekik. Minden mozdulatnak és minden gesztusnak, de ezek hiányának is egyezményes rendje és jelentése volt ezen a helyen, s ahogy néhány nap múltán magam is tagolva olvastam belőle, ők folyékonyan olvasni tudtak bennem. Nem lehetett elkerülni, hogy az ember a többiek szemében ne nyitott könyv legyen. Pontosan fordítva volt, mint a másik életemben, ahol a szokások és rendszabályok illedelmes fedettségben, a látszatok mozgékony keretei között tartották meg az embert a szándékai. Semmi ne maradjon fedetlenül.
Beleborzadtam a felismerésbe, hogy hiszen a magam szándékait sem ismerem, s másokét akkor még kevésbé.
Valami olyasmi történik meg velünk a másik életünkben, ami két akaratoskodás vagy alakoskodás között csúszik át. Hiszen akkor valójában eddig is ez a sötétség rejtőzködött minden mögött. De akkor a láthatóvá lett realitásnak szintén van mögöttese, és egyiknek sem jutok a végére, határaikat nem láthatom. Nem tudtam eldönteni, hogy a két valóságos életem közül, amelyek egymást ilyen trükkösen elfedik, vajon melyik a vaskosabb. Mindenkinek van rejtegetni való másik élete, ezt tudtam eddig is, de a látszatok vagy a brutalitások mögé húzódó életek fedett hátterében még mindig rejtezik egy másik, ezt viszont nem tudtam. Mert durva volt ugyan, közönséges és brutális, amit itt műveltek egymással, közlekedésük nyelve azonban felette kifinomult, II. kötet 53a beszélt nyelvnél vagy a látszatok néma nyelvénél jóval összetettebb, kiműveltebb, hajlékonyabb, s ugyanakkor igen világos és praktikus.
Élveztem, hogy többet tudnak rólam, mint amennyit tapasztalatok híján én magam tudok. Bármit csináltam vagy nem csináltam, mások szemében azonnal értelmezhető jellé változott át akár a moccanatlanságom vagy a némaságom, s ezért bármiként igyekeztem volna, csupa-szabban álltam előttük, mint ahogy másik életemben valaha is láthattam önmagam. Ha valamit megértettem a nyelvükből, akkor ez azt jelentette, hogy magamból értettem meg olyasmit, amit eddig szemérmesen elfedtem és elhazudtam. Látszatok nem takarhatták el a valódi lényemet. Nem csak megfigyeltem őket, hanem azoknak a tapasztalt szemével kezdtem visszalátni önmagamra, akik örökösen kifigyeltek a sötétből, és a saját leplezetlen szándékaik szerint kényesen értékelték és osztályozták a viselkedésemet.
Ahhoz, hogy a tervemet végrehajtsam és feljussak a hídra, előbb az evezősklub épületének mély árnyékában kellett végigcsikorognom a sétaúton, avagy néhány gyors, határozott lépéssel átvágnom a sűrű bozóton, és az ösvényen előbb visszatérni a sziget gázlámpákkal átvilágított, s ebben az órában teljesen kihalt bensejébe.
Semmi nem mozdult.
Olykor a pesti part felől, máskor a távolabbi budai partról hallani lehetett valami furcsa, sikolyba torkolló csikordulást. Villamoskerekek alatt sikolt így a fém a kanyarban, aztán megint csak a szél motozott, vagy emberi lépés roppant a sűrűben. Meg lehetett mondani, hogy a város egyik vagy másik oldalán éppen hol tart az éjszakai villamos. A budai parton több helyütt sikolthatott, sikolthatott a Margit körúti nagy kanyarban vagy távolabb a Moszkva tér különböző pontjain. A pesti parton felsikolthatott a kettes a Parlament előtt, vagy a hatos a Marx téren, de lehetett egy másik éjszakai járat, a hármas, ez a Visegrádi utca körúti torkolatánál fordult meg két nagy kanyarodással, hogy visszatérjen a Váci útra.
Túl az Árpád hídon, ahol az angyalföldi gyárnegyed a víztől párás II. kötet 54éjszakai eget felfestette a szögesdrótok és téglakerítések fölé szerelt fényszóróival, néha feldübörgött egy gőzkalapács, ütött és ütött, visszhangos döndüléseivel áthatolt a városon, megreszkettetett dobhártyát, földet és falat, ütött, majd rövid idő múltán ismét elhallgatott.
Órák óta szomjaztam, úgy éreztem, végleg kiszáradok, enyhén émelyegtem tőle, s ezért inkább az utóbbi útvonalat választottam volna szívesebben.
Volt a fasorban, a hatalmas platánok alatt egy csöndesen csobogó ivókút. Ha néha nem lökött volna meg az enyhe légmozgás, talán elájulok; minduntalan gyönge lett a térdem a kimerültségtől és az izgalomtól.
A közeli kövek között kottyant.
Ha mélyen föléhajolt, egy billentyűt megnyomott az ember, akkor a rozsdától ízes víz a szájpadlására szökellt.
Vizelési ingeremmel sem várhattam már sokáig.
Meg akartam halni, a szándékomat leleplező tekintetek elől mégsem volt hová kitérnem. Észrevétlenül átfonták és átszaggatták az éjszakát, nem volt taktika, amivel kijátszhattam volna őket. Ami az elhatározásomat tette nevetségessé, magam előtt lettem tőle komolytalan.
Maga a hely volt végzetes, s ezért mások szeme láttán itt sok minden komikus lett, ami igen személyesnek vagy tragikusnak akart volna látszani. Ha ugyanis a rövidebb utat választom, s a sétánynak azon a bántóan csikorgó szakaszán megyek el a szuicid szándékaimmal, ahol a sima, fehér épület visszhangos fala és a fák között szinte megszorult a baljós sötétség, amelyben bármi megeshetett, akkor ezzel azt válaszoltam volna a készenlétben álló férfiak bármelyikének, gyere, kövess, tiéd akarok lenni. Magának az útszakasznak volt ilyen felhívó jelentése, mert végbelüket föltárva itt üzekedtek a törzsi harcosok, és itt adták el magukat a pénzért kapható fiúk. Aki ide belépett, annak eleve számolnia kellett a saját halálával. Ha ellenben nem jeleztem volna külön senkinek, akkor nagy valószínűséggel mind a négyen azt mondják magukban, lesz, ami lesz, és elkísérnek, hiszen általában nem ragaszkodtak hozzá, hogy párosan csinálják. Ettől is tátva maradt a szám. Másik éleII. kötet 55temben úgy képzeltem, mint amit nem lehet másként csinálni, csupán párosan. Egyiket a másik után kellett volna leráznom, hogy aztán nyugodtan megölhessem magam. Illetve kedvemre ihassak a rozsdás vízből, mielőtt a Dunába fulladok.
Meg az is kínos lenne, ha egyszerűen kiúsznék a vízből.
S ezért aztán tíz perccel megtervezett halálom előtt, mikor mindez eszembe jutott, alig bírtam visszafogni a hangos jókedvemet.
De nem is tudtam visszatartani, mert a puszta elképzeléstől, hogy milyen ellentétes, egymáshoz mennyire nem illő gondolatokat terel egymás mellé az elme, hangosan belenevettem a sötétségbe. Milyen messzi áll egy elhatározás a vezérlő ösztönöktől vagy a cselekvés szándéka a puszta hatástól. Hangosan belenevettem a sötétbe, mint egy őrült. Vadul, önkéntelenül, túl hangosan, holott éppen azért nevettem, mert nem lehettem volna ennél komorabb és józanabb.
Amire különböző helyekről füttyögés volt a válasz.
Ezt megint csak nem értettem.
Láthatták a fák alól, hogy ez a feketébe öltözött kényes úrifiú, mielőtt bárhová elindulna, megdermed, fülel, mint az állat.
Láttam magam megtébolyodott fiatalemberként, aki azért inkább a halált választja, mintsem saját leplezetlen sorsát.
Veszélyre figyelmeztették egymást a füttyögéssel.
A baljós sötétségből, a sima fehér épület mély árnyékából jött az első füttyentés, de nem láttam ott senkit. A négy alak közül hárman azonnal eltűntek a virágzó ligetben. Netán csak visszahúzódtak a sűrűbe, nem tudom. Mintha visszhangos terekbe vonták volna magukkal a füttyögésüket.
Sűrű lett a némaság.
Bármi megtörténhetett benne. Egymással szemben védtelenek voltak ezek az emberek.
Felelőtlenül azt reméltem, hogy ez ott az idősebb, a csodálatos óriás, aki ezek szerint mégis jött utánam, és a füttyögések ellenére sem szelelt el, mégis itt maradt. Pedig akár a rendőrség is jöhetett volna razziára.
II. kötet 56Ebben a pillanatban semmiféle veszély nem érdekelt. Nagy dolgokra szántam el magam.
Nem erre, hanem az Árpád-híd felé indultam, s tudtam jól, miért teszem. Nem siettem. Tőlük lestem el a módszert. S hogy kényelmes lépéseim ne csikorogjanak, a víz közelében maradtam, a kikövezett part keskeny szegélyén, ahol a salak a hasított bazaltkövekkel érintkezett. Egyetlen elvétett lépés elegendő lett volna, hogy lezuhanjak, mégsem néztem a lábam elé. Soha ilyen biztonságban nem éreztem a testemet. Mint aki önmaga fölé nő. Mint aki a környező világot egyre magasabbról látja be. A talpaknak alig kellett a csikorduló salakkal vagy az egyenetlen kövekkel érintkezniük, ritmusosan, szinte melodikusan vittek a lépteim. A nyakam is megnyúlt, nem fogták vissza többé a vállcsontok lepkeszárnyai. Nem volt többé olyan érzésem, hogy ne én lennék, hanem egy másikkal történne. Mégis megmaradt a különös érzetem, hogy valakik elkísérnek. De hiszen nekik mutattam be, hogy mit tudok, s milyen teljesnek, könnyűnek érzem a nyúlánk testemet. Megnyúltam csípőben, lapockám, kulcscsontom utánaengedett. Minden ízületem és izmom dacolt a rám leselkedő veszéllyel, megmutattam neki testi biztonságomat, az óriásnak. Megmutattam a vállamon kifeszülő, derekamra tapadt ingemet, a majdhogynem szemérmetlenül szabott nadrágomban a kemény seggemet, s vele együtt a túl kicsinek és lazának bizonyuló alsónadrágban a tövénél félrehajtott, combhajlathoz tapadó, félig megmeredt farkamat, amelyről most valamelyest mégiscsak visszacsúszott a sok izgalomtól a túl feszes előbőr, fájdalmasan. Járásommal mutattam be mindazon jó érzést, mely a testi létemből táplálkozott.
Még a szellők hűvös érzetét is megmutattam neki a járásommal, amint hűti a forró bőrömet, s a veríték ízeivel együtt mutattam be. Az óriásnak mutattam meg, aki vastag, tömör, erősen fölnyírt nyakával, konok fejével, homlokába eső, éjfekete hajával feltételezésem szerint ott maradt az ösvény és a sétaút találkozásánál a fák alatt.
Mi lehetett ez az ember, nem tudom.
A bő munkásnadrágon átsejlett ölének őrült domborzata, erős segII. kötet 57ge meredeken kifeszült belőle. Vastag, tömött szemöldöke volt, mely az orra felett összeért, rövid, erős orra, óriási, kiugró pofacsontja, melyen kékesen feszült a sötétbarna bőr. Földmunkás, ez a régies, immár használaton kívül helyezett szó jutott róla először eszembe, a föld súlya és ősziesen nedves illata. Vagy asztalos, kőfaragó, a fa vagy a kő, valami, amit kézzel kell megfogni. Le nem tudtam venni a tekintetem a fejéről, a tagjairól, az arcáról, az állkapcsáról, amikor kerülgettük, űztük egymást az ösvényeken. Hirtelen felvillanó, majd ugyanilyen gyorsan bezáródó mosolyát sem feledhettem.
Inkább gyors, néma nevetés volt ez.
Még azt is jól el tudtam volna képzelni róla, hogy nem tud sem írni, sem olvasni. Vele maradnék, az sem érdekelt volna, hogy analfabéta. Félig elnyílt, húsos ajkával, fémesen és tompán csillámló szemével most bizonyára bámul utánam a tökfejével, de vele együtt akár bárki másnak megmutattam önmagam.
Tudtam, mit teszek, tudtam, hogy érti vagy többen értik.
A következő gázlámpáig még elmegyek.
A vonzalom néma nyelvének ez volt a második mondata.
Elszántam magam rá, hogy a titkos nyelvükön beszéljek.
A burába zárt gázláng lobogása éles sárgából fehérbe, és fehérből kékbe váltó fényt adott, de amint kilépett a fény a búrából, elveszett a kékje, sárgája megfáradt, szürkékkel telítette el az éjszaka.
Két gázlámpa között belemerült az ember a párával feltöltött parti homályba.
Alig vártam, hogy elérjem, s megszólaltassam a titkos nyelv második mondatát. Mert ha valaki nem állt meg a következő gázlámpánál, akkor annak megint más jelentése lett. Ott átvágok a sétány másik oldalára, nyilvánvalóvá teszem a szándékomat. Lassan visszasétálok, ez olyan lesz a szemében, mint egy vallomás, áldozatra felkínált testem előlege.
Cigarettáját immár izgalmában eltaposta, s a fák árnyékából valamennyire kilépett, ez lesz a válasza. Kibontja bő nadrágján a sliccét, lássam, kibontottam neked a sliccemet.
II. kötet 58Olyan érzésem támadt, hogy ez talán mégsem ő, s akkor tévedek. Egy alak, aki valamennyire azért a bimbózó jázminok mögött maradt. Nincsenek többé egymást érintő kétségeink, értjük egymást. Holott világos volt, hogy két mondatnál többet ezzel a csodálatos emberrel nem tudnék beszélni, ugyan, miről beszélnénk egyáltalán. A kettőnk közötti távolságot neki is azonnal fel kéne mérnie. Olyan kényelem és biztonság áradt belőle, olyan néma nevetések, hogy az egész életemet vele tudnám tölteni, ez nem volt kétséges.
Vagy legalábbis a képzeletemnek volt egy puha rejtekhelye, ahol ez sem lett volna lehetetlen.
Míg vissza nem érek, a farkát nekem fogja felállítani, senki másnak. Amint közelgek, vállán és nyakán láthatom, milyen brutálisan dolgozik a bokrok takarásában rajta. Tisztes távolban magam is megállok, hátat fordítok a víznek, a jázmin engem is mindenki más elől eltakar. Előre tudtam, úgy akartam, ahogy ők csinálták, ne lehessen többé félreértés kettőnk között. Azt jelentse, hogy egymást kívánjuk és senki mást; kedvemért a bajuszos segédjét is el kell hagynia. Magam is kibontom a sliccemet, végre egymás arcába bámulhatunk a testünket elrejtő bokor felett, benyúlok, alsónadrágomból kiemelem a farkamat, melyet közben, éreztem, összezsugorított a páni félelem.
Pontosan úgy történt, ahogy előre elképzeltem, csakhogy tényleg nem az idősebb férfi állt a bokor másik oldalán, nem a fekete hajú óriás a ronda zefír ingjében, mely két számmal volt kisebb, mint a mellkasa. Hiszen már előbb is láthattam volna, hogy ez egy vízszintesen csíkozott, durván szőtt matróztrikó. Olykor egyszerre látja az ember, amit lát, és amit látni szeretne helyette. Két sötéten kiragyogó, ijedt, kissé csodálkozó szemecske világított rám egy világos arcból.
Nem tudtam elhagyni, bár csalódottságom azonnal vitt volna innen.
Mintha valójában gyermek lett volna még, ilyen volt a tekintete, de éles és sötét barázdák ültek a vonásai mellett, három vízszintes barázdát hasított át a két függőleges barázda a horpadt homlokán. Vértől pirosló, duzzadt kis ajka is két barázda közé volt helyezve, kettészelte boII. kötet 59rostától erősen átütött állát, s ugyanígy futott egy barázda a sovány orcáiban. Mintha két különböző emberi lényt írtak volna össze rajta. Csigákba kigöndörödő sötét haja kissé csapzott hullámokban tapadt a fejére, s ápolatlanul nőtt le a gyermetegen törékeny tarkójára.
Küllemével kétségtelenül megkapott, bár azonnal tudtam, hogy az óriás miatt bizonyára rögtön itthagyom.
Vékony, hosszú orra, erős ádámcsutkája volt, nagyokat nyelt izgalmában. Erős alsó karján egészen a könyökéig fel volt gyűrve trikója hosszú ujja.
Nem vonzalmat, nem tudom miért, szánalmat éreztem iránta, ez az érzés ellenben teljesen eltöltött.
Még enyhén reszkettem az idősebb férfi iránt érzett állatias izgalomtól, vonzalomtól, a rettegéstől, hogy mit tesz velem, s vajon elfogad-e majd egy egész hosszú életre magának, ezt azonban ez a fiú nem vehette észre a bokor másik oldalán, mert ellenőrzésem alatt tudtam tartani a felindulást. Nem szabadult el a reszketés, nem vált olyan hevessé, mint eddig. Lopva körbenéztem rögtön, nincs-e mégis itt valahol a közelben az én emberem. Még örültem is, hogy a reszketés, mely elvileg a nagyságának és a szépségének szól, immár nem akadályoz abban sem, amit tenni szeretnék.
Bárkivel és bármikor.
Ha nincs, hát nincs. Nem volt sehol. Csúnyán becsapott, vagy a képzeletem tévesztett meg ennyire. Úgy éreztem, még jobban kiszáradok, ha pillogtam, ha nyeltem, nyelőcsövem és a szemhéjam szabályosan kattogott. Húsom bensejét járta át az érte való remegés, nem volt erős, de állandósodott.
A bokor mögé nem láttam be, hanem csak azt láthattam, hogy tejfehéren világító, vastagon erezett karjával most lassabban dolgozik. Közben bizonyára megnyúlt és megtelt a farka. Karjának mozgásával szándékosan az arányokat mutatta be nekem, vagy éppen tódított, hogy imponáljon a méretével. Minden férfi a lehető legkedvezőbb pozícióban igyekezett bemutatni önmagát, hogy a másik aztán minél haII. kötet 60talmasabbnak és erősebbnek képzelhesse. Tulajdonképpen nem valódi emberként, hanem titokban ápolt fantáziák részeként akarták megragadni egymást, s ettől lettek rituálisak a találkozásaik. Tudták, hogy a másik milyen fantáziákat ápol magában.
Közös képzeletük különböző dialektusaira építették a titkos nyelvüket.
Ő is látni akarta, hogy a magaméval mit teszek, s ezért kissé ágaskodott. Rettentő tudat lett volna, hogy e pillanatban minden eldől. Elragadott az iránta érzett részvét, az érdeklődésem azonban nem neki szólt, s ezért az égő izgalom is teljesen elhagyott. Nekem most már nem kellett tennem semmit. Elegendő volt látnom, miként mozdul a karja, a válla, pihésen fehérlő nyakának tartásában elegendő felfedeznem merevedése kéjét, képzeletem máris hűtlenül hagyta el az idősebb óriást és készségesen ment vele.
Belemerevedett a kezembe, hevesen, erőszakosan és fájón felágaskodott, ujjaimmal tartottam a fityma csőrét, nehogy megint visszacsússzon, mert a mezítelenné csupaszodó makk visszahajló peremének érzékenységét azonnali magömlés nélkül nem tudtam volna megúszni. Tenyeremmel már csak ezért is gondosan eltakartam előle, hiába erősködött, hogy láthassa. Ami a rituális nyelv egyik kivételesen fontos kifejezése volt. Előleget kér belőlem, hogy a látvány hatására erősebbé váljon a merevedése, tökéletessé lehessen általam, mikor elérkezik a legkedvezőbb pillanat, és a sajátját majd ő is leleplezi. Benne érezzem meg a csábításom erejét, hímtagjának tökéletessége elől ki ne térhessek többé.
Én viszont feltétel nélküli kölcsönösségre törekedtem, semmi másra, s ezért elképzelésem szerint az ünnepélyes bemutatásnak nem külön, hanem egy időben, egyszerre kellett volna megtörténnie. Nem adhattam olyan előleget, amiből üzleti előnyt kovácsolhatna magának.
A kölcsönösség hiánya sértette az ízlésemet. Szerettem volna, ha ezt megérti.
Különben elmegyek.
II. kötet 61S így a jelbeszéd szavai szerint a kapcsolatnak mégis lett volna egy izgató üzleti feltétele. Nem engedtem a magaméból.
Amitől viszont az lett a közös kérdésünk, hogy melyikünk tudja a maga akaratát rákényszeríteni a másikra, illetve a testvériesség érzelmes vágya vajon erősebben működik-e bennem a primitív kíváncsiságomnál. Ami annyira idegfeszítő kérdésnek bizonyult a moccanatlan nyári éjszakában, ki mutatja meg a másiknak először, hogy éreztem, miként szívódnak fel vele az öngyilkossági szándékaim, s miként tűnik el a fekete hajú, sötét bőrű óriás a képzeletemből.
Nem maradt helye az elmémben a vértolulástól.
Annyira elgyöngültem, annyira mindegy volt már, hogy mégis megmutattam.
Nézd csak, micsoda fütyköse van, kiáltott fel lelkesen, az áldóját.
Pirosló, duzzadt ajka kissé sértetten, ingerülten megreszketett ámulatában.
Jézus, fohászkodott, milyen szép a fütyikéd.
Hangja úgy hatott, mintha egy harmadik lényből fuvolázna ki, énekelt vele, fisztulázott, dalolt ez a harmadik.
Meglepett jelzője érzékenyen érintett, hiszen eleddig soha nem gondoltam volna senkiéről, hogy szép lehetne, s legkevésbé a magaméról gondoltam ilyesmit. Mintha nem is nekem, hanem egy hozzám hasonló harmadiknak mondaná, akinek talán a hátam megett kell állnia, vagy nem is lenne igaz, hanem a hízelgés eszköze. Miközben valami megroppant a sűrűben, amiből tudhattam, hogy közel sem vagyunk egyedül, valaki más is hallotta mindezt, kileste vagy kilesték.
Ő azonban nem csak nem viszonozta a bizalmat, hanem a roppanásban talált ürügyet arra, hogy azonnal elrejtse a sajátját.
Túl gyorsan is ment neki. Sliccét gombolva máris kilépett a bokor mögül. Mozdulatából világos lett, hogy hülye kis csaló, akinek nem állt föl a farka.
Merev állapotában nem sikerült volna ilyen gyorsan elraknia.
Az arcomba suttogott, hogy gyorsan menjünk innen el.
II. kötet 62Olyan édes volt a lehelete, mint egy csecsemőnek az anyatejtől. Ezek a hülye buzeránsok, hallhatom, úgysem hagynak minket békén, amilyen rohadékok. Nagy sietve én is elrejtettem volna a sajátomat, de bajmolódnom kellett vele. Utána nyúlt, miközben édesen suttogott bele a számba, de ezt nem engedtem.
Annyira irigyek, higgyed el. Mindig pont a másé kell nekik, nevetett.
Volt a lényében valami robbanékony, vidám és játékos. Biztosan ismerem ezt a szemét újpesti srácot, aki olyan hülye egy buzi, hogy az egész placcon császárnak képzeli magát, a Pistit. Most is biztosan ő került a hátunkba, gyere már, baszd meg, szerintem le akar minket egymásról választani. Ez mindenkivel állandóan szopatna, de nehogy azt gondold, hogy elélvez.
Úgy értsd, hogy soha, mondta felháborodottan, senkivel.
Kérdezte, nekem van-e hová mennem. Amit nem értettem meg azonnal, meg a nadrágomon elég nehéz volt visszagombolni a sliccet. Nem is válaszoltam.
Mert neki nincsen hová mennie, tette hozzá magyarázóan, ő csak eltávozáson van. A nagymamája, igaz, Pestimrén lakik, de oda még akkor sem mehetnénk ki, ha lenne ilyenkor villamos. Már régen rájött a nagymamája az egészre, nem volt olyan nehéz, mert egyszer rajtakapta az egyik haverjával, és gyorsan hozzátette, vele mindent, de mindent nyugodtan csinálhatok, amit a lányokkal szoktam csinálni.
Ámultam, figyeltem az arcát, a szemét, az ajkát, honnan tudhatja, hogy egyáltalán mit szoktam a lányokkal csinálni, vagy szoktam-e bármit.
Azért is szereti jobban Mohácsot, mert ott az ember fölmegy a fölső zátonyig, vagy már a régi mészégetőből elviszi valaki. A nagymamája többször oltári botrányt csapott, üt, vág, mindent összetör. Sok botrányt nem szeretne, nem csak a szomszédok miatt, azok kapják be, hanem az öreglánynak rajta kívül tényleg nincsen senkije. Meg kell értenem.
Váratlanul belevihogott a saját szavába, hogy az egészet el sem kelII. kötet 63lett volna mesélnie, mert ilyenkor még egy rohadt villamos sincs, amivel ki lehetne menni Pestimrére. Mehetnénk gyalog, de mire kiérnénk, már le is járna az eltávozása.
Valamiért ezt is ellenállhatatlanul mulatságosnak találta.
Itt álltam egy vadidegen emberrel a koranyári éjszaka kellős közepén, derűsen bugyborékoltak belőle a mondatok, de egyetlen szavát nem hittem el. Nem azért, mintha hazudott volna, nem hazudott. Az volt a hihetetlen, hogy milyen meggyőzőnek érzem a lényét, mégis el kell utasítanom, és el is fogom utasítani.
Ahogy ezen a koranyári éjszakán megmutatkozott, egyszerűen nem hittem el, hogy ez az én életem lehetne, vagy egy ilyen furcsa lény része lehetne bármelyik életemnek, megoszthatnám vele bármiként, vagy az egyik életembe úgy tudnám őt beleilleszteni az egész életével, a nagymamájával együtt, hogy ne zavarja meg nekem a másik életem. Ám az sem volt sem józan ésszel elképzelhető, sem erkölcsileg elfogadható, hogy ezt az embert a következő pillanatban a belém vetett mérhetetlen bizalmával együtt magára fogom hagyni. Őszintén szólva egy ilyen ember egészben túl sok volt nekem. Még ha el is tudtam volna magamat szánni rá, hogy hazaviszem a körúti szobámba, miként zsilipelhettem volna át feltűnés nélkül Balteron.
Jött a csípőficamával, nyitotta a kaput, hangosan nyögött, mindenkit ellenőrzött, egyetlen pillantás elegendő lett volna neki, hogy fölmérje a helyzetet, ami aztán tényleg megpecsételné a sorsomat. Neveltetésemben sem volt utasítás, hogy mit kell ilyen helyzetben tenni, arra viszont volt utasításom, hogy jobb kitérni a szokatlan helyzetek elől. A nagyanyjától pedig már csak a sajátom miatt is a téboly érzete kerülgetett, beleborzadtam a gondolatba, hogy két olyan ember találkozik egy nyári éjszakán, akiknek a nagyanyjukon kívül nincs, nem volt, nem is lesz senkijük, s ez közel sem véletlen.
Ez a gondolat fájt, kínzó reménnyel töltött el, de még jobban fájt.
Egy egész ember állt előttem a maga elháríthatatlan melegével, a feltárhatatlan közönyével, a tolakodó illatával, az élő nagymamával, a II. kötet 64szemmel láthatóan mosatlan hajával, vagy mindazzal, ami még hozzá tartozott, a hihetetlen felszólításával, hogy tegyem vele, megtehetem, amit a lányokkal megteszek, amit nem is érthettem, mert nem volt értelme.
Talán ez volt a túl sok így együtt és egészben.
Mondani szerettem volna neki valamit, valami biztatót, amivel ugyanakkor kitérhetek, de az égvilágon semmi nem jutott az eszembe. A polgári illem szabályai szerint azért lett volna szükségem a válaszra, hogy ura maradjak a helyzetemnek. Olyannak éreztem az egész neveltetésemet, mint egy csupasz vázat, amely a dolgokkal kapcsolatban megjelölte ugyan mondandóm jellegét, ám semmiféle utasítást nem adhatott a dolgok igazi és hamisítatlan tartalmára vonatkozóan. Halott nagyanyám ugyan most is buzgón suttogott, miként élete utolsó pillanatáig, hiszen ő mindent átadott és minden tőle várhatót megtett, szavainak azonban már elhangzásuk pillanatában sem volt értelmük. Az égvilágon semmi értelmük, a saját lánya és a saját fia sem vette komolyan; bár mondókáinak szerkezete megkötött bennem, és el sem engedett többé.
Elindultam hát a csikorgó sétaúton, mert egy ilyen idegen emberi élettel nem tudtam mit kezdeni.
Jobb híján már megint az Árpád híd felé, mintha mindent elölről lehetne kezdeni. Amit ő persze azonnal a titkos nyelvük kifejezési készlete szerint értelmezett.
Ha neked sincsen hová menni, mondta szárazon, holott oly igyekvőn jött az oldalamon, mint egy édes kisgyerek, akkor kimehetünk a víztoronyhoz, de tényleg. Én tudok ott egy jó kis helyet.
Meg akarta fogni a kezem.
Ha nincsen hová mennie, mert senkinek nincs egy rohadt kéglije, akkor bárkivel elvan ott hajnalig.
Bármennyire szerettem volna, a kezemet nem adtam. Erre mindkét karjával a derekamat fonta volna át, hogy mentünkben rám hurkolódjon, hogy visszafogja a túl hosszúra sikeredett lépteimet, s olyanok legyünk, mint az andalgó szerelmesek, megcsókolhasson.
II. kötet 65Azonnal elundorodtam tőle, mert kerekre nyitott ajakkal úgy bámult fel rám, mint valami filmsztár a filmsztárra. Nem csak csinált valamit, hanem rögvest el is túlozta, mintha hangosan ki akarná jelenteni, hogy ilyen vagy olyan minta szerint ezt vagy azt csinálja. Nem engedtem, hogy a vállamra hajtsa a fejét, és a karjait is lesodortam. Fájt a saját kegyetlenségem. Nem akartam látni a hamisságait. Érzelmes előleget akart venni belőlem, míg oda nem értünk arra a bizonyos helyre, ahol aztán reményei szerint tombolhatunk, de én csak mentem, elegem volt ebből az egész színjátékból, ő meg honnan tudhatta volna előre, hogy sehová nem engedem magam elvezetni.
Neki reggel hatra kell visszaérnie, addig szól az eltávozása.
De milyen eltávozás, kérdeztem indokolatlanul ingerülten, az istenért, honnan a csudából van eltávozásod.
Egy pillanatra elhallgatott, komolyan nézte rajtam, hogy mit nem értek vagy mi ellen tiltakozom ennyire.
Hát itt kötöttek ki, válaszolta aztán készségesen, intett a fejével, hogy ott.
Ő a folyamőrségnél szolgál Mohácson, továbbszolgáló, de hetenként egyszer feljönnek a hajókkal, van, amikor kétszer. De nem az újpesti flottilla-kikötőben kötnek ki, mint a többiek, hanem a milyen téren.
Szóval, valamilyen térnél kikötnek.
Bárhonnan odatalál, de a szentségit, mindig elfelejti a kurva tér nevét.
Nekem sem lett volna hová mennem, pedig annyira szántam ezt az embert, ez volt az igazság. Be kellett volna látnom, hogy nincs helyem a városban, ahol megszülettem.
Kérdeztem, hogy a Bem téren-e.
Nem, hanem a pesti oldalon van ez a kurva tér.
Csikorogtunk egymás mellett, ami nem csak túl hangos volt, hanem értelmetlen, teljesen értelmetlen.
Akkor talán a Belgrád rakparton.
Nem egészen, ott a személyhajók kötnek ki, tudod.
II. kötet 66Akkor a Dimitrovon, válaszoltam ingerülten, a Vigadó téren.
Gyűlöltem a fekete salakot az összemocskolódott cipőm alatt, és a sok hülyeséget, amit itt összebeszélünk.
Ezzel a Dimitrovval úgy van, mintha keresztrejtvényt fejtene. Mindig az jut eszébe, hogy kommunista mártír, vihogta. Nyolc betű. Már ezt is kiszámolta, hogy ne felejtse el a tér nevét, de elfelejti ezt a kurva mártírt. Ő a Fülest minden héten megveszi.
Aztán elkomolyodott az arca.
Te szoktál keresztrejtvényt fejteni, kérdezte váratlanul.
Nem válaszoltam, de éreztem a testéből az őrült készségét, az odaadás vágyát átáramlani.
Próbákat tett velem, szavaival és mozdulataival körülnyaldosott.
Valójában úgy viselkedett, mint egy normális, szeretni való ember.
Én nem voltam normális, soha életemben nem fejtettem keresztrejtvényt, és nem tudta még, hogy rajtam nincsen mit szeretnie.
Könnyed volt, simogató és selymes, megtörte, kifordította minden gesztusát, mégis tehetetlen maradt velem. Kicsit még izgatott, hogy a faszát vajon miért rejtette el azonnal, s vajon milyen lehet. Mint ahogy az ő szemében a magaméval elnyertem kivételes helyem a megfoghatatlan éjszakai hierarchiában. De értelmetlenül, teljesen értelmetlenül csikorogtam egy ilyen idegen, egy ilyen mélyen ostoba ember mellett. A nyomasztó tudat erősebbnek bizonyult, mint a kíváncsiság. Nem akartam hallani, hogy a csikordulásunk közös. Bal kéz felől nyílt egy ösvény a fák között, mely visszatéríthetett volna a sűrűbe, ahol az idősebb férfit talán megtalálhatom a bajuszos segédjével, az óriást. Nem tudom, mit akartam volna attól is, hiszen bizonyára neki is volt egy undorító élete.
Aztán még távolabb az aszfaltozott sétaút, amely civilizáltabban vezethetett volna be a sziget belsejébe, ahol végre ihatok és vizelhetek, addig azonban már nem bírtam volna ki ezt a sétát ezzel a locsogó kis hülyével. Inkább azzal számoltam, hogy az ösvény alaposan kitaposott és megtépázott torkolatánál majd egyetlen gyors fordulattal elhagyom.
II. kötet 67Mint aki menekül, szó nélkül váltam le róla, mert nem jutott semmi az eszembe. Egy ilyen ismeretség után nem lett volna mivel elköszönnöm, nem volt rá előkészített formula. Szinte futva fordultam rá a talpam alatt tompán csattanó ösvényre, ahová azért még elhatoltak a gázlámpák fényei.
Jött utánam.
Gyanútlanságát nem lehetett félreérteni.
Néhány lépést tettem még, majd szembefordultam vele, tulajdonképpen azzal a szándékkal, hogy köntörfalazás nélkül megmondom, amit gondolok. Szabályosan visszahőkölt a megveszekedett dühömtől. Valamivel alacsonyabb volt nálam, csaknem összekoccant a testünk. Bámult rám a ragyogó, gyermeki tekintetével, mint aki bármire kész, mint aki bármit megtenne értem. Magam számára is váratlanul öleltem át, rámtapadt, mint egy szívókorong, s én is erősen rátapasztottam egész kelletlen testemet. Óriás sóhaj szakadt ki belőle, aztán még több, kisebb, megkönnyebbült, szinte felszabadult, rövid sóhajok és nyöszörgések. Ölünk ugyan nem találkozhatott a melegével, de valamennyit érezni véltem belőle a combomon. Nyakára, gyerekesen hajpihés tarkójára tapasztottam az ajkamat, s én is úgy, vagy legalábbis a határán annak, mint aki tényleg rátalált. Szerettem volna valakire rátalálni. Valamivel ágyéka felett meg kellett éreznie a hasán a slicc gombolásával lefogott faszomat.
Kívántam volna az öle melegét, vagy hogy tényleg fogja meg.
Testének érzete mégis oly idegen és távoli maradt, idegen az illata, a feszültsége, hogy azt hittem, mindez majd azonnal kijózanít.
S hogy így legyen, vállánál fogva toltam el magamtól, közelről néztem bele az arcába. Bőre tejfehéren világított a foltos lámpafényben a sötét, öreges barázdáival. Egy tiszaháti pályamunkás állt előttem, akit száz évvel ezelőtt vetett a városba a sorsa, s aki gyerekeket nemzett egy felvidéki kiscseléddel.
Bocsáss meg, mondtam halkan, valamilyen félreértés van közöttünk.
Nyeltem a szégyenem, elakadtam.
II. kötet 68Ne neheztelj rám, de én nem így gondolom, s ha megkérhetlek, dadogtam, akkor maradjunk ennyiben.
Miként érthette volna, hogy mit beszélek, s ha nem így, akkor vajon tényleg hogyan gondolom. Nem gondoltam semmit.
Rémülten bámult föl rám az érintések boldogságától sugárzó arca. Magam is hallottam, hogy idegen nyelven beszélek ki magamból a saját hangomon.
Szívem a csodálatos értetlensége miatt teli lett súlyos hálával.
Meggondolatlanul ráhajoltam, meg akartam köszönni, elbúcsúzni, megcsókoltam az édes, tejízű ajkait.
Azonnal belémnyitotta volna, hihetetlenül rövid idő alatt, hihetetlenül durva lett volna az ajkával, a fogával, a nyelvével, a nyálával.
Életemben először elteltem egy férfiarc illatával, a borosta illatával, a férfi nyálának illatával, az ápolatlan férfitest trikójának durván szőtt anyagából kiáradó illatával.
De nem engedtem meg neki, hogy a nyelvét belém meressze.
Átfontak volna a lábai, rámkulcsolódtak volna a karjai, erőszakos volt, ujjaival gyakorlottan fölfedezte, minősítette, magába kanalazta a seggemet, védekeztem.
Egy pihe könnyűségével hatotta át az illatoknak ellenálló, kőkemény, inaktól feszített, rettegéstől rideg testemet. Futtatta az ujjait. Ez a könnyűség volt ő, s én a nyers félelem. Nem engedtem, ellent álltak neki az izmaim.
Amitől szabályosan fölsírt a mellemen.
Előre be kellett volna látnom, hogy én nem vagyok embernek való, ámbár a belátás sem segíthetett volna se rajtam, se rajta.
Olyan édes vagy, jaj, milyen erős a tested, szabályosan sikongatott, miért nem engeded. Mit ígérjek magamból, kérdezte, könyörgött, és szikrázott, és csillogott.
Ne ígérj semmit, semmit ne ígérj magadból, mert semmire nem vagyok kíváncsi, édes pedig tényleg nem vagyok, szerettem volna védtelen arcába kiáltani. A vele kapcsolatos érzéseimet azonban nem tudtam II. kötet 69elhárítani, mert valójában ő mondta ki. Egyszerűen egy édes ember, ő az édes, ezt gondoltam volna róla. Ilyesmit azonban egy hímnemű lényről nem merészeltem volna gondolni az ő szavai nélkül.
Sajnáltam, hogy nem tehetem meg, sajnáltam, hogy félreismert és nem engedhetem meg mégsem, mert valami hat lóval visszatart.
Pedig hiába erősködsz, a tiéd akarok lenni, nyüszítette, mert pontosan megérezte, mire gondolok, nevetett, tiéd is leszek.
S ez volt az a pillanat, amikor ezt én is elhittem.
Úgy ágaskodott, hogy az ölünk mégis találkozzék a melegével és a keménység érzékeny érzetével.
Hát nem látod, suttogta, nem vetted észre, hogy egész este a nyomodban vagyok, kérdezte. Amivel nagyon meglepett. Mert ha tényleg így volt, akkor nagyon óvatosan kellett követnie. Ügyesebben, mint ahogy én követtem másokat. Ujjaival végigszántott mindkét combomon, fölfelé, s vészesen közel került az ágyékomhoz.
Lejártam érted a lábamat. Loholok utánad, te meg csak mész, mint a vak. Szinte gügyögött nekem. Már régen bennem járhatnál, jaj, sikongatta ostobán, előre érzem a nagy faszodat, de egész este csak rohansz előlem a kis lábadon.
Hülyeségeket beszélt, s ezek olyanok lettek, mint az ütések.
Nem is volt kis lábam, hanem kifejezetten nagy volt a lábam, és ugyan mivel vehetett volna rá, hogy nőnek nézzem, ha egyszer éppen attól irtóztam, azt élveztem ennyire, hogy egy ilyen édes kicsi férfi került a karmaim közé, s ezért voltam teli gyöngédséggel és durvasággal iránta. Ezt az egészet nem lehetett rendesen megérteni.
Ellepett magával, hiszen ő megengedte magának ezeket az eszeveszett ostobaságokat, hogy benne járhatnék, én meg nem engedtem meg magamnak szinte semmit.
Mintha énemnek csupán az egyik fele értené meg, hogy mit beszél, a másik viszont kétségek között hányódik és kiszolgáltatott lesz ugyanettől.
Volt egy ember az éjszakában, akit a hülyeségével együtt szerettem II. kötet 70meg, ami még értékesebbé tette. Meg is akartam volna rögtön óvni, talán a saját sötét butaságától, holott én voltam a gyöngébb. Nem ismertem benne magamra, ám egy szempillantás alatt belehabarodtam a könnyűségébe, a merészségébe, a nyíltságába, olyan tulajdonságaiba, amelyeket ezek szerint kívántam, mert nem birtokoltam. Nagyszerű lett volna ezekkel a tulajdonságokkal együtt élni. Elirigyeltem a rettenetes szabadságát, amelyhez nem volt bátorságom, vagy tehetségem nem volt hozzá. Legalább a víztoronyban lenne vele minden estére egy biztos kis búvóhelyem.
Előre tudtam, hogy a szenvedély viharos előérzetét, amelyet most egyszerre átélek és megakadályozok, jó sokáig nem fogom tudni elfelejteni.
Holnapra kín és hiány lesz belőle, megbánás és keserűség lesz belőle, amely majd alaposan meggyötör.
Ám valami vitt tovább, el kellett őt utasítanom, le kellett őt magamról fosztanom.
Figyelj, mondtam, s mivel a hangomon érezhette a mélyre nyíló gyöngédséget, figyelt, még jobban kinyílt rám a derűs és nemtörődöm, kisfiús és ősöreg lényével, ez valamilyen fatális félreértés, folytattam csökönyösen és józanon. Most itthagylak, ne gyere többé utánam. Maradjon a dolog közöttünk ennyiben.
De milyen, csodálkozott, milyen félreértés, kiáltotta rémülten, belemarkolt a karomba, érezhettem a vadállati erejét. Téged meghúzattak, te begolyóztál. Időnk sem lehetett semmit elrontani. Nézett, de nem válaszoltam. Mit csináltam rosszul én, suttogta magából kikelve, mert a hallgatásomat sem bírta türelemmel. Te szartad a világot, kiáltotta sírósan, azt hiszed. Nem gondoltam volna, hogy valaki ilyen szemét legyen.
Ne rontsd el már, könyörögtem.
Még hogy én rontanám el, azt mondja a hülye faszkalap, hogy én rontottam el. Hogy én, én.
A megbántottságtól és a dühétől lángra kaptak, mindent bevilágítottak a szavak a sötétben, olyan lett tőlük, mint egy fúria.
II. kötet 71Igaza volt, nem lehetett volna azt mondani, hogy ne lenne igaza.
Féltem, hogy megüt, megbabonázott a dühével. Amitől viszont váratlanul megint észrevettem, hogy valójában nem a képzeletemben vagyunk, hanem egy igen veszélyes helyen, és mit műveltem egy másik emberrel.
Alig néhány lépésnyire egy hihetetlen alak állt a félig leeresztett nadrágjával a sűrűben.
Teljes készenlétben lesett ránk, tőlünk várta az izgalmát fokozó folytatást, egy élősködő, egy kéjleső. Nem tudtam nem szemügyre venni. Karjai olyanok voltak, mint a sonkák, feszült rajtuk a rövid ujjú ing, mely különben derékig nyitva állt, s látni engedte, amint a tömött, szőrös, a sötétségből fehéren kivilágító háj fodrokban és hullámokban csüng alá. Az egyik kezével a nadrágját tartotta a rettenetes méretű, hurkás combjain, a másikkal pedig a hájak redőiből feszesen és fényesen előmeredő hasa alatt valami olyasmit húzkodott, amit a sok szőrtől és bőrtől és sötétségtől szerencsére nem lehetett látni.
Az ösvény torkolatában ugyanakkor feltűnt egy furcsa pár a lámpafénytől áttört lombok között.
Jöttek, izgatott szavakat váltottak, valami miatt nagyon fegyelmezettek maradtak mégis, s ezért a szavaikból semmit nem lehetett megérteni.
Az egyiknek láthatóan terhes volt a másik, aki leginkább a törzsi harcosok közé tartozott, s akiről még azt is tudtam, hogy Königer Robinak hívják. Az Eötvös utcában lakott, abban a házban, ahová kijutottunk, amikor égett a körút és sikerült átütni a pincében a tűzfalat.
A környékünkön általában hülyét csináltak belőle.
Így a Robika, úgy a Robika, vagy valóban gyöngeelméjű volt egy kicsit. Hozza már a kosaramat, Robika, édes, nem bánja meg.
Nem meztelenítette le magát, mint a többiek, ellenkezőleg, állig begombolkozva járt, mert az idomtalanságát nem tehette közszemlére.
Fehér műtősnadrágot és fehér inget viselt, egy Üllői úti klinikán dolgozott betegszállítóként. Ha nem volt pénze, s a környékünkön minII. kötet 72denki tudni vélte, hogy mire költi a fizetését, akkor kiment a Hunyadi téri piacra és hazacipelte az asszonyoknak a lábuknál megkötözött, élő csirkéket, a befőzni való paradicsomot vagy a krumpliszsákokat.
Különben is kékesen fehér lehetett a bőre, minden kis ér átütött, ám az arcát még külön, vastagon, el nem tudom képzelni, miért, talán valamilyen sérülés miatt, vakítóan fehérre púderozta. Riadtság ült ezen a furcsa, mozdulatlan arcon. Így járt az utcákon, fehéren, riadtan, télen fekete pelerint viselt. Már gyerekkoromban rettegtem tőle, mert ahogy a lábuknál fogva vitte a párosával egymáshoz kötözött, vergődő csirkéket, szinte visszhangozott a Szófia utca a riadt kotkodácsolástól, s arra kellett gondolnom, hogy én is ilyen leszek a titkos bűnöm miatt. Annyira magas volt, hogy a háta a sok hajladozásban készségesen és gyámoltalanul felpúposodott, meghajolt, s olyan hatást keltett, mintha örökösen túl alacsony ajtókon kéne bemennie. Olyan ajtókon megy át, amelyeket mi szabad szemmel nem láthatunk. Aki sokat nyúlkál magához, annak ilyen lesz a háta, mert a sok bűnös élvezet lassan megtámadja a gerincvelőt. Le kellett mindenkihez hajolnia, akivel éppen beszélt. Minden ruhadarabja rövid volt, nadrágjából kilátszott a bokája, melyen hol piros, hol világoskék zoknikat viselt, s csak igen ritkán fehéret, az ingéből pedig nem csak a csontos csuklója lógott ki, hanem egy jó darab a szőrtelenül világító alsó karjából is.
Oly vékony volt az egész ember, mintha nem lenne hús a csontjain, vagy egyenesen üvegből lennének a csontjai.
A másik gyorsabban jött felém az ösvényen.
Königer megbabonázva és felindultan követte, s hallani lehetett, hogy nem tudnak ingerültségük dallamának végére érni. Ez a másik ember rövid nadrágot viselt, néhány pántból álló sarut a szemérmetlenül meztelen, erős lábán.
Amint jöttek az egyre sötétebb ösvényen, nem lehetett volna megmondani, hogy kettőjük közül melyik mondja a másiknak a fontosabbakat, illetve melyikük veti meg jobban a másikat, s ezért az indulatból melyiküknek kell többet visszavennie.
II. kötet 73De ennyi nekem elég volt.
Gyors közeledésük láttán elérkezett a pillanat, amikor elveszítettem az önuralmamat, s nem maradt más bennem, csak hogy el, el innen.
Bevetettem magam a sűrűbe, nem néztem, hová, mibe lépek, mibe ütközöm.
Fémes ízű virágaikkal arcomba csaptak ágak, törzseknek ütődtem, horzsolódtam, talpam alatt a roppanások, és a matróz kiáltozása is elkísért.
Hülye szemétláda, kiáltotta bele a lágyan illatozó néma éjszakába, aztán még panaszosabban utána kiáltotta, hogy egy hülye kis fasz vagyok.
Te egy nagy, hülye szemétláda vagy.
Sokáig nem kellett rohannom, hogy kiérjek a fák közül, de nem tudtam volna abbahagyni a rohanást, dobogtam a meztelen földön, aszfaltozott és kavicsos utakon csattogtam és csikorogtam át ebben a finom, hegyes orrú, mocskos, fekete cipőmben.
A matróz nem beszélt képtelen hülyeségeket.
Az újpesti srác, aki császárnak képzeli magát a placcon, nem egy másik, nem egy bármilyen, nem egy ismeretlen újpesti volt, akit véletlenül hívtak volna Pistinek.
Úgy éreztem, mintha ledöfték volna a lelkemet.
Nem tudom, ki.
De láthattam a saját két szememmel, hogy ez tényleg a Pisti. A váratlan felismerés éles fájdalma és bántó fénye legalább utólag bevilágított sok mindent, amit korábban nem értettem.
Már az oldalam fájt a futástól, mert mindenre figyeltem, csak a szabályos levegővételre nem, de futottam, ez legalább ismerős volt és jólesett.
Aztán összerogytam és felbuktam valamiben, vagy fordítva. Nem tudtam, hol vagyok. Harmatos volt a fű, eltemette az arcomat.
Viszont megéreztem, hogy a lábszáramon végigfolyik valami túl meleg.
II. kötet 74A Pozsonyi úti lakás cselédszobájának ágyán egyik sem emlékezett rá, hogy mikor, végül is miként alhattak el, vagy mikor mi történt volna annak előtte közöttük.
S mire ébredtek egyáltalán az ismeretlen éjszakában, melyben előbb a saját végtagjaikat kellett a lehűlt húsban föllelniük, hogy aztán kiérezhessék a magukéból a másikét.
Egymással eltelt érzékeikkel így fogták föl a kölcsönösségüket, bár egyáltalán nem voltak a tudatában, hogy ez most kivételes pillanat. Nem csak nem tudták volna megmondani, hogy miként hívják a másikat, akinek a teste ennyire magába itta minden önmagukról alkotott elképzelésüket, de jó ideig még a saját nevüket sem. Önképük helyére beáramlott a másik ember tolakvó énje, mint ahogy saját testük alakját és érzetét a másik test érzete és állagának érzékelése oldotta szét. Nem láttak mást, mint sötétet és sötétet, sehol mást, mint sötétet, miközben a másik adottságaiba merülve érzékelték, hogy feltehetően vannak olyan saját tulajdonságaik, amelyekhez vissza kéne találniuk.
Nem tudták a saját tudatukba visszaemelni a saját emlékezetük emlékét.
A légvonatban lassan hintázó ablak kis nyiszorgásokat hallatott.
Gyöngyvér szólalt meg először. Halkan, nagyon izgatottan, mint aki saját idegen hangján értesül a saját létéről. Ez meglepi. Önnön magát mégsem értheti, hiszen van még valaki benne, aki gyorsabban gondolkodik, illetve előbb gondolja, amit ő ki fog mondani.
Figyelj, mondta, holott azt sem tudta még, hogy van itt egy másik, s ki lenne ez. Most jól figyelj rám.
A másik ellenben a felszólítást nem értette meg. Sem a tartalmát, sem azt, hogy kiből szól a sötétből. Akusztikus élmény maradt a felszólítás idegen izgalma. Szerette volna befogadni, csakhogy fogalma sem volt II. kötet 75róla, kihez tartozik az izgalom. Volt egy tudás, ami hiányzott. Mintha nyitott, fájdalmas sötétségbe nyúlt volna le, ahol egyszer, régen, mindez megtörtént. A fogak jól beágyazott gyökérzetébe nyilall így a fájdalom.
Gyorsan el fogom mondani, mit álmodok, folytatta a fedett izgalomtól eltelt női hang, felettébb közelről. Figyelj már.
Mintha a sötétség meleg bensejéből szólna ki, s ezzel az idegen hangjával elérné, megsimítaná a hús felületének hűvösét. Azt azonban nem tudta volna megmondani, hogy kinek a húsa hűlt le és melyikük húsában érzékeli a hang meleg érintését.
Most az egyszer megvan, kiáltotta a nő rekedten, most el tudom mondani. Ami szintén gondolkodóba ejtette, sőt, elrémisztette a férfit. Nem tudta, ki lenne ez benne vagy kívüle, aki mit tudna vagy mit akarna ennyire.
Ő pedig érezte, kiáltása ostobán hangzik a rideg külvilágban. Hogyan érthetné a másik, ha egyszer ő maga sem tudja, mi lenne meg. Ellenkezőleg, nincsen semmi, semmi, itt vannak ezek a túl közeli, rideg falak, a rohadt kis szoba. Semmi nem volt megfogható. Hiszen mindezt álmodom. Csupán egy érzésem, hogy valamit sikerüljön elmondani, megosztani, egy kívánság, üres kívánkozás.
Látott maga körül egy fényektől átizzított, fátyolosan tündöklő és ismeretlen tájékot, amelyet azonban nemcsak hogy nem most látott először, hanem azzal sem tudta mindenben azonosítani, amit a látottak hatására érzett. Nem fedték egymást a gondolatok és a tárgyak, a gondolatok tárgyai, mert minden el volt csúsztatva kicsit. A másik őt most befogadja, vagy ő fogadja be a másikat, ezt azonban jól érezte. Miközben nyitott szemmel bámulta, amint egymást befogadják, kilátott a csúszások között és lenn találta magát egyedül a víz alatt, suhant a víz, rohant, simította a testét, sodorta, mintha tépné, leszaggatta a ruháit. Hatalmas, simogató üresség fogadta be, amelyen áttűzött a magasan álló nyári nap, vibrált, villogott. Valami félelmetesen vonta, húzta, le, hiába tiltakozott ellene. Nem tiltakozott ellene. Boldogság lepte el. S erről most teljes bizonyossággal meg tudta mondani, hogy nem álom, II. kötet 76 mindig is jól tudta, nem, mégsem visszatérő álom. Mégsem tudta kimondani, mert amint szólásra nyitotta volna a száját, hogy beszéljen róla a másiknak, bedőlt a víz és nyelte.
Nem tudom, válaszolta a férfi, s ő sem tudta még, vajon mit ne tudna. Nem tudom, mikor aludtunk el. Ami egy kicsit úgy hangzott, mintha kérdés lenne, nem állítás. De nem tudhatta biztosan, van-e valaki ebben a meleg sötétben, akitől tényleg megkérdezhetné. Kételkedett, nem álmodja-e. Vagy azt álmodja, hogy álmodik, és akkor értelmetlen kérdezősködni. Én nem tudok, nem tudom, mit álmodom, tette hozzá jóval hangosabban.
A saját hangja aztán fölébresztette valamennyire.
Bár abban sem lehetett biztos, hogy a sajátját hallja-e. A kínzó kétely sem tágított. Nem talált semmit, amivel bármiről meggyőzhette volna önmagát.
Szerintem én meg végre rájöttem, figyelj, szerintem egy örvény közepén vagyunk.
Hát ez érdekes.
De igen, egy örvény, levitt, folytatta Gyöngyvér igen hangosan, csaknem kiáltva, ami a másiknak nagyon rosszul esett. Ez egy örvény, rájöttem, más nem lehet. Vagyis mindig újra álmodom, tudod, érted, mindig újraálmodom, hogy a víz eltemet.
S miközben beszélt róla, nem csak az óriási víz ezernyi fényes selyme lepte el, hanem a rettenetes súlya nehezedett rá, és mégis sikerült beszélnie.
Mégis a hála ragadja fel a vízfenékről, az érzéstől lebeg, attól az érzéstől, hogy a másikat majd magában elviszi. Szerencsére nem mondta ki. Akárha azt jelentené, hogy a másikat magába akarja fojtani.
Furcsa, azt mondod, örvény, folytatta a férfi, s akárha hanghordozásával zúdulna át belé. És azt mondod, eltemet. Ugyanakkor visszahallotta a saját kérdéseit, megértette és tiltakozott ellene. Nem, az nem lehet, mondta hangosan. Vagy talán megtébolyodtam, de ezt már nem mondta ki.
II. kötet 77Örvény, igen, örvény, higgyed el, tudom, erősködött a nő. Azért tudom elmondani, mert neked mondom, érted, senki másnak nem tudnám elmondani. Ha neked mondom, akkor nem megy víz a számba, amíg beszélek.
Saját szavaiból a másik iránt táplált hálát hallotta vissza, s látta ugyan arcának körvonalait a sötétben, mégsem emlékezett rá pontosan, hogy ki ez a másik, ez a közeli, ismerős. Amitől nem csak a hálája erősödött, hanem a boldogság a hajánál fogva úgy ragadta meg, hogy elakadt a lélegzete. Amiben viszont benne volt az egész bizonytalansága.
De tudta még, hogy most kirántják a vízből. Minden elsötétedett és csak tátogott. Immár arcába tűzött a nap.
Érdekes, ez igazán nagyon furcsa és érdekes, válaszolta ugyanakkor a másik a sötétben, ez a mélyen elrekedt, ismerős. Most végre emlékezett. Most már én is tudom, folytatta még hangosabban, hogy saját hangjának erejével sikerüljön meggyőznie önmagát. Nem álmodik, nem. És nem őrült meg. Mesélik egymásnak az álmukat. Én is el fogom neked mondani az álmomat, hogy mit álmodok hirtelen.
Ne, ne, tiltakozott a nő. Ha mondod, akkor én fölébredek és nem tudom neked többé elmondani. Akkor én megfulladok, ordította elég kétségbeesetten.
Ettől aztán tényleg mindketten fölriadtak, helyesebben ez is ébredésük hosszú, sima, lassan kibomló folyamatának része lett. Látták egymást, hallották egymás nevetését, igen közelről látták egymás arcán a bamba elképedést, s ettől mindketten egyszerre megnyugodtak.
Te, mi teljesen őrültek vagyunk, nevetett a nő. Azt képzeljük, hogy álmodunk, holott tényleg nem tudunk fölébredni, vagy valami hasonló.
Nekem sem világos, mikor alhattunk el ilyen mélyen, kérdezte a férfi elkomorodva. Aztán újra fölnevetett. Én tényleg nem emlékszem semmire.
Tartott tőle, hogy álmában esetleg olyasmit talált mondani, ami elárulhatná. Megint eszébe jutott a nyitott kertkapu, amint átsuhan rajta autójának erős reflektora. Nem értem, mikor, ismételte meg hangosan. És mi volt az, ami ennyire zúgott, vagy valaki hangosan ordított.
II. kötet 78Erre a nőből fölbugyogott a nevetés. Hát hogyan lehet ordítani, ha nem hangosan. Talán arról álmodtál kicsit, hogy én kiáltottam egyet. Jaj, de édes vagy, mennyire szeretlek. Ettől azonban azonnal el is csuklott a nevetése, hiszen most mondta ki először.
Nem, nem, válaszolta a férfi, mint aki nem is érzékeli ezt a vallomást, inkább olyan volt, mint valami óriási motor, egyre közelebbre jött.
Honnan tudjam, mit álmodsz. Még azt sem tudom, én ki vagyok, vagy hol vagyok.
Nem, erre a zúgásra pontosan emlékezem, erősködött a férfi, közben pedig figyelte a nő vonásait, nem lát-e rajta valami árulkodót. Az elragadtatottságát látta, s látta, amint sötét felhőként elvonul előtte a rettenet. Ráadásul, már órák óta, ne haragudj, hogy ilyesmivel kell traktáljalak, egyszerűen vizelnem kell. Nem is tudom, mióta.
Menj, a lábam nekem is teljesen kihűlt.
De hol lehet itt kimenni.
Meg nem elég, képzeld, enyhén émelygek, hányingerem van. Talán tényleg teherbe estem. Esküszöm, olyan. S amint kimondta, nem csupán eszébe jutott a férfi óvatosan szenvedélyes megállapítása, miszerint igen előnyös lenne a testhelyzetük, s akár teherbe tudná ejteni, hanem azt is fölfogta, hogy akkor ugyan valamit végérvényesen elszalasztott, mert nem talált hangot a kívánságának, most azonban jócskán túlfutott a férfi tűrőképességének határain, és akkor megint csak mindent rosszul csinál.
Fölriasztottalak, nevetgélt a férfi, bocsánat.
Már megint elbaszom, gondolta a nő.
Akkor émelyeg az ember, amikor erőszakosan fölriasztják, folytatta a férfi, mint aki jól tudja, mire emlékezteti őt a nő, ám túl az alapos kielégülésükön nincsen többé érvényük az ilyen régi mondatoknak. Amitől aztán átnyilallt rajta a félelem. Mert érvényük talán tényleg nincsen, következményük viszont bőven lehet, s ezt a nők akár órák múltán megérzik. Hiába fogadkozott, mégsem tudott vigyázni. Még hogy vigyázni nem tudott, minden csepp spermáját kiadhatta magáII. kötet 79ból. Igazán disznóság valakit fölriasztani, mondta hangosan, s mivel nyomasztó volt a gondolat, igen hitelesnek hatott a hangos bűnbánata. Én magam is valami ordításra, vagy mire riadtam, tudod. Meg volt előtte valami zúgás, magyarázta, olyan volt, mint egy erős autómotor, közeledett, most már emlékezem a reflektorára.
Tényleg emlékezett a saját autója reflektorára, amint átsuhan egy délszaki cserjék és fák közé rejtett villa kapubejáratán, de azt már nem mondhatta meg a nőnek, hogy azért emlékezik, mert abban a villában valakit meggyilkoltatott, aki ráadásul a gyerekkori barátja volt.
Ahhoz, hogy elfelejtse, állandóan erős ingerekre lett volna szüksége. Amióta azonban hazarendelték a gyilkosság miatt, elviselhetetlenül ingerszegénynek találta a környezetét, illetve mindig éppen akkor lepte meg a kellemetlen emlék, amikor valami kis ingerre végre rátalált, amivel feledtetheti. Úgy látta, a gyilkosság erősebb felindulás a szeretkezésnél.
Nem ébresztettél föl, egyáltalán nem, heveskedett a nő a maga rossz lelkiismeretével, hanem valószínűleg a szomjúság. Higgyed el. Biztosan azért álmodtam azt a sok vizet, meg hogy szomjan halok, meg hogy a lábam teljesen kihűlt. Tök csönd volt a víz alatt.
Engedj már el, mondta a férfi.
Hiszen nem is foglak, csodálkozott a nő.
Törzsük alig érintkezett, inkább elhajoltak vele egymástól, és nem a kezükkel, hanem erős combjaikkal tartották fogva egymást.
Furcsa volt a fölismerés ebben a városi visszfényektől átfuttatott sötétben, miközben bámulták egymás arcának derengő körvonalait, az árnyakkal együtt megnyúlt vonásokat.
Mintha megkésve ébrednének testük létének tudatára. Vagy mintha testük érzetét, a szavakat és a látványt nem tudnák egymáshoz illeszteni. Most vették észre, hogy jószerivel keresztben fekszenek az ágyon, kis híja, hogy összefonódott és egymásba zsibbadt altestük súlya le nem fordítja őket. A férfi egyik lába lelógott a földre, s ezzel fogta föl a súlyukat, mintegy kifeszített sarkán tartotta meg. Ami azt jeII. kötet 80lentette, hogy álmukban kellett egymásban és az ágy peremén megkeresni az egyensúlyukat. Nem értették, miként történhetett. A nő az egyik kezével az ágy festett keretébe kapaszkodott.
Zsírosan fénylett a légvonatban a hűvös bőrük, a hevület lehűlt a homlokon, az orrukon, fülük peremén, ezen az iszonyú domborzaton.
Érthető lett, hogy egy félálomban megtett önkéntelen mozdulat, egy kábult szándék kellős közepén alhattak el.
A férfi megérezte, hogy hiszen nem egyszerűen a forró ölére szorul, hanem még mindig benne van, szent közönnyel feledkezett benne, véletlenül. Megalázó. Megrettent az öntudatlanságtól, s egész teste belerendült. A nő azonban nem a mozdulattól, mely áthullámzott a testén, hanem az illatától ébredt rá, hogy még mindig belémered. Mintha alvásuk idejére bűnös módon elfeledte volna a férfi testének fanyar illatát, melyet most áthatott a lehűlt izzadmányok, a nyál, a hüvelyváladékával elkeveredett sperma illata. Ismét eltelt vele. Ettől tudatosodott benne, hogy a férfi még mindig kitölti. Nem engedte el. Nem engedi el. És gyorsan megfogadta magának, gyorsan, félt, elveszítheti az eszméletét, hogy az első adandó alkalommal meg fogja keresni a testén az illat forrásait, végig fogja szagolni, megízleli minden kicsi pórusát és hajlatát.
Így aludtunk el, ezek szerint, de hiszen ez nagyszerű, suttogta az eltelt hangján, elragadtatottan. Ilyesmi még soha nem történt meg. Meg is rémült, hogy a lelkesültségével valami bajt csinál, elveszítheti.
Az lenne érdekes, várjál, ne siess már annyira, válaszolta a férfi, holott szerette volna inkább visszavonni önmagát, fölállni, hogy kimehessen végre. Csakhogy ehhez épp a faszával kellett volna hosszú, bonyolult útra kelnie. Ezt még azért elmagyarázom.
Elhallgatott, s az ellenkezőjét tette, mint ami a szándékában állt, mert egészen kicsit, mintegy moccanásnyit beljebb hatolt.
Ami szintén a magyarázathoz tartozott. Legalábbis ezt az érzést keltette vele a másikban és önmagában.
De még nem tudta volna elmagyarázni. Faszának erős érzete sok mindenben megzavarta. Nem annyira a tartós kéj, amelynek csak az II. kötet 81imént ébredt a tudatára, az erekció ténye, aminek nem látta okát, indokát. Erről viszont eszébe jutott az idő mélyén elhagyott, szokatlanul erős kielégülésük, s hogy ezt valaki talán még hallhatta is. A tartós erekciót inkább a vizelési ingerének tulajdonította, mivel ez a magyarázat volt a kényelmesebb, ami miatt aztán kicsit szégyenkezett. Minek hazudozik itt magának. Miért védekezik és támad, miért nem adja egyszerűen át magát annak az érzésnek, hogy most ez így van, nem másként, és nem csillapítható. S mint aki megtéveszti a másikat is, bár őt aztán igazán nem szándékosan. Illetve van egy szerve, mely e pillanatban önállósodott vagy nem rendeltetésszerűen működik. S ettől úgy rémlett, mintha kettőjük között a megtévesztés manővere jutott volna főszerephez. Semmi meglepő nem történhet többé, minden csak ismételni fogja önmagát. Egyetlen kicsinyke ponton érintkezik a nővel, holott nem így kívánta. Nem a faszán érzi, közel sem, hanem azon a helyen, ahol a faszát kéne érzékelnie, egyetlen ponton át érzékeli az egész másikat. A pontocska nem nagyobb, mint egy gombostű feje, s ezen áramlik belőle minden át. Mindazt befogadja, amit a másikból mindezidáig nem láthatott, nem érzékelhetett vagy csupán homályosan. Ám ettől kezdve mindenről tudni fog, ami a másikban történt vagy történik, még olyan dolgokról is, amelyeket a nő nem tudott vagy nem akart volna még elmondani.
Hamiskodásai, ügyeskedései, túlzásai, hazugságai, bűnei, intrikái, infantilitása, szemérmetlenségei és kínos gátlásossága között pillantotta meg.
Sötét, bársonyos bőrébe burkolódzva, mindezektől az előnytelen és zavaró tulajdonságaitól érintetlenül állt előtte.
Amitől az agyvelejében fényesen fölizzott, félő volt, kiég tőle a gombostűfejnyi pont. Fájt. Miközben azt szerette volna elmagyarázni, hogy szerinte ők most kölcsönösen átálmodják egymásba egymás álmait. Illetve egyikük álma valamiként áthatol vagy átömlik vagy átszivárog, mert amikor Gyöngyvér az imént a hülye örvényét mesélte, akkor ő azt álmodta éppen, hogy buborékot vet, fölforr a víz.
II. kötet 82Csak éppen nem tudta volna elmagyarázni, hogy milyen víz bugyborékolt. Hiszen nem víz. Gyöngyvér szenvedélyes hangja bugyborékolt a fülében. Meg az omlás, a pillanat, amikor a szakadék megnyílt és nem volt többé hová nyúlnia, nem volt miben megkapaszkodnia. Vagy azért álmodja, amit a nő álmodik, mert vizelnie kell, már nem bírja tartani, és a nő szomjas pinája, ez a síkos, halványan vérvörös, meglazult és végtelenített belső tér, mely talán tényleg túl szűk neki, nem engedi. Mégsem hugyozhat bele. Tudta, mit kell vele csinálnia. Egy ilyen tökéletes lény nem kallódhat el. Ki kell bontania, föl kell ébresztenie álmából néhány mozdulattal. Meg kell mentenie a pusztulástól. Varázslónak érezte önmagát, aki képes a másikat mindenféle tehertől megszabadítani. Ugyanakkor nem tágított a félelem sem. Arra kellett gondolnia, hogy állandósult az erekciója, nem tud visszaáramlani többé, megalvadt a vér, orvoshoz kell fordulnia. Tényleg nem kívánta többé. Sokkal inkább ennek a megakadt, sűrű vérnek a képzete vette birtokába a fantáziáját. Mit kívánhatott volna még egy ilyen hatalmas kielégülés után, pisálni, inni és pisálni. Addig fogja bontani, formázni, gyúrni ezt a nőt, amíg semmi idegen, semmi hamis nem marad már benne.
Amikor az előbb az örvényt mesélted, érted, mondta ki túl hangosan, mintegy a saját belső beszédén átemelve a hangját, akkor én meg éppen azt álmodtam, hogy fölforrt, nagy buborékokat vetett a víz. De tudtam, képzeld el, tudtam, hogy ezt nem álmodom, hanem megtörtént velem, ez egy emlék. Talán tegnap meséltem el, az omlás, vagy mikor meséltem, s ezért most visszatér.
Nekem is egy emlék.
De neked milyen emlék lenne, ha egyszer most én mesélem, milyen emlék neked, nem értem, értetlenkedett a férfi, mintha Gyöngyvér keresztülhúzná a számításait. Miközben arra gondolt, nem, ezt mégsem szabad, mégsem fog semmit kibontani. Arra gondolt, hogy ezekkel a hülye nevelési terveivel le kell állnia, mert ha ilyen közel engedi a nőt magához, akkor elveszett. Ez csak akkor menne igazán, ha fölfedné a titkait. Akkor elvesztem. Visszamenőleg nem fedhette II. kötet 83föl senki előtt a titkait. Ez szigorúan tiltva volt. Még akkor sem fedheti fel, ha feleségül veszi.
Éppen azt szerettem volna neked elmondani, hogy én ebben a víz dologban őszintén szólva nem emlékezem, válaszolta a nő kissé megbántottan és gyanútlanul, pedig valamire emlékeznem kéne. Valami eszembe jut, de a lényege veszett el.
Akkor meg honnan tudod, ha elveszett, kérdezte a férfi ingerülten, holott tudta, értelmetlen vitába bonyolódnak. Mégsem vitatkozhat arról, hogy a másik mire emlékezik, vagy mire nem emlékezik.
Nem értem, miért vagy ilyen ingerült.
Egyáltalán nem vagyok ingerült.
Nem hallod magad.
De hiszen épp azért mesélem, folytatta Ágost a saját legjobb meggyőződése ellenére, mert te nem emlékszel, én meg emlékszem. Lehet, hogy tényleg ingerült vagyok, de miért nem vagy egy kicsit türelmesebb.
Teljesen türelmes vagyok.
Pedig már el is meséltem neked az omlást, tegnap meséltem el.
Arra én is pontosan emlékszem, hogy valamire emlékeznem kéne, folytatta Gyöngyvér rendíthetetlenül a magáét. Valami rettenetes történt. Ami nekem jó. De nem tudom elérni, nem tudok utána nyúlni. Ha úgy érzem, most elértem, akkor biztosan nem. Hát nem érted, kiáltotta elbizonytalanodva, kétségbeesetten, mint aki ráébred, hogy a másik soha nem fogja megérteni, hiába igyekezett és hiába reménykedett.
Ám ugyanabban a pillanatban, mikor a férfi mellkasára feszítette volna a két tenyerét, hogy eltaszítsa, mert ha ennyire nem ért semmit, állandóan csak a saját hülye emlékeivel jön, akkor nem kell, pusztuljon innen; a férfi két nagy keze megragadta a vállát, és bizonyára hasonló indulattól vezetve, dühödten rázta.
Hát én is éppen ezt papolom, kiáltotta elvadult indulatában, hogy én meg emlékezem. Te pedig nem figyelsz. Nem elég neked, hogy én emlékezem? Nem érted meg a rövid eszeddel, hogy a te álmodat emléII. kötet 84kezem, vagy nem is tudom, mit akartam mondani, mert igazán rögtön szétvet a méreg.
Engedj, kiáltotta erre a nő feldúltan.
Dehogy engedlek, szétlapítalak.
Nem állok jót magamért, ha nem engedsz.
Akkor nem érted, tényleg nem érted, hogy miért mesélek és miért nem engedhetlek el. Te nem érted.
Ágost tombolt, miként egy gyerek, akit az anyja nem ért meg és tényleg csak a gyilkosság lenne képes lehiggasztani. Ha felindult volt, akkor a szokásosnál is erősebb lett az akcentusa. Úgy hatott, mintha franciául mondana ki magyar szavakat. A tudata tombolt, nem az érzékei. Visszahallotta a saját akcentusát, s ez volt a jel, le kell állnia. Túl messzire megy. Hűvösen kérdezte az érzékeitől, tényleg lehetséges lenne-e, hogy a másik ne értse, és akkor tényleg nem volna más hátra, mint a gyilkosság. Ami számára nem volt elméleti kérdés, hiszen több embert megölt, igaz, nem felindultságában.
Mit akarsz velem? Mit?
Gyöngyvér olyan hisztérikusan rángatta magát, kiáltozott, mintha ténylegesen gyilkosságtól tartana.
Egyszerre tépték ki magukat, s miközben kicsúsztak egymásból, mert a másik megbocsáthatatlan érzéketlensége miatt egyetlen pillanatra sem tudták volna elviselni az összefonódottságukat, egyensúlyukat veszítve lefordultak az ágyról.
Csattantak egymáson a testrészeik, egymásra zuhantak, döndültek a padlón, mint a teli zsákok, ám ott sem hagyták abba a dulakodást.
Tehetetlen dühükben mindketten a sírás, a gyermeteg bömbölés határára sodródtak, nem tudták volna elviselni a vereségüket, helyesebben a dühük ereje egyenes arányban táplálta sírásuk ingerét. A sírás visszafogására fordított energia pedig oly erős fájdalmat okozott, a hiány fájt, ásított, az egész elveszített, borzalmakkal teli gyermekkoruk az összes pusztító tapasztalatával, ami miatt aztán azokból a fizikai fájdalmakból, melyeket a zuhanásuk keltett, ez az egész hallatlan fizikai zűrzavar, a II. kötet 85csukott ajtótáblán koppanó fej, a púpos padlóra magukkal rántott takaró, a puhasága, a melege, közötte pedig a padló szálkái és rései, melyeken rögtön horzsolódott a bőr a másik test súlya és nyomása alatt, a kiálló testrészek lökései, a könyök, az áll, a térd kemény kiszögellései: alig volt érezhető. Illetve valami megtörtént, de alig tudatosodhatott az érzeteivel. A lélek fájdalmához mérten a fizikai fájdalom megannyi józan, egyszerűségében megnyugtató felismerés. Nagyon rövid ideig tartott ki a józanságával. Mindketten érzékelték az ütéseket és a horzsolódásokat, illetve a szempillantásnyi időben mindketten fölfogták vonzalmuk és dulakodásuk teljes értelmetlenségét, hogy mit csinálok.
Csupaszon a napfényen.
Csakhogy mégis folytatták, mert azzal, amit mindeközben egymás iránt éreztek, nem volt mit tenniük. Egyszerre akarták volna megtartani magukat és leválasztani magukról a másikat.
Felállhattak volna, miért ne engedhették volna el egymást, miért ne adhatták volna fel az eszeveszett egyesülési kísérletet, miért ne folytathatták volna az életüket ott, ahol néhány órával vagy néhány nappal előbb abbahagyták. Ágostnak tényleg haza kellett volna mennie, de legalább telefonon fölhívni az anyját, ne várják már hiába, ne keressék a barátainál, nincs semmi baj, dolga van. Megint teljesen értelmetlenül baszik, majd megy haza.
A szigorúan bizalmas szöveg, amelyet olaszból fordított, úgy maradt az írógépe mellett, ahogy négy nappal előbb fölállt mellőle és elment az uszodába. Szabály szerint el kellett volna zárnia. Gyöngyvérnek pedig aludni, aludnia, hisz neki ötkor kell kelni, hogy hatkor műszakot kezdhessen az óvodában. Hazugság lett volna azt állítani, hogy a józan köznapi élet ne állt volna előttük világosan. Csak éppen nem tudták illeszteni. Fölállni, hogy most majd telefonálok. Vagy azt mondani, jaj, most inkább aludni kéne. Amikor a másik valamit mondott vagy csinált, akkor nem lehetett kilépni a ritmusából. Holott a fizikai közelség immár nem csillapítólag hatott, hanem ijesztően fölnövelte a kielégítetlenségüket. Ennek a valaminek nem volt karja II. kötet 86ölelni, sem szája csókolni. Semmije, amivel enyhíthetné az üresség nyers fájdalmát.
Amint így gondolkodott, megérezte, reszket az idegen női test a kezében, valaki, akihez nincs semmi köze, nem ismer, s nincsen miért megismernie. Mintha immár egy minden ízében reszkető lényt szorítana vagy lökne el. Ezt igazán nem tehette. Ha egyszer tönkretette. Ha viszont nem hárítja el, akkor a saját izomzatát járja át az idegen reszketés. Amit nem engedett. Megingatta volna ennyi gyöngédség. Feszítette a páncélzatát.
Ezen az estén és éjszakán Gyöngyvér nem először reszketett.
Inkább úgy tűnt, mintha reszketése egyre alattomosabban és kiszámíthatatlanabbul térne vissza a húsába, s alig hallható kis vinnyogásokat szorítana ki belőle.
Édesem, drágám, mit tettem, tönkretettelek.
S amint önnön magától is meglepetten kimondta e feldúlt és gyöngéd szavakat, miközben átkarolta a nő erős vállait, ijedelmében ő maga sírt fel.
Nem, ugyan, mondta fuldokolva. Nem tudom, mi ez.
A melle legmélyéről jött, mondhatni, egy ismeretlen ősidőből.
Olyan volt, mint két egymást követő állati hördülés. Nem ő fogta vissza, ideje, lélekjelenléte sem lehetett volna hozzá. Talán a hátizmai nem engedték, a megfeszülő hasizomzata nem engedte. Láthatatlan páncélzata a bőr alatt, amely nem engedi, hogy fölösleges érzelmeikkel mások beléhatoljanak, de őt sem engedi ki többé. Önmagába zárva kell élnie és halnia. Amitől aztán anélkül, hogy további hangokat adott volna ki, szégyenszemre ömleni kezdtek, arcán csorogtak a könnyei.
Jólesett.
Ő érezte így, hogy szégyenszemre, szégyenkezett, hiszen az izomzata még mindig tartotta. Volt ugyan egy korábbi, sérthetőbb élete, s ezért beszélt annyit a nőnek ezekről az ősidőkről. Amire ő maga sem emlékezett, hiába kereste vagy hiába talált rá, nem férhetett hozzá. A keménysége és a sok felejtés nem engedi.
II. kötet 87Ez meg minden eddiginél jobban fájt. Belerázkódott, de ezt sem akarta megengedni önmagának.
Mintha azt mondaná, nem, semmit nem engedek.
Amire Gyöngyvérből is előtört, kibugyogott. Mint mikor egymás rázkódó vállának láttán minden lány sírt, bömbölt a takaró alatt az egész kollégiumi hálóterem.
Még soha nem látott férfit sírni, s hogy épp ez a férfi sír.
Örömében kis nevetésekkel kísérte, s ez hozta magával a hálótermek fájdalmas boldogságtól teljes, hisztérikus sírásait. Hálás volt neki, hiszen érette sírt, ami ugyanakkor meg is ijesztette. Egész testében reszketett, s mint akit a magas láztól a hideg ráz, néha koccant a foga éle. Valakit elsiratott, de közben mulatott a saját bánatán. Egy ismeretlent siratott el, akinek igazság szerint régen el kellett volna pusztulnia. Az anyámat fogom elpusztítani.
Nekem, tudod, igazság szerint van egy ikertestvérem, zokogta vigasztalhatatlanul.
Most találta ki, hogy valamit mesélhessen a férfinak.
Hol van, honnan tudhatnám, mégha van is. Még csak nem is említetted, szipogta a férfi.
Azért találta ki, hogy ne kelljen az anyjára gondolnia. Akinek igazság szerint tényleg el kellett volna már benne pusztulnia. Különben nem fogja tudni szeretni ezt a férfit sem. Az anyja volt a saját elhalt ikertestvére. Ezek a dolgok olyan világosan álltak előtte, mint az adott elemek egy képleten belül.
Mióta megszülettem, mondta ki hangosan, ezt a másikat magamban hordozom. Csak őt szeretem, senki mást. Van ilyen, hiába csodálkozol.
Beszélsz hülyeségeket, ne is haragudj, megzavarodtál.
Meg érzi az ember, higgyed el, hogy nem vagyok soha egyedül. Tudományosan be van bizonyítva, hogy az egyik petesejt az anyaméhben képes magába emészteni a másikat.
Persze, hogyne, és akkor én sem egyetlen nővel vagyok, hanem kettővel, világos, csak szabad szemmel nem látom a másikat.
II. kötet 88Soha, én mindig két nő vagyok, egy nővel te soha nem lehetsz, ahhoz más nőt keress.
Hol vékonyka cérnahangokat hallatott, miként egy tréfáskedvű, kényeskedő kislány, aki cikornyázza, díszíti, hol meg visszasüllyedt a természetes hangfekvésbe, a meleg, fájdalmas altba, s ezen az önmagán nevetgélt.
Meg kell majd ismerned a két jó barátomat, erről jut eszembe, szipogta közben önmaga számára is meglepő élvezettel a férfi. Szeretni fogod őket, legalábbis szeretném, ha szeretnéd őket, mert két nagyon jó fiú.
Akárha vigasztalóan azt mondaná a nőnek, ne félj magadtól ennyire, én sem egyedül vagyok, mi hárman egyek vagyunk. Pedig most érezte csak igazán, hogy neki valójában nem volt, nem lehet senkije, és ezért rettenetesen sajnálta önmagát. Az önsajnálat lett az egyetlen vigasza.
Magukat értették, valamelyest kívülről is látták, de nem értették a másikat.
Bámulták egymást, jó lett volna csodálatuk és idegenkedésük tárgyát igazán és mélyen érteni.
Gyöngyvér azonnal megpróbálta benyalni, bekanalazni a nyelvével a férfi arcán alácsurgó könnyeket.
Forrásukba mélyeszteni nyelvét.
Közben látta, milyen torz és félelmetes és durva lett a férfi szép feje.
De most igazán, miért sírsz, mondjad el, kérlek.
Nem tudom.
Erre ő is zokogni kezdett, annyira sajnálta a férfit.
Közben meg arra gondolt, miért hazudtam, miért hazudok neki, miért kell egy ilyen rohadt kurvának lennem.
Én sem tudom, zokogta hangosan, talán miattad, talán csak hazudok, és magam miatt sírok ennyire, csak magam miatt, de semmit nem tudok kifejezni, én sem, semmit, higgyed el.
Reszketett, közben reszketett, s nyelvével aligha találhatta volna el a férfi eltorzult arcán az alácsorduló könnyeket.
II. kötet 89Csapkodott vele a borostától átütött bársonyos bőrén, nyalta, kereste a könnycseppeket.
A maguk alá gyűrődött, végtagjaik közé többszörösen betekeredett takarón ültek. Rángatták egymást, de nem tudtak elmozdulni. Ágost inkább a maga alá húzott lábszárain ült, hogy a vállait átkarolva, mintegy kifeszülő combja izomzatával tartsa fenn a nőt, aki a nyakába csimpaszkodott.
Törzsük nem érintkezett, a nő remegett, reszketett, s óriás bimbóival vele reszketett a melle. A férfi a könnyektől, s főleg attól a belső áradástól, mely a könnyek kitörését elkíséri, egy egészen kicsit föllazult.
Annyira azért föllazult, hogy a feszes bőrű, telt ajkával igyekezzék fölfogni az orra előtt csapkolódó nyelvet, vagy elkapni legalább a nő reszkető ajkait.
Megcsúsztak egymáson, nyelvükkel kerestek támasztékot egymás forró szájüregében.
A forróság, a simaság, az idegen űr árnyalatos illata kinyitott előttük egy újabb bejáratot.
Miközben a nő reszketett és reszketett, mindene egyenletesen és megállíthatatlanul reszketett.
A férfi úgy értelmezte a reszketését, hogy ezt a nőt ő nem tudja, talán nem is lehet kielégíteni. A felismeréssel egy időben Rott André hosszú izomszálaktól és inaktól kemény, sovány teste jelent meg, hasán és mellén a szőrzet fekete szökőkútjai. Mert az volt a szilárd belső meggyőződése, hogy vele egyetlen nő sem kerülhetne ilyen kínos helyzetbe. Az egyetlen férfi, akit önmagánál jobbnak tekintett, s ezért szívesen közösült volna vele, vagy legalább szeretett volna egy olyan nőt találni magának, mint ez a férfi. Hiába fogta föl ajkán óvatosan és gyöngéden a nő ijesztő reszketését, nem léphettek be semmiféle újabb bejáraton. Vagy szeretett volna egyszer nő lenni, hogy kipróbáljon egy ilyen férfit, amilyen a barátja volt.
Fájdalmasan ütköztek, mulatságosan koccant a foguk éle.
Ami azt jelentené, hogy hiába igyekeznek. Semminek nem fognak a végére érni.
II. kötet 90Talán, ha kinyalnám.
André biztosan jól kinyalta volna már.
Nem fordítva, hanem ezzel kezdte volna el.
Így fogom csinálni, majd a pöckére dolgozom. Ha nem akarnám mindig valahol beléjük dugni a rohadt farkamat, akkor többre mennék. André azért jobb, mert neki a nők egyáltalán nem kellenek. Neki senki nem kell, s ezért a közönyén minden nő jól fennakad.
Nem kell önmagára figyelnie, Andrénak nem kell önmagát fegyelmeznie, nincs miért kielégülnie.
Tartotta a másikat, s közben mérlegelte, hogy szüksége van-e neki egyáltalán erre az egész cirkuszra, ami egy újabb kapcsolatból, egy ilyen vadidegen ember közelségéből következik.
De nem és nem, nem engedhette be a reszketést, mint ahogy az izomzata őt sem engedte ki többé. Mintha csak a lelkével élné át a másik lény fájdalmát.
Mi az, hogy többé.
Soha, gondolta hirtelen.
A nőket, legyenek bármily falánkok vagy éhesek, néha mégiscsak ki lehet elégíteni. Én is egy ilyen kielégítő gép vagyok, de engem aztán még soha nem elégített ki senki. Nincs miért nem bevallani, hogy csak akkor kapok belőle valamit, ha ezek a hülye nők tőlem ordítoznak. Ez az igazság. Ülök a saját börtönömben és legfeljebb a saját markomra számíthatok. Ezt a gondolatát igen mulatságosnak találta, de még jobban megsajnálta miatta önmagát. Mint aki hirtelen belátja, hogy valójában nem a másik ember, hanem a saját személye a létezés legnagyobb akadálya. Valósággal elérzékenyedett a gondolattól, hogy mennyire kiszolgáltatott a testének, s mintha aztán ez adná az ötletet, hogy ezen a nőn Andréval kéne megosztoznia.
Én csak élvezek, ő meg közben elintézi.
Gyöngyvér erre a nyelvével lökte el, mintha minden alattomos gondolatát megértené, kilökte, miközben a karjával még jobban belécsimpaszkodott.
II. kötet 91Fontosat akarok, valami fontosat akarok mondani neked, suttogta a férfi ajka közé a reszketéstől jól tagoltan, s közben ajkuk, nyelvük ismét érintkezett, védekezett, csillapított, csapkodott.
Ilyenkor az ember a pórusaira és az idegvégződéseire van utalva, hogy értse a másikat. A másik ember hangja pedig jóval lassabban éri el.
Közben azon gondolkodott, hogy ő csak szerepet játszik, s úgy csinál, mintha személytelen lenne, André azonban valóban személytelen. Amikor zuhanyozás közben szappanozták egymást, érezte az ujjain, hogy ebből a kemény, szálkás férfitestből nem jön ki emóció.
A húgysav mérgezett meg, suttogta Gyöngyvér, biztosan ezért reszketek, érted, mert a húgysav szabályosan megmérgezett.
Honnan veszel ilyen képtelen hülyeségeket.
Nekem is pisilni kéne, tudod, valójában pisálni, tette hozzá és felröhögött. Ne ijedj meg, én most kiengedem.
Csúnyán röhögött, bár a hangszíne meleg maradt.
Ne, nem, te megőrültél, kiáltott a férfi riadtan.
Úgy kiáltott, mint aki nem tudja eldönteni, hogy a rettenete vagy a csodálata szóljon-e ki belőle hangosan.
De, de, válaszolta a nő a legmélyebb hangján, miért ne tehetném, ám olyan hangon szólt most, mely semmiféle támasztékot nem kíván.
Ne, tiltakozott a férfi, s még ki sem mondhatta újra, már érezte a combján, amint melegszik, terjed és forrósodik.
Te is engedd ki, tedd meg nekem. Belényögött, én már kiengedem.
Hallották az erős csurgatását, mely hol a kemény padlóba, hol az alájuk gyűrődött puha takaróba ütközött. Úgy, ahogy a széttárt ölével a combján reszketett és reszketett. Ettől a férfi valamiként megkönnyebbedett, hogy akkor ilyen egyszerű, ő maga is elengedte volna. Neki azonban nem volt olyan egyszerű, nem jött.
A hólyag engedte volna, ám a húgycsőben a kitartóan enyhe merevedés miatt megszorult.
Gyöngyvér ekkor óvatosan benyúlt az ölébe és megragadta.
A kisfiúknak szoktad így, mi, kérdezte Ágost.
II. kötet 92Gyöngyvér tényleg egy fiút látott, akit nem ismert, Ágost pedig a halott nővérét pillantotta meg benne.
Amikor azt akarom, hogy pisikáljanak, válaszolta Gyöngyvér, akkor éppen így, eltaláltad. A fiúkat meg kell szépen tanítani.
Minden nap.
Nem. Minden nap többször.
Kiveszed a fütyülőjüket, kitanítod őket.
Segítek nekik.
A körmeiddel elcsábítod, egy életre megrontod mindegyiket.
Megérintették egymás forró, nyitott ajkát.
Az ajka sem volt más hőfokú, mint a bőségesen csorgó vizelete.
Féltékeny vagy rájuk, hallom a hangodon.
Ellenkezőleg, szívesen megosztozom rajtad. Még nem ismersz erről az oldalamról. Rajtad is szívesen megosztoznék, gondolta. Esküszöm, hogy megteszem, mondta hangosan. Hárman talán kielégítenénk téged, gondolta közben.
Nem engedték el egymás tekintetét a csók fölött sem.
Közben meg azt suttogom, suttogta később Gyöngyvér a férfi fülébe, miközben a csurgatása immár szakaszossá vált, hol gyöngült, hol erősödött, pis, pis, pis kicsim, a kicsi fiúknak ezt suttogom.
Ismét meg kellett érinteniük egymás ajkát, immár hosszabban, erősebben.
És a kicsi lányok fülébe mit susogsz, érdeklődött Ágost a csurgás hangjaitól fölizgatottan.
Nekik éppen csak.
De mit, hogyan.
Hát úgy, hogy most susukálunk kisleány, ezt mondom, suss, suss. A kisleányoknak több nem is kell.
Rájuk tényleg féltékeny vagyok, mondta a férfi és mélyen belenyögött.
Na látod, kiáltott a nő.
Mint a szökőkútból, a húgy fölszökött.
II. kötet 93S mivel e pillanatban egymás homlokát kölcsönösen érintve, megbűvölten bámulták, hogy mi történik odalenn, csaknem az arcukat érte el.
Fejüket ösztönösen el kellett rántaniuk.
A sugár azonnal visszahullott önmagába, elárasztotta a csupasz makkot, akárha egy láthatatlan kéz csapot zárna el.
Mikor kisvártatva újra fölbuggyant, kitört a tágas húgycsövön, a nő állát érte el. Beléfeszítette törzsét a sugárba, inkább a mellén akarta érezni. Igaz, eltátotta a száját is, hogy nyelné el, ez a kívánsága mégis gátlásba ütközött. Mellén vagy a két melle között szennyezze be, mint aki előre élvezné a szenny melegét, amint valami nagyon becsessel találkozik.
Vinnyogva magára fordította.
Vastag, nagy sugárban jött, egyenletesen, s most már el sem állt.
Nézték, vinnyogtak, nyögtek, tátogtak hozzá egymás ajkába kapva. Úgy érezték, nagy, közös győzelmet élnek át.
Aztán némán.
Harapdálták egymás ajkát és csúsztatták a kiömlő nyálukon.
Míg el nem állt.
Olyan határ túlfelére kerültek ekkor, amelynek létezéséről korábban nem tudott egyikük sem. Valósággal beledőltek a friss vizelet ismeretlen illatába, és egymást szorosan átölelve terültek el benne. Mintha a nő vizeletének édesebb illata kerülne a férfi szúrósabb és keserűbb illatának fölébe.
Sokáig hevertek megilletődötten és mozdulatlanul.
Az első pillanatokban még nem, de aztán éktelenül fájt, markolásztam a lábszáramat, vergődtem a földön a sötétben. A sípcsont fájdalma az agyvelőt érte el, tehetetlenül tekeregtem.
Vér volt, persze, hogy vér.
II. kötet 94S akkor másként ugyan, mint ahogy elterveztem, de mégis vége, elvérzek. Ujjaimon kenődött a vér, térdemet a mellemhez rántva vonaglottam és hintáztattam magam ezen az éjszakai harmattól csatakos gyepen, mintha a fájdalmat hintáztatnám a gerincemen.
Annyi lélekjelenlétem maradt, hogy ki tudjak fülelni e fájdalom mögül.
Vajon nem jönnek-e, vajon nem kéne-e tovább menekülnöm, mert valaki tényleg furcsán csattogott az úton.
Mintha egészen más irányból jönne, mint ahonnan a matróz jöhetett volna, de nyomot kapna és követne. A hangokból ítélve szörnyeteg. Ilyen ember nincs. Nem voltak szabályos léptei, s ezek is mindig vártatlanul megszakadtak. Illetve mintha röviden, élesen, gyorsan kavicsokat pendítene valaki az éjszakában, majd rövid időre, hosszabb időkre abbahagyná, s kiszámíthatatlanul újra kezdené.
A fekete hajú óriás változott át szörnyeteggé.
Akárha bármiféle reményem lehetett volna rá, hogy majd épp engem követ.
Azon a kovácsoltvas kerítésen buktam át, amivel a Margitszigeti Nagyszálló mögött a platánokkal szegélyezett sétautakat elválasztották a hatalmas, sima gyeptől. Hogyan felejthettem el. Növények indáit, tekergő szárait, elnyíló virágait, óriás, kerek bimbóit imitálta a neobarokk vaskerítés. Valósággal beleverődtem a sípcsontommal a szirmok lemezkéibe és a bimbók bunkóiba. Ha legalább csöndesen elvéreznék. Elgyöngülnék, fokozatosan elveszíteném az eszméletem, vagy kapnék egy jó kis vérmérgezést, amiben néhány nap alatt minden további nélkül elpusztulok. Nem volt reménytelen, hiszen a rozsda pikkelyei valósággal beleékelődtek a sebbe; fájdalmat tapogató, vértől csúszkáló ujjamon éreztem élüket.
Immár üresek voltak a hatalmas földszinti teraszok, a csíkos napernyőket összecsukták az asztalok felett, sötétek az összes ablakok.
Nem akadt egyetlen virrasztó szállóvendég sem.
Furcsa érzés volt, hogy éppen itt történik meg. Mintha a szálloda II. kötet 95harmadik emeleti sötét ablaka mögül, a sarokszobából figyelném a régi tekintetemmel, amint a platánok mély árnyékába merülten rángatódzom a nedves gyepen.
Őszi nagytakarítások idején a nagyszüleim minden évben kiköltöztek ide a Stefániáról, s minden évben ugyanazt a lakosztályt vették ki.
Olyan kivételes hely volt, ahol semmi nem változott meg az évekkel. Mindig ugyanaz a szellő motozott a platánok laza lombozatában, hozta a folyó illatát, vitte, lobogtatta a gázlámpák fényeit, ha pedig nagyobb szél támadt, akkor csattogva egymáshoz ütögette, sustorgásokat hallatva csúsztatta egymáson, és a levelek vastagon erezett ötágú árnyai hangosan dörzsölődtek. Az eső úgy kopogott rajtuk, akárha kifeszített bőrre hullana.
Azokban az években a nagyanyám barátnői még komolyan arra számítottak, hogy amíg az amerikaiak jönnek, addig mindent ápoltan egyben lehet tartani. Az oroszok kitakarodnak, s aztán majd úgyis a rendes kerékvágásba zökken az élet.
Az esőrágta, homokkő balusztrádokon lágyan hintáztak a faragott kőedényekből alácsüngő petúniák fehér tölcsérei.
Lassan azért csillapodott a fájdalom.
Sárga permetként hullt alá a felhős égről a város őrült visszfénye.
Vergődésemmel átnedvesítettem a fekete ingemet, a nadrágomat, habár a harmat hűvöse enyhítette a fájdalmat. Immár az sem nagyon érdekelt, hogyan nézek ki. Bizonyára botrányosan néztem ki, de valahogyan majd csak hazajutok. Ha nem kellett volna vizelnem, s nem kínozott volna szomjúság, akkor nyugodtan elheverhettem volna a hatalmas gyepen. Kellemes volt a város ismerős zörejeit, döndüléseit, távolabbi vagy közelebbi sikoltozásait újra hallani. Védettnek éreztem magam az éjszakában, hiszen a platánok roppant árnyai között hevertem, s ezek eltüntettek.
Különben sem jött senki a sétaúton, sem fenevad, sem emberi lény, az imént bizonyára a fülem csalt meg.
Mielőbb el kellett volna határoznom magam, hogy megyek, a Pisti II. kötet 96miatt soha többé nem jövök vissza. Láthattam, miben sántikál, s ő aztán tényleg otthon van itt. Nem ment a fejembe, mert ha valaki, akkor ő tényleg az asszonyok és lányok kedvence volt. Ha pedig őt itt látom, és nem csak a Königert, akkor nem fogok megérteni soha semmit az egészből, s akkor holnap bárkivel találkozhatom.
Valójában mindenki csinálja.
Ilyesmire igazán nem számítottam, hogy az éjszakai sokaságban egyszer csak szembe találom magam egy ismerőssel.
Mégsem mondhatom neki, hogy véletlenül jártam erre, és véletlenül nyitottam ki a sliccemet.
A „soha többé” viszont rögtön olyan fenyegető képet öltött, mint egy alig végrehajtható öncsonkítás.
Miként tudom megfékezni önmagam, ha egyszer látom, hogy amiről képzelegni sem merészelek, ők minden este féktelenül megteszik.
Valami föltárult, az ismeretlen cselekvések és titkos késztetések dúlt birodalma, amit az ésszerűség jegyében egyszer s mindenkorra vissza kellett volna zárnom az ismeretlenségbe. Vége, ezt kellett volna kiáltani. Nem veszek róla többé tudomást. Hiszen eddig sem tudtam, hogy mit művelnek a férfiak az éjszaka leple alatt, s akkor nyugodtan elfelejthetem, vagy úgy tehetek, mintha nem lenne róla tudomásom.
Soha, senkiről ne jusson nappal az eszembe.
Nem a Margit hídon, hanem az Árpád hídon fogok visszamenni Pestre, s akkor talán megúszhatom még leleplezés nélkül.
Soha többé, soha, fogadkoztam. Most az egyszer talán még megúszhatom.
Ez lett volna az önbüntetés egyetlen fogható jutalma, hogy megúszom. Egy olyan jutalom, amelyet nem kap kézhez az ember. Ha egyszer mégis kézhez kapná, s óvatosan kibontaná a finoman susogó selyempapírból, akkor valami fenyegetőt és végzeteset találna, valamit, amit épp sikerült elkerülnie, vagy ami véletlenül elkerülte.
Nem következett be a legrosszabb.
Meg mi értelme lenne egy ilyen viszolyogtató kaland miatt kínos II. kötet 97helyzetbe kerülni. Most már úgyis tudom a Pistiről, de ő talán még nem tudja rólam. Többet nem kockáztathatok. Nem csak én, bizonyára ő sem tudná kimagyarázni, senki. Hevertem a hűvös sötétben, mely telve volt meleg áramokkal, lehunytam a szemem, hogy hallgassam a lombok titokzatos neszezését, s valamennyit felidézzek a dúlt cselekménysorokból, amelyektől viszolyognom illene. S hogy tényleg megmeneküljek, képzeletben a rosszul világított, néptelen pesti mellékutcák elfeketedett homlokzatú bérházai között vágtam át. Ne láthasson ilyen állapotban ismerős, és a Pisti különösen ne. Mintegy gyorsan elterveztem, merre kell majd mennem.
Mintha állandóan az utca másik oldalára mentem volna át, holott az utcának így is maradt mindig egy másik oldala.
Mentem bele a város halott sűrűjébe és nem volt visszaút. Hiszen szerettem volna, őszintén kívántam, hogy ne legyen visszaút.
Valószínűleg bele is szundítottam a múló fájdalomba. Mert arra riadtam, hogy nem csak hallom bűzös lihegését, hanem közvetlenül közelről érezem.
Beleliheg a képembe.
Látom a fekete pofáját a hosszan kicsüngő, ütemesen csúszkoráló nyelvével, amint bámul belém. Szeme valósággal kivillogott, állt fölöttem sötéten és hatalmasan.
Az volt az első értelmes gondolatom, hogy a fekete hajú óriás alakult át fekete kutyává, a sátán kutyája, s akkor valójában megőrültem.
Tudomásul vette, hogy fölébredek, mint aki igen udvariasan kivárja.
Sok idő nem telhetett el, mondtam magamnak riadtan. Akárha elszámolással tartoznék az elherdált idő miatt, de legalább tudtam, hol vagyok, és ettől visszazuhantam a valóságos életembe. Megkezdődött a nyári vizsgaidőszak, túl voltam az első két szigorlaton, és éberen nem gondoltam volna, hogy elszámolással tartoznék bárkinek. Valaki mégis kiáltozott bennem, hogy napok óta milyen hiábavalóságokat művelek.
Egy sima szőrű kóbor eb volt.
Gyorsan beleszimatolt a fülembe, a hajamba, izgalmában toporzéII. kötet 98kolt a négy lábán, elakadt a lihegő lélegzete, lesietett a lábfejemhez, örömében oly sebesen csóválta rövid farkát, mintha azt mondaná, végre megtaláltam a gazdámat az üres éjszakában, akit kerestem, szagolta a cipőimet, hosszan, ismerősnek találta, majd a nyílt sebet nyalta, s ha el nem rántom, akkor talán a vért lenyalja, ágyékomat is alaposan körbeszagolgatta, beleszagolt a hajamba, hagytam, pedig a hosszú, lelógó fülével és a bajszával erősen csiklandozott. Beleszagolt volna a szemembe, s ez őt is boldoggá tette, egyetlen kézmozdulattal hárítottam el. Nem hagyta magát, a számba is beleszagolt volna, amitől akaratlanul fölnevettem, s még erőteljesebben taszítottam el, hogy ezt azért ne.
Bűzlött, minden bizonnyal emberi szart evett.
Állatok közelségétől legkisebb gyerekkorom óta elvásott az ínyem és a szájpadlásom, s aztán ettől az elvásott érzettől hosszú percekig nem tudtam megszabadulni, nem tudtam rendesen lenyelni vagy nyelni tőle.
Nem várta be a mozdulat végét, hanem rémülten visszaugrott, rám vicsorgott, teste támadásra készen megfeszült.
Erre én is fölugrottam a földről, de nem azért, mintha tartottam volna tőle. Talán épp azért éreztem biztonságban magam az állatokkal szemben, mert nem közösködhettem velük.
Szép, fiatal kan volt, egy csontozatáig lesoványodott, nagytestű, fekete vizsla, valami korcs, rövid és mocskos szőrzete alatt teli frissen és régebben szerzett sérüléssel. Hiába vicsorgott rám, mondtam neki, semmi baj, s megveregettem a kemény fejét, amit engedett, ám közel sem úgy, mint aki bármilyen gyöngédséghez szokhatott volna, hanem inkább megadóan, semleges figyelemmel. Közben próbálgattam a sérült lábamat, hogy működőképes leszek-e, ő pedig két mellső lábát a földre fektette, farát játékosan kiemelte, rázta, s most már nem csak a fogsorát, a két rettenetes tépőfogát és a mezítelen, félelmetes ínyét mutogatta. Rövid, dühödt, szinte azt mondhatnám, ironikus morgásokat hallatva valamit mondani akart, amit talán nem értettem.
Az volt az igazság, hogy nekem erre a kutyára nagyobb szükségem lehetett, mint neki rám, ezt azonban nem láttam be.
II. kötet 99A szálloda üzemi bejárata felé indultam vele, erősen sántítottam, a kutya pedig ráadásul hol az egyik, hol a másik bokám felé kapdosott. Így keltünk át a hatalmas, tömör, rövidre nyírt pázsiton.
Azért indultam erre, mert eszembe jutott, hogy én ezt az éhező dögöt egy kis szerencsével megetethetem.
S mintha előre tudta volna, hogy mit tervezek, hol előre futott, hol visszatért.
A koponyáján volt egy nagy púp, talán egyszer alaposan fejbeverték. Vicsorgása volt a nevetése, a két rettenetes tépőfogával, a foltosan világító ínyével mutatta be, hogy mennyire örül, s mennyire megbízik bennem, holott akár a bokámba is haraphatna. Mindazonáltal nem lehettem egészen biztos a dolgomban, s ezért rögtön mondtam neki, hogy maradjon veszteg, várjuk ki a végét, jöjjön rendesen, ne számítson semmire.
A szemetesedényeket azonban ugyanott találtam, ahol tíz évvel ezelőtt álltak. Még működött a régi rendszer.
A park felől nézve, a terjedelmes és erősen tagolt épület bal oldali szárnyának végén volt az üzemi bejárat, helyesebben a lejárat. A szemetesek vagy az áruszállítók egy meglehetősen meredek, erősen bordázott rámpán tolattak le az útról a pince szintjéig. Itt közlekedett a személyzet, itt vitték be az árut és hordták ki a sok göngyöleget egymástól szigorúan elválasztott ajtónyílásokon, itt tolták ki a szemetet. Nem csak a cipőm kopogott a lejárón, hanem a kutya tappancsai, a meredeken a körmei. Visszhangos zajt keltettünk a falak között. Néha megálltam, a kutya megállt velem, fejét fölvetette, figyeltünk, füleltünk, mindvégig a lábamnál maradt most.
Hihetetlenül nagy csönd lett az éjszakában, minden élő és működő hallgatott. A folyó hűvös leheletében erősebben lehetett érezni a petúniák édes illatát és a lejáró falai közé ragadt benzinszagot.
Kicsi volt a valószínűsége, hogy valaki észrevesz, s megkérdezi, ugyan, mit művelek.
Nagy tejüveg búrájában égett ugyan a személyzeti bejáró fölött a II. kötet 100lámpa, ám a lehúzott vasrács mögött az üveges forgóajtót rögzítették, s ennek a bejáratnak nem volt éjszakai portása.
Pontosan fél ötkor fogják kinyitni, amikor nagy zajosan megérkeznek a konyhalányok.
Dömösről, Kisorosziból és Tahitótfaluról jönnek az első kofahajóval, a budai parton szállnak ki a Margit híd alatt, kis kosarakban, kannákban vagy csücskeiknél összekötözött kendőkben mindenféle finomságot és nyalánkságot hoznak magukkal. Friss tejszínt hoznak, epret hoznak, tárkonyt, kukoricacsuhéból font kosárkákban málnát, tehéntúrót, kis csokrokban kakukkfüvet, erdei és mezei gombákat az évszakok járása szerint, s minden mást, amit az erdő adni tud, zománckannákban szagos szamócát, szénával bélelt fűzkasokban fürjtojást, szedret, somot, mázas köcsögökben simára főzött csipkebogyólekvárt, kendőkbe kötött száraz bodzavirágot és kamillát. Mindezt a raktár előtt elhaladva leadták, a directrice leszámolta vagy lemérte, az adatokat bevezette a nagy füzetébe, aminek alapján a bérük mellett minden hétvégén kifizették.
Éjszakára a súlyos vasredőnyt is leengedték az áruraktárakhoz vezető bejáraton. Akkor fogják felhúzni, amikor megérkezik a tejeskocsi, s a nehéz vasrekeszekben csörgő üvegeket némán kirakodják. Még nem végeznek, amikor a kenyeres is megérkezik. A belülről kipárnázott kocsi hátsó ajtaját kinyitják, vesszőkosarakban viszik a raktárba a melegen illatozó kenyereket és a péksüteményeket.
Fütyültek közben és énekeltek, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy a hajnali kenyérszállítás vidám dolog.
Emlékeznem sem kellett a forralatlan tej, a meleg kifli vagy a briós édes ízeire, hogy kiismerjem magam a szállodai éjszakák és hajnalok között, vagy tudjam, mi történik délelőtt, délután. A konyhalányok zöldségpucolással és csirkebelezéssel kezdték minden napjukat. Fél egykor még a cukrászok kezébe adták a frissen vert habot, hogy azok befejezhessék a desszertjeiket és a tortáikat, illetve itatósba, majd konyharuhába tekerték a roseibninek szánt, egyenletesen felszeletelt II. kötet 101krumplikat, aztán mehettek. Fél kettőkor indult a hajójuk vissza a Bem téri állomásról. Tahiba négykor, Kisorosziba négy óra negyvenkor, Dömösre fél hétre érkeztek meg, s minden évben, minden áldott napon addig csinálták ezt a jövés-menést, amíg a folyó zajlani nem kezdett, és le nem állt a hajóforgalom.
Ilyenkor tartották a falvakban a nagy lakodalmakat, s a fiatal asszonyok nem jöttek többé. Alig felserdült lányoknak kellett a helyükre szegődniük.
Egymásba és kosaraikra dőlve aludtak a nagy lapátkerekes gőzhajók zajos és sötét gyomrában.
A nagyszálló személyzetének szigorú utasítása volt rá, miként kell a szállóvendégek gyermekeivel bánnia. Adott esetben nagyon határozottan, ám mindig kedvesen és előzékenyen, bármily nehezükre esne. A koraőszi napokban rajtam kívül már igen ritkán tartózkodott a szállóban gyerek. Jólnevelten és illedelmesen viselkedtem, az üres vörös szalonban jól megmaradtam a gramofonnal és a képeskönyveimmel. Tudtam, mit szabad, mit nem szabad, s ilyen is lett a hírem. Ez egy csöndes, jó fiú, elvan magában. Fogalmuk sem volt róla, hogy így elnyert bizalmukkal visszaélve miket művelek. Miattam, így gondolták, nem kell sem balesettől, sem gonoszságoktól tartani. A szobaasszonyok, a boyok vagy a bonne-ok egyenesen versengtek értem, szerették, ha megyek velük vagy megvárom őket, amíg elintézik a megbízatásukat.
Az én titkos megbízatásomról persze senki nem tudott.
Így aztán szívesen követtem őket a puha, sötétvörös szőnyegen, mely a folyosókon elnyelte a léptek minden zaját, mentem le velük a hátsólépcsőn, föl a csiszolt üvegektől ragyogó liften az utolsó emeletre, hogy kiismerjem a szálloda titkait. Nagyon korán rájöttem a trükkre, hogy nem szabad nemet mondani. Minél megbízhatóbban viselkedem, minél készségesebb és előzékenyebb vagyok, annál közlékenyebbek; a felnőttek végső soron igen elővigyázatlanok a titkaikkal.
Arra tényleg senki nem gondolt, hogy a szeméttároló külső vasajtaját például le kéne zárnia belülről.
II. kötet 102A koldusoknak is megvolt a maguk helye és órája, olyasmire senki nem gondolt, hogy megrohamoznák a szemetes edényeket. Nekik a konyha zárása előtt kellett felsorakozniuk. Egyenként érkeztek meg az éjszakából a kopott táskáikkal és a foszlott szatyraikkal, az alagsori ablakok előtt várakoztak a kivetülő fényben, a kiáradó konyhabűzben, a zárás előtt már kissé fáradt konyhazajban.
Ha esett, akkor ernyőkkel álltak.
Legfeljebb udvarias kis mozdulatokat tettek, amiből értett a másik, hogy igen, persze, parancsoljon, tessék, kegyelmes asszonyom. Ugyan, szóra nem érdemes. A szobalányok pedig váltig mondogatták, hogy nálunk szerencsére alig vannak igazi koldusok. A directrice igen komolyan veszi, büdös vagy koszos embert, cigányt meg mindenféle részeget nem tűr meg. Tőle állhat ott esőben, hóban, egy falatot nem ad neki.
Nem is szabad róluk úgy beszélni, hogy koldusok. Neki a koldus se nézzen úgy ki, mintha koldus lenne. Ki nem állhatja az ilyen emberi roncsokat. Senki ne mondja neki, hogy hideg vízben nem lehet mosdani.
Vigyázz kisleányom, ne koldusozz, csúnyán ráverek a szádra.
Meg is teszi, a nagy gyűrűjétől fél az ember rendesen, merthogy ezek tisztességes úriasszonyok és úriemberek, és minden embernek kijár a tisztesség. Szegény hadiözvegyek, rokkantnyugdíjasok, vagy valami más szerencsétlenség érte őket a családban. Van olyan, aki csak a nagybeteg rokonának hordja tőlünk. Tőlük aztán mindent elraboltak. Isten őrizz, hogy bárki megszólja vagy megalázza szegényeket. Inkább a kommunistáknak kell szégyenkezniük.
Addig jó, amíg van egészség és az ember dolgozni tud.
Az állását és a vagyonát mindenki elveszítheti, csak megszerezni volt nehéz.
Senkinek a sorsa nincsen bebiztosítva, nekem elhiheted.
Épp elég szerencsétlenség leselkedik az emberre az életében, a Szűz Mária vagy az Úrjézus oltalmazza meg.
Oltó Szidóniának hívták a szobalányt, aki az első pillanattól fogva II. kötet 103az oltalmába vett. Merthogy ő is árva, tudja, mit jelent. Olyan is van közöttük, magyarázta, aki állandó vendég volt minálunk, s nem győzték a parancsait végrehajtani. Honnan tudhatná az ember előre a sorsát, hát csak basáskodik. Ahogy csak szokják, ők is mindent megkívántak, hogy ezt most nem így, hanem úgy, és ne oda tegye, kérem, hányszor mondjam már magának, és ebből ő igazán nem eszik egy falatot sem, hanem abból kér, amit a szomszéd asztalnál tálalnak éppen.
Forgandó az ember szerencséje, kisfiam, eszedbe ne jusson bárkit megalázni.
Meg is mutatta, ki volt az a bizonyos nő.
Szerelmes voltam Oltó Szidóniába, mert nem csak érdekeseket tudott mondani, csupa olyasmit, amit az emberek úgy mondanak, hanem a könyökén és a térdén pikkelyesen érdes volt a bőr, és szívesen vette, ha dörzsölöm.
Elég erős illat áradt a fehér blúzából, amikor a mellére vont, hogy én vagyok az ő kisfia.
Mindenét, de mindenét elveszítette ez a szegény szerencsétlen, ez a nyúlbundája azért megmaradt, suttogta izgatottan, amíg vártuk, hogy elkészítsék az imbiszt, amit a másodikon rendelt egy vendég. Ennek a bundának is jól ki van már kopva a gallérja, nézd csak. El nem fogod hinni, de ez a nőszemély, most vigyázz, mert minket figyel, minden húsvétkor két hetet töltött az urával a hetesben, az elsőn.
Sehol másutt, ott, ahol a Pacelli bíboros és a walesi herceg.
Mink úgy tudtuk, hogy az a szeretője lenne, aki ilyenkor a tizennégyesben lakik, de az is az ura volt. Úgy ahogy mondom, szó szerint. Ennyire rafinált nőszemély csak egy van a világon. Higgyed el. Most persze iszik, mint a disznó, és a rácsban kell megkapaszkodnia. Fel kelletett mennie neki a belső lépcsőn, és ott várt rá a második férje. Mégis mi lett belőle. Úgy nézd meg, hogy a mai napig a Pechl tábornoknak a felesége, de a Bertolini őrnagynak az özvegye. Ma aztán már ő sem kell senkinek. Amikor kiderült, akkor persze szépen elsimították nekik, pedig még az újságba is betették a bigámiájukat.
II. kötet 104Ez az ura kiküldötte az őrnagyot az első vonalba, hogy ott pusztuljon és végre nyugalom legyen. Jól tette.
Viheti neki a vacsorájukat, a ringyója.
Ha ez az ura nem mossa ki a tettiből, akkor börtönben kellett volna elrohadnia.
Tegyen már egy kis salátalevelet alá, Danikám, ez így olyan szegényes.
Nekem elhiheted, hogy nincs igazság a világon. De mindegy már, nem szabad őt sem bántani. Az Úrjézus vagy a Szűz Mária, ha éppen akarja, még neki is megbocsátja.
Őmiattuk ne nekem fájjon a fejem. Jobb is, ha nem beszélek semmit.
Nem azt kapták, ami a tányérokon megmaradt, hanem amit a vendégek föl sem tálaltattak, s a pincérek csaknem érintetlenül hoztak vissza a tálakon.
El nem tudod képzelni, hogy én mi mindent tudok.
Ha a vendég nem kérte, hogy csomagolják be neki, akkor ezeknek a szerencsétleneknek csomagolták be a maradékot, ám épp oly gondosan, mintha maguk is vendégek lennének. A directrice erre külön ügyelt. Romlott étel nem kerülhetett bele, legfeljebb olyasmi, amit másnap már nem tálalhattak volna fel.
Nem csak a keresztényi szeretetnek tartoznak ennyivel, hanem a ház jó hírének. Akkor is így csinálná, ha csak a hálájuk lenne a jutalma, de az embernek bízni kell a gondviselésben.
A szakácsok a tálalási rohamok rövid szüneteiben zsírpapírral bélelt papírtálcára dobták a maradékot, el is rendezték a gyors ujjaikkal, hogy gusztusos legyen, majd a zsírpapírral lefedték. Csupán annyi volt a különbség, hogy aztán a konyhalányok nem a díszes, cégjelzéses selyempapírba, hanem használt újságpapirosba csomagolták, s így adták ki a rácsos ablakon.
Nem adták bárkinek.
Amikor éjszaka jöttek, s a ferde fényben egy pillanatra megjelentek megtört árnyaikkal a rácsok mögött, s mélyen le kellett hajolniuk, II. kötet 105akkor már csak adták ki nekik, sorban. Senki nem tudhatta, mit kap benne.
Akár tortát is kaphatott.
Szatyrokban, kopott bőrtáskákban tüntették el, s bármily nagy volt is a directrice kímélete és elégtétele, mégis úgy vitték, mint szégyenük égető jelét. Ami a tányérokon megmaradt, az moslékba ment. A személyzetnek nem volt szabad semmibe belenyalni vagy belefalni, a kóstolás a chef de cuisine tiszte volt, haza pedig semmit nem vihettek. A directrice-nek az volt a véleménye, hogy ilyesmiben tiltott a nagyvonalúság, mert követelődzővé teszi a személyzetet.
Ha ma valamit szeszélyből engedélyezel, akkor holnap már mindent vinnének és még szájalnak is miatta, holnapután pedig a szemedet lopják ki.
Gyakran kikutatta, megmotozta őket.
A konyhalányok, akik közül a kezdőket kézilányoknak nevezték, mert mások keze alá kellett dolgozniuk, külön gyűjtötték a folyékony mosléknak valót, ebbe ment a tésztavíz, külön vették a szilárd ételmaradékot, külön a csontokat. Üresen kellett továbbadniuk a mosogatóknak az edényeket. Habár még ilyenkor is hallani lehetett néha a szakácsoktól egy kiáltást.
Pannikám, kis szívem, nincsen ott még egy kis rizsetek vagy krumplitok a tálon.
Amikor ugyanis hiányzott még valami a koldusoknak szánt papírtálcákról.
De az volt a fontos, hogy a szilárd ételmaradékot, a csontot és a folyékonyat össze ne keverjék, egy világért se. Három külön hordóba ment, s a hordók fedelét rendesen le kellett csatolniuk, hogy ne büdösödjön, a szállításnál ne lötyöghessen ki. A szószokra és a mártásokra voltak külön rendszabályaik. A mustárok, a bécsi főtt hús és az alföldi sonka mellé föladott tormakrém vagy meggyszósz maradéka a folyékony moslékba ment, az egreskrém, a majonéz, a sajtos vagy a sonkás béchamel ellenben a szilárdba. A vadak mellé tálalt áfonyának, csipkeII. kötet 106bogyónak a szószos csésze aljából a folyékonyba kellett kerülnie, míg a kaporszósznak vagy a paradicsommártásnak megint csak a szilárdba.
Remélem, tudja Jucikám, édesem, hogy az uborkaszószt nem a szilárdba tesszük. Ennyire nem lehet feledékeny.
Jaj, bocsánat.
Ne a mozdulatokkal spóroljon, kérem.
Csak véletlenül.
Ha a fejével nem járna másutt, akkor a keze is tudná, hogy mit tegyen.
A pecsenyék zsírját külön gyűjtötték egy nagy, lapos zománcozott serpenyőben, s mindig újra hozzáolvasztották a friss zsírt, de nem tudom, hogy mi lett vele. Annak a bő zsírnak az alja, amiben a húspogácsa, a bécsi szelet, a párizsi szelet vagy a panírozott csirkecomb sült, ki sem hűlhetett és a sűrűjét nagy lukas kanalakkal máris kiemelték, ment a szilárdba, valósággal belecsapták, sistergett és sercegett. Míg a túlégetett olajokat, amiben halat rántottak, illetve amiben a fánkot, a lángost, az almát pongyolában, a különböző krutonokat és kroketteket, a merített bodzavirágot, a palacsintát vagy a levesekbe való betéteket sütötték, föltétlenül a folyékonyba öntötték.
Épp úgy, mint a saláták öntetét és zöldségfélék maradékát vagy hulladékát.
A lezárt hordókat nem a szemetesek szállították el, hanem a nagytétényi hizlaldából jöttek érte minden második napon.
A tároló feketére festett vasajtaját ráadásul résnyire nyitva találtam, helyesebben a megragadt szeméttől valószínűleg nem tudták többé rendesen becsukni.
Ebben a mennyezetéig csempézett, klórmésztől bűzölgő, félelmetes földalatti folyosóban örökösen égett a villany.
Most is égett.
Benn a mélyén volt még a helyiségnek egy ajtaja, amelyet azonban csak az épület belsejéből, az alagsorból lehetett kinyitni. Vészkijáratnak számított, s ezért a személyzetnek nem volt szabad eltorlaszolnia. II. kötet 107Ezen tolták ki a megtelt moslékos hordókat, s ide szállították a sok vegyes szemetet az emeletekről. Odabenn még kilincs sem volt az ajtaján, csupán egy gomb. Most is zárva találtam. Idegen nem tudott észrevétlenül behatolni az épületbe, ám ha titokban távozni akartam onnan, akkor ezen a kijáraton mindig kiszökhettem.
A sárga kókuszszőnyeggel hangtalanított személyzeti lépcsőn jutottam le az alagsorba. Olykor az éjszaka kellős közepén, máskor hajnalban riadtam fel, hogy teljesítsem a megbízatásomat, vagy emiatt el sem akartam aludni, hanem kivárni, míg az étteremben a cigányzenekar tust húz, egy ideig hallani még a távoli Casinóból a lágyan nyúló és nyaldosó tánczenét, amint lassan minden bezár, elcsitul. A pincérek a teraszon sebesen az asztalokra forgatják a székeket, behúzzák a napvédő ponyvát, összecsukják a napernyőket. Patakzó csevelyből felbuggyanó kacajok és harsány nevetések kíséretében búcsúznak egymástól az utolsó vendégek, nagy ajtópuffogtatások után a taxik és a privát kocsik is elhajtanak, valaki még pityókásan énekel, a kavicsos sétaúton léptek csikorognak, páros léptek. Aztán hosszú csönd következik. Csupán a levelek, amit jó sokáig szerelmes suttogásnak vél az ember és szeretné megérteni, de nem érti, hanem a néma éjszaka, s akkor végre mehessen.
Lépteimet a kristályfüggős falikaroktól eszelősen ragyogó folyosókon nesztelenné tették a vörös velúr szőnyegek.
Ügyelni kellett rá, hogy az alagsorból nyíló fekete vasajtó ne csukódjék be, mert akkor csak a főbejáraton tudtam volna visszajutni, s kiderült volna a turpisság. Nem leplezhettem le magam. De elég volt egy élére állított gyufás skatulyát, egy darab fakérget vagy egy tobozt behelyezni az ajtó nyílásába.
Azóta tényleg sok minden megváltozott, a kutyát mégis sikerült megetetnem.
Rohadás bűze fogadott, zűrzavar, kosz és mocsok, ami még a csempézett falakon, még odafönn, a lámpa búráján is szét volt mázolódva, a mennyezetet pedig vastagon ellepte a pókháló, amit megült a por. Elég volt kitárnom a vasajtót, s a kutya éktelenül ugatni kezdett, mert II. kötet 108hihetetlen sziszegések és fújtatások közepette legalább tizenöt különböző színű és állagú macska ugrált ki a fedetlen edényekből.
Pokolian visszhangzott a rideg falak között a kutya ugatása.
Valósággal csúsztak a kiengedett karmaikon a kitúrt és kihullott szeméttel borított kövezeten ezek a macskák, aztán felborzolt farokkal, felborzolt gerincszőrzettel rohantak ki a lábunk között a szabadba. Rávertem egy jó nagyot a kutya púpos fejére, de azért is elhallgatott, mert szaglása bizonyára azonnal eltelt a romló ételmaradékok utálatos illatával.
A macskák egy szempillantás alatt tűntek el, kiugráltak a rámpa örökzöld növényekkel beültetett oldalán.
Néhány másodpercig figyeltem, nem riasztottuk-e fel valamelyik éjjeliőrt az épületben.
Semmi mást nem lehetett hallani, mint a kazánház csöndes dohogását a mélyből.
Meglehet, ismét vontató közeledett a Dunán, mert ezektől a meder tompán remegett, az igyekvő motor visszhangozott a víz alatt. A szolgálatos éjszakai fűtők ilyenkor a meleg vashídon hevertek a kazán fölött, s hogy a puha párnájuk is meglegyen, egymás vállán pihentették a fejüket.
Amikor a kutya már nem foglalkozott velem, s nem érdekelte többé, hogy mit teszek vagy mit nem teszek, hanem egész testében remegve, farát rázva habzsolt, morgott, ropogtatta, vicsorogva falta mindazt, amit a szilárd moslékot tartalmazó hordóban találtam és egy erős kartonpapírral ki tudtam emelni: nyers csirkefejeket az örökre lehunyt vagy örökre fönnakadt, leheletfinoman kéklő szemhéjukkal, óriási marhacsontokat, főttet és nyerset, teli értékes húscafatokkal, meg egy egész serpenyőre való, alaposan odakapott, szélein elszenesedett krumpligerezdet, akkor gyorsan kimentem.
Sokáig fog még rágódni a csontokon.
Amennyire lehetett, betettem magam mögött a vasajtót.
Utánam ne jöhessen. Valaki kora reggel majd biztosan fölfedezi és kiengedi, vagy hívja az ügyeletes sintéreket.
II. kötet 109Valószínűleg az ajtó zsarnéjai is mocsokkal teltek meg, mert hiába nyomogattam, erővel sem lehetett becsukni többé. Ki kellett volna mosni egy erős vízsugárral, aztán rendesen megolajozni. Nem akartam, hogy a kutya kövessen.
Senkit, egyetlen élőlényt sem, aki miatt fájdalmat kéne éreznem, mert megszerettem.
Megszerettem, képes voltam, hiába tiltakoztam, képes voltam egy szempillantásnyi idő alatt beleszeretni bárkibe. Ebbe a csodálatos óriásba, aki talán írni és olvasni sem tudott. Nem tudtam kiverni a fejemből. Oltó Szidónia hónaljának, Mózes Gyöngyvér körömlakkjának illatába vagy akár egy felhőbe, Bondor Ilona vörös szeplőibe. S ezért az állandó gyöngeségért megvetettem önmagam.
Miért vagyok ilyen gyönge és ostoba.
Annyira azért megszorult a rohadt ajtó, hogy biztos lehessek a dolgomban, a kutya nem tud innen kitörni és nem jöhet utánam.
Régen két rettenetes asszony takarított az alagsoron. Ők a pesti oldalról jöttek át a villamossal, mert nem voltak vidékiek. Nagytestű asszonyok, súlyosak, gumikötényt és gumicsizmát viseltek, s mindenhová húzták magukkal a vörös slaugjukat. Ahol megjelentek, ott egy csapra rögtön rákötötték, és ömlött a jéghideg víz.
Alig beszéltek, de örökösen nyögtek és sóhajtoztak, hogy Uram Jézus, Szűz Mária most segíts, vagy ha fölborultak a klórmeszes vödreik, netán eldőltek, beletoccsantak a vízbe a fűzfavesszőből kötött vastag söprűik, akkor csúnyán szitkozódtak.
Egymásnak is olyan dolgokat mondtak, amit kisgyereknek nem tanácsos hallani.
Tartottam ezektől a hatalmas asszonyoktól. Köszönésemet nem viszonozták, s ha udvariasan kérdeztem valamit, akkor mintha levegőnek szólnék, egyikük sem válaszolt. Az alagsorba nem értek le azok a szigorú rendszabályok, amelyek a földszinten vagy az emeleten előzékenységre és családias kedveskedésekre szorították a személyzetet. Az alsóbb régiókban erre nem számíthatott az ember, s innen nézve úgy látII. kötet 110tam, hogy nem is annyira természetes, ami odafönn történik, hanem inkább kivételes. Az volt a benyomásom, hogy a világ inkább egy nagy alagsor, amit én még mindig nem ismerek. Már a konyhában is csak a szakácsok vagy a kézilányok személyes kegyére vagy a directrice kíméletlen közönyére lehetett számítani. Már nem fogják sokáig kiszolgálni azokat, akik az emeleten élnek. A gumikötényes asszonyok föl sem néztek, mint akik nem látnak, hangot sem hallanak. De úgy beszéltek, hogy én halljam meg és jól megértsem. A legkevesebb, hogy kis szarosnak, taknyosnak, törpikének neveztek egymás között, vagy azt mondták, hogy örökösen itt lebzselek. Ezt a szót sokáig épp úgy nem értettem, mint a bigámiát, amiben az iszákos nyúlbundás vénasszony lett volna vétkes, vagy a koszos zsidót és a mocskos burzsujt, aki szerintük én lennék az egész pereputtyommal együtt.
Baszd be a kis burzsujt a hordóba, mit lebzsel itt, a szemetes majd elviszi.
A fűtők sem voltak éppen barátságosak, de nekik mégsem volt ellenükre, hogy a vaslépcső tetején álljak és bámuljam őket. Talán tetszett nekik, hogy van egy kisfiú a világon, aki őszintén csodálja a fénylő testüket és a munkájukat.
Az asszonyoknál is úgy tettem, mintha csodálnám, de ezt a kettőt nem sikerült sem az érdeklődésem komolysága felől meggyőznöm, sem megtévesztenem.
Az ivókútnál először kimostam a sebet, aztán hosszan ittam, alig tudtam betelni a vízzel. Egy téglán állva kellett egyensúlyoznom, mert az ivókútból akkor is csorgott a víz, amikor senki nem nyomta a billentyűs csapot, a lefolyója viszont feltehetően eltömődött.
Az ivókút elmocsarasodott környékén alaktalan tócsákban állt a víz.
A tócsákban szükségből téglákat helyeztek el, hogy a csapot egyáltalán meg lehessen közelíteni. Cipőm a billegő téglákon többször megmerült, s ha tényleg nem az éjszakai villamossal, hanem az Árpád hídon akartam hazagyalogolni, akkor a nedves cipőben szinte reménytelenül hosszú és kellemetlen út állt előttem.
II. kötet 111Talán tényleg jobb lett volna véget vetni az életnek.
Összezúzódott sípcsontomra kemény púp dagadt, kékült és lüktetett, a nedvező sebet a nadrág szűk szára dörzsölte, rondán sántítottam.
A másik parton a Vizafogó földbe süppedt, ócska kis proletárházainak dzsungelén kell majd átjutnom, hogy kiérjek a Váci útra, ott pedig a gyárak magas téglakerítései és vigasztalan palánkjai mellett a Lehel térig legyalogolni, aztán az állandó tolatás és szerelvény-rendezés zajában át a Ferdinánd hídon a vasúti sínek fölött, be a végeérhetetlenül hosszú és bekormozódott Szív utcába, míg ki nem érek az Andrássy útra. Ahol végül is választhattam volna, hogy a szalviákkal és nefelejcsekkel, árvácskákkal és százszorszépekkel beültetett sétányon menjek-e, a platánok lazán ingó éjszakai árnyai között, valamelyest mégis kiszolgáltatottan, vagy a házak sűrűjében megmaradva, mintegy a mellékutcák fedezékéből közelítsem meg a körutat.
Őszintén reméltem, hogy a kaput már nyitva találom, s úgy tudok bejutni, hogy a Balter ne vegyen észre.
De végül is úgy indultam neki a hosszú útnak, mint akiben két párhuzamosra kötött kalkuláció működik. Az sem volt elképzelhetetlen, hogy egyáltalán nem fogok hazasántikálni.
Az Árpád hídról jóval biztonságosabban ölheti magát a vízbe az ember, mint ha a Margit hídról ugrana.
Összehasonlíthatatlanul nagyobb a fesztávolság a pillérek között, a hídtest dísztelen, s nem kell attól tartania, hogy nekiverődik a vasszerkezetnek vagy a pillérek fogják fel a zuhanását. Sértetlenül szerettem volna vizet érni. Elég volt egyetlen pillantást vetni a mélybe, hogy fogalmam legyen az örvények sűrűségéről, mélységéről, a sodrás erejéről.
Így lenne szebb, mindenképpen ez a híd volt az előnyösebb.
De még ha megteszem is, vizelnem kell előbb. Alig bírtam visszatartani, siettem, sántikáltam, alig vártam, hogy a japánkert sziklatömbjei alatt elérjem a gesztenyeliget sejtelmes sötétjét, ahol ennyi idő után végre-valahára kiengedhetem.
A parti sétány és a dominikánus kolostor bozótja az előző négy éjII. kötet 112szakán fogva tartott, idáig nem jutottam el, nem tudtam hát, milyen helyre érek a vizelési ingeremmel.
Ismertem a helyszínt gyerekkoromból, néhány nappal előbb itt andalogtam egy kicsit sántító és igen elegáns budai úrilánnyal, aki halálos passzivitásában legalább semmit nem akart. Ha operaelőadásra vagy balettra jöttem velük a szabadtéri színpadra avagy a Casinóba öt órai teára, táncra, akkor előtte és utána idáig sétáltunk ki a szigeten. A gesztenyeligeten túl már nem volt érdekes, legfeljebb a zenélő kút vizelettől bűzlő, háborús sérülésektől beomlott és összerondított, nagyszerű klasszicista romja és a hídfeljáró kikövezett pusztasága.
A vadregényes sziklákról nyugodt tavacskába zuhant a mesterséges vízesés.
Idáig jöttünk el.
A tavirózsák között aranyhalak telt teste villogott, s ezeket még akkor is bámulhatta az ember, ha nem tudott a másiknak semmi értelmeset mondani. Mindig elérkezett a pillanat, amikor a lányoknak nem volt mit mondanom, vagy nem akartak Edith Piafról, Simone de Beauvoir-ról és Camus-ről beszélgetni. Amit akartak, ahhoz én nem éreztem magamban megfelelő késztetést. Nekik az édes kis Németh Ákos kellett a búgó hangjával, meg az összes viselt dolgai, ami viszont engem csak mérsékelten érdekelt. Ha azt akarták volna, hogy fogjam a mellüket, simogassam és közben figyeljem az arcukat, vagy a térdükön vándoroljak be a szoknyájuk alá, akkor nem lett volna semmi baj.
Ők azonban azt akarták, hogy szenvedélyesen visszacsókoljak, semmi mást, legfeljebb a derekukat volt szabad átkarolnom, de a tenyerem már nem csúszhatott föl a hátukon.
Azért csinálod, hogy fölizgass, tudom. Ezt csak azért csinálják a férfiak, hogy a nők elveszítsék az önuralmukat.
Jaj, de csúnya vagy, hogy tehetsz ilyesmit.
Rávertek a kezemre, bárhol kereste a helyét a meztelen bőrükön.
Gonosz fiú, selypegték, hiába erőszakoskodsz, azt úgysem engedem.
II. kötet 113Csönd volt, mert a vízesés csapjait pontosan tíz órakor elzárták a gépházban, bár a meredeken emelkedő, ösvényekkel átszőtt sziklakert egész éjszaka reflektorok fényében állt, hogy a rendőrség könnyebben razziázzon.
Erőszakos ajkuk érzéstelenítette az ajkamat, és az erőszakban nem találtam semmiféle szenvedélyre. Az is felmerült bennem, hogy ezt a kilátástalanul erőszakos csókolódzást egymástól tanulják, vagy nekem kéne ilyen hevesen nekik ugrani.
A sötét liget felé sietve fölfedeztem, hogy a vizelde bejárata fölött ég a villany, sarkig tárva felejtették az ajtaját. Elvileg ugyan ezt is ugyanakkor zárták, mint a vízesés csapjait.
Sötét volt odabenn.
Amint óvatosan beléptem volna a kátránytól és a vizelettől erősen illatozó helyiségbe, hiszen tartottam tőle, hogy valami rondaságba lépek vagy valaminek nekiütődhetek, a mennyezet alatt elhelyezett keskeny csapóablakon átvilágító reflektorok valósággal elvakítottak, megállítottak.
Melegen állt odabenn az ismerős bűz és az ismerős emberi feszültség.
Azonnal tudomásul kellett volna vennem, hogy csapdába estem, ebből a helyzetből nem fogok egykönnyen kimászni, csapdában vagyok. Csakhogy ettől a pillanattól kezdve megint kívül álltam a személyiségemen.
Semmit nem láttam, inkább hallottam és éreztem a lúdbőröző testemen, hogy a szemközti kátrányos fal előtt sokan állnak. Valamiként telve volt a helyiség velük. Olyan volt, mintha nagyon meleg lenne, láz. Neszeztek a ruháikkal a jövetelemtől megzavarva, csosszantak, koppantak a kövezeten. Meresztgettem a szemem, lássam, mi történik, lássam, hogy miattam mit hagytak abba ilyen hirtelen, de egyszerre vakított el a sötétség és az ellenfény ereje. Aztán még mélyebb lett, még feszültebbé vált a sötét csönd, amelyben egy karnyújtásnyira, közvetlenül a kitárt ajtó mögött, egy csap magányos csöppenéseit lehetett hallani.
Törött mosdó porcelán öblébe csöpög így a víz.
II. kötet 114Nem moccantam az ajtóból.
Ez a valaki, akit önmagamban figyeltem, nem fordult sarkon, holott ezt kellett volna tennie. Rettenetében nem rohant el, hanem kilépett a bántó ellenfényből és belépett a lázas sötétségbe, amely mindig is csábította. Elfogulatlanul és csaknem mindenttudón pillantott körbe benne, bár elsőre sokat tényleg nem láthatott.
A kátrány a vizelettel egyszerre éles, világos, egyszerre mély és sötét elegyet alkotott, elnyelt minden más illatot és megriasztotta a szaglást.
Miközben elhagyott személyisége nyeléshez nem jutott, s egész testében finoman reszketett, főleg a térde, mert lelke reszketése rázta.
Élvezte a testi rettegését.
Már hallotta saját léptei neszét, s ebből értesült, hogy egész lényével megint olyan lett, mint egy puha macskatalp; ezen oson a végzetébe. Bár személyiségének üres burkában valaki vészt jelez és elégedetlenkedik, s azt suttogja, te ezt nem teheted, te ezt nem teheted meg. Mintha valaki létezne még, akit meg lehetne győzni bármiről.
Testi valójának hűlt helyén nem állt olyan valaki, aki meg tudta volna győzni önmagát bármiről.
Ment, hogy életében először megtegye, bárhogy és bárkivel.
Ha pedig egyszer nem én vagyok, aki így beszél önmagához, hogy visszatartsa kockázatos kalandjától a másikat, és a valaki sem én vagyok, aki megtette az első puha lépését, akkor ennek az idegennek mitől kéne még rettegnie.
Az élvezettől való félelemnek megvan ugyan a maga jó oka, hiszen az élvezet kiszolgáltat a másik ember élvezetének, védtelenül hagyja mindkét személyiséget, egymásra bízza őket, ha ellenben nincsen én, akkor nincsen miről meggyőzni, nincsen mitől visszatartani.
Az élvezet valószínűleg Isten egyik mellékneve.
A személyiség pedig nem több, mint a tulajdonságok nyalábja, s gazdag kínálata kedvünk és igényünk szerint szabadon használható. Akkor viszont semmi köze nem lehet ahhoz az esztelen küzdelemhez, amivel a tiltások és kötelezettségek közé beszorított hülye kispolgáII. kötet 115rok az egzisztenciájukat igyekeznek bebiztosítani, és ezzel némi tartósságot, állandóságot és biztonságot kiszorítani testük archaikus realitásából.
Nem kell, nincsen szükségem ilyen hamis biztonságra.
Mintha azt mondaná, hogy a durva és bárdolatlan proletárleányok, a selypegő és tűsarkaikon tipegő úrilányok, akik körül kötelességszerűen legyeskedett, nem kellenek. Az okosodó diáklányok még kevésbé, habár ők mindent megengedtek, és nagy kíváncsiságukban sok mindent meg is tettek.
Ők se kellenek.
Pedig nem tudtam még, mi vár rám a különös, sötét némaság legalján.
Befejezetlen és megdermedt mozdulataikkal szorosan álltak egymás mellett a férfiak.
Sorfalat álltak, mint a komor római harcosok.
Inkább csak vállukat lehetett látni, hátuk világosabb foltjait, legfeljebb nyakuk ívét valamennyire.
Ordine stat.
A pissoir kátrányozott falának mély sötétje jobbára magába nyelte az alakjukat.
Közéjük tartozik.
Valamennyien fordultak, zsinóron rángatott fejek, felé fordultak, mert látni akarták, ki ez, aki jött, s vajon tényleg közéjük tartozik-e. Netán olyan valaki, akinek a távozását némán és moccanatlanul ki kell várniuk. Miközben a kátrányos faltól sem fordultak el, mert az istenért nem adták volna fel a nehezen megszerzett, előnyös helyüket. Hovatartozásáról a jövevénynek kellett először bizonyságot tennie. Be kellett közéjük állnia. Mozdulataikból vagy szándékaikból kiadott ugyan valamennyit a sötétség, a testükből és az arcukból azonban keveset.
Legfeljebb profiljuk vagy a koponyájuk kapott ellenfényt felülről.
Nem úgy volt, hogy e komor és mindenre elszánt férfiak között ne lettek volna gátak, ne működtek volna a gátlásaik. Ellenkezőleg, a jövevény láttán valósággal belemerevedtek a gátlásaikba.
II. kötet 116Holott mintha vártak volna rá, úgy, mint senki másra, Messiásra.
Éhes figyelmük és élénk képzeletük azonnal találkozott a jövevény testén. Arra vártak, hogy gátlásaiktól valaki végre megszabadítsa őket, s közös némaságukban az első mozdulatot megtehessék. Ha valaki ilyenkor hangosan belevizelt e közös némaságba, akkor alig is maradt reményük, hogy idomtalan csurgatásával közéjük tartozik. Akkor ők maguk is úgy tettek, mintha épp csak most fejezték volna be, és már sietősen ráznák is le a farkukról az utolsó cseppeket, hogy mégse az alsónadrágjukba menjen.
Közvetlenül a bejárattal szemben volt egy üres hely a különben zárt, hosszú sorfalon.
Oda beléphetett volna, ha lett volna hozzá mersze.
Itt volt a legvilágosabb, talán ezért maradt üres a hely. Míg a sorfal két vége belenyúlt a romlott vizelet illatától éles és a kátrány bűzétől mély sötétbe.
Arra indult, egyenesen be a sötétségbe, oda, ahol az éjszaka legmélyén porcelánra cseppent a víz. A veszélyesebbik helyet választotta, ahol azonban az emberek előtt érzett személyes szégyenével eltűnhetett, a személytelen vágyaival ellenben Isten színe elé kerülhetett.
Abban reménykedett, hogy a meleg sötétség majd megvédelmezi, élvezetében nem kell a többieknek kiszolgáltatnia önmagát, senkinek.
Amikor a zárt sorban észrevette az óriás bajuszos segédjét a nagy borzas fejével a felé forduló fejek között. Ellentétben a többiekkel, ő valamennyire a testével is kifordult, s ezzel egy időben mintegy faszának jelvényét is felmutatta.
Neki ugyanis igazán nem lehettek kétségei, hogy közéjük tartozik-e.
Faszát szánta utolsó érvnek arra az esetre, ha nem döntöttem volna még. Az embernek végül is el kellett döntenie, hogy miként alakítja az életét. Az emblémát látni olyan volt, mint meghitt, régi barátot megpillantani.
S ennek láttán mint a honvágy, átjárta a jeges és forró rettenet, II. kötet 117hogy akkor jó esetben a kátrányt illatozó óriásnak valahol szintén itt kell állnia a balta fejével és a magasra felnyírt tarkójával.
Akitől mindenek ellenére mégiscsak azt remélte, hogy akár az egész életét vele töltheti.
Ebbe is azonnal beleszeretett, s ezért a szerelemért bármire hajlandó lett volna, akár átlépni a saját személyén vagy az istenek árnyékán.
Oly sok időre nincsen szükség, hogy az ember szeme alkalmazkodjon a sötétséghez. Most vette észre először, hogy őrületes kényelmében tényleg ott áll szétvetett lábakkal, valamelyest megoldott, bokájára roggyanó munkásnadrágjában az óriás, s közvetlenül mellette ott az üres hely a sorfalon, ahová bármikor beléphet.
Övé az üres hely.
Ennyi szerencsét soha nem kapott még az életétől. Mintha hosszú és alapos kutatómunka eredményeként egy ismeretlen elemet fedezett volna fel, amely, lássatok csodát emberek, éppen beleillett Mengyelejev periódusos rendszerébe. A csodálatos óriás hirtelen felvillanó mosolya a nedvesen csillámló fogaival rögtön átvilágított a bűzlő sötéten.
Hívás volt, gyere, jóságának állatias, nyers ígérete, előleg, de ugyanakkor fenyegető hideg, az őrület jeges fuvallata csapott ki belőle, mert azt jelentette, hogy a csapdában bizony nem fogod tudni elkerülni a sorsodat.
Ha csak ránéztem erre az emberre, tényleg csapdába léptem. Tényleg előre meg van írva. Üresen hagytak egy helyet a komor világegyetemben, erre a csodás óriásra bízták, őrizze, tartsa fenn nekem, s nemhogy nem elkerülhető, hanem egyenesen a jósága és a gondoskodása kényszerít rá, hogy foglaljam el.
Fülelt, figyelt, még óvatos akart maradni, de nem tiltakozott benne senki e komor kényszer ellen. Tudta, hogy engedni fog, mégis hűvösen nézte, hogy nem valami összeesküvés készül-e. A folyadék sem tiltakozik, amikor lassan betölti a réseket és kitölti a mélyedéseket, de lassan tölti be. Tartott tőle, hogy ezek ketten tőrbe csalják, vagy egyII. kötet 118szerűen csak nevetségessé teszik, kinevetik, esetleg megverik, amikor lépre megy.
Holott tétovasága inkább a szerelmes ember obligát szorongásából származott.
Vajon e csodálatos mosollyal megáldott, tökéletes emberpéldány tényleg elfogadja-e magának egy egész hosszú életre a tökéletlenségemet, avagy egy vagyok éjszakai kalandjai között, akit aztán holnap elfelejt.
Bármiként legyen, mosolya sorsparancsnak bizonyult a lázas sötétségben.
Közben bajuszos segédje is figyelt a többi felém forduló fej közül.
Fölösleges volt a kétely, ha egyszer közelsége megért bármilyen megaláztatást. Előre éreztem vad testének, hatalmas, erős tagjainak forró illatát a kockás inge láttán, vagy csak a kátrányos fal illatával teltem el ennyire.
Egyetlen érintésért bármily megaláztatást, akár az egész jövőmet.
Legyen így, bárhogyan. Mindenki más szeme láttára megteszem. Hiszen mindenki ezt leste, hová megyek, nem valaki mást választok-e, mit teszek.
Csakhogy abban a pillanatban, netán még az előbbiben, amikor indult volna, hogy az éjszaka legtitkosabb háborújába induló férfiak között elfoglalja kijelölt helyét a falanxban, jelenlétével pedig mintegy betöltse a várakozási idő foghíját, mintha széllökés mozdította volna el, megindult, felbomlott a sorfal. A vizelde legmélyéről indulatos suttogást lehetett kihallani, méltatlankodást, valaki élénken tiltakozott valami ellen, amit vele tettek volna, szitkozódott, s ezzel egy időben előjött onnan egy galambősz bácsika a kívül hordott, világos ingében, a kezében tartott meredt faszával. Rámán varrott cipője mulatságosan elnyikorgott, s egy szempillantás alatt azon a helyen zárta le a hosszú sort, ahol a sors elvileg az ő helyét jelölte volna ki és tartotta volna fenn.
Elvette tőlem, amit a fekete hajú óriás ezek szerint mégsem adhatott, hiszen máshogyan volt megírva.
II. kötet 119Örök ígéret szépsége és iróniája, csalódás, hiány, és némi megrökönyödés maradt a felkínált és elszalasztott lehetőség helyén. Ugyanakkor mások szintén helyeket cseréltek, ám oly gyorsan tették, hogy követni sem lehetett, milyen előzetes megállapodás szerint, milyen cserebomlás megy végbe a sötétben az árnyak között. Egészen másutt, egészen mások között üresedett meg az egyetlen lehetséges hely.
Hárman kerültek volna közénk.
De hiszen az éjszaka játékainak épp ez volt az egyik jellegzetessége, a titkos szándék és az állandó helycsere mélyén rejtőzködő véletlen kihívásaival élni, amelyben az ember inkább önkéntesen elveszítette, mintsem megtalálta volna vagy felismerte volna önmagát. Nem tudtam mást tenni, mint hogy elfoglaltam az üresen maradt helyet.
Legalább ezt.
Nem tudom, miként lehetett volna másként, azt azonban még kevésbé érhettem föl ésszel, ahogyan van. Magát a történést szabad szemmel látni lehetett, ám a dolgok levése továbbra is rejtély maradt. Itt álltunk ebben a hosszú, keskeny helyiségben, háttal a kivilágított bejáratnak. Immár teljesen zárt lett a sorfal, férfi mellett férfi. Hadra kelt, parancsra várakozó harcosok között remegtem összeszorított fogakkal, hogy ne remegjek annyira. Lehetett volna álom, amit másnap szerencsésen elfelejt az ember, de nem volt álom. Úgy tettünk valamennyien, mintha épp ezen az elhagyott helyen, épp e kései órán készülődnénk vizeléshez, avagy éppen most fejeztük volna be, s már megyünk is.
Megint nagy lett a csönd, alig lehetett belőle valami kis neszezést kihallani.
Bámultam egy kátrányos falat, s egyre jobban hozzászokott a szemem a sötéthez. Lassan meg tudtam különböztetni a feketétől.
Legalább a bajuszos segédje itt van a közvetlen közelemben, ezzel vigasztalódtam.
Az óriás vidéki lehetett, s igazán furcsán hatott a kék munkásnadrágjában ebben az éjszakában, a segédjét azonban úgy néztem, hogy pesti, s II. kötet 120valamelyik távoli külvárosból jöhet. A kezéről ítélve finomabb szakmája van, esztergályos vagy műszerész. A húsos orra, a nagy magyar bajusza mögött kifejezetten gyöngédek és gyerekesek voltak az arcvonásai. Csak a homloka nem, és az álla sem, mindkettő vastag, húsos és erőszakos. Vastag alsókarján tetoválást viselt, címert vagy virágot, nem tudtam kivenni. A megelőző éjszakákon mindezt lopva megfigyeltem. Minden egyes ujjának szőrös felső perecére betű volt tetoválva. Talán egy becézett női név, vagy a saját becenevének betűi. Kettőnk között egy kissé ideges mozgású, világítóan szőke, idomtalan és idiotisztikusan kinéző fiatalember állt, aki egyszer nagy óvatosan közel került hozzám a fürtös sárga akácok között az éjszakák egyikén. Volt benne valami a vaddisznóból. Az ágyékán, a tömpe, rövid ujjain és a combján ritkás, rövid, világos sörte nőtt. Haja is inkább világító sörte volt, fésülhetetlenül ágaskodott. Idomtalanul vastag, rövid és tömör, erektől és inaktól kövéren duzzadó faszán aránytalanul kicsi, hegyes makkocska vöröslött.
Észrevétlenül közelített meg, megriasztott, amitől maga is megriadt, valószínűleg összeroskad, ha nem dől neki egy selymes törzsű, vékonyka fának, s a faszát is nem szorítja hozzá.
Azért szorította hozzá, hogy ne élvezzen el.
Most hol a bajuszosét figyelte, hol az enyémet szerette volna látni és megfogni. Rángatódzva, visítozva élvezett el a törzsön, spermája hihetetlenül magasba szökött, én pedig elrohantam az arcomba csapódó ágak között. Most sem akartam az arcába nézni, vagy bármit látni belőle.
Csaknem érintkezett a vállunk.
Az ember kitöltötte a sorban a teret, foglya lett a férfiak komor sorfalának. Azt sem akartam volna látni, hogy ki áll a sorban a vállam másik oldalán. Ez is túl közel volt. Szigorúan meg akartam maradni annál a képtelen fikciónál, amihez a többiek is ragaszkodtak.
Vizelni fogunk, semmi mást. S ebben a fikcióban mindenki végletesen magára zárva állt.
Mindenki ügyelt rá, hogy illetéktelen pillantás ne érje.
II. kötet 121Egy kicsit azért mindenki kilesett a saját bezártsága mögül. Nem azért, hogy ne legyen egyedül, hanem zsákmány után nézni, vele szemben szert tenni egy kis előnyre, meg másokat szemmel tartani, nehogy valami meggondolatlanságot műveljenek. Előnynek számított, ha valaki rálátott a másikéra, a magáét mégsem mutatta be. Akkor fel tudta mérni, meg tudta ítélni a másokét, míg saját magát nem tette ki hasonló ítéletnek. Nyitva tartotta a helyét egy virtuális hierarchiában. Többnyire mindenki a periférikus látására hagyatkozott először. A bajuszos nekem mutogatta, amit azonban a disznófejű nálam sokkal alaposabban szemügyre vehetett, s épp ezért tolakodott a magáéval. A helyezkedésnek az volt a tétje, hogy ki tudja jobban felingerelni, s ezzel érzelmileg bekeríteni a másikat, ki az ügyesebb, ki a ravaszabb, ki a vonzóbb, ki a versenyképesebb, ki nyer nagyobb hatalmat a másik felett, és ki adja meg magát először a titkos hierarchiának.
Minél hosszabbra nyúlt az előkészület, annál magasabbra szökött a láz, annál általánosabb lett a feszültség. Mindenki kapott belőle és mindenki növelte. Azok is részesültek belőle, akik valamiért ki voltak rekesztve a párkeresésből, vagy nem akartak részt venni benne, hanem inkább az élvezet közös forrásából kívántak nagyokat hörpinteni.
Kicsi trükkökkel, a feszültség fokozatos növelésével lehetett arra késztetni a másikat, hogy lépjen ki végre a fedezékéből, és vesse alá magát a falanx esetleges ítéletének.
Számomra nem volt teljesen ismeretlen helyzet, hiszen korábban a körút földalatti vécéiben alapos terepmunkát végeztem, bár nem éreztem kielégítőnek az eredményeket. Úgy dolgoztam ott, mint egy megfontolt etnológus, akinek a megfigyelt viselkedési formák hatásától távol kell önmagát tartani. Ha valaki bizalmat érzett a másik iránt, vagy vonzalmának mélysége miatt elveszítette a türelmét, s egy kicsit mégis megmutatta, mintegy óvatosan kezdeményezett, akkor nem csak az maradt nyitott kérdés, hogy a másik a látottakkal elégedett lesz-e, és a közösen ápolt illedelmes látszatot feladva viszonozta-e a bizalmat, hanem hogy kettőjükön kívül ki húz még hasznot e véletlennek álcázott II. kötet 122titkos párbeszédből, s épp a látottak alapján nem érez-e késztetést, hogy harmadikként avatkozzék bele kettőjük kalandjába.
Egy idő múltán mindenesetre tudni lehetett, hogy ki kire kíváncsi, kire nem kíváncsi, kitől tart, kiből lehet a harmadik, aki kettőjük közé tolakodva a kiválasztottat tán elorozza, ki kokettál bárkivel vagy mindenkivel, kié milyen, s faszával vajon beváltja-e az ígéretet, amit testének egészével ad. Vagy ha mindezen kérdésekre nem lehet azonnal válaszolni, mert a kiválasztott messzi van, mások elfedik, akkor legalább a többiek viselkedéséből következtetni rá, hogy hol lehet az illető helye a titkos hierarchiában.
Habár azt is tudhatta az ember, hogy az érdeklődés tárgya, iránya és hőfoka minden szabad szemmel látható előzetes megállapodás ellenére, akár a hierarchia ellenében, nagyon gyorsan, olykor indokolatlanul megváltozhat.
Ilyenkor talán más történt, mint amit ezek a férfiak akár maguktól is vártak volna.
Amikor egy kicsi idő ismét csak eltelt e látszólag moccanatlan némaságban, akkor sejteni lehetett, hogy kik keveredtek egymással máris kölcsönösségi viszonyokba, látni, miként önti el őket a kölcsönös vonzalom, miként szakadnak föl lassan a gátlásaik, miként kerülik ki az akadályokat, s kik azok, akik végzetesen magukra maradnak, illetve kik lesznek azok, akik a kialakuló kölcsönösség látványán fognak élősködni. Mert voltak férfiak, akik eleve nem kívántak mást, mint a pillantásukkal másokat kísérni. Ezek eleve úgy tettek, mintha nem érdekelné őket ez az egész körülöttük zajló népmozgalom. A szemükkel és a fülükkel minden moccanást követtek és befogadtak, s igen ridegen elutasítottak mindenféle közeledési kísérletet. Szinte betegesen tartózkodtak a közvetlen testi érintkezéstől. Nagyon kevéssel elégedettek lehettek. Hivatásként űzték a leselkedést, és ezzel kapcsolatban nem működött bennük semmiféle szégyenérzet. Kitartóan, óraszámra álltak egy s ugyanazon helyen, és történhetett bármi, ábrázatuk mindenki és minden iránt részvétlen maradt.
II. kötet 123A sajátjukat természetesen soha nem mutatták be senkinek.
Érzékszerveik gazdag táplálékát bizonyos tartózkodással vették magukhoz, aminek volt valami gourmandise karaktere.
Nem tudni, mikor és mivel teltek el, ám egyszer csak begombolták a sliccüket, és szenvtelenre maszkírozott ábrázatuk és semleges tekintetük fedezékében mentek föl a lépcsőn a mélyből, hogy hazavigyék a napi zsákmányukat.
Olykor azonban a keveset is megtagadták tőlük a többiek. Nem mindenki vette szívesen, ha kéjét meglesik. Volt, akit bőszített vagy feszélyezett a jelenlétük. Bár akadtak, akik közömbösek maradtak a kéjlesőkkel szemben, beletörődtek vagy egyenesen élvezték a csöndes részvétlenségüket. Élvezetük mintegy a néma tanú élvezetétől kapott nem remélt többletet.
Sok mindent tisztázni lehetett e moccanatlan csöndben, amelyben most egyenletesen csöpögött a csap.
Valahol kicsuroghatott, mert a kövezeten foltokban fénylett a víz.
De akkor még mindig nyitva maradt a kérdés, hogy kinek milyenek lennének a másikkal szemben táplált szándékai.
A szándékoknak e férfiak között meghatározott volt a műfaja, s igen szigorúan betartották a műfaji határokat. A másik küllemének alapján nem lehetett ugyan minden további nélkül megmondani, hogy mit akar csinálni, hogy mennyire tartózkodó, illetve meddig megy el a szemérmetlenségben, hol akarja csinálni, van-e hová mennie vagy netán ragaszkodik a helyhez, s akkor a többiek előtt kívánja lebonyolítani, vagy mit fognak egymással érzelmileg kezdeni, vajon néhány percre, esetleg egy életre szól-e a kapcsolat, s mit kezdenek majd mindezzel a többiek, de azért bizonyos gyakorlat alapján mindenkinek meglehettek a maga sejtései.
Csupa olyan kérdés, amelyek közül egy sem a személyiség egészére, hanem csupán a különböző tulajdonságaira és a változékony alaphelyzetére vonatkozott. Miként lehet úgy szóra bírni a tulajdonságokat, hogy ne kelljen közben a másik emberrel szót váltani.
II. kötet 124Közvetlenül, közvetítő nélkül érintkezni vele, s valamiként az összes többivel.
Még a legtapasztaltabbak is állandóan forgolódtak, miként a madarak, mert tartottak a lelepleztetéstől, s állhatatlanságuk miatt is hol erre a férfira, hol meg egy másikra kellett figyelniük.
Anélkül, hogy törekedtem volna rá, jómagam is ezekhez a szabályokhoz és nyitva hagyott kérdésekhez igazítottam a viselkedésemet, s ezért mindig azon kaptam magam, hogy mindent ugyanúgy teszek, a tiszta érzéki fölfogás nevében épp olyan állhatatlan vagyok, mint a többiek. Idővel nem volt olyan helyzet, amelyet ne az erkölcs és az értelem megkerülésével, úgymond tisztán az érzékeimmel láttam volna át.
Mérhetővé vált az éjszakában a különbség a kétféle tudás között.
Állandóan tanultam az érzékszerveimtől és az érzékszerveimmel, mintegy hozzátanultam mindahhoz, amit korábban az értelem mértéke és léptéke szerint sajátítottam el, hogy aztán erkölcsi szempontok szerint osztályozva helyezzem el a tudatomban. Mivel azonban minden folyamatosan nyitva állt, örökösen változott, és kínosan nyitva is maradt, nem juthattam végleges tudáshoz, legfeljebb észrevettem az ismétlődéseket, vagy a visszatérés ritmusában felrémlett egy megfoghatatlan természeti törvény. Nem láttam be, hogy ebben a vigasztalan éjszakában végére lehetne-e járni valaminek a tanulással. Legfeljebb mindig újra felfogtam egy újabb helyzetet, lassan elfogadtam a körülöttem és bennem párhuzamosan kapcsolt események realitását, mintegy beletörődtem, hogy a körülöttem és bennem történő mégis az életem része lesz, s ezért a térdem is feladta a megalázó reszketést.
De nem hihettem, hogy bárminek a végére értünk.
Többen érdeklődtek rögtön irántam a hosszú sorban, kicsit nyújtózkodtak, hogy másokon átlássanak, kihajoltak, előbbre dőltek, nekem azonban úgy kellett tennem, mintha észre sem venném e felhívó jelzéseket, hiszen nem ezekhez a tolakvó idegenekhez tartozom. Jól láthatják, hogy a fekete földmunkáshoz vagy kubikoshoz, ehhez a nem tudom kihez tartozom, akinek a válla és a mellkasa csaknem szétveti a kockás inII. kötet 125gét, s akihez jószerével semmi közöm nem lehetne. A bajuszos segédjéhez tartozom, hozzá is, de senki máshoz. Tartózkodásommal és konokságommal jeleztem, hogy tőlem semmi jót ne várjanak a többiek.
Ahhoz ellenben föl sem kellett néznem, hogy ennek a másiknak a faszát lássam a másik oldalon.
Épp a ragaszkodásom, a tartózkodásom, a tétovaságom késztette arra, hogy felém forduljon, s ő is azonnal felmutassa.
Ágaskodott vele.
Az állhatatosságomtól akart a faszával eltéríteni. Nem tudhattam, hogy a faszhoz milyen ember tartozik, s számolt vele, hogy a minden egyes férfiban egyformán szunnyadó kíváncsiságnak mégsem mondhatok nemet. Meg is néztem nagy óvatosan magamnak. Mégis úgy döntöttem, hogy még akkor sem jöhetne számításba, ha nem az óriásra várakoznék. Akinek oly könnyedén hullik a homlokába a fekete haja, s a fémesen és tompán csillámló szemével bizonyára minden moccanásomban követ a sötétben, szigorúan ellenőrzi a létemet. Gyorsan másra kellett gondolni, csak hogy a kíváncsiságomra ne lehessen hatással az idegen fasz. Nem volt többé egyetlen üres hely, s a feszült csöndben valami végérvényesen lezárult. Senki nem férhetett többé kettőnk közé, igaz, nem láttam őt, nem is merészeltem volna előre vagy hátra dőlve rápillantani, hogy lássak belőle valamennyit az idegen testek között.
Fejjel magasodott fölébük.
Lássam a világító mosolyát.
A puszta gondolatra, a közeliség lehetőségének puszta elképzelésétől megtelt és merevedni kezdett a kezemben.
Előbb vizelnem kéne még.
Tarkómon, hajhagymáim tövén éreztem a hatalmát. A kezemben erősödött meg a hatalma, hatalmának elháríthatatlan emblémájává lett a testem, s éppen úgy a szolgálatába szegődtem vele, mint ahogy a bajuszos segédje tette. Akárha egész eddigi életem nem lett volna más, mint fölkészülés erre a rémálomra, amely most éberen ér el, és titkos élvezeteivel kárpótlást ígér az összes eddigi, az összes elkövetkező szenvedéII. kötet 126sért. Lábfej szinte a lábfejhez, könyök csaknem a könyökhöz ért a falanxban, mindkettőjük válla olykor a vállamhoz dörzsölődött, amitől természetesen megerősödött a megnevezhetetlen közösség ígérete.
Nem tudom, mennyi idő telt el, odakinn tán világosodott az ég.
A megnevezhetetlen közöst pedig azonnal meg kellett sérteni, hiszen a vizelési szándékomról sem tudtam lemondani. Kíváncsian figyelték, hogy mit fogok tenni. Már csak biztonsági okokból is kíváncsiak voltak rá, hogy mit tesz a jövevény, hiszen ettől függött, hogy folytathatják-e egymással az érkezésem miatt megszakított játékokat. Olyan lehetőségem nem maradt többé a köznapi alakoskodásra, amivel meg lehetett volna kerülni viselkedésem valódi jelentését. A túlfeszített hólyag ilyen feszültségben nem engedhetett, a vérbőség aktív hullámai szintén akadályozták. Nehéz lett volna elkerülni, hogy teljes merevedés ne legyen belőle. Bal kéz felől az ismeretlen ember nyújtotta a sajátját, jobb kéz felől a szőke idióta. A hólyag feszültsége miatt mégis el kellett volna kerülni, ésszerű sorrendet tartani. Mindketten lassan, kíméletesen, a tövénél fogva, hogy teljes terjedelmében látható legyen; úgy húzogatták rajta az előbőrt, makkjukra fel, makkjukról le, hogy tartósítsák, illetve szinten tartsák az erős merevedésüket. Amivel nem csupán benne tartották magukat a vérbőség okozta kábulatban, hanem a lehető legelőnyösebb pozícióban mutatták be a genitális vérbőségüket. Egymással versengtek és versengtek a bajuszossal.
Olyan látványt nyújtottak, amely elől egy másik férfi elvileg nem tud izgalom nélkül kitérni. Szeme legalábbis kikerekedik, pupillája mindent befogadni óriásra tágul, mintha tekintetének segítségével a másikba oltaná be önmagát, fejével akaratlanul útnak indul, hogy közelebbről vehesse szemügyre, milyen lenne másik embernek lennie. Amitől az idegen fasz illata azonnal az orráig emelkedik.
A bimbót a szájára venni, megenni, kéjét átélni és kiváltani.
Anyák mellének emléke nyílik meg a szájon.
Nem teszi, nem teheti meg, van, aki egy életen át húzza, halogatja, de a puszta gondolatra felgyorsul a lélegzete, s hallja, amint gyorsul a II. kötet 127másiké. Rajtuk túl a bajuszos tette ugyanezt a maga módján, míg a másik oldalon a galambősz bácsika forgolódott és heveskedett, aki mellett ott állt az óriás, és nem tudom mit tett.
Nem merészeltem volna rápillantani.
Erős, nagy sugárban, mintha előtörne belőlem, kizubogna, ömleni kezdett a húgy. Ha akartam volna, akkor sem várhattam már vele. Visszhangot verve ütközött a kátrányos falba.
A többiekre úgy hatott, mintha jó társaságban a lehető legnagyobb illetlenséget követtem volna el.
Túl sokáig vártam vele, s ettől lettem de plus en plus incommode.
A folyadék erős nyomása az enyhe merevedés ellenére nyitotta meg a húgycsövet.
Túl nagy zajt csaptam.
Ennyi emberi modortalanság hallatán mindkét oldalon leálltak, sértődötten igyekeztek tenyerük tölcsérében eltüntetni a meredt farkukat.
Sötét foltok között mozduló árnyakat láttam, mert illetlenségem és illetéktelenségem tudatában szégyenkezve bámultam magam elé. A hallásommal láttam, hogy felháborodottan mondtak le rólam, elfordultak tőlem. Vizeletem zajának hallatán rögvest más zsákmány után kellett nézniük.
Olykor semmi nem akar beteljesedni rendesen.
Minden a végtelenbe nyúlik az örökös kereséssel és helyezkedéssel, holott mindenki azon van, hogy azonnal legyen meg. Szempillantásnyit ne kelljen tovább várakoznia a napi betevő kéjére. Csalódást pedig senki nem okoz szívesen senkinek, hiszen attól ő maga sérül.
Az ideges, olykor egyenesen ingerült mozgású szőke fiatalember gondolkodás nélkül átfordult a bajuszoshoz az idomtalanul vastag, rövid, kövéren duzzadó faszával, amelynek a végén hegyes makkocska piroslott. Aki e pillanatban fölismerte a hatalmi helyzetében rejlő lehetőséget, s valószínűleg egy olyan felhívó jellegű mozdulatot tett, amivel megtévesztette az önmagát kínálgató ideges szőke embert.
II. kötet 128Ezek az egymásnak felkínálkozó férfiak gyakran sziszegtek, illetve olyan jelzéseket adtak egymásnak, aminek az értelmét kívülálló legfeljebb akkor fogta fel, amikor már átlátta, hogy mi megy végbe.
Gyorsan helyet cseréltek, s ezzel a bajuszos váratlanul mellettem termett.
Valami hasonló történhetett a másik oldalon azzal a férfival, aki az imént merevedésének féktelenségével annyira elijesztett, hogy még azt sem akartam látni, fasza kihez tartozik. Őt is becsapták. Bennem csalódva nem fordulhatott máshová, mint a faszával ágáló galambősz bácsikát és a közvetlenül mellette álló furcsa szerzetet, egy valószínűleg kiskorú, nyomorék fiúcskát mintegy levegőnek tekintve, át az óriáshoz. Neki akarta megmutatni, ha már engem nem kaphatott meg. Őt bizonyára az óriás tévesztette meg egy felhívó mozdulattal. Változatlanul nem neki, hanem nekem mutatta a magáét. Nem csak a fasza, az egész öle csupaszon állt. Már amennyit látni lehetett belőle a magason elhelyezett ablakokon beverődő fényben. A nyomorék fiú az egyik lábán erősen magasított talpú gyógycipőt viselt, a botja pedig, amelyet most nem tarthatott a kezében, egyszerűen neki volt támasztva a kátrányos falnak. Ő mindenkinek mutogatta, bárkinek felkínálkozott, égő cigaretta állt ki a szájából.
Ismertem az óriás feltárt ölét. Azt is tudta, hogy milyen hatással van rám.
Öt éjszakán át, újra és újra, különböző helyeken és különböző helyzetekben ismét felkínálta. Neki az volt talán a specialitása, hogy ne csak a farkát mutassa fel, hanem a heréit, a szőrzetét, a hasát, a combtövét. Volt ebben valami kíméletlen nyíltság. Hasának, combjának, ágyékának domborzata, a feje és az egész pompázatos alakja kísértetiesen emlékeztetett arra a férfira, akit a húszforintos bankón lehetett látni üllővel és kalapáccsal. Minden alkalommal ostobán elrohantam előle. Nappali fényben aztán szégyenszemre elővettem a huszast, hogy mégis láthassam. Nem tudtam volna elfelejteni. Annyi volt a különbség közöttük, hogy a huszason a rajzoló elegáns drapériával fedte el modellje ágyékát. Miatta tértem vissza minden éjszaka.
II. kötet 129Miatta, vagy magam miatt, hogy találjak végre valakit, bárkit, aki a testemért szeret meg.
Most a faszát a kezében tartva, kerülve minden más felkínálkozást, kényelmesen megindult felém. Másik kezével a munkásnadrágját kellett megtartania, amely így is lecsúszott valamennyire a combján.
Nem lett tőle nevetséges. Az egész emberben volt valami igen nagyvonalú, megengedő és elégedett, de semmi önelégült, vagy legalábbis semmi kicsinyes. Mintha fenekének hatalmas izomkötegeit sem szándékosan csupaszítaná le, hanem így adódna. Alsónadrágot viszont talán nem viselt. Ami engem minden éjszaka a végsőkig felizgatott.
Kettőjük gyors helyzetváltoztatását mások is azonnal kihasználták, mozgásba jöttek a sötétben. Megint úgy történt, mintha szél fútt volna át a tájon, most azonban nem állt le. Csak én nem tudtam elmoccanni a helyemről, vagy az a valaki, aki helyettem állt ott. Bármennyire illetlennek számított is e körben a viselkedésem, még messzi voltam attól, hogy abbahagyjam a zajos vizelésemet. Jött és jött belőlem, egyre nagyobb és erősebb sugárban, úgy, ahogy a merevedésem erősödött.
Ők pedig közben már közrefogtak.
Hol az egyikre, hol a másikra pillantottam szégyenemben. Ami rájuk valószínűleg úgy hatott, mintha türelmüket kérném, elnézésüket az elháríthatatlan szükséglet miatt.
Mintha megadással és rémülettel távol tudnám őket magamtól tartani. Vagy attól a valakitől, aki itt áll helyettem. Aki abban reménykedik, hogy bármily távolság fenntartható az emberek között.
Egyáltalán, valamit kérnék tőlük, kegyelmet.
Nem értek hozzám, még nem merészelték volna megtenni, de olyan közelségben álltak, hogy testünk sugárzása, melege és illata mindhármunkat azonnal a fejünk búbjáig ellepett és áthatott. Hol a faszomat, hol a vizelet sugarát figyelték, hol pedig a számat. A bajuszos ábrázata ilyen közelről másként hatott rám, mint eddig, mert közel sem volt olyan számító vagy erőszakos, mint távolabbról szemlélve. Ez idáig mindig valamilyen alattomos kegyetlenkedéstől tartottam. Most II. kötet 130ellenkezőleg, szelíd lett, figyelmes, várakozástól eltelt és fegyelmezett. Nehogy egy rossz mozdulattal elrontsa, s megint eszembe jusson elmenekülni. Megbabonázott, miként egy veszélyes vadállatot. Az erős álla, a húsos orra és a vastagon gyűrődő homloka védelmébe húzódó gyermekes vonásait ugyanakkor némi szomorúság járta át. Mint aki sok jóra valójában nem számít, mégsem tudja teljesen föladni a reményt. Hátha. Talán éppen most. Talán ez a vadidegen ember. Talán vele tud visszatérni ahhoz az elemi örömhöz, amit egyszer megkapott, elveszített és nem találja.
Az óriás szépségét nem változtatta meg, hanem elmélyítette a közelségünk.
Az egyik huszas bankjegyen pontosan olyan volt, mint a másikon.
Amint felé fordítottam a fejem, valóságos illatába meríthettem a lelkemet.
Hihetetlen mosolyával nem várt semmire, nem remélt, semmire nem számított, hanem olyasmit adott, amiben az ember igen ritkán részesül.
A szemével, az ajkával, az őrült fogaival adta.
Boldogságból bőven van még fölöslege, nem kell kuporgatnia, adja és adja, nem fog kifogyni.
Legyek csak egészen nyugodt. Ne siessem el, pisiljek csak szépen, ő szereti látni, ahogy fogom a fütykösöm és nagy sugárban ömlik belőle. Nem arról van szó, hogy megadóan kivárja, simogatott a mosolyával, szereti hallani.
Neki csurgassak, csak csurgassak neki.
Boldogságából még akkor is lesz bőségesen, amikor végzek, ad még akkor is.
Ettől kezdve aztán én magam sem tudtam követni az eseményeket, mert a kifogyhatatlan bőség látomása valószínűleg teljesen ellepett az ígéretével. Valószínűleg az egész testem ellazult, a tudatom valamennyire elhomályosodhatott, mert abban a pillanatban, amikor nyitott tenyerét a húgy erős áramába helyezte, saját legnagyobb meglepetésemre röviden és hangosan fingottam egyet.
II. kötet 131Nem volt kétség, megtörtént.
Minden egyszerre történt, sokféle dolog történt, és mindenütt történt.
A neszezésekkel teli csöndben egyszerre többen, nyekkenve, pukkanva fölnevettek, aztán ismét csönd támadt. A kéz zavartalanul játszott a hugyom áramával, mert ezek ketten lélegzetvisszafojtva nem nevettek.
Bizonyára éppen a boldogság közeli ígéretének köszönhetően hagyta el a szorongás a testemet. Ők tették velem, s ezért nem volt miért nevetniük. S ekkor valaki a súrlódásokkal telt csönd mélyéről egy másik fingással válaszolt. Nem olyan visszafogottan és gátlásosan, mint én, hanem hosszan, élvezettel rotyogtatott, miként internátusok és kaszárnyák hálótermeinek mélyén a fiúk és a fiatal férfiak teszik, akik jobb híján altesti hangjaikkal szórakoztatják egymást.
Általános röhej lett belőle, a röhögések megannyi visszhangos robbanása.
Azt már ki sem várták, hogy a vizelet utolsó cseppjeit lerázzam.
Különben is olyan kemény lett a farkam, hogy nem lehetett volna nagyon rázogatni.
A bajuszos mögém került, erős, meztelen alsókarjával font magára, s úgy karolta magába a hátamat és a vállamat, mintha össze akarna roppantani. Az óriás rámhajolt, befedett és a vizeletemtől nedves markába kapta.
Hangosan röhögtek bele a nyakamba.
Egyszerre a hangjuk, a fújtatásuk, az ajkaik. Ennyi erőtől és újdonságtól végleg elgyöngültem, meglepődtem, hogy milyen ismeretlenül kemény a férfitest. Én is nevettem velük. Ha nem fogott volna föl a mellkasán, akkor úgy hanyatlottam volna hátra, mint egy alélt hölgy egy tizenkilencedik századi érzelgős regényben. Nemhogy nem érdekelt többé a saját férfiasságom látszata, hanem élveztem és mulattam rajta, hogy föladom és átadtam magam. Szabadon hagyott kezemet mintha hátra akarná tekerni, nem értettem rögtön, hogy mit akar ezzel. Teli szájjal, nevetve csókolt bele a szemembe, aztán gyöngéden, II. kötet 132maga is érzelmesen, a nyakamba temette az arcát. Egyedül maradtam vele, mert az óriás egy szempillantás alatt tűnt el.
Ajka rám tapadt, gyerekes volt, édes, mint a múlt, elöntött a haja, a bajsza és a szája erős és rétegezett illatával.
A gerincvelőmön végigverő élvezet vetett véget a röhögésnek.
Éreztem már azt is, hogy mit művel az óriás. Térdét a térdemnek vetve, másféle fogást talált a farkamon, egy pillanatra elengedte, nyitott ölének melegével tapadt rá, hozzádörzsölte, hozzáütögette, fájt, összefogta a sajátjával. Farkamon éreztem farkának arányosan tagolt, nyirkos domborzatát, makkjának síkos peremét a kifeszülő kantáromon. Amitől egy kicsit azt hiszem, hogy elveszítettem az eszméletem vagy átmentem egy ismeretlen másvilágra. De ő józanon tovább gombolta a nadrágomat, hogy megszabadítson.
Úgy gondoltam, tudják, mit csinálnak, és a józanságuknak külön átengedhetem magam.
Jobban hozzá akart férni, föltárni az ölemet, hasonlóvá tenni magához, hozzájuttatni mindahhoz, amivé ruhátlanul válik az ember. Miközben a bajuszos a hátratekert kezembe adta a magáét. Egyedül őt láttam olyan férfinak, akinek nincsen más anyagból a fasza, mint a teste. Bizonyára az óriás is ezért fogadta el a segédjének. Ebben az egy dologban felülmúlta az óriás tökéletességét. De alig éreztem még át az ujjaimmal az erejét és a melegét, alig zártam a tenyerembe, szájával a számra ereszkedett. Dőltem vele, immár az egész fejemmel és a hátammal átengedtem magam. Kettőnk súlyát fogta fel, mert az óriás is dőlt velünk. Bajszával mintha lefogná, átölelné az arcomat.
Beterített.
Visszacsókoltam volna, az óriás azonban körbecsókolta a nadrág nyomásától megszabadított farkamat, s éreztem, hogy ebbe az egész agyvelőm belerendül. Nyelvével könnyedén beletúrt, feltúrta a heréimet. Durván beharapta az egyiket, és odabenn körbenyalta, majd a nyelvével gyorsan és kíméletlenül végigszántott a faszom gerincén. Fogával húzta vissza a makkon makacskodó előbőrt. Lehúzta a fogáII. kötet 133val, kicsiket harapdált, majd egyetlen gyors falással a szája és a torka forró üregében tüntette el.
Egy kicsit megtévesztett.
Eddig nem gondoltam rá, hogy lennének a világon nők.
Egy férfi ajka úgy vett birtokába, hogy magamat birtokoljam, de egy nő hüvelyébe jutnék az adománnyal.
Ettől kicsit megrémültem, nem engedhettem meg, hogy összekeveredjék a női és a férfiúi princípium, s a rémületem visszavezetett ebbe a világba.
De aztán a nyelve vergődésétől éreztem meg, hogy nem, nem, egészen másutt vagyunk, s ehhez a nőknek nincs közük.
Szájüregem érdes ordításra tágult volna az absztrakt gondolkodással összecsúszó érzetektől, a bajuszos segédje azonban nem csak a feltárulkozásomat fogta fel a hússal teli ajkán, hanem a kemény nyelvét döfte le. Nyála ízén át éreztem, hogy Munkást szív, savanykás, homoki borból iszik fröccsöt, közvetlenül előttem valakinek a faszát már a szájába vette, és annak előtte hagymásat, talán egy zónapörköltet evett.
Már előző este is elmaradtam a vacsoráról, most azonban eszembe jutott Ilona rizses csirkéjének maradéka a lábos alján, amely rám vár a tűzhelyen.
Hacsak Ágost nem érkezett haza, s fel nem falta rögtön.
Hányódtam a kezük között.
Jobb rizses csirkét nála senki nem csinált. Csirkenyakból, csirkemájból, csirkeszárnyból, paradicsomosan csinálta, s mindig külön szólt, hogy Kristófka, ne felejtse el, ma rizses csirke lesz.
Még soha nem volt így a kezemben idegen ember fasza, és másik férfi szájában sem a sajátom.
Ágost olykor minden további nélkül megette a részemet.
Három napja keresték hiába, eltűnt valahol a nagy faszával, amit halálosan irigyeltem tőle. Ugyanolyan falánk volt, mint az anyja.
Sehol nem találták.
Jó lett volna tudnom, hogy mit kell csinálnom vele, ha már egyszer a kezembe adták.
II. kötet 134A Pisti is eszembe jutott, mi lenne, ha most belépne és látná, hogy mit művelek.
Markolásztam, szorongattam, mint csecsemő a csörgőjét, bár tartottam tőle, hogy ez nem lesz jó neki.
Nem tudom, mikor, kigombolták az ingemet, az alsónadrágommal együtt a térdem alá rángatták le a fekete csőnadrágomat, és az óriás a meztelen seggemnél fogva emelt a szájába. Körmük közé marták a mellbimbóimat, megtekerték, hogy fájjon. Nem tudom, ki tette. Elveszítettem a személyek iránti érdeklődésemet, helyesebben más személyek jelentek meg, mert kettőjüket már az egész testemmel elfogadtam.
Mindent tudtak rólam, bármit megtehettek, velük többé nem kellett foglalkoznom.
Szorongattam, mert azért emlékeztem még rá, hogy kié, s így szerettem volna viszonozni, amit velem tesz. Megfeszülő combom és vádlim izomzatát gyors kis fogásokkal tapogatta végig ujjaival az óriás. Vagy legalábbis reméltem, hogy nem más teszi. Úgy éreztem magam, mintha a levegőben lebegnék a kezük között. Olykor egész forró ölét, hűvös hasát, faszommal összefogott meredt faszát is éreztem a föld és az ég között.
Amitől fölordítottam volna, ettől az egésztől, amit velem műveltek, kifeszültem tőle, mint az íjj. Levetettem magam valahonnan a magasból a mélybe, láttam a saját zuhanásomat, de nem értem le soha az aljára. Nem volt föld, mely fölfogta volna a súlyomat. Rettenetemben egy pillanatra talán ismét felnyitottam a görcsösen lehunyt szemem, mert egészen közelről láttam, amint fölémhajol. Biztosan azért nyitottam ki, hogy megbizonyosodjak. Láttam az őrületes mosolyát a fogaival, s ebből láttam, hogy akkor mégis ő csinálja, ő játszik a tehetetlen testemen, mint egy hangszeren, és azt is láttam, hogy ez az ember tébolyult. Mintha nem csak kiváltaná, hanem minden ízében követné kéjem összes bonyolult leágazását, s ezzel szerezne még nagyobb örömöt magának.
Nekem, nekem.
II. kötet 135Ordítottam volna az állati örömtől, ha a bajuszos a nyelve helyett, mely gyors volt, síkos volt, erős, éles, és belémhatolt, mint az ék, nem döfte volna le azonnal két hosszú ujját a szájüregembe. Ez fájt, körmével fölsértette a nyelvemet, fulladoztam. Belé kellett harapnom, azt mondanám, hogy nem tudatosan tettem, de mégis szánt szándékkal. Nem csak ő ordított fel, fájt és élvezte, számban elvegyült a vére a véremmel, hanem akkor a sötétség már telve volt ilyen félig visszafogott nyögésekkel, nyüszítéssel, siránkozással és alig visszanyelt kiáltozásokkal.
Nem voltak benne érthető szavak.
A sötétség mélyén két egymásba fonódott test világított, s úgy láttam, hogy a bokájukra lehullott nadrágjukon kívül nincsen rajtuk semmi. Egymás szájában voltak elmerülve, s egymásra szorított testük közül nézett ki meredt farkuk feje.
Ám az óriás még jobban megemelte a seggemet, s az egyik ujjával be akart volna hatolni a végbélnyílásomon.
Ettől nagyon megijedtem.
A záróizom szerencsére nem engedett.
Habár még az ijedelem is jól esett, mert úgy hatott rám, mintha csecsemőként pillantanék vissza az időből.
S az idegen tekintet néha abból is látott valamennyit, hogy mit művelnek mások körülötte.
Bár nem volt érthető a maga számára sem, hogy mikor került le a kőre.
Valamilyen hűvös nedvességben hever a meztelen fenekével, és az átnedvesedett inge miatt érzi, hogy közben már a háta is a kövezettel érintkezik. Ki tette ezt. Talán nem a vízben, mely kifolyt a csapból, s még mindig csöpög a kitárt ajtó mögött, hanem húgyban, mások vizeletében hever. Ez lehetett az első gondolata, amint visszanyert valamennyit az eszméletéből. Aztán már látta a hatalmas árnyakat, amelyek fölé magasodnak. Valójában nem tudta volna megszámolni, hányan vannak ezek a férfiak, akik maguk is rövid, furcsa kis hangokat hallattak, mert a lemeztelenített, kövön heverő testére csapkodták ki a spermájukat.
II. kötet 136Halk toccsanásokkal értek le a hasára és a mellkasára, melegen.
Amiből végre megértette, hogy nem érez és nem tud ugyan semmit, a felfogása mindennel jelentős késésben van, de akkor talán azt jelenti, hogy ő szintén elélvezett már korábban, s ezek ketten, akiket annyira szeretett, és akik ezt az egész szertefoszló élvezetet néhány másodperc alatt kihívták és kiváltották belőle, már el is hagyták.
Ledobták a kőre.
Eltűntek az éjszakában, hogy más kielégülések után nézzenek.
Ezek ketten valójában vámpírok, s akkor nincsen többé vére, a velőt is kiszippantották a gerincéből, most pedig a halál történik.
Fekete kutyájuk volt az előhírnöke.
Az óriás a húszforintos bankjegyről, akivel az egész életét szerette volna megosztani, eltűnt.
De még csak nem is ölelte magához, nem csókolta meg, egy szót nem szólhattak egymáshoz. Egy szava nem volt hozzám, egyetlen szava sem.
Ezután egy egész hosszú életet kell majd a halálban eltölteni.
Amikor Ágost ismét kinyitotta a szemét, bár nem tudta volna megmondani, hogy mikor hunyta le, vagy lehunyta-e valamikor egyáltalán, akkor látott a sötétben egy opálosan derengő felületet, amelyen nem ismerte ki magát rögtön.
Hanyatt hevert egy csatakos takarón, fölötte a cselédszoba sarkáig kitárt ablaka, az ablakon túl pedig az üres éjszakai ég.
Ebbe az ürességbe bámult.
Az égen a város csaknem sárgás, erősen szórt, vöröslő visszfényei. Mintha egy geometrikusan megszerkesztett térbe nézne át, amelynek nem tudná fölfogni a perspektíváit, a saját belső életét nem tudja felfogni. A moccanatlan nyári csöndben, amelynek a méII. kötet 137lyén ott dörömbölt, kalapált, zakatolt és csikorgott, döngött és sivított az éjszaka is dolgozó gyáraival az egész távoli Váci út, valami kattant közelről.
Arra a megállapításra jutott, hogy a fényeket a láthatatlan tömegén hordozza a levegő.
Gyöngyvér éppen valahonnan visszajött.
Ebből tudta meg, hogy megint egy nőhöz tartozik, vagy legalábbis hozzá jött föl a kellemetlen albérletébe.
Amikor néhány éve váratlanul hazarendelték a külszolgálatról, akkor a belső terek szűkösségét különösen izgatónak találta.
Mennyire egymásba szorulnak itt az emberek, s ezért milyen intim közelségben élnek.
Óvatosabban kell mozogniuk, őrizniük kell a másik jóindulatát. Nem lehetnek egymással hűvösek, kimértek, hiszen amúgy belelátnak és minden mozdulattal bele is szólnak egymás életébe. Most viszont már jó ideje olyannak találta a viselkedésüket, mintha egy fölösleges ingerület jegyében állna, kényszeresnek, amitől meg kéne szabadulniuk. Ennek a szűk térnek azonban nincs kijárata.
Hol voltál eddig, kérdezte lustán és álmosan.
Közben örült, hogy végre megtalálja a megfelelő távlatot.
Habár minden fal nyomasztóan közel van. S rögtön arra gondolt, hogy a furcsa érzet persze elég pontosan lefedi a sorsát.
Ha egy anyagnak nincsen tömege, akkor nem a fizikai térben jelenik meg, s a perspektívája sem érzékelhető.
Zuhanyoztam, de még van meleg víz, bőségesen. Hagytam neked.
Eltévedtem, gondolta, eltévedtem ebben a nőben, ezt be kell vallanom.
Ki kéne keveredni belőle.
Még egy napot adhatok, jó, akkor adok magamnak még egy napot.
Nincsen kedvem föltápászkodni innen, válaszolta közben hangosan. Ha megengeded, ha nem zavarlak a váladékaimmal, akkor sehová nem megyek.
II. kötet 138A vénasszonytól nem kell tartanod, mert jó előre hallani fogom a liftet.
Zuhanyozás nélkül is nagyon jól elvagyok.
Ha akarod, akkor itt strázsálok közben az előszobában, be nem engedem.
Hány óra van.
Nem tudom.
De körülbelül.
Aludni biztosan túl kevés.
Úgy hangzik, mint egy szemrehányás. Remélem, nem neheztelsz az alkalmatlankodásomért.
Ezen mindketten nevettek.
Nem hallottam, hogy lenne villamos. Fél kettő, fél három, tényleg nem tudom.
Te nyitottad ki az ablakot?
Ki más. Fél négykor jön az első villamos.
Segíts fölállnom, légyszíves.
Még hogy én segítselek.
Egyszerű felebaráti szeretetből.
Istenem, mennyire kimerítettelek. Mivel kárpótolhatnálak az elvesztegetett energiáidért.
A férfi ennek hallatán kéjesen nyújtózkodni kezdett, nagyot ásított, úgy tett, mint aki odalenn a padlón a tehetetlenségével küszködik. Hol felült, hol visszahanyatlott a húgytól csatakos takaróra, ropogtatta, nyomkodta a tagjait, a tenyerével végigszántott sötéten felfénylő, szőrtelen mellkasán.
Fizess érte, mondta egy újabb ásítás mögül, ilyen egyszerűen megoldhatod. Mondjuk a nappalokat nagyvonalúan elengedem, de fizesd ki a négy teljes éjszakát.
Úgy lett volna tisztességes, ha előtte szólsz. Tisztáztuk volna, hogy menetenként kívánod-e, vagy fizessem pausálban, válaszolta a nő minden meglepettség nélkül. És akkor még tisztáznunk kell, hogy mennyit kérsz miért.
II. kötet 139Valójában tetszett neki az ötlet, mert tudta magáról, hogy akár ki is fizetné.
Élvezettel merültek el egymás mezítelenségének látványában. A férfi az áron egy kicsit még gondolkodott, de afelől nem volt kétsége, hogy elfogadná.
Háromszázzal mondjuk már elégedett lennék, mondjuk menetenként.
Inkább a belső látásukkal bontották ki a sötétből a másikat, nem annyira a tekintetükkel, és a kölcsönösen csábítónak szánt önélvezettel, amit szintén élvezetes volt megmutatniuk, a sok húst és a felelőtlen szavakat.
Hát akkor próbáljuk meg összeszámolni.
Holott mindketten érezték, hogy ezek a szavak erkölcsileg egyre veszélyesebbek.
Nem hiszem, hogy azonos eredményre juthatunk.
Fel fogják vele sérteni a másikat.
Világos, neked az lesz az érdeked, hogy néhány menetet letagadjál.
Ágost végül is a hasán állapodott meg a tenyerével.
Az önelégült mozdulat azzal hízelgett neki, hogy ismét merevedése támad.
Egy másik mozdulattal tért ki előle, elég volt már belőle, beletúrt ezernyi göndörödéstől tömött fanszőrzetébe, megvakarta, vakargatta. Ami Gyöngyvér szemében inkább mulatságos volt, mint csábító, állati. Az egész vackolódása. Kutyák emelik így a testükbe az idegen alom vagy az idegen ürülék illatát. Majd széttárt combjai közé csúszott be a tenyerével, s úgy nyúlt alá a heréinek, mintha valami nagy kanállal tenné.
Erről meg aratók jutottak Gyöngyvér eszébe, amint ülnek a földön és a közös tálból kanalazzák a forró, sűrű gulyáslevest, amit egy nagy szőke asszony hozott nekik, és ezen az asszonyon kellett gondolkodnia, mert nem tudta, honnan ismerheti és miért szállja meg a láttán rögtön a rettegés.
II. kötet 140Heréivel együtt emelte meg a fütykösét, s Gyöngyvérnek ettől a látványtól el kellett fordulnia.
Jószerével nem érthette, hogy ez az ismeretlen asszony miért mászkál így a fejében, és milyen aratók hevernek az árnyékban.
A tartós izgalomtól még sokáig nem zsugorodhatott vissza önmagába.
Ágost olykor maga is csodálkozott, hogy szeretkezéseinek milyen tartós az utóhatása; a következő éjszakáig kitartott vele. Makkjának érzékeny, duzzadt pereme most a karjához ütődött, figyelmeztette, csupasz vagyok. Valószínűleg a sebesülése fájt.
Mégsem vizsgálta volna meg szívesen egy nő előtt, akihez csak úgy följött. Ezt azonban inkább önvédelemből fogalmazta így magának. Visszahúzta rá az előbőrt, ne legyen olyan szemérmetlen és védtelen, majd éppen hogy magamutogató mozdulattal húzta végig a fasz telítődő gerincén az ujjait, többször.
Gyere ide, szólt halkan a nőnek, aki azonban nem mozdult.
Gyere ide, kérlek.
Ez a nő azonban valami egészen máson gondolkodott.
Gyere ide, kérlek, állj fölém. Kérlek.
Most aztán tényleg ki akarta nyalni Gyöngyvért.
A nő azonban nem moccant, nem válaszolt a testével az ajánlatára, talán félreértette.
Félsz tőlem, nem bízol meg bennem, nem jössz ide, pedig kérlek. Talán azt hiszed, hogy elmegyek. Még hogyan kérjelek. Nem is vagy itt. Rettegsz tőlem, most már tényleg tisztán láthatom.
Ezt meg honnan szeded, csodálkozott a nő, mert tényleg rettegett, de nem tőle, hanem a szőke nőtől és az aratóktól. Nem értem, miért vagy ilyen beképzelt.
Kikeresni a redők szövevényéből, nyelve hegyét finoman a csiklójába akasztani.
Minek kéne mindig itt lennem. Mi vagy te, kényúr vagy kisfiú.
Torkán kívánta a nő szövevényét.
II. kötet 141Azt nem is tudod elképzelni, hogy magam vagyok. Senkit nem kívánok, téged sem.
Mint a szomjazó, egész szájüregével kívánta. A pina ismerős ízét, amely azért pináról-pinára haladva őrületesen megváltozik. Hiába zabálná fel örökre. Csak az undorító idegensége marad meg, amit képtelenség magáévá oldani a nyálban. A nyálnak talán nincsen is saját íze, azért akarja az ember elkeverni, megízesíteni.
A fehér ajtótábla szépen és érthetően rajzolta ki a nő alakját, csípőjének erős vonalát, szétálló melleinek vastag, duzzadt csúcsait.
Innen a padlóról nézve nem láthatta jól az árnyékba merülő arcvonásait.
Egy nő maradt.
Nyugodtan bevallhatod.
Gyöngyvér erre kissé szórakozottan nyújtotta ugyan a kezét a férfinak, de nem úgy, mint akinek bármit szándékában állna bevallani. Nem is azért tette, hogy fölsegítse.
Eszembe nem jutott, hogy félnék tőled, mondta halkan, de ha akarsz, akkor nyugodtan elmehetsz.
Elmegyek, jó, de előbb fizess ki.
Hagyd már ezt az ostobaságot. Menj el, és akkor legalább most elveszítelek. Később nem lesz gond vele.
Közben leguggolt elé, mint akinek igen figyelmesen és közelről kell a másikat megvizsgálnia, értse.
Akkor mégiscsak látod előre a szomorú sorsodat.
Nem érti.
Csaknem közönyösen tartották egymás kezét, ezt azonban mindketten halálosan élvezték, most a tökéletes különállásukat.
Nem mondod komolyan, hogy téged még soha nem fizettek meg érte, szólt a férfi foghegyről, kísérletképpen, csaknem megvetően.
És mi van akkor, ha azt mondom, hogy igenis mindig fizetnek értem, másként nem is csinálom. Egy bárcás kurva vagyok. Bizonyára ezt akarod hallani.
II. kötet 142Hirtelen mindkettőjük tekintetében fölvillant valami mély és alapos ellenkezés vagy gyűlölet.
Ennek a kölcsönösségétől azonban azonnal elérzékenyedtek, s így vizsgálgatták tovább a sötétben egymás arcvonásait. Sok volt ebből is. Akárha nem volna gesztusuk vagy szavuk, amivel ne viselnék meg egymást érzelmileg, és most ez lett a sok.
Gyöngyvér szebbnek látta, mint amennyit elviselt, Ágost viszont egy kicsit mindig szebbnek látta, mint amilyenre a lelki szemeivel számított.
Azt hiszem, te egy eléggé elkényeztetett ember vagy, Ágost.
Magam is így gondolom.
Kicsi a valószínűsége, hogy tovább kényeztesselek.
Nem szólok bele, rád kell bíznom a döntést.
De azért szeretnél kikényszeríteni belőlem még egy kis hízelgést, még egy kis megalázkodást. Rettegjek, szolgáljalak, te pedig kegyetlenkedhess velem.
Mit tehetnék érte, vagy ellene. Nem vagyok jós, a jövőbe nem láthatok, de lehet, hogy így lesz.
Tiltakozhatnál, szégyenkezhetnél, hogy eddig így volt, mert minden nővel így csinálod. Megígérhetnéd nekem, hogy most már nem így lesz, mert miattam megembereled magad, és megjavulsz.
Az óvodában biztos van ilyesmi, Gyöngyvér, de ne haragudj, ilyen nagy csalódást nem okozhatok neked.
Már milyen csalódást, kérdezte a nő megütődve.
Rögtön kiderülne, hogy mennyire eltévedtél, mennyire elszámítottad magad.
Ugyan, miben tévedhettem volna el.
Választottál egy elkényeztetett embert, holott nem is ilyet akartál.
A nő erre nem válaszolt, láthatóan és erősen töprengett.
Rögtön kereshetnél egy másikat, folytatta a férfi, aki nem ennyire elkényeztetett.
Lehet, hogy igazad van.
II. kötet 143Én ebben halál biztos vagyok.
Amit persze nem tudok neked kapásból megbocsátani.
Ha nem tudod megbocsátani, akkor nem is kell, válaszolta erre a férfi, és a nő kezét elsodorva fölpattant a földről.
Végül is megbosszulhatod, bármikor, bárhogyan.
És ezzel végigvetette magát az ágyon, hanyatt. Szétvetett lábakkal, gyermekesen élvezte a győzelmét.
Gyöngyvér meglepetten ott maradt a nedves takaró előtt, guggolva.
Elég kényes dolog volt ez a takaró.
Volt a konyhának egy kis erkélye, oda fogja kiteríteni.
Délután, este, valamikor majd ki kell mosnia.
Amivel azt akarod mondani, hogy egy ostoba liba vagyok, aki nem érti a saját kívánságait, nem fogja föl józan ésszel a saját helyzetét.
Majd gondolkodom, hogy mit akartam ezzel mondani, de addig hozhatna, fiam, egy plédet, fázom.
Talán inkább lepedőt hozok, mást biztosan nem is találok, válaszolta bizonytalanul Gyöngyvér.
Szorongani kezdett az egész miatt.
Mit is tettek, mit fog hazudni, miként mossa ki a takarót titokban.
Egyáltalán, mit műveltek itt.
Miként lehet eltüntetni a nyomokat, úristen. Tudom, hol tartja az ágyneműt, mondta hangosan, de nem tudom, hol találhatnék plédet neked.
Meg akarta tagadni tőle, mert a tagadás jól esett.
Meg akarta tagadni tőle a meleget.
Egy ilyen lakásban plédet biztosan találsz, szerintem akár többet is, mondta erre a férfi elégedetten ásítozva. Ne lepedőt hozz, kérlek, és hozzál egy pohár jó hideg vizet.
Bármit, mielőtt kiszáradnék.
Ezzel befordult a fal felé, összegömbölyödött. Olyan jó lenne nekem egy jó kis meleg pléd alatt, nyöszörögte. Csak egy jó kis meleg plédet kívánok, semmi mást. Meg vizet.
II. kötet 144Majd gyere te is és bújj alá. Ne is pohárban hozd, hanem a szádból itassál.
Gyöngyvér szó nélkül kiment a nedves takaróval, és elég sokáig elmaradt.
Sírhatnékja támadt, bár maga sem tudhatta, hogy miért sírhatna vagy miért kéne sírnia.
Ízlelgette magában ezeket a megalázó szavakat és tébolyult hangsúlyokat.
Megint kiszolgáltattam magam, gondolta. Szégyenkezett a játék miatt, hiszen a férfi nem akarta, bár ez egy olyan dög férfi, aki utólag nem szégyenkezik semmiért. A magabiztosságával mélyen sértette az önérzetét, vagy a szégyentelenségével. Úgy beszél, mintha idegen lakásokba is bejáratos lenne.
Szemben Gyöngyvérrel, aki olyan helyeken sem ismerte ki magát, amelyekről úgy gondolta, ismeri.
Most már nem szabad kiszolgáltatnom magam, mondogatta önmaga ellen fordított dühében.
Nem gyújtott villanyt, a reccsenő parkettán, a néma kövön mezítláb és mezítelenül szökdécselt.
Előbb egyetlen gyors mozdulattal kiterítette a konyha erkélyén a szennyes takarót, rácsukta az ajtót.
Egy disznó vagyok, mondta magában, ami nem volt valami meggyőző, mert élvezte a testét, a hajlékonyságát, a lebegését.
Úgy érezte, mintha ezen az éjszakán megnőtt volna legalább öt centivel.
Aztán gyorsan vitt neki vizet, majd megint gyorsan egyedül hagyta, bár jól esett néznie, milyen mohón issza ki ez az elkényeztetett dög, akit még ő is tovább kényeztet, amilyen ostoba.
A bútorokkal telizsúfolt előszobában megállt, megpróbálta elképzelni, hol találná meg ez a férfi azokat az átkozott plédeket.
Mikor lábujjhegyen beosontak a cselédszobába, a férfi épp csak benézhetett a hallon át.
II. kötet 145Vigyáznia kell, nehogy értelmetlen szemrehányásokkal árassza el ezt a férfit, s ezzel még jobban elárulja és kiszolgáltassa önmagát neki. Átsietett a hallon, amelynek rusztikusan fröcskölt, halványszürkére festett, csupasz falán egyetlen falilámpa világított. Rideg, barátságtalanul homályos fényt adott. Szemzőné rögeszméje volt, hogy a betörőket és a besurranó tolvajokat el tudja riasztani ezzel a fénnyel.
Valójában nem tudott megszabadulni a félelemtől, hogy a saját lakásában hirtelen idegenekkel találja szemben magát, vagy élő, puha testekbe ütközik a sötétben.
Ezért kellett ennek a gyönge körtének éjjel világítani.
Az élő testek a napfényen izzó marhavagonban egy ideig felfogták az élő halottakat.
Az előírás szerint kilencven zsidó személyt számoltak le és préseltek be a csendőrök, ebbe azonban száztizenhatot, hogy ne kelljen még egy vagont hozzácsatolniuk a veszprémi állomáson veszteglő szerelvényhez.
Vay Elemér kormányfőtanácsos, akit a Kormányzó Úr Őfőméltósága személyesen bízott meg a deportálások megfigyelésével, s így negyvennégy áprilisától a Belügyminisztériumban előkészített tervezet szerint városról-városra utazott, ezt az adatot is gondosan rögzítette a jegyzőfüzetében.
Szóbeli jelentései ilyen jelentéktelen részletekre persze nem terjedhettek ki.
Nem akart, nem is tudott beszélni róla senkivel.
A három hónap alatt mindössze kétszer tért vissza Budapestre, ahol Őfőméltósága több mint barátságosan, mintegy családi teán fogadta. A tea végeztével a Főméltóságú Úr menye, a mindig igen fegyelmezett és derűs Auenberg Imola grófnő kíséretében átsétáltak a dolgozószobába, ahol a kormányfőtanácsos kettőjük előtt röviden összefoglalhatta vidéken szerzett benyomásait. A grófnő még leánykorából igen jó barátságban állt Vay Elemér fiatal feleségével, s ő érte el, hogy a nyugalmazott főtisztviselőt e kivételes feladatra reaktiválják.
Maga a Főméltóságú Úr igen elégedett volt a bizalmas jellegű felII. kötet 146adatok végrehajtásában többszörösen kipróbált és feltétlenül lojális főtisztviselő beszámolóival.
Még a legutolsó találkozásuk végén is a kormányfőtanácsos lelkére kötötte, hogy amennyiben atrocitásra vagy csendőri önkényeskedésre kerülne sor a vidéki gettók kiürítése közben, akkor a grófnőnek címezve haladéktalanul jelentse egy szokás szerint rejtjelezett táviratban. A Főméltóságú Úrnak az volt a személyes véleménye, hogy e néhány hónap alatt egy súlyos és égető kérdést egyszer s mindenkorra rendezni kell, ám az önkény vagy az igazságtalanság nem lenne összeegyeztethető a magyarság lovagias jellemével.
Szemzőné pedig azóta is látni akarta, mit hoz a kikerülhetetlen pillanat, amely mindig elérkezik.
Azt mondta magának, a részletek legfeljebb egy kórboncnokot vagy egy igazságügyi orvosszakértőt érdekelhetnének, s ekkor arra az önmagával azonos személyre kellett gondolnia, aki néhány hónapig a buchenwaldi tábor proszekturáján Nussbaum professzor keze alá dolgozhatott. Élő testek adott esetben miként dolgozzák maguk alá ájult emberek testét vagy a halottakét, akik a közhiedelem szerint már nem tudnak semmiről. Minduntalan úgy tűnt neki, mintha csak olvasta volna, s nem a saját életében lenne az eset. Schranz Dénes tanársegéd is az eszébe jutott, aki erről a förtelemről azért előre nem tudhatott, amikor a különleges haláljelenségekről megírta a könyvét.
Ezen az ötletén Szemzőné kuncogott kicsit.
Az volt benne az érdekes, hogy ő maga sem hitte el, hogy mi mindent tud, ami tudásnak teljesen felesleges.
Amikor már ott vannak, elkerülhetetlenül az örökösen helyezkedő és topogó lábfejek közé kerültek, beszorulva, miként tipornak ki az élők minden folyékonyat a vagonok hézagos padlatán, vért, vizeletet, szemgolyót, bélsárt és még a velőt is.
Néhányan igyekeztek ugyan, de végül is nem tudták a kiáltásaikkal megszervezni, neki magának sem volt egy idő után hangja, hogy ne így legyen.
II. kötet 147Maga elől kellett elhallgatnia, hogy a pokoli melegben és hangzavarban mások lábával együtt, napokon át mit tett a lába.
Az elméje kitalált egy félelmet, amivel lefoglalta az emlékezetét.
Ne érezze, ne hallja többé rajtuk a félmagas sarkú, betétes cipőt, s a két halott fia csillapíthatatlan bakancsa miatt se legyen örökös lelkifurdalása.
Olyan hangokat hallott vissza egy idegen életéből, a nyákos izomrostok, az inak és a porcok nyiszorgásait, amelyeket az állandó zajok, a kattogások, a sírások, az ütközők csörömpölései és a tébolyodott veszekedések miatt elvileg ez a vadidegen sem hallhatott.
A fény akkor sem lett sokkal barátságosabb, amikor a mennyezeti világítást és mindkét falilámpát meggyújtották a helyiségben, hogy együtt gyakoroljanak.
Hiányoztak a lakásból azok az egyedi tervezésű bútorok, amelyek eredetileg értelmet adtak a csupasz fénynek.
Szemzőné egyszer nevetve leállt a kísérettel, s azt mondta Gyöngyvérnek, hogy valójában nem altot kéne énekelnie, hiszen olyan hangja van, mintha férfi lenne, aki kontraaltot énekel.
Ezen sokáig nevetgéltek, hogy Gyöngyvér az előző életében bizonyára herélt volt, s akkor Farinelli reinkarnációja lenne, de az ötletet azért egyikük sem tudta többé a fejéből kiverni, és némi borzongást okozott erre gondolniuk.
Miközben híres tanárnőjével hangjának csúszásaival és a hangszín tisztázottságával bajlódtak, Gyöngyvérnek többször eszébe jutott, már a száján is volt, mégsem merte ezt az agyrémet Huber Médinek megemlíteni.
Eredetileg persze csupán a ragyogás hiánya, a mindenféle illuzionizmustól mentes józanság jellemezte e lámpafényeket, de évek óta nem lehetett megfelelő opálégőket kapni a lámpákba, s így szegényesség lett az eredeti elképzelésből.
Az eredeti berendezést Mies van der Rohe egyik magyar tanítványa tervezte, helyesebben bizonyos darabokat a saját mesterségekben járII. kötet 148tas két kezével maga készített el. E világítótesteken kívül alig valami maradt fenn a munkáiból, mert a nyilasok negyvennégyes rémuralmát ezek a meglepően egyedi tárgyak sem élték túl.
Madzar Alajosnak hívták az építészt, akit Lojzinak becéztek a barátai.
Ideiglenesen tért vissza Budapestre, de esze ágában sem volt ide visszatelepedni.
Amerikába készült, és munkái végeztével el is ment.
Szemzőék baráti ajánlások alapján bízták meg Dobsinai úti villájuk és a belső berendezés megtervezésével, s mintegy mellékesen az asszony Pozsonyi úti analitikus rendelőjét szintén megcsináltatták vele. Annak a baráti körnek, amelyben ők mozogtak, közvetlen kapcsolatai voltak a korszak két nagy építészeti iskolájával, a Bauhaus-zal és a De Stijl-el, barátaiknak voltak barátai, akik Weimarban, Dessauban, Leidenben és Utrechtben tanultak és dolgoztak, de akár Alvar Aaltónál Helsinkiben vagy a tengeren túlon, nagy chichagói és bostoni építészeti irodákban, még magánál Frank Lloyd Wrightnál is. A Pozsonyi úti pszichoanalitikus rendelővel a világlátott fiatal építész azonnal fölhívta magára a figyelmet, külföldi és belföldi építészeti folyóiratok ugyanis szívesen fényképeztették és remek cikkeket hoztak a munkáiról.
Ezek a jobbára fiatal emberek érdeklődésük és élénk eszmecseréjük hálójával akkoriban befogták a fél világot, s azonnal dokumentáltak benne minden kis progresszív változást.
Holott a frissen berendezett lakás építészeti adottságai közel sem voltak kifogástalanok. Madzar mindenütt jelentékeny kellemetlenségekbe ütközött. Szemzőnével jól értették egymást, s rögtön meg is magyarázta neki, hogy miért ellenkezik. Nem lenne tiszta, amit így csinálna, s ezért jó lélekkel nem csinálhatja. Neki nem az adottságok ellen van per se kifogása. A világ végül is olyan, amilyen, de Szemzőnéhez hasonlóan ki nem állhatja a dekorációt. Itt pedig arra kényszerülne, hogy dekoráljon, hiszen az adottságok nem felelnek meg semmiféle eredeti gondolatnak, maguk is csak építészeti imitációk.
II. kötet 149Mi értelme lenne egy imitációt még feldíszíteni. Szimulációnak sem látná értelmét, úgy tenni, mintha nem venne tudomást az imitációról.
S miközben építészeti érvekkel részletesen megindokolta, hogy ebben az invenciótlanul és falsul megépített Pozsonyi úti házban a munkát miért nem vállalhatja el, úgy döntött, hogy mégis megcsinálja.
Néhány nap múlva azonban visszalépett.
Pedig Szemzőné nem ellenkezett és nem akarta volna meggyőzni semmiről.
Pontosan értette az érveit, és igen logikusnak találta az idegenkedését.
Csak nem tudott magának egy másik utcát, egy másik várost kitalálni, vagy másféle pacienturát sem, s a realitás kényszerítő erejéről ténylegesen beszámolt neki.
Az üres hatodik emeleti lakásban kezdtek el erről beszélgetni, később lementek az utcára, hogy egy kávéházban valahol leüljenek, aztán mintegy véletlenszerűen átsétáltak a Margit hídon, ki a Margitszigetre.
Már ez az első hosszabb sétájuk zavarba hozta őket.
Nem tudták eldönteni, hogy beszélgetésük történeti és szociológiai tárgyánál nem fontosabb-e a személy, akivel a munkájukról beszélgetnek, illetve egyikük számára sem volt tisztázható, hogy milyen kapcsolatban állhat e két dolog. Hiszen nem csak Szemzőné értette a fiatal építész érveit, hanem Madzarnak is pontosan föl kellett fognia, hogy az asszony miért éppen itt óhajtja megnyitni analitikus rendelőjét, s mi az a munka, amit épp ilyen adottságok között, éppen ebben a rendelőben kell a gondjaira bízott emberekkel elvégeznie.
Mintha mindketten azt mondanák, hogy kóros vagy előnytelen adottságok közé kell benyúlniuk, hogy új lehetőségeket teremtsenek.
Madzarnak azért is nehezére esett volna kitérni a feladat elől, mert Szemzőné szándékaiban saját terveinek analógiáját fedezte fel, s így a silány építészeti minőség nem bosszúságként, hanem teljesen váratlanul kihívásként jelent meg előtte. A két kezével megteremtett új minőII. kötet 150ségek adják majd ki a vadonatúj civilizációt, s ezek a helyek legyenek bárhol a földön, lassan majd egybeérnek. Ennek a szerzetesi utópiának volt az elkötelezett híve, miként nemzedékének legjobbjai.
Valamennyien e szerzetesi utópia hatása alatt alakították a sorsukat. Kiszórták szüleik minden kacatját, megszabadultak minden fölöslegestől, átláthatóságra és egyszerűségre törekedtek, tiszta minőségeket kellett létrehozniuk.
Nem fogadtak el mást egymástól sem.
Madzar azonban egy fél lépéssel még tovább ment volna a radikalitásban. Nem kívánt volna kész helyzetekbe belemenni, hanem ő kívánt másokat kész helyzet elé állítani. Amikor a Margitsziget óriás platánjai alatt állva Szemzőné megértette az építész szigorát, és egyszerre ismerte fel benne saját adottságainak kényszerítő erejét és a gátjait, hirtelen sajnálni kezdte, hogy nem fiatalabb. Vagy nem merészebb. Nem kezdhet vele új életet, egy másikat, egy másik életet talán egy másik nyelven és egy másik kontinensen. Mint aki fölfedezi, hogy a valóságosnál lenne még egy végletesebb és aszkétikusabb élete.
Csapkodta őket a szökőkút permete.
Ezt a férfit nem köti be a származása abba a szoros családi és törzsi hálóba, ami őt láthatóan nem engedi el vagy nem engedi ilyen messzire.
Le nem tudta venni a szemét a fiatal férfi hajáról.
Nem csak a színe, ez a mélyen bronzvörös volt ismeretlen, hanem hajzatának állaga, a szálak vastagsága, s ugyanígy a gyorsan csapkodó szempillája, ami nervozitásra vallott, vagy a tömött szemöldöke, ami alkati nyugalomra. Szempillájának töve átláthatón szőke volt, a pilla íve elsötétedett, bronzvörösre váltott. Gyors pillogásával olyan hatást keltett, akárha szemhéj és pilla között nem lenne kapcsolat, mindkettő önállóan csapkodott.
Kissé irigykedve, majdhogynem epekedve gondolt arra, hogy ez az ember a bronznál súlyosabb és szárnyalni fog. Ez egy igen eredeti ember. A tárgyi világ terhei alól szabadítja föl magát. Nincsenek mágikus jellegű kötődései.
II. kötet 151Szemzőné a legszemélyesebb élmény, és a személyen túli, a tágasabb környezet adottságainak összefüggésére volt kíváncsi, a személyes múltra és a historikusra, mindarra, ami a történelmiben mitikus és mágikus, ami túl van az individuális életen és rítusként jelenik meg a cselekvésben vagy a beszédben. Végül is valamennyien hasonló dolgokra voltak kíváncsiak, és valamennyien hasonló dolgokat műveltek. Szapáry Mária a csupasz test és a drapéria, a mezítelenség és a leplezettség kapcsolatával foglalkozott, ezzel a kultúrtörténetileg igen mélyen és alaposan, de legalább ennyire álságosan dokumentált és kidolgozott témával. Mindketten azt kérdezték, hogy anyagukban mi az egyedi, mi az általános, mi a kollektív és mi az individuális, az egyik a másikban miként helyezkedik el, s az egyik a másik által miként megfogható, megformázható vagy megfogalmazható. Talán Huber Margit szakmája volt a klasszikus kivétel, s őt ezért egy kicsit meg is vetették. Egy dompteuse d’animaux. Mert hasonló volt Dobrovan alapkérdése is, aki eredetileg a puszta testét szerette volna kimenekíteni ebből az egész végzetesen elöregedett, álságossága miatt fölösleges mozdulatokkal telizsúfolt világból, mely az érzékeit gúzsba kötözte.
Végzetes balesete után a látása lett az egyetlen eszköze, a keze, a rajzkészsége, a kézművesség iránti vonzalma.
Textiliát szőtt és tervezett, divattervezők keze alá dolgozott.
Litván barátjától tanulta el a szakmát, aki maga is egy ősöreg párizsi nőtől vette át, s valószínűleg mindketten vonakodó szerelemmel fizettek érte. Annak a praktikus lehetőségeit kereste, hogy az egyedi elképzelés, a személyes fantázia miként és milyen szinteken, milyen eszközökkel egyeztethető a tömeges igénnyel, illetve a kézművesség milyen módszerekkel köthető az ipari termeléshez. Vagy akár visszafelé, az ipari termelés új technikai adottságai és új eljárásai milyen igényesebb lehetőségeket kínálnak a tömegízlésnek. A náluk jóval fiatalabb Madzart egyikük sem ismerte ugyan korábban, ám a funkcionalitás aszkézisének azonos nyelvén, habár kétségtelenül különböző nyelvjárásaiban beszéltek.
II. kötet 152Azonnal értették és élvezték, amit a Dobsinai úton csinált vagy amit a Pozsonyi útra tervezett.
Adva volt egy hatodik emeleti lakás, egy olyan néhány évvel korábban emelt épületben, amelyet a funkcionalitás és a geometrikus szervezettség elvei alapján terveztek, miként az Újlipótváros más, hasonló építményeit. Ám ha valaki alaposabban szemügyre vette ezeket a házakat, s dolgozott velük vagy éppen bennük élt, akkor észre kellett vennie, hogy az épületek belső arányait nem az individuális szükségletek kötelezően szerény léptéke, nem a korszak új építészetének kollektív puritanizmusra és személyes aszkézisre támaszkodó esztétikája szabja meg, hanem a felettébb igénytelen és kicsinyes tervezők és beruházók nyerészkedési vágya, akik alattomosan és szemérmetlenül kihasználják egy építészeti stílus lehetőségeit.
Valójában a tágasabb környezet üzleti egoizmusa nyomja rá represszív bélyegét a városnegyedre.
Az összeomlásának roppant terhei alatt vergődő, önelégült feudális Magyarország, amint bukott arisztokráciája ásatag szokásait, hagyományait és kimeríthetetlen sértettségét cipelve gazdasági válságból gazdasági válságba vánszorog, s kemény kézzel még azoknak is utána nyúl, akik nem nagyhatalmi ábrándokban vagy nem a magyarság történelmi küldetésében nevezik meg a nemzet boldogulásának egyetlen lehetőségét, akiket mély szociális felelősségérzet tölt el a falusi nyomorultság és a városi nyomor miatt, ám szakmájuk szabályait és követelményeit azért a dzsentri korrupció általánosan elfogadott és mindent átható törvényéhez igazítják.
Ha az ember maga is látszatokra épít, akkor a képmutatástól és a dekoráció imádatától nem olyan egyszerű megszabadulnia.
Átütött az alaprajzokon, a falakon átütött.
Szemzőné minden különösebb magyarázat nélkül értette, hogy Madzar miről beszél és mitől irtózik.
Nem sokkal, de valamivel azért minden alacsonyabb volt a kelleténél, és nem sokkal, de valamivel kevésbé tágas, kevésbé szellős, mint II. kötet 153amit a szerény és kiegyensúlyozott individuális életvitel szempontjából kívánatosnak lehetett volna mondani. Megint utcasorok épültek fel úgy, hogy az épületeken nem süthetett át a nap. Építészeti igényesség híján merevség és kényszeredettség lett az átlátható geometriából. Üres stílus. Az anyagok és a szerelvények nem voltak megbízható minőségűek. A szerkezetről könnyedén leválasztható volt a mutatósnak szánt, de lényegében silány burkolat. Madzarnak már az első alkalommal az volt a határozott benyomása az üres lakásban, hogy a padlón nem két lábon áll, hanem lebeg. Valami nem stimmelt a szerkezettel. Mintha az első világháború barakk-építészete szólna vissza így, a legtöbb újlipótvárosi épületnek volt némi hevenyészett jellege. A kézműves munka személyessége és érzékiségének elemi öröme hiányzott. Akárha szimbolikus nyelvén azt mondaná csaknem minden épületelem, igaz, béke van, hátunk mögött a vesztes háború, ám az ipar nem állt talpra még, hiszen elmaradt a modernizációja, s ezért mi bizony silány dolgokat termelünk.
Túl vékonyak voltak a födémek és a közfalak. Még a nagyvonalúbban tájolt vagy jobban megépített lakásokba sem volt kellemes belépni, mert túl szűkre sikeredtek a lépcsőházak, a bejáratok, s volt ugyan hová kilépni a lakásokból, ám hiába a sok erkély és loggia, ha egyszer a zsúfoltságtól úgy hatottak, mint a galambdúcok.
Túl közel volt az utca túlsó oldala.
Akárha homlokzataikkal sem tudták volna ezek az épületek kitárni magukat arra a külső világra, amelyben megnyomorított bensejükkel álltak. Nem teremtettek maguknak elég teret, hogy bárhonnan magukra lássanak, s ezért nem is láthatták, hogy nincsenek tekintettel egymásra.
Mást akartak megmutatni, mint amit reálisan megvalósítottak.
Nem volt levegőjük.
Imitálták a kitártságukat vagy leplezték a bezártságukat.
Madzar Alajos néhány óra múltán azon vette észre magát az üres hatodik emeleti lakásban, hogy nincsen olyan közfal, nincsen olyan ajII. kötet 154tó vagy nincsen ablak, amelyet ne kéne elmozdítania a tekintetével. Szemzőné mindezzel szemben azt állította, hogy a historikus adottságokat ugyan nem változtathatja meg, de olykor egyetlen műfogás elegendő, hogy a működés belső feltételei megváltozzanak, s ezek a változások aztán erősen visszahatnak a környezetre, legalábbis elvileg.
Madzar a praktikus elképzelés hallatán mindenesetre azt kérdezte önmagától, vajon létezik-e ilyen jellegű építészeti műfogás.
Az értelmüket veszített világítótestek közül csupán egyetlen világított éjszaka.
A tágas hallban pedig nem állt más, mint egy nyitott, éjfekete hangversenyzongora.
Oly meggondolatlanul állt a helyén, ahogy a szállítómunkások több mint egy évtizede letették.
A háborús pusztítás olyan nyomokat hagyott, amelyeket ma már senki nem értelmezett, és az elvégzendő művelethez sem keresett többé senki műfogást.
Mint aki lopni fog, a jó meleg pléd keresésére induló Gyöngyvér elsietett a zongora mellett. Ehhez a zongoraszéket mindenesetre meg kellett kerülnie. Ismét ki kellett volna hívni a zongoraszállítókat, hogy gördíthető lábai alá helyezett papucsaiból kiemeljék a zongorát, s legalább egy kicsit odább tegyék. Szemzőné tervezte is, hogy kihívja őket, de soha nem jutott odáig, hogy felvegye a telefont.
Az utcáról sárga, a szemközti tetőkről kékes fény szivárgott, Gyöngyvér pedig úgy lépett vissza most a zongorához, miként az alvajáró, aki előtt jelenés lebeg.
Valójában nem lát mást, s minden más szándékot és veszélyt elfelejt.
Egészségesen sötétre barnult mezítelen teste, talpának visszafogott, csupasz csattogása volt a valóságos jelenés e környezetben.
Mintha nem látnák egymást.
Sem a hiányzó tárgyakról, sem a ház vagy a városnegyed történetéről nem tudhatott, s alig is tudott valamit. Arról a januári éjszakáról, amikor Madzar saját készítésű bútorait a nyilasok kihajigálták az ablaII. kötet 155kon és minden vízcsapot megnyitottak, Szemzőné mondott ugyan néhány szót, de sokat nem tudott. Kitapogatta a régi zongoraszéket és leült. Az idegen lakás, az idegen ház, az egész idegen város históriától sűrű csöndje mégis rászakadt.
Az elhagyott tárgyak között a hiányzó tárgyak kísértő lelke szólalt meg a koranyári meleg éjszakában.
Sírhatnékja támadt a kimerültségtől, a boldogságtól, nem tudta, mitől.
Megült az éjszakában minden megelőző, megrekedt a rideg falak és az esetlegesen itt időző bútorok között.
Teljesen megfeledkezett a bántóan szép férfiról.
Itt volt vele az élete a megannyi korábbi életével és a legkorábbi életének emlékeivel. Egy élet, amelyet idegen falak, idegen illatok, olyan idegen tárgyak között töltött el, amelyeknek nem ismerhette a történetét, illetve az ő szemében a fennmaradt jeleknek egyszerűen nem volt történeti tartalmuk.
Megfeledkezett a plédről, amelynek a saját szótárában pokróc lett volna a rendes neve.
A tárgyak idegen nevét sem tudta megtanulni rendesen, s ezért ezek úgy jelezték az önálló létüket, mintha értelmetlen akadályok lennének. Nem foghatta fel a saját anyanyelvén, hogy bizonyos élethelyzetekben mi értelme lenne pokróc helyett plédet mondani, s a felfoghatatlan olykor gyűlölettel töltötte el. E pillanatban azonban valami olyasmit sejtett meg a felfoghatatlanságában lenyűgöző világról, ami túl volt a tárgyak használati értékén, túl a tárgyak nevén és egzisztenciáján, túl a személyes érzelmeken. Mezítelen talpa kellemesen érintkezett a parkettával, csiklandós, meleg érzést keltett az érintkezés, mert az összeszáradt tölgyfalemezek élei kicsit vágták a talpát. Nem tudhatta, hogy milyen nedvesség száradt ki így a tölgyfalemezekből, ám a száradás történetéről mégiscsak volt egy igen határozott érzete. Erről Szemzőné sem tudhatott sokat, hiszen ő jóval korábban elmenekült és a történés idején őt már elhurcolták a két fiával együtt. Gyöngyvér forgatta magát a zongoII. kötet 156raszéken, amelyet Szemzőné jóval a háború után vásárolt egy ócskásnál. Sírni szeretett volna, de nem jött ki a sírás, s ezért nem jöhetett ki sem a düh, sem a gyűlölet. Szemzőék Dobsinai úti házában csak azok a tárgyak maradtak meg, amelyek nem voltak könnyen elmozdíthatók, s így a zongora megmaradt, de a zongoraszék, amelyet eredetileg az összes berendezési tárggyal együtt szintén Madzar tervezett, eltűnt.
Gyöngyvér most egy úrileányoknak készített zongoraszéken ült, amelyet a saját leánykorára emlékező Szemzőné jobb híján vásárolt meg az eltűnt zongoraszék helyett. Számtalan oksági láncolat létezett a világban, s ezek nem voltak egymás számára beláthatóak, de nem maradtak egymás számára érzékelhetetlenek sem. Legfeljebb Gyöngyvér nem tudhatta e pillanatban, hogy pontosan mit érzékel, de erről más emberekhez hasonlóan megvolt a maga biztos hiedelme, hiszen volt egy egzakt érzete.
Azonnal egy lehetséges intonációt keresett a sírás helyett, kiáltozásra, könyörgésre vagy fohászra emlékeztető énekhangot a saját szólamán, mindig kétszer egymás után ütött le hozzá egy hangot a zongorán. Egyetlen egy hangot vagy akár félhangot keresett, de nem tudta, mit keres, miközben a régi zongoraszék vékony nyiszorgásokat hallatott a megviselt parkettán.
Fenekével élvezte a zongoraszék nyomott bőrkárpitjának hűvösét, habár a hűvös marhabőr érintése egy idő után ismét föltámasztotta a hólyagban a vizelés ingerét. Nem lett volna mit kicsurgatnia. Hólyagja vágyott volna rá, hogy a zongoraszék bőrét is jól összevizelje.
Nem mozdult volna el, csak engedte volna ki.
A vizeletnek a zongoraszék bőrén meg kellett volna gyűlnie, s aztán a szék peremén átcsurognia.
Hallgatta volna a csorgását.
Látta, határtalan vizet látott kiömleni.
Megrettent az eláradás puszta vágyától.
Magába kellett szorítania égő hasítékának melegét, amitől tartása még merevebb lett.
II. kötet 157Úgy bámult ki a néma éjszakába, mint aki filmet bámul ijedt és ingerült önmagáról.
Széttolható, üvegezett ajtó nyílt a hallból a lakás nappalijába, annak széles, az egész teret keretbe foglaló ablaka pedig az üres égre nézett föl.
Gyöngyvér nem tudta elképzelni a saját otthonát, de bárhol lakott, mindig újra el kellett képzelnie.
Hacsak nem énekelt.
Egy majdani otthont, egy híres operaénekesnő otthonát, ami nem és nem akart alakot ölteni. Ha ezen gondolkodott, akkor valójában egy ócska, kikopott, régi vaskulcs jutott az eszébe és egy kéklila liliomokkal átszőtt selyemkárpit a falon, amint harsogva hasad a keze alatt. Le kellett a falakról tépniük a tiszadobi kastélyban az összes selyemkárpitot, és a boldog nevelőkkel ordítottak az élvezettől, együtt a hasadó selyemmel.
Nem tudott ugyan megszabadulni a gondolattól, hogy fáj a selyemnek az élvezet.
Az összes kislánnyal és a nevelőkkel együtt a gonosz Andrássy Katinka grófnő sötét hatalmától kellett az elfoglalt kastélyukat megszabadítani. Csukva voltak az ablakok, mert Szemzőné tartott a hirtelen kitörő viharoktól. A megszorult meleg levegőben talán a Baldrián átható illata terjengett, s ez itta be magát Szemzőné minden holmijába.
Itt az épületek között megszorult melegben nem volt az éjszakának hűvös éle, egy kicsit mégis beleborzongott.
Az üres égbe beleállt a Palatinus-házak egyik bádogsisakos tornya, s akárha holdfény érintené, erősen becsillogott.
Madzar a talpával próbálta ki, megpróbálta legyűrni vagy legalábbis kiismerni a lakásnak ezt az indokolatlan, furcsa lebegését, topogott rajta, tiporta.
Taposott az egyébként kiváló minőségű és rendesen lerakott parkettán, mert világosan érzékelni szerette volna, hogy lebegő érzése vajon miből származik. Fülelt az egész házra, a zörejek viselkedésére, II. kötet 158úgymond meghallgatta az épület szívhangjait, hallgatta visszhangjait, a vízvezeték reszketéseit és a csatornák gurgulázását. Kiáltozott. Nem találta kellemesnek. A lépcsőház egyébként mutatós üveghengere úgy viselkedett, mint egy hallókürt, minden kis zajt brutálisan fölerősített, meg is nyújtotta, hosszan ismételgette az egyes hangokat. A lakásokon belül keletkező zörejeket a méretezés esetlegességei, a gyönge minőségű anyagok és a szigetelés hiánya miatt a rideg vasbeton szerkezet vette át, s észrevétlen vibrációk formájában sugározta vissza. Emiatt a belső tereknek nem volt megfelelő zártságuk, melegségük, nem adták meg a védettség érzetét.
Aki itt fog élni, olyan ingerületeknek lesz kitéve, amelyekkel nem tud mit kezdeni. Egy épületnek számos olyan tulajdonsága lehet, amelyet észlel ugyan az ember, mégsem veszi tudomásul az észleléseit, s ezek adott esetben úgy viselkednek, mintha a sűrű és elháríthatatlan irritáció a tudatának teremtménye lenne.
Ha csak húsz centivel magasabban lett volna a mennyezet, a közfalak mondjuk harminc centivel távolabb, máris nem lett volna ilyen kellemetlen a hangdoboz. A külső és a belső viszonyát nem tisztázták sem az építők, sem az építtetők, ami végzetes aránytalanságokhoz vezette őket. A funkcionalitás elvét arra használták, hogy leplezzék vele a saját napi nyomorúságukat és nyereségvágyukat, ami Madzart végtelenül felbőszítette.
Mintha az aránytalanságot tekintenék a dolgok megfellebbezhetetlen realitásának.
Ennél felelőtlenebb építészeti kijelentést el nem tudott képzelni.
A fény volt az egyetlen, ami ért valamit. Erős, telített fény, amelynek persze nem voltak megfejthetetlenek a forrásai, csak alaposan be kellett járnia a környéket. A közvetlen fény két közvetett fénnyel elegyedett, ami teljesen valószínűtlen, irreális összhatást adott. Ennél el tudta volna kezdeni. Mégsem tudta ennél sem elkezdeni, hiszen akkor is csak úgy érezte volna, mint aki egy meghatározatlan terjedelmű szükségállapoton belül ügyeskedik.
II. kötet 159Maradt a probléma, hozzá lehet-e nyúlni büntetlenül. Pedig jó volt a fény, izgató, nem szívesen mondott volna le róla.
Erre a munkára tényleg nem visz rá a lélek, mondta az asszonynak szárazon.
Meg őszintén szólva, engem ez az egész lelki nyomor, ez az egész szükségállapot, ami itt már állandósodott és gyökeret vert, nem nagyon érdekel.
Not my cup of tea.
Olyan feltételeket teremt, amelyekkel nem szívesen foglalkoznék, amelyekkel nem tudok mit kezdeni.
Inkább hozzá sem nyúl, jegyezte meg Szemzőné csöndesen és csípősen.
Az óvatlan érintkezésnek persze mindig megvannak a sajátos veszélyei.
Igaza lehet, válaszolta az építész, mint akinek alapos gyakorlata van abban, miként lehet határsértéseket helyesléssel elhárítani. Nem szívesen nyúlnék bele az idegenbe, ez igaz. De még ennek sincs nagy jelentősége, hiszen nincs veszélyérzetem.
Ó, ó, bagatellizálja, folytatta csökönyösen az asszony. De félre ne értsen, tőlem nyugodtan kitérhet a feladat elől, nem szeretném rávenni semmire. Valószínűbb, hogy nincsen is képességem erre.
Amibe a férfi belepirult.
Az asszony szemérmetlen modora elől mégsem tudott teljesen kitérni.
Talán meg fogja érteni, mondta közben még hűvösebben, hogy ez nem az én egoizmusom. Igazán nem tisztázhatom mások végletesen tisztázatlan helyzetét.
Értem, hogyne érteném.
Nem piszkálhatok utólag bele, az épület kész dolog, nem igazíthatom ki. Amivel én dolgozom, az anyag, semmi más, rideg anyag, de mégsem kalap vagy ruha, amit kívánat szerint át lehetne szabni vagy alakítani. Ami egy épületben még benne van, rendezőelv, korszellem, miegymás, közel sem olyan mozgékony, mint a lélek.
II. kötet 160Dühében vörösödött el.
Honnan jön ez az elkényeztetett úrinő ahhoz, hogy ilyen csípős megjegyzéseket tegyen.
Plebejus öntudata tiltakozott ellene. Feltűnően sima, fehér bőrén különben is volt egy kis vörhenyes árnyalat, ami hajlamossá tette a pirulásra. Talán ez volt az egyetlen adottsága, mely sérthetővé és védtelenné tette az erős személyiségét. Nemcsak hogy nem tudott nem elvörösödni, hanem leplezni sem tudta. Amit szerencsétlen módon alacsony származásához kötött. Váratlanul kezdte ki a biztonságát, orvul támadta, aztán erősödő hullámokban lökte egyre mélyebbre a zavarodottságban.
A klasszicizmus óta az első építésznemzedék, mondta a szükségesnél hangosabban, amelynek nem a reprezentációban, nem a dekorativitásban kéne megfogalmaznia önmagát. Az építészet nem stílus, de ezek itt ebben a tévedésben élnek. Sem egyház, sem arisztokrácia nem akadályozza őket többé. Ez óriási dolog, visszavonhatatlan változás. A huszadik század fogalmazási módja a szerkezet, a struktúra, maga az organizmus. Amit az építészetnek valamilyen elv alapján azért meg kell szerveznie. Ezeknek a szerencsétleneknek, hogy történelmi hasonlattal éljek, azt kellett volna megoldaniuk, amit a márciusi ifjúság sem tudott megoldani. Személyes arányokat teremteni, befejezni a polgári forradalmat. Amit itt csinálnak helyette, az nekem, megbocsát, nagyon felemás és tisztázatlan.
Tisztátalan, s remélem érti, hogy elsősorban nem erkölcsi feltételekre gondolok. Magától sem fogadom el a historikus magyarázatot, mert a dolgoknak nem a története, hanem az állaga és az állapota érdekel.
Úgy tett, mint aki a szél miatt szónokol hangosabban, holott a dühét kellett így legyűrnie. Már megint egy kíméletlen patríciusnőbe ütközött, miként Rotterdamban. Valakibe, aki a kész személyiségében tényleg befejezte a polgári forradalmat.
A pirulással küszködött, és beleizzadt a tudatba, hogy megint egy ugyanolyan nőt halászott ki magának.
Ha jól értem, maga szigorú különbséget tesz az individualitás és a II. kötet 161perszonalitás vagy a személy egoizmusa között. Ördöge van, de ez kockázatos vállalkozás. Azt mondja, hogy akár a saját személyes igényeiről is le kell választania a saját egoizmusát.
Föltétlenül.
Semmiféle kollektivizmust nem tart érvényesnek.
Még csak nem is kérdezem, hogy érvényesnek tartom-e.
Az egoizmus kollektivizmusát sem tartja érvényesnek, kizárólag a személyes megegyezéseket.
Kizárólag, válaszolta a férfi, aki most az örömébe pirult bele.
Ez a nő mégiscsak érti őt, megkísérli.
Ez az egyetlen elv, amit követhetek, szerintem ez a korszellem, ez a rendezőelv. A kommunális és a privát közé kell beillesztenem, lehetőség szerint a felek közötti legtisztább és legvilágosabb megegyezéssel. Illetve még a javaslattal is beérem. Javaslatokat teszek egy lehetséges szerződésre vagy megegyezésre.
Szerencséjére megint jött egy nagyobb szélroham, beletúrt a súlyos, nagy hajába. Ami viszont ürügyet szolgáltatott arra, hogy ne a kalapját forgassa és gyűrögesse, hanem valami mást tegyen az elnyomott örömével és a lelkesültségével.
Hajához kapott.
Szemzőné ugyanekkor a kalapjához, pedig a szél valójában nem tudta volna lesodorni a fejéről. Mint aki a másik ember eltérítő mozdulatát követi, mert magának is van mit lepleznie. Ettől azonban ő is mélyen elpirult.
Már csak azért is, mert előbb jött a mozdulat, s csupán követte a fölismerés, hogy mit tesz.
Egymás szemében nem lehettek leplezetlenebbek.
Szerintem túl messzire megy a pszichológiával. Provokatívnak találom, bár megengedem, hogy nem téves nyomon, folytatta mosolyogva a férfi. Meleg, erős hangja volt. Én azonban ezekről a mindkettőnket érintő dolgokról talán egyszerűbben, tárgyiasabban, hogy ne mondjam, primitívebben gondolkodom.
II. kötet 162Erre már Szemzőnét is haragvás fogta el.
Nem, nem, mondta elégedetlenül, csaknem élesen, gondolkodni, kérem szépen, minden ember egyformán gondolkodik. Legfeljebb vannak, akik az egyszerűbb, mások a differenciáltabb gondolataikat részesítik előnyben, amikor hangosan kimondják. Ez azonban semmit nem mond arról, hogy tárgyilagosan vagy elfogultan gondolkodnak-e.
Most hirtelen és kölcsönösen megharagudtak egymásra a másik értetlensége miatt.
Ám nem tudták a kellemes érzést elhárítani, hogy ezt nem egymás ellenében kell megtenniük és átélniük. Mint akik idegen hatalom utasítását hajtják végre, bár közel sem egyforma meggyőződéssel. Madzar inkább udvariasságból tette meg az idegen hatalomnak. Szemzőnét ellenben a szakmai felelősségérzete vezette.
Ugyanakkor maguk is belátták, hogy hiába fogalmaznak szépen, körülményesen és igen intellektuálisan. Olyan nagy lett az élvezet, hogy szavakkal nem lehetett útját állni vagy kordában tartani. Nem értették, mi történik kettőjük között. Illetve tudomásul kellett venniük, hogy egészen más történik a tavaszi szélben a borult ég alatt, mint ami aznap reggel egyáltalán a szándékukban állt, és egészen más történik velük, mint amiről hangosan beszélnek.
Mintha megcsúsznának a szellemi és a testi élvezet között.
Hiszen eddig egyáltalán nem vette észre, hogy ez a nő tetszene neki, gondolta a férfi. Enyhén keményített, gondosan vasalt, fehér selyempuplin alsónadrágja, mely combközépig ért, lefogta a merevedését, mégsem akadályozhatta meg. Kifejezetten csúnyának találta a nőt, bár szokatlanul intelligensnek és önállónak, ezt el kellett ismernie. De épp ezért az ilyen nő nem volt az esete, vagy legalábbis ez volt a meggyőződése önmagáról. Az alsónadrág szára a combjára feszítette a megmeredt faszát, ami miatt viszont visszatűrődött a fitymáról az előbőr. Be fog akadni. Nem figyelek rá, nem szabad erre figyelnem, gondolta.
Ritkán fordult elő vele, hogy a merevedése miatt ne értse önnön szándékait.
II. kötet 163Talán, ha forradalmár lennék, bolseviki, szindikalista, anarchista, bármi hasonló, akkor belemehetnék egy ilyen kis kalandba, mondta közben nevetve. Valójában a nevetéssel, a megmutatott fogaival kért elnézést a másik embertől, meg az erejét, a vágyát is megmutatta neki a teljes fogazatával. Akkor aztán belemehetnék, világos, mert a világot akarnám megváltoztatni vagy megváltani. Vagy mindazt eltörölni és kijavítani, amit mások korábban csináltak. Nem vagyok kommunista. Nem így gondolom. Világos keretekre van szükségem. Ezek hátterében természetesen világos megegyezéseknek kell állniuk. Olyan urbanitás nincsen, amelynek ne ezernyi fontos egyezmény lenne az alapja. Az épületek tartósságát nem a kő, nem a beton, hanem a világrend biztonsága adja. S ha ezeket a dolgokat itt nem találom meg, vagy nem találom elég tisztának, akkor elmegyek máshová.
Ezért döntöttem így, remélem megérti.
Messziről nézve olyanoknak látszottak a neobarokk szökőkút mellett, mint azok az összeszokott szerelmesek, akik legalább havonta kétszer végleg szakítanak. Valószínűleg egyikük sem vette észre, hogy milyen indokolatlanul közel állnak egymáshoz. Holott szemmel látható erőfeszítéssel igyekeztek távolságot tartani.
Mindketten mintegy visszahajoltak a másik közelségéből, lábuk, ágyékuk viszont túl közel maradt.
Ami bizonyára erős aurát teremtett, s ilyenkor talán még alkalmi illatokat is elszabadít a test. Mégsem ettől lett a helyzetük olyan komplikált. Közelségük kölcsönösségének érzetét még az is erősítette, hogy szinte mulatságosan hasonló volt öltözködésük minősége és jellege, aminek az volt a jelentése, hogy nem hasonlóvá válnak, hanem most veszik észre, hogy eleve hasonlítanak.
Ezen a szeles, borongós tavaszi délelőttön esni készült, de nem esett.
Mindketten homokszínű Burberry felöltőt, illetve átmeneti kabátot viseltek, amely inkább csak szabásában különbözött, s mindketten sötétebb kalapot, a férfi a kezében tartotta a magáét.
II. kötet 164A női kalapokat akkoriban jól be lehetett húzni a homlokba, karimáját mélyen lehajtani, amivel a kalap mintegy védelmébe és árnyékába vonta az arcvonásokat. Az asszony kissé lehajtotta a fejét és a kalap árnyékából nézett föl a férfi halványzöld szemébe. Védekezésképpen mindkét kesztyűs kezével a melléhez szorította a retiküljét. A karcsú, erősen megnyújtott, túlfinomított női alak számított divatosnak, a sziluett. Arnót Irma leánykorában sem volt szép, de szép volt a sziluettje, oly törékeny és kecses, amilyet azoknak az éveknek a divatja épp megkívánt.
A szél néha magával sodorta, máskor viszont egyenesen megemelte a férfi illatát. Volt benne szivarfüst a régimódi Teréz körúti szállodából, a Britanniából, benne volt a borbély borotvaszappana, a levendulás arcvize, a megannyi ismeretlen árnyalat között az illat súlyosabb, uralkodó, minden mást önmagához rendelő törzse, amit csak a bőr közelsége segíthet megfejteni. Azon már túl voltak, hogy egymás szándékait és az ezekről adott titkos jelzéseket figyeljék. De mindkettőjüknek ellenére lett volna egy meggondolatlan mozdulattal kilépni a fedezékből és nyílt kártyákkal játszani. Ostobaságnak és felelőtlenségnek tartották volna, ha akár egyikük, akár másikuk kezdeményezi, és főleg brutálisnak, felettébb modortalannak. Az ember végül is nem azért van a világon, hogy üzekedjen és párosodjon. Habár épp abba az életkorba értek, amikor sokan elég bizonytalanul megkérdezik, hogy akkor pedig mi másért. Vajon van-e az életünknek ezen kívül belátható és követhető célja. Mindketten ösztönösen tiltakoztak az élet üressége ellen, s ezért nem annyira az jellemezte őket, hogy mit tesznek meg egymással, hanem inkább az, amit megtagadnak maguktól, amiről tudatosan lemondanak.
Ettől lett telített a pillanat, fájdalmát és szépségét pedig vitték magukkal a magány óráira.
A fiatalabb férfi, aki egy megoldhatatlan szerelmi bonyodalom elől menekült sebtében Budapestre, mindenesetre nem kérdezte meg az asszonytól, mitől lettél ilyen szomorú hirtelen.
Eszükbe nem jutott volna hangosan tegezni egymást.
Meg undorodott az ilyen bizalmaskodó szerelmi közhelyektől, II. kötet 165hogy mire gondolsz, min nevetsz. Csakhogy semmi más nem érdekelte, s ezért a gondolataival persze rögtön tegezni kezdte. Mitől sötétedtél el ennyire, milyen árnyék vonult át az okos arcodon. Ha megkérdezi, ha az asszony bármit válaszol, akkor erősödött volna a merevedése. Nem akarta. Bár benne volt már előbb is a levegőben, hiszen mielőtt elindult volna a Britanniából, a biztonság kedvéért ki akarta volna magát elégíteni. Nézni a meredt faszát a saját kezében, miként kíséri mozdulatát élvezet. Elégedett volt vele. Ma reggel mégsem tette meg, illetve félúton meggondolta magát és abbahagyta. Nem ölelhette magához az asszonyt. Az asszony pedig nem kérdezte meg a nála fiatalabb férfitól, ami pedig a nyelvére kívánkozott volna, hogy a szülei vagy a nagyszülei közül vajon melyikre ütött ezzel az őrületes hajával. Milyen ostobaságokra gondolok. Mintha nem lenne mindegy nekem, hogy kitől örökölte. Az őrületes hajaddal, ezt szerette volna kimondani.
Őrületes.
Egy olyan szót, mely visszavonhatatlanul megmutatná a másik iránt érzett bámulatát és csodálatát.
Egyikük sem akart elmenni ilyen messzire. A mélybarna hajlott így vörösbe, oly dús volt, hullámzott. Büntetlenül még szavakkal sem lehetett volna megérinteni. Szemzőné őszintén remélte, nem látszik arcának bőrén, amint egész háta, válla, nyaka borzong bele. Mint egy különös páncélzat, persze, védekezik ellenem, rituális szőrsisakot hord a fején. De akárhogy mérlegelte és nézegette, a barna és a vörös mellett lilát látott, ami valószínűtlenné tette a látványt. Honnan vetted a hajad színét, legszívesebben így kérdezte volna meg. Miközben megpróbálta magát lebeszélni. Két gyermekem van, férjes asszony vagyok, kalandokkal nem tehetem tönkre a szakmai híremet.
Nem tudtak volna többé közönséges hangon szólni, akkora volt a megerőltetés.
Szemzőné zavarában többször megvonta a vállát. Madzar viszont olyan lett, mint egy bálvány, moccanatlan, egy ideig még csodálatos szempilláival sem villogott.
II. kötet 166Aztán mégis egyszerre indultak el az üres sétaúton, amely a pesti parttal szemben vezette volna végig őket.
Akkor meg annak lett jelentősége és jelentése, hogy egyszerre indulnak el. És még ez sem elég, mert önkéntelenül egyszerre léptek.
Ami azonnal fölbosszantotta mindkettőjüket.
Volt egy idegen erő, mely szétzúzta az önállóságukat. A másik tette tönkre, a másik, volt egy másik, lett egy másik.
Zavarukban nem tehettek mást, hallgatták lépteik alatt a kavicsos út mély csikordulásait. Minden lépés kín volt a férfinak. Nem most hallgattak először ilyen mélységesen, de eddig mindig tudtak a hallgatással valamit kezdeni, eddig nem hagyta el őket sem a szerencséjük, ahogy a férfi fogalmazott, sem a neveltetésük, ahogy a nő fogalmazott. Most attól tartottak, hogy elfogyott minden tartalék eszközük, s akkor majd valami fölhasad. Valami, ami eddig kiegyensúlyozott volt, botrányossá változik. A férfi nem tudott nem arra gondolni, hogy mit fog tenni a faszával, amikor végre visszajut innen a szállodába.
Végül is sok pénzről van szó, munkáról, nem másról. Ez így nem fog menni. Minden megbízó feleségével mégsem fekhetek le. De hiszen nem szorít rá semmi, hogy a munkát megcsináljam. Magyarázattal sem tartozom senkinek, hogy miért nem teszem.
Magukban mondogatták, sorolták a józan és reális érveiket.
Ha meg nem csinálja meg, akkor ne csinálja. Majd én magam berendezem, végül is megvan a maga hagyománya, nem nagy ügy. Legalább nem kerül semmibe. Oda a díványt, ide az íróasztalt, és el van intézve.
Vagy megcsinálja más.
De akkor az biztosan nem férfi lesz. Belluka biztosan tud valakit ajánlani helyette.
A sziget sétaútjait minden tavaszon alaposan meghordták finom dunai kaviccsal.
Belemélyedtek, s mivel nem ügyeltek rá, belefolyt a cipőjükbe. Mindketten erős cipőt viseltek, az asszonyénak megemelt, sportos sarka volt. II. kötet 167Középbarna, rámán varrott cipőik fejét szív alakú osztás, orrát pedig elegánsan hurkolódó minta díszítette. Az asszony derekán öv fogta át az átmeneti kabátot, gallérja föl volt hajtva, ne érje nyakát a szél. Nem látszott, hogy mit visel a kabát alatt, de ruhájának fröcskölt mintázatú gyapjúszövete azonos volt a férfi angol öltönyének mintájával és jellegével.
Nem látta a nő selyemharisnyás lábait, de arra gondolt, hogy túl vékony lába van. Nincsen semmi melle. Néhány év múlva olyan lesz, mint egy deszka, piszkafa.
A nő ellenben azzal a gondolattal küszködött, hogy a férfinak nincsen ugyan szép keze, mégis jó lenne megfogni és a kabátzsebébe túrni a kezével. Vagy a kalapját örökösen forgató kezet leállítani, lefogni. Ez talán még a lábát is rázza, és igazán nem valószínű, hogy lett volna tisztességes gyerekszobája.
Egyre merevebben lépdeltek egymás mellett. Ha lehet ilyet mondani, akkor kifejezetten csúnya keze volt a férfinak, rövidek és vastagok az ujjai, a csuklója meg túl erős. Mégis érezni szerette volna, s ujjaival az ujjaiba kulcsolódva menni, csak menni. Elmenni innen Amerikába vele. Meg kellett volna állniuk, hogy cipőjükből a kavicsot kirázzák. Meg az előttük álló, hosszúnak ígérkező sétát lelkileg egyikük sem viselte volna el. Minél messzibbre jutottak a szigeti bejárótól, annál biztosabban számíthattak volna rá, hogy a sziget belsejében majd mégiscsak felelőtlenül egymásnak esnek.
Az építésznek támadt egy mentő ötlete.
Ne arra menjenek, mert ezen a parton túl szeles, hanem vágjanak át a Casinónál, és nézzék már meg, miként jelölték ki a Sportuszoda új toronyugró csarnokát, mert a héten a tervek szerint ki kell jelölniük.
Hajós Alfrédot hátha ott találja.
Amit az asszony persze tüstént elértett, s ezzel egy időben meglepte a roppant fájdalom.
A torkán érzékelte és a mellkasában, hogy a férfi önkényes döntését el fogja ugyan fogadni, de ezt a lemondást biztosan nem ússza meg szárazon.
II. kötet 168Hiszen ez fájt, sokáig nem fog tudni megszabadulni a fájdalomtól. Szenved és szenvedni fog.
Szerencsére semmit és senkit nem találtak.
Kidöntött fák hűlt helyét találták, néhány elhagyatott árkot, ahonnan előzőleg valószínűleg talajmintát vehettek a tervezők, néhány cöveket a kikoptatott gyep különböző pontjain. Valamilyen okból leállt a megkezdett építkezés. Ami azonban ürügyet szolgáltatott arra, hogy semlegesebb témákról beszélgessenek, nézelődjenek, kószáljanak itt, tétovázzanak és hallgassanak, majd igen gyorsan visszaforduljanak.
A sziget bejáratánál, amely a város legkiszolgáltatottabb pontjai közé tartozik, szabályosan átviharzott a testükön a szél, minduntalan meglökte őket.
Hangosan nevetve védekeztek ellene, fogták a kalapjukat, hogy el ne repítse, kiáltoztak, véletlenül dőltek egymásnak és aztán szánt szándékkal egymásnak döntötték a hátukat, egymásba kapaszkodva azon hahotáztak, mennyire élvezik, s a széllökésektől olykor elakad a lélegzetük.
Vagy ki tudja mitől.
A szél ellenében nem volt mit tenniük, végül is villamosra kellett szállniuk.
Az üres kocsiban vadul és kipirultan lihegtek a kalauz szeme láttára. Úgy viselkedtek, mint akik a puszta életüket mentették meg.
S ha már megmentették, akkor az első pesti megállóban sietősen búcsút is vehettek.
Budapestnek ez a második legviharosabb pontja, itt gyakorta szabadul el bádogeresz, szakad ki helyéről esőcsatorna, vakolat, cserép zuhan.
Úgy vettek búcsút a Lipót körúton, mintha soha többé nem kívánnák látni a másikat.
II. kötet 169Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, amikor nagy merészen végre kinyögtem. Rossz volt a mondat, de mégis kimondtam. Találkozni szeretnék vele. Úgy hangzott, mintha egy másik ember hangja szólna át a saját életembe.
Lehetséges, hogy ma már nem mondják ezt a fiatal emberek, hanem valami egészen mást mondanak, de akkoriban így illett kifejezni. Az illedelmesség persze nem tette kevésbé szégyentelenné a vallomást.
Az egyik szégyenemmel nem lehetett volna eltörölni vagy jóvá tenni a másikat.
Mindössze kilenc hónap telt el, a nappali esőverte ablakánál állva gyorsan utána is számoltam, mégis megnyugtatóbb messziségbe távolodott.
Ősszel volt még egy ködös este, amikor visszamerészkedtem azokra a helyekre, de szerencsére nem találtam egyetlen árva lelket sem a bokrok és a fák között. Csakhogy hiába csináltam bármit rendesen, ha egyszer folyamatosan egy másik életbe néztem át. Egy olyan párhuzamosan futó életbe, amelyet magam előtt is titokban kellett volna tartanom. Ha még ugyanennyi idő eltelik, ez volt az aszkétikus reményem, akkor teljesen el fogom felejteni. Bár úgy lett volna jó, állandóan úgy képzeltem el, hogy megölni, mindenkit inkább megölni, senki ne maradjon a földön, aki emlékezhetne rá.
Néha még a fekete kutya is eszembe jutott, amint áll felettem és beleliheg a képembe, szeretne belenyalni a szemembe.
Szétvetett lábakkal, előre lökött csípőikkel álltak felettem a férfiak, akik mindent jobban tudtak, mindent jobban csináltak, s egyetlen eshetőséget nem szalasztottak volna el.
Hatalmas madarak különös árnyai.
Ezért tétováztam, ezért forgattam magamban tehetetlenül minden II. kötet 170előkészített mondatot, ezért vártam hetek óta az alkalmas pillanatra, ezért lettem a hülye mondatommal olyan rekedten elhatározott, amikor a viharos márciusi délelőttön tényleg elérkezett az alkalmas pillanat.
Mintha életemben először teljesen váratlanul egy idegen ember tudomására hoznám a legvadabb kívánságomat. Eddig mindig fordítva volt, s akkor vagy elutasítottam, vagy elfogadtam mások durva felhívásait, ami jóval egyszerűbb. Ám a férfiak titkaiba még mindig nem láttam le elég mélyen, még mindig nem tudtam egészen pontosan, hogy miként űzik a kezdeményezés veszélyes játékát, bár nagyon figyeltem, szerettem volna elsajátítani a rendszabályokat.
Bizonyára az ártatlanság jelmezében kellett volna egy nő előtt megjelennem, s nem oly komoran előadni a kívánságomat, ahogy végül is kiszakadt. Kínos volt a nehézkesség, mindkettőnknek kínos volt valamit így kezdeni. Komorságomra azonnal szomorúsággal válaszolt. Mintha azt mondaná, nem ezt vártam tőled. Könnyedebbnek kellett volna lennem, kedvesebbnek, titkos kívánságomat két ártatlanabb mondat közé rejteni. Nem ajtóstul rohanni a házba. Csakhogy minden voltam, de nem ártatlan. Lehetőséget adni rá, hogy minden sértő szándék nélkül utasíthasson el, vagy úgy tegyen, mintha nem hallaná.
Jegygyűrűt viselt, és úgy néztem, hogy nálam idősebb.
Ne alázhasson meg, ha mégis visszautasítana.
Legnagyobb meglepetésemre, ajánlatomat nem utasította vissza. De nem azért, mintha jól játszottam volna el a hódító szerepét. Valami más oka lehetett.
Talán élvezte a nevetségességemet.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, nézhettem a bánatát, aztán újra felnyitotta, bólintott. S mire bólintott, mikor ismét felnyitotta, már a bánata sem volt sehol. Lehetséges, hogy nem bánat volt, nem szomorúság, hanem valami egészen más. Semmit nem értettem az egészből, a saját létemet a legkevésbé. Épp oly idegenül álltunk egymással szemben, mint annak előtte, és nem szólt egy szót sem. Több időnk nem maradt, mert jött valaki a blokkjával a pénztárgép felől. Vége lett az alII. kötet 171kalmas pillanatnak, pedig még tisztázni kellett volna, hogy akkor mikor, hol.
Nem csak a közeledő idegen miatt nem tisztázhattuk, hanem abban a pillanatban már az sem volt egészen világos, hogy valójában miért kéne találkoznunk, bárhol vagy bármikor.
Készületlenül ért a bánata, készületlenül ért a beleegyezése, mivel ez sem volt kevésbé nyers és leplezetlen, mint az én ajánlatom. Ha tudhattam volna, hogy mit akar tőlem, akkor talán én is tudtam volna, hogy mit akarok tőle. Annyi tapasztalatom azért volt, hogy elszánhattam magam egy könnyed kis kalandra, megtettem az első lépést, de sejtelmem sem volt róla, hogy miért kéne megtennem a következőt, ha egyszer nem örül már az elsőnek sem. Azt gondoltam, ha mások azért csinálják így, mert örömüket lelik a szerelmi fészkelődéseikben, akkor nekem is meg kell tanulnom, miként csinálják. Valami azt súgta, hogy e tudás nélkül elpusztulok. Ha egyszer minden reggel fölkelek, akkor tudnom kell, hogy más emberek mit csinálnak az egymást követő óráikban. Sürgetett a tanulás szándéka, ám tanulmányom tárgya szomorúan nézett vissza rám.
Eddig a véletlenek alakították a sorsomat, most azonban jó ideje bekerített az elhatározás.
Nem számíthattam másra, mint hogy ügyetlen ajánlatom hallatán édesen fölnevet, s azt válaszolja, ugyan kisfiam, mit képzelsz te rólam. Ez játék lett volna, öröm. Erre is volt egy előkészített mondatom. S ha nem így történt, akkor éppen ezzel a hetek óta dédelgetett, számító elhatározással nem tudtam mit kezdeni. Sem a bánatával, sem a megadó közönyével, sem az előkészített mondataimmal. Nem értettem az egészből semmit.
Miért alakul máris másként, miért nem lehet kiszámítani.
Azon kívül, amit a szemem látni engedett, semmit nem tudtam róla. Nem értettem, hogy ilyen hirtelen mit kezdhetnek egymással vadidegen emberek. Vagy miért nem süllyednek el szégyenükben, ha kezdeni akarnak egymással valamit. Valamibe belementem, ami sértette a szeII. kötet 172mérmemet, holott azt reméltem, hogy azonnal felszabadult élvezet lesz belőle. Amíg kamaszok vagy diákok hordájában él az ember, addig minden magától adódik, mert így vagy úgy mindenki ismerős és mindenkit a vad keresés hasonló késztetései hajtanak. Most itt álltam a pultnál, csupaszon és leleplezetten, önnön magamat lemeztelenítve. Ez a nő nem az évfolyamtársam volt, akivel összehozott a tanulmányaim véletlene. Mintha azt mondtam volna neki jó hangosan, hogy kívánom, s a lehető legrövidebb úton szeretném beteljesíteni a kívánságomat.
Ami nem volt igaz.
Még azt sem kívántam, hogy mellettem legyen. Látni szerettem, vagy legfeljebb arra szerettem volna alkalmat találni, hogy ne titkon kelljen megfigyelnem. Még beszélni sem szerettem volna vele. Mit mondhatott vagy mit mondhattam volna el egy idegennek. Arra pedig végképp nem gondoltam, hogy szeretném megérinteni.
Amit szerettem volna, azzal valójában mindig magamra kellett maradnom, mert másként nem tombolhatott.
Arra gondoltam, hogy jó, akkor most ezt is kipróbáltuk. Elmehetek. Mintha megint egyszer több személy lenne bennem, ez igazán nem volt meglepő, s ezek egyikét felbiztatták erre az ostobaságra a többiek.
Most azonban vége van.
Nem nézett rám, mintha már ott sem lennék, vagy soha nem is lettem volna ott. Tényleg elmehettem volna, ebben semmi nem akadályozott. Sután álltam a kávéspoharammal, és nem tudtam eldönteni, hogy most akkor letegyem-e a márványpultra és maradjak-e itt tüntetően, netán visszavonuljak vele, s úgy figyeljem titkon a tükörből, ahogyan máskor teszem, vagy egyszerűen hagyjam a kávét, mely eddig is csak ürügy volt a maradásra, és menjek el.
Odakinn az esős utcán megállt egy autóbusz, egy csomó nagykabátos embert buggyantott ki magából, s ezek közül néhányan bejöttek.
Ezen a viharos márciusi napon még erősen fűtöttek. A kis üzlet párázó melege telve volt a kávék, a teák, az édességek és az ázott kabátok illatával.
II. kötet 173Valószínűtlen lett, hogy szót válthatunk.
Vannak pillanatok, amikor az ember figyelme beszűkül, lát egy tárgyat, semmi mást. Máskor meg annyira figyelmes, hogy tárgyakat sem lát. Volt ez a nagy kávéfőzőgép a felmagasodó, csontnyelekben végződő fogantyúival, tetején az egymásba helyezett, melegedő üvegpoharakkal. Az egyik kart mindkét kezével megragadta, lenyomta, s míg az emelőszerkezet át nem kattant egy ütközőn, az egész súlyával ránehezedett; akkor engedte el. Nagy erőfeszítést kellett tennie, mert hihetetlenül könnyű teste volt a csaknem áttetsző fehér köpenyben, aminek a látványát különösen élveztem. A melle vagy melltartója nekiverődött a köpenynek, kirajzolódott belőle, előtűnt a kerek feneke és az erős csípője. A kar lassan visszaemelkedett a helyére, s a felcsapódó gőzfelhőből mosolygott rá az idősebb férfira, aki a blokkjával megállt előtte. Mintha nem is láttam volna mást, csak a meleget ontó fémhenger bántó csillogását, s távolabbról hallanám a hangokat.
A kutyafáját, milyen korán jött ma, doktor úr.
Azonnal beszélni kezdtek, de úgy beszéltek, akárha nem lenne jelentésük a szavaknak, hanem csak szerepük, helyük.
Ezt az idősebb férfit látásból ismertem, ügyvéd volt, megrögzött agglegény, itt lakott a nagykörút mögött az Eötvös utcában, szinte a Hunyadi téri csarnok zajos torkában, az úgynevezett Podmaniczky-palotában, amely egykor igen előkelő épület volt, de a környék már a város sötétebb sűrűjének számított.
Pontosan azt a játékot űzték a szavakkal, amelyet meg kellett volna tanulnom. Nem mondtak semmi olyasmit, ami ne lett volna nevetségesen egyszerű. Előbb a kávéról váltottak szót, hogy ma hosszú lére, vagy inkább rövidebbre legyen-e eresztve, ezzel kezdték a játékukat. S nem azért voltak az ilyen egyszerű tárgyat illetően is kifogyhatatlanok, mintha valamilyen értékeset vagy újat tudtak volna róla egymásnak mondani, hanem azért, mert a könnyed és felelőtlen megnyilvánulások által kinyitott lehetőségeket figyelték egymás szavában és szemében.
II. kötet 174Mintha ezt a különös valamit, ezt a megfoghatatlanul titkosat a szavaikkal segítették volna ki egymás szájából.
Aztán az időjárás következett, hogy ma ilyen, meg olyan.
Tombolt a szél, viharzott, s ők készségesen mondták vele, hogy tombol, kicsurdította a vizet az ereszekből, tetőket szakított le, fákat tekert ki, s ők mondták, hogy fákat tekert ki. A vörös zászlókat és a nemzeti színű lobogókat eláztatta az eső, s a szél a rudakra és a huzalokra csapta a csatakos rongyokat.
Valahol leszakadt egy villamos felső vezetéke, valami ilyesmit magyarázott suttogva az ügyvéd, s agyonsújtott volna több iskolásfiút. Úgy értettem, hogy a Nemzeti Múzeumnál történt, a hivatalos ünnepség színhelyén. Éppen vezették őket át az úttesten, mentek volna a Múzeumkertbe. Nem tudni, hány halott van, de az egész környéket lezárták. A hivatalos ünnepség elmarad.
Óriási a rendőri készültség.
Van egy jó embere, s szerintük most úgy lesz értelmezve, mint egy ellenforradalmi provokáció.
Soha nem merészeltem volna olyan témába vágni, ami nem érdekel, és olyan témába sem, amely felizgat, s így nem is tudtam elveszíteni az örökös nehézkességemet. Abban meg miként lehettem volna biztos, hogy egy idegen embert olyasmi érdekel, ami engem nyomaszt vagy éppen boldoggá tesz. S ha már könnyed szavaik fedezékében maradva ilyen ügyesen játszanak egymással, akkor miért nem beszélnek meg rögtön egy találkozót.
Ezt sem értettem.
Titkos kihívásokkal játszadoztak. Ide én soha nem értem el, elvileg a féltékenységnek kellett volna mardosnia. Úgy lépett közelebb a nőhöz, aki valamit egészen halkan, szinte a fogai közül sziszegve kérdezett, mintha ott sem lennék.
Levegőnek néztek.
Ki tudja, válaszolta hangosabban az ügyvéd, bár amilyen forgandó a szerencse, ma legalább szabadok vagyunk.
II. kötet 175Hosszú irattáskáját közben a márványpultra lökte, s ebben is volt valami kivételesen otthonos. A kalapját szépen ráhelyezte. Mint aki a nő közelében, bármily rövid időre, de berendezkedik. Kopott, öreg irattáska volt, egy orvosi táskánál talán valamivel testesebb, s finom nyúlszőr kalap, amelyről a nedvesség azonnal lepereg. A poharat sem lett volna többé hová tennem. Mindenesetre, folytatta az ügyvéd bizalmasan, minden előzetes bejelentés nélkül elnapolták az összes tárgyalást. Minden tárgyalást. Lám, van előnye, magácskát legalább korábban láthatom.
Ezen csiklandóan nevetniük kellett volna, de mindkettőjük arcáról elfogyott az egymásnak szánt mosoly.
Nem értettem pontosan.
A Múzeum előtt túl nagy lehetett a tragédia, a rendőri készültség pedig mindenkire nézve túl veszélyes.
A férfi tekintete e pillanatban megérintette az arcomat, elég hosszan nézett, ismerős lehettem neki valahonnan. S ha valahonnan ismer, akkor azt kérdezi magától, vajon előttem mondhatja-e. Vagy azt kérdezte tőlem a tekintete, hogy olyan vagyok-e. Elég gyakran megakadt rajtam a férfiak tekintete, s ilyenkor ezt kérdezték magukban. Néha olyan hosszan néztek, hogy elvörösödtem. A férfiak erre nagyon kíváncsiak, amikor fiatalemberekre vagy a saját fiaikra néznek.
Én persze pontosan emlékeztem rá, hogy honnan ismerem.
De most már tényleg útjában voltam mindenkinek, mások is nyújtották a blokkjukat. Vissza kellett vonulnom a poharammal. S talán ezért sem tétovázott. A többiek úgysem érthették, miről beszél, vagy nem óhajtották volna megérteni.
Biztonsági okokból mindenki inkább úgy tett, mintha nem látná és nem hallaná a másikat.
Nézzen csak ki, ennyi ázott rendőrt még úgyse látott. Első fokú készültséget rendeltek el. Most mondjuk egy nagyobb utazásról hiába is álmodozna. Még én sem tudnék magácskának utazási engedélyt szerezni.
II. kötet 176Ezen aztán mindketten óvatosan felnevettek, s megint csak az lett a fontosabb, hogy valami titkosat csinálnak nyilvánosan.
Nem fájt, féltékennyé sem tett, csodáltam őket.
A forró kávémba sem kortyoltam bele többé, de előbb az egyik kockacukrot, aztán a másikat gyorsan megettem. Kivárom. Be kellett bizonyítanom a hűségemet. Bármi történjék, legyen bármilyen megaláztatás, kivárom, amíg megint mindenki elmegy. Egyetlen pillantására vártam.
Az nem lehet, hogy ilyen gyorsan elfelejtette volna az ígéretet.
Több mint két hónapja vártam. Amióta újra megnyitották ezt az üzletet. Az nem lehet, hogy ne legyen még egy alkalmas pillanat. Az pedig nem jutott eszembe, hogy hitelesnek ható közönyétől a mi közös játékunk lett a súlyosabb.
Mert nem juthatott eszembe, hogy játszanék.
Ezen a szétlőtt soron ez volt az első üzlet, amelyet öt év után ismét megnyitottak. Fiatal emberek nem számolnak éveket.
Csak nézte az ember, hogy lassan minden másmilyen lesz, mint amilyen korábban volt, vagy valahogyan minden helyreáll. A körútnak ezt az oldalát egyetlen éjszakán lőtték szét az orosz tankok az Oktogonról. Az egész üzletsor kiégett, az első emeletek födémje pedig rászakadt. Előbb a födémet állították helyre, aztán az első emeleti lakásokat, de az üzletek bedeszkázott portáljai mögött sokáig nem történt semmi. Olyan hosszú időre így maradt, hogy tulajdonképpen már nem is emlékeztetett semmire. Az épületek homlokzatát lefestették, később lebontották az állványokat. Ment a villamos. Egy cipőbolt, a nagy drogéria, virágüzlet, aztán még valami, talán egy trafik, s odább a női divatház. Hiányuk bizonyára senkit nem zavart. Hosszas gondolkodás nélkül már meg sem tudtam volna mondani, hogy korábban milyen üzletek voltak ott. Kit érdekelt, hogy a deszkafalak mögött most semmi nincs. Az élet nem volt nagy ünnep. Igazán kevés dolog maradt, aminek még jelentősége lett volna. S ha az embernek valami egyáltalán még az eszébe jutott, akkor inkább az érte meglepetésként, hogy mi mindent meg nem úszott.
II. kötet 177S az ilyen futó érzésektől olykor hihetetlenek lettek a saját lépteim. Nem volt egészen valószerű, hogy az egyik helyről a másik helyre elmegyek a lépteimmel.
Mintha nem tudnám magammal egészen elhitetni, hogy képes vagyok előbb az egyik lábamat, aztán a másikat előbbre tenni, s ezzel a furcsa foglalatossággal aztán viszem a saját fizikai súlyomat.
Ennyi volt az emlékezés, vagy éppen a felejtés.
Mert senki nem gondolhatta komolyan, hogy az ismeretlen pincejáratokba szorultan még túléli az éjszakát.
Éjfél körül már nem volt se villany, se víz. Mintha a föld mélye indult volna meg, minden egyszerre rengett, morajlott, robajlott, reszketett. Salétrom hullott a vakolatlan téglaboltozatról. S mindez legfeljebb úgy épült bele az életembe, hogy később nem szerettem a pincébe lemenni, de ha lementem, akkor sem jutott az eszembe, mert jobbnak látszott még e titkos szorongást is gyorsan elfelejteni. A légnyomások előbb beszippantották a gyertyák lángjait, aztán lefújták. Valahol mégis mindig újra lobbant. Mindenki megsüketült, ordított, ám így sem értette a másikat. Az emberek tehetetlenül botorkáltak, tapogattak a sötétben, vagy a rettenettől hajtva rohangáltak, s úgy csináltak, mintha sürgős dolguk lenne.
Valakinek eszébe juthatott, hogy nem szabad bezárni a pince ajtaját.
Kinyitották, s a férfiak gondosan eltorlaszolták a lejáratot.
Elpenészedett ládákat, ősrégi szekrényeket, felfeslett fotelokat, rozzant díványokat cipeltek elő a pincerekeszek mélyéről. Nem mindenki csinálta, mert volt, aki csupán magával foglalkozott, a síró gyerekeivel, a családjával. Ezek a saját pincéjükben rendezkedtek be, mintha azt remélnék, hogy a deszkarekeszek most aztán végleges védelmet nyújtanak. De sem a sirámokat, sem a káromkodásokat, a futó léptek dobaját nem lehetett hallani. Nem gondolkodtam, hogy miért vagyunk hirtelen ilyen sokan. Inkább csak látni a rémült sikoltásra vagy a hisztérikus ordításra tátott szájakat. A sötét járatokban mégis értelmesen terjedt az eshetőségek és lehetőségek híre. Bármilyen bénult legyen az ember, ilyen II. kötet 178helyzetekben az agya megtelik számítással. S valamiként mindig többen maradtak, akik a maradék kis értelemhez vagy valami kézzelfogható reménységhez kötötték a lázas tevékenységi vágyukat.
Túl nagy volt a baj.
Értelmes dolog volt nyitva hagyni a pince súlyos vasajtaját és gondosan eltömni a lejáratot. Ha ugyanis ránk szakadna a ház, akkor a törmelék az ajtót mindenképpen beszorítaná, és nem tudnánk magunkat soha többé kiásni. Segítségben ki reménykedhetett. Jó, majd jönnek az amerikaiak. Ha eltörik a főcső, akkor meg kijárat híján a pincét elárasztó vízbe fulladunk. Úgy mozgott a föld, hogy valakinek ez is eszébe juthatott. Azért nincsen víz, mert eltört a főcső. Azt pedig végképp nem lehetett tudni, hogy rögtön vége lesz-e, vagy csak most kezdődik el igazán. A zárt udvarra nyíló kürtőkön át látni lehetett, hogy valami ég a közelben. Két ilyen meredek kürtő nyílt fölfelé, egymástól nem messzire. S az elénk táruló roppant látvány messzi túl volt azon, ami még valószerűnek tekinthető.
Az épület három emeletének magasából, az éjszakai égről verődött vissza a vörös lángolás.
Olyan volt, mint egy gigantikus árnyjáték, égi nyaldosás.
Míg néhányan ott maradtak és megbabonázva figyelték a sötétségbe nyúló nyelvek vöröslő árnyékait, egy időre teljesen megszűnt az ágyúzás. Csak a saját süketségét hallhatta az ember. Talán még rémisztőbb volt, mint a zaj. Később gépfegyverek sorozatlövéseit lehetett a süketség mélyéről kihallani, s ez már majdnem olyan volt, mintha béke lenne.
És mintha valahol egyenletesen döngött volna a pincefal.
Akik a csőtöréstől tartva elsiettek, bontani kezdték a hátsó falat, hogy a párhuzamosan futó, s talán kevésbé veszélyeztetett Eötvös utca házai felé áttörjék. Azon az éjszakán a pincéket elválasztó falakon valóságos labirintust nyitottak az emberek a város alatt, de ezt csak a következő nyáron, a wiesenbadi völgyben, a Wolkenstein-házban tudtam meg a Pistitől. Még az ostrom napjaiból emlékeztek rá a nők, hogy a férfiaknak hol kell nekifogniuk. Aztán valami iszonytató robbanás köII. kötet 179vetkezett, s a megújuló ágyúzásban előbb könnyű, meleg pernye öntötte el a kürtők alatt álldogálók arcát, majd minden elsötétedett, mert az udvart sűrű füst töltötte föl. Meglehet, hogy fordítva történt, s előbb a füst, aztán a pernye. S akkor mégsem a víz, hanem a füst, de mindenesetre a fulladás.
Illetve a hátrálás a fulladás elől. Menekülés az egymásnak ütődő testek közül.
Valakinek mégis eszébe juthatott, hogy mivel kell a kürtőket minél előbb betömni, mielőtt valamennyien megfulladunk. Vagy menekülés közben alkalmas anyagba nyúlt. Amíg még használni lehet, amíg még valaki kibírja. Újságpapír érkezett a járatok mélyéről. Mindenki tudta, hogy értelme van, holott alig változtatott a helyzeten. Az egyik kéz adta, a másik lazán összegyűrte, s aki a zseblámpa rémisztő fényében, lélegzetét visszafogva rácsba, falba kapaszkodott a füstkígyók között, tömte és tömte.
Egy kicsi nő csinálta. Soha annak előtte nem láttam a házban és később sem láttam. Ekkora nyílásokat nem lehetett kitömni újságpapírral. Amíg valamilyen vastagabb csomagolópapír nem érkezett, addig nem is mentek vele sokra.
Fulladoztunk.
A köhögéseket persze nem lehetett hallani. Mintha nem maga a füst, hanem a füst éles illata szakította volna föl a nyálkahártyát. Nem volt víz, kendőket megnedvesíteni, pedig nekem is rögtön eszembe jutott, s bizonyára másnak is.
Viaszos tapintású, bordázott diósgyőri papír volt, s nem ívekben állt, hanem egy hengerről gördítették le, ezen állt a felirat, hogy REICH IGNÁC DIÓSGYŐR; sok volt belőle, tépték és gyűrték. Az újságpapírral meg eltömni a finomabb nyílásokat. Persze nem annyira, hogy fel lehetett volna tartóztatni az egyenletes szivárgást. Már csak azért sem, mert minden rendült és mozgott és rengett, és a lélegzetet sem lehetett a végtelenségig visszafogni. A Reich Ignác diósgyőri papírgyárából származó hengereket még az ostrom legsötétebb napjaiII. kötet 180ban a nyilasok rabolták el valahonnan, s aztán ugyanilyen értelmetlenül, Balter gondjaira bízva itt hagyták, és a Balter-lányok később ebbe csomagolták minden füzetüket és könyvüket.
Füstbe fulladunk.
Mintha valamilyen édesség öntené el a számat, amit az éles bűz émelyítőn felszakít.
A lámpát akkor nyomta valaki a kezembe, amikor először menekültünk a füst elől, de valahonnan előkerült ez az értelmes védekezéshez szükséges újságpapír. Semmi értelme nem volt többé, de valamiért mindenki konokon kitartott az értelme mellett. Tenyérbe simuló, kicsi bakelitlámpa volt, mely egyenletes nyomkodás hatására fejlesztette az áramot. Minél gyorsabban, minél egyenletesebben nyomogattam egy recézett fémlemezt, annál élesebb és teltebb lett a fénye. Csakhogy a füstöt már alig világíthatta át, vagy átvilágította, de nem láttam a fulladozástól. A köhögési rohamom miatt már jó ideje nem oda világított, ahol ehhez az értelmetlen munkához még mindig fényt kívántak.
Akkor valami furcsa történt.
Senki nem akart innen elmenekülni. A fényem ugrándozott, megszaladt, de valahogy mindig visszatérítettem és valamennyire azért világított, nyomogattam. Nem is lett volna hová menekülni. Csupán idő kérdése volt, hogy a füst mikor tölt ki teljesen minden pincejáratot.
Mindenki kitartott, mégis mindenki egyszerre szaladt.
Tényleg csak az utolsó lélegzetig lehet kitartani, tovább nem, s a fiziológiai szükségszerűség bizonyára mindenki számára egyformán kikerülhetetlen. Én csak öklendeztem, de többen hánytak.
A kicsi nő is hányt.
Kockás gyapjúsálját letépte a nyakáról, mintha fojtogatná. A fényem róla is elfutott, pedig azért álltam meg vele, hogy legalább a fény segítsen. Amíg világítottam, láthatta, hogy le van okádva a nadrágja és a bakancsa. Vagy ő okádta le, vagy valaki más okádott rá. Ha még egy pillanatig néztem volna, miként törli a sáljával, miközben még mindig öklendezik, de már csak a nyál csurog, akkor én is okádok. MenekítetII. kötet 181tem az öklendezésemet, pedig inkább részvéttel voltam iránta, nem undorodtam.
A ház tisztességesen kitartott, még mindig nem szakadt ránk. Végül is a körút másik oldalának házait lőtték, ők voltak a szerencsétlenebbek, s ez volt a mi szerencsénk. Házunknak csupán a légnyomások lökéseit kellett kiállnia. Aki túléli, fölöslegesen nem beszél, hiszen tudnia kell, hogy úgysem történik semmi úgy, ahogyan elképzeli.
Később sem kérdeztem meg senkitől a környéken, hogy mi történt azokkal ezen az éjszakán a körút túlsó oldalán.
A túlélők el vannak foglalva önmagukkal és engem sem érdekelt mások élete.
A koradélutáni órákra aztán nagy lett a forgalom az új üzletben, s tudtam jól, hogy ilyenkor már nem adódik többé alkalmas pillanat. Nem csak kávét főzött ez a nő, hanem mosogatott és kiszolgált.
Az egyik héten délelőtt, a másik héten délután dolgozott.
Amikor az ügyvéd végre elment a pokolba, mindössze annyit sikerült kinyögnöm, hogy zárás után megvárom.
Ne itt, válaszolta halkan és gyorsan, mint akinek dühödten védekeznie kell ellenem.
Szerencsére nem azt mondta, hogy ne várjam meg.
Folyamatosan, állandóan, kitartóan az volt az egyetlen gondolatom, hogy ilyen szépséget én még nem láttam, és soha többé nem is fogom látni, ha egyetlen pillanatra elmozdulok mellőle. A szeme, a szemének a színe, vagy a pillantása, nem tudom, mi, de megbénított. Valószínűleg hozzájárult az illata, amelynek sajnos mindig csak a széléig érhettem el, mert vitte magával, bár néha sűrűbb vonatokban hagyta el. Nem volt kék a szeme, és zöld sem volt. Mintha ismeretlen víz mélyére néznék le. Nem értettem azt sem, hogy mitől lett ilyen dühös sötétség, de szikrázott rám a víz színe. Ilyen színű szeme nem lehet embernek. Ilyen színű víz nincs, nincs ilyen anyag. Azt sem kérdezhettem meg tőle, hogy akkor meg hol, ha nem itt, mert a kolleganője, egy idősebb, szemüveges asszony, akivel mindig párban dolgozott, miközben II. kötet 182előbb cukorkát, majd drazsét, végül zselét mért ki egy telhetetlen gyereknek, aggodalmasan figyelt.
Előtte igazán nehéz volt az óvatos pillantásainkat titokban tartani.
Úgy figyelt, mint aki föltétlenül tudni akarja, mi történik körülötte, és főleg mi történik közöttünk.
Olyan sokdioptriás szemüveget viselt, hogy még a szeme járását sem lehetett követni elég pontosan. Az ember azt mondta magának, na most biztosan nem néz, de nézett. Máskor sem tehettem úgy, szinte egy pillanatra sem, mintha nem lenne állandó szemtanú. Nagyon gyorsan fölfedezte, hogy miért járok ide, s mitől nem tudok elszakadni. Ami önmagában nem lehetett olyan föltűnő, hiszen voltak mások is, akik szintén csak azért jöttek, hogy lássák ezt a nőt vagy a szépségét. Ketten vagy hárman mindig ott lebzseltek, nevetgéltek, fecsegtek a kávéfőző gép előtt, s nem csak férfiak, hanem gyakran hozzá hasonló korú nők is. Ez az idősebb asszony őket is megfigyelte, mindenkit. Néha az volt az benyomásom, hogy mindent előbb tud, mint én magam. Helyesebben, mintha jobban tudta volna nálam, hogy milyen komoly, miközben én pökhendi módon még mindig azzal áltattam magam, hogy legfeljebb kis kaland lesz.
Mert nem gondoltam volna, hogy valamit érzek iránta. Vagy azt gondoltam, hogy mások is bizonyára így vágnak bele. Előbb nem éreznek semmit, néznek, nagyon óvatosan nézik, hiszen ezt senki nem tilthatja meg. Ez a pápaszemes nő azonban rögtön arra volt kíváncsi, hogy mi lesz belőle. Talán valamivel több volt, mint puszta kíváncsiság. Nézte, mit kell megtiltani. Ő volt az üzletben a főnöknő, ez azonban csak mellékes szerepet játszhatott. Lehet, hogy a korkülönbség volt a fontosabb, a vénsége vagy a csúnyasága.
Talán meg akarta védeni ezt a szép, fiatal nőt a mindenféle őrült zaklatástól.
Ezt viszont kettőjük távolságot tartó kapcsolata nem indokolta. Inkább barátságosan bántak egymással, mint ellenségesen, de olyan fedett hangon szóltak egymáshoz, mintha feszültséget kéne megkerülniII. kötet 183ük. Ez úgy benne volt a levegőben. Clarissa, édes, szólt a fiatal nőnek, vagy azt mondta neki, Klárikám. Terike drága, válaszolt erre a másik.
Feszültségük talán nem volt kevésbé szenvedélyes, mint kettőnk egymás iránt tanúsított titkos figyelme. A főnöknő talán attól félt, hogy a másik egy pillanatra kicsúszik a kezéből, s akkor mégis valamilyen féltékenység. Félő volt, hogy egyszer kirobban, s úgy éreztem, hogy ebben az esetben inkább távol kéne magam tőlük tartanom.
Ösztönösen cselekedtem, amikor inkább hátat fordítottam a pultnak, s a tükörből néztem vissza rájuk. Ne miattam következzék be a robbanás. A tükör persze neki is megmutatta pillantásunk irányát, mégis megvédett. Megvédett az önvádtól, hogy tolakvó lennék, és megvédett a szégyentől, hogy ilyen tébolyult vagyok. Természetesen tolakvóbb volt, mint ha szembefordultam volna vele, tébolyultabb.
Miközben a tekintete után nyomoztam a tükörben, láttam a hátát, a vállát, meztelen nyakát, laza kontyba fölfogott haját. Ez több is volt, mint amennyit kívántam. Az új üzletben ugyanis tükrökkel borítottak be minden falat, ami igen fényűző dolognak számított, hiszen az ember mindent két feléről láthatott, s bizonyos szögből egyetlen dolgot megsokszorozva.
Éppen csak ment az életünk, s ezért a sok tükör másokat is megzavart.
Beléptél, s azonnal saját magaddal találtad szemközt magad az édes illatok között. S ha el akartál fordulni magadtól, akkor láttad egy másik tükör szélén, hogy a csiszolt felületen több példányban fordulsz el önmagadtól, vagy a kiszolgálónők megsokszorozva várják az óhajod. Még a mennyezetet is egy tükörcsík szegélyezte.
Persze volt, aki rögtön kedvtelve nézegette önmagát, vagy önmaga előtt is titkolva tetszelgett. Még az áruval megrakott, keskeny polcok mögött is tükör borította a falat, s a mosogató fölött szintén volt tükör; ez a Klára nevű nő, akit a főnöknő egy kicsit gúnyosan olykor Clarissának szólított, mindig összefröcskölte, majd gondosan letörölte. Talán azért, hogy lásson. Mert néha úgy tett, mintha éppen csak a poharakat II. kötet 184kéne ellögybölnie, ilyenkor ő is hátat fordított nekem, s én is hátat fordítottam, mégis egymást figyeltük, csupán a fejét kellett az embernek egy kicsit megemelnie.
A főnöknő minden kicsi rendellenességet észrevett.
Mindig huzatra panaszkodott. Talán túlságosan is meleg volt a helyiség, az új bejárati ajtó azonban valóban szelelt.
Fázósan gubbasztott az ajtó közelében a pénztárgép mögött, ceruzájának hegyével követte a számlakönyvben a hosszú számoszlopot, s ha csak kicsit is megemelte a tekintetét a szemüveg mögött, láthatta a szemközti tükörben, hogy a pillantásainkkal mit művelünk. Kiszolgáltatott lett az ember a sok tükörtől, mégis azt mondhatta, hogy nem én vagyok, hanem a tükröződés. Mégiscsak más egy üvegen nézni valakinek a szemébe. De nyugtunk csak akkor lett tőle, ha bejött a férje, vagy dél körül a betegesen túltáplált kisfiuk, aki a szomszédos zeneiskolába járt és állítólag olyan csodálatosan hegedült, mint egy Jascha Heifetz.
Még ilyenkor is óvatosan visszanéztem rá valamelyik tükörből, s nem csak azért, mert állandóan izgatott, hogy most éppen biztonságban vagyunk-e.
Eltelt a január, így telt el a február, és még mindig nem tudtam róla semmit, erről a Clarissáról. Azt sem hittem el, hogy egy ilyen szép fiatal nő érdeklődhetne irántam. Végül is ő sem csinált mást, nézett. Ám ez nagyon nagy dolog volt, hiszen semmi olyasmit nem tudtam fölfedezni magamon, ami méltóvá tehetne ilyesmire. Még a keresztnevével vagy a gúnynevével sem tudtam semmit kezdeni, nem akartam bevésni a tudatomba. Kicsit szégyenkeztem miatta, de így védekeztem ellene. Még csak ne is gondoljak rá, hogy egyszer netán, valamilyen szerencsés véletlen folytán, a közelébe kerülhetek, s akkor majd a nevén kell megszólítanom, vagy én is kicsit fellengzősen Clarissának szólíthatom. Szégyenteljes ostobaság volt, amit csináltam, de távol kellett tartanom.
Maradjon egy kis regény, amelyet senki nem írt meg és nem is fog soha megírni.
Nem tudtam, hogy mi a szépség, vagy mit kéne róla tartanunk.
II. kötet 185Valamit lát a szem, mert nem teheti meg, hogy ne lássa, s ezt a valamit nem lehet egy közönséges keresztnévvel megszólítani. Semmi ne érdekeljen, ami a közönséges életéhez tartozik. Nem értettem, hogy egy ilyen szépséges nő hogyan került ide, bár azt sem tudtam volna megmondani, vajon hol kéne lennie. Csak fölmerült a kérdés, mert azért minden érdekelt. Vagy miért viselkedik másokkal oly közönségesen. Vagy ha már ilyen közönségesen viselkedik, akkor miért nem gondolom, hogy közönséges lenne.
Ha a főnöknő férje bejött a boltba, akkor azért is figyeltem, mert nem találtam magyarázatot arra, hogy a gyűlölködésük vajon mire vonatkozik vagy miből származik. Vagy ez a Clarissa miért mosolyog mindenkire annyira előzékenyen, s ha már egyszer ilyen előzékenyen mosolyog, akkor miért nem megy el és miért nem fekszik le mindenkivel. Elég nevetségesnek éreztem a tépelődésemet, hiszen nem akartam tőle semmit. Csaknem minden alkalommal azzal mentem ki az üzletből, hogy nem és nem, nem tűröm tovább a megaláztatást. Holott senki nem alázott meg. Nem jövök vissza. Még akkor sem jövök vissza többé, ha tényleg vár, ha esetleg mégis hiányoznék neki. De bármiként fogalmaztam meg ezeket az önmagamnak tett kemény elhatározásokat, egyiket sem sikerült betartanom.
Botrányosak lettek tőle a hétköznapok, mert nem történt semmi, és elviselhetetlenül hosszúra nyúltak a vasárnapok.
Mégis a vasárnap volt a jobb, mert nem tudtam, hol lehet, nem ismertem a címét, és az üzlet legalább zárva volt.
De néztem a nappali valamelyik ablakából a lehúzott vasredőnyt.
Az ablakból követtem esténként a zárás körülményes rítusát.
Kihunytak a kirakatban a fények, kisvártatva az üzletben, kijöttek, kabátban, de az ajtót még nyitva hagyták.
Hallani lehetett a terézvárosi templom harangját, nyolc óra volt.
Egy hosszú horogban végződő rúddal fölnyúlt, a horgot beakasztotta a redőny szélére forrasztott lyukas nyelvbe, néha nem találta el vagy elvétette. A második emelet magasából figyeltem a szertartásuII. kötet 186kat, közöttünk reszkettek a Teréz körúti fák csupasz koronái, s az úttest fölé kifeszített huzalokon gyengéden ringatódzott a gyér lámpafény. Inkább csak az árnyékukat láttam az ágak között. Ilyenkor azonban nevettek. Vagy ha elment éppen egy kivilágított villamos, akkor áthúzta rajtuk sárga fényét.
Testük hajladozásából lehetett látni, hogy nevetnek.
Hol az egyik, hol a másik próbálkozott a rúddal. Akkor a redőnyt félig lehúzták, a rudat visszalökték a sötét üzletbe és becsukták az ajtót, majd mindketten belekapaszkodtak a redőnybe, lenyomták. Az utolsó centiméterek okozhatták a legnagyobb nehézségeket. Ráléptek a redőny peremére, s lábfejükkel, sarkukkal, testük súlyával nyomták le. A nyelv belekattant egy másik lyukas nyelvbe, belakatolták. A főnöknő átvette a kulcsot, egymással szemben álltak. Két idegen ember egy üres, esti utcán, mégis minden áldott napjukat együtt kell eltölteni. A kulcs belekerült egy vasdobozba, s miután lezárták, még le kellett pecsételniük. Ezzel elég sokáig ott vacakoltak a hidegben. Elbúcsúztak. A főnöknő eltűnt a szomszédos kapualjban, hogy a házmesternek leadja a vasdobozt, ő pedig továbbment.
Így végződött a nap.
Gyakran eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha odalenn várakoznék, s amikor egyedül marad, követném. Nem gondoltam rá, hogy megszólítanám, csak távolabbról követném, s akkor tudnám, hová megy minden este. Erre azonban csupán kivételes alkalmakkor vitt rá a lélek, mert tulajdonképpen így volt a jobb. Nézni, amint a bedeszkázott kirakatok előtt megy az üres járdán, aztán befordul a csaknem teljesen sötét Szófia utcába, és nincsen másnapig.
De volt olyan hétköznapom, amikor nem tudtam nem lemenni kétszer, többször is. Már az is eredménynek számított, ha csak egyszer mentem be az üzletbe. Pénzem sem volt, éppen csak egy duplára futotta. Máskor meg nyertem ugyan két egymást követő hétköznapot, nem mentem le, még az ablakon sem néztem ki, mert érezni akartam, milyen erős vagyok. Most már tényleg elmúlt és nem érdekel. Ám ilyenII. kötet 187kor vált a legerősebbé a veszteségem és a nevetségességem érzete. Valójában elvesztegettem két napot, s még nevetségesebb lett volna további napokat elveszíteni.
Mert ha mégis visszamentem, akkor megjutalmazott a ragyogó tekintetével. Mintha azt kérdezné, miért nem jöttél, ha egyszer látni akarsz. Mintha azt kérdezné, miért játszod ezt. És az egész gyötrődés kezdődött elölről, mert beborult a tekintetében. Nem lehettem biztos semmiben. Sem abban, hogy valóban ezt állítja vagy kérdezi a tekintete, sem abban, hogy az őrjítő tartózkodását tényleg csak nekem tartogatja-e. Miközben a tekintete persze mindenkitől felragyog. Abban azonban biztos lehettem, hogy még annál is szebb, mint ahogyan azokban a végeérhetetlen órákban gondolom, amikor szeretném a szépségét elfelejteni, s ezért kényszeresen úgy teszek, mintha nem gondolnék rá.
Így kezdődött a történetünk.
Nem vettem észre, hogy már elkezdődött volna, mert nem arról képzelegtem, hogy mi lenne, ha megérinteném. Inkább arról képzelegtem, mi lenne, ha elfelejteném. Ha ki tudnám vetni az elmémből. Mi lenne, ha soha többé nem mennék vissza, ha sorsára hagynám, ha sikerülne meggyőzni magam, hogy ilyen kalandokra nekem nincsen, és nem is lehet szükségem. Más kalandok után kéne néznem. Mintha még lennék én, akiből ki tudnám zárni a másikat, a hozzá való vonzalmamat vagy a csillapíthatatlan érdeklődésemet.
Nem mondanám, hogy nem tettem ilyen erőfeszítéseket.
Azt hittem, hogy ez valamilyen nemi vágy, amitől meg lehet szabadulni. De nem tudtam kielégíteni, mert nem vágytam senkire és semmire, illetve a szokásos fantáziáimat vele kapcsolatban nem tudtam működésbe hozni.
Senki más nem érdekelt, ám ezt valamiként le kellett tagadnom.
Nagy erőfeszítéseket tettem, hogy legalább mások érdekeljenek, mint ahogy régebben valamennyire azért érdekeltek, de bárkivel szóba elegyedtem, azonnal nem érdekelt. Ez miatta volt így, de nem értetII. kötet 188tem, hogy életemnek egy ilyen könnyed kis ígérete mitől súlyosodik el. Régebben a vonzalom nem akadályozott, s ennyi igazán elvárható egy vonzalomtól. Most ellenben mintha a legkényesebb pontomon felsértene. Nem volt elhárítható a kísértés, hogy nem, nem, inkább valaki másra kéne várnom. Inkább kerülném ki, vagy kerüljem el a fenyegető tapasztalatot, amelyet meg kéne szereznem. Csakhogy akkor a sürgetéssel nem tudtam mit kezdeni.
Azzal a fenyegetéssel nem tudtam mit kezdeni, hogy e tapasztalat nélkül örökre egyedül maradok és a sértettségem fog elpusztítani.
Semmi nem úgy történik, ahogy elképzelem, persze, ezt is tudtam. S mintha épp abból a végzetes meggyőződésből kéne kiszakítanom magam, hogy egy olyan világba születtem bele, amelyben nem történhetik meg, amit szeretnék, amit tényleg én szeretnék, amit senki más. Egy olyan világba, amelyben minden szándék félrehord, minden cselekvés félrevisz. Mintha a fejemmel át kéne törnöm egy falon, amelyet minden nap én erősítek meg.
Természetesen nem gondoltam semmi ilyesmire, mert nem gondolat volt, nem gondolkodás, hanem benne lógott a levegőben, mint valami korszellem. A remény nem tűnt el, hanem valahol másutt tartózkodott, csak nem lehetett megmondani, hol. Másutt. Tehetetlenség járta át az agysejteket, s óhatatlanul azt kellett hinnem, hogy az én tehetetlenségem. Születési hiba, vagy azért, mert az anyám elhagyott. Mások méltók a szeretetre és meg is találják egymást, vagy eleve van bennük készség a szeretetre, ami belőlem hiányzik. Egyszerűen álltam ott a poharammal. Ő nyúlt volna érte, nem adtam oda. Még kellett volna két szó. Megkérdezni, hogy akkor hol várhatom.
Válasz nélkül egyszerűen nem tudtam volna kimenni az üzletből.
Nem akart egy szót sem. Várt, ellenkezett, két kezével a levegőben, hogy a poharat elvegye, de a kezével tiltotta meg, hogy kinyögjem a kérdésemet.
Mások megitták a kávéikat, s aztán szerteszét hagyták a poharakat. Én azonban mindig rendesen visszavittem, s szépen letettem elé a II. kötet 189pultra, különben neki kellett összeszednie. Néha kijött a pult mögül, egymásba rakta a poharakat, egymásra rakta a tányérokat. Talán már a második alkalommal elértette az előzékenységemet, s ugyanilyen előzékenységgel válaszolt; a kezemből vette el, mind a ketten biccentettünk egy kicsit. Néha azt mondta, ó nagyon kedves, igazán nagyon kedves magától. Nem értettem, miért kell élcelődnie.
S akkor másnap bosszúból mégsem vittem volna vissza, de a hangjával megállított.
Tegnap visszahozta, most miért nem hozza vissza.
Talán megérezte, hogy túlfutott valamilyen határon, s egy idő után nem mondott semmit, hanem elfogadta, s nézte, hogy valóban ilyen vagyok-e, vagy csak teszem magam és tetszeni akarok és be akarom csapni.
Aztán még a biccentés is elmaradt.
Hálából szerettem volna azt mondani, hogy ma igazán nagyon finom volt a kávé. Vagy valami hasonló ostobaságot, könnyedén, amit valahogy elvárnak egymástól az emberek. A pohár ügyetlenül billegett a tányéron, és nem mondtam. Mert olyan volt, mintha a kezem reszketne. Nem akartam az ügyetlen mondatot, nem akartam a mások mondatát. Nagyanyám a legnagyobb jóindulattal minden közhelyet beletöltött a fejembe, s ezek működtek volna is a megfelelő helyzetekben, de nem engedtem.
Ha elvette a poharat a kezemből, az ujjam hegye önkéntelenül ujjának hegyéhez ért.
Olykor neki, néha nekem sikerült kikerülnöm az önkéntelen érintkezést, mert ez a játék már nem az önkéntelen érintkezésre, hanem az önkéntelen érintkezés elkerülésére ment. Mintha mindketten azt szerettük volna, hogy az érintés ne legyen önkéntelen, de egyikünk sem kockáztatná szívesen, hogy szándékos vagy önkényes legyen. Most sem akarhattam. Ugyanakkor a főnöknő szeme láttára sem lehetett volna a pillanatot tovább nyújtani, hiszen ő semmiképpen nem akarta, hogy itt bármi ilyesmi történjék. Mintha azt kérné a szemével, ne sodorjam ilyen veszélybe a gonosz főnöknő szeme láttára.
II. kötet 190És akkor inkább a saját megalázottságomat, jó, legyen, vállalom, hogy megint megváltó szavak nélkül menjek el.
Mindent láttam, mindent értettem, nem voltam híján a belátásnak, mégsem mentem el.
A telhetetlen kisgyerek a kívánságok végére ért, s a három teli zacskó a cukorkával, a drazséval és a zselével ott sorakozott már a mérleg mellett. A főnöknő leplezetlenül rám emelhette a tekintetét.
Hosszan figyelte ezt a tébolyodottat.
Most már csak abban reménykedhettem, hogy valaki mégis bejön, aki miatt el kell fordulnia. Mert a gyerek miatt nem fordult el, hagyta, hogy pénzét csörgetve várakozzon a pult előtt. Kicsi, kerek szemüveget viselt a főnöknő, s a vastag üveg, ha ilyen közelről nézett bele az ember, kinagyította a szemgolyót. Riadtsága nekem szólt, pillantása azonban máskor is olyan volt, mintha mindentől és mindenkitől tartana. Csontos, vékony teste teli indulattal. Felső ajkát beszívta, alsó ajka csúnyán előrenyúlt, akárha csücsörítené, állkapcsa megfeszült. Mosásokban kinyúlt sárga kardigánt viselt a fehér munkaköpenyén, talán hogy ne legyen egyenruhában, egy kicsit különbözzön a másik nőtől, s miközben egymás riadtságába bámultunk bele, különösen bántott e sárga. A testébe görcsösült indulat miatt felhúzta a vállát. Érdes, túldohányozott hangja volt, s amit mondott, annak humortalan éle egyszerre védekezés és támadás; egy bisszig nő.
Túlzó kedveskedésekkel enyhítette a kellemetlenkedéseit, vagy épp túlédesített hangsúlyok fedezékébe vonult, ha mégis védekezésre kényszerült.
Valahol mindig égett egy cigarettája. Hol itt, hol ott hagyta el.
Valójában a rágyújtásra volt szüksége, az első szippantás bódító élvezetére, aztán már füstölöghetett magában.
Ezektől az első szippantásoktól a papír szélére mélyvörös rúzs tapadt.
II. kötet 191Madzar még ugyanazon a napon nyugtalanul visszatért a Pozsonyi úti házba.
A szél addigra valamennyire elült, este hét körül járhatott.
Gyalog ment föl a hatodik emeletre, és a világítást nem gyújtotta meg, mert látni akarta, miként viselkedik a természetes fény a lépcsőház opál üveghengerében. Az opál szórja a fényt, a keveset fölerősíti, a sokat ellenben tompítja. Amitől világosabb lett az alkonyat, mint odakinn. Amikor fölért a hatodikra, legnagyobb meglepetésére nyitva találta a lakás ajtaját, holott jól emlékezett rá, hogy délelőtt ő maga zárta kulcsra.
Talán ez volt a pillanat, mely eldöntötte a sorsukat.
Szemzőné a belső szoba ablakánál állt. Abban a szobában, amelyben majd a betegeit kell fogadnia. Elég fény ült még az üres, fehérre meszelt falak között, ahol megrekedt a friss építkezés megannyi nyers illata, a gyalult fa, az olajfesték és a mész.
Olyan arcát látta e pillanatban, amit soha senki.
Mindketten ugyanazt a kabátot és kalapot viselték, mint délelőtt. Nem mozdult az idő a helyéről, semmi nem változott meg. Madzar szólt volna, szava félúton elakadt. A nő valamiért nem hallotta tán a lépteit. Végtelen figyelmébe meredve állt, de nem volt követhető, hogy mit néz. Kifelé nézett, az alkonyodó égre, habár láthatón befelé figyelt. Ettől a látványtól, mely inkább elidegenítő volt, mint izgató, Madzar szabályosan visszahőkölt.
Az asszony pedig még mindig nem vette észre, hogy meglepték.
Hisztérikus kitörés lenne belőle, ijesztően szeretné őt ez a nő, vergődne, tombolna, olyan lenne, mint egy gátszakadás, gondolta, elsodorná.
Délután a Britanniában megpróbálta kielégíteni magát, hogy gyorsan elfelejtse és a munkájára figyeljen, de nem sikerült, mert csak akII. kötet 192kor tudta magát kielégíteni, ha nem valakire gondolt. Arra gondolt, hogy ezt a nőt még soha senki nem ébresztette föl és nem is szabad fölébreszteni.
Ugyanabban a pillanatban Szemzőné lassan a férfi felé fordult, éppen csak a fejével, s mindkettőjük torkát egy furcsa, kétségbeesett kiáltás hagyta el.
Bocsánat, igazán nem akartam megrémiszteni, kiáltotta a férfi.
Úristen, mit keres itt ilyenkor, nyögte az asszony, amikor rémületéből ocsúdva ismét levegőt kapott.
Én a munkámat végezném, s így magyarázatot tudok adni magának, válaszolta a férfi, aki most könnyedséggel, nevetgéléssel kísérletezett, de mondja maga inkább, hogy mit csinál itt.
Ellenőrizni akartam magát, rájöttem, hogy igaza van, látni akartam, tényleg így van-e, vajon tényleg nincs-e mit csinálnia.
Nevetni fog, nevetségesnek fogja tartani az állhatatlanságomat, de közben megváltoztattam a véleményem.
Majd oda rakom a díványt, ide valamilyen íróasztalt teszek, s a dolog el lesz intézve. Kósza ötlet volt csupán, hogy valamit együtt kitalálhatunk.
A férfi erre nem tudott mit mondani.
Bennem, tudja, van egy félbehagyott művész, s ezért szubsztanciális megoldások helyett mindig van egy felemás esztétikai ötletem, folytatta az asszony, mint aki kötelességszerűen mentegetődzik, önmagát azonban tényleg átlátja. De most kivételesen semmi másra nem gondoltam, mint hogy a lélekelemzést kivihetnénk a fülledt félhomályból, ha nem is a napfényre, mert nem oda való, ott elvakul, de legalább a félárnyékba, levegőre. Elvileg szép és nemes elképzelés lenne.
Miért beszél ilyen ironikusan önmagáról.
Ennyit hagyjon meg nekem.
Ellenkezőleg, tiltakozott a férfi, készségesen elismerem, hogy délelőtt ostobaságokat beszéltem. Mentségemre szóljon, hogy ezeknek a csökönyös ostobaságoknak a segítségével kicsit közelebb férkőzhetII. kötet 193tem; azt akarta volna mondani, hogy hozzá férkőzött közelebb, közelebb férkőzhettem magához, de sikerült a szót elnyelnie. Elhallgatott. Az volt a benyomása, hogy az asszony pontosan érti, mit hallgat el. Most már jobban megértem a munkája természetét, folytatta bizonytalanul. A betegeit végül is nem hagyhatja el, nem viheti sehová magával az én kedvemért.
Az utolsó mondat a heveny szenvedélytől mégis úgy hatott, mint egy önkéntelen vallomás.
Zavart csönd támadt.
Mintha ő maga is most ébredne rá, hogy az asszonyt nem viheti magával Amerikába.
Holott eddig eszébe nem jutott, hogy magával akarná vinni.
Nem lehetett volna visszanyelni a vágyukat. Hetek óta állandóan egy munkáról akartak beszélni, s amit végül is kimondtak, mégis mást jelentett. Legfeljebb azzal mentegethette önmagát, hogy félreérthetően fogalmaz.
Biztosan ebben is csalatkoznom kell, persze, ebben az egész amerikai álomban, folytatta, mert én sem találok majd ott magamnak olyan tiszta építészeti helyzetet, mint amilyenről ábrándozom, tette hozzá bizonytalanul és sietősen.
Ami viszont megint csak azt jelentette az üres alkonyatban, hogy az asszony miatt akár maradhatna.
Én meg, tudja, beláttam, sietett Szemzőné kisegíteni a férfit a szorult helyzetéből, hogy kettőnk utópiáinak azonos ugyan a szerkezete, a jellege, de ténylegesen más az anyaga, és ezt nem szabad azért elfelejteni. Nem tudom, nem szabad, sőt, nekem egyenesen tiltott a problémáimat átültetni máshová.
Hiszen pontosan ezt értette meg, válaszolta hálásan a férfi. Magának biztosan erősebben működik a realitásérzéke, mint nekem, illetve én még mindig ideákat hajszolok, amelyek valamiként elszigetelnek attól a realitástól, amivel maga nem tud nem foglalkozni. És ez tényleges különbség. De meglehet, hogy a szakmám adja a szabadságomat. II. kötet 194Ezen is gondolkodom. Vajon tényleg minden további nélkül odébbállhatok-e az ideáimmal. Meglehet, túl gyorsan elfordulok valamitől vagy valaminek rögtön hátat fordítok.
Meglehet, válaszolta az asszony.
Egész délután ez a kérdés izgatott, mondta a férfi, ami nyilvánvalóan csak félig volt igaz.
Eddig mozdulatlanul álltak, a nyitott ajtón beszéltek át az egyik visszhangos szobából a másik üres szobába. Madzar közben még azt is megfigyelte, hogy a lakás fényei az alkonyatban sem kevésbé valószínűtlenek, s így aztán nem mondta meg, hogy milyen teoretikus kérdés izgatta volna délután. A fények tökéletesen lefoglalták a figyelmét. Mintha az asszony iránt érzett heveny szenvedély csúszna át a fények iránt érzett szakmai szenvedélybe. A vörösbe hajló, gyöngyházfényű ég; míg odalenn, a sárgán fénylő utca felett már égtek a sárga fényű lámpák a laza, zöld lombok között.
Akkor helyesebb lenne, ha én most magára hagynám, szólt a nő.
A férfi nem válaszolt, mert úgy érezte, kínosan belenyögne.
Mást kívánt volna magától, mint ami történt.
Hogy akkor a test helyett megint a munkáját választaná.
Az asszony viszont ijedten észlelte, hogy egyáltalán nem olyan egyszerű végrehajtani a nyers elhatározását. Mintha mégis csupán a férfi testén menekülhetne ki ebből az üres lakásból, mely végső soron az ő tulajdona.
Miért kéne tőle megválnia.
Azon vette észre magát, hogy miközben a férfi vonzó testét nézi és keresi a kijáratot, azt ismételgeti magában, a tulajdonom, a tulajdonom. Csapdába esett, nevetségesnek érezte önmagát.
Nem, nem volt sehol kijárat, holott nem késlekedhetett. Nem foszthatja meg a fiait a tulajdon apjuktól, aki egyébként lépten-nyomon megcsalta őt.
Most értette meg először, hogy mi az, aminek a férje nem tud ellenállni.
II. kötet 195Ez sok, nagyon sok, alig elviselhető. Ilyen ellenállás nem is várható el senkitől.
A férfit pedig olyannyira lenyűgözte e soknyelvű és néma párbeszéd, amelyben ezeket az egymásnak idegen nyelveket és a konok, fegyelmezett hallgatásukat mégsem lehetett sem elválasztani, sem egymásba átfordítani, hogy nem tudott elmoccanni.
Szólni sem.
Az a kamaszkori félelem lett úrrá rajta, hogy ő egy nőnek nem tud semmi értelmeset adni és mondani.
Most Szemzőnének támadt egy mentő ötlete.
Arra gondolt, az építésznek meg kell fosztania őt a tulajdonától, másként nem tud dolgozni vele. Ez pedig olyan, mintha a ruháiktól fosztanák meg egymást.
És akkor nem is késlekedett többé, mert a fölismeréstől azonnal megszületett benne a kívánatos cselekvés ritmusa. Mentében egyetlen futó pillanatra megállt a férfi mellett, s amit különben semmiféle körülmények között nem tett volna meg, a karjára ejtette kesztyűs kezét, könnyedén megszorította. Amivel a gondjaira bízta önmagát. Kezébe adta tulajdonát, s a kesztyűn és a kabáton keresztül magába zárta erős karjának átható érzetét, de véget vetett irreális képzelgéseinek. Emiatt persze kicsit szánakozott önmagán.
Szó és búcsú nélkül sietett ki a lakás nyitott ajtaján.
Madzar még jó ideig nem mozdult el a helyéről. A hiánytól elállt a lélegzete. Mint aki egy fogfájástól süketült meg.
Befogadta az üres teret, amelytől eddig olyannyira idegenkedett. Először csak kárpótlásként, hogy a nő hirtelen távozását ne vereségként és megaláztatásként élje át, telhetetlenül tapogatta tekintetével a tér fényeit, később alámerült bennük, és minden másról megfeledkezve méricskélte, mérlegelt.
Holott közben teljesen besötétedett.
Az utca őrült sárgája viszont megmaradt, s ettől átalakultak a lombok árnyai.
II. kötet 196Világos nappal a közvetlen fényeken kívül volt két közvetett fény. Ez a Pozsonyi úti ház ugyanis a Palatinus közzel szemben állt, amelyen át ki lehetett pillantani a Dunára. A víz mozgékony és könnyű visszfénye tartósan ott lebegett hát a szobák mennyezetén, amit ugyanakkor erősen elszínezett és áthatott a finn mintára épített házak óriási terjedelmű, bonyolult, részben bádoggal fedett tetőiről visszaverődő, súlyosabb fénytömeg.
Másként működött persze holdas éjszakákon.
Alkonyatkor e visszfényekhez még egy harmadik, közvetett fényforrás társult. Az őrült sárga kerámiával kövezett úttest fölött, a második emelet magasságában kifeszített huzalokon lágyan kilengő sárgafényű lámpák, és az éppen bomló lombozat zöldjének reflexei. Mindez évszakonként és napszakonként változik. Éjjel sem volt pillanat, amikor a fénynek ne lettek volna játékai idefenn. A környezet változékonyságának elemeit valamennyire el kellett volna egy matériában idegenítenie, hogy állandósíthassa, mintegy rögzíthesse a hatásukat.
Az asszonyt egy szempillantás alatt felejtette el.
Legfeljebb fitymájának csőre ragadt bele a bizonyos első kis spermacsepptől az alsónadrágjába, s most önkéntelenül huzogatta.
Abban már korábban megegyeztek, hogy a pszichoanalitikus rendelőt ki kell emelniük a klasszikus, szinte kötelező félhomályból.
Tompítani a közvetlen fényeket, ám semmiképpen nem kizárni a külvilágot, inkább behozni, közvetíteni az örökös változás helyi ritmusát.
A belső ablaktáblák felületén laza, négyzetes hálót hagyott, magukat a négyzeteket opálra maratta, a legfinomabb homokkal futtatta meg, sűrű opált kapott, míg a külső ablakok felületével pontosan fordítva járt el. Ezen átláthatók maradtak a négyzetek, ám opálra maratott négyzethálót kapott. A két hálórendszert úgy állította be, hogy ne fedjék le egymást pontosan, hanem egymáshoz képest horizontálisan és vertikálisan elcsúsztatta őket. Aminek két nagyon fontos következménye lett. Az ablakon így aztán nem lehetett kilátni, de aki elment vagy akár csak megmoccant az ablakok előtt, a külső hálón át II. kötet 197kiláthatott, s nem láthatott ugyan mást, mint égre nyíló réseket, kéket, szürkét, felhőseket, ami nem volt több, mint egy váratlan villanás, felvillant a megnevezhetetlen külvilág. A külső ablaktábla hálója a közvetlen fényeket ellenben árnyként adta be, mintegy feltöltötte önmagával a maratott üveglapok közötti teret, s így aztán a jobbára csupaszon hagyott falakon tovább játszottak az égi reflexiókkal sűrűn telített árnyai.
A falakat üresen hagyta, de nem simán, hanem fröcsköltette, ami önmagában is szabálytalan struktúrát adott ki.
Bútort keveset helyezett el a terekben.
Magát a teret az udvar felől megnyitotta a fénynek, járja át, keltse életre a halott és botrányosan rosszul méretezett előszobát. Ehhez kiemelte a helyükről a konyha és a cselédszoba primitív ajtótábláit, négyzetes kazettákra osztott, opálüveges, felfüggesztett tolóajtókat szerkesztett helyettük. Az üvegezésen nem ismételte meg a háló motívumát, mely a belső szobák, a cselédszoba vagy a konyha dupla ablakán erős árnyjátékokat képezett, elnyúlt és megsokszorozódott a falakon, ám egy vékony, félbehagyott kerettel mégis jelezte az üvegen a szándékot. Mintha azt mondaná, nem lehet ugyan minden további nélkül benézni és kilátni mindenhová, de bizonyos feltételek között a tér mégsem áttekinthetetlen. Vannak átlátható keretek, rések, kereszteződések, csíkok, csomópontok, amelyek segítenek, s talán létezik egy szerkezet, amelyet megismerhetsz.
A konyha tolóajtaja általában csukva volt, a cselédszobán ellenben állandóan nyitva állt a tolóajtó, mert itt helyezték el a rendelő irattárát, s ez a helyiség lett a betegeket fogadó asszisztens állandó helye.
Minden egyes bútordarabot színezetlen uszadékfából készített.
A délelőtti órákban az udvar felől, a délutáni órákban az utca felől érkezett nagyobb fénymennyiség, s akár nyitva voltak a kazettásan osztott tolóajtók, akár csukva, az egymással elegyedő tompított fények minden nap minden órájában és minden óra minden percében elmozdították, megmozgatták a lakást, megváltoztatták az arányait.
II. kötet 198Az udvari front keletre, az utcai front nyugatra nézett, s így a lakás belső tere kora reggeltől késő estig az ellentétes égtájak fényeinek feszültségében élt. Mikor gyors felhő vonult, kivilágosodott, elborult, akkor a szemlélő szeme láttára mozdultak el a helyükről a falak, és soha többé nem tértek vissza eredeti helyükre. Minden örökös mozgásban állt.
Az analízis hosszan tartó, időigényes, nem belátható folyamat, s így a páciensnek és a terapeutának a szó minden értelmében egyfajta örökkévalóságba kell átlépnie. Előre csupán annyit lehet mondani, hogy a sajátos párbeszéd rítusát hetente ismételni fogják, ám a párbeszéd vége nem belátható. Olyan várkastélyba lépsz be, amelynek nincsen kijárata. Aki egyszer belépett, mindig más képet kapott ugyanarról. Miközben belső térérzete az analízistől egyre tágult, bár még mindig semmit vagy nagyon keveset látott önmagából, meghökkentően mozgékony képet kapott a kézzelfogható környezetéről.
Mintha nem is egy és ugyanazon környezet lenne, hanem három, négy, megszámlálhatatlanul különböző.
Holott minden hétnek azonos napján és ugyanabban az órában érkezett.
Szemzőné ujjongva fedezte föl, hogy munka közben a viselkedésével és a hangszínével önkéntelenül követi a fények és az árnyak eseményeit. Ez a figyelem nem engedte hozzá többé a saját rutinjához. Olyan esemény lett a fényből, ami a külső és a belső történések arányait, a jelenbéli és a múltbéli históriához való viszonyulás intenzitását sem hagyta érintetlenül; lényeges akcentusokkal gazdagította, módosította, olykor talán irányította Szemzőné munkáját.
Madzar a belmagasságot is módosította valamelyest.
Ez ugyan szintén machináció, magyarázta később Szemzőnének, olyan gesztust kell tennem, ami erősen támadható, így azonban nem hagyhatom.
Megemelte a küszöböket, tompított fényű, középszürke, vastag linóleummal borította le a parkettát.
II. kötet 199Fölszedhetném éppen, magyarázta, de nem szedem, mert ez nagyon rendesen le van téve. Inkább leborítom. Amivel tompítom az épület ridegségének érzetét, megmutatom, mennyire alacsonyak ezek a helyiségek, magyarázatot adok a kellemetlen lebegésre, puha lesz a lépése és biztonságos, tompítom a hangokat, nem lesz annyi zaj. Még a fényeket is tompítom vele. Mondom, ez üres machináció, mindenki mást mélyen megvetnék, ha ilyesmit művelne. Imitáció, semmivel nem jobb, mint a nagypapák illuzionizmusa.
Nézd kisfiam, a kisnyulacska itt szalad.
Ízesen és mélyen fölnevettek, mint akik a különben megfoghatatlan ellenségen vesznek elégtételt.
Ezek ugyan mindent elfuseráltak, legszívesebben az egész nagyvilágot elfuserálnák, de ők most túljártak a dilettáns banda eszén.
Amikor január első napjaiban megnyitották az üzletet, még éppen csak volt valami a polcokon. Nagy papírdobozokban állt az áru a pult mögött, pakoltak. Minden új volt, tiszta, fényes és jószagú.
Odakinn napok óta csöndesen esett a hó. A rejtett világítás sárgás fénye összeverődött a mennyezeten és a tükrökben a sok fehérrel.
A fiatal nő fönn állt a létrán, az idősebb asszony könyékig föltűrt fehér köpenyében adogatta az italos palackokat.
Inkább csak a szemem vette tudomásul, hogy ez az idősebb asszony a megjelölt emberek közé tartozik. Karjának belső hajlata alatt a kék tintával tetovált számok. Betűvel kezdődött, majd kis vonal, amolyan gondolatjel, s aztán maga a szám, talán hatjegyű. Különben csak akkor lehetett látni ilyen számokat, ha a férfiak rövid ujjú inget, a nők pedig ujjatlan nyári ruhát viseltek. Egy ismeretlen ember csupasz karja fölnyúlt a villamosban, megragadta a bőrfogódzók egyikét, s akkor láthatta az ember, hogy a másiknak mi lett a sorsa.
II. kötet 200Nem elég, hogy mi történt vele, hirtelen nyilvánossá, bárki prédájává vált az élete. Volt, aki sebésszel operáltatta le, ám akkor a bőrátültetés ráncosan forradt vagy fényesebb hege lett a jel.
Ment a villamos, bevágott a sebesség enyhítő szele, s aki észrevette, ha egyáltalán észrevette, inkább kinézett a napfényben izzó utcára a nyitott ablakon. Később aztán a hadirokkantak is lassacskán kihaltak vagy eltünedeztek a városból, s nem tudom, hogy mióta, de már a villamosokon sem maradt külön, kijelölt helyük, akkoriban azonban még sokan voltak.
Volt, akinek a karja, volt, akinek a lába hiányzott, a nadrágok szárát, az ingek ujját biztosítótűvel tűzték fel a végtagok helyén, vagy szabadon lengett a csonkokon. A zakók karja be volt tűzve a zsebekbe. Voltak cipőkben végződő falábak, vagy csonkokra és derékra szíjazott mankók. És hegek, varratok, hiányok, torzulások, tüzek és fagyások nyoma, iszonytató arcokon. Mindez nem kívánt magyarázatot. Soha nem tudtam eldönteni, hogy melyik lenne a nagyobb kímélet, vajon nézzek-e, mintha mit sem látnék, vagy inkább a lehető leggyorsabban forduljak el. Aztán mégis inkább az elfordulás.
Mindenképpen a szégyen, hiszen nem tudtam se nézni, se elfordulni úgy, hogy ne vegyék észre.
Tudták, hogy miért fordulok el, vagy miért teszek úgy, mintha mit sem látnék.
A mi környékünkön elég gyakran el kellett végeznie az embernek ezt a kilátástalan lelki gyakorlatot. A részvétlenség bántó, ám a részvétemmel sem mehettem volna semmire, hiszen erősebb volt az idegenkedésem és az undorom.
Legfeljebb arra tudtam rávenni magam, hogy lassan, nagyon lassan forduljak el.
Csaknem minden reggel láttam egy férfit, akiből nem maradt meg más, mint a törzse. Görgős deszkán hajtotta magát a lábak között. Az apám sem lett volna idősebb, ha legalább így életben maradt volna. A Szófia utcából gurult elő, vastag bőrkesztyűbe burkolt kezével fékeII. kötet 201zett. Én pedig, ha láttam, nem tudtam nem az apámnak képzelni őt. A patika előtt erősen lejt a járda. Nem tudom, honnan jött. Az emberek ilyenkor bizony siettek. Mindig ugyanazt a két mondatot mondta. A megszólított mindig férfi volt, kivárta.
A görgős deszkát le tudta ugyan zöttyenteni, de az utca másik oldalán valakinek vissza kellett alá emelnie.
Valamennyit lökött, s miközben két öklén megemelkedett és megtartotta önmagát, mintegy hagyta, hogy a deszka kigördüljön alóla, és lebillenjen a járdaszegélyről. Egy újabb lökéssel visszahuppantotta lemetszett combtövét a deszkára, de ugyanakkor már hevesen fékeznie kellett a kesztyűvel, nehogy kiszaladjon az úttest közepére.
Ami megmaradt belőle, az tiszta volt, erős és rendezett. Nem biztos, hogy a puszta fizikai erőfeszítés miatt, de a homlokáról és a nyakáról dőlt a víz. A szép arc fölnézett a mélyből a járókelőkre, hosszú, sima, mélybarna haja kisodródott a csatakos homlokából, s kérte, hogy segítenék vissza a járdára az úttest másik oldalán.
Még a hangsúlya sem változott.
Kérem szépen, csupán a másik oldalon kéne visszasegíteni. Egy szerencsétlen hadirokkant előre megköszöni a segítségét.
A megszólított általában zavarba jött, nem tudta, mit kell tennie, de a nyomorult férfi ilyenkor már egy szót sem szólt. Lökött, megemelkedett, visszahuppant és fékezett, oly gyorsan, hogy aki először látta, nem is követhette a pontosan kiszámított mozdulatok egymásutánját.
Míg áthajtotta magát az úttesten, megadóan mentek utána. Az erősen domborodó kockaköveken a négy kis fémkerék iszonytató lármát csapott.
Sokszor láttam, mentem utána, tudni akartam, hová megy.
Ezeken a két lábukon járó férfiakon a szégyen vett erőt, a páni félelem. És valamilyen gyermekes buzgalom. Ugyanaz a felfoghatatlan szégyen az arcukon és az egész tartásukon. Ha nem egy atléta torzóját kellett volna követniük a két egészséges lábukon, akkor talán nem roggyant volna be így a hátuk. A görgős deszka a saját pokoli lármájában zötykölődött, csattogott és kattogott a kockakövek egyenlőtlenségein.
II. kötet 202Az autók leálltak, olykor a villamos.
S akkor az úttest másik oldalára érve a törzs előredőlt, a két kesztyűs kéz a járdára támaszkodott, a váll erős izomzata megfeszült, s mintha korláton végezne gyakorlatot, elegánsan és könnyedén lendítette föl magát, s meg is tartotta a törzsét a levegőben.
A megszólított férfinak ilyenkor a görgős deszkát egyszerűen be kellett emelnie a csonk alá.
Ezt mindenki értette, nem volt szükséges sem szó, sem magyarázat. De a két lábukon járó férfiak ilyenkor még valami olyasmit szerettek volna tenni, ami minden erejüket és ügyességüket igénybe venné. Mintha valamilyen valódi, igazi segítség után kéne nézniük. A torzó azonban nem kért mást vagy többet, s miközben tovagördült a járda sima aszfaltján a siető lábak között, a két lábon járó férfiak ott maradtak szégyenben és kielégítetlenül.
Nem tudom, hová ment, illetve egy ideig mindig távolról figyeltem, s kísértem kicsit.
Vagy volt egy két lábon járó égési seb. Finom ruhái, kecses mozdulatai, választékos szavai után ítélve fiatalabb hölgy. Óriás kalapjai alól nem csigázott elő egyetlen hajtincse vagy hajszála sem. A mélyen lehajtott karima valamennyire elfedte a homlokát, beárnyékolta az arc helyét. A homlokán volt egy valószínűtlen horpadás. Mintha a homlokcsont és a koponyacsont varrata mentén szakadt volna be, valami beszakította, ám a bőrön nem látszott külsérelmi nyom. Sehol másutt nem maradt ép bőrfelülete, csupán e beszakadt homlokon.
Arcán hegek, vágások, durván feltüremlő varratok. Nem volt orra, nem volt ajka, ajaktalan rés, két sötétlő lyuk az orrtövön. Magasan záródó ruhákat viselt, általában sötét selymeket, nyakát szoros selyemsálakkal tüntette el, s ha kicsit megbomlott a sál, akkor látszott, hogy a nyaka is elégett. Valószínűleg az egész teste elégett. Kezén szarvasbőr kesztyűket, lábán átláthatatlan, vastag harisnyát viselt. Lélegzete sípolt, a szájüregéből és a torkáról beszélt, nem volt mivel végső formát adnia a szavaknak. Nem is lettek igazi szavak, inkább a II. kötet 203tagolásból lehetett megérteni, hogy mi mit jelent. Ha együtt kellett volna sorban állnunk, akkor úgy tettem, mint akinek másutt még valami halaszthatatlan dolga van. Nem tudtam közelről elviselni ezeket a kásás sípolásokat.
Mintha a dobhártyám repedne be a hanghullámok nyomásától, holott a szívem szakadt meg, ám ezt nem vallhattam be önmagamnak, hiszen mások szívfájdalmával ugyan mit lehet kezdeni.
Mások talán közömbösebbek vagy türelmesebbek voltak vele, ő pedig valószínűleg hozzászokott e szenvtelen türelemhez.
De ezt is csak akkor lehetett volna megállapítani, ha lett volna arca, mely bármit elárul.
Különben úgy beszélt, mint a rendelkezéshez szokott körúti úriasszonyok, akik bevásárláshoz magukkal vitték a cselédjüket.
Van még kérem rokfórja? Na jó, akkor adjon abból a párizerből, de vékonyra vágja, kérem.
Nem, abból ne, úgy látom, állott. A másikból, igen, a frissből adjon, abból, ó, igazán nagyon kedves magától. És ne legyen több, kérem, mint tizenöt deka.
Akkor láttam utoljára, amikor a kenyér kifogyott.
Az üzletbe nem lehetett bemenni, a nyitott ajtóba állított asztalról árusítottak.
Reggel nyolc óráig tartott a kijárási tilalom, de ha nem állt be az ember hajnalban a sorba, akkor nem jutott kenyérhez. A járdán messzi kígyózott még a sor.
A rádió szinte óránként bemondta, hogy a harcoló felek most már tényleg végleges fegyverszünetet kötöttek, ám ha itt vége volt a lövöldözésnek, másutt kiújult. Akkor aztán megint csak mindenütt folytatódott. Ez már három napja így ment, s csak keveseknek volt otthon valami kis élelmiszertartalékuk.
Valami mindenkinek hiányzott, s ezért mindenki ment valahová a városban, mintha az lenne a legfontosabb, hogy menjen és beszerezze a legszükségesebbeket és biztosítsa a tartalékokat. Mintha ezeknek a II. kötet 204tartalékoknak a felhalmozása valójában fontosabb lenne, mint maga az élete.
Az üzletvezető azt ordította az üzlet nyitott ajtajában felállított asztal mögül a párás sötétben, hogy a kenyere elfogyott, nem is kap több szállítást, mert a Király utcai pékség a kormány utasítására ma a kórházaknak dolgozik. Néhányan visszaordítták, hogy mondhatta volna előbb, ne vártak volna hiába. Csak az maradjon, aki cukorra, grízre, lisztre, olajra vár, ordította az üzletvezető. Más nincs. Só nincs. Ne kérdezzék mindig elölről, mert élesztője, gyufája sincs. A Gláznernél azonban egész nap folyamatosan sütni fognak, ott állítólag mindenki kap.
Azonnal megritkult a sor.
Még akkor is láttam a szétégett nőt. Rövid perzsabundát viselt, nadrágot, bakancsot, s valamit magyarázott egy idősebb férfinak. Mentünk a Gláznerhoz a Szent István körútra.
Azokban a napokban elég gyakran történt ilyesmi, s úgy látszott, mintha senkit nem zavarna, hogy megint menni kell. Különben sem volt jó sokáig egy helyen megmaradni. Néha ki sem hirdettek semmit, hanem csak híre ment, hogy valamit, valami értékesebbet másutt mégis osztanak, s akkor egy kisebb tömeg zaklatottan elindult egy újabb bizonytalanság felé. Senki nem panaszkodott. Előre úgysem lehetett tudni semmit, s azt sem lehetett előre tudni, hogy másutt bizonytalanabb lesz-e, vagy hol lesz biztonságosabb. Nem volt jövő, ténylegesen csak az adott pillanata volt mindenkinek. Az ember megadta magát a szükségnek, ettől lett zaklatott, de ment, s ez adta a biztonságát. Olykor kiderült, hogy az utcai harcok miatt még kerülő utakon sem lehet eljutni oda, máskor meg el lehetett ugyan jutni, de az üzlet már zárva volt, ki sem nyitották, vagy éppen szétlőtték közben.
Valami azonban mindig adódott. És ennek a valaminek a reményében mindenki kidolgozta a maga egyéni stratégiáját.
Tudta, merre ne menjen és merre menjen.
A tömegtől nem volt előnyös teljesen elszakadnia, mert akkor nem jutott hírekhez, ám az sem volt veszélytelen, ha nagyon sokan maradII. kötet 205tak együtt. Minden állandóan változott. Sűrűsödő és ritkuló csoportok között ingázott az ember. Nappal sem volt könnyebb, mint ezeken a sötét, ködös hajnalokon. A hajnaloknak ezeken a napokon már téli éle lett, de megmaradt az őszi illata. Úgy nézett ki, mintha mindenki a saját orra után menne, de valójában nagyon figyelte, hogy mások merre tartanak. Ők talán jobban tudják. S ettől a furcsa érzéstől, amely békeidőben inkább eltávolít, valahogy megint csak összetömörödtek az emberek. Persze ez sem volt jó érzés. Mert akkor meg mindenkinek olyan érzése támadt, hogy nála úgysem tudhatja senki jobban, a többiek csak összehordanak hetet és havat, s valójában kedvezőbb egyedül mennie. Egy időre mégis fel volt töltekezve valamiféle tudással, vagy legalábbis tudta, hogy másoknak ugyanarról az állandó bizonytalanságról más a véleményük és hülyeségeket beszélnek. De abban már tényleg nem tudott egyedül dönteni, hogy például egy téren átkelhet-e, vagy mégis más utat kéne választani.
És még csak nem is azok a helyek voltak a legveszélyesebbek, ahol állandósult a tűzharc. Ha a lövéseknek állandó magasságuk volt, ha láttuk, hogy a lövedékek honnan jönnek és hová tartanak, akkor le lehetett hajolni, egy palánkhoz, egy felfordult villamoskocsihoz tapadni, két lövés szünetét kivárni, és meggörbedve rohanni át, pontosan úgy, ahogy a többiek tették. Mintha mindig lennének többiek.
Persze volt eltévedt golyó.
Mintha mindig lenne legelső, aki kipróbálta már. Mikor csaknem mindenki átjutott, s valakit mégis elkapott. Ott is maradt, vagy bekúsztak érte és kicibálták a golyók alól.
És akkor valaki, akit senki nem ismert, sebesült volt, vagy rögtön halott.
Tej már nem volt sehol a városban. Egy asszonynak a tejeskannáját találták el. Nappal történt, a könnyű őszi ködön átszűrődött a gyönge napfény. Az asszony az ellenkező irányból futott át felénk. Mi még néhányan várakoztunk, hogy mikor futhatunk. Ilyenkor mindenkinek eltorzult az arca, a szájak kinyíltak és résnyire szűkültek a szemek. MintII. kötet 206ha mindenki egyszerre két mondatot mondana. Na most. Még ezt is megúsztam. S amikor eltalálták a kannáját, döbbenten megállt, mint aki nem hiszi. Az arca olyan maradt. A kannából két sugárban ömlött a tej. Ebből viszont tudtuk, hogy itt valahol mégis van tej, valahol tejet osztanak. Vagy volt. És mintha a kicsurgó tej lenne a fontosabb. Még csak le sem bukott, hanem csupán féltérdre ereszkedett és dühében a földhöz verte a kannát. Háromszor, négyszer, de a fülét nem engedte el. Mások ordítottak, egyszerre többen, ám elkéstek az ordításukkal.
És mégis inkább a csönd.
Egy halott tér, egy néma útkereszteződés, ahol éppen baljósan nem moccant semmi.
A bezárt kapuk, a lehúzott redőnyök.
Akár sötét van, akár világos, lépteid zajával nem sértheted föl. A mélyén valami készülődik. Valami a levegőben áll.
A Nyugati pályaudvar közelében aznap ilyen dermedt hajnalt találtunk. Sehol semmi fény, sem az ablakok mögött, sem az úttest fölött, se moccanás, se zaj. Hideg volt, köd, amit inkább csak a bőrén és az orrában érzékelt az ember. Semmit nem lehetett sem látni, sem hallani. Akkor arra biztosan nem. Talán a macskák vagy a patkányok éreznek így. A tértől még messzi voltunk, éppen csak el lehetett választani a pályaudvar szétlőtt tornyait a sötétlő égtől. Úgy jöttünk idáig, mint valami jókedvű és zajos turistacsapat. Nem volt kérdés, hogy most hallgatni kell, s a teret nagy ívben meg kell kerülni. Aztán már csak az egymástól távolodó léptek csosszanásait lehetett hallani. Visszaverődött a házfalakról.
Macskák és patkányok is tudják, merre menjenek.
Úgy látszott innen, hogy a Podmaniczky utca felső szakasza szabad.
Mások is befordultak, mert ez volt az egyetlen értelmes lehetőség. Nem együtt mentünk, hanem külön. Azt mondta az ember, hogy valahogy csak eljutok a Bajcsy-Zsilinszky útig, s nem kérdezte, hogy miként lesz. A Kálmán utca képe lebegett előtte, ahol békeidőben a trolik közlekedtek, hogy oda el kell jutnia. A valószínűségszámítás vagy a leII. kötet 207hetőségek mérlegelése csupán a következő lépésre vonatkozott. S hogy miként fogok átjutni oda, nem érdekelt.
Mindig csak a következő lépés.
Sem előtte, sem utána nem éreztem soha, hogy a város ilyen mélyen bennem él. Valamilyen szükség kijelölt egy helyet, s ezzel mintha nagyító alá fordulna a helyzetem. Azonnal tudnám és látnám, mi hol van, s hol milyen szegletre, kőre, rejtekre, védelemre, s milyen veszélyre számíthatok. Mint az állat, aki ismer minden járatot. Most a Kálmán utca, és onnan aztán úgy tovább, hogy nem szabad sem a Parlament, sem a Honvédelmi Minisztérium közelébe kerülnöm. Az Alkotmány utca nagy kérdés maradt a szélessége miatt, s az még nagyobb kérdés, hogy miként fogok átjutni a Szent István körút másik oldalára. Most azonban csak a Kálmán utca volt a nagyító alatt, s nem kérdeztem, hogy mi lesz, ha ezt az utat odáig megteszem. Vagy lesz-e valami, vagy másként lesz valami, vagy semmi nem lesz.
Napközben valahol mindig ropogtak a fegyverek, végeredményben mindenhonnan ropogtak, közelebb, távolabb, vagy még távolabb. Közvetlen veszélyt csak az jelentett, amikor már az utcában visszhangozott.
Akkor benn voltál a zsákban, s nézhetted, hogyan kerülsz ki belőle. Ezt azonban előre úgysem lehetett kiszámítani.
Miközben mentem, valaki megkérdezte, mi van. A Gláznernél kenyér, válaszoltam. Most lélegzett föl az utca. Néhány kapu nyitva állt, kijöttek, bementek, valamiket hoztak és vittek a felkelők. Fönn a lakásokban égtek a villanyok. Még teltek voltak a fák elszínesedett lombjai, s a fényektől az egész utca olyan, mintha egy kicsit azért már vége lenne a harcoknak. Mindig pontosan ilyenek voltak az utcák, amelyek éppen föllélegeztek, ám sietősen vették a lélegzetet, mert senki nem tudhatta, meddig tart ki az ünnep. Valószínűleg egy házmesterfiú volt, aki sietősen megkérdezett. Azért gondoltam erre, mert fölöttünk világos ablak, s onnan szólt le neki egy asszony.
A vizet megnyitják-e már vajon, Pistike?
II. kötet 208Hosszú lőszeresládát vitt a vállán.
Itten ti nem juttok tovább, te, baszd meg, mondta nekem valamilyen azonnali jóindulattal ez a fiú, és az asszonynak nem válaszolt.
Hát nem látod, mi van?
Láttam, persze, hogy láttam, s nem éreztem volna indokolatlannak a megvetését sem. Mintha csak azt mondaná ezzel, hogy ostoba civil vagyok, aki nem érti az egészet, ami körülöttünk történik. Fegyverhez jutni nem volt nehéz. Kérhettem volna tőle bármit. Többször láttam, amint teherautókról osztogatják.
Nem a félelem tartott vissza, s még azt sem mondhatnám, hogy bármiféle kifogásom lett volna a lövöldözés ellen. Inkább helyeseltem. Nem tudtam volna elképzelni, hogy másként legyen. Így volt igazságos. Ahol meg lőnek, ott vannak halottak. De nekem kellett kenyeret szereznem, meg mindent, mert a családom tagjai tehetetlenségbe menekültek. Egyszerűen undorítónak találtam a félelmüket.
Már megnyitottuk, kezicsókolom. Csak tessék kipróbálni, egészen nyugodtan, szólt fel ekkor az emeletre ez a Pisti.
Mentem tovább. Nem jutott eszébe az embernek, hogy valakitől elbúcsúzzon, akivel az imént még beszélgetett. Mire kiértem a kereszteződéshez, megtudtam valaki mástól, hogy az oroszok visszavonultak a Bazilikához. Vannak ágyúik. De a pályaudvar a felkelők kezén maradt. Itt volt a szabad átkelés. Csupán azt nem lehetett tudni, hogy mikor kezdődik újra el.
Volt ott a sarkon egy nagy fényképészet, és a szétlőtt kirakat előtt ismét összeverődött az ismerős csoport, vagy legalábbis az ismeretlenek között látott az ember ismerős arcokat. Lábunk alatt üveg csikorgott. Valakinek el kellett volna indulnia, de erről senki nem beszélt. Ki erről tudott, kinek arról volt értesülése, meg hogy akkor így lenne jobb, vagy úgy lenne jobb. Megkezdődött a végeérhetetlen tanácskozás. Mindenki mondta, de ez valamiként mégsem volt érdekes. Inkább az volt a jó az egészben, hogy ezen az idegen környéken az ember ismerős arcot láthatott. Valakit a szomszéd utcából, a saját kerületéből. II. kötet 209Nézték egymást az emberek a sötétben, magyaráztak és mutogattak. Volt, aki hallgatott, figyelt, s inkább közülük kerültek ki azok, akik előbb elveszítették a türelmüket.
Ez nem volt jó.
Jól meg kellett gondolni, hogy kit kövessek vagy kihez csatlakozzam. Sehogy nem volt jó, de kisülhetett jó belőle, olykor azért szert lehetett tenni némi előnyre. Végül is mindenki a sorára várt, csak éppen nem akart volna első lenni a sorban.
Az úttest fölött egyetlen sérült lámpa világított. A troli vezetéke rászakadt a huzalra, a lámpa tányérja félrebillent a súly alatt, az üveg kitört, de maga az égő megmaradt. A felszedett kockakövek halmai között hullák hevertek. A Kálmán utca sarkán egy kiégett tank füstölgött a járdán. Innen messziről úgy nézett ki, mintha gőzölögne. Talán a kőhalmokat akarta megkerülni, amikor kigyulladt. Felrohant a járdára, nekiment egy fának, a fa koronája rászakadt, s együtt égtek el. Az égett ágak úgy álltak ki belőle, mint a szarvak. Az újságos összerogyott bódéjából egyetlen fal maradt meg. Fehér lapokat legyezgetett a ködös levegő a sötétben. Semmi más nem élt. Néha megemelkedtek, és odább csúsztak egy kicsit ezek a fehér, tegnapelőtti újságlapok.
Még akkor is láttam azt az asszonyt.
De csak a szemét, mert a sálját az arca elé emelte. Ezen a hajnalon nem kalapot, hanem turbánt viselt. A kasmír sálnak és a turbánnak azonos volt a színe és a mintázata. Azokban a napokban az ilyen finom holmik nem voltak feltűnőek, még a perzsabunda vagy a nerc sem. Az emberek sok mindent elővettek, amit korábban nem merészeltek volna hordani és rejtegettek. Mintha állandó ünnep lenne, holott egyáltalán nem illett az alkalomhoz. De a kosarát úgy fűzte a karjára, mint mindig, mikor csak leszaladt a boltba. S miközben a többiek tanácskoztak és mérlegeltek, valamit mondhatott a sálja mögül a mellette álló férfinak, aki nem értette. Ez a férfi lovaglócsizmát viselt, ilyesmit sem lehetett látni korábban. Aztán a nő elindult a járdán. A férfi néhány lépést tett utána, talpuk alatt csikorgott a csöndII. kötet 210ben az üveg és a törmelék. A férfi mégsem követte. Ő azonban nem törődött ezzel, hanem lelépett a járdáról, és ment a karjára fűzött kosarával. Nem szaladt, nem sietett, még csak nem is nagyon hajlította meg a törzsét.
Mint aki éppen vásárolni megy.
A férfi a járda kellős közepén maradt állva, ami szintén nem volt éppen ésszerű. Azon a helyen akkoriban úgy kanyarodott ki a járda, mint a nyelv.
Földnyelven állt, s előtte a veszély sötét tengere. Vissza kellett volna lépnie, vagy el kellett volna indulnia. Mi is csak figyeltük, mi lesz.
A nő minden baj nélkül elérte a lámpafényt, onnan azonban nehezebben jutott tovább a hullák és a felszedett kövek között. A két villamossín úgy állt ki a csupasz földből, mint két halott gerinc. A város teli volt tárgyakkal, amelyek értelmüket veszítették. Nem történt semmi. Belépett a villamossínek közé, ahol valóságos árok tátongott előtte. Ez előnyös volt, mert bármikor alábukhatott. A sötétség mélyén sem lehetett semmi gyanúsat hallani. Legalább húszan vártuk az eredményt a sarkon, s ilyenkor még a másik lélegzetét sem érzékelte az ember, vagy ilyesmire nem figyelt. Amikor a síneken végre átjutott, kikerült a lámpafényből, s még annyit lehetett látni, hogy futni kezd.
Ha odáig elért, most már igazán ne pusztuljon el.
Olyan napok voltak ezek, amikor érteni lehetett, hogy az emberek mit miért csinálnak. Mentette az életét. S aztán már csak akkor láttuk, amikor a ház falához ért.
Még a Gláznernál is láttam. Akkor már kivilágosodott. Jóval előbb érhetett oda, mert benn állt a sorban. Amikor messziről megpillantottam ezt a sort, éreztem, hogy jobb lenne föladnom, de akkor meg hová mennék a kenyérért.
Az ember meglátott egy sort, azonnal számítgatott. Itt azonban akkora volt a sor, hogy csődöt mondott volna minden valószínűségszámítás. Miközben késlekedtem, mert előrementem, hogy valóban így van-e, s hogy lássak is valamit, egészen a Katona József utcáig kelII. kötet 211lett előremennem, természetesen sokan beálltak. De mások is késlekedtek, ők sem hittek a szemüknek, ők is előrementek, vagy nézték messziről, hogy akkor most mitévők legyenek. Reménytelen lett az ember egész megmentett élete. Visszamenőleg is értelmetlen, mintha eddig is fölöslegesen élte volna túl.
Csakhogy minél tovább mérlegelt, annál kisebbnek látta az esélyeit, hiszen közben mások elfoglalták azt az egyetlen helyet, amelyet érkezésének sorrendje szerint már a magáénak kellett volna tudnia.
Ennek a sornak a vége a Fürst Sándor utcából lazán kifodrozódott a Lipót körútra. Oda kellett volna beállnom. De ez a sor az egész hatalmas háztömböt tömören megkerülte, a Sallai Imre utcán kanyarodott vissza, s így érte el a pékség körúti bejáratát. És állt a sor, nem haladt. Nem volt kenyér. És nem lehetett tudni, mikorra készül el egy friss sütés. Volt, aki kisszéket, sámlit hozott magával. Mások csak álltak, váltogatták a fázós lábukat, s legfeljebb a házfalnak támasztották a hátukat. Kétségnek egyszerűen nem maradt helye. Miközben visszamentem, még az is eszembe jutott, mi lenne, ha kigyalogolnék a Petneházy utcába, a kenyérgyárba.
Nem mintha bármilyen baljós előérzetem támadt volna.
Itt mindenesetre nyugalom volt, s talán ez tartott vissza attól, hogy önállósítsam magam. A körúti járdaszegélyen jó nagy késéssel foglaltam el egy helyet. Aki utánam jött, már csak az úttestre állhatott. Valamicskét ugyan mindig csosszantunk, mehettünk előre, ám ez sem azért történt, mintha az üzletben elkezdték volna a kenyeret osztani, hanem a csöndes türelmetlenség tömörített ennyit a soron.
Talán fél óra telhetett el, amikor a üzletben végre valami elindult, s ettől aztán idekinn is. Előbb csak nyugtalankodás, halk morgolódás, torlódott a sor. Mindenki menne, de nincs hová. Hová menjek már, édes asszonyom.
Valamit ilyenkor mindenki mond.
Egy kicsit várjon már, édes jó uram.
Kérem, kérem, ha maga előre tudja.
II. kötet 212Aztán a lábak tehetetlen csosszanásai, és a pattanásig feszült ingerültség morajában az első magányos kiáltozások.
Az ilyen kiáltozó embereket mindenki joggal megveti.
Ahhoz, hogy begyűrődhessek az üzlet bejáratán, utat kellene adnom azoknak, akik a kenyerükkel boldogan el akarják hagyni az üzletet.
Aki nem ismeri a sorban állás lélektanát, gondolhatja, mi sem természetesebb, utat kell adnia, hiszen ez a saját közvetlen érdeke. Ha nem lehet kijönni, akkor nem lehet bemenni sem. Csakhogy egyszerre mindenkinek többféle nyomást kell kiállnia, s bármilyen jószándékú legyen valaki, ennek a feltételnek nem tud eleget tenni a tömegben. Az ésszerűségnek, az igazságérzetnek és a tömegnyomásnak kell egymással megbirkóznia, ám ezek felől már senki nem rendelkezik személyesen. Az ésszerűség lesz a legtörékenyebb, mert aki messzibbre áll, nem tudja ugyan, hogy mi történik a sor elején, de menne, így vezérli az állatias ösztöne. S ha csak néhány centimétert vagy millimétert megy, a sorban ettől elháríthatatlan feszültség keletkezik. Akár ösztönösen cselekszik, akár számításból, előbbre csosszan, mert ha nem tenné, más teszi meg helyette, vagy ingerülten noszogatják a többiek, s akkor meg az igazságérzetét éri sérelem. De bármily drága legyen valakinek az ésszerűség vagy az igazság, ennyi ember akaratának a nyomását máskülönben sem tudná a hátával feltartóztatni, mert a saját súlyát sem tudná a többiek ellenében a saját lábán megtartani. Hirtelen mindenki azon van, hogy valamennyire azért visszafeszítsen, hiszen az emberek többnyire jó szándékúak és értelmesek, ám a saját állati önzésének alattomos számításait senki sem tudja kikerülni. Mert arról igazán senki nem tehet, ha gyenge, s nincsen elegendő ereje visszafeszíteni azt a barmot, aki a hátára mászott, de ha már nincsen egyenlő erejük az embereknek ahhoz, hogy a hátukra nehezedő nyomásnak egyenlő módon ellenálljanak, akkor abba a résbe, amit én az erőmmel nyerek, benyomulnak azok, akik gyengék és akiket elsodornak, vagy éppen a kicsinyes számítók, a ravasz rókák, a piócák, a nyerészkedők.
Van, aki csak erre vár. Mert nem csak a testi erőt, de a lelki erőt és beII. kötet 213látást sem egyenlő mértékben osztogatják. Van, aki derekasan állja a hátára nehezedő tömegnyomást, s még ereje is van hozzá, de csak a másikat akarja attól visszatartani, amit önmagának szeretne azért megszerezni.
S ennek a parányi előnynek a vágyát mindenki meg tudja indokolni magában. Két órája áll itt türelmesen. Hideg van. Végre el kéne valahol végeznie a szükségét. Gyermekének két napja nincsen mit ennie. S ha ő már nem jutna be, ha éppen előtte kifogy a kisütött adag, akkor megint rá kell egy órát húznia. Ezt már nem bírja ki. Lehet, hogy valóban nem bírja ki, hiszen magas a vérnyomása, rákja van vagy szívbeteg.
És ha a liszt mégis kifogy.
Találat éri az üzletet.
Ha letapossák ezek az őrült és gonosz emberek.
Hiszen mindenki látja már, hogy itt nem az ész az úr.
Tíz körmével még az igazságosságba kapaszkodik, de már csak azt szeretné elérni, hogy ne legyen vele más méltánytalan.
És mindenki ordít, sikít.
Nem tud nem ordítani.
Sikít, aki a száját sem nyitja ki. Van, aki mindig is tudta, s most aztán elszabadítja keserű tudását. Van, akit meglep, hogy ilyenek az emberek, s világgá kiáltja. Van, aki nem tudta, hogy a szomszédja, akivel az előbb még barátságosan elbeszélgetett, egy vadállat. Van, akit nekinyomnak a kirakat üvegének. Van, akit kinyomnak a sorból. Van, akit megrúgtak, a lábára hágtak. Vannak gyerekek, vannak vénemberek. Vannak, akik ki akarnak jönni, vannak, akiket benyomnak, vannak köztük hívatásos hisztérikák, és vannak, akik valóban fulladoznak. És sokan vannak, akik el sem hiszik, hogy velük ilyesmi megeshet. A lelke sikít mindenkiben, s még ha nem is a szájával teszi, különös láz rázza meg a testét, mert mások ordítozásának és sikítozásának nem tud ellenállni.
Valami vékonyka hártya felreped.
Valószínűleg én is ordítottam, mindenki ordított. Ilyenkor semmi más nem marad, mint a sors kegye, a véletlen, a szerencse. Senki nem felelős többé önmagáért és a többi emberért, s ha megúszta, akkor sem II. kötet 214tudja megmondani, hogy ez kinek az érdeme. Az is furcsa, hogy az általános felindulás milyen gyorsan csillapul a tömegben.
Nem tudom, mi történt.
A kirakat üvege mindenesetre nem szakadt be. Fejük fölé emelt kenyereikkel kipréselődtek az első emberek. A bejáratnál megrekedt és feltorlódó embertömeg nem engedhetett utat, mégis kipréselődtek.
Nem láthatni mást, mint feszülő vállakat, torlódó hátakat, ilyenkor az embereknek nincsen arcuk, az emlékezetnek valójában nincsen mit megőriznie.
Mindent láttam.
Tíz méternyire álltam tőlük. Mégsem tudom, mi történt. Hátak, vállak, az arcok fehér foltjai.
A hallásom emlékezik.
A pékség bejáratánál feltorlódó emberi massza fölött sikoltozás reszketett, mi azonban, akik az egész háztömböt megkerülő sor legvégén álltunk, s mégis mindössze tíz méternyire voltunk attól a helytől, ahol osztották a kenyeret, s ahol bármely pillanatban bármilyen katasztrófa bekövetkezhetett, inkább ordítottunk. Mintha az ordítás emlékeztethette volna a sikítozókat valamilyen maradék kis ésszerűségre vagy még mindig lehetséges ésszerűségre.
Hogy ne csinálják.
Ne így.
S ebben a sikoltozásnak nekifeszülő ordítozásban harag volt. Az önérdek és az önzés haragja. Ha ott elöl a visszavonhatatlan bekövetkezik, akkor itt hátul én sem juthatok hozzá a kenyeremhez.
Az utcában is megbolydult a sor. Amíg ellátott a szem. Senki nem támaszkodott már a falnak, sámlijukról, székeikről fölpattantak az emberek. Nem tudhatták, mi történik, forogtak, zajongtak, mentek volna. Talán a hangzavarban, a dühös ordítozások és eszeveszett sikoltozások között történt, a levegőben, ahol a tehetetlenség és az akaratosság ellentétes árama összeért, egymásba csapott.
Mikor az első emberek végre kinyomódtak a kenyereikkel a tömegII. kötet 215ből, s ott álltak bambán és boldogan, vagy éppen azonnal rettegve elsiettek, mintha valaki kiragadhatná a kezükből a meleg kenyereiket, az idegvégződéseket tépő és szaggató hangzavar a csúcspontjára ért. Nem volt tovább. Nem lehetett hangosabb. Mindenki láthatta, hogy kijöttek, s mindenki azon volt, hogy a helyüket ő töltse be. És most már tényleg nem engedtek ki senkit. A láva érezheti így magát, mikor a föld kérgét kell megrepeszteni. S a kéreg, mikor a repedés szélén meg akarná önmagát tartani, mégis beomlik.
Később a szemtanú is csak annyit tud mondani, hogy a belső nyomás lett erősebb, bár a külső nyomás sem gyöngült.
A kenyerek forró illatot párologtak.
S ha már odabenn valakit olyannyira kegyelt a sorsa, hogy végre valahára kenyérhez jutott, akkor ki akart törni. Míg aki be akart hatolni, annak a bizonytalanságtól reszketett a sorsa. Aki be akart menni, a kenyérért tette volna. Aki ki akart jönni, annak a forró kenyerével együtt az életét kellett menteni. Még semmi nem rendeződött el, de a sikítások és ordítozások valamelyest csillapodtak. Megindult a sor. Amitől nem lett kisebb a hangzavar, mert a feldúlt méltatlankodások morajává változott. Senki nem kiáltozott, ám mindenki vadul szitkozódott, kérlelt, magyarázott.
Mi pedig lassan csosszantunk előre. A talpában érezte az ember, hogy akkor mégis van remény.
Még akkor is láttam a nőt. Néha a turbánját láttam, néha összeégett arcának bizonytalan élét. Lassan kisütött a nap, s nagyon gyorsan mentünk előre. Melengetett a fény, a levegőben érezni lehetett a közeli folyó illatát. Barátságosan keveredett a kenyér szagával. Arról már senki nem beszélt, hogy az imént mi történt, vagy mi történhetett volna. Hiszen nem történt semmi, s ha ilyen gyorsan megyünk, akkor lesz kenyér. Néhány perc alatt elértük a Fürst Sándor utca sarkát. Egymás után jöttek ki a boldogok. És ahogy ment előre, minden kis csosszanására ügyelt az ember. Alaposan megváltozott a helyzete. Immár nem a sor végére szorultan állt, hanem benne volt a sorban. Figyelt, nehogy illetéktelenül II. kötet 216szerezzen valaki előnyt, s arra is ügyelt, ne keltsen olyan hatást mások szemében, mintha valamilyen előnyre törne vagy figyelne. A sor halad, mindenkinek remegnek a finom idegvégződései, s készenlétben tartja a fullánkjait. Mindenki előnyre törekszik, legyen az másfél centiméter, s mindenki a másikat akadályozza meg ebben.
Mintha erkölcsiségének gyeplőjét mindenki másokra vetné ki, őt viszont mások tartanák.
Egymásban fogják vissza az emberek a saját önzésüket. Legalább hátrányosabb helyzetbe ne kerülnék, ha már előnyhöz nem juthatok. Amikor halad a sor, akkor nincsen idő a vitára, s amikor leáll, akkor már senki nem tudja a saját előnyére megváltoztatni a helyzetét. Csak most. Azt a másfél centit ilyenkor kell megszerezni. S úgy kell megszerezni, mintha nem is az önzés sötét szándéka irányítana, hanem mások lassúsága vagy ügyetlenkedése tenné előnyösebbé a helyzetem.
Mire elértük a sarkot, már le is állt a sor. A szűk utcában még sötét és hideg volt. Csupán a tetőkről csurrant be némi napfény. S az is csak abba a kis mellékutcába vágott be, amely a Fürst Sándor utcát a Pozsonyi úthoz köti.
Az is csodálatos pillanat, amikor a sor leáll. Mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy hiába volt résen, hiszen nem egészen azokkal áll, akikkel elindult, s nem egészen abban a helyzetben, mint amelyet elhagyott. Minden törekvése arra irányult, hogy semmi ne változzék, és mégis minden megváltozott. Az ismerős kabátok, az ismerős arcok az ellenségei, mert közülük többen eléje jutottak. Az elkövetkező pillanatokban ismeretlenekkel kell szövetséget kötnie. Keserű pillanat. Ilyenkor robbannak ki a viták, s olykor verekedéssé fajulnak. Vagy egyszerűen halálos csönd támad, nincsen többé reményteljes csosszanás. A csöndben sámli vagy szék lába koppan, sóhajtozásokat hallani. Valaki szól, valaki válaszol. Megint be kell rendezkedni az örökkévaló időre ezen az egyetlen helyen.
Baj csak akkor van, ha valaki nem fogadja el kétes helyzetét a világegyetemben. Valójában nem ez az én helyem, mondja magában, s mélII. kötet 217tatlankodásának óvatlanul hangot ad. Ettől a bajtól azonban többnyire mindenki tart.
Néha még a kirobbant vitákat is elfojtja a közös félelem.
Nem az értelem.
Csönd lett.
Mindenki fél.
Lehetett volna egy közönséges őszi reggel csöndje. Lövéseket sehonnan nem lehetett hallani.
A szerencsém úgy hozta, hogy a ház falának vethettem a hátamat. Persze egy kicsit kormányoztam is magam, hogy így legyen. Ezen a házfalon még látni lehetett a háborús sérüléseket. A sorozatlövések nyomai belekormosodtak a vakolatba. Ebben a városban nőttem föl, s nem gondoltam rá, hogy ennek nem így kéne lennie. Csakhogy ez nem volt igazi csönd, mert messziről elérte valamiféle egyenletes dübörgés.
Akkor már tudtam, hogy a pékségben három kemencében sütnek, s körülbelül harmincöt percenként kerül ki egy friss sütés. Úgy számoltuk, hogy egyetlen sütéssel mintegy harminc méternyit kell haladnunk. Feltéve, ha bírják a kemencék. Ha van elegendő fájuk, s a liszt sem fogy ki, vagy kapnak új szállítást. Ha olyan gyorsan tudnak bedagasztani és keleszteni, ahogyan a kemencék dolgoznak.
Ez nem volt valószínű.
Tegnap éjjel óta ebben a házban a kelesztéshez igénybe vették az összes földszinti lakást, ezt is tudtuk. Azt is kiszámították az emberek, hogy ilyen ütemben huszonhét sütésre lenne szükségünk, s akkor késő délutánra sorra kerülnénk. Nem az volt a kérdés, hogy kibírjuk-e. Inkább az volt a kérdés, hogy még a sötétség beállta előtt hozzájutunk-e a kenyerünkhöz. Vagy ha nem érjük el addig a pékség bejáratát, akkor vajon feloldják-e addig a kijárási tilalmat.
Este veszélyesebb volt megszegni a kijárási tilalmat, mint hajnalban. Inkább lehetetlen, hiszen esténként a város teli volt különböző őrjáratokkal. Hajnalra mindig elcsitult a harc.
A dübörgés szépen, egyenletesen erősödött. Átlépett azon a hatáII. kötet 218ron, amikor már senkinek nem lehetett kétsége, hogy tankoszlop közeleg. A tankoszlopoktól nem kellett különösebben tartani. Ezek jöttek valahonnan, és valahová elvonultak. Amíg meg nem álltak, nem lehetett semmi baj. Az sem volt valószínű, hogy éppen ebben a szűk utcában vonulnának el. Inkább a szélesebb utakat használták, az úttest szélén vonultak, hogy a házakból ne lehessen olyan könnyedén benzines palackokat vetni rájuk. Angyalföld felől közeledett a dübörgés, s hallható volt, hogy vagy a Pozsonyi úton, vagy a Pannónia utcában kell elvonulnia. S amikor ebből az észveszejtő dübörgésből már a lánctalpak csikordulásait is ki lehetett hallani, akkor világos lett, hogy valóban a Pozsonyi út sárga kerámiaburkolatán vonulnak, s ezen különösen élesen hangzott minden csikordulás. Először csak a csikordulásokkal teli dübörgés szorult be a házak közé, aztán a kis mellékutca napfényes torkolatában már látni lehetett a tankokat.
Egymástól egyenlő távolságot tartva haladtak. Az egyik kitűnt, a másik előtűnt. A bágyadt napfény elködösödött a benzin felhőitől.
Senki nem mozdult a helyéről a sorban. Aki a kis utcába belátott, figyelt. De olyan nagy lett a bűz, oly átható a zaj, hogy mindenki elhallgatott, vagy legalábbis senkit nem lehetett volna hallani. S mintha az oszlopnak nem lenne vége. A házak is átvették valamennyire a reszketést, az úttest és a járda is átvette a reszketést, éreztem, amint a tagjaimban összefolyik a reszketés. Nem én reszkettem.
Ez a dübörgés és reszketés még erősödött is, mert a tankok sikoltozó csikordulásokat hallatva fordultak rá a Margit híd följáratára, s immár az egész hídszerkezet reszketett. A talpában érezte az ember a hidat. Van egy városom, városomat egy folyó kettészeli, s érzetté változott át az ismerős híd. A híd reszketését átvette a hídfő, a hídfő reszketésébe beleremegtek a hídfő házainak tömbjei, s a hátamon is éreztem a reszketést. Olyan volt a reszketés, hogy az ember nem gondolt semmire, legfeljebb a saját testének reszketését figyelte.
Veszélyre egyáltalán nem gondoltam. És nem hangzott úgy, mintha vége lenne.
II. kötet 219Végül is voltak ilyen nagyobb hadműveletek, az oroszok átcsoportosították az erőiket, ám ezekkel a műveletekkel a civilek nem nagyon törődtek.
Azokban a napokban még az sem volt elképzelhetetlen, hogy most aztán végleg kimennek. Legalább a városból kimennek, vagy az országból is kimennek.
Ahol álltam, onnan be lehetett látni ebbe a kis mellékutcába. Éppen annyira, hogy a Szamovár eszpresszó kirakata előtt láthattam felbukkanni ezeket az egymást követő tankokat. A kirakat napfényes üvege mögött függött egy nagy fénykép. A fényképen Hiller Hedda, az öregedő szép dizőz, aki néhány napja éjjelente még itt énekelt. A presszó most is nyitva volt, és teli emberekkel. Arcok tapadtak az üvegre, a vonulást figyelték. A presszó előtt is álltak, ők is a vonulást figyelték a napfényes járdáról. És akkor valami olyasmi történt, amit azóta is nehéz elhitetnem magammal. Mintha lustán, de mégis meggondolná magát, az egyik tank befordult ebbe a mellékutcába, lánctalpával súrolta a járdát, felszikrázott a csikordulás a szegélykövön, a járdán álldogáló emberek pedig szétszaladtak. Volt, aki a presszóba menekült be, volt, aki a következő kapualjba. Egy szempillantásnyi idő alatt ürült ki az utca. Csak a beszorult benzingőz maradt, s a tetőkről lecsorgó napfény erős nyalábjai. Mi nem mozdultunk a sorban. A tank fölmeresztett csövével jött felénk.
Bennem még egy pillanatra az is fölmerült, hogy a menetoszlop békés elhaladását biztosítja így, és akkor a dolog rendben van. A kis utcácska közepéig jött el, megállt, de nem állította le a motorját.
Nem történt semmi.
Akkor meg arra gondoltam, hogy talán meghibásodott, s ezért kellett a menetoszlopból kiállnia. De éreztem, baj van. A következő pillanatban megmozdult a cső, s lágyan leereszkedett. Mások sem mozdultak el. Mintha a szemközti ház falát, vagy a Duna Mozi bejárata fölé emelkedő széles esőfogó tetőt célozná meg. Ott azonban nem volt semmi. Alatta várakoztak a sorban a moccanatlan emberek. Oly hirteII. kötet 220len történt, hogy az elmém csak késlekedhetett. Látta a szemem. Mégsem vettem tudomásul, hogy a csövön kisüvítő lángnyelv, a lőtorony és a tanktest rándulása lövés lenne. És utána még egy.
Két néma kép.
De közben még az iszonytató detonáció. És ami utána következik, az már csak az omlásba, a zuhanásba, a porfelhőbe talált bele, amelyet újabb detonáció követ.
Mindent szétszakít.
Néhány nap múltán Madzar egyedül állt a legrégibb dunai gőzös, a Carolina fedélzetén, és nagyon egyedül érezte magát a tavaszi alkonyatban.
Talpa alatt egyenletes ritmusban dolgozott a hajómotor a mélyben.
A hajó üregeiből tompán felhangzó dohogást a víz roppant tömege fölfogta, nem engedte.
Testét egyszerre járta át a tompa, késleltetett vibrálás, a dohogással a gőzgép dugattyúinak szívása és lökése, a hajótest héjának fémes reszketése, a langyos szellő, mely virágzások illatát és az iszapízű víz súlyos, hideg halszagát hozta a partról.
Ha felszállt erre a hajóra, mely menetrend szerint közlekedett Bécs és Belgrád között, akkor visszautazott a gyermekkorába. Már akkor kedves képzelgései közé tartozott behatolni az állati testként lélegző, s minden egyes elemében a létezés áramaitól áthatott, óriás világegyetembe. Lássuk már e sok ismerős élőlény tagjait, funkcióikat, csillagot, belső szerveket, hókristályt, véráramot, hidak és katedrálisok ezernyi részletét, miként kapcsolódnak egymásba.
Erősen áradt.
Próbálkozásai persze sem akkor, sem később nem vezették meggyőző eredményre, furcsa is lett volna, hogy épp egy mohácsi hajóács II. kötet 221kisfiának sikerül rekonstruálnia a panteista világelképzelés metafizikai szerkezetét.
Vagy az volt a benyomása, hogy olyan kapcsolatoknak és analógiáknak tulajdonít jelentőséget, amelyek nem rendelkeznek ilyesmivel, vagy ami még rosszabb, bizonyos jelenségeket nem lát át, más dolgok jelentőségét túlértékeli, s ezért nem érheti fel ésszel. Nem értette például, hogy hol helyezhetné el a saját istentelennek ítélt tetteit.
Mégis csinálta, újra és újra nekivágott, lexikonokat bújt, bele az adatok és a jelenségek sűrűjébe, elkalandozott, lebukott a mélybe. Kísérletet tett rá, hogy érzékszerveivel leltárba vegye a környezet minden egyes elemének valamennyi megnyilvánulását, s kijelölje lehetséges helyüket. Aminek az lett volna az egyik feltétele, ezt ijedten belátta, hogy ne esetlegesen válasszon és elválassza egymástól az egyes tárgyakat, tudja, funkciója szerint mihez mi tartozik, tisztázza egymáshoz tartozásuk oksági összefüggéseit, beléjük hatoljon, képzeletével a részletek bensejébe, de ugyanakkor maradjon kívül, észleléseit fizikai és kulturális ismereteinek közvetítésével hozza kapcsolatba egymással és ne csak önnön magával. Lássa, működésükben mi hasonlít az emberi működésre, mi különbözik, mi személyes, mi marad személytelen a világegyetemben, s az egymásba érő rendszerek érintkezési pontjain rajzolhassa ki a konstrukciót, amely magasabb rendű szerkezetként talán tényleg egybefogja a különálló dolgokat.
Ez volt a vízió, mely vezette.
Szerette volna felfedni, miként vannak egymásba rakva a teremtés tárgyai, s akár azt is vállalta volna e tudásért, hogy elégessék, mint Giordano Brunót a Campo dei Fiorin.
Ha elmondták volna neki, hogy mit művel, még felnőtt fejjel is min gondolkodik, s miért ilyen kényszeresen és mániásan, akkor valamelyest megemelve komor szemöldökét, azt válaszolta volna, ugyan, badarság, semmiféle Istent nem keresek.
A korlátnak támaszkodott, kezében tartotta ellenzős, skót sapkáját, mely ugyanolyan szövetből készült, mint az öltönye, és elmerülten báII. kötet 222multa, miként úsztatja az ismerős folyó az ezüstösen szürke füzekkel szegélyezett, néma partjait.
Lefelé hajóztak, együtt a sodrással. Az öreg gőzgép ilyenkor épp csak dolgozott.
A szépen ívelt orrtőke, mely hosszú és igen széles orrban végződött, s egy őrült sellő kétfelé csapott, lobogó, dombormívű haja díszítette, hangosan szelte ketté a víz aranysárga selymét. Fém hasított a vízbe. Viszonylag magas fekvésű hangjuk kitartott, mit sem változott, a víznek mégis voltak kisebb, mondhatni tárgyilagosabb csattanásai, loccsanásai, csapódásai a hajóorr körül, s e rövid hangok mintegy belekötötték a két anyag egyenletes egymásban haladásának hangját a mélység áramlásaiba.
Madzar ment haza Mohácsra.
A szélesen és kényelmesen megmerülő lapátkerekes hajót vitte zavaros hátán a nagy víz.
Nem tudta nem elképzelni, hogy az asszony jön vele, vitte magával az idegen lélegzetét, mely itt, a felső fedélzet korlátjánál állva mégis megérintené, vitte az elképzelést, hogy együtt mennek vissza a gyerekkorába. Valamit megosztani, ami közeli és egyetlen és drága, s amivel a nő nem tud mit kezdeni. Napok óta nem látták egymást, nem akarták látni egymást, nem és nem, ami szigorú és kölcsönös maradt, s mindkettőjüknek fájt. Madzar elvárta volna magától, hogy ne legyenek lelki fájdalmai, mert a féltékenységet vagy a szerelmes sóvárgást értelmetlennek és fölöslegesnek találta, szövődményeit pedig igen régimódinak.
Csupa olyasmi, amit a modern világból el kéne távolítani.
Lelki betegségek és érzelmi nyavalyák árnyéka ne lépjen tudata küszöbére.
Amióta azonban a rendelő berendezéséről beszélgettek, e maga iránt támasztott követelményre vetült árnyék. Meglepetten fedezte föl, hogy minden enciklopédikus törekvése és gnosztikus szenvedélye ellenére sem vette észre. A halál ugyan nem kerülhette el a figyelmét, a betegséget és a betegeket viszont tényleg alig vette észre. Még a foga sem fájt, olykor egy kis nátha.
II. kötet 223Nem lát rá a saját egészségére.
Ezeknek a beteg embereknek rá kéne látniuk a tönkretett sorsukra, végül is ezért nem volna szabad a térnek a klinikai sterilitás képzetét kelteni, ne erősítse meg őket betegségük tudatában.
Mintha képzeletének minden eddig felrajzolt rendszeréből kilógnának ezek a Szemzőné által támasztott követelmények. Mintha azt mondaná, a betegség tudatától az ember nem lát rá a saját sorsára. Vagy a saját egészsége öntudatától nem lát rá. S akkor vajon mindaz nem hiányzik-e saját gondolkodásából, ami nem közvetlenül személyes tapasztalat. Betegesen egészséges lehetek. Szöget ütött a fejébe, hogy a hiábavaló és oktalan dolgok appercepciója hiányzik a tudatából, mert nem fér bele a szigorú empirizmusába.
Valami nagy baj érhet, valamit nem értettem meg, vagy folyamatosan félreértek.
Félteni kezdte önmagát.
Szemzőné viszont hevesen tiltakozott a szóhasználat ellen.
Kérve kérem, nevetett teli szájjal, s erős fogai fölött kilátszott az ijesztő ínye, ne ismételgesse nekem ezt a betegséget. Amivel én foglalkozom, az nem betegség, nem maladie, legfeljebb malaise. Szigorúan meg kell tartanunk a fogalmat a maga szociális kontextusában, bocsásson meg, ehhez ragaszkodom. A léleknek épp úgy adottságai vannak és tulajdonságai, mint a testnek. Hozzám olyan emberek jönnek, s ezzel kell számolnia, mérnök úr, akik nem úgy viselkednek, ahogy a konvenciók szerint elvárható lenne tőlük.
Ez azonban nem betegség.
Vagy éppen ellenkezőleg, olyan szigorral ragaszkodnak a konvenciókhoz, hogy tényleg belebetegszenek. Akkor viszont világos, hogy a betegséget kell következménynek tartani.
S hogy még nevetségesebbé tegye magát, ügyetlenül tiltakozott Szemzőné tiltakozása ellen, gyermetegen bizonygatta, hogy érti, hogyne értené, elég pszichoanalitikus irodalmat olvasott.
Szemzőné épp csak feladta egy pillanatra a megkezdett mondatot.
II. kötet 224Pillantásával fölfogta, hogy részben igaz, valamiket biztosan hallott róla vagy elolvasott. Aztán megint teli szájjal nevetett rá, mert tetszett neki, hogy a férfi tódít, imponálni akar neki, látta rajta, s a pillantás terhe alatt Madzar megint a leggyöngébb oldaláról mutatkozott be, mélyen elpirult.
Figyelte, irigyelte a nőt az éles pillantása miatt, bosszút akart állni rajta.
Elképzelte, hogy egy ilyen öntudatos nő semmit nem érez sem a fájdalomból, sem a zavarodottságból, amit ő érez, hanem emelt fővel, közönyösen teszi a köznapi dolgait.
Egészen nem sikerült elképzelnie. Végül is nem ismerte egy ilyen jómódú és elkényeztetett pesti zsidónő életének feltételeit vagy a napirendjét.
Tudva tudta, hogy fáj, olyan nagyot nem tévedhet, hogy ne fájna neki.
Mégis azt kérdezte, ugyan, miért hiányoznék én bárkinek. Mert nem egyetlen asszonyra gondolt ebben a hűvös alkonyatban, hanem Szemzőnével párhuzamosan a gazdag holland asszonyra, aki elől Rotterdamból menekült el. Ennek a nőnek a napirendjét pontosan ismerte, s ebből következtetni tudott rá, hogy Szemzőné mit tesz. Úgy képzelte, hogy a zongoratanár ebben a percben búcsúzik, előbb azonban szeretné megkapni a havi bérét, amit ezek mindig elfelejtenek, amikor a másik Szemző fiú csönget az előszoba ajtaján, mert ő meg a nyelvórájáról érkezik haza. Szemzőné pedig úgy érzi, hogy megint minden a feje tetején áll az öreg belvárosi lakásban, ahonnan néhány hónap múlva el fognak költözni a vadonatúj házukba, ki a zöldbe, a szabadba. Szemző valakivel épp telefonon társalog, de valamit akar, mutogat és integet, neki azonban sietnie kell az átöltözéssel. Mielőtt indulnának az Operába, meg kell beszélni a cseléddel a következő hét étrendjét, ami miatt nem szeretné megvárakoztatni Huber Margitot és Szapáry Máriát.
Egye fene a zongoratanár havi pénzét.
II. kötet 225Nem lehetne, kérem, a jövő héten, kérdi tőle követelődzőn. S bár a fiatalember kétségbeesetten pillant vissza rá, elintézettnek tekinti az ügyet. Na látja.
Így azonban inkább a kissé hisztérikus holland asszonyra hasonlított, mint önmagára.
Beteljesedett életükből áradt rá közönyük lehelete.
A szülői ház rosszul szigetelt és fűtetlen utcai szobájában, amelynek átható dohszagába megtér az illúzióihoz, mégis inkább azzal a nővel töltötte volna az éjszakát, mint ezzel, akit nem ismert, de máris el kellett hagynia.
Semmit nem értett.
Az áradó víz mélyéről olykor a felszínre bukott egy sötétebb tárgy.
Nem értette, miként fog megállapodni valakinél az élete.
Amit megnyugvásnak vagy lehiggadásnak neveznek, talán Amerikára vár.
Teltek a napok, s örökösen olyan építészeti részkérdések megoldásával kellett foglalkoznia, amelyek semmivel nem vitték közelebb a megoldáshoz. Már Rotterdamban megoldhatatlan feladvánnyá változott, hogy mi legyen a jövőjével, kivel oszthatja meg. Miközben rohantak a munkával eltöltött hetek, s még figyelmet sem szentelhetett ennek az általánosabb és bizonyára jelentősebb kérdésnek, látta, hogy hónapok, múló és beteljesedő évszakok lesznek. Idegenkedve vette tudomásul, hogy ezek szerint működik benne egy bizonyos mennyiségű szenvedély, az érzelmi beteljesedés igénye, amit az elvégzett munka örömével nem lehet megkerülni, feloldani vagy megsemmisíteni. Valakivel meg kéne osztania, mégsem mondhatja, hogy bárkivel. A hiány krátere egyre mélyebbre nyílt a tudatában. Ha pedig megtalálta a valakit, akivel megosztható lehetett volna a szenvedély, akkor olyan életszervezési feladatok elé nézett, amelyek ezzel az emberrel mégsem voltak megoldhatók, hanem talán valaki mással.
Ha nem akar átlépni a káoszba, akkor a szenvedélyével kell visszalépnie vagy továbbállnia.
II. kötet 226Miként mondhatta volna egy holland nagyiparos feleségének, hogy pakoljon, öltöztesse a gyerekeit, hívja a taxit, menjenek. Inkább vissza kellett lépnie a munkájához, semmi máshoz. Azon a színvonalon, amihez ezek hozzászoktak az életükben, már egy hét múltán sem tudta volna kifizetni a szállodájukat. Pedig tervezgették, hevesen vágyakoztak rá, hogy megszökjenek a babaházból. Madzar számára épp e hangos ábrándozások közepette lett világos, hogy a nőnek halovány elképzelése sincs a szegénység dimenzióiról. Arról ábrándozott, hogy miként fogja kimenteni férje üzletéből a hozományát, de közben látszott a bizalmatlanságtól áthatott tekintetén, hogy nem szívesen tenné, hiszen miként bízhatná rá egy ilyen senkire a pénzét.
El nem merte volna árulni, hogy mennyi.
Mintha Madzar a gyanútlanság és a jóhiszeműség szentélyébe nézne be, ahol a rosszhiszemű és kicsinyes számítás az úr.
Mert mégsem tudta másként elképzelni, mint hogy egy férfi gondoskodik róla, ez végül is a férfiak kötelezettsége.
És akkor Szemzőnével csak kezdődik az egész mizéria elölről.
Voltak kedves kollégái, akikkel csaknem minden lényeges szakmai kérdésben szót értett, statikusok, gépészek, mélyépítők, voltak köztük olyanok, akik támogatták a szakmai karrierjét, mert az építészet technikai és szellemi modernizációja volt a közös víziójuk, de nem voltak barátai. Alig értek izgalmas megbeszéléseik végére, ezek a férfiak máris elsiettek, mert volt egy titkos háló, amely fenntartotta a személyes életüket. Nem látta át, hogy mások miként csinálják, nem fért hozzá a megoldáshoz. Legalább barátai lennének. Vagy a szenvedélyről, az érzelmi igényességéről le tudott volna mondani, ami örökösen vadidegen nők karjaiba hajtotta, s velük együtt a nyakába vehette az összes megoldatlan életproblémájukat. Az aszkézis lett volna az egyetlen kézenfekvő megoldás. Végül is a papíron húzott vonalak tisztaságáról volt szó, s ehhez látnia kellett a saját helyét és funkcióját az egész idegenekkel teli emberi világban.
Ha nem láthatja át, akkor a személyes életével a tisztánlátás érdekében legalább kilépni a szenvedélyek ördögi köréből.
II. kötet 227Hozta a víz, sebesen megforgatta, közelítette, távolította, sodorta.
Olykor jobban megmutatta önmagát a tárgy, lelepleződött, máskor meg azonnal alábukott, talán örökre eltűnt. Nehéz volt kiszámítani, mi történik a következő pillanatban. Mert a félelem, hogy a vízzel átitatott, súlyos farönk, deszka vagy megperdülő fatörzs helyett felhám-ló, óriásira puffadt vízi hullába nyúl, elfeketedett állati tetembe, disznóba, marhába, vagy ami még rosszabb, beleveti a csáklyát, s ahelyett, hogy beleállna, pukkan, spriccel, fölhasad, szétszakad, a bele omlik ki, kockázatként elkísérte egész gyermekkorában.
Már felsős gimnazista volt Pécsett, amikor a nagy tavaszi áradásról ugyan lemaradt, de nyaranta még mindig csinálta ezt az őrült halászatot.
Legyen zsebpénze, ne kelljen az olyan úri fiúk mellett a szegényt alakítani, akik valójában szegényebbek voltak náluk, de a saját osztályuk szabályai szerint úgy kellett viselkedniük, mintha gazdagabbak lennének.
Meg szenvedélyből is csinálta.
Ha magas volt a vízállás, akkor csiklivel, ladikkal mentek rá, máskor ráúsztak, elfoglalták, kormányozták, befogták a törzset vagy a rönköt, vitették magukat vele. Öldöklő volt a harc az egymással vetélkedő bandák között. Egy értékesebb fatörzs megszerzése érdekében hajlandók voltak csáklyával beletépni egymás húsába. Minél jobban emelkedett a vízállás, annál gazdagabb a zsákmány, s egyre dermesztőbb a víz. Lapáttal ütötték egymást. Az anyanyelve miatt a német bandában kezdte, de vasárnaponként a magyar templomba járt, így hívták Mohácson a kőfal mögött meghúzódó Calvin utcai református templomot, s ezért aztán a magyar bandánál kötött ki.
Soha nem bocsátották meg.
Egyedül nem lehetett csinálni, vagy az anyját, vagy az apját, valakit úgyis el kellett árulnia.
Ezt a szakadást nem tudta megreparálni.
Kellett, aki figyel egy parti fűz tetejéről, a legkisebbek mindig ott kezdték a pályafutásukat, kellett olyan fiú, aki azonnal eltaszítja a csiklit, II. kötet 228a ladikot, a csónakot, miközben a többiek már beugráltak, aztán valaki szintén a kicsik közül, aki evezni vagy kormányozni még nem tud jól, ám nem tétovázik, essen, fújjon, legyen a víz jéghideg, beleveti magát érte. Mindent megtett, hogy a magyarok befogadják. Nem lehetett mindig csáklyával utána nyúlni, megpördült alatta, kisiklott. Bizalmatlanok maradtak vele, joggal, hiszen egyszer már elárulta a svábokat. Hiába árulta el őket a magyarok miatt, a magyarok még az árulás logikáját sem akarták megérteni, az árulás öröme pedig szigorú titok maradt. Kellett, aki éjszakákon át ül a tűznél és addig őrzi a zsákmányt, amíg el nem szállítják a fakereskedők. Ebben aztán az édesanyjának kellett igazat adnia, aki azt mondogatta, hogy a magyaroknál nincsen tompább eszű ember a földön. Az uszadékfának értéke volt, a súlyosabb és a víztől még ki nem kezdett törzseket Gojko Drogo, a szerb fakereskedő vette meg, a rönköt meg az értéktelenebbjét a zsidónak adták el, akinek a kikötő alatt, a Halász utca legvégén volt a fatelepe.
Hirtelen nem emlékezett a zsidó nevére. Arra ugyan emlékezett, hogy valamilyen Ármin.
Sok ideje nem maradt a zsidón gondolkodni, mert megszólalt a hajóharang, és kisvártatva a kapitány még külön is vacsorához kérette.
Odanézzen, Mayer, kiáltotta a hajóinasnak, akit érte küldtek, s mélyen kihajolva mutatta neki az agyagos iszaptól sárgás, ám a mélyebben felkavarodó rétegekből szürkén felbuggyanó vízben a hol felbukkanó, hol alámerülő testet.
Olyan volt, mint egy vízbe fúlt nő, rövid piros kabátban.
Forgatta a víz, hátáról a hasára fordította, akkor viszont megint fatörzs lett belőle.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a Ferenc József rakparton hajóra szállt, átlépett egy másik, egy régebbi világba, amelyben más volt a páratartalom, más a légnyomás, visszalépett a korábbi életébe, ahonnan viszont történeti időkre láthatott vissza, akár a török hódoltság elé.
Másként lélegzett benne, és mindenki valakinek az ismerőse volt.
Áradt, apadt, a víz átfolyt mindenen és mindent veszélyeztetett.
II. kötet 229Ismerősek lettek az illatok, a hatalmas szürke ég a fullasztó déli szeleivel és az éles nyugati szellőivel, az ezüstösen szürke partvonal, a partok nyugalma mögött az ártéri erdők, amelyek misztikus élményekkel ajándékozták meg, a telített csöndjükkel. Nem felejtette el, s épp ezért nem gondolta, hogy misztikus élmények lettek volna. Testet és lelket átjáró látomások, amelyek titkon kormányozzák az életét. A hajó teste mellett örvénylő víz, zavarosan felbuggyanó, kétszínű felszíne a meder két különböző rétegéből, és a folyó kiszámíthatatlan, vad áramlásai.
Kéthetente legalább egyszer hazament. Ki akarta használni az időt, amíg el nem indul Amerikába.
Az elhagyott műhely és az édesanyja inkább ürügy volt rá, hogy hazamenjen, közelről akarta a vizet, a hajnali ködöt, a halszagot, realitásuk töltse be az életét. A menetrend szerint közlekedő járatok közül a Carolinát választotta legszívesebben, mert ez a hajó a klasszicizmuson edzett esztétikai szigorával, a megbízhatóságával és a kényelmével valami olyasmit hozott át a tizenkilencedik század elejéről, amit Madzar igen nagyra becsült. A méretek józanságát, szerénységét, ami a hajó gépészeti tökéletességének másik orcája volt.
Ez a Mayer paksi, a hajó kapitánya pedig eredetileg szintén mohácsi, a legkülönösebb emberek közül való, akikkel valaha találkozott, egykori padtársa a Koronaherceg utcai polgáriból.
Mayer nem akart udvariatlan lenni, de alig vetett pillantást a tovaúszó tárgyra.
Nem asszony az, mérnök úr, kiáltott át a hajómotor dohogásán a szél ellenében.
Pedig néha nem ártana az asszonyokat vízbe fujtani, nevetett rá a mérnök.
Én aztán életem végéig elleszek nélkülük, ezt elhiheti, válaszolta Mayer a szélbe kiáltva.
Madzar megütődve nézett a fiú mozdulatlan, komor, sötét szemébe, vékony ajkára, erősen kiugró állkapcsára, amelyen megfeszült a borostás bőr.
II. kötet 230Megjáratta a tekintetét rajta, lássa, igazat kiáltozik-e, vagy tudja-e, mit beszél.
De azért nem tudja megmondani, hogy mi ez a piros, kiáltotta vissza barátságosan.
Valóban nem tudom megmondani, mérnök úr, válaszolta a fiú készségesen, ám valójában azt gondolta, nem is érdekel, s olyan hatást keltett az egész habitusával, mint aki legszívesebben a világot felöklelné.
Bárkinek és bárminek nekimenne.
Egy pillanatig még álltak a korlátnál. Madzar értetlenkedett magában, ki bánthatta meg, ki sérthette fel ennyire ezt a Mayer fiút, s vajon miért, mivel tehette. Aztán mindketten döbbenten és némán bámulták, hogy mit forgat a lapátkerekekről felvert víz.
A piros nem kabát volt, nem egy nő kabátja, hanem Jézus Krisztus csupasz testén az ágyékkötő. A másodpercnek csupán töredék idejére látták a kereszten kifeszített, ügyetlenül faragott, régi falusi korpuszt a víz színén, alámerült.
Szó nélkül, a faragott test vörösre festett ágyékkötőjétől meglepetten követte a fiatalembert, aki egész testének feszültségével közölte vele, hogy menthetetlen, az egész teremtés menthetetlen. Utolsó órája rögvest elérkezik.
Ismerte Mayer apját, az anyját, a nagyapját, köztudott volt róluk, hogy jehovisták, s szerintük nemsokára vége a földi pokolnak, mert az isteni végítélet eléri a sátántól megszállott emberi világot, és eljön a Nagy Armageddon. Hasonlóan pengeéles és kellemetlen volt a modoruk, mint ennek a fiúnak, mégsem tudta hová tenni a válaszát. Volt esztendő, amikor Madzar nagyapja egyszerre több ladikot vagy két bárkát is épített nekik, a paksi Mayer sok emberrel halászott. Ez lehetett a hosszú sorban a legfiatalabb fiú, s ki tudja miért, inkább hajóinasnak adták. Míg a szűk lépcsőn le nem értek az alsó fedélzetre, a fölnyírt tarkóját figyelte, csontos, feszültségbe merevedett vállát, mint aki a test felépítésének látványától remél némi eligazító magyarázatot. Odalenn aztán hirtelen meleg lett. A széljárta, széles folyosó, amelynek feII. kötet 231hér falain egyenletesen villogtak a víz erősebb visszfényei, megtelt a készülő ételek, a parfümök és a dohány illatával.
Sercegett, zubogott, valósággal fortyogott a konyha, melynek hol kicsapódott, hol összezáródott a csapóajtaja, s ilyenkor kizúdította az edények zajának, a szakácsok, a pincérek és a konyhalányok kiáltozásának hullámait. A tágas szalon és a szinte komor méltósággal berendezett étterem erősen politúrozott, meggyszínű faburkolatán üvegesen csillogtak a falikarok fényei, alacsony, kazettás mennyezetén pedig a víz élénk visszfényei úsztak el az ellentétes irányban. Mintha valamit majdnem megértene, valamicskét csaknem felérne ésszel a reflexek természetének és saját vonzalmának összefüggéséből.
Szemzőné egyáltalán nem tetszett neki. Még azt sem tudta elképzelni, hogy ez a nő valakinek tényleg az esete lenne. Vonzalma mégsem volt elhárítható; s alkalomadtán Szemző doktor arcán vizsgálgatta, vajon érezhet-e hasonlót, vagy mit érez a nő iránt. Ennek a nőnek rengeteg pénze lehetett. Óriási öröksége. Esetleg a pénze miatt vette el. Mint ahogy a fények győzték meg, a többszörös reflexió, amit a Pozsonyi út sárga kerámiaburkolata adott a Dunával és Eliel Saarinen csúcsos süvegre emlékeztető bádogkupoláival a hatodik emeleti lakás üres mennyezetén, holott eszébe nem jutott volna ezzel a belső berendezéssel foglalkozni. Na jó, kell a pénz. Holott a bádogkupoláknak vagy az egész épületcsoportnak csak annyi köze volt Saarinenhez, hogy Vidor Emil néhány évig Saarinent követte.
Mondhatta volna az ember, hogy őt lopta meg.
Meg azok a furcsa szavak is eszébe jutottak, amelyekkel Szemzőné a zsidó páciensek neurózisát jellemezte.
A bádogkupola úgy vetül rájuk árnyékával ebben a vadonatúj városnegyedben, mint a megbélyegzettek középkori szégyensüvegének emléke. Hiszen soha nem jutott volna ilyesmi az eszébe, hogy szégyensüveg, meglepődött, ugyan miket beszél ez a Szemzőné.
A széles és alacsony ablakokat néha elérte és megcsapkodta a permet, a visszaverődő hullámverésből olykor egy fröccsenés. Idelenn II. kötet 232hallani lehetett az óriási lapátkerekek egyenletes zubogását, üres, váratlan nyikordulásait a tengelyen. A bordóvörös szőnyeggel borított padló alatt a bőségesen zsírozott, gondosan olajozott kerekeivel és áttételeivel, tolattyúival és dugattyúival szívott, lökött, cuppogott és csettegett a hajómotor a hatalmas gépteremben. Onnan csigalépcső ereszkedett még mélyebbre, le a forró és sötét hajófenékre, ahol két szénportól fekete, félmeztelen fűtő dolgozott a kazán vörösen izzó szája előtt a döngésben és dohogásban.
Fönn az utasoknak a szokásosnál hangosabban kellett beszélgetniük.
Már valamennyien asztalnál ültek, az étteremben ennek megfelelő lett a hangzavar, habár ezen az április végi napon a hajónak nem volt sok utasa az első osztályon. Egymás jelenlététől felajzott német katonatisztek harsogtak az egyik asztalnál, valamivel távolabb ázott verebekre emlékeztető, igen kényszeredetten viselkedő nászutasok Pestről, akiket szemmel láthatóan feszélyezett a környezet és az idegen társaság. Bizalmatlanul tartogatták a kezükben az aperitifjüket. Talán egy gazdag rokon fizette be őket az utazásra, és még nem tudták biztosan, hogy mivel mit kell kezdeni. Tőlük távolabb, valamelyest mindenkitől elkülönülve, egy magányos, s igen korrekten öltözött, ötvenes úr ült egyetlen személyre terített asztalánál, név szerint Vay Elemér kormányfőtanácsos, akinek a Főméltóságú Úr személyes megbízása alapján kellett a következő hetekben minden feltűnés nélkül az aldunai kikötőket inspiciálnia, a negyedik, a legnagyobb asztalnál pedig szerb vaskereskedők foglaltak helyet az alaposan széthízott, zsíros szalonkabátjaikban, rosszul szabott, jobbára vasalatlan szmokingjaikban és Gebrockjaikban, vastag, roppant méretű, erősen felékszerezett, kifestett, s az alkalomhoz egyáltalán nem illő, mélyen dekoltált estélyi ruháikban feszítő, rettenetes feleségeikkel.
Hazatérése óta nem először támadt Madzarnak olyan benyomása, hogy születése helyén az idő valamikor lustán leállt, s utolsó erejével azt nyögdécseli magában, ugyan már, minek, egyetlen egyet nem érdemes többé ütnöm. Mély rettenettel vette szemügyre ezeket az embereII. kötet 233ket, mint aki egymástól alig különböző változatokban pillantja meg önmagát a saját megállapodott jövőjében.
Így ne.
A szigorú tekintetű úr kivételével végtelenül nevetségesek, siralmasak voltak valamennyien.
Ha maradna, akkor másmilyen sorsa nem lehetne, nincs olyan ügyesség, amivel elkerülhetné.
Valakit feleségül venne, egy csinos nőt, aki aztán gyereket szül és észrevétlenül ilyen lesz, egyre vaskosabb, egyre butább és egyre hangosabb.
Madzar nem volt az alkalomhoz illőn öltözve, egyszerű úti ruhát viselt, úgynevezett Knickerbockert, ez hatgombos, igen magasan záródó, levarrott övvel, szembehajtott hólokkal és rávarrott zsebekkel díszített zakóból, valamivel magasabban záródó mellényből, bőven szabott, buggyosan aláhulló térdnadrágból állt, amihez vastag, a halszálkák fáradt zöld színével megegyező térdharisnyát vett, és vastag talpú, nyelves cipőt, ám szezonon kívül megengedhető volt egy ilyen kisebb fajta társasági szabálytalankodás.
Egy kicsit azért feszengett.
Magát a vacsorát is korábban szolgálták fel, mint ahogy szezonban egy ilyen luxushajón a szokások megkívánták.
Erre a rövid útra különben sem lett volna értelme kabint bérelni. Csomag nélkül utazott.
Felöltőjét és sapkáját az öreg bécsi pincér vette át, ez folyvást különböző nyelveken mormogott magában, s céltalanul pergő szavainak kíséretében vezette vitéz báró Bellardi László hajóskapitányhoz, aki közeledtük láttán néhány udvarias szóval elvált a zajos szerb asztaltársaságtól.
Elbűvölő mosolya védelmébe vonulva, percek óta türelmetlenül, szinte bosszúsan várt Madzarra, jöjjön már, kötelezettségeinek terhe alól mentse föl őt, hol marad.
Nem mintha szüksége lett volna bárkire, aki fölmenti, de kifogások II. kötet 234és ürügyek nélkül nem tudott semmi elől kitérni. Neveltetése szerint a kötelezettségnél nem volt magasabb instancia. Most pedig szívesebben csevegett volna egykori barátjával, mint Vay Elemér kormányfőtanácsossal, akihez még távoli családi kapcsolatok is fűzték.
Isten, vallás, a haza, minden egyes alattvaló jósorsa a kötelezettségei közé tartozott. Semmi olyasmit nem tehetett nyilvánosan, aminek a világ szemében ne lett volna konvencionális indoka vagy legalább is konvencionális magyarázata. Csupa olyan társasági kívánalom, ami nem volt összehangolható önkényre és rögtönzésekre hajló, valójában állhatatlan és intuitív alkatával. Dührohamok gyötörték, hiszen miként is tudott volna mindent kötelezettségnek tekinteni, amit nem tudott nem megtenni. S amióta a felesége elhagyta, semmi más nem is tartotta fogva a testét és a lelkét, mint a rettenet és a borzalom. Mindebből azonban semmi nem látszott rajta, sem a tartásán, sem az arcán. Igaz, komor lett, amint közeledtek egymás felé.
Mint aki, átmenőben a két kötelező szerepjáték között, csupán üres testi hüvelyét őrizi meg.
A titkos lelki teher súlya alatt beroskadt a szép, nyúlánk alak, ajkán keserűség játszott.
De a látszat mögött sem tudott mást megmutatni, mint egy újabb látszatot.
Eseményről eseményre haladva, mintegy módszeresen abszolvált egy látszatokból összetákolt históriát, amelynek nem lehetett ugyan sok köze a belső életéhez vagy a legszemélyesebb szándékaihoz, mégis ez a külsőség lett az élettörténete. Amikor valamit a látszat szerint elvégezett, akkor kicsit ijedten, kicsit önelégülten mondta magának, na, ezt is megúsztuk. Úgy cselekedett, mintha a személyes élet legfőbb értéke a személytelen többes túlélése lenne.
Mintha a mi érzete uralná benne az én érzetét. Úgy jött, mint akit a feje súlya húz.
Míg két hintázó, táncos lépése között át nem váltott egy másik, készenlétben tartott mosolyára. Szertartásosan emelte magasba a fejét II. kötet 235vele, hiszen közel sem ő mosolygott ki a bánatos maszk mögül, nem ő táncoltatta meg a lépteit, hanem a szerepe. Most a valódi figyelmességét, az igazi szívjóságát mutatja be mindazoknak, akik éhesen figyelik kettőjük baráti találkozását.
Legfeljebb a nászutasok követték őket a figyelmükkel, mert nagy ijedelmükben ők aztán mindent megfigyeltek.
Bellardi pedig megnőtt az idegen figyelemtől, szüksége volt rá, mint a levegőre, mintegy jelentőséget adott vele magának, minden mozdulatának külön, porhüvelye hússal és vérrel lett tele a figyelemtől, az élet éhségével, szomjúsággal.
Madzart feszélyezte a leleplező látvány, holott többet nem látott, mint amennyit úgyis tudott róla.
Bellardi magányos játékot űz önmagával.
Ha neveltetése nem állt volna meg félúton egy kisvárosi dzsentrié és egy nagyvilágban jártas főrangúé között, akkor minden további nélkül megvethette volna, avagy a lehető legszívélyesebben levegőnek tekinthette volna közrendű embertársait. Neveltetésének kettősége azonban egyik módszert sem engedte meg neki, s így folyamatosan csalódást okozott önmagának. Viselkedése az édesanyja jóvoltából jóval nagyobb léptékű színpadra volt méretezve, mint ahol bármikor is szerepelhetett, vagy amilyet életében egyáltalán láthatott. Csakhogy a helyszínek kicsinyessége és a méltatlan körülmények miatt nem volt engedélyezett panaszkodnia, mint mindenki másnak az egész hatalmas osztrák-magyar Monarchiában. Kifejezetten tiltott volt másokat okolnia bármiért. Holott ez volt a hagyományos bon ton. Minden helyzetet kommentár nélkül elfogadni. Nem áskálódhatott, miként mindenki más a tágasabb környezetében, nem locsoghatott, nem gyűlölködhetett kedvére. Arról pedig maga sem tudott, hogy ezzel folyamatosan lemond életfontosságú lelki funkcióiról.
Abban a hiszemben élt, hogy a keresztényi alázatát gyakorolja, ami igen derék dolog, hiszen ez szintúgy rangbéli kötelezettségei közé tartozik, kegyúri kötelezettsége az egyházával szemben.
II. kötet 236Vagy legalábbis ennek az erénynek a látszatát vetette be az önmegvetés és az embergyűlölet kórja ellen, ami valóságosan megkínozta a lelkét és megtépte az elméjét, s ami miatt olykor tényleg elragadtatta magát és halálosan megsebzett másokat. Gyermekkorukban Madzar borzongással teli félelemmel élvezte Bellardi játékos ösztönének mértéktelenségeit. Most inkább meghökkentette, hogy korábban mi mindent élvezett. Csupán bizonyos határokig ment ugyan bele Bellardi játékaiba, de veszélyes túlfinomultsága és dekadenciája végleteit épp úgy élvezte, mint a képmutatását és a fantáziadús kegyetlenkedéseit. Vagy dühének ijesztő méretű, mindig nagyon rövid ideig tartó tombolását.
Habár egyetlen egyszer mégis átsodródtak a másik partra, ahonnan a szó erkölcsi értelmében se Madzar, se Bellardi számára nem volt visszaút.
Mindent csak félvállról, vedd könnyedén, csak azt tudod a birtokodban megtartani, ami nem érint. Ne bajlódj a felejtéssel, három nap múltán még a fájdalom is elveszíti élét.
S rajta kívül ki mondhatott volna ilyesmit a viselkedésével Mohácson, senki más.
Komoly ember nem terheli társaságban olyasmivel az embertársait, amit komolyan kéne venniük. Éppen csak érintsd. Mikor stílussal vagy tónussal a látszat szerint mégis komolyra fordította a szót, akkor is gondoskodott róla, hogy időben vicsorogjon ki a tréfa vagy a tudatos számítás, olykor akár a legnyersebb érdeke vagy a leplezetlen hatalmi aspiráció.
Mindenki láthatta, hogy mit művel, szemérmetlensége azonban növelte a hatás erejét.
A korábbi állapothoz képest a kapitány mára azonban láthatóan megfáradt, csaknem kedvszegett lett.
Madzar a külföldi tanulmányai és az elvégzett munkái miatt másoknál talán világosabban látta e szerepjáték reális léptékegységét. Mintha a másik ember már korábban két párhuzamosan kapcsolt programon sugározta volna az adottságait és a tulajdonságait. Valószínűleg önvéII. kötet 237delemből tette. A neveltetése nem felelt meg sem a társadalmi helyzetének, sem az alkatának. Volt azonban néhány színészi eszköze, amivel tartósan fenn tudta tartani kivételességének és kivételezettségének puszta látszatát, s erre a látszatra ebben a törvénytelenségtől és korrupciótól átszőtt, gyűlölködéstől, sértettségtől, megalázottságtól és kicsinyes irigykedéstől áthatott környezetben másoknak legalább olyan nagy szükségük lehetett, mint neki. Az egyik programon mechanikusan ment a neveltetése, amit végül is egy királyi hercegnőtől kapott, az édesanyjától, a másikon ugyanilyen üresen az alkati igényei, s miként egy monarchikus rendőrállamban illik is, harmadik személy felügyelte kettőjüket, egy titkos rendőrügynök.
Alkat és neveltetés nehogy tiltott párbeszédbe kezdjenek.
Arany paszományoktól villogó, fehér és sötétkék egyenruhája felett egy bájos kamasz arcát viselte, amelyet immár meggyűrtek, valószínűleg alaposan meggyötörtek. Madzart a gyűrődöttsége minden alkalommal különösen szíven ütötte, szerette érte, és ez visszavarázsolta a szerelmes kamaszkort. A magában hordozott kép nem változhatott ugyan az időtől, de saját ifjúsága végét pillantotta meg Bellardi valódi arcán. Holott azt is látta a két szemével, hogy az időtlen arca az erősebb, a lénye ténylegesen nem változik. Csakhogy közben minden eldőlt, egyre kevesebb nyitott kérdés maradt, semmi nem volt visszavonható vagy visszacsinálható, sorstörténetének egymásba fűzött láncszemeit nem lehetett többé a lényéhez visszabontani.
Ott vacogott magára hagyottan a napvilágon.
Madzar a lelki szemeivel úgy látta, mint saját lénye vacogását.
Kínjuk belső szerkezete oly sokban nem különbözhetett, ami viszont inkább idegenkedést váltott ki mindkettőjükből. Bellardi fényes házassága néhány hét alatt csúfosan összeomlott, én viszont nem találok senkit, akivel összeköthetném a sorsomat, gondolta róla vagy önmagáról.
Nem olyan nagy különbség, gondolta.
Miközben közelgett felé, szabad szemmel láthatta, miként üt át örökös derűjén a megalázottsága és a csúfos felsülése, s ezért feltámadt II. kötet 238benne a gyanú, hogy Bellardi a látszatokkal már jóval korábban, már a gyerekkorukban a szenvedés tombolását fedte el.
Semmi nem maradhatott titokban, a nyilvánosság előtt való szereplés azonban a kötelezettségeihez tartozott, s ezért valószínűleg hozzászokott, hogy egy mindenképpen alattomos tudás birtokában méregetik az alakját és vizsgáztatják a vonásait.
Mintha némán megkérdenék, vajon mi történhetett Alexandriában.
A megszakított nászút híre ugyanis csakhamar elérte Mohácsot, s amikor Madzar is hazaérkezett, szinte ez a történet volt az első, amelyről az édesanyjától értesült. Elisa bárónő egyetlen sort hátrahagyva hagyta el a Corniche-on a Hotel Prince de Galles-ban bérelt lakosztályukat. Olyasmi történhetett, amiről az emberek csak áttételes formában merészeltek szót váltani. Gondosan elolvasták a hírlapi tudósításokat, de valójában nem élvezték az erről való szóbeszédet, szokványos gyűlölködésükkel sem merészelték átszínezni. A felsőbb köröknek kijáró kárörömmel vagy ámulattal teljes irigységgel sem értek hozzá. Csak éppen nem tudták megállni, hogy ne tegyenek rá kínosan hangzó, kétértelmű célzásokat. Előzőleg túl nagy volt az ünnepi felhajtás, túl szép volt az ifjú pár, túl sok a tudósítás a társasági lapokban, túl ijesztő a túl gyors zuhanásuk. A nyílt beszéddel a szépséghez és az eleganciához fűződő összes illúziót kellett volna a pletykálkodóknak lerombolniuk. Ezzel az erővel akár azonnal lemondhatták volna a Magyar Úriasszonyok Lapja vagy az Új Idők előfizetését, hangosan megvallhatták volna egymásnak a saját gonoszságukat és a mélységes boldogtalanságukat. Nem volt ugyan világos, hogy néhány héttel a megszakított afrikai nászutazás után miként állt helyre a házastársi közösség, majd kinek a hibájából költözött el mégis a várandós fiatalasszony a közös budai otthonukból. A tárasági lapok ezekről az eseményekről mélyen hallgattak.
Egyszóval valahol állt a bál, s ezért boldog és boldogtalan nem tehette meg, hogy ne beszéljen erről.
Mohácson nem a saját életükhöz hasonló komplikációkról, hanem II. kötet 239inkább arról beszéltek szívesen az asszonyok, hogy már a szegény Laci anyósának, az öreg Koháry bárónénak olyan volt a természete, hogy férfi iránt föl nem melegedhetett.
Hiába no, meg kell nézni, hová nősül az ember.
Nem az a minden, hogy az asszony ilyen vagy olyan világszépe legyen, mint ez az Elisa.
A mondás sem hiába tartja, hogy a lányát nézed, aszt elveszed az anyját.
Bizonyos megkönnyebbüléssel vették ugyan tudomásul, hogy ez az Elisa jobb belátásra tért, és a csecsemővel mégis visszaköltözött az urához, de annál nagyobb volt a felháborodásuk, amikor három év múltán elérte a hír Mohácsot, hogy a szobalány gondjaira bízta a kisfiát, és se szó, se beszéd, végleg elhagyta a férjét. Elhagyni egy ilyen szép, derék embert.
És micsoda jó fiú.
Madzar édesanyja el nem tudta képzelni, miként létezhet ennyi gonoszság.
Vízbe kell az ilyen nőt fojtani.
Mintha pontosan tudná, hogy miről beszél, ám nem akarja kimondani.
Vízbe, mint a macskát, mert az ilyen nőnek nincs szíve.
Az indulattal teli szavakat persze Madzarné sem szánta másnak, mint szigorú figyelmeztetésnek.
Gondold meg, vigyázz, kit veszel el, édes egy kisfiam.
Hangosan nem mondta ki, mert tartott a tanult fiától, aki gyakran le is torkolta, hogy hallgasson már, anyám, ne fecsegjen annyit a fülembe, de Madzar így sem felejtette el az anyai figyelmeztetést.
Mintha szándékosan süllyesztette volna mélyebb rétegekbe.
Amióta ismét szülővárosának napverte utcáin, az árnyékot alig ismerő, gömb alakú szilfák alatt járt a bezárt zsaluk, a lehúzott redőnyök, a csúcsos homlokzatok, a magas kőfalak és komor deszkapalánkok, a réstelen kapuk és bevehetetlen erődítményként magasodó kocsibejárók II. kötet 240között, lépteit pedig a kutyák kibékíthetetlen, egymástól ösztönzött hörgése és őrjöngése kísérte az önmagukra zárt visszhangos udvarokról, Madzarnak nem lehetett kétsége a boldogtalanság helyi léptékét illetőn.
Urbánus érdeklődését ennek a sajátosan települt kisvárosnak a karakteréből merítette, idegenben mégis csupán a nagy vonalakra, a város szerkezetének szellemességére vagy a tágas ég alatt zajongó parti fecskék levegős hangjára emlékezett.
Arra a gyönyörre, amit a világban elfoglalt biztos hely és a szárnyalás szabadságának képzete ad.
Minden városnegyed egy igen szeszélyesen kanyargó, szélesebb utcával kerítette be önmagát. Ha valaki idegenként betévedt az egymástól elkülönült életeknek ebbe a labirintusába, akkor az utca szeszélyes ívekben kanyarodó nyomvonalát követve elérte a negyed szívét, a templommal ékesített piacteret, ebben biztos lehetett. Öt különböző templomával öt terecske maradt meg a régi Mohácsból. Tizenkét távol töltött esztendő távlatából nézve rá, most ellenben azt is sejteni kezdte, hogy hiába oly élénk és szellemes ennek a városnak az alaprajza, hiába a vallások és népcsoportok szerint szigorúan elkülönült, s így az egészen belül igen változatos építészeti stílusa, hiába oly harmonikusak a lakóépületek, a pajták, a magtárak és az istállók egymásra halmozott, ésszerűen és ritmusosan tagolt tömbjei, amitől a város képét bizonyos mediterrán józanság és könnyűség hatja át, ha egyszer mindezen kellemes alaptulajdonságai egy századokkal korábban elföldelt háborús kedélyt követnek.
Mohácsnak halott a kedélye.
A falakon és a helyrajzon még átütött a korábbi kedélye, ám a török hódoltság óta alig, a szerb uralom kezdetétől pedig valószínűleg egyáltalán nem működött. A magyarok most már hiába foglalták vissza bárkitől, nem kerültek többé a birtokába. Ma kizárólag az ebek csaholásától hangos udvarokra zárva élt. Egyszerű lett volna azt mondani, hogy középkori pusztulásának emlékét viseli a mai napig a homlokán, egy olyan pusztulásét, amely később az önálló magyar királyság végóráinak II. kötet 241lett a szimbóluma a magyar történelemben. Madzar azonban idegenből visszatérve úgy látta, hogy inkább fordítva van. Történeti poggyászával zárta magára a pusztulás minden korábbi előfeltételét.
A katasztrófa élménye, a megrázkódtatás nem engedte látni, hogy mi vezette a korábbi katasztrófához a várost. S mivel ennek nem volt a tudatában, ennyi évszázad után is kiszolgáltatott maradt minden újkori megrázkódtatással szemben. Ez oly erős felismerés volt, mintha önnön magától kéne elrémülnie. Megérezte, hogy eddig is önmagában hordta városa tulajdonságait, és nem csak a pusztulás érzetét, hanem egykori pusztulása összes öntudatlan előfeltételét.
Egyszerre látszott a város fenyegetőnek és fenyegetettnek a szelíd, szép környezetében. Nemhogy kedélytelen lenne, nem, hanem halott volt a kedélye. Száját soha többé nem tudta szóra nyitni, szemét nem hunyta le, nem élt benne más, csupán lakóinak tébolyodott magánya; belemerevedett az éberségbe és az elutasításba. De akár a személyes, akár a történeti arcával fordult felé a város, mindenképpen megzavarta a mobilitásra és a kiegyensúlyozott társadalomszervezésre vonatkozó utópisztikus elképzeléseit.
Elhárította, minden ilyen és hasonló gondolatot igyekezett elhárítani, mert ha nem így cselekedett volna, akkor számításba kellett volna vennie, hogy nem csak a saját mentalitásából pillant meg valamennyit a városában, hanem ebből a mentalitásból egy jó adagot el fog vinni magával Amerikába, s ott aztán tényleg nem fog tudni érvényesülni egy sérült utópiával.
Mikor néhány héttel előbb viszontlátták egymást Bellardival, örömében és meglepettségében eszébe nem jutott volna az egész nyomasztó házassági történetét szóba hozni, ahogy a kapitány sem kérdezte tőle, hogy megnősült-e már. Habár azonnal érzékelte, hogy az ismerős ember a kelleténél több maszkot visel az ábrázatán, amelyek közel sem voltak előtte ismeretlenek. Valószínűleg önző óvatosságból sem kérdezett, nem akart azonnal maró féltékenységet érezni egy ismeretlen nő miatt. Homlokának vízszintes ráncaival, orcáinak függőII. kötet 242leges barázdáival, szemének duzzadt táskáival, tekintetének ragyogásával és élénkségével, vonásainak nyíltságával Bellardi egyszerre látszott jóval fiatalabbnak és jóval idősebbnek önmagánál. Felnőtt arcán kíméletlen kézzel különválasztották azokat az ellentétes értelmű jellemvonásokat, amelyeket Madzar a gyermekkorukból még egymásba építve ismert.
Ennek is halott a kedélye, mint nekem és mindenkinek. Mint mikor a salétrom kiver egy öreg falat, s elárulja, hogy miként, miből építették, vagy a kapillárisain mit emel a rosszul szigetelt alapzatból magába.
Madzar a saját arcán figyelte a tükörben, hogy mit fog magával vinni az új világba, s felfedez-e önmagán hasonlóan veszélyes változásokat.
Elárulnám magam, gondolta, bár nem tudta volna megmondani, mi lenne a titok, amit a tengeren túl el tudna árulni.
Oly nagy volt közöttük a társadalmi különbség, hogy gyermekként még titkon sem jutott eszébe, hogy Bellardi a barátja lenne. Ma már ugyan tisztában volt vele, hogy valószínűleg az egyetlen ember, aki a barátja lehetett volna. Ha van ilyesmi egyáltalán a férfiak között. Vagy talán még ma is a barátja lehetne. Bellardi szemszögéből azonban már gyermekkorukban másként működött a kapcsolat. Bellardi igyekezett olyan látszatot teremteni, mintha áthidalható lenne a társadalmi különbség, s hogy mindenki tudomásul vegye e kívánatos látszatot, Madzart többször a legjobb barátjának nevezte. Szemérmetlen kijelentésével persze inkább a saját pozícióját erősítette meg. Mintha származása miatt egyenesen járna neki egy ilyen egyenlőtlen barátság, s inkább az lenne furcsa, ha nem birtokolná. Egyszer még azt is kijelentette nagy hangosan, hogy neki Madzar a testi-lelki jó barátja. Csak nézték őket a többiek, mint a hülyéket. Senki nem értette, hogy a kifejezés pontosan mit jelent. Mintha azt állította volna Madzarról, hogy a testi kényelmének szolgálatára kirendelt jobbágya, aki fölött minden tekintetben rendelkezik, talán még a lelkével is. Ami a többiek szemében fölért egy alapos eláztatással. Madzart jó ideig úgy kezelték, mint a Bellardiék cselédjét.
II. kötet 243Ezek a fiúk inkább kerülték a Bellardit, nehogy észrevétlenül őket is a várost uraló családi járomba hajtsa.
Születésével kapott privilegizáltsága nem volt ugyan kétségbe vonható, de senki nem tudta volna megmondani, hogy a vele szemben megnyilvánuló óvatosságon kívül mi járhat vele.
Bellardi viszont mindezen komplikációkkal szemben teljesen gyanútlan maradt, s azóta sem talált olyan érzést magában, ami hasonló kijelentésre ragadtatta volna. Nem felejthette el a bizalmat, amit vele szemben érzett.
Madzar súlyos ember volt, lelke tömött, csaknem a tompaságig titoktalan.
Nézte a kapitányt, közben pedig bizonykodott, hogy alapjában véve tényleg jó fiú. Nem tehetett úgy, mintha nem ismerné előnytelenebb oldaláról, és a kapitány is jól tudhatta, hogy bizony ismeri, bár úgy csinált, mintha nem lenne erről tudomása; rögtön ki is elégítette a látszatok iránti hajlamát. Korábban mégsem voltak ilyen nyíltan és mélyen beleírva a vonásai közé a kínosabb tulajdonságai.
Halványbarna, bizalommal teli szeme, finoman metszett, arányos orra, szépen formált, telt és erős ajka volt, mulatságokra kész, borostára vágott, kackiás kis bajuszt viselt fölötte.
Drága barátom, kiáltotta igen harsányan, már messziről, édes egy komám.
Életenergiáktól duzzadó, élénk hangulatot szeretett árasztani.
Azért választott rögtön ilyen túlzó megszólításokat, hogy nagyszabású érzelmeinek és a társadalmilag kötelező disztinkciónak egyetlen gesztusba foglalva adjon hangot, s ezzel nagyon plasztikusan kijelölje a maga helyét bármilyen lehetséges hierarchiában. Felröptetett két jelzőrakétát, ezek pukkantak, kicsit világítottak, majd belehulltak a semmibe, s a nagy magyar róna ismét elsötétedett.
Még kezet sem szoríthattak, máris váltott a hangszínén.
Isten hozott, mondta lágyan, halkan, mintegy visszavonva a nyilvánosság előtt használt tónusát, akárha lenne egy valóságos hanghordozása.
II. kötet 244Oly személytelen szerelemmel szólt ilyenkor, mint egy szerzetes, aki minden pillanatban, lényegében mindenkivel kész megosztani a mindenhatóval kapcsolatos legbensőségesebb érzelmeit. Természetesen soha nem osztotta meg, semmit meg nem osztott. Talán nem is lett volna mit megosztania. Őszintén szólva, több okból kapóra jössz nekem, suttogta érzelmesen. Amikor ezt a hangot leütötte, olyankor Madzarnak már gyermekkorában is az a késztetése támadt, hogy legyen minél távolabb tőle, tűrni, de a lehető legkisebb felületen érintkezzenek, ennyi év után viszont világosan felfogta, hogy a hang valójában nem az övé, hanem a ferences szerzetesé, aki emberemlékezet óta a család bizalmasa és a gyermek lelki vezetője volt. Bellardi nem hagyott időt semmiféle duzzogásra vagy tartózkodásra, mert egy újabb hangváltással kívánatos távlatokba lökte a tettetés iménti tónusát. Józan hangon tette hozzá, hogy minderről később majd bővebben beszélnek, au coup, mindenre sort fognak keríteni.
Efelől teljesen nyugodt vagyok, válaszolta Madzar, nincsenek kétségeim, holott megint ott állt vele szemben sután és nehézkesen, amitől még nehezebbnek érezte a tagjait.
Magával a színjátékkal nem tudott betelni.
Ezen a résen át kapott képet és érzetet a saját súlyos alkatáról.
Mintha minden feltett szándéka ellenére azt mondta volna Bellardinak, ámulatomat folyamatosan elnyered. Miközben azt követelné tőle, ugyan hagyjon már föl vele, hagyja már a fárasztó és fölösleges látszatait, az egész ostoba maszkabált. Bellardi pedig sikere láttán épp fordítva tette, mint ahogy ő kívánta. Először is keresztbe lépett, hogy visszahőkölt tőle az ember, mint a zablájánál megragadott ló, aztán a szükségesnél és a lehetségesnél még egy lépéssel tovább ment, kihívta, provokálta.
Nem engedte ki többé a kezei közül, megszorongatta, megropogtatta a tömör és tehetetlen testét, amitől Madzar, aki ezt a testet lelke teherbíró felületén cipelte, azonnal mélyen elpirult.
Ne reménykedj barátocskám, a maszkabálnak nem lesz vége. Most II. kötet 245az egyszer légy őszinte önmagadhoz. Te sem szeretnéd, ha vége lenne. Felfordulnál attól az unalomtól, amit a saját protestáns lelked áraszt. Neked is jól esik, hogy valaki helyetted csinálja a színházat. Igazi arcom nincs, magad is láthatod, illetve meghalnál a rémülettől, ha a valódit netán megpillantanád.
Én képvisellek téged minden olyasmiben, amihez te gyáva vagy.
Tőlem tán nem veszed zokon, nevetett rá közben két szemének összes jóságos, csábító, ironikus sugarával, hogy ilyen neveletlenül megzavartam a magányodat. Nincsen más, amire magam is jobban vágyakoznék, mint a szerzetesi magányra, de nem vagyok el nélküled, kiáltotta olyan hangon, mint akinek erőt kell vennie önmagán, hogy kimondja, de kimondta.
A másik felett aratott kegyetlen kis győzelmeit a kapitány szívesen könyvelte el a kötelező szerénység és előzékenység rubrikáiban.
Ellenkezőleg, válaszolta Madzar engedékenyen, mivel az udvarias formula valamelyest kisegítette, tolakvásommal nem szerettem volna a terhedre lenni, s közben úgy élvezte a saját hazugságát, mintha igazat beszélne. Eszembe nem jutott.
Ugyan, ugyan, kiáltott rá ekkor valóságosan is elsötétedő tekintettel Bellardi, miket nem beszél az én édes egykomám. Miként mondhatsz ilyen ostobaságokat, Lojzikám, mi több, miként gondolhatod, kérdezte felháborodottságának lélegzetnyi szünetében, s hogy élét vegye a dühének, rögtön hozzátette, mélységesen fel vagyok háborodva. Óriás szeme közben lágyan és kedvesen villogott a szereplés kéjében. Igaz, kicsit több megbántottság jelent meg a mondatában, mint amennyivel képes volt eljátszani.
S mintha ez sem lett volna szándéktalan.
Mit is mondjak, mit csinálnék veled legszívesebben, kiáltotta. Legszívesebben persze kiszállnék veled Mohácson.
Váratlanul fölnevetett.
Hagynánk, ússzon el magában ez az öreg hajó, és az egész hátralévő életet édes kettesben Mohácson töltenénk, kérlek szépen. Hallgatnánk II. kötet 246a kutyák örökös csaholását, s el nem engednélek többé Amerikába, ezt is nagyon jól tudod, kiáltotta a sértett szerető hangján.
Miközben a bosszú édességét ízlelgető gyerek módján nevetgélt, hiszen épp a leplezettségben való jártasság miatt belátott minden kis emberi fedezék mögé.
Bellardival pontosan fordítva állt minden, mint Madzarral. Bellardi óriási, gyönge teste valójában nyögdécselve cipelte lelke mázsás terheit.
Feltárnánk a tömegsírokat, vagy mit tudom én mit meg nem csinálnánk, megvalósítanánk minden régi tervünket, kiáltotta. Valami felettébb hasznosat és nemeset is tennénk. Gyámolítanánk a szegényeket. Maradjunk ennyiben, tette hozzá saját tréfái felett elkomorodva, amit megint csak amolyan ajándéknak szánt. Most pedig lelkem komorságának látványával ajándékozom meg a legkedvesebb barátomat. Mint aki a rendhagyó és magányos édelgéssel immár elég erőt merített önmagából, hogy aztán egy valódi érzésével torkolja le a saját valóságos hangjait, s ezzel véget is vessen a nyilvános kihallgatásnak.
Ki nem szállhatok, hélas, szólt katonásan összefoglalva az élethelyzetet, de az utolsó vacsoránkat legalább együtt fogjuk elkölteni.
Miből gondolod, hogy az utolsó lenne.
Kitől tudhatná az ember, hogy meddig él.
Nem csak mást mondtak egymásnak, mint amit gondoltak, hanem egymás mellett elhangzó mélyen őszintétlen szavaikat folyamatosan többféleképpen kellett értelmezniük.
A konvencionális értelem alig fedte le a saját titkos nyelvüket.
Hogy szívesen kiszállna vele Mohácson, még akkor is megütötte a mérnököt, ha tudta, hogy mindez merő játék a szavakkal vagy csupán játékos gondolat. A kapitány kettőjük emlékezetével játszik, a tömegsírokkal játszik, igaz, veszélyes mélységekbe nyúl, egészen az édes kettesig és a tragédiákig. Közben nézte, hogy mit akar ez az ember, mi lehet a szándéka, hová üljenek, hol lenne terítve kettőjüknek. Nem látott ilyen helyet az étteremben. Amiből Bellardi rögtön észlelhette szavaiII. kötet 247nak hatását, látta, sikerült közel férkőznie hozzá, vagy legalábbis nyugtalanná tenni. Madzart az is megütötte, hogy a kapitány a lehető legtermészetesebb jelenségként könyvelte el magában a mohácsi kutyák örökös csaholását, holott náluk, a kis Városház utcai palotájukban alig lehetett ebből valamit hallani. Még most is boszorkányosan olvas a gondolataim között, mondta erről magának. S mivel néhány perce épp ilyen dolgokon töprengett a fedélzeti korlátnál állva, ismét felmerült benne a kérdés, hogy tényleg nem életének egyetlen jelentős barátságával áll-e szemben.
Ez mégiscsak mindig tudja, hogy én mit gondolok.
Férfiakkal szemben táplált gyanakvása miatt immár másodszor tagadja meg.
Most az egyszer talán kivételt kéne tennem.
Mire a kakas hármat kukorékol, harmadszor is elárulod.
Miként lehetett volna komolyan venni, hogy töltsék együtt az életet. A férfiak között zajló párbeszédben mindig a fogás keresésének szándékában válik láthatóvá a kapcsolat jellege. Előnyös helyzethez jussak a szavaimmal, vagy éppen közöljem a másikkal, hogy milyen előnyös pozíciót foglaltam már el.
Hiába igyekszik, nem bír velem.
A kapitány mégis arra a vágyakozásra és ígéretre emlékeztette őt, amit minden kisfiú szeretne legalább egyszer, s ha nem most azonnal, akkor legalább a felnőtt életében beváltani.
Nem tudták elfelejteni.
Ahol magas partot mosott ki magának a sodrás, vastag rétegben lógtak ki a homokfalból a meglepően épen maradt csontok végei, emberi koponyák, lábszárak, medencék, lábujjak percei, melyek a homokkal együtt omlanak szét a kézben. A várostól délre, a Cigány-zátony csúcsától mintegy két kilométernyire találtak rá a több évszázadon át elfeledett helyre, habár tudták, hogy a történetírók szerint egészen másutt, a majsi dombok előtt volt a csata színhelye. Ha a parti fecskék nem védték volna oly fenyegetően és elkeseredetten a fészküket az omlékony mélység feII. kötet 248lett, akkor a nagy közös fölfedezés reményében talán tényleg nekiláttak volna, hogy kiássák. Egymást biztatták, rettegtek emberi csonthoz érni. Madzar immár harmadszor utazott haza a Carolinán, s már az előző két alkalommal megértették, hogy az emlékezéssel minél inkább tartósítani szeretnék a közös múltjukat, annál jobban megerősítik egymást kölcsönös csalódottságukban.
Bármit megtehettek volna, de elmúlt az ifjúság, és immár semmit nem tehetnek meg.
Nem arról volt szó, hogy alig maradt valami az egykori vonzalomból, amivel áthidalhatták volna az immár történeti távolságot egymás között.
Már mindent alaposan megtárgyaltak, az unalom határára sodródva elevenítették fel összes ártatlanabb emléküket. Minden mást kölcsönös kíméletből szunnyadni hagytak, s így mindig újra ott találták magukat azon dolgok között, amelyekről nem beszéltek.
Vaksötétben ismerős tárgyakhoz ütődtek.
Kölcsönösen érzékelték a másik illatát, s amint a kapitány magához rántotta a mérnököt, egymás kemény testének domborzatán érzékelték a saját határozott testi elutasításukat. Mindketten meghőköltek tőle, hogy a tagadhatatlanul gyöngébben működő vonzalom ellenére a kölcsönös elutasításnak még mindig ilyen ereje van. Mintha emlékezhetnének egy korábbira. S már e korábbi kölcsönösségük előtt is lett volna közös életük, mely kölcsönös érzéketlenségre ítélve rendelte őket egymás mellé. Madzar ráadásul már gyermekként viszolygott Bellardi különös illatától, még ha viszolygása heves kíváncsisággal párosult is. Akkor érezte a legerősebbnek, amikor egymás mellett jöttek ki a vízből, talán a nedves hajából, még nyáron is könnyen borzongó bőréből áradt. Fejébe vette, hogy ez fejedelmek és hercegek testének sajátja, a história illatát érzi így.
E közelségben a viszolygással és a kíváncsisággal együtt kapta vissza. Az állott fülzsírnak, amit az ember a heves viszketés miatt kapar ki a körmével a fülkagyló mélyéről, annak van ilyen illata.
II. kötet 249Közben a kapitány a saját zavara ellenében is nyomogatta, lapogatta a mérnök tagjait. Az elutasítás erejével szerzett magának örömöt. Érezze, hogy előjogként jár neki. Ami legalább olyan kínosan érintette a mérnököt, mint amekkora örömöt az idegenség érzetének megismerésével keltett.
A minden ízében való idegenség és viszolygás érzete, amire a közös múlt miatt mégis kölcsönösen jogot formálnak.
Madzar jobbára naiv maradt a saját érzelmeivel szemben, s ezért alig lépett érzéki késztetéseinek küszöbére.
Ehhez képest a kapitány igen elfogulatlanul viselkedett, bár nem volt olyan szava és mozdulata, amivel ne teljesítette volna a jó társaságból való úriember illemkódexének ugyanazon előírásait, amelyeket más szavaival kikezdett, más mozdulataival alaposan meglökdösött. Valami olyasmire hívta fel a figyelmet, amit esze ágában nem volt megtenni, s Madzar felfogta ugyan a szándékot, de nem értette és nem is volt érzéke hozzá.
Illetve tudta róla, hogy Bellardi látszólag minden kívánságnak eleget tesz, de valójában mindig mást akar. A nagy folyón kijutni innen, mintha a torkolatvidéken pillanthatná meg végre a nagy kijáratot.
Expedíciót szervezett a Déli Sarkra, bár ebbe a tervébe Madzart nem avatta be, hanem csak a jobb családokból való fiúkat. Kisebb felfedező utakra mentek, s egyszer hosszabban is elmaradtak. Aki egy nagy folyó közelében nő fel, tudja, mit jelent a vágy, a sodrás roppant erejére bízni a könnyű testet.
Mint később kiderült, néhány szerb és olasz dohánycsempésszel szökött meg egy nyáron. Azt hazudta nekik, hogy árva. Csendőrökkel hozatták vissza Mohácsra. Apja parancsára bekísérték a városházára, s mindenki szeme láttára addig kellett két szuronyos csendőr között állnia az épület visszhangos előcsarnokában, amíg maga elé nem bocsátotta.
Ne reszkessen, förmedt rá, s fölállt hatalmas, faragott íróasztalától, egy ujjal nem fogok önhöz érni, abban viszont biztos lehet, hogy megvesszőztetem.
II. kötet 250Tudni akarta, mi történt, s miközben faggatta, keresztkérdéseket tett fel és csapdákat állított, még mélyebbre ment a tekintetével, minden veszélyes sarkot bevilágított, de mindeközben következetesen magázta.
Aztán valóban levitette az üres városi fogdába, mivel azonban vesszőt nem találtak, egy zászlórúddal verték el a csendőrök, bár inkább csak jelképesen.
Három napra zárták be vízre és kenyérre.
A család költséges élete és zilált anyagi helyzete nem tett volna lehetővé mást, mint hogy maga is városi vagy járási hivatalnok legyen, miként az édesapja, aki hosszú évekig a mohácsi járás szolgabírájaként működött, és hűvös korrektsége miatt igen nagy tekintélynek örvendett. Lehetett volna még belőle pap vagy katona. Mivel azonban Istent sem vette komolyabban, mint bármi mást, inkább a tengerészetet választotta, de ezen a pályán nagyon gyorsan elakadt. Alighogy tisztté avatták, valamilyen becsületbeli ügy miatt, amelyről senki közelebbit nem tudott, el kellett hagynia a hadiflottát.
Állítólag meglopta volna az egyik társát, amit azonban nem lehetett elképzelni róla.
Madzar úgy rázta a fejét erre a hírre, mint akinek víz ment a fülébe, s dühödten intette az édesanyját, hogy ilyen híreket ne merészeljen többé a szájára venni.
Bellardi így kötött ki aztán a súlyos financiális nehézségekkel küszködő Első Dunai Gőzhajózási Társaság egyetlen luxushajóján. Már csak azért is, mert jövendőbeli apósának komoly érdekeltsége volt ennél a társaságnál. Koháry báró tulajdonképpen jobban megkedvelte a mutatós fiatalembert, mint ahogy a saját gyönyörű lányát szerette, akit később egyetlen bőrönddel engedett az útjára.
Egy lelke legmélyéig boldogtalan ember, aki ebből soha nem mutatott szinte semmit senkinek. Bizonyos szánakozással figyelte a vagyontalan fiatalembert, aki leánya szépségén és hozományán ilyen szerencsétlenül fönnakadt. Egyetlen fiúunokáját Bellardi fogja felnevelni, amit lelke legmélyéről helyeselt. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy II. kötet 251Bellardi szívesebben vesz példát az ő szigoráról és készségesebben követi atyai tanácsait, mint a saját édesapjáét, akit pedig ténylegesen ugyanabból a fából faragtak.
A Gőzhajózási Társaság meg nem vallott személyes okokból sem szívesen mondott volna le az öreg hajóról. Helyesebben azzal magyarázták költséges ragaszkodásukat az igazgatósági üléseken, hogy amennyiben Magyarország visszaszerzi az igazságtalanul elcsatolt országrészeket, akkor megint lesz tengeri kijárata, és ettől a dunai hajóforgalom is föl fog lendülni. Rothermere lordnak az angol felsőházban tett felzaklató nyilatkozatai után efelől senkinek nem voltak kétségei. Akkor pedig megváltozik a kereskedelmi flotta helyzete, ismét nyereségessé válik a hajózás, és így épp a jövő érdekében nem szabad a szép régi hajót eladniuk.
Bizonyára nem étkeznél szívesen együtt ezekkel, szólt Madzar a pirulásával küszködve, s egyetlen suta kézmozdulattal igyekezett viszonozni a kapitány érzelmes öleléseit.
A véres szerb uralom óta a mohácsiak különösen tartottak a szerbektől.
Maradna még asztaltársaságnak Vay Elemér kormányfőtanácsos, akit ott láthatsz a hátam mögött, mondta Bellardi nevetve, de szerintem neked sem lesz ellenedre, ha nem vele étkezünk.
Ellenkezőleg, válaszolta Madzar, az elhárító mozdulat azonban nem sikerült, egymásba csúszott a kezük, önkéntelenül összekulcsolódtak az ujjaik.
Különben is lenne egy fontos megbízatásom, folytatta Bellardi, s már csak ezért is odafönn tálaltatok. Bizalmasan kell veled beszélnem. Josef, szólt félre az öreg pincérnek, aki mindvégig engedelmesen mellettük állt, wir essen oben, trinken zumal ein Burgogne Chardonnay.
Madzar érthető módon hitetlenkedett.
Megbízatásod, ugyan miért, kitől.
A szokásosnál is bizalmasabb, nevetett vissza rá biztatóan a kapitány.
Neki pedig mintha azonnal védekeznie kéne, mentegetődznie, mondta, ő itt valójában senkit nem ismer, ehhez nem született elég jó II. kötet 252családban, nincsen semmiféle komolyan vehető nexusa, holott maga is hallotta, hogy milyen árulkodó és nevetséges az ijedelme.
A parancsnoki hídról lehetett feljutni a kapitány szalonjába, ahová Bellardi a nagy becsben tartott utasait szokta kávéra vagy teára meginvitálni, netán csak az elibük táruló tájat megcsodálni. A valójában nem túl tágas, cseresnyefával burkolt helyiség a hajó legmagasabb pontján helyezkedett el, félkörben az ablakok. Amint fölértek, kitárult előttük a táj. Víz és levegő, messziség és közelség a gyöngéden átható ritmusos rázkódásban minden körvonalat magába oldva, lágyan összefolyt.
A kapitány nyúlt volna a kapcsolóhoz, de a mérnök lefogta a karját.
Csak egy pillanatot még, már megbocsáss.
Persze, persze, nevetett Bellardi, mint aki valami fondorlatosról, barátja esztétikai igényességéről megfeledkezett, amit ő persze kis női ábrándosságnak nevezett, kérlek szépen, de akkor foglalj itt rögtön helyet, mutatott egy krémszínű selyemmel kárpitozott cseresnyefa karosszékre. Innen az egész sötétséget kényelmesebben átláthatod.
Madzar nem ült le.
A hűvös esti pára tétova szürkéjében oldódott szét a végtelen síkság a nagy víz partjain.
A sötétség maradandó, nevetgélt a háta megett Bellardi.
Mentek benne előre, amitől valóban mit sem változott az állaga.
Ezt hogyan érted, kérdezte óvatosan a mérnök, de a kapitány jó ideig nem válaszolt.
A nyugati horizont mögött már régen lebukott a nap, őrült fényeket hagyott maga után a levegőben, tébolyult színeket halmozott egymásra a rétegesen elhelyezkedő felhőcsíkokon. Átizzított narancsokat, olvadozó vörösöket, kemény lilákat, bensejükből sugározó, gyöngyházfényű szürkéket; a fehértől a feketéig az összes szürke árnyalat, míg az acélszürkére jegecesedett keleti égen már fönn világított a hold vékony sarlója.
Amelyhez szintén csak dohogva, reszketve, mintegy dadogva közeledtek, közeledtek, de el nem érték és közelebb nem kerültek.
II. kötet 253Szegény jó atyámnak volt szokása így dohogni, hogy a mindenség változó, csak a setétség maradandó benne, szólt ekkor szokatlanul csöndesen Bellardi. Nem a saját bölcsessége volt, tette hozzá nevetve, hanem egy régi levél tartalmát foglalta össze így. Édesanyám családjának tulajdonában, tudod, van egy ilyen régi levél, s a bölcsesség is abból való.
Madzar szívesen megkérdezte volna tőle, hogy milyen levél, és mi volt a levélben, ám a pincér és a hajóinas kisvártatva megjelent a terítékkel fölpakolva.
Csörömpöltek az edényekkel és az evőeszközökkel, rövid szavakat váltottak egymással, terítettek.
A krémszínű abrosz felrepült, kiterült, a valószínűtlen fényekkel és színekkel derített félhomályban elterült, a Mayer fiú elsimogatta az asztalon.
Hallgattak és nem moccantak el a helyükről.
Amikor az öreg pincér és a hajóinas eltűntek a mélybe nyíló lépcsőn, kezében a két karcsú borospohárral közelebb lépett hozzá a kapitány.
Mondd, kérlek szépen, kérdezte Madzar józan hangon az egyre mélyülő, s túl érzelmesnek ígérkező félhomályban, amitől megrettent, nem emlékszel véletlenül, hogy a csudába hívják a kikötő alatt a zsidó fakereskedőt.
Gottliebnek, te ostoba, válaszolta Bellardi, s elbizonytalanodott a hangja, azonnal eltérítette, úgy színezte át a meglepettségét, mintha derűs szórakozottság lenne úrrá rajta az emlékezéstől. Mi a csudának kérdezed.
Nevetséges, de nem jutott az eszembe, válaszolta Madzar, ami úgy hatott, mintha kérdése miatt is mentegetődznie illene. Milyen nevetséges tud lenni az ember az emlékezetével.
Óvatlansága miatt mindketten tudták, hogy kire gondol a másik.
Akiről soha többé nem beszéltek, illetve már akkor sem beszéltek.
Soha nem tudtam meg, folytatta a kapitány a derűsebbik hangján, végül is lett-e valami köztetek a Gottlieb Marikával.
II. kötet 254Már úgy értem, valami komoly, s nyújtotta a finoman bepárásodott, jéghideg poharat, melyben aranyszőkén ingott a bor.
Semmi kétség, tetszett, hogyne tetszett volna, válaszolta a mérnök, s elgondolkodón bámult a borba, de hiszen kicsi gyerekek voltunk, azóta nem is láttam.
Nem is értem, mit akarsz ezzel mondani.
Pedig jól értette.
Mert Gottlieb Marika vékony arcocskája valóban megjelent, de nem rá gondolt egyikük sem. Madzar minden érzést szeretett volna eltávolítani, bár jól esett neki, hogy óvatlanságával valami olyasmire emlékezteti Bellardit, amiről nem beszélnek.
Nagyon is tetszett, tette hozzá hangosan, hogy az elhallgatottról beszéljenek.
Akkor Isten, Isten, emelte a poharát Bellardi. Semmi kétség, nem lehet tagadni, Gottlieb Marikával teljes a férfiúi életünk.
Fölnevettek.
Madzart kínosan érintette a szemérmetlenül közös nevetésük. Ezt sem tudta visszavenni. Túl sok volt neki, mert Bellardi ösztönzésére ezzel pecsételték meg egykori cinkosságukat, és ezzel törölték a szerelmüket.
Bármi történt és bármi történjék, folytatta a kapitány elkomorodva, hogy maga is utaljon a sötét történetre, amit Madzarnak az imént az emlékezéssel sikerült elhallgattatnia, és teljesen váratlanul, dramatikus hangon felkiáltott, boldoggá tettél barátocskám, mondhatnánk, bearanyoztad a gyermekségemet. Most is boldoggá tesz, hogy itt láthatlak tête a tête, tette hozzá igen halkan. Ezt ilyen férfiasan meg kell vallanom.
Kedves grimaszt vágott hozzá, hogy ne érzékenyedjen el a vallomástól.
Madzar úgy pillantott rá, mint egy vadidegenre, akit először lát.
Minek ilyesmiket hangosan kimondani.
Igyunk rá, igyunk, kiáltotta Bellardi, mintha megértené.
II. kötet 255Nem fogod elhinni egy ilyen őspogánynak, de ezért az ajándékért még az Úrnak, az egyetlen Teremtőmnek is hálás vagyok.
Nevetniük kellett volna mindezen, most azonban csönd lett közöttük.
Szeretném tudni, vajon mire gondolsz, szólt később Madzar szigorúbb hangon, mint akit e léha szavak inkább érzéstelenítenek.
Ugyan, mire gondolok, válaszolta a kapitány ingerültséget tettetve, ám valójában meglepően józanul, arra gondolok, kérlek szépen, hogy háború lesz, mi pedig az érdekeink parancsára be fogunk a háborúba lépni. Mindenkit megesznek a németek, erre gondolok. Meg a saját botrányos életemre gondolok, amiről neked sem fogok beszámolni. Nektek civileknek, már megbocsáss, hogy így fogalmazok, fogalmatok nincsen, hogy mi folyik a mélyben.
Madzarnak egyáltalán nem volt ínyére ez a fordulat a beszélgetésben. Mi folyna a mélyben, válaszolta kedélyesen.
Magunknak ártanánk, ha bármit nyíltan tennénk ellene, de nagy felelőtlenség lenne vakon belemenni.
Víz folyik a mélyben, Lacikám, semmi más.
És akkor még igen finoman fogalmazol, nevetett vissza Bellardi.
Mint aki még ennél is többet tud, s a maga részéről hajlandó bármit kimondani.
Velem akarsz kibabrálni, barátocskám. Netán beszéljünk a vérről, amely szintén folyni fog.
Amit a másik iránti kíméletből persze nem fog megtenni, soha nem fog kimondani.
Madzarnak minden tiltakozása ellenére mégis be kellett látnia, hogy Bellardi helyesen irányítja a beszélgetésüket. Talán tényleg helyesebb politikáról beszélniük, és nem másról. Jobb is, hogy a titkait nem osztja meg vele. Bólintott a súlyos fejével, amelyen páncélként ült meg a haj.
Ezért akarok elmenni, kérlek, minél előbb, Európától jó messzire, válaszolta nehézkesen, majd gyorsan elhallgatott.
Valahová, ahol még dolgozni lehet, tette hozzá magyarázón.
II. kötet 256Ezt a munkát, amit itt vállaltál, gondolom, azért még bevégezed.
Befejezem.
Bizonyára ősz lesz belőle, szólt Bellardi olyan hangon, mint aki valamit a lelke legérzékenyebb mélyén érteni szeretne a másik emberből, vagy valamit mérlegel.
Inkább tél lesz, mire végzek.
Talpas poharaikat könnyedén összeérintették, s még ez is a bejelentett boldogságukhoz tartozott.
Habár Madzart mintegy megkésve kerítette hatalmába a pánik. Olyan életet sem tudott volna elképzelni, amelyben minden érzést leplezetlenül megneveznek.
Mintha az átláthatóság utáni vágy húzná a feneketlen mélybe. Lélektani felkészültsége és az építészeti program ezen a ponton érintkezett, ám kibékíthetetlenül szemben álltak. Nem értette, Szemzőnével is miként mehettek ilyen messzire. Vagy az átláthatóság igényével kinek és hol kéne megállnia. Két felnőtt férfi, nevetséges, bizonygatta önmagának.
Ezzel a hajóval sem jövök többé, nem én.
Igazán egyszerűen véget vethetek ennek a históriának.
Lesz-e jelentése, ha ürességet helyez üvegfal mögé.
Néztek egymás átlátható szemébe.
Közben mindketten elmélyedve szippantották magukba a bor nemes illatát, mely telítve volt egy távoli föld gazdag, érett, ősziesen édes aromáival. Boldogság volt az illata, beteljesültség, zamata azonban fanyar.
Megint csak gyorsan más témára akart volna térni.
Tudod, a bútorok egy részét magam csinálom, magyarázta. Azért is kérdezősködöm az öreg Gottlieb után. Ha megfelelő anyagot találok nála, akkor akár rögtön otthon maradhatok. De néhány nyári hétre biztosan szükségem lesz a bútorokhoz.
Néhány nyári hétre, ismételte Bellardi elgondolkodón, valamilyen bensőséges messziségbe révedő hangon, s közben szórakozottan forgatta ujjai között a talpas poharát.
II. kötet 257Mondhatnék akár két hónapot.
Istenem, ha nekem néhány nyári hetem lehetne még Mohácson.
Tudod, kifejezetten lelkesít, hogy a nagyapám, meg az édesapám műhelyében dolgozhatok.
Mohácson minden magyar elveszett, utolsónak te maradtál.
Valami olyasmit fogok csinálni a szerszámaikkal, amit ők el nem képzelhettek. Azt mondanák, lehetetlen, tilos, nem szabad.
Nincsen szükséged esetleg valamilyen segéderőre, kérdezte Bellardi.
Erre Madzarnak nem volt mit válaszolnia.
Mondjad, kérlek, és e pillanatban a kapitány szeméremből mégis elfordította a tekintetét, ez a pesti orvosprofesszor, a neje, akiknek dolgozol, gondolom, zsidók.
Bellardi valószínűleg nem óhajtott volna az előbbi témától teljesen elszakadni.
Madzar ellenben nem szeretett volna visszatérni hozzá.
Zsidók.
Ismét belekortyoltak az italukba.
Akárha csöndesen mérlegelnék, s az egymás iránt érzett bizalom minőségéről, jellegéről lenne szó.
Belemenni vagy inkább nem menni bele.
De még mindig nem árultad el, szólt a pohara mögül a kapitány, mint aki dönt, végül is volt-e Marikával valami. Két hónapja nincs, láttam a nőszemélyt.
Ezek szerint otthon voltál.
Szomorú alkalom, felszámolom a nénikém hagyatékát. Mit mondjak, fajtája szerint igen csinos.
Ugyan, tréfálsz, mi lehetett volna közöttünk, válaszolta Madzar bosszúsan.
Az öreg bécsi pincér ekkor ismét jött fölfelé a lépcsőn, ezennel az étlapokkal. Madzar nem akart belemenni abba, amit az imént egyszer már szerencsésen elkerült. A pincér fölcsapta az étlapok tábláit, ünnepélyes mozdulattal elébük tárta.
II. kötet 258Kíváncsian várom a beígért bizalmas közlésedet, szólt Madzar.
Előbb rendelünk, barátom, üzlettel és politikával később foglalkozunk, nevetett rá erős, fehér, de szabálytalanul álló fogaival, és ellentmondást nem tűrő mozdulattal bökött a nyitott étlap legfelső sorára.
Ezek szerint politikai és üzleti témákról kívánsz beszélni, ha nem tévedek, jegyezte meg a mérnök.
Mindenekelőtt előételekről, s főleg a kedves leveseinkről, Lojzikám. Minden más következzék utána.
El nem képzelhetem, hogy mit kívánsz, de őszintén szólva érzékelem a hátsó szándékokat.
Talán el sem hiszed, szándékaim nemesek, kard ki kard. Föl fogom tárni előtted, nyílt lapokkal fogunk játszani. Vagy esetleg a főételeket vesszük át előbb, s akkor könnyebben dönthetünk az előételekről, nézett rá kérdőn és kérkedőn.
Madzar nem válaszolt a kérdésre, hol az étlapra pillantottak, ne egymást kelljen látniuk, hol pedig fölnéztek az étlapból egymás arcába, mert mégis nehezükre esett volna elszakadni a másik tekintetétől.
Vagy ami talán még fontosabb, mindketten meg akarták akadályozni, hogy előnyhöz jusson a másik tekintete, kifigyelhesse a leplezetlen arcukat.
Csupán a hajó egyenletes dohogását lehetett hallani.
Az öreg bécsi pincér, aki közben gyertyákat gyújtott az asztalon, most nem mormogott a különböző nyelvein, hanem várakozásteljesen állt a hatalmas, félretaposott, fekete cipőiben, a harmonikázva leomló, fényesen kitérdelt fekete nadrágjában.
Hol van Mayer, miért nem látom, szólt ekkor a kapitány szinte mellékesen, de furcsa fejhangon.
Úgy látszik, válaszolta a öreg pincér németül, megint a fűtőkhöz kellett lemennie.
Bellardi szó nélkül hagyta, de látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki az öreg pincér válasza. Nyugtalanná tette.
A háromkarú ezüst gyertyatartókban fellobbanó gyertyák egyre II. kötet 259erősebben égtek, lassan elérték teljes fényerejüket, s ezzel elmélyítették az odakinn készülődő éjszakát.
Azt ajánlanám, szólt egy idő után Bellardi, hogy tartózkodjunk a közönségesebb ételektől. Csapjunk kis ünnepet.
Ha elárulod, hogy mit nevezel közönséges ételnek, válaszolta Madzar vontatottan, mivel egyszerre merült el az étlap tanulmányozásának élvezetében és mindazokban a kétes érzetekben, amelyeket a másik férfi közelsége és a hajó egyenletes dohogása keltett benne, akkor szívesen követem csaknem minden tanácsodat.
Mintha olyan éjszakába dolgozná bele magát a roppant gőzerő, amelyben immár sem előre, sem hátra nem létezik; óriási munkával eléri, hogy egy helyben álljanak.
Vajon erre a zavaros érzetre gondolnak-e a felnőtt emberek, amikor azt állítják, hogy a barátság a szerelemnél is fontosabb. Szíve ismeretlen szorongással és rettegéssel lett teli.
Hiszen csak most fogta fel józan ésszel, hogy mi történt húsz évvel korábban.
Még nem vagyunk harminc évesek.
Igaza lesz Bellardinak, az ember mit sem változik, s akkor miként létezhetne haladás a históriában. Ahhoz az embernek előbb legalább a saját mozgásának irányát kéne fölfognia. Mi történt velem, mi történik. Ha pedig haladás sincsen, akkor tényleg mire a nagy szigorúságom. Helyben forog a két nagy lapátkerék, egyetlen tengelyen. Ő persze tudja, hiszen hol árral hajózik, hol ár ellenében, más választása nincs. Ezzel az erővel nyomtató ló is lehetne, vagy elmehetne villamoskalauznak. Ha nincsen haladás, akkor nincsen múlt és nincs jövő.
Az ember, miként a disznó, ledől az első pocsolyába, megfürdik minden pillanatban. Ez egy minden hájjal megkent, szerencsétlen ember, ez a Bellardi, akinek mindig volt egy ilyen titkos, sötét kis hajlama az összeesküvésre és a pártütésre.
Milyen gyönyörrel teli szája van. Talán mégis minden érzés puszta illúzió, a másik ember az illúzió.
II. kötet 260S akkor hiába kísérletezem, hogy ebben a pszichológiai rendelőben minden a végsőkig tárgyias legyen.
Nem a nők, ők inkább túlságosan reálisak, hanem a férfiak. Semmi másra nem vagyunk jók, mint a megtermékenyítésre. Lehetnénk tenyészlovak vagy akár nyulak.
Hogyan mondhatnék bármit, hát tudom én, hogy mire gondolok, válaszolta hosszú töprengés után a kapitány szeszélyesen, s még a fejét is megrázta hozzá. Semmiképpen nem vennék rákot, magyarázta, és tekintetével az étlapnál maradt, libamájat sem, nem vennék kérlek szépen vajas escargot-t provánszi fűvel, nem és nem, de ne kívánj tőlem magyarázatot, vagy békacombot sem.
S mintha épp arról óhajtaná tájékoztatni a mérnököt, hogy a saját katonás derűje ebben az elkövetkező háborús állapotban legalább annyira nem fog semmit érni, mint az ő civil szigora és komolykodása.
Madzar legalábbis így fogta fel.
Az öreg pincér közelebb hajolt, hangedlijével idegesen csapkodott az asztalon, amivel alaposan megzavarta őket.
Ugyan, ne csapkodjon itt.
Wir haben alles, müssen Sie mir glauben, wirklich alles frisch eingekauft. Nyákomat teszem rá.
Maga ne tegye Josef a nyakát semmire, szólt a kapitány, s kezét elhárítón fölemelte. Introdukciónak ma valamilyen brutálisabb dolgot preferálnék. Figyelmedbe ajánlom az ikrasalátát, csettintett, ezt nyersen készítik, vagy talán jöhetne a champignon à la grec. Jómagam ezt veszem.
Sehr wohl, sehr wohl, hajlongott az öreg pincér, áhogy ön parancsoljanak.
Tolakvó beszédessége tényleg nem felelt meg annak a mély és valódi alázatosságnak, amivel minduntalan meghajolt és mindenkinek a szolgálatára állt. Idomtalan lázadó, akinek nem jött még el az órája, de az összeesküvésben már minden szálat ő tart a kezében.
Mintha egyenesen ő irányítaná Bellardit.
II. kötet 261Darf ich doch sofort nachgiessen, den gnädigen Herren, kérdezte nyugtalanul, s úgy hajlongott a nagy testével, mint akinek gyorsan helyre kell hoznia iménti tévedését, hogy úrrá legyen a helyzeten.
Bizony, bizony, válaszolta a kapitány kedélyesen és teljesen figyelmetlenül, die höchste Zeit, tun Sie das.
Madzar most vette először igazán szemügyre ennek az embernek az alakját.
A hatalmas, súlyos testet, amelyet egész életében lépcsőn föl, megint lecipelhette a visszeres lábain. Mintha minden ellene szólt volna, hogy pincér legyen, mégis pincérnek adták, és a kényszeres tettetésnek ugyanazzal a módszerével élve töltötte az életét, miként Bellardi vagy az összes többi úr, akiknek szolgálatára kellett lennie. Miközben mélyen meghajolva töltött a poharaikba, szabad kezével és hangedlijével hevesen hadonászva magyarázta, miként készítik el nyersen az ikrát.
Sovány dunai halak ikráját veszik, ezt tudni kell, nem rablóhalakét, semmiképp, mert az súlyosabb, ahogy a nagyságos mérnök úrnak bizonyára tudni méltóztatik. Gyakorta iszapillatú, nem kellemes, míg a növényevő halak ikrájának csak egy kis aromája van, sans odeur mauvaise.
Nyakán és az arcán lebegtek, csapódtak az egykor zsírral teli, immár kiszikkadt bőrredők. Unott orrhangon mondta föl, s most az ember nem lehetett biztos benne, hogy az akcentussal együtt nem enyhén ütődött bécsi arisztokraták hangvételét parodizálja-e, ami hallatlan szemtelenség lett volna tőle. Mindenesetre úgy tett, mint aki nem szeretné a nagyságos és a méltóságos urat döntésre ösztönözni, ám alig titkolja, hogy beszéd közben ténylegesen unatkozik.
A mi szakácsunk, s ezt a nagyságos mérnök úrnak föltétlenül tudnia kell, az ilyen kényes ügyekben tévedhetetlen. Vesz hozzá haltejet, méltóztatik tudni, hogy mire gondolok, nem sokat, az ikra súlyának mintegy ötödét, állítólag jót tesz a férfierőnek. Akkor a citromlével bőségesen meglocsolja, kevés citrust reszel rá, legalább egy órácskát állni hagyja a jégen, mivel a citrus keserűsége az ikra keserűségét valamelyest félrenyomja, ami így van rendjén, kérem szépen, a keserűség olyII. kötet 262kor rátelepszik a keserűségre, ezt már az életben tudni kell, majd bőségesen meghinti durván őrölt borssal, apróra vágott vöröshagymát, ruhában megzúzott fokhagymagerezdeket vet belé, gyöngén sózza, fontos, erősen nem szabad, majd igen lassan faolajat pergetve rá, addig keveri, míg az ikra az olajat az utolsó cseppig föl nem veszi. Keményen megáll a tálban, fehér kocsonya lesz belőle. Merem ajánlani. Forró, pirított, köményes barnakenyérrel adjuk föl.
Brávó Josef, kiáltott a kapitány, jól csinálta. Szerintem nincs mit tenned, hozza Josef, ezt kell választanod. A bort is így rendeltem hozzá, merő előrelátás vagyok, nevetett rá. Amivel persze elismerem, hogy csapdába csaltalak.
Valósággal hahotázott.
Madzar e pillanatban nem volt egészen jelen, a részletezettség tartotta fogva a figyelmét, a beszéd tárgyát inkább elengedte a füle mellett. Figyelte Bellardi két ferdén álló, erős szemfogát, mely a hahotájától kicsillogott, s jól el tudta képzelni az állatiasságát, amint valakinek az ajkába tép. Maga az arc a csapda. Üres felület, amelyen a tulajdonságok átrendezhetők, és ezért az újdonság erejével hat minden pillanat. A csaknem sárga bornak ismeretlen személyisége volt, rétegezettsége. Tökéletes szárazsága ellenére édes emléket hagyott a nyelv felszínén, miközben fűszereivel kiöblösítette, beírta a szájpadlását, s a beígért ízekre ezzel mintegy előkészítette az ízlelést.
Nem fogod megbánni, nevetett rá Bellardi, akitől ezennel megijedt. Különben sincs apelláta. Eltévedt a sokféle arca közt, vagy a bor szállt azonnal a fejébe. Sokszínűségétől nem érezte meg a valódi erejét.
Amint föladták, a kapitány gyors, mohó, kiéheztetett kis mozdulatokkal kente föl a forró, pirított zsömleszeletekre a maga görög gombáját. S miközben mindketten élvezettel figyelték, miként eszi a másik, kenték, ropogtatták a kenyereiket, s kíméletes ritmusban, de elég sokat ittak. Elég nagy zajjal járt a ropogtatás, nem volt éppen illedelmes, s hogy ne hallják annyira, Bellardi magyarázta Madzarnak, hogy olívaolajon roggyantják meg a finomra vágott hagymát, majd rávetik a kicsi kocII. kötet 263kára darabolt gombát, általában champignont, de az őszi szezonban, majd meglátja, még ízesebb, mert akkor persze úrigombából készítik.
Ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy ősszel is vele szeretne hajózni, vele akar ropogtatni, teli szájjal vele beszélni, emészteni és inni, minduntalan töltött, talán lerészegedni, nagyokat eregetni, nem betelni, ezt nem lehetett félreérteni.
Attól kezdve, hogy Bellardit nagy hirtelen kivették a Koronaherceg utcai polgáriból, és nagy hirtelen elvitték Triesztbe, Madzarnak olyan barátja sem volt többé, akiről azt gondolta, hogy a barátja lenne.
Nagyon furcsa hiány lett belőle. Valami olyasmi hiányzott, amit nem nevezett fontosnak.
Nyaranta tért vissza belőle valamennyi, egy immár idegen alak, aki valamivel állandóan hetvenkedett, fitogtatta a kivételességét, s akihez olykor egész napokra, máskor órákra, de mégis sikerült visszatalálnia. Ilyenkor örült, hogy soha nem vette komolyan a barátságukat, mert még plasztikusabban érzékelte, hogy miként távolodnak, hiába vannak oly közel, nem lehetett elfeledni a távolodásukat. Úgy élt együtt e távolodással, mint aki szerencsésen megszabadul egy nagy veszélytől, mert gyerekségekre immár nem futja az idejéből.
A jövőre vonatkozó óvatlan szavaitól, hogy majd meglátja, most visszatért az egykori veszteség miatt érzett valóságos fájdalom.
Nem tudta mire vélni, életében először halálosan megzavarta.
Te talán nem emlékszel, kiáltotta fojtott, furcsa, reszketéssel telített hangon, mint aki a gyerekkorából még egyszer segélyt kérőn és kétségbeesetten visszaszól, nálad felejtettem a legjobb bőrös csúzlimat.
A kapitánnyal valami hasonló történt e pillanatban, hiszen igazán ritkán esett meg vele, hogy ténylegesen meglepődjön. Mintha a szemrehányás vagy a régi híresztelés érné el, hogy lopott.
Micsodádat, kérdezte megütődve és fenyegetően. Nem emlékszem semmiféle csúzlira.
Madzarnak ez is fájt, látta, hogy tényleg nem emlékszik a rohadék. De valamiként rögtön föl is ébredt a meglepetéstől, hogy akkor BellarII. kötet 264di még erre a gonosztettére sem emlékezik. Képes volt nem visszaadni a legjobbik csúzlimat, és még csak nem is emlékezik rá.
Ne haragudj, bocsáss meg, csak úgy eszembe ötlött.
Nevetséges, de még ma is pontosan emlékszem, hová tettem aznap délután, szólt felnőtt hangját keresve, békülékenyen.
Volt egy nagy képeskönyved, a Magyar Nagyasszonyok, és arra tettem rá.
Nem adtam volna vissza, kérdezte Bellardi némi kötelező bűntudattal. Mintha valami mégiscsak rémlene, hogy tényleg a Magyar Nagyasszonyokra tette volna ez a Madzar a bőrös csúzliját. Ebből is láthatod, hogy az ember a másiknak mindig kárt okoz, holott nincs a tudatában, mondta önmagával szemben engedékenyen.
Micsoda ostobaság.
Madzar pontosan emlékezett rá, hogy ilyenkor kell résen lenni a Bellardival.
Mert többnyire meggyőzően hatott a hazugságaival, szerénységből és gőgből szőtte őket össze, egy olyan szövedék, amit Madzar nem ismert, illetve mindig megkésve látta át, hogy megint csak hiszékenynek bizonyult vele szemben, s akkor erről az egészről jobb nem beszélniük.
Még ha tényleg nálam hagytad is, tudod, amikor az első szünidőben Budára mentem haza és nem Mohácsra, akkor az új lakásunkban nem találtam meg a régi holmikat. Nem is merészeltem volna megkérdezni, szerintem egyszerűen kidobták.
Úgy képzeld el, hogy semmit, tette hozzá némi hallgatás után, semmit nem találtam.
Bocsáss meg, magam sem tudom, miért jutott eszembe.
Mit bocsátanék meg, ugyan, ne kérj már tőlem bocsánatot.
Van-e valami, amivel megbánthatnál, kérdezte a fogát villogtatva és töltött.
Ezennel azonban csak a saját poharába, mint aki a másikéról véletlenül megfeledkezett. Semmivel az égvilágon, semmivel nem tudnál engem megbántani. De amikor aztán a gomba megpirul, folytatta renII. kötet 265díthetetlenül, citromlével meglocsolják, sózzák, őrölt babért és frissen tört borsot vetnek rá, egy csipetnyi sáfrány sem árt, attól lesz ilyen őrülten sárga.
Madzar egyáltalán nem figyelt.
Hallotta azért, hogy közel tíz percig párolják, szigorúan fedő nélkül. Azon gondolkodott, hogy voltak a gumis csúzlik és a bőrösek. Jégen van kihűtve, auf Eis sozusagen abgeschreckt. A bőrösek voltak az értékesebbek, s látta, hogy Bellardi visszateszi a palackot a jeges vödörbe. A durván darabolt fekete olívákat persze jobban kedveli, mondta.
Nem sokra, egy kis előnyre, egy egészen kicsi elégtételre mindig szüksége van. Egyetlen korttyal többet inni, mint amennyi a másiknak is járna.
Mert az neki már örökre a Földközi-tenger, örökre az Adria, ezek a fekete olívák ízesek és súlyosak.
Örökre, nevetett a mérnök, aki erre a patetikus szóra mégiscsak fölneszelt.
Hiába nevetsz ki, drága barátom, örökre, bizony örökre, én ezt komolyan gondolom, mondta Bellardi, s megreszketett a hangja. Hiszen eleve azért vetette be a fogalmat, hogy visszanyerje Madzar figyelmét. Együtt nevethessenek a valódi érzelmességén, ami a másikhoz köti, s amit így mégiscsak megmutat.
Tudod te egyáltalán, hogy milyen egy sárga ciprusi éjszaka, kérdezte teljesen elcsöndesedve.
Még nem jártam Cipruson.
Honnan is tudnád, ha jártál volna is.
Elmesélheted, megkérlek.
Másik világban élsz, egy másik világban.
Talán épp ezért maradtam kíváncsi.
Mész haza, tisztességgel legyen mondva, az alkalmi görög szeretőddel mész haza. Mit haza, van egy szobád. Már megint egy tetves szálloda, ahol minden bűzlik és ragad. De odafönn legalább sárgák a csillagok. Akkorák, mint az öklöd. Tetves kis hajós vagy, te ezt Lojzikám, a nagy II. kötet 266ideáiddal, soha nem fogod megérteni. Egy magyar, akinek tengere sincs többé, mert elvették a tetves kis magyartól az utolsó tetves kis tengerét.
Egy nagy senki vagy. Lesz fél órád a szeretőddel, ennek meg sült haltól illatozik a karja.
Közben egyre bámulta Madzar öklét, amint az asztalon hevert. Úgy nézte, mint akinek a tekintete ott ragadt.
A cikádok pedig ordítanak a füledbe, a saját hangodat nem hallod tőlük. Valahogy így van, barátom.
Mintha arra várna, hogy a másik fölemeli a nagy öklét és leüti.
Látta, amint a vidám arcon a nevetések hosszú ráncai betelnek, mert mégsem tudja elmondani.
Olyan érzése támadt, hogy Bellardi arcán hajóznak bele az üres éjszakába, és tényleg nem érti. Arcának felületén egyre jönnek az ismeretlen arcai, s aligha tudja majd követni. Ez egy adott mennyiség, gondolta elégedetten, mint aki most aztán tényleg fölfedezett valamit. Azt is látta, hogy mit vár el az öklétől. Oly gyorsan változtak át a vonásai, hogy nem voltak többé követhetők a különböző minőségei. Nem mérlegelhette többé, hogy ő ezt most elfogadja-e vagy nem fogadja el, hogy jó lesz-e vagy éppen el kell utasítani.
Közvetlenül áramlott át a másik ember lénye.
Nem tudtam, hogy neked ilyen fontosak a csillagok.
Most már tudhatod, válaszolta Bellardi csaknem ellenségesen, és gyorsan kiemelte a bort a jegesvödörből.
Ahogy illik, most mégis Madzar poharába töltött előbb.
Egy hajósnak ugyan mi lehetne fontosabb, mint a csillagok.
Ettől kezdve tényleg bármit mondhatott, hiszen megvolt a kortynyi előnye. Keserűen fölnevetett, mint aki önsajnálatát is kijátszhatja már a másik ember ellenében. De hol vagyok én a hajóstól, mondta. Neked nyugodtan megmondhatom, hogy közönséges maître d’hotel lett belőlem egy tetves szállodában.
Én úgy látom, hogy téged is jól fejbe vert a bor. Vagy elkapott a mélakór.
II. kötet 267Hiába szeretnéd elütni, mi magyarok elveszett emberek vagyunk, Lojzikám. Te még azt hiszed, galambom, hogy van valamid, amit elvihetsz Amerikába, és akkor majd megmenekítetted magad a jövőnek. Szarok rá, Lojzi, hogy mész vagy maradsz, ne gondold, hogy irigykedem. Be fogsz pakolni szépen, s csak akkor látod majd, hogy üres a kofferod, amikor ott felnyitod. Üresek vagyunk, Lojzikám, kivéreztünk, innen semmit el nem vihetsz, hacsak nem az ürességedet.
Ugyan, hogy beszélhetsz ilyen ostobaságokat.
Ezt akartam neked mondani ezekkel a hülye sárga csillagokkal is.
Gyámot fogok kirendelni melléd.
Szarok a csillagokra is. Szarok a te csillagodra is. Fogd fel úgy, mint egy férfias vallomást, de szarok erre is.
Igazán nem értem, mi ez, talán világfájdalom.
Egyre mélyebb hangon beszéltek, egyre csöndesebben, s egyikük hangjának mélysége minduntalan mélyebbre kényszerítette a másikét.
Ha egyszer nem érted, akkor nem érted.
Aztán már egy szót sem.
Különböző leveseket rendeltek, hogy ne legyenek olyannyira egyenrangúak az egymás iránt táplált érzéseik. Ilyen kis ügyekben a különbözőség igen sokat jelent.
A kapitány úgynevezett sápadt hallevest evett, amelyet nevének megfelelően csak a finomra reszelt sárgarépa, fehérrépa, édesgyökér és a zeller szálkái színesítettek meg valamennyire.
Kékeszölden sápadozott előtte a fehér leveses csészében.
Nem gondolhatja, hogy panaszkodom, gondolta. Ennél egy ilyen megrögzött sváb mindig jóval kiszámítottabb és józanabb.
Madzar tyúkból készített krémlevest rendelt magának.
Na ja, das wird etwas deftiger, csettintett az öreg pincér a nyelvével a rendelés hallatán. Unser berühmt, berüchtigter Potage Royal.
Úgy készítik, ha érdekel, magyarázta az elégtétel érzetétől megélénkülve Bellardi, amikor már kanalaztak, hogy egy jókora, sárgára hizlalt tyúkocskát különböző zöldségekkel együtt lassú tűzön puhára főznek. A II. kötet 268mi szakácsunknál már kora reggeltől fogva ott buzog a tűzhelyen, egészen a szélére húzza. Amikor megvan, akkor kiemelik, a levet tisztára szűrik, a tyúk húsának szabályosan le kell omlania a csontozatról, lebontják, a zöldséggel együtt ledarálják. Így helyezik vissza a levébe, finoman vágott mandulát vetnek bele, magad is érzed, milyen bőségesen.
Olyan nyugalmat érzett, mint aki jól kisírta magát a másik ember vállán.
Aha, akkor ez mandula, valóban.
Vajas mártást készítenek hozzá, majd ezzel is megrotyogtatják kicsit.
Most már csak azt kell figyelnie, miként küszködik a másik a zokogással.
Nézni ezt a mutatós egyenruhát, a barázdált, erős arcát, dúsan húzott, egyenes szemöldökét, áttetsző tejszínű bőrén látni a napfény finom nyomát, határozott orra éles, hosszú élét, s amint a lebegő gyertyafényben állandóan változik. Amint finom ujjaival követte saját magyarázatát, látszott, hogy a műveleteket tényleg ismeri a konyháról, ahogy a részletekbe feledkezve, készülő zokogását visszanyelve, mutogat és magyarázza.
Nem mondod komolyan, hogy tudsz főzni.
Miért tagadnám, nevetett rá Bellardi. Bármikor elmehetnék hajószakácsnak, habár az első hetekben biztosan rosszul saccolnám meg a mennyiségeket.
Nem kell letagadnod, csak nem néztem ki belőled.
Arra gondolsz, hogy amilyen férfias vagyok.
Bolondság, miért gondolnék ilyesmire, kérdezett vissza Madzar, holott épp arra gondolt, hogy ebben az érett férfiban, aki már fiúként nagyon férfiasnak számított, s keményen vetélkedtek is, hogy ki ismeri ki magát mélyebben és tárgyszerűbben a világ milliárdnyi részletén, bizony van egy nő. Úgy nézett ki, mintha az összes Odescalchi hercegnőt vinné magával, s nem csak a kimódolt és kidolgozott modorával. Bellardi vonásain átütött az anyja arca, a nővére tejszínű bőrét, orruk élét viselte, a férfias vonásait is a nagynénjétől örökölte. Ez II. kötet 269utóbbi öreglány maradt, csaknem teljesen vagyontalan. Sorsa egy időre Mohácsra vetette, aztán nem tudott elköltözni onnét. Bellardi hozzá tért vissza minden nyáron Triesztből, és mindig csak később utazott tovább a szüleihez Budára.
A legjobb szakácsok minden jobb szállodában férfiak, mondta Madzar.
Ha megnyugtatlak ezzel, ha azt kívánod, hogy megnyugtassalak, válaszolta a kapitány nevetve, akkor elmondhatom, hogy leginkább a szabadtéri ételek elkészítéséhez értek. Arról pedig magad is tudod, hogy komoly, férfias mesterség megcsinálni.
Már csak a tűz miatt is.
Marhapörkölt, birkapörkölt, ezek igen kényes ételek.
Meg a slambuc, csülök, gulyás, pacal, a halászlé.
Hogyne, halászlé, megsúgom, ez lenne a legfőbb attrakcióm.
A konyakos szalonkához, amely az étlapon bécasse flambée néven volt feltalálható, bort váltottak.
Már későre járt. A hajónak éjjel fél tizenegykor kellett Mohácson kikötnie.
Madzar nem akart volna az órájára pillantani, de úgy érzékelte, eljött az idő, Bellardi nemsokára fel fog állni, hogy utasításokat adjon a kikötés előkészítésére. Kettőjük között ezzel mindennek vége lesz. De nem is akarta többé ezeket a simaságuktól kínos beszélgetéseket. Úgy nézett ki, hogy immár nem lesz ideje rejtélyes megbízatását teljesíteni. Amióta itt ültek, a hangkürtő rézhengere nyitva állt, hallották a kormányos parancsait, és még mélyebbről a szénlapátolást. Valójában azok is hallhatták odalenn a beszélgetésüket, vagy legalábbis beszélgetésük foszlányait. Olykor Bellardi mintha csaknem szólt volna már. Szája szélén, homlokráncai mélyén megjelent egyfajta gyermeteg vagy éppen felnőtt komolykodás, a derék, vallásos cserkészfiú vagy a mélyen csalódott férfi. Madzar azt remélte, hogy ezzel mégiscsak megtörné kettőjük között a jeges csöndet, amelyet szavakkal nem lehetett fölmelegíteni. De hiába számított rá. A derék cserkészfiú valami jót akart II. kötet 270tenni, mégsem tette. Vagy a mindenkiben csalódott férfi nem tett mégsem életvallomást. Az öreg pincér mindig újra megjelent, hogy töltsön nekik az egyszerű szekszárdiból, mely a savak élét sem nélkülöző, érdes utóízével igen jól ment a könnyű vadhoz.
Jött és sípolt a lélegzetével.
A hajóinas nem jött többé, hogy segítsen az öregnek leszedni a szennyes edényeket.
Sípoló lélegzetével mindig újra más dimenzióba állította a szándékolt meghittségüket. Vagy hozta a desszertet, végül is mindketten sült őszibarackot ettek.
A meghámozott, félbevágott nagy gyümölcs, amelyet szezonon kívül egy befőttes üvegből emeltek ki, finomra reszelt mézeskaláccsal volt töltve, s jól kivajazott tepsin, marcipánnal vékonyan leborítva sütötték halványpirosra.
Bellardi ehhez még egy harmadik bort rendelt volna. Madzar a maga részéről elhárította az ajánlatot, maradna a szekszárdinál. Ami a kapitánynak láthatóan rosszul esett, mintha a beteljesülésben akadályozná. Talán csak azért nem adott hangot elégedetlenségének, mert addigra alaposan becsíptek, vagy legalábbis így tettek. Elnehezedtek, ténylegesen elszótlanodtak. Valamelyest megint egymásra untak, illetve inkább így nevezték el magukban a jeges nyugalmukat, ami mögül egymás idegenségét figyelték.
Úgy tettek, mintha csak bámulnának maguk elé, vagy inkább kinéztek a mozdulatlan éjszakába, amelyben a folyó már csak a hangjaival adott magáról jelet. Egyikük megbántottsága óhatatlanul megbántotta a másikat, s így azért nem maradt üres a némaság.
II. kötet 271Akárha ismét hallanám, amint egyenletesen és tompán döndül a pincék hátsó fala.
Miközben a robogó vonat peronján álltunk, és mesélte, úgy mesélte, ahogy magam is emlékeztem.
Volt az ágyúzás, minden zúgott és reszketett, az aknavetők, amelyektől inkább rengett és lökődött a föld, voltak a lövedékek becsapódásai, a távolabbi vagy közelebbi robbanások, amelyektől az épület mintha elégedetlenül rázta volna meg magát fölöttünk, a légnyomások, melyektől inkább félénken elhajoltak vagy meglapultak a falak, miközben a kiboltozott pincejáratokban kialudt vagy legalábbis elnyúlt a gyertyaláng, aztán voltak a géppuskák és a géppisztolyok ugató és kelepelő sorozatlövései, néha hosszan, máskor rövidebben, hol izgatott monológok, hol meg kényelmes párbeszéd, ám mindezektől a hangoktól jól elkülöníthetően, szinte mindezek ellenében vagy mindezekkel együtt hallotta az ember az egyenletes kopácsolást, amint egyszerre mindkét oldaláról, csákánnyal és vésővel és kalapáccsal bontották a pincék falát.
Mesélte, hogy miként jutottak át az állandó tűz alatt álló Kilián laktanyába.
Hozzánk egy Eötvös utcai ház pincéjéből törtek át, onnan pedig több épület alatt ki lehetett jutni a Szófia utcába.
Mire megvirradt, egérfogóból szabadult az ember.
Szinte csak véletlenül tudtam meg tőle, miközben a robogó vonaton a mellén gombolatlan ingét felfújta a becsapódó légáram, hogy azon az éjszakán nem csak a körúton, nem csak a mi házunkban, nem csak a szomszédos házakban, hanem az egész városban labirintust nyitottak az emberek a föld alatt.
Mert aztán ötvenhét nyarán mégsem emlékezett már az ember II. kötet 272semmire, vagy legalábbis senki nem beszélt róla. A személyes élmények emlékeit mindenkinek magának kellett kitörölnie. Vagy nem tudtam, nem akartam emlékezni. Furcsa volt hallani őt a vonatkerekek pokoli zajában, a csattogásban, és a nyitott fehér ingén át bámulni a pengeéles, barna testét. De bizonyára én is így meséltem volna másoknak, ahogy ő mesélte, mindenféle érzelemtől mentesen, mintha szemérmesen védekezne a saját érzelgőssége ellen, vagy minden önsajnálat nélkül, csak magának mondaná. Vágtattunk bele a kiismerhetetlen éjszakába. Tudhatta, hogy a lényegét úgyis ismerem. Elég volt néhány szó, emlékeztetni rá, hiszen mi már egyszer láttuk egymást, elég egy szemérmes szemhunyás, s tudtuk, miként vélekedik a másik ezekről a dolgokról. Ez volt a nálam idősebb fiú, aki azon az emlékezetes hajnalon megállított a Podmaniczky utcában, kérdezte, hová megyünk, mondtam a Gláznerhez, kenyérért, s a nő, aki oly bensőségesen leszólt neki az első emeletről.
Pistinek szólította.
Amint a hosszú lőszeresládájával a vállán váratlanul belémhajolt, s oly közel került az arcomhoz a sötétben, hogy elöntött a langyos leheletével, úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak.
Csupán néhány szót váltottunk.
Nem beszélt éppen finoman. Mégis úgy éreztem, vele kéne maradnom, hogy én is harcolhassak.
Mintha valamilyen békés ünnepre készülődnének, az emeleti ablakokból áradt a fény.
Ugyanakkor el is rémisztett a vonzalom, mert olyan volt, mintha saját magamat pillantanám meg egy másik, egy szebb, egy élesebben megrajzolt alakban, s ezért nem válhatnék el többé tőle, nem a becsület vagy az igazság miatt. Eddig csupán árnyék voltam, most azonban itt van előttem maga a test. Mintha nem a gyávaságom vagy a bátorsága lenne a tét, hanem a szépsége. Holott azokban a napokban igazán sok minden foglalkoztatott, csak épp a szépség nem. Valahogy jobban be lehetett látni mindenki csúnyasága vagy szépsége mögé. Az általáII. kötet 273nos feldúltságban inkább a jellem vonásait és sajátosságait tapogatta le az ember a tekintetével, ez lett a fontosabb. Ez a fiú veszélyes, félni, tartani kell tőle. Mintha azt mondtam volna, magamtól kell tartanom. Ne történjék velem semmi visszavonhatatlan, mentem tovább, bár néhány lépés után még szerettem volna visszanézni, s így vált visszavonhatatlanná, hogy elmegyek.
Holott lőszert cipelni tudnék éppen én is a vállamon.
Ami az érzelmek nyelvén szólva azt jelentette, mégis helyesebb lenne vele maradnom. Egy pillanat alatt föl lehetett mérni az utca helyzetét.
A szemközti épület kapuja alatt, az egykori házmesterfülkében volt a lőszerraktáruk, s onnan vitték föl a tetőre a mesterlövészeknek a lőszert. A rádióban napokig orvlövészekről beszéltek, míg az oroszok, a kormányerők és a felkelők között létre nem jött a végleges fegyverszünet. Olyan lőállásokat választottak a felkelők, amelyeket a támadók egyszerűen nem tudtak az utcáról belőni. A tankok csövét nem lehetett ilyen meredek szögben megemelni, ők viszont a magasból ellenőrzésük alatt tartották az utcát. Valahonnan távolabbról, ágyúval lőtték szét az épületet, vagy addig lőtték a tankból, míg a tető a lőállásokkal együtt rá nem szakadt az alsó emeletekre, mert kilőttek alóluk minden tartógerendát és közfalat.
A fontosabb közlekedési csomópontok mégis a felkelők kezén maradtak.
Az elmúlt éjszakán itt is ilyen harc dúlhatott, s az oroszok eredménytelenül vonultak vissza az ágyúikkal a Bazilikához. De alig jutottam el a szétdúlt sarokig, ahol az egykori fényképészet az egész berendezésével együtt mintegy kidőlt a járdára, törmelékbe vegyült üvegcserép csikorgott a talpunk alatt, s máris elfelejtettem az egész hülye vágyamat, hogy vele maradjak. Lemondtam a harcról, s ezzel együtt az erkölcsi fölényről. Mentem a kenyérért, s az lett a fontosabbik kérdés, hogy miként kelünk át az úttesten, ki merészkedik neki. A Bazilikától vaktában is belőhették ágyúikkal a Bajcsy-Zsilinszky utat, elég volt hozzá egy óvatlan lépés vagy mozdulat a hajnali sötétben.
II. kötet 274A következő év nyarán viszont már arra sem emlékeztem, hogy melyik napon történt, és az első pillanatban még azt sem tudtam, hogy én ezt a fiút honnan a csudából ismerem.
Lehet, hogy vasárnap történt, de inkább hétfőn, huszonkilencedike hajnalán.
Egy ideig tanakodtunk a vécé előtt, hogy akkor most milyen napon találkozhattunk, vasárnap, kiáltott fel, hiszen vasárnapra virradóra nem sütöttek a pékek.
Már fogtam a kilincset, a robogó vonaton találkoztunk újra össze a vécé előtt.
Október harmincadikán biztosan nem, mert azt a napot még véletlenül sem téveszthettem össze a többivel, ez a lincselések napja volt, mindenütt elszabadult a városban a csőcselék, és a két kezükkel öltek. S nem hiszem, hogy ő is emlékezni vagy emlékeztetni akart volna bármire, hanem inkább zavarában kezdett el beszélni.
Félelmében, hogy akaratlanul leleplezte előttem önmagát, és fel fogom jelenteni.
A felkelők között is a legtöbb egy nagy geci.
Amit nem egészen értettem, most miért gecizi le őket, de végül is szemtanú vagyok, aki bármikor tanúskodhatok ellene.
Azon a nyáron normális ember nem beszélt már róla, hogy mi történt az előző év őszén, és arról különösen nem, hogy milyenek voltak vagy nem voltak a felkelők. Szó nem esett róluk többé. Egy ideig magam is zavartan vigyorogtam, hogy ilyen beszélgetést kezdeményezek a vécé előtt, és egy ilyen kellemetlenül nyílt szövegelést egyáltalán meghallgatok. Mi a csudát akar ezzel. Nézte, hogy nem vagyok-e provokátor, én meg ugyanakkor néztem, hogy ő nem spicli-e. Az ember a saját szája sarkában érzi ilyenkor a másik ember bizalmatlanságának kellemetlen rángásait. Igaz, nagyon halkan beszéltünk, a vonat rendesen kattogott alattunk, kinn álltunk a peronon, s odabenn a gyerekek egymásra borulva aludtak, a német ápolónők, vagy nem tudom, micsodák elnyílt állkapoccsal bóbiskoltak a fülkéikben. Schwester Karla volt II. kötet 275velünk, ez egy idősebb nő volt, igen figyelmes szemekkel, s engem különösen megfigyelt. Láttam, nem azért figyel ennyire, mert tudok valamennyire németül, mondhatni mindenüvé követett a tekintetével. Kicsit tartottam a figyelmétől. Szürke egyenruhát viseltek ezek a nővérek, fehér gallérral és fehér köténnyel, fejükön kis szürke sapkát egy nagy fehér kereszttel, amelynek viszont piros volt a szegélye.
Senki nem hallhatta, mit beszélünk.
Azért sem volt tanácsos beszélni, mert jobbnak látszott nem tudni semmiről, amit a másik tud. Nem tudhattam, hogy mi mindenről nem beszél. S talán épp ezért nem tudtuk abbahagyni. Minden újabb szóval halmozódott az egymásról való tudásunk, s így nem tehettünk mást, ettől kezdve meg kellett bíznunk egymásban.
Akárha titkainkat kölcsönösen egymásra kényszerítenénk.
Később együtt vizeltünk, amit ő kezdeményezett.
Mondta, most már úgyis haverok vagyunk örökre, baszd meg. Csak nem a faszunkat fogjuk szégyellni egymás előtt.
S ebben volt valami mély igazság, mert a szövegelésünk miatt azonnal elveszítettük az önállóságunkat.
Ha mondott valamit, amivel a bizalmamra számított, akkor viszonzásként nekem is mondanom kellett valamit, amivel elnyerhettem a bizalmát. Nem mondhattam, hogy én ugyan nem vizelek együtt senkivel, s igazán nem a faszom miatt. Ez volt a legnehezebb, megbízni a másikban, vagy valami olyasmit bízni rá, ami titkos és még kockázatosabbá teszi az életet. Mert ettől meg olyan érzés támadt az emberben, mintha nem a saját jószántából, hanem kényszerűségből válna a másik barátjává, ami közel sem kellemes. Vagy mintha tüntetne a nyíltságával és a bizalmával, hogy a saját önként vállalt kiszolgáltatottságával valamiként lekenyerezze vagy térdre kényszerítse a másikat. Egyenesen émelyítővé válhatott az ilyen haverkodás. Ám a vonat, az őrült utazás most valahogy kivitt, kiragadott bennünket a kényszerességek és a kényelmetlenségek megszokott árnyékvilágából, s ezzel valamennyire föl is függesztette súlyos törvényeinek hatályát.
II. kötet 276Olyan kivételes szünidőre vitt, amelyről nem tudhattuk, mikor fog véget érni, s azt sem tudtuk pontosan, hol fogjuk eltölteni. Drezdában majd minden úgyis eldől, más vonatokra szállítanak át vagy megyünk tovább, lesz olyan gyerek, akit a tengerhez visznek el, másokat a hegyekbe.
Ez a Schwester Karla úgy beszélt erről, mintha csak általánosságokat mondana, de maga sem tudná pontosan.
Egyszóval, folytatódott ugyan az általános szükségállapot, amelyből hiányzott a bizonyosság, de legalábbis az országhatárig nem jöhetett már semmiféle meglepetéssel semmiféle hatóság, vagy senki más.
Még hazai tájakon zakatoltunk, a mi vonatunk meg sem állt az állomásokon, hanem nagy sípolással átrohant vagy éppen sokáig nyílt pályán vesztegelt. Egy halovány fényekkel kivilágított különvonat a forró nyári éjszakában. S akkor most tényleg szabadok vagyunk.
Szinte lüktetett körülöttünk a tücsköktől zengő éjszaka, amikor a vonat nyílt pályán hirtelen fékezett és megállt.
Vagy ha nem voltunk is még teljesen szabadok, túl a határon valamennyire azért szabadok leszünk.
Abban az évben hirtelen tört ránk a forró nyár, mikor a tanév éppen csak véget ért.
Annyi állt az értesítésen, hogy ekkor meg akkor kell megjelenni a Keleti pályaudvar indulási csarnokában, s hogy indulási csarnok, az már önmagában jót ígért. Jelentkezés a kettes számú szerelvénynél, a külföldi tartózkodás tartama meghatározatlan, csoportos útlevél részvételi jegy szerint. Egy szót nem lehetett érteni az egészből. A papírok között annyi volt a különbség, hogy másoknak az egyes, illetve a hármas szerelvénynél kell jelentkezniük, nekem a kettesnél. Arról azonban senki nem tudott, hogy ez mit jelent, vagy hogyan lesz egy ilyen részvételi jegyből csoportos útlevél. Még soha nem voltam külföldön. Akárha Párizsba mennék az édesanyámhoz, aki persze nem várt, közel sem volt rám kíváncsi, akire igazán nem is emlékeztem, akiről nem tudtam, hogy ott él-e még, s azt sem, hogy él-e.
II. kötet 277Valójában szomjasan sóvárogtam, hogy láthassam a tengert, mert a külföld nem csak az anyámat jelentette, hanem a végtelent.
Sóvárgásom két távoli tárgya az utazás előtti éjszakán már valamiként összeért, s ezért, mint egy felizgatott kisgyerek, belázasodtam, az atlaszomra borulva aludtam el. Mintha a tengerrel visszakaphatnám az anyámat. Vagy ha az anyámat nem kaphatnám vissza, kapnék egy még hatalmasabb vizet, amit még nem ismerek, mégis emlékszem a nagyszerűségére. Erről az ábrándozásról senki nem tudott, mint ahogy a lázamat is el kellett titkolnom. Annyit talán észrevettek, hogy egy kicsit sápadtabb, talán még a szokásosnál is szótlanabb vagyok. Nínó megtapogatta a homlokom. Még akkor is borzongtam a láztól, amikor Ágóval mentünk a pályaudvarra a gyorsan forrósodó reggelen.
A pályaudvar hatalmas, napverte csarnokában több ezer gyerek, s tán még több hozzátartozó zsibongott és elégedetlenkedett. Amióta a nagyanyám sem élt már, senki nem is csókolt meg többé, nem érintettek, nem öleltek át. A szép Ágóval ki nem állhattuk egymást. Gyöngédségétől nem kellett tartanom, ő végképp nem vehette volna észre a lázamat. Önmagán kívül mással nemigen törődött. Most főleg a tűző napon hagyott ősrégi Mercedes Nürnbergje foglalkoztatta, amelyről azt állította, hogy egyenesen Pius pápának készítették, s amelyben az utóbbi napokban állandóan felforrt a hűtővíz.
Amint beléptünk a pályaudvar visszhangos üvegcsarnokába, a tömeg láttán még idegesebb lett, megint a kocsiját emlegette, az én sóvárgásomnak pedig szintén el kellett múlnia, talán még a lázamnak is. Semmiféle személyre szóló ígéretnek nem volt helye többé a tömegben. Tudtam, mire számíthatok, folytatódik a kollektív rettenet. Egyikünknek sem akaródzott azonnal elvegyülni, inkább letettem magam mellé a kofferem. Üdvösebb lett volna betegen otthon maradni. Ki tudhatta előre, hogy a keletnémet gyermek-nyaraltatási akció ilyen méretű. Valamilyen finom privilégiumra számítottunk.
Ágost forgatta a fejét, hogy kihez forduljon ebben a tömegben, mit tegyen ennyi undorító emberi lény között.
II. kötet 278A csarnokot ezen a reggelen teljesen kiürítették, a szokásos forgalmat átirányították a külső vágányokra. Mindössze három hosszú szerelvény állt benn, de a hozzájuk vezető utat rendőrkordon rekesztette el. A vasutasok sem tudták megmondani a hisztérikusan kérdezősködő hozzátartozóknak, hogy a szerelvények pontosan hová tartanak, vagy nem mondhatták meg. Úgy látszott, semmit nem lehet megtudni senkitől. Ágost nem mozdult, állt, mint a bálvány. Én kérdezősködtem, tájékozódtam, mi történik itt, mi lesz így velünk. Csak azok mehettek át a rendőrkordonon, akik előzőleg regisztráltatták magukat, ami abból állt, hogy egy asztalnál, ahol a tömeg föltorlódott és mindenki kiáltozott, leadta a részvételi jegyét. Nevét ekkor megkeresték egy listán, a papírját ellenben nem adták vissza, hanem számot adtak helyette, és azonnal el kellett búcsúznia.
A kisebb gyerekeket a Schwesterek valósággal leszakították kísérőik testéről, s a csomagjaikkal együtt átlökdösték őket a kordonon, hogy aztán jórészt egyedül botorkáljanak a szerelvényekig, miközben németül ordították utánuk, hogy az, ott, a másik vágány, ne arra menj. Szigorú és részvétlen nők csinálták, de voltak közöttük szelíden mosolygó diakonisszák is.
Aki nem tudott németül, a vezényszavaktól visszhangzó csarnokban az egész felfordulásból nem érthetett semmit.
A kicsik bömböltek, nem akartak elszakadni a hozzátartozóktól, nem akarták ennek a másik, kaotikus világnak a nyelvét. A hozzátartozók integettek, magyaráztak, kérlelték a szárazon kiáltozó nőket, akik sürgettek, csitítottak, de bármit mondtak vagy magyaráztak, üres rendjük fenyegető és felfoghatatlan maradt ezen a kiürített pályaudvaron.
A vasutasoktól annyit azért meg lehetett tudni, hogy a három hosszú szerelvény az előző éjszakán Drezdából érkezett, s oda biztosan visszatér, ahogy mondták, az anyaállomásra. Ott aztán valaminek történnie kell, magyarázták türelmesen, mert ilyen hosszú személyszállító szerelvények szokás szerint nem közlekednek belföldi forgalomban; II. kötet 279átrendezik, bennünket átszállítanak más vonatokra, néhány kocsit leakasztanak, úgy megyünk tovább. A felnőttek rohangáltak, tanácskoztak, mutogatták egymásnak a papírjaikat, hátha a másik ember talál rajtuk valamilyen titkos és megfejthető jelet, vagy valamit kiokoskodik belőlük, valami biztatót. Érthető volt az izgalom, hiszen mindenkinek úgy kellett egy gondjaira bízott kisgyereket az útjára bocsátania, hogy nem tudta pontosan, meddig és hová.
Valószínűleg a visszhangzó német szavak is szerepet játszottak az általános izgalomban, hogy akkor ezt megint a németek teszik, s a németek megint olyan helyzetbe kerültek, hogy ők bizony bármit megtehetnek.
Amikor az iskolában kézhez kaptuk a részvételi jegyünket, mindenkinek azt mondták, hogy a részletekről majd a pályaudvaron. A német ápolónők és diakonisszák azonban úgy tettek, mintha nem hallanák a kérdéseket, vagy nem értenék, hogy mit követelnek tőlük ezen az ostoba idegen nyelven. Legfeljebb feltételezni lehetett a gyerekekkel szembeni jószándékukat, de látni nem. A magyar rendőröket pedig nem nagyon merte megszólítani senki, s ha mégis megtette, akkor vonogatták a vállukat, semmi közelebbit nem tudtak mondani. Árvákat vittek és kibombázottakat, bár a hivatalos nyelv ezeknek az ártatlan szavaknak a használatát sem engedte meg többé, mint ahogy március óta véletlenül sem lehetett forradalmat mondani. Teli voltak a börtönök és az internáló táborok, a megtorlás az alattomosabb szakaszába lépett, s már mindenki azon volt, hogy most aztán tényleg ne járjon el a szája, ha eddig megúszta, ússza meg. Aki rendőrrel beszélt, mintha másik nyelvet kéne föltalálnia, és még azzal is számolni, hogy emiatt gyanús lesz a körülöttük állók szemében. Még mindenki épp eléggé rettegett, hogy valami félreértés miatt meglincselhetik, mint október utolsó napjaiban az ávósokat az utcán, vagy bárkit, akit a felizgatott csőcselék annak nézett.
Az újságok azt írták az üdültetési akcióról, hogy a testvéri országokba olyan gyerekeket visznek el, akik „csonka családokban élnek”, II. kötet 280illetve „nem megoldott a lakáshelyzetük”. Kész röhej. Meg lehetett ugyan érteni, hogy milyen mondatokat szeretnének a kényszeredett formuláikkal megkerülni. A hivatalos változat minden olyan állítást, miszerint az oroszok légitámadásokat intéztek volna Budapest ellen, s bombázással támogatták volna a város utcáin harcoló csapataikat, ellenséges propagandának és büntetendő rágalomnak minősített. A puszta feltételezés, hogy az oroszok bombázták volna a várost, azt jelentette, hogy nem csupán a felkelőket füstölték ki az állásaikból, hanem a háborús jogot semmibe véve, a polgári lakosságot sem kímélték. Ráadásul nem cáfolhatták volna, hogy milyen magas a halálos áldozatok, a súlyos sebesültek és az elpusztított lakások száma, vagy legalábbis a szájhagyomány útján terjedő számok az utcai harcok méreteivel tényleg nem lettek volna indokolhatók. Ezért sem lehetett normális szavakat használni hangosan.
Mégis azt kérdeztük először, hogy a másik árva, vagy éppen kibombázott-e.
Legalább rögtön tudta az ember, hogy ki a protekciós.
Árvának mondtam magam, hogy legalább itt ne nézzenek kivételezettnek. Nem mondhattam, hogy az anyám egy nő miatt elhagyott, az apámat pedig eltüntették az elvtársai.
S ahogy jöttem és mentem, mert valamit meg akartam tudni, észrevettem, hogy az ismerős fiú, akit nem tudom honnan a fenéből ismerhetek, végül fölveszi a kofferét.
Hasonlított az én sárga kofferemre.
Megadóan elindult, hogy belevesse magát a vágányok előtt összetorlódott tömegbe. Azt is láttam, miért teszi. Előbb azon volt, hogy nem, ő ide nem megy be, nem megy át a rendőrkordonon. Mintha valaki önkéntesen csapdába lépne. Inkább nem utazik el. Aztán mégis úgy határozott, hogy jobb lesz minél előbb átesnie az egészen. Őt senki nem kísérte ki. Akkor még nem vett észre engem, s azt sem tudhattam, mitől tart ennyire, illetve miért látja jobbnak, hogy elutazzon. Olyan volt, mintha az arcán, a testtartásán kísérném minden érzéseII. kötet 281met, az undort, összes félelmemet és szorongásomat. A rokonaim talán azért szorgalmazták ezt a nyaralást, hogy megszabaduljanak végre tőlem. Magam is gyanakodtam, hogy megint csak egy olyan intézetben fogom végezni, ahonnan nincsen visszaút. A nevemet majd ismét elveszik, s most egy német nevet adnak helyette. Nem értettem, mi készül, s a felnőttek miért ilyen gyanútlanok.
Vagy éppen nem gyanútlanok, hanem bele vannak avatva az ócska színjátékba.
S akkor bennünket is úgy visznek el, ahogy a törökök az összefogdosott gyerekeket, janicsárnak. Magam számára is oly meglepő volt a képzettársítás, hogy hirtelen föl kellett néznem Ágostra, aki akkoriban már alig volt magasabb nálam, de ezt mindig elfelejtettem. Egy ideje minden levetett holmiját nekem kellett elhordanom. Tekintete szórakozottan átfutott az arcomon. Meg akartam valamivel kötni a tekintetét, valamit gyorsan mondani, lássam az arcán, van-e ilyen összeesküvés, vagy tényleg nyaralni visznek, s akkor inkább úrrá kéne lennem az állandó szorongásomon. A csarnok őrülten visszhangozott a gyerekek és a hozzátartozók kitartó zsivajától, és egy közönyös női hang bizonyára már órák óta ismételgetett a hangosbeszélőn néhány visszatérő mondatot.
A menetrend szerinti vonatok a külső vágányokról indulnak. Indulnak. Kérik a gyermeknyaraltatási akcióban részt vevő gyermekek szüleit, szüleit és hozzátartozóit, tartozóit, hogy a gyermekek lejelentkezése, lejelentkezése után, után, tán, haladéktalanul hagyják el, el a csarnokot. Csarnokot. Kot. Figyelem. Figyelem. Lem. A csarnok harmadik, ötödik, ötödik és hetedik, ik vágányáról különvonat, vonat indul. A menetrend szerinti vonatok a külső vágányokról, nyokról indulnak. Indulnak. Nak.
Erősen gondolkodtam, honnan ismerhetem, s honnan lehet ennek a fiúnak ugyanolyan sárga koffere. De nem emlékeztem rá, hogy honnan ismerem. Semmi nem jutott eszembe. Az én bőröndömet talán többször használták, a sárga marhabőr valamivel jobban megsötéteII. kötet 282dett, mint az övé. Helyesebben, még a bőröndöm sem volt a sajátom vagy legalábbis nem rendelkeztem semmivel. Nem volt senkim és semmim, s ezért végül is nem érezhettem úgy, hogy lenne mitől elszakadnom.
Ha elvisznek, hát elvisznek.
Mondtam Ágostnak, csak nyugodtan menjen, hagyjon magamra, semmi értelme, hogy tovább várakozzon. Inkább cserélje le a hűtővizet. Elboldogulok magam. Ezt valamilyen nagyvonalú és férfias gesztusnak szántam, de valójában az ismerős fiú döntötte el. Ágost nem értette a nagy hangzavarban, hogy mit mondok, ő is mondott valamit, amit viszont én nem értettem. Türelmetlen voltam, hogy mehessek már a fiú után.
Azt ordította, hogy búcsúzóul nekem akarja adni a tollát.
Ettől viszont bennem rekedt a szusz. Mintha a gyanúmat erősítené, hogy most aztán tényleg végleges búcsú következik. Drága toll volt, el is kezdett rögtön kotorászni utána a könnyű nyári zakója belső zsebében.
Elmondhatatlanul finom holmikat viselt, olyan holmikat, amilyeneket azokban az években rajta kívül tán senki más.
De tőle aztán soha nem kapott senki semmit.
Vagy mindig valahogy úgy alakította, hogy amit másnak vett, ajándékozott, az végül mégis visszakerüljön hozzá, vagy legalábbis őt szolgálja. Ágost nem volt gonosz, még számító sem, inkább gyönge, csillapíthatatlanul mohó és állatiasan önző. Magam előtt is szégyelltem a gyöngeségei iránt táplált megvetésemet. Talán a nagyanyám sulykolta belém az életbölcsességet, miszerint nem érdemes mást elajándékozni, mint olyan dolgokat, amelyekhez szívből ragaszkodunk. Ágosttól elég távol állt egy ilyen bölcselem, s most mégis ilyesmit szándékozott tenni. Úgy kotorászott a drága toll után, hogy nem hihettem, lesz ereje nagyvonalú szándékát beváltani.
Nem mintha nem találta volna meg, hanem magának játszotta el, hogy keresni kell.
Bár elég kivételes szellemi képességekkel rendelkezett, Ágostot II. kötet 283nem vették egészen komolyan a családban. Valószínűleg Szilvia és Viola kezdték el Gézukázni, s Ágost hiába kérte ki magának. Egy mutatós küllemű férfi, aki a két kislányt a puszta megjelenésével nagy izgalomba és elég nagy zavarba hozta. Egy jólképzett diplomata, aki a rejtélyes külföldön él. De három mondatot nem lehetett vele úgy beszélni, hogy jellemének infantilis vonásai ne ütköztek volna ki. A két nagyszájú lány a vonzalom miatt annak rendje és módja szerint rögtön bosszút állt. Kifaggatták, lépre csalták, meglesték, szabályosan vadásztak a gyöngeségeire, hogy kikezdhessék, utánozzák, s alig fordult el, a háta mögött kifigurázták és kinevették.
Valamit elhatározott, de látszott, hogy minden pillanat édes, amíg a tárgyat birtokolja, amíg a zsebében lehet a drága toll.
Vagy megőrült.
Nem értettem, dadogtam, nevetgéltem, mint a lányok, hogy nem, ne, igazán. Ilyen értékes holmit nem merészelnék a magaménak remélni, ne is hozzon zavarba ilyesmivel.
Ő azonban saját nagyvonalúságától elérzékenyedve erősködött, de nem találta a tollát.
Inkább úgy tekinteném, mondtam erre én, hogy kölcsön kapom tőle, amolyan letétbe helyezi nálam.
Új ruhákhoz is csupán akkor jutottam, ha Irén nagynéném megelégelte a fukarságukat.
Üzletről-üzletre jártunk. Oly nagy volt a bosszúsága, hogy olykor tetőtől-talpig újra felöltöztetett, s még nekem kellett valamiként egyensúlyt tartanom, mert dühében elhalmozott volna mindenféle fölösleges ostobasággal. Irén nagynéném felettébb hanyag asszony volt, minden kifolyt a kezéből, szeretett költekezni, néha különben is elfogta valamilyen dühödt vásárlási láz, s ha nekem vásárolt, akkor még Ernával is megmérkőzhetett, amit láthatóan élvezett. Erna gyűlölte a fölösleges kiadásokat, s nagyon élesen megszabta, hogy mi szükséges, mi fölösleges. Kissé megrovó hangon azt állította, hogy Irén minden tulajdonságával kísértetiesen hasonlít az anyámra, riadtan figyeltem. S II. kötet 284hogy kettőjük viszonya pontosan olyan meghitt lett volna, mint a két unokatestvéremé, Violáé és Szilviáé, akiket nem lehetett egymásról leválasztani. Őket is úgy figyeltem, mint aki nem csupán a saját testi valójának múltjába néz, hanem a lehetséges jövőjébe. Nínó ezekkel az alattomos közlésekkel hívta fel a figyelmemet, hogy én is olyan felelőtlenül fogok élni bele a világba, mint ez a díszes női társaság, amelyben valószínűleg mindenki leszbikus. Ha nem leszek résen, nem állok ellent az anyai ágon örökölt, költekezésre és tékozlásra csábító késztetéseimnek, akkor én magam is csak egy nagy hóhányó leszek.
Saját fia költséges öltözködési mániáját ellenben azzal indokolta, hogy Ágost ugye diplomata, s választékos ruhatára a hivatásával jár.
Gézukának azonban nem volt hivatása.
Amióta állomáshelyéről hazarendelték, tolmácsként működött egy közönséges kormányhivatalban, szabadidejében pedig ostoba és unalmas politikai beszédeket meg mindenféle szigorúan bizalmas diplomáciai iratokat fordított idegen nyelvekre. Engem az egész ember, úgy ahogy volt, nem érdekelt. Nem tudom miért, de az volt róla a benyomásom, hogy az apjához képest ő csupán egy gyöngébb minőségű mutáció, s akkor az öreg nyilas már jobban érdekelt. Irén az öreget szemtől-szembe vén fasisztának vagy gonosz nyilasnak szólította. Szerette az élveteg öregembert, aki gyakran megcsapkodta a tomporát, és akivel sok vörösbort megivott együtt, Ernát viszont a kicsinyessége miatt megvetette. Úgy vélekedett, hogy zsidó vagy nem zsidó, ő csak azt nézi, milyen a jelleme. Nekem zsidó a férjem, s ezért csak megengedhetem magamnak, hogy utáljam a jellemhibáikat.
Én aztán tényleg szőröstül-bőröstül ismerem őket.
Mégis úgy éreztem, hogy valószínűleg minden fordítva van.
Elrontott házassága miatt ismeretlen embereken áll bosszút így. Nínó jellemhibáiban a szabadon engedett indulatához keres magyarázó érveket. Ahogy mentünk a városban, s figyeltem őt, ezt a furcsa, nagyon bensőséges közelségből ismert tulajdonságot még akkor sem sikerült megszeretnem, ha sejtettem is róla, hogy a dolog az anyámban II. kötet 285sem lehet másként elrendezve, ha Nínó szerint egyszer olyan szimbiózisban éltek, mint a lányai.
Talán azért hagyott el ilyen kegyetlenül, mert az apai családom miatt én magam is félig zsidó vagyok. De akkor meg Irénnel együtt minek mentek hozzá mindketten egy zsidóhoz.
Kettőnk meghitt lelkesültségének látványa, ahogy egy ilyen közös vásárlásból kipirulva és hangosan megtértünk, a sok csomagot ledobáltuk a körúti lakás tágas előszobájában, Nínónak olyan lehetett, mint egy személyes meggyőződése ellen intézett ellenséges támadás.
A felelőtlenség zavaros árja öntötte el a gonddal és szeretettel ápolt lakását.
Mondta, igazán nem érti, mi szükség volt erre.
Irén meglepettséget tettetve azt válaszolta, hogy ugyan, ugyan Erna, és talán meg fogja neki bocsátani, de nem tudta nézni már, hogy legkedvesebb közös unokaöccsünk milyen kinőtt rongyokban jár.
Ő volt az egyetlen, aki nem Nínónak szólította.
Nínó méltatlankodott, vörös lett, elnézést, de milyen rongyokról beszélsz.
Kilógott a csuklója a zakóból, a nadrágból kilógott bokája, Erna talán nem vette észre, hogy mennyire megnyúltam, s nem örül-e, hogy milyen csinos fiú lett belőlem hirtelen.
Ágost a legfinomabb holmijait adja át nekem, s már csak azért sem lóghatott ki se a bokám, se a csuklóm, mert Ágost még mindig magasabb nálam, legalább hat centivel. Hacsak szombat reggel óta nem nőttem ennyit hirtelen.
Irén inkább sápadásra volt hajlamos, ám egy világért sem emelte volna meg a hangját.
Mondta, nem kívánja vitatni, tényszerűen azonban figyelmes lett még arra is, hogy vizes a zoknim. Már második hete észleli.
Náluk aludtam minden szombaton.
Ami azt jelenti, hogy két egész hete járatod lukas talpú cipőben. Önmagában nem lenne baj, végül is nem látja senki, csakhogy nedves II. kötet 286ősz van. Vasárnap ki sem mehettünk a Városligetbe. S ő nem látja értelmét abban reménykedni, hogy száraz lesz a tél.
Akkor lenne egy szerény javaslatom.
Kíváncsivá tesz, parancsolj.
Látom, elégedetlen vagy velem.
Nem tagadom, édes Erna.
A gyermeket minden további nélkül a gondjaidra bízhatom. Ha magadhoz veszed, akkor nem fogok ellenkezni.
Gondolom, a megfelelő örökrészt vele kívánod adni.
Őszintén szólva nem értem, mire vonatkozik az alattomos célzás. Beteg ember vagyok, sok mindent megértem, valószínűleg nehezen viselem az alaptalan szemrehányásokat. Vondd vissza, kérlek, ezt a mondatot.
Vissza nem vonom, de ha óhajtod, meg tudjuk részletesebben is beszélni.
Bizonyára, de talán helyesebb lenne egy másik alkalmat választanunk.
A gyermeknek joga van tudni, hogy mit miért gondolunk a tulajdonáról.
Bizonyos keretek között, bizonyára.
Miért ne beszélhetnénk róla, hogy szegény édesanyád miként rendelkezett.
Irén nagynénéd igen bájos asszony, de arra kérlek, Kristóf, hogy ne hagyd magad megtéveszteni. Mit jelentsen most már ez a nyílt gyanúsítgatás, kiáltotta. A gyermek előtt megrágalmazol, kiáltotta. El nem képzelem, honnan származhat egy ilyen félrevezető információ, de ha forszírozod, akkor tudni fogom, mit tegyek.
Irén maga is érezhette, hogy túl messzire ment.
Nem forszírozok semmit, ha kívánod, megmondhatom.
Nínó azonban nem akarta.
Attól félhetett, hogy az információ forrása én magam vagyok, s ettől én is megrettentem.
Nem vagyok kíváncsi rá, kiáltotta. S ha bármilyen kételyed támadt a II. kötet 287tisztességemet illetőn, akkor a gyámhatóság bizonyára a rendelkezésedre áll. Ha panaszt akarsz benyújtani, akkor semmi és senki nem fogja keresztezni a szándékodat, erről biztosíthatlak. Bíróság előtt minden krajcárról szívesen elszámolok, de nem itt az előszobában. A gyámi jogok gyakorlását pedig az ítélettől függetlenül, azonnal készséggel átadom.
Néha telefonon csinálták, s akkor még izgatottabb lettem, hiszen csak következtetni tudtam rá, hogy mit válaszolt a másik.
Irén érezte, hogy vesztésre áll, s nézett rám, én segítsek.
Tartok tőle, a nevelési elveim nem lennének az ízlésed szerint valók.
Furcsa volt hallanom ezeket a fejem fölött folytatott vitákat. Olyan volt, mint egy álom, amelyben nem látok át minden részleten, ám én magam nem létezem. Néha megmerevedett a farkam az izgalomban, miként egy kivert kutyának, amikor a sokféle ember között azt reméli, hogy végleg gazdára lel.
Irénnek nem segítettem, inkább őt árultam el. Álltam az új ruhámban és hallgattam. Fölfogtam, hogy mindketten hazudnak, miközben mindketten úgy tesznek, mintha igazat mondanának, ez aztán igazság, s én is ugyanígy teszem.
Kiismerjük magunkat egymás hazugságai között, s ettől lesz belőlünk egyetlen nagy család.
Különben sem a nevelési elveidről beszélgetünk, Irénkém, a gyermek előtt azzal gyanúsítottál, hogy eltüntettem az örökségét. Mégis elárulom neked, hogy nincsenek nevelési elveim.
Kettőnk között ez a különbség, drága Erna.
Megkérlek Irén, maradjunk ennyiben.
Mintha azt mondták volna, nem kellek senkinek. S néhány perc múltán, mintha mi sem történt volna, csöndesen teáztak, finoman ropogtatták hozzá Ilona utánozhatatlan habcsókjait.
Azokról a ritka kámeákról beszélgettek, amelyeket Nínónak az elmúlt héten mégis sikerült a nagy gyűjteményébe egy hagyatékból igen kedvező áron megszereznie.
Valójában nem rólam volt szó, hanem kettőjükről.
II. kötet 288Mindenkinek a terhére vagyok.
Nem kellett hozzá túl éles ész, azt is fölfogtam, hogy Irénnél sem lenne jobb helyem. Azt mesélték róla a családban, hogy a férje mellett bőségesen vannak még szenvedélyes kalandjai, én azonban úgy láttam, hogy az öltözködési gondjaik megbeszélésén kívül még a lányaihoz sem fűzi különösebb érzelem. A talpig szőrös, kancsalító férjét némán utálta, az viszont minden látszat szerint bálványozta őt. Irén ezt nem csak élvezte és elfogadta, de azt is tudta, hogy egy szó nem igaz belőle. Ez az alacsony, kopasz, nagyon erős férfi, aki olyan élvezettel szabdalta a szőrméket és a bőröket a nagy ollójával, hogy közben még a nyelvét is ki kellett dugnia, s aki azt mondta egyszer, hogy azért nem költözhetek hozzájuk, mert félti tőlem a lányait, szintén szerepet játszott, mint Gézuka. Biztosan jegesebb és számítóbb volt az érzelmi végletek között csapongó Erna nagynénémnél, akit azért valamennyiüknél mégiscsak jobban szerettem. Valósággal megdermedtem a társaságában. Az volt a véleménye, hogy a lányokkal nagyon rossz hatással lennénk egymásra. Szúrósan, hosszan nézett, mint aki látja és némán sorra veszi velem az összes titkos bűnömet. Tudja, hogy milyen leszek.
Soha nem lesz belőled rendes férfi, mint amilyen én vagyok, mondta szúrós tekintetű, kancsalító kis szemével.
Úgy nézett rám, mint aki töredelmes vallomásra vár.
Nem fogod megrontani a két édes, kicsi lányomat, megakadályozom.
S ebből láttam, hogy én tényleg még a zsidóknál is alávalóbb leszek, ha nem fegyelmezem meg magam.
Még nekik is okuk lesz megvetni engem.
Velük ellentétben élt azonban Irén nagynénémben valamilyen csillapíthatatlan kíváncsiság, egyfajta esztétikai lelkesültség, s emiatt sem tagadhattam meg tőle a vonzalmamat. Helyesebben, az iránta érzett elragadtatottság az anyám jeges hallgatására vonatkozott. Megéreztem, mi lángolhat mögötte. Amikor Irén felöltöztetett, akkor élvezte, hogy összefüggéseket talál egy ember fizikai adottságai és szunnyadó II. kötet 289lehetőségei között, s ezzel kibontja burkából a lényét. Élvezte, hogy csinál belőlem valakit, akit én sem ismerek. Mondta, hogy mindig a nőket, örökösen a nőket öltözteti, a kislányait vagy a barátnőit, és azoknak a kislányait, holott a világ mégsem csak nőkből áll, s ez most egészen más neki, egy fiú, ezt most megkaparintotta, ez egy újdonság, kirándulás. Minél nagyobb leszek, annál nagyobb élvezet. Egy fiúval persze megfontoltabbnak kell lennie.
Hízelgett a nyílt beszéddel, ragaszkodtam hozzá.
Irén szép volt, s én irtóztam a szép emberektől. Színesnek mondott egyéniség, az ötletekből kifogyhatatlan, legyenek ezek akár igen gonosz ötletek.
Mintha szépsége béklyó lenne, amitől szabadulni kell, s ezért minden reggel belevetette magát a közönséges és unalmas emberek szürke forgatagába. Ágost épp ellenkezőleg lehetett ezzel, mert neki semmiféle élvezetet nem okozhatott, hogy az egyik ember így unalmas, a másik meg máshogyan. Mintha közönségességük vagy jelentéktelenségük puszta látványa sértené az ízlését. Vagy mintha féltékeny lenne mindenre és mindenkire, még mások rútságát is szívesen birtokolná.
Talán ez is a takarékossági mánia következménye lehetett. Nehéz volt megértenem, hogy ezek ketten mit érzékelhetnek így, amit én egyáltalán nem érzek.
Ezek ketten olyan ábrázattal mászkáltak a nagyvilágban, mintha valaki valamivel éppen megsértette volna őket, ők azonban annyira előkelőek, hogy a sértést nem veszik tudomásul. Mi tagadás, alaposan fenn hordták az orrukat, mert még azt is megmutatták, hogy nem mutatják. S ha úri kényük szerint kiválasztottak nekem valamit Ágost levetett ruhái közül, én pedig jöttem-mentem ezekben, hiszen mit tehettem volna mást, akkor Nínó örült ugyan, de nem annak, hogy a levetett holmi új gazdára lel. Nem annak, hogy jól áll nekem. Annak szólt az örvendezése, hogy az utánam kapott árvasági járadékból megint sikerült valamennyit elspórolnia. Kivételes elbánásban részesültem az eltüntetett apám miatt, akinek a tetemével nem tudtak elszámolni a saját elvtársai, s ezért jeII. kötet 290lentős lett az összeg, amit hivatalos nevén kegydíjként a gyámomnak fizettek az eltartásomért. A sikernek azonban túl nagy volt az ára, adni kellett valamit cserébe, s mintha ezzel a világ rögtön megbántaná. A veszteség árnyéka vetült a nyereség örömére. Erna legalább elhitette magával, hogy a nyereség nagyobb. Ágost ellenben még a tekintetével sem tudta elbúcsúztatni a levetett holmiját. Láttam, milyen erősen fegyelmezi magát, hogy vissza ne vegye azonnal.
Rettenetes veszteség éri, fájt neki az ajándékozás.
Az anyján kívül senki nem értette meg a rettenetes fájdalmát az elveszíthető tárgyak miatt. S hogy ne fájjon annyira, úgy kezelte ezeket az elajándékozott holmikat, mint a sajátjait.
Ha ismét kedve támadt viselni, akkor szó nélkül vette vissza a szekrényemből. Amíg náluk éltem, nem tudhattam pontosan, hogy mi a tulajdonom, visszavették, felfalták előlem az ételeket, vagy használták az ajándékokat.
Azokra az évekre alig emlékeztem, amikor az anyámmal és az apámmal éltem együtt. Aztán gyorsan meg kellett tanulnom, hogy idegen szándékaikkal mit kívánnak tőlem a gondoskodó emberek.
Néha azokat a holmijaimat sem találtam, amelyekhez Ágostnak nem lehetett semmiféle személyes köze. Nevettek. Azon is mulattak, ha Ágost vagy Nínó mohóságukban felfalták a félretett ebédemet vagy a vacsorámat.
Nem fogsz egy lecsó miatt nekem nyekeregni, majd Ilona összeüt valamit neked.
Néztem, figyeltem ezt a furcsa, szép embert, ezt a Gézukát, s nem értettem, hogy miként lehet ő az én unokafivérem. Úgy kezelt, mint a hűbérúri birtokát, küldözgetett, hogy ezt a fordítását vigyem el ide, onnan hozzam el azt a könyvet. Olykor vérig sértett, máskor szórakoztatott, ám én magam sem tudtam kiszámítani, hogy mikor milyen hatással lesz rám az önkénye. Ezért rettegtem tőle.
Ismeretlen indulatok támadtak bennem iránta. Néha azt gondoltam, én ezt az embert meggyilkolom.
II. kötet 291Elég egyértelmű viszony volt.
Addig maradhatok náluk, amíg kifogástalanul viselkedem. S így aztán természetesen nem csak a jóságomról, illetve a rosszaságomról szólva engedhettek meg maguknak mindenféle önkényes ítéletet, hanem annak is szigorúan meg volt szabva a határa, hogy milyen keretek között lázadozhatok ellenük, miként tiltakozhatom, mit kérhetek, mit követelhetek. Jórészt semmit. Nem volt olyan megaláztatás, amelyet ne kellett volna elviselnem. S ha nem a nagyszüleim mellett nőttem volna fel, akkor valószínűleg nehezebb is lett volna elviselni.
Ágost nem csak a tekintetével, az ujjával sem tudott lemondani a tulajdonáról. Mondjuk elment mellettem, s mintha csak véletlenül tenné, két ujja közé csippentette az ingemet. Zavart kis nevetéssel jegyezte meg, hogy ilyen elsőrangú oxfordja biztosan nem lesz többé.
Éreztem, hogy elönt a forróság, pír lepi el az arcomat, helyette szégyenkezem. S ha ilyenkor nem álltam meg szó nélkül, és megkérdeztem, hogy netán visszaszolgáltassam-e, akkor ártatlanul válaszolta, hogy milyen jó ötlet, miért ne, talán még hordaná. Tulajdonképpen szereti ezeket a lehordott holmikat. Vadonatúj holmikat nem szívesen visel az ember.
Legszívesebben a bőrömet letéptem volna, vigye.
De most aztán tényleg nem érdekelt sem ő, sem a drága tolla, nem érdekelt, hogy megy, marad, csak a fiú, akiről nem tudtam, honnan ismerem.
Mintha attól tartanék, hogy valamit elszalasztok, ha leveszem róla a tekintetem. Még láttam a kockás ingét, láttam a sárga kofferét, amint a tömeg elnyeli. Vele akartam maradni, utána akartam vetni magam. Ettől viszont azonnal zavarba jöttem. Ágost nyújtotta a hülye tollát, s közben ordított. Hogy ő tényleg szívesen magamra hagy, mert tényleg nincsen ideje, értelme sem lenne ezt kivárni. Erre a szerencsétlenkedésre tényleg senki nem számíthatott. Tollát pedig használjam egészséggel, jó utat. Ha megérkeztem, akkor a tollával föltétlenül írjam meg a címet. Két kézzel, ünnepélyesen nyújtotta át. Nem lehetett volna II. kötet 292megmondani, hogy mi előkelőbb és választékosabb, a toll-e vagy az ujjai, az ajándéka-e vagy a gesztusa. Ordította, hogy föltétlenül írjak, írjak, mert különben Nínó nagyon nyugtalan lesz, s tudom jól, hogy ez milyen veszélyes lehet.
Visszaordítottam, hogy sok minden miatt aggódhat, ám írni azt fogok, efelől egészen nyugodt lehet.
Ágost úgy nézett ki, mint egy perzsa herceg, ahogy a dédapánk a fiatalkori képein, délcegen, sötéten. Arca vékony, komolyan tagolt, csaknem komor, haja vastag szálú, tömött és fekete. Fáradékonyan hunyt súlyos szemhéjak mögül nézett ki sötéten ragyogó, kis szeme. Csuklója keskeny, kézfeje törékeny, ujjai valószínűtlenül hosszúak, s boltozatos, gyöngyházfényű körmei mint valami különös díszítmények, ékszerek. Még akkor is jól esett ránézni, ha az ember mélységesen idegenkedett tőle.
Az emberek nem méltatják különösebb figyelemre ezeket a jelenségeket, vagy nem érzékelik, de minden a levegőben történik meg velünk.
Ágost azon emberek közé tartozott, akik körül semmi nem történik a levegőben, mert nem bocsátott ki semmit, se érzést, se fényt, se hőt, talán valamennyi illatot. Semmivel nem érhettem el és nem is ért el hozzám. A toll pedig egy súlyos, aranyozott, fényes, fekete Montblanc, amelynek tompa végén ott világított a jellegzetes fehér csillagocska. Abban azonban, hogy Ágosthoz nem lehetett elérni, s láthatóan ő sem ért el senkihez, volt valami igen előnyös. Megtéveszteni talán nem lehetett, de nem volt olyan silány érzelmi megnyilvánulás, amelyet a saját kényelme érdekében ne vett volna készpénznek. Igazán mégis akkor volt elégedett, ha közönyös maradhatott, arca mozdulatlan és mosolytalan.
Az összeesküvésnek, amelyre e pillanatban gyanakodtam, az ő ábrázatán nem volt nyoma. Vagy ha volt egyáltalán összeesküvés, s most tényleg egyszer és mindenkorra megszabadulnak tőlem, akkor eltitkolták előle és ő sem tudja. Talán azért ajándékozza nekem a tollát, hogy minden lelkifurdalás nélkül mehessen el. De végül is nem tudom, miért tette, nem értettem.
II. kötet 293Sokáig azt hittem, hogy a szép embereket én azért nem értem, mert nem lehet őket megérteni. Értettem a nagyanyámat, értettem a nagyapámat, ők azonban kicsik voltak, fiatalabb korukban sem lehettek különösebben mutatósak. Amikor a nagyanyám bársony dobozából elővettem a családi képeket, és nézegettem az apámat, akkor megnyugtatott, hogy ő sem volt szép. Már legkisebb gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy a szépséget kitüntetésnek fogják föl az emberek, a sors kegyének, holott olyan elemi csapásnak kéne tekinteniük, amelynek kínos következményeit aztán senki nem tudja a fejük felől elhárítani. Az anyám sem hagyott volna el, ha nem vonzódik olyannyira valaki másnak a szépségéhez, vagy a szépsége nem jelentett volna tartós csábítást.
Ordítottam, rendben, megyek én is, jelentkezem, menjen nyugodtan el.
Megragadtam a sárga bőröndöm fülét. A tollat nem volt hová tennem, mert zseb nem volt a nyári ingemen. Úgy fogtam, mint a kincset, lássa, ajándékát mennyire értékelem. Kicsit tartottam ugyan tőle, hogy finom, száraz ujjaival megérinti az arcomat.
Könnyedén megemelte az öklét, és ordította, ne haragudjak, nem bírja már ezt a szörnyű zajt, ordította, salut, bon courage.
Salut, ordítottam vissza, s ezzel mindketten sarkon fordultunk.
A kockás ing immár elmerült a vágányok előtt föltorlódott tömegben.
Amennyire a tömeg és a lábamnak csapódó bőrönd engedte, szégyentelenül futni kezdtem utána. Futás közben löktem be a tollat a nadrágom zsebébe. Talán e nemtörődöm mozdulattól szakadt el az utolsó vékonyka szál, amely valamennyire a családomhoz kötött még. Alámerültem a világegyetemben, átadtam magam a veszélyes vonzalomnak, s nem érdekelt többé, hogy egyedül vagyok-e.
Élveztem a rettenetes szabadságomat, amelyről nem is tudtam, hogy micsoda veszélyeket tartogat még.
Mire a vonatunk elindult, késő délutánra járt. Váratlan koccanás, döccenés, és nagyon lassan mentünk, gurultunk.
II. kötet 294Legalább a levegő megmoccant a fülledt vagonokban.
Elviselhetetlen volt a forróság.
A magával hozott elemózsiáját mindenki felfalta már, inni órák óta nem adtak. A combom és a hátam szabályosan összeragadt az üléssel, s még csak nem is nagyon mocoroghattam, mert egy idegen kislány, akit a gondjaimra bíztak, szomorúságában harapdálta a combomat és az ölemben sírta magát álomba. Egy másik kislány a vállamon aludt el. Szomjasak voltak és éhesek, mint mindannyian, s ezért jobbnak láttam a mocorgásommal nem fölébreszteni őket. A magam tizenhat évével én voltam a legidősebb a vagonban, s ezért mindent tőlem vártak a többiek. A legkisebbek elcsigázottan aludtak, vagy eltompult ábrázattal bámultak ki az ablakon.
Maga a beszállás dél körül ért véget. Cukros limonádét kaptunk csatos, zöld üvegben. Akkor még mindenki csüngött az ablakokban, kiáltozott, valamilyen jobb helyet akart kitúrni magának, kikönyökölni. A vagonok ajtaját a német kalauznők mindhárom hosszú szerelvényen nagy csattogások közepette becsukták, lezárták, azt hittük, most az egyszer aztán elindulunk.
A közömbös, csaknem unott női hang akkor már percek óta azt ismételgette a hangosbeszélőn, hogy a pályaudvari felügyelőség rendelkezése szerint a szerelvények indulása előtt, biztonsági okokból, lezárják, zárják a csarnokot, s ezért arra kérik a szülőket és a hozzátartozókat, zókat, hogy haladéktalanul, talanul, hagyják el a pályaudvart.
Dvart. Vart.
A tömeg azonban nem moccant.
A vonatokból kicsüngő gyerekek integettek, ordítoztak, a hosszú, bonyolult mondat pedig őrjítően és értelmetlenül visszhangozott. A szülők és a hozzátartozók izgatott tömege az üvegcsarnok nyitott bejárata és a vágányok vége közötti térségen zsúfolódott össze, onnan integettek, nyújtózkodtak, kiabáltak, bár sok értelme nem volt, hogy ott várakozzanak az indulásra.
Sötét massza hangos fortyogása.
II. kötet 295Odakinn a Baross téren izzott a fény.
A pályaudvar üveghomlokzatán már a harcokat követő első hónapokban eltüntették a belövések nyomait, de az üvegcsarnok kupolatetőjén még ott tátongtak a sérülések, s a nyalábokban bezúduló forró napfény valóságos fényfüggönyt vont közénk.
Kápráztatott.
A kislány, akinek a papírbőröndjét a kezembe nyomták, vigyem, attól kezdve nem tágított tőlem. Nyűgösködött, emeljem föl, nem lát ki. Ha egyetlen pillanatra föladtam volna a helyem, hogy eleget tegyek a kérésének, akkor biztosan kiszorítanak a többiek. Ott volt a feje a hasam és az ablak közé szorulva, s onnan visította, hogy emeljem föl.
Emeljen föl.
Vidéki volt és magázott.
De nem annyira a helyemet féltettem, mint inkább a kislány illatától idegenkedtem. A ruhácskájából, a bőréből, a két súlyos hajfonatából áradt az ismeretlen illat.
És akkor valami történt, amitől egy rövid pillanatra dermed csönd támadt a pályaudvaron. Elnémult a hangosbeszélő, s hosszan, erőszakosan visszhangozó parancsszavakat lehetett hallani.
Mint akit most rögtön megütnek.
Mindössze néhány hónap telt el, s mi más lehetett volna az első gondolatom, mint hogy lőni fognak.
Ám a rendőrök egymás karját ragadták meg, csatárláncuk a sötéten dermedt tömegen megfeszült. Mindez tényleg egy szempillantásnyi idő alatt történt. Vékonyodott, még jobban elvékonyodott a csönd, és rögtön elszakad.
Aztán tényleg elszabadultak az elemek, mert amint a rendőrök csatárlánca megindult, magasba csapott a tehetetlen tömeg méltatlankodása, ám együttesen ez nem úgy hatott és visszhangozott, mintha tiltakozás lenne, hanem inkább úgy, mint a rettenet szava.
És akkor megint olyasmi történt, amit nem tudtam igazán megérteni. A rendőrtisztek kétségbeesetten ordítoztak, úgy hangzott, mintII. kötet 296ha lenne egy rituális rimánkodás, a tömeg pedig a méltatlankodás ordításával válaszolt, amiben azonban nem volt erő, ellenállásuknak nem volt ereje többé.
Miként a töltelék a bélből, a következő pillanatokban megadóan átnyomódtak a csarnok két nyitott bejáratán. Csikorogtak a nagy üvegajtók, nyekkentek és csattantak, mikor becsukták, a néma csarnok kísértetiesen visszhangozott, és a forradalomnak most aztán tényleg vége volt.
Másnap délelőtt kápráztatóan ragyogott a táj.
Az évszakhoz képest szokatlanul erősen tűzött a nap a folyóparti kisváros felett, ahol minden házfalat vakítóan fehérre, rikítóan kékre vagy égőn sárgára festenek.
Csönd volt, amit olykor egy kiugró és visszacsobbanó hal zaja tört meg. Illatozott az ég a víztől.
Virágban állt minden parti fűz, az utcák szegélyén a vadgesztenyék, a gömb alakú, mélyzöld kőrisek és a zárt udvarokból a kerítéseken, a kőfalakon és a palánkokon átomló lila és fehér, még ki sem bomlott orgonák. Ember nem járt az utcán, szekér se ment.
Az előző éjszakán a szülői ház hideg utcai szobájában igen későn sikerült elaludnia.
Sok vizet ivott.
Álmatlanságát azzal magyarázta, hogy az ikrasaláta miatt túl sok vizet kell innia.
Állandóan szomjazott, megint csak kiment a konyhába, merített a vizesvödörből, mely a tágas udvarra néző holdfényes ablak alatt állt egy padon. Ivott, de a kút vize nem csillapította a szomjúságát. Ebben az örökös szomjúhozásban és hánykolódásban, elszenderedésben és fölriadásban úgy látta, hogy terméketlen és üres az élete. Kiszáradt folyómedret álmodott, igen, élete merő szomjúság, talpa alatt még hanII. kötet 297got sem adott a szelvényekre és pikkelyekre szétrepedt iszap, és sehol semmi más, csak terméketlenség, a végtelen szürke pusztaság. Talán mégsem volt egészen friss az ikra.
Gyomrában a sok víznek súlya lett.
Mégis a csillapíthatatlan szomjúság. Talán gyomormérgezése van.
Hasa fölfúvódott, kemény lett, mint a dob. Kiállt a verandájuk lépcsőjére, beleizzadt a rémületébe, hogy ezt nem ússza meg. Onnan vizelt bele az éjszakába, de ügyelt rá, hogy a vizelet ívével ne érje el a gyöngéd levelekkel induló rózsatőt. Halott apja fehér hálóingét viselte, s miközben egyik kezével derékig fölhúzta az inget, altestét kellemesen megcsapta és lehűtötte a jéghideg éjszaka. Az agya lázasan darálta tovább a szorongásait. Úgy fogok elpusztulni, mint egy megmérgezett kutya. Az éjszaka nedves hidegét élvezte a combján, a szétvetett lába közt, a heréin, élvezte, hogy életének legutolsó pillanataiban még foghatja az álmok és az ébrenlét között valamelyest megmerevedett fütykösét.
Meghalok, mondta magában, úgy halok ki ebből a nyomorult létezésből, hogy valakire egész életemben szomjúhoztam és nem kaptam meg.
Így fognak föllelni.
Verandájuk lépcsőjéről bezuhant a rózsák közé.
Saját farkát ebben az állapotában becsülte a legtöbbre, amikor nem töppedten hevert a heréken, de a saját testi valójától teljesen elidegenedve nem keményedett még véreresre. Azt fogják róla mondani, hogy a faszával a kezében halt meg a rózsák között.
Talán tényleg elveszett ember vagyok, nem találtam rá, akire szomjazom.
Ha még sikerülne visszajutnom Amerikába.
Kutyák ugattak, tutultak, vonyítottak közelebb és távolabb, fönn volt a hold, még nem túl magasan, valamivel a szomszédos házak összetorlódó tetői felett, a jegenyék csúcsa közt, s jól érezte a kutyák hangjától lüktető levegőben, hogy ő sem különb. Elirigyelte a kutyákII. kötet 298tól a létüket. Ha őszinte ember lenne, ha nem hitegetné önmagát, akkor így vonyítana minden éjszaka.
Talán Isten hatja át Jézus Krisztus szenvedéseivel ilyen erősen a testét.
Ha mások szenvedésének alján érzi a sajátját, akkor az egész panteizmusa érzékcsalódás, tévedett. Nem bennem lakozik az Isten, hanem van egy külön entitás.
Nem tudott soha igazán ellenállni a holdfény vonzásának, akárha bőre alatt hideg borzongást futtatna át a fénye, s magához vonná a haja szálait.
Egyszer majd a holdnak sem sikerül ellenállnia, egyesülni fogok vele.
Figyelte, nem jelentkeznek-e a mérgezés első tünetei.
Nem volt olyan személy a világon, akiben tartósan alakot ölthetett volna ez a valaki. Mindenki csak hasonlított a lehetséges személyre, helyesebben túl sokan hasonlítottak, nők és férfiak. De legalább az egyedüllétet viselte volna el. Hogy itt áll a veranda lépcsőjén, s addig fogja tartani az álomtól félmerev farkát ebben a kutyaugatásban, amíg a vizelet el nem távozik belőle. Micsoda értelmetlenség. Ráadásul milyen pusztítóan unalmas egy életen át naponta többször várni erre. Csak akkor lehetne rezignáció nélkül elviselni, ha tényleg lenne rajtunk kívül egy önálló és önmagának való Isten, aki egy ilyen kétkedés hallatán azonnal lesújtana vagy fölemelne. De nem volt vége, hosszan vizelt, vizeletének erős belső nyomása volt. Megszületik egy test, mely értelmetlenül működik, csak működik, ha felveszi a folyadékot, akkor eltávolítja. Vagy az egész fiziológiás működés nyilvánvalóan erősebb, mint az értelem, s akkor a világegyetem tényleg moccanatlan, akárha egyetlen élet minden értelmes munkája egyetlen karcolással sem érne fel. Az értelem munkája nem hagy nyomot, s akkor az egész teremtést annyira nem érdemesítheti az értelem, hogy az ember kihugyozza magából a fölöslegest.
Mégis ki kell hugyoznia.
Ebből az ördögi körből ki nem léphet, hiszen a halál az értelmesebb, illetve az értelem szempontjából értékesebbnek tűnik a létezésnél.
II. kötet 299Mindenben elszámítottam magam, furcsa, de most legalább fölérem ésszel.
Halálosan szégyenkezett, hogy mégis kiszorított magából némi viszonzást.
Holott nem csak szerette ezt a nyomorult Bellardit, hanem imádta.
Bellardi vallomását puszta udvariasságból nem lett volna szabad vallomással viszonoznia. Miért tettem, ugyan miként tehettem. Bellardi valamit megtudott, amit jobb lett volna örökre magamba fojtanom.
S miután kivizelte magából a fölös mennyiséget, ismét csak ivott, ivott, közben a néma konyha tökéletesebbnél tökéletesebb tisztaságában elviselhetetlenül büdösnek érezte a bögrét.
Lehetséges, hogy a Bellardi tényleg egy elveszett ember, de ettől én még nem vagyok elveszett ember, miért lennék elveszett ember. Hadakozott a gondolattal, tiltakozott ellene, hogy minden magyar elveszett lenne, mint ahogy a Bellardi állította. Közben a nyelvén, a torkán, a szájpadlásán érezte a dunai iszap tömör ízét és illatát. Ezek a magyarok legalább elveszett embernek érzik magukat, mert a törökök elvették a királyságukat. Én viszont én vagyok, semmi több. Ha elmegyek, gondolta, akkor ennek a szerencsétlenkedésnek legalább magamban véget vethetek. Az osztrákok legalább visszahódították, amit a törökök elvettek tőlük. A magyarok még erre sem voltak képesek, semmire. Ha végleg elmegyek, akkor legalább véget vethetek a veszteség és a hiány állandó ostoba érzetének. Ennek az egész átkozott fájdalomnak, amely lefékezi minden léptüket, kiszolgáltatja őket a zsidóknak, bárkinek, meg az ilyen lecsúszott, agyalágyult arisztokratáknak, mint ez a Bellardi.
Mi közöm hozzájuk.
Bellardi még a faszával sem ment semmire.
Nem a vödör a büdös, nem a bögre a büdös, hiába kínozta az édesanyját, hogy miért nem mossa már ki rendesen. Ami azt jelentette, hogy egész gyermekkorában büdös vizet ivott. Valójában annak az állapotnak nem tud véget vetni, hogy nem magyar, s nem akar osztozni a fájó tehetetlenségükben és az állandó összeesküvéseikben és pártütéseikben.
II. kötet 300Azt nevezi otthonosnak az ember, amit rajta kívül álló okokból megszokott.
Nem a bögre, maga az ivóvíz volt büdös mindig is.
Nem fogja megtudni, hogy lelki békéje érdekében kit kéne megszereznie vagy minek kéne véget vetnie, s akkor Amerikában sem fogja tudni.
Saját magától elrémülten állt.
Az volt az igazság, hogy az a néhány perc, ami a kikötési művelet kezdetéig még ténylegesen a rendelkezésükre állt, mélységesen igénybe vette és feldúlta.
Ifjabb korában még nem érzékeli az ember, hogy a mentális igénybevétel egyben tetemes energiaveszteség.
A nehéz ételek és a borok szintén megtették a magukét.
Be kellett látnia, Bellardi szándékosan időzítette úgy, hogy ne legyen ideje a válaszra, s valójában mindketten részegek legyenek már egymástól és a bortól. Ez is egy fogás volt. Szenvtelen számításaival mindenen áthatolt. Madzar látott maga előtt egy életfelfogást, s ennek a szempontjából torznak és elégtelennek látta a sajátját. Mintha Bellardi valójában nem cselekedne, hanem kiszámított fogásokká alakítaná a cselekvési szándékait, és aztán kivárna. Illetve, amennyiben a saját életfelfogását meg akarta őrizni mellette, akkor Bellardi viselkedési szokásait kellett torznak, embertelennek látnia. Világosan látta, amit már gyermekként tudott róla, de azt is világosan látta, hogy menekvési lehetőségeket kereső gondolkodása vagy a másik emberről vagy önnön magáról hiábavaló torzképeket gyárt.
Így örökítettem át magamba a magyarok örökös lelki tipródásait.
Minden, de minden, Bellardi minden érzelmessége, az ínyenckedése, a ragaszkodása vagy a testi gőgje, még a visszatérő önsajnálata is látszat, minden csak látszat. Vagy magukban tipródnak a tehetetlenségtől, vagy egymást tiporják. Még szerencse, hogy az egyik látszattal alig takarhatja el a másik látszatot. Látott egy embert, aki minden valódit eltüntetett a látszatok között.
II. kötet 301Mégsem tudok kitérni, mert a sok látszatával megbabonáz, a kérésével pedig őrülten belém akaszkodott.
Most azonban itt állt az éjszakában, és attól a gondolattól sem szabadulhatott, hogy a világnak ezen a pontján büdös vizet isznak az emberek és valójában nincsen róla tudomásuk.
Madzar azon emberek közé tartozott, akiket mindenféle kérés mértéktelenül érzékenyen érint és megzavar.
A kérést persze el kéne utasítania, akkor azonban nem leplezheti többé, hogy milyen végzetesen fukar, amit eddig nem vett tudomásul önmagáról, és ezen túl sem szeretné tudomásul venni.
Egész éjszaka küszködhetett a kutyaugatással, kínozta a szomjúság, másnap reggel meg kínlódhatott, mert nem volt széklete, és Bellardi kérése miatt még délelőtt is dühöngött magában.
Vitte magában a szart.
Nem értette, hogy Bellardi miként engedhetett meg magának egy ilyen jellegű szemérmetlenséget, illetve maga előtt is úgy kellett tennie, mintha értetlenkedne.
Így aztán könnyebb lesz a kérést visszautasítani.
Legyenek ezek a Bellardiak bármilyen szegények, pöffeszkednek és mindenkit a cselédjüknek tekintenek.
Ő viszont minek tűri szótlanul.
Valószínűleg azért tűröm szótlanul, mert a lelkem mélyén a jobbágyuk vagyok.
Dühöngött.
Ezeknek a rohadt dzsentriknek legyek a cselédje, a piszkos zsidóknak dolgozzak, választhatok. Igazán lett volna időm fölszabadítani önmagam. Jakobinus akarok lenni, republikánus, kiáltotta, és mentében mozgott a szája. Ezen aztán mulathatott. Halál a papokra és az arisztokratákra. Nevetgélt magában. Kössétek fel a királyokat.
De még ezekkel a bensőséges kiáltozásokkal sem sikerült kikerülnie a saját maga ellen táplált haragját. Hogy egész életemben egy ilyen utolsó kapcarongy legyek, akit mindenki elcsábíthat és felültethet.
II. kötet 302Nem, nem, vitatkozott önmagával, miközben nevetgélve és átkozódva ment a néptelen Felső Dunasoron, itt nem maradok, elmegyek. Isten engem úgy segéljen, hogy elmegyek.
Ez azonban már nem ugyanazon Isten volt, akiről az előző éjszaka gondolkodott, hanem a kurva Isten, aki a világot nyomorúságba taszítja, az átkozott.
Ment a tarkójára tűző napon a túl meleg knickerbockerében, kezében az ellenzős sapkájával. Ment Gottlieb Ármin fatelepére, s közben azt kérdezte magától, miként merészelhette őt ilyen választás elé állítani ez az ócska kis pederaszta. Még hogy becsületbeli ügy lett volna, még hogy frigid lenne a felesége. Szó sincs róla. A tengerészettől azért csapták el a csinos hadnagyocskát, mert rajtakapták egy olyannal, mint ez a kis hugyos Mayer fiú.
Ahelyett, hogy jó kiadósan megbaszta volna a feleségét.
Pedig ha rájuk nézel, meg nem mondanád, hogy egymás faszát szopják.
Valójában azonban mélyen becsapott volt, s nem csupán a szükséges döntést nem tudta többé elhárítani, de a csalódottságát sem merészelte volna önmagának bevallani. Mit tegyen. Adjon pénzt nekik a hülye összeesküvéshez, vagy ne adjon egy petákot sem. Vállalkozzon a feladatra, vagy utasítsa el. Maga sem értette, miért, szégyenkezett volna határozott nemet mondani. Nem csak az apai neve miatt, nem csak a vallása miatt, ami a sok vallású városkában egyet jelentett azzal, hogy magyar, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan okból tényleg mélyen magyarnak érezte magát.
Mélyebben és magyarabbnak, mint mindazok, akik hangoskodtak körülötte. Undorodott ezektől a díszmagyaroktól, s előre tudta jól, hogy ezek miatt nemet fog mondani, mert nem akar velük közösködni.
Senkivel.
Nem a magyarok vannak egyedül, hanem minden magyar egyedül van, magyar nem közösködik senkivel, és Bellardi legyen az utolsó, akivel ő közösködni óhajtana.
II. kötet 303Üresen és szomjasan megy a csalódott szerelmes a szépséggel túltelített ég alatt, mondta magának, miközben mindenféle zűrös és beláthatatlan következményektől terhes dolgot követelnek tőle. Megpróbálta gúnnyal kikezdeni önmagát.
De elviselhetetlen volt a gondolat, hogy a háta mögött ismeretlen emberek valamit megbeszéltek vele kapcsolatban, eldöntötték róla maguk között, s van egy titkos világuk, amelynek a legmélyén a közös indulatok közé keverve fortyog az elfojtott élvezet.
A zárt udvarokon és a tömör kapuk mögött a lépteitől fölzavart kutyák őrjöngve nekicsaptak palánknak, kerítésnek; ahol csak elhaladt.
Mintha a tiltott élvezet és az összeesküvés ebben az ismeretlen, forró, titkos mélységben egyesülne, amelyet az indulat a tudat elől mégiscsak elrekeszt. Nem csak szájba basszák egymást, hanem még egymás segge lyukába is behatolnak. Az elháríthatatlan és dühödt fantáziákkal mintha azt mondaná önmagának, ki vagyok rekesztve ebből a tapasztalatból.
S hogy ne kelljen a kutyák őrjöngését hallania, átmenekült az úttest másik oldalára.
Egy ideig a virágzó kőrisfák gömbjei alatt sietett tovább.
Innen a gátról a vízre látott.
Holott nem akarná, hogy ide befogadják.
S megpillantotta a mélyben azokat a sötét, földalatti helyiségeket, ahol izzó csípővasakkal egymást gyötörték, s ahová tényleg nem lett volna bölcs dolog belépnie. Ez idáig nem esett nehezére a közönséges kíváncsiságát és az irigységét legyűrnie.
Most azonban rátört a fájdalom és a rettegés.
Vonzotta a néma víz, a fénye, a mélysége, az illata.
Ennek a vonzásnak minden további nélkül engedhetett.
Egymás mellett kotyogtak a kikötött halászbárkák.
A parton ment tovább, a gát alatt, a mohától bezöldült régi betonfal tövében, ahol gyerekkorában még a hajóvontató napszámosok meztelen talpa taposott a fekete iszapban. Ez a csaknem két kilométer hosII. kötet 304szú, régi betonfal, amely Európa első jelentős betonépítményei közé tartozott, a hirtelen jött meleg ellenében ontotta magából a tél jeges leheletét. A víz közelében tökéletes volt a csönd. S ha már ennyire el volt rontva a napja, legalább a víz locsogását, kottyanásait akarta hallani, nem a kutyákat.
Belélegezni az áradás illatát.
Amikor előző este föltűntek a mohácsi szénrakodó haloványan vibráló fényei a párás sötétben, a kapitány nem azért állt föl az asztaltól, hogy a hangkürtőn át leszóljon a fűtőknek vagy a gépterembe. Nélküle is tudták a dolgukat. Egy ilyen nagy, kipróbált hajón minden megy magától.
Ellenkezőleg, a hangkürtőt egyetlen gyors mozdulattal lezárta. Oly határozottan cselekedte, mint akinek minden elkövetkező pillanatra szüksége van.
Visszaült.
Kihunyó szivarjával kedélyesen áthajolt az asztalon, hogy ne kelljen hangosan beszélnie. A sercegve lobbanó gyertyák közvetlen közelről világították át mindkét szemét. Bőre mély barázdáiban, árkaiban, még sugaras ráncai legmélyén sem maradt derűnek nyoma.
Madzar ilyen arcát talán nem látta még.
Miként előre jeleztem, szólt halkan és nem leplezhető elfogódottsággal telten, az a szándékom, hogy valamiről bizalmasan tájékoztassalak. Azonnali válaszodra nem számítok. Ha ellenben nem számítanék a teljes diszkréciódra, akkor természetesen bele sem fognék.
Megtisztelsz a bizalmaddal, válaszolta Madzar tartózkodóan.
A diszkréciót illetően némi biztosítékra azonban szükségem lenne.
Nem tudhatom, hogy miről lesz szó, s akkor megbocsáss, milyen biztosítékot nyújthatok.
Nem kívánom a becsületszavadat, mert az túl nagy dolog lenne, nevetett rá Bellardi, de annyit azért mondhatnál, hogy Isten engem úgy segéljen.
Madzarnak olyan benyomása támadt, hogy a másik ember arcán a II. kötet 305gyertya fénye tolja le és húzza el egymásról az arcvonásokat, hogy eltüntesse a maszkjait.
Nem ér a végére, mert ez még mindig nem ő, hanem egyik ismeretlen arcával cseréli föl a másik ismeretlen arcát.
Az a benyomásom, mondta hangosan, hogy túl sokat kívánsz. Az isteneket pedig ki kéne hagynunk a játékból.
Nem tudom teljesíteni, tette hozzá igen csöndesen, hogy hangsúlyt adjon az elutasításnak.
Bellardi megütődve nézett vissza rá, a visszautasítás készületlenül érte, nem fogadta el, s mint aki előleget ad mindabból, amit még mondani óhajtana, szerényen és finoman elmosolyodott.
Nem a saját biztonságomat kockáztatom, Lojzikám, illetve nem csak a sajátomat.
Szavainak komolyságát átlátható, bizalommal teli, halványbarna szeme hitelesítette, amelyet a gyertya lángja most a sötét fenekéig bevilágított.
Madzar mégsem tudta elfogadni a szavakat, kényes figyelmével önkéntelenül is hazugságot, csalást, hátsó szándékot fedezett fel a kapitány szája és szeme közt.
Nem értette, miért gondolja ez a Bellardi, hogy neki bármiféle titkos ügyekre egyáltalán kíváncsinak kéne lennie.
Nekem ez így túl sok, mentegetődzött.
Irtóztatónak találta vakon a becsületszavát adni bármire, vagy miként jönne ide bármiféle Isten.
Túl patetikus lenne egy ilyen becsületszó, ne haragudj rám meg érte, hogy nem teljesíthetem a kívánságodat. Ennél én jóval egyszerűbb ember vagyok.
S mivel a saját szavai hatása alatt megenyhült iránta, hirtelen érteni vélte Bellardi hamiskodásait, érzelmeskedéseit, szerelmi vallomásait. Mindez idáig sem szolgált mást, mint hogy előkészítse, megpuhítsa.
Ezért akarta hát behálózni őt, hogy ne tudjon nemet mondani.
II. kötet 306Áltatjuk egymást a gyerekkorunkkal, micsoda ostobaság, gondolta közben, felnőtt ember létemre, felelősségekkel a vállamon, mégsem játszhatom neki a kiscserkészt. Mégiscsak épületeket emelek, amelyeknek meg kell állniuk, vagy éppen székeket csinálok, nem rogyhatnak össze a súly alatt.
Habár benne is föltámadt a vágy, hogy megmutassa önmagát és teljesen nyíltan azt mondja a másiknak, nem, nem, barátocskám, pontosan fordítva áll, engem elsősorban, legfőképp és kizárólag az átlátható és belátható dolgok érdekelnek, nem a te feneketlen homályod és az álságos titokzatoskodásaid. Tárgyakkal és anyagokkal foglalkozom, s már csak ezért sem érezhetném magamra nézve kötelezőnek a te lovagiasságod szabályait. Visszamenőleg is köpök az örökletes vitézségedre. Fütyülök az összes átlátszó titkotokra. Közöttetek még csak építőmester sem kívánok lenni. Notórius ingyenélők vagytok mindahányan, egyetlen éltető elemetek az önpusztítás és a rombolás, s én ezt az élvezetet mindenestül rátok hagyom.
Anyagról, formáról, szellemről, építkezésről, szakismeretről nektek nincsen fogalmatok.
S mivel mindebből semmit nem mondott ki, megreszketett a szája, megreszketett az orrtöve, szemén a pilla, amelyet a gyertya fénye most tündöklőn vörösre világított.
Inkább valamennyire hátradőlt a székén, legyen a kapitánytól minél távolabb.
S amint távol került tőle, rögvest meg is rémült.
Hiszen még nem tudom, vitázott önmagával, honnan is tudhatnám, hogy mit nem akarok tőle hallani, vagy mit tartok ilyen nevetségesnek vagy hamisnak ebben az egész követelésben.
Idegességében fölnevetett.
S ha ez tényleg így van, gondolkodott tovább, akkor mégiscsak a saját kishitűségemmel, bizalmatlanságommal és nevetségességemmel küszködöm és nem vele.
Ha föltétlenül ragaszkodsz hozzá, szólt nevetve, akkor tessék, de akII. kötet 307kor mindenféle nagybetűs Isten nélkül vedd inkább a puszta becsületszavam.
Mit számít egy ilyen becsületszó, gondolta, semmit.
Milyen elszámolással tartozom ezeknek, semmilyen elszámolással nem tartozom nekik.
Szívet melengető érzés volt arra gondolnia, hogy a pénzét egy igen patinás amszterdami magánbankban helyezte el. Ki kellett önmagát nevetnie, s ki is nevette önmagát, ami viszont rögtön adott egy kis előleget az olyannyira áhított beteljesülésből. Más meg úgysem számít, mint a pénz. Holott látta, hogy a fölényes nevetésével megint megbántotta a másikat, ő maga ellenben azonnal megbánta az engedékenységét.
Most újra föl kellett mérniük egymás helyzetét. Valamit még el sem kezdtek, valójában a módszertani bevezetőnél tartanak, de máris görnyedeznek egymás életének súlyától.
Ki vele, mondta ki hangosan és igen ércesen, mert meg akart szabadulni e tehertől, s minél előbb.
Tagja vagyok, kérlek szépen, egy igen régi titkos társaságnak, amely ma már észrevétlenül, de elég hatásosan behálózza az országot, válaszolta Bellardi nem kevésbé erőteljesen, mi több, engedve a korszellemnek, átléptük az országhatárokat.
Megbízatásom abban áll, hogy ismertessem meg veled a szervezet céljait.
Madzar erre még csak nem is bólintott, tényleg elámult és elnémult.
Beteljesedett a rettenetes sejtelem, hogy ez tényleg egy buzgó katolikus mócsing, ahogy előre kiszámította, ez tényleg egy összeesküvő, s akkor nem tévedett. Nem lehet, nem lehet igaz, hogy minden ilyen pofonegyszerű legyen, mondogatta magában, miközben a másik férfi maga is elhallgatott, hogy barátja feldolgozhassa a hallottakat.
De azért egy kicsit megkönnyebbedett, hogy mégsem pénzt akar tőle a másik.
Szervezetünk tekintélyes és befolyásos férfiak közössége, mondta Bellardi némiképpen elrekedve, és azonnal meg kívánlak nyugtatni, II. kötet 308hogy nem toborozza, hanem adott esetben, néhány puhatolódzó beszélgetés után, meghívja a tagjait.
Vegyem úgy, hogy ez most egy ilyen puhatolódzó beszélgetés.
Ha óhajtod, akkor néhány körünkbe tartozó tekintélyes férfi nevét akár azonnal elárulom.
Nem, köszönöm, inkább ne tedd.
Minél kevesebbet tudsz meg, annál biztonságosabb.
Magam is így gondolom.
Nem úgy kell elképzelned, mint valami falusi legényegyletet, hanem inkább, mint egy nagy családot, távoli rokonokkal, vagy egy kivételes úri kaszinót, amelynek most az egyszer senki nem ismeri sem a nevét, sem a címét. Címe ugyanis nincs, illetve pontosan annyi címe van, ahány tagja. A társaság nevét ellenben nem szoktuk hangosan kimondani. Vagy úgy is elképzelheted, mint egy szabadkőműves páholyt, ahol azonban nem történik semmi kínos vagy kivételes. A felvételi aktuson kívül nincsenek ceremóniák. Legfeljebb tudós előadásokat hallgatunk a magyarság történetének témáiról. Ha tehetjük, akkor kétségtelenül szabad ég alatt, ahol az eleink összegyűltek. A meghívott előadók nem feltétlenül tagjai a közösségnek, s olykor még azt sem tudják, hogy ők most éppen egy család vagy akár egy egész nemzetség tagjai előtt beszélnek. Bartucz Lajos, Németh László, Szabó Dezső rendszeresen tartanak előadást. A világ állásáról és menetéről diskurálunk, hogy úgy mondjam über Gott und die Welt. Legutóbb Lehr professzor előadását hallgattuk meg, akinek a munkásságát bizonyára ismered.
Sajnos nekem nem mond a neve semmit, de hiszen tudod, hogy nem itthon tanultam vagy éltem.
Igen aktív, mondhatni mértékadó szerepet játszik a társaságban.
Bellardi rövid szünetet tartott, mintha mélyértelmű tekintetével jelezné, tudok amit tudok, a professzor a közösség legfőbb vezetői közé tartozik és neked ezt most elárulom.
A németalföldi gátépítési módszerek és a holland paraszti élet természeti képzeteinek összefüggéseiről értekezett, mondhatni igen taII. kötet 309nulságosan. Csupán azért említem, mert ő maga is élt és tanított Hollandiában, s ott igen ismert ember akadémiai körökben. Őstörténettel, nyelvészettel és néprajzzal foglalkozik. Később talán összefoglalom neked az előadását, ha érdekel.
Madzar óvatosan kivárt, semmire nem akart volna válaszolni.
Nyugodtan állíthatom, hogy közöttünk még viták sincsenek, folytatta Bellardi. A tagok a maguk családi körében legfeljebb csöndesen megerősítik a magyarság sorsa iránt érzett erkölcsi kötelezettségüket. Egy ilyen előadást követő beszélgetés végeztével valójában mindenki tudja, hogy az elkövetkező időben mi lesz a tennivalója. Nem kell róla sokat beszélni, nem parancsol senki senkinek, hosszadalmas szavazási processzusok sincsenek. A magyarság természetének jobban is megfelel egy ilyen csöndes egyetértés, mint a zajos parlamenti demokrácia, vagy más ilyesmi. Ha éppen dönteni kell, akkor a vezértanács megfontolja a dolgokat, vagy még nagyobb dolgokban van a közfelkiáltás. Azt is elárulhatom, hogy legfelsőbb körökben nem egy fontos személyiség helyesli a tevékenységünket, sőt többen tevékeny tagjaink.
Ismét elhallgatott.
Megemelt pilláival, magasan a homlokába emelt szemöldökével és az asztal fölé emelt karjaival jelezte, hogy a Kormányzó Úr Őfőméltósága a hierarchia csúcsáról lenézve mintegy hallgatólagosan gyámolítja tevékenységüket.
Tán legfőbb védnöke.
Természetesen nem jelenik meg személyesen, tette hozzá csaknem suttogva, mintegy mellékesen, hanem olykor az idősebb fia által képviselteti magát, s Mihály igazán a legfelvilágosultabb magyar férfiú.
Madzar azonban erre sem válaszolt.
Évi jövedelmünk hét százaléka közös kasszába megy, tette hozzá a kapitány ugyanolyan halkan és ugyanoly mellékesen. Ennek legnagyobb részét mélyen magyar érzésű fiatalemberek magas szintű, adott esetben külföldi iskoláztatására fordítjuk.
E pillanattól kezdve Madzar nem csupán idegenkedést érzett, hanem alig tudott figyelni rá, hogy mit beszél a másik.
II. kötet 310Mégis a pénzem kell nekik.
Amit nem értett, de annyira nem értette, mint aki nem csak a másik embert nem érti, hanem az egész teremtést sem érti.
Hiszen éppen az imént gondolt a pénzére.
Mint aki hirtelen eltéved a nagy világegyetemben, s közben az fordul vele egyet.
Mégsem lehet, hogy a Bellardi gondolatolvasó. Megszédült a gondolattól. Mert valóban volt némi pénze félretéve, a rotterdami munkáival kereste, ezzel akarta elkezdeni az amerikai életét. Ehhez ő nem nyúlhatott. Úgy gondolt rá, mint egy jelentős összegre, ahhoz azonban igazán nem volt elég, hogy jótékonyságra is költsön belőle.
Igaz, hogy Szemzőéktől mindkét munkájára jelentős előleget kapott, s ezeket a pénzeket nem utalta még át az amszterdami bankba, hanem az Általános Magyar Takarékpénztárban helyezte el.
Ami Bellardi szavai hallatán igazi mély aggodalommal töltötte el. Úgy érezte magát, mint akire minden baj hirtelen rászakadt.
Mindössze néhány órával előbb, egy véletlenül a kezébe kerülő Pester Lloydból értesült, hogy a Koháry báró, a Bellardi nagyhatalmú apósa ennek az intézménynek is az igazgatósági tanácsában ül. S ettől olyan világosak lettek a fejében az összefüggés rejtett szálai, mintha egy komplikált bűntett nyomára jutna. Aha, mondta magában, világos. Mintha a gőzgép dugattyúi és tolattyúi nem három emeletnyi mélységben dolgoznának a talpa alatt, hanem az ereiben szívnák és löknék a vért, a lapátkerekek pedig nem a vízben, hanem agyának anyagában forognának és döngenének; dühében két halántéka rögtön lüktetett.
Felelőtlensége miatt szemrehányásokkal illette önmagát.
Feldarálnak.
Ezek engem itt földarálnak. Itt úgy látszik mindenki mindenkinek a valakije, és minden mindennel összefügg.
És akkor ez közel sem a véletlen műve, hanem láthatóvá lett a koincidencia.
II. kötet 311Úgy látszik, ennyi időt sem szabad itt eltölteni, ezek beszippantanak.
De ettől kezdve Bellardi sem figyelt rá egészen, illetve nem vette észre, hogy szavai milyen mértéktelenül hatást tévesztenek.
Amint e kényes témáról valakivel bizalmasan beszélhetett, s ilyesmi ténylegesen ritkán fordult elő, elragadtatottságát nem tudta többé kellőképpen az ellenőrzése alatt tartani.
A puszta gondolat, hogy a magyarság az évszázados széthúzás után titkon ismét összefog, s ő ezt nagy óvatosan, ám éppen egy másik mohácsinak magyarázza el, valósággal eloldotta a fogható világtól. Boldoggá tette. Hiszen a másik legalább olyan jól tudja, mint ő, hogy miért kellett Mohácson minden magyarnak elvesznie, ezt neki igazán nem kell elmagyarázni. Gyerekként együtt akarták föltárni a tömegsírokat, amelyek közül egyet a parti fecskéknek és a vízmosás erejének köszönhetően talán meg is találtak.
A szabadság boldogító érzésével töltötte el, hogy a közösen tudottra építhetett.
A titkos szervezetben folytatott tevékenysége adta az egyetlen praktikus lehetőséget arra, hogy testi kalickája ajtaját kinyissa és kilépjen önmagából. S igazán nem gondolta volna, hogy Madzar egy ilyen izgalmas emberi közösséget kapásból megtagad. A felszabadító érzés, amely a többiekhez hozta ilyen közel, abban a mély meggyőződésben erősítette meg, hogy magyarnak lenni nem állapot, amit a születésével nyerne el az ember, hanem olyan hit és világszemlélet, amelyet a tevékenységével kell kiérdemelnie és a közös tevékenység által megerősíteni. Amint e témába vágott, máris kilépett az óriási síkra, ahol igaz magyarok sereglettek azon a végzetesnek bizonyuló újkori hajnalon. Hiszen a mohácsi csatát nem azok veszítették el, akik a török ellen hadra keltek, hanem azok, akik otthon maradtak a meleg vackukon. Ettől a világos érzéstől a történeti idő olyan lett, mint egy pillanat. Középkor és újkor között nem volt többé különbség. Tekintetét gyermekkori barátjának arcára függesztette, akivel a boldogságát olyannyira meg akarta osztani, hogy észre sem vette, miként veszíti el a másik ember testi jelenlétét.
II. kötet 312Belső látását e nagyhatalmú közösség titkos hálójának elképzelése tartotta fogva. Megbíztak benne, s ő megbízott a többiekben. E bizalom tartotta fogva egész emberi felelősségérzetét. Mintha a többiek szemével figyelné, hogy a másik embert hová kell ebbe a hálóba élve becsomóznia, mire jó neki, miként és mire használhatja a földalatti mozgalom.
Ami Madzarra is megtette a maga elidegenítő hatását, s nem csak a hét százalék miatt. A bankszámla veszélyeztetett titkossága csupán tárgyias gondolkodásának jelképe volt. Ésszel nem érhette fel, átérezni sem tudta a személytelen elragadtatást, ami Bellardi lényéből sugárzott, s ezért a másik ember lelkesedése inkább kínosan érintette. Nemhogy a szabadság érzetével töltötte volna el, kínos testi érzetként hatotta át, úgy élte át, mint a szeretett ember által elkövetetett testi erőszakot; mintha egyszerre többen sarokba szorítanák vagy egy odvas odúba szuszakolnák be a testét. Szégyenében lehajtotta a fejét. Erős álla majdnem a mellcsontjához ért, s onnan nézett föl a titkos közösség erejétől ragyogó szemű Bellardira, félig védekezőn, félig támadón. Tömör hajzata olyan lett a lebegő gyertyafényben, mint egy különlegesen megmunkált, vöröslő rézsisak. Sérthetetlenné tette a koponyáját, páncélzat, amelyen senki nem hatolhat át.
Bellardi sem fogja tudni elvenni tőle a pénzét.
Még hogy hét százalék.
Ezek tudják, hogy neki mennyi pénze van.
Pénzt ő senkinek nem ad.
Szédült, rosszul lett az adakozás puszta gondolatától.
Miként jut eszébe Bellardinak, hogy ő egyetlen petákot adjon bárkinek, bármire.
Senkinek.
Bellardi közben valami olyasmit magyarázott, hogy a zsidókérdés definitív megoldása érdekében a magyarság nem szolgáltathatja ki magát a németnek, illetve a zsidó miatt nem hozhatja veszélybe a magyar érdeket. Hadba kell szállni, de egyszerre két sárkány tizennégy II. kötet 313fejét levágni. Csak romantikus hazafiak hajlamosak elfelejteni, hogy a németségnek ma nem érdeke, hogy gyöngüljön a magyarság. A német érdek bizony sok ponton találkozik a magyarság érdekével. Mi nem tudnánk egyedül harcolni a bolsevizmus ellen. Azokkal a törekvésekkel viszont szembe kell fordulni a magyar fajta érdekében, amelyeket a hazai svábokon keresztül a német titkosszolgálat évek óta pénzel és forszíroz. Az elcsatolt országrészekért olyan nagy árat kérnek a németek, amit nem lehet nekik megfizetni. Ez egy harc a levegőért, a túlélésért, a puszta létért, s ő nagyon szeretné, ha Madzar ezt megértené. Egyre több pozíciót akarnak megszerezni a németek, bekebelezik a rendőrséget, a teljes közigazgatást, a hadsereg legfelsőbb vezetését.
Ezért mondja, hogy a civileknek halvány fogalmuk nincs, mi megy itt a mélyben. Mint a vakondok. A zsidó és a német elem alátúrta és szétrágta a magyar államot, s egy gyönge pillanatában meg is kaparintaná.
Ez egy harc, kiáltotta, mert a szeretett ember arca e szavak hallatán sem mozdult.
Közel sem kilátástalan harc, és ne hidd, kiáltotta még, hogy csak a felsőbb szinteken vagy a felsőbb körökben. Mély magyar érzelem kell hozzá, de érzelmeskedésnek nincs helye. A közigazgatást a német elemtől, az ipart és a kereskedelmet a zsidó elemtől kell megtisztítani. A magyar fajta előbbre jutása érdekében minden pillanatban gondoskodni kell az üresedésre váró helyek megszerzéséről. A magyar célok szolgálatára kell fogni azokat, akik közöttünk vannak, és azokat is, akik még nincsenek közöttünk.
De még azokat is, akik nem is lehetnek közöttünk.
Majd suttogásig halkítva hangját, folytatta még.
Miközben, kérlek, mi erről a dologról békésen diskurálunk, a Mayer fiú a Volksbundba szervezi be a sváb fűtőimet. Óriási harc a lelkekért, suttogta kétségbeesetten. A mi dolgunk, hogy a sváb elemet erről lebeszéljük.
II. kötet 314Miként maradhatnál közömbös.
Amikor itt tartott a szenvedélyben, Madzar gyöngéd hangon közbeszólt.
Hiszen jól tudod, Lacikám, hogy jórészt magam is sváb vagyok.
Bellardi erre valóban úgy hallgatott el, mintha a legmélyebben meglepné, a lélegzetét akasztaná el a közlés.
Ugyan, kérlek, nem tudod, miről beszélsz. Én mindig jó magyarnak láttalak.
Az csak az éremnek az egyik fele, hogy te minek láttál.
Talán nem értetted meg egészen pontosan.
Az pedig egy másik dolog, hogy én minek tartom magam.
Lehr professzornál nincsen jobb magyar. Nála Szabó Dezső sem jobb magyar. Még Herczeg Ferenc is jó magyar.
Nem annyira jókedvében, mint inkább ideges felháborodottságában nevetett, s úgy nevetett erre, mintha mulatságosnak találná, amit Bellardi önkéntelenül feltárt előtte.
Mielőtt túl sokat mondanál, mielőtt többet mondanál, mint amennyit szeretnél, folytatta nevetve, szeretnélek figyelmeztetni, hogy még az anyanyelvem sem magyar. Magad sem felejthetted el, barátom, hogy a magyar kiejtésem kínos tréfáitok állandó forrása volt.
Valójában nem akarta kimondani, még ma is annyira fájt, hogy kinevették.
Anyám neve változatlanul Stricker Barbara.
Megcsúszott vele a hangja, mert mégsem mondta ki, hogy az anyja neve miatt külön kinevették.
S ennyi év után csaknem hangosan elsírta magát a régi megaláztatás miatt.
Ültek egymással szemben, teltek a kínos másodpercek a közös fájdalomban, s a hajó egyenletesen dohogva szelte ketté az éjszakát.
Soha többé, gondolta szenvedélyesen, soha.
Mint akik végérvényesen leváltak egymásról, s csupán az udvariasság és a kímélet tartja őket a helyükön. Madzar moccanatlanul, dühödII. kötet 315ten, lehajtott fejével, a kapitány ábrázatára emelt tekintetével, miközben a krémszínű abroszon fenyegető készenlétben hevert a súlyos, szinte formátlanságig erős ökle.
Bellardi a szivarjáról is teljesen megfeledkezve, meglepettségében lebegve.
Hiába erőltette az elméjét, témájához nem talált vissza hirtelen.
Nem emlékszem semmi ilyesmire, mondta igen halkan és bizonytalanul, nem emlékszem, hogy bármikor tréfálkoztam volna bármilyen tulajdonságodon vagy adottságodon. Világéletemben bámultalak, barátom.
Valósággal felnyögött, de kimondta, édes egy komám, mit beszélsz.
Elég valószínűtlenül hangzik, hogy ne emlékeznél.
Ideái közül Bellardinak vissza kellett volna a realitásba lépnie.
Nem akart emlékezni arra, amire emlékeztetik, mert nem akarta alattomos kicsinyességében látni önmagát.
A csúzlira is nagyon jól emlékezett, persze, hogy emlékezett.
Egymás könnybe lábadt szemét nézték ugyan, egymás küszködését, de nem láttak át többé a másik tekintetén, nem láttak mögé.
Tehetetlen indulatában Bellardi szabályosan kettéroppantotta a szivarját, s addig túrta, nyomogatta a hamutartóban, míg leveleire omlott szét, szárazon bűzlő törmelék maradt.
Hiszen ebben a pillanatban is annyira szerette a régi barátját, imádta.
Miért gondolod, hogy ne tudnám, kivel beszélek, kiáltotta végül lefojtott, furcsán fenyegető hangon. Még hogyan udvarolhatnék neked. Gondolod, hogy nem vizsgáltuk meg, ki fia borja lennél. Még mivel győzhetnélek meg a szándékaim tisztaságáról.
Kis szünetet tartott, hogy megfékezhesse az indulatát.
Gondolod, hogy anélkül is fel lehet építeni egy ilyen kiterjedt szervezetet, hogy nyilván ne tartanánk vagy ne minősítenénk a számba vehető személyeket.
II. kötet 316Mégsem lehet, hogy ennyire elszámítottam magam, gondolta közben.
Szánt szándékkal érted félre, s azt is tudom egykomám, hogy miért teszed, mondta közben hangosan. Ne feledd el, hogy amit te tudsz, azt én is jól tudom.
Azzal együtt, hogy jó, elismerem, nem vagyok egy jellemóriás, tényleg volt idő, amikor csúnyán elárultalak. Mentségemre annyit tudok elmondani, hogy nem kényelemből tettem. Talán a lelkiismeretem parancsolta így.
Szinte reszketett a felindultságtól, mert kétségbeesetten ingázott a gőgös elutasítás és az ésszerű beismerés között.
De azt is jól tudod, hogy mindenkinél jobban szerettelek, s a mai napig úgy szeretlek, mint az édes testvéremet.
Én sem szerettelek kevésbé, szólt erre súlyosan a másik.
Igenis fajvédő vagyok, kiáltotta vissza háborogva, immár teljes hangerővel Bellardi.
Hiszen nem kerülhette el a figyelmét, hogy a másik ember szeretete csupán a múltjukra vonatkozik.
De ettől még nem kell föltétlenül fajgyűlölőnek lennem.
Nem is vagyok az.
Látta, hogy a Lehr professzor szavait idéző kijelentésekkel, amelyeket önbiztató közhelyként ismételgettek a magyarság védelmére szervezett titkos társaságban, a másikat ténylegesen meglepi.
A tagságnak nem feltétele, folytatta valamivel tárgyilagosabban, hogy valakinek mindkét szülője tiszta magyar legyen. Elegendő, ha valakinek magyar az apja és az apai nagyapja, s ezt a feltételt igazán nem tudod nem teljesíteni.
Nevetett hozzá egy kicsit.
Már csak azért is meg kéne mindezt értened, folytatta halkabban, és inkább gúnyosan, mint indulatosan, mert te sem gondolod másként. Nem te beszéltél-e róla, hogy a zsidó elem azon van, hogy átvegye a világban az építészetet, kérdezte.
Madzarnak ennyi önmagyarázó és önbizonyító zűrzavartól elállt a II. kötet 317lélegzete. Mint aki váratlanul megpillantja a másik ember lelkének szerkezetét, s végre fölismeri, hogy e hézagtalan szerkezetben miért nem marad a realitásérzéknek egy talpalatnyi helye sem.
Megrettent Bellarditól, s nagyon vigyáznia kellett, hogy megőrizze vele szemben az önuralmát.
Világosan megmondtam neked, hogy mi nem vagyok. Nacionálszocialista pedig nem is szeretnék lenni, mert veled ellentétben tudom, hogy mi az.
Ezek szerint én lennék nacionálszocialista a szemedben.
Rólad nem állítok semmit.
Nevetséges. Igazán nevetséges.
Akkor az istenért, mondanád meg, hogy mi a különbség a német és a magyar fajvédelem között. Legalábbis én nem szeretném az emberi világot a fajvédelmek jegyében szétbontani.
Akkor a véleményünk száz százalékosan megegyezik, válaszolta Bellardi.
Ezért megyek el, suttogta Madzar szintén szenvedélyesen.
Magam is humanista lennék, ha megengeded nekem ezt a bűnös és vegyes társaságot, folytatta Bellardi. Legalábbis a neveltetésem szerint még mindig az vagyok, és az is fogok maradni. Nem szolgáltattam okot rá, hogy nacionálszocialistának nevezz.
Nem neveztelek semminek.
Hiszen épp arról beszéltünk, miért nem engedheti meg a magyarság, hogy a faji érdekeit kihasználva a németek rátelepedjenek. Ellent kell állnia, s miért lenne bűn az ellenállás. Ilyen életveszélyben nem tehet mást a magyarság, ezt még a józanabb zsidók is belátják, és együtt is működnek velünk. Egyszer tényleg meg kellene hallgatnod Lehrt, akinek még a szép neje is zsidó.
Engem nem a vér szerinti leszármazásod érdekel, Lojzikám, és ezt te nagyon jól tudod.
Ha szigorúan venném, akkor rögtön a szemedre kéne hánynom, hogy zsidónak dolgozol, s ezzel őket erősíted.
II. kötet 318Vagy mondhattam volna, hogy a magyarság ügye engem nem érdekel, hiszen vér szerint vagy a nevem szerint én meg olasz vagyok.
Még közel sem érhetett a végére, még mondott volna valamit, amikor Madzar ökle hirtelen megemelkedett, hogy most aztán majd az asztalra csap.
De nem tette.
Kirúgta maga alól a karosszékét és inkább fölállt az asztal mellől.
Nem képzeled, nem gondolod, mondta csaknem szárazon, immár mindenféle felindultság nélkül, hogy bárki előírhatja nekem, vagy akár csak számon tarthatja, hogy én kinek dolgozom és kinek nem dolgozom.
Az udvarias mosoly nem tűnt el az arcáról.
Immár elég világosan átlátta a másik ember gondolkodásának és stratégiájának egymásban forgó rendszerét.
Bellardi erre szintén megemelkedett, ő azonban igen lassan magasodott az asztal fölé.
Bízva a józan emberi értelemben, mégis folytatom, mondta igen halkan, csaknem kedvesen, mindenféle bántó emóciótól mentesen. Holott e pillanatban az értetlenkedése és a nehézkessége miatt szenvedélye minden elszabaduló erejével mélységesen megvetette Madzart, avagy önnön magát gyűlölte így. Nem értette, hogy miért akarja ilyen szenvedélyesen belevonni valami olyasmibe, amibe Madzar tényleg nem való.
Nem szolgálja őt.
S miért nem szolgálja őt ez a szolga.
Készülő dührohamát szerencsésen sikerült ugyan megfékeznie.
Ami egy kicsit olyan, mintha azt mondanám, mégis esélyt adok neked, hogy megmentsd a kárhozattól a lelkedet, kiáltotta váratlan nevetéssel.
Hidd el, a lelkedet talán még nálad is jobban ismerem.
Síkosan fölragyogtak a fogai.
Ugyan, mit ismersz te, ugyan kit ismersz te, kérdezte a mérnök dühödten magában, bár e pillanatban kétségtelenül megbűvölte, lenyűII. kötet 319gözte őt a másik férfi a mély meggyőződésből fakadó hajlíthatatlanságával, ragaszkodásával, a fogaival, és ezzel a tökéletességig hamis nevetésével, amit az édesanyjától sajátított el, s oly hasonlóvá is tette őt hozzá.
Az is felrémlett benne, hogy talán a megszállottság munkálkodik így, a téboly, a vakság és a süketség.
Ez a figyelmeztető gondolat azonban inkább elbizonytalanította abban a törekvésében, hogy a káosz fenyegetésétől minden áron megvédje önmagát.
Hogy ne zuhanjon-e mégis velük.
A káosz iszonytató szépsége miért ne csábíthatná el.
Hiszen te is jól tudod, ellenkezett erőtlenül, hogy én egy egészen másik világban fogom megszervezni az életem. Olyan lesz, mintha a holdra mennék. Nem is értem, hogy ennek a tudatában mégis miért beszélsz nekem ilyesmiről.
Bellardi arcán erre a kisfiús mosoly még bájos kis gödröcskéket is képezett az erős barázdák és éles vonalak között.
Helyben vagyunk, mondta a nevetéstől göcögve, valósággal élvezett, pontosan ide szerettem volna kilyukadni, Lojzikám, lelkem.
Ami azonban nem volt immár ártatlan élvezet, hanem jócskán kiszámított, a közöttük zajló színjáték újabb felvonásának egyik nyílt eszköze. Nem veszíthették el a játszmát, nem volt rá okuk, hogy elveszítsék, s ezért minden egyes lélekért mindent meg kell tenniük.
Nem csalódhatott önmagában.
Most ellenben le kell kísérjelek, mondta, mert készülődünk a kikötéshez.
Ezzel megragadta Madzar könyökét, s miközben gyöngéden belékarolt, hosszan és kétségbeesetten felüvöltött a hajókürt.
Madzar, a legnagyobb szégyenére, összerezzent.
Hálózatunk terjeszkedik, keresi a lehetséges külföldi rezidenseit, kiáltotta Bellardi a hajókürtön át. Már sok helyütt van emberünk, nem mintha Amerikában ne lenne. Nagy kontinens, kérlek, másrészt odaát most épp egy ilyen koponya kell nekünk.
II. kötet 320Kitárta előtte az ajtót, s miközben némán mentek lefelé a gyöngén megvilágított lépcsőn, a kormányhídról fölhangzott a hajóharang és addig kongatott, míg a hajómotor le nem állt a mélyben.
Látni lehetett, amint a síri csöndben elúszik előttük a kivilágított mohácsi hajóállomás.
Hihetetlen erővel ragadta őket magával az ár, illetve csak itt, a part közvetlen közelében, a roppant méretű gát alatt vált láthatóvá a sodrás ereje.
A víz és a reflektorok fénynyalábjai között éjjeli lepkék és szúnyogok lebegtek, mintha a sötétségből szakította volna ki őket a fénysugár.
S amikor a sodrás jócskán túlragadta őket a hajóhídon és a terebélyes vadgesztenyék fehér gyertyáitól díszes, sárga hajóállomáson, akkor a zajosan meginduló hajómotor ismét a mélyből reszkettette meg a testüket. Már csaknem elérték a selyemgyár sötét épületének rideg tömbjét, amikor a kisharang kongatásainak közepette visszafelé kezdett forogni a két lapátkerék, s egy vékony sikoly kíséretében elfordult a kormánylapát. Visszafelé haladtak, ár ellenében, s amíg az erősen kilengő hajóhídhoz nem koppant a Carolina roppant oldala, valósággal bugyogott, forrt, kavargott alattuk a sötét, nagy folyó.
Gondolkodj a dolgon, kérlek, mondta csaknem csúfondárosan Bellardi. De ne izgasd föl magad miatta, kérlek. Nem kell dramatizálni, nincs rá okod. Mindenekelőtt arról lenne szó, hogy adott alkalommal jöjj el közénk. Ez egy közönséges meghívás, tiszteletteljes és baráti, semmi más. Annyira azért nem vetheted meg a saját fajtádat, vagy ha nem a fajtádat, akkor az igazságot, semmi mást, mint az igazságot és a méltányosságot, hogy el ne jöjj közénk. Aztán majd meglátjuk. Még előttünk az egész nyár.
Különben is szeretném a nyarat veled tölteni, pontosan úgy, ahogyan régen tettük.
Adott pillanatban jelentkezni fogok nálad a válaszért.
Úgy beszélt, olyan elnézően és gúnyosan, mint aki mégiscsak kifogott a másikon. Aztán váratlanul búcsút intett, s mielőtt MadzarII. kötet 321nak ideje maradhatott volna bármire, eltűnt a fedélzet egyik sötét átjárójában.
Madzar még a felöltőjéről és a sapkájáról is megfeledkezett. Már éppen a hajóhídra lépett volna, amikor meghallotta az öreg pincért, Gestatten Sie mir, s a kezébe nyomta a sapkáját, fölsegítette a felöltőt.
Másnap pedig Gottlieb Ármin fatelepén azonnal megtalálta, amit keresett, s a fölfedezés eltörölte a lelki kínjait és az egész felindultságát.
Szerencsém van, megint átkozott szerencsém.
Valósággal ujjongott magában.
Bellardi volt az első, akit a megtalált fa miatt az egész furcsa históriájával egyetemben azonnal elfelejtett.
Helyesebben az egyik felindultság átadta a helyét egy másiknak.
Az öreg fakereskedő nem ismerte föl.
Ült irodájának íróasztalánál, a papírjai felett, mindenütt papírok és üzleti könyvek hevertek az asztalokon, a székeken, a nyitott iratszekrényeken. Fölnézett rá a sokdioptriás szemüvege mögül a savószínű szemével, amelyről Madzarnak már gyermekkorában mindig egy hal jutott az eszébe, és némán hallgatta végig.
Mint aki gondosan kivár, vajon érdemes-e egyáltalán az idegen úr óhaja miatt az asztal mellől felállnia.
Odakinn verebek csipogtak, de a parti fecskék még nem hallatták reptükben éles hangjukat, ez pedig hirtelen hiányzott. Még nem érkeztek meg Afrikából. Gottlieb előbb mindig lepakoltatta a fiúkkal az uszadékfát, s aztán itt az irodában fizette ki őket.
Ha ugyan fizetett, s nem azt mondta, hogy majd holnap jöjjenek el, fiúk, a fizetségükért.
Akkor viszont sokáig itt kellett állniuk, erősködniük, s ezekhez a várakozásokhoz tartozott a fecskék zajongása.
Értem, értem, mondta most is nagy sokára, bár őszintén szólva inkább csak sejtette, hogy milyen fát kíván magának az idegen úriember. Keményfának kell lennie, lehetőleg valamilyen bontásból származónak, egészségesnek, de réginek, lehetőleg nagyon réginek.
II. kötet 322Néhány évvel ezelőtt volt itt valakinek egy ilyen érdekes, nagy fogása, mondta bizalmatlanul, és még mindig nem állt föl, sőt a tollát sem tette le.
Amennyiben nem uszadékfa, akkor szívesen venném, ha megmutatná.
Honnan tudta, hogy uszadékfára gondolok, kérdezte ekkor gyanakodva a kereskedő.
Valamennyire ismerem, kérem, a helyi adottságokat, válaszolt Madzar nem éppen barátságosan, amivel jelezte a kereskedőnek, hogy nem kíván a dolog mélyére menni.
Nem csevegni kíván vele.
Odakinn verebek csipogtak a napfényen, s akkor az eltelt évek alatt lényegében nem változott semmi, hiszen mindig is verebek csipogtak a napfényen.
Hosszan, nyugtalanul szemlélték egymást, s úgy tűnt, mintha az arcvonásai között kutakodó Gottlieb minden tartózkodása ellenére felismerné benne a réglátott fiút.
Nevetett, miközben csöndesen utat engedett Madzar szófukarságának.
Megmutatta elformátlanodott, öreg fogait, a gyökérnyakra lesorvadt ínyét, reggelijének a résekben és a kopott fogzománc barázdáin megtapadt maradékát.
Minden reggel libazsírral megkent barna kenyeret evett, amelynek a teteje meg volt rakva karikára metélt vereshagymával, ezt azonban nagyon egészségesnek találta, tejeskávét ivott hozzá, jó sötéten.
Minden szavával áradt belőle a levegőn megrekkenő hagymaszag.
Mondta, ha nem tudhatja, milyen célra lesz a fa, akkor sajna, sajna, ő meg nem mondja az úrnak, hogy van-e belőle.
II. kötet 323Addig a tollát sem tette le. Tréfának szánta, de nem volt más, mint a vidéki ember olthatatlan kíváncsiskodása. Előbb tudni, ki ez, mi szél hozta erre, vajon nem gonoszak-e a szándékai.
Engedelmével mégis körülnézek, szólt erre Madzar a rendelkezéshez szokott ember hangján, holott a haja tövéig belereszketett a viszontlátás örömébe.
Lúdbőrözött a háta, a combja.
Bár látom, tette hozzá, sok fája egyáltalán nincs.
Végül is az eltelt idővel találkozott, amelynek a mélyén ott hevert a vízből kivetett kisfiú gyalázatos teteme, amit a többiekkel együtt meg kellett nézniük.
Nem tehették meg, hogy ne nézzék ők is, miként a többiek.
Gottlieb az úrias hang hallatán aztán mégis gondosan letette a tollszárat, a biztonság kedvéért lezárta a tintásüveg tetejét.
Látta, pír lepi el az idegen úr ábrázatát, s mint akinek ismeretlen eredetű haraggal szemben kell megvédelmeznie a tulajdonát, nem túl sietősen, de azért kirúgta maga alól a székét, fölállt. Robusztus termetű ember volt, az évektől épp csak megroggyant a válla, hosszú, sötétkék kötényt viselt, amelynek nagy felső zsebéből kilógott a subler feje, az ácsceruza, a colstok, meg barna kordnadrágot, csíkos flanelinge ujján fekete könyökvédőt.
Rakodáshoz szokott göbös tenyerével vakon és szórakozottan tapogatott az íróasztalon.
Sokféle anyaggal ténylegesen nem szolgálhatok, mondta a legkészségesebb, csaknem alázatos kereskedői mosolyával, s miközben pillantásával riadtan tovább keresett, elfelejtette befejezni a megkezdett mondatot.
Talán a reggelente olajos fűrészporral felsepert, immár teljesen elfeketedett hajópadlón kéne megtalálnia.
Netán valamelyik nyitott iratszekrény számlákkal és üzleti főkönyvekkel megrakott tetején.
Hol a kalapom, kérdezte félhangosan, mintegy mellékesen.
II. kötet 324De ennek a fának, amiről beszélek, folytatta egyszerre élénken és szórakozottan a megkezdett mondatot, a származási helyét akár igazolni tudom, kérem szépen. Olyan anyag, ami biztosan kielégítené uraságod minden igényét. Uszadékért ennyi pénzt még nem fizettem, van rá tanúm, rögvest mutatom, hogy mire gondolok, ha lenne szíves velem jönni.
Csak nem kalap nélkül jöttem el, kérdezte közben félhangosan magamagától.
De ha mégsem óhajtaná uraságod személyesen megtekinteni, akkor tételesen be fogok mutatni minden mást, ami még rendelkezésre áll.
Nem sok, nem állítom, hogy sok lenne.
Madzar nem értette egészen, hogy a zsidó mit beszél.
Aztán mégsem tudta legyűrni a kíváncsiságát, s szinte belekiáltott a saját körülményeskedő magyarázatába, nézem kérem, csak figyelem uraságodat, de bárhogy nézem, szerintem mégsem méltóztatik idevalósinak lenni.
Madzar erre sem reagált, nem óhajtott csapdába lépni vagy belebonyolódni egy beszélgetésbe, s ezért egészen addig kitartott a hallgatással, amíg Gottlieb el nem indult vele a kijárat felé.
Hallani lehetett a közeli bőrgyár kallóinak egyhangú csattogását, a távolabbi selyemfonó egyenletes zakatolását, és egy rocsót, amint pöfögve és köhögve húz a motorja a vízen fölfelé.
Annyi újdonság volt ezen a világon, hogy a fatelepet nyugatról lezáró magas téglakerítés mögött szekér zörgött el, követni lehetett, amint nehézkesen befordul a Farkas utcába, s ott aztán visszhangosan csikorgott, sikítozott a kerékagy a földszintes, csúcsos homlokzatú házak között. Madzar meg mert volna esküdni rá, hogy lókereskedő cigányok szekere, és a rudas mellé fogva csikó üget.
Minden olyan volt, mintha egyszer átélte volna már.
S csak amikor az irodából kiléptek, vette tudomásul, hogy a zsidó tényleg nem visel fejfedőt.
Ritkás ősz hajzatába belekapott az éles szellő, s amint mentek lefelé a II. kötet 325lépcsőn, megmutatta fejbőrének betegesen világító foltjait. Soha nem látta fedetlen fővel. Külföldön sokféle zsidóval érintkezett és dolgozott, egy ideig élesen figyelte is őket, mint aki arra ösztönzi önmagát, vegye észre már, amit észre kell vennie. Mégsem jutott eszébe, hogy kalapot kéne viselniük. Gyermeki némaság szállta meg. A zsidó megsértette a szabályokat. Mint aki életében először észreveszi, hogy ő mindent úgy tesz, ahogy a rítus megkívánja. Visszatérve ebbe az egykori világba, ahol semmi nem változott meg, gyermekkori énje nem tudta, mitévő legyen egy olyan zsidóval, akinek a feje bőre ritkán lát napvilágot.
Ennek a kérdésnek így viszont nem volt semmi értelme, s csaknem fel is nevetett hangosan.
A kalap baljós hiánya megtörte a régvolt varázslatot.
A sápadt bőrfoltok, a zsírosan összetapadó hajcsomók láttán viszolygást érzett, idegenkedést. Amivel azért ki tudta elégíteni neveltetésének igényeit.
Vagy Bellardi zavarta össze az átkozott fecsegésével.
Amit a telepen látni méltóztatik, magyarázta közben Gottlieb gyanútlanul, holnap, legkésőbb a hét végén elviszik, mert csinálom kérem szépen a végelszámolást, hétfőn pedig végleg bezárom az üzletet. Ami megmaradt, azt Roheim fogja átvenni, ha tetszik érteni, kire gondolok. Nem fogja elhinni az úr nekem, de a Gottlieb és társa nyolcvan éve lett alapítva.
A Roheimnek pedig, mindenki látja, én nem irigylem őt, sikerül megmaradni.
Nyolcvan év, így igaz, ennyit élt a cég.
Madzarnak nem ritkán támadt olyan benyomása, hogy ért ugyan ő az anyagokhoz, ötletei nem konvencionálisak, jó a térlátása, az arányérzéke sem rossz, sikeres szaktársaihoz képest mégis tétova, késve érkezik az elképzeléseivel.
Üresek voltak a nagy kutyaházak, megint késve érkezett, a kifutók drótjain csüngő láncok úgy hevertek az alig kiserkedt kamillától és tyúkhúrtól immár gazdagon fölvert földön, ahogy a kutyákat a nyakörveikről II. kötet 326lecsatolták. Nem figyelt igazán a zsidó súlyos mondatára, a komondorokra gondolt, önmagán gondolkodott, a késettségével foglalkozott.
Ami azt jelentette, hogy a fennálló viszonyokat idegen környezetben is elfogadhatóan interpretálja, de nem lát bennük igazán előre.
Gyönge a vízió.
Persze nem akar hazudni, két évet még ugyanis ki kéne várni, hogy kereken kilegyen a nyolcvan, most mégis bezárja az üzletet, amit a nagyapja nyitott, legyen emléke áldott, mert mégiscsak három generáció, ugye, három nemzedék munkája.
Ezek szerint, válaszolta Madzar félhangosan, az utolsó órában érkezem.
Gott behüte, ilyesmit mondani, vagy akár gondolni is, válaszolt karcos kis nevetéssel és nagy legyintgetések közepette a kereskedő. Ki tudja, mikor jön el az utolsó óra, uraságod sem tudhatja, ne siettessük semmivel.
Nevetgélése inkább arra szolgált, hogy e fájdalmas ponton immár ő hárítsa el a beszélgetést. Óvatosságból elhallgatta az idegen előtt, hogy a fia ugyanezen név alatt viszi tovább Coney Island-en a céget. Két kocsija is van, két szép Fordja, amivel az árut szállítja.
Végül is nem tudja, ki ez, minek beszéljen neki.
Madzarnak nem kellett hozzá sokat nézelődnie, hogy lássa, itt ugyan semmi használhatót nem talál.
Az esővédő tetők alatt legfeljebb elhagyatott raklapokat látott, törött stáflikat, távolabb némi tűzifát vagy gyalulatlan fenyődeszkát kinn a szabad ég alatt. A zsidót ellenben nem lehetett volna már leállítani, ment, sietett, vitte magával a reggeli hagymája illatát, az egyik lábára kicsit jobban sántított. Madzar a legszívesebben ment volna tovább a szerb fakereskedőhöz, akinek bontási anyagból mindig gazdagabb választéka volt a telepén.
Egy máglyába száz talpfát tesznek le a vasútnál.
Nem figyelt rá, hogy a zsidó mit beszél.
Innen látni méltóztatik, mindösszesen kettő hiányzik, hogy kileII. kötet 327gyen a máglya, nevetett rá, mintha azt mondaná, mélyre én sem mennék a beszélgetéssel, de odáig azért érjünk el.
Addig is szóval kell az urat tartanom.
Holott Madzar inkább arra lett volna kíváncsi, mit tett a zsidó a komondorokkal, s rögtön azzal vigasztalódott, hogy ezek nem lehettek azok a komondorok. Kérdezni nem akart, a kérdezéssel felfedte volna kilétét, s akkor az emlékezéssel terhes beszélgetést sem kerülhették volna el. Viszolygott a gondolattól, hogy ilyen intim közelségbe kerüljön a zsidóval, aki reggel még a fogát sem mosta meg.
Bellardi épp eléggé megfeküdte az elméleteivel a gyomrát.
Halványan fölrémlett benne az ijesztő gondolat, hogy akkor még ez is őt igazolja. Bárhová néz, nem tud szabadulni Bellarditól.
Talán azért is ment olyan messzire, hogy megszabaduljon tőle. Hiába szorítják vissza a zsidó elemet, ha a helyére benyomul a német. Ha egy Gottlieb föladja, akkor jön a Roheim, hogy átvegye a szerepét. Nem lehet megszabadulni az idegen elemtől.
Az embereinek olyan szerencséjük volt, lelkendezett közben a kereskedő, hogy kettő híján mind kifogták, s hogy ilyen minőségű talpfát az úr sehol nem talál.
Nem is tudta, hogy kitől viszolyog inkább, Gottliebtől vagy Bellarditól, mindenkitől, ami azt jelenthette, hogy önmagától.
Ez képes volt agyonütni a saját kutyáit, gondolta a zsidóról bosszúsan, amivel olyan hatást tett, mintha tényleg tőle viszolyogna, s így bizonyítaná hűségét Bellardihoz.
Stipiczka semmeringi üzeméből való, magyarázta az idegen úriember arckifejezésétől lassan elbizonytalanodó kereskedő.
Ha ez ugyan mond valamit uraságodnak.
Hogyne mondott volna.
Csakhogy erre a simulékony modorú zsidóra bízva még siralmasabbnak érezte a helyzetét ezen az elátkozott provincián, ahol olyan gondolatokat látott igazolódni, amelyek ellen tiltakozott. El innen. Ugyan miben reménykedett. Minek is jött ide. Roheimhez nem mehetett, mert II. kötet 328ilyen anyagokkal Roheim nem foglalkozott. Honnan ismerheti a zsidó a Stipiczka semmeringi üzemét. Nem fog szabadulni tőle, s majdnem azt gondolta, ettől a tetűtől. Hiszen emlékezhetett volna rá.
Megpróbálta udvariasan közbevetni, hogy ő szívesen megtekinti Stipiczka talpfáit, de őszintén szólva se kilencvennyolcra nincsen szüksége, se egyetlen egyre.
A zsidó úgy csinált, mintha nem hallaná, beszélt, hogy járassa a száját.
Holott Madzar megerősítette, hogy ami vizet látott, az neki nem kell, ilyen anyag a munkájához nem használható.
Gottlieb nem hagyta, élvezetet okozott csavarosan beszélnie. Érti, hogyne értené, emelt hangon beszélt rá Madzar minden szavára, világos, mint a nap, hacsak nem értette félre az urat. Mert amennyiben háromszáz folyamkilométert számolunk, kevesebbet pedig nem számolhatunk, akkor ennek az anyagnak Verőcétől bizonyosan vízben kellett utaznia, legalább egy hétig.
Ugyan, ugyan, miként mondhat ilyesmit, vetette közbe Madzar ingerülten, mintha épp ezen kéne most huzakodnia egy zsidóval. Nem értette, minek túloz a zsidó ilyen szemérmetlenül, ha egyszer a túlzás az üzleti érdekei ellenére van. Még Győrtől sincsen háromszáz, akkor meg Verőcétől miként lehetne kétszáznál több.
Nem szeretnék vitázni az úrral, biztosan én húznám a rövidebbet, de tessék csak megnézni, s mutatta az ujjával a helyet, amely felé közeledtek. Azon a fán az úr, legyen kétszáz, legyen ötszáz, nem lát nyomot vagy elváltozást. A vasút vörös pecsétje mellett rögtön látni méltóztatik Stipiczka égetett pecsétjeit. Van neki a vasútnál jó embere, aki mindennek utána megy és elrendezi. Végül abban egyeztek meg, elmondja őszintén az úrnak, hogy kifizet a vasútnak egy jelképes összeget, ez tíz pengő lett, be is fizette rendesen, mivel a vasúti szabályzat szerint elemi csapás érte az anyagot, s amúgy is le kellett volna számítolniuk.
És hogy az úrnak épp ilyen fára lenne szüksége, ez szinte csodaszámba megy. Mert az egyik máglyát, tessék csak idehallgatni rám, nem a menetiránnyal szembeni jobb oldalon rakodták ki, ahogy meg II. kötet 329lett nekik a mérnök által hagyva. Az embernek nem megy a fejébe, hogy lehetnek a világon ilyen véletlenek, ez csoda, ez egy csoda, de nem akar nagyot mondani, hanem az az igazság, hogy a bal oldalon rakták ki. Így került ki az ártérre, kérem szépen, de a víz sem egyszerre sodorta magával, hanem mindig szépen megindította, és megint csak teli szájjal nevetett hozzá, mint aki a víz elemi erejét és a sodrás alattomosságát dicséri. Minden nap tizet, mindig a legfelső sort emelte el, legalábbis így fogták ki nekem az emberek. De hogy a hiányzó kettő már nem jött utána, a kutyafáját, kiáltotta teljesen váratlanul, ám rögtön meg is magyarázta az idegennek a kifakadását. Vagy éppenséggel elúszott az orruk előtt az a kettő, amikor elsőre észrevették.
És még el sem érték a farakást, amelyet a szélesen kiengedett zsindelytető nem csupán az esőtől, hanem a visszacsapódó permettől és az erős napfénytől is védett, amikor az árnyékból kibontakozó látvány Madzart megállította.
Ettől kezdve csak igen óvatosan, amúgy mellékesen merészkedett közelebb a fához.
Ilyen talpfát nem látott még. Valójában nem hitt a szemének.
Arról sem volt tudomása, hogy ilyesmi létezik. Nem is tudta felfogni, mi célból kéne egy talpfának ilyen tökéletesen megmunkáltnak lennie.
Megint szerencséje lenne, kérdezte magától, s rögtön tudta, átkozott egy szerencséje van.
Mióta áll ez itt, kérem, kérdezte nyersen.
Négy éve, öt éve, várjunk csak egy pillanatra, nem akarok hazudni uraságodnak. Közben kétszer precízen átrakodtuk, ha ezzel mondok valami megnyugtatót. De rejtély, kérem, hogy mivel telítették, tessék megtapintani, tessék nyugodtan közelebb kerülni. Nem tudom, a titkot ki fogja a sírba vinni, de valamivel telítették, annyi szent. Azért mondom, hogy átrakodtuk, mert magam is kíváncsi lettem rá, hogy az anyag mozdul-e.
Madzar valóban közelebb került, hogy a talpfák durvább és sötétebb vágásfelületén tanulmányozhassa az anyagot. Legszívesebben II. kötet 330rögtön megszagolta volna, következtetni a tartósítás metódusára. De azért zavarta őt ennek az embernek a testi közelsége és a hirtelen támadt szakmai kölcsönösség.
Első pillantásra sötétebb trópusi fának nézné az ember, gondolta. Ha öt éve tényleg itt áll magának, mondta közben hangosan, akkor ez nem mozdul, és megint csak beleborzongott a véglegesség elképzelésébe, s hogy ennek az anyagára ő rátalált.
Ettől nyugodtan alhat, ebben biztos lehet, mondta nyersen, mérget vehet rá.
Amilyen marha vagyok, még én dicsérem föl neki a fáját, morogta közben önmagában ettől a furcsa úri indulattól eltelten.
Meg sem tapintotta, fel sem mérte még az anyag tulajdonságait rendesen, s kérdés maradt, hogy az ismeretlen telítőanyag vajon áthatolt-e a fa teljes keresztmetszetén.
Ezt kerestem, gondolta közben halkan. S vajon ez a tartósítószer mit tett a bélsugarakkal, a belet elérte-e, kérdezte magában igen józanon. Amikor már mondta magának, hogy ez az, igen, erre gondolok. Ha tükörbe vágja, a belet pedig ki kell vágnia, akkor vajon megmarad-e a megfelelő mérete. Mintha valamilyen titkos belső forrásból tudná a választ, igen, igen, s azonnal eldöntené, hogy ez az anyag jobb is lesz, mint ha bontásból származó anyagot venne, vagy régóta pihenő szilvát, cseresznyét. Épp az ismeretlen eredetű, tökéletes telítettsége és tisztasága miatt tetszett meg neki, s most ébredt rá, hogy a bontásból származó anyag szárazságával és ürességével nem is tudott volna mit kezdeni.
Holott még csillapította is önmagát, mondván, nézd meg közelebbről, ne izgulj fel fölöslegesen. Meg kérdés kérdés hátán, vajon az ismeretlen telítőanyag nem hagy-e nyomot testen és ruhán, nem lesz-e kellemetlen az illata.
Megtaláltam.
Ne siesd el a döntést, hiába ne lelkesedj.
Felsírt volna tehetetlen örömében, ha nem áll mellette az idegen ember.
II. kötet 331Mintha nyomban a húsában érezné a fát, és átélné különös sorsát.
Ezt pedig frissen döntött állapotában telítették, mondta ki hangosan, s akkor tényleg marad a kérdés, mivel, vajon mivel.
Gottlieb is vele hümmögött.
Ő pedig nem tudta volna megmondani, miként jön létre a mágikus pillanat, amelyet sem a véletlen nem terhel, sem a szükségszerű nem lapít szét a hihetetlen súlyával, habár mindkettőből marad benne valamennyi. Mint a kicsapódott üledék. Utána kell néznie, vakon mégsem ugorhat a semmibe. Úgy látta meg maga előtt a végzetet, mint a különböző irányokból igyekvő és különböző irányokba haladó régi földutak találkozását a nyitott nyári ég alatt.
Néha keresztezték egymást a régi földutak, máskor csupán érintették egymást, ismerősek voltak vagy teljességgel ismeretlenek.
Ezeken az elhagyott földutakon találkoztak a különböző égtájak felől érkező események, s amikor megvolt a találkozásuk, akkor egymásra közömbösen haladtak tovább. Gottlieb talán szintén a pillanat nagyszerűségében gyönyörködött, ő sem fecsegett már, elszótlanodott Madzar oldalán.
Semmi kétség, mellékvonalakon használatos talpfa volt, tölgy.
Méretében vagy anyagában nem ütött el a szabványostól.
Alig is lépett közelebb, nem merészelte volna azonnal megérinteni, nehogy a telített talpfákra jellemző ragacsos tapintás miatt csalódás érje.
Ugyan láthatta a két szemével, hogy ilyen csalódás nem éri. Gondolatban már túl messzire ment, számítgatott is, a csalódás alig lett volna elviselhető. Kettő ötven, s neki egy centivel nem kéne több. Főleg azonban a színével rendítette meg. Alaposan elsötétedett, az állaga viszont, legalábbis szemmel láthatóan, nem változott meg. Vagy talán gőzölték volna, s az első feltöltés után valamilyen adalékkal mintegy kimosták a kátrányolajat, megszárították, majd egy pneumatikus kazánban igen nagy nyomás alatt mondjuk kreozittal és valamilyen finomított olajjal töltötték föl. Nem elképzelhetetlen. Növényi olaj lehet. S így aztán a tömörsége, húsának minősége nem változhat többé, nem II. kötet 332revesedhet, nem gombásodik. Bársonyos fekete penészként nem ül ki felületére a kátrányolaj.
Sugármetszetben kell megnézni.
Lenolaj lehet.
Mies van der Rohe megbízásából maga is járt egyszer anyagot rendelni a híres semmeringi üzemben, ahol igazi kézműves munkát végeztek és nem gyártottak nagy szériákat. Beszélt az ősöreg Stipiczkával, s ahogy erre visszaemlékezett, az volt a benyomása, hogy tőle ugyan nem fog megtudni semmiféle részletet. Nyújtott, kelletlen hangsúlyaival, dülledt és kifejezéstelen szemével, betegesen kiugró hasán feszülő kék munkaköpenyében Stipiczka úgy hatott rá, mint egy különös bálvány, akit nem illik megszólítani. Hol követhetetlenül hadart, mintha csak azért beszélne, hogy ne értsék szavát, hol pedig hallgatott. Valójában egész életén át erősen tarthatott az emberektől, mindentől és mindenkitől. Talán csak a fától nem tartott. Mert attól félt, hogy az emberek mindenét elveszik. A fának ellenben mindent megadott, ami járt neki vagy amit csak kívánhatott a fa.
Tőle aztán semmit meg nem tudok, ha még él egyáltalán.
El tudta képzelni, hogy milyen kellemes meglepetés éri, amikor a fűrészgéppel megnyitja a súlyos, sötét tömböket. Vagy milyen hallatlanul kínos meglepetések, sorozatban. Az egyik talpfa felületén mégis végighúzta az ujját, az orrához emelte, megszagolta, s igen halkan megkérdezte Gottliebtől, ismeri-e az anyag valamennyi méretét.
Hogyne ismerné, s Gottlieb ugyanolyan halk szavakkal sorolta, meg sem kell mérniük, amiből azonnal kiderült, hogy a szemmértékével csúfosan tévedett. A talpfák tíz egész centivel rövidebbek, mint amennyinek nézte. Szégyenében még közelebb hajolt, és olyan benyomása támadt, hogy olyasmit fog fel az orra, amit az ember mindennap többször érez: egy igazán köznapi vegyszer illatát.
Ideálisnak találta viszont az anyag keresztmetszetét.
Ő is hümmögött.
Elüt a szabványtól, vagy rosszul emlékezem a szabvány méretekre.
II. kötet 333Morfondírozott, próbálta visszaidézni, meg rögzíteni magában a vegyszer illatát, egy illat, mely honnan lenne ismerős. Izgalmára újabb izgalom. Mintegy más vegyületek illata közül igyekezett kiemelni. Talán inkább szerves vegyületé, mint szervetlené.
Valószínűleg valamilyen formaldehidszármazék.
Elindult az ötletével, hogy a máglyát megkerülje, ám inkább azért tette, hogy a szaglásával és a tapintásával egyedül legyen, és közben mondogatta, mondogathassa, mégis milyen átkozott szerencséje van.
Gottlieb nem követte, jelenlétével nem óhajtotta volna megzavarni a különös urat, akit sem az öltözéke, sem a viselkedése alapján nem volt hová tennie.
Eszébe jutott még a belladonna, amit fejfájós úriasszonyok csepegtettek kockacukorra lesötétített szobák mélyén, meg az atropin, de egyik mellett sem tudott megmaradni, mivel ott volt az alján az organikus vegyületekre jellemző éles illat.
Soha nem hallottam, hogy Stipiczka bármilyen talpfákat gyártana, szólt ingerülten a kereskedőhöz, amikor a farakás mögül előkerült.
Ha egyszer ilyen minőségű anyag áll itt évek óta, állt belé a kérdés, mint a tüske, akkor vajon mért nem vitte el senki.
Mintha azt mondaná, engem te nem tudsz becsapni barátocskám, ahhoz neked korábban kéne fölkelned.
Talpfát Stipiczka nem csinál, minek csinálna talpfát, válaszolta a kereskedő engedékenyen, de ez a jóember azt mondja, ezt speciel a vasút rendelte meg tőle, a Magyar Államvasút. Megcsinálhatták volna Dombóváron, de ugye extra igények merültek fel vele.
Javítson ki, ha nem jól emlékezem, ezek valójában mellékvonalra való méretek.
Így van, nincs miért az urat kijavítanom. Ha tetszik tudni, Verőce és Kismaros között van ugyanis egy erdészeti szárnyvonal, és azt kelletett nekik terhelhetőbbé tenni, hogy is mondjam, hogy felérjenek az új határállomásig.
Mohácsból is csak határállomást csináltak, tette hozzá, de el is harapta a csaknem sírásig panaszos mondatot.
II. kötet 334Álljon meg a menet, figyelmeztette őt Madzar, az keskeny nyomtávú, az egy szárnyvonal, s ahhoz tudtommal két méteres talpfák kellenek. Ez pedig, ahogy maga mondja, kettő negyvenes.
Ha az úr nem hisz nekem, megmérhetjük. Csakhogy nem én mondom, hanem úgy mondom, ahogy ez a jóember meséli, nevetett a kissé sértett, hangját suttogásig lehalkító kereskedő, ez a jó emberem a vasútnál. Csapatszállításra, tetszik érteni, azt mondja, csapatszállításra kelletett volna a vonalat alkalmassá tenniük. Meg is csinálták aztán a munkát.
Mutatóujjával diadalmasan fölbökött az égre, mármint hogy fölsőbb parancs, mely valamennyiünket megment a kárhozattól, majd némán tárta szét a karját.
A szokásosnál nagyobb és tartósabb talpfákat rakunk be, aszt mégsem változott meg semmi.
Vagy úgy.
Nem akartak vele, ugye, fölösleges feltűnést.
Na igen, akkor ez a magyarázat.
Most már tetszik érteni. Ne lehessen belőle vádaskodás, hogy mi megsértettük volna a békeszerződésnek ezt a tételét.
Miközben hallgattak egy sort, s nem tudtak mindketten nem arra a méltánytalanságra gondolni, ami a hazájukkal esett meg, amikor a békeszerződéssel a területét megcsonkították, az anyaggal szembeni bizalmatlanság utolsó morzsáitól is megfosztott mérnök megérezte, hogy az elkövetkező órákat igen nehéz lesz türelemmel áthidalnia. Szinte gyöngéden, meghatottan, segélyt kérőn pillantott az idős kereskedőre. Legszívesebben helyben fölnyittatta volna vele a fát. Szerette volna finoman leszelni a végét, lássa a keresztmetszetét, majd kettényitni, hogy lássa a sugármetszetét. Talán a Gottlieb még nem szerelte le a műhelyét, működnek a gépei. Miként működhetnének, hiszen azért van ilyen fenyegető és kietlen csönd a töltés fölött, mert nem működnek. Különben is jobb egyedül maradni az ilyesmivel. Utólag megértette persze a zsidó összes töltelékszavát, átláthatóvá vált a fecsegésével, bár ő maga nem talált volna szavakat a viszonzáshoz.
II. kötet 335Madarat lehetett volna fogatni vele.
S ezzel vissza is tért a polgári egyenlőség megnyugtató érzetéhez.
Hálálkodással előresietni nem lett volna kedvező, hiszen az anyag áráról még nem beszéltek.
Túl magas nem lehetett az ár, ám a puszta gondolatra megint belé állt a félsz.
A zsidó biztosan csapdát állított.
Kérdezte, a Gottlieb úr egyetlen talpfát el tudna-e vitetni hozzá a műhelyébe.
Hogyne, szíves-örömest.
Most úgy látja, mind a kilencvennyolcra szüksége lesz, a döntéshez azonban legalább egyetlen egyet alaposan meg kéne vizsgálnia.
Az árától nem kell tartani az úrnak, válaszolta a kereskedő olyan hangon, mint aki hirtelen semmit nem ért.
Milyen műhelye lehet már ennek az idegennek itt.
De hogyne, megérti, zsákbamacskát nem vehet az úr, persze, ahhoz mégis tekintélyes mennyiség, bólintott hozzá, s valamilyen mélységes bizalmatlanságtól eltelt hangon kérdezte, hová kelletik a talpfákat küldeni, mert ő próbának azért legalább hármat elvitetne hozzá.
Korábbi kíváncsiságának tárgya, az ismerős név és az ismerős cím hallatán aztán nem látszott az arcán meglepettség, mert nem volt meglepettség.
Nincsen ugyan már állandó embere, de kerít valakit a szomszédságból, aki Madzar úrékhoz elviszi.
Lelkében Gottlieb leforrázva állt.
Titkon és értetlenül vette szemügyre a másik ember érzékeny, pirulásra hajlamos fehér bőrén a kék árnyékokat, a sötéten felvöröslő erős haját, és nem tudott nem arra gondolni, hogy a vörös hajú emberek mind ravasz rókák és gonosz csalók.
Közben néhány szót váltottak, hogy mégis mi lenne az ára, mintegy irányt adtak egy későbbi alkunak.
Nem volt fölérhető ésszel, hogy a fiatal férfi mit és miért tett.
II. kötet 336Akinek már a nagyapja tőlük vásárolta a fát, az apja is tőle vásárolta, nem Roheimtől, nem Gojko Drogótól, és egy szempillantás alatt látta az arcán az apja és a nagyapja régen elfeledett arcvonásait.
Hiszen az ő kisfiának osztálytársa volt a Koronaherceg utcai polgáriban.
S ezektől a hiábavaló kérdésektől és a nem csillapítható méltatlankodástól megnyílt a sorsa, rászakadtak a mindennapjai. Meglátta maga előtt a kisfiát felnőtt férfiként, a szerencsétlenül járt, nyomorult kisfiát. Nem baj, majd órásnak adják, így tervezték.
Amitől nyüszített a lelke.
Meglátta a szép, erős feleségét abból az időből, amikor még nem volt tébolyult. Hibbant volt már lánykorában is, de nem gondolta volna senki, hogy asszonyként majd megőrül. Mégis önmagának tett súlyosabb szemrehányásokat. Erezte a tapogatódzva közeledő végórák fenyegetését, a teljes szellemi elsötétedést. Nem ismerte föl a Madzar fiút. Nemhogy a kalapom nem találom, s legnagyobb szégyenemre hajadonfőtt állok az én Teremtőm előtt, akinek a neve legyen áldott mindenkoron, hanem arra sem emlékezem, hogy föltettem-e reggel a saját kalapomat a saját fejemre.
Mulasztása oly zavarodottá tette, a másik ember jelenléte és érthetetlen viselkedése oly mélyen felkavarta és fölsértette, hogy mindebből az arcán igazán semmit nem mutathatott be.
Amikor a kétségbeesésével végre egyedül maradt, és a verebektől zajos udvaron visszasántított az irodájába, fütyürészni kezdett, ám ez nála közel sem a vidámság jele volt, hanem inkább a tarthatatlan feszültségé.
Jó, akkor ez az óra is elérkezett.
Legfeljebb azzal vigasztalódhatott, hogy jó, akkor mégis túladott a fán.
A mérnök pedig a töltésen sétált föl a hajóállomásig. Leült egy nagy kőre a révészek kis pavilonja mellett, s nézte, amint a komp csaknem üresen megérkezik a szigetről; nagy csikorgások közepette csúszott fel a kövezett partra. Először három nyugtalan lovat vezettek le dobogva II. kötet 337habfehér inges szerb cigányok. Nem volt a tájban tárgy, mely ne a múltat mozdította volna el. Erősen tűzött a nap, s a víz korai páráiból ebben az órában már nem maradt a mozgékony felszín felett, fölszállt, elillant, barna, kék, fehér foltokkal ragyogtatta a víz sodródó tükrét az ég.
Voltak másodpercek, amikor mélységesen mélyet fordult a táj, mert úgy érezte, mégis minden Szemzőnére vonatkozik.
Neki ábrándozik a tölgy színének elsötétüléséről, s nem értette, mi köze lehetne hozzá.
Bellardit pedig minél előbb elfelejteni.
S hogy azt a bizonyos mélylilát, amely a legtömörebb felszíneken, a göbökön és a csomókon válik láthatóvá, vajon a felnyitott fa vágási felületein megtalálja-e. Egyetlen fehér főkötős asszonyt sem látott a kosarakkal felpakolt gyalogos és biciklis asszonyok között, akik hangosan locsogva, egymás szaván átkiáltozva követték a lovakat a partra. De az édesanyjának még korai is lett volna visszaérkeznie a szigetről, négy előtt soha nem jött. Ezek a magyar asszonyok voltak, messziről látta, a katolikusok és a reformátusok másként viselték a főkötőjüket, meg a sokác asszonyok, akik nem az álluk alatt, hanem a tarkójuk felett kötötték meg a homlokukra feszített fehér vászonkendőjüket, amit azonban kizárólag munkához illett használniuk. A mohácsiaknak a túlsó parton voltak a legtermékenyebb földjeik, a pásztoroknak és a halászoknak a szállásaik, a tehetősebb német gazdáknak pedig az úgynevezett bokortanyáik, ahová nyáron mindenestül ki is költöztek. Madzart gyermekkorában gyakran szorongás környékezte a gondolatra, hogy a sok egyformán öltözött és harsányan egymás szavába kereplő asszony között vajon fel fogja-e ismerni a tulajdon édesanyját.
A korlátnál állva megint elbámészkodott a kompon, és soha többé nem találja. De nem engedték, hogy rettenetében hangosan bömböljön a lovak, az égig rakodott szénásszekerek, a biciklik és az emberek között. Fiú létére képes pityeregni, nevetett rajta egy valamilyen német asszony megvetően, milyen férfi lesz az ilyenből, s az anyja a gyűrűs kezével valahonnan azonnal előkerült és a szájára vert.
II. kötet 338Semmilyen, ha így szabadjára engeded, nem lesz ebből férfi.
Mégiscsak eszében tartotta Bellardit, és a szeretőjét sem felejtette el, akinek egész éjszakán át halszagú maradt a karja.
Azt sem felejtette el, hogy a magyaroknak mindenki sváb, aki német, mert a gyűlölködésük miatt egy fogalom korrekt definíciójára sem képesek. Bár e pillanatban maga sem tudta volna Bellardinak megmondani, hogy magyarként vagy németként gondolkodik-e önmagáról. Vajon magyarként ostorozza-e magában a magyar elemet a pongyola fogalmazás miatt, vagy a német vére tiltakozik a Grobheit miatt. S akkor mégiscsak Bellardi beszél ki belőle.
A vér szava.
Mintha nélküle eszébe sem juthatott volna ilyesmi, a vér.
Nappali rémlátomások gyötörték. A sötét kendőt viselő magyar asszonyoktól méginkább rettegett. Alvadt vérrögök.
Azzal riogatta önmagát, hogy a német asszonyok egy szép napon kiverik maguk közül a gyűrűs kezükkel, nem tűrik meg, ha nem sikerül elég jól viselkednie, és akkor a magyar asszonyok fogadják be a lábuk közé. Ez volt a nagy, kövér dédmama a kimarjult lábán az átvérzett, átgennyesedett, büdös kötéssel a konyhamélyi dikóján. Már meg nem gyógyul a lába. Mert a magyarok derékig mosdanak, még jó, ha megmosdanak, hogy azt a kötést ki ne tudnák mosni, hallotta elégszer, leginkább vasárnap reggel csapkodják meg a felső testüket, akkor is csak a kútnál, a magyar nők pedig még a lajbijukat vagy a kisingüket sem vetik le hozzá. Bűzlött a vér. Mosdás közben ő maga sem merészelt volna benyúlni a feneke hasítékába, nemhogy a lukába. Nem is gondolt rá, hogy nem lenne szaros a gatyája, ha a fenekét kimosná rendesen. Nem volt rá anyai engedélye, s a kollégiumban épp elég baja lett vele.
Még érettségi után sem kapott a fitymájára sehonnan engedélyt.
Ez a finoman mélylila, amelyet az első pillantással csupán a leggyakorlottabb szem vehetett észre a tölgy sötétszürkével megfuttatott sárga felszínén, ugyanakkor halálos fenyegetést is jelentett.
Nagy sokáig maga előtt is szégyenkezve tette meg, elfordult, amiII. kötet 339kor visszahúzta a makkjáról az előbőrt. Lehetett annak jele, hogy a víz mégis bevette magát a fa szerkezetébe, és most tovább dolgozik benne. Megvesz egy olyan anyagot, egy olyan anyagba szeretett bele a Szemzőné miatt, amelynek nem ismerheti a belső tulajdonságait.
Próbálta elképzelni kettőjüket az üres Pozsonyi úti lakásban, mindig újra elképzelte, mit tehetett volna az asszonnyal az alkonyatban, ha nem engedi elmenni. Úristen, mit meg nem tehetett volna, mondogatta. Mintha karján nyomot hagyott volna az asszony keze, ahol az érintésével megerősítette őt érzéseik kölcsönösségének tudatában, amit most elszakít. Mindent megtehetett volna. De semmi mást nem látott ott, mint a mennyezeten a sárga visszfényt. Annyira megerősödött a kívánsága a hűvös kövön ülve, hogy nem tudta vagy inkább nem akarta elképzelni, mi történhetett volna, ha utána nyúl és visszatartja.
Ne menjen el.
Minél inkább nem képzelte el, annál inkább megerősítette abban önmagát, hogy ezt a nőt nem tudja nem kívánni.
Botrányosnak találta a természetet, hogy ilyen taggal ajándékozza meg az emberi hímeket. Mintha teste nyálkahártyától érzékeny, nyers bensejét fordították volna ki a napvilágra a követelődző istenek, egy olyan belső szervét csupaszították volna le, amelynek nem volt a test más felületeihez mérhető esztétikája.
Nem tudott másra gondolni, mint hogy sötétben tapogatva, a dolgok igazi, benső szerkezetét kutatva, az erekcióval a teremtés egyetlen kézzel fogható útmutatását érzékeli.
Fedetlen fővel áll Isten elé, még ez is eszébe jutott, majd hirtelen fölállt erről a hűvösen maradt kőről, és mégis nekivágott az előtte álló útnak. Holott tudta, hogy nem jönnek még a fával, hiába sietteti. Mintha a világ végére kéne elérni, hogy beteljesítse küldetését. Majd otthon várja ki, hogy meghozzák a fát. Amikor meg hazaért, először sarkig tárta a műhely kétszárnyú, óriás ajtaját, hogy fény és meleg járja át végre a hatalmas helyiséget, ahol az elkövetkező hetekben talán dolgozni fog. Miközben kitámasztotta ezeket a nehéz vaskeretbe foglalt, a II. kötet 340napfényen átforrósodó tölgyfaajtókat, odabentről jeges hideg áradt rá, amitől még ünnepélyesebb lett a pillanat. Mint aki múltat és jelent összenyit, áramoljanak egymásba. S látta maga előtt a délelőttöt néhány nappal a temetés után, amint az utolsó elkészült bárkát kitolják az udvarról a segédek.
Ezennel nincsen üdvrivalgás, mikor odalenn nagy csobbanással vízre ér, csupán a kutyák ugatnak és csaholnak örömükben, ahogy a gazdájukkal megszokták.
A vadszőlő mezítelen indái nőtték be azóta a műhelyt.
Majd sokáig állt e halott tisztára takarított, immár évtizede mihaszna udvaron, türelmetlenül és tétlenül várta a napon az ünnepélyes érzetével, hogy a kapun kopogjanak, s jöjjön valaki már azzal a fával.
Azóta a két kutyájukat is agyonütötték.
Ám nem jött senki, hiszen Gottlieb előbb tehetetlenül és lázasan, önnön feledékenysége iránt érzéketlenül kereste a kalapját az irodában.
Mielőtt menne és kerítene valakit a szomszédságból, erre még emlékezett, arról is megfeledkezett, hogy mit keres. De azért ösztönösen kereste. Tapogatott a papírok között, benézett a bútorok alá, s ha megtalálja, akkor bizonyára eszébe jut. Közben egy más alkalomra használatos ima töredékeit mormolta, mondta magában, hogy egy a mi Istenünk, mintha arról kéne magát meggyőznie, hogy van kiben bíznia. Nagy a mi Urunk, szent és rettenetes nevet visel, mondta tovább héberül, véletlenül jutott ugyan eszébe, nem tudatosan fohászkodott.
Évek óta nem kért, de mindent megköszönt, s ha kért a Dombóváron élő lányának és a Coney Island-en élő fiának, akkor csupán fölmondta, amit ötven évvel korábban a héderben megtanult, s azóta is félt, hogy csak homályosan érti. Nem látta értelmét az Úrtól kérni. Teljesítette ugyan vele szemben a kötelezettségeit, ám végleg kihunytak a kívánságai és a szándékai. Akkor sem hallotta meg az Úr a kérést, mondta titkon magában, bizony szemrehányóan, amikor teljesített egy kérést. Nem hallja az Úr, habár nem süket.
II. kötet 341A Mindenható irgalma és az emberi kérés nem áll egymással oksági kapcsolatban.
Valamivel később Madzar szintén bement a házba, a téli hidegtől erősen dohszagú folyosón felnyitotta a régi magyar kelengyeláda fedelét, amelyben korábban az édesapja, a nagyapja és a náluk lakó öreg segéd mindig újra megfoltozott, tiszta munkaruháit tartották.
Vasaltan, szépen összehajtogatva, mindent ott talált. Amíg átöltözött a munkához, és a ládából áradt rá a házilag főzött mosószappan átható illata, még mindig nem jött senki a vállán a fával. Ősszel főzték mindenütt a szappant, mikor a jegenyékről már aranysárgán hullottak a levelek, Bellardi néha ment vele, hogy talicskával hazatolják az öregmamától az összegyűjtött csontokat.
Gottlieb a szégyentől és a nyugtalanságtól űzve csukta le végül az irodáját.
Ez tulajdonképpen szép volt a Bellarditól, talicskán tolni a büdös csontokat, mégiscsak egy királyi hercegnő volt az édesanyja. Ez is szép volt tőle. Az Úrjézustól volt szép, hogy az egymás iránt érzett legmélyebb gyermeki szerelemmel ajándékozta meg mindkettőjüket.
Valósággal menekült imádságának szavai elől, miszerint szent vagy, szent a Te neved, dicsérnek téged minden napon az angyalok, sietett, s olyan kerülőutat választott magának, amelyen hajadonfőtt, szégyenének mélyére hullva, a lehető legkevesebb ismerőssel kell találkoznia.
Mindent és mindenkit szeretett volna kikerülni.
Ment a selyemfonó árvizektől elfeketedett téglafalánál, a gépek egyenletes zúgását, zakatolását, a fésűk fémes csattanásait átkiáltva mondta, mondta magában. Az ima héber töredékeivel szorított ki minden magyar szót, ne legyen magyar gondolkodása, ne legyen elképzelése, magyar emlékezése sem. Dicsérjük a mai napunk felette nagy szentségét. Elborzasztó, visszarettent, Uram, amit ma adtál nekünk. Magasodjék minden szörnyűségen kegyelemre alapozott birodalmad és aranyló trónusod.
II. kötet 342Az ősrégi szöveg és Gottlieb tárgyias gondolkodása között immár különben sem lehetett élő kapcsolat, hiszen nem hihette el többé, hogy az emberek ostoba könyörgései érintenék a teremtést. Nem hitte el többé, a saját hitének nem hitt, hogy lenne ilyen Isten, akinek az el-borzasztó tetteire bárki birodalmat épít, vagy bármilyen Isten, inkább maga előtt titkolódzva úgy képzelte, mintha a világ üres edény lenne, teljesen üres, bármit és bárhogyan belé lehetne tölteni, hiszen amúgy is minden kifolyt, elcsurgott, szétpergett a porban és elenyészett, elszivárgott. Ilyesmiket látott és gondolt, bár változatlanul megülte az összes kisebb és nagyobb ünnepet, szigorúan megtartotta a szabályokat, s úgy titkolta maga előtt is a meggyőződését, mint aki a szülei helyett még vénségére is gyermeksorban tartja önmagát. Ugyanolyannak kell maradnia. Bármi történjék, a világ nem változhat, s ha két szemével látta az őrült léptékű változást, akkor a gondolkodását nem engedte utána, nehogy a személyes tapasztalatai illetéktelenül a hitének vagy a hitetlenkedésének mélyéhez érjenek.
Így aztán hihetetlen fájdalmakkal járta át őt hiányával az Isten, akinek a sietős távolodásáról a világért sem beszélt volna senkivel.
Gottlieb nem volt ostoba ember.
Senkivel.
Észrevétlenül kellett a kikövezett Halpiac téren átvágnia, amit ebben az órában a macskáktól, a maradékra váró koldusoktól, a hangoskodó sirályoktól és kutyáktól kísért városi szolgák súroltak és takarítottak. Kivárt, s a felfordított dézsák, a víztől és pikkelytől fénylő asztalok között sikerült köszönés nélkül átvágnia a gömbalakú szilfák alatt, hogy a napfényben izzó Szent János utcán, majd a kétszer megtekeredő, szűk kis Kígyó utcán át meneküljön el az ismerős tempóban működő világ elől, s amikor átkelt már a széles és nyugodalmas Szentháromság úton, amelynek mindkét oldalán úgy álltak a tekintélyesebb katolikus családok szigorú házai a leengedett rolettáikkal és a behúzott zsaluikkal, mint az egymást is elutasító fellegvárak, a Zsidó utca sarkán végre az egyformán rózsaszínű sírkövekkel zsúfolt régi izraelita temetőkerthez érjen.
II. kötet 343Itt aztán tényleg volt mitől tartania a kalapja nélkül.
Gojok nem tudhatták, mit jelent a Mindenható haragja és ítélete, zsidó azonban nem volt, aki ne tudta volna. A rettentő ígérettől a fájdalmas biztonság érzete szállta meg. Az ócska palánk mellett megállt az árnyékban, csupasz fejét ne tűzze annyi fény, s egy Istentől elhagyott idegen szemével bámulta az utcát, hangosan vette a lélegzetét.
Két lélegzetvétel között még mindig imádkozott.
Nagy volt a forgalom és a kiáltozás, nyikorgó taligát toltak át előtte mindenféle ócskasággal fölpakolva. Valószínűtlennek tetszett a zajban, hogy el tudná érni a házát észrevétlenül. Két ismeretlen handlé ordítozott, szabad kezükkel kereplőt forgattak, hogy mindenki figyelje az ordításukat. Kipát viselt mind a kettő. Mindent veszek, ordították bele a kereplőik zajába kétségbeesetten, mindent, amit a konyhában, kamrában, házban föltalál. Alig néhány méternyire csirkét pucolt a paréjjal felvert árok partján egy keresztény kiscseléd, hangosan énekelt. Karikát hajtottak egymással versengő gyerekek a porban, tavalyi szőlővenyigével megrakodott szekér érkezett, nyiszorgott és csikorgott. Mosogatóvizet zúdítottak ki az ablakon. A mélytorkú kapualjakból és a visszhangos udvarokból kopácsolást, reszelést, veszekedő kiáltozást lehetett kihallani, amely elhalt egy váratlan ajtócsapódás miatt. Majd a konyhazajjal együtt ismét feltárult a nyitott seb, s miközben egy férfi hangja könyörgött és kérlelt, két női hang magából kikelten egymásba ordított.
Néhány hete Gottliebék postán kapták meg Jakab fiuktól a hajójegyet, amely szerint a rotterdami kikötőből kell a tengerentúlra elindulniuk.
Már a vasútjegyüket is megváltották odáig, s a Gottlieb fiú levele szerint egy öreg kikötői szállodában kell majd éjszakázniuk, amitől Gottlieb jobban tartott, mint a hosszú tengeri utazástól. Mi lesz, ha nem találnak szobát abban a régi szállodában. Mit csinálok akkor az anyáddal. Mint erdőn a gomba, annyi a rakodópart közelében a szálloda, válaszolta Jakab a válaszlevelében. Emiatt igazán ne nyugtalankodjanak. Rablóbandák és részegek garázdálkodnak minden kikötői II. kötet 344szállodában, ezt Gottlieb előre tudta; látta maga előtt a felesége vérbe fagyott tetemét a feltépett dunyhák között a feldúlt kis szobában. Nem tudott annyit imádkozni, hogy ne lásson bele a jövőbe, amelyben őt is megölték. Egyik éjjel csak kinézett a ház elé, mert valaki settenkedett, hangot hallott. Ki sem látott többé a legyilkoltak húsából. Vér tapadt a tollra, senki nem földelte el külön a vérüket, és senki nem tudhatta meg többé, hogy milyen ékszereket raboltak el tőlük. Jakabnak sem írhatott erről, hogy kedves fiam, ilyen és ilyen ékszert viszünk, nem adhatta írásba, mert nem bízott meg benne, és az írás különben is bárki idegen kezére juthatott. Marikának sem árulhatta el, hogy milyen ékszerek lesznek náluk, ennek teljes titokban kellett maradnia, mert akkor meg az édestestvérek között tört volna ki a féltékenységi háború, mely különben is örökösen parázslott. Így ér véget a rettenetes életük, amelyet az örök trónus előtt leborulva előre megköszönt.
Az Irgalmas Isten dicsősége el nem múlik, uralkodása fény.
Valójában nem lett volna szíve arra gondolni, hogy a saját fia fogja kifosztani, akinek szükségből mégis enged és mégis többet ad.
Fülelt, hol motoz a felesége, akit az ékszerek miatt nemsokára kíméletlenül megölnek.
Leginkább attól a tudattól rettegett, hogy megcsonkítják a testüket és nem földelik el a vérüket. Az ujjaikkal együtt metélik le a gyűrűiket. S amint kitárta az ajtót nagy hirtelen, látta, hogy ott jönnek a gonosztevők a néma éjszakában a nyitott szájú zsákjaikkal. Akkor már nem fog tudni ő fölállni az összekaszabolt húsából, hogy a lélek számára a legszükségesebbet megtegye. S mintha időközben mi sem történt volna, ott függtek a fogason a kalapjai a homályos előszobában. Az ünnepeken viselt fényes, széles karimájú fekete kalapja, a gazdagon hímezett kipája, a hétköznapi, városi viseletre szánt fekete kalapja, s furcsa módon az a kopott, fénytelen, bezsírosodott kalapja is, amelyet munkához viselt, és reggelre kelve az éjszakai kapedlije helyett ma is föl kellett volna tennie.
II. kötet 345Mint a tolvaj, úgy emelte el a saját előszobája fogasáról a saját hétköznapi kipáját, sietett be vele a saját háza mélyére.
Napjában akár tucatszor hitte el magának, hogy legalább most az egyszer el tudja kerülni a felesége tébolyát.
Óvatosan nyitotta ki az ajtókat, vigyázott, talpa alatt a tavaszi és őszi súrolásoktól kiszálkásodott és elszürkült hajópadló nagy zajt ne csapjon. Voltak helyek, ahol bizony minden elővigyázatossága ellenére igen élesen megreccsenhetett, mert elkorhadtak alatta a párnafák. Amint a szobákon és a folyosókon át befelé haladt a tágas ház kiszámíthatatlan labirintusában, egyre sötétebb lett az üresség a legkisebb zajt is visszhangozó, meszelt falak között.
A sötétbarnára mázolt ablaktáblák mindenütt zárva voltak, csupán az elöregedett fa résein hatolt át némi fény.
Gottlieb feltette feje búbjára a kapedlijét, s valamelyest megnyugodott az ismerős sötétben, amelyben fehér védőhuzattal leterített bútorok derengtek, és megszokott helyükre kerültek a vétkei. Az ősöket is világosan hallani vélte, akik úgy vélekedtek, legalább otthonainkban és templomainkban maradjunk szabad emberek az irgalmas szívű Úr előtt. Mikor a fejed reggelre kelve elfeded, bármit hozzon a nap, védelmezőn borítottad rá a szent eget. Mindig is úgy éltek e tágas, egymásba nyíló szobákban, hogy tessék az Úrnak, vétkeikkel ki ne hívják szörnyű haragját. Alig voltak bútorok, csupán a legszükségesebbek, ágy, asztal, szék, ennyi elég legyen, s azok is a lehető legolcsóbb, festett vagy flóderozott fenyőfából készüljenek. Voltak ugyan drágább szőnyegek, ezek gondosan csomagolópapírba hengerítve hevertek a dísztelen és üres falak mentén. Ha nagytakarítás miatt vagy nagyobb ünnepeken az ablaktáblákat mégis kinyitották, a huzatokat leemelték az olcsó csillárokról és a tisztességtudóan sötét bútorokról, a szőnyegeket pedig kiterítették és elsimogatták, hogy fogadhassák a rokonokat és ismerősöket, akkor Gottlieb Ármin háza a kíméletlen tisztaságával és a ridegségével tüntetett.
Olyan zsidó lakik benne, s ennek a tudatát Gottlieb gyöngéden szeII. kötet 346rette, aki fölösleges dolgokkal nem hivalkodik, nem hívja ki maga ellen a végzetet, mert egyetlen pillanatra sem felejtette el, hogy mivel tartozik a Teremtőnek.
Felzokogott a fájdalmas örömtől, ha ünnepek után hirtelen egyedül maradt a napfényes és komor ürességben. De kisvártatva ő maga cserélte föl a gazdagon hímzett kipáját a simára, s a lemondás ősi kötelezettségét követve ő maga járt szobáról-szobára, hogy a barnára mázolt ablaktáblákat ismét csak gondosan lezárja.
Volt a házának egy világos helyisége, a tűzfalakkal bezárt kicsi udvarra néző, fából ácsolt üveges veranda.
Ennek az udvarnak a legszélén, ahol a falak tövén alig élt meg fűszál, törzsével valamelyest a téglafal egyik gyámoszlopába nőve, terebélyes ágazatával igen magasra, messzi a tetők fölé emelkedő ecetfa állt, egy rhus hirta, a félsivatagi, a mediterrán és a szubtrópusi vidék igénytelen növénye, amely, ellentétben a Mohácson is őshonos fákkal, lombozatát egészen június elejéig nem nyitotta ki teljesen, fanyaron illatozó bugáit pedig igen óvatosan kezdte bontogatni a bársonyos virágba. Ha egyedül lehetett, akkor Gottlieb itt szeretett üldögélni egy festett hokedlin, és két rituális imádság között vagy imádkozott, vagy a bordó félbőrbe kötött imakönyveit olvasta, a hatkötetes Ünnepi imádságok vagy a nyolckötetes Hétköznapi imádságok valamelyik szép könyvét. Most ellenben alig foglalt helyet, alig lapozta fel a találomra kiválasztott imakönyvet, amelyből az útmutató cédulácskák és könyvjelzők százai meredtek ki a héber szöveg mellett magyarul nyomott és magyarul lábjegyzetelt lapok közül, s alig helyezte könyökét az ablakpárkányra, hogy egészen kicsi kényelmet teremtsen magának az olvasáshoz, amikor az ajtó sötét keretében ott állt már a felesége.
Úgy jelent meg, mint egy árnyék, midőn nesztelenül siklik a fény elé.
Gondolja, nem tudom, azt hiszi, hogy nem tudom, miért jött haza ilyen korán a híres fatelepéről, mondta bosszúsan, megvetően és szemrehányóan a felesége, majd szinte fölsírt, s alig is sikerült visszanyelnie keserűsége könnyeit.
II. kötet 347Tudom, úgyis jól tudom. Előre tudhattam volna, hogy megint becsap és korábban fog hazajönni.
Ha lenne egyetlen nap, amikor pontosan jön, akkor bizony föllélegeznék.
Uram, teremtőm, egész nap ismételgetem, a szerencsétlen ember tényleg azt hiszi, hogy el tudja titkolni előlem a feledékenységét. Az ebédjére persze még várnia kell. Jól tudom, hogy mit felejtett itthon, de senkinek nem fogom elmondani, amit én tudok magáról. Honnan is tudnám, nem tudom, ugyan hány óra van, megint csak elromlott a konyhai vekker, azt sem vitte el az óráshoz, de most az egyszer nagyon pórul járt a feledékenysége miatt, hogy megint kalap nélkül menjen el, hallatlan. Hazajött, ne beszéljünk róla, hogy miért, de nincsen meg az ebédje. Azt mondta, ugye, hogy későn jövök, Margit. Most aztán késő is lesz magának, hiába sietett annyira. Szerencsétlen. Maga egy szerencsétlen ember. Ennyi idő alatt a papírjaival sem végezhetett. Minden bajt csak magának köszönhet, ami érte az életében, mert az egész életében szerencsétlenkedett, egész életében fontosabb volt magának a híres fatelepe, a fűrészelt deszkái fontosabbak, mint a gyönyörű családja.
Maga nem is egy zsidó.
Szégyellje magát az összes papírjaival együtt.
Miközben igen halkan, tulajdonképpen igen egykedvűen, alig változó fejhangon kitartva így beszélt hozzá, egy tőle is idegen szöveget kántált, és kissé hamiskásan, kislányosan félrebillentett fejjel, megvetéstől és gyűlölettől áthatott tekintettel, a túlontúl sok alvástól bedagadt és beszűkült szemekkel figyelte a lakásába betévedt utálatos idegent, akit mégis a rituális szabályok szerint megfőzött ebéddel kell várnia, valakit, akivel állítólag több mint negyven éve a legboldogabb házasságban él, akinek három gyönyörű gyermeket szült és szerencsésen fel is nevelte őket, akiről azonban titkon mindig az maradt a véleménye, hogy látásból ugyan ismeri, de szíve szerint nem menne hozzá, hiszen ez nem zsidó, zsidó így nem viselkedik, esze ágába nincs, semmi pénzért nem menne hozzá, erről a házasságról le fogja beszélni az álII. kötet 348dott emlékű édesanyját, s őszintén reméli, hogy legalább az imádott édesapja meg fogja fontolni az érveit, hiszen ez a szerencsétlen ember különben semmi mást nem fog csinálni, becsapja, egy életen át megtéveszti, becsapja.
Nézzenek valaki más után.
Én vagyok az egyetlen, aki átlátok rajta.
Mint egy szitán, úgy átlátok én magán.
Maga szerencsétlen.
De ha mégis meg merészeli tenni, mert előre tudható, hogy meg fogja tenni, maga szégyentelen, aljas, az én drága édesapám pedig nem akar maga mellett megtartani, hiába, mit tegyek, akkor mindenkinek el fogja mondani az utcában, nem lesz rest, minden egyes szomszédjukhoz bemegy. Mit tett velem, mit tett. Ne maradjon egyetlen zsidó Munkácson, aki ne tudná, hogy ez milyen szerencsétlen.
Mit tett.
Egy ilyen szerencsétlen, és mit nem merészelt megtenni.
Egy ártatlan zsidó leányt meggyalázott.
Mintha az üres és sötét ház lenne az egyetlen, vagy emlékezne egy régen elhagyott csigaházra, ám kívül az utca mégsem Mohácson lenne, és az eltelt idő nem számítana.
Életben tartja halottjait.
Nem volt meglepő.
Bár a csigaház bárki óvatlan lépte alatt beroppanhatott. Csupán annyit kellett volna neki mondani, hiszen csak két gyönyörű gyermekedet neveltük fel, Margit, hiszen a harmadik gyermeked rég halott. Gottlieb inkább azon csodálkozott nem egyszer, hogy ő maga vagy mások miként képesek elhatárolni magukat ettől a beláthatatlan jelentől, amelyben örökösen gyászolunk, csak gyászolunk, holott még minden személyünket érintő esemény előtt vagyunk.
Szeretteink halála előtt vagyunk.
A saját halála előtt az embernek nem halhatott meg a saját szerencsétlenül járt kisfia.
II. kötet 349Egy pillanatra fölnézett rá, megbizonyosodni arról az időről, amelyben valóságosan elkülönülve mindentől és mindenkitől, ő maga is a felesége örök jelen idejében élt.
Margit mély porcelántálat szorított a súlyosan lecsüngő, erősen benyomódó nagy melléhez, igen furcsa, a tálat és önnön magát egyszerre védelmező mozdulattal tette, egy fakanállal pedig olykor idegenkedve megemelte, majd utálkozva visszacsapta, vagy csak unottan megkavarta a tálban a sok tojástól sárga nokedlitésztát. Kis fehér virágokkal mintázott, sötétkék kötényt viselt a rózsaszínű, tisztának aligha nevezhető hálóingén, ezen az egész hacukáján pedig egy konyhai munkáktól és begyújtástól szutykos cérnaszvettert. Miközben beszélt, jól látszott, hogy elég sok foga hiányzik, amitől a szájüregébe süppedt az ajka. Fésületlenül meredt szét ritkás ősz haja, amit immár több mint egy évtizede nem volt hajlandó kopaszra borotváltatni, ahogy az illem egy asszonytól megkívánta.
Hiába fenyegetés, kérés vagy magyarázat, nem és nem.
Míg férjhez nem adják, nem engedi a szép haját.
Hajlandó volt akár az őrültet megjátszani.
A lánya megkísérelte egyszer megtenni, ám alighogy az ollóval nagyobbat belevágott, kiderült, nem tréfa, mert kikapta kezéből az ollót, sikítva dulakodtak érte, előbb a saját mellébe vágta, aztán gyilkos, gyilkos, meggyilkoltak, sikítozta, és a Marikára akarta rávetni magát vele.
Kendőt pedig csak akkor tűrt el a fején, amikor utcára ment.
Az utca volt talán az egyetlen világi instancia, amely előtt valamennyire meghajolt, vagy legalábbis más formákba kényszerítette miatta a tébolyát. Az utcán olyan szerepet játszott, amit mások el tudtak fogadni, és a saját leánykori álmodozásainak is megfelelt. Olyan úriasszonnyá változtatta át magát, aki túlzó gesztusokkal jelzi, mennyire idegenkedik a világ közönségességétől, ám nincsen pillanat, amikor ne tudná, mi jár neki belőle.
Otthonában nem viselt cipőt a lábán, papucsot sem. Ha télidőn valahol hosszabban elidőzött vagy csak a konyha fagyos kövén álldogált, II. kötet 350akkor váltogatta a lábát, s a hosszú hálóing alatt a vádlijához dörzsölgette a fázós talpát.
Szenvedett a hidegtől.
Vastag bugyikat viselt az örökös hálóingek alatt, de így is hólyaghurutokkal és felfázásokkal küszködött. Mielőtt valahová elment, hosszan válogatott a cipők és a táskák között. Néha napok, olykor hetek teltek a gondos előkészülettel. A finom bőre miatt a lábának olyan érzékenysége van, magyarázta mindenkinek, s ujjaival mutatta, kissé megtapintotta a finom bőrét az orcáin és a homlokán, hogy minden kidörzsöli és feltöri. Ha egyszer kimegy a piacra, akkor kész, máris csupa seb lesz a lába, néha lucskos a vértől a cipője is, minden cipője feltöri, bevág, nincsen mit fölvennie a lábára, a maga undorító fukarsága miatt nem fogom a lábam véres cipőkbe dugni, pedig el kell mennie, mert ezt a tehetetlen, szerencsétlen embert, akit a rettenetes fukarsága miatt még a saját gyermekei is elhagytak, szóba nem állnak vele, gyűlölik, megvetik, mert aljas, aljas, a piacon is mindig becsapják, rohadt gyümölcsöt adnak el neki, ő kapja az ütődöttet, a férgeset, hiába nézi, nézi, hiszen ha olcsó, akkor nem veszi észre.
A húsnak már szaga van, de ő megveszi.
A suszterek sem tudnak rajta segíteni. Volt ugyan egyszer egy rendes susztere, de hol van az már.
Legyen emléke áldott.
Ezek a suszterek már nem tudják vagy nem akarják annyira kitágítani a cipőit, legalább egyetlen egy cipőjét rendesen kitágítanák, hiszen ez a finom borjúbőr utánaenged, mert neki minden cipője csináltatott, hogy hozzá ne dörzsölődne a rüsztjéhez vagy a sarkához. Drága édesapja emlékére esküszik, hogy ehhez fogható kínt még át nem élt, s minden héten, amikor piacra megy, neki ez jut, el kell viselnie. Nem csak a suszter ilyen aljas, ilyen alattomos, aljas, nem is tudom, hogy hívják, ez még rosszabb, mint a goj suszterek, ezen a suszteren csak a mészáros tesz túl, az egy aljas, az egy közönséges bűnöző.
Aljas.
II. kötet 351Ide figyeljen ember, mert csak így szólítom, ki tudja ezeknek a susztereknek a nevét megjegyezni, én minden pénzt megadok magának egy rendes cipőért. Isten a tanúm, hogy amikor fölpróbálom, akkor még jó a lábamra, látja, milyen szépen meg tudta csinálni, látja, de csupa seb a lábam, mire hazaérek.
Pedig már tegnap megmondtam magának, hogy máj lesz, mondta most.
Csakhogy maga mindent azonnal elfelejt. Magának én levegő vagyok. Tegnap már elmeséltem magának, maga szerencsétlen, hogy vettem egy szép májat magának, hát levegőbe beszélek én. Hiszen én egy falatot nem eszek belőle, de megint egyszer mindenre megfogadtam, mindenre, ami drága, hogy ehhez a sajhethez én többet nem megyek. Maga hiába mond nekem bármit, ez nem ember. Aljas. Csak azért mentegeti, hogy menjek és hozzak májat tőle magának, de ennek még a büdös szája szélin is csöpög a bázer, mondta egyenletesen magas, szinte unott fejhangon, kántált, majd váratlanul igen hangosan, mintha egész teste ismeretlen szenvedélynek engedelmeskedne, igazságtudata szenvedélyével kiáltott fel.
Hát nem látja, kiáltotta, és a szálasan nyújtózó tésztát a fakanállal kiragadta a tálból, hát magának a gonoszságra sincs szeme. Aljas. Maga nem kevésbé aljas, mint az összes többiek. Jó, hát sütök én májat magának, tette hozzá szinte gyöngéden, amilyen ostoba vagyok, mindig engedek én magának, s a váratlan érzelmi fordulat nem az urának szólt, nem ennek a szerencsétlen embernek, hanem a májnak, mert szerette sütni, és a szót a száján minél többször és mindig ugyanolyan ízesen kiejteni.
Ajkára venni a kékeslila hártya alatt vértől duzzadó májat, bár ő maga soha nem evett volna belőle.
Remélem, örül a májnak.
Most majd megint jól átsütöm. Vér abban, maga csak ne féljen semmitől, egy csöpp nem marad.
Gottlieb mindeközben nem nézett föl rá az imádságos könyvéből, II. kötet 352amit nem gonoszságból nem tett, hanem józan számítás szerinti jóságból és önvédelemből. Amióta az asszony állapota súlyosabbra fordult, csaknem mindent ráhagyott, csaknem mindent el kellett viselnie, közben pedig valamelyest önmagát védelmezni az óvatosan kimért közönnyel, megkímélni magát az érzelmi megterheléstől, hogy kitarthasson mellette.
Nem szerette, korábbi életükben sem szerette, az asszony sem szerette őt, soha, egyetlen pillanatra nem sikerült megszeretnie ezt az asszonyt, és ezért hihetetlenül nehezére esett állandó közönyt tanúsítani iránta. Egy beláthatatlan életen át megoldani, habár a megoldás elviselhetetlenül hosszú percekből állt.
Házasságuk első éveiben megpróbálták elfogadni egymás testi közelségét, de nem ment.
Legfeljebb a szépségére emlékezett szívesen. Minden megnyert perc után azt mondani, na látod, mégis elviselted, nem lázadoztál, hanem kitartóan dicsérted az Irgalom Atyját a megpróbáltatásokért, habár tudta jól, hogy állhatatosságának legfeljebb önértéke van, de nincsen jutalma, és nem is lesz; sem itt, sem a beígért másvilágon. A mai napig elégtétellel töltötte el, hogy neki szép feleség jutott, habár a szépségét soha nem sikerült megnyitnia, s hogy mi történt közöttük az Úr színe előtt, arról soha nem gondolkodhatott. Mert félő volt, ha nem imádkozik eleget, hanem belegondol a közöny elviselhetetlen érzetébe, akkor őt is hatalmába keríti a téboly, az üstökénél fogva megragadja és magával rántja a mélybe. Egyszer imádságai közepette borzongva rájött, hogy óvakodnia kell a mélységtől, magasságokba kéne törekednie, hiszen ennek a szerencsétlen asszonynak rajta kívül tényleg nincsen senkije. Attól kezdve tudatosan és a legnagyobb emberszeretettől vezérelve törekedett rá, hogy kizárólag sekélyes dolgokról gondolkodjék. Istennek hála, van ugyan két egészséges gyermeke, kopogjuk le, szegény kis halottunk emléke pedig áldott legyen. Ezek az ő vérei azonban nem csupán közönyt mutatnak az édesanyjukkal szemben, hanem még az anyjuknál is idegenebbek, hisz teljesen rá ütöttek. II. kötet 353Látta rajtuk, hogy szívesen megszabadulnának az édesanyjuktól, minden további nélkül betennék a bonyhádi szeretetházba, amit a dunántúli hitközségek a zsidó tébolyultak számára tartottak fenn.
Mihez kezdjünk mi a mi anyánkkal, mondanák.
Amíg az asszony él, neki nem szabad meghalnia.
Neki, egy idegennek kell erről az idegen asszonyról gondoskodnia.
Nem értette a teremtést, miért vadidegen embereket rendel egymás mellé.
De miként is érhetnénk fel ésszel hatalmát. Immár nem is akarta felérni ésszel.
Imádsága kellős közepén aztán hangosan ki kellett az Urat nevetnie, a vadidegen gondolat miatt, s ebbe bizony beleborzongott. Idegenkedő embereknek az idegenség gondolatát adta az Úr az agyukba. Halálosan élvezte az Úr ravasz trükkjeit, ahogy belenyúl a gondolkodásába.
Azt mondja, gondolkodj sekélyesen, s ez aztán elég mélységesnek bizonyul ahhoz, hogy fájdalmas legyen.
Megint megfogtál, Uram, köszönöm, legyen úgy, ahogy te akartad egykor és akarod mindenkoron.
Megértette, hogy az Úr könyörtelensége miként teheti jóvá az örömtelen életét.
Nem válaszolni, fel se nézz, ezt súgta a józan számítás, hanem az imádsággal kiszorítani az értelem szikráit és nyugtalan ösztönzéseit.
Tulajdonképpen bármit, mindent elviselt, egyetlen dolgot azonban nem viselt el.
Amikor Margit azt sikítozta, hát nem látod, felneveltem neked három gyönyörű gyermeket.
Ezt nem, ezt a harmadikat ne.
A harmadik gyermekünk, Margit, torzszülött, nyomorék, tőlem mindennek nevezheti, de gyönyörűnek ne nevezze.
Fogni a száját, ne szolgáltasson ürügyet a veszekedésre.
Ha veszekedni kezdtek, mert Gottlieb nem válaszolt, vagy válaszolt és nem bírta józan ésszel és elfajult a veszekedésük, mert kimondta, II. kötet 354hogy a harmadik gyermeküket eltemették, eltemettük, Margit, jegyezd meg magadnak végre, akkor sem maradt helye az elmélkedésre. Csakhogy akkor nem a jóságát, hanem a gonoszságát kellett az utolsó cseppig kiélveznie, és ezzel együtt hagyta őt el a józan ész, ami szintén nem volt kis lelki és testi megpróbáltatás. A felesége ilyenkor a kis halott nevét kiáltozta, pontosan úgy, mint először, mint amikor megmondták neki, hívta, jöjjön haza, hol van, hiszen az előbb még kinn volt az utcán, játszott a többivel.
Dehogy játszott, hiszen kiadtuk, Margit, miket beszél, a Strickerékhez adtuk ki az egész nyárra a szigetbe.
Én nem adom ki a gyermekem senkinek és semmilyen szigetbe. Maga adta ki. Maga. Gojoknak adta ki. Csakis maga.
Összecsuklott, vonaglott a földön, mintha kínjában meg kéne újra szülnie.
De az is félő volt, hogy Gottlieb hallgatása válik ürüggyé, hiszen a felesége monológjait, amelyek ébredéstől elalvásig, és még a nyugtalan álmain át is elkísérték, akár tökéletesen viselkedett, akár óvatlanul tett valamit, olykor megmagyarázhatatlan okokból, de nem lehetett egyenletes szinten, kitörések és rohamok nélkül megtartani.
Ha beleordította a nagyvilágba, hogy Józsika, Józsika, akkor összefutott az utca a ház előtt, és orvosnak kellett jönnie, hogy az injekciók és az idegnyugtató csöppek hatására végre elcsendesedjen.
Örülök, Margit, válaszolta hát egy olyan ember hangján, aki már a közömbössége látszatába is halálosan belefáradt, s állandóan testi valója mellett kaparászva keresi az érzelmi tartalékokat, amelyekből aztán valamit valamivé tudna alakítani.
Tudhatod, mennyire örülök a májnak.
Ez nem hangzott valami meggyőzően.
Hogyne örülnél, te szerencsétlen, ha egyszer frissen hozzák, ott állok a pultnál álló napig, hogy friss legyen magának, és akkor még jól átsütöm. A herd mellett megint csak állhatok a rossz lábamon.
Nem sütötte mindig át, mint ahogy azt sem lehetett kiszámítani, II. kötet 355hogy az urát mikor tegezi és mikor magázza, s ezért Gottlieb előre rettegett a kés alól a tányérjára buggyanó vértől, amit mindig igyekezett a rizsa vagy a krumpli alatt elrejteni. Legalább ne lássa, milyen ocsmányságot művel, amikor a felesége lelki nyugalma miatt némán megeszi a vért.
A tébolyodott felesége miatt hetente egyszer nyers vért eszik.
Csak tényleg úgy süsd át a májat, ahogy mindig átsütöd.
Ma kivételesen szép fehér rizsát főzök hozzá, mert abból néhány szemet legalább magam is eszem, szólt a felesége elgondolkodón. Két napja egy falat nem sok, annyi nem ment le a torkomon. Az én gyomrommal már nem bírom a májat, pedig milyen szívesen megenném a májat. Néhány szem rizsát azért majd elcsipegetek magával.
Nézni nem szeretem, hogy örökösen egyedül kell magának a májat megennie.
Csak vér ne maradjon benne, Margit, hiszen tudod, ez a legfontosabb.
Nem nézett föl a könyvéből, rögeszmésen jelezte, két megszentelt gondolat közül szól ki a könyvéből, s erre az egész májhistóriára még akkor sem telik a figyelméből és az idejéből, ha retteg is a vértől.
Tudod te, Margit, hogy mennyire szeretem a jól átsütött májat, hisz jól tudod.
Még az sem baj, ha jól odakap, ha ress.
Halálos csönd támadt erre, ez talán már sok volt az asszonynak a figyelmeztetésből.
Azt jelenthette, hogy akkor az ura szerint ő odakozmálja a májat, megégeti az ételt. Nem figyel semmire, még azt sem lehet elvárni tőle, hogy rendesen megsüssön egy májat, s ezek szerint ez a szegény Gottlieb egy olyan nőt vett Munkácsról feleségül, aki tönkreteszi a Teremtés dolgait.
Valami ismét fordulóra állt közöttük. Eltűrjön-e ilyen aljas rágalmakat ettől a szerencsétlen mohácsitól.
Ebben a feszült érzelmi térben Gottlieb viszont végképp megfeledkezett róla, hogy a hiányzó kalapja miatt sietett haza, Madzar pedig II. kötet 356immár hiába várja azt a három szál telített talpfát, amit el kell hozzá küldeni.
Különös képességet fejlesztett ki magában.
Figyelmével egyetlen másodperc töredéke alatt el tudta hagyni a feleségét. Egyenletesen kántáló, kellemetlenül magas hangjának kíséretében zuhant vissza a keresett szövegbe. Könyveiben szívesen ellenőrizte azokat az imádságtöredékeket, amelyek napközben önkéntelenül az eszébe ötlöttek, s közben a feje fölött kellemesen összecsaptak az éneklő szavak értelmetlen hullámai.
Több évtized után sem hitte el magának, hogy az imádságokat kívülről ismeri. Nem is hihette, hiszen egész keserű gyermekkorában ütlegelték, az áldott emlékű édesapja ütlegelte, a tanítója a pajeszánál fogva emelte ki a padból, a szelíd édesanyja sipítozva csépelte, ütlegelte, mivel a koponyájában a nyers anyag ösztönösen ellenkezett olyan verseket befogadni, amelyek értelme minden jóindulatú igyekvése ellenére megfoghatatlan és homályos maradt.
Semmit nem tudott, holott mindent könyv nélkül kellett volna fújnia. Állandóan panasz volt rá, hogy még csak nem is figyel, hanem örökösen a pad alatt babrál és ábrándozik.
Félelmében aludt el a padban, hogy ne kelljen olyan dolgokat hallani, amelyekből egy árva szót nem ért.
Ütlegelték.
Mégis kellemesebbnek tűnt az ütlegelést elviselni, mint befogadni a héber verseket, hiszen hiába futott utánuk, nem tudta őket a hallásával elérni, nemhogy megjegyezni és könyv nélkül fújni, miként a többiek. Mire elérte volna az egyiket, már rácsapott a másik. Nem értette, más fiúk fejében honnan e gyorsaság. Azt azonban gyorsan megtanulta, hogy főfájásra hiába hivatkozik. Pedig a reszkető erőfeszítéstől, hogy valamiként beillessze a szavak magyar és jiddis hangzása közé a sietős héber versek szavait, s ott a maguk helyén az értelmével megragassza, a feje valósággal szaggatott. Fehér karikákat vetett a szaggatás, amelyek kellős közepén egy ismeretlen színű űrbe látott át. Ha sikeII. kötet 357rült, ha a világító karikák között átjutott a hívogató sötétbe, ha sikerült átnéznie a saját pupillája káprázatán és vörösbe, zöldbe ért, akkor mindig újra arra ébredt, hogy vízzel öntötték le és pofozzák, és otthon megint meg fogják verni, rángatják és lökdösik.
Nem tudta volna megmondani, hogy mindez mikor vált élvezetessé, hiszen sem előtte, sem utána nem ismert meg olyan párhuzamos világot, amelyben a dolgok másként lehettek vagy lehettek volna másként is, és mégis. Az örökös homály nem oszlott el, elméje egy életen át kereste a bizonyosságokat, hogy jól érti-e vagy tényleg tudja-e, s ezeket a bizonyosságokat nem tudta ugyan megszerezni, mert nem volt elegendő tanultsága a tudáshoz, de a keresés végeérhetetlen műveletében azért a kedvét lelte.
Miközben a keresett, s azonnal meglelt Muszaf-imára vonatkozó magyar nyelvű lábjegyzetet olvasta, miszerint a németországi Bonn városából származó Efráim rabbi írásos hagyatékában találtak volna magyarázatot az ima eredetére, nem vette tudomásul, hogy a felesége felszisszen, dühében visszacsapja a nokedlitésztát a tálba, szemtelen, ilyen egy szemérmetlen, mondja inkább csak magának félhangosan, és egy ilyennek, egy ilyen orcátlan alaknak sütöm én a májat, majd kissé elnyílt szájjal, hosszan bámulja őt.
Akárha azt kérdené, lehetséges-e ilyen szemtelenség.
Gottlieb egy időre maga is elhallgatott magában, és visszabámult rá.
Ilyen egy háládatlan, szemtelen ember, pimasz, pedig nem csak egy egész májat vettem, a legszebb májat hoztam neki el az egész mészárszékből, hanem friss, teljesen friss gombából csinálok levest, szólt hosszú hallgatás után. De láttam ám, hogy itthon hagyta a kalapját, ne féljen, észrevettem, maga szerencsétlen, maga egy hibbant agyú vénember lett, kiáltotta s nevetett hozzá. Nevetése kísértetiesen visszhangozott az üres szobákban. Fedetlen fővel ment el, nevetett, ilyen még nem esett meg, de képes lett erre is. Mondom magamban, amikor észrevettem, nincs az a rendes zsidó család, ahol ilyesmi megesne. Micsoda córesz. Rendesen táplálkozik, áldozatosan gondoskoII. kötet 358dom róla, minden héten legalább egyszer főzőm az erőlevest, mégis teljesen hülye.
S hirtelen elhagyta a nevetése.
Legalább a gombát megfőzöm neki, ennek a hülyének.
Bármilyen válaszra, valamilyen kicsinyke viszonzásra, szitokra, köszönetre, kiáltozásra várva azért a sok áldozatért, amit a férje jólétéért hozott, elhallgatott. Úgy hallgatott el, mint aki fohászkodik. Könyörgöm, bármire. Bármilyen kicsi jellel megelégedett volna, amit e csontjai mélyéig érzéketlen emberből egy életen át nem sikerült kierőszakolnia.
Egy kis könyörületet. Szeretetből egy egészen kicsit.
Ismerte ő jól. Ezt az embert nem kell neki bemutatni.
Nincsen titka, amit ne ismerne.
Nokedlit szaggatok belé, jó tojásosat, tette hozzá, és akkor maga ilyen háládatlan legyen énvelem szemben. Vajon csináltam a petrezselymes rántást, hát mit csináljak még magának, mondom, egy kis maradék erőlevessel még felöntöm. Ne féljen, egyszer minden ronda kis titkát mindenkinek kibeszélem.
Gottlieb fülében egy idő múltán még jobban, veszélyesen megfeszült ez az érzelmi csönd, pedig Margit bosszúvágyát tényleg nem lett volna tanácsos hallgatással felébreszteni.
Pillantásával erre gyorsan visszatért a lábjegyzet első mondatához, bár nem ismerte még a történet végét.
Cleve városában, azon a végeláthatatlan mélyföldön, ahol egymás felé tart a Maas, a Niers és a Rajna, élt egy Ámmon nevű rabbi, olvasta hangosan a lábjegyzetet, s közben úgy mosolygott, mint aki felszabadító, boldog végre lelt a könyvében. Hallgasd meg, Margit, mit találtam. Szerintem te sem hallottál még erről az Ámmon rabbiról, mert én legalábbis nem.
Mondom hát, mondom én, ha legalább egyetlen egyszer, egyetlen pillanatig felfigyelne arra, hogy én mit beszélek, én, én, válaszolta a végtelenített házastársi ábrándjaiban meglepett asszony csaknem fenyegeII. kötet 359tően, nem csak májat, mondom, hogyan mondjam még érthetőbben neked, te aljas, te gonosz, te átkozott, kucsmagombát is vettem neked.
Gombát, mondta teli szájjal ejtve ki a szót, mert nem csak a vértől feszes máj képzetét szerette az ajkára venni, hanem a gombát is jólesett jól elnyújtott magánhangzókkal kiejteni.
Zsidóktól vettem a kucsmagombát, te csak ne félj. Gojoktól egyetlen gombát nem veszek, amit a mocskos mancsaikkal összefogdosnak, hát aszt vegyem. Aljasok, mindent tönkretesznek. Aszt nem veszem.
Gottlieb egy pillantást vetett erre a vadidegen, ápolatlan, nagybeteg nőre, aki semmire nem volt kíváncsi, amit nem tudott. Mély meggyőződéssel őrizte a tudatlanságát, olykor mégis meglepő dolgokat ismert. Az sem volt valószínűtlen, hogy Ámmon rabbi történetét szintén ismeri. Az áldott emlékű, imádott édesapja, egy csúnya, felettébb gonosz és rabiátus ember, kántortanító volt a munkácsi hitközség alkalmazásában, s így a szülői házban, amelynek a lakószobájából nyílt az istálló és a tanterem, Margit sok mindent fölszedett.
Gottlieb pedig valósággal sugárzott rá a meggyőző mosolyával, mert most az egyszer tényleg szerette volna a történetet valakivel megosztani.
Amivel a tébolyodott és megértésre vágyakozó nőt lassan meggyőzte, vagy tényleg megtévesztette és megbabonázta.
Az áll itt róla, nézett vissza a könyvébe sietősen, hogy a gazdagsága, a nagytudományú műveltsége, a ritka jellemessége és a jámborsága miatt ez a rabbi első volt a kortársak között. De még a jülichi herceg duseldorpi udvarába is eljutott a híre, és amikor a hercegnek vagy a hercegnének éppen olyan kedve támadt, akkor szívesen látott vendég lett ott, amikor csak hívatták.
Ülj le már ide velem szemben, Margit, ülj le már azzal a szerencsétlen nokedlivel, hadd olvassam el neked az egész történetet, mutatott a könyvével türelmetlenül a másik hokedlire.
Madzar édesanyja körülbelül ugyanekkor érkezett haza a szigetről a munkától és a kerékpározástól erősen kimelegedve.
II. kötet 360Madzar a verandán állva figyelte észrevétlenségbe burkolódzva és szótlanul, hogy miként tolja a biciklijét a fészerig, miként támasztja óvatosan a falhoz, míg ki nem bújik a hátikosara alól.
Az eresz szélén egyetlen madár pittyegett élesen.
Minden pittyegés után rugódzott kettőt, de nem szállt el.
Az édesanyja nem hozott mást a hátikosarában, mint a nagy meleg miatt levetett fehér alsószoknyáját, a fekete szvetterét, meg egy kis frissen vágott lucernát a nyulaknak. Sarlója gondosan be volt akasztva a hátikosár felső peremébe. Az eresz mögött fészkelő rozsdafarkú pedig valószínűleg azért adott vészjelet, mert a rózsák vagy a szőlőtőkék közül kilesett a macska. Madzar a veranda ablaka mögött állva az édesanyja száraz arcvonásairól sok mindent leolvasott. Sok mindent, ami korábban nem juthatott el a tudatáig. Sok mindent látott az együgyű részletekből álló realitásból, amivel megalapozták az ő életét. Viszontlátta az arcon a saját legbensőségesebb emlékeit, amelyeket éppen a közönségességük miatt soha nem vesz szemügyre az ember.
Amíg a kompra várt, és amíg a szigetről átjutott a város oldalára, mi mindent meg nem tudott.
A száraz vonásokat könnyen szétoldotta az izgalom.
Míg a többi asszonnyal átértek és hazaértek, csupa olyan értesülést szerzett, amit más forrásból és másként tudott már, ám tudásának olyan részletei lettek világosak, amelyekről sejtelme sem lehetett eddig.
Margit épp eleget bosszankodott miatta, szidta az urát, hogy ha egyszer ki tudta vinni, akkor mért nem hozza vissza. Hát nincs keze magának, sipítozott sírós hangon. Hát mindent én csináljak.
Néha sírt a hokedlik miatt, de ő maga nem vitte vissza.
Most elbűvölten ereszkedett le erre a hokedlira.
Gottliebék verandáján nem is állt más, mint ez a két hokedli.
Ha maga nem hozza vissza, akkor ne várja, hogy én visszahozzam.
Soha, érti, soha.
Talán a karikagyűrű esne le a tisztelt kezéről.
II. kötet 361Maga egy aljas, egy alávaló, azért nem viseli a karikagyűrűjét sem, hogy bárkinek a szépet tehesse.
Utoljára a mindenkinél jobban imádott édesapja mesélt neki. Nem ült ugyan rá egészen a hokedlira, hanem csak a legszélére, mert tartott tőle, hogy ez a szerencsétlen, ez a szemérmetlen, ez a szemtelen, ez az aljas ember most ezzel a módszerével téveszti meg. Be fogja csapni a hangos olvasással, ez mindenre képes. Valami olyasmit olvas ki a jámbor könyvéből, ami nincsen benne. Én meg nem is akarom hallani. A könyvei miatt még külön megvetette a szerencsétlen embert. Maga az én imádott édesapámnak a sarkáig nem ér föl, hallja-e, maga szerencsétlen, a maga műveletlenségével és tudatlanságával. Azt hiszi, hogy a híres könyveivel bárkit meg tud téveszteni. Majd finomabb embernek nézik, egy tudós, mondják, mindig bújja ugye a könyveit. Nevetséges. Egy kapás paraszt nem eszik annyit, amennyit maga a nagy hasába töm. Aludni aztán tud. Horkolni, hogy én ne aludjak. Mint a balta, úgy alszik maga, miközben én csak hánykolódom a lepedőn egész éjszaka. Olyan tompa a maga agya, mint a balta. Élezheti a könyveivel. Engem nem téveszt meg, ne higgye. Maga csak círöli magát a könyveivel, meg a nagy tudásával, közben meg csöndesen itt ereget nekem a verandán.
Legalább hangosan csinálná.
Olyan büdöset csinál, hogy én magam inkább az ajtóban megállok. Ez a nagy tudása magának, azt tud, eregetni. Egész életemben a saját lakásomban ezt szagoljam. A maga bűzét, maga szégyentelen, alattomos, aljas, szégyentelen. Maga nem ember. A büdössége már a falakba vette be magát, hogy nem tudom már az üveget sem megpucolni tőle. Minden üveg bűzlik. Rajtam kívül nincsen ember, aki magával kibírná egy lakásban, de én is úgy szenvedek, mint a kutya.
Szenvedek magától, hát nem érti, szenvedek.
Miért kell nekem egy vadidegennel ennyi szenvedésben együtt élnem, ezt mondja meg nekem.
Történt pedig, hogy egy koratavaszi napon megint csak üzenet érkezett Ámmon rabbihoz, olvasta Gottlieb hangosan, mintha ezt az egészet II. kötet 362nem is hallaná, hogy menjen a messzi Duseldorpba, ahogyan akkoriban Düsseldorfot nevezték. Talán nem is hallotta. Jan Willem jülichi herceg ugyanis több évtizedes háborúskodás után helyezte át ide az udvarát, s Gottlieb elméjében az olvasottak alapján külön kis teret alakított ki magának a képzelet. A herceg ismét a rabbi tanácsát akarta hallani, olvasta Gottlieb a könyvéből, hogy ne kelljen hallania a felesége hamis hangjait. Még azt is elmondta rögtön a hírnök, hogy a hatalmas úr Ámmon tanácsát miben várja el. Mert akkor az úton majd kényelmesen megforgathatja elméjében a választ. Nemes úr volt a hírnök is, nagy darab, de még pelyhes állú, fiatalka, s ragaszkodott hozzá, hogy azonnal forduljanak vissza, mert a Rajna és a Maas már kiléptek medrükből, a Niersről nem is beszélve, s félő, hogy az országúton majd még előttük összeömlenek. Szakadó esőben lovagoltak vissza, s a máskor két napi járásnál nem hosszabb út most az áradás miatt öt napra nyúlt. A mélyen fekvő mezőkön, amelyek fölött lassan vonultak az esőtől terhes fellegek, minduntalan magasabban fekvő átjárókat kellett találniuk a vízben. Eltévedtek többször, ismeretlen fogadókban kellett megszállniuk, hogy a lovaikat megetessék és az állatok egy kicsit megpihenjenek. Víz és víz mindenütt, ahová csak ellátott a szem. Csobbant a lovak patája. Az ötödik nap délutánján érkeztek a duseldorpi kastélyhoz, amelynek leghatalmasabb falánál haragosan csapdosott a megáradt folyó a kíméletlen szélben. Ám a tanácskozásnak, amihez Jülichből, Bergből, Pfeilenből, Markból és Ravensburgból jöttek össze a legfőbb urak, s a rabbi szülővárosából maga Cleve grófja, jókor véget vetett a herceg.
Mikor Ámmon rabbit amúgy csatakosan bevezették, már valamennyien a terített asztalnál ültek, s immár a legmagasabb herceg sem emlékezett volna szívesen, hogy mit akart kitudni tőle.
Nem lett volna helyénvaló a vitát a nyugtalan urak között újra éleszteni.
Hagyták, szárítkozzék csak a zsidó a vele együtt berontó ázott ebekkel.
Hallod, Margit, remélem figyelsz, vetette közbe Gottlieb, de fel II. kötet 363sem pillantott a könyvéből a feleségére, aki zavart kis mosollyal az ajkán, valamelyest mégis odaadóan hallgatott.
Még a nokedlis tálat is inkább az ölébe engedte le.
Résen volt azért, teste feszültségéből a mindig büdös férfi miatt nem engedhetett.
Az étel illatától izgatott kutyáknak néha vetettek egy csontot vagy cobákot, de róla megfeledkeztek. Maga a herceg, aki máskülönben a közelében, de háttal ült neki, hogy beteg hátát melengesse a kandalló lobogó tüzénél, csupán egyszer fordult oda hozzá.
Ha akár a kérdésemet egyszer el találod fecsegni, zsidó, akkor a nyelvedet vágatom ki, aztán a fejedet csapatom le.
De még azt sem ejtette ki senki, soha többé, hogy mi lenne e nevezett kérdés, amit el találhatna bárkinek mondani. Efráim rabbi bonni feljegyzéseiben sem találtak erre utalást, ami persze több mint érthető.
A rabbit azonban nem tudták megtéveszteni.
A herceg szavától, a sok italtól, ételtől, zenétől, kutyacsaholástól és főleg attól a mély megelégedettségtől, amely átjárta egész lényüket, egyre emelkedettebb lett a hangulat a nemes férfiak között.
Ő maga friss vízen kívül nem kért, de nem is kapott volna semmit.
Még azért reménykedett, hogy ezt a baljós látogatását valahogy megússza.
Amíg Cleve grófja fel nem állt, hogy valamiről hosszan beszéljen a herceg fülébe. Úgy beszélt ott vagy fertály órát, mint aki nagy mosolygások és röhögcsélések közepette a leghatásosabb mérgét csöpögteti. Jan Willem pedig, akinek mérhetetlen kincsei után a gazdag volt a használatos mellékneve, elébb csak nevetgélt a sokféle szón, amit a csinos és nagyorrú Cleve grófja sugdosott, és csak annak utána szólította maga elé a rabbit, amikor ez elhallgatott, és a nagy orra alatt kéjesen mosolyogva, elégedetten visszaballagott a helyére.
A díszes teremben erre csönd lett, olyan csönd, hogy a megáradt folyó csapdosását jól lehetett hallani.
Most azonban, mindenki legnagyobb meglepetésére, nem zsidóII. kötet 364nak szólította a rabbit, hanem mintha neki is lenne rendes emberi neve, miként bárkinek. Mondta, a tanácsára ugyan nem lesz szüksége többé, megtarthatja az összes tanácsát, mert ő maga most mindent elrendezett és a világot az urakkal együtt immár teljesen rendbe tette, ekkor azonban Margit moccant a hokedlin és kínjában felnyögött.
Hisz a gombalevesét már odatettem.
Hagyd már el a gombalevesedet, kit érdekel már a te gombalevesed.
Hogyan is hagyhatnám, elforr a gombám jó leve, és még be kell rántanom, és meg sem vágtam hozzá a petrezselymet, nyöszörögte az asszony, de mintha odaszegezték volna a hokedlihez.
Ha csak szerencsére ki nem aludt a tűz, jaj, nem tettem rá olyan sok forgácsot.
Még messzi van a vége, figyeld már, s Gottlieb egy pillanatra fölnézett, megbizonyosodni, hogy valóban folytathatja-e.
Margit persze nem a történetet figyelte ennyire, hanem őt.
Most jön Margit a rettenetes fordulat, mert azt mondja az uralkodó herceg a rabbinak, hogy költözzék a családjával együtt az udvarába, szívesen látná, mint örökös tanácsnokot, akinek még tanácsot sem kell sokat adnia, micsoda megtiszteltetés lenne, aminek az lenne az egyetlen feltétele, olvasta tovább a könyvéből, hisz megnyugodva látta, hogy az asszony a nokedlis tállal az ölében, elnyílt ajakkal és megilletődve előre dől, hogy ősei vallását hagyja el.
Na, képzelheted Margit, öltözzön rendes polgári ruhába. Süvegelje az összes szenteket. Éljen ő is ajkán és szívében annak a nagy Niemand-nak a nevével, akit a keresztények megváltónak tartanak.
Amikor ide ért, Gottlieb fölnevetett az élvezettől, mármint hogy a gojok milyen végtelenül tudatlanok és ostobák.
Margit ugyan nem nevetett vele, de bizonyos élvezetet okozott neki a férfi öröme.
Ámmon rabbi hirtelenében azt válaszolta, engedjenek neki három napi meggondolást, s nagy tisztelettel kérte, hogy a három napot az otthonában tölthesse el.
II. kötet 365Menjél zsidó, válaszolta erre kegyesen az uralkodó herceg, s intett, mint aki ezzel el is felejtette, hogy Cleve grófja mit sugdosott. De véglegesen nem felejtette el, korántsem, hanem amikor egy hét eltelt, kettő, három, s a rabbi még mindig nem érkezett vissza a válaszával, akkor gyorsan utána küldetett.
Az aljas, az ostoba, az istentelen, milyen egy aljas, ilyen egy istentelent, szólt erre Margit, s jelzői most a herceget illették.
Ne izgulj, Margit, várd ki a végét, nézett föl a könyvéből Gottlieb egy pillanatra.
Abban az esztendőben ugyanis igen hosszan kitartott az áradás, s így a herceg küldöttének jó hetébe telt, míg elérte Cleve grófjának városát, folytatta igen halkan. Ott azonban a rabbinak és a családjának csak hűlt helyét találta, és senki meg nem tudta neki mondani, hogy hol lehetnek. Közben ez a családjával együtt nagy titokban átköltözött Pfeilen városába.
Hová a csudába költözött át, kérdezte Margit ingerülten, s a történet végkifejletét illető félelmében a nokedlis tálat még jobban magához szorította.
Pfeilenbe költözött, ismételte Gottlieb a városnevet.
Az meg hol a csudában van, ilyen városról én még soha nem hallottam.
Ennyi év után nem mindegy neked, válaszolta Gottlieb, és lassan becsukta a könyvét.
Sokkal fontosabb, hogy a zsidók ottan koldusnak öltöztették a rabbit, aki így élt közöttük élete végéig a legnagyobb megtiszteltetésben.
Margit erre megkönnyebbülten fölnevetett, s Gottlieb is nevetett vele. Ami olyan kivételes dolognak számított az életükben, hogy jó ideig együtt nevettek, valósággal hahotáztak a saját közös nevetésükkel felkeltett élvezettől. S hogy Cleve városában a gróf katonái még azon az éjszakán fölgyújtották a zsinagógát és a gettó házait, erről Gottlieb most inkább hallgatott. És hogy kardélre hánytak volna minden zsidót, akit csak találtak.
II. kötet 366A hangosbeszélő a szokásos hajnali zenét megszakítva szólította, hogy a déli kapuhoz.
Kramer a déli kapuhoz.
S nem lehetett volna azt mondani, hogy ne látta volna át a helyzetét. Azokat szólították a déli kapuhoz, akiket egyszer s mindenkorra eltüntettek.
Szépen, lassan folyt ott a Niers.
Alkata szerint olyan ember volt, akinek igen ritkán jut eszébe, hogy ne tudna valamit elkerülni vagy megoldani. Nehezebben lélegzett, illetve olyan érzése támadt, mintha saját súlyossá lett testével ki kéne jutnia a levegőre. Most az egyszer nincs tovább. Nem fogja tudni elkerülni. Napok óta számított rá, hogy végül a lassú folyású víz fogja elsodorni. Hallhatták a lövéseket a folyó felől, s még jó, ha valakire lövedéket pazaroltak. De akkor még volt egy igen tűnékeny kis pillanat, amíg reménykedett. Akit az életénél jobban szeretett, a régen elfeledett feleségénél, minden alkalmi szeretőjénél jobban szeretett, s ezekre e hosszú pillanatban egyszerre emlékezett, valamennyire, a gyerekeinél jobban, alig két lépésre állt tőle a Blockälteste mélybarna, üres asztalánál a kemény lámpafényben. Egy sápadt és törékeny, de erős és mozgékony fiatalember, akinek a rámenősségtől kissé meggörbedt a háta, s aki csaknem mindent megtehetett; megtehette, hogy ne legyen teljesen kopasz, mint a többiek. Jól formázott koponyáján tébolyultan bodrozódó, gazdag hajzat ült, aranylott és vöröslött.
Legalább egyszer hetente külön munkára rendelték. Ruhát válogatni a mosodára, ami nem föltétlenül jelentett mást, mint ruhák válogatását és rakodását, de olykor mást is jelenthetett. A tábornak volt szeme az ilyesmire, hiszen a közeli kapcsolatoknak kivételes üzleti értékük lett. Eisele, egy mindig fessen öltözött és igen kíméletlen férfi, a II. kötet 367parancsnok ellátási helyettese személyesen irányította ott a munkát. Ilyenkor még sötét volt odakinn. Ha elnémult a hangosbeszélő, akkor hallani lehetett az erős ágyúzást. Vörösen izzott a dobkályha oldala. Csurgott, patakzott a négyzetesen osztott, hideg kis ablakokról az éjszaka minden egyes lélegzete. Valakivel diskurált, a Bullával, világos, hogy üzletelt vele, igen meggyőzően magyarázott, villogott hozzá mindkét hófehér kézfejével a lámpafényben.
Ő talán megússza, gondolta Kramer.
Ez volt az első határozott gondolata, s életének talán legutolsó nagy reménye. Nem neheztelhetett a fiúra, hiszen akinek élni kell, annak fontosabb az üzlet.
Még mindig nem hozták a reggeli kondérokat.
Az övéiről jó két éve nem tudhatta, hogy élnek vagy halnak-e. Azóta politikai foglyok sem kaphattak levelezőlapot, és úgy is jó volt, ha élnek, egészségesek, s jobb, ha nem élnek, mert elpusztította őket egy légitámadás. Így volt egyszerűbb elképzelnie, hiszen nem gondolta, hogy visszatérhetne hozzájuk. Ha lett volna Isten, akkor nála jobban szerette volna Peixet, ám Isten nem mutatkozott sem a dolgokban, sem senkiben. Így is eléggé szerette, mindent meg is tett, hogy még jobban szeresse, ám erre sem talált semmiféle magyarázatot, s ezért olykor alig tudta elnyomni magában a fiúval szemben érzett undorát.
Kramer nagyobbik fiának elvileg a fronton kellett lennie, ez a Peix pedig éppen annyi idős volt, mint az ő legnagyobb fia. Amire egyáltalán nem szeretett gondolni, hogy a fia szolgálná a nácikat. De azt a fiút még ezért is szeretni tudta, épp ezért, mert csöndesen abban reménykedett, szégyenteljesen, hogy bárhol nagyobb az esélye a túlélésre. A front itt óvakodott előre a közelükben, hallani lehetett az angolok ágyúit, s valamennyire ismerték a hadihelyzetet. Az őrök az egyik elvtársához hordták javíttatni a környékről a kimustrált rádióikat, amikor a használhatókat már be kellett szolgáltatniuk. Néha neki is sikerült a Schreibstubén meghallgatnia az angol híreket. Az értesüléseket nem II. kötet 368volt szabad továbbadniuk, nehogy a nácik rájöjjenek, honnan származnak az értesülések. Nem világgá kiáltozni, hogy jönnek, rögtön itt vannak a kert alatt. Bombázóikkal gondosan elkerülték a tábort, amiből az is világos volt, jól tudják az angolok, hogy emberhúson kívül nincs elpusztítható anyag az emeletes és a földszintes barakkokban, az alacsony növésű fenyvesek között. A két legközelebbi városka, a holland Venlo és a német Pfeilen azonban csaknem minden délelőtt, csaknem minden éjszaka kapott. A légnyomástól felzaklatott foglyok ordítottak, ami olyan sajátos vágyakat ébresztett bennük, amelyek különben hónapok, talán évek óta hallgattak; sírtak az örömtől.
Ha nézte, s immár négy év napi tizennyolc órájában nézte fáradhatatlanul, akkor a lelke legmélyét átjáró örömmel tudatta minden izma, rostja, nyákja, sejtje, hogy ez a fiú az ő személyes tulajdona. Ettől olyan fizikai készenlétben élt, mint amikor az ember szerelmes. Olykor maga is csodálkozott, hogy miért, miért nem féltékeny vagy miért nem féltékenyebb, mert amikor a Peix visszajött a mosodából, akkor csak annyi volt, mint egy szúrás vagy tompa dobbanás a szívében. Nem lehetett olyan kimerült, hogy ne szeretett volna éjjel többször felriadni rá, lássa az álomba merült női arcát. Peix az anyja arcát hordta önmagán, valamilyen ismeretlen nő arcát, a tejfehér bőrét, a csinosan bordázott, duzzadt ajkát, s Kramert nem kerülhette el a gondolat, hogy ő ismerte ezt a nőt. Gyakran megfogták egymást éjszaka, véletlenül és szándékosan, rettenetükben erősen átkarolták, erősen magukhoz szorították a másikat, vagy gyöngéden markolászták egymás kezét. Kramer ügyelt rá, gondoskodott róla, hogy egymás mellett maradjanak, de soha ne szoruljanak közös fekvőhelyre. A mélyálomban átaludt éjszaka a túlélés egyik feltétele. Tanította, többre megtanította ezt a fiút, mint amennyit maga tudhatott. Világossá lett előtte, hogy nem csak a saját fiait csinálja meg az ember; vagy ha ez mégsem az ő ágyékának gyümölcse lenne, akkor is embert farag belőle. Meg miként emlékezhetne férfi, hogy mikor mit tett melyik nő méhe kapujában. Valójában nem szívesen emlékezett volna ilyesmire, kiesett az emlékezetéből. Hét éve II. kötet 369volt rab, az első hosszú börtönév után ez volt a második tábor, amit sikerült a Peix-szel együtt túlélnie.
Nem az, hogy fájt volna, mi fájjon, hanem ésszel nem érte föl a saját helyzetét, hogy ilyen egészségesen és jóltápláltan kell elpusztulnia. Megfogadták egymásnak, hogy mit tesznek, ha mindketten megmenekülnek, ez jutott rögtön az eszébe, hová mennek. Megfogadták egymásnak, hogy mit tesznek, ha nem menekül meg a másik. Ö maga lesz a másik. Azt is tudta, hogy ezekre az utolsó napokra nagy veszélynek fogja kitenni a halálával az elvtársait. Olyan lesz, mint egy jeladás, a bűnözők tudni fogják, hogy ismét felülkerekedtek. Hacsak nem jönnek előbb az angolok, vagy nem hajtják el, nem mészárolják le a foglyokat, amire minden esély megvolt, akkor olyan állapotba fog visszazuhanni a tábor, amilyenben két évvel korábban találták. Tudták a táborparancsnokok, hogy kommunisták nélkül nem mennek semmire, mert csak ezek voltak tekintettel másokra, mégis az érdekükben állt, hogy a bűnözők tartósan túlerőben maradjanak. Szét is zúzták, adott esetben alaposan meggyengítették a titkosan mindig újra felépített sejteket, amelyekbe gyakorlatilag lehetetlen volt spiclit beépíteni. Ez most egy ilyen jellegű csapás, Kramer tudta.
Kramer nem az értelmetlen, személyes igyekvést érezte nevetségesnek, nem a túlélési vágy buzgalmát, nem, azt nem, minden áron életben maradni, ezt megértette, még csak nem is az igyekvés mozgalmi magyarázatát, megtörni a bűnözők uralmát, vagy legalább a túlerejük veszélyeit elhárítani a sok tudatlan és az állatiasságba hajszolt ember feje fölül, hiszen ennyi belátást bőven megengedett az értelem, olykor még büszke is volt önmagára, hanem nevetségesnek érzett egy embert, aki azonos volt ővele, és akinek mégsem sikerült az utolsó ítéletet sem felfognia, sem elkerülnie. Nem fognak tudni elmenni a Peix-szel Pfeilenbe, hogy felrobbantsák a templomot, aminek természetesen soha nem látták még a tornyát sem. Ezt meg akarták tenni. Ne harangozhassanak többé olyan békésen és szemérmetlenül vasárnap délelőtt. Nem fognak tudni elmenni Párizsba a Peix-szel. Amire pedig II. kötet 370mindketten világéletükben úgy vágyakoztak, mint a kisgyerek a karácsony estére. Majd a kis hugenotta, aki az előző életében főleg műkincsekre volt specializálva, elmegy talán egyedül.
S hogy szívében mindig fenntartott valamennyi helyet a gyöngédségnek, ezért sem sikerülhetett. Magára vessen.
Ekkor halálos csönd támadt a barakkban, csupán rövid pillanat volt, dermedt némaság. Ugyanazon egy dolog, némi késéssel ugyan, de mindenki tudatához külön eljutott a távoli ágyúzás zajában.
Hogy a Bulla adta volna fel őket.
Talán az erősen világító villanykörte finoman vibráló percegését visszhangozták a fémből öntött, mélyen lecsüngő, nehéz lámpaernyők. Ezekkel a lámpaernyőkkel több embert vertek már agyon. Kereken négyszáz ember csöndje, ennek komoly súlya van. Az utóbbi napokban kerek kétszer százat hajtottak be azok közül, akiket az összeomlás fejetlenségében az egyik ellenségtől veszélyeztetett táborból a másikba evakuáltak, de az egész táborba több mint négyezret. Himmler parancsa szerint nem volt szabad se legyilkolni, se az ellenség kezére hagyni ezeket; olyan parancs, amit nem lehetett ugyan végrehajtani, de meg lehetett belőle érteni, hogy a hadvezetés szerencsés fordulatban reménykedik. Annyi volt a halott, amennyit nem lehetett elintézni a hullaégető két kis kemencéjében. Máglyába rakták őket az északi kapu előtt, mint a fahasábokat. Nappal néhány órán át olvadt, a meztelen máglyák lötyögni kezdtek, bűzleni, sápadtan inogtak, csúsztak, s még egyre érkeztek az újabb gyalogos transzportok az elcsigázott, éhségtől ordító, vérhastól elszutykolódott emberekkel. Kramernek minden találékonyságára és minden kíméletlenségére szüksége volt, hogy a nagy zsúfoltságban legalább a hálóhelyükön egyedül maradjanak és legyen mit enniük; valószínűleg több ember életét pecsételték meg a kápó ütései, azokét, akik gyanútlanul éppen erre a két hálóhelyre akartak bemászni.
Az újak most velük együtt hallgattak el.
Sokan közülük azt hitték, hogy tényleg Könignek vagy talán Königernek hívják az illetőt, akire négyszáz néma tekintet meredt; még a II. kötet 371mellette alvó csicskásának sem kellett senkivel megosztoznia. Van, aki hozzátette, hogy a medve. De nem, most aztán láthatták és hallhatták, hogy valójában Walter Kramernek hívják ezt az alaposan megtermett, dörgő hangú németet, aki a régiek szemében a pfeileni tábor királya. Peixnek tőle is tartania kellett volna a hangja és a termete miatt, de tőle nem tartott.
Egyszerű lakatos, olyan ember, mint te vagy én, vagy bárki más. Egy szelíd és határozott kommunista, akit ezerkilencszázharminckilenc januárjában tartóztatott le a Gestapo a hótól ragyogó hegyekben. Azóta teljesen megőszült. Négy hónapon át tartották cellájának falához kikötve, hátrabilincselt kezekkel. Ha nem lett volna olyan őre, aki a kötést szánalomból rendszeresen meglazítja és néhány órára leveszi a bilincset, akkor bizonyára amputálni kellett volna a karjait. Letartóztatták a feleségét, aki az elszenvedett kínzások hatása alatt arra kérte őt, hogy részletes vallomással vessen véget a rémálomnak. A mondat hallatán mit tehetett volna mást, a nőt vetette ki a szívéből, aki ezektől hagyta magát betanítani. Ha megszánja, akkor több mint egy tucat embert kellett volna miatta föladnia. Gyógyulatlan sebeiben kikeltek a férgek, s mire a börtönorvos hajlandónak mutatkozott megtekinteni, a vállából és a combjából jókora darabot kiettek. Alig láthatóan sántított, a bal karját soha többé nem tudta egészen fölemelni.
Másokból kiszedték persze, mindent, amire szükségük volt, vallott a felesége is.
Sok volt a rovásán, gondolkodás nélkül ölt.
Akkor már évek óta szöktette át Annaberg közelében a csehszlovák határon az elvtársait. Prágáig vagy egyenesen Moszkváig jutottak el az illetők, vagy éppen onnan küldték vissza őket illegális munkára. Kramer jobbára Chemnitzben ült, onnan dirigálta az akciókat, futárokkal dolgozott. Valóságos hálózatot működtetett olyan embercsempészekből és bizalmi emberekből, akiket nem ismert személyesen. Habár mindent tudott róluk, s tényleg tucatnyi ügynököt kellett ráállítani, amíg sikerült bekeríteni, és végül tetten érni. Ezek közül ölt meg előbb II. kötet 372kettőt. Egy Kovách nevű magyar elvtársának a kisfiát szöktette át utoljára a határon. A Wolkenstein vadászházból kellett kimenekítenie, egy érchegységi erdők között megbúvó, örökléstani vizsgálatok céljára fenntartott, titkos fiúnevelő intézetből. A kényes feladatot nem akarta volna másra átruházni. De akkor már tényleg minden lépését ügynökök kísérték. A gyerek szerencsésen átjutott, gépkocsival várták a túlsó oldalon, őt azonban megsebesítették a vállán és a combján.
Zuhantában még visszalőtt, s azt is jól látta, amint elhajt a gépkocsi a hóba merült, sérült hátsó kerekével.
Most azonban tényleg nem látott tovább.
A táborban is sikerült ugyan sokra vinnie az őrületes óvatosságával, a rendületlenül nyugodt természetével.
Hosszú ideje tartották élet és halál urának a pfeileni táborban. Az első világháború végén még behívták, szanitéc kiképzése volt, s így igazán látott már épp elég tífuszt, vérhast, tüdőbajt, sebesülést és csonkolást. Szükség esetén az SS-tisztek szintén vele operáltatták magukat, nem a fogoly orvosokkal, vagy főleg nem a két SS-sebésszel. Az egyik alkoholista volt, ha minden órában nem jutott újabb adag alkoholhoz, akkor a keze is vészesen reszketett, a másik meg valószínűleg morfinista, aki szintúgy adagolási gondokkal küszködött; honnan tud szerezni, és hány milligrammot adjon be magának. És most Kramernek mégis a déli kapuhoz kell mennie a Peix miatt.
Előbb csak az undorítóbb szeptikus műtéteket bízták rá, kényelemből, meg azért is, mert ez a két sebész erősen tartott a fertőzésektől. Kramer a rettenetes gennyedések specialistája lett, reggelente tucatjával kellett felnyitni és szakszerűen kitisztítani ezeket a sebeket. A buchenwaldi patológián töltött év után különben sem tudott kevesebbet az emberi test anatómiai adottságairól, mint amennyit a tanult orvosok. A női tábornak és a férfi tábornak közös volt itt a patológiája, az egyetlen hely, ahol nem csak a különböző nemű halottak tartósított, vastagfalú üvegedényekben elhelyezett testrészei találkoztak közös asztalon, hanem még a különböző nemű foglyok is együtt dolgozhatII. kötet 373tak és étkezhettek, egykor neves szakemberek. Kényelmes és kedélyes volt az élet ezen a helyen, főzögettek, kedvükre fürödhettek, végeérhetetlenül csevegtek a kopaszra nyírt nőkkel. Kramer egy idős zsidó korboncnok mellett dolgozott, aki korábban a prágai egyetem tanszékvezető tanára volt. A két boncterem berendezése és felszereltsége minden korszerű klinikai igénynek megfelelt. Minden reggel ki kellett válogatniuk a barakkokban, majd a Krankenrevier hullakamrájában azokat a holttesteket, amelyeken örökletes jellegű deformációt vagy kivételesnek nevezhető testi anomalitást találtak. Zsidó hulláknak kellett lenniük. A tudományos szempontból érdekes tagokat vagy szerveket asszerválták, majd alapos és körültekintő boncolási jegyzőkönyv kíséretében küldték tovább a berlini Dahlembe, a nagyhírű Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléstani Intézetbe, az Ihne utcába. A csomagra minden alkalommal két nagy vörös pecsét került, s egy bizonyos Prof. Dr. Karla Baronin von Thum zu Wolkenstein volt a címzettje. Az egyik pecsét az áru sérülékenységére, a másik arra hívta fel a figyelmet, hogy a küldeménynek a lehető legsürgősebben célhoz kell érnie, mert háborús szempontból rendkívüli a fontossága. Karla Baronin von Thum zu Wolkenstein, akit kicsit úgy képzeltek el, mint amilyen a neves prágai kórboncnok volt férfinak, kicsi, gömbölyű és szemüveges, minden alkalommal kötelességszerűen nyugtázta a küldemény megérkezését. Olykor röviden kérdezett a kollegáktól, s kérdései mindig nagy figyelmet és szakértelmet árultak el. Nussbaum professzor pedig soha egy szóval nem említette előttük, hogy a bárónő a tanítványa lett volna Prágában, de talán nem is emlékezett rá. Máskor a bárónő feltűnően meleg szavakkal adott hangot örömének a lelet kiválóságával vagy a preparálás kifogástalanságával kapcsolatban.
Amíg az Ihne utcából a kivételes eseteket illetőn meg nem érkezett az engedély, az egész boncolási anyagot a hűtőben kellett tárolniuk.
Nagy ritkán utasítást adott rá, hogy főzzék le, majd benzinfürdőben tartósítsák a csontvázat. Vagy ne főzzék le, hanem inkább klórmészoldatban oldják le a lágy részeket; ez volt a hosszadalmasabb eljáII. kötet 374rás. De mindenképpen kialakult közöttük egy olyan kollégiálisnak és szívélyesnek mondható kapcsolat, amelyet a helyzetük és a feladatuk a legkevésbé sem indokolt.
Pfeilenben később a nyűgösebb aszeptikus eseteket is Kramerre hagyták, a kilátástalan ortopédiai műtéteket és a csonkolásokat. Obersturmführer Eisele, aki a közeledő összeomlás zűrzavarában minden kötelező mértéktartását elveszítette, akkor már több mint egy hete eltűnt a foglyok szeme elől. Senki nem bánta az eltűnését, s valószínűleg nem is azt írták így a számlájára, hogy az utóbbi időben indokolatlanul sok beteget szelektált ki az SS-orvosokkal, hogy az északi kapu elé hordassa őket a hóra. Csak azokat lőtték le az őrtoronyból, akik megpróbáltak elmászni, a többi ott maradt, amíg rá nem került a sor. A táborban úgy tudták a bűnözők, hogy a feleségét és a két kisgyerekét szintén egy villámgyors akcióval távolították el a városszéli tiszti lakótelepről, még virradat előtt. Peix közvetítésével már másnap délelőtt eljutott a hír Kramerhez. Mindketten tudták, hogy milyen veszély leselkedik rájuk. A kommunista sejtek szempontjából jelentős védelmet jelentett, hogy az Eisele rendszeresen használta a Peixet, de Eisele a bűnözőkkel más okból is szoros és szenvedélyes kapcsolatban állt. Minden lehetséges és lehetetlen rejtekhelyen, minden élő és minden halott szájában és végbelében arany után kutatott, és talált is. S ha egyszer így eltüntették az összegyűjtött aranyával együtt, akkor az sem volt elkerülhető, hogy a bűnözők megtegyék a maguk lépéseit a védelem nélkül maradt Kramer ellen.
Valójában azonban a Peixet akarták élve.
Ez olyan fenyegető esemény volt a tábor életében, ami miatt a négyszáz fogoly még biztosan jó ideig kitartott volna a rémült hallgatással a sötét barakkban, ha nem reccsen belé a hangosbeszélő. Ha ez megtörténik, akkor minden megtörténhet, mondják ilyen esetben az emberek. Megint a Marica grófnő híres belépője volt a Kálmán-operettből, kora reggeltől késő estéig szólt, hogy ne hallhassák a foglyok az ágyúzást.
II. kötet 375Kramernek egyedül kell elpusztulnia.
Ennél rettenetesebb nemigen történhetett a táborban, hiszen a Peix egyedül marad, s világos, hogy többé senki nem lesz, aki visszatartaná bármitől.
Döhring, a parancsnok új helyettese, a két Döhring közül a fiatalabb és a kegyetlenebb, bizonyára másként fogja használni a Peixet, mint ahogy az elődje tette, az Eisele.
Talán csak a Kramer nem gondolt rá, hogy mások szemében a poklot mégiscsak a Peix jelenti.
Peixtől mindenki rettegett.
Néhány nap elegendő volt hozzá, hogy az újak is rettegjenek ennek az egészséges és erős emberi lénynek a szépségétől. Többen csöndesen felköhögtek.
Eisele túl a fenyvesen, egy szántás közepén ásatott ki egy hosszú és széles égetőárkot, hét méter szélesnek, négy méter mélynek kellett lennie, s több mint egy hete égtek benne a halottak és az élők. Az északi kaputól szép erdei gyalogút vezetett ki hozzá. Benzinnel gyújtották be, alaposan meglocsolták, s amikor a szőr, a bőr, a zsír már boldog, szapora lángokkal égett, akkor folyamatosan pakolták. Ez volt Eisele utolsó műve, ami nem hangzik valami jól, de ahogy akkoriban Pfeilenben mondták, a járványok elkerülése végett mégiscsak szükség van rá; füstölt, sercegett. A hőségtől szétváló csigolyákból és koponyákból kicsorgó gerincvelő és agyvelő meggyűlt a széles árok alján, s igen lassan izzott át. A csontvelő és az agyvelő csupán különösen magas hőfokon válik éghetővé. A magas hőfokot mintegy önnön energiáikból teremtették meg a tetemek. Könnyen égő, zsíros és szőrös részei izzították át a masszát. A tüzet immár akkor sem lehetett volna eloltani, ha akarják. A sok agyvelő egy idő után úgy viselkedett, mintha örök alágyújtós lenne. Erről azonban sem a két közeli városkában, sem a táborban senki nem beszélt, mert valamennyien zavartan és félreérthetetlenül belélegezték az égett emberi hús és csont bűzét, ami nem csak úgy hatott, mintha anyaga is lenne, valami tapadós anyag, és ezt megennék. Nem tudták nem belélegezni. II. kötet 376Kicsit olyan szaga és íze lett a nyálban, mint az olcsó templomi gyertyának, amit állati tetemek zsiradékából főznek. Óvatosan köhögtek, amikor az alacsony növésű fenyvesen átfújt a szél, mert köhögés után mélyebbet kellett volna lélegezniük. A különös tudat, hogy emberi hús égését érzik így, s holnap bizonyára maguk is égni fognak, valósággal megakasztotta a lélegzetet, holott nem volt olyasmi, amihez hozzá ne szoktak volna, könnyeztek tőle. Az akrolein bűzlik így, ami valójában egy telítetlen, magas hőfokon enyhén polimerizált aldehid; s még akkor is ingerli a nyálkahártyát, ha tudja az ember, hogy milyen kémiai és fizikai folyamat megy végbe az égő szervezetben.
Nagy, erős férfiaknak kellett úgy rettegniük tőle, miként a törődött és erőtlen öregeknek, akiknek lett volna még talán egy kábaságtól és tehetetlenségtől boldog félórájuk a Krankenrevier eresze alatt. Ha tehette, akkor a Peix ezeket is meggyötörte. A sápadt napfényen együtt melegedtek a barakk sötét deszkafalán a résekből előmerészkedő, dermedt legyekkel. Boldogan cseperésztek a hosszú jégcsapok. Saját vérhasuk szutyka és bűze fölött guggolva várták, hogy a Kramer talán csodát tesz, és csinál helyet nekik. A legyeknek volt azért annyi erejük, hogy a meleg nyakukba másszanak. Ott aztán fennakadtak, vagy lehulltak és duruzsoltak a szőrzet helyén kiütköző sörtében. Akin látta Kramer, hogy elég kitartó, mégiscsak befektette ide a gyengélkedőre, vagy legalábbis ilyen híre támadt a foglyok között, hogy ezeket ő befekteti. Amíg valaki más meg nem halt az ágyon, a hideg kövön heverhettek a jó melegben és a nagy tisztaságban, és a magas láztól erős éberálmaikban bámulhattak ki a behavazott, szép fenyőkre.
Kramer ügyelt rá, hogy a kórtermekben minden zsúfoltság ellenére csönd és rend legyen, a Peixet ezen dolgoztatta egész álló nap, bár az utóbbi napok káoszában a két kórházbarakkban szintén lehetetlenné vált bármiféle rendet megtartani. Volt, hogy a csöndes és megadó várakozás közben valaki egyszerűen felborult a gyöngeségtől, s fel sem kellett löknie senkinek. Úgy maradt ott a sárban, ami éjjel az ürülékkel, a hányadékkal, a legyekkel együtt ismét csak megfagyott.
II. kötet 377Sok embert megölt a Peix. Felállította őket, hogy jöhetnek, s amikor már álltak valamennyire a nagy déli cseperészésben, akkor visszalökte őket. Leginkább azonban azoknak a csinosabb fiúknak volt mitől tartaniuk, akiket csicskásnak vett maga mellé a gyengélkedőre, ahogy egykor őt is maga mellé vette a Kramer. Azt mondták róla a táborban, hogy perverz, ami a foglyok nyelvén azt jelentette, hogy nem használja őket, pedig megtehetné. Inkább táplálta, kényeztette a csinos fiúkat. Volt, akit májpástétomért adott el az Eiselének, hogy feltáplálhasson egy másikat. Semmit nem kellett csinálniuk, heverésztek, s miközben Peix keményen dolgozott a Kramer keze alá, egész nap teli szájjal nevetett rájuk.
Erről is a Kramer tudott a legtöbbet, a rémesen néma nevetéséről.
Egy szép napon ellenben rájuk unt, és senki nem kérdezte magától sem, hogy miért, vagy akart volna magának egy másikat. Kramer nem engedte meg, hogy egyszerre kettőnél többet tartson, s ezzel mértéktelenül megterhelje a létszámot a Krankenrevieren. Ezek főleg az orosz hadifoglyok vagy a lengyel kényszermunkások közül kerültek ki, akiket aztán főbenjáró vétségek miatt különítettek el itt a többiektől; rendszeresen gyilkoltak nyers krumpliért, egy fagyott almáért, bármiért. Peix maga is közönséges bűnözőként kezdte a pályafutását. Tizenhat évesen került a buchenwaldi koncentrációs táborba egy különös kegyetlenséggel elkövetett kettős gyilkosság miatt, ahol a Kramer ránézett a szétvert és meggennyedt kezére, aztán véletlenül fölnézett az arcra, és azt mondta magában, nem, ez a fiú meglehet, hogy ölt, de nem bűnöző; ő pedig készségesen bizonygatta is neki, hogy nem, nem ő ölte meg a két öreg műkereskedőt, akikhez a barátjával betörtek, mert azonnal megérezte, hogy Kramer mit szeretne hallani tőle. Ők a házat üresen találták. Tudták, hogy a két nagy Leistikowot hol keressék, amire a megbízásuk vonatkozott, és a két öreg buzeránst bizonyára a krapekjaik ölték meg. Kramer maga mellé vette a patológiára, amiből a Peix óhatatlanul azt a következtetést vonta le, hogy a testével kell a privilégiumot megfizetnie, s mire kiderült a félreértés, már mindketten úgy szerették a másikat, hogy nem lehetett volna őket egymástól elválasztani.
II. kötet 378El kellett válniuk, ami most a Peixet láthatóan nem érdekelte, vagy legalábbis szemmel láthatóan nem zavarta meg a fontos üzleti beszélgetésben. Az ócska kis lengyel spiclit, a Bullát már azért is jobban megzavarta, mert ő görcsösen úgy tett az állára vetülő erős lámpafényben, mintha a Peixre figyelne, ám közben ijedten pislogott ki Kramerre a sötétbe, hogy most ugyan mi lesz. Bulla erősen sántított, a társai egyszer felnyalábolták és kidobták a mosoda első emeleti raktárának ablakán. Úgy dobták ki, hogy a gerincére essen, ez a tervük azonban nem sikerült. Eisele személyes besúgója volt. Ha a Kramer nem rakja össze a szörnyű nyílt töréseit, a Peix pedig a legjobb meggyőződése ellenére nem ápolja oly odaadóan, akkor lábra nem állt volna többé. Peix meg akarta ölni, kérte, adjanak neki egy kis nyugtatót, ami a bűnözők nyelvén azt jelentette, hogy akkor ennyi.
Fenyegetődzött, ha Kramer nem hajlik rá, akkor ő megteszi.
Másra, méltóbb páciensre tartogassa, mondta Kramer, s a nyugalma, a biztonsága még a legkritikusabb helyzetben is képes volt csillapítani a másikat. Nem akart volna ujjat húzni egy ilyen értelmetlen gyilkosság miatt az Eiselével. Majd valaki más úgyis megteszi. Spiclik nem éltek meg sokáig, fél évnél soha nem maradt nekik több a besúgásra, de ennyi idő alatt épp elég embert veszejtettek el. Peix a csinos fiúkat is sorban eltüntette, amikor már kikerekedtek és rájuk unt. Azt mondta nekik, hallja, köhögnek, jelentkezzenek az elkülönítőn, tuberkulózist nem lehet lábon kihordani, s ott aztán az SS-orvosok néhány nap alatt kivétel nélkül elintézték őket. Ahol a Peix megjelent, ott mindenki azon volt, hogy ne köhögjön, még véletlenül se. Különösen az erős, nagytermetű embereknek volt tőle tartani valójuk. Kramer elnézte neki a rendszeres embervadászatot. Vagy még önmaga előtt is kényszeresen úgy tett, mintha nem venné észre, mit művel a barátja. Abban a reményben nézett el neki sokat, mindazt, amit nem tudott nem látni, hogy az ő segítségével Peix egy szép napon majd feléri ésszel önmagát. Lelke mélyén persze régóta belátta, hogy szégyenszemre bejött minden számítása, hisz ettől a jegesen hideg eszű fiútól sok mindent megtudott a bűnözők életéről, sok minII. kötet 379dent megtanult a gondolkodásukról, e tapasztalatok nélkül a kommunista sejt fel sem vehette volna a táborban a harcot ellenük, a pedagógiai stratégiájával azonban csúfosan megbukott.
A fiú soha nem azt vette el tőle, amit ő adott.
De ha egyszer ez volt az egyetlen emberi lény a világon, akit így szeretett. Talán épp a beszámíthatatlansága vagy a kiszámíthatatlansága miatt szerette. Józanabb volt, mint bárki, akivel valaha találkozott, mégis a téboly sötét mélyén morzsolódott el a lelke. Az volt az igazság, hogy a Peix még annál is jobban szerette őt, mint ahogy ő szerette, mert zabolátlanabbul szerette, tébolya minden belső viharával szerette. Az ilyen megtermett férfiaktól, mint amilyen a Kramer volt, különben rettegett. Nehezen szokta meg, hogy a Kramer soha nem fogja megütni vagy megbüntetni. Buchenwaldban még a fejét is elrántotta, amikor a Kramer közelebb lépett vagy hangosabban szólt hozzá. Kramernek sikerült minden alkalommal jóízűen fölnevetnie az ijedelme láttán, hiszen jól értette; a fiú pedig szégyenkezett.
Nyalja ki a seggét, ne vele szórakozzon, ordította.
S mi lenne, ha egyszer tényleg megütné, gondolta gyakran Kramer, vajon nem használna-e. Mert a fejrángatás azt jelentette, hogy az ütésen kívül a szeretetnek semmiféle bizonyítékát nem fogadja el.
Hagyja má’ békén, ordította Peix, ne vele foglalkozzon. A faszát verje, játsszon azzal, a faszával. Más elfoglaltságot keressen. Szálljon le róla.
Kramer az őrjöngésén is csak hangosan nevetett, addig nevetett rajta, amíg fel nem adta.
Szemét, szar, sziszegte Peix, mint akinek a fogát húzzák, te moslék, te szar, sziszegte.
De miért is ütötte volna meg.
Így még soha nem szeretett embert, ilyen értelmetlenül, céltalanul és feltétlenül. Mint aki a saját lelkével akarja a másik lelkét kiváltani. Minden élettapasztalatával, az egész marxizmuson iskolázott szociális bölcseletével, a messianizmusával szerette, a jövőt szerette benne. S akkor miként vallhatta volna be önmagának, hogy tévedett. Legalább a II. kötet 380Bullát meg kellett volna ölniük. Nagyon nagyot tévedtem, mondta önmagának. Habár önmagának sem hitte el, hogy az embereket nem a körülményeik teszik ilyenné vagy olyanná. Még csak nem is a születésük szerint kell gonosszá vagy jóvá válniuk. Buchenwaldban még sikerült azokkal az érvekkel meggyőznie az elvtársait, amelyekkel önmagát is meggyőzte, itt azonban már az emberi világ lehetőségeinek a legvégére értek, és belátta, hogy ilyen lehetőség nincs, nincs jövő idő, és nem is volt. Igenis itt, az emberi nyomorúság és alávalóság kellős közepén, a pokolban akarja bebizonyítani, dörögte az elvtársainak, hogy senki nem születik bűnözőnek.
Hol másutt, édes, drága elvtársaim.
Mert erre azért nekik is azonnal volt szemük. Rögtön felelősségre vonták a Peix miatt, és a lehető legrosszabbal számolhatott.
Teli szájjal nevette ki őket, hogy miket nem gondolnak róla.
Azt nem látták rajta az elvtársai, hogy milyen szemérmetlenül hazudik. Hanem azt azért láthatták rajta az elvtársai, hogy egy olyan ember beszél és nevet így, aki valószínűleg nem vette tudomásul a saját közveszélyes érzelmeit.
Már az is több volt, mint árulkodó, hogy vasárnap délutánra nélküle hívták össze a kommunista sejt vezetőségének ülését. Bruno Apitz volt ott a mosoda mögött a fürdőben, Fritz Lettow, Gustav Wegerer, s csak akkor üzentek be neki a patológiára, hogy jöjjön, amikor már döntöttek róla.
Kivonják a forgalomból.
Tavasz volt, a nap erősen melengetett.
Csodálatos tavasz a szemérmetlen buchenwaldi erdőkben. Mikor arra gondol mentében az ember, hogy ezt a kemény telet azért sikerült átvészelnie. Nincsen egyedül. Ment, s erre gondolt, mert tényleg nem volt egyedül. Most már csak még jobb jöhet. Madarak zajongtak, énekeltek. A mosoda előtt állt egy óriási tölgyfa. Legalább négyszáz évesnek kellett lennie. A foglyok szívesen tudták úgy, hogy a Goethe fája lenne, amely alatt az Eckermannal mindig megpihent, aki talán valaII. kötet 381miként mégiscsak a barátja lehetett. Ügy volt a barátja, mint a Peix neki. S amint ezt gondolta, valamiként Goethének is megbocsátott, amitől viszont úgy érezte magát, mintha a teremtés szörnyű közönyére találna hirtelen magyarázatot.
Aki a fürdőbe tartott, annak a mosoda előtt kellett elhaladnia, ám a Krameren kívül igen kevesen járhattak szabadon a tábor útjain és ösvényein. Egyetlen roppant méretű, fehéren csempézett terem volt a rettenetes fürdő, mennyezetén több mint kétszáz zuhanyrózsával, amelyek közül több tucatból visszhangosan csepegett a víz. A többszörösen osztott ablakokon, amelyek ezen a vasárnap délutánon nyitva álltak, valamelyest fölülről lehetett rálátni a nevezetes tölgyre; az erdőkre, amelyek valamivel még mélyebben és jóval távolabb, már az elektromos árammal töltött szögesdróton túl nyúltak el a végtelenbe. Ezek hárman némán ültek odabenn egy padon, az ablakon besütő fényen melengették a hátukat és a vállukat.
Sikerült azért őket meggyőznie, hogy a bűnözők elleni harcot nem fogják tudni bűnözők nélkül megoldani.
Megkérték, menjen ki, amíg ismét döntenek.
Miközben hosszan tanácskoztak, s vissza is vonták az előbbi döntésüket, Kramer a mosoda téliesen hűvös árnyékában várakozott, s elnézett a távolba a tölgy fölött, az erdők fölött. Amíg be nem hívták újra, enyhén borzongott a félelemtől, pedig nem a haláltól félt. Nem attól félt, hogy az elvtársai fogják meggyilkolni. Ez inkább olyan lehetett volna, mint a kegyelem. Hiába is remélte, hiába tudta is, hogy az elvtársai végül el fogják fogadni az ész érveit. Enyhén reszketett. Nem tehetnek mást és nem tehetett mást. Nem a halálfélelme volt, hanem az életrettenet, attól tartott ennyire, hogy kitaszítják maguk közül, és akkor nem csak visszamenőleg válik értelmetlenné az egész élete, de értelmetlen lesz a halála is. Minden eddigi tevékenysége a jelentőségét veszíti. Halálában nem lesz egy szemernyi áldozat.
Most azért el akart volna búcsúzni tőle; az értelmes életétől búcsúzott.
II. kötet 382Gregor, mondta halkan, s ebben az volt a kivételes, hogy a négy év alatt, míg egymás lelkében és testi közelében éltek, soha nem mondta ki a fiú keresztnevét hangosan. Oly botrányosan hangzott a keresztnév a barakkban, hogy ugyanebben a pillanatban eszébe jutott a tavaszi melegben felmelegedett deszkafal, amit még az erdei éjszaka illatos hidege sem tudott oly gyorsan lehűteni, hogy a két épület közé szorulva ne érezték volna a testükön. A deszkafal és a test botrányos melege. Mindketten egyformán letolt nadrággal álltak a csillagtalan, halálosan veszélyes sötétben, tehetetlenül és figyelmesen.
Tud egy jó helyet, suttogta mintegy tíz perccel korábban Peix a priccsén. Kramer valaminek a rejtekhelyére gondolt, étel rejtekhelyére, amit a Peix most el fog árulni és meg fog vele osztani, s néhány perc múltán kiment utána. Óvatosan megkerülték a latrinákat. Kétszer kellett kivárniuk, a reflektorok fénye után futniuk, csak egyenként mehettek, s ide vezette el. Kramer nem csak éber figyelmével, csodálatával kísérte ezt a fiút, aki néhány hete került a táborba, de úgy mozgott, mintha évek óta élne itt. Amint benn álltak a felindultságtól reszketve a két épület között áradó melegben, Peix izgalmában azonnal letolta a nadrágját, és szenvedélytől vacogva tapogatott Kramer nadrágjának madzagja után. Olyan volt, mintha az élvezet vágyát belemosták volna a veszély érzetébe, s nem lehetett volna többé megmondani, melyik hatalmasabb. Kramer inkább meglepetten érezte, tűrte, illetve hallotta mindezt, mert látni semmit nem láttak egymásból a sötétben. A sötétségnek volt egy melegebben körvonalazott sötétje, és a sötétségnek ez a másik minősége volt a másik. Ami jobban a hatalmába kerítette őket, mint ahogy gondolták vagy akarták. Peix a Kramer kezét is megkereste és magához vezette, ami egy időre megpecsételte a sorsukat, hiszen ettől kezdve mindketten joggal azt gondolhatták, hogy a másik szintén akarja. Miért ellenkezett volna Kramer ebben helyzetben egy gyerekkel. S így ettől kezdve aztán olyan tétova, sietős, de egymásra vonatkozó mozdulatokból állt az életüknek ez a néhány jelentékeny perce, amire egymás nélkül nem lehettek volna képesek. Eszükbe sem juthaII. kötet 383tott. Sietős, türelmetlen mozdulatokból, amelyek olykor még egy kis örömöt is okoztak, vagy legalább az öröm emlékét felidézték. A pillanatoknak ezek a töredékei lökték közel őket egymáshoz, jóval közelebbre, mint amit egyáltalán ismerhettek az előző életükben. Azon voltak, hogy teljesítsék egymás iránt gondolt kötelességüket, ha a másik egyszer így akarja, nem önmaguknak, hanem a másiknak akarták azt a kis jót, amit minden férfi teste tud a másikéról, ám ez olyan balul sikeredett, oly nehéz lett közben puszta kíméletből visszafogni az idegenkedésüket, a zavarukat, vagy még a nevethetnékjüket is, hogy egy idő után mindketten értetlenül feladták. Csak álltak a rejtekhelyen egymásnak döntött fejükkel, egymás vállát és derekát a lehető legkíméletesebb erővel átkarolva. Arra ügyeltek, nehogy az ágyékuk ismét egymáshoz érjen.
Peix azonban nem foglalkozott vele most, mintha ténylegesen nem látná és nem hallaná a Kramert.
Bulla fordult felé, nagyra kerekedett, okos, barna szemekkel nézte Kramert, aki az életét mentette meg, és akinek most miatta el kell mennie. Ha mégse menne, mert láthatóan megmakacsolta magát, akkor néhány pillanat múlva megjelennek a kutyáikkal és elviszik.
Bulla számolt vele, hogy Kramer felüti az állát.
Kramer talán tényleg odalépett volna hozzájuk, talán előbb mégis átölelte volna a kis hugenottát, s csak ennek utána indult volna el. Talán még egy csókot lehelt volna a szépen bordázott női ajkára. Ami a Peixet halálos ingerültséggel töltötte volna el, mint csaknem minden érintés és érzelem.
Most értette meg a Peix szándékát, de most az egyszer későn.
Nem volt ideje, hogy kiáltson vagy közbelépjen, mert a Peix már megragadta a mélyen lecsüngő, súlyos lámpaernyőt, kicsit megemelte, mint aki irányt szab, kilendítette, s egyetlen iszonyú csapással bezúzta vele a Bulla koponyáját. A fülétől a homlokáig szétnyílt, olyasmit lehetett hallani, mintha nyüszíteni kezdene, a lámpa erős fénye mintegy szempillantásnyi időre belevilágított a lágy és fényes, rózsaszín és II. kötet 384moccanatlan agyvelőbe, amíg egy rövid nyekkenés kíséretében össze nem csuklott a fényben a test.
Peix elengedte a lámpát, ami némi véres nyákot spriccelve szét, fényét rángatva lendült a helyére. Miközben a magyar grófnő recsegve és szárnyalón énekelt, szabálytalanul lengedezve húzta magával a fényét.
Akkor mehetünk, válaszolta megkésve Peix a hangosbeszélőnek, és szinte felnyerített örömében. Ritkán nevetett hangosan, de amikor hangosan nevetett, akkor nyihogott, mint a ló. Kramer ezt a pokoli nevetését különösen szerette. Mint aki azt kiáltja, úgy bizony, ez rendes férfimunka volt. S valóban így volt, tényleg mehettek, mert a hangosbeszélő ugyane pillanatban megint elhallgatott.
Obersturmführer Döhring, aki az imént Kramert a déli kapuhoz szólította, most annyit mondott, hogy Peix a déli kapuhoz.
A végeérhetetlen Appelplatzon át még egymás mellett mehettek, erősen leszegett fejjel mentek, nem néztek egymásra egyetlen egyszer sem. Úgy hatottak, mint akik halálos haragban és kölcsönös sértettségben válnak el egymástól, bár ennek okát egyikük sem tudta volna megmondani. Ott vártak rájuk a kutyáikkal a másik oldalon, és külön kísérték őket tovább. Ki a reflektorokkal mindig erősen bevilágított nagy kapun, amelynek most mindkét szárnya a szokásoktól eltérőn nyitva állt. Egy ideig a sötéten és nedvesen csillogó aszfaltúton kísérték őket, kopogtak a facipőik a csizmák között. Ott kanyarodtak le az útról velük, ahová már alig értek le a reflektorok fényei. Lassan világosodott azért az ég. Idekinn a hangosbeszélőt sem lehetett olyan tisztán hallani. Inkább csak annyi jutott el belőle, hogy valaki valamit mindig újra énekel, egy nő. De erősebben is lehetett hallani az ágyúzást, és látni a világosodó ég alatt a sötét nyugati látóhatáron a torkolattüzek dördülést megelőző visszfényeit. Kramer számára ennyi minden azért világossá tette, hogy az utolsó előtti pillanatban teszik meg velük. Nem fogják hozni a reggeli kondérokat, nem lesz többé a táborban reggeli répaleves. Ezért maradt el az órákig tartó reggeli Appel. Kicsit még mulatott is magában, hogy ezt a sorsdöntő értesülést még sikerült II. kötet 385megszereznie, de nem fogja tudni továbbadni az elvtársainak. Kettőjüket megölik, aztán a szélesre tárt kapukon rendezett sorokban elhajtják a tábort. A Krankenreviert, a Karantént a betegekkel és a lábadozókkal együtt fel fogják gyújtani.
Ez így is történt.
Arra azonban Kramer sem számított, hogy Peixet a szeme láttára akarják vízbe fojtani.
Amikor Döhring a botját az álla alá emelte, a másik pedig hátracsavarta a karjait, amitől a börtönben kikötve töltött hónapok következményei miatt azonnal erősen émelyegni és öklendezni kezdett, akkor ezt is megértette. Ezt a fájdalmat némán csak úgy viselte el, ha öklendezhetett. Peixnek le kellett vetkőznie, s hiába verték, ez a vetkőzés nagyon lassan ment. Mezítelensége Kramer szeme előtt bomlott ki a sötétből. Inkább elviselte volna Döhring ütéseit, mintsem hogy lássa, mit tesznek Gregorral. Úgy rimánkodott magában, mint egy gyerek. Egyetlen ember ekkor már nem tudta volna Kramert megtartani. Döhring viszont nem tudta egyedül az állát feltámasztani és ütni is. Többen Döhring segítségére siettek, a kutyák őrjöngtek a rövid szíjakon, de úgy ütötték, hogy ne veszítse el az eszméletét.
Nem nézte.
A torkát sem hagyta el hang, némán öklendezett.
Ennyit tehetett még, ám ordítva fohászkodott magában Gregorért, s érte még az Istent is hívta volna, emlegette.
Hiába ütötték, hiába üvöltötték, hogy a szemét nyissa ki. Okádott a fájdalomtól. Akkor egy pillanatra abba kellett hagyniuk. El is engedték. Neki pedig ki kellett nyitnia a szemét, látta, mit művelnek Gregor testével. El kellett ugraniuk, hogy le ne okádja őket, epét nyáladzva rángatta a fejét a kezükben, öklendezett, s olyan volt a fájdalma Gregor miatt, mintha az összes belső szervével együtt fordulna ki a saját torkán és a saját száján a saját fizikai állaga, amely ezután már sem lélegzethez, sem hanghoz nem jutott. Lekerült a földre. Alig is érzékelte az ütéseket, arcát a hányadékba nyomták, bele, de erősebben érezte a II. kötet 386fagyos talaj és a fű nedves, mindennél gazdagabb illatát. Jó ideig látta még a zöldet, csak a zöldet, a harsogó zöldet látta, semmi mást, egy olyan eleven zöldet, amit egyébként még soha, s abban a pillanatban különösen nem láthatott.
Csak akkor vették tudomásul, hogy halottat gyötörnek, amikor Gregornak sem volt több lélegezni valója a víz alatt, és élettelen testét egyetlen nagy lendülettel a folyóba hajították.
II. kötet 387Nem maga lesz az első a világtörténelemben, ne bízza el magát kicsikém, de előre megmondhatom magának, hogy olyan riadalmat fog érezni, mintha maga lenne az első.
Fönn kell maradnia, nem szabad visszacsúsznia, de ha nem sikerül biztonságosan megoldani, ha örökösen visszacsúszik, akkor végleg búcsút inthet a híres éneklésének.
Nekem elhiheti.
Találomra ütött le egy félhangot a Szemzőné zongoráján.
Már megint ugyanazt a fiszt.
Az elpusztított emberek és tárgyak eleven lelke szólalt meg a koranyári éjszakában, s ő készséggel ment utánuk a hangjával.
Ütemnyi szünet után kiénekelte, majd ismét leütötte, beleénekelt. Igen érzékeny volt a hangokra, amelyeket a puszta hallásával megkívánt. Voltak hangzási ideái, s a hangképző szerveivel megpróbálta megformázni ezeket. Maga a hangzás azonban folyamatosan agyonveri a hallást, nem hallhatta kívülről önmagát. Még egyszer, mintegy ellenőrzésképpen ütötte le a hangot, szünetet tartott, de üresség lett a szünetéből, s rögtön igen elégedetlenül mondta magának, hogy nem, nem lesz jó így, nem így, nem ez.
Nem találok rá, mondta magának, nem találom.
Egyidejűségre kellett volna hangolnia a különbözőket.
Ágost miatt is a sírhatnékjával küszködött.
Vagy nem tudta volna megmondani, hogy miért sírna miatta, ha egyszer boldog vele.
Csak éppen ráfogom.
Hogy engem a tudásával mindenki megalázhat, kiáltotta magában kétségek között, habár valójában olyan boldog volt, hogy e pillanatban III. kötet 7semmi nem zúzhatta szét az erőt, ami a testében duzzadozott, áradt, a sejtjeiben működött.
Minden duzzadt és terjedt.
Maga kérem, Gyöngyvér, a maga gyöngeségei miatt örökösen másoknak tesz szemrehányást, intette ugyanakkor Huber Margit átható hangján önmagát, s ezt a visszatérő hibáját, amit a Huber Margit örökösen a szemére is hányt, azért készségesen elismerte.
Már megbocsát, de ez nevetséges.
Nevetségessé teszem magam ezzel a férfival, de miként tudnám magam tőle visszatartani.
Ténylegesen nem tudta volna megmondani, hogy mit hall ki az éjszakából vagy mit keres, s vajon megtalálja-e a saját emlékezetében, amit a hallása kisúg a folyamatos belső beszéd mögül, avagy a belső beszéd helyett felkínál, s amit ő oly hevesen megkíván, hogy kiénekelné.
Általában nem lehet énekelni, gyermekem, s ezt igazán elfogadhatná, mint abszolút alapelvet.
Zenei formát adni a sírhatnékjának.
Mert ha nem fogadja el, attól még alapelv marad, hogy mindennek formát kell adnia.
De hiszen semmi oka nem volt a keserűségre, ténylegesen boldognak kellett volna ezzel a férfival lennie. Még a feszes kis hasát is többször megtapogatta a kimeresztett ujjaival, vajon tényleg nem fogant-e meg nagy hirtelen.
A formátlanságot is meg kell formáznia, hát nem érti, miért nem érti.
Csak valamit és valahogyan énekelhet, Gyöngyvér, s ha nem talál eredeti formát hozzá, kiáltott fel Huber Margit, és vadul püfölte a zongorát, hogy megmutassa ennek az ostoba leánynak, hogy mi történik a hangokkal eredeti forma nélkül, káosz történik velük, semmi, nulla, és akkor az egész világfájdalma fabatkát nem ér. Az elragadtatottsága nem kevésbé, semmit nem ér, semmit, nulla, hisztéria, zéró, érti kérem, semmi, kiabálta, és közben felpaprikázva klimpírozott.
III. kötet 8Habár az éteri mosolyát egy pillanatra sem adta föl, s ezzel azért elbűvölte Gyöngyvért.
Mikor a frázis előtt levegőt vesz, már tudnia kell, Gyöngyvér, hogy mit fog csinálni.
A két fisz, kérem, megint elcsúszott a végén.
Vigyázat, ne alulról fogja meg a hangot, Gyöngyvér.
A keresett formák helyén Mózes Gyöngyvér csupa olyasmire lelt, ami éppenséggel elmélyítette a sírhatnékját. Honnan tudhatná az ember előre, hogy éneklés közben mit miért csinál vagy miért nem tudja megtenni. A megformálás kedvéért az időt kéne felfüggeszteni, ő pedig kislányos kívánságokat táplált magában, üres fantáziákat. Hogy milyen jó lenne egyszeriben nagy énekesnőnek lennie, mintha csak minden erre irányuló erőfeszítése nagy hirtelen megfoganna, és a nagy érzéseivel fölléphetne rögtön a világ összes nagy operaszínpadán. Akkor majd nagy szemekkel nézhetne a Médike. Látta is magát, amint az állig fölfogott nercbundájában kiszáll a taxiból, és nem ad senkinek egyetlen autogrammot sem.
Ezekben a nagy érzéseiben benne volt, hogy ő tulajdonképpen tud olaszul, csak meg kell hozzá világosodnia.
Nem nagy ügy.
Néha kipróbálta, hosszan és türelmesen várt rá, hogy megvilágosodjon az elméje, amely ebben a mostani életében az érzéseivel takarta el sok korábbi életének érzéseit.
Ha sokáig figyelte, hogy mi rejtezik az érzések mögött, akkor világosan látta, hogy átdereng rajtuk a régvoltak tudata. Hiszen csak az előző életéből hozhatta át az érzést, hogy ő férfi is volt már, olasz és herélt, s csupán a végtelen szerénysége és a szégyenlőssége nem engedi hozzá a valódi tudásához, amit az előző életében már fölhalmozott. Jó, nem ismeri az olasz szavakat, vagy ha tudja, akkor nem ismeri az értelmüket, hiszen az előző életében magyarul nem tudott, de majd lassan minden az eszébe jut, és akkor a mostani magyar tudása alapján értelmezni tudja az egykor tudottakat. Azért nem tudja megIII. kötet 9tanulni, mert az olasz szavak és az olasz nyelvtani formák már benne vannak az elméjében. Valamilyen eszközzel el kéne érnie. Vagy miközben megfeszítette magát, hogy visszataláljon az elfeledett tudatához, ám goromba tárgyi hibákat és együgyű technikai elégtelenségeket talált, akkor csupa olyasmi jelent meg a tudatában, amire a Huber Margit folyamatosan fel is hívta a figyelmét és mégsem tudta megoldani.
Maga állandóan sikert akar, gyermekem.
De annyi dolgot nem lehet egyszerre megjegyezni és észben tartani, amennyit tőlem a Médike megkíván.
Ne pityeregjen, önsajnálattal nem fog magán segíteni.
Ha minden nap többször tisztességesen bejáratná a hangját a skálán, akkor persze biztosan rátalálna.
Hogy az örökös tanulás meg a skálázás helyett szabadon énekelhetne végre.
Ne tessék már annyit leállítani, és akkor majd fogok tudni énekelni.
Ennyi ellenőrizetlen ordítozás után ugyan nem várható, hogy a hangom meglegyen, gondolta a kimerült és mezítelen testével igen elégedetten. Mintha nagy önelégültségében azt mondaná, jó, tehetségtelen vagyok, hiába teszek súlyos szemrehányásokat a Médikének, tök tehetségtelen, elismerem, és felelőtlen, világ lustája, ez igaz, nem próbálok eleget, és különben is egy nagy őstehetségnek képzelem magam, akinek ilyesmire nincsen égető szüksége, de jó testem van és baszás közben sem veszítem el a muzikalitásomat, ezt azért senki kétségbe nem vonja, és most az egyszer ez a pasi jól el is intézett, ebben azért emberemre találtam ebben a nagy baszásban.
Hiába tiltakozom ellene, meg ő is hiába nem akar engem.
Neki legalább jó nőstény vagyok.
Az ember levetkőzteti őket, s azonnal látja, mire számíthat. Ez azért a nőnek előnyös, látja már a gatyájukon.
Most meg jól szétbaszott és szétordítottam a hangomat miatta. Mennyire igyekeztem visszafogni, Szűzanyám. Nehogy a kényes fülét III. kötet 10zavarjam, egy ilyen úriemberét. Ő is ordítozott, mint az állat, hogyne süketültem volna meg.
Érezte, hogy nem szereti ezt a férfit sem, mégsem, megveti. A hülye érzés most meg keresztezi a szándékait. Éppen azért nem szereti, amit ennyire kíván tőle.
Ha még sokáig csináljuk, akkor elveszítem tőle a hallásomat, nemhogy a hangomat.
A macskagyökér erős illata hatotta át a Szemzőné szobáira zárt meleg éjszakát.
Most persze kimerülten elaludt, édesem, drágám, a saját jó illatában, ó, én édes Istenem.
Legszívesebben azonnal visszatért volna hozzá a cselédszoba ágyára, e csodás férfihoz, akinek a tébolyító kielégüléseit köszönhette, s akivel nem tudott egyetlen idegszála sem betelni, mégsem. Nem tudott vele betelni, nem. Azzal biztatta az idegszálait, hogy majd holnap, később, a következő percben, a jövő héten majd minden kiteljesedik, majd beérik, s már csak ezért is hálás volt neki, e biztató jövő miatt. Mindaz, amire az énekléshez lett volna szüksége, a szíve, az elméje, a tüdeje telve volt vele, majd szétvetette a fejét és a mellkasát a mesés illatának emlékével, amely a lehető legközönségesebben párolgott a saját bőréről, a saját vastag, rövidre nyírt hajából és a szemérme sötét és gazdag szőrzetéből.
Az ilyen féktelen ordítozásokkal egy nagy énekesnek óvatosabban kéne bánnia.
Még szerencse, hogy nem vagyok még nagy énekes, mondta magában, s addig kedvemre baszhatok.
Akárha mindennél erősebb lenne a szörnyű sejtés, hogy az egész hülye művészetét csak azért kéne belegyötörnie ebbe a szomorú világba, hogy ne egy közönséges nőstény legyen, ne egy ilyen hülye kis nőstény, aki nem tudja, hogy mit akar az életével kezdeni.
Nem is lenne szüksége többé férfiakra. Ezért kéne az énekművészet csúcsára fölérnie, hogy ne legyen többé szüksége rájuk.
Legalább a Misinatetőn megmaradni, Gyöngyvér, ha már a Mount III. kötet 11Everest nem megy, hiszen látja maga is, hogy nem megy. Nem visszacsúszni, kedvesem, valami kis hülyeségen örökösen megbotlani.
Nem vagyok a Médikének a kedvese.
Holott a becsvágyán kívül nincsen semmije, nem adhatja fel a becsvágyát, ha egyszer hiányoznak a megfelelő képességei.
S hogy mennyi minden hiányzik, a ronda öreg dög állandóan föl is sorolta. Vérdilettáns, valakiről ezt mondta egyszer a füle hallatára, és ettől kezdve attól rettegett, hogy ezt a pecsétet egy szép napon majd ráüti a bőrére. Ezt azért nem gondoltam volna magáról, Gyöngyvér, de maga egy vérdilettáns.
Ilyen vén dög legyen az énekmestere.
Skálázással azért sem merészelte volna most fölverni a világegyetem kíméletlen csöndjét. Kiderülne, hogy vérdilettáns, visszhangzott a fejében, hogy vérdilettáns, vérdilettáns. De nem ment vissza hozzá a cselédszoba ágyára sem. Elege volt ezekből az állandó cselédszobákból és a férfiakból. Meg fölébresztené ezt a szegény férfit, akit a Szemzőné összes szemérmes kérése ellenére fölhozott ide, s akkor tovább csinálnák. Csak pihend ki magad édes, én őrzöm az álmodat. Ha egyszer nem volt már hová menniük. Nem tudják nem tovább csinálni, ehhez még csak egymáshoz sem kell érniük. Úgy érezte, mintha még mindig csinálnák. Ebben a négy napban már voltak kinn a családi nyaralójukban, Visegrádon, voltak a férfi furcsa nevű barátjának a lakásán az Ó utcában, de bárhol voltak, minden mozdulatuk egyetlen dologra irányult. Legfeljebb kirúgja őt a Szemzőné. Majd elmegyek máshová, ahol persze még zongora sem lesz. Az ember nem vehet mérget rá, hogy csak olyan pasival fog lefeküdni, akinek van lakása. Nem ment vissza az ágyra, mert a becsvágyát törné össze ez a másik ember, ha tovább csinálnák. Még nincsenek meg a szép bundái, egy rohadt lakást nem fogok tudni megszerezni, elvenné tőle a soha nem volt ékszereit ezzel az állandó baszással.
Nem tehetem tönkre magam miatta.
Az emeletes villát, a villa napfényes kertjét, a hullámzó tapsokat, a III. kötet 12karzatokról az eszeveszett üdvrivalgásokat, az egész gátját veszített ovációt kéne cserébe odaadnia.
Neki azért inkább a művészetével kell foglalkoznia.
Minden megelőző történés megült és megrekedt e rideg falak között terjengő pállott levegőben. Nem képzelte, nem képzelődött, hanem szabályosan átélte és minden részletében átérezte az elmúltakat az egész borzadó, mezítelen testén. Holott azt hitte, hogy a jövőjéről vagy az esélyeiről ábrándozik, s nem is neki kéne a kielégüléstől ordítoznia, hanem a közönségének.
Mert néha a Médike komolyan és csöndesen elárulta neki az éneklés titkát.
Majd fognak is ordítozni, csak ne féljen a Médike semmitől.
Azon gondolkodott, amit ez a Médike követelt tőle.
Ez egy nagyon furcsa dolog, Gyöngyvér, hiszen őket kell oda elvezetni, ahová valójában maga tart, de oda csak velük együtt érhet el. Nem ismeri őket, és nem is tanácsos őket megismernie.
Talán nem is olyan nagy baj, hogy a férfiak nem tudják őt tisztességesen kielégíteni.
Ha legalább ez a tudat kielégítené egyszer, hogy nem olyan fontos, semmi nem olyan fontos, csak az éneklés.
Akárha mehetnének még tovább, mindig ez a különös és kínzó érzés maradt a felszínen.
S ezen a korai órán világos volt számára az is, hogy a férfi legalább annyira nem szereti őt, mint ahogy ő sem szereti, arra azonban nem szívesen gondolt volna, hogy akkor meg hiába basznak ennyit ilyen jól, ő sem tudja a férfit kielégíteni. Erre nem gondolhatott, mert legalább ebben tökéletesnek kellett volna éreznie önmagát, ebben a nagy baszásban.
A közönségének hallania kell, gyermekem, hogy még a legfelső hangjai sem feszesek, ahogy a legalsóktól sem fulladhat el.
Mintha mehetne még velük tovább, tovább, de nem magának kell erőlködnie, mert úgy fognak az utolsó hangjai után kapaszkodni, hogy elakad a lélegzetük.
III. kötet 13Holott ő aztán tudja, hol van a lehetséges dolgok végső határa.
Égett a szeméremrése, fájt a sok dörzsölődéstől.
Nem válogathatott kedvére az érzetek között, s főként nem akadt zenei hang, amely egyetlen ellenőrizett ösztöntől vezetve képes lett volna megszólítani és szólásra bírni a személytelen múlt roppant tömegét és súlyát.
A hold fényétől átvilágított koranyári éjszakán a minden elmúlt telepedett rá kékes és sárgás fényeivel a Szemzőné szobáira.
Gyöngyvér vállán, az egész rémálomba zuhant városnegyeden megült az őrült sárga visszfényével. E magányos félhangnak pedig nem volt annyi ereje, hogy szóljon hozzá, avagy az elmúltak érzetének és roppant tömegének testet kölcsönözzön.
Nem lehetett annyi ereje, hogy áttörjön.
Neki egy olyan énektanárnője van, aki soha, de soha nem engedi hozzá az énekléshez. Kínozza őt, szekírozza, egy szadista nő, s akkor hogyan törhetne át. Örökösen leállítja, a kifejezés tisztasága érdekében minden egyes hangot külön beléfojt. S akkor hogyan énekeljen könnyedén és természetesen, hogyan formázza meg. Az embernek az idegeit szedi szét ez a nőszemély, akinek nem hisz most már egy szót sem.
Moccanni nem lehetett a tárgyak históriai sűrűjében, és ezzel az átkozott fisszel nem ment semmire.
A két fiszt bizony ki kell rendesen dolgoznia, gyermekem.
Nem vagyok a Médikének a gyermeke.
Azt kívánom szívből, hogy lenne türelmesebb önmagához.
Senkinek nem vagyok a gyermeke, ezt tessék jól megjegyezni.
Nekem nagyon jó tudni, hogy kinek a gyermeke nem vagyok, és a Huber Margit néni gyermeke nem vagyok.
A kurva anyám gyermeke vagyok, akit valaki nekifutásból fölcsinált, ha tetszik az ilyen szavakat érteni.
Maga hajlamos gyermekem a hisztériára, a kérdés csak az, hogy képes lesz-e úrrá lenni ezen a rossz hajlamán. S hogy jómagam milyen módszerrel tudom hozzásegíteni, ez is nagy kérdés. Önuralom biztos III. kötet 14kell ahhoz, hogy órát adjon magának az ember. Nyugodjon meg, vegye kérem elölről. Akár egy közönséges technikus, gondoljon erre, közönséges technikus vagyok, akinek az átkozott kapcsolási hibát azért meg kéne találnia.
Próbáljuk meg staccato.
Hallanunk kell, hogy mit méltóztatik művelni ezzel a két jobb sorsra érdemes fisszel.
Ne tessék már nekem azt mondani, hogy én méltóztatok.
Minden hangot egyenként kell Gyöngyvér a helyére tenni, nem általában, ne általában énekeljen, próbálja meg staccato.
Nem fog belegebedni, ne féljen.
Na látja.
Ha ilyen szépen, lassan, gondosan elkülönítve nem sikerült kiemelni a hangot, akkor az ég szerelmére, milyen legyen a maga tempójában.
Ne siessen, hová siet, az ég szerelmére, ne kenje oda ilyen csúnyán, ne kenje el.
Nem lesz szép, ha a felső hang ilyen feszes.
Magának vannak napjai, gyermekem, amikor maga nem énekel, hanem megpróbálja ügyesen elkerülni a hangokat, meg akarja úszni. Tudom, hogy megint neheztelni fog rám, de megint csak nem támasztotta ki.
Én a fülemet kölcsönzöm ki, bérbe adom magának, de énekelni magának kell. Maga meg akarja úszni a hangokat. Az énekesnek, bogaram, nem általában kell énekelni, habár az embert a színpadi ösztöne erre vezetné, markírozni, markírozni, jaj, csak nem játszani, de ne erre menjen. Magának van hangja, maga mégis úgy akar énekelni, ahogy másoktól ellesi.
Ebből öntetszelgés lesz vagy önsajnálat. Nem ez a legszebb hangja, Gyöngyvér, még mindig nem a legszebb. Mintha szorítaná. Ahhoz, kérem, hogy magának minden hangja meglegyen, előbb minden hangjával pozícióba kell hoznia a testét, de az érzelmeivel egyetemben, erről pedig igazán részletesen beszéltünk. Egy ütemmel előbb tudnia kéIII. kötet 15ne, hogy mit akar csinálni. És ne felejtse el, hogy németül az ü még akkor is rövid, ha a tempó hosszabban kívánja.
Mondja utánam, hogy Glück.
Glück.
Gyöngyvér, kérem, még rövidebben, maga boldog, érti, boldog.
Glück.
A tempó miatt a magánhangzót megkettőzheti, de vigyázzon, hogy a két magánhangzó közé ne kerüljön idegen hangzó. Ne tessék megszokni ezt a kínos hehezést. Boldogságról van szó, nem gügyeségről.
Persze, hogy mások is csinálják, de azokat sem lehet érteni. Majd mások gyöngeségeit fogja utánozni.
Hát nem elég magának a sajátja.
Glück, mondja szépen még egyszer utánam, és ragyogjon nekem a hangjával.
Ne a pofikájával ragyogjon, Gyöngyvér, hanem legfeljebb a két szép szemével. Ragyogjon ki nekem a csinos kis fejéből.
Felőlem ugyan mimikával is jelezheti, hogy nagy boldogságában mit fog csinálni, ennyit a drámai helyzet megenged, de maga drágaságom pontosan fordítva csinálja. Utólag mutatja be, hogy mit nem méltóztatott áthozni a hangjával. Pofákat vág, holott én a boldogságáról akartam hallani.
Ez így fabatkát nem ér, semmi, nulla, semmi. Ez olyan, kérem, mintha az okot cserélné föl az okozattal.
Az almát sem adjuk össze a körtével.
Akusztikus helyett nem adhat nekem vizuálist.
Most szeretném hallani végre, hogy a hangot szépen a helyére tette.
Glück, rövidebben akarom hallani, Gyöngyvér, röviden, és a hangja ragyogjon.
Mózes Gyöngyvér a legnagyobb kétségek között ütögette az egyetlen fiszt, miközben odakinn már javában derengett, s ugyanebben a pillanatban a lelkében elgyötört és meggyalázott Demén Kristóf tőle nem is olyan messzire valóban beváltotta az önmagának tett ígéretet.
III. kötet 16Nem a Margit hídon, hanem inkább mégis az Árpád hídon vonszolódott a pesti part felé.
Nem csak azért választotta ezt a hidat, mert közelebb esett, s a razziázó rendőrök elől ezen volt a legbiztonságosabb elmenekülnie.
A többieket, akiknek ez nem sikerült, azonnal ütötték a gumibotjaikkal, ahol érték. A hátukat, a fejüket, a védekezéshez felemelt karjukat. Nem tudhatta, hogy más rendőri egységek nem fésülik-e át közben a sziget egész belsejét, arra nem menekülhetett hát. S ha már ilyen szerencséje volt, ilyen hülye nagy szerencséje, hogy sikerült a rendőrök ostromgyűrűjéből kitörnie, akkor ezen a hídon volt a legkisebb a kockázata, hogy ismét csapdába essen.
Ebben az állapotában különben sem lett volna tanácsos élő lélekkel találkoznia.
A Margit hídon vagy a Lipót körúton nagyobb lehetett erre az esélye.
Húsz perc, s a városban lassan megindul a forgalom. Villamosra különben sem szállhatott volna ilyen állapotban.
Hanem azért menekült erre, mert az Árpád hídról lesz a legbiztonságosabb a mélybe vetnie magát. Mielőtt találkozhatna bárkivel. Csupán a korláton kell átfordulni.
Akárha egész eddigi élete nem lett volna más, mint fölkészülés a szép rémálomra, amely, lám, éberen érte el.
A gumibotok ütései alatt többen bezuhantak, berogytak a kátrányos pissoirba, ordítottak, ott is ütötték őket, siránkoztak és könyörögtek, miközben üvöltöttek a rendőrök.
A nyitott ajtón át világította be őket egy rendőrségi rohamkocsi reflektora.
Legyen lelki ereje hozzá.
Most ténylegesen beteljesítheti, ebben a legutolsó és régen érlelődő nagy tervében szunnyadt minden nagy reménye, ki volt dolgozva minden kicsi részlete.
A hajnali derengésben, amely nem fényesítette még fel a világ mély szürkeségét, egyes egyedül rohant a hídon. Testi kielégítettsége liheIII. kötet 17gett vele, hogy még mélyebben megcsúfolja az erkölcsi érzékét, a tudatát pedig jól meggyalázza. Vitte az örömét. Menekült a rendőrök elől, akik nem üldözték. Valószínűleg észre sem vették, hogy valaki megszökött, vagy ha észrevették is, örültek, hogy egy rohadt buzival kevesebb lesz nekik az őrszobán.
Fönn a hídon állt meg először, s azokra gondolt, akik előtte itt pusztultak el a jeges árban, de gyanította, hogy ez infámia, erre nem lenne szabad gondolnia, majd visszanézett a szigetre, a sűrű lombozat azonban mindent eltakart.
Most már nyár volt, nyár az összes élő és erős illatával. A fiatal vadgesztenyék ligete elnyelte a segélykiáltásokat, vagy soha nem volt semmilyen kiáltás. Olyan szép és nyugodalmas a nyári hajnal. Közönyösen csillogott át a gázlámpák fénye a lombokon. Mintha nem történt volna meg az éjszakában, az első madarak fennen énekeltek. Vonszolódott, futni ténylegesen nem tudott a finom, fekete, hegyes orrú cipőjében, mely ezen az éjszakán már több pocsolyában megmerült, és lucskosan cuppogott benne a zoknija.
Se autó, se villamos, fenn a híd szürke aszfaltján senki és semmi moccanás.
Angyalföld felett megjelent ugyan a hajnalpír az égen a gyárak mélyszürke füstjeivel elkevert felhők szélein. Valószínűtlen lett, valószínűtlenné változott, hogy sikerült, hogy tényleg sikerült az üvöltözések, a tompán pufogó ütések, a könyörgések és a kiáltozások közül a vakító fényen át kimenekülnie, s hogy nem vitték el. Hogy nem érték el a suhogó gumibotjaikkal. Idefönn égtek ugyan még az ívlámpák a hídtest fölött, de már világosodott a szabad ég a madarakkal. Lustán sivítoztak át egymásnak a sirályok, és röviden sipítottak gyors röptükben a parti fecskék. Hallotta ugyan az éles fénysugárban összetorlódó testek puffogását, az ütések zuhogását, tudata mindent rendesen elraktározott, hozta magával az ütésre és védekezésre emelt karok szemléltető ábráit, a hiábavaló könyörgés szólamát, a káromkodásokat, valakinek a sikító rimánkodását, hogy csak őt ne bántsa, csak engem ne III. kötet 18bántson rendőr elvtárs, ne bántson, a ruhák hasadásának hangját, vak szitkokat, a védelemre fölemelt karok csontjának reccsenését, a saját elméjében mentette ki a fényre a rettenet és a megtorlás értelemmel és felfogóképességgel ellenkező ábráit és hangjait.
Na várjatok csak, most kaptok, szemét buzik.
A kivételes csöndben hallani lehetett a víz örvénylését és tehetetlen loccsanásait odalenn a pillérek körül.
Fasz kell neked, nesze, most megkapod a faszt.
Nyár volt, egy közönséges koranyári hajnal a hűvös páráival.
Húzta a sérült lábát.
A nadrág szűk szára dörzsölte a nedvedző sebet, égett, fájt a vaskorláton szétvert sípcsont.
Tartott tőle, hogy az összefogdosott embereket ezen a hídon szállítják majd el, s akkor őt is elkapják, nem lesz hová elrejtőznie, vagy nem lesz hogyan elmenekülnie.
Idegen férfiak vizeletétől átnedvesedett, spermájukkal bemocskolódott fekete inge és fekete nadrágja a hátára, a mellére, a fenekére, a combjaira tapadt, rátapadt, hozzáragadt, mint a szégyentől izzó bőr.
A rendőrségi roham előtt alig néhány pillanattal tápászkodott föl a törött mosdóból kicsorgó víztől és a sok mellécsorgó vizelettől nedves kőről, ahol annak előtte az egymással bensőségesen elfoglalt férfiak kielégültek fölötte, vagy mások meredő farka miatt már nagy sietve odahagyták az ő kielégítettségtől jó ideig tehetetlen testét. Arra gondolt, hogy amikor elér a sziget és a pesti part között feszülő hídív mértani közepére, ahol a legkisebb lehetősége nem lesz zuhantában a hídszerkezeten fönnakadni vagy odalenn csapódni hozzá a pillérhez, akkor megteszi.
Ez volt a nagy terve.
Látta magát zuhantában, csak szétroncsolódni ne.
A rendőrségi roham előtt a személyes sorsnak még annyi ideje maradt, hogy eltántorogjon vele a sötétben a csaphoz, amelyet a szuroksötét nyilvános vizelde kitárt vasajtaja mögött lehetett sejteni.
III. kötet 19Ez a kitárt ajtó lett a nagy szerencséje.
De ezek szerint közel sem véletlenül hagyták nyitva az ajtót éjszakára, hanem azért, hogy ebbe a kelepcébe valamennyien besétáljanak.
Éppen csak az arcára csapkodhatott egy kis vizet, annyit, hogy mások élvezetének szutykát legalább az arcáról lemossa, kiöblítse a szájüregéből, mielőtt hazamenne. Amikor a rohamkocsi motorzajával, reflektorával és kerekeinek csikorgásával átszakították a csöndes éjszakát és már üvöltöttek.
Ennyi ordítozó és siránkozó férfit kellett összeterelniük, behajtaniuk és beverniük a távolabb várakozó nyitott rabszállítóba, ami nem lehetett egyszerű feladat, már csak a szempillantás alatt tomboló dühük miatt sem, s így vértelen sem maradhatott.
A kitárt ajtó mögött meghúzódva, néhány pillanatra kívül rekedt a veszélyen. De arra gondolt, hogy mielőtt megtenné, leveti magáról a vizelettel és emberi váladékkal bemocskolt holmikat.
Cipőivel együtt külön csomagba göngyölni, hogy önmaga előtt hajítsa le a mélybe a szégyenét.
A víz nyelje magába, roppant sodra mélyén tüntesse el.
Csupaszon álljon halála elé, ne legyen visszaút, ne gondolhassa meg magát az utolsó pillanatban.
Nem volt mit meggondolnia.
Eszébe jutott ugyan Ilona rizses csirkéje, ahogy az étel maradéka a tűzhelyen vár rá a lábas alján, jó szaftosan és a fűszerektől ízesen, ha csak Ágost váratlanul haza nem érkezett és ki nem ette a lábosból. Ebben az utolsó előtti pillanatban még őt is hajlandó lett volna megszeretni, akit az egoista bolondériái miatt megvetett, ki nem állhatott, s aki minden jobb falatot gondolkodás nélkül elevett előle. Jó előre elhatározott halálához alig egy karnyújtásnyira, igen közel került hozzá az ismerős testi idegenkedés, amit a közös családi vonások miatt az unokatestvére társaságában érzett, a rokoni idegenkedés meghökkentő meghittsége. Ágost ezen az éjszakán azonban nem érkezett váratlanul haza, hogy megegye a vacsoráját, hanem a hasán elterülve, egyik térdét III. kötet 20csaknem az álláig felhúzva, békésen és takaratlanul aludt a hatodik emeleti cselédszobában.
A pusztulás előtti pillanatban a bénító emberi idegenségét támadt kedve megérteni, talán a sajátjaként megszeretni. De legfeljebb azt értette meg, hogy még a saját testétől való idegenkedéssel sincs egyedül az ember, mivel a rokonsági rendszerekben még ez is bokrosan tenyészik.
Eszébe jutottak még Ilona szeplői, a sápadt kisfia, akinek nem lesz különb sorsa, mint amilyen neki jutott. Ezt gondolta róla. Az egész elkövetkező élete miatt előre sajnálta a lázadozó és tépelődő kisfiút. Mintha azt gondolná róla, hogy a saját sorsának, amit most szerencsésen idehagy ezeknek a nyomorult túlélőknek, legalább lesz kiben folytatnia a kegyetlenkedést.
Ez a gyerekhús itt marad, a közös sorsuk majd kedvére tombolhat tovább benne.
Őrülten éhes lett az elképzeléstől, hogy a rizses csirkéből még azért ehetne. S hogy a sorsát ennek a védtelen kisgyereknek kell a rizses csirke maradékával együtt tovább adnia. Meg főleg a kielégüléssel járó cukorszint-csökkenés miatt kellett az ételre gondolnia. Töltekezni, még azért zabálni egyet. Ahogy Ágost teszi, minden hangos kielégülése után fölkel, valamit gyorsan megzabál, kizabálja az üvegekből a lekvárokat, olyan undorítónak lenni, mint amilyen ő. Ha megmaradna ebben az egyetlen életében, akkor mindennél veszélyesebbnek bizonyulna a pokoli kielégülése, amit az óriásnak és a bajuszos segédjének sikerült az ő rideg és érzéketlen testéből kiügyeskednie, példa lenne, minta, hogy igen, így kell csinálnia, ezt keresse.
Minden éjszaka vissza kéne hozzájuk térnie. Miként két legendás hős, betyár, szegénylegény, a rendőrök érkezése előtt tűntek el.
Ami most gyanút is ébresztett benne velük szemben. Vajon nem ők hozták-e a rendőröket a többiek nyakára, erre gondolt, de tudta jól, hogy nem lehetne meg többé nélkülük, még akkor sem, ha rendőrségi ügynökök.
Akkor talán még jobban kívánta volna őket.
III. kötet 21Még néhány pillanat, csak odáig érjen el, s akkor a legnagyobb szerencséjére nem fog benne élni többé egy ilyen botrányos gondolat, hogy minden mindegy, csak csinálják vele. Mégis olyan volt, mintha e botrányos gondolattal ülne győzelmet a sors felett, hiszen életében először sikerült a botrányos örömöt megszereznie, és mégis megmenekült a veréstől és az igazoltatástól, s hogy aztán a nagynénjének kelljen őt valamelyik fogházból hazavinnie, borzongott e gondolattól.
Nincsen büntetés, nem lesz büntetés. Élete utolsó órájában lett a lehető legjobb, legalább nem alázhatták meg érte. Sorsának nem lesz ideje újabb büntetést kifundálni és végrehajtani. A halál nem lesz büntetés az ártatlan élvezet miatt, hanem a lehető legpazarabb ajándék, nagy ráadás, mondta magának, és nem félt tőle, közel sem, hanem előre szerette, mélyen megkívánta. Mást nem kívánt. Legalább ő tudja, hogy a sorsa egy rövid életen át milyen végzetesen tévedett. Eleve egy másik testbe kellett volna beköltöznie, hiszen ő teljesen vétlen, és még azt is megtudta tőle, hogy más emberek az átkozott vétkeiktől milyen boldogok, amikor boldogok.
Vagy milyen boldogság reménye az, amit üldözőbe vesznek, ami álnokul elhagyja őket, amitől többé nem tágítanak és szalad előlük sebes lábakon. Szájüregét és az ajkát kiszárította a szomjúság, fájó sebekkel ütötte ki az undor a szájzugát, s kirepesztette az ajka peremét.
Felemelő érzés volt tudni, hogy életében először és utoljára tudja meg önmagáról és a többi férfiról. Ezzel a tudással maradjanak csak szépen ezen a világon, ha akarnak.
Idegen férfiak ajkának, ínyének, fogának, nyálának, faszának ízét és illatát vitte magával, ezt is úgy becsülte, miként a saját bekövetkező halálát, amiért e néhány fájdalmas lépést meg kell még tennie. Mindent magával visz, senkivel nem fog többé közösködni és semmit megosztani. S attól a puszta gondolattól, hogy nem lesz miről lemondania az új világban, minden undora ellenére kívánta vissza a kiszáradt szájüregében, hogy csókolják, igenis lökjék bele az izmos nyelvüket ezek a többiek, bárki.
III. kötet 22Az örvénylő víz sötét mélyénél és a felvert iszaptól selymes felületénél jobban kívánta vissza a bajuszos férfi vastag ajkát, a súlyos izzadása, a fröccsei, a zónapörköltjei, a tolakvó cigarettái idegen ízét. Csókolná szét a bűzös szájával a maradék életét, bassza szét. Minden maradékot még fölzabálni, kenyérrel törölni ki a lábas szaftos alját, minden kicsi csontot lerágni, elroppantani az utolsó kis porcokat.
Ez a valaki, aki átmenetileg még ő volt, vitte magával a kátrány és a vizelet romlott illatát a pórusaiban, a bőrén, az orrlyuk pihéin, a nedves holmikon.
Már csak ez a néhány pillanat van hátra, csak odáig, a híd közepéig kell a nyomorulttal eljutnia. Ennél világosabb tudás nem lehet és nem lesz.
Ehhez társult a víz mindenen átható, iszappal telt illata, amely elkeveredett a közeli gyárak füstjének keserűségével, és külön az édes jázminok fuvallata.
Rövidre nyírt szőke hajának erős tüskéin sokféle idegen sperma száradt.
S miközben próbálta, megpróbálta egyszer, kétszer, ötödször is megpróbálta ugyanabban a pillanatban, mert tényleg nem akarta, most az egyszer nem elkenni, hanem próbálta a frázis értelme és stiláris funkciója szerint a fizikai helyére letenni, olyan tárgyilagosan kezelni ezt a kibaszott fiszt, ahogy a Huber Margit is megkívánta tőle, ez a Médike, s miért is ne tudna úgy bánni vele, mint egy technikus, akinek azért van némi sütnivalója, s tudja, hogy itt meghúzhatom a villásfogóval, ott azonban engednem kell rajta, mégis minden józan szándékával dacolva megrázkódott a válla a visszafogott zokogástól.
Sok kín és sok boldogság keresztezte egymást ebben a kivételes pillanatban.
Mikor Kristóf ismét futásra fogta a hídon a lépteit. Saját halálának édes gyermeki képzetét menekítette Ilona rizses csirkéjének és ártatlan szeplőinek képzetétől.
Ezek szerették volna őt az életének és a saját jövőjének még megtartani.
III. kötet 23Futó lépteivel ő volt egyedül, aki zajt üthetett a híd tompán rezonáló járdáján, mégis megkésve vette tudomásul a háta mögül közeledő trappolást. Rettenetes sorsáért mégiscsak előre irigyelte Ilona sápatag kisfiát. Annyira felkészült a korláton való átfordulásra. A körmök gyors kis koppanásai érték el a tudatát először. Gyorsabb ütemben kopogtak e körmök, mint ahogy ő futhatott. Szíve nagyot ugrott, a fekete kutya fogja beérni, a fekete kutyája.
Kiszabadult, kitört, vagy az éjszakai portás mégiscsak fölfigyelt a visszhangos ugatásra, amit egy ilyen bezárt dög csap. Most pedig jött a kutya a hídon, hogy miatta tovább kelljen élnie az életét.
Nem, ezt azért nem.
Valamit ki kellett találnia, gyorsabban nem futhatott.
Mint aki nem tudja eldönteni, hol jár a térben és az időben, mi történt vele előbb vagy később.
Uramisten, fohászkodott, ennek az édes, drága férfinak még én tettem szemrehányást, hogy úgy dolgozik bennem, mint egy hülye kis technikus.
Lélektelenül.
Amilyen pofátlan vagyok.
Már megint a Huber Margit beszélt ki belőlem.
Legalábbis meglepetésként érte a megkésett felismerés, hogy alattomosan adagolt szavaival hová mindenhová elér benne ez a Médike.
Miket is beszélek, hogy technikus.
Majd ő fogja megmondani, hogy mit mondjak a szeretőmnek.
Nehogy már úgy legyen.
Mint aki fölismeri az emberek között zajló ozmózis, személycsere és cserebomlás részegítő szépségét és szörnyűségét.
Ez a nő az egész lényével beléköltözött, nem csak a hülye énekóráival, hanem külön minden mondatába és minden gondolatába. A végén tényleg ő fogja nekem megmondani, hogy kinek milyen helyzetben mit kell majd mondanom. Mintha rendíthetetlen mosolyával sajátította volna ki őt magának a Médike. Rosseb legyen boldog vele, az raIII. kötet 24gyogjon, nekem férfi kell és nem az ő művészi ragyogása. Vagy a mosolyával együtt ő sajátította volna el így a lényét, kiraboltam, habár még mindig nem értené, hogy miként működik egy ilyen tartós mosoly, amit elrabolt. Egy ilyen ezernyi színárnyalaton és telítettségi fokozaton átjátszó mosoly, amit a Huber Margit tanítás közben az ajkán libegtetett, s valójában nem kötelezett vele senkit semmire, nem volt belekalkulálva Mózes Gyöngyvér nehéz és sötét élete, legfeljebb a pénze. Még boldog is legyek neki a saját pénzemért. Az anyád legyen boldog neked, az a sváb. Ámuldozott, honnan veszi a Médike a kitartását a mosolyához. S miközben utánozta, valamennyire fel is érte ésszel, hogy a levegősen kitartott mosolyában ténylegesen van valami hűvös, alattomos, rögeszmésen megátalkodott, ami nélkülözhetetlen lesz az énekléshez, ami nélkül nem lesz el.
Gyűlölte érte.
Ezek még ezt is megtehetik.
Néha úgy beszélt magában a Huber Margit mosolyához, mintha nem is egyetlen személy egyetlen tulajdonsága lenne, hanem egyszerre több személy kollektív tapasztalatával kéne háborúba bocsátkoznia.
Ha valami mégis kicsúszott vagy kisikeredett, és a Huber Margit ragyogva megdicsérte, hogy ez az, Gyöngyvér, így kell, hetek óta ezt kerestük, erre vártunk, akkor persze rögtön érezte a szíve hangos dobogását, és imádta a Médikét.
Hálás volt neki a korábbi gonoszkodásokért.
Meg volt váltva és imádta.
Le akarta volna vetkőzni rögtön a kínos új szokását, hogy ő is rendületlenül és teli szájjal mosolyogjon, miközben beszél vagy énekel. Amint kikerekedett valami kis eredmény a sok kudarcból, azonnal el akarta volna taszítani magától a Médikét, s mindent sebtében elfelejteni, amit megtanult tőle. Hiszen mire is vitte a nagy tudásával a Médike, semmire. Ha vitte volna valamire, akkor nem őt tanítaná óránként ötvenhét forintért, hanem énekelne. Mások ne lássák, kitől tanulta így a hangja ragyogtatását. Ez gyalázatos árulás. Fájt volna ugyan azonnal elárulni a III. kötet 25Médikét, hiszen úgy gondolta, hogy minden gyűlölete ellenére szereti, szeretem, de azért nagyobb volt a csábítás a gyors és teljes körű árulásra.
Meg egy őstehetség kitől is tanulhat, senkitől nem tanul.
Nem is lehetett különösebb lelkifurdalása az árulás miatt.
Felfedezte a Médikében a tárgya és a tanítvány személye iránt táplált feltétlen alázatot. Ez egy hülye kurva. Ami az ő nyelvén azt jelentette, hogy van a lelkének egy felülete, ahol fedetlenül hagyta önmagát ez a rejtőzködő és kíméletlen nőszemély. Ez az egész tanítási hadművelet egy olyan személytelen szenvedély, amit az óvodában a gyerekekkel és az egész éneklési históriával kapcsolatban ő maga is mélyen átélt. Tudta jól, hogy gyerekek nélkül maga is védtelen. A saját testén látta át, belelátott a másik ember tanítási szenvedélyébe, s látta, hogy milyen kiszolgáltatottá teszi őt is.
Ha lehet, akkor még jobban ki akarta volna használni.
Nincs meg nélküle.
Fulladásig telítette a hála a puszta gondolatra, hogy ki fogja csavarni a banyából az utolsó csepp tudását, minden tudást kifacsar belőle. Aztán úgy löki majd félre, mint ahogy undorító mosogatóronggyal teszi az ember.
Hűvös mosoly nélkül nem lehet megzabolázni a szenvedélyeket, ezért a tudásért mindent meg kell tennie. Ki kell a nőt facsarnia, mint egy citromot. Hogy legalább erre a kis védelemre, erre a kis titkukra, erre a kis galád előnyre ő maga is szert tegyen.
Még akkor sem lesz olyan sok drága holmija, mint ezeknek, akik állandóan mindent másoktól és egymástól örökölnek.
Mintha nem énekelni tanulna, hanem fölényesen és derűsen belemosolyogni az ellenségesen közönyös világegyetembe.
Én meg soha senkitől ne örököljek semmit. Majd elveszem, kifosztom őket, és mindent széttörök.
De még azt sem mondhatta ki hangosan, hogy milyen hálás lenne a Médikének, semmit nem mondhatott ki hangosan. Mert nem volt érzelem, amit ez a vén dög el ne utasított volna. Ő meg csak fulladjon bele az érzelmességébe.
III. kötet 26Inkább ne személyeskedjünk, Gyöngyvér, most mással vagyunk elfoglalva, kérem. Személyes érzéseinket nem adjuk ki, mert munkánk tárgyának tekintjük.
Mikor tudja kifizetni az elmaradt óradíjat, ha szabad rögtön kérdenem.
Ő meg fulladozzon a hálájában és a szeretetében, hogy ettől se tudjon rendesen megszabadulni. Egyszer azért szerette volna elárulni a kíméletlen dögnek, hogy a háláját az ölében, az ágyékában érzi. A hasam fáj belé, a picsámban érzem a hálámat, te vén hülye, te banya, a puncikámban érzem, érted.
Honnan tudná ez a Médike, hogyan kell a színpadon énekelni, ha még egy pinát sem tudott rendesen a szájára venni.
Akkor én most megtanítalak, te vén dög.
Pina.
Mondd utánam.
Szopránok persze hisztizhetnek neked, csak úgy zeng tőlük a finom úri ház.
Ó, nagyon is jól értette a szemét dögöt.
Akinek egyszer alt a szólama, annak tudnia kell, Gyöngyvér, hogy hol a helye az énekművészeti hierarchiában.
Hogy legalább valakivel kivételt tenne ez a vén hülye, velem, velem. Engem kéne általános örökösének megtennie. Úgy sincs senkije. Szemzőnének sincs senkije, ezeknek nincs senkijük, és mégsem én fogok tőlük örökölni. Hát miért nem érti meg őt a Médike, hogy ő annyira szereti őt a sok tudásért, hogy kívánja.
Kínomban kimondom neked hangosan, hogy kívánlak.
Miért nem szeret, miből állna neki egyszer kivételt tenni, amikor minden fiókja tele van már ékszerekkel és csupa drága festmény és szőnyeg a lakása, mit akar még, miért nem gyöngédebb velem.
Szeretett volna inkább kankutya lenni, magára engedné őt a Médike.
Ilyen tanítványa azért olyan sok nem lehet, aki ennyire tiszteli.
Legfeljebb Médikének szólíthatta, s legalább ez ellen nem lehetett III. kötet 27ennek a gonosz hárpiának hangos kifogása. Ezek a kényes nagyúri dámák szólították meg így, ezek a nagy barátnői, ezek Médikézték.
Na, majd akkor adok én neked rogyásig Médikét.
Büszkeségből úgy kellett tennie a Médikének, mintha nem hallaná ki belőle, hogy mennyire imádja és mennyire megveti, amikor így szólítja meg.
Meg is ölném magam, ha ekkora nagy szeplős és ráncos mellem lenne. Egy nagy szemétláda a Médike, aki miatt ennyit kell szenvednie. Nekem pedig annyi mellem ne legyen, mint egy fiúnak. Sokat fizetett érte, hogy szenvedhessen tőle, az már igaz, de ennyit még senkitől nem tanult, mint ettől a drága nőtől. Egy ilyen kurva sváb nő képes annyira fukar lenni, az óra sem lehet több ötven percnél nála. Még óra után sem diskurálhat vele ingyen az ember, ó nem. Öt perc locsogás miatt már egész óradíjat képes fölszámítani, s akkor még úgy tesz, mint aki nem is érti a méltatlankodást.
Az ilyen kicsinyességek miatt szívesen vágott volna belé egy jó hosszú kést.
Vagy Uramisten, puszta kézzel menni neki a satrafának.
Uramisten, hogy ezt a ronda nőt valaha férfi szerette.
És jól megfojtani.
Amikor tényleg nem bírta már hallani a mosolygással ártalmatlanított megjegyzéseit, hogy ez sem így van, meg az sem úgy.
Telt hangon, Gyöngyvér, nem hangosan.
Vigyázzon a lemenetre.
Mintha szorítaná.
Józan ésszel nem lehetett elviselni, hogy minden máshogyan legyen, mint ahogyan ő csinálná vagy ő hallaná. Hogy az érzései ne számítsanak. Ha meg ledöntött egy felest, hogy ezt a feszélyező tudatot egy órán át simán kibírja, és szépen mosolyogjon vissza rá, és valami egy kicsit mégis jó legyen neki már, akkor volt pofája szóvá tenni, hogy a leheletén érzi.
Ha valamit ivott, Gyöngyvér, akkor ne jöjjön órára. Ebből ne csináljon nekem úzust, kérem.
III. kötet 28Méghogy úzust, ilyesmit mond neki. Ezt a szót a kolleganője vagy a Bondor Ilona sem ismeri.
Kávészemeket rágott rá, ezzel baszta át a Médikét.
Olyan azért nincs a világon, hogy valakiben minden hibás legyen.
Óra előtt legalább egy jó konyakot, ennyit igazán megengedhet magának.
Jó, néha kettőt.
Vagy hogyan jegyezzen meg ő ennyi dolgot egyszerre. Azért mekeg a vén szipirtyó, hogy ő még több órát vegyen. Minden üres óráját képes lenne órákkal kitölteni a vén banya. Egyszerre az ember már hogyan tehetne eleget ennyi kívánalomnak. Nekem ne mondja. Hozzá se lehetett nála jutni egy üres órához, hogy az ember bepótolna nála egy elmaradt órát.
Nem tud egyszerre három idegen nyelven megtanulni. Minden hülyeséget azért nem tud lenyomni az én torkomon.
Egyáltalán nem látszott értelmes dolognak ennyi szégyent és ennyi megaláztatást némán eltűrni ennyi pénzért.
De nem adta fel, ütögette a kurva fiszt a Szemzőné zongoráján, ment a hangján utána.
Őt meg közben tyúkólba zárták.
Mikor zárták a Médikét és az Irmuskát vagy a híres Szapáry Máriát és az összes többi nagyúri dámát tyúkólakba, soha. Nem adtak neki inni, a vályúból ivott, a szarvasmarhák vályújából kellett innia.
Mi másból.
Mikor szenvedtek annyit, amennyit ő szenvedett, s még csak azt sem tudhatta, hogy ez a lelki szenvedés, mert még a szükséges szavakat sem ismerte meg tőlük. Neki reggel adtak egy marharépát, rágja. Senkinek nem fogja elmondani, hogy az élő gilisztát kikaparta és megette. Honnan tudta volna, hogy ezért is meglesz a büntetés.
Nem értette, hogy mi bűne lehet egy ilyen kisleánynak, vagy mi a bűn. Azt sem tudta, mi a kislány vagy a kisfiú, mert úgy tartották, mint az együgyű állatot, és még büntették is érte.
III. kötet 29A tyúkok vizét itta ki.
Erre volt képes a haszontalan.
Nézte mindenütt, kereste, titokban tapogatta önmagán a haszontalanságát, honnan férkőzik belé ez a haszontalanság, és a többiek mitől olyan hasznosak.
S mindig ide lökték vissza éhesen és szomjasan, amikor úgy érezte, hogy őt bárki megszégyenítheti és mindenki porig alázza.
Ettől már soha nem szabadulhat. Csak azért viselhette el a tyúkólban a hosszú órákat és a teljes éjszakákat, mert nem tudta, hogy van halála és van születése, s honnan tudhatta volna. Bármit honnan tudhatott, amit minden más kisgyerek tud. Kottyant a tolóretesz, kívülről csukták rá a tyúkól ajtaját, ez volt a büntetés, mert megint ivott a vályúból.
Hát csömölle állat vagy te, hogy a marhák vizét igyad ki. Hát hiába tanítalak én téged, hogy te mit tegyél és amikor szomjas vagy, akkor kérj vizet. Hát nem adtam répát neked, hogy aszt egyed. Itt hagylak téged egész éjszakára, de elvisz ám a ronda róka és átharapja a torkodat, ha moccanni mersz.
S mintha ennek az éjszakának a mélyéről felviláglana az agyában a felismerés, hogy a legelső nevelőanyja, akinek az ábrázatára nem is sikerült visszaemlékeznie, csak a húsos karjára, amelyet a napfény sötétre égetett, a súlyos lépteinek közeledtére és a súlyos haragjára, meg arra a nagy idegen férfira, hogy az mit csinált az asszonyával, ezekre a meghitt és félelmetes hangokra, s hogy akkor ez az életnagyságúnál nagyobb nő lett volna a régi életében a Médike.
Azért retteg tőle vagy a Médikétől, meg a férfiaktól ennyire.
Ezek átváltoztak egymásba, nem szabadulhat meg tőlük.
Hát ezért nem tudja megtanulni tőle, amit meg kéne tanulnia, nem a konyakok miatt.
Hiába fizet neki.
Meg fogja ölni.
Vigyem hozzá az egész fizetésemet.
III. kötet 30Ez a két különböző dolog, az öntudatlanul elkövetett bűnei és a puszta létezése találkozik össze ilyen szerencsétlenül, ezt nem gondolta, hanem látta. Látta a rókát közelről, ez nem mese volt az életében, hogy éjjel jön a róka és a patkány és addig rágják és feszítik az deszkaólat, amíg hozzá nem férnek egy tyúkhoz vagy kakashoz és a kisleányt is elviszik. Méghogy elviszik, az volt a jó, mert akkor végre csönd lett, vagy benne van így valami elszakítva egymástól, az ő életében nem jön össze, s csak őt veri az Isten így, ilyen kegyetlenül.
Tényleg jött a róka.
Belülről aztán nagy nehezen sikerült a tolóreteszt kipiszkálnia, de sikerült. Gyorsan bedobta a vasat a csalánba. Csak hogy ne csukhassák rá többé a tyúkól ajtaját. Mégis visszazárták, a fejét ütötték, most valami mással zárták rá, mert hogy ennyire megátalkodott és haszontalan.
Nemhogy kiszökött, hanem a tyúkok vizét a gonosz megitta.
Beszélne vagy válaszolna, amíg agyon nem csapom.
Maradék józan eszével sikerült még fölfognia, hogy a többiek szemében másmilyen a világ rendje, ők kimosdanak és mennek a templomba. Nem értette ugyan, hogy miért tömnek kenőszappant a szájába, amikor nem érti, hogy mire kéne válaszolnia és mit jelent neki a bűne és miért ilyen mocskos és büdös, és a bolhacsípéseit már megint miért vakarja el.
Bizsókné nem tett ilyesmit vele, de kegyetlenül felpofozta és elfenekelte.
Azt azért nem fogja megbocsátani, hogy verte a szőlőkaróval.
Ha én téged agyonütlek, ne fédd, senki nem keres.
Nem esett neki a tíz körmével az összes többieknek, akiket a tyúkól forrósága és a tyúkok örökös fészkelődése, meg a szomjúság, az örökös éhség és a bolhák elvakart csípései miatt szeretett volna megérteni vagy meghódítani, megszeretni vagy megvesztegetni, hogy fogadják be maguk közé és ő is hasznos legyen vagy ne lenne haszontalan. Még a Médikének is csak ezért fizet ennyi pénzt. Ötvenhét forintot egyetlen órára, ami mindössze ötven percből áll.
Ne tegyék meg vele.
III. kötet 31Hányt, lehányta a kisruháját a félelemtől, amikor vitték volna a templomba, mert hogyan vihették volna ilyen ruhába, ha egyszer lehányja.
Az ólban azt is nehéz volt megtanulnia, hogyan kerülje ki a kakast.
Hasmenése lett a félelemtől, kikötötték a fához, mert a nyári konyhájukban mindent összerondított.
Vagy kést szúrni beléjük, a nevelőanyjának azt a hosszú pengéjű kését, amit a sótartó mögül húzott elő, a libák gigáját szelte át vele, hogy a lába között vergődjenek, míg ki nem omlik minden vérük.
Könnyen gyúlt lángra mindazok iránt, akiket nem fojthatott meg a két kezével.
Halálosan irigyelte őket egy mindig másik életért, amiből neki egyetlen egy élet nem jutott.
Nem fordulni hátra.
Előbb csak megnyújtotta a lépteit, igyekezett, hogy ne sántítson annyira, de a kutya körmeinek kopogása erre még gyorsabban követte.
Nem akart egy ilyen éhező dögöt a pártfogásába venni, hiszen maga sem volt kevésbé kiszolgáltatott.
Csak nem fordulni meg.
S akkor mintha villámcsapás érné, agyvelejét elektromos kisülés világította át.
Amitől a hallása nyílna rá a hangjára, és a nyomorult kis hang a sok titkos és néma sírástól, meg a véghetetlen boldogságától, amit a túlságosan szép férfi birtoklása keltett benne, egyszerűen elszabadul és megszabadul, hogy most az egyszer ő láncol valakit magához. Aki nem illik hozzá. Habár volt már dolga ilyen férfival, igazán nem először műveli velük, zsidók. Még ha zsidó lenne, azt mondja, nem zsidó. Meg a végtelen kimerültségétől, meg az elemi félelmétől, amit miatta érez, hogy neki miatta kelljen ilyen kimerültnek lennie. Jó, tőlem legyen akár félzsidó, olyan mindegy már nekem. Három nap alatt az embert bárki lestrapálja, annyi szent. Én meg attól is tartsak, ami jó nekem. Őmiatta még dolgozni sem fog tudni bemenni, igenis miatta, meg az III. kötet 32állandó idegesség, hogy meglegyen a pénze a Médikére, remeg belé. Szégyenkezhetem, hogy ezt tette velem, hogy velem mindenki bármit megtehet, hogy egyszerre reszket tőle a térdem és cidrizik a lelkem. A fejem majdhogy szét nem esik, mert egy ilyen szerencsétlen vagyok, rossz helyen tett le az én édes Istenem, a Gondviselés rossz porhüvelybe tett bele, és nincsen ember, aki segítene.
Mindenki csak felhúz, még a nőktől se győzzek tartani.
Holott ilyen mélységű kielégülést soha nem élhetett át még, egyetlen férfival sem.
Egyszerre többet, különböző mélyrétegekben és magasföldeken járt vele.
Hát a kurva életbe, hogy nem mindegy nekem.
Új volt és megrázkódtató, elég volt rágondolnia, hogy az agysejtjei ismét elélvezzenek, ám ugyanilyen zabolátlanul örvendezett a régi tiszavésztői szónak, hogy az ember porhüvely és parázna. Valamilyen bibliaórán szedhette fel a szavakat, vagy valamelyik ismerős zsoltárból származik, hogy parázna porhüvely, de melyikből.
Akkor pedig Bachnak kell lennie. Hiába kereste emlékezetében a kurva zsoltárt. Hogy csöndesen megvigasztalhatná magát vele a végeérhetetlen városi éjszakában.
Amitől életében először látta be, meglátta, hogy micsoda árok tátong a fizikai és a lelki kielégülés között.
Ezek szerint eddig is hiába kúratta meg magát annyiszor.
Csak egy kicsit jobb legyen.
Hiába kúratom magam, hiszen ezek a szerencsétlenek egyiket sem érhették el a szar faszukkal. Ha meg tényleg volt faszuk, akkor ritmusérzékük nem volt hozzá. Ha egyszer őbenne nincs meg az egyik a másik nélkül. Sem a testét, sem a lelkét nem érik el. Fel sem tud állni nekik annyira, hogy rendesen megkúrnák vele, vagy nem tudni mi, de valami soha nem stimmel. Túlságosan távol maradnak, vagy éppen közel tolakodnak és nem hagynak helyet neki, hogy érezné, de mit. S hogy akkor a porhüvelye és a paráznasága miatt megint elszalasztotta a lelke III. kötet 33lehetőségeit. Maga is lélektelenül bolyong a földi létben, de hiszen ez is csak egy zsoltár.
Mert ez is csak egy hülye kis technikus lesz az életében. Igyekeznek, lihegnek, csak igyekeznek, ezért löknek, rágnak és nyalnak olyan sebesen és kétségbeesetten.
Ha leállnak, rögtön lekonyul nekik, tőlem a férfiak ennyire szerencsétlenek lesznek.
A szép testével elég ügyesen dolgozik nekem, bár teljesen lélektelen, épp olyan lélektelen velem, mint amilyen én vagyok vele. Nem szeretem, ez az igazság, csak kell nekem, hogy ez a művelt, finom ember is meglegyen. Látta maga előtt a sorsát, a szörnyű vizesárok nyílt fel így, mint a seb. A mai napig pontosan tudta, hol húzódik a vizesárok a kaszálók között. Amit tavasszal csak a nagyfiúk képesek átugrani, mikor olvad már a jég, és vízzel telik meg. Akkor ő sem tudja átugrani, pedig verekedni aszt tudsz velük. De a ruhádra nem tudsz vigyázni, te szaros, taknyos, te haszontalan, hát ki vegyen neked, te paszkonca. Valamiről eleve le kell mondania, mert nem csak leánynak született, hanem lelencnek. Ugrani azok tudnak akkorát, akik elé úgy teszik le a tejet minden reggel, hogy nem vették le az édes tejszínt, és bögyörőből is jutott nekik. Azt megértette, hogy a Bizsók fiúknak kell a tejszínt kapniuk, hogy jobban növekedjék nekik a bögyörőjük, de ki döntötte el, hogy ő ne fiú legyen, hanem lelenc legyen, ezt nem értette. A Bizsókné döntötte el. De hogy akkor a lányoknak miért nem kell jobban növekedni, ezt értette, mert nincsen bögyörőjük. A Bizsókné alaposan elverte, amikor az ároknál vizes lett a ruhája. Valamit megint elrontott. De akkor a Bizsóknénak miért nincs, pedig iszik a tejszínből, és miért nem megértőbb vele. Tudod te, hogy megtiltottam, mégis megpróbáltad átugrani. Mindig elrontom, mert nem értem, hogy miről kell lemondanom. A lelencnek bizony meg kell magát becsülnie, meg kell magát húznia. Neked még a törvény előtt sincsen mit követelned tőlünk, te kisleány. A leánygyermek legyen különösen engedelmes, örülj, hogy tanítalak, te haszontalan. Kitől kapnál pofont, te szaIII. kötet 34ros, vagy ki verje ki a valagadat, ha nem a nevelőanyád, ez meg mindig visszafelesel, az állami árva.
Alig áll ki a földből, de már járatná a száját.
Alig kapunk valamit utánad, hallod-e.
Csak a fiúgyermeket kell az apának megvernie, hát nem tudod a rövid eszeddel eszt se megjegyezni. Még hogy a nevelőapád verné ki a seggedet.
Majd adnék én neki.
Aszt szeretné, aszt is szeretné.
Mindig a követelődzés, a türelmetlenség teszi tönkre az életét. Ezzel a gyönyörűséges emberrel ugyanúgy el fogja baszni, mint ahogy az öreg zsidóval elbaszta, azért nem örökölt tőle semmit, de mit is beszélek, miket vagyok képes gondolni. Legalább nem büdös a lába. Ezeknek a valagát is kinyalhatod. Nem csak szarik, hanem megy rendesen és kimossa magának. Még azt is tudja, hol mi van a másikban, tudja, mit kell kitartóan nyalnia, jaj, csak szopigálja vagy csak döfködi.
Ha pedig elveszíti, akkor vele pontosan úgy fog járni, mint a Bizsókkal. Vagy a Médikével, akitől pedig igazán megtanulhatná végre, hogy mit hol keressen a saját berendezésében.
Elriasztja őket a hülye imádat és a szomjas bosszúvágy.
Résen kell lennie.
A szomjas gyűlölettől, amit velük szemben érez, hogy mindent kivegyen belőlük és eltanuljon tőlük és megvethesse őket és náluk még különb legyen, mindenkinél jobb legyen, most az egyszer a helyére került a fisz.
Helyesebben szólva, egyszerre több szükséges dolog talált rá a maga helyére, s ezért a hangot legalább a helyére tudta letenni. Ha nem is az egész életét előre és visszamenőleg. Miközben a napnál világosabb gyűlöletével foglalatoskodott, s hogy a drága édes Médike jó előre megmondta, hogy még hallani is fogja, amint a helyére tette.
Úgy fogja érezni, mintha egy egész másik hallása nyílna ki.
A Szentlélek szállhatta meg, vagy mi a szösz.
III. kötet 35Áll maga mellett, és figyeli az énekét.
Ehhez a halláshoz nem lesz szüksége a fülére, kérem.
Vagy az édes Médike kölcsönözte ki a hallását.
Diadalmas érzés fogja szétvetni a testét.
Legszívesebben a Szemzőné ócska zongoraszékét lehugyozná az ember örömében.
A hülye vizelési ingerétől került csak a helyére. Ebben a nyomorult cselédszobában, ahol ezeknek a kényes úri dámáknak a jóvoltából meghúzhatta magát, persze megint föl kellett fáznia. Mindent megmond előre a drága Médike. Majd megint hetekig kínlódhat a hólyaghuruttal és a petefészekgyulladással, vérezni fog, és akkor még ezt a rohadt szépfiút is el kell küldenie.
A legkülönbözőbb dolgok együttállásának élménye annyira lenyűgözte, annyira megrendítette, hogy ismét csak a klaviatúrára csuklott a két karjával és a migréntől elkínzott csinos kis fejével. A véghetetlen önsajnálatával, hogy neki egy ilyen kíméletlen énektanárnő jutott, aki az egész városban mégis a legjobb énektanárnő. Ötvenhét forintot ad ki érte. Minden hónapban a fizetése felét kell nála hagynia, egy rohadt rongyot nem tud venni, minden jobb darabját valakiről leudvarolja. Mégis egy ilyen szerencsétlen legyen, egy ilyen élhetetlen, egy ilyen reménytelen eset, aki még ezt sem tudja kihasználni, egy ilyen haszontalan porhüvely. Hogy ő csak nyelje a faszt, mint a kacsa a nokedlit, de ne találjon egy férfit, aki minden este rendesen elintézné és gyöngéden szeretné.
Ilyen férfi nincs, nem is lesz, de azért már tudja, hová kell egy ilyen szar kis fiszt letenni.
Ezt most már el nem veszik tőle ezek sem.
Közben persze éktelen lármát csapott a tehetetlen tagjaival ezen a kiszuperált hangversenyzongorán.
Majd épp egy ilyen elkényeztetett szépfiú fog elintézni engem, egy ilyen bájgúnár, azt várhatod egy ilyen úrfitól, ha ez egyszer mindig csak a saját kedvét keresi benned.
III. kötet 36Hát ilyen hülye kurvák legyünk mi nők.
Még én vigyem a plédet, én lopjam ki a Szemzőné szekrényéből a jó meleg plédet neki.
Az öreganyjuk úristenit az ilyen szépfiúknak, azzal nyalakodjanak.
Uramisten, nem lenne szabad így gondolni rá.
A szádra verek kisleány.
Nem fordulni meg, s miközben így fohászkodott és ebbe alaposan beleborzadt, futni kezdett. De nem volt a hídon hová elfutnia, és futás közben a sérült sípcsontja pokolian lüktetett.
Abban a pillanatban, amint megállt, hogy a sarkában lihegő kutyát kegyetlenül elűzze, bármiként, de elverje magától, őt egy ilyen kóbor állat ne kövesse, s ezért mégiscsak visszafordult, már érezte a vállán az állat karmos tappancsait és az arcán a lucskos meleg nyelvét.
Kristóf e pillanattól kezdve úgymond az arcán viselte a kutya széles és meleg nyelvének bélyegét. Bár tényleg nem mindenki látta rajta, hogy ő foggal és körömmel tiltakozik a saját jósága ellen, és semmiféle irgalmasságról vagy könyörületességről nem akar hallani.
Megtántorodott, fölordított, lelökte a kutyát magáról.
Testét egy szempillantás alatt valóságos foltokkal és kiütésekkel lepte el az undor és az utálat, amitől tehetetlenül nyeldekelt.
Tündéri, igazán remekül csinálta, Gyöngyvérkém. Sie haben es geschafft, geschafft. Én csak a türelmetlenségétől tartok, a hisztériáitól. Das hätte ich ezért nicht geglaubt, nicht gedacht. Ne bízza el magát.
És akkor megint elbaszom, mert erről a gyönyörűséges, drága emberről ilyen disznóságokat gondolok.
Ki nem szarja le.
Csodálatosan csinálta, de nézzük csak meg közelebbről, nem véletlenül csúszott-e ki.
Nekem senki nem fogja megmondani, hogy én mit csináljak. Miért ne bíznám el magam.
Előbb adok néhány fiszt magának, figyeljen, Gyöngyvér, de ugyanezt tempóban kérem és szöveggel.
III. kötet 37Áperté ki fog derülni, hogy most maga tényleg megtalálta-e.
Szarok én a Médikére.
Szerintem meg tudja maga csinálni mindenféle bólogatás nélkül. Ne bólogasson annyit a szöveggel, hanem énekeljen, a kutyafáját.
Ne a száját méltóztasson ekkorára kitátani, hiába tátog, azzal nem fog magán segíteni.
Stimme, hányszor mondjam még magának, Stimme.
Nem akarom látni a grimaszait.
Kezdjük elölről.
Nekem aztán olyan mindegy, hogy te mit beszélsz, le vagytok ti szarva valamennyien.
Szarok én a pasik bágyadt faszára.
A hangját akarom hallani, édesem, nem a mimikáját látni helyette. A kislányos gyűlölködése igazán nem érdekel. Hangot maga nem tud mimikával kiváltani, hisztizéssel nem segít magán.
Ne tátsa már kérem a száját ekkorára, mert ez csúnya és fölösleges.
Mózes Gyöngyvér ennek a hangnak az emlékére felneszelt, megemelte a fejét, letörölte a könnyeit és belefülelt a néma éjszakába.
A lépcsőház minden kicsi zajra visszhangozó üveghengeréből nem az emelkedő lift zaját hallja-e. Dobogást hallott, futva emelkedő csizmás és bakancsos léptek dobogását, ordítást, csörömpölést, mint amikor puskatussal vernek be egy ablakot.
Nézte, hová menekülhet el.
Azon a karácsony másnapi éjszakán, amikor egy nyilas suhancokból álló csoport rátört erre a házra, s mindenkit kihajtottak a havas utcára, úgy ahogy találták őket, Szemzőné a két fiával már régóta nem tartózkodott a lakásban. Madzar Alajos valaha igen kevés tárgyat helyezett el a térben, de Szemzőnével a tárgyi igények minimalizálásában igazán könnyű dolga volt. A rusztikusan fröcskölt falakon a maratott üveglapokkal fedett, igen egyszerű világítótestek tompán nikkelezett armatúráit. Mózes Gyöngyvér pedig csupa olyan hangot hallott a térben, amit valójában nem hallhatott.
III. kötet 38Talán a szíve dobogott fel a félelemtől.
Valaki a lépcsőházban azt kiáltozta, könyörgött, ha valamilyen Istent ismernek, ha van egy cseppnyi lélek magukban, akkor nem teszik.
Teszik, visszhangozott.
Legalább az öreg édesanyámon könyörüljenek.
Visszhangzott, hogy könyörüljenek, jenek, nek.
Aztán a lépcsőházban is minden elcsitult.
Ha jött volna a Szemzőné a liften, akkor odahagyva a zongorát a fürdőszobán át tért volna vissza nagy sietve a cselédszobába, amelyet egykor az asszisztens irodájának rendezett be Madzar.
Nem először csinálta volna.
Mégsem könyörülnek.
S mintha egyetlen metsző sikoltást, megint csörömpölést és zuhanást hallana. Az albérletekben jól megtanult a zajokon át fülelni, osonni a folyosókon, belefalni mások ételébe, észrevétlenül és nesztelenül használni idegen emberek tulajdonát. Törölközőt, a háziasszony vattáját, egy kis tealevelet, levesport, letörni a kenyérből, két szál cigarettát kicsippenteni a pakliból, húzni egyet a tejesüvegből. Nyomokat sem hagyni a tárgyakon.
Ha tudhatta volna, hogy a múltba hallgat bele így, akkor az ijedelemtől kővé mered.
Padlót sem reccsenteni.
Most azonban nem a Szemzőné jött, s ezért sem mozdult el a zongora mellől.
Szemzőné azt mondta, hogy figyeljen, Gyöngyvér, magának inkább Monteverdit kéne énekelnie, mondjuk, az édes, csábító és rémes Gorgonét, igen, s kérdezte, hogy ismeri-e.
Hát honnan a picsából ismerjen ő mindent. Miért kérdez tőle a Szemzőné ilyen hülyeségeket.
Majd a tyúkólban játszottak nekem Monteverdit, az Irmuska most ezt hiszi.
Madzar egykor gondosan bemérte, ki hová fog menni a pszichoIII. kötet 39analitikus rendelőben, mert elvileg még ebben a kellemetlenül visszhangos, bár igen mutatós lépcsőházban sem találkozhattak Szemzőné páciensei. Legalábbis ez volt a követelmény, amit Madzar igyekezett szem előtt tartani, ne találkozzanak. A dobogásuk azonban felerősödött, ahogy emeletről-emeletre, lépcsőről-lépcsőre közeledtek, puskatussal verték a lakások tömör tölgyfa ajtaját.
Kővé mered, aki a maga hangjába belehallgat, Gyöngyvér, annyi benne az eredendő erő és szörnyűség. A maga hangját nem lehet szeretni, Gyöngyvér, ezt soha ne várja el, de bálványozni fogják, einmalig a hangja, ezt nyugodtan mondhatom, einmalig.
Ne haragudjon, hogy ilyesmit mondok, a pokoli bosszúvágyát használnia kell, nem szégyellnie, ne féljen, jó esetben a bosszúvágyát fogják busásan megfizetni.
Nekem az a legjobb, magyarázta Szemzőné annak idején az építésznek, ha nem tudnak egymásról a pácienseim.
Vannak azonban éjszakák, amikor a budapesti bérházak falai visszasugározzák az egykor beléjük dermedt hangokat.
Alaposan ki is faggatta az asszonyt az építész, megpróbálta követni. A hallottak alapján számította ki, hogy az előre nem látható zavarok miatt a páciensek néhány pillanatig hol várakozzanak.
Gyöngyvér mit sem tudhatott minderről, s ezért sem hitt a fülének. Azon az éjszakán a nyilas suhancok, akiket egy Mayer nevű lelkes szeminarista vezetett, ebből a hatodik emeleti lakásból minden bútordarabot kidobtak az ablakon, s hogy a bujkáló zsidók soha többé igénybe ne vehessék a lakásokat, a konyhában és a fürdőszobában megengedtek minden vízcsapot. A víz egy ideig emelkedett, aztán átbukott a küszöbön, s miközben a lépcsőkön folyt le, előbb csak a szélein, aztán a következő napokban egyre magasabban felfagyott.
Az átláthatóság és a fedettség duplafenekű igényéről jutott eszébe az építésznek, hogy ide egy paraván kell, vagy valami olyasmi, ami emlékeztet a paravánra. Amint belép valaki a rendelőbe, biztos lehessen, hogy a túl világos térben adott esetben menedékre lel. A paravánt ott III. kötet 40állította fel, ahol most a fekete hangversenyzongora állt a hallban. S a várható szükséglethez képest még több ülőhelyet is elhelyezett a térben, kizárólag saját készítésű székeket és karosszékeket.
Kérem, figyelje majd, hogy ki melyiket választja, kérte Szemzőnét.
Ezeknek a tárgyaknak önállóan kell a térben megállniuk, magyarázta, és Szemzőnének nagyon kellett figyelnie az építészre, hogy megértse.
Mintha önálló egyéniségük lenne, higgye el, lesz nekik. Én nem arra törekszem, hogy szépek legyenek a tárgyaim, de önállóak, jellemző erejük legyen. Az egyik betege csak erre a székre fog leülni, a másik betege inkább a karosszéket fogja választani.
Ez a megfigyelésem, két különböző embertípus.
Ugyan, kedves mérnök úr, ne bosszantson az embertípusokkal meg a betegekkel. Tudja jól, többször elmagyaráztam, hogy ilyen nincs, az én szememben ilyesmi nem létezik.
Még jó, hogy nem fajtisztasági teóriákkal jön nekem.
Embertípusok nincsenek, legfeljebb a szocializációjuk különböző. Vagy a szociális korrespondenciáikban támadt zavar, ez sajátossá teszi a viselkedésüket, de akkor sem betegek. Mindkettőnknek ebbe kéne beleszólnunk, a korrespondenciáik rendszerébe. Közlekedési rendőrök vagyunk, higgye el nekem, semmi több. Én senkit nem tudok meggyógyítani. De olykor egyetlen műfogás elegendő, hogy a lelki működés belső feltételei megváltozzanak, és a változás adott esetben vissza is hasson a historikusan meghatározott környezetre.
Legalábbis elvileg.
Madzarnak nagyon figyelnie kellett, hogy követni tudja az asszony szavait. Kicsit azért ki is nevette, így könnyítette meg az értelmezést.
Ugyan, ne tartson tőlem ennyire, mondta az asszonyon és önmagán nevetve, elvileg mindent fölfogtam és megjegyeztem, habár a fogalmaira nem mindig áll rá a szám.
Meg persze az eszem sem, ez igaz.
Én csak felismerési akciókba viszem bele a pácienseket. Hasonló III. kötet 41impulzusokat kéne adnia a tárgyakkal és a térrel, a szavakat pedig nyugodtan bízza rájuk.
Szemzőné szigora nevetgélésre ingerelte Madzart. Az utópikus elképzelés érdekében vállalt aszkézisében magára ismert, és ez is ingerelte, de azért mégiscsak egy nő maradt, és ez szintén ingerelte.
Ilyen ókori fogalmakkal, mint beteg, meg lelki betegség, meg szimptóma és embertípus, igazán nem megyünk semmire. Nem dolgozhat ilyen szemérmetlenül ellenem, illetve akkor az egész úgynevezett közös elképzelésünknek rögtön búcsút inthetünk.
Álljon meg, álljon le, nevetett Madzar hangosan.
Ne menjen ilyen messzire. Olykor önkéntelenül kijelöl az ember bizonyos határokat, de visszavonom, bocsánat, belátom, visszavonom, és magával együtt kórusban kijelentem, hogy nincs határ.
Betegség és egészség között tényleg nincs határ vagy választóvonal, mérnök úr, ezen hiába tréfálkozik.
De miért gúnyolódnék.
Már a klasszikusok belátták, hogy legfeljebb fokozatokról lehet beszélni. Szép romantikus elképzelés, hogy lenne határ az emberek között vagy akár egyetlen emberben. Az egyednek vannak állandó tulajdonságai, de az emberi állag szabadon átjárható, hiszen maguk a tulajdonságok is képlékenyek, különböző helyzetekben különböző orcáikat mutatják, ami azt jelenti, hogy különböző készségeket ajánlanak fel nekünk. Mitől mástól lenne olyan alkalmazkodó lény az ember. Szívesen elismerem, hogy a határ vagy a határoltság hiányának ténye nyelvileg igen nehezen megragadható vagy nehezen követhető. Nyelvileg mindig szembeállítunk valamikkel valamit. Ha azt mondom, hogy fekete, akkor már hozzá is gondolta a fehéret, de nem gondolja hozzá a szebbnél szebb szürkék fokozatait. Ha őrületet mond vagy lelki betegségről beszél, akkor összes ellentettjeivel együtt itt van a gyilkos közhely, a séma, a pusztító nyelvi konvenció, és észre sem veszi, hogy egy kulturálisan jól előkészített ítéletet hajtott végre másokon és önmagán. Magával a fogalommal határolja el magát az archaikus közöstől, amelytől senki nem szabaIII. kötet 42dul. Sémával, konvencióval fedi el az ember kollektív tulajdonságait. Már megbocsát nekem, hogy ilyen közönséges bűntettekkel vádolom.
Egy őserdőben sem verhet le két cöveket, hogy innét ezé, onnan meg amazé lesz, mert a következő eső után a növényzet mindent be fog teríteni.
Persze nem áll egyedül a hibával.
Azt se felejtse el, hogy egészség és betegség között nem negatív értelemben nincs határ, hanem pozitív értelemben nincs.
Inkább csak sejtem, hogy mire gondol.
Csak meg akartam nyugtatni, hogy sem defenzívnek, sem offenzívnak nem kell lennie, ha így gondolkodik, hiszen a betegség hiánya az egészség.
Akkor viszont tényleg nem értem.
Ha jól értettem, akkor elolvasta már a Tonio Krögert, mérnök úr.
Nem mondom, hogy nem esett nehezemre.
Na látja, akkor rögtön tudnia kell, hogy mire gondolok.
Ezen aztán mindketten hangosan nevettek.
Gyöngyvér előtt e furcsa pillanatban a saját mezítelenül borzadó testének fizikai küldetése lett nyilvánvaló.
Még nem kell a fürdőszobán át elmenekülnie, mert ez még nem a Szemzőné, nem a lift. Kiáltozást hall ugyan, de a valóságban néma csönd van az utcán, a lépcsőházban és mindenütt. Olyan hangokat hall, amelyek ismeretlenek, és ezért nincsenek. A fáradtságtól hallucinálok. S ezzel a szóval meg is nyugtatta önmagát, holott éppen ettől a leíró jellegű szótól kellett volna megriadnia. Habár nem értette, hogy a Szemzőné hol marad el ennyi ideig. Hajnalok hajnalán mit művelhet a barátnőivel. Valakinek fel kéne őket jelenteni, s akkor majd kiderülne, vége lenne a kimaradásainak, és rögtön megoldódna a lakáshelyzete. De bármennyire retteg, vádaskodik vagy gyűlölködik, gondolta, a nyomorult kis fiszt ismét meg kell kísérteni. Most már tudja, hogy van hová tennie. Az órán csak véletlenül sikeredett ki, már megint igaza lett a rohadt Médikének, mert ez mindent előre tud, de most aztán tudatosan emelte a helyére.
III. kötet 43A féktelen gyűlöletéből emelte ki.
Hangzó tér vagyok, gondolta diadalmasan önmagáról, s imádta a saját feszes, mezítelen testét a borzadó bőrében. Hozom magammal a gyűlölet hangjait, gondolta diadalmasan.
S az elpusztított tárgyak eleven lelke szólalt meg benne.
Mintha azt mondaná, nem vagyok személy, nem vagyok csupasz szerkezet, hiába várom, hogy eleven emberek megszólítsanak, vagy ők bírjanak szólásra.
Az egész nyomorúságos gyermekkora abban telt el, hogy nem tudott beszélni. Emberek láttán benne ragadt a szó a félelemtől és a csodálkozástól. Nekem kell a nyomasztó teret megszólítanom.
Madzar szobornak tekintette a bútorokat, s legfőképpen a széket. Rietveldet követte, aki szerint a székre ereszkedő ember számára világossá válik a dramatikus kapcsolat a testi érzete és a térben elfoglalt helye között. Mivel ezen sokat gondolkodott, halálosan felizgatták őt Szemzőné magyarázatai és ellenvetései. A széknek tényleg pozitív értelemben kell a dramatikus viszonyt megragadnia. Tonio Kröger világpusztító dekadenciájától ezért idegenkedett, bár látta jól, hogy Szemzőné egyenesen élvezi az ő gyermekes idegenkedését, s ezért ragaszkodott hozzá, hogy olvassa el. Hiszen a dekadenciától való idegenkedését is el kéne előbb fogadnia, hogy aztán elidegeníthesse és megértse. Viszont ő is megmosolyogta Szemzőnét, mert bármilyen érdekes dolgokat mondott is a dekadenciáról, mégiscsak olyan nő maradt, akihez vonzódott vagy nem tudott nem vonzódni, és ez egy olyan szintre emelte volna őket át, ahol a zsigeri dolgok működtek.
Mintha csak azért kéne baszniuk, hogy valami sokkal lényegesebbet és alapvetőbbet ne értsen meg.
Szemzőné szemében ő valamilyen erőset, nyakasat, őseredetit jelenthetett ehhez a nyámnyila és bizonyára impotens Tonio Krögerhez képest; az archaikus embert testesítette meg a képzeletében. Legalábbis igyekezett követni a Szemzőné gondolkodását. Amilyen nem vagyok, gondolta önmagáról, soha nem is voltam. Kéne neki egy ilyen III. kötet 44nyamvadt alak, mint ez a Tonio Kröger, de olyan brutális alakkal él együtt, mint a Szemző. Hízelgett neki, hogy Szemzőné szemében így különbözik ettől a nyafka Tonio Krögertől, és talán még a férjétől is. A brutális Szemzőre mégis jobb lett volna hasonlítani, mint a Tonio Krögerre. A szék nem adhatta át magát sem a nosztalgiának, sem a katasztrófának, sem a személyes élet kis tragédiáinak, még a finom bánatnak sem adhatta át magát, mint a Tonio Kröger, akit a testi őrjöngései soha nem tépázhattak volna meg, mert ő meg azoknak nem adta át magát, a szék nem szépeleghetett. A széknek erről a tárgyiasságra érzékeny igényességéről ő majd mindent tudott. S egyenesen szükségszerűnek látta, hogy ennek az utópikus tudásnak a szempontjából idegenkedik a német dekadenciától. Szemzőné zsidó dekadenciájától nem kevésbé. Nem csak Thomas Mannt olvasott nagy idegenkedéssel, de Wagner-, Mahler- vagy Richard Strauss-műveket is igen nehezére esett végighallgatnia, émelygés fogta el.
Madzarnak már évekkel korábban, weimari tanulóéveiben a szék lett a specialitása, s ha munkája miatt elégedetlenkedett önmagával, akkor nem a plasztikai tehetségét vagy az abszolút térlátását illetőn támadtak kétségei. Az alkati kényelmességével, az archaikus lassúságával támadt baja, s már csak ezért is értette, hogy a pesti zsidónő mire gondol vagy mit beszél. Nem tudja levetkőzni a közeg ritmusát, amelyből származik. Belátta, de úgy rettegett ennek a tudatától, mint egy ítélettől.
Cipeli magával Mohácsot.
Legfeljebb megkísérelhette megtalálni a lassúsága és a megkésettsége kulcsait, mert idegen közegben felismerte, hogy a lassúságnak és a megkésettségnek vannak azért előnyei; ehhez viszont élveznie kellett volna magában az örök vesztest. Mohács pusztító dekadenciáját megszeretni. Ám legfőképpen közönyt érzett önmaga iránt, s az elhagyott városka iránt sem érzett mást. Nem szerethetett meg önmagában egy helyet, ahol a legutolsó fejvesztett honfitársa már századokkal korábban elveszett. A folyó féktelen örvényeit és a nagy áradásait sem lehetett megszeretni, amivel bárkit elnyel és tehetetlen tárgyként cipel maIII. kötet 45gával. Habár ezen az utolsó, talán legutolsó mohácsi nyáron minden lelki nyűg és bosszantó technikai elégtelenség ellenére igen ökonomikusan sikerült bánnia a historikus és a személyes idővel, az aszkézissel és a dekadenciával.
Tizenöt bútordarabot kellett néhány lopott hét alatt elkészíteni.
Önmagát lopta meg ezzel az idővel, ki mást. Nem kellett volna elvesztegetnie, mehetett volna Mies van der Rohe után azonnal Amerikába.
De a telített fával átkozott egy szerencséje lett, megmagyarázhatatlan szerencséje. A rejtélyes telítőanyag hagyott ugyan némi bántó illatot, ami a Baldrián, a macskagyökér illatára emlékeztetett, de nyomot nem hagyott, s mélylila színt és mindennél kivételesebb selymes felületet kölcsönzött a fának. Amíg odafönn Budán, a Dobsinai úton dolgoztak a tetőfedők és a belső terekben a burkolók, ő jó tempóban dolgozhatott Szemzőné rendelőjének mélylila és selymes felületű bútorain Mohácson. Persze alig hozták meg Gottlieb felszámolás alatt álló telepéről a fát, máris kiderült, hogy az édesapja elárvult műhelyét nehezebb birtokba vennie, mint ahogy remélte. A hosszú évek alatt, amíg a műhely lezárva állt, a vadszőlő bekúszott a tetőtérbe, a tetőcserepek között az oromgerenda hézagjain és a fedélszék résein is bemászott, át a sározott födém repedésein, megkereste a födémgerendák és a pallók hézagjait, és függönyként ereszkedett alá a mennyezetről. Szép volt, feltűnő, nem volt nehéz onnan eltávolítani. Ám indáival alattomosan benőtte a falakat, a szerszámospolcokat, a gépek alkatrészeit, tapadókorongjaival minden egyes tárgyat minden oldaláról megfogott. Nem eshetett neki, az indákat nem rángathatta le büntetlenül a tárgyakról; szerszámok, dobozok és polcok repültek és zuhantak vele, szóródott a csavar és a szög.
Ugyanakkor nem akart volna semmit elsietni. Három fontos darab így aztán majd csak késő őszre, szinte az indulás előtti pillanatokra készülhetett el.
Indulása előtt épp arra jutott ideje, hogy az előre bemért helyekre beállítsa e tárgyakat, és hívja a fényképésznőt.
III. kötet 46Jobb is volt így, mert Szemzőnével nem jutott idejük az érzelmes búcsúra.
Ami még nagyobbra növelte bennük az egymás iránt érzett elragadtatást.
Soha többé nem fogják látni egymást, még szerencse, gondolták egymás szemébe nézve, s akkor a kapcsolatot legalább végleg sikerült majdnem tisztán megúszniuk.
De abban a korán támadt áprilisi melegben Madzar a székekkel és a karosszékekkel kezdte a munkát. Csakhamar ismét hűvösre fordult, sokat esett, a műhelyben olykor még a dobkályhába is be kellett a forgáccsal fűteni. Számára ez volt a legnagyobb izgalom és élvezet, a székek. Alig hallgatott rádióhíreket, a helyi újságot szintén ritkán vette a kezébe, csak hogy az ijesztő tudósítások se zavarhassák meg a munkájában. Néha több napos késéssel értesült, hogy mi történik körülötte. Tárgyi formaként vagy struktúrájában látta maga előtt a németek stratégiai elképzeléseit. Világos volt, hogy küszöbön áll a háború. Revíziós követelésekkel képeszteni el a gyanútlan nagyvilágot, mintha a békés megoldásoknak lenne még esélyük. A német expanzió veszélyeiről sem Bellardinak kellett őt meggyőznie. A díszítő dekadencia ellen folytatott esztétikai küzdelmében mégis megőrzött valamelyes egykedvűséget a fenyegető eseményekkel szemben. Bellardi ostobaságain pedig folyamatosan bosszankodott magában. Ki nem ment a fejéből a sok gyerekes zöldség és zagyvaság, amit egy ilyen elkényeztetett arisztokrata összehord. Az ő gyerekessége láttán még jobban becsülte Szemzőné gondolkodásának egyszerű, bár szokatlanul spekulatív szerkezeteit. Főleg Bellardi dramatikusan felfogott hazafias felelősségérzete keltett benne viszolygást, nem volt más, hiába nézte erről vagy arról az oldaláról, mint üres tetszelgés és merő önélvezet, miként Tonio Kröger megannyi érzeménye. Arról csak két napos késéssel értesült, hogy Bécs után most rövidesen Prága következik, a csehek ugyan védekeznek, gépesített egységeket vontak össze a magyar és a német határon. Vagy ez is csak provokáció. Munka közben sem hagyta el a gondolat, III. kötet 47hogy inkább azonnal össze kéne csomagolnia, s látta magát, amint az utolsó hajót még eléri Genovában.
Néhány napon át megint csak figyelte a híreket, még a nyomorúságos helyi újságokat is megvásárolta.
Szemzőnén sem gondolkodott munka közben, mert el akarta felejteni, hogy neki készíti ezeket a tárgyakat. Érdekes módon súlyosabbak lesznek, mint amekkora súlyt mutatnak. Ügyelnie kellett, ne legyen a munkájából szerelmi vallomás. Nevetségesnek találta volna az ilyesmit. Olyan katonai talpfából készíti, amelynek a háborús előkészületet kéne szolgálnia. Megpróbált mulatni a sorsnak ezen az ördögi fintorán, de annyira baljósnak tűnt a véletlen, amely a kezére játszotta a fát, hogy nem sikerült mulatnia. Titkon azért számított rá, hogy Bellardi beváltja ígéretét, és váratlanul beállít a válaszért.
Milliméterekről volt szó, a széken elvileg nem volt mit egyszerűsíteni többé. Rietveldhez képest legfeljebb az arányokon változtathatott, nagyobb hangsúlyt adott az anyagszerűségnek, a textúrának, ezt viszont maga az anyag adta így ki. Még Rietveldnél is nagyobb hangsúlyt, s csupán ő tudta róla, hogy ez semmi más, mint a váratlan szerencse.
E csaknem valószínűtlennek hangzó sikerére pedig különösen büszke volt.
A váratlanra való várakozással azonban alaposan megkínozta önmagát.
Vagy Bellardi újra felfedezett léte kínozta meg, hogy még mindig szerette és minden nevetségessége ellenére szerette.
Hiszen milyen jól megvolt eddig nélküle.
Nem csak a Szemzőnével szemben érzett kötelességtudat tartotta vissza attól, hogy azonnal pakoljon, menjen. Ez egy veszélyes hely. Veszélyes dolgok jutottak az eszébe Bellardiról, illetve olyan édes és kívánatos régi dolgokon töprengett miatta, amelyekre semmi szín alatt nem akart volna emlékezni. S legalább addig sem gondolt Szemzőnére, amíg Bellardin gondolkodott; nem tudott nem várni rá. Vagy olyan dolgokat szeretett volna elfelejteni, amelyeken nem tudott nem gonIII. kötet 48dolkodni vele kapcsolatban. Amikor mégis föl kellett utaznia Budára, hogy ellenőrizze az elvégzett munkát az Orbán-hegyen és a belső berendezésen munkálkodó műbútorasztaloshoz is benézzen a Szív utcába, akkor inkább vonattal ment, nehogy megint találkozzék Bellardival. Szemzőnével kizárólag telefonon érintkezett, hangsúlyozta, hogy azonnal vissza kell fordulnia, hiszen szorgalmasan dolgozik a rendelő egyedi darabjain. Azt azért nem mondta volna ki magában, hogy a munka a fontosabb; nem is lett volna mersze, hiszen Szemzőné felettébb tartózkodóan beszélt vele.
Ami mérhetetlenül fájt.
Holott valójában Bellardi miatt sietett mindig újra vissza, s ilyen fájdalomra nem is volt oka vagy joga.
Erősen tartott tőle, hogy Bellardi közben keresni találja őt Mohácson, és akkor végleg elkerülnék egymást, tényleg egy életre. A nőt meg akarta kerülni ezekkel a bútorokkal, Bellardit azonban nem szívesen úszta volna meg.
Olykor pedig azon kapta magát, hogy még akkor sem figyel a hírekre rendesen, amikor meghallgatja a híreket. Miközben az édesanyja szenvedélyes alapossággal metélte a petrezselymet, miként is hallhatta volna, hogy mit beszélnek az átkozott rádiójukban.
Álljon le már anyám egy pillanatra.
Hát nem veszi észre, hogy a rádiót hallgatom.
A saját indokolatlan ingerültségét egy idő után észre kellett vennie. Minden esetleges zaj megzavarta. Nem lehetne azt mondani, hogy a munkájában zavarta volna, hanem abban a bensőséges folyamatban, abban a múltra és jövőre nyitott belső beszédben, ami a munkájához tartozott. A parti fecskék éles visongása pedig oly közel hozta hozzá Szemzőnét, hogy bármiként terelte el róla a figyelmét Bellardival, egy kicsit azért mindig rá kellett gondolnia. Mintha a képzeletében a Szemzőnével kéne a Bellardit agyonütnie, vagy ha ez a fecskék miatt nem megy, akkor fordítva.
Lassan telt ki a nyár, s egyszer csak azon kapta magát, hogy hiszen III. kötet 49ezek fecskék, akik Szemzőnére emlékeztetik, s egyre forróbbak lettek a nappalok.
Egy másik ember miatt nem gondolni arra az emberre, akiről gondolkodik. Milyen szép lenne Szemzőnével a parton sétálnia a sivítozó fecskék között, s hogy e két ember között hánykolódva végre csöndet teremtsen magában, még azt is elhatározta, hogy Bellardi előtt fejet hajt, nem ellenkezik vele. Szemzőné vonzásának ugyan nem enged, ezt azért nem, épp elég, hogy neki dolgozik, hiszen ezt az egész Szemzőnét csak azért képzeli be magának, hogy a szerencsétlen rotterdami asszonyt, aki a férjével maradt, szerencsésen elfelejtse, és főleg a férjet elfelejtse, akiről akaratlanul is mindent tudott, és a tudása túl soknak bizonyult. Nem akart volna több tudást, most meg egy másik férfiról. S amilyen az ember, el is felejtette, holott a tagjaiból, a szőrtüszőiből, a nyelve és a szájpadlása ízlelőbimbóitól az asszony nem tágított. De nincsen ideje a felejtés miatt holmi kalandokba bonyolódni.
Nem lophatja az időt önmagától.
Amerikában is lesz elég zsidónő.
Bellardinak ellenben gyors igent fog mondani, ezt elhatározta, meg fogja őt lepni egy gyors és határozott igennel.
Már csak a Bellardi ostoba szervezkedése miatt sem maradhatott volna itt.
Beláttam, megváltoztattam a véleményemet, fogja mondani.
Esze ágában nem volt hagyni, hogy bármibe belevonják, de ezt fogja mondani, így fogja megoldani, egy férfias igennel. Mi sem állt tőle távolabb, mint a magyarság ügye, meg ezek a gyerekes dolgok, a mindenféle kis konspiráció. De értette, a vállalkozásnak tényleg volt logikája, s nem fog nehezére esni úgy tenni, mintha elfogadná. Pontosan azt fogja tenni, amit a Bellardi tenne egy hasonló helyzetben. Kíváncsi kérdésekbe csomagolni a tartózkodását, lelkesedni érte, csodálni, kivárni, figyelni, csak nem szállni vitába senkivel, minden szálat a kezében tartani.
Magyarok semmilyen kérdésben nem döntenek, s ösztönösen ő maga is mindig el akarta kerülni.
III. kötet 50Nem akarta volna Bellardi jóindulatát elveszíteni, pedig nem tudta megmondani, hogy mi szüksége lenne a jóindulatára, vagy ha van is valami mélyen rejtélyes szükség a kapcsolatukban, van valamilyen ősisége, mintha születésük előttről lennének egymáshoz kötözve, meglehet, hogy csak a közös gyermekkor káprázata, nem tudta megmondani magának, igazán megtagadni sem magától, de akkor is mi haszna származhatna belőle.
Mintha ugyan a barátság hőfokának a hasznosság lenne a mértékegysége.
Minek kéne neki egy ilyen szerencsétlen flótás, egy ilyen főrangú széltolóhoz mi közöm lehetne.
Előbb le kellett mindent rendesen szabnia, ez pedig olyan zajjal járt, hogy nehéz lett volna közben személyekre gondolnia. Egy nagyalakú angol vázlatfüzetbe rajzolt hozzá. Élvezte a rajzolást, s munka közben a Bellardinak adható lehetséges válaszok minden kis részletét kidolgozta. Néha azon kapta magát, hogy ettől kellemetlenül indulatosak lettek a skiccei. Az erőszak nézett vissza rá. Bellardi ajánlatát tényleg úgy lesz a legegyszerűbb elhárítani az összes kínos kötelezettséggel együtt, ha lelkes érdeklődést mutat iránta. Nemi erőszak, mondta az indulatos vonalvezetése. Az édesanyját is többször lerajzolta, ahogy simán hátrakötött fehér kendőjében a műhely ajtaját támasztva áll.
Szívesen álldogált ott a csiszolás zajában.
Hallom ma, ahogy a boltban vagyok, Gottliebék elutaztak Amerikába.
Hová, kicsodák, kiáltott vissza a zajon át Madzar, akit a hír annyira meglepett, hogy nem is értette.
Rajzolás közben csiszolta simára magában a Bellardival vagy a Szemzőnével szemben ápolt látszatot, s hogy ez sikerüljön, az erőszakos rajzokat indulatosan kitépte a füzetéből és összegyűrte.
Az egyik rajzot az édesanyjáról majd magával viszi Amerikába.
A pénzét pedig át fogja helyezni egy másik bankba.
Ehhez azonban ismét vissza kell a fővárosba utaznia.
III. kötet 51Most már igazán nem merte volna megtenni, mert ha eddig nem jött a Bellardi a válaszért, akkor most már igazán jönnie kell. Néhány rajzot készített róla emlékezetből, egészalakos rajzokat, ezeket azonban szintén azonnal eltépte, s ez sem volt elég, elégette, habár szívesebben rajzolt volna róla csinos fiúaktokat. Akkor meg mindig újra kellett rajzolnia egy másikat, hogy meglegyen neki, amíg a rákövetkező rohamban el nem égeti.
A Carolina menetrendje alapján naponta kiszámította, hogy Bellardi mikor érkezhet meg Mohácsra.
Különben is sokat kellett számolgatnia, s ezek a különböző minőségű számítások mintegy keresztezték és elkísérték egymást.
Jó, ma nem jött, állapította meg magában, de holnapután már igazán jöhet. Majdhogynem elviselhetetlenné vált a tudat, hogy minden harmadik vagy ötödik napon elhajózik a mohácsi Dunán, de mégsem száll ki. Azért is számítgatott, mert nem akarta volna, hogy meglepetésként érje Bellardi érkezése. Ezek szerint ma sem jött, s ha éppen nem jött, akkor ez a néhány elkövetkező óra tartamára megkönnyebbülést jelentett. Hál’Istennek, hogy nem jön. Ki nem állhatta egykori barátja szeszélyességét és állhatatlanságát, ne is jöjjön. Akkor meg ez a gondolat tartotta fogva, hogy ne jöjjön, mert ki nem állhatja a szeszélyességét. Amikor minden harmadik vagy ötödik napon elérkezett a kritikus óra, s közeledett a perc, meglódult a vér a fejében, érezte, amint szégyenében elpirul.
Szíve dobbant ekkorát a hajókürt túl közeli hangjának hallatán.
Akkor már inkább Szemzőnére szeretett volna gondolni, úgy is tett, mintha rá gondolna, de nem gondolt rá. Megcsúszott a keze, rávert vagy félrefogott a rémülettől, hogy néhány perc múltán tényleg jönni talál a régi barátja, holott azt kívánná, hogy most se jöjjön és soha többé ne jöjjön. Még sóhajtozott is, belenyögött a vad örömébe. Nem volt veszélytelen egy ilyen érzelmi felindulás, hiszen a Langefelder Gépgyár régi fűrészgépein alig volt védelem. Szégyenkezett, hogy ilyesmiket gondol és nyögdécseléseket hallat, ahelyett, hogy a kezére vigyázna, de kénytelen volt elismerni, hogy nem alaptalanul élcelődik önmagán és incselkedik önmagával.
III. kötet 52Tényleg várja a szerelmesét.
Még ha legalább tizenkét év úgy telt is el, hogy nem gondolt rá. Ami persze igaz sem volt. Bellardi jöhetett délután. Vagy ha nem jött délután, akkor öt nap múltán jöhetett éjjel. Ez utóbbi volt az izgalmasabb elképzelés, hogy éjjel érkezik. Jó bor mellett, a verandán fognak üldögélni hajnalig, majd megkéri az édesanyját, süssön már gyorsan tepertős pogácsát. Azon is gondolkodott, hogy az édesanyjának vajon érdemes-e minderről előre szólnia.
Anyám, készüljön föl rá, kérem, meglehet, vendégem érkezik.
De aztán erről mégsem szólt.
Az édesanyja mégis megszólalt a háta mögött, hogy valakire számítson-e, vendégre.
Igen, válaszolta a fűrészgép zaján átkiáltva, de ezzel anyám ne okozzon gondot magának. Ha jön, akkor itt lesz, ha meg nem jön, akkor senki nem érkezik.
S hogy ne is kérdezhessen rá az édesanyja, gyorsan megkérdezte, tudja-e, mi lett a Gottlieb kutyáival.
Milyen kutyáival, kiáltott vissza az édesanyja németül.
Madzar leállt a fűrészeléssel, ilyenkor csak a gépszíj csattogott.
Hát volt neki két nagy kutyája, vagy nem.
Tudja a rosebb, honnan tudjam, mit csinált velük.
Így aztán az édesanyja nem is merészelte megkérdeni, hogy kire várnak, bár még sokáig némán ott maradt a műhely nyitott ajtajában, ahol a fia hosszú ideig ellenőrizte a méretet, újra és újra megjelölte, aztán a fűrész alá tolta a hasábot.
Nem szerette a fia, hogy nagy ritkán mégis németül beszél.
Édesanyám biztosan maga ütötte agyon a két kutyát, szólt később fennhangon, mert régen meg akarta tudni tőle.
Milyen kutyákat, fiam, kiáltott vissza most magyarul az édesanyja.
Ha kellemetlen volt a téma, akkor jobban esett neki az idegen nyelven megszólalnia.
Hát a mi két nagy fehér kutyánkat, a komondorokat, rájuk gondoIII. kötet 53lok, mondta Madzar olyan mellékesen, mint akit a dolog talán nem is érdekel, és a választ talán nem is fogja meghallani. Fel nem nézett volna a munkájából, olykor tényleg sikerült ilyen kis átlátszó fogásokkal megtéveszteni az édesanyját.
Ugyan fiam, mikor volt az már.
Most egy ideig megint csak a gépszíj csattogott. Elég sokáig hallgattak, de ahogy nézte a fia erős hátát, amint a vágásfelületet ellenőrzi, tudta, ha nem válaszol egyenesen a kérdésre, akkor el kell majd innen mennie, mert a fia haragudni fog rá.
Először csak az egyiket ütöttem agyon, a nőstényt, válaszolta.
De miért tette, ezt mondja meg.
A nőstény volt a vadabb. Nem bírtam velük, mert csak az apádra hallgattak, fiam. Hozzá húztak, miként élhettem volna együtt velük.
Mégis jobb lett a hallgatás.
Bellardi nevének puszta említése mindig olyan izgalmat váltott volna ki az édesanyjából, amit Madzar a nyugalma érdekében sem kockáztatott. Ha lehet, akkor az édesanyja nála is szerelmesebb volt a Bellardiba. Már kicsi gyerekként úgy kezelte őt, mintha az Úrjézus szállt volna le hozzájuk, vagy legalábbis ő küldte volna el az iskolatáskájával a kisfiút.
A Bellardi és a Montenuovo végül is mindig Mohács első családja volt és marad.
Tudta, hogy ez lenne a megfelelő alkalom, könnyíthetne magán vele, mert nem kéne egyedül várnia a Bellardira, de nem mondta ki. Már a következő napon megkezdődött a házban a nagy vendégfogadásra a csöndes előkészület, sütött az édesanyja, mondta, sütök egy kis túrós batyut előre.
Amitől még tisztább lett a konyhája, és a vaníliától édesen illatos.
Süssön talán inkább egy kis tepertős pogácsát, mondta Madzar óvatlanul, és ezzel a tepertős pogácsával, amilyet otthon a Bellardi soha nem kaphatott, azért mindent elárult az édesanyjának.
Úgy belepirult, hogy el kellett gyorsan fordulnia.
Már meg is sütöttem, te csak ne tarts attól, kisfiam, ahogy te szereIII. kötet 54ted, tette hozzá igen kíméletesen, mint aki a vendég személyét illetően nem fogott gyanút, olyan apróra vágtam a tepertőt bele. Csakhogy már nem saját tepertő, az a baj. A Lehmanntól kelletett hoznom reggel a tepertőt. Annak legalább minden héten kétszer van frissen kisütött tepertője.
Észrevétlenül takarította ki a tágas verandát, a nagy lakószobát, a hálószobát, amit a szállóvendégnek majd át kell engedniük. Ha ugyan nem másutt fogja tölteni az éjszakát. Alig néhány iparoscsaládnak volt ilyen drága hálószobabútora Mohácson. Egy egész osztálytermet elfoglalt, amikor a polgári iskolában kiállították a nagy ipari kiállításon. A kormányzó úr és a királyi hercegek is jöttek a Purgly Magdával együtt megtekinteni, a Frigyes főherceg, a Montenuovo herceg, az Odescalchiak. Tiszta fehér finn nyárfából készült, mert ez lett az ifjabb Windheim Tóninak a mestermunkája, amikor a vándorútjáról hazatért az apja üzemébe. Finnországból hozatták a fát, a Csikalek Sanyi készítette hozzá a kárpitot, aki komája volt a Tóninak. Az öreg Windheim legyártott egy sorozatot belőle, a magunkét mink ebből vettük. Aztán még Bécsben is mennyit eladott, oda szállította. Az öreg a Csikalekkel aranyérmet kapott vele. De külön kapta, nem közösen, mind a maga munkájáért. Édesapád is akkor kapott, huszonhatban, amikor a négyszázadik évforduló napján a nagy kiállítás lett rendezve, de hiszen emlékszel. Még ott volt velünk az öreg Windheim. Így állt nekem, mondom, jobbról a keresztanyád, az előtt meg az egész nagy Windheim család, a pécsi rokonokkal. Ne felejtsd el, hogy ezekkel mink rokonok vagyunk. Azért mondom így, mind mondtuk, nem csak a katolikusok, megfogadtuk, az egész nép sírt, aki csak összejött a Széchenyi téren. Idegen be nem teszi a lábát a hazánk földjére többé, amíg magyar él. A szerb uralmat ugye nem lehetett elfelejteni. Te ezt nem tudhatod, mit nevetsz ezen. De a Zichy érsek úr, ugye, nem mondhatta, mert ott álltak a szerbek, sírtak. Hogy azok mit műveltek, kisfiam. Hogyan törték be a házunk ajtaját éjnek éjjelén. Én még most is sírok, fiam, ha rágondolok arra a nagy pusztításra. Szép volt, hiába nevetgélsz. Esküszünk, hogy széthúzás nem lesz. De az aranyérIII. kötet 55met már nem vehette át szegény, hanem a fiatal Tónink vette át, de hát igazság szerint neki járt.
Anyám rögtön azt is tudja, hogy én min nevetek.
Magyarország mindig a széthúzás miatt veszett el, ezen nincs mit nevetned.
Hát nem voltál te is, mondtad te is elégszer. Akkor meg mit nevetsz ki másokat. Azért, mert világlátott ember vagy, nem kell ennyire fenn hordanod az orrodat.
A dupla ágyon tornyosan fölhalmozott dunyhákon és párnákon sima, kissé fényes, sárga klott anyagból készült az ágytakaró, miként a két szék, a fésülködő tükör elé helyezett kerek puff és a karosszék kárpitjai, ezeket pedig kézzel vert, erősen kikeményített csipkével borították le. Amikor Madzarné a fogadalmat emlegette, Madzarnak azért kellett minden alkalommal jóízűen mosolyognia, mert az édesanyja aztán igazán nem vallotta magát magyarnak. Mink németek vagyunk, mondta büszkén, s magasba emelte hozzá a fehér főkötős fejét. Úgy mondta, mintha a fiát kivenné a magyarok közül.
Még szerencse, kisfiam, mondta mindig, hogy te a természetedben inkább rám ütöttél, mint az édesapádra.
Csak te is ne a rózsákra vizelnél.
A nyári konyhába is azért költözött ki a dikóra, hogy a vendég érkeztéig érintetlen maradjon a drága hálószoba. Egy jó öblös, fehér porcelánból készült éjjeliedény szintén a berendezéshez tartozott. Soha nem használták, mert olyan szép kis kék nefelejcsekkel volt telipingálva kívül és belül. Madzarné mégis alaposan kisikálta minden tavaszi és őszi nagytakarításnál. Mióta egyedül maradt, éjjel inkább egy kék zománcos vödörre járt. Ne kelljen már nagy hidegben a hálószobából a szabadba kimennie. Félt, minden árnyéktól félt. De nem akart az életében több kutyát, mert épp elég kutyát kelletett már agyonvernie. Korábban a verandán tartották a vödröt, ha nem is ezt, hanem egy másikat. A nő csurgatását a férfinak nem illett hallani. A férje azonban még a legnagyobb téli hidegben sem volt rest a veranda lépcsőjére kiállni, onnan pisált le.
III. kötet 56Soha meg nem bántam, hogy magyarhoz mentem, de ezt tinéktek nem tudom megbocsátani.
Hogy neked is a rózsáimra kelljen pisálni, hogy az egész udvar bűzlik.
Nem megy a fejembe, hogy a magyarok ne érezzék a saját bűzüket.
Amióta szóba került a vendég, mindent szellőztetett, még kíméletlenebb figyelemmel üldözte a legkisebb legyecskét és a sok szúnyogot. Minden este külön szakajtóba szedte az aznapi tojásokat. Madzart ingerelte a buzgalom, az alázata és a szolgaisága a feltehetően úri vendég miatt. Minek kell már anyámnak annyit készülődnie, de türtőztette magát, nem szólt. Különben is keveset beszéltek. Ha csak az édesanyja nem mondta fel a bejáratott monológjait, akkor néma csönd honolt a házban és az udvar felett. Legfeljebb a fűrészgép visított fel a fában. Maga az érzés volt igazságtalan az édesanyjával szemben. A saját igazi érzéseit mégsem mutatta ki. Madzarné pedig kíméletes volt a fiával, ezért beszélgetett vele egy kicsit mindig másról, mint amiről beszélniük kellett volna, nem figyelmetlenségből.
Anya a felnőtt fiával oly sok dologról úgysem beszélhet.
Mindent megtett, csak a fiát ne bántsa meg.
Mert attól mindennél jobban tartott, hogy ez az egyetlen megmaradt fia most végleg elmegy.
Annyira sietős volt neki, hogy még csomagot sem hozott magával, hanem az apja ruháit viselte.
Nagy óvatosan mondta is neki, hogy fiam, kinevetnek téged az apád régi ruháiban.
Valójában azonban megszédítette őt a fia ezekben a ruhákban.
Csak fizeted Pesten a drága szállodádat, ahelyett hogy hoznád haza a finom ruháidat.
Mindent szépen rendbe tennék.
Ugyan, anyám, ki nevetne ki engem, az egész városban senkit nem ismerek.
Tudja a város, hogy te hazajöttél. Legalább ha elmész, akkor venIII. kötet 57néd föl a saját ruháidat. Hát azt hiszed, hogy nem az apádra ütöttél. Az is mindig azzal spórolt, amivel nem kellett volna spórolnia.
Ugyan anyám, ne kerepeljen már annyit nekem.
Mintha csak iparos lennél, úgy nézel ki az apád ruháiban.
Ugyan, anyám, hát hogyan kéne már kinéznem.
Itt dolgozol, Pesten meg fizeted a drága szállodát. A Gottlieb nagyfiának két automobilja van Amerikában. Én csak attól félek, hogy hiába tanultál te. Neked nem lesz így semmid.
Nekem mi közöm lehetne, anyám, a Gottlieb nagyfiához.
Az egyikkel az árut fuvarozza, a másikkal kirándulni viszi a családját.
Hányszor kértem, ne beszéljen bele az életembe.
De hiába is igyekezett, hiába érezte úgy, hogy igen fegyelmezetten viselkedik, az édesanyjával szemben nem tudott más hangot megütni.
Hallgasson.
Nekem te ne mondd, hogy én hallgassak.
Tudom, mit teszek.
Néhány nap múltán azt is észrevette, hogy milyen mélyreható a titkos előkészület. Szemzőnét sem tudta kiverni a fejéből, mert ha alkonyat előtt végzett a napi munkával, és lámpafénynél már igazán nem szívesen dolgozott ezzel a kényes színű és érzékeny állagú fával, hiszen a lámpafény elváltoztatta az arányokat, akkor hirtelen nagyon egyedül lett. Nem volt mit tennie, kínozta a gondolat, hogy valójában nem is tudhatja, mit tesz.
Miként egy súlyos előérzet, milyen egyszál egyedül lesz Amerikában, ha egyáltalán eljut odáig.
Ráadásul egyre közeledett a nap, amikor a Dobsinai úti munkák miatt ezt a munkáját félbe kellett volna hagynia, hogy megint menjen. Tartott tőle, hogy a ház sem fog úgy sikerülni, ahogy remélte. Nem fogja vele kielégíteni az építészeti tisztasághoz fűzött igényeit. Csak ne jöjjön még a távirat. Ha Bellardi tényleg éjjel érkezett volna, akkor Bécsből jövet kellett volna Mohácson kiszállnia. Vagy ha nem jött éjjel, mert nem jött, hiába várta, akkor jöhetett öt nap múltán a délután III. kötet 58négykor Belgrádból érkező hajón. De akkor sem jött, s így Madzarnak megint csak három napon át kellett várakoznia, s örülhetett, hogy távirat se jön. Nagy várakozásában odáig merészkedett, hogy a munkáját csöndesen odahagyva, a megfelelő órában lesétált a hajóállomásra. Úgy ment, ahogy volt, az apja munkásruhájában, lássa a két szemével, vajon Bellardi kiszáll-e ma.
De még csak a parancsnoki hídon sem látta.
Beüzenhetett volna neki, mert látta a Mayer fiút.
Ám önmagát kijátszva úgy kellett tennie, mintha véletlenül nézné végig a parti füzek közül a Carolina hangos és látványos kikötését és a panaszos indulást. Amint a zuhogó és csattogó lapátkerekeivel az ár ellenében távolodott Mohácstól, kürtje hosszan sikoltozott. Ilyenkor a vámház mögött vagy a selyemfonó kőfalánál állt meg, innen azonban egyetlen egyszer sem láthatta Bellardit a kikötésnél vagy az indulásnál.
Néha kifutott a házból a hajókürt panaszos szavára, éppen úgy, ahogy gyerekkorában, le a partra, s a régi bárkakikötőből nézte végig a Carolina lassú vonulását.
Egyszer látta Vay Elemér kormányfőtanácsost Belgrádból jövet kiszállni, a Mayer fiú cipelte föl utána a poggyászait. Az igen választékosan öltözött és szigorú urat a Korona Szálló címeres fekete csézája vitte el a Halpiac térről. Ugyanakkor nagy kürtölések közepette a hajó is elindult az ár ellenében. Vitte a korlátra támaszkodó utasait, s ez nem csak fájt, hanem félni kezdett az elvágyódás fájdalmától. Ne is érintse meg. Madzar nem szívesen ismerte volna el, hogy életének vannak olyan rejtélyes folyamatai és jelenségei, amelyeket utólag sem lát át, és semmiféle józannak remélt számítással nem ér el előre. Úgy félt tőlük, mint az illetéktelennek ítélt testi érintkezéstől. S amikor Bellardi megint csak nem érkezett meg délután, hanem a Duna hatalmas folyása maradt ott helyette az örvények iszaptól sűrű erezetével, akkor hosszabb sétára indult, hogy a Bellardi ellen érzett dühét levezesse.
Legalább két palack jó bort hozzon odakintről, és ne kelljen egyedül hazatérnie.
III. kötet 59Legalább a jó boruk meglegyen, amikor a Bellardi majd megérkezik.
A várostól északra fekszenek azok a patakvölgyekkel és időszakos vízfolyások árkaival tagolt, lösztakaróval fedett hátságok és dombsorok, ahol már a rómaiak idején szőlőművelés folyt, s a levantei borkereskedők jóvoltából még a török hódoltság másfél évszázadát is átvészelte a nagy figyelmet és gondoskodást igénylő borászati kultúra. Az ősrégi borospincék olyik helyen régen beszakadtak. Az elfalazott és elföldelt középkori labirintus felett ablaktalan kis présházak ültek, meg a módosabb sváb gazdák hármas tagolású fahomlokzatokkal a folyóra letekintő, büszke és díszes, fatornácos házai. Kocsinyom szélességű mélyutakon kapaszkodott fel ide, függőleges löszfalak között. Egyre mélyebben és részletesebben emlékezett vissza mindarra, ami vele és a Bellardival valamikor megtörtént. Jólesett az egész napos munka után nagyokat gyalogolnia. Mintha azt gondolná, ezekkel a bútorokkal majd a Szemzőnének ajándékozhatja a gyermekkorát. Önmagában az emlékezés nem volt számára oly meglepő, volt gyakorlata benne, hiszen munka közben az ember amúgy is a részletek részleteivel foglalkozik, s ezekkel párhuzamosan persze eszébe jutnak mindenféle más, a munkájához egyáltalán nem tartozó részletek és képzetek az életéből. Csakhogy mindez most a szülővárosában történt, miközben ment a kerítések és a kőfalak mentén az őrjöngő kutyák között, avagy a mélyutak halálos csöndjében és nedves zöld homályában kapaszkodott fölfelé. Hol technikai jellegű részletekkel foglalkozott, meg kellett valamit olajoznia, s közben eszébe jutott a megáradt folyó fölé boruló óriási fűz, amelynek magas ágán észrevették a kis nyomorékot, hogy nézd, ott olvas, mert mindig olvasott, mindenüvé vitte magával a könyveit, akkor meg váratlanul kiderült, hogy laza az ékszíj, s így tovább.
Vagy éppen esszenciális jellegű részletekkel kellett foglalkoznia, s azt gondolta volna közben, hogy mi vagyunk a tettesek, ha menet közben le nem állítja az emlékezését.
Bellardi nem jött.
Szívesen föladta volna, ám jóval erősebb maradt benne a másik emIII. kötet 60ber szeszélyességével szemben érzett idegenkedés, a szorongás, az idegen emberi lény működése láttán érzett elemi csodálat és a nyers egzisztenciális félelem a jövő miatt. Neki tényleg nem lesz egyetlen gépkocsija sem Amerikában, nemhogy kettő. Egy álmodozó vagyok, aki semmit nem csinál. S hogy mi a rosebbnek kellett a Gottliebnek éppen Amerikába mennie.
Ezt az örömöt a Gottliebék miért nem hagyhatták meg neki.
Inkább azért mégis várta, nehogy Bellardi véletlenül lepje meg. Az építésvezetőtől vagy a műbútorasztalostól pedig még mindig nem jött a sürgöny, hogy a munkák miatt mennie kéne Budára. A szilvalekváros lepényeket, a meggyes réteseket és a cseresnyés pitéket ők maguk ették fel az édesanyjával, aki mindig ment és friss gyümölcsöt hozott a szigetből, vagy a szomszédok és a rokonok vitték el. A könnyű fehér borokat, amiket a Süsslochból vagy a Csele patak völgyéből hozott a Stricker rokonság szőlőiből, a verandán üldögélve ő maga itta meg éjjelente a sötétben. Nem gyújtott villanyt. De ugyan minek kellett volna a Bellardinak hozzá eljönnie. Bellardi élete nem volt más, mint megannyi önnön magának sem beváltható ígéret. Milyen közös ügyük lehetne, semmilyen. Másfelől Bellardinak nem eshetett jól, hogy ő milyen elutasító vele. Csakhogy azt sem tudta elképzelni, miként ne lenne elutasító vagy milyennek kéne lennie, hogy ne legyen elutasító. Mit kéne belőle elfogadnia. Másnap azért ismét csak kigyalogolt a városból borért, vitt magával egy üres demizsont, megint csak elüldögélt és eliszogatott az ismerős öregekkel, amíg teljesen be nem sötétedett a pincék felett.
Ha Bellardi most érkezik, akkor ne találja otthon őt.
Olykor hosszan esett, s akkor napokig nem mehetett.
Lassan azt is el kellett magában ismernie, hogy tizenkét éves feledékenysége alján nem csak őrizte érzelmi kötődése biztonságát és erejét, hanem táplálta, életben tartotta. Engedte, hogy mindig újra némán visszatérjenek a legtitkosabb képei, gyönyörködött és kedvét lelte bennük. Holott Mohácsot szerette volna Bellardival együtt elfelejteni. Ahol az emberek gyanútlanul kimennek a szőlőjükbe kötözni, kapálni, III. kötet 61erősebben bevernek a fejszéjükkel egy szőlőkarót, s akkor egyszer csak megnyílik alattuk a föld.
A középkori pincejáratok beomló mélye sokakat nyelt el és temetett be.
Fönn ült a fűzfán a Gottlieb fiú, ők pedig kövekkel hajigálták.
Nem tudott volna visszaemlékezni rá, hogy melyikük kezdte. Előbb kicsi parti kavicsokkal dobálták, amitől rángatta az éles kis fejét, ők pedig odalenn némán nevettek, valósággal tekergőztek, vonaglottak a nevetésükkel, mint a kígyók, mert nem tudták a nevetést egészen visszafojtani, de legalább a nevetésük hangját visszafogták. Előbb nem értette a kis púpos, honnan érik el őt ezek a kis ütések, mindketten nagyon jól céloztak a Bellardival. Valahogy az is szerepet játszott az egészben, hogy ők ketten milyen erősek és jónövésűek, ennek pedig nem csak púpja van, hanem tyúkmelle is. Hagyták, a kis csimasz hadd merüljön bele megint az olvasásba. Aztán egész maroknyival, valósággal megsorozták, vegye észre magát és fájjon neki.
Egyre komolyabb lett.
Kapaszkodjon meg az ágbogakban, engedje ki kezéből a könyvét.
Egy idő után látták, hogy megérti a nyomorék, de a nagy zsidó büszkeségében mégis úgy csinál, mint akit a könyvén kívül semmi nem érdekel.
Már nem nevettek.
Nagyobb kövekkel biztonságosabban eltalálták. Koppant a test, csobbant a kő a vízben. Mást nem lehetett a nagy nyári tájban hallani.
Még mindig újra úgy tett, mint aki nem vesz tudomást a veszélyről, mintha olvasmánya teljesen lekötné, nem kapaszkodott. De behúzott vékony kis nyakával a következő lövésre várt, és sokat kockáztatott. Könyve kemény táblájával próbálta védeni legalább az arcát, persze mindig elkésett, és jól eltalálták. Amivel nem csak nevetségessé tette magát, hanem félő volt, hogy az egyensúlyát veszítve lepottyan.
Majd megunják az ócska tréfájukat és elmennek, erre számíthatott.
Azért se mentek el, mert ők meg arra számítottak, hogy majd csak lemászik a fáról.
III. kötet 62Egyetlen szót nem szólt le odaföntről.
Akkor meg maradjon ott, ahová felkapaszkodott.
Majd meglátjuk, melyikünk bírja.
Ha moccant a könyvével, hogy kényelmesebben üljön, akkor rögtön kapott. De akkor is kapott, ha már nagyon sokáig maradt mozdulatlan.
Vállalkozásuk sokáig nem maradhatott titokban, amikor nagy zajjal másik banda jött, hogy uszadékfát halásszanak, és aztán már tényleg nem engedték lejönni a fáról a kis púpos zsidót.
Nekik még könyöröghetett volna, de ezeknek nem.
Már akár haza is mehettek a Bellardival.
S amikor egyik este kissé spiccesen visszatért a szőlőhegyről, a tisztaságtól ragyogó konyhában nem csak a vacsorája várta, hanem a frissen sütött meggyes pite illatában az izgatott édesanyja egy felbontatlan távirattal, amiről eszébe jutott a trieszti hadapródiskolából küldött hosszú levele, mert az is milyen váratlanul érte minden mondatával.
Madzar néha már azért is elment hazulról, nehogy véletlenül otthon legyen, amikor a Bellardi váratlanul megérkezik, s aztán így szerezhessen meglepetést magának, amikor ott találja.
Jóllehet egy ilyen látogatásról soha szó sem esett közöttük, Szemzőné tudatta a sürgönyben a másnapi érkezését.
A magyarázatokkal teli, igen hosszúra sikeredett sürgönnyel a kezében Madzar valósággal letaglózva állt. Az első mondatot még rendesen elolvasta, a többit viszont csak átfutotta. Miként akadályozhatja meg. A figyelő anya szeme láttára vörösödött bele. Hogy akkor őt a Bellardi mégiscsak ennyire szereti. Válaszra nincs lehetőség, a posta ebben a kései órában zárva. Nem értette, mi ez, vagy mit olvasott a táviratban, hiszen nem várta, hogy a Szemzőné kíváncsi legyen a munkájára, és túl sok volt egyszerre, amit így kapott. Vagy melyik szó mit jelent, hogy függőben maradt kérdéseket kéne tisztázniuk, miközben az édesanyja hangosan nyugtalankodott, hogy mikor és ki és hányan érkeznének. Vagy tán neki kéne Pestre mennie. Ahogy a postás elIII. kötet 63ment, ő már a csirkét azért hamar levágta. Vagy kelletik-e még egyet vágnia. Megpucolta a zöldséget a leveshez, hogy hajnalban föltegye, de az ő kisfia mondaná meg, hogy szedjen-e még néhány gyökeret meg répát. Olyan volt, mintha igen távolról érné el minden anyai szó és a távirat valamelyik szeme előtt lebegő szava, vagy el sem érné.
Már van szép zsenge zöldbabja. Még szerencse, hogy nem csak a szigetbe van ültetve az embernek.
Amíg be nem sötétedik egészen, le kéne szednie a zöldbabot, csinálna akkor prézlis zöldbabot.
Mintha Szemzőné el tudná rejteni ebben a körülményes magyarázkodásban, hogy miért jön, vagy miért ilyen hirtelen.
Az volt az első gondolata, hogy akkor a szódástól hozzon vizet, mert annak artézi kútja van, nehogy a kényes Szemzőnének az ő kútjuk büdös vizét kelljen innia. Ezzel a sok drága szóval árulta el a Szemzőné, hogy minden büszkesége és tartózkodása összeomlott, nem bírja ki nélküle. Minden illendőséget és jó ízlést félretesz, az összes társadalmi különbséggel dacolva jön.
Féktelenül jókedvű és izgatott lett.
Azonnal eszébe jutott Szemzőné csúnya nagy lófoga, a csupasz ínye, amint fölnevet.
Hát akkor mégis megtörténik.
A puszta gondolatra merevedett a farka és szűkült a záróizomzata. De miként kell az embernek az édesanyjával közölni, hogy férjes asszony jön. A táviratot gyorsan összehajtogatta, lényegében olvasatlanul begyűrte a nadrágja zsebébe. Mert azonnal megfordult a fejében, s ettől az ötlettől aztán tényleg megriadt, hogy pontosan ezen a holnapi napon fog a Bellardi beállítani.
Még képesek szerdán jönni mind a ketten.
És akkor a Gottlieb fiú halála azért őket terheli. Amit soha nem vallott volna be egyikük sem, de a Szemzőné soha nem is bocsátaná meg, ha tudná. Még szerencse, hogy csak baleset volt. Nem volt nyár, mikor valaki bele ne fulladt volna a Dunába. Egymással pedig III. kötet 64minek beszéltek volna ilyesmiről. A víz épp elég kiszámíthatatlan Mohácsnál.
Elfordultak egymástól, ha mások a balesetről beszéltek.
Hány óra van, anyám, kérdezte féktelen jókedvéből kissé kijózanodva.
Még azt is megkérdezte, hogy ma tényleg kedd van-e.
Odakinn közben erősen világosodni kezdett, megszólaltak a madarak a Pozsonyi út fáin, bár nem jött még az első villamos.
Még járok egyet, szólt Madzar, közben pedig azt gondolta, nem, ezt mégsem tehetem meg az anyámmal, a föld nyelné el szégyenében. Kiáltozni kezdene, hogy egy ilyen gazdag zsidónőt ők hogyan fogadjanak, és férjes asszonyt képes hozni a házhoz. A város szeme láttára ilyesmit, ezt ő nem éli túl.
Majd akkor inkább kiveszek egy szobát neki a Koronában.
Elképzelt egy ilyen szobát, amit szépen kivesz a Szemzőnének a Koronában, ahol másnap minden megtörténik közöttük.
De hát ki érkezik, fiam, szólt utána az édesanyja tétován és kétségbeesetten.
Gyöngyvér keze szabályos fogásra emelkedett a billentyűk felett, s mintha tényleg előre tudná, hogy a megidézett frázissal mit kell kezdeni. De minden másként történt. Képes lesz-e követni a benne megszólaló hangokat a Szemzőné zongoráján.
Mert Madzarné egy kicsit még bosszankodott, de aztán úgy döntött, hogy bármi lesz, mégiscsak leszedi a zöldbabot. Majd csinál egy jó paradicsommártást, szép barnára pirítja alatta a rántást, bárki jöjjön, a főtt csirkehúst és a szálasan megpárolt zöldbabot azzal adja föl. A hatodik emeleti lakásban előbb virradt és jóval később sötétedett, mint odalenn a szilfáktól árnyas utcán, az őrülten sárga úttest felett. Madzar megmaradt lámpáinak sápadt fényében haladt előre az izgatott képzeletével, s a hibátlan mezítelen testével is nekilendült.
Végül is csak a magányos fiszt volt mersze leütni, kivárta, hogy a fisz megszólítsa a testét, és telten, szépen kiénekelte.
III. kötet 65Ez legalább megint sikerült.
Megint egyszer véletlenül, hiszen valójában másra készült, nem erre. Arra készült, hogy mégis komolyan vegye Szemzőné lehetetlen ötletét, miszerint meglehet, hogy ő most butaságokat fog beszélni, az órán majd mondja el a Médinek, ám neki nemhogy Monteverdit, hanem kontraaltot kéne énekelnie. S ezzel már állt is föl a zongorától, hogy izgatottan kottát keressen. Abban a szekreterben, amely egyetlen bútordarabként a Madzar által készített eredeti berendezésből maradt fenn, s az ismeretlen telítőanyag egy kicsit még mindig illatozott benne.
Gyöngyvér is fölállt a zongorától, hogy hozza a kottát, de közben eszébe jutott, hogy Szemzőné hol tartja a tartalék plédeket. A fekete kutya pedig valósággal rárontott, a híd korlátjának döntötte Kristófot, miközben nagy nyelvével ismét csak az arcába nyalt. A fiatalember ösztönösen és azonnal lelökte, a szájpadlása vásott el az idegen lény érintésétől, de elkésett vele. Szájpadlása hólyagos lett, úgy érezte, hogy nyomban megfullad, a kutya ellenben azt hitte, hogy most játszani fognak.
Vicsorított rá örömében.
Másnap délelőtt Szemzőné nem egyedül érkezett Mohácsra.
Ágost ekkor fölriadt a hangra, és meglepetten vette tudomásul, hogy egyedül van a cselédszoba ágyán. Legalább kényelmesebben elhelyezkedhetett. Fázott ugyan egy kicsit, hol marad a pléddel, gondolta vágyakozva és bosszúsan, de aztán ismét azonnal elnyomta az álom.
A mit sem sejtő Madzar pedig tizenegy óra húszkor, mintegy négy perccel az asszony várható érkezése előtt kinn állt a régi pályaudvar öreg vadgesztenyéktől árnyas peronján az édesapja legjobb nyári öltönyében, egy halványzöld tropikálban. Hajnalig dolgozott az édesapja műhelyében, hogy a Szemzőnének legalább vázlatként bemutathassa a készülő tárgyakat. Kezében tartotta, idegesen forgatta édesapja panamakalapját. S az íróasztal, a paraván és a szekreter kivételével sikerült is éjszaka minden bútordarabot legalább nyersen összeállítania. Még a kényes couch-ot is, amelytől oly sokat vártak. Ha sikerülne több évszázad tapasztalatát egymásra rétegeznie. Arra a tárgyias kérdésre kellett III. kötet 66volna válaszolnia, hogy miként hever az ellazult test. Mire megvirradt, s egész testét átjárta a hajnali borzongás, őt magát is meglepte ez a kísérteties kiállítás. Magányosan álltak a sebtében összeállított, más tárgyak és eszközök segédletével megtámasztott puritán bútorok a gépeken és a gépek között. Ő tudta, hogy ilyen értékes szerelmi vallomást nem kapott még a világon senki, ezt azonban rajta kívül szerencsére nem tudhatja más, idegen ezt meg nem értheti. Szemzőné sem fogja észrevenni. De azért titkon remélte, hogy mégis.
A panamakalap azonban kisebbnek bizonyult a kelleténél, az édesanyja az utolsó pillanatig kérlelte, ha nem akar nevetség tárgya lenni a város szemében, akkor ne tegye fel a fejére.
Ugyan anyám, akkor mi a csudát csináljak vele.
Tartsd a kezedben.
Ezen a szerdai napon kissé felhős volt az ég, nagy meleg, s alig mozdult szellő a párától nehéz levegőben.
Igazi magyar nyár, amelynek az illatára és a melegére oly sokszor gondolt vissza Németországban vagy Hollandiában.
Hiába fegyelmezte az izgalmát, úgy érezte, nagyon sokáig kell még a beteljesülésre várakoznia, amíg a vonat a Szemzőnével megérkezik, hogy aztán a napverte Duna-soron visszasétálhassanak a szülői házhoz, s a műhelyben bemutassa e minden ízükben fegyelmezett és belső életüktől gazdag tárgyakat. Túl a pályaudvaron, túl a szénrakodó fekete halmain, Lotharingiai Frigyes főherceg birtokán két aratógép dolgozott, s egyenletes zúgásukba fogva hallani lehetett az aratómunkások elnyújtott kiáltozásait. Nyáron göcseji summások dolgoztak az uradalomban. Meglehet, nem kiáltozás volt, hanem az akácok árnyékában heverve éneket mondtak, amíg megenyhül kicsit a déli nap heve. Ezen a sátorhelyi síkon, ahol a régi történetírók szerint a török és a magyar hadsereg egymás ellen felvonult, egészen a szőlődombokig húzódtak a termékenynek számító és hozamuk miatt irigyelt táblák. Madzar nem volt egyedül a peronon, mások is várakoztak. Izgalmában nem figyelt föl a kivételes emberi hangokra, meg volt még bőven másféle zaj. EgyenleteIII. kötet 67sen csörögtek és koccantak a szénrakodó csilléi, s a közeli strand hangszórójából nyúlós dallamával elhangzott idáig egy sláger. Úgy hangzott a tájban a ritmustalanul lüktető kiáltozás, mint valami vádakkal teli munkadal vagy a sors kietlenségét hirdető énekbeszéd. Ahogy a rövid szerelvény a tömzsi kis mozdonnyal nagy pöfögések és sípolások közepette közeledett, majd befutott az állomásra, különben is megélénkült minden, vasúti munkások és hordárok siettek elő az árnyékból, és az első osztályú kocsi lassan elvonuló ablakában, fiatal lányok vagy inkább amolyan fiatal hölgyek karéjában legnagyobb ámulatára azonnal megpillantotta Szemzőné két erős és erőszakos kisfiát. Valósággal kicsüngtek az ablakon. Valamit hevesen mutogattak a vidáman öltözött és a sebesség szelében a kalapjaikat szorító és lengető lányoknak. Ha valaki követte a tekintetüket a pályatesten, akkor meglepetten látta, hogy a vágányok bazaltágya és a peron magas betonemelvénye között két jóltáplált patkány rohan a vonattal. A fékezés lármájában ideje sem volt Madzarnak, hogy a tudatát hozzászoktassa a gondolathoz, Szemzőné nem egyedül érkezik.
A meglepetés úgy hatott rá, mintha gondolatban valami nagyon súlyos dolog miatt a Szemzőnét kéne elmarasztalnia és mentegetnie.
Amikor a kalauz aztán nyitotta a kocsi ajtaját, Szemző doktor tarkopasz feje és mosolytól ragyogó ábrázata virított rá odafentről.
Halálos zavarában semmit nem értett. Sok minden történt már vele, de fiatal életében először érezte úgy, hogy ebbe belehal, ezt nem bírja ki.
Mint akit érzéstelenített érzelmeiben értek tetten, ám annyi ideje sem marad, hogy elpiruljon. Szemzőné nincsen meg a fiúk nélkül, de egymás nélkül a fiúk sincsenek. Most mit tegyen, ám ilyen kérdésekre sem maradt ideje. Az ismerős világ mindenesetre tótágast állt, és dőlt a fejére. Valami tőle függetlenül történni kezd vagy történik vele, amit józan ésszel aligha követhet. Mintha éppen ebben a kivételes pillanatban vallaná meg magának, hogy nem lesz meg a Bellardi nélkül. Előbb Szemző doktort kellett üdvözölnie, viszonoznia a férfi néki szóló örömét, ami valódi és bensőséges öröm lehetett, hiszen nagy házat épített neki az elérhető legjobb anyagokból és a lehető legmodernebb techniIII. kötet 68kával fölszerelve. Majd Szemzőnét is megpillanthatta végre, aki egy hozzá hasonló korú, megkapóan elegáns és törékeny nő társaságában tartott felé.
Elmerült beszélgetésükből mosolyogtak ki rá.
Akiről azonnal kiderült, hogy Szemzőné egykori gimnáziumi társa. Mindketten nevetve, egymás szavába vágva mesélték Madzarnak, hogy tegnapelőtt este még együtt voltak egy szabadtéri koncerten a Margitszigeten, most azonban a véletlen hozta össze őket a vonaton. Kiáltoztak, hogy ilyenek, ilyen őrületesek a véletlenek.
A Magyar Királyi Iparrajz Iskola növendékeit, a tanítványait hozza minden nyáron Mohácsra, s Madzarral akár találkozhattak volna már.
Madzar azon nyomban elkábult kissé a nőtől.
Tudja, én külföldön éltem, mondta a nőnek előzékenyen, s mintegy mentegetve önmagát.
Ők textilesek valamennyien, magyarázta a nő a nyitott nagy szemét ragyogtatva a férfira, s a város évek óta oly szíves, hogy az üres járványkórház termeit két hétre átengedi nekik.
Ami ideális, lelkesedett Szemzőné, aki érzékelte, hogy a találkozás véletlenéből támadt feszültséget valamiként csillapítania kéne.
Ó, ez tényleg ideális, de nem csak a kényelmünk vagy a közeli selyemgyár miatt, közel sem, lelkesedett a selymekbe öltözött hajszálvékony fekete nő. Majd magad is látni fogod, hogy az elhagyott épületnek micsoda diófás parkja van, pompázatos, kiáltotta, és óriás szemével a mérnökre pillantott, aki ezt a diófás parkot bizonyára ismeri.
Odakinn kedvünkre akvarellezhetünk a fák alatt.
Madzar az idegen nő arcán a sebhelyet követte.
Máskülönben az üres kórtermeket használjuk műteremnek, esős időben.
Pusztító járványtól szerencsére nem kell tartani, nevetett össze a két nő.
Eredetileg Montenuovo hercegé volt a birtok, jegyezte meg csöndesen Madzar, hogy valamiként kapcsolódjon hozzájuk. Ez a család III. kötet 69pedig, tudniuk kell, különös hírben áll Mohácson, ahol a fukarság máskülönben nem lenne feltűnő. Ki nem állhatják a dísznövényeket. Náluk minden növénynek hasznot kell hoznia. Ezért is telepítettek anno ennyi diófát.
Közéjük akart állni, megfigyelni őket, véget vetni ennek az értelmetlen női nevetgélésnek és kiáltozásnak. Ha már itt áll e hangzavarban és zűrzavarban, a halálos szégyenében. Már megint minden másként történik. Már megint ezt tette egy nő vele, s rögtön hozza a nyakára a másikat. Fel volt háborodva, s a két nő egy hosszú másodpercre tényleg igen mélyre hatoló és vizsgálódó pillantással nézett vissza a két nagy kalap alól erre az idegenséget és elutasítást sugározó férfira. Mindketten igen előzékenyen rá is nevettek, hogy honorálhassák, egyben oldják az elfogódottságát.
Az elkövetkező napokban micsoda szakértő kalauzuk lesz.
Biztosan kedvét fogja lelni benne, hogy őket vezesse.
Igazán ideális lenne, ó, csak hajlana ilyesmire.
S miközben így csacsogtak, nézték a kalapjaik alól, hogy mi üthetett ebbe a vonzó küllemű, de felettébb ostobán kiöltözött férfiba.
Boldogok lennének a tanítványai, ha megtekintené a munkáikat.
Utólagos engedelmével elárultam Dobrovan kisasszonynak, mérnök úr, hogy láttam a nagyszerű rajzait.
Így aztán nem titok előttem, hogy ön rajzban is nagy tehetség.
Azért ragyogtatja rám a szemét ennyire, hogy ne nézzem a sebhelyét.
Az sem kerülhette el Madzar figyelmét, hogy valamilyen bejáratott játékot űznek.
Ám a jelenés csupán rövid ideig tartott, s ez idő alatt minden szó simán és sebesen húzott el felettük. Úgy csacsogtak, mintha nem is érintené őket, amit mondanak. Aztán valamennyiüknek a poggyászok kirakodásával és elhelyezésével kellett foglalkozniuk; rendelkezniük, hogy mit hová tegyenek. A pályaudvar előtt várakoztak a megrendelt bérkocsik. A festőállványokkal és rajztáblákkal fölszerelt fiatal hölgyek és ifjú urak poggyászait a hordárok egy társas buszba rakodták be. SzemzőIII. kötet 70ékre viszont a Korona Szálló feketére lakkozott címeres csézája várt a testes és kedélyes kocsissal és a két fényesre kefélt fekete lóval.
Az elkényeztetett városi kisfiúk rohantak és a lovakat akarták; megbarátkozni velük, vagy legalább megsimítani a szép fényes szőrüket. Ezek azonban a fejükre akasztott zabos tarisznyából kényelmesen és látható elégedettséggel abrakoltak. Farkukkal csaptak a bögölyökre, megreszkettették a bőrüket, vagy figyelmeztető szándékkal rúgtak egy kicsit az elragadtatott fiúk felé.
Madzar nem értette, miként várhat rájuk a fekete cséza, ha egyszer az előző estén a Koronában nem rendelte meg, de nem hagyta el a gondolat, hogy a fiúkat nagy baj éri. Nem kis aggodalommal kísérte, miként tűrik a lovak az erőszakos hízelgésüket.
Hiszen én csak magára számítottam, mondta titkon Szemzőnének. Fojtott hangja szemrehányással volt teli.
A legszebb sarokszobát vettem ki magának.
Mint aki azt kérdi, honnan tudhattam volna, hogy az egész családjával érkezik.
Amit viszont Szemzőné nem értett. Amúgy is telve volt sok másféle aggodalommal.
Hol vett ki és milyen szobát, illetve a mondat szerelmesen szemrehányó hangsúlyát nem volt hová tennie. Kétségtelen, olykor maga is zavarba jött a saját Madzarral kapcsolatos, igen erőszakos erotikus ábrándjaitól, hogy most akkor ezt fogják vagy azt fogják tenni, s a férfi ebben vagy abban a helyzetben vajon miként viselkedik, ám a reális kapcsolat egy ilyen kényes intonációt nem engedett meg, nem is indokolt. Óvatosan, a másik ember állapota láttán gyorsan visszakérdezett, hogy Madzar vajon megkapta-e az ő sürgönyét.
Hogyne kapta volna meg, hangzott a férfi felháborodott és támadó válasza.
Ha nem kapta volna meg, akkor minek lenne itt.
Sürgönyözhettem volna előbb, tette hozzá Szemzőné mintegy a mentegetődzés szándékától vezetve, s maga is túl hangosan. Az utolsó III. kötet 71pillanatban, igazán nem volt valami udvarias tőlem, elismerem, s fehér szarvasbőrkesztyűs keze egy rövid és igen bizalmas pillanatra megpihent Madzar karján.
Ahogy néhány héttel előbb az üres hatodik emeleti lakásban tette, ahol a Palatinus-házak súlyos tömbjei között ugyanerre a Dunára láthattak ki.
Szédítő volt ugyanarra a folyóra nézni, s ettől a közös érzetüktől, amely egyszerre volt és van, miként egy újabb inzultus újabb löketétől, el is kábultak mindketten valamennyire.
Hiszen épp azért nem tettem, hogy véletlenül se lehessünk a terhére, folytatta Szemzőné a megkezdett mondatot. Ideje se legyen előkészületre, s magát is meglepte, hogy a gyermekei közelségében milyen egyszerű az önuralmát megőriznie. Eszébe ne jusson a mi kis családi exkurziónk miatt változtatni a napirendjén.
Madzar nem volt képes ilyen esztétikusan uralkodni önmagán.
Miként érti, hogy ne lennének a terhemre, kérdezte az ingerültségnek ugyanazon szemrehányásokkal teli, szerelmes tónusában, bár maga is megbánta, hogy egyáltalán szóra nyitotta a száját. A saját önfegyelméről alkotott hízelgő képét sértette fel az indulat. Ha egyszer nem csak én, hanem már az édesanyám is magát várja az ebéddel. Hetek óta mást sem teszek, mint magának dolgozom, kiáltotta fojtott hangon és kétségbeesetten.
S akkor mi ne jusson az eszembe.
Ó, mennyire kínos, Istenkém, zavarba hoz, kiáltott fel Szemzőné. Csak ne ígérkeztünk volna el. Ki gondolta volna, hogy ilyen kedves, és ebéddel vár minket az édesanyja. Most már tényleg be kell látnom a hibámat. Jóelőre meg kellett volna kérdenem, hogy egy ilyen látogatás konveniál-e magának. De a fiúkat egyszerűen nem lehetett visszatartani, hogy menjünk Mohácsra, hogy Mohácsot még nem ismerik. El nem hiszi nekem, mondta, s óvatosan, de mégis elengedte Madzar karját, amitől a közelség érzete még erősebben megmaradt a húsban és a csontvelőben.
III. kötet 72S ettől aztán elváltozott az ő hangja is. Engem várna az ebéddel, engem, kérdezte a leheletig halkan, nagyra tágult és nedves szemekkel.
Mintha ugyan kölcsönösen megsértették volna egymás szent és nagy emberi titkát és idegenségét.
Egyikük sem értette a másikat, ami mindkettőjüket megbántotta, illetve mindkettőjüknek úgy kellett tennie, mintha nem értenék. Madzar elméjében viszont végre megjelent a kínos kis sejtelem fénye, hogy ő akkor valamit talán tényleg végzetesen félreért vagy végzetesen félreértett, habár nem értette, hogy mit érthetne vagy mit érthetett volna félre. Értelmetlen lett volna megkérdezni, hogy azóta ugyan ki hagyott el kit. Szemzőné mindenesetre kilátott a vízre, azóta is folyt a víz, s felszínén mutatta be az áramlás erejét és a meder egyenetlenségeit. Végül is az ő hibája, egyedül az ő hibája, gondolta önmagában kiáltozva. Munkájuk megmutatta őket egymásnak, s túl közel került a férfihoz.
Az önvádtól és a kölcsönös értetlenségtől fájdalmas pillantásuk ismét találkozott.
Sok idejük nem maradt ugyan titkos pillantásokat váltani, vagy a lopott perceket, ezt a legelső nyilvános szerelmi civódásukat valamiként értelmezni. Mint akik saját szándékaik ellenében olyan helyzetbe jutottak, amelyben nem lehetnek. Azon nyomban ki kellett a lehetetlen és értelmezhetetlen helyzetből keveredniük, és nem is tisztázhattak semmit, mert hernyóselymeit suhogtatva jött feléjük a fekete hölgy, hogy elbúcsúzzon. Előbb azonban megígértette Madzarral, hogy másnap délelőtt együtt fog krokizni és akvarellezni velük. De egy szempillantás alatt mindent látott az arcukon, talán többet, mint amennyit reálisan láthatott, mert felmért mindent a feszült testtartásukon, s abban realitást és lehetőséget nem lehetett volna szétválasztani. Mindketten igyekeztek pedig, hogy ne lássa. Azt sem felejthették volna el, hogy tőlük néhány lépésnyire ott áll a hordárokkal elfoglalt, energikus férj a fehér lenvászon öltönyében, és a gyerekek miatt sürgető pillantásokat vet feléjük. Most ne beszélgessenek. De szerencsére már rohant vissza anyjához a tömör lovaktól felizgatott két fiú. Úgy III. kötet 73rohantak hozzá az egyforma fehér ingjükben, és az egyformán rövid, sötétkék, kantáros nadrágjukban, akárha testi ütésként érte volna őket a rémes felismerés, hogy az anya feletti egyeduralmukat e percben egy vadidegen személy veszélyezteti. Az anyjuk nyakába akaszkodtak, a testük súlyával húzták le, ami azt jelentette, hogy jöjjön a lovakhoz, és főleg egy másodpercre se hagyja el az apjukat. Szemtelenül és szemérmetlenül bemutatták az idegennek a hihetetlen hatalmukat mindenek felett. Madzar a két szemével láthatta, hogy ez a Szemzőné nem független személy, megbélyegezte és megbéklyózta őt a két fia. Szemző doktor ellenben néhány pillanatra legalább biztonságban tudhatta őket. Ezzel párhuzamosan még az is kiderült ebben a nagy érzelmi és társasági zűrzavarban és hangzavarban, hogy a hernyóselymeit suhogtató és elefántcsont karkötőit csörgető fekete hölgy, akinek a nevét Madzar sem első hallásra, sem második hallásra nem értette, mintegy másfél órán belül ott lesz náluk a Koronában.
Egy drinkre, ahogy kifejezte.
Addig majd úgyis kiderül, hogy együtt mehetnek-e valamilyen ebédre avagy valamilyen vendéglőbe, amit előzőleg valakik már megbeszéltek volna valakikkel.
De vele nem, mindezt nélküle.
Madzart ez az újabb értesülés és közlés külön leforrázta. Most már azért erősen tartotta magát. Udvariasan elkísérte őket a csézán a szállodába, mutogatott és szenvedélyesen magyarázott a fiúknak, hogy ne érezze a saját fájdalmát.
A faburkolattól sötét, kellemesen hűvös szállodai hallban állva Szemzőék azzal búcsúztak el, hogy vacsora után igen szívesen ellátogatnának majd hozzájuk, már csak azért is, hogy a kedves édesanyjával megismerkedhessenek. Természetesen a fiúk nélkül mennek, nem szeretnének mértéktelenül a terhükre lenni.
Ó, közel sem.
Ezen egy ideig még huzakodtak, hogy akkor jönnének inkább valamennyien vacsorára. Ingáztak a nem és az igen között.
III. kötet 74S mentené ki őket addig is az elmulasztott ebéd miatt, kérte Szemzőné, amit immár nem csak Madzar nem értett, mert e pillanatban ő tényleg semmit nem értett a világ járásából, hanem Szemző doktor sem érthetett.
Hogy milyen ebédet mulasztottunk volna el, kis szívem.
Őket a kórház igazgatója várja a Drágffy vendéglőben, halebédre, aki a férjének igen kedves kollegája, tette hozzá Szemzőné szinte kétségbeesetten, hogy legalább az egyik férfi értse a helyzetet.
S ez annál kínosabb lett, minél tovább tipródtak a kötelező udvariaskodással, bár külön egyikük sem érthette, hogy mitől lesz a helyzet még a kínosnál is egyre kínosabb.
Mint akit a saját szülővárosában vadidegenek zárnak ki a saját életéből.
Udvarias ember hírét kelti, s így aztán mások kívánságainak szolgai teljesítéséből áll az élete.
Madzar így bosszankodott magában.
Ám Szemző doktornak is jól körül kellett néznie, hogy valójában hová került, azt kérdeznie magában, hogy miért is van itt ebben az odvas vidéki szállodában.
Akkor hát este nyolcig, búcsúztak mindhárman igen könnyedén. S már éppen mozdulhattak volna megalázó helyzetükből, a baj azonban soha nem jár egyedül. A vörös szőnyeggel borított lépcsőn jött le Vay Elemér kormányfőtanácsos.
A Carolinán futólag bemutatta neki Bellardi báró, erre a kormányfőtanácsos halványan emlékezett, de hogy ki lenne az egyszerű kinézetű fiatalember, aki a lépcső alján a szívélyes mosolyával fogadja, arra nem emlékezett. Nem kerülhették el, hogy néhány szívélyes szót váltsanak, hiszen be voltak mutatva. De miért is kellett volna Vay kormányfőtanácsosnak a fiatalember személyére emlékeznie. Általában nem érdekelte, hogy kivel beszél, mint ahogy a Carolinán sem érdekelte, hogy Bellardi kit mutat be. Nem érdekelték a nem fontos emberek, s mivel negyven évet töltött el a közigazgatás magas polcain, igen III. kötet 75ritkán tévedett. Habár azonnal nyugtázta, hogy ezzel az ismeretségével Bellardi báró szokása szerint megint mellé nyúlt.
Ebben a helyzetben ellenben Madzar sem tehette volna meg, hogy az udvariasság rigorózus szabályainak ne tegyen eleget, és a tekintélyt parancsoló nagyúrnak ne mutassa be az oldalán igen előzékenyen mosolygó házaspárt, s ne segítse ki őket, hogy néhány sima, semmire nem kötelező, de kedélyes mondatot válthassanak. Hogy aztán mind a négyen, a lehető legjobb kívánságok és bókok kíséretében, ismét csak kölcsönösen fejet hajtsanak egymás előtt, s a gyakorlott főhajtás kíméletlen hűvösében a lehető legbarátságosabban váljanak el egymástól.
A kormányfőtanácsost rangjához méltó automobil várta a bejárat előtt, egy porszürkén ragyogó Mercedes Nürnberg a feketén és makulátlanul csillogó óriás sárhányóival és a kényelmesen széles lépcsőjével; Montenuovo herceg küldte el érte.
Madzar ekkor már valósággal forrt és fortyogott magában. Ebből ugyan senki nem látott semmit a legszívélyesebb mosolyra beállított, tiszta arcvonásain. Valamennyien a fogaikat mutogatták, furcsa módon így biztosították egymást a békés és barátságos szándékaikról. Mintha azt mondanák, hogy veszélyes állatiasságukról most az egyszer még lemondanak. Vay Elemér sem volt ugyan elragadtatva a véletlen találkozástól. Ám ilyesmit rajta nem láthatott senki, s most is igen elégedetten vonult tovább a hallon át. Frissen volt borotválva, az imént illatfelhőben állt meg, és most illatfelhőt vitt magával. A legfinomabb szürke pamutszövetből készült öltönyét frissen vasaltatta, valósággal hasított a nadrágja éle. Feltűnően színes, komoly megjelenéséhez semmiképp nem illő selyemnyakravalót viselt, fiatal feleségének születésnapi ajándékát, s ezzel mintegy társadalmi állásának ellenében kedvezett magának. Ragyogott a fehér velúrbetétes barna cipője, amelyet a háziszolga a saját köpéseinek segítségével tisztított ilyen fényesre. Már a szigorúan bizalmas tárgyalások miatt sem tarthatta kellemesnek e véletlen találkozást.
Magas társadalmi állása miatt olykor nehéz volt, olykor nem sikeIII. kötet 76rült a látszatokon áthatolva eljutni a valódi dolgokig, ám erre nem is volt mindig szüksége.
Bah, mondta ilyenkor magának, bagatell. Miért lenne fontos, amit nem tudok.
A portás kisietett a pult mögül, s nagy hajlongások közepette kísérte a várakozó automobilhoz, amit az utca túlfeléről maszatos és örökösen vakaródzó, félig-meddig ótvaros kisgyerekek bámultak.
Vay Elemér gyakran tett úgy, mintha a terhére lennének a szolgák; mintegy túlterhelte a látszatot, levegőnek nézte őket, de valójában igen rendjénvalónak találta a buzgalmukat. Félig leengedett, húsos, és valamiként az álmosság hatását keltő szemhéjak mögül nézett le rájuk a szinte bántóan nagy szemével, miként az imént, mikor is egyetlen rövid pillantással mérte fel a gyermekek és a házaspár arcvonásain, hogy ezek bizony izraeliták, s ebben az odvas szállodában egy fedél alatt kell majd velük meghálnia. Amitől rögtön kellemetlenül tolakvónak találta őket, és joggal, a túlzó előzékenységüket.
A méltóság feltűnő hiányát, ami ezekből a személyekből áradt, ezt a barátkozási vágyukat, amit oly jól ismert az izraelitáknál. Meg ideje sem volt ilyen ostoba epizódokra pazarolni a figyelmét. A társasági szempontból nem kevéssé bonyolult bemutatási szertartással mindazonáltal elégedett lehetett, szépen sikerült. Ami Vay Elemér nyelvén kifejezve azt jelentette, hogy ezek a személyek kellő tiszteletet tanúsítottak iránta, bár nem voltak, mert nem lehettek hibátlanok, hiszen egyszerűen szólva nem voltak társaságképesek. Előbb Madzar kért engedélyt rá, hogy bemutathassa a főorvos urat, majd mindketten bátorkodtak őt a hölgynek bemutatni. Grandezzával kellett ezt az egész faragatlanságukat fogadnia.
Vay Elemér az utóbbi napokban a nyugalmazott vármegyei alispán társaságában, vitéz Éber Antal városi főjegyzővel beszélte meg a teljes zsidó vagyon összeírásának kivételesen kényes és bizalmas tervét; a jogi feltételeket és az ügyviteli részleteket, amelyeket a zsidók kitelepítésével és vagyonuk várható konfiskálásával kapcsolatban majd figyelemIII. kötet 77be kell venniük. A kivételes körültekintést igénylő, és nem kevésbé kalandos tervet, amelyet két évvel korábban készítettek és a diplomáciai értesüléseket követve ma ismét tanácsos lett elővenniük, egészében igen kevesen ismerték rajta kívül. A titkos tervezet nem a közigazgatás szokásos vármegyei rendszerét követte, s ezért nem feltétlenül a megyeszékhelyek lettek volna az előkészítés és a végrehajtás központjai, hanem a legfontosabb közlekedési csomópontok. Akkor készítették, amikor diplomáciai csatornákon szerzett értesülések világossá tették, hogy a németek Madagaszkár szigetére fogják kitelepíteni a zsidóikat, s mivel ugyanezen csatornákon keresztül alig csordogált hozzájuk vissza valamennyi diplomáciai tiltakozás a tervük ellen, magyar diplomaták előtt azt is nyilvánvalóvá tették, hogy az európai hatalmak hallgatását beleegyezésnek fogják tekinteni.
A tervezet szerint hét kitelepítési régióra osztották volna fel az országot, s ezeket övezetnek, illetve a német nyelvű ismertetésben zónának nevezték. Vay Elemérnek az elkövetkező hetekben a zónákat kellett a lehető legnagyobb csöndben meglátogatnia, s felmérnie az előkészítéshez szükséges technikai és személyi adottságokat. Az áttelepítésre szánt zsidó népességet a zónákból szállították volna át Mohácsra, hogy a teherkikötőben rendben behajózzák és folyamatosan szállítsák őket le a Fekete tengerig.
Belgrádból jövet a kormányfőtanácsosnak vissza kellett ugyan térnie Budára, hogy az aldunai kikötők állapotáról őfőméltóságának jelentést tegyen, előbb azonban mégis kiszállt Mohácson, hogy egy füst alatt elintézze itt a szintén sürgető dolgait, vagyis felmérje a város valóságos adottságait.
Minden egyes zóna székhelyén építsen fel a hivatalos közigazgatás rendszerén belül egy olyan élő adatokkal rendelkező, bármikor aktiválható, a politikai rendőrséggel és a csendőrséggel szoros kapcsolatban álló különítményt, amely adott pillanatban hivatalosan veszi a kezébe az ügyek irányítását. A vállalkozásnak voltak jogi szempontból kényes pontjai. Az előljáróságokon, a jegyzőségeken, a kataszteri hivaIII. kötet 78talokban avagy akár a kamarákban és az egyesületekben nem volt nehéz megbízható adatokhoz jutniuk, s ezek az adatok már évek óta jórészt rendelkezésre is álltak, de hozzá kellett férniük a kisebb magánbankok könyveléséhez. Nem beszélve az ékszer- és a műkincs-állományról, legalább a volumenét meg kellett volna tudniuk becsülni, hogy később a reálisan létező mennyiséghez hozzá is férjenek. S így aztán a politikai rendőrség ügynöki hálózata nélkül ebbe a munkába bele sem lehetett volna vágni.
Megbízatása egy országos háló létrehozására vonatkozott. Az előkészítés munkáját minden gyanú felett álló, s a lehető legtapasztaltabb hivatalnokokra kellett bíznia. S hogy e kényes kérdésben ne legyen kínos félreértés vagy végzetes tévedés, a bizalmi személy kiválasztásáról külön konzultált a nagyhatalmú titkos szervezet, a Magyar Hadak vezértanácsának tagjaival.
Személyi javaslataikat rögtön készséggel elfogadta, hogy biztosítsa magának a munkájához szükséges kedvező hátszelet.
De már ezen a legelső, a Mohácsnak szánt központi szerep miatt talán legfontosabb úti állomásán nem kis szörnyülködéssel kellett belátnia, hogy milyen pokolian nehéz feladatot vállalt. Nem mintha egy ilyen léptékű népmozgatás lebonyolításához ne lettek volna meg a városnak a ténylegesen ideális adottságai. Voltak óriási, könnyen őrizhető kikötői raktárházai, ott volt az üres mészégetője, volt egy évtizedek óta készenlétben tartott járványkórháza, a Monarchiában emelt kényelmes laktanyája, amelyben nagyobb csapategységek is minden további nélkül összevonhatók, s főleg olyan vasúti mellékágai, amelyek a városon kívül vezettek a teherkikötőig, ahol a pécsi fekete szenet rakodták át a rendkívüli mennyiségeket befogadó uszályokba.
Csakhogy igen nehéz volt az urakkal megértetnie, hogy egy olyan szép jövőért kell lépésről-lépésre haladva együtt munkálkodniuk, amelyről nem tájékoztathatja részletesen őket. Sértésként fogták fel a nyílt, férfias beszédet. Szinte tőrdöfésként érte a felismerés, hogy még a hűségükről közismert, monarchista érzelmű urak természetes hierarIII. kötet 79chikus érzékére sem építhet többé. S ha már Mohácson ilyen akadályokba ütközik, akkor milyen állapotokra számíthat az alföldi zónákban, ahol csökönyösségükben és önfejűségükben tényleg nem ismernek az urak határt. A liberalizmus és a szabadelvűség alattomos elharapódzása volt elrémisztő az ő szemében. Mintha a magyarság védelmére rendelt titkos intézményt immár olyan kóros egyenrangúsági eszmék rágták volna át, amelyeket épp maguk alá kellett volna gyűrniük. Nyíltan szólva, a magyar hadak talán nem voltak többé hadra foghatók. Ám erről a rémisztő és tán elsietett gondolatáról szót nem váltott volna senkivel.
Világos, hiszen az alacsonyabb állású urak maguk is a titkos szervezet sátorjaiban, családjaiban és nemzetségeiben tevékenykedtek, ahol csaknem szabadkőműves szellem uralkodott, s már csak ezért sem akarták megérteni, hogy Vay minek titokzatoskodik egy olyan ügyben, amely előttük végül is nem titok, hanem bizalmas beszélgetéseik állandó tárgya. Évtizedek alatt miért ne szokták volna meg, miért ne élvezték volna a rendelkezési szabadságukat a hivataljaikban, s akkor meg minek kellett volna hallgatniuk bármiféle tekintély szavára. Legfeljebb a Kormányzó Úr Őfőméltóságára lehetett hivatkozni előttük, ám e hivatkozás mögé húzódva máris intrikáltak, hogy megkerüljék a feladatukat, vagy legalábbis a saját várható hasznuk szempontjából értelmezzék.
A kivételes és különös körültekintést igénylő eljárást Vay azzal magyarázta az urak előtt, hogy egy úttörő jelentőségű, a májusinál jóval szigorúbb törvény van előkészítés alatt, ahogy ő fogalmazott, s a belügyminiszter úrnak ezért lenne sürgős szüksége a titkos adatállományra. Ám még ennek az adatállománynak a létrehozása is csupán a nagy távlati terv első lépése lesz, tette hozzá, mielőtt végleg elhallgatott.
Közben olyan unheimlich érzése támadt, hogy kötelező hallgatása miatt ezek az urak egyenesen agent provocateur-nek nézik őt.
Most mindhárman a várostól távolabb eső Montenuovo kastélyba voltak hivatalosak, ahol a mélyen magyar érzelmű herceg szűkkörű ebédet adott a kormányfőtanácsos tiszteletére. Kellemes ebédnek ígérkeIII. kötet 80zett, hiszen a legdelikátabb kérdésekben Vay Elemér véleménye megegyezett a hercegével, s ezt tudták is egymásról. Vay csöndes megerősítést várt tőle a radikális indulatokat és szabados nézeteket ápoló helyi urak ellenében. Mintegy a hangosan kimondott magasabb véleményt. A herceg tájékoztatva volt mindazon részletekről, amelyekről a nyugalmazott alispán és a főjegyző a dolog természetéből adódóan nem tudhatott, s így a kormányfőtanácsos már az aperitifnél meg is kaphatta e megerősítést.
Csak semmi ressentiment, uraim, csak semmi ressentiment, mondta a nyugalmazott alispán első indulatosabb szavára igen szigorúan a herceg.
Ami azt jelentette, hogy jelenlétében ilyen hangvétel ebben a kérdésben nem megengedett.
A kormányfőtanácsos hálás pillantást vetett rá az ital felett. Más urakkal ellentétben ők ketten ugyanis nem adták át magukat holmi érzelmeknek és indulatoknak e téma hallatán, hanem egyedül azt tartották szem előtt, hogy mi hasznos, s ami hasznos, az miként praktikus. Nemhogy az érzelmeket nem tartották helyénvalónak, de őszintén szólva az idegen népességgel szemben a mindenféle vegyes véleményeket és vélekedéseket sem. Ami nem jelenthette azt, hogy fejben ne végezték volna el a gazdaságossági számítást. Ha egyszer a magyarság a lelki alkatánál fogva valamivel fogékonyabb a zsidók gyűlöletére, mint a felforgató forradalmi ideákra, habár reálisan inkább ez utóbbiaktól van miért a világnak tartania, akkor bizony ennek megfelelő mozgalmak és érvek szükségesek, hogy megvédjük őket a nagyobb bolsevista felfordulástól. Az ok és az okozat felcserélésének nemhogy semmi akadálya, hanem egyenesen szerencsés és kívánatos.
S ha mások már mondják és csinálják, akkor fölösleges lenne útjukba állni, bár nem lenne kevésbé öreg hiba a heccet nem kordában tartani.
A zsidókérdést minden további nélkül, véglegesen, radikálisaink szája íze szerint meg lehet oldani.
Ám egyedül a legalaposabb pogrom sem segít, ahogy a herceg tréIII. kötet 81fásan mondani szokta, meg ostobaság lenne a csőcselék öröme miatt bármit a német kezére játszani.
Mindketten hajlottak rá, hogy vitán felül állónak tekintsék Lehr professzor taktikus alkalmazkodásra vonatkozó híres alaptézisét, mi szerint romantikus honfitársaink hajlamosak elfelejteni, hogy a mai németnek mások az érdekei, mint egykor az ezerszer gyűlölt és sokszorosan visszakívánt Habsburgoké. A németségnek ma közel sem érdeke a magyarság leigázása vagy legyöngítése. Szabad legyen emlékeztetni rá, hogy a legmodernebb tudományos eszközökkel elvégezett örökléspatológiai kutatások tanúsága szerint a norvég mellett csupán a magyar képes a német fajiság felfrissítésére. Ezekkel a szavakkal az örökléstan tudományának legnagyobb szaktekintélyét, Otmar Freiherr von der Schuer professzort idézi. E tudományos kijelentés a mi szempontunkból persze elfogadhatatlan, de annyi azért kiviláglik belőle, hogy a magyarság megmaradása és életereje a német elemi érdeke. Túl a fajiság önző érdekén, a német érdek politikai szinten is életbevágó pontokon találkozik a magyarság érdekével. S ezeket végzetes hiba lenne nem kihasználni a nemzet pozícióinak megerősítésére. Feladatunk a nyugodt, az önérzetes, az öntudatos, a határozott, és főleg a kíméletlenül udvarias magatartás a német elemmel szemben. Spiel mit, aber sei Dir dessen stets Bewusst, kiáltotta győzedelmesen.
Minden segítséget meg kell adnunk, hogy a harcot a legnagyobb közös ellenség, a bolsevizmus ellen felvehessék.
A taktikus alkalmazkodás túl sok lemondást, túl nagy önfegyelmet követel, túl kockázatos, mondják sokan. Hiszen úgy kell velük együtt játszanunk, hogy közben soha ne feledjük, mit teszünk. A mi felelősségünk azonban éppen abban áll, egészítette ki Vay Elemér a maga praktikusabb észjárásával a tudós elvont fejtegetését, hogy az együttműködés és az ellenállás között mindaddig megtartsuk az értelmes mértéket, amíg a német elem nem lesz olyan helyzetben, hogy végrehajthassa nagyszabású rendezési terveit.
Et puis il y a toujours la Sainte Vierge, ahogy a herceg e témában az III. kötet 82asztali beszélgetéseket az urak nagy hahotája közepette a maga módján nemegyszer lezárta.
Madzar arcán legfeljebb a pír állandósult, tejfehér bőrén áradt és apadt.
Nagy léptekkel hagyta el a szállodát, sokáig állt a fátyolos hőségben, de odakinn sem nyugodott meg.
Nézte a porfelhőben távolodó gépkocsit, és szórakozottan köszöngetett a közeledő és tovatűnő idegeneknek. A szállodától valamivel távolabb, ahol a fehér házfalaktól szabályosan elvakult a szem, alig járt lélek a déli melegben izzó utcákon. Törni és zúzni tudott volna, s csupán a szülői házhoz közeledve csillapította valamennyire a lépteit. Ha e pillanatban a szeme elé kerülne az édesanyja, ezt tudta, akkor úgy tombolna, ahogy az édesapja tette. Inkább csöndesen, nagyon csöndesen kell a házba bejutnia, ezt diktálta az ésszerűség. Ordított volna a halott udvaron. Kerülnie kellett, hogy a műhely vendégvárásra kitárt két hatalmas ajtaján akár csak a szeme sarkából benézzen, nehogy a két kezével rontsa szét a nevetséges bútorkiállítást. Alig is kellett volna a kiszolgáltatott tárgyak ellen valamit tennie, hogy puritán fegyelmezettségükkel egyetemben darabjaikra hulljanak.
Magam teszem tönkre az életem.
Nyári délidőben rezzenetlen csönd telepedett a város és a víz fölé.
Legfeljebb egy betévedt légy moccant olykor a szárnyával a szőlőlugassal árnyékolt veranda ablakán. Ott állt a veranda közepén a Szemzőné tiszteletére megterített asztal a három terítékkel. Ezek az olcsó matricákkal ékesített tányérok, ezek az undorítóan színes poharak a barbár csiszolásaikkal, ezek az olcsó és agyontisztogatott evőeszközök. Levetette a zakót, kiengedte a kezéből, nem volt többé szüksége rá. Csöndesen lerúgta lábfejéről a ronda luggatott cipőket, a kövön ne koppanjanak. Nézte ezt az ünnepi alkalmakra csináltatott nyári félcipőt, ám valójában azt a helyet bámulta a félcipőben, amelyet a lábával taposott ki a cipőből az édesapja. A nadrágot is csöndesen lerúgta magáról. Végül valósággal letépte a zakó alatt csatakosra izzadt rövidujjú III. kötet 83inget. Sokáig így maradt az édesapja fehér gatyájában és a saját tejfehér bőrében.
Nem ülhetett le, mert akkor nagyot roppant volna a fűzfavesszőből font karosszék.
Immár a terítéket sem volt kedve lesodorni, ahogy az édesapja nemegyszer megtette a vasárnapi ebédnél, hogy legalább törjön minden össze apró darabokra.
De testének nem volt tagja, mely ne értette volna a törés örömét.
Majd jön a porig alázott édesanyja, aki minden holmit fölszed a kőről, s még örülhet, hogy senki nem verte meg. Az apám cselédjeként töltötte el az életét, és önkéntesen lenne akár az én cselédem. Ebbe a szíve megszakad, így érezte. A folyosóról sem hallott hangokat, mert valószínűleg az udvar másik oldalán, a nyárikonyhában várakozik a tálalásra kész ételekkel.
Hogy a kurva úristen szakasztaná az eget az egész kibaszott világra.
Miközben óvatosan emelte el a kelengyeláda tetejéről a gondosan összehajtogatott munkásruháit, elővigyázatosságból a hangos káromkodást is föl kellett magában adnia.
Sikerült a folyosón nesztelenül átkelnie, az ilyen déli időben mindig lesötétített lakószoba ajtaját minden zaj nélkül magára csuknia.
Kilincs se kattant a csöndben.
Sokáig hevert a díványon moccanatlanul.
A behúzott zsaluk résein izzott át a néma nyár.
Az éjszakáit is ezen a díványon töltötte a lakószobában, s talán most is aludt valamennyit. Mert úgy riadt fel és úgy pattant a talpára, mintha ölnék. Dolgoznia kell, mert nem lesz időre kész, mások meg szórakozzanak, s azonnal nyúlt a munkásruhái után, miként reggelente. Már benne is volt a két lába szára a cájgnadrágban, amikor eszébe jutott az egész előző este, a Szemzőné sürgönye, a nevetségessége, s hogy ezek tényleg megérkeztek. Félig felhúzott nadrágjában ült vissza a díványra, kivette a sürgönyt a zsebéből, ahová tegnap este a saját pirulása miatt rejtette el, és széthajtogatta a térdén. Egészen közel kellett hajolnia III. kötet 84a papírhoz a félhomályban, amitől gyermekivé változott az ábrázata. Szégyenében később még előbbre dőlt, mint aki hányni készül. Fejét a saját két tenyerébe temette szégyenében. Nem értette, hogyan süllyedhetett idáig. Hiszen kicsit körülményes fogalmazásban, kicsit kacifántosan, de tényleg minden benne állt a táviratban.
Hogyan érthette félre ennyire.
Előző este nem azt látta, amit a távírógép betűivel a papírra írtak, hanem a nevetséges ábrándjait ismerte fel a betűkben. S miként szolgáltathatta ki magát ennek a nőszemélynek ennyire.
Idáig jutottam hát.
Persze elég világosan állt előtte, hogy miként történhetett. Mintha egyszerre több, párhuzamosan működő világban kéne a testébe zárva élnie, s a feszültség miatt ezeket most vétlenül fölcserélte, összecserélte. Amivel Szemzőnének szemérmetlenül elárulta az egyik rejtegetett önmagát, amit a nő a másik rejtegetett világ ismerete nélkül szerencsére meg sem ért.
Amikor hosszú évtizedek múltán minderre visszaemlékezett, szomorú bizonyossággal vette tudomásul, hogy mégsem volt soha boldogabb, mint azokban az elkövetkező rövid napokban, melyeket Szemzőék a szülővárosában töltöttek el, és ő a kínok kínját élte át velük, mert annyira vágyakozott az asszony testére.
Immár nem mondhatta magának, hogy ne tetszene.
Egyetlen egyszer át is ölelték egymást a műhely délutáni csöndjében a készülő bútorok vázai között, és akkor érezhették.
Rövid boldogság volt, amit soha fel nem fog az ember, csak amikor hirtelen visszaemlékezik rá.
Vagy ha néha boldog volt is, akkor talán mélyebben, minden drámaiságtól mentesen, soha többé ilyen sötéten és könnyedén.
III. kötet 85Ó, nem, egyáltalán nem kívánom a kedves magyar barátnőjétől elszakítani, hogyan is tehetném, válaszolta Thum bárónő erőtlen tiltakozásának hallatán Otmar Freiherr von der Schuer a csinos kis dahlemi Szent Anna templomból kiáramló tömegben, s váratlanul megállt.
Bocsássanak meg a figyelmetlenségemért, tette hozzá az istentisztelet komorságától megszabaduló napfényes és derűs hangzavarban maga is kiáltva. Neki ugyan könnyű dolga volt, kimagasodott a sokaságból, a két hölgynek azonban nem kis erőfeszítésébe került az élénk emberi áramlásnak udvariasan ellenállnia.
Az augusztusvégi meleg délelőtt gyantától lett illatos, s a híveket búcsúztató két harang szaván kellett átkiáltani a csevegéshez.
Ami igen furcsa hatást tett rájuk.
Mindkettőjüket szíves-örömest látjuk az asztalunknál, mi sem magától értetődőbb, természetesen, kétségtelenül. S röviden meghajtotta szép, simára esztergált, katonás fejét Auenberg grófnő előtt, akit életében ekkor látott először. Őszintén remélte, hogy nem utoljára. Ha eleget tud tenni egy ilyen sietős, de szívbéli meghívásnak, mondta immár halkabban, mert a harang két kis megkésett ütés kíséretében váratlanul elhallgatott, higgye el nekem, s az emberi zsivaj felett hallani lehetett a második költésük felett őrködő fenyőrigók énekét.
Auenberg grófnő nem tudta ugyan, mit kéne elhinnie, s vajon miért nyújt meg a báró töltelékszavakkal minden mondatot, de nem is ezen gondolkodott. Némán és megbűvölten néztek egymás szemének mélyére, átnéztek a szemgolyó domború fényein és tükröződésein, ami egyáltalán nem kerülte el Thum bárónő figyelmét, ellenkezőleg, zabolátlanságuktól majdnem elállt a lélegzete.
A magasban daloló fenyőrigók, a vállmagasságból füttyögető ökörIII. kötet 86szemek, a földön rajokban csipogó verebek mindeközben igen erőssé tették számukra a tér érzetét.
Mintegy jól kiismerték benne egymást szempillantásnyi idő alatt.
Hogyne, szívesen, válaszolta a grófnő némi tartózkodással, ám a pillantás mélységétől és a belső tér tágasságának érzetétől nem kevéssé megzavartan. Csaknem kelletlenül. Amit maga is azonnal hallhatott, s ezért a lelkesültség gyöngyöző, bár nem egészen meggyőző áradásával ellensúlyozott. Mintegy a saját érzelmei fölé emelte a hangját, mert világosan látta, hogy von der Schuer közel sem olyan derék fiú, mint amilyennek a világ szemében mutatkozik. A sokaság különben is sodorta volna őket, s ezért minden mondata úgy hatott, mintha az utolsó lenne. Éppen elszakítanák attól, akit így megismert. Igazán nem számolt vele, hogy ilyen jelentős tudós vendége lehet, számára nem remélt megtiszteltetés.
De a mélyben látottak ellenére nem tudta a vonzalmát megtagadni tőle, s ez nyugtalanná tette.
Előre köszönettel tartozik, mondta ideges kis nevetéssel, ami még csinosabbá tette az arcát, hiszen nem fogja tudni nem kihasználni az alkalmat, hogy kérdéseinek özönével árassza el. Nem fogja elhinni a báró, de a fajbiológiai és örökléstani kutatások őt roppant módon érdeklik.
Von der Schuer azonban nem találta sem mulatságosnak, sem hízelgőnek a grófnő lelkesedését, valójában nem hitte el, hogy bármi iránt érdeklődhetne, mint ahogy lelke mélyén nem gondolta komolyan, hogy a nők tartósabban érdeklődnének bármiféle tudományos téma vagy tárgy iránt; egy másodpercig még kifejezéstelenül nézte ezt a számára mindenképpen megdöbbentő női jelenséget, aztán egyáltalán nem figyelt rá többé. Különben sem hallott még ilyen családról, ami bizalmatlanná tette a német nevű magyar nő iránt. Nőkkel kapcsolatban legfeljebb azt ismerte el, hogy van türelmük a részletekhez, vagy értenek az adatok gyűjtögetéséhez. Mindenképpen váltanom kell önnel néhány igen személyes, s egyben szigorúan hivatali jellegű monIII. kötet 87datot, folytatta Karla von Thum zu Wolkenstein bárónőhöz fordulva egy egészen más, inkább katonás stílusban.
Meg fog érteni, fűzte hozzá magyarázóan, ám ezt is inkább az idegen nő jelenléte miatt mondta így. Viszonyuk igen feszült volt, s ezért a lehető legkevesebb szóra szorítkozott, kerülniük kellett a vitákat. A bárónőnek ugyan meg nem fordult volna a fejében, hogy a váratlan ebédmeghívást vissza lehetne utasítani, vagy a bárónak az udvariatlansága miatt magyarázkodásra lenne szüksége. Von der Schuer fenyegető tekintetétől a Vilmos Császár Fajbiológiai és Örökléshigiéniai Intézet valamennyi munkatársa őszintén rettegett. Megjelenésében nem volt ugyan semmi fenyegető, ellenkezőleg, minden sima, hibátlan és kiegyensúlyozott, a kedélye, a modora, az öltözködése, hanem éppen az emberi tökéletlenségükre emlékeztette őket a tökéletességével, s ennek csaknem valamennyien a tudatában voltak.
Siettek minden kívánságának elébe menni.
Thum bárónő e pillanatban némi rémülettel arra számított, hogy régi vágya teljesül, és Rómába fogják küldeni. Személyes jellegű mondatok vagy holmi meghívások távol álltak a főnökétől, habár hivatalánál fogva úgymond nagy házat vitt, megvoltak a maga társasági kötelezettségei.
Nem lehetett más oka a hirtelen ebédmeghívásnak, mint hogy ünnepélyesen bejelentse a római kiküldetést.
Legalábbis a bárónő más lehetséges indokot hirtelenjében nem talált.
S von der Schuer életében tényleg nagyobb szerepet játszott a kötelezettség, mint az élvezet. Gyors volt, oly megbízható, miként egy finom óramű, az alázatosságig kötelességtudó, mert valójában bálványozott édesapja soha ki nem mondott minőségi kívánalmainak szeretett volna eleget tenni, ugyanezért szorgalmas, ítéleteiben kínosan tárgyszerű, s így nehéz lett volna a szemére vetni, hogy bármiféle világi hatalmasság előtt megalázkodik. Mélyen istenfélő ember hírében állt, és valamilyen formában talán az is lehetett. A mai napig nem félt III. kötet 88jobban semmi mástól, mint a szeretetmegvonástól, holott ő maga mindenre inkább hajlott, mint a szeretet kifejezésére.
Pogány élményei mindenesetre arra késztették, hogy még tökéletesebb keresztény legyen.
Legfeljebb meggyőződésének vagy lelkiismerete parancsának tett eleget, amikor a náci vezérekkel egyetértett, ám közel sem mindenben. Mindig valamely magasabb tudományos vagy vallási szempontot tartott szem előtt, így véleményének nagy meggyőző ereje lett, s ezért engedhette meg magának, hogy olykor ellenkezzen vagy akár nyers legyen.
Tudományának tekintélye egyre nagyobbra nőtt, mivel e tudomány sok olyan népességpolitikai gondra ajánlott közvetlen vagy közvetett megoldást, amelyekkel szemben az egész világon tehetetlen szemlélőként álltak az egyre nagyobbra növekvő tömegtársadalmak kormányai, lettek légyen arisztokraták vagy demokraták. Néhány égető népességhigiéniai kérdésben akár definitív megoldások után kellett nézniük. S amilyen sürgetőek lettek a tudományával szemben támasztott igények, ő ugyanolyan sietősen építette a személyes karrierjét. Korrektségéhez és önzetlenségéhez nem férhetett kétség, s mivel igen erős volt az átlátóképessége, tévedhetetlenül választotta el a lényegest a lényegtelentől, és értett a rendelkezéshez. Meg nagy gyakorlata is volt benne. Miután tanára és mentora, Eugen Fischer professzor nyugalomba vonult, keresve sem találtak nála agilisabb embert a világhírére kényes intézmény vezetésére.
Mondhatni, megfelelő műveltsége volt a rendelkezéshez.
Kinevezése persze szóba nem jöhetett volna, ha messzi múltba visszavezetett származása nem lett volna hibátlanul árja. Ő maga ösztönösen tartotta távol magát a fajgyűlölő mozgalmaktól, mivel mély megvetéssel viseltetett a csőcselékkel szemben és az önkényt sem tartotta megengedhetőnek, habár nem kevésbé idegenkedett a zsidó egyének közelségétől, vagy akár a szellemi jelenlétüktől. Tekintetét és egész lelkiségét bántották a zsidó gondolkodás jellegzetes vonásai, az emocionális túlzásra való hajlamuk, a látványos ötleteik, a heveskedő III. kötet 89gesztusaik, az egész tudományos hangoskodásuk, a puhány arcvonásaik és a hedonizmusuk nem kevésbé; ezen érzelmeit ugyanakkor szinte soha nem hozta senki tudomására hangosan, sőt hősiesen, kereszténységének teljes öntudatával harcolt ellenük. Mintha igyekezett volna nem érezni velük szemben, amit nem érez rangjához méltónak, és ezért ebben a kérdésben igazán óvakodott volna mások végletes megnyilvánulásainak hatása alá kerülni.
Anyai részről balti nemesi famíliából származott, apai részről nem kevésbé ősi kurhesseni nemzetségből, amelyben a férfiak hagyományosan a hesseni lovagrend, az Althessischer Ritterschaft tagjai lettek. Édesapja elég gyakran vitte le őt bányáik félelmetes tárnáiba, hogy ott aztán kilométereket gyalogoljanak; a vasárnapok lettek e közös kirándulások napjai, a korai istentisztelet után, a hagyományosan kései ebéd előtt mentek. Be a föld alá, több száz méternyire ereszkedtek a lovak hajtotta bányakosarakban, ahol édesapja útmutatása szerint a koponyája tetején és a tüdejében érzékelhető nyomás alapján meg tudta becsülni a réteg mélységét. Odalenn forróság és sötétség uralkodott, erős és hűvös légvonat, reccsentek a csöndben a gerendák és a támfalak, csöpögött, olyik helyen zuhogott a víz, hogy távolabb őrült nyeldekléseket hallatva tűnjön el egy pokol torkának mutatkozó mélyedésben; másutt hirtelen robajjal megindultak az elhagyott fejtések, és a leomló zúzalék iszonytató hangokat hallatva lökte meg a csillék oldalát.
A család nem egyszerűen ipart űzött, hanem a von der Schuerek ősrégi bányászati jogait gyakorolta.
A gyermekkori nyarakat Otmar az anyai nagyapja birtokán töltötte a testvéreivel, s a föld felszínén is korán megtanulták, miként kell és miként lehet a család javára mások felől rendelkezniük és másokról gondoskodniuk. A fegyelmezés és a fegyelmezettség magas művészete, mondhatni, mélyen megragadta a fiú figyelmét. A katonai pálya iránt ezért érzett komoly elhivatottságot. Szerencséje is lett, hiszen amint leérettségizett, kitört a háború, s ő ezerkilencszáztizennégy szeptemberében, pontosan azon az emlékezetes napon, amikor a nyugati III. kötet 90frontról megérkezett a hír, hogy a kitartó német támadás eredményeként Albert belga király kénytelen föladni féltve őrzött antwerpeni erődítményeit, s akkor szabad az út Párizs felé! más nemes ifjak lángolásig lelkes társaságában, óh, mennyire szívesen lettek volna ott az erődítmény ostrománál! zászlós junkerként vonulhatott be a hesseni Gersorff lövészregimentbe. Tán mondani sem kell, hogy önkéntesen, s aztán már nem csak a hazafias érzésektől, hanem attól a sajátos körülménytől nem kevésbé felzaklatva, hogy több száz kiváló családból származó fiatalembernek egyszerre kell anyaszült meztelenre levetkőznie és az egészségügyi bizottság elé járulnia.
Egymás tekintetének kiszolgáltatottan, valamennyien először álltak ilyen szorosan és elfogódottan a hasonló bőrszínek és izomkötegek tömegében. Csönd lett a nagy teremben, az elfogódottság csöndje, mire megszabadultak utolsó ruhadarabjaiktól. A sorozatos győzelmek hírére odalenn az utcára tódult, ujjongott a nép, vadidegenek ölelték és csókolták egymást. Erősen és kölcsönösen érezték egymás illatát a csöndben, s az a gondolat sem volt elhárítható, hogy ettől kezdve olyasmit fognak tudni egymásról, amit rajtuk kívül senki más.
Auenberg grófnő máskülönben azon gondolkodott, hogy az előtte álló neves tudós a mutatós fizikai adottságaival, a termetével, arcvonásainak érzékenységével és a hallatlan erejével mennyire emlékezteti őt a vőlegényére, meg a komolyságával, a megfontoltságával. Sóhajtozott magában, hogy Istenem. Egy igazán tapasztalt, talpig férfi. Ez a hasonlóság készületlenül érte. Mihály azonban mennyivel jóságosabb. Neki biztosan nincs mit rejtegetnie. Persze, hogy nyíltabb, ha egyszer nincsenek titkai. Vagy legalábbis ama pillanatban, amikor eszébe ötlött, remélte, hogy nincs mit rejtegetnie.
A szeme elé kerülő fiatal férfiakat nem tudta minduntalan nem összehasonlítani vele.
S most mégis hiába döntötte el a kérdést a javára, hiszen a hasonlónak ítélt testi állaguk miatt nem tudott nem ugyanolyan jellegű vonzalmat érezni.
III. kötet 91A Mihály iránt táplált, az illendőség által jórészt tehetetlenségre ítélt vonzalom igen gyakran fizikailag ingatta meg, hosszú percekre megszédítette. S most talán azért nem vette azonnal hatalmába az érzés, amit igazán nem találhatott volna helyénvalónak, mert magukkal hoztak valamennyit a templombelső hűvöséből. Olykor elég volt gondolnia Mihályra, hogy széket vagy vizet kelljen kéretnie. Akárha nem egészen lenne ott, ahol van. Nem ő lenne, aki a másikat látja és érzékeli. Tudata váratlanul azt állítaná, hogy a testi vonzalomban érzékeli azonos lényüket, holott tudja jól, hevesen tiltakozott a saját gondolata ellen, hogy ez csak érzékcsalódás, nem lehet más, tévedés.
S mert két nap múltán már ennyire hiányzik, nem szabad gyanakvónak lennie.
Az idegen férfival szemben sem.
Von der Schuer megérdemelte a nemének kijáró csodálatot, valóban talpig férfi volt, tizenhétben kétszer sebesült meg súlyosan a nyugati hadjáratban a flandriai csatatéren, egyszer még korábban és könnyebben Galíciában, Gorlice ostrománál, amiért mindhárom alkalommal ezüst vitézségi érmet kapott, de kivételes bátorságáért és hősiességéért kitüntették a vaskereszt első, majd második fokozatával, s kapitányi rangban szerelt le a háború végén. Élményeit ténylegesen rejtegetni kényszerült, Imola grófnő ebben közel sem tévedett, s rejtegetnivalói alaposan meg is gyötörték az elméjét, még ha látszat szerint minden tekintetben derűs és rendezett életet élt is a feleségével és a három gyermekével a napfénytől átjárt és szeretetteljesen ápolt Ihne utcai direktori villában.
A roppant méretű háborús összeomlás után fel kellett adnia katonai terveit, el kellett bizony hagynia a zászlót, amelyre az első háborús napokban örök hűséget esküdött; más választása nem volt, nem lehetett. Elpárolgott vagy inkább elpártolt tőle a korábbi meggyőződése. Két évtized múltán is alattomos képekben üldözték az élményei, s jobbára még csak nem is képek voltak, hanem jelenések. Nem tudta volna megmondani, hogy látja-e vagy képzeli, netán az emlékezetében meIII. kötet 92rül föl a becsapódó bomba, amely a csatakos égre felverődő sárrögökkel együtt emeli géppuskása törzsét a levegőbe; arról a helyről, ahonnan most forróság árad és semmi nem marad, miközben géppuskása leszakított karjai máshová repülnek, s élve fennakad egy sérüléseitől puszta vázára csupaszított fa egyik ágán, felnyársalva.
Hogy valóban megtörtént-e és látja-e.
Illetve a tébolytól való félelem csöndesen, csaknem észrevétlenül alakította át a hazafiúságát, amiről neveltetésének szigora azóta sem engedte beszélni, e rettenetes lemondásról még a barátaival sem.
Alig voltak ilyenek.
Mert amiről méltán gondolhatta volna, hogy barátság, azt nem engedhette meg magának.
A barátság érzése nem rangbéliek között és nem rang vagy cím szerint válogat. Másfelől a szemérmes testi gyöngédségre és a kíméletlen testi brutalitásra, amit az esőktől fölázott lövészárkok mélyén, a drótakadályok között, a hadikórházak nyomorú barakkjaiban és a galíciai kisvárosok túlfűtött és dohánytól bűzlő bordélyaiban látott és a mélységesnél mélyebben megtapasztalt, sem vallásnak, sem hagyománynak nem volt magyarázata. Minden túl volt azon, amit társasági mércével meg lehetett volna mérni. Az ágyúzástól leborotvált erdőségekben éhségtől és szomjúságtól megszeppenten tébolygó vadállatokról és a testvéries durvaságból és testvéries tapintatból összerótt bajtársiasságról sem az illatfelhőiben közeledő édesanya, sem az önnön példás szigorába belesoványodott édesapa nem tudhatott semmit, holott a legkisebb fiuk látta és élte át.
Gyanútlanná váltak vele szemben.
Úgy kellett éreznie, hogy a fronton szerzett élményeivel, mindazzal, amit a hazáért tett, ocsmányul megtéveszti a szüleit, belső életének morális állapotával pedig elmondhatatlanul mély csalódást okoz nekik. Sokáig már nem játszhatja előttük a jó fiút. Ártatlanságát veszített életét vitte magával mindenhová, illetve ugyanígy nem értette, mivégre szeret meg szenvedélyesen és felelőtlenül egy bármily rangú vagy nemű másiIII. kötet 93kat, a sebesült bajtársát, vagy akár egy lompos ukrán kurvát, akit mindössze másodjára használ, akár az illatukat vagy a többhetes bűzüket, ha egyszer a következő pillanatban gondolkodás nélkül engedi át őket a halálnak. Nem tudott átlépni saját hősiessége és állhatatossága rettenetes árnyékain, azokon a tömegmészárlásokon, amelyeket ő vezényelt le, s amelyeket a hadászat történetében először tett a hadisiker feltételévé a technika. Valamit mindig vezényelnie kellett, a többiek miatt nem volt visszaút, ám soha nem az történt, amit vezényelt. Amikor öt év múltán visszatért a teljességgel ismeretlen civil életébe, ahol legnagyobb meglepetésére minden kiszámítható maradt, akkor nem az elesetteket volt nehéz elfelejtenie, vagy a kézitusák képeit, hanem azokat a sajátjait, akiket egy lövedék megcsonkolt, és nem volt senki, aki segíthetett volna rajtuk, vagy azokat, akik megtébolyodtak, és le kellett őket lőnie vagy lövetnie.
Willit, aki két nehéz éven át volt a tisztiszolgája, s akit azóta édes kis Willinek nevezett magában, habár a talpraesett, kerekképű, örökösen vigyorgó eifeli paraszt minden volt, csak édes nem. Emberhúst evett, s nem azért ette, mert éhes volt, el volt ragadtatva az ízétől és mindenkit megkínált, hiszen a hadtápjuktól elvágva valamennyien sötéten éheztek, hanem azért, mert megtébolyodott, vagy attól tébolyodott meg, hogy ette. Erika báróné néha hangosan szólt rá a férjére, másodszor, harmadszor is rá kellett szólnia, amíg meghallotta, hogy a nevén szólítják.
A lövésre emelt pisztoly csöve valószínűleg egyetlen pillanatra kijózanította a tébolyodottat; széttárt karokkal tapadt a lövészárok síkos falára, és szellemi éberségtől ragyogó szemekkel arra számított, hogy Freiherr von der Schuer mégsem teszi meg vele.
Vele nem.
Egyre hangosabban kellett a bárónénak szólongatnia, míg tényleg sikerült felocsúdnia, és nem csak látta, hol van, hanem tudta. A természettől fogva élénk asszonyka szerencsére azt hihette, hogy a férje tudományos kérdésekkel foglalkozik. De valójában azért is kalandoztak el a gondolatai a tudományok által még soha át nem világított területekre, mert azokkal foglalkozott.
III. kötet 94Valóban az alapot kereste, amire fel lehetett volna építeni a tudományát.
Ama tény, hogy ő nemes ember, ősi nemzetség leszármazottja, lovagias viselkedésre nevelték, mi több, mások életét és jó sorsát bízták a kezére, a maga mögött hagyott háborúban teljesen elveszítette a jelentését és a funkcióját. A csupasz és leplezetlen halálfélelem kormányozott, a túlélés puszta vágya, s olyan fegyelem vagy önfegyelem nem létezett, amely bárki testét megkímélte volna ettől.
Nem ő félt, hanem a test félt helyette. Teste félelmében kezdte Istent keresni, benn a félelemben ülve, vadul és kétségek között kereste, hogy a vérben és a hóban és a sárban és a seblázaktól forró hideglelésben maga is meg ne tántorodjon vagy meg ne tébolyodjon.
A tömeges rettegésben és fájdalomban Isten egészen másnak mutatkozott, mint a gyermeki hiszékenység vagy a kamaszkori lázadások óráiban.
Valószínűleg nem volt helye az emberi események között, s még csak távoznia sem kellett a szétbombázott fák csonkjai közül vagy a fájdalmukra hagyott testekből, hogy ne legyen jelen. Hiszékenysége híján először szerette volna megérteni a sérülékeny, a vágyaknak kiszolgáltatott, az érzéseinek alávetett testet, amelyben az értelmet és a lelket oly könnyű egyszer s mindenkorra kioltani vagy elhallgattatni. Teológiai okokból bízott a testtel foglalkozó anatómiai és biológiai tudományban, érdekelte a test mechanikája, a kémiája, mondhatni, semmi másban nem bízott, mint abban, hogy a test funkcióinak magasabb rendű értelmét éri fel a hitehagyott eszével, s akkor talán a keresztényinél magasabb rendű vagy éppen ősibb Istent leli meg. Korábban szívesen olvasott Silesiust, s ezért is képzelgett a minden egyes testben külön lakozó Istenről, aki természettudományos eszközökkel fellelhető vagy matematikai eszközökkel elérhető nyomokat hagy az organizmusban. Egy olyan minőséget kellett volna megtalálnia, amelyről mindenki felelőtlenül locsog, hisz mindenki létének ősoka, de sem a históriában, sem az ember által létrehozott anyagi formákban nincs egzakt jele. Annyira bízott benne, hogy a III. kötet 95testben megleli a hiányzó egzakt ősjelet, az eredet nyomát, hogy akár a hitét és a lelkiismeretét is szívesen áttestálta volna a tudományra.
Ekkor és így iratkozott be a marburgi orvosi egyetemre, ahol néhány szellemi ábrándozással és lelki lábadozásban eltöltött hónap múltán nem tudta elkerülni, hogy ismét katonai feladattal bízzák meg. Bizonyára lettek volna nála rátermettebbek, hisz ezeken az első háború utáni szemesztereken valósággal nyüzsögtek az egyetemi ifjak között a leszerelt katonák, ám őt tették meg a parancsnok adjutánsának, mivel ő töltötte a legtöbb időt a hadseregtörzsnél frontszolgálatban. Walther Freiherr von Lüttwitz tábornok, a respublikával alapjaiban elégedetlen tisztikar vezére, aki maga is igen mutatós férfinak számított, ragaszkodott a személyéhez. A vonzó, vagyonos, remek családból származó fiatalembert leszerelése után is szemmel tartotta, őszintén szólva szívesen adta volna hozzá a lányát. Mintha azt mondaná magában, igen, ettől a világos tekintetű, kicsit ugyan nehézkes fiútól szeretném az unokáimat. A gyakorlott lótenyésztő tekintetével mérte föl a fiatalember testi adottságait. Ő maga igen büszke volt rá, hogy túl az ötvenen nem csak kemények, hanem fiúsan hajlékonyak maradtak az izmai.
Thüringiában kitört a kommunista felkelés, s Lüttwitz óhaja szerint a parancsnok oldalán ő vezette a Studentenkorps egységeit ellenük. Izomzatuk állagának különbözőségétől sokat remélt Lüttwitz. Néha erőteljesen vállon ragadta, megropogtatta von der Schuert, vagy a tömör karját markolta meg, hogy érezze, amit lát. A legnagyobb veszély leselkedik a hazára, istentelen testvérháború, ahogy híres felhívásában fogalmazott. Fegyveres banditák garázdálkodnak és paráználkodnak, ölnek, rabolnak, gyújtogatnak és fosztogatnak az ősi német városokban.
Amiből egy szó nem volt igaz.
Mindenki tegye félre a szükség óráiban a személyes gondjait, és függessze tekintetét a nemzet érdekére.
Von der Schuernek azonban még a személyes gondjait sem kellett félretennie, ellenkezőleg, lelke mélyén erősen megörült új feladatának, amelyet a nála alig néhány évvel idősebb Freiherr von Selchow III. kötet 96fregattkapitány mellett kellett ellátnia. Ürügyet szolgáltatott rá, hogy intellektuális kétségeivel és pusztító magányával ismét szolgálatba álljon, és egy nem túl veszélyesnek ígérkező thüringiai kirándulás erejéig visszamerüljön az egyszerűbb és nyersebb dolgok ismerős közegébe.
A szükséges tisztogatási akciók és a módszeres házkutatások nem voltak ugyan ízlése szerint valók, a lázadás leverése és az elkerülhetetlen megtorlások mértékletes lebonyolítása után mégis megkapta a Záhringi Oroszlánok Rendjének kardokkal díszített nagykeresztjét, aminél magasabb kitüntetésben katona nem részesülhetett.
Lüttwitz csöndes közbenjárásának köszönhette.
A katonainak aligha nevezhető rendészeti kaland, amelynek április első napjaiban csekély saját veszteségek mellett már vége is volt, egyszer s mindenkorra fordított azért egyet az életén. A szpartakisták felkelését és sztrájkjait szerte az országban leverték, ám mégiscsak a köztársasági erők győztek a jórészt monarchista meggyőződésű puccsisták felett, s így Lüttwitz generálisnak, akinek a számlájára rémes bűntetteket írtak a republikánusok, a családjával együtt Budapestre kellett menekülnie a letartóztatás elől, ahol augusztusban szétverték az istentelen vörösöket, és így republikánus uralomtól sem kellett tartani.
Igazság szerint már azon a kora márciusi délutánon, amikor a korábban megalakított önkéntes egységek, szám szerint hat kompánia von der Schuer egyetlen parancsszavára összeállt, és a marbachi országúton rendezett sorokban vonultak ki a csukaszürke, rangjelzés nélküli új uniformisukban a Dammelbergre, szinte észrevétlenül sok minden megváltozott az életében, valamiféle látomás vagy felismerés jóvoltából úgymond végleges pályára állt. Hatalmas tüzeket gyújtottak, úgy énekeltek, ahogy kifért a torkukon. Von der Schuer több hangszeren kiművelt muzikalitása nem engedte ugyan, hogy velük énekeljen, inkább érzelmileg tátogott, ám gondolkodás nélkül a közös érzéki mértéktelenség hullámaira bízta a testét, miközben a tűz fényétől elvakult szemmel a közeli folyó párájában alámerülő mezőket és a Landgraf impozáns várkastélyának alkonyattól vöröslő falait és tornyait figyelte, úgyszólván egyszerre az III. kötet 97élőt, a történetit és a élettelent, s tagjaiba jótékonyan visszatért az elhagyott és visszakívánt háborús élete.
Alig volt közöttük zöldfülű. Csaknem valamennyien tisztek, háborút járt atléták, sebesüléseiket túlélő, erős és egészséges férfiak, akik most aztán tanulni akartak, vagy éppen folytatni a háború miatt megszakadt tudományos pályafutásukat.
Soha többé nem érezte magát az élményeivel magárahagyottnak.
A napnál világosabban látta, hogy alig valamiben különbözik tőlük, s ez a nagy szerencséje.
Van hovatartozása, de minden bizonnyal nincsen egyénisége.
Vagy úgy lehet, hogy amit a liberális gondolkodók az ember individualitásának tartanak, annak ténylegesen csekély a részesedése a természet nagy játékában. Önmagában az egyéniség bizonyára fabatkát nem ér. Említésre alig érdemes különbséget ad e nagyszerű férfiak között.
Példányok vagyunk, gondolta nem kevés ijedelemmel.
Valójában a természet és az isteni gondviselés kiválasztottjai. Nem csak alkalmasak a szaporodásra, hisz halottaink legalább ennyire alkalmasak lettek volna rá, hanem immár a lehető legérdemesebbek erre, faji szempontból, ha lehet így mondani, s mindennek sem a lélekhez, sem az egyedi sajátosságokhoz nincs köze. Ki másnak kéne szaporodnia, ha nem épp ezeknek, akik minden tűzpróbát kiálltak és megmaradtak.
Vagy mi mást akarhatott volna a gondviselés, amikor oly kíméletlenül pusztította el a gyengébb társakat.
A lelkesítő és kínos felismerés a szó szoros értelmében elbódította őt, amihez persze a nagy füst és az éktelen lárma is hozzájárulhatott. Hogy akkor a természetes kiválasztás elve valójában brutálisabban működik a gondviseléstől áthatott természetben, mint a krisztusi szeretet ereje. A pokoli német vereségből e brutális realitás által lesz évtizedek múltán világraszóló győzelem. S a felismerés hatására olyanok lettek a szemében e pompás férfiak, mint egy titokra felesküdött vérszövetség tagjai; ágyékuk tartalmára rá lehetett bízni a nemzet jövőjét.
Megrémült a pogány gondolatoktól, ám nem tudta nem gondolni, III. kötet 98hogy a keresztényiségét levetett ősi Isten azokat szereti, akiket megtizedel.
Grál kincse vajon nem az előnyös faji tulajdonságok titkos kódja-e, kérdezte magától, s a választ illetőn nem volt kétsége.
Illetve úgy tűnt neki, mintha inkább keresztényi álcáját vette volna le előtte az Isten, és senki másnak nem fogja így megmutatni ezt a barbár ábrázatát. Borzongott belé, hogy színről-színre láthatja. Hála néki, mondta volna magában, de hiába, mert sem fohászkodni, sem hálálkodni nem tudott e pillanatban, nem volt érkezése rá, csak sebesen gondolkodni.
Számolt.
Mindössze két, legfeljebb négy generáció, és bizony erősebben fogunk kikerülni a gyalázatból, mint azok, akik kisebb vérveszteséget szenvedtek és a hibás egyedeikkel együtt győzedelmeskednek rajtunk. Az iszonyú felismeréstől megingott, valakire rá kellett támaszkodnia, és az ismeretlen társ szinte ösztönszerűen át is ölelte, erős vállán mintegy fenntartotta.
Urak között az ilyesmi különben nem lett volna szokásban.
Hálát érzett, mélységesebb szeretetet iránta, mint bármily nő iránt, vagy amilyen szeretetet keresztényként kellett volna átéreznie a segítő embertárssal szemben.
Amikor parázslottak a nagy fahasábok, fogytán volt a sör, a szuszból is kifogytak valamennyire, vagy mégis megkörnyékezte őket a szomorúság a háborús vereség felett, a rettenetes béke miatt és az elveszített társak emléke is hirtelen velük volt, akkor nagy kört alkotva álltak föl, váll mellett a váll, kibontották nadrágjuk hasítékát, diadalmasan és hivalkodón előrelökték a csípőjüket, hogy ősi germán szokás szerint a veszélyes és sok szerencsét igénylő vállalkozás előtt nagy ívben keresztbe pisáljanak.
Von der Schuer, minden korábbi nagy fogadalma ellenére, miszerint magját egy arra érdemes személy számára mind a napig őrzi, amíg rá nem talál és annak rendje és módja szerint feleségül nem veszi, leIII. kötet 99szerelése óta első ízben ismét csak bordélyba ment a többiekkel ezen az éjszakán. Úgy érezte, kicsit persze mentegette önmagát, hogy nem maga miatt szegi meg a fogadalmát, hanem a többiek miatt. Eszébe jutott ugyan a Lüttwitz-lány, a bájos és művelt Andria, de miatta nem volt komolyabb lelkifurdalása. Tudta, immár nem voltak kétségei, Willinek a gondviselés jóvoltából kellett elpusztulnia az ő kezétől, hogy kizárólag az erősek és a lelkileg egészségesek maradjanak meg. Irtózott is a gondolattól, hogy a csípőficamos lányt a rangjabéliek között kötelező illem és megfontolás kedvéért elvegye, és most először életében el is fogadta az irtózását. Willi hátrálva ment előtte, hátrált és hátrált és nézte őt, amint nagy vidáman megy a többiekkel az éjszakai utcán, és közben csöndesen irtózik egy olyan jövőtől, amelyet éppen elkerül. Mást nem tehettem és nem tehetek mást. Immár a nyomoréktól való ösztönös irtózását sem kellett megindokolnia vagy szégyellnie.
Willi jobban fájt neki, mint a sorsára hagyott Andria.
Az utolsó feltisztult pillanat a kormosra sütött emberhústól mocskos arcán, az édesen és bizalmasan kiragyogó tekintetében.
Megérezte, hogy a túlélők összetartozásának mágikus örömétől és roppant erejétől élvez el egy találomra kiválasztott nőben, s tényleg soha előtte át nem élt intenzitással lövellt bele.
Úgy ordított és bődült a púdertól és hipermangántól illatos kamrában a feldúlt fekhelyen, mint mikor műtétre készítették elő, hogy a vállából kiemeljék a csontot ért lövedéket, és a sebész azt ajánlotta, ne harapja be, mert akkor majd varrhatja az ajkát, ne fogja vissza, engedje ki a fájdalmát, csak ne mozogjon.
Ne mozogj, főhadnagy úr, a kutyafáját.
Lényét a pokoli kielégülésben a mások testéhez kötött erő tudata vette a birtokába. Tudta jól, hogy az olcsó kis marburgi nő ölének és kellemetlen illatú kölnijének ehhez nincs köze. A hímek a magömlés pillanatában megmerednek, nem moccannak többé. Illetve kizárólag benne, egy ilyen romlott nőben történhetett meg, akinek, mi tagadás, még valaki mástól volt lucskos az alig kilögybölt hüvelye. A megrázIII. kötet 100kódtatás oly erős volt, oly példátlan, órákra oly üres lett, hogy tudni akarta, mi történt vagy mi történik ilyenkor a közönyösen működő világegyetemben.
S e titkos kérdés tisztázásában későbbi tudományos tevékenységében szintén következetes maradt.
A Teremtésen akad fenn ilyenkor az ember, mint akit az örökkévalóságra rászögeztek.
A kísérlet kedvéért aztán az elutazásukat megelőző éjszakán, amikor a szerelvény már összeállt, a vagonok be voltak pakolva, hogy március tizenkilencedike hajnalán a csaknem ezer önkéntes diákkal, a lovakkal, a takarmánnyal, a gépfegyverekkel és a tizennégy ágyúval elinduljanak Thüringiába, akárha frontra tartanának, visszament a nőhöz, aki igencsak megörült ennek, ám a megrázkódtatás ténylegesen nem volt megismételhető. Szokásosan forszírozott, tompa kis kielégülés lett, a körülmények miatt inkább megalázó, mint élvezetes, s majdhogynem a megszólalásig hasonló azokhoz a lökések monotóniájából alig kiemelkedő halovány szenzációkhoz, amelyek később a házasságába elkísérték.
Bármily kétesen hangozzék, ez lett az első sikeres, habár kizáró jellegű, nem bizonyító erejű antropológiai kísérlete.
Amikor áprilisban visszatértek Thüringiából az egyetemre, megint csak visszaosont a bordélyba, mintha önmaga elől kéne elrejtenie a tudományos szenvedélyét, de nem találta a nőt. A többi lány erről igen furcsán hallgatott. Mintha kitértek volna a válasz elől, mintha nem hallanák, hogy az ifjú ember, ez a városszerte ismert medikus mire kíváncsi.
Vagy nem is fogták föl pontosan, hogy mire számít még, ha egyszer minden a rendelkezésére áll.
A numizmatikai ritkaságnak számító érdemrendet, amelyet a kitüntetettek zöld-arany brokátszalagon, a díszegyenruhájukon vagy a frakkjuk makulátlan ingmellén viseltek, egy évszázaddal korábban Carl Ludwig badeni nagyherceg alapította. Az adományozással megbízott nagyhercegi kancellária Moszkva leghíresebb ékszerészét, Fabergét bízta meg a rendjel elkészítésével, bár a későbbiekben La Maitrè is III. kötet 101elkészített belőle néhány pompás példányt Párizsban, talán az előzőknél még valamivel szebbeket, a hozzávaló szalagdíszt pedig mindig a Montenuovo hercegek velencei műhelyében szőtték. Maga az érdemrend finoman és igényesen összefűzött elemekből állt. A barokkosan gazdag, összehajló akantuszleveleket imitáló és ékszerként ható csipkeváz vörös és sárga aranyból készített munka volt, s erre az alapra helyezték rá a mindkét oldalán ezüstfóliával bélelt, zöld üvegfolyatással zománcozott keresztet, amelynek a centrumában egy meghatóan domború és hajszálvékony aranyfonattal díszített címerpajzson az email-festészet kis műremeke látható. Egy hihetetlen részletezettségű, nagyítóüveg alatt megfestett miniatúrán a Záhringek rombadőlt és százados növényzettel gazdagon benőtt várkastélya. Családi kastélyuknak nevezték, de valójában rettegett középkori sasfészek volt, amolyan kövér bástyákkal körülrakott erődítmény, amelyről senki nem gondolná, hogy be lehetne venni. A kitüntetésnek érthető módon a teljes pusztulást kellett szimbolizálnia, amit a kitüntetett, lám, a maga hősiességével mégis föltartóztatott.
Míg ugyane kereszt hátoldalán, az aranyfonattal díszített pajzson egy izmos arany oroszlán dombormívű miniatúrája ágaskodott.
Talán valamilyen megmagyarázhatatlan jelből, de világos lett előtte, hogy a szegény kis marburgi nő megölte magát, felvágta az ereit vagy lúgkövet ivott, ki tudja, s így további kísérletekre nem számíthat. Utána még sokáig eljátszott a gondolattal, hogy miatta tette. Ama végletes és kegyelemmel teljes jó miatt tette volna, amit von der Schuernek épp őbenne és ilyen végtelenül alantasan kellett átélnie. Igen kíváncsi lett volna, vajon a nő átélte-e. Hiszen ezért a tudásért ment volna vissza hozzá, legalábbis így bizonykodott. S miért ne élte volna át vele, habár ennek semmi jelét nem adta. Tudni akarta. Vajon az élvezet mértéke kapcsolatba hozható-e a személyes tulajdonságokkal, avagy inkább a szaporodási aktus dinamikáját és gyakoriságát biztosítja, s ezzel az egyedet mintegy kikapcsolja és kiemeli személyes tulajdonságainak rendszeréből, mert ténylegesen izgatta őt ez a kérdés.
III. kötet 102A nagyhercegi kancellária immár több mint egy évszázada a lehető legnagyobb észrevétlenségben működött és mérlegelt. A dolog kényes természeténél fogva igen sokféle forrásból származó, többszörösen ellenőrzött értesülésre volt szükségük a döntésükhöz. A jelölteknek nem csak kivételes katonai teljesítménnyel kellett rendelkezniük, olyan teljesítményekkel, amelyek a végromlástól voltak hivatva a hazát megmenteni, hanem olyan hibátlanság hírében álló embereknek kellett lenniük, akik később sem fognak szégyent hozni a tiszteletre méltó lovagi rendre. Otmar Freiherr von der Schuer nem csak ilyen ember hírében állt, hanem, némely gyöngeségét vagy alkalmi eltévelyedését nem számítva, ilyen volt.
A kancelláriát legfeljebb az késztette volna komolyabb megfontolásra, ha rendszeresebb bordélylátogatásokról lett volna tudomása.
S amit épp a kifogástalanság vágyától hajtva még soha nem tett, mintegy baljós mondandóját jó előre enyhítendő, kezét Thum zu Wolkenstein bárónő fehér selyemtől gazdagon körüllebegett karjára helyezte. Amiben volt valami megengedhetetlenül fensőbbséges; jólnevelt ember rangjabélivel nem viselkedik így.
Származását tekintve a bárónő közel sem volt alábbvaló, még csak vagyontalan sem, tudományos tevékenységének és puritán hajlamainak megfelelően azonban igen egyszerűen öltözködött, olykor nem is választékosan; szoknya és blúz. Most ugyan egy rafináltan gallérozott, csukott, valamivel a csukló felett széles mandzsettában végződő ingblúzt viselt, amely népviseletre emlékeztető puffos ujjaival a kor divatját követte, miként leányos sziluettet kölcsönző, szűk, kissé harangalakúra szabott és oldalán erősen felsliccelt nyersselyem szoknyája. Ma igyekezett, mert nem kívánt alulöltözöttnek hatni a grófnő mellett. Öltözködésének különösségéhez tartozott, hogy soha nem tett fel ékszert, most sem, viszont cipőkből és retikülökből kizárólag a legfinomabbat és a lehető legdrágább darabokat vásárolta meg, igen kényesen, ráadásul töméntelen mennyiségben. Ebben a tárgykörben nem ismert mértékletességet, mert a lábán és a karján imádta a bizarrériát.
III. kötet 103Mintha az idegen férfiak is tudtak volna erről a Lützow utcai mulatóban, ismerték volna e titkos szenvedélyét, akik a lábát fogták a szeparé vörösen derengő sötétjében. Nem csak a kerevetet, a Boîte rouge falait és mennyezetét szintén vörös bársony fedte, s alig volt világítás. Tartották a karját, a bokájától haladtak felfelé az erős ujjaikkal, s le a könyökéig, azt azonban nem engedte meg nekik, hogy a melléhez érjenek.
Ami nem véletlenül jutott eszébe, hanem izgatottsága felett érzett szégyenében.
Habár e pillanatban nem neki szólt e megengedhetetlenül bizalmas mozdulat, hanem a magyar grófnőnek mutatta be így magát a báró. Mintha gyöngédségének mélységébe óhajtaná beavatni az idegen nőt, habár egy olyan mélységre tenne utalást a mozdulattal, ahová ő maga nem szállt még le, hiszen a legnagyobb bánatára nem sikerült senkit megszeretnie, holott látta a két szemével, hogy vannak emberek, akik erre olykor kölcsönösen is képesek.
Kellemesen súlyos és erős volt a kéz, amit Thum bárónő karja órák múltán sem tudott elfelejteni.
Auenberg grófnő, aki két nappal korábban a művészetek pártfogójának nagy szerepét vállaló és igazán elbűvölő Emmy Göhring meghívására érkezett Berlinbe, hogy amolyan félhivatalosnak szánt látogatás keretében, más magasállású hölgyek társaságában megtekintse Arno Breker legújabb monumentális aktjait az impozánsan méretezett kauzchensteigi műteremben, s a magyar kormányzó fiának jegyeseként diplomáciai körökben igen nagy becsben állt az utóbbi időkben, idősebb barátnőjével ellentétben szívet melengető eleganciával öltözködött. Úgymond rendíthetetlen volt a kozmopolita eleganciában, ami hazájában sem számított immár másnak, mint amolyan csöndesebb politikai állásfoglalásnak. Kötelezőnek érzett némi társasági extravaganciát, amiben a társaság legnagyobb meglepetésére még leendő anyósa, a kormányzóné őfőméltósága is lelkesen támogatta. Berlinbe érkezve, ahol a rangjabéliek kínos igyekezettel tartották fenn szigorú III. kötet 104kosztümjeikben a szerénység látszatát, mivel őszintén igyekeztek elkerülni a kozmopolitizmus vádját, különös erővel érzékelte a saját ízlésbeli önfejűségét és a kihívó fiatalságát.
Mintha tékozló öltözködésével szintén jelezni kívánta volna látogatása félhivatalos jellegét.
Svoy gróf, a magyar külügyminisztérium protokollfőnöke egy négyszemközti megbeszélésen értésére is adta, hogy mit várnak el tőle.
A grófnak igen erős volt a szájszaga, s ezen kívül megvolt az a rossz tulajdonsága, hogy szavainak bizalmas jellegét növelendő, túl közel hajolt beszélgetőpartneréhez. Hazája a szövetségi viszony vagy az igazán elbűvölő Emmy Göhring asszony miatt nem fogja korlátozni magát az önállóságában, és nem adja fel a szellemi függetlenségét. Ezt a grófnő, karosszékén a lehetségesnél enyhén hátrébb hajolva, jól megértette és helyeselte. Vagy legalábbis a magunk külpolitikai érdekei szerint őrizzük meg a látszatot. Most hatalmasan lehajló, szemtelenül a szemébe húzott, könnyeden lengedező tollbokrétával díszített mályvaszínű szalmakalapja alól pillantva ki, élénk érdeklődéssel és némi idegenkedéssel kísérte von der Schuer merész mozdulatát.
E bizalmaskodás mindenesetre többet árult el a két ember feszült és komplikált viszonyáról, mint amennyit ők maguk tudni akartak, avagy tudatni szerettek volna a külvilággal. Egy ilyen megrendítő prédikáció után, folytatta von der Schuer immár jóval halkabban, a mozdulat bizalmasságához igazított hangon, az ember minden bizonnyal szükségét érzi, hogy könnyítsen a lelkén.
Talán érthető, tette hozzá.
A saját udvariasnak szánt, valójában azonban igen szórakozott mondatát aztán ismét elvágta egy ellentmondást nem tűrő mozdulattal, intett, hogy az ebédnél elvárja őket, majd nagy hirtelen hátat fordított nekik, hogy csatlakozhasson a reá várakozó, immár a tömeg szélére sodródott családjához.
Merész, merész, felkavaró, lebilincselő ember, jegyezte meg Auenberg grófnő nem minden élességtől mentesen, miközben kesztyűs keIII. kötet 105zükkel mindketten a legszívélyesebben intettek búcsút Erika bárónénak a fejek fölött.
Gondolom, soha nem nagyon tudhatod, hol állsz vele.
Ezen a napon Berlin felett ragyogóan és felhőtlenül kék volt az ég.
Semmi kétség, válaszolta Thum bárónő kissé túlzott szigorral, felzaklató, kiszámíthatatlan ember, így igaz, ám egyetlen pillanatra sem lenne tanácsos elfelejteni, hogy mindenekelőtt nagyszerű tudós, világos, ragyogó elme, s ezért sok mindent meg lehet neki bocsátani.
S mielőtt elindultak volna egymás mellett a fenyőktől illatozó árnyas utcán, a bárónő még futó pillantást vetett a grófnő fiatalságtól és egészségtől ragyogó ábrázatára, mert látni szerette volna, hogy von der Schuer nyers modora nem sértette-e vérig. Az a hír járta, hogy a Horthy-fiút, Mihályt, Magyarország királyává fogják választani, s akkor Karla ifjú barátnője, aki máskülönben Geraldine albán királyné legjobb barátnője volt, s rajta keresztül immár bejáratos az európai udvarokba, maga is királyné lesz.
Meg tudod, szólt hozzá érdes kis nevetéssel, amiben egyszerre érződött az öngúny és a főnöke iránt táplált gyűlölettel határos csodálat, férfias szépségétől, mit tegyek, minden alkalommal csaknem megrendülök.
Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy téged is alaposan megfogott, tette hozzá még különös óvatossággal.
Imola grófnő a kalapja alól inkább kérdőn nézett vissza rá, hiszen világosan felfogta a mondat féltékeny élét és szándékát.
Miként mondhatsz ilyet, miként gondolhatsz egyáltalán ilyesmit, válaszolta szemrehányón, ám az öniróniától vagy a kihívástól sem mentesen.
Tudni nem akarom, hogy mire gondolsz.
Ó, bocsáss meg, bizonyára a saját zabolátlanságom ragad el.
Zabolátlanságuk sok okból volt kényes téma, s ezért amilyen szívesen elkerülték, ugyanolyan gyakran estek e téma csapdájába. A két nő mélyen vonzódott egymáshoz, már a kislány a felnőtt nőhöz, s furcsa III. kötet 106módon az érett nő a fiatalhoz. Amit szokatlannak éreztek, s épp a kettőjük közötti nagy korkülönbséggel, a tapasztalatokból eredő különbséggel magyaráztak. Imola grófnőt és két további leánytestvérét a legkisebb gyermekkorukban hagyta el a kíméletlen édesanyjuk egy nagy széltoló miatt, azóta sem látták, állítólag a széltolóval együtt külföldön időztek, érthető módon igen szerény körülmények között. Karla Baronin von Thum zu Wolkenstein viszont egy igen korai szerelemben fogant fiúgyermekkel volt megáldva, s amióta a fiúcska megszületett, szigorú tudományos visszavonultságban élt, akárha vezekelne. A gyermeket valahol mindig elhelyezte, abban a reményben, hogy családja egyszer megbocsát. Egyikük sem tartotta hát megengedhetőnek az ilyen buta és felesleges érzelmeket, s így természetesen nem ejtettek szót róla. Bár sokat nem tehettek ellene. Ismeretségük első pillanataitól kezdve volt egy titkos nyelvük, és a saját zabolátlanságuk ellenében bevethető csöndes és kitartó rebelliókról sok mindent elárultak egymásnak ezen a nyelven.
Ha őszinte lehetek hozzád, mondta Imola grófnő csöndesen.
Mással igazán nem számolok, mint hogy őszinte vagy, válaszolta Karla bárónő szárazon.
Rendben, hogy a termete igen megnyerő, szép a szája, megengedem, a tekintetében is van valami lefegyverző, mintha a lehető legmélyebbre nézne benned és látná a legtitkosabb kis női gondolataidat, de az orrával, ha szabad így fogalmaznom, mégis rémületet kell keltenie mindenkiben, bennem valóságos pánikot.
Az orrával, pillantott rá kérdőn Karla bárónő, hogy éppen az orrával.
Őszintén szólva nemigen értem az elragadtatottságodat.
Épp az orra ellen lenne kifogásod, igazán meglep, Imola, mi tagadás, elképeszt. Még a jegyesed orrára is milyen kényes vagy, Istenem, mit akarsz ezzel. Tegnap meg milyen behatóan írtad le nekem leendő apósod nagy krumpliorrát. Mert önkéntelenül a Boîte vörösére és a csinos kis elefántcsont godemichére kellett gondolnia; a rejtélyes jóbarátra, aki búcsúzása alkalmából végül is megajándékozta vele, mintha azt mondaná, most már egyedül kell az örömeiről gondoskodnia.
III. kötet 107Úgy kellett eltűnnie az életéből, ahogy felbukkant.
Miklós papának igenis jóságos orra van.
Ezek szerint a megütközésedet értettem volna félre.
Meglehet, nyilván, megengedem.
Furcsán hangzik, minden szavad egyre gyanakvóbbá tesz, ma igen furcsa vagy nekem.
Hallgatagon, saját nyomasztó gondolataikba merülve, egymástól kicsit felsértetten kopogtak egy ideig egymás mellett a magas sarkú cipőikben.
A több százados használattól fényes kis kínai godemichét a hálószobájában őrizte a zárható kínai szekreterben.
Ám megzavarta az önkéntelen képzettársítás, hiszen az angyali lény mellett, aki gyanútlanul kopog mellette és láthatóan rohan a végzetébe, nem lehet visszatartani, mélységesen romlottnak kellett magát éreznie.
Olyasvalakinek, aki a végzetes dolgok szakadékának túlsó oldaláról néz vissza.
Ne vedd zokon, szólt a grófnő, s hangjában egyszerre volt jelen a szenvedély, a számítás, de mintha nem is orra lenne, hanem ormánya, csőre, egyenesen a homlokából nő ki, mondta csaknem sisteregve, hiszen valóságos indulatával küszködött. Saját vonzalmán kellett minden áron felülkerekednie, hogy ne hozza veszélybe a mindennél fontosabbnak tekintett vonzalmát.
Mintha egy marabu csőre lenne, rögtön beléd döfi, egy pingviné, nem is ember orra.
Nagy madár, kiáltotta.
Immár több mint tíz év távlatából figyelte Imola grófnőt.
Minden alkalommal újra meglepte, hogy az angyali küllemmel megáldott és valóban ártatlan, felettébb intelligens és törékeny lénynek, aki társaságban több mint kifogástalanul viselkedett, milyen mennyiségű pusztító gyűlöletet kell a társasági formák és szabályok segítségével eltérítenie és elhárítania. Mi minden tombolhat benne, s megint csak a saját némaságra ítélt érzéki életére kellett gondolnia. III. kötet 108Holott még a tombolásában sem volt semmi személyes, ténylegesen naiv maradt. Ennyi megsűrűsödött gyűlöletet az imént megismert Freiherr von der Schuer igazán nem válthatott ki belőle és nem is érdemelt meg.
Világos volt előtte a terheltség családi jellege.
Szegényke, ezek az Auenbergek tényleg képesek a legváratlanabb helyzetekben mindenféle kicsinység miatt dühöngeni.
Kicsit magasabb is volt Imolánál, erősebb, óvatosan nézett le rá.
Nehogy még jobban megzavarja a sajnálatával.
Dühös lett rá azért, erre a sajnálatra méltó kis butára, minden megértése és megbocsátása ellenére dühös. Tőle akarta volna elvenni a férfit, ehhez azért lenne esze a kicsikének. Annyira dühös lett rá, hogy kis híján maga is tombolt, ám a saját családi terheltségét inkább a nyugalom és a disztinkció feladásának veszélyesen hiányzó képessége jellemezte.
Micsoda egy áspiskígyó.
A szavaival akarja tönkretenni, szétbeszélni a vonzalmamat, amire már csak a karrierem miatt is szükségem van.
Micsoda éles kis nyelve van. Az éles kis nyelvével kikezdi.
Ám hiába is érezte még von der Schuer kezének súlyát a karján, tudnia kellett, hogy a közös tudományuk ügyein túl nincs esélye nála. Ennek az ostoba és tanulatlan nagyvilági szépségnek bőven lenne esélye.
S még azt is tudomásul kellett vennie, hogy hiába nevezi magában szédült tyúknak, buta libának vagy bárminek, még csak nem is ostoba.
A nyers életerő pregnáns testi jeleitől mi nők olykor valóban elrémülünk, válaszolta megértően, mint aki a fiatalabb, bár talán már nem egészen érintetlen nőt akár a saját végletes érzelmeivel szemben is kész megvédelmezni, ezért azonban nem érdemes szemrehányást tenned senkinek. Gondold meg, ugyan kinek tehetnél szemrehányást egy orr miatt, ugyan kedvesem, ne legyél már gyermeteg.
Valóságos torzszülött, kiáltotta a grófnő csillapíthatatlanul és hisztérikusan, mint aki terheltsége erejével torolja meg az imént átélt pillanat érzelmi sérelmeit.
III. kötet 109Szerintem a testén még ezen kívül is van torzulása, lennie kell, hidd el nekem, ez az ember, kérlek, valamit rejteget.
És én tudom, mit, kiáltotta végül magából kikelve és csaknem kétségbeesetten.
Ezen aztán mindketten igen jóízűen és robbanékonyan, egymást is kielégítve fölnevettek. Természetesen mindketten ugyanazon kaján, kislányos örömtől vezetve nevettek, hiszen a mutatós és öntudatos férfi rovására, a háta mögött tették.
Micsoda egy gonosz vagy, nem is tudod, kicsikém, hogy mit beszélsz, nevetett Karla bárónő, hogy a könnye kicsordult hirtelen.
A kis gonoszság pedig különösen erősen fűzte össze őket. Senki más előtt nem engedtek volna szabad utat ilyesminek.
Szokásodhoz híven nem tudod, igazán nem tudhatod, s miközben kipattintotta csodás kis kígyóbőr retiküljének zárját, hogy hozzájuthasson a fehér batiszt zsebkendőjéhez és felitassa vele e könnyeket, olyan álságosan ábrándos ábrázatot öltött, mint aki azért minden titkát nem árulja el.
Lenne mit, mondta a szája sarka.
Lelke közben valósággal beledermedt az élvezettel teli elképzelésbe. Nagy tudományos ellenlábasának, akivel szemben örökösen vereséget szenvedett, tényleg lenne a testén valamilyen gondosan rejtegetett és kínos anomáliája. Ami miatt már régen sterilizáltatnia kellett volna magát, nemhogy három gyerekkel ajándékozni meg a világot.
Még soha nem jutott eszébe.
Három mellbimbója van. Meg fogom számlálni a fogait. Esetleg dupla a heréje.
Amit ez a ronda kis boszorka nálam jobban megérez vagy észrevesz.
Hát ez nagyszerű, kiáltotta.
Tudom, hogy ilyesmiről közel sem illik beszélni, folytatta a grófnő, aki egyenesen élvezte, hogy Karla előtt a lehető legelőnytelenebb oldaláról mutatja be önmagát, valójában senkivel nem illik, de belőlem kikívánkozott.
III. kötet 110Még szerencse, hogy Karla a zsebkendőjével eltakarhatta a profilját, miközben a szeme sarkából és a szempilláiról talán túlságosan gondosan itatta fel a könnyeit.
Ellenkezőleg, válaszolta a grófnő nyíltságától elbűvölten, másból sem áll a híres tudományunk, kedvesem, mint hogy ilyen kérdésekről értekezünk, és mindenféle gyanús feltételezésekbe bocsátkozunk. Mi, kérlek, erre vagyunk hitelesítve, ha mondhatom így. Isten szépen, sorban megteremti, mi pedig gondosan összegyűjtjük, szétválogatjuk és definiáljuk a sok deformációt és a sok testi anomáliát. Aki a tökéletesség normáját persze nem adta meg hozzá, vagy nem tudhatjuk, hogy valahol letétbe helyezte-e. Talán nem fog érdekelni, de von der Schuer maga is erről a témáról írta a habilitációját, s épp patológiai kérdésekben van vérre menő nagy vitánk. Azóta is ezt a dolgozatát helyezi el minden fajbiológiai kézikönyvben, nevetséges már vele.
Na, de ezzel nem terhellek.
Nekem azonban igazán elhiheted, hogy minden egyes ember torzszülött, a két szemeddel látod, ha jobban megnézed őket.
Valóságos monstrumok.
Olyan ártatlan azért nem lehetsz, hogy ne vetted volna észre.
Csak mi vagyunk tökéletesek és hibátlanok, mi ketten, kiáltotta a grófnő fájdalmas élvezettel eltelve, mert nagyon is jól értette, hogy miről beszél a másik, s e pillanatban Karla bárónő ténylegesen gyönyörűnek látta őt.
Amitől önmagát is rögtön sudárabbnak és fiatalabbnak érezte a saját érzelmi nélkülözésektől és bűntudattól elgyötört bőrében. Nem, nem, szerette volna kiáltani, tiltakozni, mi sem vagyunk sem tökéletesebbek, sem hibátlanabbak a többieknél, sajnos, sajnos, mivel az volt a tudományos meggyőződése, hogy az örökletes torzulás adja az ember szépségét, és egyenesen nélkülözhetetlen a zsenialitáshoz, ezért is ellenezte a hibás egyedek sterilizációját, amit von der Schuer helyeselt és szorgalmazott. Éppen fajbiológiai és örökléspatológiai szempontból tartotta a németség ellen elkövetett bűntettnek, következményeiben III. kötet 111az egész északi fajra nézve beláthatatlanul pusztítónak a szelekciós gyakorlatot. Akkor már inkább a népesség kisebb körére szorítkozó euthanáziát helyeselte, habár a torzszülötteket és elmebetegeket amúgy is meggátolták a szaporodásban.
Legfeljebb eltüntetni őket, s akkor megtakarították a fölös költségeket.
De hallgatott, hagyta a maga tudományos vitáit és monológjait.
Ki más lehetne szebb, kiáltotta hát maga is fájdalmas élvezettel, miközben a másik valódiságától eltelve bámulták egymást.
Senki mással szemben meg nem engedném magamnak, hogy ilyesmiket kijelentsek, mondta halkan, csaknem elkomorodva a grófnő.
Elhiszem, majd mindent elhiszek neked, kis szívem. De azért szeretném tudni, honnan vetted ezt a sületlenséget, kérdezte a bárónő, akin az iménti boldog egyetértésük nyomán valamilyen csaknem érthetetlen ingerültség lett úrrá.
Testi valójában jelent meg a néma hódolója, aki bizonyos rendszerességgel kielégítette a vörös bársony szeparéban, miközben vadidegen, a félhomályból előmerészkedő férfiak futtatták meg ujjaikat az elterpesztett lábain és a feje fölé emelt mezítelen karjain, de soha nem tette testileg a magáévá, soha.
Habár a jelekből ítélve nem volt impotens.
Az őrült hiány adta meg a sötét kaland zamatát.
Hiány töltötte ki az életét, s ettől akárha egyre izgatottabb lenne az előkészület az egyetlen óriás kielégülésre.
Akárha előbbi mondatával megnyitotta volna a gátat, s immár ellenőrizhetetlenül zúdulna át a víz.
Legfeljebb a férfi ajkát, a nyelvét ismerhette. Az ujjaival szétnyitott szeméremajkán vagy a csiklóján ismerte meg, s az izzadtságtól csatakossá váló kopasz koponyájának különös illatát ismerte, midőn az öléből visszaemelkedik, ennél többet nem.
Azért bejutott a férfi szenvedélyének a legmélyére, osztozkodtak.
Mindent hagyott, de megérinteni soha nem merészelte volna a hóIII. kötet 112dolóját. Mintha attól tartana, hogy szétomlik a kezében. Olykor az idegen férfiakat fogta meg helyette, akik nem csak a szolgálataikat, a kezüket, az ajkukat és a nyelvüket, de a meredt péniszüket is felkínálták neki a vörös sötétben.
Ha megneveznéd értesülésed forrását, mondta ingerülten, akkor leköteleznél vele.
Már milyen értesülésre gondolsz.
Honnan vetted.
Mit honnan veszek.
Akkor tán félreértelek.
Inkább az a benyomásom, hogy én nem értelek.
Már hogyne értenél, te kis bestia.
Meglep, amit mondasz, indokolatlannak érzem a szóhasználatot, de gondolom, te sem vagy nálam kisebb szörnyeteg.
Annyira jól értették egymást, hogy beszélgetésüknek ezen a pontján mindketten megakadtak az élvezetes rettenettől. Karla bárónő ráadásul mindazon érzetektől és emlékektől, amelyek a hangosan kimondott szavakat követték, mélyen elpirult.
Világos volt, hogy egyiküknek sincs tovább.
Nem mondod komolyan, szólt a grófnő mindig is magas, kislányosan éles hangján most még magasabbra csúszva, hogy ilyen intim közelségből ismered.
Mit nem beszélsz, válaszolta a bárónő a saját pirulásába még alaposabban belebonyolódva, hiszen te beszélsz úgy, mintha ismernéd a testi titkait.
Honnan ismerhetném, most láttam életemben először.
Egyszerre meg is álltak a napfényes utca fenyőktől árnyékos oldalán.
Hirtelen lett csönd közöttük, a bárónő nem adott választ vagy bármilyen jelet sem, s a nagy vasárnapi nyugalomban csupán az ökörszemeket lehetett a távolból idehallani.
Auenberg grófnő pedig valójában mégsem szerette volna megtudni, amit így megkérdezett vagy legalábbis megközelített.
III. kötet 113Szégyentelen, miként lehet valaki ennyire szégyentelen, háborgott közben a bárónő nem kis élvezettel.
Hanem azért szerette volna mégis megkérdezni az idősebb nőtől, hogy a házasságban mi fog vele történni. Az előző napi műteremlátogatás ebből a szempontból különösen megzavarta. Olyan fiatalka már azért nem volt, huszonkét éves, immár igazán sok mindent tudhatott önmagáról vagy a férfi nemről általában. Tárgyias felvilágosításra lett volna szüksége. Ha van ilyen. Részletesen mesélné el neki Karla, hogy Mihály mit fog vele tenni. Nincs ilyen. Miként kell a nőnek magát úgy odaadnia, hogy ne hasson se ridegnek, se ledérnek. Ebből a szempontból figyelte a ritkás hajú szobrászt és a szobrait, ezeket a roppant férfitesteket. A szobrász is őrülten hasonlított Mihályra. Vagy akár e nagyszerű ismeretlen mit tenne vele, ha ő is levenné minden ruhadarabját, hogy engedjen neki. Vagy csak a hálóingét fogják föltűrni, hogy hozzáférjenek. Azt még kérdésként sem tette volna fel, hogy mit tenne ő egy ilyen férfival.
Miként engedjen annak, amit érez, pedig még nem is látta őket csupaszon és nem akarja látni őket.
Senkit.
Talán Karlát, mégis.
Karla mit tett, amikor engedett.
Vajon mi következik a csók után, mit tegyen, igazán tudnia kell. Neki már az is épp elég elidegenítő volt, hogy a szájába engedje egy másik ember nyelvét, a nyálát. Habár Mihály úgy viselkedett, mint egy talpig úriember, először csak szárazon csókolgatta, óvatosan és kíméletesen bánt vele, csak aztán. Mint aki fokozatosan haladva avatja be. Amitől majd szétvetette a féltékenysége, ha belegondolt. Mardosta, hogy mit művel. Ez valójában egy megaláztatás, ez gyalázat.
Hiszen Mihály valakitől megtanulta, amit így megtanít.
Vagy ő maga is tart attól, amit majd meg kell tenniük.
Csak nem feslett nőktől tanulja, és akkor azt nem taníthatja meg neki.
Annyira azért fiatal volt, illetve kifogástalan neveltetése miatt híján III. kötet 114minden közhasznú tapasztalatnak és tudásnak, hogy komolyan azt higgye, mindezt el lehet mesélni.
Van ilyen mese.
Azon titkos reménytől eltelve érkezett, hogy hiszen van ember, akivel ilyen kényes kérdésekről, vagy akár bármiről beszélhet. Majd Karlával megbeszélik. Elképzelése lassan azért szertefoszlott, hiszen előbb meg kellett volna fogalmazni a kérdéseit. Ez se ment. Az előző napon látott három és fél méteres férfiaktok, amelyeket Breker a birodalmi kancellária belső udvarára készített, olyan mértékben nyomasztották, hogy kérdezni sem tudott volna tőle. Hogy akkor ilyen lenne egy férfi, ezen gondolkodott, és nézte a férfit, aki ezekkel az egymáshoz hasonló férfiakkal foglalkozott és maga is hasonlított hozzájuk. Még nehezebbé tette a dolgát, hogy egész gyermekkorát istállók és növényházak körül töltötte, járatos volt hát a tenyésztés és a termesztés kérdéseiben, s így az állatok és a növények szaporodásáról és ivarszerveiről csaknem mindent tudott. Valóban érdekelték az örökléstan kérdései, s ezért is fájt neki, hogy von der Schuer buta nőnek tekinti. Alkalmat akart keresni az ebédnél, hogy majd megmutassa, igenis van tudomása a mendelizmusról. S hogy ne a monumentális férfiakat kelljen bámulnia a műteremben, akik egyébként semmiben nem különböztek, az egyik olyan volt, mint a másik kópiája, kicsit kivált a hölgykoszorúból, csupa tapasztalt nővel állt, Margret Speer, Maria von Below, Magda Goebbels, valamennyien férjes asszonyok. Magára hagyottnak érezte magát közöttük, s egy ideig inkább a kútfiguráknak szánt lovakat bámulta meg, ám ágaskodásukkal és túlságosan simára formázott izomzatukkal ezek sem hatottak rá megnyugtatóan, hiszen ezek sem különböztek egymástól.
Testi kívánságaitól és idegenkedésétől vezetve nagyon jól el tudta képzelni a párzást. Világos volt előtte, hogy a növényinek és az állatinak az embervilággal strukturális összefüggésben kell állnia, s így szaporodási szokásaik lényegét illetően nem lehet nagy különbség. De minduntalan túlképzelte, amit az illem szerint kötelező lett volna alulképzelnie. Vadóc szaporodási elképzeléseit nem sikerült a saját tárgyiIII. kötet 115lagosságra törekvő személyiségével és a látszatokra és formalitásokra épített neveltetésével összefüggésbe hoznia, mint ahogy Horthy Mihályt is nehéz lett volna egy élvezettől nyerítő ló hasonlataként a kifogástalanul szabott öltönyei nélkül elképzelnie.
Néztek egymás szemébe és bensőségesen mosolyogtak.
Mindketten maguknak mosolyogtak, a két mosoly óhatatlanul összeért. S habár mindkettőjüknek mást jelentett a másik mosolya, erről nem tudhattak. Úgy érezték, mintha a mosolyukkal a régen áhított kölcsönösség terébe lépnének át.
Nagyobb kérdés, szólt a bárónő rendíthetetlen nyugalommal, hogy mit veszek fel az ebédhez.
Bennem is azonnal felmerült, hogy akkor most vajon mi legyen, egy deux-pièces, esetleg egy trois-pièces.
Arra számítottam, hogy a legnagyobb kényelemben és nyugalomban kettesben étkezünk.
Nekem lenne a legnagyobb szükségem rá, hogy kibeszélhessem veled magam.
Édes szegénykém, igazán meg tudlak érteni, de én is alig vártalak.
Sok mindenben szeretnék tanácsot kérni tőled, végül is olyan kérdésekben, amelyek valóban túl vannak a józan illemen.
Ha szabad így mondanom.
Nincsen olyasmi, higgyed el, amire ne adnék szívesen választ, feltéve, hogy van rá válaszom.
Imola grófnőnek erre a szó szoros értelmében erősebben dobogott fel a szíve, hogy akkor ő tényleg megkérdezheti és meg is fogja kérdezni.
Nem tudta, mit.
Hangszínétől azonban a bárónő is megrettent valamennyire. Úristen, mit akar tőlem ez a tudatlan jószág.
Kölcsönös bizalom híján azonban ismét együtt nevettek fel.
Az eljegyzésünk óta, nem, nem akarok neked hazudni, az eljegyzésünk puszta bejelentése óta merő társasági kötelességteljesítés az éleIII. kötet 116tünk. Mintha ízelítőt kapnék belőle, hogy nyilvános szereplésből mi vár rám utána.
S akkor még én is a válladra rakom a magam terhes kötelezettségeit.
Nem az a bajuk, hogy monstrumok, higgyed el, de álmomban nem gondoltam volna, hogy ennyi remek embernek kellemetlen illatú legyen a lehelete.
Ne ragadtasd el magad, ugyan már.
Szinte ábrándosan gondolok a régi időkre.
Mit, hogy régi idők, hiszen még most is félig gyermek vagy.
Amikor egy szép nyári reggelen gyanútlanul kilépett az ágyából, kiment a teraszra, le a napfényes lépcsőn, és csak ment és ment a harmatos fűben mezítláb.
Igazán nagyon sajnálom, hogy elveszem a szabad óráidat.
Ó, ne legyen belőle szemrehányás, ez csak panasz, kinek panaszkodhatnék másnak. Panasszal vagyok teli, legyen némi magyarázatod az állandó irritáltságomra, de érzem, hogy boldog leszek, érzem, nagyon boldog és elégedett, Mihály csodálatos férfi, higgyed el.
Egyetlen mentő ötletem azért van, ha nincs ellene kifogásod, hogy megemlítem, mondta a bárónő a másik rajongását kissé lehűtve, s e pillanatban megálltak egy borostyánnal benőtt, hosszú és nem túl magas kőkerítés előtt. Migréned minden további nélkül, bármikor lehet, s miattam nem kell semmiféle kötelezettséget érezned. Erika egyszerű lélek, tudnod kell, hogy született Vierort, s a mi kedves Otmarunk miatt igazán hozzá van szokva mindenféle faksznihoz.
Ha terhedre lennék ezen az ebéden, akkor természetesen szívesen távolmaradok.
Miként lehetnél a terhemre, ellenkezőleg.
Vierort, milyen család ez, mondd már, kérdezte erre a grófnő kitérőn és ingerülten, úgy látszik, nem vagyok tájékozott.
Semmilyen, polgári, válaszolta olyan hangon a bárónő, mint aki magától értetődőnek tekinti, hogy valaki a rangja alatt nősül, ami azonban közel sem természetes.
III. kötet 117Nála minden nehézség nélkül kimentelek, tette hozzá.
Hosszú pillanat telt el, amíg Imola grófnő szabályos arcán semmiféle megfogható érzelem nem mutatkozott többé. Talán a meglepettsége tette közömbössé, habár közel sem attól lepődött meg, hogy von der Schuer nem rangjukbélit vett el. Micsoda alantas játékokba bocsátkozik a barátnéja, hogy távol tartsa őt e megkapó férfitól. Holott az imént folytathatta volna úgy a mondatot, hogy addig ment a harmatos fűben, amíg az öreg füzek között megbúvó kis tóhoz nem ért, s az erős reggeli fénytől elvakítva meg nem látta a combközépig a tó vízébe merült Karlát, aki az előző nap délutánján érkezett, ám kétes hírével az érkezését már évekkel megelőzte.
Az Auenberg kisasszonyok égtek a vágytól, hogy láthassák végre a megesett nőt, aki a család tiroli ágán rokon a Wolkensteinekkel, törvénytelen gyermekét pedig a mostohájuk közvetítésével már születése után néhány héttel a fánti birtokukhoz tartozó községbe adták ki egy szoptatós dadához. Rögtön látni akarták volna az ártatlan kicsikét. Előző este a megesett nőrokon azonban egyszerre okozott nekik meglepetést és csalódást a vacsoránál. Minden volt, csak nem vidám és feslett nőszemély. Komoly, a gyermekével való viszontlátás megpróbáltatásaitól sápadt, szigorúan szép, és nem túl jólöltözött diáklány, akin az égvilágon semmi nem látszott a szabados életéből. A tóban állva hosszú pillanatokig mégis úgy hatott, mintha nem lenne azonos az előző estén oly illedelmesen viselkedő önmagával; ráadásul nem is vette észre a leselkedő gyereklányt. Tenyerét erősen kifeszítve, kislányos igyekezettel csapkodta maga körül a víz színét. De mégiscsak mezítelenül a szabad ég alatt, ahol bármelyik cseléd vagy kertész meglephette; olyannyira magába merülten, hogy még a saját ragyogó mezítelenségének sem volt többé a tudatában.
Ami a fánti kastélyban igazán a nem elképzelhető dolgok közé tartozott.
Levetkőzni.
Külön fürösztötték az Auenberg-lányokat, s oly nagy erkölcsi sziIII. kötet 118gorral voltak nevelve, hogy nem csak másokat nem láthattak ruhátlanul, hanem egymást, lehetőség szerint önmagukat sem.
Hiába is kérlelték a mostohájukat, hogy kocsizzanak át megnézni a szerencsétlen kisfiút.
Karlát felebaráti szeretettel fogadjuk, oktatta őket a mostohájuk, mihozzánk bármikor jöhet, amikor csak kedve támad meglátogatni a kisfiát, nem a mi dolgunk az életvitele felől ítélni vagy akár a bűnei miatt megbocsátani, a törvénytelen gyermekéhez azonban nem fűz bennünket társasági kapcsolat.
Imolának e szigor nem fájt kevésbé, mint mikor az édesanyjára kellett gondolnia, akit minden igyekezete ellenére sem tudott kivetni a szívéből. Néha erre az elátkozott kisfiúra gondolt, hogy inkább a kisfiú sorsa fájjon, ne az édesanyjuk ásító hiánya. A szigorúan szép mezítelenség viszont egy életre elbűvölte. Karla napfénytől átvilágított, feltűzött haja, a tó tükrétől erősen kivilágított szemérmének domborulatán a göndörülettől gazdag fekete szőrzet.
A mai napig elég volt ezernyi szálacskában tekergődző szőkeségét megbámulnia, a csodásan domborodó, magas és erős homlokára néznie, hogy a szeméremdombja jusson az eszébe.
Végül is mi a csudát kívánsz tőlem, kiáltotta aztán oly hirtelen és olyan erővel fojtva le az indulatát, hogy inkább segélykérésként hatott. Mindketten hallhatták, amint hangjával megtelik a csöndes utca, s ezt egyikük sem helyeselte. Egy kicsit megkésve jutott el a tudatához, ez lepte meg, hogy Karla milyen lehetetlenséget kínál fel, illetve mit követel tőle.
A bárónőt azonban a kiáltozás sem hozhatta ki a sodrából.
Hiszen én megértem, hogy nem tudsz erről az ebédmeghívásról sem lemondani.
Mit jelentsen, hogy erről sem tudok lemondani.
Semmiről, úgy látom, semmiről nem tudsz lemondani, a te korodban így van rendjén. A te korodban én sem tudtam lemondani semmiről. Még ma is alig tudok valamiről lemondani. Egy kis érzelemről, III. kötet 119szeretetről, ma aligha igényelek többet bárkitől, mondta feszülten és kényszeredetten mosolyogva, miközben elővette a kulcsát.
Mondhatta volna, hogy a megtagadott érzelemre azért szüksége lenne.
Hogy a kertkaput elérjék, még néhány lépést meg kellett tenniük.
Némán kopogtak, és az utcán senki nem mutatkozott.
De hiszen elismertem, miként ismerjem még be, hogy halálos zavarban vagyok. Zavarban vagyok miattad, a jegyességem miatt vagyok zavarban. Mit tudok még bevallani. Épp azt kérdem, Karla, hogy mit tegyek, hogy mit kéne még tennem a szenvedélyem ellen, szólalt meg Imola grófnő most hirtelen panaszosan és békülékenyen, s addig csigázta hangvételével az érzelmeit, amíg az önsajnálattól kis híján sírva nem fakadt.
Egy migrénnel csak nevetségessé tenném magam.
Ami azt jelentette a saját nyelvükön, hogy ennyi idő alatt komolyan sikerült Freiherr von der Schuerbe belehabarodnia, amit maga is nevetségesnek és kétségbeejtőnek tekint.
Helyesebben így védekezett Karla értelmetlen támadásával szemben, aki valódi megütközéssel és némi idegenkedéssel nézte őt. Bár alakítása a szó lélektani értelmében nem volt értelmetlen. Szó nem volt róla, hogy tényleg belehabarodott volna, csakhogy nem bírta volna nem látni a férfit közelebbről. A különös hasonlóságot akarta, ami Mihályhoz fűzte, a szobrászhoz vagy minden más férfihoz. E felnőtt férfiak láttán majd meghalt a kislányos ámulattól. Egy szót nem értett belőle. Készségesen bemutatta hát az érzelmi kiszolgáltatottságát, amihez nagy lélekerőre volt szüksége, de sikerült is vele az indulatát kimozdítania a helyéről. Valójában pusztító dühében kellett sírnia. Még gyűlölni is kész lett volna Karlát, gyűlölte, amiért valamiben meg akarja akadályozni őt.
Egyszerűen látnia kell, hogy jó lenne-e neki a férfi.
Nem mintha Mihályon kívül valaki kellene.
Illik-e rá.
III. kötet 120Ugyanaz volt, mint mikor a basáskodó nővérei vagy a tündéri mostohája fedték fel a titkos szándékait. Csakhogy Mihályban benne voltak a többiek. Gyorsan be kellett vallania egy másikat, bármit bevallani, hogy suttyomban az eredeti célját érje el.
Önmaga ellen persze semmit nem tehet az ember, kedvesem, válaszolta a bárónő fölényesen, és kinyitotta a kertkaput.
A régies német stílben épített, tágas, ápolt, vörös és sárga rózsával befuttatott épület egészében kissé komoran és elutasítón, ám teljes napfényben állt előttük az árnyas kert mélyén, a vastag zöld gyepen a két nagy földszinti teraszával.
Csönd honolt a falai között.
Lenn a szuterénben, a félhomályos konyha nagy tűzhelyén várta őket az ebédjük, mert Thum bárónő házvezetőnője ezen a vasárnapon egésznapos BDM-kirándulásra ment, amiről semmiféle körülmények között nem lett volna hajlandó lemondani. Habár nem csak a német leányok szövetségének volt lelkes és tevékeny tagja, hanem titkos megbízatása szerint rajta kellett tartania a szemét a bárónő dolgain is. Volt titkos kulcsa a kínai szekreterhez is, ahol a bárónő a kis antik godemichét őrizte. Nem csak Kaltenbrunner, hanem Canaris hivatalának is jelentenie kellett, ahol a katonailag fontos tudományos kutatásokkal érintkező személyeket ellenőrizték. A lány egy ideig nem értette, hogy mi van a szigorú dobozban; egy időben szinte naponta visszatért hozzá, hogy megbámulja, méregesse a tekintetével és kivegye a tenyerére. Nem lehet, hogy ez a csinos kis valami annyira hasonlítson arra, hiszen azt sem tudta elképzelni, hogy a rejtélyes valami valakinek mire kellene.
Talán ez is a bárónő tudományához tartozik.
Hacsak nem valami műtárgy, aminek nagy értéke van, bár semmi haszna.
Amikor a bárónő több napos szolgálati útra ment, sötétedés után levitte magával az alagsori szobájába, s az éjszaka leple alatt, zajokra és hangokra erősen ügyelve, igen óvatosan bevezette, de utána mindig rendesen beletörölte a lepedőbe, és szilárdan megfogadta, hogy soha többé.
III. kötet 121Az ételt most a bárónőnek kellett volna megmelegítenie, az ételliften felküldeni a földszinti ebédlőbe, ahol az antik refektóriumi asztal előre meg volt terítve két személyre. Tényleg kettesben szándékozták volna eltölteni a napjukat, kettesben elkölteni az ebédjüket, és még szívesen mosogattak volna is kettesben, most azonban minden másként történt.
Mintegy negyven percnyi halálos csönd múltán mindketten derűsen és fegyelmezetten jelentek meg a földszinti szalonban, hogy ismét elinduljanak.
Miközben a zsaluktól leárnyékolt emeleti szobáikban pihentek, majd gyakorlottan és tempósan öltözködni kezdtek, mindketten fölmérték a maguk és a másik felindultságának belső arányait és valamennyi vélhető okát.
Karla bárónő mezítlábasan és kombinéban, egyik talpát a másik lábfejéhez dörzsölgetve még készülő kis ismeretterjesztő könyvecskéje korrektúrájába is belemélyedt néhány percre. A keskeny, hosszú, kutyanyelvnek nevezett nyomdai ívek a gyöngyházberakásos kínai szekreteren hevertek. Mert erősen tartott tőle, hogy az átkozott von der Schuer épp a könyvecske miatt nem fogja őt a római társintézet élére kinevezni. Szerinte a bárónőnek nem lett volna szabad egy ilyen szakmai szempontból kétes megbízást elfogadnia az SS Tanulmányi Hivatalától. A Lützow utcában annak rendje és módja szerint át is szerkesztették a szöveget, amely így elveszítette minden maradék tudományos igényét és hitelét.
A sötét kis mulatóhely az alvadtvörös szeparéival, ahová a közösen látogatott koncertek után a hódolója rendszeresen elvezette, furcsa módon szintén ebben az utcában volt, nem messzire a Schulungsamt székhelyétől, igaz, az ellenkező oldalon.
Freiherr von der Schuert inkább az zavarta, hogy a hivatali intrikában felettébb járatos Baronin von Thum zu Wolkenstein megint egyszer túljárt az eszén, megkerülte őt, megint csak egy kis előnyre tett szert, s néhány nappal korábban éles hivatali vitába is keveredtek a dolog miatt.
III. kötet 122Professzor úr írásba adta hozzájárulását, megbocsát, hogy erre emlékeztetem, s ezzel a hivatali előírásnak, gondolom, mindketten eleget is tettünk.
Mivel professzor asszony nem először kész helyzet elé állított.
Igazán megfelelő időben jelentkeztem professzor úrnál, és magam is írásban kértem a publikációra engedélyt.
Mikor a titkáromtól értesült, hogy harminchat órán át távol leszek.
Követelem, hogy professzor úr vonja vissza megalázó feltételezését, amely tökéletesen alaptalan.
Gondolom, utazásom szigorúan szakmai célja sem maradt professzor asszony előtt titokban.
Professzor úr olyan bizalmas dolgot szíveskedik megemlíteni, amelyről nem volt és nem lehet tudomásom.
Professzor asszony ezek szerint ne tudta volna, hogy Mengele tanársegéd úrral és Butenandt professzor úrral hová utaztunk, s mennyi ideig leszünk távol.
Ugyan, honnan tudhattam volna, professzor úr.
Professzor asszonytól magam is ezt kérdezem.
A titkár megbízhatóságát, kérem professzor urat, ne keresztkérdésekkel ellenőrizze, és főleg ne a közreműködésemben bízva, mert ez szintén igen méltatlan eljárás lenne velem szemben.
Ellenkezőleg, professzor asszony, engem a minden tekintetben megbízható titkárom arról tájékoztatott, hogy professzor asszony jelentkezése pillanatában mit tudott és mit nem tudott.
Nincs okom rá, hogy professzor úr titkárának állításait megerősítsem vagy kétségbe vonjam.
Erre vonatkozó kéréssel nem is bátorkodtam volna zaklatni a professzor asszonyt.
Én viszont legfeljebb ismételhetem magam, de nem szeretném untatni professzor urat.
Professzor asszony előzékenységét mindig lenyűgözőnek találtam, III. kötet 123mégis fel kell hívnom rá szíves figyelmét, hogy az intézmény rendtartását nem formálisan kell betartani.
Köszönöm, professzor úr, biztos lehet benne, hogy figyelmeztető szavait nem fogom elfelejteni.
Könyvecskéje nyomdai levonatát látva ellenben azt tanácsolom, s legyen ez baráti tanács, professzor asszony, hogy egyetlen gyors elhatározással, mintha hideg vízbe ugrana, ne a levonatot korrigálja, hanem a publikáció generális tévedését.
Elég messzire mentek a sértéseikkel, kölcsönösen mélyre, de nem tudták nem élvezni az örökös mérkőzésüket, hisz egyikük sem veszítette el közben a türelmét, s ebben az erényben egymásra leltek.
Nagyot nyel, tette hozzá Freiherr von der Schuer igen csöndesen és csökönyösen, visszavonja a könyvecskéjét avagy a nevét veszi le a gyalázatos kiadványról. Másként tényleg nem tudjuk a kínos helyzetet megoldani.
Mintha származásukat és neveltetésüket tennék végső próbára az éles szavaikkal.
Túl messzire ugyan nem mehettek, résen kellett lenniük, hiszen beleláttak egymás kutatásainak nem egészen tiszta módszertanába. Olyan titok volt ez, amit a zsarolás eszközeként sem használhattak egymás ellenében. A tudományos külvilággal szemben erősebben fűzte őket össze a hallgatás, mint a származás tűrőképességen lemérhető előkelősége, habár soha nem lehettek benne biztosak, hogy a másik az előnyszerzés óhajától vezetve nem fogja-e elsőként megsérteni a közös titkukat.
Nem nevezhették meg minden esetben a kísérleti adatok vagy exponátok származási helyét, illetve bizonyos esetekben hamis forrásokat kellett megadniuk.
Gyorsan és simán kialakították hát adatközléseik tolvajnyelvét. A tolvajnyelvre vonatkozó hallgatólagos megegyezés természetesen nem csak Otmar Freiherr von der Schuer vagy Karla Baronin von Thum zu Wolkenstein tudományos közleményeit és kutatásaik dokumentációját jellemezte, nem kizárólag az ikerkutatást vagy a szemszín kutatását, III. kötet 124hanem mintegy a rokontudományok érintkező területeiről szivárgott át a módszer, átvették, s így aztán rajtuk kívül nem egy kollégájuk használta és értette a módszer titkos nyelvét a dahlemi intézetekben és azokban a távoli egészségügyi intézményekben is, amelyek vállalták, hogy a kutatások forrásaiként legyenek hamisan megjelölve.
Valószínűleg Claus Claubergnek jutott eszébe először, hogy egy olyan helyen keressen a hormonkutatásaihoz bármikor ellenőrizhető kísérleti személyeket, ahol nem neki kell a probandusok után rohangálnia, és nem kell őket meggyőzni vagy biztosítani semmiről. Kicsit kínosnak látta, amikor a helyet megtalálta, sokáig nem is beszélt róla senkinek, ám az eredmények később saját maga előtt is igazolták. Ami egyenesen arra ösztönözte, hogy megossza titkát a kollégáival. Ha egyszer se az édesanyjával, se a feleségével nem merte volna megosztani. Ő adta az ötletet Adolf Butenandtnak, aki patkányokon végrehajtott és felettébb sikeresnek mutatkozó sterilizációs kísérleteit szerette volna nagyobb humán mintára átvinni. A Vilmos Császár Intézet kutatói minden hét szerdáján együtt ebédeltek az intézmény új éttermében, ahol Butenandt professzor az asztaltársainak nagy tréfálkozások közepette arról panaszkodott, hogy a kísérleteit milyen körülményes és megalázó az elmebetegeken elvégeznie.
Von der Schuer némán és kissé megütődve hallgatta a beszámolót és Clauberg mértéktartó válaszát.
Butenandt ellenben élénk érdeklődéssel kérdezett, s kíváncsi volt a legkisebb részletekre is, hiszen meg akart szabadulni az elmebetegektől, akik közel sem voltak tréfásak vagy ártalmatlanok.
Volt aztán egy pillanat, amikor mégis elbizonytalanodott a beszélgetésük a kölcsönös zavar miatt.
A nagy szalonban szolgálták föl a kávét, s itt mindhárman inkább mások társaságát keresték hirtelen.
Nem lehetne azt mondani, hogy csak az adatközlés tudományos tisztaságát illetően támadtak alapos kétségeik.
Ám a kutatásaikban valamennyien állandó időzavarral küszködtek, III. kötet 125s így nem voltak olyan helyzetben, hogy elháríthassák a kézenfekvő ötletet. Miért ne lehetne ezeket a szerencsétleneket probandusnak tekinteni, ha egyszer elkülönítésüket a betegesen antiszociális viselkedésüknek köszönhetik. Mérlegelésüknek ez állt az egyik oldalán. A fajvédelmi törvényeknek és a népességhigiéniai intézkedéseknek igen nagy, igen pozitív visszhangjuk támadt az egész tudományos világban, s ez állt mérlegelésük másik oldalán, habár azok a tudományos feltételezések, amelyeken e törvények alapultak, statisztikailag még nem voltak teljes mértékben igazolhatók. Az amerikai, a skandináv és a francia kutatók szintén készen álltak a maguk örökléspatológiai hipotéziseikkel, s ezért igazán szívesen vették volna, ha saját kormányaik követik a remek német példát, hogy kutatásaikat a tudományos kedvtelés szintjéről az államrezon szintjére emelhessék.
Clauberg és Butenandt nem alaptalanul tartott a külföldi konkurenciától, mivel azonban nem voltak mértéktelenül nagyravágyók, csak egészen kicsit siettették volna a kutatásokat, amikor belementek egy ilyen kétes megoldásba. Talán nem méltatták elég komoly figyelemre, hogy a tudományos világban sok minden párhuzamosan fut és működik, s így a morális skrupulusok hatása az eredményekre nézve olykor tényleg végzetes.
Mikor aztán Karla von Thum zu Wolkenstein teljesen váratlanul és valósággal ragyogva bemutatta azokat az exponátokat a főnökének, amelyeket egy eladdig ismeretlen Weimar környéki proszektúráról kapott, állítása szerint minden kérés nélkül, amit Freiherr von der Schuer természetesen nem hitt el neki, még hogy minden kérés nélkül több tucat szempárt, na, nem, ilyen találó véletlenek nincsenek, ám világos lett előtte, hogy a bárónő a gazdag anyag és a még bőségesebb ígéretek birtokában rövid időn belül fel fogja állítani az emberi szemszín örökléstani meghatározásának új rendszerét, amelyen immár több mint fél évtizede a humán anyag állandó hiányával küszködve dolgozott, akkor azon nyomban úgy döntött, hogy a maga részéről szintén véget vet a dilettáns rögtönzések korszakának.
III. kötet 126Ő sem lesz szégyenlős.
Az ügyet a kezébe veszi, rendesen megszervezi, s mindenekelőtt el fogja fogadni a támogatást, amit egyetemi asszisztense közvetítésével Himmler korábban fel is ajánlott.
Ostoba tudományos mértéktartása miatt nem fogadta el az első pillanatban.
Micsoda ökörség.
A merítés hallatlan bősége és tárgyi gazdagsága aztán hosszú időre elkápráztatta és kárpótolta.
Vagy legalábbis jelentősen csillapította kétségeit.
Amelyek akkor erősödtek fel ismét rövid időre, amikor a dahlemi Szent Anna templom lelkészét többszöri hatósági figyelmeztetés után mégiscsak őrizetbe vették, s ha a szóbeszédnek hitelt lehetett adni, a sachsenhauseni koncentrációs táborba internálták. Niemöller végül is a lelki vezetője volt, szinte azt lehetett volna mondani, hogy atyai barátja.
Végül is többen, s a legmagasabb hivatalos helyről figyelmeztették, hogy legyen óvatosabb a prédikációival.
Von der Schuer sajnálta, hogy ő maga soha nem figyelmeztette, holott mindig tudta, hogy figyelmeztetnie kéne.
S aztán eredményeinek köszönhetően Thum bárónő is önállósítani tudta magát az utóbbi időben, olyannyira, hogy magas pártfogói támogatásával még a professzori kinevezését is elérte, bizonyos intézeti munkák terhe alól pedig fel kellett őt szabadítani.
Von der Schuer, bármennyire nem volt vetélkedésre hajlamos, ezt azért nem tudta neki megbocsátani.
Pedig a bárónő az utóbbi időben, legalábbis szándékai szerint, igen szerényen viselkedett, mivel belátta, hogy von der Schuer ellen bevetett eszközei nem föltétlenül választékosak. Amivel mérsékletre intette önmagát. Az életfogytig tartó tudományos cinkosság erejére hagyatkozott, amikor mégsem lépett vissza a szöveg közlésétől. Esze ágában nem volt levetetni a nevét a kiadványról, amelynek néhány hét múlva hatszázezer példányban kellett a Lehmannsnál megjelenIII. kötet 127nie, nem beszélve róla, hogy a könyvecskének várhatóan nem kevés pénzt kell hoznia.
Nem kis elégtételt érzett, valóságos ünnepet ült benne a kicsinyessége.
Von der Schuer nála nem csupán jóval jelentékenyebb tudósnak, hanem kivételesen áldott kezű stilisztának számított, mégsem fog egyetlen sora annyi olvasót elérni, mint most az ő könyvecskéjének bármelyik mondata. De megint egyszer megpróbálta von der Schuer szemével olvasni a szöveget, miközben Imola fejével saját magáról gondolkodott.
Mélyen fel voltak egymás jelenlététől kavarodva.
Még sajnálta is egy kicsit von der Schuert, hogy ilyen kegyetlen vele.
Ezért is nézett bele a szövegbe.
Egymástól távol fekvő szobáikban mindketten szégyenkeztek egy kicsit a láthatóvá tett indulataik miatt, meg nem is akarták látni egymást többé.
Mégsem nyitotta ki most a szekretert, hogy a csinos kis antik godemichét legalább néhány pillanatra kivegye a selyemmel bélelt dobozából. Olykor, ritkán, önvigasztalásként, mint aki önmaga előtt szigorúan titkolja e sötét históriát, sietősen megszagolgatta és a szájába lökte. De épp a Lützow utcai Schulungsamtnál működő magas pártfogói miatt volt tehetetlen, hiszen von der Schuer ellen vívott csöndes háborújában szüksége volt rájuk, mint ahogy ezeknek is szükségük volt az ő tudományos tekintélyére és a patinás nevére. Professzori kinevezését, amit von der Schuer sokáig erkölcsi és pedagógiai okokra hivatkozva akadályozott, éppen erkölcsi okokra hivatkozva támogatták. Von der Schuer ebben is vereséget szenvedett. Soha többé nem élhetett vissza azzal, hogy ő egy bukott nő, egy leányanya. Nélkülük hosszú távon vált volna kiszolgáltatottá von der Schuerrel szemben. Von der Schuernek frankfurti tanársegédje jóvoltából közvetlen bejárása volt ugyan Himmlerhez, többször személyesen fogadta, az apparátus roppant hatalma ezzel azonban közel sem vált számára hozzáférhetővé vagy negligálhatóvá.
Amint valamivel később útra készen álltak a napfényes szalonban, III. kötet 128tisztában voltak vele, hogy az elkövetkező órákban minden érzelmet és indulatot vissza kell fogniuk. Immár nem is esett nehezükre. Oly bensőséges örömmel csodálták meg egymás soha nem látott ruháit, mintha eladdig sem lett volna semmiféle feszültség közöttük.
Ugyan, fordulj meg már, hadd lássam.
Nahát, igazán.
Habár nem egy kifogásuk lehetett volna a másik öltözékével kapcsolatban.
Teljesen el vagyok bűvölve a kis kosztümödnek a vonalától.
Minden cipőd és kézitáskád, szabad legyen így mondanom, valóságos műremek.
Mintegy tíz percet kellett gyalogolniuk a középmagas sarkú cipőikben.
Az enyhe légmozgás hűvös éle miatt nem tartottak attól, hogy megizzadnak a járástól, de azért óvatosabban lépdeltek, nem siettek. Immár ugyanily óvatosan váltottak szót.
S amikor elhagyták a tartózkodóan elegáns Hüttenweg utolsó házait, megcsapta őket a szabad és tágas mezőkben, alacsony növésű erdőkben, náddal és sással benőtt sekély vizekben gazdag mark-brandenburgi síkság érett nyári illata.
Imola grófnő őszintén szólva kicsit nevetségesnek találta Karla bárónő toilette-jét, habár az assemblage ellen elvileg nem lehetett volna komoly kifogása. Ilyen jellegű cipőt vagy kézitáskát sem hordott volna szívesen, ám honorálta a kidolgozás alaposságát és a bőr kivételességét. Magasan záródó, kerek galléros, halványkéken keresztbe csíkozott fehér műselyem ruha volt, s rajta ugyanilyen anyagból készített, középkékkel és sötétkékkel ellentétesen keresztbe csíkozott köpeny, amely a mellrészén hosszúra hagyott kis nyelvecskében záródott, mindössze öt gombra. E rafinált optikai játék és gombozás tette hangsúlyosabbá a mellét, amit a grófnő kislányként látott először, és sok mindent megtett volna azóta is, hogy újra láthassa és megérinthesse az ujjával; ugyanakkor oly lazán hagyta, oly előnyös esést kölIII. kötet 129csönzött a köpenynek, hogy nem csak a túl széles csípőjét rejtette el a bőségében, hanem a rövid derekát is megnyújtotta.
Az Auenberg lányok igen büszkék lehettek a csípőjük vonalára, amelyet az édesanyjuktól örököltek, s mindent meg is tettek, hogy előnyös adottságukat a ruhák kövessék. Mintha nagy titokban mégis a veszélyes anyai örökségükre építenék a törékeny sorsukat.
Belátta és respektálta, hogy a bárónő ruhájának ezzel az ügyes kis gombolással adták meg a divatos sziluettjét, ügyes szabásznő munkája, el kell ismernie, mégis úgy nézett ki benne, mint egy beszáradt vidéki tanítókisasszony. Társadalmi állásáról legfeljebb a kézitáskája, a csaknem mondén cipője árulkodott, na jó, a megkapóan finom selyemharisnyája. Az előbbiek az alligátor állkapcsa alól lecsüngő toka lebernyegéből készültek, mindenesetre abból a bőrből, amelynek finomabban dürückös a domborzata; az állat ezen a helyen a legsérthetőbb, amikor társai megtámadják és harci pozícióba helyezkedik.
A reprezentációhoz nincs érzékük a németeknek, a ragyogáshoz, ez nem kétséges, gondolta nem kis elégtétellel.
Karla bárónőnek mindazonáltal az volt a csöndes véleménye, miközben szeme nem tudott betelni Imola grófnő toilette-jének gazdag látványával, hogy nem sokkal, valamennyire azonban megint csak túlöltözött.
Úgy látszik, a magyarokból hiányzik a mértéktartás képessége vagy a mértékletesség, mondta magában igen elégedetten, ami bennünk északiakban oly erősen és természettől adottan működik, s így aztán nem is veszi észre, hogy e végső soron falusias környezetben milyen kínosan feltűnő.
Mint egy paradicsommadár, mint egy páva.
Egyszerre volt dühös rá a túlzásra való hajlama miatt, és igen büszke, valósággal lelkes, mint egy kamaszlány, hiszen ezzel Imola olyan jellegű rebelliót engedett meg magának, amelyet ő éppen a zabolátlan belső élete és a titkos kalandozásai miatt soha. Imola a legmagasabb körökben mozgó hölgyek öltözködési szokását követve a legfinomabb anyagokból III. kötet 130készített, a lehető leghagyományosabb szabású assessoire-t viselte. Keskeny lábfején szigorúan zárt, kényelmes, középbarna kecskebőr cipőt elég stabil sarokkal, s ugyane bőrből csaknem komoran és unalmasan ható retikült, valamint hajszálvékony, áttört sevro kesztyűket. Ezzel mintegy meg volt alapozva a megjelenése, súlya és komolysága lett. Valójában túl volt azon, hogy bármikor alulöltözött vagy túlöltözött lehessen, ebben a kérdésben a mindenféle nagyvilágiságtól távol élő Karla bárónő bizony tévedett. Míg ruháinak színével légneművé nemesítette alakját, szabásuk merészségével tüntette el a személyest.
Ahhoz, hogy valaki folyamatosan reprezentálhassa a családját vagy egyenesen az osztályát, nem volt szabad olyasmit megmutatnia, ami kivételessé vagy sajátossá tehette volna a megjelenését.
Öltözködése mintegy a jellemzés hiányában és a rendíthetetlenségében találta meg az értelmét.
Mert az rendben lenne, hogy ő egy másik szinten él, gondolta róla a bárónő mindeközben kissé ingerülten, ám alkalomadtán ebből vissza kéne tudnia venni. Ám ebben a kérdésben is tévedett. Mint a szerelmes, aki heves indulatában azt követeli, hogy a másik legyen minden pillanatban hibátlanabb, a tökéletesnél is tökéletesebb.
Micsoda mértéktelenség.
De, a bárónővel ellentétben, Imola grófnő nem tudott volna arról sem lemondani, hogy legalább egyetlen értékes ékszert feltegyen, habár maga is ügyelt rá, hogy nyáron egynél többet azért ne.
Varázslatos könnyedséggel és nem kevés extravaganciával szabott barackszínű selyemkosztümjének szigorú angol fazonjára tűzött egy igazgyönggyel ékesített brossot. Óriás volt a gyöngy, kivételes nagyságú, sajátos átmenet a fehér és a szürke közt, amely a szivárvány valamennyi színét képes volt magába foglalni és bizonyos fényviszonyok között fel is villantani, s szigorúan ható platina rozettán ült. Maga a munka La Maitrè párizsi műhelyéből származott. Volt még hozzá egy hasonlóan értékes gyönggyel ékített platina gyűrűje, amelyet a kesztyű ugyan most eltakart, ám a gyűrűt különben sem tekintette ékszernek.
III. kötet 131A bárónő nem állhatott mindenféle ékszerekkel a boncterem vagy a laboratórium asztalához. Ám ezt az érvet csupán ürügyként használta. Valójában a testi fukarsága akadályozta, hogy ékszert viseljen.
A Boîte rouge volt az egyetlen hely, ahol szívesen feltárta és bemutatta a saját pompás anonymitását az ismeretleneknek.
Soha semmi más.
Halálosan fukar volt önmagára.
Amikor németül beszélt, akkor Auenberg grófnő németül gondolkodott, az illetlennek tekinthető dolgok mégis magyarul jutottak eszébe.
Inkább gyorsan férjhez megyek a drága Mihályhoz, mondta magában most Karlát méregetve és önmagát mentegetve. Történjék bármi. Lelke mélyén attól tartott, hogy úgy kiszárad, mint ez a nő. Ha mielőbb nem teszi. Még ha meg is őrülök, hogy milyen kísértetiesen hasonlít ezekhez a férfiakhoz. Nevetett hozzá a nagy előlegezett boldogságában, mert bármennyire tartott Mihály brutalitásától, bármennyire kételkedett önmagában, a viharos testi találkozás előérzete volt benne az erősebb.
Amiből Karla bárónő a nevetéssel együtt készségesen és gyanútlanul átvett valamennyit, mármint részesült belőle, amint vele nevetett, és közel sem illetéktelenül.
Habár Imola e pillanatban már azon nevetett, hogy nem lesz belőle ilyen tudományos apáca.
Mert amióta meglátta a tóban Karlát, önkéntelenül követte, két évig hallgatott miatta biológiát a prágai egyetemen, igaz, magántanulóként. Most azonban nem fogja többé követni. Boldog lesz és kivirágzik. Nussbaum professzor anatómiai óráira és bonctani gyakorlataira is bejárt, amit nehéz volt elviselnie, de hogy Karlánál ő se tudjon majd kevesebbet. Merő téboly, hogy mire voltam képes miatta. Mégsem tudta magát elszánni rá, hogy rendes diákként iratkozzék be az egyetemre, vizsgákat és szigorlatokat tegyen, mint az összes többiek. Korábban nem látogatott nyilvános iskolát. Mélyen illetlennek érezte volna, hogy vadIII. kötet 132idegen férfiaknak kelljen a tudásával elszámolnia vagy hogy kérdéseket tegyenek fel neki. Min nevetsz ilyen zabolátlanul, kérdezte közben a bárónő a maga jóindulatúra fogott, bár kissé gyanakvó nevetésével, akárha tudná, hogy a fiatal nő gondolataihoz kapcsolódva valójában önmagán nevet, a saját sorsát találja méltatlannak és könnyűnek.
Az embernek mindenféle ostoba semmiség jár az eszében, igazán semmiség, szóra sem érdemes, nem terhelnélek vele.
Vagy úgy.
Istenem, nem akartalak megbántani.
Most az egyszer pedig tényleg megbántottál, válaszolta a bárónő, s hangjában egyszerre vált érezhetővé élvezet és fájdalom, mert megérezte, hogy a kis nevetés csakugyan rá vonatkozott, s ezt az ürügyet most aztán igazán ki kell használnia a sértődésre.
Azt azonban tényleg nem tudhatta, hogy a fiatal nő egyszer s mindenkorra most válik le róla.
S e pillanatban mind a ketten megint csak fölnevettek, egymás rovására, csiklandósan és boldogan, miként két éretlen iskoláslány.
Mentükben egymás derekára fonták a karjukat. A csípőcsontjuk is többször összekoccant, míg közös ütemre nem talált a léptük. A másik öltözékére azért kölcsönösen ügyeltek a karjukkal, amint immár az Ihne utcán lépdeltek tovább az árnyékos, még nem túl magas és nem túl terebélyes platánok alatt.
Arra ugyan nem maradt idejük, hogy a bárónő bemutassa a grófnőnek a messzi földön híres tudományos areál épületeit. A nagy előadótermet, a nagy ebédlőt, a társas összejövetelekre szánt helyiségeket; a vendéglakásokat is magába foglaló, népies stílusban tartott Harnack-ház előtt azonban amúgy is el kellett menniük. Itt Karla bárónő mintegy mellékesen megjegyezte, hogy az intézményt Margarethe von Bellardi vezeti, igen nagy szaktudással és eleganciával, neki évfolyamtársa volt Prágában és immár évek óta a legbizalmasabb barátnője, pedig ott az egyetemen észre sem vették egymást.
Alkalomadtán majd bemutatja őket egymásnak.
III. kötet 133Azért mondta, hogy ez a legbizalmasabb barátnő fájjon Imolának.
A mindkét szárnyon tizenkét keskeny és magas ablakkal tagolt, tartózkodó és szerény küllemű emeletes épület elé értek.
Az egyszerűség kedvéért most átmasírozunk az intézeten, bár se a szobáimat, se a laboratóriumi helyiségeket nem fogom tudni neked bemutatni.
Nem akarunk elkésni.
Ahogy mondod, semmiként.
Mondataikkal együtt túl könnyeddé, majdhogynem szelessé váltak a mozdulataik, amint a csapóajtókon nagy zajjal áthaladtak.
A portásfülke is tárva-nyitva állt.
Senkivel nem találkoztak a fényektől átjárt vesztibülben.
Az épület hátsó frontja, amely tágasabbnak és kényelemszeretőbbnek mutatkozott, mint ahogy a homlokzat ígérte, ablakaival mintegy kitárta magát a kertre. Nevetésük, minden sietős szavuk és léptük erős visszhangot vert az üres folyosókon. Thum bárónő otthonosan mozgott, de mozdulatainak lendületességével ugyanakkor be is akarta mutatni, hogy mennyire otthonos. A formaldehid illatától átjárt tágas lépcsőházban megállt egy pillanatra, kesztyűs kezével intett, mutatta, hogy sietve távoznak a hátsó kijáraton, mutatta, hogy az irodája odafönn, a nagy gyűjteménye pedig odalenn.
Ez utóbbiról, a nagy örökléstani kollekcióról, amelyet viasszal lezárt, s olykor óriási méretű üvegedényekben elhelyezve, szigorúan zárt szekrényekben őriztek, már érkezése estéjén szívesen beszámolt volna részletesebben a grófnőnek. Amikor az elkövetkező napok egyik nyugalmas délutánján majd elhúzza a szekrények tolóajtaját és megmutatja, a kivételes látvány ne érje őt készületlenül. Részben speciális kutatási területének anyagából, preparált szemgolyókból, a szemgolyók tartósított metszeteiből állt a gyűjtemény, mindig egyetlen szemgolyó és párjának többféle metszete, nagyobb részben pedig az örökletes szervi anomáliák és abnormitások emberfajták szerint szortírozott gyűjteménye volt, s így valamennyi exponát emberméretű. Bár közel III. kötet 134sem sikerült olyan részletesen beszámolnia, ahogy szándékában állt, mert Imola részvétlensége és figyelmetlensége készületlenül érte. Semmi más nem érdekelte, csak a vőlegénye. Holott Karlának épp az érkezése előtti napokban sikerült egy olyan alapvető tudományos felfedezéseket tartalmazó munkát lezárnia, amivel a faji hovatartozás meghatározásával foglalkozó szakorvosoknak jelentős eszközt fog a kezükbe adni. Őt viszont ezen a munkán kívül nem érdekelte más. Hallatlan boldogságát nem tudta a buta libával megosztani.
Én a teremtés titkait fürkésztem ki, ő pedig a kelengyéjéről locsog.
A sértő érdektelenség hatására azonnal úgy határozott, hogy nem is mutatja meg neki a gyűjteményt, amelynek messzi földről a csodájára jártak a szakmabéliek.
Az abnormitások és az anomáliák bemutatása sem volt éppen egyszerű feladat, hiszen a szerveket, a testrészeket és a tagokat, olykor teljes emberi fejeket vagy törzseket és altesteket úgy kellett preparálniuk és elhelyezniük a méretük szerint igen különböző üvegedényekben, hogy az örökléstani továbbképzésre érkező orvosok figyelmét ne a csonkolások minősége, hanem maga a tudományos demonstráció tárgya kösse le.
Ám ezzel már kinn is voltak az intézet virágokkal gazdagon beültetett kertjében, amelyet egyetlen szigorúan nyírott sövény választott el a tekintélyes méretű direktori villa immár másodszor virágzó, pompás rózsakertjétől.
Auenberg grófnő ugyan felette feszélyezőnek találta, hogy a hátsó bejáraton közlekednek, s jövetelükkel meg fogják lepni a családot.
Von der Schuer valóban gyanútlanul állt az emeleti terasz korlátjának dőlve. Nyitott könyvet tartott a kezében, valamit magyarázott az előtte szepegő fiának. A ház asszonya viszont a kerti kesztyűjében és a kerti ollójával a kezében még virágot szedett az asztali dekorációhoz.
Az intézeti portás egy csinos kis kosárkával követte, s ő is valamit éppen elmesélt a történetek iránt nagy érdeklődést mutató asszonynak.
Ténylegesen néhány perccel korábban érkeztek a szükségesnél.
S miközben minden szépen elrendeződött, és Erika báróné a szaIII. kötet 135lonban sorban bemutatta a grófnőnek a tizenkét éves Sigfriedet, a tízéves Siglindét és a mindössze hatéves Ortrudot, majd a gyerekekkel együtt átsiettek az ebédlőbe, hogy az előkészített tálacskákban és vázácskákban közösen elhelyezzék és ízlésesen elrendezzék a virágokat, amiben a grófnő maga is segédkezett, Karla Baronin von Thum zu Wolkenstein arra is alkalmat talált, hogy félrevonja és tájékoztassa fiatal barátnője személyéről a főnökét. Hiszen tudnia kellett, hogy nem egy bármilyen magyar grófnővel fog csevegni az asztalánál, ne legyen semmi félreértés vagy tévedés. Magas szinten fogadott állami vendég ő, aki néhány hónap múlva királyné lesz. Nyomban asztalhoz is ültek.
Már nem marad időm
Ment, és mentem utána. Mintha nem is hallaná. Az undor kerülgetett, a gyűlölet. Meg az irigység és a csodálat, hogy ilyesmit valakivel meg tud csinálni. És én vagyok a szerencsétlen, akivel meg is csinálja.
Azon a napon valamiért néhány perccel előbb csukták be az üzletet. Még szerencse, hogy előbb lementem a ház elé. A szívem úgy dobogott, csaknem szétvetett. Amíg vártam, ez teljesen lefoglalt. Nem értettem, miért vagyok ilyen nyugtalan, ilyen gyönge és gyermeteg egy nő miatt. Aki nem is nagyon érdekel. Dühös voltam magamra. Mintha valami nagyon fontosat rosszul csinálnék. Vagy valami olyasmit csinálnék, amit nem kéne csinálnom. Előbb csak a körút másik oldaláról követtem, s mikor a főnöknő eltűnt a szomszédos kapualjban, hogy leadja a házmesternél a vasdobozt, akkor mentem át. Éppen befordult a Szófia utcába, amikor megszólalt a terézvárosi templom harangja. Miként egy titkos jelzés, amelyet mégsem értek. Talán azért sem tudtam megnyugtatni magam, mert tombolt az esti szél. Ment, mentem utána. Valószínűtlen volt, hogy megszólíthatom, s még ha sikerült volna is lecsillapítani magam, akkor is hová mehettünk ilyen időben. Nem értetIII. kötet 136tem, hogy mit teszek, de nem tudtam elkerülni, amit tettem. Még nem volt teljesen sötét, lángolt az ég, s előtte óriás felhők vonultak. Már nem esett, de amint jött egy újabb szélroham, az arcomba vert valamennyi könnyű permetet. Lengett a sárga lámpafény. A város teljesen üres volt a nedves zászlóival.
Ebben a sötét kis utcában hallania kellett a visszhangzó lépteimet. Az agyamban kopogott a finom kis magas sarkú cipőivel, vagy a lelkemben. Nem akartam beérni, mert tényleg nem lett volna mit mondanom. Nem tudtam kitalálni, hogy mit kéne mondanom. Mégis arra számítottam, hogy majd hirtelen megáll, reméltem, de nem tudtam elképzelni azt sem, hogy akkor mit teszünk. Amióta elindult és követtem, semmiféle jelét nem adta, hogy észrevett volna. Nehéz lenne elmondanom, hogy mit éreztem. Talán nem is éreztem semmit. Mert inkább arra voltam kíváncsi, hogy mit érez ő, vagy ő mire gondol, vagy miért éppen így csinálja. Ezt szerettem volna kiérezni belőle, a tartásából, a lépteiből, bármiből. S tudni, vajon a lépteimet hallja-e, vagy csak úgy tesz, mintha nem hallaná. Mert ha semmiféle jelentőséget nem tulajdonít neki, hogy követem, akkor bizonyára elfelejtett, nem előlem menekül, nem vezet, hanem munka után egyszerűen valahová elsiet. És akkor vége a történetünknek, ebbe bele kell nyugodnom. De legalább látni fogom, kivel találkozik. Mert előre tudtam, hogy valakivel találkozni fog.
Mintha egyszerre lenne két beválthatatlan reményem, s mindkettő egyformán erős. Ha valakivel tényleg találkozik, akkor kikerülhetem. De nincsen több kibúvó, ha nem találkozik senkivel, ezt is tudtam. Ha nem esik szó közöttünk, ha nem tudunk megszólalni, beszélni, szót érteni, akkor kínos ábránd marad a kapcsolat, vereség és szégyen. És nem kívántam semmi mást, mint egy ilyen vereséget, eleve elfogadtam, hogy csak vesztes lehetek. Illetve miként tudtam volna egy ilyen arányú veszteséget egyáltalán elképzelni. Ha viszont szólnom kell, akkor nincsen mit mondanom. Ez túl sok, erről nem lehet beszélni. És semmi mást nem kívántam jobban, mint hogy ne legyen mit mondanom. Akkor legalább vége lesz. Ám mindeközben még az elképzelhető III. kötet 137végnél is fontosabb volt, hogy láthatom, követhetem, kopogásához igazíthatom a talpam csattanásait. Még soha nem láttam ilyen közelről az utcán menni, s ez mindennél fontosabb lett. Bármi történjék is később, ezt most legalább megtudom. Vagy megtudtam. Holott előre nem is tudhattam, hogy mire lennék kíváncsi. De most már tudtam, hogy erre a minden pillanattól megváltozó monoton látványra voltam kíváncsi, bár nem tudtam, miért. Megittam a látványt, felittam, és egyetlen pillantástól sem csalódtam.
Talán csak a kabátja okozott némi csalódást. Vagy ha nem is csalódást, zavart. Nem a saját kabátját viselte, hanem egy másoktól levetett kabátot, látni lehetett a tavaszi kabátján, hogy ez nem a sajátja. Ilyen kabátot sehol nem árultak, túl nagy volt, valamilyen homokszínű, könnyű anyagból, még az is meglehet, hogy férfié. És ez a homokszínű folt vezetett át a sötét Szófia utcán. Nem csak a kabát zavart, hogy ettől az esetlen kabáttól nem lehetett látni őt, nem lehetett látni, ki ő, hanem sértette az iránta érzett gyöngédségemet. Nem a testét akartam látni, ám meglehet, hogy mégis. Csupasz testének csöndjét leplezetlenül. Amíg csak távolról láttam vagy a fehér köpenyében láttam, mindenesetre semmi nem zavarta meg a szépérzékemet. És a fantáziámat sem fékezte semmi. Mintha csak a legfinomabb holmikkal ruházhatnám föl méltó módon a szépségét. A kabátja viszont a kínos szociális realitásra emlékeztetett, arra a visszatetsző és visszatérő gondolatra, hogy egy közönséges presszósnőt üldözök, s akkor ez mégsem lehet más, mint idétlen kaland. Amire nincsen szükségem. S ha ilyesmire gondoltam, akkor mintha azonnal megsérteném. Mintha egy filléres regényből szólna vissza egy gonosz nagynéni: úgysem lehettek egymáséi. Mindig engedtem a nőknek, de ideje lett volna magamnak bevallanom, hogy engem szenvedélyesebben érdekelnek a férfiak, mert az érdekel igazán, hogy én milyen vagyok. Amíg a fehér köpenyében láttam, mintha helye lett volna még a választékos gazdagságot áhító regényes képzeletnek, szegénysége és esetlensége láttán viszont nem. Mintha semmi nem lenne a helyén, és többé nem kerülhetne a helyére. III. kötet 138Nem a nők. Nem tudtam eligazodni sem magamon, sem máson, sem semmiben. Vagy éppen ettől lett súlya és ereje a szépségének; bár a képzelgéseim közül nem szívesen léptem volna ki. Szerencsémre nem állt meg, és semmiféle jelét nem adta, hogy hallaná a lépteimet. Sietett, mint akinek halaszthatatlan dolga van.
Haladékot kaptam a csodálatos lépteitől.
A ronda kabát alatt valószínűleg nagyon szűk szoknyát viselt, igen rövidek voltak a léptei, bár nagyon határozottak, magas cipősarkának kopácsolása csaknem erőszakos. Nem gondoltam volna, hogy szép lába lenne. Valamit láttam, amiről azt kellett mondanom, hogy ilyen szépet nem láttam még, de szavakkal biztosan nem részleteztem a látványt. Tudtam, hogy az ilyesmit a férfiak komolyan szemügyre veszik. Ám ez is azon dolgok közé tartozott, amelyeket nem értettem egészen pontosan a férfiakban. Mintha valamilyen értelemben a potenciájukkal állna kapcsolatban, hogy melyik nőnek milyen lába van. Miközben a nők lábáról beszéltek, értetlenül néztem a férfiakat vagy a lábukat. Egyenes tartása kötött le, lépteinek következetes ritmusa, mindaz, ami rá volt bízva ívesen megemelt lábfejére, a bokájára, a selyemharisnyába bújtatott, arányos és erős vádlijára. Korábban arra sem gondoltam, hogy egy nő kellene vagy kellhetne nekem, mert a birtoklás nyersen kinyilvánított igénye inkább émelyített vagy elriasztott. Képtelen, ijesztő, fennhéjázó és durva ostobaságnak tartottam, amikor egy férfi valami ilyesmit hangosan kinyilvánított, vagy olyan szemeket meresztett és olyan mozdulatokat tett, hogy az illető nő előtt legyen nyilvánvaló a szándék. Még csak ehhez hasonló késztetést sem tudtam magamban felébreszteni. Korábban még a puszta feltételezéstől is elsüllyedtem volna szégyenemben, hogy én ilyen igénytelen dolgokat gondolhatnék vagy művelhetnék. Hogy valakinek a lába érdekeljen, avagy bárki a lába miatt vagy a segge miatt, vagy a melle miatt kelljen nekem. Nem értettem, hogy miért éppen a segge, ugyan mit csinálhatnak a férfiak a nők seggével.
Most azonban éppen ezt gondoltam. Mintha valaki a saját hangomon mondta volna ki bennem jó hangosan. Ennek a nőnek bizony III. kötet 139szép lába van. Ez a nő kell nekem. És nem volt rajta mit szépíteni, nem is akartam, mivel ez nem a lelkére vonatkozott, hanem a járására, s mindarra, amit ez a lehetetlen kabát oly bántóan eltakart, a seggére. Nézni akartam a seggét, látni akartam a seggét és a mellét és a hasát.
A saját lelkemről volt szó, s ennek nem állhattam ellent.
Kopogtak a léptei. Hallottam a saját hangomon ezeket a magamban elmondott kívánságokat, s nemhogy nem szégyenkeztem miattuk, hanem inkább valamilyen indokolatlan és ismeretlen minőségű vidámság feszítette a mellemet. Ami pontosan olyan felelőtlenné és gőgössé tett, amilyennek az összes többi férfit láttam hasonló helyzetekben. Az imént még inkább osontam utána, az imént még a szívem súlyos, aggodalmaskodó, ideges, szorongó és fékezhetetlen kalapálása, most pedig ez a fölfuvalkodott és gáttalan vidámság. Mentem utána, és saját hangom oldott fel a zár alól.
Így értünk ki a Liszt Ferenc térre.
Vezet, ez a nő vezet, gondoltam róla, valahová elvezet engem. Ez volt a határozott benyomásom. Bár őszintén szólva magam sem hihettem a dologban, hiszen jómagam sehová nem akartam elérni, vagy nem tudtam volna megmondani, hogy hová érhetnék el vele, s mitől lehetnék ilyen felfuvalkodott, de ekkor már eltűnt legalább a kétség és a rettegés. Mintha vállat vonogatva azt mondanám, ha nem így lesz, akkor másként lesz. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám, milyen hónapok, milyen évek, akkor is átadtam volna magam ennek a pillanatnak, mert nem lett volna mivel elhárítanom. Semmit nem bántam meg, ma is átadnám magam.
Miközben a Zeneakadémia előtt átvágtunk a téren, valósággal neki kellett feszülnie a szélrohamoknak.
Vállára fűzött táskájába kapaszkodott. Fejét kissé félrefordította, hogy a szél ne az arcába verje a jéghideg permetet.
Jómagam hagytam, csapjon az arcomba, a nyakamba csurgott le, csak láthassam, és egy pillanatra se veszítsem el a szemem elől. Aztán én is elfordítottam a fejem, s egy ideig mintegy vakon mentem utána, ám a permet még így is az arcomba vert. Már bizonyára megkezdődött III. kötet 140a koncert, az előcsarnok sápadt fényében, a szép szecessziós csapóajtók mögött átsétált két csevegésbe merült jegyszedőnő. Nem tudom, hogy ő lassított-e, vagy én gyorsítottam, de mire elértük a Király utca sarkát, már nem volt közöttünk több tíz lépésnyinél. Közelebb nem mertem kerülni, inkább számításból tartottam a távolságot.
Vezessen, követhessem. Erről az előnyről nem szerettem volna lemondani.
Talán csak néhány másodpercre, de szép felelőtlenség költözött belém, vagy az öröm teljesen kitöltött. Vagy legalábbis az egyik érzésem teljesen elfedte a másikat. A Király utca fölött immár teljesen sötét volt az ég, csupán a lámpák fényei himbálództak a szélben. Egy rendőrautó jött felénk, kerekei lágy és lassú dallamot sutyorogtak a nedves aszfalton. Mintha motorjának csöndes dorombolásával kiszorítaná az üres utca mindenféle más neszét és zaját, a szél váratlan csattanásait, a rejtélyes koppanásokat, a dísztelen klasszicista sarokház csatornáinak halk kotyogásait. Ha nem egy ilyen autóban tüntették volna el az apámat, biztosan akkor is örökre rettegtem volna tőlük. Nem érdekelt többé a sorsom, és az apám sorsa szintén epizóddá zsugorodott a nagy történetben. A lyukas ereszek alatt fölgyűlt tócsákat és átfolyásokat kerülgetve, szinte a ház falához tapadva ment. Ide a szélrohamok nem tudtak úgy betörni, csupán a tetők zajongtak. A rendőrök sem méltattak bennünket pillantásra, járókelők voltunk a szemükben, mégis figyeltek és tudomásul vettek. Haragvó szerelmesek. Négy kifelé forduló, komor arcot vitt az autó, azt figyelték, hogy a halott városban van-e még megfelelő mennyiségű rettegés. Kéjgyilkos is lehettem volna, nyugodtan, őket semmi más nem érdekelte, csak a rettegés mennyisége. Rabló is lehettem volna, aki a nőt ki akarja fosztani, s arra vár, hogy ők eltűnjenek. A szemük láttára történt, mégsem lehetett hozzá szavuk, de még szemük sem lehetett volna rá. Hiába ellenőrizték, az utca azért ott volt, s nem tudták megtiltani, hogy menjenek rajta az emberek. Ez volt a minimum. De látszott az arcukon, hogy ez azért sok, valamivel több a kelleténél, megterhelte őket.
Ott ment az áldozat, aki szándékosan kiszolgáltatta nekem a lépteit. III. kötet 141És a sötét város sem nekik dolgozott. Azzal sem lettem volna elégedetlen, ha egész éjszaka így megyünk az útvesztőiben. Még ha követnek is, akkor sem lesz mit leleplezniük. Mint egy megakadt vérrög a szívben, csupán egy váratlan, futó pillanat, mégis boldoggá tett, könnyűvé, hogy a rendőrök szeme láttára itt menetelhetek egy nő után. Nyugodtan azt lehetett volna mondani, hogy élveztem a magam titkos kis szabadságát. Mintha ez a véletlenül feltűnő és eltűnő rendőrautó értetné meg velem, amit korábban bánatnak vagy szomorúságnak láttam az arcán. A saját tétovaságomat, szorongásomat és rettegésemet láttam a kerék alól fölfröcsögni. Egész eddigi életem nem volt más, mint visszavonulás és rejtőzködés, nem gondoltam volna, hogy lenne szabad elhatározás, mint ahogy nem is volt. Most azonban a lépéseivel egyszerűen felfüggesztette a rettegést. A ronda kabátja sem érdekelt, mert nem zavartak többé a gyűlöletes unokafivéremtől levetett ruháim. Még néhány lépés, ami azt jelentette, hogy nem több, mint néhány pillanat. Ám ezzel vége is lett ennek az utolsó kis ábrándozásnak, mert befordult a Nagymező utcába és eltűnt. Mintha ki akart volna játszani. És akkor az egész élet mégiscsak keserűség és csalódás. Gyorsítottam, a sarokig már csaknem futásban tettem meg az utolsó lépteket. Ezt nem engedhettem meg neki, ha már idáig elhozott. Legalább azt akartam látni, hogy hová megy.
A templom előtt állt, mintha egyenesen oda menekülne. A súlyos kapu egyik szárnya sarkig tárva volt.
Láthatta, hogy csaknem futok utána. Én viszont végre láthattam, hogy rám vár, senki másra, hiszen a széles járda kellős közepén szembefordult velem. Nem tudtam lelassítani, és azt sem tudtam volna megmondani, hogy a merészségben meddig menjek el, ha egyszer ő ilyen messzi ment el. Mint érzés olyan volt, mintha nem tudnám megfékezni magam és neki kéne rontanom, holott a nagy bátorságom azonnal az inamba szállt. Életem egyik legvilágosabb és legtörékenyebb pillanatát élhettem át. Hazudozásnak vagy hamiskodásnak nem maradt hely benne. Előtte sűrű köd, egy rövid villanás, és sűrű köd utána. A saját konok elhatározásába merevedve állt ott. Most bevárja, egyetlen csapással leteIII. kötet 142ríti a tébolyult támadót; ilyennek láttam: elszántnak, vadnak és erőszakosnak. Ám minél közelebb kerültem hozzá, annál szebben mosolygott, mint aki a beteljesedő brutalitás örömével fogadja a támadást. Ami azt jelentette, hogy ő sem kevésbé őrült. Mosolya oly finom volt, olyan lágy, oly változtathatatlan és mégis olyannyira növekvő és terjedő, hogy csaknem elúszott tőle az arca, ám a konok elhatározás, amivel a fénylő járdán lecövekelte magát, nem volt szép.
Nyers volt, durva volt, és a kapkodó rohanásom sem volt szép, mintha szétfutnának a tagjaim, nem tudnám többé a mozdulataimat sem összefogni, sem irányítani. Nem volt esztétikus a mohóság, ez a kapzsi félelem, hogy valamit elszalaszthatok, elveszíthetek. És a riadtságom sem, hogy össze is törhetem, amit szeretnék megragadni és megkaparintani. De mégis szép volt, hogy nem szégyenkeztem mindezek miatt, a birtoklási vágy miatt. Miként lehetne egy egész embert birtokolni, sehogy. Nem volt mit elrontani. Legalább egyetlen pillanatra vagy két marokra a seggét. És erre válaszolt a mosolyával, mert ő sem szégyenkezett. Azt mondta, nem bújócskázom veled. Azt mondta, mit akarsz. Azt mondta, itt vagyok. Nem azt mondta, tégy magadévá, hanem azt mondta, most letiporlak, széttéplek, megeszlek, magamévá teszlek. És ez megint csak másféle szépség volt, bár egy kicsit mulatságos is, vagy nyers. Alkata szerint mindeddig inkább törékenynek láttam, átlátszónak, vérszegénynek, bánatosnak. Még nem láthattam világosan, hogy vannak olyan testi vonásai, amelyekbe lelkének brutalitása van beleírva. A csúnyának is volt helye benne, a szépnek is volt helye rajta, az őrületnek is volt helye, és a szégyentelen számításnak nem kevésbé. Végső soron mindketten tudtuk, hogy mit akarunk egymástól, és még azt is tudtuk, hogy feltartóztathatatlanok vagyunk.
Mégis valami egészen másra számítottam.
Arra számítottam, hogy szépnek kell lennie. Semmi nem maradhat, ami ne lenne szép, ne lenne harmonikus vagy esztétikusan elrendezett. Semminek nem volt igazán magyarázata, mégsem így történt. És aztán annak sem volt magyarázata, ahogy történt.
III. kötet 143A haján és a vállán fénylő permet ült. Az egész üres utca csillogott köröttünk.
Itt, a Nagymező utca és a Király utca sarkán mindent átsepert a szél, húzott és vágott. Az úttest fölött valósággal hintázott a lámpafény, idegesen reszkettek a csupasz fák nedves ágai.
Kérdeztem, tudta-e, hogy én jövök utána.
Mondta, tudta, s kicsit megvonta a vállát, mint aki nem tartja ezt olyan érdekesnek vagy lényegesnek, hogy beszélni kéne róla.
A pilláin is permet ült, s a szavak értelménél tényleg jóval érdekesebb lett, hogy egyáltalán beszélünk. Teljesen új és teljesen hihetetlen, hogy valamilyen szavak kijönnek a száján, és erre van válaszom. Hangosabban is beszéltünk, át kellett beszélni a szél zaján. De nem volt szép, hogy ilyen közel kerültem hozzá. Mintha erőszakosan belényomulnék, nem lenne visszaút, s ezért a következő pillanatban neki kéne e túlzó közelségből kihátrálnia. Nem volt arányos. Mintha mégiscsak mást akarna, mint amit én szeretnék.
Mondtam, mégis úgy csinált, mint aki észre sem veszi.
Mert sietnie kell. Rohanás az egész unalmas élete, ó, istenem, milyen unalmas is. Most is rohannia kell tovább.
De honnan tudhatta, hogy én vagyok, és nem más, ha egyszer vissza sem nézett.
Tudta, hogy magyarázkodás nélkül is meg fogom érteni, válaszolta, s a mosolyából rögtön láttam, hogy ez az őrült nő tényleg tud mindent előre. Ne haragudjak rá, de tényleg nem magyarázkodhatott. Most sem lesz időnk rendes beszélgetésre.
Pedig még most sem értem, mondtam. Valójában azt sem tudtam eldönteni, hogy most jöjjek-e, hiszen délelőtt sem válaszolt rendesen a kérdésemre.
Hirtelen ismét megvonta a vállát.
De hiszen láthattam a gyűrűjét, mondta, férjes asszony vagyok, mondta. Nagyon jól látta, hogy többször megnéztem a gyűrűjét. Szerinte elég világosnak kellett lennie, hogy ő meg van jelölve és nem hülyéskedik.
III. kötet 144Azért néztem meg a gyűrűjét, mert nem értem a helyzetet.
Minden mást nekem kell eldöntenem.
És azt hittem, hogy csak én képzelem, nyögtem. Beképzelem magamnak, nyögtem. Azt néztem, hogy akkor menyasszony-e, vagy nem is tudom, mire gondoltam, asszony-e, s hogy akkor az most a jobb keze-e vagy a bal keze.
A főnöknője előtt mégsem beszélhetett meg velem egy ilyen találkát. Halálos haragban van vele. Épp elég nagy baj neki. Nem tetézheti még valamilyen ostobasággal.
Mondtam, ezt látni is.
Bizalmatlanul kérdezte, ugyan miből látni.
Abból, ahogy egymást kerülgetik, s csak akkor nyugszanak meg egy kicsit, ha bejön a főnöknő férje vagy az a kövér kisfiú, a főnöknő kisfia. Akkor valahogy egymással is rendesebbek, figyelmesebbek.
Egymás szeme körül keringtünk, mégis a száját figyeltem. Azt figyeltem, hogy hirtelenjében ő sem tud a kezével mit kezdeni. Nem tudtam mit kezdeni a kezemmel, és emiatt annyira meredten álltam előtte, hogy a lábam belereszketett.
Nem hagyta abba a reszketést, finoman reszketett.
Ö igazán rendesen beszél mindenkivel, senkit nem akar soha megbántani.
Engem sem, válaszoltam, amiben volt egy jó adag kokettéria.
Téged sem.
Ettől a két merész szótól aztán megint minden megváltozott. Eddig udvariasan magázódtunk, most azonban megváltoztatta a szabályokat, és csak néztük egymást az új helyzetünkben. Mintha néznénk a két elhangzó szó után, amitől a sietségünk is csillapult. Nem lehetett eldönteni, hogy szándékosan tette-e, vagy kicsúszott a száján: ahogyan rólam gondolkodott. De inkább azt hiszem, hogy szándékosan tette. Ki akart próbálni. S ettől mintha megint egy függönyt húztak volna el, hogy jobban egymásra lássunk.
Mégis azt kérdeztem, mi baja van a főnöknőjével, mert jobbnak III. kötet 145tűnt azért valaki másról beszélni, nem magunkról. De azonnal visszategeztem. Mi bajod van a főnöknővel. Csak a lábam reszketésével nem tudtam mit kezdeni. Attól tartottam, hogy a térdem a kabátjához verődik, s akkor nem titkolhatom ezt az őrült és megalázó reszketést. Mit kezdhet egy ilyen nyavalyatörőssel, mint amilyen én vagyok. Mintha ezzel a reszketéssel hirtelen utolért és ellepett volna az egész rettenetes előéletem. Megrántotta a vállát, s ezt a harmadik vállrándítását már nem volt olyan jó látni. Nem tudok mást mondani, mint hogy ebben az állandó vállrángatásban volt valamilyen jellembéli kicsinyesség; nem én zavartam meg, hanem saját maga miatt volt zavart. Kicsit elfordította tőlem a fejét, mint aki inkább messzire nézne, s ettől megint itt volt előttem az átláthatatlan bánata. Vagy talán azért fordult el, hogy az arcunk ne legyen oly közel. Bár megint csak érzékeltem, hogy ez nem nekem szól, nem a lélegzetemnek, hanem inkább önnön magának. A saját közelségét méri föl vele, s nem az én közelségem bántja. Vagy legalábbis nem akarja elhárítani a közelségemet, hanem időt ad magának, időt nyer, felméri, mit tegyen vagy mit tehetne. És közben persze nem teszi meg, amit megtehetne, mert én sem teszem meg.
Nem esünk egymásnak, nem harapunk egymásba, mint az üzekedő állatok. Ellenőrizhetetlenül reszketett a térdem.
Máskülönben tévedek, válaszolta az utca fényektől foltozott távlatába meredve, mert egészen jól megértik egymást. Csak igazán nem szeretné az egész életét egy ilyen nyomorult üzletben eltölteni. Különben is utálja az édességeket. Esti egyetemre akart volna jelentkezni, ha már nappalin nem tanulhat. De a kedves főnöknője jóvoltából megtagadták tőle a munkahelyi ajánlást, s így aztán ott sem tanulhat.
Sehol nem tanulhatok.
Közben valami egészen másra gondolhatott, vagy nem beszélt róla szívesen. Elég szórakozottan megkérdezte, hogy én mit tanulok, s csupán a pillantását emelte vissza rám. Arca komoly maradt, talán irigykedett, hogy én tanulhatok. Talán tényleg érdekelte. Mint ahogy engem tényleg érdekelt, hogy ő miért nem tanulhat. Nem mertem megemelni a III. kötet 146lábam, vagy valamit csinálni, bármit, hogy múlnék már el a reszketés, mert tartottam tőle, hogy a közelségét zavarnám meg bármiféle mozdulattal. S akkor még jobban visszavonulna. Mintha lenne egy terület, amelyet már meghódítottam, s ebből a titkos birtokomból aztán nem engedhetek. De magam sem érthettem, hogy miként jönnek ki belőlem a szavak, vagy mit teszek, mert hirtelen azt hazudtam, hogy a Testnevelési Főiskolára járok. Tényleg nem értettem, hogy miért mondtam ezt. S mintha ezzel azonnal eldönteném, hogy a saját jól felfogott érdekem ellenére sem szolgáltathatom ki magam neki. Talán azért, mert férjes asszony, és ezt komolyan veszi. Akárha azt mondanám, csak két nap lehet, talán még a holnapi, vagy ez az óra, mindenesetre belátható idő, amelynek bármikor véget vet, vagy én magam véget vethetek: kis kaland. Hiszen egy ilyen hazugságból nem verekedheti ki magát az ember olyan könnyedén. A hazugsággal valószínűleg ura akartam maradni egy olyan helyzetnek, amelynek immár nem voltam ura. Nem menekülhettem ki a helyzetemből, de valahogy mégis szóhoz juttattam benne a rettegést. Meg amikor a pillantását visszaemelte rám, akkor már nem a szemem körül körözött, hanem inkább a homlokomat nézte vagy talán a hajamat. S valószínűleg ezért hitte el a hazugságomat. Kis csalódást okozott, meglepett, hogy elfogadja, valaki, aki felül nekem. Mindkét kezével válltáskájának szíjába kapaszkodott. Mintha alig valami választaná el attól, hogy végigsimítson a sörtéimen. Nem tudom. Mintha nem akarnám, amit akartam. S csupán azért tehettem ilyesmit, azért folyamodhattam egy ilyen képtelen hazugsághoz, mert a hajam tényleg olyan rövidre volt nyírva, mint a sportolóké. Vagy nem tudom, miért tettem.
A mondat azonban megint mindent elváltoztatott, más irányba fordított, és nem volt visszavonható.
Az ember mindig jól érzi az ilyen fordulatokat az életében, és nem tud mit tenni ellenük.
Gyorsan meg is kérdeztem, mit szeretett volna tanulni, vagy mit szeretne; ne kérdezhessen tovább. Ám az egész nagyon furcsa volt, mert a hazugságomtól, amely az akaratomtól függetlenül csak úgy a számra III. kötet 147jött, egyáltalán nem jöttem zavarba. Mintha valamilyen nemtelen fölényre lenne szükségem, erőt gyűjtenék egy beláthatatlan kimenetelű rohamhoz, és erőt is adott a hazugság, nem reszketett többé a lábam.
Filozófiát.
Néztem az arcát, ezt nem lehetett elhinni.
Filozófiát, kérdeztem hitetlenkedve. Mit, kérdeztem, mint aki nem hallja jól.
Mintha a saját hazugságom visszhangját hallanám.
Meg azt sem tudtam, mi az, hogy filozófia. Hogy jöhet egy ilyen szépséghez a filozófia. Filozófiáról a nagybátyám diskurált a kollégáival. Óhatatlanul az volt a benyomásom, hogy ez a tudomány bizonyára arra jó, hogy öreg professzorok valamilyen sötét ügyben eszközként használhassák egymást, vagy egyenesen átverjék a másikat. Azért körülményeskednek ezen a nyelven, hogy szándékuk ne legyen olyan átlátható és idő előtt el ne riasszák egymást vele. Soha nem jutott volna eszembe, hogy a filozófia más lehetne, mint ezeknek az állandóan helyezkedő öreguraknak a tolvajnyelve. Amikor egyre gyakrabban hangzott el ez a szó, akkor Nínó is szó nélkül felállt, magukra hagyta őket, vagy a jelenlévő hölgyekkel csevegett tovább.
De sértő megütközésemet tudomásul sem vette, mert a dühét nyitotta meg vele, a tehetetlenségét, a keserűségét zúdította rám.
Ha tönkreteszik az életét, akkor ennek a szerencsétlen zsidónőnek köszönheti.
Ezzel a szóval megütött, amit talán észre sem vett, vagy éppen meg akart volna ütni.
De túl fog járni az eszükön. Ha kereskedelmi főiskolára akart volna menni, akkor minden további nélkül támogatják a jelentkezését. El kellett volna fogadnia ezt a lehetőséget. Amilyen hülye, elutasította. Pedig nem ugrálhat, mert nincsen valami jó származása. Helyesebben, jó pocsék a származása. Ám ha van valami, ami tényleg nem érdekli, akkor az a kereskedelem. Ezt a zsidókra hagyja. Felnevetett, és a gyönyörű fogaival a sötétségbe nevetve azt kiáltotta, hogy nem fogják tőle III. kötet 148megvédeni a filozófiájukat. A szájával és a fogaival úgy fénylett, mint egy francia sanzonénekesnő. Még a Testnevelési Főiskolára is szívesebben járna, mint a kereskedelmire, elhihetem.
A gimnáziumban rendszeresen kosárlabdázott, mert összeállt egy elég rendes kis csapat, néha még most is lemennek, és elég jó rövidtávfutó, de a futást is abba kellett hagynia.
Miközben beszélt, állandóan arra kellett gondolnom, hogy miként vonhatnám vissza a sértő megütközésemet. Ugyan mit mondhatnék a filozófiáról, amiről semmit nem tudok, ám sürgetőbbnek látszott, hogy valamivel könnyedén eltérítsem. Megkérdezhettem volna, mégsem kérdeztem meg, hogy milyen távon, milyen időt futott. Mást egyébként nem is tudtam volna megkérdezni a futásról sem. Erről legalább oly kevés sejtelmem volt, mint a filozófiáról. De nem attól tartottam, hogy a tájékozatlanságommal azonnal leleplezhetem magam, hanem úgy éreztem, hogy ez az egész hülye beszélgetés nem arra sodor, amerre tartanék. Veszélyes vizekre visz, vagy éppen kilök a fősodorból. Minél tovább beszélünk, annál távolabb vagyok és egyre távolabb leszünk. Már azt sem értettem, miért használja a pesti nyelvben mindenképpen megvetőnek számító kifejezést, hogy zsidónő.
Elég világos volt előttem, hogy egészen mást kíván az illem, mint amit az elmém kívánna, s az elmém is mással foglalkozik, mint amit a test óhajtana. Mindhárom ereje egyszerre áramlik, ám mindegyik máshová visz.
Valamit vissza kellett volna utasítanom belőle, de egyszerre nem lehetett mindent.
Nem tehettük meg, hogy ne beszéljünk, és még azt sem mondhatom, hogy ne érdekelt volna, amit mondott vagy mondhatott, sodort a kíváncsiság, még ezzel a szerencsétlen kifejezéssel is tovább sodort, ám miközben beszélt, az elmém mégis mást mérlegelt, s így mintha minden szavát külön elszalasztanám. Azt mérlegelte, hogy a lábamnak és a kezemnek miként lehetne jobb és kényelmesebb. S ha egyszer a tagjaimmal nem tudtam mit kezdeni, akkor az elmém is hiába kívánta a beszélIII. kötet 149getést, amelyet már az illendőség miatt sem lehetett leállítani. Minél jobban elsodort a szavaival, annál erősebbé vált az érzés, hogy valamit nem tettem meg a kezemmel, ami természetesebb és főleg szükségesebb lenne, mint ez a sok fölösleges és hibás és sértő szó. De se az illem, se az elmém nem engedhetett meg semmit a kezemnek, hiszen mégsem érinthetek meg egy embert, aki rögtön zsidózik és akit nem ismerek. Talán épp azért kötelezett a beszédre, hogy megismerjem. Mégsem akartam, hogy beszéljen, s ezért közbe kellett beszélnem. Nem csak a saját hazugságom veszélyes áramából kellett kiverekednem magam, hanem tényleg attól tartottam, hogy a szavaival végleg elsodor, valamit elmulasztok, vagy már el is mulasztottam. Vissza akartam kerülni arra a helyre, ahonnan elindultunk, s ahol még se a kezem, se a lábam nem volt ilyen tétlenségre ítélve, mert vagy vitt felé, vagy reszketett. Illetve nem is hely volt ez, nem egy meghódított terület, amelyet nem szabad elveszítenem, hanem talán inkább idő: ez lenne az elveszíthető birtokom. Mintha már a hátunk megett tudnánk egy fényes aranykort, s ha megengedem, hogy a szavaival tovább sodorjon, akkor elfogadtam ezt a sápadtabb ezüstkort. Mintha akkor még lehetséges lett volna, hogy a kezünkkel egymás arcához érjünk, de most már nem lehetséges.
Kérdeztem, mit csinált volna, ha mégis egy idegen ered a nyomába.
Látta, hogy én vagyok.
Mikor látta, miként láthatta.
Láttam az arcán, hogy kedvetlenül válaszol.
Ő talán inkább sodródni szeretett volna még a beszéddel.
Pillantása azonban egészen másutt körözött, a szemem körül járt, a számon siklott át, minduntalan megérintette a homlokom, mintha ott valamit megtalálna, elidőzött, s ez nagyon is tetszett nekem. Talán azért szeretett volna tovább beszélni, hogy megtalálja, és ne kelljen gyöngéden vagy durván a sörtéimbe túrnia. Valójában azonban igen kíváncsivá tett, hogy milyen lenne az érintése, megint csak kívántam és kívántam. Nagyon közel álltunk egymáshoz, alulról nézett föl oda, ahová nem nyúlt.
Észrevett, válaszolta kedvetlenül, amikor bezárták az üzletet.
III. kötet 150Én nem vettem észre, hogy észrevenne.
Mert kettőnk közül ő csinálja ügyesebben, nem bámul olyan feltűnően és felelőtlenül, mégis többet lát, mint én.
De most már tényleg sietnie kell.
Hová siet ilyenkor.
Ha akarom, akkor megvárhatom, és intett a templom felé, hogy ő most oda bemegy. De aztán a férje érte jön.
Ez olyan volt, mintha egyszerre érne két bunkócsapás, ilyen lehetett az ábrázatom.
Önkéntelenül is elnevette magát, mintha elégtételt venne az iménti sérelemért, bár egy kicsit szégyenkezett. Ugyanakkor föl is ocsúdtam egy másik, egy mélyebb kábulatból, egy olyan kábulatból, amiben ő már nem volt benne. És belezuhantam a tehetetlen haragba, amelyet ő váltott ki, mégis ártatlanul, csaknem hűvösen figyelte. Vagy örült neki. Ez volt a bosszúja. Semmit nem értettem, a szó szoros értelmében semmit. Nem értettem, hogy miként keveredtem bele ebbe a helyzetbe, és nem tudtam, miként mehetnék el gyorsan innét. Mit akar vagy mit akarhatok tőle. Miért vigyázok még mindig annyira, hogy a haragom mégse szabaduljon el.
Miért beszéltünk, miről, mit rontottam el, mivel, vagy ezen a világon miért létezem egyáltalán.
De akkor miért mondta, hogy várjam meg.
Visszahallottam, hogy a fojtott, szemrehányó kiáltozás mégiscsak belekeveredett a saját hangomba; bármiként igyekeztem, nem tehettem sokat ellene, ettől pedig rögtön olyan hideg lett az arca, mint a jég.
Nem, ő egyáltalán nem mondta, hogy várjam meg. Hanem arra kért, hogy ne az üzlet előtt várjam.
Miközben beszéltünk, néha hallani lehetett odabentről az orgonát. És mindig újra üvöltözött egy sort a szél.
Igazán megmondhatta volna, hogy egyáltalán ne várjam.
Már mért mondta volna, ha egyszer ő is így akarta.
Akarta vagy akarja, kérdeztem támadóan.
III. kötet 151Akarja, válaszolta ártatlanul.
Szelíd szemérmetlensége, szemének teli, óriási ragyogása annyira lenyűgözött, hogy még dühösebb lettem rá vagy magamra. Mert akkor meg hogyan védjem meg magam ellene. Kérdeztem, miért nem mondta, hogy ne most várjam meg, hanem holnap várjam, máskor, holnapután vagy bármikor, amikor nem kell templomba mennie, és még a férje sem jön érte.
Ha délutános, akkor a férje zárás után mindig érte jön.
Még soha nem láttam, hogy érte jönne.
Mert mindig itt találkoznak. Még ezt sem szereti a főnöknője orrára kötni, hogy a férje jön érte vagy bárki más. Ebben a templomban káplán a bátyja.
Akkor ez mégis azt jelenti, vagy azt akarja ezzel mondani, hogy semmi értelme az egésznek, vagy egészen reménytelen.
Még ha megvárom is.
Ha ezt jelentené, akkor tényleg azt mondta volna, hogy egyáltalán ne várjam meg, hanem menjek a fenébe.
De nem ezt mondta.
Akkor viszont mondhatta volna, hogy várjam olyankor, amikor délelőttös, mert akkor se misére nem kell mennie, se a férje nem jön érte.
Úgy látszik, hogy én mindig ugyanazt a zenét húzom. Ezt már mondtam egyszer, unalmas.
Majd azért vagyok itt, hogy őt szórakoztassam.
Így dühöngtem, így erősködtem, magam számára is hihetetlenül és nevetségesen, mintha valamilyen kis rést keresnék mégis, ahová beférhetek, s ezzel igazán nevetségessé tenném magam, de valójában már csak azért húztam ezekkel a kérdésekkel az időt, hogy a méltóságomat valamennyire megőrizve mehessek el.
Nem, már ne is haragudjak, ő undorodik az ilyesmitől, esze ágában nincsen ilyesmit mondani. Vagy kérni. Biztosan mondhatta volna, de esze ágában nincsen ilyen kis sötét hazugságokba belebonyolódni vagy másokat belebonyolítani. Nem, a titkolódzásnak ezt a formáját ő szívIII. kötet 152ből, igen, szívből megveti. Valószínűleg félreértem. Ö szeret mindenről egészen nyíltan beszélni. Éppen most mondta el nekem, hogy miért nem tudott az üzletben semmiről sem beszélni. De a férje előtt nem fog titkolódzni, miért kéne titkolódznia. Nem érti, miért nem értem.
Mert nem érthető.
De akkor mit nem értek.
Vagy értem, de nem akarom megérteni. Vagy attól tartok, hogy félreértem.
Neki most tényleg be kell mennie a templomba, mert lassan már az Úrfelmutatásnál tartanak, de mégis jó lenne, ha előbb elmondanám, hogy mit nem akarok megérteni, vagy miért nem akarom megérteni.
Nem szeretném semmivel megbántani. Menjen be nyugodtan, én meg szépen elmegyek.
Most már ne menjek el.
Nem most megyek el, hanem akkor, amikor már bement.
Mégis arra kér, hogy ne menjek el.
Ezt bízza rám.
Jó, akkor nem megy be.
Akkor sem szeretném semmivel megbántani, ha itt marad.
Igazán nem tudja, hogy mivel bánthatnám meg.
Például azzal, ha elmennék. Vagy ha nem mondanám el, hogy mire gondolok. Ez már egyszerre két dolog, amivel megbánthatnám. Mindenkit meg lehet bántani.
A saját szavaim tették világossá, hogy ez a nő szerepet játszik, és kiosztott rám egy szerepet. Ez a szerep számomra nemcsak teljesen ismeretlen, hanem felettébb érdekel.
Ebből legalább láthatom, hogy milyen védtelen, és pontosan ezekkel a dolgokkal szemben. De hazugságok és önáltatások árán nem szeretne védettebb lenni. Nem szereti, ha valamit eltitkolnak előle, igaz, ő sem titkolódzik. És nem szereti, ha másként történik, mint ahogyan ő akarja, igaz, elég engedékeny.
Mondtam, hogy ezzel én is pontosan így vagyok.
III. kötet 153Akkor már ketten vagyunk így vele.
Mondtam, hogy ez nem hangzik valami jól.
Mi nem hangzik jól, és mi kifogásom ellene, és mit akarok egyáltalán.
Mondtam, hogy nagyon egyszerű. Vagy szeretnék most azonnal elmenni innen, vagy szeretném megérteni, hogy minek kellett idejönnöm.
Nagyszerű, nevetett fel, és kérdezte, hogy mindig ilyen esszenciális kérdésekkel foglalkozom-e. De hiszen erre a kérdésre igen egyszerűen tudunk válaszolni. Bizonyára azért jöttem ide, hogy beszéljek vele.
Mondtam, ha egyszer ilyen jól tudja, hogy vele akarok beszélni és nem mással, és ez nincsen is ellenére, akkor minek nehezíti meg a helyzetem. Meg őszintén szólva azt sem értem, hogy minek kell ehhez gyónnia és áldoznia. Vagy minek kell ehhez a férje.
Gyónnia és áldoznia egyáltalán nem kell, nem is szokott, mert tudatosan és megrögzötten bűnben él. De néhány hete szertartásrendet tanul, mert teológiatörténeti szempontból érdekli őt a bűn fogalma. Azt azonban tudnom kell, hogy ő nincsen meg a férje nélkül. Ha valaki vele akar beszélni, akkor az olyan, mintha a férjével beszélne.
Ők egymásnak amúgy is mindent elmondanak. Össze vannak nőve. A katolikus egyháznak vagy a bátyjának vagy a gyónásnak ehhez semmi köze nincsen.
Mégsem kívánhatom, hogy saját maga elől titkolja el, hogy velem akar beszélni.
Hát ennyi.
Ilyen egyszerű.
De miért gondolta, hogy nekem kedvem lenne a férjével beszélni, akit nem ismerek. Vagy honnan a csudából tudhattam volna, hogy ennyire össze vannak nőve.
Nem, ő ezt nem gondolta, hanem rám bízza, hogy kedvem van-e megvárni őt.
Az istenért, mire gondolt, hogy most mit fogunk hármasban csinálni.
Nem gondolt semmi különösebbre, semmiképpen nem akart kicsapongó gondolatokkal elrémiszteni. De ha már kérdezem, akkor megisIII. kötet 154mételheti, hogy valami olyasmire gondolhatott, hogy megvárom, amíg ő bemegy, aztán ők egy házibuliba mennek, és ha kedvem van, akkor velük megyek. Erre kétségtelenül gondolt, helyesebben megfordult a fejében. Csakhogy én állandóan értelmetlen kérdésekkel akadékoskodom, s ezért még csak meg sem említhette.
És mi van akkor, ha nekem most egyáltalán nincsen kedvem házibuliba menni, és a férjével még kevésbé van kedvem beszélni. Vagy mit fog csinálni, ha a férjének sincsen kedve velem beszélni.
Akkor sincs semmi, hiszen ezt akkor legalább megbeszéltük.
Hiszen éppen erről beszélek, hogy akkor csak ez a semmi van.
Dühösen hallgatott.
Semmi sincs, kiáltottam.
Ostobaságokat beszélek.
Mondtam, ha így lenne, akkor nagyon sajnálom, hogy ilyen korlátolt vagyok. Bizonyára nem terjednek tovább a képességeim.
De ha nagyon el akarok menni, akkor persze menjek. Ő végül is semmire nem akar rákényszeríteni, nem is tud.
Egyrészt nagyon jól tudja, hogy tud, hiszen ha nem tudna, akkor nem állnék itt ilyen hülyén. Másrészt olyan nagyon nem is akarok elmenni, mert ha akarnék, akkor egyáltalán nem jöttem volna el.
Hát ez nagyon szellemes, válaszolta igen élesen és gúnyosan. Csak attól fél, hogy további szellemességekre már nem marad időm.
Ezt sem értettem, mondtam, hogy nem értem. Nem értettem, miért lenne szellemes.
Miközben beszéltünk, nem nagyon figyeltem arra, hogy mi történik körülöttünk, bár valószínűleg többet láttam, hallottam és élesebben érzékeltem minden illatot, mint bármikor. De most hirtelen valamitől mindene megváltozott. Mintha kilökne magából, s ettől olyan lettem, mint valami kótyagos. Nem értettem sem a szavakat, sem a mondatot. Csak az illat, mely nedves csillámokkal telt óriási hajából, a puhán fehérlő bőréből, felhajtott kabátgallérja alól, a mezítelen nyakából áradt rám, talán csak az illata nem változott meg. A tartása megváltozott, hangjának III. kötet 155színe, a modora megváltozott. Mintha szaglásommal egy kivételes parfüm fanyarságába bódulva igyekeznék eljutni a valódi illatához, miközben mindkettővel annyira eltelek, hogy reményem sem marad e kettőt szétválasztani. Valószínűtlen volt, hogy mégis itt állunk ebben a viharban és egymás arcán kalandozunk, holott tudva tudom, hogy reménytelen. Az Árpád hídról mégis a Dunába kellett volna ugranom. Szándékaim szerint minél előbb el is akartam volna menni innét, de még a reménytelenség élvezetét sem sikerült föladnom. Vagy talán az illata tartott meg ennyire; a szél lökte belém a rohamaival és vitte el.
És minden szavamra volt egy ellenkező mondata; ezt nem engedhettem, de ő sem engedett.
Fölnevetett, mert megint csak mulatságos lehetett az értetlen ábrázatom. Még azt is érzékeltem, hogy hosszú idő telik el, volt azonban egy másik időszámítás, amelyben egyetlen pillanatunk sem telhetett ki, mindennek csupán a felszínét lehetett megérinteni, sietős és heves maradt.
S mintha éppen a szavak miatt, de semmit nem tudnánk igazán végigmondani, mindenbe csak belekaptunk.
Intett, nézzek oda, a hátam mögé nézzek.
Egy autó állt a járdaszélnél. Hiszen hallottam, amikor megállt a hátam megett.
Mondta, ideje eldöntenem, maradok-e. Vagy inkább velük jövök.
Néztem őt, s néztem ezt a furcsa, fényes, más világból való, a háború előttről származó automobilt. Nem tudtam eldönteni, hogy most mit kéne tennem. Dühöngtem, fortyogtam, hogy valami értelmetlenségre rákényszerít. A kormánynál ülő alak mindeközben meg sem moccant, s mintha nem is figyelne ránk. Az arcát nem lehetett látni, valószínűleg kabátban ült, talán bőrkabátban, néhány pillanatig még közömbös árny maradt. A szélvédőn egyenletesen járt az ablaktörlő. Aztán mégis elveszíthette a türelmét, hiszen már jó ideje itt kellett ránk várakoznia. Áthajolt az ülésen, kitárta, helyesebben valósággal kilökte a kocsi ajtaját; sistergett a mozdulat. A templomból is kezdtek kiáramlani, az orgona fújtatva, harsányan búcsúzott.
III. kötet 156Mondtam, ne haragudjon, de nem megyek. Nem megyek. Mint akinek az önbecsülése a fontosabb, ám ha csak egyszer mondanám, akkor magammal sem tudnám elfogadtatni a saját szándékomat.
Akkor meg mikor lát, kérdezte, s az arcán semmi nem változott. Sem bosszúság, sem sajnálkozás. Felvont, homlokába rajzolódó szemöldök. Talán a nagy szeme, a felcsücsörített ajka várt a válaszomra. De mintha se így, se úgy, válaszoljak bármit, a lényét semmiféle válasz nem érintené. Egy arc, amely nagy, fehér, mozdulatlan és közömbös mezőkből áll.
Olyan szépnek láttam, hogy fájt kimondanom, mégis azt mondtam, nem tudom, mikor láthatjuk egymást.
És ebben a pillanatban dudált a férje.
Éppen csak érintette a dudát, nem volt más, mint egy újabb figyelmeztetés, ám mintha ettől aztán már a nő is elveszítené a türelmét. Dühbe facsarodtak arcán a közömbös mezők, valamennyire fölhúzta a vállát, mint aki támadni kész. Megrázta magát, csúnya lett, azt kiáltotta bele az arcomba, hogy ne szarakodjak, mit szarakodok már egy ilyen hülyeségen.
Most rajtam volt a sor, én nevettem el magam. Mondtam, jó, akkor ne szarakodjunk. De könnyebb volt mondani, mint követni őt, s az új helyzet minden váratlan kívánalmának eleget is tenni.
Freiherr von der Schuer a szokásos családfői helyét foglalta el a nagy ovális asztalnál, Auenberg grófnő vele szemben, ott, ahol a ház asszonya a számára kijelölte. Az imént ültek le a ház köznapi használatra szánt, kisebb ebédlőjében, amelynek óarannyal nyomott, mélyzöld selyemtapétával voltak a falai bevonva, azonos selyemmel kárpitozott, fehérre lakkozott neobarokk bútorok álltak benne, s ahol tekintettel a nyári melegre, nyitva hagyták a teraszra nyíló kétszárnyú ajtót és a két nagy ablakot.
III. kötet 157Át lehetett látni a szobákon.
Egymásnak kezdtek igen udvariasan beszélni, bizonyos értelemben hűvösen, valamiként foghegyről, mint akik alig fékezik a kölcsönös ellenszenvüket. Habár az első szótól olyan sürgetést éreztek, ami miatt nem tudták kivárni a másikat. Mintha túl sok időt töltöttek volna el udvariasságuk semleges felszínén. Közben odalenn a mélyben, a formalitásokon kívül láttak mindenféle mást, fürge halakat, lágyan libbenő vízinövényeket, kisvártatva pedig alámerültek érte, és már el nem vették volna egymástól az egyre nagyobb gyönyörűséggel eltelt pillantásukat.
Amint fölszolgálták az öblös Rosenthal-csészékben a hideg, tejszínes gyümölcslevest és némán távoztak a szobalányok, az asztal körül néhány hosszú percre nagy lett miattuk az értetlenség, a megütközés, a nyugtalanság és főleg a hangzavar, a többieket ugyanis minden formális fegyelmezettségük ellenére a botrány mélységbe rántó és tébolyító érzete kerítette a hatalmába.
Ez az, kiáltott fel ugyanekkor von der Schuer magában, mert megörült az ötletének, valósággal ujjongott, mint aki élete fontos állomására érkezik. Aminek nem volt föltétlenül szerelmi jelentése, vagy nem közvetlenül. Ő fogja nekem Budapesten a feltételeket megteremteni, s megint egyszer jól megnézte a fiatal nőt magának, lássa, kit kell a vállalkozásának megnyernie. A vele kapcsolatban váratlanul fölmerült szakmai terveit azonban a szerelem nyelvéből emelte ki és fogalmazta át. Mintha azt mondaná, meg kell érintenem és kivirágzik.
Ó, hogy eddig nem jutott eszembe.
Világosan látta, hogy ezt a lényt kellett volna a nősülésével megvárnia, senki mást.
Nem vették tudomásul, hogy az egymás miatt érzett nagy zavarukban hosszú percek óta nem csak rábeszélnek egymás szavára, miközben hallják és értik és értékelik a másik szavainak a jelentését, hanem körülöttük a többiek hasonló zavarodottságtól vezetve szintén belebeszélnek egymás mondókájába és az övékbe. Amit hallanak, hogyne hallanának, ám nem értenek, mert nem kíváncsiak többé rá, ezekre a többiekre.
III. kötet 158Ez egyszer nem szabad elsietnie, intette von der Schuer önmagát. Mindennap mégsem találkozik az ember olyasvalakivel, akiből holnap királyné lesz.
Sem az óriás juharoktól árnyas és kellemesen hűvös ebédlőben, sem odakinn a pompás rózsakertben nem változott ugyan semmi, ami okot szolgáltatott volna egy ilyen méretű kölcsönös fölindultságra.
Valakinek már a kötelező udvariasság miatt is el kellett volna hallgatnia.
Mintha az egymás iránti csodálat és rajongás kútjából tört volna fel az erős hangot hallató vastag vízsugár.
Ha nem várta meg, hiszen miként várhatott volna meg valakit, akit nem ismert és akinek a létezéséről nem tudott. Nevetséges, mondta magának. De most legalább így lesz hasznára, mondta magának, együtt alapítják meg az új intézetet, amire föltétlenül szüksége van, a nő lesz a védnöke, egy magyar királyné, ez azért impozáns, holott tudta jól, hogy mindez üres szócséplés és nevetséges önvigasztalás. Lelkesültsége sokkal inkább a fiatal nő szépségére és választékosságára vonatkozik. Ellenállhatatlannak érezte, soha ilyet.
Mindenki más, még a teli csészékkel elfoglalt óvatos szobalányok is észrevették. Nagy vihogások és némi titokzatoskodás kíséretében tovább is adták a konyhán a hírét a szakácsnénak és a konyhalánynak, akik a Sauerbratent készítették elő a tálalásra. Ez mindenképpen érzékeny művelet, gyorsnak kell lenni, a hús ne hűljön le, míg fölszeletelik.
Csupán ők ketten nem érzékelték a saját nyilvánossá tett szemérmetlenségüket. Mindketten azt hitték, hogy a körülményekhez képest igen fegyelmezettek, csodálták önmagukat a hallatlan önuralmukért.
Bárha inkább a föld indult volna meg.
Mert többet akartak, mindent, nem tudták kölcsönösen nem akarni, persze, egymás szemébe nézve azonnal elmesélni az egymás nélkül eltöltött évek botrányos történetét vagy még ennél is többet; miközben készségesen fogadták be az elébük táruló egészet, amit a másik tömör és hajlékony testiségének nyers látványa nyújtott. A ház asszonya, III. kötet 159a három illedelmes gyermek, a szigorúan öltözött Karla von Thum zu Wolkenstein bárónő és a gyermekeket az asztalnál is gyámolító nurse, egy sápatag, erősen szeplős, borzasan vörös hajú és igen előnytelen küllemű angol nő, Miss Bartleby, a két szemével látta és a két fülével hallotta, hogy ezek mit művelnek.
Ragyogó és közönyös augusztus végi koradélután, amely világosan érezteti a közelgő ősz ízeit és éleit.
Ez történik meg velük. Mindkettőjük szemén ott ragyogott a meglepettség és a kivételezettség ijesztő és nagyszerű érzése.
Auenberg grófnő sem érzett mást, mint hogy háromnapos távollét után von der Schuer ragyogó szemében sikerült hazaérnie.
Nem tudta volna ugyan megmondani, honnan érkezett, azt sem, hogy együtt majd hová tartanak. Vajon imádott jegyese örökébe lép-e az ismeretlen, aki vele szemben ül. Akinek hideg fényekkel feltöltött, kíméletlenséggel telített pillantásában annyira elveszett, pedig látta ő, hogyne látta volna, ez egy veszélyes ember, inkább tartania kéne tőle, hogy a hihetetlen méretű orra sem zavarta, ellenkezőleg, pedig tényleg oly fenyegetőn meredt rá az arcából, ahogy arról az imént Karlának panaszkodott.
De eszébe nem jutott, hogy botrányos lenne a hűtlensége vagy szégyentelenül megingott volna a jegyese iránt érzett szerelmében, hiszen annyi tárgyi részlet kötötte le a figyelmét hirtelen. Ilyesmi meg nem fordulhatott a fejében, ellenkezőleg.
Hiszen itt ül vele szemben.
Ha együtt látja őket, akkor is összetéveszti a két férfi arcát és főleg az alakjukat.
Ez tette boldoggá, érzékeny és sebezhetetlen tévesztése és a lenyűgöző felismerés. Pergő nyelven beszélt hozzá. Mintha bálványnak beszélne. Neki számolt be róla az erősen bécsies, udvari akcentusával, maga is hitetlenkedve attól, amit átél, s amit jó hangosan, a saját figyelmét elterelve, magáról e megengedhetetlen vonzalomról és felismerésről ennek a bálványnak elbeszél. Ez egy bálvány, ez nem ember. Egyetlen III. kötet 160egyszer nem fordult a szavaival Thum bárónőhöz, aki csökönyösen ragaszkodott hozzá, hogy ő is von der Schuerhez beszéljen, és a ház asszonyához sem fordult, aki a maga hangos és ritmustalan szavaival talán leginkább magára maradt közöttük. Hogy már tegnap délelőtt, von der Schuer el nem képzelheti, amikor az elbűvölő Emmy Göhring vezényletével, kacagott hozzá, elbűvölő, nevetett hozzá, hogy a vezényletével, látogatást tettek Arno Breker nagyszerű műtermében, itt a Käuzchensteigen, ha nem téved, nagyszerű, innen tán nem is olyan messzire, bizonyára ismeri, hát nem csodálatos, meg kell ismernie, csodálatosan nagy művész, akkor az atelier egyik elhagyott szegletében egy bámulatos büsztre lett figyelmes, amolyan műtermekben használatos posztamensen állt, mert azt nem mondta volna ki hangosan, hogy az obszcén és brutális izomkötegek látványától eltelten egyedül e sima és mezítelen férfivállat találta megkapónak és megnyugtatónak ebben az egész műteremben. Az első pillanatban valószínűleg azt hitte, nem hitt a szemének, hogy a művész a büsztöt az ő vőlegényéről mintázta ilyen szerelmesen. Mert egyszerűen nem tud mást mondani, szerelmesen, holott egy ilyen büszt készültéről nem tudott. Azt sem mondta ki hangosan, miként mondhatta volna, hogy ő a vőlegénye csupasz vállát nem látta még, miként láthatta volna. Imádja a vőlegényét a kifogástalanul szabott öltönyeiben, bár tudja jól, kacarászott hozzá magában, hogy csupán Jézus Krisztust lenne szabad imádnia.
Mégsem lenne mezítelenül kíváncsi rá, a vállára sem, igazán semmire. Annak is elérkezik a maga ideje. Amitől fél, hogy mit kell majd tennie.
Von der Schuer ugyan nem tudhatta, hogy min kacag a magyar grófnő oly önfeledt élvezettel magának, s ugyanakkor ő miért borzad el tőle vagy a borzadás miért teszi még kívánatosabbá. Holott nem akar tőle semmit. Nem akarok semmit. Kicsit olyan lett a szemében, mint a bosszú szép angyala. Csak az nem fért a fejébe, hogy miért gondol erre, s vajon mit vagy kit kéne ennek az angyali lénynek megbosszulnia. A rettenetes házasságát, az egész pokoli előéletét.
III. kötet 161Vagy ha nem róla mintázta, közelebb kellett a büszthöz kerülnie, valami gyanús volt, ő különben imádja a művészetet és imádja a művészeket, folytatta a tiltott szóval és illetlenül hangosan az áthatón éles és elragadtatott hangocskáján, akkor talán a művész mintázta meg benne önmagát.
Ezt akarta látni világosan, ám a hölgyek önkéntelenül őt követték.
Ő azzal sem törődik, ha ezekkel a modern műveikkel ezek a modern művészek olykor igencsak megbotránkoztatóak. S nem vette észre, hogy ennél az asztalnál milyen dermedtséget vált ki a kijelentésével. Amint kimondta, mindhárom nő, még von der Schuer is azonnal elhallgatott. Miss Bartleby, aki eddig félhangosan igyekezett a gyermekeket féken tartani, és aki a háziak legnagyobb mulatságára a nemzeti szocialista szellemiség szenvedélyes hívének számított, alig tudta magát visszafogni. Ha nem kérdezték, akkor az asztalnál nem volt szabad beleszólnia a csevegésbe. Modern templomokat kéne építeni a megbotránkoztató műveiknek. Amitől az iméntinél is nagyobb lett a hangzavar, a grófnő lehetetlen mondatát most már mindenki túl akarta beszélni. S azt sem mondta ki hangosan, hogy a művész az egész testi jelenlétével milyen kísértetiesen emlékeztette őt Mihályra, holott a két szemével látta, hogy ez a Breker nevű ember egy nagy jellemgyenge, egy szörnyű talpnyaló. Olyan hihetetlen volt e pillanatban, hogy ezek mit se tudjanak Mihályról. Talán inkább Mihályról kéne mesélnie. De aztán kiderült, folytatta minden nehézség nélkül ugyanazon lélegzetvételével, hogy a szobor sem az egyiket, sem a másikat, valójában a csodálatos nagy építészt, Albert Speert ábrázolja, akihez nem volt még szerencséje, ők azonban bizonyára ismerik a Führer kedves építészét, így mondta, gyöngédséggel eltelt hangon mondta, hogy a Führer. Amivel valamit azért rögtön helyrehozott a szemükben az iménti otrombaságából. Habár a gyöngédség inkább e büszt modelljének szólt, mint Hitlernek, akitől csöndesen irtózott. Svoy gróf tanácsát követve ez esetben nem lett volna helyes Hitlert mondani. El kellett fogadnia, hogy e minden szempontból taszító férfi iránt a németek III. kötet 162így fejezik ki a természetes gyöngédségüket és a feltétlen bizalmukat. S nem csupán a függetlenségét volt tanácsos éreztetni a németekkel, ebben a kérdésben Svoy gróffal ő a legnagyobb mértékben egyet tudott érteni, hiszen az Auenbergek az évszázadok alatt nagy magyarok lettek, de a vére és a neve szerint végül is hozzájuk tartozott, s ezt a magyarság javára ki kell használnia.
Amit a témával foglalkozó von der Schuer szinte ösztönösen fel is mért az arcán és az alakján, amint meglátta őt Thum bárónőt követve a kerti úton közeledni. Bizonyos elégedettséggel állapította meg, hogy példaszerűen északias alkat. Még Eichstedt is örvendezhetne a pigmentszegény bőrnek és a hajnak, a nyúlánk, sudár alaknak, amelyen láthatóan nincsen semmi fölösleges, a hosszú arcnak a vékony orral, a kivételesen magasan ülő orrgyökérnek és a kivételesen közel ülő orrcimpáknak; ezek az érzékenységükkel velejéig fölizgatták. Viszonyt fog vele kezdeni, titkos viszonyt. Festetlen ajkán hosszan elidőzött, aztán alig kiugró pofacsontjait kereste föl, megfigyelni, miként beszél, rág és nyel, amivel mintegy anatómiai szempontból tette magáévá a fiatal nő harapását.
Ugyanakkor őszintén sajnálja, hogy a szép Eva Braun mégsem volt jelen, csacsogta az ajka. Ami megint csak olyan dolog volt, amiről ők nem beszéltek, s meg is döbbentette őket, hogyan merészeli e nevet a szájára venni. Oly sok jót hallott róla, bizonyára elbűvölő személyiség, bizonyosan ismerik. Feszengtek miatta, ugyan miről beszél az ostobácska magyar grófnő, és még hangosabban beszéltek rá minden szavára, ne is hallják e botrányos kijelentéseit. Speer elbűvölő neje, Margret viszont jelen volt a káprázatos hölgykoszorúban, Magda Goebbels és a többiek, mind, ennyi káprázatos hölgy társaságában minden férfi boldog lehetne, neki ellenben az volt a határozott benyomása, hogy a nők jobbára hidegen hagyják ezt az óriási művészt. A művészek végül is a művészetükkel vannak elfoglalva, s a nagy művésznek, nemde, csaknem mindent megbocsát az ember. Ezzel nevetve és diadalmasan körbepillantott az asztalnál ülőkön, akik közül mindenki magával volt elfoglalva, és Sigfrieden III. kötet 163kívül mindenki magáról beszélt. Kérdésére nem érkezett ugyan válasz, ez azonban Imola grófnőt nem zavarhatta meg. Margret Speer káprázatos asszony, folytatta magyarázóan, mint aki a figyelem felkeltése reményében a témát még jobban elmélyíti, a szerénysége a megkapó, s ők azonnal baráti kapcsolatra léptek, csak néhány szó, azonnal értették, kölcsönösen meg is fogják látogatni egymást. Jön hozzájuk Fántra, ő pedig Berchtesgadenbe megy, boldogan. Megható a félénksége és a tárgyilagossága. Egyenesen megható, ahogy zavart kis nevetéssel erősítette meg őket e benyomásban, hogyne, a két férfi fiziognómiai adottságai között ő maga sem tudná nem észrevenni a hasonlóságot.
Bizonyára nem véletlen, hogy annyira jó barátok.
Ennyi nyíltság és csacsogás hallatán mégiscsak valamennyien el voltak ragadtatva, s mintha elfelejtenék az iménti botrányos kijelentéseit.
Igazán csak irigyelni lehet a férfiakat ezekért a mély barátságokért, amit így egymás iránt táplálnak. Furcsák a férfiak, mennyire furcsák, ilyesmire a nők nincsenek fölkészülve, ilyen nagy, heroikus barátságokra. Szerinte az egymás iránt táplált tiszta érzéseik teszik a férfiakat lelkileg erőssé. Szükségük is van az erőre, hiszen az asszonyokat igazán meg kell valakinek védelmeznie. Mégis valamennyiüket meglepetésként érte, hogy ilyen hasonmása legyen valakinek, ez tényleg túlmegy minden emberi képzelőerőn. Talán kicsit figyelmesebben kéne olvasnunk a Bibliát. Vagy komolyabban venni. Mert ha valamennyien a Teremtő képére vagyunk formázva, ő így akarta, akkor nagy különbségek végül is nem lehetnek közöttük. S hogy a csudába ne lenne mindenkinek ennyi hasonmása egyrakáson, gondolta magyarul, ami elég megvetően hangzott, s ezért az idegen nyelven inkább nem mondta ki. Megvetése azonban inkább abból származott, hogy sem a bolsevikok, sem a nácik egyenlőségi eszméi nem voltak az ínyére, ez az egész rettenetes populizmus, amely közönségességével elöntötte a társadalmakat. Von der Schuernek szintén tudnia kell, hogy testi alakban léteznek a világban hasonmásai, nem kerülhette el a figyelmét. Bizonyára mindenkinek, de nem mindenki részesül a kivételes szerencsében, hogy a hasonmásai közelében éljen. Von III. kötet 164der Schuernek, aki oly szép eredményeket ért el az ikerkutatásban, ahogy a bárónő nagy lelkesedéssel elmesélte, találnia kell valamilyen magyarázatot a jelenségre. Ennek a diplomáciai látogatásnak a történetével is csak azért traktálja, hogy megemlíthesse a döbbenetes jelenséget, amire ő maga nem találna tudományos magyarázatot. Ő maga nem tudná másnak nevezni, mint csodának, csodának. Hiszen biztosan van tudományos magyarázata, amit persze a maga kis női tudatlansága miatt nem ismer, bár a prágai egyetemen biológiát hallgatott.
Mert azért ezt is közölni akarta valamiként a tudós férfival.
Az örökléstan iránt mindig kivételes érdeklődést érzett, csupán azért említi ismét, mert délelőtt az volt a határozott benyomása, hogy a professzor udvariassági formulaként fogja föl. Ami egy kicsit sérti őt. Miként lehetséges ilyen többszörös hasonlóság és egyidejűség a különböző öröklési sorok között, von der Schuer engedje meg, hogy ő nyíltan a mellének szegezze a kényes kérdést. Azt azonban már nem merészelte hangosan kimondani, hogy amikor a dahlemi Szent Anna templomból kiáramló tömegben von der Schuer megállt előtte, akkor négyüket pillantotta meg testi valójukkal egymásba kapcsolódva.
Mihály hasonmását pillantotta meg, aki ennek a kettőnek volt a hasonmása, akik egymásnak voltak a hasonmásai.
Megbolondulok, gondolta magyarul, micsoda szédült vagyok, mindenkiben őt látom, minden férfiban őt látom, mondta magában, bár nem tudta volna megmondani, hogy a sok hasonmás között most kit lát meg kiben.
Legfeljebb Mihályt ismeri a legjobban közülük, ezért gondolja, hogy rá hasonlítanak, de meglehet, hogy inkább ő hasonlít rájuk. S olyan erős volt a gondolat vonzása, hogy nem lehetett volna elhárítani.
Azért sem mondhatta ki hangosan, mert ültében, a teli vizespohár közelében is beleszédült a puszta gondolatába és a felette érzett rettenetébe; ha négy ilyen őrült hasonmás egy időben előfordulhat a teremtésben; ha Albert Speer annyira hasonlíthat Arno Brekerre, akárha önmagát mintázta volna meg az építészben, aki a barátja, s ezek ketten III. kötet 165ilyen kísértetiesen hasonlítanak von der Schuerre, őrülten számítgatott, aki olyan alakot öltött, mintha Horthy Mihály lenne, akkor bizonyára számtalan létezik még a világban belőlük, cserélgetik egymás között az egyéniségüket és az alakjukat, s akkor nem arról van szó, hogy ezek közül mintegy véletlenül lesz egyetlen egy a férje a maga egyéniségével vagy a másikéval, hanem lehetne akár a másik, a harmadik, vagy végső soron bármelyik.
Attól rettent meg leginkább, hogy ezt a gondolatot minden különösebb tiltakozás nélkül elfogadta önmagától, minden gondolkodásbeli gátlásán átütött. Pedig úgy nevelték, hogy borzongva tartson a fekete mágiától, utasítson el minden ezotériát és vesse meg a babonákat. Ilyen titkos átjárások lehetségesek hát az egyes életek között. Amit ő most mégis fölfedett, a nyomára bukkant, bár hangosan senkinek nem lenne szabad róla beszámolnia, mert őrültnek fogják tekinteni.
Vagy csupán a férfiak között létezne ilyen akadálytalan átjárás, kérdezte magában kétkedve és ijedten.
Aminek az erős valószínűségét nem tudta nem érzékelni a két combja izomzatában, jobban szét kellett volna tárnia, meg is nyitotta, ijedtében azonban még illedelmesebben egymásra zárta. Csak rá kell néznie erre a vele szemben ülő változatra, hogy érezze, nem az egyéniségük, hanem a puszta testi formájuk iránt érzi az őrült vonzalmat. Ezeknek a férfiaknak nincsen egyéniségük. És akkor ő megőrült. Bizonyára az édesanyjuk is valami ilyesmi miatt hagyta el őket. A nagy széltoló bizonyára az édesapjukra hasonlított ennyire, helyesebben az édesapjuk csupán a doppelgengere volt a széltolónak, és az édesanyjuknak a másolatot az eredeti miatt kellett elhagynia, rövid úton lecserélte őket.
S miért ne tette volna meg, logikus, hogy meg kellett tennie.
Nők között még soha nem tapasztalta, a nők igencsak különbözőek, és szeretnek is különbözni egymástól, adnak erre. Ezek ellenben egymással akár behelyettesíthetők, a férfiak. Bármelyiket választhatod, suttogta ez a másik hang, neked kell kiválasztanod, nekik édesmindegy, hogy kit termékenyítenek meg. A kényelmes cipőiben mégis III. kötet 166megfeszülő lábfején, a hajhagymáiban érezte át a gondolat izgalmát, nem engedte el, valósággal kergette őt a gondolat, hogy akkor nem a másolatot, világos, hanem az eredetit kell választani, fájt az agyvelejének a gondolat, hogy ne a hamisítványt, hanem az eredetit, de mi tagadás, a törökmintás selyemblúz érintésétől érzékennyé váló keblén és az öle mélyén szintén meggyötörte. Arról a sok tekintetben meglepő szemérmetlenségről beszélt hát tovább sebesen és áthatón, amit ez a megindítóan nagy művész a híres építész feleségével szemben engedett meg magának, valljuk meg, igen merészen. Ha nem lenne művész, akkor ilyen mértéktelenséget nem tudna az ember neki megbocsátani.
Mert arról a mély érzelmi ámulatról és odaadásról számolt be a hölgyeknek, amelyet Margret férje iránt érez az első találkozásuk első pillanatától fogva, és ezzel a vallomással, mi tagadás, valamennyiüket zavarba is ejtette, a seggnyaló, gondolta hozzá magyarul, minden művész született seggnyaló, de akinek a nagyszerű megbízásait köszönheti, mondta ki németül és hangosan nevetett is hozzá.
Nevetve kérdezte a maga monológjába merült Freiherr von der Schuert, hogy szerencséje van-e ismerni a két hatalmas művész találkozásának bámulatra méltó történetét.
Nyugodtan állíthatja, hogy óriások találkozása.
Hevültséggel teli éles hangocskája minden más hangon édesen áthatolt.
Meg őszintén szólva boldog volt, mert nem is jutott eszébe többé, hogy ennek a férfinak a közeléből majd vissza kéne térnie Tárnok utcai városi palotájukba, Budára.
Homályos és zűrzavaros múltjában süllyedt el a napverte folyóparti város.
A köldökzsinór elszakadt.
Választ ugyan nem kapott, ám valószínűleg nem is számított rá, mint ahogy ő sem válaszolt mindarra, amit mindeközben von der Schuer kérés nélkül mesélt el neki a thüringiai hadjáratban szerzett ifjúkori élményeiről.
III. kötet 167Miközben mindketten igen elégedettek lehettek azzal, amit egymás szemében megleltek és rögvest magukévá tettek.
Von der Schuert az éles hangocskájával valósággal elvarázsolta, rá pedig ugyanilyen mély hatást gyakorolt a tudós férfi előadásban járatos mély és meleg basszusa. Mert tudja, grófnő, úgy esett, s ezt még engedelmével elmesélem, hogy a továbbvonulás előtt Friedrichrodában meg kellett volna állnunk, hogy ott is rendet teremtsünk. Valósággal megrezegtették egymás testét, miként egy hangdobozt, átjártak vele egymás testi anyagán, s ezért egyiküknek sem kellett arra figyelnie, hogy a másik elbeszélésének mi a tárgya. Egymás kezét, egymás ajkát, egymás nyakát és homlokát nézhették, mindazt, amit a ruhák szabadon hagytak. Miközben a három gyermek és a három nő elnyílt szembogárral bámulta a lassan valószínűtlenné átváltozó jelenségüket. Kínosan kanalaztak, úgynevezetten semleges témákról igyekeztek szót ejteni. Tüntetőn tettek úgy, mint akik részt vesznek a csevegésben és semmit nem vesznek belőle tudomásul, hogy ezeknek alkalmuk legyen visszatérni a földre és fölébredni a botrányos szemérmetlenségükből.
Miközben ők a kanalukkal a kezükben mindketten előzékenyen tovább beszéltek és tovább beszéltek, hogy mindarról, ami nyilvánosan történik meg kettőjük között, ügyesen elterelhessék a maguk és a többiek figyelmét.
Von der Schuer házában kettő előtt nem ültek asztalhoz, takarékosan és igen egyszerűen étkeztek. Ami éppen úgy a szigorúan követett családi hagyományhoz tartozott, mint az étkek kötelező ízetlensége. Szakácsnőik olykor meggyőződésből mentek el a háztól. Adódott egy kritikus pillanat, amikor nem tudták rávenni magukat többé, hogy minden ízt és karaktert eltüntessenek az ételekből. Emiatt e házban még a Sauerbraten elkészítési módja is a legvitatottabb kérdések közé tartozott. Von der Schueréknél az ételek illataival a szakácsnőknek oly óvatosan kellett bánniuk, mintha különböző bűzöket és szagokat árasztó nyersanyagaik sem léteznének. Von der Schuer nem ment III. kötet 168ugyan az éléskamra vagy a konyha közelébe, de a nyers hús illatától olyannyira irtózott, hogy még attól a tudattól is irtózott, hogy nyers hús van a fedél alatt. Egy jó Sauerbraten ellenben legalább másfél, olykor akár három hétig érlelődik a savanyú és fűszeres marinádban.
Valamennyien elviselhetetlennek érezték ugyan, hogy itt kell ülniük ezekhez a merev és magas támlájú, alig kárpitozott székekhez szögezve a többiekkel, akikhez a legkevesebb közük nem volt. Karla bárónő nem értette, hogy másfél órával előbb miféle érzelem fűzhette a botrányos nőszemélyhez, aki álságos naivitással fedi el az intelligenciáját és akiben a kellemetlenül éles és hisztérikus hangocskáján kívül már kislánykorában sem volt semmi kislányos. A korán érett szépségével azonban most sem tudott betelni. Hirtelen még azzal is meg kellett magában Imolát gyanúsítania, hogy nem csak nem hallott az elfajzott művészetről, és ezért isteníti ezeket a bizonyos modern műveket, hanem régen elveszítette az ártatlanságát is.
Menyasszony létére az első útjába akadó férfi láttán így viselkedik.
Erika báróné megvetette, kicsit sajnálta is a mutatós ifjú hölgyet.
Ez bolond, mondta magában, amivel fel is mentette, s e kínos percekben fogalmazódott meg benne a régóta kísértő és mindig elhárított felismerés, hogy gyermekei apja viszont nem ember, mindig tudta róla, hogy állat. Aki szemmel láthatóan a legszívesebben fölállt volna háza asztalától, hogy megragadja az egyenletesen csivitelő bolond nő kezét, és mindenféle meggondolás nélkül elhagyja vele a gyönyörű családját és a boldog életét.
Nem tudtak a pusztító indulataikkal mit kezdeni, fegyelmezettségüket nem tudták föladni nagy hirtelen.
Holott Erika báróné többször és idegesen fölmondta magában a hasonló esetekre tartogatott és felette segítőkész nyárspolgári közhelyet: én álmodom, ez nem lehet igaz, én csak álmodom. Mármint azzal próbálta önmagát leszerelni, hogy a kínos realitást nem kell tudomásul vennie, felülbeszélheti még, és a kész formák olykor át is segítik az embert egy kilátástalannak látszó helyzeten. Ő maga is kényszeresen viselkeIII. kötet 169dett. Fennhangon beszélt rá a saját mondataival mások minden mondatára, valamit a felszolgált levesről, hogy a von der Schuerek ki nem állhatják a tejszínes gyümölcslevesben a fahajat vagy a szekfűszeget, ami az első időben nagyon furcsa volt, egy fiatal asszonynak sem mindig könnyű, ezek az étkezési faksznik, mindenben követni az ura családi kívánságait, valamit a novemberig gazdagon virágzó rózsakertről, valamit az átható illatokról, amelyek az intézetből áradnak, ebből az egész tudományos areálból áradt az illat, az ura ruháiból áradt, a vendégeik ruháiból, őszintén szólva ki nem állhatja, valamit a gyermekei előmeneteléről, illedelmes és illetlen mondattöredékeket és mondatfoszlányokat, amelyek nem csak nem álltak egymással értelmezhető oksági kapcsolatban, hanem alaposan átlépte vele a határt a belső beszéd és a nyilvános csevegés között, valójában nem tudta, mit beszél.
Kérdezte, érzik-e az illatot, mert ő most is érzi.
Rá azonban nem figyeltek a többiek. Rettenetes álmot lát a férjéről, így érezte, ez vezette. Akiről igazán nem gondolta volna, hogy ilyen közönséges szeretetre lenne éhes vagy bárkit képes lenne gyöngéden megszeretni. Minthogy ő sem érzett ilyesmit iránta. Becsülték egymást és ezzel nem lehettek elégedetlenek. Most pedig mégis látnia kellett, amint elolvad az undorító vágyától és a tekintetével megtapad és majd fölfalja ezt a szerencsétlen kis magyar hisztérikát. Nem gondolta, hogy a kötelező megbecsülésen kívül bármelyiküknek szüksége lenne ilyen vagy hasonló féktelenségekre. Szigorú napirend kormányozta az életet, amelyről szintén nem gondolta, hogy ne lenne teljes embert igénylő, nemes, erkölcsileg a legteljesebben kielégítő feladat végrehajtani.
Legfeljebb akkor fogta el valamilyen terhesen testies és igen szennyesnek ígérkező nyugtalanság, amikor a férje szombat éjjelente egyetlen hosszabb nyögés kíséretében a maga rövid ideig tartó élvezetének a végére ért. A báróné akarta volna még. Amit soha nem merészelt volna kívánni. Inkább eltűrte, legyen úgy, ahogy lennie kell, és nem kezdeményezett. Inkább arra ügyelt, hogy utána ne fészkelődjön. Érthetetlen féktelenségének mélyhullámaival ne ébressze föl a férfit, aki selyempupIII. kötet 170lin hálóingének szélében törölte meg spermától és hüvelyváladéktól lucskos nemi szervét, és menetrendszerűen zuhant álomba. Valósággal dugdosni kellett a hálóingeket, rejtegetni, ne kerüljenek a cseléd kezébe, s minden héten úgy becsempészni az áztatásba, hogy a mosónő se lássa. Amint álomba lazult az erőszakosan nagy, kielégült testével, kis bélgázokat engedett, olykor hangosan rotyogtatott, amiről valószínűleg nem tudott. Vagy amikor fölriadt rá, akkor mindkettőjük érdekében úgy tett, mintha nem tudna róla, nem hallaná. Kétszer történt meg a bárónéval, hogy amint ott hevert a hátán tehetetlenül és meredten a takaró alól kiszivárgó bűzben, és csak reszkettek a nagy nedves combjai, reszketett és viszolygott, talán éppen a férfi iránt érzett undor erejétől átcsaptak benne kielégülése dübörgő hullámai. A teste önállósította önmagát. Olyan volt, mintha tektonikus mozgást észlelt volna a benseje, s aztán úgy hullott szét tőle az egész fegyelmezett és ápolt lelkisége, mint egy óriás hullámtaréj egyenként a vízcseppekre.
Anélkül, hogy bármit tehetett volna érte vagy ellene.
Még üvölteni sem tudott vagy üdvözülten hörögni.
Megint egyszer mocskosnak érezte magát, amikor visszatért az eszmélete.
Alig várta a hétfő reggelt, hogy hálóruhát válthasson és a férje foltos és spermabűzös hálóingét kicserélhesse végre. A mosónő nem értette ugyan, hogy a professzor úr hálóingeit vajon miért kell erősebben keményíteni, mint az ingeit. Ne törölhesse belé, legalább fájjon neki, ha ilyesmit tesz. A báró nem merészelt volna nyíltan szólni ellene, hiszen akkor meg kellett volna nevezni. A báróné sem kívánt volna egy olyan emberi szervről és a hozzá tartozó fiziológiai jelenségekről tudomást venni, amiről három gyermek születése után is alig tudott, vagy ha tudott is. Később azért mindig reménykedett valamennyire, hogy ismét megtörténhet, s ezért közel sem volt ellenére, hogy a férfi mindig ugyanakkor és mindig ugyanúgy és mindig elégedett álomba szenderül.
Míg enyhe undorral, ám a csöndes érdeklődést sem teljesen megtagadva figyelte az eregetéseit és a hortyogását, csupán egészen kicsit III. kötet 171kellett volna magához érnie, nagy volt a kísértés, hogy ismét megtörténhessen, de nem tette, ellenállt önmagának, nem.
Valójában jobbnak vélte, hogy elmarad, mert annyira szégyenkezett a csupasz kéj és a kéjre való készsége miatt.
Otmar olykor többször akarta.
Minden alkalommal nem utasíthatta el.
Ezért is tűnt helyesebbnek nyugton maradnia és nem reszketnie.
Amikor Otmar elalvás közben riadt föl, mert zuhantában hangosan engedett és egész testében összerándult, hogy valamiként visszafogja magát a szakadék szélén a zuhanás előtt, ahová az álom lökte volna le, majd ugyanilyen vad erővel megragadta őt, mintha meg akarná fékezni a reszketését, és megint csak szétfeszítette és beléhatolt, immár tényleg brutálisan, hogy azért kielégítse, hiszen a sötétben is érzékelte felesége súlyos testének reszketését és rázkódását a takaró alatt, akkor úgy viselkedett, habár neki sem volt hozzá kedve, de felizgatta őt a kiszolgáltatott reszketés, esztelenül lökött, lökött, mint egy követelődző és akaratos kisgyerek, így viselkedett, aki mindent egyszerre és azonnal szeretne, mert abban a feltételezésben élt, hogy minél célszerűbben lök, minél erősebben lök, minél mélyebben beléhatol, minél kíméletlenebbül, annál jobban kielégül a felesége.
Ezekben a percekben még a formális gyöngédségnek vagy a minden helyzetben kötelező előzékenységnek sem maradt helye, amely különben tényleg kifogástalanul működött kettőjük között.
Von der Schuer úgy fogta fel, mintha szaporulata érdekében a hímnek a nőstény csábító ellenállásával kéne megütköznie, és az örökös kielégíthetetlensége lenne maga a csábítás.
Ezen a kőfalon kéne áttörnie.
S ha így történt, akkor Erika bárónénak a térde és a combja még vasárnap reggel is enyhén reszketett.
Ezzel az egész napját tönkretette.
Soha nem beszélt volna a kínzó vasárnapi migrénjeiről a férjével, a petefészekfájdalmait, a rendszertelen vérzéseit sem hozta volna kapIII. kötet 172csolatba ezekkel a rettenetes éjszakai jelenetekkel, s ezért nem is említhette meg.
De még ha tudta volna is, hogy miről kéne neki keresetlenül beszámolnia.
Ilyesmivel nem akarta volna a gyönyörű családi életüket elrontani.
Most mégis olyan rémálmot lát, amelyből rögtön föl kell ocsúdnia. Már nem kell sokáig tűrnie, addig majd inkább a gyerekeivel foglalkozik, mondta magában. Fel akar ébredni, ne kelljen a lelki fájdalomtól hangosan kiáltoznia.
Mit művelsz velem.
Nem gondolta volna képesnek önmagát ilyen méretű lelki fájdalomra, szíve majd széthasad, ami inkább enyhítette a kínzó vasárnapi főfájását.
Mit tettél velem és mit fogsz tenni még.
Még a gyerekek viselkedtek a legilledelmesebben, bár erősen megviselte őket a felnőttek különös magatartása, s ezért Miss Bartlebynek hirtelen sok dolga akadt velük. Főleg a két kislányt kellett megfékeznie. A magasító párnákon trónoló Ortrud, a legkisebb a három közül, a felnőttek feszültségét érzékelve néha valósággal kiáltozott, gurgulázott, ami Bartleby kisasszonyt erőteljes sziszegő hangokra és hosszas prédikációkra kényszerítette. Gyereknek a száját nem volt szabad az asztalnál kinyitni. Ráadásul Sieglinde is rögtön harangozni kezdett a lábacskáival az asztal alatt. Ami von der Schuer házában szintén a szigorúan tiltott dolgok közé tartozott. A Missnek és a pesztonkának egyként meg volt adva, hogy egy pillanatig se tűrjék. Pálcával verhették a csupasz lábukat. Fennhangon úgy vélekedtek, hogy egy kisfiúnak és egy kisleánynak soha nem szabad ellenőrizetlenül és felelőtlenül önmagába merülnie, sem társaságban, sem egyedül. Ezzel valami olyasmire céloztak, amit a gyerekek nem értettek.
A főtt krumplit sem vágjuk késsel a tányérunkon, hanem villával törjük át.
Ezt azonban tudták.
III. kötet 173Lekvárt sem kenünk fel fekete kenyérre, hanem csak fehérre. Ezt sem értették, de el kellett fogadniuk.
Valójában arra gondoltak, hogy a lábak ellenőrizetlen és egyenletes himbálgatása rettenetes szokásokra vezeti rá a gyermeket. Túl hosszan és túl erős érzet csúszik át a combocskája izomzatából a combtövére, túl egyenletessé válik a kis testében az élvezet, és akkor állandóan csinálni fogja. Miss Bartlebynek figyelnie kellett, nem vöröslenek-e a kis szeméremajkaik, mert ez lett volna az árulkodó jel. Vagy akár a fiúgyermek kis pisilője is belemerevedhet egy ilyen látszólag ártatlan lábhimbálgatásba, mivel hosszan és egyenletesen dörzsölődik és nyomódik a két kis heréje. Az angol nő azonban annyira el volt foglalva most a botrány látványával és a saját politikai természetű felindultságával, hogy nem vette észre, mi történik az asztal alatt, mi készül a két gyermek között.
Miközben a felnőttek változatlanul egyenként és együtt mondták a magukét, egymás szavába vágva, egymás szavait leteperve.
Ami a hang erejét illeti, mindenképpen Thum bárónő volt a leghangosabb, akitől a gyerekek különösen tartottak. Vendéglátóik előtt halálosan szégyenkezett Imola grófnő kihívó viselkedése miatt, és többszörösen megcsavart féltékenysége majd szétvetette; egymás mellett beszéltek el, egymás szavai fölé beszéltek, erősödött a hangzavar, habár mindegyikük jól tudta, hogy végig kéne hallgatnia és hallotta is a másikat. Csillapítania kellett volna önmagát. Sigfried pedig egyre sápadtabb lett a megfeszített figyelemtől; ő volt az egyetlen, aki nem nyitotta szóra szépen formázott ajkát.
Egy különösen vérszegény, halovány orcájú kisfiú, aki gyakran elájult, és ez még elégedetlenebbé tette vele szemben az édesapját.
Fiúnak túl szép volt, a felnőttek idegenkedve vagy némi bizonytalankodással néztek rá. Szinte várta, hogy a húga az asztal alatt óvatlanul vagy szándékosan mikor rúg belé, s ezzel mikor oldja ki a mindannyiukból kitörni kész vágyat a tombolásra. Kis fájdalmat kívánt, alattomos büntetést, hogy szabadon engedje a készenlétben tartott erőszakot.
III. kötet 174Amikor elájult, hideg vízzel öntötték nyakon, felpofozták. Ruhástul tették be a kádba, és hideg zuhanyt engedtek rá. A kemény indulattal kimért apai pofonoktól olykor még hosszú napokig úgy érezte, hogy kilazult vagy kiugrott az állkapcsa, s nehezére esett volna beszélnie. Hiába könyörgött és bizonykodott, hogy nem fog többé elájulni. Lelke mélyén ugyan nem neheztelt az édesapjára a szigorú óvintézkedések miatt, mivel furcsa módon tudta, hogy az édesapja tudja, milyen pusztító sors vár rá még akkor is, ha mindent megtesznek érte és ellene.
Csodálta és rendszeresen kifigyelte az édesapját, amint megy vizelni.
Úgy nézett föl a csodálatos édesapjára, mint akinek ezt a sorsot nagy önfegyelemmel sikerült már egyszer elkerülnie.
Mintha kölcsönösen mindent tudnának egymásról.
Az édesapjának csodálatos sorsa volt, mindenki tisztelte és bámulta őt. S ezért titokban el akarta volna egy kicsit sajátítani a szokásait, hogy a veszélyt elkerülje. Bár nem gondolta, hogy egy ilyen nagyszerű embernek ő a nyomába léphet. Annyira imádta a hatalmas édesapját, hogy amikor az édesapja gyanútlanul elhagyta a mellékhelyiséget, akkor besurrant, bezárkózott, a vécécsésze fölé hajolva lélegezte be a vizelete, rajongott érte, a széklete, jaj, minden kis maradéka és váladéka illatát, hiányzott, ha nem tehette, bármit. A szennyesládában a szennyes ingeit és az alsónadrágjait, mert azokon is érezni vélte a vizelete illatát.
Nem tudhatta, hogy az édesapja valójában milyen kíméletes, milyen bensőséges megértéssel viseltetik az édesanyja iránt, aki kiváló anya és példás feleség. A szombatéji közjátékokat ugyan kevéssé kedveli, s ezért házasságuk második évében, amikor Sigfried születése után fölkelt a gyermekágyból, igen áldozatosan úgy határozott, hogy hetente csak egyszer fogja neki csinálni, ne terhelje meg fölöslegesen.
Nem mondhatni, hogy ne esett volna nehezére, bár az is igaz, hogy soha nem úgy szerette volna csinálni, ahogy csinálta, s ezért nem volt olyan nehéz lemondani róla.
S így majd minden szerdán, késő délután vagy este, miközben elnyílt ajakkal és félig lehunyt szemekkel a síkosan fehér falra bámult, hogy felIII. kötet 175idézze a háborús garnizonokban szerzett emlékek gondosan és célszerűen megválogatott és immár alaposan lestrapált töredékeit, amelyekben nem annyira a kopuláló nők és férfiak játszották a főszerepet, mint inkább a végtagok és a nemi szervek, s ezért ezek a képek szintén távol álltak attól, amit a feleségétől valóságosan kívánt volna, hogy Luther nevében kilegyen a heti kettő, és se a feleségével, se a munkatársaival szemben ne legyen neurotikusan ingerült, gyorsan elintézte önmagának.
Nem tudhatták, hogy amikor a kisfiú kitámolyog onnan, akkor az iránta táplált hatalmas szeretettől ájul el.
Ha még egyszer megrúg, akkor irgalmatlanul belé fogok csípni.
Veszélyes indulat vezérelte a kisfiút Sieglinde ellen, aki nem tudhatta, hogy a hatalmas édesapja milyen veszélyes gondolatokat forgat a fejében a nő miatt. Abból azonban talán valamit megérzett, hogy milyen veszélyes reájuk nézve ez a nő és ez a gondolat. Nem beszélve arról, hogy az ifjú hölgy illata, öltözékének szokatlan színei és vonalai különös fogékonyságot ébresztettek benne egy olyan széles és előkelő nagyvilág iránt, amelynek a létezéséről különben nem tudott.
Nem tudhatták, hogy a világ járása most változik meg körülöttük, mintegy zökken egyet velük a szokásos időszámítás, s ha tudták volna is.
Holott a hatalmas és csodás édesapa látszólag nem tett mást, mint hogy a magasállású idegen hölgynek úgymond előadta a tudományát, ismertette vele a tudományos terveit. Valójában azonban ő sem tudta volna megmondani, hogy a gyakorta ledarált banális szöveggel igyekszik-e elfedni az érzéki felindultságát, amely egész testét és lelkét próbára tette, vagy fordítva, azért szabadítja el így az érzékeit, azért udvarol ilyen hevesen az előkelő nőnek, mert tudományos terveinek hálójába akarja vonni, hogy később használja a befolyását. Hirtelen azt sem értette, hogy tudományos elképzeléseinek ismertetése közepette miként csúszhatott ekkorát az ítélete és a gondolkodása. Mikor és miként tért át egy olyan kényes önéletrajzi témára, vajon mi téríthette el, amiről valójában nem lenne szabad beszélnie. Amiről húsz éven át senkivel nem beszélt, s amikor a frissen kinevezett köztársasági államügyésznek kellett volna a III. kötet 176történtekről beszámolnia, akkor is vastagon hazudott, nem szükségből, hanem emelt fővel hazudott, mivel a bajtársiasság kívánta így.
Mintha élete erkölcsi terheivel csupaszon állna a fiatal nő elé. Akitől akar valami fontosat, bár nem tudná megmondani, hogy a jó hírénél és a munkájánál mi lehetne még értékesebb. Húsz évet csúszott a fiatal nő miatt, eltévedt miatta az élettörténetében, és minden hatalma és tekintélye és tudománya ellenére valóságosan nem tudta e pillanatban, hogy ki lenne ő, aki újra kezdené az életét.
Miként, milyen rendszerben képez az ember magában mondatot, nem tudta.
Kit lát benne ez a fiatal nő, akinek mély megvetéssel kéne lennie iránta, ha tudná, hogy kit lát.
Előbb beszél az ember, csak utána látja át, hogy mit akart mondani.
Ez azonban csak a pillanat műve, annyi, mint egy csúszás vagy egy bicsaklás.
Nem lennék ilyen nőre méltó, gondolta, s nézte az ártatlan és törékeny tagjait, holott csak arra gondolt, hogy fél tőle.
Akkor viszont nem tudja az ember, hogy eddig ki beszélt ki belőle, vagy ki lenne, aki előre átlát a szavakba sem foglalható tervein.
Nem mondta ki hangosan, hogy egy szó nem igaz abból, amit eddig elmesélt, holott sok minden igaz volt, és elég nagy volt a kísértés, hogy most az egyszer kimondja, amit persze inkább csak kíván az ember, de még csak hozzá sem fog.
Ne legyen velem szemben hiszékeny, kérem, óvta volna a nőt önmagától.
Amitől tisztábban is látta, hiszen a hatásától fosztotta meg önmagát. A tisztelete igen jólesik, bár tudom, hízelegni akar vele, és se a munkámat, se az eredményeimet nem ismeri, mégis elfogadom a hízelgését, mert elolvadtam, olvadozom magától. Ám egy pillanatra se feledje el, hogy milyen nevetséges alak vagyok még a saját szememben is. Szélhámos nem vagyok, ettől nem kell tartania, ügyes tudományos hivatalnok vagyok, de ez nem kevés. Akinek nincsenek jelentős tudoIII. kötet 177mányos eredményei, habár egész életében ácsingózott ezekre. Elérzékenyedett önmagától. Talán még sikerül valamilyen eredményre jutnom. Ennek a nőnek királynénak kell lennie, ki is tartóztathatná föl benne, meg kell lennie.
Nem egy ilyen senkivel elmennie, mint amilyen én vagyok.
Azért egy idő után sikerült visszanyernie a lelki egyensúlyát, s ennek érdekében nagy gyakorlattal és folyamatosan beszélt tovább. Csupa olyan dologról beszélt, amelyről már százszor, legfeljebb az intonációt kellett menet közben átdolgoznia. Legfeljebb kicsit erősebben pengette az érzelmi húrokat. Amitől még erősebben működött a kellemetlenkedő emlékezete. A foglyokat, akiket a ködös tavaszi reggelen az önkénteseknek kellett Friedrichrodába átkísérniük, természetesen nem szökés közben lődözték le, miként a hivatalos jelentésben állt. Kinek van közöttetek kicsi gyermeke, jelentkezzen, átkozott kommunisták. Úristen, gondolta valaki ijedelemmel, ez volt a mondat. Fussatok, átkozott kommunisták, kiáltották, s amikor azok már azt hitték, hogy eltűnhetnek a ködben a fák között, szabadok, mehetnek haza a kicsiny gyermekeikhez, akkor.
Kinek van közöttetek magára hagyott felesége, átkozott kommunisták, az álljon ki. Habár örült, hogy így emlékszik rá és semmit nem felejt. Kinek van özvegy kommunista édesanyja közöttetek, átkozott kommunisták.
Ki árva, kiáltották az utolsónak, te átkozott kommunista.
Míg Friedrichrodába értek, huszonhétből egy nem maradt.
De miket is beszélek, vágta el gyakorlott társasági hangon önmagát, hogy ne ejthessen egyetlen szót sem erről és gyorsan visszatérjen egy olyan meghitt témájához, amelyben nem mutatkozott ugyan kalandosnak és színesnek az élete a fiatal nő előtt, ám erkölcsileg nagyobb biztonságban tudhatta önmagát.
Ezek a felismerések aztán olyan eszközöket adnak az orvosi tudomány kezébe, magyarázta, és ezt soha nem szabad szem elől tévesztenie, grófnő, amelyekkel ellenőrizni és kormányozni tudjuk népünk biIII. kötet 178ológiai sorsát, magyarázta. Nem vagyunk többé a véletlenek kényére bízva, miként a szerencsétlenebb sorsú nemzetek, s e kijelentésem miatt talán meg fog nekem bocsátani, grófnő, habár világos, hogy a magyarokra gondolok.
Embertani szempontból persze az volt az egész történetben a legérdekesebb, hogy ezeknek a kommunista bestiáknak a második leválasztott csoportja ugyanolyan belső meggyőződéssel futott be az útról az erdő sűrűjébe, fussatok, holott mindenki hallotta a ködben az iménti tompa lövéseket a fák közül.
Immár nem lehetett senki, aki ne tudta volna, hogy mit jelent.
Fussatok, átkozott kommunisták, fussatok.
Gondolja meg, grófnő, ha valami jót és nemeset cselekedhet az unokái vagy akár az egész nemzete érdekében, akkor ép érzékű ember vajon elmulasztja-e, bármi áron kelljen megtennie.
Értelménél, úgy látszik, erősebben működik benne a menekülés ösztöne, mondta közben magában, az állati van előnyben, s csupán ennek utána jön a mérlegelni kész emberi.
Saját szónoki kérdésére ugyan nem válaszolt, hiszen a patetikus hangvételt sem szerette volna túlzásba vinni.
Egyénenként, magyarázta, mi tudományos aprómunkát végzünk, semmi mást. Amit azonban nemzeti léptékben együtt megteszünk, az valóban nagy dolog.
Élvezték a bajtársak, gondolta közben, s nálam ők sem lehettek kevésbé műveltek vagy kulturáltak, mert ez nem kulturális kérdés. Az első lövéseik után élvezni az élvezetüket, nagyszerű. Együtt élünk vagy együtt halunk meg. Az átkozott kommunisták pedig mind egy szálig elpusztíthatóak, s így lesz az embervadászat nagyszerű. Etológiai szempontból közel sem érdektelen. Hogy valaki miért élvezi csoportban, amit egyedül nem élvez, mivel épp a csoportja tiltja meg.
Ki kapcsolja ki a gátlásokat.
Vagy inkább fordítva kéne a kérdést feltenni. Miért kéne elítélnie, ha ennyire élvezi.
III. kötet 179Grófnő, talán nem fog megrettenni, mert legyen bármily hangzatos, bizony ki kell mondania, mondta ki hangosan, közösen emeltük ki magunkat a világtörténelem siralmas menetéből. A faji törvénnyel a nagy mű készen áll. Efelől sem az amerikai, sem a norvég, de még a francia kutatóknak sincsenek nagy kétségeik. Nem az eredményeinket irigylik, ezeknek az eredményeknek ők is a közelébe kerültek, hanem a helyzetünket és a törvényeinket.
Haramiák voltak, kommunista bestiák, mondta magában, mint aki indulatával védelmezi önmagát a saját erőszakosságával szemben.
A népet mi egyetlen szellemi és biológiai egységnek tekintjük, s ezért a medicinában szintén jónak láttuk a sorrendet megfordítani, folytatta mindeközben gyakorlottan és hangosan. Oly nagy gyakorlata volt a nyilvános beszédben, hogy nem esett nehezére párhuzamosan futtatni a figyelmét vagy a gondolkodását megosztani. Von der Schuert egyetemi katedráján is azért becsülték, mert soha nem mondott meglepőt, nyilvánosan nem gondolkodott. Jól tudta, hogy az emberek csak olyan beszédet szeretnek hallani, amit egyszer már hallottak. S mivel unatkozni nem szeretett, beszéd közben merőben más témákkal foglalkozott.
Nem az egyén gyógyítását tekintjük elsődleges feladatunknak, hanem a genetikai prevenciót, magyarázta. A nemzet testének gondozását, ami a beteg vagy hibás öröklési állomány kiszűrését és megsemmisítését jelenti, hiszen az egészséges és fajilag tiszta öröklési állomány javára dolgozunk. Ennek érdekében hoztuk létre a fajgondozó orvosok hálózatát. Csak sajnálni lehet, hogy a magyarok ebben a nagy munkában nem tudnak velünk tartani. Először emeltük az államrezon szintjére a legújabb fajbiológiai felismeréseket, s el fogja nekem hinni, grófnő, hogy ez egy megrendíthetetlen épület.
Olyan kulcs van a kezünkben, amivel mindennap felnyitjuk a természet féltett trezorjait.
Az örökléstan olyan zárt területekre hatolt be, amelyeket eddig legfeljebb az istenek láthattak át.
S legfeljebb organizációs okokból lehetett akadálya, hogy a magyaIII. kötet 180rokkal megosszuk a tudásunkat, faji szempontból én legalábbis nem látom semmi akadályát. Ismerjük a nép életének biológiai törvényeit, és ezért nem titok, hogy mely fajokkal látjuk előnyösnek a saját fajtánk örökletes állományát megújítani.
Karla von Thum zu Wolkenstein bárónő e pillanatban ijedten elhallgatott, mert a saját felhangosított belső monológja sem akadályozta meg, hogy felfogja, hová tart a főnöke.
Nevetségesnek talált minden olyan állítást, miszerint megbízható tudásuk lenne bármiről.
De megállta, most az egyszer inkább nem szólt hozzá a témához.
Néhány pillanatig azon morfondírozott, hogy von der Schuer új elképzelései vajon keresztezni fogják-e az ő római terveit.
Az egészség és a betegség, a tehetség és a téboly, vagy akár egész családok, nemzetségek, népek felemelkedése és nyomtalan eltűnése nem egyedül a környezet befolyása alatt áll, magyarázta tovább von der Schuer a grófnőnek, ahogy a megrögzött individualisták vagy a bolsevikik szeretnék velünk elhitetni, hanem intern öröklési törvények, ha akarja, grófnő, akkor zárt öröklési láncok, mondhatni önálló öröklési elbeszélések következménye. Ami egyszerűbben fogalmazva azt jelenti, hogy a mi a természetnek előbbre való egysége, mint az én, s annak a népnek, amelyik ezt a kemény törvényt ma nem ismeri föl, holnapra vége van. Az örökletes állomány előre megszabja annak a kölcsönhatásnak a módusát, amely az élőlény és a környezete között létrejöhet és létrejön. Ezen egy életen át nem tud változtatni senki, bizony grófnő, így kell felfognia. Jó esetben ezt a sajátosságot fogja a személyiségének tekinteni. Vagy a neveltetése miatt például nőnek fogja magát tartani, holott örökletes állományának fele egy férfié.
Önkéntelenül pillantottak Siegfriedre.
A grófnő mintegy követte a férfi pillantását, aki szórakozottan nézte, de valószínűleg nem látta az egyetlen fiát. Bizonytalan körvonal maradt a szemében, elmosódott szőke folt, és a vele kapcsolatos állandó keserűség érzete. Bármit tegyen, ez a fiú nem fogja beváltani a hozzá fűzött reIII. kötet 181ményeit. Rövid ideig úgy nézték, vagy épp ezért nézték olyan elnézéssel, mintha a közös gyermeküket figyelnék, s ebben mindkettőjük számára volt valami megindító és megnyugtató. A kisfiú azonban nem vette észre a pillantásukat, mert angyalian lehunyt pillákkal várt a kishúga rúgására.
Ha nem most, akkor a következő pillanatban, de be kellett következnie, ki akarta kényszeríteni a rúgást a kishúgából, akarta.
Vagy éppen fordítva, örökletes állományának másik fele egy nőé, ám a neveltetése miatt férfinak fogja magát tekinteni. Mindazonáltal az ember mégsem hímnős gépezet, a megnyugtatására jegyzem meg, grófnő, bár igen közel áll ehhez.
Ha nem zavarom meg ezzel a frivol kijelentéssel, akkor azt kell mondanom, hogy úgymond biszexuális potenciával rendelkezik.
A fajtisztaság pedig nem öncél, ne legyen közöttünk ilyen félreértés, nem rögeszme, hanem a fajták fennmaradásának biológiai előfeltétele.
Javaslatával még nem akart előhozakodni, talán ha Karlával végzett, kávé után, majd a búcsúnál.
De résen volt, figyelte szavai hatását, s jól érzékelte az oldalán Thum bárónő feszült hallgatásában a gyülekvő szakmai ellenvetések pusztító és féltékenységtől sistergő erejét. Hálás volt neki, hogy nem mondja ki, nem adja ki magából a mérgét. Azért beszélt tovább mégis ilyen tanárosan, minden kérdést, problémát, leágazást és kétséget szépen kinyesve és elhárítva, hogy a témára bizonyára fogékony grófnőnek kedvét ne szegje a majdani közös vállalkozást illetőn.
Habár ennek a biztonsági játéknak tényleg nem sok köze volt a szakmai realitáshoz.
Ahhoz, hogy népegészségügyi szempontból használhatóvá tegyék az adatállományt, és ezzel legalább utólag megalapozzák az új törvénybe foglalt fajtisztasági szűrés rendszerét, minél szélesebb körből kellett volna meríteniük. Isten adataira lenne szükségünk, gondolta olykor megengedhetetlenül és bosszúsan. S nem csak azért támadtak kétségei, mert előfeltevések alapján működtettek egy óriási rendszert, egy költIII. kötet 182séges apparátust, amelynek működését ilyen kevés adattal még utólag, még menet közben sem voltak képesek igazolni, hanem az adatgyűjtés módszerét sem találta megfelelőnek, s így a meglévő adatállományt sem gondolhatta relevánsnak.
Olyan megrögzött materialisták vagyunk, így gondolkodott, akik a teremtés adattárát anyagi formaként igyekszünk megragadni. Mármint az volt a gondja, hogy csupán matériaként vagy anyagi megnyilvánulásként fogják fel az emberi adottságokat.
Ez nonszensz, ennek normális emberek között tényleg közröhej tárgyának kéne lennie.
Ezeknek a fogható adatoknak a legfontosabb, a szigorúan titkos forrásait Mengele tanársegéd kezelte. Mindazt, amit az úgynevezett vegyes anyagnak, illetve zsidó anyagnak tekintettek. Rómából viszont olyan fajlagos adatállományhoz jutottak, amivel biztosították az összehasonlítás afrikai és dél-európai forrásait, míg Oslóból és Stockholmból, ahol nem volt önálló intézetük, a faji szempontból viszonylag tisztán maradt északi népekre vonatkozó adatokat szerezték be a kollégáktól. Reményvesztett óráiban világosan látta, hogy tíz további intézet és tíz emberöltő nem lenne elegendő a megfelelő mennyiségű egzakt adatot összehordani, amivel bármiféle előfeltevést meg lehetne erősíteni vagy el lehetne vetni.
A szláv és a balkáni keveredés támpontjának régóta Budapestnek kellett volna lennie. A minden tekintetben készséges magyar kollégákra azonban nem merte volna rábízni a legtitkosabb adatállomány, a sperma állagára, a péniszre és a vaginára vonatkozó kutatásokat.
Ennek a nőnek a védnöksége alatt ellenben létre lehetne hozni magyar pénzből egy német intézetet Budapesten, ahová nyugodtan száműzheti a bárónőt, s akkor Orsós professzorral sem kell állandó munkakapcsolatban lennie.
Ám nem csak a bárónő kíméletlen szakmai ítéletétől tartott e pillanatban, hallgatása szinte megállt a levegőben, hanem a felesége neheztelésétől is.
III. kötet 183Semmiféle belső meggyőződés nem vezette, amikor mindent igyekezett úgy csinálni, ahogy a felesége kívánta.
Öröklés és környezet, s ezek a fejlődés és a felemelkedés ősmozgatói, mondta közben a kötelező szakmai lelkendezéstől ragyogva, világosan elválaszthatók, el is kell választanunk őket.
Most már nem volt leállás. Nem volt lehetséges a felesége kívánságainak elébe menni, de teljesíteni sem, amit maga sem értett.
A kicsit patetikus, kicsit tanáros hangvételnél meg kell már maradnia, intette közben türelemre önmagát.
Sehol másutt nem lehetne megtenni, csak a német népi államban. Az öröklési állomány és az egészséges környezet állapotáért nem másnak, a népi államnak kell szavatosságot vállalnia, s hogy a népi állam ezt megtehesse, az egyént is szigorú tudományos felügyelet alá kell helyeznie.
Teli szájjal fölnevetett. Bár kegyetlenségtől és erőszaktól duzzadó jókedvét Thum bárónőn kívül senki nem értette.
Thum bárónő e pillanatban mégsem ezzel foglalkozott, hanem a nagy alkalmat kihasználva gyorsan szemügyre vette von der Schuer fogazatát. Most aztán nem akarta volna elmulasztani. Innen nézve tömést alig látott benne. Habár egyetlen pillantással nem vehetett észre minden rendellenest.
Azt persze eddig is láthatta volna, hogy mindhárom csemetéje idióta.
Azt meg bárki látja, hogy a fiúból pederaszta lesz.
Talán a szájpadlását kéne egyszer még alaposabban megnéznie.
A népek jövője ma hagyományos fegyverzettel már nem elrendezhető, grófnő, s ha a jövőben magas hivatala szerint ilyen kérdésekkel foglalkozik, akkor ezt mindig a szeme előtt kell tartania, kérem, az öröklésről való tudás szintje és minősége fog mindent eldönteni.
Időközben elvitték előlük az üres leveses csészéket a szobalányok, majd nagy ünnepélyesen hozták a szobákon át a két nagy szószos csészét és a két nagy tálon az előre finoman felszeletelt, párolt nyári káposztával és hatalmas krumplis gombócokkal garnírozott Sauerbratent, amit von der Schueréknél a nagyhírű lelkészlány receptje alapján, a nemzeti étIII. kötet 184keknek kijáró figyelemmel és szeretettel készítettek el. A ház ura elől mindenesetre el kellett titkolniuk, hogy a nyers húsdarab előbb három egész héten át érlelődik a vékony karikákra szeletelt hagymából, vízből, vörösborból és borecetből készített páclében, amit babérlevéllel, borssal és szegfűszeggel fűszereznek, és annyit töltenek belőle egy kőedénybe, hogy elfedje a húst. Naponta többször, mintegy rituális komolysággal meg kell a lében forgatniuk.
Von der Schuer azért nevetett fel boldogan, mert ezeknek a körülményeknek a mai napig nem tudott nem örvendezni. Nem tudott hozzászokni a nagyszerű gondolathoz, hogy része van benne, büszke volt rá. Olyan államban él, amely magáévá tette tudománya felismeréseit.
Gondolja meg, grófnő, kiáltotta elbűvölten fiús lelkesedéssel. A Führer a világtörténelem első olyan államférfija, aki a fajtisztasági kutatás és az öröklésbiológia eredményeit nem csak ismeri és érti, hanem a törvénykezés vezérlő elvének szintjére emelte. Az egészséges nemzetnél neki semmi nem fontosabb.
Grófnő, talán még egy kis mártást, nemde.
Ami nem csak a szobalányoknak jelentett figyelmeztetést, hogy ne bámészkodjanak, a két nagy mártásos csészével még egyszer járják körül az asztalt, hanem főleg a férjének, hogy most aztán tényleg ideje más témát találni az asztali beszélgetéshez.
Ó, szívesen veszem, báróné, hogyne, igen kedves.
Kedves Karla, bizonyára szintén kíván még egy kis ízes mártást a húsra, a bárónőhöz vigye, kérem. Szakácsnőnk igazán példaszerűen készíti. Receptjét szívesen bocsátjuk a hölgyek rendelkezésére, hacsak nem ismerik.
Hiszen boldogan, ki utasítana vissza egy ilyen nagyvonalú ajánlatot.
Hát nem így természetes, grófnő. Ki nem állhatom a titkos recepteket.
Miért kéne egy receptet titokban tartani.
Thum bárónő azonban nyersen intett a szobalánynak, hogy mehet, ne jöjjön az undorítóan vastag barna szósszal a közelébe.
III. kötet 185S mint aki megörül a váratlan csöndnek és figyelemnek, amit az udvariatlanságával sikerült kiváltania, Imola grófnőhöz fordulva fölkiáltott, ő bizony még ismerte az öreg Milton Bradley-t, hatalmas koponya volt, nagy tudós és elragadó ember.
Von der Schuer pedig azonnal szakszerűen álmélkodott.
Ne mondja, Karla, igazán nem tudtam, hogy ismerte őt.
Minden alkalommal eljátszották a bosszantó kis játékaikat, próbára tenni a másikat, vajon belát-e a kártyák közé, mennyire, s lehetőleg megtéveszteni. A másik arcán megjelenő bosszúságon mérhették le vetélkedésük állását. Az ellenfelet mintegy elveszejteni az ellentétes tartalmú információk rengetegében. Von der Schuer ezennel inkább azért tettette a csodálkozást, hogy a felesége segítségére sietve tényleg másik vágányra terelhesse a konverzációt. Amit ő maga indított el elég elővigyázatlanul ebbe az irányba. A felesége nem szívelhette, hogy tudományos témákról beszélgettek az asztalnál. A maga jó polgári hevületével különben is megvetette a nyomorult tudósokat, mind egy szálig lenézte őket, legyenek bármily híresek. Legfeljebb a vagyonukkal imponálhattak neki. Ártalmatlanul kezdik a diskurzust, de néhány perc múltán már szenvedélyesen szónokolnak vagy olyan részletekhez érnek, amelyeket egyáltalán nem tarthatott illendőnek hallani.
Főleg nem asztalnál, ott aztán nem.
Hiszen még azt is előadtam magának, kedves Otmar, hogy egy hangosan zubogó hegyi patak fölé emelték a wyomingi nyári házukat.
Hogyan lehet ilyen feledékeny, Otmar.
Ám mindenképpen fontosabb, hogy az elsők között, tán tényleg elsőként figyelt fel a pigmentáció jellegzetességeire, azokra a nagyon is árnyalt, s a meghatározási munka közben majdhogynem a végtelenségig árnyalható különbözőségekre, amelyek egyáltalán lehetővé teszik, hogy leírjuk a faji sajátosságokat. Ha már beavatjuk a mi kis szakmai titkainkba a grófnőt, erre gondolok, akkor ezt sem fölösleges neki elmondanunk. A haj és a bőr, vagy éppenséggel a szemek színében mutatkoznak meg ezek az elsődleges különbségek, és tényleg mérhetően. III. kötet 186Feltéve, hogy az ember megtalálja a mérés megfelelő módszerét és eszközét. Ő még nem tudhatta, nem találta, az öreg Milton. Én viszont tudom, mert megtaláltam. Úgymond szenzuális módszerekkel dolgozott.
Egyszerűen leírta, hogy mit lát a bőrön. Megható szavai voltak rá.
Ha ezeket a részleteket tanulmányozza, Karla, akkor állíthatom, hogy konstitúciós munkájában éri tetten a teremtést. Ezt mondta nekem, szó szerint, na most, képzeljék el, ez engem érdekelt, konstitúciós munkájában tetten érni a teremtést. Ennél jobban, úgymond, semmi nem érdekelhetett. Így adott vallásos vagy ezoterikus dimenziót a kérdésnek, hogy ne álljunk már olyan csupaszon a teremtéssel szemben. El voltam ragadtatva tőle, az egész Amerikájától el voltam ragadtatva. Ők a négereik miatt nem tudták nem feltenni ezeket a kérdéseket. Maga is láthatja, Karla, hogy az ember ugyanazon anyagokból, öröklési sorok szerint mégis másként van összerakva. S valljuk meg, hogy az egész hatalmas leíró munka, amit ő elvégezett, egyenesen igényli az ezoteriát. A grófnőnek persze azt is tudnia kell, hogy Bradley-t elsősorban a basztárdok érdekelték.
Mintegy fonákjáról vizsgálta a dolgokat. Látott egy durva különbséget két dolog között, amire nem talált magyarázatot. Hát akkor nézzük meg, milyen, amikor ezek a különböző elemek durván el is vannak keveredve.
S most ő is ugyanúgy hahotázott, mint az imént a főnöke, amit az asztalnál kettőjükön kívül szintén senki nem érthetett.
Definitív magyarázattal, már bocsásson meg, Otmar, hogy vitatkozom magával, ő sem szolgálhatott, folytatta a könnyeit törölve, mi sem szolgálhatunk. Az embernek legföljebb van egy definiálható ötlete, ennyi a tudománya.
Talál egy csapást az őserdőben, és megy rajta.
Bárónő ma igen érzelmes hangulatban értekezik tudományfilozófiai kérdésekről.
Ó, közel sem, válaszolta Karla elgondolkodón, s ettől egy időre III. kötet 187olyan mély csönd támadt az asztalnál, hogy hallani lehetett a juharok gyöngéd neszezését. Bradley atyai tanácsai ellenére jobbnak láttam, hogy olyan csapáson induljak el, amelyet nem mások, hanem én magam leltem meg, folytatta később a mondatot igen csöndesen.
Karla, ez megint csak igen hősies kijelentés magától, kiáltotta erre von der Schuer, aki most szerette volna ugyan lezárni a tudományos témát, mégis kifejezetten örült, hogy bemutatják a grófnőnek a szellemi incselkedésüket és a szakszerű viaskodásukat.
Maga gúnyolódik velem, Otmar.
Ellenkezőleg, az átlátóképességét bámulom.
A szemnek, ugye, van egy határozott keresztmetszete. Ketté lehet szelni, lehet belőle csinálni akár ötven metszetet. Ennyi. Másoknál távolabbra jutottam a különbségtevésben, en tous cas. Semmi más nem érdekelt, mint ezek a metszetek, folytatta szárazon, mert élvezte a tudományos fölényét.
Több ötletem nem volt, de ennyi azért volt.
Annak örült ennyire, hogy legalább kis időre közéjük állhatott.
Egyszerűen differenciáltabb választ adtak a metszetek, mint az öreg Milton példás irodalmi leírásai.
Ami persze nem föltétlenül az én személyes érdemem, kiáltotta.
Érdem és tudományos eredmény különben sem járnak föltétlenül kéz a kézben, Karla, jegyezte meg erre von der Schuer már csak az egyensúly kedvéért is.
Így van, válaszolta a bárónő elégedetten.
Von der Schuer pedig szívesen átengedte neki ezt a játszmát, hiszen tudta, hogy mi vár még a bárónőre.
Aztán megint hallgattak egy sort, most valamennyien hallgattak, mint akik egy meggondolásra való időre magukba szállnak. Karla bárónőnek sikerült is közébük állnia, ami nem csak fájdalmassá tette összetartozásuk érzését; felhívta rá a figyelmüket, hogy mit tettek, hogy Karla miatt nem is juthatnak hozzá egymáshoz többé ilyen ártatlanul és öntudatlanul.
III. kötet 188S ki tudja, mi történhetett volna még velük e szélcsendesnek látszó pillanatban, ha nem hallanak egy fájdalmas kiáltást.
Sieglinde kiáltott fel, meglepően röviden, olyan volt, mint a lelki fájdalom erős nyekkenése, s valamennyien meglepetten pillantottak rá. Mintha most vennének először tudomást a személyes létezéséről, ahogy ül a sötétkék farkasfogakkal díszített, puffos ujjú ruhácskájában.
Mert képes volt belém rúgni, ordította magyarázóan és magából kikelten a kisfiú.
Mert ő meg belém csípett, s könnyek öntötték el a kislány arcát, tulajdonképpen az erkölcsi felháborodás könnyei, alattomos, ilyen alattomos, mindig ilyen alattomos.
Bár az önfegyelme továbbra is példásan működött, hiszen a sírás hangjaitól azért megkímélte őket.
Amitől a kisfiú elveszítette a gátlásait, s kétségbeesetten kiáltozott, hogy alattomos, hogyan lehet ilyen alattomos, szégyen, hiszen pontosan fordítva történt és ő a gonosz.
Mire azonnal fölsírt a harmadik, mintha vele is történt volna közben valamilyen példátlan méltánytalanság.
Mindez tényleg csak annyi ideig tarthatott, amíg a gyermekek édesanyja és Miss Bartleby fenyegetően meg nem emelkedett. Akkor a két nagyobb, mint akik jól ismerik a kötelezettségüket, megadóan és sápadtan fölálltak a helyükről, a legkisebb szintén lecsúszott a magasító párnáiról. A vendégeknek nem lehetett olyan érzésük, hogy most történik az asztalnál először ilyesmi. De mielőtt az édesanyja megragadhatta volna őt a gallérjánál, a kisfiú még bizonyos ijedelemmel nézte, hogy mit kell a tányéron hagynia.
Mintha emiatt is szigorú büntetéstől tartana.
Csakhogy a vendégek számára is azonnal kiderült, hogy nem a tányérját nézi, hanem a szemük láttára csuklik össze. Mielőtt a segítségére lehettek volna, nagyot koppant a szép fej, majd kapaszkodást kereső kezével az asztalkendőt és az evőeszközöket elsodorva, bezuhant a félrelökött székek és az asztal közé.
III. kötet 189Ekkor a két vendég hölgy szintén felemelkedett, bizonytalanul, s csupán von der Schuer maradt még egy pillanatig ülve. Habár neveltetése ilyen esetre nem csak azt kívánta, hogy őrizze az önuralmát, hanem ellentétes parancsot is adott.
Kövesse a hölgyeket, s maga is álljon fel, ha ők nem ülnek.
Már megint a szcéna, mondta a báróné szárazon. Bizonyára megbocsátanak nekem, grófnő, bárónő, ha rövid időre távozom.
Von der Schuer ekkor maga is fölállt, ám az egykedvűségét nem veszítette el.
Ó, nagyon sajnálom, kiáltotta a grófnő érzelmesen, igazán nagyon sajnálom.
Habár e helyt láthatóan senkinek nem volt szüksége az érzelmeire.
Hirtelen hallani vélte ennek a háznak a csöndjét.
Miss Bartleby és az egyik szobalány gyakorlottan ragadták fel a tehetetlen testet, s miközben a másik valahová elsietett, minden különösebb elővigyázatosság nélkül vitték kifelé.
Kérem, ne zavartassák magukat, szólt ekkor a férfi tőle telhetően könnyedén, fejezzük be az étkezést, s széttárt karjaival felszólította őket, hogy foglaljanak ismét helyet az asztalnál. A furcsa jelenetre pedig nem adott semmiféle magyarázatot. Egyetlen hangot sem.
Az aggodalom egyetlen jelét sem.
Amit mindkét hölgy igen furcsának talált.
Thum bárónő gyorsan és illedelmesen visszaült a helyére, csaknem megverten. Kissé szórakozottan mosolygott magának, miközben ismét felemelte a villáját és a kését. A grófnő ellenben állva maradt még egy pillanatra, megbűvölten követte őket a tekintetével. Ahogy a három nő viszi az egymásba nyíló szobákon át a kisfiút, és a két kislány válla a sötétkék farkasfogakkal díszített, puffos ujjú blúzocskákban rázkódik a visszafogott zokogástól. Imola grófnőre rászakadt az elhagyatottságtól visszhangos gyermekkora. S valamiként magától az egyformaságtól, ahogy a két kislánynak az egyforma blúzocskáikban ugyanúgy rázkódik a válla, mintha az egyformaság varázslatának is a végére érne.
III. kötet 190Ami nem érzés volt, nem elhatározás, nem gondolat, hanem egyszerűen megtörtént.
Nem merészelt volna többé von der Schuerre pillantani, szólni sem. Nem merte volna megkérdezni tőle, hogy mi történik a kisfiával, ami a számára ilyen közönséges és megszokott. Nem tudta volna megmondani, hol hagyták el a beszélgetést. Halálosan szégyenkezett, hogy a szörnyűséges apát egyetlen pillanatig Horthy Mihályhoz merészelte hasonlítani.
Hogyan is tehettem.
Még szerencse, hogy amikor az édesanyjuk elhagyta őket, egy jóságos apát hagyott vissza megverten a sors nekik, együtt sírhattak vele.
Kisvártatva jöttek vissza a szobalányok.
A grófnő a buzgalmukat is elidegenítőnek és leleplezőnek találta. Éppen úgy, mint az egész ebédlőt a komor hangulatot árasztó igen polgárias berendezésével. Úgy vitték el a feleslegessé vált terítékeket, mint akiknek alapos gyakorlatuk van a botrányos jelenetek nyomainak eltakarításában. Igazán gyorsan és kíméletesen. Imola grófnőt mégis kifejezetten ingerlékennyé tette a gyakorlott viselkedésük.
Mit tettem, kiáltozott közben önmagában, mit tettem. Nem tudta, mit akarhatott az imént a vadidegen férfitól, és milyen tudományba akarta beleütni az orrát.
Bár bőven volt annyi társasági tapasztalata, hogy tudja, ezeket baleseteket más balesetek követik, s így harmadnapra mindenki el fogja felejteni. Egy olyan ember miatt lett volna hűtlen, aki kész lenne megcsalni a feleségét, na nem, aki megkínozza a gyermekeit, és még féken sem tudja őket tartani.
Mintha azzal csillapítaná önmagát, hogy az ilyen férfi nem ér semmit és nem is kell neki.
A csöndet egyikük sem törte meg.
Hanem kötelességszerűen folytatták az étkezést, mindazt rendesen felették, amit a tányérjukon találtak. Udvariasan és elhárítón mosolyogtak, illetlenül csörögtek az evőeszközökkel a finom porcelánon. III. kötet 191Ráadásul hallaniuk kellett, hogy miként rág és nyel a másik. Imola grófnő ezt már kislánykorában őrjítőnek találta, nem értette, hogy az angyalian szelíd édesapja miért rág ilyen hangosan. Tán ez lehetett volna az egyedüli indoka, hogy mégis szóljanak, ne kelljen egymást ilyen intim közelségben hallani.
Nem tud olyan illedelmesen rágni és őrölni az ember, hogy az állkapcsa, a fogai és a nyelve ne adjon csemcsegő és csattogó hangokat.
Őrjítő.
Ám ugyanilyen léptékű figyelmetlenségnek számíthatott volna a kis családi feszültség láttán ételt hagyni a tányérokon. Evőeszközt pedig tényleg nem lehet úgy porcelánhoz érinteni, hogy hangot ne adjon, nincs olyan finom porcelán.
Ilyen jólneveltség sem létezik.
Ennek azért gyorsan a végére értek, s a szobalányok elvitték előlük a tányérokat. Auenberg grófnő előre hallotta magát, amint látogatásairól beszámol a barátnőinek. Elragadó emberek, de még életemben nem ültem ennyi kényelmetlen széken.
Von der Schueréknél nem hordták körbe másodszor a tálat. Mindenki annyit evett, amennyit először szedett vagy tálaltatott magának. A desszertre sem kellett sokáig várakozniuk a kínos csöndben, ami a francia étkezési szokásokon edzett grófnőt némiképpen meglepte, kissé felingerelte. Ez így nem étkezés, hanem sietős táplálkozás. Szerencsére egészen parányi adag és egészen kiváló soufflé glacé au café volt, egyetlen pörkölt kávészemmel dekorálva. A zsírosan fénylő kis kávészemet Auenberg grófnő észrevétlenül tolta félre a kagyló alakú tányérkában, Karla von Thum zu Wolkenstein bárónő és Otmar Freiherr von der Schuer ellenben kötelességtudón a szájába emelte és hangosan elropogtatta.
Von der Schuer szólalt meg először, amikor a hosszan tartó ropogtatást végre befejezték a ház dermedt csöndjében, s a nagy damaszt szalvétáikkal mindhárman ünnepélyesen és megkönnyebbülten megérintették az ajkukat.
Engedelmével, átkísérné a grófnőt to the living-room, így mondta, III. kötet 192valószínűleg véletlenül mondta ki angolul, mivel eredeti szándékaik szerint, amelyektől nem szeretné magát eltéríteni, a bárónővel visszavonulnak egy kis tanácskozásra, de biztos benne, hogy számolhat a grófnő megértésével és türelmével.
A grófnő valamilyen különös, hűvösnek is nevezhető szórakozottságtól nyűgözötten nem válaszolt és nem is nézett a férfira.
Őszintén reméli, folytatta von der Schuer az udvarias válasz és főleg a tekintet hiányától elbizonytalanodva, hogy felesége társasága később többszörösen kárpótolni fogja.
A grófnő azonban megközelíthetetlennek látszott.
Végül is a kávét majd együtt fogyaszthatják el, tette hozzá von der Schuer, mintegy akarata ellenére. S ezzel aztán sikerült a grófnőt felriasztani, emlékeztetni a kötelezettségeire, amelyeknek azonnal eleget is tett.
Nagy udvariaskodások közepette hagyták el az ebédlőt.
Von der Schuer még valamilyen utasítást adott az egyik szobalánynak, aztán Auenberg grófnő egy időre szerencsésen egyedül maradt a ház kisebbik szalonjában.
De amint bezáródott kettőjük mögött a közeli dolgozószoba ajtaja, nem használták többé egymás keresztnevét.
Nem tudatos elhatározás volt ez, ösztönösen váltottak. A familiaritásból visszaléptek a tudományos hierarchiába, amelynek a születésük közös előjogaihoz nem volt sok köze.
Úgy látom, professzor úr létre óhajt hozni egy budapesti intézetet.
Professzor asszonyt kívánom megbízni az intézet vezetésével. Ami a dolog minden örömén túl azt jelenti, hogy az intézetet meg kéne szerveznie.
Még sután, félúton álltak az íróasztal és az ajtó között.
Von der Schuer eredetileg azon lett volna, hogy oroszlánkörmöktől díszes lábakon álló íróasztala mögé vonuljon be. Aztán mégis másként döntött, a barátságosabb megoldást választotta, s az üvegezett könyves szekrények előtt elhelyezett kényelmes karosszékekre mutatott.
III. kötet 193De furcsa módon egyikük sem jutott odáig, hogy leüljön.
Közelségükből sem voltak képesek kilépni.
Von der Schuer számára az is világos volt e pillanatban, hogy a bárónő kínos meglepettsége miatt nem lenne szabad leállnia, most kell a vasat ütni, mert a bárónő előbb láthatóan elsápadt, aztán sötét lett az arca a vértolulástól.
Csupán egy friss ötlet, folytatta a professzor könnyedén és magyarázóan, mint akinek esze ágában nincs, nem is tudná eltitkolni, hogy ötlete milyen személyes jellegű felindultságokból táplálkozik. A római intézetet nem kapod meg, amíg élek, de akaratlanul hozzá fogsz segíteni, hogy ennek a fiatal nőnek a közelébe kerüljek Budapesten. Mindketten jól tudjuk, professzor asszony, hogy legalább öt éve időszerű megnyitnunk ott egy intézetet. Késlekedésre nem lesz több időnk. Most azonban nem erről kívánok professzor asszonnyal szót váltani. Két további témát kell javasolnom, s mindkettő mindennél sürgetőbb. Az egyik személyes, mondta igen szigorúan és szárazon, Hans viselt dolgaira vonatkozik.
Ügyelt rá, nehogy a saját elfogódottsága miatt szünetet kelljen a szavai közé beiktatnia. A másik a Wolkenstein-ház régóta húzódó tulajdonjogára.
Rendezni szeretném.
Sikerült ugyan befejeznie, ám a bárónő alig is vehette tudomásul a mondat második felét, amikor már fenyegetően és oly áthatóan közbekiáltott, hogy a közeli kis szalonba épp belépő báróné és az elébe siető, a fiú állapotáról érdeklődő Auenberg grófnő is jól hallhatták.
Milyen Hans, milyen viselt dolgaira, na nézze csak.
Valójában én vagyok felelős e mindkettőnk számára felette kínos helyzetért, folytatta von der Schuer valamivel maga is hangosabban. Igazság szerint már az elmúlt héten kézhez kaptam a Hansra vonatkozó iratcsomót, de ma reggelig egyszerűen nem volt időm betekinteni.
Milyen ház, milyen régóta húzódó, milyen tulajdonjogát akarja rendezni maga, kivel, kivel, kiáltozott igen durván és igen élesen a báIII. kötet 194rónő, miközben az arcvonásai megkeményedtek ugyan, de oly erősen működött az önfegyelme, hogy nem torzultak el.
Hangszíne a vértolulás miatt nem fölfelé csúszott, miként az egyszerű haragtól, hanem sötétté és fenyegetővé vált a tónusa, elmélyült, férfias jelleget öltött.
A közeli kis szalonban nem lehetett ugyan most a dolgozószoba felől hangot hallani, habár a két hölgy a csevegés közben igencsak fülelt.
Ők a gyermekkori ájulásokról váltottak szót, arról a mély aggodalomról, amivel a szülők Siegfried fejlődését kísérik.
Gyalázat, kiáltotta még egyszer megsebzetten a bárónő, amit a szalonban a hölgyek szó szerint hallhattak, s habár az volt a szándékuk, hogy túlbeszéljék, mintegy varázsütésre némultak el.
Kérem, professzor asszony, inkább foglaljon helyet, beszélgessünk értelmesen a kisfiáról, folytatta a férfi rezzenetlenül, mint akiben ténylegesen nem működik sem rettenet, sem kímélet.
Felindultságát természetesen megértem.
Bízza rám, kérem, hogy kivel és mikor és milyen témákról beszélgetek.
Von der Schuer könnyedén elengedhette a füle mellett ezt a mondatot, hiszen Karla von Thum zu Wolkenstein bárónő nem fordult sarkon, el nem mozdult a helyéről.
Ma reggel ellenben átnéztem végre a dossziét, s ezzel az íróasztalára mutatott, ahol valóban hevert egy testes paksaméta. Higgye el nekem, hogy a lehető legnagyobb jóindulattal ajánlom fel a baráti szolgálataimat.
Miről van szó, mit kíván, kérem, beszéljen végre világosan.
A kisfiára vonatkozó vizsgálati részletekről leszek kénytelen informálni, olyan részletekről, amelyeket bizonyára nem ismer, bár a következményeket illetően egyikünknek sem lehetnek különösebb kétségei.
A bárónő csupán azt akarta volna megkérdezni még, igaz, nagy indulattal, hogy milyen vizsgálat, mire céloz már megint, milyen eredmény és micsoda következmények, a kutyafáját, s ezeknek mi közük III. kötet 195lenne az ő wiesenbadi birtokához, amikor nagy hirtelen elveszítette a hangját vagy a lélegzetét.
Von der Schuer vajon nem a sterilizációra céloz-e.
De nem tudta kimondani, mert ugyanakkor utolérte a rettenetes gyanú, hogy ezek a disznók nemhogy elrendelték volna, hanem képesek voltak végrehajtani.
Von der Schuer ezért mentegeti magát a késlekedése miatt.
Furcsa nyögés hagyta el a torkát.
Von der Schuer mégis azonnal válaszolt a kimondatlan kérdésére.
Azt kell mondanom, professzor asszony, hogy a helyzet még ennél is súlyosabb.
Van azonban valamilyen titkos, elnyomott, állati érzék, amelyet valójában szégyellünk. Nem azt mondja, hogy jó, és nem mondja, hogy szép vagy rossz vagy csúnya, mert nincsen fogalmi nyelve. Szaglása után megy, bár orra sincs. Egyszerűen nem szerettem volna, ha elveszik tőlem a nő illatát, helyesebben nem szerettem volna, ha idő előtt veszik el. Ha elmegy. Ha a férje vagy bárki más elviszi egy autóba zárva, mielőtt még kedvemre megízlelem és a nyelvem alatt megforgatom.
Aztán ennek az érzéknek szeme sincs ugyan, mégis olyan dolgokat lát, amelyek nem láthatók. Hiszen nem az illata volt, helyesebben nem csupán vagy nem pusztán az illata, amihez ennyire ragaszkodtam, hanem mindaz, ami körülfogta és belengte a szabad szemmel láthatót, mindaz, ami áradt belőle, vagy amire éppen várt és vágyott, mert hiányzott neki. Ennek a valaminek, ami egyként lehetett az adottsága vagy a szükséglete, a lénye, a lelke, semmi köze nem volt a szépségéhez. Mondtam, jó, ne szarakodjunk tovább, s kellemesen érintett, hogy most hirtelen és indokolatlanul, de ilyen könnyed és engedékeny vagyok, ám valójában erre a megfoghatatlan és megfejthetetlen, szaIII. kötet 196bad szemmel nem látható valamire mondtam igent, amire egyébként semmi szín alatt nem tudtam volna nemet mondani. Az állati lényem, netán a lelkem akarta megkötni, befogadni, magáévá tenni a lelkét vagy egyszerűen az állatias lénye társaságában tartózkodni.
Ha azt találta volna mondani, hogy ő most macskává változik és a templom tornyára kell fölmásznia, változzak én is át, kövessem, akkor valószínűleg azonnal mondtam volna egy ösztönös nemet. De közben azt gondoltam volna, jó.
Nem azért követtem, mert azt reméltem, hogy vele majd minden jóra fordul.
Előre belátható volt, hogy az új helyzetem már a következő pillanatban sem lesz elviselhető, és ennek ellenére követtem. Ezzel együtt követtem, mégis. Könnyelmű döntésem miatt később verhettem a fejem a falba, de el kellett viseljem. A józan értelem ellenében viseltem el, a neveltetésem, a szépérzékem, az illem és a jó ízlés, az arányosság iránti vágyam ellenében viseltem el. Mindannak ellenében, amit az ember viselkedési szabályként és neveltetése aranytartalékaként hord önmagában, s mindannak ellenében, amit önmagáról képzel.
Mindegy, legyen. Legfeljebb, azt mondtam magamban, majd a következő pillanatban jóra fordul. Vagy a jövő héten.
A nyomorom azzal folytatódott, hogy be kellett másznom a kocsijuk hátsó ülésére. De hogy jövök én ahhoz, hogy egy ismeretlen férfi kocsijába bemásszak. Nem voltunk egymásnak bemutatva. Jól bele is vertem a fejem tetejét az ajtó keretébe, a sípcsontomat pedig rögtön utána az első ülés csúszdájába. Hiába köszöntem, nézett ki a sötétből, de nem viszonozta. Vagy minden látszat szerint azért másznék be egy ismeretlen férfi kocsijába, hogy elcsábítsam a feleségét. Indoknak nem volt túl meggyőző, eljárásnak sem valami választékos vagy ötletes, nem beszélve arról, hogy csupán látszat szerint lehetett igaz. Nem akartam senkit elcsábítani, még soha senkit nem csábítottam el. Felordítottam, sziszegtem a fájdalomtól, felnevettem, mert előzékenyen jelezni kívántam, tudom, hogy mennyire nevetséges vagyok és milyen lehetetlenül viselkedem.
III. kötet 197Mászok egy nő után, aki még a nevemet sem ismeri, de máris hazudtam neki. Megpróbáltam még egyszer köszönni ennek az idegen férfinak, de megint csak úgy tett, mintha nem hallaná. Mélységesen megvetettem, utáltam önmagam az engedékenység miatt. S ezért aztán, miközben másztam és ügyetlenkedtem és törtem magam, valójában úgy néztem meg ezt a férfit a sötétben, mint egy állat a másik állatot. Ki lehet az, akit még rajtam kívül ennyire elgyengített a nő. Szép, nagy, kifejlett, pengeéles fekete példány volt a vetélytárs. Minden nyers szépsége ellenére volt benne valami ijesztő. Az is meglehet, hogy egy olyan tulajdonságát fedeztem fel az első pillanatban, vagy egy olyan vonásától rémültem el, amivel egyáltalán nem rendelkezett.
Végül is nem rendelkeztem önmagammal e pillanatban, s ezt az állapotot minden józan követelmény ellenében fogadtam el a nő miatt. Miként nézhetett volna másként vissza rám ez a férfi, mint a vetélkedés tudatában. Mintha a fellángoló állati ellenszenv miatt azonnal fogást keresnénk egymáson, azt figyelnénk, hogy melyikünk készebb a megverekedésre, melyikünk erősebb vagy hajlékonyabb. Az első pillantással el lehetett mindent előre dönteni. El is dőlt. Ez esetben a test volt a fontosabb, a teste, a testem, az ereje, az ügyessége, semmi más. Fürgébb volt nálam, alattomosabb, keményebb, nyíltabb és közvetlenebb, összeütközésekre készebb, de a szó lelki értelmében nem erősebb. Az állati érzék láttatta meg velem, hogy egy csontokig sovány, inaktól és ingerültségtől feszes testtel kell majd összecsapnom.
Amiről a civilizált lényem persze mélyen hallgatott.
Testi érzés volt, közös testi érzés, kölcsönös, hiszen ugyanígy nézett vissza rám, fölismert és fölmért. Többet tudtam a férfiakról, mint amennyit ő tudott. Életem első éveit különben is egy internátusban töltöttem el, a tapasztalataimat a nagyobb falatokért folytatott küzdelem és a gondozónők figyelméért folytatott ádáz harc alapozta meg. De nem lehetett volna eldönteni, hogy melyikünk a kihívóbb. Tudásának hiánya vagy őszintétlensége sérülékennyé tette. Testi adottságai III. kötet 198szerint ő volt a támadásra készebb, helyzetünk szerint mégis én voltam a támadó. Látszólag persze ő sem viselkedett ellenségesen, bár az első pillanatban nem értettem pontosan, hogy miért hagyja viszonzatlanul a köszönésemet. Viszont egyenesen a segítségemre sietett, előredöntötte az első ülés támláját, másszak csak nyugodtan, ha a felesége egyszer így kívánja. Sajnálkozott a bevert fejem miatt. Aztán fájdalmas sziszegésemet követve önmagát korholta, amiért bevertem a sípcsontomat. Miért is nem figyelmeztetett. Még arra a kérdésre is azonnal választ adott a tekintete, hogy miért viseli ezt a gyanús és fenyegető bőrkabátot. Nagyobbnak és erősebbnek akart látszani, szigorúbbnak, mint amilyen volt. Bőrkabát nem létezett a közönséges üzleti forgalomban. A titkosszolgálatok emberei viseltek bőrkabátot, természetesen nem a vacak kis titkosügynökök, hanem a főnökök. Meg a főrendőrök. Kedvezményezettnek kellett lennie, hogy egy ilyen holmihoz hozzájusson az ember. Vidéki pártfőnökök is bőrkabátot viseltek, a nacsalnyikok, ahogy önmagukat nevezték, akik nagy fekete kocsijaikkal hetente legalább kétszer kihajtattak a területre, ahogy a vidéket nagy dölyfösen és megvetőn a maguk nyelvén elnevezték, s amikor nagy dérrel-dúrral kiszálltak, egy kicsit úgy akartak kinézni, mint az elüldözött földesurak kasznárjai vagy a bolsevik komisszárok a messzi Oroszországból érkező filmeken. Több mint tíz évvel volt idősebb nálam ez a férfi, harminc körül járhatott, de arcának vonásain, a teste soványságában, a tekintetében is megőrizte a sérülékeny kamaszt, aki folytonosan kihívja a támadásokat, mindenütt ellenséget szimatol, és le akar verni minden ellenállást.
Magam is úgy tettem, mintha barátságosan közelednék hozzá, mintegy a viselkedés szívélyességével óhajtottam áthidalni a sok szempontból kínos helyzetet. Ha valaki tisztességes polgári neveltetésben részesül, akkor bármily kínos legyen a helyzet, vagy legyen bármily nyomott a kedélye, nem esik nehezére szívélyes ábrázatot ölteni. Ami nem tettetés, hanem józanságtól vezetett navigációs alapszabály. Ha egyszer elhagytam a lakásomat, akkor se a testi létezés nyavalyáival, se a lélek nyűgeivel III. kötet 199ne legyek terhére senkinek. Nem nézegetem magam többé a tükrökben, nem igazgatom a ruháimat, határozott vagyok és önmagammal elégedett. A kötelező bemutatkozáshoz a helyzet minden sutasága és a kétszeres visszautasítás ellenére is szívesen nyújtottam volna a kezem. Amire megint csak ridegen csupasz tekintete válaszolt. Nem akarta, nem kívánta, vagy egyszerűen nem vesztegetett rá időt.
Világos, hogy a magaméhoz hasonló neveltetésben nem részesült, nem volt vidékies, hanem inkább külvárosi. Valójában ez is az összeütközésünkhöz tartozott, amit azonban a dolog természetéből adódóan ő valószínűleg nem észlelt. Nem tudhatta, hogy nekem mi hiányzik a viselkedéséből. Legfeljebb azt észlelhette, hogy az elutasítás határozott jeleit nem értelmezem. Miközben még magam előtt is úgy kellett tennem, mintha semmit nem hiányolnék, és az elutasításnak sem tulajdonítanék különösebb jelentőséget, hiszen a polgári illemszabályok nem voltak többé érvényesek. Nem csak azért, mert hivatalosan nem tartották őket érvényesnek többé, hanem azért sem, mert én magam is szívesen felrúgtam ezeket a helyileg olykor még működő szabályokat. De szépnek láttam szemét, sötét volt, mélyre látó, ridegségével inkább védelmezte önmagát.
Más választása neki sem lehetett, úgy kellett tennie, mintha nem úgy lenne, ahogyan van.
Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a felesége minden előzetes bejelentés nélkül hozza a felfedezettjét, a szíve választottját vagy ki tudja, kit.
Ahhoz, hogy valamilyen formát adjunk ennek a lehetetlenségnek, elvileg ki kellett volna szállnia a kocsijából, s alkalmat adnia a feleségének, hogy bemutasson engem.
E formalitás nélkül nem érezhettem valami jól magam. Az ember mégsem lehetett együtt valakivel egy ilyen szűk térben, akinek nem volt bemutatva.
Nem tudtam megoldani a kínos helyzetet, nem volt hozzá eszközöm.
Nem csak a szívélyesség legnyilvánvalóbb és ösztönös jelét, a köIII. kötet 200szönésemet nem viszonozta, hanem a kitartó mosolyomat sem. Elismerem, hogy a mosolyom sem követett mást, mint az illemszabályokat, s ilyen értelemben tényleg üres maradt, de mit tehettem volna. Mégsem lehetett azt mondani, hogy a tekintetével a konvenciókat utasította volna el, még csak nem is engem, személyesen, hanem a visszafojtott dühtől és az állandó elégedetlenkedéstől felajzott lénye feszült ellenem. Még el sem értük a kocsi nyitott ajtaját, amikor máris méltatlankodva csattogott. A felesége ellen táplált dühét demonstrálta így. Mint aki egyenesen élvezi, hogy kicsinyesen és bárdolatlanul ingerült, eleve köp minden viselkedési szabályra. Úgy tartja, ő megengedheti magának, a saját közönségességét bájosnak találja. Egy vadidegen előtt is megengedheti magának, mondta a csupasz tekintete. Nyeregben van. Vagy éppen azért engedi meg magának, hogy lássam az erejét és a hatalmát, feleségét illetően ne ringassam hiú ábrándokba önmagam. Volt a viselkedésében valami kellemetlenül felfuvalkodott, hetvenkedő, páváskodó. Haragjában olyan indokolatlanul engedte ki a hangját, mintha nem ebben a zárt térben ülne, és egyáltalán nem feszélyezné az ismeretlen személye. A legkevesebb, hogy halálosan szégyelltem magam a nő miatt, magam miatt, hogy egy ilyen szép szörnyeteghez tartozik, egy ilyen pávához ragaszkodik.
Egy szempillantás alatt mindent össze is tört.
Mélyen fekvő, erős, öblös, telt volt a hangja, teli fenyegető tartalékkal. Valamilyen italok miatt méltatlankodott, amelyeket a házibuliba magukkal kellett volna vinniük, ha a felesége nem felejtette volna el. Tudhatta volna előre. Hiszen megállapodtak, hogy az üzletből hozza el. Még nem volt példa rá, hogy egy megállapodásukat betartotta volna. Aztán hangsúlyt váltott, hogy fenyegető, körülményeskedő és rideg precizitással visszaidézze a délelőtti párbeszédüket, mit mondott volna ő, a felesége erre mit válaszolt. De minduntalan dramatikusan fölordított: így volt, vagy nem volt így, harsogta a sötétben. Választ nem kapott. Mégis olyan terjengősen, olyan ellenőrizetlen élvezettel beszélt ezekről az érdektelen és mellékes részletekről, mintha minden kicsi III. kötet 201ténykedésének, valamennyi elhangzott szavának hallatlan fontosságot tulajdonítana. Az önmaga előtti tetszelgésben valószínűleg nem ismert határt, illetve mintha a puszta tény, hogy emlékezik ezekre a részletekre, magát a teljes és oszthatatlan igazságot bizonyítaná. S mintha minden kicsi bizonyítékra szüksége is lehetne, hiszen szavainak hitelét valakik állandóan kétségbe vonnák. Mintha valamilyen visszatérő, rejtett vádaskodás ellenében kéne önmagát a világ színe előtt igazolnia. Valószínűleg a felesége a legnagyobb szörnyeteg, aki minden egyes szavának hitelét kétségbe vonja. Vagy nem tud a tyúkeszében egy ilyen egyszerű dolgot megtartani, harsogta a sötétben, s akkor a figyelmetlenségére kéne valamilyen elfogadható magyarázatot találnia.
Hogy egy nő miért nem tud soha egy másik emberre figyelni, soha.
A nők egyszerűen nem emberek még.
Erre a nő igen csöndesen, gyakorlott, ám mégis feszült türelemmel azt válaszolta, nem tudja, hogy a nők mit csinálnak vagy mit nem csinálnak, őszintén szólva azzal a kérdéssel sem foglalkozott, hogy meddig jutottak volna az emberré válás folyamatában, mert arra figyel, amire érdemes.
Vagy úgy.
Erre a jelenetre például nem érdemes figyelnie.
És ezzel aztán valaminek vége volt.
S így aztán a férje nyomorával sem foglalkozik.
Nyekeregve horzsolódott, csattant előttünk az üvegen az ablaktörlő. A kocsi ajtaja úgy maradt, kitárva, csattogott odakinn a szél, bevágott, bevágta a permetet. Miként egy zátonyra futott, oldalára dőlt hajó a háborgó elemek között. Kaptam ugyan valamennyi levegőt a széltől, de mintha a levegőt kiszivattyúzták volna kettőjük közül. Halálos, végzetes, néma és süket csönd támadt közöttük. A hátsó ülésről egyikük arcát sem láthattam, csak két konokságba merevedett tarkót és nyakat. Nem tudtam, mit tehetnék. Régi sportkocsi volt, egy coupé, amelynek szűk hátsó ülése egykor inkább a bőröndök elhelyezésére szolgált.
III. kötet 202Ilyen helyzetekben valószínűleg az a leghelyesebb, ha az ember nem tudja, mit tegyen, s ennél megmarad. Még véletlenül sem néztek volna a másikra, mindketten előre néztek.
Elszakították, szakadt, a közös életüknek vége van. Akkor pedig együtt sehová nem mehetnek el. Nem tudhattam, hogy ezt naponta többször megteszik. Nincs tovább, ne legyen. Kölcsönösségük engem is halálos veszélybe sodort. De nem volt ajtó, amelyen kimehettem volna. Égtek, a húsuk füstölgött ettől a szakítástól. Egy szempillantás alatt többet tudtam meg róluk, mint amennyi bármilyen viselkedési szabály szerint engedélyezett. Kölcsönös elhatározásuknak különböző volt ugyan az éle, vagy más volt a kedélye, de az egyik érzéki ereje szigorúan a másikra vonatkozott.
Eredeti szándéka szerint a férfi csupán egy pillanatra hallgatott volna el, talán nem kívánt mást, mint szónoki kérdése után szünetet tartani. A nő kíméletlen mondata mégsem lepte meg, ellenkezőleg, mint aki hirtelen azért látja teljesen hiábavalónak és fölöslegesnek, hogy tovább szónokoljon, azért fullad el benne minden további szó, mert épp e határtalan és arcátlan közönyre számított. Valósággal elernyedt, riadtan ugyan, de végre kielégült a nő közönyétől.
A hátsó ülés sötét sarkában húztam meg magam.
A férfi vékony, kisfiús tarkója volt közelebb hozzám, de a szónak nem csak a fizikai értelmében volt közelebb. Sűrű, vastagon szálazott, fényesen fekete haj borult a vékonyka, horpadt tarkójára. A tarkójából sugározott ez a riadt kielégülés. Nemcsak a bőrkabátjának volt súlyos illata, hanem a fekete emberek mély illata áradt az egész testéből. Sajnáltam és irigyeltem őt, gyűlöltem a nőt, aki ezt tette vele. Nem értettem egy szót sem az egészből, hogy mit akarnak egymástól és mi lesz velem. Nem volt ajtó, ahol csöndesen kimehetnék a férfi iránt érzett részvétemmel, be voltam szorítva a nő vonzáskörébe. Inkább miattuk szálltam volna ki szívesen, nem magam miatt. Annyit azért meg lehetett érteni, hogy a férfi valamilyen baljós sejtelmének bizonyítékát kapta kézhez. Örömöt okozott neki. Miközben valami mást tán végleg elveszít, mégis a megkapaIII. kötet 203rintott bizonyíték a fontosabb, az igazság, a teljes és leplezetlen igazság, amivel most szembe kell néznie.
Nem a boldogság, az igazság volt neki a fontosabb. Igaz, hogy a nő az erősebb és a hatalmasabb, de neki van igaza, s ezért aztán ő nem hajlítható. Inkább pusztuljanak el mind a ketten, a teljes igazság immár örökre az ő kezében van.
S ami az imént még üres fennhéjázásnak, kötözködésnek vagy hivalkodásnak indult, átváltozott a hosszú csöndben. Úgy sem jöttem előttük számításba, mint akinek bármit be kéne mutatniuk, vagy aki előtt bármit leplezniük kéne. Gondolom, teljesen megfeledkeztek rólam, hogy egyáltalán ott ülök mögöttük a sötétben. S ebben azért volt valami teljesen ismeretlen és szokatlan, ilyesmi még nem esett meg velem. A férfiban sem volt többé indulat, érzéseiket mindketten sietve és sisteregve visszavonták. A hátsó ülésen kuporogva nem szabadulhattam a gondolattól, hogy miattam történt így. Magukra maradtak a sötétben, önmagukban folytatták benső vitájukat. Érdektelenné vált a vita eredeti tárgya, illetve ilyenkor minden egyes mozdulat vagy éppen a másik moccanatlansága és elviselhetetlen hallgatása szolgáltat újabb tárgyat a belső vitához. Nem csak engem felejtettek el, hanem a szelet, amely a nyitott ajtón át szabadon beverte a kocsiba a permetet.
Dühöngtem, hogy a nő miért csinálta ezt velem. Tudnia kellett előre, hogy mi következik. Miért kell nekem ezt kiállnom, és nem lehetett látni, hogy mi történhetik még kettőjük között. Ki lesz a szerencsés, aki a másikból kikényszeríti az első szót, ki a győztes, vagy ki talál ügyesebben rejtekutat a némaságban föltorlódó indulatának.
Feketén fénylett az utca a gyér lámpafényben. Gyöngéden, fáradtan, sárgán valamennyi beomlott belőle a kocsi permettel pettyezett ablakán. A templom kapuját belülről csukták be, dörrent, zárjában kulcs csikordult. Innét azért valamennyire láttam a nő arcélét, belerezzent a dörrenésbe, pillájával követte a csikordulást, a bátyjától búcsúzott, a mulasztásától, a teológiától búcsúzott, ennyi volt mára a filozófia. Véletlenül sem nézett volna a férfira, rám pedig aztán végképp nem. DühöngIII. kötet 204hettem a szemérmetlenségük miatt. Hogy a házastársi vitáikkal addig ne tudjanak várni, amíg elmegyek. De hogy a csudába menjek el. Én is folytattam a magam bárgyú benső vitáját. Meg akartam a nőt sérteni, megvádoltam magamban, hogy velem akarja féltékennyé tenni a férjét. Jó lett volna hangosan kimondani. Biztosan bőven lenne mit meggyónnia. Legfőképpen a dögletes kétszínűségét és a képmutatását, úgy viselkedik, mint egy dörzsölt úriasszony, egy jól kitanított úrilány. Tőlem tíz percet sajnál, a férje nem elég neki, de templomba járni, arra lenne ideje, a teológiára, bár a saját állítása szerint bűnben él a kurvája, s akkor ki értheti ezt meg. Hogy én már megint egy ilyen hülye nőbe botlottam bele. Az ilyen nyomorúságos belső beszédektől az ember persze még jobban magára marad, egyre mélyebbre tapossa önmagát indulatainak hínárosában. Meg az is furcsa volt, hogy immár több testi érzés fűz az ismeretlen férfi tarkójához, mint a nőhöz, ehhez a kurvához, és mégis mindent azon mérek le, hogy ő miként válaszol.
Arcának fényes éle persze semmire, se kételyre, se vádra nem válaszolt. Moccanatlan pillája, erős cimpájú orra, telt ajka, puha álla, mint egy holdfényes hegyvidék, amelyet a külvilág éppen csak megborzolhatott; válasza pedig kitartó, közömbös némaság.
Különben is, minden egyes alkalommal, ahányszor csak ránéztem, mintha először látnám. Sok arca volt. Mindig újra meg kellett szoknom, hogy mindig csak az arcok egyikét láthatom, s ez közel sem volt testi érzés. Még csak nem is vonzalom, hiszen nem tudhattam, hogy melyik arca vár rám éppen a sok ismeretlen arc közül. A vonzalomnak elvileg valamiféle bizonyosságon kell alapulnia. Annak, akit itt láttam az első ülésen magam előtt, nem sok köze volt ahhoz, akit a felcsapó gőzben a kávéfőzőgép mögött, vagy akivel az előbb az utcán huzakodtam. Nem tudom, hogyan csinálta. Egyszerűen lefoglalt, hogy magamban szidalmazhatom, a látványát ily közelről tanulmányozhatom, s a szépségétől bizony még mindig, még most is dagadt a keblem, habár fogalmam sem lehetett, hogy mit kéne megtanulnom egy ilyen szépségről, s arról még kevesebb elképzelésem lehetett, hogy miért vagyok a szépségének ilyen kiIII. kötet 205szolgáltatott. Micsoda hülyeség ez, micsoda ostobaság. Elég kilátástalannak tűnt az egész helyzetem, el nem tudtam képzelni, hogyan szabadulhatok ki belőle.
Most aztán nézhettem, szagolhattam kedvemre, felelőtlenül és óvatlanul, de mintha éppen ebbe a leküzdhetetlen és nevetséges vágyamba csuktak volna be. Valami, amiből ki akar törni az ember, holott az okozza a kielégülést, hogy mégsem törhet ki. S így aztán tényleg a testem értette a férfit, aki nem bírta elviselni ezt a nőt, és ezért a mozdulatlanságát a saját elhatározása ellenében föl kellett adnia. Én is ezt tettem volna a helyében. Nem egészen adta meg magát, a zsebében kezdett kotorászni, ám valamit mégiscsak csinált, ami gyöngeségről, kiszolgáltatottságáról és állhatatlanságáról árulkodott. Én sem voltam kevésbé kiszolgáltatott, csak éppen ürügyet sem találtam, megbénított az önkényével. Valamit, egy tárgyat, valamilyen titkos ajándékot, amelyet nem láthattam, gyorsan a nő ölébe tett.
Megőrültél, te teljesen megőrültél, kiáltott a nő.
Én is azt hiszem, válaszolta erre a férfi.
Aztán még a nő térde fölött is át kellett nyúlnia, hogy valamit a kesztyűtartóban megtaláljon. Valószínűleg rá akart gyújtani, de ott sem talált egy rohadt cigarettát, s hogy valamit mégis csináljon, ne alázza meg önmagát ennyire, dühödten leállította az ablaktörlőt.
Akkor talán inkább mehetnénk, Simon, mondta erre a nő, s eltüntette azt a bizonyos tárgyat a zsebében.
A férfi készségesen megvallotta gyöngeségét, amire a nő valószínűleg mindig újra kíméletlenséggel válaszolt.
Mi az, hogy inkább, mondanád meg, ez meg mit jelentsen.
Mint hogy itt rostokoljunk.
Ha méltóztatnál az ajtót becsukni, Klára, akkor talán tényleg elindulhatnánk.
Ezt nem kell kétszer mondanod, Simon.
S hogy még mindig néven szólították egymást, hallani lehetett, ez mégiscsak bosszú volt. Mintha azt mondanák, bármi történjék, nem szaIII. kötet 206bad elveszítenünk a türelmünket, és nem is veszítjük el. Holott már réges-régen elveszítették, másrészt ők tették próbára egymás türelmét. Valószínűleg jól begyakorlott játék volt kettőjük között. Egyikük úgy csinált, mintha kifogyhatatlan lenne a türelme, s ettől a hamiskodástól a másiknak végképp elfogyott. Ráadásul a férfi nem találta a cigarettáját, a nő viszont jól levezethette a dühét, mert tényleg elég alaposan becsapta a kocsi ajtaját. Mégsem történt semmi. A férfi mégsem indított.
Előre néztek, ridegen és moccanatlanul. Most a nőnek kellett volna valamennyit behoznia a veszteségből, vagy feladnia, de egyikük sem adhatott föl semmit.
S ha szabad érdeklődnöm, Klára, kérdezte aztán nagyon csöndesen és elhallgatott.
Majd teli torokból azt ordította bele a sötétbe, hová a bús picsába parancsolod. Parancsolj velem, parancsolj. Hiszen teljesítem minden kívánságodat.
A nő erre előbb gyorsan hátrafordult, rövid pillantást vetett rám, mint aki közel sem feledkezett meg rólam, de azért képtelen helyzetében meg akar bizonyosodni, hogy valóban ott vagyok-e. Soha életemben nem hallottam vagy nem is gondoltam volna, hogy egy férfi ilyesmit mondhat egy nőnek. Ilyesmi a filmekben vagy regényekben sem fordult elő. Valójában nem velem foglalkozott a nő. Pillantásával elárulta ugyan afeletti szégyenét, hogy itt rekedtem, szemtanúja és fültanúja vagyok a jelenetnek és nincsen menekvésem innen, mégis szégyentelenül folytatta a szelídségi hadjáratot.
Őszintén remélem, mondta igen csöndesen, hogy nem azért vagy ilyen elbűvölően kedves, mert valamivel megbántottalak.
Ellenkezőleg, válaszolt a férfi nem kevésbé csöndesen, mindig örömömre szolgál, ha figyelmességedet valamivel viszonozhatom.
Valószínűleg Voronyezsben sajátítottad el a finom modort.
Szívesen tanultam volna a Sorbonne-on, ha tudom előre, hogy ilyen előkelő személyekkel kell majd érintkeznem.
Élvezem, hogy kocsmatöltelékkel érintkezem.
III. kötet 207Én viszont ki nem állhatom az osztályodat.
Na, nem mondod komolyan.
Szembenéztek, s nem mondanám, hogy ebben ne találtak volna kölcsönös élvezetre. Két konok homlok, két haragvó arcél, két fenséges sörény, két magának való öngyűlölet, és még én is élveztem, hogy a vadságukat láthatom.
De akkor talán mondanád meg, édesem, hogy mi történt, mi történt, egyetlen szerelmem, mi történt, mi történt, ismételgette a nő egyre durvábban, élesebben és egyenletesen emelkedő hangerővel, mint akinek tényleg elege van, s ha nem tudja a hisztériával megváltani önmagát, akkor megtébolyul.
Fenyegető hangját mégis azonnal visszafordította, sikerült. Igazán nem állt szándékomban gúnyolódni, mondta megint csak csöndesen. Szeretném, ha egy kicsit lecsillapodnál. Ennyit szeretnék.
A kérdésemre nem válaszoltál.
Az ajtót viszont rendesen becsuktam.
Nagyon dicséretes.
Igazán derék lány vagyok.
És úgy gondolod, hogy ezzel el van intézve minden.
Nem tudom, mit tehetnék még a haladásunk érdekében, válaszolta a nő nyers vigyorral.
Felejtek, ebben reménykedsz, mindent elfelejtek, megbocsátok.
Nincsen mit elfelejtened, édesem, egyetlenem, nincsen mit megbocsátanod.
Hosszan nézték egymást, mintha mindketten egy sajátos hangszeren játszanának, két egymástól lenyűgözött, két büszke emberfő. Fejük tartásából áradt és sugározott, hogy bármit tegyenek egymásért vagy egymás ellenében, a művészi ötletekből kifogyhatatlanok. Igaz, hogy megint csak a férfinak kellett volna előbb feladnia, mert rá is átragadt ez a nyers vigyor, hiába védekezett ellene néhány pillanatig a komolykodó ábrázatával. Miként két gonosz gyerek, mikor valamilyen közös gazság végére ér, röviden és halkan, egyszerre nevettek föl. A nevetés III. kötet 208biztosan átsegítette a férfit az újabb vereségén. A két nevető hangot fájdalmas volt együtt hallani. Akárha azt mondanák, ezt igazán jól csináltuk, de közös sikerünk azt jelenti, hogy a boldogság akarása az igazságnál és az igazságosságnál mégiscsak fontosabb. S akkor megint a férfi volt a vesztes az igazság keresésével, és a nő győzött a boldogság keresésével. Oly erős volt a vonzásuk, hogy nem tudtam előlük kitérni. Az alsónadrágba beragadt, a félelemtől összezsugorodott, a kívánságtól mégis csöndesen nedvedző faszomban éreztem a férfi vereségét. Aztán a nő finoman ráhajolt a férfira, az orrom előtt csókolta volna szájon. Nekem meg a bőröndökre méretezett és igen kemény hátsó ülésen nem volt mit kezdenem.
Éppen csak érintette, ijedten hőkölt vissza, láttam az arcán a valódi megütközést.
Te ittál, kiáltotta gyerekesen és kétségbeesetten, ami annyit jelentett, hogy a férfi megint megszegte az ígéretét.
Egy vodkát ittam, igaz. Nem lehetett elkerülni.
Nagyon jól érzem, hogy te nem egyet ittál.
A kedvedért sem tudok többet bevallani.
Akkor légy oly kedves, vigyél haza.
És menjek egyedül.
Menjél egyedül vagy bárkivel. Ahová akarsz, és ahogy gondolod.
Az újabb szóváltás után reménytelenül sötét és baljós lett a csöndjük. Az imént minden szégyenkezésem és tiltakozásom ellenére fogva tartották a kíváncsiságomat, ez a roham azonban megrendített. Amit egymással műveltek, ahhoz nem kellett tanú, szemlélődésem nem volt többé megmagyarázható vagy elviselhető. Nem úgy merült föl, mint erkölcsi kérdés, hanem egyenesen a gyomromra vagy a beleimre ment. Az ember soha nem tudja pontosan, hogy milyen életet kíván magának, hiszen egyszerre többfélét kell kívánnia, lehetőségeket mérlegelnie, de ilyet nem. Félő volt, hogy rettenetemben elfingom magam.
Éreztem, elérkezett a pillanat, tartós szorongásom következményeit nem tudom ellenőrzés alatt tartani.
III. kötet 209Halkan és óvatosan szólaltam meg, a nőt most először a keresztnevén szólítottam, s hogy hangsúlyosabbá tegyem, amit mondandó leszek, közelebb hajoltam hozzá és a két kezemmel megragadtam ülésének párnáját a válla közelében. Nagyon vigyáztam, még véletlenül se érje el az ujjam a kabátját.
A férfi a visszapillantó tükörből ellenségesen figyelt.
Gondolom, a jelenlétem igazán szükségtelen, mondtam, és mondtam neki, ha megengedné, akkor kiszállnék.
Mint aki a hangomra várt, nem csak a fejével, hanem az egész felsőtestével hátrafordult, válla fordulatával pedig valósággal belepréselte óvatoskodó ujjaimat az ülés kárpitjába. Még épp odafordultam volna a férfihoz, hogy röviden búcsút vegyek tőle. Ám ha így történt, akkor semmi okunk nem volt rá, hogy visszavonjuk, vagy úgy tegyünk, mintha nem lenne így. A nő a hátával és a vállával bekötött magába, és belékötődtem, nem engedett el, és nekem sem jutott volna eszembe kiszakítani magam belőle. Nem volt ez több vagy más, mint amikor a megfelelő aljzatba bedugnak egy villás dugaszt, az áram áramolni kezd, a fény kigyúl. Éreznie kellett, hogy milyen feszült és felindult a testem. Átéreztem a kabátján, hogy idegességre semmi ok, mert a nyugalmát vagy a biztonságát még a saját pillanatnyi kétségbeesése sem képes megbontani. Én pedig az elkövetkezendő évtizedben úgyis csak neki tudok világítani. Kész, ez el volt intézve. Van egy roppant súly benne, mely bizalomból, nyugalomból és biztonságból áll, s minden másféle indulat vagy érzelem ennek csupán a felületét súrolja, de nem rendítheti meg.
Ragyogott ez a sötétség, amelyben ültünk, mert a kinti lámpafényt szétverték a permet lassan gyűlő és gyorsan legördülő cseppjei; a sötétség mélyét pedig áthatotta a kihűlt dohány, az ázott hajunk, a kabátok, az állati bőr és a parfüm illata, amelyből most aztán kiéreztem már a tömény italok bűzét is.
Másként illatozott a férfi fekete haja, és másként a nő szőke sörénye.
Számomra abban a pillanatban mindennek elemi ereje volt, távlata, magassága, mélysége, fénye, árnyékai és persze kitapinthatatlan sötétIII. kötet 210je. Legyen látvány vagy érzelem, elemi erők feszültek össze, s hogy ezeket ne lehessen olyan csupaszon szemügyre venni, mást mondtak a szavak és megint mást a gesztusok. Különben letaglóztak volna, vagy teljesen elsodornak. Mert mindent átszőtt ugyan a tehetetlenség érzete, átitatott és áthatott a korszak uralkodó érzése, a tökéletes reménytelenség, a félelem, a csalódottság, a bánat, az ingerültség, a merevgörcs és a feszültség, ennek azonban mégiscsak meg kellett ütköznie azzal az elemi bizalommal, hogy élt az ember, és a saját lélegzetvétele nem csak biztosítékot és némi reményt adott a következő pillanathoz, hanem elsősorban energiát, amivel sok mindent elvisel, vagy legalábbis áthidal. Miközben elmondtam ezt a távozási szándékra vonatkozó mondatot, tudtam, hogy ebből az egész ügyből én többé ki nem mászhatok. Hiszen tudtam, előre tudtam. Ő jobban láthatott engem, s félő volt, hogy a férje is, habár fogalmam sincs, hogy mivel és miként leplezhettem le előttük a megrendültségemet. A lámpafény mindenesetre az én arcomra esett, kettőjük arcát árnyékban hagyta, de a nő szemén volt két olyan félreérthetetlen villanás, amit a megnyugtatásomra szánt. Mintha azt mondta volna, a baj elég nagy, most azonban még megbírok vele; a másik pedig a hisztérikus félelmemre vonatkozott, a menekülési vágyam útját állta el parancsolón: maradj, segíts nekem.
Mégsem ezt mondta ki hangosan, illetve a szavait inkább a köznapi illemszabályok szerint rendezte el.
Azt mondta, parancsoljak, menjek, nem látja semmi akadályát, s miközben föl sem ocsúdtam, hiszen nem értettem, hogy miben segíthetném, nyúlt a kilincs után, megragadta, s az ajtó már valamennyire ki is nyílhatott, hogy kiszálljon és az előrehajtott ülésen kiengedjen engem.
Azóta sem hagyott el a gondolat, hogy miként lett volna, ha tényleg így történik.
Ha tényleg így történik, akkor biztosan soha többé nem mentem volna vissza az üzletbe, s egészen másként alakul az életem. Akkor a saját hisztérikus félelmem teper le és valami egészen mással találkozom. Valakivel biztosan találkoztam volna a Margitszigeten, aki nem nő lett III. kötet 211volna. De ezt sem tudhatom. Talán megtaláltam volna újra azt a csodálatos óriást, akit azonban így sem tudtam soha többé elfelejteni. De nem történhetett másként, a férfi indított, szempillantásnyi idő alatt történt, hörgött, felpörgött az öreg motor, Klára pedig a nyíló ajtót éppen csak vissza tudta rántani.
Spricceltek alattunk a tócsák, sercegett a nedves úttest, eszeveszetten rontottunk neki az üres útnak.
És ettől kezdve egyikünk sem szólt.
Lesz, ami lesz, ha részegen vezet, akkor vezessen részegen. Hátravetettem magam a bőröndöknek szánt, rugózatlan bőrülésen, ez sem érdekelt. Éles ívben, visító kerekekkel fordultunk a Nagymező utcából az Andrássy útra. Meglehet, hogy nemcsak részeg ez az ember, hanem tébolyodott, s kisvártatva azon kaptam magam, hogy élvezem a mértéktelenségét. Azon kaptam magam, hogy nem csupán kapaszkodom, hanem tapogatnak az ujjaim, a tenyerem simít, s hogy ezek önkéntelen mozdulatok, leleplezőek. Mintha valamit a birtokomba vennék, ami hozzájuk tartozik. Bőrt akarok, s közben megint az óriásra gondolok. Ezt a finoman kidolgozott, fekete bőrülést tapogatom, a gyöngyházfényű, gazdagon erezett, barna díszpántokat simítgatom, amelyek a támlák magasságában feszítették ki a függőlegesen párnázott, bordás, szürke kárpitot. Mintha most fedezném fel, hogy ennek a régi batárnak a bensejében minden hibátlan, kényelmes és pazar. Ez a hibátlanság illik a nőhöz, de nem illik a férfihoz. Élveztem a sebességet, a konok tarkójukat, az őrültségüket, a magam tébolyát, élveztem az egyenletesen átsuhanó utcai fényeket, élveztem, hogy nem tudom, mi lesz velem vagy mit tehetnék a letilthatatlan gondolataimmal. Élveztem a tőlük elnyert kis szabadságomat, hogy olyan messzire távolodtam a saját megszokott életemtől, hogy minden kérdés immár igen távolról érint. Átadtam magam a száguldásnak, ami mai szemmel nézve biztosan nem olyan nagy sebesség, akkor azonban valósággal belém préselte a lelkemet.
Már jó előre láthatta, hogy a Savoy Kávéház előtt egy nyitott rohamkocsi körül szellőzködnek és cigarettáznak a rendőrök, mégsem lassíIII. kötet 212tott. A Savoy üres volt ezen az estén, és üres maradt a szemközti oldalon az Abbázia is. Fehéren terített asztalok az üres fényben. De hiszen üres volt az egész sötét, szükségállapottól megbénított város, hírektől és rémhírektől telten mindenki inkább otthon hallgatott. Csattogva és rázkódva, teljes sebességgel szeltük át a villamossíneken a csatakos zászlókkal feldíszített körutat. Valamiért mégsem vetették magukat utánunk a rendőrök. Nem mertem hátrapillantani, mert el nem tudtam képzelni, mi történne, ha mégis jönnének utánunk. Jó, meleg érzés volt, valamilyen megalapozatlan biztonság diktálta, hogy még ez sem érdekes, jöjjenek. De nem jöttek. Néhány pillanat múltán kellemes meleg lett a kocsi belsejében, amitől kissé elpárásodtak a permetverte ablakok. Még az is fölmerült bennem, hogy a bőrkabátja miatt rendőrnek nézik, vagy tán azért ilyen vakmerő, mert ő maga is rendőr. Ilyen finom bőrkabátot nem viseltek közrendőrök. Lebegtek a viharos szélben, rohantak felettünk az Andrássy úti platánok nedvességtől villanó, csupasz ágai.
Sehol egy jármű, sehol egy járókelő.
A fasor kövezetének csillogó domborzata sötéten vágódott alánk. Valamivel a Körönd előtt önkéntelenül fölordítottam, vigyázz, kutya, mert a közeledő kocsi zajának hallatán egy elég nagy fekete állat iramodott felénk a külső járdáról. Láthatóan meglepett, üvöltöző és hadonászó gazdája hiába vetette magát utána. A kutya meredek szögben vágtázott, aztán le a járdáról, át az úton, föl a sétaútra, hogy a fölásott virágágyások közül vesse ránk magát. És valamiért mégis meggondolta, megfeszített izmokkal, előremeresztett pofával csaholt a kerekek alá a fák alól.
De nem az a kutya volt.
Sebességünk ettől mit sem változott. Nem úgy vezetett, mint aki dacolva a veszélyekkel, vagy éppen számításba véve e veszélyeket, szabadnak érzi önmagát. Inkább azt lehetne mondani, hogy kész volt bármiféle összeütközésre, legyen bármi ára, elszántságának azonban nem a szabadságban és nem a rabságban volt a magyarázata. Mereven széttárt karokkal markolta a kormányt. Semminek nem volt igazán magyarázata. III. kötet 213Annak sem volt magyarázata, hogy ebben az anarchiában vagy ebben a megnyíló káoszban éreztem végre jól magam. Kicsit szégyenkeztem az ordítás miatt. Mintha még mindig lenne mit veszítenem.
De inkább ne legyen semmi úgy, ahogy én akarnám, hanem legyen minden úgy, ahogy éppen lesz.
Klára teste nem válaszolt.
Igaz, nem kérdezte senki semmiről, önállósították magukat az események és a szereplő személyek. Végül is annak az érzetnek adtam át magam, amit Simon állított önmagáról. A hajszának adtam át magam, mely elfedte minden zavaros vagy szép vagy bármilyen érzésemet, s ami nem is engedte tudni, hogy valójában mit hajszolunk.
Eredetileg minden bizonnyal ki akart volna hajtani a Hősök terére.
Éppen csak magunk mögött hagytuk a felbőszült kutyát, amikor már a Köröndről látható lett, hogy ami most következik, azt nem ússzuk meg szárazon. Olyan volt messziről, mint egy megmagyarázhatatlan jelenés. Valahol a Bajza utca magasságában, az óriásfákkal szegélyezett belső járdák között, két sötétlő tömb állta el az utunkat. A két sötétlő tömb között csupán egy keskeny, fényárban úszó átjáró maradt. Az első pillantással nem is foghattam föl, mi ez. Tulajdonképpen egy izzó fénytömböt látott az ember a két sötétbe merülő tömb között.
Simon talán előbb vette észre, előbb talált rá magyarázatot. A Körönd nagy útkereszteződésén már túlrohantunk. A legutolsó pillanat előtti pillanatban dönthetett. Széttárt karjainak merevségén mit sem változtatott, egész felsőtestét beledöntve rántott egyet a kormányon, jobbra, majd iszonytató kilendülések, nyekkenések és csikordulások árán még egyet, most balra, ezzel szerencsésen elkerülte, hogy felrohanjunk a fák és a virágágyások közé, elég rendesen be is talált a két járda közti útra, ahol a sebességet mit sem csökkentve rohant tovább.
Nem tagadom, hogy bámultam őt.
A jelenésnek pedig igen egyszerű volt a magyarázata. Fényszóróikkal egymásba világító két rohamkocsijukat fordították szembe az úton a rendőrök.
III. kötet 214Nem nagyon lehetett érteni, hogy miért csinálják. Talán valami más is történt a városban, amiről nem tudtunk még, nem csak a rettenetes délelőtti baleset a hivatalos ünnepség színhelyén. De egyikünk sem szólt vagy kérdezett. Valakiket el akartak kapni, vagy a várost teljes ellenőrzés alatt tartani. Olyan sok mindent hagyott szó nélkül az ember, s a legkisebb veszély láttán is kivárt, hallgatott, mert valójában rögtön a lehető legnagyobb katasztrófára számított. A fák alatt csoportban álltak a bőrkabátosok a sötétben. Ilyen feltűnő útelzárást mindenesetre négy éve nem csináltak. Az is különös volt, hogy éppen ezen a vonalon állták el ezt a városnegyedet. Súlyos vaskerítése mögött ott állt a sarkon a szovjet nagykövetség épülettömbje, most sötéten, s ha az ember beljebb sétált ezeken a lombos utcákon, akkor láthatta, hogy egészen az Epreskertig szinte minden épület hozzájuk tartozik, egy kis Moszkva lett belőle. Valószínűtlen, hogy a fasornak akár csak ezen a mellékjáratán is átjuthassunk a kordonon. De Simon még csak nem is lassított, hanem éles ívben, szinte a járdaszegélyen áthorzsolódva, kétszer a dudára csapva befordult a Bajza utcába.
Az igazi játék csak itt kezdődött, vagy meglehet, hogy egyáltalán nem volt játék.
Talán valamit be akart a nőnek bizonyítani. Vagy nekem akarta bebizonyítani a fölényét. Ordított. Helytelen lenne azt mondani, hogy torka szakadtából ordított, inkább azt kéne mondani, hogy a mellkasa mélyéről ordított. Mintha az önbizonyítás magányos dalát énekelné. Hol fokozta a sebességet, hol ugyanilyen hirtelen csökkentette, a kocsi előre és hátra rángatott. Hosszú időkre elengedte a kormányt, vagy éppen mindkét karját ráfeszítve hol erre, hol arra rántotta át, valósággal táncoltatta a kocsiját a két járda közt. Nem lehetett kiszámítani, mennyit bír el a régi jószág, talán egy Adler. Közben ütemesen verte a dudát. Még abban sem lehettem biztos, hogy ámokfutásával vajon a feleségét akarja-e próbára tenni, nekem tart-e bemutatót, vagy a hátunk mögött hagyott és bizonyára ámuldozó rendőrökön áll bosszút az állandó fenyegetettség miatt; egyszerűen fügét mutat nekik.
III. kötet 215Azokban az években ember ilyesmit nem csinált.
Volt elég veszély.
Klára elég óvatosan megkapaszkodott az ülésben, de a tartásán nem lehetett felfedezni, hogy félne vagy lenne a dologról véleménye. Visszavonult, semlegesítette önmagát, s ezzel még csak nem is tüntetett, ami persze hangsúlyos vélemény. Fölöslegesen nem hívta ki az ember a sorsot maga ellen. S miközben ezzel a diadalmasan éneklő harci ordítással, dudálva áthajtottunk előbb a Vilma királyné úton, amelyet most Gorkij fasornak neveztek, majd át a Damjanich utcán, azt kellett hinnem, hogy Simon tényleg megtébolyodott. Szándékosan nekivezet a szemközti ház falának. Felhajtott a járdára. Rettenetes csörömpöléssel elsodortunk néhány reggelre kikészített szemetesedényt.
Hiszen mégsem lehetett tudni, nem lép-e ki valaki gyanútlanul egy kapun.
Arra számítottam, hogy Klára megfékezi, valamit kitalál.
De abban a néhány másodpercben, amíg végighajtottunk a Nefelejcs utcai járdán, inkább lehunytam a szemem. Másként nem tudtam védekezni az esztelenség ilyen méretű támadása ellen. Talán veszélyesebb lett volna bármit tennünk, mint semmit nem tenni. Aztán a Dembinszky utca sarkán valósággal lezuhantunk a magas járdáról. Mint aki a nyelvét harapta át, legalább az ordítással felhagyott. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát művelné, keresztben hajtott át az utcán, a másik oldalon pedig szántszándékkal oly durván fékezett, hogy előrezuhantunk.
Mondta, voilà, c’est tout, itt vagyunk, és két tenyerével jó nagyot csapott a kormányra, amitől a duda ismét fölrikoltott.
Klára csak ekkor nézett újra rá, s megint új arcéle volt.
Átöltözöm, mondta szárazon, tíz percet adj.
Öt, mondta a férfi.
Nyolc, mondta erre ő, s mielőtt kiszállt volna, egyetlen pillantást vetett még rám.
Meg akart bizonyosodni róla, hogy túléltem-e a megrázkódtatást.
III. kötet 216E pillanatra belekapaszkodhattam a figyelmébe, ennyi megerősítés azonban nem bizonyult elegendőnek, hogy kibírjam a következő perceket. Óvatosan engedte vissza a kocsi ajtaját, épp csak kattant, gyors léptekkel ment be a sötéten tátongó kapun. A férfi az ülésen áthajolva, az ajtót kicsit kilökve utána ordított, hogy hozzon cigarettát. Az ajtó visszakattant, végre csönd lett, megint egy lehetetlen pillanat. Odakinn zúgott a szél, bádogereszeken csapkodott. Túl voltunk az életveszélyen. Olyan ellenségesen nézett a visszapillantó tükörből, mint aki valamire készül még ellenem vagy a világ ellen, visszanéztem. Ismeretlen pillantás volt, nem tudtam volna megmondani, mire készül. Klára megerősítő pillantásának tartaléka viszont elfogyott. Most aztán tényleg nem tudtam volna mivel megindokolni, hogy elmegyek.
Későre járt, ám indoknak ez igazán nem volt elegendő.
Mondtam, kinyújtóztatom magam, de most már tényleg nem gondoltam másra, elmegyek. Nem várom meg, amíg Klára visszajön.
Természetesen az is rögtön eszembe jutott, hogy át kéne vágnom a sötét Aréna úton. Érezni véltem a tagjaimban a felemelő távolodást, a felszabadító sétalépteket.
Mintha a túlsó oldalon tényleg a szabadság várakozna rám a vihartól tépázott fák alatt.
Magamban akkor még a régi nevén, Aréna útnak neveztem, hiszen itt állt a közelben a Városligetre néző ház, ahol megszülettem, s amelyet a nagyapám épített. A Műcsarnok mögött, a nagy platánok között pedig ott ásított halvány fényeivel a földalatti illemhely, ahol mindig tömegesen várakoztak az egymásra szomjas férfiak.
Kérdezte, nincs-e cigarettám, mondta, ő is inkább kinyújtóztatná magát, de szigorúan magázott, aminek inkább örültem. Legalább ezt a távolságot tisztáztuk. Mondtam, sajnos nem dohányzom, ami megint nem volt teljesen igaz, s mindketten kiszálltunk. Nekem volt körülményesebb, mert megint másznom kellett az előredöntött első ülésen át. S hogy ne legyen annyira megalázó, mondtam, hogy emlékezetem szerint valahol a közelben lennie kell egy kocsmának. Amíg Klára vissza III. kötet 217nem jön, szívesen hozok neki onnan cigarettát. Úgy nevetett fel, mint aki büszkélkedik a zavarával. Mondta, nagyon előzékeny lenne tőlem, de néhány percig még igazán kibírja. Kocsma azonban tényleg van, s intett, hogy az utca túlfelén.
Elég ócska cigarettákat tartanak.
Félhosszú bőrkabát volt, most láttam az utcai lámpafény alatt, hogy alaposan megöregedett már a bőr, felülete pikkelyes lett az időtől. Úrvezetők és gazdatisztek viseltek ilyen kabátot a háború előtt.
A kocsma valóban ott volt még a sivár és kopott utca túlfelén. Kivilágított portálja előtt ki tudja mióta ott álltak fröccseikkel és söreikkel a férfiak árnyai. Gyermekkorom legrejtélyesebb helyei közé tartozott ez a kocsma. Bármilyen családból származzék, egy városban úgy növekszik föl az ember, hogy mindig maradnak tiltott helyek. Nem volt ellenséges világ, ha nem tomboltak a részegek, akkor inkább békés, mégis tudtam, hogy ide be nem léphetek. Nem azért, mintha bárki megtiltotta volna. De nem volt az életnek olyan helyzete, amely szükségessé tehette. Újabban onnan indultak az ötös buszok, ez lett a végállomás. Mindig homályos volt a füsttől, zúgott, mint a méhkas, annyian voltak a férfiak, hogy néhányan kiszorultak az utcára még télen is. A ház falánál felállítottak egy padot. Az István úton sem közlekedett többé villamos. A padot kékre festették, mint az autóbuszokat, mert a pihenő kalauzoknak és sofőröknek szánták, jobbára mégis ezen hevertek a részegek.
Szabadon csapott ránk a nedves fáktól illatos tavaszi szél a sötét Városligetből.
És akkor megint valami zavarba ejtő történt, valami, amire nem számítottam.
III. kötet 218Kicsiny pont volt a tájban ő, akiről Freiherr von der Schuer dolgozószobájában így beszéltek. A szembeszökően feketével vegyes szőke fejével.
Hangya, páncélos hátú bogárka, mezítelen féregnél nem több, akit bárki figyelmetlenségből eltapos.
Ragyogóan kék szemű, tüskehajú, kissé lomha mozgású és csaknem lompos járású kisfiú, akinek azonban közel sem voltak ilyen végletes gondolatai vagy kellemetlen érzései önmagáról. Most nem vigyorgott ugyan, de semmiféle előérzet nem zavarta meg. Semmi olyasmi, hogy valami ne lenne a legnagyobb rendben a világegyetemben, vagy bármiféle veszély leselkedne rá.
Jóllehet a fiúk kénytelenek voltak sokat tépelődni a rendszeres fajbiológiai mérések miatt, őt ellenben még az sem hozta ki a sodrából, hogy hajnalban egy társuk leugrott az Ochsensprungról és szörnyethalt. Örökös vigyorgásával gyakran fölbosszantotta a nevelőit. Amit a többiek halálosan élveztek, van mersze hozzá. Amikor a nevelők intették, hogy most aztán igazán nincsen min vigyorognod, gyermekem, s erre ő még idétlenebbül vigyorgott. Talán a megütközésüket találta ilyen mulatságosnak, talán annak örült, hogy a szokásosnál nagyobb figyelemre méltatják, aminek az érdekében sok mindent meg is tett, hiszen szívesen színészkedett és bohóckodott. Vakmerőnek tartották a többiek. Bámulták és tartottak tőle. Nem mertek volna ilyesmiket tenni vagy ilyen ügyeket akár helyeselni.
A nevelők azt hitték, hogy a többiek őt nevetik ki, s akkor a közösség szigorú leckéje majd hatni fog rá.
Ellenkezőleg, a harsány élvezettől nevettek. Önkéntelenül és közösen ők is azon nevettek, amin valójában nem lett volna helyénvaló nevetniük. Óvatos lépésekben haladva, éppen Hans vezette őket rá a lázonIII. kötet 219gásra, helyettük tette, éktelen élvezetet okozott helyettük megtenni. Mindig odáig menni, ameddig ők nem merészkednek el, s így vezetni rá őket a lázadásra. A nevelők nem vették észre, hogy a nevetés bizony közös és szervezett renitencia, valóságos rebellió. Illetve akkor vették észre, amikor már késő volt. Holott minden egyes megnyilvánulási formájában és elemében fel kellett volna jegyezniük a történteket.
A rebellióra való hajlamot genetikus szempontból különösen árulkodó jelnek tekintették.
A bárónő maga is felháborítónak találta, hogy valaki ne tudjon meglenni a vigyora nélkül, ne tudjon úgy ránézni senkire, hogy ne vigyorogjon.
Hans, te lehetetlenül viselkedsz, kisfiam, egyszerűen szólva, lehetetlenül, így feddte őt.
Rá azonban a fia kevésbé hallgatott, mint bárki másra.
Minden évben többen megkísérelték eldobni az életet, legfeljebb a gyerekes módszer vagy az eredmény különbözött. Hans azonban semmit nem vett elég komolyan, a bárónő aggódhatott érte, mondhatott neki, amit akart. Anyai fájdalmát sem vette figyelembe, a feddéseit, a figyelmeztetéseit, mintha falnak beszélne.
Tágra nyílt, kissé csodálkozó, hitetlen szemével követte őt, mint aki a másik ember minden gesztusát inkább kíváncsiságtól vezetve rögzíti a tudatában, de érzelmi életét illetően már inkább mindentől jó távol marad. Ebben a bárónő magára ismert, s minden alkalommal elégedetten el is hallgatott. Habár a fiú apja nézett vissza rá renitens, vakmerő szemekkel. Mintha, rituális érzelgősségüket föladva, nagy hirtelen mindhárman közel kerültek volna egymáshoz. S a szégyentelen közelséget egyiküknek sem sikerülne megtagadni.
Hans a negyedik esztendőt töltötte az internátusban. Ha nem nyitották volna meg, akkor az édesanyjának bizony gondot okozott volna, hogy hol helyezze el. Többször átélte hát e különös órát vagy napot, de ellentétben a többiekkel, a halálugrásban ő már az első alkalommal sem talált kivetnivalót. Legfeljebb a befejezettsége lepte meg, inkább III. kötet 220jótékonyan. Megmentették a méltóságukat, amit mindenki más óránként többször elveszít, míg fel nem éli minden tartalékát. Becsülte az öngyilkos fiúk tisztánlátását, a következetességüket. Lelke mélyén helyeselte, felsőbbrendűnek tekintette őket mindazoknál, akik vele együtt hajlandóak az életükben megmaradni. Jó képet vágott az életéhez, mert sem a saját helyzetét, sem a másokét nem kívánta volna a siránkozásával megnehezíteni, méltóságát veszített cinkosa lett a sorsnak, és egész fizikai létével szenvedett a létezéstől.
Állandóan az volt az érzése, hogy testének nyersanyagát, a szerveit és a tagjait rossz bőrbe rakták, s nem azt a lelket adták hozzá, ami egy ilyen bőrhöz vagy húshoz illene. Mélyen megvetette mindazokat, akik a szülők iránti balga kötelezettségeik és naiv tiszteletük jegyében töltötték el az életet. Bármi történjék. Ezeket mindenki rá tudta szedni és bármire rávehette. Nevetséges kreatúrák voltak a szemében. Megvetésével mégsem sikerült túlbeszélnie a mélyen belegyökeredzett vallásos balsejtelmet, hogy talán mégis az ördög kísérti őket, amikor levetik magukat a mélységbe.
Az idén aztán kitelt az egész naptári év. A rövid nyári szünetben itt kellett maradnia, nem mehetett Berlinbe. Munkájára hivatkozva a bárónő sem jött Annabergbe.
Míg e három hét alatt egyedül bolyongott a roppant érchegységi tájban, ilyesmiről is sokat gondolkodott. De még utólag sem jutott eszébe együtt szörnyülködni a többiekkel. Legfeljebb azokat a fiúkat találta nevetségesnek, akik eltévesztették, az utolsó pillanatban meggondolták, s ezért az első sziklán fennakadtak és sérülten megmaradtak. Vagy eleve rossz volt a tervük. Képesek voltak a kisvasút elé vetni magukat, a vadbarmok, holott tudva tudták, hogy a viadukt előtt a szerelvénynek lassítania kell, legfeljebb a karjukat vagy a lábukat vágja le.
A szabadesésre való késztetés láza olykor egyenesen felszökött, ragályként látszott terjedni a fiúk között. A viaduktról volt a legbiztonságosabb a mélybe ugrani. Mintha minden naptári évben szükség lenne élő áldozatra, hogy a többiek egy időre elrémüljenek és megfeledkezIII. kötet 221zenek a maguk vonzalmáról. Mintha az öngyilkosok a többieknek kínálnák föl szétroncsolt testüket. S hogy egyszer sikerüljön, ahhoz többeknek meg kell kísérelniük, s még többen készültek rá, hogy megkísérelik. Sem holtan, sem sebesülten, ezek soha nem kerültek többé a szemük elé. Nem volt gyászszertartás vagy emlékóra, a nevelők nem folytattak vizsgálatot, amely kideríthette volna, hogy ki fedezett az öngyilkosnak az előkészületben.
Egyedül, észrevétlenül igazán nehéz lett volna bármit végrehajtani. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek volt cinkosa, s az ilyen léptékű barátság nem jelenthetett kisebb veszélyt a társadalomra, mint a csoportos renitencia. Freiherr von der Schuer maga is bizonyos aggodalommal szemlélte a távolból a ragályos késztetést; de a társintézetekből hívott pedagógiai és pszichológiai konzulens úgy ítélte meg, hogy statisztikai szempontból nem kirívó a jelenség. Ilyen léptékű kísérletben ennyi rizikót vállalni kell.
Valláserkölcsi alapon sem feddték meg az életben maradottakat, ilyenkor úgy ment minden tovább a maga útján, mintha mi sem történt volna. Az élők számára ennyi lenne a biztonságos életvezetéshez szükséges hibaszázalék.
Bizonyos némaság, megnevezetlen szégyen töltötte ki a hiányukat. Már akinek az önpusztító lények egyáltalán hiányoztak. A némaság miatt nehezebb felejteni. A Szent Anna katedrális valamelyik lelkészének csak meg kellett volna emlékeznie a különleges eseményről. Legalább a szószéken, Annabergben, amikor vasárnap délelőtt a nevelők a jelentkezőket átkísérték a korai istentiszteletre. Minden vasárnap reggel körülményes procedúrát csináltak a jelentkezésből, mert világosan akarták látni, ki a hívő, ki alakoskodik, vagy ki menne puszta kedvtelésből, hogy aztán az istentisztelet alatt a nevetgélésével az egész várost megbotránkoztassa. Hans sem azért jelentkezett, mintha hitében követni óhajtotta volna az édesanyját. A lelkészek azonban, akik szemmel láthatóan feszült viszonyban álltak a tüntetően pogány nevelőkkel, a prédikációikban nem szóltak erről. Az nem lehet, hogy ne tudtak volna III. kötet 222róla, de még látni sem lehetett rajtuk, hogy tudnák. Hansnak az volt a határozott képzete, hogy a közös hallgatás úgy viselkedik, mint a vegyületek világában a szabad vegyérték, amely a vegyülés reményében mintegy kilóg az üres világegyetembe.
Végül is a hibás példányok pusztulnak el, ezt egy pillanatra sem volt szabad elfelejteni. Pogány gondolat, s nem értette, miként helyeselhetik a lelkészek.
Úgy képzelte, hogy korábban eltávozott társaik ragadják meg a szabad karjukat.
Amikor megint megtörtént, akkor a fizikatanár, a Gruber másnap vitte őket a viadukthoz, hogy újból és újból elmagyarázza a szabadesés jelenségét. Néha többször, ahányszor megtörtént, minden alkalommal változatlan kifejezésekkel, mégsem unták meg. Valakinek akár sikerült, akár nem sikerült elintéznie önmagát, hanem csak örökre pórul járt az ostoba, Gruber mintha először magyarázna. Az egyik csoportnak a völgy alján, a viadukt lábánál kellett maradnia, a másik csoport a fiatal és csinos tanár vezetésével felkapaszkodott a fenyők közé a vasúti töltésre, s onnan gyalogoltak ki a viadukt központi pillérjéig. A kísérlet végeztével a csoportok helyet cseréltek. A tanárnak az volt a véleménye, hogy az egyenletesen gyorsuló mozgás káprázatos törvényszerűségeit és az emberi élet szigorúan fizikai jellegét csak úgy tudják megérteni, ha mindkét perspektívából nézve átélik és megmérik. A kísérlethez mindössze egy hitelesített mércére, egy hitelesített ólomsúlyra, két hitelesített stopperre volt szükségük. Odáig nem nehéz a dolgot megérteni, hogy az egyenletesen gyorsuló mozgás mértéke kis eltérésekkel ugyan, de minden földrajzi helyszínen különböző. Azon a kiválasztott helyszínen például, ahol mi élünk, a gneisz összefüggő kérge erősen, de egyenletesen módosít. Általános törvény, hogy az adott test sebessége zuhanás közben egyenlő időközökben egyenlően változik. Gruber hitelesített mérési adatai szerint a wiesenbadi völgyszorosban 980,839 centiméter per másodperc. Ha tehát a hitelesített ólomsúly elejtésének pillanatában a sebesség zéró, akkor a második másodpercIII. kötet 223ben 980,839 centiméter per másodperc, a következő másodperc múltán viszont 2 x 980,839 centiméter per másodperc, s így tovább; t másodperc múltán t x 980,839 centiméter per másodperc. Aztán már csak kevesen tudták követni a csinos és fiatal fizikatanár magyarázatát, miszerint a törvény közönséges szavakkal kifejezve azt jelentené, hogy a sebesség arányos az idővel, s így könnyen kiszámolható, hogy az adott időben adott sebességgel zuhanó test a földhöz csapódva milyen mértékű ellenállásba ütközik.
Akik a számítás logikáját nem értették, hanem csak erőlködtek, hogy ne a szétzúzódott hullára gondoljanak, ne arra, akit alkalmanként utáltak vagy szerettek, s a műveletet legalább mechanikusan el tudják végezni, ilyenkor azt figyelték, hogy a csinos tanár miként kotorászik mindkét kezével köpenyének zsebében, és közben miként tornázik a fenekével. Miközben fel s alá sétál előttük, vajon mit keres és mit talál. Mert néha annyira elmerült a fizikai világ magyarázatában, hogy önkéntelenül megállt, valamit kiemelt a zsebéből, hosszan nézte ártatlan szemekkel, bár bizonyára nem tudta volna megmondani, hogy miért emelte ki és micsodát is lát. Volt a zsebében kréta, ceruzahegyező, radír, egy gondosan feltekert zsineg, egy inga, s az utóbbi kettő egybetartozott. Az inga horogjába be lehetett akasztani a zsineg viaszozott vörös fonálból font fülét. Hans ezt az ügyes kis szerszámot valamilyen megmagyarázhatatlan okból különösen irigyelte. Vagy szórakozottságában zsebének mélyére nyúlva kissé hátrameresztette a farát, két lába közé nyúlt be, vakarta. A fiúk tudták jól, hogy mit vakar, mondták is, hogy a tökét vakarja. Tudni vélték, hogy bőrbetegséggel küszködik, ez pedig egy nemi betegség következménye lenne. Olykor köpenyének szárnyát emelte meg, s a nadrág zsebébe nyúlva hozta kedvezőbb helyzetbe a heréit.
Elhallgatott a magyarázatával, miközben szabályos arca a csinos kis bajuszával ábrándos kifejezést öltött.
A szétroncsolt tetemeket nem a közelebbi Chemnitzbe, még csak nem is Drezdába, hanem a távolabbi Lipcsébe szállították, egyenesen III. kötet 224az egyetemi klinikára, ahol alapos boncolás után lezárt koporsóban vehette át őket a családjuk. Finom erdei földtől maszatos kezekkel álltak ezen a derült égből rájuk szakadt új napon a botanikus kertben.
Volt egy fiú közöttük, a Kienast, aki tudni vélte, hogy az öngyilkos agyvelejére a lipcsei és berlini kutatók különösen kíváncsiak.
Te fantáziálsz, Kienast, vetette közbe egy másik, egy idősebb fiú, s némiképpen tétován. Mondhatni, beszélsz ostobaságokat.
Így tiszta a munka, folytatta az előbbi, mintha a közbeszólót nem hallaná. Ha marad belőlük valami, akkor a koponyatetőt körbefűrészelik, mint a fazékról a fedőt, úgy emelik le.
Másoknak sem csinálják másként, mi lenne specifikus ebben, már megbocsáss.
Figyelj már, csak tudom, hogyan jutnak hozzá az értékes agyvelejéhez.
Nem ebben kételkedem.
És hozzá kell jutniuk.
Ugyan, kis barátom, szalmaszálon csak nem tudják kiszívni a fülükön vagy az orrukon.
Csak tudom, ismételgette a fiú csökönyösen és sértetten, a tudálékos Kienast, miközben a többiek megint a rovására nevettek.
Lipcséből származott, s ha nem is az egyetemi klinikán, de a városi proszektúra alkalmazásában tényleg boncnok volt az édesapja. Helyesebben igen találékony műszereket készített a boncoláshoz, s Kienast azt állította, hogy ez náluk családi hagyomány, mert ők valamennyien feltalálók. Gyakran túrta az orrát, s ezért a többiek azt mondták, hogy a fikát biztos feltalálta már. Annak a nagyobb fiúnak viszont, aki Hans von Wolkenstein legjobb barátjának számított, igen nagy tekintélye volt. Az internátusban a fiúk különben is felette udvarias és tudálékos modorban váltottak szót. A kíméletlenségig mentek, valójában a kegyetlenségüket és a kegyetlenkedéseiket tüntették el az udvariasságuk vagy a száraz okoskodásaik mögött. Nem terhelhették meg egymást a nyíltságukkal. Néha oly körülményesen és ódivatúan fogalmaztak, III. kötet 225mintha minden kívánságukat vagy vágyukat el akarnák a másik elől rejteni. Még a hangos kételkedésben sem mentek túl messzire. Most is inkább a feszültségtől nevettek fel a hirtelen beállt csöndben, amit a különleges esemény váltott ki belőlük. Ahogy kamaszodó fiúk egymást is serkentve nevetnek. Volt, aki csúszkált a magasabb és mélyebb hangok között, mások egyszerűen nyerítettek. Nehéz volt elképzelni, hogy aki tegnap itt térdepelt, hogy a friss trágyából a lótetűket gondosan kihalássza és bedobja egy vizesvödörbe, most egy márványasztalon fekszik kiterítve, és tudományos vizsgálódás tárgya lett.
Az agyat az teszi becsessé, hogy készíthetsz belőle hosszmetszetet, keresztmetszetet. Megjegyzem, a te dolgod, ha nem hiszed, erősködött a nevetésen átkiáltva a Kienast nevű.
A nevetési rohamban nem volt rosszmájúság, elnéző szeretettel kezelték a Kienast ostobaságait, vagy akár a nyilvánvaló jellemgyengeségét. Egy szar kis alak volt, de szerették, s jó ideje a védelmük alatt állt. Amikor rájött az epilepsziás rohama, akkor a szó szoros értelmében falaztak neki, ügyesen elterelték a nevelők figyelmét. Nem tűrhették, hogy kiderüljön, titkos ellenállásuknak mintegy ő lett a záloga.
A kis szarságait is inkább lenyelték.
Kienast kicsi volt, törékeny, hihetetlenül gonosz és erőszakos. Világos volt, hogy az epilepsziásokat sem távolítják el az internátusból, hiszen a viselkedési mintáikra éppen úgy kíváncsiak, mint minden másféle torzulásra, de törvény írta elő a sterilizációjukat. Ez nem volt tréfa, s így lett a közös ellenállás néma tárgya. Valószínűleg a fenyegetettségét igyekezett a buzgóságával egyensúlyba hozni, míg a többiek a saját férfiúságukat.
Az önbecsülését sértette, hogy a ki tudja miből származó fizikai nyomorával rájuk szorul.
Aztán sejtről-sejtre haladnak, utólag ki tudják kutatni az ürge személyes titkait.
Csöndes borzongással teljes legendája volt, hogy ki miként csinálta.
A fenyvesen áthaladó vasúti pályát, a wiesenbadi völgy torkolatát III. kötet 226áthidaló roppant viaduktot, vagy a magasabban fekvő Ochsensprungot, egy vízesés fölé emelkedő, a meredélyen megkapaszkodó tölgyek közül épp csak kibukkanó sziklaszirtet, ahonnan a monda szerint egy ördöggel paktáló pásztor miatt a Wolkenstein uraságok egész ökörcsordája a mélységben keresett menedéket, szigorúan tiltva volt nevelői kíséret nélkül megközelíteniük.
Habár a nevelőknek jobbára minden kihágást szó nélkül tudomásul kellett venniük. Legfeljebb az internátus rendje szerint írásban rögzítették, hogy valaki vagy valakik megszegtek egyes tilalmakat. Hogy aztán reális képet kapjanak a fiúk között tenyésző különböző renitens hajlamokról és a titkos mozgalmaikról. Az is többször megesett, hogy amikor a Szent Anna templom előtt Gruber várta a kis csoportot, akkor nem kísérte vissza, hanem a Hauer utcai városi fürdőbe vitte őket, a gőzbe, utána a Johannis utcai sörözőbe, amelyet főleg ünneplőbe öltözött bányászok látogattak, s ahol ettek, a nagyobbak pedig kaptak egy jó pohár sört.
Gruber fizette, mindent fizetett.
Meg azt mondta, hogy most már nincsenek egymás előtt titkaik.
Amit Hans von Wolkenstein, bármiként gondolkodott, nemigen értett. Elvileg tényleg nem történhetett közöttük vagy velük olyasmi, amiről a nevelőiknek ne lett volna tudomásuk és ne rögzítették volna a jegyzőfüzetükben. De nem értette, hogy a Gruber milyen titkot figyelt volna ki a gőzben, amely vasárnap délelőtt tele volt hangos férfiakkal. Mert hogy valamilyen fizikai jelenséget megfigyelt és elvileg ők is megfigyelhették volna, afelől Hansnak nem lehettek kétségei.
S ezt a fizikai megfigyelését a vallásosságukkal vagy a hitükkel hozta volna kapcsolatba. Senkitől nem merte megkérdezni, hogy mire gondol a Gruber. Aki onnan ugrott, annak előbb a vízesés irdatlan lépcsőin zúzódott szét a teste, de vitte, dobta, sodorta tovább a víz, lefordította a következő sziklaperemre.
A tőlük nyert adatoknak be kellett kerülniük a párhuzamosan futó tudományos vizsgálatok pedánsan dokumentált rendszerébe, minden III. kötet 227adatnak meg kellett találnia a maga helyét, mert nem lehetett olyasmi, ami a várható kutatási eredmények szempontjából ne lett volna fontos vagy érdekes. Ezt maguk a növendékek is készséggel belátták, mindenkinél jobban ismerték az általánosan elfogadott örökléstani normákat és szabályokat. Tudták egymásról, hogy egy sincs közöttük, akinek hibátlanul nordikus lenne a származása, a Kienasté a legkevésbé. Hiszen ezért gyűjtötték ide őket, ezért lettek így összeválogatva. A Gruberé igen, büszkélkedett vele, hogy neki minden mérete tisztán nordikus. Amit gyanakvón figyeltek. Erősebben érezzék mellette az alacsonyabbrendűségüket. Különben is túl sok volt körülötte a furcsaság.
Már csak azért is bizalmatlanok maradtak, mert még mindig az anyjával élt, aki finom Streuselkuchennel vendégelte meg őket.
Kísérleti célból kell itt lenniük, ezt Gruber megjegyzéseiből kihámozhatták, ám erről sem beszéltek senkivel, semmi ilyesmiről.
Mert miért épp nekik, miért nem a testvéreiknek, akiket odakinn szintén alaposan megvizsgáltak. Maguk is nyomozták egymás származását vagy fogyatékosságait, holott nem lett volna értelme titkolni. Zsidó nem volt közöttük. Vagy ilyesmiről nem volt tudomásuk. Titkon mindent tudniuk kellett, hogy a saját ügyükben tisztábban lássanak. Vagy miért épp a szüleik szolgáltatták ki őket ennek az állandó vizsgálódásnak, ha egyszer ők tehetnek a kétes származásról. Van a világban egyfajta nemi vagy szerelmi meggondolatlanság, ami később nem korrigálható. Kienast anyja mexikói volt, keresztény, de nem árja. Amit a fián ugyan szabad szemmel nem lehetett látni. De tisztában voltak a dologgal, tudták, hogy az ő fián vagy az unokáján majd kiütközik, s a rejtőzködő biológiai törvényszerűség különös rémülettel töltötte el őket. Már csak a Kienast igazán látványos epileptikus rohamai miatt is. Azt azonban nehéz volt a Kienastnak elképzelnie, hogy mi lett volna, vajon neki jobb lenne-e, ha nem mesztic anyától születik, hanem árjától. Bizonyos testi hipochondriától nyűgözötten figyelték magukat és egymást, akárha bármikor megjelenhetne rajtuk a titkos kór III. kötet 228vagy a faji tisztátalanság más jele, amelynek a szüleik párosodása miatt lettek a hordozói.
Szerette az anyját, nem tudta nem szeretni, holott gyűlölni lett volna jobb, mert nem tudta megbocsátani a születését.
De még azt sem, hogy ezeknek átengedte őt.
Vagy legalább egy másik meszticcel nemzette volna, s nem az apjával, vagy maradt volna Veracruzban, neki pedig nem itt kellett volna epilepsziásan megszületnie.
Most a puszta léte miatt szégyenkezhet.
Vagy a szülők miért tesznek úgy, mintha ez csupán egy előkelő fiúnevelő intézmény lenne, és semmi másról nem lenne sejtelmük.
Hogy mi történik itt.
Nekik pedig más dolguk nem lenne, mint a fiúi kötelességeiket teljesíteni. Minden körülmények között jól tanulni, példás magaviseletet tanúsítani, hogy a szüleik elégedettek legyenek. Hiszen a szülők köztudottan a legjobbat akarják a gyermekeiknek nyújtani.
Örök életre hálásnak kell lenniük.
De minden ápoltsága és kivételessége ellenére volt az internátusban valami baljós és végzetes.
Hans annak örült, hogy legalább az apja végleg eltűnt az életéből, legalább nem alakoskodik többé. Néha úgy vette észre, mintha ebben az ártalmatlanul komor tájban és a rusztikusan megépített, vakolatlan épületben túl sok lenne a sárgásbarna, maga az épület anyaga lenne súlyos a földtől, ez az egész gneisz nevű csillámmal telített kőzet undorítaná. S maga a környék vagy a családi história azért lenne rá nyomasztó hatással, mert itt minden hidegen kőszagú, nedvedzik és bőrszínű. Olykor hosszú hetekre beborult a tudata. Nem értette, miért itt kellett megszületnie, vagy miért is született meg egyáltalán. A sziklák, a támfalak, az épület északi és nyugati oldala egész nap könnyezett. Holott megint máskor, másféle pillantások hatására, főleg idegenek szemében, mégsem volt más, mint egy minden emberi településtől távoli, nagyszerű és idillikus táj, egy kedves emberi fészek, régi vadászház az III. kötet 229ősrengetegben, ahol minden jól gondozott és értelmes egységben él a természettel és a saját természetével.
Egy szőkehajú és kékszemű, teljesen nordikus nőt fog feleségül venni, s akkor valamennyire rendbe hozhatja, amit az édesanyja a meggondolatlan lépésével tönkretett.
A többiek nem ismerhették a családi történetét. Azt sem lehetett tudni, hogy ő maga honnan ismeri. Nappal is párákban látszott lebegni a lélekemelően nagyszabású völgy, ahogy az idegenek lelkesedtek érte, a családi birtokuk. Az édesanyjától igen ritkán tudott meg valamit a történetéről, a régi cselédjeik azonban köptek az öröklési jogra, s ezért mégis mindenfélét elmeséltek. Olyan nem volt, hogy a völgyben ne lett volna pára. A reggeli és az estéli ködben szétomlott vagy elveszett minden körvonal. Nem lehetett eldönteni, hogy az ember a hegyek csúcsait látja-e vagy felhőket a Frauenholz felett. Ilyenkor minden csepegett, mintha a növények könnyeznének, vagy a tárgyak. Pergett a levelekről, gyöngyként ült meg a tűlevelek csúcsán.
Lassan, halkan pötyögni kezdtek tőle az ereszcsatornák, aztán mintha esne, csurgott a magasan és szélesen épített tetőkről és egyre hangosabban kotyogott.
Tudományosan megalapozott, vitaminokban gazdag étrend fogadta őket, sima, dísztelen, nemes német fákból, tölgyből és bükkből készített nyers bútorok, takarékos ízléssel elrendezett berendezési tárgyak, készséges és barátságos kiszolgáló személyzet, meghitt nyugalmat, szinte baráti szellemet árasztó nevelőtestület. A szaktanárokat reggelente társas gépkocsi hozta át Annabergből. Kívánság szerint különórákat vehettek, vagy felügyeletük és vezetésük mellett kedvükre űzhettek különböző sportokat. Sziklát másztak, birkóztak és bokszoltak, míg mások hangszeres zenét vagy különböző élő nyelveket tanultak. Netán a barnásvörös kecskebőrrel bevont asztaloknál ültek a földszinti könyvtárszobában. Azon ürüggyel, hogy a zöld ernyős lámpák fényénél utánalapoznak a dolgozataikhoz szükséges adatoknak, titkon az örökléstan kérdései vagy a saját lehetséges örökletes III. kötet 230betegségeik tünetei után nyomoztak a kézikönyvekben és a lexikonokban.
Valamilyen megfejthetetlen okból idefenn a hegyekben a botanika lett a fiúk között a leghódítóbb szenvedély. A spórák, a bibék, a beporzás, a keresztezés, s maguk e ritkán használt kifejezések is erős benyomást gyakoroltak rájuk, a szaporítás, az oltás, a gyökereztetés, a dugványozás és a szemzés, a tankertekben a melegágy, a vetés, a pikírozás, a palántálás és a kiültetés a hidegágyba, maga a szó, hogy hidegágy, az iskolázás, a téli és a tavaszi metszés, a csemetekert és az ágyás, a bakhátas és a fészkes ültetés. Mindez szép volt, végtelenül egyszerű és időigényes, olykor tartós fizikai erőkifejtést, máskor elmélyülést és komoly figyelmet követelt. Elmélyítette a természet nagy folyamataival szemben a türelmüket és a bizalmukat, valamiként pótolta a vallást, hiszen nem csak az elkövetkező hétre, hanem a következő évre, akár következő generációk életére kellett ezekből a műveletekből kilátniuk.
Még akkor is, ha egynyári növényekről volt szó.
Egy idő után olyan jártasak lettek a növényi életfeltételek ismeretében, hogy az egyes példányok láttán vissza tudtak nézni az egész tenyészidőre vagy akár a fajta életére.
Tudásuk önsúlyától lett a pillanat gazdagabb. Mégis a gondoktól, a baljós előérzetektől terhes maradt a legállandóbb érzésük. Úgy ült meg a lelkük mélyén, mint a tőkesúly. Mintha önnön vizsgálódó pillantásuk elől rejtőzködve figyelnék, miként tehetnének eleget olyan faji követelményeknek, amelyeket a születésük véletlene miatt nem állt a hatalmukban teljesíteni. S lám, alig néhány napja tértek vissza a szünidőről, még nem is érkeztek vissza valamennyien, amikor valaki már megint bevégezte.
Schultze tanár, a fajbiológiai mérések és mérés-technikák messzi földön híres szakembere, egy igen korrekt kinézetű idősebb úr a pelyhessé finomodott galambősz hajával és a felpattant vérerektől rózsás orcáival, szintén itt időzött már az internátusban. Ö többnyire magában dalolászott, fütyürészett, egy alig megközelíthető, de igen muzikáIII. kötet 231lis férfi. Minden hónapban egy egész hetet, olykor két hetet is eltöltött a padlástérben berendezett külön kis rendelőjében, amely telve volt csodálatos, sehol másutt nem látható eszközökkel és műszerekkel.
Név szerint rendelte fel magához a fiúkat, és csak az étkezések idejére jött le onnan.
A végítélet olykor vele állt kapcsolatban, ilyesmiről azonban végképp nem diskuráltak, sem egymással, sem másokkal.
A lehető leglehetetlenebb időpontokban kellett hozzá fölmenniük.
Ez volt az utasítás, menniük kell, bármikor és bárhonnan hívja el őket. A padlástérben egyébként nem is volt más, mint a két rendelő, a gyengélkedő helyiségei, néhány örökké zárt ajtó mögött a szigorúan rendben tartott lomtárak és raktárak, ahová kizárólag a ház gazdasszonyának volt szabad bejárása.
És a szokatlan csöndnek, ami itt mindenkit meglepett és azonnal megfogott.
Legfeljebb a patak túlsó partjáról, a nagy mezőről vagy a nedves, csigajárásoktól fénylő, magas támfalak közé szorított sportpályákról lehetett hangokat vagy visszhangzó kiáltásokat ide felhallani. Vagy éppen Schultze tanár énekelt a csukott ajtó mögött, gyakran recitativóban beszélt magában, mintha egy ismeretlen, többszereplős operában lépne fel.
Hallgatták a padló vagy a gerendázat reccsenéseit, amíg Schultze tanár rendelője előtt állva várakoztak.
Vizsgálat közben Schultze a mérésre kiszemelt tagot és a jéghideg mérőműszereit figyelte, más nem érdekelte. Néha följegyzett valamit, ritkán szólt, inkább mutogatott, hogy így forduljanak, oda álljanak. Nem nézett egyenesen senki szemébe, valószínűleg nem volt rájuk kíváncsi. Koccantak, csörögtek a műszerek. Ha valami különösen tetszett neki, vagy éppen elégedetlen volt az eredménnyel, akkor csettintett a nyelvével.
Most nézzük hát ezt a nagyszerű távolságot, oh, Tibiale, mivégre távolodtál el Styliontól ennyire.
III. kötet 232Ezek nem görög istenek voltak, hanem az emberi test mérési pontjai.
Vagy azt énekelte, hogy oh, Symphyse, ne reszkess, ha egyszer a magasból szemmel tart Omphalion. Ami azt jelentette, hogy a térdkalács ízesülése az átlagosnál távolabb esik a kézfej ízesülésétől, illetve a szeméremcsont felett nem kéne a bőrnek oly idegesen reszketnie, hiszen ő nem csinál mást, mint a köldöktől mért távolságot fogja be a mérésre szerkesztett eszközével. Nem mindenki félt tőle. Mindig hidegek voltak ugyan a műszerek, s ezért az első érintéstől még a legbátrabbak is rettegtek. Közönséges latin szótárakban nem találták ezeket az elnevezéseket. Attól is erősen tartottak, hogy a Schultze a lemeztelenített tagjaikhoz ér. A két életnagyságú csontváz ábrája ott függött előttük a rendelő falán. Számokkal voltak rajta kijelölve a test mérési pontjai. Az egyik ábra huszonhét ponttal, oldalnézetből, a másik ábra huszonnyolc ponttal, elölnézetből ábrázolta az emberi testet, Braus szerint.
Ez a rejtélyes név állt mindkét rajz fölött szépen metszett gót betűkkel, ám a lexikonokban Braus sem szerepelt. Schultze akkor nézett a fiúk szemébe, amikor elővette a nagy bőrkazettát a szem színének meghatározásához szükséges eszközökkel. A bőrkazetta viszont legtöbbjüket olyan rémülettel töltötte el, hogy inkább azonnal lehunyták a szemüket, mert a nagy veszélytől fájni kezdett az üregében. Vagy a tenyerükbe temették gyorsan az arcukat.
Fekete bársonnyal bélelt ágyukból üvegszemek néztek fel a mennyezetre. Öt sorban nyolc-nyolc üvegszem volt elhelyezve, s négy ilyen emeletet lehetett a kazettából egymás után kiemelni. Ami összesen százhatvan különböző színű és mintázatú üvegszemet jelentett. Az egyes szemek alatt fekete bársonyba mélyesztett parányi réztáblákon állt a szemszín száma és betűjelzete. Schultzénak mindezt először is ki kellett pakolnia, hogy a szemszínek értelmes áttekinthetősége kedvéért egymás mellé helyezze a bársonytáblákat. A kazetta legalsó emeletén, az utolsó kiemelhető táblán egy cukorcsipeszhez hasonló, ezüstből készített félelmetes eszköz és egy erősen illatozó, hajszálvékony szantálfa legyező hevert a bársonyágyon.
III. kötet 233Schultze előbb a legyező segítségével végezte el a meghatározást. A legyező egyes szelvényeit ügyesen el lehetett egymástól választani, a kiválasztott szelvényt pedig, végén a kézzel festett, különböző szemeket ábrázoló email lapocskákkal, a színazonosítás kedvéért a szem elé emelni. Bár biztos kézzel dolgozott, szakmai izgalmában Schultze ezekkel a fiúk halántékához emelt kis pávaszemekkel olykor megérintette a valódi szemgolyót.
Ez persze elegendő volt ahhoz, hogy érzékenyen fölszisszenjenek.
Ő pedig csak énekelhetett, hogy ne légy már olyan kényes kis bolond.
A durva meghatározás után vette a félelmetes ezüst csipeszét, amivel nem csak ügyesen ki lehetett emelni ágyából az értékes szemgolyót, hanem teljes biztonsággal a valódi szem mellé emelni. Mert mindeközben két lámpával erősen a szemükbe világított, elölről és oldalról. Előzőleg valamit belecseppentett a szemükbe, hogy ne hunyorogjanak. Ha ellenkeztek vagy önkéntelenül hunyorogtak, Schultze azt énekelte, hogy ármány és cselszövés az isteni tervet nem zúzza szét, isteneknek nem tesznek keresztbe, és kaptak még egy cseppet.
Vizsgálat után még órákig bénult szemhéjakkal és óriásira tágult pupillával bolyongtak, vagy mozdulatlanul ültek egy padon tenyerükbe temetett fejjel.
Fájt a fény.
Vagy azt énekelte Schultze, hogy hallga, hallga, egyetlen secundum, add türelmed herceg, nyomon vagyok.
A főbenjáró bűn miatt a gazember rögtön meglakol.
De a szemüket már csak azért is dörzsölgették, hogy időt nyerjenek.
Nem piszkálod, nem dörgölöd, különben a csipesszel veszem ki, kisfiam. Az ördögbe is, hát könnyezik, így énekelt Schultze, és akkor megint csak megadóan ki kellett nyitniuk, hogy megkapják az induló csöppjüket vagy éppen a stabilizáló csöppjüket vagy a könnyezés elleni csöppjüket.
Azért is volt ilyen csönd idefenn, mert közvetlenül alattuk, a másodikon voltak a hálótermeik. Két nagyobb, három kisebb hálóterem, III. kötet 234ahová nappal nem volt bejárása senkinek. Minden évszakban nyitva kellett tartani minden ablakot. Nagy párás téli hidegben is alig fűtöttek, de tekintettel a magas páratartalomra, olykor a nyári hónapokban is temperálták az enyhén dohos illatú hálótermeket.
Az elsőn voltak a tantermeik, és az úgynevezett nagyterem a két hatalmas, kőből épített kandallójával, a vaskos kéményeivel, a festett fából készült csillárjaival. Az elektromos gyertyák tövében, a színes tányérkák aranyozott szélein még látni lehetett az egykori viaszgyertyák túlcsorgásait. Ebben a nagy művészettel, kazettásan gerendázott, festett mennyezetű helyiségben, amelyet a bejárat két oldalán álló teljes lovagi páncélzat miatt olykor lovagteremnek neveztek, láthatóan minden úgy maradt, ahogy a Thum zu Wolkensteinek évszázadokon át használták és bizonyos költői rendezetlenségben odahagyták, mikor is a bárónő tartós használatra átadta a házat és a hozzá tartozó birtokrészt.
Elsősorban tudománypolitikai megfontolásból tette.
Igaz, a Vilmos Császár Intézettől meglehetősen magas évi bért húzott, de a karrierje szempontjából ennél fontosabb volt, hogy a fiát valahol elhelyezze. A tágas völgy tartozott hozzá a tavasztól-őszig virágos mezővel, az egyes szakaszain szabályozott patakmeder, a zajongó vízesés és a meredélyek erdőségei, a fenyvesek és a tölgyesek, egészen föl a gerincig, az Ochsensprungtól a Frauenholzig, ahol a felhők közlekedtek. A tetőn aztán más erdőségekben vagy legelőkön és szántókon folytatódott a bárónő ősi birtoka, ám a telekkönyvben önálló helyrajzi szám alatt. Freiherr von der Schuer most ennek a háznak a tulajdonjogát akarta megszerezni az intézetének, akár a hozzátartozó birtokrész tulajdonjoga nélkül is.
Habár első lépésben erről nem beszélt.
Attól tartott, ha nem használja ki kellő szigorral és gyorsasággal a helyzeti előnyét, akkor Himmler kíméletlen kegyeltje, Wolfram Sievers megelőzi őt ebben a műveletben, már meg is előzte, megszerzi a házat a saját őskutató és utódnemesítő intézményének. Több éves előkészítő munkája omlott volna össze. Egy olyan tudományos terv, amelyIII. kötet 235nek a véghezviteléhez legalább egy évtizednyi vizsgálódásra lett volna még szüksége, ha nem kettőre. Valahogy azt is szerette volna a Führer tudomására hozni, hogy nem szerencsés, s nem csak költségessége miatt nincsen értelme a Birodalomban mindent megkettőzniük.
Két tudományos igazság végül is nem létezhet egymás mellett.
E magasabb szintű játszmában nagy erőpróbára kényszerült, ami egyben nagy szakítópróbának ígérkezett a nagyhatalmú Himlerrel. Aki legfeljebb látszat szerint respektálta az ő tudományos tekintélyét és eredményeit. Freiherr von der Schuer a saját asszisztensétől, Mengelétől tudta, hogy a Wolkenstein-házat Sievers jó éve kiszemelte magának, és a bárónővel azóta többször tárgyalt a megvételéről. Mengele tudományos képességeiről legalább annyira nem volt meggyőződve, mint a hűségéről, de szüksége volt rá. Attól tartott, hogy Sievers átveszi a házat, és a nagy munkával összeválogatott és a vizsgálatokhoz immár hozzáedződött gyerekanyagot egyszerűen kiszórja onnan. Másfelől a bárónő is szorongatta, mert nem csak a római intézetet kérte cserébe, hanem a ház évi bérét is meg kívánta volna emelni. Sievers olyan házakat keresett az utódnemesítő intézményeknek, amelyek távol álltak mindenféle emberi településtől. Hiszen még ki sem építette hálózatát, amikor ezeknek az intézményeknek a nevét máris szárnyára vette a sötét népi fantázia. Lebensborn, maga a szó szülte az intézmény kétes hírét. Egy olyan hely, ahol megcsinálják a tökéletes életet. A bárónő viszont éppen annyival óhajtotta volna az évi bért megemelni, amennyit a rendelkezésre álló költségvetési pénzből Freiherr von der Schuer már nem tudott kifizetni.
Amiből azonnal kiviláglott, hogy a bárónő felismerte a kedvező üzleti helyzetet, s valójában zsarolja őt.
Amit Mengelének is tudnia kell, hiszen mindez Himmler és Sievers egyetértésével történik.
Egy szellemjárta, penészes vadászházból csinált egy jól működő, a legkényesebb higiéniai feltételeknek megfelelő intézetet, ezek pedig ki akarják túrni és bele akarnak ülni a készbe.
III. kötet 236Tekintettel a sok értékes, részben a középkorból származó berendezési tárgyra, a régi családi képekre, a némiképpen megkopott kárpitozású, s igen kényes életszakaszba jutott bútorokra, a sokféle törékeny, historikus kacatra, az úgynevezett dísztárgyakra, a kézzel szőtt, velencei nehézselyem függönyökre és terítőkre, a növendékeknek ide a szenteste kivételével nem volt szabad belépniük. A karácsonyi ünnepségeket is a földszinti nagy ebédlőben rendezték meg, ahol két, ősrégi csempékből épített cserépkályha állt, és a falakat trófeák díszítették. Ilyenkor, az ünnepi vacsora végeztével, a zenekedvelő növendékek fölmehettek ugyan a lovagterembe, hogy meghallgassanak néhány klasszikus hanglemezt.
Schultze tanár szintén Lipcséből érkezett. Amikor az egyik fiú távozott tőle, akkor jó fél óra, néha negyven perc is eltelt, amíg fölrendelte magához a következőt. Nem tudták, mit csinál a köztes időkben. Miként értékeli az eredményeket, s vajon ezeknek a mérési eredményeknek milyen közük van ahhoz, hogy ki lesz a következő.
Vajon van-e listája.
Hansnak, meg ennek a Hendrik Franke nevű fiúnak, aki a legidősebb volt közöttük, amolyan túlkoros, és valamennyien csodálták a nyugalmáért és a kimért modoráért, s aki a botanikus kertben most épp a Kienasttal vitatkozott, sikerült ugyan többször behatolnia a rendelőbe. Választ akartak kapni a nyugtalanító kérdésekre, át is kutatták, néhány iratot elvittek, sőt megsemmisítettek, de listát nem találtak. Schultze mindig nagy kézitáskával érkezett, ebben tarthatta a kényesebb papírjait.
S akkor ehhez kell hozzájutniuk, ezt el is határozták. Ami nem volt lehetetlen, hiszen Schultze gyakran üldögélt az első emeleti teremben és zenét hallgatott. Napszámra dalolgatott magában, akkor is, amikor a vadonatúj eredményeit bevezette a gondosan előkészített táblázatok rubrikáiba, s egyúttal nem csak ugyanazon személyek régebbi eredményeivel vetette össze, hanem más személyek különböző időkből és más helyekről származó eredményeivel. Gyakorlott pillantással ellenőrizte vagy éppen módosította a kutatás hipotézisét. A testi fejlődés üteméről III. kötet 237grafikonokat készített, ezeket összevetette egymással, ám csak futólag értékelte őket.
Semmiféle definitív döntés ne befolyásolja a később esedékes döntéseit.
Hát akkor legyen ő, így dalolt és így morfondírozott, legyen ez vagy az. Miközben végezte a látszólag mechanikus munkáját, amely a fiúk testi adottságainak ismeretén alapult ugyan, szigorúan fizikai jellegű méréseken, lényege szerint azonban inkább intuitív módszernek bizonyult. A fiúk még csak következtetni sem tudtak rá, hogy a döntéseit mi vezetheti, és mániákus méricskéléseinek rájuk nézve milyen következményük lesz. Mert minden alkalommal nem kerülhetett mindenki sorra, vagy éppen Schultze tudományos szeszélyei miatt többen jó időre kimaradtak a mérésekből. Voltak fiúk, akiket talán szívesebben méregetett, a kedvencei, míg másokkal egyáltalán nem foglalkozott. Vagy mintha kényszeredetten tenné. Néha ezeknek lett a legszorongatóbb, hogy akkor ők már szóba sem jönnek a Schultzénál. Ezt a tudatot hosszú távon nem lehet elviselni, olyan, mint a szerelmi féltékenység. Míg a többiek féltékenyen vagy megvetően figyeltek. A kivételezettségüket nem lehetett mire vélni. Miért éppen az ő méreteikre nem kíváncsi a Schultze. Miben különböznek ennyire a többiektől, ami szabad szemmel vagy a ruhák miatt nem látható.
S e gonosz indulatoktól megsokszorozódott figyelem miatt olyan lett közöttük a hangulat, oly nyomasztó és baljós, hogy nem is tudták egymásnak megbocsátani.
Ha egyenlőség van, akkor legyen egyenlőség.
Volt azonban egy magasabb szempont, amit sem a kiválasztott személyek, sem a mérésre kiválasztott testrészek vagy tagok tekintetében nem lehetett sem követni, sem megérteni. Minél nagyobb és minél részletesebb lett az adathalmaz, Schultze annál világosabban látta, hogy nem csak az erő vagy az energia, a szeretet vagy az egyenlőség elve nem működik a szerves természetben, hanem az egyes egyedek megítélését illetően maga az egységesen alkalmazott és hitelesített mértékegység is III. kötet 238tévútra visz. Csak a kivételes létezik, magának az egyedinek vannak törvényei, igen bensőséges, kívülről feltárhatatlan törvényei, ám az egyed nem a kivételes tulajdonságaival van belekötve az egészbe.
Az erő, az energia, a szeretet vagy az egyenlőség végül is olyan politikai fikció, amely az átlagos statisztikai fikcióján van megalapozva, és ennek semmi köze sem a fizikához, sem a biológiához.
Mintha azt mondaná magának, hogy előbb meg kéne tisztítania ezeket a tudományokat a politikai fikcióktól, vagy metafizikai kérdésekkel kéne előbb foglalkoznia, csak aztán tudna ezekkel a mechanikus mérési eredményekkel valamit kezdeni.
Vagy akkor sem.
Esténként Schultze az elsőn üldögélt, és ott dalolgatott a nagyterem valamelyik kényelmes karosszékében. Akkor is egyedül maradt a gondolataival, ha más nevelők itt olvasgattak és beszélgettek. Őt az úgynevezett végső kérdések kívánatos metafizikai megalapozása gyötörte. Észre sem vette, amikor egy lemez már lejárt és üresen kattogott és sercegett a tű alatt. Még arról is sikerült önmagát lebeszélnie, hogy az intuitív alapon összehordott adathalmazban összefüggéseket keressen, kapcsolatokat, keresztkapcsolatokat vagy akár párhuzamokat.
Inkább klasszikus melódiákat fütyürészett, mindig ismételgetett, mindig mániákusan ugyanúgy és ugyanazt.
Elég sok vörösbort megivott közben.
Munkájának végeztével minden alkalommal be kellett várnia a Berlinből érkező Geipel tanárt, a tenyér és az ujjak örökléstani megítélésének nagyhírű szakemberét, aki nem is mindig egyedül, hanem többedmagával jött, tudós vendégekkel. Geipel a vizsgálat tudományos szupervizorjaként működött, s tréfás modora miatt a fiúk Schultzéval ellentétben igen gyorsan megkedvelték.
Ennek a kínos és szorongató aktusnak, a szupervíziónak, jobban fel tudták fogni a ritmusát és az értelmét, mint az örökös vizsgálódásét. Legalább háromszor egy évben elvégezték a szupervíziót. Ezekben a napokban derült ki, hogy ki számít közöttük igazán érdekes vagy kérIII. kötet 239déses esetnek. Amit elvileg már korábban is tudniuk kellett volna, hiszen a mérési technikák titkos útmutatását akaratlanul követték, magukévá tették a saját két szemükkel, csak azt nem tudták soha eldönteni, hogy mindez milyen szempontból lenne perdöntő vagy érdekes.
Amit Schultze egyszer megmért, azt éppen úgy megfigyelték magukon, mint egymáson, s így közösen valószínűleg sokkal mélyebbre jutottak a megfigyelésben, mint ahová Schultze a maga egzakt mérési eredményeivel bármikor eljuthatott. Tudták, hogy kinek miben mi a mérete, vagy miről hallgat, s az összehasonítás elkerülése végett mit lenne jobb ki előtt eltitkolnia.
Éberen figyelték egymás vonásait, tagjait és színeit, adottságaik és testi hajlamaik változásait.
Éber megfigyeléseik termése ilyenkor érett be, amikor jött a szupervízió.
Schultze szerzetesi szigorától idegenkedtek és undorodtak.
Hiszen megmondtam, láttam is, ugye, hogy tudtam előre.
Viszont élvezték az egyediben elmélyített szubtilis tudásukat.
Mintegy önkéntelenül hangolódtak rá azokra a tudományos előfeltevésekre, amelyekkel Schultze oly behatóan foglalkozott, de semmiféle tudományosságra nem kellett törekedniük, s így megfigyeléseiket nyugodtan összekapcsolhatták érzelmekkel és indulatokkal, ami nem volt veszélytelen. Hiszen nem tudták kideríteni, hogy a kivételességnek vagy a kérdésességnek, ennek az egész nagy egyediségüknek mi lesz a következménye, holott tudásuknak ez lett volna a kútfeje. Merthogy mindennek komor és súlyos következménye lesz, afelől nem lehettek kétségeik. Vagy a kérdésességüknek vannak-e megszabott mértékegységei. Hendrik és Hans erre vonatkozó papírt sem talált, amikor két egymást követő éjszakán behatoltak a rendelőbe. Néha olybá tűnt, mintha a bizottság a kivételt tartaná normának, míg máskor inkább az átlagost, vagy éppen a kívánatost, amit megint csak egy olyan számnak vagy számsornak kellett volna kijelölnie, amelyet sehol nem találtak.
Még azt is felfogták, hogy a kérdéses szám is szám, ennek jele x, mint III. kötet 240ahogy az elemek periódusos rendszerében szintén vannak üres helyek. Az üres helyek azonban a betöltött helyektől válnak láthatóvá, s így az sem indokolatlan, hogy ezeket keressék vagy ezek után kutassanak. A kérdéses esetnek számító fiúkon nem csak kíméletlenül megismételték a korábbi méréseket, hanem a bizottság tagjainak néma jelenlétében olyan méréseket végeztek el rajtuk, amilyeneket másokon nem. Különben is le kellett vetkőzniük a mérésekhez, anyaszült meztelenre, és nem csak a bizottság előtt, hanem akkor is, ha Schultze csupán az álluk, a Gnathion, és a szegycsont felső vége, a Suprasternale közötti távolságot mérte.
Mindenkitől minden alkalommal megkövetelte, ha valaki önkéntesen nem tette volna meg.
Kienast nehéz esetnek számított.
Vessük le a szaros kis gatyácskát, énekelte, a büdös zoknit dobjuk le már.
Fehérneműt egy héten egyszer cseréltek az internátusban, Schultze pedig erősen idegenkedett a szükségszerűen jelentkező testi kipárolgásoktól. Alig tudta a fiúknak megbocsátani, hogy a testi adataik hozzá vannak tapadva a szervi működéshez. De azért is nehéz volt mindenkinek mások méreteiből megítélni a saját helyzetét, mert nem mindenki számolt be róla szívesen, hogy mi történt vele odafönn, milyen rendellenességét fedezték fel vagy melyik testrésze volt műsoron. Sokan igyekeztek ártalmatlanítani a beszámolóikat, ez nyilvánvaló, míg mások szégyentelenül tódítottak. Holott azt sem tudhatta senki, hogy akár a tódításból, akár az ártalmatlanításból mi következik, s így az sem volt felbecsülhető, hogy a tudományosság ellen folytatott titkos háborúban melyik a jobb önvédelmi taktika.
Elhallgatni a kínos mérési élményeket, avagy hetvenkedni, túlozni, másoknál még nagyobbakat mondani.
Valamennyien basztardok voltak, ez volt az igazság.
Soha nem mondták volna ki róluk hangosan, s ők egymás között még kevésbé. Nem tudtak ugyan nem gondolni rá, hiszen nem csak a tudomány, hanem az új törvények szerint is basztardnak számítottak. III. kötet 241Mindazonáltal a lehető leghaladóbb és legmodernebb pedagógiai szemlélet szerint megszabott nevelésben részesítették ezeket a basztardokat. Amit legtöbben a megtévesztésükre szánt látszatnak tekintettek, egyébként igen helyesen, ám neveltetésük tudományos szintjét és minőségét nem lehetett nem komolyan venniük.
Mintegy ötvenkilenc fiú, s a létszám évek óta alig változott, mivel az öngyilkos fiúk helyét mindig betöltötték. Kis csoportokban tanultak, s ezek a csoportok csupán nagyjából voltak életkor szerint elkülönítve. Elsősorban klasszikus tudományokat vettek, matematikát, fizikát, botanikát, kémiát, de tanultak régi nyelveket, latint és görögöt, irodalmat és históriát, főleg őstörténetet, s e témában olyan tárgyakat, archeológiát és etnológiát, amelyek a középfokú tanintézetek tanrendjében nem szerepeltek. Mérték a fizikai teljesítményüket és a szellemi befogadóképességüket, ezeket az eredményeket pedig kivételesen közölték is velük, mert teljesítménynövelő gyakorlatokat végeztek, és ehhez az obszervációhoz szükséges volt erősíteni közöttük a versengés szellemét. Próbáknak vetették alá a szellemi kapacitásukat és az intelligenciájukat, s minden körülmények között részletes följegyzéseket készítettek a viselkedésükről.
Nevelőiket el nem tudták volna képzelni a jegyzetfüzeteik nélkül. Megtiszteltetésnek kellett tekintetniük, hogy ilyen körben élhetnek és tanulhatnak, s az így nyert adatokat a legmagasabb szintű német tudomány fogja használni. De mindenáron megerősítették őket abban a tudatban is, hogy hasonszőrűek, egyívásúak, és ebből a körből egy életen át nem lehet kilépni. Bármi történjék, még az életük árán sem, ezt tudták, legalábbis az érettségi vizsgáig itt kell maradniuk. Ez olyan messziségben állt előttük, hogy immár el sem tudtak volna képzelni egy olyan világot, ahol másmilyenek lettek volna a feltételek.
Nem tudták eldönteni, hogy milyennek kéne lenniük, ha már ilyenek.
Vagy miként kéne viselkedniük, hogy szerencsétlen születésük ellenére olyannak látsszanak, amilyenek minden valószínűség szerint nem voltak és nem is lehettek. Habár éppen ezzel szolgálták a német III. kötet 242tudományosságot, ami nagy elégedettséggel töltötte el őket. Ha Schultzénak egyszer sikerül az adataik alapján a faji kívánatosság normáit meghatároznia, akkor a faji csökevényességük lesz az érdemük.
Hansot e főként intellektuális jellegű tépelődések mindenesetre távolabbról érintették, mint a többieket, és Hendriket is inkább csak praktikus okokból. Legfeljebb úgy, mint mások némán viselt fájdalma és önmagát illető kétsége. Feszültség és szorongás egy olyan hiányosság vagy sérültség miatt, amely elől egyikük sem tudott kitérni. De bármilyen hatással volt rájuk mindez, különböző okokból és különböző módszerekkel mindketten távolságot tudtak tőle tartani, s ennél a kivételes közösségnél a testi közösség sem lehetett volna szorosabb.
Ám legnagyobb szerencséjükre még ennek az érzésnek az erős testi jeleit is sikerült bizonyos távolságban megtartani. Nem kerülhettek abba a helyzetbe, hogy a többiek előtt magyarázkodniuk kelljen vagy a nevelőik szemében sötét gyanúba keveredjenek.
A nevelők ilyesmire különösen figyeltek, sőt, alkalmakat adtak a fiúknak, hogy megfigyelhessék egymáson hajlamaik tisztaságát vagy az eltérések jellegét.
A helyszín kivételes atmoszférikus nyomása és a titkos tudományos szándék felfogásában különösen érzékeny volt hát a két fiú, bár soha nem érzékenykedett egyikük sem, s ezért tekintélyük biztos lábakon állt. Hans különben is úgy viselkedett, mintha mindannak fölötte állna, ami vele történhet vagy meg is történik. Kivételezettnek is számított az internátusban, ahol egyébként a kivételezettséget a népközösség szellemétől idegennek tekintették és megvetették. A kiszolgáló személyzet tagjainak ugyanakkor meg volt tiltva, hogy a fiúkkal személyes kapcsolatba kerüljenek. Bármiféle elfogultság vagy elfogódottság veszélyeztethette a megfigyelés egzakt jellegét. A közeli községekből és a középkori városkából átjáró nők és férfiak mégsem tudtak nem úgy bánni vele, mint a környék urával. Zabi vagy nem zabi, ez igen kevéssé érdekelte őket.
Igen kis dolgokban, mintegy észrevétlenül is a kedvében jártak, s ő III. kötet 243tisztességesen megosztotta Hendrikkel e familiáris javadalmakat és kedvezményeket. A dolog észrevétlensége erősítette meg a többieket abban a tudatban, hogy Hansnak valóságos történeti előjogai vannak, és ezért indokolt hallgatni rá. Az internátus tudományos felügyelői ellenben tévedtek, amikor azt hitték, hogy minden elemében a kezükben tartják az obszervációt. Ráadásul nem csak a konyhai személyzet tagjai, a fűtők vagy a takarítólányok, hanem a szaktanárok és természetesen maguk a fiúk is tudták, hogy Hans édesanyja nem csupán birtokolja a két ősi fészket, Thum és Wolkenstein között a hatalmas erdőségeket, a fatelepeket, még a kis erdei vasutat is, amely minden délután nagy sípolások közepette haladt át a wiesenbadi viadukton, hanem a legmagasabb szinten kapcsolatban áll az itt folytatott tudományos kutatással.
Megalázó lett volna arra gondolniuk, hogy egy tudományos kísérlet tárgyai, holott valamennyien e kellemetlen gondolattal aludtak el és ugyanerre ébredtek.
Nekik a szüleik kifejezett kívánsága szerint kell itt lenniük, s ezzel az ügyet igyekeztek elintézettnek tekinteni. Mégsem hagyta nyugodni őket. Amikor nyáron három hétre hazamehettek, nem merték volna megkérdezni a szülőket, hogy tudnak-e ilyesmiről, vagy hogy milyen papírt írtak alá az internátusi elhelyezésükkel és a higiénés obszervációjukkal kapcsolatban. Ez volt a kulcsszó a papírokon. Kutattak, a szülők iratai között ezeket a papírokat többen meg is találták, s bizony aláírtak egy ilyen kötelezvényt, amely a törvény megadott helyére hivatkozva elég világosan fogalmazott.
Ezen a nyáron Hans sem térhetett haza, a konzulensek ugyanis szükségesnek látták az extrém obszervációt. A betörés miatt mérték rá a súlyos büntetést. Kínos körülményességgel leplezték le őket, mivel maga a leleplezés processzusa lett az obszerváció tárgya. A bárónő pedig nem csak nem tehetett volna semmit a tudományos szempontból indokolt rendelkezés ellen, hanem mintegy föllélegzett a hír hallatán. Hogy akkor a három nyári hetet nem kell a kilátástalan családi együttlétre pazarolnia. Inkább nem vette tudomásul, hogy a fiára milyen veIII. kötet 244szély leselkedik az extrém obszerváció miatt. Félt is a fiától, a fiú puszta fizikai léte idegenkedéssel töltötte el.
Amikor ébredés után olykor az eszébe ötlött, akkor érezte, hogy mennyivel boldogabb lenne nélküle. Habár mit sem tudhatna a boldogságáról. Őszintén szólva, már a nem kívánt terhesség idejét az ismeretlen állapottal szemben támadt haragban és keserűségben töltötte el. Az elformátlanodott teste, az émelygései és a hányásai igen békétlenné tették. Nem tudta volna letagadni, hogy amit a teherrel szemben érez, gyűlölet. Mint akit önmaga testiségéből forgattak ki, s erről még csak nem is beszélhet senkivel.
Talán ezért történt, hogy Hans a kelleténél jóval korábban jött a világra. Ami a bárónőt a tökéletes szerencsétlenség érzésével töltötte el. Van két egymásnak kiszolgáltatott lény a világon, de a kölcsönösség tudata soha nem okozott semmi örömöt neki. Néhány nap múltán elapadt a teje. Biztosan nem lett volna szabad ilyen dolgokat gondolnia. Ráhúzni a fejére a kis főkötőjét vagy a világoskék takarót. Ezért is kellett a csecsemőt minél előbb szoptatós dadához kiadniuk. Idegen tejen ugyan éhezett, elkékülve ordított minden cumiztatásnál, éjszakákon át ordított, pedig rendes időközökben táplálták az idegen tejjel és a legjobb tápszerekkel.
Karla gyönge volt, s mielőtt elutazhatott volna vele Auenbergék birtokára, a csecsemő egy délelőtti ordítás után váratlanul el is hallgatott. Jó lett volna, ha nem lélegzik többé. Karlának olyan benyomása támadt, mintha a csecsemő beletörődött volna a halálába. Mintha vele együtt várná, álljon le a légzése. Állt a bölcső fölött némán és mozdulatlanul, és vele együtt kívánta, hogy pusztuljon el. Pusztulj el. Mégsem pusztult el. Kívánta, pedig úgy kívánta.
Neki aztán senki nem beszélhetett úgy a feltétlen anyai szeretetről, hogy ne kacagott volna akár hangosan.
Pontosan ismerte a tartós érzést, amivel az anya a fiát gyűlöli, s mindent meg is tesz, hogy legalább ezt a neme szerint idegen elemet kiölje belőle.
III. kötet 245Vagy pusztuljon el.
Mást ugyan tényleg nem tett, mivel a méltóságát még a saját gyűlöletével szemben is rangon alulinak érezte volna elveszíteni.
Néhány napja, amióta kezdtek visszatérni a többiek, Hans már azt sem várta, hogy a bárónő mégis érte jön és legalább az annabergi házukba elviszi. Legfeljebb nem az anyjára vágyakozott, hanem a házra vagy a meleg diósbéles ízére és édes illatára, amit egyszer az annabergi hetivásáron vett neki az édesanyja. Ennek a kalácstésztának a könnyűségét, a töltelék krémes állagát nem tudta elfelejteni.
Hogy van a világon olyasmi, amit az édesanyja megvásárolt neki egyetlen egyszer.
Ha egyedül maradt, akkor ezzel az érzéssel nézett végig a testén.
Mintegy próbaként még a heréit és a fütykösét is befogta a két combja közé, a zuhanyozóban így mutatta be a többieknek önmagát. Tetszett nekik, a többieknek, nevettek is rajta, Hendriknek pedig különösen tetszett, hogy akkor neki tényleg pinája lenne, de csak a Kienast csinálta utána.
Elégedett lehetett, ahogy a többiek között a dolgok mentek nélküle. Mindenfélével megvigasztalta önmagát. Ezt maga is elég gyerekesnek találta, ám nem volt elkerülhető, búvóhelyeket kellett hozzá keresnie. A hallgatás hónapjaiban is kapcsolatot tudott velük tartani, és az irányítást sem kellett a kezéből kiadnia. Úgynevezetten ki volt közösítve, ami a nyári szünet megvonásával együtt a legszigorúbb büntetésnek számított, de még ennél is szigorúbbá tette a büntetést, hogy Hendriket gyanúba akarják keverni, s el akarják szakítani tőle. Ezért majomkodott neki a pinájával a zuhanyozóban. Ő nem kapott semmiféle büntetést, amivel olyan látszatot kívántak teremteni, mintha ő lenne, aki föladta az összeesküvésüket. Hendrik pedig jól értette a zuhanyozóban, hogy ő nem hitte el.
Ezért nem nevetett a többiekkel, de a szeme villogott az örömtől.
Olyan még soha nem történt, hogy valakinek a kiközösítését ne oldották volna föl, vagy valakit végleg kizártak volna az internátusból. ElIII. kötet 246vileg ugyan bármit megtehettek volna, amit Hans és Hendrik bizonyos határokon belül felfogott és kihasznált. Még levelet is sikerült váltaniuk, amelyet többszöri olvasás után mindketten elégettek. Ha nem élvezték volna a hősiességüket, akkor nem tudták volna megtenni. De még így is nehezükre esett nézni, miként kunkorodnak és hamvadnak el a láng alatt a levél lapjai, olyan lapok, amelyeken Hendrik drága barátomnak nevezte őt, ő pedig a legkedvesebb testvérének Hendriket. Azt ugyan nem tudhatták, hogy nevelőiknek e titkos mozgások jó részéről mégiscsak van tudomásuk, s így a levelek sem maradnak dokumentálatlanul. Amíg távol voltak a többiek, és a személyzet a minden évben esedékes nagytakarítással, mázolással és meszeléssel volt elfoglalva, Hansnak jobbára nem volt szüksége a beszédre. Érdekes is volt beszéd nélkül élnie. Hasonló büntetéssel sújtott társaival együtt jórészt felügyelet nélkül maradt a nyári hetekre. A személyzet renitensebb tagjai pedig alaposan megsértették a szigorú előírásokat és rendszabályokat, hogy mások megfigyelhessék és feljegyzéseket készíthessenek ugyanerről. S így az adott pillanatban von der Schuernek sem lehetett más dolga, mint odasétálni az íróasztalához, s miközben Thum zu Wolkenstein bárónő még a legelső meglepetésével küszködött, egy papírt kiemelni a paksamétából, amelyen tételesen volt fölsorolva, hogy Hans von Wolkenstein egy Hendrik Franke nevű növendék társaságában milyen jellegű illegális tevékenységet folytatott, milyen szabályokat sértett meg és milyen jellegű érzéki kicsapongásoknak engedett. Hányszor törtek be közösen a rendelőbe, milyen papírokat tulajdonítottak el és semmisítettek meg, milyen tartalmú leveleket váltottak, és a személyzet két megbízott tagjával milyen jellegű kapcsolatba bonyolódtak.
Amivel az édesanyját igazán nehéz helyzetbe hozta, a bárónő a harag könnyeivel küszködött. Ez az engedetlen gyermek ugyanekkor a völgykatlant mintegy hetven méternyi magasságban átívelő viadukt központi pillérjének tövében guggolt a szemközti sziklás hegyoldal magasából lezúduló vízesés dübörgő zajában, a társai pedig a botanikus kertben tárgyalták a maguk tolvajnyelvén a helyzetet.
III. kötet 247Egy sima, sárgásan barna kövön guggolt, ahol a szeszélyesen zubogó, locsogó és bugyborékoló víz olykor elöntötte a lábfejét. Internátusi egyenruháját viselte, terepszínű, katonás fazonra varrott vitorlavászon inget, barna kordbársonyból készült térdnadrágot. A magasszárú, gombos cipőjét és a csavartmintás térdzokniját a parton vetette le és a magas sásban rejtette el. Mert a nevelők is gyakran megtréfálták őket, elvitték a szertehagyott cipőiket vagy ruháikat.
Meztelen talpával biztonságosan megtapadt, de a legkisebb moccanásra ingott alatta az érdes felületű kő.
Nem volt szabad megbillennie.
Ebben a délutáni órában, amikor a frauenholzi meredély magas gerincén az utolsó napsugár is megtört, s vitte magával melegét, erős éle lett a völgyben a nyárvégi levegőnek.
Illatozott a gyanta és a szurokfű.
Amennyire a kő billenékenysége megengedte, előredőlt, egy pálcát emelt a víz fölé, valamit figyelt a kristályosan tiszta, vad áramlásaitól forrongó jeges víz alatt. Egy furcsa, sosem látott élőlényt a kövek között. Netán az élőlény tetemét, esetleg letépett tagját, amint a sodrás belöki egy másik kő alá. Nem hagyja ott, hanem kisvártatva kiragadja, és az áramlás erejére bízva, lassan, ünnepélyesen viszi vissza. Ilyenkor érte el, érintette meg a pálca hegyével. Annyira éppen elérte, hogy felfordíthassa. Legyen élőlény vagy tetem, a hasát akarta látni. Bár egy kicsit megbillent a talpa alatt a kő, csobbant a víz és nem lett volna kellemes belefordulnia. Egy halovány húsdarab, amelynek a víz talán a színét vette. Sziklaélen kiszakadt cafat az öngyilkos társuk teteméből. De lehetett vízbe fúlt meztelen csiga vagy egy feltépett rák húsa. Itt a víznek olyan ereje volt, amivel néhány perc alatt minden árulkodó vérnyomot eltüntetett. A ruhafoszlányokat azonnal partra vetette vagy egy kőre lökte ki.
Gondolatban még odáig sem jutott el a meghatározásban, hogy önálló élőlénynek tekintse-e, egy élőlény hullájának vagy bármilyen felázott húsdarabnak, amely nem szabadulhat ki a kövek közül, amikor III. kötet 248odafönn, valamivel a vízesés fölött, a tölgyekkel benőtt meredély pereméről meghallotta a meginduló kövek ismerős csörgését.
Valaki az ösvényen ereszkedett le az Ochsensprungról. Mi több, a következő pillanatban már láthatta, hogy nőnemű. A bőr színe és valami piros árulta el. Vagy több piros. De éppen csak elővillant a lombok alól, amint a kövek vidám zajától kísérve nagy óvatosan ereszkedett alá.
Aki erre a nyaktörő mutatványra vállalkozott, a tekergős és veszélyes ösvényre lépett, amelyen inkább őzek és szarvasok közlekedtek, alaposan a lába alá kellett néznie. Meg hová kapaszkodjon a következő lépésénél, ezt figyelni, gyökér, ág, suháng, vajon mi tartja meg avagy megtartja-e, amíg megkapaszkodik.
Súlyos sérülések nélkül aligha úszta meg, aki itt megcsúszott.
Hans föl is emelkedett valamennyire. Hogy jobban lássa, bár tudta, hogy azonnal menekülésre kéne fognia. A pálcáját sajnálta volna egyszerűen elhajítani. A lehető legészrevétlenebbül menekülni, ügyelni rá, hogy a billenékeny kövön ne inogjon, ne zuhanjon a jegesen zubogó vízbe. Még egy utolsó pillantást vetett a furcsa jelenségre, amit nem sikerült sem kihalásznia, sem meghatároznia. Néhány jól irányzott ugrással kinn volt, visszanézett a sötét hegyoldalra, ahol a lombok között a csörgés biztatóan erősödött. Felkapaszkodott a meredek partra, s a megmenekülés gyermeki örömével vetette bele magát a magas fűbe. Ez valóban jótékonyan elnyelte és eltakarta. Onnan figyelt ki, lihegett, fülelt, miközben megkaparintotta a gombos cipőit és a két vastag térdharisnyát. Csatakosak lettek a harmattól, egy pillanat alatt csatakos ő maga, ahogy itt hevert. A közeledő lány karjának és lábszárának bőrszíne, szoknyájának villogó pirosa egy sziklavonulat mögött tűnt el. Azon a szakaszon a szerpentin megenyhítette a lejtőt valamennyire. Amikor kibukkan, úgy fog elibé tárulni a táj, mint egy kényelmes kilátóból. Addig annyi ideje maradt, hogy a harisnyáit beletúrja a cipőkbe és a törzsét meghajtva inaljon. Vissza, a vasúti viadukt roppant pillérjének védelmébe.
Köveken kellett lépdelnie. Sárgás, testszínű köveken kapkodta a meztelen talpait.
III. kötet 249Minden lépés zajt ütött és fájt.
Az volt a szándéka, hogy a pillér takarásában hátrál be a fák közé. Ahol aztán a töltés oldalában a leleplezés legkisebb veszélye nélkül visszasétálhatott a tűlevelektől puha és enyhén szúrós földön a százados fenyők között, hogy valahol távolabb felhúzza a harisnyáját és fölvegye a cipőjét.
Még egyszer visszanézett, látni, mégis ki, vajon mit akar az illető. Maga sem tudta volna megmondani, hogy miféle lelepleződéstől tart, s ennek ellenére mi tartja itt.
Inkább nagylány volt, Hans legalábbis elbizonytalanodott a láttán. Sötét haja copfba fonva, a copfok végén a piros szoknya anyagából készített masnival. Karján kis kosarat hozott, akárha szedret szedni indult volna, vagy gombászni.
Ehhez túl későre járt a völgyben.
Ahol a szerpentin véget ért, a lehető legveszélyesebb szakasz következett.
Vízmosásoktól elmélyítve, kőomlásokkal elrekesztve ereszkedett tovább az ösvény. Nem tudott nem megcsúszni, nem tudott nem olyan növényekbe, indákba, gyökerekbe vagy száraz szárakba kapaszkodni, hogy ki ne szakadtak volna a földből, kapkodott. Piros masnis copfja hol előrehullt, hol visszacsapódott, csapkodott, rengett a blúzában a melle, kis kézikosara felcsúszott a válláig, vagy csaknem lesodródott a csuklójáról, minden recsegett és ropogott. Amit a völgy és a viadukt többszörösen visszavert. Zúdult a meredélyen, szoknyája minduntalan felcsapódott a nyakába. Hans látta a hosszú, barna combjait, a rózsaszínű bugyiját, és megint.
Félő volt, hogy a tátongó, minden eddiginél meredekebb útszakaszt a mezítelen fenekén csúszva fogja megtenni.
Egy ilyen hülye lány.
Aki nem képes a sarkát és a cipőjének a külső szegélyét lépésenként megakasztani.
Hogy ennyire hülye legyen egy ilyen lány.
III. kötet 250Közel sem volt ijedt, a sebességtől és a veszélytől inkább elszánt.
Hans ujjongott, vinnyogott. Valósággal rátapadt a pillér kövére, ágaskodott, hogy jobban lássa. Mintha életében először látna egy nőnemű lényt kendőzetlenül és leplezetlenül a körülményekkel és a saját teste nehézkedésével megküzdeni.
El volt ragadtatva tőle, bár nem értette, mit kereshet itt.
Ezt most el fogja kapni.
Ha valakit sürgős üzenettel küldtek át Annabergből, akkor kerékpárral érkezett. Amikor a személyzet tagjait keresték a Wiesából vagy Wiesenbadból gyalogosan átránduló rokonok, akkor szintén az ellenkező irányból, a Bismarck-torony felől jöttek.
Meg fogja lepni.
Ez nem normális, hogy valaki ilyen balfácán legyen.
De baleset nélkül ért le, nekiverődött egy gyökerestül kifordult fának. Megkapaszkodott, megtámaszkodott rajta, hogy megpihenjen, lihegjen, nézze a patakot, amelyen még át kell kelnie, majd eligazítgassa a szoknyáját, a blúzát. Egyetlen mozdulattal a blúzában a mellét, ami Hansot a pillér melegébe tapadva rövid időre elkábította.
Hitetlenkedett, ez nem lehet.
Világos volt, hogy a cipőt azért kell levetnie, hogy átlábaljon a gázlón, ami szintén nem volt veszélytelen. Hansban egy pillanatra még az is felmerült, hogy hiszen hozzá jön át. Őt akarja meglátogatni nagy titokban. Ennek a sejtelemnek azonban nem volt értelme.
Mint akit időközben kicseréltek, alaposan megváltozott. Változása Hansot kellemetlen érzésekkel töltötte el, ami ráadásul készületlenül érte. Honnan tudhatta volna, hogy van ilyen változás a világon. Úgy látta, hogy Ingke Einbock megnőtt, súlyosabb lett. Kislányságából nőtt ki, Hans pedig a nyári kalandja ellenére kisfiú maradt még, ami miatt szégyenkezett. Ezzel fölébe kerekedett a lány, ez volt a határozott érzése.
Ami minden fiút megkínoz.
Nem érezni, amit érez.
III. kötet 251Nem gondolni rá, amin örökösen gondolkodik.
Mint ahogy valamiként mindig fölötte állt, ami a legmélyebb közös titokként fűzte össze őket.
Éhesen figyelte, mit hogyan tesz.
Tán készen arra, hogy adott esetben a segítségére siet. Ha megcsúszik a kövek között, amire volt esélye. Beletoccsan a vízbe a hülye bugyijával, és onnan aztán többé föl nem áll. Az ostoba Ingke, de minek jött ide. Megesett velük, amikor próbára tették az ügyességüket és eljátszottak ezzel a veszéllyel. Az átkelésnek volt egy kézenfekvő alapszabálya, s ezt nem volt tanácsos megsérteni. A gázlón ellenállhatatlan sodrása lett a víztömegnek, s minden felszín alá merült követ színtelen és igen síkos állagú alga lepett be. A víz hidege ugyanakkor azonnal csontig hatolt. Mintha penge akarná az embert a lábáról leszelni. Veszett ügye volt annak, aki mindkét talpával egy algától lepedékes víz alatti kőre merészkedett.
A lélegzete elállt, de már benne volt a vízben, és alaposan összetörte a köveken a tagjait. Csúszott, nem volt miben megkapaszkodnia, mert a víz alatt minden csúszott vele. Mintha a pokol szája nyelte volna be a zubogásba, s rögvest csúszna le a garatján. Valaki egy száraz kőről utána nyúlt és kisegítette, ez is megesett, vagy a sodrás azonnal elragadta. Még érezte, hogy a húsában milyen kellemesen meleg volt élni, de már fájt a víz hidege. S hogy ne következhessen be, a másik talpával, legalább az egyik talpával száraz kövön kell megtapadnia.
Ha ellenben benne volt már, akkor a menekülésnek nem maradt más módszere, mint engedni az őrült sodrásnak, rábízni a tehetetlen testet a víz elemi erejére.
Amit senki nem tesz meg szívesen.
Csupán arra ügyelni, hogy a vízesés örvényei közé ne sodródjon, vagy az alattomos víz alatti sziklatömbökhöz ne ütődjön. Az áramlás ereje miatt ez alig volt elkerülhető. A víz alacsony hőfoka különben is az eszét vette. Két tempónál többet itt úszni nem lehet. Meg értelme sem volt. Legfeljebb kormányozni önmagát, irányt tartani. Örvény ne III. kötet 252vigye a vízesés alá, mert akit magával ragadott, azt súlyosabb sérülések nélkül nem köpte ki. De amint túljutott ezen a veszélyen, a megnövekedett mennyiségű víztömeg elmélyítette és kiöblösítette a medret, s itt aztán már sikerült valahogy partra veckölődnie. Vizsgálhatta a testén a kék foltokat és a horzsolódásokat, és még órák múltán is vacogott, didergett, reszketett.
A többiek pedig csak röhögtek a meleg testükben.
Válaszolni sem állt érdekében, mert hang ugyan nem jött ki belőle, de a foga kocogott.
Ingke szemmel láthatóan ismerte a szabályokat, a vízbe merült köveket ügyesen elkerülte. Csak amikor a meder közepére ért, billent meg alatta veszélyesen. A tankertből ekkor hívták el a kis Kienastot, a munka végeztével rakták volna el a szerszámokat, hogy mindent hagyjon és menjen fel a Schultze rendelőjébe.
Kienast a védelmük alatt állt, de nem volt hatalom, amivel keresztezni lehetett volna Schultze szándékait.
Még volt egy szűk órájuk a vacsoráig.
Ingke Einbock pedig hozzá jött át Annabergből, tényleg őt akarta meglátogatni.
Nevetett, de kérdésre nem válaszolt.
Egy névjegykártya borítékjában levélkét hozott a blúzában. S amint Hans felnyitotta a le sem ragasztott borítékot, azonnal fölismerte az édesapja betűit. Az édesapja nem úgy írt, mint a németek.
Az a fontos, mondta Ingke Einbock, hogy tartani tudd a szád.
Szét fogjuk tépni apró darabokra.
Mindössze három rövid mondat állt a kártyán. Hanson különös rémület vett erőt, amikor az édesapja magyar nyelvű leveleit kellett elolvasnia. Ha ellenben németül írt, akkor a nyelvtani hibák miatt alig volt érthető. Hans tudott ugyan magyarul, de a fánti szlovák iskolában tanult meg először olvasni és írni, s ezért a magyar szavak képe számára teljesen idegen maradt. Pedig mennyire örült, hogy az édesapját a nyelvi rettegéssel együtt sikerült egyszer s mindenkorra elfelejteni.
III. kötet 253Készüljön fel rá, hogy innen el fogja vinni.
S amint elolvasta az első mondatot, egyszerre telt el soha nem érzett hálával és örömmel, hogy az édesapja mégiscsak szereti, magához veszi, s ugyanakkor elmondhatatlan és lesújtó fájdalommal telt el. Mert akkor nem csak örökre el kell hagynia Hendriket, tudta, örökre, nem csak itt kell hagynia Kienastot a kényükre és a kedvükre bízva, hanem a legalattomosabb árulás lesz, amit ember elkövet. Hallgatnia kell, nem mondhatja el nekik.
Az első mondat világossá tette, hogy a titkos kommunista organizáció mozdult meg, amiben ezek szerint az Ingke Einbock anyja benne van.
Még el sem olvasta a következő mondatot, megingott. Ingke Einbockot nem fájt volna ennyire feladnia. Jó lett volna meg nem történtté tenni az első mondatot. A levélkét visszalökni, hogy nem, neki Kienast és Franke fontosabb, mint az édesapja, aki soha életében mást sem csinált, mint elhagyta őt.
Elhagyta.
Szökés lesz, írta a következő mondatban az édesapja. A szükséges időpontot idejében közlik majd vele.
Az édesapjáról azért is jó volt elfeledkeznie, mert attól azért erősen tartott, hogy tényleg az ő vérét örökölte. Ezt senki nem mondta ki, ám a vizsgálatok arra utaltak, hogy ez a feltételezésük, ami a törvény szerint szükségessé tette a sterilizációt.
Apád, ez állt aztán a lapocska alján.
Még nézegette volna, miközben érezte az arcán a lány figyelmes tekintetét, de tudta, hogy gyönge lesz és nem fogja föladni őket. Ez az utolsó szó oly erős, hogy nem fog tudni nemet mondani. S hogy a lány szeme láttára ne gyöngüljön el, még soha nem is érzett ilyen gyöngeséget, még soha nem ájult el, a hátával kereste a pillér köveinek melegét.
Ez a kő, a gneisz minden élethelyzetben különösen viselkedik. Az imént még langyos a napmelegtől, most jegesen hideg. Vagy csak ő érezte így. Palás szövete miatt könnyen repeszthető, ám a mederben heverő köveken nem lehetett látni repedés nyomát. Talán most látja a III. kötet 254köveket utoljára a patakban. A sok súrolódástól ezek a kövek elveszítették minden élüket, s úgy hevertek egymáson, mint a tömött párnák. Barátságos testies színükkel és párnás formáikkal megtévesztették a szemlélődőt. Aki ennek a kőnek nekiütődött vagy vésővel kívánt beléhatolni, tanúsíthatta, hogy nem kevésbé kemény, mint a gránit. Ásványi összetételében egyébként azonos vele.
Ebből a kőből épültek a környék jellegzetes nemesi fészkei, Freiberg, Wolkenstein, Schwarzenberg, Schlettau, Frauenstein és Hartenstein fellegvárai, az erődítmények és a sziklakastélyok, amelyeket azon utak védelmére emeltek a középkor végén, amelyeken a környék bányáiból nyert ezüstöt, a drágakövet és az értékes ipari érceket elszállították. Nézte, amit itt kell hagynia, és ettől tényleg másmilyen lett. Moszkvába fogják vinni. E hasított kőből épültek még ennél is korábban a védőművekkel elkerített erődtemplomok, az áldozati kápolnák, a hidak, a viaduktok, s ezen építmények között a lehető legnagyobb és legpompásabb mű, maga a Szent Anna templom Annabergben. Ennek bélletes ablakokkal tagolt, égbeszökő apszisára nézett a városi házuk valamennyi szobájának ablaka. Ennek a kőnek a testszíne töltötte fel minden napszakban és évszakban a helyiségeket. Valóságos katedrális, amely a hasított kőtől nyert rusztikus küllemével és fénytől átjárt belső terével a gótikus építészet kivételes remekének számított.
S miközben a két gyerek a viadukt központi pillérjének tövében guggolva egyenként engedte útjára a levélke apróra tépdesett darabjait, Kienastnak le kellett vetkőznie és csupaszon felfeküdnie az első pillanatban rémisztően hideg vizsgálóasztalra.
Nem először történt meg vele, amitől a fiúk egyébként olyannyira tartottak, hogy később sem ejtettek szót róla egymás között.
Hans és Hendrik nem véletlenül keresték Schultze titkos feljegyzéseit. Tudták, mit keresnek, s milyen adatokat akarnak mindenáron megsemmisíteni.
Vadonatúj módszer volt, s így nem is tudhatták, hogy valójában mi ez, vagy a speciális eredményekre kíváncsi vizsgálat közben mi törtéIII. kötet 255nik. Ahhoz, hogy Schultze bizonyos kényes tagjaikról gipszmintát vehessen, hibernálnia kellett őket. A gipszmintákat szigorúan lepecsételt kis dobozokban, külön postán szállíttatták Berlinbe, a Kaiser Wilhelm Institut Antropológiai és Fajbiológiai Intézetébe, az Ihne utcába. Ezeket az exponátokat nem Thum zu Wolkenstein bárónő, hanem a nagy gyűjtemény elkülönített részlegében Freiherr von der Schuer felügyelte. Más intézmények igazgatóival együtt tervezte meg a vizsgálatot. A Pszichológiai Intézet igazgatója azon a véleményen volt, hogy a mintavétel bármely más legálisabb formája olyan kiszámíthatatlan hatással lenne a növendékek lelki fejlődésére, amivel súlyosan veszélyeztetnék magát a vizsgálatot.
Valójában azonban elégedetlenek voltak az eredményekkel. Nem jutottak adathoz az egyes péniszek erigált állapotát illetőn, s igen ritkán, mintegy véletlenszerűen jutottak hozzá a fiúk spermakenetéhez.
Habár biztos forrásból tudomásuk volt róla, hogy amerikai kutatók ilyen jellegű vizsgálatokat végeztek iskolásfiúk körében.
Fektükben kissé oldalt kellett fordulniuk, Schultze adott egy injekciót a fenekükbe, s néhány perc múltán álom és ébrenlét között lebegtek az asztalon. Akkor egy másik injekciót is beléjük döfött, ezt azonban már csak a mozdulatából látták, nem érezték. Mert igen gyorsan elmélyült a különös érzetük, amelyben ébrenlétük és testi éberségük utolsó kapaszkodóit elveszítették. Valami furcsa, émelygésre emlékeztető érzésük maradt magukról a megszokott létérzés helyett. Schultze minduntalan visszatérítette ugyan őket, hogy most erre forduljanak, arra forduljanak. S az is világos volt, hogy az injekció nem altató. Mentális felfogóképességük felébreszthető, csak éppen az agytörzs örökre elnyeli az elhangzó mondatokhoz tartozó képeket. Megtették neki, amit kért, bár nem tudták többé, hogy mit kér, ki kéri és mit miként tesznek meg. Olyan volt, mint egy súlyos önkívületi állapot, s így azt sem tudták, hogy milyen kísérleti kérdésekre válaszolnak, amelyeket Schultze az asztalánál ülve gondosan följegyez.
Azt azonban még hetek múltán is tudták, hogy valaki valamiről kiIII. kötet 256kérdezte őket, s e tudat miatt többen meg is zavarodtak valamennyire, mint amikor a realitásérzékbe belecsúszik a képzelet.
Még arról is maradtak emlékeik, hogy olykor pozíciót kellett változtatniuk. Egyes pozíciókban Schultze, vagy valaki más, aki ilyenkor segített neki, talán egy nő, hevederekkel rögzítette a végtagjaikat, hogy amíg a gipsz köt, véletlenül se mozogjanak.
Ez a kedves hangú nő talán gipszet is kevert. Mindezt érzékelték, mindent érzékeltek valamilyen émelygés mögül, de nem emlékeztek rá ugyanígy.
Hogy valaki borotvált.
Valami furcsa sejtelemként maradt meg, bizonyára annak a helynek a közelében, ahol az agy a képzelet képeit rögzíti.
Láttak, de nem éreztek, illetve a saját gondolataikat sem érték fel ésszel, s mivel nem éreztek, minduntalan visszazuhantak a különös és lázasan mély álomba, amelynek a tudata aztán valamennyiük életét más pályákra lökte, mint ahová szüleik ösztönzésére elindultak, vagy ahová ők maguk tudatosan tartottak volna a szüleik és a feljebbvalóik ellenében.
Annabergben maga a templomhegy sem volt más, mint ennek a kőzetnek egy termőréteggel alig belepett, masszív és igen nagy kiterjedésű tömbje. Az egész kisvárost megtartotta a hátán a gneisz. Néhány lépésnyire a templomtól, ugyanebből a kőből épült a Kirchberg 1., a Wolkensteinek egyébként igen szerény méretű városi háza, ahol Ingkével, a házvezetőnőjük kis unokahúgával Hans a felnőttek legnagyobb örömére mindig oly békésen játszott, miként senki mással. Nyugodtan egyedül hagyták őket hosszú időkre. Nem beszélve arról, hogy ebben a kőzetben ereszkedtek a föld mélyébe az ezüstbányák szűk és nedvességtől cseperésző tárnái, s odalenn a keskeny, vízszintes járatok végeérhetetlen labirintusa, ahonnan újabb sötéten tátongó tárnákon át lehetett lejutni az alsóbb emeletekre. Ingkének ércbányász volt az édesapja, akit mindig újra elbocsátottak, szervezkedett, de már a nagyapja, az ükapja is bányász volt, csaknem minden férfi bányász volt a családban.
III. kötet 257E palás szövetű, származása szerint úgynevezett metamorf, szerkezete szerint összetett és kristályos kőzet, amelynek kvarc, földpát és csillám teszi ki az elegyrészeit, szövetében ugyan nem különbözik a gránittól, de megkapó színeivel alaposan eltér tőle. Uralkodó színét az ortoklász nevű földpáttól nyeri, amely fehér, vörös és szürke, miközben a kvarc víztiszta, illetve szürke szemeket képez benne.
Mindezen alkotórészeket azonban csak közelről, jórészt nagyító vagy mikroszkóp alatt látni így.
Kienast helye üresen maradt a vacsoránál, nem is tálaltak neki, s ezért a többiek pontosan tudták, hogy mi történik vele odafönn. A hibernált fiúk másnap ébredtek föl, délben, vagy akár délután, de nem a rendelőben, hanem a gyengélkedő egyik ágyán. Mindenki látta rajtuk, amikor lejöttek onnan, s mindenki néma kímélettel volt irántuk. Még napokig zavarodottan jártak közöttük, mint az alvajárók. Nem annyira az álmosság vagy a tagjaikat nyűgöző ólmos fáradtság miatt, hanem inkább a különleges tudatállapot tartotta őket fogva. Onnan nem szívesen tértek vissza a félelmetes és unalmas köznapi életükbe. Volt, aki arra emlékezett, hogy a Schultze egy lepedőt dobott a vállára, s mintha azt a parancsot adta volna, hogy fogja magán össze, mert az üres folyosón a saját lábukon mentek át. Schultze követte őket, mondta, mit tegyenek és a folyosón merre menjenek, majd gondosan becsukta a gyöngélkedő magasan nyíló ablakát, be is takargatta őket, nehogy meghűljenek.
Akinek már lett volna az ágyékán szőrzete, a következő napokban meglepetten vette észre, hogy eltűnt. Valószínűleg leborotválták, Schultze vagy a kedves hangú nő, aki néha segédkezett. Erről sem beszélt egyikük sem, mégha a fürdőben látták is egymáson, hogy mi történt. A vizsgálat jellegéről árulkodott a gipsztörmelék. Az ölük vagy a hasuk pihéin, a véletlenül megmaradt szőrszálakon fönnakadtak ilyen fehér morzsák és a körmükkel kellett lekaparniuk.
Távolabbról szemlélve, amikor a gneisz sziklatömegként áll elibénk, inkább borvörös, míg más nézetekből, más napszakokban okkersárga, olykor testszínű. Darabjaira hullva sárgásbarnának tűnik, vagy III. kötet 258éppen szürkésbarnának. Ragyognak benne a biotit vagy a muszkovit csillámjai, amelyek mindig párhuzamosan helyezkednek el a kőzetben. Ez az igen elterjedt, habár a felszínen közel sem mindenütt látható kőzet a szerkezetében uralkodó párhuzamosságnak köszönheti építészeti és bányászati karrierjét, hasíthatóságának. Palás szövetének többféle változata ismert, az erescsíkos gneiszben szalagokban helyezkednek el a csillámok, a réteges gneiszben rétegek szerint váltakoznak egymással az elegy egyes részei, míg a rudas gneiszben függőleges sorokban, nyalábosan.
Ám bármiként legyen, a párhuzamosok mentén a kő szétbontható.
Legkevésbé az ember bontja meg. Hanem a szelek, a fagyok, a vizek, s így aztán azt lehetne mondani, hogy a bányászok legfeljebb a természetes repedéseknek mennek utána, mikor vésőikkel továbbrepesztik, hogy az erezetként elhelyezkedő ezüsthöz hozzájussanak.
A gneisz hatalmasan és vastagon burkolja be a földgolyót. Rajta nyugszanak a mindenféle üledékek, s amikor a magma megmozdul alatta és megnyitja a szerkezeti repedéseket, akkor ezen az olykor háromezer méteres kőzetburkolaton törnek át az eruptív kőzetek.
Valószínű, hogy a gneisz alkotja a föld első kihűlési kérgét.
Nem tudtam, mi lesz. De jól ismertem a viharos szelet, amint a közeli Városliget sötétjéből az arcomba vág.
Élveztem, hogy jól ismerem.
Szerettem volna megúszni a szerelmi históriát, szó nélkül elmenni innen, folytatni a saját elátkozott életem. Az utca csillogott a nedvességtől, de a szél nem csapott már az arcunkba permetet, az eső megint alábbhagyott. Valami fölöslegesen vagyok túl, mintha azt gondolnám, valami teljesen elfogadhatatlanon. Ha el kell menni innen, akkor menjek el. Túl kell magam végre tennem a saját baklövésemen. Semmi III. kötet 259másra nem vágyakoztam jobban, mint hogy minden magyarázkodás nélkül átsétáljak a végállomáshoz, felüljek a kivilágított, üres buszra, jöjjön a kalauz, váltsak jegyet, aztán amikor az indulási idő elérkezett, szálljon be a sofőr kényelmesen, vigyenek innen el. A következő állomásnál talán le is szállhatnék, észrevétlenül visszamehetnék a Városligetbe, s figyelném, hogy mit csinálnak lenn a mélyben a férfiak.
Már tudtam, hol lakik, mára ennyi tudás bőven elegendő.
Mi érdekelhetne még.
Csakhogy semmi nem volt ilyen egyszerű. Nem csupán azért, mert Simon nem akarta, hogy cigarettát hozzak neki. Tőlem semmit, velem semmit, ezt oly hangsúlyosan jelezte, mintha nem ismerné vagy szándékosan sértené meg az emberi kíméletesség szabályait. Nem kívánta elfogadni az előzékenységemet. Más ürügy az elmenetelre nem kínálkozott, de a néma ígéretem miatt sem mehettem. Vagy legalábbis volt egy néma kérése, amelyet nem volt erőm nem teljesíteni. Elegem volt belőlük, elegem volt a férjéből, de nem tudtam föladni.
Zavaros kíváncsiságom, az utálatos tehetetlenkedésem tartott itt. Elegem volt magamból. Hiszen tudhattam volna előre. Kizárólag a tökéletes árulás elégíthetett volna ki. Jólesett volna becsapni a nőt, bosszút állni az elszenvedett sérelmekért. Mi köze lehetne hozzám, egy ilyen szerencsétlenhez. Mi közöm lehetne hozzá, ha egyszer egy ilyen faragatlan tuskóhoz tartozik. Akit a kabátja miatt sem tudtam hová tenni. De hiába volt elegem magamból és belőlük, ha végül is arra voltam kíváncsi, miként fog alakulni velük az elátkozott életem. Addig ettől a nőtől nem szabadulhatok, amíg nem tudok nemet mondani. Azt csinálom, amit ő kíván, valójában a néma rabszolgája lettem. Megint csak várok, hónapok óta várok rá, amivel leginkább önmagam előtt teszem lehetetlenné magam. Hiába várok. A főiskolán vészesen halmozódtak a mulasztásaim, nem jártam be az órákra, világos volt, hogy a szemeszter végén nem fognak vizsgára engedni. Ha tudná a férfi, hogy mennyire nevetségessé tettem magam, akkor elégedett lehetne, és a megalázásomon sem kéne tovább fáradoznia.
III. kötet 260Persze nem tudhattam, hogy mit miért teszek, vagy miért nem teszek meg. Szándékainak megítélését illetően általában tévedést tévedésre halmoz az ember. Meglehet, hogy a nőnek nem is volt semmiféle néma kérése, hanem valamit végzetesen félreértettem. Nem értek. Elegem volt a vakmerő férjéből, akitől mégsem tudtam megtagadni a gyermeteg bámulatomat. Még cigarettáért is elmentem volna neki szívesen. Mint aki ürügyet keres, hogy életében először beléphessen egy olyan kocsmába, amely számára mindeddig zárt területnek számított. Nem lehetett vele semmi dolgom. Hiába is tettem ajánlatot, hogy szívesen megalázkodom. Olyan lettem tőle, mint egy kutya, amint vicsorogva és nyüszítve megadja magát a falka rangsorának. Ez egy kiszámíthatatlan, hatalmaskodó ember, ezt világosan láttam, amikor a kocsijába beszálltam. Nem akartam, hogy bármi dolgom legyen vele. De hirtelen eszembe jutott Weisz Ilonka, akit néha elkísértem a bejáratig, amikor a részeges apjának egy nagy csatos üvegben bort kellett hoznia. Inkább őrizkedtem a vakmerő emberektől, jól ismertem a gyönge férfiaknak ezeket az esztelen és hataloméhes játékait.
Vádaskodásom sorrendjét mégsem lehetett megfordítani. Ha egyszer nem tudtam elfogadható ürügyet találni a gyors távozásra, akkor ezt a saját gyávaságomnak és a saját ostobaságomnak kellett betudnom, nem neki. Minden erkölcsi dühöm visszahullt a saját fejemre. Esztelensége láttán a saját gyávaságom miatt szégyenkeztem leginkább. Nem felejthettem el, hogy Weisz Ilonka milyen alapos munkával csábított fel a harmadikra, és ott miként hagytak helyben a Weisz Ilonka faragatlan bátyjai. Minek ehhez indok, minek magyarázat, szó nélkül kéne faképnél hagynom mindkettőjüket, kinek tartoznék én bármiféle elszámolással, lázadoztam magam ellen.
Magamnak magyarázok nyilvánvaló dolgokat.
Valami olyasmit nem tudok rendesen megoldani, amit minden egészséges ember az elemi önzésétől vezetve old meg. Nincsen bátorságom eldönteni, hogy mi lenne jó nekem. Vagy ha egyszer eldöntöttem, s most igazán eldöntöttem, akkor erősebbnek bizonyul a belém III. kötet 261sulykolt udvariasság igénye, mint a saját testi jóérzésemé. Gyönge a jellemem, vagy legalábbis gyöngébb, mint mindenki másé, aki a saját testi és lelki érdekei szerint kormányozza az életét. Nem a nő tett jellemtelenné, de a nő a lehető legmélyebbre lök a jellemgyöngeségben. Micsoda egy nevetséges ember vagyok. Másoknál biztosan eleve alávalóbb és ostobább. Telve voltam szemrehányással önmagammal szemben, szolgának születtél, mondogattam mélységes elégedetlenségemben. Inkább megúszni a dolgot, mintsem a döntésemmel bárkit megbántani, inkább tűrni, mintsem föladni az elővigyázatosságomat. Minduntalan túl akartam volna tenni magam a választékos neveltetésemen, s nem vettem észre, hogy valósággal csüngök rajta, előírásait nagy élvezettel és gyöngéd szeretettel ápolom.
Álltunk a kocsi két oldalán, s én zavarosan vágyakozva, valamilyen fölmentő ötlet után nyomozva elnéztem a kivilágított buszokat és a kocsma régről ismerős lágy fényeiben az italozó férfiak árnyait. Azért is tettem, hogy ne kelljen látnom az ellenszenvesen vékony alakját.
Le nem vette rólam az ellenséges tekintetét, valami olyasmit látott, amit magamban én sem ismerek.
Egyik bőrkabátos karjával a kocsi félig nyitott ajtajára, könyökével a tetőre támaszkodott, hüvelykujjával támasztotta fel az állát. Mintha tudná, mire gondolok, milyen erkölcsi kétségekkel küszködöm. Önelégültségével az arcomba vágott, hiszen belőlem éppen az öntudatból hiányzott egy jó adag.
Hiába szólt annyi minden ellene, a nyíltsága, a hajlékonysága, a nyúlánksága, az önhittsége ellenében nem volt mit tennem vagy mondanom. A másik ember testi jelenléte és a róla való vélekedésem között nincs közvetlen kapcsolat, ezt azért megértettem. Mindig újra elfelejti az ember, s mindig újra össze kell hoznia ezt a kétféle tapasztalatát és tudását. Az öreg kocsi sötétjében tarkójának kamaszos törékenységét vettem először szemügyre. Most arcának realitásával kellett szembenéznem közelről és háborítatlanul.
Miért ne akartam volna minden érzékemmel felfogni, hogy kitől kéne Klárát elszakítanom.
III. kötet 262Milyen erényekkel kéne rendelkeznem, miként lehetnék egészen más, mint amilyen vagyok, hogy elnyerhessem őt ettől a nyomorúságos alaktól. Mintha azt kérdezném, miként tehetném magamat is olyan ellenszenvessé, amilyennek őt látom. Arcának kihívó realitása azonban a nőtől függetlenül is fogva tartott és felkavart. Mintha a vonásaival valamilyen ismeretlen játékot űzne, s ennek a játéknak a szabályait minden tiltakozás nélkül el kéne fogadnom. Holott azonnal szégyenkeztem miatta, és zavaromban nem tudtam, mitévő legyek. Mégis éreztem, hogy elfogadom, amit nem ismerek, készségesen belemegyek abba, amiről semmit nem tudok. Az ilyen vékony férfiak mindig két számmal nagyobb inget kénytelenek viselni, mint amilyet a nyakuk mérete szerint hordaniuk kéne, amitől igen sérthetőnek és törékenynek látszanak. De annál nagyobb a meglepetésed, amikor a szívósságukkal, az eszességükkel és az agresszivitásukkal találkozol. Ugyanakkor felfedeztem, hogy amit eddig furcsa árnyéknak véltem a homlokán, valójában baljós göbökkel teli fekete folt. Ahogy a kocsi tetejére könyökölve előredőlt, sötéten fényes haja a homlokán éktelenkedő foltba hullt. Mintha ez a folt magyarázatot adna a vele szemben érzett rettenetemre, habár a bőrbetegség neve nem jutott azonnal eszembe.
Közvetlenül a fejünk fölött lengett a szélben az utcai lámpa. Homlokába hullt hajából árnyékok nyújtóztak az arcába; hosszú ujjak, ahogy a lámpa ingott, úgy nyúltak bele. Szemének sötét felületén néha fölvillant a fény. Mintha valamit mondana, ahogyan a lámpa ingott, bólogatna, aztán mégsem mondaná. Akárha azt akarná kérdezni, melyikünk bírja így tovább. Toljad már föl egy kicsit a sisakrostélyodat. Kihívás volt, de nem kihívó, hiszen maga is csupasz. Lássuk, mire mennénk, kérdezte, egymással mire mennénk. Ami valamennyire a nőre vonatkozott, ám nem egészen, hiszen a tekintetével az arcomat tapintotta meg, a tulajdonságaim közé nyúlt be. A tartása szólított fel, csupasz tekintete, hogy én is így tegyek. Mintha kölcsönösen tükörbe néznénk, meglepettségemben közel kéne hajolnom, de mégsem önmagam utálatosan ismerős ábrázatába pillantanék.
III. kötet 263Mi tagadás, az arc szépsége meglepett. Valószínű, hogy intelligenciájának élességével lepett meg. Vannak profilok, amelyek semmit nem mondanak, a hirtelen szembefordulás állítja el a lélegzeted. Meg fordítva, mikor egy jelentékeny profilhoz jelentéktelen arc tartozik, s akkor a csalódottság. Egy napszámos megviselt, szálkás arcából nézett rám a szépsége. Mintha több évszázad mélységéből nézne. Fehér inget viselt, a legfelső gombig bezárva, miként az alföldi kubikosok ünnepnapon, tüntetett a szikárságával és a borostáival. Szabályosak, harmonikusak voltak a vonásai, egy hosszú arc, keletiesen vágott, csaknem moccanatlan szemekkel. Meglepő volt, hogy mennyi leplezetlen szenvedést írt a vonásaiba a tapasztalat. Holott inkább zárkózott embernek látszott, vagy legalábbis annak akart látszani. És nemcsak a lélek szenvedését írták rá leplezhetetlenül, hanem a test nélkülözéseit, a szegénységet, a gátoltságát, hírvágyának minden elfojtott és szabadjára engedett dühét.
Nem voltak ilyen tapasztalataim, mindez mégsem volt ismeretlen, nem volt távoli, mert az elviselés titkos szenvedélye közel hozott hozzá. Valakihez, aki talán ugyanolyan szenvedélyesen megtagadta az érzelmeit, mint én. A tagadás vízszintes ráncokat írt a bőrébe a homlokán. Elég volt csak egy kicsit megemelnie a szemöldökét, mint ahogy most is kérdően nézett, s föltorlódtak a bőrbetegség foltjától fekete, több évszázados barázdák. Gyönyörű volt a két szemöldöke, dús, tömör, sötét, nagyon erős és férfias. Ez a férfi farkas. Mert ahogy kutattam a név után, emlékeztem, hogy a bőrbetegség valamiként a farkassal vagy vérengző farkasok legendáival áll kapcsolatban.
A tagadás és a tapasztalat semmi bizonytalankodót vagy elmosódottat nem hagyott az arcán. Sugarasan szétfutó, száraz ráncokat ültetett a szemzugába, két éles barázdával fogta be támadóan vékony ajkait. Olyan vonásokat rajzolt egymás mellé az arcán, amelyekkel sem az indulatait, sem a vonzalmait nem fedhette el. Túlságosan érzékeny lehetett ahhoz, hogy valóban zárkózott és elutasító legyen. Külön álltak a szándékai, és más lapon az adottságai. Közel akartam hajolni hozzá, mint ahogy a vékony emberek hajlékonyságával valamelyest ő is fölkínálta önmagát, s III. kötet 264leplezetlenségével közel is került. Be akartam pillantani a hosszú árnyékok közé, úgy könyököltem rá a kocsijára, oly könnyednek szánt mozdulattal, mint amilyet a saját testével maga ajánlott.
Arra azért nem számíthatott, hogy a férfiak tulajdonságaira irányuló érdeklődésem ennyire gátlástalan, meghökkentettem vele, ám azonnal elfogadta, nem idegenkedett. De éreztem, hogy veszélyben vagyok, veszélybe kerültem, most aztán magára hagyom a neveltetésemet, elengedek egy kapaszkodót. Olybá tűnhetett, mintha mozdulatát szántszándékkal utánoznám, holott épp ellenkezőleg, nyers vonzalmam kormányozott, amikor magam is a kocsi tetejére könyökölve bámultam bele az arcába vagy a lelke közepébe. Legfeljebb annyi volt a különbség, hogy én a tenyerembe fektettem, nem a hüvelykujjammal támasztottam fel az államat.
Inkább élvezhette, hogy meghajlított.
Így néztük egymást, a nedves kocsitető tompán csillogott.
Ha nem lett volna oly áttetszően gyöngéd a bőre, s ugyanakkor nem lettek volna oly erősek és vadak a borostás pofacsontjai, ha erőszakos állát nem szelte volna ketté egy bájos szépségmélyedés, ha nem lettek volna finoman metszett szemrései, és halántékáról nem futott volna alá egy göbös, kanyargós, durva ér, ha tekintete nem hányódott volna ellentétes érzelmek között, akkor fájdalmasan kiszolgáltatott marad; egy arc, amelyen azonnal látható minden titkos érzelem és minden megalázó tapasztalat. Így azonban éppen az látszott, hogy mi mindent érez, amit ugyanakkor a saját jól felfogott érdeke szerint elszántan, akaratosan és hetykén megtagad.
Nyers erő tolakodott a finomságára, gyöngeségére durvasággal válaszolt. Egy született önsorsrontó, egy eszes és józan ignoráns. Elég jól össze volt szerkesztve rajta minden, hogy az ember ne tudja levenni róla a tekintetét, s ne tudja megmondani, hányadán áll vele.
Veszélyesen hosszú idő telt el, míg egyikünk sem szólt.
A kölcsönösen kockázatos játék épp arra ment ki, hogy nyíltan vegyük szemügyre egymás adottságait és képességeit, ne titokban; nyílIII. kötet 265tan tegyük, mint az állatok. Még az is eszembe jutott, hogy a homlokán ezt a furcsaságot talán bőrfarkasnak hívják. Ebben a kifejezésben fogalmazta meg magát a baljós előérzetem. Ő lesz a farkas a mesében. Ami miatt azonnal lelkifurdalást érez az ember. Testi adottságot miként köthetek össze erkölcsi ítélettel, hogyan lehetek ilyen igazságtalan. Mindannak, amit rajtam láthatott, ott volt rögtön a visszfénye a szemében és a száját keretező keserű vonásban. Mintha az idegenkedést kiváltó testi jel azért figyelmeztetne rá, hogy mennyire nincsen semmi esélyem. Enyhén vibráló gunyorosság a szemzugában, mégsem tudhattam, hogy mit lát és miként ítél. Csupán éreztem, hogy mást akar, mint ami két ember viszonyában megszokott vagy elfogadható. Vagy undorral töltött el a göbökkel teli farkasfolt és páni félelemmel a tekintete. Nem akartam tudomásul venni, hogy milyen megvetéssel átitatott elégedettséggel nézi az arcomat, kedvét leli benne. S amennyiben mégis megszólalok, ha nem bírom ki a hallgatást, ha nem állom a fölényes és szemérmetlen tekintetét, akkor föladtam a titkos játszmát, akkor a saját jövőm, a következő pillanat kockázatát nem vállalom.
Kérdeztem, hányadik emeleten laknak, mert zavaromban még a házra is visszapillantottam, ahol egy első emeleti ablakban épp kialudt a fény. Közvetlenül mellette fölgyúlt egy másik szobában. Utáltam a saját elrekedt, bizonytalan fekvésű hangomat.
Támadásra készen kérdezett vissza, miért kérdezem. Pillantása olyan bizalmatlansággal telt el irántam, mintha hátsó szándékaimtól tartana.
Nem értettem, hogy mitől tarthat, nem akartam megérteni, hogy mivel sérthettem volna meg. Mondtam, azért kérdezem, mert jártam már ebben a házban, illetve a házat elég jól ismerem.
Kérdezte, mikor, miért jártam, honnan ismerem. Nem akart kérdéseket hallani, s válaszolni végképp nem fog egyetlen kérdésemre sem. Közben ellökte magát a kocsijától, valamelyest hátralépett, de a nyitott ajtót nem engedte el, ne csapódjon vissza még.
III. kötet 266Akárha minden mozdulatában követnem illene, erre én is fölegyenesedtem.
Olyan lett a bőrkabátjában, mint egy tapasztalt vallatótiszt.
Megint kényszernek engedek.
Mondtam, elég régen jártam ebben a házban, ám akkor nem egyszer, nem kétszer, ugyanis ehhez a környékhez kötődik a gyermekkorom. Itt lakott a zongoratanárnőm.
Úgy, szóval zongoratanárnő, ez igazán nagyon érdekes, válaszolta gúnyosan és támadóan, mintha egykori zongoraleckéim miatt azonnal szociális sérelmeket kéne megtorolnia. Reméli, szép eredményeket értem el. Szerencsés lehetett a gyermekkorom.
Siettem megnyugtatni, hogy erről szó nincs, van ugyan elképzelésem a hangszerről, de sajnos nem tanultam meg tisztességesen zongorázni, és magam sem értettem, miért erőltetem ezt a könnyed, csevegő hanghordozást. Mondtam, csupán azért kérdezem, mert érdekelne, hogy itt lakik-e még a zongoratanárnőm. Egy igen szeretetreméltó, idősebb német hölgy volt. Helyesebben egy igen szigorú asszony, alaposan tartottam tőle. Ha még itt lakik, akkor talán ismeri. De azt sem értettem, hogy minek ez a beszámoló, mi a csudának magyarázkodom. Meg egy pesti bérházban nem is nagyon ismerik egymást az emberek, vagy úgy tesznek, mintha nem ismernék. Kellemetlen volt hallani a saját igyekvő hangomat. Ha ismerné a gyermekkorom történetét, akkor tán megbocsátóbb lenne. Nem fogom neki elmesélni. Bár a hamis társasági hangvételről nem tudtam végleg lemondani.
Volt egy igen mutatós, feketére lakkozott, ezüstfogantyús botja, magyaráztam, valamilyen baleset vagy betegség következtében erősen bicegve járt. A frizurája meg a botja különösen előkelővé tette a küllemét. És éppen abban a szobában állt a zongora, ahol az imént felgyulladt a villany.
Rövid, elutasító, leplezetlenül gúnyos nevetést kaptam válaszul. Azt jelentette, hogy fölöslegesen igyekszem a minden egyenetlenséget elsimító úri modorommal.
III. kötet 267Rejtőzködő és rejtélyeskedő emberek minden banális kérdést a személyük ellen intézett támadásnak tekintenek. Bárhogy mérlegelhettem volna, ártalmatlanok voltak a kérdéseim. Ilyen emberek minden szó vagy mozdulat mögött titkos szándékot sejtenek, gondolkodásuk valójában projekciókból áll. Vagy azért nem méltatta figyelemre a kérdéseimet, hogy tüntetően semmisnek tekinthesse a jelenlétemet. Nem tudtam megszabadulni attól a gondolattól sem, hogy ennek az embernek baljós ügyekhez lehet köze, és jobb lesz őrizkednem tőle.
Vagy féltékenységtől tébolyult, és akkor nekem kéne kíméletesebbnek lennem.
Dühöngtem.
Nem nagyon értettem, miként lehetne elkönyvelni a bárdolatlanságát. Semmi ne legyen úgy, ahogy én óhajtanám, és főleg ne úgy, ahogy a felesége elképzeli. Mintha nagy élvezettel bosszút állna. Ami felettébb érthető volt, beszédességemmel készségesen elébe mentem, hogy lazítsak a feszültségen, ne maradjon ilyen nyers a helyzetünk, ne maradjunk ilyen csupaszon. Ha már egyszer itt vagyunk, és nem tudjuk, miként szabadulhatnánk meg egymástól, akkor legalább adjunk elfogadható formát a néhány fölöslegesen együtt töltött percnek. Igazán nem nagy ügy. Számára azonban talán épp e formára vonatkozó javaslat lett elfogadhatatlan és nevetséges; megvetésre méltónak ítélte magát a módszert, amivel menteni kívántam volna a menthetőt.
Előmászott az elsüllyedt polgári világ minden képmutatása. Láthatóan nem ismerte, amit mélységesen megvetett. A nyíltság és a nyers erő híve volt, ám ennek jegyében legfeljebb megverekedhettünk volna. Végül is nekem kellett megérteni, hiszen én tolakodtam bele az életükbe. S akkor még én kívánom ezen a csevegő hangon enyhíteni a saját bárdolatlanságomat.
Könnyedén átadhatta magát bármilyen veszélynek, hiszen nem félt az összetűzésektől. Magát illetően nem látta szükségét, hogy az emócióit illemmel csillapítsa. Még attól sem félt, hogy valakit a kocsijával eltipor. Örökösen résen vagyok, figyelek, kivárok, abban a hitben ringatom III. kötet 268magam, hogy valamennyit tompíthatok a létezés élén, folyamatosan mellébeszélek. Lelkem mélyén irigyeltem. Bárdolatlannak vagy erkölcstelennek tarthatom őt, nyugodtan, mondta a tekintete, ő azonban azt válaszolja, hogy a módszeremmel együtt egy tekergő féreg vagyok.
Láttam, hogy átlátja.
Ettől viszont még jobban láthattam őt.
Most tüntetően hallgat, máskor szemérmetlenül szónokol, egyszerre játszik elutasítással és csábítással, hol bőbeszédű, hol szófukar, mert fontos neki, hogy kiszámíthatatlan legyen. Számító játékot játszik másokkal és önmagával, számításai azonban szigorúan titkosak. Még a játék kellemetlensége is izgatott, hiszen a legérzékenyebb pontomon támadt rám. A kiszámíthatóság visszaállítására tett kísérleteim miatt valósággal lerohant. Mintha azt mondaná, ő nemcsak ismer egy másik világot, ahol minden ízükben mások az emberi érintkezés szabályai, kiszámíthatatlanok, hanem engem is jobban ismer, mint ahogy én magamat ismerhetem, s ha elég bátor vagyok, akkor a titkos és kiszámíthatatlan világot kínálja föl nekem.
Mondta, félő, hogy a felesége nyolc percből harmincnyolc percet fog gyártani. Különös érzéke van hozzá, időt szaporítani, akkor boldog, ha várathat magára. Ezért most inkább magamra hagy, s biztos, ami biztos, felmegy utána.
Minden szava sértett, nem kívántam vele a feleségéről diskurálni, nem akartam belemenni. Sem ilyen tónusban, sem máshogyan. Olcsón el akarta volna árulni a feleségét. Ez csak egy nő, akire mindig várni kell. Inkább nevetségesen megmakacsoltam magam, csökönyösen kérdeztem, hogy nem éppen abban az első emeleti lakásban laknak-e, amelyikben a zongoratanárnőm lakott.
S hogy mióta laknak itt.
De mintha egyáltalán nem hallana kérdéseket.
Nyájasan azt felelte, hogy a kocsi ajtaját nem zárja be. Ha közben meggondolnám magam, netán mégis el akarnék menni, látja, hogy nem tudom eldönteni, akkor arra kér, hogy előbb röviden, de jó erőIII. kötet 269sen dudáljak neki. Sokáig mégse maradjon a kocsi őrizetlenül. És ezzel elengedte a kocsi ajtaját, amely visszacsattant. A legnagyobb zavarban hagyott ott.
Szitkozódtam, tényleg nem tudtam eldönteni, mitévő legyek. Olyan volt, mint egy kegyelemdöfés. A tudomásomra hozta, hogy az arcomról mindent leolvasott. Ha most mentem volna el, teljes lett volna a vereség és a megaláztatás. Ha ellenben maradok, akkor sem más. Járása is szép volt, a hosszú, sima és igen határozott léptei. Eltűnt a homályos kapualjban, s aztán a lépcsőkről hallottam visszhangozni a futó lépteit. Nem gondolkodtam hosszasan, hogy illő-e vagy nem illő, mentem utána. Mintha teljesen értelmetlenül kijelenteném, hogy erre a házra elsősorban nekem van jogom, a ház azonban nem a házat jelentené.
Meg nem fogom itt neki a kocsiját őrizni.
Nem volt olyan nyári verőfény, amikor a kapualj ne lett volna riasztóan homályos. Tudni akartam, hányadik emeletre megy, hol tartja fogva ezt a nőt. Azt már jól láttam, mivel. Mintha csökkenthetném a magamra mért megaláztatás terjedelmét, ragaszkodtam ehhez a tudáshoz.
A macskahúgytól és a dohos pincemélytől bűzlő kapualjba belépve azonnal megmeredtem. Mintha valamilyen maradék szemérem állított volna le.
Ehhez nincs jogom. Vagy inkább egy régi rettegés emléke.
Kemény körmükön csúszva a kövön, csikorogva és horzsolódva, két macska tűnt el a pincelejáraton. A sötétben egy sötét és egy világosabb villanás. Az egyetlen mezítelen villanykörte fényében egy közönséges fekete macska egy óriási vörös angóramacskát űzött.
Azt még hallottam, hogy az első emeleten a férfi nem áll meg, de ekkor az utca domború kockakövein elrohant az ötös busz és a kapun bezúduló robajával elnyomta távolodó lépteinek visszhangjait. A zajon át éppen csak hallottam valahonnan egy halk ajtócsapódást. A harmadikon is lehetett. Amiről ismét eszembe jutott a kislány a harmadikról, a Weisz Ilonka, róla meg eszembe jutott a lefüggönyözött udvari szobájuk a nyári verőfényben. A szégyenem, amelyről azóta sem tudtam senkinek beIII. kötet 270számolni, és a napfényes délután közönye a szégyenem iránt. Amint ennek a magányos villanykörtének a bágyadt fényében néztem az ismerős mintázatú falakat, abban is biztos lehettem, hogy Pálóczky bácsi nem él, csak nélküle mocskolódhatott el minden ennyire.
Aztán csönd lett, a lépcsőházban kialudt a fény, de az esőtől fénylő, üres, sárga udvar fölött zajongott a szél. Velem szemben egy másik mezítelen körte, mely a lakók névjegyzéke fölött örökké világított, különben sötétség mindenütt. Ha élt volna, akkor rend lett volna és tisztaság, a lámpán pedig lámpabúra. A kapu mellett sem álltak volna ilyen fedetlenül a telitömött szemetesedények. Mintha nem szégyeníthettek volna meg, mert nem engedtem volna magam lépre csalni. Ennek a mai estének az értelmetlensége sem történne meg velem. Vagy mégis egy másik házban lennék. Gyerekként nem vettem észre, hogy a ház milyen kopott és szegényes. Időközben megváltoztak az arányok, s mintha egy másik házra hasonlítana, amely nem tudni, honnan, de nagyon régről ismerős.
Mindössze tíz év telt el.
Vagy mintha valaki időközben elmesélte volna nekem élete történetét, s abból tudnám, hogy van egy ilyen ház, volt benne egy zongoratanárnő, volt egy kislány, aki a fenekén billegő, piros szoknyácskájában fölcsábított egy kisfiút a harmadikra, ahol aztán megtörtént a borzalom. Mint ahogy az este sem volt más, mint hiábavaló és kikerülhetetlen szégyen. Ahol tíz évvel előbb is egy pincébe levezető lépcső odvas torka előtt kellett elhaladnia, s bármiként igyekezett óvatosan és nesztelenül belépni ezen a kapun, az egymás körül settenkedő macskákat mindig ugyanígy riasztotta meg. Csupán a nagy vörös macska volt ismeretlen, a fekete macska ismerős, akárha Pálóczkyék fekete macskája élne még.
Furcsa módon én voltam ez a valaki, akinek megvoltak ezek a képei, amelyekre azóta sem gondolt, vagy ha gondolt, akkor jobbnak tűnt gyorsan felejteni.
Most is azt a hat lépcsőfokot kellett elérnem, amelyek a földszintre fölvezetnek. Ebben a házban a hat lépcső miatt nem földszint volt a földszint neve. A lakók névjegyzékén akartam megbizonyosodni, hogy itt laIII. kötet 271kik-e még a zongoratanárnőm. Vagy ezzel az átlátszó ürüggyel vezettem félre magam. Mintha dolgom lenne. Nem szabad, nincs jogom, nevetségesen és lehetetlenül viselkedem. Ne menjek el, nincs mitől tartanom, nincs mit veszítenem, súgta mégis a csillapíthatatlan képzelet.
Két tömzsi pilaszter között lehetett az őrülten sárga kerámiával borított udvarra kilépni, s az egyik pilaszteren, régiesen metszett, kék betűkkel, ott állt egy fehér zománctáblán gyerekkorom legrejtélyesebb szava: mezzanin.
Ez volt a ház, semmi kétség. A csöndes és várakozással teli szorongás emléke szintén a házhoz tartozott.
Csillagos ház volt, a zongoratanárnőmnek ki kellett belőle költöznie. Amikor az ostromnak vége lett, akkor visszaköltözhetett, mert már nem volt csillagos. Soha, senkitől nem merészeltem megkérdezni, hogy a csillagos ház mit jelent. A felnőttek hangjából kiéreztem, hogy a dolog ahhoz a mély rettenethez tartozik, amit éppen csak túléltünk, és sokan elpusztultak benne. Mint ahogy azt sem merészeltem megkérdezni, mit jelent a mezzanin. Híres zongoraművész szerettem volna lenni, s nem akartam leleplezni előttük a tudatlanságomat. Meg attól tartottam, hogy az ügyetlen kérdés miatt megint rettenetes dolgokat tudok meg. Bizonyos jelekből arra következtettem, hogy a mezzanin nem földszintet jelent. Néha ugyanis azt mondta a zongoratanárnő, hogy mielőtt az órát megkezdenénk, menjek már le a Pálóczkyhoz, adjam neki oda a cédulát, fölírta rá, hogy mit hozzanak neki a Garay téri piacról. Ha ilyenkor óvatosan megkérdeztem tőle, hogy a földszintre vigyem-e, akkor olyan értetlenül nézett, mint aki nem érti, mit nem értek, s kérdezte, hová máshová vihetnéd, angyalom, ha nem a földszintre. Máskor mégsem földszintet mondott, nem is azt, ami a táblán állt, hanem valami hasonlót, de szerencsére nem vette észre, hogy milyen tanácstalan lettem. Úgy akartam volna megtudni, hogy közben a nagy rettenetet ügyesen elkerüljem.
Mielőtt elmennék, adnám már le a meddzanínon ezt a kulcsot a Pálóczkynál, mondta egy másik alkalommal. Ezek a Pálóczkyék igazán III. kötet 272angyalok, angyalok. Ha nincsen ott, akkor a pincében biztosan megtalálom a műhelyében, a macskáktól pedig nem kell tartanod, angyalom. Ez a meddzanínon majdnem úgy hangzott, mint amikor valamivel erősebben, valamivel halkabban kellett játszanom, és rám kiáltott, hogy figyelj, angyalom, ez most meddzoforte, figyelj, ez most meddzopiánó, angyalom. Vagy a pianínón kellett volna leadnom a kulcsot. Állandóan valamilyen elfogadható megoldás után kutattam, miként tudhatnék meg többet a dolgok jelentéséről, de a váratlanul feltáruló rettenet ne érinthesse meg a bőrömet minden részletével. A Pálóczky bácsi azért maradt a csillagos házban, mert a házmestereknek igazi keresztényeknek kelletett lenniük. Az elejtett szavakból ezt azért megértettem. Az egyik igazi kereszténynek el kellett mennie, de csak igazi keresztény lehetett a házmester, s ezért neki ott kellett a zsidókkal maradnia. Ezt azért nem értettem. Volt egy szó ebben a házban, amely csaknem földszintet jelentett, mégis olyan volt, mintha a zenei hangzás erősségét vagy valamilyen ismeretlen zeneszerszámot jelentene. Pálóczky bácsi, ahogy ő maga elmesélte, élő tanúja lett, hogy az öreg Weiszéket miként hurcolták el. Rajtam kívül biztosan mindenki értette, hogy ezek között a dolgok között mi a kapcsolat.
Meglehet, hogy ezért is gondoltam a házat előkelőnek, mert innen több ismeretlen dologra nyílt kilátás, mint a mi házainkból, s talán ezért nem vettem észre, hogy milyen nyomasztóan szegényes ház ez. Sokkal többet beszéltek benne az emberek, szabadabban, ordítottak az emeletek között és az udvaron. Vagy talán azért volt bizonytalan az elképzelésem az előkelőségről, mert azt hittem, hogy kivételest, idegent jelent, valami olyasmit, ami mélyen titokzatos, amit nem hoztam kapcsolatba a gazdagsággal vagy a szegénységgel. A mezzanin előkelő volt a szememben, mivel egyetlen más házban sem volt ilyen. A zongoratanárnőt szintén igen előkelőnek kell tartanom, mert szép botra támaszkodik és bicegve jár. Amire azt mondták, csípőficam, s ez sem volt kevésbé kivételes, mint a mezzanin. Így gondolkodtam a dolgokról. Minden bizonnyal évtizedeknek kell eltelniük, amíg az embernek sikerül bizonyos fogalIII. kötet 273makat kiszabadítania a gyermeki képzetek közül. Ahogy a szegénységet nem vettem észre, talán a ragyogó tisztaság és rend miatt, a saját jómódunkat sem méltattam figyelemre. Nem tudtam, hogy ez a jómód miből táplálkozik vagy milyen gyönge lábakon áll. A nagyszüleimmel egy ténylegesen előkelő villában laktunk a Stefánián, ám ott soha senki nem használt ilyen minősítéseket, mint ahogy a lélegzetvételéről is csak akkor beszél az ember, ha légszomja van. Arról sem volt tudomásom, hogy a ház kinek a tulajdonában lehet. Korábban a szüleim Aréna úti lakása sem volt kevésbé tágas, ápolt és nyugodt, vagy az anyai nagynénémé a Damjanich utcában, az apai nagynénémé a Teréz körúton. Erről sem beszélt senki, mert a szellemi vagy az erkölcsi erényeket előbbre valónak tartották, mint a tárgyi világot, illetve még akkor is ezekre az erényekre hivatkoztak, amikor a pénzügyi tranzakcióikat bonyolították, ami szintén a bon tonhoz tartozott. Ennek a hamisságát viszont sokáig nem érzékeltem, hiszen alig ismertem másik világot, illetve nem vettem észre, hogy léteznek ilyen különbségek. S mivel nem voltak a gazdagság vagy a szegénység minősítésére vonatkozó fogalmaim, sokáig nem gondoltam arra sem, hogy a helynek vagy a környéknek bármiféle jelentősége lenne egy városban. Mire pedig megérthettem volna az összefüggést szülővárosom települési szerkezete, szociális struktúrája és építészete között, olyan léptékű lett a szociális átrendeződés, hogy ezek a hagyományos fogalmak elveszítették a jelentésüket. Nem maradt előkelő vagy gazdag városnegyed, s az ilyesmit jelölő fogalmak is alámerültek a feledésbe.
Arról persze nagyon pontos fogalmaim voltak, hogy mi nem illendő.
A jómodor fogalmai furcsa módon jóval tovább kitartottak, mint a polgári létezés szociális minősítésének fogalmai. A bon ton mibenlétéről mindenesetre nem ítélhettem magam, arról viszont szabadon dönthettem, hogy mi előkelő. Mintha jobb híján rám lenne bízva a döntés, s úgy is viselkedtem, mint egy döntőbíró. Az illendőség ezzel szemben drákói szigorral párosult és mértani előírásokból állt. Mindenáron el kellett kerülni bizonyos dolgokat, míg más előírásokat akkor is betartani, ha cigánygyerekek potyognak az égből.
III. kötet 274Az előkelőség dolgában elég volt mérlegelni, semmiféle tiltás nem akadályozta a döntésemet. Anyám húga például nem lakott nálunk rosszabb körülmények között abban a belső kertekre néző, levegős és napfényes, végeláthatatlanul nagy lakásban, a fáktól mindig árnyas Damjanich utcában, ahol nemcsak szoba nyílt szobából, hanem furcsa módon a padlóig értek le az ablakok, a franciaablakok. Ez is nagyon előkelő volt, hogy ezek franciák. Kinn az utcán villamosok közlekedtek. Mégis elég világos volt előttem, hogy mi ugyan vidékies visszavonultságban és csöndben élünk a Stefánián a nagyszüleimmel, s ha úgy hozza a szükség, akkor csupán taxival tudunk bejutni a városba, de talán épp ezért mi vagyunk a kivételesebbek. A sárga villamos az én szememben sokáig előkelőbb volt, mint a taxi. Viszont a mi vidékies és visszavonult életünk mégis előkelőbb, mint a zajos városi. Ami azt jelentette, hogy olykor a hátrányok tesznek valakit előkelővé, nem az előnyök. Vagy fordítva, ha az ember előkelő óhajt maradni, akkor nem tanácsos mindenben az előnyöst keresnie. Meg az sem biztos, hogy ami ma előnytelen, holnap nem lesz-e mindennél előnyösebb. Ez nagyon fontos szabály volt, hiába is nem mérlegelte senki hangosan. Az embernek két-három lépéssel előbbre kellett látnia az orránál, hogy megítélhesse a saját pozícióját. Volt valamilyen titkos útmutatás, amelynek a segítségével nemcsak az előkelőség puszta tényét, hanem a mértékét vagy a hőfokát is meg lehetett állapítani. Ami nem a szobák számához, nem a tárgyakhoz vagy az épület állagához kapcsolódott.
Nínó a Teréz körúton szellemileg igen előkelő helyen állt a családi hierarchiában, míg Irén a Damjanich utcában, úgymond a lénye szerint előkelő helyen, mert ő a szépségével sajnos mindenkit elragad, de a férje miatt mégsem számított az igazi előkelőségek közé. Ez a férfi híresen gazdag volt, állandóan erről beszéltek, mert valahogy a gazdagságát nem tudta sem megszokni, sem tartósítani, közönséges volt, egy bárdolatlan ember. Szőrös ujjain több köves gyűrűt és egy különösen csúnya pecsétgyűrűt viselt, amitől nagyon féltek a lányai. Szájon verte őket. Ezek sem voltak kevésbé neveletlenek. A nagyanyám azt mondta, hogy III. kötet 275Irén nagynéném nem figyel a neveltetésükre. Nem lehetett volna pontosan megmondani, hogy Irén nagynéném mire figyelt. Szeszélyesen váltogatta figyelme tárgyait, s így a környezetében minden mozgott és változott. Lakásukban oly nagy volt a felfordulás, mintha éppen költözni készülnének vagy még nem pakoltak volna ki. Valahol mindig bömbölt egy rádió, volt belőle több, ami a gramofonhallgatásban, a fütyörészésben vagy a hegedülésben nem zavarta a lányokat.
Nagyanyám inkább nem húzta le a kesztyűjét, s mindig úgy intézkedett, hogy lenn várja a taxija, köszöni, igen kedves, csak egy szempillantásig marad.
Anyámat gondoltam a legelőkelőbbnek, mert ő volt közülünk az egyetlen, aki mindenkit bátran elárult, elment, az egész családot elárulta, még engem is szó nélkül elhagyott. Alig maradtak róla emlékeim. Inkább csak mondatok, amelyeket a jelenlétemben úgy suttogtak el a többiek, hogy ne értsem. Vele kapcsolatban a valóságos emlékképeket nem tudtam elválasztani a vágyaimtól és a képzeletemtől. Nemcsak hogy Párizsban lakott, ez igazán nem lett volna lényéhez illően kivételes, hanem Párizstól egy kőhajításnyira a vincennes-i erdőben. S nemcsak hogy tóra nézett volna szobájának ablaka, hanem a tó túlsó oldalán az egykori francia királyok várkastélyára. Tudtam, hogy ezeket a királyokat lefejezték. Azt is tudtam, hogy az anyámnak nincsen semmije, de semmije. Rettenettel telve mondták róla, hogy vagyontalanul él ott, és azon a bizonyos nőn kívül nincs többé senkije, semmije, de semmije. Úgy képzeltem el, hogy még mindig ugyanazt a fehér vászonruhát viseli a piros bőrövvel, amelyben az utolsó vonattal megszökött. Nyár volt akkor, nagyon meleg nyár. Tudtam, hogy piros volt a cipője és a táskája.
Az a bizonyos kommunista nő, akivel elment, a Világifjúsági Találkozóra jött Budapestre.
Ezeknek a dolgoknak megértettem a lényegét, hiába titkolták előlem, hogy a nő miatt szökött meg és ennek a kommunista nőnek a házában él a vincennes-i erdő szélén.
III. kötet 276A véletlenül fölfogott, olykor félre is értelmezett szavakból mindenesetre kialakítottam róla egy képet, amelyen nem lehetett semmi nem előkelő.
Kíméletlen egy anya volt, nem is méltó rá, hogy az édesanyámnak nevezzem, ezt azonban soha senkinek nem hittem el. Előkelőségben és szigorban a zongoratanárnőmre hasonlított. Azt is mondták, ne is gondolj rá, kisfiam, igazán nem érdemes. Valakivel ebben a szigorú előkelőségben él a messzi és vonzó idegenben. Mondták, hogy ez egy erkölcsi fertő. Amiről nem juthatott más az eszembe, mint egy pocsolya, amint dagonyáznak benne a disznók, az élvezettől röfögnek. Máskor úgy képzeltem el az előkelőséget, mint a zongoratanárnőm méltósággal viselt bénaságát, ő igazán soha nem panaszkodott. Vagy a végzet fenyegető műveként képzeltem el, amely haragjával engem is el fog érni, és egy szép napon le fog rám sújtani.
Ismételgettek velük kapcsolatban egy igen szép szót, amit szintén nem sikerült se megértenem, se megjegyeznem. Ez épp olyan szó volt, mint a félemelet. Csak jóval később jöttem rá, hogy hiszen ezt a szót én már korábbról ismerem, persze, hogy félemeletet jelent a mezzanin. Ha a szép szó elér és megérint, akkor magam is olyan előkelő leszek tőle, mint ő vagy az a bizonyos nő, aki orvosnő. Kuncogtak hozzá a nők, egy orvosnőnek csak tudnia kell, hogy mit csinál, felvihogtak. Amikor valakivel kapcsolatban a szájukra vették ezt a szót, akkor alig tudták elfojtani a sikongásukat. Holott a szó csupán annyit jelenthetett, hogy kóros eset, a többiektől különböző, amit ez az orvosnő aztán kedvére gyógyított. Vagy azért kapta volna meg, mert bennünket a bizonyos nő miatt elhagyott. Nem értettem, hogy erkölcsileg miért lenne feddhető, ha egyszer a betegsége miatt kellett megtennie.
Meg honnan tudhatta volna előre, hogy néhány hét múltán elhurcolják az apámat, és akkor tényleg egyedül maradok. Amikor megtette, nem láthatta előre, s amikor már belátta, akkor nem jöhetett vissza betegen, hogy engem elvigyen.
Magára a szóra, hiába hangzott olyan szépen ez a szó, a ragály és a beIII. kötet 277tegség annyira ráragadt, hogy félelmemben sem tudtam volna megjegyezni. Eltűnt anyámtól mégsem tudtam megtagadni a borzongó vonzalmamat. Amivel csak lehetett, mentegettem, mert szomjúhoztam rá, hogy bármilyen anyám legyen. Olykor elképzeltem, mi lett volna, ha minden nem így történik, ahogy elmesélik, hanem ugyanúgy nem történik semmi, mint minden más családban. Beléborzadt a testem, sírtam a boldogság puszta gondolatától, hogy még egyiküket sem veszítettem el, sokat sírtam, de mindig titokban. Szerettem volna, ha egy szép napon visszajön, még azt sem bántam volna, ha ezért a tettért letartóztatják és elviszik. Úgyis mindig belázasodtam ettől az állandó borzongástól. Ahogy az apámat kerestem az utcákon, és váratlanul föl is fedeztem.
Ismeretlen férfiak után eredtem a Teréz körúton, elébük kerültem, hátha fölismernek.
Akkor éreztem igazán, hogy vele vagyok, az anyámé vagyok, senki nem tud elvenni tőle, amikor a nagyanyám büntetésből kizárt a délszaki növényekkel zsúfolt télikertbe, ahol a nedves föld illatától nehezebben vette az ember a lélegzetet. Meg tudtam állni, hogy ne sírjak a büntetés miatt, de aztán belázasodtam. A sírás az anyám hiányához tartozott, és a legmélyebb titkomnak kellett maradnia. Ennél a vonzalomnál nagyobb titkom egészen addig nem volt, amíg ebben a Dembinszky utcai házban a Weisz Ilonka miatt tényleg el nem ért a végzet.
El nem tudtam képzelni, hogy mennyi idő telt el.
Még arra is nehéz volt visszaemlékeznem, hogy mióta mennyi telhetett volna el.
A Terézvárosi templom harangja volt az utolsó viszonyítási pont, este nyolc. Nem tudtam volna megmondani, hogy mikor jöttem föl ezen a hat kikoptatott lépcsőfokon, s nem gyerekként állok-e a lakók névjegyzéke előtt. Pálóczky talán nem volt többé, de az első emeleten változatlanul megtaláltam a zongoratanárnőt, vagy legalábbis a neve maradt meg a névjegyzéken. A harmadikon pedig ott állt Weiszék neve, s akkor Weisz Ilonka bármelyik pillanatban megjelenhetett.
A hozzám hasonló fiatal emberek azokban az években azzal a kérIII. kötet 278déssel bajmolódtak, hogy mit kell tenniük, hogy a teljes és tökéletes kilátástalanságnak valamicske értelmet adjanak. Engem viszont inkább az a kérdés foglalkoztatott, hogy nem valamilyen sajátos érzékcsalódás-e az életem.
Ügy tűnik, mintha léteznék, holott valójában nem voltam, nem vagyok, s csupán akkor leszek, ha megölöm magam.
Mintha a mutatók állása és a számok alapján nagyobb biztonsággal tudnék a kérdésben dönteni, hogy a jó óra, amelynek az esti harangszó óta el kellett telnie, vajon tényleg eltelt-e reálisan. Nem tudtam eldönteni, hogy az órából mennyit töltöttem itt, nem volt mihez viszonyítanom. Mint egy mentőötlet, eszembe jutott, hogy az utcán azóta kétszer haladt el a busz. Az elme rögzíti, az ember füle az ilyesmit vissza véli hallani. Arról azonban megint csak nem tudtam dönteni, hogy tényleg elment-e kétszer, vagy csak önnön megnyugtatásomra gondolom, s ha elment, akkor ez most az idő szempontjából mit jelent.
Az elmém mindent apró darabokra szétszedett, de örökösen magamra hagyott az összefüggéstelen részletekkel. Valami történik vagy történt a világban, amit az összefüggések ismerete nélkül nem érthetek.
Mintha az indulatokat és az érzelmeket nem követné az értékelő értelem, s így olyan időket hagynék magam mögött, amelyeknek se a tartamáról, se a tartalmáról nem tud elszámolni az emlékezet.
Nem azért volt így, mintha kihagyott volna az emlékezetem. Vagy éppenséggel eszembe jutott volna ez vagy az. Nem hagyott ki, nem jutott eszembe semmi, hanem egyszerre minden az eszemben volt. Minden összefüggéstelenül együtt állt. Ennek nem lehetett bemérni az idejét, se kimérni. Túl sok volt, és túlságosan ijesztő egy olyan múltban állni, amely minden ízében jelen. Alighogy észleltem, akárha megsejteném, hogy az életemben körülbelül mi mihez kapcsolódik és miből nem következik semmi, forrón az arcomba lövelltek az indulatok bénító vérhullámai. Harag és gyűlölet, amit irántuk éreztem. A félelem, amit magam miatt. Vay Klára. A nevük tényleg ott állt a táblán. III. kötet 279Hetés Simon József. Most már ezt is tudom. A zongoratanárnő fölött az utcai lakásban, a másodikon laktak. És akkor most már nemcsak ezt tudtam, de azt is tudtam, hogy a nő hazudott. Nincsenek összeházasodva, ezt is tudom. Mintha egyetlen pillanatra merültem volna fel, az időtlenség azonnal visszavesz. Nemcsak az önféltéssel, az irántuk táplált haraggal is visszatartottam magam. Hazudtam neki, de közben ő is hazudik nekem. Amióta itt állok félúton a lakásuk és a kocsijuk között, fél óra biztosan eltelt, lehet, hogy csak húsz perc.
Jól tudtam, miért nem jönnek vissza, ez volt a fontosabb.
Micsoda kötöznivaló barom vagyok. S mintha képes lennék elhessegetni a képet, nem akartam magam előtt látni, hogy mit csinálnak. Láttam a fürdőszobájuk félig nyitott ajtaját, akárha belesnék, láttam őket a mosdónak feszülve a fürdőszobában. Klára teste rövid, fekete kombinéban világított. Az ember végül is sok mindent észlel, amit soha, esetleg később ér fel ésszel. Megértettem a férfi szemérmetlen és kihívó szemvillanását a nedvesen fénylő kocsitető felett. A mélyre rejtett gúnytól összefutó száraz ráncokat.
Tudta, miért megy.
Úgy nyögtek és vonyítottak egymástól, mint a Margitszigeten a férfiak.
Én meg őrizzem közben a kocsiját, mint egy kutya.
Úgy éreztem magam, mint akit leölnek. A szívem a torkomban dobogott az elképzeléstől, fulladoztam. Akkor is el kell mennem, ha csupán a féltékenység tréfál meg, s akkor is el kell mennem, ha csak vádaskodom. Gyorsabb lett a lélegzetem, súlyosabb. Az indulat vitt át a sötét kapualjon, kirohantam a házból.
Az arcomba vágó szélben azonnal megálltam.
Mert akkor meg a ház bensejéből mégis valamilyen zajokat lehetett hallani.
Ajtócsapódást, az udvar mélyéről visszhangozó férfihangot, női cipők gyors kopogását. És ha így van, akkor a féltékeny képzelet játszik csak velem, nem is történt semmi a fürdőszobában.
III. kötet 280Aztán a csönd, majd ismét egy ajtócsapódás hallatszott.
Teltek a percek, mégsem jöttek.
S mindez a legjobb meggyőződésem ellenére arra késztetett, hogy mint egy besurranó tolvaj, mint egy merénylő, mint egy ócska kis kéjleső, legalább a sötét kapualjba visszalépjek. Fülelve álljak a hidegen bűzlő szemetesedények között. Ne menjek el, mégse menjek. A bűz és a hideg egyáltalán nem volt valószínűtlen. Inkább a fennálló világrend egyetlen bizonyítéka e pillanatban. Hanem teljességgel hihetetlen, hogy ismét idáig süllyedtem, és nincsen vége a süllyedésnek, hiszen mindennek én magam teszem ki önmagam. Holott erre senki nem kényszerít, mégsem szabad elhatározás. A test ereje arcátlanul téteti meg velem ezeket a dolgokat, osontam. Az volt az egyetlen élvezet benne, hogy e kényszernek szemérmetlenül engedelmeskedve alávalónak nevezhettem önmagam.
Talán életemben először vettem tudomásul, hogy a fizikai létemnek se az erkölcsi elképzeléseimhez, se a neveltetésemhez nincs köze.
Miközben a lépcsőház hámló falához tapadva osontam a sötétben fölfelé, minden tagom és minden belső szervem finoman reszketett a szégyentől.
Hogy minderre képes vagyok.
Nem akartam leküzdeni, holott nem tudtam elképzelni egy ilyen életet.
Ki akartam elégíteni a testemet ebben az ismerős és néma házban.
A szélben rohanó fellegeket tán valamennyire átvilágította a holdfény, vagy a város sápadt visszfénye derengett az égen. Tényleg nem tudtam, mit teszek. Az udvar kútja mindenesetre kéken világított. Annak azért örültem, hogy a cipőmnek gumitalpa van, s így minden léptem nesztelen.
Az első emelet nyitott folyosóján egy pillanatra megálltam. Ismeretlen árnyékokat vetett a vasrács a mintás kövezetre. Gyerekkoromban ilyen késői órán persze soha nem jártam itt. Legfeljebb téli délutánokon, mikor a levegő lassan elsötétedik, de a sárga falak világítanak. ValamiIII. kötet 281lyen bizonyosságot akartam, bármiről, vagy rájuk csöngetni, bármit csinálni, csak ne érezzem a tehetetlenségemet. Fölrohanni a harmadikra, átvetni magam a korláton, hallani a puffanásomat, az ordítozásokat, a sikoltozásokat, a holdfénytől kivilágított sárga kerámián befejezni.
Semmi nem moccant a sötét házban.
Az utolsó lépcsőfokon azért megálltam, a hideg falnak döntöttem a vállamat. Az utcáról nem szűrődött be zaj. A szél ugyan tovább zúgott a tetőkön, néha keményen megpendített egy cserepet, egy ereszcsatornát.
Ugrásra készen várakoztam.
A lépcsőtől balra, az első lakás volt. Ha valaki jönne végig az előszobájukon, biztosan hallanám. A lélegzetvételem mérte a várakozás üres perceit. Ismét be kellett néznem a fürdőszoba félig nyitva hagyott ajtaján, s amit ott láttam, attól a zsigereimben megalvadt a kéj. Nem tudtam nem menni utána.
A félelemtől és a fájdalomtól minduntalan elállt a lélegzetem, mégis ott álltam a bejárati ajtó mintás üvege előtt.
A hosszú előszobában sötét volt, a konyhában sötét volt. Láthattam, a fürdőszobának nincsen félig nyitva az ajtaja. Semmiféle mozgást nem lehetett onnan kihallani.
Lakásuk nem különbözött a zongoratanárnő lakásától. Szemközt a nagyobbik szoba üvegkazettás ajtaja, melyre csupán a belső, a kisebbik szobából vetődött ki némi fény. Vagy ki tudja, talán az utca fényei, ezt nem tudtam eldönteni.
Akkor meg ott csinálják, benn a szobában.
Most már nem is szégyenkeztem.
A mintás üvegen a lélegzetemtől pára gyűlt.
Mintha a levegőben érezném a nő illatát, ami miatt eljöttem idáig, és amitől egyre mélyebbre süllyedek. Az erőfeszítéstől, hogy mégse csöngessek be, a rettegéstől, hogy ne törjem rájuk a lakásuk ajtaját, annyira elgyöngültem, vagy attól lett ködös az agyam, hogy a nadrágomban a faszom a rettegéstől felágaskodott.
III. kötet 282Másra nem telt, valósággal visszatántorogtam az első emeleti lépcsőfordulóra, ennyi maradt a józan eszemből. De a fájdalomig megkeményedett, ami akadályozott a járásban.
Mintha jókora fejtörést okozna a kérdés, a bőrsapkás sofőr aztán elég sokáig hallgatott.
Olykor utasa ábrázatát tanulmányozta a visszapillantó tükörben, a komolyságát, a magára mért halálos szigorát, vonásainak kínos bujaságát, enyhe sértettségét, a gőgöt, amit ügyetlenül vetett be ellene.
Alig volt fény a Pobjeda hátsó ülésén, de az ovális oldalablak az idősebb hölgy arcát épp eléggé megvilágította. A sofőr tüzetesen szemügyre vette, mintegy elemzőn mérlegelte, hogy mely vonásain üt át a zsidó elem. Kamasz fejjel a trieszti tengerészeti hadapródiskolában tanulta meg a horvát szakaszparancsnokától, miként ismerje fel őket. Orra, szeme, füle, szája mindenkinek van, ebből azonban nem következik, hogy az emberek a születésüknél fogva egyenlők lennének. Amikor kimenőre mentek, vagy nagy zajjal kitárták a Via Belpoggión a nagy kaput és zárt alakzatban kivonultak, akkor erősen figyelték a járókelőket és az ablakokból kicsüngő lányokat.
Így magyarázta meg utólag önmagának, hogy nem gonoszságból, hanem a vérük szavára hallgatva idegenkedtek a Gottlieb gyerektől. Figyelt az altiszt minden szavára. Vajon hívő katolikusként gyötrődnie kell-e, nem a faji ösztöneikre hallgattak-e, amikor a nagyobb fiúknak átengedték.
Azóta bármely helyzetben izgalomba hozta őt a faji obszerváció.
Habár az eső verte utat kellett figyelnie.
Zsidókkal szemben igen barátságosan tudott viselkedni, nem éreztette velük, hogy mi a valódi véleménye a fajtájukról, a lovagiasságát és a nagyvonalúságát pedig különösen kedvelte önmagában.
III. kötet 283Pillanatnyi ábrándossága, amely önmaga mértéktartó imádatára irányult, nem volt ugyan veszélytelen.
A hölgy arcán a sietősen felvitt rúzs, a sok arcpirosító és a púder közel sem fedte a fájdalom, a jéghideg közöny, az állandó szorongás és a rettegés pusztításait, inkább gúnyt űzött belőle.
A sofőr a szétesett vonások között tévelygett a tekintetével.
Neveltetése szerint az utas tökéletes lénynek tartotta önmagát, egyedi példánynak, mindenben és mindenkitől különbözőnek. Minden kétséget el is hárított, hiszen tökéletes volt a neveltetése, hibátlan, s ezért tudott minden helyzetben ilyen bámulatosan viselkedni. Ezen felül ő volt a Demén nagypapa kedvenc unokája, s így értelemszerűen örökre az élet dédelgetett gyermeke maradt. Mintha az idegen arc térképét követve a sofőr önmagának mondaná föl saját élete magakelletéstől terhes tanulságait.
Nem tanulok semmiből, mondta olykor saját magának, s igen büszke volt rá, hogy nem tanul semmiből.
Neveltetésüknek mások voltak ugyan a hangsúlyai, mégis hasonló a tónusa. Ugyanazon hibákat követték el, notóriusan visszatértek a maguk hibáihoz, újra és újra, hiszen az volt a meggyőződésük, hogy a hibáik fölött állnak és ott is kell állniuk.
Ha eltévedt és gyanakodni kezdett, hogy a tulajdonságait összetéveszti a hibáival, akkor azzal magyarázta, hogy kellemes tévelyegnie. Nem tudta volna megmondani, hogy melyik svihákságával mit fed el, illetve melyik tettetése mikor mit helyettesít. Nem tudta a következményeket sem számon tartani, ezek bokrosodtak, s egy idő után szükségszerűen látta az okozatot oknak.
Elfogadta magától a kis csalásokat és csúsztatásokat, mert a saját ügyeskedése és mozgékonysága nézett vissza rá belőlük. Bár nem csak másokat vezetett félre, hanem maga is állandóan mellényúlt vagy mintegy mellégondolkodott.
Gyönyörködött a saját tökéletlenségében, és a gondolkodási hibáknak nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
III. kötet 284Eredetileg mintha tudta volna még, hogy mi az, ami nem így van, hanem egy taktikus manőver kedvéért keresztelte át. Olyan volt, mint gyermekkorában, Mohácson, a Városház utcai palotájuk nagy éléskamrájában, ahol úgy kellett a befőtteket kikanalaznia a nyitott üvegből, hogy a lé hiányzó két centiméterét ne vehessék észre a cselédek. Az üvegből a kevés mégiscsak hiányzott, másnap pedig még több hiányzott, egyre több hiányzott, míg a befőtt csaknem elfogyott. Holott igen valószínű, hogy rajta kívül senki nem volt a házban, aki titokban evett volna belőle. A barackot szerette, de óvatosságból inkább szilvát evett, mert abból volt a több. Azzal őrizte kívánatos jósága látszatát, hogy önmagát becsapta. Sikerült az igazi vágyát legyűrnie. Néha jó előre beszakította egy másik üvegen a celofánt vagy a hártyát. Úgy kellett alakítania a dolgot, hogy valamelyik torkos cselédre gyanakodjon az édesanyja. Vagy éppen a cselédeket hangolta egymás ellen. Óvatlan kis megjegyzésekkel terelte ebbe az irányba a gyanakvásukat. Harmadnapon a beszakított celofán vagy hártya már ürügyet szolgáltatott rá, hogy abba is beleehessen. És akkor az előbbi üveg alaposan megcsappant tartalmát legalább ebben az állapotában megmentheti a saját gyűlöletes torkosságától. Akkor viszont már két nyitott üvegből hiányzik a szilvakompót, holott a cseresznyét vagy a meggyet jobban szeretné. Néha egész üvegeket tüntetett el, hogy a hiányt ne vehessék észre, s miután az izgalomtól remegve sikerült az utolsó cseppig kizabálnia, egy kerti rejtekhelyen jó mélyre elásta a bűnjelet.
Élvezetes volt játszadozni a lehetőségekkel, kockázatos, tudta, hogy falánksága halálos bűn, ám a kísértésnek nem akart volna egészen ellenállni, kicsit azért belement, s az így felkeltett izgalmakkal és feszültséggel jó sok örömöt szerzett magának. Tudta, hogy ő egy visszaeső bűnöző. Nem vette észre, hogy e titkos izgalmakat miként fonja egybe a rettegéssel és a reszketéssel, miként fonja be őket egymásba. Paravánok és színfalak között járt, látszatnak és tettetésnek önálló realitása lett.
Voltak olyan főbűnei, amelyeket nem gyónt meg.
III. kötet 285Titkos örömének ez volt a forrása. S miért ne engedte volna meg magának a merészebb szerepcseréket.
Egy életen át abban a hiszemben élt, hogy bőven elegendő bizonyos viselkedési normákat betartani, s akkor el fogja kerülni a büntetést. Jó, rendben, a kísértéseket és a csöndes bűnhődéseit el nem kerülheti, de legalább a nyilvános megszégyenítést. Jószerivel minden helyzeten úrrá lehet az ember, simának és mozgékonynak kell maradnia, időt nyerni, hiszen mi ne lenne időleges, minden ideiglenes.
Csak a felületén, épp csak érintsd, csak nem a mélyére nézni.
Ezzel persze alaposan melléfogott, hisz mélyre látott, még ha nem akarta is. Inkább letagadta, hogy mit lát. Mint aki a néma lelkét, a jobbik énjét tagadja meg. A nyomorult tisztánlátását nem tudta elveszíteni.
Maga a kötelezettség vezette idáig, ilyen mélyen bele a sűrűjébe. Nem lehet, hogy alig túl az ötvenen ne találjon a lelkében mást, mint egy halom nyomorúságot.
A világfájdalom leterítette, derűs kedélye hiába rugódzott ellene.
Nézett egy idegen arcot, s legjobb szokása szerint önmagáról ábrándozott.
Volt azért néhány szeplőtlen és fényes pillanat, órák, napok, így vigasztalta önmagát, bár nagy hirtelen egy nem jutott volna az eszébe. Legfeljebb a trieszti hadapródiskola irdatlan, időtől hámló kőfala, amelyet gazdagon benőtt a borostyán. A napfénytől átjárt tengeri szellő sós illata fenn a San Vitón. Jól emlékezett az egykori érzetére, a keserűség mégis törölte a megesett dolgok emlékét. Tudta, mire emlékezik, ám ennek nem volt többé képe és formája, nem voltak szereplői sem. Mintha még azt is meg tudta volna mondani, hogy hányszor. Tényleg voltak ilyen órák, les très riches heures az erősen illatozó babérfák alatt. Szinte érezte maga körül a napfénytől felhevült levegőjük állagát, az illatot, de pillanatok biztosan. S ki tudná megmondani, hogy ezek érdekében mit kéne mihez igazítani és mit kéne ugyanígy nagy ívben elkerülni. Ha egyszer e gazdag órák kegyelmi aktusok. Egyetlen pontja volt a parknak, ahonnan a háztetők fölött le lehetett látni az öbölre. S immár mi keresIII. kötet 286nivalója lenne ott, ahol a kegyelmet osztogatják. Nézni, amint a nyiladékon átúszik egy fehér hajó. Fára nem volt szabad mászniuk, ágaskodott, legalább a napverte vizet láthassa.
S mintha a visszapillantó tükörben azért kéne a pusztítás és az enyészet térképét alaposan szemügyre vennie, hogy megvetéssel telített reménységét se adja fel. Vagy legalábbis a világmegvetés ne legyen erősebb a reménynél.
Amint legördültek a hídról és beértek a magas bérházak közé, a kocsi nem volt többé kitéve a nyers széllökéseknek, a domború kockakövek azonban szabályosan rázni kezdték, valósággal dobálták az útbontástól feldúlt és a felhordott sártól iszapos Margit körúton. Kőrakások és földhalmok tornyosultak előttük, csövek és huzalok hevertek szerteszét. Fütyült, zúgott, olykor leordított a szél a tetőkről és a kémények közül, sebesen csikorogva kente és tisztította a felverődő mocskot az ablaktörlő.
Nyitva állt az úttest, feltárva tátongott a seb, hetek óta gázvezetéket cseréltek, habár a beázott árkok mélyén senki nem dolgozott és a terelőkorlátok petróleumlámpákkal felszerelt oszlopjait szintén kedvére felborogatta a tavaszi orkán.
Ha nem értik, hogy miért tér ki, miért engedi el a füle mellett a tolakvó kérdéseiket, akkor ne értsék.
Megvetés nem mutatkozott az arcán, inkább halovány és igen elnéző mosoly sikeredett ki belőle, mely redőkbe szedte sűrű szemkörnyéki ráncait.
Rangjabélivel ilyen kínos helyzetbe nem kerül, hogy a neve után érdeklődjenek. Egy konverzáció végül is nem kérdésekből és nem feleletekből áll. Mintegy zenei eszközökkel fenntartani a csevegés semmire nem kötelező folyamatosságát, ennél pedig igazán semmi nem egyszerűbb és világosabb. Egyik karjával erősen megragadta a kormányt, visszakézből tartotta, s csak akkor nyúlt át az első ülésen, hogy Erna asszony fényes szalagcsokrokkal díszített kalapját fölvegye a bordás gumiszőnyegről, amikor a tátongó árok és a járdaszegély között túljutott a kocsival a Margit körút első nagy kanyarján.
III. kötet 287A visszapillantó tükörben ekkor egy szempillantásnyi idő alatt kölcsönösen be is járták egymás ráncoktól és árnyaktól átjárt szeme környékét.
A sofőrnek szépen formázott, telt ajka volt, kora ifjúságától egészen rövidre, mintegy sörtére nyírt bajuszt viselt felette, csillámló ősz borostával volt tele.
A fiamat pontosan úgy hívják, mint engem, Lászlónak, válaszolta aztán vonakodva és körülményesen, s hogy valamivel könnyebb legyen Erna asszony tolakvásának engednie, mintha az orrán át ejtené ki a szavakat.
Erna asszonyra mindazonáltal igen erős benyomást tett a karjával.
Ahogy a kormányt visszakézből megragadva biztonságosan vitte őket át a lehetetlen terepen. Egyáltalán nem vonakodott az erős benyomást tudomásul venni. A mozdulat Geerte ajkát is kisodorta az emlékezetéből. Legfeljebb az idegrendszerén szétsugárzó érzet tartotta az emlékezést éberen.
E pillanatban nem értette, hogy miért kéne egy életen át erősebben vonzódnia a férfiak szépségéhez. Amit Geerte ajka tett vele vagy ő tett meg Geertével, ahhoz más érzéki tapasztalat nem volt fogható.
Emlékezetének realitása a látvány realitásával érintkezett.
Bizonyos értelemben illetéktelenül, hiszen Geerte és a sofőr mindenféle erkölcsi belátást nélkülözve érintették meg egymást az érzetében. Ami annyira túl volt minden elfogadhatón, hogy szerencsére nem is volt szava rá. Oly kis dolgok, olykor csak kis hiányok, tudatkiesések és rövidzárlatok teszik szabaddá az embert.
Csettintett is egyet a nyelvével, Lászlónak hívják, nocsak, kiáltott, nem engedte, hogy a vonakodó férfi végigmondja a maga mondatát, hiszen meghökkentette és bámulatba ejtette az illetéktelen érintkezés, hogy ebben az élemedett korban én még ilyesmit érezzek, borzongott belé, igazán nagyszerű, kiáltotta, hogy elterelje a saját belső figyelmét a saját bensőséges szenzációiról. Botrány, ez botrányos, botrányos vagyok.
III. kötet 288Bár hiába kotorászott emlékezetének sok másféle fiókjában és rekeszében, olyan Lászlót ott nem talált, aki a professzor kedves tanítványa lehetett volna.
Bizonyára valamilyen félreértés.
Ezek szerint úgy hívják, lelkendezett, mint a Casablanca elbűvölő hősét, s hogy időt nyerjen a botrányos érzetéhez, előzékenyen előre dőlt, még kedélyesen nevetett is hozzá, nemde.
Mire a sofőr öntudatosan és tüntetőn megemelte bőrsapkás fejét, mint aki felneszel, hogy ez így nem fog menni. Tényleg nem értette, hogy utasa mit beszél vagy mit kíván elérni. Milyen hős, milyen Casablanca, de ilyen hangot ne üssön meg.
Bizonyára a titkos áramlás zavarta. Az nem lehet, hogy ő egy ilyen fecsegő öregasszonyt minden átmenet nélkül megkívánjon.
Parancsol, kérdezett vissza ridegen, s egy árnyalattal azért előkelőbben, mint ahogy egy közönséges sofőrtől elvárná az ember, s hogy elejét vegye minden további zsidó bizalmaskodásnak, amit egy ilyen zsidónő von Haus aus megenged magának, igen lassan és kimérten tért vissza tekintetével a visszapillantó tükörhöz.
Gyöngyvér magába roskadtan ült, sápadtan és moccanatlanul.
Amikor egymás karjában heverve reggel felriadtak a cselédszoba keskeny díványán, mert nem tudott másra gondolni.
Nem is hevertek, egész éjszaka tartották egymást, nem tudott másra gondolni. Nem is éjszaka, hiszen hajnalban bújt vissza mellé, s már hallották, amint a vékonyka fal túlsó oldalán halkan bezáródik felettük az előszoba ajtaja. Ezek szerint Szemzőné mégiscsak visszaérkezett. Mert hogy ő semmi másra nem tudott gondolni. A saját testi érzetük feloldódott a másik testi érzetében, ezen a közös testi érzeten gondolkodott, s nem tudott úgy behúzódni az ülés sarkába, hogy ne érezze a férfi anyjából áradni a hasonló érzést, amelyből a férfi lépett elé és nem tágított. Habár itt ült és a taxi valahová vitte őket az összes érzésével és érzetével. Tartották egymást, hogy le ne forduljanak a díványról, vagy egymásból ne forduljanak ki.
III. kötet 289Szerette volna egyszer úgy csinálni, csak egyetlen egyszer adta volna az isten, hogy Ágó ki se vegye belőle.
Soha.
Ezen a reggelen immár nem lett volna értelme, hogy tovább szeretkezzenek.
Azonnal ébredt velük a vágy érzete, a férfiban ébred, mindenesetre ez a félreérthetetlenebb, de nem tudták volna megmondani, hogy melyik tagjuk kihez tartozik, s amit érzékelnek, vajon a másik teste vagy lelke-e, avagy a saját szellemüknek vannak-e határai.
Az ablakot csak mozgatta felettük a légjárás, miként egész éjszaka.
A nyári reggel hűvösét lehelte rájuk a madarak csivitelésével telten.
Soha szebb és veszélyesebb.
Képzelőerejével nem sikerült az elképzelést befogadnia, hogy nem így lesz, ilyen nem lesz, hogy soha többé, a soha többét, amint nyitott szakadékként előttük állt, hogy soha többé nem fog velük megtörténni.
Immár zuhant a soha többé végeérhetetlen idejében, s a fájdalmat meg kell szoknia, mert különben nem bírja ki. Hozzá kell edződnie. Az nem lehet, hogy ne legyenek többé ilyen reggelek, soha, soha.
Mindig újra úgy érte el az elképzelés, mint akit koponyán sújtanak, a soha többé. Pedig még egy év sem telt el és máris vége van. S ha azt mondta magának, hogy a szíve beléhasad és a feje reped ketté, akkor e kijelentéseknek nem metaforikus volt a jelentésük. Szívének érkoszorúján a soha görcsétől finoman reszkettek az érfalak, koponyája migréntől lüktetett. Vagy azt mondta magának, hogy el fogja felejteni.
Soha. El fogom felejteni. Soha.
Ennek a mondatnak gyengébb volt a jelentése, erősebb a figyelmeztető jellege. Tudata emlékeztette a fizikai és lelki teljesítőképesség kényes határán. Valamiként inkább vezesse le, zsilipelje, terelje más utakra a feltorlódott, a fizikai gátszakadással fenyegető rettegést, a tombolni kész érzéki energiákat, amelyek természetesen össze voltak kötve a vérnyomással, a pulzusával és a légzése ritmusával.
III. kötet 290Én a szépséges Ingrid Bergmannak erre a bizonyos partnerére gondolok, folytatta Erna asszony, valósággal kiáltozott, ami a sofőrt további epés és megvető tartalmú megállapításokra ösztönözte, miközben az üléstámla felett némán adta át a kalapot.
Erna asszony átvette a kalapját az igazán rokonszenves férfitól, és legjobb szokása szerint észre sem vette, hogy néhány perccel korábban még igen ellenszenvesnek találta. Legfeljebb azt vette észre, hogy amióta bizalmasabban beszélnek, a sofőr elhagyta a kellemetlen tetszikezését, amivel ezek a szörnyű vidékiek állandóan megkeserítették Erna asszony életét.
Az idegeire mentek vele.
Valóságos mániájává változott, hogy vadásszon rá, a személyzettől sem tűrte el, fülelt, hogy elhangzik-e. Szilárd meggyőződése volt, hogy titkos megvetést fejez ki, a nyíltság és az egyenesség hiányára vall. Aki nála dolgozott, annak meg kellett tanulnia, hogy ilyen megszólítás a magyar nyelvben nem létezik.
Vagy mehetett az illető, hiszen amúgy is rossz a jelleme és lopni fog.
Meg is köszönte a kalapot, hogy igen kedves.
Amint épp a nácik elől menekülnek, ha jól emlékszem, Prágából, tette hozzá az iménti hangerővel. Mister Lazlo, vagy Viktor Lazlo, ugyan segítsen ki már, istenkém, hát nem jut eszembe ennek a híres színésznek a neve.
A sofőr nem tehetett mást, elnevette magát.
Gondolhatja, nagyságos asszonyom, mondta, szívesen kisegíteném, ha nekem is eszembe jutna.
S miként azonos generációhoz tartozó közeli ismerősök, akik ugyanazon zenéket és filmeket ismerik, illetve ugyanazon ismereteket veti ki az emlékezetük legelőször, önelégülten nevettek hozzá.
Ami Erna asszonyt bizonyos megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy akkor a bőrsapkás ember nyilas vagy ávós nem lehet.
Amennyiben úgy adódik, Casablanca nem a legrosszabb hely, higgye el, nagyságos asszonyom. Én sokat voltam úton életemben, mondta viIII. kötet 291dáman és nem kevés öngúnnyal vagy önmegvetéssel. Bár e megszólítás másodszor már inkább gúnyosan csengett az ajkán. Ilyenkor minden virágban áll, márciusban.
Amúgy Bellardinak hívnak, fűzte hozzá, hogy ne maradjon meg közöttük a kínos félreértés.
S mint aki a saját történelmi nevének hallatán kissé azért elérzékenyül, gyöngéden összefűzte a két nevet.
Bellardi Lászlónak hívják a fiút, a fiamat, s értelemszerűen így hívnak engem is.
Most már csaknem mindent tudhat, elégedett lehet a vén zsidónő, gondolta közben bosszúsan.
Aki megnémult, megszeppent, mint akit váratlanul rendre utasítanak. Egész lelkében elcsöndesedett a régről ismerős név hallatán, s azonnal erősen átütött arcának szétszabdalt és feldúlt vonásain a halálosan komoly kislány. Amint a homokfutón viszik az állomásra a szilfasorban, s ő a trappolásban és a fakoronák ágbogában fölfogja ésszel az egész vadidegen és ellenséges univerzumot.
Hirtelen minden lehetséges társalgási téma kényesebb lett, mintsem hogy bármiről szót lehetett volna ejteni.
Már csak Gyöngyvér miatt is elővigyázatosnak kellett maradniuk. Egyikük sem tudhatta róla, hogy nem besúgó-e. Habár ő hosszú percek óta nemigen vette tudomásul, hogy ezek miről fecsegnek, mintegy foszlányokban érkezett el hozzá, dobhártyáján a magas szerelmi vérnyomás dobolásába szólt bele.
Ön lenne a kis Bellardinak az édesapja, szólalt meg ekkor az ülés sarkából mindkettejük számára teljesen váratlanul, rekedten és hangosan.
Milyen kedves magától.
Ne mondja, kiáltozta.
Valamiféle sürgetést érzett, hogy a csevegésben neki is részt kell vennie, valószínűleg megérezte a bizalmatlanságukat.
Ilyen egy véletlent, kiáltozta.
Erna asszony kérlelő vagy megrovó pillantásra sem méltatta.
III. kötet 292Gyöngyvér viszont azonnal megrettent, hogy akkor ismét valami borzalmasat tett, valamilyen neveletlenséget követett volna el.
A kocsi dohánytól bűzlő bensejében e pániktól szinte tapinthatóvá vált a másik kettő egymás iránti óvatossága. Az egymás iránt tanúsított csaknem szeretetteljes kíméletüknek anyagi minősége támadt a levegőben. Mit csinálhattak volna egy ilyen gágogó libával, egy ilyen tudatlan kis cseléddel. Bellardi igen figyelmesen, igen nagy gyakorlattal és előzékenységgel vezetett, Lehrné Demén Erna pedig malomkeréknyi kalapját illedelmesen a retiküljéhez fogva, úgymond visszavonult a nyilvános élettől. Gyöngyvér hangoskodása a végletekig felingerelte. Mintegy váratlanul annak tudata is újra rászakadt, hogy a rosszul rugózott, sötét és büdös kocsival hová tartanak.
Hátával tapadt bele az ülésbe, magát menekítő tartásával e pillanatban hasonlított ugyan Gyöngyvérre.
Hogyne tudta volna.
Sok mindent tudott ő, amit jobb lett volna nem tudnia.
Hogyne emlékezett volna Bellardi fiára, olyan nagyon nem kellett magát megerőltetnie. Arról ugyan korábban nem volt tudomása, hogy a fiút Lászlónak hívják. A kis Bellardi, vagy a szegény kis Bellardi, Gyöngyvérnek ebben igaza van, a professzor tényleg így emlegette. Amikor a Teréz körúti nagy lakáson átvonuló személyeket bemutatták neki, akkor többnyire épp csak tudomásul vette a nevüket vagy a jelenlétüket. Ez volt hát a Bellardi. Meg volt lepődve. Akit a demokratikus rend elleni összeesküvés miatt életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítéltek. Milyen mutatós nyaka van ennek a Bellardinak. Akire a fia igazán alig emlékeztetett, legalábbis küllemében nem, s már csak ezért sem rokoníthatta volna őket a tudatában. Ámuldozott magában. Hát ezért volt a fizimiskája olyan kísértetiesen ismerős. S e pillanatban pontosan emlékezni vélt a világos nyári öltönyére a híres filmhíradóból, amint a két fegyveres őr kíséretében megbilincselve a mikrofonhoz kell lépnie, hogy válaszoljon a népbírósági tanácselnök szigorú kérdéseire.
III. kötet 293Úgy vezetik oda, mint egy kutyát, s csupán ott veszik le a csuklójáról a bilincset.
Daliásan mutathatott abban az öltönyében, ha egyszer a mai napig nem felejtettem el.
Vannak persze férfiak, akik soha el nem veszítik a fiús bájukat.
Valójában egy kifosztott ember állt a mikrofon előtt, megkapaszkodott benne, de a népbírósági tanácselnök azonnal rászólt, hogy ne a mikrofonállványba tessék kapaszkodni a harmadrendű vádlottnak. S ettől persze sokáig pisszenést sem lehetett a teremben hallani. A külföldi tudósítók különösen megdermedtek az első sorokban. Úgy csüngött róla az öltönye, mint egy vállfáról.
Halálbüntetéssel kellett számolnia.
Erna asszony bizonyára e sokfelé kifeszített emberre emlékezett még. A fiú viszont kisnövésű volt, halk, sápadt, bájosan törékeny vagy csenevész inkább, semmi derűs erő vagy férfias kíméletlenség, talán az édesanyjára ütött. Akivel Szapáry Mária felszámolás alatt álló vésztői vadászkastélyában Lehrné két alkalommal találkozott. Ahol a vadászó társaság korábban kisvadra ment, szárcsára, vadkacsára, nyúlra, fácánra, túzokra. Akkor is csak futólag, alig beszéltek, s olyannak látta a fiatal nőt, mint egy illékony szellemet. A két különböző történeti időből származó információt nem volt miért összehoznia a tudatában. Szerencsétlen módon még csak nem is gondolt rá, hogy a szegény kis Bellardi, aki ténylegesen a professzor kedves tanítványainak körébe tartozik, és a csúnya Szapáry szerencsétlen sorsú szívszerelme között lenne valamilyen vérségi kapcsolat. Végül is tudnia kellett volna, hogy a Koháry Elisa lenne a fiú édesanyja, ha egyszer tudta. S akkor csecsemőként ezt a fiút hagyta volna el. Néhány évre visszament ugyan, mert hősiesen akart viselkedni, le akarta győzni a rettenetes hajlamát és az anyai felelőtlenségét. A két távoli helyen és különböző mélységben tárolt adatot nem volt miért összekapcsolnia. Egy dúsgazdag műgyűjtő megbízásából megbecsülte és megvásárolta a műtárgyakat. Néhány nagy értékű holmit sikerült mindenféle vásári kacat közé besorolnia, s így a megengedhetőnél előnyösebb áron, amolyan kaIII. kötet 294catoknak kijáró pausáléval jutott hozzá. Amivel kiérdemelte Szapáry örök haragját. De aztán már kit érdekelt, hogy mit beszél egy ilyen igazán nem túl jelentős jelmeztervezőnő.
Ez a hírhedt leszbia, aki minden fiatalabb nőnek oly ízléstelenül és erőszakosan tette a szépet, hogy hazatérése után csakhamar a fiatal férjek és a lányos anyák réme lett. Bármily izgalmasnak bizonyultak az események a két nő között, és kétségtelen, hogy nagy történet kerekedett belőle, a különböző társadalmi állású körök Budán vagy Pesten nem érintkeztek egymással, s ezért igen távolról tartották számon egymás szerelmi életét.
Ők ketten még csak nem is tegezték egymást, habár ugyanabban a belvárosi gimnáziumban érettségiztek.
A nyomorult hárpia.
Az összeesküvés leleplezését követő nyomasztó és feszült nyári hetekben pedig azt sem lehetett volna pontosan megjósolni, hogy Lehr professzor vajon tanúként szerepel-e a vizsgálatokban, avagy napok kérdése és vádat emelnek ellene. Nem volt belátható, hogy a nagy előkészületek közepette kinek mi lesz a tényleges érdeke a perrel, az érdekeknek hol vannak az egymással ütköző felületei, hol fogják a szövetségesek meghúzni a határokat. Vajon az oroszok az egész titkos szervezetet fel tudják-e göngyölni, vagy csak a jéghegy csúcsát kívánják leszelni. Vajon a kommunista párton belül a lehető legcsöndesebben viselkedő nemzeti konzervatív szárny miként lesz képes pozícionálni önmagát. Erre a katasztrófára egyáltalán nem voltak felkészülve. Egyelőre az volt a dolguk, hogy szépen meghúzódjanak az egykori hazai illegálisok, a nyugatról lassan hazaszivárgó emigránsok és a moszkoviták közé kényelmesen beékelődve, s minden fogcsikorgatás nélkül integrálódjanak.
Azzal sem számolt közülük senki, hogy a professzor örök találékonyságának hála, majd épp az oroszok körében fognak megértő szövetségest keresni.
Lehr professzor persze egyedül is volt olyan hatalmas, hogy megtartsa magát a tanú szerepében. S csak miután sikerült egy magas ranIII. kötet 295gú támogatóra találnia az orosz nacionalisták körében, mondhatni az ellenség szívébe férkőzött be, amiben természetesen a nála kevésbé gyanútlan moszkoviták is segítették, s kinn a Stefánián, az egykori Park Club kertjében, amely hosszú időre az orosz főtisztek kaszinója lett, a finom dunai kaviccsal felszórt utacskákon sétálgatva a jövőt illető minden részletet igen szívélyesen és egyetértően megbeszélt a betegesen kövér és nehezen lélegző vezérezredessel, akkor a magas pártfogó gyors közbenjárásának köszönhetően a népbíróság tudományos szakértője lett a perben.
A professzort e napokban sokan elátkozták a szörnyű pálfordulása miatt. Nézeteinek ismeretében ugyan tudniuk kellett volna, hogy részéről ez nem árulás, hanem a magyarság ügyéhez való legmélyebb hűség újabb megnyilvánulása. Ha eddig a németek oldalán dolgozott a nemzetért a legfelsőbb körökben, akkor most miért ne dolgozna az oroszok oldalán. Erna asszony is tudott a sorsdöntő találkozásról, s afelől sem lehettek kétségeik, hogy a magas pártfogó a katonai elhárítás budapesti rezidense. Az aranyló váll-lapokkal, a vörös stráfokkal, a rövid tábornoki díszkarddal és a magas kitüntetésekkel gazdagon dekorált illetőt be is mutatták neki a Fidelio premierjén az Operában. Klemperer ezen az emlékezetes estén igazán elragadó dinamikával vezényelt. Még szerencse, hogy a szabadulók roppant kórusában oly sok a tutti és a forte. Mert amint jöttek ki a homályos börtönükből, jöttek a rabok előre a fény felé, és egymást suttogásra intve énekelték, hogy micsoda élvezet a friss levegőn szabadon venni a lélegzetet, s hogy végre valahára nyugalomra és békére leljenek, Isten segedelmére fogják bízni a szabadságukat, akkor a nézőtéren többen hangosan fölzokogtak.
Klemperernek résen kellett lennie a dinamikával, hogy az érzelmesség el ne öntse a zenekari árkot és a színpadot. Mert Beethoven ennek azért megadja a módját, úgymond az alaptónusát. Gyors ragályként szivárgott szét a meleg testek között a zokogás és a hüppögés. Úgy csapott át az arany visszfényektől világító nézőtéren, úgy terjedt és úgy rohant, mint egy tajtékját magasan felfröcskölő hullám.
III. kötet 296Klemperer e pillanatban áldotta a sorsát és a szerencséjét, hogy ezt a darabot választotta.
Erna asszony azonban nem tudhatta, hogy kettőjük között minek mi volt az ára a Stefánián.
Még azt is tudta, hogy a tárgyalásuknak és az óvatos egyetértésüknek mi volt a bázisa. Az oroszok a legfelsőbb köröktől eltekintve minél kevesebb zsidó elemet kívántak a kormányba, a parlamentbe és a magyar pártok vezetésébe. Az lett a direktíva, hogy a népi demokráciában elsősorban népi káderek kellenek és ezért a kommunista pártot is velük kell föltölteni. Lehr személyét pedig eminens biztosítéknak tekintették, hogy ebbe a kívánatos irányba fogja terelni az egyetemi és az akadémiai életet. Annak a kitüntető figyelemnek, amivel a professzor később a fiatalembert körülvette, szintén e súlyos alkuban lehetett a magyarázata. Olyan lett az ár, mint egy kis méregkapszula.
Jobb nem kinyitni, gyorsan lenyelni.
Csakhogy a professzor felé áradó megvetést, haragot és gyűlöletet igen gyakran szintén Erna asszonynak kellett a saját testén felfognia.
Nem elég, hogy immár harmadszor ő nyelte le a méregkapszulát.
S hogy akkor őt most egy olyan sofőr viszi a férje halálos ágyához, akit a professzor a legjobb szokása szerint előbb elárult vagy legalábbis a nagy ügy érdekében csúnyán cserben hagyott. Ami a taktikus alkalmazkodás elvébe bőven belefért. Más választásod nincs, mint az együttműködés, szolgáld készségesen a mindenkori hódítót, de minden időben légy a tudatában, hogy mit miért teszel.
S mikor szabadult, ha szabad kérdenem, kérdezte valamivel később, a halkabbnál is halkabban.
A részvétét akarta kifejezni, aminek világos állásfoglalásként kellett működnie, s így a titkos nyelv része lett.
Ötvenöt tavaszán, válaszolta a férfi azon a személytelen hangon, ahogy azokban az években, mikor is teli voltak még a börtönök, ilyen dolgokról egyáltalán beszélni lehetett.
Szívesen viszonozta volna Erna asszony részvétét, mondta volna, III. kötet 297hogy ennek éppen hat éve már, amivel jelezte volna a titkos nyelvükön, hogy érti és értékeli az asszony állásfoglalását, de nem tudta, hogy ki ez a fiatal nő.
Spicliktől tényleg mindenki erősen tartott. Meg zsidóval nem szívesen közösködött volna.
Szegény feleségét sem irigylem a szörnyű évekért, ha szabad így mondanom, tette hozzá valódi részvéttől telten, s a viszonzás hiányától kissé megzavartan Erna asszony.
Csupán abban a szempillantásban ocsúdott fel, hogy mit mondott ki, hogy hibázott, Uramisten.
Amikor kimondta, s már tudta, hogy élete egyik legsúlyosabb társasági ormótlanságát követte el.
Amire Bellardi nem úgy nem válaszolt, mintha e bárdolatlanságra ne lehetne válasza. Akárha nem hallaná. Habár e szempillantástól kezdve, miként egy tarkónütés, megint ott voltak vele a botrányos hetek, a kút mélyén eltöltött hónapok és évek. A lázas állapot és az álmatlansága, amikor se nappal, se éjszaka nem értette, hogy Elisa miként tehette meg vele. Amint mégis elnyomta az álom, egész testében megvonaglott és felriadt a kérdésre. Miért tette. Nem volt rajta mit megérteni. Miként hagyhatta el. Valaki, akihez mindenkinél jobban ragaszkodott, soha korábban, soha senki mással, ami közel sem volt tévedés, nem érzékcsalódás volt vagy aránytévesztés, hiszen tényszerűen a pokol élvezetével ajándékozták meg egymást.
Nem lehetett érzékcsalódás, hiszen boldogságnak híre-hamva nem volt közöttük.
De legalább a pokol élvezetével, ha másra az életéből nem telik.
Nem volt ugyan elviselhető. Mindketten halálosan szenvedtek a másiktól, a másik jelenlétében önmaguktól. Minél inkább nem akarták felsebezni a másikat, annál pokolibb lett az élvezet, amit az idegenkedésük megfékezése és az indulataik visszafogása árán adtak egymásnak. Egyre jobban lelassultak. Mintha a szerelem legfőbb értéke, a szenvedély távozna a vágyból és a kéjből, a nyersessége. A kölcsönös kíméletIII. kötet 298től és figyelemtől halványodott, de egyre gyöngédebb lett, lelassult, ám kiterjedt és mindent ellepett és nem állt le és nem csillapult.
Mintha a szenvedély helyén, a lelkük vagy a szellemük legmélyén szunnyadó gyúanyaghoz jutottak volna hozzá, a test izzó magmájához értek el.
Miként hagyhatta el.
Hiszen megkínozták egymást, de ilyen kitartással és erővel és csillapíthatatlanul másik két embert azért nem találtak volna, hogy meggyötörjenek.
Olyan volt, mintha Elisa újabb szeszélye lenne, hogy elhagyta őt és vége. Most a vég mellett kell szerelemmel kitartani. Mintha ez a Szapáry Mária nevű nőszemély nem létezne, Elisa azért találta volna ki, hogy őt minden eddiginél alaposabban meggyötörje.
Nem értette meg, habár felfogta.
A pokol ismeretlen bugyrába lökte be, hogy annak a kapcsolatnak a mélységét éljék át, amit most örökre elveszítenek.
Akárha egy végső, legnagyobb próbát kéne kiállnia, hogy aztán elveszíthesse.
Hisz korábban is hol egyiküknek, hol másikuknak kellett elmenekülnie, hogy erőre kapjanak és visszatérjenek.
Miként gondolhatja hát, hogy elhagyta volna vagy elhagyhatná.
Vagy mitől gyöngült volna el a ragaszkodása ennyire. Mi az, amit a rettentő nőszemély jobban tud nála Elisáról, s mit művelnek e pillanatban. Látta maga előtt, hogy mit művelnek. Holott nem volt kíváncsi rá, nem akarta látni, nem tudta volna elhárítani, minden izomrostjával átélte, hogy mit csinálnak. S oly mélyre taposta önmagát a fájdalomban, halálnál nagyobb volt a vesztesége, a kéj és a kín hiányától oly beteg lett, lázas, borzongott az állandó hőemelkedéstől, a betegségétől pedig oly érzékennyé vált, hogy a tisztánlátása feltehetően nem volt puszta képzelődés.
Úgy sújtott le rá a tisztánlátás, mint a ménkő.
Számított rá, mégsem tudta, mikor veri le a lábáról.
III. kötet 299Jött, és akkor tudta, mi történik közöttük, s mi lesz mindennek a végén, még csak látnia sem kellett, hogy érezze és átélje. Miközben ő itt zokog, veri magát a földhöz és a fejét himbálva üvöltözik, hogy ne kelljen látnia, amit nem is láthat, ne kelljen arra gondolnia, ne kelljen nyitott szemmel végignéznie és a heréiben, a hajhagymáiban, a talpa fájó bőrén és a pénisze barlangos testecskéiben, a vértolulásban érzékelnie, de mindeközben még némának is maradnia, hogy ne vegyen észre semmit az ő kisfiuk, vagy fel ne riassza őt az édes álmából.
Testi érzetként jelent meg az élvezet, amelyet e pillanatban a két asszony egymásnak ad.
Hiszen arra a mintára képzelte el, ahogy néhány héttel előbb a kínjukban és a kínjuktól még ők élvezték egymást. Ám az volt a sajátos, hogy most egészen másként érezte, úgy érezte, ahogy eddig nem is képzelhette volna el. Érzéki tapasztalataiban nem volt ilyen realitás vagy nem lehetett ilyen tartalék.
Egy idő után nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy nem idegrohamokat él át, hanem ők rohamozzák, hiszen nem azt látja, amit érez. Löketek, kívülről érkeznek a löketek, mint egy széllökés, a képzeletéről leválasztották az érzékelését, a két nő pedig szándékosan teszi ezt vele. Elisa most kívülről kínozza őt. S ennél nagyobb bosszút tényleg nem állhatott volna. Egymásba tapadt, boldogságtól remegő testükkel morzejeleket küldenek, szándékosan ébresztenék fel, amikor végre sikerült már álomba zuhannia, megdelejezik őt a közös testi realitásukkal, megsugározzák a boldogságukkal.
Ébredjen rá, hogy Elisától nincsen többé mit várnia, ők egyek lettek, ezzel kínozzák meg, hogy a boldogtalanságától még jobban élvezhessenek.
Ezekben a hetekben nem lett vége az időnek. Nem lehetett alvással megszakítani, legfeljebb a válium segíthetett, de nem volt újrakezdés, reszketett a kimerültségtől és a mértéktelen izgalomtól. Heréi mértéktelenül megduzzadtak, vöröslöttek, amit különösen undorítónak talált önmagában. Úgy fordult el tőle, mintha a teremtés tréfájával csapnák III. kötet 300pofán. Annyira undorodott a saját testiségétől, a megvakított érzéki izgalmaitól, hogy éjjelre sem vetkőzött le, ne is lássa, nem mosdott meg, ne kelljen magához érnie. Elisának volt egy csontnyelű, aranyozott ollója a fürdőszobában. Megbabonázva nézte. Ettől azért szerette volna magát a kisfia miatt is visszatartani, ne spricceljen itt a vér és ne így találjon rá.
Gyónni nem ment, de ezt ne. Habár meg akart volna szabadulni a szégyentől és megaláztatástól, az ára legyen bármekkora.
Mintha alig sikerülne a saját kezét lefognia. Valójában pedig úgy rángott a nappalijuk lámpafényes vagy éppen napfényen izzó parkettáján, látta kívülről önmagát, némán, miként egy nyavalyatörős.
Nem volt miért élnie.
Némán, vinnyogva, olykor felnyüszítve.
Holott másnap ismét józanon zuhanyozhatott, moshatta a sok merevedéstől bebüdösödött fitymája alatt a makkját, s minden gyászos arckifejezés nélkül Bécsbe kellett utaznia, hogy megint csak lenyomjon öt nap szolgálatot a Carolinán. Istent kérte, de nem sikerült hozzá imádkoznia, hívta a kurva Istent, holott tudta, nem az olló, nem az öncsonkítás, nem az önbüntetés, hanem egyetlen dolog elégítené ki.
Egyedül a gyilkosság.
Elővigyázatos volt vele, gyónni nem ment, nem ment templom közelébe. Nehogy Jézus Krisztus vagy a szentek vagy Mária vagy a ferencesek belekeveredjenek. Rajta kívül volt egy felfoghatatlanul józan és hazug élet, amelyhez az egyháza szolgáltatta az asszisztenciát. Abból ő kiesett, ebből a józan és hazug életből, de a kisfia miatt még vissza kell kényszerítenie önmagát. Nem ment a gyóntatójához, mert nem akarta, hogy eltérítsék. Venni a kabátját, nem itt maradni, amikor megsugározzák a boldogságukkal, hanem menni, amikor rátörnek az élvezetükkel, rájuk törni az új lakásuk ajtaját és úgy puffantani le őket a nagy hangos boldogságukban, mint a veszett kutyákat.
Míg a ritmusos rángásoktól annyira ki nem fáradt az izomzata, oly erős és fájdalmas lett a tökéletesen céltalan és undort keltő merevedése, amitől szintén meg kellett valamiként szabadulnia.
III. kötet 301Elhányta volna magát, ha a kezével hozzá kellett volna érnie.
De a végtagjai egy idő után már válium nélkül is elernyedtek a fáradtságtól, a hatalmas karjai és a hatalmas combjai és a barázdáktól tagolt arcvonásai. Ezeknek egy időre azért meg kellett pihenniük, hogy a fájdalom megmaradjon. Meredten hevert, mint egy gyökerestül kifordult fa. Hangosan lélegzett, hogy ne ordítson annyira. Valójában nem hallotta a saját ütemes üvöltözését. A tudatnak volt azonban még egy tiszta foltja, amivel felfogta legalább léte szép egészét. Míg a kiszáradástól nem volt már nyála, taknya, könnye több. Holott még mindig nem volt rá válasza, hogy miért tette Elisa vele.
Akkor azonban megint megsugározták és a fényes elragadtatottságukkal felriasztották az izmait, a szomjúság, hogy mit tesznek ezek ketten e pillanatban közösen ellene, amint megmerítkeznek egymás gonoszságában és a végsőkig kiélvezik.
Nélkülem, nélkülem.
Üvöltözött, némán rángva a padlón, mintha bizony a gonoszságukból kirekesztenék vagy neki magának kéne önmaga ellen fordulnia a saját gonoszságával. Az átkozott parketta a fülébe recsegte gonoszságuk közös ritmusát, a szeretkezésüket, amelyben ő volt Szapáry Mária, hogy Elisát ne kelljen elhagynia. A padlón Szapáry Máriát élte át Elisával, mint az állatok, zokogta éppen szárazon, amikor észrevette, hogy a fiacskája bizony percek óta a nyitott ajtóban áll a kis hálóingében, felriadt, ő riasztotta fel az állapotával.
Az ámulattól és a rettenettől tág tekintettel bámulja őt.
Ha még egyszer megkérdezi a fiúcska, ha még egyszer az idegtépő sírásra merészeli nyitni a száját, hogy édesanya hol van, hogy édesanya miért nem jön haza, akkor megöli. Széttépi, a fogával szaggatja szét. Helyesebb lenne azonnal megölnie. Hiába hazudott, a fiúcska tudta. Vagy hiába mondta meg neki az igazat, a teljes igazságot, nem kertelt többé. Nem hitte el, nem hallgatott rá, hanem várta, hogy édesanya visszajön. Mint ahogy ezek a rettenetes asszonyok sem hagyták őt elpihenni, Szapáry beléköltözött és megforgatták, a kisfia beléköltözött, a húsába.
III. kötet 302Látnia kellett, hogy a fiúcska mit tesz, tudja, mindent tud, de felülteti önmagát.
Ezekben a napokban olyanok lettek a kisfiúval, mint a hús a húsban, mint egymás tökéletes érzelmi tükörképei.
Ha apa maradt volna, akkor bizonyosan megöli, akkor tényleg lekaszabolja, hogy ne lássa, ne maradjon életben tanú, de volt benne egy titkos kis késztetés, hogy a fiúcska jövője miatt anyává kell átváltoznia.
Egymásnak adományozott kéjük nem csak éberen tartotta a tudatát, felriasztották vele az utolsó humánus tartalékot, hiszen élvezetük óriásabbra nőtt, mint az ő szenvedélyes szenvedése.
Nem tudta, hogy éppen csak kikényszerített rövid álmában is tud szenvedni az ember.
Már csak ezért is véget kellett ennek vetnie.
Volt pisztolya.
Előbb azonban föltétlenül őket lövi le.
Még előbb Madzarnak azért el akarta volna mondani az egész szörnyű történetet, elejétől majdnem a végéig; azt nem, hogy mire készül, azt azért nem, nehogy Lojzi erőszakkal visszatartsa, azt ne.
Nehogy valaki tudja rajta kívül is ezen a kibaszott világon.
Egyedül ő maradt meg nekem.
Bizonyára ez sem volt véletlen, titkos jelnek vagy túlvilági utalásnak kellett tekinteni, hogy Madzar annyi év után teljesen váratlanul ott áll előtte a Carolina fedélzetén és árad belőle a biztonság. De elmegy persze Amerikába. Amikor a lehető legnagyobb szüksége lett volna rá. Mivel is lehetne visszatartani. Aztán mégsem mondta, mégsem kezdett bele a mesébe, mert a saját súlyos és izgató jelenvalóságukból nem volt átvezető ösvény vagy nem volt szellemes beszédfordulat. Ehhez a történethez nem volt első mondata. S amikor a következő alkalommal megint ott állt előtte a fedélzeten, vagy kettesben étkeztek, mert a parancsnoki szalonban teríttetett és egymással szemben ültek a nyugtalanul lebegő gyertyafényben, akkor áldotta a bizalmatlanságát, hogy nem kezdett bele.
III. kötet 303Hirtelen világosan látta, hogy nincs olyan élő nyelv, amelyen ő ennek a zárkózott és bikaerős embernek el tudná mondani. Nem volt és nem maradt senkije. Minden érzés ténylegesen káprázatnak bizonyult. Azért jól esett volna ennek a bikafejű embernek Elisát minden ízében elárulnia. Minden kis mocskos titkát kifecsegni, a pokoli boldogságukat, az undort, amit iránta érzett, a gyűlöletet és a megvetést. Elmondani, hogy már a nászútjukon megcsalta őt Alexandriában, ezt az Elisát. A hullámverés egyenletes zajában csak végig kellett mennie az alig kivilágított Corniche-on, egy sötét és húgyszagú lépcsőn letapogatóznia.
Ha elmondaná, akkor a maradék szeretetet vagy illúziót emésztené fel, amit Madzarral együtt azért megőriztek a gyermekkorukból vagy éppen nem tudtak elhagyni.
Hiába vette sorba magában az ismerőseit, a szerelmeseit, mindazokat, akik elhagyták. Akiket ő hagyott el, habár szerették őt vagy szerette őket, senkit nem talált közöttük. S akkor a sok emberi szépséget és a sok emberi mocskot nem tudja senkinek a lába elé okádni, nem lehet.
Minden hiába, minden hiába volt.
Bizonyosan jobb lenne, erkölcsileg is helyesebb előbb kivégezni az alvó kisfiát, s aztán végezni önmagával.
De alig lélegezhetett fel, hogy most már azért egy kicsit megnyugodtam és eltelt már legalább fél év és akkor meg kell nyugodnom benne, hogy nem csak elment és majd úgyis visszajön, hanem örökre elment, nincs.
Voltak már hosszú percek, amikor nem gondolt rá, hogy Elisa miért tette vele, hogyan tehette és akkor milyen anyagból van a hiánya.
S minderre rá a szörnyűséges nyári reggel éles és napfényes és józansággal teli érzete. Amint áll a lakásuk nappalijában a telefonnal a kezében és nem érti.
Eltelt pillanatok teltek el.
De nem értette, hogy a vonal másik oldalán a Szapáry mit beszél és milyen klinikáról mit beszél. Egy ilyen közönséges vasárnap reggelen.
III. kötet 304Habár a mondandója végére ért, és a vonalban csönd támadt.
Hogy a sors akkor bosszút állt a nőkön, jól kibaszott velük a kurva sorsuk.
S hogy akkor mi történt és mit tegyen. Mindazért bosszút állt, amit vele és a kisfiával tettek, és akkor ez a sorstól mégiscsak nagyon szép, csodálatos. Élni mégiscsak érdemes, mert van a bosszú, a büntetés, és a gyilkosságot adta nekünk szabadságként az Isten.
És akkor ő legalább meg lenne mentve.
Vége, végre.
Szapáry telefonjától felriasztva esztelenül száguldozott a kocsijával az üres, frissen locsolt vasárnap reggeli utakon és utcákon, fejetlenségében, mely egyszerre volt megszégyenítő boldogság és felemelő rettenet, érezte a szabadság lélegzetét a bőrén, s többször eltévedt, míg kijutott a neurológiai klinikára.
Csak hogy vége legyen, ha egyszer vége van.
Vagy ne rajta múljon, holott minden veszve van. Tudta, előre tudta, holott édes volt a sors bosszúja. Nincs remény többé, hogy Elisa egy szép napon a kis bőröndjével visszatér. S úgy néz vissza rá az ártatlanul nyílt és közönyös tekintetével, mintha mi sem történt volna e jó fél év alatt.
Miért is kell ezt a rémséges lényt még mindig így szeretnie.
Vagy miért kell a bosszút mézédesnek éreznie.
Miért szereti ezt a mindenféle belső erkölcsi igénytől megfosztott emberi kreatúrát annyira, hogy az utolsó utáni pillanatban se legyen képes feladni a reményét.
Visszatér, hogy aztán még jobban megkínozza.
Még e kicsi reményt sem ápolhatta többé magában.
Nem lesz újrakezdés, nincs szerencse, vegytiszta szerencsétlenség van a földön, és minden veszve van.
Valamibe megint beletenyereltem.
Erna asszony hirtelen nem is tudta pontosan, mibe tenyerelt bele, de érezte a dermedt csöndből.
III. kötet 305Valójában még a saját tenyeres-talpasságát is igen nagyra tartotta.
S ha tudta volna, azt sem lehetett volna a szemére vetni, semmit. Öntelt tudatában a derék Bellardi fiú nem volt önálló szereplő, akinek a sorsán az ember elgondolkodik, s közben egy kicsit azért átéli. A fiatal férfiaknak azon népes csapatához tartozott, akik bizonyos személyes és tudományos szolgálatot láttak el Lehr körül. Maguk is a taktikus alkalmazkodás híveinek számítottak. A professzor útmutatását követve buzgón tanulmányozták a tiszta forrást, Balthasar Gracián műveit. Spanyol vagy latin eredetiből, franciából, olyik művét németből fordították, vagy az idegen szövegek nyomán kivonatokat készítettek a munkáiból. Lejegyezték, majd írógépen sokszorosították Lehr professzor vele kapcsolatos kommentárjait. Kis kátékat állítottak össze az El Discreto nehezen értelmezhető eredeti szövegeiből, mellé helyezték Lehr aforizmatikus megjegyzéseit. S ahogy már a másolt és kommentált irodalommal történni szokott, bizonyos idő eltelte után nem lehetett pontosan kijelölni a határokat, hol ér véget a Gracián-szöveg, hol kezdődik a Lehr-interpretáció. Mindenesetre szállóigévé váltak közöttük az olyan mondatok, mint hogy Fortuna csalárdságát csak kevesek kerülik el e világon, s így a nagy szerencse többnyire csúfos véget ér.
A kifacsart vérnarancsot is kifordítják az aranytálból, hogy szemétre vessék.
A tanítványok többnyire nem láttak még vérnarancsot, aranytálról nem is beszélve.
Ők sem láttak más lehetőséget, mint a taktikus alkalmazkodást, s ezért a maguk módján azért értették a szép hasonlatot.
Tudniuk kellett, hogy a titkos mozgalom számára mi hasznos, mi haszontalan, mit kell ápolniuk a magánéletükben és mit a társadalmi életükben, mit kell gondosan felnevelniük, mit kell elvetniük, tövestül kitépniük, kigyomlálniuk, eltiporniuk, szemétre vetniük.
Ne legyenek skrupulusaik. Szükség szerint használjanak ki bárkit. Bárkiből csavarják ki utolsó cseppig a képességeit, miként a vérnaranccsal tennék. Döntéseik látszólagos önzése és esetleges könyörteIII. kötet 306lensége ne zavarja az erkölcsi érzéküket. Tévesszék meg, csapják be, akit csak be kell csapniuk. A vérség közössége általuk, a kezük munkája, az összefogásuk vagy adott esetben akár a merényleteik vagy a gyilkosságaik által menti a menthetőt.
Egész nemzedékek sorsáról és egzisztenciájáról van szó, amikor a magyarság önös érdekei szerint döntenek és cselekednek.
El ne engedjék, ne sértsék meg soha a szent köteléket.
Különben sem szabad mindig ugyanúgy eljárniuk, legalábbis meg kell zavarniuk ellenlábasaik és ellenségeik figyelmét.
Könnyű a madarat eltalálni, mely egyenes ívben repül, de nem így a madarat, mely reptében fordul egyet vagy éppen váratlan kanyarokat vesz a repte.
A jó játékos soha nem azt a kártyát játssza ki, amelyre az ellenfele számít, és végképp nem azt a kártyát, amelyikkel győzelemhez segíthetné az ellenfelét.
Ha csak Lehr nem kívánta másként a feleségétől, akkor Erna asszony maga is alkalmazkodott a kapcsolatok hűbéresi rendszeréhez. Soha nem kérdezte a professzort olyasmiről, ami nem tartozott rá. A fiatalemberekkel sem foglalkozhatott, hiszen szigorúan távol kellett magát tartania a professzor sleppjének alávaló hatalmi intrikáitól. A maga dolgát tette. Mindketten tudták, hogy ezek az intrikák elkerülhetetlenek, de még csak megvető szavakkal sem illethették a dolgot egymás között, hiszen felette kellett állniuk, észrevétlenül használni és kihasználni a csoport belső ellentéteit, vagy a pártütők között éppen igazságot osztani. Csinos leány vagy mutatósabb nőszemély amúgy sem keveredhetett a slepp közelébe, hiszen a titkos társaságnak kizárólag hímnemű lény lehetett a tagja, ami neki bőven elegendő volt a biztonságához.
Az éberségét azonban nem altatta el.
A professzor a maga részéről ügyelt is rá, hogy olyan körökből szerezze be állandó vagy alkalmi szeretőit, ahol az egyetemi vagy az akadémiai világgal senki nem áll kapcsolatban. Ami nem esett nehezére, mert a közönségesség volt a gyengéje, a klasszikus promiszkuitás, a III. kötet 307dirty, a legsötétebb obszcenitás tartotta fogva az érzékeit, mindaz, ami a legitim társadalmi élet szempontjából látótávolságon kívül reked.
Őszintén küszködött ugyan önmagával, egy életen át szerette volna a gyengeségét leküzdeni, vagy legalább egy kicsit kitisztítani, már csak azért is, mert hosszú évtizedeken át a tiszta, átszellemített férfiélet volt az eszményképe és a vesszőparipája.
Legalább a tisztaság igénye, ha már nem maga a tisztaság. Vérben fogan az élet és sötét véget ér, ám éppen ezért kell fényre és tisztaságra törekednie, ahogy Gracián mondaná, mást nem tehet.
Ám mindazt, ami ocsmány, egyszerűen szerette. Mindazt, ami mocskos, sötét, alantas, alattomos, szennyes és ordenáré, nem tudta nem szeretni. Az ösztönélet teóriáját természetesen elvetette.
Zsidó marhaság.
Hanem nagyra tartotta a puszta kopulációt, mely inherens, s a legmélyebben igenli az életet. Szerette, nem lehetett volna mást mondani. A zsidó libidóval szembeállította az inherens kopuláció elméletét. Biológiai és faji felfogás állt mögötte, s erről részletesen beszélt a tanítványoknak. Azt pedig ne tekintsék véletlennek, hogy zsidók foglalkoznak az ösztönéletükkel, hogy aztán az állítólagos libidójánál fogva vezessék meg a világot. Az inherens kopuláció mibenlétéről nem beszélt nekik bővebben, ők azonban valószínűleg valamennyien tudták, hogy mire gondoljanak, milyen naturális elvre.
Igaz, egy másik regiszteren játszott el vele, mint ahogy mondjuk a feleségét szerette. Akit mindig is igen nagy tisztelettel és megbecsüléssel vett körül.
De mit tegyen, ha egyszer szerette a keresetlen kopulációt, az inherenciáját szerette, s így minduntalan vissza kellett belé merülnie. Megmerítkezett, szerette ezeknek a nőknek a nevét nem ismerni. Nem tud róluk semmit, nem kíváncsi rájuk, zavarná, ha tudná. Néha nem is látja az ölüket vagy az arcukat.
Legfeljebb egy éles könyököt érez a gyomrában. Soha ki nem mosott, izzadtságtól bűzlő pulóverek és blúzok alatt matat és markolász, III. kötet 308az alsóbb néposztályok lehelete érinti meg, hagyma és odvas fogak bűze.
Ettől azonban nem kell tartani, hiszen az orgazmus személytelen érzete nyomban kitölti és ellepi a szociális fogalmakkal áthatott érzékelést.
Mosdatlanságuk emlékén kívül semmi nem marad meg a személyükből.
Teszek egy kört, kis szívem.
Csak menjen, édesem.
Járok egyet, ha megengedi.
Amúgy is vétkesen keveset mozog.
Ezeken az estéken egyszerűen fel kellett az íróasztalától állnia.
Kicsit kiszellőztetem a fejem, mondta azokon az estéken magának, amikor nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek vagy lemondani a sötéten tátongó mágikus hajlamáról. Nem arról volt szó, hogy nyers fizikai jelek figyelmeztették volna bármiféle vágyára, nem, ilyen fizikai jelek nem mutatkoztak. Inkább félt, tartott mindattól, ami ilyenkor bekövetkezik, s ezért teljesen vágytalannak érezte önmagát. Hanem egy meghatározatlan lelki vonzalomnak, valamiféle barbár hajlamának nem állhatott ellen. S erről jól tudta, hogy pogány vonzalom, mágikus vonzalom, ősi vonzalom, archaikus hajlam.
Az előző héten megerősített nyomok, vagy akár korábbi évezredek nyomai jelezték benne a tartósságukat, hogy bárkivel bárhol bármikor.
Életjelet adtak magukról, s ő követte őket. Nem tudhatta, s épp ez volt a bensőséges pogány vonzás lényege, ne tudja, mi vonja őt magához az éjszakában, ne is tegyen értelmezési kísérletet rá, hogy miért és hová, mintegy varázslat alatt, de menjen.
Neki kellett vágnia az ismeretlen veszélyektől teli éjszakának, a szívéből lövellő vér szavát követte, semmi mást, a nyugtalan dobogást, hogy minden veszéllyel dacolva átadja magát az ismeretlen természeti istenség őserejének. Gyorsnak kellett lennie, találékonynak. Már a puszta gondolatra erővel telt meg, az erővel jó időre feltöltötte hűvös III. kötet 309és részvétlen szellemét. Pedig néha napokig nem engedett a hívásnak, félt, hogy egészben nyeli őt le a szenvedélye. Másfél óránál tovább nem maradhatott el. S igazán nem támadhatott volna olyan benyomása, hogy egyes-egyedül lenne a városban ezzel a pogány bűnével és élvezetével, hiszen a város különböző titkos pontjain valósággal tótágast állt a realitásában. Hosszabb időre nem volt szüksége. Ismerte ezeket a helyeket, s látott, amit látott a moccanatlan városi éjszakában.
Meg undor vagy megvetés nélkül nem is bírt volna többet.
Lehr régivágású férfi volt, spirituálisan végsőkig igényes igazi úriember, s Erna asszony a diszkréció kifinomult formatudatát különösen becsülte benne. Bármennyire szenvedett e titkos kis antropológiai kiruccanások miatt, amelyeknek maradt azért mindig valami ártatlan jelük, respektálta az igényét és magyarázatot is talált rá magának. Leleplező lehetett volna egy ilyen jel, ámbár jobbnak látszott nem szólni róla. Tudta jól, hogy a tudományos működésnek vannak szigorúan titkos, a lehető legveszélyesebb politikai illegalitásba vezető áramlatai és szálai, s azzal vádolta meg önmagát, hogy pokoli féltékenységében ő téveszt, ő keveri össze e szálakat. Miközben az ő botrányos képzeletében a férje valamilyen kis nőcskével űzi, valójában egy konspiratív találkozón kell megjelennie. Féltenie kéne inkább, hogy nem vett kalapot vagy sálat, kimaradásait az akadémiai munka részének tekinteni, ő pedig mégis méltatlanul vádaskodik.
Látta ugyan a sáros cipősarkot száraz időben.
Lehr olykor a városligeti tónál kötött ki, ahol a platánok alatt jobbára nagy volt a forgalom. Ott találkozott egyszer élete legnagyobb inherens szerelmesével, akihez később az emlékezete olthatatlan szomjúsággal visszajárt. Amint óvatosan közeledtek a távolabbi sétány gázlámpáinak hol erős, hol pedig éppen csak derengő fényében, bizonytalanság szállta meg. Talán nem szépnövésű nő, hanem nőies férfi. Ezzel óvatosan kellett bánnia a sötétben, nem volt veszélytelen. Voltak helyek a városban, ahol a különböző nemekre vonatkozó érdeklődés alapján szeparált területek határai bizonytalanná váltak vagy egyeneIII. kötet 310sen összeértek és összecsúsztak. Bizonytalanság azonban egyikük léptét sem állította le. Ezeket a határaikat veszített helyeket Lehr professzor kényesen elkerülte. Mindenesetre női ruha susogását hozta magával az illető, s valamiket lóbált mindkét kezében. Már látta, hogy meztéláb jön, amitől Lehr szíve a torkában dobbant, ami egyszerre volt öröm és rettegés; világos, a nyírott gyepen le kellett vetnie a magas sarkú szandálját. Fejük felett csöndesen kotyogtak a platán levelei a néma éjszakában.
Mindketten szabálytalanul viselkedtek a sötétben.
Távolabb is látni lehetett az emberárnyakat, amint egymáshoz közelednek és egymástól távolodnak. Előbb meg kellett volna egymást szemlélniük, eltávolodniuk, majd a távolból ismét megfigyelni a másik érdeklődését, így volt ezeken a helyeken biztonságos és szabályos, felmérni az érdeklődés mineműségét és műfaját, és a veszélyességi fokát megbecsülve újra csak közeledniük.
De nem így történt.
Azonnal megálltak, a fiatal nő e pillanatban mindkét kezéből tétovázás nélkül kiejtette a cipőjét. Ezek hangtalanul földet értek. Azon a napon történt, amelynek délelőttjén a népbíróság előtt az első szakértői előadását kellett megtartania. Ezért lett ilyen bátor az éjszakában. Ez volt a támadási fázis, la petite troupe fut attaquée par surprises, ahogy legbizalmasabb tanítványai előtt az aktust magyarázta, hogy szakértői működését ne kelljen taktikus árulásnak neveznie. Nem volt kétséges, hogy fiatal nő, aki egy vízhatlanított selyemből készült overallt visel, s ezért nézhetett ki egy pillanatig férfinak, de az sem volt kétséges, hogy tébolyult.
Soha ilyen inherens felindulást, amelynek az erejét a tudata nem volt képes követni.
Ilyen overallt az amerikai légierő szerelői viseltek.
Abban a pillanatban, amikor nem is tudta még, hogy mi történik vagy mi történhet itt velük, vagy mit tesz és mit tehet a kezével, a fiatal nő egyetlen határozott mozdulattal megnyitotta az overallon az átlóIII. kötet 311san lefutó villámzárat. Hallotta a fémes surranását. Nyakától a combtövéig lemeztelenítve, a várakozástól halkan vinnyogott. Egy tébolyodott nimfa, egy pogány papnő. Soha meggyőzőbb test nem került a két markába. Soha nem olvadt ki jobban minden kísérő gondolat.
Mindarra, ami közöttük történt, csak jóval később sikerült visszaemlékeznie, hiszen azzal volt elfoglalva, hogy valamennyire kijózanodjon, mire hazatántorog.
Hónapokig, késő őszig visszajárt, már megszületett az ítélet, de a tébolyult nimfát soha többé nem találta.
Örülnie kellett volna, hiszen az elsőrendű és a másodrendű vádlottat halálra ítélték, ám a harmadrendű vádlottat sikerült az akasztófa alól kirángatnia.
A rettenetes veszteséget, amely kopulációs elméletén szintén érzékeny rést ütött, nem tudta többé tisztességesen a helyére tenni, mert az arcára emlékezett, a bőre állagára emlékezett, a szemére, az öle hihetetlenül gazdag szőrzetére, mindarra kényszeresen vissza kellett emlékeznie, ami személyes és ezért hiányzik; tartós fájdalom nélkül ezt pedig nem úszhatta meg.
A libidó személyhez kötött, s így a zsidó teljes joggal az individualitás sarkkövének tekinti, mondta ki a verdiktet a tanítványai előtt. Hogy világuralmi törekvéseit be tudja teljesíteni, nem csak a nemzetet kell szétvernie, hanem az egész emberi társadalmat egyedeire szétbontani. Ezzel szemben az inherens kopulációban minden egyed azt az ősi közösséget éli át, ami valamennyiünket jellemez, nevetséges módon még a zsidót is. Az inherens kopulációban a közös elem mintegy felülírja az individuálisat.
Nem értette, miért nem találja meg többé a tébolyult fiatal papnőt.
Hiába is talált másokat.
Zakók könyökén és nadrágok térdén a fűzöld elkenődéseket Erna asszony is felfedezte. A felöltők finoman bolyhos gyapjúszövetére vagy a velúr és nyúlszőr kalapokra tapadt ragacsos maszatot sem kerülhette el a figyelme.
III. kötet 312A háborút követő években nagy veszedelmekkel volt teli az éjszakai város.
Mindig valamilyen szürkés foszlányokat talált, amelyek leginkább pókhálóra emlékeztették. Nem értette, hiszen nagy féltékenységében arra gondolt, amit ők ketten csináltak egymással, s ez sem volt kevés. Még színezte is kicsit a képzeletével, hogy fájjon. Fájjon, a féltékenysége pusztuljon már bele a fájdalomba. De arra igazán nem gondolhatott, hogy a köztiszteletben álló és közmegvetésnek örvendő tudós férfiút egy egészen más minőségű szenvedély vezeti ki a veszedelembe, elhagyott sétaterekre, vadidegen bérkaszárnyák padlásfeljáróiba csábítja fel vagy sötét kapualjakba rántja be teli szemetesedények közé, ahol a sietősség és az esetlegesség tébolyától űzve kell megesnie, reszketve, nem is eshet meg másként, mint személytelen felindulásban, amit a büntetéstől való gyermeki félelem és az egyesülésre hajló bűnös kívánság vezérel.
Nem beszélve az olyan illatok és szagok áramlatairól, amelyeket egyszerűen nem érezhetett az ember a saját ápolt lakásában.
A botrányos illatok realitását azzal hárította el, hogy megőrült, nem őrülhet meg. Az mégsem történhet meg, hogy az ura alsóruháiban szaglásszon. De ha egyszer mindig készületlenül érték az illatok, s ezért megtörtént, nem is olyan ritkán. Aztán bizonyos megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a professzor kutyaszarba lépett, vagy emberszarba.
Hiszen az nem lehet, hogy az alsónadrágján kenődött volna szét a szar.
Az nem lehet, István, hogy maga becsinált.
Engem is meglepne.
Nem csak tudományos karrier nem létezett, mely titkos és felette kétes emberi kapcsolatok nélkül megélhetett volna, hanem többnyire tudomány sem.
Erna néha mégis szívesebben sikoltozott volna tudás és megértés helyett, annyira felzaklatta magát a hisztériára hajlamos képzeletével.
III. kötet 313Nem bírom.
Mit össze nem képzelek.
De ha nem bírom ki ezt az órát.
Nem bírok ki így egy egész életet. Nincsen olyan pokol, amiben ez az átkozott ember meg ne merítene.
Nem tudta nem szeretni és kívánni, hogy az öle belefájdult. A petefészke szaggatott tőle, s ezt ennyi év után sem sikerült megértenie. Lassan matróna leszek, s akkor miért teszi meg a testem énvelem. Pusztulnék el inkább. Miért büntetsz így, teremtő Istenem. Miért alázol meg. Holott tényleg nem hitt semmiféle istenségben, humbug, nem tudott hinni senkiben és semmiben. Születünk, kínlódunk, aztán elpusztulunk. C’est tout. S ezért a testről, a sajátjáról egy életen át úgy gondolkodott, hogy néha ki kell elégülnie, de akkor ezzel legyen elintézve ez az egész komolytalanság.
A saját fián látta, a saját fia két hóhányó barátján látta, hogy a háta mögött mit művel a férje és mit művelnek a szegény nőkkel ezek a szemrevaló mocskos férfiak. Nincs közöttük egy ember, egyetlen sincs, aki embernek nevezhető, nincs kivétel, ezek állatok. Vagy a kivételektől irtózott leginkább, mert ezek voltak a leghangosabbak, a gyilkosok, a megszállottak, a nyilasok, a papok, a pszichológusok és a pártvezérek.
Paranoid vagyok, elmebeteg, mindent ennyire mellre szívok és eltúlozok.
Nem tudta nem észrevenni, hogy az egyik kalandjukból még ki sem másztak, már alámerültek a rákövetkezőben. S azt sem tudta nem tudomásul venni, hogy még csak el sem rekesztik egymástól a saját undorító kalandozásaikat, hanem egymást csábítják és lökdösik bele a csöndesebb vagy hangosabb hivalkodásukkal. Valamennyien egyetlen nagy testben tenyésznek. Ezek a férfiak nem személyek, hanem azonos állagú indulatcsomók, hiszen legbensőbb hivatásuk szerint minél nagyobb körben kell teríteni és minél bőségesebben ontani a spermájukat.
Mindez nem csak mérhetetlenül taszította, hanem vad irigységgel töltötte el.
III. kötet 314Kifejezetten helyeselte, hogy legalább a fia ezt teszi.
Még szép, hogy nem köti le magát egy olyan liba mellett örökre, mint amilyen ez a Gyöngyvér.
Ezek az egyetlen testükkel egyszerre minden nőt rászednek és kijátszanak.
Ez a nő pedig tényleg egy széptestű dög, semmi több.
Mit csináljon a fia még vele, legfeljebb átadja egy másiknak, hogy az is ürítse bele a spermáját. Ezek a rohadt férfiak az ürítés edényének tekintik a nőket, semmi másnak.
Jövök az örökös zsidó vádaskodással, ahogy a drága István mondaná.
Ahelyett, hogy megvédeném az átkozott fiamtól ezt a tyúkeszű kis Gyöngyvért, ezt a nyomorult kis lelencet.
El fog árasztani, a saját rosszindulatomtól megfulladok, de ha egyszer valamennyit utálom, s valóban utált minden nőt. Erről is a nők tehetnek, az anyám tehet, Geertét csak azért hagytam el, mert az anyám miatt minden nőt utálok.
S hogy utálta a nőket, hajlamos volt némi élvezettel megvetni önmagát.
Nem bíztam benne, nem bízhattam meg benne, mert valahogy nem tartom természetesnek, hogy valaki nő legyen. Minek kellenek egyáltalán a nemek a világba. S idővel valóban volt benne valami az elmebetegből, hiszen világosan látni kezdte, miként csinált nőgyűlölőt a saját fiából, a gyűlöletét és a nemektől való idegenkedését miként oltotta át belé.
Amikor a férje aztán elfertőzte, egyszer könnyebben, egyszer súlyosabban, egyszer pedig a legnagyobb ámulatára lapostetűt kapott tőle, akkor szótlan maradt, néma, mukkot nem adott, tűrte. Miután tárgyalt az orvosával, aki továbbküldte, bár a diagnózist és a terápiát illetően nem voltak különösebb kétségei, mindössze annyit jegyzett meg a reggeliző asztalnál, hogy a professzor helyesen tenné, ha maga is felkeresne egy bőrgyógyászt.
Amire a férfi az asztal túlfeléről egyetlen elegáns csuklómozdulatIII. kötet 315tal azt válaszolta, hogy a maga részéről megtette, s majd minden szépen el is rendeződik.
Remélem, nem Szemzőnél járt.
Kedves Erna, ismernie kell, a tapintatom vagy az előzékenységem hiányára soha nem panaszkodhatott.
De akkor miért nem figyelmeztetett, István, kérdezte tőle a szemrehányás minden ismerős jele nélkül, valóban kíváncsian.
Hogy megértse a férfit, lássa, jól érti-e, nem volt-e merő félreértés az egész életük. Egyetlen egyszer megérteni, mit gondol a másik. Talán épp ebben a nehéz pillanatban megérteni.
Nem, nem, válaszolta a férfi a vajas pirítóssal a kezében, amelyről szokás szerint csurgott le a méz az abroszra.
Amit persze ma reggel cseréltek, s a reggeli végeztével a férje szórakozottsága miatt ismét cserélhetik.
Inkább nekem kell megköszönnöm, hogy figyelmeztet, a jóságát, Erna, a méltányosságát, a megértését, Erna, a kedvességét.
Maga tréfál, édes István.
Tudja, hogy nem tréfálok, tudnia kell, hogy bearanyozza az életem. Vous avez pour moi un coeur d’or, ma petite.
Egyetlenem, suttogta erre Erna elkönnyesedett szemekkel.
Imádom, suttogta a férfi, s egyikük sem mozdult el az asztal mellől.
A maga felét úgymond egyikük sem hagyta el.
Amiből persze Erna megértette, amit már különben is tudott, hogy megint túl közel merészkedett a férfihoz, ki kell hátrálnia. Valami olyasmi történik meg benne, ebben a férfialakra formázott, nem túlságosan mutatós lényben, akit ő megvet és szeret, s most még egy fájdalmas betegségét is viselheti, ami nem megérthető és nem elhárítható. Illetve addig nem fogja tudni elhárítani, amíg meg nem érti, akkor viszont már késő lesz. Ha egyszer ez az enyhén pocakos idegen férfi van sorsként kimérve rá, a keskeny kis csontos vállával, a betegesen horpadt mellkasával, a túl nagy kezével, a tömött combjaival és a túl nagy fejével, akkor bizonyára mégis így kell lennie. Amiből azért logikusan következik, hogy a tébolyt fogadta el vele.
III. kötet 316Ez egy pióca. S akkor még nem gondolt a kislányukra, akit ennek az emberi vaddisznónak, ennek a prérifarkasnak, ennek a görénynek, ennek az angolnának a szándékos mulasztása ölt meg.
És a fiára sem gondolt.
De hogyan ne gondolt volna rájuk.
Két férfival, két közönséges bűnözővel él egy fedél alatt. Abban a házban, amelyet az imádott szépségű nagyapja épített és hagyott rá. Ő sem lehetett különb ennél a kettőnél, ezt a súlyos antropológiai sejtelmet azért nem tudta elhárítani, talán még gonoszabb szörnyeteg volt náluk. De hiszen a jó polgári neveltetés épp erre vonatkozott, minden körülményt és helyzetet átlátni, megérteni, elfogadni, s a tudással felvértezve állni ellent a káosznak. Olykor mégis úgy érezte, hogy összecsuklik a szellemi és a morális súly alatt, amely nem az ő teherbíróképességére van méretezve. Erről azonban soha nem beszélt senkivel. Helyesebben szólva, meg sem fordult a fejében, hogy életének ezek a sajátosan zagyva szervezési és ökonómiai vonatkozásai egyáltalán szóra bírhatók.
Ha Geertével Venlóban maradok, akkor lett volna egy másik, nem tudom milyen életem.
Ám a hozzájuk hasonló életet élő, magas társadalmi állású házaspárok nem csak szellemi kérdésekről vagy érzéki életüket érintő gondjaikról, hanem szigorúan vett szakmai kérdésekről is csupán akkor váltottak szót, ha ezek a család egzisztenciáját érintették. Mint ahogy a háztartás vagy az életszervezés gondjairól sem az érzelmi életük szempontjából diskuráltak. Ezeket a dolgokat Erna asszonynak kellett megoldania, hiszen a férjét épp eléggé megterhelte a tudományos munkája, a levelezése, a lakás különböző pontjain elhelyezett, hegyként tornyosuló kötelező és ajánlott olvasmányai, az egész állami élet a maga útvesztőivel és komplikációival, a hivatali kötelezettségeivel járó mindenféle reprezentáció, az utazásai és az előadásai. Órára és percre ki volt mérve az életük, ami bármikor váltható makulátlan ingeket, nyakkendőket, a pucerájból mindig frissen elhozott és a túlhasználtságot III. kötet 317megelőző pillanatban mindig elvitt öltönyöket, mellényeket, felöltőket és városi bundákat jelentett, de szőnyegeket, ágyneműt, függönyöket és asztalneműt is, mindezek ápoltságáról neki kellett gondoskodnia. A rézkilincseknek és a rézvereteknek ragyogniuk kellett, s legalább kéthavonta tisztították az ezüst étkészletet az összes tartozékával együtt. Olyan házat jelentett, ahol bármikor a legnagyobb reverenciával kell fogadniuk a váratlanul betoppanó látogatókat, ugyanígy a vacsorákra hivatalos vendégeket. Vagy épp használt ruhával látni el, libazsíros kenyerekkel, frissen kisütött, ropogós libatepertővel, újhagymával és sózott fekete retekkel megtömni az éhes diákokat.
Ki ne akart volna e járomból, a kötelezettségeknek e rettenetes taposómalmából legalább hetente egyszer kitörni.
Amikor a professzor esténként hirtelen felállt, s havonta legalább egyszer, olykor kétszer is megesett, hogy nem az egri leányka, nem a soproni kékfrankos vagy a szekszárdi bikavér után nyúlt, hanem ledobta sötét kordbársony házikabátját, vette a zakóját, a kalapját, és felesége decensen felgyűrűzött kézfejére könnyű csókot lehelve ment, akkor a körútra kilépve különböző helyek között választhatott. A Király utcában volt a legközelebbi söröző, ám épp a közelsége miatt ez lehetett a legveszélyesebb. A legegyszerűbbnek viszont a Lövölde tér felé tűnt elindulnia, mert annak a sarkán volt egy igen sötét, a szó szoros értelmében alig kivilágított, odvas kocsma, amolyan olajos padlatú ivó, amit a pesti nyelv talponállónak keresztelt el, két hatalmas, mindig zsúfolásig telt egymásba nyitott terem, ahol ő egy könnyű fröccs vagy hosszúlépés mellett álldogálva csaknem mindig gyorsan kiszemelte és megtalálta a magának való nőszemélyt. Rajongásig szerette őket ebben az állapotukban, bár kétségtelenül nem a személyüket, nem a belső tulajdonságaikat, még csak nem is a szánalmas testüket szerette. Veszett sorsú kispolgárnők voltak az alkoholizmus mélyére merülten, vagy keserű és brutalitással eltelt proletárnők. Akik a felesükön kívül semmit nem akartak. Legfeljebb, hogy ne üsse, ne verje, hanem simogassa őket vagy hagyjon békét nekik. Annyira elvoltak a kis simogatással, ami nála III. kötet 318soha nem végződött a szokásos brutalitásban, hiszen szerette őket, külön valamennyit; meg annyira elvoltak ennek a különös embernek az egész finomságával, a kellemes illatával, annyira elégedettek lehettek az előre kialkudott fizetséggel, hogy a következő kapualjig vagy a következő bokorcsoportig rá is csüggeszkedtek a férfira, rátapadtak, belékaroltak, soha nem is maradtak szárazak.
Egy huszasért mindent gyorsan elintéztek. Hálásak voltak a sorsnak, hogy ilyen gyorsan túl lehettek mindenen és egy ilyen finom úriemberrel.
Ha színvonalasabbat kívánt, ami ritkán esett meg vele, kimódoltabbat, rafináltabbat, olyat, aki elvileg a társadalmi állásának jobban megfelelt, akkor az egykori Vilma királyné úton ment tovább a gesztenyefák alatt, ment a Moszkva bárba, ahol egy időben Hiller Hedda énekelte az édesbús sanzonjait. Már megint a szerelem, az átkozott szerelem, mindig újra. Ha pedig mindennél mélyebbre kívánt volna süllyedni a fertőben, akkor a körúton felgyalogolhatott az Ilkovicshoz. Itt nikotintól és alkoholtól átjárt redves kurvákat talált, a legalját, akikbe a lélek már hálni sem járhatott. Nem adtak semmiféle reakciót, amiből a származásukra vagy a viszonyaikra lehetett volna következtetni, legfeljebb óbégattak vagy szitkozódtak. Legerősebb erekcióit és legterjedelmesebb orgazmusait ezeknek a városi mocsárba alámerülő lényeknek köszönhette. A pályaudvarok környékén nem volt tiszta ügy és nem veszélytelen. Nem csak azért, mert kirabolhatták vagy leüthették, hanem állásukat veszített, elzüllött kollégákkal találkozhatott, akik itt melegedtek vagy feltét nélkül ették a kelkáposztafőzeléket egy negyvenért.
Hagymás szaftot azért löttyintettek rá nekik kegyelemből a pultosok.
Bellardi fiának, aki néha szintén megfordult itt, hogy egyen egy főzeléket és közben figyelje a kurvákat, különös hajlama volt az észrevétlenségre.
Egyedül Gyöngyvér vette észre őt.
Amikor a Teréz körúti lakás tágas előszobájában úgymond véletlenül összefutottak, minden alkalommal megakadt egymáson a tekinteIII. kötet 319tük. S miközben néhány semmire nem kötelező szót váltottak, leplezetlen és szemérmetlen nyíltsággal mérték fel egymás szellemi és szerelmi képességeit. Bellardi igen megtévesztően úgy nézett ki, mint egy kisfiú, habár azonnal olyan megfigyeléseket tett, amelyektől a nála idősebb nőnek elakadt a lélegzete, beleborzadt. Az egyik jött, a másik távozott, néha még Ilona is ott állt kettőjük között, hogy kiengedje az egyiket vagy beengedje a másikat. Ez sem akadályozta meg őket abban, hogy folytassák a szemérmetlen játékukat.
S nem lehetne mondani, hogy a két találkozás között Gyöngyvér ne ábrándozott volna a professzor személyes szolgálatára rendelt fiatalemberről. Aki utolsó cikkeinek korrektúráit javítani, könyveket és papírokat rendezni még akkor is feljárt, amikor a professzort már hetekkel előbb beszállították a Kútvölgyi úti kórházba.
A törékeny kis test hajlékonysága és energiája fogta meg Gyöngyvért, a pehely súlyának vagy a nádszál férfierejének képzete foglalkoztatta. Hiszen ezt a kisfiút én elfújom, mint a gyertyát, mint a tollpihét, a hangomtól elrepül. Egészben nyelem le, elszopogatom, mint egy cukorkát, mondta volna magának szívesen, s érezte, amint a fiú a nyálától átnedvesedve töltelékével együtt szétomlik a nyelvén, de az agyvelején átható szigorú tekintete meg is állította a képzelgésben.
Ez belém lát, Jézusom.
Tébolyodott, őrült, ezzel nem lenne szabad kikezdenem, mondta bizonyos óvatosságra intve önmagát.
S valóságosan félt tőle, csakhogy mégis újra kívánta a vele való találkozás félelmeit és kockázatát. Nem tudott volna legalább a kívánságról lemondani. Ágost testi adottságaitól e karcsú gyerektest oly jótékony távolságban állt. S ő terveket szőtt, miként szabadulhatna meg minél kisebb fájdalom árán a szörnyetegtől. Aki nélkül nem élhetett. De túl súlyos neki, legalább két számmal nagyobb a méreténél, és mindent elpusztít és tönkrezúz. Inkább egy ilyen édes kicsi gyermeket szeretne, akivel eljátszadozna és akin minden ennyire édes és csinos.
III. kötet 320Ezek a Lehr professzor pályája körül kerengő fiatal hímek Ilonával álltak szorosabb kapcsolatban. Jobbára ő vette fel a telefont, ő ment, mikor jöttüket jelezve megszólalt a csengő, s a maga egyszerű módján igen helyesen ítélte meg, hogy mikor kell a professzor ágyához járulnia a készülékkel, mikor kell őt letagadni, kinek az üzenetét kell egy időre jegelni. Tudományos kérdéseknek ugyan hírét nem hallotta, azt azonban meg tudta ítélni, hogy a nagytekintélyű tudós férfinak milyen szolgálatra vagy szakmai kapcsolatra van szüksége, s kinek a szolgálata növeli még nagyobbra a tekintélyét.
Amióta a professzort a betegség ágyhoz kötötte, illetve mentális állapota nem engedte meg, hogy a nyilvánosság előtt megjelenjen, Ilona valójában a személyi titkáraként működött. Lehr valóságos titkárnőjét, egy igen törekvő és felette nervózus asszonyt, bizonyos Geyer Katit, aki a kommunista ifjúsági mozgalomból érkezett és akiről mindenki tudta, hogy leginkább az állambiztonsági szolgálatnak dolgozik, igyekeztek a betegtől távol tartani.
Nem kellett volna tőle tartani, mert számára az erejét veszített professzor lezárt akta volt. A Geyer Kati csupán olyan személyek iránt érdeklődött, akik a karrierje szempontjából számításba jöttek. A levelezés miatt jött, a szükséges kiutalásokat és kari rendelkezéseket jött aláíratni.
Ilona beletanult a szerepébe, s még ezzel a lehetetlenül vihogó és festett sörényét rázó nőszeméllyel is jobban szót értett, mint Erna asszony, már csak azért is, mert a Geyer Kati szintén vidéki volt.
Arra pedig különösen ügyelt, hogy a professzor emlékezetvesztései és emlékezetkiesései minél kevésbé legyenek mások előtt nyilvánvalók. Azokra az órákra, azokra a napokra irányította a látogatásokat, amelyeken a professzor megmutathatott még valamennyit a roppant tudásából, sokfelé ágazó érdeklődéséből és lekötelező nyájasságából. Az emlékezetkiesésnek persze megvolt a maga szigorú rendje, igaz, miként az álombéli mélybezuhanások, felfoghatatlanok és végeérhetetlenek. Majd a visszaépülés lassan emelkedő szakaszai, amibe orvosi praktikával is bele lehetett nyúlni. A mind sérültebben visszatérő beszédIII. kötet 321készséget néhány órára vagy szerencsésebb időjárási viszonyok között akár néhány napra stabilizálni a következő mélybezuhanás előtt. Ilonának nagyhatalmú és rettegett férfiak sietős szándékait, a professzor háziorvosának korlátozott lehetőségeit és magát a várható állapotot kellett összhangba hoznia, amikor egy időpontot megbeszélt.
Erna asszony volt az egyetlen, aki belelátott a szeplős kis nő kártyáiba.
Egyszer ártatlanul rájuk nyitott, vagy ki tudja, talán sejtett valamit, ám oly törékeny és szívhez szóló volt a látvány, ami a professzor könyvekkel kibélelt szobájában fogadta, hogy az ajtót csöndesen visszacsukta.
Soha nem tudta meg, hogy Ilona vajon észlelte-e.
Neki érdekében állt, hogy ne zavarja meg Ilonát ebben a szolgálatában.
A kis Bellardit is mindig Ilona hívta időre.
Úgy jött, miként diákkorában, habár néhány hete a professzor jóvoltából már kutatói állása volt egy tudományos intézetben. De jött, hogy különböző nyelvű munkákból olvasson fel a professzornak, aki az éberen tartott szellemi érdeklődésével igyekezett elterelni a saját figyelmét a gyilkos betegségről. A professzor tanítványainak latinul tudniuk kellett, folyékonyan mindenekelőtt németül, s franciául is jól, hogy akadálytalanul olvassanak és adott beszédhelyzetben, amikor valaminek nagyobb hangsúlyt kellett adniuk, a németet akadálytalanul ki tudják váltani; a további nyelveket már a személyes érdeklődésükre bízhatta.
Bellardi ilyenkor kapott egy pohár csapvizet, ült az ablaknál a füles fotelben, s amikor a professzor elszunyókált, a felolvasást akkor sem hagyta el.
Inkább udvariasan visszalépett és elolvasta újra a szövegrészt, mikor a beteg magától fölriadt.
A Ferences Rendház évtizedek óta vastagon beállványozott, gyámoszlopokkal megtámogatott épülete előtt haladtak éppen el.
Erna asszony pedig ismét igen halkan megszólította Bellardit.
Bocsásson meg a figyelmetlenségemért, mondta zavarában, ami inkább elmélyítette az iménti otrombaságát. Zavarának tettetése volt neIII. kötet 322ki e pillanatban a fontosabb. Így segítse át magát a kínos helyzeten, s ezért a puszta ritmusérzékére hagyatkozva rögtön el is hallgatott.
Parancsoljon velem, szólt vissza Bellardi készségesen.
Alig egy éve halt meg itt a szerzetes, aki egy életen át a lelki tanácsaival kísérte a család férfi tagjait és Bellardinak szintén a gyóntatója volt.
Igazán zavarba hoz, de mondja meg, kérem, folytatta Erna asszony a hatásszünet múltán valamivel élénkebben és élesebben, miként lehetséges, hogy amikor tavaly télen, ahogy az imént említette, mikor is volt szíves minket elvinni az Operába…
Az Erkel Színházba, igazította ki Bellardi az asszonyt.
Az éles zsidó hangot most igazán jobb lett volna nem hallani.
Mintha egyetlen tömegként mindaz rászakadna a vállára és a mellkasára, minden egykori szerelmi boldogsága szorongásként és kínként szakadna rá, amit ennek az öreg szerzetesnek soha meg nem vallhatott. Nem szívesen állította volna olyan kérdések elé, amelyekre valószínűleg nem válaszolhatott. Nem szívesen okozott volna csalódást, mert közelebb érezte magához, mint az édesapját vagy éppen az apósát, akit pedig igazán becsült és szeretett.
Nem szívesen viselte volna el a szerzetes tartózkodó hallgatását.
Igaza van, persze, a Városi Színházba, nem az Operába. Emlékeim szerint Ön azonban egyetlen szót sem váltott a professzor úrral. Nem megy a fejembe, hogy miként lehetséges. Hiszen mi nem vagyunk egymásnak bemutatva, de önöknek, ugye, korábban mégiscsak több helyütt kellett személyesen találkozniuk.
Csak megerősíthetem, hogyne, válaszolta Bellardi a megvetése helyén alkalmazott kamaszosan elbűvölő mosolyával. Most még az erős, fehér, szabálytalanul álló fogait is megmutatta.
A professzor úr többször részesített abban a kitüntető figyelemben, hogy elbeszélgessen velem. Hozzáteszem, korábban.
De akkor mégis miként történhetett.
Bellardi egy ideig nem válaszolt, mert valami egészen másra gondolt, s nem is értette, hogy miként gondolhat ilyesmire. Oly rég törIII. kötet 323tént. S olyan felesleges volt ilyesmiken gondolkoznia. Most már nem is tudja senkinek elmondani, nincsen bizalmasa és nem lesz.
Hiszen a fiamtól szomorúan értesültem a professzor úr kritikus egészségi állapotáról, szólt valamivel később nehézkesen. A valódi okot nem tartotta volna illendőnek megnevezni, ám ugyanakkor igen gőgös és igen megtévesztő lett volna a hallgatás.
S igazság szerint, folytatta vonakodva, a professzor úrnak egy idő után talán nem volt rám több figyelme.
A hátsó ülésen most mindkét nő kissé előredőlt, kiegyenesített gerinccel, felvetett fejjel hallgatott.
Bellardi tétován mérlegelt, holott a mondat immár elhangzott és végső soron nem ő, hanem a halott gyóntatója beszélt ki így belőle. Az öreg ferencesnek az volt a véleménye, hogy olykor nincs értelme elkerülni egy erényekkel hivalkodó vagy kényszerűen nyers mondatot. Ezek hiányában még kellemetlenebb hivalkodásnak teszi ki magát az ember.
Nincsen annál kínosabb, mint amikor valaki a szerénységével és az alázatával tüntet.
Őszintén szólva, nem szívesen hoztam volna zavarba őt, hiszen kevés ember van, akit nála jobban tisztelek.
Amint kimondta, maga is elgyöngült, amitől viszont beszédes lett, s egy ideig alig engedték egymást szóhoz.
Értem, megértem, igazán nagyon hálás vagyok, hogy válaszolt. Igen előzékeny gesztus volt magától, hogy alkalmazkodott szegény uram állapotához.
Ellenkezőleg, fájlalom, hogy többet nem tehettem vagy nem tehetek.
Valójában azonban azt akartam volna megkérdezni, hogy mi történt annyi éven át a kisfiával. Nem is tudom. Nincsen jogom ilyen intim kérdésekre választ remélni. Megértem, ha nem válaszol.
Engem, tudja, hajnalban vittek el a lakásomról, de reggel aztán se szó, se beszéd őt is elhurcolták, a kisfiamat.
Nem mondja komolyan.
Mit mondhatnék ennél komolyabban.
III. kötet 324Mert akkor pontosan az történt, mint mivelünk. Bocsásson meg a hitetlenkedésemért. Hiszen a fivéremet szintén hajnalban vitték el. Másnap pedig visszajöttek és elvitték a kis unokaöcsémet.
Két egész évig tartott, amíg az anyósomnak és az apósomnak sikerült a fiúcskát meglelnie.
Úgy látszik, ez volt náluk a szokásos ügymenet.
Ha nincs egy befolyásos barátnőnk, aki speciel érintkezett ilyen körökkel, akkor nem tudták volna onnan előhalászni. A nevét is megváltoztatták, az édesanyja nevét is megváltoztatták, a születési dátumát és a születés helyét hagyták meg, még szerencse.
Nem mondja komolyan.
Valószínűtlenül hangzik, magam is elismerem, jogi nonszensz, kiáltotta Bellardi, s e pillanatban megakadt a torkán a sokféle indulat.
Ami csak eszükbe jut.
Jogi nonszensz, elismerem.
Szó szerint megegyezik a mi családi történetünkkel, higgye el.
Mindenük ráment, a kevéske, ami egyáltalán megmaradt. Amit voltak oly szívesek meghagyni. De legalább nem telepítették ki őket. Ez volt a szerencsénk. Meg a befolyásos barátnőnktől tudta az apósom, hogy kit kell lefizetnie.
De hol találtak rá a gyerekre, az Istenért, ha szabad lenne ezt megkérdenem. El nem tudja képzelni, hogy a két gyerek története mennyire megegyezik.
Gyöngyvér jelenlétéről mindketten megfeledkeztek e pillanatban, annyira felizgatták az óvatlan szavaikkal egymást.
Pardon, kérdezte Bellardi türelmetlenül. Bocsásson meg, a szél zajától nem értettem, hogy mit kérdezett.
S csupán e pillanatban, amikor már kimondta, akkor vált világossá Erna számára, hogy a két fiú története tényleg minden ízében megegyezik, nem csak formálisan. Beleborzadt a gondolatába. Hiszen Kristóf édesanyja szintén egy nő miatt hagyta el a saját gyermekét, s akkor miként kell a történetet vagy a történelmet értelmezni.
III. kötet 325Úgy nézett a megszemélyesedett gonosszal farkasszemet, mintha Geertével a venlói ház hálószobájában meg sem tervezték volna a szökésüket és a közös megmenekülésüket.
Habár ők nem a gyerekek nélkül, hanem a négy gyerekkel együtt menekültek volna ki az ismerős világból, s a holland Antillákra mentek volna el.
Ennyi év után csapásként érte őt a saját egykori gyávasága és megfutamodása. Most érte fel ésszel először, hogy mit tett ezzel a nyomorúságos árulással, vagy mitől fosztotta meg önmagát. Semmitől, hiszen lett helyette egy másik élete, s akkor bárhonnan nézze, ezzel együtt állt a sorsa.
Hol, kérdezte ijedten, alig hallhatón, ha szabad kérdenem, de hol találtak rá a maga kedves kisfiára.
Ne gondoljon már ezekre a nőkre. Éppen ideje lenne, hogy az agyondédelgetett Geerte örökre eltűnjön az elméjéből.
Micsoda remek fiatalember lett belőle. Az uram valósággal bámulja a szellemi képességeit.
Nevetni fog, válaszolta Bellardi, és nevetett hozzá, bár sok vidámság nem szorult a nevetésbe. Mindenütt keresték, a Dunántúlon legalábbis végigjártak minden eldugott árvaházat és javítóintézetet.
Arra számítottak, hogy titkos, félreeső helynek kell lennie, s aztán Budán akadtak rá, a lakásuktól mindössze néhány utcányira, a Rózsadombon.
Nem, az nem lehet, ez hihetetlen.
Pedig így van.
Nem mondhatja komolyan.
Miért hazudnék. Inkább nevetségessé teszem magam a nyíltságommal.
Ember, hát épp ezért kérdezem én magától, mert az anyám szintén a Pikler Emminél talált rá a fivérem kisfiára.
Gondolom, igen, így hívták a híres nőszemélyt, válaszolta Bellardi a megvetéstől tétován, holott azon igyekezett, hogy mindezekkel a réIII. kötet 326gi dolgokkal szemben hűvös és semleges maradjon. Vagy így hívták a híres tanintézetét, mit tudom én, bizonyára, ma már igazán nincs jelentősége.
Az én anyámnak szintén innen kellett a kis unokaöcsénket elővakarnia, s arról persze azért hallgatott, hogy ők mennyire egyedül hagyták az édesanyját ebben a küzdelemben. A mi kis Kristófunk sem a saját nevét viselte, amikor az édesanyánk megtalálta. A fivérem azonban soha elő nem került, azóta sem, róla semmit nem tudunk.
S azt sem említette volna most szívesen, hogy ki is volt az ő testvérbátyja, micsoda egy híres kommunista, aki a nagyapjuktól örökölt vagyonát az illegális kommunista pártra bízta. Rövid ideig jóvátételi és építési miniszterként működött, s a fegyverszüneti megegyezés alapján oly buzgón és jókedvűen szállíttatta el az oroszoknak a még ép vagy mozdítható gépeket és berendezéseket, hogy a saját pártja sem tűrhette.
Talán ezért történt, hogy az út hátralévő harmadában szó nem esett többé közöttük.
Vissza kellett önmagukba vonulniuk.
Bellardi igazán hozzászokott, hogy cselédként kezeljék, nyelvileg akár még készségesen elébe is ment ennek a szerepének, de hogy azt mondják neki, hogy ember, mint egy summásnak vagy egy kubikosnak, ez azért sok lett.
Erna asszony pedig nem is említhette volna meg többé a fivérét vagy a fivére viselt dolgait, mert hosszú percekig nyögni nem tudott a fájdalomtól, ami összekeveredett benne a kislányának elvesztése és a Geerte elárulása miatt érzett fájdalommal, a rettegéssel, amit a férje haldoklása szabadított rá.
István, Istenem, Geerte, mintha elvékonyodott hangon így vinnyogna vagy fohászkodna magában.
Az imént összeszedett kis koszos nitromintjeire kellett gondolnia, a szelencéjére. Csupán azt szerette volna még a Bellardinak gyorsan megemlíteni, hogy semmit, de semmit nem sikerült a fivére sorsáról azóta sem megtudniuk. Kislánya sorsáról is alig talál nyomot. Hogy III. kötet 327hová vitték volna, vagy mit tettek vele, vagy hol vannak a csontjai vagy hol lennének a hamvai. Vagy a fivére kivel lett volna együtt a börtönében, aki még él talán. Ha nem letartóztatása hajnalán verték agyon.
Ha még egy hangot kiad magából, akár csak még egy szótagot kinyög, akkor ordítva zokogni kezd.
Így is belenyikkant a felsüvítő széllökések és a macskaköveken hánykolódó kocsi zajába.
Bellardi hétfő reggel kikocsizott még a klinikára, s miközben a visszapillantó tükörben hátranézett, beszélt vagy hallgatta ezt a másikat, a buja zsidónőt, részvétet érzett iránta, de inkább erre a régi nyárra emlékezett, minden kicsi részletére. A végtelen folyosóra, ahol nyitva álltak a nagy ablakok és pokolian kopogtak a léptek. A kórterem ajtaján a rézkilincsre, amit le kell nyomnia, a saját árnyékára.
Árnyékával megy Elisa árnyékához.
S aztán hamisítatlanul hever előtte a tárgy, ami erre a reggelre Elisából megmaradt.
Ahogy jó fél órát vagy negyven percet ültek egymás mellett a kopogós folyosón Szapáryval, s hogy mindkettőjüknek jólesett. Meghittségük a bajban, a mélyebbnél mélyebb összetartozásuk érzete, hogy mindketten ugyanazon lényt szeretik. Érette minden gondolkodás nélkül szívesen megfojtották vagy leölték volna egymást, pisztollyal, vadászpuskával, bármivel, késsel, puszta kézzel. Meg az is hozzátett a különös egyetértésükhöz, hogy egyikük nő, másikuk férfi, s akkor végül is arányosan fonták be Elisa életét.
Milyen emberi öröm érhette volna még.
Később Bellardi apósa szintén megérkezett, ekkor azonban szépen elbúcsúzott tőlük, úgy érezte, ő az emberileg lehetséges kötelességét megtette. Szapáry a folyosó kanyarulatáig kísérte, ott Bellardi megcsókolta a nőt a homlokán, Szapáry pedig éppen csak érintve szájon csókolta őt.
Hiú módon azt hitte, hogy az éles elhatározással megszabadul a fájdalomtól.
III. kötet 328De vitte, s ez a fájdalom azóta sem hagyta el. A klinika portájáról telefonon utasította a házvezetőnőjét, s mintha csak valamilyen felelőtlen nyári utazásra készülődne, szórakozottan lehajtotta a tetőt, beleült a nyitott kocsijába és ment Mohácsra. Hiszen mit tehetne még, ha egyszer már a boldogtalan Szapárynak is megbocsát.
Most már tényleg át kellett volna adnia a nagynénje eladott és csaknem teljesen kiürített házát az új tulajdonosának, hogy megkaphassa érte a pénzét.
A lángoló nyár és az egyenletes sebesség szellői valamelyest kimosták belőle az előéletét. Talán csak néhány órára, talán csak megérkezése röpke idejére. Madzar éppen ment volna át a kikövezett udvaron, félúton járt a veranda és a műhely között, amikor Bellardi késő délután megérkezett, és hirtelen nagy zajjal és nagy könnyedén benyitott a boltozatos nagykapun. Félbemaradt mozdulataikba merevedve bámulták egymást.
Bellardi be sem lépett, a nagykaput ki sem nyitotta teljesen.
Bőrsapkája legényesen félrecsapva ült a feje búbján, gesztenyebarna hajának hullámos tincsei kibomlottak alóla, nyakán és arcán vörösre égett az úton a tejfehér bőre. Madzar pedig maga is azonnal mélyen elpirult az örömtől és a rettenettől.
S még csak nem is köszöntötték egymást hangosan.
Talán a formalitásokat vagy épp a hiányukat nem tartották olyan lényegesnek. Mind a ketten a lehető legnagyobb meglepetésként érzékelték a másikat. Talán nem lett volna hozzá hiteles köszöntési formula. Madzar még telve volt Szemzőék több napos látogatásának zajos és boldogító emlékével, a kisfiúk kiáltozásaival, a Duna illatával, az asszony ajkának ízével, mellecskéjének érzetével, s világosan látta, hogy Bellardi nem hajóval, nem vonattal érkezett.
Élete legjelentősebb pillanataiban az ember gondolkodása egészen mással foglalkozik, teljesen mellékes, lényegtelen dolgokkal.
Bellardi vadonatúj bőrsapkája kötötte le a figyelmét, s hogy akkor az új kocsijával érkezett, amit az apósa sapkástul ajándékozott neki.
III. kötet 329Szemzőék a két gyerekkel az előző nap délutánján vonattal utaztak el, ő pedig hajnalig ült kifosztottan a verandán, tébolyodottan ivott és ivott a pokoli kutyaugatásban, hogy felejtse el, felejtsen. De úgy érezte, hogy még mindig nem sikerült kicsit sem berúgnia. Csak kínlódott az eszméletével, a picsába, hogy nem veszítette el az eszméletét. Az asztal alá fordult volna le. Legszívesebben hangosan belenyögött volna a száraz kínjába, kinyöszörgött volna belőle, hogy felszakítsa és teljes terjedelmében kijöhessen. Tiporta a saját meztelen lábfejét, az egyiket a másikával. Nézte a saját undorító lábujjait, valósággal vonaglottak, mint harctéri hullában a férgek.
Hangot nem tudott magából kitiporni.
Mégsem tiszta fájdalom volt, hiszen tartósan boldoggá tette a tudat, hogy ezekkel a készülő bútorokkal a Szemzőnének végre elárulhatta a rejtett önmagát.
Féltékenység gyötörte, az elvonás fájt ennyire.
Álltak egymás mellett a nagy csöndben, és hűvösen beszéltek a stílusokról.
Immár nem mondhatta volna sem ennek az önmagának, aki a bútorstílusokról tudott így értekezni, sem ennek a szigorú másikának, aki e hűvös értekezéstől oly távol állt, hogy ne tetszene neki a Szemzőné, vagy ne tudná, hogy a Szemzőnek mi tetszhetett rajta, ha ennyire lebírhatatlanul kívánta a testét. Amit az előző nap délelőttjén rögtön fürdődresszben is megszemlélhetett. S amióta a műhelyben aztán ugyanezen nap fülledt délutánján, egy lopott és nem is veszélytelen pillanatban halálos zavarukban egymásnak estek, hogy kitapintsák, leharapják, megtapogassák, magukhoz vonják és öleljék és kicsókolják és rácsókolják az összes eddig elfojtott és elhazudott vágyukat, érezte, hogy kifeszített íjhoz ér, s közben a gyermekesen gyöngéd, reszkető mellét a mellkasán.
Amikor fel kellett állnia, hogy vizeljen és mégiscsak lehugyozza az édesanyja rózsáit, akkor azért érezte, hogy sikerült berúgnia.
Alig sikerült odáig a lépcsőig fogódzó nélkül eltántorognia.
Álló fasszal nem tud az ember vizelni.
III. kötet 330Mégiscsak lehugyozom én neki, ha egyszer úgyis magyar vagyok és szeretem a hazámat.
Baszok én a sváb anyám kurva rózsáira.
Olyan nagyon nem foghatta a farkát, mert akkor tényleg nem indult volna meg a vizelet, de azért a lábát sem akarta lepisálni. Ha meg rendesen fogta volna, akkor nem lanyhul és a vizelet akad el. Szemzőné miatt arról teljesen megfeledkezett, hogy ő hetek óta inkább a Bellardira várt ilyen szomjasan. S akkor most mégis itt van. Vagy inkább ezt a kis mit tudom én milyen Izabellát kéne a Szemzőné helyett megbasznia, ez úgyis itt maradt neki a sebhelyével, meg a szagán érzik, hogy nincsen senkije. Magányos állat, mint amilyen én vagyok.
Hogy nekem mindig csak a másoktól levetett nők jussanak.
De nem csak az nem jutott az eszébe hirtelen, vajon mi a rossebért várt volna rá, erre a Bellardira, vajon mit akarhatott tőle, egy ilyen férfitól, hanem még a nyomorú mondat sem jutott az eszébe a rohadt nők miatt, amit pedig szépen és gondosan előkészített, hogy meglepje vele őt és önmagát.
Mit akarhattam neki mondani, vajon miről akartam bármit.
Bellardi a vállát rándította, intett a fejével, hogy jöjjön, menjenek, s a máskor mindig kitartóan mosolygó szemének rését vonta még szorosabbra.
Ijesztőn hiányzott az örökös mosolya és az örökös világmegvetése, amitől Madzar számára igen idegen lett.
Látta, hogy valami helyrehozhatatlan történt vele.
Világos volt a szótlan válasza, hogy a Dunára menjenek.
Hová máshová.
Amíg a nap fenn van még.
Akkor úszónadrágot hozok, szólt Madzar valódi szavakkal.
Hagyd már, válaszolta Bellardi szintén hangosan, a csudába, minek körülményeskedsz.
Ebből rögtön tudta, hogy Bellardi hely szerint hová menne, ahol a gatya szükségtelen, s már csak ezért sem ellenkezett.
III. kötet 331Szólok anyámnak.
Jó, szóljál anyádnak, morogta Bellardi. Kinn várlak. Körülményeskedj, barátom, aggodalmaskodj még kicsit.
Madzar a veranda lépcsőjéről aztán, ahonnan az előző éjszaka többször sikerült az édesanyja kedves rózsáit lehugyoznia, mégis visszafordult. Váratlanul maga is érezni vélte a saját vizeletének átható illatában az apja vizeletének ismerős illatát. Bellardi mindenben és mindig előrelátóbbnak bizonyult, mint ő, s ezért Madzar gyermekként hozzászokott, hogy csaknem mindig és csaknem mindenben kövesse. Habár Madzar volt a megfontoltabb kettőjük közül. S így az esetek többségében elég meggondolatlanul ment utána. Az édesanyjának tényleg nem lett volna érdemes szólnia, hiszen ide mennek, egy ugrásra. Ha pedig szól, akkor nem lett volna vége a lelkendezésnek, a megetetésnek, a megitatásnak, a kínálgatásnak, a familiáris kellemkedésnek.
Még a nap is lement volna közben.
Ha ellenben Bellardival egyszer elindultak, vagy egyetlen dolgot a fejükbe vettek, akkor egykönnyen nem jutottak a végére. Emiatt őt bizony gyakran felpofozták. Vele mindig növekedett, halmozódott, a dolgok szaporodtak, határukat veszítették és nem voltak többé beláthatóak. Amint másnaposan és borotválatlanul, fésületlenül és mosdatlanul beült mellé a nem is egészen tiszta munkásruhájában, amit tegnap óta le sem vetett, és még be sem csaphatta magára a nagyúri automobil ajtaját, Bellardi máris indított.
Egy Maybach Cabriolet volt, fekete és piros bőrrel bevont ülésekkel, piros volt a sebességváltója, ugyanazon piros bőrrel borítva a műszerfala.
Akárha szándékosan tenné, köhögtette, rángatta a tökéletes automobilját, mintha nem sikerülne alapjáratból kihoznia, hogy aztán igen simán és nagy sebességgel száguldjanak végig a gömbre nyírott szilfáktól árnyékos Duna-soron, amely egy magas betonfallal megerősített töltésről letekintve követte a folyót a maga útján.
Megcsapta őket a víz illata.
III. kötet 332A püspöki templomhoz érve lassított, ahol szénával rakott, méltósággal himbálódzó ökrösszekér közelgett. Távolabb idegesen mekegő, nyugtalan kecskéket hajtottak át az úton. Gyalogos asszonyok mentek hátikosárral, s a Fürdő utcából nagy hangosan biciklis lányok és fiúk kanyarodtak ki, minden valószínűség szerint a helyi aranyifjúság.
Beláttam a tévedésemet, mondta ekkor Madzar nehézkesen, mert mégis eszébe jutott az ügyesen előkészített mondata. Túl akart volna lenni az álságos vallomásán, hogy Bellardi buta összeesküvését és az egész titkos életét megkerülje.
De nem volt hozzászokva az őszintétlenséghez és az áruláshoz.
Még szerencse, hogy adtál időt a gondolkodásra, mondta, s óvatosan pillantott Bellardira.
Mit láttál be, milyen tévedésedet, kérdezte Bellardi ellenségesen, s a megnövekedett forgalommal szemben teljesen közömbösen nézett előre. Mint aki nem érzékeli a másik ember tekintetét, vagy lelki szemével olyan lebegő alakot követ, akit rajta kívül senki nem lát.
Megváltoztattam a véleményemet, válaszolta Madzar megütődve.
Milyen véleményedet, mit változtattál meg, hiszen épp ezt kérdem, szólt Bellardi immár ingerülten.
Mintha azt mondtad volna, hogy adott pillanatban jelentkezni fogsz a válaszért.
Bellardi jeges hallgatásba merülve, sokáig nem szólt. Mintha a megsűrűsödött forgalommal lenne elfoglalva a tekintete. Nem szólhat, míg innen ki nem keverednek. Amikor elhagyták a hajóállomást, majd a selyemgyárat is maguk mögött hagyták a hosszú téglafalával, akkor ismét üres lett előttük a parti út, és nagyobb sebességet adhatott a kocsijának.
Amíg huszonhárom év múltán ezen a mély hallgatáson gondolkodott, éppen a Margit körúti fegyház épülete előtt haladtak el.
Azt mondtam neked, szólalt meg teljesen váratlanul, amikor Madzar már nem is számított a válaszára, azt mondtam, hogy szeretném veled tölteni életem hátralévő éveit.
Te azt hihetted, hogy én tréfálok.
III. kötet 333Madzar lassan fordította felé a fejét, ám ijedelmében nézett rá, az ijedelem pedig mindig gyors.
Hiszen mit válaszolhatott volna erre.
Ugyan, hagyd már el a kínos tréfáidat.
Minden más ámítás, válaszolta Bellardi a legkönnyedebb világmegvető mosolyával. Hidd el, ez volt az egyetlen őszinte mondatom, talán egész életemben az első és az utolsó lesz.
Nem kell külön felhívnod rá a figyelmemet, válaszolta Madzar elrekedten, ettől még kínosabb.
Minden mást mellébeszélésnek szántam, s ki emlékszik már rá, hogy mikor mit beszéltem félre.
Engem azért foglalkoztatott ez a hazafias lázálmod is, megértheted.
Akkor felejtsd el, kérlek szépen.
Értsem úgy, hogy közben ejtettétek volna a velem kapcsolatos terveket.
Most viszont Bellardin volt a sor, neki kellett a barátjára ránéznie.
Vonakodásom lett volna rátok ilyen elriasztó hatással, megértem, folytatta Madzar a barátja kíváncsi és megvető tekintetétől kísérve.
Bizonyosan ez volt a próba. Tudomásul kell vennem, hogy átestem a rostán nálatok.
Ritka pillanat, hiszen Madzar szép zengésű mély hangjából Bellardi hallani vélte a megsértett hiúságát. Ami azért jól esett neki. Hogy a sértéssel sikerült Madzarban ilyen mélyre mennie.
Ha egyszer te elutasítottál engem, kis barátom, akkor én is elutasítalak téged.
Majd meglátjuk, ki lesz az erősebb.
Madzar ellenben most vette észre, hogy időközben milyen vészesen kifogyott az ingjéből és a nadrágjából az ő egyetlen barátja, amíg hiába várta egy egész nyáron át.
Milyen erősen elmélyültek arcának keserű barázdái.
Kicserepesedett az ajka.
De valójában egészen mást kell most neked elmondanom, szólt Bellardi szárazon.
III. kötet 334Nem, azt ne, kiáltott fel Madzar ekkor magában, mivel e pillanatban tényleg jól sejtette, hogy Bellardi milyen jellegű történetet kíván a meghökkentően kicserepesedett, csaknem sebes ajkával elmondani.
Valójában, folytatta a barátja rendületlenül, már áprilisban el akartam volna neked mondani.
Abban a szempillantásban, gondolta közben, amikor megláttalak a fedélzeten. Milyen jó, hogy látom ezt az embert, hiszen ő volt az egyetlen barátom, majd elmondom neki, ez az én emberem.
Amitől, miként egy vértolulástól, még hevesebben szerette.
Még nem vagyunk harmincévesek, kiáltott fel ekkor Madzar kétségbeesetten, amit mély fekvésű hangja miatt a másik inkább döndülésnek érzett.
Hát ezt gondoltam, most ezt is elmondhatom.
Meglehet, most sem fogom tudni elmondani, folytatta Bellardi, mintha nem hallaná vagy nem is értené a barátja értelmetlen kiáltozását.
Nem kell tőlem tartanod.
Madzar nem szerette volna barátja ajkáról hallani, amit a saját életéről amúgy is tudhatott, nem akart Elisáról hallani.
Kényszeríteni szerette volna őt, még ne adják föl a reményt, sorsukat a beszéddel ne pecsételjék meg így.
Amit ő persze rögtön el is értett, hogyne értette volna a barátja őrült és józan elutasítását, és rögtön el is hallgatott.
Madzar ezért szerette őt.
Bármily erőszakos, egy kis értelmes szeretet érdekében fel tudja adni. Habár Bellardinak nehezére esett a lovagias cserénél megmaradni. Nemigen értette, hogy a másik mit nem ért. Nem fogadhatta el az értetlenségét, mert akkor nem tudta volna magának sem megmondani, hogy a kisfia miatt miként maradjon meg egyedül az életében.
Még ki sem értek a városból, amint a Gottlieb elhagyott fatelepe mellett elhaladtak, a Calvin utcánál a kövezett útnak vége lett. S akkor mégis meg kell a kisfiát gyilkolnia, mielőtt véget vetne a saját nyomorú életének. Megnőtt felettük a felhőtlenül kék nyári ég az estére készülő III. kötet 335parti fecskéivel. Madzar inkább azt szerette volna megkérdezni tőle, hogy ami őt illeti, neki pedig miért kell mindig újra férjes asszonyokba beleszeretnie. Mi ez a gyöngesége. Inkább erről beszéljenek. S arra kéri Bellardit, legyen bármily kegyetlen az ítélete, nevezze nevén az ő gyengeségét. Ne kímélje. De nem kérdezett, s így a barátja sem válaszolhatott. Miért kell ilyen lehasznált úrinőket az unott házasságaikból kiragadnia. Miért hullik bele mindig ugyanabba a verembe. Ha pedig így történik, mert a sorsa így kívánja, akkor ugyanezen nők miért pusztítják el őt és miért nem engedik, hogy kihúzza őket a pácból. Szemzőné miért nem fog vele eljönni Amerikába vagy sehová. Még csak le sem fog vele feküdni, hogy legalább egyszer megbaszhatná.
Miért nem engedik szóhoz jutni magukban az új életet.
S hogy akkor ő ennyit ne érne meg.
A motor zaját is áthatotta felettük a fecskék vijjogása.
Édes Irma, s először szólította meg így magában, akkor mégis miért nem.
De csak azért tette, azért gondolta így, hogy Bellardit ne kelljen a vállánál fogva megragadnia.
Vajon előre megérzik-e az állhatatlanságomat.
Szemük közben úgy eltelt a Réti dűlő harsány és végtelenbe nyíló zöldjével, ahogy a hallásukat telítette a fecskék esti sivítozása. Ami sok mindent végzetesen megváltoztatott. Fordított egyet a kedélyükön. Kölcsönös elutasításuk véglegesen egymás felé fordította őket. Hatalmas füzeivel borzasan hevert előttük a folyót két ágra bontó Cigányzátony, amely az elmúlt századokban az áramlás erőinek engedelmeskedve vadregényes szigetté változott.
A magas töltésen Bellardi lassan haladt.
Mindez oly sok volt a múltból, oly bőségben merítette bele őket a jelen időbe, hogy nem lehetett miről beszélniük.
De Bellardi megint egyszer úgy érezte, hogy Madzar puszta jelenléte lehiggasztja őt.
Jó előre keresett egy helyet a tekintetével, ahol majd lehajthat a tölIII. kötet 336tésről. Bár a veszélyesen süppedékeny ártéri gyepen aztán nem sikerült megközelíteni a parti füzeket. Mindketten szédültek voltak, amikor a kocsiból kiszálltak, kótyagosak. Bellardi reggel óta éhezett és szomjazott, ám ettől a furcsa, elgyöngült, kótyagos és kiszáradt állapotától még ezt sem vette észre. Zöld tenger fenekére merültek a szédületükkel. A fecskék sivítoztak a kék ég magasában. Bellardi a heves és kihívó vetkőzésben keresett testi bizonyosságot a szédülése ellen, Madzar tétován követte. Hajlamos volt ugyan azt mondani, hogy Bellardi önmutogatása nincsen rá hatással. Végül is nem volt, mert odáig nem engedte el, hogy hatással legyen rá. Bellardi visszahajigálta a kocsiba minden holmiját, a fehér ingét, a fehér vászonnadrágját, Madzar inkább óvatosan és gondosan visszahelyezte a sajátját a fekete betétes piros bőrülésre. Amikor Bellardi kilépett a fényesen csíkozott fehér puplin alsónadrágjából, Madzar is levetette a sajátját. Egy ideig csupaszon álltak a kocsi két oldalán, és mindketten szemérmesen élvezték a levegő hűvös áramlatokkal átjárt melegét a mezítelenségükön.
Mert azért egyikük sem akart volna rögtön a másikra nézni.
A nyugati égbolt peremén izzott a napkorong.
A kis Cabriolet pedig úgy maradt ott a zöld mező lassan szürkülő, párától telt mélyén, mint egy tárt szárnyakkal megpihenő színes bogár.
A parti füzes nyelte el az alakjukat. Kisvártatva felbukkantak a homokos parti sávon. Ám mielőtt több mint tíz évnyi távollét után ismét vízbe vetették volna magukat, olyan tartalmas, hosszú évek múltán, amikor alig is gondoltak egymásra, ismét megszemlélték egymást egy hosszú pillanatra. Egyszerre tették és mindenféle tartózkodás nélkül tették. Mint akik e tudás nélkül azért nem lehetnek el. Nem is álltak egymáshoz túl közel. Bizonyos elégedettséggel állapították meg, hogy felnőttségük egymás nélkül eltöltött idejében bizony minden megváltozott és az égvilágon semmi nem történt a másik testén. Ami ép ésszel nem volt felfogható, miközben a realitását sem lehetett volna elhárítani.
S ettől kezdve minden úgy történt, ahogy az idő mélyén már oly sokszor megesett.
III. kötet 337Bellardi vetette bele magát először a vízbe, prüszkölt kicsit, lubickolt, majd nagy tempókkal úszni kezdett a túlsó part felé; szépen krallozott, erőteljesen dolgozott a lábfejével. Madzar a maga megfontoltabb és gyámoltalanabb modorában követte. Az oldalágnak nincsen jelentős sodrása, a meder mélye fölött mégis magával ragadta őket az áramlás ereje. Bellardi olykor élvezettel hátranézett, mindketten igyekeztek irányt és tempót tartani.
Madzar a maga tömörebb izomzatával jobban ellenállt a sodrásnak, de lassúbb volt.
Amint partot ért, Bellardi be sem várta őt, hanem eltűnt a sziget alkonyattól vörösen lángoló növényzetében. Madzar másutt ért partot, magasabban, valamivel később, de követte. Nem látták egymást a fák között, ahol az áradásoktól minden évben többször felsebzett talajt vadul burjánzó aljnövényzet borította a napfényes foltokon. Huhogó és rikoltozó madárhangon jelezték egymásnak a puszta létüket és az összetartozásukat. Amikor Bellardi már sokáig nem rikoltozott, akkor Madzar hívó huhogása türelmetlenkedett. Olykor azzal kellett számolnia, hogy Bellardi szándékosan nem válaszol.
Már kisgyermekként szeretett az örök eltűnés ötletével eljátszani.
Ilyenkor némán és fenyegetően, a másik lény váratlan hiányától súlyosan zárult rá Madzarra a fényektől átjárt ártéri erdő. Bellardi a parton azért mindig rendesen bevárta őt. Erre számíthatott.
Ahol a világ végre kitárult, és nyers erejével, mélységét föltáró színeivel megmutatta magát a hatalmas folyam nagyobbik ága.
Madzar tartott tőle, de Bellardi nem tudta nem rábízni önmagát.
Tartott tőle, hogy Bellardi ennyi év után sem ismer óvatosságot vagy önmegtartóztatást. Kicsit azért még bóklásztak a kövek között, szárítkoztak, élvezték a saját mezítelen testüket és a másikét, s egy-egy pillantással felmérték, hogy mire készülődik vagy hol tart ez a másik a saját erejével.
A szemközti part szegélye és a nagy mohácsi szigetbe mélyen belenyúló ártéri erdő valószínűtlenül lángolt a napnyugta fényében. Az III. kötet 338üres égen azonban már haloványan ott világított a hold a víz felett. Nagyon messziről, valahonnan a sziget bensejéből, a végtelen pusztaság felől olykor tehéncsorda kolompjainak halk szavát, máskor éles kis kutyaugatásokat lehetett áthallani, ideges terelőkutyák csaholását. Legfőképpen azonban a szabálytalan löketekben partra verődő víz csobbanásait és lötybölődését hallották. Talpuk alatt a kövek, a kagylók és a kavicsok csikordulását. Olykor közeli loccsanást, amint egy menekülő hal kiugrik; felcsillant, majd szép ívben visszahullt. Meg egyenletesen szólt is az áramlás, miként egymáshoz dörgölődő selymek suhogása, amint a különböző minőségű és különböző hőmérsékletű víztömegek egymáson sodródtak el. A füzek most inkább hallgattak felettük, néha egy magányos cseppenés.
A víz közelsége ellenére is moccanatlan maradt a levegőben a nagy nyári hőség.
Őrültség volt, amibe így belevágtak, nem lehetett volna mást mondani, téboly és őrültség.
Még azt sem lehetett volna mondani, hogy gyermekes vagy kamaszos őrültség, hiszen ebben a kései órában sem gyerekként, sem serdülőként nem jutott volna eszükbe ilyesmit megtenni.
Most mégis Madzar indult neki a víznek először, Bellardi csak akkor követte, amikor az erős partmenti áradással ellenkezve ismét felbukkant a víz színén. De akkor ő is ment. Már gyermekkorukban gyakran történt így. Madzar csupán azért vetette bele magát elsőnek egy őrültségbe, amit a Bellardi csöndesen és alattomosan kifundált, hogy ne a Bellardit kelljen követnie.
Aztán jó tíz perc eltelhetett a vízben, míg ismét keresni kezdték egymást a tekintetükkel. Benn jártak a folyó közepén, ahol sebesség a sebesség és víz a víz. Nincsen semmi más, mint víz és sebesség. Jól érzi az ember, hogy egy óvatlan fejfordulat, egy kereső tekintet mennyi energiát rabol el tőle, s az elvesztegetett helyére miként árad be a folyó mindent átható ereje. Ami szempillantásnyi idő alatt és visszavonhatatlanul megváltoztatja, mi több, rontja a személyes helyzetét és a szeIII. kötet 339mélyes esélyeit. Holott a folyó itt a roppant meder közepén végül is veszélytelen.
Ártatlanul sima sodrásával egyenesen az öröklétbe ragad el.
Bellardinak ügyelnie kellett rá, hogy a folyó közepén járva, ahol a sok víztől, változékony felülettől és fénytöréstől mindenki valósággal elvakul, mindabból, amit Madzarnak el akart volna mondani, véletlenül se juthasson a tudatába semmi, Elisa haldoklása ne.
Tudata felszínén kellett magát megtartania, s a víz kápráztató felszínén tempóznia.
Miközben az utolsó napsugarak vörös fényétől ragyogó szemközti partot, amely felé minden jól kigazdálkodott erőddel és minden szigorúan ellenőrizett lélegzeteddel tartanál, sosem látott sebességgel húzzák, viszik előled. Elég sok energiát elvesztegettek, nem is tudták, mennyit, elég sokáig mégsem találták meg egymást a víz végtelen színén. A vízfelület élénken változó tömegétől vakul el az ember. Ennyi egymást követő és egymásba érő változást nem tud felfogni a tekintete. Tudata pedig üresen tátog, amikor a rettenetes mélység felett nincsen mit felfognia. Miközben a folyó kellős közepén a legnagyobb biztonságban érezhetné magát, hiszen sehol egy örvény, látszólag a haladásért sem kell semmit tennie.
Félni kezd, rettegni.
Amíg nem ér a félelmetesen száguldó túlsó part közelébe, elvileg nem lenne szabad körülnéznie, hát még gondolkodnia, hát még kiemelkednie.
A létezés rettenete ne bénítsa meg.
Aztán mindketten mégis megbizonyosodtak egymás létéről. Madzar valamivel többet kockáztatott.
Az ellentétes irányú tempózástól ha csak egyetlen szekundumra elszakad, akkor a sodrás nyomban elragadja, s aztán már igen nehéz testi önállósága ritmusát visszaszereznie a víz mélyről sodródó tömegétől.
Nem elég, hogy fél, fázni kezd.
III. kötet 340Amint körülnéztek, felmérték és tudomásul vették egymás helyzetét, s szinte ugyanazon pillantással a szükséges tájékozódási pontokat a sebesen visszafelé rohanó és valószínűtlenül vöröslő parton, mindketten tudták, hogy ugyanannyi van még előttük, mint amennyit eddig megtettek. Bellardi mindig is gyorsabbnak bizonyult, valamivel közelebb járt a szemközti parthoz, de jobban elragadta őt az ár, míg Madzar erősebb, ugyanennyivel csökönyösebb, s így a szemével kijelölt irányon jobban megragadt, a víz nem vitte el annyira.
Újabb nyolc perc telhetett el, míg partot értek. Ráadásul súlyos iszapban kellett emelgetniük a lábukat.
Oly boldogítón meleg volt a levegőn, amikor végre körülölelte a csupasz testüket.
Itt álltak újra a melegség és a szelídség paradicsomi bőségétől eltelten, lihegtek, ugráltak, krákogtak és köptek, rázták a fülükből, törölgették a szemükből a vizet, egész testük bolondul reszketett, amit inkább szégyelltek egymás előtt, csapkodták magukat, dörgölték, lila volt az ajkuk, le akarták küzdeni a vacogásukat, mindketten vastagon libabőrösek lettek, a fogaik kocogtak.
Ilyen állapotukban egymás közelségét sem keresték.
Ekkor tűnt el a partról az alkony utolsó vörös jele, habár némi narancs visszfény lilába hajolva megmaradt, amitől a hold erősebben világított a kékségben és határozottabb rajzolatot adott.
Csupán távolról, látni, hogy a másik vajon egészben van-e még. Éppen csak ennyire néztek egymásra. Ami egy kicsit azért olyan volt, mintha kölcsönösen tudomásul vennék, milyen fizikai állapotban feneklettek meg közös tébolyukban.
Látni, van-e még visszaút.
A Cigány-zátonynak nevezett sziget csücskétől mérve mintegy másfél kilométernyire sodorhatta el őket a víz. Kétszer ennyit kellett ahhoz visszagyalogolniuk, hogy a visszaúton megint a Cigány-zátony csücskén köthessenek ki.
De azért jobb volt nem belegondolniuk.
III. kötet 341Majdhogynem sötét lesz. A vízben alig lesznek tájékozódási pontjaik. S ha a boldogító másik parton lesznek már, még a kisebb ágat is át kell majd úszniuk.
Most azonban mindenekelőtt föl kell melegedniük. Ezért ne nagyon ugráljanak vagy futkorásszanak, jobbnak is látták minél kevesebb energiát veszíteni, a talpukat egy kagylón nem felszakítani.
Amikor a foguk már nem kocogott annyira, egymástól tisztes távolságban elhevertek. A lassan hűlő homokágyon valamennyire fel is melegedtek, Madzar pedig egy idő múltán talán el is szundított. Arra nyitotta ki a szemét, hogy Bellardi a fejénél guggol. Körülöttük a világ valamivel hűvösebb és csillagos, de érzi a testéből áradni a barátságos melegét. Hogy a barátja melegében hever a langyos homokban. A még mindig kék égen már átütöttek a csillagok.
Ő maga is felült. Itt a földön már elég sötét volt ahhoz, hogy elinduljanak.
Egy ideig azért nézte még, hogy lelkének ez a férfimása mit néz.
Valójában már áprilisban el akartam volna neked mondani, ismételte meg Bellardi súlyosan, hogy Elisa végleg elhagyott, és csodálkozni fogsz, Szapáry Mária miatt hagyott el.
Madzar egy szót nem válaszolt, nem tudott volna lélegzetet venni hozzá.
A holdat nézték együtt, nem merészeltek egymás szemébe nézni, hideg rajzolatának lángolását a víz felett.
Tegnap hajnalban értesített, hogy Elisának agyvérzése van. Menjek, ha még látni akarom.
Madzar értelmetlenül felkiáltott, vagy inkább felnyögött.
S erre Bellardinak hirtelen fel kellett állnia, hogy a másik is álljon fel.
Most megnézték egymást, valamennyire meg is fogták egymást, bár a mezítelenség megállította őket. Nem tudhatták, hogy mire gondol a másik, nincs ember, aki bármikor tudhatná. Egymás bőrének melegében álltak, s Madzar igen szerencsésnek érezte magát, bár igyekezett magát erről lebeszélni, hiszen ilyesmire nem volt alkalmas a pillaIII. kötet 342nat. Nem volt befejezhető a mozdulat. Annyira, hogy tényleg jobbnak vélte elindulni innen.
Arra gondolt, hogy bármilyen alkalomból, akár Elisa halálának árán, bármi áron, az érintésnek legalább tízévenként meg kéne ismétlődnie, hogy sokféle szerencsétlenségével együtt szerencsés legyen az élete. Bellardi viszont arra gondolt, hogy most kéne folytatnia.
Aztán ahogy voltak, megindultak a sötétedő parton fölfelé.
Egyikük sem tudott kinyögni egyetlen szót.
Ahogy Bellardi lépdelt a lépéseit kereső Madzar nyomában, s mást, mint az erős combját, a két óriási farpofáját, az izomkötegektől meghajlott hátát, nem nézhetett és nem láthatott, érezte, hogy igen, most kéne folytatnia legalább az elbeszélést Elisáról. A roppant boldogságtól, ami itt éri őt, nem tudta többé magába zárni a titkait, a roppant szenvedést, amit az utóbbi hónapokban élt át.
Gyöngyvér magába roskadtan ült, sápadtan, ajkát beharapva, hosszú percek óta elhagyottan és moccanatlanul.
Másként kellett történnie, mert beszélni nem tudott. Mégsem adhatta volna ki magát valakinek, aki valószínűleg mindent tudott róla. Ment a szeretett lény nyomában, ami jó időre elegendőnek bizonyult. Egy ilyen nyári estén igen lassan és kíméletesen sötétedik. Meg ki is kellett lépniük. Idejük sem lett volna a körülményes vallomásra. Meg egyikük sem tanulta meg senkitől, talán egymástól kellett volna megtanulniuk az érzelmeikről szót váltani. A szenvedésnek nincsen nyelve, beszédképtelensége pedig elmélyíti. Később el is vétették a sötétben a visszaúton, jó időre elveszítették egymást, a zátony csúcsát sem találták, a víz mindkettőjüket továbbsodorta. Magukra hagyottan kellett a néma éjszakában úszniuk.
A hold fénye enyhén kivilágított ugyan egy szemközti partot, de mintha nem tudhatnák többé, hogy a szemük előtt minek a partját húzzák el ilyen sebesen. Úsztak, dolgoztak a lélegzetükkel és az izmaikkal, úsztak egyedül és elhagyottan, és nem érték el, nem értek át.
Másként bizonyára nem történhetett, bár nem lehetett volna feladni.
III. kötet 343Bellardit ott a parton talán mégis a karjába kellett volna vennie.
Gyöngyvér sem tudott másra gondolni a taxiban, minduntalan arra kellett gondolnia, hogy soha többé.
S ha egyszer másra nem gondolhatott, akkor miként sikerülhetett volna a soha többé összes érzetétől megszabadulnia. Teste eltelt mindazokkal az érzetekkel, amelyeket a soha többé tartalmazott. Volt benne sokféle fájdalom, szenvedés, mindenik a maga neme szerint, meg sok gyönyör és sok könnyűség, öröm.
Különbséget sem lehetett volna tenni közöttük.
S hogy nem fog tudni élni mellette, a jéghideg közönyében.
Nem fog tudni élni nélküle.
S hogy az önbecsülése miatt is neki kell a szakítást kezdeményeznie, neki kell lelépnie.
Akkor elköltözöm.
Meg fogják alázni.
Ha nem megy el, akkor ezek a Lehrék jobban meg fogják alázni, mint eddig bárki és bármikor. Ha nem sikerül ma este kimondani, hogy akkor elköltözöm.
Vége.
Ha még egyszer előtte fogja csinálni, előtte merészeli, s nem engedi magához őt.
Te egy disznó vagy, hogy képes legyél előttem kiverni a farkadat, s még csak rám se nézzél. De most legalább egyszer láttam, hogy mit művelnek magukkal a férfiak. Most aztán mindent tudok rólatok, disznók, rohadékok.
Mégis úgy kellett éreznie, hogy nincs olyan megaláztatás, amit el ne viselne. Csak sikerüljön a közelében maradnia.
Csak ontsa rá, ontaná rá a spermáját és ne a padlóra fröcsögjön a gecijével, ne a parkettára, hogy aztán még Ilona is lássa, hogy mit művelt a disznó, hogy valaki ilyen mocskos disznó legyen.
Erna asszony némán figyelte a fiatal nőt, amikor a Moszkva teret maguk mögött hagyták.
III. kötet 344Szótlan lettél, Gyöngyvér, kedvesem, feltűnően sápadtnak látlak, szólt a Pobjeda hátsó ülésén elég hangosan, bár a maga tartózkodó tartásán ezennel sem változtatott.
Ide figyelj, Ágost, mondogatta Gyöngyvér ekkor magában, mert be akarta gyakorolni, hogy este majd sikerüljön elmondania.
Vége van, gondolhattam volna előre, hogy miattad vége lesz, de ennek most tényleg vége van, közöttünk mindennek vége van.
Azok után, amit tegnap éjjel műveltél velem.
S hallotta, amint Erna asszony valami olyasmit mond, hogy akkor őszintén reméli, hogy minden a legnagyobb rendben.
Legfeljebb el fogok ájulni, ezt azonban nem fogom neked hangosan kimondani.
Erna asszonynak igazán nem kell nyugtalankodnia.
Micsoda egy szemét, ócska vénasszony, gondolta róla, ugyanolyan szemét, mint a kisfia. Mi lehetne rendben, mi a picsának kéne rendben lennie.
De gondolkodás nélkül elnézést kért tőle, mondta, minden a legnagyobb rendben, tényleg csak eltöprengett valamin.
Töprengett, ugyan min töprengett, méghogy töprengett, kiáltotta erre Erna asszony bántó nevetéssel.
Mit nem adna érte, ha tudhatná, Gyöngyvérnek min kellett ilyen alaposan eltöprengeni.
Még szerencse, hogy nem tudja a másik ember.
Miatta a Nínó néninek igazán nem kell aggódnia.
Hát épp elég neki, hogy Ágost miatt folyamatosan aggódhat. Ha egyszer állandóan eltűnik. Ő ezért lett szívbeteg, az egész szervezetét az állandó anyai aggodalmak tették tönkre.
Gyöngyvér el sem tudja képzelni.
Amint megérkeznek, haladéktalanul telefonálni fog neki, válaszolta Gyöngyvér a szolgai hangján.
Mit gondol a Nínó néni, hogy mit művel vele. Vele talán kivételt tesz.
Vele sem tesz kivételt.
III. kötet 345Goromba, mint a pokróc.
Azt mondja, hatra érted jövök.
Nyolckor sincsen ott, tízkor sincsen ott.
Valami közbejött, tessék elhinni, hogy ennyi a válasza.
De mi jött közbe, Ágost, kedvesem.
Hiszen ő már eleve úgy beszél, mintha meg is bocsátott volna mindenért, bármiért.
Hogyan lehetne még előzékenyebb vagy kedvesebb vele.
Nem válaszol.
S miért nem telefonáltál, Ágost, kedvesem, hogy valami közbejött.
A legegyszerűbb kérdésre nincsen magyarázata, mintha nem hallaná.
Persze, hogy megpróbálja elérni, megkeresni.
Csak néz a nagy szemével, ártatlanul.
Igazán szemtelenség, hogy ennyi aggodalmat okoz a saját édesanyjának.
Egy ilyen pillanatban, tette hozzá Erna asszony, s teljesen váratlanul, még az iménti gonoszkodástól és elérzékenyüléstől fellazultan szinte felsírt, nyelte sértettsége felbuggyanó könnyeit, habár a szolgai hangvétel miatt valójában megint otthonosan érezte magát Gyöngyvér társaságában, szinte úgy sajnálta, mint önmagát.
Igen kedves tőled, s gondolom, igen szükséges is lesz. Gondolom, sok időnk nem marad.
Rá igazán számíthat Erna asszony.
Mert ha őt nem találja meg, a fiúk közül valakit bizonyára megtalál.
De hiába is kiáltoztak egymás után, amikor a végtelennek érzett, elvarázsolt éjszakában végre mindketten partot értek.
Üzenetet mindig tudok neki hagyni, ha másként nem érem el, hogy azonnal jöjjön a Kútvölgyibe.
Vacogva találtak rá egymásra a kitartó és kétségbeesett rikoltozásukkal.
Vagy ha őket nem találom, akkor a titkárnőjüknek a helyén kell lennie.
III. kötet 346Mintha a világ legnagyobb csodája lenne, hogy a barátjuk mégsem fulladt a folyóba, s vacogó testével nagy hirtelen mégiscsak itt kell állnia a gyönge holdfénytől áthatott fák között, egy karnyújtásnyira.
Akkor viszont Bellardi elhagyott autóját keresték reszketve és dideregve, s ő jó ideig nem is hallotta, hogy a két nő a háta mögött mit fecseg.
Oly sokáig keresték a bagolyhuhogástól áthatott sötétben, mintha egész éjszaka telt volna el a kereséssel, csupán álmodnák, hogy valamit megtalálhatnak még.
Ettől kezdve azonban egy szót nem szóltak egymáshoz, még a foguk kocogását is meg kellett fékezniük a holdfénnyel átvilágított sötétben, hogy annyi közük se legyen egymáshoz, mint amennyit a fogak kocogása árul el.
Semmit nem árulhattak el önmagukról egymásnak, s főleg nem a gyöngeségüket, a testük esendőségéről semmit.
Félő volt, hogy egymás vastagon lúdbőröző testére szabadítják a pokoli haragvásukat.
Valami olyasmi miatt tettek volna egymásnak hangos szemrehányást, ami miatt maguknak sem tehettek. Mintha a másik miatt veszítették volna el egymást.
A kocsit is miatta nem találnák a levetett ruháikkal, az átkozott másik miatt.
Még szerencse, hogy sikerült mélyen és csökönyösen hallgatniuk, bár e néma haragvást és gyűlölködést jól érezte a másik.
S amikor aztán a kórház előtt végre kitette a két nőt, azok pedig a kesztyűiket húzogatva, a kalapjaikat a szélrohamoktól védelmezve, lassan lépdeltek fölfelé a még borús időben is vakítóan fehér lépcsőn, Bellardi alig értette, hogy ez lenne az ő feltáruló életében az ez idáig szóra és pillantásra sem érdemesített boldogság.
Vadidegen élet, mely lehetett volna az övé, ha lett volna benne ennek az életnek állaga, s nem csak ellenállása és tartama. Boldogsága nem kerülhette el, bár nem vehette birtokába; mind ez ideig nem is vette tudomásul, hogy épp e kínnal és e hiánnyal nem kerülte el. Nem III. kötet 347volt folytatás, és homályba veszett a kezdet. Az idegen élete, mely egyszer, régen, a teljes hiábavalóságával és a váratlan gyönyörével a boldogtalanság legaljáról ragadta el, hogy testét és lelkét üres tárgyként vegye magához, a vasmarkába, majd ugyanilyen meglepetésszerűen ejtse el, és semmi mást ne hagyjon maga után, mint az eseménytelenség és a fáradtság halálos pusztaságát, háborút, megaláztatásokat, börtönt és nélkülözéseket.
Át kellett rajta kelnie.
Most a szívét szorította.
Nem tudta, hogy mivégre kellett volna átkelnie, s hogy a pusztaságnak vajon létezik-e átellenes oldala.
Annyi ereje mindenesetre nem maradt, hogy a slusszkulcsot ismét sikerüljön átfordítani a zárban.
S hogy akkor ő tényleg a kivételezettség boldogságát nyerte volna el Lojzival és Elisával, bármi véget ért vagy el sem kezdődhetett a történetük.
Ennyi a volt, s minden, mi több, ezután jön.
Tudatának peremén áthajolva sikerült ugyan fölfognia állapotának furcsaságát, hogy ennyi erőm nem maradt, hogy ennyi erőm ne maradjon, habár ezen sem csodálkozom.
Akkor még fiatal voltam, egy fiatal férfi voltam, a barátommal át tudtam úszni a Dunát Mohácsnál, akár többször, most azonban nem tudom a nyomorú kulcsot elfordítani.
De hiszen akkor is tudtam, hogy a halálomon úszom át, amit halálosan élveztem, élveztem, hogy minden sorscsapás ellenére minden izmom és idegem működik az elemek között.
A délszaki növényekkel, pálmákkal és óriás fikuszokkal díszített, a fasiszta sterilitás nagyszerű eszméitől áthatott, az imperiális modernitás választékosságával berendezett kórházi előcsarnokban, amelynek berakásos mennyezetét sima márványoszlopok tartották fenn a magasban, s ahol ebben az órában egyetlen lélek nem tartózkodott, a portás megmutatta Gyöngyvérnek, hol találja a telefonfülkét.
III. kötet 348Talán ez volt az utolsóként épített épület a városban, mely magyar impériumról álmodott, aztán minden összeomlott.
Sietve gyere utánam, intett neki Erna asszony, akit liften vittek fel a legfelső emeletre, a pszichiátriára, ahol a professzort az agylágyulásával kezelték.
Miközben Gyöngyvér tárcsázott, várt, kapcsolták és beszélt, a tágas üvegkalitkából kitekintve látta, hogy a csukaszürke Pobjeda nem megy el.
A titkárnővel beszélt, a fiúk közül senkit nem talált, a titkárnőt ellenben rögtön kíváncsivá és résztvevővé tette, hogy itt akkor most életről és halálról lenne szó, s a Lippay Ágost édesapja valóban az utolsó óráit élné. Látta, hogy a csukaszürke Pobjeda merész kanyart tesz az épület előtt, csikorog a kerék, a kocsi csaknem a szemközti járdához verődik. Majdnem felkiáltott. S úgy áll be a parkolóba, mintha nem lenne parkolási rend, vagy váratlanul lefulladna a motorja.
Nem mondták neki, hogy várja meg őket. Felettébb gyanús lett, hogy mit csinál ez a Bellardi a parkolóban.
Nem volt alkalma ugyan erre figyelni, mivel a titkárnő azt ígérte, hogy azonnal megpróbálja a fiúkat utolérni.
S mintha mondta volna.
Hol.
Mit mond.
Hol utolérni, kiáltotta Gyöngyvér, mivel hirtelen túl nagy lett a zaj.
Mindhárman ott vannak, szerinte, emelte meg önkéntelenül a hangját a titkárnő a vonal másik oldalán. Másutt nem lehetnek, kiabálta. Nem vitás, ma egy kicsit a szokásosnál is hosszabban elmaradnak.
Olykor még éjszaka is dolgoznak szegények.
Hegymenetben ment el a busz a Kútvölgyi úton, s ezért Gyöngyvér nem érthette meg, hogy Ágost a titkárnő szerint hol a csudában lenne a többiekkel. Amitől megkönnyebbedett, hogy akkor mégsem nővel van, talán mégsem nővel, aki elveszi tőle, és akkor ma este nem kell vele szakítani.
III. kötet 349Számíthat rám, kiáltotta a különben lomhán közönyös nő, azonnal intézkedem.
De hol vannak, az istenért, erősködött Gyöngyvér, mit mondott, nem értem.
Épp ezt nem értem.
El fogom érni őket, Gyöngyvér, bízza rám, legyen egészen nyugodt, hogy elérem.
Fontosabb dolga van.
Ezzel most igazán nem kell foglalkoznia.
Ám minden ígérete ellenére sem érte el őket. Gyöngyvér megnyugodva tette le a kagylót, s miközben egyetlen pillantást vetett még a taxira, ment a lifthez.
Mint aki valami igazán nagy tettet hajtott végre, amikor sikerült a kocsiját átkormányoznia. Bellardi levetette a kopott bőrsapkáját, s nem értette, hogy miért veri ki az izzadtság. Ebben a szorító sötétben valamennyi időre rá is dőlt a kormánykerékre, kicsit megpihent. Szégyellte, hogy a kocsi kereke imént a járda szegélyéhez ütődött. Mintha az lenne a legnagyobb gondja, hogy kárt tett az állami taxivállalat tulajdonában. A veríték azonban nem csak a homlokát verte ki. Amint feje a kormánykerékre bukott, megérezte, hogy a csupasz nyaka tocsog a verítéktől, ettől szabályosan fázik.
De miért fázom, ha egyszer ilyen forró vagyok, amit nem érzek.
Semmit nem érzek, elzsibbadok.
Ezért van hát, hogy a vállára szakadt sötétben arra a nyári éjszakára kell visszaemlékeznie, amely bizonyára magába fogadta az életét. Milyen érdekes, mennyire hasogat a válla, s a múltnak micsoda súlya van.
Mikor az egész mezítelen teste reszketett.
Mint aki az ismeretlen jövő láttán az életért reszket, elhagyott életétől félti az elkövetkezőt. Egész életében Elisának adta volna, Madzartól féltette, s ezt most végre felfogta ésszel. Látta is, amint Madzar mezítelen teste tehetetlenül reszket, ő sem fékezheti, mintegy karIII. kötet 350nyújtásnyira. S hogy neki talán hatalmában állt volna e reszketést megfékezni vagy föloldani.
De a hóna alja, a mellkasa is lucskos lett a jéghideg ing alatt, az öle, s furcsa módon még a térdhajlata is, érezte, amint csorog le a vádliján.
A titkárnő sem érhette el őket, mivel a Lukács-fürdő üveges folyosójának legvégén, a kabinos fülkéjében megcsörrenő telefonnal e pillanatban senki nem foglalkozott. Nagyon hosszan, mintegy követelődzőn csengetett ki. S nagyon rövid időre hallgatott el, hogy valamivel odébb, a nyilvános telefonfülkében újrakezdje.
Üres volt a pad, ahol imént a barátok az új kabinos felháborodott tekintetétől kísérve egymás ölében és karjában hevertek, s Ágostot e mutatós férfiak a válogatott durvaságaikkal és a válogatott gyöngédségeikkel mintegy a mélakór újabb rohamától igyekeztek visszatartani. Gyöngyvér tudatához soha nem ért el a felismerés, hogy a szerelmesen szeretett férfi, akit ennek a napnak a lassan közelgő estéjén majd el kell hagynia, valójában súlyosan kedélybeteg és erősen veszélyeztetett. Meg is bénította volna a gondolat, vagy éppen szerelmi elragadtatottságát rontotta volna le, amit mindennél értékesebb ajándéknak tekintett.
El nem tudta volna képzelni, hogy a másik ember világfájdalmát még csak nem is érinti meg vele.
Rott André kabinja e pillanatban nyitva állt. Még a kivételezett fürdővendégek körében is a folyosó legirigylésreméltóbb kabinja. A legeslegutolsó, mellette a fürdőmester fülkéje és a feljárat a napozóra, előtte a nevezetes pad, amelyen heverészni lehetett, tavasztól őszig napfürdőt venni, vendégeket fogadni és csevegni, nem beszélve a nyilvános telefonról, ahol, ellentétben az összes nyilvános budapesti telefonnal, még hívhatták is az embert. Rottnak az imént épp csak arra maradt ideje, hogy a ruhadarabjait ismét ledobálja, s bizonyos fizikai ellenkezés kíséretében magára rántsa a vizes úszónadrágját, rohant.
Lázas gyorsasággal követték egymást a különböző pályákon haladó események.
Mikor a betegszállítók néhány pillanattal korábban hordágyra emelIII. kötet 351ték és elvitték az epilepsziás rohamában némiképpen megsérült fiatalembert, a gőzfürdőből jövet, vörösen és izzadtan, csíkos fürdőköpenyébe és törülközőibe burkolódzva a miniszterelnök személyi titkára is megjelent a folyosón, egy erősen kopaszodó, nem túl magas, enyhén bicegő férfi, aki hivatalos titulusa szerint a miniszterelnöki titkárság miniszteri rangú vezetője volt. A titkos kis oldalajtón érkezett, amelyet láthatatlan kezek tettek be mögötte.
Oly akadálytalanul közlekedett a világban, mintha falakon járna át.
Elmentében intett Rott Andrénak, aki épp a zokniját húzta volna fel, hogy kövesse, ússzon egyet még vele, s a hüvelykjével intett fölfelé, jelezve, fontos mondandót rendeltek az égiek.
Rott pedig jól tudta, mit jelentenek ilyen esetben az égiek.
A fiatalember ellenben hiába tiltakozott, hogy ne vigyék el, kéri, máskor is megesett hasonló, a Gellértben senki nem törődött a rohamával, s szerinte minden magától rendbe jön.
Hát persze, hogy rendbe jön.
Csak ne féljen semmitől.
Épp csak szédül egy kicsit.
A feje a fájdalomtól majd széthasadt, ez volt az igazság, egy hasító és lüktető fájdalom, ami olykor napokra megragadt az agyvelejében, s akkor állandóan hányt a fájdalomtól, ám erről inkább hallgatott, mert ezen az orvosok amúgy sem tudtak volna segíteni.
Már akár fel tudna állni.
Ilyenkor legszívesebben a világból ment volna ki, vagy elhagyott egérlyukak mélyére húzódott volna le, hogy ne legyen semmi fény.
A jegykezelőnő ellenben hangos szóval nyugtatta, visszanyomta, nem engedte felülni, a Rózsika, a vérpiros gyöngyeivel a vastag és hájtól redős nyakában; ugyanilyen vérpiros gyöngyöket hordott a vaskos csuklóján és a kis fülében.
Ezek minden egyes mozdulatától halkan csörögtek.
Magának, ide figyeljen rám gyermekem, akár agyrázkódása lehet. Ezt soha ne felejtse el, édes Janikám.
III. kötet 352Akkor pedig nem szabad mozdulnia.
Ennyit azért mindenki tud.
Csak azért mondom, hogy el ne felejtse. Még szerencse, hogy a fejét nem a vízcsapon hasította szét. Nem is megy a fejembe, hajszál híján zuhant mellé, istenem.
Ment utánuk, ment velük, át a platános belső udvaron, s amint megálltak vele egy pillanatra, a fiatalember erőtlen kis kezét, karját, vállát, márványsápadt homlokát simogatta. A betegszállítók forgolódtak a nedves és vihartól tépett csupasz fák között, hangosan tanakodtak, hogy az ügyeletes orvos utasítása szerint most melyik épületbe kell vinniük. Rózsika mindeközben mézédes hangon tovább suttogott, hogy ne féljen, most már el nem hagyja őt, elkíséri, ő majd mindenről, de mindenről gondoskodik.
A jéghideg szélben összefogta magán a vastag, kézzel kötött szvetterét, s az volt a legfurcsább, hogy az elkövetkező években be is váltotta az ígéretét. Közvetlen környezete és a rokonai legnagyobb megbotránkozására tényleg nem hagyta el többé a fiatalembert, s az is kiderült, hogy a fiatalember sem ragaszkodik hozzá kevésbé, mivel ő meg elhagyta miatta a kis menyasszonyát.
Néhány tétova lépésnyit még az erősen kancsalító fürdőmester is ment utánuk az egyetlen szál fehér, rövid ujjú ingében és a fehér vászonnadrágjában, amely pattanásig feszült a pocakján és a fenekén. Fatalpú papucsa velük csattogott. Őt aztán a gőzfürdőből átáramló biztonsági emberek fordították vissza, hogy tekintettel a magas látogatóra elfoglalják megfigyelői állásaikat a medencék körül, a folyosókon és az épület más fontos pontjain.
Wolkenstein, akit magyar nevén, Kovách Jánosként ismertek itt, ezt már persze nem láthatta, mert a megelőző pillanatban kissé átfázott tagokkal eltűnhetett végre a vitorlavászon függönyök mögött, ahol a zuhanyozók rózsáiból szabadon és nagy sugárban ömlött a forró, záptojásszagú gyógyvíz, keveretlenül, úgy, ahogy a hőforrásból előtört. Samponozta a fehéren ősz fejét, élvezettel dörzsölte, s ugyanIII. kötet 353így az idővel némiképpen elnehezedett, tekintélyes méretű tagjait, habosra dörzsölte, csúszott rajta erős tenyerével, masszírozta önmagát, s a víz zubogásán átemelve a hangját, torka szakadtából énekelt.
Ágost viszont még hallotta is a néki szóló telefon rendületlen csöngetését a folyosó túlsó végéről. Kabinjába zárkózva, sietősen öltözött. Undorítónak találta ezeket a kabinokat a Lukácsban, bűzösnek a mindenféle testi kipárolgástól és a svábbogarak ellen kiszórt szerektől. Esze ágában nem volt megvárni őket, egyedül akart elszelelni innen. Elege volt belőlük, elege a délelőttből. Torkig volt a rosszízű politikai vitáikkal. Nem értette, hogy ezek az ellenséges érzülettel teli emberek miért lennének az ő barátai. Szorongott, holott tudta, hogy igazság szerint nem engedheti meg magának. Véleményük semmiben nem különbözött, mégsem volt egyeztethető. El nem tudta képzelni, hogy mit fog kezdeni az örömtelen és örömre valószínűleg alkalmatlan életével. Nem tudták megspórolni egymástól az idétlen kakaskodást. Elvesztegetett idő, unta, hogy mindig mindenkinek más legyen a véleménye, minek kellenek a vélekedések a világnak. Erre sem volt értelmes válasza. Odakinn meg csapkodott a szél. Soha nem mentek a vélekedéseikkel semmire. Emelte és fújta a szél a párát, a szélrohamok minduntalan megemelték, meglódították, magukkal ragadták, lemeztelenítették a víz színét.
A férfimedencében e pillanatban a két szigorúan megfigyelt személyen kívül senki nem tartózkodott.
Ágostnak különben is az volt a szilárd véleménye, hogy az ember nem politikai állat, egy ilyen definíció túl hízelgő lenne, hanem fecsegő állat. Ahol pedig a politikát nem csinálják, hanem csupán eltűrik, mint ebben a picsányi országban, ahol kizárólag cselédek és dzsentrik hablatyolnak, ott politikai kérdések megvitatására különben sem érdemes senkinek szóra nyitnia a száját.
De hogyan lehetett volna a vitájukat felfüggeszteni, ha egyszer ez a vélekedése mindkét barátját különböző okokból, de alaposan felbőszítette.
Miközben csillapíthatatlanul tombolt a vihar a medence fölött, s III. kötet 354Rott André igyekezett egy tempónyival udvariasan lemaradni Karakastól, aki úszás közben legfeljebb akkor szólt az alattvalóihoz, amikor a medence falához ért. Az udvar szemközti homlokzatára függesztett villanyóra nagy mutatója egykedvűn kattogott előre a maga tengelyén.
Ismét eltelt egy óra, tizenegy huszat mutatott.
Karakast a gőzfürdő és az úszómedence közötti kora reggeli vagy délelőtti vándorlásain olykor persze többen elkísérték. A közvetlen munkatársai, akiket ötletszerűen utasíthatott, hol arra, hogy adják már a törülközőjét, nem azt a vizeset, hanem a másikat, a szárazat, az úszósapkáját adják, vagy vegyék már el tőle a fürdőköpenyét, hol pedig arra, hogy indítsák be újra a budapesti metró néhány évvel korábban leállított építését, netán egy másik, hasonló volumenű nagyberuházást; vagy éppen Andréhoz hasonló bennfentesek kísérték, akikkel olyan szigorúan bizalmasan kezelt ügyeket tárgyalt le, amelyek minden állam életében a pusztító titkok kategóriájába tartoznak, netán kérelmezők, már akit a mindig észrevétlenségbe húzódó biztonsági emberek a közelébe engedtek. Jöttek vagy jöttek volna a híres regényírók, a neves rádióriporterek, a tekintélyes tudósok, a sikeres színészek, a magasállású hivatalnokok, akik olykor hosszú heteken át vártak itt a Lukácsban a reményteli pillanatra, a nagy esélyre. Hivatalán kívül remélték szabálytalan kéréseikkel elérni a befolyásos férfit, s mindig készenlétben tartottak egy lehetséges kis szolgálatot, amit cserében kínáltak fel neki. Útlevelet akartak, gépkocsiosztási vagy lakáshivatali besorolásban egy privilegizáltaknak kijáró helyet, főszerepet filmben vagy színpadon, méltán elfeledett regények újranyomását, válogatott verseik kiadását, nagyköveti kinevezést, külön kegyelmet egy életfogytiglani börtönbe vetettnek, vagy csak olvadozni és segget nyalni, kicsit duruzsolni és hízelegni. Ami olyan jóleső érzés, hogy az embert ájulás környékezi. Még órákon át borzongtak bele, ha csak rágondoltak, hogy mit mondtak vagy mit is mondott nekik és ilyen hatalmas emberrel beszélhettek. Valósággal elakadt a lélegzetük, amikor boldognak és boldogtalannak elbüszkélkedtek, hogy a pozíciójukat legalább ezzel a kivételes hírrel megerősíthessék.
III. kötet 355Az ármányos és fondorlatos csereajánlatok többségét Karakas meg sem hallotta. Megvetette őket, valamennyit, ezeket a férgeket, a válogatott talpnyalókat és seggnyalókat, ám olykor rejtélyes mimikával vagy rosszmájú szavak kíséretében nagyvonalúan elfogadott egy-egy otromba jószolgálatot, egyszerűen megvásárolta őket.
Ilyenkor madarat lehetett volna fogatni a kérelmezőkkel.
S legnagyobb hőstetteiket később még csak el sem mesélhették senkinek, hiszen az árulásnak és a talpnyalásnak is megvoltak a maga közmegegyezés szerint elfogadható határai. Az erről való hallgatás hol olyan félelemmel töltötte őket el, mintha ismét ágybavizelő kisfiúvá változtak volna vissza, hol pedig alattomos kis kéjt keltett az ágyékukban vagy az ánuszukban.
Most azonban szokatlan időben, egyedül érkezett a nagyhatalmú úr, és egyedül is maradt.
Talán Andréra is csak ezért lett nagy hirtelen szüksége, hogy ne legyen már annyira egyedül, vagy érezhesse magánya kivételes nagyszerűségét.
Talán nem akart tőle semmit.
Legyen egy erős ember a közelében, aki nem seggnyaló.
Karakas rejtélyes ember volt, kártyáiba senki bele nem láthatott. Nem lehetett volna megmondani, hogy a megrögzött dogmatikusokhoz húz-e, a sztálinistákhoz, a moszkovitákhoz, az ávósok szétugrasztott és bosszút szomjazó hordájához, s akkor csak a látszat szerint dolgozik a különböző rendű és rangú nacionalisták kezére, avagy éppen fordítva. Netán mindezekkel együtt és mindezek ellenében igyekszik némi anglomán beütéssel valamiféle politikai pragmatizmusnál megmaradni, s akkor a józansága lenne kápráztató. A feleségén és a gyerekein kívül nem tett senkire olyan benyomást, hogy volnának érzelmei vagy indulatai, s ezeket a politikai cselekvés érdekében bárkivel meg kívánná osztani.
Velejéig műveletlen ember volt, amire azonban egyszer rátévedt a tekintete, örökre megjegyezte, lényeglátón, szélsebesen mindent és bármit elolvasott és felfogott.
III. kötet 356Arcra, termetre egyenletesen volt jellegtelen. Sima, mint egy enyhén leszopogatott savanyúcukor, mondogatták a háta mögött az ellenségei, mert kívül és belül mindene olyan lenyalt volt. Valamilyen furcsa szappan vagy nem is egészen kellemes szagosító illatát árasztotta, ami leginkább molyirtóra emlékeztetett. Feltűnően halk szóval beszélt mindenkihez, fenyegető és fenyegetett, törékeny és sérülékeny szívélyességgel, a hangját soha nem emelte meg. Talán azért nem veszítette el egykönnyen az önuralmát, mert ténylegesen vajmi kevés dolog érdekelte vagy érintette.
Holott ezen a reggelen két rettenetes hírt kapott.
A tömegkatasztrófa hírét valamivel fél tíz után közölték vele. Közvetlenül a Nemzeti Múzeum előtt leszakadt a villamos felsővezetéke, s néhány gyermeket, akiket a tanáraik az ünnepség színhelyére tartva éppen akkor vezettek át az úttesten, agyonsújtott a lezuhanó keretszerkezet. De ez még nem minden. A szakadt vezeték valamilyen fatális véletlen miatt nem verte ki a biztosítékot a Váci úti nagy áramszolgáltató központban; minden valószínűség szerint érintkezett a sínnel, ez éhesen továbbvezette az áramot, s így az áldozatok teste rövid időn belül izzani és füstölögni kezdett. A látványtól sokkos állapotba került tanáraik és társaik vagy a segítségükre siető járókelők közül nem keveset agyonvert az áram, míg végre minden szemtanú ráébredt, hogy semmit, de semmit nem tehet, és torka szakadtából sírt és ordított a viharos utcán, ahol leállt és feltorlódott a forgalom.
E hír hallatán teljes katonai és rendőri készültséget rendelt el a főváros egész területére, teljes hírzárlatot, lezáratta a városból kivezető utakat, bezáratta a közhivatalokat, a közintézményeket, a pályaudvarokra nem engedték be többé az érkező vonatokat és vonatot nem is indíthattak el. Nyugalomra és fegyelemre intette a rádió elnökét, akivel óvatosan kellett bánnia, mivel a politikai bizottság egyetlen nőtagja volt, s ebben a minőségében Kádár elvtárs személyes védelme alatt állt.
Hiszen az utóbbi napok belügyi jelentései alapján nem zárható ki a provokáció, suttogta a legszívélyesebb hangján a telefonba, a különvoIII. kötet 357nalon beszéltek, amely legalábbis elvileg mindenféle lehallgatás ellen biztosítva volt, s ahogy az elvtársakkal az imént a lehető legmagasabb szinten konzultálhatott, valamennyiüknek ekként kell eljárniuk.
Munkatársait azonnal rendelje vissza, utcán rádiós vagy rádiós kocsi e pillanatban nem maradhat.
Ez egy szabotázsakció.
Biztosíthatja, hogy nem az ő személyes véleménye.
Ha márciusban újra akarják kezdeni, akkor mi is újra kezdjük, mondta fenyegetően.
De semmi gond, a zavargásoknak elejét fogjuk venni, ez az irányadó vélemény.
Ezzel mindenféle búcsúszó nélkül letette a kagylót. Nem volt ideje a tudálékos és hisztérikus nőszemélyre, akiről a legfelsőbb körökben az volt az általánosan elterjedt ítélet, hogy már ötvenhat október huszonharmadikának éjszakáján is elvesztette a fejét.
A saját íróasztala alá vonult be és onnan intézkedett.
Karakas nagyobb erőket mozgósított a helyszín azonnali rendbetételére, hogy a hivatalos ünnepséget, ha a megadott időpontban nem is, de mintegy fél órás késéssel azért éppen a rádióközvetítés miatt el lehessen kezdeni. Ismét jelentést tett a miniszterelnöknek, akinél éppen Kádár elvtárs időzött. A két férfi jól megfért egymással, bár igen különböző társadalmi környezetből származtak, és homlokegyenest ellenkező nézeteket képviseltek.
Mindketten lassúak voltak és joviálisak, de míg az egyik igen egyszerűen, csaknem együgyűen gondolkodott, a másik igen kacifántosan. Figyelmesen és a helyzetnek megfelelő komolysággal hallgatták a titkár jelentését, majd Kádár elvtárs úgy vélekedett, hogy Karakas elvtársnak néhány operatív feladatok ellátásában jártas elvtársra lesz szüksége, s ezekkel a helyszínre kell sietnie, hogy ott segítsenek az elvtársaknak.
Ezekkel először is szétzavartatta a bámészkodók és a járókelők megbolydult csoportjait, kiverette őket a környező utcákból is. Becsukatta a Múzeumkertre néző házak ablakait, a házmesterekkel még a III. kötet 358csukott ablakok mögül is mindenkit elzavartatott. Tudomásul vette a halottak és a sebesültek számát. Azonnal utasította a hangosítókat, hogy a lehető legnagyobb hangerővel, pattogó ritmusú hazafias dalokat sugározzanak a tér felett. Miközben a mentők, a tűzoltók, a köztisztaságiak és az elektromosok egymást is akadályozva, kétségbeesetten és szitkozódva dolgoztak, az egész térség a büszke palotásoktól, a vad verbunkosoktól és a duhaj bordaloktól harsogott.
Tulajdonképpen egyetlen hibát követett el. Helyesen ismerte fel, hogy a környező utcákból érkező, immár kordonok mögé szorított, a lázas tevékenység látványától és a szélsebesen terjedő hírektől és rémhírektől felzaklatott iskolások nem lesznek képesek nyugodtan végigállni egy másfél órás ceremóniát. A katasztrófát nem lenne érdemes még egy tömeghisztériával is megtoldani. Ezért úgy rendelkezett, hogy a gyermekeket kísérjék vissza az iskolákba, onnan azonban a következő rendelkezésig ne eresszék haza őket.
Más közeli iskolákból hozzanak helyettük másokat.
A térnek tele kell lennie ünneplőkkel, munkásőröket is hozzanak civilben.
A rendőrtiszt, akinek az utasítást adta, nem merészelte volna megmondani, hogy március tizenötödikén tanítási szünet van minden magyar iskolában.
Karakas már a spanyol polgárháborúban a mostani miniszterelnök segédtisztjeként működött, aki viszont a nemzetközi brigádok rettegett biztonságpolitikai komisszárja volt. Egészen az ötvenes évek elejéig, mikor a miniszterelnök végleg hazatért Moszkvából, nem csak több összehangolt tisztogatási akciót vezényeltek le együtt, habár olykor nem is tartózkodtak azonos országban vagy azonos városban, hanem egymásnak köszönhetőn sikerült minden tisztogatási akciót és tisztogatási eljárást meg is úszniuk, ami legkedvesebb barátaik és legjobb elvtársaik szemében nem keltett valami nagy bizalmat irántuk. Barátok voltak, amennyiben velük kapcsolatban indokolt lett volna egyáltalán ilyesmit mondani. Akkor azonban olyan elvtársaik tartózIII. kötet 359tatták le mégis őket, akik ellen évtizedeken keresztül kemény hadjáratokat vezettek.
A dolog nem volt tréfás. Karakast kínvallatás közben kis híján megölték.
Sántaságát ugyan egy polgárháborús sérülésének köszönhette, de a verések és a kínzások miatt többféle szervi betegségtől szenvedett. Ilyesmiről a Kútvölgyi úti kórház megbízható orvosain kívül nem beszélt senkivel, s ezért nem is lehetett tudni, milyen belső szerveit verték szét. Többen úgy tudták róla, hogy Farkas Vladimir személyesen vizelt a szájába, ahogy Kádár elvárssal is megtette. Erre azonban mások azt mondták, hogy nem, ez hihetetlen.
Olyan kommunistának tartották, akinek nem lehetnek és nincsenek személyes sérelmei. Ma azonban feltűnően csöndes maradt, majdhogynem megszeppent, egy árva szót nem szólt Rott Andréhoz a viharos medencében. Még csak rá sem pillantott, amikor a medence falához érve fordult. Mint aki elfelejtette a másikat, vagy éppen eredeti szándékait változtatta meg, s akkor hallgatása vagy ijedelme inkább diplomáciai jellegű.
Valami oka bizonyosan van rá, hogy puhítsa őt.
Valójában azonban élvezte a vizet, a vihart, s külön élvezetet okozott neki, hogy kettős megpróbáltatás és megrázkódtatás után élvezi. Karakas az élvezetnek különben is igen kis mennyiségeivel beérte, néhány heves mozdulat, s már el is telt vagy kész is volt vele.
Mintegy hat percig úsztak így, a medence egyik falától a másik faláig, majd vissza. Rottnak ez nem kis megpróbáltatás volt, hiszen jó úszónak számított. Karakas viszont úgy úszott, mintha minden tempónál a fulladástól tartana, s félelme nem lenne teljesen alaptalan. Mikor is az egyik forduló után váratlanul bevárta. Annyit mondott a korlátban mellette megkapaszkodó fiatalabb férfinak, miközben mindketten a víz alatt tapostak, hogy a tegnapi pébé pontot tett a dolog végére.
A zsidók nem tanulmányozhatják nálunk az Eichmann-papírokat.
Meglepő.
III. kötet 360Különleges feladatokkal megbízott izraeli nyomozók hozzánk inkább ne jöjjenek.
Világos.
Adják meg a per kezdetének dátumát, s néhány nappal előbb meg fogják kapni a szükséges papírokat.
Vagy legalábbis a szükséges papírok másolatát.
Ezek szerint, jegyezte meg André, hogy időt adjon magának a gondolkodásra, a kiadatásra vonatkozó jegyzék szintén elmarad.
A magyar kormány nem kéri Eichmann kiadatását, mert egy ilyen tartalmú jegyzék elutasítása nem lenne kívánatos. A zsidókérdésnek e pillanatban Moszkva sem szeretne nagy feneket keríteni.
Viszont felajánljuk a megfelelő papírokat, a zsidóknak fontos lehet, hogy cserébe hallgassanak.
Ha nem is bármilyen papírt és főleg nem valamennyit.
Aztán négy percig megint csak úsztak.
Ami ez egyszer nem a férfias hatalmaskodás kötelező színjátékának volt a része.
Habár André erősen gondolkodott, hogy a nagyhatalmú férfinak vajon milyen szándéka lehet, amikor megosztja vele a bizalmas információt.
Különös gondterheltség vagy megrendültség jelét Karakas e délelőtti órán sem adta, Rott pedig a tömegszerencsétlenségről nem is tudhatott.
Miután Karakas a Nemzeti Múzeum kertjéből kissé átázva és átfázva, de igen elégedetten visszatért a Parlamentbe, először jelentést tett. Ám amint kilépett a miniszterelnöki dolgozószobából, ahol mondandóját elégedetten fogadták, olyan hírt közöltek vele, amelynek nem volt hivatalos jelentősége, de hosszú percekig aktákat kellett rendezgetnie és tologatnia a fényes íróasztalán, hogy magához térjen.
Végül is ingerülten felállt, szokatlanul nyers hangon mondta a titkárának, hogy negyven perc múltán ismét a helyén lesz, addig a Lukácsban megtalálják.
A titkár aggodalmas tekintettel kísérte.
III. kötet 361Még tíz perce maradt a gőzfürdőre.
Rott André ide is átkísérte.
A csaknem sötét törökkori csarnokban alig lézengett néhány meztelen alak.
Az ásványok és kénvegyületek lerakódásaitól megrücskösödött víz alatti kőfotelokban, a forró vizű medence legtávolabbi sarkában helyezkedtek el. Az oszlopok között ezzel egy időben megmutatták magukat, majd diszkréten visszahúzódtak a biztonsági emberek, ami óhatatlanul némi zajt ütött a csarnokban, csosszanás, koppanás. Karakas egy ideig a faragott oldaltámlákba kapaszkodva, szórakozottan lebegtette a béna lábát, maga elé meredt, de nem a kötény alól előbukkanó ceruzavékony péniszét figyelte, nem a hosszú bőrredőkben lebegő kicsiny heréit, nem tudni, mit, talán semmit, majd váratlanul megmerült. Amikor felbukott, André tekintetét keresve annyit mondott, úgy tudom, hogy Rott elvtárs barátai körül nincs kozmás ügy.
Ennyit az ember el is vár a legkedvesebb barátaitól, Karakas elvtárs, válaszolta Rott André azonnal, ám a meglepő közléshez képest igen tartózkodóan.
Kínos is lenne, ha valahol egy ronda vakond feltúrná a földet.
Rott André azonban gondolkodás nélkül hozzátette még, hogy Lippayt félti ugyan az idő előtti berozsdásodástól.
Soha ne féltse.
Wolkenstein Jancsi szerencsére türelmesebb.
Azt hiszem, veszélyes feladatot kell rábíznunk, s a nagyhatalmú elvtársak szokása szerint válaszolt úgy, mintha a Lippayra vonatkozó óvást és a Wolkensteinre vonatkozó ajánlást nem hallaná.
Mit szól hozzá, kérdezte gyorsan és gúnyosan.
Mintha valóságos kíváncsisággal szemlélné André meglepettségtől moccanatlan vonásait. Bár figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy André tetteti a meglepettségét.
Most az egyszer ebben a városban tényleg két profi beszélgetett. Közben mindketten ajkukig merültek a rozsdabarna vízben, lebegtek. III. kötet 362Halkabban vagy meghittebben igazán nem lehetett volna szót váltani. Amit nem csak eszmecseréjük tárgya, hanem a visszhangos fürdőcsarnok is indokolttá tett. Olykor valamelyik szomszédos medencéből csobbanást lehetett hallani, valaki megmerült vagy éppen kiemelkedett a vízből.
Minél veszélyesebb a feladat, Karakas elvtárs, annál felelősségteljesebb.
Így is van, Rott elvtárs, s akkor a dicsőség sem lehet kisebb.
Jó a timing, Karakas elvtárs, ha szabad így mondani, csak helyeselheti az ember.
Ami mesterségük közös nyelvén azt jelentette, hogy talán nem késő, ha egyszer a véleményemet kérdezi. Őszintén remélhetjük, hogy Lippay Ágost barátunk még nem fúrta le magát a föld alá és tényleg nem vakond.
Nem gondolta volna magáról, hogy ilyen pofonegyszerű szavakkal képes lesz utalni rá, hogy aztán e hamissággal kerülje el a saját halálos ítéletét, vagy legalábbis olyan megoldást találjon, hogy a barátságuk ne őt veszélyeztesse.
El nem képzelhette volna előre, hogy ilyen könnyű lesz az árulás, s hogy akkor az árulás ilyen pofonegyszerű.
Olykor cseppenést lehetett hallani, ami a sötét csarnokban azonnal erősen visszhangozott.
Nem mintha először követett volna el főbenjáró árulást.
Habár Karakas más lehetőséget nemigen hagyhatott. A definitív megoldás felelőssége nem őt fogja terhelni. Vagy legalábbis a felelősség súlya megoszlik. Ennek a kis könyvelési bizonyosságnak a leplezetlen erejétől különös érzés fogta el. Nem szédület, nyers öröm. Mintha a tisztánlátás átható örömétől eszméletvesztés környékezné, egyszerre erő és gyöngeség. Faustként nem csak belelátott a világ leplezetlen természetébe, hanem tényleg hűségesebbnek bizonyult, mint ahogy önmagától elvárta vagy remélte. A saját nagyszerűségének érzése erősödött meg.
III. kötet 363Hiszen a kommunizmus ügyéhez hűségesebb, az esküjéhez hűségesebb, mint a barátjához, a hitvallásához és a meggyőződéséhez hűségesebb, s hogy ezt sikerült az összes érzésén átverni.
Majdhogynem könnyekkel fojtogatta.
Ami Karakast annyira meglepte, mintha önmagát érte volna tetten.
Ebben a másodpercben mindkettőjük arcán nyílt egy kis rés a különböző minőségű tettetéseik között. Közös örömforrásuk mélyére néztek. A sötét és hideg középkori kupoláról újra cseppent.
Elárultam, ujjongott közben Rott magában. S úgy ujjongott, mintha először történne, s korábban az angol titkosszolgálatnál nem lett volna maga is tartósan vakond.
Mégiscsak intézmény volt, s nem testi-lelki jó barát.
Ki kellett a bűvös szót magában mondania, mert ténylegesen nem tudta volna fölfogni ésszel, hogy az árulás nem erkölcsi súly lesz, hanem fizikai megkönnyebbedés. S ezt ennek a fizikai állagában inkább taszító, hímnemű lénynek köszönheti. Késlekedése nyomasztó terhét vette le így a válláról. Nem volt többé visszaút, titka sem volt többé, a tudtára adták, hogy mindent tudnak róla, ami tudott vagy tudható, nem volt hová elrejtőznie.
Mint egy sziklahasíték, mely a pusztító fénynek kitárva áll.
Csodálkozása és csodálata jeleként Karakas csaknem önkéntelenül emelte meg a szemöldökét, s hogy Rott ezt ne lássa, a lehető legárulkodóbb mozdulatot tette, ismét alámerült a forró vízben.
Ó, nem magát akarta elrejteni, hanem Rottot megkímélni a szégyenétől.
Rott azonban az árulás pillanatában épp úgy önmagában lelt élvezetre, mint legsötétebb lelki hánykolódásai és szerelmi fetrengései közepette, amelyek elől zugivásba, magányos részegeskedésbe menekült. Iszonytató félelemtől és reszketéstől, gyermekes szépségű tévhitektől szabadult meg ismét e pillanatban. Hiszen gyermekkorában azzal fenyegették, hogy az árulással valamiféle lelkiismereti szakadékba vetné le magát az ember, morális örvénybe kerülne, ahonnan nincsen visszaút. S megint csak bebizonyosodott, hogy semmi ilyesmi. A szakadék én III. kötet 364vagyok, az örvény én vagyok. Ennek megint csak örülhetett, mivel ezt is tudta rég. Egy élő ember, a szerelmetesen hozzákötözött barát sorsának terhétől szabadult meg. Akit eddig ő kötözött magához, ki más, s most mindkettőjük szabadulását remélve mégis eloldott. Legfeljebb a gondviselésnek köszönheti. Menjen. Az érzés, a tudat a szerelmi kéjnél erősebb gyönyört adott, mert egy másik emberélet végre nem volt emberi szervekhez, nem volt a bőrhöz, nem volt az illathoz, nem volt a gesztusokhoz kötözve, és nem voltak romlékony szaftjai.
Könnyűnek kellett magát éreznie, légiesnek.
Most már bármi megtörténhetett.
Nem volt köze hozzá, ami nagy hirtelen visszagöngyölítette és felszámolta a közös múltjukat. Mintha immár a lélegzetvételére sem lenne szüksége, semmire, evésre, szarásra, mindarra nem, amit a földi lét az emberből kikényszerít.
Megöltem, s a józan szó, a világos számadás különösen jólesett, hiszen magába ölte.
Amikor e rövid és tartalmas pillanat után Karakas felmerült a vízből, mondta, hogy Lippay megbízatásának persze van egy kőkemény feltétele.
Csúnyán nevetett hozzá.
Egy héten belül meg kell nősülnie, hogy aztán a kis felesége társaságában utazhasson.
Turistaútra.
Még csomagot is alig kell magukkal vinniük.
Így lesz, bólintott André ennek a közönséges embernek az örömétől felajzottan, ám kötelezően komor arckifejezéssel.
Idáig nem szívesen engedte el a nagyhatalmú embert.
De magának is rendezettebb viszonyokra lesz szüksége, Rott elvtárs, a magánéletében.
S megint csak ordenáré nevetést hallatott, Rott ebben készségesen vele tartott, kinevette a saját nem létező magánéletét, amit a fürdőcsarnok aztán többszörösen visszavert.
Holott Karakasnak zokogni és kiáltozni lett volna kedve.
III. kötet 365Rott arcán e pillanatban immár semmit nem láthatott. Ami Karakast közel sem tévesztette meg. Saját árulásban jártas tapasztalatából tudta, hogy Rott ujjongása és ijedelme fokozódik, önélvezetének és öncsodálatának spirálja most ragadja el, spétben működik igazán.
Rott viszont ezt úgy értette el, hogy meglesz a vérdíj, ki fogják nevezni, s akkor így lesz igaz. Meg kell ugyan nősülnie, ettől fogva tényleg úgy kell viselkednie, mintha derék kishivatalnok lenne, s ez így is lenne rendjén a látszatok szerint.
Hogy ennek a perverz kis seggdugasznak, ennek az ócska szarcsimbóknak meglegyen a maga bosszúja a szar kis ceruzafaszával.
Mintha Rott értené, hogy Karakas minden hátsó gondolatát elérti.
S hogy rögtön kioltsa a közösködés elemi örömét, megmutassa, ki az úr a házban, Karakas igen férfias szívélyességgel ragadta meg Rott combját a víz alatt.
Rott elvtárs talán megbocsát, ma igen nehéz napom van, ki kell mentenem magam.
Megvetően el is engedte rögtön az idegen combot, intett, hogy ő még a hideg medencében megmerül, s az audienciának ezzel aztán vége van.
Rott pedig mehetett az útjára a rettenetben újra megtalált, akadálytalanul szabad lélegzetével. Valósággal sajnálkozott, hogy a kis zöld ajtó mögött már nem fogja őket ott találni, a barátait. Hansit egy kicsit külön sajnálta a várható veszteség miatt. S nemigen tudta elképzelni, hogy amikor a harmadik majd végérvényesen eltűnik közülük, miként szerveződik újjá kettőjük között az élet. Félő volt, hogy ketten nem fogják tudni a magányt elviselni, amit ő egyedül nagyon jól elviselt. Karakas pedig nem hazudott, ő különben is ritkán hazudott, tényleg nehéz volt a napja. Nagy szüksége lett a hideg vizes medencére, amelyben többször megmerült és többször fölbukott. A művelettől kellemesen zsibbadt a felhevült izomzatot borító bőr. A medence fölött már várták a fürdőköpenyével és a különböző törülközőivel. Mentében a fejét dörgölte, miközben a masszőr a nyomában maradt és a köpeny gazdag anyagával dörzsölgette, a tenyerével gyúrta a hátát és a vállát, III. kötet 366miközben azt duruzsolta, hogy Karakas elvtársnak ma igazán maradnia kéne néhány percre, időt kéne szakítania a saját egészségére, mert a köpenyén át érzi, hogy milyen görcsösek az izmai.
Nyitották előtte a kabin ajtaját, egyenként adogatták a kezébe a ruhadarabjait. Néhány perc múltán a nagy orosz limuzin, a Zim mélyére húzódva ült, és a Margit hídon át robogtak vele vissza a miniszterelnökségre. Amikor a szigeti lejáróhoz értek, ahol a híd íve a legmagasabbra emelkedik, pillantásával kikereste az újlipótvárosi lapostetőkön Szapáry Mária hetedik emeleti lakásának tetőteraszát. A magas és tömör mellvéd mögött gyorsan megtalálta a szalon mindig tárt üvegfalának tompa kis fényét. A távozó rendőröknek idővel minden bizonnyal be kellett a nyitva talált ajtót csukniuk.
Szapáry Máriát ő nem azért szerette, mert negyvennégy novemberében az asszony megmentette az életét.
Valószínűleg fordítva történt.
Műhelyének nagy faliszekrényében bizonyára azért rejtette őt el az asszony, mert semmi mással nem viszonozhatta a néma és kitartó szerelmét. Ahol akkor már több bújkáló személy tartózkodott, egy ismeretlen kommunista, a Jupi, aki csak a mozgalomban használatos nevét adta meg neki, egy igen jó családból származó főtiszt, és egy zsidó mérnök a szomszédból. Barátnőivel később Szapáry egyenesen úgy beszélt Karakasról, mint egy hűséges ebről, igen kedvesen. Amit ő szintén tudott, hiszen a tőle megszokott nemes egyszerűséggel szemtől-szemben is kutyának hívta. Ide figyeljen, kutya, én felmegyek magához, mikor tud fogadni, tehetne nekem néhány jószolgálatot. Felmegyek kutyához, majd ő elintézi, elsimítja. Majd kutyával megbeszéljük, nem megyek föl ugyan hozzá, de előbb vagy utóbb biztosan látom valamilyen soros fogadáson. Mégha maradt volna is benne bármiféle érdeklődés a férfiak iránt, egy ilyen lenyalt hajú kereskedősegéddel ugyan mit kezdhetett volna.
Karakast illegális munkára rendelték haza Párizsból, de a német megszállás pillanatától kezdve még a hamis papírjaival sem volt többé III. kötet 367biztonságban. A dolog kockázatossága alig volt fokozható, de egyiküknek sem volt más választása. A vörös grófnő halálának hírével igazán nem tudott mit kezdeni. Nemhogy fájt volna, érzelmessé tette. Legfeljebb a lakását szerette volna látni még egyszer, ha már a teljesen értelmetlen vonzalmát nem érthette meg. Az utóbbi években mindig készülődött egy ilyen látogatásra, mintha fenyegetné vele Szapáry Máriát.
Igen, kérem, nagyon örülnék, jöjjön csak fel egy teára, szívesen látjuk, bármikor.
Kizárólag nyilvános helyeken látták viszont egymást, színházban, operában, filmbemutatókon vagy nagyobb állami fogadásokon, ahová az ellenállásban játszott szerepe miatt a grófnő csaknem mindig hivatalos volt, s olykor meg is jelent, hogy valamit gyorsan elintézzen, bár ötvenhat novembere óta éreztette Karakassal, hogy ezzel együtt sem fogják megtalálni a régi hangjukat.
Amiről egyikük sem beszélt volna szívesen a másikkal.
Kinyitni a faliszekrényt, amelynek eltolható hátsó falán át ki lehetett jutni a lapostetőre.
Onnan jutottak át egy távolabbi liftház vasajtajához. Mikor Szapáry Máriát elhurcolták, étlen és szomjan bújtak meg benne két nap és két éjszaka. Szarni és vizelni a tetőre kellett kijárniuk. Aztán a legnagyobb ágyúzás közepette jutottak ki a szabadba, amikor már a környező utcákban állt a front.
Az első rendőri jelentés szerint, s ez amolyan szóbeli híradás formájában érte el a magasállású férfiút, titkára suttogta el, amit az imént telefonon közöltek, Szapáry Mária a hajnali órákban tolószékben vitte ki a lakásból Koháry Elisát a folyosóra, ahol egy később az előszobában megtalált csavarhúzóval előzőleg kifeszíthette a liftakna ajtaját.
S hogy mire készül, annak e pillanatban a másik nő előtt is világossá kellett válnia.
Tiltakozásának és hadakozásának durva tárgyi nyomait szintén megtalálták, s az ügy kényességére való tekintettel biztosították.
A tolószékkel együtt taszította le a liftakna mélyére.
III. kötet 368Nagy zajjal járt, a szomszédok előbb női kiáltást, kiáltozást hallottak, valószínűleg a szerencsétlen nő utolsó kiáltásait.
A korai óra ellenére többen kirohantak a zárt és meglehetősen visszhangos folyosókra.
Hallották, akkor azonban már csak azt hallották, amint minden zaj elül, s odafönn a hetediken valaki becsapja maga mögött, majd kulcsra zárja Szapáry Mária lakásának ajtaját, és hogy ez ő maga volt-e, nem tudnák megmondani.
Határozott és erős lépteivel, spárgatalpú baszk papucsában csattogott végig az előszobán, át a műhelyen, ki a teraszra, ahol ilyenkor március idusán még üresek a virágosládák. Olyan nyugodt volt, mintha csak egy későig maradt utolsó vendéget bocsátott volna útjára.
S ez valóban így volt.
Ám egy évvel korábban, amikor Szemzőné Arnót Irmának először megvallotta, hogy idáig, mert nem megy tovább, nincs tovább, kedélyből nincsen hozzá több tartaléka, nincs, Irmuska nem mondta, hogy ne tegye.
Csak ültek, míg ki nem világosodott.
A mellvéden a lehető legnagyobb ívben vetette át magát.
Ne akadjon fenn semmiben.
Nem tudom, miként kezdődött közöttünk, de a Weisz Ilonka mindig itt várt, ezen az első emeleti lépcsőfordulón.
Régebbről ismertem őt, mert Violának és Szilviának volt a közös barátnője. Olykor átjött hozzájuk a Damjanich utcába, néha kijött velünk a Ligetbe. Velem korábban soha egy szót nem beszélt. Mintha ott se lennék.
Viola és Szilvia mindezt azzal indokolta, hogy a Weisz Ilonka engem kifejezetten utál, ne is csodálkozzak, ha átnéz rajtam. Ők ezt ki sem tudIII. kötet 369ják beszélni a Weisz Ilonka fejéből, mert amikor a szívét ők már majdnem meglágyítanák, akkor én megint elég lelketlenül viselkedem. Nekik ezt el kell viselniük, az én lelketlen viselkedésemet, mert ők az én unokatestvéreim, s az ember a rokonaitól sok mindent elvisel, még a lelketlenségeit is, de az Ilonkától ne várjam el, hogy a lelketlenségemet elviselje. És arra kérnek engem bizalmasan, hogy legalább vele ne viselkedjek lelketlenül, ha már velük ilyen lelketlenül viselkedem.
Amiről nagyon szívesen le is mondtam volna, csak az volt a baj, hogy nem értettem egy szót sem az egészből.
Bámultam őket, ahogy ezt az egész értelmetlenséget belecsacsogták a számba, és a Weisz Ilonka közben a lábát lógázva úgy tett egy másik padon, mintha nem tudná, miről van szó közöttünk. A Damjanich utcában így beszéltek, és ezt a Dembinszky utcában értették, én viszont nagy bajban voltam a szavaikkal. Másféle szavakat használtak, és tényleg másként viselkedtek egymással az emberek, mint a Stefánián. Nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet a lelketlen viselkedés. Vagy mit kéne annak érdekében tennem, hogy ne legyek lelketlen. És azt sem értettem, hogy mi a csudának kéne valakit meglágyítani, meg nem értettem, hogy mit jelent az irányomban való meglágyítás. A vasat lehet meglágyítani, vagy sajtra, vízre, tavaszi szellőre mondjuk, hogy lágy. És ahhoz, hogy valakit meg lehessen lágyítani, elébb keménynek kéne lennie. A Weisz Ilonka nem volt kemény, hanem egy közönséges, nagyszájú kislány.
Csak éppen valamiért utált, ami eléggé megzavart. Valamennyire megfogott az utálatával, de nem volt mit tennem vele.
A Stefánián erre inkább azt mondja az ember, végül is neki kell jobban tudnia.
Meglehet, óráról jött, amikor én éppen órára mentem, és legnagyobb meglepetésemre láttam, már nem utál annyira. Valamit szólt hozzám, vagy mit tudom én, valamit kérdezett, udvariasan válaszoltam. Nem értettem, miért változott meg hirtelen. Régebben tüntetően elfordította a fejét, amikor véletlenül találkoztunk a lépcsőházban III. kötet 370vagy valamelyik lépcsőfordulóban, s hogy ne lehessenek kétségeim, olyan pofát vágott, mint akit a puszta jelenlétem láttán az undor fog el.
Vagy már akkor eltervezték, hogy mit tesznek, s ezért lett barátságosabb, közönséges számításból. Attól kezdve mindig mondott valamit a tanárnőről, az óráról, Szilviáról, Violáról. Egyszer aztán azt mondta, hogy menjek föl hozzájuk, amikor vége lesz az órámnak, mert műszakba fog menni az édesanyja.
Neki ingyen adott órákat a tanárnő, még gyakorolni is hozzá járt, hiszen nem volt zongorájuk.
A sok ágytól egy pianínó sem férne be a lakásukba, mondta Viola, meg pénzük sem lenne rá.
Ennek a zsúfoltságnak az elképzelése inkább visszariasztott attól, hogy fölmenjek hozzájuk, pedig még többször megismételte a meghívást, és mindig hozzátette, hogy egyedül lesz.
Ugyan, tette hozzá Szilvia, bőven lenne rá pénzük, ha rendesen beosztanák. Nekünk is csak azért jut mindenre pénzünk, mert apuci vigyáz, hogy be legyen osztva rendesen.
Mindent csak eltékozolnak, ez, hallod, egy tékozló társaság.
De csak neked mondjuk el, bizalmasan.
Az Ilonkának soha semmi pénzért nem mondanánk el a szemébe.
De az az igazság, hogy ezeknek még arra sincsen pénzük, hogy egy tetves pianínót béreljenek neki.
Ilyesmit nem mondott volna senki a Stefánián. Ha pedig ilyen gőgösen és hivalkodóan beszélnek, akkor miért nevezik magukat a Weisz Ilonka legjobb barátnőinek.
Nekem mindig úgy tűnt, hogy az Aréna úton van a határ a két városrész között. Sok mindent nem értett, ha átlépett az ember ezen a határon.
A Weisz Ilonkáék hárman voltak testvérek, rajta kívül még két nagyobb fiú, a Weisz Ernő és a Weisz Dezső, ezek környékszerte híres vagányok voltak, akik inkább kerülték az iskolát, ő azonban olyan kiváló és ragyogó zenei tehetségnek számított, akit a tanárnő nem engedIII. kötet 371hetett elveszni. Sokan tisztelték ezért a házban a tanárnőt, önzetlen léleknek nevezték. Igaz, a fiúk minden péntek délután fölcipelték neki a fát és a szenet a pincéből, az édesanyjuk pedig súrolt a tavaszi és őszi nagytakarításkor, s ezzel lerótták a hálájukat, de az Ilonkának ez az egész zongoráztatása nem érdekelte őket.
Az édesanyjukat sem, hagyta, legyen meg ez is, ha egyszer meg kell lennie, volt annak elég baja.
Jómagam nem beszélgettem ilyen dolgokról senkivel, ám Violától és Szilviától sok mindenről értesültem. Olyan benyomást keltettek, mintha soha nem is hagynának fel a locsogással. Amint egyikük elhallgatott, a másik már folytatta, néha meg úgy beszéltek rá egymás szavára, hogy hirtelenjében egyiküket sem lehetett megérteni. Mindenkiről fontos dolgokat tudtam meg tőlük, nélkülük még azt sem tudtam volna, hogy hol lakik a Weisz Ilonka.
Ha jött a zongoratanárnőtől, akkor azért találkoztunk ezen az első emeleti lépcsőfordulón, mert az ő lakásuk a harmadikon volt ugyan, de a hátsó lépcsőházból nyílt. Egy idő után aztán nem mondta többé, hogy óra után menjek föl hozzájuk a harmadikra.
Egyszer azt mondta, olyan egyedül vagyok. De már csak azért sem mehettem, mert bárki láthatta volna a házból ezt a titkomat. Óra után előbb lement a mezzaninra, átment a kottáival az udvaron, és ott kellett a harmadikra fölmennie.
Nevezték cselédlépcsőnek is.
Máskor meg azt mondta, lelketlen vagyok, mintha meg sem hallanám, hogy ő a magányáról panaszkodik.
Szilvia azt állította, hogy ő bizony belehalna a szégyenbe, ha a cselédlépcsőn kéne fölmennie a saját otthonába.
Be sem fejezhette, Viola már méltatlankodott.
Még hogy belehalnál, ugyan, miért beszélsz ilyen butaságokat. Miért kell egy cselédlépcsőből rögtön ilyen nagy gezereszt csinálnod.
Nem tudja, hogy ki beszéli a nagyobb butaságokat, kiáltozott erre Szilvia, igenis te csinálod a nagyobb gezereszt.
III. kötet 372S vajon olyan félvállról venné-e, ha idegenekkel kéne közös vécére járnia.
Hogy oda ne rohanjak. Csak azért mondod, hogy védjed az édes kis Ilonkádat.
Úgy beszéltek, mintha előre tudnák, hogy a másik mit akar mondani, ám amikor kimondja, akkor már nem lennének rá kíváncsiak.
Nem emlékszem, hogy ebben a házban lettek volna cselédek. A cselédeket messziről fölismerte az ember. Ezt a cselédlépcsőt is úgy magyaráztam meg magamnak, hogy a Weisz Ilonka édesanyja régebben cseléd lehetett, a tanárnőhöz is súrolni járt, s ez a lépcső nevén valahogy megragadt.
Amikor elmeséltem a nagyanyámnak, hogy van ez az Ilonka, akit a zongoratanárnő ingyen tanít, és még azt is megengedi, hogy nála gyakoroljon, a nagyanyám bólintott, azt mondta, ez igazán nagyon derék, akár mi is segíthetünk, mert akkor ennek a kislánynak ezentúl mi fogjuk állni a kottaköltségeit.
Erről ír majd egy levelet a zongoratanárnőnek, a szükséges pénzt alkalomadtán mindig magammal viszem.
Valahogy próbáltam tiltakozni, hogy ezt senki nem kérte tőlünk.
Halálosan szégyenkeztem a nagyanyám buzgósága miatt, meg is bántam, hogy elmeséltem. Hiszen csak azért mondtam el, hogy ne utáljam a Weisz Ilonkát annyira, amennyire ő utál.
A nagyanyám szigorúan nézett le rám.
Kérdezte, hogyan gondolom, milyen segítség lenne, amit kérni kell. A segítség éppen abból áll, hogy kérés nélkül megyünk elébe.
Pedig én előre éreztem, hogy ez így nem lesz jó. A Weisz Ilonka ettől engem még jobban utálni fog. Akkor már jobb, ha mégis elmondom a nagyanyámnak, amit tulajdonképpen nem akartam elmondani.
Kérdeztem tőle, nem baj-e, hogy engem utál a Weisz Ilonka.
Mondta, már miért ne lenne baj, ez bizony nagy baj.
Akkor pedig inkább ne vegyünk kottát neki. Sokáig nem válaszolt, gondolkodott. Valakinek a rokonszenvét bizonyosan nem lehet megIII. kötet 373vásárolni, igazam van, nem szabad olyan látszatot kelteni, mintha ilyesmire törekednénk. De végül is két különböző dologról van szó, s ezeket ésszerűen el lehet választani. Ezzel az adománnyal Ilonka tehetségének áldozunk. Majd úgy oldja meg, hogy nem is fog tudni róla. Én viszont legyek azon, hogy ne utáljon, s gondolkodjam el, vajon mit vétettem ellene.
Mégis reméltem, hogy elfelejti azt a bizonyos levelet. Állandóan azon mulattak a nagyapámmal, hogy mi mindent el nem felejtenek.
De nem felejtette el, a szép vajsárga, merített levélpapírján megírta a zongoratanárnőnek, akinek mi nagyon sokat köszönhetünk, mert a nyilas időkben igen tisztességesen viselkedett. Azt mondta a nagyanyám, hogy valamiben fog maradni, és ezért nem fogja megtudni a Weisz Ilonka. A levelet nem ragasztotta le, hiszen a tartalmát nem kellett előlem eltitkolnia, mégsem mertem megnézni a szót, hogy miben marad vagy mi lesz a megegyezés. Itt volt megint egy szó, ez a valami, amit nem értettem. Néha használták, hogy akkor ebben a micsodában maradnak, de nem tudtam megjegyezni vagy megérteni, hogy miben. A cselédség is egy olyan szó volt, amit nem nagyon sikerült megértenem. A zongoratanárnőnek volt bejárónője, de cselédje nem volt, holott a lakásában volt egy egészen kicsi cselédszoba, ahol senki nem lakott. A nagyszüleimnek viszont volt cselédjük, a Török Rozália, mégsem jutott senkinek eszébe, hogy úgy beszéljen róla, ahogy Irén nagynéném a Damjanich utcában vagy Erna nagynéném a Teréz körúton a sajátjaikról, akiket elég gyakran el kellett zavarniuk.
Egy ilyen büdös dögöt, mondta Szilvia, az édesanyánk minden jóindulata mellett sem lehetett tovább tartani.
Előkelő ábrázatot vágott hozzá, ami talán jobban zavart, mint a dög.
A nagyanyám engem mindig arra kért, hogy Rozáliával legyek a lehető legfigyelmesebb. Vagy éppen keményen figyelmeztetett, hogy máskor ne bosszantsam föl a Rozáliát ennyire. Vele előzékenyebbnek kell lennem, mint bárki mással, mi néki nagyon, de nagyon sokat köszönhetünk.
III. kötet 374A barátnőinek is azt mondta, amikor a cselédjeikről beszéltek a teánál, hogy na, nem, Róza egy kincs.
A nagyapámnak pedig azt mondta egy este, miközben hirtelen fölnézett a könyvből, amelyet éppen olvasott, ő nem azon csudálkozik, hogy életben maradtunk, hanem azon csudálkozik, hogy egy ilyen lényt vezérelt hozzánk a jósors, és ezért maradtunk életben.
Ha erről beszéltek, akkor a nagyanyám egy kicsit mindig könnyezett.
Erről viszont azt volt szokása mondani, én a jóságot egy kicsit mindig megkönnyezem.
Sokáig Róza kísért az órákra, hogy a veszélyes Aréna úton ne egyedül keljek át. Mikor hetente kétszer nekivágtunk, olyan érzésem támadt, hogy a nagyszüleim házát örökre elhagyom. Nem tiltakoztam, de előre fájt a végleg. A Stefánia út a végtelenben ért bele a Városligetbe. Onnan pedig még hol volt az átláthatatlanul széles Aréna út, el sem tudtam előre képzelni, olyan messzire. Mintha az embert minden egyes alkalommal a soha többé nyelné el. Az iskola a Hermina úton még elérhető távolságra volt tőlünk, akkor is, ha egyedül mentem, a Damjanich utca vagy a Teréz körút már a földkerekség másik oldalán. Valahogy mindig elértük. Közben állandóan a fejünkre sütött a nap, vagy szél fútt, hideg volt, a levegőnek volt valamilyen tulajdonsága, amit minden lépéssel le kellett volna győznöm, mégsem ment. Sűrű volt, vagy túlságosan érdes, úgy mentünk benne, mintha nem sikerült volna miatta előbbre jutnunk.
Amikor ilyen érzésem támadt, hiába fogtam Róza erős kezét. Inkább azon igyekeztem, hogy ne vegyen rajtam észre változást.
Erről aztán végképp nem merészeltem volna senkinek beszélni, a levegőről, mert úgy vettem észre, hogy másokat a levegő nem akadályoz semmiben, tán nem is érzik, amint ellenáll a haladásnak.
Egyenesen örülnek, kifejezetten vidámak, ha végre elmehetnek.
Róza a vállára kapja a nagykendőjét, rohan.
A nagyapám fütyörészni kezd, a kutya tombol örömében, maga hozza a pórázát, hogy menjenek, a nagyanyám pedig úgy veszi a taxiját, mint aki megy a várost meghódítani.
III. kötet 375Valami történni fog velünk.
Mindentől rettegtem, ami a házunk magas lándzsakerítésén túl történhetik.
Ha busszal mentünk, mert befőzés volt, ablakpucolás, nagymosás vagy valami olyasmi, ami miatt Rózának nem volt sok ideje velem gyalogolni, akkor valamivel jobb lett. Ilyenkor a busz helyettem gyűrte le a végtelent, meg azt a sok valamit, ami a levegőben akadályozott. Akkor jobban tudtam bízni abban is, hogy nemsokára visszatérhetek.
Alig fértek föl a buszra az emberek.
Ennek a busznak, a harminchetesnek, kinn a Kerepesi út sarkán volt az egyik végállomása, az Erzsébet térre ment, onnan meg át Budára. Hozzánk tömve érkezett. Este láttam üresen menni a sötét fák között. Jöttek vele Kőbányáról, és jöttek valamilyen vonatról a vidékiek. Ha föl akartunk szállni, akkor nem volt mese, be kellett préselődni az idegen lábak és idegen hasak közé. Minden egyes megállóban egyre jobban megfeszült a prés. Mindenki fölszállt volna, de senki nem szállt le, a kalauz pedig kiáltozott. Róza nem tudott az idegen testek nyomásától megvédeni. Ők megkapaszkodhattak, mert elérték vagy felérték a fogódzkodót, én azonban süketen és vakon rázkódtam az élő húsok és az erős szagok között.
Arra is ügyelnem kellett, hogy ne sodorják ki a kezemből a kottáimat.
Mikor gyalogoltunk, akkor mégsem tudtam megállni, mondtam Rózának, jobb lenne a buszon.
Leszállni azonban végképp nem lehetett. Az István út sarkán kellett volna leszállnunk, de néha fönnragadtunk. Illetve a leszállás olyan kíméletlen törtetést igényelt, amit szégyenkezés nélkül nem tudtam megoldani. Torkuk szakadtából ordítoztak körülöttünk az emberek, a kalauz sem tudta lecsillapítani őket. Róza visszaordított. Taszigáltak, vissza kellett taszítanom, mert Rózát sem hagyhattam egyedül küzdeni, könyököltem, alattomosan lábakra hágtam, rúgtam, hogy ne rúghassanak.
Amikor végre megszabadultunk, lihegve és kimeredten álltunk az üres járdán, s miként a felindult, tollászkodó állatok, igazgattuk maIII. kötet 376gunkon a szétzilált ruháinkat. A dühünk és a felindultságunk lassan csillapult.
Mondtam, máskor jöjjünk inkább gyalog.
Ez azért sok volt a Rózának.
Dühöngött, hogy döntsem végre el, mit szeretnék. Egyszerre két dolgot nem lehet, és lassacskán az idegeire megyek én is.
Nem tudtam olyan óvatos lenni, hogy ne hívjam ki valaki haragját vagy elégedetlenségét.
A járda közepén kiáltozta, hogy nem volt-e mára épp elég a sok tébolyult. Neki elég volt, igazán szedjem össze már magam.
Azt is észrevettem, hogy minél óvatosabban szólok, minél körmönfontabban fogalmazok, annál sértőbbnek vagy bosszantóbbnak találják. Az unokatestvéreimmel soha nem volt ilyen bajuk, holott rólam mondták, hogy mennyivel jobb gyerek vagyok, mert nem vagyok olyan orcátlan és erőszakos.
Nehéz volt jónak maradnom, ha egyszer ez sem bizonyult elég jónak.
Hozzászoktak, hogy nem keresek kifogásokat, nem makacskodom, mindenbe azonnal beletörődöm, bármit kívánjanak. Talán a nagyapám volt az egyetlen, aki nem kívánta tőlem, hogy még jobb legyek. Közömbös volt a jóságommal vagy a rosszaságommal szemben, semmit nem kívánt. Néha arra gondoltam, hogy ő is csak úgy csinál, mintha semmi nem érdekelné és nem érintené. Mint ahogy nekem is örökösen úgy kellett tennem, mintha semmi ellen nem lenne kifogásom. Minduntalan többet, még többet követeltek. De volt valaki bennem, aki miatt nagyon nehezen tudtam engedni, valamilyen akadály volt, nem tudom, mi vagy ki lehetett.
Engedni akartam, és miatta mégse ment.
Talán ezért vádoltak meg az unokatestvéreim, hogy lelketlen vagyok.
Az utolsó akadályt mégsem sikerült elhárítanom a jóság elől.
Ha már túl illedelmes voltam, túlságosan halk, túlzottan előzékeny és figyelmes. Mintha belőlük űznék gúnyt, s ettől aztán éreztem a kétszínűségemet és a gonoszságomat.
III. kötet 377Ha ilyenkor voltak is a legelégedettebbek. Én azonban tudtam, hogy hiába dicsérnek, hiába simogatnak, nem ilyen vagyok. Még egy pillantás, még egy szó, nem is tudok olyan lenni, mintha ilyen lennék. Mint aki nem evett, nem ivott, most pedig szédeleg. Persze nem vettek észre semmit, ami még fájdalmasabbá tette az önmagamnak játszott színjátékomat. Nem reménykedhettem, hogy lesz egy másvilág, amelyben nem leszek ilyen szédelgő, mert a sorsom kevésbé lesz hamis, viszont többet megérthetek abból, amit a hamisság miatt nem értek. Féltem a beígért nagy büntetéstől, hogy az egyetlen világ egy szép napon kicsúszik a talpam alól vagy a fejemre dől. Hamiskodásomat leleplezik, vagy nagy hirtelen kiderül, hogy nem vagyok semmivel elégedett. Viola és Szilvia azt tehették, amit akartak, és még a Weisz Ilonka is kedvére hamiskodhatott.
Neki legalább volt anyja, aki alkalomadtán megvédte, hazudott és csapkodott miatta és alaposan felpofozta.
Nekem azonban hálásnak kellett lennem a nagyszüleimnek és a rokonaimnak, hogy egyáltalán mellettük maradhatok. Nem vetnek ki maguk közül. A hazugságot is magamnak kellett elvégeznem. Néha a nagyanyám átlátott rajtam, megszánt, segített a többieknek hazudozni. Én viszont rajta láttam át. Csak azért segített ki néha a hazudozásban, hogy ne tudjam ne szeretni, és még szigorúbb lehessen.
Arra a két évre, mígnem a nagyanyámnak sikerült a rózsadombi intézetből visszaszereznie, alig emlékeztem. Mégis ennek a két évnek a megpróbáltatásai szabták ki az úgynevezett jóságomat. Bármikor visszavihetnek, az igazság órája bármikor elérkezhetett, és akkor megint nem leszek. Ha nem vagyok elég jó, akkor nincsen ember, aki megvédene, nem lehetek a terhükre. Akkor ismét elveszik a nevemet, amit a nagyanyámnak oly nagy nehézségek árán sikerült valamilyen hivatalokban visszaszereznie, ahol egyáltalán nem úgy bántak vele, ahogy ő elvárhatta volna.
Erre az állapotra pedig jól emlékeztem, olyan volt, mintha lábadoznék, a láz zaja még éppen csak elcsitult. Nem az volt a baj, hogy az oszIII. kötet 378tálytársaim és a tanítónők olyan nehezen tudták megtanulni, hogy most egy új nevem van, hanem gyakorta én magam sem tudtam, hogy melyik a valódi. A régi nevem maradt ismerősebb, akárha az lettem volna jobban én, habár erről tudtam, hogy nem az én nevem, hanem csak úgy adták azok a gengszterek, akik elhurcolták az Aréna útról az édesapámat. Akit soha többé nem látott senki, és a nevétől akarták a világot megfosztani.
Erre jól emlékeztem, mert megengedték, hogy az ablakból nézzem, amint elviszik.
A nagyanyám visszaszerzett tőlük, és a tisztességes nevünket is visszaszerezte, azt mondta, sok pénzt fizetett érte, nagyon sokat, mert sok gazembert kellett megvesztegetnie, de mégis úgy feküdt rajtam a családi név és a valódi keresztnevem, mint az átok. Magam is nehezen tudtam elfogadni, hogy valójában az új nevem a régi, hiszen magam sem emlékeztem rá, hogy abban a rózsadombi intézetben adták volna a másikat.
Meg kellett újra tanulnom a régit, hogy most mégis ez vagyok.
Nem tudtam, hogy meddig lehetek még valóban ez, és mikor kell majd másnak lennem a saját hibámból.
Elég gyakran össze is kevertem a kettőt.
A valódi új nevem helyett minduntalan a régi jutott az eszembe, amelyik egyáltalán nem az én nevem volt, s hiába ordítoztak és nevettek a többiek, hogy ez a kis hülye nem tudja még a saját nevét sem megjegyezni.
Gyanakodtam, hogy azon a nevemen kívül talán azért sem emlékezem igazán erre az intézetre, mert valakivel összecseréltek, és valóságosan nem az vagyok, akinek gondolnak, vagy akinek én magamat gondolom. A nagyanyám véletlenül egy másik gyereket hozott el, mert azt hitte, hogy én vagyok. Igyekeztem kiérezni magamból, hogy ki vagyok, illetve tényleg az vagyok-e, akinek tartanak. Az volt a határozott gyanúm, hogy én el vagyok cserélve, és valaki más vagyok. Nekik azonban semmit nem volt szabad erről megtudniuk, nehogy III. kötet 379csalódjanak bennem, ha már egyszer ilyen szépen befogadtak. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha felülnének ennek a hazugságnak vagy tettetésnek. Résen kellett lennem, miközben halálosan szégyenkeztem a tudatos és megfontolt hamisság miatt. Talán tudják is, hogy a nagyanyám milyen nagyot tévedett, s ha nem szólnak róla, akkor csupán őt kímélik.
Észrevétlenné tenni magam, vagy legalábbis hasznossá, ha nem lehettem teljesen észrevétlen és haszontalan.
Ezért is nem érdekelt, hogy lőnek, mentem a kenyérért. Végre bebizonyíthattam a hasznosságomat. Láttam, hogy Erna nagynéném mennyire félti az utálatos unokatestvéremet vagy a híres férjét, és akkor én helyettük viselkedem úgy, ahogy felnőtt férfiakhoz illő, és gondoskodom a kenyérről. Készségesen elhitték, hogy bátor vagyok és önfeláldozó, mert így volt nekik a kényelmesebb és a biztonságosabb.
Végső soron épp olyan számító voltam velük, mint ők velem.
Ezért is fájt annyira, amikor a Damjanich utcában vagy a Teréz körúton nagy veszekedések közepette, vagy éppen hidegen és kíméletlenül, mindig újra elzavarták a cselédeket.
Azt mondták, hogy nem becsülte meg magát.
Akkor tényleg úgy éreztem, jobb lenne, ha én is találnék a tisztítószerek között egy gyorsan ható mérget, és rövid úton elintézném magam. Vagy ezért töltött el reménnyel a nagyanyám minden szava, amely Rózára vonatkozott, hiszen ő volt a nagy kivétel.
El nem tudtam képzelni, hová mennek azok a cselédek, akiket tovább nem tartanak.
És akkor én is hová mennék, hogyan találnék magamnak menedéket vagy valamilyen egérutat.
Egyszer kinn ültek a Damjanich utcai lakás balkonján a fehér napernyő alatt, én meg a virágosládák között bámultam ki a Vilma királyné út napverte fáira.
Délutánra járt, s odalenn a Moszkva Kertben ilyenkor már szorgalmasan terítettek a pincérek, csörögtek az edények és az evőeszközök, a III. kötet 380zenekar hangolt az ötórai teára. Nagy, csíkos napernyőket engedtek le az asztalok fölé egy kurblival, tekerték, pontosan úgy, ahogy a Margitszigeten a Nagyszállóban vagy a Casinóban.
Ez is egy igen furcsa kifejezés volt, hiszen nem azt jelentette, hogy öt órakor teáznak, vagy nem egy salon de thé, ahogy a nagyanyám a barátnőivel a cukrászdát nevezte, hanem azt jelentette, hogy ötkor kezdődik ott a tánc.
Erre vártam.
Öt óra tízkor, amikor már a második számot is eljátszották, és még igen kevesen ültek az asztaloknál, mindenki tapsolni kezdett és kiáltozott, mert Hiller Hedda megjelent a kis színpadon, amelyet majdnem teljesen eltakartak a gesztenyefák lombjai. Azonnal duruzsolt, döngicsélt, búgott a rekedtes, mély hangján a mikrofonba, majd mindig váratlan erővel kiénekelt egy hajlításokkal és félhangokkal telizsúfolt durva dallamot, s minden alkalommal csodálatosnál csodálatosabb új ruhákat viselt.
Irén nagynéném pedig úgy kiáltozott a hátam megett, mintha ő lenne a lány, akit tegnap elcsapott, és most történne, amit előző este már végigcsináltak és átéltünk.
Pakoljon, drágám, tűnjön el. Öt percet adok magának, amíg összeszedi a holmiját. Hová tudok menni, édes nagyságos asszony, ilyenkor éjszaka. Még tíz óra sem volt, és akkor azt mondja nekem, hogy édes és éjszaka. Legalább addig tessen megengedni, amíg új helyet találok.
Menjen a híd alá, angyalom, ahová akar, csak azonnal kotródjon, tűnjön el.
Halkan kérdezte meg a nagyanyám, hogy tényleg így küldte volna el, vagy csak utólag bosszankodik ennyire.
Becsülte volna meg magát.
A nagyanyám tulajdonképpen csak azért jött, hogy engem elvigyen, s most itt volt ez a történet, mely láthatóan megütközést keltett benne.
Nem képzeled, hogy ezek után egy ilyen perszónával egyetlen pillanatig meg tudok maradni egy fedél alatt.
III. kötet 381Hangja úgy távolodott tőlem a hangolással együtt ezen a balkonon, ahogy lassan bealkonyodott. Aztán elsötétedett, és még hallottam ugyan a dobot, a trombitát, a szaxofont meg a zongorát, amint keresik a saját helyes hangfekvésüket, de mentem át, máshová, ahol már nem volt ilyen zenés.
Szerencsére soha nem jöttek rá, hogy miért ájultam el a balkonon.
Mondták, ebben a melegben már megint órákig állt a napon ez a kis ostoba, és ezt máskor nem szabad neki megengednünk. Túlságosan is érzékeny gyerek vagyok, amit azért meg lehet érteni. Nedves ruhák voltak a homlokomon és a mellemen, s még egy ideig ott feküdtem a lábuknál a meleg kövön. Mindig a Hiller Heddára vár, na, képzelheted, s ezen aztán valamiért nevettek. Mindig újra kinevették a rajongásomat. Aztán becipeltek a szobába, hagytam, hogy cipeljenek, bár úgy éreztem, hogy nincsen különös bajom, mehetnék a saját lábamon. Lefektettek a díványra, mindenki körülöttem állt, s láttam rajtuk, hogy valamit föltétlenül kell velem csinálniuk. Szilvia és Viola felváltva rohangáltak a fürdőszobába, ők cserélték a borogatásokat. A nagyanyám egy újsággal legyezgetett, Irén nagynéném számolta a pulzusom. Csupán az volt a kellemetlen, ahogy ez a verőfényes nyári délután a jazz band zenéjével együtt bezúdult a sok földig érő ablakon.
Hiller Hedda szerelmesen duruzsolt még egy kicsit a mikrofonba, valamiket mondott, amitől odalenn a kerthelyiségben minduntalan felnevettek a nők és a férfiak, aztán csak a szaxofon kiáltozott.
Kérdezték, hogy most már jól érzem-e magam, mert van végre egy kis színem.
Mondtam, hogy nagyon jól, pedig nem is éreztem magam sehogy.
Kérdezték, nem nassoltam-e valamit ebéd előtt, amivel elcsaptam volna a gyomromat.
Mondtam, úgy gondolom, túl sok fény van itt.
Hogy értettem-e, mit kérdezett tőlem az Irén. Azt kérdezte, hogy nem nassoltam-e.
Mondtam, értettem, de túl sok fény van itt.
III. kötet 382Ők azonban most azt kérdezik, hogy ettem-e valamit ebéd előtt, amiről ők nem tudnak, s emlékszem-e erre.
Mondtam, hogy ebéd előtt egyáltalán nem ettem, erre nagyon jól emlékszem, süteményt sem vettem el a tálalóról.
Erre megnyugodtak, de tartottam tőle, hogy megint elájulok, féltem magamtól.
Azért erősködtem, mert nem a levegő lett teli, hanem a szokásosnál sűrűbb lett a fény. A nagyanyám mintha megérezte volna, magához vonta a testemet, mondta, nem baj, drágám, a lányok azonnal besötétítenek, s ezzel talán visszatartott.
Jó volt, hogy végre kizárták a fényt.
Hagyjuk egy kicsit, suttogta a nagyanyám, most el fog aludni.
S mintha tényleg el kéne aludnom.
Ám amint kimentek lábujjhegyen, s a lépteikkel nem ropogtatták többé a padlót, mégiscsak kinyitottam a szemem. Behúzták az ebédlőbe vezető szárnyas ajtót, sötét lett. Erről megint eszembe jutott az éjszaka, eszembe jutott a híd, s hogy ennek a lánynak, aki én vagyok, a híd alatt kell aludnia.
De akkor reggel miért hazudták nekünk, hogy a saját jószántából ment el.
Éreztem, hogy én lánynak születtem.
Mindig volt egy igazság, amelyről később kiderült, hogy hazugság.
Állandóan gyötört, hogy nem az vagyok, akinek képzelem magam, s az sem én vagyok, akinek mások tartanak. Valójában senki nem az, akinek mutatkozik, és nem csak én nem tudom, ki vagyok és kihez tartozom. Figyeltem mások gyötrődését, szerettem volna megérteni, miként döntik el, hogy mikor és mit kell hazudniuk, vagy mi legyen, amit egy ideig közösen igazságnak tartanak. Később ezért is követtem mániásan azt a férfit a görgős deszkán a Teréz körúton, akiről nem lehetett tudni, honnan jött elő s hová tart minden reggel, vagy a hölgyet a nagy kalapokban, akinek arca sem maradt, e két lábon járó égési sebet.
Mintha nézéssel megfejthetném a titkukat.
III. kötet 383Rajtuk annyira látszott, hogy ők aztán nem ők, s ezért eszembe sem juthatott, hogy ne lennének titkaik. Nem tágított tőlem a képtelen gondolat, hogy az apám nyomtalanul nem tűnhetett el, mint ahogy állítják róla, és az anyám sem hagyhatott minket el, ez is csak egy hazugság, hanem valami egészen más történt, s valójában ezek ketten ők. Anyám az ostrom alatt összeégett, de igenis életben maradt. Az apám pedig hősiesen kitartott az igaza mellett, s amikor látták, hogy vele nem mennek semmire, terhelő adatot belőle ki nem szednek, senkire nem fog hamisan vallani, akkor egy rohanó autóból egyszerűen kidobták az utcára.
Olyan volt, mint egy élő húscafat. Éppen csak el tudott mászni onnan.
Egy ismeretlen fogadta be, akivel a mai napig valahol a Hunyadi tér környékén lakik. Jó lenne, ha Hiller Hedda lenne az ismeretlen illető. Nem tudtam eldönteni, mi lenne jobb nekem. Ezért néha úgy képzeltem, hogy férfi az illető. Ez volt a meggyőzőbb verzió, hiszen egy nő haza sem tudta volna cipelni magához a sebesültet.
A lábát már nem lehetett megmenteni. Az volt az igazság, hogy egyikük sem akart volna ilyen állapotban a terhünkre lenni.
Az anyám is ezért bújkált előlünk, ezért tesz úgy, mintha a nagy kalapja alól felpillantva nem ismerne föl. Én is inkább elkerültem őt, mert nem tudtam elképzelni a pillanatot, amikor ezt az egész színjátékot mégis föladja, visszafogad, mikor először magához ölel. Rettegtem tőle, hogy eltaszítanám, mert ronda lett és elhagyott, és valójában gyűlölöm.
Persze sejtettem, hogy ez a nő, akit egy kicsit az anyámnak képzelek, tulajdonképpen ott maradt azok között, akikre azon az októberi reggelen a Duna Mozi esőfogó tetője rászakadt. Valószínűleg nem azok közé tartozott, akiket élve ki tudtak még kotorni a törmelékhalomból, mikor a por eloszlott, és mindenki sikoltozott, menekült, segített, vagy csak tehetetlenül ordított és bámulta a hihetetlent. Másodszor kellett volna elveszítenem az anyámat. Később a hullákat jótét lelkek átcipelték a Budai Nagy Antal utca sarkára, s akkor a törmelékek tetején megszeppent veszekedések árán ismét visszaállt a sor a kenyérért.
Ott hevertek egymás mellett, ahol a tank az imént megjelent.
III. kötet 384A sorbanállók lassan lerugdosták a járdáról a törmeléket.
Túl nagy volt a zűrzavar, de nem láttam őt többé se a körúton, se másutt.
Valaki azt mondta, hogy ez a tető salakbeton, s csupán azért nem pusztultak el jóval többen, mert jóval könnyebb anyag a valódinál.
Inkább tovább szőttem magamban a történetet. Ezek szerint valamilyen könnyebb sérüléssel vitték volna el a mentők, mert valóban jött egy orosz katonai mentő, és elszállította a sebesülteket. Néhány nap múltán fölépült, ám nem volt kétsége afelől, hogy fölismertem őt, s ezért december utolsó napjaiban a többi menekülővel együtt elhagyta az országot.
A képzeletem valamennyire megóvott a fájdalomtól, bár minél ügyesebben dolgozott, annál több kétségnek szolgáltatott ki.
Álltam ott az első emeleti lépcsőfordulóban, a falnak dőlve, kissé előregörbedve, enyhe terpeszben, mint aki öklendezni készül, de a saját okádékával nem kívánja összeszennyezni az öltönyét, s vártam, csillapodjék a képzelet, ne őrjítsen a féltékenység és az értelmetlen testi vágy. Zsebeimbe mélyesztett ököllel fogtam össze a gombolatlan kabátomat. Mintha attól tartanék, hogy egy sötét lépcsőházban valaki meglátja, mi történik a nadrágomban. Szorítottam az öklömet a zsebemben, nehogy szétnyíljanak az ujjaim, nehogy rásimuljanak a fájdalmasan ágaskodó, forró faszomra, nehogy a meleg markom zárja magába.
Képzeletemtől azonban nem tudtam magam megfosztani. Az agyam sejtjeiről kellett volna levakarni az átkozott képeket. S ha nem megy, akkor itt voltam egyedül vele. Ők meg benn csinálják a meleg hálószobájukban. Nem a szemét láttam, hanem egyetlen szemvillanását, egyetlen szemvillanásodat, lehunyt pilláinak szomorúságát, a szomorúságodat, vékonyan ívelő szemöldökét, mezítelen vállait. Hiszen soha nem is láthattam a vállait. Nem én voltam, aki látta, hanem velem együtt látta ez a gyűlöletes férfi. Legszívesebben itt, ennek az ismerős épületnek a hideg lépcsőházában bontottam volna ki a nadrágom hasítékát, hogy velük együtt élvezhessek.
III. kötet 385A fájdalmat valamennyire csökkentette a képzelet, ám egyedül az élvezet távolíthatta volna el a gyötrő képeket.
Ha megteszem, akkor bármilyen gyalázatra kész leszek, így éreztem.
És miért éppen engem kímélne meg a sors a gyalázatától.
Amit eddig tettem, az ostoba osonásom és a leselkedésem, épp elég gyalázatos.
Csakhogy az önmagára mért erkölcsi ítélettel nem tudja az ember sem eltéríteni, sem visszafogni önmagát.
Nincsen olyan megaláztatás, mely el tudná rettenteni a még súlyosabb gyalázatoktól. Mintha a nyers kéjvágy azt mondaná, bármit megtehetsz, a gyalázat még bőven fokozható, csak arra ügyelj, el ne süllyedj benne teljesen.
Tudtam, most már úgysem jönnek.
Talán a Weisz Ilonka jön, mondta a képzelet.
Nem jön senki.
Kibontottam a sliccemet, egyáltalán nem mohón. Ahogy megfontolt bosszúra készül az ember.
A veszély érzetétől mindig élesebb az élvezet, s nem tudom, miért van így. A fülemben a szél zúgásán, az ereszek zörrenésein és csattanásain is átlüktetett a vér. Ez volt a félelem, a kívánság, a reszketés szava. A vér dobogásában arra vártam, hogy a másodikról bármely pillanatban ajtó nyílását fogom hallani, aztán a léptük könnyű kopogását a mintás kövön, a csevegésüket, a civódásukat, az élveteg évődésüket, bármit, akár a szerelmes duruzsolásukat. Biztos voltam benne, hogy nem jönnek, de nem tudtam mást tenni, még mindig vártam rájuk. És most már nem csak Klárára, hanem anélkül, hogy észrevettem volna ezt a lényeges és önkéntelen változást, vártam Simonra. S ha jönnének mégis, akkor annyi időm azért biztosan marad, hogy nesztelenül meneküljek ki a házból előlük.
Kimegyek a Ligetbe, így képzeltem el a menekülésemet.
Kinn a viharban beveszem magam a nedves fák közé.
Addig azonban, akárha zsákmányomra lesve, ugrásra készen gubbasztanék egy sötét odú mélyén.
III. kötet 386Fáztam és melegem volt, de az utolsó mozdulatot mégsem merészeltem megtenni a nyitott nadrágomon. Az utcán ismét eldübörgött egy busz, az üres udvar hosszan visszhangozta a kockaköveken ugráló kerekek durva hangjait. A kezem azért ott matatott a hasítékon, talán hogy továbbhaladjon, talán hogy visszagombolhassa bármikor. A tetők fölött sárgásan világított az ég. A harmadikon sem volt semmi fény a Weiszék három ablakán. Arra gondoltam, időközben nagyon szép lány lett a Weisz Ilonka. Az első ablak volt a konyha, a másik kettő a szobáé.
A képzelgéssel fölépít az ember egy kiszámíthatóbb világot, s aztán már nincsen ideje észrevenni, hogy mi minden történik, mert minden merő recsegés és ropogás, mikor rombadőlnek a számításai. Az első emeletről jöttek ugyan valami zajok, majd nevető női hang. Ezzel nem nagyon törődtem, bizonyára valamelyik konyhából szüremlett ki, de gyorsan visszagomboltam a nadrágomat. Aztán hallottam ugyan, hogy nyílik a zongoratanárnő lakásának ajtaja, de rögtön vissza is csukódott, csöndesen.
Ezt sem értettem.
Akárha belülről csukták volna be.
És akkor elég sokáig nem történt semmi, zúgott a szél. S mikor már végképp azt hihettem, hogy csak a hiábavaló várakozásom folytatódik, akkor női cipők átható kopogása közepette rám gyújtották a siralmas lépcsőházi világítást. Éppen csak világított, de kivilágított. Menekültem volna lefelé. Tényleg úgy, mint egy nyomorult bogár. Utánam szólt, a nevemen szólított a visszhangos lépcsőházban.
Nem voltam biztos benne, hogy sikerült végiggombolni a sliccemet. Megdermedtem, mint aki csupaszon maradt, visszanéztem, és boldoggá tett a hangja. A bő kabát remélhetően mindent eltakart. Egyszerre nagyon sok mondandóm akadt és kérdéseim. Honnan tudja a nevem, de szégyenemben elállt a szívverésem. Mintha nem csak azt láthatná rajtam, amit tettem, hanem azt is látná, amit szerettem volna megtenni vele. Ő meg ott állt a lépcsők fölött egy hosszú, selymes fényű, finom szőrmében, láttam, hogy a diadal rögtön szétveti.
III. kötet 387Kérdeztem volna, de tényleg nem volt hozzá merszem és lélegzetem.
Két kifordított kesztyűs kezét könnyedén a feje fölé emelte, mint aki kicsit játékosan, csipetnyi öngúnnyal fűszerezve kérdezi, hogy hát nem vagyok-e csodálatos, és mit szólok ehhez az átváltozáshoz, és a bundája is mennyire csodálatos, és nézzem, ha így kitárja a karját, akkor micsoda esése van. A fejét is úgy emelte meg, mintha koronát viselne, nézzem, micsoda csodálatos frizurát csinált. Bizony, csodálatos. Beteljesedett, amit kívántam. S az volt a legcsodálatosabb, hogy megint milyen könnyedén változtatta át magát, nem volt vége a meglepetéseknek és az átváltozásnak. Mindent elfelejtettem, elfelejtettem a várakozás minden dühét és szégyenét, a feltételezésemet is elfújták, hogy mit csináltak volna a fürdőszobában vagy a hálószobában, az egész vádaskodásomat.
Az egész értelmetlen életemet felejtettem el a szépségétől.
Azért észrevettem, hogy mennyire gyanútlan, mennyire el van foglalva önmagával vagy valamivel, amit nem ismerhetek, s ezért azzal sem törődik, hogy velem mi történt. Mintha nem is lenne kíváncsi rá, vagy nem rám lenne kíváncsi. Valami furcsa dekoráció leszek a befejezett életén. Ezt azonban megint csak azonnal meg kell bocsátanom. Velem tényleg nem történhetett semmi olyasmi, ami másoknak fontos lehetett volna, azon nyomban beláttam. Nem is siránkozhattam nagyon, s az örömöt is jó volt rövid pórázon tartanom, ne ragadhasson el olyasmi, ami másokat megzavar. Hozzászoktam, hogy az érzéseimmel nem lehetek senki terhére, s mivel más választásom nem maradt, elhitettem magammal, hogy én tényleg olyan vagyok, aki nem csak nem kíván senki terhére lenni, hanem egyenesen azon van, hogy egy kicsit mindenkinek a kedvére tegyen.
S ő is mintha olyan szerepet szánt volna nekem a saját színjátékában, aminek az a lényege, hogy legyek jelen, de azért meg ne zavarjam semmivel.
Fekete, hegyes orrú antilopcipőt viselt, hihetetlenül magas sarkakon, s a szőrme alatt egy kereken kivágott, szorosan a testére öntött, III. kötet 388 dísztelen fekete ruhát, amely egyszerre volt puha és feszes, s a fennálló ízlés szabályai szerint botrányosan szabadon hagyta a térdeit, szinte a combjait. Hófehér nyaka, harisnyától fényes, világító lába, combjának és térdének ereje volt az ékszere. Az ereje volt a legfeltűnőbb, hogy milyen erős test, s úgy hordja erejének arányait, mint egy páncélzatot. Őrületes szőke haja volt az ékszere, amelyet most tényleg egy sosem látott frizurába tett fel. A szemének ragyogása, vérvörösre rúzsozott vastag ajka volt az ékszere. Nem mertem volna megérinteni, holott éreztem, a számba kéne vennem, megennem, ujjongtam tőle, és halálos zavarba hozott.
Már tudni lehetett, hogy a nők ilyen rövid ruhákat fognak hordani, ám nagyon kevesen merészkedtek idáig, s rögtön belém is állt a félsz, hogy egy ilyen feltűnő nővel menjek el. Mintha ilyen frizurát soha nem láttam volna még, mégis valamilyen ismerősre emlékeztetett, nem tudtam, kire. Másfelől éppen ez esett jól. Önkéntelenül indultam volna érte, de talán csak a második lépcsőfokra jutottam el, mert tényleg két erő küszködött.
Lesöpörne a lábamról, ha megérinteném.
Egymásba torlódó szavak maradtak, dadogások, amivel az ember valamiért mégiscsak mindig megpróbálkozik.
Kérdeztem, hogy akkor ő most valójában honnan jön.
És ő is rögtön ebbe kapaszkodott, a nyers szavakba, mintha ezzel visszavehetné gesztusainak túlzásait.
Mondta, mi az, hogy honnan. Már honnan jöhetne.
És hát honnan tudja a nevem, kérdeztem. Ez elég őrült egy dolog, de hiszen én nem mutatkoztam be neki.
Honnan tudja, mindent tud. Illetve tudja, amit tudni akar vagy tudni kell.
Úgy indult el a lépcsőn, mint egy számító primadonna. Valami filmben, vagy mit tudom én, hol láthatta így.
Hát tényleg nem vagyunk egymásnak bemutatva, s akkor ő most szóba nem állhat velem.
III. kötet 389Ám önnön megmutatott szépségétől azonnal zavarba jött. Ennél azért sokkal súlyosabb és komorabb volt az alkata.
És hol hagyta Simont.
Mondta, egyedül megyünk, mert Simonnak sürgős dolga támadt, dühöng, őrjöng, össze fogja törni a lakásban az egész berendezést. Sok kárt nem tehet, úgy sincs semmijük. Most aztán tényleg összevesztek, nem beszélnek. Mondjuk, holnapig biztosan nem. Ha akar, jön utánunk, ha meg nem akar, akkor itthon marad és a sárga földig le fogja inni magát.
Okádni fog, majd ő moshatja.
Miközben a szavak tompán és részvétlenül kongtak és visszhangoztak a foltokkal, firkákkal, repesznyomokkal teleírt mocskos falak között, úgy jött le a lépcsőn, mint aki jól kimért adagokban adja meg nekem közeledésének kegyét.
Ostoba gyereknek éreztem magam tőle.
Mondtam, már Simonnak is elmeséltem, hogy ezt a házat elég régről ismerem.
Kérdeztem, nem ismeri-e véletlenül a Weiszéket, ismeri-e Weisz Ilonkát. Miközben várakoztam, bőven maradt időm megvizsgálni a lakók névjegyzékét, s látom, még mindig majdnem mindenki itt lakik.
A gyerekes szóáradattól védekezően fölnevetett. Kissé megütődve kérdezte, hogy milyen Weiszék és milyen Ilonka, és nagyon sajnálja, hogy ennyire megvárakoztatott, de azt hitte, amúgy is lenn ülök. Nem laknak olyan régen itt, hogy mindenkit ismernének a házban.
Tovább magyaráztam, hogy persze, akkor egyszer majd szívesen elmesélem, most azonban sokkal fontosabb kérdés, hogy miért ebből az első emeleti lakásból jött ki, ha egyszer a másodikon laknak.
Mert egy barátnője lakik az elsőn. S hogy rendőrnyomozó vagyok-e, mert úgy faggatom.
Nem gondolhatta komolyan, s kérdeztem, hogy albérletben lakik-e a barátnője.
Ezen végképp elcsodálkozott, tiltakozott, miért kéne a barátnőjének albérletben laknia. A saját lakásában lakik a barátnője.
III. kötet 390De hát ebben a lakásban az én egykori zongoratanárnőm lakik, a Lüttwitz Andria.
Nem volt több lépcsőfok ezekhez a fölösleges mondatokhoz, mert ott állt közvetlenül előttem és fölöttem. Elöntött az illatával. Vissza kellett volna lépnem, ám erre nem tudtam rávenni magam, inkább hülyén ott maradtam akadálynak. És azt sem állhattam meg, hogy legalább az ujjammal, a kézfejemmel meg ne érintsem a szőrmét.
Mondtam, ez nyérc, mint aki valamit szakszerűen megállapít, és a kezem bizony ottmaradt.
A mozdulatot oly hevesen viszonozta, mint aki erre várt, karomra tette kesztyűs kezét.
Ez bizony nerc, mondta halkan, mint aki titkot árul el, és honnan ismerem a szőrméket. Azért kérte kölcsön a barátnőjétől, mert látta rajtam, hogy mennyire zavar a tavaszi kabátja.
Miattam, kérdeztem ijedten.
Tényleg nem valami csinos jószág.
Kérdeztem, hogy miként vette észre, milyen jelét adtam, igen szégyellem, de nem válaszolhatott, mert szinte fölordítottam, hogy akkor most már világos, tudom, mi volt olyan ismerős.
Ezt a frizurát biztosan az Andria csinálta meg.
Tényleg ő csinálta, de ezt meg honnan veszem, s arra kért, menjek vissza a másodikra, s hozzam az italos palackokat, amelyeket ott hagyott.
Így mondta, italos palackokat.
Honnan veszem, hát onnan veszem, hogy az Andria is ilyen frizurát visel. Ilyen frizurája rajta kívül nincsen senkinek.
Még arra is pontosan emlékszem, hogyan csinálják. Mert őszintén szólva nekem is nagyon tetszett az Andria haja. Először is a koponyatetőn fésülik kétfelé.
III. kötet 391Néha az unokatestvéreim segítettek neki megcsinálni, mert nagyon szerettek a hajában turkálni, én adogattam nekik a csatokat.
Tényleg gyönyörű haja van az Andriának, mondta kitérően, mint akit valami hirtelen megzavart. És hogy tudom-e, mitől őszült meg ennyire.
De olyan jólesett hirtelen beszélni, hogy erre a kérdésre elég udvariatlanul nem válaszoltam, hanem csak mondtam a magamét, hogy a lányok is hozzá jártak zongorázni, az unokatestvéreim, de sokkal nagyobb sikerrel, mint én.
Meg nekem sajnos abba is kellett hagynom a zongorázást.
Ingatta a fejét, úgy mosolygott rám, mint aki belelát ezekbe a tovatűnt időkbe, s mondta, nagyon furcsa fiú lehettem.
Simogatásra vágyakozó kézfejem még mindig belemerült a szőrme melegébe, kesztyűs keze még mindig a karomon pihent. Olyan volt, mintha mindketten csak erre figyelnénk. Valami furcsa erő miként áramlik át, s ez menyire megnyugtató. És közben csupán azért beszélnénk, hogy a másik ne vegye észre, milyen fontos ez. Ugyanakkor az arcán elmélyültek a furcsálkodás vagy az idegenkedés vonásai. Ragyogott, mosolygott, s mintha mégis távolodóban lenne. Még gyorsabban beszéltem, abban reménykedtem, hogy a lenyugvó napot megállíthatom.
Kérdeztem, miért gondolja, hogy furcsa lettem volna. Úgy emlékszem, nem volt bennem semmi furcsa, igazán.
Mert a fiúk általában nem szoktak ilyen dolgokat sem észrevenni, sem megjegyezni, ritkán adogatnak csatokat, ősz hajú hölgyekről pedig nem mondják, hogy tetszenek nekik.
Na, jó, de Andria más, mondtam, és hogy a dolog ennél jóval egyszerűbb. Sokat voltam nők között, a nagyanyám nevelt és a cselédünk. A nagyapám legfeljebb néha sétálni vitt, ide egyébként, a Ligetbe. Férfiakról különben sincsenek emlékeim, nem nagyon kerültem a közelükbe. Ezért olyan dolgokat is megfigyeltem, amit mások talán nem. Vagy nem tudom, a lányok mindig jobban érdekeltek.
III. kötet 392Erre fölnevetett, na persze, itt van rögtön ez a bizonyos Weisz Ilonka. Ha mesélnék róla, akkor biztosan jobban látná, hogy milyen kisfiú lehettem.
Ettől megrettentem, kényes téma volt. Legszívesebben rámásztam volna a mezítelen nyakára, ahogy hátracsuklott a nevetéstől. A felragyogó, nedves, gyönyörű fogai között bemásztam volna a sötét szájüregébe. Olyan fogai voltak, mint egy vadállatnak. Nevetése azonban inkább ürügy lehetett arra, hogy kesztyűs kezét a karomról visszavonja. Nekem is vissza kellett vonnom a vágyakozó kézfejem, még gyorsabban beszélnem, nehogy a kölcsönös visszavonás feltűnő legyen.
Mondtam, a szőrméket elég jól ismerem, van egy nagybátyám, akinek nagy szalonja volt a Belvárosban, szőrmés, bőrös, ezt így mondják egymás között, s amióta a szalont elvették, otthon dolgozik.
Bőrös, ismételte meg a furcsa szót.
Szőrmés, mondtam magyarázón, meglehet, hogy ez a nyérc is tőle van. Magyaráztam, hogy amit a pesti köznyelv nercnek nevez, valójában egy nyérc nevű ártatlan állat. Ebben az egész szőrmézésben van valami megmagyarázhatatlan, de talán csak azért jutott eszembe, magyaráztam, mert nem csak a szőrméitől, hanem tőle is idegenkedtem, ettől a nagybácsitól.
Kérdezte, mibe kellett volna belegondolniuk.
Ezek élő állatok, s ez olyan, mintha én rablógyilkosságot követnék el, és még büszke is lennék rá.
Közbevágott, mondta, a nagybátyám biztosan zsidó volt.
Valóban zsidó volt, sőt még most is az, de nem ezért utáltam.
Mindketten hangosan fölnevettünk, az összevegyülő nevetésünk hosszan visszhangozott, ám ez egyáltalán nem volt jó nekem.
És mintha tréfálkozó kedvem is ettől múlt volna el. Olybá tűnt, mintha ezt a nyomorult, sötét házat bántanánk meg a visszahangzó nevetéssel.
Valószínűleg őt is megzavarta a nevetésünk. Egy kicsit fájt.
Menjünk, mondta csaknem zavarodottan.
III. kötet 393Mehetünk éppen, válaszoltam, de érdekelne, hogy miért olyan fontos vagy érdekes. Milyen szempontból érdekes.
Kérdezte, miért ne lenne érdekes, minden érdekes, ez is érdekes. Mint ahogyan az is érdekes, hogy ő egy hitehagyott katolikus. Ez egyáltalán nem érdektelen.
Lehet, hogy igaza van, tényleg minden egyformán érdekes, de akkor talán az is érdekes, hogy őt miért éppen ez érdekli. Hiszen kérdezhetett volna annyi mást. Kérdezhette volna, hogy milyen színű szeme van a bácsikámnak, és akkor készségesen válaszoltam volna, hogy fekete színű, fekete szeme van a bácsikámnak vagy barna, illetve nem emlékszem, nem tudom. Vagy kérdezhette volna, van-e bajsza és kopasz-e a bácsikám, és akkor válaszoltam volna, igen, valóban, a bácsikám kopasz, kis nyírott bajsza van, undorítóan szőrös a teste, és a sok bőrtől meg szőrmétől valósággal bűzlik.
Nem érti, miért lettem hirtelen ingerült.
Egyáltalán nem lettem ingerült.
Akkor nem érti, mit kívánok mindezzel mondani. Nem érti, mit állítok.
Úgy gondolja-e, hogy nekem kéne magyarázkodnom.
Nem, egyáltalán nem kell magyarázkodnom, készséggel válaszol minden kérdésemre, de reméli, hogy ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy elinduljunk.
Akadályoz vagy nem akadályoz, ez attól függ, válaszoltam elég élesen, hogy milyen magyarázatot kapok.
Hirtelen jött ez az erős, immár nem leplezhető indulat, kívülről tört ránk, mindkettőnket megbénított.
Miért éppen ezt kérdezi.
Kinn az udvar fölött csattogott a szél.
Dühödten és fölindultan, ijedten néztük egymást, de valójában azt a valamit néztük és kerestük egymáson, ami miatt nem bírtuk elviselni egymás szavait sem többé. Volt valami, amit sem ő, sem én nem tudtunk elszakítani, vagy legalább föladni.
III. kötet 394Legyen vége most, ha egyszer semmi esélye, és nem lehet belőle semmi jó.
Bocsássak meg, mondta dühödten, tényleg mehetnékje van.
Ha nem kapok elfogadható magyarázatot, ragaszkodtam a magaméhoz, akkor tartok tőle, hogy ez sok mindenben akadályozni fog.
Most éppen én akadályozom őt, ha nem venném észre.
Miben akadályoznám.
A szabad helyzetváltoztatásban, válaszolta kis nevetéssel. De nem sokáig, higgyem el.
Csupán addig, nevettem vissza rá, amíg nem kapok magyarázatot. Vegye úgy, hogy ez lesz a szabad távozás feltétele.
Ő attól tart, hogy nekem üldözési mániám van. Attól tart, hogy ezzel egyedül kell megbirkóznom. Nem képzelem, hogy akár egy pillanatig feltartóztathatom, hogy erőszakoskodhatok vele. Csak nem képzelem, hogy feltételeket szabhatok.
Álltunk ezen a lépcsőn, ebben a hideg, homályos, lekopott és koszlott lépcsőházban, s ennek nem volt immár sem értelme, sem célja, sem szépsége, sem kelleme. Ment volna, mégsem ment, mert annyira azért nem akart megsérteni, hogy egyszerűen eltoljon az útjából és faképnél hagyjon. Én viszont ezen az estén már ki tudja hányadszor éreztem úgy, hogy nem szabad, hiába a boldogság minden csábító ígérete, nem lenne szabad, egy pillanatra sem lenne szabad vele maradnom, nem.
Ha vele maradok, akkor valamilyen képtelen és kiszámíthatatlan szörnyűséggel jegyzem el magam, akkor végleg megpecsételem a sorsomat.
Ennek a másik férfinak a társaságát egy napig nem viselném el.
Ugyanazt a játékot kezdte el velem, amit ők már ki tudja, mióta játszanak.
És ha elviselném, mit kezdenék a saját hazugságommal. Miként lehetne rendbe hozni. De még ha be is vallanám, hogy nem a Testnevelési Főiskolára járok, mit mondhatnék neki, hogy miért hazudtam ezt.
III. kötet 395Egy olyan hazugság, amely mellett nem lehet megmaradni. Ám nemhogy nem tudtam elszakadni tőle, hanem minden pillanat, akár csönd volt, akár beszéltünk, valami olyasmibe lökött bele, vagy valami olyasmiben taszigált tovább, ami az enyém volt és hozzá tartozott, s e kettőt nem lehetett szétválasztani.
Ennek a valaminek nem volt külső jele, helyesebben jól láttam én, hogy keresi az arcomon, a homlokomon kereste, a hajam sörtéi között kereste. A tekintete minduntalan úgy pihent meg a vállamon, mint akit a következő pillanatban elűznek onnan. És én is így, ilyen nyugtalanul és tétován a mezítelen nyakán, a vastagon átrúzsozott ajkán, melle halmán, világító térdén és gyönyörűen ívelt lábfején.
Gyors utakon futott a tekintetünk, de nem találta, hanem mindig valami mást talált, egy idegen test szépségét találta. És akkor még azt is le kelljen nyelnem, hogy zsidózik. Még dühödtebbé tett, hogy mindeközben a faszom beleragadt az alsónadrágomba. Egyetlen kövérke csepp mindig kibuggyan, a szeminális hólyagváladék, az előbőr csúcsán szét is kenődik, s aztán már hiába szűnik meg az erekció, a szétkenődött csöpp úgy viselkedik, mint valami ragasztóanyag. Oda kéne nyúlni. Az alsónadrágot le kéne róla választani. Feltűnés nélkül nem lehet vele mit kezdeni. És az efelett érzett düh valamiként összekapcsolódott bennem a zsidózás miatt érzett dühömmel.
Ez bizony egy zsidó ház, ez bizony egy zsidó környék, minek költöztek ide, ha nem tetszik neki.
Mit akarok én ezzel az érzéketlen vidéki úrilánnyal.
Le kellett volna nyelnie, hogy elállom az útját, nem engedem, úgy erőszakoskodom, ahogy a bárdolatlan férje. A párhuzamban volt valami kellemetlen, amit tényleg nem tűrhettem, nem tűrhetett. Nyüszített az önzés. Egyedül akartam maradni, szakítani, véget vetni. Ilyen pillanatokban elfelejti az ember az ordító és sikoltozó magányát. Inkább senkit nem akartam. Elkeseredett dühünk közössége valószínűleg ebből származott, hiszen tiltakozott ellenem, tiltakoztam ellene. Tiltakoztam ellene, hogy ennyire akarok valamit, amiről semmit nem III. kötet 396tudok. Őt akarom, de nem tudtam, ki ő, s hogyan lehet egy embert akarni, ezt sem tudtam.
Akkor jobb, ha megy, végül is elléptem előle, menjen.
Ő azonban időközben éppen az ellenkező következtetésre juthatott. Inkább megadja magát, lesz, ami lesz, föladja.
Mondta, ne is haragudjak, nem tud mindent egyszerre elmondani. Bármiként szeretné tudatni velem, van egy rettenetes szemérem, ami nem engedi, vagy a borzalmas katolikus neveltetése. Ő egy jó házból való keresztény úrilány, ezt egy pillanatra sem helyes elfelejteni. Elismeri, hogy óvatlan volt a kérdés vagy meggondolatlan, vagy érteni véli az érzékenységemet, higgyem el.
Közbevágtam, hogy igazán nem érzékenységről van szó.
Jó, akkor nem érzékenység, igazán nem érdekes. Igazán nincs értelme, hogy így beszéljünk. Ha van ember, akitől nem kell tartanom, akkor tőle nem kell tartanom.
Sajnálom, hogy ilyen nyers hangon beszéltem, s hallottam, hogy a hangom ijedtebben cseng, mint amilyen ijedt vagyok.
Legfeljebb attól lehettem meglepett, hogy egyetlen mondatát sem fogadtam el, haladékot adtam neki, de valójában minden szavára lett volna éles válaszom.
Jöjjek, szólt vissza csöndesen. Egyszerre nem lehet, adjunk időt, mindent nyugodtan és rendesen el lehet egymásnak mondanunk. Az a benyomása, hogy mindketten halálos zavarban vagyunk, csapkodunk.
Ez igaz volt.
Jobb híján elindultunk, olyanok lettünk, mint egy vert sereg. Oda lett a ragyogása, élesen kopogtak cipősarkai. Előreengedtem, ment lefelé a lépcsőn, kissé fölülről láttam rá a sápadt lámpafényben. Mintha csüggedt tagjait a szomorúság és a gyász végtelen sivatagján kéne átcipelnie. Mindez ismerős volt, úgy áramlott át belém, mint a vér, és fájt, nagyon fájt. Akárha valahonnan, ahol egy szemernyi jót nem lelt, hiába is reménykedett, valahová el kéne jutnia, bár ereje fogytán, és sejtelme sincs, hogy mi vár rá még ezen a másik helyen. Azt sem értettem, hogy III. kötet 397akkor mi a fenének és hová megyünk. Nem, nem reménykedik, de mintha minderről valamiként én is tehetnék. Ha nem megyek vele, ha nem kísérem el, ha nem oltalmazom, akkor elkárhozom.
Mégsem részvét volt, amit iránta éreztem, hanem feldúlt kíváncsiság.
Oda volt a szépsége, bár nem mondanám, hogy a lénye ne így lett volna szívhez szólóbb és megkapóbb. Mintha pórusai hirtelen lelöknék a púdert, idegen anyaggá válna az ajkán a rúzs, a kölcsönbe kapott drága bunda úgy lógna a vállán, mint egy ruhaakasztón, pompázatosnak szánt frizuráján inkább a különcködés vágyának erőfeszítése ütne át. Elszürkült és nyers lett, csupasz és leplezetlen, elszegényedett. Amikor a lépcső tetején Lüttwitz Andria bundájában megjelent, akkor megmutatta, hogy milyen káprázatos lehetne. Most azonban látszott, hogy milyen üres és milyen hiábavaló minden szépelgő igyekvése.
Azt is észrevettem, hogy cipőjének magas sarkán kissé felszakadt, felgyűrődött a bőr. Ez gyakorta megesik ilyen cipőkkel, mert a sarok beszorul valamilyen nyavalyás rácsba, lyukba, résbe. Testéből áradt a szemrehányás. Én pedig szemrehányóan bámultam a cipőjét. Valamit várt, valamiben nagyon reménykedett, megint csak nem kapta meg. Mintha a levegőből kéne kiszagolnom a vágyait. Az illata volt az egyetlen, ami azonban szintén megváltozott.
Mentem utána, s megvetettem miatta önmagam.
A szolgája lettem. Tíz perccel ezelőtt még nem voltam a szolgája. Miért vagyok én mindenki szolgálatára.
Árasztottuk egymásra a számonkérést és a szemrehányást, csaknem megfulladtunk benne.
Kérdeztem, észrevette-e, hogy ma este már másodszor használja teljesen értelmetlenül azt a szót, hogy halálos.
Egy szóval sem válaszolt, de tett egy egészen kis mozdulatot, amiből aztán egy egész sor más mozdulat származott, s ezzel ismét csak elkápráztatott. Éppen csak megvonta a vállát, egyetlen éles, elutasító pillantással nézett vissza rám. Ostobaságokat beszélek. Aztán a bunda gallérját két kesztyűs kezével összefogta, valamennyire meg is emelte, III. kötet 398mintha csak azért tenné, hogy most aztán már semmit, de semmit ne láthassak többé a nyakából, semmi csupaszt, és ugyanakkor szaporábbak és erőteljesebbek lettek a léptei. Ez volt a válasza. Így haladtunk át a bűzölgő kapualjon, s így lépett ki előttem az utcára, ahol most még erősebben tombolt a szél.
Két karját összekulcsolta a feje fölött, óvta a frizuráját. Szétnyílt a testén a hosszú bunda, s amint nekiiramodott, két súlyos szárnya lustán csapkodott. Bármennyire idegenkedtem ezektől a szőrméktől, ahogy puha, egyenletes, hosszanti bordázata hullámzott a hátán, meg kell hagyni, lenyűgözött. Saját teste így lett egy állat testének a hasonlata. Aztán a járdaszélen hirtelen megállt, szembefordult, csaknem nekiütődtem, ott álltunk a csapkodó szélben, egymástól alig arasznyira. Olyan érzésem támadt, hogy teljesen meztelen. Nem számítottam rá, hogy autóval megyünk, azt hittem, csak becsukja az autójukat, buszra szállunk. Mint egy megnyílt héj, szétnyílt bundájából felém feszült ez a telt, erős, valamiként mégis kislányos test.
Az állatiasság megnyílt héjából feszült elő. Azon az estén már nem is tudom, hányadik alakváltása volt.
Illatát újult erővel verte belém a szél, az új, a megfejthetetlen illatát.
Alig valami választott el attól, hogy a fénylő szőrme fénylő bélése alá csusszanjon mindkét karom, és magamhoz szorítsam a testét. Most bizony kacérkodott, hívott, csábított, úgy nyitotta ki magát, mint egy kagylót, mint egy fényes, mélybarna gesztenyét.
Kiáltoztunk, ordítottunk a szélben, ez különösen jólesett, mert olyan volt, mintha egymás nevető szájába löknénk át a hangokat.
A szél se ragadhassa el.
Kérdezte, ordította, rá merném-e bízni az életem.
Nem szívesen, de gondolkodás nélkül, ordítottam.
Mert nincsen nagy gyakorlata a vezetésben, sőt egyáltalán nincsen gyakorlata, ordította, s életemben először érezhettem közelről szájüregének illatát. Rúzs volt benne, az édes nyála és a hús tisztasága.
De remélem, hogy jogosítványa azért van.
III. kötet 399Nevetett, hogy éppen csak sikerült megszereznie, legalább három rendőrt csábított el érte.
Ordítottam, hogy gratulálok, ordítottam, hogy vele szívesen meghalok.
Szárnyra kelt az utca körülöttünk és úszott. Fejünk fölé feszült az úttest fényes íve, csapkodtak, felíveltek a kopott homlokzatok, lábunk alá befordult a súlyos ég.
Visszaordította, be a nyitott számba, hogy igen, ágyban, párnák között, de nem az utcán, ő is, szívesen.
Illatát nem az orrom, ordítását nem a fülem kagylója fogta föl, egyenesen az ágyékomra tört, megragadta. Nem volt mivel védekeznem ellene. Mert hol elernyedt, hol valamennyire megmeredt, az állandó lüktetéstől csordogált a sperma.
Ne, kérem, könyörgök, ne beszéljen így, s az ordításom immár nem a hangszálakat rezdítette, nem érintette a torkomat, hanem a mellkas emelkedő és süllyedő mélyéből, a szívem lüktető húsából tört elő.
Már hogyan ne beszéljen, nevetett rajtam, kinevetett, ordította, hogyan beszéljen.
Félek, ordítottam.
És ettől aztán a nevetésnek vége lett, bólintott, hogy persze, ő is. Szemének ragyogása egy hosszú pillanatra minden sötétségen átvilágított. Láthatott mindent, a jövőmet, a múltamat. Fütyült, sípolt, lökött, csapkodott a szél, amíg a lépcsőházban álltunk, megújult erővel tört rá a városra. Volt előttem egy elkomorodó arc és egy test, mely felém feszült. Én is mindent láttam, szédültem belé. Láttam, milyen elhagyatott voltam közel húsz éven át, nélküle, s most ennek vége lesz. Úgy sajnáltam magam a múló elhagyatottságomért, mint egy kisgyerek, szívet tépőn, sírósan, tehetetlenül. Mintha nem merészelném elhagyni az elhagyatottságomat, ez furcsa volt, elég furcsa. A szédülés pedig valóságosan emlékeztetett arra a régi pillanatra, amikor innét nem messzire, a Damjanich utcai lakás erkélyén, lassan minden elindult, eltolódott, és összecsúszott föld és ég. Nem akartam, nem értettem, miért jut eszembe valaIII. kötet 400mi, ami egyáltalán nem ide tartozik. És miért zavar meg. Miért ernyedtem el tőle. Neki is meg kellett támaszkodnia, amitől még valószínűtlenebb lett minden. Amit magam érzek, azt látom is rajta. Két karjával a frizuráját sem óvta már a széltől, könnyedén nekidőlt a kocsijuknak, én meg e kifejezetten hívó mozdulattól azt hittem, belé ájulok.
S hogy ez mégse történhessék meg, mint aki szavakba kapaszkodik, mondtam, ordítottam, szeretnék neki valamit elmondani. Szabályosan belélihegtem, mert úgy éreztem, hogy nem várhatok, és akkor most be fogom vallani a hazugságomat.
Ne, most ne mondjak semmit, most semmit nem akar hallani, kiáltotta a szél ellenében nagyon gyorsan és nagyon élesen. Fél, tényleg fél, hogy valami olyasmi történhetik, ami visszavonhatatlan.
S ezzel mintha az én hatókörömből vagy a saját szédületéből tépné ki, ellökte magát a kocsitól, kissé hozzám is ütődött, térde a térdemen, melle a mellemen suhant át, megperdült, megkerülte a kocsit, felrántotta a vezetőülés ajtaját.
Valami egészen másra számított, mint amit el akartam volna mondani.
Hiszen csak azt szerettem volna bevallani, hogy tanítóképzőbe járok, és nem járok Testnevelési Főiskolára, hazudtam, és nem tudom, miért, és vessen meg, őrizkedjen tőlem, és bocsásson meg nekem. Legszívesebben leborultam volna elé. Ő azonban arra gondolhatott, hogy most nem akarja meghallgatni ezt a hülye szerelmi vallomásomat.
Félreérthette a zavaromat, az elszántságomat, a mondatom hevességét.
Ha szerelmi vallomást akartam volna tenni, akkor ez tényleg nem lett volna most helyénvaló. Nem tudom, miért. Csak az lett volna igazán helyénvaló, hogy ne kelljen a hazugságomban megmaradnom.
Én is felrántottam a kocsi ajtaját, bezöttyentem mellé, de láttam az arcán, hogy immár nem lehet semmit mondanom, mert megint csak minden megváltozott.
Végre kettesben voltunk, bezárva, kizártuk a szél őrült füttyögéseit és csattogásait, s ez olyan volt, mint egy tartalmas ígéret. A félreértés III. kötet 401mégis olyanná tette a helyzetet, mintha valamiben véletlenül megbotlanánk, s egymáson esnénk át. Nekem ettől fékezhetetlen jókedvem támadt, nevettem. Már csak azért is, mert megspóroltam a kellemetlen vallomást, vagy legalábbis elodáztam, s ez olyan kielégült fölényhez juttatott, amit ő végképp nem érthetett. Valami egészen mástól tartott, és valami egészen másra számított. És ez valahogy egyszerre volt benne a tágra nyílt, csodálkozó szemében. Számomra váratlan, fenséges ajándék. Azt jelentette, hogy nem értek félre semmit, igen, szeret, a vallomásomra vár, bár abban a pillanatban, amikor kinyitnám a számat e vallomásra, visszautasítaná.
Erre azonban hiába vár, a nevetésemmel sem tudott mit kezdeni.
Megbántottan rántotta el a tekintetét, fölgyújtotta a lámpát, a frizuráját kezdte igazgatni a visszapillantó tükörben, s a nyelve hegyével egyengette az ajkán a rúzst. Az érthetetlen nevetésem fölényét valahogy ki kellett egyensúlyoznia. Furcsa volt látnom, ahogy menekülés-szerűen és azonnal magával foglalkozik. Mintha azt mondaná, hogy nem, most megingott ugyan, de a függetlenségét nem adja fel, miattam aztán egy pillanatra sem fogja elveszíteni.
Ami nem azt jelentette, hogy nem szeret, hanem csupán azt jelentette, hogy most nem.
Mégsem bírta ki szótlanul, mert annál azért nagyobb volt a feszültség, s valamiként le kellett vezetnie.
Elmondhatnám neki, hogy mit találok ilyen mulatságosnak.
Megnyugtathatom, hogy nem a frizuráját, nem őt, hanem inkább a helyzetet.
Fölösleges megnyugtatnom, mert nem lett izgatott, de milyen helyzetre gondolok, vagy kinek a helyzetére.
Mondtam, valószínűleg egészen másra számított, mint amit én mondani akartam.
Kérdezte, ugyan mit akartam volna mondani.
Akkor most már mondhatnám-e, kérdeztem.
Már miért ne mondhatnám.
Az imént nem volt ilyen engedékeny.
III. kötet 402Ki vele, megengedi.
Most azonban nem tudom elmondani. Előbb meg kéne indokolnia a nagy változást, aztán majd megfontolom.
Igazán nagyvonalú ajánlat a részemről. Ám akkor mégiscsak azt akartam volna mondani, amit ő elhárított.
Nem, tévedés, én valami olyasmit szerettem volna mondani, amire egyáltalán nem számíthat.
Meglepetés.
Bizonyára.
És akkor most találós kérdést fogunk-e játszani.
Nem, nem gondolom, hogy ilyesmit fogunk játszani.
Mert nincsen kedve velem hülye játékokat játszani. Ő úgy látja, túl könnyedén szeretném fölfogni az életet. A magaméval azt csinálok, amit akarok, de nélküle, nem vele.
Mondtam, talán szerencsésebb lenne, ha most egy ideig nem beszélnénk, mert félek, fölöslegesen bántjuk meg egymást.
Mondta, akkor végre valamiben megint megegyezünk.
Csak azt nem értem, mondtam, hogy miért kell mindenkivel ilyen hangon kötözködnie.
Egyrészt nem kötözködik, másrészt mit jelentsen, hogy mindenkivel.
Nem szeretnék belebeszélni az életébe, de van fülem és van szemem, látom és hallom, hogy a férjével szintén így beszél, és az üzletben sem beszél máshogy a férfiakkal.
Megható lesz, ha én fogom tőle a férjét vagy a férfiakat megvédeni.
Mondtam, magamat védem, nem a férjét, kérdeztem, vajon a saját hangját nem hallja-e. És honnan tudja, honnan tudhatná, tört ki belőlem a fojtott kiáltás, hogy én miként fogom föl az életem. Nem fogom föl sehogy, elárulhatom. És honnan tudja, hogy nekem milyen életem volt, vagy milyen életem van.
Nem tudja, válaszolta csöndesen, csaknem ijedten, én azonban nem tudtam már a dühöm féken tartani.
És minek állítja, hogy a férje, ha egyszer nem a férje. Minek ez a III. kötet 403hazugság, ez a bújócska. Jól láttam a lakók névjegyzékén meg a lakásuk ajtaján a lánynevét. És ha lenne férje, vagy a férje lenne, akkor különben sem viselkedne így velem. Nem veszi-e észre, hogy milyen közönséges. Velem akarja féltékennyé tenni ezt a szerencsétlen férfit, amikor már amúgy is szétveti a féltékenység.
Nem, ez nem így van, válaszolta türelmesen.
Nem hallgattam rá, mondtam a magamét, hogy nekem meg azt hazudja, hogy a férje, nehogy túl nagyok legyenek a reményeim.
Nem, ez nem így van, ismételgette egyre csöndesebben. Nem lehet egyszerre mindent elmondani, nem lehet, mondta, s szórakozottan babrált a kocsi sötét műszerfalán.
Csak jobb lenne valamit elmondani, mint állandóan félrebeszélni, már megbocsásson, hogy ilyen erős szavakat használok, hazudni.
Hogy tévedek, tévedek, ez nem így van, egyáltalán nem így, tévedek.
De hát akkor hogyan van, erre lennék kíváncsi, miben tévedek. És miért ne lehetne akár egyszerre mindent elmondani. Ha akarja, akkor én egyszerre elmondok neki mindent. Vagy kétszerre.
Ne kiabáljak és főleg ne gúnyolódjak.
De kiabálok, miért ne kiabálnék a saját hangomon.
Mindkét karjával a kormányra dőlt, futtatta az ujjait a sötét műszerfalon. Nem merészeltem igazán ránézni, mint ahogy ő sem nézett rám. Vagy már el is felejtette, hogy itt vagyok. Ezen sem csodálkoztam volna, mert magam sem tudtam igazán, hogy hol vagyunk vagy mi történik.
Iszonytató súlya lett annak, amit az ember egyáltalán ki tudott mondani, s annak még nagyobb súlya és fenyegetése, amit nem tudott. Tényleg úgy éreztem, hogy én most egyszerre és egyetlen mondatban el tudnám neki mondani az egész életem, s mindazt, amit valaha gondoltam vagy gondolok. Volt valami rettenetes, legyűrhetetlen egész. Nem volt hol belékezdeni, és megfelelő hangsúly sem volt hozzá.
Mégis rá kellett volna bízni valamiként a másikra. Mindazt, amit nem lehetett elmondani.
Felnyögött, hogy kínozom.
III. kötet 404Mintha lenne egy óriási indulat, egy darabka leválna vagy kiszakadna belőle, s azt kiáltottam, hogy nem kínozom, mivel kínoznám.
Ugyanakkor a lelkiismeretem mardosott. Meg akartam volna érteni, világosan akartam látni, vádaskodtam és kiáltoztam, mert nem volt erőm kiverekedni magam a nyomasztó hazugságomból. Sőt, egyenesen jólesett, hogy nem verekszem ki magam belőle, hanem itt erősködöm, önkényeskedem és csattogok, még ha mélységesen szégyelltem is magam miatta.
Miért bűn az, kiáltottam, ha világosan akarok látni.
Ugyan, válaszolta rosszkedvűen, ezek csak nagy szavak. Ki beszél itt bűnről, és mi az, hogy világosan. Ő ilyen szavakat nem ismer. Egyáltalán, miként merészelek ilyen szavakat a számra venni. Látja ő jól, hogy inkább szeretném valahogy megúszni. Ki akarok térni előle. Vettem egy nagy lélegzetet, utána eredtem, de inkább ne lenne, ezt gondolom. És miért gondolom, hogy ne látna át minden kis trükkömön.
Ő miért gondolja, hogy én ne látnám át valamennyit.
Épp ezért mondta az imént, hogy túl könnyedén fogom föl az életet. Csupán erre gondolt. Azt hiszem, hogy szavakkal bármit meg lehet oldani. Különben nem akart megbántani. Tényleg nem tud sokat az életemről, bár egyet s mást hallott erről.
Akkor igazán elárulhatná végre, hogy a nevem is honnan ismeri.
A Terikétől.
Milyen Terikétől, kérdeztem meglepetten, nem ismerek semmiféle Terikét, s azon vettem észre magam, hogy ismét csak bámuljuk egymást.
És megint úgy látom, hogy csodálatos.
És ilyen szépet én még nem láttam.
Hát a főnöknőjétől.
És ő is kalandozik az arcomon, mintha csúsztatná a tekintetét, sehol meg nem áll.
És a főnöknője meg honnan ismerheti az én élettörténetem, ha egyszer én nem ismerem sehonnan az ő főnöknőjét.
Honnan ismerheti, hát a saját nagynénikémtől ismerheti.
III. kötet 405Erre igazán nem számítottam, de számíthattam volna, hiszen Nínó a kislányát kereste. Lehetőség szerint minden nőt megszólított, aki a karján számot viselt.
Idegen tárgy lett az arca a félhomályban. Az orrára és az ajkára egyetlen sárgás fény esett. Ártatlan kijelentése fölnyitott egy titkos világot, amelyben egymás háta mögött beszélték meg az emberek egymás életét. Neki bizonyára nem volt se idegen, se taszító, se titkos ez a világ, inkább közeli és természetes. Valamiként kislányosabban vagy idétlenebbül hatott ebben a világban, s ez lehetett az egyik alakváltozása, amelyet eddig nem értettem. Két mondat között is változtatni tudott az életkorán. Hol idősebb volt nálam, hol meg gyermeteg. Nem nagyon tudtam elképzelni egy olyan világot, amelyben a saját nagynéném rólam beszél egy idegennek, miközben egy másik idegen fülel. Tudtam ugyan, hogy ilyen világ létezik, mint ahogy azt is tudtam, hogy a valódi világban minden mondat merénylet és árulás, csakhogy számomra kizárólag olyan világ létezett, amelyben ilyesmi semmilyen körülmények között nem történhetik meg. S ezektől a furcsa érzésektől vagy gondolatoktól mintha a másodperc töredéknyi idejére végre valamit vele kapcsolatban is megértenék, de aztán mégsem tudnám, hogy mit értettem meg.
Kérdeztem, mikor és miként beszélt rólam a nagynénikém, egyáltalán miként kerülhettem szóba közöttük, s vajon honnan ismerheti az én nagynénémet az ő főnöknője. De be sem vártam a válaszát, mintha rettegnék a válaszától, elfordultam tőle, s inkább kibámultam az utcára.
Az utca ismerősebb volt, mint az arca.
Nem, ő azt hiszi, hogy különben nem ismerik egymást sehonnan. Szeretnek egymással beszélni, hiszen körülbelül egyidősek is, a főnöknője nagyon későn szült. Hol erről beszélnek, hol arról, bármiről, akármiről.
Én meg nem is tudtam, mondtam, hogy a nagynéném hozzájuk jár vásárolni.
Nem csak a nagynénikém, mondta ezen az élénk és lelkes és kislányos hangján, hanem még az unokabátyám is.
III. kötet 406Közben néztem az utcát, mert valamiért néznem kellett ezt az utcát.
Mondtam, nem, nem lehet, valakivel összetévesztheti, mert az unokabátyám még soha az életében nem tette be egy üzletbe a lábát. Hacsak nem a nagynénémet kíséri el.
Nevetett, hogy ebben is tévedek, mert szerdán jön és pénteken, mindig pontosan négy és öt között, s mindig ugyanazt a legdrágább desszertet veszi.
Desszertet, mondtam. Mármint az én unokabátyám, mondtam. Még egy skatulya gyufát sem vett soha, nemhogy desszertet.
Valami pedig biztosan van a dologban.
Én meg olyan meredten bámultam át a lámpák kilendülő, sárgás fénykörén, mint aki nemcsak látni nem akarja ennek az ismeretlen nőnek az arcát, de még a hangját is csak távolról kívánja hallani. Ezt az élénk, kislányos, távoli hangot, amit nem tudtam hová tenni. Egy másik világból beszélt át, s egyszerűen elviselhetetlen volt az elképzelés, hogy Ágost azért vesz náluk desszertet, hogy neki udvaroljon.
Nem volt nő, aki elkerülte volna a tekintetét.
Az utca pedig el is ragadta a tekintetem. Mintha valamelyest elfelejteném, hogy miről is beszélgetünk, magam is eltévedek. Vagy éppen erre vágytam, hogy tévedjek el, nem tudom. Vágyakozni kezdtem arra, hogy kiszálljak, nekidőljek a szélnek, s hazamenjek a Stefániára. Visszatérni a hazába, amely számomra immár nem létezett. Látni a kert mélyén a hat kivilágított, íves, magas ablakot, s amíg Róza ki nem jön, hogy a kaput kinyissa, a kerítés hűvös lándzsáinak dönteni a homlokom.
Kérdezte, mire gondolok, vagy mit nézek annyira, vagy miért hallgattam el ennyire.
Mondtam, hogy valami eszembe jutott a gyerekkoromból.
Meséljem el.
Ez az, mondtam nevetve, és még mindig csak bámultam a Dembinszky utca lengő fényeinek alagútján át a semmibe, hát éppen az a baj, hogy magam sem tudom, mit kéne elmesélnem, mert annyi minden volt együtt hirtelen.
III. kötet 407Vissza kellett néznem rá, megkérdeztem, hogy ő végeredményben vidéki-e.
Ezt meg honnan veszem.
Nem veszem sehonnan, kérdezem.
Ő viszont kérdezi, hogy miért érdekel.
Mert ha vidéki, akkor talán el sem tudom magyarázni. Ez egy rögeszme, már gyerekkoromban volt egy ilyen rögeszmém, hogy az Aréna úton van egy határ, és egy egészen más világ, mint nálunk a Stefánián. Kérdeztem, nem akarja-e, hogy megmutassam. De hirtelen eszembe jutott, hiszen nem hoztuk le a másodikról azokat a bizonyos italos palackokat.
Világos, hogy jó helyen jár, s amilyen világos, olyan furcsa érzés kerítette a hatalmába.
Talán a szerelmi boldogság tesz nagyszerű ígéretet a növényzettől erősen illatozó levegőben.
Ostobaság lett volna ugyan felülni egy ilyen spirituális ígéretnek, de nem kisebb ostobaság megtagadni magától a könnyűség kivételes és indokolatlan érzetét.
Dr. Kienast látott egy magányos erdei házat, mely hosszú és nem túl széles tisztás közepén állt az összes kivilágított emeleti és fölszinti ablakával, s mintegy rá kellett magát vennie, hogy nézzen, és ne azzal foglalkozzon, amit gondol és érez. Akárha ugyanabban a téli alkonyatban járt volna. De hol a csudában lehetne másutt, mint ahol éppen jár.
Minden megesett volna egyszer.
Könnyű és ijesztő pillanatokban, mikor az embert, ki tudja, miért, a felelőtlenség veszi birtokába és a boldogság járja át, könnyen támad olyan benyomása, hogy a világot könyv nélkül ismeri. Magát a sajátos érzékcsalódást sem először éli át. Valamivel távolabb látott a tisztáson III. kötet 408egy takarosan megépített favázas fészert, vele szemben egy csinos kis építményt, amiről nem tudta volna megmondani, hogy mire használhatják. Ez volt a gyümölcsaszaló, ahol Isolde megtalálta az elrejtett aranyat Döhring álmában, s talán a legrégibb a három építmény közül.
A favázas főépület gerendáit és a széles tetőszéket frissen festhették újra.
Kienast mulatott kicsit önmagán, a csalóka érzés hatására hajlik rá az ember, hogy olyan kalandos felfedezéseket tegyen a világ belső természetét vagy szerkezetét illetőn, amelyekkel már a következő pillanatban nincs mit kezdeni. A ködös erdők csöndjében finom csepegések zaját lehetett hallani. Szellő nem rebbent. S ami az utóbbi két napon történt, azzal igazán elégedett lehetett. Előremenekült, s valahogy minden rendesen össze is jött. Valósággal tombolt, tocsoghatott a rátalálás örömében, habár semmi nem lehetett egészen új. Mint aki nem először érkezik látogatóba erre a nyomorúságos sárgolyóra, s minden valószínűség szerint nem utoljára vendégeskedik itt. Már megint a szerelem, az átkozott szerelem, énekelte magában a régi dalt.
Mindig újra a szerelem, énekelte magában, még fütyürészte is, hogy legalább a hülye szövegétől megszabaduljon, miközben ment az ünnepre készülődő, villamos füzérekkel túldíszített városban a mit sem sejtő emberek között, ment a sötét kis bűnügyei nyomában.
Most meg itt állt az ismeretlen ház előtt, és még mindig ugyanazt a dalt énekelte, mindig ugyanaz a dal, és holnap is ezt fogja énekelni. Habár csupa olyasmire gondolt, amire korábban nem. Gondviselés, meg sárgolyó, ilyen szavak korábban elkerülték a figyelmét, vagy nem ültek meg tartósan a tudatában. Elragadtatottságra nem volt hajlama, nem hajlott misztikára, nevetségesnek találta az ezotériát, náci barnamártás, a titokzatos összefüggéseknek vagy a kivételes gondolatainak sem tudott megörülni. Meg a felemelő érzeteitől, az egész robbanékony szerelmi felfordulástól sem vigyoroghatott kedvére. Ilyesminek igazán nem adhatja jelét az ember. Pedig amikor elutazása előtt a laboratóriumban megbeszélték az első elemzések eredményeit, és néhány III. kötet 409érdekesnek ígérkező új anyagot adott át a laboránsnak, legszívesebben jó nagyokat rávert volna a szikár, szemüveges férfi hátára.
Figyelj, komám, tegnap éjjel mi történt. Éppen azért, mert a másik férfival ilyesmi szemmel láthatóan soha nem esett meg. Nem tette meg, a másik nem volt a komája. A laboráns még így is óvatosan megnézte őt magának. Mi üthetett belé. Nem volt egészen szabályos, hogy olyan anyagok vizsgálatát bízza rá, amelyeknek tiszta eszközökkel nem juthatott a birtokába.
Amikor a nyomozati kép első vázlata ilyen gyorsan és majdhogynem hézagtalanul összeáll, akkor résen kell lenni. Nem csak a nagy igazságokat, a nagy tévedéseket is szigorú logikai háló tartja fenn a világegyetemben, s ezért az ember még akkor is gyakran úgy véli, hogy nagy igazságok nyomába szegődött, amikor valójában egy igen gyönge kis ötletének ült fel.
Most aztán nem ment tovább a gondosan megmetszett ágbogas gyümölcsfák alatt, almák voltak, körték, távolabb szilvafák, nem lépett ki a tisztás gyepszőnyegére.
Micsoda kicsinyes ügyekben nyomozok én, micsoda szarságokon rágódom, s ezekben is milyen nevetségessé teszem magam. Mintha jóval nagyobb és véresebb ügyekre lenne szüksége a jósorsához, de valamivel kevesebb buzgalomra. A nagyravágyásával mindent tönkrever. Mintha ugyan a fordítottját tenné az életével, s így erkölcsileg sem állna biztosabb lábakon, mint a bűnözők.
A fészer ajtaja mögül a favágás tompa döndüléseit lehetett kihallani, hasadást és puffanást.
Túlhajszolt kocsiját az imént állította le, ahol a térképen az aszfaltozott út a végére ért. Ma ugyan alig evett, alig ivott, talán innen a szédülésre emlékeztető érzete, a meglepettsége, hogy nem egy valóságos alkonyatban áll. Vagy nem ebben az alkonyatban, hanem egy korábbiban. Hogy valamit azért sietősen magába tömjön, a leengedett ablakon át ordított ki a kolbászsütőnek. Ez nem csodálkozott, csaknem tíz éve állt az égett olajtól büdös városszéli bódéjában, hozzá volt szokva az autóikba zárt elmebetegekhez, belőlük élt.
III. kötet 410Arra azért ügyelnie kellett, hogy ne töröljék szájon, ne szúrják le és főleg rendesen megkapja a pénzét.
Mustárral akarja vagy kecsöppel.
Mustárral.
Egyik karjával a kormányon, míg a másik kezével összefogta a zsömlét és a forró fehér szafaládét, azonnal hajtott tovább, így harapdálta be, csorgott a mustár. Tapogatott a szomszédos ülésen, szalvétája a papírtálcával együtt becsúszhatott az ülés alá. Üres vagyok, mások szaros kis bűneivel foglalom el magam, olyasmire van törvényes felhatalmazásom, ami másoknak nem engedélyezett, de még ezzel sem megyek semmire. Elégedetlen volt önmagával, hogy ezt az ürességet, ami benne van, semmivel nem lehet feltölteni, de ezekkel a visszatérő elégedetlenségi rohamaival sem volt kevésbé elégedetlen. Mintha azt gondolná, hogy egy ilyen ocsmány szakmával, amitől az embernek még akkor is mindene ragad, ha tisztességesen végzi, nem lehet méltó a nőre, nem csak rá, senkire. S hogyan végezze tisztességesen. Ez egy világos, illatos, törékeny lény, akit ráadásul évekig nem is vettem észre. Becsületesen meg kell neki mondani, hogy nem méltó rá, mielőtt csalódást keltene, abbahagyni. A testi öröm azért nem minden. Habár ezzel az ostobasággal is hiába nyugtatta önmagát. Hogyne lenne minden. Ha ő egyszer jót baszott, akkor otthonos a világegyetemben. Meg különben is, ki az isten választaná le a lelki örömről, vagy bármiről. Az ülésbe dörzsölte a zsíros és mustáros ujjait, szája szélén meg jól szétmázolta a kézfejével. Mintha egy ilyen nő miatt rögtön valakinek kéne lennie vagy életének hiányzó méltósága válna nyomasztóvá, a kényes kapcsolat a napi tevékenysége és a hiányzó emberi készségei vagy képességei között. Nem tudta, mi hiányzik, de valami nagyon hiányzott. Most ugyan jól megtömte magát, a szervezete ellen elkövetett merénylet hatására nagyokat böfögött, s azzal is számolnia kellett, hogy csuklani fog. Ha nem kéne a fénytől is óvakodva ebben az emberi sűrűben settenkednie, akkor ő is korábban észrevette volna, hogy nincsen senkije, mint ennek a szerencsétlen Döhringnek.
Erősen tartott a csuklásoktól, már többször elhatározta, hogy ilyen III. kötet 411szemét zsömléket és kolbászokat nem fog magába tömni, és főleg nem kólákat inni rá.
Ha csuklott, akkor csuklott, hiába vetette be a jólismert módszereket ellene.
Kienast a nagy lelkierővel rendelkező rendőrök közé tartozott, a legrettentőbb bűntények láttán sem veszítette el a lélekjelenlétét, de a legkisebb testi rendellenességtől vagy a legbanálisabb fájdalomtól megrémült. A napi tevékenység valószínűleg a természetes jóhiszeműségét koptatta el, talán ezért nem tudott egy másik emberi lényben alámerülni, vagy eleve azért választotta ezt a pályát, hogy minden nap igazolva lássa a természetes rosszhiszeműségét, s aztán ne is találjon senkit, akivel megoszthatja az életet.
Senkit, akivel kedvére gonoszkodhat.
A leglehetetlenebb panaszokkal fordult orvoshoz, hol azért, hogy az orvos megnyugtassa a tünet ártatlansága felől, hol azért, hogy közölje vele a végzetes hírt, amire mindig is számított. Egy fogfájás, tűszúrás, orrvérzés, darázscsípés, vízhólyag, szálka elég volt, hogy feltartóztathatatlanul közeledni lássa a véget, amiről a kellemetlenség múltán hajlamos volt azonnal elfelejtkezni, hiszen mással sem foglalkozott, mint mások halálával. Majd mégis felnyitotta a kólásdobozt, alig csillapítható kortyokban itta. Igyekezett ugyan rögtön kiengedni magából a szénsavat, nagyra tátotta a száját, a nyelvét kidugta, mintegy megböfögtette önmagát. Valamivel később az ülepét is megemelte, elővigyázatosan durrogtatott, azért ne nyomjon olyan nagyot, hogy az alsónadrágja szaros legyen. Amitől egy időre jó büdös lett a kocsijában. Ezt azonban inkább élvezte, mintegy szaglászott utána, csak el ne veszítse az ismerős szagát, mielőtt szétoszlana.
Alkalomadtán, bármennyire elégedetlenkedett önmagával, óvta és dédelgette, élvezetesnek találta, ami a testéhez tartozik.
Az erdőszéli útpadkán leállított öreg jószág valósággal levegő után kapkodott, az átmelegedett piros karosszéria gőzölgött és pattogott a vöröslő alkonyatban.
III. kötet 412Az alacsonyra nőtt fenyves felett tiszta volt az ég, haloványan kék, a levegő az évszakhoz képest lágy, valamelyest páratelt, az előrejelzések erre az éjszakára nem ígértek hóesést.
A térkép szerint innen még ötszáz méter a tanyáig, nem is volt több, ám a csapásra emlékeztető földutat, mely oda elvezette volna, lelakatolt sorompó rekesztette el. Nagyot kellett ugrania, hogy átvigye. Úgy látta, hogy a csapást a tulajdonosok rendben tartják, gépkocsival ellenben igen ritkán járnak rajta. Nem látott friss keréknyomot a régiek között. Minden olyasmit szemügyre vett és gondosan rögzített, ami szakmai szempontból fontos lehetett, de a szerelmeséről ábrándozott és még külön élvezte, hogy széttart a gondolkodása. Boldogságához persze az is bőven elegendő lehetett volna, hogy itt gyalogol a karácsonyi csöndbe öltözött erdőben, lélegzik, megmozgatja a vezetésben elgémberedett tagjait. Mint aki végre hazaérkezik, teste és lelke felizgatva és elcsitulva a realitásnak egy ismeretlen szintjére emelkedik. Szerelmi ábrándozásában ez volt a határozott benyomása önmagáról. Mintha valaki másban találta volna meg saját élete ismeretlen alapritmusát. Süppedékeny volt az erdei talaj, rugalmas, homok, nem észlelt friss lábnyomot. Szaglásával pedig rögtön kétféle megkapó fanyarság között választhatott, s annak még jobban megörült, hogy ilyen semmiségeken gondolkodik.
Hogy a vöröslő törzseken végigpergő gyantát másként érzékeli a páratelt levegőben, mint a szerteszét kúszó borókát, mely hamvasan kékre érő bogyóival valósággal behinti a tűlevelek rozsdaszín szőnyegét.
Később türelmesen, kissé elbizonytalanodva várakozott az erdőszélen. Mindannak, ami idáig elvezette, sok köze volt ugyan az illatokhoz, ezek viszont alig megragadhatók. Tényleg hajlamos volt rá, hogy gyámoltalan kis ügyeket túllihegjen, legalábbis gyakran mást mondott az ügyről az intuíciója és mást a tárgyismerete vagy a tapasztalata. Döhringnek egyedül kell lennie, remélte, hogy egyedül is van. Két telefonhívásának helyét sikeresen azonosították, s mielőtt elindult volna, a felvételekbe még egyszer belehallgatott. A düsseldorfi hívás hisztérikus sietségről, a második, amely valahonnan innen a közelből, egy maIII. kötet 413gányos benzinkút telefonjáról érkezett, nyilvánvaló pánikról árulkodott. Ha valaki nincsen magára utalva a lelkiismeretével, a rendőrséget sem hívja sürgetőn. Bár azzal is tisztában volt, hogy Döhring inkább őt hívta, nem a rendőrséget. Azt sem gondolta volna komolyan, hogy Döhring öngyilkosságra készülődne, de nem veszélytelen fiú, és semmi kétség, erősen veszélyeztet másokat.
Az egyedüllét olyan dolgokat hajlamos felnagyítani, amelyeknek mások számára alig van érzékelhető jelentőségük.
Szakmailag nem volt ugyan indokolt, hogy ilyen jelentéktelen hívás miatt útra kelljen. Mondhatta volna, hogy Döhring a terheltségével biztosan nem fog elszaladni, és talán nem is köti fel magát a hasznosítható információival. Na és mi van akkor, ha mégis felköti. Vagy még egy áldozatot kerít magának. Ettől az ügy nem lesz ugyan se értékesebb, se bonyodalmasabb. Menjen a maga tébolyodott útján, hagyni a fenébe. Úgyis csak valami kis szarság. Így lett volna ésszerűbb és kényelmesebb, már csak azért is, mert a tulajdon édesanyja karácsonyi vacsorára várta. Ő meg a sokféle bánat és rettenet közepette nem lett ugyan cinikus, de azzal nem áltatta önmagát vagy másokat sem, hogy az egyéni életnek különösebb értéke lenne. Személyes oka volt rá, hogy ne tudja és ne akarja elhárítani a váratlan ötletét. Legalább az elkövetkező éjszakát nem a nővel tölteni, ez volt a legfontosabb. Kis távlatot adni a váratlanul heves szerelmi indulatnak, a sorsdöntő fordulat előtt még visszaszerezni valamennyi szabadságot tőle, s csak aztán dönteni. Hiszen mindennél súlyosabban érezte, hogy bevégeztetett, legfeljebb utólag adhatja a tudat áldását arra, ami az érzékeiben vagy a realitás magasabb régiójában végbement, még védekezett. A szabadsága forog kockán és nem adja. Az anyám szentestéjét elbaszom, ez igaz, felelőtlen szakmai kalandokba bocsátkozom egy nő miatt, ez is igaz, de mire odaérek, ez a szerencsétlen legalább magától megpuhul, s akkor egy csapásra két legyet ütöttem.
Kienast édesanyja egyedül élt, az édesapja a saját kezével vetett véget a nyomorúságos életének, depresszióiról és mániáiról a családban III. kötet 414ugyan senki nem beszélt, azóta sem ejtették ki e szavakat a szájukon, éppen úgy nem, ahogy az epilepsziát sem emlegették, vagy a foglalkozását, amit idejekorán feladott, csak hogy a saját apja életpályájától minél távolabb legyen. Amihez Kienast a saját pályaválasztásával megint csak közel került. Nem boncolt, de arról, hogy mit hol talál, vagy a halál beállta után milyen biofizikai folyamatok zajlanak az emberi szervezetben, nem tudott kevesebbet, mint egy jól képzett boncnok vagy egy nevesebb törvényszéki orvosszakértő.
Azt ugyan nem tudta volna pontosan megmondani, hogy Döhringnek miben kéne megpuhulnia, de hát éppen ebben az irányban tapogatott a fantáziája. Az előző nap délelőttjén figyelemreméltó jelekre lelt, s így mégsem állhatta útját, hogy a diákot illetőn feltételezéseket tegyen. Mégha iránta érzett érdeklődésében és gyanakvásában volt is valami indokolatlan. Lelke mélyén a szükségesnél erősebben szánakozott a fiatalemberen. Empátia nélkül nyomozói tevékenység nem végezhető, most viszont túl sok volt a melegszívűségből, a pszichológia nyelvén szólva ez volt a transzfer. Mintha a szerelmi szükségszerűséggel nem tudná igazán felülírni a szakmai felelősségérzetét, s azt kérdezné magától, minek jöttem én ide, vajon mit keresek én itt, miért nem hagyom futni, miért szarom el miatta az estémet és az éjszakámat. Puszta szánalomból nem tesz ilyesmit az ember, avagy a lélek milyen trükkjét fedi el a szánalom. Azt sem gondolhatta komolyan, hogy az édesanyjának gyakran okozna csalódást. Most mégis élvezetet keltene a kései lázadás, hogy még csak nem is telefonált, nyugtalanok lesznek. Ami azt jelentené, hogy amíg él, az ember ki nem nő a fiú szerepéből, akkor viszont nem tudja az életét önállóan megoldani. Hol akkor a nagy szabadság. Kienast kifejezetten jó fiú volt, kamaszként sem lehetett volna más, lassan hűlt ki bennük a tragédia, és oly beláthatatlanok voltak a történeti dimenziói, hogy igazán ki sem hűlhetett. Még a gonoszkodásra hajlamos nővérével is jól kijött, vagy legalábbis a két nő között tartósan meg tudott felelni a nem egészen rászabott férfiszerepnek. De épp ezért nem felejthette el, hogy családjukban az epilepszia férfiágon örökletes.
III. kötet 415Ez olyan maradt, mint egy titkos fenyegetés mindkét esetre, ha akár fiúként, akár férfiként nem jól viselkedik és nem tesz eleget a kötelezettségeinek.
Még szunnyad, mértéktelenséggel nem lenne helyes fölriasztani. Habár tudta, hogy ezzel is fölöslegesen riogatja önmagát. A fajbiológiai szolgálat szakorvosának megsárgult zárójelentése az egész epileptikus családfával együtt ott rejtőzött a családi iratok között, s nagy titokban már az édesapja halála előtt ezt kutatta. Azzal nyugtatta meg magát, hogy a szigorúan vett örökléstani számítás szerint a családjában legfeljebb az ő hímnemű unokája lehet veszélyben. S már csak azért is félt volna egy ilyen mélyebb kapcsolatba belemenni, mert nem akarta, hogy gyermeke legyen. Sem a világot, sem önmagát nem látta alkalmasnak erre, abba meg nem ment bele, hogy ilyen kérdést érdemes-e egyáltalán feltennie. Vagy van-e alkalmas világ. Még az a gondolat is többször megfordult a fejében, hogy végrehajtja magán a náci tudomány ítéletét és sterilizáltatja önmagát, amit az édesapja a szakorvosi vélemény ellenére teljesen érthetetlen okokból elkerült.
S hogy akkor ennek a véletlennek köszönhették a születésüket, ami szintén nem volt lelkesítő.
Úgymond megengedhette magának, hogy az anyjától egyszer elmarad.
Teljes kivilágításra viszont nem számított. A magányos ház akár teli lehetett Döhring ünnepre készülődő családtagjaival, de sem az ablakok mögött, sem a tisztáson egy lélek sem mutatkozott. Nem látott garázsajtót, nem volt garázslehajtó vagy régi kocsiszín, nem látott egyetlen szabadban parkoló gépkocsit.
Ha ugyan jó helyen járt, de tudta, hogy ebben nem tévedhet.
Mikor aztán teli lett a fáskosár, Döhring a rövid nyelű baltát betette a frissen hasogatott fák közé, a kosarat a hóna alá emelte, már amennyire lehetett.
Térdével kellett a fészer ajtaját kirúgnia.
A nagyapja arra tanította Döhringet, hogy a gonosz hajlamos álruIII. kötet 416hát ölteni, soha nem alszik mélyen. Ha mégis elpihen, akkor fejszét, baltát, kést, vasvillát, sarlót és kaszát elővigyázatos paraszt soha nem hagy őrizetlenül a közelében, mert odakap, amikor rövid álmából felriad. Most mégis gyanútlanul ment a kosarával a ház felé. Hátra sem nézett, az ajtó pedig ugyanarra a régi rugóra járt, s hallotta, amint a háta mögött rendesen becsapódik.
Kienast hagyta, menjen a szerencsétlen, ujjongott magában, tényleg minden rendesen összejön, ilyen átkozott szerencséje legyen, s akkor talán mégsem alakul olyan siralmasan a jövője. Most már igazán nem baszhatja el. S akkor szólította meg az erdőszélről a diákot, amikor az a fáskosarával a tisztás közepére ért és teljesen védtelen lett. Hangosan és barátságosan köszönt rá, jó estét kívánt, a nevén szólította, úrnak szólította, ahogy a szolgálati szabályzat is megkívánja. Döhring azonban egész testében megrendült a meglepettségtől, amit a nyomozó szintén jól láthatott.
Azonnal felismerte a hangot. Jobbnak vélte a kosarát szépen lassan letenni a földre.
Testi megrendültsége elűzte ugyan a körülötte gyülekező rémeket és idegen lényeket, eltűntek, felszívódtak a könnyű esti ködben, hogy tudatát a másik ember jelenléte vegye a birtokába. Szóhoz nem tudott volna jutni, nemhogy a köszönését viszonozni. Leszegett fejjel állt, s amint a hasábok között heverő régi baltán megragadt a tekintete, mert egy igen világos pillanatra megragadt, védekezésre kész tartása pedig Dr. Kienast tekintetét sem kerülhette el, arra kellett gondolnia, hogy akkor nem áll le.
Folytatni fogja a megkezdett munkát, ahogy a teremtő folyamatosan a kezére adja.
Isolde ugyan arra ösztönözte, s csak azért nem fogta könyörgőre, hogy ne legyen vele erőszakos, kérte, ne gondoljon többé semmiféle teremtőre vagy mire, álljon már le ezzel.
Ünnepek után az első dolga lesz, hogy bekapcsolja az ügyvédjét, ha már ilyen ostobaságra vetemedett és bolhából csinál elefántot.
III. kötet 417A szüleinek nem árulja el, hogy mit tett, ezt a maga részéről megígérheti. Nem hiszi, hogy szilveszter előtt eszükbe jutna kijönni a tanyára, itt biztosan biztonságban lesz. De ígérje meg, esküdjön meg neki, hogy ügyvéd nélkül nem tesz egyetlen lépést sem, nem telefonálgat sehová és senkinek.
Tényleg nem tudott volna vele maradni, bármennyire érezte is a szükségességét. Tudta ugyan, minden sejtjével érzékelte, hogy Carlino nem csak hazudik, hanem ez a téboly, ezek a téboly hazugságai. Párizsban azonban még aznap este a Druon embereivel együtt vacsorával várta az ügynöke, egy nagyobb jótékonysági aukciót készítettek elő a vacsorával, amitől mindketten sokat reméltek.
Ezek ostobaságok, amiket gondol, higgye el, ilyesmivel igazán nem kínozhatja önmagát. Képtelenségeket vett a fejébe, szemenszedett hazugságoknak ült fel, szemfényvesztés áldozata lett, higgye el.
Sietősen beszélt, visszahallotta magát, s emiatt egy kicsit szégyenkezett.
Ilyesmi az ő családjukban nem történt, el nem tudja képzelni, hogy Carlino honnan veszi. Ki mondott neki ilyesmit. Ilyesmit kétszáz éve senki nem vesz komolyan és nem is gondol, s akkor ő most minek riogatja őt vagy önmagát. Ha ilyen ostobaságoknak ül fel, akkor tényleg nem érdemes se filozófiát, se pszichológiát tanulnia.
De hiszen éppen azon van, hogy a dolgok mélyére nézzen, védekezett Döhring.
A dolgoknak nincsen mélyük vagy nincsen felszínük.
Isolde csak tudja, a pragmatikus filozófiai leckét a divatszakmában jól meg kellett tanulnia.
Jó, hogy nem lépett be egy tébolyult szektába, vagy álljon be már neonácinak.
Isolde ne túlozza el, ne keverje a különböző dolgokat. Őt igen konkrét kérdések foglalkoztatják, s ez azért nem ugyanaz.
De ugyanaz, kiáltotta Isolde a teljes és átütő hangján, és dühében mélyen elpirult.
III. kötet 418Döhring ebbe a gyerekes vitába még belement, hogy nem, nem ugyanaz, mert azt szerette volna elérni, hogy Isolde legalább neki adja fel magát. Utalásait azonban a másik nem értette el vagy nem akarta megérteni. Legalább a saját lelki nyugalmuk érdekében, mintegy magánhasználatra vallja be, hogy mit tett. Miről hallgat évtizedek óta, amiről különben mindenki tud.
Gerhardt Döhring az eltűnt aranya miatt legalább négy embert eltett láb alól.
Aztán be kellett látnia, hogy Isolde tényleg semmire nem emlékezik, hiába kerülgeti a forró kását, semmit nem akar és nem fog sem elismerni, sem bevallani, akkor viszont hirtelen elhallgatott.
Ha nem érti, hogy mire megy ki itt a játék vagy nem akarja megérteni, akkor legyen nyugalom.
Akkor gyorsan húzzon el a híres Párizsába.
Világos lett előtte, hogy nem véletlenül nem történik meg. Nem véletlen, hogy Isolde nem kapcsol. Nem véletlen, hogy tagad és tagad. A meg nem történő dolgoknak olyan értékük van, mint az égi jeleknek. Isolde volt az egyetlen, az utolsó, aki valamennyire a családjához kötötte, s ezt a kötést el kell oldani, hogy tetteiben tökéletesen szabad legyen és a feladatát végre tudja hajtani. Soha nem értette meg, hogyan került közéjük. A mostoháját megvetette, a nyúlszívű apját és a seggnyaló húgát, aki állítólag az édesanyjukra hasonlított, mindig is gyűlölte.
Olyan lesz, mint egy foghúzás, reccsen, de a gyűlölettől meg fog szabadulni.
Inkább megígérte, igen, nem gondol rá többé, ezekre a régi dolgokra, erre a teremtőre vagy micsodára, Isolde csak menjen békével és hagyja őt magára. De unja az ateizmusát.
Carlino, édes, ilyen nem létezik, hogy teremtő, s akkor mi dolgod vele, hogyan létezne, milyen feladatod lenne. Mielőtt elmegyek, ezt még egy gyorsított tanfolyamon ki fogom belőled beszélni.
Már azért is nagyon hálás, hogy ide kihozta, csak menjen.
III. kötet 419Az embernek nincs semmiféle feladata a világban, semmi, nulla. Semmit nem kell elvégeznie sem a teremtő miatt, sem nélküle. Az embertársai pedig a saját ostobaságuk miatt jobbára úgyis menthetetlenek. Miattuk csinálhatna éppen ezt vagy azt, de csak akkor érdemes, ha éppen az értelmetlen adakozásra van hajlama. Ilyen hajlamod nincs.
Neked sincs, én viszont legalább kínlódom miatta, szenvedek, miért nem akarod megérteni.
Mint aki az utolsó pillanatban még könyörgőre fogja, a legfelvilágosultabb nagynénje ellenben ezt az utolsó felhívását sem érti meg.
Fiatal embereknek ezt a keserű pirulát, semmi kétség, nagyon nehéz ostya nélkül lenyelniük.
Ő maga is tudja, hogy nem létezik, nem hülye, nem őrült meg teljesen.
Akkor engem se kergess őrületbe és ne űzz gúnyt belőlem és főleg ne húzd a fülembe. Nem bírom a nyafogást.
Akiről én beszélek, vagy amiről én beszélek, közel sem olyan, mint amilyennek a keresztények vagy a zsidók képzelik, ahogy te is képzeled. Ennél sokkal, de sokkal régebbről való, egyszerűbb, nyersebb, brutálisabb. Van személye vagy nincs személye, ez sem érdekes. Téged csak azért zavar, mert rögtön személynek képzeled, s rögtön attól félsz, hogy a germán mitológiából mászik így elő.
Lehet, hogy tudnálak követni, de nem akarlak.
Holott az egész germán mitológia vagy a keresztények istene csak arra jó neki, hogy egy időre elfedje vagy eltakarja magát velük.
Gerhardtot valaki csak megölte.
Soha ki nem derítették.
Legalább négy embert megölt.
Túl sok Wagnert hallgattál, Carlino. Vagy valamilyen olcsó drogra kaptál rá, nekem nyugodtan bevallhatod.
Rossz nyomon vagy, de a bűnöket kétségtelenül be kell vallani, másként nem megy, ezt bizony én is így gondolom. Mindenkinek a magáét.
Legalább ezt hagynád el. Karácsony után nem csak ügyvédhez meIII. kötet 420gyünk, hanem az orvosomhoz. Bármit szedtél be, higgyed el, a dolog rövid úton megoldható.
Majd megfogalmazza másként, de nem szeretné, ha meg kéne a szavait cenzúráznia.
Mintha egy földnyelven állna, amelyen a szeme láttára lassan átcsapnak a hullámok, s akkor valóban nem marad szilárd talaj a lába alatt.
Isoldénak talán igaza van, a felizgatott fantáziája viszi a gondolatait helytelen irányba. De miért kéne úgy megrémülni tőle, miért kell rögtön orvosért kiabálni. Ez is csak egy kulturális vagy kultikus gyűjtőfogalom, amivel az ember a visszatérő fantáziáit nevezi meg, vagy a kollektív fantáziáit. Wagner benne van, kétségtelen, a görögök is benne vannak, a germánok is benne vannak, mint egy nagy levesesfazékban.
Nem válaszolsz.
Nem kaptam rá semmire.
Akkor valami nagyon szokatlan történt veled. Ha nem akarod nekem elmondani, azt is megértem, akkor viszont mégis egy megbízható pszichiátert kell kerítenünk.
Nemegyszer mondtam, ha a kötelező analízisedet meg akarod csinálni, akkor fizetem.
Mit tegyen, kiáltotta erre Döhring, ha egyszer léteznek kulturális fantáziák, s bennük ülnek ezek a brutálisabb istenek vagy akár a teremtő. Igenis, a teremtő. Akár tetszik Isoldénak, akár nem, léteznek ilyen szavak, és ezeket a szavakat nem lehet megkerülni. Ő tudja, hogy minden nagyon törékeny, a fogalmak is nagyon törékenyek, s nagyon résen kell lenniük, ám éppen ezért. Ő tovább nem hallgathat, nem bírja, s az sem érdekli túlságosan, ha ezzel a fogalommal megsérti mások meggyőződését. Törni-zúzni fog, összetöri a fogalmi berendezést. Nem tehet róla, a kulturális fantáziáknak az a dolguk, hogy felizgassák, s miként kerülhetné el, hogy bizonyos kérdésekben az agya végre megvilágosodjon, ami kétségtelenül tettekre fogja ösztönzi.
Miket beszélsz, kérdezett bele egész józan lénye fenyegetésével Isolde, micsodát miként kerülj el.
III. kötet 421Talán mondanád meg, miként védekezzem ellenük vagy a saját gondolkodásom ellen.
Mert Isolde előtt most még egyszer tényleg nem merészelt volna megvilágosodásról beszélni.
Egyszer el fogom mondani, hogy mit lehet tenni ellene, a megvilágosodás ellen, hiszen már nagyfiú vagy.
Te sem jutottál vele olyan messzire.
Eddig ugyan nem akartam beleszólni a legintimebb magánéletedbe.
Beleszóltál, mást sem tettél, mint beleszóltál.
Ugyan, mit tudsz te erről.
Vagy jó, nem ellenük, de hogyan védekezzen az ember a saját képzelete ellen.
A nyomozó mindazonáltal kényelmesen és derűsen jött felé, mintha a világon ennél semmi nem lehetne természetesebb.
Ami az ő szemében rögtön azt jelentette, hogy bármilyen kockázatos, helyesen cselekedett, amikor útjára bocsátotta Isoldét, csak menjen a maga derűs kis paradicsomába és vigye a korlátoltságát és a felelőtlenségét. Az utolsó szálat szakította el, ami a realitásukhoz kötözte. Hol van előírva, hogy miattuk cenzúrázza meg a szótárát és még a képzeletét is. A saját szókincséről majd ő maga gondoskodik. Egyedül kell lenniük a nyomozóval. Nem csak a teremtő kopója talál biztos nyomot a világegyetemben, hanem a bakója is, aki a szükséges ítéleteket majd végrehajtja.
Ez így van rendjén, miként lehetne másként.
A többi isteneket nem értette, de ennek a brutálisabb istennek a nyelvét végre valahára minden további nélkül le tudta fordítani emberi nyelvre magában.
Isolde csak menjen a kedves Rue Cassette-be, menjen nyugodtan.
Most már nem lehet semmi baj.
Legfeljebb nem fogják tudni eldönteni, hogy a kulturális vagy a mitológiai képzetek vajon egyformán egy kozmikus realitás részeit képezik-e, vagy netán önálló entitásként működnek egy mindenki számára egynemű realitásban.
III. kötet 422Minden jóra fordul.
Azt kéne mondania, igen, most akkor rámtalált, akit kerestem. A rám bízott ítéletet pedig végre fogom hajtani.
Hívott, mondta a nyomozó szelíden, amikor a házból kivetülő fények között elébe ért, és a túlzóan szép mosolyában felragyogtatta a fogait.
Döhring szeretett volna ugyanilyen csöndesen és könnyedén válaszolni, ő is szívesen megkísérelte volna a mosolygást, kedélyének ezt a kötelező felragyogtatását, ám ehelyett azt mondta magában, ezt az embert, aki végre rám talált, le kell fejeznem, s valóságosan megborzongott az ítélet boldog tudatától, hogy végezni kell vele.
Arra gondolt, hogy ahol van bűn, ott erénynek is lennie kell.
Nem mintha a nyomozó előtt a balta láttán ne lett volna világos, hogy milyen mértékben veszélyeztetett.
Miközben úgy néztek egymás szemébe a hidegen csepegő alkonyatban, mintha első találkozásuk óta nem telt volna el három egész nap. Időközben nem történt volna meg velük oly sok más dolog. Nem kéne annyi minden másra gondolniuk, más veszélyes személyekre és más veszélyes eseményekre.
Ha megfogja a kosár egyik fülét, mondta a nyomozó vidáman, én megfogom a másikat, és nyúlt a teli fáskosár után.
Szerelmes ember vadidegenekkel szemben is igen adakozóvá válik, bár rögtön látta, hogy a másik kevés hajlandóságot mutat az ilyen jellegű adományok elfogadására. Döhring jellegzetesen kiélesedett vonásain, meg főleg a kényszeresen rövid léptein és a zárt mozgásán látta, hogy első ítéletében tévedett. Ki kell javítania önmagát. Mintha a Tiergartenben állva nem vette volna tudomásul, hogy ez nem egy egomán városi idióta, ez nem neurózis, hanem skizofrénia. A megrögzöttségét látta meg, a pusztító vágyát a szabadulásra, amint egymásba csapnak és lélegzethez nem engedik egymást. Mint aki sietteti, menekülésre készteti a saját lépteit, vagy a saját nyugtalan teste körül ólálkodik. Döhring egyszerre volt űzött és alattomos.
Ha meg akar még valamit tudni tőle, akkor résen kell lennie, s nem III. kötet 423őt kell megszólítania, hanem az ólálkodó idegent, a menekülőt kell a menekülésében megelőznie.
Döhring nézett rögtön nagy riadt szemekkel, nézte a másik emberen, hogy nem érti ugyan, mi történik meg velük vagy mi történhet még, de mennek a kosárral.
Olyan kiszolgáltatottságot érzett Kienasttal szemben, aminek nem tudott ellenállni, de nem is tudta neki megbocsátani, s ezek az ellentétes érzelmek különböző irányokba húzták és vonták az arcvonásait.
S akkor elfogadott valamit, amit nem ismer és nem lett volna szabad elfogadnia és megismernie. Szólni azonban nem tudott ebben a rá is átsugárzó szerelmi érzületben, amelyet nem ismert, és nem rá szabták vagy nem rá vonatkozott. Érezte, hogy vicsorog, holott az állt volna az érdekében, hogy mosolyogjon erre a nyomorult rendőrre.
Torz némasága csak odabenn a házban vált igazán nyomasztóvá, hogy nincs elegendő levegője, hogy csupa olyasmit tesz, ami nem áll az érdekében, amikor a kandalló elé érve letették a frissen vágott fát. Talán csak egy rossz mozdulat miatt. Kienastnak arra is alig maradt ideje, hogy körbenézzen. Idejében érkeztek a fával, mert a tűz éppen csak pislogott. S hogy Döhring azonnal rávethessen néhány hasábot, Kienast előzékenyen kiemelte volna a rövidnyelű baltát a kosárból, vagy ki tudja miért tette.
Döhring úgy kapott utána, mintha ugyan el akarnák venni tőle, vagy éppen merénylettől tartana. Kienast lenne a merénylő. Egyszer már embervér tapadt rá, erre a baltanyélre, gondosan lemosták, hogy használni lehessen, ne kelljen eldobniuk vagy elajándékozniuk, a balta fejét és a nyelét dörzspapírral lecsiszolták. Döhringéknél erről sem beszéltek, mégis tudnivaló maradt a családban, hogy mi történt a baltával. A nagybátyja vérének és csontvelejének nem maradt ugyan nyoma. Meg magukat a tárgyakat sem lehet felelőssé tenni a rendellenes használatért. Sikerült gyorsan megragadnia, ettől ellenben kölcsönösen zavarba jöttek, és egyikük zavara erősítette a másikét.
Mintha kölcsönösen minden epizódot ismernének a másik életéből.
III. kötet 424A kölcsönösen leleplező mozdulat és a félelem kölcsönössége a szemérmükben és a méltóságukban sértette meg mindkettőjüket, az ágyékukig ért el. A váratlan érintéstől meglepetten mindössze annyi lélekjelenlétük maradt, hogy mégis megérintsék egymás tekintetét, lopva, szemérmesen, miként cinkosok teszik, ha sokat kockáztatnak, majd gyorsan elforduljanak.
Amitől még erősebb hangsúlyt kapott a némaság. Hogy Döhring eddig nem szólt, semmi formálisat nem viszonzott, s aligha várható, hogy az erdei ház csöndjét ő törje meg. A nyomozó mégis úgy döntött, hogy ő ugyan nem fog szólni, csak semmi elsietett előzékenység, kivárja a másikat. A fiatalember skizoid kitöréseinek engedelmeskedve eljött ide, felfogta a személyre szóló rejtett hívás értelmét, s legyen elég ennyi. Erőtlennek nem mutatkozhatott. Meleg volt és almaillat, meg különben is ideje lett körbenézni, kik ezek a Döhringék, mire számítson. A falakat régi faburkolat borította, falépcső vezetett fel az emeletre, minden lámpa világított, csillár, falikar.
Féltve őrzött baltáját Döhring sietősen a kandalló oldalához támasztotta, mint akinek a testi létezés lett a szégyene. S hogy a kényelmesen és pimaszul szemlélődő nyomozót a tolakodó testi öntudatával együtt ne kelljen szemtől-szembe látnia, lekuporodott a tűz elé. A kölcsönösségüket azonban így sem tudta megszakítani. A legvékonyabb hasábokkal gyorsan körberakta a maradék lángolást. Minden az előírt pályára áll, nem térhet le róla. A nyomozónak egyenesen imponált, hogy milyen gyakorlott ujja van Döhringnek az ilyesmihez, habár nincs mozdulata, mely ne lenne sietős, éles, zabolátlan és kényszeres. A baltát bizonyára mindig ugyanebben a szögben támasztja a kandalló oldalához.
A tüzet rögtön fújta, hogy a vékony hasábokba belekapjon a láng.
Az ingerült tűzfúvás azonban nyilvánvalóan nem csak a parázsnak szólt, hanem a nyomozónak is. Aki ekkor maga is hátat fordított, hogy a fiatalember csöndes színjátékát mintegy a vállával fogja fel, s közben kényelmes lépteivel körberecsegje az öreg gerendázattól viszonylag alacsony mennyezetű helyiséget. Mintha az emeleti hálók súlya alatt III. kötet 425rogyadozna a közel sem barátságtalan lakószoba. Minden kis ablakán külön kinézett.
A szerelmes ember szívesen tetszeleg a testével. Halálosan izgatott lett a veszélyeztetett fiatalember láttán. Nem vallotta volna be egykönnyen magának, hogy könnyű prédának tekinti. A szakmai alapszabályok szerint részvétlennek kellett maradnia.
Szakmája két olyan dolgot követelt meg tőle, amit sem egyidejűleg, sem párhuzamosan nem lehetett végrehajtani.
S hogy ne essen túlzásokba, vagy zavara ne gyűrje maga alá a figyelmét, mintegy szemügyre vette, hogy mire lát ki, aki itt keres menedéket. A tüntető tűzfúvás pedig megerősítette abban a benyomásban, hogy találkozásuk első pillanatától vészjelzéseket sugároz rá a szerencsétlen. Szégyenkezik miatta, de nem áll le vele. Segítséget kér, tőle reméli, ami igen megható, és a nyomozó számára nem is volt kivételes tapasztalat, de túl van már azon, hogy bármilyen gesztussal segíteni lehetne rajta.
Nem csak szükségből vagy érdekből, nem csupán önös élvezete miatt öl az ember, hanem kínjában.
Olyan kín, amin lehet ugyan lazítani, de csillapítani nem.
Odakinn egy magányos madár rikoltozott, talán bagoly lehetett, ez is felettébb furcsa volt ebben a feszült pillanatban, nevetségessé tette a feszültségüket. S miközben a képecskéket egyenként szemügyre vette, jelentéktelen tájképek és csendéletek voltak, helyi festők vagy családtagok alig iskolázott művei, arra gondolt, hogy a világ bármilyen sokszínűnek és gazdagnak mutatkozzék alakváltásaiban, végül is egynemű anyagok együttese vagy halmaza, s először látott tárgyai ezért tűnnek rögtön jelentőséggel telinek vagy ismerősnek. A bagoly nem hoz semmiféle vészt senki fejére, hanem a veszélyt érzékelő ember veszi észre a huhogását. A fiatalember háta szépen meghajolt, vékony pulóvere alól csigolyáról-csigolyára, pontosan kirajzolódott a gerince. A hasábokba kapó lángot bámulta, óvatosan lökdöste a piszkavassal a hasábokat, és sugárzóan hallgatott a hátával.
Inkább azokat a szerencsétleneket kell kivételes lényeknek tekinteIII. kötet 426ni, akik nem gyilkolnak kínjukban, vagy legalábbis utólag tudomásul veszik, hogy mit tettek.
A helyiségnek igen egyszerű és takarékos volt a berendezése. Fiókos komód állt benne a két nagyobb ablak között, felette paraszttükör, amely egyetlen pillantás idejére, míg elment előtte, erősen torzított formában mutatta be Kienast ábrázatát, most azonban így is vonzónak találta önmagát, mert azonnal szembenézett a két örömben eltöltött éjszakával. Látta, hogy tényleg ő volt az. Szemközt az egyszerű téglakandallóval egy megkopott virágmintás szövettel kárpitozott kanapé állt a szoba közepén, amelyen a fiatalember minden bizonnyal az előző éjszakáit eltöltötte a vedlett pléd alatt, talán az egész megelőző napot is. Mellette pedig egy mély fotel azonos virágmintás szövettel, amelyből közeledte láttán kiugrott egy ez idáig észrevétlen macska, s hangtalanul eltűnt a kanapé alatt. Kienast az elhagyott fotel mögött állt. Szerelemtől felhevült testi öntudatával állt ellen a gyilkos feszültséggel teli csöndnek, s hol kinézett a kisebb ablakon, amely alatt egyetlen durván ácsolt parasztszék állt, hol pedig a tűztér előtt guggoló fiatalember tarkóját tartotta szemmel.
Döhring ezt pontosan érzékelte a meztelen nyakcsigolyán; a mezítelenségét, a gerincvelőt, az örökre elveszített méltóságát az ágyékában.
Miközben Kienast oly kényelmesen helyezkedett el a macskától meleg, virágmintás fotelban, majdhogynem kéjesen nyújtóztatta ki a tagjait, mint aki éppen az anyagi és szellemi világ teljes egyneműsége miatt véli indokolhatónak, hogy egy idegen helyen otthonos legyen.
Arcátlansággal viszonozta a fiatalember közönybe burkolt kihívását és a kölcsönösséget illető megvetést.
Dohányzik itt valaki, kérdezte később, mikor a hasábokon dalolt és sziszegett a láng, s ettől lassan mindketten hozzászoktak a másik néma jelenlétéhez.
Döhring mondta, hogy nem, de nyugodtan gyújtson rá. Hamutartót itt a kandalló párkányán talál, s rögtön mutatta a piszkavassal. Szerette volna, hogy a nyomozó legyen közel, jöjjön közelebb hozzá és a III. kötet 427tűzhöz, a tüzet imádta. Öt a dohányfüst nem zavarja. Szeretett tüzet gyújtani, tűzzel játszani, tűzbe bámulni, nem tudott a tűztől elszakadni. Legfeljebb az ikerhúga fog morgolódni, ami neki egyenesen jól jön és jólesik. Könnyű felbosszantani, s akkor jobban is látszik rajtuk, hogy értelem híján ki milyen ember.
Ezen nevetgélt, bár inkább nyers és bántó lett a nevetése, mint kellemes.
Nem is tudta, hogy van ikerhúga, jegyezte meg Kienast, ezek szerint nem nagyon kedveli.
Na és ha gyűlöli.
Bizonyára hasonlítanak.
Hogyne hasonlítanának.
A cigarettát sajnos kinn hagyta a kocsijában, válaszolta Kienast, s Döhring nem tudja-e őt kisegíteni.
Holott inkább azért kérdezte, mert tudni akarta, milyen cigarettát talál a házban. Ha már hétszáz kilométert utazott, legyen kis gyors eredmény. Az ismeretlen hulla kabátjának zsebében olyan mennyiségű dohánytörmelékre leltek, amiből megállapítható lesz a cigaretta vagy a cigaretták márkája, s így tovább. A Fasanen utcai lakásban tett előző napi illegális látogatásán zsebre is vágott egy gyanúsan gyűrött csomag cigarettát, amíg a készséges házmester félrenézett.
Tapasztalata szerint egy ilyen agyongyűrődött pakliban marihuánát vagy hasist kell találniuk.
Döhring feltehetően hazudik, ebben is, másban is, de minden ment a maga biztos útján. A laboráns időközben feltehetően azonosította a dohányt.
Cigaretta sajnos nincs a háznál, válaszolta Döhring gyanútlanul, sajnos nem tud segíteni. Bár tudja, hogy egy dohányosnak mit jelent a hiánya. Mi tagadás, tette hozzá, most az egyszer ő is szívesen elszívott volna egyet. Mert azért neki ez tényleg egy megrázkódtatás, hogy Kienast doktor komolyan vette a hívásait és tényleg eljött.
Ő maga sem nagy dohányos, jegyezte meg Kienast, aki igen elégeIII. kötet 428dett volt Döhring válaszával, de hát hétszáz kilométert egy ültében levezetett, s tett még egy kis vargabetűt Düsseldorfban is.
A lassan beinduló csevegés semmire nem kötelező tónusát jó lett volna megőrizni, s ezért rögtön folytatta, ha négyet elszív naponta, akkor sokat mond.
Legfeljebb ha egyet, hacsak nem társaságban, válaszolta Döhring készségesen, bár ő maga sem azért válaszolt így, mintha tényleg így lett volna.
Döhring tényleg folyamatosan hazudott, hol önmagának hazudott, hol másoknak, ami önmagában nem okoz nagy gondot az emberek között. A hazugságoknak ezt a két különböző szintjét azonban nem tudta mindig tisztán elválasztani, túl fiatal volt hozzá, meg a skizoid rohamok is akadályozták ebben. Természetesen nem volt semmiféle társasága és nem ment sehová. Mások is így szokták mondani, bármit mondhatott hát, amit mások mondanak, legalábbis így gondolta. S miért is avatott volna be egy ilyen idegent bármilyen szinten a magánéletébe, főleg egy ilyen közönséges és nyomorúságos tömegembert.
Akkor, ha megkérhetem, adjon nekem egy pohár jó hideg vizet, legyen már olyan kedves, szólt a rendőr némi hallgatás után és meglepően csendesen, mintha ki akarná próbálni őt. Hol húzódnak benne az önmegvetés határai. Már a Tiergartenben állva az volt a benyomása, hogy ennek nem csak nem volt senkije, de nem is lesz, se nője, se fiúja, vagy ha lesz, őket sem fogja érzékelni a bőrén.
Meg zúgássá erősödött az agyában a förtelmes hang, talán fülzúgása támadt, és lassan fölverte szunyókálásából a hipochondriáját.
Szinte ijedten ismételte meg, hogy jól esne neki egy pohár jó hideg víz.
A fiatalembert azonban minden határozott szándéka ellenére sem lepte meg a kérésével.
Meg tudom kínálni almaborral.
Almaborral, ismételte Kienast tétován, mint akit a szokatlan ajánlat vagy talán az a körülmény, hogy most az egyszer emberére talált a III. kötet 429képmutatásban és a szimulációban, valamelyest visszavet és gondolkodóba ejt.
Egy kicsit inkább szégyellnem kéne, hogy a sajátunk az almabor. Nem nagy minőség, őszintén szólva, mondta az iménti kellemetlen nevetéssel, de nincsen benne egy csipetnyi adalékanyag, erről biztosíthatom. Amitől különben mindenki rögtön fejfájásra panaszkodik.
Az a benyomásom, hogy a kóros folyadékhiánytól szédülök, úgyhogy vizet, almabort, bármit szívesen veszek.
Itt már csak ilyesmit isznak az emberek.
Amióta elindultam Berlinből, egy kortyhoz nem jutottam.
Ő most azért hazudott, hogy a szomjúságról adott kép elég látványos legyen. Fel akarta hívni a másik ember figyelmét önmagára, ám azonnal kudarcot vallott vele.
Almabort isznak, gyermeket csinálnak, spárgát termesztenek, szilvát aszalnak, ennyit tesznek ezen a tájon az emberek. A spárgát, amit maguk is megesznek, gondosan és előrelátóan megmérgezik.
Már megbocsát, hogy kérésekkel terhelem, mondta Kienast, aki nem volt egészen biztos benne, hogy a fiatalember egyáltalán hallja-e.
Az anyatej nehézfémekkel mérgezett, az almabor ellenben vagy erősebb a miénknél, s akkor az alma rákkeltő aromáját külön kell belekeverniük, vagy ilyen gyöngécske, akkor viszont szerencsésen megőrzi a saját aromáját. Ezeknek az embereknek állandóan az a kényszerképzetük, hogy két rossz között választanak, s ne felejtse el, ezek az én rokonaim, ez az én nagy családom.
Bizonyára vendéget vár, talán a kedves ikerhúgát, s akkor jövök a gyöngeségi rohamommal.
Nagyban, kicsiben, itt mindenki spárgával foglalkozik, termeszti, tárolja vagy kereskedik vele. A szüleim, mármint az apánk és a mostohánk, mert ez a nő nem a saját anyánk, ezt csak azért mondom el, hogy mindent jól megértsen, szintén spárgát termesztenek.
Egy pohár vizet kérni talán mégsem nagy merészség.
Vagy ezt talán már mondtam is.
III. kötet 430Nem, nem mondta, nem emlékszem rá, hogy mondta volna.
Azért mondom, mert másként tényleg nem megy, mint hatékony növényvédő szerekkel. Spárgát soha ne egyen.
Igazán kínos, amennyiben a látogatásommal egyáltalán megzavartam.
Ki mondta, hogy bármiben megzavart. Nem csinálok semmit, s akkor miben zavarhatna meg.
Nem tudtam, hogy a spárga ilyen veszélyes.
Van ez a gyengécske almaboruk, másuk igazán nincs. Pénzük az ugyan van, nem a párnacihában, hanem a bőrük alatt tartják. Ha tesz két lépést és átmegy Hollandiába, akkor láthatja, hogy azok mennyivel szerényebben élnek. Pedig mi veszítettük el az utolsó háborút. A fák kapnak tavasszal egy kis lemosó permetet, semmi több.
Mindketten kissé kimerülten bámultak a tűzbe, amikor mondandóik végére értek.
A nyomozónak erre nem volt mit válaszolnia, a fiatalember hermetikus zártsága és süketsége valóban lehengerelte. Arca a friss lángok visszfényétől avagy a saját hirtelen támadt beszédességétől valósággal felforrósodott. Kienast undorral színezett idegenkedése a beteg arc és a beteg test látványától megerősödött, formát kapott. Amit maga sem fogadhatott volna el. Nyomozókat gyakran részesít a szakmájuk olyan élményekben, amilyeneket szívük szerint nem kívánnak látni vagy átélni. Olyan jellegű felhevültségben pillantotta meg a másikat, amit elvileg nem lett volna szabad látnia, habár ő hívta ki, és nem is tudta volna útját állni, hogy ne legyen rá hatással. Ami azt jelentette, hogy ennek a másik embernek van egy ilyen másik arca, talán maga sem ismeri, s ha ki akarta belőle szedni a titkait, akkor a hozzá tartozó testi szenzációkat is látnia kellett.
A rendőrségi mágnesszalagon rögzített hang, hangjának telítettsége, sötét tónusa és mély zöngéi a titkos életéről adtak hírt.
Kienast azt sem tudta volna megmondani, hogy a felhevült arcával és a sötét hangszínével együtt vajon vonzónak találja-e, avagy tébolyultnak, s akkor vajon a tébolyához vonzódik-e, vagy mindez taszítja.
III. kötet 431Ha valaki egy skizofrén agyának fiókjaiban kotorászik, közel fogja magához érezni a bogarait és a rigolyáit. A nyomozóban mindenesetre erősödött a különös érzés, amivel már jöttében, a fiatalembertől függetlenül is küszködött.
Mindaz, ami a világban az embert körülveszi és hatással lehet rá, valójában másolat, s akkor a földön tényleg minden örök ismétlődésre van ítélve. Egyszer, tízszer, százszor ugyanaz, végtelenszer, maga a szerelmi érzés sem más, mint másolat egy mindig korábbiról. A szerelmi gesztus bizonyára mindenki számára fontosabb, mint a szerelmi tárgy, a másik embernél fontosabb, mégha szerelmi tárgy híján magát a gesztust sem lehet végrehajtani. Talán az erőfeszítéstől vált ilyen érzékennyé, az alig kétnapos szerelmes figyelemtől gyöngült el ennyire, attól, hogy mindaz, ami itt történt vele, kevéssé érdekelte, hanem az érdekelte, akit elhagyott. Valami tényleg nem stimmelt. A szerelem jelenségét talán tényleg megelőzi a szerelem ideája, ez azonban a szerelmes embert a végsőkig ingerli, megalázza, Szókratész hiába is igyekezett az ellenkezőjéről meggyőzni Alkibiádészt.
Fölösleges lenne ugyan arra utaznia, hogy valamit megértsen, valaminek a végére járjon, a másik emberi lényben valami kézzelfoghatót találjon, bármilyen bizonyítékot bármire vagy kapaszkodót, ha egyszer minden többszörös vagy százszoros, akár számtalan és a végtelenségig ismétlődik, s így benne történik meg, de nem vele.
Érzékcsalódásnak fog mutatkozni egy másik éjszakán, hogy az előző éjszakán valamire rátalált vagy éppen most talál rá, mégis rátörtek a szerelmi dulakodástól hangos éjszakák, mikor kiáltozások kísérik a hús tehetetlen csattanásait, és egymásban cuppog a két különböző nemi szerv különböző anyagú síkosító váladéka.
Valóság szerint persze nem szédült meg, helyesebben az érzetének nem volt sok köze a szédülethez, de nem tudta volna megmondani, hogy a másolatban vagy az eredetiben tartózkodnak-e. Zúgás, mint mikor a szél a villanydrótokon, vagy távolban egy alapjáratra állított benzinmotor. Vajon a teste a fiatalember miatt szimulálja-e a szomjúságot, hogy próbára tegye és kifordítsa a skizoid rohamából.
III. kötet 432Aki segítséget várt volna tőle, ki tudja mivégre, ám úgy tett, mintha erre a szaros vízre vonatkozó kérését se hallaná, vagy tényleg nem hallotta.
Ami megint csak azt jelentette, hogy egyikük sem eredeti példány, hanem két másolat dolgozik egymásban, és a másolat személyes kérést nem teljesíthet.
Ők ketten olyan világba léptek át, ahol a valóságos szerepükből adódó hívószavak nem tudják megakasztani a kölcsönös szemfényvesztést a maga nagy munkájában.
Káprázat, minden csak káprázat.
Ettől ténylegesen érezte a szomjúságot, vagy legalábbis az elháríthatatlan késztetést, hogy tüntetőn felálljon és egy idegen házban maga menjen a víz után.
Ki kellett szakítania magát a saját káprázatából.
A helyiség mélyén rövid kis folyosó nyílt három ajtóval, ezeket korábban szemügyre vette. Előbb egy kamrába nyitott be, amely mindenféle takarító eszközökkel és lomokkal volt tele. Nem maradt elvesztegetni való ideje. Miként egy villamos ütés, az jutott eszébe, hogy nem szomjúság, közel sem káprázat, hanem az első epilepsziás roham előjátékát éli át, hogy amikor a szerelem éppen megszabadítaná, akkor az édesapja sorsa érje el.
Így érkezik meg a végítélet, nevetségesen megismétli önmagát. Aztán egy igen tisztán tartott vécébe nyitott be, s miközben rémületében és indulatában az ajtókat nyitogatta, Döhring egy árva szót sem szólt a háta mögött.
Talán akkor mozdult volna, ha Kienast felmegy a hálószobákba. Annyira telített lehetett a saját tébolyával, hogy semmit nem észlelt Kienast kitörni kész rettenetéből. Ami furcsa módon épp elegendőnek bizonyult arra, hogy a kínos kölcsönösséget még jobban megerősítse kettőjük között.
Legalább a roham előtt tudni fogja, hogy hol mi van a házban. A konyhában jeges hideget talált. Ezek szerint a fürdőszobának az emeIII. kötet 433leten kell lennie. Örült is, hogy az agya még ellenőrizetlen és szakszerűen működik. Mohón ivott, ami segített valamennyire, s amint másodszor megnyitotta a vízcsapot, a szivattyú automatikusan bekapcsolt, amitől viszont úgy rezzent össze, miként egy civil. De erre is volt rögtön válasza, vízzel csapkodta meg az arcát, ivott a tenyeréből, ébredjen már föl az álmából vagy a káprázatából.
A konyha ablakán át rögtön rá is láthatott a régi kútra.
Aztán meggondolta magát, inkább legyen meg, aminek meg kell lennie. Nem fog ellenállni az őrületnek, a saját rohamának pedig nem adja át magát, nem és nem. Töltött volna az almaborból, leviaszolt zöld palackokban állt a konyha asztalán, legalább tíz palack. Ehhez szüksége volt egy pohárra, egy késre, egy dugóhúzóra, ki kellett húzogatnia a fiókokat és mindenféle tárgyakkal foglalkoznia. Így tért vissza a lakószobába, azt sem lehetne mondani, hogy valamelyest megnyugodva, hanem végre bevallotta magának, hogy halálosan kimerült és a végsőkig zaklatott. A határán jár annak, hogy a szükséges mozdulatok és a rohadt szar tárgyak miatt a türelmét veszítse, és hajlandó a türelmét veszíteni.
Tombolni fog és eredményt akar.
A fiatalember, kezében a piszkavassal, még mindig a tűz előtt guggolt, mint aki vele ellentétben nem talál rá alapos indokot, hogy bármit változtasson a helyzetén.
Kienast a szerencsétlen Döhring miatt és az eredmény reményében mégis folytatta a tettetést, folytatnia kellett, ő volt a felnőtt és az erősebb. Nem csak a szakmája miatt, hanem a két nő között hozzá is szokott a sokat tűrő erős férfi sztereotip szerepéhez. Visszatelepedett a fotelba, egy ideig nagy testi önteltséget mímelve a borral foglalatoskodott. Mit csinálhatott volna mást. Megvizsgálta a színét, megvizsgálta az illatát, közben önmagát figyelte, a dührohamát tényleg megússza-e.
Hajlandó lennék akár egy epilepsziás rohamra, csak hogy ennek a nyomorult kis buzeránsnak, ennek a kis faszverőnek, ennek a beteg kis seggfejnek a figyelmét kicsit kifordítsam önmagából. Ugyan miért teIII. kötet 434gyem. A becsvágya diktálta így, az emberismerete, az empátiája, a részvéte, mindazon készségei és képességei, amelyek ugyanakkor tönkre is verték és tönkretették a saját életét.
Több lett volna a kevesebb.
Valamit így legalább megértett magából és belőle, még azt is megértette, hogy nem önmagának fordítaná ki, nem önmagának kötné le Döhring figyelmét. Mi érdeke fűződhetne hozzá, legfeljebb a várható eredmény.
Még csak nem is szakmai önfeláldozás lenne az eredményről lemondani.
Irtóztatónak találta a másikat, akiért e pillanatban mindenre kész lett volna, akár szívjóságra is.
Hallhatóan belekortyolt az italba, elég undorítónak találta, csettegve ízlelgette. Célszerű tevékenységének leple alatt meg kellett magát nyugtatnia, hogy ennek az egész rohadt életének, vadonatúj szerelmének, amelyről egyébként bármit mondhatott volna, csak azt nem, hogy állati, egész közönséges és bárgyú pályafutásának mégsem most lesz vége az epilepszás roham miatt vagy a rettegés miatt.
Valóban gyenge jószág, mondta poharát egyetértőn megemelve.
Újévig általában nem is lehet eltartani.
Mit mondjak, kellemes az illata, jó a hőmérséklete, mit kívánhat még az ember.
Minden átmenet nélkül megbuggyan.
Addig viszont igazán meg lehet inni.
Egészségére hát.
Bizonyára az ünnepekre tartogatta.
Ugyan, hagyja már az ünnepet, minek baszogat vele.
Ki mást várna ennyi borral, mint vendégeket.
S önmagának lett gyanús, ahogy itt erőlködik és erősködik ezekkel a hülye ünnepekkel és ezzel a siralmas fiúval. Mintha azt gondolná, hogy a másolattal a korábbi mintájába lép, s innen az előérzete. Roham előtt az epilepsziások az ismétlések csapdáiban tűnnek el.
III. kötet 435S akkor a monotóniának a hirtelen föltámadt szerelem valójában nem a kijárata, hanem a rettenetes bejárata.
Hiszen a házat is milyen szépen kivilágította, mondta ugyanakkor hangosan, s bármennyire nem akarta, megint csak meg kellett a szót ismételnie, hogy mégiscsak milyen ünnepélyesen, mintha a saját koponyájában visszhangot hallana, ünnep, ünnepélyesen.
Nincsen semmiféle ünnep, nem készülök semmire, kiáltotta erre Döhring, elemi gyűlölet sistergett ki a hangjából, mindenki és minden ellen, de megmondom magának, ha mindenre kíváncsi, félek, kiáltotta, érti, kiáltotta, ennyi, a házat ezért világítottam ki.
Maga még nem félt egyedül egy házban, kérdezte és elcsuklott a hangja, mintha sírásba csuklana.
Ugyan, mitől kéne félnie.
Nem várok vendéget, ne kínozzon ezzel a hülyeséggel, a húgomat pedig különösen nem fogom várni.
Mindig azt hittem, hogy az ikrek, az ikrek elválaszthatatlanok.
Különben is gyűlölöm, mindenféle ünnepet gyűlölök, sisteregte.
Mintha nem is lett volna tárgya a gyűlöletének, csupán jólesett volna a gyűlöletet jelölő szó mélyére ereszkednie.
Örömhöz nekem nincs szükségem naptári ünnepekre, vendégekre sem. Ne jöjjön nekem senki az ünnepeivel vagy a bármivel. Én örökösen magamban gondolkodom, épp elég vagyok az örömhöz, efelől megnyugtathatom. Társaságra pedig egyáltalán nincs szükségem a gondolkodáshoz. Ha lenne mit ünnepelni, akkor sem lenne ünnepem, vagy nem másokkal ünnepelném, ilyen egyszerű.
Közben persze hirtelen csontig belelátott ebbe a nála idősebb és bizonyára mindenben tapasztaltabb férfiba, miközben így kiáltozott. Aki itt ült előtte a szétvetett nagy combjaival, a nagy cipőiben, a nyitott, rövid kabátjában, és nagy szerelmi önelégültségében magasra emelte a nedves testű poharát.
Mintha ugyan tényleg Döhring egészségére inná. Mintha itt kedvére kiszolgálhatná önmagát. A szerelmére itta, a boldogságára itta, látta ő jól, hogy mire issza.
III. kötet 436Amit tényleg nem lehetett úgy elzárni, mint egy vízcsapot, s ezért mindenkire, erre a boldogtalanra is kiáradt a szerelem. Aki csak bámulta őt nagy szemekkel.
Miként válik a saját ingyen szerzett boldogságával ilyen szemérmetlenné és gőgössé valaki.
Ezen igazán volt mit bámulnia, s nem volt ugyan kellemetlen.
Kienast érezte is, hogy leleplezettségében elpirul, a másik átlátott a gyöngeségén. Nyomozói pályafutása alatt ilyesmi nem fordult elő vele, hogy elpirult volna. A titkos kis szándékai miatt kell szégyenkeznie, hogy a nő miatt van itt és nem más miatt. A saját vajszívűsége miatt még erősebben szégyenkezett, s ezért nem csak elfordította a fiatalemberről a tekintetét, hanem nézte, hová a büdös francba tehetné már le a poharát, ha mégis erőt vesz rajta az átkozott epilepszia.
Ebben a melegben le kéne a kabátját vetnie. Ezzel a szerencsétlen emberrel különben is nehéz dolga lenne, s felállt, hogy a kellő pillanatban még megtegye, nedves poharát a kandalló párkányára helyezte. Kibújt a kabátjából, végül is sikeres mozdulattal hajította a kanapéra, nehogy a másik lássa benne a küszködését. Amire a fiatalember azért nyugtalanul felegyenesedett a kandalló előtt.
Hosszú történet lesz, mondta az elmélyült, férfiasan behízelgő hangján, igazán nem fogom megkímélni, alaposan el fogom mondani.
Nincsen jogom kérdéseket feltenni magának, erre azért rögtön fel kell hívnom a figyelmét.
Tisztában vagyok a jogaimmal, nem kell külön kioktatnia. De én talán joggal megkérdezhetem, hogy mégis hogy került ide.
Mi sem volt egyszerűbb.
Mivel az a benyomásom, hogy alaposan kívül kerülünk az írott jogon.
Őszintén szólva, nekem is ez a benyomásom.
Nem szívesen mondanék le a világos válaszáról.
Talán nem nézi ki belőlem, de kis szerencsével bonyolultabb feladványokat is meg tudok oldani. Szeretném, ha néhány dolgot még részletesebben elmesélne, hiszen az első pillanattól kezdve igen segítőIII. kötet 437késznek mutatkozott, ezért jöttem. Ha ezt a szót, hogy közjó vagy segítség még ismeri és tartja valamire.
A szüleim sem tudják, hol vagyok. Egyetlen személy tudja, hol vagyok, akivel viszont nem beszélhetett.
Bizonyára a kedves nagynénjére gondol.
Ő aztán minden, csak nem kedves, de rá gondolok.
Miért ne beszélhettem volna vele.
Beszélhetett volna, de nem beszélt.
Hiszen napnál világosabb, nincsen semmi trükk. Hiszen a helyszíni szemlén éppen Döhring úr volt szíves megadni a fontosabb tájékozódási pontokat, s így aztán minden továbbit könnyű volt kideríteni.
Abból, amit én óvatlanul elfecsegtem magának, nem, ezt én magának nem hiszem el. Korlátoltabbnak néz, mint amilyen vagyok.
Közvetlenül sehol nem tudakozódtam, válaszolta Kienast, nem kérdezősködtem, efelől megnyugtathatom, ha ilyesmitől tartana.
Jó, rendben, kiderítette, hol mindenhonnan telefonáltam, ki mindenkinek. Amivel ugyan tényleg nem számoltam előre, ezt be kell vallanom. Beletelefonáltam a nagyvilágba, hogy minél előbb beszélhessek magával, meggondolatlanul.
S Döhring halálosan szégyenkezett, hogy sikerült ilyesmit kimondani, egy ilyen gyalázatot, hogy neki mégis szüksége lehetne bárkire, aki ráadásul egy ilyen közönséges detektív.
Ez egy zárt szisztéma, Döhring úr, az adataihoz rajtam vagy a közvetlen főnökömön kívül senki nem férhet hozzá, s így nem kelthettem rossz hírét.
Ami e pillanatban nem is lenne indokolt, tette hozzá, amiben azért némi fenyegetés lebegett.
Gondolom, nem várja el, hogy hálás legyek érte, válaszolta rögtön Döhring, csak hogy minél nyersebb legyen, amit mond.
Kienastnak megint csak időt kellett adnia, időt nyernie, locsogni, csak locsognia, időt húznia, hogy megelőzze vagy utolérje, s a másik ne juthasson hozzá szabadon a saját bejáratott gondolkodásához.
III. kötet 438Ki fogja fordítani belőle.
Tegnap a benzinkúttól telefonált, az nem nyilvános készülék.
Ott van a pulton a benzinkutas telefonja, rendesen ki is fizettem.
A benzinkutas füle hallatára beszélt volna rá az üzenetrögzítőre, nem, ezt viszont én nem veszem meg magától, nem hiszem el.
Pedig elhiheti, megvártam, amíg a benzinkutas valakit kiszolgál.
Legelőször egy nyilvános fülkéből telefonált, amennyiben nem tévednek a munkatársaim.
Ezt az adatot is bizonyára úgy ellenőrizheti, mint minden mást.
Na látja, nevetett vissza rá a legbájosabban irányított nevetésével a nyomozó, lassan beletanul a szakmába. Mert azt már menet közben kellett kiderítenem, hogy a fülke a Hofgartenben áll, éppen azzal a házzal szemben, amelynek a harmadik emeletén Isolde Döhring asszonynak van lakása. Higgye el, ezek nem olyan dolgok, amelyeket ne lehetne egykönnyen kideríteni. Nem a gyilkos személyét nehéz azonosítani, a végeredmény majd mindig azonnal készen áll, valaki látta, valamilyen mellékesnek tetsző körülmény árulkodik róla, satöbbi, satöbbi, hanem a jogilag elfogadható bizonyítékokat összehordani, ez bizony olykor majdnem lehetetlen.
Értem én, hogy mit mond, legfeljebb a hatósági gondolkodásba nem tudom magam rögtön belehelyezni, de értem.
Látogatásom úgymond magánjellegű, habár ilyen értelemben sem tudunk a jogon kívül rekedni, mondta, ám Döhring most néma maradt. A helyszínelés pillanatától kezdve nem vagyunk magánemberek, ebben a kérdésben pedig feltétlenül ki kell igazítanom.
Nem volt benne biztos, hogy Döhring érti-e.
Engem hívott fel, bizalma igazán megható, de én a rendőrség vagyok.
Erre sem érkezett semmiféle válasz.
Igaz, volt egy szabad estém, vagy szabaddá tettem magam erre az estére, ez is kétségtelen. A hívásai alapján mindenesetre az volt a határozott benyomásom, hogy bármilyen jellegűek legyenek a gondjai, szakmai felelősségérzetem szerint nem hagyhatom magára.
III. kötet 439Akkor talán lesz rám ideje, nem kell gyorsan elmennie.
Ez olyan váratlan volt, olyan gyöngéden és meggyőzően hangzott, annyira telve volt csupasz emberi reménnyel, hogy Kienast azonnal megrémült tőle.
Nem követelhetek több időt vagy figyelmet, mint amennyit nekem szán, erre is figyelmeztetem.
De többet nem is adna.
Amit fölösleges megkérdeznie. A személyes érzéseim és szakmai felelősségérzetem azért nincsenek olyan távol egymástól.
Maga bizonyára talpig demokrata.
Nem érdemes gúnyolódnia. Nem hiszem, hogy ilyesmi mindennap megesik az életében.
Nem.
S akkor miként hiányolhatná belőle a személyre szóló szimpátiát vagy az empátiát.
Tudom.
Na, látja.
De tudnia kell, válaszolta erre Döhring zavarodottan, hogy én egy csodapók vagyok, olyan ember, aki inkább be van zárva önmagába, tipródik, gondolkodik, és nem vagyok valami nagy demokrata. Másokkal nem vagyok valami bizalmas viszonyban, nincsen benne nagy gyakorlatom sem, mármint az emberek közötti bizalmaskodásban.
Én pedig rögtön megnyugtathatom, hogy nincs egyedül ezzel, ezt minden alkalommal mindenkinek újra meg kell tanulnia, mármint a bizalmat.
De hiszen ez az egész emberi bizalom egy rossz játék, merő képmutatás.
Többnyire.
Mintha egy szörnyű tükörfolyosóba lépne. Senki nem bízik meg senkiben. Jobb is kinn maradnia. Engem különösen zavar, hogy az emberek túl sokat beszélnek, mert a legkisebb absztrakcióra sem képesek.
Csaknem így igaz.
III. kötet 440Értelmetlenül hazudoznak.
Nincs mit a szemükre vetni, védekezniük kell.
Én sem tudnék másról beszélni, mint önmagamról, persze, s ez miért érdekelné magát vagy másokat.
Ne kelljen a saját hazugságait hallani, ettől is fél az ember.
Valahogy így.
Bizonyára bűnnek tekinti, de hazugság nélkül senki nincsen el, efelől megnyugtathatom.
Nem tudom, az emberben több igény gondolkodik-e egyszerre, többféle énje van-e, mindig készenlétben állnak, maga sem tud választani, s e többet nem is tudja egyszerre kifejezni, hanem csak egymás helyett vagy egymás után vagy egyiket a másik ellenében.
Fiatal emberek arca különösen árulkodó, ezzel azért számolnia kell. A rejtőzködési ösztönük inkább leleplezi őket.
Inkább oda üljön, ahol az előbb ült, kérem.
Köszönöm a figyelmét, de inkább állva maradok. Mielőtt bármit mondana, amit lényegesnek gondol, hivatalom szerint kötelességem figyelmeztetni, hogy mindaz, ami itt elhangzik, nem tekinthető vallomásnak.
Megértem, válaszolta a fiatalember, holott e pillanatban tényleg nem értette, hogy akkor mi lenne a teremtő szándéka.
Vallomást akarna tenni, a saját családja rovására az egész emberiséget megmenteni, és akkor a teremtő azt mondaná, hogy nem fogadja el hitelesnek a vallomást.
Megakadt, rázta a fejét, mint aki a koponyájából, az agyvelejéből szeretné kirázni ezt a zavaró mondatot, tényleg úgy, mint a tehetetlen, beteg állat.
Bármennyire szeretnék ezen változtatni, nyögte ki végre nagyon hangosan vagy inkább nagyon áthatón, mert tudta, hogy ez az akadálya, én senkivel nem tudok bizalmas lenni.
Bizonyára bárki fizikai közelsége megzavarja.
Így is lehet mondani, mondta erre Döhring, mint aki váratlanul megkönnyebbedik.
III. kötet 441Kölcsönösen vagyunk bizalmatlanok, ha ezzel megnyugtathatom.
De azért jobbnak érzem, mint az alakoskodást.
Értem.
Tudom, hogy érti.
Sok mindent el kell mondanom, hogy világosan lássa és megértse az összefüggéseket.
Vagy legalábbis igyekszem, hogy megértsem.
Habár az én esetemnek nem lehet sok köze az ügyhöz, amiben nyomoz.
Ha így van, akkor különösen kíváncsivá tesz.
Megkérhetem-e valamire.
Előbb lássuk a kérést, aztán tudom eldönteni, hogy megkérhet-e.
Megmondaná-e, hogy mivel gyanúsítanak.
Elsietetett kérdés, amit adott esetben nem is magának, hanem az ügyvédjének kéne feltennie. De világosan válaszolhatok.
Kérem.
Gyanú akkor merül fel, amikor tényszerűen és tárgyszerűen tudjuk, hogy mi történt. Valakit akkor szabad meggyanúsítanom, amikor bizonyítékok alapján akár vádat is emelhetek ellene. Előbb nem érdemes.
Szakmájának ez lenne a paradoxona.
Azt nem tudom, de így praktikus. Máskülönben saját magát vezeti tévútra az ember. Egyetlen lehetőség miatt más lehetőségeket nem szabad kizárnia, s ez nem csak a mi szakmánk alapelve.
Pedig az volt a benyomásom, hogy engem gyanúsítanak. A többiek talán nem, maga gyanúsított meg. S bevallhatom, hogy ezzel rögtön megfogott. Mintha tényleg én lennék a tettes.
Bizonyára hízelgőnek találná, ha így lenne, de nem lett volna semmi okom rá.
Tudom, miről beszélek, nekem nincsen szükségem rá, hogy ilyesmivel hízelegjen, én évek óta gyilkosságra készülök.
Értem, gondolhattam volna.
Egészen pontosan két éve készülök rá.
III. kötet 442Bizonyára azért akarja megosztani velem ezt a késztetését, hogy ne követhesse el.
A két dolog között nincs feltétlenül oksági kapcsolat.
Hogyan kell értenem.
Nehéz lenne elmagyarázni, helyesebben lehetetlen. Komolyan még soha nem beszéltem róla. Nincs benne gyakorlatom. Az önmagukról locsogó embereket pedig gyűlölöm.
Megveti őket, ám ezt már mondta is.
Megvetem őket, de gyűlölöm is. Tudom, hogy szégyenkeznem kéne, mások szégyenkeznek is miatta, én azonban nem. Külön is tudom őket gyűlölni, de különösen gyűlölöm őket együtt.
Hiszen ezért jöttem, kíváncsivá tett, honnan van ekkora ereje az embermegvetéshez.
Látom, jártas a pszichológiában, meg akar nyugtatni.
Hallgattam két és fél évet, hogy legyenek róla fogalmaim.
Vagy ismerjen néhány ügyes műfogást. Ha például azt mondja, erős vagyok, akkor számíthasson rá, hogy ettől majd jól elgyöngülök.
Alig van ember, aki az ilyesmitől ne gyöngülne el.
Legyek magának könnyű préda.
Amikor műfogásokat használunk a beszélgetésben, akkor nem feltétlenül hamisak vagy alattomosak a szándékaink.
Nekem meg kell ölnöm az apámat.
Egy ideig csönd volt, Kienast jó érzékkel hagyta, jó hosszan legyen csönd. Döhring pedig sokáig nyelni sem merészelt, mert a feladatát végre akarta hajtani. Mindent el fog mondani, de épp ez volt a bökkenő, mert nem volt módszere hozzá. Gyorsan mozgott az ádámcsutkája, gyermekesen.
Ha Döhring az erőfeszítésétől nem lett volna annyira kihegyesedett, arcának minden vonása nem lett volna hirtelen torz az őrülettől, akkor Kienast azt mondhatta volna magában, hogy édesen gyermeteg.
Levegővel küszködött vagy levegőért, hiszen ekkora bizalmat nem lehetett egyszerű ekkora bizalmatlansággal összehoznia és kifejeznie.
III. kötet 443Az apját majdnem mindenkinek meg kell ölnie, szólalt meg Kienast, hogy segítsen. Ez azonban nem annyira személyes probléma, mint inkább rituálé, úgy kell felfognia, mint egy szertartást. Korábban ilyen jelentősége lehetett az úrfelmutatásnak vagy az áldozásnak. Magamhoz venni egy testet, amelyet mások meggyilkoltak és megtörték a csontjait, ha belegondol, ez nem kevésbé brutális és barbár. Én például másokhoz képest azért vagyok bajban, mert az apám megölte helyettem önmagát.
Döhring azonban ismét hallgatott, őrültre torzult vonásai közül csak a szeme ragyogott ki józanon.
Ha akarja, akkor szívesen elmesélem, miként történt, folytatta Kienast készségesen. De ott tartunk a mágiában, hogy már a lányoknak is meg kell ölniük az apjukat, ezt viszont a közvetlen szakmai tapasztalatom alapján mondhatom.
Egy pillanatra megállt a magyarázatában, mintha a fiatalemberhez hasonlóan neki magának is elállna egy pillanatra a lélegzete, mert nem értette, miként keresztezheti egymást ilyen erőteljesen a két ügy, amelynek nincsen egymáshoz köze.
Kicsi gyermeklányok azért csábítják el a tulajdon apjukat, hogy az incesztus miatt akár az anyjuk segítségével megölhessék őket.
S ettől valahogy halálos csönd lett kettőjük között.
Szociológiai szempontból nézve egy korszakforduló hangsúlyos jele, folytatta Dr. Kienast óvatosan, hogy azért mondjon valami racionálisat a közös csöndjükben. Bizonyára olvasta Lolita történetét, vagy olvasni fogja, sikerének titka is valahol itt lehet.
Én nem erről beszélek, hanem a saját apánkról.
Nem akarom előre az élét venni, félre ne értsen.
Engem etikai kérdések kevéssé érdekelnek, s ezért aztán ilyen kommersz regények sem érdekelnek. A mi apánknak különben sincs saját személye, s ezért abban az értelemben, ahogy maga gondolja, nem is lenne rajta mit megtorolnom, ő egy névtelen, egy ügyetlen nyárspolgár, egy senki, aki mindent inkább kikerül, elkerül, ki nem látszik a többiek közül.
Most Kienast várta, hová akar a másik kilyukadni.
III. kötet 444Ő az ember, aki a légynek sem árt.
S ezért gondolja, kérdezte Kienast még mindig ugyanattól a meglepett óvatosságtól vezetve, hogy útban lenne.
Ez nem olyan egyszerű, ahogy maga képzeli. A családom tagjait kéne bemártanom vagy megvádolnom, egyenként, akár a halottakat is. Maga viszont jön nekem ezekkel a nyomorult fogalmi dichotómiákkal. Ha megkérhetem, akkor most ne. A többiek tényszerűen félelmetesek, gyilkosok, de nem undorítóak, mert őket meg lehet érteni, az apám viszont egy közönséges opportunista. Jogi szempontból nézve nevetséges vádaskodás, gondolom, elévült ügyek. Engem az elévülés ténye azonban nem hagy nyugodni. Lényeges dolgokban nem fogok magának hazudni, ez engem meggyötör, semmi más nem ösztönöz, mint hogy addig élnek az elévülésből, amíg valaki le nem leplezi őket. Ezen a ponton, itt kell keresztülvágni, érti, ne az elévülésből éljenek. Nem a jogi processzus, engem a jog nem érdekel, minden jogos vagy minden jogtalan, ez argumentáció kérdése, amúgy is egyre megy, hanem ahogy az újabb események kiszorítják a korábbi eseményeket, s ők nagy ravaszon ezzel játszanak. Én is élvezem, a rettenet helyét mindig kitölti a következő rettenet. Miért kéne emlékeznem bármire, ezt mondja meg, erre nem tud válaszolni.
Kienast azonban nem is akart válaszolni ilyesmire, ez egyszerűen nem az ő dolga volt.
Vagy miért hajlok arra, hogy mégis emlékezzek, ezt azért nem lehet megérteni, és nem tudjuk egymásnak megbocsátani.
Hirtelen elhallgatott, s úgy nézett Kienastra, mint aki most már azért maga is látja vagy belátja, hogy miért kell az apját megölnie, vagy legalább a családját föladnia.
Arra azért megkérem, hogy Istent hagyjuk ki a játékból, őt nekem ne emlegesse, mert én Jézus Krisztust teljes szívemből gyűlölöm.
Halálos csönd lett kettőjük között, olyan minőségű csönd, amely egyikükhöz sem tartozott, és ezért nem is merészkedtek egy ideig a közelébe.
III. kötet 445Megvetem, ha inkább így akarja hallani, kiáltotta Döhring kétségbeesetten.
Világosak a preferenciái, a jog nem érdekli, etikai kérdésekkel nem foglalkozik, az Istent gyűlöli. Én azonban egy szóval sem emlegettem őket, téved, se Jézus Krisztust, se az Istent.
Hogyne emlegette volna. Maga egy istengyalázó, én is egy istengyalázó vagyok. Az ünnepeiket emlegette, nekem ez épp elég. A úrfelmutatást emlegette, a test feláldozását, hogyne emlegette volna ezeket a szóvirágokat.
Megint csönd lett közöttük
Ne emlegesse, kiáltotta Döhring, maga biztosan katolikus, ezért emlegeti ilyen hangosan, de nekem ne emlegesse itt, mert gyűlölöm, gyűlölöm.
Talán túl közel álltak egymáshoz, a piszkavas túl veszélyesen meredt ki a kezéből. Alig álltak egymástól karnyújtásnyira.
Eddig úgy gondoltam, hogy akadálytalanul tudom követni.
Akit ők Jézus Krisztusnak neveznek, én nem tudom komolyan venni, megvetem.
Kienast pohara a kandalló párkányán maradt, nyúlt volna utána.
De hogy jön ez ide, ezt azért meg kell kérdeznie, és Döhringnek meg kell magyaráznia.
Bizonyára nem ő a hibás, talán nem ő hibás benne, hogy senki bűnét nem tudta megváltani, folytatta Döhring olyan egyszerűen és simán, mintha csak arról csevegnének, hogy a berlini fal leomlása milyen kedvező hatással volt a világ nagy börzéinek árfolyamváltozásaira, ami szintén tényszerű, de talán tényleg nem lehet felfogni vagy megérteni, hogy micsoda dolog a megváltás illúziójába ringatni másokat. Miért lenne bocsánatosabb bűn vagy ocsmányság, mint a gyilkosság. Vagy miért ne tudna mindenki maga véget vetni ennek a több ezer éves csúfságnak vagy akár a saját életének.
Igaza lehet, de nemhogy katolikus nem vagyok, hanem még protestáns sem vagyok. Kiléptem az egyházamból, semmi közöm hozzá. A dolog ennél sokkal egyszerűbb, szomjas vagyok, válaszolta Kienast elég III. kötet 446csendesen, kiléptem az egyházamból, érti, éhes vagyok, mint a farkas, az élet ilyen egyszerű.
Nem volt kedve a teológiai vitához, nem akart a vallásháborúkba belemenni, nem lettek volna érvei vagy ellenérvei. Már csak azért sem, mert túlságosan nagynak látta ezt az ifjúkori zűrzavart a másik fejében, meg nem is hitte el neki.
Talán ismer a környéken egy útmenti helyet, ahol ilyenkor nyitva tartanak.
Döhring ennyi szemérmetlenség hallatán egy pillanatra tényleg elképedt és elakadt.
Jóember, kiáltotta némi hallgatás után, s furcsán, nagyon furcsán, magából kikelten nevetett hozzá. Hiszen én magát az istenségek mibenlétéről kérdezem, s akkor maga jön a matériával, az éhségével és a szomjúságával.
Talán nem is nevetés volt, görcsös táncba kezdtek az arcizmai.
Hiszen erről beszélek magának, az éhségéről és a szomjúságáról, amit a keresztények soha nem tudnak csillapítani.
Valósággal felordított, mint akit mélyen megsebeznek.
De nem gondolja komolyan, hogy ezen a környéken bárki családi körön kívül merészelné eltölteni a szentestét.
Hogyan lehetne ezen az estén valami is nyitva, nem, ilyen züllött helyet maga ezen a mi környékünkön nem talál. Hiszen itt tisztességesen képmutató emberek élnek.
Nincsen egy másmilyen.
Hát nem érti, mit beszélek.
Én azért minden elméleti kifogása ellenére szívesen meginvitálom, válaszolta Kienast rendíthetetlenül.
Most az egyszer arra kérem, hogy üljön le és hallgasson meg, hallgassa végig, amit szeretnék magának elmondani.
Jöjjön, vegye a kabátját, ne nyöszörögjön itt nekem.
A tüzet nem hagyom, ne haragudjon, de maga miatt nem hagyom itt a tüzet. Nem azért vágtam a fát, hogy most meg kialudjon.
III. kötet 447Amikor visszajövünk, akkor meggyújtom magának. Ebben az egyben tényleg mester vagyok, kandallóban tüzet gyújtani.
Menjen egyedül, semmi kifogásom ellene, hogy visszajöjjön.
Kenyérmorzsát nem láttam a konyhájukban, evett maga ma egyáltalán.
Teli van a hűtő.
Nem azt kérdezem, hogy teli van-e a hűtő, hanem azt kérdeztem, hogy evett-e.
Mit akar tőlem, és mi van akkor, ha nem ettem.
Veszi a kabátját, megyünk, eszünk, közben elmondom, hogy mit akarok magától, vagy éppen iszunk egy pohárral, és teológiáról beszélgetünk.
Nem fog a gyűlöletemről lebeszélni, nem fogja belőlem kibeszélni.
Már megint miről szónokol, nagyon jól értem én, de kérem, ne legyen már ennyire ízléstelen.
Engem ez a maguk Istene egy életen át megkínoz.
Semmi közöm hozzá.
Gyűlölöm.
Ne szimuláljon itt nekem, hanem vegye a kabátját. Azt gondolja, hogy mások nem szenvednek vagy másoknak nincs istenük. Én nem szenvedek, azt gondolja, hogy csak maga szenved.
Nem gondolom.
Ki fogja bírni.
Ez igaz.
Na, látja.
Nem is a szenvedésről van szó.
Ne is legyen szó a szenvedésről, mert nem bírom ezeket az érzelgős szövegeléseit.
De ha egyszer az én családomban valósággal hemzsegnek a gyilkosok.
Vacsora előtt már nem fogjuk tudni eldönteni, hogy melyikünk családja adja a tartalmasabb mintát, mert az enyémben nem csak a gyilkosok hemzsegnek, hanem az öngyilkosok is.
III. kötet 448Ez igaz.
Honnan tudja. Ne beszéljen már úgy, mint egy idióta.
Tudom.
Na látja.
Többet tudok, mint ahogyan sejtheti.
Hol a kabátja.
A fiatalember ment a falépcsőn föl az emeletre, és kisvártatva készségesen hozta a nagynénitől kapott drága skót viharkabátját.
Várjon, mondta, amikor már mindketten kabátban álltak, és a piszkavasat megint csak felragadta.
A macskát előbb meg kell találnia és ki kell hajtania innen.
Odakinn közben csaknem teljesen besötétedett.
Ez egy kóbor macska, magyarázta.
A piszkavassal benyúlt a kerevet alá.
Olykor hetek vagy hónapok telnek el, de mindig újra megjelenik.
Nem bírja látni ennek a macskának az alattomos osonásait, amint besurran, kisurran. Annyira nem bírja látni, hogy egyszer sikerült kétszer egymás után rásújtania a piszkavassal, pontosan a fara fölött a gerincére, pusztuljon.
Látta, amint a gerinc beroppan.
Hó volt, mint a rongyot, úgy dobta ki a hóra. Hallani sem lehetett, mintha csak álmában tette volna, a tetem elmerült.
De másnap, világosban nem találta.
Ezt az egészet ugyan nem mondta el, pedig szerette volna a rendőrnek elmondani, nem tudta magának megbocsátani. Az embereket nem sajnálja, a kölkeiket sem sajnálta volna. Ha gyereket ölne, akkor az olyan lenne, mint egy felmentő ítéletet végrehajtani. Ha kisgyerek közelébe került, akkor félt, hogy megteszi. Velük kapcsolatban úgy érezte, hogy kész lenne bármire, csak hogy megmentse őket a rájuk váró életüktől. A macska viszont néhány hét múltán ismét megjelent, osont, settenkedett, de élt, s ennek nem tudott nem megörülni.
A bagoly valahol a kopasz gyümölcsösben ült, egyetlen éles hangot III. kötet 449hallatott egyenletes időközökben. Úgy hangzott, mint amikor vízcsepp pöttyen a fémre.
Nagy távolból másik bagoly válaszolt.
A kocsi még mindig melegen lélegzett az úton, amikor beültek.
Egy ideig némán ültek egymás mellett, és tényleg elszívtak egy cigarettát. Már csak azért is szívták, hogy legalább ebben a kis dologban ne hazudjanak.
Ne haragudjon, hogy mégis megkérdezem, szólalt meg a fiatalember egy idő után a sötétben. Mégis kíváncsi vagyok rá, hogy mit tud válaszolni. Maga szerint akkor létezik-e Isten a világon vagy a világban, nem a keresztényeké, hanem bárkié és bármilyen.
Nem.
S akkor az ember tényleg bármit megtehet.
Igen.
De miként tud az ember ezzel a tudattal együtt élni, s aztán hirtelen elvékonyította a kérdést, lehet-e.
Pontosan úgy, ahogy együtt él, másként nem. Csak ütődött emberek hihetik, hogy a szabadság jó dolog és törekedni kell rá. Inkább szükséges, nem lehet elhárítani.
Ezt nem gondolja komolyan, vagy akkor maga egy velejéig cinikus ember. Ha így lenne is, hogyan lehetne szó nélkül elfogadni, hogy valaki tudatosan rosszra törekedjen, és előre elhatározott szándékkal kárt tegyen.
Senki nem fogadja el, még akkor sem, amikor már megtette, ettől azért mindenki tart.
Akkor talán mégsem tévedtem, mégis jobb a gyilkosság.
Szívesen ültek volna a sötétben, szép is lett volna. Azon gondolkodniuk, hogy a gyilkosságot legfeljebb azért kell közösen elkerülniük, mert nem viszi őket semmire. Legfeljebb megerősíti őket a teljes hiábavalóság érzetében. A nyomozó azonban inkább függőben hagyta volna a kérdést, a kérdezés vagy a dialógus szépségéről is szívesen lemondott. Ahogy Humphrey Bogart tenné, szája sarkába csípte a cigarettát, indíIII. kötet 450tott, tolatott, csikorogva megfordult a jó öreg kocsijával, nagy élvezettel zúzta tönkre a meghittségüket, aztán nagy sebességgel vágott neki.
Bosszantotta volna, gyakorlatias okokból nem helyeselhette, hogy átadják magukat a teológiai elmélkedés érzelmes szellemének.
Egyszerűbb dolgokról akart volna szót ejteni, s ezektől nem kívánt ilyen távol kerülni. Nem annyira az éhsége vagy a szomjúsága vitte, végül is evett, ivott, a másik éhsége vagy szomjúsága pedig tényleg nem érdekelte, de találnia kellett egy nyitva tartó vendéglőt, ha már megígérte, hogy találni fog. A semleges helyet megfelelőbbnek találta a beszélgetéshez, amit jöttében különböző eshetőségekkel számolva megtervezett, de még csak a közelébe sem került, hogy témáit természetes hangfekvésben megpendítse. Közel kellett a fiatalemberhez férkőznie, ennél közelebb, veszélyes közelségbe, a lehető legintimebb információkhoz hozzájutnia, de nem ülhetett fel a színjátékának.
Annál azért többet tudott róla. Átlátott a szerepjátékán. Az átlagosnál nem volt tébolyultabb, de nem a normálisat játszotta, mint a többiek, hanem tényleg furcsa módon a tébolyultat. A valódi tébolyát védte így, a kitörési pontokat. Amit eddig elkövetett, az csupán ízelítő lehetett mindabból, amit majd még elkövethet. S az sem változtatott sokat a helyzeten, ha mindez nem szándékos volt, nem elhatározott, nem tudatosan játszotta a szerepét, hanem a valódi skizofréniája játszatta el így vele.
Kínja nem menthette fel. Lehet, hogy teljesen be fog csavarodni, Kienast így gondolkodott, addig azonban annak rendje és módja szerint nem lehetett beszámíthatatlannak tekinteni.
Tudta róla már, hogy milyen márkájú parfümöt használ, s a parfüm minden valószínűség szerint megegyezik a halott férfi hasára és ágyékszőrzetére felkenődött parfümmel. Tudta, hogy a speciális minőségű alsónadrágjuk márkája szintén megegyezik, s mindkét egyezés lehet persze merő véletlen is. Hálás volt neki e tudásért, s minden bizonnyal nem csak a cinizmus, hanem a perverzitás vádját is a fejére idézte volna, ha akárcsak magának bevallja, hogy háláját leróni jött ide. A legalázatosabb III. kötet 451hálát érezte a bűnözők iránt, hiszen amikor valamire mégis rájött, sikerült végre a részletek részletei közé behatolnia, akkor nem tudta nem élvezni a saját szakmáját, a méregpoharat mindig fenékig kiitta. Volt egy pillanat, amikor az erkölcsi fölénye és a szakmai jártassága a bűnözés örömében találkozott. Járt a különös márkaboltban, ahol mindkettőjüknek eladták ezeket a slipeket, járt a bolthoz csatlakozó bárban és a bár alatt a hírhedt pincékben, ahol választékos és drága kínzószerszámaikkal felszerelve kiszolgáltatták egymásnak magukat a férfiak.
Órák kérdése volt, hogy mindkettőjükről legyenek fényképei, s akkor meg fogják tudni mondani, hogy látták-e őket együtt ezen a hírhedt helyen.
Ha nincs ez az ügy, ha nem így hozza a véletlen vagy a sorsa, ha a fiatalember nem ilyen sajátosan viselkedik, akkor ő sem találkozik a szerelmesével. Ezt most el sem tudta volna képzelni. Bár tartott attól is, hogy a fiatalember iránt érzett hálája ugyanilyen váratlanul halálos gyűlöletbe fordul majd át. Túl sokszor, túl rövid időkre bukott alá a szerelembe, s így erősen tartott a kijózanító csalódásoktól is. Nem beszélve a hamis nyomokról. Attól a kínos felismeréstől, hogy megint nem ő, megint csak nem ez, s vajon létezik-e olyan lény. Előre rettegett attól a pillanattól, amikor megint szednie kell a sátorfáját, és el kell mennie egy lakásból. Vagy elindulhat egy másik nyomon, mert ezen félrevezette önmagát. Vagy valaki megint otthagyja a kulcsot az asztalán, bedobja maga után a postaládába, és megint elszállt egy őrült reménye.
Inkább nem is menni bele, akkor viszont elég nehéz bárkivel érintkeznie.
Ha nem jutott volna az eszébe, hogy a tetem hasán és szőrzetén érzékelhető parfüm az illetőnek nem sajátja, hiszen a test más tagjain, más felületein és hajlataiban egy egészen más jellegű illat érzékelhető, az ingen és az alsónadrágján pedig egy harmadik, egy öblítőszer banálisan tolakvó illata, akkor Annick van Bruck és a szokásosnál jóval tágasabb fürdőszobájában felhalmozott bődületes gyűjteménye sem juthatott volna eszébe.
III. kötet 452S hogy ő aztán meg tudná mondani.
El kellett gyorsan felejteni az abszurd ötletét.
Amint lezárta az ismeretlen hulla aktáját, ment a dolgára.
Mintegy tíz perc múltán mégis szórakozottan megállt egy feldíszített és kivilágított parfüméria kirakatánál.
Üzleti meggondolásból nem csak nyitva hagyták a parfüméria ajtaját, hogy dőljenek ki rajta az illatok, hanem olykor egy lenyalt segéd kisétált, hogy az ajtó két oldalán elhelyezett kosarakban ismét elrendezze a márkás árukat, amelyeket természetesen mélyen ár alatt kínáltak, s ugyanakkor egy régimódi parfümpumpával a levegőbe fújt egy méregdrága illatot. Ehhez a művelethez literes kannákban állt a Chanel és a Guerlain. Bármily furcsa, de a vaporizált parfüm hajlamos tartósan elkeveredni a levegőben lebegő pára és korom szemcséivel, ezeknek nagyobb a fajsúlyuk, s ezért meg is ül rajtuk, viteti magát a járókelők által támasztott légáramlatokban.
Azzal a hamis magyarázattal mégiscsak bement, hogy a nővérének és az édesanyjának még semmiféle ajándékról nem gondoskodott.
Kereste a valahonnan ismerős illatot.
Csupán egyetlen pillantást kellett a polcokra vetnie, hogy belássa, lehetetlenre vállalkozik. A porcelán simaságúra sminkelt kisasszonyok a tekintetükkel kísérték a többi vásárló között. Hosszan tétovázott, hogy akkor a női illatok vagy férfi illatok között kéne-e keresgélnie. Azt figyelték, hogy nem besurranó tolvaj-e.
Döhring egy idő után megszólalt, figyelmeztette Kienastot, hogy lassan a határra érnek.
Az egyik kisasszony megkérdezte, hogy a segítségére legyen-e.
Keres egy illatot, ami ezen a helyen bizonyára nem meglepő.
Ezen mindketten nevettek, s a kisasszony már vezette is a férfiillatok közé.
Van-e valamilyen határozott elképzelése.
Hogyne lenne.
A kisasszony várakozásteljesen nézte őt, de ebben a pillanatban viIII. kötet 453lágos lett, hogy Annickot nem lehet megkerülni. Egyetlen szóval nem tudna jellemezni egy illatot. Annickot legnagyobb meglepetésére otthon találta, rövid rábeszélés után bele is egyezett, hogy kiszaladjon érte és behozza őt a városba. Megígérte, hogy vissza fogja vinni. Segítsen azonosítani egy illatot, ha ilyesmi egyáltalán lehetséges.
Miért ne lenne lehetséges.
Azt ugyan nem árulta el, hogy milyen körülmények között kell a műveletet elvégeznie. S ettől kezdve minden bonyolult lett. Szerencsétlenkedhetett a hivatalos részletekkel. Vissza kellett gyalogolnia, hogy vegye a kocsiját. Egy szakértői megbízást írnia, ami egy kis csalás és csúsztatás nélkül nem ment. A papírt gyorsan aláíratnia, hogy Annickot be tudja hozni az épületbe.
Annick a hosszú úton végül is igen kíváncsi lett. Elmondta neki, hogy mit kell tennie, s nem rémüldözött és nem csodálkozott. Amikor a hullát kihúzták a rekeszéből és ott feküdt előtte kiterítve, megnézte, mondta, inkább várjanak, amíg valamennyire felmelegszik. Majd körbepillantva megjegyezte, hogy itt ugyan nem fűtenek erősen.
Mintha azt mondaná, akkor előbb nézzük csak meg hidegen az illatot, s ezzel szépen sorban a megnevezett kényes testhelyek fölé hajolt.
Megint csak a lengőajtók enyhe kotyogását lehetett hallani. Ami azt jelentette, hogy a folyosón megint kinyitották a kibaszott ablakot.
Habár Kienast olykor napjában többször becsukta.
Ha egyszer látta volna, hogy ki hagyja nyitva.
Kienast valószínűleg ekkor vette észre benne a lényt, akit ez idáig nem ismert. Ami meglepte. Igen közelről kellett volna ismernie, hiszen néhány évvel ezelőtt lefeküdt vele. Ha emlékei nem csalnak, akkor elég színvonalasan el is élveztek egymástól. A kölcsönös élvezetnek úgymond megvoltak a maga kedves jellegzetességei, amelyek miatt mindketten látták és átélték a másikat, nem is felejthették el az összes többivel együtt, de mondjuk, semmi több.
Olykor ezt is elég határozottan érzi az ember. Nem tudja elfelejteni, de semmi több. S erre is elég szívesen emlékezik. De nem annyira, III. kötet 454hogy visszamenjen. Meg a másiknak is ugyanígy kell éreznie, ha egyszer ő sem jön.
Mintha akkor csak valami mechanikusat látott volna belőle, most ellenben valami esszenciálisat, s a kettő között nem lenne közvetlen kapcsolat. Azt ugyan egzakt formában nem tudta volna magának elmondani, hogy milyen lett volna a mechanikus élvezet természete, s ezzel szemben milyen lenne most esszenciálisan. Vagy az esszenciális formája mit ígérne. De világosan látta, hogy a két dolog nem azonos.
Az esszenciális talán nem is írható le önmagában, de a látványától leírhatóvá válik az egykori élmény mechanikus jellege.
Az ember hiába is vár rá, hogy most aztán essen nagy szerelembe, nem tudja nem átadni magát a saját nagy mechanizmusának, s mintha ezzel útját is állná.
Annick az igen törékeny szakmai szenvedélyével lepte meg, holott inkább nyers volt a modora, a hangja, a testalkata. Semmi ilyesminek sem adta jelét a mennyezetig csempézett és túlvilágított teremben, mármint szenvedélynek. Talán kicsit ingatta a fejét, elgondolkodón, valamennyire feltolta a szemöldökét a homlokán, mint aki hitetlenkedik, ám ezt is óvatosan tette. Minden bizonnyal a szakmai tárgyilagosságával nyűgözte le, ami egyáltalán nem állt szemben sem az alázattal, sem az odaadással. Mintha azt mondaná magának a nőről, hogy ilyen szépet még soha nem látott, pedig látja, hogy nem is olyan szép. Ahogy a távolságtartás és a közeliség a tárgyon találkozik, s nélküle talán nem is létezik.
Eredmény, kérdezte Kienast a felfedezésektől türelmetlenül.
Jobb lenne várni még.
Kienast felajánlotta, hogy akkor hagyják itt a hullát, menjenek vissza az irodájába vagy igyanak egy kávét a kantinban vagy menjenek innen bárhová.
Nem, inkább maradjanak.
S ha már maradnak, akkor Annicknak ne kelljen a hullát néznie, mintegy előzékenységből megtartotta a tekintetét.
III. kötet 455Aztán mégis megjegyezte, hogy az illatot minden bizonnyal rendesen feltették, s ugyanakkor el is kenődhetett.
Nem tudták volna megmondani, hogy mit néznek egymáson, de hosszú időre így maradtak.
Később Anick kivételes hivatásáról beszélgettek egy kicsit, hogy a tekintetükkel könnyebben maradjanak meg e néma és semleges tartományban, s a hulla se jusson be a tudatukba.
Nem ültek le.
Bár két nap múltán Kienast nem tudta azt sem megmondani, hogy miről beszéltek.
Nem fáradtak el.
Aztán ahogy Döhring előre jelezte, láthatóvá vált a sorompó, a kis határállomás. Nem állította le a motorját, éppen csak levette az országúti világítást, hogy ne verje vele szembe a feléjük ballagó határőrt.
Kérdezte Döhringet, hogy van-e papír nála.
Határátlépésre igazán nem számított, válaszolta Döhring.
Bántóan nevetett hozzá, valósággal nyerített.
Akkor ezen az éjszakán ez is meg fog történni, válaszolta Kienast, s felmutatta a hivatali kártyáját.
Néhány perc múltán mehettek, a bántó nevetés még sokáig ült közöttük a levegőben. Venlo határától nem messzire találtak egy nyitott éttermet, amely a sötét folyóra nézett, a Maasra. A terem mélyén egy hosszú, karos gyertyatartókkal ünnepélyesen kivilágított asztal körül kizárólag férfiakból álló társaság ült, hangosak voltak és vidámak. Arcuk között úgy lobogtak a gyertyák, hogy látni lehetett a huzat irányát.
Kienast és Döhring az ablakhoz ült, itt ugyan hűvösebb volt, majdhogynem barátságtalan, de távol kellett lenniük a társaságtól.
Nagy választék ma este nincs, mondta a pincér.
Mit tud hozni, sorolja fel.
Tejszínes spárgakrémlevest.
Erre mindketten hangosan felnevettek, amit a pincér nem értett és némi gyanakvással figyelte őket.
III. kötet 456Nem, köszönik, akkor azt nem kérnek.
Aszpikos halat, mutatott a hosszú asztal felé, amit a barátok is esznek.
Nocsak.
Folyami halakból készül, keszeg, sügér, compó, s mutatott a Maas felé.
Megrendelték, bort is kértek hozzá, kinéztek a folyóra, amelynek felszínéből e pillanatban éppen csak annyit lehetett látni, amennyit az étterem nagy üvegablaka haloványan kivilágított, mintha enyhén domború, fémes massza heverne ott mozdulatlanul.
Annick kétszer tért még vissza a hullához. De Kienast még előbb megkérdezte tőle, hogy lehetséges lenne-e mintát venni róla.
Elvileg, ám ahhoz is fel kell valamennyire még melegednie. Meg kéne a művelethez egy finomabb itatóspapír.
S ha sikerülne mintát venni, akkor a mintát tartósítani lehetne-e.
Elvileg.
Miként.
Betesszük egy fiolába, lezárjuk, leviaszoljuk, elemezzük.
S az eredményről adna-e szakvéleményt.
Miért ne tudna adni.
Egy óra múltán harmadszor is visszatértek a hullához. Majdnem biztos volt benne, s furcsa módon kicsit izgatott lett, hogy ez egy felettébb drága és igen ritkán használt parfüm, amelyet Eugène d’Estissac párizsi parfümériájában külön kívánságra állítanak össze.
Mi lenne ez.
L’Epice du Bonheur.
A hulla lábánál és fejénél állva mindketten nyersen felnevettek.
Talán tudomásul vették, hogy akkor ez lenne a boldogság egyetlen fűszere.
Van benne néhány megfejthetetlen adalék, ami majdhogynem természetes, valamilyen állati mirigy vagy váladék, aztán bőr, kéreg, bors, koriander, ezek adják az illatanyag hímnemű karakterét, cédrus, bizonyára hesperidák, ez lehet citrom vagy narancs, szerintem mind a ketIII. kötet 457tő, széna, sőt valószínűleg tonka, ezek viszont oldják és könnyűvé teszik a hímneműt, aztán pacsuli és vanília, ezek mintegy megadják a nőnemű kísérő tónusát.
De honnan tudhatod ilyen pontosan.
Kávé, mondta még.
Nekem így túl sok a jóból.
Te sem tudod mindig megmondani, hogy ki a gyilkos.
Hát nem mindig.
Néha meg tudod.
Éjszakára is halott maradt a város a tavaszi viharban, sehol egy élő lélek, ez azonban egyiküket sem nyomasztotta.
Magukkal voltak elfoglalva, a saját kis múltjukkal és a saját kis jövőjükkel.
A Vilma királynő úton Kristóf izgatottan megmutatta az évek óta kiürített és lezárt kerthelyiséget, ahol egykor a napfényes délutáni teákon Hiller Hedda énekelt. Ágbogas vadgesztenyék csupaszon fénylő és idegesen hajlongó ágai között keresték a tekintetükkel az erkélyt, ahonnan ő a csodás dizőzt figyelte és rémületében elájult.
Mintha féltett családi titkot árult volna el.
Amint Klára is áthajolt, hogy jobban lássa ezt az erkélyt, ez az állati simaságú nerc is elnyílt a testén.
Ne arra nézz, hanem balról a harmadik.
Arcuk a nagy mutogatás közepette talán véletlenül ért össze, s az illata, a válla, a melle. Oly könnyűre és véletlenre sikeredett, testük mint az íj, hogy mindketten felnevettek, és egymás arcába nevettek bele. Amiben volt annyi haláltmegvető bátorság, hogy visszariadjanak.
Súlyos lett tőle a jövőjük és fenyegető a múltjuk, hallgattak.
III. kötet 458Később lépésben, lassan kanyarodtak ki az ívlámpáktól fényes, néma Aréna útra, hogy Kristóf megmutassa a Városligetre néző bérházat, amelyet a korszak uralkodó eszméivel viaskodó dédapja épített. Klára kíváncsi is volt rá, mindenre kíváncsi, legalábbis olyan benyomást keltett, mintha egyszerre mindent tudni akart volna róla. A távolban, valahol a Hősök tere torkolatában megint rendőrségi rohamkocsikat láttak. A sötéten fénylő úttest felett az éles, egymásba fordított fényszóróikat, ám ezzel sem kellett törődniük, mert az ellenkező irányba mentek.
Erősek voltak a széllökések, olykor mégis édes tavaszi könnyűség érkezett.
Valóságos fénysorompókat állítottak fel az utakon, ezek a disznók, habár ilyesmiről senki nem beszélt volna hangosan, vagy ilyesmin alig is gondolkodott. A rohamkocsik erős fénye beverődött a hátsó ablakon, és kísértetiesen elsápasztotta az arcukat. Ha valaki a bűntudatot el tudta kerülni, akkor olyan érzése támadt, hogy a következő pillanatban az óvatlan gondolatait leplezik le, vagy valamiben tetten érik, amiről ő sem tud még. Minden óvatlan gondolatot végül is nem tud az ember magától eltiltani. Kristóf inkább nem nézett Klárára. Nem csak az egész régvolt életét mutatta volna be neki szívesen, életének megannyi elhagyott helyszínét, hanem a város élő korszakainak viharos élményeibe, a kényszeres pusztítások és a kényszeres átépítések történetébe szerette volna beavatni a tudatlan vidéki nőt. Páváskodni a tudásával és a világ dolgaiban való jártasságával, ami persze jórészt stílusismeret és nyelvismeret. Arról pedig aligha beszélhetett volna, amire Klára feltehetően kíváncsi volt. Megosztani a város féltett topográfiai titkait. Inkább erre tartott, erre vezette, ez bizonyult a veszélytelenebb ösvénynek. Az édesanyja végül is ezen a sötétségből felfénylő helyen ismerte meg az idősebb kommunista nőt, a lampionok alatt hullámzó sötét tömegben az utcabálon. Akkor itt még közlekedett a villamos, és magyarázta, hogy honnan jött, hová ment a tizenegyes, hangosan csilingelt, engedjék már el a táncolók.
Klára pedig kiáltozott, hogy ő még nem látott utcabált és utcabált szeretne.
III. kötet 459Hogyne emlékezett volna a meleg éjszakára, a hangos utcabálra, a csillámló ruhás csodás nénire, akivel az édesanyja táncolt és mindketten hátracsukló fejjel nevettek, csak nevettek, akivel aztán az édesanyja eltűnt, és egy városnév maradt utána, Párizs.
Addig el nem engedték a villamost, amíg mindenki le nem szállt és nem táncolt velük.
Valószínűtlenül hangzott ezen az estén, érzelmesen, hogy innen, ennek a mállott vakolatú, elfeketedett háznak az első emeletéről hurcolták el az édesapját, ahol a függönyök mögött most halványan világít a lámpa a szoba mélyén.
Itt azért rövid időre ismét megálltak a ház előtt, az üresen fénylő úttest kellős közepén. Legszívesebben azonnal visszavett volna minden egyes róluk szóló mondatot. A kérdés azonban ott maradt közöttük a levegőben, a valódi kérdés, hogy mire az új szerelem, ha minden így ér véget, minden ilyen törékeny és minden történet pusztítás és pusztulás.
Vajon Kristófnak van-e valakije.
Halálosan bizalmatlanok maradtak egymás iránt. Netán valaki másba lenne szerelmes, Klárában ez a gondolat is megfészkelt, akárha irigysége nagyobb lenne, mint a vágya.
Az nem lehet, hogy egy ilyen csinos fiúnak ne legyen senkije.
Bizony így van.
Akkor valakibe reménytelenül szerelmes, kiáltotta az évődő hangján, amit maga is mélyen megvetett. Hiszen látja a két szemével.
Beléd.
Ha lett volna elegendő lélekjelenléte, de nem volt, akkor Kristóf így válaszol, és nyomban magához vonja, lesz, ami lesz.
Miért nem öleltem át.
Az évődés, a körúti színházak társalgási drámáiból kölcsönzött hangvétel azonban inkább taszította. Ha meg akarta volna szerezni. Nézte a sötétben, s a nő hatalmas szemének fényes domborulata nem utasította el. De nem válaszolt, hazudni meg nem akart most hangosan, kisfiúsan felhúzta hát a vállát. A visszautasítást nem kockáztatta III. kötet 460meg, talán a jövőjük miatt nem. Meg akarta szerezni, hogyne akarta volna megszerezni. Erre azonban nyíltan, minden ellenállás nélkül mégsem gondolhatott. Különben is, micsoda lehetetlen ötlet, valakit megszerezni. S úgy rettegett a másik ember testi jelenvalóságától, mintha előre értené, hogy a szó mit fog jelenteni az életükben. Kettőjük néma igyekvése, hogy ezt még valahogy elhárítsák, elkerüljék, frontálisan ütközött, úgymond találkozott a külső fényektől élénken bemozduló tekintetükben. Amitől aztán megváltozott az életük. Oly sebesen, hogy követni nem tudták, a nőnek meg valahogy a helyére kellett rántania a kormányt.
Ezeket a kényesebb belső kérdéseket szintén helyesebb lett volna fel sem tenni, fel sem fogni, meg sem hallani.
Méghogy ő csinos fiú lenne.
Honnan ennyi megvetés iránta.
Nehéz lett a közkeletű társasági rendszabályokhoz tartani magát és újra megszólalni a sötétben, mintha mi sem történt volna és mi sem történne kettőjük között. Szinte belényögött vagy inkább felnyögött a valódi sejtelem súlya alatt, hogy lehetséges lenne egy élő és lélegző lényt birtokolni. Ment előttük a jövő idő, s ők minden percben alaposan megkésve ismerték föl, hogy mit tesznek vagy mit mondanak. Félelemmel tölti el mindkettőjüket, miközben olyan látszatot keltenek, mintha szóra nem lenne érdemes. Önmagukon kell önmagukat túltenniük. Mintha egy terjedelmesebb rettenetet kéne a szerelmes halálfélelemnek megkerülnie vagy maga alá gyűrnie.
Nem csak felismeri, hogy az Aréna út úgy szeli át a várost, mint egy mágikus határvonal, ezen a senkiföldjén azért nem jutna át egyedül, ha nekivágsz, akkor szabad préda vagy, hanem rögtön bemutatni, mennyire jártas a határ mindkét oldalán e két különböző övezetben. A város sűrűjében, fel a hátsó lépcsőn, vagy az unalmasan elterülő városligeti síkság szabályosan tagolt, csöndes utcáiban, halott nagykereskedők vagy elűzött nagyiparosok mára szétdúlt és átépített, fellengzős villáiban.
De miért van a nőben ennyi megvetés iránta.
III. kötet 461Nem, ilyen nagyravágyó és fellengzős házakat az ő dédapja nem épített, ezt a stílust ő nem, ő ezt megtagadta. Megvetette a hivalkodást, nem arányos, ez volt a vesszőparipája, hogy mi arányos és mi nem arányos, mit kell mihez arányítani, s ezért már fiatalon kiszorult a szakma peremére. Nemet tudott mondani, de igent nem. A Lukács uszodához vagy később a Pozsonyi út burkolatához ellenben ő szállította az őrült sárga kerámiát. Annyira önfejű volt, hogy inkább másokat szolgált ki. Egy életen át szégyenkezett, hogy nem lett nagy építész, hanem csak egy dúsgazdag építési vállalkozó, egy senki, akihez ragad a pénz, mert mások szája íze szerint dolgozik, és mindent rögtön elherdál. Budakalászon építette fel a téglagyárát, és onnan szállította mindenhová az őrült sárga tégláit, még Bécsbe is. Volt még egy nagy szabadalma, a kokszkosár, amit nagy építkezéseken, ahol valamit gyorsan ki akarnak szárítani, még mindig használnak. Nem arról van szó, hogy meleget csinál. A magas hőfokon a koksz légneművé váló kéntartalma megköti a víz hidrogénjét és oxigénjét, az egyiket elégeti, a másikat kicsapja, s így vonja el a vizet a habarcsból.
Hogyan maradhatott volna meg a család tulajdonában, Klára miért kérdez ilyen hülyeséget. Negyvennégyben nem volt többé zsidó tulajdon.
Hagyja már el ezt.
Most miért gondolja, hogy ezzel őt majd lehet provokálni.
Szerencséjére nem érte meg.
Onnan vitték el az utolsó zsidó szállítmányokat.
Különben is jó időben tette tönkre, még mindent a virágkorában.
Ezen végre nevethettek, hogy a dédapának sikerült.
Nincs örökség.
Mintha azt mondanák, a nincstelenségnél nem lehet felemelőbb, nem köti őket a tulajdonlás rettenete. S a dolgok tönkretételéhez szintén kell némi tehetség, ritmusérzék.
Ők is így fogják kiérdemelni a maguk végzetét, mindent jókor elherdálnak és tönkretesznek.
III. kötet 462Nincsen senkije, nem is volt senkije.
Ö meg minek hazudik ilyen arcátlanul.
Legfeljebb ostoba kalandjai.
Egyik biztosan a másikba ér.
Azt azért nem merte volna kimondani, hogy nem is óhajtana senkit. Ne legyen. Gyorsan mesélte inkább a sorban állást a Gláznernél, ne ragadjanak le ennél a kínos szerelmi témánál és ne juthasson az eszébe se az óriás, akit szeretett, igen, szerette, se a bajuszos segédje, a nő pedig azt sem tudta, hol a Glázner, ki ez a Glázner, mesélte, hogy ő a belövés után mégis ott maradt. Hogyan mehetett volna el. A kenyér lett a fontosabb. Szükséghelyzetben a tudat már ilyen beszűkülten dolgozik. Az ismeretlen úriasszonyt mesélte, aki a Duna mozinál támadt porfelhőben és zűrzavarban végérvényesen eltűnt az életéből, a sérült arcát, az excentrikus kalapjait és a kasmír turbánjait, hogy a női öltözködés titkos jeleit is érti a szülővárosában és a legszívesebben még ma is mindenütt keresné az anyját, ez lett a rögeszméje. Meglehet, álmában is tudja a címét. A Gare de l’Estről a Châtelet-ig kéne elmennie, ott egy másik metróra átszállni, a Saint-Mandé-Tourelles-ig utaznia. Akkor a République-on elhaladni a vakok iskolája mellett, s az első kis utca balra, 3, rue du Lac. Ahogy a térképen nézi, az ablakoknak, legalábbis a ház egyik frontján, a Bois de Vincennes-re kell nézniük.
Erről az erdőről ábrándozik.
S akkor azóta nem látta az anyját.
Hogyan látta volna.
Nem leveleznek.
Mi a csudát írhatna neki. Édes fiam, sokat gondolok rád, vagy mit. Ő meg mit írhatna egy ilyen anyának. A nagynénjével nagy titokban ugyan néha levelet váltanak. Úgy látszik, jobbnak látják neki nem megmutatni.
Akkor miért nem nézi meg, miért nem lopja már el, miért ilyen gyáva már, a kutyafáját.
Ha egyszer nem akarják, akkor minek tenné.
Mitől ilyen engedékeny.
III. kötet 463Ne legyen már ilyen megengedő.
Mentegetődzött, hogy ez inkább kíváncsiság.
De mire lehetne már kíváncsi.
Erre Kristóf nem tudott válaszolni, habár nagyon mélyen érintette a kérdés, hogy valóban mire lehetne még kíváncsi.
Klára nem is hitte el, hogy kíváncsiság lenne, hanem egy nagy gyávaság.
Gyáva, nem akarja tudomásul venni saját helyzetét, inkább képzeleg.
Erről a nagy gyávaságáról igazán ideje lenne leszoknia.
Ez aztán mindkettőjüket nagy zavarba hozta, hogy Klárának ennyire bosszankodnia kell miatta. Majd szétvetette a düh, amit miatta, úgymond érte érzett.
Lázadjon fel, minek tűri. Miért nem lázad föl a családja ellen, hát ez egy rettenetes társaság lehet, legalábbis így, az elmondása alapján. Legalább ellenük lázadjon, ha már mást nem csinál. Semmi értelmeset, s hogy miért nem csinál már az életével valami értelmeset, kiáltozta, de fojtottan, nem hangosan, és rázta a kormányt a kesztyűs kezével.
Kristóf hiába is kérdezte, hogy ki ellen és mit tehetne és hogyan és minek.
Nem tudta magát lecsillapítani.
Csapjon már szét közöttük, miért kell mindent szótlanul eltűrnie.
Inkább gyorsan a Weisz Ilonkát mesélte, a halálos szégyenét, mintha csak most a tűrésről eszébe jutna, s majdnem mindent elmesélt, amit ezek a harmadikon megtettek vele, amikor a beteges kíváncsisága miatt sikerült őt tőrbe csalniuk, ezeknek a Weisz fiúknak sikerült. A gördeszkán a térd fölött csonkolt férfit szintén elmesélte, akiben felismerte az elhurcolt édesapját, s nem tudta nem követni, amint hajtotta magát a járdán az emberek között.
Lábak között.
El sem tudta volna igazán mesélni, olyan volt a megaláztatása.
S valóban, miért tűri.
III. kötet 464Ezért locsogott inkább a nagyanyja barátnőiről és a Margitszigeti Nagyszállóban töltött őszi hetekről, hogy ne kelljen csontig elmesélni ezt sem, mégse fájjon ennyire.
Amint követi az édesapját, talán egy vadidegent, ki tudja, át a város sűrűjén.
Pedig szívesen megkérdezte volna a nőtől, miként látja ő az ilyen beteges kíváncsiságot, most az egyszer mondja el neki, őszintén. Egy másik kérdést helyettesített vele, amit még magának sem tett volna fel. Megkérte volna rá, a nő azonban olyan ellenségesen hallgatott, hogy inkább erre a kíváncsi kérdésére sem vállalkozott. Vajon nem bolondult-e meg, ha egyszer ilyesmire képes, heteken át leselkedik egy vadidegenre.
Nem látja-e rajta az őrület jeleit.
Mit tegyen.
Vagy mit akar tőle egyáltalán, egy ilyen tébolyodottól, s mit jelent a konok és szemrehányó hallgatása.
Hiszen nem képzelgett, miért is képzelegne ilyesmiről az ember, hanem tényleg a megfelelő helyre vezette a kíváncsisága, mert a saját apja volt a szerencsétlen, a tagjaiban érezte, hogy azonos vele.
Micsoda marhaság, hogyan érezheti valakinek a hiányzó tagjait.
Pedig érezte, hiába tudta, hogy ez őrület és nem lenne szabad ilyesmit csinálnia.
Csak azt sajnálja, amiről aztán szintén nem beszélhetett a nőnek, hogy a fekete kutya miatt nem volt ereje levetkőzni a megfelelő pillanatban. Az idegen húggyal és az idegen gecivel átitatott ruháit nem hajíthatta le a hídról és nem ugrott a Dunába utána.
Mint aki a világmindenséget fosztotta meg egy fájdalmasan szép jelenettől.
A világmindenség nevében is sajnálta önmagát.
Ha nem történt meg, akkor megtörténik holnap.
Azt azért még elmeséli, mondta a maga számára is váratlanul, hogy amikor az Árpád hídról bele akart ugrani a Dunába, akkor talán a véletlen vagy az ördög tartotta vissza.
III. kötet 465De miért akart leugrani.
A rohadt fekete kutyája tartotta vissza, kiszabadult a szeméttárolóból és jött utána. Valósággal rárontott, valósággal nekidöntötte a híd korlátjának, örömében tette, hogy megtalálta, és a nagy nyelvével azonnal az arcába nyalt.
De milyen fekete kutyája és milyen szeméttároló.
Mint aki nem hallja a másik kérdéseit, mesélte az undorát, a szégyenletes gyöngeségét. Ha túl közel kerülnek hozzá az állatok, akkor fullad, nem tudja, mitől. Felhólyagzik a szájpadlása, öklendezik, az állati közelségből ki kell magát tépnie. Nem tud velük közösködni, még egy gyíkkal vagy sündisznóval sem. S hogy tényleg megtegye, amit már régen eltervezett, előbb a kutyától kellett megszabadulnia. Nem tudta elzavarni. A kutya egyszerűen nem vette tudomásul, hogy el van zavarva. Boldog volt, rázta a farát, csóválta a farkát és éktelenül ugatott. Akkor lelökni, megölni, másra igazán nem gondolhatott. Átfért volna a korlát két rúdja közt, át lehetett volna tuszakolni, de azt hitte, hogy játszani akar vele.
Klára jó ideje komoran és szótlanul hallgatta, mint aki nem helyesli, ám az arcáról nem lehetett volna leolvasni, hogy mit nem helyesel, talán az egész elbeszélést, az elbeszélő előadásmódját vagy a témáit nem helyesli.
Kesztyűs kezét jó ideje az ölébe engedte a kormány mögött.
Milyen szeméttároló, milyen kutya, kérdezte később. Magára hagyottan és halkan nyugtalankodott a saját kérdéseivel.
Kristóf ezt még nem mesélte el, s akkor ő hogyan értse.
Álltak az üres Aréna út kellős közepén, amelyet régen nem hívtak már Aréna útnak, mint ahogy a Vilma királynő út sem maradt Vilma királynő és a Stefánia nem volt többé Stefánia, habár a pestiek még évtizedek múltán is inkább így nevezték.
A domború macskakövek fekete fénye világított.
Nem engedte, ugatott, csaholt, ugrándozott, a kezébe harapdált, végül a járdán hemperegtek. Valósággal vonaglott örömében, hogy végre III. kötet 466valahára játszanak. De meg kellett szabadulni tőle. Tényleg elege volt és miatta nem akarta tovább húzni az életét. Annyi kíváncsiság azért tényleg nem tombol benne, hogy mindent elviseljen. A két mellső lábánál fogva emelte meg, nem volt könnyű, egy nagytestű dög, de sikerült felnyalábolnia, s amint a korlát fölé emelte, hogy most aztán lehajítja, nem is tudta, mi történt, a kutya megpillantotta maga alatt a mélységet. Bár elég valószínűtlen, inkább megértette, hogy ez nem játék, hanem az életére törnek, és kiugrott a karjából. De úgy ugrott, hogy közben a körmeivel a vállcsontjába akaszkodott, cafatokba tépte az ingemet, kiáltotta nevetve, mert az az igazság, hogy Kristóf az elbeszélés közben egyre hangosabb lett a történetével. Hahotázott, hogy nem beszélve a bőrömről. Mintha valami hőstörténetet mondana fel, vagy a saját halálvágya lenne a legjobb mulatság az életében.
A hátsó lábaival mindenesetre sikerült magát a korláton továbblöknie.
El is lökött, nyüszítve bucskázott át magán a járdán, én meg elterültem, behúzott farokkal futott el.
Menekült vissza a biztonságos szigetre, és egyfolytában nyüszített.
Azt azért nem mondta volna el, hogy még akkor is hallotta a kutya nyüszítését, amikor már nem lehetett látni, s azt sem mondta el, hogy ő viszont ott maradt a járdán elterülve, és az arcát az aszfalthoz szorítva ordítozott.
Zokogott, hogy ne kelljen ezt a kurva nyüszítést hallani.
Az volt az igazság, hogy hívta Istent, mert még ezt a dögöt sem sikerült megölnie. Nemhogy önmagát. Azt sem vette észre, hogy több sebből vérzik. S azt sem mondta el, hogy később Ilona mosta ki a sebeit, és a kétszer négy heget Klára akár most is megnézheti.
De hogyan került azon az éjszakán egyáltalán a szigetre, minek vitte magával a kutyáját.
Azt sem mondta el, hogy azóta mennyire sajnálja, hogy a kutyát elűzte, és önmagát mennyire, mert állandóan életben kell maradnia.
Semmit nem ért.
III. kötet 467Klára oly kétségbeesetten ismételgette a tárgyias kérdéseit, akárha ismerné vagy legalábbis halvány sejtései lennének a teljes történetéről, és inkább nem akarná tudni, hogy miért akart meghalni vagy miért kellett volna magát mégis megölnie.
Kristófot ez szíven ütötte.
Hogy más emberek ennyire élni akarnak, ő pedig nem.
Az összefüggéseket, az istenért, valami kézzelfoghatót, kérlelte az asszony, kíváncsisága ellenben nem volt egészen komoly. Mint aki a kínos tényeket és a kellemetlen igazságot illetően a társasági formák szerint kénytelen egy kicsit gúnyolódni és incselkedni, de valójában igen mulatságosnak és leleplezőnek találja, hogy a másik embert életének értelmetlen zűrzavarában pillantja meg. Ennyi bizalmas adat láttán, amely hirtelen gazdaggá teszi, és ki is fogja használni a friss tudását, igazság szerint zavarba kéne jönnie.
Kristóf viszont meglepetten vette szemügyre, hogy akarata ellenére mégis mennyi mindent elmesélt. Nem tudott nem hazudni a nőnek, akitől nem szabadulhatott. Nem is akart megszabadulni tőle, de akitől semmi jót nem remélt. Mégis föltárta előtte a zűrzavart, mint aki rimánkodik, hogy szabadítsák ki a börtönéből.
Mindkettőjük számára világos lett, hogy ki az erősebb. Klára megszabadíthatja őt, de fordítva nem.
S anélkül, hogy a következő hazugsághoz akár vett volna egy nagyobb lélegzetet vagy meggondolta volna, hogy mit beszél, nagy vidáman azt mesélte, táncolni ment egy lánnyal a Casinóba, és így került volna az előző estén a szigetre.
De nem az ő kutyája volt, magyarázta, hanem csatlakozott hozzá egy ilyen kóbor állat, s akkor egy időre megint elővehette a nyersebbik történetét, hogy a hazugságokhoz illesszen néhány hiteles részletet. Elég helyes volt a lány, mondta fennhangon, hogy a szöveg hiteles legyen.
S ezért eléggé szíven ütötte, mesélte, hogy mást szeret és elhagyja őt és mindezt tánc közben jelentette be.
Volt ugyan egy ilyen elég helyes lány, volt is hasonlóság a történeIII. kötet 468tükben, de nem ott tapadt rá az ölével, és nem akkor szorította mindkét karjával magához, miközben azt suttogta, örökre, örökre.
Így történt.
De az ember nem akar rögtön a Dunába ugrani egy balul sikerült flört miatt.
Tényleg nem.
Akkor meg miért.
Van egy utolsó csepp, az utolsó csepp miatt.
Képes volt hajnalig a szigeten bolyongani, ennyire meg volt szeppenve, hogy elhagyták.
Igen, így történt, valamivel több volt, mint megszeppenés, s reméli, hogy Klára érti az összefüggéseket.
De akkor biztosan még mindig szerelmes ebbe az elég helyes lányba, mondta Klára kihívóan, hogy ne kelljen Kristófban kételkednie.
Hogyne értene egy ilyen banális történetet. Miatta még egy ilyen szerencsétlen állatot is képes lett volna a Dunába lökni.
Mintha azt akarta volna jó előre közölni, hogy féltékeny lesz, és minden rejtett gondolatát számon fogja tartani.
Semmi kétség, most itt maradtak ketten a féltékenysége előlegével, ami valójában a történeti hitelesség iránti kétsége volt.
Itt ültek a barátságos régi automobilban, amelyben a fűtés nem működött. Nem volt sziget, nem volt elég helyes lány, kutya, a kutya egészen másként volt, s az óriás sem volt sehol. Klára szándékosan gonoszkodik, ez is világos volt, s miért is ne védekezett volna. A válogatott hazugságaival, a mélységes zűrzavarral, amit Kristóf önkéntelenül feltárt előtte, vajon nem szolgált-e rá. Minden olyan világos volt e pillanatban, egymás fölött és mögött a zavartalan és részvétlen realitás sokféle rétege, és a hazugságot sem vonhatták el belőle, ez volt a csupasz igazság. Mintha Klára mindazt rögtön megtorolná, amiről még csak nem is tud.
Kristóf nem nehezményezhette, hiszen ténylegesen az óriás volt az egyetlen, ehhez kétség nem fért, mellette senki nem lehetett volna egyetlenebb.
III. kötet 469Róla pedig miként beszélhetett volna a nőnek. Ez egy álom, őrület, ez egy rémálom.
Hogyan lehetne bárkibe reménytelenül szerelmes, hogyan jönne hozzá a reménytelenség. Inkább mélyen hallgatott. Ezekbe a szerencsétlen lányokba, akik téged megelőztek, különben sem voltam szerelmes, nem mondhatta ki. Hanem ennek a szónak az oltalmában kicsit kipróbáltuk és használtuk egymást. Inkább mélyen hallgatott. Nem méricskélte a nevetséges szerelmi próbálkozásait, nem hasonlította össze mindazzal, ami valóságosan megesett. Túl volt minden tárgyias reményén, hogy valaha együtt élhetne az óriással. Reménytelensége egészen más régióban tartózkodott, mint ahol Klára fölfedezte. Ha egyáltalán megtalálná, de nem találta. Szája olykor eltelt a mélyen illatozó faszával, öklendezett tőle, a nyelvével és az ajkával nehéz volt visszafeszítenie a makk hullámként felmagasló pereméről a húsos, szinte kövér előbőrt, a fogával óvatosan segítette, holott még csak nem is gondolt rá, épp csak az eszébe ötlött a fasz. Miként lehetett reménytelen, ha egyszer a bajuszos segédjével közrefogták, kíméletlenül megízlelték rajta, ami érintésre méltó és kényes egy emberen, megforgatták benne, brutálisan kielégítették, hogy az első megrendülésén most már eztán túl legyen az ifjú ember, s mint akik jól végezték a dolgukat, azon nyomban elhagyták.
Tényszerűen nem volt reménytelen.
Mindent jól megértett és felfogott.
Többet vagy mást miként kívánhatott volna a sorsától.
Hogyan felejthette volna el.
De miként és mivégre beszélte volna el bárkinek.
Eszébe nem jutott volna elbeszélni, hogy ezek ketten megosztották vele a legnyilvánvalóbb titkukat. Átok ült volna rá, ha bárkinek elbeszéli. A férfiak úgyis tudták, valamennyien, s az első szóra meggyilkolták volna, ha nekikezd, pedig a kutatásainak még csak a végére sem juthatott. Ha nőnek születtem volna, akkor talán gyanútlanul élhetnék vele, az óriással, józan fejjel legfeljebb így gondolhatott rá. Hol vagyok III. kötet 470én már a józanságtól, s ezzel azért számolt, ha már egyszer élni hagyta önmagát. Habár ezen jobb lett volna nem gondolkodnia, a józansága sajátos természetén, hiszen nyilvánvalóan nem született nőnek.
Nem kellett nekik, a férfiaknak, ez volt a történetében a legfájdalmasabb, mire kellett volna egy ilyen óriásnak, világos, miért is kellett volna neki egy ilyen sötét kis tébolyult, mint amilyen én vagyok, ugyan mire.
Azt már nem értette, hogy miért ne, ez nem ment a fejébe, hiába gondolkodott.
Legfeljebb az ment a fejébe, hogy az élőlények ebben a világi rendben valószínűleg nem tudják életük feltételeit egyidejűleg megérteni és teljesíteni.
Ezek ketten derűs lényeknek mutatkoztak a városi éjszakák mélyén, néha mégis úgy gondolt rájuk, mint az Üdvhadsereg konok és kíméletlen katonáira. Koboldok voltak, derűsen kegyetlenek a szeretetben. S miért akarták volna magukkal cipelni az ő súlyos történelmi poggyászát. Vagy ha egyszer nem akarták, akkor miért környékezték meg, miért voltak olyan állhatatosak a csábításban, vagy miért akarták így elintézni, mire lett jó nekik. Hogyan van elrendezve az emberi testek és lelkek között. Súlyos szemrehányásokat tett.
Kettőjük egyezségét értette, de nem értette, hogy jön ő közéjük.
Vagy a puszta létével miért nem tudta rögtön kitúrni a másikat. Talán még akkor sem értette volna meg, ha ismeri őket. S akkor neki is csak így kéne felfognia az életét, kiélvezni a tárgyát és a témáit és rögtön tovább állni a kis hozadékkal.
Nem foglalkozni a megismeréssel, az értelmezéssel, a veszélyesebb kívánságokat félrelökni, hiszen úgysem megy velük semmire és kielégítő felismerésekre sem talál.
Miként lehetne még jobban megismerni, ha egyszer a velejéig ismeri, mintha az élvezet fájdalmában a csonthártyáján ismerné föl.
De valamit csak nem ismer.
Egy pillanatig nem megmaradni, eleve így tervezni.
Mintha azt mondanák, erre menj, de hogyan mehetett volna arra.
III. kötet 471Ha sikerülne mégis így felfognia, akkor talán megértené, miként maradnak a kíváncsiság és a kívánság tébolyától távol a többiek, milyen anyagból van a testi józanságuk és az egymás iránti közönyük. Minek akar mindig többet az értelem. Beavatták, miért nem elég, megmutatták a világ rejtett és némán közönyös természetét, mi mást vagy mi többet kívánhatna. Most még igen, vesszük a tested, heves szenvedélyt mutatunk minden nekünk tetsző porcikád iránt, ezzel ellágyítunk és meghajlítunk, hogy mindenben kezes legyél velünk, de a következő pillanatban már nem.
Volt azonban valami, amin hiába gondolkodott. Minden alkalommal ugyanoda érkezett vissza, s legfeljebb kezdhette elölről a tépelődést.
Olyan mindegy is volt, hogy mit ért vagy mit nem ért. A képzeletében minden köznapi reményen és ésszerű feltételen túl élt az óriás. Volt vele egy saját élete, szerencsésnek tudta vele önmagát.
Éppen azt értette ebben az életében, amibe ezek ketten beleverték az orrát. A legkisebb megfontolás nélkül bárhová követné, ezt megértette. Bármikor, ezt is megértette, ha csak egy pillanatra, ha csak egy órácskára. Képzelete persze se reménnyel, se tébollyal, se normákkal nem foglalkozott. Többé nem követné el a nagy hibát, hogy a féktelensége miatt vagy a rettenetétől lenyűgözve ne viszonozná az óriás meglepő és nagyvonalú szerelmi felhívásait és a vadidegen csókjait. Igen sokáig tartott, míg sikerült megértenie e csókok érzéki értelmét. Képzelete idővel minden egyes félbehagyott mozdulatot újra és újra kiegészített vagy folytatott. Ő sem viselkedne másként, képzeletében szabadjára engedte vele a lelki erejét és a testi derűjét. Talán az ajkán fogta fel a derűjét, talán a csókban, mely nem volt elmélyedés, hanem tartósan a felületen maradt vele. Nem volt képzelet, hogy a képzeletében azóta együtt élt vele. Nem az, hogy önkielégítés nem volt nélküle, a derűje nélkül. Hanem egymásnak csinálták, nem ő magának.
Miként gondolhatta volna, hogy reménytelen.
Ilyesmit Klára miatt sem gondolhatott.
Ennél nagyobb hűség vagy ragaszkodás igazán nem fér bele az emIII. kötet 472ber életébe. Hány hónap telt el, mennyi óra, még mindig hűségesen és derűsen tapadt hozzá. Kettőjük között a tapadás közel sem volt egyoldalú. Merő giccs lett a kölcsönösségtől a közös életük. Enélkül nem tudott volna semmit a szerelmi harmóniáról. Ami viszont világosan azt jelentette, hogy a többiek szemében totálisan bolond lenne, ha átlátnának rajta, hiszen ő valójában az óriás képzeletvilágában él, miként az óriás az övében, és soha nem fogják megtalálni se egymást, se a helyüket az emberek között, hanem ennek a helynek pusztán a látszatát.
S ez a biztos tudat őt maradéktalanul boldoggá is tette.
Nem lett volna szabad a nőt megismernie. Az óriás fejével gondolkodott önmagáról. A saját fejével ellenben azt kellett az óriásról gondolnia, hogy nem kívánhatja magának az árulást.
Olykor nem tudta pontosan, hogy kettőjük közül ki gondolkodik benne.
Rajta kívül e derűs és minden érzéket megmozgató együttélésről ugyan senki nem tudhatott, az óriás, ő aztán igen.
Mit kezdhetett volna egy ilyen primitív és unalmas családi lázadozással, amit ez a nő ajánlgatott.
Ő egy másféle lázadást ismert, s ez lehetett volna az egyetlen hőstörténet, amivel imponálhatott volna a nőnek.
A képzeletük vagy a kettőjük kölcsönös elhagyatottsága a képzeletben, az egymásról szerzett folyamatos érzéki tudásuk és a párhuzamos életük, aminél nem lehetett erősebb összetartozás, s hogy ő ezt a saját erejéből fölfedezte. Nem a szabadesés törvényét és nem a Demén-féle kokszkosarat, azt nem, de ezt fölfedezte. Az óriással ők nem a vizet nézték, hogy lássák az áramlását. Olyan világos volt, hogy Klára a közönséges emberek közé tartozik és oda akarja őt átcsábítani. Méregeti a sérelmeket és kifundálja a bosszút, ő azonban köszöni, nem kéri, nem kér az ajánlatából. Még ennek az óriásnak a bajuszos segédje is arra számított, hogy ezt a kis faszt sikerült egyszer s mindenkorra elintéznie, mert neki sem volt kevésbé szüksége az óriásra, mehetünk, mondta, ettől a kis gecitől nem kell többé tartani, de naIII. kötet 473gyot tévedett. Arról ő sem tudhatott, hogy nem kopnak le egymásról a képzeletükben kölcsönösen ápolt képeik, és ezek érzetével ajándékozzák meg egymást.
Közönséges emberek ilyesmire nem számítanak.
Ilona figyelmét sem kerülhették el a terjedelmes foltok a lepedőn, még a paplantükör selymére is jutott, amikor felszökkent. Mintha kemény akadályt törne át, kettős ütemben tört föl, szökkelt a magasba és súlyosan hullt alá. Minden éjjel csinálták, hogyne vette volna észre, Ilona féltékenységtől tépetten követte az eseményeket, mikor Erna asszony utasításának engedelmeskedve váltotta az ágyneműt. Nem beszélve a szennyesbe hajított zsebkendőiről, amelyeket Ilona félénken megszagolgatott, s hogyne érezte volna, mi történik éjjelente nélküle. Olykor látta Ilona tekintetén, hogy nem csak felfedezte a titkukat, hanem retteg vagy önnön magától retteg miatta. Nem beszéltek erről sem. Olyasmi történt közöttük azon a hajnalon, amikor nem sikerült magát meggyilkolni és sebesen, tépetten és mocskosan visszavánszorgott a Teréz körúti lakásba, hogy a néma és homályos konyhában úgy ahogy volt, mosdatlanul és véresen kizabálja a lábosból a rizses csirke maradékát, amiről egyikük sem beszélhetett, erről nem, soha, senkinek.
Legalább a zsebkendőivel fölfogni.
A szükséges pillanat után sem volt annyi önuralma, hogy el tudta volna szakítani az óriástól önmagát. A zsebkendővel legfeljebb ment utána. Nem volt többé az eszénél, s a dolog természetéből adódón ezt nem képletesen kell érteni. Ilonával pedig nem azért nem beszélhettek semmiről, mintha a szemérmük tiltotta volna el őket, hanem azért, mert minden úgy volt jól, ahogy megtörtént. Amit szintén az óriás erejének köszönhetett. Olyan erősnek és hatalmasnak érezte tőle önmagát, hogy el is várta volna magától, hogy adott pillanatban majd ő tartóztassa fel rémisztő és derűs ámokfutásában.
Ehhez előbb meg kellett volna valahol találnia, mintegy visszalépnie hozzá a képzeletéből.
III. kötet 474Így teljesedhetett volna ki a hőstörténet, a rettenetes boldogságuk.
Arra nem gondolt, hogy az óriásnak szintén lenne egy másik élete, kicsiny gyermekei, akik a megszólalásig hasonlítanak rá, azt azonban a bőrén, a fájó homloklebenyében vagy az elháríthatatlanul felmeredő farkában érezte meg, a teste hőmérsékletében, a ritmusra beálló lélegzetében, hogy miként ábrándozik róla az óriás. Vagy éppen valaki mással szeretkezett helyette, a lehető legnagyobb komolysággal tette, s ezzel az idegennel együtt kereste meg őt a világegyetemben. Látta őket és eltöltötték őt magukkal, a tagjaikkal, de nem irigykedett rájuk, semmi oka nem volt rá, hogy féltékeny legyen. Képzeletében az ismeretlen óriásnak oly szabadnak kellett maradnia, mint a szegénylegényeknek. A képzelet működésének ez volt az alapfeltétele, de nem is lett volna érdemes féltékenykedéssel megakasztani a működésben. Rajta kívül se a teste, se a lelke nem kötötte többé, ez volt a nagy igazság, a rabja lett, a rabszolgája. Mindenki mástól eloldotta az elfogulatlan kíváncsiság és képzelet, senki nem maradt, akihez korábban kötődött vagy tartozott, illetve az elfogulatlanság nem engedte közel másokhoz. Azokat is elfogulatlanul figyelte, akikhez közel került. Klára figyelmét minderről el kellett terelnie, hogy közben alaposabban megfigyelhessék egymást. S miközben a különböző várostörténeti témák és építészeti stílusok között csapongott, hangosan és tudálékosan magyarázott, érezte, hogy mennyire mértéktelen ember ő, mellébeszél, félrebeszél, mennyire nevetségessé teszi magát az idomtalan és siralmas életével, mégsem lesz kerek, mégsem volt visszaút.
Hanem egyre beljebb a sűrűbe.
Amikor valaki meg akarja valaki mással osztani a történetét, akkor úgymond méretre szabja át, a másik igénye szerint dolgozik vele. Csupa olyan dolog jut az eszébe, amit nem mesélhet el vagy nem lehet megosztani senkivel. Ez lefékezi, holott a sok fölös locsogástól különben sem jut semminek a végére vagy nem jut vissza semminek az elejére. Másik történet szegődik a saját cenzúrázott történetéhez, vagy valamilyen ostoba legendával kullog az eredeti történet nyomában.
III. kötet 475Nem föltétlenül a szemérme tiltja el őt a másik történetétől, az is persze.
Hanem el sem tudná hol kezdeni.
Amitől olyan érzése támad, hogy szigorúan el kell őket egymástól választani, soha többé ne érintkezzenek ilyen veszélyesen és óvatlanul. A titkos történetet leválasztani a nyilvános történetéről, nem lóghatnak át egymásba. De miként is alakulhatott volna másként, ha egyszer így alakult. A puszta kérdés megkínozta, hogy mi lett volna, ha másként alakul, vagy mi lehetne, ha sikerülne mégis másként alakítani. Krónika helyett végül is inkább legendákat gyárt magának az ember, amikor egy másiknak elbeszéli az élettörténetét. Addig meséli, míg a hiteles előadástól ő maga felül a közös utópiának, miszerint az életének lenne kereken lezárható vége, valami kis poénja, végszava, tanulsága, ami a halálon túl is értelmet ad az egykori létezésnek. S megint csak eszébe jutott, hogy a másként alakuló sorshoz, egy olyan sorshoz, amely nem csupán az előérzet, a megérzés és a képzelet borzongó boldogságához vezethette volna el, hanem a másik ember közönséges és unalmas, mindennapi élettörténetéhez, mi mindent kellett volna az óriással másként megtenniük.
Akárhonnan nézte a dolgokat és az eseményeket, ez a másként mindig követelődzőn elébe állt. Ahogy nem történt meg, és még tisztességes sem lehetett volna. Minden bizonnyal olyan dolgokat kellett volna megtennie, egy másik történet érdekében, amelyekről a reá vagy önmagára vonatkozó ismeretek nélkül nem tudhatott. Mi mindent mulasztottak el. Egyenként melléfogtak valamennyi illúziónak. Talán egy másik történetet mulasztottak el. Ismeretek híján ellenben miként is lehetett volna körülírni a mulasztásait, vagy miként és kinek tehetett volna szemrehányást az elveszített illúziók miatt. Teste annál jóval többet árult el az óriásról, mint amennyit tényszerűen tudhatott, a tenyere, a combja, minden, hajának illata elárulta, s ehhez még a nevét sem kellett tudnia. Talán a lelke ismeretének jutott egyszer a birtokába. De a közönséges hétköznapjait nem ismerte, és a sajátjait nem tudta vele megosztani. S még ha ismerné is. Vajon a sors tervébe, ha van III. kötet 476terve a sorsnak, s ha van emberi sors egyáltalán, bele vannak-e kalkulálva az ember féktelenségei, kicsapongásai és a roppant mulasztásai.
S ha egyszer bele vannak foglalva, nem is lehet a sorsát elképzelni nélkülük, mert a teremtő, mondjuk így, ásító hiányként beleépítette, akkor érdemes-e mulasztásról beszélnie.
Miért lenne érdemes.
Érdemes-e arra törekednie, hogy helyrehozza a mulasztásait és a kimerülésig élvezze ki a féktelenségét. Vagy éppen fordítva, azt kell megkérdezni, vajon az óriás honnan ismerhette őt, hogy minden zsigerében rögtön ennyire eltalálta és a saját szándékai szerint a birtokába vehette. Miként lehet ilyen megfelelés a természetben. Ezt sem érthette. Vagy a férfiak között ne lenne semmi különbség, hanem egymás buta tükörképei lennének, s ezért ismerik fel azonnal egymást önmagukban. S akkor a férfiak élettörténete ne lenne más, mint ismétlődés és üres tapasztalat. Csupa olyasmi történik velük, amit minden felvilágosultabb elme előre lát. Primitív dolgok néha nehezebben megérthetőek, mint a bonyolultak. Meg hogyan tudná valakivel helyrehozni a mulasztást, akivel soha többé nem találkozik, hiába keresi az egész városban nappal és éjszaka.
Ezt a soha többét épp úgy nem sikerült elképzelnie, mint a végtelent vagy a teremtés eredeti helyén a teljes ürességet és az űrt, a kezdetet. Kísérletezett, de nem ment, mert látta az űr edényét, s milyen végtelen lenne, milyen kezdet, aminek van határa, vagy belefér egy bármilyen nagy edénybe, s így aztán nem is tudta elképzelni, hogy a kezdet előtt semmi volt és ezért kezdet sem lehetett. Vagy egyszer csak ott állt előtte testi valójában az óriás, holott a városban sehol nem találta. Mintha még azt is tudta volna, hogy Jánosnak hívják, Tuba Jánosnak hívják. Ha pedig nem a testi valójában, akkor az emléke állt elébe, egy kép, egy mozdulat emléke vagy egy illat emléke, gondolatként a gondolkodása.
S mint akit a nappalok káprázata bánt a sötétben, tenyerébe temette az arcát.
Világos nappal, hangosan soha nem merészelte volna megkérdezni senkitől, most azonban a tenyere mögül mégiscsak megkérdezte.
III. kötet 477A régi automobil barátságos sötétjébe zárva biztonságban érezte magát.
Különös élvezet, hogy a Vay Klárához intézett kérdés az óriásra vonatkozott.
Akivel ilyesmiről valószínűleg nem sikerült volna beszélni, az óriással, s hogy akkor ez lenne a filozófia.
El kell hagynia és a nővel elmélkedni róla. Fájdalmas művelet lenne akkor ez a filozófia. Ha azt mondta volna magának, hogy örökre, akkor el sem viselte volna úgy a fájdalmát, a hűtlenségét, az óriással szemben elkövetett árulás szégyenét, hogy Klára észre ne vegye.
Nem vehette észre.
Igyekezett hát valamennyit megőrizni az óriástól eltulajdonított derűjéből.
Klárát meg is lepte vele, készületlenül érte ennyi komoly kérdés, szabályosan dadogott bele. Kissé gúnyosan, az iménti évődéstől sem mentesen megszemlélte magának a fiatalembert, először látta így, fizikai és szellemi erejének teljében, az őrjöngés határán, fegyelmezetten.
Elment-e a józan esze, kérdezte tőle dühösen, de a szeme a pompás kérdések hallatán csak úgy villogott az örömtől.
Miért ment volna el, nyögte a fiatalember, s egy pillanatra kinézett az ujjai közül.
Valószínűtlenül nagy szemét Vay Klára az édesapjától örökölte, a kitartó, semleges figyelmét szintén.
Na és, ha elment, tette hozzá, hogy ne hasson olyan gyermetegnek.
Azt is honnan tudhatta volna, hogy Klára a szemgolyó fizikai állagát kitől örökölte. Pedig a szerves világ feltehetően ezeken az együgyű azonosságokon és összefüggéseken van megalapozva.
Attól függ a válasza, válaszolta Klára ragyogva, s most ő hagyta figyelmen kívül Demén Kristóf évődéseit, hogy Kristófnak mi a felfogása, s nagy szellemi izgalmában egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy tegezi.
Mindenekelőtt meg kell tudnod fogalmazni ezt a választ, igazította ki önmagát.
III. kötet 478De én kérdezem, ha egyszer én kérdezek, kiáltotta Kristóf a sötétben, legalább egyszer én.
Hogy mi a felfogásod, determinista vagy-e, s akkor a világ szigorú szerkezet, amelyben a hitnek vagy a véletlennek nem marad helye, erre kell válaszolnod, netán ellenkezőleg.
Mit tudom én, hogy mi a felfogásom, hisz épp ezért kérdezem, nem tudom.
Úgy gondolod-e, hogy az életfolyamatok vagy az életjelenségek, akár a sajátjaid, föltétlenül és kizárólag oksági kapcsolatban állnak egymással, vagy szerinted nincsen ilyen oksági kapcsolat, ez is egy nagy kérdés.
A fiatalember közben kiemelte fejét a tenyeréből, az esőtől fénylő utat nézte, amint kényelmes tempójukkal maguk alá gyűrik, mint aki elámul, hogy nagy szellemi szükségében annyi követ megmozgatott, s egy kicsit inkább elhallgatott.
Előbb ezekre a kérdésekre kell válaszolnia, s aztán lehet bármiről diskurálniuk.
Klára a kérdésre kérdéssel válaszol, válaszolta elégedetlenül, ez még trükknek is ócska. Egy ócska trükk.
Miért lenne szüksége trükkre vagy milyen trükkökre gondol.
Kikerülni, megkerülni.
Talán nem tudja, de a kérdezés klasszikus módszer a filozófiában.
Akkor inkább visszavonja a veszélyes kérdéseit.
Hisz-e az eleve elrendelésben, inkább gyorsan erre válaszoljon, a hitét mire alapozza, hisz-e a szabad akaratban, s hogy a mindenható mindent jó előre kifundált és elhatározott.
Ezzel az erővel azt is megkérdezhetné, hogy hisz-e a szabadesésben.
Pontosan, mert akár ásító ürességnek is elképzelheti az univerzumot, sehol egy élő istenség, amolyan vigasztalan metafizikai pusztaságnak, s akkor ebben a térben az esetlegességnek vagy a véletlennek nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint az akaratnak, az elhatározásnak, a szükségszerűségnek, s így tovább.
III. kötet 479Mit tudja ő, honnan is tudhatná.
Hát nem érti meg, hogy az embereknek mindezt egymással kell megbeszélniük, egymást kell minderre rávezetniük, miért nem akarja megérteni.
Neki gyakran olyan érzése támad, hogy az ember különben is előbb cselekszik, s csak aztán gondolkodik, holott bizonyára fordítva lenne értelmes, folytatta Kristóf némi hallgatás után. Mindenesetre előbb mondja ki, mintsem gondolná, s ezért jobbára utólag indokolja meg, s ettől ez az egész élet olyan nevetséges lesz.
Klára egy ideig maga sem válaszolt, csupán elismerőn csettintett a nyelvével.
Talán a vezetéssel volt elfoglalva, a kocsival, az üres úttal, vagy a gondolat tetszett meg neki.
Azt sem tudták volna utólag megmondani, hogy mikor indultak újra el, vagy hányszor álltak már le.
Honnan is tudhatná, hogy mi előbbrevaló.
Pedig ezt neki, Kristófnak kell tudnia, helyette ő el nem döntheti.
Az Ajtósi Dürer sor felé közeledtek, ahol be kell majd fordulniuk.
Szemléletének igazodási pontjait nevezze meg, úgymond a sarkpontjait.
Neki nincs szemlélete.
Hogyne lenne.
Ő egy nagy érzelmi csomó, semmi más, egy senki. Méghogy sarkpontjai lennének bárminek.
Vele ne érzelegjen így, hanem inkább beszélgessenek értelmesebben.
Klára beszél úgy vele, mint egy szigorú tanítókisasszony.
Most még viszonylag szelíd vagyok, hallod-e.
Klára se legyen már ilyen hangzatos.
Félő volt, hogy megint üres évődés lesz, s ezért a kölcsönös agresszióból vissza kellett valamennyit venniük.
Ő nem kategóriákról szeretne Klárával beszélni.
Gondolhatja éppen, hogy a világ dolgai szép lassan majd megisIII. kötet 480merhetőek, s ha megismerhetőek, akkor a saját kitüntetett szempontjai szerint szortírozhatók. Mint a pralinék, a cukorkák, a drazsék és a bonbonok. Ezek a töltöttek, azok a töltetlenek, vagy a töltelék neme szerint, hogy karamell vagy mogyorókrém, mazsola vagy mandula.
Most megint tréfál.
Nekik a boltban ezt a kíméletlen műveletet majd minden héten el kell végezniük, mert a dolgok még a legnagyobb figyelem mellett is hajlanak rá, hogy összekeveredjenek, ez pedig nem tréfa, közel sem.
Nem érti, hogy mire ez a nagy gőgös megvetés, Klára vajon mindenkit ennyire megvet-e, vagy vannak kivételek. Mitől lett ilyen gőgös hirtelen.
Ha sikerül a műveletet tisztességesen elvégezni, s valóban sikerül minden egyes magának valót a másiktól elválasztani, ha érzékeli a határokat, akkor egészen másként szól a válasza, mint ha azt gondolná, hogy a világ dolgai jórészt megismerhetetlenek, egyes jelenségei egymástól nem elválaszthatók vagy nincsen közöttük semmiféle különbség vagy kapcsolat. Mert akkor nincs határ, s olyasmi sincs, mint valakinek a jelleme, akkor az embereknek nincsen karakterük, nincsenek tulajdonságaik, nincsen akaratuk, döntéseiknek nincs etikai indokuk, legfeljebb önkény és ráfogás vagy beletörődés vagy megszokás, s így tovább.
Nevetség.
Miért lenne nevetség.
Valahogy neki is döntenie kellett, hacsak nem tekinti önmagát kivételnek a világegyetemben.
Mindenképpen előbb gondolkodik, a hiteles definíció érdekében előbb leíró módon gondolkodik, s aztán kezd beszélni. Ami nem olyan kivételes. Szemügyre veszi lehetőségeit, megnézi, hogy neki magának vagy másoknak melyek a kitüntetett szempontjai, szóra sem érdemes. Ennek azért van iskolája.
De miért lenne ez olyan fontos vagy érdekes.
Mert nincsen egyedül és egyedül nem megy semmire, s nevetség III. kötet 481tárgya lenne, ha erről mit sem tudna vagy nem venné figyelembe vagy nem egyeztetné másokkal. A gondolkodás nem magányos művelet.
Amitől aztán megint csak jó ideig csöndben maradtak.
Kristóf dühönghetett, hogy a nő megint jól kioktatta.
A hallgatás mégis mindkettőjükre úgy hatott, mint egy jövőjüket illető kényes megegyezés. Kristóf ugyan nem tudta megmondani magának, hogy mi az eredendően egyenlőtlen benne. Inkább a puszta szó ragadt meg, hogy a nő lelépte. Lelépett. Egyszerűen lelépett. Ez fájt neki, de nem gondolta, hogy igazságtalan.
Megint csak az üres úttest kellős közepén álltak, ki tudja, mióta. Mintha csöndesen indexelve arra várakoznának az éjszakában, hogy végre befordulhassanak.
Klára ellenben nem vette észre, hogy nem volt és nem lesz akadálya.
Kristóf tétován mutatta is, hogy mit kell tennie, forduljon be már.
Ha pedig már itt tartottak és felszabadultan nevettek önmagukon és a másikon, akkor tényleg mehettek tovább a Stefániára, hogy Kristóf a másik házat is megmutassa, ahol az apai nagyszülei a nagy kert mélyén a lándzsás vaskerítés mögött fölnevelték. Ez a könnyű nevetésük lett, a felelőtlen, ami világosabban szólva azt jelentette, hogy valakibe reménytelenül szerelmesek. Hiába hadakoznak ellene. Védik egymástól az önállóságukat. Kristóf az óriásba szerelmes, és ezt nem tudja nem beismerni. A beismerésnek ugyan nem teljesen átlátható még a módszere, bár lassan ez is formát kap; Klára viszont jó előre kijelenti, hogy Simont meg fogja tartani, mert meg akarja tartani, erre nincsen és nem lesz további magyarázat, és mégis egyre beljebb kerülnek a metafizikai sűrűbe. Ahol egyikük sem ismerős, mert nem tárgyakkal van dolguk, hanem ismeretlen érzések, történeti rímek, genetikai asszonáncok és még ismeretlenebb párhuzamok és megfelelések esszenciáival és emblémáival. A házat az új lakók ugyan feldúlták, felosztották, a vaskerítést eladták ócskavasnak, az évszázados fákat kivágták, hogy a kert helyén ideiglenes bódékat, ólakat és sufnikat építhessenek, de ezen a viharos éjszakán odáig a Stefánián már nem jutottak el.
III. kötet 482Kristóf még mesélt, még magyarázta, ám abban az elbizonytalanodó tudatban, hogy helyesebb lenne minderről mélyen hallgatnia. Valami idétlent mutatott be a sok beszéddel, az egész okoskodásával, talán a nőnek, talán önmagának mutatta be az infantilis ragaszkodását a helyszínekhez. Most látta, hogy mennyire üresek. Házak, utcák, terek. A nőt pedig hiába akarta a sok szóval bekeríteni, őt elkerülte, ez a nő ment a maga sokkal tárgyiasabb útjain.
Talán nem is érdekelte a sok absztrakció, vagy ő nem adta elő elég érdekesen, ami miatt mélységesen szégyenkezett.
Mint aki nem végzett el egy kötelező szolgálatot.
Ennek a másik történetének se a történelemhez, se az élettörténetéhez nem volt sok köze.
Szavakhoz sem.
Nem is néztek egymásra, alig láttak többet, mint oldalukon egymás sötét sziluettjét a kocsitető felett felvillanó és elcsúszó lámpafényben. Egyikük sem nézett többé az órájára, hogy most elkésnek bárhonnan, vagy mennének bárhová, elenyésztek a kötelezettségeik. Klára ugyan bizonyos alkati óvatossággal kezelte a fiatalember megnyilvánulásait. Vagy éppen a lázadozási szándékai miatt maradt vele óvatos. A homályos városszociológiai elméletét intellektuális díszítménynek tekintette, díszletnek, amivel Kristóf siet elszigetelni a hangos katasztrófát és a csöndes tragédiát. Már csak azért is, hogy megkímélje őt. Ez hízelgett neki, udvariasságával meghatotta, de nem kenyerezte le. Simonnal mindenféle udvariaskodást és körülményeskedést száműztek az életükből, habár ő módszeresen mindig jelezte Simonnak, hogy éppen mit hagynak el, melyik rendszabályt. Most a hátsó ajtón mégis visszatérni látszott a régi, a neveltetésének inkább megfelelő élete, amelyet az udvariasságok óvatos cseréjén és a brutalitás kíméletes áthangolásán alapoztak meg. A moszkvai diplomáciai főiskolán Simon mindebből valamennyit tételesen is megtanult a viselkedéstörténeti kurzuson, ám negatív formában mégis Vay Klárától sajátította el. A határozott tagadásból tudta meg, hogy adott esetben miként kellett volna viselkednie, III. kötet 483mit kell vagy mit kellett volna tennie. Vay Klára nem volt valami érzékeny lény, s így a tagadásban sem finomkodott, nem is engedhette volna meg magának az érzékenykedést. Mindent megvetett, ami erőtlen, félénk, indirekt, ő maga is küszködött az intellektusával, világosan kellett látnia. Előbb vagy utóbb be kellett kerülnie az egyetemre, s ezért bármit megtett volna. Semmilyen rendszeres képzésben nem részesült, bár sok mindent összeolvasott, vadul át akarta magát vágni a gondolkodás történetén. Maga is tudta, hogy fölényeskedik, s rendszerezési ajánlatával nem jut nagyon messzire, de legalább irányt kellett tartania és mást nemigen várhatott. Néha kipróbálta a fogalmi képzeletét és fölényesen túltette magát a kudarcain. Semmi más nem érdekelte, mint hogy közvetlen magyarázatot találjon magának, praktikusat, közérthetőt, egy olyan formulát, amely befogadja a katasztrófát, és legalább átmenetileg ellenáll az eróziónak és a tragédiának.
Ennek a formulának minden elemében túl kellett volna lennie a személyesen.
A körülmények megváltozására senki nem számíthatott.
Helyet találjon magának, formát a lázadáshoz. Ne kelljen örök illegalitásba húzódnia, ne legyen sérthető. Nem süllyedhet el. Inkább árulást, pusztítást, még ennél is teljesebb pusztulást, kurvaságot, de nem a megadó némaságot, amelyben halálra váltan éltek.
Hulljon a férgese.
S bármilyen komolynak bizonyult a küzdelme, bármilyen megszállott lett tőle és számító, elszórakoztatta, hogy a fiatalember a körút másik oldaláról milyen kitartóan és önfeledten foglalkozik az ő személyével, amivel a saját jól felfogott érdeke szerint ő maga is csak mértékkel foglalkozott. Ez követi, figyeli, a kutyája lett. Tetszett is neki a kefefrizurája, az alázata, a szelídsége, amit ugyanakkor hajlamos volt lebecsülni vagy kinevetni, az erős homloka, szívesen nézegette a kamaszosan felpuhult ajkait, mint aki azért ártatlanul feltérképezi a másik szunnyadó szerelmi képességeit és örömszerzésre használható fizikai adottságait. Jól érezte, hogy a fiatalembernek nincsenek körülírható szándékai, vagy legalábbis nem konvencionálisak, nem szab feltételeket.
III. kötet 484Mutatós vagy szép emberek a hűséges udvarlást és a bámulatot különben is hajlamosak járandóságnak tekinteni.
Ez a csodálat neki járt, neki járt a hódolat és az alázat.
Bár furcsán érintette, hogy a fiatalember udvarlásából teljesen hiányzik a férfias önimádat, és alázatában mégsem bizonytalan.
Meg társat keresett a lázadáshoz, akit beavathat, elkábíthat, elvakíthat, s mint a gittet alakíthat az ujjai között, aki őt fogja szolgálni és senki mást.
Talán épp egy olyan hímnemű lényt keresett, aki különös módon mégsem önző, ha féktelen is, akkor is fegyelmezett, aki nem olyan kétségbeesetten önfejű, miként az összes többi férfi. Simont valamennyire kirekeszteni. Önállóságot akart, vele túlságosan messzire mentek a kölcsönös függőségben, Simonnal. Szótlan rajongásánál fogva megragadni a fiatalembert, az ajkát olykor mindentől függetlenül kívánta, hogy ne beszélne már, hanem cselekedne.
Ám erre vonatkozóan ő sem adott határozott jelzést neki.
Ennyi kárpótlás azért jár, egy ilyen ártatlan és helyes fiút szépen lassan megkaparintani. Hiszen mindazon hódolat és csodálat, amit a hagyományos neveltetése és a rendhagyó viselkedése szerint meg kellett volna kapnia, hiányzott. Égetően és fájdalmasan hiányzott, hogy nincsen kit visszautasítani. S éppen azért nem fogja kihagyni, mert Simont szereti. Senki mást nem szeret és nem fog szeretni.
A szerelmeseket, így igaz, inkább bizalmatlansággal követte, prűd vagyok, gondolta. Az édelgéseiktől és az enyelgéseiktől idegenkedett, ha látta, akkor úgy fordult el tőlük, mintha nem látná őket.
Megengedhetetlenül prűd vagyok, intette önmagát, ezt is a bigott anyámnak köszönhetem, tudta, mégis utálatosnak találta őket, ezeket a hülye szerelmespárokat.
A gyöngédségről szívesen lemondott, inkább a féktelenséget részesítette előnyben.
Az övék talán nem annyira szerelem, mint inkább szövetség. Mondták egymásnak Simonnal hangosan, hogy új szövetség, miért is III. kötet 485ne, ez az igazi új szövetség, nem a Jézus Krisztusé. Meg hogyan is lehetne egy ilyen taknyost szeretni, majd törülgessem az orrát. Párosodni fognak. Meg titkon az is izgatta, hogy zsidó vagy félzsidó, tök mindegy, csak lefeküdjenek, s akkor majd kiderül a nagy igazság. Akart magának végre egy ilyen kis elátkozottat, ez is a lázadáshoz tartozott. Zsidóval még nem feküdt le, s mi tagadás, ez azért komolyan érdekelte, több volt, mint lázadás a neveltetése ellen. Mintha olyan, eleddig megtagadott minőséget ígérne, amit meg kell ismernie, hogy más minőségektől elkülönítse, ez a művelet még hátra van, nem volt nélkülözhető. Létezik-e érzékelhető különbség. Azt ugyanis a birtokában lévő tapasztalatok alapján nem látta keresztülvihetőnek, hogy a személyiséget a fajtától el lehessen választani. Mintha erre az embernek nem lenne érzéki eszköze. Izgatta a védtelenné tett fasz képzete, hogy körül van metélve, mert ebben a várakozásban ült meg a bujaságuk szörnyű híre. A szülein állni bosszút, akik a keresztényi szarakodásukkal megkeserítették az egész szerelmi életét, tudatosan és előre megkeserítették. Nem kért az életükből, még így is tele volt velük tömve a szája, állandóan köpködhetett.
A gátlásaitól mozdulni nem tudott, s ezért aztán jó nagy mozdulatokat tett.
Alig valaki látta.
A névváltoztatást is mérlegelte, ne kelljen őket tovább viselnie, ne legyen már igazuk semmiben. Simon nevét nem vehette fel, mert az önállóságát sértette volna, valójában azonban csúnyának találta Simon nevét, közönségesnek, bár nem ismerte volna be, de maradt benne egyfajta arisztokrata gőg Simon közönséges nevével szemben. Ez a név nem volt benne a nagy gothai almanachban, és így nem is létezett.
Ami a férfi proletár gőgjének minden ízében rendesen megfelelt.
Felvehette volna az anyja nevét, ha nem érzett volna bizonyos testi undort a saját örömtelen fogantatása miatt iránta. Hozzá nem tudott volna érni az anyjához, nemhogy a nevét viselni. Még a hajdani szépsége, amelynek leszármazási útját nem tudta ugyan nem követni önmaIII. kötet 486gán, még a kislányos testi tökéletessége is undorította, amibe az édesapja állítólag annyira belebolondult. Nem mintha pontosan tudta volna, hogy az édesapjának milyen kormányzati szerepe lehetett, vagy tisztában lett volna a kényes természetű és igen bizalmas jellegű működési terepével, de neki látatlanban mindenért megbocsátott. A körültekintése, a nyugalma, a bölcsessége miatt bámulta és imádta őt. Titkos megbízatásainak végeztével, amikor olykor néhány napra hazatért, Vay Elemér kormányfőtanácsos el is játszadozott a kicsivel, napszámra lovagoltatta a térdén vagy üveggolyózott vele a szalon szőnyegén, mintha a nagyapja lenne.
Klára emlékezetének mélyén úgy ültek meg ezek az intervallumok, mint az elkövetkező boldog órák mintái.
Habár inkább baljós sejtései voltak az édesapjáról.
Amikor iskolás lány lett, akkor ezeken a kivételesen boldog napokon németül kérdezte ki tőle a francia szavakat, és ezt is nagyon élvezték. Maga előtt kicsit szégyenkezve azzal mentegette, hogy hiszen a nyilasok az ősöreg pápai nunciussal és Esterházy gróffal együtt hurcolták el Sopronkőhidára.
Ezen a kényes történelmi terepen, hogy miként jutottak ők Sopronkőhidára, már csak Simon miatt is tanácsos volt óvatosan mozognia. Inkább nem kérdezősködött, nem kutatott utána, az édesanyja néhány óvatlan vagy epés megjegyzése elegendő volt, hogy ne tegye. A felvételi kérelmekben arra hivatkozott, hogy ki voltak ugyan telepítve, s ezért kellett a ferences gimnáziumban érettségiznie, de ő nem csak meggyőződéses ateista, hanem már az édesapja németellenes nézeteket vallott, és komoly ellenállási tevékenységet folytatott. Hamis vádak alapján már az ő megszületése előtti hónapokban nyugállományba helyeztették őt a németbarát erők, és a nyilasok csak idő hiányában nem tudták kivégezni. Mégis maradt benne miatta egyfajta tartós szorongás és a saját túlzásai és torzításai miatt a szégyen, hogy ilyesmire kényszerült, ilyen hazudozásra kényszerítették. Annyit nem tudott nem tudni, hogy a kormányzó úr őfőméltósága később a németbarátok ellenében III. kötet 487reaktiválta és különleges feladatokkal bízta meg, hiszen a családban erre mindenki tartósan büszke volt.
Ha valami mégis kiderülne róla, akkor Simon elhagyná őt, ez is világos volt. Bár a csöndes közvetett ellenbizonyítékok közé tartozott, hogy Simon az utóbbi időben igen közel került hozzá, hogy diplomáciai szolgálatra küldjék. Alig lehetett volna elképzelni a folyamatot az ő családi hátterének a felderítése nélkül, ennek immár meg kellett történnie, és negatív eredménnyel nem zárulhatott.
Féktelen volt Simonban a gyűlölet, ami miatt Klára méginkább szerette. Vagy legalábbis ilyen féktelennek képzelte a gyűlöletét, hogy még vele is szakítana. Mert ténylegesen volt egy olyan kényes határterület, ahová már nem tudta volna elkísérni a családjával szemben táplált saját gyűlöletével sem. A kormányfőtanácsos sportkocsija, amelyen most a Stefánia felé haladtak, egy börzsönyligeti kocsiszínben, szalmabálák közé rejtve vészelte át a nyilas uralmat és az összeomlást követő jóvátételi rekvirálásokat. Csupán ötvenhét januárjában hányták el róla villával a szalmát. Ülései még évekig a hőségtől áthatott magyar nyaraktól illatoztak; a tarló és a pacsirták. Mielőtt a két nagylánnyal együtt bakancsosan és szörnyű viharkabátjaikban elindultak volna a gépkocsin Bécs felé, hogy ebben az évben a lányok végre rangjukbéliekkel táncolhassanak az operabálon, rendszámtáblát és papírokat kellett hozzá szerezniük. Ha most megint itt ragadnak, akkor egyikük sem fog egyetemre kerülni, enélkül pedig igen siralmasan nézett ki a jövőjük. Azokban a napokban nem volt különösebb akadálya, hogy papírokhoz jussanak, s ezek ellen senkinek ne lehessen kifogása. A hálózat néhány éves kényszerpauza után ismét működött. A hadra fogható sátortagok október utolsó keddjén jöttek össze először Lehr lakásán. Miközben a csőcselék a Köztársaság téren akasztott, lövöldözött, megrohamozta a pártházat, kínzókamrákat keresett a föld alatt és valamennyien a saját fülükkel hallották az ávó kazamatáiban dörömbölő szabadságharcosokat a tér alól, ők a bágyadt napfénytől ragyogó Teréz körúti lakásban reaktiválták a titkos társaságukat.
III. kötet 488Csak néhány napon múlott.
Mire kényelmesen hozzájutottak a hamis rendszámtáblához és a hamisított papírokhoz, az oroszok a győri karhatalmistákkal együtt ismét hermetikusan lezárták a határokat.
Most arról sem tudhattak, hogy amikor Kristóf hazamenekült a feldúlt térről, hogy beszámoljon az elnémult és hitetlenkedő idős uraknak, mert felindultságában valósággal rájuk tört, akkor Klára édesapjának tekintetét választotta ki magának. Mintha ez a legidősebb szempár lett volna a legkétkedőbb és a legbiztonságosabb, mintha őt kéne meggyőznie, hogy nem túloz, nem torzít, elszenesedett csonkok hevernek az égő iratok között és akasztanak.
Klárának ugyanakkor jólesett volna ilyen kis titkos bosszút állni az imádott édesapján, egy zsidóval összeállni, meg jólesett volna ugyanezzel a fiatalembert is jól megsebezni. Ez is a lázadáshoz tartozott, mert akkor Kristófnak semmi köze a szenvedélyhez, amivel megérinti őt. Akkor tényleg sikerül benne a zsidót megérinteni. Senki ne maradjon az egyetemes fájdalmától és az egyetemes szorongásától érintetlenül, ez lett volna Klára egyetlen elégtétele.
Simon, a szerelem kizárólag Simonra vonatkozott, nem Kristófra.
Kipróbálni, hogy Kristóf mennyire meggyötörhető és nézni a gyötrelmét, Klára inkább így akarta volna, nem a szerelmét.
S látta jól, hogy meg lehet gyötörni.
Amit Kristóf maga sem tartott teljesen indokolatlannak, hiszen a saját imádott édesapja, akit a saját elvtársai tettek el láb alól, tényleg egy nehézsúlyú sztálinista volt, ezt ő egy pillanatra nem felejtette el. Ami mentségnek vagy magyarázatnak nem lett volna elegendő.
Klárával a nyers öngyűlöletüket fordították egymás felé, a történelmi ingerültségüket és a feldúltságukat.
Furcsa módon valamelyest ki is elégítette őket a kölcsönösségével.
Ha Kristóf nem akarta elveszíteni maga előtt az erkölcsi hitelét, s miért akarta volna, akkor nem tiltakozhatott ellene, hogy az apja miatt elszenvedett családi sérelmeket Klára rajta torolja meg. Klára ellenben III. kötet 489bizonyos részvéttel hallgatta Kristóf siralmas történetét, amit a saját édesapja miatt érzett és körvonalazatlanul hagyott történelmi bűntudat szintén elkísért. Bár mindezzel együtt nem tudta volna azt mondani, hogy az iránta érzett részvétét és figyelmét ne nyelte volna el a megbocsátásra képtelen nyers káröröm.
Amivel Simon miatt mindenképpen óvatosabban kellett bánnia. Hiszen mélyen igazságtalannak érezte, tiltakozott ellene, amikor Simon rajta akarta leverni osztálya állítólagos bűneit, méltatlankodott.
Hogy jön ő ide.
Torka szakadtából ordította, hogy velem beszélsz, nem az anyámmal, nem az apámmal.
De nem is ez volt a legnagyobb gondjuk.
Az utcai világítástól ritmusosan kivilágosodó sötétben Kristóf őszintén szólva nem tudott megbarátkozni az asszony frissen feltett parfümjének illatával. Jobb lett volna a korábbi, tartózkodóbb és teljesebb. Ráadásul betegesen fázott, alig tudta megfékezni végtagjai reszketését, ami igen megalázó, nem valami férfias. Nem csak a vékony talpú cipője, hanem túl nagy lett a közelségük, s benne mértéktelen a szorongás az elhagyott óriás miatt, aki e pillanatban a pesti helyszíntől ugyan elég távol tartózkodott, de észrevétlen azért nem maradhatott előtte, hogy mi történik. Neki is csak éreznie kellett, hogy Kristóf mit nem akar érezni a nő iránt, s mit érez. Egyre újabb lélegzetmintákat vett vagy éppen hullámokban tört elő, ahogy a váratlan mozdulatait kísérte. Nem volt összetéveszthető az állat világosan érzékelhető illatával. Mintha azt mondaná magának, az áldóját, hát nem tudok a végére járni. Az óriás az első pillanatban nem is tudta mire vélni. Lassan jött rá, idegen érzetek között zötykölődött, míg felfogta.
Nem is tudhattak semminek a végére járni, túlságosan ellentétes társadalmi környezetből jöttek össze hárman, s így nehezen értelmezték vagy egyenesen félreértették egymás gesztusait. Nem voltak egyedül egymással. Amit az embernek épp elég nehéz felfognia, hogy ne lehessen kettesben a másikkal. Meg kettőjük szigorú neveltetésének III. kötet 490módusa túl közel ült, hogy ne értsenek meg belőle olyasmit is, amit kellemesebb lett volna udvariasan félreérteni. Kristóf feneketlen nemi szubverziója és Klára anarchikus lázadozása egyenesen kikövetelte, hogy most aztán egymásra leljenek, bárhogy, ne gondolkodjanak.
Klára azonban résen volt. Magyarul és oroszul minden hozzáférhető Bakunyint elolvasott, szótárazott, csak hogy értse és jól értse, s épp ezért nem siette el. Biztosra akart menni a konspirációban.
Kristóf a sötétben viszont jól felnyitotta rá az orrát, ő inkább érzelmi és érzéki konspirációra volt hajlamos, izgatottan tornázott az orrcimpáival, hogy még többet és még mélyebben és még többet fogadhasson magába, mikor életelbeszélése közben olykor elgondolkodón elhallgatott. Az asszony őrületes elkényeztetettsége, arisztokratikus nárcizmusa gondolkodtatta el. Intellektuális kényeskedése, amit obszcén kifejezésekkel és ocsmány szitkozódásokkal leplezett és ellensúlyozott. Kristóf a nemi pornográfiában volt jártasabb, számára az anarchista politikai pornográfia áttétele idegen maradt. Édes volt és nehéz a parfüm, oly sokszínű, mint egy kinyitott legyezőn a cikkelyek, közel sem anarchikus, s a napok óta kitartó feszültségtől fájt a hasfala és a heréje. Klára nem tudhatta, hogy nincsen körülmetélve, ami ilyen vagy hasonló esetekben egy férfi számára inkább hátrány, honnan is tudhatta volna. Maga az elkényeztetettség, a nő direktsége és a közelisége volt a szokatlan, az ismeretlen, az ijesztő, és nagyon is tetszett neki. Ugyanakkor valami olyasminek az átható közeliségét kellett benne érzékelnie, amiben nem volt illetékes és nem lehetett illetékes.
Klára nem politikai mozgalmat képzelt el az anarchista mozgalomról szerzett ismeretei alapján, ilyesmi eszébe nem juthatott, meg a katasztrófa kellős közepén ennél azért mélyebbre kellett menniük. Ő maga inkább úgy képzelte el, mintha filozófiai eszközökkel érzelmi és érzéki gyökérkezeléshez készülődne. Túl kellett magát tennie a személyesen, mert meg akart szabadulni a fájdalomtól, s ugyanakkor az individuális fájdalmat megkerülve a személyes szabadulás ötletét is meg akarta másokkal osztani, hogy ez se kösse.
III. kötet 491Bármennyire nehéznek bizonyult a közös életük, Simon kitartó csodálata, a hódolat, amivel a csupasz gyermektestének adózott vagy a csodás hajzuhatagának, amiben szintén szenvedélyesen megmerítkezett, hogy aztán a nyelvtövén megtapadt hosszú szálaktól köpködve és öklendezve teli szájjal nevessenek, mintegy kinevessék a test csalafintaságát, mikor is maguk a test tárgyai és tagjai állnak ellent a testi élvezetnek, Klárát azért mélyen megbabonázta. Arra ugyan kísérletet tehetett, hogy ötletesen megszabaduljon a fájdalomtól, ám arra nem gondolt, hogy ezzel együtt az élvezettől kéne megszabadulnia.
S ilyen értelemben Kristófnak éreznie kellett e közelségben a másik férfi tömör jelenlétét.
Nemi szubverziójának éppen ez volt az állandó és hagyományos tárgya, amelyről Klára miatt most le kellett volna mondania: a másik férfi.
Az ismeretlen, akit a másikban ismer meg és akit a felismerés pillanatában megtagad. Klára miatt sem maradhattak hát ketten. E harmadik pedig alig hagyta el őket akár egyetlen pillanatra. Klára nem engedte. Ahogy Kristóf nem engedhette az óriást vagy az óriás sem engedte őt, s a bajuszos segédjével együtt itt maradt velük negyediknek, ötödiknek. Kristófnak tényleg valami olyasmibe kellett volna egy másik emberi lény miatt belemennie, ami nem volt megérthető vagy ami nem volt átlátható, de nem tudott volna belőle kihátrálni.
Simon úgy vetkőztette le ezt a nőt, mint egy lázas kisgyereket, aki elhagyja magát és mielőbb ágyba kell dugni.
Mielőbb hozzájutnia a formáiban gyermekinek megmaradt testéhez, s ehhez elég volt néhány pillanatra magukra maradniuk. Legalább a szoknyáját feltúrni, lekapcsolgatni a harisnyakötőjét, belecsókolni a szétfeszített combtövébe, nem engedte, összezárta, egyre feljebb nyalni magát benne, bekebelezni a tenyészet tébolyult illatát.
S ennek semmi köze nem volt ahhoz, ahogy megállás nélkül veszekedtek, káromolták egymást, sőt haraptak és verekedtek.
Az egymásra való szomjúság és az egymás iránti csillapíthatatlan türelmetlenség űzte őket ilyen messzire.
III. kötet 492Az egyik ember tényleg nem tudja megérteni a másikat, legfeljebb azt tudja elfogadni, hogy nem érti, ők azonban elhatározták, hogy kölcsönösen érteni fogják egymást, s ezzel mintegy a saját értelmük és felfogóképességük útjába álltak be.
Néha olyan lett az ostoba szövetségük, mintha sasok szaggatták volna a májukat, s a mitológiai kínok immár közel sem elképzelhetetlenek. Klára egy ilyen obszcén pillanatban határozta el, hogy nem fog megelégedni a szabad szerelemmel, mert be kell látnia, hogy a féltékenység nem kispórolható belőle, megöli, a féltékenység kínja nem felszámolható vagy megkerülhető, és akkor egymást fogják vele elpusztítani. A szerelem ellen kell elkövetnie a halálos merényletet.
Magát a megismerési szenvedélyt nem tudták mással csillapítani, mint egymás gyötrésével, állandósuló szellemi és érzelmi penetrációval. Folyamatosan megcsalták egymást, amit az erre vonatkozó kölcsönös megegyezés alapján zokszó nélkül tudomásul kellett venniük. Amit az adott pillanatban tisztességesen meg is tettek, tudomásul vették és nem esett közöttük szó a fájdalomról. Kölcsönös szemrehányásaikat szépen lenyelték.
Ezzel nem zsarolhatták meg egymást.
De mindig maradt egy pillanat, amely a zsarolás szándékával és a lenyelt fájdalommal együtt a végtelenbe nyúlt. Amit a másik mondott vagy csinált e végtelenben, az nem lehetett elég jó vagy tökéletes, hiszen mégiscsak jóvátételre vagy elégtételre vágyakoztak. Vigaszra. Szitkok áriáival vagy éppen jeges hallgatással követték a másikat, a saját tökéletlenségük miatt gyötrődtek és egymást gyötörték a kifogásaikkal, de még így sem tudták egymást a megvallatlan vagy egyenesen megtagadott szerelmükből kiforgatni.
A szerelmük erősebb és értelmesebb maradt, mint a féltékenység ellenében tett ésszerű fogadalmak.
Ha sikerülne önmagukat kiváltani a birtoklás öröméből, akkor nem kéne féltékenységtől gyötrődniük, ez csupán így lett volna ésszerű.
Valami még ezen túl sem stimmelt közöttük, nem tudták, mi.
III. kötet 493Talán úgy gondolták, hogy a szerelemben így kell lennie. Ha pedig másként nem lehet, akkor miért lenne értelmes azon tépelődni, hogy mit tesz a másik a szabad idejében.
Ez lett a bökkenő, a szabad idő, úgy vehet-e a másik belőle, ahogy én veszek.
Az ész érveivel mégsem tudtak megszabadulni a gyanakvástól, hogy a másik most valaki mással mást csinál, amit velük kéne csinálnia.
Tőle ezek ketten mégiscsak elveszik.
Mindketten tudták, hogy ez így nem mehet tovább.
Klára azonban Simont mindenképpen meg akarta menteni a reá leselkedő veszélyektől, az elzülléstől, az őrülettől, az alkoholtól. Ezért akart a saját szerelme ellen egy soha nem látott szerelmes merényletet elkövetni. Teljesen felelőtlenül, most aztán zabolátlanul beleszeretni egy ilyen másik és másmilyen, bármilyen férfiba, akit amúgy sem tudna elverni magától, sem elhárítani, ezzel azonban nem a saját örömét szolgálni, hanem neki segíteni a világhódításban, Simonnak.
Nem ezzel az éretlen fiúval, ezzel ne.
Mert nagy szerelmében az volt a legbensőbb meggyőződése, hogy Simon ugyan nagy faszkalap, rigid, rideg, csélcsap és önfejű, s ebben a minőségében még a férfi fejek közül is jócskán kimagaslik, de kettőjük közül az emberiség számára ő lesz az értékesebb; nélküle viszont elpusztul. Nem hagyhatja el, illetve előbb akár a saját pusztulása árán meg kell őt mentenie, s hízelgett neki ez a szigorú és teljes önfeláldozásra kész gondolat.
Ha meg tudta volna fogalmazni magának az elképzelését, akkor egy ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkező másik Simont nevezett volna meg a fantáziája. Kemény tenyerével adózott még a csodás bőrének, csodálta, végtelen türelemmel simította és simogatta, le nem állt volna a tettleges csodálatával, közben pedig leste, nézte, figyelte, követte Klára finomabbnál is érzékenyebb arcvonásainak csodálatában elmerülve, szigorúan vizsgálta a józanon tartott tekintetével, mintegy bemérte, hogy miként szolgáltatható ki még hatékonyabban a csodálata; III. kötet 494a tenyerével és a nyelvével, az ajkával és a fogával mit tehetne érte, milyen legyen a ritmusa, s vajon minden ízében, elemében és ütemében kielégítő és hiteles-e a csodálata.
Amit még mindig nem tudott teljes terjedelmében kifejezni, mert a tárgyak és a testtagok örökösen feltételekhez kötözték. De szerencsére valami mindig adódott, hogy a feltétlenségét kifejezze és sodródjon vele. Amit meg lehetett tenni, inkább akadályt jelentett. Legyen még jobb neki. A törekvés minden egyes pillanatra hitelesítette az idomtalan proletár csodálatot és még jobban csodálhatta. Egy véletlen mozdulattal léptek tovább, mindig magasabbra, mindig távolabbra, amiből a beszédre nem bírható önimádat újabb mozdulata következhetett. Hódolatával úgy szolgált neki, mintha szentség lenne. Bár nem volt szolgai, Simon aztán nem.
E kiválasztott női test iránti ragaszkodása és csodálata vissza is áradt rá; amint szenvedélye fölcsapott, átalakította, szüksége volt rá, hősként tekinthetett önmagára, és szüksége volt erre a különös átváltozásra.
Elvonatkoztatni a testiségtől.
Klára se hasonló figyelemmel, se hasonló szenvedéllyel nem viszonozta teste csodálatát. Nem jutott eszébe, miként ne lehetne a teste Simon hódolatának a tárgya. Vagy miként kereshetne tárgyat a viszonosságnak a férfi testén, ha egyszer nem talált rajta ilyesmit, és őszintén szólva nem is gondolt rá, hogy bármit találnia kéne vagy keresse vagy bármiben kiszolgálja.
Talán az erekció folyamata érdekelte vagy ez érdekelte volna még a leginkább. Amint a vérbőség érzékelhetővé teszi a különben nem megfogható affectiót, ami a másik emberben rá vonatkozik. A növekvő terjedelmű glans penisen előbb megfeszíti, majd lassan visszavonja a fitymát, hogy lemeztelenítse és a sérthetőségig érzékennyé tegye a külvilágra.
Az univerzális működés emblémája, amint egyetlen személyre vonatkozik.
Én leszek a teljhatalmú külvilág, a belvilágom legyen az ő külvilága.
S így tovább.
III. kötet 495Talán a férfi beteges szemérmessége és rejtőzködésre való hajlama akadályozta a folyamat szabad csodálatában. Talán a pátosz iránti mély bizalmatlanság, a saját megmagyarázhatatlan undora, ami a szerves működés vagy bármilyen érrendszeri lüktetés láttán elfogta. Érezték is, hogy erre a terepre érve jobbára félreértik egymást, a dzsentri prüdéria nem értette meg a proletár prüdériát, ezt azért megértették. Simonnak ráadásul nem alabástrom, nem sápadtvörös, nem mélylila, hanem égő piros volt a glans penise, ami fekete szőrzetű és erősen fehér bőrű férfiak között nem ritkaság.
Valósággal virított vele a teste felett, mint a skarlát.
Inkább kerülték következetes félreértéseik terepét, amit az állandó érintkezési késztetés miatt egyetlen pillanatra el nem kerülhettek.
Előre féltek, de úgy árasztották el egymást vegytiszta jóságukkal és egymásra váró megfelelésükkel, hogy nem tudták, mitől félnek, mitől is tartanak ilyen erősen, talán alaptalanul.
Mintha gonosz angyal üldözné őket, hogy a rosszat nevezzék meg egymásban és a sok jóval ne is törődjenek.
Simon a véletlenül kicsúszó érzelmesebb szavakat rögtön visszavette, visszaverte, babonásan féltette tőle a közös tökélyüket. Ő nem a pátosztól, hanem ezektől a rohadt nyárspolgári kifejezésektől óvta, nem tűrte. A nyelvével együtt inkább elharapta volna, kiszűrte, lenyelte, szavakkal nem becézte, a nyelvére, a tenyerére bízta a becézést, s még mértéktelenebbül imádhatta önmagát, hogy ő milyen végtelenül kemény és férfias.
Klárának nagy szüksége volt erre az erős kényeztetésre, habár a lelke mélyén nehezményezte, hogy ez éppen a testére vonatkozzon. De nem volt szó, amivel ki lehetett volna fejezni, hogy mitől boldog és ugyanettől miért boldogtalan. Vagy fordítva. A boldogtalanságáról miért éppen a boldogsága miatt nem tud lemondani. Erre nem voltak közhasznú kifejezések, s az erre vonatkozó közhasznú kifejezések őt is undorral töltötték el. Miért lett volna édes, ő nem volt édes, drága. Nem volt angyal, minden volt, csak nem angyal, még kicsi lányként III. kötet 496sem akart soha tündér lenni. Senkinek nem volt a mókusa vagy a bogárkája, az oldalbordája meg végképp nem.
Meglehet, hogy a férfi szikár, inas, erős, szinte betegesen csontos tagjai nem gyakoroltak rá hatást. Vagy általában a férfiak ormótlan teste. Mindig csak óvatosan nézte meg, hogy milyen érzet tulajdonképpen mihez tartozik. Mintha a testnek éppen azon tagjai iránt lenne közömbös, amelyek a szenvedély érzetét adják és kiváltják. Erről azonban szintén nem tudott, mintegy titokban terelte el a testi tárgyakról a saját figyelmét. Mert a férfi éles, kritikus intellektusa, a mikroszkopikus rögzítésre képes figyelme, az igen, a nyers modora, a káromkodásai, a sérthetősége, a nem egészen komolyan vehető brutalitása, ez az egész ócska proli mentalitása, a prűdsége, a sokbeszédűsége, még a tettlegességei is, amelyeket ő bizonyos szellemi élvezettel tűrt el, mert ez is a lázadáshoz tartozott, de a nyíltsága, a szókimondása, az elemzőkészsége, a taktikai érzéke nem kevésbé, mindez mélyen felizgatta. A szemérmetlen helyezkedése, az intrikái és a könyöklése ellen sem volt kifogása, nemhogy elhomályosították volna a képet, hanem tetszett neki a férfi harckészsége. Még az ökle is felizgatta. A szerelem erősebb volt a testi fájdalomnál, még a megaláztatást is ki tudta váltani, illetve kipróbálta, hogy milyen lenne nélküle. Többször szakítottak a súlyosabb verések miatt, nem fog egy olyan férfival élni, aki megveri, de nem ment nélküle. Elveszett volt. Értelmetlenül meredtek rá a világ tárgyai.
Más férfiakkal csak akkor tudott lefeküdni, ha előtte és utána vele szeretkezhetett, és előre tudnia kellett, hogy van előtte és lesz utána.
Mintegy vele készült fel rá és vele vezette le, amit másokkal élt át, hiszen belé volt szerelmes és a többiekbe nem.
Mintha a múlékony testi fájdalom lenne a tartósság ára.
A verekedésekben rejtőzködő lelki megaláztatást viszont nem tűrte el szótlanul, és sokszorosan megbosszulta. Ilyenkor a férfi azzal mentegette magát, hogy ő hívja ki, hogy aztán bosszút álljon. Leverte rajta a részeg vagy józan tombolásait. Az öklét pedig tényleg szerette, jaj, nagyon szerette, harapdálta, a kezét különösen szerette, imádta a tenyere III. kötet 497erős göbjeit. Simon nem csak őt verte meg, hanem másokat még csúnyábban megvert, férfiakat, s ezt Klárának jó is volt minden kis részletében tudnia. Hová sózott egyet, hogyan húzott be nekik, mihez baszta oda őket vagy miként nyekkentek nagyot. Inkább ilyen leplezetlen és szabad életet élt vele, olyat igazán nem akart, amilyen a szerencsétlen édesanyjának vagy a köreikhez tartozó idomított nőstényeknek jutott az összes választékos manírjukkal és az egész kényszeres mimikrijükkel.
Ezt még egyszer nem.
Ha Simon ütött, akkor ő visszaütött, nem óbégatott, hanem nekiment. Ha Simon bizonyos joggal röhögött ezen, akkor ő is nevetett vagy dühében sírt, és minden keze ügyébe eső tárgyat hozzávágott vagy összetört.
A saját kezébe kellett vennie az életét, s a férfi nagyra nyílt szemekkel élvezte is, hogy ő ilyen bátor.
E minden porcikájára kiterjedő és részletekbe menő testi kényeztetés nélkül azért nem lehettek volna el.
Mintha a verekedés nem lett volna elegendő, inkább növelte a titkos némaságukat.
Néha az első keze ügyébe eső tárggyal ütött vissza, beszakította a férfi fültövét, felhasította a fején a bőrt, tényleg nem gondolkodott. Csöndben tarthattak volna tőle, hogy előbb vagy utóbb rendőrségi ügy lesz belőle, mert orvos nélkül nem fogják megúszni.
Simon jobban tarthatott volna Klárától, mint fordítva.
De bárki volt is e verekedések titkos kezdeményezője, olyan gyermekivé vált bennük a féktelenség, hogy nem tartottak ettől és jobbára semmitől.
Simon arra sem számíthatott, hogy Klára a brutalitását majd gyöngédségi rohamokkal oldja föl. Jobban kiismerte magát rajta, mint fordítva, ami Klárát külön bosszantotta. A férfi állandóan meglepetéseket okozott neki. Számára Klára viszont majdhogynem teljesen kiszámítható maradt. Semmiféle életmegnyilvánulása mellett nem ment el szótlanul, mindent kommentált, ez volt az ő elégtétele.
III. kötet 498Még akkor is ott akart lenni, amikor Klára a kisdolgát vagy a nagydolgát végezte.
Te engem egy kislánynak, csecsemőnek nézel.
Még a vécé ajtajában is verekedtek, mert a férfi mindig újra megrohamozta őt, hogy hadd menjen már be, beszélgessenek. Csakhogy ezt ő olyan képtelenségnek érezte, még ha szépnek is. De azt akarta, hogy legalább néhány pillanatra csönd legyen tőle ebben a kurva lakásban.
Máskor nem lehetne. Pont akkor akarsz velem beszélgetni, amikor én csurgatok.
Nyugta legyen tőle.
Akkor Simon ott posztolt az ajtó előtt, mert persze nem beszélgetni akart. Ki akarta fülelni a nyögdécselését, a bűzét akarta, a rottyantásait vagy a szellentéseit akarta hallani, amint a gáz megindítja benne vagy kilöki belőle a bélsárt.
Kakálsz, galambocskám, kérdezte odakintről.
Szarok, te állat.
Közben meg óvatosan lenyomta a kilincset, mert ő is meg akarta valamivel lepni a férfit, s valóban elfingotta magát az izgalomtól, röviden, élesen, mint egy apáca, de rárúgta a vécé ajtaját, csak úgy koppant a férfi tökfején.
Ez fájhatott neki, de nevetve verekedtek, Simon kiáltozott, hogy rotyogtat a márkinő, míg Klára be nem pisilt az éppen csak visszarángatott bugyijába.
Én most miattad bepisiltem, te szőrös állat.
De Simon ezért külön imádta, hogy végre egyszer bepisált a márkinő.
Az ajkának, a fogainak, a mindkét mellbimbójának egyenként kijáró kultikus csodálatról, a szeméremrése gyöngyházvörös fodrainak kijáró eksztatikus csodálatról most nem beszélve. Hogyne akarta volna látni, honnan és hogyan jön elő belőle a húgy és a bélsár. S ha valamit egyszer megtapasztalt, akkor rögtön be is építette a világokat átfogó ostoba elméleteinek egyikébe. Simon állandóan és mindenen szenvedélyesen gondolkodott. Hangosan gondolkodtak egymásnak, minden napra juIII. kötet 499tott egy korszakos felismerésük, abban a reményben is, hogy akkor nem maradt bennük feltáratlan terület vagy titkosan megülő gondolat, amelyet a másik ne ismerne. Simon mindent tudni akart róla, hogy minden olyasmiről megbizonyosodjon, amit úgyis eleve tudott, ő maga azonban halálosan szemérmes maradt a saját testével és a testi funkcióival.
Mezítelenül senki előtt nem mutatkozott.
Legszívesebben még Klára elől is elrejtette volna a testi megnyilvánulásait vagy ezek esetleges rendellenességét. Jó oka volt rá, mert bélrenyheséggel, emésztési zavarokkal küszködött, de nem szólt volna róla. Inkább bélcsavarodásban múlt volna ki, mintsem hogy a felesége jelenlétében engedjen egyet. Halálos komolysággal, mintegy felelőssége tudatában fogta vissza, mintha a családi boldogságuk most tényleg ezen múlna. Néha az ujjával kellett magából kipiszkálnia székletének kőkemény dugóját.
Sziszegett a fájdalomtól, s minél erősebben nyomott, annál inkább nem jött.
Szeretkezés közben úgy kellett róla letépni az inget, védekezett, nem engedett, és akkor még hátra volt az örökös atlétatrikója, amit nem vetett volna le semmi pénzért, se nappal, se éjjel. Ha csupasz lett a féloldalasan kissé horpadt, de egyáltalán nem bájtalan mellkasa, akkor különösen védtelennek érezte önmagát. Csak akkor engedte az inget, amikor röviddel az utolsó felvonás előtt teljesen védtelen volt már az élvezettől, habzsolt.
A nyomorult alsónadrágjait vagy a hülye atlétatrikóit még akkor sem.
Klárának nem volt több haladéka a nagy lázadásra.
Kissé zavarta most, hogy Kristóf döntött helyette. Meg sem hallotta, amit mondott vagy kérdezett, ideges lett tőle, kifejezetten ingerült. Bosszantónak találta, hogy hülye vidékinek nézik. Nyelvén volt, hogy tiltakozzék ellene vagy kíméletesen elmagyarázza.
Simon tartós és egyenletes csodálata fokozta az éhségét és a türelmetlenségét. Régen el kellett volna őt hagynia, vagy azonnal meg kellett volna valakit együtt ölniük.
III. kötet 500Más lehetőségük tényleg nem maradt.
Csak néhány napja történt, hogy rémületében lelökte magáról, mert Simon fölsértette a nyelvét, ráharapott a barom állat.
És nem először és közel sem véletlenül. Egy szempillantás alatt ízes vérrel telt meg a szájürege, talán mindkettőjüké.
Ahogy ordított, hogy ezt hogyan képzeli, Simon pedig magából kikelve visszaordította, hogy mit tettél már megint velem, te kurva, látta, hogy a férfi arcát és a mellét vérrel fröcsköli le az ordítás.
Nem hitt a szemének.
Ilyesmiről azért igazán nem beszélhetett volna másnak, hanem csak egy olyan érett, igazi férfinak, mint amilyen Simon volt. De miért kell akkor ilyen rohadt alaknak lennie.
Mert igaz, hogy eszetlen vándorlásokban telt el, mégsem volt olyan nyomorúságos a gyermekkora, mint ezé a fiatalemberé, akit némi idegenkedéssel hallgatott. Mert tényleg vidéki lett, a fiú ebben nem tévedett, habár Budán született.
Még szerencse, hogy megúszták a kitelepítéssel, és még a kitelepítésüket is elég könnyen megúszták.
Pesten kétségtelenül kevésbé ismerős.
Neki ilyesmit még egyszer nem fog mondani, hogy kurva.
Méghogy nem fogom mondani.
Pedig nem fogod.
Lelöktél magadról, te kurva, porig alázol, te kurva, hogyne mondanám neked, hogy egy büdös úri kurva vagy.
A proli anyád a kurva, te szőrös fattyú.
Az anyámat kurvázod, erre van eszed, de észre nem veszed, amikor valakit megalázol.
Méghogy én alázlak meg.
Egy kibaszott kurva vagy.
Téged nem is lehet megalázni.
Észre sem veszed, ez bennetek a legmegalázóbb.
Egyedül vagyok, mondom, hogy egyedül vagyok, nem az anyámmal.
III. kötet 501Minden nap többször megaláztok.
Talán azzal, hogy leharapod a nyelvemet és én még ezt sem engedem.
Az olyan büdös budai kurváknak, amilyenek ti vagytok a büdös kurva egoista anyáddal együtt, az ilyesmit miért kéne észrevenniük, észre sem veszed.
A férfi ordítva sírt a padlón az ágy előtt.
Majd azt is az anyád fogja nekem megmondani, hogy hová tegyem a szalvétagyűrűmet, ordította és a padlón dörömbölt.
Jóval később szólalt meg, mert most a sötét kocsiban ezen gondolkodott, de egészen másutt vágott bele a saját élettörténetébe. A férfi sírása pedig soha, egyetlen pillanatra nem hatotta meg. Akkor már inkább az esdeklései, amikor azt akarta, hogy Klára megbocsásson és ne költözzön el. Hogyne lett volna halálosan nevetséges, ahogy vérrel leköpködve, ordítva és zokogva ott hevert az ágy előtt a földön a hónaljáig felcsúszott atlétatrikójában és a ronda alsónadrágjából kimeredő faszával, és közben a szalvétagyűrűjéről vinnyogott.
Miért ne nevetett volna rajta.
Két éve még azt sem tudtad, mi az a szalvétagyűrű.
Amivel még jobban megalázta.
Most meg itt ültek a Thököly út sarkán, akadozva járt előttük az ablaktörlő, ezt is elfelejtette leállítani.
Mi a kurva istennek felejted el, hogyan lehetsz ilyen tyúkeszű.
Ez még eszébe jutott Simonról, amint a fiatalemberhez beszélt és nézte maga előtt ezt a halálosan üres csattogást, mégsem állította le. Dühroham környékezte volna a szerelmét, ha itt ül mellette. Hogy egy nőnek mindent el kell felejteni, a tyúkagyú nők. Minden nő tyúkagyú. Különös elégtételt is érzett, amikor Simon úgy általában a nőket gyalázta és kurvázta és hülyézte. A sírással inkább elfedte, a rimánkodásával és a gyalázkodásával azonban kiszolgáltatta neki önmagát. Ez volt a tempója a hülye prolijának, nem tudta nem kiszolgáltatni a nyers érzelmeit.
Olyan világos volt, hogy a neveltetése hiányzik, igyekezett rávezetni őt, az indulatokat a megfelelő hőfokon tartani.
III. kötet 502Hogyne nevetett volna rajta, kilátszottak a bordái, pőre lett ettől az örökös ordítozástól, akár sírt, akár dühöngött.
Ha tönkrebaszod, akkor ki fogja nekem ezt a kibaszott szart megjavítani.
Senki.
Az nem juthatott volna az eszükbe, hogy kiszálljanak. Jól elvoltak itt. Átcsörömpölt az útkereszteződésen egy kivilágított sárga villamos. Mintha időközben el is felejtették volna, hogy eredetileg hová készülődtek, illetve Klára miért is öltözött át és miért kérte kölcsön Lüttwitz Andriától a bundát.
Zúgott a szél, hideg eső csapkodott, s a kivilágított sárga villamos néhány didergő utast és egy bóbiskoló kalauzt vitt át előttük a hideg sötéten.
Ő nem köntörfalazott, egyenesen a közepébe vágott, abba, ami a legjobban fájt, bele a legnagyobb rettenetébe.
Hogy most már végre terhes.
Kristófot úgy érte el a szó, mint egy jókora bunkócsapás.
Nem azért, mintha ő Simon egyetlen leheletétől ne esne rögtön teherbe, de újra terhes.
Kristóf egy ideig még nyugtalankodott ugyan a másik lelkével, a saját emlékein rágódva hallgatta a nőt.
Nem tudja megtartani.
Egy ideig még kész lett volna arra is, hogy folytassa a megkezdett és kielégíthetetlen történetét.
Van, amikor a hatodik héten elmegy. Van, amikor eljut a harmadik hónapig, és akkor sem tudja megtartani. Ezt nem lehet kibírni idegekkel. Már legalább négyszer spontán elvetélt.
Kristóf ekkor nagyon mély hangon szólalt meg, mintha messziről dörögne.
Mi az, hogy legalább négyszer, csak tudja, mit beszél. Hát csak tudja, hányszor.
Négyszer.
III. kötet 503Akkor meg miért mondja, hogy legalább.
Kristóf ne kötözködjön vele.
Ő nem kötözködik.
Ha bárki mástól esne teherbe, akkor biztosan meg tudná tartani, de vele nem.
Nem is értette, hogy mit beszél, nem akarta megérteni. Ez ugyanis rögtön olyan testvéri közelségbe rántotta hozzá a nőt, a bámulatra méltó szemérmetlensége, amit ő nem akart, nem tűrt és nem kívánt. Elbűvölte a közelségével, nem maradt közöttük semmi leplezett. Undorodott volna őt teherbe ejteni, mégha így lett volna is. Mindent, csak ezt ne. Meg nem is akarta tudni róla ezeket a dolgokat. Mi közöm hozzá, mi dolgom vele, ez a ti dolgotok. Irtózott, hátrált volna ki, olyan balsejtelme támadt, mit balsejtelem, felismerés, hogy a nő akkor ténylegesen kiszemelte őt a feladatra. Tiltakozni ellene, ez valamilyen félreértés lesz kettőjük között, de mélyen hallgatott. Várta a fejleményeket. Mert azért a mohósága volt nagyobb. Megtermékenyíteni a nőt, gyorsan és eredményesen, holott ennél nagyobb képtelenséget el sem képzelhetett. Legfeljebb le akart vele feküdni, mert tetszett kicsit, most azonban még erről is szívesen lemondott. A seggénél fogva magába rántani, de semmi mást, egy kicsit vonaglani, aztán boldogan csicseregni vele egy nagy napfényverte ágyban egy szép nyári reggelen. De őszintén szólva azért mondott le erről az ábrándjáról is oly sürgetően, mert mértéktelenek voltak ugyan a vágyai, színesek az elképzelései, de igen kínos és keserű tapasztalatokat szerzett önmagáról. Mindenkivel nagyon gyorsan elélvezett, s ennek az adottságának nem volt napfényes reggele. Az érzékenysége lett a végzete, nem tudta irányítani az érzékenységét. Még el sem kezdték. Végül is nem tudta, mit. Talán a penetráció puszta ténye volt a megrázkódtatás, a másik test ellenállása, talán a helykeresés közös ritmusa, a vadsága, a melegsége, a simasága vagy adott esetben ezek hiánya. Nem értette, mi ez. Mit várnak el tőle. Ha Ilonával azon a reggelen nem történt volna meg és nem másként történt volna meg, akkor nem is tudta volna. Addig azt sem tudta, hogy mit várhat el önmagától. LeginIII. kötet 504kább önmaga miatt szégyenkezett, hogy egy ilyen éjszaka után képes volt ilyen helyzetbe hozni Ilonát, olyan látszatot kelteni, mintha lenne egymáshoz valamilyen közük, s volt is.
S hogy akkor még milyen aljasságot várhat el önmagától.
Klára történetének hallatán gyorsan el is felejtette a saját infantilis belső monológjának végszavát, s gondolatban itt vette fel a szálat, Ilonánál.
Nem volt hová visszatérnie a saját siralmasan hazug élettörténetében, ez maradt az egyetlen tiszta pont, ahol a legsötétebb és ahol már józan kérdései sincsenek.
Hiába ellenkezett volna, nem tudta elhárítani a másik ember történetét, s ezért életében először végül is mindenre készen állt.
Mintha örvénybe rántanák, Kristóf higgye el, bocsásson meg neki, de most már valakinek el kell mondania, nem bírja magában tartani. Ha legalább egy barátnője lenne. De nincs barátnője, egy barátnője sincs. Egy ilyen spontán vetélés után tényleg olyan üres a világ, mintha megrögzött angol darwinisták találták volna fel. Utálja az egész barátnősködést. Mindent birtokába vesz a determináció és ennél nincsen undorítóbb és pusztítóbb.
Ugyan, hagyja már el, hogy jön ide a determináció, csattant föl erre Kristóf a sötétben. Jön a tudálékos szövegeivel, azt hiszi, hogy ezzel segít önmagán.
Akkor mivel segítsen.
Mit tudom én.
Akkor hetekig még arra sem gondolhatnak, hogy legalább közösüljenek.
Képes volt ezt a szót használni, hogy közösüljenek, és már megint ez a rohadék legalább. Fel volt dúlva tőle. Mire ez a világmegvetés. Kristófnak elállt a lélegzete, ettől az egész nőtől vagy a teremtés tiszteletétől.
Miért használ ilyen szavakat, mire jó ez a rögeszme, inkább ezt mondja meg.
III. kötet 505Hiába akarják, milyen rögeszme, kérdezett vissza a nő teljesen ártatlanul.
De akkor is, minek használ ilyen durva szavakat.
Hát milyen szavakat használna, a kibaszott kurva istenbe, ha Kristóf nem tudja meghallgatni őt. Mondja meg, ha nem érdekli.
Érdekli, hogyne érdekelné.
Akkor meg mit akar.
Hallgatni fog.
Már nem is tudja megszámolni, hogy hányszor kaparták ki. Hát kapartak már téged, kiáltotta, s ettől tényleg gonosz lett, alaposan gonosz.
Nem lehetett megérteni, ilyen gonoszságot miként engedhet meg magának.
Egyik vérzése a másikba ér, s ha Kristóf nagyon tudni akarja, akkor megmondhatja, hogy egyszer méhen kívül esett teherbe, s ezért mondta, hogy legalább négyszer. S ha majd neki egyszer méhen kívüli terhessége lesz, akkor talán megérti, hogy mit beszél. Ordított, hogy érted. Egyik vérzése a másikba ér. Már nem lehet tudni, hogy a kaparástól vérzik-e vagy szabályosan.
Vagy egyáltalán mi a szabálytalan.
Ha két napig nem szivárog, akkor már boldogok.
Alig tudja Simont visszakaparni a hülye ivászataiból, így mondta, visszakaparni. A hülye nőzéseiről nem is beszélve, visszakanalazni. Engem ott hagy a véremben, ő meg nőzni megy, hogy még van kedve hozzá és még én legyek vele megértő. Egy ámokfutás lett az életük. Mi az, hogy ámokfutás lett, ámokfutás volt a legelső pillanattól. A kaparásoktól már alig áll a lábán, de másként nem tudják a vérzését csillapítani. Kristóf nevetni fog. A hormonkezeléstől ugyan elmaradt a menstruációja, egy csepp vér nem jött ki több belőle, de a két melle között szőre nőtt, bajusza, szakálla, tépdeshette, gyantázhatta, azt hitte, hogy megőrül. Nem tudnak a végére érni, nincsen ötletük, előbb vagy utóbb el fog rákosodni a méhe, így mondta, el fog a méhem rákosodni, de kaparni kell.
III. kötet 506Most akkor meg minek beszél róla annyit, miért nem tartja inkább a száját.
Kristóf magán kívül kiáltozott, kérlelte közben, minden iménti fogadalma ellenére azt akarta, hogy csönd legyen és a nő ne mondja el.
Miért nem örül, hogy végre terhes. Maradjanak már csendben ezzel.
Aztán egész nap rettegve állhat a pult előtt, figyelheti, most vérzek-e vagy nem vérzek. Azt azért ő is tudja jól, hogy nem lenne szabad így rettegnie. Ő azonban mindenben mértéktelen, ha Kristóf nem vette volna észre. A francnak neki a gyerek, mi a francnak ez a nagy felhajtás egy gyerek körül, erre a kérdésre sem tud válaszolni.
Minek ez a nagy kurva érzelgés.
Ne beszéljen, nagyon kéri, ne beszéljen így.
Ha Kristóf olyan nagy okos, ha tudja, hogy neki most mit kell csinálnia, hogy kell beszélnie, akkor erre válaszoljon. Vagy ha egyszer elveszíti, akkor miért nem tud legalább ennek örülni, akkor menjen el, biztosan el kellett mennie, akkor veszítse el.
De legalább három gyereket szeretnének.
Te megőrültél, minek mondod el nekem, hogy ti mit szeretnétek.
Kinek mondjam el.
Jó, akkor mondjad el.
Talán az első után könnyebb lesz, azt mondják, hogy az első után könnyebb, most éppen hat hetes és büszke rá és megint reménykedik.
Nem is tudná elmondani, hogy mi fáj jobban.
Olyan érzékeny.
Ha Simon nem imádná őt ilyen mérhetetlenül, ha az ő szerelmük és a szövetségük nem jelentene neki többet az életénél, mert Kristóf egyszer s mindenkorra jól jegyezze meg, hogy Simon imádja őt, bálványozza, akkor biztosan nem őrjöngene ilyen kétségbeesetten és nem kéne annyit innia és nőznie. És akkor még érezzen miatta lelkifurdalást.
Ezzel még zsarolja is.
Egyetlen egyet nem akar tőle, egy ilyen csélcsap alaktól, Kristóf higgye el.
III. kötet 507Persze, hogy érti őt, mégis rettenetesen fáj neki.
Ez egy borzalmas, józan ésszel fel nem fogható paradoxon a kapcsolatukban.
Kristóf nem tudta, hogy mi az a paradoxon, bár többször hallotta már a szót.
Amikor ő hétszámra vérzik, akkor Simon az emberi mivoltából vetkőzik ki. Ha nem tudnak, mert nem tudnak, már többször kipróbálták, akár hagyhatná neki, egy ideig hagyja is. De ha egyszer ilyenkor semmit, de semmit nem érez. Valaki a vérében tocsog, ennyit érez, többet nem. Olyan neki, mintha lassan eliszaposodna tőle, de miért kéne ezt hagynia. Akkor meg elmegy közösülni, dühöng és súlyos szemrehányásokat tesz neki, hogy ő soha, de soha nem fogja megérteni, hogy mi történik ilyenkor egy férfiban és csapkod és szitkozódik.
Ezt azért már nem mondta volna el Kristófnak hangosan, mert ennyire nem alázhatta meg magát előtte a történetével.
Te egy neuraszténiás önző kurva vagy.
S talán tényleg neuraszténiás, ha egyszer a józan eszével nem tudja féken tartani a féltékenységét és nem tud Simonnak segíteni.
Olyan közönyös dög, mint az anyád és az egész osztályod és az egész kurva pereputtyod, egoista dögök vagytok valamennyien.
Kikérem magamnak, egyedül vagyok.
Hírből nem ismeritek az emberi melegséget vagy az önfeláldozást.
Akkor baszd meg az osztályodat, te hülye állat, ne engem.
De nem is igaz, miket beszélek, igazította ki önmagát.
Magával szemben lenne igazságtalan, hiszen Simon mindig is ivott. Már ivott, mielőtt megismerte volna őt, azért is ivott, mert mennyire szerelmes, vagy azért ivott, mert éppen szakítanak, iszik, hát iszik. Ez egy disznó, mondta, egy vaddisznó, mást nem tud mondani, Simon egy angyalföldi, proli vaddisznó, mondta, mint aki a negatív ítéletével azért hivalkodik vagy azzal büszkélkedik, hogy így szidalmazhatja és mégis szereti, szereti, imádja. Kristófnak látnia kell, hogy micsoda csodálatos ember ez az ember. Ezeknél nincsen olyan férfi, aki ne inna. III. kötet 508Mind iszik, a nők is isznak. Ugyan miért ne innának. Neki az ivászat ellen igazán nincsen kifogása, másként valószínűleg nem csak ezt a mocskos életet nem lehetne elviselni, hanem még a józan gondolkodást sem. Mint a kefekötők, úgy isznak, de az ünnepek kivételével, Kristóf így képzelje el, nem együtt isznak, mert akkor meg is ölnék egymást, hanem külön mennek el és ezután egyenként jönnek haza részegen. Igya magát halálra a sok hülye prolija, hogyne értené. Ezen nincsen mit nem érteni. Néha ő is ledönt velük egy felest. Egyedül az édesanyjuk nem iszik, az egy betegesen józan asszony, annak még a józan eszéhez sem kell az alkohol. Sokáig azt hitte, hogy a szerelmük majd kiváltja őt a mocsárból, ez egy családi dágvány, ezek a vaddisznók. Ezek élvezik, ahogy röfögnek és a saját piszkukban dagonyáznak. Tőle oly sokat fog kapni, és akkor megnyugodhat, lehiggad. Gyereket fog neki szülni, sokat, fiúkat, lányokat. Vagy legalább három gyereket, mert ezekkel a hülye szülésekkel azért nem akarta volna mégsem elkúrni az életet. Így mondta, elkúrni. Őt rögtön be is fogadták ebbe a hülye proli családba, mondta érzelmesen, pedig itt aztán néhány eltévedt nyilason kívül nincsen senki, aki nem vörös. Amire szüksége volt, ezek megérezték a gyöngeségét, mert gyűlöli a saját anyját, a nővére aztán tényleg az agyára megy az egész kiállhatatlan habitusával. A bátyját legalább sajnálja. Neki nincsen családja, kivonult, megtagadja őket, ne legyenek. Pedig sokan vannak, amikor húsvétkor vagy újévkor összejönnek, akkor olyan, mint egy nagy gyászos panoptikum. Élőlény egy nincs közöttük. Ezek a hülye prolik meg mind megszállott ateisták. De nem ámítja ám önmagát. Az anyósa őt a lelke mélyén megveti, ösztönösen, zsigerből. Azt gondolja róla, ez a kis úri picsa az állandó vérzéseivel csak kényeskedik és veri magát itt a földhöz, meg ájuldozik és migrénje van, így mondta, úri picsa.
Az is vagyok, mi más lehetnék.
Méghogy migrénem ne lenne.
Majd a hülye prolik miatt fogok magamból kivetkőzni. Nem fogom magam miattuk kicserélni, nem tudom.
III. kötet 509De mitől van benned mások iránt ennyi megvetés, honnan veszed a bátorságot hozzá, mire jó neked.
Igenis, migrénem van. Van ilyen, hogy migrénje van valakinek, még akkor is, ha ezek nem hallottak róla.
Ugyan, mire jó a sok gyűlölködésed.
Milyen gyűlölködés, milyen megvetés, nincsen semmiféle érzésem. Senki iránt semmit nem érzek. Ez a színtiszta igazság, érzéstelenített az én szerelmesem, ez a nyers igazság, mi más, ez az én szerelmem.
Sokáig hallgatott, komoran nézett maga elé, aztán mániákusan újra kezdte.
Amihez te gyáva vagy, nyámnyila, téged is utállak, megvetlek, téged még csak nem is gyűlöllek, mert semmi közöm hozzád, egy idegen vagy, akit nem ismerek és kész.
Nem tudta megoldani az életét, azt hitte, hogy meg tudja oldani az életét, elég ereje lesz hozzá az életében. Az anyósa pedig olyan tanácsokat ad neki, amelyeket ő a legjobb szándékkal sem tud megfogadni.
Azt azért nem.
S egészen halkan, fokozódó hangerővel, mániákusan ismételgette, hogy nem tudja megfogadni.
Kristóf nem tudta, miről van szó, mit nem tud megfogadni, s mit ajánlhatott neki az anyósa, ám ez most nem is volt már olyan érdekes. Klára a kesztyűs kezével ragadta meg a kormányt, mintha rázná, hogy nem tudja megfogadni, nem és nem.
Előbb vagy utóbb ő is inni fog.
Nem tudja megfogadni, igenis gyűlölködik. A proli tanácsaikkal sem tud mit kezdeni, gyűlöli az egész nyomorú életét és legszívesebben mindent felrobbantana. Ha lenne dinamitja. Simonnak biztosan jobb lenne egy erős nő, egy ilyen jó széles csípőjű trampli. Ő pedig még az első terhességét sem tudja rendesen kihordani, egy szégyen.
Én egy hülye kis úri picsa vagyok.
De akkor sem tudja megfogadni.
III. kötet 510Őt ez a férfi meg fogja ölni.
De akkor sem tudja megfogadni.
Már most megölte, miatta megtagadta az egész családját.
Nem tudja megfogadni, de akkor miért szereti ennyire.
Kristóf ekkor megragadta a kezét és a vállát, illetve nem is tudta, mit ragad meg. Hogy ne rázná már ilyen értelmetlenül a kormányt és ne kelljen tőle és minden szavától vagy a saját öngyűlöletétől ennyire undorodnia. A testétől, a mentalitásától, a kendőzetlenségétől, a közönségességétől, mindattól, amit a szavaival magára vett vagy magára erőszakolt. A szavaival mindent összeszutykolt, megvetette, undorodott a kölcsönkért nerc állati illatától.
Nem sajnálta.
Legalább a kormánykereket ne rázza.
Klára azonban lesodorta, majdhogynem letépte magáról Kristóf csillapító karjait.
Nem tudja megfogadni, kiáltotta a sötétben, miközben az ablaktörlő lustán csapkodott.
Ne érj hozzám, kiáltotta a sötétben, nem állok jót magamért, ha csak egyetlen ujjal még egyszer hozzám merészelsz érni.
Nem tudom megfogadni, nem, nem tudom.
Nem akarom az érintésedet.
Ne legyél te már ilyen jó hozzám, a józan jó fiú, jaj, nevetnem kell.
Nem a szerencsétlenül vergődő lényt kellett lefognia, hogy ki ne törjön belőle egész tektonikus erejével a hisztéria, hanem először is a saját megrázó testi undorán erőt venni. Mintha az undorral ő is ugyanarra válaszolna, szó szerint ugyanezt mondaná. Nemhogy megtermékenyíteni, hozzá sem érni. Vagy kiszállni a szutykos és hideg kocsijukból, most aztán már tényleg elég volt belőle, és elmenni. Nem tudta volna ugyan megmondani, hová is mehetne. Soha többé viszont nem látni ezt a gyalázatos nőt. Erős kézzel ragadta meg, hogy megszabaduljon, megrázta, térjen már magához a hisztérika. Legalább a bajt ne növelje a rohamával. A kormánykerékbe és a műszerfalba ütközve, röviIII. kötet 511den küszködtek egymással a szűk helyen. A nercen minduntalan megcsúszott az ujja, illetve a selyembélés csúszott a ruháján, a meztelen bőrén, hátracsúszott, nem volt rajta rendes fogása, nem talált, lecsúszott a Lüttwitz Andria rohadt bundája, lemeztelenítette.
Megint lesodorta magáról a fiatalember karjait, de nem lehetett tudni vagy látni, miként sikerült neki.
Elkeseredésüknek nem volt többé személyes határa.
Mindkét kezük mindkét kezüket megragadta, hogy ne foghassanak vele vagy ne védekezhessenek. Nem lehetett volna megmondani, hogy miért vagy mi ellen. Ügyetlenül, mindenféle élesbe, tompába, keménybe beleverődtek. Miközben hihetetlen erővel egymásba akaszkodtak, az üléshez szorították egymást, nem engedték őket az ujjaik, az erős érzés, az erő és a halálos ragaszkodás érzete szétáradt a bőrükön és a testükben. Nem lehetett volna megmondani, melyikük erősebb. A válláról lecsúszott nerc is beszorult közéjük, de végre valahára szabadon hagyta a meztelen nyakát, feltárta előtte melle világító halmait a fekete ruhában a behulló lámpafényben. A puszta izomerővel sem mentek semmire. Még a fejét is elrántotta a csók elől, pedig Kristóf igazán semmi mást nem kívánt volna jobban magától, mint elkerülni, kerülje el a rúzstól vastagon illatozó ajkait.
Hozzám ne érj, suttogták az ellenkezésnek ebben a kölcsönös önkívületében a telt és kerek, pontosan a formájukra festett ajkak a függőleges barázdákkal és a tébolyultan kifehérlő állati fogakkal. Előbb a nyakát kellett csókolnia, amire szintén nem tudott volna értelmes magyarázatot adni, hogy a nő határozott tiltakozása ellenére megteszi. Beszívnia az illatával és rögtön gyámoltalanul lenyalnia, mintha csak megkövetné az erőszak miatt, majd értelmetlenül, teljesen értelmetlenül körülharapdálnia a testnek ezt az igényesen felvilágló részletét, s rögtön abba is hagyta volna, mert volt benne valami végtelenül szolgai, gyermeki, állati, olyasmi, amit Klárával szemben nem érzett vagy nem volt miért éreznie, s az sem lehetett, hogy valami olyasmit tegyen meg, aminek nincs hitele és nem lesz hitele. Aztán máris egymásba haraptak, fájón és ügyetIII. kötet 512lenül, mint akik elveszítették a harapásokra vonatkozó gátlásaikat. S akkor már mindketten a helyükön voltak a világegyetemben. Valamiként végig kellett harapniuk egymás arcán, kapkodva orrhoz, állhoz, fülhöz, szemöldökcsonthoz, állkapocshoz, mintegy letapogatni az ismeretlen égitesten a domborzatot. Közben mindketten mindenféle maradék szavakat löktek ki magukból, mintegy öntudatlanul, kicsit szégyenkezve, kicsit szabódva, amit a másik nem érthetett.
Míg a megfelelő, sohanemvolt ajakra rá nem találtak, s akkor mintha meg lettek volna lepve, mert nagy hirtelen beértek a kölcsönös érzékelés centrumába.
Túl sok volt.
Kristófnak túl ízes volt a rúzs.
Ujjaik szorítása mit sem engedett.
Vissza is hőköltek egymás ajkán, alighogy alámerültek.
Eltörök, engedj el, suttogott, követelte az ajka alatt az ajka.
A kormánykerék miatt vagy a sebességváltó miatt vagy a saját felindultságuk miatt, de elég lehetetlen testhelyzetben lihegtek itt egymáson. E pillanatban nem tudtak egymással mit kezdeni, s ezzel a reflexiójukkal sem volt mit kezdeni, hogy nem tudnak egymással mit kezdeni, talán a felindultságuk volt az akadálya. Ajkuk ostoba módon mégis visszatért, s még hívogatóbban és még fenyegetőbben nyílt egymásba, hogy feloldják és ne legyenek ilyen végtelenül lehetetlenek és nevetségesek.
De legalább a nyelvüket nem engedni, rögtön visszavenni. Legalább a tartásukból nem engedni, a méltóságból, az önállóságukat ilyen egyszerűen nem feladni. Nem lehetett volna elviselni, hogy így egymásba akadjanak a nyelvükkel, vagy egymásba meredjenek.
Az ujjaik szorítása mindazonáltal nem engedhette őket, és ez megpecsételte a kényelmetlenséget.
Hazudtam neked.
Kristófnak ezt ki kellett mondania, s majdhogynem a másik szájába, hogy hazudott.
III. kötet 513Mit hazudtál, szinte vele zuhant a nő hangjának hőmérséklete.
Azt hazudtam, de nem tudom minek vagy miért hazudtam.
Biztosan el fogod mondani.
El fogom mondani, de őszintén szólva nagyon bánt, ilyen primitív hazugság, s akkor én egy ilyen ocsmány szemét vagyok. És ezt most ki kell mondanom, ne haragudj, szégyenkezem és megvetem magam miatta.
Rajta, ha látnunk kell, akkor lássuk, elő vele.
Nem járok a Testnevelési Főiskolára.
Klára egy pillanatra hallgatott, elnémult, megmeredt.
Micsoda egy ökör vagy, mondta kevéssel később csöndesen és nyugodalmasabban, elégedettebben, mint bármikor.
Valami nagyot akartam mondani.
Csodálkoztam is kicsit, mert a Terikétől úgy tudom, hogy tanítóképzőbe jársz.
Többet akartam mondani, most már bevallhatom, erősebbnek mutatkozni, mint amilyen gyönge vagyok. Nekem nincs akaratom, higgyed el.
Nevetséges, mennyire nevetséges vagy te, mondta békésen és elégedetten. A férfiak az akaratukkal mind egyformán nevetségesek.
Tudom, de nekem még akaratom sincs.
Te is, mennyire nevetséges vagy, te is.
Tudom.
Miért kell minden férfinak ilyen nevetségesnek lennie.
Azért a nők sem hazudoznak kevesebbet.
Engem a nők nem érdekelnek, válaszolta Klára igen támadóan, és veszélyesen közel lökte a szavakkal az ajkához az ajkát. Nem nő vagyok, hanem én vagyok, egyedül vagyok én, ezt jól jegyezd meg magadnak.
Ne fenyegess meg ezzel, mert nem félek tőle.
Még neked áll feljebb.
Jobban nem tudom leleplezni előtted önmagam.
A hazudozásod pedig nem lep meg és nem érdekel, érted.
III. kötet 514De azért egy kicsit meghatott, bevallhatod.
Hazudj nyugodtan máskor is.
Legalább egy kicsit meg kellett volna egymást csókolniuk, mielőtt ismét válaszolhatott.
Mintha mindketten azt mérlegelnék, a szó vagy a csók, melyik a fontosabb.
Megígérhetem.
Ha másban nem is, hazudozásban teljeskörű önrendelkezést adok neked.
Ezen nevettek, ami egészen rövid időre kiszakította őket a csók fenyegető kényszeréből, bár nem engedték el őket az ujjaik.
Soha nem fogok veled lefeküdni, folytatta Klára komolyan és csöndesen, mert a szavak mellett döntött. Azért ebben ne is reménykedj.
Nem reménykedem.
Olyan jó barát lehetsz még, ha jól viselkedsz, de nálam meg vagy bélyegezve, kész.
Tudom, hiszen ezért mondtam el.
Klára e pillanatban igen erős indulatot érzett saját maga ellen, az ajka is belereszketett. Ahogy nézte ezt a szerencsétlen fiatalembert. Megint sikerült magát egy lehetetlen helyzetbe belekormányoznia. Simonon kívül számára a férfiak nem jelentettek mást, mint egy olyan lehetetlen helyzetet, amire semmiféle tanácsot nem adott a neveltetése.
Ugyan, mit tudsz te, mondta indulatosan.
Én az ilyen dolgokkal már szakítottam.
Ugyan, milyen dolgokkal szakítottál te.
Nem akarok én már lefeküdni senkivel, ezt azért tudom, veled sem. Ezen én már túl vagyok. Tőlem biztosan nem kell tartanod.
Te nem vagy eszednél, te nem tudod, mit beszélsz.
És még az sem változtat sokat a helyzeten, ha nem tudom.
Hallgattak, s nem tudták volna azt sem megmondani, hogy kerültek ők ide.
III. kötet 515Megint sikerült egy ilyen kis pipogya frátert, egy ilyen kis hazudóst kihalásznia, aki ugyan nem a férfiasságával, hanem a csupaszságával kakaskodik. Simonon kívül miként találhatna méltó társra, miért kíván ilyen lehetetlenséget önmagától. Ezek nem férfiak. Tett egy tétova kísérletet, rendben, de a vereséget beismerve gyorsan le kell az ügyet zárnia, szépen, rendezetten visszavonulni.
Ugyanakkor az is megfordult a fejében, hogy Kristófnak talán igaza is van, holott tényleg nem tudja, mit beszél. Micsoda ostobaság a közösülésre való késztetést kötelező érvényűnek tekinteni. Mégis az ingerültsége maradt az erősebb, a csalódottsága, amitől a rendezett visszavonulás érdekében meg kellett volna rögtön szabadulni.
Lehetséges, mondta a védekezés ingerétől vezetve igen csendesen, hogy én túl rideg és túlságosan szentimentális vagyok, s ez valóban nem szerencsés társítás, beismerem.
Mindent elrontok, tette hozzá készségesen, mert a másik mélyen hallgatott.
E távolságot tartó mondatától aztán minden visszahűlt a köznapi hőmérsékletére. Kristóf megpróbálta értelmezni, de nagy hirtelen inkább csak az indulati forrásait találta meg, az értelmét nem. Ki akar térni előle, ezt világosan érzete, de hová lehetne még kitérni. Fázott a lábuk, fűtés nélkül ennyi idő múltán azért dideregtek. Kiválhattak egymásból az ujjaik. Érzékelhetően hosszú ideig tartott, míg sikerült a tenyerüket a másik tenyértől úgy elválasztani, hogy a tenyerek a saját domborzatukban visszanyerjék az önálló egzisztenciájukat. Klára önkéntelenül elszabadított indulatával igyekezett visszarángatni magára a lecsúszott szőrmét, bár ez sem sikerült. Legalább annyira nem sikerült, mint az eltérítés szándékáról árulkodó mondata. Akkor ugyanezen indulattal leállította az ablaktörlőt, hogy valami végre sikerüljön.
Odaát iszunk egy vodkát, gyere, ne búslakodj, ilyen kicsinység miatt igazán nem fogunk búslakodni.
Szó nincs búslakodásról, válaszolta Kristóf csökönyösen, meg őszintén szólva nem kicsinység, de magam is szívesen innék egy vodkát.
III. kötet 516Előzékenyen egymásra mosolyogtak, s mindkettőjüknek jól esett, hogy most már mindkettőjüknek megvan a maga kis verbális elégtétele és így a hosszú útvesztőből azért sikerül visszatalálniuk az ismerős társalgási hangvételükhöz.
Elrémisztettelek, kötözni való bolond vagyok, mondta Klára azon a hangon, amely a szavak értelmét nem kötelezi semmire. Az első pillanattól kezdve megrémisztettelek, de legalább valakinek egyszer kihánytam a lába elé, könnyítettem a lelkemen.
Kristóf erre sem válaszolt, Klára talán nem is számított rá.
Kihúzta a slusszkulcsot, megkereste az ezüstkapcsos szarvasbőr tarsolyát, ez egy színes gyöngyökkel vastagon kivarrott, kézreálló kis jószág volt, amivel valamelyik nagyanyja talpig fehérben vonulhatott egy híres bálba vagy estélyre még lánykorában, becsapkodták maguk mögött az ajtóikat, mehettek. A viharos levegő, az arcukba vágó permet nem egyszerűen jólesett, hanem maga a felmentő ítélet volt. Van szél, van eső, van sötét, van város, van vihar, igaz, a józan külvilág valamennyire megváltozott, de van világ, a sötétsége is elél az ő sötétségük nélkül.
Ugyanazon arcának ismeretlen vonásait mutatja be, s mennyivel izgalmasabb, mint a sajátjuk. Idekinn úgy tűnt, mintha kicsit unnák is egymást, ezt az egész maguk mögött hagyott lehetetlen együttélést a lelkükkel és a belső természetükkel.
A nedvesen világító úttest túlsó oldalán kis neonfelirat világított, egy színes kis neonfelirat, gyerekesen stilizált napocska, s két lépcsőn kellett lemenniük a Napsugárba. Meglepte őket a nyíló ajtóból elébük táruló látvány, mert üres volt ugyan a város, egyetlen alakot nem láttak az utcán, letört faágak, tetőcserepek, vakolat-darabok, kiszakadt ereszek hevertek mindenütt, a bordó posztófüggönyök és a bordó szélfogó mögött a kicsiny bár azonban tömve volt emberekkel, füst, zaj és zene, egy dobos és egy zongorista verte, ez utóbbi éppen beledadogott, belebúgott a mikrofonba.
Jöttük láttán felnyögött, azt kottyintotta bele az angol szövegbe, hogy figyelem drága embertársaim, attention please, dalolta, daragije III. kötet 517továriscsi i druzjá, vetette közbe a dallamot megszakítva, a piacra két darab friss hús érkezett. Ők is zavartan velük nevettek és nézték, vajon tényleg nekik szólt-e a szemtelenség.
Ki másnak szólhatott.
Meg is nézték őket, meg is mutatták magukat, amíg a közönyös idegen testek között tülekedve találtak egy kis helyet.
Pesten a háború előtti világból jó ideig fennmaradtak frankomán helyek, ezek belvárosi brasserie-k voltak, míg a jellegzetes pamlagokat és tükröket ki nem dobálták, vagy anglomán helyek, pubok és bárok, az Old Boys ez utóbbiak közé tartozott.
Valamikor a századelőn ezen a környéken lakott és tanyázott a high society, kőhajításnyira voltak a teniszpályáik, a kilovaglásra alkalmas útjaik és a klubjaik, s ezek közül a leghíresebb és a legnagyobb, a Park Club a Stefánián, innen mindössze néhány lépésnyire. Aki éjfél után kissé spiccesen onnan jött ki egy kerti mulatságról, ide még bepréselődhetett. Az Old Boys a néger zenészeivel igen modern és inkább sportos, mint mondén helynek számított. Azóta persze nem csak a nevét vedlette le, hanem többszörösen átváltozott a funkciója, bár éjszakára megmaradt a sportos jellege. A háború utáni koalíciós időkben még Old Boysként vált hírhedtté a feketekereskedelemben, míg egy csúnya lövöldözés miatt be nem zárták néhány évre.
Azon ritka helyek közé tartozott a városban, ahol nem csak a belső berendezés maradt meg, hanem a formák, s valami a kedélyéből is.
Napsugárként ugyan már délben kinyitották, s a koradélutáni órákban még mindig lehetett kapni benne nylonharisnyát, rágógumit, ékszert, egészen kivételes műtárgyakat és valódi svájci órát. Az árut a női vécén vagy az asztal alatt mutatták be a vevőknek, a személyzet pedig nyilvánvalóan összedolgozott a kereskedőkkel.
Magasan fényezett faburkolatát az ostrom után sem tépték le a falakról, hogy jobb híján eltüzeljék, a gólyalábú karosszékeik a csinos kis lábtámaszokkal és a gólyalábú kis asztalok szintén megmaradtak. Nappal bántóan világos volt itt, s ezzel a berendezéssel, ezzel a csencselő III. kötet 518közönséggel igen sajátos hatást tett a hely, éjjel azonban igen takarékosan világítottak a viaszernyős falifények.
A placcon csupán néhány egymáshoz tapadt pár forgolódhatott, őket egy halványvörös fényszóró világította meg a tükrös mennyezetről. Azonos szinten inogtak és lebegtek a füstben a bárpultnál és az asztaloknál ülő vendégek fejével, s így aki az utca magasából lelépdelt ide, rögtön a valószínűtlenség érzése ragadta el. Őrülten nézett ki a hely az összefordított, erősen torzító tükreivel és a meleg fényeivel. Ők a zongoránál kaptak helyet, asztal ugyan nem jutott nekik, egyik könyökükkel a nyitott hangszeren.
A zongora volt az egyetlen tárgy a térben, amely éles, fehér fényt kapott.
Nem szóltak.
Az idősebb, unott arcú pincérnő igen barátságosan azt javasolta, hogy ma ne vodkát igyanak, unottan nyújtotta a hangokat, hanem gin fizzt.
Jó pestiesen beszélt, mint aki egy kicsit énekel, amitől minden gunyoros ízt kapott.
Tekintettel a nemzeti ünnepre a központban osztottak ugyanis citromot.
Ezen mindhárman jót nevettek, hogy a központban osztanak, s még hogy citromot.
Az éles fehér fényből nekik is jutott valamennyi, kiszolgáltatta őket a többieknek, kiszolgáltatta a közös nevetgélésüket.
Honnan ismered, kérdezte Kristóf, amikor ez az idősebb pincérnő elment a világítóan szőkére festett fejével.
Nem is tudom, válaszolta Klára, valahonnan talán tényleg ismerem.
Szemmel láthatóan nem mondott igazat, s nem is csinált nagy ügyet belőle.
Önmaguknak tettek csendes szemrehányást, hogy most már minden szóval mindent elrontanak, s akkor tényleg jobb a hallgatás vagy a nyilvánvaló mellébeszélés. Minden szónak különös, bántó éle lett. Bár két különböző dologra gondoltak és tényleg nem egymást kárhoztatIII. kötet 519ták. Már csak azért sem szólhattak róla, nehogy még jobban elrontsák. Nézték egymást. Szeretetnek vagy szerelemnek nyoma nem maradt az arcukon. Mozdulatlan víztükör. Mindketten úgy érezték, hogy az elmúlt órákban botrányosan viselkedtek, botrányos volt a frivolitásuk, és nem lett volna értelmes fokozni a botrányt. Nem tudtak elszámolni maguknak vele, vajon miért viselkedtek így.
Nem csoda, hogy a másikat teljesen értelmetlenül és megbocsáthatatlanul elrémisztették. Meg főleg túl sokat locsogtak, okoskodtak. Kiszolgáltatták magukat, és elárulták a másikat, akit szerettek.
Miért is lettek ilyen közönségesek és szemérmetlenek.
A körülöttük ülő és táncoló embereknek viszont az volt a benyomásuk, hogy ezek ketten a zongora fénykörében most aztán végleg szakítanak. Vizsgálgatták maguknak a kapcsolat múltját, és megízlelték a botrányos természetét.
Nemcsak egymásra néztek közömbösen, hanem a dob és a zongora hangjainak kíséretében megváltozott az érzelmi életük. A szélben még érzékeltek valamennyit belőle, a szabadságuk pusztító erejéből, de egymás tekintete alatt idebenn nem voltak többé külön létező emberek.
Tökéletesen működött az önuralmuk, ezzel nem volt hiba, mindent szemmel tartottak, rendesen, ám a semlegesített tekinteten és a közömbösített arcvonásokon áthajolva csupán egymásnak juttattak valamennyit létezésük ízeiből s jeleiből. Nem lehetett volna azt mondani, hogy Vay Klára a feltornyozott frizurájával, a hatalmas szemével, a kerek és vastagon rúzsozott ajkával, a nercbundájával, s még inkább, mikor hanyag mozdulattal lelökte a válláról, az erős dekoltázsával és a világítóan fehér bőrével, a testét szigorúan követő, elrettentően rövid ruhájában és a mértéktelenül magas sarkú és hegyes orrú cipőiben ne lett volna feltűnő jelenség; a formás vádlija, a kislányos összbenyomást keltő alakja, az erős csípője, az erőteljes combjai, mintegy testének anatómiai ellentmondásai vagy diszharmóniája. Belépésük pillanatában Kristóf kifejezetten feszengett a kihívás miatt, amit a nő a megjelenésével keltett, s hogy őt egy ilyen feltűnő jelenség kíséretében látják III. kötet 520az idegen emberek. Világosan látta, érezte a bőrén, hogy Klára szépsége és megengedhetetlen eleganciája milyen nevetségessé teszi őt.
Egy kis fasz lett belőle.
Amire nevetséges módon büszkének kell lennie.
Egy ilyen hülye kis fasznak ilyen nő jutott. Mintha tényleg évek óta az apródja, a kísérője, a titkos szeretője lenne. Vagy tényleg számot tarthatna rá, hogy egyszer a szeretője lesz.
Nem lett volna megengedhető, hogy első nyilvános megjelenésük pillanatában Klára lássa rajta a megilletődöttségét. A lehető legsemlegesebb pillantását és ábrázatát kellett hát felöltenie, hogy ezeknek a többieknek el ne árulja a kétségbeejtő helyzetét, a teljes csődöt és katasztrófát, amelyet eddig oly szerencsésen megkerült.
Mindketten jól el is találták.
Annyira nem voltak ezért botrányosak, hogy egy idő után le ne váltak volna róluk a vizsgálódó tekintetek. Legfeljebb önmaguk számára voltak botrányosak és elviselhetetlenek. Szabad szemmel látható korkülönbségüket sem mérlegelték többé egy lehetséges szakítási dráma szempontjából a többiek. Legfeljebb az lehetett elviselhetetlen, hogy ezek után egymás nélkül nem lesznek el, és ennek a tudatát képtelenek önmagukkal elszámolni. Szabad kezükben fogták a hosszú poharaikat, s mintha e poharak miatt nem foghatták volna meg egymást, kabátjaik a magas székekről egyszerűen lecsüngtek. Elrekesztette őket az embersűrűtől a testi némaság vagy a közlékenység teljes hiánya. Az előzményekből még igen, ám a jelenvalóságukból már nem lehetett volna semmit visszavonni.
A mindig jelenvaló pillanat volt a hatalmasabb, s ennek súlya alatt jótékonyan jelentőségüket veszítették az elbeszélt történetek.
Mintha el lehetne őket felejteni, tünékeny hangkulissza, a történelem zöreje volt csupán, semmi több.
A poharat meg tényleg nem lett volna hová letenniük. Bámulták a zongora feltárt belsejét, a húrokon dolgozó kalapácsokat és a feltámasztott fedél fekete lakkján a tükröződést.
III. kötet 521Csak ne kelljen egymásra nézniük.
Először arra figyeltek fel igazán, hogy Kristóf térde Klára térdéhez ért, holott meg nem mozdult volna, és ezt tényleg nem akarta. Azt mondta, bocsánat, és a faragatlansága miatt tényleg szégyenkezhetett. Ha először történt volna meg közöttük, de nem először történt. Olyan légüres tér maradt a két moccanatlan térd között, amikor gyorsan visszavonta, amely felszippantotta a testi érzetet, szőröstül-bőröstül és ruhástul megette a testi valójukat.
Ennek a siralmas különállásuknak vége volt. Vagy csak egymás testi felületén követték volna, ami a lelkükben már amúgy is megesett, de amit a tudatuk még el nem fogadhatott, ezt sem tudhatták.
Valószínű is, hogy előbb a lélek, aztán az érzet, végül a döntés.
Valamennyi idő után, aminek a terjedelméről szintén nem adhattak volna számot, ám ez az idő sem először telt ki így velük, Klára térde ért Kristóf térdéhez, majd ő kért futó bocsánatot. Belőle is inkább a neveltetése beszélt ki. Igazság szerint nevethettek volna, de nem nevettek. Komoly némaságukba merülten folytatták egymáson és egymásban a megkezdett felmérő és mérlegelő munkálatot, amely a józan ész birodalmán azért jóval túl esett. Mintha annak arányait mérlegelnék, amit szabad szemmel nem lehet se látni, se puszta kézzel elhárítani. Közel sem lehetett a végére érni, teli volt kis meglepetéssel, tágra nyílt pupillákkal csodálkoztak.
Közben valami olyasmin gondolkodtak, ami igen távol esett mindattól, amit egymás arcán, egymás alakján vagy mozdulatlanságba zárt tagjain észleltek.
Az észlelés és a gondolkodás jó ideig párhuzamos pályán haladt.
Talán húsz perc is eltelhetett, míg megmozdult a zongora éles peremére támasztott karjuk, s az ujjaikkal lassan visszataláltak, hogy ezek ismét egymásba akaszkodjanak. Ami közel sem tette boldoggá őket. Inkább ólmos fáradtságukkal és szomorúságukkal ajándékozták meg egymást. A függetlenségük érzetét adták fel, egy olyan függetlenséget, amit Klára eleddig Simonnal sem adott fel, senkivel.
III. kötet 522Kristóf mindössze tíz percre, de feladta már egyszer Ilonával. Ez a tíz perc úgy lógott ki az életéből, mint lőtt sebből a borda. A cselédszoba ágyán a gyerek fölébredt azon a nyári reggelen, és ők a nyitott, élő tekintetétől kísérve mégis győzedelmesen befejezték a tettüket, mert abban a pillanatban nem volt többé más választásuk vagy nem lehetett visszaút.
Mintha minden ujjuknak külön számos megfontolni valója akadna. Annyi visszafogott indulat és fegyelemre intett gondolat talált utat az érzetben, hogy a sikoltozásig felajzva csaknem egymásba csaptak a tenyerük domborzatával. E meggondolatlanság közepette vették észre, hogy a táncosok időközben visszatértek az asztalukhoz. Ők sem ülnek többé a vakító fény peremén kiszolgáltatottan, mert a zenészek szünetet tartanak, s közben a fény kihunyt. S hogy a váratlanul ajándékba kapott jótékony sötétben az imént még megtagadott térdükkel kicsit bezárják és hosszú idő óta szorítják egymás térdét, most vették észre az ostobák, mindezt szintén utólag. Most vették tudomásul, hogy e szemhunyásnyi idők alatt elszámolhatatlan dolgok történnek meg. Habár szívesen feljebb araszoltak volna a combokig, mert ennek volt a nagyobb hívó ereje, kölcsönösen megragadni, az ölig felnyomulni, csakhogy önrendelkezésük nem volt hozzá. Józanon, felnőtt és felelősségteljes lényként, kiolvadtan álltak egymással szemben a mozdulattal, valahol a tettlegesség és a belső késztetés között. Elszámolhatatlan gátlások álltak a történők útjába. Nem azért, mert idegenek látják és fékezik, hanem a közösen elnyert új szabadságukról és az elveszített önállóságukról volt szó.
Kis adagokban, titkon, óvatlanul, utalásokkal nem történhetik meg. Mert nem tudták, minek kéne megtörténnie, ha mindenféle racionális tapasztalatukat megkerüli, ami most van éppen történőben.
A többiek szeme láttára így ültek volna még legalább negyven percen át, ilyen meredten, a másik olvadási hőmérsékletébe belemeredten, ilyen kényszeredetten és várakozásteljesen, ha ez az idősebb pincérnő igen előzékenyen nem vette volna ki a kezükből a citromtól és cukortól homályos, üres poharaikat, valamiként túl bizalmasan, anyásan, nevetve.
III. kötet 523Ezért vették észre, hogy hiszen nekik eddig is volt egy másik kezük az időközben üres pohárral.
Nem üres idő volt, hanem telve eseménnyel, minden másodperce csordulásig telve.
Majd végre megragadták egymást a felszabadult kezükkel. Csak ezért vették észre, hogy a pincérnő, aki Klárát nem csupán tegezi, gyámolítja, hanem a ritkán használt becenevén szólította, milyen figyelmes.
Mégsem maradhattak ilyen sokáig, hirtelen és egyszerre lett sürgős mehetnékjük, s az utcán azonnal kétfelé rohantak neki a szélviharnak, hogy aztán megint egymásra találjanak, most csak gyorsan, de egész testük felületével egymásra tapadtan, szégyenlősen és édesen.
S nyitott kabátjaikkal megint csak kétfelé fussanak, bele a nagy, sötéten elvakító semmibe.
Amíg a kocsival beértek a kihalt Belvárosba, lassan csillapodott a zaklatott lélegzetük.
Egy kisebb palota előtt szálltak ki az Újvilág utcában a viharos fák alatt, ám akkor sem szóltak egymáshoz. Voltak ugyan másodperceik, amikor igen ellenséges lett a kölcsönös hallgatásuk, de máskor meg ellenkezőleg, a kölcsönös felfedezések erejétől kifejezetten szárnyaló vagy megható. Ám bármiként legyen, mintha kényeztetnék egymást a közösen múlatott idővel.
Klára aztán a hátsó ülés alól kiemelte, kiadogatta a boros és a vodkás palackokat, összesen négyet, majd kettőt visszavett. Ez is olyan volt, a közös cselekvés, mintha becéznék vele a másikat. Így mentek fel ezekkel a valóságos üvegekkel az első emeletre, az első közös vállalkozásuk gyönyörűségébe merülve.
Ő úgy ment Kristóf előtt, mintha ismerné a járást, de Kristóf őszintén szólva nem nézett mást, mint a bokáját és a vádliját, s hogy miként lépdel a kikopott lépcsőkön fölfelé.
Nem jutott volna eszükbe, hogy a sápatagon megvilágított lépcsőházban valamiről beszéljenek.
Már az első lépcsőfordulóban hallani lehetett a zene foszlányait, a III. kötet 524dobogást, a lakásban összezsúfolódott embersereglet zsongását és zajongását.
A közeli városháza toronyórája szerint csaknem tizenegy óra, minden teljes órában ütött, és a régi szerkezet ilyenkor hangos, az egész szűk utcát betöltő kattogással készülődött a négy ütéshez, itt azonban nem volt többé nappal vagy éjszaka, mert második napja folyamatosan állt a bál, és senki nem tudta volna megmondani, hogy meddig fog még tartani.
Nem tudták, hová mennek, csupán hírből ismerték a vendéglátóikat. De hiszen ebben a dologban ez volt az érdekes és a nagyszerű, az anarchia. Szabályok pedig többé nincsenek, s ha nincsenek, akkor nincsenek. Mértékegységek sincsenek és akkor idő sincs, nem is tudjuk, mikor állt le az időszámítás. Annyit tudtak, hogy az ősöreg szabó, akinek a cégtáblája már az elmúlt század végén ott díszelgett a csinos palota homlokzatán, s aki a fess Horthy-fiúktól kezdve a testes és mutatós Vorosilov marsallig mindenkinek pompás frakkokat, szmokingokat, zsaketteket és stresemannokat szabott, s akinek az üzletét most elvileg az unokája vezette, ő pedig feketére égve és ráncosan a Lukács uszoda teraszain és folyosóin trécselt a nála mindenképpen fiatalabb öregekkel, néhány nappal előbb kiüríttette az első emeleti lakását és a második emeleti műhelyét, amelyeket készséges szolgálatai fejében a család mindezidáig, ha nem is a tulajdonában, mert telekkönyvileg elvették tőle, de legalább bérleményként megtarthatott. Azokra a nagyúri öltözékekre, amelyeknek ő a specialistája volt, már a legfelsőbb körökben sem volt szüksége senkinek. Rákosi Mátyásnak szabott még frakkokat, zsaketteket, amihez minden szakmai tapasztalatára szüksége volt, de az igazán jó kiállású Kádár János öltönyeit a Vörös Október Ruhagyár szabászatáról hozták, s igénytelenségében bizonyára követték őt a többiek. Holott el nem tudott volna képzelni egy olyan világot, amelyben az ingmellek, a plasztronok, a mandzsettagombok, a mellények selyme, a kihajtók szabása senkit nem fog érdekelni. Lassan el is veszítették a családban a bátorságukat, ami a modern vonalakat vagy a divatos szabásmintákat illeti. Új III. kötet 525szabászaiknak vagy az inasoknak egyszerűen nem állt rá a kezük igazán semmire. Kivételes kapcsolataikkal éppenséggel elértek odáig, hogy kivándorló útlevelet kapjanak és legalább Bécsig eljussanak. Aztán majd meglátják, ott talán még működik és szükséges. Műtárgyaik többségét védettnek nyilvánították és le kellett adniuk. Alig vihettek valamit magukkal, még szerencse, hogy valutában őrizett pénzüket és ékszereik legjavát már az ostrom előtt kicsempészték az országból.
Egyikük számára sem volt szokatlan, hogy egy ilyen vadidegen helyre beállítsanak, ahol féktelenül ünneplik a csődöt és megpecsételik a pusztulást. Néhány évvel korábban még senki nem tehette volna meg, hogy hívatlanul állítson be bárhová. De ezeknek az illendőségi ügyeknek szintén vége volt Budapesten. Meg lehetett volna nevezni az órát, amikor vége lett. Nem arról volt szó, hogy senki ne tartotta volna be a korábban kötelező viselkedési szabályokat, volt, aki betartotta, de nem lehetett tudni többé, hogy ki mikor tartja be vagy éppen miért nem tartja be, vagy esetleg már nem is tudja, mit kéne betartani.
A liftakna rácsának dőlve, egyetlen szál fehér ingben egy nyúlánk alak hevert a lépcsőkön.
Megálltak fölötte, tétován.
S ugyane pillanatban a zajjal és a zenével együtt feltárult odafenn a lakás magas és széles bejárati ajtaja, hangos társaság áradt ki rajta, vastagon a dohányfüst, ordítottak.
Álljál le már, hát hányszor kérjelek.
Válluk felett látni lehetett, hogy még az előszoba is telve van emberi fejekkel, teljes volt a csodás zűrzavar.
Félek, hogy te képzelődsz.
Többféle zene jött egyszerre, valaki nyúlós hangon éltette és követelte a szerelmet. Férfi hang volt magnetofonról vagy lemezről, míg valaki más a lakás mélyén egy másik dallamra verte teljes meggyőződéssel a zongorát, és magából kivetkőzve kiáltozott, vagy legalábbis így hatott, mintha ő maga lenne. A kiáradó társaság tagjai szintén egyszerre beszéltek, mindenki nagy élvezettel beszélte túl a másikat. FiaIII. kötet 526tal nők voltak és náluk valamivel mindenképpen idősebb férfiak, tulajdonképpen igen szelíd, csaknem félénk alakok, valamennyien teljesen részegek. Mielőtt lefelé indultak volna a lépcsőn, ők is megálltak az öntudatlanságban heverő alak felett, kapaszkodtak, ingadoztak, ami nem volt egészen veszélytelen, mert kezük, karjuk teli üres üveggel. Falon, korláton, egymásban keresték a támasztékukat. A hideg és huzatos lépcsőházban egy kicsit ki is józanodtak, és nevetgéltek ezen a másik részegen, aki így kinyúlt a lépcsőn, de bassza isten.
Nem csak úgy néztek ki, hanem tényleg jótét lelkek voltak, kicsit ugyan hangosak. Az imént azzal a szándékkal fogtak össze és indultak el, hogy a felgyűlt üres üvegeket ők majd összeszedik a lábak közül, visszaváltják, és a betét árában még a kijózanodásuk előtti pillanatban vásárolnak valamilyen kevéske új italt.
Ha nem lett volna teli a kezük, akkor a lépcsőn heverő alakot rögtön megemelik és viszik vissza a lakásba. Ez nem részvét lett volna, mert bassza isten, hanem valamiféle egyesületi szellem, sportszerű jóindulat.
Valamennyien látták, hogy ez az ember nem csak részeg, hanem sír, egy ilyen nagy barom. Egyik karjával átfogta a fejét, talán van még valami sérülése is, az arcát pedig a liftakna régóta rozsdásodó rácsának szorította, és néha belerázkódott a háta.
Hogy az isten tegye oda a faszát, ahová akarja, hát ennek kibaszott nagy bánata van.
Mások meg rögtön az üvegeikkel ügyetlenkedtek, hogy letegyék a kőre, nagy mámorukban azonban a követ nem találták, hogy akkor most ez közelebb lenne-e vagy távolabb, vagy éppen túl keménynek találták a követ az üveghez, s ebből vihogással kísért éktelen csörömpölés támadt.
Fogd, mondta ekkor Kristóf halkan, én ezt a srácot ismerem.
A teli italos palackok láttán odafenn harsányan felnevettek, ujjongtak, nyerítettek, hogy akkor el sem kell menniük, mert megérkezett a felmentő sereg, ezek, baszd meg, literes üvegben hozzák a vodkát.
III. kötet 527Klára pedig kicsit maga is ügyetlenkedett, ő is velük nevetgélt, hogy rögtön mind a négyet el fogja ejteni.
A szép kisasszony csak sose féljen, ők majd segítenek.
Ha italról van szó, akkor szívesen feláldozzák érte akár a barátjuk életét.
Ők áruba bocsátják a testi-lelki jóbarátjuk jó kurva édesanyját, de ezzel a részeg állattal Kristóf sem fog tudni sokat kezdeni.
Jó kis firma, harsányan nevettek együtt, jól ismerik.
Egy halvány arcú kis fiatal nő ekkor a lépcső tetején kitárta mindkét karját, s nem tudni miért, de nagy hangon belekiáltotta a csupasz és visszhangos lépcsőházi éjszakába, hogy ő minden segget kinyal, hiszen kinyalja ő szívesen, nincsen segg, amit ő ki ne nyalna, csak azt ne kívánja senki tőle, hogy jó pofát vágjon hozzá vagy örüljön.
De ezzel senki nem törődött, mintha nem hallanák a részeg nihilizmusát. Meg nagy lett a csörömpölés, mert az üres üvegeiket gyorsan odahagyták mindenütt.
A következő léptével felrúgta a másik, a palackok gurultak, de nem törtek el.
Gyorsan mentek a zsákmányukkal, a vodkákkal és a borokkal vissza a lakásba, a csörömpölés meg hosszan visszhangozott.
Máskülönben a kijózanodás veszélyétől kísérve végig kellett volna gyalogolniuk az üres üvegeikkel a viharos Rákóczi úton, föl egészen a Teréz körútig, s ott a város egyetlen éjjel és nappal nyitva tartó élelmiszerüzletében beváltani.
Minden úgy volt jól, ahogy a következő fél órában a legegyszerűbb.
A jövővel akkor már senki nem számolt komolyan.
Az ismeretlen társaságot Klárával együtt visszafogadta a nagy lakásban a sokaság, de nyitva hagyták maguk mögött az előszoba ajtaját. Olyan meg tényleg nem volt az ilyen helyen, hogy ismeretlen vagy ismerős vagy bemutatkozás vagy más ostoba formaság.
Nem azért, mintha hirtelen oly nagy lett volna a testvériség, hanem majd mindenki egyformán volt a másik iránt közömbös.
III. kötet 528Egyszerűen szarni bele.
Szarok én a te mocskos pofádba, baszd meg.
Gondolod, hogy nem szarok én mindenkire.
Egészen pontosan ezerkilencszázötvenhat szilveszterének délutánján jött el a mágikus pillanat, valamivel alkonyat előtt. Még jócskán érvényben volt a kijárási tilalom, a Ferenc körúton, a József körúton, a Teréz körúton és a Lipót körúton az úttest közepén feltornyozott és elszállításra váró törmelékhegyek és romhalmazok miatt nem közlekedett még villamos, s éppen annyi hely maradt, hogy a buszok és az autók valahogy elhaladjanak. Néhol a járdákon állt az összehordott rom, másutt pedig, ahol még neki sem láttak, hogy az ágyúzások nyomait eltakarítsák, csupasz tetőgerendák, fürdőkádak, csillárok és bútorok roncsai hevertek a járdára kiömölve, egymásba rogyva. Leszakadt lakások és kiégett üzletek berendezése.
Este tizenegyre ezeknek az utcáknak és utaknak elvileg el kellett volna néptelenedniük, tízkor leállt a közlekedés, a házmestereknek a kapukat fél tizenegyre gondosan kulcsra kellett zárniuk, s ellenőrizni, sőt jelenteni, ki érkezik az utolsó pillanatban, hogy aztán a néma éjszakában csak a rendőrök és a karhatalmisták csizmás lépteit lehessen hallani.
Néha egy kiáltást, magányos lövést is.
Ezen a délutánon azonban egyre több lett az utcán a hangos ember. Mintha összebeszéltek volna, s most aztán mindenki a körutakra tart. Száraz hideg volt, az ég erősen felhőkkel fedett és igen hiányos a közvilágítás. Nem lehetett tudni, hogy a gyorsan ereszkedő sötétben honnan jönnek elő ennyien.
Ezek nem tiltakoztak semmi ellen, semmit nem követeltek, megmászták a veszélyes romhegyeket, és még csak nem is beszéltek egymással vagy senkivel. Ittak, akik már beittak, torkuk szakadtából ordítottak. Ami ellen a hatóságnak nem lehetett külön kifogása, illetve külön be kellett volna gyorsan tiltani. Mert nem együtt ordítottak, hanem mindenki magának tutult vagy ordított. Talán a gyerekeik játékszereit hozták ki az utcákra, s csak a következő években jöttek elő III. kötet 529ugyanezekkel a kereskedők, sípokat, ez volt minden családban, hiszen az úttörőnek sípja van, s ez vörös vagy kék zsinóron lógott az iskolás gyerekek nyakában, de hoztak papírtrombitát, dobokat, csecsemők csörgőit, kereplőket, kis harangokat és cintányérokat, olyan eszközöket, amelyekkel zajt lehetett kelteni, sziszegő papírkígyókat, nyomásra sípoló és brekegő gumiállatkákat a fürdőszobákból.
Még csak nem is énekeltek, nem lett volna mire táncolniuk. Még csak nem is gyülekeztek, hiszen rendőrhatósági rendelettel volt felfüggesztve az állítólagos gyülekezési jog, és három ember találkozása összeesküvésnek számított.
Egymás arcába ordítottak, megmutatták egymásnak a torkukat és a fogtöméseiket, vigyorogva sípoltak egymás fülébe, egymás füle mellett forgatták a kereplőiket, egymás fülébe dudáltak, s közel sem csak a serdületlen ifjúság.
Némán kínálták egymást az itallal, hogy a másik legyen részeg, olyan, mint az állat, amilyen én vagyok.
Egymás arcába és egymás fülébe sípoltak, tutultak és ordítottak, habár csak úgy maguknak tették, maguknak csapták a zajt, nem a másiknak. Budán ugyan néma csend honolt, de Pesten megint az utcán volt a város. Nem is történt semmi, legfeljebb a gyér autóközlekedés akadt el, senki nem várt és nem számított semmire, az éktelen zajjal legfeljebb felfüggesztették a félelmüket, és így aztán köptek is a kijárási tilalomra. Mindenki ivott mindenki üvegéből, s anélkül, hogy akár az üveg száját letörölte volna. Ez valószínűleg az első nagy főpróba volt, a passzív rezisztencia főpróbája. Ugyan, milyen fertőzéstől lehetett volna még tartani. Nem is lehetett tudni, honnan került elő ennyi ital hirtelen, olcsó asztali borok és bűzös kisüsti pálinkák.
Ez nem volt vidám, minden volt, de szép nem volt, még az ocsmányságával sem tüntetett. Éjfélkor lett a leghangosabb, csak hangosabb lett, hiszen senki semmit nem kívánt senkinek, és a himnuszt sem énekelték többé. Még hosszú éveknek kellett eltelnie, míg valakinek ismét eszébe juthatott, hogy a másiknak az új évre akár valami jót kíIII. kötet 530vánhat. Nem volt olyasmi, ami ne lett volna betiltva, és ennyi részeg emberbe mégsem lehetett volna csak úgy belelövetni.
Ha lehetett volna, akkor is mi van, szarni rá.
Egyre hidegebb lett, mínusz hét körül, és még éjfél után is növekedett a népsűrűség, erősödött a zaj és a tömeg féktelen belső némasága.
A romok tetején táboroztak, mindenféle éghető törmelékből bűzös kis jelzőtüzeket gyújtottak végig a körúton. Már tíz körül hullani kezdett a hó, éjfélre sok hó esett le, csúszósra taposták a talpak. A romok csúcsain, az elszenesedett szerkezeti elemeken megült és a tüzekkel világított.
Hajnali kettő körül kezdtek néptelenedni a körutak, lassan a hó is elülhetett a járdákon, eltompította a magukra maradt kiáltozásokat.
Megvirradt, amikor a nagy távolból még mindig hallani lehetett a magányos tutulásokat.
Csak a rákövetkező nappal, az új év első napja lett olyan, mintha örökös éjjel maradna utána a süket utcáival.
De hiszen ez olyan régen történt, talán igaz se volt.
Kristóf leguggolt hozzá a lépcsőn, ehhez a hozzá alkatban oly hasonló, néhány évvel tán idősebb fiúhoz, megragadta és megrázta a vállát, mondta, álljon már föl innen, kötelességszerűen még káromkodott is, hogy jobban értsék egymás megrázó és túlhabzó érzéseit, gyöngéden rázogatta, kérdezte, mi történt, közben ugrált a szíve az örömtől, hogy újra látja.
Legszívesebben azt mondta volna, édes egykomám, hogy milyen szerelmes vagyok.
Még az is milyen jó volt az egészben, hogy Klára odafenn eltűnt a sokaságban, és majd keresheti.
Rögtön el is mondta volna, hogy adjon egy kicsit a másiknak a boldogságából.
Hiszen mennyire szerette.
Hirtelen eszébe sem juthatott, hogy mikor és főleg milyen körülmények között látta utoljára. Hanem a Podmaniczky utca jutott eszébe, ahol ment a lőszeres ládájával a vállán, és a vizet újra megnyitották.
III. kötet 531De most sem hagyta magát a barátja, nem, inkább odafeszítette magát a rácshoz, Kristóf küszködhetett.
Nem a puszta érintés, hanem inkább a nem evilági gyöngédség, még csak nem is a kérlelés győzte meg, hangos, részeg sírásba csuklott, amitől a lépcsőház azonnal részegen visszhangozott.
Akárha erre válaszolna, az illető nem bírná már idegekkel, valaki becsapta vagy berúgta odafenn az előszoba ajtaját.
De hát mondd már, a jó istenért, mi történt veled.
Elhagyott, sírta a barátja, kiáltozott, elhagyott.
Erre Kristóf azért nem számított, hogy valaki elhagyta volna a barátját, akiről hosszú évek óta semmit nem tudott. Voltak pillanatok, amikor mindazon dolgokból, amelyekkel előre nem számolhatott és úgymond ki volt zárva belőlük, mindennél világosabban állt elébe a saját naivitása, amint kiszolgáltatja őt az ostoba és tompa semminek.
Már rögtön az is világos volt belőle, hogy ez nem valami közönséges szerelmi bánat, vagy nem azon szerelmi bánatok közül való, amelyeket ismer. Fehér volt ugyan az inge, de dohánytól és alkoholtól bűzlött a szerelmi bánata. Részeg csökönyössége pedig jóval erősebbnek bizonyult, mintsem hogy engedte volna magát innen elcipelni.
Mintha lelke barbárságával vezekelne.
Amíg az alkohol szintje megtartja a fájdalom felszínén, meglegyen a megfelelő mennyiségű testi kín, ezért kellett itt maradnia, ezért ordítozott ilyen pusztítóan.
Kristóf egy ideig elképedten és megszeppenten nézte, tartotta a térdén az ismerős hátat és vállat, valamennyi tartózkodással is, hiszen a következő pillanatban talán mégis fény derül rá, hogy tévedett. Megfordul vagy megfordítaná, s kiderülne, hogy nem a Pisti ez, akivel ő a Podmaniczky utcában találkozott először.
A liftaknába ordította le, bömbölt a rácson át, hogy elhagyták.
De hiába nézte, nem volt olyan tagja, amit bárkiével összetéveszthetett.
Utoljára Wiesenbadban látta, amint egy közönséges nyári délelőtIII. kötet 532tön egy orosz rendszámú katonai gépkocsin elviszik az óriás fenyők között, úgy, ahogy volt, egyetlen szál gatyában elviszik, tiltakozott, mutogatott a Wolkenstein-ház második emeleti ablakára, hogy hozná a holmiját, de szakszerűen betuszkolták, belökdösték, még a fejére is vigyáztak, hogy ne verje be, s csak a kavicsok csikorgása maradt utána, a fenyők néma csúcsa és az ég a felhőivel.
Odafenn minden holmijukat a hálóterem kövén találták, az ágyakon a felforgatott matracok, csak az ő szekrénye volt üres, elvitték vele mindenét.
Örökre elhagyott, kiabálta, tudom, hogy örökre.
Akkor azért a nevén szólította, nem volt kétség, de a biztonság kedvéért, meg nem akart többé káromkodni.
Inkább legyen a vak szeretetével meztelen.
Pisti, légy oly kedves, mondta, embereld meg magad, ne verd fel már a házat.
Én kopogtatok, mondta, s valóban a hátán kopogtatott.
Adj nekem már valamilyen értelmes magyarázatot, mi történt, kérdezte, ki hagyott el.
Mi a csudának fekszel itt.
A részeg figura hirtelen fordult meg a lépcsőn, mintha egész meredt testével mohón rávetné magát, hiszen a másik hangját valószínűleg ekkor ismerte fel, vagy csak a mozdulatból, ahogy a hátán kopogtatott, ez a régi játék.
Bámult rá, hogy akkor ez tényleg ő lenne, a Kristóf, ráncba szaladt az arca az erőlködéstől.
Állj föl innen, Pistikém.
Te figyelj, haver, mondta a másik rögtön igen fenyegetően és majdhogynem józan szigorral, én nem vagyok a te Pistikéd.
Kristóf csak bámult rá és elhallgatott.
Te aztán nekem többé ne mondd, hogy én neked kedves vagyok, mondta vontatottan, a részegek gyámoltalanságával, közben fel akart volna ülni, de éppen csak a fejét sikerült a lépcsőről felemelnie.
III. kötet 533Te azt pedig nagyon jól tudod, mert ha én odabaszok egyszer, akkor az a kurva isten. Tudod te ezt, kis haver.
Úgy beszélt, olyan sötéten, mintha nem felejtette volna el, hogy milyen súlyos elszámolni valójuk maradt.
De hiszen semmilyen elszámolni valójuk nem volt és nem maradt, hacsak nem a nyers rettenet, amitől tartottak is, hogy a Pistit még itt Wiesenbadban is utolérik.
Nem vagyok, baszd meg, a kedvesed, ezt tanuld meg, baszd meg.
Kristófnak rémülten arra kellett gondolnia, hogy hiszen ez az ember valamivel meggyanúsítja őt.
Te egy nagy szarházi vagy, egy kis ficsúr vagy, mondta megvetően, ami azért Kristófot megnyugtatta, hiszen más esetben akár le is zsidózhatta volna, egy nagy gyáva szar vagy, haverkám, kiáltotta, én itt most kimondom neked, belemondom őszintén a szemedbe, azért mondom, hogy én egy ilyen szar kis ficsúrnak nem vagyok, baszd meg, a semmilyen kedvese.
Eddig bizonyára azért szorította olyan görcsösen az arcát a rácsra, mert a liftaknába hányt.
Az pedig igazán nem érdekelte Kristófot, hogy részegségében mit beszél.
Azért reszketni kezdett a lelke, hogy a Pisti előtt olyan látszat keletkezhetett, mintha ő árulta volna el, s akkor miként tisztázhatná magát. Ha volt ember, akivel szemben még gondolatban sem követett el semmi olyasmit, ami gonosz lehetne, hamis vagy erkölcstelen, akkor ő.
Több helyre elment, évekig újra és újra ment, amikor egy újabb ötlete támadt, hogy megtalálja a városban, kérdezősködött utána, de az a lehetőség, hogy ő elárulhatta volna, feladhatta volna, az soha, még a legsötétebb óráiban sem volt benne a pakliban. Többször kiment Csepelre, hogy legalább a helyet megtalálja a régi strandnál, ahol a nagymamája lakott és minden áldott nyári reggel a kerítésen másztak át, legalábbis Wiesenbadban, ahol egymás mellett aludtak és néha egész éjszaka meséltek egymásnak, így mesélte el.
A jegenyéket megtalálta.
III. kötet 534De bármivel gyanúsította volna, most nem mondhatott le róla ilyen hirtelen.
Jó, rendben, elismerem, most tényleg nem vagy valami kedves, s elég kedvesen bele is nevetett a fenyegető és nevetséges arcába, holott a naiv lelke mintegy belereszketett a szörnyű gondolatba, de akkor is állj föl szépen innen.
Mintha önmagát kéne egy olyan árulással meggyanúsítani, amivel a Pisti gondolatban talán meg is gyanúsította őt.
Valamit a Pisti még mondani akart, válaszolni, de a súlyos fejét alig tudta a nyakán megtartani. Olyan jó nagy feje volt, kemény feje. Sírástól feláztatott és berácsozott arcán, a félrenyomódott orrán ottragadt a könnyekkel szétmázolódott gyomornyák és az emésztetlen ételtörmelék.
Basszon meg téged a nagy fekete kutya, érted haver, az basszon meg tégedet, ha érted, amire én gondolok, ennyit azért még volt ereje a saját sötét alávalóságából kimondani.
Kristóf ugyan nem értette, a gyomortartalom undortkeltő savanyúsága azonban minden egyes szavával az arcába dőlt.
Veszélyesen ingott a feje a lépcső felett, s Kristóf inkább megragadta a vállánál fogva, ne verje a fejét a lépcső élébe. Még így is kedves maradt neki, a bűzével és az okádékával együtt, ami fennakadt a rácsokon. Nem tudott nem örülni, ujjongani, hogy mégis megtalálta, újra látja. Nem vette egészen komolyan, hogy ilyen állapotban és időközben akár meggyanúsította volna őt. Mert neki a Pisti tényleg mindent elmesélt. Meg akkor is mi van, ha komolyan veszi, hiszen itt volt, nem akasztották fel, mint másokat. Nem sikerült ugyan felültetnie, megmakacsolta magát az állat, nem ült fel, kimerülten elfeküdt.
Kristóf pedig a zsebkendője után kutatott, hogy azért egy kicsit megtisztítsa a szutykától, majd ő rendbehozza.
Az elég undorító és bűzös fejét a nyakánál fogva emelte meg, a lépcsőn térdepelt a feje mellett.
Elhagyott, suttogta erre a másik a saját angyalian részeg ártatlanságába merülten, nekem nincsen többé kedvesem.
III. kötet 535Kristóf a fejet kissé maga felé is fordította, hogy letörölje, ami bizonyára olyan volt a Pistinek, mintha az anyja tartaná.
Előbb még megbaszott, suttogta csaknem elhülyülten hüppögve és pityeregve, semmi mást nem csinált velem, használt, baszd meg, vinnyogott, érted, haver, soha másra, megbaszom, aztán elhagyom.
Kristóf ezt valahogy hallotta, ezt a meglepetésekkel teli vallomást. Amit a nyelv szabályai szerint azért nem lehetett volna úgy értelmezni, hogy akkor a Pistit ne egy másik férfi, ne egy ilyen önző alak használta volna, de mégis, mintha nem hallaná. Mintha nem hallaná, közben törölgette a kedves arcát a saját makulátlanul fehér selyembatiszt zsebkendőinek egyikével, amelyeket Ilona áztatott, mosott, főzött, kékített és vasalt ilyen illatosra és tökéletesre, enyhén keményítette is.
Valahogy mégsem volt mersze eljuttatni a tudatához, hogy ez a másik mit beszél össze részegen.
Ha eljuttatta volna a tudatához, akkor sem érti. A szíve és a lelke még hosszú évekig minden szabálytalan tapasztalatával együtt teljesen ártatlan maradt. Abban a hiszemben élt, hogy a világot meg kell ismernie, meg nem is válogathatott, s amikor megismerte, akkor arra gondolt, hogy nem, ilyesmi a Pistivel nem történhet.
Valamit a saját lehetetlen élményei miatt félreért vagy félrehall.
S hogy a szégyene szóhoz ne jusson, hangosan káromkodott, az istent káromolta, hogy baszná meg őt.
Csinálja itt a cirkuszt, szidalmazni kezdte, mintha a káromkodhatnékjától maga is megrészegedne, hogy egy ilyen részeg állat és inkább viselkedne tisztességesen. Legyen már egy kicsit úriember. Miközben benyúlt a hóna alá, hogy megemelje, kiröhögte, megfeddte, hogy az isten picsáját, ne hagyja már itt el magát.
Álljon már föl.
A részeg azonban a részegek förtelmes élvezetével ellenkezett, hogy azért sem áll föl, nem, hanem az élete végéig itt marad.
A fűzfán fütyülőjét, ordította Kristóf, maga is nem kevés élvezettel, hogy a lépcsőház csak úgy visszhangozott.
III. kötet 536Majd éppen Kristóf fogja neki megmondani, hogy ő mit tegyen. Majd egy ilyen kis gecihuszár fogja neki megmondani.
Oda ne rohanjak.
Hát nem látod, kishaver, hogy én milyen egy mocskos részeg állat vagyok és rögtön szidni fogom az anyádat.
Na, most akkor még jön ezzel.
Hiszen ő is mindent elmesélt a Pistinek.
Hiába játszod meg magad, haverkám. Eljátszaná nekünk a kisfiú a jófiút, hogy ő most jött szépen a Vöröskereszttől. De én az egész Vöröskeresztnek elmondom, baszd meg, hogy ki vagy te.
Most az a kérdés, te tökfejű, hol hagytad el a kabátodat.
Az az igazság, hogy te egy nagy gecihuszár vagy és nem az a virtigli jófiú vagy, akinek te kiadod magad. Kifigyeltelek én, megismertelek. Én az igazságot fogom az egész Vöröskeresztnek megmondani, csak a tiszta igazat.
Fel akarta volna ráncigálni, legalább vesemedence-gyulladást ne kapjon, üljön föl már, de a részeg kiszakította magát a kezéből, s olyan indulattal, hogy félő volt, megüti.
Honnan lenne neki kabátja, talán majd kapott a Vöröskereszttől kabátot.
Kristóf azonban nem engedte, nem akarta.
Neki kabátja sincs, ordította, sírta, neki már egy kabát se jár a Vöröskereszttől.
El is engedte az ordítozó embert egy pillanatra, ezzel azonban egy még képtelenebb késztetésének engedett.
Két hűvös tenyere közé fogta a részeg fejet, valami szépet, kedveset, megkapót, biztatót akart volna neki mondani. Hogy szereti és tele van a szíve szerelemmel és ad belőle neki szívesen, mert neki annyi van.
Vagy nem többet talán, mint amennyit egy nyűgös gyereknek mond az ember.
Erre azonban nem kerülhetett sor, mert Pisti a szerelemtől és az elérzékenyedéstől csupasz arcába ordította, hogy soha, soha nem fog inIII. kötet 537nen felállni, ekkora szívességet nem tesz neki, hogy felálljon, a fasz álljon fel neki.
A lépcsőház megint förtelmesen visszhangozott tőle. Tényleg csak egy zsák volt, ami telve van förtelemmel.
Rólad én többet tudok, kis haver, mint ahogy te gondolod.
Kristóf csak nézte, figyelte, miként ordítják bele ezeket az ismeretlen és megalázó és fájdalmas érzelmeket az arcába, amelyekről eleddig mit sem tudott. Most azonban végre megismeri, s így nem tudta volna azt mondani, hogy ne érdekelné.
Aztán elengedte a kedves fejét, amely inkább mulatságos és szánalmas lett a sok ordítozástól.
Habár az sem volt kevés, ami félelmetes és gyalázatos.
Akkor meg dögölj meg magadban, mondta, csak arra kérlek, hogy csendesen csináld, ne ébreszd fel vele a szomszédokat.
Végzett vele, de nem volt szíve itthagyni, ilyen állapotban.
Bár ilyen állapotban kérlelni sem lett volna sok értelme.
A Pisti feje elég bután visszakoppant, mintha a nagy fejét nem tudná a nyakán megtartani a lépcső felett. Ő pedig, amint felegyenesedett és ment volna végre Klára után az emeletre, s igazán nem volt több elvesztegetni való ideje erre a hülyére, megszédült.
Ki tudja, mióta nem volt a gyomrában étel. Reggelizni biztos nem reggelizett, nem ebédelt. A lépcsőház undortkeltő falához döntötte a hátát, pikkelyesen hullott róla a festék, várta, hogy elmúlik vagy éppenséggel összerogy, és olyan mindegy volt e pillanatban.
Minden mindegy lett.
Az értetlenség, a szívüregéből feltoluló szédület és a semmivel nem indokolható ragaszkodás között ingázva bámulta ezt az undortkeltő idegen embert.
Vajon mihez ragaszkodik ő, ha egyszer nincs mihez. Vajon a saját érzéséhez-e, vagy az idegen lény szépségéhez ragaszkodik, de akkor meg minek a minősége ez a szépség.
Egy kicsit le kellett ugyan a szemét hunynia, ne gondoljon már III. kötet 538örökösen másra, mint amit a saját szemével lát, hanem inkább a saját gondolatait felejtse el.
Mire felnyitotta, a Pisti lassan és igen meglepetten felült. Mint aki barátja gondolatait kis késéssel azért megérti, hogyne értené. A széttárt térdén támasztotta fel a csupasz karjait, s így valahogy megmaradt. A feje ugyan kimerülten és szemrehányón lecsüngött.
Gombolatlan fehér inge világított a mocskos szürke lépcsők felett.
Kristóf el akarta volna mondani neki, mégis, hogy milyen boldogság tört ma rá, és büszkélkedni a szerelmes jövőjével.
Úgy látta, hogy máris sugárzik a Pisti homloka, s úgy érezte, hogy a Pisti a sugárzó vallomásra vár.
Azért mesélte volna el neki, hogy megvigasztalja vele, de legnagyobb szerencséjükre egyetlen szót sem talált. Még az is eszébe jutott, hogy Wiesenbadban a rohadt Pisti azokat a lányokat vette tőle el, két lányt is elvett egymás után, akikhez ő gyáva volt és ezt rögtön kiszagolta, pedig azok belé voltak szerelmesek. Szívesen adta őket, vigye, helyette. A gyávasága vagy a félénksége valahogy a levegőben volt, bármiként harcolt ellene. Fájt egy kicsit a szíve értük, mert mégiscsak őt szerették, az egyik hangosan, a Bärbel Mengel, a másik, a nem tudja már milyen Ingrid, élesen és szemérmesen. De most nagyon jó érzés volt ebben a szédületben az egykori fájdalom, hogy ezek gondolkodás nélkül elmennek helyette a Pistivel.
Olyan világos volt, hogy a világi élet behelyettesítésekből áll.
Klárát sem találta volna meg nélkülük, a félénksége nélkül, a napnál világosabb.
S oly hálás ennek az állati Pistinek, hogy elvette őket. Annyira kíváncsi lett, hogy mi lett velük.
Egy ideig még figyelte a jelenést, a Pisti sugárzó homlokát, majd szó nélkül hagyta ott az újra megtalált gyalázatos barátját, ne is lássa, indult fölfelé.
Benyitott a lakásba, ahol a füstbe és a zajba alámerült sokaság azonnal magába fogadta az elnehezült szívével. De évekkel, évtizedekkel III. kötet 539később sem tudta volna összeszedni, hogy mi minden történt vagy mi minden nem történt meg ezen az éjszakán.
Mintha nem is maradt volna mindvégig itt, hanem másokkal együtt talán többször kikerült az utcára.
Kabát nélkül áll a szélben, erre emlékezett, és a csupasz, megtépett fákra, s hogy egyedül áll a házak között és bámul fel a sötét égre.
Talán a Gourmand-hoz mentek át, hogy italt vásároljanak vagy csupán egy italra, ki tudja már. Ennek négyig nyitva volt a bárja. Azt akarták, hogy ő fizesse, jó, fizetett nekik, bár arra nem emlékezett, hogy mi a csudát fizetett vagy kik voltak. Üres üvegeket biztosan nem lehetett visszaváltani.
Másnap koradélután vette észre, amikor sikerült végre fölébrednie és felöltöznie.
Valósággal felriadt, el akart volna menni, Klárát gyorsan megkeresni, akárhol, s akkor látta, hogy egy árva fillérje nem maradt.
Ezek vagy kizsebelték, vagy nem adott vissza a mixer.
De arra nem emlékezett, hogy mennyit kellett volna miért fizetnie vagy miként jutott vissza a Teréz körúti lakásba.
Most meg nem mehetett el, vagy megint lopni kényszerült.
Pedig már álmában nagyon fel akart ébredni, hogy mehetne, de nem tudta, hol keresse, hol kezdje el a keresést.
Annyi biztos, hogy a saját hányingerével hevert itt a saját ágyán, látta, hogy pucéran fekszik és takaratlanul, s mielőtt lehányná az ágyneműt, gyorsan fel kell ülnie.
A szomszéd szobából sem hallott ki hangokat, minden néma volt körülötte.
A Gourmand például a gazdag, fehér abroszaival, az óriás, fehér damaszt szalvétáival nem csak a berendezése, hanem a választékos és feltűnően rövid étlapja szerint is a frankomán helyek közé tartozott.
Mikor először belépett az ismeretlen lakásba és elveszetten állt az idegen emberek között, akkor elcsodálkozott, hogy ez nem egy előszoba, hanem amolyan fogadóterem lehetett a szabóság fénykorában. III. kötet 540Ilyet még nem látott a saját szülővárosában. Klára pedig egy belső szobából tolakodott kifelé a boldog mosolyával, hogy ő találjon már a Lüttwitz Andria nyércbundájának valamilyen biztos helyet, ahol bármikor megtalálja, mert mégsem töltheti ebben az egész éjszakát.
Sehol egy fogas.
Annyira meglepő volt látni őt, viszontlátni, mintha először látná, holott immár tudta, milyen érezni. Mit nem adott volna egy olyan érzésért, amit iránta érzett. Annyira boldog volt tőle, annyira eltelt vele a tekintete, hogy egyenesen hálás volt önmagának mindezért. Olyan végtelenül nevetséges volt a boldogsága. S miközben a biztos helyet keresték, a sokaság egymáshoz préselte őket. Olyan dolog, amire egyikük sem számított. Ismét csak érintkezhettek, megérintették, meg is fogták, tapintották, óvatosan tapogatták, csókolták és bizony elég durván markolászták egymást, egymáson kellett előrenyomakodniuk és teli szájjal nevettek. Mintha ugyanakkor meg kéne önmaguktól mindezt tagadniuk. Még ha minden moccanással előbbre is hatoltak e szemérmesen őrzött semmiben, amely se az idő, se a tér tulajdonságaival nem rendelkezett, és ezért nem ismerték.
Meg azért is csak röviden, gyorsan, kihasználva az idegen vállakat és hátakat, féken tartva, hogy ne mások szeme láttára következzék be.
Nem tudták, mi.
Klára a fejek fölé böködött, mutogatta, hogy merre törekedjenek.
Kristófnak be kell látnia, kiabálta, hogy nagy hülyeség volt ezt a kurva bundát kölcsönkérni.
Ő belátja, de nem ő javasolta.
Hiába látja be, ha egyszer miatta tette.
Már miért tette volna miatta.
Látom, nem hiszed, de ez maradjon a te hülyeséged.
Meglehet, még előbb történt, hogy eljutottak egy konyhába. Ahol többen szendvicseket kentek, és ők a maradékokkal etették egymást. Mondta nekik egy nagy, sötétbőrű lány, hogy menjenek vissza a szobába, s akkor ott kaphatnak szendvicset. Ha nem tartanak rendet, akkor III. kötet 541mindenki mindent fölzabál. Őrülten falták a maradékot, amit a lány eléjük lökött. Most ebbe ölték az eltérített energiáikat. Egymás bámuló szeme láttára faltak föl minden maradékot. Vadul haraptak és nyeltek, sajthéjat, kenyérvégeket, szalámicsonkokat, sárgarépát és salátát, amit ez a nagy, sötét lány adogatott nekik nagy nevetve az asztal másik oldaláról. Aztán egy zsírpapírról még feletette velük a sonkabőrt és a sonkazsírt. Ezt véletlenül mind a ketten nagyon is szerették. Hanem a falatokat irigyelték egymástól, egymás szájából vették ki. Ezt játszották, hogy nem csak mindent fölzabálnak, hanem egymás szájából kinézik, de ez valahogy igaz is volt, és ezért játéknak elég kockázatos. Éhségük és falánkságuk valódi volt, a többi a ragadozók játéka. Egymás szájából ettek, vagy legalábbis mindig kértek egy kicsit a másikéból. Együtt ettek meg egy jókora ecetes uborkát a sonkazsírhoz. A nagy, sötét lány legnagyobb örömére egymás szájáig ették le és a nyakukon csorgott a lé. Pedig akkor még csak egymástól voltak ilyen ütődöttek és részegek. Valójában azonban minden egyes érintéssel, az egymás szájából kicsábított, félig megrágott falatokkal külön elnapolták ugyanazt a csókot és érintést, mintha nem történne meg, mintha jeleznék, hogy a könnyed zabolátlanságukon túl vár rájuk a féktelenség. Vagy legalábbis kísérletet tesznek rá, hogy késleltessék, elodázzák, valami mással, akár bájos kis ocsmányságokkal vagy sértő közhelyekkel helyettesítsék.
Ám ennek mégiscsak utána kellett lennie, hiszen a konyhában Klára már nem viselt bundát.
Valamikor mindenesetre visszanyomakodtak valahogy az eredeti helyre.
A fényét veszített fogadóteremből nyílt egy másik tágas helyiség, amelynek az imént még nem, most azonban ki volt tárva az ajtaja. Ahol más pesti lakásokban a konyha, netán a konyha és a cselédszoba található. Ennek a mélyén maradt két gördíthető ruhaállvány, amelyre korábban a próbára előkészített öltönyöket akasztották fel a szabászok. Most nem csupán a vállfák voltak teli kabáttal, hanem csak úgy egymásra hajigálva. Ebben a tágas udvari szobában volt még egy nagyobb III. kötet 542dobogó, ami szintén kabátokkal volt vastagon beterítve. Ide hajította, aki megérkezett, s aztán innen cibálta ki, mikor ment el.
Rövid zsinóron egyetlen szál villanykörtét hagytak, ami bizony elég siralmas fényt adott.
Őrületesen meleg volt az embertömegben, a szobákban mindenki ledobálta a zakóját vagy a pulóverét.
Kinn a folyosón az érkezők és a távozók olykor szándékosan, máskor véletlenül belerúgtak az üres üvegekbe. Ezek óriási lármát csapva gurultak el, ugráltak le a lépcsőn, míg a lépcsőforduló falához csapódva el nem törtek.
A bejárati ajtót is folyamatosan csapkodták.
Mindezt hallotta és látta, miközben hanyatt zuhant és Klárát rántotta magával.
Arra azért jól emlékezett, hogy ezt a disznóságot az üres üvegekkel ő is csinálta azokkal az ismeretlen többiekkel. Akik közül az egyik minduntalan átfogta a vállát, ő pedig az ismeretlen alak derekát fogta át, így tartották meg egymást, és egymás lábára adták a szerencsétlen italos palackokat.
Bizonyára a dobogón próbálták a kuncsaftok a frakkokat és a frakkhoz viselt, ceruzavékonyra szabott kabátokat.
Miközben a kabátokra zuhantak, Klára óriási frizurája kibomlott és a hajával egycsapásra beterítette Kristóf arcát, mégsem engedhették el a gyeplőt. Kristófnak a folyosóról behallatszó üvegcsörömpölésről eszébe jutott, hogy különben is vissza kéne mennie a lépcsőházba, ahol mégsem hagyhatja így a Pistit magára. Meg bárhogy nézte, mintha a folyosóra néző ablakot az ostrom alatt sötétítették volna el, így maradt, vastag, fekete festékkel voltak lemázolva az ablaktáblák. S nem értette, hogy miközben ilyen veszélyesen közel kerül ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, miként gondolhat ilyesmire.
Később valószínűleg tényleg nem gondolt semmire.
Amikor nagy nehezen felálltak, hogy valamennyire összeszedjék magukat, akkor vették észre, hiszen mások is henteregnek itt a kabátokon.
III. kötet 543Nem értette, hogy az elme miként engedhet meg magának ilyen párhuzamos kapcsolást, fel volt dúlva tőle, mintha saját gondolkodását kicsapongásnak tartaná vagy a kényszeres gondolkodásával kétségbe vonná az érzéseit.
Klára a haját igazgatva, a hajtűi után tapogatva úgy találta, hiszen ezek undorítóak és szemérmetlenek, amit itt ezek csinálnak, és gyorsan menjenek ki innen, suttogta, de még mindig a bundában volt, és ennek az állványon lenne a legbiztonságosabb.
Egy másik kabátot egyszerűen ledobtak a vállfájáról a dobogóra.
Aztán italt kerestek, poharat sehol nem láttak és nem is találtak. Mások viszont készségesen adtak az üvegekből, meghúzhatták. Egy ideig úgy álltak egy ablakfülkében, hogy a térdük és a combjuk közé fogva tartották a másikat, s ketten szívtak el egy cigarettát. Egymás szájába adták, egymás szájából vették el a füstöt. Akkor is őrülten vigyáztak, mellkasuk és ölük követelő érzetével ne menjenek messzire, ám ne hagyják el egymást, a testük pedig mindkét parancsnak készséggel engedelmeskedett.
Táncoltak is, miként a tébolyodottak, Elvis énekelt, egyre csúnyábban táncoltak, szándékosan kivetkőztek magukból, és a zongorista a távoli szobában jó ideig nem is verte az Elvis ellen. Olyan őrületes lett az Elvis, hogy semmit nem lehetett volna tenni ellene.
Aztán csak lihegtek, sokféle izzadság illatozott mindenütt, Klára megint kereshette a hajtűit, de az extravagáns frizurájának tényleg vége volt, s megint italt kerestek. Előbb még vizet, vizet, találtak egy csaknem üres fürdőszobát, valaki ugyan édesen aludt a száraz kádban. A mosdónál vizet ittak egymás tenyeréből. Kristóf annyira fel volt hevülve, hogy nem csak a saját arcát csapkodta meg, hanem mértéket veszítve egy jó maréknyi vízzel és egy jókora ordítással beletenyerelt Klára vétlen ábrázatába.
Akinek nem esett kevésbé jól ez a boldogságtól duzzadó merénylet, mégis hisztérikusan, csaknem sikítozva tiltakozott ellene.
Most csupa víz lettem, a hajam.
III. kötet 544Tönkretetted a sminkemet.
Hogy tehetted ezt.
Nézte magát a tükörben, arcáról a dekoltázsába csurgott a víz, csíkos lett a púder, kétségbe volt esve, s valóban rémségesen nézett ki hirtelen. Amitől Kristóf szája azonnal sírásra állt, hogy ő ilyet tett.
Bocsánat.
Nem, erre nincs bocsánat.
De igen, bocsánat, bocsánat.
Oly sokáig, s úgy kellett ezek után egymás testén és egymás száján vigasztalódniuk, hogy alig tudtak egymásból értelmesen kikeveredni. Holott közben hallották a maguk csöndtől sűrű sötétjében, hogy a fürdőkádban a férfi felébred.
Nem kímélték meg egymást a nyelvüktől és a nyáluktól.
Menj ki, menj ki innét, megcsinálom az arcomat, de meg nem bocsátom.
Nézem, nézni akarom, nem megyek.
Menj ki, ne legyél gyerek, amíg szépen kérlek.
Nem hagylak itt ezzel.
Ha pimaszkodik, akkor majd ráengedek egy kis forró vizet.
Legalább húsz percet várt rá odakinn.
Közben mások bementek, s nem tudta őket visszatartani, kijöttek, ő pedig elveszetten állt ezen az emberi szükségletektől forgalmas folyosón, ilyen bután, saját nevetsége tárgyaként. Jó is volt egy kicsit egyedül lennie, a vécébe is bementek, mindent hallott, kijöttek.
Míg eszébe nem jutott, hogy a fürdőszobának van hiszen egy másik ajtaja.
Klára valóban eltűnt, és fenyegetőn üres lett a kád, az nem lehet, gondolta, de nem találta Klárát sehol a sűrű embertömegben. S hogy akkor nem bocsátott volna meg neki. Nem lehet. De legnagyobb szerencséjére más nőkkel látta meg ezt a férfit, aki miatt a poklok kínját kellett hosszú percekre kiállnia.
Ettől kezdve leállt a mániákus kereséssel, nem.
III. kötet 545Most majd ő jól megbünteti.
Méghogy ő keresse, lihegjen utána.
Valakikkel inkább valamiről igen hevesen vitatkozott, s olyan édesmindegy volt, miről. Művészetről vitatkoztak, ő csak úgy a partvonalról figyelt vagy kiáltott bele, förtelmes részegek. Hogy most akkor a Picasso tényleg egy nagy csaló-e, aki az orránál fogva vezet mindenkit, vagy igazi nagy művész, egy kibaszott nagy művész, aki élvezettel blöfföl és még a világnagy blöffjeit sem fogod tudni, apukám, a művészetétől elválasztani.
Akkor definiálja már a blöfföt.
Dehogy definiálom, majd a halál fasza definiálja.
Azt sem tudod definiálni, apukám, ha anyádba elküldelek.
Definíció nélkül pedig nem megyünk a művészetben semmire.
Mégis tudnivaló, hol vagy, apukám, az anyádban.
Úgy keveredett bele, hogy az egyiket véletlenül ismerte a Pikler Emmi gyermekotthonából, a Rózsadombról. Ez a fiú néhány évvel volt idősebb, s ezért azonnal felismerte. Amin azért mindketten eléggé meglepődtek, hogy nem tévedett. Azon a régi nevén szólította. Ennek a fiúnak szintén elvették a valódi nevét egy időre, amin most jót nevettek. Egy idő után mégis el kellett indulnia, hogy Klárát megkeresse, mert nem bírta volna tovább nélküle. Klára talán már el is ment máshová. Ilyen helyeken olykor hirtelen felkerekedtek az emberek. Akár futott volna utánuk az utcára. Meg is találta, de Simon vállához dőlve valakikkel igen élénken és elmerülten beszélgetett. Ami készületlenül érte, legszívesebben fordult volna ki, el innen. Ezek olyan jól illettek hozzá, egy igen hevesen gesztikuláló, világítóan szőke, erősen szeplős fiú és egy békés ábrázatú kerek asszony a nagy hasával. A szabad kezével tartotta a feleségét, úgy ölelte át, mintha felfogná a súlyát. Simon pedig egészen másoknak, a csöndesebb beszélgetésükön mintegy részegen átharsogva magyarázta az átható, rekedtes hangján, hogy semmi baj, nyugtalanságra semmi ok, a kommunista mozgalmat csak ne féltse senki. Mint a huzat, a jövő héten úgy fognak Algériából kitakarodni a franciák.
III. kötet 546De mi köze ennek a kommunista mozgalomhoz.
Sok köze, a fejét teszi rá.
Ha csak nem úgy.
Aki nem megy, írmagja nem marad, közben húzott egyet a kezében tartott üvegből. Ágost pedig mondhat neki, amit akar, a magyarok mindig szemben fognak állni a franciákkal. Még a kommunista mozgalomban is szembe fognak állni.
Meglehet, hogy így lesz, de a franciák ezt nem fogják észrevenni.
A körülöttük állók Simon rovására derültek kicsit, ám ő tovább magyarázott, ami inkább sérthetetlenné tette, mert most megmondja, hogy mindenki tévedett, egyedül ő mondta meg előre. Ezek menteni remélték a menthetőt, de itt nincs megállás. Mendès France is tévedett, Pascal Pia is tévedett, De Gaulle is tévedett, én majd megmondom neked, kiáltotta.
A franciák nagy tévedése bele volt írva a katolikus vallásukba, ez ilyen egyszerű a történelemben. Ők meg akarták ezeket a koszos kis arabokat a civilizációnak menteni, érted. Egyedül a tábornokok gondolkodtak világosan, vérrel és vassal megtartani még legalább ötven évre.
Pedig nekik is előre megmondhatta volna, hogy nincsen benne annyi.
Akik még mindig maradni akarnak, azoknak rondább lesz az életük, mint a csökönyös angoloknak Indiában.
Nem kell hozzá nagy jóstehetség, a franciák az ő lehető legnagyobb diplomáciai ügyességükkel deklarálni fogják a vesztüket. Napok kérdése, ezt most jól jegyezzék meg. A fejét teszi rá, hogy Joxe fogja bejelenteni.
Amivel ennek az egész véres ügynek vége lesz, de az igazi tánc csak most kezdődik el.
Miközben Simon fennhangon és fenyegetően handabandázott és közben hadonászott a borosüveggel, kényelmesen összefűzött karjával, tenyerébe hajtott állával, igen elegánsan és esztétikusan, a legpuhábban derékba szabott tweed zakóinak egyikében, magasnyakú fekete III. kötet 547selyemkasmír pulóverében ott állt előtte Kristóf melankolikus unokatestvére, Ágost, a dandy, a homlokába és az arcába mélyen belehulló, egyenesszálú fekete hajával.
Illetve Kristóf állt itt gyűlölködve, gyámoltalanul és megsebezve, távolabb, az ő levetett ruháiban. Azon a napon nem is volt más rajta, minden Ágosté volt, a szilvakék alsónadrágja, a szilvakék zoknija, még ezek is, mert az unokatestvére kirojtosodott vagy megstoppolt holmikat nem viselt. A kéket kedvelte, csak a kéket minden árnyalatában, ő meg gyűlölhette a sok kéket, holott valójában ő is jobban szerette a kéket, mint a szürkét vagy a feketét, a barnáról nem is beszélve.
Nem kell javasasszonynak lenni hozzá, most a népeken lesz a sor, csak figyeljetek, most majd ők fogják meghódítani a gyarmattartóikat. Erről fog szólni a következő ötven év. Mindent visszavesznek, erre ő a fejét teszi. A koloniális hatalmak elleni háború és a kommunista mozgalom előbb vagy utóbb össze fog érni, össze fog csúszni, egész egyszerűen földrajzilag fog összeérni, akkor pedig az isten kegyelmezzen mindenkinek, mert a világforradalomnak sem állja útját többé semmi.
Ekkor a szeplős fiú sem gesztikulált többé, a száját is eltátotta, elengedte a feleségét.
Mindenki mélyen, és alaposan megütődve hallgatott erről a részeg világforradalomról. Mit lehetett volna egy ilyen reményről mondani. Kristóf undorodva bámulta az embercsoportot, ahogy Ágost is némi undorral figyelt Simonra, s ezért nem vette észre őt. Hirtelen el akart volna fordulni, ő innen elmegy. Mert hiába is utálta Ágostot ennyire, be kellett látnia, hogy a figyelmük minősége, ahogy egy másik embert követnek, igen hasonló.
Ami miatt még jobban megutálta volna őt vagy önmagát.
Amikor Klára az ajka elé emelt kezével intett neki.
A szeplős fiú szólalt meg először, mondta, hogy ő meg van döbbenve, s álmatagon elnyújtotta a hangokat.
Simon mondta, hogy ezt el is várja tőle.
Klára csupán egyetlen ujját mozdította.
III. kötet 548Nem ám úgy, ahogy te gondolod, mondta a szőke fiú, akinek még a szempillája is szőke volt.
Akkor Klára egyetlen ujjacskája elegendő, hogy ezt is elviselje. Eloldalogjon, ne kelljen őket néznie, Simont se kelljen hallani.
Ennyi sztálinista zöldséget rég hallottam összehordani.
Veled én nem vitatkozom, te egy született náci vagy.
Kristófnak nem is maradt más választása, tudomásul kellett vennie, hogy nem ketten vannak, és nem is lesznek ketten.
A kiürített szobákban meghagyták az ünnepélyes csillárokat, nagy szobák voltak, nem mértéktelenül magasak, egyikből a másik, a dédapja is elégedett lehetett volna velük, ám a csillárokból jobbára kicsavarták a villanykörtéket, vagy ezek már korábban kiégtek. Józanon elhatározta, hogy akkor igazán inni fog, bár épp eléggé be volt már állítva. Testeken kellett átlépdelnie, a csupasz parkettán ültek vagy egymásnak támaszkodva és egymás testébe bonyolódva hevertek a legkülönösebb testhelyzetekben. Legszívesebben mind egy szálig lekaszabolta volna őket, üvöltve, egyetlen szablyával, valamennyit. Más ismerősöket is fölfedezett a sokaságban, az évfolyamtársait a főiskoláról, ám ezekkel igazán nem akart a vizsgákról vagy a kis szemináriumi ügyeikről trécselni, s amikor éppen csak sikerült észrevétlenül vagy félig észrevétlenül elszelelnie, akkor egy másik szobában három folyamatosan vihogó és csacsogó nő lehúzta magához, hogy meggylikőrrel itassák ezt a szépfiút.
S tudja-e, hogyan készül a finom meggylikőr.
Honnan tudná egy ilyen anyámasszony katonája.
Ők a mohácsi nagymamájuktól tanulták, ők ugyan nem mohácsiak.
Hanem csak a bácsi mohácsi.
A fogukat mutogatták, ők vámpírok, és most megeszik a mohácsi bácsit.
Hacsak nem bécsi a mohácsi bácsi.
Minden szépfiút megesznek.
Az ilyen elkámpicsorodott szépfiúkkal kivételesen kedvesek.
Tudja meg, hogy három vecsési vámpírral találkozott.
III. kötet 549Amit rögtön érezni fog.
Adjátok már neki azt a kurva meggylikőrt.
De még nem adták, hanem előbb megfogdosták a karját, a combját, lássák, hogy a húsa milyen lesz. A fülébe búgtak és harapták.
Várjál kicsim.
A kis fejed ide lehajtod szépen a Julika ölébe, s rögtön szívom a kis véredet.
A szemét viszont be kellett csuknia.
Konyak volt, valami igen rossz albán konyak, szó nem volt nagymamáról és meggylikőrről. De csiklandozták, miközben nyelte volna. Tűrte, hogy nyelhesse, elveszetten rángott a kezeik között, ám elmondhatatlanul jólesett. Ahogy nyelte, a lába közé is bemarkolásztak, prüszkölt, félrenyelt, ordítozott az örömtől, vonaglott, hogy adjanak még.
Közönségesek voltak és édesen ártatlanok. Reggel viszont már arra sem emlékezett, hogy miként szabadult meg tőlük, vagy ők mikor szabadultak meg tőle. De eszébe jutott a barátja, hogy meg kell a barátját keresnie.
Teljesen részegen törekedett kifelé az idegen emberi testek között, és megint észrevette Klárát közöttük. Jól látta, hogy ő szintén észrevette. Kurva isten, hogy még ezt is látta. Klárának egy kicsit elsötétedett a ragyogó tekintete, merthogy akkor ő is egy ilyen részeg állat, olyan világos, de hát mi a kurva isten lenne nélküle.
De most ő is a szája elé emelte a kezét, és az egyetlen ujjával intett neki.
Klára mégis úgy tett, mintha nem látná, s hogy akkor most miért tette ezt.
Ez nem lehet, ilyen nincs.
Amikor hátulról egy eszményien finom női kéz a szemét hirtelen lefogta, hogy ne lásson, hogy inkább semmit ne lásson, legyen végre tényleg sötét, vége az életének.
De annyira őrült volt, olyan részeg, hogy kínjában semmi másra nem gondolhatott, csak rá. Senki másra. Nem gondolhatta, hogy ez nem az ő keze. Ilyen finom kis keze kinek másnak lehetne.
III. kötet 550Ki ez a nő, kiáltott a nő a sötétben, féltékeny vagyok rá.
Vibráltak arcán a finom ujjai, hosszú körmeivel kicsit a húsába vájt, az ajkába vájt, fájt, ami megint csak elmondhatatlanul jólesett, az éles körmeivel akár még jobban megkínozhatta volna őt.
Persze, hogy nem ő volt, hanem a hülye Gyöngyvér, akinek még ezt is rögtön észre kellett vennie.
Ami ellenben azt jelentette, hogy a vén fasiszta még mindig él, különben nem jutott volna eszükbe idejönni. S ettől rögtön túl közel kerültek egymáshoz, oly közel, ahogy soha nem is álltak. Még akkor sem, amikor Gyöngyvér a másik szobából neki kiáltozott. Részegek is voltak mind a ketten, de volt más oka, minden ízükben elhagyottak. Meg is ragadták egymás kezét, és a hülye Gyöngyvér mindenki füle hallatára rikácsolta bele a fülébe, hogy ki ez a nő, hiszen ez egy nagyúri dáma, és ő nem tűri Kristóf mellett az ilyen nagyúri nőket.
Mondta, hogy most el kell mennie, mert kinn a folyosón várja egy jó barátja, a legeslegjobb jó barátja.
Neked a nők, tudom én, hogy neked a nők nem is kellenek.
De majd rögtön visszajön.
Most válaszoljon az Ő kérdésére, hogy kellenek-e a nők neki, és ne menjen sehová, mert azonnal el akarja mesélni, mi történt.
Majd, ha visszajön, akkor elmesélheti.
Nem, ő most akarja elmesélni.
S nemcsak hogy a kezét nem engedte el, szabályosan lefeszítette, hanem az öle halmával felfeszült a szeméremtestére. Szeméremcsontjával követelőn rátapadt Kristóf ölére, s miközben így megtartották egymást, mást nem tehettek, egészen halkan és vontatottan lehelte a hülye szavakat az arcára.
Szerencsére nem rikácsolt többé, hogy a Klára hallja.
Kristóf valahogy tényleg elengedte önmagát, szándékai ellenében ragadta el a feszültség, amit az ölük igazán ideális helyzetével keltettek egymásban.
Mert Kristóf el nem fogja hinni, még fél órája sincs, hogy ez a szeIII. kötet 551métláda Ágost megkérte az ő kezét. Ilyen gyalázatos legyen valaki. Ő azóta iszik, mint egy gödény, de olyan részeg azért nem lehet, hogy egyetlen szavát elhiggye.
Érezte a hátán, hogy Klára látja, s akkor ő már le nem mossa Gyöngyvért magáról. Akkor meg mindennek vége. Ettől olyan nagy lett benne a részeg fájdalom, hogy jobb lett volna felkiáltani. De azért most már Gyöngyvért sem akarta volna elveszíteni. Nem is hallotta igazán, hogy a hülye Gyöngyvér mit mesél. Az volt az igazság, hogy az ölét azért megkívánta, ez volt a csupasz igazság. Már korábban alaposan megfigyelte, s jól érezte, hogy amikor korábban megfigyelte, mert az volt az igazság, hogy a pináját figyelte, akkor nem tévedett. Amikor a hülye kis baby-dolljaiban fel s alá rohangált a lakásban. Nem beszélve a kiáltozásairól, amelyeket a másik szobában hallatott. Aludni ne lehessen tőle. Ordítson már neki egy kicsit a pinája. Neki ordítson vele, a leheletét kívánta, a hosszúra növesztett körmeit. Ezeket az igazán ocsmány vörösre festett körmeit, amikkel most a magába homorított tenyerébe vájt.
Dramatikusan hátrafeszített fejjel, némán nevetett.
De ő megtagadta, ezt azért nem. Hogy valaki ilyen szemét legyen. Elzavarta, takarodj te állat, az anyádba, aki így elkényeztetett. Ezt ugyan nem mondta neki, de egészen egyszerűen elzavarta. Késő, elkésett vele. Ez az Ágost azt hiszi, hogy mindent megengedhet magának. Hetek óta halálra gyötri őt. Most teljesen részeg, de Kristófnak azt is el akarja teljesen józanon mondani, amit Ágostnak még el sem mondott.
Hát akkor mondja el.
Ha tudja ilyen részegen a száját tartani.
Miért ne tudná.
Esküdjön meg erre.
Dehogy esküszik.
Ahogy ezt így az alkohol és a dohány illatával együtt egymás szájába belelehelték, s közben úgy érezték, hogy minden a lehető legjobb helyén van, nem akarták ugyan, de most aztán rátaláltak erre a helyre, III. kötet 552akkor Kristóf arra gondolt, hogy le is van szarva a Klára és ő is menjen csak a fenébe.
Két nap nem kell hozzá, ő elköltözik. Ezt még neki nem mondta meg, ennek az őrült Ágostnak. Most menjen hozzá feleségül, amikor nem bír vele megmaradni egy szobában. De ezt majd az utolsó másodpercben fogja neki megmondani. Kristóf el nem tudja képzelni, hogy mit meg nem tett vele ez a disznó, ez a szörnyeteg. Egyszer majd el fogja Kristófnak mondani. Elköltözik. Még ma, még itt meg fogja neki mondani, csak vár a megfelelő pillanatra, hogy fájjon neki.
Egyszer életében fájjon neki.
Már ma éjjel az Ilonával fog aludni a cselédszobában.
Már hogy aludna Ilonával a cselédszobában.
Ilona a gyereket magához veszi, és akkor alhat a gyerek helyén, ezt már vele megbeszélték. Ő igazán nem kegyetlen, nem egy bosszúálló, Ágost mégis idáig züllesztette őt, fájjon neki, fájjon, ezt akarja.
De hová költözik.
Azt még nem tudja.
Hogyne tudná.
Kristóf nem értette önmagát, ami ebben a pillanatban azt jelentette, hogy a teremtést sem érti, miként történhet meg vele.
Legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, mégsem lehetett volna feltartóztatni. Nagy odaadással és igen közönségesen feszültek egymásnak. Éppen a megfelelő magassági pontokon érintkeztek egymással ahhoz, hogy a lehető legígéretesebbek legyenek egymásnak, miközben valami másról beszélnek.
Holott szándéka szerint inkább megvetette ezt a hülye nőszemélyt, aki olyan bosszúszomjasan kacagott a hátravetett fejével, mint egy nekivadult vidéki primadonna. A megvetés még valamennyit hozzá is tett az olcsó izgalomhoz. Nem tudta magától komolyan megtagadni.
Játszott a gondolattal, hogy majd az adott pillanatban visszafordul, megtagadja, a saját érdekében ő maga közbelép.
De most még nem.
III. kötet 553Most még nem tagadja meg, hanem egy kicsit még kiélvezi.
Kicsit azért gyorsan hátrafordult, látni, vajon Klára tényleg látja-e.
Kristóf ne legyen ilyen kegyetlen ővele, ne beszéljen vele ilyen kíméletlenül. Inkább azt mondja meg, ki az a dáma, akibe képes volt ennyire belezúgni.
Ezek szerint csak bebeszélte magának, hogy a hátában érezné a tekintetét.
Vagy Klára közben eltűnt.
Inkább Gyöngyvér mondja meg, hogy ki a következő áldozat.
Még titok, nevetett Gyöngyvér, a jövő titka még, s szép lett, ahogy az arcán az illető megjelent.
Ágostot tényleg el akarja hagyni.
Vagy csak szórakoznak egymással.
Ö már ivott is rá, erre a nagy elhatározásra, pezsgőt ivott rá a legjobb barátnőivel, hogy ő ezt az egész kurva évet, úgy ahogy volt, elfelejtse.
Nem is volt egy év.
Felejtse el, már el is felejtette, ki a picsát érdekel. Menjenek át a másik szobába, hogy egy kicsit táncoljanak. Olyan nagy kedve van hozzá, mert mindent el akar felejteni.
Nem, ő nem megy vele.
Neki ez az életének a legvidámabb napja, és akkor Kristóf ne baszakodjon már vele.
Mégis menne, hogy a barátját megkeresse, mert Gyöngyvér el sem fogja hinni, a lépcsőházban ül magában és sír az ő barátja.
Sikerült ugyan a kezét Gyöngyvér körmei közül kirángatnia, de akkor meg belemarkolt a combjába, és a pompázatos ölét ő sem hagyta volna el olyan szívesen, a pináját.
Csak erre gondolt, holott tényleg el akart volna menni.
Gyöngyvér azért még gyorsan mondja el, hogy mi történt az öreggel.
Semmi nem történt, mi történt volna.
III. kötet 554Megfeszítette a combját, hogy kicsit tiltakozzon ellene, de ettől is neki lett a jobb. Gyöngyvér nevetgélve rángatta a vállát.
Őt már ez sem érdekli, az István bácsi agyalágyulása, ő már révbe ért.
Nem mondod komolyan.
Ők a Nínó gyászruháját is megtervezték már a taxiban, de nulla, vaklárma volt. Reménykedtek, hogy feldobja végre a talpát. Velük még el is beszélgetett. A kezét vezetni kellett kicsit, de aláírta a szerződést. Olyan könnyen a kisöreg nem adja.
A házát most már eladhatjátok, de azért minden nektek sem sikerülhet.
A Szerb Vendéglőben ettek és ittak, ott ültek késő délutánig és fecsegtek, hogy majd később visszamennek, Kristóf el nem fogja hinni, de Nínó becsípett, dohányzott és olyan őszinte volt.
Ők most a legjobb barátnők. Ha maradna, ha komolyan venné, ha mégse költözne el, akkor Nínó megint megalázná. Bárki előtt megalázza. Ilona előtt is megalázza. Ezt az egészet neki köszönheti. Ágost pedig még Andrét is a nyakára küldte, hogy André győzze meg. De nem marad. Neki is csak azt tudta mondani, hogy ide figyelj André, én soha nem leszek a Lippay Lehr Ágost felesége, érted, soha.
Menjen ő hozzá, ha annyira tetszik neki.
Pedig akkor meggyilkolod.
Kristóf képzelje el, hogy ez a szőrös majom képes volt neki ezt mondani, hogy még ő gyilkolja meg. Menjél hozzá vissza és mondd meg neki, hogy akkor csak kösse föl magát. De erről ne is beszéljenek, Kristóf inkább jöjjön, táncoljanak.
Mentek, de aztán valahol szerencsésen el is veszítették egymást. Talán tánc közben engedték el egymást. Ezt sem bánta, semmit nem bánt, ivott és el akart végre menni, mert Klára nélkül nem volt értelme itt lézengeni.
Minden olyan undorító lett és unalmas.
Érezte, mi több, tudta, hogy ő Klára nélkül elveszett ember, de annyira részeg volt, hogy már ezért sem tudta sajnálni önmagát. Meg a III. kötet 555Gyöngyvértől azért mindent megtudott, s ez volt ma estére a nagy elégtétele. Legalább ezt a hülye nőt nem kell többé az ebédlőasztalnál látnia. Sikerült a lépcsőházba kijutnia, de a kurva Pistit sem találta.
Legalább adtak neki inni, ledugaszolt üvegekben hozták az italt a Városház utcából, mert ott nyitva volt a kocsma.
Jó kövidinka volt.
Vagy ezekkel mentek át a Gourmand bárjába, hogy ne ezt a szar kövidinkát kelljen inniuk, ezt igya ki, aki akarja.
S így került ki az utca kellős közepére, s akkor lenn az aszfalt, fönn az ég, a hülye fák ágai.
Pistit aztán váratlanul megtalálta, amikor valahonnan visszajöttek. Fejét a kabátokba temetve aludt a Pisti, arra a kurva dobogóra ledőlve. Csak ezt a kurva dobogót ne kellett volna néznie. Akkor már csak ledőlt mellé, hogy ő is ilyen jó helyen legyen. Arra ébredt föl, hogy ez a barátja nézi őt, de nem tudta, ki ő, aki úgy nézi, ahogy a barátját. De hát ki az ő barátja. Akkor elég értelmesen el is beszélgettek, fogták egymást és csöndesen felmondták egymásnak, hogy Wiesenbadban a lányokkal így volt meg úgy, meg amikor átgyalogoltak Wiesába vagy Annabergbe, és hogy Kristóf arra a vén csajra, arra az ápolónőre, Schwester Karlára vagy kire emlékszik-e.
Akihez egyszer szombat délután átgyalogoltak.
Mert a Schwester Karla hívta őket.
Ott aludtak nála.
Kora reggel harangszóra ébredtek fel.
Rendes nő volt a Schwester Karla, annyi biztos.
Reggelire kakaót adott.
Szerette a magyarokat, mert a fia Budapesten él.
Kristóf azért annyit még a ködön át is megértett, hogy valami olyasmi történt a Pistivel, amiről nem beszél, hanem inkább mindig valami másról.
Pedig ő bármilyen részeg volt, azért tudni akarta, mi történt.
Majd egyszer el fogja mondani.
III. kötet 556Kristófnak mindig is el akarta volna mondani, senki másnak.
De most nem mondja el, mert nem bírná elmondani.
Kristóf tudta, hogy ez nem tréfa.
Még jobban megfogták, majdhogynem átölelték egymást.
Csöndben maradtak.
Ebben a durva csöndben, amiben még valamennyire ki is józanodott, Kristóf megkérdezte tőle, hogy megverték-e.
Nem verték meg.
Mégis mondja meg, hogy mi történt.
Őt a barátai tették tönkre, a legjobb barátai.
Kristóf erre persze meg akarta tudni, hogy milyen barátai.
Nem tudja elmondani, nem fogja elmondani, de egyszer majd el fogja mondani.
Nem is fogja elmondani.
De milyen barátai.
Olyan mindegy, baszd meg.
Miért lenne mindegy.
Minden olyan mindegy, Kristóf különben sem értené. Semmit nem ért abból, hogy milyenek az emberek, a pöcsöm többet ért.
Akkor azok a barátai tették volna, akikről a vonaton mesélt.
Jobb, ha nem kérdezi, állítsd már meg magad.
Nekem csak az lenne fontos, tudni, hogy biztos legyél, én nem lehettem.
Kérlek, hogy most azonnal hagyj magamra, nem érdemes.
Mi nem érdemes.
Semmi nem érdekes, semmi, de soha nem gondoltam, hogy te valamit tettél volna ellenem. Ahhoz te túl kisfiú vagy, baszd meg.
Akkor menjek innen a fenébe, hagyjalak.
Igen.
Ott látta utoljára a Pistit a gombolatlan fehér ingében a kabátok között, pedig nem lett volna szabad onnan felállnia és elhagynia. Pedig mindvégig nagyon nyíltan és egyszerűen szerette volna neki megmonIII. kötet 557dani, hogy szereti. Helyesebben ismét hosszú éveknek kellett eltelnie, amikor véletlenül megint viszontlátták egymást.
Akkor sok minden mást megtudott, amit se azon az estén, se korábban.
Már alaposan benne jártak az éjszakában, amikor halotti csönd lett a sokaságban.
Az illető egy ideig verte ugyan még a zongorát, de aztán maga is meghallotta, hogy a csönd erősebb lett körülötte. Nem tudja többé szétverni a húrokon a posztókalapáccsal. Költő volt az illető, aki igen jól zongorázott, egy elég halkszavú költő, aki alig néhány év múltán, innen nem is olyan messzire és egy igen hasonló éjszakán, egyszerűen kilépett egy hatodik emeleti műteremlakás ablakán. A legjobb barátjának a feleségét szerette titokban, elszerette tőle. A barátjába talán még reménytelenebb volt szerelmesnek lennie. Ha megfelelőképpen itatták, értsük úgy, hogy folyamatosan kellett itatniuk, nem túl nagy adagokban, főleg választékosabb italokkal, whiskyvel, pezsgővel, fehér kubai rummal, akkor egész éjszakákat képes volt magába merülten és kotta nélkül átzongorázni.
Ekkor egy kis suttogás és mozgolódás támadt a szobákban. Még el sem ültek a levegőben a zongora utolsó pedálos hangjai, amikor odakintről egyetlen emeltebb férfihangot lehetett behallani.
Visszhangzó kiáltásokat a lépcsőházból.
Amiből világosan tudni lehetett, hogy a rendőrség van itt, és az összejövetelt brutálisan fel fogják oszlatni.
Kristóf ugyan felismerte a másik emeltebb férfihangot, amely az elsőt követte, az elsőre mintegy rábeszélt a második, Simon hangját még a legbelsőbb szobából kifülelve is felismerte.
Ahol ő is dermedten csak megállt.
Senki nem moccant volna el a helyéről, hanem magába zuhantan vagy éppen felszegett fejjel fülelt ki, tudja már, mire kell késznek lennie.
Hová meneküljön.
Kristóf sem tudhatott többet, hiszen alig néhány pillanattal korábban menekült ki a fürdőszobából.
III. kötet 558Ahol bármilyen részegek voltak, egy ideig a legnagyobb odaadással és igen komolyan szerették volna Gyöngyvérrel egymás testi szándékait megérteni. Gyalázatosan eltévedtek, nem találták. Kisvártatva már csak dulakodtak, valamiként össze voltak akadva a félig lemeztelenített tagjaik, mert alig volt fölfogható, hogy mi történik kettőjük között, és ki akarja vagy mit nem akar.
Szabályosan ki kellett magát belőle tépnie, mert nem csak azt nem értette, hogyan züllött le idáig, miként tehet ő ilyet és a teste mégis mit akar már tőle, amikor Gyöngyvér sikítozni kezdett, hogy ne basszál meg, ne basszál meg, könyörögve kérlek, pedig az előző pillanatban még akarta, most meg váratlanul ellökte, mert nem akarta.
Ő sem akarta.
És akkor hogy mondhat ilyet.
Vagy akarta.
Mégis miért nem.
Simon a legkülső szobában a csontrészegek fenyegető biztonságával követelte, hogy hozzák ide neki ezeknek a civil ruhás és egyenruhás rendőröknek a parancsnokát.
Hirtelen az is kiderült, hogy ezek közül a civil ruhások közül már többen itt voltak közöttük korábban.
Jókor tette, jól tette, mert éppen elkezdték volna az embereket kiverni.
Klára nem látta, hogy mi történik, de hallotta.
Két oldalról ragadták Simont karon, s félő volt, hogy a harmadik a gumibotjával sújt a fejére, amit a segítségére siető Rott André akadályozott meg.
Valamit egyszerűen súgott ennek a rendőrnek a fülébe, amitől ez a rendőr azon nyomban elbizonytalanodott és elhallgatott. A körülöttük állók csak annyit hallottak, hogy elvtárs, s aztán még egyszer, elvtárs. A rendőr el is engedte Simon karját. Bár igazán nem szívesen tette, jól esett volna a mesterien célzott ütést látnia és diadalordítását befejeznie. A másik kettő pedig azon nyomban készségesen követte.
III. kötet 559Hiszen ő maga lehetett az akció megbízott vezetője vagy parancsnoka. Talán ezek ketten is hallhatták André mondatát. Úgy néztek egymásra, mint akik igen nagy hibát követtek el. Mindenki láthatta rajtuk, hogy olyan bárdolatlan vidéki rendőrök, akiket a nagyobb ünnepekre rendeltek fel a fővárosba.
Ők ketten pedig igen előzékenyen megragadták a rendőrök karját. Merő udvariasságból tették, s a sokaság legnagyobb elképedésére, vezették a rendőröket kifelé, hogy majd ott beszéljenek meg minden más részletet.
Végül is mindketten jól megtermett, erős férfiak voltak, meg láthatóvá vált az óvatosan elfedett tényleges hierarchia.
Mindenki készségesen utat engedett.
A civil ruhás rendőrök azonban ügyetlenül benn maradtak.
Olyan lett a feszültség, hogy csak azért nem ájultak el tömegesen az emberek, mert ugyanaz a feszültség fenntartotta őket rettegésük felszínén. Az éles kérdés sem bocsáthatta volna el őket, hogy akkor most végül is ki hová tartozik és ki kivel van itt vagy ki ellen. Talán a legbensőbb szobákban támadt valamennyi pusmogás, de el is ült, mert a folyosóról be lehetett hallani a hangos szóváltás visszhangos töredékeit.
Szó szerint még a külső szobákban sem érthették, hanem az erejét és a lefojtott és a ragályos tompaságát. Gyorsan tetőzött az egymásba ordítozó hangok láza. Kinn és benn síri csönd fogadta. Aztán léptek, csoszogások, mintha mégiscsak verekedés tört volna ki, dübörgés a lépcsőn. De semmi ilyesmi. Valamit talán inkább előlegezett a pánikba esett képzelet.
Ezek ketten, André és Simon nagy dühöngve jöttek vissza, egymásnak magyarázták a helyzetet, és kisvártatva szó nélkül távoztak a civil ruhás rendőrök.
Néhányan még biztosan maradtak.
Ezek ketten úgy mondták a magukét egymásnak a részeg sokaságban, mintha a világ lehető legtermészetesebb dolga lenne. Még csak eléIII. kötet 560gedettek sem lehettek, hogy megmentették az éjszakát. De azonnal inni akartak, mert az átélt izgalmaktól valamennyire ki kellett józanodniuk.
Amihez másoknak hogyan lehetett volna bármi hozzáfűzni valójuk, ha egyszer a közösségükből eleve ki voltak rekesztve.
Igen lassan oldódott a csönd.
Legfeljebb adtak nekik inni a saját üvegükből, a két hősnek.
De néhányan ugyanakkor arra vártak, hogy innen aztán gyorsan el.
Most az egyszer ugyan megúszták.
Kisvártatva hallani lehetett az óvatosabb ajtónyitásokat, ajtócsukódásokat, nem csapkodták. Külön mentek, csak együtt ne, mindenki szépen, külön el, óvatosan, illedelmesen.
A többiek meg erőt vettek magukon a maradáshoz, hogy akkor már viseljék el tisztességesen, így mondták magukban, tisztességesen, habár a tisztességnek ehhez nem volt sok köze.
A magnót kapcsolták be előbb, a költő ült a zongoránál az ölébe engedett kezével, de Elvis elég sokáig senkit nem mozdított el.
Mintha a többiek szeme láttára senki nem tudna visszatérni a korábbi gondtalanságához. Szégyenkeznie kell miatta, hogy korábban sem volt más, mint a gyanútlanság látszata.
Nem is telt el olyan hosszú idő.
Kristóf a maga kis kínjával is küszködött, minden olyan kínos volt, ha megy, ha marad. Amikor valahonnan hallani kezdte Klára sikoltozását. Hogy ez nem lehet más. Éppen csak a kitárt ajtóig kellett elérnie. Vagy mégis tévedés. Ott sokan álltak, ültek, de nem is volt egyedül a rémületével, a vészkiáltás másokat is elindított vagy felállított a helyéről.
A szomszéd szoba kellős közepén egy szempillantás alatt megritkult a népsűrűség.
Klárát magára hagyták ott, menekültek, míg mások ellenkezőleg, a segítségére siettek volna, vagy bénán álltak a kíváncsiak, s a kettős feszültségtől tehetetlen embergyűrűn Kristófnak nem sikerült azonnal áttörnie.
Azonnal látták, hogy mi történik, egyetlen pillantással fel lehetett III. kötet 561mérni. Valószínűtlensége azonban vitte volna őket el innen, vagy másokat megbénított. Nem a félelmük, nem a közönyük vagy nem a kíváncsiságuk működött ilyen erősen, hanem a szemérem. Talán mégse lássák, amit látniuk kell.
A részvétnek és a segítőkészségnek is idő kell, hogy a szemérmet legyőzze.
Klára az imént azok közé tartozott, akik a közös tehetetlenséggel dacolva táncolni kezdtek. Végül is lázadó volt. Akkor most mi táncolunk rá. Végül is a kezébe vette a sorsát. Most már tényleg ne maradjon kő kövön.
Tényleg lássuk, Uramisten, mire megyünk ketten.
Úgy állt ott a szoba közepén, mintha tánclépése merevedett volna le, de nem lett volna a tánchoz partnere.
Terpeszben a parketta közepén a néma embergyűrűben, és nem is sikoltozott már. Mintha valamire nagyon figyelne, egy belső hangra figyelne. Az ajka elnyílt vagy úgy maradt, a hatalmas szeme kitárva a hallgatag világegyetemre. S nem csupán a combján csorgott le a vér, végig a harisnyán, valószínűleg akkor kezdett sikítozni, amikor észlelte, hanem egymást követő két löketben, mindenki szeme láttára ömlene ki, vérrögök ömlenek belőle ki. Talán hallani lehetett, amint letoccsan, talán hallani is lehetett volna, de senki nem akarta hallani, aki hallotta.
Elvis még nyögdécselte magában a maga dallamát, aztán őt is kikapcsolták.
Valaki adott rögtön egy nagykendőt Simonnak, aki nyögött, nyögött, hogy ne vonyítson. Neki a szemben lévő szobák egyikéből sikerült kikönyökölnie magát a többiek között. Egy olyan fekete hárászkendőt adtak a kezébe, amilyet vidéki asszonyok terítenek a vállukra puhán és melegen, amikor egy hideg vasárnap reggel templomba mennek.
Nyögve, azonnal be is bugyolálta, eltakarta a néma Klára testét, beszélt hozzá hangosan, de átfogta, hogy az arcát se lássák, ne legyen ilyen kiszolgáltatott, mondta neki, hogy nem lesz semmi baj, már viszi, de hogyan vigye, tanakodott magában hangosan.
III. kötet 562Mint aki a vérrel vagy a vérveszteséggel nem foglalkozik.
Orvos vagyok, mondta valaki.
Mentőt hívunk, kiáltotta más.
Kapaszkodj, édesem, ha tudsz, a nyakamat szépen átfogod, drágám, és nem lesz semmi baj, megemellek, viszlek, hol a táskád, hol a slusszkulcs.
Akkor már Kristóf ott állt.
Te megkeresed a kabátját. Mentőt ne hívjanak, kiáltotta.
Többen követték őket, hogy segítsenek, az orvos ment velük, az orvos nyitotta az ajtót, a lépcsőházban aztán fogták Simon karját, mintegy testileg követték, nők és férfiak, felfogják az esését, ha a terhével elbotlana. De nem volt szükség segítségre, mert szélsebesen és biztonságosan vitte, mint a pelyhet.
Az volt a helyzet, hogy Kristóf idegességében nem találta. Mert elfelejtette, hogy nem kabátot, hanem bundát keres, a nercet kell keresnie. Pedig ez lett volna az egyetlen dolga, hogy megtalálja. De nem találta. Arra még emlékezett, hol keresse. Tehetetlensége miatt Klára meg ne fázzon. Lelökdöste az állványról a kabátokat, de nem találta meg a bundát azon a helyen. Azon a vállfán, és sehol nem találta. A saját kabátját persze minden további nélkül megtalálta, ez csak úgy a kezébe akadt és ezt félrelökte. Miközben kutatott utána és a dobogón heverő kabátokat elkezdte elhányni, hogy megtalálja, s odaszólt annak a lánynak, aki nem mohácsi, hanem vecsési vámpír és most minden mozdulatát ijedten követte, hogy mit keressen. Egy hosszú nercet keressen.
Miközben hányták szét ezeket a kabátokat, és mások ijedten nézték, hogy mit csinálnak, volt egy rövid töredéke az életének, amikor ténylegesen nem tudta, hogy ő személy lenne-e. Vagy egy olyan személy lenne, aki őt egy ilyen helyzetben elképzeli, s akkor a képzelet terében kéne most egy valóságosan létező tárgyat megtalálnia.
A nevetős lány is nagyon segítette, ő is hányta szerteszét a kabátokat, de ennyi idejük nem volt.
III. kötet 563Mint aki eszét vesztette, kiáltozott, hogy hol vannak még itt kabátok és mindenki nézze meg.
Engedjenek.
A megszeppent és valamelyest meg is fogyatkozott sokaság természetesen utat engedett neki és még segítette is, de menet közben meg kellett gondolnia magát és rohant utánuk. Klárát közben úgy helyezték el a hátsó ülésen, s úgy burkolták be a nagy fekete hárászkendőbe, hogy csak a haja világított ki a sötétből.
Kristóf nekiesett a kocsinak, amit ezek a többiek körbeálltak, mondta Simonnak, aki csupán erre várt, hogy nem találja, nem találja.
Akkor mi indítunk, kiáltotta, te pedig majd megtalálod.
Másnap reggel a fenyegető hányingerével együtt arra riadt, hogy hiszen nem találta meg.
Még mindig részeg volt, és nem találta.
Vagy megőrült, és akkor szerencsére ezt az egész botrányos hülyeséget csak képzeli. De akkor is fel kell azonnal öltöznie, hogy a Lüttwitz Andria bundáját megkeresse és Klárát megkeresse.
Tulajdonképpen az első pillanattól kezdve nem tudta a fenyegető gondolatot elhárítani, hogy a Pisti lopta el.
Nem azért, mintha ne lett volna kabátja, biztosan volt kabátja. Vagy ha valakinek nincs kabátja, akkor nem egy női bundát emel el.
Vele tette ezt, de nem a pénz miatt tette.
Ágost szobáját e pillanatban tényleg üresen találta.
Ahogy Ilona minden este szépen megvetette, a paplanokat visszahajtogatta, érintetlenül állt az ágyuk.
Tudta, honnan kell a pénzt elvennie.
Máskor is megtette, még csak lopásnak sem nevezte, hanem elégedett bosszúnak, és elégedett is volt ennyi bosszútól. Visszavette, ami járt neki. Ezek ketten az ő nagynénikéjével az egész örökségét módszeresen ellopták. Ő pedig legfeljebb ilyen filléres kis ügyekben szolgálta ki eddig önmagát. Most pedig tényleg nem maradt egy fillérje se.
El kellett mennie.
III. kötet 564Az lett volna ésszerű, hogy legalább kísérletképpen felhívja őket a lakásukon. De ez már csak kinn a Teréz körúton jutott eszébe. Közben a vihar elvonult, minden a megszokott kerékvágásban haladt, és még a nap is úgy sütött, mintha két napon át nem történt volna semmi a városban.
A házmesterek addigra már eltakarították a vihar pusztításának nyomait a járdákról, az úttesteken azonban még minden ott hevert.
A telefonszámukat Klára neve alatt nyomban megtalálta a telefonkönyvben, de hiába próbálkozott, húzta itt az időt ebben a büdös telefonfülkében és senki nem jelentkezett. Akkor sorra veszi a kórházakat és a klinikákat. Kiment az Üllői úti nőgyógyászati klinikára, de ilyen nevű beteget nem szállítottak be az éjszaka. Gondosan keresték a naplóban, valóban gondosan. Azt javasolták, hogy akkor nézze meg a Baross utcai klinikán. Ment oda, ahol szintén nem találta. Innen a Bakáts térre küldték. Közel nem volt, mégis gyalog ment, ismerte a járást. Tévedésnek bizonyult, itt kizárólag szülészet működött, és még sürgős esetben sem szívesen fogadtak vetéléseket.
Délután lett, mire ide elért, erre a derűs és kellemesen illatozó helyre.
Higgye el.
Ő elhiszi, de nem tudja, hogy most mit csináljon.
A portásnő segített neki, mert elvileg egyszerű. Igazán fölösleges a fél várost gyalog a nyakába vennie.
Kérdezte, hozzátartozója-e.
Mondta, nem.
Akkor sajnos nem segíthet.
Kéri, hogy segítsen.
Az asszony hosszan és bensőségesen nézte őt. Valamilyen más kérdéssel meg is zavarták, telefonált, intézkedett, ki kellett a kapu elé mennie, közben gondolkodhatott. Amikor visszajött, és őt még mindig ott találta, akkor minden további megjegyzés nélkül hívta a központi ágynyilvántartót. Ott azonban azt a felvilágosítást adták neki, hogy III. kötet 565ilyen nevű beteget egyik kórházba vagy klinikára sem szállítottak be ezen az éjszakán.
Csakhogy az nem lehet.
Nyugodjon meg ebben.
Egy ideig ott állt még, mert elmenni nem volt elég lélekjelenléte.
Aztán mégis megkérdezte ettől az asszonytól, hogy mégis hol keresse.
Az asszony igen óvatosan visszakérdezett, hogy akkor mondja meg, mi történt, vajon spontán vetélés volt-e.
Igen, spontán vetélés.
S honnan szállították.
Mondta, honnan szállították, s közben látta ennek az idegen asszonynak az arcán, hogy mindent, de mindent tud róluk, egyszerűen leolvassa róla, s hogy akkor tényleg így olvasnak egymás arcáról az emberek.
Mentők szállították-e.
Nem.
Akkor nehezebb lesz, mert így a mentőket sem kérdezheti, de elővett a fiókjából egy rongyos füzetet. Felsorolta, hogy még hol keresheti. Kristóf el is ment a Rókus kórházba, s amikor ott sem találta, akkor egy ideig ment az utcákon az emberek között. Világosan látta, hogy ez a másik élet. Egy másik életébe gyalogol bele, akár megtalálja, akár nem találja, most már ez lesz az élete. Ennek az új életének semmi köze nincs bármelyik előző életéhez, se a születéséhez, se a családjához, semmihez. Olyanok lettek, mint az idegen tárgyak. Mert egyetlen gondolatával nem fog többé az új életén kívül kerülni. Ami nem volt se jó, se rossz, legfeljebb ennyi gyaloglás és ennyi magába fogadott utcakép után fáradni kezdett a lába.
Megint telefonált egy férfiak húgyától bűzlő fülkéből, kicsöngött náluk, konokon fogta a kagylót, és senki nem jelentkezett.
A Szövetség utcai kórházban sem találta, de közben este lett. Innen ki kellett volna még mennie a Péterfy Sándor utcai kórházba, állt a RáIII. kötet 566kóczi úton és vágyakozva nézett egy lassan elvonuló kivilágított villamost, hogy azon is mehetne. Nem tudta feladni, mégse ment. Ezt az utolsó kis esélyt ezen az estén nem szerette volna eljátszani, hogy ott se találja.
Amikor hazatért a Teréz körúti lakásba, akkor először azt hitte, hogy valami miatt valamennyien elmentek, és minden tárgy és az egész életük dermedten áll.
Ment, hogy valamit egyen, s a nagy ebédlőasztal körül ülve hirtelen megpillantotta az egész néma családját a barokk csillár alatt. Valamennyien úgy pillantottak rá, mintha róla beszéltek volna. A szemük szemrehányással volt teli. Már korábban befejezhették az étkezést, de az is szokatlanul hatott, hogy Ilona nem szedte még le az asztalt. Nínó az asztalfőn ült a negyvennyolcas csatakép alatt, jobbján Ágost, vele szemben Gyöngyvér, ám a szép Irén szintén ott ült a szép felnőtt lányaival, Lillával és Violával, mellette pedig a kis Bellardi fiú, a legkedvesebb tanítvány, szemben vele ott fénylett Irén tarkopasz férje, aki mellett az erdélyi rokonok ültek, Lehr Ildikó és Lehr Mária.
Ha Ilona nem állt volna a konyha nyitott ajtajában kisírt szemmel, akkor is tudta volna, hogy mi történt.
Kristóf azonban nem szólt, még csak nem is köszöntötte őket, vette az üres székét, leült, az asztal másik végén, Nínóval szemben hagytak helyet neki, hosszan nézte külön mindegyiket, ezeket a valahonnan tulajdonképpen ismerős arcokat és vizet töltött magának, ivott.
Nínó megszólalt, amikor a poharat üresen visszatette.
Nem vagyok benne biztos, Kristóf, hogy érdekel-e téged, mondta igen szigorúan és ünnepélyesen, de István nagybátyád ma délután három óra húsz perckor meghalt a karjaim között.
Kristófnak arra kellett gondolnia, hogy Nínó most az egyszer elhagyhatta volna a karjait, meg ezt az egész érzelmi moslékot.
De semmit nem hagyhatott el, megreszkettek az ajkai, felsírt a fájdalomtól, mely valódi volt, amitől Gyöngyvér szintén azonnal sírni kezdett. Ekkor a nappaliban megszólalt a telefon, még szerencse, mert III. kötet 567Nínó ünnepélyessége és szigora elég erősen hatott rá, ez az érzelmi moslék, amivel itt nyakon önti őket. Félő volt, hogy Nínó nevetségessége erősebb hatást gyakorol rá, mint a nagybácsi halála. Bár a csöngetés túl távoli hang volt a lakásban, hogy a feszült pillanatban bárki felálljon miatta. Amikor Nínó beszámol ennek a nagy embernek a haláláról, s talán kitagadja Kristófot a családból.
Valamennyien erre a nagy eseményre vártak.
Te bizonyára csak vacsorázni jöttél, folytatta Nínó az asztalfőn, mi azonban gyászolunk, ha téged ez a vacsorázásodban nem zavar.
Friss lehetett az esemény, mert feketét még senki nem viselt.
Igen, válaszolta Kristóf, s kanalazni kezdte az elé tett levest.
Valóban éhes volt.
Halálos csöndben nézték, miként eszi.
Másodszor is kért Ilonától a levesből.
Szemrehányásuktól kísérve, ezt is gyorsan kiette.
Nínó végül is nem tévedett, emberismerete nem állt gyönge lábon.
Egészen nagyszerű tejfeles gombaleves volt, s miközben elég nagy élvezettel kanalazta, néha felpillantott erre a kis Bellardira, erre a leghűségesebb tanítványra, aki viszont elég alattomosan figyelte őt.
Világos volt, hogy Gyöngyvér ezzel a figurával költözik majd össze.
Aztán Irén megszólalt, a többiek készségesen követték, halkan és illedelmesen beszéltek valamennyien a nagy halottról.
Valójában azonban a nagy pillanatra vártak.
Nínó ellenben mélyen hallgatott, most már nem is fájt.
Amikor a telefon ismét megszólalt, Ágost pedig mégis elment, hogy felvegye és a gyászoló család nevében megköszönje a gyors kondolenciát, bárki is legyen az illető. Tudták, hogy ez várható, állandóan csöngeni fog a telefon, hiszen a rádió a hírt közreadta. A többiek pedig ismét csak szemrehányó hallgatásba merültek, illetve úgy tettek, mintha sürgős emlékeznivalójuk lenne. Hallgatásuk persze nem csak Kristófnak szólt, ennek a szívtelen és hálátlan fiúnak, hanem a halálnak, hogy a halál ilyen méltatlanul bánik el mindenkivel.
III. kötet 568De hogy lehet valaki ennyire szívtelen.
Meg őszintén szólva, Nínó ebben a pillanatban inkább arra volt kíváncsi, hogy ki kondoleál, mert a miniszterelnök még nem jelentkezett, habár titkára útján tudatta, hogy föltétlenül jelentkezni fog személyesen.
Ágost sokáig elmaradt.
Kristófot a szemrehányó csönd sem érintette, tudomásul vette. Ilona elvitte ugyan előle az üres levesescsészét, de nem volt elég világos, hogy az asztalon maradt tálról kell-e vennie, vagy melegen tálalja. Senki nem is adta oda neki a tálat, amelyen igen szépen és egyenletesen vágott petrezselymes krumplitól övezve ott hevert a mesterien felszelt, pirosra és ropogósra sült göngyölt hús maradéka a barokk csillár fényében.
Ilona úgy tudta fölszelni a húsokat, hogy nem dőlt ki belőlük a töltelék.
S amikor tényleg nem történt semmi, akkor neveletlenül felállt, hogy a tálat magához húzza. Egyetlen félmosoly kíséretében kérhette volna éppen Violától. Nem elég, hogy ilyen szívtelen és ezt a neveletlenséget is elkövette, hanem állva tálalt magának, jó bőségesen vett a húsból és a krumpliból. Pillantásával közben kereste az asztalon, hol találja a savanyúságot. Ehhez a fogáshoz Ilonának a szokásokhoz híven savanyú dinnyét és vöröskáposztával töltött savanyúpaprikát kellett volna föladnia.
Ekkor Nínó ismét megszólalt a csatakép alatt.
Miközben te a káposztás paprikádat keresed az asztalon, amennyiben egyáltalán érdekel egy ilyen információ, a halott nagybátyád tiszteletére fekete kárpittal vonják be a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokát.
Ezt olyan hangon mondta, mint akinek ténylegesen minden lelki erejére szüksége van, hogy megőrizze az önuralmát. Hatalmas lelki erejének köszönhetőn meg is őrzi, de valóságosan nem tudta kimondani, hogy meggyilkolt öccsének fiát nem akarja többé itt látni az asztalánál. Pedig a többiek ezt várták volna tőle. Haladéktalanul költözzön el. III. kötet 569Kristóf kissé elbizonytalanodva visszaült a helyére. Leginkább a káposztás paprika feltűnő hiányától bizonytalanodott el, mert a káposztás paprikával szokta elkezdeni. A nagynénje akármit gondoljon is róla, hiszen ő is képes volt az üveg fölött állva tömni magába. Jó, akkor előbb evett a húsból, a kelleténél zsírosabb volt, viszont igen ropogósra sült, szinte tömte magába, hogy minél előbb benn legyen, aztán a krumpliból. De alig evett meg néhány falatot, ma is jó zaftos, ízes volt a töltelék, amikor a frissen halott nagybátyjáról eszébe jutott, hogy hiszen oda kellett volna először átmennie, Budára.
Simon állása miatt talán Klárát is a Kútvölgyi útra vitték, s hogyan lehetett ilyen ostoba. Ott kell keresnie. A falatot még lenyelte, igazán önkéntelenül, de még a száját is megtörölte, megbocsássatok, mondta halkan és igazán hibátlanul, s a többiek legnagyobb ámulatától kísérve állt föl az asztaltól, illedelmesen, majdhogynem kedvesen biccentett a fejével és kiment.
Ilona ekkor hozta volna neki a savanyú dinnyét és a vöröskáposztával feszesre tömött savanyúpaprikát.
Ment át az üres szobákon, vette a kabátját, s hallhatták, amint bezáródik mögötte az előszoba ajtaja.
Nínót nem értették, hogyan tűrhette.
A lépcsőket már hármasával vette, a dédapja különben sem szívelte a túl magas lépcsőket.
A Kútvölgyi úti kórházban a portás megtagadta az információt. Jöjjön vissza holnap reggel, addig itt ezt meg nem mondja neki senki. Jó lett volna feljutnia, hogy majd ott az éjszakás nővértől megkérdezi, de a portás ezt a kérést is megtagadta, megpróbált neki pénzt adni, hogyan gondolja, kiáltozott a portás.
Az előcsarnok üres volt. Egy ideig nézte, merre rohanjon, miként kerülje ki a testes embert, de a portás nem figyelte őt kevésbé. Egyetlen mozdulatot kellett tennie, s már be is lökte a forgóajtó két szárnya közé, majd ezzel együtt lökte ki az utcára.
Le van szarva, akkor majd megkeresi az üzemi bejáratot. Ehhez III. kötet 570meg kellett az épületet kerülnie, a kerítésen átmásznia, kettőt is talált ugyan belőlük, de súlyos vasajtók voltak, lezárva.
Holott ezek egyikén igazán fölmehetett volna a hatodik emeletre.
A halott nagybátyja szintén itt időzött valahol az ablakaival békésen világító hatalmas épület mélyén. Addigra levitték az alagsorba, hogy felkészítsék a szállításra a vén fasisztát. Sokáig el se ment, egy hangosan szipákoló és lihegő szellőztető berendezés kürtőjének támaszkodva állt, és igyekezett a nagybátyját követni az útján.
Klárát azonban másnap sem találta meg ezen a nőgyógyászati osztályon, amikor kora reggel visszajött.
Közben ismét beborult és igen téliesre fordult ez a március.
A kórház előtt felült a buszra, s elhatározta, hogy lesz, ami lesz, egyszerűen becsönget a Lüttwitz Andriához, neki tudnia kell.
Meg is tette, ám az eltűnt bundáról egy árva szót nem ejtett. Álltak az előszobában, ahol az elmúlt évtizedben semmi nem változott, s Lüttwitz Andria ugyanarra az ezüstfogantyús botra támaszkodott. Klára mégiscsak az Üllői úton fekszik, s jókor jött, mert Simonnak másnap kora reggel ráadásul el kell utaznia. Nem találja Klára édesanyját, aki bizonyára kiment Nagymarosra. Ment az Üllői útra. Ahol minden kezdődött elölről. Nem engedték be. Jöjjön másnap, látogatási időben. Őrizték a hátsó bejáratot, egy koszos üzemőr rakodta az undorító ételmaradékkal teli edényeket. Akkor villamosra szállt, s elment ismét az Újvilág utcába, valaki a bundát közben hátha mégis megtalálta.
A házban síri csönd honolt.
Hosszan csöngetett, egy hozzá hasonló korú fiatalembert talált az üres lakásban, akit valamilyen elmélyült tevékenységében zavarhatott meg. Ez igen kelletlenül azt válaszolta, hogy tud a dologról, de semmiféle bundát nem találtak.
Kristóf mégiscsak be akart volna menni.
Nem engedte.
Másnap a látogatási időben egy igen sápadt és végtelenül elgyöngült Klárára lelt, egy olyan Klárára, akit nem ismert, de még őrültebIII. kötet 571ben szerette, a visszafojtott lélegzetével szerette. Egy ideig ült az ágya mellett egy széken, igen illedelmesen, aztán megfogták egymás kezét és így maradtak. Klára szeme lecsukódott, akárha elszundítana, nézte szemhéja csodálatos boltozatát, s amikor felriadt, egymásra borulva sírtak, nyüszítettek és vinnyogtak, hüppögtek a nagy kórteremben. Ahol rajta kívül még hét másik nő feküdt hasonló állapotban. Körülöttük is ott tevékenykedtek a látogatóik, de oly távol voltak egymástól és minden olyan csupasz és kopár és világos, hogy el sem érték volna őket a hangjukkal, a fájdalmukkal vagy a tekintetükkel.
Jókor is jön, mert ő egy időre egyedül maradt, nem tudja előre, nem tudni mennyi időre.
Nyugodtan sírdogálhattak, senki nem hallotta, akár hallhatta is, senkit nem érdekelt. De nem is csinálták hangosan, igen fegyelmezettek maradtak a fájdalommal.
Simon utazásai szigorúan bizalmasak, most Brüsszelbe és Párizsba ment, erről Kristófnak azonban semmit nem szabad tudnia.
Attól a pillanattól kezdve ápolta. Minden nap többször jött, gyümölcsöt hozott, virágot, kompótot kis tálban, Andriától finom tyúklevest, vitte, mosta a szennyesét, hogy Klárának mindennap legyen tiszta hálóinge és a bugyiját is sűrűn kellett váltani.
Majd ő a mosdónál előbb ellögyböli.
Nem.
Ha föl kellett kelnie, akkor alig tudott a lábán megállni, kapaszkodás nélkül nem is tudott volna kijutni a folyosóra.
Arra is volt módszere, miként lehet látogatási időn kívül bejutni.
Klára várta.
Csöndes boldogság volt, de nagyon boldogok voltak egymással és egymástól.
Arról pedig Kristóf egy szót sem szólt, hogy Andria bundája eltűnt. Ezzel kapcsolatban volt egy egészen világos haditerve.
A gyász és a temetési előkészületek miatt a Teréz körúti lakás állandóan teli volt képmutató emberekkel. A tervet nem volt olyan egyszeIII. kötet 572rű végrehajtani. Egy napfényes délelőttön a miniszterelnök is eljött a titkárával, Karakassal, de ő akkor szerencsére nem volt éppen otthon. Klárától megkapta a lakásuk kulcsát, hogy hozza és vigye a szükséges holmikat, s annyira irtózott most ezektől az emberektől, a képmutató létükkel olyan távol kerültek a csöndes és fájdalmas boldogságuktól, hogy inkább a Dembinszky utcai lakásukon tartózkodott, ott aludt az ágyukban. Amikor mégiscsak haza kellett mennie, hogy magához vegyen némi fehérneműt, a ruhadarabjait vagy valamelyik hiányzó jegyzetét, mert azért átment Budára a Tanítóképzőbe is, akkor Ilonától értesült, hogy mi történt vagy mikor mi várható. Gyöngyvér egyáltalán nem költözik el, ó nem, most már minden megváltozott, a lehető legsürgősebben összeházasodnak. A lehető legnagyobb titokban kell megtörténnie, kerülni fogják a formaságokat, nehogy Nínót teljesen összetörjék.
A temetés után azonnal nászútra mennek, amit ő sem ért. Mire ez a nagy sietség, egy szót sem ért. De valami tényleg megváltozott közöttük, álló nap nyalakodnak és turbékolnak, úgy viselkednek, mintha nem is lenne halott a házban.
Egyszerűen át fognak menni a kerületi tanácsba, Hansi és André lesz a tanú és valahová elmennek, esznek, nemhogy főznie, tudnia nem szabad az egészről.
Kéri, Kristóf se tudja.
Ilyet azért se a halott apjával, se a gyászoló édesanyjával nem csinál az ember, ő ezt nem érti.
Nem érti őket, ő nem érti.
Lüttwitz Andria óvatosan fogalmazott, amikor benézett hozzá.
Világos, hogy Klárának legalább tíz napig benn kell maradnia. Ilyen őrületes vérveszteség.
Amikor hazahozzák, akkor azért szeretné a bundáját újra látni, Kristóf félre ne értse, nem mintha szüksége lenne rá, ő egy ilyen szőrmét már igazán nem visel, semmi sietség, sietségre semmi ok, Kristófnak külön nem is lenne érdemes miatta fáradnia.
III. kötet 573Megható volt az idős hölgy félénksége, s Kristófnak pusztító arra gondolnia, hogy a Pisti ezt épp vele tette és az Andriával.
Pedig aggodalmasan várta Kristóf válaszát, s mint aki jóindulatot keres, hozzátette még, ha meghalok, úgyis az övé lesz, hiszen mindent ráhagyok.
Ha tudta volna, hogy a Pistit hol keresse, akkor sem lett volna bátorsága egy ilyen súlyos leleplezéshez.
Bármily gyönge volt még, meg kellett mondania Klárának.
Nem is jutott el a tudatához vagy nem érdekelte, ami megkönnyítette Kristóf helyzetét. Klára elaludt, fölébredt, Kristóf megetette, megitatta, a könyökét fogva kikísérte, az ápolónőkkel is jóban volt, ezek igen kíváncsiak is lettek rá, hogy kije lehet a betegnek ez a csinos fiatalember, ha egyszer nem a férje, aki oly hirtelen tűnt el.
Először is a saját nagybátyjához ment el a Damjanich utcai lakásba, ahol már évek óta nem járt. Megtudni, hogy lehetséges-e Pesten egy nyércet beszerezni, lehetőleg hosszút, újat vagy régit, bármilyet.
Inkább az a kérdés, hogy mi legyen az ára.
Ez a kérdés őt is felettébb érdekelné.
Attól is függ persze, hogy milyen minőségű állat, meg kinek lesz, ha a kérdéseimmel meg nem sértelek.
Kristóf tulajdonképpen élvezte, hogy olyan hűvösen beszélgetnek erről, mint az igazi kereskedők. Ennél többet még nem akart neki mondani. Tudni, hogy a tervét egyáltalán érdemes-e végrehajtani. Itt tudta meg Iréntől, hogy a Teréz körútról el kell költöznie, mert Nínót örök időkre megsértette. Tényleg nem érdekelte, meg mivel sérthette volna meg. De nem is hitte el, mert Nínót ő azért jobban ismeri. Aztán megnézte a telefonkönyvet, hogy létezik-e még egy bizonyos Stefanek István fényképész a Köztársaság téren.
Kapuzárás előtt kellett az akciót végrehajtani, hogy se a Balter, se a felesége halálától elgyámoltalanodott Pálóczky bácsi ne lássa. Úgy számított, hogy a temetés előestéjén fogja a dolgot megcsinálni. A halottat tényleg az Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel, pompás katafalkon, lobogó kandeláberek között, és másnap fogják onnan temetni.
III. kötet 574Az özvegy a fiával és az újdonsült menyével még nem tért haza, az Akadémia elnöke fogadta őket.
Ilonával egy ideig beszélgetett, majd amikor az ebédlőnek használt átjáró szobában végre magára maradt, egyszerűen leakasztotta a falról a negyvennyolcas csataképet. A szobájában begöngyölte egy patyolattiszta, enyhén keményített lepedőbe, de mielőtt spárgával gondosan összekötözte volna, be kellett vallania magának, hogy ez bizony még kevés lesz. A saját szobája faláról is leakasztott egy másik képet, mellécsomagolta, s észrevétlenül távozott a lakásból. Azért esett ezekre a képekre a választása, mert nem voltak olyan nagyok, hogy taxin kelljen őket vinnie, meg sejtette, hogy a lehetséges szőrme áráig felérnek.
Másnap reggel már telefonált, de olyan szörnyen izgatott volt, hogy többször kellett újrakezdeni, nemhogy beszélni, nyelni nem tudott.
Stefanekné jelentkezett, készségesen adta a férjét.
Pontosan úgy csinálta, oly röviden és hűvösen, ahogy a nagyanyja, amikor megint elfogyott a pénzük.
Mit szólna egy kis Egryhez, kérdezte.
Kihez, kérdezett vissza dühösen a fényképész.
Ahogy mondom, egy korai Egry.
Erre a fényképésznek azért józanon vissza kellett fognia a csodálkozását.
És mit szól egy ezernyolcszázötvenes Neudorferhez.
A fényképész valamit dörmögött, hogy majd akkor meglátjuk.
Mehetett a képekkel.
Gyöngyvér pedig majdnem mindent elmesélt Ilonának, amit ő a temetés napján hűségesen tovább is adott Kristófnak, hogy nászútra a Rodopéba mennek, Szófiáig repülni fognak és onnan kocsival viszik fel őket egy gyönyörű hegyi házba, ahová Ágostot már korábban meghívták a bolgár barátai. Ágost megőrül a hegyekért. Amióta Bernből hazarendelték, maga sem tudja, hogy ezen a vigasztalan magyar pusztaságon hogyan bírta ki. Lehet, hogy egy magasabban fekvő helyen még havat is találnak.
III. kötet 575Gyöngyvér még nem volt magas hegyekben és nem repült, igaz, a tengert sem látta.
De ő nem érti, hogy miért csinálják, nem érti, miért kell így csinálniuk.
Bármily kockázatos volt a vállalkozása, kiderült, hogy jól időzítette. A temetés napján a két kép hiányát nem vette észre senki. Utána még Kristóf is megfeledkezett az egészről. A részvét, amit a nagynénje iránt érzett, levette a lábáról. Nem a halott miatt érzett részvétet iránta, hanem a méltósággal teli ceremónia arányaiból, az összegyűlt tömeg láttán értette meg, hogy mennyire egymásra voltak utalva és micsoda súlyokat viseltek ezek ketten a vállukon, bármilyen nevetségesnek is látta őket.
Másnap kora reggel elutazott az ifjú pár.
Amitől a meglepett Lehrné hosszú napokra valósággal megbénult, megrendült, mintegy testileg egyesült a fekete ruháival.
Hogy a saját fia ezt vele megtegye.
A titkos esküvőt lenyelte, ideje sem volt nem lenyelni, hiszen a méltóságát a temetésig meg kellett őriznie.
Még jól is jött neki, hogy a fiának nem kell a temetésen a szeretőjét dugdosnia.
De a temetés másnapján nászútra menni, ezt azért nem.
Kristóf nem hagyhatta magára, bár minduntalan el kellett a kórházba rohannia. Lehrné maga is elfelejtette, hogy ki akarta a lakásából utasítani. Még szerencse, hogy Geerte van Grootot meg tudta őrizni az emlékezete, mert senkije nem maradt, tényleg nem volt egyetlen ember.
Nem is búcsúzott el a fiától és a menyétől.
Rott André vitte ki őket Ferihegyre.
Kristóf megint lopott Ágost fiókjából valamennyi pénzt, hogy Klárához taxival mehessen.
Gyöngyvér hangoskodni kezdett volna a repülőtér csaknem üres várócsarnokában, hogy eddig Athénról szó nem volt, s hogy akkor mi ez már megint.
III. kötet 576Emlékezz arra, amit tegnap este részletesen elmeséltem, mielőtt lefeküdtünk. Remélem, még emlékezel.
Ágost olyan csöndesen és kíméletlenül beszélt vele, hogy azonnal elhallgatott.
Ha akarod, elismételhetem.
Az athéni repülőtéren aztán különböző körülményekből arra következtetett, hogy a görög fővároshoz sem lesz szerencséjük, mert vagy Tel-Avivba vagy talán Isztambulba kell továbbrepülniük. Vadonatúj krémszínű kosztümjében, fején ugyanazon buklészövetből készített kis pillboxával, immár egy kinevezett diplomata nejéhez illő fegyelmezettséggel hallgatott. Még élvezte is az új szerepét a teljesen ismeretlen környezetben. Mintha Huber Margit harsány biztatását hallaná vissza, nem ilyen félénken, Gyöngyvér, hanem kitámaszt, kitámaszt. Ne a lélegzetét irányítsa, az megy magától, hanem a hasfalát. Derűsen nem kérdezett, s mosolyát szigorúan őrizve nem kommentálta a meglepő eseményeket, történjék bármi.
Mindent úgy tett, ahogy Huber Margit tette volna.
Ágost igazán elégedett lehetett vele.
Vadonatúj önfegyelmének maga is nagy hasznát látta.
Mintegy tíz percet ültek a repülőtér várócsarnokában egy kényelmes bőrpamlagon, nem többet. Alig beszéltek e tíz perc alatt, mert Ágostnak a frissen vásárolt újságjait kellett átfutnia és átlapoznia. Le is vette az egyik kesztyűjét, hogy titokban azért megsimogassa a pamlagon ezt a finom bőrt. Elég élénk volt a csarnok, Gyöngyvér egész figyelmét lekötötték ezek a tárgyak, a rejtélyes emberek és a még rejtélyesebb tevékenységük. Néha valamit több nyelven bemondtak, amiből alig is értett valamennyit, és az izgalmától nem tudott figyelni még erre sem.
Még az sem kötötte le egészen a figyelmét, hogy Ágost leteszi az újságot, feláll.
Megbocsáss, mondta ellentmondást nem tűrő szigorral, s erre azért Gyöngyvér is felfigyelt. Elindult át a csarnokon, de vitte a kezében az irattáskát.
III. kötet 577Ott is hagyhatta volna ugyan a pamlagon, de az ostoba férfi vitte még a felöltőjét is.
Gyöngyvér először életében maradt egyedül egy idegen repülőtér visszhangos csarnokában. Ha nem lett volna mindig magára hagyva, akkor bizonyára nem reagál ilyen élesen, nem támad fel benne az eredendő félelem. Szívesen szólt volna utána, hogy hiszen neki is pisilni kell, megy vele. Hiszen oly világos volt, mosolyogva itt kell maradnia, s már csak a csomagok miatt sem mehet. Nem szorong Gyöngyvér, hanem kitámaszt, kitámaszt és kitámasztott. Ez valamennyire segítette is. Hiszen Ágost mindent olyan magától értetődő biztonsággal csinált, bosszantóan ismerős volt mindenütt, rá kellett magát bíznia.
Legalább látja, hogy neki is hová kell majd mennie. Annyira rettegett, hogy valaki közben megszólítja őt, és akkor nem fogja érteni.
Azt még látta jól, és soha többé nem felejthette el, hogy Ágost a mogyoróbarna millepoint útiöltönyében ennek a fehér, féloszlopokkal tagolt márványcsarnoknak a túlsó oldalán igen kényelmesen lemegy a márványlépcsőn. Akkor és így látta utoljára. Később azért annyit elmondott az őt kihallgató görög biztonsági embereknek, hogy teljesen érthetetlen módon nem csak az irattáskáját vitte a kezében, hanem a homokszínű burberry felöltőjét is a karján.
Ahová lement, ennek a földalatti mosdónak azonban nem volt semmiféle kijárata. Vagy ő legalábbis sehol nem találta, amikor egy óra múltán elvesztette a türelmét, és valakire sírva sikerült ráhagyni a csomagjait.
Nem is az ő irattáskája volt.
Milyen irattáska.
Egy igazán szép, barna bőrtáska, szerinte vadonatúj, szerinte borjúbőr, amit Ágost a saját csomagjaikkal együtt emelt ki a barátja kocsijának csomagtartójából a ferihegyi repülőtéren.
Milyen barátja.
Zavarban volt, hogy most mondja-e meg a nevét.
S látta-e a táskát korábban.
III. kötet 578Ismeri-e a táska tartalmát.
Tudta, hogy a kérdésekre nem kell válaszolnia, nem is lett volna szabad a táskát megemlíteni, vagy semmit, hiszen ők diplomáciai védettséget élveznek, Ágost ezt részletesen elmagyarázta azon az utolsó éjszakájukon, de késő volt.
Ugyanaz a kocsi volt, Rott André kocsija, amivel egy nyári reggelen, amikor olyan boldogan ébredtek a Pozsonyi úti lakás cselédszobájában, mentek a Tiszára.
Ahogy mondani szokták, madarat lehetett volna velük fogatni azon a régi reggelen.
Látta, úgy kapnak erre a táskára, mint a hal a horogra.
Rott André nevét is feljegyezték, de ő kijavította, hogy az előbb tévedett, a valódi neve Rott András.
Egy igen gyanús küllemű tolmács fordította, hogy nem, ezt a táskát ő a férjénél korábban nem látta, és a táska tartalma előtte ismeretlen.
Gyöngyvér volt az élő tanú rá, hogy a magyar kormány az Eichmann-iratokat a megállapodás szerint el akarta juttatni a jeruzsálemi tárgyalásra.
Vallomása bele volt kalkulálva a játszmába.
Az állomáshelyére utazó követségi főtanácsos eltűnését jegyzőkönyvbe vették, s a jegyzőkönyvben szerepelt az eltűnt felöltője és az eltűnt irattáskája is.
Végre szabad volt.
S ha az utóbbi boldog hetekben gondolt még egyáltalán valamire, valamire, ami az egész életére és nem csupán a pillanatnyi tevékenykedésére vonatkozott, akkor ez a valami egy halkan ujjongó mondatba sűrűsödve ismételgette önmagát, a három szóban, végre szabad vagyok.
III. kötet 579Mondogatta napjában többször, hetente százszor, anélkül, hogy akár e három végül is üres szót, vagy akár a szavakba fogható érzést megunta volna.
Csend honolt a tájon, szép, napfényes nyárelőben terpeszkedett a csönd és a béke.
A három szóval, amelyet oly sokszor hallott szabadulóktól, ám ő maga soha nem gondolta és nem mondta ki hangosan, érzésének helyességéről kellett megbizonyosodnia. A vérsuhogástól, a munka lélegzetvételétől és a méhek zsongásától zajos békében a maga számára is észrevétlenül tért vissza az örökre elmúltnak vélt érzés idejéhez.
Legelőször a mozdulataiban adott jeleket az emlékezés, a mozdulat vezette újra rá, miként kell megfognia a szerszámait, kapát, ásót, kaszát. Aztán az izmai emlékeztették, miként kell bánnia a mozdulataival. Visszatért ide a múltba, félreeső ligetek voltak, elhagyott szántók és üres legelők, gyomverte szőlők, pusztuló gyümölcsösök, ahol a természet értelmes csendje uralkodott, béke. A munkájával újra meg akarta hódítani az elhagyott tájat, csakhogy életének eltelt idejében leginkább ezt feledte el, miként kell értelmesen bánni az erőivel.
Valamivel később, amikor emlékező mozdulatai visszavezették izmait az elfeledett időkbe, pillanatokra átizzottak a gyermekkori nyarak. Ismeretlen madár rikoltott. Kinézett egy szőlőtőke mögül, mintha az egykori lugas árnyas leveleinek résén pillantott volna ki a kékbe, s a régen halott édesanya hívó hangját hallaná. Nem tudta, hová hívja. A zománcvödör kékje, otthonos koccanása, a víz, amelyből valamennyi mindig a poros lábfejére loccsan, legalábbis ilyen felhőtlen nyarakra emlékezett, a kék zománcvödörre.
Az édesen szállongó porra, az alkonyattal közeledő kolompra, a porban csattanó lábfejére.
Most is úgy telt napra-nap, hét után hét, hogy egyetlen kicsiny felhő nem jelent meg az égen, s akárha ilyen kíméletlenül, ilyen örökösen kék lett volna minden régi nyár. Ha nem érezte volna szabadnak magát, ha a hűvös éjszakákon felpárázó folyó nem csapott volna ki hajnalIII. kötet 580ra némi harmatot a füvek élén, akkor mindezt fenyegetőnek, baljósnak és félelmetesnek kellett volna találnia.
És az is volt, baljós.
Egyáltalán nem volt mindegy, hogy miből mennyi terem, hiszen meg akarta termelni a télire valót. A tartós szárazság halálos fenyegetése ott ült az átizzó táj felett. Végre szabad volt. A gyerekkori ínségek súlyos és tartós szédületére azért nem tudott nem emlékezni.
Amikor már nem volt mindegy, hogy az asztalnál hányan ülnek.
Akár a végítélet órája eljöhet.
Nem várt esőre sem.
Embert ritkán látott, senki társaságát nem kívánta.
Nem gondolt arra, hogy vidám, arra sem gondolt, hogy szomorú lehetne; most ezeket a boldogság tudatához feltétlenül szükséges gondolatokat feledte el, amiként korábban elfelejtette az ifjúságát és a gyermekkorát. Valamennyit mégis érzékelt a saját boldogságából, hiszen azt ismételgette, hogy végre szabad. Mint aki célhoz ért, szabadságával tölti be a hivatását. Végre, mondogatta magában, szabad. Mint aki hosszú büntetésének idejét töltötte ki. Talán azért ismételgette, mert közel került ahhoz az állapothoz, hogy ne vágyakozzék semmire és ne akaratoskodjék semmivel.
A bögölyök csípése volt az első, az egyetlen, ami ezekben a hetekben mélyebben fölkavarta a kedélyét.
És a bögöly csípése bizony több mint kellemetlen.
A szemvakító kékből minduntalan jön egy bögöly, észrevétlenül köröz az ízesen izzadó bőr fölött, alattomosan választ, finoman leszáll, s hiába hessegeted, talál egy másik védtelen helyet, ahol fullánkját bebökheti, s az eleven szövet alá lökheti a nyálát. Ha delelőre állt, legalább ketten, néha hárman támadták kötelékben. Az egyik elterelte a figyelmét, miközben másutt másik kettő már döfött. A csípés pedig fájdalmas, kemény mogyoró duzzad a bőr alá, feszít, viszket, égetőn bizsereg a húsban. S ha ilyenkor egyre makacsabban és egyre nyugtalanabbul hajlongott szépen fejlődő növényei között, mintegy maga előtt III. kötet 581is titkolva, hogy létezhet még valami, ami ennyire békétlenné teszi, akkor a maga módján igyekezett rátalálni arra a tévedhetetlen módszerre, amivel úgymond túljárhat a bögölyök eszén.
Pedig be kellett volna látnia, hogy a bögölyök tévedhetetlenek.
Emlékezett a lovakra, a szarvasmarha farkának selymes szőrrel fedett csontos göbére, a surranásra, a puffanásra, ahogy odavágnak.
Hiszen a bögöly, így okoskodott, végül is nem olyan könnyed és cseles jószág, mint a közönséges házilégy, lomha, ügyetlenkedő. A csípés pillanatában könnyűszerrel lecsapható, s nem kis elégtétel, mikor hosszúkás, porszürke teste a tenyér alatt szétreped.
Csakhogy akkor már késő, terjed és dolgozik a nyála a bőr alatt.
Amikor eljött a bögölyök órája, egész teste lúdbőrözött az irtózó békétlenkedéstől, bosszankodott, háborgott, hogy az ember miért nem életrevalóbb a bögölynél, ha egyszer eszesebb. A másodpercnek csupán töredéknyi idejében kéne találékonyabbnak lennie. Nem a csípés pillanatában, miért nem előbb, miért csak utána jelzi a veszélyt a bőre, méltatlankodott. Mintha a teremtést valamennyire ki kéne igazítani, s máris minden tökéletes lehetne.
Úgyis megölöm, ismételgette magában, holott valamiként zavarónak találta új életében ezeket az ismétlődő kis gyilkosságokat. Ám figyelmének, életrevalóságának és gondosságának lehetett valamilyen eleve meghatározott rendje, e rendnek megszabott feltételei és határai. Hiába kísérletezett, hiába küszködött, hiába tartotta nagyobbra az emberi értelmet, saját animalitásával nem tudott elébe nyúlni a bögölyök pillanatának. Csapkolódott, ravaszkodott, nyugtatta magát, dühöngött, törte a fejét a dolgon, tűrte, menekült, olykor valósággal őrjöngött, ami ilyenkor immár nem is annyira az ősi ellenségre, mint inkább önnön emberi tehetetlenségére irányult.
Nincsen mélyebb, titkosabb, fertelmesebb a magányban fogant gyűlöletnél.
Február utolsó napján helyezték szolgálaton kívüli állományba, és a tiszteletére rendezett házi ünnepségről nem tért haza többé pesti otthoIII. kötet 582nába, a családi házba, amelyet a Rákos patak partján tíz hosszú év alatt a saját kezével épített fel. Akkor már állt a kis faház is a folyó szemközti partján a határban, berendezése hiánytalan. Jóelőre megtervezte csöndes visszavonulását. Pénzt is jócskán félretett, amiről senki nem tudott. A Kőkapuban mulattak, ez híres kiskocsma Vácott a Mária Terézia látogatásának tiszteletére emelt diadalív tövében. Ügyvédek, fegyőrök és szabadulók hagyományos törzshelye. Ült a főhelyen a jóindulatú mosolyával, senki nem vehetett észre rajta semmi kivételest. A hajnalt még barátságosan kivárta, habár éjféltől kezdve ügyelt rá, hogy inkább kijózanodjék. Tudta, ez volt a fiúkkal az utolsó ivászata. Szerette a kompániát, hozzájuk tartozott, senki máshoz ezen a széles nagyvilágon.
Amint józanodott, úgy érezte, a szíve megszakad, ha el kell őket hagynia.
Az első kompjárattal jött át a jeges folyón.
A révészek jól ismerték, hiszen jött és ment, két éve itt töltötte el a szabadnapjait.
Társai kurjongatva, pityókásan rikoltozva búcsúztatták a távolodó váci partról. Akkor azonban már nem érzett semmit irántuk.
Családjával csak jóval később, egy rideg hangvételű levélben tudatta végleges szándékát. Írni alig tudott, inkább az indulat vezette a betűket helyette. Várjanak rá, kerestessék akár a rendőrséggel. De azok inkább örültek, hogy eltűnt. A nyugdíját akár elverhetik, ahogy a fizetésével tették, ám ő egyedül fog élni itt, és a látogatásaikat nem kívánja. Úgy akarta, hogy életének legalább a hátralévő évei tisztán megmaradjanak. Elege volt a feleségéből, elege a fiából, viselt dolgaikról nem akart tudni többet, elege a hangos szavakból, a verekedésekből, az egész alattomos családi áskálódásból, amelyben eltelt az élete. Ügyetlen szavakkal, csúnya betűivel és elég brutálisan ezt írta meg, de semmi hamis nem volt a levelében. Hideg, szeles, borult volt ez a tavasz, kíméletlen viharokkal, vaskályhában fűtött. Felesége sem lehetett elégedetlen a változással, habár kicsit azért sajnálta, hogy a férfi előkerült. Nagysokára válaszolt. Boldogítóbb érzés lett volna, ha tényleg nyomIII. kötet 583talanul tűnik el. Néhány sorban tudatta vele, hogy a Szent János Kórház urológiai osztályán haldoklik a nyomorék öccse, akinek a felelőtlen lányai közben minden értéktárgyat eladogatnak a szépen berendezett Teréz körúti házmesterlakásból. Ki nem várnák a szerencsétlen apjuk halálát. Pedig ez szolgálati lakás, mi más lenne, biztosan ki kell majd belőle költözniük, s ő attól tart, hogy rokoni jogon majd hozzájuk akarnak beköltözni.
Be nem ereszti őket, se a lányokat, se a csélcsap anyjukat.
Aztán már csak egy izzó haragtól fortyogó mondat következett.
Azért fohászkodik az Úrjézushoz és Máriához minden este, hogy Balter is meg ne bánja az elhatározását.
Az asszony szép, kerek betűkkel írt, úgy írt, miként egy iskolás lány, s a mai napig büszke volt rá, hogy a tanító néni az elemi iskolában az ő írását állította a többiek elé példaként.
De nemhogy megbánta volna, Balter meglepetten érzékelte, hogy minden szabadon eltöltött naptól teljesebb az élete. Egy olyan minden ízében tökéletes élet, amelyről eddig nem volt tudomása. Aztán lassan, fokozatosan úgy került le a testéről minden ruha, ahogy napra-nap következett, amiként lassan átmelegedett, majd lassan átforrósodott a táj. Először a zöld pufajkát tette félre, aztán lekerült róla az ing, később a bőszárú kék munkanadrág, egy különösen tikkasztó délutánon a fehér atlétatrikó, legvégül pedig lerúgta magáról a kék klottgatyáját, amelynek épp olyan színe volt, mint a vödörnek.
Ötvenhét éves volt, ruhátlanul aludt, a kék reggeleken így lépett ki a házából. Pőresége nem volt meglepőbb, mint egy nemesen öregedő vadállaté.
Amiként önnön magának közömbössé lett a teste, mások számára is közömbössé kellett válnia.
Idegen szemek különben is csak igen távolról láthatták.
Hatalmas termetének, nehéz csontú, lomhán izmos testének köszönhette a sorsát. Legelőször a csendőrök szemelték ki maguknak, de aztán mégis minden másként alakult. Járása súlyos és lassú volt, s talán III. kötet 584ezért nem jutott senkinek az eszébe bizalmaskodón a keresztnevén megszólítani.
Egy hosszúléptű, igen nehéz észjárású ember.
Balternak hívták, helyesebben úgy beszéltek róla, hogy a Balter így, a Balter úgy. Rokonai szintén így szólították, még a felesége is így szólította harminc éven át, akárha élveznék, hogy a családi névnek ilyen testi súlya van. Egyetlen fia, aki termetében és vonásaiban egyként ráütött, és Balter legnagyobb bánatára még a keresztnevét is viselte, a Gyula, igen rossz társaságba keveredett szinte gyerekként, Balter hiába verte el. Olyan életet élt, amit Balter sem az ép eszével, sem a fantáziáival nem követhetett, csupán sejtette, hogy mi történik körülötte, holott már csak hivatala miatt is jól ismerte a férfiak belső életét.
Nem volt titkuk előtte, tudta, mi mindenre képesek.
A bögölyök július közepén jelennek meg, amikor a sárgabarack érni kezd. Eddigi életében bármennyi gazságot követett el, bármennyit csalt vagy lopott, hogy valamivel azért kiegészíthesse a keresetét, s titkon mindig félretehessen magának egy kis pénzt, adottságai szerint nem volt sem kegyetlen, sem önkényeskedő. Az átkozott bögölyök miatt előbb a bőszárú munkanadrágját vette vissza, aztán az ingét, megfosztották a nehezen elnyert szabadságától. Bár őszintén szólva lett volna mit megbánnia, és ha szigorúan vesszük, akkor sokaknak lett volna mit leverni rajta. Hiába csapkodott. Többen meg is fenyegették, amikor szabadultak. Ám ahhoz, hogy a napjai szabadon megmaradjanak, még ez sem bizonyult elegendőnek az elővigyázatosságból; csupasz maradt a nyaka, a bő izzadtságban fürdő, a bögölyök számára ízes ábrázata.
Megint valamit fel kellett adnia a frissen elnyert szabadságból, megint csak némán alkalmazkodnia és a körülményeivel alkudoznia.
Mikor a legmagasabbra hágott a nap, félretette a szerszámait, árnyékba vonult, ahová a bögölyök nem szívesen követték. A néhány napos értelmetlen hadakozást követő visszavonulása mégsem adta vissza a békességét, amit a bögölyök érkezése előtt ujjongva élvezett. Tűrni, várakozni, megint csak elviselni. Erről olykor eszébe jutott a nyomoIII. kötet 585rult öccse, vajon él-e még, de az nem jutott eszébe, hogy a túlsó parton vonatra szálljon a Ferenc József császár látogatásának tiszteletére épített állomáson. Ha nem él már az öccse, hát ne éljen.
Nem tartotta olyan nagyra az emberi életet, hogy bárkinek kívánja.
Felhúzott térdei közé csüggesztett fejjel üldögélt a barackfa szellős árnyékában, és rabnak érezte magát a ruháiban.
Ez volt a nagyobb gondja.
De legalább a csípések nem ingerelték a húsát, nem égett és nem viszketett, nem feszített a bőre, a mogyorónyi duzzanatok meglohadtak.
Soha nem állt módjában mérlegelni, hogy mit gondol, vagy mit nem tud, annak pedig egyáltalán nem tulajdonított fontosságot, hogy mit nem gondol magában. Igyekezett nem gondolni a haldokló öccsére, igaz, korábban is ritkán gondolt rá. Arra pedig végképp nem gondolt, hogy miként verte a fiát és a feleségét, miként tört az orrcsont, hogyan csattogott a hús, mennyi haj maradt a kezében. Ami közel sem jelenti azt, hogy ne gondolkodott volna épp oly hajlékonyan, mint bárki más, vagy más esetekben ne szenvedett volna bizonyos gondolatainak hiányától. Nem volt bőbeszédű ember, inkább szófukar, mert nem akart ostobábbnak látszani, mint amilyen volt. De bármilyen volt, abban igazán nem lehetett gyakorlata, hogy kövesse magányban szőtt gondolatait, és eligazodjék hiányzó gondolatainak szövedékében. A szabadulók bűvös mondata ettől kezdve nem jutott ugyan az eszébe, hiszen ténylegesen minden volt, csak szabad nem, de nem vette észre, mert vele maradtak szabadsága tárgyai, a vödre, a háza, a munka lélegzetvétele, az égbolt felhőtlen kékje, a szerszámai, a nyár melege, pénzecskéje a bankban, néhány kis aranyékszer a padló alá rejtett dobozkában, talpának nyoma a porban.
Valójában szenvedni kezdett az eltűnt szavak hiányától, hiszen eladdig a három szó adott ütemet a múló napoknak, semmi más.
Halk és kitartó lett a szenvedés, életlen pengéhez hasonlatos, mert értelmetlen lett volna azt mondani, hogy a bögölyök miatt van így. A nyomorult öccse miatt, a halál miatt vagy a halál gondolatának közelIII. kötet 586sége miatt. A gondjaira bízott rabok emlékezete járt vissza rá. Néha megbolondultak, és akkor bizony a gumibotjával ütött, ahol érte, ez igaz, ám inkább a barátságos fegyőrök közé tartozott, akik titkos kis üzleti kapcsolatokat ápolnak a rabokkal. Mindenféle zavaros vágya támadt, habár igen józanok voltak a távlati tervei. Például hideg sört kívánt. Meg egy gyereklányt látott közeledni, holott az ösvény, látta jól, épp olyan üres maradt, mint bármikor.
Egy gyereklány szőrtelen szeméremréséről ábrándozott.
Volt egy asszony a faluban, aki szívesen főzött volna rá, hogy férfi létére rendes meleg ételt egyen, ezt a szemérmetlen felkínálkozást azonban elutasította.
Nyár végére odáig akart jutni a kis birtokán, hogy epret és málnát telepítsen, nagyban, miként a környező községekben csaknem mindenki a háztáji földeken.
Ehhez előbb kutat kellett ásatnia.
Vagy egye a rosseb, rendesen felöltözik, mégis beutazik a fővárosba, hogy meglátogassa a nyomorék öccsét, és főleg azokat a nagy kurva lányait, akik nem tudják ugyan, de minden bizonnyal az ő fattyai.
Majd jól szétver közöttük, ha nem használ a szép szó.
Kertjének határát négy cövek jelezte, a tekintetével azonban az egész elhagyott tájat birtokolta. Egy óriási, lapos tányér közepén állt, amelyen ártéri ligetek, füzesek, műveletlen vagy alig művelt gyümölcsösök és elvadult szőlők hevertek, s túl a láthatatlan folyó óriás ágain, hegyek púposodtak a tányér karimáján. Mintha mindezen túl kezdődött volna a nagyvilág, ahol mindenféle érthetetlen dolog történt, habár a málna és az eper várható felvásárlási árán kívül nem tartozott belőle semmi rá. Minden kellemes vagy kellemetlen gondolatát és érzését igyekezett kiszorítani e tányér peremére. Nem ivott sört. A rádiót csak vasárnap délben kapcsolta be, amikor cigányok húzták az édes-bús magyar nótáikat.
Amiként jöttek, elenyésztek képzetei és látomásai, és újak támadtak helyettük. A kitartóan halk szenvedés ezernyi tompa barázdát írt a régi érzések fölé.
III. kötet 587Mindent úgy tett, mint eddig, és mindent a maga értelme szerint felejtett el, de félni kezdett önnön ürességétől, amelyet eddig soha észre sem vett; főleg az elháríthatatlan, tompa szenvedésétől rettegett.
Akárha érzései csupa olyasmire emlékeztetnék, amiről nincsenek határozott emlékei.
Vagy talán jobb is, ha nincsenek.
Attól félt ugyanis, hogy a fia, avagy a régen szabadult rabok közül bárki meglepheti itt.
A saját fia fogja megölni.
Holott azokon a tavaszi napokon, amíg mezítelenül élt, eszébe nem jutott volna ilyesmi, senki. Amikor délutánonként két lapos műanyag kannáját a kerékpárjára erősítette és elkerekezett a legközelebbi község közös kútjához, hogy ivóvizet hozzon magának, gondosan lezárta a házát, a kulcsot elrejtette egy kő alatt. A kőről gyakran eszébe jutott ugyan a nyomorék öccse, akit egész gyerekkorukban ütött, s hogy ezzel a kővel fogja a saját tulajdon fiát agyonverni. Jólesett ütni az öccsét, szinte kívánta, hogy üsse, hiszen az édesanyjuk akarta így. Ne éljen ilyen nyomorultan. Értette az édesanyjuk kívánságát, hogy lassanként azért agyon kéne csapnia.
Csak a tehetetlen öreganyjuk oltalmazta valamennyire a nyomorékot, dugdosta a kenyérhajat neki, mert ezektől enni alig kapott.
Mikor visszatért a vízzel, mindig olyan benyomása támadt, hogy időközben valaki ólálkodott a ház körül. Az asszony meg leste őt a kútnál, s jött rögtön nagy alattomosan a kannáival. A valaki iránt érzett harag ismét húzott egy jókora barázdát. És ugyanez megismétlődött alkonyatkor, amikor szokása szerint gyalog ment le a folyóhoz megmosdani.
Nyomokat keresett az iszapban, és nem talált. Vagy a füzesben időzve figyelte, nem lát-e a telke körül valamilyen settenkedést.
Hosszú, alkonyi árnyakat nézett emberi alaknak.
Élményei persze kedvét szegték, csöndes ujjongása teljesen kihunyt a rettegéstől. Hallása és látása viszont élesebb lett. Ha önnön hevébe fúlva pilledni kezdett a koranyári délután, s egy rövid, gyors suhanás árnyéIII. kötet 588ka libbent át a táj fölött, nem kellett a tekintetét sem megemelnie, tudta, hazafelé tart a sárgarigó. Mégis összerezzent. Ugyanilyen szabályosan ismétlődött az összes többi hang és árnyék és moccanás, csak a roppanásokkal nem számolhatott előre, s ezektől csakugyan elállt a lélegzete.
Meg azt is mindig újra látta, amint a nyomorékot a frissen kivillázott disznótrágyába löki.
Jobb lesz neki, ha ganajba fúl, dolgozni úgysem tud.
Vigyázz, Teréz, mit beszélsz, Istent így ne káromold.
Maga vigyázzon, maga fogja a büdös száját, mert ráülök.
Pucéron raktad ki a fagyba, Szűz Mária mégis megőrizte a nyomorult életét.
Akkor hallja, adjon neki a maga Szűz Máriája kenyeret.
Egyszer kegyelmezett meg neked.
Minden óra negyvenedik percében távolodott, minden óra huszadik percében közeledett a komp. Örökös zümmögéssel dolgoztak a méhek, örökös zöttyenésekkel, csikordulásokkal dolgozott egy távoli kőbánya csillesora Dunabogdány felett. Talán halott, gondolta a nyomorult öccséről, reménykedett, már csak távolból beszél hozzám. Délelőtt fél tizenegykor két robbanás reszkettette meg a levegőt, s ugyanez délután négykor megismétlődött. A dömperek aztán egész éjjel hordták a követ a kőfejtőből, s a pokol jutott eszébe, mikor terhüket az üres uszályok mélyére zúdították. Ha egyenesen a föld méhéből érezett közeledni valamilyen rejtelmes reszketést, abból közel fél órán belül egy vontatóhajó dohogása, motorjainak egyre hangosodó dübögése lett, és a lassú vonulás olykor rádiózene foszlányait vonta magával a levegőben. Ugyanakkor voltak kóbor hangok, mondjuk egy zörrenés közvetlen közelről, amihez nem tartozott semmiféle moccanás. Bágyadt szekérzörgés, a kerékagy nyikorgása vagy emberi kiáltozás, holott senki és semmi nem látszott mozdulni sehol. Részegek éjjeli danája, vagy valami közeledő, netán távolodó szellem, amint a falu kutyáit szépen, sorban felveri álmukból, és nem bírnak többé elcsitulni, kétségbeesetten vonyítanak a korhadó léckerítések mögött. Tücskök egyenletes lüktetése. Macskák hosszas III. kötet 589csecsemősírása, békák kitartó zenéje, a száraz fűben lábukon karistoló szöcskék, pattanásuk rövid pukkanásai.
A Duna szélesebbik ága is készségesen áthozta a túlsó part hangjait.
Olyannyira, hogy a szokásos időkben hallani vélte a zárkák nyitását vagy esti záródásuk döndüléseit.
Ajtótól-ajtóig haladt velük a hosszú körfolyosók kockás kövén.
Öt hónap telt el, s nem volt semmi oka, hogy megbánja elhatározását. Az eper és a málna telepítéséhez a talajt már előkészítette, a kútásót már felfogadta. Mióta életében először érezni tanult, érzései között különben is elmélyült egy barázda. Ami valami olyasmit jelentett, hogy az alaktalanná lett, halott édesanya súgja, mit kell tennie. Közel harminc éven át hallgatott, most megszólalt az anya gyámolító szelleme, amiből arra következtetett, hogy mindvégig mellette állt, hiszen nincsen más helye. Egyiküknek sincs más helye. Ha sikerült volna a nyomorult öccsét eltenni láb alól, akkor sem tettek volna rosszat. Mintha röhögve azt mondaná, akkor persze nem én buzeráltam volna a feleségit. Utólag azért sajnálta volna, ha ez a kéjsóvár asszony kimarad az életéből. Az öccsének, úgy látszik, már csak ezért is meg kellett maradnia. Ezzel az asszonnyal jobban szórakozott, mint a saját feleségével. Egy életen át ennyi azért jár az embernek. Ez volt a gondolat, amely megerősítette a felesége ellen hozott végleges ítéletében. Hol igyekezett, törte magát, hol meg nem, de ha egyszer nem volt megértés közöttük.
És ez azért a férfiembernek is fáj.
Ugyanakkor volt egy másik gondolat, amely épp ily bizonytalanná tette. Mióta hallása éberebben működött, ez a másik gondolat is elmélyült a tompán fájó barázdákban az elnémított emlékek helyén. Mintha nem jól választotta volna ki magának a helyet. Mintha a saját felesége egy életen át azt tette volna a fiával, amit az édesanyja ővele. Így érte utol a sorsa. Nem bánta meg a döntését, azon volt, hogy ne bánjon már semmit, az epernek és a málnának tartósan jó lesz az ára, de itt túlságosan közelről hallotta elmúlt harminc évének hangjait. A sorsa duplán utolérte. III. kötet 590Ami onnét, a nagy folyó túlsó partjáról, a magas börtönfalak mögül kitekintve végtelenül messzinek és elérhetetlennek tűnt, a szabad égbolt alól visszanézve egy kőhajításnyinak. Arról a partról szemlélve másként nézett ki a szabadság, mint innen nézve. Tíz éve készülődött a visszavonulásra, hét éve vásárolta meg az elhagyott gyümölcsöskertet a tótfalusi határban, két évig építette házát a szabadnapjain, s minél inkább bizonygatta, hogy nem tévedett, nem tévedhettem ekkorát, annál mélyebbre vájta erre vonatkozó kétségeit. Azt kapta meg, amit tőlük kapott az öccse és az édesapja. A kellemetlen érzéseknek viszont megint csak volt egy kellemesebb oldaluk. Hallani kényszerült azokat a sokat sejtető hangfoszlányokat, amelyektől végül is megszabadította önmagát.
Ez pedig elégtételnek sem volt kevés.
Amikor alkonyatkor mosdani ment a folyóra, és bokáig a vízben állva a testét szappanozta, tekintete mind hosszabban időzött a folyó túlsó partján magasodó börtönön.
E csöndes nyári napok egyikén történt, hogy az elhagyatottságában is barátságos tájon valóban megjelent egy másik ember.
Ennek az embernek igen halovány képzetei voltak arról, hogy honnan jön, és arról aztán semmiféle elképzeléssel nem rendelkezett, hogy hová tart.
Ahonnan jött, nyilvánvalóan rossz hely volt, s maga a menés volt a jó neki. Azoknak az elvont és kifinomult képzeteknek volt a birtokában, amelyeket Balter hiányként kezdett felismerni önmagában, de nem tudott hová tenni, hiszen az elvonatkoztatásban nem volt gyakorlata. Ez az ember minél távolabb került a kézzelfogható rossztól, a lelkében és az elméjében annál több megfoghatatlan jóval halmozta el magát, míglen úgy lett jó neki minden, hogy semmi rossz nem maradt. A folyó másik ágán kelt át, a visegrádi oldalon, s így nem a révészek hozták át.
Néhányan látták, amint a tótfalusi hídon átbandukol.
Senkivel nem kellett szóba elegyednie. Nem is nagyon tudott volna, hiszen ő kizárólag e lehető legfinomabb etikai mértékek szerint gondolkodott.
III. kötet 591Ha valaki netán mégis megállította volna, és azt találta volna neki mondani, hogy most azonnal forduljon sarkon és menjen vissza oda, ahonnét jött, de gyorsan, mert különben itt igen nagy baj érheti, akkor legfeljebb a fenyegető hanghordozás rémisztette volna meg. Amit a világból nem értett, azt késlekedve ugyan, de így fordította a saját nyelvére magában. Sem a hallásával, sem a beszédszerveivel nem volt semmi baj, gyereknek pontosan olyan volt, mint az összes többiek. Egy kamaszkori sokk áldozata lett, s azóta nem hallott, nem beszélt, és az arcok helyén sem látott mást, csupán bizonytalan foltokat. Nem nézett senki szemébe. Azóta egyik pillanatának sűrű érzete, a jó vagy a rossz, csaknem tökéletesen ki tudta szorítani másik pillanatának sűrű érzetét, a jót vagy a rosszat, s ilyen értelemben ugyanolyan etikai premisszákkal foglalkozott, mint Arisztotelész nyomán a fogalmaikra kényes filozófusok.
Csupán akkor támadt némi zűrzavar, ha éppen a rossz hínárosában vagy egyenesen az iszapban időzött, mert akkor mégis hiába emlékeztették bármily szelíd szavakkal a jóra. A jó sűrűjében időzve még emlékezett valamelyest a rosszra, ám ha rossz volt és akár nagy orvosi jóindulattal is, de adagolták neki a többi rosszat, akkor tökéletesen eltűnt.
Így gondolkodott a dolgokról.
Küllemében különben nem volt semmi feltűnő.
Vékonycsontú, még a kamaszkori sokkélmény előtt megnyúlt termete, a tétován jóindulatú mosoly az ajkán, a homlokán a csúnyán elvakart, elfertőződött, többszörösen elvarasodott, újra meg újra vérzésnek induló tekintélyes pattanások, és ahogy a vadonatúj, sötétkék munkásruhájának zubbonyát a nyakáig fölgombolva viselte, jóval fiatalabbnak mutatták a valóságos életkoránál. Igen erős, fekete borosta borította arcát, mégis amolyan sápadt tanoncfiúnak lehetett volna nézni, akit elszalajtottak a közeli boltba, hozna már két zsömlét és fél liter tejet.
Ekkor már harmadik napja úton volt.
Egy Buda környéki zárt intézetből szökött meg, és azóta békésen bandukolt a hegyekben. Előbb Pilisszentkereszten, aztán Pilisszentlászlón lopott ételt magának. Leányfalunál egy fagylaltos miatt ereszIII. kötet 592kedett le a hegyek lábánál szalagként futó országútra, de fagylaltot nem sikerült szereznie.
A fagylaltos a meredek és rosszul kövezett utcákon kiáltozott. Amint visszafogta a kocsiját a lejtőn, csak úgy ugrált a köveken, de egyetlen pillanatra sem hagyta a kocsit őrizetlenül.
Most ezen a déli hevébe fulladt nyomorúságos kis falun vezette át az út, ahol a házak környékén és a veteményesekben sem engedték meg a fáknak és a bokroknak, hogy nagyra nőjenek. Sehol ne legyen árnyék. Legfeljebb a templomok udvarán, vagy a plébános és a lelkész csöndes portáin álltak régi hársak. A fehérre meszelt házfalak és a fehérre meszelt kőkapuk árnyékában heverő kutyák sem ugatták, mert nem csattogott a lépte. Meztelen lábfején alig összefűzött, túl nagy bakancsot viselt, ez klaffogott ugyan valamennyire.
A bakancsot és az új munkásruhát, miközben az útépítő cigányok egy közeli lacikonyha pultjánál az idősebb magyar művezetőjükkel, a Bizsókkal söröztek, a nyitott és őrizetlenül hagyott lakókocsijukból emelte el az előző napon Leányfalun. Amint levetette, úgy hagyta ott azokat a ruháit, amelyeket még előbb lopott el egy hétvégi hegyi házból, ahová betört, és ahol a tulajdonosok legnagyobb ámulatára maradt utána egy fenekén és a térdein kifoszlott nadrág, egy pár alaposan bűzlő fehér teniszcipő és egy csíkos pizsamakabát az egészségügyi intézmény vérfoltra emlékeztető ovális pecsétjével.
A házak előtt húzódó vizesárokban tyúkok kaparásztak, és amint egy porlepte és alaposan visszametszett útszéli meggyfánál megállt, hogy egyen a túlérett gyümölcsből, rikoltozni kezdett a kakas a csupasz udvaron.
Bizonyára nem állt volna tovább, amíg csak le nem eszi a fáról az összes elérhető gyümölcsöt, vagy amíg valaki felháborodottan ki nem ront az éppen javítás alatt álló léckerítés mögül, mert lopják a meggyét. A szemközti vegyesboltban is figyelmesek lettek erre, mintegy tanácstalanul vették tudomásul, hogy a legnagyobb déli melegben idegen jelent meg a faluban, de mielőtt bármiféle kommentárra sor kerülhetett volna, III. kötet 593eszeveszett iramban, csapkodó ponyvaszárnyakkal húzott el az úton egy közepes nagyságú teherautó, és a nyomában kavarodó porfelhőből kiérzett a frissen sütött kenyerek illata.
Megjött a kenyér, Mariska, kiáltott be ekkor egy idősebb férfi a léckerítés mögött a lesötétített házba, és ugyanezt mondták a kirakat üvege mögött várakozó nők a boltban.
Mégis megjött.
Hát nem megmondtam, hogy megjön, na látja.
Ez minden áldott napon kivételes eseménynek számított, hiszen voltak napok, amikor egyáltalán nem jött, vagy a szükségesnél jóval kevesebbet hoztak belőle. A falusiaknak résen kellett lenniük. Amióta földjeiket és állatjaikat be kellett vinniük a szövetkezetbe, ők maguk nem sütöttek. Messzi földön nem maradt kis malom, ahol megőrölhették volna a munkaegységre kapott gabonájukat, lassan a kemencéket is elbontották.
A kocsi azonnal fékezett, majd nagy kanyart írva le, befarolt a vegyesbolt nyitott ajtajához.
Az idegen szó nélkül az illat után indult.
Azon a napon nem harangoztak delet.
Így aztán az sem volt csoda, hogy Balter, aki ez idő tájt kinn a határban, a bőven termő barackfája alatt szellőzködve várta a déli harangszót, indokolatlan nyugtalanságot érzett e hiány miatt.
Ez olyan nap maradt a falu történetében, amelyen bármely pillanatban délnek kellett volna lennie, és mégse lett dél.
Mióta a bögölyök visszavonulásra kényszerítették, órára sem volt szüksége, hiszen ebben az órában tetőztek Balter napjai.
A bögölyök jelezték, hogy a nap a legmagasabbra hág.
Jókor árnyékba húzódott előlük, óvatosan levetette és egy napverte ágra terítette az átizzadt ingét. Leült a csupasz homokra, és hagyta, hogy az árnyék langyos szellőcskéi a bőréről lassan föligyák a nyirkot. A reggeli munkától fáradt tagjait jól esett hosszabban kinyújtóztatnia. Olykor lecsukódott a szeme, akárha bóbiskolna is. ElIII. kötet 594nehezedett szemhéja mögül csupán akkor emelkedett ki ismét a tekintete, ha valami olyasmit látott vagy érzett, amit végül is nem láthatott és nem érezhetett.
Ezen a napon például nem lett dél.
Amit valamiként meg kellett volna érteni, hogy elfogadja. Ha dolgozott, akkor ugyanazoknak az ismétlődő gondolatoknak hol a kellemesebbik, hol a kellemetlenebbik felével találkozott, örült vagy szorongott, a kétségeivel viaskodott vagy a körülményeit dicsérte, tétlenségének óráiban azonban olyan ismeretlen érzetek és képzetek jelezték csöndes létüket, amelyeknek nem volt kellemes vagy kellemetlen oldaluk. Egyszerűen egzisztáltak, miként egy délibáb, mely szintén a létező dolgok közé tartozik, holott két kézzel sem a gémeskútja, sem a templom tornyában a harangkötél nem megfogható. Megérezte az anyja kezét elnyugodni a vállán, meghallotta a zörgő ételhordó edényben a sűrű leves kotyogását, amit a képzeletében minden délben visszatérő vékony gyereklány hozott ki hozzá, egy gyereklány, aki a reális világban valószínűleg nem létezett.
A méhek egyhangú zümmögéséből fájdalmasan szép rádiózene szövődött a fülében, a bepárásodott sörösüvegből a földre buggyant a hűvös hab.
S ha egyszer békén volt velük, semmi értelme nem lett volna sem értük, sem ellenük többet tennie.
Aznap, már jóval túl azon az időn, mikor az első józan ütésnek el kell hangoznia, lassan fölemelte széttárt térdei közé csüggesztett fejét. Várni kezdte a hangot, amely érzékeit megtévesztve elmaradt. Vagy talán elhangzott, csak átaludta. Hiszen odaátról is hallania kellett volna a nagy püspöki város összes harangját.
A fények állásából mindenesetre úgy ítélte, hogy már jó órával többre jár.
Semmi nem történt meg a mozdulatlan nyári hőségben.
Soha nem volt harangszóra vár. Fülében régi jászberényi harangszavak hangemléke ült.
III. kötet 595És ekkor nagyon határozottan lecsapott a gondolat, hogy valójában már régen megőrült. Türelmesen kivárta, majd elmúlik, ám ettől sem változott meg az őrületes állapot. Az időt a fény tüntette el magában, s ezért semmi nem történhetett körülötte, ami visszaszolgáltatta volna elrabolt tulajdonát.
Vagy mégis ledobtak valahol egy atombombát, ahogy megígérték, és akkor messzi földön egyedül van, egyedül. Félelmében föl kellett volna állnia. Mindenki elpusztult, élőlény rajta kívül nem maradt.
Az ing közben rendesen megszáradt az ágon, amiből arra kellett következtetnie, hogy valamennyi reális idő mégiscsak eltelik vele. Föl is nézett a lombkoronába, mintha onnan várná a tanácsot. Akkor meg csúnyán elpusztult a felesége, s ezt jólesett tudomásul vennie. Az öccse is vele ment, de legalább senki nem mondhatja, hogy az ő lelkén száradna az életük.
A lombozaton sem látott semmi rendellenest. Az ég azonban izzott felette.
Ez a barackfa nem csak kertjének, hanem a lelkének, a gondolatainak a közepében állt.
Tíz évvel korábban, mikor egy hajnalig tartó lakodalmi mulatság után elvált a társaitól és minden cél nélkül elkódorgott az ismeretlen határban, tulajdonképpen nem az elkövetkezendő évek helyszínét választotta ki, hanem ezt az óriás barackfát. Vagy azt kéne mondani, hogy a néma fa döntött a közös sorsuk felől. Gyanútlanul vizelte le a törzsét, öntudatlanul pillantott föl a gyümölcstől terhelt ágak közé. A zsíros lakodalmi ételektől eltelten és a silány italoktól kótyagosan szólalt meg a hangja, hogy itt kéne élnie. A gazdátlan barackfa szárazon meg is erősítette, hogy itt fogsz velem élni, nincsen más helyed.
A laposan és csupaszon heverő táj közepén állt a fa, helyesebben ő adott jelentőséget az égre kitárt semminek. Még csak hasonlót sem észlelt soha életében. Ilyen nagyra barackfa különben sem nő. Munkája nem volt vele, mert soha egyetlen száraz ágacskát nem lelt rajta, sem féregrágta lyukat a törzsén, sem férgeket a gyümölcsén. A lapos világ III. kötet 596fölé emelte egészségesen tömött, arányosan elrendezett hatalmas koronáját. Viaszosan fénylő leveleinek kocsányán vöröslő ér futott. Karvastagságú terpeszgyökerekkel kapaszkodott a laza talajba, hiszen ifjabb korában igen előrelátóan hagyta, hogy valamelyest megdöntse törzsét az uralkodó szélirány. Formájával mintegy elsajátította a körülményeit. Egy régi gyümölcsöskert egyetlen épen maradt fája volt. Kétévenként bő termést hozott, nedvdús, színgazdag, fűszeresen ízes gyümölcsöket.
Most itt állt hát a barackfája alatt, a megmért idő illékony bizonyságát, megszáradt ingét tartva a kezében.
Valamivel később két kerékpáros alakot látott közeledni.
Időközben ugyanis a lelkész is hazaérkezett városi missziójáról, és a tanácstalan, de azért kárörvendő révészektől értesült, hogy aznap a déli harangszó elmaradt. Istentagadó volt mind, s ha mást éppen nem tehettek, akkor ocsmányul káromkodtak a papjuk füle hallatán. Ám hiába várta előbb hűvös irodája ablakánál állva, később már a kapuban az unokáját, a fiú nem az utcán tért haza, hanem jóval később a kertek alól jött elő. Amikor a hosszú, feltéglázott tornácon meghallotta a háta megett a tompa trappolást, legalább elviselhetetlen aggodalmával nem kellett többé küszködnie, hogy a fiú netán a folyóba fúlt.
Gyerekesen lihegett.
A megfoghatatlan harag lendületével fordult sarkon a lelkész, és Dávid visszakézből azonnal jókora pofont kapott.
Mezítlábasan, egyetlen szál piros úszónadrágocskában állt előtte az igen szemérmes, álmodozásra hajlamos kamasz, kezében hozta az ingét. Abban a korban volt, amikor a fiúk nyúlni kezdenek, hangjuk elmélyül, saját testük érési folyamatával szemben azonban teljesen gyanútlanok. Vékony, mezítelen teste vastagon poros lett a futástól, és az izzadság csíkokat húzott bele.
Több mint két kilométert futott idáig a tűző napon. Vértől, lábdobbanástól, hőségtől és ijedelemtől lüktető agyában pedig alaposan fölkészítette önmagát az idővel való elszámolásra, mégsem így képzelIII. kötet 597te. Tisztában volt vele, hogy mulasztása nem maradhat megtorlatlanul. Tudta, hogy a nagyapjának fél kettőkor vissza kell a városból érkeznie. Az ütés érte készületlenül. Abban azért őszintén reménykedett, hogy mulasztásáról még nem értesítették a nagyapját. Gondosan előkészített magyarázatát hitelessé kellett tennie, s ezért mégsem foglalkozhatott a hirtelen rátörő testi vagy a lelki fájdalommal.
Az erőfeszítéstől eltorzultak a vonásai, de valódi könnyekkel eltelt szeme figyelmes maradt. S miközben meglengette a kezében tartott kékcsíkos ingét, azt sírta és lihegte, hogy ezt is el akarta venni tőle egy ember.
Milyen ember akarta elvenni tőled, mit akart elvenni tőled, kiáltotta ekkor az iszonyú testi erejéről és szelídségéről egyként híres lelkész.
Hangjától zengett az üres utca.
Miként kerülhette volna el a figyelmét a fiú számító tekintete.
Mintha immár nem csupán a mulasztást kéne megtorolnia, hanem a halálos bűnök egyikén, iszonytató hazugságon érné az unokáját.
Dávid soha nem hallott még ilyen hangot a nagyapjából kitörni. Rémületében szerette volna valamivel kiegészíteni a magyarázatát, szavát azonban valósággal elakasztotta a nagyapja iránt érzett harag.
Hogyan merészelte őt megütni.
Ha Melinda itt lenne, akkor nem merészelte volna őt megütni. Nála jóval idősebb nővére azonban e pillanatban egy régi leányfalusi villában vendégeskedett, s a szép favázas verandán épp a szakdolgozatán dolgozott. Melinda nélkül nem volt támasza. Csuklás lett belőle, annyit sikerült kinyögnie, hogy nem tudja, ki lehet az idegen, de egy teljesen mezítelen ember.
A lelkésznek nem állt szándékában megfékezni iszonyú haragját. Nem bánta sem az átható hangra kapó felindulását, sem a pofont. Mindenki lássa és mindenki hallja az utcában. A falu előtt a tekintélyének tartozott ennyivel.
A mulasztás megbocsáthatatlan, nem maradhat büntetlenül.
A sírásból és lihegésből kicsukló szavaktól mégis elveszítette a biztonságát.
III. kötet 598Milyen meztelen ember, nyögte halkan.
A vértolulás elsötétítette előtte a diófáktól és hársaktól árnyas udvart.
Hol van, nyögte.
Ha valaki megsemmisülten és reszketve tudatta volna vele, hogy az unokája a folyóba fulladt, akkor egetverő fájdalmát a fiú ártatlanságába vetett hite csillapítja, s Isten akaratát el kell fogadnia. Így viszont a rémségek legsűrűjébe kellett magát belevetnie. Vigyáznia, hogy mit kérdez, ezt milyen hangosan teszi. Vastag tarkójára kíméletlenül tűzött a fény és egyetlen óvatlan lépés a mélybe vonhatta súlyos testét az ingoványban.
A falunak elégtételt kellett kapnia, de adott esetben közel sem kellett mindent megtudnia.
A váci fegyőr jutott először eszébe, akiről többen beszéltek, mert bejárt a boltba, meg a közös kútról vitt vizet, de akivel jómaga még nem találkozott, messziről sem látta a meztelenkedését.
Ha nem vakítja el a harag, akkor azonnal észlelhette volna a baj természetét, hiszen Dávid még a legnagyobb melegben sem mutatkozik senki előtt ruhátlanul. Két kezével rántotta magához a fiút. Mindent tudni akart. Követelően, a fiú csupasz vállát rázva kérdezte, hogy mit csinált vele az ember.
Dávid fölzokogott, azonnal a nagyapja mellére dőlt.
Igyekezett tudatni, hogy a pofon irgalmatlansága miatt zokog, rázkódva, szemrehányóan. Valójában azonban a tehetetlensége sírt ki a hamisság mögül.
Semmit nem csinált, zokogta.
És hol hagytad a nadrágodat, kérdezte ijedt türelmetlenségétől elvékonyodott hangon a lelkész.
Elvette a nadrágomat, sírta a fiú. El akarta venni az ingemet.
Akárha maszatos könnyei oldanák szét a könnyű fiútestet a lelkész mellkasán.
Valamelyest megkönnyebbült a válasz ártatlanságától, ugyanakkor III. kötet 599tiltakozva is békülékenysége ellen, eltaszította magától az unokáját, de nem engedte el.
Miért vette volna el a te nadrágodat, hogyan vehette el valaki a nadrágodat, kiáltotta.
A fiú abbahagyta a bömbölést, csuklott. A nagyapja szemével nézve tényleg javíthatatlan, sokszorosan visszaeső bűnösnek kellett tartania önmagát, s ezért a lehető legnagyobb hévvel minden lehetséges gyanút el kellett oszlatnia. Összefüggéstelen válaszából csupán annyit értett a nagyapja, hogy kinn volt a nagy gödörnél.
Bevallja, hogy belement a vízbe és átúszott a másik partra. Onnan látta, hogy az ember közben elveszi.
Futott, az inget még ki tudta tépni az ember kezéből, de a nadrágot nem sikerült visszaszereznie.
Oda a szép nyári nadrágja.
A lelkész erre kiengedte erős markából az unokáját, és nagy léptekkel indult a fészer felé.
A falubeliek egy régen elhagyott homokbányát neveznek gödörnek. Jó száz évvel előbb cigányok vetettek itt minden nyáron vályogot. A vályognak való aztán csakhamar elfogyott. Az agyagréteg alatt nagytömegű, kvarctól csillogó, kénsárga homok rejtezett, szekerekkel jöttek érte még távolabbi községekből is. A homok kitermelésével akkor hagytak fel, amikor mintegy négy méterrel a talaj felszíne alatt elérték a folyó medrével közvetlen kapcsolatban álló vízáteresztő kavicsréteget. Különösen finom szemcsézetű kavics volt, miként a ritka gyöngy. És igen furcsa dolgokat forgatott ki belőle a lapátjuk. Feketére égetett cserépdarabkákat, lábas edények kormos hasfalát, fülét és csőrét. Durván kovácsolt vasszerszámok elvékonyodott pengéit, meg szivacsossá ritkult vagy éppen márványosan simára csiszolódott emberi csontokat; fél medencét, harci szekercével bevert koponyatetőt, törött lábszárcsontokat.
Az első nagyobb hóesés vetett véget a szégyentelen kincskeresésnek.
Az idősebbek még ma is emlékeznek a tavaszra, amikor szép, kerek, áttetszően moccanatlan vizű tavacskát találtak a gödör helyén.
III. kötet 600Ide még gyerekek sem jártak ki fürödni, hiszen senki nem feledte, hogy temető van a víz alatt. Idegenek pedig nem tudhatták, hogy a facsoport ölén tó rejtezik. A víz alatt egy orvul elpusztított kora avarkori katonai tábor. Jéghideg kísértetek lakták a környékét, siklók, vízipókok és békák tanyájává lett a kerek tó. A nagyapja nem hitt semmiféle szellemekben, de megtiltotta, hogy itt egyedül a vízbe menjen. Aki ennek a hatalmas folyónak a partján lakik, az nem felejti el, hogy a víz erős és mindig kiszámíthatatlan. Szürkés törzsű, ezüst levelű nyárfák, nedveiket halkan csöppentő füzek nőttek fölé, és oly gazdag bozót, hogy vizének tükrét alig súrolhatta fény. Dávidot ezen a napon itt érte a pillanat, amikor harangozni föl kellett volna mennie a toronyba. A fák itt olyan terebélyesek, hogy a tavacska vizének tükre még a templom tornyából sem látható; biztonságosan rejtve tudta hát különös érzését, s életében először így feledkezett meg a harangozásról. Magát a helyet, a köréje fonódó szóbeszédet és a reá vonatkozó tilalmakat ugyan nem felejtette el. A szünidő hónapjait csaknem minden évben a nagyapjánál töltötte. Egyszer, még egészen kicsi kölyökként, a legnagyobb borzongások közepette egyedül úszta át a tavacskát, fogadásból.
Bodzapuskát nyert vele, amit végül is nem kapott meg.
A helybéli fiúk félelmét nem vette egészen komolyan, bár minden tilalom ellenére egy kicsit ő is tartott a kísértetektől. Ezen a nyáron különben is igen ritkán tartott velük. Inkább bevette magát a parókia hűvösen sötét, tágas szobáiba, romantikus angol regényeket olvasott, ezek teli voltak szélben sikítozó kandallókkal, elhagyott, poros szobákkal és hazajáró lelkekkel, akikkel jövendő életéről képzelegve egyedül kóborolt, vagy olyan félreeső helyeket keresett velük a folyóparton, ahonnan megfigyelhette a fürdőzőket és az evezősöket, akik néha hetekig a szigeten sátoroztak és a szeme láttára élték a maguk titokzatos életét.
Puszta megfigyelésre ítélte önmagát; igyekezett lemondani minden olyasmiről, ami kedvtelés vagy nem a világ szigorúan tárgyilagos szemrevétele. Kíváncsivá tette, hogy mi a legkevesebb cselekvés, amivel még létezni tud. Olyan benyomása támadt, hogy minél kisebb felüIII. kötet 601leten érintkezik a környezetével, minél kevesebb ételt vesz magához és minél kevesebb szeretetet ad nekik, annál világosabban látja át a saját legbensőbb szándékait, nem téved el, és így valamilyen halovány reménye támad, hogy egyszer majd megtalálja saját mozdulatainak értelmét a homályos ösztönvilágban és a felnőttek által kavart kíméletlen zűrzavarban.
Nagyapja mindebből annyit vett észre, hogy a máskülönben élénk és beszédes kisfiú napokra elnémul, az egykor falánk gyerek alig nyúl az ételekhez, hosszan mélázik a kezében tartott könyv felett, a meghitt hangvételű példabeszédeit az értetlenség vak tekintetével fogadja, és az aggodalmaskodó kérdések elől kitér vagy egyszerűen hazudik. A nagyapa nem tudhatta, hogy a fiú megváltozott viselkedését önmagának tett szerzetesi fogadalmak kormányozzák és ellenőrzik.
Nem azért hallgatott, mintha valamilyen eltitkolandó gondja lett volna, hanem azért hallgatott, mert megfogadta, hogy nem fog megszólalni. Nem azért csipegetett óvatosan a feltálalt ételekből, mintha nem lett volna étvágya, hanem az önuralmát tette próbára. Nem azért mélázott, mintha a nagyapja hitbuzgalmi történetében nem érdekelte volna a folytatás, az időt mérte ki, hogy meddig képes az elméje egyetlen kiválasztott tárgyon megragadni.
Legkényesebb fogadalmaival kapcsolatban vallott kudarcot.
Elhatározta, hogy nem engedi a gondolatait zabolátlanul csapongani. Azt is elhatározta, hogy soha többé nem megy ki a tóhoz, hiszen a tóról úgyis mindent tud; mégis működött egy fogadalmaival ellenkező késztetés, s bármiként figyelte, nem tudta fülön csípni, a késztetés észrevétlenül térítette el. Valóban mindent előre tudott, amit a puszta létezés öröméről és fájdalmáról egyáltalán tudni érdemes. Tudását azonban eltévelyedésnek minősítette, mert sejtelme sem volt arról, hogy nemcsak ő, hanem mindenki más ugyanilyen tapasztalatokkal rendelkezik.
Nincs ember, akinek ne működne az előérzete. E különös tudásra és tapasztalásra való hajlamát le akarta győzni, ám ahhoz, hogy legyőzIII. kötet 602hesse, előbb meg kellett volna bizonyosodnia tapasztalatainak hamisságáról és tudásának helytelenségéről. Finomabb eszközöket nem talált, mint amilyenek a rendelkezésére álltak. Minél erősebb aszkétikus hatalommal rendelkezett önmaga fölött, annál hatalmasabbá vált a tudat, hogy ez még mindig nem a megfelelő tudás vagy tapasztalat. Az előérzet helyessége csupán az idővel ellenőrizhető, évtizedekre kell hozzá visszanézni.
Ravaszkodni kezdett, hamiskodott, és nem csak a nagyapjával, hanem elsősorban önmagával.
El akarta érni, hogy ne legyenek kívánságai, amelyek minden egzakt tudást átszíneznek, s ezért nem is sejtheti, hogy a világ milyen is lenne nélküle.
Mindenképpen el akarta kerülni, hogy ide kijöjjön, ám ha mégis, akkor úgy kellett tennie, mintha nem lenne jelentősége, nem lesz folytatása, nem lesz következménye.
A mélyre vájt, féloldalasan megbillent, hajdani szekérút vezette be az élő sűrűbe. Avatatlan szem nem láthatott itt utat. Az egykori keréknyomokat borító kemény fűcsomók közül mégsem nőtt azóta se bokor, se csalán. A cserjék lazán behajló ágait az előrehaladó test lebbentette szét, aztán mögötte lágyan összezárultak.
Találkozott a halálával és az újjászületéssel.
Minden emberi tekintet elől végleg elrejtezik, semmi el nem érheti. Ilyen szavakkal szólt hozzá az érzés, amely elől nem térhetett ki. Ha sikerülne önmagát kivennie a világból, akkor láthatná, hogy milyenné kell válnia.
Minden félrelibbenő és összecsapódó ág érintése és surranása, a léptek puha cuppanásai és a déli forróságtól párás csönd, a hűvös rejtekükről fölriasztott fácánok ijedt rikoltozása, ügyetlen röptük, testének enyhe lúdbőrözése és a vak biztonság, amivel a talpa a nyugodt víz látványának kitárulkozásához vezeti a tekintetét; mind-mind ehhez az egyetlen érzéshez tartozott. És bármi történhetett, érzése nem volt változékony, minden alkalommal másként érte el.
III. kötet 603Valahová belépett, valahová kiért, ahonnan nem kellett többé visszatérnie.
Ilyen szavakkal szólt hozzá az elmúlás érzése. Mást vagy többet nem akarhatott, hiszen érzésének éppen az volt a sajátja, hogy semmiféle kényszer vagy kívánság nem érhette el.
Az ezüst levélfonákjukat megbillentő nyárfák, a súlyos nedvüket cseppentő füzek alatt burjánzó gazdag aljnövényzet: a fényfoltokon igyekvő növendék fák, a gyalogbodza, a zsombék éles füvei, a káka, a húsos levelű paréj és a smaragdzöld moha egészen a tavacska pereméig benőtte a kavicsos talajt. S hogy a moccanatlannak tetsző tó felszíne valamennyit mégis mozdult az idővel, azt azon a tenyérnyi homokíven lehetett lemérni, amely kénsárga karimájával körülkerítette a vizet. Akárha a víz lélegezne: kilégzéseinek és belégzéseinek, süllyedésének és emelkedésének árulkodóan nedves nyoma maradt, bár nem tudni, mikor vetett titkos hullámokat, mikor áradt vagy mikor apadt.
Persze, hogy hazudott a nagyapjának, hiszen a tavat azon a napon sem úszta át, hanem e nedves homokra lépve úgymond körülkerülte. Érzését minden idegen véleménytől meg kellett kímélnie. Pogány rítus volt, amibe igazán nem avathatta be a nagyapját, aki minden babonát és pogányságot hivatalból és szenvedélyesen üldözött. Szükségből inkább föladta magát, csak hogy eltitkolhassa a lényeget.
Azzal kezdődött, hogy kibújt az ingéből, lerúgta a saruját, majd levetette nadrágját és a zöldre terítette. Az úszónadrágját vagy az alsónadrágját viszont nem vette le. Egészen pontosan kellett a nedves szürke homokra lépnie, sem a sarkának, sem az ujjainak nem volt szabad sem a száraz sárga homokkal érintkeznie, sem a vízbe csúsznia. A talpa éppen annyira süppedhetett be, hogy határozott nyomot hagyjon a nedves homokban. Időről-időre óvatosan visszapillantott. Így kerülte meg a tavat, s mire talpának mesterien kiszámított utolsó nyomából kilépett volna, alig láthatóvá halványodott a legelső körvonal. Most ebbe kellett belelépnie, hogy a nedves homok ne igya vissza, ne nyelje el örökre önmagában az előző lépteit. Pontosan a maga nyomába lépett, egészen pontoIII. kötet 604san; oly erős volt e különös szenvedély, a halványodó nyomokban folytatni az útját a kerek tó körül, hogy talán soha nem vétette el.
Mikor pedig harmadszor is visszatért, egyszer már megerősített nyoma sem halványodhatott el annyira, mint legelőször. Ahogy növekedett a megtett körök száma, az örök alakváltozás nyoma úgy lett egyre mélyebb, bár körvonalának élességéből mindig vesztett valamennyit.
Nem volt ez játék. Meséje sem több, mint egy számokkal elvégzett műveletnek.
Semmi másra nem ügyelt, mint hogy lépte pontosan fedje előbbi lépteit. Így vált minden lépés izzó tökéletlensége a nedves homokon véglegessé.
A nyomok mélysége és a saját tökéletlensége között közvetlen volt a kapcsolat.
Olyannyira beleszédítette magát a rituális figyelembe, hogy semmi mást ne is keressen a világon, csupán a lehető legtökéletesebben illeszkedő nyomot, és semmi más ne elégíthesse ki a tökéletesség iránti igényét, csupán a vízre csúszott fények villanásai, a sűrű bozót és az óriás fák zöld falának suhanása, mindaz, amit a periférikus látásával felfogott. Talpát egyre határozottabban kellett elhelyeznie a nyomban, hiszen immár minden lépésével a homok mélyéhez ért. Iszaphoz ért, a síkos iszap pedig a nyomás által kiszorított víz helyére, az üresen maradó nyomokba és a lábujjai közé buggyant be.
Ettől kezdve minden lépésével pusztított. Előbb a nyomok felső peremét omlasztotta be a lépés, később a nyom egész homokfala vele omlott.
Nem tudta abbahagyni vagy bármiként föladni e rituális vállalkozást.
Hideg, tiszta ittasság lett belőle, mely eltüntette a tudatából a kezdet és a vég képzetét.
Mocskosvizű tavacskákban cuppogott.
Azért kellett előzőleg a nadrágját levetnie, hogy az iszap szennye el ne árulja titkos ténykedését. Tisztességének érzetét sértette volna III. kötet 605meg, ha önkényesen kilép a körből. Oly átható volt az élvezet, hogy a lábujjak között felnyomódó tocsadék látványa, síkosan sima anyaga, a szürke dágványból fölbuggyanó súlyos illat undort váltott ki belőle, ami éppen úgy a kivételes érzethez tartozott, miként az első lépésnyomok felszínt érintő gyöngédsége. Nem gyorsította lépéseit, de az ujjai között bugyogó iszaptól elnehezült a lépte. Lassúdása azzal fenyegette, hogy a külső világhoz vissza kell térnie.
Minél közelebb került a véglegesség érzetéhez, annál tökéletlenebbül vitték a lábai.
Míglen szárazra vetett szenvedélyével kidőlt.
Az oldalára zuhanjon ki a teste, erre mindig ügyelt; örök vereségéről ne hagyjon a homokban nyomot.
Fiatal testeknek ennyi jut a kijózanító tanításból. Hátára hengeredett, széttárt karokkal hevert a zöldön, halántéka a szíve felzaklatott ritmusára lüktetett.
Ennél magasabbra vagy mélyebbre nem juthatott. Nem tudta volna megmondani, mennyi idő telik el. Elképzelni sem lehetett, hogy mi lesz vele vagy honnan érkezett.
Közben már dél körül járhatott, hiszen a hallása jó ideje felfogta a nagy folyó túlsó partjáról a püspöki város összekonduló harangjainak zengését. Azt sem tudta volna megmondani, hogy győzelmétől ki szenvedett volna vereséget, vagy milyen vereség árnyékolta volna be a győzelmét. Nem akart volna meghalni, erre sem a testének, sem a lelkének nem lehetett elegendő indoka, mégsem sikerült meghalnia. Nem akart visszatérni, hiszen arra sem érzett elegendő indokot, hogy újjászületve visszaporoszkáljon a dűlőúton, mégis élt.
Lesújtottsága volt az erősebb, ám ez volt a felemelő benne.
Néha lehunyta, olykor kinyitotta a szemét.
Az ég kékje szép.
Halállal volt eljegyezve születése óta, csakhogy ő erről nagyon is tudott, hiszen az édesanyja az ő születése közben hunyt el, a szíve egyszerűen felmondta a szolgálatot.
III. kötet 606Miként foghatta volna fel, vagy a születése miatt miért ne lett volna lelkifurdalása.
A szépség távoli ürességét a saját tudatának eredendő sötétségével töltötte ki.
Míg a lélegzete nem pihent el, ez a puha sötétség telve volt bársonyosan vörös és élesen villanó sárga képekkel. Ha szabadulni akart volna tőlük, akkor felnyithatta a szemét e moccanatlan kékre, és akkor nem nyűgözte semmi, szabad volt, tényleg szabad.
Túlságosan el volt foglalva e kivételes érzeteivel, hogy a lassú csörtetésre fölfigyeljen.
Míg távolabbról hallotta, állat zajának vélte. Olykor hosszú időre elmaradt, majd újra, s így nem kelthette a közeledés érzetét.
Mire pedig a fejét is fölkapta rá, már nem lett volna módja észrevétlenül felugrani és eltűnni a sűrűben.
Egy idegen fiatalember állt a fák alatt a víz szemközti oldalán, azon a helyen, ahol a nadrágját, az ingét és a saruját levetette. Az volt a legkülönösebb a jelenésben, hogy az idegen sem őt, sem a ruháit nem vette észre. Egy egész kenyeret hozott a hóna alatt és elmerülten rágta. Mielőtt a falat a szájából kifogyhatott, miként a gém, mikor hosszú csőrével benyúl a szárnya alá, a falatot a fogával tépte ki. Mohón tépett, de igen megfontoltan ette, közben pedig a szemét járatta. De nem azt látta, amit nézett. A túlsó partról figyelő fiút nem vette észre. Most a falattal elkeveredő nyál volt a jó, a nyelés volt a jó, az állkapcsok őrölő járása volt a jó, fogainak a tépés volt a jó, az enyhén sós íz volt jó, a ropogás és a langyos illat volt a jó, s minden jónak volt egy fénylő képe.
Ezektől bizonyára elvakult. S mivel oly szenvedélyesen törekedett a jóra, hogy a körülményekre nem fordított különösebb figyelmet, kis tolvajlásai sem okozhattak erkölcsi gondokat. Az volt a rossz, ami nem engedte, hogy jó legyen. A meggy íze jó volt, ám a kenyér illata azonnal eltörölte ennek a jónak a fénylő képeit, s a ponyvaszárnyait lebegtető teherautóból előlóduló illat képe lett a jó. Az egyik jót nem hasonlította össze a másik jóval, nem töprengett, nem mérlegelt.
III. kötet 607A kenyereket szellős rekeszekben szállították a szomszédos község pékségéből. Szabályosan formázott, halványbarnára sütött kövér kenyerek voltak, gyürkéjükön még a késnek is jól esett a ropogós kérget megroppantani. A púposan megrakott rekeszeket a sofőr taszította ki a plató legszélére, és a kocsikísérő vitte be a vállán a boltba. Hat forint volt egy nagy kenyér. A szokásos kocsikísérő aznap beteget jelentett, de mindenki tudta, hogy valójában Kisorosziba kellett átmennie, kukoricát kapálni a szigorú anyósánál.
Így maradt a kocsi néhány percre őrizetlenül. Miközben a sofőr, kezében a szállítólevelekkel, kiugrott a fülkéjéből, épp csak közömbös pillantást vetett a közeledő suhancra, hogy mentében fölcsapja a ponyvát. Amíg a sofőr a boltban a papírokkal foglalkozott, a suhancnak nem okozott különösebb nehézséget kiemelni egy kenyeret a legközelebbi rekeszből. Még csak nem is állt vele azonnal tovább, szagolgatta a kenyér csúcsos végeit. Ott fog beleharapni vagy itt. Hol harapjon az ember, ha a kenyérnek egyszerre két csábító vége van. Aztán mégsem harapott, hanem kíméletesen a hóna alá szorította és vitte.
Az alaposan megkésett kiáltások pedig csak akkor érték el, amikor az üres úton bandukolt tovább.
Sem a kerítését javítgató idős presbiter, a Rácz Jani, sem a boltból kibámuló asszonyok nem téveszthették össze senkivel. Hiszen látták, hogy más meggyét eszi le a fáról, és már akkor a szájukon volt a kiáltás. Késlekedtek, mert ugyanolyan munkásruhát viselt, mint a kocsikísérő és még a kenyérért is ugyanúgy nyúlt föl. Úgy vette ki, mint aki birtokon belül van és szándékainak tisztaságához nem férhet kétség. A presbiter úgymond nem hitt az öreg szemének. Letette a kalapácsot, a készenlétben tartott szögeket pedig mintha csak azért vette volna ki a szájából, hogy nagyra táthassa a csodálkozástól.
Az asszonyoknak még az is megfordult a fejében, hogy a kenyeres tán új kísérőt kapott, legalábbis később többen ezt állították. Az ember néha a tudása ellenében, olykor az érzéki tapasztalatai ellenében gondolkodik. Az első hangot az öreg presbiter adta ki. Nem érezte volna ugyan inIII. kötet 608dokoltnak, hogy futva a tolvaj nyomába eredjen, ám a tétlenség sértette az igazságérzetét. Kisvártatva az asszonyok mégis egymás szavába vágva tolvajt kiáltottak, és kicsődültek a bolt elé. A presbiter a kalapáccsal hadonászva rontott az utcára, mintha nyomban agyon akarná csapni a tolvajt, s a szemközti oldalra tartva azt üvöltötte, hogy lopják a kenyeret. Méltóságán esett volna csorba, ha kétszer megteszi. Néhány szem meggy meg egy nagy kenyér miatt a falu szeme láttára mégsem futhatott a tolvaj után egy ilyen tekintélyes ember. Amint később a hídfői kocsmában elbeszélte, ekkora orcátlanság láttán valósággal a földbe gyökeredzett a lába. Ugyanakkor a boltban és a bolt előtt oly nagy lett a zűrzavar, mintha ki tudja milyen bűneset szemtanúivá váltak volna az asszonyok.
A kopasz kis sofőr, fején a túl kicsi és erősen félrecsapott ellenzős sapkájában, egyáltalán nem értette, hogy mit akarnak tőle.
Most mit csináljon.
Egészségesen fehér fogakkal vigyorgott rájuk.
Ekkor Balter még a térdei közé csüggesztett fejjel ült a barackfája alatt.
Dávid másodjára kerülte körül a kis kerek tavat.
S mikor fölfogta, hogy mi lenne a dolga, néhány fölindultan kiáltozó asszony kíséretében kirohant ugyan a boltból, ám a tolvaj nem csak messzire járt már, hanem a kiáltásokban rejlő rossz hatására végre futásnak eredt a kenyerével.
A főtér egyenesen a csupasz faluvégbe ért, sehol egy erdő, sehol egy liget, sehol egyetlen bokor, az üres legelőn nem tűnhetett el. Azt az utat választotta, amit minden menekülő állat választott volna helyette, az árokba ugrott a kocsiútról, majd az árokból egy mélyebben fekvő dűlőútra tért.
A sofőrnek futnia kellett volna utána, vagy a kocsijába pattanni és a menekülőt a vastagon felporzó dűlőn érni el. A kezében tartott szállítólevelekkel legyintett. Viselkedésének magyarázataként később annyit mondott, hogy nincsen neki ideje ilyesmire, hiszen a frissen sütött kenyérrel négy falu hat boltjába kell két óra alatt elérnie.
III. kötet 609Így ért véget a pillanat, amikor sok minden más is eldőlhetett.
Dávid később moccanni nem mert, holott az idegen ember látványában igazán nem volt semmi félelmetes. Egyszerre látta szelídnek és elvadultnak.
Hanem mintha őt érték volna tetten. Mintha azt mondanák, bizony a lehető legnagyobb rosszban sántikálsz, és a lelked mélyéig gonosz vagy. Akárha eddigi életének szánalomra méltó gyanútlanságát fedezte volna fel a szökevény arcán.
Ekkor lépett fel az indulásra kész kompra a lelkész a váci parton.
S mintha nem attól rettent volna el ennyire, hogy az idegen netán megfigyelhette őt, hanem attól, hogy ő egy mit sem sejtő idegent figyel. Kiáltani szeretett volna, barátságosan köszönni. Ahogy ilyen esetekben lenni is szokott, nem jött hang a torkáról.
Erről pedig eszébe is jutott a mulasztás, a harangozás.
Elfogulatlanságának köszönhetően ő volt egyébként az egyetlen, akit nem tévesztett meg a szökevény külleme. Huszonöt éves, mondta később gondolkodás nélkül a rendőröknek, s alig néhány hónapot tévedett.
Felugrott, hogy fusson, az idegen talán ezt sem vette tudomásul. Megállt ugyan a falat a szájában, s mint aki most még ízesebb zsákmányra lel, bakancsos lábával lépett Dávid ruháira. Abban a burokban, amelyben eddig kizárólag a jó uralkodott, valami olyasmi történt, amit a mulasztása tudatától fölindult kamasz sem foghatott föl. A szökevény a lerágott végű kenyeret letette a földre, maga is letottyant, lecibálta lábfejéről a bakancsait, majd mindkettőt behajította a vízbe. Annyit azonban Dávid a mozdulatok jellegéből megértett, hogy valójában nem a bakancsával, hanem a gonosszal küszködik, s meg akar szabadulni tőle, és ezt megpróbálta elmagyarázni a rendőröknek is. Alig telt meg vízzel az egyik, mikor követte a második és szinte egy időben merültek el.
A fiatal férfit önmagával rendelkezni nem tudó, önmaga ellátására képtelen betegként tartották nyilván. Ha gyógyszerekkel igyekeztek jobb belátásra bírni, akkor rosszat érzett. Nem először szökött meg. III. kötet 610Ha visszavitték, akkor megint csak rossz lett, de hosszú ideig nem volt vele senkinek baja, s így minden alkalommal minden gyanút elaltatott a viselkedésével. Hangot nem sokat hallatott, nem is hallott meg hangokat, ült vagy feküdt. Ha nem kötötték be az ágyába, akkor álló nap levetkőzött és felöltözött. Ha tehette, akkor ellopta mások ruhadarabjait, hogy a sajátja helyett felöltse. S hogy tolvajlásai miatt ne verjék meg csúnyán a többiek, az ápolók elővigyázatosságból inkább bekötötték. Amikor nem vetkezhetett és öltözhetett, akkor úgy érezte, mintha mély gödörben kellene kuporognia. Szűk gödör volt, karjait nem tudta benne kinyújtani. Odafönn nem sütött a nap, nem fújt a szél, nem hullt a hó, eső sem esett a nagyvilágban, de valamelyest világosabb volt, mint idelenn a gödör alján.
Víz csordogált a súlyos agyagfalakból. Békák, giliszták és mindenféle hidegtestű csúszómászók éltek vele a gödör nedves alján. Aki részvétlenül figyelte őt, hiába állította, hogy rendes intézeti pizsamát visel, hiszen a síkos testű élőlényektől kellett megvédenie a csupasz bőrét, fájt a bőre, mindenütt fájt a bőre, és még arra is ügyelnie kellett, hogy ezek az élőlények nehogy valamilyen testrésébe befészkeljenek. Olyan mozdulatokat tett, mintha kizárólag az önféltés ösztöne hagyott volna benne emlékeket. Néha mégis kígyók, pókok vagy gyíkok másztak be a fülébe, az orrlyukán át felmásztak az agyába. A szájába és a végbelébe is bejutottak, odabenn szaporodni kezdtek, érezte. Az ápolók nem segítettek, hiába kérlelte őket, halkan rimánkodott. Ha nagy ritkán sikerült felköhögnie, kihánynia, kifújnia, kiürítenie a gonosz férgeket, akkor máris bemásztak máshová.
S amikor tarthatatlanná vált a helyzete, amikor ennyi rossz nem lehetett meg többé egy kicsinyke jó nélkül, akkor a teste védelmére rendelt pőre vágy legalább olyan iszonytató erőt kölcsönzött a tagjainak, mint amilyen iszonytató eddig a védtelen csupaszság kínja volt.
Ilyenkor vagy fülön csípték, a húsába szúrtak egy nagyobb adag nyugtatót, vagy sikerült észrevétlenül kimásznia a csúszós gödörből és észrevétlenül távoznia.
III. kötet 611Ha valaki Dávidot figyelte volna meg, amint lépteinek egyre mélyülő, majd gyorsan pusztuló nyomához tartva magát, újra és újra megkerüli a tavat, végül már cuppanó agyagkoloncokat emelve kifulladásig, nem lehetett volna megmondhatója, hogy ő is miféle kísértésnek adja át magát. Egymásról oly keveset tudhatunk. Dávid sem volt megmondhatója, hogy az idegen miért hajította a tóba a bakancsait, és ültéből fölpattanva, akárha eleven bőrét kellene levedleni, miért tépi le a kék munkászubbonyát, miért löki le a bokájára a nadrágját, miért bukdácsol vele, miért lép ki belőle, s aztán miért nyugszik el benne minden heves ellenkezés, amint pucéron ott marad.
A vakítón sápadt bőr alatt jól látszott az ízületeken forgó puszta váz.
Dávid ettől elfelejtette még a mulasztását is, félelme, támadó kedve, önvádja és haragja úgy akadt a torkán, mint egy rosszul nyelt kenyérfalat. Az idegen lekuporodott, összezárt térdekkel, az egyensúlykeresés bizonytalanságában lebegve húzta magához előbb a zubbonyát, aztán a nadrágját. Oly elmerülten lassú, elgondolkodó mozdulatokkal tette, mint aki lefekvés előtt egy szék támláján készül gondosan kisimítani a ruhadarabjait. Előbb a nadrágot hozta rendbe, kihúzkodta az összegubancolódott szárakat, kiterítette maga előtt, aztán ráterítette a zubbonyát és azt is simára lapogatta a tenyerével, majd anélkül, hogy elmozdult volna a helyéről, vékony karjával bekanalazta maga mögül a kenyeret, belegöngyölítette a ruhákba. Kezében a csomaggal fölállt.
Vak nem lehetett, s ha nem volt vak, akkor látnia kellett volna Dávidot a víz túlsó partján.
A csomagot a feje fölé lendítette, súlyos követ készülünk így elhajítani. A második lendület végén, megfeszült testének minden erejével lökött.
Nagy, tompa loccsanás követte, Dávid pedig akaratlanul felkiáltott.
Mintegy huszonöt méterre lehettek egymástól. A kiáltástól, amely valamelyest talán meg is előzte a loccsanást, pillantásuk most először találkozott. Miként két egymást kereső súlyos olajfolt, sem meglepettség, sem izgalom nem zavarta, ahogyan egymásban kiteltek. A csomag III. kötet 612meg szépen visszabukott a víz felszínére, s miközben ők egymás figyelő szemében a figyelmet figyelték, a zubbony és a nadrág gyorsan szétpattanó buborékokat vetett.
Leváltak egymásról, lustán csápolva alámerültek.
A kenyér a víz felszínén aztán egy ideig mégis megmaradt.
Dávid nem mesélhette el a nagyapjának később sem ennek a furcsa eseménysornak minden részletét. Szavaival inkább átrendezte a történeti kronológiát, és olyan látszatot igyekezett kelteni, mintha az ingért és a nadrágért folytatott heves küzdelem miatt mulasztotta volna el a harangozást, s így a pofon igazságtalanul érné. A szemérmetlen hazugsággal a titkát védelmezte, amiről épp azért nem tudott lemondani, mert nem rendelkezett róla megosztható szavakkal. S miközben a házat megkerülő árnyas téglajárdán némán loholt a feldúlt nagyapja nyomában, nagyapjának vak dühe ismeretlen és baljós érzéssel töltötte el. Mintha véres elégtételre vágyna, holott a nagyapja értelmét éppen az ő hazugsága ködösítette el ennyire.
Bűnbakra vágytak, s mindketten meg is találták a magukét.
Tudta, mit kíván tenni a nagyapja, kerékpárra ül, és görcsökkel fenyegető vesebajával mit sem törődve kitapos a határba.
Ott fülön fogja, s ha kell, akkor egyetlen ütéssel ártalmatlanná teszi ezt a bolondot, vagy rendőrkézre adja, s a nadrágot visszaszerzi tőle.
Soha többé nem lesz mersze visszatérni arra a helyre, amely ezek szerint tényleg ennyire elátkozott.
De hibásan számított, hiszen a lelkész szükségszerűen nem a csavargóra gondolt, akinek a létéről nem is tudhatott, hanem a nyugalomba vonult foglárra, akiről a faluban azt mesélték, hogy napszámra mezítelenül mászkál a telkén.
Lám, nem hitte el nekik.
Papa, nyöszörögte rettenetes kínjában, s azon a sírós gyerekhangon nyöszörgött, ahogy már évek óta nem, ez csak egy bolond, nyöszörögte, amint rohantak a járdán.
Szerette volna feltartóztatni az eseményeket, holott maga is bosIII. kötet 613szút kívánt, hogy a pogány titkait ne árulja el, s most már a hazugságait se árulja el.
A saját bakancsát is a vízbe hajította, a ruháját is a vízbe hajította, higgyed el, biztosan azért kellett neki a nadrágom, higgyed el, ilyen szavakkal igyekezett kibújni a történetéből. Ez egy őrült, higgyed el, papa, még a kenyerét is a vízbe dobta, ez valahonnan megszökött.
A kenyér említése hatott a nagyapjára.
Tényleg őrültnek, bűnözőnek kell ahhoz valakinek lennie, hogy kenyeret hajítson el. Izomzattól felpúposodó háta azonban még akkor sem válaszolt, mikor átlépte a fészer magas küszöbét, indulatát nem tudta ilyen gyorsan lefékezni az értelem. A kormány szarvának tövében és az ülésénél megragadva, egyetlen mozdulattal emelte ki a szerszámok közül a biciklijét, megfordult vele: ásók és kapák, lapátok és csákányok puffantak le, koccantak össze a heves mozdulattól.
Dávid az ajtó világos nyílásában állt, a lelkész drótkeretes szemüvege szigorúan és vadul csillant rá a homályból.
Hol a cipőd, kérdezte a fiút, mert időre volt szüksége, hogy eredeti szándékától eltérítse önmagát.
Dávid úgy nézett le a csupasz lábfejére, mintha most fedezné föl sarujának hiányát; ezzel is húzni remélte az időt, ne legyen meg a nagyapja bosszúja.
Nem ő vette el, mondta tiltakozva, egyszerűen ott maradt.
Milyen cipő volt a lábadon, kérdezte erre szigorúan a lelkész.
A sarumat vettem ma fel, sietett a válasszal a fiú.
A lelkész súlyos szemrehányásokkal illette önmagát. Amitől nemhogy csökkent volna, növekedett az indulat. Mindenkit a saját bűnös mivolta ér utol, amikor a lehető legkisebb baj láttán vagy hallatán a legvégletesebb gondolat fészkel bele az agyvelejébe. A természet hatalmas testi erővel ajándékozta meg a lelkészt, ami arra késztette, hogy vigyázzon minden indulatára, csírájában fojtsa el. Ami végül is nem volt idegen alkati szelídségének természetétől. Ez viszont önelégültséggel töltötte el, s így erkölcsi óvatosságából leselkedett rá a legnaIII. kötet 614gyobb veszély, a gőg. Ha enged az önelégültség kísértésének, mint ahogy gyakran engedett, akkor a gőg főbenjáró bűnét veszi a fejére.
Inkább félénk embernek látszott, mint ostobának.
Szigorú lelki gyakorlatainak jóvoltából a leghevesebb szemrehányásokat tette önmagának, forrón fohászkodott. De aztán elegendő volt egyetlen testi szemérmet sértő megjegyzés, szitok vagy káromkodás, egyetlen testi szemérmetlenséget kifejező mozdulat, hogy öntudatának kényesen vigyázott egyensúlya megbillenjen.
S hogy az öntudatával nem volt minden rendjén, azt mindenki érezte, a falu még éreztette is vele. Nyíltan a szemébe nevettek, amikor elvörösödve és felpaprikázva, önuralmának szélére sodródva állt előttük.
Készségesen szolgált testi erejével, s olyan önfeláldozó sietséggel segédkezett bárkinek, mintha szégyenében kéne valamit megtennie, rejtegetni való testi hibája lenne. Ezek a dunai emberek nemhogy nem ismerték az önfeláldozás fogalmát, hanem átláttak a trükkön, caritassal akarja a kegyelmet megváltani. Mondták is egymásnak a háta mögött az emberek, hogy ez a papjuk úgy viselkedik, mint egy katolikus. Saját ifjúságának vétkei néztek vissza rá az igyekvéséből. Még mindig kívánta a vésztői nőt, akinek a kísértését egyszer régen, még segédlelkészi szolgálatának idején nem tudta megtagadni. Zsákolt, tuskót csákányozott, gerendát cipelt, a parasztok használták szelíd alázatát, néha egyenesen kihasználták, a szolgálatossága miatt mégsem szerették.
Az ember inkább megveti, akit kihasznál. Nézték, lesték, figyelték, hogy mit akarhat ez a pap mindezzel elérni.
Ezen a tájon olyan keresztyének élnek, akik hallomásból sem ismerik a szerzetesi alázatot.
Amióta nem élt a felesége, s ennek jó négy éve volt már, nem múlhatott el nap, hogy a régi érzés ezzel a vésztői asszonnyal ne kínozta volna meg. A vésztői asszony erős testének illatától nem szabadulhatott. Akárha élete munkája veszítené el az értelmét, holott azóta tényleg önmegtartóztató életet élt, száműzte az önzést és szolgálatIII. kötet 615nak tekintette az életét. Semmiféle indulat, semmiféle remény nem mozdította el benne a súlyos közönyt, amely ilyenkor a szívére szállt, és órákra, olykor napokra és hetekre nyomasztóan megülte. Mit tehetne, mit adhatna, mit ajánlhatna föl áldozatként, ha egyszer egy egész élet munkájával nem tudta megfékezni a legbűnösebb vágyait. Nem az Úrral vitatkozott. A kegyelmet nem tetteinek jutalmaként kapja az ember, és a bűnbocsánatot sem. Az eleve elrendelés calvini tanának megalapozottságában nem teológiai megfontolások miatt kételkedett. Inkább praktikus gondjai voltak a saját életével. Miként lehetne rávezetni másokat, hogy legalább ne állják el a kegyelem útját a gonosztetteikkel. Miként lehet elvezetni a fiatal lelkeket a szeretet parancsához, ha egyszer a saját teste sem keres mást, mint mások testi vágyait.
Jó, hogy ő azóta megfékezi, ha éppen megfékezi.
Fiatal lélek azonban másra nézvést nem ismer el kötelezettségeket, mint ami a testének éppen kellemes.
De nem isteni tervet követ-e, amikor eleget tesz az ösztönzésnek.
Túl az ötvenedik évén, felesége halála után ébredt rá naivitásának tudatára. Hitét, mely annyi évtizeden át töretlenül kiszolgálta, az asszony halála vitte el. Ebbe is készségesen beletörődött, ám ott állt még a kérdés, honnan merítse a hivatásához szükséges erőt és bizalmat, ha nem a hitéből. Személytelen testi vonzalmával egyes egyedül maradt. A praktikus észnek nem lehetett univerzális ötlete, hiszen ötvenen túl a szaporodás megmaradt ösztönével csak önmagát szolgálhatta, ki mást, még csak nem is a szaporodás ösztönét, neki pedig az Úr Jézus nevében a Mindenhatót kellett volna szolgálnia. Szolgálata legföljebb üres buzgalom volt, haszonleséssé változott, aminek az ostobák persze örülnek, pályáznak is rá, számolnak vele, hogy valamihez már megint ingyen hozzájussanak. Jótéteményei hatására hirtelen olyanok lettek körülötte az emberek, mint a zsákmányra leső vadállatok. Semmi más nem érdekelte őket, mint a hasznuk, csak hívjátok a tiszteletes urat, majd ő megcsinálja. A pap majd kiemeli, kidönti, kivágja. Erős a pap, mint az állat, csak szóljaIII. kötet 616tok neki. A kis haszon valósággal lázba hozta őket, hogy miből mit lehetne még kitépni vagy leszakítani. Őrülten forgatták a szemüket az örökösen szomjas élvezettől. Ezek a másokban felismert tulajdonságai pedig megint csak arra a tébolyult vésztői nőre emlékeztették, akivel eljegyzett vőlegényként csúnyán megcsalta a menyasszonyát.
Látta az undorító mohóságukat, mégis ment utánuk, tényleg mint a borjú. Nem tudta nem megtenni, szolgálta őket.
Azóta tapasztalatból tudta, hogy a bűn jóval nagyobb élvezetet ad, mint a tisztánlátás vagy maga az erkölcsi tisztaság.
A nyilvános skandalumot a rettenetes tragédia árán sikerült ugyan szerencsésen megúsznia, titka a falu előtt titok maradt, ám attól kezdve, hogy a tébolyodott asszony az urával, a szekerükkel és a lovaikkal együtt elmerült a Tiszában, nem szabadulhatott meg a kínzó gondolatoktól és a mardosó önvádtól, hogy valójában ő tette ezt. Ezek súlyától nyűgözve persze sikeresen utasította el magától a kísértéseket, meg nem is volt nehéz, hiszen az egyetlen drága vésztői asszonyát a víz vitte el.
Tudta, hogy nem lenne szabad törekedni rá, de meg akarta érteni az isteni tervet. Vagy legalábbis úgy lett volna kíváncsi rá, mint egy életre szóló teológiai útmutatásra. Végül is ő kényszerítette, ő vette rá az asszonyt erre az utolsó utazásra. Nem bűnös szándékkal tette, hanem a szerencsétlen lelencet akarta tőle megmenteni. Véletlenül fedezte föl, hogy mit csinál vele. Nem őt szereti az asszony, ez senkit nem szeret, hanem tébolyult. Annak is meg kellett fordulnia nemegyszer a fejében, hogy ebben az asszonyban azért égett úgy a kívánság, mert a gonosz szállta meg. S ő felült ennek a gonosznak. A két szemével kellett látnia, hogy a kis lelencet olyan szenvedélyesen kínozza, ahogy vele szeretkezik.
Emberevő szörnyeteggel szeretkezett.
Ha magát nem is tudta, legalább ezt a szerencsétlen gyermeket meg akarta szabadítani, s lám, őt ki is mentették a folyóból a halászok. Ennyi év után is azon gondolkodott, miként épült bele a bűnük az isteni gondviselésbe, de nem tudta megérteni. Ez örökös harcot jelentett III. kötet 617és felejteni sem tudott. Feleségének halála végleg lezárta benne a naiv vallásos szemlélet forrásait. Testét folyamatosan gyötörte az asszony testi hiánya, holott a vésztői asszonnyal megtalált tébolyult szenvedélyt soha nem találta meg vele.
Legfeljebb néhány órára megkönnyebbedett, egy kicsit azért megtanulták egymástól, milyen egy testvéri lényt szeretni.
Erősen kételkedni kezdett azonban a túlvilágban, s mindaz még külön megkínozta, amit a hiányához való hűség jegyében vagy a hivatala miatt kellett a testétől megkövetelnie.
Már csak a fia rettenetes pusztulása miatt sem engedhette meg a teremtésnek, hogy az ateistáknak és a kommunistáknak legyen igazuk, s tényleg a matériának legyen ilyen méretű primátusa. Nem hihette, hogy ne lenne túlvilág, nem hihette, hogy nem lesz utolsó ítélet és nincs semmiféle kegyelem.
Végletes tépelődése űzte, amikor a túlparti katolikus városból visszatért, s mintegy fél órás gyaloglás után, nagy léptekkel elérte a forróságtól néma falu nyomorúságos főterét. Izzadt a fekete öltönyében, a prosztatája, a hólyagja, a veséje is megkínozta. Egy lelkész mégsem állhat meg az árok szélén, hogy az üres tájban könnyítsen önmagán. Különben sem tudott gyorsan és bőségesen vizelni. Valójában újra és újra meg kellett volna az üres országút szélén állnia. Ha viszont nem vizelt, legalább kis adagokban, akkor nem csak a húgycsövében és a hólyagjában maradt tartós az ingerület, hanem egy idő után a veséje kezdte égetni és hasogatni a hátát a fájdalommal. Hólyagja elviselhetetlenül megfeszült, amitől pedig székelési ingere támadt.
Ennyi fizikai büntetést nem is lehetett egyszerre elviselni.
A vegyesbolt lépcsőin álldogáló, kenyereiket szorongató asszonyok még az iménti eseményeket szedték ízeire, a kenyeres azonban már elporzott, és a presbiter is visszatért a kerítés mögé.
A meggyötört lelkész alig várta, hogy otthon legyen. Unokája mulasztását a saját hibájaként kellett elkönyvelnie, s ezért semmiféle kedvet nem érzett, hogy erről bárkivel eszmét cseréljen.
III. kötet 618Rémképeket láttatott vele a szégyene és a testében felgyülemlett sok méreg.
A kocsiút közepén közeledett, ami mindenképpen nyílt jellemre vall, de amint megpillantotta a kis csoportot a bolt előtt, mégis letért a meggyfáktól árnyékolt járdára, és még sietősebbre fogta a lépteit. Lássa a falu, hogy nélkülük is tudja, mit kell egy ilyen mulasztás miatt tennie. Köszöntötte őket, mindenkire külön rámosolygott, az asszonyok pedig a szokásos módon viszonozták az üdvözletét, készséggel, bizalmatlanul, az öröm minden látható jele nélkül.
Lelke mélyén megvetette őket az örömtelenségükért.
Minden reggel igyekezett derűsen ébredni, de ezek a megrögzötten pogány dunai emberek az elmúlt negyedszázadban igen ritkán viszonozták a mosolyát vagy a nevetését. A szeretet szavával sem sikerült őket a komorságukból kimozdítani.
Most szerencsésen elkerülte, hogy beszédbe kelljen elegyednie velük, ám alig tett néhány lépést az árnyékban, amikor valósággal belebotlott a kerítésének korhadt léceit feszegető presbiterbe.
Kérdezte a presbitert, ugyan látta-e az unokáját, Dávidot.
A tömzsi, nagyszemű, kicsit mindig koszos emberkének különben is elég gondja volt. Még hogy a lelkész szaros unokáját is ő figyelje. Az egész kerítést ki kell cserélnie, de honnan vegyen hozzá hevedert, s mintha nem hallotta volna a kérdést, ezt rögtön meg is mondta a lelkésznek.
Képzelje már, kiáltotta, és a kezében tartott szeges léccel a vegyesbolt bejárata felé bökött, el nem fogja hinni a tiszteletes úr, hogy a szemük láttára lopott ki egy kenyeret a nyomorult csavargója.
Hogy az unokája kenyeret lopott volna, a lelkésznek erre tényleg leesett az álla.
Előtte meg, ugye, meglopta a meggyemet. Hogy ilyen világban éljünk, nem szégyelli, világos nappal meglopni az embert.
A lelkész szeme környékéről a mosoly minden jele eltűnt, és csak nézte ezeket a szavakat, amint a presbiter fogatlan szájából jönnek ki.
III. kötet 619A presbiter így értette meg, hogy a lelkész az előbb mit kérdezett.
S gyorsan úgy válaszolt, hogy nem látta, hogyan látta volna Dávidot.
Akkor meg ki lopott kenyeret, bámult rá még értetlenebbül a lelkész.
Valami csavargó, hogy a rosseb ott essen bele, dühöngött tovább a presbiter. Hogy a szeme láttára egye valaki a fájáról a meggyet, ezt az ő gyomra be nem veszi.
Egymás szemébe meredtek.
Hallja-e, ide jutottunk, tiszteletes úr, ilyen világban élünk.
Mondják a révészek, hogy nem harangozott, folytatta tétován a lelkész.
A presbiter erre összevonta öreges, borzasra nőtt szemöldökét.
Hogy akkor tényleg nem harangozott, kiáltotta ostobán, de már miért ne harangozott volna, mormogta nagyon lassan és tétován, mintegy morfondírozásával együtt húzva a szavakat, miközben kísérletet tett rá, hogy visszaforgassa az időt magában.
Harangozás bujkált a fülében, de nem tudta eldönteni, hogy nem tegnap délben hallotta-e utoljára ezt a harangozást.
A lelkésznek az volt a tapasztalata, hogy a dunai emberek agya még a tiszai emberek agyánál is lassabban forog.
Netán nem hajnalban-e, dohogott magában. Emlékezési kísérlete hosszabb ideig tartott, mint amennyit a lelkész hólyagja még el tudott volna viselni.
Na, akkor az Isten áldja, dörmögött, hogy faképnél hagyhassa végre a presbitert.
Újabb fél óra múltán mégis együtt taposták a kerékpárjuk pedálját.
A dűlőút valamivel távolabb vezette volna őket el Balter birtokától, Balter mégis úgy értezte, hogy hozzá tartanak. Leugrottak a kerékpárjaikról, csak úgy a partoldalhoz lökték, és felindultan, fenyegetően jöttek.
Amint megpillantotta a közeledőket, azon volt, hogy az ingét fölvegye, az illendőség így kívánta volna, mégsem tette. Mintha a lélekjelenlétét veszítette volna el. Az jutott elsőre az eszébe, hogy a felesége halott.
III. kötet 620Ez a száraz dunai homok a nagy nyári melegben alaposan meghúzza a lépteket, s ezért úgy néz ki a benne siető ember is, mintha a merüléstől lassabban haladna, mint ahogyan jön. Jönnek a hírhozók, erre számított Balter ijedten, mert nagyon számított a felesége halálára.
Akkor az átkozott bögölyök elől mégis visszamenekülne a városba.
Sokszor volt tanúja emberhalálnak, s arra a tapasztalatra jutott, hogy a halál még akkor is kiszámíthatatlanul viselkedik, ha emberi önkényből következik. Ha például valakibe ledugnak egy csövet, vagy nagyon megverik, akkor számolni kell a halálával, bár nem szükségszerű, mert a mesterséges táplálás, a legvéresebb verés is túlélhető, embere válogatja, ki bírja ki. És akkor egyetlen rándulással mégis bekövetkezik. Vagy már az első ütésnél, holott senki nem akarta. Távolabbról vagy közelebbről oly sokszor élte át, hogy a hírhozók jöttének láttán másra nem gondolhatott, mint hogy bekövetkezett.
Évtizedek óta nem kívánt mást, mint a felesége gyors halálát.
A két férfi sietve jött a süppedékeny ösvényen, amely egyenesen a barackfához vezette őket. Balter a kezében tartotta az ingét, s az elkövetkező percekben nem moccant a helyéről. Hatalmas testű, szemüveges férfi jött elöl, fehér ingben és bokáig felhajtott fekete nadrágban; termetére és életkorára nézvést hozzá igen hasonló, szinte eltakarta a mögötte ügető kicsit. A kicsi ember fekete kalapot viselt ebben a hőségben is, és igyekvő lépteinek ütemére egy léccel hadonászott. Mikor a süppedékeny homokot gyúrva és taposva hallótávolságon belül kerültek, mindketten hangosan kiáltozva köszöntek, amit Balter tudomásul vett, a meglepett várakozás miatt azonban nem volt abban a helyzetben, hogy viszonozza.
E néma moccanatlanság hatására a két jövevény néhány önkéntelenül megtett lépés után bizonytalanul megállt.
A nagyobb onnan kérdezte kiáltva, hogy nem látott-e Balter egy csavargót.
Balter érezte, hogy nagyon hosszú idő telik el, míg a kérdést megIII. kötet 621érti, s csak ennek utána sikerült fejének ingatásával jeleznie, hogy nem, nem látott.
E hosszúnak tűnő idő mégsem maradt üres, hanem sok furcsa dolog történt meg benne.
A szemüveges férfi vad pillantása mindenekelőtt a nadrágján állapodott meg. Előbb szemügyre vette a szárakat, majd zavarodottan átsuhant az ölén, s úgy tapintotta meg boltozatos mellkasát, mintha terjedelmét és erejét szemlélve azt méregetné, miként kéne vele megverekednie. Akárha Balter lenne a csavargó, akit ennyire keresnek. Vagy valami hasonló, még képtelenebb feltételezés reszkettetné meg a levegőt kettőjük között. Gyanúsítás, gyanakvás, ezek őt valamivel meggyanúsították. Verekedésük, tekintettel a testi adottságaik és az életkoruk hasonlóságára, nem lett volna érdektelen; a lelkész erkölcsi igényességgel féken tartott indulatossága és a foglár súlyos tapasztalatokon edzett hűvös szakszerűsége, a lelkész lobbanékonysága, szellemiekben járatos erejének kifinomultsága és a foglár lelkiekben járatlan nyers ereje felmérhetően jelentős különbség ahhoz, hogy a küzdelem kimenetele ne legyen kiszámítható. Meg nem is szemtől szembe álltak, hanem ott volt közöttük a kiszámíthatatlan harmadik.
Balter tekintete e felismerés hatására nyomban a lécre siklott, amit a kisebb ember szorított a kezében.
Balter felismerése a lelkész pillantását sem kerülhette el.
S amilyen elháríthatatlan maradt benne a gyanúsítás és a gyanakvás, oly heves a visszavonására tett kísérlet. Erre viszont nem volt más módszere, mint hogy megőrizze a tisztes távolságot, és immár szelídebben kiáltozva ismételje meg a kérdését, Balter tényleg senkit nem látott-e.
Választ erre a kérdésére sem kapott.
Kiáltozva különben sem lehet körülményes magyarázatokba kezdeni. Úgy mutogatott hát, s úgy kiáltozott tovább, mintha gyöngeelméjűvel óhajtaná megértetni önmagát. Amitől megint csak támadó indulatra kapott a száján a szó.
III. kötet 622Nem lehetett belőle nem kihallani a lassú észjárású emberek ellen táplált megvetését.
Ment erre egy fürdőnadrágos fiú. Ez az ő unokája volt. Meg ennek a csavargónak is itt kellett elmennie. Ne mondja már, hogy nem látta őket, hogy egyiket sem, ne mondja már.
Balter ingatta a fejét, hogy nem, és nézte a lécet.
A léc végéből két szeg meredt ki.
Hogy ne látott volna senkit erre kódorogni, ne mondja már. Segítsen már nekik.
Hiába kérdezi még háromszor. Senkit, ha mondom.
Hát akkor jól vigyázzon, ezt kiáltotta még oda neki a lelkész, a szemét meg nyissa ki, ám nem lehetett volna eldönteni, hogy Balternak tőlük kell-e tartania, avagy a csavargótól, akit keresnek.
Megfordultak, megint jó ideig a homokban kellett taposniuk, s szinte futás közben ragadták fel a kerékpárjukat.
Balter lassan leengedte a vállát, amitől megérezte kezében az ingét, lassan belébújt. Nézte, felindultan figyelte, amint a két férfit elnyeli a mélyút.
Mikor eltűntek a szeme elől, lopva körülpillantott a kertjén, a háza felé indult. Mintha a szépen ápolt növények látványa nyugtatná meg afelől, hogy semmi, minden rendben, még mindig béke van.
A vérsuhogástól, a méhek zsongásától zajos békében szépen fejesedtek a káposztái, a rendesen föltöltött sorokban már száradni kezdett a krumpliszár, a karóhoz kötözött paradicsom sötéten illatos bokrain súlyos, zöld gyümölcsök függtek, hogy néhány nap múltán majd pirosodni kezdjenek; idegenséget, csaknem undort érzett irántuk. Telkének igen jó fekvése volt, kedvezőek voltak a talaj adottságai, mert jó részben az egykori ártéren feküdt, s a terméketlen homokdombok, amelyeket a mélyút valósággal átszelt, nem csak a vad szeleket fogták fel, hanem felitták a napfény hevét, majd alkonyat után ontották a hőt. Valamit gyorsan meg kellett ragadnia, bármi legyen. Úgy tette a dolgát, mint minden más napon.
III. kötet 623De elfogta a menekülés ösztöne. Lezárni a házát és eltűnni a végtelen határban. A levegő is életre kelt, kíméletlen ütközet dúlt békéje bensejében.
Nem ismerte ki többé önmagát.
Igaz, nem a felesége halt meg, mégsem csapták be teljesen az érzékei. Lám, hetek óta ólálkodik valaki körülötte. Csavargó, mondják a fiáról. S ha még tudnák róla, hogy milyen fajtából való gazember. Ugyanakkor az átkozott felesége hirtelen halálára vonatkozó feltételezését sem tudta teljesen elhárítani.
Hogy nem tudja kivetni a szívéből, hogy nem tudja legalább egyszer örökre elfelejteni.
A halott anya szintén közbekiáltozott, holott eddig csöndesen volt szokása szólni.
Egy kerek vesszőkosarat ragadott fel, amelyet kora reggel zöldbabbal szedett teli. A déli forróság és az idegláz összeszövetkezett ellene, és megtették a magukét. Különösen szépek voltak ezek a babok, hosszúak, vajsárgák, gyöngék. Kertjének gazdagságához alaposan hozzájárult, hogy itt magas volt a talajvíz szintje, s a kopárra csiszolt homokdűnéknek ebben a katlanában egész éjjel és még kora reggel is vastag pára ült.
Több volt ugyan a kártevő, ám kánikulában sem száradt ki semmi. Bevitte a kosarát, a padlóra taszította.
A gyalult fenyődeszkából ácsolt ház mindössze két kicsiny helyiségből állt, egyik volt a konyha, a másik a szoba, s a konyhából még egy amolyan benyíló, mely nem volt nagyobb, mint egy szekrény. Kamrának használta. Most feltépte ennek az ajtaját. Természetesen nem talált mögötte senkit. A polcokon üres üvegek meg a befőttjei sorakoztak, eper, ribizli és egres, ezekre különösen büszke volt. A fülledt homályban megint csak pattantak az üvegek feszülő celofánjai.
Ilyen idő tájt volt szokása ebédet főzni magának, s a zöldbabot is frissen akarta eltenni télire.
Nem találta a kiskést.
III. kötet 624Az új házában katonás rend uralkodott. Minden csupasz volt és vigasztalan. Mintha émelygő gyomrából bűzös böffenés törne a szájába, elátkozta a rendetlenségét és a mocskot, amit itt talál, mégsem önmagát, hanem egy harmadik személyt tett felelőssé mindezért, hogy a rohadt kiskést már megint nem találja. Porosnak, valósággal retkesnek látta a bútorokat és a tárgyakat.
Ellopták a kiskést, így szólt önmagához. Szutykosnak látta a saját erős kezén az ujjait, minden körme alatt a piszok tömör félholdja ült.
Rajta kívül mindenki tisztának látta volna e tárgyakat, igaz, minden kissé kopott volt. Több éves munkával gyűjtögette őket össze különböző helyekről.
A keresett kiskést például a saját pesti házából lopta ki.
Hogy a megaláztatástól szabaduljon, letépte magáról az ingét.
De nem vágyakozott többé megnyugvásra, nem gondolt arra sem, hogy megőrült.
Minden mozdulatának olyan lett a hangja, akárha mástól, valaki mástól vagy valami mástól eredne. Settenkedő vadállattól, a reá leselkedő gyilkosától. A szobára is rátörte az ajtaját, és ütésként érte a szoba porlepett üressége. Ott hevert a ridegen bevetett ágy, légvonat fodrozta a színehagyott vászonfüggönyt a napverte ablakon.
A nadrágját az ágyra hajította, szétvetett szárakkal terült el a nadrág.
Az anyja hangja sírt föl a fülében.
Ez nem neked való, kisfiam.
Teknőhöz dőlve, lucskos kötényben, lúgtól puffadt kezében szorította a gyökérkefét; nem neked való, nem neked való, kisfiam. Hát persze, hogy nem volt neki való, de honnan a francból tudhatta az anyja, hogy mi való neki.
A mosni való holmik közé vágta be a gatyáját. Valójában elveszített nyugalmát kereste a csupaszságban, csakhogy a teste súlyát kellett volna a lelkéről leválasztani.
Majd maga fogja nekem megmondani, édesanyám, hogy mi nekem való.
III. kötet 625S mikor végre a kezébe kaparintotta a nagy kést, mert a nyomorult kiskése nem került elő, markolta a nyelét, mintha ölni készülne. Állatot soha nem akart tartani, nehogy le kelljen ölnie. Túl sok embervért látott ahhoz, hogy a gyilkolás ne rettenettel töltötte volna el. Az az egyszerű feladat állt előtte, hogy megtisztítsa és földarabolja a zöldbabot, de azért az eszébe ötlött, hogy önszántából ő soha nem vert meg rabot. Nem volt tisztában azzal sem, hogy kinek a kérdésére válaszol így, ha egyszer azt sem tagadhatta, hogy alkalomadtán szét kellett bizony közöttük csapnia. Mi a csudának kell most mentegetnie önmagát, s vajon ki előtt mentegetné. Ököllel verték, bakancsuk orrával, a vasalt cipősarkukkal rúgták a fellázadt rabok a zárkaajtót, a fűtőtestek bordáin kerepeltek.
Hogyne kellett volna ütnie, ahol csak érte.
A visegrádi parton egyenletesen csikorgott a távoli kőbánya csillesora.
Késő délutánra járt, a forróság időközben valamelyest enyhült.
Éjjel is csikorogni fog, a bűnök örökkévalóságából csikorog ki. S mindama képzet, érzet, látomás és vágy, amely az elmúlt hónapokban finom barázdákat vont magának vagy szépen kiszorult tudatának peremére, a megelőző órákban kikelt, visszatért, megéledt és fondorlatosan támadott. A tikkadt meleg nehéz párájában és vörösülve reszkető porában készült távozni a nap a távoli hegyek mögé. Mégsem mondható, hogy átgondolta volna a nyomasztó életét, netán a bűneit, vagy bármit. Fájt és félt, érzet emléket lökött, emlék pedig képzetet szült, s ő tehetetlenül hányódott közöttük.
A literes üvegekbe zárt, ruhákba göngyölt vajbab időközben egy nagy fazékban felgőzölődött a tűzhelyen. Lázas tevékenykedése azonban nem csillapíthatta az ideglázát. Csupasz teste csatakos lett, s amikor arra gondolt, hogy nemsokára fürödni megy, akkor nem a testét akarta lehűteni. Később vette a szappant, tiszta inget keresett, leakasztotta a törülközőt, és a nadrágjával, a tiszta ingével együtt vetette a vállára. Elzárta a gáztüzet, a palack csapját alaposan elcsavarta. Így lépett III. kötet 626ki a házából, az ajtót gondosan bezárta, a kulcsot épp el akarta volna rejteni a szokásos helyen, a nagy kő alatt, amivel a fia fogja fejbe verni őt, ha nem lesz résen, amikor a látótere legszélén észlelt néma árny összerázta, megborzadt az izomrándulástól, valóságos görcsbe merevedtek a hátán és a mellén az izmai.
A lelkész mozdulatlanul állt a barackfa alatt.
Amint közeledett, ahogy illik, jó estét kívánva kiáltozott, s a lépteit éppenséggel a házacskából kiszűrődő tompa és gyanútlan zajok állították meg. Az őszinte szándéka, hogy jöttével ne lepje meg a másik embert.
Gyorsan, szinte hebegve mondta, hogy elnézést kér.
Csakhogy közben a másik ember mezítelen testét a tekintetével bizony a nyakától az öléig bejárta, s most még alaposabban, mint délben.
Mi a kurva szentséget keres itt maga, kiáltotta a meglepett Balter, mit akar az én telkemen megint.
Holott nem a telkéről volt szó, hanem a fedetlen ágyékáról, amelyen a férfiak felmérik egymás képességeit.
Annyit tehetett az elképedt lelkész, hogy nem nézett többé Balter csupasz testére, kizárólag a szemébe nézett.
Amitől mégis mindkettőjükben elmélyült a férfiúi védtelenség és kiszolgáltatottság kínos érzete. Hiszen tilos nézni, amire kíváncsiak.
Külön fájt neki, hogy óvatlan pillantása miatt a szentségek káromlásával kell a beszélgetésüket elkezdeni.
Igazán nem akarta volna meglepni, szólt halkan a lelkész, bocsásson is meg a hívatlan látogatás miatt, de őszintén szólva nem hagyta nyugodni, bántotta, hogy gorombán szólt hozzá délben.
Szeretné megkövetni.
Őszintén szólva, ezért jött.
Balter idegenkedett az ilyen gyöngeségtől, hogy valakinek bármiféle gorombaság miatt valakit meg kéne követnie, s ezért nem is hitte el neki. Nézte, mit akarhat tőle ez a másik férfi.
Na ne mondja, válaszolta nyersen, akkor maga lenne az a híresen III. kötet 627erős pap, mondta támadóan, bár jóval halkabban, mint ahogy az imént tette.
A lelkész a ténylegesen erős emberek legfélénkebb mosolyával válaszolt, bizony én vagyok.
Akkor nehogy azt gondolja már, hogy én olyan ijedős vagyok.
Igazán nem gondolom, őszintén szólva.
Láttam én már magán délben is, ne féljen, hogy maga csak a plébános, vagy mi a franc lehet, folytatta Balter a megkezdett mondatot.
Lelkész vagyok, igazította ki a másik ember csöndesen.
Nem vagyok én vak, látom, amit látok, de engem a maguk dolga nem érdekel, ne féljen. Tőlem maga lehet lelkész, engem az Isten se érdekel.
A saját hangja, a saját szavainak érdessége nem engedte hozzá a saját tekintetéhez.
Meg magáról még azt is mondják, hogy jobban szeret fát vágni, mint prédikálni, de mi is inkább akkor szeretjük, baltával.
A mosolya olyan volt, amilyet csak kellemes emlék fakaszt.
Akkor meg hol van az a nagy kurva Isten magának.
Nem adott ugyan számot erről, de vége szakadt a délutáni lidércnyomásnak. Az önkéntelen mosolyával együtt érezte elemében önmagát, s így aztán folytatta is a megkezdett mondatot.
Nehogy már azt higgye, hogy én akármilyen Istentől tartanék vagy a papoktól. Erre mérget vehet. Lehet maga nekem Toldi Miklós vagy akár a Herkules, ezt azért csak higgye el.
Mondom én, hogy készségesen elhiszem, válaszolta a lelkész, és ezzel egy időben a mezítelensége ellenére közelebb lépett hozzá. De azért a másik ember minden szava fájt neki. Nem akarok hazudni, de ahogy elnézem magát, magam sem hiszem, hogy elbírnék a maga testi erejével.
Erre egy időre nagy csönd lett kettőjük között.
Balter nem volt biztos benne, hogy a lelkész nem gúnyolódik-e. Mert a három kifejezés, a ’készségesen’, az ’elnézem’, meg a ’testi’ mégiscsak olyan hatást tett rá, mintha megütné. Mintha idegen szavak lennének. Olyasmire gyanakodhatott, hogy ez a tanult férfi őt a tanuIII. kötet 628latlansága miatt oktatja ki, kigúnyolja vagy tán egyenesen megveti. A lelkész pedig számolt is vele, hogy Balter netán ütni fog a közelség miatt, de nem önmagát, legfeljebb a szemüvegét féltette.
Új szemüveg volt, amelynek egyik lencséjét speciálisan kellett az optikusnak megcsiszolnia.
E lencse mögött tágra nyitott, mosolygó kék szemével mégis valósággal elbűvölte a másikat.
Ha valaki hosszú időn át él a testi és a lelki barátság érzése nélkül, akkor még az érzések csírái is készségesen betokosodnak.
A kulcsot ekkor Balter önmaga számára is teljesen váratlanul becsúsztatta a kő alá.
Mindig ide teszem, amikor valahová elmegyek, szólt igen gyorsan, mint aki maga sem érti, hogy a legféltettebb titkát miért árulja el. Ha már úgyis látta, folytatta magyarázóan, akkor elárulhatom. Jobb is, ha valaki rajtam kívül tudja, tette hozzá, soha nem tudja az ember, mi történhetik vele.
A szappant letette a lépcsőre, az ingét és a törülközőjét az ajtó kilincsére akasztotta fel, majd kényelmesen a nadrágba bújtatta a lábait. A mozdulat kényelmessége a barátság érzéséhez tartozott.
Legénykorában még volt komája, akivel tűzbe mentek volna egymásért, a katonaidejében még volt testi-lelki jó barátja, ám azóta nem.
A bőrövet jól meg kellett húznia, mivel ez utóbbi hónapokban meglehetősen sokat veszített a testsúlyából.
Minden este lemegy a vízhez megfürödni, mondta, miközben begombolkozott, és ismét az elnéző és gyámoltalan mosolya mögé húzódó lelkészre tekintett.
Ha nem veszi tolakodásnak, így szólt a lelkész, akkor őszintén szólva szívesen elkísérem.
Az ajánlat megint csak megütötte Baltert. Nézte a lelkészt, hogy nem űz-e gúnyt belőle. Ilyesmit urak mondanak a nőnek, hogy elkísérik. Bizonyos kényelemmel vagy lomhasággal figyelte, hogy mégiscsak ne üssön-e.
III. kötet 629A forró táj fölött lángolóan vörös volt a felhőtlen esti ég.
Ilyenkor este, tudja, tette hozzá magyarázóan a lelkész, ha már nincs olyan nagy meleg, őszintén szólva amúgy is szokásom járni egyet.
Elindultak a lángoló ég alatt, s egy ideig egymás mellett haladtak az ösvényen.
Aztán megtalálták-e a csavargót, akit annyira kerestek.
Talán jobb, hogy nem találták. Látja, kiáltotta tompán a lelkész, az ember őszintén szólva belátja, hogy az Úristen megint csak bölcsebben rendelkezett.
Ahogy elnézte őket, ellátták volna a gazember baját, ha megtalálják, biztosan.
Ugyanazon a hangon szólt a két ember szava a lángoló levegőben. Hang se emelkedjék a táj csöndje fölé, egyikük se sértse többé a másikat.
Jézus Krisztus segedelmével mentesek maradtak a bűntől, hogy bárkit megüssenek, válaszolta a lelkész olyan bensőségesen, mintha a teremtés féltett titkába avatná be a másikat. Már belátja, hogy volt bennük bőven nemtelen indulat, nem is tagadhatná, hazudni sem szeretne. Őszintén szólva az unokája nadrágját akarták volna visszaszerezni, meg kenyeret is lopott a boltból ez a szerencsétlen. S akár akarja, akár nem akarja, van bizony az emberben gyilkos indulat.
Sokféle átkozott gazember csavarog szerte a világban, válaszolt erre Balter a maga módján szintén igen előzékenyen. Én ne tudnám, nekem elhiheti, hogy van tapasztalatom az ilyesmiben.
A lelkész most igazán nem szerette volna a friss egyetértést megbontani, de térítő szándékairól szintén nehezére esett volna lemondani.
Gondviselés nélkül valamennyien tudatlan gyermekek vagyunk, kicsiny gyermekek, nagy tudatlanságunkban valamennyien vétkezünk.
Mindketten óvatos pillantásokkal mérték fel a másikon szavaik hatását.
Balter e térítő szövegnél könnyebben elviselte, ha szemináriumokon és röpgyűléseken mindig újra meg kellett hallgatnia, hogy néhány év kemény munkája kell még, amíg végleg lerakhatják a szocializmus III. kötet 630alapjait. Csak türelem, kitartás, és főleg sok éberség, hiszen a külső és a belső ellenség mindenütt meglapul. Egy szót nem hitt el belőle, mert tudta, mire megy ki a játék. Egy cellában tartották a kommunistát és a fasisztát, s akkor meg miről beszélnek. A lelkész szövege ellenben valami ősindulattal töltötte el.
Halott barázda vezette őket az elhagyott gyümölcsöskerten át, ahol Balternak még nem jutott ideje rendbehozni a pusztulást.
Nem hitt semmiféle gondviselésben, s ha ilyen kegyes hangon emlegették előtte, akkor bosszúból inkább káromkodott. A szocializmus vagy a kommunizmus említése hallatán megrántotta a vállát, de a gyümölcsös jobban érdekelte a gondviselésnél. Azt gondolta róluk, hogy a radai rosseb az elvtársatok, de ha tényleg úgy marad, ahogy ígérik, és az urak nem jöhetnek vissza, akkor legyen csak így.
Hát mindenkit csak anya szült, én is ezt mondom, a gróf is csak szarik.
Mikor aztán a parti sávban elérték Balter termékeny földjének jól látható cövekkel kijelölt határát, az iszaptól süppedékeny bozótosban egymás nyomába lépve kellett továbbhaladniuk a folyóparti füzesig.
Balter ment elöl, utána a lelkész.
A növényi törmelék rothadásának páráitól erősen illatozott az ártér.
A folyó a medre mélyére húzódott vissza ezekben a száraz hónapokban.
Meredek volt a part.
S mint aki saját birtokának pompáját mutogatja, Balter egy szép nyiladékhoz vezette a füzek között a lelkészt, hogy aztán egymás mellé kerülve nézzék, amint a víz erős folyását hatalmasan elébük tárva fölfedi magát a táj, s a távoli part kopár vonala az alkony vöröslő párájában áll.
Akkor hát ott szolgált volna, ahogyan én a falutól tudom, szólalt meg nagysokára a lelkész.
A soktemplomos püspöki városka északi határán, miként valamely víztől és tájtól idegen idom, ott hevert előttük a vastag téglafalakkal elkerített barokk fegyintézet csúcsos őrtornyokkal díszelgő régi tömbje.
III. kötet 631Bárhová nézzen is, látni e falakat, a közelükben élni, hetente kétszer igét hirdetni és bizonyságot tenni az Úrjézusról, a lelkész életében végül is nem volt ennél nagyobb megpróbáltatás.
Harminc éven át szolgáltam ott, úgy bizony, válaszolta csöndesen, csaknem szégyenkezőn Balter, mintha csak a lelkész rettenetét hallaná. Kicsit felnevetett. Őfőméltósága keze alatt kezdtem a szolgálatot, ha tudja a lelkész úr, hogy kire gondolok, aztán szolgáltam Rákosi atyánkat, meg külön felesküdtem a Kádárra is.
Magam is harminc éve szolgálok, mondta a lelkész minden eddigi szavánál megadóbban.
A másiknak a mérhetetlen különbséget alig volt szabad érzékelnie. Kicsit azért mégis. Mert nem érezte volna helyénvalónak az alkalmat elszalasztani, hogy legalább finoman bizonyságot tegyen a szolgálatáról. Még így is túlságosan nagy lett a távolság kettőjük között. Mert a bizonyságtevés miatt a lelkészben csak elmélyült a kíméletlen bosszú vágya.
S hogy e többféle roppant távolságnak ilyen közelségben mégse adjon hangsúlyt, jó ideig nem is nézett a másik férfira.
Hiába volt a Krisztus követésének áldozott nagy lelki hivatása, valakin megint véres bosszút kellett volna állnia. Magát az érzést és az ebből eredő késztetést nem tudta elkerülni.
Én januárban nősültem, mesélte Balter bájosan és gyanútlanul, februárban esküdtem föl és most februárban tettem le a szolgálatot. Elég volt ennyi, nekem elhiheti.
Mi július hónapban költözködtünk ide át a Tiszáról, mivel tíz évig ott volt az első szolgálatom, Tiszavésztőn, ha a helyet ismeri. Nekem meg így jönnek ki ezek az éveim, szólt engedékenyen a lelkész.
A szolgálatuk természetéből adódó különbséget a lelkész minden jószándéka ellenére sem lehetett hasonlóvá alakítani. Illetve akár lehetett volna is, még egy kis jószándékot igazán ki tudott volna magából csikarni, csakhogy akkor nem tudta volna hová tenni az egyetlen fia sorsát, s mit kezdhetett volna a sötét gyűlöletével. Legfeljebb életkoIII. kötet 632ruk volt azonos, az elmúlás föltartóztathatatlan üteme, amivel mindkettőjüknek szembe kellett néznie.
Mégsem vált kellemetlenné a hosszú hallgatás, hiszen mindkettőjük figyelmét sokkal inkább a kijelentések szándéka, mintsem a kijelentések értelme kötötte le.
Bármi volt légyen is, mindketten mennek kifelé az életükből.
Most aztán szabad vagyok, szólt később óvatosan Balter.
Ami egy kicsit úgy hatott, mintha kisgyerekként először mondana ki egy éktelen illetlenséget hangosan. Öreg fejjel e kijelentés viszont nem nélkülöz bizonyos öniróniát. A szavai nyomán támadt csöndben pedig jól hallotta a lelkész a nagy test súlyos sóhaját, majd azt a csöndet, amely bevezeti a következő mondatát.
Bizony nehéz évek, kinek lehetett volna könnyű, így tért ki a lelkész. Hogy őszinte legyek, csak el fogunk valamennyien számolni az igazságos Úr előtt.
Mi mindent kellett az embernek a szolgálata miatt átélnie, válaszolta Balter ugyanilyen megengedően. Mesélhetné az ember akár holnap reggelig, ám úgy hallgatott el, mint aki óvatlan szavával végül is saját magát adja föl.
Volt miről hallgatnia, s végleges távozása előtt meg is kellett erősítenie a hallgatásra vonatkozó szóbeli és írásbeli esküt.
Mondják, egyedül van, bizonnyal nem él már a kedves felesége, ha szabad őszintén megkérdenem, mondta erre részvéttel eltelt hangon és igen óvatosan a lelkész, mint aki a feltárulónál egy még mélyebb sötétségbe óhajt lenyúlni. Valójában azonban önnön sorsáról gondolkodott.
De még hogy mennyire éli az én kedves nejem a maga életét, hogy így mondjam magának, válaszolta erre Balter. Nem olyan élet az, hogy maga azt megértené, s hangjában feltárult a több évtizedes gyűlölet minden tanult ember ellen, ami e pillanatban azonos volt a gyűlölettel, amit a felesége és a fia ellen táplált.
Bárcás kurva soha nem volt az én feleségem, attól ugyan ne féljen.
III. kötet 633Valószínűleg a meglepettségtől sikeredett ilyen gorombára a válasza.
Annál azért nem volt jobb ő, hogy én is őszinte legyek. De miért is ne élné az életét, tette hozzá kellemetlenül érdes nevetéssel, engem ugyan nem érdekel.
Így fonódott össze e pillanatban a két férfi sorsának gyalázata.
Úgy pillantottak egymásra kölcsönös szégyenükben, mint akik el nem kerülhetik ezt a közös gyalázatot. Különbözőbbek nem lehettek volna, az életkorukon kívül semmi nem volt, ami összefűzhette volna őket, mégsem láttak mást egymás szemében, mint hogy mindketten férfiak.
Az első szó hiányzott.
A lelkészben oly óriásira duzzadt a mindennapi betevő jó hiánya, hogy több gonoszságnak nem tudott helyet szorítani. Nem kérdezett, nem kívánt belőle magára szabadítani többet. Balter szemérmetlen nevetése hallatán különben is közöny szállt a szívére, a legveszélyesebb közöny.
Balter rideg elutasítást és kemény erkölcsi ítéletet pillantott meg a szemüveg mögött. Mást egy ilyen erős férfitól végül is nem várhatott. Fölénye összezsugorodott, s e pillanatban mindössze abban állt, hogy az ő felesége valóban élt. Mást nem tehetett volna a másik férfival, saját sorsa felett érzett haragjában leüthette volna még.
A másik ember néma gyásza mégis úgy szúrta át az önbecsülését, miként tű a hólyagot.
Az esti csendben szinte felkiáltott.
Engem uram a kedves feleségem egy zsákkal lesett meg, a saját egyetlen fiam pedig véresre vert. Ha tudni akarja, hogy mivel tették, azt is szívesen megmondom magának. A piszkavassal. Négy bordámat törték össze, kiáltotta, s látva, miként hatol át szava a lelkész elutasító tekintetén, még valami olyasmivel is megtoldotta, ami tényleg furcsán hatott hangosan.
Ha ő nem öl meg engem, akkor én ölöm meg őt.
III. kötet 634A víz vitte a hangját a kavargó felszínen, s a vöröslő váci partról még valamennyi visszhang is visszaérkezett.
Nem lehetett eldönteni, hogy a feleségére gondol-e vagy a fiára. Közben egymás szemének járásán figyelték, hogy mi fog történni a következő pillanatban.
Ennél súlyosabb dolgokat azért semmi pénzért el nem mondott volna a lelkésznek a fiáról, pedig volt mit elmondani.
Lábuk előtt csöndesen lotyogott a víz, s hogy nem mentek ölre, az csupán annak a szívet zsibbasztó közönynek köszönhető, ami a lelkész gyilkos indulatát valamelyest letompította. Bár ki tudja, mi lett volna jobb. Denevérek szálltak el felettük, és a füzesből éjszakai madarak rikoltásait lehetett kihallani. Amikor mégis szóra nyitotta a száját a lelkész, akkor egyedül a teremtő tudta volna megmondani, hogy keserűségében mit fog összehordani.
Négy egész éve halott az én szegény drága hitvesem, az én édes Emmikém, az egyetlenem, így hangzott a tompán fájó válasza, amelybe csaknem belesírt, s miközben reszkető ajakkal küszködött a szóért, levegőért, olyan érezése támadt, akárha minden szavával alázatosan földig kéne hajolnia.
Saját sorsával szerette volna meggyőzni a másik férfi sorsát.
A kimondott szó gyalázata azonnal megbecstelenítette a halottját.
A fájdalom tompa kiáltásának nem volt visszhangja.
Ennyi évtized után sem tudta volna megmondani, hogy egy erőibe és akaratába hermetikusan bezárt férfi az érzelmeivel mit tehet. Egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy e vak indulatokkal való küzdelmük szünetében gyulladnak ki az őrtornyok reflektorjai. Átszakadt tőlük az alkonyat, kiterjedt és elnyúlt a vízen a kemény sugárzás.
A visszfényből jutott Balter szemére, a lelkész szemüvegére.
Az egyetlen drága fiamat, mint egy közönséges bűnözőt, mint egy kutyát, egy dögöt, folytatta az elnyomott fájdalomból még tompábban kiáltva fel, jeltelen sírba lökték, magának tudnia kell, hogy kicsodák, én semmit nem tudok, semmit, agyonlőtték vagy felkötötték.
III. kötet 635Anélkül, hogy elszakította volna magát Balter fényes tekintetétől, a túlsó part felé rándult a fejével.
Igaz, nem ott, ahol maga szolgált, hanem a Kozma utcában, legalábbis így lehet sejteni, de ennyit azért most el kellett magának mondanom.
Tomboló indulatából ennyit sikerült kiadnia, és ugyanakkor a magyarázattal valamennyit visszavennie.
Balter arra kényszerült, hogy a megkínzott emberről elrántsa a tekintetét, holott azonnal szakmai kíváncsiság ébredt benne, vajon melyik hullámban születhetett a halálos ítélet. Sok kétség nem fért hozzá, hogy ötvenhatos. Ehhez a megállapításhoz csak rá kellett néznie a papra, feldúltságának minőségét az érzékszerveivel csupán fel kellett fognia, hogy a helyére tegye a történelmi kronológiában. Vereségét pedig csak úgy viselhette el, ha ő maga adja föl a közösséget, amit az imént még erősen remélt a másik férfitól. A háborús bűnösök és a nyilasok hozzátartozói alázatosan viselkedtek, ilyen dühkitörést nem engedhettek meg maguknak. A letartóztatott kommunisták porig alázott hozzátartozóiból pedig hiányzott a harag és a gyűlölet, igazságuk rebellis és gőgös tudatától ellenben nem tágítottak. Balter lerántotta a válláról az ingét és a törülközőjét, lecsapta ezeket a szárazságtól mélyen szétrepedt iszapra; majd mielőtt a másik férfi bármilyen hárító mozdulatot tehetett volna, egyetlen rántással bontotta ki az övét, aztán a nadrágját is lelökte.
Mintegy szemérmét megtagadva lépett ki belőle és indult a meder mélyére húzódott víz felé. Mintha uralkodói gesztusával azt válaszolta volna a papnak, az audienciának vége van.
Mielőtt tekintetével felfoghatta volna a másik férfi prédaként felkínált mezítelenségét, gyorsan elfordult a lelkész, és ő is szó nélkül elindult. A másik férfi szeméremtestét még egyszer a tekintetével érinteni, nem akart magának ekkora megaláztatást. Amikor pedig biztosan nem láthatott már belőle mást, csupán az árnyékát a víz színén lebegő fények között, megállt és jó hangosan visszaszólt.
Hát Isten áldja meg magát.
III. kötet 636A túlsó partról, a püspöki palota és a börtön tömören vöröslő téglafaláról azonnal visszahangzó szavakból hallotta ki, hogy kérése valójában átok.
Balter akkor már térdig a vízben állt, s a mellét, a vállát csapkodta vele, mielőtt megmerült.
Még egyszer, a korrekció buzgó szándékától űzve nekikezdett.
Az Úr vigyázzon magára, minden léptére ügyeljen, ezt fogom kérni tőle.
Ám megint csak fenyegetésként érkezett vissza hozzá a saját hangja, s akkor tényleg hiába követte meg ezt a másik embert, és a megbocsátás irdatlan kegyelméért is hiába fohászkodott.
Nincs megbocsátás.
Az első érett barack valamivel éjfél után hullott le Balter kertje közepén. Valahonnan a fa csúcsáról hullott, zuhantában ágakat ütött, sodort magával, s így az első puffanást, amire Balter először fölriadt, azonnal több követte.
Dávidnak ezen az éjszakán nyugodt álma volt, holott máskor nyughatatlanul hánykolódott, beszélt és kiáltozott, vagy úgy indult el álmában a parókia sötét szobáiban, mintha ébren lenne. A nővérének és a nagyapjának résen kellett lenniük, bár a földszintes házban olyan nagy kárt nem csinálhatott magában, mint a pesti lakásban, ahol szintén vándorolt.
Reggelre kelve mégsem találta Balter a fa alatt a hullott barackokat. Ostobán bámulta a földet. A terebélyes fa árnyékában persze igen gyéren nőtt a fű ezen a homokos emelkedőn. Nézelődött, de a korona legszélső ágai alatt sem találta. Soha nem foglalkozott azzal, hogy álmainak hangjait és képeit elválassza ébrenlétének képeitől és hangjaitól, netán összefüggéseket keressen közöttük. Gondolatait gyorsan elterelte hát a jelenségről, biztosan valamilyen állat vitte el, mondta magában, meglehet, csak álmodta a hullásukat, és ment a dolga után.
Habár olyan állatot igazán nem ismert, amely érett barackokat vinne el vagy enne meg.
III. kötet 637Délben, amikor eljött a bögölyök órája, szokása szerint épp a fa tövében szellőzködött, és ekkor ismét lepottyant néhány túlérett gyümölcs.
Mint valami utolsó figyelmeztetés.
Nézte eltottyadt húsukat a homokszürke földön, de nem nyúlt utánuk. Később, mikor kizengett a déli harangok utolsó kondulása, fölállt, hogy fölveszi az ingét. De nem találta a napverte ágon, ahová pedig alig órája terítette. Ezen azért nagyon elcsodálkozott. Hosszan bámulta az üres ágat, majd bement a házába, ám ott sem találta.
Mintha minden józan ésszel felfogható választ a déli hőségbe ájult táj tagadna meg.
Előbb vagy utóbb persze számot kellett volna vetnie, hogy mi történik itt vele.
Ült az egyetlen székén a szobában, és az ebédjéről megfeledkezett. Ha pedig most nem találom, mentegette önmagát, akkor majd megtalálom később. Alig moccantotta a levegőt a kis léghuzat. A szél csak nem vihette el, a föld csak nem nyelhette el az ócska, kifakult ingemet. Ennyi volt a számvetés. A szorongás és a félelem, amely máskor rögvest elgyöngíthette volna a lázával, ma éppen nem jelentkezett. Hiszen nem imaginárius veszéllyel szembesült, hanem ma először adott kézzelfogható jeleket a végzet. Immár nem volt kétsége afelől, hogy a barackok éjjel is lehulltak, hiába mentegette álommal az emlékezetét. Abban sem kételkedhetett, hogy az ingét ma ugyanarra a napfény verte ágra terítette ki, mint bármikor. A baljós jelek láttán nyugodt természetére bízta hát magát, hisz pontosan tudni vélte, hányadán áll velük.
A lelkész esti megjelenése a világ feltisztuló rendjéhez tartozott.
Életének végére magára maradt, nincsen, nem is lehet többé senkije. Mindenki másutt állt a saját életével. Mikor előző este megmártotta testét a vízben, minden illúziónak és fájdalomnak vége lett. Számára az életnek a történelmi feltételeken kívül nem volt individuális feltétele, misztikus vagy metafizikai feltételekre pedig nem gondolhatott. Minden ilyesmi a nők vagy a papok dolga volt. Szolgált, akit szolgált, amint tehette, nyugállományba ment, s oly egyedül maradt, mint amilyen III. kötet 638egyedül volt egész életében. A pappal nem volt egymáshoz közük, és különben is minden papot megvetett. Senkinek nem volt köze senkihez. Annak is örült, hogy szeretőt sem akar többé magának.
Mint ahogy életének elején azt hitte, hogy minden nőhöz köze van, bárkihez és bármikor.
Legfeljebb hozzá kell szoknia, hogy a régi életéből visszajáró szellemek még incselkednek kicsit vele.
Még mindig bízott a rendületlen erejében. Hiszen egész életében lenézte azokat a férfiakat, akik születésüknél fogva nem rendelkeztek tetemes testi erővel. Nem tudta őket hová tenni.
Az emlékek helyét kitöltötték a képzetek, a képzetekből léptek ki a veszélyekre figyelmeztető jelenések. Ezek a megmagyarázhatatlan dolgok közé tartoztak, amikkel férfi nem foglalkozik. A jelekből fűződő láncolat egyik végét a halott anya tartotta a kezében, a másik végén lelki nyugalmának elégedett érzetében ő maga ült elengedett nagy tagokkal. A lelkésszel folytatott esti beszélgetés legfeljebb arra figyelmeztette, hogy a háza körül bárki megjelenhet és bármikor bosszút állhat. Az ólálkodó csavargó nem lehet más, mint a tulajdon fia. Mint ahogy a halott anyja küldte hozzá a gyereklányt az ebéddel, hiszen nem akarta az asszonyt, aki szívesen mosott volna és főzött volna rá.
E titkos összefüggésekre vonatkozó gondolatait a néma levegőben váratlanul megcsendülő harang hitelesítette.
Ördögi váratlansága mégis megrendítette a testét, mintegy berántottak az izmai, miként előző este, mikor a barackfa alatt megpillantotta a lelkész mozdulatlan árnyát.
Ekkor már talán kettőre is járhatott.
Az ilyen dolgok miatt szégyenkezett, hiszen nem kényes kisasszony ő.
Ütötték a faluban a kisharangot. A harangozás adta tudtára mindenkinek, hogy valaki az élők sorából eltávozott.
Az ugyan már a gyerekkorában sem ment a fejébe, hogy ezek a papok miért nem akkor harangoznak, amikor hírét veszik a halálnak, vagy ők maguk is látják a két szemükkel, mert ott állnak az ágynál.
III. kötet 639Az egész órát mindig kivárták vele.
A lélekharang hallatán fölállt, boldogságában fölnevetett.
Bár végképp nem tudta volna megmondani, hogy mitől boldog vagy mit nevet.
Immár nem volt szabad, de nem volt köze senkihez, a halotthoz sem. Ismeretlen emberek élete és halála semmit nem jelent. Mint ahogy a többiek miatt mindig egy kicsit úgy kellett tennie, mintha jelentene neki valamit. Háza küszöbéről nem lépett le, felindult lélekkel kémlelte a tájat. Attól volt felindult, hogy immár senki kedvéért nem kell semmit tennie. Semmi nem moccant, sehol, a mások által teremtett látszatoktól azonban nem hagyhatta magát többé megtéveszteni. Miután a lélekharang teljesen elhallgatott, nem hallott ugyan indokolatlan hangokat. Éles pillantásával föl s alá járt az ösvényeken és a távolabbi ágyások között. Széttiport göröngyöket, lelapított fűszálakat látott, sarkak és talpak óvatos nyomát. Lehettek régiek, újak, származhattak éppen idegentől. Két gráblája volt, s ezek közül a sűrűbb fogazatú felelt meg jobban a céljának. Majd este ebédelek, mondta magának, mint akit nem foglalkoztatnak tovább a test és az idő egyszerűbb szükségei. A határokat jelölő négy cövektől fog haladni a gráblázással a ház felé. Ha nem ma végzek, mondta magának, akkor végzek vele holnap. Biztosra mehetett, hiszen nem a munka nagyságával és képtelenségével számolt, hanem a nyomokra gondolt, amelyeket el kell majd tüntetnie. A gereblye olykor elakadt egy fűcsomóban, sűrű fogazatával ilyenkor óhatatlanul mélyebbre vájt. Gondosan eltüntette a megtévesztésére alkalmas mélyedéseket. A lehető legtisztábban szerette volna látni helyzetét, s erre nem volt más módszere.
A fa alatt hosszabban időzött, a meleggel és a bögölyökkel mit sem törődve pontosan körüldolgozta a hullott barackokat, amelyeket időközben kikezdtek a legyek és a hangyák.
A vaskos csönd burkában mégsem volt teljesen elégedett. Valami, aminek nem tudta volna megnevezni az okát, mégis megzavarta. Míg rá nem jött, hogy minden barack helyzetét külön meg kell jelölnie.
III. kötet 640Köröket rajzolt köréjük.
Ismét a vörös alkony, mire a terep átgereblyézésével a reméltnél jóval előbb végezett. Házához visszaérve, a küszöbről visszanyúlva tüntette el talpának utolsó nyomát. Nem maradt a földjén tenyérnyi folt, amit a finom barázdák ne jelöltek volna meg. Vaskos csönd terpeszkedett a táj felett. Kenyeret, zsenge hagymát és száraz kolbászt falt, ám egyetlen csepp vizet nem talált a kannákban.
Most már nem ment vízért a faluba. De vészesen besűrűsödött vérének zúgására fülelve nem egyedül virrasztott szomjasan azon az éjszakán.
Kuvik szólt a parti füzesből, ami úgy hangzik, mint mikor mozdulatlan vízre vizet csöppentenek.
Néha lepottyant egy érett barack.
Házának ajtajából vagy a szobácska ablakából nem tudta az egész terepet szemmel tartani. A néma szőlőtőkék, a magasabb szilvák és a meggyek miatt az alacsonyabban fekvő területek nem voltak beláthatók. A sötétség jórészt a fülére bízta a figyelmét.
Valamivel később a bágyadtan sárga fényt árasztó hold fogyatkozó sarlója is fölkelt, ettől azonban inkább megnőtt a szemében a zűrzavar. A hosszú árnyak mélyére nem láthatott le. Éjfélre viszont lehűlt a levegő, a pára kicsapódott és sok mindent elfedett, habár tisztán csillagos maradt az éjszakai ég, és kékre izzott rajta a holdvilág. Bozótban matató, közelítő lámpásnak vélte egy szentjánosbogár hátának villogását.
Más nem történt ezen a szép éjszakán.
Elegendő tapasztalattal rendelkezett a virrasztásban.
A rabok olykor álmukban is ordítoztak, jó foglár az éberségén nem lazíthatott, hisz ilyenkor jártak rá a köcsögre, vagy akár gyilkoltak.
Ezen a szomjas éjszakán jutott eszébe először házasságának első éjszakája.
Nem figyelt erre sem, s ezért nem vette észre, hogy emlékezetével milyen irányba hajlik el. Mintha élete keserűségének forrására talált volna rá. Nézte, mit is műveltek egymással, ám mielőtt még belefeledIII. kötet 641kezhetett volna a halálos szégyenébe, persze megint a kívánatos sógornőjére kellett gondolnia. Amikor először egyedül maradhattak végre a házmesterlakás félemeleti konyhájában a Teréz körúti házban.
A szakadó eső miatt egy ideig nem kellett senkitől tartani.
Felhúzott térddel, a hasán hevert Dávid a könnyű takaró alatt, s éberen nyitotta ki a szemét a sötét szobára ugyane pillanatban. A behúzott zsalugáterek kissé nyitott résein ekkor laza csíkokban lépett be a rideg fény. Magas barázdára szántott őszi földet látott a fölgyűrődött szőnyegen. Hallgatta a tücskök egyenletes, levegős zenéjét, üresen csikorgott a távoli kőbánya csillesora.
A frissen fölszántott mező közepén állt az öblös karosszék.
Ruháinak hanyagul alácsüngő árnyékfoszlányai közül úgy meredt elő az ívesen behajló karfa, mintha valaki ökölbe szorítaná csuklóban behajlított kezét. Tudta, hogy a karfát látja, mégis érezni vélte a széken ülő láthatatlan emberi alak tekintetét.
Bőrének felszínén borzongás futkorászott, de nem moccanhatott.
A jelenés ökléhez pihenő férfikar, a karjához erős váll tartozott. Dávid valamelyest megemelte az ölét, csökkentette teste ágyékára nehezedő nyomását. Ki kellett volna mennie. Testének látványát azonban nem bízhatta ilyen állapotban a szellemalak tekintetére.
Balternak először csak az ötlött az eszébe, ahogy az asszony a félrerúgott szék előtt vetkezik. Holott igazság szerint azt mérlegelte, hogy a kínosnál kínosabb nászéjszakán melyik mozdulatot kellett volna kicserélnie, hogy a házasságát ne rontsa el örökre.
Életében először ezen kellett töprengenie, mégis a sógornőjét látta, amint veszi le a bugyogóját, s csak nagysokára engedi le a szoknyáját. Amit Balter oly szívszaggatónak érzett, agyában meg szabályosan megragadt a vér, hogy kis híján elveszítette minden önuralmát. Ez a ravasz dög asszony úgy görbítette be a hátát, hogy minél kisebb felületen szolgáltassa ki magát a sárga lámpafénynek. Ezután emelte át a fején rózsaszínű szaténkombinéját, ami vadul csillogott a fényben. Csúszott ki alóla az a kemény nagy valaga és a tarajos gerincvonal.
III. kötet 642Mintha a kis nőies szemérmével küzdene meg a nagy ribanc.
A tányérokban a félig kievett kocsonyából kimeredő csontok is az eszébe jutottak.
Gyula, ne zabáld már fel az Imre kocsonyáját.
Még a száját is járatta, miközben úgy vetkezett, mintha húsz éve lenne a szeretője.
Pedig megeszem én Arankám, az Imrének falatot nem hagyok, eszt higgyed el nekem.
Ő nem viselt harisnyatartót, hanem gumis harisnyát, amilyet az öregasszonyok.
Annyit mondok, egy tányérra valót haggyál már neki.
Neki nemhogy semmit nem hagyok, figyeld, lerágom a legkisebb csontot is.
Két ujját a nő befeszítette a gumi alá, bár nagy szemérmesen összeszorította hozzá a combjait.
Hogy ne lássam a pinádat, mi, ordította neki az asztaltól teli szájjal Balter, ám rágott tovább és tépte hozzá a kenyeret.
A nő nem válaszolt, hanem a kézfejével, a karjával simította és sodorta a hosszú, bodros szőrzetét, hogy tényleg ne láthassa a pináját, amire olyan kíváncsi lenne, hogy az agyát veti szét a vér.
Akkor meg az anyád valagát, egyél rendesen ecetes hagymát hozzá. Aszt se hagyd már meg neki.
Balter meg lihegve vette be a konyhában szétáradó erős illatát.
Megnézem neked, ne félj, az anyád úristenit, ordította a nőnek, és a bosszúvágytól dagadt a nagy teste. Eszt én most bizony megbaszom, gondolta.
De közben azért a kocsonyás táltól sem tágított.
Alaposan beittak már mind a ketten, s előbb ő ki akart volna még egy kicsit józanodni, hogy hideg fejjel baszhassa.
Akkor kérdezte meg tőle, tán szégyelli, hogy így szorongatja a combjait.
Vagy előbb kérdezte már.
III. kötet 643De arra emlékezett, hogy a kérdésére az asszony úgy rázta meg az erősen kiszőkített és frissen bebodorított sörényét, mint a ló, mikor vágtába vált. Nevetésbe villanó fogakkal, élesen nézett vissza rá, majd fölcsapta a székre a talpát, csak úgy reszketett a combján a sok hús. Tömött testének súlyával a székre nehezülve, mint aki nem törődik a férfival, bokáig szépen legöngyölítette a gumis harisnyáját. A mozdulat azt jelentette, teelőtted a franc szégyenkezik. Amint a bokája fölé ért, a karja alól előlendült emlőjének duzzadt bimbója, ülepének hatalmas almája pedig szépen elnyílt.
Valóban vaskos lett ez a csönd, s csaknem az egész éjszakára ilyen maradt.
Legalábbis voltak zárkák, amelyekből súlyosabban áradt a csönd, ahol valamire készülődtek vagy már csinálták, bár nem minden eseményről volt szabad tudomást venniük. Nincs fegyőr, aki minden egyes esetben a házszabály megfelelő pontjához tartaná magát. Van ugye az embernek a saját érdeke, s a foglár is csak ember. Csinálják, ha akarják, ő ugyan nem lesz tőle se szegényebb, se gazdagabb. Máskor meg nem engedte meg nekik, vagy éppen tudta előre, kit fognak megölni, hagyta, vagy kit fognak seggbe kúrni, hadd tegyék.
Legfeljebb reggel elcsodálkozott, amikor a váltótársa a hullára rátalált.
Mindig is helyesen érzékelte, bár tényleg nem mindig tudta, mit.
A csönd állagát illetően Baltert nem lehetett volna megtéveszteni.
A csavargó ugyanis délután óta fönn ült a fáján, nem is túl magasan, és ő is inkább szomjazott, habár ekkor már nem tudott volna elmenni észrevétlenül. Állatias figyelme adott feszültséget a csöndnek, amit Balter a tapasztalt és tanácstalan ember figyelmével követett. Már akkor odafönn ült, mikor Balter gondosan megjelölte a fa alatt a hullott barackjait.
Dávid ellenben cselekvésre szánta el magát, amikor lassan áthengeredett az oldalára, s a lábfejét a fölkeléshez készülődve, óvatosan kidugta a könnyű nyári takaró alól. Az emberi árnyakkal megtelt karosIII. kötet 644szék végül is nem viselkedett ellenségesen. Hozzá akarta edzeni magát a hamis érzéséhez, vagy leleplezni az érzés hamisságát.
Az éjszaka kellős közepén kellett végső próbára tennie a bátorságát. Nem lesz belőle igazi férfi, ha a próbát ki nem állja.
Még hagyta ugyan a széket, lebegjen a barázdák hátán a rideg fényben.
Balter hallása viszont azért nem tudott megbékélni a csönd telítettségével, úgymond személyes állagával, mert surranásra, reccsenésre, puha léptek zajára, ütemre számított, a saját fia óriás termetére, a nagy húsos orrára, a magyar bajuszától díszelgő, vigyori pofájára.
Ismerte a bűnözés logikáját és lelki állagát, de nem ismerte a tébolyét.
Ezen az éjszakán Dávidot a halott édesapja látogatta meg.
Nem volt kép, mely az érzéséhez társulhatott. S ezen az éjszakán ugyanez történt Dáviddal. Tapasztalatai és várakozása nem fedte a jelenség realitását. Érzésének képtelenségébe hallhatón belevinnyogott a lélegzetével. Vágyát e pillanatban nem választhatta el a rettenetétől, s ez volt maga a boldogság, amely a megbizonyosodáshoz némi erőt adott. Hallja még a saját lélegzetét. A karosszék öblében nem mozdulnak el az árnyak. Föl tudott előtte egyenesedni. Amitől ellenben rögvest üres lett a szék.
Nem úgy volt üres, mintha eddig ne lett volna benne senki.
Hanem úgy lett üres, hogy most valami hiányzott belőle. Az üresség sajátos állaga, miként egy testére mért csapás, megsemmisítette a reményét, s ugyanennyivel lett erősebb a félelem.
Ebből az elátkozott szobából, amely egykor az édesapja gyerekszobája volt, ki kellett menekülnie.
Balter barackja meg akkor pottyant, amikor a csavargó moccant.
Aztán az is az eszébe jutott, ahogy megindul, mert nem tud az Imre kocsonyájánál megmaradni, hogy kijózanodna a zsíros ételtől, s az asszony hajpihés nyakán csúsztatja le a karját, hogy az emlő súlyát a kezébe emelje, de közben a másik tenyerét a szétnyitott valagába csúszIII. kötet 645tatja be, aztán még előbbre. Nem volt ideje késlekedni, mielőbb a meredt faszára kellett a nő forró pináját vennie. Szájába vette, fogával harapta be az izmos hajlatot, mely a nyakvonalat viszi át a vállhoz. Ez meg közben a harisnyát húzta a lábfejéről, amiben maradt némi szemérmetlen ellenkezés. Tudta, hogy lucskos lesz már a pinája és forró, de még nem merte az ujjait sem belémenteni.
Inkább kiengedte a foga közül az ízes hajlatot, és oda súgta be neki, hogy gyere az anyád istenit, adok én neked.
Az asszony azonban tagadóan rázta meg a fejét, amit Balter ugyan nem láthatott, de érezte a testén az ellenkezést.
Ne baszakodj má’ a gatyáddal, aszt akarom, hogy így csináld, mondta józan hangon és igen távolról az asszony.
Ennek az ígycsinálásnak az elfeledett érzete úgy sújtott az agyába, akár a gumibot a koponyára. Csapásai, amelyeket nem önszántából, de mégiscsak mások védtelen fejére mért. Ha a sors időt hagy, akkor az ember emlékezni is megtanul. Védtelenül fogadta az ide nem illő képet. Gumibotot látott, holott a fasza ágaskodott az emlékezéstől, és az arcát önkéntelenül a tenyerébe temette. Ne lássa, amit erősebben már nem érezhetett. Hosszú ideig így maradt. Hiszen hiába védekezett ellene, az iszonytató képzet élvezete az ágyékában keresett menedéket. Dávid pedig a szomszédos szoba nyitott ajtajában állt meg. Ez volt a lelkész irodája. Itt tartották meg a nagytudású lelkész bibliaóráit, amelyektől a helybéli fiatalság az utóbbi időben inkább távol maradt, s itt gyűltek össze a téli imahéten az alaposan megfogyatkozott gyülekezet tagjai. Holott a lelkész úgy érezte, hogy ő kiteszi a lelkét, és mégse, még azokat sem érdekelte már, akik eljöttek. Néhány ódon pad állt a falak mentén, egy régi, minden eresztékében recsegő harmónium, s az öreg rózsafa íróasztal, amely állítólag a hasonló könyvesszekrénnyel egyetemben a lelkész anyai dédanyja, az itáliai Braccanóból ideszármazott Odescalchi hercegnő hagyatékából került a birtokukba, s erre a lelkész igen büszke volt. Dávid a karját mintegy védekezőn maga elé emelve igyekezett a kék holdfénnyel csíkosan átvilágított sötétben a III. kötet 646kijárat felé, amikor a háta mögött megszólalt a nagyapja, s azt kérdezte tőle, hová megy ilyenkor.
Pisilni megyek, válaszolta Dávid.
Miért mész ki, kérdezte a lelkész a harmónium mellől csöndesen. Miért nem a vécére mész, rendesen.
A fiú ezekre a kérdésekre sem válaszolt, hanem kitapintotta a kulcsot és elfordította a zárban. Nem mondhatta, hogy az édesapjával találkozott, és őt követi a túlvilági útjain.
Miután kilépett, és az üvegtábláktól megrezzenő ajtót gondosan betette, nem is csalódott. Az alacsonyan lebegő holdkaréj izzó fénye valószínűtlenül hosszúra nyújtotta a fák és a bokrok mély árnyékait.
Nem volt elképzelhetetlen, hogy ez lenne az édesapja.
Minden árnyék a helyén volt.
A lépcsőről lelépett, s addig ment a téglajárdán, míg mezítelen talpával hűs füvet nem talált. Az árnyék, amely az imént eltűnt a karosszékből, most nem vezette, hanem a háta mögött maradt és követte. Nem volt kétsége afelől, hogy csak ő lehet. Még iskolába sem járt, amikor kivégezték az édesapját, amiről a család nem tudott. Nem merészelt pizsamájának nyitott hasítékába nyúlni, hiszen valaki szeme láttára miként tehetné. Amikor megtudták, akkor sem beszéltek róla, azt sem tudhatták pontosan, hogy mi volt a vád. Még nyitva állt a seb, és valamennyiükben így maradt meg a fájdalom.
Dávid nem tudta, hogy az ember az édesapja előtt nyugodtan vizel, sőt vannak fiúk, akik nagy büszkén együtt vizelnek az édesapjukkal, hiszen a férfiasságuk tudata így lesz még izmosabb.
Az apád ő, te ostoba.
Erre a felszólításra aztán jó nagy lélegzetet vett a folyó hűvös páráitól eltelt levegőből, s miután hosszan vizelt, igazán megkönnyebbülten lépett be az árnyékok közé. Azon a langyos téglajárdán vitték tovább a léptei, amely elvezetett a fészerig, ám itt sem állt meg. Vitte, vezette őt a fény, és az a biztonságot kölcsönző tudat, hogy útján az ismeretlen apa kíséri. Míg rá nem lépett arra az ösvényre, amely a III. kötet 647parókia kertjéből kivezette volna a mélyen fekvő, vakondoktól feltúrt faluszéli legelőre.
Innét aztán nem mehetett volna már tovább, hiszen arra vonatkozó felismerése, hová is vezetnék vissza a léptei, olyan lett, mint a görcs. Holott megfogadta, többször megfogadta, hogy a tóhoz soha többé. Úgy jutott eszébe, mintha az őrült várna ott reá és kényszerítené. A lehető legésszerűbb módon járt el, mikor térdre bukott, a földre szorította a homlokát, és a két karjával védte a fejét a holdfénytől és a képzelettől.
Az őrült valójában nem várt senkire, hanem Balter ingjében és Dávid nadrágjában gubbasztott a barackfa villás ágain. Az egyik nagy elágazáson ült, a másiknak nekitámasztotta a talpát. Néha kinyúlt és megevett egy barackot, hogy csillapítsa a szomjúságát, s ilyenkor pottyant a többi. Viszonylag kényelmes helye volt, még a hátát is ki tudta támasztani. Nagy érdeklődéssel követte Balter minden hadmozdulatát, s azt is látta, amint kezébe temetett fejjel, magába roskadtan ül.
Mindketten a csupasz tarkójukon érezték a tébolyult hold kampós félpofáját.
Nem csalóka érzés volt, hanem így állt elé hívón a nadrágjába bújt alak.
Hogy menjen, menjen csak ki a tóhoz, hogy a tébolyult erre vár.
Soha, ismételgette magának, akárha a holdfénynek és a holdfényen át a halott édesapjának mondaná. Mintha őt akarná meggyőzni róla, hogy minden rendben lesz és nem fog engedni a csábításnak. A tébolyát rendítette meg, amikor a pillantásuk összecsúszott, s miként két súlyos olajfolt kitelt egymásban. Olyan jó is volt a saját nyelvén megszólalnia, hogy a kezében tartott ing sem számított. Egyáltalán nem tiltakozott, csupán a szája maradt tátva a csodálkozástól, mikor az ing eltűnt a kezéből, s ezzel együtt tűnt el tekintetének társa a tekintetéből. Dávid elfutott vele. Elhalt a csörtetés, csönd lett a bozótban. Hosszan bámulta a kinyújtott kezét, arca elgondolkodóvá vált, csaknem komorrá, majd úgy indult meg a víz felé, mint aki elveszített társát keresi. Dávid nadrágja szűk volt, rövid is volt neki. Combtőig gáIII. kötet 648zolt a békés vízbe, s még ekkor is maga elé meresztett üres kezét figyelte. Pattanásokkal csúfított arcán megjelent az a bizonyos ravasz kis mosoly, mint aki tudja, mit kell tennie.
Mindkét tenyerével egyszerre verte fel a víz felszínének csöndjét.
A lehető legbiztosabban vezető nyomra lelt, bár nem érte el, amit keresett. Miután a felszín elsimult, többször megismételte a mozdulatot, víz és tenyere összecsattant.
Az erősen kihomorított kezekre meredt a tekintete, s fejét megbillentve figyelte a hangot. Izgatott idegszálai hasonlatot kerestek, hasonlat azonban emlékezés nélkül nincsen el. Mint mikor valakinek az a határozott érzése támad, hogy valami majdnem az eszébe jutott, csakhogy érzésével az eszét föl nem érheti, mert az ész és az érzés között megszakadt a közvetlen kapcsolat.
A mozdulat és a mozdulat hangja lett emlékezni nem tudásának hasonlata.
A másik emberi lényben valami olyasmit fedezett föl, amit nélküle nem láthatott volna meg önmagában.
Fölizgatottan kereste a jó és a rossz között, tenyerének szakadatlan, türelmetlenségtől gyorsuló csattogtatása emlékezés nélkül vetette vissza oda, ahová akkor is igyekezett volna, ha emlékezni tud. Addig ismételgette a mozdulatot, amíg a vizelés ingere taszította máshová a figyelmét. A nadrág hasítéka ékalakú résként nyitva állt ugyan, de csak akkor nyúlt a hasítékba, amikor a vizelést már abbahagyta, és a nadrágon keletkezett folt a vízzel összeért. Kezét talán erőszakos angyalok vezették. Bámulta, amint a húgyfolt a combtövén leér a vízhez, aztán benyúlt és kivette a gyermekesen kicsinyre zsugorodott fütykösét. Ezek az angyalok emberhez méltón húzták és vonták rajta az előbőrt, amitől a hímtag barlangos testecskéi vérrel teltek el. Egyre nőtt. Úgy villantották át eszméletén egy másvilág fényét, hogy ne gondoljon azzal, amit elveszített vagy nem talál. Annyit vettek el az evilági homályból, amennyit egy másvilág fényéből adtak.
Így vették el, amit Dávid hagyott benne tekintetének titkos téboIII. kötet 649lyából. A teljes feledése érdekében még az emlékezetéből is visszaadtak valamennyit.
Egy mély vizesárok partján csúszva pillantotta meg önmagát. Az árok alján egy konyhai vekker hevert, ketyegett még, s miközben ő tíz körmével kaparta rá a rothadt avart, lassan azért elhallgatott.
Senki ne láthassa, hogy mit tett a vekkerrel, senki meg ne hallja a bűnét.
Nem szándékosan, nem szándékosan, kiáltozta, miközben a nevelőapja a nadrágszíjával verte, véresre verte. Nevelőanyja a sikítozásával követte, de nem azért, mert meg akarta volna védeni. A nadrágszíj csatjával a nevelőapja a combját, a derekát és a hátát is elérte, ott ütötte, ahol csak érte.
Az avart addig kaparta rá a bűnére, míg az eszelős fényességtől be nem sötétedett.
Mentők vitték el az éjszaka kellős közepén, amikor elkékült ajakkal még mindig hányta és vetette magát és habzó nyálát frecsegve kiáltozott, hogy nem szándékosan, nem szándékosan.
Hatalmas volt a küzdelem, amit érette és vele tettek az angyalok, s oly mértéktelenül elfáradt bele, hogy víztől csöpögő tagjait alig tudta kivonszolni a partra.
Dülöngéltek vele, cibálták, szemüket megriasztotta a közönyös napfény. Így támolyogtak be az árnyas bozótba, tehetetlenül kerengtek vele, míg kényelmes fekhelyre nem leltek egy bokor tövében, hogy elaltassák.
Ezért találhatták meg üldözői az üres parton az elhagyott szandálokat.
Miközben egymásnak kiáltoztak, csörtettek, nyomot kerestek, friss nyomokra leltek, ő a legédesebben aludt a rejtekhelyen.
Így történt, mindez megtörtént. Mikor is a lelkész úgy találta, hogy hiába gondolkodik mindezen, a teremtés logikája rejtve marad előtte. Kellemetlenül hosszú idő telt el, amióta Dávid szó nélkül kiment. Ö maga órák óta a sötétben ült, imádkozott, s ezért gondolataIII. kötet 650it most jólesett egy kicsit megpihentetnie Dávid újabb szófogadatlanságán.
Ha megtalálják a csavargót, talán megölik.
Imái nem vezették semmire.
Micsoda gonosz, haszontalan egy kölyök, így gondolkodott. Nem megmondtam neki, hogy idebenn vizeljen. Most meg mehetek utána.
Legfeljebb azért tudott hálát adni az istenének, hogy csak nyomokat találtak és nem ölhették meg.
Amikor az előző estén a vereségétől földúltan visszatért a partról, s nem volt imádság, amivel a barbár gyűlöletét csillapíthatta volna, elhatározta, hogy a betegségeire hivatkozva maga is a nyugdíjaztatását fogja kérni a püspökétől. Mi a csudáért akar a haszontalan kölyök mindig odakinn vizelni. Nem lesz semmi akadálya, a püspök nem tartotta sokra sem a lelkész emberi természetét, sem a szolgálatát. Varró nagy tudású ember, ezt elismerte, ám szívesebben használja az erejét az eszénél, ez volt a sommás véleménye. Erről azonban legfeljebb a titkárával beszélgetett. Szánt szándékkal tette, a titkár az állambiztonsági szolgálatnak dolgozott, s ezt tudta is róla.
Ha óvatosan üzent nekik általa, akkor egy idő után korrekt és gyakorlatias válasz érkezett.
Varró tartotta ugyan rendesen a száját, a püspök igazán elégedett lehetett vele, de elég szemérmetlenül megtagadott mindenféle közreműködést a hivatalosokkal, amit egyrészt csöndesen helyeselt a püspök, másrészt többször nyilvánosan nehezményezett. A kivégzett fia miatt a püspök tarthatta hátát az Egyházügyi Hivatalban.
Egy hét múltán a titkár a püspök jelenlétében nagy bocsánatkérések közepette azon az elvont teológiai kérdésen morfondírozott, hogy amennyiben a keresztyén embernek az egyházi kollegialitás és a nemzeti érdek között kell választani, vajon nem az utóbbinak kell-e primátust adnia.
A püspök szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy református ember számára e két érdek soha nem kerülhet szembe.
III. kötet 651Évekig eltartott a néma küzdelem.
Végül a hivatalosok a falun keresztül akarták alattomban elérni, hogy a presbiterek forduljanak a lelkész ellen, s valamilyen ürüggyel küldjék el.
A tanácstitkárt és az orvos feleségét többször elhívták egy úgynevezett elbeszélgetésre, illetve állami rendszámú autóval vitték őket egy szentendrei operatív lakásra. Az orvos felesége idegösszeroppanást kapott, folyvást sírt, hogy miért, miért. Ilyen önkényt azonban a püspök sem tűrhetett meg az egyházmegyéjében. Maga is tagja volt a kiterjedt titkos társaságnak, amely most az orosz rezsim okozta károkat igyekezett a készséges együttműködés és a taktikus alkalmazkodás elvének leple alatt elhárítani.
S hogy Varróval kapcsolatban az állami hatalmasságokat némi belátásra bírja, igen érzékeny engedményekre kényszerült.
Minderről Varró alig valamit tudott, de püspöke ettől kezdve még inkább neheztelt rá, mintegy rossz néven vette tőle, hogy a fiát ötvenhétben felkötötték és rendes sírhantja sincs. Ami miatt Varró szemében úgy jelent meg a püspöke, mint aki mégiscsak a hivatalosokkal tart vagy éppen nekik dolgozik, s ez így is volt.
Meg azt sem tagadhatta volna le, hogy a nyugállományú fegyőr siralmas élettörténetének hallatán újította fel a saját nyugalomba vonulásának ötletét. De milyen nyugalomra lelhet egy ember, ez volt az igazi kérdés, ha egyszer egész életében hiába kereste. Hivatalának letétele lenne az egyetlen helyes cselekedet az életében, hiszen sem önmagát, sem másokat nem áltatna többé azzal, hogy tisztességesen el tudja látni a szolgálatát.
Miként a püspökének tőle, neki is jólesett volna megszabadulnia önmagától.
Csakhogy mégis egészen másként gondolkodott ezekről a dolgokról, mint a püspöke. A püspök az egyház érdekét, s így a hasznosság elvét tartotta szem előtt, s így aztán számára el is mosódtak a határok a taktikus alkalmazkodás és a kényszerű együttműködés között, Varró viszont nemhogy nem hihette el, hogy ami hasznos vagy elkerülhetetIII. kötet 652len, az egyben erkölcsös is lenne, hanem inkább megkínozta ez a pogány gondolat. Istennek tetsző cselekedet csupán az lehetne, ha egyetlen egyszer, egyetlen egy lélekig el tudja juttatni az igaz érzéseit. Ezen pedig a hitre való puszta emberi készséget értette, amely valamikor kisgyerekkorában jelent meg benne egy borús napon a hatalmas ég alatt, s azóta is töretlenül elkísérte. Az igazságot a hit igazolta, az igaz érzésnek is a hit volt a próbája, és nem fordítva. Amíg egy másik emberrel szemben nem képes legalább a hit készségét megjeleníteni, addig nem vonulhat nyugalomba, enélkül nyugtára úgysem lel.
Legfeljebb a püspökének tenne szívességet, vagy a nagy hivatalosoknak, ami az ő szemében egyre ment.
Akkor meg miként csinálja, ezen tépelődött. Azzal sem áltatta önmagát, hogy most aztán valamiféle fordulóponthoz ért volna az életében. Régóta tudta, hogy az élő kín mindig keres magának egy aktuális kapaszkodót, s a hitet ott kezdi ki.
Elméjének feszültsége a végletekig csigázható, s a hasznosnak tekintett gondolkodás így tereli el figyelmét a kínjáról.
Pontosan azért nem használta az eszét bizonyos esetekben, nehogy úgy gondolkodjék a világról, miként a püspöke.
Mert rémülettől kitágult szemekkel látta, hogy milyen az imádsága. Haszna van belőle, semmi más, személyes haszon. Eltereli vele a figyelmét a végletekig csigázott gondolkodásról, s így kerül távolabbra attól a kíntól, ami valójában nem szűnik meg.
Mi vihetné messzibb a szenvedés kegyelmétől, a nyomorultak egyetlen javától, ha nem éppen az életerő csavaros hamiskodása.
Aztán fölállt, megnézni, hol marad az unokája. Saját lelkének zűrzavarához mérve mindig jólesett a fiú arcának ártatlanságát viszontlátnia. Holott tudva tudta, hogy ebben az életkorban az ártatlansága már jórészt látszólagos.
Mindenfelé kereste, minduntalan visszatért irodájának bejáratához.
Egyenletesen csikorgott a távoli kőbánya csillesora, s jól tudta, hogy rabok dolgoznak ott.
III. kötet 653Kiáltani nem akart. A téglajárda végére érve megállt, onnan figyelte, nem akarta megzavarni, nem akart a harmatos fűre lépni, várta.
Halkan a nevén szólította.
A fiú pizsamás háta moccant a holdfény alatt, kiegyenesedett, lassan indultak egymás felé.
A lelkész pontosan emlékezett rá, hogy gyermekként milyen taszító hatással volt rá a felnőtt testek túlérett illata. Aggódott érte, legszívesebben minden lépését számon tartotta volna, holott azt is tudta, hogy a reá leselkedő veszélyektől nem óvhatja meg. Nem ért óvatlanul az unokájához. Az előző napi pofon, az ölelés az előző napon, túlcsigázott érzéseinek következménye volt.
Kérdezte, mi történt, miért nem fogad szót megint.
Dávid hol panasszal, hol kifogásokkal tért ki a szemrehányások elől, igazán nem tehet róla, hogy megint valami rosszat álmodott.
Komolyan, csaknem tudós szemekkel nézték egymás szemében az elkendőzött érzéseket a kéken derengő sötétben. A lelkész látni akarta a rossz álmokat. Dávid pedig nagyon is jól emlékezett az intésre, mit szabad és mit nem szabad tennie, ha szép álmokat kíván magának. Nem is tette többé. Mégis mindig újra halvány lelkifurdalása támadt, a meg nem tett miatt. Most ennyiben maradtak, tudták a kötelességüket és szótlanul tértek vissza egymás mellett az irodába.
A lelkész becsukta az üvegezett ajtót, mégsem fordította el a zárban a kulcsot.
Jómagam nem álmodtam rosszat, mondta tétován és csöndesen a sötétben, de őszintén szólva aludni én sem tudok.
Dávid valahol az ajtó közelében állt meg. Nagyapjának igazán nem volt szokása magáról beszélni. A szellőzetlenül meleg sötétben érződött az öreg bútorok illata.
Ülj le, kérlek, mondta alig érzékelhető szégyenkezéssel a lelkész. Tudnod kell, hogy minden ember életében vannak bizony álmatlan éjszakák.
Jólesett kimondania, holott nem tarthatta egészen helyénvalónak III. kötet 654ezt a vallomást. Olyan volt, mintha őszinteség címén hivalkodna a gyöngeségével.
Lépteikkel ekkor kellemesen megroppantották a kettőjük között alakuló érzékeny csöndet.
Dávid a sötétségtől tudta meg, hogy ez most valódi, s ezennel a dorgálás majd elmarad. Megkönnyebbülten tapogatott ki egy padot, s miközben leereszkedett rá, tulajdonképpen az éjszaka iránt telt el hálával. A lelkész a harmóniumhoz ült, rögtön közelebb húzta székét a hangszeréhez. Talpa alatt megnyikordult a fújtató kopott pedálja, felnyögött, recsegett, hörögni kezdett a hangszer benseje. A játékosnak szánt introdukció hangjai addig viaskodtak az erőszakos zörejekkel, amíg az elöregedett hangszer az ismerős zsoltár dallamában megtalálta a lehetőségekhez képest szabályos lélegzetvételét.
Igen kicsi hangterjedelemben mozgó, igénytelen dallamocska volt. Nem ért véget, hanem minduntalan visszaszállt oda, ahonnan elindult. Immár harmadszor ismétlődött, amikor a lelkész iszonyatot keltő hangon felkiáltott.
Özvegyet, árvát megölnek, énekelte.
Átütőn kizengő basszusát nem bízta az öreg szerkezetből előhívott hangok ívére, nem a kellemetlen zörejekkel mérkőzött meg, hanem megszólaltatta a sötétséget. Keze ugyanakkor nem vett tudomást a kiáltásról, futott tovább a dallamon. Mikor hetedszer gyötörte át hangszerének ócska sípjain, még hangosabban dörögte a dallamáról leválasztott szövegtöredéket.
Mindent elszenved csendesen, csendesen.
Kiáltással hozta süket istenének tudomására, hogy mindent csendesen szenved el.
S miközben a lelkész így énekelte ki az unokája füle hallatára a legérzékenyebb teológiai gondjait, Balter a székén ülve szépen elaludt a háza ajtajában.
Ami meg volt előre írva, s aminek be kellett következnie, csupán a következő nap éjjelén történt meg.
III. kötet 655Álmában annak a gyereklánynak az ölébe zökkent, akire nem emlékezett, mégis visszajárt hozzá a gyerekkorából. A hold jéghideg fénye sem gyötörte már. Óvatosan elvonult a tarkójáról, magára hagyta a gyereklány fejecskéjének súlyával. A távoli kőbánya csillesorának egyenletes csikorgására ébredt fel később, bár nem tudta, mikor és nem tudta, hol. A külső munkára rendelt rabokat ilyen idő tájt hozták át egy különjáraton. Úgy hevert a padlón, ahogy a székről a mély álomba lezuhant. Hallani vélte lábaik dobogását a kompon. A dunabogdányi kőfejtőben hetente váltották egymást a turnusok, de Balter hiába feszítette meg az emlékezetét a földön heverve, nem emlékezett rá, milyen nap lesz.
Csak arra emlékezett, hogy kedden éjjel kell a váltásnak átmennie.
Hajnalodott odakinn a fenyegetésekkel teli mélyszürke tájban.
Áthajtották őket a szigeten, aztán át a hídon, föl a hegyre.
Az egész előtte álló napon arra a kérdésre kellett volna választ találnia, hogy miként vezethetnek lábnyomok a barackfa törzsétől a mélyútig, ha egyszer nincsenek más nyomok, amelyek a barackfához vezettek. Erre a kérdésre természetesen nem talált magyarázatot.
Mikor később a rendőrök megmondták neki, akkor bólintott, szelíden mosolygott a saját ostobaságán.
A dűlőre kiérve követte még a talpakat, de néhány lépés után a száraz homokban elveszett, mintegy szétomlott a nyom, és ő ott állt báván a rejtély előtt.
Beletette a saját nyomát a csavargó utolsó nyomába, s dermedten bámulta, hogy pontosan beleillik.
Inkább szomjazott tovább, de nem merészelt volna messzebbre távolodni a házától. Hosszan fülelt a madarakkal ébredő hajnali csöndre, az aszfaltozott út felől nem hallja-e a rabok vonulását. Saját lépteinek nyomán minduntalan áthúzta a grábla fésűjét.
Kizárólag a barackfa törzsétől a dűlőútig vezető nyomokat őrizte meg, gyilkosságra készülő fia bűnjelét. Az is eszébe jutott, hogy talán mégis inkább egy bosszúra éhes szökött rab ólálkodik körülötte.
III. kötet 656Azt a vizet itta, amiben két nappal előbb a zöldbabot gőzölte fel. Az újságpapírba és ócska ruhákba göngyölt üvegek még mindig benne álltak a nagy mosófazékban; részben benne is maradtak.
Valamivel a déli harangszó után mégis elindult a fia lábnyomán. Ismerte jól ezt a lábnyomot, s újabb nyomokat remélt felfedezni távolabb. Sírni támadt kedve, amint eszébe jutott, hányszor vette a szájába a rugdalódzó kisfia lábacskájának ujjait.
A gereblyét a dűlőút szélén, a sűrű, ellenségesen tüskés kökények között rejtette el.
Talán a véletlen vezette erre, talán az eleve elrendelés, mindenesetre így jutott el a tóhoz. Hallott róla, de színről-színre nem látta még. Ott hevert a léc, amit előzőleg egyszer már a presbiter kezében láthatott. Két szög meredt ki belőle. Régi, esőrágta léc volt, egészen új szegekkel. Hosszan gondolkodott, nem tudta eldönteni, hozzáérjen-e. Mintha abban kellett volna dönteni, hogy milyen erőre bízza rá magát. Nem tudta fölfogni józan ésszel, hogy a presbitert és a lelkészt milyen titkos kapcsolat fűzi a fiához. Holott e szoros kapcsolat élő bizonyítékaként ott hevert a léc.
Aztán úgy döntött, biztos, ami biztos, inkább magához veszi.
Néhány nap múltán, amikor az előre nem látható eseményeket rekonstruálták, a presbiter megerősíthette Balter vallomását. A lécet valóban ő felejtette ott, amikor a bozót szélén meglelte Dávid szandáljait. A megerősítő vallomásnak a későbbiekben perdöntő jelentősége lett. Ha ugyanis nem a presbiteré lett volna a régi léc, hanem Balter verte volna be azon frissiben a két szeget, akkor tettének nem csupán a szándékossága válik bizonyíthatóvá, hanem a különös kegyetlensége is.
A presbiter lefeszegette kerítésének régi léceit, amikor nagy hirtelen rájött, hogy nem lesz elegendő az új léc. A feszegetéstől elgörbült, régi szögek helyére újakat kellett kalapálnia. S hogy ne lötyögjenek a régi lyukakban, hanem jól megtartsanak, az egyiket egy kicsit följebb, a másikat egy kicsit lejjebb ütötte be. Szakértők bizonyítottnak találták III. kötet 657a vallomását. Akkor hívta el őt a lelkész, amikor éppen vissza akarta volna illeszteni, de vitte, hiszen egy ilyen csavargóval szemben minden fegyver nélkül nem tudja mire megy az ember.
Hát ütni nem ütött volna, biztosan, már a szögek miatt sem.
Balter vonakodás nélkül számot is adott mindenről.
Kizárólag akkor támasztott némi nehézséget a furcsa viselkedésével, amikor a tett elkövetésének közvetlen körülményeiről kellett beszámolnia.
Még szerencse, hogy nem a fiam volt a tettes, ismételgette szelíden, igen elégedetten mosolyogva, még szerencse, ez az én nagy szerencsém.
Szavait a szinte szükségszerű tudatzavar jelének tekintették.
Az elkövetés pillanatában már csaknem összefüggő rétegben borította a talajt a hullott barack, és egyre csak potyogott. A helyszínelő rendőrök néha fölvettek egy sértetlen szemet és megették.
Balter a tettet nem tagadta, s ezért a részleteket illető homály vagy az indokolatlan mosolygás semmiben nem akadályozta a nyomozást. Kötelességszerűen felszóltak ugyan Budapestre, a zuglói kollégák néznék meg, hogy a Turul utcában, a Balteréknál mit találnak, de válasz sokáig nem érkezett. A két ember viaskodásának módjáról nem csak a talajon keletkező egyenetlenségek, nem csak a bőségesen kenődő vér foltjai, hanem a széttiport gyümölcsök vastag húsa is kellő mennyiségű jelet hagyott.
Az éjszaka eseményeit illetően ezekre a pontosan föltérképezhető jelekre voltak utalva. A halottkém a különböző időkben keletkezett sérülések alapján pedig úgy találta, hogy a tettes mintegy négy és fél órával a halál beállta után vonszolhatta be a tetemet a házába. Amit maga Balter megerősített. Odakinn bizony már derengett, annyi biztos, mondta szelíden mosolyogva.
De még éjszaka volt a házában.
A petróleumlámpát nem gyújtotta meg, ahogy magyarázta, hanem ami ehetőt csak talált, mind megette a sötétben. Többször át kellett a III. kötet 658hullán lépnie, jegyezték meg erre a rendőrök. Bizony így történt, erősítette meg, nem tagadja, hogy az ételért a kamrába ment, majd vissza az asztalig, mert ott étkezett. Előbb megette a fokhagymás zöldbabfőzelék maradékát, és nem akar hazudni, de még mindig éhes maradt. Megint a kamrába kelletett mennie. Másfél szál száraz csabai kolbásza volt, három kisebb fej hagymát evett hozzá, de nem volt kenyere. Harmadszorra is kiment a kamrába, nem akar hazudni, egy teljes csomag édes kétszersültet állva elropogtatott.
Akkor ember, maga közben nézegette a hullát, mondták a rendőrök, hiszen maga fölötte állt.
Nem akar hazudni, válaszolta szelíden mosolyogva, de bizony így történt. A konyha asztalánál aztán megevett még három kockasajtot. Ezt ülve ette, mint a kolbászt. A kolbászról leszedte a bőrét, mert bőrösen ő még a hurkát sem bírja megenni.
A nagy mosófazék mellett ott maradt a tűzhelyen az üres lábas, benne a kanál. Az asztalon a zsenge hagymák szára, a kolbász bőrfoszlányai, a nagy kés, a kétszersült föltépett hártyapapírjának üres hengere, a kockasajtokról letépett sztaniol foszlányai.
Arra a kérdésre viszont, hogy mit csinált éjjeli fél tizenkettő és hajnali fél négy között, Balter nem tudott elfogadható választ adni.
Talán elaludtam, mondta az elbizonytalanodó szelíd mosolyával.
Közben persze világosabb lett az előző nap hevétől még mindig meleg faházban, ahol a rendőrök feltételezése szerint Bakernek csak éreznie kellett a föltépett húsból áradó illatot.
Érezte, biztos.
Hát hajnalban le is vetette a ruháit.
Alaposan bemocskolódott nadrágját és ingét nem a szennyes ruhák közé tette, hanem külön a konyhaszékre, rendesen, csomagként összehengerítve. Néhány üveget kiemelt a mosófazékból, s abba a vízbe mártotta be a törülközőjét, amelyből két napja takarékosan ivott. Annyi még maradt az alján. Kicsavarta, hogy ne vesztegesse el, s így távolította el a kezéről, az arcáról és a nyakáról a foltokat.
III. kötet 659Azt azért nem mondta ki, hogy a vérfoltokat.
Könnyen lejött, az édes barackot már nehezebb volt lemosnia, mert ez a barack édes, mint a méz. Többször vissza kellett mártania a törülközőt, többször kicsavarni.
Csak látta, jóember, hogy minden csupa vér lesz.
Látta, nem akar hazudni.
A véres törülköző időközben megszáradt, a fazékban valóban véres vizet találtak.
Az az igazság, hogy sokat nem foglalkozott ezzel, mert sietett. Éppen csak a nagyját mosta le, el akarta érni az első kompjáratot. Ez négy óra negyven perckor indul, hacsak előbb nem kér valaki különjáratot.
A révészeket nem akarta volna a különjárat miatt fölébreszteni.
Ugyanazt a fehér inget, ugyanazt a sötét szövetöltönyt vette föl, amelyben február utolsó napján a társaitól elbúcsúzott a váci parton, hogy az első kompjárattal jöjjön át.
A házat gondosan a hullára zárta.
Az álmos révészek sem vettek rajta észre semmit.
A túlsó parton, a kikötőhíd végén fiatal nő várakozott rájuk ezen a nyári hajnalon. Közepes méretű bőröndöt tartott a kezében. A kormányos már a folyó közepén járva örömmel fölfedezte, hogy a kis Melinda jön haza. Nem leplezhető ujjongással szólt hátra a jegykezelőnek. Míg a komphajó a hajóhídnak nem ütődött az oldalával, azon tanakodtak, vajon mi ütött belé, miért ebben a szokatlan időpontban érkezik. Láthatták, hogy igen fegyelmezetten mosolyog a szőke lány, bár ő is egy kicsit álmosan. Így aztán a jegykezelő nem is kötötte ki a hajót, a kormányos le sem állította a motort, hanem mindketten kiáltozni kezdtek, jöjjön csak, különjáratba átviszik.
A gyilkos Balter köszönés nélkül lépett ki a hajóból, a szép lány pedig nevetve szállt be. A különjárat Dávid nővérét vitte át, aki jó előre kigondolta, mit fog a révészeknek mondani, mit mond a nagyapjának, és mivel elégíti ki az öccse kíváncsiságát.
Balter beleizzadt ebbe a hajnali átkelésbe, holott tőle igazán nem III. kötet 660kérdeztek semmit a révészek. Később a vállukat vonogatva azt mondták egymás között, hogy biztosan behívták a régi helyéről. A nyugdíjához neki is jól jön a kiegészítés. Amint kilépett, levette és legényesen a vállára vetette a zakóját. Így ment föl a köves parton. Az utcán, amely a fegyházhoz visszavezette, egy lélek sem mutatkozott.
Egyetlen kis vasajtó nyílik a végeérhetetlen és két emeletnyi magasságban mindent lezáró ősrégi kőfalon. A hajdani kocsibejárót valamikor az ötvenes évek elején biztonsági okokból elfalazták, de benne hagyták a falban az egykori nagykapu szépen faragott barokk keretét. Nem tartotta volna illendőnek a vállán átvetett zakóval beállítani. A személyi bejáró előtt belebújt, mielőtt csöngetett. Kisvártatva megjelent a szem a kukucskálóban, s az ajtó meghitten kinyílt.
Egetverő lelkesedéssel fogadták vissza Baltert a társai. A féktelen kiáltozás többeket kicsalt az épületből az őrszobára, mindannyian tapogatták, a hátát verték, nevettek, élcelődtek, s ő természetesen nem válaszolt. Ebben nem találtak semmi kivételest, hiszen annak előtte sem ismerték beszédes embernek. Lenyomták egy székre, ő pedig ennyi erős férfi öröme láttán maga is szelíden mosolygott.
Hirtelen eszébe jutott valami, amit elég mulatságosnak talált ahhoz, hogy megtréfálja vele a társait.
Aztán jön-e még a női patkány, kérdezte tőlük.
Tulajdonképpen igen halkan fordult a kérdésével a társakhoz, ám annál nagyobb volt a hatása. Csodálták, miként egy bölcset, aki előbb vagy utóbb óhatatlanul rátapint a lényegre. Amolyan hangsúlytalanul elejtett megjegyzés volt ez a fegyőrök, a komoly fegyházbüntetésre ítélt rabok és a frissen érkezettek között.
Hangos szóval az ügyet persze nem illetik. Férfiember a szívügyeiről hangosan nem beszél. Mindössze néhány szó a fogak közül kisziszegve, s a frissen érkezett elítéltek elméjében lassan gyökeret ereszt a rettenetes gondolat.
Ne búsulj, pajtás, így szólnak az öregfiúk az újonnan érkezetthez, patkányok azért vannak itt.
III. kötet 661Olyan összjáték ez, amelyből olykor még a patkány sem hiányozhat. Ezeket maguk a fegyőrök fogják el a kutyáikkal élve, vagy ha nem ők és nem a kutyáik, akkor gyakran segédkeznek a műveletben, ami mulatságnak szintén nem akármilyen és főleg nem veszélytelen.
Ha az élelmiszerraktárakban már nagyon elszaporodtak, vagy tömegesen jönnek át a csatornán a püspöki palotából a magas vízállás miatt, akkor különben is meg kell csinálniuk.
Volt itt már egy ilyen nagylegény, aki húsz évig kibírta. Köcsögre ugye, nem akart menni. Akkor mégis megtetszett neki egy ilyen szemrevaló nőstény.
El nem hiszed, baszd meg, de mindig akad közöttük kezes állat, aki a dologra rákapott.
Annyit kell mondani a frissen érkezett elítéltnek a sötétben, ha jön, akkor keményen ráhúzod és adsz neki.
Mégis elnyomja az első éjszakák szörnyű álma, és akkor mehet a patkány be a takaró alá.
Mikor a röhögés elült, annyit mondott, hogy bizony megölte.
A röhögést nem tudták rögtön abbahagyni, hiszen nem ismerték ezt az újabb tréfát. Azt azonban tudták, hogy a feleségével világéletében ölték egymást, egyszóval rosszul éltek.
Látniok kellett, milyen furcsa sár ragadt a cipőire, és időközben vészesen megsoványodott testén tényleg miként lóg az öltönye.
Annyit kért, hogy a parancsnoknak szóljanak.
Csöndben maradtak, senki nem merte megtenni, hiszen senki nem látta be, hogy mi oka vagy mi értelme lenne.
Az ember olykor behúz ugyan a feleségének egyet, akár jól meg is veri. Másnap, vagy akár egy hét múltán nagy sírás és bizonykodás kíséri aztán a békülést, meg ilyenkor dugnak legjobban az asszonyok.
Miközben ezen gondolkodtak, látniuk kellett az ismeretlen mosolyát a gyanúsan piszkos és borostás arcán, holott kizárólag idegen arcokon ismerték eddig ennek a szelídségnek a természetét.
Benyúlt a zsebébe, házának kulcsát letette az őrszoba asztalára. A III. kötet 662telefon ott hallgatott az asztalon, de senkinek nem jutott volna az eszébe, hogy Balter szeme láttára és füle hallatára intézkedjen.
Hallgattak, nézték, rágyújtani se mertek. Egy idő után nem tudták nem elhinni, hogy valakit megölt.
De még jó sok időnek kellett eltelnie némán, míg valaki tényleg elment.
Attól kezdve a kérdésekre a szép mosoly mögül válaszolt.
Mikor a régi társ visszajött és a nyitott ajtóban megállt, hogy a parancsnokhoz elvigye, készségesen követte.
A padlón heverő drága, idegen holmi meg a fogasról eltűnt vadonatúj munkásruha, a büdös bakancsok hűlt helyére rúgott finom, sárga bőrcipő nem kis fejtörést okozott a cigányoknak. Ilyen sárga bőrcipőt ők még nem láttak életükben.
Hogyan került ide, ugyan ki tüntette el a Tuba bakancsát.
Mégis újból nekiláttak.
Ha nem is volt minden a legnagyobb rendben, a munkával nem állhattak le. Már csak azért sem, mert olvadozott, rotyogott, forrt a szurok a katlanban, és a teljesítményük után kapták a pénzt.
Magasan járt a nap a felhőtlen égen, dohogott a nagy gép.
Munka közben különben sem beszéltek, most azonban keserű és izgatott lett a szótlanságuk. A névnapi sör is megtette a magáét, amit egy közeli lacikonyha pultjánál álldogálva az idősebb magyar művezetőjükkel, a Bizsókkal fogyasztottak el.
Öten dolgoztak a csapatban.
A gépet egy Jakab nevű fiú fűtötte, a katlan adagolóját is ő kezelte. Hirtelen megnyúlt, csenevész fiatalember volt, inkább kamasz még. Túlduzzadt ajka fölött és gyermekesen kerek állán pihésen serkent a szőrzet, szépformájú, fényes koponyáján pedig jól látszott, hogy nem III. kötet 663borbély nyírta meg ilyen kegyetlenül. Egy szép hajnalon arra ébredt, hogy minden tagja az ágyhoz van kötözve, feje körül olló csattogott. Hiába ordított, hiába kérlelte őket, hogy engedjék el, hiába rángatta a kötelékeit, már amennyire tudta, hiába szórt rájuk szörnyű átkokat. Mondták neki, ne ugrálj, a végén sebhelyes lesz még a szép pofád. Beszappanozták a koponyáját, beretvával húzták simára.
Ezt már hagyta, félt, reszketett, hüppögve tűrte, férfihoz nem illik, de sírt.
Sötét, nagy szemében ismét annyi könny csillogott, hogy alig látta, mit kell tennie. Ketten tolták az adagoló alá a talicskájukat. Sustorgott, sercegett a vas, amikor a forró szurok beleömlött, roppant és csikordult a kerékagy a forró súly alatt.
A talicskások édestestvérek voltak, mindketten meglett, családos férfiak, hasonlítottak is egymáshoz. Soványak, szőrtelenek, feketék, kicsik. A kötegesre keményedett izom akkor is meggörbítette a hátukat, ha nem emelték a talicskát. A sok fénytől és a sok mosástól immár színehagyott klottgatyát viseltek, azbeszt kesztyűt a kezükön és fatalpú bakancsot a lábukon. Az egyiket Lászlónak hívták, Imrének hívták a másikat, de senki nem szólította őket a keresztnevükön. Ha valaki azt mondta, hogy a Téglás, akkor viszont tudni lehetett, melyikre gondol a kettő közül, az Imrére. Mert az idősebb alig szólt, azzal nem lehetett emberi hangon szót érteni, az Imre ellenben sokat, gyorsan és hevesen beszélt, s így aztán a másikat nem volt érdemes a családi nevén sem megszólítani. Ez mintha néma lenne, de kedvtelve nevetett mindenen, és a szeme csibész járásán látszott, hogy ismeri a dörgést. Kicsi gyerekként egymásba gömbölyödve aludtak az apjuk oldalán. A világ természetes rendjéhez tartozott, hogy a kisebbik fiú fészkelődjön el a nagyobb fiú ölében. Így nyomták a mindenkori legkisebbet az édesapa közelébe, ez a kis kezével mindig az édesapán függeszkedett, s aztán a születésük sorrendjében gömbölyödtek egymásba a többiek. Anyához vagy leányhoz csak nappali fénynél jutottak a fiúk, ez volt a szigorú erkölcs. De hol volt már a félig földbevájt, gyeptéglával bélelt, vertfalú III. kötet 664gunyhó a gondosan megépített, csinos kis kemencével és a mindig tisztára sikált főzőplatnival. Az öregeik mennyi éve nem éltek. Kapcsolatuk mégis a születési sorrend szigorú törvénye alatt maradt. A halált is csak úgy tudták elképzelni, mint az üresen izzó platnit, amikor nem volt mit megfőzniük.
Amit a nevetős László megtett, azt tette a eszement Imre, nem is tehetett volna mást. Ha ellenben Imre a karjait és a fejét dobálva ontani kezdte magából a sok fölösleges szót, akkor László legfeljebb a tapasztalt ember lusta bólintásával kísérte a sok mondatot. Az ifjabbik igazságát az idősebb tekintélye erősítette. Bizsók azt is jól megfigyelte, hogy magyarok előtt a fiatalabb szavát soha kétségbe nem vonta volna az idősebb, legfeljebb mást tett.
Tán e lelkük legmélyén húzódó, az örökkévalóságig érvényes különbség tette valamelyest különbözővé a barázdált arcukat.
Imre készenléttől tág szemekkel figyelte, hogy mit kell éppen mondani, az idősebbik Téglás ellenben tudta, mit kell tenniük.
A forró anyaggal telt súlyos talicskát futva tolták, majd egyetlen gyors emeléssel borították ki; sercegve és sisteregve csúszott ki Tuba elé, aki aztán egy önmagában is súlyos simítóval, szélesre tárt, nyugodalmas húzásokkal és vonásokkal, térdelve és guggolva igazította el az izzó anyag halmait. Hihetetlen eleganciával dolgozta el, ellentmondást nem tűrő belső szigorral működött. Az ötödik ember a csapatban, a Bizsók, aki a munkavezetőjük és egyben a gépmesterük volt, a szintmérőjével és a mércéivel néha utánament a félig kész munkának, hogy adott esetben ki lehessen még igazítani, de a Tuba szemmértéke igazán ritkán okozott csalódást neki. Ez a Bizsók volt a legidősebb, s a dolgok természete szerint a legtekintélyesebb. Az igazságossága miatt a cigányok valósággal bálványozták ezt az embert, bár a gyönge pontján is jól eltalálták. A hülye parasztja, mondták róla néha nem kis megvetéssel egymás között. Mert tulajdonképpen nem a munka, nem is a szép családja, hanem az almáskertje volt a mindene, s ezért aztán a hosszú vonatozás után alig érkezett a munkából haza, máris ment, szaIII. kötet 665kadatlanul dolgozott. Tékozlónak tartották őt a cigányok, olyan embernek, aki egy nem belátható haszon érdekében az életét tékozolja el. Ha a fél országban működő útépítő vállalatnak nem lett volna égető szüksége képzett munkáskezekre, s ha nem élt volna benne oly mélyen a kötelességtudat, akkor Bizsók akár nyugdíjba is mehetett volna már, ő azonban régi vágású férfiként, mintegy személyes életét irányító törvényként fogta fel a világ anonim szükségletét.
Ugyanazért maradt, amiért az almáskertje fontos volt neki, bár ő sem tudta volna megfogalmazni, hogy mi ez a kényszer.
A cigányok meg végképp nem tudták volna megmondani, hogy mit kéne másként tennie.
Mindkét felnőtt fia fölépítette már a saját házát, s tényleg mindennap vártak rá az elvégzendő munkák a bőven termő almáskertjében. Néha még a fogadott lányának is segített, bár az idegen vére miatt tartott egy kicsit tőle. Bizsók józan volt és kissé rideg, olyan ember, akit a körülményei szoktattak ésszerű gazdálkodásra, s ezért abból teremtett rendet magának, amivel rendelkezett. Az egyik legmostohább alföldi vidékről származott, de a valóban szegények között soha nem gondolta volna magát szegénynek. Nem is tehette, mert két cséplőgépével annak idején a tiszaháti községben módos embernek számított. Az egyik gépet a háborús idők előtt örökölte az édesapjától, a másikat akkor kapta meg egy odaveszett zsidó cséplőgépes hagyatékából, amikor a hadifogságból szerencsésen hazaérkezett. El is vitték tőle mind a kettőt nemsokára, és azóta élt távol a családjától.
Inkább elment, mert azt azért nem tudta volna lenyelni, hogy a gépállomáson azok a napszámosai parancsoljanak neki, akik elvitették a drága gépeit.
Az úthenger magas nyergében ülve, karjait a kormányra támasztva figyelte az embereit a szemüvegének vastag lencséje mögül. Különös régi jószág volt a kerek pápaszem. Áttetsző ingyen keretét, amely szinte szervesült húsos arcának napfénytől sötétre égett párnáival, a pusztító idő immár elsárgította. Az akkumulátor lemerül, kikopik a tenIII. kötet 666gely, a mesterségesen létrehozott anyagok molekuláiban csökken az összetartó feszültség, ám az örökkévalóság vágyáról neki még akkor is nehéz volt lemondani, ha csupán egy szemüvegről volt szó. Nem magának, nem a családjának, valójában az almáskertjében és az utakon is az örökkévalóságnak, vagy legalábbis az elmúlás ellenében dolgozott.
Ez a józan és sokat tapasztat férfi évek óta csöndes küzdelmet folytatott szemüvegének természetes sorsa ellen. Saját életét sem tarthatta ilyen becsben, hiszen a fronton és a hadifogságban megtanulta nem sokra tartani, s ezért olyan körültekintő, az esztelenség határán járó óvatossággal kezelte a szemüvegét, ahogy önmagát vagy másokat soha.
Kissé nyomott orrának széles nyergén volt a legjobb helyén a szemüveg, ahol a téli hidegektől, a nyári forróságtól pusztuló anyagot a bőrének melegével, izzadó pórusainak finom kencéivel táplálhatta. Innen aztán fölöslegesen soha nem emelte le. Akkor sem, amikor a hideg levegőről hirtelen meleg helyiségbe lépett és a lencse bepárásodott. Volt valamije, amire csak úgy vigyázhatott, ha a lehető legritkábban érintette. Sorsával is csupán akkor lehetett elégedett, ha nem gondolt vele.
Teljes nevén Bizsók Istvánnak hívták a szemüveges embert.
Két régi, szürkére mázolt lakókocsit vontattak magukkal munkáik helyére az útépítők, akik valójában új utat soha nem építettek, hanem azon voltak, hogy a régi országutak épségben megmaradjanak. Az egyik lakókocsit irodának nevezték el egymás között, mivel a rácsozott ablak alatt volt benne egy kicsi, csomagolópapírral beborított asztal, Bizsók pedig ezen tartotta a javításra váró útszakaszok metszetrajzait, a várható anyagfelhasználásra vonatkozó terveket és kimutatásokat, a raktári nyugtakönyveket, a munkanaplókat, a munkások jelenléti ívét, egy vonalzót, néhány ceruzát, radírt, de semmi mást. Az asztal zárható fiókjában az üres fizetéses zacskók kaptak helyet. Közvetlenül az ajtó mellett állt aztán a tűzhelyük, ahol az őszi vagy a koratavaszi hónapokban és esős nyári napokon a vacsoráikat főzték.
A kocsi homályos mélyén állt Bizsók kényelmesnek számító fekhelye. A másik kocsi a négy cigány szálláshelyéül szolgált.
III. kötet 667E két lakókocsit hol egymásra merőlegesen állították fel, s ilyenkor lett egy kis udvaruk, hol pedig párhuzamosan fordították egymás felé, s ilyenkor volt egy kis utcájuk a közös életükhöz.
Nagy gondot fordítottak a lakókocsik elhelyezésére, letelepedéseik helyszínére. Milyen nép lakik a vidéken, nem vadak-e kutyáik, mi van a közelben és mi van távolabb. Az alföldi cigányok hagyományosan nem vették emberszámba a parasztokat, s úgy tartottak tőlük, mint a vadállatoktól. Tuba azonban a Dunántúlról származott, a Mura vidékéről, s ezért ő mindennel másként volt, mint ezek, a magyarokkal szemben is másként viselkedett. Ismerte a horvátokat, a szerbeket, a rácokat, a sokácokat, s azt állította, hogy ezek még a magyaroknál is vadabbak és kegyetlenebbek. Mert a magyar, ha egyedül van, akkor gyáva, ezek meg akkor is vadak, ha teszem nincsen sehol segítségük. Bizsóknak különösen résen kellett lennie, hogy a helybéliek ne vádolják meg a cigányokat, ha valamijük eltűnik. Tudni kellett, merről fújnak a szelek, hol a víz, hol a kút. E kényes kérdésekben jóideje Tuba ítéletére hagyatkozott. Tuba volt az első cigány a csapatban, a János, s abban a sorrendben, ahogy lassan kiléptek a magyarok a vállalattól, jöttek a cigányok. Bizsók hozta később a Téglás fivéreket, azok meg a szerencsétlenül járt nővérük fiát, ezt a szegény kis Jakabot, aki mindössze néhány hete dolgozott velük.
Magyar ilyen nehéz és rosszul fizető munkán nem dolgozott.
Amikor a csapathoz szegődött, Tuba alig volt idősebb, mint most a kis Jakab. Cigányt ők semmi pénzért nem akartak volna a csapatba maguk közé, de ez olyan volt a megjelenésében és a viselkedésében, hogy csak némán nyeltek. Meg sem beszélték egymás között, hogy egyikük sem tudott a Bizsóknak hangos nemet mondani. Ha pedig már így történt, mert nem történt másként, akkor Bizsók végül is azon volt, hogy kiismerje ezeket a cigányokat. Ez nem sikerült igazán neki. Bár abban sem lehetett biztos, hogy a nevelt lánya, a Mózes Gyöngyvér, akinek a lakást a felesége unszolására a fővárosban talán mégiscsak megveszi, vajon nem cigány-e. Szépen énekelt, és biztos a vére hajtotta a sok küIII. kötet 668lönböző férfihoz. Még ha nem is hozta mindegyiket haza magával. Rájöttek, vagy elért hozzájuk a híre, hogy a Lippay Ágost már nincs vele, valahol külföldön megszökött tőle, hanem most valamilyen költő, aki a rádióba is beszerezte. Arra azonban idővel rájött, hogy mindegyik cigány inkább másmilyen.
Ezzel a felismerésével ugyan nem tudott mit kezdeni.
Pedig tudhatta volna már, hiszen a hadifogságban is volt velük cigány. Ha cigány, ha nem cigány, szívta a fogát a lakásvásárlás miatt, de nem tudta ettől a kis nőtől megtagadni.
Olyan szokásaik voltak, amelyeket nem látott át, ám ösztönösen megérezte, hogy nem lenne helyénvaló kíváncsiskodnia.
Gyöngyvért már kétszer hallották vasárnap délelőtt a rádióban, régi népdalokat énekelt és eredeti hangszereken kísérték. Hajlítgatta, húzta, nagy kényesen remegtette a hangját. Bizsóknak ez egyáltalán nem tetszett.
A Jákó Verát jobban szerette, az rendes magyar nótákat énekelt.
Itt volt a Jakab, akit valamiért megkopasztottak a többiek.
Hallotta Bizsók, hogy mit művelnek, látta, hogy oda a fiú gyűrűs haja, de nem avatkozott bele.
Fiatalok, az esztelenségüket is addig csinálják.
Mikor az óriás Tuba közéjük került, akkor a nagy hőségben Bizsók rendeletére egy gazdag árnyékot adó, magányos faóriás alatt állították le a két lakókocsit. Éppen csak leszerelt a katonaságtól a barátjával, aki elkísérte, s ez szintén jól megtermett legény volt, biztosan nem cigány.
S hogy neki előtte nem volt sehol munkahelye még.
Ami azért nagy hatást tett valamennyiükre. Bizsók erre nem szívesen emlékezett.
S hogy ez a nyugodt fiú, a Tuba János, milyen furcsa izgalomba jött, amikor a többiek füle hallatára azt mondta, könnyen megkapja a fát a villám. Nem az ellenkezésével, hanem a felindultságával sértette meg Bizsók tekintélyét. Ha ők nem kerülik el az ilyen fát, akkor a III. kötet 669ménkü sem kerülheti el őket. Nemhogy valamennyiüktől, még a magányos faóriásról is elfordította a sötét tekintetét. Járt a leszegett fejével közöttük, akárha azonnal bekövetkezhetne, ami aztán két nap múltán bekövetkezett.
Sem közvetlenül utána, sem később nem emlékeztek meg egymás között ezekről az eseményekről. Bizsók azonban nem feledhette a szemük láttára kettéhasadó, évszázados faóriást. Amint a fény iszonytató csattanással sújt közéjük, s élő nedvektől sisteregve, nyüszítve csap ki a lángja, föl a sötétségben dühöngő égre.
Tubáról meg ki tudhatta, hogy mire emlékezik, mit felejt vagy folytonosan min gondolkodik.
Ez az ember nem csak a termetével és a viselkedésével, hanem leginkább a szépségével nyűgözött le másokat.
Amit a két szemével bárki láthatott, arról furcsa módon mindenki mélyen hallgatott. Talán jobban is tették. A szépség nem olyan dolog, amiről érdemes bárkivel szót váltani. Bizsók igazságosságot és egyenlőséget szerető ember hírében állt. Akkor meg minek foglalkozott volna ő egy másik férfi küllemével. Csak a munkáját végezze el mindenki rendesen. Sokan egyenesen azt hitték róla, hogy valamilyen alföldi szektában van benne, jehovista vagy újrakeresztelkedő. Hírlett, hogy ez utóbbiaknak a Tiszában vagy a Túrban kéne éjfélkor nagy pucéron egyenként megmerítkezniük, és szurokfáklyákkal világítanak hozzá a többiek. A jó hírnévnek persze van egy olyan kényszerítő tulajdonsága, hogy még akkor is kötelez, ha valakinek egyébként esze ágában sem lenne igazságosnak lenni, avagy az egyenlőség elve netán sértené a közvetlen érdekét.
Bizsók szokatlanul kíméletesen bánt másokkal, s így aztán a többiek nem csak számoltak a kíméletességével, hanem meg sem engedték volna neki a kíméletlenséget.
Az is hírlett róluk, hogy ezt a hallatlan disznóságot együtt csinálják a Tiszában meg a Túrban a nők és a férfiak. Fiatal lányokat is visznek.
Azok is nézhetik öregapám tökét.
Tudta, bármiként legyen, bármit beszéljenek, senki nincs, aki a réIII. kötet 670gi gépekhez és az öreg motorokhoz nála jobban ért. Legfeljebb egyenrangú lehetett vele valaki ebben a tudásban. Mivel azonban nem élt benne semmiféle hivalkodási vágy, inkább szemérmes maradt a tudását illetőn. Ha a munkájában elmerült, s az idegen hangok is eltávolodtak tőle, akkor a munka kellemes kábulatában gyakran azon kapta önmagát, hogy a kezén érzi, a tarkóján érzi az apja szigorú tekintetét. A mai napig mindent úgy tett, ahogy tőle megtanulta, netán elleste. De még azokat a fogásokat sem tudta előle elrejteni, amelyekkel inkább a saját józan eszére hagyatkozott. Ezeket a módszereket úgymond az atyai tekintettel ellenkezve kellett bevezetnie.
Avagy nem is érzett ilyesmit, hanem nagy hirtelen a nyaka viszketett, s meg kellett fordulnia.
Ezeket a pillanatokat aztán még különösebbé tette, ha valóságos, élő ember figyelte őt.
Tuba némán figyelő óriás szemében a saját éhes gyermeki tekintetét fedezte föl. Amitől ő változott vissza kellemetlen és megbízható apává, aki örök mesterként a fiát tanítgatja. A saját fiaival nem foglalkozott annyit, mint Tubával. A nevelt lányát sem vette volna semmi pénzért a nevére, a lakásnak is inkább csak a felét fizette volna ki, nem többet, de a fiúknál mégis jobban szerette. A szenvedélyt az ember nem akarja, legfeljebb résen lehet, hogy ne borítsa el teljesen.
Mindabban, ami hallatlanul nagy testi erőt, találékonyságot vagy fürge észjárást kívánt, ez a fiatal férfi volt a jobb.
Nálánál ügyesebben például senki nem tudott a szabadban tüzet gyújtani. Fújhatott, eshetett, bármily nedves volt a fa, tüze tisztán és füst nélkül égett. Tudta, melyik szél hord esőt, miként jár az árnyék, a madarak reptének íve mit jelent, melyik kút vize pállott és szükségből mit lehet miből gyártani.
Idegenekkel is ő talált előbb bizalmas beszédre, pedig cigánytól és zsidótól mindenki inkább idegenkedett.
Vagy alig érkeztek meg új helyükre, sapkájából gombát, erdei szamócát, galambtojást fordított elébük.
III. kötet 671Bizsók csak azon volt, ne lássák, hogy ettől mennyire elérzékenyedik.
Csöndes estéiken, mikor hosszú percekig elnémultan bámulták a kihúnyó tűz kósza lángjait, mert csillagjaival kitárult felettük a hatalmas éjszaka, s aztán nyögve, ásítozva, elgémberedett tagjaikat megroppantva, végül is pihenni tértek, Bizsók ez utóbbi hónapokban úgy csukta magára lakókocsijának ajtaját, mintha nem végezett volna el valami fontosat.
Talán azért, mert a családjában már csaknem mindent elrendezett.
A tűz melege és fénye a közelség érzetét táplálta közöttük, ám ezt csak akkor lehetett érzékelni, amikor kihunyt és sötét lett, hűvös és hiányzott.
Sem itt, sem másutt nem volt otthonuk.
Miközben a másik lakókocsiban tompán dobbantak a lábak és az ütődések, s nem akart végeszakadni a sok motozásnak és mormogásnak, Bizsók mégis elégedetten nyugtázhatta, hogy a cigányoknak szűk a hely. Elégedettsége a kiváltságát érintette, s talán nincsen is igazságszerető ember, aki az élvezetes kiváltságokat ne érezné hízelgőnek önmagára nézve.
Valamivel azért egy kicsit többre kellett magát tartania a többieknél.
S hogy ez is meglegyen, hol azért tartotta magát különbnek, mert ő volt a munkavezetőjük és a gépmesterük, hol azért, mert idősebb, hol azért, mert magyar, hol meg azért, mert a legnagyobb szerencséjére nem katolikus.
Valamennyien magányosak voltak itt, olyannyira, hogy meg sem tudták volna szokni többé, megosztani valakivel a magányukat. Ahhoz viszont hozzászoktak, hogy a magányukkal a másik ember magányának közvetlen közelében élnek. Amint múltak az évek, a különös néma figyelem, hiába élvezte jogosan a kis kiváltságait, hiányozni kezdett Bizsók éjszakai óráiból. Ha magára csukta lakókocsijának ajtaját, akkor csaknem minden este azzal a gondolattal tette, hogy majd holnap ezt is elrendezi. Ami, teljesre kerekítve a hiányos mondatot, azt jelentette, hogy mulasztását holnap kell pótolnia. Holnapra kelve áttelepíti maIII. kötet 672gához ennek a másik embernek az ágyát. Nem Tubára gondolt, akivel a kiváltságon egyáltalán megosztozhatott, hanem az ágyára.
Már az ágy helyét is kiszemelte.
Így mégiscsak kényelmesebben megleszünk, mondta volna szemérmes érvként ezen az elképzelt holnapon.
Ne kelljen már ezeknek a cigányoknak annyira gyűrődniük.
Tubához úgy beszélt magában, mintha nem cigány lenne. Reggelente még a fejében motoszkált a veszélyes mondata, mert amióta Jakab is velük dolgozott, a másik kocsiban igencsak harsányan kezdték el a napot. Délutánra azonban szerencsére mindig elfeledte, hogy mit akart, s akkor jutott mindig újra az eszébe, amikor nyugovóra tértek. Nem a harsányságukat irigyelte, valami meghatározatlant mégis. Végül is kimondhatta volna, hiszen nem volt többé a csapatban magyar, aki előtt a nagyvonalúságát és az emberszeretetét el kellett volna titkolnia.
Az ünnepélyes pillanatot úgy képzelte el, hogy valamennyiüknek együtt kell lenniük. Elképzelte, hogy a szavait milyen nagy csönd követi majd. Ám éppen e dédelgetett csönd elképzelése akadályozta meg, hogy a szükséges szóhoz a megfelelő alkalmat megtalálja.
Mindent tudtak egymásról, vagy majdnem mindent.
Tuba János mögött a halott öregapja állt, aki tizenkét éves koráig nevelte. Mindazt, amit tudott, tőle tudta, a figyelmét, a mozdulatok széles íveit, kényelmét és méltóságát is tőle tanulta el. Az öregapjának nem volt háza, földje, semmit nem vehettek el tőle. Nem is adtak neki semmit ingyen, de volt egy príma fejszéje, egy jó szalukapája, volt néhány saját készítésű görbe meg egyenes pengéjű kése. Koratavasztól egészen az első hóesésig együtt járták a Mura mentén a falvakat. Míg élt az öregapja, az iskolákat igen ritkán látogatta. Ha erőszakoskodtak valahol a rendőrök, vagy az elöljáróságon pénzbírsággal fenyegették az öregapját, akkor valamivel tovább maradtak meg, mint ahogy a munkájuk megkívánta. Amikor elfogyott az őszön jókor kidöntött fa, és az öregapjának már a forgácsból sem volt mit csinálnia, akkor mégiscsak tovább kellett állniuk. Sokáig azt sem tudta, mi fán terem a játék. GyeIII. kötet 673rekkorának alig volt társa, aki beavatta volna őt valami titokba vagy másféle tudásba.
Az iskolában nagy részvéttel figyelte a magyar gyerekeket, hogy mi a csudát művelnek egymás között, mert sem az élvezeteiket, sem a gonoszságukat vagy a kis üzleteléseiket nem értette meg.
Nem csupán az érzéseiket nem ismerte, hanem azokat a magyar szavakat sem, amelyekkel az emberi lények megkísérlik megkötni a szabadon csapongó vágyakat és a változékony vonzalmakat. Szabad ég alatt háltak. Arról sem tudott sokat, hogy az öregapját miért űzték el a sajátjai, miért kell kettőjüknek a törzsükből kitaszítottan élni. A telet minden évben a rátkai hegyen töltötték egy jól eldugott kunyhóban, amit az öregapja épített. Ők kiláttak belőle, látták a befagyott Mura nagy kanyarulatát a füzesekkel. A határőrök is csak akkor fogták vallatóra az öregapját, amikor szökevényt kerestek, akkor azonban kiabáltak, szitkozódtak, egyszer el is vitték, mert az volt a véleményük, hogy hazudik. De más nem láthatta a lakásukat sehonnan, hacsak a füstöt nem vette észre fölszállni. Csak akkor jöttek le a hegyről, amikor olvadni kezdett, s éjszakánként megpattant és felreccsent a folyón a jég.
Elégedettek lehettek, hiszen minden községbe úgy érkeztek meg, hogy nagy türelmetlenül várták a jöttüket.
Megszállhattak volna bármelyik portán.
Így Tuba bácsi, meg úgy Tuba bácsi, maga tuggya, hogy mennyire szerettyük, meg a kicsi is jobban ellesz a mieinkkel, ilyen szavakkal édesgette a paraszt magához az öregapját.
Nem lesz gondjuk rá, hogy mit egyenek, hisz úgyis főz az asszony kilencnek.
Ősszel volt a nehezebb, mert akkor az öregapjának keményen meg kellett a paraszttal harcolnia.
Mikor az anyagban elszunnyadt az élet, akkor a paraszt jött velük az udvaráról, hogy nyárfát, füzet, gesztenyét vagy hársat válogassanak az erdején vagy a kaszálója szélén. A paraszt persze túl akart járni a cigány eszén, s ezért annyira akaratos lett és ostoba, mintha szánt szándékkal III. kötet 674gondolta volna ki, hogy mi lenne a legrosszabb neki. Amit az öregapja jónak talált volna, hogy tavasztól majd köpesztő teknőt, melencét, sütőlapátot, tálat és zsírba való kanalakat csináljon a parasztnak belőle, azt a parasztja soha ki nem engedte volna vágni. Vagy tavaszig inkább eltüzelte az ostoba. A nagyobb darabokkal kezdték, a teknővel, a káddal, ebből emelték ki a kisebbeket, s úgy gazdálkodtak, hogy végül csak a forgács maradjon meg. A parasztnak szüksége volt a sok holmira, ami kifért a fájából, miként ők sem lehettek volna el még két hétre sem az öregapja munkája nélkül. Ebben a szükséges és szigorú cserében azonban mélységesen mély mohóság és sokféle ingerület rejtezett.
Aszt a fámat ki nem döntöd te koszos cigány, az anyád hergott úristenit.
Ha pedig a sok fölösleges beszéddel végre megegyeztek, hogy melyiket dönti ki, akkor mindig többet akart volna kihozni a fájából a parasztja, mint amennyi benne volt. A szemét forgatta, a távolból lesett, hogy tényleg nem csapják-e be. Vagy olyasmit kívánt, amit Tuba öregapja abból a fából semmi pénzért nem csinált.
Ilyen a paraszt, a saját fájának nem ismerte a paraszt az értékét vagy a természetét.
Persze hogy mindig több fért ki belőle, mint amennyit a paraszt a kemény fejében elképzelt magának. Erről nem volt szabad tudnia, csak legyen elégedett azzal, hogy a cigányt megint sikerült becsapnia. Arról nem a cigány tehet, hogy neki van több esze, mint a ravasz parasztjának, aki mindig többet akar és mindig mindent elveszít.
Ezek a tárgyak egy időre eltűntek a hamuban vagy a forgács alatt, és messzi vásárokon kerültek elő.
Ha lenne szekerük, lovuk, akkor még több pénzük jönne ki belőle, így ábrándozott az öregapja, akit a szükség becsületesebbé tett, mint amennyire a józan ész szerint elvárható lett volna tőle. Kaptak ellátást, ilyet-olyat, kaptak terményt, kaptak levetett ruhát, de valahogy egy kis pénzhez is hozzá kellett jutniuk, hogy a telet túléljék. Nem akart ő sokat, nem akart többet, mint néhány kanalat, na, legfeljebb egy tálat III. kötet 675vagy melencét még kihozni. Az a paraszt még nem született meg, aki túljárhatott volna az ő eszén, ha pedig megszületett, akkor nem kerültek a háza közelébe.
Látták, hiszen jól megfigyelték, hogy van paraszt, akit még a paraszt is elkerül, ilyennel a cigány sem közösködik.
Voltak ugyan fenyegető lények az ismerős nagyvilágban, még a cigánynál is hatalmasabbak, az öregapja azonban minden este elmesélt egyet a tetteik közül. Előjöttek a tűznél a sötét szavakból. Olyan lelkek és szellemek voltak, akik nem lehettek sem a tűz, sem a fény barátai. Amikor a mesének vége lett, s az öregapja dobott még egy kis forgácsot a tűzre, csak füstölögjön, érezzék a körülöttük ólálkodó vadállatok, akkor a szellemek inkább szelíden elvonultak a véres titkokkal teli éjszakába.
Hallani lehetett, ahogy a falusi kutyák a jöttükre kisvártatva egymás után fölvonyítanak, és sokáig csaholtak még utánuk, nehogy visszatérjenek.
Minden következő nap ismét fényt hozott.
Azon a környéken az idősebb emberek emlékezete úgy őrizte meg az alakjukat, amint tavasszal megint jönnek és csúnyán lesoványodva és lerongyolódva befordulnak a sáros udvarokba. Ilyenkor a paraszt csak úgy ragyog a sok zsírtól, amit a nagy tétlenségben télen magára vett. Ahol a kutya mérgesen csaholt, ott a kerítés vagy a sövény előtt álltak meg. Soha nem jártak egymás közelében, hol lemaradt, hol az öregapja előtt lépdelt. Amikor menet közben szót váltottak, kiabáltak. S egymás mellé sem kerültek úgy, mintha nem lenne elegendő helyük vagy bármelyikük rászorulna a másik gyámolítására. Az öreg nem volt magas ember, inkább tartásának méltósága növelte meg a parasztok szemében az alakját. Az asszonyok szívesen meg is szorongatták volna a kisfiút. A gyerek szépsége megindította őket, belőle azonban sugározott a tiltás.
Tuba sokáig érinthetetlennek mutatkozott, később ritkán kívánta a testi érintkezést bárkivel.
Az öregember nagy zsákot vitt a bal vállán, s ugyanott vitte a vállán III. kötet 676a fejszét, mivel így maradt szabad keze. Középütt elválasztott, erős szálú, ősz haja volt, amit ősi törvény szerint borbély ollója nem érhetett. Akivel az urak ilyesmit megtesznek vagy a csendőrök, mert megtették, s ezt az öregember jól belevéste a kisfiú emlékezetébe, azt a cigányt az egész keserű életében nagyobb szégyen már nem érheti. A szégyent ő úgy kerülte el, mesélte az öregapja, hogy amikor katonának akarták volna vinni, akkor a korpavári plébánosnál kiváltott a születéséről egy másik okmányt. Néhány évvel mindig kevesebbet vagy többet kellett mondani, hogy ezzel a papírral ne vihessék el az embert.
Valakit mindig talált a könyvében a plébános, akire ráillett a születés dátuma.
Azóta viselik ők ezt a hamis nevüket.
Amikor a korpavári plébánoshoz elment, az a Tuba már rég nem élt.
S valójában ő aztán négy évvel idősebb, mint a papírja szerint lenni kell.
Szépen barázdált arcát, mely szigorú volt, és bármi történhetett, az indulat egyetlen ínt nem rándított, mert az sértette volna az ősöket, a régi szokás szerint a két szoros hajfonat keretezte, aminek kader a neve cigányul.
Amúgy ez volt a nagy zsák, amivel égetnivaló kölkeiket riogatták a parasztok. Kettészel, betesz a zsákjába és elvisz a cigány. Ezt is úgy vitte a hátán, miként az ősei. A balga paraszt nagy peckesen azt hiszi, hogy szitkozódik, pedig a cigan az ő nyelvén is csak embert jelent.
Aztán jólesik neki, hogy te cigány így. Nekünk meg olyan, mintha semmit nem mondana.
A régi eseményekre maga is úgy emlékezett, ahogy a saját öregapja elbeszéléseiből ismerte, ha pedig valamire mégsem emlékezett, akkor mesélés közben maga kerekítette ki. Tuba János maga is így mesélt a többieknek, a régi tüzet látta a tűz helyén, s miközben a hiányzó részeket pótolta a maga tapasztalatából, a füst lassú fátylaiban guggoló öregapját látta, amint a pálcájával kapargatja a kihunyó zsarátnokot.
Amikor Bizsók is közöttük ült, akkor legfeljebb szándékosan is elIII. kötet 677hallgatott bizonyos dolgokat, hogy magyart bele ne avasson vagy éppen a mese más helyén jó nagyokat tódított.
De önmagukról vagy az életük valódi eseményeiről nem szívesen beszéltek egymás között ezek a férfiak.
Az esték sem voltak hosszúak.
Munka után még le kellett mosakodniuk, s ha maguk nem mostak vagy varrtak is, hiszen az ilyesmit inkább hazavitték az asszonyoknak, mindig akadt rendbe tenni való holmijuk. Míg egyikük takarította a kocsit, főzött a másik. A cigányok együtt ették a főztjüket, de Bizsók külön. Olykor munka után fölkerekedtek valamennyien, fröccsözni vagy ritkábban sörözni mentek, s ilyenkor Bizsók már csak azért is velük tartott, mert nem hagyta őket egyedül szívesen. Négy cigánynak egy vadidegen falusi kocsmában volt mitől tartani és nem is mindenütt volt tanácsos. Más alkalommal viszont úgy mentek el, hogy hátrahagyták valamelyik társukat, aki egyedül akart maradni. Idegen életek közé keveredtek, ami megnövelte az összetartozásuk érzetét, ettől Bizsók ugyan egy kicsit idegenkedett, habár mint a munkavezetőjük belátta, hogy elegendő megbeszélni valót ad nekik. Aztán szocialista brigádot is kellett alakítani, s akkor beírhatták a naplóba, hogy munka után közösségi életet éltek.
Még leginkább Tubának voltak külön útjai, vagy ő maradt leggyakrabban a szállásukon.
Ezt Bizsók nem nézte valami jó szemmel.
Olykor föltűnt a katonabarátja, ezzel találták együtt, amikor jöttek haza, a bajuszos magyar, aki legelsőre is elkísérte. Mindig úgy érkezett, mintha a földből nőtt volna ki, és ugyanilyen észrevétlenül tűnt el. Ezért igazán nem szólhatott. Tetszett is neki, hogy van valakinek egy ilyen hűséges barátja. Még a termetük is hasonlított. Meg aki szó nélkül eltűnik, és úgy tér vissza, hogy semmit nem mond, attól nem kérdezhették, hogy hol járt vagy mit csinált. Legfeljebb ugratták, és ugyanígy illett erre az illetőnek válaszolnia. Amikor megjelent és eltűnt ez a barátja, akkor a következő napok egyikén néha Tuba is eltűnt, ezt azért maguk is megfigyelték. Habár nem mindig. Ezt éppen úgy nem lehetett előre kiszámíIII. kötet 678tani, miként azt sem lehetett megérteni, hogyan találja meg őket e távoli helyeken ez a bajuszos pesti ember. Bizsóknak ez nem ment a fejébe, de nem mondott semmit és nem kérdezett. Mégis maradt benne valami kis fájdalom, ami olyasmire emlékeztette, amit talán jobb lett volna elfelejteni. Meg az örökös vigyorgása miatt sem szívelte a bajuszost. Arra azonban hosszú évek munkájával rájött, mert annyira gondolkodott ezen, hogy a vigyori barátja már először is azért kísérte el Tubát, hogy a cigánynak ne egyedül kelljen munkát találnia. Ez mégiscsak tetszett neki ebben a barátban, akivel egyébként soha nem beszélgetett és a családi neve is nehezen jutott az eszébe.
Még a Gyula is nehezen jutott eszébe, mert mindig újra ki akarta volna vetni az emlékezetéből, amikor megint csak váratlanul megjelent.
Bármit tettek is együtt vagy külön a többiektől, mindennél jobban ügyeltek arra, hogy se a szavukkal, se a tekintetükkel ne érintsék a másik ember életét. Olyan alapszabály volt ez közöttük, amit nem volt szabad senkinek megsérteni. Bizsók egyszer valakinek azt mondta másnap, hogy vegye ki a munkakönyvét. El is ment rögtön az illető. Mindenki egyformán tudta, hogy mi történt, ám e közelségben a saját önbecsülésüket is csak úgy őrizhették meg a jövőre, ha a másik ember viselt dolgairól senki nem beszélt. Vannak persze óvatlan, s ezért következményektől terhes mozdulatok, szavak, akaratlanul nyílt és sokatmondó pillantások, amire az ember később visszaemlékezik. Számításukba hiba csúszik, s ettől valami elsötétedik vagy éppen fölragyog a másik ember tekintetében.
Bizsók sok mindent nem értett, de a három cigány sem értette, hogy Tuba miként tűnhet el két egész munkanapra büntetlenül. Őket Bizsók ilyen vétségért elküldené.
Délben, amikor visszatértek a sörözésből és fölfedezték az idegen holmikat, valami ilyen érthetetlen dolog történt, de most a cigányok között.
Tuba jókora pofont adott Jakabnak.
S ha az idősebb Téglás ugyane pillanatban nem bocsátja le tekinteIII. kötet 679tére a szemhéjait, akkor e sötétségben bizony elszabadult volna minden jószándékkal és kímélettel féken tartott indulat. Bizsók fölmordult. Téglás Imre hadonászva kiáltozni kezdett.
Azért hallgatott nyomban el, mert a fivére láthatóan mást akart.
Legalább tizenhat fordulóra való anyag olvadozott még a gépben, ezt ki kellett hordani, mire aztán a Bizsók az úthengerrel nekiláthatott. S miközben vastag szemüvege mögül szemmel tartotta az embereit, maga sem tudta, mitévő legyen.
Mintha hirtelen az bosszulta volna meg magát, hogy máskor olyan elnéző Tubával.
Jakab sírva és ordítva, nem a pofon erejétől, hanem a kétségbeeséstől, a forró kocsi padlójára vetette magát. Tagadta, hogy ő lopta volna ezeket a drága, idegen holmikat. A saját kopasz fejét ütötte az öklével, s ha nem fogják le, akkor a kocsi falába is beleverte volna.
Hol cigányul, hol magyarul ordított, bizonykodott, hogy hiszen az Úristen is láthatja őt, nem ő, mit akar tőle, nem ő, hanem tőle lopták el az új munkaruháját.
Holott szóban el sem hangzott a vád.
De akkor hogyan került oda a fogasra az a drága, enyhén fénylő anyagból készült nadrág, meg a finom úri ing, egy valódi halványkék oxford, s szépen párba állítva miként került a fogas alá a rámán varrott, alig hordott, old english box cipő, ezt kérdezték magukban valamennyien.
És tényleg, hogyan tűnhetett el ugyanakkor a fiú vadonatúj, még soha nem hordott munkaruhája, amit olyan nagy becsben tartott, hogy inkább a nagybátyja lehordott holmiját viselte, csak hogy amazt kímélje.
Vagy hová a csudába lett Tuba gumitalpú védőcipője hirtelen.
Világos volt, hogy amennyiben elmegy a községi rendőrért és az esetet a központnak is jelenti, akkor egyszerre három emberét veszíti el. A két Téglás viselkedéséből következtetve másra nem számíthatott. Ha ellenben nem teszi, akkor mit kezdjenek az idegen holmikkal, amelyek máshonnan nem származhattak, mint a környékbeli nyaralók egyikéből, III. kötet 680ahol sok finom, régivágású úr lakott. Tubára haragudott az önkényeskedés miatt. Bár a másik emberből kirobbanó harag mégis jó érzéssel töltötte el. Mintha helyette tette volna, amit ő soha nem tett volna meg.
Veréssel még a fiait sem fegyelmezte, amit annak idején nem kevésszer hánytak a szemére, s ezért e fogyatékosságnak tekinthető tulajdonsága miatt olykor egyenesen szégyenkezett.
Bizsók ajándékba kapta vissza az életét, s így aztán bármi történhetett vele, garázdaságra vagy erőszakra nem hajlott. Ha baj volt, akkor nem moccant a lelke, legfeljebb élesebben figyelte a körötte zajló eseményeket. Testes ember volt, valamivel alacsonyabb annál, hogy középmagasnak lehessen nevezni. Haját rövidre nyírva viselte, az ilyent kefefrizurának hívták, s hogy időközben galambfehérre őszült, azt ő is csupán akkor állapította meg, amikor a fogságából szabadulva először pillantott tükörbe.
Aratásra ért haza, dél körül. Talán senki nem is látta, amint megérkezik, a falu néma volt, a kulcsot nem találta a megszokott helyén. Egyszer az esti tűznél ülve, mikor szót követett a szó, úgy mesélte a többieknek, hogy meg sem nézett semmit a portájukon, hanem vizet merített a kútból, ivott, megmosta az arcát a vízben, aztán leült a tornácon a padra. Nem hiszi, hogy aludt volna ott, fáradtságot, éhséget sem érzett, hanem olyan volt, mintha szempillantás múltán követné a delet az alkonyat.
Asszonyok hangját hallotta az utcán közeledni és egy ijedt gyermek bámult rá, és bámult a tehén is, ez is bandukolt befelé a nyitott nagykapun.
Kiáltozva futott vissza a kisgyerek, hogy a konyhájuk lépcsőjén öreg koldus ül.
Van olyan nevetés, amely nem vidámságból fakad, s így nevettek ezen valamennyien.
Először is azt akarta tudni, miért nincsen a rendes helyén a kulcs.
Tudták a többiek, hogy igen szép asszony a felesége, s így azt is megértették, hogy bizalmatlan és féltékeny természetű. Rosszabbra III. kötet 681számít, mint ami éri, bár ennek soha nem adta más jelét. Az asszony pedig fölágaskodott, kivette a kulcsot az ajtófélfa és a fal közötti hasadékból, hiszen ott volt, ahol ő nem találta, és ezen bizony csodálkozhatott. Az asszony nyitotta az ajtót, bementek, és rögtön leguggolt a tűzhely elé, miként máskor is teszi.
Onnan nézett vissza rá.
Innét azonban már nem mesélt el semmit a többieknek.
Akárha idegen helyre kéne belépnie, tétovázott. Kerek két éve még az álmaiban sem látta viszont, akihez most visszatért.
Zsíros galuskát főzött reggel, mintha tudta volna, mivel kell várnia.
Ennyit mondott még a cigányoknak, de aztán arról már hallgatott, hogyan ölelték meg végre egymást. Ám a tűz fényében jól láthatták tétova tekintetén a többiek, amit szemérmesen elhallgatott.
Az éjszakájukat látta a tűzön át az elmerült tekintetében.
Másnap, sokat mond, ha hármat húzott a kaszával, mert úgy megszédült, hogy le kellett hevernie.
Azt azonban megint csak nem mesélte el, hogy az asszony vizet loccsintott a kendőjére, a szívét dörzsölte, a homlokát törölgette. Még az árnyékban heverve is a veríték verte ki.
Hiába, negyvenhét kilót nyomott, megmérték, ennyi volt, mondta nekik, hogy azért legyen magyarázata. Ennyivel azért aratni tényleg nem lehet.
Álmában olykor becsaptak a szeme alá a tenger haragvó hullámai.
Aranyló ragyogásban látta maga előtt a tengert, mint mikor a végtelen ég alatt erőszakosan száraz szelek csapnak át az érett gabonatáblán és örvényeikkel megdöntik, egymásba forgatják a kalászokat.
Máskor azonban sötét volt az ég, tompán csillámlott a hullámokba lökött homok. Tajték csikorgott a foga közt. Álmában így tért vissza a délután, mikor először látott Husum alatt tengert.
Husum alatt adták meg magukat a csupasz homokdűnék között. Arcukba sűrűn szálkázott a havas eső, s a hirtelen támadt csöndben a győztesek éles kiáltozása messzi szállt. Úgy terelték össze őket, miként III. kötet 682a hajtók a vadat. Még mindig akadt bolond, aki menekült, megbújt volna, ezeket lelőtték.
A lépések nyomát a szél rögtön összefújta.
Azon a reggelen, amikor a másik kocsiban Jakabot megkopasztották, igen korán fölriadt. Aki emlékezik, vagy akit az álmai kényszerítenek arra, hogy ne felejtsen, az nem értelmezi a múltját. S hogy ne kelljen hálát éreznie a nyomorúságos életért, amely álmában gyakran ért véget halállal, azon nyomban föl is kelt. Ne kószáljon a gondolat, ha semmit nem tud megmásítani. Levetette csíkos pizsamájának kabátját, és úgy lépett ki a szabadba, mint aki nem kíváncsi rá, milyen nap következik.
Langyos párák alatt pirkadt a nyári ég.
A kocsi lépcsőjére helyezte a tisztán tartott zománclavórt, s vizet öntött a kannából. Reggelente nem használt szappant, hanem a víz fölé hajolva amúgy megcsapkodta magát. Előbb az arcát és a nyakát, majd a hónalját, a karjait, kicsit a hátát is, valamennyire mellének bozontját, ám ez utóbbiakat úgy, hogy a víz ne csorogjon a nadrágjára. Megtörülközött, a kocsi alá öntötte a szennyes vizet, s úgy állította a lépcső mellé a lavórt, hogy rendesen kiszáradjon a napon.
Az üres kanna a lépcsőn maradt, friss vizet hozni a fiú dolga volt.
Ismét magára zárta aztán a kocsi ajtaját. Az éjszakai levegő fulladtan ült itt, a kicsi ablakon alig jött be valamennyi fény. Amíg felöltözött, szemüvege nélkül nem látott sokat. Bőszárú, kék munkásnadrágjait nem viselte egy hétnél tovább, másodnaponként váltotta alsóneműit és az inget. Kockás zefír ingek voltak ezek, s csupán a kockáik színében különböztek egymástól, már amennyire a napszítta fekete az elfakult kéktől vagy a kihalványodott szürke a színehagyott barnától különbözni tud.
Tuba János szintén ilyen ingeket viselt, de legszívesebben félmeztelenül dolgozott.
Bizsók szemüvege az asztalkán hevert a gondosan elrendezett iratok között.
A dülledt lencsék kinéztek rá a homályból, mert mindig ugyanígy, szárait behajtva fektette le este. Ősz lett, amire valamennyire fölépült, III. kötet 683s tavasz, mire rájött, hogy a teste ugyan elég erős már, a látása azonban ettől sem tisztult fel. Azóta kétszer cserélték a lencsét erősebbre, ám másodszorra elég kelletlenül tette a dolgát az optikus.
Hol volt már az a morgolódó optikus.
Bizsók kéthetente utazott haza, s a pályaudvarról gyalog kellett átmennie a piactéren az autóbuszállomásra. Minden alkalommal ott vitte el az útja az optikai szaküzlet előtt, meg is állt. Odabenn két fiatal nő szolgálta ki a vevőket. Rövid, kissé áttetsző anyagból készült fehér köpenyt viseltek, és mindkettőnek egyformán magasra volt tornyozva a haja. Az új keretek között alig akadt olyan a kirakatban, amit ne drágállott volna, meg nem is voltak ízlése szerint valók.
Hűsége nem a szemüveg ócska, kétségtelenül eldobnivaló keretére vonatkozott, hanem valami másra, amit nem tudott volna a nevén nevezni.
Így húzta ki minden reggelen az asztalka fiókját, hogy a fizetéses zacskók mellől kiemelje a szarvasbőrt. Életének nem voltak ennél elmélyültebb és teljesebb percei. Ébredésével őrizte álmát, s múltját őrizték az álmai. Éber volt, hiszen a törékennyé fáradt anyag óvatosságot igényelt, nem kellett gondolkodnia. Egyszerű műveletet végzett, és mégis elmúlt események között. A törékeny sorsot tartotta minden reggel a kezében.
Legelőször mindig a szárakat hajtotta ki, s szemügyre vette, hogy tartanak-e a stiftek. Ha kilazult vagy akár kihullott a stift, nem számított nagy balesetnek. Volt otthon egy egészen kicsi kalapácsa. Nem tudta pontosan, miként került hozzá, mert ilyen szerszámot csak az órások, talán az ékszerészek használnak, de volt. Ezzel a kalapáccsal a stifteket illetően jóelőre be volt biztosítva. Hanem egyszer maga a szár törött el, és ennél még nehezebben megoldható feladat elé került, amikor ferdén berepedt, majd el is pattant a lencsét tartó keret.
A szár egyenlőtlen törési felületét forró szurokkal finoman bekente, s amikor megdermedt, szurokba mártott cérnaszállal szorosan áttekerte, erre meg a cérnaszálnál alig vastagabb rézdrótot csavart. A keret III. kötet 684törését volt nehezebb megjavítani. Izzásig hevített acéltűvel olvasztott lyukat a műanyagba. Még ennél is tovább tartott, amíg sikerült egy olyan kicsiny kapcsot gyártania, amely pászentos lett ezekbe a lyukakba és erősen tartott is mindkét oldalon.
Keményen fogta két ujja közé a szemüveg nyergét, nem másként, hiszen az óvatoskodásból sokkal több baja származhatott. Miközben a puha szarvasbőrrel a lencséket tisztogatta, s ügyelt rá, hogy a tisztaság igénye ne legyen erősebb, mint amennyit a keret még elvisel, valójában azzal foglalkozott, ami a dolgok belső természetében emberi ésszel talán már nem fölfogható, habár senki előtt nem titok.
Az orvul settenkedő veszélyek érzete mindenkit mértékletességre késztet, habár olykor a mértéktelenséget is kísérheti szerencse.
Huszonhét ember maradt meg a századukból a végtelenben szétoldódó dűnék között, ahol két napja be voltak kerítve. Hátrálniok nem volt hová, csak a tengerbe, s míg az egyiket arra késztette az életveszély, hogy megadja magát, a másikat arra, hogy kitartson és egérutat nyerjen. Ezek az utolsó percek, miért kéne most meghalniuk. Ugyanakkor egymásra is ügyelniük kellett, ordítva és sziszegve összecsaptak egymással is, már nem volt semmi bennük, csak a végtelen káromkodás. Nehogy valaki az eszét elveszítse. Ne veszélyeztessen senki másokat. Egyedül nem lehetett volna hová menniük, s ezzel a veszélyes csoporttal nem volt többé értelme egy ismeretlen tájékon tébolyogni. Tudták, hogy valahol itt van a tenger, még érezték is, de nem volt egy, aki tudta volna, hogy mit érez.
Egy szakaszvezető tartotta bennük a lelket, aki az előző napok kilátástalan harci cselekményeitől és attól a nehéz kötelességtől, hogy neki kell másokat élet és halál között elvezetnie, valósággal megittasult. Fervegának hívták a szakaszvezetőt. Mondta az álmos tekintetével, hogy tőle mindenki oda megy, ahová akar, de amíg vele marad, addig engedelmeskedik. Eladdig inkább szelíd embernek tartották, talán nem vették észre, hogy nehezen féken tartott, vak harag teszi ilyen homályossá a tekintetét, nem az álmatlanság, ami valamennyiüket elcsiIII. kötet 685gázta és megkínozta. Nem volt mit enniök, s főleg nem volt ivóvizük. Azt is tudták, hogy itt már nem is találnak. Nem tudták, hogy merre járnak. Volt egy német iskolai atlaszból kitépett oldaluk, de nem volt eszközük a tájékozódáshoz. Igen közel járnak a tengerhez ebben a tágasnál is tágasabb, lapos, és védelmet nem kínáló vidéken, de egyikük sem látott még közülük tengert, és fogalmuk sem lehetett, hogy a parti tájon melyik tereptárgy miként jelezheti a víz közelségét. Mégis le kellett előbb az országútról, aztán egy amolyan dűlőútról térniük, pedig ez volt az egész tájban az egyetlen ismerős. Fervega szakaszvezető műszerész volt a civil életben, finom kezű ember, a többiek faragatlan parasztfiúk, és volt közöttük egy cigány.
Valószínűleg többször is a víz közvetlen közelébe értek, amelynek a hangját és az ütemes becsapódásait nem különböztethették meg a viharos széltől, mely hangosan csapkodott és nyiszitelt a semmiben.
Tapasztalatlan szemük a kopár dűnék vonulását látta a horizonton. Éber álmaikban jártak, elvakította őket a szürkeség.
Fervega egy idő után rájött ugyan, hogy a szél, amely nem csak elkapta őket, hanem minden erejével a fülük kürtőjében harsogott, gyöngül, mintegy muzikálisabbá válik, amikor a szárazföldön sikerül beljebb kerülniük, s akkor erősödik, ha ismét a víz közelébe jutnak. S valami ilyesmi történhet a látvánnyal is. Ahol közel a víz, ott nem volt többé ég, s az égen nem voltak többé egymástól elkülöníthető fellegek. Mindezekről a teljesen ismeretlen dolgokról és jelenségekről a vízióikat és a káprázataikat nehéz volt leválasztani. Fervega mégis úgy számított, hogy ezzel a maréknyi egymásra utalt emberrel nincs értelme a víz közvetlen közelébe kerülnie, már csak azért sem, mert sem a part, sem a víz természetéről semmit nem tudott, de nem szabad nagyon eltávolodnia sem, hiszen a szárazföld belseje a veszélyesebb.
Előbb vagy utóbb emberi településre fognak találni, ezt azonban tisztes távolból kell szemügyre venniük. Előnyösebb lesz a víz felől közeledniük. Amióta a visszavonuló német csapatok nyomában áthajtották őket a magyar határon, különben is az volt az érzésük, hogy bárhoIII. kötet 686vá kerüljenek, akár a térkép szélét elérhetik, ennek az átkozott Németországnak nem lesz vége, innen ki nem kerülnek.
Voltak közöttük, akik sírtak, amint egy szusszanásnyi időre megálltak. A többieknek el kellett fordulniuk.
Fervega nem akarta, hogy megálljanak.
Valamennyi gyaloglás után fekete kőből épült, tömbszerűn magas épületet láttak a mélyen szálló fekete fellegek alatt a pusztaságban. S amint gyalogoltak, látták, hogy magányos épület, mindenféle emberi településtől távol áll. Uradalmi magtárra emlékeztetett vagy egy soha nem látott középkori katedrális hajójára. Láncban szétterülve, felegyenesedve és alábukva közelítették meg, kutat reméltek és tüzet reméltek, hogy legalább megszárítkozzanak. Az épület közvetlen közelében, ahol a légmozgás is megváltozik, mintha összefüggéstelen emberi hangok zúgását vagy egyházi éneket hallanának. Közeli méhkas zúgására vagy távoli piactér zajára is emlékeztetett.
De legalább kútja volt, ezt is látták közelebbről.
Mindez a megelőző délutánon történt. Fervega csak intett, tudták, mit kell tenniük, hogy aztán a kúthoz juthassanak.
Fervega iszonytató üvöltést hallatva rúgta be az épület csúcsosan vágott és vásott tölgyfaajtaját, amely különben is éppen csak betéve állt, Bizsók pedig a fegyverét előremeresztve állt a szakaszvezető jobbján, míg a többiek minden oldaláról körülvették az épületet. Nem volt rajta nyílás, ahonnan valaki rájuk törhetett. A szomját oltani vágyó ember védtelen. Legföljebb magasan a lőrésre emlékeztető, táblás ablakok a kitört üvegekkel. Az épület egy ideig belülről éghetett, a kicsapó lángok mégsem érték el az ablaktáblákat. Ahhoz, hogy igyanak, előbb a helyet kellett elfoglalniuk. Bizsók és Fervega azonnal sorozatot lőttek, s hallották a lövedékek tompa becsapódásait. A felcsapódó ajtószárnyon át az első pillanatban nem láttak semmit. Saját rettenetüket látták meg a homályban, és valami baljós meleget éreztek, ami megálljt parancsolt nekik. Odabenn annyi fény volt, amennyi a súlyosan sérült tető résein és szakadásain áthatolt.
III. kötet 687Alkonyodott már.
Az iszonytató bűz váratlanul érte el őket, melegen csapott az orrukba, ám a tudatukkal jóval később sikerült csak felfogniuk, hogy mit éreznek és mit látnak. Amihez megannyi iszonytató kis önálló hang tartozott. Hörgés, sírásra sem emlékeztető tébolyult panasz, mint valami bölcsődal, távolabbról egy kitartó vinnyogás, az eszmélet határán vergődő kiáltozás.
E hosszú pillanatban tényleg védtelenek lettek, bárki megölhette volna őket.
Álltak az éneklő sebláz zúgó méhkasában.
Nem léptek be, de látták, hogy ezek a roncsok németek. Elegendő volt egyetlen pillantás. A csupasz téglapadlóra borítva hevertek egy evakuált tábori kórház legsúlyosabb sebesültjei a sorsukra hagyva. Volt, aki hordágyon feküdt a halottak között, úgy, ahogy a menekülők megszabadultak tőle.
Dögízű volt a kút vize.
Aki inni merészel, sziszegte a szakaszvezető lecövekelve a vödör dögízű víz elé, azt ő lövi le.
Sok idejük nem maradt tanakodásra, mert fölfedezték, hogy az épület mögött, s nem is olyan távol, egy út halad. Az úton megjelentek az első idegen harckocsik, s az út nem lehetett messzebb a pusztaságban, mint ötszáz méternyire. Az épület maradt volna átmeneti fedezéknek, a közelgő éjszaka, melynek leple alatt tán tovább mehetnek. Míg erről tanácskoztak a kút körül, s szemmel tartották az idegen harckocsik vonulását, a tárva hagyott ajtón kicsúszott a szabadba egy sártól és ürüléktől elfeketedett emberi rongycsomó. Mindkét lába térdből volt amputálva és véresre vagy egyszerűen feketére voltak nedvesedve a kötései. Hol a hátára, hol a hasára fordult, miként egy hernyónak, így kellett araszolnia.
Álltak, szájukban a szomjúsággal és a félbehagyott mondatokkal nézték. Majd hátára bicsaklott törzsével úgy maradt. Akárha föl akart volna ülni, de élt.
Az alkonyat a távoli ágyúzások villanásai mögött vörösítette el a felIII. kötet 688hőitől sötét eget, de a torkolattüzeknek nem volt többé hangjuk. Sirályok vijjogtak fölöttük hangosan. Élő emberi húst fognak enni. Nem volt hová elfordulniuk. A szakaszvezető jól hallható parancsot adott, a kutat most ki kell merniük.
Aminek a közönyösen távoli ég sem láthatta értelmét. Amióta éhezve, szomjasan, átázva és sírva egérutat kerestek, nem hagyott egyetlen pillanatot parancs nélkül.
Aztán lépteit megnyújtva elindult a sebesült ember felé, s miközben valaki végre vonakodva nekikezdett, hogy a távoli értelem felé tapogatódzó parancsnak eleget tegyen, két karjával benyúlt a német válla alá, visszavonszolta az épület falához. A sebesült fájdalmasan kiáltozott, feje a nyakán hátracsuklott. A szakaszvezető arcába meredt a vak tekintete. Fervega e pillanatban mégis látta, hogy valami olyasmit vár tőle, amit senki. Lehet, hogy vizet kért, lehet, hogy halálért könyörgött azon az idegen nyelven, mely kisebzett ajkán és száradt torkán még egyáltalán felfakadt.
Valamennyien alföldiek voltak, egy szó nem sok, annyit nem értettek semmiféle idegen nyelven.
Bizsók mellett ekkor valaki annyit mormogott, ha nem teszed meg, akkor én lövöm le, Fervega.
Fervega erre azonban nem válaszolt, hanem az úton eltűnő harckocsit figyelve azt mondta, hogy ezek nem lehetnek mások, amerikaiak vagy angolok.
Parancsold meg nekem, szólt rekedten az előbbi.
Erre azok is leálltak, akik eddig a kutat vizsgálták egy rúddal, találnak-e benne hullát vagy dögöt.
A kút nem volt mély, s mondták Fervegának, hogy így legalábbis semmit nem találnak.
A sebesült a falhoz támasztva hallgatott, de élt.
Mire besötétedett, egyikük le is szállhatott a kút aljára, hogy a zseblámpa fényénél a rohamásójával kiássa iszapos alját. Nem kérdezték, mennyi időnek kell eltelnie, míg friss víz bugyog.
III. kötet 689Mire besötétedett, másik három a szakaszvezetővel kihordta az épületből a haldoklók közül a halottakat.
Bizsókot megkímélte ettől a munkától a szakaszvezető. Mielőtt a sötét megsűrűsödhetett, felderítésre küldte harmadmagával. Ez utóbbi napokban nem tágítottak egymás mellől, egymás testének melegében kellett aludniok.
A távoli torkolattüzek éles visszfényében villant fel, olykor többszöri, gyors villanásokkal terült elébük a pusztaság. Amitől a sötétség telítődött a néma táj káprázatával.
Hol az egyikük, hol a másikuk bukott föl a magányos fűcsomókon.
Bizsók ment elöl. Nyomasztotta a gondolat, hogy soha többé nem találnak vissza a többiekhez. Vagy azon kívül milyen hírt vihetnek, hogy semmit nem láttak a sötétben. Éles homokot és finom permetet csapott az arcukba a szél. A széllökések szünetében távoli hadoszlopok zúgása lengett bele. Ám hiába közeledtek hozzá, nem volt fénye a vonulásnak. Tompított fénnyel, lassan kellett haladniuk, harckocsik dübörögtek. Lihegve kapaszkodtak a zajban, de nem tudták elérni ezeket a tompított fényeket.
Amikor Bizsók rájött, hogy semmiféle utat nem fog megpillantani és semmiféle tompított fényeket, hiszen ez a tenger.
A torkolattüzek halovány villanásaiban egy újabb, végeérhetetlen pusztaság, hiába meresztette a szemét bele. Vagy köd. A szél ekkor már ezzel az őrült zúgással csapkodott az arcuk körül, s miközben átfújta a ruhájukat, arcukon végigcsorgott a víz. Lehajolt, mert érezte, hogy a talpa alatt a talaj megváltozik, markából elszippantotta a nedves homokot a víz. Arcára, testére tajtékot vetett. Amiből semmit nem láttak, itt tombolt mellettük és előttük.
A nedves homokot kente szét az arcán. Gyengeségét nem láthatták a társai.
A másik kocsiból neszezés lehetett kihallani azon a reggelen. Fojtott szavak követték, eladdig ismeretlen hangú lökődések, dobbanások, sietős tevékenység zaja.
III. kötet 690Feszültséggel teli csönd követte.
Nem fülelt, hanem egyszerűen a csönd minőségére ráhallgatott. Visszahelyezte a szarvasbőrt a fiókba, s a szemüvegét óvatos körülményességgel az orrára illesztette.
Úgy döntöttek, hogy egyikük azon a helyen marad, ahol elérték a tengert. Ha nem észlel veszélyt, akkor néhány perces szünetekkel két halovány jelet ad a zseblámpájával. Macskaszemnek nevezték, mert nem teleppel, hanem egy nyomás által lendületbe hozott dinamóval addig működött, amíg el nem koptak benne a finom kis szénkefék. Így biztosították maguknak a visszavezető utat. A part mentén haladtak tovább ketten észak felé, abban az irányban, ahol feltételezésük szerint Husum városát lehetett sejteni. Onnan csapott a szél a szemükbe. Azt már csak jóval később, a hamburgi fogolytáborban tudta meg Bizsók, hogy az ellenkező irányba kellett volna elindulniuk.
Mikor először pillantottak vissza, még látták, amikor másodszor pillantottak vissza, már nem látták a hullámveréstől tomboló sötétségben a macskaszem halovány villanásait.
Minden reggel másként ért véget a története, amely a következő reggelen megint másként folytatódott. Amint az orrára került a pápaszem, az álmokon túl őrizett érzéseit a kiélesedő látvány tüntette el. Mielőtt a fekhelyéhez lépett, hogy katonásan rendbe tehesse, néhány pillanatig állt az asztalka mellett. Nem kulcsolta össze a kezét, a szája sem moccant meg, de imádságot mondott magában. Mindig ugyanazt, egyetlen Miatyánkot. Azért imádkozott, hogy viszontláthassa Fervegát. Azért volt neki jó a Miatyánk, mert nem kellett a szavak egymásutánjára figyelnie, közben gondolkodhatott olyan dolgokon, amelyekre nem volt szabad gondolnia. Az imádság szava olykor elég nagy messziségekbe vitte, a puszta szó mintegy elmélázhatott önmagán.
Hol hűséges fiúként fordult az Atyához, hol ő volt az Atya, akinek a fiúról kell gondoskodnia. A hálához nem volt köze az érzésének. Imádságával nem köszönt meg semmit, nem kért semmit, talán inkább adott. Így kínálta föl önmagát mindannak, ami elkövetkezik.
III. kötet 691Az üresen maradt helyet azonban soha többé nem tudta kitölteni. Nem cipelhette be oda egy idegen ember ágyát semmiféle igazságosság és egyenlőség nevében.
Előbb egy Pfeilen nevű városkába vitték őket az angolok, amikor végre fogságba estek. Az angolok között volt ott egy hosszú magyar, a Rott András, egy fekete fiatalember, aki beszélni tudott velük.
Vigasztalta őket, hogy fiúk, nyugalom, nem lesz semmi baj.
Öregedésének jelét látta az ásító hiányban. A forróságot ígérő nyári reggelen elfelejtette a Miatyánkot. Hetek óta nem ígért enyhületet a felhőtlenül tiszta ég. A mennyeknek, ahol az Atyának kellett volna lakoznia, nem volt külalakja, olyan színe sem volt, mint az égnek. Kék nem lehetett, nem vonulhattak rajta sötét fellegek a széllel. Ha ezt a szót kimondta magában, akkor olyan eget látott, amilyet a katolikusok a templomok mennyezetére festenek. Máskor meg nem látott semmit, ám a hiány nem zavarta, hiszen nem férhetett kétség hozzá, hogy nem látható szépséget beszél a szó. Most olyan lett a szájában, mint amit azonnal ki kell köpnie. Még leginkább arra a moszatok, algák és kagylók illatával teljes nedves homokra emlékeztetett, amit az imént törölt le az ajkáról. Mint akinek nagyon határozottan azt súgják a fülébe, hogy nem is egy ég van, amiként erről ezidáig gondolkodott, hanem több ég van, és az Atyák száma is számtalan.
Ilyesmivel azonban nem foglalkozhatott, mert nem tudta elképzelni sem.
A másik lakókocsiban a feszültséggel teli csöndre, amely valójában Bizsókot is megzavarta, ébredt föl Tuba. Feje párnájába mélyedt, hasán hevert. Nem volt ijedős ember, puhán pihenő testén mégis átfutott a rándulás, mely először is finoman érzékelő bőrét ébresztette rá, hogy valami rendkívüli történik, s csak ezután riasztotta a nyitott szemét. Látta, amit látott, s mint aki egész testén lúdbőrözik, de izmai aludtak még a takaró melegében.
Ebben a kocsiban világosabb volt, mint az odaátiban, kicsi ablaka a III. kötet 692vízre nézett, a folyó tükre a mennyezetre verte föl a fényt, amit a párákban fölkelő naptól kapott.
Sötét foltok reszkettek benne, a nyárfák leveleinek könnyű árnyai.
III. kötet 693