Nádas Péter Párhuzamos történetek I-III. 963 676 373 9 432 + 392 + 696 Jelenkor Kiadó Pécs 2005 Czeizel Balázs 3-429, 3-387, 3-693
Nádas Péter
Párhuzamos történetek I–III.
Párhuzamos történetek
Első kötet
I. kötet 3 I. kötet 4

Közös az, ahonnan elindulok: ugyanoda érkezem.

Parmenidész

I. kötet 5

Sietve kijelentem, hogy nem történeti munkát, hanem regényt tart a kezében az olvasó, s így minden valóságosnak tetsző név, alak, esemény és helyzet az írói képzelet terméke és semmi más.

Köszönet illeti a berlini Wissenschaftskolleg-ot, s különös köszönet az intézmény nagyszerű könyvtárának munkatársait, Gudriin Reint és Gesine Bottomleyt, akik önfeláldozóan támogatták munkámat és tanácsaikkal segítettek.

N.P.

I. kötet 6
A néma tartomány
I. kötet 7 I. kötet 8
Apagyilkosság

Még abban az emlékezetes évben, amikor a híres berlini fal leomlott, nem messzire Luise királynő elszürkült márványszobrától hullára bukkantak. Ez néhány nappal karácsony előtt történt.

A hulla ötven körüli, jól ápolt férfi volt, s mindaz, amit rajta vagy nála találtak, amolyan finomabb holminak számított. Első pillantásra egy tekintélyes úriember, bankár vagy menedzser. Lassan szállingózott a hó, de nem volt olyan hideg, hogy megmaradjon, a park útjain azonnal elolvadt, s éppen csak a fűszálak élén akadt fenn. A helyszínelők az előírásoknak megfelelően jártak el, s az időjárási viszonyok miatt valamelyest igyekeztek. A környéket lezárták, a területet az óra járásával egyirányban, spirálisan befelé haladva szabályszerűen átkutatták, hogy biztosíthassák és rögzíthessék a nyomokat. A hullát egy fekete plasztikból rögtönzött paraván mögött óvatosan levetkőztették, ám idegenkezűségre utaló jelet nem találtak.

A tetemet egy fiatalember fedezte föl, aki minden hajnalban itt futott. Ő volt az egyetlen, akit kikérdezhettek. Teljesen sötét volt még, amikor futni indult, s majd minden napon azonos úton, azonos időben.

Ha nem így lett volna, ha nem minden rutin és megszokás, ha nincsen minden kő és árny külön a szemébe írva, akkor valószínűleg fel sem fedezi a hullát. A távoli lámpák fénye alig hatolt el idáig. A padon heverő, félig lecsüngő testet azért vette mégis észre, magyarázta izgatottan a rendőröknek, mert ezen a sötét kabáton valamennyi hó megmaradt.

S amint egyenletesen futott, mintha oldalról villanna bele a szemébe, mesélte túl hangosan.

Miközben beszélt, a kordonon belül egyszerre több férfi tevékenykedett. Ideálisnak mondható körülmények között dolgoztak, hiszen ebben az órában rajtuk kívül egyetlen lélek sem időzött a parkban, I. kötet 9nem voltak kíváncsiskodók. Egyikük villanófénnyel fényképezett valamit a csupasz és felázott földön, amit a két bűnügyi technikus előzőleg már sorszámmal jelölt ki.

Miközben harmadszor belekezdett, a fiatalember idegesen észlelte, hogy immár minden nyom sorszámmal van kijelölve, s ennek láttán olyan szorongás fogta el, mintha nem is ő fedezte volna fel a hullát, nem is ő jelentette volna be, hanem ő lenne a tettes, és rögtön szembesítik a bűnjelekkel.

Olyan volt, mint egy él, de nem tudta volna megmondani, hogy minek az éle, talán penge vagy a gondolat hidege, erről azonban nem beszélt.

Valójában az volt az első gondolata, hogy a saját apját gyilkolta meg. Nem tudta mire vélni, miért gondol ilyesmire, miért kívánja ennek az embernek a halálát, ám erről sem beszélt a rendőröknek hangosan.

Alig maradt valami, amiről hangosan beszélhetett.

De nem figyeltek rá nagyon, jöttek és mentek a civilruhás, meg az egyenruhás rendőrök, néha pedig olyan mondatokat mormogtak egymásnak vagy önmaguknak, amit nem érthetett.

Nem tartóztatták többé, hiszen az adatait már másodszor is bediktálta, s jegyzőkönyvbe vették, hogy később kész a tanúskodásra, ám elmenni sem tudott.

Váltották egymást körülötte a rendőrök.

Ha fut, akkor valójában soha nem néz semerre, semmire, ismételte izgatottan a beszámolót, nem gondolkodik. Pszichikai szempontból az egyenletes futásnak ez a lényege, magyarázta. De amint mintegy húsz perc múltán másodszor is elfutott a padon heverő test előtt, mégis eszébe jutott, hogy csak kihűlt tetemen ülhet meg így a hó.

Valahol olvasott ilyesmiről. S akkor állt meg, hogy megnézze közelebbről.

A berlini Tiergartenben, azaz a Vadaskertben, igazán sok minden megtörtént már, helyesebben alig történhet olyasmi, ami már ne esett volna meg. A rendőrök elég egykedvűen hallgatták a beszámolót, az I. kötet 10egyik feltűnés nélkül odább is állt a plasztik zacskóival, hogy folytassa a munkát, majd kisvártatva megállt mellettük egy harmadik, s ezt aztán magára hagyták a többiek. A fiatalember azonban nem tudott megnyugodni. Ennek az új embernek is úgy beszélte el a történetét, mintha minden részletnek lenne száz másik részlete, minden mondata magyarázatra szorulna, s minden magyarázatával égbekiáltó titkokat fedne fel, miközben elhallgatja a maga titkait.

Nem fázott, mégis egész testében reszketett. A civil ruhás rendőr felajánlott neki egy plédet, terítse már magára, ám ő olyan ingerült mozdulattal utasította el, mint akit saját testének állapota, holmi várható nátha, vagy az idétlen és kínos reszketés most a legkevésbé sem érdekel. Bizonyára valamiféle idegláza volt, ami a hatósági emberek számára nem ismeretlen. Nem lehetett tisztában azzal sem, hogy milyen hatást kelt. Nem tett rájuk jó benyomást, ezt valamennyire maga is érezte, ami arra késztette, hogy még részletesebben adjon elő mindent. Ez a rendőr ellenben kedvtelve, csaknem szeretettől eltelve figyelte a feldúlt arcvonásait, sőt az egész alakot, egyenként a tagjait, a gesztikulációját, mérlegelt magában, kolerikusnak vagy inkább aszkétikusnak tartsa-e, átlagon felül intelligensnek, érzékenynek, vagy egy közönséges városi idiótának, aki saját magán kívül mással nem foglalkozik.

Mint aki annyira ki van éhezve a beszédre, hogy most aztán holnapig nem fogja tudni abbahagyni. Mint akivel soha nem történt meg semmi, de most aztán belebonyolódott, itt a nagy kaland. Mint akire nem kevesebbet bíztak, mint a világegyetem titkait.

Szánalmat keltett, némi aggodalmat. Végül már csak ennek a rendőrnek beszélhetett, ezt azonban valósággal foglyul ejtette a lázas szavaival, a heves, ám a fegyelmezettségtől mindig tört mozdulataival, a nehezen besorolható lelki alkatával.

Ez a rendőr, miután tekintetével igen módszeresen bejárta a fiatalember testének és öltözetének különböző felületeit és pontjait, minthogy oly átlagosnak tűnt a külleme, hogy első látásra még a szociális helyzetét is nehéz lett volna megítélni, megkérdezte, valójában milyen I. kötet 11egyetemre jár, mit tanul, s igen alattomosan még azt is hozzáfűzte, hogy nem hivatalosan, amúgy magánemberként érdeklődik. Ilyen kérdést elvileg nem lenne joga feltenni. Az volt a tapasztalata, hogy néhány ártatlan szóval olykor föl lehet tartóztatni ezeket az értelmetlen és beteges áradásokat. Idegenek halála valóságos hisztériát vált ki még piknikus alkatú emberekből is. Ugyanakkor nem formális kérdésnek szánta, érdekelni kezdte őt, hogy a fiatalember egy ilyen ártalmatlan kérdéssel mennyire terelhető, mennyire eltéríthető az önimádatától, vagy éppen mennyire megfogható vele. Mennyire kezes ember. Azon alaposan képzett nyomozók közé tartozott, akik többnyire elkerülik, hogy tévútra vezesse őket egy váratlanul mély benyomás vagy a szövevényes képzelet, de nem tudta megállni, hogy legalább egy felhívó kérdés erejéig kísérletet ne tegyen.

Az egyensúlyt azonban, akár így, akár másként, akár a vizsgálat első óráiban, amit a rendőrség tolvajnyelvén „körbekérdezésnek” avagy „első bevetésnek” neveznek, akár a vizsgálat csúcspontjain, mikor is az eredmények elég billenékenyen ugyan, de összeállnak, nem lehetett legalább időlegesen nem elveszíteni. Néha kis csapdákat állított. Mert az olyan típusú nyomozók, mint amilyen ő volt, a saját ötleteiket mégis csak előbbrevalónak tartották, mint azokat az általános bűnügyi tapasztalatokat, amelyekből bátortalanabb kollégáik merítettek. Az előbbiek ötletesek voltak, módszereik azonban olykor önkényesek. A szakma nyelvén szólva a szillogisztikus eszközök rovására részesítették előnyben a heurisztikus eszközöket, s ez utóbbiaktól vezetve olykor még a törvényeket is megsértették.

A fiatalember a részvétlen vizsgálódás hatása alatt meg is akadt a mondatával; filozófiát és pszichológiát tanul, válaszolta meglepetten. Miközben azonban válaszolt, azon gondolkodott, hogy a rendőrhivatalnok vajon mit figyel vagy mit vett észre rajta.

Gondolhattam volna, mondta a nyomozó egykedvűen.

A nyakán mit figyel, vagy mit vett észre a trikóján, most meg a melegítőjén.

I. kötet 12

S mindettől aztán elakadt a szóáradat. Mintha arra ocsúdott volna, hogy mindaz, amiről ő beszámolhat, valójában senkit nem érdekel. Nem csak a többiek, hanem még a nyomozó is más szinten vagy más fekvésben foglalkozik a részletekkel.

Nem vele, vagyis a beszámolójára sem figyel.

Jó ideje fényes és szoros kis nadrágocskákban futott, sárgában vagy pirosban, s ennek a nyomozónak a tekintete a combján, főleg az ölén folytatta a vizsgálatot.

Ami oly durva volt, velőig hatott, hogy végre észrevette és fölmérte magát az embert, aki előtte állt ebben a csupasz hajnali parkban, miközben körülöttük a hó igazán békésen szálldigált. A nyomozó ajkát, a szemét, a feltűnően sűrű, magasra futó szemöldökét, mindazt, amit eddig is látott, a homlokát, az őrülten csigás haját, a békés kedélyét. Egy ember, aki oly áthatóan, csaknem bánatosan nézte őt, akárha mindent tudna róla. Visszamenőleg és előre egyenként számba venné a legrejtettebb titkait, és még részvéttel is lenne iránta. Pedig a nyomozónak nagy szórakozottságában csak az jutott az eszébe, amit néhány nappal korábban egy fogorvosi váróban üldögélve valamilyen ostoba magazinban olvasott, miszerint Németországban évente tizenhétezer diák iratkozik be filozófiára és huszonkétezer pszichológiára. Ami azt jelentené, hogy egy emberöltő alatt mintegy tízmillió foglalkozik a szellem és a lélek mechanikájával, mégiscsak nagy szám, habár kereskedelemmel, pénzügyekkel és hadviseléssel ennek a sokszorosa foglalkozik.

A fiatalember elhallgatott, megérezte, hogy a nyomozó lebecsüli őt, nem tartja sokra a tudományos érdeklődését, az átkozott teste azonban tovább reszketett az átizzadt melegítőben.

Amivel kiszolgáltatja önmagát.

A rendőr pedig, aki talán tíz évvel lehetett idősebb és jogi végzettsége volt, a hirtelen beállt csöndben gyorsan megkérdezte, hazavigyék-e, s még gyorsabban hozzátette, hogy igazán szívesen megteszik. Ha már a plédet nem akarja. Nem szeretnék, hogy megfázzon az egyetlen szemtanú. Úgy használta a többest, mint a pajzsot, nem ő beI. kötet 13szél, nem ő teszi az ajánlatot, hanem a testület. Ám a testület oltalmából mégiscsak ő pillantott ki rá ilyen áthatóan. Mintha bűnügyi szempontból gyanús területeket kutatna át. Vagy szakmája fedezékéből kitekintve most aztán jól megnézné magának a másik tömegembert.

Nem csoda, hogy a fiatalember a felajánlott szívességet nem fogadta el.

Ez a férfi valamit észrevétlenül megtett vele, felmérte és besorolta, és akkor a következő pillanatban tán bármit megtehet. Látott egy tiszta homlokot, csigás, sötét hajzatot, ami valamiként megfogta a tekintetét, nagy, duzzadt, puha ajkakat. Résen kell lennie. Egyetlen mozdulattal, tulajdonképpen igen bárdolatlanul hárította el az ajánlatot, innen el, gondolta közben, ám a hangjával már uralkodni tudott a kedélyén.

Annyit mondott, hogy amennyiben még szükséges lenne, akkor az ünnepek alatt semmiképp, de az ünnepek után ismét a rendelkezésükre áll.

Ez azonban a rendőrt láthatóan nem érdekelte. Bár szívesebben vette volna, ha nem utasítja vissza az ajánlatot. Adatait felvették ugyan, a bejelentéssel együtt a hangját is rögzítették, de a személyazonosságát nem volt mivel igazolnia. Közvetlen gyanú híján nem is kérhették volna tőle.

Holnap haza kell utaznia, tette hozzá a fiatalember zavarában.

Immár elért a füléhez, hogy a foga minden szavával összekoccan.

Ezek szerint Berlinben él, jegyezte meg kíméletesen a nyomozó, de másutt van az otthona.

Nem értette, hogy az embert a saját teste miként hagyhatja cserben és alázhatja meg.

A nyomozó talán még ebből is megértett valamennyit, megköszönte a diák igazán körültekintő segítségét, majd kölcsönösen biccentettek.

Berlin csupán ideiglenes lakhelyem, tette hozzá a diák a fogaira ügyelve, mint akinek ennyi megértést azért meg kell hálálnia.

Mintha valamiért nem tudtak volna leválni egymásról.

I. kötet 14

A szüleim Pfeilenben élnek, magam is ott születtem. Igaz, a várostól távolabb.

Ilyen nevű város, kérdezte a rendőr, és egy ideig elég bizalmatlanul figyelték egymást.

Északon, s az ujjával mutatta is, mondta, Niederrhein.

Soha nem hallottam, ami biztosan az én hibám.

Régtől fogva van ott egy tanyánk, de a szüleim benn laknak a városban. Jelentéktelen hely, nem kell ismernie.

A fiatalember előzékenyen mosolyogni akart, ami inkább olyan lett, mintha vicsorogna.

Nem lehetett tudni pontosan, hogy melyikük nyújtotta a kezét először. Mindenesetre kezet fogtak, s a kézfogás alaposan zavarba hozta mindkettőjüket.

A rendőr közben bizonytalanul bemutatkozott, doktor Kienast vagyok, mondta.

A doktorátus maradt meg köztük a levegőben. Csupasz tenyerük érintkezésében, a kölcsönösen érzékelt domborulatokban volt valami túlzottan testies. A doktorátusnak inkább a gyógyításhoz volt köze. Mintha erre vonatkozó ígéretet tenne. Meg ahhoz volt köze, hogy ő mégis létezik a beláthatatlan embertömegben, amelynek mindketten egyformán jelentéktelen részei. A fiatalember ennyi személyességtől viszont végleg megfagyott, és nem viszonozta a szemérmesen tétova és ígéretes bemutatkozást.

Ha a másik ember éppen tudni akarja, akkor nézze meg az adatait a jegyzőkönyvben, amelyet az imént egyenruhás társa vett fel. Aztán abban a hiszemben, hogy minden további nélkül folytathatja a megkezdett futását, nekilódult.

Végül is nem történt semmi.

Néhány lépés után rá kellett jönnie, hogy megint rosszul mérte föl a helyzetét és a képességeit. Megint többet föltételezett önmagáról, mint amennyit teljesíteni tudott. Hiszen valami végzetes történt, olyan dolog, amin nehéz lesz túllépnie. Ha egyáltalán sikerül megúszni szárazon. I. kötet 15A hülye beszédességével elárulta önmagát, minek bökte ki, hogy hová utazik, önszántából minek magyarázkodott. Lassított, majd ellenkezőleg, más ritmusra váltva megpróbált még nagyobb lendületet adni a távolodásnak, de remegett a combja és reszketett a térde, nem találta a saját lélegzetét, s főként a hátában érezte ennek a nyomorult rendőrnek a kihívó tekintetét.

Tényleg hosszan nézett utána, majd utasítást adott a technikusoknak, hogy rögzítsék a lábnyomát. Tenyerének izomzatában megragadt a másik ember kezének fogása, melegével feltapadt a bőrre és betapadt az izomrostok közé, ami több volt, mint kellemes, bár az érintés értékelése kétségtelenül a vizsgálathoz tartozott. Kienast, aki doktori értekezését a bizonyítási eljárás mágikus, mitikus és racionális történeti periódusairól írta, a tudományos ésszerűséget és a szigorú hivatali rendtartást követő kollégák körében nagy fantasztának számított. Kissé meg is vetették volna a módszerei miatt, ha nincsen olyan sok mindenre kiterjedő figyelme és nem olyan megbízható a tárgyi tudása.

Lassan világosodott, a távoli lámpák fényében azonban még mindig láthatóan hullott a hó.

Mintha ebben a fogásban egyszerre érzett volna roppant erőt és őrült reszketést, amit az illető nem volt képes egyeztetni. Arra kellett gondolnia, hogy a fiú talán kábítószer-függő, s akkor a szakaszosan fellépő hiány miatt ilyen idegesen koravének és elhasználtak az arcvonásai.

Még látta a vékony alakot a hóesésben a fák között.

Reménytelen, mondta magában, bár nem tudta volna megmondani, hogy reménytelensége most kire vagy mi a csudára vonatkozik.

Mintha egy másik reménytelen eset mellé kapná a sorsától ráadásnak. Amit annak a véletlennek köszönhetett, hogy nem váltották le az ügyeletben. S mintha a közelgő karácsony csak arra lenne jó, hogy elmélyüljön a komplikáció. Holott Kienastnak az újabb nyakába szakadt ügyben elvileg mindössze két primitív dologgal kellett volna foglalkoznia. Megállapítani az ismeretlen személy identitását, valamint kizárni annak a lehetőségét, hogy az ismeretlen személy halálát idegenI. kötet 16kezűség okozta. Látta előre, hogy pofonegyszerű, amit mégsem tud majd megnyugtatóan megoldani. Ez a fiú valahogy bekavar neki. A másik reménytelen esete volt az izgalmasabb, azzal több mint két hónapja foglalkozott. Egy olyan apagyilkosság, amelyet a saját apjával rendszeresen közösülő kiskorú helyett az anya vállalt magára.

Éjszakai ügyelet után különben is gyakran erőt vett rajta a csüggedtség, amit azonban követett az indokolt félelem. Természetes lustasága keres így magának ürügyet vagy magyarázatot. Kienast olyan volt, mint egy nagy macskaféle, puhaságot, melegséget és kényelmet kedvelő.

Már csak azért is jó időbe telhetett, amíg azonosíthatták a hullát, mert senki nem kereste, az ünnepek után sem keresték.

Mielőtt jegelték volna, éppen csak áteshetett az első, a legszükségesebb halottkémi vizsgálaton. A bűnügyi technikusok a holmiját is alaposan átnézték. Ekkor sem találtak sem a testén, sem a ruháin olyan nyomot, amely bármilyen erőszakos cselekedetre utalhatott. A padon minden bizonnyal szívroham végzett vele.

Habár Kienast figyelmét nem kerülte el, hogy a hullának nincsen egyetlen olyan ruhadarabja, amelyen lenne márkajel. Márpedig azokban az esetekben, amikor a személyazonosság megállapítása nehézségbe ütközik, igen nagy szolgálatot tesz. Szinte automatikusan kell utánanézni. Kabátot, zakót rögtön kifordítani, ott van a bélésbe varrva. Ingnek, pulóvernek a nyakán kell keresni, nadrágnál az övpánt belső oldalán. Zokniba, alsóneműbe olykor bele van hímezve, szőve, olcsóbb árukba ellenben inkább csak festékkel ütik bele. Néha nagyobb hasznát veszik az ilyesminek, mint az úgynevezett bertillonage-nak, annak a tizenegy azonosításra szolgáló testi adatnak, amelyet az identifikáció érdekében fel kell venni, ám többnyire semmire nem használható, íróasztalok vagy adatbankok mélyén fekszik el. Ez a halott férfi olcsó holmit nem viselt. Dr. Kienast már a harmadik vagy a negyedik darabot vette szemügyre, kesztyűs kézzel, óvatosan emelte ki a darabokat a felcímkézett plasztikzacskóiból, és amikor a márkajelzésnek megint hűlt helyét találta, a meglepettségtől önkéntelenül sziszegett.

I. kötet 17

Egyedül volt a teremben, magányos sziszegő hangjaival visszhangozott az üres, csempézett falak között.

Mert rendben, ha valaki bántóan színesnek találja a márkajelzéseket, bántja a bőrét, vagy egyszerűen nem tetszik neki, hogy megjelölték, és kibontja a kabátjából vagy a zakójából. Még az is elfogadható, ha a pulóveréről és az ingéről tünteti el, mert mondjuk a nyakát dörzsöli, de mi a túrónak bontaná le a nadrágjának a belső övpántjáról, ha ott egyszer amúgy sem látható. Mánia, de mi lehet az értelme vagy a jelentése egy ilyen mániának. Mintha dühös lett volna az élő személyre, miközben teteme itt feküdt előtte kiterítve.

Micsoda mániákus, aki minden azonosításra alkalmas jelet eltüntet a ruháiról. Mások észre sem veszik, hogy ott van-e, vagy éppen azért szeretik, mert büszkék a márkás holmijukra. Elméje automatikusan megadta a választ. Üldöztetési mánia, rejtőzködési kényszer, jogos vagy jogtalan szorongás, a nyomtalanság vágya. Nyomtalanul tűnni el az emberek között. Nézte a tetemet, nézte a holmikat.

Meghökkentően kicsi, áttetsző, fényes, szinte csillámló anyagból készült alsónadrágján talált egy kiterjedt spermafoltot. Mindenesetre olyan ember, aki szereti a kéket, kék volt minden holmija, halványkék, sötétkék.

Olyan ember, aki csupán az ing kékjében enged meg magának némi fehér csíkozást.

Sok volt ebből a kékből, túl sok.

Unalmas egy ember.

Olyan embernek kellett lennie, aki álcaként viselte az unalmas választékosságát, valójában azonban kényszeres volt vagy mániás. Ilyen egy igényes ember, miközben tombol benne a szenvedély, ad magára, elviselhetetlen ember lehetett. A szinte áttetszően finom, sötétkék pamutzoknikon szintén nem talált semmiféle jelzést. Az ezüstösen csillogó szilvakék kis alsónadrág varrása alól viszont úgy volt kivágva a márkajel, hogy egy mosástól kifoszlott nyelvecske megmaradt belőle. Kivételes darab volt. Keményen fetisiszta úriemberek viselnek ilyet. A I. kötet 18hullára pillantott, aztán szabad szemmel felmérte a tekintélyes méretű spermafolt helyét a különös fehérneműn. Tartós merevedés következménye, tartós szivárgás vagy kisebb magömlés. Magán a szövetnadrágon is lesz mit keresniük. Szinte látta a hegyes, felettébb éles bőrvágó ollót, amivel a kis márkajelet egyetlen nyisszantással kivágták.

Ez az ember mániákusan rejtélyeskedett, és valószínűleg minden órában számolt a véggel.

Vékony, csontos csuklóján nem maradt látható jele, hogy órát viselt volna, gyűrűt sem viselt. Mégis úgy ítélte, hogy inkább nős mint nőtlen. Ha nőtlen lett volna, akkor merészebb a szenvedélyben, s valószínűleg nem slipet, hanem inkább egy vörös vagy fehér szaténból készült jock strapot visel az illedelmesen szabott ruhái alatt. Puha, fekete bőrtárcájában meglepően sok pénzt találtak, de egyetlen személyes jelet sem. Ami szintén arra vallott, hogy gyorsan megvásárolható közösülést keresett magának, s a vártnál olcsóbban jutott hozzá. Végül is fekete, fűzős félcipője volt az egyetlen, ami ha nem is a tulajdonosáról, de legalább önmagáról elárult valamit; olasz cipő volt, a legmegbízhatóbb márkák közül való. Ilyen stabil olasz cipő kizárólag Londonban vásárolható. És volt még itt valami, amivel dr. Kienast hirtelenjében nem tudott mit kezdeni, a csupasz test átható illata. Egyáltalán nem volt kellemetlen illat, inkább kellemes. Mint valami fulladt női illat, amelyet ő valahol, nem is olyan régen, egészen közelről érezett vagy egyenesen élvezett.

Vagy legalábbis megcsapta valahol a fuvallata, és nem találta taszítónak.

Meglehet, hogy valamilyen másik illatra emlékeztette, s ezért érezte ismerősnek, de immár nem tudta volna visszaidézni e másikat. Azért gondolta, hogy női illatnak kell lennie, mert valamivel édesebbnek és súlyosabbnak találta, mint amilyen egy férfiak által használatos dezodor, parfüm vagy arcvíz lehet, s nem csak a holmijából áradt, hanem a testéből.

A testnek még legalább fél órája volt ahhoz, hogy végleg kihűljön, addig él az illata. Dr. Kienast igazán erős kísértést érzett, hogy úgy szaglássza végig, mint egy rendőrkutya. Nem volt mersze megtenni, I. kötet 19ám szakmai izgatottsága miatt a halott test vonzását sem tudta volna elhárítani. Beleszaglászott a levegőbe, úgy érezte, mintha az affektált illaton átütne az állott dohány keserűsége. Mintha ő egy ilyen parfümtől azért inkább tartana. Tulajdonképpen mulatott a saját pillanatnyi gyávaságán.

Semmi kétség, a halott ujjain ott voltak azok a sárgásbarna elszíneződések, amelyek szenvedélyes dohányzásra utaltak.

Cigarettát, öngyújtót vagy más tűzszerszámot mégsem találtak nála. A pad alatt találtak fekete bőrtokban egy kulcscsomót.

Maga a test tiszta volt és érintetlen. Érintetlen, ez volt az első szó, amely eszébe jutott róla, amikor még odakinn lecsupaszították előtte, ő pedig a reflektorok fényében elkezdte forgatni az óvatosan lehúzott holmikat. Ezért is volt olyan feltűnő az illata. Egy olyan ember teste feküdt kiterítve, aki valószínűleg vonakodva ért hozzá bárkihez és bármihez. Fetisiszták között nem ritka jelenség. Csupán a legerősebb késztetéseiknek vagy a legátütőbb vonzalmaiknak engednek. Nem egymással, nem a másikkal, hanem a másik testét érintő szimbólikus tárgyakkal lépnek kapcsolatba. S ilyen értelemben tényleg mindenben elütnek a közönséges városi egoistáktól, akik még a másik jelenlétében is kizárólag önmagukkal foglalkoznak.

Ahogy nézte a csaknem szőrtelen, sima, arányos tetemet, Kienastnak eszébe ötlött, hogy száraz ember. Akkor találkozott először testi szárazságot vagy nedvességet megjelenítő fogalmakkal, amikor az antik nyomozási technikákat tanulmányozta a szakdolgozatához, és görög orvoslásról szóló eredeti szövegeket olvasott. Száraz emberekhez az ilyen halálnem nem illik. Galénosz szerint a szívszélhűdés a nyirkos vagy a nedves emberek halálneme.

Azt a futó ötletet sem tudta volna elhárítani, hogy az illat a férfinak nem a sajátja, ez nem az ő illatszere, nem illeszkedik, hanem utolsó óráiban egy másik testről ragadt át rá.

Amikor az ember félrelép, akkor mindig hazavisz magával egy idegen, nem illeszkedő illatot. Hiába zuhany, szappan, dörzsölés, ezek az I. kötet 20idegen illatok, legyenek taszítóak vagy éppen édesek, hihetetlenül ragaszkodóak.

Néha oly áthatónak érzi másnap, akárha orrlyukának finom szőröcskéi között ült volna meg, s nem tehet mást, enged a bűnös vonzásnak, a forrásához egyszerűen visszamegy. Dr. Kienast nagyon korán nősült, ugyanilyen gyorsan vált el a félrelépések miatt. S amint e tagadhatatlanul jó érzésektől vezetve a halott ember társaságában az édes visszatéréseiről ábrándozott, eszébe ötlött egy rekedt hangú, okos asszony, akiről senki nem mondta volna meg, hogy titokban tébolyult, szenvedélyes, megveszekedett hadjáratot folytat a saját csúnyasága ellen, s ezért az illatszereknek, kenőcsöknek, arctejeknek, fürdőhaboknak, rúzsoknak és púderoknak sehol nem látott arzenálját rejtegeti tágas fürdőszobájának zárható polcain, habár szakmája szerint illatok megítélésével foglalkozik, s így a kozmetikumokkal szemben elvileg mértéktartóbbnak kéne lennie. Tudhatná, hogy sokat el nem ér velük. Ő biztosan meg tudná mondani. Bizonyára fölismerné a súlyos illatot a mélyére rejtett fanyar ízeivel, gondolta, és sürgető gondolatából következett, hogy orrához emelje a halott férfi sötétkék gyapjúpulóverét. Esetleg ő maga is fölismeri.

Netán az asszony csak azért jutott az eszébe, mert az ő testéről ismeri.

Érezni vélte az inak feszültségét, izmainak finom és fegyelmezett reszketését.

A test nem felejt.

Ez az asszony némán, tátogva élvezett el, csupán pillanatokkal később ordított, amikor élvezetén már túljutott, ám akkor is mintha vissza akarta volna nyelni magába. De nem, a sötétkék pulóveren alig érződött a parfüm illata, erősebben hatotta át a dohányfüst.

És akkor a parfüm mégiscsak a testéből árad így.

A hideg neonfénnyel kivilágított teremből két csapóajtó nyílott a folyosókra. Az egyiken tolták be a hullákat, a másikon áttolták a jegelőbe és onnan szállították hivatalos boncolásra. Az egyik csapóajtó I. kötet 21szárnyai csöndesen kotyogtak egymáson, mert valahol bizonyára nyitva felejtettek egy ablakot.

Dr. Kienast nem hallott lépteket a folyosóról. Miközben fülelt, a telefon megcsörrent mellette az idegen íróasztalon, ettől kissé összerezzent, csöngött, de nem vette fel.

Szakmai kíváncsisága nem először sodorta kritikus helyzetbe, s olykor a saját jó ízlésén vagy akár a törvényeken is túl kellett magát tennie. Ha nem így lett volna, akkor bizonyára a bűnözők észjárását sem követheti, nem is választja ezt a pályát. A pulóvert letette, vette a kék-fehér csíkos inget, s immár teljes bizonyossággal meg tudta mondani, hogy az ismeretlen férfi nem ebben az ingben, minden valószínűség szerint nem ebben a pulóverben töltötte életének utolsó napját, hanem délután átöltözött, vagy kora este, helyesbítette gyorsan önmagát. Ezek igen egyszerű dolgok. Még érződött a holmikon a mosószer és az öblítő, netán a szekrénybe helyezett szagosító illata. Az utolsó óráit pedig biztosan egy dohányfüsttől erősen áthatott helyen töltötte el, kocsmában, bárban, olcsó étteremben, egy társadalmi állásához méltatlan helyen.

A parfüm csupán az ing szárnyainak alsó harmadán és az alsónadrágon volt érezhető. Ezen egyébként illatként is érződött a gyorsan romló sperma. A telefon még mindig kicsöngött, de különben semmi mozgást nem lehetett hallani. A tetem lábához lépett, s mint aki embertársának porhüvelyétől kér elnézést mindazért, amit most tenni fog, megérintette a halott lábfejét, majd az ágyéka fölé hajolt. A telefon ekkor hallgatott el, ismét hallani lehetett, amint a léghuzatban a csapóajtó két szárnya tehetetlenül egymáson kotyog. A szemét talán önkéntelenül, talán azért hunyta le, mert nem akarta ilyen közelről látni a halott ember szeméremtestét, ha már egyszer megszagolja. Azonnal megcsapta orrát a pénisz átható illata. Egyébként minden úgy volt, ahogyan arra számított. Ezzel a pénisszel legfeljebb orálisan közösültek, de nem vaginálisan és nem análisan, a szekréciós vizsgálatból a tényállás majd egzakt formában is megítélhető lesz. A súlyosan illatozó parfüm a sűrű, gazdag fanszőrzeten és a has ék alakban felnyúló ritkásabb, I. kötet 22erősen őszülő szőrzetén kenődött el, innen áradt szét a teremben. Nem akart egyetlen pillanatot sem elvesztegetni. Lépéseket hallott közeledni a folyosóról, de mielőtt a halottkém még visszatérhetett, ellenőriznie kellett az észlelést. Sem a mellkason, sem a hónalj környékén, sem a fül mögött nem talált illatot. Ezek voltak az utolsó kérdéses helyek, s immár valóban úgy érezhette, hogy mindent megtett és mindent megtudott. Nem a halott ember saját parfümje volt, hanem egy frissen feltett idegen parfüm, amely aztán elkenődött a testén.

A csapóajtó két szárnya éppen kivágódott, amikor a fejét fölemelte.

Mint aki hullával csókolózott.

A csapóajtó hangjára rögtön hátrafordult, mondta, a maga részéről készen van.

Talált-e valami biztatót, kérdezte kedélyesen a halottkém.

A Kórbonctani Intézet ügyeletes orvosa volt, akivel a nyomozó szívélyes napi kapcsolatban állt. Ami azt jelentette, hogy a csendesebb vagy olykor a hangosabb súrlódások sem voltak közöttük elkerülhetők, ezzel azonban, ahogy mondani szokták, bőven együtt tudtak élni.

Inkább rád hagyom, válaszolta Kienast előzékenyen, de igen hálás lennék, tette hozzá a zavar legkisebb jele nélkül, ha te is megszagolnád a hasát és a fanszőrzetét. Valamilyen parfüm, illatosított szappan, vagy nem tudom, mi a szösz.

Talán fölismered, tette hozzá.

A kollégák néha puszta önvédelemből úgy tettek, mintha nem hallanák, amit dr. Kienast mond, kér vagy óhajt. S nemcsak azok, akik távolabbi kapcsolatban álltak vele, hanem a közvetlen beosztottjai is. Többnyire tegeződtek egymással ebben a körben, de ezzel együtt igyekeztek őt a mániáival együtt jó távol tartani. Csodabogárnak számított, akire rá kell hagyni bizonyos dolgokat, s megálljt parancsolni, mielőtt az ember sötét vagy tisztátalan ügyletekbe keveredne. Most is így történt. Dr. Kienast egy ideig várt, a másik ember netán mégis megteszi, de nem tette meg. S nem azért, mintha rosszallását akarta volna így kifejezni, hanem akárha egyáltalán nem hallaná a felszólítást.

I. kötet 23

Dr. Kienast jobbára elképedt és fortyogott magában.

Nem érhette fel ésszel, hogy mások miként érhetik be oly kevéssel és hová teszik a természetes emberi érdeklődésüket vagy a professzionális kíváncsiságukat.

Amikor elkészült a kötelező vizsgálatokkal, a halottkém úgy nyilatkozott, hogy az ismeretlen, mintegy ötvenöt éves, ápolt és jól táplált férfi halála a legnagyobb valószínűség szerint néhány perccel annak előtte állhatott be, hogy a hajnali futó fölfedezte.

Ám elképzelhető, hogy valamivel mégis később.

Sőt, talán még az is elképzelhető, vetette közbe dr. Kienast epésen, hogy még mindig él.

Ez az ember nagyon friss halott, válaszolta erre kicsit sértett hangon a halottkém, nézd meg, kérlek, igen. Felemelte az élettelen kezet, mutatta a körmeit, majd visszaejtette. S mintha még mindig nem lenne elég, belenyomta az ujját a comb izomzatába.

Meglehet, magyarázta, hogy éppen abban a tíz percben mondta fel a szolgálatot, amíg a rohamkocsival együtt a helyszínre értetek. Ha ez a hajnali futó valamivel előbb bukkan rá, vagy előbb jelenti be, vagy nem vacakoltok annyit, akkor a mentők minden bizonnyal életre kelthették volna még.

Dr. Kienast megkérdezte, hogy maga a test vajon nincsen-e túl jó karban ahhoz, hogy szívgörcs végezzen vele.

A halottkém erre megkönnyebbülten fölnevetett, mondta, ne kérdezzen már ilyen ökörségeket, úgy beszél, mint egy műkedvelő.

Na, nem, mentegetődzött erre Kienast, csupán azért teszi fel a kérdést ilyen ostobán, mert azon gondolkodik, hogy nem egészen másutt kéne-e keresgélniük.

Ha szőrszálhasogató akarna lenni, válaszolta a halottkém, aki nem nagyon értette, hogy Kienast hová akar ezzel kilyukadni, akkor első ránézésre valóban azt mondaná, hogy nem indokolt, ám ebből nem lehet ítélni.

Várják meg a boncolást, tette hozzá némi hallgatás után.

I. kötet 24

Nem úgy néz ki, mint egy elhasznált test, erősködött dr. Kienast.

Nézd meg a lábát, nézd meg a mellkasát, pocakot sem eresztett, úszott vagy teniszezett, vagy mit tudom én, valami erőset csinált. S jó lenne, ha mintákat vennének majd a hasáról és az öléről, tette hozzá mintegy mellékesen, az alsónadrágján van egy jókora spermafolt, s kérlek, ugyanígy az ánuszból is.

Ki tudja, a sperma talán nem a sajátja. A közösülés módjáról szintén tudni kéne valami közelebbit. Ami a pénisz küllemét illeti, nem arra vall, hogy anális vagy vaginális örömben lett volna része.

Nagyon sajnálja, válaszolta a halottkém türelmetlenül, de most felelőtlenség lenne többet mondani, vagy bármi mást. Tüzetesebben meg kell néznie, hogy mi történt. A spermát persze majd rendesen megnézeti. Kienast doktortól bizonyára megkapja a szükséges kívánságlistát, ahogy szokásos, miként máskor is. Ami pedig a lábát vagy az erősportot illeti, fiatalabb korában szerinte inkább kerékpározott.

Hogy ez nekem nem jutott eszembe, kiáltotta meglepetten a nyomozó.

Az érduzzanatok, persze, ez kerékpározott.

Aztán tényleg minden ment a maga rendes útján.

Azokban a dúlt napokban egyébként is elég sokan haltak meg agyvérzésben, szívszélhűdésben, váratlanul, hirtelen, de ezeknél találtak személyes okmányokat.

Hol kimelegedett, mintha tavasz készülődne, hol meg zuhant egyet a hőmérséklet, ordítóan hideg lett. Száraz hideg, hószállingózással. Mintha az általános felforduláshoz az időjárás is hozzátenné a magáét.

A hullát a másik ajtón tolták ki, és betaszították az ideiglenes helyére. Valamennyire lehűtve itt fog várakozni a boncolásra és a preparálásokra vonatkozó ügyészi engedélyre. Volt ugyanis még a nyakán egy kis folt. Valaki hátulról ölelhette át, meglephette, s ajkával oly sokáig és oly hevesen tapadt rá, kicsókolta, ahogy magyarul mondanák, talán harapta, véraláfutást okozott vele. Valaki, aki talán régóta nem látta már. Erről egyikük sem beszélt, bár mindketten tudták, hogy a nyom rögzítését I. kötet 25azonnal el kell végezni. Fogászati viasszal öntik le, a negatívot fogászati gipsszel öntik ki, s így akár perdöntő lenyomatot kapnak egy idegen ajakról vagy fogsorról, lehet a tettes ajka vagy az utolsó tanú fogsora.

A diák vallomását egyelőre senki nem vethette össze a halottkém véleményével.

Azt sem kérdezte senki, hogy egy ilyen láthatóan jól szituált úriember vajon mi a fenét kereshetett éjnek idején vagy hajnalok hajnalán a hírhedt parkban, illetve ha nem volt még olyan rég halott, akkor mégis miként ült meg a vállán és a karján a hó. A nyomozónak még különben is egy sereg más dolga akadt az apagyilkos lány ügyében. Meg azt is tudta jól, hogy amíg a krimináltechnikai eredmények nincsenek a kezében, nem érdemes az ügyön töprengeni. Az anya nem önfeláldozásból vállalta magára a gyilkosságot. Ez volt az egyetlen esélye arra, hogy felmentsék. Ha a lánya bevallotta volna tettét, akkor az anyát folyamatosan elkövetett bűnrészesség miatt ítélhették volna el. Néha jobb is volt, hogy az ügyeket Kienast szépen elaltatta magában, s hagyta, hogy a tudatában csöndesen tovább dolgozzanak. S amikor délután az álmosságtól félájultan épp csak annyi ereje maradt, hogy sietősen postázza a néhány elkészült papírt az ügyészségre és a szövetségi nyomozóhivatalhoz, pillantása ismét ráfutott a fiatalember nevére, Döhring.

Érdekes, hogy az ilyen súlyosan neurotikus figurák, ha tehetik, pszichológiára meg filozófiára iratkoznak be. Ami aztán inkább rontja, mint javítja az esélyeiket. Néhány év alatt okosabbak lesznek, amivel persze nem feltétlenül tudnak meg többet a maguk bajáról.

Elnevette magát, s amikor a fiatalember címéhez ért, Fasanen utca, elégedetten bólintott az önelégült nevetéshez. A fiatalember nyugodt lehet, szépen okosodhat, gondolta róla, nem kell nyomortól tartania, majd gyorsan borítékba tette, illetve a futó ügyek közé sorolta a frissen megnyitott dossziét.

A diák pedig a következő nap hajnalán, ahogyan korábban tervezte, el is utazott a városból.

I. kötet 26
A teremtő akarta így

Mikor elhagyta a várost, mindig olyan érzése támadt, mintha valamiről végképp lemondana, valamit végzetesen elmulasztana. Nem sokat adott az érzéseire, mert e futó érzések, amelyeket valamiként mégiscsak tudomásul vett, mindenképpen sértették az életelveit.

Az érzelmes embereket megvetette, egyáltalán, elutasította az érzelmeket. Nem beszélve egy ilyen önkéntelen és csillapíthatatlan reszketésről, amely aztán teljesen összezavarta. Olyan zűrzavarokra és felindulásokra emlékeztette, amelyeket különben gondosan kivetett az emlékezetéből. Nem tudta, honnan származhatott, azt sem tudta, végül is miként távozott a csontjaiból és az izmaiból a reszketés, de úgy ítélte, hogy az előző napon túl sok volt az emócióból, s ezért jobb az egészet minél előbb felejteni. Ezzel sem akart foglalkozni, a felejtéssel. Helyesebben azzal foglalkozott, hogy a felejtést is mielőbb elfelejtse.

Innen nézve olyan volt a város, mint egy végeérhetetlen és sivár rendező-pályaudvar. A vonat váltókon csattogott át, nyírfák nőttek az elhagyott sínpárok között.

Ha komolyan vette volna, ha nem utasította volna el, ha megengedte volna önmagának, hogy az érzései nyugodtan munkálkodjanak, akkor igen közel kellett volna engednie magához a saját keserűségét, a társtalanságát, mindazt, amiből a boldogtalansága származott, s amit aztán végképp nem tudott és nem akart tudomásul venni.

Két éve élt a városban, de nem voltak sem ismerősei, sem barátai. Mivel mással indokolhatta volna, mint hogy a saját elhatározása szerint van így.

Nem azt mondta, igen, én egy idejekorán megkeseredett, elég szomorú ember vagyok, s azért választottam magamnak ezeket a tudományokat, hogy az érzéseimet felvértezzem az állandó szenvedéssel szemI. kötet 27ben és az elmémnek is legyen az ásítozó kétségeim ellenében valamilyen eszköze, netán a végére járhassak mindannak, amitől szenvedek.

Emberek, kiáltotta volna, én egész nap úgy teszek, mintha minden rendjén lenne, ettől azonban még jobban szenvedek. Segítsetek, valaki, bárki, jöjjön, ne kopogjon, törjetek rám, bármikor. Nem, ő éppen fordítva tette, fordítva gondolkodott. Érzéseit csupán azért engedte közel az eszéhez, hogy az elméje minduntalan lebírja a lelke nyűgét. Így is ment minden rendesen a maga útjain. Azt mondta magának, hogy az ember eleve társtalan lény, minden ember társtalan, s akkor csapják be legjobban önmagukat az emberek, amikor szaporodási ösztönükben ürügyet keresnek maguknak a tartós társulásra, s azt állítják, hogy egy másik emberben találtak volna rá a híres boldogságukra. Majd megnézhetik magukat. Ez lesz a legnagyobb bánatuk. Tudják előre, mégis csinálják. Ő azonban szerencsésebb, mert nem hajlamos az ilyen jellegű öncsalásra. Látja, hogy mások egész nap mást nem tesznek, mint egymást gyűlölik, hiányolják, kívánják, imádják, birtokolják, ő viszont senkit nem kíván, neki nem hiányzik senki, nagyon jól megvan önmagával, így aztán nincsen kit kínoznia és gyűlölnie. Gyümölcsöző állapot, elfogulatlanul szemlélheti, hogy mit művelnek egymással ezek az egymásnak és önmaguknak kiszolgáltatott szerencsétlenek.

Igazán nem sajnálta őket.

Döhringnek elég hűvös és elutasító volt a modora ahhoz, hogy senki ne akarjon közel férkőzni hozzá, a külleméről pedig inkább azt lehetett volna mondani, hogy semmi szabálytalanság, ám inkább közömbös, mint izgató vagy érdekes. Lényegében mindenkit megvetett, beleértve azokat a halott szerzőket is, akiket szívesen olvasott. Ezeknek is telve volt az életük mindenféle gusztustalan, zavaros ügyekkel, ami aztán meg is látszott a halhatatlan műveken. Ebbe az utcába ő bizony be nem megy, habár mindarról, amiről szenvedélyesen gondolkodott, nem volt kivel beszélgetnie, mivel őt ténylegesen nem szólította meg senki, hogy erről vagy arról a témáról szívesen eszmét cserélne vele vagy éppen a gyöngédségére lenne szüksége.

I. kötet 28

Amíg a vonat el nem hagyta a várost, kibámult az ablakon.

Mint aki megpróbálja magát visszatartani, vagy abban reménykedik, hogy ezek a csapzott kertek, kormos tűzfalak, vigasztalan pályaudvarok és ólmos hátsóudvarok legalább a tekintetét visszatartják, nem engedik el. Mennyire jellemző volt rá, ahogy az ölében mindeközben nyitva tartotta a könyvét, amelyet olvasni fog. Mintha mindig kényszeresen jelezné, én kérem elfoglalt ember vagyok, engem bizony fölöslegesen ne zavarjatok.

A fejét nem tudta elfordítani, nem akarta elengedni a várost.

Tartott tőle, hogy amíg nincsen itt, amíg távol lesz, addig valamivel megvádolhatják. Nem azon töprengett, hogy mit tett, mit mulasztott el megtenni, képzelete mit tesz, vagy mi történik vele így, hanem mintha valamit csupán rosszul mondott volna el ennek a nyomozónak. Nem csak fedetlenül hagyta volna önmagát, hanem beszédességével a beláthatatlan és kellemetlen következmények tömegét zúdította volna önmagára. Az előző napi idegláznak ugyan semmiféle külső jele nem maradt, legfeljebb egy jelentéktelen nátha, szipákolt. Aki nézte, látott egy szigorú, nyugodt, magasra nőtt fiatalembert, aki most kissé elábrándozott, de valamiként a sejtjeiben áradt szét, agyának valamely lényeges centrumát öntötte el és fertőzte meg az előző napi láz. A sajátosan szerkesztett, törékenyen fölépített belső világot dúlta szét, amelyben eddig elszigetelten élt; megnagyította, fölpuffasztotta emlékezetének és képzeletének egyes tárgyait, s immár tényleg alig valamit hagyott a beáradó külvilágnak. Amikor hajnalban beszállt a vonatba és kinyitotta a kupé ajtaját, gépiesen köszönt a benn ülőknek, s amikor néhány óra múltán fölállt, ugyanilyen gépiesen elköszönt.

Volt egy útitársa, akit a moccanatlanságával egyenesen lenyűgözött, de ezt a fiatal nőt sem vette észre.

Düsseldorfig utazott, ott be kellett várnia az ikerhúgát, aki Frankfurtból érkezett, addig azonban volt még négy egész órája.

Az űzött és rámenős emberek undorító tömegétől visszhangosan I. kötet 29zúgott a pályaudvar hatalmas csarnoka és valamennyi járata, amikor végre megérkezett.

Ritkán utaztak haza, ezeknek a hazautazásoknak azonban megvolt a maguk rítusa, amelyet eleddig soha nem jutott volna eszébe megsérteni. Olyanok voltak a düsseldorfi órák, mintha a család és a környék, mindaz, ami ismerős, fokozatosan fogadná vissza magába. Habár nem akarta, hogy bárhová visszafogadják. Tartott az ikerhúgától, legalább ne lány lett volna, aki túl közel van hozzá, nem akarta a családját. Ki akart volna törni, de azt már nem tudta megmondani, hová kívánkozik. Ki ebből a családias hálóból, mely lefogja és örökösen visszahúzza, ki a nők közül. Az ipari kamerák lencséi alatt emberek mozogtak a csomagmegőrző szekrénysorai között, s ők is milyen nevetségesen. Mindegyik a legbiztonságosabb szekrényt kereste, ahonnan aztán biztosan nem fogják ellopni a holmiját. Döhring valósággal tüntetett vele, hogy a legelső, a legkézenfekvőbb szekrénybe löki be. Törött sörösüveg cserepei csikorogtak a talpa alatt, a sarokban egy hajléktalan bűzlött, a sörösüveget valószínűleg ő ejtette ki a kezéből, de most részegen hortyogott.

Aztán a szokásos úton indult el a nagynéni lakására, aki ilyenkor gazdag reggelivel várja.

Ezek voltak a közös óráik, amelyekre mindketten némán készültek.

Mintegy tíz percet kellett gyalogolnia, de az utcába már nem fordult be.

Amivel tényleg egy sokéves, az öntudatlan gyermekkor homályába visszahajló játék szakadt meg. Játékuknak az volt a lényege, hogy a szép nagynéni lenne az ő kedvenc nagynénije, s ők ketten aztán a saját primitív és elég közönségesen nyárspolgári családjuk ellenében, kölcsönösen és tüntetően imádnák egymást. Mintha azt kívánta volna tőle, hogy a függetlensége érdekében a húga ellenében imádja a nénit. Tényleg mutatós jelenség volt a nagynéni, szórakoztató, vidám, jómódú ötvenes, aki a divatszakmában dolgozott, évtizedek óta egy tartósan jó nevű olasz világcéget képviselt, és szigorú, majdhogynem aszkétikus, viszonylag szabad életet élt. Nagy utazásokat tett szerte a kontiI. kötet 30nensen, ahol egészen eldugott helyeken kivételes szakmákat űző személyeket foglalkoztatott, gyöngyfűzőket, lenszövőket, csipkeverőket, paszománykészítőket. Valószínű, hogy inkább neki volt szüksége rá, hogy legyen egy kedvenc unokaöccse, akitől sokat remél, akinek a léte azonban nem kötelezhette olyasmire, amit a saját gyermekével szemben kellett volna vállalnia, s mivel annak idején esze ágában nem volt gyermeket szülni, ő csábította bele a kisfiút ebbe a végeérhetetlen játékba. Ténylegesen elválasztotta az ikerhúgától. Olyan szellemi és financiális lehetőségeket ajánlott föl neki, amelyek kisegíthetik a családi fészekből, a törzsi kötöttségek közül ki a nagyvilágba.

Mindenesetre ezt a veszélyes játékot játszották, hogy lehetséges lenne.

A nagynéni a Hofgarten szomszédságában lakott, igen drága lakásban, s ebédlőjének három magas ablakából rá lehetett látni az ősrégi kert hatalmas fáira. Düsseldorfban aznap nem volt valami hideg, de az ég sötét, a szél a csupasz fák között szinte ordított. Döhring ebbe az ismerős parkba vette be magát. Elfelejtette az ikerhúgát, akire a család ellenében szőtt összeesküvés miatt mindig idegenkedve kellett gondolnia, elfelejtette a nagynénjét, a gazdag villásreggelit, az időpontokat és a kötelezettségeit, helyesebben mindezek a dolgok tudatának legszélére szorultak, ahol maga is alig érhette el.

Egyetlen dolog érdekelte, a halott ember, a halála, avagy maga a halál, hogy mi történt a szeme láttára, amivel mégsem tud elszámolni senkinek. Ment, semmivel nem törődött, ez jól esett. Tudta, hol van, tudta, mit kéne csinálnia, de közömbössé vált minden iránt, ami körötte mozgott és élt. Illetve minden gondolatától függetlenül az a kérdés foglalkoztatta, hogy nem lát-e halottat a padokon, a bokrok tövében vagy a fák között. Csupán néhány mókust látott, olykor egy félénk vadnyulat. Mintha bizony a halott embernek lennének még kilátásai, s ezek a kilátások egyenesen az ő éberségétől függenének. Mintha rá lennének bízva a világ elhagyott parkjai, s valamennyit át kéne kutatnia. Az is érdekelte, hogy a halott ember miként fogja megtalálni a I. kötet 31hozzátartozóit, illetve miként találják meg a hozzátartozói őt. Van-e bárkije. Végül is jóra fordul-e a sorsa, ha egyszer ilyen elhagyatottan és utálatosan kellett egy közparkban elpusztulnia, s mit tehetne mindezért. És akkor a halál egyáltalán mit jelent. Miként hozhatná helyre, amit tett. Vagy amit éppen nem tett meg. Egyszerre izgatta és kínozta a lehetőség, hogy még valamit tehetne, amit minden pillanatban elmulaszt, mert nincsen ott, helyesebben elmúlt és visszahozhatatlan, illetve mások tesznek valamit helyette, holott neki kéne megtennie.

A halottat nem lett volna szabad elhagynia.

Ugyanakkor tudta, hogy elég veszélyesek a kérdések, jobb lenne mielőbb elfelejteni. Mindennap különben sem talál hullát a parkban. Ha abban a parkban megtalálta, akkor ebben a parkban biztosan nem fogja megtalálni. A katasztrófa mindig egyszeri, kétszer nem következhet be. Habár nincsen rá szabály, hogy az egyik katasztrófa ne szülhetne nyugodtan egy másikat. Minden pillanatban abban reménykedett, hogy most aztán tényleg el fogja felejteni, mert el akarja felejteni, azért jött ide, hogy elfelejtse. Akarja. Legfeljebb egy másik hullát találhat, egy vadidegen hullát. Mintha a szél kisodorná alóla a kavicsos úton csikorduló lépteit, a lépés érzetét. De megfigyelte, hogy éppen azért nem tud mással foglalkozni, mint az ismerős hullájával, mert állandóan csak azzal foglalkozik, hogy most már aztán igazán felejtse el. Állandóan forgatta az elméjében, hogy mi hogyan történt, mit csinált és mit nem csinált, mert a lehető legtökéletesebben vissza kívánta idézni, amit el akart volna felejteni és a nyomozónak el kéne mondania. És ettől aztán tényleg minden teli lett ezekkel a hullákkal, amelyeket majd megtalál. Nem értette, hogy mit miért tett, valójában abban sem volt biztos, hogy ő tette-e, amit tett, s valamit nem ő mulaszt-e minden pillanattal.

Semmit nem értett, csak látott egy filmet önmagáról, mely hol megszakadt, hol pedig egészen másutt villant fel és folytatódott.

És akkor ebben a viharosan zúgó, csupasz, téli parkban egy olyan képtelenség jutott az eszébe, amely megállította.

I. kötet 32

Észre sem vette, hogy meg kell állnia, mert arra gondolt, hogy biztosan a teremtő akarta így.

Én vagyok a leghűségesebb kopója.

Még soha nem gondolt rá, hogy lenne teremtője, vagy teremtője lenne ennek a világnak, amelyet ismer vagy nem ismer. Arra sem gondolt még soha, hogy valamit akarhatna tőle a teremtője. Rajtam kívül senki nem végzi el. Világosan látta, hogy mit kell elvégeznie, a gondolattól nagyon könnyű lett, igazán megkönnyebbedett, talán egy kicsit boldog. A kopó szerepe is megtetszett neki, a szaglászása, a loholása, a vizelései. Megérezte a folyó közeli illatát. Vagy valamilyen rejtélyes okból hirtelen jelentősége lett a nagy víz közelségének, ennek az óriás folyamnak, a Rajnának, amelyet innen nem láthatott, a szél sodra mégis telitömte az orrát a hideg illatával. Lélegezni alig tudott tőle, mintha túl sok lenne a levegője. Most aztán a végére ért a töprengéseinek és a zavarának. Immár tudta, mit kell tennie, s ettől aztán nagyszerűnek találta, úgy élvezte önmagát, miként a levegő valamennyi illatát.

Nincsen más választása, nem hagyhat egyetlen homályos pontot sem, mindent be kell vallani, és mindent be fog vallani.

Szabályos elhivatottságot érzett erre.

Látta magát, amint pofájában az elejtett vaddal fut a gazda felé, akiről azonban nem tudta volna megmondani, hogy nő-e vagy férfi, hiszen a teremtő volt, és a teremtőnek teste nincs. Azt is fölmérte magában, hogy elhatározása végrehajtásához még valamennyi erőre szüksége lesz, s ez a szükség közvetlen kapcsolatban áll a folyó átható illatával, az illatokkal, a zúgó vérbőséggel, a túl sok levegővel.

A zsákmányt meg kell szereznie. Mintha azt mondta volna magának, hogy a folyót kell megszereznie.

Egy kavicsos út közepén állt a felhőktől minduntalan bezáródó és gyorsan nyíló ég alatt. Fel kell adnia önmagát. S bár semmi nem tudta volna megmásítani az elhatározását, azért egy kicsit előre fájt. Kitárni a mellét. Legalább ennyire tartott attól, hogy ismét magán érezze doktor Kienast csökönyösen átható, csaknem mélabús, kihívó tekintetét. I. kötet 33Minden halálos veszélyével együtt az ismeretlen ember testét is megkívánta. Ettől a kicsit mindig mosolygó, megbízható barna szempártól legalább annyira nem tudott megszabadulni, mint ahogy az ismeretlen halott alakjától, a finoman fehérlő éltől, a fölfedezés bűvös hűvösétől.

Még lélegzett, hevert a padon, lecsüngött a karja, hullott rá a hó.

Kiment a folyóhoz, bár nem kelt át a széles úton, nem ment le a partra, csupán messziről látni. Ezzel jelezte önmagának, hogy mindez közel sem végleges, hanem erőt gyűjt, időleges, végeredményben más, fontosabb dolga van. Innen nézve látszott csak igazán, hogy a város milyen végtelenbe nyúló pusztaságon, milyen hatalmas ég alatt fészkelte el magát. Ahová ellátott a szem, mindenütt pusztaság, az égbolt pusztaságán felhők vonultak a maguk útjain. Két irányban rohantak át az autók a földi pusztaságon, a vízen pedig erősen megrakott uszályok vonultak megmerülve, méltóságteljesen. A meder csordulásig telve volt, vastagon szétterült, ólmosan világított a szélfútta felszíne. Sokáig állt a szélben, s egyáltalán nem volt tisztában vele, hogy milyen hosszú idő telik el. A nagynéni mintegy másfél órája vár rá, miközben ő abban a hiszemben mászkál és bámészkodik, hogy percek telnek. Élvezte a világ zúgó, zajongó, hűvösen csapongó telítettségét, ürességét, sűrűségét, laposságát. A folyóról jött, a háta megett összecsapott, a park csupasz fáin átzúgott a szél. Ám a ritmusos zúgáson még áthatott a város egyenletes zajongása, amelybe aztán néha beleszóltak a vontatóhajók panaszos kürtjei. Ezek hosszan visszhangoztak az egymáson átúszó, néma felhők alatt, a felhők nyílásai pedig mindig maguk mögött hagytak a földön néhány gyors, vagy éppen lusta fényjelet. Mintha fényszórók pászmáit villantanák föl vagy húznák át a lapos táj felett, kiderült, elsötétedett, váratlanul oly sötét lett, akárha alkonyodna, majd mégis átragyogott egy pillanatra, s ég, víz, föld fellüktetett, megcsillantak a járművek páncéljai, majd megint csak elhomályosult. Nem volt vége semminek. Valószínűleg éhsége figyelmeztette rá, hogy elhatározását tényleg ideje lenne végrehajtani. Eszébe jutott a nagynéni terített asztala, a villásreggeli. Megfordult, visszaindult, most azonban nem a sétaúton, nem a fák alatt folytatta útI. kötet 34ját, hanem abba a csöndes mellékutcába tért be, ahol a parkra néztek a tartózkodóan előkelő, magas ablakok.

Ismerős volt itt, tudta, hol talál telefonfülkét. Embert nem látott sehol, senkivel nem találkozott.

Először a tudakozót hívta, ám a keresett rendőrségi hivatal telefonszámát nem volt hová, nem volt mivel följegyeznie, s ezért a körme élével, amolyan emlékeztetőként, rávéste a telefonkönyv sárga, lakkozott fedelére. Sem a négyes nem sikerült, sem a nyolcas, egy pillanatig tétovázott, majd mégis egy másik számot ütött be. Gyorsan legyen rajta túl.

S ahogy az már lenni szokott, pontosan azzal nem számolt, amire pedig igazán számíthatott.

A nagynéni ugyanis odaföntről látta őt.

A várakozás dühétől hajtva már legalább fél órája járkált tehetetlenül a lakásban, s éppen akkor állt meg ebédlőjének ablakánál, amikor Döhring a telefonfülke felé tartva megjelent az utca túlsó oldalán. Meglepettségében a nagynéninek rákoccant a feje az üvegre, kevéske mélyvörös rúzs ottragadt. Nem értette, miért onnan jön, ha egyszer a vonatról éppen az ellenkező irányból kéne érkeznie, s különben sem a park felőli oldalon nyílik a ház bejárata. Ha meg ennyi késés után itt van végre, akkor mi a csudának megy be a telefonfülkébe. Látta, amint a telefonfülkében eltűnik, de mást aztán nem láthatott, hiszen három emelet magasából, éles szögben pillantott alá. Néhány másodpercig az ablaknál várta a telefoncsöngetést.

Igazán ritkán engedhette meg magának valaki, hogy így megvárakoztassa őt.

S amikor mégsem történt semmi, nem jött a megváltó csöngetés, visszasétált a szépen megterített, immár értelmetlenné vált asztalához.

Fegyelmezte önmagát, ám dühödten kopogott a padlón a magas cipősarok.

Szórakozottan ivott a kihűlt teából. Az embernek állandóan el kell magát valamivel foglalnia. És mintha azt is elfelejtette volna rég, hogy valamivel őt is meg lehet bántani.

I. kötet 35

Halálos csönd volt a nagy lakásban. Két kézzel fogta a hideg csészét, nem tette vissza a tányérjára, most nem akarta a tompa koccanást. Az ajtók sarkig kitárva álltak, át lehetett látni a szobákon. A magas ablakok tökéletesen kizárták a szél zaját, de a szemközti falon ott hintáztak az ágak halovány, téli árnyai.

Azokban az években a jómódú emberek már jó ideje kiszórták a lakásaikból a korábbi évtizedekben fölhalmozott tárgyakat. Lecsupaszított terek maradtak. Amihez a mértéktelen háborús pusztítás is hozzájárulhatott, az elpusztult német városok. Üres, világítóan fehérre festett falak, csillogó padló vagy parketta, néhány világítótest, amelyek hideg, átható, klinikai fényeket árasztottak, néhány véletlenszerűen ottfelejtett bútordarab. A nagynéni sem hagyott meg mást a hatalmas ebédlőjében, mint a hosszú, csupasz asztalt, a kárpitozatlan és dísztelen székeket. Az újmódi kopárság bizonyára nem egyszerűen divat volt. Mintha immár nem annyira térben élnének az emberek, hanem időben. Akárha nem kötődnének többé semmihez olyan mélyen és bensőségesen, sem helyhez, sem tárgyakhoz. Helyek között repült, mindenütt dolga volt, de az időpont volt a mérvadó, szállodákban hált, egyszerre több helyütt volt nyaralója és lakása, ahol nem lakott és nem nyaralt.

Ha nem adott éppen vacsorát, vagy nem aludt a lakásán, akkor a nagynéninek nem nagyon volt itt mit csinálnia. A szobáknak csupán a nevük maradt fenn, jobbára megszűnt a funkciójuk. Például a nagynéni úgynevezett dolgozószobája és úgynevezett ebédlője között volt egy piéce de dégager, amolyan átjáró szoba, az egykori dohányzó, ahol nem hagyott mást, mint a padlón egy antik kínai szőnyeget. Igaz, a mennyezetről bődületes barokk csillár csüngött; a két tárgy nem illett sem egymáshoz, sem a viszonylag kis szobához, és még valóságos rendeltetésük sem volt, mégsem hatottak kínosan. Megfértek egymással, áthidalhatatlan távolságból bámultak egymásra, nem volt egymással semmi dolguk, más volt a világszemléletük. S egy ilyen hatás a korszak stílusának tökéletesen megfelelt.

I. kötet 36

A nagynéni különben is világéletében egyedül élt, s ezért nem lehetett feltűnő, amikor tényleg magára maradt ebben az üres lakásban.

Néhány nappal negyvenedik születésnapja után hagyta el az állandó barátja, akivel azonban sem itt, sem másutt, közös lakásban addig sem élt. Legfeljebb az ágyukat osztották meg néhány órára, szeszélyesen, olykor, hétvégeken. Azóta a nagynéninek úgymond nem volt senkije, habár volt olyan munkatársa, vagy éppen az ügynöke Párizsban, akivel alkalomadtán lefeküdt, s ezt a szokásukat éveken át meg is őrizték. Valójában azonban mindig is a képgyűjtés volt a mélyebb, az alattomosabb szenvedélye, nem a női divat és nem a férfiak.

Csupán néhány festőt gyűjtött, kizárólag élő festők képeit.

Aki meghalt, számára nem létezett, hiszen vele együtt szűntek meg a pillanat izgalmai. És egyetlen olajképet sem, hanem temperákat, gouache-okat, tusrajzokat, vízfestményeket, semmi mást, ceruzarajzokat vagy karcokat sem. Ennek a kényes üzleti számításokkal behatárolt szenvedélynek szinte semmi látható jelét nem hagyta a lakásában. Mert a lakásában függött ugyan néhány elég jelentékeny olajkép, ám azok közül, amelyeket tényleg szenvedélyesen gyűjtött, mindig takarékosan akasztott ki egyet-egyet magának, és nem föltétlenül a legfontosabbakat. Szenvedélyének állása szerint óvatosan cserélte ezeket, ám avatatlan szemeknek a cserék sem lehettek feltűnőek, már csak azért sem, mert a képek szerzőiktől függetlenül eléggé hasonlítottak egymásra. Egy düsseldorfi bankház klimatizált széfjében tárolta a gyűjteményét, s erről aztán az ügyvédjén és a vásárlások előkészítésével megbízott ügynökén kívül tényleg senki nem tudott. Párizsi volt az ügynöke, helyesebben egy luxemburgi flamand, aki Párizsban élt, mert a piac változatlanul onnan volt a legjobban áttekinthető, bár arról ábrándozott, hogy Tokióban és New Yorkban is lenne egy ügynöke. Ehhez azonban nagyságrendekkel kellett volna tehetősebbnek lennie, vagy ki tudja, talán csak merészebbnek.

A kihűlt tea csíkokban tapadt a csésze belső falára. S amikor a telefon végre megszólalt az ebédlőasztalon, hagyta hosszan kicsengeni. I. kötet 37Lassan letette a csészét, csuklóján gyöngéden megcsörrentek az ezüst karkötők.

Jó tíz éve a fejébe vette, hogy kizárólag feketébe öltözik, télen és nyáron kizárólag ezüstöt visel. Ajkát és körmeit mindehhez sötétvörösre festette, túlzón, vastagon, haját pedig fölfogta és csaknem teljesen eltakarta egy szorosan a feje köré tekert kendővel. Ügy nézett ki, mintha örökösen sminkeléshez készülődne. Százszámra álltak a kendői a fekete és a fehér minden árnyalatában. Csupasszá tette velük a vonzón szabályos, valamilyen kivételes gyümölcsre emlékeztető arcát, domború, sima, ragyogó homlokát. Úgy viselte ezeket a feje köré tekert fekete és fehér főkötőket, amelyek alól éppen csak kibuggyant sötét, s immár minden bizonnyal színezett haja, mint valami ékeket, márkajelzéseket, amelyek büszke egyéniségét hirdetik. Ujjait a gyűrűk, két csuklóját és a karját szinte könyékig borították az ezüst karkötők. Mély, öblös, átható, rendelkezéshez szokott hangja volt, de amikor az unokaöccsével beszélt, vagy a párizsi ügynökével, egy csinos kis kopasz férfival, akkor ösztönösen igyekezett visszafogni hangjának legalább az erejét.

Valójában bármit tett ellene, mindig túláradt a személyisége.

Ezzel a két emberrel szemben mindenesetre óvatosabban viselkedett, mint másokkal, semmit nem kockáztatott, mindig egy kicsit úgy beszélt velük, mintha pillanatnyi félreértésektől is erősen tartana.

Döhring, mondta halkan és határozottan, miközben a telefonnal visszasétált az ablakig.

Itt pedig a másik, válaszolta a fiatalember a vonal túlsó oldalán.

A nagynénje erre elhallgatott, mert jobbnak vélte, ha minden megnyilvánulásával kivár.

Olyan hosszan csengett, gondoltam, fel sem veszed, tette hozzá a fiatalember.

Miért ne vettem volna fel, kérdezte a nagynéni, és hűvös maradt, mértékletes, kérdezte, mi történt.

Éppen le akartam volna tenni, mondta a fiatalember izgatottan. Már éppen azt gondoltam, elmentél hazulról.

I. kötet 38

Hová mentem volna, válaszolta a nagynéni, s most ütött át a hangján az ingerültség, ha egyszer másfél órája várok rád.

Csak azért mondom, magyarázkodott a fiatalember hebegve, mert olyan sokáig nem vetted föl.

Talán ne arról beszéljünk, hogy mikor vettem föl vagy mikor nem vettem föl, hanem inkább arról beszéljünk, hogy mi történt, türelmesen várom a magyarázatot.

Semmi különös nem történt, válaszolta méltatlankodva a fiatalember, annyi történt, hogy elaludtam. Nagyon fájlalom, hogy fölöslegesen megvárakoztattalak.

Na szép, mondta erre a nagynéni kissé megütközve.

Egyszóval elaludtál, tette hozzá vontatottan, mintha időt akarna nyerni magának, hogy megértse a helyzetet.

Biztosan nem feküdtél le időben.

Valójában ő sem tudta volna megmondani, hogy mit nem ért, de nem értette. S főleg a fiatalember szokatlanul tompa, fedett hangszínét, izgatott vagy erőszakolt hanghordozását nem volt hová tennie. Miközben kibámult az ablakon, hogy szemmel tartsa a telefonfülkét, ismét az üvegnek támasztotta a homlokát. Berlinből vonat csaknem minden órában érkezik. Ám ha elaludt volna, miért nem hívta előbb, vagy miként érkezhetett ekkora késéssel az ellenkező irányból.

A téboly zavaros lüktetését érzékelte a telefonvonalban. S ebből néhány mondatnyi elegendő volt, hogy valamennyi átragadjon rá belőle.

Tiltakoznia kellett ellene.

Odakinn némán hajladoztak, repültek a csupasz és fényes ágak és ágbogak; az ablak kizárta, csupán a telefonvonal közvetítette a rideg téli szél zaját. Olyan volt, mint egy tébolyító mellékzörej. Lehet, hogy tényleg elaludt, de akkor egészen másutt aludt el, egészen máshonnan érkezik, és egyáltalán nem vonattal, hanem talán elhozta valaki és az Insel utca sarkán tette ki.

Valamilyen oka biztosan van rá, hogy ködösítsen.

I. kötet 39

Egy fiatal férfi mozgalmas életében semmi nem elképzelhetetlen. Csakhogy az unokaöccsének nem volt mozgalmas élete, semmilyen élete nem volt.

Éppen ez adott okot az állandó aggodalomra. Nem lehetett megérteni, hogy mi történik, helyesebben mi minden nem történik meg vele.

Carlino, mondta a nagynéni aggodalommal eltelt hangon, mielőtt az unokaöccse még bármit válaszolhatott. Én igazán sok mindent megértek, csaknem mindent elfogadok, semmire nem vagyok kíváncsi, de most azért áruld el nekem, hogy honnan a csudából érkezel.

Semmiről nem kell beszámolnod, mégis érdekel, már megbocsáss.

A fiatalember, akinek Carl Maria Döhring volt a teljes neve, olaszosan pedig csupán a nagynéni becézte, ebben a pillanatban nem figyelt másra, mint hogy minél rövidebb legyen a beszélgetés. Ne felejtse el a telefonszámot, amelyet körmével fölvésett a telefonkönyv sárga fedelére, ám a véset a szeme láttán, lassan és veszélyesen halványodott. Figyelmetlenségében szerencsétlenül félreértette a kérdést.

Azt válaszolta, persze, hol lehetne másutt, Berlinben van, de őszintén reméli, hogy a következő vonatot eléri.

A következő vonatot, kérdezte tanácstalanul a nagynéni, aki meglepettségében mégiscsak felkiáltott, milyen következő vonatot, amit a fiatalember a vonal másik oldalán úgy értelmezett, hogy a nagynéni ismeri az összes indulási terminust, s világos lett előtte a hamisság.

Feltéve, válaszolta gyorsan, mert ki akarta magát verekedni a bonyodalomból, ha most azonnal, de azonnal befejezik a beszélgetést.

Csupán azért jelentkezett, hogy elnézését kérje.

A következő vonatot tényleg szeretné elérni, rohan.

Nála már nem fog megállni, de amint hazaérkezik, Pfeilenből ismét jelentkezik.

Reméli, hogy az ünnepek alatt valahogy még láthatják egymást.

A nagynéni erre csöndesen és ünnepélyesen megjegyezte, hiszen tudja jól, hogy az ünnepek alatt Párizsban lesz, de ennek a tréfának bizony türelmesen kivárja a végét. Aztán mintha saját maga mondott I. kötet 40volna valami felettébb tréfásat, teli szájjal belenevetett a telefonba. Érzékeltetni akarta, tudja ő, hogy mi van a dologban: nő. Ízesen tudott nevetni. Óvatlan nevetésétől ellenben tökéletes lett kettőjük között a zűrzavar. Carlino nem értette, hogy a nagynéni vajon mit nem ért, vagy mit kéne még a tudomására hoznia, hogy valamit megértsen és elfogadjon, nem beszélve arról, hogy a csiklandós nevetés bosszantotta és sértette, mert egyik legérzékenyebb pontján találta el.

Nem volt senkije. Még soha nem volt senkije. A közelébe sem került, hogy legyen bárkije.

A nagynéni viszont nem tudta felfogni józan ésszel, hogy az unokaöccse minek ragaszkodik görcsösen ehhez a képtelenséghez, mi szüksége rá, s ha egyszer itt áll a Hofgartenben, akkor akármilyen nő legyen a dologban, minek kell hazudoznia, minek ez a cirkusz.

Mindezt nem értette, de természetesen ő volt az engedékenyebb.

Carlino, kedvesem, oly sok minden van égen és földön, amit meg kéne értenem, igazán igyekszem, kiáltotta lágyan és még mindig nevetve, ám ha jól értettem, folytatta tétován, majd lecsapott rá hangja erejével, akkor te most egyszerre két helyen vagy.

Már milyen helyen, vagy mire gondolsz, kérdezte Döhring ingerülten, s a hangjából ítélve úgy tűnt a nagynéninek, mintha tényleg nem értené, nem értelek, mondom, indulnom kéne.

Hát ez nagyon jó, válaszolta a nagynéni, s immár nem látta semmi akadályát, hogy hangjának erejét tényleg elszabadítsa, miközben itt telefonálsz az ablakom alatt, éppen indulsz Berlinből a vonatodhoz.

Igazán hallatlanul érdekes.

Micsoda fajankó vagy, azt hiszed, hogy ilyen könnyedén átverheted a nagynénidet.

Ám harsány jókedvére olyan választ kapott, oly gyorsat és határozottat, amilyenre nem számíthatott.

Döhring ugyanis végre megértette, hogy milyen elővigyázatlanul viselkedett. Ami azt jelentette, hogy megint ő a gyöngébb, a vesztes, az ostoba, aki senkin nem tud felülkerekedni. És olyan kétségbeesetten I. kötet 41ordított a vonal másik oldalán, valósággal elbődült, hogy a nagynénje nemcsak a homlokát rántotta el az ablak üvegéről, hanem a kagylót is a füléről.

Azt ordította, ha tényleg tudni akarja, hogy mi történt, akkor most elmondja, semmi akadálya. Tegnap megölt egy embert.

Igenis, gondolta ugyanakkor, segítettem a teremtőmnek a napi pusztításban. Sajnálta, hogy nem meri hangosan kimondani.

Gyönyörűséget okozott magának, hogy áll ebben a telefonfülkében, odakinn őrülten zúg a szél, s ő átordítja a világon legalább a vallomás nyilvánossá tehető harmadát.

Letagadta, mert azt hitte, meg fogja úszni, ordította, de nem fogja megúszni, mert nem akarja megúszni.

Nem lehet mindent megúszni.

Elborzadt a saját mondatától, megreszketett tőle, bár nem úgy, miként az előző napon, nem a csontjai, nem a húsa, hanem a hajhagymái, a szőrtüszői, finoman a bőre felszíne, lúdbőrözött.

Esze ágában sincsen megúszni. Igenis, most visszamegy Berlinbe, pontosan. Visszavonja az első vallomását. És szarik a karácsonyi ünnepekre. Nem fogja kivárni, akkor már nem csak a bőre borzongott tőle, hanem a borzongás, mely egyszerre volt félelem és élvezet, valamilyen mélyrehatóbbat tett.

Nem bírom kivárni, nem bírom, ordította, s érezte, hogy teljesen érthetetlen módon és teljesen váratlanul immár a gerincvelőt éri el, az alsónadrágjában fölmered a farka.

Ami a lelke legmélyéig megalázta, mivel elég világosan a nagynéni hangjára, botrányos viselkedésére vonatkozott. Nem csak a nevetésére, hanem arra az egész ártalmatlannak remélt, kacér és csábító játékra, amelyet legkisebb gyerekkorától fogva kölcsönösen űztek, s ezért még eszeveszettebben ordított.

Döhring a nagynéni berlini lakásában lakott, a nagynéni finanszírozta a tanulmányait. Egy sértett állat ordít így, aki persze kész a védekezésre és a támadásra, hálát vagy lekötelezettséget pedig nem ismer.

I. kötet 42

A nagynéni a vonal másik oldalán így is fogta fel, miként egy segélykiáltást.

Szarik az egész családra, ordította magán kívül Döhring, mintha azt ordítaná, szarik a nagynénire, a pénzére, a lakására, az egész gyűjteményére.

Az idő elérkezett, valljad meg bűneid.

Majd időben meg fogják tudni, hogy mi történt vele.

Miként veszélyes helyzetekben oly gyakran megtörténik, ezek a furcsa, sehová nem köthető, az első másodpercben teljesen érthetetlen és akusztikusan is fölfoghatatlan, mert túl gyors, túl hangos, túlságosan szertetartó mondatok éppen az ellenkező hatást váltották ki a nagynéniből, mint ami az adott pillanatban várható lett volna tőle. A mondatok értelmét feltehetően föl sem fogta, hiszen akkor meg kellett volna rémülnie, tehetetlenné kellett volna válnia; illetve nem vette szó szerint, nem hitte el, mert nem hihette, hogy az unokaöccse bárkit meggyilkolhatott, s ezért nem is érdekelte, hogy kit gyilkolt meg.

Senkit.

Nem érdekelték az elhangzó mondatok, mégis mindent pontosan átlátott, értett, s azt is tudta, mit kell tennie. A mondat érzelmi töltését fogta föl, s ösztönszerűen, azonnal, ő maga is ordított.

Nagyobb hangja neki volt.

Állati ösztönnel ordította vissza, mintha az ordítással akarná megbűvölni, elkábítani, tehetetlenné tenni, a helyéhez szögezni a másik állatot.

Nem mész sehová, érted? Ott maradsz, ahol vagy, érted? El nem mozdulsz a helyedről, érted? Senkinek semmilyen vallomást nem teszel nélkülem, érted?

A mellkasából ordított, a hasából ordított, nem a torkán és nem a fejében képezte a hangokat, s ezért aztán erősre sikeredett, mélyre, öblösre, zúgott és zengett.

Miközben ordított, mégis olyan érzése támadt, hogy hűvös van a lelkében, vagy éppen részvétlen vagy mindenféle szenvedély híján van az ordítása.

I. kötet 43

Valami végzetesen hiányzott.

Semmi kétség, helyesen cselekszik, de ezzel együtt nem volt benne az ordításban. Mintha egy idegen személyt helyettesítene. Hiszen ki tudja, mióta, egyáltalán nem ordított senkivel. Talán soha nem ordított így, önmaga számára volt ismeretlen az ordítása. S mindez alaposan megzavarta, mert úgy érezte, hogy lényének leglényegét sem az unokaöccse zűrös és veszélyes vallomása, sem a saját célratörő ordítása nem érintheti meg.

Valamit észrevett, valamilyen nagyon is elevenébe vágó változást, amit eddig nem érzékelt az életében, valami mély, fájó sebként feltáruló hiányt.

Amitől egy kicsit kétségbeesett lett az ordítása, önmagától ijedt el.

És most mondok neked valamit, ordította, és nagyon figyelsz, ordította.

Ám a vonal ebben a pillanatban megszakadt.

A hatalmas lakás legmélyéről, át az üres, egymásba nyitott szobákon, rohanó női lépteket lehetett hallani.

Inés, ordította a nagynéni a kezében a telefonnal, holott jól hallotta a portugál bejárónő közeledő lépteit, aki eddig valahol a nagy lakás hátsó traktusában békésen vasalt.

Nem mozdulhatott el az ablaktól.

Arra számított, hogy kivágódik a telefonfülke ajtaja, és Carlino a parkon át elrohan.

Inés, ordította ismét.

S akkor a parkban kell elkapnia, az állomáson, valahol el fogja kapni, ehhez azonban nem hagyhatta őrizetlenül az ablakot.

De még mindig nem vágódott ki a telefonfülke ajtaja.

Döhring ugyanis jó ideig úgy maradt, lehajtott fejjel állt, többszörösen megalázva. Keze a kagylón, ahogyan az imént, amikor már nem akarta a nagynéni hangját hallani, és óvatosan és kíméletlenül visszahelyezte a villára.

S akárha valamilyen ijesztőt fedezett volna föl a saját lábfején; dráI. kötet 44ga angol bőrcipőt viselt. A nagynéni hangja valóban megbűvölte, mint ahogy a kellemetlenül erős erekció valamennyire elkábította.

Nem tudott vele mit kezdeni.

Ilyen állapotban nem merészelte volna fölhívni doktor Kienastot.

Félrövid kabátja nyitva állt, de a nadrágján szerencsére alig látszott, amit érzett. Várta, legyen vége, ami azt jelentette, hogy minden másra figyelhetett, csak erre nem. Elég nagy erőfeszítésébe került, hogy elszakítsa magát a nagynénitől; ne hallja vissza, ne vegye tudomásul, hogy mit kívánna tőle, ám ahhoz, hogy az ölében mi történik, erőfeszítéssel nem férhetett hozzá. Legfeljebb várhatott, hogy a teste talán önmagától jobb belátásra tér.

Ami viszont azért volt veszélyes, mert ha a nagynéni veszi a kabátját, akkor olyan sok idő nem marad.

Döhring nem öltözködött választékosan vagy gondosan. A két jobb darab, kézzel varrott, kissé esetlen, de nagyon kényelmes és elnyűhetetlen cipője és kockás gyapjúval bélelt, sötétzöld skót viharkabátja szintén a nagynénitől származott. Különben farmert viselt, valamilyen vasalatlan inget, alatta fehér garbót, miként az amerikai filmek hősei, s nagyon hidegnek kellett lennie, hogy pulóvert vegyen magára.

Volt azonban egy titkos gyengéje, az alsónadrágjai, az úszónadrágjai, a futónadrágjai. Néha inkább csak azért vette fel a pulóverjeit, mert a mostohája kötötte. Ne szakadjon le róluk annyira.

Egészen kicsik voltak ezek a slipek, pirosak, kénsárgák, lilák, áttetszően vékonyak. Felfedezés volt, kihívás, bár jó ideig sejtelme sem lehetett róla, hogy mit fedezett volna fel, s arról aztán végképp nem tudhatott, hogy miként hívja ki velük a sorsát.

Amint betette a lábát a nagyvárosba, valamiként mindenből minden természetesen következett.

Otthon kikerülhette volna egy egész életre, amivel itt mindennap óhatatlanul találkozott.

Mikor az első hajnali futásból visszaérkezett, a házmester éppen mosta a járdát a ház előtt. A fák lombjain élesen sütött át a későnyári I. kötet 45napfény, e korai órában a levegő azonban még jeges maradt. Berlinben a nagynéninek a Fasanen utcában volt a lakása, s így aztán éppen csak végig kellett az utcán futnia, hogy kiérjen a Vadaskertbe.

Nem szívesen változtatta az útjait.

S ennek a házmesternek, aki a saját bevallása szerint maga is diák volt, jogásznak készült, habár legalább negyven éves, két gyermekes családapa, valamiért tetszett, hogy az új lakó hajnalonta futni jár.

Kérdezte tőle, miért nem biciklizik.

Itt mindenki biciklizik, illetve sokan bicikliznek, magyarázta, legalábbis azok biztosan bicikliznek, akik az autóközlekedést elvből elutasítják.

Az ilyen magunkfajták, tette hozzá kis nevetés kíséretében, s mintha igazi kíváncsisággal várta volna a másik ember válaszát.

Döhring lihegve állt előtte a nedves járdán, és vidéki lévén őszintén szólva nem szívelte az ilyen jellegű felszólításokat. Értette, hogy politikai állásfoglalást követel tőle a másik ember, de éppen ez nem volt az ínyére.

A házmester slaugjából ömlött a víz.

Izzadsága az éles levegőn meztelen vállára hűlt, arcán hűvös hártyát képezett.

Mondta, szívesen kerékpározik, de nincsen itt a kerékpárja, s őszintén szólva, nem gondolt rá, hogy magával hozhatná.

A házmesternek azonban épp az okozhatott örömet, hogy ürügyként használja minden kérdését, válaszát, ajánlatát.

Mondta, a garázsban talál három elég jó biciklit, ezeket egy régi lakó, egy magyar mérnök hagyta itt.

Döhring maga sem értette, miért, de megkérdezte, milyen magyar mérnök. Váratlanul érte, hogy valaki egyszerre három biciklit hagyjon a régi lakhelyén.

A házmester az ajkával, a fejével jelezte, hogy számára sem kevésbé gyanús viselkedés. Felhúzta a szemöldökét, és oly hevesen rázta a fejét, hogy hevesen rázkódott kezében a vízsugár. Mondta, próbált utánajárI. kötet 46ni, de nem tudta kideríteni, a magyar nem hagyott címet, a régi házmesterrel alaposan megbeszélték, de márkajelzés sincs a bicikliken.

Ott vannak a vázon a foltjai, kettőt levettek, a harmadikat lekaparták. Ha kedve tartja, akkor vigye, bármikor, amelyiket akarja, úgysem használja senki, néha a felesége az egyiket. Ha óhajtja, akkor most azonnal megmutatja.

Döhring udvariasságból ment le vele a garázsba, de aznap délután vette az ismeretlen magyar biciklijét, s legnagyobb meglepetésére nem kellett hosszan kerekeznie, hogy kijusson a város sűrűjéből.

Ezeken a nyárvégi napokon Berlin fölött úgy nyílik ki az ég, mintha az egyik égbolt, a közelebbi, egy másik, távolabbi égboltba nyílna át. Bármily szélcsendes vagy bármilyen meleg legyen, hűvös szellők vibrálnak, olykor jeges fuvallatok. Hosszabbra nyúlnak az árnyékok a házak homlokzatán, elmélyül az utcák távlata. A párás hajnalok hűvösek, és hidegek az elködösödő éjszakák, amiből valamennyi a nappalokra is átragad.

Ezeken a napokon a berliniek az utolsó pillanatokig kitartanak a tavak napfényes partjain.

Egy óra múltán már maga sem tudta, hol jár. Erdőkbe ért. Gyorsan hajtott, hogy testén érezze a fuvallatok hűvösét, de nem volt számára semmi sürgető.

Valósággal elmenekült az otthonából, most pedig tíz egész napja maradt az első szemeszter kezdetéig, hogy megismerje a várost, ahol végre valahára egyedül fog élni.

A gyorsforgalmi utak egyenletes zúgását mindenesetre maga mögött hagyta, bár ezeknek a szigorúan tagolt, s láthatóan gondozott erdőszelvényeknek nem volt olyan távoli pontjuk, ahová a város lüktetése ne hatolt volna el. Nem tudta, hol van, nem érdekelte. Nem kellett attól tartania, hogy eltéved. Vagy tévedjen el. Hol távolodtak, hol közelebb hatoltak az autóutak, s a közelségüket olykor a fák közé rekedt benzingőz jelezte.

Néha látott egy magányos embert. Valaki futtatta a kutyáját. Vagy I. kötet 47andalgó párokat. S feltűnt neki, hogy ebben az erdőben hosszan és kíváncsian megnézik egymást az emberek.

Ahogyan a házmester is megnézte reggel őt.

Nem csak a szándékait figyelték, és egyáltalán nem bizalmatlanul. Nem tudott úgy elhúzni, hogy ne nézték volna meg. Előzékenység áradt a tekintetükből, az első elhangzó szó előlege.

Utána is fordultak.

Igaz, ő is visszafordult, mert nem tudott ellenállni a pillantások hívó erejének, s arra várt, hogy megszólítsák.

Akár akarta, akár nem akarta, vissza kellett pillantani, s minduntalan zavarba jött, mert mégsem történt semmi.

Aztán mintha kívül került volna azon a körön, ahová gyalogos sétálók még elérnek. Egy magányos lovas távolabb, s jó ideje senkivel nem találkozott többé. Sűrű fenyvesbe ért, a kissé nedves, süppedékeny, homokos út lassan és alattomosan emelkedett, nehéz volt magát feltaposnia. A fenyők között sötét lett, mert a késő délutáni napfény már épp csak átsütött a dombgerincen. Fojtott, sűrű csönd honolt a magasra fölkopaszodott, komor törzsek között, a csendben olykor magányos madár pityegett, vagy éppen fölrikoltott egy másik. Itt nehéz volt kerekezni, mert a lovak patái mélyen felszaggatták az emelkedőt. A száraz és fullasztó levegőt kellemesen áthatotta a gyanta fanyar illata.

Le kellett volna szállnia a nyeregből, tolni a biciklit, de nem adta föl, inkább az út szélén keresett minden pedálozás alá szilárd talajt.

Döhring és a családja az alsó-rajnai alföldnek egy egészen kicsiny városkájából származott. Ott is a homok.

Nem messzire a lassú folyású Nierstől, a városon kívül volt a régi tanyájuk, ahol a nyarakat töltötték. Olyan nyitott messziségekhez szokott hát a szeme, amelyeken bokortaréjok, ligetek és erdős facsoportok tagolják a tájat. Minden egyenletesen lapos. Az otthoni fenyveseknek más volt ugyan az illatuk. Az örök laposságnak voltak mélyedései, ahol összefolyt, meggyűlt az esővíz, források is fölfakadtak, elcsurogtak a semmibe, s az évszakok járása szerint emelkedett, süllyedt a talajvíz.

I. kötet 48

Homok volt, homok, a mélyedésekben mélyen elmocsarasodott. Vékonyka homokréteg fedte, amelyet a szél amúgy rápergetett, megkérgesedett, s mintha megtévesztésül nőttek volna rajta tömött, hosszú szálú fűcsomók.

Közel sem veszélytelen vidék, az ember nem tudja, hová lép.

A tocsogós mélyedésekben tenyésztek azok a különösen kusza és szélcibálta, nem túl magas növésű, laza, inkább sárgás, mint zöld tűleveleket hajtó lápi fenyvesek, amelyekkel a berlini homokon nőtt erdőt most önkéntelenül össze kellett vetnie; gyermekkori kalandozások helyszíne, a rettenet helyszíne.

Illatozott a láp.

Az embernek gyakorta jut eszébe olyasmi, amitől éppen elszakad, vagy legalábbis késznek érezné magát elszakadni.

Egy úri ház

Sok évvel korábban, valamikor ezerkilencszázhatvanegyben, abban az esztendőben, amikor a távoli Pfeilenben más homályos ügyekre is lassan fény derült, a magyar fővárosban felettébb balul sikeredett a nemzeti ünnep.

A meteorológiai jelentésben az állt, hogy az elkövetkező napon derűs, meleg, napfényes, kifejezetten kellemes tavaszi idő várható. Ilyenkor azonban senki nem tudhatta igazán, mire számíthat, mert hivatalos ünnepek előtt a jelentéseket rendre meghamisították. Vagy jobbat írtak, vagy rosszabbat a várhatónál, néha azonban megmaradtak a valódinál avagy éppen csak kozmetikázták kicsit. Volt ugyan némi remény, hogy most ez nem így lesz, hiszen a megelőző napok tényleg derűsebbek és melegebbek voltak az átlagosnál, ám akár tudtak a hivatalosok valamit jó előre, akár nem, március tizenötödikének hajnalán már viharos északi szél tombolt az ország felett, amolyan háromnapos orkán, amely a fővárost különösen megviselte. A hamisíI. kötet 49tást az összesített hangulatjelentések és a napi kívánságok alapján végezték el a titkosszolgálat dezinformációs alosztályán, de a felterjesztett javaslatot csupán a politikai bizottság ülésén fogadhatták vagy éppen vethették el a felelős pártférfiak. A különös utakon járó időjárásjelentés ilyenkor nem a Meteorológiai Intézettől érkezett, hanem szigorúan titkos anyagként futár vitte az újságok szerkesztőségeibe, ahol a főszerkesztő kötelessége volt, hogy a valódit még lapzárta előtt lecserélje a hamisra.

Amikor márciusban a nap a kos jegyébe lép és közeleg a napéjegyenlőség kivételes órája, az elemek bizony elég gyakran összecsapnak.

Hirtelen nyolc fokot zuhant a hőmérő higanyszála, csaknem fagyott ismét. Valami rettenetes történt a hivatalos ünnepség színhelyén, ám erről még senki semmi közelebbit nem tudott. Duzzadt fellegek rohantak az égen, kivilágosodott, elsötétedett, permet csapódott, lecsorgott, jeges szélrohamokban rázkódtak a csukott ablakok. Az üres pesti utcák fölött csapzottan csapkodtak az ünnepi zászlók, két vörös között a nemzeti. Cserepek potyogtak a tetőkről, a kiszakadt esőcsatornákból szabadon ömlött a víz. Járókelőket alig lehetett látni, mert aki ebben az ítéletidőben menni kényszerült, könnyedén kaphatott egyet a fejére. Elhagyott csatatérré változtak az utcák a zajban. Súlyos faágak hevertek szerteszét. Ha valaki az épületek lábazatához tapadva osont, akkor az eső az arcába vágott, a nyakába csurgott a lyukas ereszekből. Volt aztán egy hosszú pillanat, amikor a zaj a tetőfokára hágott, mert a város különböző, egymástól távol eső pontjain felüvöltöttek a tűzoltók, a rendőrségi rohamkocsik. Szirénázva hajtottak a Belvárosba.

A halott nagykörúton kötelékben húztak el a mentők.

Miért nem veszi föl már senki, hallatszott szinte ezzel egy időben az óriási nagykörúti lakás mélyéről egy követelődző női hang.

A fürdőszobából kiáltozott, s mivel fiatalos erejében immár alaposan megfogyatkozott, a világítóudvarokban, a cserépkályhák kürtőiben üvöltöző szélen és a mentőkocsik sivításán nem nagyon tudott átkiáltani. Vegyék már föl, valaki, a kutyafáját.

I. kötet 50

A telefont erre sem vette föl senki, holott rajta kívül még legalább hárman voltak a polgári kényelemmel berendezett, ápolt, s valamennyire a történelmi időkkel is dacoló, óriás lakásban.

A távolodó mentők szirénái lassan ismét föloldódtak a szélben.

A második emeleti lakás négy szobájából az ónosan felfénylő és elsötétülő Oktogonra lehetett kilátni, két további szobája pedig éppen úgy, miként a konyhából nyíló cselédszoba, a minden évszakban homályos belső udvarra nézett. Június közepe táján volt ugyan egy nap, amikor delente az udvari szobák egyikében megjelent egy vékonyka fénycsík a tojáshéj színűre festett falon, s ez a fénycsík napok múltával nem csak mindig újra megjelent, hanem egyre hosszabb és szélesebb lett, egyre korábban érkezett és egyre későbben távozott, ám augusztus közepén szinte észrevétlenül tűnt el. Az eltűnése olyan lett, mint egy nem evilágból származó jelzés, melyet csak kevesen értenek. Most azonban minden zúgott, csapdosott, fütyült és pattogott ezen az elsötétedett udvaron, mintha a tetőcserepeken dobolna, a vörös márvány körfolyosók kovácsoltvas korlátait pendítené meg, a mélységben trombitálna. Ráadásul ebben a délelőtti órában, a begyújtás és a takarítás idején, nyitva álltak a nagy, fehér szárnyas ajtók a lakásban, s ezért aztán jó szívvel egyikük sem állíthatta volna, hogy ne hallaná a csöngetést és az idősebb hölgy kiáltozását a kádból.

A készülék háromszor zendített rá a legtágasabb helyiségben, amelyet hol szalonnak, hol meg nappalinak neveztek a háziak. Kétszer abbahagyta, harmadszorra azonban nem adta föl. Kitartóan csöngetett.

Mindhárman arra számítottak, hogy majd a másik fölveszi, mert mindhármuknak volt rá személyes indoka, hogy ne tegye.

Egy harmincas éveinek elején járó, sápadtan szeplős arcú asszony, aki az egyik udvari szobában térdepelt és a begyújtással bajmolódott, éppen úgy nem mozdult a helyéről, mint az a másik, nála néhány évvel fiatalabb nő, aki a szomszédos udvari szoba sötét mélyén, a felgyűrődött ágyneműk között a széles franciaágyban hevert, s hogy ne is kelljen semmit meghallania, vékony, sötétbőrű, mezítelen karjával görcsöI. kötet 51sen és kétségbeesetten a fejére szorította a párnáját. Jelenlétét nem nézték valami jó szemmel itt, s ezért a telefont inkább csak szükséghelyzetekben vette fel. Illetéktelen személynek, betolakodónak érezte magát, jogosan, mert annak is tartották, s egyre tisztázhatatlanabb lett a helyzete.

Nem volt innen hová elmennie, illetve nem érzett elég erőt a megkerülhetetlen elhatározáshoz.

A kályha előtt tevékenykedő sápadt asszony viszont nem csak azért nem ment, mert a léghuzatban lángra lobbanó gyújtós a következő szélrohamtól minduntalan kihunyt, majd őrült füstfelhőkkel fújtatott ki a cserépkályha ajtaján, hanem legfőképpen azért nem ment, mert tartotta magát a szabályokhoz. Mikor itthon voltak a háziak, hívás nélkül még a délelőtti takarítás óráiban sem jelenhetett meg a belső szobákban. S most tudta ugyan, hogy a szalonban nem tartózkodik senki, mégse ment.

Vegyék fel, ha akarják, mondta magában, mintha a fürdőszobából kiáltozó idősebb hölgynek válaszolna, s rángatta hozzá a vékonyka vállát.

Igazán nem volt lázadó természetű, s egyáltalán nem lehetett elégedetlen ezzel a helyével, olykor mégis csöndes bosszút állt rajtuk, és élvezettel. Tulajdonképpen a kisfia sérelmesnek érzett helyzete késztette ilyesmire, s kicsit persze a saját önbecsülése. Az örökké sötét cselédszobában éltek, és a háziak kívánságára meg kellett tiltania gyermekének, hogy a konyhából kilépjen. Mozgásterüknek ez volt a bűvös határa, a konyha. Amit a gyermek természetesen fölfogott, de miként fogadhatta volna el. Ő viszont nem csupán nem tudott úrrá lenni a dühödt határsértéseken, hanem a kisfiú lázadásai minduntalan leleplezték a saját készséges szolgaiságát. Nagyon nehéz volt kettőjüknek helyet találnia, s a nehéz órákban úgy tűnt, hogy a biztonságukért túl nagy árat kell fizetni. Az alig ötéves, felettébb élénk, hozzá hasonlóan sápatag kisfiú még a halinak nevezett, pállott levegőjű, félhomályos átjáróban sem játszadozhatott, ahol pedig az étkezések idején kívül nem tartózkodott senki.

I. kötet 52

Éles megjegyzéseket tettek, nem tűrték. Jó lenne, Ilona, ha ezt a gyereket visszarakná a konyhába, szólt ilyenkor kellemetlen fejhangon a ház asszonya. Nem szeretném, ha itt valamit összetörne.

Ez volt egyébként az egyetlen helyiség a lakásban, amely az idők változásáról és a körülmények kellemetlen szűkösségéről sok mindent elárult. Eredetileg nem volt más funkciója, mint hogy ezen keresztül közelítsék meg a mellékhelyiségeket, a két hálószobát, az ebédlőt és a konyhát, amolyan belső folyosó, bár annál azért jóval tágasabb. Egy régebbi házirend szerint itt kellett állniuk a nagy fehérneműs szekrényeknek, és itt vasaltak. Néhány éve azonban tekintélyes méretű régi tálaló állt benne, s itt helyezték el a hozzá tartozó nagy ebédlőasztalt a szigorú székekkel. Még véletlenül sem mondták volna, hogy ez lenne most az ebédlő. Szükség és célszerűség nem teszik föltétlenül barátságossá az életet, s ezért nem is mondhatták. Hiába rejtette selyemdrapéria, hiába a homályosított üveg, a helyiség ablaka mégiscsak egy szűk világítóudvarra nyílott, s ha állandóan csukva voltak is az ablaktáblák, a levegőt olykor átható csatornabűz, máskor idegen konyhák nem kevésbé tolakvó illata járta át; nem beszélve az idegen illemhelyekről, az idegen fürdőszobákból érkező kínos zajokról. Étkezés közben legfeljebb úgy tehettek, mintha mindezt nem éreznék, mondjuk nem hallanák, hogy valaki az elsőn nyög, nyom és rotyogtat, miközben ők kulturális témákról társalognak és élvezettel falják á point sütött bifteckjüket. Egyszer még az is megesett, hogy miközben a vacsoránál ültek, valaki a harmadik emeleten kihajított dühében egy szétégett, forrón füstölgő tejeslábost a világítóudvarra, a lábos pedig szerencsétlenül falba ütődött, visszapattant róla, áttörte a homályosított dupla ablakot és a lábuk előtt kötött ki.

Hosszú percekig szóhoz nem jutott az asztalnál senki.

A szükségből adódó kellemetlenségeken nem segítette őket át, hogy keleti szőnyeg borította a padlót, nagyjából rendben volt minden a terítékkel, és két kivételesen becses kép függött a falon. Ez utóbbiakat egyébként nem is nagyon lehetett látni. Régi, elfüstölődött képek I. kötet 53voltak, nehéz aranykeretben, s az átjáróban általában csak egyetlen ernyőtlen falikar világított. Éjjel és nappal égett, nehogy a véletlenül felgyűrődött szőnyegben valaki megbotoljon, vagy egy óvatlanul félrelökött szigorú széknek ütődjön. A sokágú, aranyozott barokk csillárt, mely bonyolult indáival úgy csüngött alá a mennyezetről, mint egy súlyos, mindenféle átváltozásra képes, idomtalan árnyék, kizárólag a közös étkezések idejére gyújtották fel.

A telefon csöngetése idáig elhatolt, most azonban nem tartózkodott itt senki. A nagyobbik képen éppen csak látni lehetett egy csatajelenet körvonalait, ágaskodó angol telivérek fényes, mélybarna tomporát, magyar zászlót, amint kihullik a zászlós kezéből, paták alá tiport, félmeztelen emberi testeket. A másik kép mélyített aranykeretéből egy fiatal férfi lazúrosan megfestett rózsás ábrázata derengett elő, név szerint Lehr József negyvennyolcas honvédszázados, aki ábrándos szemekkel nézett ki a valamelyest széthúzott, csíkos selyemdrapéria résén a világítóudvar örök homályába. A fürdőszobából csobogást, a szappan gyors, rövid cuppanásait lehetett kihallani.

Aki pedig a kagylót minden további nélkül fölvehette volna, egy alig tizenkilenc éves, szépen megnyúlt, a merevségig egyenes tartású ifjú ember, egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy fölvegye. Mindent látott, fölmért, jól hallotta a telefon csöngetését, hosszú ideje mégsem volt sehol egészen jelen. Különben is, sok mindent nem tett meg, amit megtehetett volna, hiszen sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozott. Mintha egész elkövetkező életét előre át kéne látnia, s aztán ebből az imaginárius távlatból mérlegelni, hogy mit tehet és mit nem tehet meg.

Ekkora felelősséget ki lenne képes a vállára venni, megbénította.

Környezete legfeljebb a futó szórakozottságát érzékelte, a szellemi veszélyeztetettségét nem. Hibátlan neveltetése volt, s így aztán amikor beszélt valakivel, akkor kitartóan mosolygott rá, lankadatlanul figyelt, nem tolakvón, de érdeklődött és kérdezett, ami általában elegendő az embereknek ahhoz, hogy valakit igazán megnyerőnek tartsanak. ViselI. kötet 54kedésének kiszámíthatatlanságait a saját hozzátartozói sem vették tudomásul, kissé különcnek tartották, ám lényegében derék fiúnak.

Most az egyik utcai szoba ablakánál állt, s miközben valamit nézett, ölével olykor puhán az ablakpárkányra dőlt. Valamit szemmel tartott, valamibe, amit rajta kívül senki más nem láthatott, szinte belenőtt a tekintetével, erről azonban inkább csak természetellenes testtartása, a merev kis félfordulat árulkodott. Amikor éppen előredőlt, s ágyékán megérezte a deszka nyomását, akkor majdnem a halántékát érintette az üveghez. Ezzel egy időben a nyakába kellett húznia a vállát, nehogy benyomja vele az ablaktáblát. Senki nem érthette, hogy mit művel itt. Ha egyszerűen megállt volna az ablaknál, nem figyelt volna különösebben semmire, akkor az ünnepélyesen üres teret kellett volna látnia, néha áthúzott rajta egy sárga villamos, vagy a szélben hintázó fák egymáshoz verődő, csupaszon csillogó ágait, netán a hatalmas eget, amelyen fehéren izzó rések nyíltak, és egymást kergették, de soha nem torlódtak fel az esőtől súlyos, mégis könnyedén száguldó fellegek.

A látomásnak volt valamilyen kiszámíthatatlan ritmusa.

Nem föltétlenül akkor verte végig az ablaktáblákat a zápor, amikor az égbolt elsötétedett. Odafenn ugyanis sebesebben haladtak a felhők, mint ahogy az eső alázúdulhatott belőlük, s ettől aztán olyan lett, mintha inkább a fehéren felizzó réseken ömlene ki.

Ezt is látta, bár nem nézte, mint ahogyan olyan dolgokat is nézett, amelyeket egyáltalán nem láthatott. S még csak azt sem lehetne mondani, hogy valamin gondolkodott volna. Nem gondolkodott. Testével válaszolt a széllökések ütemére, s ezáltal mindazt, ami gondolatként vagy megnevezetlen érzésként átfutott az elméjén, önkéntelenül erre a ritmusra rendezte el. Mintha benne is az elemek vették volna át az uralmat, miként aznap az egész városon. Elkomorodott és felderült, érveket talált és ugyanezen érveket kisvártatva elvetette, el-ömlöttek rajta, majd épp oly váratlanul kiapadtak az érzései, elcsüggedt, s reménykedett. Az egyidejű sokféleségre nem volt magyarázata. E kínos hiányból a lélek zűrzavara ásított ki rá, a sajátja. Arcán viI. kötet 55szont egyetlen vonása sem torzult el, ellenkezőleg, az önfegyelem ijesztően közömbössé tette a tekintetét.

Volt benne valaki, egy másik, akinek nem volt személye, aki minden mozdulatában és gondolatában elkísérte. Bármit mulasztott, bármit tett vagy bármit szándékozott tenni, ez a valaki részvétlenül figyelte, nem nyilvánított véleményt, de nem is tágított. Ha nagy volt a baj, akkor kiült a vonásaira a semleges ábrázatával. A cselekvés pillanatára várt, nem avatkozott bele semmibe. Mintha ilyenkor némán azt állítaná, hogy minden morális parancs vagy erkölcsi megfontolás másodlagos, hiszen a cselekvés vagy akár a lemondás mindig megelőzi. Hanem a görcsös, ágaskodó fejtartásával, a csaknem durcásan felcsücsörített felsőajkával mégis elárulta, hogy nem közönyösen bámészkodik, hanem valamit akar, vagy valamit nem tud nem akarni, lát valamit, valamit mániákusan szemmel tart, el nem engedheti. Ez a valami túl a téren, odalenn a nagykörút torkolatában, a szemközti oldalon van. Néha eltakarja egy áthúzó villamos. Talán a buszmegállóban. Mikor egy busz megállt, akárha át kéne rajta látnia, még jobban ágaskodott. Valakinek tán meg kéne érkeznie, erre vár, s ezért nem hagyhatja el őrhelyét.

Miközben erre, netán valami egészen másra várt, s élvezte ágyékán a kemény ablakdeszka élének ritmikus nyomásait, a fiatal nő mégis megmoccant az ágyban a belső udvari szobában. Meztelen karján mintha türelmetlenség vagy tiltakozás futott volna át, netán valamilyen érzékeny testi izgalom. Ellentétesen rándult a sima, barnás bőre, és másként rándultak karjában izmai. Valójában az álom legutolsó taktusa volt, amelyben ott kísértett a nem kívánt felébredés.

Már kora reggel egyedül maradt az ágyban, az eltávozott személyről a felcsapott paplana s néhány szerteszórt ruhaneműje árulkodott; sötét zoknik az ágy előtt, valamivel odébb egy pizsamanadrág és egy fehér alsónadrág a szőnyegen, levetett ing, és ennek a vajszínű selyempizsamának a kabátja egy távolabbi fotelban. Mióta elrohant, a fiatal nő hol álomba kényszerítette magát, mert el akarta felejteni az éjszakát, elszenderedett, hol meg ismét fölriadt. Nem a reggeli zajok, nem a I. kötet 56kitartó csöngetés miatt. Mintha kompon kelne át egy lapos tájban hömpölygő folyón, s hol ezen, hol a másik parton kötne ki vele a komp. Úgy látszik, tényleg álmodott, átkelésről álmodott. Partokról álmodott, melyek között nem volt semmi különbség, se bokrok, se fa, egyetlen fa sem, hanem csak szekerek, tülekvő szarvasmarhák és emberek, amint a felvert por felhőiben áradnak a végtelen pusztaságból. Álmának utolsó képei egy ideig még megragadtak ébersége felszínén. De nem is folyó volt ez, hanem hatalmas folyam, homoktól zavaros, tompán fénylő vizének színe csaknem domború. Egyik partjáról nem lehetett átlátni a másik partjára. Pedig látnom kéne, gondolta félig éberen az elhagyott partra emlékezve, de képtelenség, ez képtelenség. Ugyanakkor nem tudta pontosan, hogy mit kéne látnia. Üresen zakatoltak a fejében a szavak, melyeknek értelmét éberen sem fogta fel.

Mintha kinézne alóla, kissé fölemelte fejéről a párnát, s ezzel egy időben a fejét is megemelte. Az értelmetlen szavak helyett inkább arra fülelt volna, hogy valaki fölveszi-e végre a telefont, vagy talán mégis neki kéne átmennie. A mozdulattól megérzett hirtelen egy illatot, mely egyszerre volt idegen és ismerős. Egyáltalán, mi történik körülötte. Elégedetten nyugtázta, hogy az idősebb hölgy távoli követelődzése ellenére sem veszi föl senki. És ő sem. Semmi köze hozzá. Kristóf végül is ott van valamelyik utcai szobában. Figyelmével ismét bejárta az egész lakást, ahányszor fölébredt, éber érzékeivel haladt szobáról-szobára, mintha letapogatná a benne tartózkodók helyzetét és lelki állagát, s ebben a tevékenységében bizony volt valami nyersen állati.

Ez a Kristóf nevű ifjú ember az idők során különben is a gyöngéje lett.

Képzeletével leste meg, érzékeivel ment utána, tudni akarta, mikor mit tesz.

Kristóf a velük szomszédos udvari szobában lakott, s bizonyos félelemmel kellett arra gondolnia, hogy többet tudhat róluk, mint amennyit az illendőség elvisel.

Nem mindig uralkodtak az erősebb hangokon, hiszen immár a közös élvezet volt az egyetlen, ami összekötötte őket. Bizonyára nem szíI. kötet 57vesen vallotta volna be önmagának, hogy Ágostról lassan leszakad, s már csak hasonlóságuk miatt is vonzódik Kristófhoz. Nem csak képzeletében kísérgeti az érdeklődésével, hanem olykor egyenesen neki szánja a hangokat, amelyeket Ágost vált ki belőle. Egy kicsit neki élvezett. A kelleténél valamivel hangosabban élvezett, hogy Kristóf részesüljön belőle a szomszédos szobában. Ugyanakkor persze nem lehetett biztos benne, hogy célját elérte-e. Csöngessetek, csak csöngessetek. Valaki állandóan beszélt a fejében. Abban sem volt egészen biztos, hogy a követelődző női hangot is nem álmodta-e. Kristófot megfogta a kétségbeesett képzeletével, de ettől a fürdőszobában kiáltozó hölgytől álmában és éberen rettegett.

A cserépkályhában égett, valósággal süvített a tűz, s ágyából egyenesen a lobogás fényébe bámult.

Akárha először látna tüzet. Ezen a parton idegen volt minden, távoli, amit a másik part, az ismerősebb kedvéért el kellett hagynia. Csodálkozott, nem tudta, honnan a csudából jött elő az álom, hiszen ekkora folyót soha életében nem láthatott. Ilyet nem láthattam, nem láttam, ez akkora, mint a Gangesz vagy a Mississippi. Visszhangozott a feje a saját hangjától. Már jó ideje föl kellett volna kelnie. Párnájából érezte áradni a lakás megszokhatatlanul idegen illatát, ez pedig lökte volna, ki. Nem is az ágy melege tartotta fogva, hanem kilátástalannak látta a napot, amelynek elébe néz. Minden napja kilátástalan. A két part között közlekedő komp pedig valószínűleg azt jelentette, hogy tényleg sehol nincs, nem volt, s nem is lesz otthona.

Édesanyja, akiből a puszta neve maradt csak fenn, Mózes Borbála, néhány napos korában hagyta hátra a nagykőrösi szülőotthonban, ahol aztán az újszülöttet az édesanya vezetéknevén és Gyöngyvérként jegyezték be az anyakönyvbe. Nem tudhatta, ki az apja, melyikükre hasonlít, vagy hasonlít-e bárkire. A gyűlöletes keresztnevet talán az anyja kérte. Kitartóan és sötéten gyűlölte az ismeretlen leányanyát e név miatt, a gyöngy miatt, a vér miatt. Előbb egyházi, később állami intézetben, nevelőszülőknél, majd középiskolai, végül főiskolai kollégiumokI. kötet 58ban nevelkedett. A bizonytalan értelmű szavak pedig valószínűleg azért zakatoltak a fejében, mert a fájdalomtól szinte lüktetett a homloka. A folyam két barátságos partja közt ellenben szétmosódott a kellemetlen érzéseivel a víz illatában, a tájban oldódott föl a görcsös fájdalom. Finom párán izzott át a kora délelőtti napsugár, nyár volt, egy nyár, amelyre éberen nem emlékezett; rövid, puha, korai kis boldogsága, amely annyi év után még mindig kárpótolta a kínzó főfájásokért. Titokban néha nagyokat ivott. Az egykori boldogságot legfeljebb az felhőzte be, hogy más utasokra kellett várakozniuk, ő pedig mindig ment volna, át, gyorsan. Csillapíthatatlan volt az éhsége és a szomjúsága, mint aki mindig egy másik partra vár.

Most azonban már igazán nem késlekedhetett, fel kellett volna kelnie. Hólyagja is feszítette, éles kis szúrásokkal adott a hasában sürgető jelzéseket.

A szobában kellemesen marasztaló félhomály uralkodott, jól összeszorította a combjait. Az ablakok sötétítő tábláit a kései óra ellenére sem nyitotta ki még senki. Már megint fölfáztam, állapította meg bosszúsan. Annyi fény volt, amennyi a tárt ajtón tört be, a falon pedig a vöröslő lángok hosszú árnyai.

Bámulta a lángokat, de nem látta, amit nézett, mert képzeletének csápjaival tovább nyúlkált, kapdosott, hiába; nem tudta megállapítani, hogy mire emlékezik az álmával. Ez egy emlék, hiszen ez egy emlékem, ismételgette magában, miközben csaknem elérte, és mégsem érte el. Mielőtt a szavak zakatolásától menekülve, ingerülten átfordult volna a másik oldalára, hogy oldódjék szét, tűnjék el végre a tájban a fájdalom, ösztönösen mégis az éberségébe kapaszkodott; nem üres álmot, talán a másik ember részvétét kívánta.

Ilona édes, kiáltott át a másik szobába kissé sírósan éneklő hangon, nem nyitná ki végre azt a rohadt kurva ablakot. Ha még sokáig füstöl, akkor tényleg megfulladok.

Panaszos hangvétele persze nem sokat enyhített a mondat brutalitásán. Igazán nem kívánt sokat, mégis minduntalan messzibbre ment a I. kötet 59kelleténél, s ezért gyakran volt elégedetlen önmagával. Hol az volt a benyomása, hogy túl engedékeny másokkal szemben, hol meg túl erőszakos, tolakvó, támadó, mint aki nem találja a megfelelő mértéket. Nem mintha nem rendelkezett volna mértékegységekkel, hanem többféle, egymással nem nagyon egyeztethető mértékkel rendelkezett, ezek gyakorta összecsúsztak, bántóvá tették a hangsúlyait és a viselkedését.

A másik nő jó ideig nem válaszolt. Nem azért, mintha meg lett volna bántva, hol visszahőkölt a kicsapódó füsttől, hol meg előredőlt, hogy fújhassa, csupasz lélegzetével élessze fel a kihunyó lángokat. Naponta hat cserépkályhába befűteni, egyenletesen táplálni őket még akkor sem kis munka, ha nem tombol tébolyult vihar.

Hajnal óta olyan migrénem van, hallatszott a másik szobából, a fejem majd szétreped. Nem tudom, már megint miért. Talán a széltől.

A bocsánatkérésnek beillő panasz hosszú pillanatokig tehetetlenül lebegett a két szoba között a levegőben.

A háztartási alkalmazott, akit teljes nevén Bondor Ilonának hívtak, értette, valamennyire át is érezte a fiatalabb nő szorult helyzetét, s azt sem kellett neki külön elmagyarázni, hogy mitől kaphat valaki hajnalra migrént.

Már megint nagyot ivott titokban, vagy Ágost megint csak nem elégítette ki.

S nem úgy, ahogy a másik megkívánta volna tőle, de határozott részvéttel is volt Gyöngyvér iránt. Szabálytalan, kerekded arcán, sűrű, halovány szeplőiben, melyek kéken árnyékos szeme alatt és az orrán csaknem összeértek, vékony szálú, mindig gondosan kibodorított vöröses hajában és a keskeny kis vállaiban volt valami meghatóan esetlen, gyámoltalan. Fejletlen, kissé angolkóros gyereklányra emlékeztetett, holott egyáltalán nem volt éretlen vagy bizonytalan ember. Határozottabb, mint ahogy a külleme alapján elvárták, netán jó néven vehették volna tőle. Tudta, hogy kit mire kell tartani. Most is csak akkor nézett föl, amikor a gyújtós kicsi lángja végre belekapott a fába.

Szerintem az lenne a legegészségesebb, ha a Gyöngyike most széI. kötet 60pen kimászna az ágyából, kiáltotta vissza a válla felett. Még a telefont is szépen fölvehetné. Tegnap azt mondta nekem a Gyöngyike, hogy ma aztán korán kell fölkelnie. Énekóra előtt el akart volna még menni az uszodába, mert azt mondta, hogy szereti kihasználni a szabadnapjait. Ami nagyon szép dolog lenne, de hogyan sikerülne, ha egyszer benne marad az ágyban. Igazán nem szép a Gyöngyikétől. Azt hiszi a Gyöngyike, hogy a migrénje majd elmúlik így. Hát nem múlik el. Inkább keljen föl azonnal és menjen a levegőre.

Áthatóan erős hangja volt, s furcsa módon úgy beszélt a másikkal, mintha egy harmadik személyről beszélne.

A másik nő azonban nem talált ebben semmi sértőt. Maga is alig néhány éve élt a fővárosban, miként Ilona, aki egy budakörnyéki tót faluból származott. Amikor olykor a konyhában, máskor pedig valamelyik ajtófélfához dőlve, csöndesen mondták egymásnak a magukét, és egyikük sem figyelt különösebben arra, hogy miként beszél, vagy miket beszél a másik, a kívülállónak nem kis mulatsággal szolgálhatott a két távoli nyelvjárás találkozását hallani. Miközben Gyöngyvér nyitott torokról őzött, Ilona fölkerekített ajakkal ázott, s ráadásul olyan kifejezéseket használtak, amelyeket sem a másik, sem a fővárosi nem nagyon érthetett. Vidékiségüknek volt egy titkos kis árama, mely hol összehozta, hol meg féltékennyé tette és szembefordította őket; másra figyeltek, másként ítéltek, s ezért bármi történhetett velük, egymást mégis jobban értették, mint ahogy a környezetük megértette őket vagy ők másokat. Nem volt az sem kérdés, hogy Bondor Ilona miért beszél Mózes Gyöngyvérről úgy, mintha egy harmadik személyről beszélne. Ezzel a furfangos módszerrel kerülte el, hogy a nála fiatalabb nőt magázza, amit az iskolázottságuk különbözősége miatt meg kellett volna tennie.

Sokkal inkább elmúlik, ha uszodába megy a Gyöngyike.

Ne beszéljen már ilyen ostobaságokat. Éppen azért nem mentem el, mert úszás után mindig erősebb lesz.

Mégis jobb lenne, ha elkészülne rá a Gyöngyike, hogy nem csak ablakot nyitok, kinyitom én a Gyöngyikének, rögtön, hanem el kell I. kötet 61kezdenem takarítani is. Másutt nem tudom elkezdeni, mert a nagyságos asszony sem jött ki még a fürdőszobából. Ha kijön, akkor a Gyöngyike már mehetne be. Szerintem ez lesz a menetrend.

Most meg ez a mondat maradt ott a levegőben. Ami a napi takarítást illeti, tényleg nem lehetett másutt elkezdeni. Ilona vagy a legtávolabbi utcai szobában, vagy a legbensőbb udvari szobában kezdte el, ennek ez volt az alapszabálya, másként nem történhetett. Nem érkezett rá válasz, vagy olyan moccanás sem, mely arra utalhatott volna, hogy ez a Gyöngyike kimászna végre az ágyából. A telefon viszont hirtelen ismét elhallgatott.

Jó ideig nem is lehetett mást hallani, mint az impozáns bérház üregeiben, résein, csatornáin és nyílásain zenélő szelet.

Senki nem mutatkozott a körfolyosókon, az udvaron sem, üresen maradtak a tágas lépcsőházi fordulók.

Ebben az órában különben sem jöhetett volna más, mint a sváb tejesasszony Budakesziről vagy a tót asszony Pilisszentkeresztről a tojással, netán a postás. Ők azonban az ítéletidő miatt elmaradtak. Ilona a saját kisfiát kora reggel elvitte az óvodába, nem lehetett egész nap láb alatt. Kisiskolás mindössze egy volt a házban, s ilyenkor már csaknem mindenki dolgozott.

Ebben a házban ötvenhat októberének egyik szörnyű éjszakáján voltak utoljára jó sokan, egymásnak teljesen ismeretlenek, mert beszorította őket a körútról az ágyúzás. Amikor az erősen sántító, púpos és kopasz házmester hajnalban kinyitotta a súlyos tölgyfakaput, majd kinézett, az üres nagykörúton már tombolt a szél. Azóta a távozók nagy erőfeszítések árán, de gondosan betették maguk mögött, amire egyébként ügyetlen felirat emlékeztette őket. Az egykor igazán előkelő kocsibehajtó mégis úgy hatott, mint egy pokolbéli szélcsatorna, ahová éppen tutulva megérkezik maga a sátán. Zörögtek, reszkettek, kalapáltak a szemetesedények fedőlapjai. A pokoli zajnak volt azonban banálisabb magyarázata. Fenn a kapuboltozat ívébe illesztett két üvegablakot azon az októberi éjszakán nyomta be a légnyomás, s ilyen súlyos, ütésI. kötet 62álló üveget, hiába a házmester minden elkeseredett fáradozása, azóta sem lehetett felhajtani a városban.

A mindössze nyolcvan éves, föltűnően arányos épület persze inkább amolyan ritkaságnak számított a környéken, hiszen az elmúlt évtizedek megrázkódtatásait majdhogynem sértetlenül vészelte át. Nem csak a szerencséjének köszönhette. Már a maga idején is a környék talán legkevésbé szembetűnő építménye volt. Bérpalotának készült, miként összes többi, hivalkodó szomszédja, ám szerény méreteivel inkább magánpalotára emlékeztetett. Az egész Terézvárosban nem volt masszívabb épület. Találat szerencséjére nem érte, s mivel puritán homlokzatának észrevétlen díszei szintén nemes anyagból készültek, a légnyomások sem tettek benne kárt. A házat egy békétlen, összeférhetetlen ember építette, maga is vidéki, vagy legalábbis valaki, akinek az elméje nem városi lépték szerint működött. Építménye el is ütött a többitől, ami persze inkább előnyére vált. Értők úgy vélekedtek, hogy a csaknem teljesen dísztelen épület a klasszicizmus és az eklektika között helyezhető el, s így a budapesti építészetben egy mindenképpen hiányzó, s felettébb fontos láncszemet képvisel, habár a körülmények szerencsétlen alakulása miatt tervezője később alig épített önálló épületet, s így e hiány a mai napig alaposan rá is nyomja bélyegét a városképre.

Az ilyen emberre mondták, hogy rossz karakter, holott nem kevés dolog volt, melyben kiválónak bizonyultak a képességei. Tán azt nem tudta eldönteni, hogy hadakozzon és különcködjön, avagy ellenkezőleg, minden közönséges és ostoba normának megfeleljen-e. Tulajdonképpen egész hosszú életében önmagával viaskodott, amihez persze mindig talált olyan tárgyat, amely jótékonyan elfedte őrült egoizmusának nyers háborgását. Hol boldognak és boldogtalannak alárendelte önmagát, akárha tiszta önfeláldozás vezetné, olykor még undorítóan alázatoskodott is, hol meg a mindenkitől független, önfejű nagyurat játszotta. Demén Samunak hívták az építészt.

Néhány évvel a szabadságharc leverése után, egy tehetős zsidó gabonakereskedő egyetlen fiaként látta meg a napvilágot Jászberényben, I. kötet 63és kivételesen jófejű gyereknek számított. Hat nővére után ő volt a legutolsó a sorban; velük élt még az apai nagymama, két anyai nagynéni, amolyan szegény rokonok mind a ketten, s így aztán alig elképzelhető, hogy milyen kényeztetések közepette nevelkedett e nők között. És akkor a belső cselédséghez tartozó lányokról, asszonyokról, vagy Le Vau és Papanek kisasszonyokról, a francia és a német nevelőnőkről még nem is beszéltünk. A családnak biztos volt az anyagi helyzete, tekintélye pedig egyre megingathatatlanabb, holott Jászberény elég tartósan és sikeresen tartotta távol a zsidó betelepülőket. Mire a fiúgyermek serdült korba ért, s a lányokat jórészt a városon kívül férjhez adták, atyjuk az új törvény adta lehetőséggel élve kiterjedt birtokot bérelt, és nem csak szigorúan, hanem szerencsés kézzel irányította. Sokak haragját és irigységét hívta ki ezzel a városkában, mások viszont hasznát látták az általános fellendülésnek, bár ezek közül is csak kevesen tudtak belenyugodni, hogy akkor most már a föld is zsidóé legyen.

A fiú mindenesetre korlátozás vagy külső kényszer nélkül, a saját különös ábrándjait követve választotta meg az életútját. Előbb Berlinben, később Bécsben tanult építészetet, néhány hónapig Görögországban utazgatott, s egy teljes évet itáliai tanulmányúton töltött. Tanulmányainak logikája szerint innen Angliába kellett volna továbbmennie, mivel azonban egyetlen idegen nyelven sem tudott tisztességesen megtanulni, s e képesség hiánya állandó bizonytalansággal és szorongással töltötte el, tanulmányainak utolsó két évében visszairatkozott a pesti műegyetemre, ahol az akkoriban már nagynevű és nagyhatalmú Hauszmann Alajosnál diplomázott. A professzor becsülte, s azt sem lehetne mondani, hogy ne támogatta volna a feltűnően mutatós küllemű fiatalembert, mégsem tartozott kedves tanítványainak körébe, mert ezek a professzor minden ügyeskedése ellenére sem tűrték meg maguk között. Elviselhetetlen volt a modora, vagy legalábbis az érzelmessége és az indulatossága szokatlan a többiek szemében, a vaskos, levetkőzhetetlen tájszólása, vagy ha németre váltottak a társalgásban, akkor a kínos hebegése, vagy a rossz szokása, hogy a főnevek neI. kötet 64meit állandóan fölcserélte, de főleg az állandó harsogása, amivel sokakat elriasztott vagy alaposan megviselt.

Ha föltűnt az amúgy is zajos kávéházak valamelyikében, az Újvilág utcai Sasban, a Vadászkürtben, ahol külföldi lapokat olvasott, a Kávécsarnokban, ahol valamilyen igen sötét politikai ügyben szervezkedett mindenféle gyanús alakokkal, vagy néhanapján a fényűzően berendezett Angol Királynőben, egy botrányos kaland miatt, ami egy fensőbb körökhöz tartozó hölgyhöz fűzte, akkor délcegnek mondott alakjával és választékos öltözékével azonnal magára vonta, s hosszú pillanatokra lekötötte a közönség figyelmét. Akik ismerték, hízelgő vagy éppen csípős megjegyzéseket tettek, akik nem ismerték, föltétlenül tudni akarták, ki ő.

Az ajtóban a pincér figyelmesen átvette a sétapálcáját, ami rendőrhatósági előírásra történt, ő pedig ujjáról ujjára haladva, legalább ilyen szertartásosan húzta le szoros szarvasbőr kesztyűjét, miközben szórakozottan és fensőbbségesen körbehordozta tekintetét. Híres külföldi művésznek, idegen arisztokratának nézhették volna, mintha azonnal azt mondanák, mutatós ember, aki persze nem közülünk és nem közénk való. Levette cilinderét, ezeket is átadta, a pincér pedig csak ennek utána vezette az asztalához, vagy éppen az asztaltársasághoz, mely reá várt.

Léptei mindig határozottak, mozdulatai simák és hajlékonyak voltak, kényesen nemes vadállat haladt át az asztalok között.

A varázslat addig tarthatott, míg le nem ereszkedett egy székre, avagy foteljának puha mélyéről kihajolva beszélni nem kezdett. Minden finoman megmunkált volt rajta, hosszú, hosszúdad, csontos, bár nem hústalan, miként kezén az ujjai. Ugyanakkor valami vad és zabolázhatatlan, mint a simaszálú, fényesen fekete haja, mely valósággal kidőlt a fejfedő alól. Ugyanilyen vad a szemöldöke, mely a kicsit sárgásan csontszínű bőrön engedetlen szálakkal nőtt össze az orrnyereg felett, és a csaknem bántóan vastag ajka, melynek peremén kicsiny, éppen csak vonásnyira nyírt bajuszkát viselt. Puszta megjelenésével, ajka szegletében játszó öntudatos és elkényeztetett mosolyával, mozdulataival, bőrének szíI. kötet 65nével, sötét, hol idegesen forgolódó, hol pedig hosszan elidőző tekintetével közel tudott férkőzni csaknem mindenki szívéhez. S ugyanennyi idő alatt zúzta szét a zavarba ejtő vonzalmakat, hogy aztán éppen maguk az érintettek ne tudják pontosan, miként állnak vele.

Vízöntő jegyében született, s a természet végzetesen osztotta rá csillagképének teljes szerepkörét, ám sajnos semmi mást. A látvány embere volt, mindenhez értett, ami a látványhoz tartozott, tudta, mivel tartozik a harmóniának, mivel a diszharmóniának, jól ismerte a szimmetria és az aszimmetria mértékegységeit, kedvelte a szimmetriát, bár nem ragaszkodott hozzá, hiszen az arányok monotóniája ellenére volt. Mindezek az adottságok azonban nem úgy működtek benne, mint valami szerzett mérnöki tudás, hanem a zsigereit érintették, a zsigereiből táplálkoztak. Képzetlen sem volt, nála jobban mindezekkel a szó matematikai értelmében sem számolhatott senki. Bánni tudott továbbá a színekkel, formákkal, anyagokkal, vonalritmusokkal, ösztönösen érzékelte e komponensek kölcsönösségét és viszonosságait, ahol azonban a vizualitás felségterülete véget ért, ott elveszett embernek számított.

A tökéletes botfülűség bizonyára épp oly kivételes adottság, mint az abszolút hallás. Nem arról volt szó, hogy a valcert ne tudta volna megkülönböztetni a mazurkától, olykor ezt sem tudta megkülönböztetni, ám az ilyesmi még elmegy, hanem betegesen érzéketlennek bizonyult mindenféle auditív aránnyal szemben, s talán ezért nem volt képessége meghallani másokat, vagy éppen visszahallani önmagát.

Nem voltak barátai, csak csodálói voltak és ellenségei. Demén Samu a hangsúly és az értelem finom feszültségeit és árnyalatait nem fogta fel. Nem is hallgatott végig senkit, érvelni nem tudott, hanem rögtön lehurrogott, belebeszélt, rádörrent bárkire, beleszólt mások beszélgetésébe, olykor valósággal rábeszélt mások beszédjére. Akkor érezte elemében önmagát, amikor szabadon szárnyaló magánbeszédeket tarthatott. Mozdulatainak nemessége kevesekkel feledtette, hogy csemcseg és csámcsog az étkezésnél. Egy szép test, amelyben valószínűleg soha nincsen csönd, és nem is kívánja a csöndet.

I. kötet 66

Voltak, akik egyszerűen kerülték.

Mindezt persze érzékelte, de amióta elhagyta a családi otthont, nem értette, miért történik minden úgy vele, hogy végül is magányos legyen.

Építményein nyoma nem volt a bántó végleteknek. Nem kívülről befelé, hanem belülről kifelé építkezett. Akárha előbb látná az udvart, mint a homlokzatot, előbb látna akár egyetlen szobát, s ennek arányaihoz rendelne minden mást, és soha nem fordítva. Meggyőződésévé, mi több, rögeszméjévé vált, hogy a lakóház vagy a lakótér akkor szerencsés, amikor alaprajza a görög templomhoz hasonlón a megnyújtott téglalap, egyes helyiségei ellenben csaknem szabályos négyzetek. A tértől azt kívánta, hogy bensőséges maradjon, gyöngéd és meghitt legyen, ne fojtsa bele az emberbe a kívánságait, de nagyravágyását se táplálja, ne kapassa el. A helyiségek magassága az alaprajz méreteit követte. Amiből nem csak az következett, hogy nem tervezhetett túlságosan nagy szobákat, mivel nem kívánhatott értelmetlen belmagasságot, hanem az is, hogy a helyiségeket csaknem egyformára kellett méreteznie, s ezek végül a kiszolgáló helyiségeknél sem lehettek jóval nagyobbak.

Kényelmes, meghitt, nyugodalmas, masszív és derűs lehetett volna mindaz, amit megtervezett, ám épp a korszak szellemével nem volt egészen egyeztethető, s ezért is nem tudta kivitelezni; többnyire rajzon maradt. Elképzelései nem annyira kollégáival fordították szembe, ezek legfeljebb nevetgéltek terveinek láttán. Demén Samu csinos kis udvarházakat tervez, mondogatták, de semmiféle elképzelése nincsen arról, hogy milyen legyen egy városi bérlakás. Terveivel elsősorban a lehetséges megrendelőket riasztotta el. A kolléga urak által tervezett bérpalotákban valóban mások voltak a belső arányok. Miközben az utcai frontokon egyre magasabbra és nagyobbra nőttek a reprezentatív helyiségek, a szalonok, a dolgozószobák, a dohányzók és az ebédlők, a lakások udvari fertályán minden helyiség egyre szűkebb lett, sötét folyosók, kamrák, zugok, hurkák és benyílók, s ezeknek szükségszerűen ijesztővé váltak a belmagasságai. Az épületek udvari lakásaira pedig I. kötet 67még ennyi sem jutott arányból, itt minden egymásra zsúfolódott, egymásba ért. Konyhából a szobák, abból meg az ablaktalan alkóvok, a benyílók, a hálókamrák, a hátsó lépcsőházak fordulóiban a közös illemhelyek, egyszóval a város átláthatatlan és tisztátalan sűrűje.

Ő mindezekkel ellentétben oly bőkezűen gazdálkodott a térrel, hogy egyetlen emeleten nem tudott elhelyezni többet, mint két lakást, ami a telekáraktól megilletődött vagy azokkal éppen spekuláló építtetőknek persze kedvét szegte. Mikor pedig igaza mellett udvariasan és ügyesen érvelnie kellett volna, akkor mindenki láthatta, hogy majd szétveti az indulat.

Értse meg, kérem szépen, amennyiben a tümpanon felső csúcsán áthúz egy krépidómával párhuzamos vonalat, s ezeket összeköti, jól van, látom, nem érti, bizonyára nem látott még görög templomot, szóval akkor kap egy csaknem szabályos négyzetet, ez a dolog lényege. Kérem szépen, jegyezzük meg, ez a klasszikus arány. Egy csaknem szabályos négyzet, amely azért elmegy a fekvő téglalap felé. S ehhez képest én még messzibbre elmegyek, de értse meg kérem szépen, csak addig mehetek, ameddig ez optikailag még elviselhető. Tovább nem megyek, bízza rám, egyszerűen nem megyek. Kérem szépen, ha erre az épületre még egy emeletet rárakunk, két emeletet, három emeletet, ahogy kérem szépen megkívánja, akkor a feje tetejére állítottuk a világot.

Akkor nézze meg kérem, látja, kap egy rideg hasábot, az eget föllöki. Ezt kérem szépen én nem, velem nem, én ilyet nem vállalok.

Építményének homlokzatáról valóban csak egy dór oszlopsor és a nagy tümpanon hiányzott ahhoz, hogy valamiféle ódivatú, antikizáló képződményt láthassanak benne élcelődő kartársai. Holott nem csak ilyen elemeket nem alkalmazott, hanem azokat a reneszánszból és barokkból kölcsönzött látványos díszítményeket sem, amelyeket ezek olyannyira kedveltek, a megrendelők pedig oly szívesen megfizettek.

Ez nem ment a fejébe. Miért költenek ilyen értelmetlenségekre, amikor ugyanebből a pénzből megfizethetnék a kényelmes és kiegyensúlyozott teret.

I. kötet 68

Mindhárom emeleten minden egyes utcai és udvari szoba két szimmetrikusan elhelyezett ablakot kapott, amelyeknek a homlokzaton csak annyi hangsúlyt adott a sóskúti homokkőből faragott lemezes profilokkal, amennyit az emberi szem kap a szemöldöktől és a pilláitól. Az egyiket fenn, miként a klasszicista építményeken, jócskán az ablaknyílások fölött, már csak azért is, hogy az eső közvetlenül ne az ablaktáblákat verje, a másikat pedig az ablakpárkányok támasztékaként, mint a gyámkövet. A három keskeny lemezből álló profil az ión oszloplábazatról vette mintáját. S ugyane profilból nemcsak a földszinti üzletek felett futatott végig egy vastagabb léniát, hanem az erősen megemelt tető alatt is, amolyan kiemelt párkányzatként, hogy lezárja a homlokzat függőleges tagolását mintegy előrejelző frízeket.

Kortársainak vele szemben hangoztatott elvei, élcei és kifogásai persze nem voltak teljességgel megalapozatlanok. Mert nem csupán ezekkel a szinte észrevétlenül tartózkodó utalásokkal és jelzésekkel, hanem leginkább a téglaburkolat függőleges szelvényeivel csempészte vissza a klasszikust. Miközben a szerkezeti igények és a megvalósított belső arányok között a feszültséget ő sem tudta eltüntetni, megjelent a korszakra oly jellemző szemérmetlen dekoráció.

Ötvenhat októberében néhány értelmetlen géppisztolysorozat futott át e jelképes oszlopsoron.

A többször égetett tégla elég jól állta a lövedékek ütéseit, bár követni lehetett a lövések ívét. Itt kiütött egy darabot, ott a tégla élét pattintotta le, amott meg belefúródott a puha vakolatba. A vakolt felületeket vidám, napsütötte sárgával színezték, s akkoriban a vörösbarna téglaburkolat szelvényei valósággal lebegtek a könnyű párkányok között. Színeknek, lebegésnek mára nem maradt nyoma, az épület homlokzatának szelíd részleteit a szállongó por és korom szürkére mosta át, a profilokról, a frízekről és a párkányzatról pedig hosszú, fehér csíkokban csorgott alá a mindennap újra megkövesedő galambszar.

Aki a kapun belépett és elhaladt a szemetesedények hosszú sora mellett, amelyekről a macskák a fedőt minduntalan félrelökdösték, s I. kötet 69így a patkányok még világos nappal is rajokban járhattak lakmározni rá, immár azt sem nagyon vehette észre, hogy a foltosan elmocskolódott falsíkokat ugyanazon egyszerű, lemezes profil díszíti, mint a homlokzatot. A mutatós ívben boltozott mennyezetről valamilyen emeleti csőrepedés miatt, amelyet hónapokig nem javítottak ki, nagy foltokban szakadt le a vakolat, s az elrothadt vakolónád foszló szálai közül kilógtak a csupasz téglák, sőt a villamosvezetékek. A házmester, akit csaknem sihederként még az agg Demén Samu hozatott fel magának Jászberényből, mindennap többször fölnézett oda elmentében, mert őszintén szólva katasztrófára számított. Félő volt, hogy a boltozat téglái között a meglazult habarcs nem tart ki, s a mennyezetről alácsüngő, lassan rozsdálló, hatalmas lámpatest kiszakad.

Elébb viceházmesterként, majd csakhamar rendes házfelügyelőként, immár több mint harminc éve viselte gondját e háznak, s ezt olyan kíméletlen és szenvedélyes buzgalommal tette, mintha nem tudná elfelejteni, hogy állása híján másként alakulhatott volna az élete.

Szellemileg ép volt, erőszakos, ravasz, alattomos ember, de testi korlátozottságai súlyosak, kicsi gyermekként a maga környezetében vészesen sodródni kezdett a gyors vég felé. Valamiként mindenkinek az útjában állt, rendes mezei munkára nem volt használható, testvérei ütötték, rúgták, föllökték, a saját anyja, a saját nagyanyja sem kímélte, s ha a gondviselés véletlene nem ragadta volna ki innen, akkor nem végezhette volna másutt, mint az istálló sarkában, kivetetten. Kivételes viszony fűzte az állatokhoz. S az öreg Demén halála óta úgy élt, mint akinek egy élettelen tárgyon, a házon kell ledolgoznia a gondviselés előzékeny kölcsönét.

Az utóbbi hónapokban mégis teljesen váratlanul megtört e szenvedélye, vagy valami elhasználódott, kimerült benne, elszakadt. Betegségnek nem mutatkozott ugyan jele, de egyik pillanatról a másikra belátta, hogy annál azért sokkal nagyobb léptékű a pusztulás, mint hogy fogyatkozó erejével még föltartóztathatná. S hirtelen imádott lányai is a fejére nőttek, ittak, csúnyán káromkodtak, éjszaka nem jöttek haza. Lopakodott felé a teljes összeroppanás.

I. kötet 70

Mióta a szemetes sem jött minden áldott reggelen, hanem mindössze hetente kétszer, ám valamilyen előre soha nem látható okból néha teljesen kimaradt a szemétszállítás, ezzel sem bírt. Lassan nem bírt semmivel. Szemetesedényt nem kapott, valamiben azonban tárolnia kellett a ház halmozódó szemetjét, hisz olykor egy hétig sem jöttek érte. Hogy enné a rosseb őket. Ő is csúnyán káromkodott. Elrozsdásodott festékeshordókat szerzett, füleket forrasztott rájuk, ezeknél fogva vonszolta ki a járda peremére. Ha nem jöttek, akkor délben vissza is. Más hordók fenekéből szerkesztette rá a fedőket.

Csinálta, persze hogy megcsinálta, de közben arra gondolt, hogy egye a rosseb, ha kiszakad a lámpás, akkor szakadjon, szakítsa magával akár az egész boltozást, a házat. Dőljön össze minden, úgyis mindennek el kell egyszer rothadnia. Régebben soha nem merészelt volna ilyesmit gondolni, most meg jólesett erre gondolni, ettől lett szabad ember. Még azért szemmel tartott mindent, de a tehetetlensége, meg az efölött érzett dühe egyre jobban elterpeszkedett. A rothadás bűzétől sem kímélhette meg a kapubejáratot, amelyet Demén Samu oly nagy gonddal tervezett.

Akkor még a lovas fogat volt az úri közlekedés eszköze, s Demén olyan behajtót tervezett, mely számolt a jóval nagyobb málhás kocsikkal is. A tébolyodottan sárga kerámiával burkolt, egészen enyhén domborodó kapubejárat értelmes, nemes arányait azok is érzékelték később, akik immár nem lovas kocsival közlekedtek, hanem automobillal, villamossal, gyalog vagy taxival. Látszott, hogy valaki a lehetséges mozdulatok zavartalanságát és kényelmességét számolta ki előzékenyen. Meg azzal is számolt, hogy a ló bizony vizel, ennek színe sárga, s valahogyan, valahová el kell csorognia. A víz és a vizelet elvezetésére szolgáló kis csatornanyílásokat, amelyek a kapubejárat két oldalán végigfutó szélesebb kőpárkányok alatt rejtőztek, most patkányok használták, éppen elfértek. Hosszú évek munkájával rágták át magukat a finoman kiképzett sárgaréz szűrőrácsokon, hogy feltűnés nélkül juthassanak a szemetesedényhez. Ezek a mára értelmüket veszített kőpárkáI. kötet 71nyok viszont arra szolgáltak egykoron, hogy a fogatok lépcsőiről erre lépjenek le az érkezők, s a következő lépésüknek se kelljen megdöccennie. Amikor úgy számolt, hogy egyszerre akár mindkét oldalon ki lehessen tárni a fogatok ajtaját, és se az érkezőknek, se a kocsisoknak ne kelljen közben a falhoz préselődniük, akkor a méltóságukkal számolt. Jó ideje semmiféle fogat vagy automobil nem állt már be, ám a viselkedés méltóságának igényét megőrizték a tér arányai.

Bizonyos ünnepélyességgel fogadta be az érkezőket az épület, s ugyanígy a lépcsőház, melyet a kocsibejárótól roppant méretű szélfogó választott el. A meglepően jól tagolt, a természetes fénytől minden emeleten megvilágított lépcsőházat e szélfogó hatalmas felületű, csiszolt üvegtábláin át pillantotta meg az érkező. Az üvegtáblák is rendesen átvészelték a háborút, ám egy éjszakai botrány következményeképpen a négy közül egy betört. Ekkora üveglapot nem lehetett beszerezni, a lakók méltatlankodtak a huzat miatt, s ezért a házmester funérlemezzel pótolta. Még így is a tér szépsége uralkodott. Ide nyugodtan beléphetett az érkező, nem kellett attól tartania, hogy azonnal a felvonó ajtajába ütközik. Néha egész társaság jön, épp akkor távozóban lehetnek mások, ilyesmivel egy úri házban számolni kell.

A lovak sem mindig egyformán türelmesek, legyen helyük kényelmesen megfordulni a kocsival az udvaron. Demén az udvart mélységében megnyújtotta, ám az első emeleten a körfolyosót valamivel előbbre hozta, s így optikailag megint csak visszacsempészte a négyzetet.

Igaz, az első emeleti körfolyosó elfogta a napfényt a házmester félemeleti lakásától, de ezzel együtt nem volt sötét, s főleg nem volt barátságtalan. Az udvart burkoló fényes, sárga kerámia visszfénye ugyanis megtöltötte a konyhát és a két szobát. A napfény soha nem érte el, mégis erős fényt, átható színt kapott. A helyiségek mennyezetén most is hol felragyogott, hol meg elhalványodott a tébolyultan sárga, ahogyan vonultak odafenn a felhők. Bár innen lentről még akkor sem lehetett fellátni a tiszta égre, ha valaki a halántékát szorította rá az ablak üvegére. A házmester e pillanatban éppen ezt tette a konyhájában, mert innen látott I. kötet 72föl még leginkább a tetőre, ahonnan úgy potyogtak a cserepek, mintha a szél bontaná, hajigálná. Valószínűleg úgy történt, hogy egy kilazult tetőcserép leszánkázott a tető meredélyén, a következő követte, s aztán már minden további szélrohamnak könnyű dolga lett. Szabályosan alányúlhatott, megemelte a hiányos sort, s nekilódíthatta a cserepeket a gyöngébb pontokon. A házmester, akit Balter Imrének hívtak, még egyszer visszanézett, de nem késlekedhetett tovább, vette az ellenzős sapkáját, vette a padlás kulcsait, ment.

Fenyegetően, hosszan, élesen csikorogva csúsztak a cserepek, az ereszen csattantak, hogy aztán kisvártatva szabályosan szétdurranjanak az udvaron.

Máskor talán Balter is gyorsabban határozta volna el magát.

A rosseb ott egye meg, morogta.

Elég valószínűtlen volt, hogy a romlást sikerül egyedül feltartóztatnia.

Meg hetek óta a lift sem működött. Elég hosszú ideig tartott, míg a csípőficamával levonszolódott a falépcsőn a félemeletről. És akkor még előtte volt a veszélyes udvar, meg a három emelet fölfelé. A technikus a házkezelőségen azt állította, hogy ezt a liftet többé nem lehet megjavítani, ez bizony kiszolgált. Mindenki tudta, hogy ebből egy szó sem igaz. Hogy enné meg őket a rosseb. Mire az udvarra ért, vége lett a potyogásnak, de már a szakadó eső miatt is inkább az első emeleti körfolyosó védelmező árnyékában sántikált. Ahogy elhaladt előtte, lenézett a pincelejáraton, még ciccegett is, hiszen ma még egyetlen macskája sem jött elő, akárha nem is lennének éhesek.

Macskákat azóta tarthatott kedvére, amióta ráébredt, hogy hiszen nincsen többé háziúr. Ehhez az államosítások után még tíz évnek kellett eltelnie, már csak azért is, mert az örökösök a mai napig itt éltek a másodikon, s nem szóltak ugyan soha egy szót sem, a tekintetükkel mégis fogva tartották a házmestert, amikor önkényeskedett vagy megsértette volna a régi házszabályokat, majd fölnyársalták a tekintetükkel. Legalábbis így érezte. Meg soha nem lehetett tudni, mi lesz. ÖtI. kötet 73venhatban majdhogy vissza nem kapták a házat, csak egy kicsit kellett volna az egész cirkusznak tovább tartani.

A kapubejáróban visszhangoztak sántikáló csosszanásai. Gondosan betette maga mögött a szélfogót, elment a tetszhalott lift előtt, melynek sötétbordó mélyéről mindig a szivárvány színeivel világoltak a szemébe a tükrök csiszolt szélei, aztán a korlátba fogódzva lassan kapaszkodni kezdett.

Demén Samu halála után az örökösök mértékkel és ízléssel, de a magasabb jövedelem határozott reményében, valamennyire mégiscsak átalakíttatták ezt a tereivel tékozló házat, valamelyest proletarizálták. Úgy vélekedtek, hogy a konyhák, a kamrák, a cselédszobák lehetnének jóval kisebbek, s abból, amit levettek, az épület udvari szárnyán minden emeleten kialakítottak két újabb lakást. Az első emelet egybefüggő utcai frontját, melyet Demén eredetileg egy igen rövid életű nacionálkonzervatív pártocska szükségletei szerint épített, majd ennek megszűntével még mindig működő hetilapjuknak adott bérbe, szintén átszabták, valamelyest modernizálták. Ami inkább pusztítást jelentett. A nemes faburkolatot letépették a falakról, s valamennyi szobából kidobatták a márványkandallót. A két örökös eredetileg nem óhajtotta volna elfoglalni az így kialakított lakások egyikét sem, hiszen az épület sem az ízlésüknek, sem a korszerűségről alkotott elképzeléseiknek nem felelt meg, aztán mégis úgy alakult, hogy Demén legkedvesebb unokája, Erna beköltözött a nagyapja elhagyott második emeleti lakásába, míg Miklós, a másik unoka, aki akkor már a kommunisták illegális szervezetének dolgozott, egy Aréna-úti házba költözött, amelyet szintén a nagyapjuk épített. Mindez valamikor a harmincas évek közepén történt, s azon kívül, hogy most Leninről nevezték el a Teréz körutat, s az orosz forradalom tiszteletére November 7. térnek nevezték az Oktogont, ebben a nagykörúti házban szinte semmi nem változott meg.

A lakók is alig cserélődtek. De azóta nem festették a lépcsőházat, nem mázoltak ajtót és ablakot.

A lépcsőháznak sem volt más dísze, mint az arányai. A feltűnően I. kötet 74széles és feltűnően alacsony, márványsimaságúra polírozott lépcsői, amelyeken most a házmester kapaszkodott fölfelé, s amelyekről néhány hónappal a ház államosítása után rendelettel távolíttatták el a vörös kókuszszőnyeget, természetesen a sárgaréz szőnyegtartó rudakkal egyetemben. Az emeletközi pihenők voltak a lépcsőház díszei, az emeleti fordulók jól tagolt falsíkjai, amelyeket szintén szelvényenként kereteztek be a homlokzatról és a kapubejáróból ismerős ión profilokkal. Ezek a bekeretezett falsíkok még mindig nem sötétedtek el egészen, helyesebben annyi látszott, hogy a profilokat eredetileg fehérre, a falsíkokat feltehetően halvány sárgára festették. Arra is ügyelve, hogy a nap melegéből valamennyit azért benne tartsanak. Ami úgy érhető el, hogy egy kis vöröset és feketét kevernek bele. Ennek akkoriban azért is így kellett lennie, hogy a lakások bejárati ajtajának ragyogó fehérjét, s e ragyogó fehéren a sárgaréz borításokat, pántokat, ütközőket, névtáblákat, kilincseket, a kukucskáló cizellált rácsozatát és a csontból esztergált csengőgomb ovális címerét tartózkodóan kiemelje.

A házmester minduntalan megpihent, mélyre szorult szeme szigorúan és sebesen körbejárt, s azon volt, hogy ne lihegjen annyira, mint amennyire lihegnie kéne.

Önáltatásának két szélső pólusa ért össze ilyenkor.

Úgy tett, mintha az örökös lépcsőjárás nem fárasztaná, holott voltak napok, amikor szemetesedények nélkül is alig vonszolta béna alsótestét, másfelől csökönyösen úgy tett, mintha fölmérné, mit kéne mielőbb elvégeznie, ami viszont immár alig érdekelte, s hol ezért, hol azért nem is volt elvégezhető.

Akkor ért föl a második emeletre, amikor a telefon odabenn épp elhallgatott.

Mióta betette lábát a házba, ezen az ajtón csupán annyi változott, hogy az eredeti névtábla mellé később felcsavaroztak egy másikat. DEMÉN, állt az egyiken szép, nagy antikva betűkkel. DR. LIPPAY LEHR, ez állt a másikon. Egy kicsit azért hallgatózott. Nem kíváncsiságból tette, inkább a természetes lustaság édes ösztöne működött. Ha I. kötet 75már így történik, akkor ne kelljen tovább mennie, hanem hallja, honnan telefonálnak, ki vette föl. Konyhájában volt egy leshelye, s valójában mindent tudott mindenkiről. Tudta, ki van otthon, ki ment el, sejtette, ki mikor fog visszajönni. A professzor urat hetek óta nem látta, mert őt a Kútvölgyi-úti kórházban ápolták, onnan már ezt a temetőbe viszik ki. A fiatalabbik Lippay meg elég korán, fejvesztetten elrohant. Nem emlékezett rá, hogy valaha is megesett volna ilyesmi. Tudta, hogy délelőttönként a szobák között minden ajtó nyitva áll, mégsem hallott ki a folyosóra semmit. Egye a rosseb.

Úgy döntött, hogy biztosan a szél miatt.

A professzor hitvese, akit valamilyen rejtélyes okból csaknem mindenki Nínónak avagy éppen Nínó néninek szólított, amit Balter soha nem értett, most lépett ki a kádból. Tartása mit sem változott a múló évtizedektől, dereka majdnem olyan formás maradt, mint egykoron, csípője, combja, feneke, sokak által csodált keblei azonban elég mértéktelenül kiteltek. Elsúlyosodott, a bőre alatt úgymond ikrásodott a zsír, ez volt a rideg valóság.

Amikor meglátom, majd elhányom magam, mondogatta bizalmas barátnőinek, akik valósággal bálványozták a szókimondása miatt. Amivel persze még mindig csak a valóság egy kis részét nevezte meg.

Egyre hosszabb időt töltött néma és elmerült testápolással. Mégis egyre erősebben érezte, hogy a testéből mindenféle tolakvó, teljesen idegen illat párázik és árad, s ezekkel nem tud megküzdeni. Erről azonban soha, senkivel nem beszélt. Ha jó ízlésű idegen pillantotta volna meg így a fürdőkád előtt, akkor bizonyára az jutott volna először az eszébe, hogy ez azért még most is impozáns. Nem föltétlenül a formák bomlásával volt baja, hanem a leküzdhetetlen illatokkal.

Mi történt velem.

Volt egy ilyen kérdés a világban, mely inkább kijelentésnek hangzott. Szájából, öléből, nem tudta, honnan, pórusaiból párázott a bomlás illata. Ez a bomlás lett a rögeszméje. Mikor a kádból kiszállva, a tüntető kín élvezetétől hajtva, végül is nem kerülhette el, hogy a szemI. kötet 76közti falon elhelyezett, enyhén párás tükörben megpillantsa önmagát, akkor kijelentés, kérdés nem segíthetett. Mintha azt kérdené, ki lett belőlem, holott készen állna a válasz, ez nem én vagyok, ezt a testet nem ismerem. Inkább gyorsan elrántotta a tekintetét róla. Amit látott, ne kelljen egész nap a tagjaiban cipelnie.

Vitte magával a megváltozott, az ismeretlen, a parfümje alá rejtett illatot. Ha ellenben elfelejtette, vagy sikerült nem tudomást vennie önnön tükörképéről, s inkább ez utóbbira volt hajlamos, akkor olyan elszánt, s kifejezetten vidám magabiztosság áradt belőle, mint leány korában.

Olaszos hangzású beceneve különben onnan származott, hogy Ágoston, a kisfiuk hosszú ideig nem tudott mást kimondani. Igyekezett, de nem ment. Ez volt az első és egyetlen szava, amely egyszerre vonatkozott az evésre és az anyára. Ha az anya lassan, szépen tagolva, az ajkait a szóhoz csücsörítve, szinte a szájára adta a szavakat, figyelj Ágó, édesem, mama, akkor Ágó csökönyösen és ravaszkás élvezettel csak azért is egy diadalmas nínóval válaszolt. De nem csak becenév lett belőle, hanem az ifjú házasok között az élvezet titkos mértékegysége.

Neked hány nínó volt, kérdezte a fiatalasszony álmosan elnyújtózva a széttúrt ágyneműk között.

Százegy, válaszolta az ifjú férj zavartan.

Furcsa, mert nekem legalább ezer, mondta erre a fiatalasszony, s talán nem is tódított, bár ilyesmire az ember már csak a jövője reményében is hajlamos.

Az ágyukba emelt gyerekkel olykor fél órákat is gyakorlatoztak, mert dőltek a nevetéstől, az oldaluk megfájdult belé, valósággal vonaglottak az élvezettől, amit a gyerek természetesen szintén élvezett. Nekik viszont ettől támad ismét kedvük, hogy egymásban megmártózzanak. Mama helyett mondta, papa helyett mondta, kaka, pipi, baba, papi, minden helyett. Ágó, figyelj édesem, mondd szépen, mama, mondd szépen, papi. A gyerek tényleg figyelt, ám inkább arra, hogy vajon megint nevetni fognak-e. S ezért aztán mindig ugyanúgy válaszolt.

I. kötet 77

Nínó.

Még ha valaki minderről semmit nem tudott is, mint ahogy tényleg nem tudhatott, mégsem mondhatta volna, hogy a becenév ne lenne találó. Erna asszony az ismerősei körében, és a családban is súlyos egyéniségnek számított, olyan valakinek, akit respektálni kell, és egykönnyen nem is lehetne megkerülni. Lényének voltak ugyan olyan vonásai, amelyek miatt nem lehetett egészen komolyan venni. Most éppen túl volt egy anginás rohamán, ami fizikailag persze minden alkalommal alaposan leverte a lábáról. Mérgelődhetett a telefon miatt. Ritkán adta látható jelét, de sokat zsörtölődött vagy egyenesen dühöngött magában. Ugyanakkor vigyáznia kellett, mértéktelenül ne húzza föl magát, hiszen ez újabb rohammal járhatott. Csakhogy épp a kis dühöngései nem voltak igazán megfékezhetőek, hiszen soha nem robbantak ki. Miközben bosszúsan törülközött, s pillantása többször is szórakozottan átfutott a saját tükörképén, akárha ez lenne az utolsó csepp a pohárban. A saját elővigyázatlansága.

Minek bámulom meg magam.

Legfőképpen ahhoz nem tudott hozzászokni, hogy hatalmas és sötét mellbimbói, ki tudja, mióta, örökösen lefelé néznek. Egyik mérge növelte a másikat, s immár attól is dühönghetett, hogy mi a csudának dühöng. Édes istenem, milyen ostoba, milyen végtelenül ostoba vagyok. Egy buta liba vagyok, mondta magának abban a reményben félhangosan, hogy le tudja csillapítani a háborgását.

Egy közönséges lúd vagyok.

Dühöngött vagy nem dühöngött, a rohamokat nem lehetett sem megelőzni, sem kiszámítani. Jöttek és mentek, s attól függően, hogy a koszorúér melyik ágában jelentkeztek, nem voltak azonosak a szimptómáik sem. Hol a mellkasában érezte a fájó szorításukat, hol a bal kezén zsibbadtak el az ujjai. Hol nagyon szorongtatta, mégsem lett belőle nagy roham, hol meg éppen csak szorított kicsit, mégis leterítette. Hol a vállában érzett olyan fájdalmakat, mintha a csontvelőn verne át a felgyorsult pulzusa, hol meg csak valami olyasmit, mint aki falánkságáI. kötet 78ban telitömte a gyomrát. Volt, amikor majd beszakadt tőle a háta, a válla. Semmi, csak puffadás. Ha némi kis bélgázokat óvatosan kiereget, akkor majd rögvest jobb lesz, megkönnyebbedik. Mert úgy tűnt, mintha a belső nyomást érzékelné fájdalomként.

Bármiként fegyelmezte is volna önmagát, a fájdalom nem volt elviselhető, helyesebben elviselte, de szabadulni akart volna tőle. Ám a beleiben nem volt semmiféle szél, nem volt mit kiengedni, hanem mégis csak ez a lassan felnyomuló, feszítő fájdalom, a roham hamisítatlan előjele. Aztán már úgy érezte, mintha mellcsontját akarná belülről szétpattintani. És ugyanakkor a légszomj. Hogy venné a levegőt, ám valamiként nincs elég. Másutt talán van, de itt nincsen. Az ajka fölött, a homlokán a jéghideg izzadás töri át valamennyi pórusát, egész arcát ellepi a nyálka, akárha jeges maszkot hordana. Mégsem hűti. Ki kéne nyitnia az ablakot.

Nincsen levegő a szobában, nincsen levegő, nincsen levegő a levegőben.

Jaj, ezt nem fogják kibírni a csontjai, szétpattan. Látja mások levegőjét, nekik van, ami neki nincsen.

Istenem, milyen boldogok az emberek. Mennek az utcán, és észre sem veszik, hogy van levegőjük.

Jaj, ez valójában nevetséges, hiszen nincsen honnan levegőt venni a levegőből. Vagy nincsen benne oxigén.

Még tudja, látja, másoknak van levegőjük, csak éppen neki nincsen levegője már, elvették, nem jutott.

Ha idejekorán nem veszi észre, hogy mi közeleg, akkor késő.

A késő azonban mindig adott még egy kis haladékot, s ilyenkor azzal viaskodott, hogy a késés pánikja ne lepje el, mert akkor a késő tényleg beteljesedne.

Ám a testét nem nagyon viszik a léptei, túl súlyos is, minden lelassult, sötétedik, s nem lehet tudni, hogy a teljes elsötétedés előtt vajon egyáltalán eléri-e. Micsoda örökkévalóságok telnek el, míg az egyik lábnak sikerül a másikat utolérnie. Pedig közben egyre könnyebbnek I. kötet 79érzi a testét, alig érintik a földet a léptek. És még egy idegen ember is van itt, aki egyre hangosabban sípol a lélegzetével a fülébe.

Nem lehet tudni, meddig érezheti, hallhatja még, holott gyűlöli.

Ilyenkor vakon megy, béna ujjakkal kutat táskában, fiókban, szelencében, fiolában, hogy legalább az utolsó utáni pillanatban, körmének élével ragadja föl a gyógyszerét. Néha tényleg csak így sikerült, hosszú, ápolt, vérvörösre lakkozott körmével érte el. Ujjainak nincsen többé elég biztonságuk a sok közül egyetlen szemecskét kiválasztani. A köröm alá viszont beragad, s így segítheti a szájához, be a nyelv alá, ahol szét kell olvadnia. A nyelvtövön fut egy ér, ez a vena lingualis, s az értágító hatású nitroglicerin ezen a meghitt helyen könnyedén feloldódik és átszivárog az érfalon. Néhány hosszú, alig kivárható másodperc múltán már a szíven van, benn a koszorúérben, ahol megtágítja a meszesedéstől és a vérzsírtól összeszűkült járatot.

És akkor mégis kering a vér. A vérnyomás csökken, a pulzus esik, az oxigén eljut a szív izomzatába, a rettegésre feszített test ellazul.

Volt, amikor tényleg rögtön hatott. Máskor egyáltalán nem hatott.

Olykor éppen valamicskét, vagy áltatta önmagát, hogy igen, most már jobban vagyok, holott egyre rosszabb lett. Vagy hatott, s néhány perc múltán, mikor az idegen sem fújtatott oly undorítóan a fülébe, és arcán kellemesen átlangyosodott a jeges maszk, akkor megint, hirtelen, még erősebben, itt a következő. S hogy a kínból a sok se legyen elég, a gyógyszer járulékos vérbőséget okozott a hasüregben, meglazította a hasfalat, a záróizmokat, rájött egy hasmenés, s a légszomjtól hápogva, üres falakra, csúszkáló bútorokra bízva testének súlyát, fohászkodva kellett átvergődnie az egész lakáson.

Ha ilyenkor valaki a segítségére akart sietni, akkor némán elhárította.

Eddig még az utolsó pillanatban mindig elérte a vécét. Ahol valósággal kirobbant a szar a végbelén. Miközben a fájdalom, a szorítás, a mellcsontok feszültsége persze nem tágított. Miközben tudata tombolt, vergődött ennyi megaláztatástól. Miközben a nyomorult gyógyszere persze mindig benn maradt a szobában, vagy nem találta a ponI. kötet 80gyola zsebében. Egyetlen mondatot ismételgetett magában, hát persze, hogy itt fogok felfordulni, így fogok megdögleni, keze meg a falon tapogatott a vécélánc után.

Legalább addig fölérne, ne ebben a rettenetes bűzben kéne elpusztulnia.

S ült benne egy gonosz kislány, aki mindeközben nevetgélt mindezen. Talán ez volt a lelke, valami olyasmi, amit a lélek legmélyének neveznek.

A halott kislányára is emlékeztette őt.

Ezt a gonosz kislányt semmivel nem lehetett volna megrettenteni, semmitől nem félt, hanem inkább mulatott az összes kis hiúságán. Hát persze, hogy így fogsz felfordulni. Gyáván, ahogy éltél. Úristen, mennyi szar van még a beledben. Mit gondoltál, miként fognak majd rád találni, mit gondolsz, a szar ilyenkor kit érdekel. De ne félj ennyire, most még megmaradsz. Ha pedig megmaradsz, akkor majd megesküszöl, hogy leadsz legalább tíz kilót. Nem fosnál annyit, ha kevesebbet zabálnál, bizony. Mégis a töltekezés vágya marad erősebb, hiába fogadkozol. Így beszélt vele, s ő természetesen megesküdött, esküszöm, esküszöm, holott tudta, hogy az esküvése semmit nem ér.

A gonosz kislány hangján vihogott benne a hamis esküvése. Meg az elképzelés, hogy ebben a rettenetes bűzben fognak rátalálni, ha most mégsem ússza meg.

Ezen volt túl ezen a reggelen. S úgy hallotta, mintha a telefon a szalonban már negyedszerre is rákezdené.

Nem, ez nem lehet.

Kezében megállt a törülköző, fülelt, azt hitte, hogy dühe, a füle csalja meg.

Erre azonban mind a hárman egyszerre indultak el. Az egyik nő a kályha elől ugrott fel, vitte a piszkavasat magával, amivel előzőleg épp belökte a cserépkályha ajtaját, a másik nő ruganyosan kiugrott az ágyból, s mivel kutakodó lábfejével nem találta egyik papucsát sem, pongyolája pedig egy távolabbi fotel támláján hevert, ment, ahogy volt, mezítláb, I. kötet 81egyetlen szál, rövid selyemhálóingben, egy úgynevezett baby dollban, mely testére tapadt és tövükig szabadon hagyva megmutatta a combjait.

A fiatalember az ablakpárkánytól szakította el magát, pedig az előző pillanatban vette észre, hogy az Abbázia Kávéház előtt megáll egy rendőrségi rohamkocsi. Őrült gyorsasággal ugráltak ki belőle mindkét oldalon a rendőrök. Ami jótékonyan terelhette volna el a figyelmét arról a nőről, akit hónapok óta szemmel tartott, akit titokban kísérgetett, s mindenképpen látni akart volna ezen a reggelen, holott innen aligha láthatott.

A szél üvöltött és a telefon csöngetett.

Erna asszony meg végleg elveszítette a türelmét, a szennyesládára csapva törülközőjét félig-meddig nedvesen bújt bele rózsaszínű fürdőköpenyébe, mely harsánysága ellenére igen jól állt neki. Ideges, tört, kapkodó mozdulatok voltak, dühe siettette, akadályozta. Egy ilyen társaság, mondta maga elé félhangosan, egy ilyen nyomorult, tekintet nélküli társaság. Szemrehányása nem csak hármuknak, hanem leginkább a fiának szólt, aki nem is tartózkodott e pillanatban a lakásban.

A Lukács uszoda fűtött üvegfolyosóján a barátaival fecsegett, két hozzá hasonló korú férfival, amiről azonban Erna asszony nem tudhatott.

A kagylót végül a háztartási alkalmazott emelte föl, erős hangján éppen csak bejelentkezett, mikor a vonal másik végén, határozott hangon és nagyon rövidre fogva, már beszéltek is.

Olyan volt, mint egy harctéri jelentés.

Amitől a háztartási alkalmazott eltátotta kissé a száját, s arcán valamiként megdermedtek a vonásai. Egyik kezével erősen szorította a kagylót, nagyon jól kell most hallani, minden szót meg kéne jegyeznie, ettől viszont azonnal megfeledkezett a másik kezéről, s ebből lassan kicsúszott a piszkavas.

Koppanva hullott a szőnyegre.

A látvány hatására a másik két embert elhagyta a lépte, ijedten ott maradtak.

I. kötet 82

Az illető folyamatosan, elég hangosan beszélt.

Bondor Ilona minduntalan megakasztotta volna, hogy a kagylót másnak adhassa át, nála illetékesebbnek, a család tagjainak, Kristófnak, aki értett a tétova félmozdulatból, s úgy állt meg, mint aki minden pillanatban készségesen átveszi. A folyamatos beszédet azonban nem lehetett egyetlen pontján sem megszakítani. Kétszer, egymás után, készségesen azt válaszolta, igen, igen. Aztán még annyit tudott kinyögni, igen, igen, nagyon köszönjük. Az utóbbi szavakat Erna asszony is hallhatta már, s látta alkalmazottja árulkodó, tulajdonképpen nevetséges arcvonásait.

De főleg a moccanatlanságukat, a testtartásukat, amint mindhárman mereven előredőlnek.

Kicsit nedvesen, dús testén az alig összefogott, bolyhos, rózsaszínű frottír köpenyében, impozánsan állt a szalon ajtajában magas sarkú papucsának emelvényén, szétdúlt, a nedvességtől enyhén csapzott, szőkített hajával.

Ilyen pillanatokban furcsa módon minden más megszűnik. Mégis volt egy félpillantása, mely Gyöngyvér inasan vékony, barna testét illette. Mindig úgy hatott rá, mintha pattintást hallana, egy hangot, amely a tudatában egy meggondolatlan pillanatra minden mást leállított. Ennyire csupaszon ritkán láthatta. Ki kellett az alkalmat használnia.

Utálta ezt a nőt, egyetlen szavát nem hitte el, habár megértette a fiát, hiszen a nő teste rá is megtette a maga hatását.

Végül is a test látványa hűtötte le.

Nem dühöngött többé.

Mintha tudná, mi történt, s erre aztán nehézkesen rábólintana.

A háztartási alkalmazott visszatette a villájára a kagylót, úgy maradt, arccal a fal felé fordult. El kellett fordulnia, senkit ne lásson, legalább egy pillanatra. Ne láthassák az arcát. Mindaz, ami a professzor és közötte az utolsó évben megtörtént, messzi túl volt azon, amit bármilyen szokványos emberi kapcsolat ismer vagy megenged.

Hosszú időre ez a kis csöndülés, ez a kattanás maradt meg utolsó I. kötet 83zajnak a szobában, illetve valamennyien úgy érezték, hogy nagyon hosszú idő telik el. Odakinn most éppen kivilágosodott az ég, mégis eső verte a két ablakot. Mindhárman Ilonát nézték, vékony, természetellenesen felhúzott vállait.

Várták, beszéljen. Meg szerették volna, ha egy ideig inkább hallgatna még. Mózes Gyöngyvérnek többször összekoccant a foga, de ezt szerencsére nem lehetett hallani. Máskülönben sem tudta, mit csinál, ellenőrizetlen volt a mozdulat; combjait összeszorította, rövid kis hálóingét két marokra fogta, húzogatta, akárha az ölét féltené.

A könnyű anyagon átderengett szőrzetének gazdag sötétje.

Meghalt, kérdezte valamennyi idő múltán Erna asszony óvatosan.

Rohamok után még órákig erőtlen, fátyolos maradt a hangja, s már az első szótagon elrekedt. Kérdéséből egyedül a fiatalember hallotta ki a józan számításait. Helyesebben a rettenetet, hogy akkor a tervei összeomlanak. Látta a nagynénje arcán, mely smink nélkül mindig bántóan csupasznak tűnt. A leplezetlenség annyira elrémítette, hogy valósággal letépte róla a tekintetét. Különben is ez volt a legnagyobb gondja, az emberi érzelmek leplezetlensége. Nem akarta hallani Ilona válaszát. És látni a válasz hatását.

Egy szót sem, semmit.

Nem, ne tessék megijedni, kiáltotta fojtottan és dadogva a háztartási alkalmazott. Fél órája magához tért. A főorvos úr azt üzeni, hogy nem fogják tudni sokáig eszméleténél tartani. Meg kell mondania, hogy ez sajnos nem fog soká tartani, nem ad okot reményre. Azt mondták, emberi számítás szerint. De most szokatlanul tiszta. Ágostont kívánja, Nínót kívánja.

És, hogy tessenek igyekezni.

De kivel beszélt, az Istenért.

Ilona erre kissé tétován megvonta a vállát. Nem tudta, nem értette hirtelen, hogy ez miért lenne fontos vagy érdekes. Tulajdonképpen az lett volna a következő mondata, hogy szeretné a nagyságos asszonyt elkísérni.

I. kötet 84

Egy valamilyen férfi volt, válaszolta, s hangja az erőfeszítésbe belereszketett, azt mondta, a főorvos úr bízta meg, mert a nagyságos asszony valami fontosat megbeszélt vele, ami most föltétlenül szükséges lenne.

Ezzel elfordult, tovább nem bírta volna mondani, s a tehetetlenségtől, hogy a kívánságát mégsem mondta ki, szeretnék elbúcsúzni tőle, immár nem is merné kimondani, még egyszer látni szeretném, némán megrázkódott a válla.

Holott egyáltalán nem akart sírni. Mi köze is lehetne hozzá. Nem akarok sírni, kiáltott magában.

Hol van Ágost?

Nem tudom, nagyon sajnálom, de nem tudom, válaszolta Gyöngyvér a fenyegetően csöndes kérdésre túl hangosan. Nem tehetek róla, tette hozzá, mint akit egy súlyos mulasztáson kaptak, s most mentegetődznie kell. Hajnalban kiugrott az ágyból, motyogta, öltözött, szó nélkül, hiába kérdezgettem, hová, elrohant.

Biztosan megint egész éjszaka veszekedtetek.

Megint veszekedtünk, sajnos ez így igaz.

Ilona, hozza kérem a sötétszürke kosztümöt. Kristóf, te velem jössz. Valaki rendeljen taxit.

Iménti dühe helyére költözött be ez a hűvös, fölényes, rendelkezéshez szokott hang, amely elől ezek hárman nem nagyon tudtak kitérni.

Nem az érzelmein, az erőtlenségén volt nehéz úrrá lennie. Tényleg nem volt vesztegetni való ideje, meg idegenkedett volna a látványos jelenetektől. Szerencsére nem vették észre, de megreszketett a szája széle, remegett a térde, reszkettek a hosszú, finom ujjai. Nem annyira a saját megrendültségétől, hiszen ez az egész dolog az ő számára már jóval előbb elvégeztetett. Hanem attól, amire nem számított, hogy akkor most mégis bekövetkeznék, aminek ez idáig mégsem lehetett soha a végére érni.

Szaporább lett a lélegzete, meg kellett fékeznie.

Máskülönben minden rendesen elő volt készítve a pillanatra, ami mégis váratlanul érte. Az adásvételi szerződést, amelyet a haldoklónak I. kötet 85feltétlenül alá kellett volna írnia, csak ki kellett vennie az íróasztalából. Tudta, hová nyúljon. S akkor mégis szerencséje lesz, vele lesznek a kis tündérei. Most nem szabad egy szívrohamnak közbeszólnia. Fordult volna ki, hogy menjen a szobájába.

S nem a három szó állította meg, amivel Kristóf utána szólt. Hanem a megütközés, hogy itt valakinek lehetne még valamiféle ellenvetése, vagy valamiről más lenne a véleménye.

Sehová nem megyek.

Mit beszélsz.

Mondom, sehová nem kísérlek el.

Megtébolyodtál.

Olyan támadás volt ez, amelyre egyáltalán nem számíthatott.

A saját fiával szemben nem voltak illúziói. Ebben a fiúban ellenben nem csak mindennap viszontlátta meggyilkolt öccsét, amit az élet kivételes ajándékának tekintett, hanem szelídebb és figyelmesebb emberpéldányt alig ismert, s ezért az elmúlt hat évben soha nem bánta meg, hogy nem rakta be ismét valamilyen koszos árvaházba, hanem magához vette. Minden ember akaratlanul elvégzi ezeket az önös számításokat. Kiben bízhatnék meg a bajban. Hasznomra lenne-e. Benne aztán tényleg megbízhatok. Sem a testének, sem a lelkének nem volt megfelelő érzékszerve, amellyel felfoghatta volna, amit az agyával sem sikerült fölfognia.

Nem értette, mi történik.

Sehová, nem, ismételte meg a fiatalember majdhogynem közömbösen, s inkább halkan, mint hangosan.

De hát miért, az istenért, miért mondod ezt nekem, vagy mit akar ez most jelenteni.

Nem érthette, honnan érkezik egy ilyen hang. S akkor volt egy hosszú pillanat, amelyen a másik két ember kétségtelenül kívülrekedt. Különös helyzet. Ha lenne szemük a tárgyaknak, akkor oly semlegesen tekintenének egymásra, ahogyan ők tették, ez pedig hasonlóvá, csaknem azonossá változtatta őket, helyesebben napvilágra hozta a közös, családi vonásokat.

I. kötet 86

Egomániájuk mérkőzött meg az igazságérzetükkel, hogy aztán mindketten megverten a látszatok fedezékébe vonuljanak.

Kristóf számára sem volt holmi magyarázkodásra alkalmas pillanat. Azt sem tudhatta, milyen jelzéseket kéne ahhoz adnia, hogy mások értsék a szándékait. Nem lehetett megérteni, ő sem értette. Mióta januárban a nagykörút szemközti oldalán, az Abbázia Kávéházhoz csatlakozó üzletsoron ismét megnyitottak néhány régi üzletet, megjelent ott egy kiszolgálónő, akibe indokolatlanul és értelmetlenül belehabarodott. Olyannyira, hogy egyetlen egyszer sem merészelte megszólítani. Nem lett volna mit mondania. Ilyesmi persze csaknem menetrendszerűen megesik fiatal emberekkel, az ösztönök kalandja mégsem teljesen veszélytelen. Bár nem vette észre senki, hiszen nem tett semmi feltűnőt, immár napok óta a valóságos, a klinikailag is leírható téboly meredélyének szélén tántorgott a tehetetlen és egyre jobban elsötétedő szenvedélyével. A nagynénje közel járt az igazsághoz. Ami januárban még könnyed kis kalandnak ígérkezett, mára elnémította, s tudatának nem maradt már józan foltja, világos szeglete.

Micsoda fakszni ez, kérlek szépen, micsoda undorító eszkapád.

Nem mozdulhatott innen el.

Ez volt lelkének egyetlen parancsa. Ám önmagának sem vallhatta volna be, hiszen tényleg mi értelme lenne napszámra itt állnia. Semmi. Valami nagyon fontosat nem juttathatott el a saját tudatához. Nem mondhatta ki sem magában, sem hangosan, hogy nagyon sajnálom, nem mehetek veled a nagybátyám halálos ágyához, mert itt kell állnom egy ismeretlen nő miatt, akit egyébként innen egyáltalán nem is láthatok. Ha kimondja, ha akár csak magában mondja ki hangosan, akkor nyilvánvalóvá teszi, hogy a napjainak semmi értelmük nincs. Éppen az ésszerűség mondta fel benne a szolgálatot, amit a nagynénje azonnal számon is kért tőle.

A tudathasadástól mindössze annyi választotta el, hogy ezeket a világ szempontjából irreális mondatokat még nem mondta ki hangosan, holott a késztetés már készen állt.

I. kötet 87

Valamilyen régi, gyermeteg érzésébe kapaszkodott. Mintha arról lenne szó, hogy a dolgok ridegek, s megföllebbezhetetlen realitásuk sértené az igazságérzetét. Vagy sértené az erkölcsi érzékét. Amit a nagynénje itt titokban előkészített, arról a két idegen nő nem tudhatott. Miközben haldoklik a férjed, te a fiad örökségének ügyét egyengeted, s akkor még én menjek veled és te beszélsz undorító eszkapádról. Le vagytok ti szarva, az egész örökségetekkel együtt. Egyszer s mindenkorra elegem van belőletek, az egész családomból elegem van, vége. Tulajdonképpen ezt kívánta volna a nagynénje nedves arcába belekiáltani, ám ezt sem tehette. E pillanatban a gyermeteg érzelmek igazságánál jóval fontosabbnak érezte, hogy bármi történjék bárkivel, neki innen sehová ne kelljen elmennie. Aminek az értelméről viszont nem csak nem tudott önmagának számot adni, hanem e pillanatban nem volt más, mint a nagynénjével szemben elkövetett árulás, tehát éppen erkölcsileg nem elfogadható. Józan ésszel inkább valamilyen kifogást kellett volna keresnie, hogy miért nem mehet, ürügyet, indokot, bármilyen üres lehetett volna, bármily légből kapott.

Mégis olyasmit mondott ki, amivel nem csak a többieket, hanem leginkább saját magát rettentette el.

Elegem volt a halálából. Ne haragudj, Nínó, bocsánat. Nem akarom többé. Nem akarok több halált.

De most nem rólad van szó, Kristóf. Nekem lenne szükségem rá, hogy elkísérj. Hogy ne legyek egyedül egy ilyen nehéz órában, kisfiam.

Zavarában és felindultságában megfékezhetetlenül reszketett a szája, miközben Kristóf tekintete tompán és érzéketlenül nézett vissza rá, ám láthatóan anélkül, hogy bármit megértett volna e valóságos szükségből.

Pillantása oly ártatlan maradt, hogy Erna asszony valamiként joggal arra számított, mindez nyelvbotlás, talán belátja, meggondolja magát, visszavonja az őrült mondatát és megint minden helyreáll. Kristóf azonban nem türtőztette tovább magát, egyszerűen hátat fordított mindenkinek, s mintha e pillanatban mi sem lenne természetesebb, isI. kötet 88mét csak kibámult az ablakon. De Erna asszony sem viselkedett kevésbé kiszámíthatatlanul. Saját súlyos realitásérzéke már épp eléggé megedzette ahhoz, hogy ne tegyen semmi olyasmit, ami indokolatlanul tovább bonyolítana egy különben sem könnyű helyzetet. Az érthetetlen és zavaró jelenségek felett célszerűen tárgyra tért, s ezzel mintegy törölte a tudatából a zűrzavart. Mintha azt mondaná, mindaz, ami megzavarhat, nem létezett és nem létezik.

Gyöngyvér, te ma nem dolgozol.

Nem, én ma nem dolgozom.

Akkor talán el tudsz kísérni.

Magam is azonnal szerettem volna fölajánlani, válaszolta Gyöngyvér, mint aki levegőhöz sem jut, holott magától nem merészelt volt ilyesmit ajánlani. Még soha, sehová nem mentek együtt el.

Azonnal öltözöm.

Ilona pedig szedje össze magát, kérem. Különben is korai lenne még sírnia. Hívjon taxit, mondom, hozza a kosztümöm. És a rövid perzsabundámat készítse ki.

Odakinn az eső és a szél néhány pillanatra alábbhagyott, de minden elsötétedett, akárha máris alkonyodna. Időközben eltűntek a rendőrök, s az üres rohamkocsi, mintha csak körsétát tenne, lassan megkerülte a nagy teret. Az Andrássy út torkolatába állt be, pontosan arra a helyre, ahol az oroszok ötvenhat novemberében felállították az ágyúikat és ahonnan szétlőtték az Abbázia Kávéházat. Azóta a kávéházat ismét megnyitották. A lakásban ajtó csapódott, talán a fürdőszoba ajtaja, szekrények nyikorogtak, a két nő izgatottan futkosott.

Néhány perc múltán megállt a taxi a ház előtt, egy szürke Pobjeda. Elég sokat kellett várakoznia.

Gyöngyvér gyorsan felöltözött, topogva várta Erna asszonyt az előszobában, aki szintén elég gyorsan belebújt a ruháiba, de valamennyi időt mégiscsak eltöltött a sminkjével.

A házmesternek ekkor még mindig volt fél emelete a padlásig.

Mintha nem lenne elég egyszer a három emelet gyalog, a szakraI. kötet 89mentumát, most meg kétszer, és akkor még ezt a felet is megtegyem. A rosseb megeszi az egészet.

Kicsit lihegett, aztán belökte a kulcsot a zárba, s amint elfordította, az immár több helyütt lyukas tetőn átsüvítő szélroham valósággal rászakította a padlás súlyos vasajtaját. A vasajtó csikorogva nyílt, majd kisvártatva bevágódott, mert a szél nem csak kilökte, hanem rögvest vissza is szippantotta. Megtántorodott, nem volt hová hátralépnie, a szél ismét felnyitotta, a korlátba kapaszkodott. Lesújtó látvány tárult elébe. Hagyján, hogy sok cserép hiányzott, hanem olyan pontokon, ahová megfelelő létra vagy állvány híján fel sem ér. A hiányokon átszakadt az ég. A beeső fényektől felszakított sötét padlástérben különös rongyok vagy bőrök himbálóztak az őrült légvonatban. Rend volt itt is, semmi fölösleges lim-lom, tökéletes volt a tisztaság. A hiányok pótlásához végül is volt cserepe bőven. A cserepeket nyolcvan éve hagyták ott a cserepezők, glédába állítva a két kémény között, s azóta is ez volt a biztonsági tartalék. Mielőbb munkához kellett látnia, hiszen nem csak fény, hanem eső hullott be a nyílásokon.

Hiába húzta be maga után a vasajtót, a szél ismét kicsapta. Körülnézett, lát-e valami lapos kis tárgyat, amivel kiékelhetné, aztán mégsem ezt tette, hanem magára zárta, miként más alkalmakkor is.

Ezeket a dögöket is le kéne már szednem, morogta magában, és elindult az utcai front felé. A leghosszabb keresztgerendán, szorosan egymás mellett lógtak ezek a hosszú rongyok vagy bőrök, szám szerint öt, s csaknem egyformán hosszúak. Meg kellett kerülnie.

Nem rongyok voltak, nem bőrök, hanem csontjaikra aszalódott macskák. Ami Baltert közel sem lepte meg, hiszen a fölösleges macskákat ő szokta itt fölakasztani.

I. kötet 90
Isolde szerelmi haláldalát

Lógott az eső lába azon a hideg, kora tavaszi reggelen, de nem esett, napok óta nem esett, mindvégig így maradt.

A párázó szürke föld délutánra észrevétlenül a mélyszürke éghez ért, s hirtelen megint mályvaszínű este lett. Halálbüntetés terhe mellett érvényben volt az elsötétítési rendelet. Lehúzódtak a pincéikbe, behúzódtak kihűlt házaikba, romok közé, előttük a végeérhetetlen éjszaka.

Azon a látóhatárig lapos mélyföldön, ahol egymás felé tart a Maas, a Niers, a Rajna, nem számít nagy ritkaságnak az ilyen tavaszi ködöktől megrövidült február végi nap.

A régi téglatemplom széljárta tornyából ketten figyelték felváltva a kihunyó messzeséget. Nem jöttek repülők. A tüzérség hallgatott. Mintha megfeledkeztek volna róluk. Az ellenség előőrsei nem érkeztek meg. A herongeni mezők felől várták érkezésüket, hogy egyszer csak előbukkannak, jönnek ki a mocsárból, amit ezen a tájon alacsony növésű, bozontos, kacskaringós törzsű tűleveles erdők borítanak. Vagy a broekhuyseni országúton vonulnak be a tankjaikkal. Ködös, párás időben az ismerős tereptárgyak a mégoly gyakorlott tekintet előtt is bemozdulnak, imbolyogni kezdenek. Úgy látja az ember, mintha most lépnének ki, jönnek az előreszegezett fegyvereikkel, de csak a szempilla csapása, a pára lebegése, a szétomló füst a ködös homályban, amint a távoli fenyők bolyhaiba billen vagy éppen árad ki belőlük.

Két katonaviselt, idősebb férfi váltotta egymást az erősen sérült toronyban, ami egyáltalán nem volt veszélytelen.

Néhány napja beszakadt a templom óriás óraműve, átszakította a födémeket, nem hagyta sértetlenül a gerendázatot, a szemközti oldalon pedig két emeletnyi mélységben nyitotta ki a légnyomás a torony falát. Éjjel és nappal váltották egymást, három órát ki lehet bírni. De I. kötet 91ők sem láthattak, nem hallhattak mást odafenn, a sok fegyverzaj, légnyomás után csupán a bántó némaság.

El voltak vágva a külvilágtól. Hallhatta, amint a nagyapja azt mondja, el voltunk vágva a külvilágtól. Ezt a régen hallott mondatot mondogatta magában, el vagyunk vágva, el vagyunk vágva.

Városuk, melyet különben minden oldaláról átjárt a szél, az előző napok súlyos légitámadásai után romokban állt. Hiába nézte, nem tudta biztosan, hogy most akkor ez a Kloster utca vagy inkább a Mühlen utca lett volna-e. Sok volt a sebesült, és nem volt őket hová vinni, halottak számlálatlanul a beszakadt tetőgerendák alatt. Égett hús illata terjengett, megtapadt a füst szagán, s ha esténként megfordult a légjárás, akkor is hozta az égett hús, az égett csont bűzét.

Korábban azt mondogatták erről, hogy a kényszermunkások csontlisztből szappant gyártanak odakinn.

Napközben hazafias indulókat, menetdalokat, Isolde szerelmi haláldalát sugározta a rádió, semmi mást, megállás és szünet nélkül, mindig újra. A városháza homlokzatára szerelt hangszórókból harsogott ki, recsegett, karistolt a barázdákban az elhasználódott tű alatt. Immár senki nem áltatta magát tündérmesékkel. Híreket nem mondtak többé. Saját rádiókészüléke az ellenséges propaganda veszélye miatt nem lehetett senkinek. Tudták, hogy a teljes és feltétel nélküli kapituláció nem lesz elkerülhető, bár erről sem beszéltek.

Ebből nem jöhet ki más. Napok óta nem volt többé miről mesélni.

Másnap délelőtt a lelkész is fölkapaszkodott.

Ki tudhatta, mi történik itt még.

Látni akarta, miből van a fenyegető némaság.

A front immár távolabbról pufogott. Nem a hitoktatót, hanem Döhringet, a Raiffeisenbank helyi fiókjának nyugalmazott igazgatóját találta odafenn, akitől mindig tartott egy kicsit. Éppen csak köszöntek egymásnak, de mintha ezt is sokallanák, miközben mindketten érezték, hogy mennyire kiszolgáltatottak a nyitott mélység felett. A tekintélyt parancsoló öregúr, aki a sedani ütközet nyomait viselte arcán, I. kötet 92ijedt ujjaival jelezte, hogy a lelkésznek ügyelnie kell minden szavára és minden moccanására. Annak idején a lőportól szétvetett fém morzsalékát nem tudták eltávolítani a fejsebekből, s ezek egy életre megjelölték a bőrén a hegek mélységeit, a forradások redőzetét.

Nem lehettek biztosak benne, hogy a harang föléjük boruló roppant súlyát a torony sérült gerendázata a következő pillanatban még elbírja-e.

Mikor a harmadik napon sem történt semmi, bár a fülükben vígan menetelt tovább a hadsereg, Isoldénak pedig nagy szerelmi bánatában minduntalan meg kellett halnia, a városi tanácsnokok, valamennyien súlyos sérültek, akiket nem tudtak nem leszerelni és hazaküldeni, a saját felelősségükre úgy döntöttek, cselekednek. Járvánnyal, tartós éhínséggel számoltak. Valamennyiüknek vége, ha a földeket nem készíthetik elő időben vetésre. Hogy senki ne eshessen kísértésbe, a városi raktárházban őrizték a vetőmagot, a vetőburgonyát. Előbb óvatosan levette egyikük a hangerőt, mintha próbát tenne, ekkora engedetlenséget vajon eltűrnek-e a többiek. Aztán nagy nehezen felállt egy másik, s Isolde drámai bánatának kellős közepén olyan indulattal vetett véget a városi rádió adásának, mint akinek az idegei most aztán felmondták a szolgálatot.

A kínos csöndben, amelynek azonban mindenki örült, a tennivalókról sem kellett sok szónak esnie.

A közeli tábor őrszemélyzete jó hete elhajtotta a járóképes kényszermunkásokat. Voltak őrök, akik polgári ruhát öltöttek, hogy városkörnyéki tanyáikon megbújjanak.

Tudták a tanácsnokok, hogy mi várható vagy miből mi következik.

Mielőtt mentek volna, az összes járóképtelent bezsúfolták a két kis kórházbarakkba, az ajtókat, az ablakokat beszögelték, de a két épületet aztán minden bizonnyal nem gyújtották fel elég gondosan.

Az egyik őr, aki ment, az utolsó pillanatban átadott egy papírdobozt a fivérének, egy másik őrnek, aki maradt, rejtse el.

Ez a Döhring egy középkorú, nehézjárású férfi volt, aki biciklijével I. kötet 93indult ki a tanyájára, s a papírdobozt vastag esőköpenye alatt rejtette el. Hosszú, sárga nyelveket vetett a tűz, kéken, lilán sziszegett benne a benzin, nyüszítettek, bőgtek odabenn, mint az állatok, férfi létükre sikítoztak, döngött tőlük a fal, míg halálra nem taposták egymást a füstben, s ez húsz percnél nem tartott tovább.

Vagy talán nem számoltak mindennel.

Sokáig ez is rejtély maradt.

Odabenn izzott, szenesedett még egy hét múltán is, idekinn viszont rövid idő múltán kihunyt a lángolás, alig mentek el.

A többiek egy ideig gyalogosan mentek együtt az éjsötét ég alatt, amelyet olykor távoli csaták döreje reszkettetett meg. A keresztutaknál mindig lemaradt egy, míg valamennyien el nem tűntek valahol a mélyföld ködében.

Időközben a hőtől megpattantak az ablaküvegek, a deszkák is leégtek a beszögelt ablakokról, a festék a keretekről lepörkölődött, de nem fogott lángot az ablakkeret, s hiába szakadt le a mennyezet a testek lassú izzásától, a láng a gerendákat nem fogta meg. Bensejéből ontotta bűzös füstjét a két földszintes épület a párától súlyos levegőben.

A városi tanácsnokok rendeletére megkötözték a kutyákat.

Csakhogy nem tudták megkötözni sem a macskákat, sem a madarakat, sem a patkányokat, ezek mentek a maguk útjain.

Azzal is számolniuk kellett, hogy az éjszakai fagyoknak nemsokára végük.

A biciklis jókora kerülőt tett, át a lápon, földutakon hajtott, alig észrevehető ösvényeken. Minden emberi települést elkerült, hogy észrevétlenül érkezhessen meg.

Erősen izzadt, arcán jéghidegen megült a köd, senkivel nem találkozott. Saját igyekvő lihegését csak akkor hallotta, amikor leszállt. Kerékpárját beemelte egy ladikba, a ladikot eloldozta a stégtől, átevezett a tó másik oldalára. Szerencséjére a tó fölött vastagon terjengett az esti pára, valósággal gőzölgött, s még az evező csobbanásait, a villák nyikordulását is alig lehetett rajta áthallani. Mintha lassan elfelejtette volI. kötet 94na, hogy honnan jön és milyen bizonytalan a jövője. Kicsit sajnálta is, hogy valamivel sötétedés előtt érkezik meg a tanyájára, és a hideg házat magára kell zárnia.

Előbb azonban elrejtette a papírdobozt a gyümölcsaszalóban.

Ez a csinos kis téglaépítmény a fehérre meszelt, vörösbarna keresztgerendákkal tagolt, emeletes főépülettől mintegy negyven méterre állt, az almáskert szélén. Amint kihúzta az üres szárítórácsokat, ajkát és orrát megcsapta az aszalt szilva füstös, édes illata. Rögtön bosszankodott, hogy aszalás után a lányai így hagyták, egy egész télen át.

Ragacsosak lettek az ujjai.

Be kellett másznia a kemencével és füstölővel összeépített házacska koromszagú bensejébe, tapogatott a mézédes sötétben, kisvártatva megtalálta a mélyedést.

Máris terveket szőtt, nem tudta elképzelni, hogy ő ezt a papírdobozt bárkinek visszaadja.

A tanácsnokokban még az is fölmerült, hogy a macskákat mind egy szálig agyon kéne verni. Voltak, akik hatósági rendelet nélkül is megtették, mert éhségtől őrjöngő kutyáikkal etették föl a húsukat. Macskát megölni nem egyszerű. Bunkóval kell fejbe verni, hogy kábuljon el, aztán a két hátsó lábánál fogva megragadni, és nagy lendülettel addig verni a fejét a favágító tuskóba, vagy a ház falához vagy bármi máshoz, míg egy sóhaj ki nem jön.

Akkor halott.

Szinte vidám lett a gondolattól, hogy ő ezt soha, senkinek vissza nem adja, elégedett lett magával, szarok az egész rokonságra és valamit majd csak kitalálok.

A szilvától ragacsos szárítórácsokat gondosan vissza kellett tolnia, s ügyelni, hogy minden második rács alá bekerüljön helyére a tepsi. Mintha szökése valami olyasmitől szabadította volna meg, aminek a súlyát eddig nem vette tudomásul, illetve az elrejtett papírdoboztól a helyzet súlyossága most visszamenőleg is némi értelmet kapott. Bármi történjék, az arany a jövőt jelenti.

I. kötet 95

A városkörnyéki tanyákon akkoriban még nem volt villanyvilágítás, a kandallóban lobogó tűz azonban épp elég fényt adott.

Miközben ült a sötétben, nézte a lángolást és az elrejtett dobozra gondolt, mégis visszaáramlott a rettegése, feltöltötte, feszítette a mellkasát.

Dezertőr vagyok, csoportos dezertációban veszek részt, s hogy kinek kell majd ezzel elszámolnia.

Meg azokat a foglyokat sem akadályozhatta senki semmiben, akiknek a kiürítés hírére sikerült valahol elrejtőzniük, most előjöttek, vagy mégis voltak néhányan, akik kitörtek az égő barakkokból, s szomjúságtól őrjöngve elmásztak a legközelebb heverő hulláig.

A kiürítést kísérő pokoli lármában és zűrzavarban az őrszemélyzet végül is nem tudott másként rendet tartani, mint hogy legalább két tucat embert lelőtt, bár Himmlernek az volt az utolsó napiparancsa, hogy a foglyok közül senkineknem eshet többé semmi bántódása. De ahelyett, hogy rendesen kiszállították volna őket a tábor mögötti szántóföldekre, ahol hetek óta hosszú árkokban égtek a régebbi tömegsírokból kiásott hullák, a friss tetemeket meggondolatlanul a sorsukra hagyták. Ezek most emberek és állatok veszélyes prédájaként hevertek szerteszét az elhagyott tábor üres terein és útjain.

Az éghető emberi kocsonya az árkokban összefolyt, a zsír és a csontvelő a maga fajsúlya szerint finom rétegekbe gyűlt, éjszakánként a hitoktató vagy a nyugalmazott bankigazgató a templom tornyából figyelte, amint a tűz zsírosan belobban és fellobog a mélyből.

Pírjával kivilágította az alacsony növésű erdőt, mely a tábort az illetéktelen tekintetek elől azért valamennyire eltakarta.

Valami iható után kutatva, magányosan tébolyogtak vagy halottaktól alig különbözve hevertek az élők az égő haj és a megpörkölt köröm szagában.

Éhséget ugyan nem éreztek, de volt egy olyan megrögzött képzetük, hogy a halott izom rostjai között lennie kell valamilyen nedvességnek.

I. kötet 96

E váratlan ötletén maga is csodálkozott.

Hajnalonta az ágakon fagyos harmat gyűlt. A barakkok mohos deszkafalán esténként megült a köd. Valamennyi nedvességet ki lehetett szopni a mohából, az ágakról lenyalni, de nem volt víz. Előre érezték, amint a harapás alatt édesen szétáramlik a nyelvükön.

Az áramszolgáltatás nem állt le, s így a kapukon és kerítéseken nem juthatott át senki élve.

Ennyi idő alatt, ilyen hidegben nem szárad be hús, maga is így gondolkodott.

Volt ott egy nála talán valamivel idősebb fiú, aki egy barakk falánál kuporogva azon töprengett, miként szakíthatnák meg az áramkört a kerítésben, mivel csinálhatnának rövidzárlatot. Mert túl az árammal telített szögesdrótokon, ott folydogált lustán a homokos medrében tisztára szűrt Niers. Bámulta ezt a fiút, nagy melegséget érzett iránta a szíve táján, miközben izgatottan megtárgyalták a dolgot, de nem tudta, honnan ismerheti. Nézte távolabbról, nézte közelebbről, nem merészelte volna megkérdezni tőle, mert attól tartott, hogy téved, s akkor kiderül, hogy rettenetes érzékcsalódás áldozata lett.

Talán ki kéne ásniuk a kerítés egyik tartóoszlopát, s akkor a súlyával együtt magával rántaná az elektromos vezetéket.

Miközben beszéltek, egészen közelről vélte hallani a víz kotyogását a füves partok között.

Csakhogy ehhez is kellett volna ásó, lapát, bármi.

Majd a tíz körmükkel ásnak le.

De aztán mégsem bírta ki.

Nem őt, lehet, hogy nem is őt, hanem az ikertestvérét ismeri, aki ott égett a többiekkel, válaszolta a kérdésére ez a fiú, de különben sem élte volna túl. Hetek óta vizesedett, vizelni meg nem tudott már, ha mégis sikerült neki, akkor úgy képzelje el, hogy véreset vizelt.

Menjenek, keressenek valamit. Azzal, hogy itt ülnek és tervezgetik, nem jutnak semmire.

Másnap éjjel álmodta a folytatást. Minden maradt a régiben. Maradt I. kötet 97a párázó szürkeség, holott tudta, hogy álmodik, a tudata mégis átengedte a terjengő füstön az égett hús ragacsos illatát, nem kímélte, a közelben folydogáló Niers édes kotyogása maradt egyetlen reménynek.

Maga is csodálkozott, hogy közben az ismerős fiúnak, aki sajnos nem az ő ikertestvére volt, minden bizonnyal sikerült rövidzárlatot csinálnia, mert a fagyos pfeileni tanácsterem hosszú, kifényesedett diófa asztalán immár egyetlen szál templomi gyertya világított. Ha valaki indulatosabban szólt, akkor a sötét téglaboltozat alatt erősen visszhangozott minden szó.

Csupa ismerős dolog.

A visszhangot évszázadok óta megszokták a tanácsnokok, szónoklataik közben kifejezetten számoltak vele, de most az egyszer nem akadt közöttük egyetlen egy, aki a saját szavait megtöbbszörözve és hangosabban kívánta volna visszahallani. Inkább halkabban, minél halkabban, nem lehetett oly halk, hogy az elkerülhetetlen ne legyen több a szükségesnél.

Az égő árkokat le kellett fojtani, be kellett temetni. El kellett földelni a hátrahagyott halottakat.

De semmi nem úgy történt, ahogy halkabbnál is halkabban megbeszélték, s ahogy a jegyző takarékos kifejezésekkel írásba foglalta.

Másnap kora reggel, a városháza előtti téren, mintegy félszázan gyülekeztek. A négy, idősebb korosztályhoz tartozó tanácsnokon és a jegyzőn kívül alig voltak közöttük felnőtt férfiak.

Ugyanakkor a niersbroeki almáskert szélén megjelent három idétlen alak, s amint jöttek, csupasz, hosszú nyakukon ingott a fej.

Tudta róluk, hogy magyarok, miként a három elfelejtett biciklijük.

Ruhájuk és sapkájuk világos csíkja villant az alacsony, nedves, mohától gyöngéden bársonyos törzsek között. Siralmasan néztek ki, nem úgy néztek ki, mint később a filmeken, s ezzel tisztában voltak maguk is. Alig moccantak, testükből, szájukból, gönceikből áradt a bűz, nem tudták nem érezni. Valószínűtlennek hatott ez a békés télutó, az illatok, az erdő, a fák, hogy itt a külvilágban közben biztosan semmi nem I. kötet 98változott meg. Egyikük egy fa törzse mögött maradt, hogy vizeljen, ez a valahonnan ismerős fiú vagy az életben maradt ikertestvére a fának támasztotta a homlokát és a súlyos, kihegyezett végű tölgyfakarót is, amilyennel a másik két alak szintén föl volt fegyverkezve.

Ezek ketten azonnal az aszaló védelmében húzódtak meg.

A lapátokkal, villákkal, ásókkal felszerelt emberek, a turbános nők bakancsban, a leánykák fekete posztókabátban, a didergő, nagy szemű kamasz fiúk az apjuk bekecseiben, viseltes szőrméikben a tettre kész öregasszonyok, nyikorgó, csikorduló talicskáikat tolva, éppen indultak volna a térről a Nordwall felé, amikor felettük a magasban megcsendült a harang.

Oly röviden szólt, hogy mire elnémultak volna és megálltak, már el is hallgatott.

A harang fenségesen súlyos, zöldpenészes testéhez a hitoktató épp csak nekilökte a kalapácsos nyelvet, azonnal leállította.

Ez volt a megbeszélt jel.

Még nem végezhetett a vizeléssel, hosszan, kínosan vizelt, véreset, fájt neki, halkan nyögött, amikor hallani lehetett a távoli harangkondulást, és a házból kilépett egy férfi a hosszú jégeralsójában, amelynek néhány gombja nyitva állt. Egyik kezében két üres zománcvödröt, másik kezében egy rövid nyelű baltát és egy üres fáskosarat hozott. Mellén is nyitva volt a csíkos inge, de vastag nemezcsizmát húzott. Úgy csinált, mintha az időjárást kémlelné, az eget, a messziséget, ám valójában lopva körbenézett. Nem értették, ha valakinek van mit magára vennie, akkor miért nem veszi magára. Biztosan van bekecse, kabátja, amit el fognak venni tőle.

Amitől a férfi tartott, annak az ellenkező irányból kellett volna megérkeznie. Mielőtt elindult volna hát a kút felé, fülelt abba az irányba.

Slicce az előző estén maradt nyitva, amikor a kandalló előtt egyre melegebb lett, elterpeszkedett, aszalt szilvát rágicsált, aztán elővette a jégeralsóból a farkát. Erős volt az illata, mert az evakuáció miatt nem fűtötték föl többé a legénységi fürdőt. Sokáig kellett dolgoznia, míg I. kötet 99szorongásainak valamennyire élét vette az élvezet, s tartósan megkeményedett. Tenyerébe köpött, a szilvától édes nyálat elkente a makkon, s ezzel még érzékenyebbé tette a kemény tenyerére. Akkor viszont már minden jól összejött. Faszának ízét nyalta a tenyeréről, az erős seggszag sem zavarta. Még ugyan nem merészelt belenyúlni a lyukába. Kicsit mindig tartott tőle, hogy lágy szarba nyúl, bár ritkán maradt tisztátalan a végbele. A tűztől annyira világos lett, hogy látta, amint a lángolás előtt sötéten fölmered, lila bimbója kinyílik, bezárul a bőrredők alatt, de nem volt annyira világos, hogy szégyenkeznie kelljen. Így aztán óvatosan, szépen tudott bánni vele. Nem kellett elsietnie. Ha kiszáradt, megsíkosította egy köpéssel, de az izgalom kiszorította már az előnedvet, a liquidum seminalét, más néven a szeminális hólyagváladékot a széles szájú húgycsövön, ami síkossá tette, élesedett tőle az élvezet. Be tudott nyúlni kicsit az ujja hegyével a húgycsövébe, amitől viszont iszonytató fájdalomba fordult át, elmélyült.

Elégedett lehetett a faszával.

Jó görbülete van a faszának. Voltak ugyan nők, akiknek az átlagosnál magasabban helyezkedett el a klitoriszuk, a saját felesége is ezek közé tartozott.

Nem bánta. Legalább minden egyes alkalommal külön érzékelte, hogy még ezekkel is elbír.

Így éltek ők egymással.

Ahhoz, hogy ne essen szét minden, el kellett vele bírnia. Fél év alatt ne jusson eszébe, hogy a lányoknak vagy valakinek el kéne már mosnia az aszaló rácsait, a szentséges úristenit, ezt azért neki minden egyes alkalommal le kellett nyelnie, el kell viselnie. Mielőtt megnősült volna, soha nem gondolta, hogy ez így van. Pedig az idősebb férfiak mindig röhögve mondták neki, hogy sose nősülj meg pajtás. Ha belebonyolódott egy kalandba, akkor azért élvezte, hogy a felesége miatt más nőknél a nagy tapasztalatával milyen könnyű dolga van. A lányok is ettől a nőtől örökölték a lomhaságukat, kitől mástól. A pöckük viszont, ahogy elnézegette, a nagy, duzzadt szeméremajkuk közé volt zárva, jó mélyen ült. Talán épI. kötet 100pen a lomhasága, a lassúsága miatt szerette meg ezt az átkozott nőt. Lassan izgult fel, a végtelenségig tartott, amíg sikerült elélveznie.

Annyit kellett tenni, hogy amikor kihúzta, akkor megcsúsztatni fölfelé, aztán mehetett újra be, de sokáig, egyenletesen, mindig újra megcsúsztatni.

Nem vette észre, hogy magának is hosszú ideje így csinálja.

Megszokta.

Minduntalan külön megbökte az ujjával kicsit a makk duzzadt peremét.

Ne kelljen semmi máson elgondolkodnia, ezt képzelte el. Amikor kihúzza, megcsúsztatja, a makk vastag peremén megsodorja a csiklót. Vigyázni, a puszta elképzelés hatására ne élvezzen el, de nehéz lett tőle a lélegzete. Jó sokáig szerette volna kihúzni még. Keresgélt azok között, akikre ártalmatlanabbul emlékezhet. Csupán női végtagokat látott, nem sikerült mást elképzelnie, csak elnyílt pinákat, amint feltölti a faszával, sem arcuk, sem vinnyogásuk nem lett, semmi nem tartozott hozzájuk többé.

Nem is kellett már neki senki, meg semmiféle elképzelés. A másik kezével, amíg nem késő, bemászott a segge nyílásába, megakadt a csatakos, hosszú szőrzetén, de a mutatóujjával azonnal beletalált a forróságtól megsíkosodott záróizomzat ráncain.

Hiába állt volna le hirtelen, már késő volt, nyüszített, hosszan bőgött, eszébe jutottak az égő férfiak, hiába húzta, hiába vonta volna tovább a fasz megkövült fején. Mielőtt a sperma fölszökött, annyit tehetett, hogy maga alá rántva lábait, előredőlt, ne az alsóruháját mocskolja be, ne az ingét. A mozdulat visszavett az élvezetből, a roppant látvány azonban hozzá is tett. Még mélyebbről, még hatalmasabban tört elő, hiszen nem csak a szokásos önélvezettől tágult bődülésre a szája, akadt torkán az állati kiáltozás, hanem a bámulattól.

Micsoda erővel, micsoda mennyiséget hoz ki egymást követő löketekben belőle. Igaz, legalább öt hete nem élvezett. Belerázkódott, megmerevedett, tartotta a tenyerével, akárha idegennek tartaná, ordíI. kötet 101tott. Valóságos tócsa gyűlt a kandalló előtt, s tompán világított rajta a vöröslő lángolás és újabb löketek toccsantak belé.

Forróságával végigsúrolta saját kezét.

Aztán rászakadt a több napja halmozódó kimerültség, fel sem takarította, a sliccét sem gombolta be, reggel ugyanúgy ébredt a merev, nagyfejű faszával a kezében, ahogy este berogyott vele az ágyba. Illetve később ragadhatta meg, hiszen előbb valahogy a dunyhát magára kellett húzkodnia.

Még szerencse, hogy nem lepték meg ebben az állati alvásában.

Most elővigyázatlanul nyitva hagyta a háza ajtaját.

A kút mellett letette az üres vödröket, s ügyelt rá, hogy fülük ne csörrenjen. Igen ritkán tart attól az ember, ami bekövetkezik. Az volt a terve, hogy vizet forral az üstben, s ha már így alakult, akkor nem csak alaposan megmosakszik, hanem legalább lemossa a szilvától ragacsos szárító rácsokat.

Előbb mindig az almát aszalták.

Vigyáznia kellett, a rács ne kapjon a másik gyümölcstől illatot.

A ködös erdők csöndjében csupán a finom csepegések zaját lehetett hallani. Aztán átment a gyepes udvaron, s magára húzta a fészer ajtaját, hogy a favágás tompa döndüléseit minél kevésbé lehessen kihallani.

Azok hárman nem ismerték föl azonnal ebben a hosszú, fehér gatyában, de hallhatták, hogy odabenn még fütyörészik is egymagában.

A két fogolyruhás ránézett a fa mögött meghúzódó harmadikra, s értették egymást.

Fácán rikoltozását lehetett távolabbról hallani.

A legfiatalabb erre a fészer ajtaja mögé settenkedett, üthessen, ha nyílik, a másik kettő pedig törzsét meghajtva futott a házhoz, ahol a falhoz tapadva, szempillantás alatt megközelítették a nyitott bejáratot. Nem tudhatták, van-e még valaki a magányos erdei házban, mely a hosszú és nem túl széles tisztás közepén állt a csupasz gyümölcsfáival. Arra számítottak, hogy reggeliző családot találnak odabenn.

I. kötet 102

Döhring azonban, legalábbis ebben az átmeneti időben, nem akarta veszélybe hozni a családját. Aztán valami majd csak lesz.

A hóna alatt meg volt jelölve, ezért döntött úgy, lesz, ami lesz, most inkább egyedül marad.

A hitoktató, aki azon a reggelen felváltotta a toronyban a nyugalmazott bankigazgatót, azt kiáltotta le, nagy baj nincs, ne féljenek, de valakik közelednek, úgy fogalmazott, valószínűleg odakintről. Habár ő is úgy tudta, hogy ott aztán senki nem maradt. Mintegy huszonhatan, már másodszor ennyit számolok, kiáltotta. Az volt a legfurcsább, hogy csaknem teljesen zárt alakzatban jöttek, mint amikor korábban munkára hajtották őket.

Zárt alakzatban, huszonhatan, kiáltotta ismét.

Lentről nem láthatták a hitoktatót a megnyílt toronyban a gerendák között, ő ellenben látta őket odaföntről, a felé forduló, kicsi, fehér arcokat a sötéten fénylő kövezet fölött. Még a hideglelésük is fölért hozzá, de inkább gyorsan belenézett a látcsövébe. A saját hideglelése volt. Látta, mégis baj lesz. Valamit a kezükben tartanak, botokat, léceket.

S amint elérik az első házakat, mennek be.

Erre ki számíthatott. Ezek szerint az őrök nem csak hullákat hagytak hátra a táborban, ahogy meg lett beszélve, hanem élőket is.

Induljatok, kiáltotta le.

Azok azonban nem értették lenn a téren, hogy hová kéne indulniuk, világosabb eligazítást vártak volna odaföntről. Már a második házba mennek be, s a hitoktatónak a teljes dermedtsége miatt még mindig nem volt ereje helyesbíteni. Illetve hosszú pillanatokig arra kellett gondolnia, hogy a Nordwall most aztán minden lakójával együtt a kezében van. Ebből bizony baj lesz. Ha sikerült volna azonnal leszólnia, akkor talán megmenthetett volna közülük néhányat, de hallgatott, s akkor valamennyinek el kell ott pusztulnia.

Hármas sorokban jöttek tovább az úton, a harmadik háznál is ki fognak válni hárman, oda is bemennek.

I. kötet 103

Inni ittak már a Niers vizéből, enni akartak, meleg ruhát akartak, pénzt akartak és bosszút.

Amikor a hitoktató a toronyból hisztérikusan kiáltozva megérttette velük, hogy mi lenne a dolguk, mert az első házakból már ugrálnak ki az ablakon, akkor sietve elindultak a Nordwall felé. Mire kifulladva odaértek, már égtek a házak, s lakóik közül voltak ugyan, akiknek az utolsó pillanatban sikerült kijutniuk, de mások összeverve, vérbe fagyva várták a tűzhalálukat. Látva ezt, nem ismertek kíméletet. Volt, akinek a szájából verték ki a tejes bögrét, volt, akit a kamra polcáról téptek le a megkaparintott befőttes üvegével, volt olyan fogoly, akit a ruhásszekrényből szedtek ki, féltve őrzött szőrmék és kétszersültek közül, vagy kerítések tövében, magas sövényeken fönnakadva, menekülés közben kaptak el.

Ásóval, lapáttal verték agyon őket, a szívüket villával szúrták keresztül, mind a huszonötnek, többé aztán tényleg föl ne támadhassanak, pedig nem egy volt, aki szívósan ellenállt, s ezért hiába a túlerő, a városiak közül többen súlyos sebesültként maradtak a helyszínen. A huszonhatodiknak sikerült egérutat nyernie. Nem találták, vagy rosszul számolt a toronyban a hitoktató. De annyi időt nem hagytak maguknak, hogy ellássák a sebesültjeiket, segítsenek az égő házakat oltani és valamennyire lecsillapodjanak. Az ölés lázában pakolták föl a friss hullákat a kézikocsikra, targoncákra, talicskákra, tragacsokra, büszkék voltak rá, hogy ennyi lett és ezt ők csinálták. Vértől csöpögtek, agyvelőtől voltak síkosak a tetemek, sok volt a fül, az orr, a csonkolás, sebtében összeszedték, amit megtaláltak, húzták, tolták ki az égő árkokhoz terhüket, hogy sötétedésig végezhessenek. Messzi voltak innét azok a nyomorult árkok, s már így is épp elég nagy lett az időveszteség.

Délutánra járt, mire a tábort végre elérték. Nem lehetett tudni, hogy az üres utakon heverő hullákat vajon emberek vagy állatok kezdték-e ki ilyen brutálisan.

Őszintén szólva, ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozott komolyan.

Az volt a fontos, hogy ezek mielőbb égjenek, aztán minél előbb be lehessen temetni az árkokat, fölötte rendesen összeszántani.

I. kötet 104

Az egyetlen egyet, aki mégis megmenekült, Venlo határában, a Szent Tamás kolostor üvegházai között szedte fel egy angol járőr, s ugyanebben az órában már mesélte nekik menekülésének történetét, miközben meglangyosított, édes konzervtejet itattak vele, pokrócot terítettek a vállára, mégis egész testében reszketett.

Lassan, lassan, intette az angol tiszt, még bőven lesz belőle. Lesz holnap is. Kicsi kortyokban idd. Kapsz még, de előtte megfürdetünk, jó meleg ágyba fektetünk. Közben pedig hozok neked valakit, aki beszél az anyanyelveden.

S hogy akkor eddig nem őt, hanem az ikertestvérét látta.

Valósággal felordított álmában, hogy akkor mégis van egy ikertestvére, aki fiú.

Összetévesztette őket, igen.

Amiből viszont arra következtetett, hogy a másik fiú szerencsére tévedett. Mégsem éghetett oda az ikertestvére, ha egyszer elért idáig és életben maradt. Valamilyen ismeretlen eredetű és kimeríthetetlen méretű boldogság lett úrrá rajta ettől a végső és mindent elrendező felismeréstől, holott tudta, tényleg álmodik, mintha mégis meg lenne mentve, hiszen akkor legalább az álmában mindkettő életben van.

Hány éves vagy, kérdezte kíváncsian az egyik szerzetes.

Hiába gondolkodott, nem tudta megmondani, olyan váratlanul érte a kérdés.

Ne terheld, mondta a másik szerzetes. Tizenötnél nem lehet több.

Vagy csak nem tud kiszólni az álmából, hogy megmondaná.

Szerintem valamivel csak idősebbnek kell lennie.

Elég furcsa, hogy egészen egyszerű dolgokat mintha nem értene.

Nagyapja arra tanította Döhringet, hogy a gonosz álruhát ölt és soha nem alszik. Vagy ha netán le is pihen, fejszét, baltát, kést, sarlót és kaszát elővigyázatos ember soha nem hagy őrizetlenül.

Mikor aztán teli lett a fáskosár, ahogy szokta is, rövid nyelű baltáját betette a frissen hasogatott fák közé, hóna alá emelve vitte magával. Térdével rúgta ki a fészer ajtaját. Abban a pillanatban nem történt végI. kötet 105zetes. A hegyes tölgyfakaróval lesben álló fiút ugyanis nem csak eltakarta a fészer kivágódó ajtaja, amire nem számított, hanem csaknem homlokon verte.

Döhring hátra sem nézett, hiszen az ajtó rugóra járt, s magától be kellett a háta megett csapódnia.

Gyanútlanul ment a kosarával a ház felé.

Ez a másik fiú pedig azért nem eredt azonnal a nyomába, mert úgy gondolta, nem tévedhet, ez tényleg az a német. Valaki, aki hasonlított rá vagy egyenesen ő volt, bár a foglyokkal az utolsó hetekig nem került kapcsolatba.

Akkor azonban megmutatta nekik önmagát.

Indult utána, amikor az ismerős alak már csaknem háza nyitott ajtajához ért.

Egyenesen szembe találta magát azokkal, akik éppen jöttek le az emeletről.

Mert nem találtak senkit a házban, amitől azonnal megnyugodtak, ám ugyanakkor a ház némasága a végtelen lehetőségeivel felizgatta őket. Szájuk és markuk teli volt aszalt almával, aszalt szilvával, zsebeiket is telitömték. Odafönn a jéghideg hálószobákban nyitott zsákokban, kosarakban állt, tömték magukba, rágtak.

Nézd csak, hát itt van a jómadár, kiáltotta egy érthetetlen nyelven, teli szájjal az egyikük.

Nem számíthatott rá, hogy bennünket is itt talál, tette hozzá a másik németül, illetve azon a nyelven, amelyen a niersbroeki táborban beszéltek, s még leginkább a német nyelvre emlékeztetett.

A két eleven fogoly láttán Döhring azonban nem csak halálosan meglepődött, hanem épp fordult volna, mert a háta mögött inkább megérezte, mint meghallotta a lépteket, amikor a feje tetején valamilyen súlyos csapás érte. Egyetlen sötét villanás, amely szikrákban spriccelt szerteszét. Ettől valósággal megkönnyebbedett, de nem értette meg, hogy mi történik, amikor a következő csapás elérte. Nem érezte többé a fáskosarat a karjában, de egészen közelről látta a két I. kötet 106ismeretlen alak nevető ábrázatát, amitől neki is nevethetnékje támadt.

S mielőtt a következő ütéstől teljesen elsötétedett volna, a könnyűség érzete lett az utolsó, amit még felfogott, hogy leveszik róla az élete terhét.

Rövid nyelű baltáját most az egyszer jobb lett volna a fészerben hagynia, a szikrák fénye lassan kihunyt, és ez lett a szuroksötétben az utolsó értelmes gondolat. Tudta, hogy már felesleges bármit gondolnia, hiszen halott, még élt ugyan, gondolkodott. Olyan hatást keltett a földön elterülve a szerteszét hulló hasábfák között, mintha a halálából föl akarna tápászkodni.

De hiszen látod, nincsen benne több, magyarázta szelíden az egyik atya, s élvezte a testéből áradó kellemesen meleg illatot.

Olyan illata volt az atyának, mint a savanyú cukornak, amikor mézes tölteléke szétomlik a szájban.

Mindketten vastag, fehér csuhát viseltek.

Megpróbálták elvenni tőle a langyos, fehér bögrét, amitől nehezére esett megválni. Valami nagyon régire emlékeztette őt a bögre, nyolc hosszú hónap távolából nem emlékezett rá pontosan, mire. Próbálták lefejteni ujjait a bögre füléről, egyáltalán, fölállítani a székről, de az üléshez is ragaszkodott, az ismeretlen helyiség padlatához feszítette talpait. Ezen az atyák úgy nevettek, mintha állati csökönyösségét élveznék. S ezért ő is azon volt, hogy velük nevessen önmagán. Jól értette, hogy a saját jól felfogott érdekében nem adhatnak neki többet a cukros tejből és el kell innen máshová menniük, mégis vinnyogás lett belőle. Nem akarta, hogy innen bárhová elvigyék. Emiatt halálosan szégyenkezett.

Azt nyüszítette, kéri, könyörög, csak egy egészen kicsit, még, adjanak.

Míg el nem tűnt valahol, ez a zömök kis angol tiszt franciául beszélt hozzá, s oly kényesen szívta és lökte a szavakkal a piros ajkait a rövidre nyírott, vörös bajusza alatt, mint a jóllakott húsvéti nyúl, amikor még valami ehető után szuszog.

I. kötet 107

Ez a nyúl is csak úgy eszébe jutott hirtelen, s nem tudta, hogy nem álmodja-e.

A holland szerzetesek németül tegezték, ő pedig mégis a saját anyanyelvén sírt, könyörgött, s akárha azért tenné, hogy ne érthessék.

Ami segített rajta valamennyire.

Valamit le kellett önmagában gyűrnie, amit hiába is szeretett volna eltitkolni előlük, értették.

S aztán már hagyta, vigyék, legyen, tegyék amit akarnak, mint aki feloldódott az idegen testekben, ismerős illatokban. Ezek ketten ezen is nevettek, járt az ádámcsutkájuk, élvezték, reszketett a tokájuk, a hasuk. Hosszú, fehéren világító folyosókon vitték, visszhangosan csattantak benne a lépéseik. Végeérhetetlen csigalépcsőn szálltak alá az emeletről. Ez is olyan volt, akárha álmában esne meg. Néha jött egy magas ablak, odakinn kéklett a sűrű köd az alkonyatban. Akkor már nem érezte önmagát, sem a lépcsőket, bár látta, megy a lába a szivacsos, vajszínű kőben, viszi magával a talpán a mély kikopásokat. Egyre nehezebb lett tőle a lépés. Mindig visszajött a magas ablak, mentek lefelé, de mindig ugyanabban a lépcsőfordulóban, odakinn a köd, ahol semmi nem akart a végére elérni.

Váratlanul földet ért, s akkor a földszinti folyosón vezették tovább, ahol sötét volt, közvetlenül a bolthajtásos mennyezet alatt nyíltak ugyan kicsi, berácsozott ablakok. Nagy volt a zajongás, valósággal elvakult, amikor kitárták előtte a bolthajtásos fürdőcsarnok sötét, pántos ajtaját. A sűrű gőzben, kiáltozások és csobogások közepette nem láthatott mást a fehér, tömzsi oszlopok között, mint fehéret, vöröslő tüzek égtek a mélyén, sötét hajakat, nedvesen fénylő arcfoltokat, sötét, nedvességtől csapzott szőrzetet a fehér testeken. A fehér falakkal elválasztott fülkékben fehér kádak álltak a boltívek között, sok fehér csempe csillogott, lámpaburák fehér fénye világított a gőzön át, rézcsapokból csurgott, zuhanyozók rózsáiból ömlött a forró víz, magas rézhengerekben lobogott a tűz, meztelen férfiak rakták, elnyílt üleppel guggoltak előtte, valahonnan kintről hozták be a vágott fát. Hajladoztak, fütyültek, az angol katoI. kötet 108nák egymást mosták, szappanozták, tülekedtek a holland szerzetesekkel együtt a forró víz alatt, ordítottak, törülköztek, favödrökből zúdították egymásra a jéghideg vizet, volt aki ordítva énekelt.

Miközben orrára bukva hevert előttük a tehetetlen, nagytestű német a zöld gyepen, a rabtartójuk.

Jóleső érzés volt látni, hogy hol az egyik óriási tagja ráng, hol a másik, mintha föl akarna állni, mégsem tud.

Vagy azért nem áll föl, nehogy negyedszerre is a fejére csapjanak.

Ezt egy kicsit elsietted, szólt teli szájjal a másik.

Odabenn senki nincs, tette hozzá szemrehányóan a harmadik alak, te pedig rögtön kiringatod.

Elég lett volna elkábítani.

Ez már meg nem mondja, hová rejtette el a pénzét.

Csak a pisztolyát hagyta itt, a barom, ahogy beléptünk, ott találtuk az asztalon, hogy kéznél legyen neki, ausgerechnet a földszinti asztalon, magyarázta békülékenyen az előbbi, aki aszalt gyümölcsökkel telitömött zsebéből húzta elő a pisztolyt.

Mielőtt használatba vette volna, a pisztoly agyára ragadt szilvákat azért rendesen le kellett szednie.

Ha már így történt, tette hozzá vigyorogva, talán jobb lesz, ha rajta próbáljuk ki.

Valójában egyikük sem határozott a legfiatalabb nélkül.

Nyújtotta ezeket a szilvákat neki.

Aki eddig némán állt a test fölött és megbűvölten nézte, mit tett.

Talán azon töprengett, mi mindent kell még megtennie. Nem ez volt az első gyilkossága, és előre érezte, hogy az ölés mély elégedettséggel fogja eltölteni. Miután a szájába tömött néhány aszalt gyümölcsöt, s inkább csak szórakozottan rágni kezdte, a kihegyezett végű karót, amelyet egy legelő sarkán húzkodtak ki a földből, a földön heverő élettelen ember tarkójába döfte.

Fölöslegesen nem kell fegyverrel zajt ütni, szólt nekik két csöndes csámcsogás szünetében.

I. kötet 109

Kicsit megcsúszott, de a bőrt azért átszakította, s mint a pukkanás, olyan hangot hallatott, mivel azonnal elérte a gerincet, ám meg is csúszott a porcokon. Annyi ereje nem lehetett a döfésnek, hogy az inak és az izmok között azonnal áthatoljon. Vagy talán az is elvett karja, válla erejéből, hogy ráharapott az éles szilvamagra, fogával közben ügyesen leszedte róla a szilvahúst, s a rég nem érzett, füstös, mézédes íz szétáradt a nyelvén.

Érdekes volt látni, amint a két idősebb alak kiszolgálja őt.

A rövid nyelű baltát is segítőkészen a kezébe adták.

Első csapásával mellé ütött, amire mind a hárman egyszerre nevettek föl.

Karó helyett csaknem a saját kezét találta el. A második csapással viszont szépen eltalálta a karó lapos fejét.

A csigolyacsont ugyan nem engedett, ellenkezőleg, visszalökte az ütését, de az inak és az izmok nyáktól csúszós szálai végül is bevezették a karó megakadt hegyét a második és a harmadik csigolya közé, ahol a harmadik, majd a negyedik ütéstől fokozatosan tágult és átszakadt. Bizonyára befelé vérzett, mert a karó sötét, kiszálkásodott anyaga körött inkább áttetsző, vértől alig elszínezett folyadék jelent meg. Az ötödik ütéssel átszakította a gégét, ekkor sajátos buggyanást, tán némi hörgést hallottak, s a karó hegye belefúródott a fagyos homokba.

Utoljára még beszart nekünk, mondta az egyik idősebb fogoly, bár élvezettel teli nevetésével egyedül maradt.

Szempillantás alatt az orrukig emelkedett.

A földhöz szegezett, erősen bűzlő emberi tetemet már csak ezért is gyorsan a sorsára hagyták.

Siettek, még az ajtót sem tették be maguk mögött. Vadászruhát, tartalék töltényt, munkaruhát, meleg zoknikat, csizmát, bakancsot, csíkos és kockás flanelingeket azonnal találtak. Nem minden volt frissen mosott, s ezért idegen német férfitestek kihűlt illatát vették magukra e darabokkal.

Még alkonyat előtt szerették volna folytatni útjukat.

I. kötet 110

Értéket nem találtak. Pénzt is mindössze öt birodalmi márkát egy bordó pénztárcában, a viharkabát zsebében. Pedig mindent fölforgattak, közben ettek, kerestek, ettek.

Mindenki a maga sötétjében

Az egész szöveg egy nagy kaka, úgy ahogy van, mondta a férfi, aki anyaszült meztelenül állt nyitott kabinja ajtajában.

Percek óta szórakozottan törölközött.

Hol a nyakát törölgette, a fülét, miközben a fejét forgatta a szavak ritmusára, hol meg a combja közé nyúlt be a vastag törölközővel.

Teljesen érdektelen, ugyan mit foglalkozol vele, hangzott a másik férfi ingerült válasza.

Kit érdekel ma már egy ilyen szöveg, tette hozzá halkan a harmadik férfi.

Látom, persze, hogyne látnám, de nem lehet nem észrevenni, hogy mivel foglalatoskodnak, folytatta az előbbi, aki talán a legnyugtalanabb volt hármuk közül. Szerintem igenis érdemes szemügyre venni az elvtársakat.

Előbb gyöngéden és gyorsan törölgette a heréit, majd burjánzó fekete fanszőrzetét dörzsölgette, talán egy kicsit túl erősen, s amikor itt is végzett, megint csak visszatért a vállához, a nyakához, holott valójában ott sem volt már mit megtörölnie.

Jaj, André, édesem, húzta a magáét valami különös ingerülettől vezérelve a másik, egy hatalmas, kékszemű, teljes ősz ember, akit nem annyira a komolykodó előadás idegesített, mint inkább a mellébeszélés természete. Ez senkit nem érdekel, higgyed el nekem, hogy senkit. Téged sem érdekel.

Ezek szerint nálam jobban tudod, hogy engem mi érdekel, szólt vissza a kabinból a mezítelen férfi, akinek viszont olyan vékony volt a sötét teste, mint egy penge.

I. kötet 111

Hosszan tartó csönd támadt közöttük.

Csodálkozni fogsz, de megesik, hogy tényleg jobban tudom, brummogta jóindulattal az őszhajú.

Valamelyest idegenes kiejtéssel beszélt, miként a törölköző ember, de míg annak angolos volt az akcentusa és idegesen hebegett, mint egy kisfiú, ennek németes, s telt, erős, megbízhatóan férfias az orgánuma. Születési bizonyítványa szerint egy patinás érchegységi család hangzatos nevét viselte, a bárói cím nélkül, ám nem csak azért, mert az Érc-hegységben immár szintén eltörölték a címeket és rangokat, hanem mert házasságon kívül született, s így a leszármazási jog szerint sem használhatta volna a címét. Hans von Thum zu Wolkenstein, ez lett volna a tisztességes neve. Ez a név aztán a legkülönbözőbb tréfálkozásokra adott okot a többieknek, már csak azért is, mert hivatalos okiratai szerint a lehető legegyszerűbb magyar nevet viselte, Kovách Jánosnak hívták. Hansinak vagy Wolkenstein Hansinak szólították, amiben volt egy jó adag gyermeki kedveskedés és ugyanennyi a németek iránt érzett általános és hangos megvetésből, meg egy adag igazság, hiszen már gyermekkorában is egyszerűen Hans von Wolkensteinnek hívták a hivatalos papírjain. Édesanyja, Karla Baronin von Thum zu Wolkenstein ugyanis csillapítani akarta a Thum család felháborodását, s így az anyakönyvezésnél egyszerűen elhagyta a család nevét és csak a melléknevét őrizte meg.

A Wolkenstein család a későközépkor óta különben is csupán a melléknevében élt tovább, pompás várkastélyukat a tizenhetedik század óta szintén nem ők birtokolták.

Rövidre nyírt haja a korához képest tényleg meglepően ősz volt, szeme bántóan kék. Barátjának nyitott kabinjával szemben, bolyhos, világoskék fürdőköpenyébe burkolódzva, nagy fehér frottír törölközőjét a nyaka köré tekerve, egész testében elnyúlva hevert a széles padon, nedves fejét pedig egy harmadik férfi szőrtelen combjának döntötte.

Olyan volt, mint egy nagy vadállat, lusta macskaféle, s olykor nem I. kötet 112tudta megállni csípős megjegyzések nélkül. Cinikusnak tartották a csípős megjegyzései miatt a többiek, s talán az is volt.

Vagy valamikor ezt a férfiasnak talált pózt választotta állandó védelemül.

A bensőséges mozdulat, amivel a fejét a harmadik férfi szőrtelen combján nyugtatta, szemmel láthatóan többet jelentett, mint esetleges fizikai érintkezést.

Ez a harmadik férfi, combján korán megőszült barátja fejével, a fehérre mázolt pad legvégén ült, szinte a karfához szorulva, s részvétlen ábrázattal bámult ki a medencére néző ablakon, amihez egész felső testével kényelmetlenül félre kellett fordulnia. Ő nem viselt fürdőköpenyt, fázott kicsit, ami bőre felszínén is látszott. Talán helyesebb lett volna fölállnia, hogy valamit magára vegyen, de akkor el kellett volna magát ettől a kis testi érintkezéstől szakítani.

Itt a Lukácsban szeptember közepén beemelték a nagy üvegablakokat az emeletet hordozó pillérek közé, valamikor május végén pedig kivették. A két úszómedencét a nyitott udvarokban úgy ölelték körül több emelet magasan a fából ácsolt kabinsorok, miként kolostorudvarokat a kerengők. Nyáron akárha méhek kolostorát nézné és hallaná az ember, a fürdővendégek fürtökben zsibongtak a napfényes emeleti kaptárak körül. Mikor aztán hűvösebbek lettek az éjszakák, az emeleti kabinokhoz vezető lépcsőket lezárták; télen hó ült a kerengő korlátain. De most sem volt a látvány kevésbé lenyűgöző. A Szent Lukács forrásaiból különböző hőmérsékletű gyógyvíz bugyog fel, a legmelegebb közel hatvanöt fokos, a leghidegebb átlagosan tizenhét fokos, s ezeket a fürdőmesterek úgy keverik el, hogy az úgynevezett férfi medencébe ne ömöljön huszonegy fokosnál melegebb víz. Aki nem akar úszni, pancsikolhat a női medence melegebb vizében. Ám abban a pillanatban, amikor a levegő hőmérséklete odakinn alacsonyabbra száll, a nyitott medencék párologni, gőzölögni, szabályosan füstölögni kezdenek, borús téli napokon pedig oly sűrű köd ereszkedik a zárt udvarokra, hogy az úszók nem győznek bocsánatot kérni egymástól az örökös ütközésekért.

I. kötet 113

Most is erősen párolgott, a szélrohamok minduntalan megemelték, magukkal ragadták a gőz kicsiny felhőit és pihéit, vagy egyszerűen lefújták a párát a víz színéről, lemeztelenítették a felszínét, mely egyszerre lett az esőtől hólyagos és fodrozódott a széltől. Miközben így tombolt a vihar a medence fölött, az udvar szemközti homlokzatán egykedvűen haladt körbe a nagy villanyóra hosszú mutatója. Ám csak addig lehetett látni, hogy miként méri a másodperceket, amíg egy szélroham végig nem csapta domború üvegén a zápor újabb nyalábjait; akkor egy időre elhomályosult.

Fél tízre járt.

Ezt a harmadik férfit nem nagyon érdekelte sem a pontos idő, sem a tavaszi vihar remek látványa, s még kevésbé, hogy barátai miről diskurálnak. Nem udvariaskodott velük, nem tett úgy, mintha érdekelné. Másokkal szemben inkább közömbös, vagy legalábbis erősen tartózkodó ember volt, most az egyszer azonban mégis tüntetően megorrolt rájuk. Kényelmetlen elfordulásának talán ez volt az egyik magyarázata. Előző este, amikor a Fészekben vacsoráztak, félrevonták, és elég meggyőzően elújságolták neki, hogy közvetlenül nyitás után itt lesz a Viola a férjével, egészen biztosan, hatra legyen a Lukácsban.

Addig kell elcsípnie, magyarázták, míg be nem megy a vízbe, vagy akkor, tanácsolták, amikor az öreg férj hosszabb időre eltűnik a zuhanyozóban.

Elaludt, rohant, de idejében érkezett.

Mindebben nem az volt az érdekes, hogy a barátai beugratták, hiszen nem először tették, s értette, miért teszik, de ezennel nem tudta nekik megbocsátani. Valami, amiről nem tudta volna megmondani, hogy mi, sok lett. Egyszerűen át akarták őt csábítani a Sportuszodából, hogy legyen velük, ne egyedül legyen, s főleg ne azzal a buta libával legyen, akivel egy ideje együtt él. Viola azonban nem jött hatra, később sem jött, csupán az idős fogorvos jelent meg, Viola nem volt sehol, amitől nem hogy kedvetlen lett, hanem megkönnyebbedett. És így adta át magát a reménytelenségnek, mely tárt karokkal várt rá. Abban I. kötet 114mindhárman megegyeztek, hogy Viola kicsit hangos, de tündéri nő. A barátai esküdöztek, hogy tényleg megígérte, nem hazudnak, higgye el, de hát ilyen kiszámíthatatlan. Ő pedig utálta ezt a helyet, ahol reggelente a budapesti crème de la crème találkozott. Nem hitte el nekik. Viola minden volt, csak nem tündéri nő.

Megvetette őket, amiért egy ilyen komolytalan uszodát választanak, ahol az ember hat tempóval a medence végére ér, és komolyan úgy gondolta, hogy Viola lenne az utolsó esélye. Je m’en passerai bien. Könnyebb lesz ugyan nélküle. Egy szellemes, temperamentumos nő, akinek ráadásul felettébb mutatós a külleme, s akivel rokonságban áll, de szerencsére nem vér szerint. Akár így, akár úgy, sok esélye nem volt nála. Hogyan hihette volna el nekik, hogy Viola megígérte. A fiatal nő határozottan elutasította, sőt, nyilvánosság előtt még ki is figurázta őt. Ebből értette meg, hogy Viola már kislány korában miért nevetgélt annyit a háta mögött a húgával. Valami miatt folyamatosan kinevették.

Ami persze jelenthette volna az ellenkezőjét is annak, amit jelentett. Tudta, hogy nem jelent mást, és ez fájt. De az esélyről mégsem tudott lemondani, s ezért aztán könnyen lépre ment.

Az uszoda fűtött földszinti üvegfolyosóján alig is lézengett néhány vendég ilyen ítéletidőben. Ezek hárman a baloldali kabinsor legvégén, a telefonfülke mellett beszélgettek, abban a tágas sarokban, ahol valamilyen ok miatt erősen megült az uszoda nem föltétlenül kellemes illata. Az Andrénak nevezett, de eredetileg András nevű férfi, akinek Rott volt a vezetékneve, s ezért sokan zsidónak gondolták, reggelente a legutolsó kabinban vetkezett és öltözött.

Aki a Lukácsban valamit adott magára, annak volt kabinja, amihez viszont megfelelő társadalmi helyzettel és udvartartással kellett rendelkeznie. Ezek voltak a legkedvesebb barátai, bár mondhatta volna róluk, hogy a beosztottjai. Mindössze hat éve ismerték egymást, összetartozásuk mélységéhez és erejéhez azonban kétség nem férhetett. Rott András tolakvó meztelenkedése szintén hármójuk szoros és rejtélyes kapcsolatához tartozott. Nem mintha ne lettek volna egymás előtt I. kötet 115titkaik, akár testi titkaik. Voltak. De mintha Rottnak a másik kettőt nem csak a szónoklataival, hanem csupasz, pengeéles, sötét teste látványával is meg kéne győznie vagy fogva kéne tartania. A testi titoknál van súlyosabb, s ez az igazság alaposan illett hármuk kapcsolatára.

Életüknek azokkal a titkaival, amelyeket nem oszthattak meg senkivel, kedvezőbbnek tetszett a tüntető csupaszság mögé bevonulniuk. Testük csupaszságával mutatták be egymásnak a feltétlen bizalmukat. André ezt annál is szívesebben megtette, mert harcos katolikus családból származott, s az ünnepélyes önmutogatás egyáltalán nem állt távol tőle. Meg elég gyakran alulmaradt velük szemben, s ezt a testi tökéletesség bemutatásával kellett kiegyenlíteni. Nem mintha a másik kettő a maga módján ne lett volna legalább ennyire tökéletes. Mintha minden pillanatban az önfeladás bizonyítékait kellett volna egymásból kicsikarniuk, habár e bizonyítékoknál mégis mindig súlyosabb maradt a közös és kölcsönös hallgatás.

Ezek ketten szabályosan szövetkeztek ellene, s mivel Rott érzelmes ember volt, hősiesen állt elébe, megküzdött velük, avagy élvezettel szolgáltatta ki nekik önmagát, holott ténylegesen ő volt a hatalmasabb, s hármuk közül mindenképpen a legbefolyásosabb.

Végigpillantott a testén, a látvány most is elégedettséggel töltötte el, mintegy érdemesnek érezte a testét, hogy megajándékozza őket a látványával.

El is hallgatott egy időre. Majd elengedte a heréit, farkáról pedig egyetlen gyors mozdulattal visszahúzta az előbőrt. Mentségére legyen mondva, hogy az embernek a csupasz makkját is meg kell rendesen törölnie, mert különben könnyen benyálkásodik, s néhány óra múltán kellemetlenül erős lesz az illata.

A férfiúi csupaszságnak azonban nincs felsőbb foka.

A helyi szokások szerint ezen a kabinsoron nő nem járhatott. Ha valamelyik kabinosnőnek netán mégis át kellett mennie, mert halaszthatatlan dolga támadt odaát, akkor messziről kiáltozott, vigyázat, urak, jövök, uraim, nő jön, vigyázat, s hogy nagyobb nyomatékot adjon szaváI. kötet 116nak, rázta a kulcsait vagy csapkodta velük a csukott kabinok ajtaját, de még így is megkapta a magáét a meztelen vagy félmeztelen férfiaktól, sorban mindenkitől, ahogy a nyitott kabinok előtt elhaladt.

Egészen a húszas évek közepéig külön fürödtek a nők, külön a férfiak. S máig maradt annyi e szigorú hagyományból emlékeztetőnek, hogy nem mehettek át egymás folyosóira. Holott nem voltak tilalmi táblák. De még azok is érzékelték a láthatatlan határokat, akik sem a fürdő múltjáról, sem a helyi illemszabályok kíméletlenségéről nem tudtak semmit, vagy nem sokat. Aki gyanútlanul tévelygett a fürdő folyosóin a két udvar köré szervezett traktusok között, könnyen kellemetlen helyzetbe keveredhetett. Még azt hitte, hogy közös területen jár, mikor hirtelen meztelen és hiányosan öltözött nők társaságában találta magát, akik felettébb barátságosan és vidáman kiáltozták, hogy jöjjön, csak jöjjön, rögtön lecsavarják a fütyülőjét.

Vagy hirtelen előtte állt egy teljesen pucér nő, aki se szó, se beszéd, hozzávágta a nedves törülközőjét.

A női medencében, amelyet ma már nem annyira a nők, mint inkább a gyerekek és a betévedt pancserok használtak, szintén nem úszott most senki. Csupán az uszoda két szárnyát összekötő folyosóról, valahonnan a ruhatár környékéről lehetett hangosabb hangokat hallani. Rajtuk kívül alig volt fürdővendég ebben az átmeneti órában. A férfi zuhanyozókban ömlött a víz a fehér vitorlavászon függönyök mögött, kicsapódott a gőz, habár odabenn nem ordítoztak roggyant testű férfiak a forró víz alatt. Nem kiáltozott senki kabinos után a hosszú, földszinti kabinsoron, s a kabinosok sem csevegtek fennhangon senkivel. Miként minden másnak, ennek is megvolt itt a maga rendje, órája és rítusa.

Kora reggel jöttek a legfontosabb emberek, majd némi szünet következett, s jóval tíz után kezdtek szállingózni az aranyifjak, az úrinők, a nyugdíjasok, a mindenféle művészek és írók, a gyerekek, a családanyák, a könnyűvérű hölgyikék, akik semmi pénzért bele nem merítették volna orcáikat a vízbe, s ezért csak lebegtek a gumivirágocskákkal vagy gumicsillagokkal díszített, lehetőség szerint rózsaszín vagy citI. kötet 117romsárga fürdősapkáikban a víz színén, s amikor késő délután ezek is elmentek, megint jöttek és zárásig maradtak a diákok, az ügyvédek, a főorvosok és a régi vágású, idősebb főhivatalnokok.

Az életmentésért felelős kabinos most tétlenül üldögélt a fülkéjében, s csak nagy ritkán állt föl, hogy a padon terpeszkedő két férfi feje fölött kötelességszerűen kinézzen az üres medencére. A másik kabinos unottan törölgette távolabb a folyosó erősen bordázott, sárga kövezetét; a korareggeli roham, habár ma nem volt oly erős, mint más napokon, mindig sok nyomot hagyott. Az erősen kancsalító fürdőmester pedig éppen intett a valószínűtlenül kövér és teljesen bájtalan jegykezelő nőnek, aki sok hamis ékszerével és tornyos frizurájával úgy trónolt és fénylett a bejárat melletti huzatos főhelyen, mint valami törzsi királynő.

A mozdulattal azt jelezte, hogy történjék bármi, jöjjön akárki, ő bizony most valamennyi időre eltűnik.

Csak menjen, szarjon nyugodtan Józsikám, kiáltotta át neki a kövér nő.

El is nyelte rögtön egy szinte észrevétlen oldalajtó. Ezen a gőzfürdőbe lehetett átjutni, s még a bennfentes közönség kiváltságos tagjai közül is csupán a legkivételezettebbek használhatták.

Olyan fontos és veszélyes emberek, akiknek a társaságában valahogy mindenkit megszállt az illedelmes némaság.

Az egykor zöldre festett, kopottas, keskeny ajtócskán nem volt kilincs.

A medence és a folyosó állandó páráitól bedagadt szélfogók nem hallatták szokásos tompa csapódásaikat, nem rezzentek az ablaktáblák, új vendég jó ideje nem érkezett. A világos üvegfolyosókon kellemes meleg terjengett, bensőséges csönd uralkodott, csupán a zuhanyozókban ömlött a víz, odakinn zúgott a szél a víz fölött és a víz fölé hajló hatalmas platánok csupasz koronáiban. Az új kabinos, aki egy ideig megszeppenten hallgatta a fülkéjéből ezt a három furcsa férfit, később lassan elbóbiskolt a székén. Tulajdonképpen félelmében tette, ne kelljen hallania, amit ezek összehordanak. Hiába figyelt, nem értette. Látnia se kelljen semI. kötet 118mit. Szavaikból azt sem nagyon tudta kihámozni, hogy miféle szerzetek. A kabinost a Gellért-fürdőből helyezték át ide, és hiába hallott már oly sok mindent a Lukácsról, látta, hogy ez egy egészen más világ. Ezek hárman még csak le sem halkították igazán a hangjukat. Semmit nem akartak senki orrára kötni, igaz, eltitkolni sem, ez volt a furcsa az új kabinos fülének. Egészen fiatal ember volt, szinte még gyerekember, kispesti, s nem tudhatta, hogy a kerülő utakon közlekedő mondatok és alaposan eltérített gesztusok vajon mit jelentenek. Ilyen jellegű mondatokat, ilyen jellegű mórikálást ő nem ismert. Valójában azon agyalt, hogy nem valamilyen híres buzeránsok-e. Nem emlékezett rá, hogy a Gellértben látta volna őket, s nem is úgy néztek ki, mint a buzeránsok, hiába nézte őket, figyelte, hogy nem selypegnek-e. Talán külföldiek. Az ősz hajú férfinak a fürdőköpenye, annak a másiknak pedig a föltűnően, szemérmetlenül kicsi, szilvakék úszónadrágja mindenképpen erre vallott. A törülköző ember viszont mindennek kinézett a csontokig sovány, szőrös, fekete testével, csak magyarnak nem.

Vagy úgy csinálnak, mintha elfelejtették volna az anyanyelvüket.

Nem figyelhette őket jobban, mint ahogy figyelte, bár idegességében néha a feje zuhanása ébresztette fel, hogy akkor valamit elmulasztott.

Semmi nem volt olyan egyértelmű, mint a Gellértben. Abból azonban, ahogy a fürdőmester a legkedélyesebb vigyorával elment előttük, ahogy buzgón és negédesen beszélt hozzájuk, és közben a kancsalító szemével hunyorgatott hozzá, láthatta, bármilyen lökötten viselkedjenek, biztosan nagy kutyák. Sőt, olyan volt, mintha a fürdőmester egyenesen utasítaná. Nem lehet dolga velük. Se finoman, se durván, ürügyet se keressen, nem kell beléjük kötnie, tilos megrendszabályozni őket.

A Lukács nehéz eset volt, mert inkább napi árfolyamon szabták meg, ki hogyan viselkedhet. Még annak is volt etikettje, hogy mi lehet nyilvános beszéd tárgya, minek kell titokban maradnia, s főként kinek mi tiltott, mi javallott vagy mi engedélyezett. Az új kabinosnak, ha meg akart maradni ezen a helyen, nagyon gyorsan meg kellett mindezt tanulnia.

I. kötet 119

Akárha a keze felejtené el hosszabb időre, mit kell a lecsupaszított farkával tennie, s miközben tovább beszélt, valójában ezen fog majd gondolkodni.

Hát persze, hogy engem sem érdekel, folytatta elég egykedvűen, mert megint egyszer úgy döntött, hogy nem sértődik meg, ettől azonban még a szokásosnál is erősebben hebegett. Csupa szívjóságból mondom el neked, Hansi bácsi, hogy mivel vannak elfoglalva a kedvenc elvtársaid, mondta, s bár neki beszélt, mégis elkerülte a másik mindenen átható világos tekintetét. Hiszen te sem tudhatod igazán, hogy mi történik körülötted, mondta, ők pedig tényleg ösztönből csinálják, mint az állatok. Mint az állatok, ismételte élvezettel.

Az élvezet, amelyet Rott André a másik két férfi rovására szerzett magának e szavakkal, nem volt mentes a kockázatoktól. Mintegy kettős, politikai és személyes volt a kockázata.

Ezzel egy időben ismét végigpillantott önmagán, és három ujja között tartott, az átlagosnál jóval erősebben karimázott, fényesen mélylila makkját kizárólag ennek az ingerlékeny testrésznek kijáró buzgalommal törölte szárazra, mintegy felitatta róla a nedvességet, majd gyorsan visszahúzta rá az erősen ráncolódó, csaknem fekete előbőrt. Közben azonban nem csak nem hallgatott el, ahogy hasonló helyzetben más férfiak tennék, hanem a testében szétáradó alattomos kis élvezet és annak önkéntelen leplezése még elragadtatottabb szónoklásra ösztönözte.

Magyarul nem tudnak, annyi szent, kiáltotta, s e kijelentés elég mulatságosan hatott, hiszen nem csak beszédhibás volt, hanem szép, telt ajkán minden egyes magánhangzója bántóan zárt maradt. De hiszen napnál világosabb, hogy maga a feladat nem megoldható, kiáltotta a saját ötletétől felhevülten. Azt kéne szeretniük, amit igazság szerint ki nem állhatnak. Azt bizonygatják itt nekünk, hogy ők a haladás hívei, s a dolgok logikája szerint valóban előre kéne tudniuk, hogy az elkövetkező évtizedben hány mosófazekat és hány atomrakétát gyártsanak. Ha nem teszik, akkor lőttek az általános haladás elméletének. I. kötet 120Ha pedig nem bírják a versenyt, akkor olyasmiről csúsznak le hirtelen, amit eredetileg el sem akartak érni.

Most figyeljetek, ez a nagy kérdésük, kiáltotta.

A másik kettő tényleg csupa fül volt, bár olyan ábrázatot öltöttek hozzá, mint akiknek nem lehet újat mondani, s valóban nem lehetett. Lelkük mélyén nem arra figyeltek, amit Rott André mond, hanem arra, amit a szavaival elég kockázatosan közöl. Rott valamit megint tudott, s az információit már csak a tekintélye érdekében is nagyvonalúan meg akarta osztani, habár csak mértékkel, mintegy cseppenként adagolva.

Miként korlátozhatnák a haditechnikára az ostoba modernizálást, amelyet szívük mélyéről gyűlölnek, folytatta a titkos forrásokból származó tudás birtokában. Vagy miként növelhetnék a fogyasztást, miközben a vállalkozások önállóságát minden eszközzel korlátozni fogják. Ez a papír erről szól, kedveskéim, semmi másról. Vagy hol jelöljék ki a korlátokat, hogy idáig a fogyasztással, és nem tovább. Nincsen rá módszerük, galambocskáim. Eddig mindent a politikai bizottságban döntöttek el. Most aztán kire bízhatnák a döntéseket. Lehetetlen helyzet, ha egyszer a tábornokok lázadoznak, hogy ilyen körülmények között nem tudják garantálni a birodalom biztonságát.

Arra azért várhatsz, hogy Moszkvában lázadozzanak, majd éppen a tábornokok, szólt közbe az ősz hajú férfi gúnyosan, és csettintett hozzá a nyelvével.

Tényleg úgy kéne mindennek megváltoznia, hogy közben maradjon a régiben.

Utoljára Pugacsov lázadt föl a cár atyuska ellen.

Kovách kamaszkorának jó részét Moszkvában töltötte, ahová a náci Németországból szöktette át a Kovách nevű papája, pontosan tudta hát, hogy mit beszél. Rott André azonban közbeszólásokkal és megjegyzésekkel nem volt feltartóztatható.

Mégiscsak érdekes technika, miként veszik minden kijelentésüknek azonnal az élét, miközben a lehetséges konfliktusokat jól kiélezik, magyarán, miként játszanak ki mindenkit mindenki ellenében.

I. kötet 121

Mintha a másik kettőnek azt mondaná, most vigyázzatok, jól nézzétek meg, hol álltok.

Ha igazad lenne, én lennék a legboldogabb, szólalt meg ekkor ridegen, mindenféle látható érzelmeskedés nélkül a fázós férfi, aki közömbös tekintettel nézett ki a párás és esőverte ablakon. Visszafordult, s oly állhatatosan pillantott a törölköző ember szemébe, akárha tekintetével óhajtaná megdermeszteni. Akkor lenne néhány évünk, talán támadhatna még valami ötletünk, a kört talán négyszögesíteni lehetne. De nem lehet, André, magad is jól tudod édesem, hogy nem lehet, a proletárdiktatúra modernizációjára senkinek nincsen szabadalma. Nem is lesz. Nem lehet ésszerűsíteni, nem lehet semmit felgyorsítani, hanem le kell vonni a szomorú következtetést.

A kört még te sem tudod négyszögesíteni, szólt közbe a kékszemű.

Az emberek születésük szerint valóban egyenlők, ami nagyon szép dolog, de harácsoló állatok, ami a jó diktatúrájának szép alapötletével kínos ellentétben áll.

Gyorsan beszélt, így védekezett a másik férfi önelégült mezítelensége ellen, amelyről nem állíthatta volna, hogy ne lenne rá hatással. Valamiként mindig gyorsabban akart beszélni, mint ahogyan magyarul beszélni lehet. A magyar lassú nyelv, s így aztán egymásba torlódtak a mássalhangzói. Hármuk közül neki volt a legerősebb akcentusa.

Ha valami hiányzik, akkor még többet akarnak belőle begyűjteni. Az egyenlőség elvének van azért árnyéka is.

Ezen a másik kettő szívesen nevetett volna, de ennyi komolyság hallatán inkább óvatosan elhallgattak. Féltek, hogy ez valamiféle leszámolás lesz az egész szocialista mozgalommal.

Szeretném emlékezetedbe idézni a Harriman-jelentést.

Milyen Harriman-jelentést, mit akarsz ezzel mondani, kérdezte Rott András megütődve.

Jól tudod, hogy nincs, nem lesz semmiféle verseny. Legfeljebb egy kis kapkodás lesz. Ezt az ostoba szöveget az én torkomon le nem nyomod. Háború lesz. Minden másféle elemzés a retorika eszköztárából veszi érveit.

I. kötet 122

Na jó, de még akkor is, hogy jön ide Harriman. Összekevered a szezont a fazonnal, már megbocsáss. Hacsak nem az Etridge-jelentésre gondolsz. A republikánus szenátorokon kívül tényleg senki nem olvasta el szívesen. Egy szellemes újságíró munkája, mi másra számíthat az ember, retorikus célja volt. Meglehet, én is retorikusan fogalmazok, téged azonban óvnálak a sértett orákulum szerepétől.

Sajnálom, de mégis Harrimanre gondolok. Verseny kizárólag azonos adottságú felek között elképzelhető, ezt igazán elfogadhatjuk, mint realista alapelvet, ezért lesz háború. Láthatóan nem veszed tudomásul, amit Hansi oly kíméletesen jelez neked. Nem Moszkvában vagyunk, nem Londonban vagyunk, tökéletesen érdektelen, hogy ennek a picsányi országnak a picsányi fővárosában, dans ce trou à rats, miként taktikáznak a kedves elvtársaid. Legfeljebb némán el kell viselnünk őket. Az unalomba kell belehalnunk. Tudomásul kell vennünk, hogy kisodródtunk a világ peremére. De azért még innen is szabad szemmel láthatod, hogy a háború nem elkerülhető. Neked jobb, ha ebben a léptékben gondolkodsz, mindenkinek jobb, mindenki tudja, mindenki retteg bevallani, mindenki keresi hozzá a megfelelő ürügyet, indokot, bunkert, egérlyukat.

Ilyen illetlenségeket, kérlek, ne emlegess ilyen sűrűn, galambocskám, szólt közbe a korán őszülő Kovách, mintegy békítően. András még a háborúnál is jobban irtózik tőle.

Amit te versengésnek vélsz, valójában felkészülés, elkeseredett felkészülés, folytatta a harmadik férfi még hangosabban, hogy túlbeszélje a másikat. Nem hagyta magát holmi közbeszólásokkal megakasztani. Ebből a végtelenül unalmas, és tényleg teljesen érdektelen irományból igazán nem vonhattál le messzemenő következtetéseket. Vagy ugyan árulnád el nekem, hogy akkor mi lenne a különbség az én szeretett atyám között és közötted.

Semmi. Semmi, kiáltotta a saját gondolataitól felindultan. Nem tudjátok elengedni a közös szociális utópiátokat.

Szeretném tudni, miről beszélsz.

I. kötet 123

Amibe ő jobbról kapaszkodik, abba te balról.

Végeztél, kérdezte Rott André, s hangjának ereje és éle nem a barátságukhoz tartozott.

Nem, még nem végeztem, hangzott azonnal Lippay száraz válasza.

A szokatlanul éles hangoktól ugyanakkor mindhárman megszeppentek, valami kibillentette őket a megszokott kedélyükből, tétováztak.

Rott és Kovách gyakran vitázott, szinte kötelességszerűen estek egymásnak, mert nehezen lehetett volna elképzelni békében az észjárásukat. Lehr professzor fia ellenben igen ritkán nyilvánított elvont politikai témákról véleményt. Inkább figyelt, kivárt, olykor fennhangon, miként egy részvétlen moderátor, összefoglalta az elhangzottakat, s ezzel valamelyest le is hűtötte kettőjük egymással szemben tanúsított ellenkezését. Most meglepte őket a keserű harciasságával. Megérezték, hogy megint nagy baj lehet, ha jóindulatú tréfájukért ennyire nem tud megbocsátani. Rott valószínűleg túl messzire ment az általános gyűlöletnek örvendő és nagyhatalmú professzor szidalmazásában, amikor a szigorúan bizalmas iratot bírálta. Valami olyasmit hívott ki a másik emberből, amit aztán nem akart hallani. A bizalmas irat szerzői között ott állt a haldokló professzor neve. Persze azért merészkedett idáig, a kényes ponton azért kockáztatott, mert máskor együtt csepülték. Ágost közös fedél alatt élt vele, de a kettős családi név német tagját elhagyta a nevéből, csak hogy minél kevesebben azonosítsák őket. A professzor pedig furcsa módon hiába magyarosította a nevét ifjúkorában, mégis mindenki a német nevén emlegette.

Ne haragudj rá, kicsi Ágó, szólalt meg a kínos szünetben Kovách, akinek valódi nevét rajtuk kívül nem ismerte más. A mi Andrej hercegünknek ez a gondja, a balossága. Fasza balra lóg, még a töke is erősen balra csüng, magad láthatod.

Irreális arról szónokolni, hogy miként versengenek egymással a nagyhatalmak, folytatta Lippay változatlanul szárazon, mintha Hans von Wolkenstein békítő élceit nem hallaná. A reális kérdés inkább úgy hangzik, hogy lesz-e különbség hátország és front között, s ha nem I. kötet 124lesz ilyen különbség, akkor miként biztosítható az utánpótlás. Ha elvileg minden hadszíntér lesz az új háborúskodásban, akkor az sem kevésbé égető kérdés, hogy a civil lakosságnak vajon hol, milyen bunkert építsenek, s az istenért, mekkorát, vajon mennyi időre. Nincsen kormány, amelyik akkora bunkereket tudna építeni, amekkorákra szüksége lenne. Három hetet nem adok rá, hogy a metróépítkezés felgyorsítását itt is be fogják jelenteni.

Vagy úgy, válaszolta erre Rott a kabinjában megbékélten és csöndesen. Tekintélye sérthetetlen, a másik nem tud nála többet, és nem lát át a szándékain. Lippay szavai másfelől arra utaltak, hogy elkeseredettségében bizonyára föladta, de talán nem tett még helyrehozhatatlan ostobaságot. Mintha csak a fülét törölné, Rott maga elé emelte a törölközőjét, hogy eltakarja a testét, mert visszatért a szégyenérzete. Te atomháborútól rettegsz, kisfiam, tette hozzá elgondolkodón, mert egészen máson gondolkodott.

Hosszú pillanatok óta egymás szemébe néztek, semmi másra, s ehhez képest immár annak sem volt különösebb jelentősége, hogy mit beszélnek, vagy mit hallgatnak el. El nem engedhették egymást. Rott André éjfekete haja nedvesen a homlokába hullt, kissé bizalmatlanul vonta össze sűrű, hosszú szálú szemöldökét, s élénk, seprűs, fekete pillákkal díszített sötét szemével, amivel oly sok embert rögtön meggyőzött és meghódított, nem engedte Lippay mélyről, kissé mindig szúrósan kiragyogó, s valamiként megbántottságot vagy szemrehányást sugározó tekintetét, amivel épp azokat riasztotta el, akiket meg akart volna győzni az igazáról.

Nincsen mitől rettegnem, válaszolta csöndesen. A nagy élményt talán nem is óhajtom bevárni. De ha rettegnék tőle, akkor sem lenne nagy bűn. Még szemrehányást sem kéne tenned. Különben is igen veszélyes, mondhatni szakmai hiba olyan rettegést tartani a háznál, amelyet nem merünk legalább önmagunknak bevallani.

Most elkomorodtak és elsúlyosodtak, és minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült megőrizni a kedélyességüket.

I. kötet 125

Így gondolom, András.

Férfiak beszélgetéseiben nem ritka jelenség. Ha oda a kötelező könnyedség, ha nincsen mit egymás előtt fitogtatniuk, akkor megjelenik a kölcsönös zavar, s ha ezzel egyikük sem tud mit kezdeni, akkor a komolyabb témákról folytatott beszélgetések megfeneklenek. Ágost joggal érezte úgy, hogy André szemrehányást tesz neki, s ő maga is súlyos szemrehányásokkal illette őt. Peu à peu értette meg, hogy a másik mit beszél. Nem kell csodálkoznia, ha nem tudja és nem akarja többé megvédeni. Ne csodálkozzon, ha mások is az állhatatlanságától tartanak, s szerinte nincsen messze a pillanat, amikor hivatalos helyen szintén megkérdezik, hogy nem szaglik-e, nem kozmált-e oda ez a dolog valamennyire.

Nem úszott-e vajon át a másik partra.

Ágost az utóbbi hetekben tényleg eljátszott az elkerülhetetlen gondolattal, hogy át kell úsznia, s ezért André pillantása szíven is ütötte.

Barátja és beosztottja szemrehányó tekintetének kitéve, Rott Andrénak viszont úgy kellett volna éreznie önmagát, mintha nézeteivel nem csak támogatná, hanem egyenesen előkészítené az emberiséget fenyegető pusztulást.

Vagy ő kezdeményezte volna a vizsgálatot Ágost ellen, amelyről valóban tudott.

Holott épp azt akarta volna közölni a barátjával, hogy a vizsgálatot elindították, húzza meg magát.

Valamit el kellett volna dönteniük, amiről évek óta minden áldott nap hamis hangon vitáztak, de soha nem tudták eldönteni. A lelkifurdalás, amit a másik szemrehányó tekintete előhívott belőlük, valójában mégsem arra vonatkozott, amiről beszéltek, illetve amiről nem beszéltek, hanem arra, amiről még titkos jelekkel sem merészeltek volna szót váltani. A hivatásuk lényegére vonatkozott, arra a kérdésre, vajon van-e, lesz-e, lehet-e, található-e kézzelfogható értelme és magyarázata mindannak, amit az életükkel ez idáig tettek. Ha mégis tévedtek volna, ha nincs jövő, mely igazolná a múltban elkövetett szükségszerű és véletlen gonosztetteket, akkor à quoi bon vivre, érdemes-e életben maradI. kötet 126niuk avagy mit tegyenek a maradék életükkel. Genfben vagy Londonban végül is mást jelentett szocialistának vagy kommunistának lenni és örülni, hogy távolabbi tájakon végre proletárdiktatúra van, mint ugyanezzel a tudattal egy olyan Budapestre visszatérni, ahol a világot végérvényesen elzárták, mint egy csepegő vízcsapot.

Kováchnak ugyanakkor az volt a véleménye, hogy ezek ketten stramm fiúk, de tényleg semmit nem értenek.

Elvont kérdésekről diskurálnak, amelyeket jórészt ő sem ért.

Benne inkább az a gyakorlatias kérdés merült föl minduntalan, hogy egyáltalán életben hagyják-e őket, nem azon töprengenek-e a cégnél, hogy milyen úton megközelíthetők, s vajon meddig még.

A kényszerű és megtörhetetlen hallgatás hosszú árnya, amelyet csak kivételes órákban kerülhettek el, mindenesetre ismét itt időzött közöttük.

Ágost különben is a búskomorság rendszeres időközökben visszatérő rohamaival küszködött, amelyre sem ő nem talált orvosságot, sem a barátai. Nem képletes volt a veszély, hanem tényleges. Elhatározott, dédelgetett, valószínűleg megmásíthatatlan szándéka lett megölni önmagát, ez nem volt titok közöttük, hiszen egyszer közösen ráncigálták vissza a halál közeléből.

Mintegy két éve történt, s attól kezdve olyanok lettek a beszélgetéseik, mint valami kilátástalan gátfutás. Maguk alá kellett volna gyűrniük ennek a brutális élményüknek az emlékét, s mivel ez nem ment, hol az egyikük, hol a másikuk érezte úgy, hogy hamisan cseng minden mondata. Valami megnyílt, s éppen mert akkor még közelebb kerültek, nem lehetett többé bezárni. Ugyanakkor mindhárman tudták, hogy egy esetleges vizsgálat esetén nem lehet a dolgot nem bevallani. De annyi idő telt el, hogy már bevallani sem lehet. E mindhármuk számára kényes ponton Rott André gyakran elgyöngült, s hogy ne törjenek ki belőle tehetetlen dühének gyermeteg könnyei, vagy ami ennél még rosszabb lehetett volna, ne csapjon rá a másik emberre a tehetetlen és őrült hisztériájával, görcsös védekezésre kényszerült.

I. kötet 127

Hansi pedig épp ilyenkor fogyott ki a terhes altesti tréfáiból.

Ameddig azonban itt állt előtte, André úgy fogadta be barátja ismeretlen eredetű kínját a tágra nyílt szemén, hogy önmagának okozzon fájdalmat vele.

Inkább vezekelt. Bár lelke mélyén súlyos szemrehányásokkal és vádakkal illette, gyűlölte a barátját. Gyűlölnie kellett, mélabújának rohamaival őt gyöngítette. A másik kettő várta a vizsgálatot, mely a komolyabb bevetést mindig megelőzte, André azonban tudta, hogy megkezdték Lippay vizsgálatát. A vizsgálat bizonyos pontján őt is elő fogják venni. Ráadásul irigyelte, féltékeny volt rá. Miért nem ővele kezdték. Vagy a barátságot választja, de akkor hazudnia kell, vagy a meggyőződését és a hivatását, akkor viszont fel kell őt adnia és fel fogja adni. Ezzel viszont önmagát adta volna fel. Egyetlen lehetősége maradt, bemártani. Súlyosan és alaptalanul bemártani. Pilláit sem hunyhatta le. Ehhez talán gyáva volt, netán valláserkölcsi neveltetése még mindig erősebben működött, mint az elvei. Ekkora árulást nem volt mersze elkövetni, holott tapasztalatból tudta, hogy minél mélyebb az árulás, annál eredményesebb, és ettől lesz nagyobb az élvezete.

Bár nem tudta volna eldönteni, melyik nagyobb élvezet, mert szerette.

Ugyan, beszélsz butaságokat, mondta egészen halkan, zavarodottan, miközben a menekülés ösztönétől vezérelten mégis hátralépett, majd egyetlen gyors lábmozdulattal belökte orruk előtt kabinja ajtaját.

Ugyanebben a pillanatban Hansi feje is megemelkedett. Akárha tétovázna, nem szívesen hagyná el kényelmes fekhelyét Ágost sima és szőrtelen combján. Andréval ellentétben ő tényleg mindig tudta, hogy a másikkal mit kell csinálnia. Nagyon is jól értette, hogy miként szenvedhet valaki olyasmitől, amit nem lehet tisztességesen megnevezni, s az orvosok is csak jobb híján nevezik depressziónak. Ezt André nem értette, dühöngött miatta, hogy az egész csak egy nőies beképzelés. Nem csupán elhárította, hanem tényleg nem látta a magáét, s így a kifejlett, száraz férfitestben ténylegesen megmaradt a kisfiú. Kovách I. kötet 128sem tudta volna ugyan leírni vagy elmagyarázni, ám látta a mélységét, a feneketlen gödör benne is némán nyitva állt, bár jó ideig ő sem vette tudomásul, hogy amit lát, az maga a semmi.

Semmi.

Az ember megérzi, hogy ezen a helyen valamit látnia kéne vagy éreznie.

Élvezetes önzésétől kell elszakítania önmagát. Ezek nem voltak nagy dolgok, csupán egy kis nyers bőrmeleg vagy a másik test finoman felpárázó illata.

Felült.

Kovách bárdolatlan jóságot árasztott, s valamiként az is a természetéhez tartozott, hogy mohón begyűjtse, értelmetlenül halmozza a testi élveket, akárha a női és férfi bőrmelegből vagy a női és férfi fanszőrzet illatából raktárnyit lehetne készletezni ínségesebb időkre.

Tényleg, mit beszélsz, mormogta ő is, inkább csak azért, hogy beszéljen, hangjának sötéten meleg színével nyugtassa meg a másikat, és hatalmas, húsos tenyerével nem csak beletúrt Ágost homlokába csüngő, gesztenyebarna üstökébe, hanem a következő mozdulattal ennél fogva megragadta, majd egyszerre nagyon sok mindent csinált vele. Ezt a gyömöszölést és turkálást talán jobban élvezte, mint a másik. Gyöngéden rázogatta, egy pillanatra mintegy a karját is a nyakára fonva, durván magához vonta, a hóna alatt tüntette el.

Amint felült, látszott, hogy ez egy alaposan megtermett ember, bár Ágost sem volt kis növésű, akit most ismét ellökött. És közben dörmögött, mormogott, hogy ugyan, ugyan, bátyuska, galambocskám, mi értelme lenne az ilyesminek.

Andrej herceg, a mi Andrjusánk persze tényleg egy vadbarom, te meg beszélsz itt képtelen ostobaságokat.

Ebben a két férfiban olyan mennyiségű egymás iránt érzett gyöngédség élt, s keresett magának legális utat, hogy hiába méricskélték, zsilipelték, adagolták, mégiscsak attól kellett tartani, hogy kirobban, és akkor elönti a másikat. Ágost semmit nem viszonzott, soha semmit, I. kötet 129de legalább nem ellenkezett, tűrte a másik ember gyöngédségének rohamait és ebből származó durvaságait. Andrét viszont azonnal elfogta a szégyen, amint bezáródott a kabin ajtaja, a saját menekülési ösztöne miatt szégyenkezett. Hatalmi ösztöneivel résen kellett ugyan állnia, nem akarta megkockáztatni, hogy megint ellene forduljanak.

Nélkülük könnyen egyedül maradt, és magányosabb lény volt mindenkinél. Előre érezni ennek súlyát, elég volt ennyi, egyetlen berúgott ajtó, egy óvatlan lábmozdulat.

André nem viselte könnyen a magányát, bár hármuk közül ő volt a legkevésbé a tudatában, illetve mindig olyan mértékben ébredt a tudatára, ahogy a naponta elfogyasztott drága és nehezen megszerzett whisky mennyiségének növekedésén látta. Valahogy el kellett aludnia. Alkoholista lesz, mielőtt még egyáltalán sor kerülne a következő megbízatására.

Szorította lefelé a mennyiségeket.

Tényleg egy vadbarom vagyok, gondolta, s csupán annyi időt engedett bármiféle megfontolásnak, amíg a félhomályos kabinban a padra nem vágta nedves törölközőjét és bele nem bújt a fürdőköpenyébe.

Fázott is kicsit.

A folyosói jelenet váratlan elkomorodása ellenére sem nélkülözte a mulatságos vonásokat. Azért sem, mert az új kabinos ekkor már jó ideje eltátotta száját a csodálkozástól. Mindebből egy szót sem értett. Néma tanúként ott ült tőlük négy lépésnyire, s igazán nem tudta, mitévő legyen ennyi zagyvaság hallatán. A Gellértben persze tudta volna, előhúzta volna a vastag piros slaugot, s adj nekik a jéghideg vízsugárral, urak, fáradjunk odébb, ezt a padot neki most sajnos le kell mosnia. Már spriccelte volna is a lábukat vagy a seggüket.

Nem tehette.

Valósággal felpattant az asztala mellől, s maga sem értette hová, miért, kirohant a fülkéjéből. Ha még azt is tudta volna, hogy ezek hárman nem csak azt engedhetik meg maguknak, hogy nyilvánosan tapogassák egymást, meg ilyesmiket beszéljenek, hanem még irigyelt és I. kötet 130rettegett nőcsábászoknak is számítanak a legjobb pesti társaságban, akkor végképp nem értette volna meg, hogy mi vár rá a felnőtt életében.

Vidám, felelőtlen, szórakoztató fickóknak tartották őket, olyan embereknek, akiket nem kell egészen komolyan venni, s ők igyekeznek is, hogy hírüknek minél jobban megfeleljenek.

Élvezetes volt a játékuk.

Meg az is a kezükre játszott, hogy ez idő tájt nem annyira az erős személyiségek, mint inkább a kétes vezéralakokkal megáldott baráti társaságok, klánok, törzsek, védegyletek, érdekszövetségek és titkos szakmai szövetkezések adták a városban a vezérszólamot, s már csak ezért is a közös hírüket ápolták és erősítették. Mintha egyetlen jelentősebb független személyiség sem maradt volna a városban, mintha mindenkinek elenyészett volna a maradék kis tekintélye, és önbecsülésre sem lenne többé szüksége senkinek. Kis árulásaik miatt veszítették el az emberek a tekintélyüket, vagy egészen olcsón megvásárolták őket, s úgy használták, mint a cselédeket. Az élet mégis ment tovább, hiszen amit a személyes autoritásukból vagy méltóságukból elveszítettek, ügyesen összetákolták abban a kisebb körben vagy zártnak remélt társaságban, amelyhez érdekeiket követve csatlakoztak, s ahol az önbecsülés pillanatnyi szükséglete szerint hízeleghettek egy kicsit egymásnak. Nagy volt a belső feszültség, s ezzel a csoport valamennyi önálló erőt is tudott magának teremteni. Olykor nem csupán a védelemre, hanem a támadásra vagy éppen a többiekkel való véres leszámolásra elegendőt.

Irigylésre méltó és megvetett könnyelműségük, idegenségük, a kívülállásuk lett a védjegyük. Ők voltak a zsúrfiúk. Ez a gúnynév adta meg a rangjukat, szigoruk és erejük a védettségüket. Ágostot a saját édesanyja nem ismerte ki annyira, hogy idegtépő közönyét meg tudta volna magyarázni magának. Leszólta és szabályosan elítélte, hetente kísérletet tett rá, hogy kivesse a szívéből. Abban a reményben tette volna, hogy akkor majd nem fáj neki annyira, hogy ez lett a fiából. Holott nem is tudta igazán, hogy mi lett belőle. Egy léhűtő, egy senki, I. kötet 131egy élősködő. Aggodalmaskodó anyai szívét ugyanakkor titkon azzal nyugtatta, hogy a zsák megtalálja a maga foltjait, s a fiát legalább ezek a hozzá hasonlóan nagyra nőtt hóhányók komolyan veszik. Amikor a nagykörúti lakásban mindenféle rettenetes nőkkel megjelentek, mintha jótékony szél söpört volna át a nagy szobákon, s amikor ismét eltűntek, Lehrné Demén Erna mégis, legjobb meggyőződése ellenére, halottnak látta minden ápolt bútorát, sivatagnak az életét, tartalmatlannak a nyomorult törekvéseit.

Mit beszélek itt, mit zsörtölődök annyit ellene, ha egyszer nekem sem sikerült semmi, mondogatta magának. Legfeljebb az értelmes élet látszatát őrizem, de nem az értelmét, és tudom, hogy mi az ára.

Miért kéne a fiamnak egy ilyen életet folytatnia.

Feltűnő tulajdonságaik árnyékoltabb, teltebb, vagy éppenséggel tragikusabb és nemesebb oldalát rajtuk kívül nem ismerte senki más.

A következő pillanatban, amikor a feldúlt kabinos a folyosó legvégéről még egyszer visszanézett, immár nem csak az ősz hajú férfi fogdosta és ölelgette a padon gubbasztó apatikus barátját, hanem a másik is ott guggolt előtte az éppen csak összefogott fürdőköpenyében. Nem volt olyan mozdulatuk, amely ne dúlta volna fel ezt a kabinosfiút. Ezeket valamivel tényleg szét kéne ugrasztani. André most két marokra fogta Ágost széttárt térdeit, s mint valami idegen tárgyakat, kétségbeesett dühében összecsapta, s miközben a két térdkalács keményen, bizonyára fájdalmasan összecsattant, fojtott, szinte fenyegető hangon kiáltozott.

Mi van már megint? Megmondanád végre, mi van már megint? Válaszolj, a szentségit. Mi történt megint veled?

És tényleg úgy tartotta kezében Ágost térdeit, mint aki elhatározta, széttöri, szétmorzsolja, ha a másik nem válaszol.

Mi lenne, semmi nincs. Mi történt volna, semmi nem történt, válaszolta Ágost vontatottan és egykedvűen. Egyszerűen nem értem, miről szónokolsz, nem értem, hogy milyen alapon állítod szembe a modernizálást a haladással.

I. kötet 132

Nem erről beszélek. Nem én állítom szembe. Nem engem kell legyőznöd. Ki kell bírnod, és ki fogod bírni, esküszöm, mert különben én fojtalak bele ebbe a vízbe a saját kezemmel. Hat évet kibírtál, most néhány hónapot kibírsz.

Legalább a fogalmakat ne tákolnád és ne kevernéd. Amit a Pravdában olvasol, összezagyválod azzal, amit a Guardian-ben olvasol.

Hát nem érted, hogy veled együtt valahogy nekem is ki kell bírnom a saját sorsomat.

Hol van itt, hol volt itt modernizáció. Legutoljára a századelőn vagy a századfordulón, amikor az ütődött dédapám fölépítette ezt a büdös fürdőt. Nézz körül. Ces sales connards. Mit akarsz ezekkel, ezek jobbágyok, ezek büdös pusztai betyárok.

Majd elmagyarázom, Ágó, de most nagyon jól érted, hogy nem politikai filozófiáról beszélgetünk. Nagyon szépen kérlek, legyél velem kíméletes, te se beszélj mellé.

Engem viszont csak ez érdekel, la guerre ou la paix. Hogy megint háború lesz. La bourse ou la vie. Semmi más nem érdekel.

Erre természetesen nem tudtak volna válaszolni.

Egy ilyen állítással, amely egyszerre volt védekezés és provokáció, hirtelenjében egyikük sem tudott mit kezdeni. Arra mégis jó volt az elutasító kitörése, hogy mindketten megbénuljanak. Bénuljanak meg, miként a bogarak a fényen. Miközben bezárkózott, némán azt remélte, mit remélte, követelte tőlük, hogy segítsenek, szabadítsák ki önmagából.

A másik két férfi számára azonban mindig is úgy hangzott a kérdés, vajon hogyan. Miként lehet valakit önmagából kimenteni.

Ugyan, válaszolta mégis dühödten André, azt sem tudod, hogy miről beszélsz, honnan a faszból tudnád te, hogy mi a háború. Ültél a valagadon a kényelmes Svájcban, az anyád meg nyomta a bácsikád bankszámlájára a pénzt.

Ismerték jól a roham lefutását, mindketten épp a közeledtére lettek figyelmesek.

I. kötet 133

Ám elkéstek, ilyenkor már hiba volt bármit beszélni, és mindig elkéstek. Olyan volt, akárha arcának vonásain egy természeti katasztrófa fenyegető hullámát látnák közeledni. Néha meg is beszélték egymás között, hiszen annyira furcsa volt, kivételes, hogy valakinek az arcán láthassák; ijesztő. Valójában nem több, mint mikor a nyári ég egy nagyobb felhőtől váratlanul elborul. Ki tudná elhárítani, ki tudna elébe menni annak, ami a másik emberben történik. Elborult, valami rátört a testére, a vonásaira, az elméjére és elborította. Talán még a bőre is elsötétedett valamennyire, legalábbis úgy látták, mintha elsötétedne. És mint aki beszél még, ilyenkor a szokásosnál jóval többet és valamivel hangosabban, mégsem lát ki többé önmagából.

Aztán ennek is vége volt, kérdésekre sem válaszolt, akárha nem hallaná.

Mások szemében nemcsak az fűzte össze őket, hogy mindhárman valamilyen akcentussal beszéltek, hanem a mutatós küllemük is. André volt a legidősebb, bőre télen is sötét, ha meg napra ment, akkor mintha valamilyen szürkés fátyolt vontak volna rá, a barnaságra. Erre mondják, hogy cigányos, de lehetett volna jemeni harcos vagy beduin törzsfő. Minden gótikusan elnyújtott volt a testén, nem csak a koponyája, a csontjai, hanem izomzatának nyalábjai. Az a típus, akin sűrűn tenyészik a szőrzet, habár a természet még ezt is szerencsésen rendezte el; arányos, összehangolt, energikus, de nem túlzó hullámokban. Mint valami szépen megépített barokk szökőkút száján, ágyéka tömött bozontjából szökellt föl egyenes sugárban kemény és lapos hasfalán, míg bele nem ütközött a szegycsont peremébe. Ott két sugárba, két ágra oszlott, és elegáns hullámokkal kerítette be a sötéten lilás bimbókban csúcsosodó kemény mellizmokat, hogy aztán a soványan és csupaszon kimeredő kulcscsontokat megkerülve, a két ág árama viharosan összecsapjon, s mint valami habos tajték vagy díszelgő fodor, felszökkenjék a kiborotvált nyakáig. Ha nem ügyelt rá a borotválkozásnál, s napokig nem húzta le elég mélyen a borotvakéssel, akkor ingének zárt gallérja felett néhány szálacska illetéktelenül kibukott, egy kicsit kinéztek, kiI. kötet 134kunkorodtak a szőrszálai. Makulátlanul öltözködött, naponta akár kétszer, gondosan borotválkozott, s így aztán egy ilyen kis testi engedetlenség, mely életének fedettebb területére utalt, meg is tartotta magán az idegen pillantásokat.

A nála mintegy öt évvel fiatalabb Ágostnak szintén sötét volt a bőre, ezzel azonban minden hasonlóság kimerült kettejük között. Az ő színeiben és testformáiban nem volt semmi drámai, legfeljebb az arányosságával tüntetett. Ennek a bőrnek, amivel egyébként az anyjára, s rajta keresztül arra a zsidó dédapára ütött, akit egyébként gyakran emlegetett is, egészen másmilyen volt az állaga. Teljesen szőrtelen, éppen csak a mellén bodrozódott néhány rövidke szál, s úgy feszült meg az izomzatán, mint egy kényes anyagból szabott burok; mellizmain, farán, erős combján és klasszikusan formázott vádliján fényesen, szinte világított. A világítón kék szemű Kovách pedig, aki a legfiatalabb volt közöttük, nem csak impozánsan hanyag testi felépítésével, hanem elsősorban a meghökkentő színeivel ütött tőlük el. Legalább fél fejjel magasabb volt mindkettőnél, vállban szélesebb, mindene egyszerűen terjedelmesebb. Amolyan ideális germán, nagycsontú, lomha erdőlakó, akinek a tagjait különösebb finomság vagy hajlékonyság nélkül rendezte el a természet, ám sok mindent ki kell állnia, s ehhez nagy erőkifejtésre alkalmas izomkötegeket adtak neki az istenek. Saját elbeszélése szerint az érettségi vizsga hetében vette észre, hogy őszül, a rákövetkező nyáron pedig oly fehér lett, mintha szőkeségét a nap szívta volna el. Az orvos, akit fölkeresett, csak húzkodta a vállát, nem tudott mit mondani. Egy tizennyolc éves fiú, aki hirtelen itt áll előtte a habfehér fejével. Szemöldöke szőke maradt, s hosszú, fekete szálak virítottak ki belőle. Azóta a haját sörtére nyírva viselte.

Pigmentháztartásában lehetett valamilyen kivételes; egy nem egészen szabályos adottság, aminek első látható jeleivel azoknak a szakértőknek is fejtörést okozott, akik a wiesenbadi vadászházban berendezett internátus növendékeit abból a szempontból vizsgálták és mérték, hogy megfelelnek-e a tisztán északi típus genetikai felfrissítésével I. kötet 135szemben támasztott szigorú követelményeknek. Minden második héten Berlinből jöttek, a dahlemi Vilmos Császár Intézetből, ahol a saját édesanyja szintén az örökléstan kutatójaként dolgozott.

Aki a mérési eredmények alapján vagy a viselkedése miatt nem felelt meg a követelményeknek, azt jobbára mégsem távolították el az internátusból. Az volt a céljuk, hogy egyetlen helyen később is pontosan követhető statisztikai mintát kapjanak olyan egyénekből, akiknek a felmenői között előfordultak nem germán eredetű árják. Hansot különösen sokáig vizsgálták. Szemöldökében már kora gyermekkorában szőke szálak keveredtek a feketékkel. Az egyik vizsgálat mindig követte a másikat, s így soha nem lehetetett tudni, ki milyen tudományos kategóriába tartozik. Először azt hitte, hogy azért olyan alaposak vele, mert az édesanyja a kollégájuk, aztán lassan gyanút fogott, s egyáltalán nem alaptalanul, gyanakodni kezdett önmagára.

Úgy találta, hogy egyre inkább ezek a gyanús fekete szálak uralkodnak el, holott minden mérete és jellegzetessége alapján tiszta északi típusnak számított, miként az édesanyja, aki maga is módszeresen kereste a tudományos érveket a meggyőződéséhez. A speciális nevelőintézetet az érchegységi birtokukon rendezték be, ahol a család erre a célra tartós használatra adta a vadászkastélyukat. Amikor Hans a vizsgálatok hatására először felfogta, hogy valami rendellenesre leltek, ami véglegesen leleplezi, titokban tépdesni kezdte a fekete szálakat, de nem bírt el velük. Később pedig oly sok lett, hogy már csak a fájdalom miatt is föl kellett adnia. Ágyékán például még hajának teljes őszülése után is szőke maradt a szőrzete, amit a mai napig különös szerencsének érzett, míg a lábán, a mellén, a hasán, később pedig a hátán egyre több szerencsétlen feketével keveredve tenyészett.

De küllemük minden érzéki érdekességén túl, inkább élettörténetük kötötte egymáshoz hármukat. Sorsuk véletlenül összeterelte, és keményen egybe is tartotta őket. Fejüket engedelmesen meghajtották egymás előtt. Mindarról, amit korábban éltek át, vagy azért nem beszéltek, mert a meghitt jelek cseréje volt a beszédnél fontosabb, vagy azért nem beI. kötet 136széltek, mert szerencsésebbnek tűnt mélyen hallgatniuk. Ha van néhány dolog, amiről az ember nem beszélhet, akkor önkéntelenül adódik száz más dolog, amiről szintén nem beszél.

A szigorú tiltásokat legfeljebb óvatos utalásokkal lépték át.

Mindhárman az állami hírügynökségen dolgoztak, fönn a Naphegyen, s mindössze annyi különböztette meg őket a közönségesen gürcölő fordítóktól, hogy a katonai objektumra emlékeztető, kilátástalanul csúnya épület legfelső emeletén kaptak külön szobákat, jó távol a helyi intrikák minden viharától meg a sietős hírügynökségi munka által támasztott folytonos zűrzavartól. Három egymásból nyíló, csaknem üres, napfényes szobájuk volt, hivatalosan külön csoport, André volt a főnökük. Szigorúan bizalmas iratokat és kormánydokumentumokat fordítottak magyarról idegen nyelvekre, André angolra, Ágost franciára, Kovách pedig németre és oroszra. Ezeknek a dokumentumoknak előbb vagy utóbb a nemzetközi nyilvánosság elé kellett kerülniük, ám ennek mikéntjéről, hogyanjáról vagy az időpontjáról nem a távirati iroda igazgatója döntött, hanem minden esetben, és nem is mindig föltétlenül logikusan, a legfelsőbb körök.

Nem a nyelvtudásuk, hanem a megbízhatóságuk volt a fölbecsülhetetlen.

Most is egy ilyen dokumentumról kezdtek el társalogni, mégpedig az Elméleti Kollégium legfrissebb jelentéséről, amelyet az előző napokban mindhárman lefordítottak. Ebből a tényből arra lehetett volna következtetni, hogy a szöveg végleges, de több jel szólt amellett, hogy a legfelsőbb körökben iszapbirkózás folyik a szöveg körül.

A hírhedt és nagyhatalmú testületnek mindössze három tagja volt, mindhárman neves egyetemi tanárok, köztük Ágost édesapja, akinek azonban szellemi elsötétedése miatt már sok köze nem lehetett a dokumentum szövegéhez. André mégis abban a reményben hozta szóba, hogy családi forrásokból Ágost talán tud valamit. Hansi ugyanis már javában dolgozott az orosz fordításon, amikor a miniszterelnök titkárságáról rátelefonáltak, hogy egyelőre nem lesz szükség rá. André ettől I. kötet 137a telefontól szagot kapott, nem értette, miért volt szükségük a titkárságon a tiltásra. Tudta, hogy a miniszterelnök közvetlen kapcsolatban áll az orosz titkosszolgálattal, s azt is tudta, hogy inkább a helyzet szabja meg, hogy éppen merre húz. Tudni akarta, hogy most éppen merre. A miniszterelnöknek hivatalosan nem volt köze a testülethez, legfeljebb a testület egyik nagyhatalmú tagjához, Ágost édesapjához fűzte szorosabb személyes kapcsolat. Annak ellenére, hogy a spanyol polgárháborúban a nemzetközi brigád politikai tisztjeként működött, maga is a titkos nacionalisták befolyásos köréhez tartozott. Andrénak az volt a véleménye, hogy magyarul a szöveg soha nem fog hivatalosan megjelenni, de idegen nyelveken valószínűleg megszellőztetik. Oroszul talán tényleg nem, mert az oroszok szempontjából valami nem stimmelt vele. Ezt azonban miért kötötték az orrukra, ha egyszer nem szándékosan. Azt is jó lett volna tudnia, hogy mi nem stimmel. A kész orosz fordítást nyugodtan bedobhatták volna a szemétkosárba, s akkor az egész nem lett volna ilyen feltűnő. S ha a miniszterelnök titkára szándékosan mégis az orrukra kötötte, hogy az oroszok már a hiteles fordítás elkészülte előtt tiltakoztak, akkor vajon mit akart közölni ezzel. Hogy vannak más hírforrásaik, amelyeken keresztül előzetesen is tájékozódnak mindenféle hivatalos szándékról, az Hans előtt nem lehetett különös titok. Akkor meg miért. Azt mégsem akarhatta a miniszterelnök tudatni velük, hogy tudja, amit mindenki tud, amin mindenki és így maga is szorgalmasan dolgozik.

Ágost pedig vagy nem tudott semmit az egészről, vagy úgy akart bosszút állni, hogy nem árulta el. Felvette a fapofáját, amelyen egyikük sem látott át. Mindhármuknak voltak speciális információs forrásaik, amelyeket féltékenyen őriztek és rejtegettek egymás elől.

Az internátusban is voltak ilyen rituális tárgyaik.

Bizalmas állásukat nem annak a kivételes képességüknek köszönhették, hogy jobban írtak és beszéltek idegen nyelveken, mint a saját anyanyelvükön. Hans von Wolkensteinnek különben is az apja volt magyar, német volt az anyanyelve, édesanyja a mai napig a cseh hatáI. kötet 138ron, nem messzire az egykori családi birtokuktól, egy Annaberg nevű érchegységi kisvárosban élt és körorvosként dolgozott. A katonai felderítéssel, a katonai elhárítással, illetve a külföldön működő polgári titkosszolgálattal álltak szoros kapcsolatban. Mindhármuknak magas katonai rangjuk volt, és tevékenységükért magas kitüntetésekben részesültek, amiről szintén csak keveseknek volt tudomásuk. André az angol titkosszolgálat egyik legsikeresebb ügynökének számított, amíg a háború befejezése után néhány hónappal át nem nyergelt az oroszokhoz, s nekik sem dolgozott kevesebb sikerrel. Utolsó állomáshelyéről, a hollandiai Eindhovenből fél óra leforgása alatt, egyetlen kézitáskával kellett távoznia. Hansot előbb visszaküldték az orosz megszállási övezetbe, hogy látogassa meg az édesanyját és telepedjen le a porig zúzott Drezdában, majd onnan egy idő után legnagyobb megkönnyebbülésére Hágába, Prágába, végül Budapestre helyezték át, itt azonban néhány hónap múltán minden indoklás nélkül átadták a magyaroknak, új nevet kapott, ettől kezdve hívták Kovách Jánosnak, majd ugyanilyen hisztérikusan kivonták a hírszerzési forgalomból. Ágostot ugyanebben az évben rendelték haza jelentéstételre Bernből, ahol a magyar követség kulturális kérdésekkel foglalkozó attaséjaként szolgált, ám valójában a magyar katonai hírszerzés dél-európai rezidenseként működött, és nem csak nem térhetett vissza az állomáshelyére, hanem külföldre sem utazhatott többé.

Sajátos budapesti száműzetésükben ötvenöt őszén találkoztak először.

Teljesen különböző okokból pihentették őket. Számukra sem volt világos, hogy meddig fog a pihenőjük tartani, s az akár életfogytig tartó bizonytalanságot egyikük sem fogta úgy fel, mint valami különös szerencsét. Mindhárman vártak, csöndesen emésztették magukat, ám ez is azon kényes kérdések közé tartozott, amelyeket sem egymással, sem másokkal nem illett volna megbeszélniük.

Semmit és senkivel.

Közös múltjuk megkötötte őket, hiszen mindhárman úgy remélték, I. kötet 139hogy nincsen vége még. E múlt erős belső dinamikája miatt pedig ténylegesen nem volt igényük a felelőtlen fecsegésre. Nem voltak köznapi emberek, alkatuk és sorsuk sem volt köznapi. Európának egymástól távoli pontjain, de hasonlóan magukra hagyatva, nagyon különböző internátusokban töltötték a gyermekségüket, különböző kollégiumokban az ifjúságukat. Nem most tanulták a magányukat. André a háborús Angliában, Ágost a semleges Svájcban, Hans pedig igazán a legkivételesebb körülmények között, a náci Németországban nevelkedett, ahonnan aztán illegális utakon vitték tovább Moszkvába. Egymás között azért is rákényszeredtek a szupranacionális és titkos jelbeszédre, amelyet kizárólag fiúknak fenntartott internátusokban lehet hibátlanul elsajátítani, mert a mai napig mindegyik a maga külön nyelvén álmodott, számolt és gondolkodott. Abban is hasonlítottak egymásra, hogy a magyarokat nem értették, jórészt megvetették, s e mély megvetés lett az egyik kedves témájuk. Gondolkodásuk, viselkedésük, az érintkezéshez használt magyar nyelv adottságai és a saját nyelvi szükségleteik között oly nagy volt a feszültség, oly sok a törés, a magyarázatra szoruló félreértés, szakadás, kitöltetlen űr, annyi az üzemzavar, hogy valójában ki sem ismerhették magukat e néma és mindhármuk számára felettébb stabilnak mutatkozó jelbeszéd útmutatásai nélkül. Amivel azonban akaratlanul visszakormányozták a figyelmüket egy olyan időbe, olyan pozícióba helyezték az érzékenységüket, amelyről aligha beszélhettek volna, illetve nem volt összeegyeztethető felnőtt életük pozícióival.

Életük a kamaszkori megpróbáltatások előtt feneklett meg a gyermeki időtlenség és magány kettős tudatának alattomos zátonyain és homokpadjain, s ezekről még akkor sem szabadulhattak el, amikor jött a víz, a dagály megemelte a hajóikat. Valószínűleg ezért is vállalták és élvezték a veszélyes életet. Hiába sikerült másokkal és önmagukkal elhitetniük, hogy felelősségteljesen gondolkodó emberek, André a hebegésével, Hans az örökös altesti tréfáival, Ágost pedig az önmaga ellen irányított pusztító közönyével árulta el önmagát.

Egymással viszont semmit nem kellett elhitetniük.

I. kötet 140

Nem is tudtak volna semmit elhitetni egymással, mert egymás előtt nem voltak fedezékeik. Magukra hagyatva, s nem kevésbé magukba feledkezve tovább játszották a titkos és közös nyelvükön a saját kínzóan hiányzó családjukat. A játéknak jóval több köze volt a gyermeki képzelethez, mint a felnőtt életükhöz. A fantasztikus világból, amelyben minden gesztus élet és halál kérdése lesz, s mégis mindent játékosan kell kezelniük, nem kellett kilépniük. Szerepeket csúsztattak, cseréltek, természetesen éppen úgy, ahogy gyermekként tették az internátusok falai között.

Hiába volt Hans a legnagyobb és a legerősebb, nem beszélve arról, hogy ő tudott a legtöbb idegen nyelven, az apa szerepét az egyébként érzelmességre és kegyetlenkedésre hajló André, a legidősebb tartotta biztosan a kezében. Nem volt internátus, ahol ne a hiányzó apáé lett volna a főszerep. S mivel a gyöngédség a fizikailag jobban megalapozott Hans alkati tulajdonságai közé tartozott, ő csupán az anya szerepére tarthatott igényt. Titkos nyelvükön a szereposztásnak kettős jelentése lett. Hans ugyan még az apánál is jóval erősebb és fontosabb, hiszen a valódi anyák helyett gondoskodik a családról, ám mégis csak helyettese az apának, akinek legfeljebb azért van szüksége a gondoskodásra, hogy zavartalanul irányíthassa őket. Mindenkit. Ennek a kettősségnek a jegyében harcoltak egymással a legelső helyért. Ami egyben annak az örökösen függőben maradó kérdésnek a tisztázását jelentette, hogy kinek legyen nagyobb beleszólása Ágost életébe.

A rituális harc kimeneteléhez persze maguk sem fűztek kétségeket vagy reménységeket, hiszen Andrét a legtitkosabb harci jel erősítette meg önkényuralkodói szerepében; nem kellett tartania atyai hatalmának megrendülésétől. Ami azonban a másik kettőt nem akadályozhatta abban, hogy a fegyvernyugvások rövid szüneteitől eltekintve, szinte minden pillanatban, akár a legalantasabb eszközöket is igénybe véve arra törekedjen, hogy megrendítse a hatalmát. Kronoszt meg kell vakítanod.

Kizárólag e mitikus méretű harc szempontjából értékelték egymást, s így André okosnak, bár veszélyes helyzetekben érzelmileg kissé ingaI. kötet 141tagnak, Hansi kifejezetten felelőtlennek, cinikusnak és butának, ám kényes szituációkban találékonynak és megbízhatónak számított. Alkati adottságaikkal mintegy konfirmálták a szereposztást, amivel viszont rögzítették Ágost helyét a gondoskodásra szoruló gyerek szerepében, s Hansnak például ő többet is jelentett, mint valóságos gyermekei, akiktől földrajzilag különben is távol élt és akikkel egyáltalán nem érintkezhetett. Gondoskodni kellett róla, irányítani, adott esetben megvédeni, Ágost pedig elég flegmatikus volt ahhoz, hogy tűrje a gondoskodásukat és a fennhatóságukat. Nyilvánosság előtt azt tette, amit Hans tartott kívánatosnak, és az egyszerűség kedvéért úgy vélekedett, ahogy André gondolkodott. Rájuk volt fonódva, s ez bizony pontosan megfelelt annak a taktikának, amelyet gyermekkorában követett, amikor egyik napról a másikra a villeneuve-i internátusban találta magát, és már az első éjszakán megverték. Amikor az édesapja Svájcba vitte, igazán csaknem folyékonyan beszélte a franciát, s a többiek tán épp ezért nem tudták neki megbocsátani, hogy nem az anyanyelve. Felbőszítette őket a hibáival. Ki akarták lökni maguk közül a betolakodót. Számolták a hibáit, ugyanennyi pofont kellett bőgés nélkül elviselnie az éjszakai lámpa kéken derengő fényében. Hiába szerette volna hősiesen elviselni, a harmadik vagy a negyedik pofon után már nem viselte. Akkor pedig betapasztották a száját, leteperték, pokrócba tekerték, erre vártak. Egész nap arra vártak, hogy magyarul kiáltozzon, sírjon, magyarul hívja az édesanyját, hogy ne értsék. Pedig ezért külön járt a büntetés.

Minden éjszaka ütötték, rúgták, kínozták és taposták, míg néhány hét múltán véletlenül rá nem jött a megoldásra.

Nagyobb fiúk gyámsága alá helyezte magát. Ez megszégyenítő szolgaságot jelentett, hízelegni kellett, ám valójában úgy használta őket, mint az álcázáshoz szükséges tárgyakat. Örökös szolgaság lett belőle, megrendült öntudatát mégis így rejthette jobban el, s az életben maradáshoz ez volt a fontosabb.

Talán nem volt olyan alkati ingere, hogy közvetlenül megmutassa vagy egyenesen mutogassa önmagát, miként a másik két férfinak. OlyI. kötet 142kor viszont fellázadt ellenük, ahogy egykoron a rabszolgatartóival szemben is tette, vagy éppenséggel nevetségesen duzzogott, ami szintén a zsarolás és az ellenkezés kétértelmű gyermekkori repertoárjához tartozott. Ilyenkor André visszaparancsolta a helyére, villámokat szórt, illetve Hans borult rá a hatalmas testével, melengette, miként a kályha, s rövid úton le is szerelték a lázadozásait. Ágost épp ezt akarta elérni, így jutalmazta meg őket. Játékukban ez lett a közös élvezet forrása, hiszen ilyenkor a nagyobb fiúknak le kellett hajolniuk védencükhöz, áradó gyöngédségüket kivonhatták a nemi tiltás alól, legálisan szabadulhatott el. Nem kellett többé Zeusz és Héra szerepét játszaniuk, hanem úgy viselkedhettek végre, ahogyan azoknak az elveszített, távoli szülőknek kellett volna velük szemben viselkedniük, akikről immár teljesen lemondtak.

Lányok és nők között valószínűleg a lelki alkat különbözőségei játszanak nagyobb szerepet, az érzelmi finomszerkezet.

Férfiak és fiúk között a testi adottságok kormányozzák e titkos kis szereposztásokat, a durvább vagy legalábbis a láthatóbb jelek.

Nagyság, izomerő, ügyesség, vagy a mindezeknél jóval rejtélyesebben működő energia, a nem egészen testi adottságokhoz kötött. Persze előnyös, ha bizonyos szellemi képességek társulnak mindezekhez, netán az érzelmi finomszerkezet is megfelelőképpen kidolgozott. Nem azért, hogy használják, fiúk között tiltott a használata, hanem hogy a ravaszkodásaikat és a gonoszságukat szolgálja. Rott André valamivel alacsonyabb növésű volt, s jóval törékenyebb, mint Kovách, aki viszont mindenféle nőiesnek titulált betegséggel küszködött, migrének kínozták, és óvnia kellett magát a rejtélyes eredetű és kikúrálhatatlan meghűléseitől. Tényleg olyan hatást keltett, mint egy puha macskaféle; nem veszélytelen, szét tudna tépni téged, de ha nem zavarják meg, akkor ártatlanul elhever vagy összegömbölyödve szundikál a kemencén. Aki viszont Andréra nézett, annak az volt a benyomása, hogy azonnal valamilyen összeütközéssel kell számolnia; vannak arcok és alkatok, amelyek megnevezhetetlen nyugtalanságot árasztanak.

I. kötet 143

Valami sugárzik belőlük, amire mindenképpen válaszolni kell, s nem mindenki kész a maga válaszával. Szokatlanul keskeny és hosszú volt a koponyája. Önnön mértékei szerint nem aránytalan, csak éppen nem a megszokott golyóhoz, hanem inkább orsóhoz hasonlatos. Homloka csontos, dudoros, domború. Orra vékony, horgas, igen hangsúlyos orrnyereggel. Szigor, hatalom és erő áradt belőle, amit egyenes szálú, sötét hajával, bőre alól kékesen kifénylő borostáival csak elmélyített. Ugyanakkor volt két vonása, mely nem csak enyhített mindezen, mintegy feloldotta megjelenésének kínos szigorát, hanem elbűvölt, csábított, nem engedett. Erőszakos állán a finoman mély gödör, melyet nehéz volt rendesen kiborotválnia, s nagyon hosszú, fekete pillákkal hangsúlyozott, sötét szeme; érzelmes pillantása.

Labirintusba lépett, aki óvatlanul belenézett, s ha nem volt résen, akkor nem talált kijáratot.

Mindehhez szinte taszítóan vastag, lilás vörös ajkak, az alsó valamelyest előreállt.

Csaknem ugyanazon vértolulásra utaló árnyalat, mely akkor tűnt elő, amikor levetette az ingét, a duzzadt udvarú mellbimbóján. Vagy amikor a tompa végű, erősen karimázott, fénylő makkjáról visszahúzta a gazdagon ráncolódó előbőrt. A szemérmesen gyors, mégis tüntetően önmutogató mozdulat is a jelbeszédükhöz tartozott. Ez volt a legtitkosabb jelzés, mely kétségbevonhatatlanná tette atyai tekintélyét, a fasza. Ha megmutatta, akkor hosszú ideig ható figyelmeztetés. S nem föltétlenül a nagyságával hatott. Ha viszont nem mutatta, elkerülte a mutogatás alkalmait, akkor olyan lett, akárha megvonná magát tőlük, a szeretet megvonása, a legnagyobb bizalom megvonásának ítélete, szándékos büntetés.

Ami az ember agyába egyszer beleég, annak hiányolni fogja a közelségét, szüksége lesz rá, legalább az alkalomszerű megerősítésre, hiszen puszta látványa igen tünékeny. Ilyen értelemben volt jelentősége a nagyságának és az erejének. Ám inkább az arányai, az elhelyezkedése, a formái, a jellege, mindaz, ami működésre, izzó életenergiákra vall, I. kötet 144mindarra, aminek érzete megsejthető, de nem megosztható; egyszóval a tabu alá vont szépészetére. S mindez persze szintén ahhoz a hallgatási kötelezettség alá helyezett nyelvhez tartozott, amelyen, bármilyen sokféle legyen a ködösítés és a torzítás, minden férfi felettébb jól ért, habár halálos fenyegetettsége miatt nem beszél és igen gyakran még gondolkodásával sem merészel megérinteni. Tisztán és érthetőn, torzításoktól mentesen csupán internátusok folyosóin, hálótermeiben és fürdőiben tanulnak meg a fiúk ezen a nyelven hibátlanul érteni és beszélni. Ott, ahol önmagukra utaltan kell a létükért és a helyükért megküzdeni. Az sem volt véletlen, hogy az új kabinos oly feldúltan rohant el. Értette, s jó oka volt rá, hogy ne akarja tudomásul venni, amit lát és ért. A családban felnevelkedett férfiak többsége ostobán és korlátoltan viselkedik. Mielőtt elérhetett volna a folyosó legvégére, s eltűnhetett volna a női öltözőkhöz vezető sötét átjáróban, az asztala mögött trónoló jegykezelőnő még utána is szólt.

Hová a csudába szalad annyira, Janikám. De irigylem a lábait.

Az új kabinos erre zavarodottan megállt, s meglepetten, hogy mit akarhat tőle ez a nő, visszalépett.

Csak a Józsi bácsinak akarom sürgősen elmondani, válaszolta gyorsan és készségesen, de nem adott rá magyarázatot, hogy mit akarna elmondani, hanem oly óvatos léptekkel közeledett a jegykezelőnő asztalához, mint aki ezzel máris valami nagyon lényegeset és főleg bizalmasat árul el.

Tartott ettől az asszonyságtól. Lehetőség szerint persze úgy tett, mintha a kegyeit keresné.

A fénylő jegykezelőnő, aki reggelente vastagon kente fel arcára a babakrémet, mindeközben föl sem nézett a horgolásból. Ilyen könnyen, ezzel az átlátszó rejtélyeskedéssel nem lehetett levenni a lábáról. Asztalán ott feküdt a horgolási mintakönyv, s épp a szemek számát olvasta le a soros csillagábrán. Sebesen járt az ujja, de a számolástól mozgott az ajka is. Nem volt ez amolyan felelőtlen szórakozás, ez a horgolás. Piacozóknak dolgozott, akik vidékre vitték. Amikor valamilyen keI. kötet 145rek számhoz ért, amit könnyű volt megjegyeznie, hitetlenkedve nézett föl egy pillanatra.

De hiszen a maga orra előtt ment át a gőzbe, Janikám. Oda pedig maga nem mehet.

Tényleg, kérdezte a fiú ostobán, nem is vettem észre, hogy a gőzbe ment.

Biztosan megint elaludt, Janikám. Ugyan mit művel már megint éjszaka.

A fiatalember az első pillanattól kezdve, amint meglátta, úgy gyűlölte ezt a nőt, mint a saját anyját. Most viszont immár nem tiltakozhatott, nem mondhatta, hogy nem aludt, hanem igenis látta a fürdőmestert, amint a gőzbe ment. Hiába remélte, hiába ügyeskedett, soha nem takarták el egymást a hazugságai, vagy soha nem értek össze rendesen. Valahol mindig becsúszott egy kis hiba, kilógott valami, ami védtelenné tette. Ennek a nőnek meg egyenesen az volt a szórakozása, hogy kifigyelje őt. Mindenkit megfigyelt. S hogy valamiként elterelje magáról a bántó figyelmét, a hangját suttogásig halkítva hajolt át hozzá az asztalon.

Tessék csak odafigyelni, mit művelnek ezek itt.

A kövér asszony azonban egyáltalán nem nézett oda, ahová az új kabinos kívánta volna, hanem egyetlen éles kis pillantást vetett rá. Mintha megvetően azt mondaná, na, nézzék csak, már megint milyen sületlenségeket locsog.

Most különben se zavarjon Janika, mondta hangosan, láthatja, hogy számolok.

Valóban számolt, mozgott a keskeny, kicsi, erősen pirosra festett ajka, bár ugyanezzel az erővel abba is hagyhatta volna a számolást.

Az volt az igazság, hogy átlátta ő ezt a fiatalembert, s érezte, ha nem tanítja ki, akkor még nagyon sok galibát fog nekik csinálni. Azt is valamennyien sejtették, hogy miért helyezték át olyan sietősen. Senki nem szólt a főnökségen, hogy szükségük lenne egy új kabinosra, és a fürdőmester hiába tiltakozott ellene. Az új kabinosnak meg semmi nem jutott eszébe, amivel szépen elmehetne, hanem csak tehetetlenül I. kötet 146állt a nő előtt, aki egyenesen ezt óhajtotta elérni. Maradjon itt nála. Ne mehessen át a ruhatárba. Néha mégis átment segíteni a két fiatalabb nőnek, akik persze ki nem állhatták a jegykezelőnőt, ezt a Rózsikát, mert rajtuk is hatalmaskodott.

Különben sem értette ezt az egész rendszert. Úgy látta, hogy ebben az uszodában ennek a nőnek nagyobb a hatalma, mint a fürdőmesternek. S amióta rájött erre, mintha gyűlölete mellett valamilyen melegebb érzés sodorná; mintha mégis inkább hozzá kéne húznia. Az ember szégyelli néha az ilyen erős érzéseit. Mert úgy szeret a hatalmasokhoz dörgölődzni, hogy a többiek ne lássák, ne irigyeljék a kis előnyért, amit így megszerez. Érzékeltetni szerette volna a nővel a saját kivételes pozícióját, s ezzel tulajdonképpen az egyenrangúságukat. Hiszen neki is van megbízatása, ami fontosabb szerepet ad neki, mint amilyen a helyzete szerint megilletné.

Ha ellenben akadályoznák, akkor nem tudja majd a fontos feladatát rendesen teljesíteni.

Maguk ott Kispesten biztosan disznót is tartanak, Janikám, mondta a nő teljesen váratlanul, amikor abbahagyta a számolást. Jó fokhagymás kolbászt csinálnak.

De tessék már megnézni, tessék odanézni, Rózsika néni, mit csinálnak ezek ott, erősködött a fiatalember, aki a türelmetlensége miatt immár nem is nagyon suttogott. Áthajolt az asztalon, s valósággal belebeszélt a rendíthetetlen nyugalommal horgoló asszony fénylő arcába.

S ez tényleg egyike volt azon nem nagyon gyakori pillanatoknak, amikor a három férfi minden teketória nélkül utat engedett az egymás iránt érzett gyöngédségének.

Pontosan tudták, hogy mit tesznek. Azzal is tisztában voltak, hogy a kölcsönös érintkezésben hol vannak számukra a határok. A külső szemlélő szemében persze mindez nyilván nyugtalanítóan hathatott.

André még mindig ott guggolt éppen csak összefogott fürdőköpenyében, s két kezével fogta Ágost térdeit, de nem akart többé fájdalmat okozni neki. Ellenkezőleg, hirtelen valami nagyon jót kell tennie. TeheI. kötet 147tetlen dühének könnyeivel telt el, meg akarta fojtani a saját szadista érzületeit, vissza akarta verni a haragját. Hiszen azért találta ki a buta tréfát, hogy itt legyen velük, és ne járjon Gyöngyvérrel a Sportuszodába. Viola természetesen nem üzent és nem beszélt meg velük semmit. Már csak azért sem, mert reggelente tényleg itt úszott a férjével, ám éppen csak köszönni lehetett nekik, s olykor néhány ártatlan, vidám szót váltani. André számára nem maradt más, mint a teljes alázat. Meghajtani a fejét a másik ember ismeretlen eredetű kínja előtt; ami lehetett betegség, a lélek gyöngesége, lehetett egy új szerelem boldog kínja, a boldogtalan régié, vagy valami egészen más. S még akkor is meghajtani a fejét, ha egy szót nem ért belőle és rettegve lesi a saját áruló szándékait.

André hajlott a kíméletlen gúnyra, amit Ágosttal szemben igazán nehéz volt visszafognia, mert ő meg nem értett semmit az egészből. Nem volt humorérzéke, ami nélkül pedig a szadizmust tényleg nem lehet megérteni. Sem a sajátot, sem a másikét. Vagy mégis mélyebben megérteni ezt a különös kínt, a depressziót, belemerülni, beszélni vele róla, ha egyszer nem tudja magától semmilyen módszerrel elhárítani. Ugyanakkor világosan látta, hogy a folyamat feltartóztathatatlan, nincsen olyan személyes áldozat, amivel megakaszthatná. Ágost merül, zuhan, s megint hosszú hetekig fog tartani, amíg a mélységből visszakaparják.

Ilyenkor durva csökönyösség költözött érzékeny arcára, elutasítás. Lehet, hogy ez volt az igazi ábrázata. Mintha mindazt, ami körülveszi, embert és tárgyakat, silánynak, undorítónak, megvetendőnek tartaná. Különben is mélyen ülő szeme teljesen beszűkült. André idegenkedve nézte, bár nem menekült többé előle, tudta, át kéne adnia magát ennek az ismeretlen és iszonytató veszélynek. Nem, inkább föl kéne tépnie, le kéne harapnia. Csakhogy ehhez nem lehetett sehol hozzákezdeni, hiszen nem volt anyaga. Ő pedig csak olyan dolgokkal tudott valamit kezdeni, amelyeket tárgynak tekinthetett. S ez volt az a tulajdonsága, amivel a legkevésbé bírt el magában. Az örökös tettvágya. Ami miatt a másik kettő persze gyakran kinevette, hiszen a saját tetteiktől mindhármuknak ésszerű távolságban kellett maradniuk. De mégis. Két teI. kötet 148nyerével ismét összenyomta Ágost szétnyitott térdeit. Küszködött. Nehogy valami erőszakosat, rosszat, fájdalmasat találjon tenni, s gúny se keveredhessen belé. Szerencsére egyetlen szót sem tudott kinyögni. S mint aki nem csak alázatot mutat, hanem kegyelmet kér a másiktól, hirtelen az összefogott térdekre hajtotta a homlokát. Nem volt teljesen elhagyatott ezzel a mozdulatával, mert Hans is tette a magáét. Nagy kezével ismét beletúrt Ágost hajzatába, s addig húzta, míg el nem érte vele az előttük guggoló André lehajtott fejét. Ágost nem ellenkezett, engedett, akárha azt mondaná, tegyed, nem oszt és nem szoroz, mit teszel. S amikor a homloka elérte a fejtetőt, hozzájuk döntötte saját ősz fejét.

Enyhén nedves, ősz sörtéinek éles, könnyű illata volt, míg André vastag, sötét hajának súlyos szaga. Elég sokáig így maradtak, önkéntelenül lehunyt szemekkel. A maguk módján élvezték egymás meleg lélegzetvételét. Ebben is André volt a legerőteljesebb, valósággal fújtatott. Lélegzetén átütött az íny, a nyelv, a szájpadlás nyers illata. Hans is azonnal vele fújtatott, átvette az ütemét, játszott vele, megnagyította, bohóckodott. Akárha azt mondaná Ágostnak, látod, ez tényleg olyan, mint egy állat, de mégiscsak szeret. S ezzel másik karját André nyakára fonva, mintegy össze is fogta hármukat.

Hans lélegzetének édes volt az illata.

Lehunyt szemük sötétjében ültek a folyosó végén, mind a hárman a saját sötétjükben.

A világos üvegházi csöndben a szél és az eső csapódásain kívül nem lehetett sokáig semmit hallani.

Az ilyen finomságokkal csak az a baj, Janikám, szólalt meg ekkor a kövér nő a bejárati ajtó mellett oly vontatottan és halkan, mintha horgolás közben csak úgy magának mesélné; erősen illatoznak. Ez a baj. A fogát is moshatja az ember, ahogyan akarja. Nem azért mondom, mert én is szeretem, a jó disznósajtnál nincsen jobb reggeli, meg kell egy kicsit ecetezni, de hát így is visszajön az ember gyomrából. Az orvos azt mondja, hogy csak a rossz fogaktól büdös az embernek a szája, de hát I. kötet 149szerintem büdös a gyomrától is. Ahol meg ilyen nagy a páratartalom, mint minálunk, ott mindent erősebben lehet érezni a levegőben.

Egy pillanatra fölnézett. Látta, hogy a fiatalember elérti, egészen lassan visszafordul, és már vörösödik is a nyakától fölfelé. Ezt azonban nem várta be, mert meg akarta kímélni őt a saját kéjesen kárörvendő tekintetétől.

Én nem tudom, hogy ezt maguk a Gellértben miként csinálták, folytatta a saját horgolására tekintve, de itt ezt mi tudjuk és mindenki betartja a rendszabályokat. A vendégeink erre is elég kényesek. Majd látni fogja. Mindent, de mindent számon tartanak és mindenbe bele is beszélnek. Hogy ők most határozottan úgy érzik, legalább két fokkal melegebb a víz a férfi medencében. A másik meg azzal jön ki, hogy ma hidegebb volt. Melegebb, hidegebb, én ugyan mindent rájuk hagyok. Nekem olyan mindegy. Ha akarják, naponta tízszer megmérem nekik a víz hőfokát. Akkor láthatják a saját szemükkel. Megcsinálja nekik az ember, megmutatja, mert honnan tudhatná, hogy ki kicsoda. Később majd tudni fogja, nagyon is pontosan fogja tudni. Sajnos, ez így van, Janikám. Csak azért mondom, rájuk kell hagyni. Jé, mondja az ember, tényleg hidegebb, és akkor örülnek. Vagy annak örülnek, hogy tényleg melegebb. Úgy kell csinálni, hogy örülhessenek. Mindent nem kell rájuk hagyni, de majdnem mindent rájuk lehet hagyni. Maga még nem tudja, ennyi tapasztalata az életkorából kifolyólag nem lehet, de higgye el, hogy hasonlítanak, nagyon hasonlítanak, mégis sokfélék az emberek. Néha arra megyünk rá, hogy mennyire hasonlítanak, máskor meg arra, hogy mennyire különböznek, mást a Józsi bácsitól sem tanulhat, higgye el Janikám. Kicsit elhallgatott, s mivel válasz egyáltalán nem érkezett, sem kérdés, sem ellenkezés, egyetlen mukkanás sem, szinte bocsánatkérően hozzáfűzte még, bizony, nagyon sokfélék, sokfélék az emberek, Janikám.

Nem volt türelmetlen.

Arra várt, hogy a másik mindent rendesen földolgozhasson magában, s amikor felpillantott, elégedetten vette tudomásul, hogy hosszú I. kötet 150időre jól elirányította a fiatalembert. Az új kabinos vérvörösre válva állt előtte, idegesen váltogatta a lábait, szinte rugdalódzott, mint aki nem bír magával vagy szét akarnak szakadni a tagjai. Tulajdonképpen tetszett neki. Hiszen ez egy egészen helyes fiú. A széles, parasztos arca, a kiugró, s most minduntalan megmoccanó pofacsontjai, a tejszínű bőre, a sűrű, dühödten összevont szemöldöke. Kicsit sajnálta, amiért ilyen gyámoltalan.

Anyátlan. Ez jutott először eszébe, s ettől a megállapítástól aztán nem tudott többé megszabadulni.

Na, menjen a dolgára szépen, Janikám, tette hozzá mégis igen keményen. Mossa már föl a folyosóját, mert lassan tényleg tíz óra lesz. A fürdőmester meg nem fogja maga helyett fölmosni, arról biztosíthatom.

Ez azért sok volt az új kabinosnak, több, mint amennyit elviselhetett.

Egy pillanatig mérlegelt, s a mindenféle hamis ékszerekkel feldíszített asszonyság le is olvasta az arcáról, hogy mivel küszködik, mégsem tudta az indulatát tovább visszatartani.

Ne mondja már, ne mondja, hogy büdös a szám, hörögte magából kikelve.

Azt én nem mondtam magának, Janikám, hogy magának milyen a szája, hangzott az asszonyság méltóságteljesen szigorú válasza, már hogy mondhatnék ilyen rondaságot. De hogy majd minden reggel disznósajtot, meg fokhagymás kolbászt eszik, arra a fejemet teszem. Még a pirospaprikát is kiérzem. Lehet, hogy a kis menyasszonyának tetszik így, de másokat zavar. És most vegye úgy, hogy én ezt őszintén meg is mondtam magának a szemébe.

Majd maguk fogják nekem megmondani, hogy mit reggelizzek.

Azt én ugyan nem mondom meg magának kisfiam, hogy mit reggelizzen. Ha viszont a fürdőmester találná megmondani, akkor abból nem sok jó származna.

Érezte az új kabinos, hogy valósággal beleborzad, mert szeretett volna ennek a nőnek a nagy, nyugodt, fényes arcába belesújtani, vagy I. kötet 151 az asztalát rúgni fel. Ez a rohadt nő nem csak azt tudta ki, hogy neki van menyasszonya, hanem még azt is, hogy reggelire kolbászt eszik.

Amit józan ésszel nem lehetett sem felfogni, sem elviselni.

A Lukácsban a kabinosok az évszaktól függetlenül mindig fehér vászonnadrágot és fehér atlétatrikót viseltek, s fehér rövidujjú inget csupán a fürdőmesterek. Most úgy érezte, mintha jeges szél csapná meg a meztelen vállát. Mint mikor a jeges szél rátapad a forró izzadásra. De hiszen a szél nem is tapad rá semmire. Mi történt, kérdezte riadtan magától, mit tett ez a nő, velem, mi történik itt, velem. Ami nem föltétlenül a helyet jelentette, ahol állt. A kérdés oly nagy lett és oly hangos, holott valójában szólni sem tudott. Hanem ő maga is erős undor kíséretében vette tudomásul a fokhagyma bűzös illatát. Egy kiszáradt, néma száj, amelyből nem tudja kiköpni és émelyeg tőle. Mosott ő már eleget hányást, pumpált ő már szartól és papirostól eldugult vécécsészét nem egyszer, s mintha ezek az élményei ömlenének vissza a szájába: a gyomrából öklendezte föl. Pontosan úgy, ahogy ez a rohadt nő előre meg is mondta neki. Hat hónapja szerelt le a katonaságtól, s azt hitte, hogy ettől majd jobb lesz, mert ott folytonosan őt baszogatták. Mosta elégszer a sáros folyosókat, és a mosodában neki kellett a szaros gatyákat a gépbe tömnie, vele kotortatták ki a rácsok alól meg a lefolyókból azt a sok szappanos szőrt. Ha meg nem húzott eléggé bele, akkor az edzője szidta a jó kurva édesanyját, ezt is, mindent el kellett tűrnie. Mégsem érezte még soha, hogy ilyen körmönfontan alázták volna meg. De hiába nézte, minden ajtó csukva volt, és a rohadt nő sima arcán semmi nem változott meg. Akkor meg mitől érzem ezt a rohadt hideget a hátamon. Mint aki soha többé nem tud majd megszabadulni e moccanatlan szemektől. A fényes homlokára fölrajzolt nevetséges szemöldökétől. A vérpiros gyöngyeitől, amelyek a nyakában, a fülében és a karján csörögtek. Ám hiába rettegett, szitkozódott és őrjöngött magában, ha egyszer az asszonyság ezt is látta rajta, mindent látott, mert rajta mindenki mindent láthatott.

Ordítani szeretett volna, ordítani, ám olyannyira visszafogta, hogy I. kötet 152szabályos vinnyogásba csuklott a torkán az ordítás. Amivel meglepte önmagát, nem tudott vele mit kezdeni. Egyszer csak csorogtak a szeméből a könnyei, a torkát pedig valami annyira elszorította, hogy még egyszer felvinnyogott. Teste megmeredt, lábait sem rázta már, hanem úgy állt velük az asszonyság asztalánál, mint akit lecövekeltek. A fejét pedig a nagy erőfeszítésben hol felvetette, hol meg lehorgadt, a mellére bukott. Bugyborékolva jött a sírás. Az arca is olyan kis helyes, gondolta a jegykezelőnő elég részvétlenül. De hát mit is csináljon egy ekkora síró gyerekkel. Mindenre el volt készülve. Arra is el volt készülve, hogy az új kabinos netán az eszét veszti, és meg találja támadni őt. Ebben a bejárati ajtó melletti sarokban eléggé be volt szorítva, nem nagyon volt hová kitörnie innen. A másodperc tört része alatt tett meg minden szükséges elővigyázatossági intézkedést. A folyosó végén meg úgyis ott vannak ezek az erős férfiak.

A cérnagombolyagot egy nylonzacskóban tartotta, a zacskót az ölében. Ezt most kiemelte, s az ujjára feszített horgolással együtt várakozóan az asztalra helyezte. Csakhogy a nagy, vastag ujjai között azért gyorsan kifordította a horgolótűt, s ez úgy meredt elő a vérpirosra festett körmei közül, mint valami veszélyes fegyver. Védekezni fog. Kissé előredőlt. Ha támad a fiatalember, akkor először is az asztalt fogja ráborítani. Készenlétbe helyezte a lábait. De akár a szemét kiszúrom a kis disznójának, ha támad.

A folyosó végén a férfiak ebből mit sem vehettek észre. A bensőséges pillanatnak elég gyorsan vége lett, mert Ágost, nem éppen gyöngéden, eltolta őket magától. Ami közel sem jelentette, hogy azonnal sikerült volna az ölelésükből kibontakoznia.

Engedjetek már, mondta ingerülten. És nagyon kérem, ne fogdossatok. Utállak mindkettőtöket.

Ami a másik két férfi számára olyan volt, mint egy nem is remélt szerelmi vallomás. Felröhögtek, valósággal hörögtek az élvezettől. Diadal, melyet ünnepelni és élvezni kell.

Gyakran mondtak ki igaz dolgokat, csak hogy ne lehessen igazi foI. kötet 153ganatjuk. Vagy ellenkezőleg, úgy hazudtak, hogy jó átlátszó legyen. Hans göcögve nevetgélt, idétlenül, André pedig durván, túl hangosan. Élvezték, hogy a szavak tényleg egyáltalán nem azt fejezik ki, amit jelentenek, s így rejtett értelmükkel megerősítik a titkos párbeszédüket. Ágostnak viszont az volt a célja, hogy a titkos kis dialógus nyelvén állítsa le őket. Volt itt egy zárt terület, amelyre egyikük sem, idegen sem léphetett. Ágost is élvezte a helyzetet, a játékot élvezte. Hans idétlenül göcögő kacagásai, André erőszakos hahotázása, ezek az idegen füleknek bizonyára kellemetlen kamaszhangok a legkevésbé sem voltak ellenére. Bántó túlzásuknak az volt ugyanis a jelentése, hogy veszik a lapjait. Vagy legalábbis úgy tesznek, mintha vennék.

Még ha nem sikerül is azonnal a hurokból kibújnia, jó úton halad.

Ha nem akartak óvatlanul rálépni e zárt területre, akkor a saját nyelvükön majd minden az ellenkezőjét jelentette annak, amit normálisan jelenthetett. Még soha nem léptek rá.

Nő sem volt, aki ide beléphetett volna.

Ha sikerül a hurokból tényleg kibújnia, ha titkos családja sem foghatja vissza többé semmitől, akkor szabad ember. Végre egyedül marad, zuhanni fog. Ők pedig oly nagyvonalú és nemes gondolkodású férfiak, akik ösztönösen eddig is mindent megtettek e baleset elhárításának érdekében, arra azonban nem vetemednek, hogy önpusztító szabadságában bárkit szándékosan korlátozzanak. Ellenkezőleg, saját jól felfogott érdekükben engedélyezik, s még ezt is élvezik. Ráteszik a nihil obstat vérpiros pecsétjét. Legyen. A létezésnek tényleg semmiféle kézzelfogható értelme nincs. Tegye. Bármit, bárki megtehet.

S mivel mindez ilyen élesen vetődött fel közöttük, Ágost végül is a határán állt annak, hogy beszéljen. Ez lett volna a másik megoldás, amely mégis értelmet ad, legalább bizonyos dolgoknak értelmet kölcsönöz, rövid határidőre. Ingerültségének az adott hitelt, hogy a saját valódi tehetetlenségére utalt vele. Nem volt elég ereje, nem volt elég humora a saját nihiljébe bepillantani, holott ő volt közülük az egyetlen, aki nem ápolt magában semmiféle elképzelést valamilyen szép jövőről.

I. kötet 154

Az egyszerűsítés érdekében a saját beszédképtelenségétől kellett volna megszabadulnia.

Azt sem állíthatta, hogy ne lenne nyelve a beszédhez, hiszen az egész nyomorú dolog minden bonyodalmával együtt sem volt annyira komplikált, hogy ne lehetett volna értelmesen megnevezni. Fiúk, mondhatta volna könnyedén, az a nagy büdös helyzet állt elő, hogy hónapok óta tökéletesen örömtelen az életem. Ezt azonban nem mondhatta ki, nem könnyíthetett így a rettenetes gondjain, mert ezek a dögkeselyűk jól tudták, hogy nem impotens, s csupán azért kívánja a figyelmüket elterelni, mert még ennél is nagyobb, ennél is megoldhatatlanabb gondokkal küszködik. Azért szeretett volna nagyot mondani, ami részben igaz lehetett volna, nehogy önkéntelenül a zárt területre sodródjanak, s ott megláthassák egymás valódi ábrázatát. Vagy mondhatott volna mást. Fiúk, az a baj, hogy megint szerelmes lettem. Ezt a mondatot valamivel könnyebben ki lehetett volna mondani. Le coup de foudre. Valójában azonban jóval veszélyesebb területekre sodorhatta volna őket, mint az előbbi kijelentése. Hiszen ezek a dögkeselyűk jól tudták, hogy nem szerelmes, mint ahogy soha nem volt, nem lesz szerelmes, hanem valamit már megint nagyon meg akar oldani, ő is tudta, hogy menekül. Legalább lenne impotens, ha egyszer már az élete ilyen végtelenül vigasztalan és örömtelen.

Ebben a pillanatban rettenetes kiáltást, csörömpölést lehetett valahonnan hallani, s ezzel hármuk bensőséges kis történetének hirtelen vége lett.

Valaki elvágódott, vagy ütötték, puffant és döndült egy test, bár az ablak talán még előbb betört. Valami ugyanakkor fölborult és nagyot csattant a kövön.

Egy női hang segítségért kiáltozott.

Hans azonnal felugrott, testüknek verődött, s valószínűleg a rémület hatására, letépte nyakáról a törülközőt, de mire mindhárman odanéztek, és túl az első meglepettségükön, már láttak is, csupán a folyosó fenyegető nyugalmát találták.

I. kötet 155

Felborult asztalt, testet a nedvesen csillogó sárga kerámián.

Valósággal visítozott a törött ablakon beszökő szél.

Mi történt, Rózsika, kiáltotta át Hans a jegykezelőnőnek, aki úgy állt a fölborult asztal felmeredő lábai között áthajolva, mint aki éppen leterítette ezt a másik embert, s hirtelenjében nem tud vele mit kezdeni.

Talán megölte.

Igaz, arra készült föl, hogy védekezzen, nekifeszítette a keresztrúdnak a vaskos lábait, de végül is nem kellett védekeznie. Meglepettségében és főként ijedelmében döntötte föl az asztalt. A segítségére akart sietni ennek a szerencsétlennek. Látta, hogy sápad, s amikor megint csak fölnézett, akkor a kifordult szemét is látta, illetve csak a szeme fehérjét, ami elég ijesztő. Valahová elfordultak a szemgolyók. De nem gondolt, akkor sem gondolt semmire. Pedig látta, hogy a fiatalember kissé elnyílt ajkán habos lesz a nyál. És valami rettentőt kiált, mintha valamit mondania, kérdeznie kéne; s ebbe a kiáltásba aztán az egész zuhanó testét, mert oly nehéz, olyan nehéz kimondania, akárha belefeszítenék.

Ágost közömbös maradt, mint aki éppen csak látja. André éles vonásaira azonban kiült a gyermeki meglepődés, s főleg a rettenet, hogy mindehhez netán neki is valami köze lehetne.

Hans volt, aki legelébb fölmérte és megértette a helyzetet.

Verdammt, schon wieder, mondta csöndesen és bosszúsan, inkább csak magának, miközben villámgyors mozdulattal fölkapta a padról André testápoló krémének lapos, rózsaszín flakonját, és a másik kettőt félretolva nekilódult. Egymás között máskor is beszéltek idegen nyelveken, de ez a furcsa kis megjegyzés más volt; inkább valami régi, ami éppenséggel az idő mélyéről tér vissza. Óriás léptekkel szaladt, s még az egyik papucsát is elhagyta közben. Ordított. Valami puhát adjanak, Rózsika. Adja a párnáját, a szvetterét, valamit. Ezt olyan természetességgel követelte, mint aki jártas az ilyen dolgokban. A nő tudatán azonban nem tudott áthatolni az ordítása, holott ezekért a tárgyakért csak hátra kellett volna nyúlnia. Nem értette, hogy milyen párna, miféle szvetter lehetne, s vajon minek, ha egyszer elvérzik egy ember. Ott I. kötet 156állt az asztal fölött, mint valami bálvány. A földön heverő test pedig, mintha nyomban föl akarna ugrani, ívben fölfeszült. A feje alól folyt a vér. Lassan terjedt a sárga kerámia vizes bordáiban. Az asszonyt a vér látványa tartotta fogva.

Ömlik a vér, mondta csaknem áhítatosan és csöndesen.

Hansnak futás közben jutott eszébe, hogy hiszen még le sem vetette a fürdőnadrágját. Így aztán mire hozzájuk ért, a rózsaszín flakont a kezében szorongatva kibújt a kék fürdőköpenyéből. A folyosó, a visító szél, a futó léptei, akárha mindez már megtörtént volna, s nem is csak egyszer.

Ömlik a vér, mondta az asszony másodszor is, még mindig csöndesen.

Ne beszéljen már annyit, a párnáját adja, Rózsika, vetette oda, és letérdelt a kövezeten heverő test elé.

Látta, hogy a hézagtalanul összepréselődött fogak kivicsorítanak a kissé felhúzódott, habzó ajkak mögül. Akár szétharapta már a nyelvét, akár nem, többé nem lehet beférkőzni közéjük semmivel. Egy pillanatig sem késlekedhetett. Egyszerűen kiejtette a kezéből a fölöslegessé lett flakont, s két karjával, mintha csak gyöngéden alákarolna, betűrte, begyömöszölte kék köpenyét az ívesen fölmeredő test alá. A wiesenbadi internátus földszinti zuhanyozójában tett utoljára hasonlót. A párnára várt. Az ismeretlen test tónusos görcse ekkor fölengedett. Olyan volt, mintha a puha köpenyén lazulna el, ami természetesen közel sem jelentette azt, hogy a rohamnak vége.

Ömlik a vér a fejéből, ismételte az asszony immár hangosabban.

Hans a fiatalember kifordult szemére, fehéren habos ajkára, a görcsök ütemére figyelt, ám közben azt is érzékelte, hogy miként fog ennek az asszonynak a moccanatlanná merevedett testéből kiáradni rá a rettenetes hisztériája. Érezte, hogy rögtön elönti, s nem is tévedett.

Jaj, istenkém, sikítozta az asszony magából kikelve, csináljon már valamit vele. Ömlik a vér a fejéből. Nem látja, hogy folyik, ott folyik, rikácsolta. Ömlik a vér a fejéből.

I. kötet 157

Mire Hans elég lassan megfordult, fölpillantott rá, s szinte fáradtan válaszolt. Hát persze, hogy látom, mindent látok, Rózsikám. Aztán akkorát bődült, hogy az asszony hatalmas teste belereszketett. Csinálja a dolgát. Adja azt a kurva párnát.

Ettől aztán legalább fölfogta, hogy mit kell tennie.

Adta a párnát a székéről, a vastag, kézzel kötött kardigánját is nyújtotta, de azonnal méltatlankodott, hogy akármi történjék, vele Hans így nem beszélhet. Mert valójában úgy értette, mintha a férfi őt kurvázta volna le.

Well, mondta erre a folyosó végén André a megkönnyebbüléstől nevetve, ha nem tévedek, ez egy kiadós epilepszia.

S mielőtt mindketten sarkon fordultak, úgy néztek még egymásra, mint a tapasztalt diplomaták, amikor nem csak fölmérik a hadviselés okozta pusztításokat, hanem elhárítják a következményeit is. Andrénak nagyon gyorsan el kellett könyvelnie a vereségét. Ágostnak viszont a váratlan szerencséje fölött érzett olcsó örömén kellett úrrá lennie. Ott csillogott mélyen ülő szemében.

S mivel minden további nélkül úrrá is lett rajta, mert tényleg nem esett nehezére, hogy ne hivalkodjék semmivel, még jobban megörült, ettől pedig visszatért szemének régi fénye. Aminek André is csak örülhetett. Hiszen akkor a véletlen esemény miatt mégis megúszták, és nem lesz belőle három hetes depresszió. Bólintott rá egy kicsit, ami egyrészt elismerést jelentett, másrészt azt is bejelentette vele, hogy a dolgot legfeljebb elnapolják, ám részletes vallomás nélkül Ágost biztosan nem ússza meg.

Ezzel el is engedték egymás tekintetét. André visszavonult a kabinjába, hogy felöltözzön végre. Ha Kovách így elrendezi, akkor ő minek fárassza magát egy vadidegen ember epilepsziás rohamával. Ágost pedig a kabinos sötét fülkéjébe ment, mert jobbnak látta, ha gyorsan átszól a fürdőkórházba valamilyen orvosért. Az új kabinos epilepsziás rohama nem rázta meg különösebben, de Hansnak mindig szívesen segédkezett, szerette látni, amint önzetlenül és ösztönösen mások rendelkezésére áll. I. kötet 158Belőle ez a készség hiányzott. A falra rajzszögezve talált egy elrongyolódott listát a házi vonalak többszörösen átírt számaival. Ott állt, hogy ügyeletes orvos, de a számot nem lehetett kivenni. A pokolba kívánta az egész országot a komolytalanul feltűzködött céduláival.

A telefonban sem volt vonal, ütögethette a villát.

Az üres földszinti folyosó közben hirtelen megélénkült, megtelt olyan emberekkel, akik az ijesztő hangok hallatán jöttek elő és futottak össze. Félig öltözött fürdővendégek és a személyzet kétségbeesett, tehetetlen tagjai. Egy idősebb kabinos, akinek a koponyáján szörnyű háborús sérülés, két fényes horpadás éktelenkedett, a két fiatalabb nő a ruhatárból, akik szívesen gyámolították volna ezt a csinos fiatalembert, csak hogy a Rózsika orra alá némi borsot törjenek, no és a hullámosított hajú úszómester, egy kissé már megroggyant, ideges szépfiú, akinek ebben az órában nem akadt egyetlen tanítványa sem. Mindenki mondta a magáét, mindenki összefüggéstelenül kiáltozott és kérdezett, mintha nem látnák, hogy mi történik, Rózsika pedig egyre hangosabban méltatlankodott. A roham a tónusos szakaszból a klónusos szakaszba lépett, ami azt jelentette, hogy a kövezeten heverő test gyors egymásutánban hol elernyedt, hol megfeszült, arcát pedig mintha összegyűrte volna egy szörnyű kéz. A vér szépen terjedt tovább a sárga kerámia bordáiban, ám csak Hans vette észre, hogy egyre vizesebben.

A párna pedig még meleg volt a méltatlankodó asszony nagy fenekétől. Kivárta, míg ernyed a tehetetlen test, s akkor be tudta lökni a fej és a kő közé. Amint megemelte ezt a kőmerev fejet, vastag vérbe nyúlt, s úgy érezte, mintha bele is csúszna az ujja a nyitott sebbe. A fejbőr tele van hajszálerekkel, s amilyen bőségesen fakad ki a vér, oly gyorsan apad el. Legalábbis reménykedett, hogy nem súlyos fejsérülés. A tónusos és a klónusos görcsök mindenesetre egyre hevesebben váltakoztak, amitől a fiatalember nyakának feszítő izmai ellazultak, s ezért az ellentétesen rángatódzó test valósággal dobálta az élettelen fejet a piros párnán. Figyelt, várta, s adódott is egy alkalmas kis pillanat, amikor a rózsaszín flakont mégiscsak sikerült ügyesen belöknie a fogak közé.

I. kötet 159

Közben mintha egyre hangosabbá vált volna a fejük fölött az értelmetlen kiáltozás.

Ráadásul újabb vendégek érkeztek, s épp a legrosszabb pillanatokban. A földön küszködő test, az előtte térdeplő férfi hosszú lábai, a felfordult asztal és a mindezek fölött hangosan méltatlankodó termetes asszonyság miatt éppen csak be tudtak lépni, illetve ketten kintrekedtek. Két rémült kamaszlány, akik kíváncsian néztek be a kissé mindig párás szélfogón.

A valódi Leistikow

A nagynéni ebédlőjében egyetlen tekintélyes méretű és jelentékeny olajkép függött az üres falon, egy olykor kiállításokon, albumokban és katalógusokban látható Leistikow. Néha munkások jöttek, leakasztották, becsomagolták és elvitték. Elég hosszú idők múltán hozták vissza, s akkor megint ott függött az óriási, üres falon, miként ezen a téli délelőttön.

Az erős szélben motozó csupasz ágak árnyékai elmélyítették a távlatát.

A katalógusok természetesen megadták a kép fontosabb adatait, méretét, címét, jelezték, hogy szignált mű, ám a nagynéni kérésére mindig csupán annyit tüntettek fel, hogy magántulajdonban van. Döhring gyermekként sokszor és hosszan töprengett e szó felett. Volt a világban egy értékes tárgy, idegen emberek számára jórészt hozzáférhetetlenül, s még a lelőhelyét is titokban kellett tartani. Úgy gondolkodott, hogy ő maga is csupán a szerencsés véletlenek furcsa láncolatának köszönheti, hogy csaknem bármikor láthat egy olyan képet, amelyet mások nem láthatnak bármikor. Mi ez a szeszélyes láncolat, nem értette, mi a véletlen, mi a szerencse, ezt sem értette. Később bizonyára nem filozófiára iratkozott volna be, ha ezek a kérdések nem ragadnak meg az elméjében. A kép elég rejtélyes volt ahhoz, hogy megmozgassa a fantáziáját.

I. kötet 160

Bárhol elindulhatott, legfeljebb elunta, de soha nem ért útjának végére.

Néha azon kapta magát, hogy ez már ismerős, ugyanoda érkezett.

Vajon miért éppen ő, s nem valaki más, vagy miért éppen ezt a képet, ha egyszer annyi más magántulajdon előtte is rejtve van. Amikor a képet bámulta, a saját becsvágyában gyönyörködött. Ha egyszer a mélyére látna annak a titkos rendszernek vagy láncolatnak vagy szerkezetnek, bárminek, amely idegen emberek elől elfedi fontos dolgok tudását, míg másoknak ugyanezt szemérmetlenül fölfedi, illetve olykor felfedi, máskor elfedi, akkor talán tudhatna valamit, biztosan értené.

A világ kimeríthetetlen volt a szerencsében. Igaz, a szerencsétlenségében is kimeríthetetlen, hogy mi mindent nem mutat meg. Első berlini délutánján, amikor a süppedékeny és alattomosan hosszú emelkedőn végre felpedálozott, s a magas fenyőktől szegélyezett dombgerincre érve folytatni akarta útját, az ámulattól tátva maradt volna a szája, ha a kerékpárja is nem billent volna meg; a lendület ugyanakkor továbblökte, s ezért kis híján elterült. Ami kínos volt, mert többen látták, egy nő és egy idősebb férfi mindenképpen, s az ilyen jellegű ügyetlenkedések általában elég nevetségesek. Végül is két lábon maradt, markolta a kormányt, a pedálok azonban jól összeverték és fölhorzsolták a bokáját, a sípcsontját és a vádliját. Fájt, élesen, de csaknem felkiáltott a csodálkozástól; ugyanis Leistikow festményében állt. Mindig azt gondolta, hogy ez csak egy kép. Soha nem gondolta, hogy tényleg van valahol a világon ilyen ég, van ilyen tükröződés, van ilyen világos, ilyen sötét.

A híres Leistikow optikai sajátosságai közé tartozott, hogy aki ránézett, úgy látta, mintha szabályos négyzet lenne, holott a kép szélessége és magassága között elég nagy volt a különbség. És ez volt az első, amit Döhring az eredeti helyszínen azonnal megértett a képből. A magasságot a gondosan megfestett, üres ég töltötte ki, a tiszta, felhőtlen, kristályos, tömött ég, a kép szélességét pedig az árnyaktól eltelt, súlyos föld, melynek mély torkából ólmosan és közömbösen bámult föl az égre egy moccanatlan tavacska tükre. És itt is ugyanolyan volt az ég, I. kötet 161ugyanolyan volt az állaga, a mennyisége, s a kicsiny tó vizének moccanatlan tükre is ugyanúgy húzta le a súlyosan sötétlő mélybe, úgy rántotta magához a végtelenség levegős távlatát. Valószínűleg ugyanarról a helyről festette a képet Leistikow, ahol Döhring most megállt.

Talán ugyanannak a hónapnak ugyanazon napján és óráján, bár nem lehetett volna azt mondani, hogy az időközben eltelt száz év alatt semmi nem változott.

A mély völgyben, a kicsiny tó meredek partján, az utolsó, még vöröslőn bágyadt napsugárban, mezítelen emberek álltak és hevertek. Már nem voltak sokan, néhányan a társukkal, mások egymástól tisztes távolságban, magányosan.

Bokáig a vízben vékonycsontú, feketére égett bőrű férfi állt szemben a bágyadt napsugárral; csípőből könnyedén hátrafordult, mert a partról éppen szólt hozzá a barátja. A napimádó karcsú test körvonalán átragyogott a fény, lecsúszott a mellizmain, félfordulattól behorpadt hasán, és átvilágította a szőrzet gazdag taréját, vonulatait, laza bokrait. A barát pedig éppen ellenkezőleg, súlyos, fehér óriás volt, akinek pihés bőrét mintha soha nem érte volna napfény. Miközben egy nagy, piros táskában kotorászott, rövid, érthetetlen, ám valószínűleg tréfás vagy éppen csípős szavakat kiáltozott. Döhring ledöntötte a biciklit a földre, és leült a meredély szélére. Mintha csak egy pillanatra tenné, s miközben bámészkodott, előbb csak szórakozottan dörzsölgette összezúzódott bokáját, fájó sípcsontját, vádliját, aztán föl is húzta a szűk nadrág szárát, amennyire tudta, hogy lássa, mi történt. Azt azért még látta, hogy a fekete férfi éppen csak megrántotta az egyik vállát, mint akit most már tényleg nem érdekel, amit a barátja mond, és elég sértetten visszafordult. Meg kellett néznie, mert úgy érezte, mintha a dörzsölés alatt ragacsos véren csúszna meg az ujján az anyag.

A horzsolódás nem vérzett nagyon, inkább nedvedzett a bőr alól.

Mégsem a fájdalom, nem kizárólag az aggodalom miatt nézegette így a lábát, hanem egy kicsit annak a nőnek játszotta el, aki már a bukdácsolására fölfigyelt, és nagy, erős fogaival azonnal kinevette; meg I. kötet 162azért is, hogy ezeket a mindenféle mezítelen testeket ne kelljen látnia. Valamivel lekösse a saját fékezhetetlen kíváncsiságát, amely egyszerre ki tudja hányfelé vitte volna el.

Orra végére csúsztatott szemüvege mögül kitartóan figyelte őt a nő, méregette a tekintetével, valahogy mindenét, mintha megtapintaná a koponyáját, a vállát, széttárt ölébe nyúlna, megfogná lábfejét, és kitartóan vigyorgott fel rá a mélyből. Amit nem lehetett azért pontosan érteni, hiszen ott feküdt mellette, akihez tartozott. S ez nem volt kétséges. Éppen az volt az érdekes, hogy amint megpillantotta őket, azonnal mindent tudott róluk. Nem volt messzibb tőlük, mint tíz méternyire. Ez a nagy nő, egy nagy rózsaszín frottír törülközőn, állát két öklére föltámasztva, a hasán hevert, előtte nyitott könyv, két erős melle kétfelé nyomódott a súlyos felsőtest alól, ám olyan meredek volt a vastag gyeptől fényes lejtő, hogy valamiként meg kellett támasztania bársonyosan zsemleszínű tagjait, egyik combját kicsit maga alá húzta hát, amitől hatalmas feneke elnyitottan meredt fel. Döhring még soha nem látott ennyi szemérmetlenséget egy helyen.

Egy régi, tengerparti nyaraláson jutott így a közelébe, amikor mit sem sejtve kirohant egy meredély szélére, s miként kolbászok a roston, sűrűn, egymáshoz tapadva pirultak odalenn a csupasz emberek; az apja rángatta el, kiáltozott, hogy veszélyes, soha nem szabad, soha többé, ígérje meg, ez homokfal és bármikor leszakadhat, bár érezte, hogy a veszély valami egészen másra vonatkozik, s ezért úgy maradt meg az emlékezetében, mint egy titkosított izgalom, amelynek majd utána kell járnia.

Most már közelebbről is szemügyre vette a lábán a sérülését.

Érdekes volt, mert a sípcsont szélén hosszan lehorzsolódott bőrön külön ültek ki a vér, s külön a víz csöppjei. Hosszan nézte ezeket a csöppeket, s az ujjával óvatosan átsimította, mintha kedvezőbb lenne a két folyadékot elvegyíteni. Egyszerre többfelé kellett figyelnie, s ezért aztán ösztönösen többfelé játszott. Szeme sarkából jól látta, hogy valamilyen idősebb férfi, aki szétvetett lábakkal áll a meredélyen, s akitől I. kötet 163minden pillantását meg kell tagadnia, milyen mohón, milyen követelődzőn tartja szemmel, kíséri, és valamilyen alig leplezett nyilvános szemérmetlenkedéssel le akarja kötni őt. Nem nézett oda, ennyit nem kockáztathatott, éppen ez volt benne a játék és a tettetés, hogy ne nézzen oda, semmiképp, holott ez az idősebb férfi tényleg mindent megtett, hogy odanézzen. Hihetetlennek tűnt, amit ez az idősebb férfi a tettetés fedezékében művelt magával. És mégsem vonhatta magára teljesen Döhring figyelmét, hiszen közvetlenül a rózsaszínű törülköző mellett, egy ugyanolyan nagy, türkizkék törülközőn hevert a kávébarna lány, aki ehhez a szemüveges nőhöz tartozott, s akire aztán tényleg csak lopva merészelt rápillantani.

Önmagát kellett megvédenie tőle. Gyorsabban lélegzett tőle, bár nem vethetett rá olyan tolvaj pillantást, hogy ez a hatalmas testű, csontos és csúnya atlétanő, akinek kontyba volt felfogva a vad, vörös haja, ám ennek ellenére zsírosan szertelógott, ne tudja, ne értse, féltékenyen ne kövesse, s ezért minden természetes vagy lehetséges moccanásában ne akadályozza meg. Mégis meg kellett kockáztatnia. Valószínűleg etióp volt a lány, szinte gyereklány, gyöngéd és vékony minden tagja, miként a finoman esztergált pálcika. Különben is minden olyan zilált volt körülöttük, sietősen szerteszét dobált ruháik és cipőik, egy félig széttépett doboz, amelyből a fűbe dőlt a keksz, egy nagy zacskó, amelyből kigurultak és kidőltek a gyümölcsök a törülközőkre, néhány őszibarack, egy tottyadt körte, szerteszét futott szőlőszemek. És a pozitúra sem volt kevésbé elképesztő, mint a kivételes szépsége vagy a kettőjük látható viszonya; édesen aludt a bolyhos törülközőn, ebben a vérvörös, későnyári alkonyatban, az immár elsötétedő zöld gyepen. Leistikow is sok feketével, némi acélkékkel keverte a zöldet, a napfénytől érintett foltokon viszont sok sárgával, okkerrel, némi téglavörössel, s ebből lehetett látni, hogy még néhány óra, s az elkövetkező éjszakával itt az ősz.

A fenyők laza lombján lángolt a napsütés, magas törzsüket elborította a fekete alkonyat. Hűvöset lehelt, meleget ontott a fenyves, a völgyben megszorult a gyanta erős illata. Önmagába hajoltan úgy I. kötet 164aludt az oldalán, mint egy immár nővé serdült embrió. Ajka olyan volt, mint egy ernyedt lila pille. Haja gyűrűk és csigák tömött, fekete erdeje. Szinte világítottak fehér körömágyai. Halántékát két összesimított tenyerére hajtva melléig fölhúzta szorosan összezárt, csontos térdeit, s két vékonyka karjával úgy préselte egymáshoz kicsiny, kemény, erőszakos, hegyes emlőit, hogy az egyik óriási bimbó valósággal kibuggyant; a kékesen barna bőrön ez a nyersen rózsaszín, ez a nyers alvadt lila.

Mindössze kétszer merészkedett végig ezeken a helyeken a tekintetével, de vissza kellett térnie; és harmadszorra is vissza akart térni. Még egyszer, csak utoljára még, mintha a szemüveges nőnek s önmagának tenne fogadalmat.

Hálát érzett, nagyon mély hálát, hogy éppen ide ülhetett, mert innen föntről egyenesen bele lehetett látni az etióp lány árnyékos ölének puha melegébe, a szeméremajka nyitva állt. Erre senki nem adott engedélyt, s ilyesmire a világban nincsen engedély. Valamiért olyan volt, mint egy elfelejtett nyári délután, amelybe akarata ellenére visszakívánkozik.

Látni vélte a tobzódó fekete szőrzetet.

És akkor egyszerre nagyon sok minden történt, ami keresztülhúzta a számítását, csaknem követhetetlenül.

Az idősebb férfi, aki kopasz volt, tömzsi, erős izomzatú, de már hízásnak indult, s egész testén vastag, immár fehérre őszült szőrzet tenyészett, szórakozottan, lassan, tüntető közönnyel simogatta önmagát, mintha csak eltévedt volna a keze, vagy lustán vakaródzna és közben közömbösen bámulna bele a nagyvilágba. Akárha nem is Döhringet bűvölné a tekintetével, hanem a feje fölött nézne el, s valamilyen hihetetlenül érdekes esemény kötné le a figyelmét. A mellizmain kezdte a működését, ahová mindig vissza is tért. Minduntalan teliszívta magát levegővel, szabályosan fölfújta szőrös mellkasát, s ilyenkor tömzsi testét igyekezett valamennyire kinyújtani.

Mindenesetre másnak akart látszani, mint amilyen az adottságai szerint éppenséggel volt.

I. kötet 165

Volt valamilyen elképzelése önmagáról, és valakivel meg akarta osztani az önimádatát.

Azt játszotta el, hogy mennyire kéjes érzés érzékeny ujjakkal egy olyan feszes izomköteget megszorítani, mint amilyen neki van. Csakhogy ez az izomköteg immár nem volt oly feszes, kicsit zsíros is volt. Mellbimbóiba csipkedett, összerándult, ami megint csak nem volt valódi élvezet, bár felettébb élveteg volt a mozdulat. Aztán lassan le a derekára, a csípőcsont belső peremét követve a behomorított hasfalán, éppen csak érintve az ágyékot, végig a combokon, majd váratlanul be, közéjük, és két összetalálkozó tenyerével emelte meg a heréit. Ezt is úgy, mintha teljesen véletlenül történne, megszellőztetné kicsit, ám az már fizikai szükségszerűség lenne, hogy félig megmerevedett fasza vele emelkedjék.

Elengedte, hogy visszahulljon, jól lássék a súlya és a nagysága, helyesebben nagyobbnak és erősebbnek lássék, mint amekkora.

S miközben alig leplezetten fölkínálta önmagát, vagy a szolgálatait kínálta fel, vagy nem is lehetett pontosan érteni, hogy mit kínál fel kinek ennyire, láthatóvá vált az is, hogy valójában mennyire nem törődik senkivel, vagy mennyire egyedül áll ebben az egész elképzelt világegyetemben.

Mindkét kezével párhuzamosan dolgozott a tagjain, mutatta, hogy az érzékeny ujjbegyeken múlik az élvezet. Olyan volt, mint egy saját húsát gusztáló hentes, aki nem tud betelni elsőrangú árujával, de elég idegesen kínálja, mert nagyon romlandó, s minél előbb, bárkinek, minél többet ki kell belőle mérnie. A guggoló fehér óriás viszont visszacsapott valamilyen tárgyat, talán egy fényképezőgépet a piros táskába, mely tömve volt mindenféle kacatokkal, törülközőkkel meg ruhaneműkkel, felpattant, mint akit kilőtt a talpa, közben valamilyen harci kiáltást hallatott, amely úgy hangozott, mintha azt mondaná, na várj csak, megbánod ezt te még, s erre törékeny testű barátja is visszanézett rá a vízből.

Döhring azt sem értette, hogy a parton heverő emberek közül miért nem méltatja őket senki semmiféle figyelemre.

I. kötet 166

A kiáltás hosszan visszhangzott a víz felett.

Miért lett ő az egyetlen leselkedő.

A rózsaszínű törülközőn pedig ugyanekkor az oldalára hengeredett az atlétanő, megmutatta tolakvóan erős testét, égővörös ágyékszőrzetét. Mintha nem is tette volna, nyugalmas mozdulattal csukta be a könyvét, szemüvegét két kézzel vette le az orráról, és szépen a könyvre helyezte.

Mert most aztán már elege van, cselekedni fog. Valamire láthatóan készülődött. Tekintetével szabályosan befogta Döhring zabolátlan tekintetét, s immár nem vigyorgott rá olyan kellemetlenül.

Döhring biztos volt benne, hogy súlylökő, vagy el tudta képzelni, amint hosszan kinyúlva gerelyt hajít, diszkoszvető. Vagy edző, és az etióp lány rövidtávfutó. Olyan volt, mintha tisztán maga előtt látná a két ember sportpályákon összefűződött életét.

S akárha szemrehányásokat tenne önmagának, hová kerültem, istenem.

Kissé mindig nyafogó mostohája beszélt így, akit anyának kellett neveznie, s akit nem gyűlölt, nem vetett meg kevésbé, mint a saját édesapját.

Nem, ilyen emberekhez igazán semmi köze nem lehet.

Ami viszont úgy hangzott, mint egy atyai tiltás.

Hiába az olthatatlan gyűlölet, ha mégis az ő hangjukon beszélt önmagához. Vagy az eltévedt vidéki beszélt ki így belőle, aki ennyi ismeretlen embert, ennyi ismeretlen mozdulatot hirtelenjében nem tud önmagában elhelyezni, nem is értheti a saját benyomásait.

De még csak nem is érintette a gondolat, hogy akkor föl kéne állnia, és nyugodtan elmehetne máshová, hiszen senki nem kötelezi arra, hogy háborogjon.

Háborgó lelkiismeretét azzal nyugtatta, hogy látja ugyan ezeket a különös lényeket, és minden rettenetes üzelmük világos előtte, ám nincsen közöttük. Ő csupán tisztes távolságból megfigyel, leselkedik, s ezért aztán a szüleinek sincsen miért nyugtalankodniuk. Rendesen viselkedik.

I. kötet 167

De leselkednie sem szabad.

S ezért hirtelen észrevette, hogy a lelkiismerete nem a sajátja.

Lenyűgözték őt ezek az egymás iránt közömbösséget tettető csupasz emberek. Egy olyan helyét fedezte föl a világnak, amelyet régről ismert, amelynek a valódiságára és a közeliségére mégsem számított. Meglepetésként érte. Végre belátott egy önmagát kényszeresen ártatlannak és ártalmatlannak tettető ismerős kép mögé, ahol ugyan minden mozdulat vaskosnak, durvának, mi több, ocsmánynak mutatkozik, ám ezekkel a durva erőkkel egyelőre ő sem tud szembeszegezni mást, mint a saját tettetéseit. Eletében először fedezte föl önmagában az örökös, a javíthatatlan, a gyűlöletes tettetőt, akit a szüleiben megvetett, s amiért annyira neheztelt rájuk, hogy nem tudott velük többé szót váltani.

Ami miatt el kellett menekülnie, hiába fájt, hogy nincsen többé és nem is volt soha otthona. Most itt ült a képben, és az üresség nagy rettenetével kellett szembenéznie.

Ám e rettenet egyáltalán nem tudta a szemérmetlen bámészkodástól elrettenteni, ellenkezőleg, ujjongott.

Végre, megvan, fölfedezte, van egy ilyen szemérmetlen helye a világnak, s akkor ez az ő helye. Ide mindenki elhozza a saját tettetéseit, itt mutogatják egymásnak az emberek.

Erre a szenvedélyes ujjongásra azonban tényleg csak egy pillanat maradt. A tettető különben sem engedheti el magát, nem hagyhat rést, hiszen elsősorban nem másokat, hanem önmagát kell becsapnia.

Mert itt volt rögtön a fehér óriás, aki valósággal lezúdult a lejtőn, s amit Döhring ettől kezdve látott és átélt, abban aztán nem volt egy csöppnyi tettetés sem.

Ez az óriás különben is olyan embernek mutatkozott, akinek minden tagjából árad a kedvesség, a derű és a jóindulat. Mintha örökösen zavarban lenne, mindennel eljátszadozna, állandóan elnézést kéne kérnie az ereje miatt, ám még ennek is a tudatában lenne, s még ezzel a tulajdonságával is eljátszana.

Akárha nem venné egészen komolyan önmagát.

I. kötet 168

Nem mintha hűvösen okos lenne, vagy bölcsen átlátna a saját tulajdonságain, hanem inkább azért, mert nem gonosz. Az örökös játékkal minden kellemetlen élt lekerekített, minden támadó keménységet meglágyított. Vöröslőn szőke pihével borított bőre világított a zöld gyepen. Döhring csak a hátát látta, roppant vállait, vaskos tarkóját, a hatalmas koponyát a tüskére vágott, vörösbe hajló hajával, gyermeki arcélét néhány villanásnyira.

Nem lehetett érteni, hogy ennyi ártatlanság és szelídség miért nőtt ekkorára, s miért vannak ilyen köteges izmai. A barátjáról, aki hiú volt és sértődékeny, már sokkal inkább el lehetett képzelni mindenféle galádságot.

Az is merő játék volt, ahogyan a talpát rácsattintotta a víz felületére; nem gázolt bele, hanem szabályosan tapicskolt. S ahogy a két kitárt karjával hátulról megközelítette, és ragadozóként rácsapott, magába nyalábolta, bekebelezte a másikat, játék volt ez is. Döhring olyannyira szeretett volna ennek a mezítelen óriásnak a barátja lenni, hogy még az etióp lányról is szívesen megfeledkezett. A törékeny fekete férfi helyzetébe képzelte önmagát, amint barátja ölelésében eltűnik.

Azon kapta magát, hogy az atlétanő megszólítja őt, beszél hozzá.

Valahogy megkésve érkezett el a nem is túlságosan megemelt női hang a tudatához.

Amolyan részvéttel teli hangon szólt hozzá a nő, s azt kérdezte tőle, hogy nagyon megsérült-e a lába.

Nem is értette hirtelen, hogy mit, miért kérdez, s mi köze lehetne a sérüléshez.

Mintha az érzést leplezné le, szenvedélyes vágyát egy barátra. Szándékosan terelné el róluk a figyelmét. Illetéktelennek érezte a közbeavatkozást, sértőnek, akárha meggyanúsítanák. A vízben most egy hatalmasan fénylő, fehér állat súlya alatt egy fényes fekete állat könnyű teste csapdosott. Az atlétanő gyorsan beszélt, kellemes volt a hangja, a hangjával közelebb került Döhringhez. Valamiként előre beszélt az időben, tudta, mit miért tesz, s így nem kellett a szavakkal külön bajlódnia.

I. kötet 169

Döhring igyekezett udvarias maradni, mondta, éppen vérzik egy kicsit. A saját ügyetlenségének köszönheti.

S mint aki mutatja, hogy az ügy milyen jelentéktelen, nadrágjának szárát gyorsan visszahúzta a lábára.

A mozdulatot persze lehetett úgy is érteni, mintha ezzel elutasítaná a másik ember érdeklődését.

Közben a hatalmas karok szabályosan összepakolták, begyűrték a kapálódzó fekete ember testét, s mindketten élvezték a küzdelmüket.

Mondta, volt már jelentősebb sérülése is.

Az önmagába gömbölyödött sötét test nem is keveset repült a víz felett, majd tehetetlen zsákként beletoccsant, de mint a csík, azonnal fönn volt a víz színén. A fehér óriás egész súlyos tömegével kinyúlva vetette magát utána, a másik kibukott alóla, kecsesen ugrándozott. Talán a lábát kapta el, mindenesetre mindketten alámerültek, s mivel odalenn is tovább dulakodtak, hosszú pillanatokra nem lehetett látni mást, végtagokat, csapkodást, fejtetőket, levegőért kapkodó szájakat, segélykiáltást hallani, a nevetésüket, a bugyborékolásukat.

Akkor bizonyára nem lenne szerencsés vízbe mennie, válaszolta Döhringnek az atlétanő.

Úgy gondolja, válaszolta udvariasan Döhring, hogy valóban nem lenne ésszerű.

Kissé megemelt hangon beszéltek egymással, a távolságon és a két férfi féktelen zajongásán is át kellett beszélniük.

Ajánlatos lesz vigyáznia, kiáltotta az atlétanő, nyár végén már nem olyan tiszták a vizek. Egy ilyen seb könnyen elfertőződik. Talán nem tudja, de ezeknek a tavaknak nincsen rendes elfolyásuk.

Nem, neki esze ágában nem volt vízbe menni.

Na, éppen ezért mondja, ezért kérdezi, kiáltotta a nő gyorsan és rejtélyesen.

Már megbocsásson, válaszolta erre Döhring ingerülten, végül is mi ellen lenne kifogása.

Ha nem kíván a vízbe menni, kiáltotta vissza a nő vidáman, akkor I. kötet 170mit kíván csinálni itt, ezt kérdezi, semmi mást. Direktebb formában nem találná helyénvalónak elmondani a személyes véleményét.

Ekkor a locsogásnak, a pacskolásnak, a csapdosásnak, a kiáltozásoknak és a nevetéseknek hirtelen vége lett, s bár Döhring jól hallotta, hogy a hirtelen beállt csöndben a nő mit és miként kérdezett, mégis inkább a vízre kellett visszanéznie. Odabenn a mélyben, ahol a lábuk már nem ért talajt, két fej lebegett egymással szemben a víz színén. Nem közeledtek, nem távolodtak, ám olykor a válluk egy kicsit kiemelkedett. Taposták maguk alatt a vizet, és tartották egymást az összekulcsolódott karjukon.

A víztükör lassan elsimult köröttük. A hűvös víz összerántja a bőrt a csontokon.

Csaknem komor lett az ábrázatuk, semmi másra nem figyeltek, kizárólag egymásra figyeltek.

Arra is figyeltek, hogy az egyenletes taposással fenntartsák önmagukat a víz színén, miközben arra is figyeltek, hogy miként kéne a víz alá nyomniuk a másikat.

Mindketten hosszan, kitartóan, zavartalanul és moccanatlanul várakoztak a kedvező pillanatra.

Vagy ez sem volt más, mint az örökös tettetés. S még mindig nem értette pontosan, hogy mit akar tőle az atlétanő. Mégis attól ijedt meg jobban, amit a vízben lebegő fejek láttán sejtett és érzett, hogy nem, ha ilyesmiket csinálnak nyilvánosan az emberek, akkor ő mégsem akar ilyen barátokat.

A két lebegő fej fölött telített volt az ég.

Döhring e pillanatban valójában pontosabban érzékelte a helyzetét, mint ahogyan gondolkodott róla. El kell menekülnie.

S miközben az idő egyre nyúlt, mert nem tudott tőlük elszakadni, és a nőnek nem válaszolt, a két fej egyre közelebb került. Alig követhető lassúsággal, egymás karján közeledtek. A két csupasz test egyszerre csak egymáshoz fog érni a víz alatt. Kitartóan és egyenletesen tapostak, de míg az előbb csak az alsó karjukon áthurkolva az alsó karjukat, most egyI. kötet 171re fönnebb fogták, fokozatosan haladtak egymáson előre, könyéknél, majd a felső kar izomzatán ragadták meg a másikat, s minél közelebb kerültek, annál erőteljesebben kellett maguk alatt taposniuk. Aztán a fekete férfi már az óriás vállába kapaszkodott, az óriás pedig a derekánál kapta el a barátját a víz alatt, s még mindig kitartóan tapostak.

Az óriás mondott valamit, mindössze néhány szót, s barátja valószínűleg ugyanezzel a néhány szóval válaszolt.

Döhringnek nem volt több haladéka. Vissza kellett fordítania a tekintetét, mert az atlétanő beszélt hozzá, s azt a szót, hogy fiatalember, valamiként nagyon sértően ejtette ki.

Valószínűleg nem tudja a fiatalember, kiáltotta, hogy itt, akár bemegy a vízbe, akár nem megy be a vízbe, nem illik talpig felöltözve üldögélnie.

Ez egy ilyen hely, egyébként ki van írva, rendesen.

Közben a víz felől egyenletesen távolodó csapkodást lehetett hallani, mert a barátok minden bizonnyal úszni kezdtek a túlsó part felé.

Nem, valóban, a feliratot nem vette észre, válaszolta Döhring, habár egyetlen olyan mozdulatot sem tett, mintha szándékában állna elmenni vagy éppenséggel levetkőzni. Mondta, elnézést kér, beszélt, ám valójában részvétlenek maradtak az arcvonásai.

Semmi baj, kiáltotta vissza az atlétanő, s mintha békülékenyen sietne Döhring segítségére a megfelelő érvekkel, mondta, már hogyan vehette volna észre, hiszen csúnyán elterült a biciklijével. Még szerencse, hogy nem jelentős a sérülése. Most azonban ideje dönteni, megy vagy marad, hiszen annak a kellemetlenségnek biztosan nem óhajtaná kitenni magát, hogy illetéktelen bámészkodónak tekintsék.

Miközben ők egymásnak kiáltoztak, az etióp lány váratlanul fölriadt.

Ha ilyesmi vádként merülne föl ellene, kiáltotta vissza a nőnek Döhring csaknem vidáman, akkor a leghatározottabban tiltakozna.

Annyira belemerültek a szóváltásukba, s mindketten annyira élvezték a saját harciasságukat, hogy Döhring nem csak nem tudott elmozdulni a helyéről, hanem azt sem tudta megállni, hogy alattomban ne kövesse a tekintetével a lány ébredését. Mintha ezzel bizonyítaná, I. kötet 172hogy hiába kell elmennie innen, érzékeny vereségre ítéli az atlétanőt. Elébb csak mintha áramütés sújtaná, valamilyen villamosság futna át a barna testen, éles könyöke megreszketett, megreszkettek összezárt és melléig fölhúzott csontos térdei, majd minden vékony tagján egyenként átrebbentek a lökések.

Őszintén reméli, kiáltotta az atlétanő, hogy nem kell ilyen messzire menniük.

A víz felől az egyenletes csapkodást lehetett hallani, minden bizonnyal egymás mellett úszott a két barát.

Ő sem reméli másként, kiáltotta vissza vigyorogva Döhring.

Mintha pimaszul azt kiáltaná, most már nem nézem a te ronda, vörös pinádat, hanem még egyszer, utoljára, szégyentelenül, szemérmetlenül és minden tiltásod ellenére megnézem magamnak ennek a lánynak a nem is tudom, hogy mijét, a mindenét, hogy ne felejthessem el.

És ez nagyon fontos volt, hiszen képeket dédelgetett. Képek kísérték, helyesebben ő kísért és őrizgetett magában képeket. Az emlékezetének volt egy nagy titkos archívuma, amelyben minden olyasmit, ami megérintette, válogatatlanul elraktározott. Az etióp lány ébredése, bármiként szerette volna maga elé idézni, vagy bármiként erőszakoskodott, hogy jelenjék meg újra, néhány óra múltán annyira elhalványodott, hogy bárhol indult el vagy fogott neki, se a vékony tagjaiból, se az éles arcvonásaiból nem sikerült a képét összerendeznie. Holott minden mozdulatát, külön, igen részletesen el tudta volna mesélni. Amint a két összesimított tenyerét a feje alól kihúzta, lassan fölnyitja a pilláit a világra. S miközben széttárta karját és kiegyenesítette hosszú lábát, oly elégedetten és önelégülten ásított, hogy a tagjai hosszú pillanatokra belemerevedtek a mozdulatába. Miként egy hosszan domborodó taréj, magasan és élesen fölállt az ágyékán a sűrűn begöndörödő, éjfekete szőrzet. Olyan volt a teste, mint egy túlfeszített, fényes íj. Még egy rendes ordítás is kiszakadt az ásításból.

Amire az atlétanő lomhán átfordult a másik oldalára, majd föltérdelt és ránevetett a lányra. Emlői a hirtelen mozdulattól valamiként I. kötet 173erejüket veszítve egymásba csapódtak, majd úgy maradt, elbűvölt szemekkel, amint többször megrázkódott előtte az álomból ébredő test. Egy ilyen rázkódástól kísérve, karjait a feje fölé emelve, még jobban kinyúlva hengeredett a hátára, s ebben a pillanatban teljesen elernyedt. Az atlétanő közel hajolt hozzá, föléhajolt, befedte, akárha valamit súgni akarna, két lecsüngő fehér emlője előrelendült, a lány kávébarna bőréhez ért.

Még az is megfordult benne, hogy gyorsan vetkőzni kezd.

Lehet, hogy súgott is valamit, de belecsókolt a fülébe, amitől a lány éles, csontos, szálkás, hosszú teste megfeszült. Döhring már aznap este sem tudta visszaidézni ezeket a képeket. Hallotta a lány ásító ordítását, ám bármiként kínozta az emlékezetét, nem látta. A lányra lett volna kíváncsi, a szeméremdombján hosszan elnyúló, tarajos szőrzetére, a másik nő edzésektől elkínzott izomzatát, szétnyomott, aláhulló, lendülő emlőit és az égővörös ágyékszőrzetét látta helyette.

Aznap este, miközben álomba ringatta magát, meg kellett elégednie ezekkel a képekkel.

Másnap azonban már a reggeli futás közben elhatározta, hogy visszamegy és le fog vetkőzni. Úgy számította, hogy valamivel korábban kell odaérnie, mint az előző napon, s akkor biztosan ott találja őket. Észre sem vette, hogy nem a két nőre gondol, hanem ugyanúgy a két férfira is. Amikor az előző napon elkerekezett, s még egyszer, utoljára visszanézett a tóra, látta, hogy az elcsöndesedett víz túlsó partján elmélyülten beszélget a két alak. Azért nézett át oda, hogy ne kelljen a magányos férfit látnia, aki az innenső parton még mindig önmagán dolgozott, s a tekintetével addig kísérte a távolodó kerékpárt, amíg az el nem tűnt a fák között. Ha pedig már kíváncsi volt rá, hogy mi fűzi össze az embereket, s mennyire tartós, ami összefűzi őket, vagy megmenti-e őket a süvítő magánytól, amelynek másokat viszont egyenesen kiszolgáltat a természetük, akkor inkább az etióp lánnyal vagy a fekete férfival azonosította volna önmagát, mint a vörös atlétanővel, vagy éppen a fehér óriással. Félénk volt ugyan, tartózkodó, de nem volt se széI. kötet 174gyenlős, se különösebben szemérmes. Ha egyáltalán észrevette, hogy valaki megnézi, akkor nem volt ugyan mersze viszonozni a tekintetet, mert magától a kapcsolattól rettegett, ám szívesen szolgáltatta ki a testét mások tekintetének.

Ez még nem kötelezi semmire.

Csakhogy hiába kerekezett az erdőkben, mert a mesés kis tavat nem találta.

Még arra a szélesebb sétaútra sem sikerült rálelnie, amelyről valamiként letévedt, s amely talán újra elvezethette volna a tóhoz. Ismeretlen tisztásokon hajtott át, ismeretlen erdőkbe ért. Ragyogóan tiszta nap volt, éles szellők vibráltak a levegőben, élvezetet okozott a kerékpárt jól meghajtani. Akárha megúszott volna egy elég veszélyes élethelyzetet. Mintha elmulasztana valamit, ám a megkönnyebbüléssel ugyanakkor kárpótolná önmagát. Végül is talált helyettük egy óriási, nyílt vizet, tavat, folyót, nem tudta, mit, amelynek a napos partján sűrű tömegben hevertek az emberek. Úszónadrág nem volt nála, meg nem is volt valami nagy kedve közöttük elvegyülni.

Úgy látta, mintha a nagy víznek lenne valamilyen lassú kis folyása.

A strandolóktól tisztes távolságban megtámasztotta a biciklijét, leült és nézte őket. Nem annyira a vízben visítozó gyerekeket vagy a strandkosarak között labdázó felnőtteket nézte, hanem a vizet, a levegő furcsa tömegét, a lassan vonuló vitorlásokat, ezt az egész távoli és magas eget. Ez volt a nyilvános világ, ő azonban már ismerte a titkosat. Nem volt kétsége, hogy melyikhez kéne tartoznia. A víz közelében nem volt teljesen párátlan a levegő, késő délutánra járt, ám a szemközti part kéken zöld erdői fölött sárgán izzó káprázatában ott állt még a napkorong. És az égen nagyon lassan jött három kicsi felhő a nap felé. Sok idő telt el, míg aztán az egyik kicsi felhő rácsúszott a napra, mindenki arra várt, hogy menjen már onnan el.

De az nem ment el.

Hanem a másik kettő is lassan belecsúszott. Előbb csupán a napozni vágyó emberek ültek föl, és nézték, mi lesz már. Később a szülők I. kötet 175mégis kihalászták a gyermekeiket a vízből, mert feltámadt a szél, ami egyáltalán nem volt kellemes.

Még nem tudták, hogy vége a nyárnak, de szedelődzködni kezdtek az emberek.

Döhring folytatásos álma

Lassan csönd lett és fehér és minden csupa édes könnyűség.

Ám előbb még leültették egy padra, aztán felállították. Kicsit vitáztak, mit hogyan csináljanak. Hagyta, semmivel nem törődött, bár kínosnak találta, hogy egyszerre ketten is vele foglalkozzanak. Levették a kabátját. Biztosan tiltakozott volna, ha szólni tud, mert féltette a kabátot. Nem volt valami jó kabát, de el nem jutott volna idáig nélküle. Félredobták. Kibontották hosszú karjait az ingből, megoldották nadrágjának korcát. Annak az atyának lett igaza, aki úgy vélekedett, hogy ülve egyszerűbb.

Mondtam, így nem tudjuk levenni.

A nadrágot át tudták volna bújtatni a cipőn, de a hosszú szárú alsónadrágot valószínűleg nem. Erre gyorsan visszaültették a padra. Ismerős illatok terjengtek a sűrű gőzben, amit a kamilla jórészt elnyomott, bár látta tőle, amint ebben a szerencsétlen ruházatában áll egy ismerős nyári réten, ahol a kamilla gazdagon virágzott.

Szólni szeretett volna, hogy nagy baj lesz, de nem merészelt.

Először akkor ájult el, amikor megpróbálták levenni a cipőjét, világos, hogy utána a cafatokban csüngő alsógatyájával együtt lehúzhatták volna a csíkos nadrágot, mely belülről teljesen össze volt rondítva. Ez most ki fog derülni. Szinte hallotta, amint ordítozni kezdenek és csúnyán megverik. Sanda örömöt is érzett, hogy nem engedi a lábát a cipője. Időt nyer vele. Annyira gyönge, még egy verést nem élne túl a hús. Ezek meg jól tápláltak, már nem fiatalok ugyan, de makkegészségesek, biztosan jó erősek az ütéseik. Jócskán megtanulta, micsoda élvezet, amiI. kötet 176kor a halál még mindig ad valamennyi haladékot. Az elrongyolódott, háromgombos, fatalpú rabcipő, mely véresen és gennyesen a lábfejébe nőtt, rádagadt és magába ette a kapcáit. Szerette volna figyelmeztetni az atyákat, ne kísérletezzenek, ez már csak így van, fogadják el, de nem tudott magából összeszedni egy épkézláb mondatot, mert nem tudta, melyik nyelven kéne. Németül nem. Sokkal inkább el tudott képzelni egy egész hátralévő életet, amelyben a cipőt soha többé le nem veti.

Fájt, hogy nem lesz többé német, nem lehet.

Inkább mindent hagyott, tűrte, legyen, ahogy ők akarják, s meg kell lennie. Ami végül is nem esett nehezére, hiszen a szája telve volt a cukros tej tapadós, édes, ismerős ízeivel, csináljanak bármit.

Nem felejtette el az ígéretet, hogy kap még a fürdetés után.

Várj, a teremburáját, vak vagy te, kiáltotta rémülten a szerzetes, aki a válla fölött állt, s onnan figyelte, mit művel a másik atya a fiú rettenetes patáival.

Ez bele van neki ragadva.

Mit beleragadva, bele van rohadva, mondta indulatosan a szerzetes, aki a lába előtt guggolt, s igyekezett a cipőt úgy tartani, hogy ne mocskolja vele össze a csuháját. Nem húzta egészen magához, arcán látszott a fegyelmezett undora, de azért benézett a cipők rövid száraiba, ujjaival vakon, óvatosan beletúrt, lefúrt. Hol puhába, sárba, mocsokba, csúszósba, megalvadt vérbe nyúlt, hol meg csupaszon nedvedző csontba.

Le kéne vágni, fölnézett, vigyorgott, a lábával együtt, nem tudja, mit kéne csinálni, mormogta kétségbeesetten, miközben az ujját nem volt mibe beletörölnie.

Még szerencse, hogy te mindig tudod.

Holott arra az eredményre jutott, hogy itt nincs mese, egyetlen erőteljes rántással le kell tépnie.

Megint fölnézett a másikra, most azonban nem volt a vigyornak helye.

Fogod a vállát, kérdezte.

Ugyan, minek fognám, kérdezett vissza a másik ingerülten.

I. kötet 177

Ekkor aztán ő is megszólalt, mert mégsem akarta, hogy baj legyen. Igazság szerint, mondta nekik halkan, én már korábban beszartam.

Szerette volna elmagyarázni, lássák, nem tehet róla, hogy amikor egy sövény tetején fönnakadt és ketten ütötték, amitől mégis átesett a sövény túlfelére. De még ki sem mondhatta, máris ordítottak a szerzetesek. Csakhogy nem ordítás volt, hanem a röhögésük, amelyben alig akadt helye a jókedvüknek.

Ne mondja, ordította az egyik atya szinte fuldokolva, hát ez tényleg óriási. Még hogy beszart.

Ki gondolta volna.

Fél órája mást nem élvezünk, mint a szarod illatát, te nyomorult, ujjongott fel a másik, a kövérebbik, s hátulról ölelte át, magához vonta, csuhájának ujjaiban temette el az arcát és a vállait, akárha belemerítené a savanyú cukorkák édes töltelékének otthonos illatába.

Fogd erősen a büdös zsidó kutyáját, el ne engedd, kiáltotta erre az előbbi.

Akkor tért magához, amikor a lustán párázó csöndben már álltak körülötte a nagy, meztelen férfiak.

Mindkét cipő ott volt a lábán, mintha nem történt volna semmi.

Valaki épp meleg vizet hozott, beleöntötték, amivel nem sokra mentek, mert azonnal kifolyt.

Közben a két szerzetes eltűnt.

Mintha álmodná, fel kéne ébrednie vagy a föld nyelte volna őket el. Hiányuk miatt olyan benyomása támadt, hogy mindez valójában álom, s egyik fájó álmával csak helyettesíti a másikat. Az előbbi szerzetes helyett egy nagy, mezítelen férfi guggolt előtte, hosszú, éjfekete haja nedvesen a homlokába hullt, kissé bizalmatlanul vonta össze sűrű, hosszú szálú szemöldökét, élénk, egymáshoz közel ülő szemeivel figyelt, és beszélt, beszélt hozzá, értette is minden szavát, bár nem tudta volna megmondani, hová tegye a vadidegen nyelvét. Mintha nem hallotta volna még.

Mondta, valamilyen hadnagy, a nevét is megmondta, valamilyen I. kötet 178hadsereg valamilyen hadnagya, talán Royal Air Force, s kíváncsian várná, hogy a nevét talán ő is megmondaná, hol született, hová való.

Honnan hurcolták el.

Honnan is.

A hadnagynak félig elnyílt az ajka, egészen közel hajolt, egészségesen fehér fogaival barátságosan villogott, de aztán rögtön elégedetlenül csapkodott a seprős fekete pilláival, mert ezen az ismeretlen nyelven neki is csupán a számot tudta megmondani. Az ötjegyű számot, úgy ahogy volt, amelyet láthattak is a bal alsó karján, a neve helyett mutatta meg. Miért titkolná el, ha egyszer a neve helyett ezt adták neki. Valaki fogta a karját, lefogta, s közben végighúzta rajta az ujját, mintha a számok valódiságát kéne megvizsgálnia, ám közben kissé szánakozna. Talán a nevét is meg tudta volna mondani, ha nagyon gondolkodik ezen a kérdésen, de nem akarta, s így aztán nem jutott az eszébe, hiába gondolkodott. A hadnagy inkább úgy nézett ki, mint egy olasz, vagy legalábbis a magyarokat nem ilyennek képzelte. Azt sem értette, miként kerül egy magyar az angol hadseregbe.

A többiek meg közben kitalálták, cipőstül fogják két nagy rocskába beáztatni a lábait. Az események őrült logikáját a józanság igénye nem tudta megbontani.

Minden ment a maga útján. Eddig ezekből a rocskákból locsolták egymást a hideg vízzel. Örültek az ötletüknek. Nevetett velük, bár ő nem lett tőle ilyen izgatott. Kétségtelenül jó meleg lett a víz, előbb égetett, csípett, de örült annak, hogy ilyen szép emberek között lehet. Most már a hadnagy inkább csak figyelte, nem kérdezett. Akkor vette észre a nagy általános nevetésben, hogy nem is olyan távol ott áll háttal az egyik szerzetes, fejét a nedves, fehér csempére dönti, arcát két karjával eltakarja, s amint nézte a rázkódó vállait, nem volt benne biztos, nem nevetés rázza-e, és akkor ki mond itt ilyen mulatságosat, vagy nem őt nevetik-e ki.

Végül is megkérdezte ettől a meztelen embertől, akinek olyan hosszú, párhuzamos sugarakban szökött föl a fekete szőr a hasáról, mint a I. kötet 179szökőkút vize, egészen a nyakáig, onnan visszahullt, bekeretezte a mellizmait, hogy hová vitték a kabátját.

Furcsa volt, hogy bármit ki tud mondani ezen az ismeretlen nyelven.

A hadnagy mutatta, ott, nézze, éppen égetik.

S tényleg látta, amint a másik szerzetes tömi a tűzbe minden egyes holmiját.

Nem bízott meg ebben a hadnagyban, mert nem volt olyan fehér és vörös, mint a többiek, hanem sovány, mintha néhány hete már maga is fogoly lenne.

Nem kell félnie, mondta a hadnagy, kap tőlük rendes ruhát, és az egész dolgot különben sem hagyják annyiban. Nem vitás, valamennyit késlekedtek, de most már átlátják a helyzetet. Nem hagyják megtorlatlanul. Ha fülel, akkor hallani fogja, mi történik e pillanatban.

S valóban, nagyon halkan, de az öreg kolostorfalon is áthatolt, hallani lehetett, amint indítják a motorkerékpárokat.

A hadnagy bólogatott, igen, igen, egy komplett motorkerékpáros századot, olyanok, mint a fecskék, kiröpülnek, összesen hetvenkilenc motoros, közülük huszonhét oldalkocsis, összesen százhuszonhárom ember. Látni lehetett az arcán, milyen mély öntudatot és fölényt kölcsönöz neki a fegyelmezett bosszúvágy. Nem fognak semmi különöset tenni. Mindössze két városkaput kell elfalazni, tanulmányozták a térképeket. Maga az akció nagyon rövid ideig fog tartani.

Kérni, könyörögni szeretett volna, ne tegyék, felkiáltani, hiszen nem történt semmi, áldozatok, ártatlanok.

De még mielőtt kiálthatott volna, belefulladt a szó.

Miként állíthatott volna ilyesmit, ha egyszer egyetlen egy nem akadt, akit ártatlannak lehetett volna mondani. Akkor próbált volna máshogy érvelni. Láthatja a hadnagy, mindenkit azért nem öltek meg, hiszen az ikertestvérével együtt ő is megmaradt. Csakhogy erről sem beszélhetett volna hangosan, inkább hallgatnia kellett az ikertestvéréről, aki épp most ölt meg egy Döhring nevű embert. Álmában tudott erről, furcsa mód. De akkor van-e valami, amiről ne kéne hallgatnom.

I. kötet 180

Kínjában dobálni kezdte magát, olyan érzése támadt, mintha levágták volna a karjait, a lábait, értelmetlenül kiáltozott, mint aki a saját felébredéséért küszködik.

Mindenről mégsem hallgathatok.

Mindhiába kiáltozott, mert a szép, meztelen férfiak felemelték és betették a kádba, miközben hallhatta, a fekete hadnagy figyelmeztetően föl is emelte hozzá az ujját, jelezte, a fecskék kirepültek, elmentek a motorkerékpárosok. Mire felvirrad, a várost elfalazzák, s a pfeilenieknek ott kell elpusztulniuk. Az üres Kloosterplein felett immár benzingőz lebeg az esti némaságban. Minden bekövetkezik. Nem lehetett föltartóztatni a történéseket, semmit. Miközben egyszerre többen mosták, locsolták, dörzsölték, szappanozták, és a fürdőcsarnokban ismét nagy lett a zaj, a hangzavar, mindenki egyszerre beszélt, nevetett, ordított, ám a láthatatlan réseken és ajtórepedéseken észrevétlenül szivárgott le a sűrű gáz, hogy a kamillával illatosított vízgőzzel szépen és alattomosan elkeveredjen.

A szép meztelen férfiak most meg azt hitték, a gáztól ájul el.

Annyira gyönge a nyomorultja, mondták, nevettek, már egy kis benzingőzt sem képes elviselni. Holott az előérzeteitől veszítette el az eszméletét. Nem tudta, ki ő. Az iszonyú tudattól, hogy miközben a fürdetést ennyire élvezi, nem tudja nem élvezni, s még tejet is beígértek, a katasztrófa bekövetkezett.

Nem tudta ugyan, hogy ez mit jelent, kik lennének az övéi, saját rémületének értelmét kereste.

Aztán nagy nehezen eszébe jutott, hogy nem a nagyapja van soron, hanem a hitoktató.

Még szerencse.

Láthatta odaföntről, amint egyszerre két irányból közelednek, zárt kötelékben szakítják át reflektoraikkal a korai éjszakát.

Immár nem késlekedett, azon a napon másodszor kondított a hitoktató. Óvatosan tette, a harang tompa nyelvével épp csak a harang sötét testéhez ért, röviden, még hallani lehetett az átható, éles kis hangot I. kötet 181a romokban heverő, sötét város felett. Iszonytató roppanás, reccsenés, majd dördülés követte, s egyetlen kolompolásra emlékeztető hang, de már a föld alól. Megrendült a föld, az egész félhalott városka, a messzi környék, az embereket kivetette a fekhelyük, még a távolabbi venlói kolostor vastag fala is vele rendült. A fürdőcsarnokban csönd lett egy pillanatra, a mezítelen katonák füleltek, csupán a zuhanyozók rózsáiból ömlő víz zaját lehetett hallani.

A kiszakadó harang fölaprította maga alatt a gerendázatot, négy és fél méter mélyen csapódott a földbe. Ettől a piactér a súlyos kövezetével, a körötte álló házakkal egyetemben fölszakadt, a magasba emelkedett, aztán magába omlott. Összedőlt a paplak, kőhalom maradt a lutheránus templom helyén.

Holott tudta, nincsen értelme, semmi értelme nincs ilyesmiket álmodnia. Föl kéne ébrednie. Éberen is érti jól.

Mindez nagyon rövid ideig tartott, aztán mindenütt néma csönd honolt.

Mégis ordításra ébredt, s még mindig hallotta az ordítást, amit ébredése pillanatában hallatott, hogy fölébressze önmagát.

A hálószoba mennyezetén sárgán és vörösen zúgott a nagyváros, akárha nem is lenne éjszaka.

S még mindig úgy érezte, hogy mindarról, amiről beszélnie kéne, nem beszélhet, amitől növekedett és mélyült a fájdalom, hiába küszködött. Kivel is beszélhetne. Egyedül van nappal és egyedül éjszaka. Utoljára azt álmodta, hogy éberen ül és olyan fájdalmat érez, mintha érzéstelenítés nélkül csapták volna le a végtagjait, de minden fájdalom ellenére kristálytisztán átlátta az álmait, ami viszont fölemelte. Mindenek fölé jutott. Teste ugyan húscafat, melyből sugarakban ömlik a vér. Tudta, kivel mi történt, azt is tudta, mit álmodott most, mit álmodott az előző éjszaka, boldoggá tette, hogy szét tudja választani a sokféle látszatot. Maga előtt látta, álmában mi fog történni, holott fölébredt, s elméje nem lehetett ennél éberebb. Látta, amint az angol motorkerékpárosok azzal sem törődve, hogy imént szakadt le a harang, s a piactér I. kötet 182házai alatt friss hullák hevernek, talán élők, mindenkit kihajtanak. Járműveik vakító reflektorának fényénél falaztatják be a két városkaput. Ezt a vérzést elállítani nem lehet. Itt mindenkinek el kell pusztulnia. Éberen mérlegelve kell végignéznem a saját halálomat. Érveket keresett, amelyekkel tovább finomíthatja tudását. Igaz, a harang tényleg leszakadt, mondta magában, de nem akkor és nem így. Szintúgy igaz, hogy Gerhardt Döhring négy év múltán visszatért a hadifogságból, mániákusan keresett valamilyen papírdobozt, amit állítólag az unoka-fivérének, Hermann Döhringnek adott volna át megőrzésre, ám Isolde semmiféle papírdobozról nem akart tudni, a környéken semmiféle tábor nem létezett.

Létezett, hiszen azt senki nem tagadta, hogy Gerhardt őr volt és megtébolyodott a keresésben.

Létezett, ismételgette közönyösen egy vadidegen hang, amely elől nem menekülhetett volna el.

Ült az ágyban, s úgy érezte, azért kell ilyen csökönyösen fabulálnia és hazudoznia, mert nem tudhatja, ki ő. Ki vagyok én, ha létezett egy ő, akinek több személye volt. Igaz viszont, hogy Hermann Döhringet a saját tanyája előtt ölték meg azon a reggelen, bár soha nem derült fény rá, ki tette. Fény derült, hogyne derült volna fény rá. Majdnem mindenre fény derül. Csakhogy akkor honnan vettem ezeket az ikertestvéreket. Miért gyanúsítom gyilkossággal az egyiket, miért mondom a másikról, hogy a Revieren égett el. Azért találta ki az álma, hogy ne tudjon különbséget tenni, s felelőtlenül ingázhasson kettőjük között. Az ikerhúga miatt találta ki az álma, aki miatt lányként nézett önmagára, és a mai napig nem tudta és nem is akarta kettőjüket rendesen elválasztani. Hiszen azért akarok filozófiát és pszichológiát tanulni, hogy egyszerre mindkét nézetből átláthassam az ilyen trükkös dolgokat. Ha egyszer nem értem, panaszolta tovább sírós hangon az álma, kiáltozott, hogy nem érti, nem érthetem. Mégis álomból eredő tudása bizonyult erősebbnek. Testében érezte elcsigázott, halálra szánt testüket, mindkettőét. S hogy élnek, ez egyetlen mentsége lett. Ami azt jeI. kötet 183lenti, hogy valakiket viselek magamban, akik nem én vagyok, és olyan időkbe és helyekre nézek velük vissza, amelyek velem meg sem történhettek, vagy olyan időkbe pillanthatok előre, amelyek be sem következhetnének nélkülem senkivel.

Ettől a magyarázattól aztán zavarodottan forgathatta a fejét, mert tudta, hol van, mégsem értette.

Pedig teljesen józanon az jutott eszébe, hogy én talán, aki mindezt gondolom, nem én vagyok. Valaki mások élnek bennem, akiket nem ismerek, vagy a halálukkal egykor talán velem távoztak el. Mintha álmában keresné közöttük a saját evilági énjét, ám fölriadt a sok szar miatt, s érzi, bármennyire szeretné kiválasztani e sok közül, ő nem ő, nem talál rá, nincsen sajátja, nincsen énje és nincsen ő.

Legfeljebb az ikerhúgát találja, s valószínűleg ezért idegenkedik tőle annyira.

Nem értette, mitől érzi az erős szarszagot, s akkor ki érzi mégis.

Szarral lett teli az álmom. De nem tudta egyetlen magyarázatként elfogadni a saját empirizmusát.

Elméjében előbb úgy próbálkozott kitérni a probléma elől, hogy filozófiai problémaként fogta föl, ami azonban közel sem adott magyarázatot arra, miért érzi valóságosan az átható bűzét.

Ami ugyan nem lehet a világ egyetlen magyarázata, de amitől végül is megérezte, hogy van valaki még itt, aki meleg, vastag szarban ül az idegen ágyon, és empirizmusról gondolkodik. Isolde ágya volt. Magam alá szartam, vagy ezt is álmodom. Ennek a valakinek tele van a segge nyílása, illetve a lágy fos tócsájában van egy keményebb, kövérebb hurka, benne a segge nyílásában, a pizsamában.

Nem lehet.

S akkor kinn a tanyán nem Döhring szart volna be, amikor az ikertestvérem megölte. Hiszen Döhring én vagyok. Vagy nem az ikertestvérem szart be, amikor vissza akarták rángatni a sövény tetejéről, és szöges lécekkel ütötték a fejét és a hátát. Nincsen semmiféle ikertestvérem. Hogy ne lenne. Én egy másik Döhring vagyok. Aki a saját szaI. kötet 184rában ül, miként egy kisgyerek. Holott ezt már egyikünknek sem szabad. Megverik érte. Az ikertestvéremet pedig csak azért találta ki az álmom, hogy mégse én legyek, vagy megölhessem magam, ne legyek az ikerhúgom, vagy valamilyen ürüggyel megölhessem végre őt, ne csak én legyek áldozat.

Micsoda zagyvaságokkal foglalkozol.

Hallotta, amint az éjszakai visszfényektől derengő szobába üvölt bele a hangja.

Erezte, bár nem merészelt volna felugrani, nehogy ez a kövér hurka kicsússzon, le a lába szárán, s végigcsorogjon a fos. De akkor vajon mit tegyen, mit tegyek, kiáltotta magában kétségbeesetten.

Nem volt tudomása olyasmiről, hogy ép, egészséges, felnőtt emberek álmukban beszarjanak.

Mentő ötletként legfeljebb az jutott eszébe, hogy talán a sok aszalt alma, a sok aszalt szilva tette meg a magáét.

Éhező embernek semmiféle szilárd táplálékot nem szabad ilyen nagy hirtelen magához vennie.

Ám a mentő ötletet is azonnal el kellett vetnie, hiszen nem szarhat be attól a szilvától és almától, amit álmában tömött magába.

Hiszen csak álmában éhezett.

Amitől végül is megérezte, több haladék nem volt, hogy van valaki még itt, aki meleg, vastag szarban ül az idegen ágyon. Magam alá szartam, netán ezt is csupán álmodom. Ennek a bizonyos valakinek van tele a segge nyílása, illetve a lágy fos tócsájában ül az illető, de van egy keményebb, kövér hurka a segge nyílásában, pizsamában vagyok.

Bármilyen nagy volt a baj, s hiába nevette ki önmagát a nyomorult mentőötletek miatt, mégis az álom valósága maradt a reálisabb. Talán épp azért, mert Isolde ágyán, Isolde hálószobájában érte el a szégyene.

Gyalázat.

De olyan összefüggéseket tett világossá, amelyeket ez idáig nem csak ő, hanem a családjában senki sem érthetett, és egész Németországban sem érthetett senki. Még azt is megérthette végre, hogy ezért nem beI. kötet 185szélhetett álmában németül. Inkább egy másik ember legyen. Meg kellemesebb volt a gyalázata elől visszamenekülni az álmába, mely ébersége ellenére sem hagyott fel a munkájával. Valósággal rákényszerítette magát az álom, akárha csábítón azt susogná, ha akarod, kicsim, akkor még mélyebbre vezetlek le. Világos, a mai napig azért olyan gyanútlanok a többiek a papírdoboz ügyében, mert valóban ártatlanok.

Isolde egyedül volt, amikor a gyümölcsaszalóban megtalálta. Ki más találta volna meg.

Alig létezhetett valami, ami ennél világosabb.

Azt is érdekesnek találta, hogy álma átdolgozta a rokonsági kapcsolatok rendszerét. A dédapjából, akit alig ismerhetett, nagyapát csinált, a fivérekből pedig unokatestvéreket. Isoldét szintén úgy mutatta be az álom, mintha az unokatestvére lenne, holott a nagynénje volt. Világos, Isolde nagynéniként megtartotta magának a titkát, de a család általános vagyoni helyzetétől lényegesen elütő pályafutását az álomból lehetett megérteni.

Mintha ismét álmodott volna, miközben éberen ujjonghatott, hogy végre meglelte a magyarázatot.

Isolde apja átvette a papírdobozt, kikerekezett a tanyára, ott elrejtette, ám másnap reggel három lágerből szabadult fogoly a háza előtt megölte. Amikor Gerhardt Döhring négy év múltán visszatért a hadifogságból, nem fogadta el tőlük a kétségbeesett magyarázatot, miszerint minden bizonnyal ők vitték magukkal ezt a rejtélyes papírdobozt, s a család tagjai nem tudnak semmiről. Miként tarthatta olyan ostobának a saját bátyját, hogy a papírdobozt ne rejtette volna el tisztességesen. Akkor meg valahol meg kell lennie. Olyan ostoba módon nem rejthette el, hogy a nyomorult foglyok azonnal megtalálják. Nem egyszer forgatták fel vele az egész tanyát, pincét, padlást, kéményeket kopogtattak, padlót, falat. A fészerből kétszer hordták ki a fát, vissza. Az aszalót legalább háromszor átkutatták. Nem véletlenül. Gyanúsabb helyeken ástak. Gerhardt mégsem akarta elfogadni a rideg tényt, hogy nincs, nincsen sehol semmiféle papírdoboz. A családban számon tartották a ház valaI. kötet 186mennyi lehetséges és tényleges rejtekhelyét, az aszaló falában már száz évvel előbb épp ilyen célra csinálták a mélyedést, a papírdoboz mégsem volt sehol. Arra ki gondolhatott, hogy alig két héttel Gerhardt Döhring hazatérése előtt Isolde találta meg, egy gyereklány.

Alig telt el néhány hét, miután visszatért, s Gerhardt Döhringtől már az egész város rettegett. Holott a papírdobozról idegenek nem tudhattak semmit.

Az utolsó háborús hetek rendellenes eseményeivel kapcsolatban, mindenféle felhatalmazás nélkül, titkos vizsgálatokat folytatott. Nem egyedül, hanem két jó barátjával és a sedani hőssel, a saját apjával együtt csinálta, aki mégiscsak jogász volt, s akinek sebhelyes arcán már kicsi gyermekkorától az idegen és ellenséges világ történetét figyelte és tapogatta. Négyüknek az volt a véleménye, hogy a megszállás ténye utólag nem szentesítheti a főbenjáró bűnöket, a parancsmegtagadók, a hazaárulók, a szabotőrök vagy a dezertőrök nem kerülhetik el a méltó büntetésüket. Ezeket az ügyeket a megszállók háta mögött, a lehető legnagyobb csöndben, nekik kell elintézniük. Azon dezertőrök közül, akik szerencsésen átvészelték a megszállás első éveit, ketten nyomtalanul eltűntek, s hogy eltűnésük okához kétség ne férhessen, egy harmadikat holtan találtak. Volt még egy sötét ügy, amelyet Gerhardt Döhring föltétlenül fel akart deríteni. Ha egyszer a két kórházbarakkot rendesen fölgyújtották, akkor miért nem égett le, s hogyan szabadulhattak ki foglyok belőle. Mániákusan kereste a kérdésre a magyarázatot, miként a papírdobozt.

Álmában azonban, a családi vélekedéssel ellentétben, be kellett látnia, hogy Gerhardt Döhring nem tébolyult volt. Saját történetének ki-kerülhetetlensége kínozta, s csupán az elfogadható megoldások hiánya kergette később őrületbe. Gyilkosságokkal nem lehetett megváltani a vereséget. Most ezt teljesen világosan látta, amitől viszont saját friss tudásának elviselhetetlenségét élte át. Ezzel a tudással fogja követni az őrületbe a bácsikát, aki benne él.

Évente kétszer fűtik föl a gyümölcsszárítót.

I. kötet 187

Ha sok a gyümölcs, akkor az egyik felfűtés a másikba ér, s a kettő összevéve akár egy teljes hónap lehet. Az évente kétszer átizzított papírdoboz a negyedik évben minden további nélkül lángra kaphatott a mélyedésben.

Döhring két leánya közül Isolde utálta jobban a házimunkát.

Apjuk rettenetes halála óta minden nehezebb munka az egyetlen fiúra maradt. Az özvegy igyekezett hármuk között egyensúlyt tartani. Mindig Isolde nyomában volt, nem engedte, hogy a másik kettő rovására lazsáljon, s így aztán azon a télen is őt küldte ki egyedül a tanyára, tegye rendbe a szárító rácsokat. Ez nem olyan munka, amihez feltétlenül két ember kéne. Ha pedig fél, akkor győzze le. S amint húzkodta ki a rácsokat, az egyik tepsin, amelynek a kicsorgó levet kellett felfognia, néhány csillámló tárgyat talált a papírdoboz elszenesedett foszlányai között. Nem tudta mire vélni. A nagy halom aranyat néhány perc múltán a mélyedésben találta meg. Napnál világosabb, hogy ki és milyen körülmények között rejthette el.

Életében először biztos volt a dolgában.

Pedig rettenetes dolgok történtek miatta.

S a rettenettől, hogy olyan dolgokat láttat vele a szörnyű álma, melyek értelmét ez idáig senkinek nem sikerült fölfednie, végleg fölriadt.

Amikor ténylegesen meglátta maga körül a városi éjszaka sárga és vörös visszfényeitől derengő hálószobát a nyitott ajtajával, egy kicsit még reménykedett, hogy a beszarás az álmához tartozik.

Csakhogy a bűzével együtt a valósághoz tartozott.

Térdéig húzta fel a csíkos pizsamanadrág bő szárait, összefogta, így lépett ki az ágyból, csupán a térdéig csuroghatott. Épp elég maradt az ágyneműn. Kicsi lépéseket tett, magát a hurkát, fenekének két pofája közé szorítva, sikerült néhány lépésnyire elvinnie, de amint elérte a közeli fürdőszobát, kihullott, szétomlott, s a darabokat a nadrág fossal teli, összefogott szárából kellett a kezével kihalásznia.

Akkor viszont már minden csurgott és kenődött, akár egy brutális gyilkosság után a vér.

I. kötet 188
Le nu féminin en mouvement

Torkig volt velük.

Világosan látta, hogy a saját magától megkövetelt erényesség, a hűség és a ragaszkodás valójában szemérmetlen képmutatás, hazugság és gyávaság, egyszerűen buzi vagyok. Hangosan kellett volna kimondania.

A férfiakat bámulom, ezt most bevallotta magának.

Mégsem vádolhatta meg magát semmivel.

Inkább úgy volt igaz, hogy nem ismerte ki magát a nőkön, s bár semmi mást nem keresett, mint a társaságukat, rettegett tőlük. Nem tudta volna megmondani, hogy mitől retteg, s igen nehéz lett volna megrajzolnia rettegése hegy- és vízrajzi térképét, de addig figyelte, mit csinálnak a férfiak, s vajon ők is így rettegnek-e, vagy mitől olyan szerencsések, hogy nem rettegnek, amíg nem tudott másra figyelni.

Leplezetlenül láthassa őket, ne legyen olyan, amit ne tudna róluk, ők hogyan csinálják, ezt kívánta tudni, ezen kapta önmagát.

Minden egyes férfi izgalomba hozta.

Ócska kis hazudozó vagyok, gondolta ugyanakkor ijedten, mindig is az voltam, lehelte az ablak üvegére félhangosan, miközben semmi másra nem vágyakozott jobban, mint hogy átmenjen a körúton, és megszólíthassa azt a nőt. Talán attól rettent el ennyire, hogy valaki, hirtelen, egy ismeretlen, a puszta létével esetleg élvezetet szerez neki. Aki iránt nem érez semmit, akit nem szeret, miként szerethetné, ha nem ismeri, de szerelmes belé. De akkor miként lehet valaki szerelmes. Meg akarja szerezni. S akkor ennyi lenne a nagyra tartott szerelem. Nem csak én, mindenki önző, hazug, gonosz.

Nínó is, mindenki, minden nő áruló, született árulók.

De ilyen mondatokkal sem tudta helyére tenni a saját árulását, mert amint hangosan kimondta, hogy nem akarja, elege van a halálból, még mélyebben idézte föl mindazt, amit jobb lett volna elfelejteni.

I. kötet 189

Mintha kiáltozva kérdezné, minek kellett Nínót ezzel a másik hülye kurva nővel elengedned, miért nem mentél te magad vele, ám a kérdés valójában azt jelentené, miért ilyen nyomorúságos az életed. Bármiként tiltakozzék, a halál a nagynénje kezével nyúlna utána. S hiába mentegetné önmagát, hogy Nínót sem érdekli ennek a vén fasisztának a halála, hanem csak az undok és gonosz fiacskájának az öröksége, semmi más.

Valószínűleg csak vágy, illúzió vagy ócska számítás, ha azt gondolja, hogy lenne egy pillanatnál tartósabb kapcsolat az emberek között. Röfögő disznók valamennyien. És akkor ezt nevezzék szerelemnek, amikor röfögve henteregnek a pocsolyában, s ezt tartsák többre mindennél.

Nem megyek. Sehová nem megyek. Nem.

Akkor is ezeket a szavakat őrölte magában, amikor már jó ideje becsapódott a két nő mögött az előszoba ajtaja, s végre teljes csönd lett a lakásban.

Ilona nem moccant, de jelenléte vagy hiánya különben sem számított. Úgy átnézett rajta, akárha nem létezne. Ilona sem volt más a szemében, mint minden ember, született áruló. Született cseléd, egy kurválkodó nőszemély, aki nem tudja kezébe venni a saját sorsát, hanem másoknak bérbe adta.

Megint az ablak üvegéhez döntötte homlokát. Az égbolt súlyai fényesen vonultak át a sötét járdán.

Sehová, érted, sehová. Meg kellett győznie magában Nínót a saját igazáról.

Nem megyek.

Odalenn még mindig várta őket a megrendelt taxijuk.

Vajon mit csinálnak ennyi ideig a lépcsőházban. Mintha elfelejtenék, miért is kéne sietniük. Ilona a legtávolabbi utcai szobában, a professzor elhagyott díványára dőlve sírt. Most aztán nyugodtan elsirathatja a saját tönkrezúzódott életét. Jól esett hallani a kis vinnyogásait.

Odalenn a ház előtt a viharos szélnek feszülve sietett át a két nő. Erre várt. Ember nem járt sehol, ameddig a szem ellátott, üres volt a I. kötet 190körút, üres maradt az Oktogon. Menjenek. Sehová nem megyek. Ezekkel az értelmüket veszített indulatos szavakkal búcsúztatta őket, holott világos, hiába hazudozott önmagának. Sehová. Amint eltűnnek, azonnal veszi a kabátját, megy. Nincsen többé mire várakoznia. Végre megszabadult. Vállal minden kockázatot. Tulajdonképpen nehezére esett vén fasiszta disznónak nevezni a haldoklót, a megnevezéssel mégis fölszabadította önmagát. Szakított a családjával.

Ki tudta végre mondani magában, hogy szakít, ezzel a szóval támogatta a lázadást, illetve belátta, hogy nincsen visszaút.

A fiatalabbik nő valósággal nekidőlt a szélnek, oldalazott, ellenkezett, az idősebb, akárha egész testével védekezne, magába görbedve, önnön magát menekítve sietett előre. Mindketten kalapot viseltek. Gyöngyvér amolyan kemény kis kalapocskát, némi csipkével felékesített kerek dobozt, amit pillboxnak neveztek, Erna asszony puhát, bolyhosat, széles karimájút, nagyot.

Ráadásul a szél állandóan változtatta az irányát, hol északról tört be a városba, s akkor az Andrássy úton söpört végig, hol nyugatról, a budai hegyekből csapott le, és akkor a körúton csapkodott. Kesztyűs kezükkel kellett a kalapjukat lefogniuk. A retiküljüket szintén egyformán szorították a mellükhöz. Erna asszony a rövid perzsabundát fogta össze a mozdulattal. Gyöngyvér bőszabású, hosszú, fáradt ibolyaszínű kabátjának volt egy nagy díszgombja, közvetlenül a kerek gallér alatt, ám ha a mellén is nem fogta volna fel valamennyire, akkor nem csak szétnyitja a szél, hanem alányúl. Testüknek igen különböző volt a súlya, az állaga, a terjedelme, a hajlékonysági foka, s innen fentről nézve a járásuk mégis nagyon hasonlított.

Mindketten magas sarkú, keskeny, hosszú orrú körömcipőt viseltek, szinte tipegtek. A széllökések nyomása alatt pedig minduntalan meginogtak a nylonharisnyás lábukon.

Mielőtt elérhették volna a járda peremét, a sofőr belülről lökte ki a kocsi hátsó ajtaját, majd maga is azonnal kiugrott, hogy segítsen az idősebb hölgynek beszállni. Meglepő volt az előzékenysége, hiszen a I. kötet 191taxisok ezt az üzleti kötelezettségüket akkoriban már jó ideje nem teljesítették. A fiatalabbak már valószínűleg nem is tudták, hogy ilyesmit kéne tenniük. Nem köszöntek, nem köszönték meg a borravalót, ha pedig kevésnek találták, akkor megjegyzéseket tettek. Erna asszony csak egy pillanatra látta ennek a hozzá hasonló korú férfinak az erős vonású arcát. Amint kalapos fejét megemelte, hogy kilásson alóla, a permet az arcába vert. Mintha valahonnan ismerné.

A három ember akárha különös áldozati táncot lejtene a tompán fénylő kultikus bogár körül.

Megtorpantak, kissé súrolták, megkerülték egymást, elváltak, elhajoltak, kivártak, meghajoltak, míg végül rájuk záródtak a bogár nedves szárnyai.

A második emeleten, a csukott ablak mögött épp csak hallani lehetett ezeket a tompa kis puffanásokat.

Amint beültek, a dohánytól bűzlő kocsit azonnal megtöltötték a parfümjük illatával.

A sofőr régi vágású férfi volt, figyelmesen vizsgálódó, tréfálkozásra vagy gunyorosságra valló, vidám, világosbarna szemekkel, bár arca súlyos, keserű, függőleges barázdákkal volt teli. Ilyen szemek bizalmat keltenek. Megkopott, ellenzős bőrsapkát viselt, amelyet a szél miatt az imént alaposan behúzott a homlokába.

Úrvezetők viselték régen.

Erna asszony mégsem tudta elhárítani a kínos érzést, hogy a leszerelt ávósok fegyelmezett rendjébe tartozik. Akkor meg honnan ismerheti. Valahogy rögtön látni lehetett rajtuk, hogy ávósok. A kivetkőztetett apácák és a szerzetesek is elárulták magukat az óvatos járásukkal, a betegesen sápadt arcbőrükkel. A leszerelt ávósokról pedig mindenki tudta, hogy szigorúan összetartanak, s arra várnak, hogy visszatérhessenek, és akkor bosszút állnak.

Mikor elhelyezkedtek a hátsó ülésen, s a férfi várakozásteljesen hátrafordult, nem voltak többé kétségei. Ez egy kiöregedett ávós. A hüvelykujjával kipöccintette a homlokából a sapkáját, kérdezte, hová I. kötet 192menjenek. Ki tudja, mit tett már az életében. Tudni lehetett róluk, hogy készenlétben állnak és nagyon befolyásosak. Nem volt csúnya ember az őszülő kis bajuszával. Túl szép ajka van. Kellemetlen, milyen kellemetlen egy ilyennel utaznia, így morfondírozott magában, mint aki emlékezetében óvatosan megpendíti a rettegés ismerős húrjait.

Vagy mégiscsak nyilas.

A Kútvölgyi kórházba megyünk, kérem, szólt előre egészen másféle hangon, mintha az orrán át bocsátaná ki a hivatalos közleményt.

A sofőr vidám pillantása nem moccant. Ezt a hangot érezhetően nem akarta így elfogadni.

Megkérdezte, hogy ott aztán végeznek-e.

Szemzugából nyíló ráncai valósággal rásugároztak az arcbőrére.

Igen kérem, ott végzünk, hangzott Erna asszony barátságtalanul rövid válasza, s hogy ne kelljen ezeket a tolakvó, személytelen és átható pillantású szemeket látnia, gyorsan el is fordult.

A sofőr indított, a kocsi eltávolodott a járdától, áthajtott a téren, ám a feszültség közöttük maradt, és a sofőr a visszapillantó tükörben gyorsan fölmérte a másik nőt is.

A másik nő megértő, tartózkodásba burkolódzó, enyhén szenvedő félmosolyt lebegtetett. Nem nagyon lehetett megállapítani, hogy miféle. Olyan benyomást tett rá, mint aki tudatni szeretné, hogy egész odaadó lényével Erna asszonnyal lesz minden elkövetkező pillanatban. Bár látható maradt, hogy szerepet játszik, s Erna asszony ebben végül is nem talál semmi kivetni valót.

Túl közel ültek. Még nem történt meg velük. Ami valamelyest mindkettőjüket zavarba hozta. Testükkel nem is fordultak egymás felé, mint akik őrzik a távolságukat. Jól játszotta a szerepét. Erna asszony, minden ellenérzésével együtt, bámulta ezt a fiatal nőt. Még egy kicsit féltette is, olykor tán irigyelte a fiától, rövid pillanatokra. Meg azt is tudta, hogy nagyon sokáig nem tarthat ez a viszony, és előre sajnálta a fiatal nőt a várható szakítás bonyodalmai miatt. Olykor kicsit besegített, hogy a szakítás minél előbb bekövetkezzék. Óvatosan, de azért állandóan érzékelI. kötet 193tette a fiával, hogy ez a nő azért nem hozzá való. Ha valaki ennyire alacsony sorból származik, ennyire nincsen senkije és semmije, mindenféle tisztességes neveltetés híján mégis ilyen kifogástalanul öltözik, viselkedésében pedig legalábbis igyekvő, akkor, legyen bármilyen butuska, csak rendelkeznie kell valamilyen tehetséggel.

Valamit nagyon tud, amihez a fia ragaszkodik. Nem lehet tőle elvitatni. Persze nem tudott úgy gondolkodni a képességeiről sem, hogy ne érezze rögtön mindennek az ellenkezőjét. Egy kaméleon, mondta magában. Egy közönséges kis dög, aki primitív eszközökkel álcázza a mohóságát és a haszonlesését.

Vigyázni kell vele.

Tekintete azonban nem tudott betelni a fiatal nő testével, s erről a legjobb barátnőinek részletesen beszámolt.

Az volt az általános tapasztalata, hogy veszélyes dolgokról jobb azonnal hangosan beszélni. Barátnői hahotáztak. Nínó mit ki nem talál, micsoda újabb eszkapád.

Egy érett női testről nyíltan beszélni, ez sem a Gerbaud-ban, sem az Abbáziában, sem a margitszigeti Casinóban nem tartozott a konvencionális társalgási témák közé.

Végül is sehol.

De hiába beszélt róla hangosan, mégis utat tört az állandó idegenkedése. Micsoda nyomorult kis kaméleon. Csodás alakja van, tökéletes a megjelenése, ez pillanatig sem vitatható. Még ha nem is mondhatta volna róla, hogy szép. Nem szép. Istenem, a nyomott kis homloka rögtön elárulja, hogy honnan jön. Szellemi képességeiről jobb nem beszélni. Jelleme sem kikezdhetetlen. De hiába keresett volna rajta ízléshibát. Ami tulajdonképpen bosszantotta Erna asszonyt, akinek széleskörű művészettörténeti műveltsége és alapos képzettsége volt, korábban műbecsléssel foglalkozott, s így barátnői körben a szépészet ügyeiben amolyan szakértőnek számított.

Valójában nem a fiatal nő hibátlan ízlése nyűgözte le, hanem ennek az ízlésnek az aszkétikus jellege, a száraz takarékossága. Nem tudott I. kötet 194úgy ránézni, hogy ne becses tárgynak lássa, amelyre vigyázni kell, s éppen, mert jó érzéke volt a becses műtárgyakhoz.

Mintha száraz és érdes lenne a felszíne, odabenn ízes nedvektől duzzadozna. Mintha egy föld mélyén meghúzódó titkos ér táplálná a nedveivel. Gazdag oázis a szélfútta sivatagban. Futóhomok alatt megbúvó tóka, titkos vízszem.

Arra lett először figyelmes, hogy a nő nem hagy szét semmit a lakásban, miként összes eddigi hisztérikus és kaotikus, néha csak hetekre, olykor mindössze napokra beköltöző elődei. Ellenkezőleg, alig hagy nyomot. Feltűnően keveset eszik. Alig van holmija. Olyan hatást kelt, mint aki gazdag ruhatárból válogat. Helyesen választ. Mások hol falánkságuktól, hol bizonytalanságuktól vezetve halmozzák maguk körül a tárgyakat, az egész kényes és sötét műkereskedelem erre az érzelmi labilitásra épül, ő ellenben valószínűleg már a vásárlásainál tévedhetetlen. Azt az egyetlen darabot veszi, amit másoknak olykor egy egész életen át nem sikerül kiválasztani. Figyelte, nem titokban zabálja-e teli magát, nem hamis aszkézissel, képmutatással van-e dolga, de nem.

Mindenki arra vágyik, hogy tévedhetetlen legyen. Erna asszony sem tudta megállni, hogy ne egyen jó sokat, különösen a szószokat, a fűszeres szaftokat imádta, lerágni a csontokról a cobákot, kiszívni a csirkecsontokat, friss kenyérrel kimártogatni a fagyott pecsenyezsírt, vagy a kenyér ropogós héjával lekanalazni az aludttejről a sárga tejfölt, meg a sok édes öntetet, a madártejet.

Elég messzire ment a kíváncsiságával. Szerette volna ennek a komoly aszkézisnek a titkát megfejteni. Mindenféle ürügyet talált rá, csak hogy kinyitogathassa a szekrények ajtaját, amelyekbe Gyöngyvér a beköltözése után egy szempillantás alatt elpakolta minden kis holmiját. Szólt Ilonának, csak hagyja, vasaljon nyugodtan, ő majd mindent szépen elrak a helyére. Ilona némán húzkodta a vállát, s a háta mögött pofákat csinált, mert nem tudta mire vélni Lehrné váratlan buzgalmát. A szekrényből rátörő ismeretlen illat arról a szinte kínos takarékosságról tanúskodott, amiről a hajlékony teste. S mivel nem egyszer tette, nem kétszer, hanem I. kötet 195csaknem rendszeresen utánanézett, akárha szemmel kéne tartania, hogy Gyöngyvér holmijai között milyen események zajlanak, lassanként Ilona is sejteni kezdte, hogy mit művel a ház asszonya.

Valami olcsó és jelentéktelen kis kölnit használt, mégis el kellett ismernie, na, ezt aztán eltalálta. Csaknem túlzó édesség járta át az illatot, amely egészében mégis inkább száraz volt, fanyar, úgy hatott a bőrén, mintha szikkadt nyári füvekből és napon szárított fűszerekből származna az édessége. Azonos volt a testi adottságaival, miként öltözködésének stílusa. Ez volt az őrületes benne, s bizonyára a fiát is ez kábította el.

Erna asszony a nyaki ütőerén érezte a szíve dobbanását, mikor megnyitotta ennek a szekrénynek az ajtaját. Nem volt jogosulatlan, hiszen a fia itt tartotta az ingeit. S bár sejtette, hogy szívének kifejezetten árt egy ilyen mélyről feltörő izgalommal, meg nevetségesnek is érezte, mégis csinálta. Ha nem ezekben a ruhásszekrényekben, akkor Gyöngyvér cipői között kotorászott, kinn az előszobában.

Gyöngyvér lábfejének, miként a száraz lényeknek általában, bizonyosan nem volt illata.

S inkább a saját megnyugtatására szólt Ilonának, hogy ezt vagy azt nem találja.

Nem is taposta ki a cipőit, különös irigységgel töltötte el a kecses lábfeje.

Arról a csiszolt üvegből készült, lapos bonbonierről is lepattintotta a domborított ezüst fedőt, amelyben Gyöngyvér az olcsó kis bizsuit helyezte el, meg néhány szegényes ékszerét. Nézte ezeket a vékony kis ékszereket, amelyeket a korábbi lovagjaitól kaphatott. Levedlett életek elhullott hámjait pillantotta meg. A szép bonbonier azon tárgyak közé tartozott, amelyeket az árverési leltározást megelőző éjszakán még ki tudott menteni a nagyapja jászhantai kastélyából. Csupán az ujjával túrt bele, hogy mindent láthasson, s közben szégyenkezve kuncogott, hogy amilyen kíméletlenül fukar és garasos, az ő fia biztosan nem fogja gyarapítani ezt a szegényes kis gyűjteményt. De nem vett ki semmit, mert egyetlen nem akadt, amelyen lett volna mit megszemlélnie.

I. kötet 196

Lelke mélyén azért szerette volna, ha lenne egy menye, akár ilyen. Csak ne ilyen üresfejű. De még a saját ellenkezése is bizonyos élvezettel töltötte el.

Olyan testi érzet, mintha a fia titkos örömét élné át, vagy legalábbis értené.

Most is milyen ügyesen takarja a csinos kis kalappal a csúnya homlokát.

Gyöngyvérnek tényleg nem volt előnyös a homloka. Domború, közel sem aránytalan, ám a haja szerencsétlenül belenőtt, s ezzel tényleg nem tudott sokat kezdeni. Ahhoz azért nem volt elég nagyvonalú homlok, hogy frufrut fésülhessen rá. Erna asszony figyelmét persze nem kerülte el, hogy néhanapján ilyesmivel próbálkozott. A sűrűn benőtt haj sötét szálai vaddá tették a küllemét, bizonyára ezt a vadságot nem tudta elfogadni, amikor kozmetikai beavatkozásokkal próbálkozott, gyantával tépette ki a fölöslegesnek tekintett szálakat, akkor azonban, alig hogy behegedtek az erőszak okozta véres kis kráterek, máris kiütköztek a sörték friss hajtásai.

Sötét árnyék a homlokán.

Gyöngédségre, érzékenységre, finomságra vágyakozott, finomkodott és érzékenykedett, és amit nem sikerült megszereznie a kis ostobának, hacsak nem véletlenül, azt a küllemével igyekezett megközelíteni. A kis turcsi orrával persze végképp elárulta, hogy intelligenciából mennyit kapott a kis lelenclány. Ami Erna asszonyt már csak azért is elégedettséggel töltötte el, mert a fiatal nő iránt érzett kitartó testi vonzalma olykor annyira megzavarta, hogy tényleg gorombább, elutasítóbb vagy éppenséggel gonoszabb lett vele, mint amennyit a saját ízlése szerint megengedhetett.

Mindennek volt egy kevésbé közönséges, árnyasabb oldala, egy bensőségesebb térképe. Még kislányként fedezte föl magában ezt az előre megrajzolt térképet.

A jászhantai kastélyból vitte valahová a homokfutó, talán ki az állomásra, s éppen ráfordultak a hosszú szilfasorra. Akkor telepítették az I. kötet 197allét, amikor a csinos kis kastélyt építették, a nyolcszázas évek elején. Azóta az allé fái termetesre nőttek, már ki is kopaszodtak valamennyire, s ő a fák tornyosodó hegyén át nézhetett a tiszta nyári égre.

Kesztyűs kezét elég hosszú pillanatra rátette Gyöngyvér kesztyűs kezére, csak könnyedén. Ám amint megérintette, súlya lett az érintésnek, mintha a másik kéz várt volna rá. Úgy érezte, egymásba lehetne kulcsolódniuk.

Gyöngyvér, kisleányom, szerette volna mondani. Ha kimondaná, s már a gondolatától elfulladt, akkor nem csak hamis lenne, hanem sokféleképpen lehetne félreérteni, s így a szokásos színjátékok egyikének csupán egy újabb képtelen jelenetét játszaná el. Pedig így gondolta e pillanatban. Tudatán áttört saját kislányának hiánya, s vele a bűntudat. Nagy lány volt már, amikor elhurcolták, az első egyetemi évében hurcolták el a kislányomat, bár még vastag copfot viselt. Két rettenetes héten át minden követ megmozgattak, hogy visszaszerezzék a Melinda-úti Gestapóról. Minden követ talán mégsem. Megjelenése valamiként ráfonódott Gyöngyvér érett küllemére, mert nem lett asszony belőle.

Soha nem történt meg vele, amiben ez a buta nőszemély feltehetően dúskál a fiával. Talán így a jobb.

Mégsem tudta megbocsátani, sem magának, sem másoknak.

Legfőképpen pedig a haldoklónak nem tudta megbocsátani. Minden értelemben az ő lánya volt, mégsem mentette meg.

Ami a testük között áramlott a kesztyűs kézen át, nem volt föltétlenül azonosítható az anyai szeretettel. Ha ilyen könnyen le lehetne zárni a megszakított áramot, gondolta hirtelen. Volt valamennyi belőle, hiszen a nő a fiához tartozott, s neki már csak hivatalból is, mint anyának, éreznie kellett valamit abból, amit a fia attraktívnak tekint ebben a nőben. Illetve ahhoz az érzethez sem hasonlított, amit férfiak láttán jó ideje nem érzett már.

Idővel valamiként átalakultak benne vonzalmainak arányai. Saját kislányának emlékét gyalázná meg, ha ezt az idegen nőt a gyermekének I. kötet 198nevezné. Talán már azon a térképen ki volt jelölve, hogy mégiscsak meg kell tagadnia, amelyet kislánykorában látott az égen a fák koronáival.

Még mindig, örökre, mindhaláláig fegyelmezettnek lennie, s hiába kérdi, hogy miért ne veszíthetné el az eszét legalább egyetlen egyszer még.

A másik kéz e sokféle érzéstől felzaklatottan persze megrebbent, Erna asszony kicsi, immár beráncolódott szegélyű ajka ugyanígy megreszketett. Tehetetlenül és éhesen, egymás pillantását kerülve és keresve nézték egymást, miközben a kocsi az üvegnek verődő esőpermet zajával robogott az üres körúton.

Nem tudom, miként alakul a délután, mondta, már csak a sofőr miatt is egészen halkan, miközben a fiatal nő kesztyűs kezét szorította. A sofőr, akit a furcsa arcával és a mutatós termetével nem volt hová tennie, láthatóan figyelte őket. Nem is tudhatom, folytatta, és ügyetlenül elcsuklott a hangja, de valamit igazán ki kell találnom. S hogy a váratlan érzelmi áradással Gyöngyvért ne riassza el, meg ne is szolgáltassa ki magát neki, nem csak fölsóhajtott, hanem felhúzódó felsőajakkal, miként egy kínjában vagy örömében vicsorító állat, fel is nevetett.

Sóhaj és nevetés egymást követték.

El nem hiszed, Gyöngyvér, igazság szerint nincsenek feketéim.

S amikor kimondta, elég erőt érzett magában, hogy a kettőjük között támadt áramlást megszakítsa. Mint aki elnézést kér, jelzi, a rövidke pillanatot a másiknak nem kell komolyan vennie.

Van még ugyan egy nagy szerep, amelyet szívesen eljátszana.

Majd máskor.

Most józan hangon kell folytatnia.

A Belvárosba mindenképpen be kell mennem, ha csak egy rövid órácskára is. Igazán örülnék, Gyöngyvér, ha el tudnál kísérni. Van cipőm, van táskám, van kabátom, tulajdonképpen mindenem van, de fekete harisnyám például egyáltalán nincs. A fekete végül is nem színem. Illetve hazudok. Ha nem ették meg a molyok még, akkor van egy fekete bársony koktélruhám, és van egy fekete taft kiskosztümöm. Ezek I. kötet 199nem igazán zárt ruhák, s így az alkalomra használhatatlanok. Megérted, hogy egyedül most nem lenne figyelmem ilyesmire.

A te ítéletedben ellenben biztos vagyok.

Gyöngyvér nem sietett a válasszal, hallgatott, vagy nem értette a szcénát, de finom, fájdalmas mosolyán mit sem változtatott. Annyi néma és alattomos megaláztatás után ez a váratlan bizalom olyan volt, mint egy még alattomosabb támadás, megbénította. Mélységesen megbotránkoztatta, hogy férje várható haláláról valaki így beszél, ilyen nyíltan, szemérmetlenül, brutálisan. Tudatosan föl sem mérhette, hogy Erna asszony hol mindenütt jár, mi mindent érint, hiszen túl sok volt, amennyit öntudatlanul is átélt belőle. Az ismerősen erős vonzalom és az ismerős közelség, amit nem tudott elhárítani. Különben sem tudott egyszerre több dologra figyelni.

Amikor Ágost vagy korábban más férfiak fölhívták az óvodában, ő pedig épp a gyerekekkel játszott vagy énekelt, s valaki beszólt, menjen már a telefonhoz, akkor nagyon kellett figyelnie, hogy értse a másik embert a vonal túlsó oldalán. Oly távol került tőle reggel óta, akárha nem is lenne másik élete.

És fordítva.

Ha esténként társaságba mentek, a Fészekbe mentek, vagy bárhová, s ott ismeretlenek megkérdezték tőle, mi a foglalkozása, akkor mondta ugyan, hogy óvónő vagyok, ám hirtelen nem tudta volna megmondani, hogy ez mit jelent. Alig telt el néhány óra, mégsem jutott eszébe, hogy mi a csudát művelt ő ott. A különböző dolgok között egyetlen pillanat alatt fölemelkedett lelkének nagy fala, vastagabb volt, mint a kínai. Mert ha nem történt valami, akkor valami egészen más történt, s az előbbi már nem volt látható. Állandóan rettegett, hogy nem érti, mi történik vagy mi történt. Az volt a benyomása, hogy mások nem érthetik, hogy ő nem érti. Titkolta, hogy a különböző minőségű múltakból ilyen nehezen ér a jelenbe. Nem értette, mások miként kapcsolják össze magukban ezeket a különböző dolgokat meg időket. S ezért valójában sehol másutt nem érezte otthon magát, csupán a gyeI. kötet 200rekek között. Állt ott a telefonnál, hallgatta az ismerős hangot, amelyhez nem tartozott sem arc, sem tekintet, csak egy esetleges név és a puszta érzet.

Hiába éltek mintegy fél éve közös fedél alatt, eddig a szó egyszerű, fizikai értelmében sem került ilyen közel Ágost édesanyjához. A válluk, kicsit a combjuk érintkezett, s egyikük sem csinált úgy, mintha el kéne húznia. Gyöngyvér olykor élesen észlelte, hogy anya és fia mi mindenben különböznek egymástól, máskor viszont meglepte, a meglepettség valósággal leteperte, hogy mi mindenben hasonlítanak. Most, attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptek a lakás ajtaján, nem érzékelt mást, mint a tökéletes azonosságukat. Az idősödő nő és a fiatal férfi között nem létezett többé sem testi, sem lelki különbség. Egész figyelmét lekötötte az érzet, hogy nem a kínainál vastagabb falat, hanem az ismerős vonzalmat érzékeli, a közelséget, ami nem elhárítható és mégsem tudja magáévá tenni.

Ettől olyan őrült képzete támadt, akárha az idősödő asszony lényén keresztül kéne Ágostba átjutnia.

Ágost az utóbbi hetekben csöndesen, udvariasan és kíméletlenül eltaszította őt, nem csak álmában, nem csak véletlenül. Az előző éjszakán brutalitásba fordult a küzdelem, s Gyöngyvér megérezte, hogy ez nem lesz a szokásos átmenet két kínzóan heves vita és kibékülés között, amit olykor éppen a várható hevület érdekében megkockáztatott. Az idős asszony viszont hirtelen megnyílt, s még soha nem érezte, hogy két érett ember ennyire egy anyag. Ha valahogy sikerülne Ernába átjutnia, akkor meg lenne mentve. Miközben a szörnyű fejgörcse egyre erősödött. Valósággal rácsapott a fölismerés, hogy amennyiben sikerülne, akkor ő tényleg meg lenne mentve. Többé nem arról volt szó, hogy anyának és fiának a hangfekvése, a bőrszíne, a kissé közel ülő, mélyre húzódó szemük vagy a szúrós és örökösen vizsgálódó tekintetük lenne azonos, netán megszólalásig hasonlítanának egymásra. Nem. S akkor ez lenne a magyarázat.

Gyöngyvér, minden látszat ellenére, nem volt ostoba. Igaz, amit I. kötet 201érzékeinek híradása alapján meg tudott fogalmazni magának, az jobbára laposabb, banálisabb, unalmasabb lett, egyszerűbb, csaknem primitív, hiszen jóval kevesebb, mint amennyit érzékelt. Most például azt mondogatta magában, ha sikerül az anyán átjutnia, akkor mégsem kéne elköltöznie. Amitől rettegett.

Ujjongott, miként egy gyerek, hogy őt Erna asszony menti meg.

A létfenntartási ösztön másoktól sem követel kevesebb haszonlesést. Mégis gyakran keveredett olyan helyzetekbe, mintha erkölcstelenséget, megbocsáthatatlan illetlenséget követett volna el.

Mint ahogy e pillanatban Erna asszony sem értette, hogy közeledésére miért hallgatással válaszol. Nézhette volna még a kis fájdalmas mosolyát, ám egyre türelmetlenebb lett. Inkább elfordult tőle, és a kocsi ablakain lecsorgó esőn át nézte a körút elsuhanó házait. Jól is tette, mert Gyöngyvér ajka belereszketett a tettetésbe és a fájdalomba. Rohamokban tört rá a fájdalom. Majdnem eszméletét veszítette. Olyan világos volt, hogy a férfit nem fogja elveszíteni, ez önáltatás, hanem már el is veszítette. Hiába kereste, ennek a veszteségnek nem volt magyarázata, s így kellett volna elfogadnia, értelmetlenül.

A Podmaniczky utcánál meg kellett állniuk, az ablaktörlő nyekergett és kattogott. Csak magamnak tehetek szemrehányást, dohogta magában közben Erna asszony. Én hoztam el. Tudnám, mi a fenének, miért vagyok még öreg fejemmel is ilyen ostoba. Előzékeny ajánlatokat teszek a buta libának. Hogy lehetek ilyen ostoba. Miként érthetné ez a kis lelenclány az én őrült nagyvonalúságomat.

Gyöngyvér csupán távolról érzékelte a szemrehányást, mert e pillanatban annyira lefoglalta életének talán legnagyobb felfedezése. Oda volt a rettenet, s olyan boldogság ömlött a helyére, amilyet eddig csak ez a férfi adhatott. Mintha az egyik ember testén átvezetné egy ösvény a másik ember lelkébe. Mintha Erna asszony közelségében Ágost testét jobban értené. Ezt nem csak úgy általában gondolta, hanem látta maga előtt az ösvényét, helyesebben az ösvényeket, amelyek az egyik emberből a másikba zegzugosan, de bizony átvezetnek. Ki kell válaszI. kötet 202tania egyet, rá kéne lépnie valamelyikre. A felszólításban szunnyadt valami kellemetlen sürgetés vagy szemrehányás. Hiszen már azon vagyok. Mintha valamit elmulasztana.

Elbaszom, megint elkúrom.

Érzékelte, persze, vissza kellett volna szorítania, Erna asszony kesztyűs kezét megszorítani.

Már nem nyúlhatott utána.

S akkor valami nem helyrehozható.

Alig volt tizenkilenc éves, amikor egy téli délelőttön kilépett a szegedi óvónőképző kapuján. Egyik kezében egy kisméretű koffert vitt, másik kezében egy spárgával összekötözött papírdobozt. Elindult a nyálkás decemberi utcán a párás hidegben. Kabátjának zsebében volt egy cédula, amire fölírtak egy címet, oda elmehetett néhány éjszakára. Azóta minden éjszaka fedelet kellett találnia. Ez nem csak képletesen volt így, hiszen többször érkezett úgy haza a szálláshelyére, hogy valami irodán, az ajtó előtt, egy szutykos lépcsőházban találta meg a sietősen összepakolt és kidobott holmiját, és mehetett. Ilyenkor maradt a villamos, a vonat vagy a pályaudvar, míg el nem zavarták onnan a rendőrök. Lakott munkásszálláson, elhagyott tanyán, hónapokig aludt szétnyitható ágyon egy tornaterem öltözőjében, és amiről soha, senki nem tudhatott meg semmit, szánalmas vagy éppen botrányos alakok ágyában húzódott meg, hol egyetlen éjszakára, hol néhány hétre is. Ilyenkor emelt fővel hozzá kellett járulnia, hogy a magömlésüket a testében intézzék el. Volt ágyrajáró, s amikor egy kicsit már jobban ment, akkor előbb Kecskeméten, később Budapesten, igazi albérlő lett. Innen azonban nem vezetett út tovább. Sokba kerültek az énekórák. S hiába határozta el, hogy férjhez fog menni egy pénzes pasashoz. Vagy nem talált ilyet, vagy olyan férfiakat halászott ki magának, akik nem akarták elvenni.

Volt ugyan egyetlen férfi, aki bármikor elvette volna, ezt azonban ő nem akarta, ettől undorodott, pedig az a férfi imádta őt.

Lassan csúszott ki az életkorból, amikor a lányokat még elveszik.

Ha valakivel megismerkedett, azonnal elővette az ismerős rettenet, I. kötet 203s hiába feküdt le bárkivel, bármiként, úgy érezte magát, mintha bélcsavarodása lenne és a pásztorórákat inkább fingással kéne eltölteni. Ha pedig szakítottak, akkor a pusztító izgalomnak is vége volt.

Mintha egy széles, vigasztalanul poros országúton kéne poroszkálnia, s az útnak nem lenne vége, mint ahogy nem volt kezdete sem. Holott minden sejtje, minden hajaszála emlékezett a paradicsomi állapotra, amit elhagyott, s ahová kizárólag a saját ügyetlensége miatt nem sikerült visszajutnia. A titkos kis ösvények mintha mégis kereszteznék a nagy országutat.

Ami nagyobb élményt jelentett, mint ha az anyjára talált volna rá.

Amikor ilyesmin gondolkodott, akkor gyakran megjelent előtte annak a nála immár tíz évvel örökre fiatalabb nőnek a képe, aki valószínűleg mindig ezen a vigasztalan országúton vándorolt.

Most azonban valami olyasmit érzett, ami felmentő ítéletnek nevezhető, s a boldogsággal áll rokonságban.

Meg kéne mondania, hogy köszöni, boldog.

Jaj, nagyon boldog vagyok hirtelen. S ha a múlandóság nem jut az eszébe, akkor tán tényleg kicsordul. Szerencsére nem tudta kimondani, mert sok keserűsége tette múlandóvá, a kielégületlenség légritka fennsíkjai, a saját magának tett súlyos szemrehányásai. Azt sem tudta volna hirtelen, miként kéne Ágost édesanyját megszólítani. Ezt ugyan máskor sem tudta, s ezért inkább elkerülte. Nehezen fogadta el, hogy Erna asszony minden további nélkül letegezte őt, mégsem tehetett ellene semmit, s odáig nem merészkedhetett, hogy visszategezze. Majd amikor kiderül, hogy milyen nagy énekesnő lett belőle. Most azonban szívesen visszategezte volna, mert az idős dáma kesztyűs kezének szorítása nem csak megbénította a realitásérzékét, hanem elszabadította a fantáziáját, fékezhetetlenné tette. Azt a lehetőséget érezte meg szabadon és gáttalanul áradni, amit Ágost korábban sem adott meg egészen, vagy teljesen soha nem vont el. Az állandó izgatottság állapotában élt vele. A szenvedély, amit az anya minden körülményeskedés nélkül szabadjára engedett, jellegében azonos lehetett a szenvedéllyel, ami a fiúI. kötet 204ban hol fölizzott, hol pedig nem hunyt ki teljesen. Az anyát kell megfognia. S miként egy másik, végső lehetőség, még a reggeli álma is megjelent. Talán meg akarta óvni a remény túlzásaitól.

A hatalmas, átláthatatlan, mélysodrású víz, ez az ismerős, de nem tudni, honnan ismerős folyam.

Sajnos énekórám van délután, szólt kisvártatva elrekedten, ami elég mulatságosan hatott, hiszen a másik ember szempontjából nem csak alaposan elkésett a válaszával, hanem a válasza még súlyos sértésnek is számíthatott. Ha sikerülne telefonon lemondani Huber Margitot, tette hozzá sietve, mint aki saját hangja hallatán azért észbe kap, akkor én is szívesen bemennék a Belvárosba.

Úgy érezte, hogy ügyesen vágta ki magát és ügyesen sikerült kikerülnie a megszólítást.

Erna asszony ekkor azonban már vissza sem nézett rá.

Hamis volt a hang.

Elárulta vele, hogy az énekóra a fontosabb. Ő pedig csupán két rettenetes végletet ismert. Vagy bekebelezte, valósággal fölzabálta a másik embert, nem eresztette többé, fulladásig ölelte, vagy három lépésnyi távolságból szemlélődött, hűvösen és gúnyosan, minden kicsi hibáját külön szemügyre vette. Minden tévedését. Minden kis gyöngeségét. Mintha így magyarázná el magának, miért méltatlan hozzá a kapcsolat. Ne fáraszd magad, édesem, mondta magában, míg Gyöngyvér az énekórájáról magyarázkodott, hogy milyen sokba kerül neki, ha nem sikerül időben lemondani.

Nevetséges volt, kínos hallani.

És helyileg hol van ez a te Huber Margitod, kérdezte ugyanazon a bántó fejhangon, ahogy az imént a sofőrt utasította.

A Hajós utcában, közvetlenül az Opera mögött.

Vagy úgy, válaszolta, mintha ezzel az egész dolog mindörökre el lenne intézve.

Mint ahogy Kristóffal sem sokat teketóriázott. Ha nem, akkor nem. Nem volt árulás, ami felett ne tudott volna azonnal tárgyra térni, I. kötet 205s ebben rejlett az ereje. Nincsen olyan szeretet, szerelem sincs olyan, semmi nincs, aminek ne lenne kezdete, s akkor miért ne lehetne mindennek vége is. Talán egyetlen szerelmes kivétel volt az életében. Ha csak véletlenül az eszébe ötlött, beleborzadt az örömbe és a fájdalomba. A gyűlölet valamivel tartósabb, sajnos, de még annak is vége szakad egyszer. Ugyanakkor jól látta, hogy nihilizmusa csupán mások szemében erőssége, mert mindig marad az alján valami szándékolt, így dolgozik a sértettségtől telt, embergyűlölő indulat.

Talán nem is lenne szívbeteg, ha nem ez lenne a gyöngesége. Gyöngyvér mégis mondott valamit, amire vissza kellett fordulnia.

Legfeljebb kiskosztümöt látni készen, mondta elgondolkodón, s közben annak örült, hogy amíg erről beszél, nem kell Ágost testét a testében és az arcát az arcán éreznie. Angol kosztümöt fölösleges lenne keresni. Nem hogy feketében, sehogy. De különben is, az angol kosztüm túl szigorú forma, nem is nagyon nőies. Ha rám tetszik hallgatni, akkor csináltatni sem érdemes.

Amíg a kocsi a lámpánál várakozott a szélben, s áthaladt előttük egy csaknem teljesen üres troli, a sofőr a visszapillantó tükörben figyelte őket, hallgatta, mit is beszélnek, ami miatt aztán egy kissé megkésve indított.

De az istenért, kiáltott fel Erna asszony ingerülten, miből gondolod, hogy én fekete angol kosztümöt szeretnék. Ilyen ostobaságot igazán nem mondtam, minek is mondanék.

Tessék elhinni, folytatta Gyöngyvér, egy jó fekete kiskosztümöt bármelyik varrónő két nap alatt összeüt. Szerintem sokkal jobban kihasználható. Blúzzal viselni, vagy ami nagyon szép, magas nyakú garbóval. Ha jó anyag, akkor egyszerűen nagyobb vele az embernek a játéktere.

Meglehet, hogy igazad van, válaszolta Erna asszony meglepetten.

Minek is avatja bele ezt a nőt ilyen kényes ügyletekbe. Legszívesebben elhúzódott volna tőle, ne érintkezhessen a válluk se.

Amit Gyöngyvér mondott, abban mégis volt valami imponáló, fölényes. Meg új volt neki, hogy az angol kosztüm passé, démodé, ilyet I. kötet 206még nem hallott, hogy az angol kosztüm szigorú forma lenne. Micsoda hülyeség. Mintha az angol kosztümre vonatkozó felismerés gazdagítaná. Mégis túlságosan jól esett a vállának az érintkezés. Akárha alattomosan használná ki a véletlenszerűt. Kabáton, bundán, ruhákon keresztül áramlott, ami a kesztyűs kezek között az imént megszakadt. Jót tett volna az önbecsülésének, mégsem tudta megtagadni. S azért is hagyta még, legyen, mert Gyöngyvér a szíve oldalán ült, érintése pedig kifejezetten csillapítólag hatott a szívverése ütemére.

Két reggeli rohamát a gyógyszer feloldotta valamennyire, s az is megkönnyebbedést jelentett a szervezetének, hogy a belei tisztességesen kiürültek, a szívgödörben mégis maradt egyfajta feszültség, nyugtalanság, amit a kórházból érkező hír és a sietség elmélyített.

Igen közel egy végzetes kamrafibrillatio.

Úgy látszik, megint rosszul leszek, gondolta hirtelen, s nem alaptalanul. Kevesebb volt, mint amennyi az újabb rohamot megelőzi, ám annál több, mint amennyi az önféltésre berendezkedett tudatnak közömbös lehet. Részvétlenül figyelte szervezetének működését, a félelmét azonban nem tudta feltartóztatni. Ezen a feszültségen oldott valamennyit az önkéntelen érintkezés. Annak ellenére, hogy válluk Gyöngyvér feszültségét is közvetítette. Gyöngyvér testéből mintegy közvetlenül sugározott át, hiszen nem volt rajta semmiféle fölösleges súly vagy zsiradék.

Szívének rettegéstől feszült izomzatára sugárzott át a váratlan boldogság, ami valamelyest lassította aztán a pulzusát, s ezért pitvarnak és kamrának sem kellett olyan görcsösen rádolgoznia. Így oldódott a másik közelségében a saját szívtáji feszültsége, amit hetek óta a lélek rettenetes fájdalmaként cipelt magával mindenhová. Megkönnyebbülésben hosszabb távon persze nem bízhatott. Minden érzés, amely egy másik emberből árad, legyen bármilyen kellemes, éppen a szükség mértékében vezet el egy újabb, most már ártalmasabb ingerülethez. Ha szükséged van rá, hogy megnyugtassalak, akkor adok valamit, de majd vissza is veszem vagy ledolgoztatom. A szervezetnek meg édes mindegy, hogy a kellemetesség vagy a fájdalom merényletének teszik-I. kötet 207e ki. Mindkettőre felindulással válaszol. A felindulás emeli a pulzust, a pulzus növeli a vérnyomást, a kellemességnek épp akkora ára van, mint a fájdalmaknak. Fiatal emberek nem is tesznek különbséget a két fizetség között, önmagát élvezi a fiatal szervezet, amikor érzékeli, miként siet utána kéjnek vagy éppen a veszélynek a szív.

A beteg szervezet ellenben, némi álnok csönd után, súlyos légszomjával torolja meg az érzéki kilengéseket. Nem akkor, amikor az ingerület hatására feltámad az izgalom, hanem valamivel később, amikor a szív izomzata nem tud már utána menni annak, amit az emelkedő vérnyomás, a szaporodó pulzus és a lokális vérbőség megkövetelne. Szorítással és fulladással akkor ad figyelmeztető jelzéseket, amikor már nem a váll, nem az ajak, vagy nem a vérrel telítődő ágyék az ingerület tárgya, hanem a test egésze a hajszálaktól a bőrön át a körömágyakig; amikor maga a szív teste is az ingerület bűvkörébe kényszerül.

Annyi erőtartaléka azért nincsen, hogy egyszerre tápláljon centrumot és perifériát.

Ekkor viszont már késő.

Gyöngyvér, kisleányom, mondta ki a hirtelen rátörő önféltéstől szinte suttogásig elrekedt hangon Erna asszony. Pedig ezt tényleg nem akarta kimondani. Éppen ezt akarta volna magában megtartani. Nem szeretnélek halálra rémiszteni, igazán, de már kora hajnal óta nem érzem jól magam, és jobb, ha erre felkészítelek. Ha látod, hogy rosszul lennék, akkor itt, a táskámban találod a gyógyszerem. Ha elgyengülnék vagy elájulnék, akkor a nyelvem alá kell helyezned.

Igen, ismerem a gyógyszert, válaszolta Gyöngyvér szárazon, mintha ezen is, mindenen gyorsan túl akarna lenni.

Erna asszony várakozásával ellentétben semmiféle ijedelem vagy meglepettség nem látszott az arcán. Legfeljebb tettetett részvéte lett erősebb, s a valódi kíváncsiság.

Azzal az ürüggyel, hogy kinyitja a retiküljét, megkeresi a gyógyszerét, Erna asszony félre is húzódott gyorsan az ülésen, kis nevetést I. kötet 208hallatott. Akárha bocsánatot kérne, amiért ennyire ragaszkodik a nyomorult életéhez. Ami végül is tényleg elég nevetséges. Józan ésszel mérve, sokkal kellemetesebb lenne ájult állapotban átlépnie a másvilágra, mint éberen tovább reszketni a nyomorúságos életért. S ha így van, mert másként nem lehet, akkor minek kéne visszatéríteni őt a gyógyszerével, miért nem jó neki az ájulás. De hiába igyekezett nevetségesnek tartani az önféltését, ha egyszer a halálfélelme maradt a hatalmasabb. Van valaki benne, aki erősebben retteg, mint hogy mulathatna a rettegés miatt, s ezzel aztán fölébe is kerekedne. Ez nem ment, holott mindig újra megpróbálkozott vele. Pontosan fordítva történt. Nem tudott nevetéssel fölébe kerülni, s ezért a nála erősebb elemi rettegés nem csak porig alázta, hanem minden alkalommal alaposan meg is gyalázta a józan észbe vetett bizodalmát.

A józan ész eszközeivel nem volt megfékezhető, a keze szemmel láthatóan reszketett. Arcán kiütköztek az idegrendszeri megpróbáltatás vörösből sápadtságba váltó, jellegzetesen körülhatárolt foltjai, s a felső ajkára kiültek a félelem alig látható harmatcseppjei. Az sem volt egészen indokolt, hogy retiküljének zárját ne tudja kipattintani.

Ettől a nőtől, hiába vagyok bizalmas vele, képmutatáson kívül semmit nem várhatok. Visszafojtott dühében szabályosan letépte a kezéről a kesztyűjét. Nem bánta meg. Már korábban megfigyelte, hogy Gyöngyvér tekintete olykor valósággal rátapad. Legalább a keze nem vetkőzött még ki a saját eredeti formájából. A fiatal nő legalább irigyelheti. Tudatának pereméről behajolva pedig észlelte valamennyire, hogy amit most művel, annak az égvilágon semmi köze nincs a szívéhez, vaklárma, halmozott hisztéria, semmiféle újabb rohamtól nem kell tartani. Hanem olyan erősen dühöngenek a különböző eredetű és irányú feszültségei, hogy lassan tényleg nem tud majd uralkodni önmagán.

Akkor mégiscsak a halálától félek így. Hiába áltattam magam, hogy az én szememben ő már rég halott, és történjék bármi, nem fog megrendíteni.

I. kötet 209

A zárat a reszkető ujjaival sikerült felpattintani. Egy kicsit föl is nézett, látni, hol tartanak az utazásban. Nem akart megrendülést. Látta, jó messzi vannak még az úticéljuktól. Istenem, csak sikerüljön aláíratni vele. A Margit hídra csak most fogunk fölhajtani. Nem értette önmagát. Minek produkál a teste egy ilyen nevetséges hisztériát a fiatal nő előtt és a fiatal nő miatt. Halálosan féltékeny vagyok rá. Mi szüksége bárki részvétére, minek sajnáltatná önmagát egy idegennel. Erre sem volt válasza.

És még csak bele sem túrhatott kedvére a táskájába. Az adásvételi szereződés példányait előbb ki kellett emelnie.

Nekem pedig hajnal óta olyan migrénem van, mondta panaszosan Gyöngyvér, hányinger kerülget, a fejem majd szétreped.

Különben is olyan táska volt, amiben az ember soha nem talál meg semmit. A te fejed nyugodtan repedjen szét, kedveském, nincsen benne semmi, mondta magában Erna asszony, akit bosszantott, hogy a fiatal nő részvét helyett inkább magát sajnáltatná. Buta egy tyúk vagy. Micsoda egy primitív lélek. Tarsoly, amelyet erős fémkeret fogott össze. Frissen jött divatba, s a divatot már csak azért is szívesen követte, mert azokra a tarsolyokra emlékeztette, amelyeket az édesanyja estélyeken és bálokon viselt. Most mindketten megszólalásig hasonlót tartottak az ölükben. Ezt is bosszantónak találta.

Erna asszony tarsolya sötétszürke, puha borjúbőrből készült, miként a cipője, Gyöngyvér táskája viszont úgynevezetten négerbarna volt, egy felettébb divatos színárnyalat, amely szintén azonos volt a cipője színével, de nem valódi bőrből, hanem a bőrt elég sikeresen imitáló műbőrből készült. Ami akkoriban még a bőrnél is sikkesebbnek számított. E jelentéktelen különbségben érzékelhette a csillagévnyi távolságot, amely elválasztja őket. A sikeres utánzatok divatja Erna asszony világképét rendítette meg. Nem tudta volna elképzelni, hogy hamis anyagból legyen a táskája vagy bármije. A világot, úgy ahogy van, különben is egy nagy hamisítványnak kell tartani. Mégis azon kéne lenni, hogy a hamisságot ne tegye ki az ablakába senki, vagy legalább a saját hamisságát rejtse el.

I. kötet 210

Az istenért, honnan ismerhetnéd te ezt a nyomorult gyógyszert, kérdezte csaknem ingerülten, amikor meglelte végre, s kiemelte a tarsoly mélyéről az óezüst szelencét. Mi baja lehet a te szívednek.

Fiatal vagy, erős.

Miközben egy pillanatra elhallgatott, a fiatal nő a két tenyerével halántékon ragadta önmagát, fogta, nyomta, szorította, kis vinnyogásokat hallatva panaszkodott.

Nitromintet, kérlek, nem kaphat más, mint súlyos szívbeteg, bár mint gyógyszer tényleg elég veszélytelen.

Közben azonban Erna asszonynak a zsebkendője is a kezébe akadt, egy hófehér, enyhén kikeményített batiszt. A szórakozott mozdulat, amivel használatba vette, neveltetésének észrevétlen csúcsteljesítményei közé tartozott. Miközben mélyen Gyöngyvér szemébe nézett, aki éppen az ilyen mellékesnek tekintett mozdulatokat fogadta magába a legmohóbban, a makulátlan zsebkendővel úgy itatta le az orra alatt kiütköző izzadság gyöngyeit, hogy sem a zsebkendő, sem az ujja nem érintette az ajkát. Nem csak nem mázolta szét a rúzst, hanem maga a művelet sem vált feltűnővé. A zsebkendő illedelmes használatának ez a trükkje. Valamelyest el kellett róla terelni a figyelmet. A mozdulatnak gyorsnak és tartózkodónak kellett lennie, mégsem lehetett finomkodó.

Másik kezében még mindig ott tartotta a szelencét.

Pedig robbanóanyag, jól tudom, tessék elhinni, nitroglicerin, fecsegett Gyöngyvér készségesen. Nekem különben sportszívem van, de tényleg mint a vas. Érezte, hogy a fejfájásával nem megy nála semmire. Hanem volt egy ilyen súlyosan szívbeteg, idősebb kolléganőm, egy barátnő, akit nagyon szerettem, akinek sokszor segítettem, tessék elhinni. Néhány hónapig laktam nála, s miközben ezt mesélte, nem csak mélyen elpirult, hanem olyan lett az ábrázata, mintha fájna erre a bizonyos barátnőre emlékeznie.

Elárulta végre önmagát a kis kaméleon. A mesterségesen előállított, fájdalmas kis mosolyt, amelyet a valódi fejfájására épített, váratlanul kiválthatta az igazi fájdalom emlékével, amivel viszont befedte az I. kötet 211Ágost miatt érzett nem szűnő fájdalmat. Megtelt tőle a bőre, megszépült az arca tőle. Holott lelke telve volt elvarasodott sérülésekkel, gennyedző helyekkel és nyitott sebekkel.

Miközben a tekintete egészen másutt járt. Rezzenéstelenül, a szégyentelenségig részvétlenül tartották fogva egymás tekintetét.

Aki valójában egy idősebb úr volt, ez a te kedves barátnőd, ha nem tévedek, hangzott erre Erna asszony epés válasza.

Rögtön arra gondolt, nem kellett volna hangosan kimondani, ám a mondat egyszerűen és elemi erővel bukott ki. Mintha azt mondaná neki, tudom jól, kislányom, hogy nagy kurva voltál, az is maradtál. Most a fiamat akarod az érzelgősségeddel átejteni.

Átlátott a másikon, aki viszont maga is érzékelte, hogy ekkorát nem kellett volna hazudnia.

S még el is pirulok, hogy lássa ez a vén dög, hogy mekkorát.

Mindketten elkéstek. A két állítás ott maradt a levegőben. Egyiket sem lehetett visszavonni.

De miért tetszik nekem ilyesmiket mondani, miért, nyögdécselte Gyöngyvér sírósan, mint aki az iménti kis fejfájós nyüszítéseit ismételgeti, s mint akinek főleg önmagával kell elhitetnie, hogy rettenetes méltánytalanság történt. Holott jól érzékelte, hogy a gyermeteg önsajnálatával végleg olyan sík terepre lép, ahol nincsen többé fedezéke. Nem értem, nyögdécselte, egyáltalán nem értem, hogy miért tetszik engem ennyire gyűlölni.

De miről beszélsz, ha szabad kérdenem.

Én igenis érzem, hogy engem gyűlölni tetszik.

Meglehet, ha így érzed, érzelmekkel az ember nem vitatkozik, válaszolta Erna asszony igen keményen. Ám valójában örökösen mellébeszélsz, gyermekem. És akkor még finoman fogalmazok.

Mindkettőjük arca szinte világított a különös fényben.

Nem vehették tudomásul, hogy mi világítja be, nem nézhettek félre, hiszen most aztán a pillájuk sem rebbenhetett úgy, hogy a másik ne értsen belőle. Egyiküknek sem volt hová kitérnie. Mintha mindig is I. kötet 212tartottak volna e pillanattól, illetve mindig is e pillanat felé tartottak volna. Mindketten így érezték. Erna asszony visszafogott várakozással telt el, Gyöngyvér tagjaiba pedig felelőtlenség költözött, fiatalságának, érett életerejének robbanékony fölénye. Olyan bensőséges mozdulat, amelyet kézilabdázás közben szokott meg, mikor is ügyességnek, számításnak és erőnek együtt kell állnia. S ezek az érzések mindkettőjük arcára fölírtak egy halványan ironikus mosolyt, mely egyszerre szólt a másiknak és önmaguknak.

Legalábbis e pillanatban, mindketten és minden fegyvert letettek.

Amitől Gyöngyvér lett merészebb, a másik merészsége felhatalmazásnak számított. Mint amikor tisztán megkapja a labdát, villanásnyi mozdulatot tesz vele, félremozdul, félrelép, elrugaszkodik, s már át is tört a megtévesztett lányok sorfalán. Megragadta Erna asszony kezét, aki mindenre számított, erre nem, s amit már percekkel előbb meg kellett volna tennie, ám e felhatalmazás nélkül nem tehette, megszorította, és úgy maradt vele.

Az idősebb, szívbeteg barátnő tényleg inkább egy idősebb úr lehetett, kitartotta őt, elismeri, bár szerencsére nem volt kevésbé szívbeteg, mint amennyire a kolléganő lehetett volna. S valamiként minden hazugsága így igaz. Valamennyiért elnézést kér, utólag és előre. Meg azt jelentette, hogy a gyönyörű kezedet, a törékeny ujjaidat, a nemesen szép gyűrűidet, a finom, csontos csuklódra lecsúszó vastag aranykarkötődet már régóta irigylem és bámulom. Szeretem, szeretem. Talán éppen úgy, vagy tán egészen hasonlóan ahhoz, ahogy a fiad minden kis porcikáját szeretem, a bőrét szeretem, a haját szeretem, az illatát, a hangját, a lehelletét, nekem ezek ékszerek. Minden éjjelre szeretném felékszerezni magam velük. Szeretem, szeretem. Nincsen olyan porcikája, amelytől meg tudnám kímélni önmagam.

Jaj, meghalok nélkülük.

Önsajnálatát, miként máskor, szenvedélyes alázatba fordította át. Annyi sikamlós megalázkodás volt benne, amennyi önzés, elutasítás és fennsőbbségtudat Erna asszonyból áradt rá. Mindez kísértetiesen emI. kötet 213lékeztetett arra, ahogy a fiával bánt. Elutasította, alig volt olyan személy az életében, akit egy soha be nem teljesíthető vágy érdekében ne utasított volna el. Nem volt ilyen személy. A lánya fellázadt ellene, elpusztult miatta, a fia azonban hűségesen és öntudatlanul követte ebben is. Mint egy kutya. Mert nem csak a hús, hanem a fennsőbbségtudatuk, önzésük minősége is hasonlított.

Gyöngyvér odáig ment, hogy föléhajolt és megcsókolta a szép kezét. Férfiak faszát szokta ilyen szép föléhajolással a szájába venni.

Gyermeteg önzésüknek adta meg magát.

Erna asszonyt e futó pillanatban valamelyest megzavarta a kezében szorongatott szelence, akadályozta. Kezének jól esett volna Gyöngyvér kesztyűs ujjaira rákulcsolódnia. Sima, feszes, hűvös volt a kesztyűbőr. Tulajdonképpen csak egy pillanatig látta Gyöngyvér csupasz tarkóját. Elég erős volt a késztetés, hogy csókoljon bele a szinte gyermekien vékony, tisztára nyírt női tarkóba. Arányérzéke legalább annyira kívánta volna, mint a mélyebbről feltörő, átható vágy, mely röviden és tompán ütötte meg.

Beléreszketett, a meghatottságtól nedvesedett el a teste.

Ha csak egyetlen szempillantással tovább időzik a kezén Gyöngyvér ajka. Puha volt, selymes és hűvös, miként egy gyík érintése. Gyöngyvér azonban azonnal visszaemelkedett.

Viszonosságra, netán kölcsönösségre soha nem számíthatott, ilyesmivel Ágost sem kényeztette el.

A sötétszürke, nehézkes járású Pobjeda közben elérte a szigeti bejárót, s valamelyest lassított. Nem annyira a kanyar, mint inkább az északról érkező, iszonytató erejű széllökés miatt. A folyam két partjáról emelkedő hídnak ez a legmagasabb pontja. Aki a pesti partról ér fel, s nincsen mással elfoglalva, annak az elébe táruló dombok élén önkéntelenül végig kell haladnia a tekintetével. Most a sofőr sem láthatott sokat belőle. Az ablaktörlő a legnagyobb sebességen működött, ám a szél valóságos köpenyként préselte rá a kocsira a zápor kopogó cseppjeit. Opál függöny csorgott át minden ablakon. Olyan volt, mintha éjszakai sötétség I. kötet 214ereszkedett volna rájuk, ebben azonban valami élesen és tartósan felviláglana. Az egész város felett fekete és sűrű lett az ég, ám túl a városon, valahol délen, a csepeli síkság felett, meg nyugaton, északon, a budai hegyek mögött megnyíltak a felhők. Az ég pereme hatalmas ívben tisztult, s onnan a fény laposan, fehéren, erősen bevilágított ide a sötét alá. Mintha az erős szelektől súlyosan összetömörödött fekete felhőtömeg lassan elvonulna kelet felé, ahol síkság, felhő, eső és város még összeér. A laposan behulló fény pedig felverődött a Duna iszaposan habzó felületéről, alulról világította ki a sötéten gomolygó firmamentum alatt az egymást figyelő arcukat. Volt benne valami ijesztő, nem evilági, bár a jelenségnek viszonylag egyszerű lehetett a magyarázata.

A sofőr jól érezte, hogy a háta mögött valami szokatlan történik a két nő között.

Egészen halkan, röviden fölnevettek. Nem volt több, mint szemük értő villanásának megerősítése.

Mintha Gyöngyvér csupán azt mondaná, látod, most nem hazudok, beismerem, Erna pedig azt válaszolná, tőlem ugyan hazudozhatsz, édesem, ahogyan jól esik. Akkor is értelek, ha úgy csinálnék, mintha nem értenélek. A nevetés pedig nem az idősebb kolléganőre vonatkozott, aki egy szívbeteg úr volt Gyöngyvér életében; ezen akkor már túljutottak, elfelejtették, nem foglalkoztak többé vele. Nem is a leleplezésen nevettek, hanem zavarukban, a kölcsönös leplezetlenségükön.

Úgy ültek egymás felé fordulva, mint egymás tükörképei.

Mintha egy kicsit behúzták volna a hasukat, kifeszítették volna a mellüket, összeszorított combokkal préselték magukat az üléshez. Az volt az élvezetes, hogy itt vannak egymásnak. Egymásra voltak bízva, s ez nem csak más, mint a mindennap megszokott, hanem mélyebben és valamiként gondtalanabbul ismerős. Ezek szerint Ágostból tényleg át lehetett jutni Ernába, s észre sem vette, miként történt. Amit a pillanat tartalmazott, annak nem volt ellentétes pólusa, sem taszítása, sem vonzása, s ezért végtelen lett a tere és a tartama. Erna sem vette észre, hogy a haldokló férfi, aki talán nem él már, kitűnt az életéből. ElpattaI. kötet 215nó buborékból több marad. Egymásra nyitott tekintetük kölcsönösen árulta el, hogy e kevésbé belátható tereken, ahová férfi nem lép be, nem járatlanok. Gyöngyvér volt kettőjük közül a jártasabb, ám óvatosabb, tartózkodóbb. Erna asszony egész életében inkább a képzeletére és az emlékezetére hagyatkozott, s ezért követelődzőbb, mintegy mohóbb. A sofőr viszont bármiként kívánta volna, most nem nézhetett vissza a tükörben. A szél lökte a kocsit, taszította, s itt a szigeti bejáróban még mindig ugyanabból a sima, sárga kerámiából volt az útburkolat, amit anno 1898 Demén budakalászi téglagyárában gyártottak, mikor is építeni kezdték a sziget csúcsára támaszkodó, a középső pillérről levezető szárnyhidat; csúszott a sárga kerámia.

Elég volt egy óvatlan gondolat, egy rossz mozdulat, hogy ebben a kanyarban egy kicsit megtáncoljanak.

A két nő észre sem vette.

Annál azért jóval brutálisabb volt az érzet, mint amennyit a tanítónőikbe belebolondult kislányok éreznek, vagy a saját érzéseiktől bódult tanítónők a fékevesztett növendékeik iránt.

Minden érzethez tartozik egy ősállapot, ebben pihen az ösztön. A nevetés visszavetette őket az ősállapotba, s az ösztöntől vezetve kellett volna aztán egymásba fogódzva új útra indulniuk. Az ösztön mindenkiben azonos módon működik. Az ősállapotok azonban, amelyekhez mindig mindenki újra visszatér, olykor még csak nem is hasonlítanak. Van, akiben egyetlen élményként él, olyan élményként, amelyre valójában nem nagyon emlékezik vagy egyenesen szeretné elfelejteni. Van, akinek olyan jól sikerül a felejtés, hogy valóságos űr támad az élmény helyén, s csupán azért van tudomása arról, hogy valamit szándékosan elfelejtett, mert az űr nem tölthető ki bármivel. Égető hiánnyá változik, amelyet nem tud többé megnevezni. Megint másokban inkább az egymásba gyűrűző és egymásba kapaszkodó élmények láncolatát jelenti. Nem lehet szétfűzni őket, s akár emlékezik valaki, hogy melyik érzete következik melyikből, akár nem emlékezik, ösztöneinek szükséglete szerint mutatja meg önmagát az ősállapot.

I. kötet 216

Hol ezt, hol azt a pulzáló és lüktető ábrázatát.

Erna asszony több évtized távlatából látott rá egyetlen élményére, amit az összes többi helyett úgy ápolt magában, mint valami szentséget. Gyöngyvér viszont sokfelé nézhetett volna, de nem akarta látni az élményeit, sem a tegnapit, sem a régvoltakat.

A tegnapi töltötte ki minden más helyét.

Ösztön nem kormányozható.

Ha egyszer megmozdul bűzös vackán, akkor legalábbis láttat néhány elháríthatatlan villanást az ősélmények valamelyikéből, még ha nem is tárja föl rögtön teljes raktárkészletét. Gyöngyvérnek az volt az egyik ősélménye, hogy nincsen senkije, s ezért mintha ő sem lenne. Vagy ennek az ellenkezője. Van valahol valakije a nagyvilágban, s majd akkor lesz ő meg, amikor erre a valakire rátalál. Addig szánakozó, kegyetlenkedő, gondoskodó, csontig közönyös lányok és asszonyok adogatják kézről-kézre, mert nem tudnak vele mit kezdeni. Még csak rájuk sem kell néznie, mivel az egyik olyan, mint a másik. Mindenben különbözők, de abban azért hasonlítanak, hogy egyikük sem azonos a nővel, akihez ő tartozik.

Aki nincs.

Ezek pedig nem apadtak el, jöttek, váltották egymást, akárha lenne egy bűvös forrás, ahonnan a nők felbugyognak. Torkig volt a nőkkel.

Inkább keresett egy férfit, aki az egyetlen nőt helyettesítheti, kitölti az űrt.

Hiába telt csillapíthatatlan keresgélésben az élete, soha nem találta, illetve mindig csak majdnem talált rá, hiszen férfi volt.

Erna asszony egyetlen fiatal nőt figyelt, egy igen különös teremtést, akiben egyetlen egyszer világosan megpillantotta önmagát. Mindig ugyanazt az egyetlent állította vissza magában, akivel évtizedek múltán sem találkozott, holott tudta, hogy él még, s akit testi valójában nem is kívánt volna többé viszontlátni, hiszen más nőkben viszontláthatta.

Szinte hűvösen figyelték egymás idegen ábrázatát ebben a viharos fényben a saját parfümjüktől és az idegen dohány bűzétől átitatott taxiI. kötet 217ban. Mintha a fiatal nő fejét élettelen bronzból öntötték volna ki. Erna asszonynak élő emberre nem volt szüksége. Gyöngyvér pedig egyszerre két arcot láthatott az egyetlen helyén. A sietősen felhordott púdert, a nem egészen szabályosan felkent rúzst, a pillákon megülő festék zsíros szemcséit úgy viselte egyik arcán, mint valami fölösleges és ügyetlen páncélzatot.

A kis nevetésnek nyoma nem maradt az arcokon.

Egyszerre nézett rá anya a fiával, s amennyiben a fiú őhozzá tartozott, akkor ő meg az anyához.

Ez rettentes volt. Ezen nem volt mit nevetni. Mindkettőjük ajka ismét megreszketett a megindultságtól. Amit tényleg nem lehetett tovább feszíteni. Micsoda dolog, dühöngött magában a saját felháborodott anyja helyett Erna asszony. Gyöngyvér helyett is ő háborgott, hiszen az anyját kellett pótolnia. Ha a kocsi nem csúszik meg másodszor is, akkor zavarukban valószínűleg mindketten hátradőlnek az ülésükön, hogy aztán valahol egészen másutt folytassák a veszélyes terekre és időkbe tévedő csevegésüket.

Közben a sofőr halkan szitkozódott, ám inkább csak a mordulásait hallották, az ártatlan szitokszavakat nem.

Mire valósággal egymásba dőltek, s nem tudták volna megmondani, hogy a véletlen kormányozza-e a testüket, avagy az ösztön használja ki a véletlent ilyen arcátlanul. S ha már így történt, akkor könnyedén, futólag szerették volna egymás arcát az ajkukkal megérinteni. Mintegy lezárni az egész kínos komédiát, amelynek nem lehetett volna útját állni. A csúszások és rázkódások miatt ez is másként sikerült. Erna asszony puha, rúzsos ajka Gyöngyvér kemény, talán túlságosan kemény, száraz ajkához ért. Nem közvetlenül, hanem az egyik ajak széle mintha a másik ajak szögletét kissé magába zárná. S mindketten úgy érzékelték, hogy a másik kezdeményezi, szándékosan. Ez borzalmas volt. Mielőtt rácsúszhatott volna, egészen, mindketten borzadva fogták vissza. A csúszás, az elháríthatatlan élvezet, a lökődés, a görcsös tiltakozásuk, az egész zűrzavar elég volt ahhoz, I. kötet 218hogy Gyöngyvér kemény kis homloka lesodorja Erna asszony széles karimájú kalapját.

Óvatlanul kapott utána. A kalapot ugyan nem érte el, a szelencét azonban sikerült kivernie Erna asszony kezéből. Mind a két nő egymás után fölsikoltott, s a nagy, fekete, fényes szalagcsokorral díszített kalap szépen leszánkázott az első ülés támláján a sofőr lába mellé. Az ezüst szelence meg szétnyílt, s a világítóan fehér gyógyszer szemcséi szétszóródtak a kocsi bordás gumiszőnyegén.

Elszabadulva, visongva, egyszerre nevettek fel. A sofőr éppen csak egyenesbe hozta a kocsit, nem foglalkozhatott velük. Szinte ugyanabban a pillanatban némultak el.

Az egymásnak okozott riadalmuk volt erősebb.

A másik ajkának érzete úgy ragadt meg az ajkukon, mint egy fájó bélyeg, amely inkább megjelöl, mint kitüntet. Oly könnyedén azért nem lehet elhárítani. Vérrel telt ágyékkal haldoklóhoz sietni, ilyen harsányan sikoltozni meg nevetni mégiscsak sok. Normális ember nem ilyesmit vár el önmagától, így nem viselkedik. Halálos zavarukban néhány másodpercre megdermedtek, jeges lett közöttük a csend.

De ugyanakkor egy kárpitozatlan holland széken szoptatott.

Gyöngyvér mozdult előbb, lehajolt, szedegetni kezdte a gyógyszert a gumiszőnyeg bordái közül.

Jaj, nagyon szégyellem magam, mondta a panaszos hangjára visszaváltva, nagyon szégyellem. Ne tessék rám haragudni, én mindig valami bajt csinálok.

Ugyan, ugyan, hagyd el, válaszolta Erna asszony, és maga is alábukott, hogy megkeresse a szelencét, mely eltűnt az első ülés alatt. Vigyáznia kellett, nehogy az ölében heverő iratot összegyűrje a mozdulattal. Az is félő volt, hogy nagy igyekezetükben ismét egymásnak ütődnek.

Tessék csak hagyni, jaj, nagyon szégyellem.

Ugyan már, butuskám.

Majd én fölszedem.

Ehhez a művelethez Gyöngyvérnek mégiscsak le kellett húznia a I. kötet 219kesztyűjét. A kis, fehér szemcsék ügyetlenül beszorultak a fekete gumiszőnyeg bordáiba. Megtette, ám olyan érzése támadt, mintha szemérmetlenül csupaszítaná le magát egy illetéktelen személy előtt.

Nem értette, miért érez ilyesmit az anyával szemben.

S akkor, miként egy loccsanás, a hullám a zajával és a tömegével az egész sziklaüreget betölti. A híd korlátjának rúdjai között egy pillanatra leláthatott a felkavarodott, szélverte vízre.

Nem adná vissza a kalapomat, kérem, szólt előre közben Erna asszony a sofőrnek.

Kis türelmet kérek, azonnal adom, válaszolta a sofőr hűvösen és készségesen.

Az izzadtságtól fénylő, fiatal férfiak, a minden eddiginél erősebb húzásokat megszakítva, egyetlen határozott mozdulattal berántották az evezőiket. Nem tudta levenni róluk a pillantását. Arra kellett gondolnia, hogy akkor ők is képesek erre, vagy éppen meg is tették éjszaka. Úgy látta, s szeretett volna felsikoltani, hogy a következő pillanatban sziklának csapódnak. S mintha ezt most közelebbről látná, mint Gyöngyvér tarkóját, aki a kocsi alján kutatott a gyógyszerek után. Csattant a csónak oldala a loccsanástól. Könnyű, keskeny csónak volt, egy tiszai lélekvesztőnél azért jóval súlyosabb.

Signora, fejeket lehúzni, a kalapjukat, Signore, a fejét húzza le, ordították a fiatal férfiak a fényes hangjukon, a napfénytől izzó, a korai órában édesen illatozó tenger szelíden locsogó hullámaitól lökődve, s becsusszant a csónak a barlang szikláktól csipkézett, szűk bejáratán.

Éjsötétbe, némaságba buktak át. Jajgathatott magában, miként egész éjszaka, néha még a cikádokat is átkiáltva. Semmi nem választja el egymástól a világokat. Fájdalmat az élvezetről nem lehet leválasztani.

Visszahúzta a kesztyűjét, s úgy húzta fel, mintha ez lenne a legfontosabb. Kissé előredőlt, átnyúlt az első ülés támláján, ám a sofőr még mindig nem adta vissza a kalapját.

A térdét is össze kellett préselni, hogy ettől a rövid átcsusszanástól ne érezze a hüvelyében olyan áthatóan az előző éjszaka ütemes csúszáI. kötet 220sait. Fájt. Miként később, már évek múltán, mikor széttárt térdekkel szoptatott a kemény hollandi széken, s a hosszú, magas, négyzethálós ablaksoron opálosan derengett át a gyöngéd téli fény. Ködön, felhőkön, éppen csak átütött. De aztán a másik nő pillantása alatt mégiscsak összezárta a térdét. A szájacska cuppanásainak követelődző ritmusára fájdalmasan összehúzódott a méhe. Teje volt pedig, bőven. Fenekét a székhez kellett préselnie, ne fájjon annyira, mikor a méh szája beránt, sziszegett bele. Amit azért élvezett. A másik nő lágy, elfényesedett tekintete valósággal kényeztette, szinte becézte. Értette jól a másik nő, hogy ő miért sziszeg. Ki akarta próbálni, tényleg így van-e. Amikor találkozott a tekintetük, érezte, éhes. Miközben méhének szája újra és újra berántott és fölengedett, s nem tudta volna pontosan magának sem megmondani, hogy mire számít vagy mit nyelne be.

Józan, fényes délelőtt, s a csecsemő a duzzadt mellén dolgozik. Arra számít-e, hogy a fasz érdesen megkeményedett testének és pattanásig feszült fejének iszonytató tömege mégis a méhszájába ér, vagy arra-e, hogy inkább ennek a nőnek a hatalmasan torz szájától oldódjék szét az értelmetlen és megalázó fájdalom, és soha többé ne feszítsék szét.

Házasságuk első évében utaztak először Capri szigetére, ezerkilencszázhuszonnégy tavaszán.

A villa Filomenában szálltak meg, a sziget csöndes és olcsóbb oldalán, Anacapriban. A roppant sziklák peremére épített villa mintegy száz méternyire lebegett antik oszlopokkal díszített teraszaival a tenger felett. Sziklákba metszett, szűk, ijesztően meredek lépcsőkön ereszkedtek le a tengerhez azon a reggelen. Nem volt vége. Egyetlen szóval nem panaszkodott a lépcsőkre, bár reszketett a térde, de nem csak a félelemtől. A kis csónak úgy lebegett alattuk a mélyben a férfiakkal, miként hullámok hátára tévedt, száraz babérlevél. Kapaszkodott, lépett, ellenállhatatlanul vonzotta a mélység, akárha egy másik lény lélegezne benne, akitől félni kell, mert szívesen zuhanna vele. Világoskék selyemruháját könnyű szellők tapasztották a bőrére.

I. kötet 221

Ebben volt annyi élvezet, hogy visszatartsa.

S odalenn a kis csónak megemelkedett, kecsesen alábukott, az árnyékos sziklákon pedig dörögtek, döngtek a hullámok becsapódásai, fehéren felhabzott a víz.

Aki évekkel később, a vastag északi ködfüggönyön átsugárzó téli fényben figyelte a szoptatást, a szállodás lánya volt Groningenben, Geerte van Groot. A különös lény, akihez képzeletben mindig újra kényszeresen visszatért, mert nem látta többé. Nála néhány évvel idősebb, maga is két gyermek anyja. Valamilyen okból, amiről sokáig nem beszéltek, néhány évi házasság után visszaköltözött a kicsinyekkel a szülői házba. Egy ilyen keskeny, magas, csúcsíves groningeni házban legfeljebb a tapétát cserélik, különben talán nem is változik soha semmi, miközben évszázadok múlnak el. Geerte van Groot a szállodához csatlakozó lakóház manzárdján, ugyanabban a szobácskában élt, ahol kislánykorában.

A lakóház és a szálloda között az első emeleten ütötték át a tűzfalat.

A gyerek lassan eltelt és kifáradt. Immár nem is szívott, hanem csak nyámmogott a mellén, olykor üresen rácuppogott, habár annyi álmos szívóerőt mégis megőrzött a kis ajka, hogy a csecset ne eressze el. Kis teste azonban már álomba zuhant, ellazult, illetve egy rövid pillanatra még az is látszott a vonásain, hogy miként küzd vele. Mintha a közelítő álom vinné a tejet előle. Nem kap többet. Amit helyette ad, az ízetlen, nem ez kell, ismeretlen. Ettől aztán jól nem lakik. Arcocskája kínba torzult, lábával rúgott kicsit. Kis híján fölsírt. Kettőt még nagy sebesen rácuppogott. Mindezt oly erőszakos feszítéssel, amivel végképp kimerítette önmagát.

Akkor legyen mégis az álom. Úgy maradt a szájacskája, szélén lecsordult a tej.

Az anya egy nedves kendővel letörölte, előbb a szájáról, aztán a melléről. Geerte van Groot ugyanolyan merev támlájú széken ült vele szemben.

Nem is szállodai szoba volt ez, valóságos lovagterem, amely magas, I. kötet 222négyzethálós ablaksorával most e tompa ködbe bámult. Sem a folyócska szemközti oldalán nem lehetett látni a kastélypark fáinak csupasz koronáit, sem a másik ablaksoron a szűk óvárosi utca házainak vörös homlokzatát. Csupán a nap csillant át a ködön, fáradtan, ezüstösen. Hűvös volt a teremben, néma csönd. A kandallóban éppen csak felpislákolt, szisszent és pattant a tűz.

Geerte szótlanul elvette tőle a gyermeket, hogy átvigye a szomszédos hálószobába.

Meg kéne böfögtetnie.

Majd a hasára fektetem.

És alaposan takarja be.

Szavaik is vattában haltak el. Nyikorgott, csaknem sírt a léptek alatt a régi padló; szabályosan visszhangozott a magas teremben, a megsötétedett gerendák alatt. Fel kellett volna állnia. Ez nem volt más, mint amolyan soron kívüli szoptatás. Már régen el kellett volna mennie. De a gyerek annyira ordított, hogy nem volt szíve nem megtenni. Most azonban a szoptatástól annyira ellazult a teste, hogy már a kötelességtudatát sem tudta többé fölébreszteni a gyermekével szemben. Amikor Geerte néhány perc múltán visszatért, ugyanabban a helyzetben találta. Egyik keble, csontszínű selyemblúzából sietősen kibontva; a gazdag test címere. Sötét, hosszú, szűken szabott, nehézselyem szoknyát viselt, amely valamivel a térd fölött két bőséges hólba nyílt. Kicsit öregesen, ölébe engedett kézzel ült. Súlyos, sűrű, gesztenyeszínű haját laza kontyba tűzte fel a tarkója felett, ez szoptatás közben valamelyest lebomlott.

Geerte visszaereszkedett a saját székére, azt gondolta, csak egy pillanatra, kicsit közelebb is csikorgott vele, térdük majdnem érintkezett. Nézték egymást, alig észrevehetően mosolyogtak. A mosolyuk valamelyest enyhített azon, ahogyan végigtapogatták egymást a tekintetükkel, ám minduntalan vissza is tértek egymás szeméhez, s egyre hosszabb ideig, mondhatni egyre személytelenebbül időztek el benne.

Szeretnék valamit kérdezni magától, Geerte, valami igen bizalmasat.

I. kötet 223

Kérdezzen, bátran, csak nyugodtan kérdezzen, Erna, bármit, válaszolta a másik nő csöndesen.

Ha túlságosan kényesnek találja a kérdést, akkor nem kell válaszolnia, Geerte, ez talán természetes.

Hosszú idő óta úgy érzem, hogy legalábbis maga előtt nincsenek nagy titkaim, Erna. Olyan kérdése alig lehet, amire ne válaszolnék szívesen.

Napok óta szeretném megkérdezni magától, hogy a második szülés után, vagy az első szülés után, szülés után egyáltalán, mikor adta oda magát először az urának.

Soha.

Egy ideig csönd volt.

Azt jelenti, folytatta a másik nő, hogy a második szülés után soha többé.

Ilyen gyors, s ilyen egyértelmű válaszra Erna nemigen számított. És azt gondolta, hogy nem, az nem lehet, hogy akkor vége legyen az életének. S ilyen rövid ideig tartott volna az élvezet. Geerte gyors válasza úgy hatott rá, mint egy jól irányzott kegyelemdöfés. Vége volt minden iránta táplált bizalmának is. Az nem lehet, hogy soha többé.

Idegenkedve, szánakozva nézte ezt az idegen nőt. Huszonnyolc éves korában mégsem fejezheti be az ember az életét. Tekintetük akaratlanul is az ellentétes irányban indult el a másikon. Egymás elől ki kellett térniük. Mintha a kötelező szemérem vezérelné ellentétesen.

Vagy mégis így van, eddig ezt senki nem mondta meg neki, ám úgy látszik, így van, s akkor hiába kételkedik vagy tiltakozik ellene. El kell fogadnia.

Geerte halványszürke, fehéren csíkozott háziruhát viselt, fehér, magasan záródó gallérral. Úgy hatott benne, mint egy szánt szándékkal unalmasan öltöztetett diáklány, aki maga sem tesz semmit annak érdekében, hogy érdekes legyen.

Mégis milyen érdekes.

Tréfálkozásra való hajlamot, könnyelműségre utaló jelet nem leheI. kötet 224tett volna rajta fölfedezni. Ha egyszer ezt mondja, akkor biztosan így van. Vastag, durván bordázott pamutharisnyás lábait olyan szigorúan szorította össze, mintha valaki megparancsolta volna, hogy most aztán viselkedjen tisztességesen.

Ahogyan mondja.

Kijelentésétől pedig oly feszes lett a csönd, hogy ismét csak neki kellett megtörnie.

De ne menjen el így, Erna, így nem szabad az utcára mennie, szólt mélyen, elrekedt hangon, figyelmeztetőn, s mutatta, hogy a blúzán elég erősen átütött a tej.

Mindenképpen át kell előbb öltöznie.

Mintha azt kiáltotta volna, maradj még velem édes életem. Ne idegenkedj tőlem, bármit mondanék. A maguk erős akcentusával mindketten egy kicsit iskolásan beszéltek németül. Erna a nyitott magánhangzóival, Geerte a torkáról legördített mássalhangzóival. Most mégis az volt a határozott benyomása, hogy valamit rosszul ért, netán a másik asszony valamit helytelenül fogalmazott ezen a mindkettőjüknek idegen nyelven. Mintha egy olyan mondatot értene meg, amit nem mondtak ki, vagy egy olyan mondat hangzott volna el, aminek egészen más lehetne a jelentése.

Köszönöm, hogy szól, tudom, válaszolta kissé szégyenkezve, magam is észrevettem. A melltartóm, a kombiném, a blúzaim, mindenem állandóan csupa tej, tette hozzá kicsit nevetve, kicsit bosszúsan, és mély lélegzetet vett. De ne haragudjon, engem mégiscsak érdekel, meg tudná-e nekem mondani, hogy miért nem engedte magához soha többé. Ne haragudjon, hogy ilyesmit kérdezek, bizonyára érti, hogy magam miatt vagyok erre ilyen kíváncsi.

Ami viszont úgy hatott, mint egy szükségtelen vallomás.

Akárha Geerte nem értette volna, hogy miért kérdezi.

Tulajdonképpen kényszeríteni akarta a másik asszonyt, hogy így, csak beszéljen, mindent mondjon el. Ne fogja vissza szemérem. Érezte, idegen területre lép, megsérti az összes illemszabályt. Erre vágyott. I. kötet 225Segítette, hogy nem az anyanyelvén kell megszólalnia, mert az idegen nyelven messzibbre mehetett, mint a sajátján. S Geerte forgatta is kicsit a fejét, mint aki hajlik rá, készségesen mondaná, hiszen nyíltságának szintén önös célja van. De gondolkodik, szóra nyitja száját, mint aki a következő pillanatban a megfelelő szóra tényleg rátalál, de aztán csak arra bólintott, amit magában gondolt.

Küszködött.

Nem merte, vagy nem tudta kimondani.

Erna szemében csaknem mulatságos volt ennyi komolyság, még ha értette is.

Csökönyösen ragaszkodik hozzá, hogy ne legyen hamis, vagy ne legyen támadható. Valamelyest a súlyos szemhéjait is leengedte a szemére, hatalmas ajka többször megreszketett. Gondolkodott, mérlegelt, s ez annyira szép volt, látni engedte, hogy a távolba kell visszanyúlnia a válaszért. Látszott, közben többször fölsérti önmagát. Miközben gondolkodott, mérlegelt, Erna pedig élvezettel várt a válaszára. Minden alkalommal, bármiről beszéltek, a lelke mélyéig megrendítette ennek a kivételesen megszerkesztett fehér arcnak a komolysága és a nyíltsága. Szórakozottan tovább gombolta a blúzát, hogy a másik mellét is kiszabadíthassa végre, amelyből tényleg erősen szivárgott a tej. A blúz alatt nem melltartót, hanem egy szoros, fehér ingvállat viselt, amelynek előzőleg éppen csak a felső gombjait nyitotta meg, hogy az egyik mellét sietősen kiemelje és a gyerek végre hallgasson el.

Amikor végzett a blúzzal, ezt is tovább kellett gombolnia.

Szeretném, igazán szívesen elmondanám. Mégsem biztos, hogy el tudom mondani, válaszolta egy idő után Geerte vontatottan, s miközben beszélt, tekintete szórakozottan rögzült Erna idegesen babráló, gyűrűs ujjain, amelyek a kicsiny, sűrűn egymás alá varrott gombocskákat keresték. Az ingváll annyira feszes volt, hogy a gombok erős cérnával bevarrt töve szabályosan kifeszített minden gomblyukat. Ez olyan hatást tett, mintha a gazdag és erős test a következő pillanatban a finom anyagot megrepesztené és a gombokat lepattintaná. Azért is nehéz beszélni I. kötet 226ilyesmiről, mert egyáltalán nem tudom, nem tudhatom, hogy maga miként van vele, Erna. Vagy bárki más. Azt hiszem, erről nem nagyon beszélnek az emberek. Olyan egyszerű dolognak tartják, amivel nem érdemes foglalkozniuk. Meglehet, igazuk is van. Én nem tudom. A nő megfogan egy férfitól, szül, és ezzel kész. Ezzel el van intézve. Akkor meg szoptat. De én soha nem így voltam, nekem nem volt ennyire egyszerű, s ezért aztán senkinek nem is tudtam elmondani.

Az anyámnak sem, neki aztán végképp nem.

Az anyám olyan asszony, nekem elhiheti, Erna, aki mindent, de mindent az egyetlen fiának ad, a lányaitól mindent megtagad.

Legszívesebben a számból kivenné az ételt.

Az anyámnak én sem, szólt közbe Erna szenvedélyesen, egyetlen szót sem, soha. Képzelje el, az én anyám még azt sem árulta el, hogy ide figyelj, vérezni fogsz, kislányom.

Az édesanyja ellen táplált mély indulat olyan gyorsan hunyt ki benne, ahogyan feltámadt. Szenvedélye inkább arra vonatkozott, hogy mennyire érti, milyen figyelemmel kíséri Geertét ebben az egész kényes kérdésben. Nem csak azonosulni akar, hanem azonos vele. Nem, ez tényleg nem olyan egyszerű, tette hozzá kissé zavartan. És gyorsan el is hallgatott, mert nem akarta volna hazugságon érni önmagát.

Elhallgatott, hiszen eleddig ő sem gondolta, hogy ne lenne egyszerű. Helyesebben nem értette, hogy miért nem olyan egyszerű, amilyennek lennie kéne.

Az ember úgy érzi, legalábbis én folyamatosan úgy éreztem, hogy nem tudok többé a gyerekemtől elszakadni, folytatta Geerte. Meg nem is szeretném egyedül a férjemet okolni. Két ember viszonya épp eléggé kényes, hát még háromé, aztán négyé. Bár meg kell hagyni, hogy elég értetlenül viselkedett, egyszóval már az első után durva lett. Addig is durva volt, de korábban talán nem vettem észre, hogy milyen egy ember.

Ezt az érzésemet, hogy hiába maradunk magunkra, én nem egyedül vagyok, mint ő, ezt akarta bennem legyőzni. Mintha azt akarná, hogy megint csak ketten legyünk.

I. kötet 227

Azóta is szégyenkezem, vagy inkább helyette szégyellem. De biztosan az a lényege, hogy az ember nem tud elszakadni a gyermekétől, egyetlen másodpercre sem, mert nem külön test. Vagy saját magától nem tud elszakadni, és az egész nem más, mint a rettenetes, állatias önzése. Nem tud adni magából, illetve amit adna, az csak a gyermekét illeti.

Meglehet, nem szabad ilyesmit mondani, de én talán nem vagyok elég jó anya, mondta Erna egy idő után csöndesen, mert őszintén szólva nem érzek ilyesmit.

Nem érez.

Higgye el, nem. És velem igazán nem durva a férjem, türelmes, figyelmes, óvatos. Inkább csak az örömét fejezi ki, simogat, becézget, kényeztetne, érzem, tudom, hogy nem csak magára gondol, hogy most megint ugyanúgy legyen. Néha egészen megható. Egyszer még sírtunk is együtt.

Hosszan hallgattak, míg Erna ismét megszólalhatott.

De mégsem, nem.

Akkor biztosan valami más.

Valami más.

Nem tudom.

Olyan, mintha már nem tudom mióta szét lennék hasítva, szakítva, olyan, mintha szét lennék dúlva, kaszabolva. És akkor hogyan kívánhatnám magamtól, hogy csak megint jöjjön belém, mint régen. Nem, ezt nem. Inkább soha többé. Nem vagyok egészben. Jó, először azt gondolja az ember, hogy a berepedt gát miatt van így. Amikor a kislányt szültem, akkor talán nem is repedt be ennyire, mint a kisfiúval, vagy gyorsabban hegedt be. Vagy nem tudom, igazán nem tudom, azért kérdezem magától, mert igazán nem tudom, mi történik, és lassan már félek. Őszintén szólva, ez a szoptatás milyen. Ne haragudjon, hogy ilyesmiről beszélek. Most a kisfiúnál nem fájt annyira, vagy tudtam, hogy mi vár rám, ezért nem fáj annyira. De azóta fel van dúlva az egész testem, az egész szervezetem, mindenem, és hiába igyekszem, I. kötet 228nem múlik el. Mindenem. Lehet, hogy csak türelmetlen vagyok, de nem tudom, mihez képest kéne türelmesnek lennem vele vagy magammal, vagy kivel.

És látja, szabályosan szétfolyok. Jó, majd elmúlik, de néha annyira undorít. Ezt kell eltűrjem, minden alkalommal.

Az egyikből szoptatok, mondta kis nevetéssel és megemelte a mellét, közben a másikból csorog. És akkor még amiről nem beszél az ember. Hogy mit kell közben kiállnia.

Igen, szét vagyok dúlva, fel vagyok dúlva, állandóan olyan dúlt vagyok. Azt sem akarom érezni többé, hogy ez jó. Ez jó, ez a dúltság. Ez nagyon, nagyon jó, kiáltotta.

Erőt kellett magán vennie.

Nem érzett olyat, ezt szeretném megkérdezni, mintha a saját testéből lökték volna ki, hogy nem tud visszatalálni a régihez, mert közben minden megváltozott. Ettől félek, reszketek, hogy akkor hol vagyok én.

Vagy ki vagyok én.

Ezt szeretném megkérdezni, így érzi-e.

Nem, én nem éreztem soha ilyesmit, válaszolta Geerte szárazon. Valószínűleg mindenki másként van vele.

Biztosan nem hízott el annyira, mint én.

Nem, én egyáltalán nem híztam el. Magam is csodálkoztam, hogy ezekből a kicsi mellekből rendesen szoptatni tudok, és nagyon elégedett a gyermekem.

Mert jó anya. És nem olyan szerencsétlen a testével, mint amilyen én vagyok.

Geerte nem válaszolt, mert sértőnek és igazságtalannak érezte ezt a mondatot. Miként lehetne valaki szerencsétlen, ha egyszer ilyen gazdag és szépséges. Éppen az volt nehéz, hogy a tekintetét nem tudta elszakítani, mert nem tudott vele betelni. Egyetlen könnyű csuklómozdulattal jelezte, hogy a blúzt meg az ingecskét szívesen elviszi, azonnal vinné a mosásba.

Meg lenne mentve, mehetne innen.

I. kötet 229

Ehhez Ernának előbb föl kellett volna állnia, mert a szoknyája szűk, egész derekát szélesen átfogó korcából nem tudta ültében kirángatni sem a blúzt, sem az ingecskét. E pillanatban már tudta, hogy úgy csinál, mintha ezért állna föl, holott nem ezért teszi. A felindultságtól kissé reszketett a térde, s bár azt is tudta jól, mi ez a fölindulás, nem hitte el magának.

Akárha egyetlen személytelen szenvedélye lenne, s most ennek csupán egy másik, ismeretlen ábrázata.

Hiszen nem arról beszélt-e a másik asszonynak, hogy e fizikai felindulás hiánya miatt nem tudja magát a férjének átadni, nem érzi, még csak azt sem érzi, hogy meg kéne mutatnia önmagát, nem érti, miért nem érzi, most meg ebben a másik formájában mégis ijesztőn és hatalmasan megjelent. A térdeinél fogva rázta, s nem lehetett volna megmondani, hogy öröm-e vagy félelem. Geerte is fölállt, akárha mindenben készségesen követné, csak hogy Erna el ne késsen az egyetemi villásreggeliről, amely minden hónapban a városka társasági életének egyik fontos eseménye volt. Legalábbis e pillanatban ezt gondolta a saját igyekvéséről, hiszen ő maga még görcsösebben rejtőzködött. Súlyos ajkán ugyanakkor megjelent egy halovány mosoly, terjedt, s ez mintha az ellenkezőjét jelentené.

Megvetést.

Vagy valami olyasmit, ami egyáltalán nem tetszik neki Erna viselkedésében.

Elutasítja.

Talán ezt az egész idétlen reszketést, amit Erna a testében érez, és most már látható.

Mit érdekel engem, hogy látható vagy nem látható, mondta ugyanakkor Erna magában, mert határozott dühöt érzett Geerte van Groot iránt, aki most ilyen egyszerűen elhagyná őt a megvető mosolyával.

Végül is nem mondott nekem semmit, Geerte. Üres szavakat kaptam magától. Szépen kikerülte minden kérdésemet, mondta teli szájjal ránevetve.

I. kötet 230

Szemérmetlen és csábító volt a nevetése, mert az ajkával szinte áttört a szemérmes reszketésén, holott az ajka is belereszketett.

Geerte legszívesebben lekevert volna neki egy jó nagyot.

Amikor a szájban nedvesen fölcsillannak a fogak, az a harapás előlege. Nyújtotta a blúzát, aztán gyorsan kibújt az ingvállból is.

Inkább én beszéltem, mondta, mindig túl sokat beszélek, s most aztán itt állok maga előtt teljesen kiszolgáltatottan és tudatlanul.

A másik nő komolyságát azonban nem tudta ezzel a könnyelmű kacérkodással megrendíteni.

Geerte van Groot átvette a blúzt, elvette az ingvállat, gondosan egymásba hajtogatta őket, majd úgy emelte maga elé az enyhén kikeményített batisztot és a síkos selymet, s különös, lapos orrát oly puhán és figyelmesen tüntette el benne, mintha keresné az illatát. Vagy megcsókolná a nedves foltokat, melyeket a szivárgó tej hagyott. Elkeveredtek egymással az illatok, de tényleg a tej zsíros illata volt, aminek vonzását nem tudta elhárítani.

Nem csak az volt világos, hogy mit keres, hanem az sem maradt homályban, hogy ezzel milyen határon lépnek át.

Mit művel, Geerte, az istenért, nyögte erre Erna szemrehányóan, könyörögve, szemérmében mélyen megsértve, mit csinál, ne tegyen ilyesmit, holott egész teste borzongató hűvösével és melegével helyeselte.

Megütközés, könyörgés és szemrehányás ugyanabból az élvezetből sugárzott.

Valójában átszakadt egy másik világba, s ehhez az eseményhez képest igazán csak halvány jelét adta annak, hogy miközben minden recseg és ropog és felszakad, miként sikoltozik magában. Nyöszörgések szakadtak föl belőle. Fűrész akad meg így a göcsörtös fában. Menekült volna, tiltakozott, ne történhessen meg, ami bekövetkezik, és teljesen önkéntelenül a melle elé rántotta a karjait.

Geerte az ajkához emelt fehérneműkből nézett föl rá, tulajdonképpen meglepetten. Sápadtabbnak látszott, mint bármikor. Világítóan I. kötet 231fehér, fényesen domború homloka körül ragyogtak, lángoltak az elszabadult és szerteszét göndörödő hajszálai. Valamiként eldurvult az arca, követelődző lett, támadó, komor. S amikor fölemelte a fejét, s a mellkasából lökve föl a hangokat, beszélni kezdett, vonásai között a gonoszság is megjelent; gyűlölet, nyers rettenet, a bosszú mélységes óhaja, amitől Ernának nem csupán el kellett volna fordulnia, hanem hanyatt-homlok menekülnie.

Annyira szeretnék segíteni magának, el nem mondhatom, nyögdécselte. Annyira nem szeretnék, nem akarok ártani magának, semmiben.

De a testemen kívül nincsen semmim, higgye el. Mivel segíthetnék. Én is oly keveset, semmit nem tudok.

Aztán a saját nyelvén szinte felordított.

Jaj, semmit, semmit.

Mégis nagyon fegyelmezett maradt az ordítás.

Immár nem a németalföldi festészet csöndes bensőségességét látta viszont az arcán.

Csönd lett közöttük.

Látta, hogy ez a nő tulajdonképpen bűnöző. Mintha a gyöngédségnek és a szelídségnek, amelyet magára kényszerít, lenne egy másik, eleddig ismeretlen oldala. Ez a nő mindenre képes. Kétségbeesett kiáltása a ház néma csöndjében mégis megrekedt.

A harmincéves háború borzalmait látta viszont az arcvonásain. Ahhoz, hogy visszafogja, elriassza, ne engedje közel magához, amíg lehet, másfelé terelje az eseményeket, nagyon gyorsan föl kellett volna öltöznie. Késő, tudta. Lovak trappoltak vele a jászhantai szilfasorban. Minden fel van rajzolva, meg van írva előre. Nincsen mit tenned ellene. És nem is volt kéznél semmiféle holmija. Akárha fázna, karja, válla lúdbőrözött, mellbimbója összerándult, egyre erősebben reszketett.

Miért nem vettem észre, hogy ennyire éhes. Én is mennyire kiéhezett vagyok rá.

Nem, nem volt semmi a közelében, amit magára kaphatott. Nagy, hűvös térben áll, sehol semmi segítség.

I. kötet 232

Nem volt Isten, akihez fohászkodhatott. Bár az is némi segítséget jelentett, hogy egyetlen szempillantásnyi időre kívülről látta meg önmagát, amint egy igazán nevetséges helyzetbe keveredve áll ebben az idegen, hűvös, takarékosan berendezett teremben.

S hirtelen hallja, hogy a szomszédos szobában a gyermeke halkan és elégedetten gőgicsél.

Az egyetlen tárgy a nedves kendő volt, amit elérhetett. Az asztalka szélén hevert egy dísztelen ezüst tálcára vetve. Lehajolt érte. Mint aki jobb híján ezzel a mozdulattal takarja el magát. S a remény, hogy a jelenetből még valamiként kiléphet, rögtön erőt adott. Mintha a szomszédos szobából valami láthatatlan csáp nyúlna át, titkos erő, köldökzsinór kötné, s akkor mégiscsak igaz, amit Geerte állít, s ő eddig soha nem érzett.

A gyermeke tényleg magához köti és vissza fogja tartani.

Azt hiszem, mondta erre nyögdécselve és dadogva, mert valami kis erőre kapott, az lenne a legjobb, azt hiszem, ha ezt a teli mellemet előbb lefejném. Ám közben maga is hallhatta a saját hangján, hogy nem ura többé önmagának, semminek, a gőgicsélés sem köti. A gyereke nem fogja visszatartani.

S ha így van, ha ennyire elárul mindenkit és mindent, akkor inkább ne is lásson, a szemét lehunyta.

De nem tudta föladni, nem tudott beletörődni, hogy nincsen visszaút. Amikor ismét megszólalt, akkor inkább egy engedetlen cselédnek szánt, kellemetlen hang hagyta el a torkát.

Geerte, kérem, nem hozná át a pumpát a másik szobából.

Kezük a nedves kendőn találkozott, és a váratlan lökéstől megzörrent a tálca.

Geerte az összehajtott fehérneműt helyezte volna rá, mert egyszerűen és mielőbb fel akarta szabadítani a kezét és a karjait.

Mindkét karját Erna csípőjére kulcsolta, bár nem húzta azonnal magához. Duzzadt ajka, mely különben is oly furcsán és idegenül hatott a fehér arcban, reszketett.

I. kötet 233

Ugyan, engedjen el, fuldokolta Erna erőtlenül.

Tiltakozása nem hatott volna olyan nevetségesen, ha egy férfi erőszakoskodik vele. Ám nő volt ez a másik illető, s ettől végképp úgy érezte, nincsen hová menekülnie. Nincsen eszköze. Geerte közeledő ajka láttán gyorsan elfordította a fejét, nehogy a száját érhesse el.

Akárha azt mondaná magának, ezt azért mégsem. Ami azt jelentené, hogy bármi mást.

Valami tényleg átszakadt és megnyílt.

Olyan szűk térben állt, ahol nem is volt hová hátrálnia. A gyerek gőgicsélt, s talán nem egészen ártatlanul. Az elemi erejű tiltakozástól még megfeszült, ám abban a pillanatban, mikor Geerte ajka a pofacsont alatt könnyedén a bőréhez ért, azonnal el is ernyedt a teste. Tiltakozásának nem maradt külső jele. Holott nem az ajak érintése oldotta fel, az csupán a lázas borzongását váltotta fázós forróságra át, és vissza, hanem az egymásnak feszülő, a ruhák szövetén átlüktető szeméremcsontjuk kölcsönös érzékelése tette meg a magáét.

Bár azt, amit belső érzékelésnek vagy józan gondolkodásnak nevezhetünk, nem zavarhatta meg.

Úgy gondolta, hogy tisztábban lát, mint bármikor.

Távolról hallotta a gőgicsélést, a lovak patáinak tompa dobogását a fasorban, a kocsi repítette a fények és árnyékok között. Az egyik domborulat úgy érzékelhette a másikat, mintha a saját lüktetésében dobogna a másik azonos ritmusú lüktetése, s ezért érzékelhették mindketten úgy, hogy a másik test a ruhákon átdobog. A jászhantai föld sötét, súlyos homok, a tavaszi esőktől összeáll, a nyári forróság megtömöríti. Még szerencse, gondolta magában, hogy a józan eszem azért nem veszítem el. Valamiféle mentséget talált ebben a hiszékeny józanságban. Talán Geerte szívét, a sajátját hallotta a lovak homokba vágódó patáinak dobbanásaként.

Először érzékelték egymást úgy, hogy nem tudták elválasztani egymástól az érzékelésüket. Mintha távolabbról figyelné, mégsem merészelné átélni a saját észleléseit, miközben a másik lény immár nem látI. kötet 234na ki önmagából. Ennyi közöttük a különbség. Vagy mintha a másik nőt nem ő érzékelné magában, hanem a férje, akire állandóan, és egyáltalán nem alaptalanul féltékenykedett. Mintha a másik asszony szeméremcsontján a magáét kéne ugyan megéreznie, mégsem ő, hanem a férfi feszülne rá.

Végre érzi, hogy mit érez a férje, ez a férfi, ezek a férfiak, s helyettük élné át a saját kívánságait.

Ijedelmében a nevén szólította, István, mintha őt hívná, az egyetlent szólítaná, hogy segítsen. Arra az egyetlen férfira cserélte át önmagát, akit a saját testén át megismert és akitől megszülte a két gyermekét. Ami rögtön meg is nyugtatta afelől, hogy szereti.

Szeretem, szeretem, őt szeretem mégis, történjen bármi más. Valójában nem a nőt szereti, akit most átkarol, s még erőszakosabban, mint ahogyan a nő karolná. Ez csak amolyan epizód lesz az életében, amit nem kell komolyan vennie. Bár nem vette észre, hogy egyáltalán mikor is karolta magához. S ha ez így van, akkor a tudata ugyan tisztán működik, ám a saját szándékait mégsem láthatja át.

És akkor valaki más is jelen van benne.

Geerte volt az erősebb, avagy mélyebben, biztonságosabban irányították az érzékei. Csaknem durva és igen közönséges. A két, egymásnak feszülő szeméremcsontnak nem sikerült megnyugtató egyezségre jutnia. Erna nem tudta, akarhat-e bármit, amit ez a másik ne akarna benne. A mentségek keresése, a kételyek teljesen lefoglalták a tudatát, amitől ugyanakkor nem volt kisebb az élvezet.

Legfeljebb alattomosabban élvezte a másikat, mint ahogyan a másik élvezte őt.

Geertének határozott célja volt.

Fantasztikus kép lebegett előtte, ezt követte. Akárha élő anyagot óhajtana beszuszakolni egy foszlékony látomásba.

Erna nekifeszült, Geerte viszont inkább ellene.

S hogy valamit akar, ezt érezte Erna. Amitől benne is föltámadt egy határozott képzet, ami elég gyorsan mosott alá mindenféle más képzeI. kötet 235tet. Pedig a gyermek még mindig egyenletesen és figyelmeztetőn gőgicsélt.

Csupán e zsírocskával kipárnázott domborulat maradt, a puha szőrzete, amint alágördülnek egymáson. Valójában a csók hiányzott ahhoz, hogy megtörténhessen; az ajkak érintkezése, az egymásba nyíló űrök telt íze és érzete, s ez a hiány jelent meg képzetként. Pontosan az, amit az imént indokolatlanul megtagadott magától.

Nem, semmit nem szabad megtagadnia. Kinyílni, miként két egymásba forduló, fodrosan egymásba tapadó, izmos csiga.

Már régen úgy képzelte, hogy Geertének égőn vörös a fanszőrzete. Ha legördülne, akkor kinyílnának, egymásba simulhatnának a szeméremajkaik. A képzelete egymásba nyitotta és mosta a vízszintest és a függőlegest, ajkakat, csókot, szeméremajkakat. Látta, amint megnyílik az érintéstől, s a magáét látta belenyílni.

Érezte.

De sehová nem gördülhetett, mert Geerte ajka durván indult neki az ellenszegüléstől megfeszült nyakának; csiga, tapadt, fénylő hártyát hagyott a parkban sötétlő, bordás fatörzseken, s ezzel egy időben visszataszította őt arra a székre, ahol az imént még szoptatott. A kettős súly alatt a szék megingott, kicsit hintázott alattuk a hátsó lábain.

Geerte valamennyire tartotta, ő pedig jobb híján és ijedelmében Geertébe kapaszkodott, feszítette, hogy ne dőljenek föl.

Legszívesebben felnevetett volna.

Aztán egyetlen villanásra meglátta maga fölött Geerte ijesztőn szétdúlt ábrázatát, a kikerekedett ajkait, az elborult tekintetét, az őrült, vöröslőn szétsugárzó hajfürtjeit, s tudatán még oly sok dolog átfutott. Hogy akkor ez háború, a rettenetes járványok, a tűzvészek forgószele csapott át. Akkor most valamit mondani fog, most, s hogy ilyenkor vajon minden nő ilyen ronda-e, éppen úgy, mint a férfiak, amikor tulajdonképpen már feldőlt velük a szék.

S nem csak a hátára esett, a támla kicsit előbb koppant, mint a feje, ami miatt aztán nem is verte be, hanem egymást átkarolva zuhantak ki I. kötet 236a székből. Ez viszont inkább Geerte ügyeskedése volt. A lábaikkal egymásba akadtan hengeredtek az oldalukra a szőnyegen. A felfordult szék úgy maradt.

Mintha hosszan futottak volna egymás mellett, együtt lihegtek.

Nem ütötte meg magát, kérdezte Geerte, drágám, s az ijedelemtől, hogy az ügyetlenségével a másiknak fájdalmat okozhatott, visszaváltozott az arca és kitisztultak a vonásai.

Mennyire nevetséges volt ez.

Utoljára kislánykorában dulakodott, akkor is mindig fiúkkal. Egymást átkarolva, egymásba kapaszkodva hevertek a padló hűvösén. És milyen szép. Mintha idegen emberekkel történne, akiknek érezné a melegét.

Nem, nem ütöttem meg magam, válaszolta, mintegy szavakat lehelve a másik asszony lélegzetébe. De valamit éppen mondani akart volna nekem, Geerte.

Meghalok, kiáltotta fojtott hangon, szenvedélyesen, meghalok a kíváncsiságtól, ha nem mondja meg.

Geerte a meglepettségtől visszafogta a lélegzetét.

Honnan tudhatja, gondolta, hogy egyálalán akarok neki valamit mondani.

Aztán az egész következő mondattal együtt, a szégyentől és a fájdalomtól elrekedten lökte ki magából.

Azt akartam mondani, hogy éhes vagyok, azt akartam mondani, hogy kiéheztem, Erna.

Szomjas vagyok. És eszemben sincsen áthozni az ostoba pumpáját a másik szobából.

Ezt akartam mondani.

Erre aztán némán, talán teljesen önkéntelenül nevettek, ami úgy hatott, mint valami egymást nagyon is értő hunyorgatás, kijózanítóan hatott.

Erna kibontakozott az ölelésből, lassan felült, közben el nem eresztették egymás tekintetét.

I. kötet 237

Geerte, hogy ne legyen annyira egyedül, ne hagyják el ennyire, hirtelen mégis utána nyúlt.

Végre megértette, s ez halálos nyugalommal töltötte el Ernát.

Hatalmasnak érezte önmagát, erősnek, kék erekkel átszőtt, nagyra duzzadt keblével uralta, táplálni tudta volna az éhező emberiséget, de súlya nem volt többé. Alig észlelhető kis mozdulatokat tettek. Még ha magukban a másikhoz szóltak is, ettől kezdve magukban, magukhoz beszéltek, s felettébb furcsa, egymással egyáltalán nem összefüggésben álló, a helyzethez kevéssé illő dolgokat. Erna azt mondta magában, meg kell néznem az évszámokat. S oly erős volt benne a késztetés arra, hogy vegye a kabátját, menjen, a könyvtárban lapozzon utána, és mindezt oly természetesnek is érezte, hogy Geerte fölült ijedtében; valamit megérzett az idegenségéből.

Bár tévedett, amikor úgy értelmezte, mintha durván elutasítanák.

Egyszerre engedték el egymás kezét és tekintetét.

S amint legördültek a hídról, a bazaltból metszett, domború kockakövek szabályosan rázni kezdték, dobálták a különben is mereven rugózott, súlyos kocsit a szétdúlt és sáros Margit körúton. Rögtön adom, doktor asszony, egy pillanat türelmet még kérek, mondta a sofőr kellőképpen hangosan, szinte kiáltva. Ezen a nyomorult szakaszon jussak át. Különben is szeretnék valamit kérdezni a doktor asszonytól, ha megengedi.

E pillanatban nem is értette, hogy a sofőr honnan a csudából szedi ezt a buta doktor asszonyt, meg egyáltalán mit akar tőle. Nem szerette, igazán nem tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy a személyzet önállóskodik. Honnan tudhatja, hogy ő doktorált, ha egyszer a doktorátusát soha életében nem viselte.

Egészen a Török utcáig nyitva állt előttük az úttest. Gázvezetéket cseréltek, habár most a hosszú, beázott árokban senki nem dolgozott.

Geerte van Groot óriási, húsos, erősen bordázott ajka felett volt egy határozott élű, függőleges forradás, mely széles cimpájú, nyomottan lapos orrának barlangjában tűnt el. Úgynevezett nyúlszájjal jött a I. kötet 238világra; labium leporinum a rendellenesség latin neve. Ez abban az időben, amikor megszületett, a tizenkilencedik század utolsó éveiben, közel sem volt veszélytelen. A nyúlajkú csecsemő szopni nem tud, mert arcnyúlványai szét vannak hasadva. A felső ajak egy középső és két oldalsó, az alsó ajak pedig két oldalsó arcnyúlvány egyesülésétől nyeri az alakját, s ennek az egyesülésnek a rendellenessége a nyúlszáj. Leginkább a felső ajkon jelentkezik, s ha egyesülése tökéletlen, akkor az ajak húsa egész szélességében áthasad. A nyúlajkú csecsemőt ráadásul nem lehet azonnal megműteni, valamennyire meg kell erősödnie. A mesterséges táplálás viszont egyáltalán nem volt egyszerű, könnyen megfertőzték a csecsemőket a táplálásukhoz használatos eszközök. Kialakult egy ördögi kör. A fertőzés miatt meg kellett szakítani a mesterséges táplálásukat, akkor azonban a kiszáradás fenyegette őket. Geerte három hetes volt, amikor sikerült megműteni, és nem sokat adtak volna érte, hogy a seb gyógyulásának kritikus szakaszát átvészeli. Az alaposan begyulladt, gennyedző hasíték széleit óvatosan kimetszik, három öltéssel sikerült összevarrniok. Tulajdonképpen sebészi mestermunka volt a szája, de a húsból hiányozni fog az ajak felső peremének hármas osztása, az arcnyúlványok egyesülésének e természetes nyoma. És most nem is volt az ajka összezárva egészen, ami miatt különösen kereknek hatott. Ami egyszerre volt megkapó és elidegenítő, miként minden olyan sérülés, mely a testi épséget érinti vagy akár csak emlékeztet ennek a veszélyére.

Úgy látszik, gondolta Erna asszony, hogy mindig ilyen vastag szájúakkal hozott össze a sorsom.

A haldoklónak szintén óriási ajka volt.

Már megbocsásson, kiáltotta ugyanakkor a sofőrnek előre, mert a zötykölődés oly erős hangot adott, hogy különben nem hallhatták volna egymást, honnan veszi, kérem, hogy én bármiféle doktor lennék. Nem értem, mit akar ezzel egyáltalán.

A férfi, anélkül hogy visszafordult volna, fennhangon hátraszólt.

Többször vittem a professzor urat az Egyetemre, az Akadémiára, I. kötet 239vittem a Pártközpontba is. Együtt is tetszettek utazni velem, amire biztos nem tetszik emlékezni, mert este volt. Tavaly télen az Erkel Színházba tetszettek menni egy Aidára, mikor hirtelen akkora hó esett. Még előtte egyszer a Parlamentbe, amikor a professzor úr, ugye, Vörös Zászlórendet kapott.

Tetszik látni, hogy mindenre pontosan emlékezem, ezt tessék elhinni.

Nagyon derék, ez igazán kedves magától, válaszolta Erna asszony türelmetlenül, de még mindig nem értem, miként következik ebből, hogy én bármiféle doktor lennék. Micsoda tréfa ez.

Tessék idefigyelni, magyarázta a sofőr nevetve, s egy pillanatra kedélyesen hátra is fordult. A dolog igen egyszerű. Hallottam, miről tetszenek a professzor úrral beszélni. Már tessék nekem megbocsátani, kell hozzá legalább egy diploma és egy doktorátus.

Soha nem használom a doktorátusom.

Az én szakmám meg pont olyan, ez a lényege, nem kell mindent megértenem, hogy tudjam, kit viszek.

El nem képzelhette, hogy miről beszéltek, nem emlékezett. Bizalmas jellegű témáról biztosan nem beszéltek, hiszen ilyesmiről nem volt szokásuk taxiban szót váltani.

S miközben ujjai közé fogta, kissé megemelte bal mellének duzzadt bimbóját, látta, tényleg bőségesen szivárog a tej belőle, legszívesebben fennhangon megkérdezte volna a sofőrtől, hogy mégis miről. De nem akart ilyen közel kerülni hozzá. Egy ávóshoz, aki talán nyilas, de most aztán megérezte, hogy egyik feltételezése sem helyes. Ez a férfi valamivel megtéveszti őt.

Geerte ugyanakkor valamennyire lebocsátotta a pilláit, de nem egészen, s ettől kezdve a kétféle emlékezés egymás mellett futhatott.

Látást és érzékelést olykor szerencsésebb egymástól elválasztani.

Geerte mégis kilesett a pillái alól, lássa a bimbó dudoros, alvadtlila udvarát, mikor vonzására bízza az érzékeit. Még csak nem is gondolt rá, hogy meg kéne tagadnia magától vagy lenne rá bármiféle erkölcsi I. kötet 240indoka. Meg fogja találni, csak vezesse. Erna pedig csodálta Geerte vastag és lusta szemhéját, a vörös pilláit, melyeknek töve átláthatóan szőke volt. Miként arcának, úgy látszik, a tizenhetedik századi holland festészetnek szintén vannak fedettebb vonásai. Ez a közös titkuk.

Eddig talán senki nem vette szemügyre, nem értelmezte.

A családiasságában, az otthonosságában, az utánozhatatlan gyöngédségében, a mindenre kiterjedő figyelmében és a finomságában húzódik meg a harmincéves háború az összes iszonyával. Olyan, mint egy jótékony drapéria, mindazt elrejti az emberi természetből, amit beavatatlanoknak soha többé nem szabad látniuk. Vagy miként egy ránc, gondolta hirtelen, koromlepte barázda, mely égő fájdalmakról tanúskodik.

Utána kéne nézni az évszámoknak, vajon így van-e.

Geerte arcát, csontos és száraz alakját eddig is úgy méregette, mintha nem egyetlen festő, hanem egy egész festészeti hagyomány élő modelljére lelt volna rá az idegen városkában. Mint ahogy elég volt a magas, négyzethálós ablakhoz lépnie, máris láthatta, milyen mélységek és magasságok léptékére tanította a levegő állaga a németalföldi festőket. Most ellenben éppen fordítva állt a dolog. Élő ember arcán vette észre, hogy mit rejtettek el egy nagyszerű korszak festészetében. S amennyiben az évszámok is igazolnák a feltevéseit, akkor mindennek megváltoznának a hangsúlyai.

Ez meg olyan volt, mint egy nyugtalanító érzés, lebeg, valami az ember nyelvére kívánkozik belőle, bár nincsen megfogalmazva, eltűnik, itt van, el nem érheti.

Aztán pesze sok mindent megértettem ebből is, gondolta keserűen, mulatva egykori naiv önmagán, ezen az egész ártatlanságot tettető, brutális, háború előtti világon, mely szigorú szokásokba és illemszabályokba kapaszkodott. Miközben azon töprengett, hogy miről is beszélgethettek azon a havas estén, vajon miről, s megkérdezze-e a bőrsapkás sofőrt, aki biztosan nem ávós, talán mégis nyilas, ám mindenképpen túl beszédes.

I. kötet 241

A személyzet ne legyen beszédes.

Mégis nyilas, most már biztos volt ebben is, egy nyilas, aki később az ávó szolgálatába állt.

Geerte két erős, feszes karja ismét a derekát ölelte. Jobb, ha nem elegyedik vele beszélgetésbe.

Nézte ezt a férfifejet, és nézte ezt az emlékét, figyelte a húsos ajkat, amint a mellbimbót magába zárja, kiveszi az ujjai közül. El is engedte, vigye.

Mintha nem élvezet, hanem nemes cselekedet lenne a sérült ajak szomjúságát csillapítani. A táplálás gesztusa új értelmet kapott a kéjben. Egyik kezének kimeresztett ujjait Geerte feje alá, a gyapjasan vöröslő hajába mélyesztette, a másikat pedig, amennyire a merev szövésű, csíkos vászonruha egyáltalán megengedte, kissé ügyetlenül, kissé szemérmesen Geerte combjai közé túrta be. Egy ideig mégis úgy akarta érezni, mint aki semmit nem érez. A gondolkodással térítette el az érzékeit, illetve látszólag mással foglalkozott, mint amit közvetlenül érzékelt.

De hiszen éppen azon gondolkodott, hogy miként képes egy korszak festészete eltéríteni önmagát az átélt rettenettől.

S ezért aztán talán percek is elteltek, míg hangosan fölnyögött.

Oly erősen gondolkodott mindezen, hogy Gyöngyvér tarkóját sem látta, nem vette észre, hogy mikor is szedte össze a gyógyszerét a kocsi bordás gumiszőnyegéről, s mikor húzódott vissza az ülésre. Rettenetesen fájt ebben a régi élvezetben alámerülnie. Akárha szemrehányást tenne magának, miért is szakította el magát Geertétől. S hiába múltak el az évek, az emlék nem halványodott. Ott kellett volna maradnia.

Ha nem Groningenben, akkor Venlóban, ahová a gyerekekkel együtt elutaztak. Akkor talán a kislánya élne még. Miért nem tud az ember megmaradni a pillanatban.

Miért kell elmennie.

Vagy miért nem tudja, hogy melyik pillanatban kéne megmaradnia, s onnan halálig nem tágítani.

I. kötet 242

Meg, tetszik tudni, kiáltotta hátra a sofőr vidáman, a fiamtól sok mindent tudok, ezt is szívesen elárulom. Kedves tanítványa volt a professzor úrnak, s ezért igen gyakran járt a lakásukon.

Mondhatni, a mai napig feljár.

Vagy úgy, válaszolta Erna asszony, aki nem volt nagy véleménnyel a férje kedves tanítványairól, s inkább azokat a tanítványokat találta érdekesnek, akik láthatóan idegenkedtek a professzortól, vagy egyenesen utálták.

Akkor már értem, tette hozzá tartózkodóan. Na és hogy hívják a fiatalembert, kérdezte. Mármint a kedves fiát, kérdezem.

Varázstükörben önmagát

A rákövetkező napokon nem tudott visszamenni, mert csöndes eső esett. Vagy inkább olyan volt, mintha köd szitálna. Nem akart elállni. Ilyen napokon a város párával telik el, ránehezednek a felhők, elsötétedik, az autók kerekei alatt egyenletesen sistereg.

Döhring arra várt, hogy álljon el.

Az ablaknál állt, bámulta az eső lassan elpattanó buborékjait. Figyelte ezt a közönséges, a fizika egyszerű törvényeinek engedelmeskedő életet, amiből arra következtetett, hogy nem tébolyodott meg. Kibírja. Folytatásos álmait talán sikerül elkülöníteni a józan életétől. Legalábbis semminek nem maradt látható nyoma, eltakarította. Reménykedett, hogy nem lesz következménye sem. Telefon nem csöngött. Ha csöngött volna, akkor sem vette volna fel, mert még a szükségállapottól vacogott a lelke. A televíziót vagy a rádiót sem kapcsolta be. Nem ment le a földszintre, hogy megnézze a postaládát. Különben sem talált volna mást, mint egy halom reklámcédulát. Mielőtt kiléphetett volna innen az ellenséges külvilágba, vissza akart térni ahhoz a józan önmagához, aki talán soha nem létezett.

Most már tudta.

I. kötet 243

Térképet vett elő, hogy tanulmányozhassa megelőző napjainak gyanútlan kirándulásait.

A térkép józan dolog, észleléseken alapuló, mérésekkel ellenőrizett fizikai különbségek megjelenítésével foglalkozik.

Első berlini napján valószínűleg az Ördög-tavat fedezte fel.

Bár talált a térképen egy hasonlóan kis tavacskát, amelyet Szuroktónak neveztek, talán a sötét víz miatt. Teljes bizonyossággal nem tudta eldönteni, hogy a kettő közül vajon melyik lehetett. A második kirándulásán viszont minden bizonnyal a grunewaldi torony mellett, a Havelhoz ért ki. Miközben a térképen tanulmányozta a tavak és a folyóvizek egymáshoz kapcsolódó kék foltjait, ellenállhatatlan vágya támadt a vízre, menni, az úszásra, érezni a tagjait.

Mossa ki a bőréből a víz az éjszakát.

Ne érezhesse többé a szar szagát.

Voltak itt még másféle tavak a térképen. Az eső azonban nem hagyott alább. A legfelső emeleten, a tető alatt volt a nagynéni lakása. Mindössze öt helyiségből állt, s ezek közül csupán egyetlen volt a többinél aránytalanul tágasabb. Üres, egyenletesen világos hodály, ahová a nap soha nem sütött be. Hosszúkás ablakokkal sűrűn tagolt fala északra nézett, s innen egy óriási, a lakás alapterületénél jóval nagyobb teraszra lehetett kilépni.

Északról érkeztek az esőfellegek, kilátástalanul és súlyosan, nem lehetett a végükre látni. Az északi eget a függőleges szerkezeti gerendák sötét csíkjai tagolták. Messzire ellátott a tetők felett, ám semmi mást. A tömör, fehér téglakorlátot biztonsági okokból oly magasra építették, hogy ne lehessen rajta áthajolni. A nagynéni eredetileg itt szerette volna elhelyezni a képgyűjteményét, ám aztán az ügynökével a düsseldorfi bankot biztonságosabbnak találták. A gyűjteménynek csupán egyetlen, elég jelentékeny méretű darabját helyezték el az üres, fehér falon, a sötétre színezett, csúcsosan egymásba tartó gerendák alatt.

Olyan volt, mintha üres templomhajóban állna az ember. S az volt I. kötet 244az érdekes, hogy a képen sem volt más látható, mint fehér falak és gerendák, a tűz és a színes lángolás, vagy valami ilyesmi.

Ezen a hosszú és eseménytelen, esős délelőttön vásárolta Döhring azokat a kicsi, áttetsző alsónadrágokat, amelyeket azóta is viselt. Helyesebben az első kettőt vette meg, a lilát és a kénsárgát.

Később még többször visszatért az üzletbe, vett magának türkizkéket, fehéret, két különböző pirosat, feketét, zöldet, bíborszínűt és még ezüstöt is. Holott nem voltak olcsók. Sajnálta, hogy az összes többit ott kell hagynia. Olyan lett, mint egy titokzatos, saját maga elől rejtegetett szenvedély.

Már az első alkalommal egy púderrózsaszínűt vásárolt volna meg legszívesebben, ám ezt még később sem merte megtenni. Voltak színek, amelyektől eltiltotta önmagát.

Ha megvásárolta volna, akkor a bőrét cserélhette volna ki.

De éppen ezt nem merészelte megtenni, s helyette vette a többit.

Eredetileg talán nem is azért ment le az utcára, hogy bármit vegyen. Alsónadrágra végképp nem volt szüksége. Különben sem vásárolt magának, általában még a cipővásárlásoknál sem volt jelen. Mostohája ellenben szenvedélyesen vásárolt neki a nagy kiárusításokon, a nagynénitől pedig mindig jobb darabokat kapott. Ez olyan volt a két nő között, mint az értelmes munkamegosztás, ami egyben alattomos vetélkedés. Egyikük a hajthatatlan takarékosságával, másikuk a bőkezűségével tüntetett. Semmit nem kellett tennie, hogy a ruhatára összeálljon, s ilyen dolgok iránt nem is volt benne érdeklődés, a két nő gondoskodásához épp eléggé hozzászokott. Talán ezért lett olyan kiszolgáltatott, s ezért hagyta magát elcsábítani egy harmadiktól.

Az esős utcán, az esernyőikkel igyekvő emberek között jutott eszébe, hogy szüksége lenne egy rendesebb fürdőnadrágra. Az embernek mindenféle az eszébe jut, amit aztán a következő pillanatban szerencsésen elfelejt.

Valahol a Wittenberg tér mögött talált rá az üzletre, a kirakatban homokba süppedt torzók hevertek, elgurult fejek.

I. kötet 245

A kisasszony jó érzékkel szagolta meg benne az elveszett vidékit, amint belépett. A behízelgő és kimunkált modorával már az ajtóban rácsapott, hogy ó, igen, a pompázatos kis fürdőnadrágok, hogyne, s hogy rögtön lenne egy igen kedvező ajánlata. Ha megkérheti az urat, hogy kövesse. Az ember azt gondolná, mi a fehérnemű, egy semmi, egy kis semmiség, egy darabka kis színes műanyag, holott a legegyszerűbb dolgok igénylik a legkifinomultabb művészetet.

Döhringnek nem csak arról nem volt sejtelme e pillanatban, hogy a város legdrágább fehérneműséhez tévedt be, hanem arról sem volt tudomása, hogy e helyen inkább a legkivételesebb igények szerint készült fehérneműt árusítanak, s az igények kielégítésében igen messzire mennek, mondhatni nincs határ.

Van ugyanis egy teljesen új anyagunk, magyarázta a kisasszony egyenletesen és elragadtatottan, miközben gyorsan és céltudatosan bevezette őt az üzlet tágas és titokzatos bensejébe. Úgynevezett élő, lélegző műanyag, mondhatni, a korszak beteljesedett álma, ha szabad ilyesmit mondani. Az első műanyag, amely a természetes anyagok előnyös tulajdonságait sikeresen egyesíti a mesterséges anyagok előnyös tulajdonságaival.

A század nagy találmánya, s így létét persze számos korábbi tudományos felismerésnek köszönheti. Vékony, könnyen mosható, nem izzaszt, pillanatok alatt szárad, megszárad akár a test természetes melegén, a bőr viszont soha nem fülled be, s mivel tapintása mint a selyemé vagy a bársonyé, nem is dörzsölődik ki tőle. A színskála valóban minden színében kapható, s oly ügyes és csinos szabású, hogy tetszés szerint viselhető alsónadrágként és úszónadrágként, ami hihetetlenül kényelmessé teszi, mondhatni a legutolsó kényelmetlenségtől szabadítja meg az embert, mi több, az utolsó gátlástól, amit ennek az anyagnak a hiányában, ez idáig, egyszerűen nem sikerült a divattervezőknek megoldani.

Ez egy szabályos kis telitalálat. Van egy olyan tágpórusú, lélegző, rugalmas és selymes tapintású anyagunk, amely szinte második bőrként kész az alakra rásimulni.

I. kötet 246

Nyugodtan állíthatja, ez az anyag csodákra képes a testen.

Nem tágul ki, nem veszíti el a formáját, színét sem hagyja el. Úgy viseli az ember, mint a saját epidermiszét, s ugyanakkor nem kerülhet olyan kényelmetlen helyzetbe, hogy ne vetkőzhetne le bárkinek a társaságában és bármikor.

A kisasszony megállt egy pillanatra, elhallgatott, s mintha Döhringtől várna helyeslést vagy megerősítést, visszafordult.

Hajlékony volt, magas, illatok könnyű felhőjét vonta magával.

Arcuk bizalmas közelségbe került a sötétben, s miközben Döhring megérezte, hogy mindez persze nem szándéktalan, a kisasszony egyetlen pillantással nyugtázta, hogy megfogta a fiatalembert. Ám hiába is beszélt e behízelgő, lágy, szinte familiáris hangon vele, mintha már ki tudja mióta ismernék egymást, s csupán folytatnának egy régen megkezdett szakszerű beszélgetést, erősen kendőzött arca részvétlen maradt, miként a maszk. Szeme szép, a tekintete a fegyelemtől élettelen, modorában volt valami tervezetten elutasító.

Ilyen kényes témákról másként talán nem is lehet a sötétben beszélni.

Vagy éppen azért tudott szeméremsértés nélkül mások intim életének közelébe kerülni, mert az érintetlenség páncélját öltötte fel.

Döhringet ettől kezdve inkább a színjáték érdekelte, nem érezte szereplőnek önmagát. A kisasszony alig volt néhány évvel idősebb nála, valamit mégis tökéletesen elsajátított. Akárha nem egészen ő beszélne, nem egészen ő mozogna, egy másik élő és lélegző személyt tüntetett volna el, mintegy a testi hüvelyét kölcsönözné vagy adná bérbe az idegennek, hangot is ad neki. Egy minden ízében vonzó személy árasztott dermesztő közönyt. És akkor mégiscsak a testében őrzi az adottságait, gondolta Döhring, ám nem látta, hogy miként és hol tüntette el a személyes tulajdonságait.

A vonzása ennek ellenére tisztán megmaradt, vitte magával, Döhring pedig a nyomon maradt, védtelenül ment vele.

Fiúsan rövidre nyírt haja zselétől csillogott, sötét nadrágot viselt, söI. kötet 247tét zakót, alatta túlontúl nagy, haloványan csíkozott, világítóan fehér, derékig gombolatlan férfiinget, de igen magas sarkú, s igen finom szabású körömcipőt. Nem szabad egészen lánynak lennie, hanem legyen inkább nőies fiú. Döhringet nem csak ennek a különös lénynek a szándékoltan kétes külleme, hanem a helyiség világítása és berendezése is alaposan elkábította. Kiismerhetetlen nagyságú, lágyan derengő térbe tévedt, helyesebben rábízta magát e sokat tudó és határozott lényre, aki bevezeti és átvezeti az ismeretlen minőségű tér labirintusán.

Az üzletet egy némán forgó szélfogóval szinte hermetikusan elszigetelték a különben sem nagyon forgalmas mellékutcától. Odabenn, a tompa csöndben, alig hallható pszichodelikus zene szólt, lágyan elnyúló dallamívek, ismétlődő koronás ritmusok. Ebben a térben nem volt többé érvénye nyers vagy hirtelen indulatnak, minden ki volt rekesztve, ami valakit a vásárláshoz szükséges kontemplációjában megzavar. A kisasszony visszafogott hangon, semleges lelkesültségétől hajtva, egyenletesen beszélt, szintén megállíthatatlanul. Ívekbe és hullámvonalakba hajlított kecses pultokat, szeszélyesen elrendezett paravánokat lehetett sejteni a puha sötétben. Hajlított felületű, óriás tükrök csillogtak fel a mélyén. Miként egy valódi álomban, nem lehetett rögzíteni, hogy minek hol van eleje, vagy milyen mélynek hol lesz a vége. Grafitszürke, süppedékeny padlószőnyegen haladtak egy távoli pult felé, fekete volt a mennyezet. Rejtett forrásokból néhány szúrófény világított.

Fehér, mezítelen gipsztorzók ültek, álltak, hevertek a fények ovális tócsáiban.

Döhring halkan ellenkezett, akárha morgolódna.

Mondta, akár lélegző, akár nem lélegző, semmiféle műanyagot nem tud a testén elviselni. Nincsen olyan selymes, meg mit tudom én, milyen pórusú műanyag, mely ki ne dörzsölné a bőrét, sebesre dörzsöli.

Mindenféle műanyagtól izzad, mint a ló.

Szándékosan használt ilyen erős szavakat. Az ismeretlen személyt óhajtotta kihívni a maszk mögül.

A kisasszony ismét megállt egy rövid pillanatra. Gyorsan, szakszeI. kötet 248rűen nézett végig rajta, mint aki először méri föl alaposabban a testi adottságait, amivel közelebbi dolga lesz. Tekintetével mintegy a ruhák alá nézett, felbecsülte, milyen formákat találhat, amikor levetkőzteti.

Döhringnek ez végül is jólesett, habár ebben sem volt semmi személyes. Ráadásul mindvégig az volt a benyomása, hogy van még valaki rajtuk kívül e térben, valaki a sötétből figyel.

S akkor a kisasszony nem neki, hanem valaki másnak dolgozik.

Jól megért minden elfogultságot, minden előítéletet, mondta a kisasszony, miközben folytatták útjukat. Természetes anyagokat, selymeket, pamutot, gyapjút, vásznakat ő maga is szívesen visel, de minek tagadjuk, hogy a hagyományos anyagoknak esztétikai szempontból számos hátrányos tulajdonságuk van. Vegyük a pamutot. Bármilyen erős a szövése, néhány mosás után kellemetlenül kinyúlik, többnyire a színét is elveszíti, s annál azért nincsen siralmasabb vagy nevetségesebb, mint egy kinyúlt és színehagyott alsónemű. Nincsen olyan tökéletes férfitest, amit nevetségessé ne tenne. Nem beszélve a selyemről vagy a habselyemről, ezek ma már szóba nem jöhetnek. Kellemes anyagok, de semmiféle tartásuk nincs. A női fehérneműk tervezőinek nem okoz különösebb gondot, hiszen ide teszek egy kis csipkét, oda egy kis fodrot, ám olyan anyag, amelynek a természettől fogva nincsen elegendő tartása, úgymond idegen a férfi alsónemű filozófiájától is.

Ő azonban ennél sokkal közönségesebb szempontokat említett, vetette közbe Döhring.

A kisasszony a pult mögé került, valamit megnyomott, s e pillanatban erős fény sugározta be őket.

Aki férfi fehérneművel foglalkozik, válaszolta gondterhelten a fiatal nő, filozófiával foglalkozik, ami persze nem jelenti azt, hogy egyetlen pillanatra megfeledkezhetne a férfi testének sajátos adottságairól, ellenkezőleg. A felhasznált anyagoknak az adottságokhoz kell alkalmazkodniuk. Mindezt csupán azért említi, mert a funkcionális és az esztétikai szempontokat az ő személyes véleménye szerint sem szabad egymástól elválasztani.

I. kötet 249

Döhring elég ingerült hangon megkérdezte, hogy valóban ez lenne-e a személyes véleménye, mert saját maga számára is váratlanul felbosszantotta őt a szó.

A kisasszony arcán veszélyt jeleztek és visszakozót trombitáltak. Óvatosan bólintott, hogy igen, ez lenne a személyes véleménye.

Döhringnek imponált az öntudat, amivel a kisasszony szemérmetlenül a szemébe hazudott. Valaki ugyanakkor azt súgta, ne feszegesse, csalódni fog, nem érdemes.

Mégis rákérdezett, mire gondol a kisasszony.

Hogy a kinyúlt vagy elformátlanodott alsónemű, válaszolta a kisasszony csaknem kelletlenül, éppen egy férfi testén nem tudja a feladatát teljesíteni. Végül is azért van, hogy védelmet adjon. Ne legyen helyzet, amelyben ne lenne biztonságos tartása. Ennyi a funkciója, ezt kell teljesítenie.

A láthatatlan hangszórókban röviden és bántón felsercegett a csend.

A kisasszony pedig úgy engedte le a pilláit, mint aki a tekintetét mégis inkább szemérmesen eltakarja. Nem azért, mert szégyenkezik, hanem a szakmai méltóság kívánja így. Végül is ő értett jobban a férfi fehérneműkhöz, tudásával azonban nem hivalkodhatott. Az erős fény nyalábja fölülről, éles szögben érte el a homlokát. Megült a pilláin, kirajzolta csaknem feketére festett ajkának peremét, egész arcát hosszú árnyékokkal szabdalta át. Olyan hatást keltett, mintha a következő pillanatban képes lenne erről az arcról a maszkot lepattintani.

Döhring azonban megrettent, nem akarta látni, megérezte, ebben a fényben a saját arca is védtelen. Mindez nem tartott sokáig, a zengés erősödött, egyre élesebb lett, míg aztán megint egyetlen pendüléssé változott.

A kisasszony fölemelte a tekintetét.

Mondta, ő csupán szerény javaslatokat tesz, s ha nem rabolna sok időt vele, akkor legalábbis megmutatná. Úgy ítéli, hogy Döhring talán nem a legkisebbet, bár alig valamivel nagyobbat, valószínűleg kettes számú fehérneműt visel. S kérdezte, téved-e.

I. kötet 250

Döhring bizonytalanul intett, hogy nem téved, mert nem vallhatta meg, hogy még soha nem vásárolt se fürdőnadrágot, se alsónadrágot magának. Aztán önmagát is meglepte, mikor mégis kimondta. Ráadásul úgy hangzott, mintha lenne valamilyen büszkélkedni valója. Mondta, nem, egyáltalán nem ismeri a számozásokat, még soha semmit nem vásárolt egyedül.

A kisasszony azonban be sem várta a válaszát, hanem kihúzott egy mély fiókot, s miként a varázsló, ügyes ujjaival egy nagy csomagnyi celofán tasakocskát szélesen szétterített az üveglapon. Csak ekkor nézett vissza Döhringre, és a szeme kérdezte kíváncsian, lehetséges-e, hogy tényleg, soha, valóban, semmit ne vásárolt volna. Döhring bólintott, s érezte, hogy mélyen elpirul.

Két skálánk van belőle, két teljes skálánk, hallotta a kisasszony józan hangját. Fehértől a feketéig a szürkék. És szeretné bemutatni a másik skálát, fehértől az összes lehetséges színek a feketéig.

Mire az ügyes ujjak a másik zizegő csomagot is kiterítették elé az üveglapon. Kissé hitetlenül és ingerülten nézett a nőre, mert megint csak egy valószínűtlen állításába ütközött. Miért kell a nőnek tartalmatlan közhelyeket szajkóznia. Mi az, hogy összes lehetséges színek. De amíg ezen dühöngött és sikerült ismét fölnéznie, sok minden történt a sötétben. Holott nem történt más, mint hogy lehunyt szemének redője mögött váratlanul feltűnt, s talán a megelőző éjszakából jött át egy ősrégi gőzhajó.

Valamilyen kopár és napsütötte tájon, csupasz sziklák között, kivénhedt, elrozsdállt testű gőzhajó igyekezett a szűk és sekély folyamágyban fölfelé.

Milyen nevetséges és idétlen volt az igyekvése.

Kiáltott volna, ám elkésett, már hallotta is a rettenetes ütődést, amely a magas hegyszorosban hosszan visszhangzott, majd a csikorgást, amint a folyóágy iszapjában megbúvó sziklák a hajó oldalát felszakítják. Megreszketett a hajótest, de a motor nem állt le, még mindig pöfögött és igyekezett fölfelé. Aztán tényleg nem volt tovább, az osI. kötet 251torgerenda fölszakadt, a hajófenékbe beömlött a víz, a kémény sűrű, sötét füstöt ontott, majd váratlanul kivilágosodó gőzfelhőket engedett.

Az egykor volt folyam szűk partjai közé szorulva lassan az oldalára fordult, úgy maradt. Senki nem moccant, nem kiáltozott.

Egy néma táj.

Senki nem moccanhatott, nem is kiálthatott, mert nem volt senki a fedélzetén sem. Egy teljesen üres hajó. Azért nincsen senki benne, hallotta Döhring a saját meglepett hangján a magyarázatot, mert én vagyok.

Ez vagyok én. Ebben a pillanatban azonban nem csak azt nem értette, hogy miért jutott e reggelre elfelejtett álom az eszébe, hanem azt sem tudta, hogy ki lenne ő, aki így beszélne önmagához. Mintha valaki más lenne benne, aki beszél hozzá.

Teljesen össze volt zavarodva, és a kisasszonyra is elég ostobán bámulhatott.

Egyébként tényleg nem tesz semmit, ha nem ismeri a méretét, mert náluk bármit bármikor nyugodtan fölpróbálhat. Ennek igazán semmi akadálya, illetve nem kell úgy éreznie, mintha lenne valamilyen vásárlási kötelezettsége.

Az ő üzletüknek ez az üzleti filozófiája, jelentette ki diadalmasan.

Döhring igyekvően mosolygott, bár inkább kétségbeesést árulhattak el az arcvonásai. Valamit meg kéne értenie, bár a szavak puszta hangalakját is alig fogja föl. Még reménykedett, hogy gyorsan véget vethet a kisasszony filozófiai kurzusának. Szabályosan visszahőkölt. Maga előtt látta a kisasszony hosszú, mozgékony ujjait, a reflektor erős fényében az alvadt vörösre festett, karomszerű körmöket a fényes celofánon, s ez megint csak vitte volna el. Még itt volt a gőzhajó, de már látta önmagát, amint gyerekként a kád hűlő vizében ül. Torka szakadtából ordította, hogy ne a mostohája mosdassa, hanem a nagynéni jöjjön. Ezt nagyon szerette. Ha jött a nagynéni, akkor olyan volt, mintha hosszú, vörös körmeivel a bőrét, a húsát, az egész testét fölszántaná.

Csúszott a szappan, csúszásával a köröm vékony éle kéjesen a testébe vájt.

I. kötet 252

Ugyanakkor olyan érzete támadt, mintha ebből a nagy, sötét térből, amelynek nem volt többé kijárata, valamilyen másféle emberi hangokat is kihallana. A zene mögül jött elő, a pendülések között talált utat magának. Egy férfi csiklandós nevetésére lett figyelmes. Ennek előtte még soha nem figyelte meg, miként futnak és szálazódnak egymás mellett a legkülönbözőbb gondolatok, érzetek és a legkülönösebb történetek. A rövid nevetésre egy másik férfi jóindulatú brummogása válaszolt. Ám a régen elfeledett vággyal és kielégüléssel e pillanatban éppen úgy nem tudott mit kezdeni, mint azzal az oldalára dőlt hajóval, mely léket kapott, ám nem volt miben elsüllyednie. A nagynénje már kicsi gyerekkorában kielégítette, de amióta felserdült, megtagadja tőle. Akkoriban a nagynéni nem lehetett idősebb, mint a kisasszony. Mindketten hűvösek és a szakma érdekében mindenre készek. Egyikükben csodálhatta a másikat. A szövevénytől, ami ebben az átkozott üzletben hirtelen körülveszi, nincsen hogyan szabadulnia. A kisasszony kezére vágyott, az agya mégis belesajdult a kisasszony minden mondatába, ujjaival kellett a saját hajába túrnia, a fejbőrét dörzsölte, ne őrüljön meg a közhelyektől, annyira fájt.

A tébollyal viaskodott, bár nem vehette észre, mert azt hitte, hogy mindez a kisasszony hibája. Talán a vágyakozása fájt ennyire. Azt hihette, hogy ez az egész hülye divatszakma bosszantja fel, amivel a nagynénikéje foglalkozik. Talán voltak olyan mondatok, amelyek el sem érkezhettek a tudatához. A testét fölszántó körmök édes kéje maradjon erősebb. Ebben a hajóvá átváltozott fürdőkádban, mely léket kapott.

Akkor hát ezért kellett idejönnöm.

Záporoztak rá a szavak és a mondatok.

És akkor mégis le kell vetkőznie. Tegnap nem találta, amire most rátalált. A vágy maradt meg, amivel aztán mindig újra megfeneklik.

Ezektől a gondolatoktól, tudta, valamiként meg kéne szabadulnia.

A kisasszony látta rajta a mélységes zavart, ám a félhomályban, amelyben olykor napi tíz órát dolgozott, különben is sok meglepő dologhoz kellett hozzászoknia. Végzettsége szerint fehérnemű-varrónő I. kötet 253volt, de szalagon nem dolgozott sokáig. Néhány hete pedig ő vezette a cég berlini üzletét. Óvatos volt, megértő, s jóval érzelmesebb, mint amennyit látni engedett.

Attól se tartson, mondta Döhringnek, hogy olyan fehérneműt kell felpróbálnia, amelyet mások talán már felpróbáltak. Nem. Ilyen meglepetés náluk nem érheti. Már csak azért sem, mert minden tasak gyárilag van lezárva. Tisztában vannak vele, hogy a férfi fehérnemű milyen kényes jószág, s ezért első vevőiknek a próba lehetőségét mindig felkínálják. A próbának nincsen semmiféle kockázata. Az egyszer felpróbált, s nem kívánt fehérnemű nem kerül vissza az üzleti forgalomba.

Erről biztosítja.

Döhringnek ezeket a mondatokat végre sikerült ismét rendesen fölfognia.

Természetesen nem dobják ki, folytatta a kisasszony sietősen, mintha valamilyen lehetséges kifogást kéne azonnal elhárítani. Nem is tehetnék jó lelkiismerettel. Ezek a darabok, gondos fertőtlenítő mosás után, megbízható jótékonysági szervezetekhez jutnak el.

Öntötte rá a szót.

Bármilyen alapos gyakorlata volt benne, tartott tőle, hogy túl bonyolult lélek, ami pedig a vásárlást illeti, komplikált eset. Miként előzőleg a testét, most a kialakulatlan arcvonásait járta be a tekintetével, majd hozzáfűzte még, hogy főként egyházi szervezetekhez juttatják el a fölösleges holmikat.

Döhring átlátta a helyzetet, mert nem először nézték szeminaristának.

Lenyűgözte őt, ahogy a nő felkínálja magát a közhelyeknek, miközben megrettent tőle, torkig volt vele. Igyekezett az indulatait valamennyire visszafogni, de kiemelt egy tasakot, s miként egy bűnjelet, fölmutatta. A kisasszony sötéten fénylő ajka elnyílt, nézték egymást, nem tudták, mi történhetik.

Kérdezte, vajon püspöklilát küldenek-e az egyházi szervezeteknek. A kanárisárgát vajon nem a vakoknak küldik-e.

I. kötet 254

A kisasszony úgy dönthetett, hogy tűri, illetve szándékosan félre fogja érteni.

Alvadt vörös körmével végigszántott a skálán, könnyedén fölnevetett, mondta, elnézést kér, tévedett, kanárisárga nincsen, viszont kénsárgával szolgálni tud. Kiemelte a kénsárgát, s hangsúlyozottan kecses mozdulattal mutatta, hogy Döhring hol próbálhatja fel.

Döhringnek meg kellett volna fordulnia, hogy bevonuljon a paraván mögé, ám mozdulatlanul ott maradt.

Mindkét szín a lehető legelőnyösebb választás, folytatta a kisasszony lelkesen. Első ránézésre mindenesetre úgy ítéli, hogy a bőréhez mindkettő illene.

Már miért, kérdezte Döhring megütődve, a bőre milyen szempontból lenne érdekes.

A színválasztás szempontjából, válaszolta a kisasszony a lehető legbizalmasabb hangján és elég türelmesen, bár érezte, hogy bármily mértéktartóan fogalmaz, egyre nagyobb lesz kettőjük között az ingerültség. Bármiként igyekszik, a fiatalember bőrét nem éri el a hangjával. Nem is volt hirtelen olyan eszköze, amivel e feszültséget elvezethette vagy megkerülhette volna. Ö is úgy érezte, mint Döhring, nekimenni, ütközzenek, bele, frontálisan. A mosolyával már nem tudta magát kisegíteni. Nem értette, hogy miből keletkezhetett. Nem tudta, mit tehetne egy ilyen eszement férfival. Ez volt a legelső, ami eszébe jutott róla.

Holott látta jól, hogy ez nem férfi, nem is lesz, hanem egy fiú. A gondolat mégis makacsabb maradt. A cég, amelynek néhány év alatt vezető munkatársa lett, tudományos eszközökkel dolgozott, az eladókat pszichológus készítette fel. A pszichológus azt tanította, hogy mindig az első benyomásuk után menjenek, nyugodtan, vakon. Most azonban nem ezzel a fiúval, hanem a saját ítéletével szemben volt tanácstalan. Arra kellett gondolnia, hogy már az első pillanatban ő vétette el. Valamilyen ismeretlen tartalmú kihívás vagy feszültség áradt belőle, ám ennek nem egészen feleltek meg azok az eszközök, melyeket a saját üzletpolitikájuknak megfelelően bevethetett.

I. kötet 255

Illetve éppen az volt a megtévesztő, hogy hol nagyon is megfeleltek, hol meg egyáltalán nem.

Talán tévedett, és ez egy jó gyerek.

Önnön magáról, tán nem is alaptalanul, az volt az elképzelése, hogy minden igénynek és kihívásnak képes megfelelni, amiben gyakran közrejátszik egy kis hülye szerencse, de végül is nagyon figyel. Most ellenben valami tényleg nem volt rendjén.

Azon fiatal és becsvágyó munkatársak közé tartozott, akik az utóbbi években valósággal kitaszították a céget a kivételesség kátyújából. Az volt a meggyőződésük, hogy a különösséget és a kivételességet nem titkolni kell. Mintha azt mondanák, hogy a rossz hírüket először is maguknak kell elfelejteni, hogy aztán mások is elfelejtsék.

Kifogástalanságod nem abból származik, ha megadóan belésimulsz a vigasztalanul unalmas, hétköznapi tömegbe, és zavarodottan tűröd megannyi gátlásod kínját, titkos vágyaid szégyenét, nem, kifogástalanságod abból táplálkozik, ha minden vágyadat emelt fővel kielégíted. Erre mindenkit rá lehet vezetni, hiszen mindenkinek vannak jól őrizett titkai, csupán utalni kell ezekre, s aztán már mindenkire rá lehet ütni a sajátját, miként egy bélyeget.

A kisasszony jól érezte, hogy hosszú percek óta nincsen olyan mondata, nincsen olyan gesztusa, amely ellen a másik embernek ne lenne valamilyen alapos kifogása. Még az is megfordult a fejében, hogy segítséget kéne hívnia, mert egyedül nem bír el vele.

Leleplezetten álltak egymás előtt, mindketten egy félig befejezett mozdulattal. Döhring még azt is megnézte gyorsan, hogy a kisasszony vajon nem magasabb-e nála valamennyivel. De egyikük sem tudta volna megmondani, mi lenne, amit a másikban vagy éppen önmagában ennyire leleplezett. Akárha mindketten azt állítanák, hogy átlátnak a másikon, ám a helyzetük csupán abban lenne kölcsönös, hogy valójában egyikük sem lát semmit, sem a másikból, sem önmagából. Jóleső érzésük oka a kínos tudatlanság, amelybe gyanútlanul belesétáltak és nem is látnak ki belőle. Befejezetlen mozdulatokat nem csupán az izmok nem tudnak elviselni, hanem a lélek sem.

I. kötet 256

Egyszerre kezdtek el beszélni, akárha mindketten gyorsan túl akarnának beszélni a saját érzésükön, s egyszerre engedték le a karjukat. Ebben viszont volt valami szándékolatlanul és bántóan viharos. Miközben Döhring valamiféle kisfiús megszeppentség mögé menekítette a zavarát, és azt mormogta, hogy talán meg lehet neki bocsátani, de ebből a szempontból még soha nem vette szemügyre önmagát, a kisasszony inkább élesen kellemetlen, sipító hangon mentegetődzött, hogy jaj, igazán nem szeretne tolakvónak mutatkozni, de amióta az új anyag megérkezett, ők valamennyien valóságos lázban égnek, nem szabadulnak a szakmai izgalomtól, mindenkivel szívesen megosztanák. S ha már itt tartanak, folytatta Döhring zavartalanul a magáét, akkor miért ne kérdezhetné meg, hogy miért éppen a püspöklila vagy a kénsárga illene. Megkérdezi. Egy szakember biztosan meg tudja neki mondani. Ha már eddig nem tudta, hogy milyen bőre van. Eközben azonban a kisasszony is folytatta a maga mondókáját, mondta, az ajánlattól szívesen eláll, de van még bőven tartalékban más javaslata. Szinte egyszerre fejezték be a két egymásba gabalyodott mondatot, és a szerencsétlen hangzavarban mintha nem is foghatták volna föl a másikét.

S hogy az ellenkezőjét bizonyítsák, hiszen tényleg kínos volt, megint csak egymás szavába vágtak.

Van a bőrének egy olyan gyöngéden mély tónusa, magyarázta a kisasszony, amelyen az élénk színek mindenképpen jól mutatnak. Van ugyanis két alaptípus. Első ránézésre bizonyára mindenki azt állítaná, hogy Döhringnek fehér bőre van. Nagyon szerencsés bőrtípus. Fehér az alapja, mégis a kreol uralja. Fogadni merne, folytatta a kisasszony, s immár nagyon résen kellett lennie, hogy sehová máshová ne nézzen, csak és kizárólag Döhring szemébe, le merné fogadni, hogy már az első szép tavaszi napon megfogja a bőrét a napfény, de még soha nem égett le.

Kérdezte, így van-e.

Hosszan néztek egymás szemébe.

Döhring erre a kérdésre igazán nem akart volna válaszolni.

Ha válaszol, akkor nagy baj éri. Akkor átadta magát a közhelyekből I. kötet 257összerótt, szégyentelen és számító világnak, amely most a kisasszony két szemén át bámult rá várakozásteljesen.

Azt mondta magának, hiába szép, ha megveti.

S hogy ne foglalkozhasson ilyesmivel, kezében a celofántasakkal belépett a paraván mögé. Ennek a nőnek pedig semmiféle magyarázattal nem tartozik. Az ilyen nőket helyesebb szolgának tekinteni.

A kisasszonynak e pillanatokban tényleg óvatosan kellett viselkednie. Van olyan vevő, akitől olykor hosszabb időre el kell távolodnia, míg másokat éppen ellenkezőleg, állandóan szóval kell tartani a paraván felett.

Visszalépett a pult mögé, ismét megnyomott egy gombot, s egy reflektor fénye ekkor halványan bevilágította a paraván mögötti teret, ahová Döhring belépett. Látott egy szürke asztalkát, amelyre a tasakot letehette, s ugyanakkor a nagy tükörben megpillantotta önmagát. Látott egy szürke széket, amelynek magas támláján a levetett ruhadarabjait majd elhelyezheti. Nem nagyon értette, hogy miért van így, de a tükör azonnal ijesztően és mulatságosan torzított. Orsót csinált a fejéből, természetellenesen megnyújtotta a testét, olyannyira, hogy sem az alakja, sem az arcvonásai nem voltak többé fölismerhetők. Ettől a tükörképétől maradt magára. Mintha teste sem lenne, csupán a tehetetlen érzéscsomó.

Persze a zene is megtette a dolgát, a csönd, a néhány távoli férfihang.

Miközben szórakozottan gombolni kezdte mellén az ingét, most először nézett igazán körül. Kellemes volt a puha padlószőnyegen állnia. Biztonságosabban nézhetett ki a paraván mögül. Hozzászokott a feketével és szürkével bélelt, tágas és puha félhomályhoz. Hatalmas volt a tér, tömör, merev, négyszögletes oszlopok tagolták, felettébb magas. Az üzlet legmélyén, a galéria sötétre festett mellvédje mögött egy nyúlánk alak hajladozott a kihúzott és belökött fiókok között. E szintén szürkére festett, fölcímkézett fiókokat, melyek egészen a mennyezetig betöltötték a galériát, éppen csak súrolta a fény. Ennek I. kötet 258az alaknak is inkább csak a körvonalait lehetett sejteni. Kihúzott egy fiókot, olykor kettőt is egyszerre, vagy éppen a mellvédre lökte ezeket a fiókokat, ahol valamit sebesen megszámlált, valószínűleg leltározott. Néha beleírt egy füzetbe, amelyet nem lehetett ugyan látni, de szintén a mellvéden heverhetett. Ilyenkor aztán futó pillantást vetett a mélybe. Döhring nem bújt ki azonnal az ingéből, mert nem volt biztos benne, hogy illene, hanem a nadrágját kezdte kibontani. Elmélyült benne a furcsa érzés, hogy véletlenül tévedt be ide, itt mégsem történik semmi véletlenül. Egy minden ízében megtervezett és kínosan ellenőrzött világban áll.

És a kisasszonnyal sem volt egyedül, miként az első pillanatokban gondolta volna.

Mikor erre rájött, látta, hogy mások is mozognak a sötétben, a távoli fények között, más eladók és más vevők.

A paravánok felett fejek lebegtek, miként az ő feje, egyenletes csevegést, rövid kiáltásokat, nevetést lehetett kihallani a halk zenéből, vagy éppen a zene része volt, ami mindent áthatott és mindenen áthatolt. Amikor a székre lelökte a nadrágját, ismét megpillantotta a tükörben önmagát. Csak bámult, annyira meglepődött. A tükör, amely eladdig testének minden tagját mulatságosan eltorzította, a combtő és a köldök között nem csupán éles, hanem erősen nagyított képet ad. Mintha egyetlen foltja, egyetlen elmosódott peremű szigete lenne a sötétségből és a káoszból kiemelkedő világnak. Lágyékának vonalát, az alsónadrág alól kigöndörödő szőröket, ágyékának halmát még soha nem látta így felnagyítva. Az ikerhúgával tizenöt éven át éltek közös szobában. Mintha váratlanul és hirtelen mégis közelebbről láthatná önmagát, mint ahonnan valójában nézheti. Gyerekesen ujjongott, hogy egy igazi varázstükörben látja. Akár közelebb lépett a tükörhöz, akár távolabb, azonnal szétmászott vagy elnyúlt a teste, illetve az öle torzult hozzá az egész torzuláshoz, ám mégis létezett egy biztos pont a térben, s amikor eltalálta, akkor erős nagyításban és a kíméletlenségig élesen szemlélhette meg önmagát.

I. kötet 259

Úgy élvezte, mint egy hihetetlen játékot az elmerült gyerekkorában. Ezt a pontot jól eltalálni. S hogy jobban láthassa, mi történik a testével a tükörben, az ingét is lehajította magáról. A fehér ing repült, kiterült, megült a szék támláján, egyik karja felfúvódottan csüngött alá. Nem először szemlélte behatóbban önmagát, ám ily közel még nem kerülhetett. Tudta, a kisasszony itt maradt a közelében, bár nem érezte a tekintetét. Különben sem láthatna belőle mást, mint a tarkóját vagy a lemeztelenített vállait. Ha pedig nézik, akkor nézzék. Nem mozdult el a helyéről, óvatosan hintáztatta az ölét a tükörben. Még azt sem vette észre, hogy önkéntelenül követi a zene örökösen ismétlődő ritmusát.

Tudta, ha leveti, akkor visszavonhatatlanul fellázad a sajátjai ellen. Idegen szabályoknak engedelmeskedik. Nem tudta nem megtenni. Egy teljesen idegen helyen, teljesen indokolatlanul le fogja lökni magáról az ócska alsónadrágját.

A kisasszony mindeközben nem távolodott el, a vevőt nem hagyta magára, ám nem is tartotta szóval. A pult mellett maradt, de még csak a kezét sem támasztotta rá. Tartásával jelezte, hogy bármikor rendelkezésre áll, most azonban a vevő ízlésének kell szóhoz jutnia. Még csak nem is Döhringet nézte, sem a gyerekesen magasra fölnyírt tarkóját, sem az arányos vállait, hanem gyakorlottan elnézett valahová a sötétbe. Ami nem jelentette azt, hogy ne maradt volna vele. Figyelte, valójában egyetlen pillanatra sem hagyta el, és ez is az eladás magas művészetéhez tartozott. Valami nagyon személyeset, valami nagyon speciálisat kellett a másik emberből kiéreznie, hogy aztán fogva tartsa. Ugyanakkor semmi személyeset nem érezhetett iránta, illetve minden lehetséges érzését és értékítéletét olyannyira vissza kellett vonnia, hogy a semlegesség érzetét keltse.

Most már tudom, most már értem, mondta magában Döhring, miközben visszafordult. De amint kimondta, már megint nem értett semmit, és nem látta a varázstükörben önmagát. Mintha nem tudná, hogy akkor éppen hol áll a folytatásos álmában. A cipőjét bámulta, a telefonfülke gumírozott padlatát, amelyen széttiport, nedves falevelek I. kötet 260között széttaposott csikkek hevertek, és mégis a hajót látta. Mégsem volt várakozási idő, nem volt mit megfontolnia, nem volt több kibúvó és kitérő, még akkor sem, ha semmit nem ért.

Mindenesetre két év múltán is elég gyakran látta viszont önmagában ezt az oldalára dőlt hajót. Még akkor is, ha megfeneklett hajó, el kell indulnia. Világosan átlátta, hogy e pillanatban mi történik, s ezzel szemben mit kell tennie. Isolde végigrohan a hosszú előszobán, veszi a kabátját, hívja a liftet, türelmetlenségében a lépcsőn rohan le, kiront a kapun, megkerüli a háztömböt. Mindez mintegy három percet, négy percet fog igénybe venni.

Három perce lesz, hogy megtegye, nem több.

Elemi élvezetét nem tudja sem megkerülni, sem csillapítani, rá kell hagynia a testére, miként ostoba emberekre a locsogásukat.

A szűk folyamágyban oldalára dőlt hajó volt a csőd. Ez a kép figyelmezteti, hogy veszélyes területre ért. Ennek a rendőrnek a közeledését mégsem tudja elhárítani. Ami viszont megint csak azt jelenti, hogy idegen erő van vele. Mintha mellette állna, nem tágítana. Gyilkossággal nem lehet, nem szabad, lehetetlen büntetlenül együtt élnie, még akkor sem, ha bűnösségének fokát saját maga nem ismeri. S akkor ez azt jelentené, hogy a véletlen csupán a látszat, ami mögött két különböző szükségszerűség egymást keresztezi.

Találkozásuk realitása húzódik meg a véletlen mögött.

Olyan keresztút, amelyen nem lehet átmenni egyszerre két irányban. Bizonyára a mindenható beszél így vele, súg neki, egy kicsit elmagyarázza, mert lassú és nehéz a felfogása, bár ebben őt most senki és semmi nem zavarhatja meg. Mégiscsak furcsa lenne, ha egy alsónadrág gumija alá becsúszott, fájdalmasan ágaskodó fasz akadályozná meg a mindenhatót bármiben. S már csak azért is tennie kell valamit, mert ha mindennek van egy másik arca és egyszerre látja ezeket maga körül és önmagában, akkor ilyen sokat fizikailag sem lesz lehetséges elviselnie. A cselekvéssel kell kitörnie, és az emberi állapothoz visszatérnie.

A villájára visszaengedett kagylót csak most engedte el, s olyan I. kötet 261gyorsan, mintha önmaga előtt kéne szégyenkeznie, belenyúlt a nadrágjába. Fasza azonban ellenkezett, most aztán tényleg túl kicsinek bizonyult a nadrág. Amint kiszabadította a gumi alá beszorult tömör fejét, és még az előbőrt is igyekezett visszarángatni rá, a puszta érintéstől még jobban fölmeredt. Igyekvő ujjaira az alsónadrág belső faláról rákenődött valamennyi sperma. Sikerült visszatuszkolnia, de tudomásul vette, hogy mennyire kiszolgáltatott. Mintha nem csak önmaga előtt lepleződött volna le teljesen, hanem doktor Kienast előtt sem lenne többé mit titkolnia.

Nevethetnékje támadt, úgy indult, mint egy idegen nevetés, amitől azonban ismét más színben jelent meg az egész helyzete.

Akárha azt súgná neki ez a másik én, akit nem pusztított el magában, mert hol a nagynéni, hol a rendőr, hol meg a kiszolgáló kisasszony alakját vette föl, hol meg nem volt semmiféle valóságos alakja, nem volt egzisztenciája, csupán esszenciája, de akkor meg a megváltóra kellett gondolnia vagy az oldalára fordult gőzhajóra, egyszóval azt susogná, hogy nyugalom, ne siesse el, mindenre marad idő bőven. A nadrágjában mindenestre föladta a harcot, mert a megváltón gondolkodott, akit eddig nem ismert, és ismeretségük rövid ideje alatt nem sikerült kiismernie. Bámulta az üvegen tükröződő fák hullámzó, tépett, csupasz ágait. Az utcán még mindig nem jött senki. A három perce kényelmesen nyúlt bele a végtelenbe és még mindig merített magának onnan, bőségesen. A körme élével fölvésett telefonszámot immár nem látta a telefonkönyv puha, sárga borítóján.

Inkább emlék volt, emlékezett erre is, egyszerre mindenre emlékezett. A rendőrségi szám foglaltat jelzett, aztán átkapcsolt egy automatára. Várt egy kicsit, de még mindig foglalt maradt, és egy kis Brahmsot játszott neki.

Kicsit az üvegnek döntötte a vállát, hogy kiláthasson, szemmel tarthassa az utcasarkot, ahol a nagynéninek azonnal fel kell tűnnie.

Süvített, csapkodott a szél.

Amikor újra megkísérelte hívni a számot, s egy női hang jelentkeI. kötet 262zett, ettől annyira meglepődött, hogy köszönés helyett akarata ellenére kimondta, Döhring vagyok. Amit a nő nem értett, s ezért meg kellett ismételnie. Tudta, föl fogják jegyezni, s akkor a sorsa tényleg eldőlt, végérvényesen. Miközben mondta, kit keres, s a nő azt válaszolta, hogy a doktor úr pillanatnyilag nem elérhető, a telefonfülkével szemben, az utca túlsó felén, kíméletlen lassúsággal, de emelkedni kezdett a garázs ajtaja. Döhring meg akarta köszönni az információt, hogy a kagylót mielőbb letehesse, a nő azonban megelőzte. Szóval akarta tartani. Bőséges hangmintát akart, és azonosítani a hívó fél telefonját. Lágy és gyakorlott hangja volt, szinte énekelt a kedvességtől. Mondta, készséggel Döhring úr rendelkezésére áll, bármiben szívesen segít.

A garázs szája egy pillanatig sötéten tátongott.

Nem, köszöni, válaszolta Döhring türelmetlenül, majd ismét jelentkezik.

Aztán a mély és sötét garázs garatjában föltűnt a kocsi fényes, ezüst pofája, s oly meggondolatlan sebességgel hajtott ki az utcára, mintha nem törődne az esetleges keresztforgalommal. Döhring csak akkor ocsúdott rá, hogy mi történik, amikor a szélvédő fényei között megpillantotta Isolde fekete turbánját és szigorú vonásait. Akárha kész lenne az egész telefonfülkét magával sodorva a parkba hajtani.

Lehet, hogy csak kiszaladt valamiért a házból, válaszolta a nő a telefonban, sajnos nem tudná megmondani, hogy a doktor úr mikor lesz elérhető, de amennyiben Döhring úrnak üzenete lenne, vagy volna szíves egy számot adni, amelyen elérhető, akkor ő ezt szívesen közvetítené, s dr. Kienast belátható időn belül bizonyára jelentkezne nála.

S ha fülkéből beszél, mondta a nő, amit ebben a pillanatban valószínűleg tudott már, akkor kéri, hogy ennek a számát is nyugodtan adja meg.

Olyan volt, mint a leghalványabb reménysugár, amelyre már nem is számított.

I. kötet 263
Titkos életének bejáratán

Egy pillanatig azt hihette, Ágost megőrült. Ennek tényleg az esze ment el.

Mit csinálsz te ott, kiáltotta, amikor a fürdőszobából jövet belépett.

A taxiban ülve sem tudta elűzni a tegnap esti képet.

Nem űzhette el, mert hetek óta, napok óta egyre erősebben és egyre kilátástalanabbul sóvárgott utána. A saját sóvárgása viszont rémülettel töltötte el. Mentegetődzött maga előtt, hogy nem a csupasz testére vágyakozik ennyire. Emiatt szégyenkezett. Akkor mire. Talán csak nem a lelkére. Ami nincs neki, nincs. Itt állt előtte ez az alak. Nem tudott annyiszor ráfonódni, nem tudta annyiszor befogadni, nem tudta úgy csókolni vagy simogatni, nem tudott úgy a húsába mélyedni, tépni, a bőrébe szántani a körmével, hogy sóvárgása csillapodjék. Mi lesz velem. Megragadta, tartotta, belebámult, amint fellövell. Ágost nem engedte meg, hogy benyelje, mert ő maga akarta látni. Mi lesz nélküle. Ez is eszébe jutott a dohánytól bűzlő taxiban.

Vinnyogott, nyüszített, ám ennek nem adhatta hangos jelét, hiszen a leghalványabb érzelmi áradás idegenkedést váltott ki a férfiból. Nem hogy szenvedélyt nem tűrt el, hanem a legkisebb érzelmi megnyilvánulást is túlzásként elutasította. A bokáját, a csuklóját, minden tagját, a faszát, igen, a faszát, minden kicsi csontocskáját bálványozásig szerette volna szeretni. Olyasmit is, ami nincs, amit megfogni nem lehet, a talpa hajlatát. Imádta. Helyesebben meggyőzte magát arról, hogy imádja és nem tud nélküle élni, mert rettegett, hogy elveszítheti. Már el is veszítette. Többet adott, mint amennyije volt, többet mutatott, mint amennyit érzett, csak ne kelljen bevallania az újabb vereséget. Józan eszével persze átlátta, hogy ezek nem arányok, nem mennyiségek, hanem a minőségeik nem illeszkednek többé egymáshoz. Hol volt már a józan ész. Néha megpróbálta úgy kielégíteni önmagát, ahogy a férfitól I. kötet 264remélte, de ez sem sikerült. Akkor a saját testétől kívánt többet, mint amennyit teljesíthetett, de hát éppen erről a valamiről, ami soha nem ölthetett testi formát, erről nem tudta, hogy mi. A konyhából a hosszú kést, hogy jó mélyen beledöfhessen az alvó férfi mellkasába, ehhez viszont nem volt mersze. Mi ragadja magával vagy mi üldözi. Holott tudta, semmi más nem segít. Megölni. Hol a tehetetlensége, hol a förtelmes indulatkitörései kínozták meg. Amint nézte, s másnap a taxiban visszaidézte, mégis távolabb állt. Ilyesmit Ágost még soha nem csinált, vagy legalábbis a szeme láttára nem.

Saját magárahagyottságát látta viszont a csupasz férfitestben. Saját titkos kielégülési kísérleteinek reménytelenségét. Undorodott tőle, vagy önmagától, önmagát vetette meg így. De nem tudott elfordulni sem, mert a kíváncsiság nem engedte, látni, miként csinálják a férfiak. Fölébredt a gyanú, hogy mások előtt persze biztosan csinálta már. Csak velem nem. Mert irántam ennyi bizalmat sem érez. Rögtön mardosta a féltékenység e mások miatt. Ugyanakkor kellőképpen tompa volt a kiáltás, ne hallatsszék át a másik szobába.

Még szerencse, hogy meg tudta fékezni magát valamennyire. Kristóffal szívesen közölte volna minden örömét, a kínjait azonban nem kívánta volna vele megosztani.

Alig akadt óra az életében, alig pillanat, mikor szabadjára engedhette az indulatait vagy az érzelmeit. Kristóftól nem lehetett előre megtudni, vajon egyáltalán otthon alszik-e, vagy megint hosszú napokra eltűnik. Őt is irigyelte, biztos jó neki. Mindenkit irigyelt, egész lelkét, minden jóságát felzabálta az irigység, amely mögött ott ólálkodott a szerelmi mohóság. Csak nekem nem jó. Nem volt mindegy, hogy szabadon ordítozhat-e, vagy akkor is tartania kell a száját, amikor mégiscsak a legjobban élvezne. Valamennyi mindig benne maradt az élvezetből. Ágost nem tudott, tán nem akart áttörni a gáton. Az egyik túl sokat akart adni, a másik visszafogta. Ezért nem illeszkednek, s ezt nem lehet megérteni.

Már a második héten könyörgött neki, kérlek, költözzünk el innen. I. kötet 265Itt nem lehet. Ezt nem lehet kibírni. Úgy nézel rám, mintha tiszta őrültséget mondanék. Most is csak suttogok, nem bírom ezt az örökös suttogást.

Hát akkor beszélj hangosan.

Hogyan beszéljek hangosan, ha ez a kis hülye itt van az ajtó mögött.

Majd megszokod.

Néha úgy gondolta, családi vonás, hiszen Kristóf szintén közömbösen válaszolgatott. Nem tudja. Lehet, hogy elmegy. Máskor azt gondolta, biztosan azért van így, mert ezek zsidók. Ezek nagyon rideg, részvétlen, maguknak való emberek.

A bőrén, a haja szálain érezte meg Kristóf jelenlétét a szomszédos szobában. Ingerültté tette. Vagy akár a hiányát, mert ez is idegesítette. Megérezte, alszik-e, akkor másféle lett a csönd. Vagy aludni szeretne, mégis éberen hánykolódik az ágyán. Akkor ezekkel a kis átküldött hangokkal megkínozta. Mégsem jött rá soha válasz. Habár nem tudta volna megmondani, hogy milyen válaszra vár a szomszédos szoba sötétjéből. Szerette volna elérni, hogy Kristóf elveszítse a fölényét.

Ágost elhagyottan és megközelíthetetlenül állt a csaknem üres szobában, kicsit távolabb attól a magas, szárnyas ajtótól, amely Kristóf szobájára nyílt. Most sem tudták, hogy itthon van-e.

A viaszernyős éjjeli lámpa fénye alulról világította meg, s hosszú, ferdén elhajló árnyékba nyújtotta a falon a csupasz alakját. Kontúrjai kilendültek, visszatértek, ahogyan a tenyere, a könyöke, a karja mozgott, reszketett az árny. Mögötte tárva a nappali szárnyas ajtaja. Még csak be sem hajtotta a két magas ablakon a spalettákat. Elmerülten, lassan, furcsa, tört mozdulatokkal simogatta önmagát. Valamit megmutat, s ugyanakkor visszafog. Minden begyakorolt mozdulatán látszott, tudja, mit tesz, miért teszi, s ehhez nincsen szüksége senkire. Mintha mosolya külön lebegne az arc felett. Gyöngyvérnek különös fájdalmat okozott, hogy a mosoly nem neki szól, nem szól senkinek. A körfolyosóról vagy az udvari lakások bármelyikéből bárki beláthatott.

Miért csinálod ezt előttem? Megtébolyodtál?

I. kötet 266

Választ nem kapott.

Nem volt éjszaka, hogy éjfél előtt hazatértek volna. Akárha Ágost azt mondaná, csak el innen, bárhová. Nem volt este, hogy ne mentek volna el. Akkor miért nem akarsz mégis elköltözni. Erre sem válaszolt. Többnyire inkább egyre járt, néha fél kettőre. Egy kicsit minden este becsíptek. Gyöngyvér áriákat dalolgatott magának, miközben jöttek haza, skálázott, félhangosan tornáztatta a hangját a halott utcákon. Ágost pedig elkomorodott, elszótlanodott, bár azt állította, csak úgy látszik, mintha rossz kedve lenne. Neki ilyenkor valójában nagyon is jó kedve van. Tényleg akkor érezte jól magát, amikor magába zárkózhatott. Gyöngyvér belekarolt, nem engedte, valósággal rácsimpaszkodott, hogy legalább egyszerre lépjenek. Aki pedig hosszú, erőteljes lépteikkel távolodni látta őket, jó érzésekkel állapíthatta meg, hogy mennyire hasonlítanak. Vagy ha nem is hasonlítanak, de meg lehetett érteni az összetartozásukat. Lépteik zaja egyenletesen visszaverődött a néma házfalakról.

Jeges légvonatok húztak át az arcuk között, s minden újabb légvonat a szemükbe vert valami hideg és nyúlós permetet. Valamelyest össze kellett bújniok, ami Ágostnak sem esett rosszul.

Így értek haza.

Ezekben a kései órákban halotti csönd borult az egész városra. Autó nem járt, néha elcsörömpölt a körúton egy üres villamos. Sötéten, némán, a permettől fényesen tátongott az Oktogon. Alig akadt járókelő, hacsak a szemközti oldalon nem, ahol néhány napja nyitották újra a Savoy Kávéházat. Az Andrássy-úti oldalon, a lesötétített emeleti ablakok mögött ismét működött a bár. Tompán döngette a falakat a dob, olykor győzelmesen, fájdalmasan fölharsogott a szaxofon. Ide taxival érkeztek a vendégek, vagy az utcára áradt odabentről egy felhevültén kiáltozó társaság, és várta őket a taxijuk. Miután becsapódtak az ajtók és elhajtattak, ismét elnémult az éjszaka. Valamivel távolabb, ott, ahol a földalatti illemhely feliratai élesen kivilágították a járdát, látni lehetett néhány alakot. A nőkét esténként lezárták, a férfiaké azonban hajnalig nyitva állt. Balter nyitotta, zárta le.

I. kötet 267

Hajnalban, éjszaka, naponta többször át kellett bicegnie a körúton, s ezért a munkáért külön fizette őt a Fővárosi Csatornázási Vállalat. Ilyenkor az éles fényben még néha megjelent egy fej, jött a föld alól, lépdelt a lépcsőkön, emelkedett, aztán a hozzá tartozó alak. Egy másik követte, vagy éppenséggel valaki lefelé lépkedett és lassan alátűnt.

Nem lehetett volna megmondani, hogy mi történik.

Más magányos férfiak árnyai a közeli kapuk alá húzódva várakoztak. Volt, aki csak álldogált a kivilágított hirdetőoszlop mögött, szívta a cigarettáját. Mások úgy tettek, mintha nem vadásznának senkire, a járdaszigeten várnák a ritkán közlekedő villamost.

Ha jött a villamos, mégsem mentek el vele.

Gyöngyvér azon volt, hogy ne üssenek nagy zajt, ne hangoskodjanak. Jöttükre a nagy körúti lakásban minden éjjel mindenki fölriadt, vagy jobb híján a párnáját húzta a fejére.

Teljesen elment az eszed, sziszegte dühödten, s könnyű, félmagas, hattyúprémes papucsában átsietett a nagy szobán, hogy minél előbb behajthassa a spalettákat a két udvarra néző ablakon. Az elsötétedett, beszáradt, öreg parketta hangos reccsenésekkel követte a lépteit. Hogy tehetsz ilyet, az istenért. Ágost erre sem válaszolt. Még csak pillantásával sem szakadt el önmagától.

Érkezésüknek megvolt a maga mindennapi rítusa. Gyöngyvér először vécére ment, aztán a fürdőszobába, Ágost azonnal a konyhába. Idegen helyen ritkán evett, s ilyenkor valamit kiéhezetten be kellett falnia. Ajtók nyíltak, ajtók csukódtak, meghatározott rendben kattantak a villanykapcsolók. Gyöngyvér vizeletének bőséges és erős sugara éles hangot hallatva a csésze falába ütközött, vagy öblösen belecsobbant a vízbe.

Kristóf nem tehetett sokat ellene.

Ha álmában érte, akkor közelről látta, mintha nyelvével érintené. Emlék volt, mely gyakorta visszatért. Egy forró nyári délutánról, mikor a zsalugáterekkel besötétített szobában Viola lehúzta a bugyiját, fölé guggolt, Lilla pedig követelte tőle, hogy nyalja meg neki. Ez a I. kötet 268szoba Dunavecsén volt, nem messzire a víztől. A reccsenő és roppanó nagy ház lesötétített szobáiban érezni lehetett az iszap nehéz, átható illatát. Nyald meg neki, nyald meg. Fölindultan suttogott. Nyald már, jó lesz, mitől félsz. Sokáig a nyelvén érezte az ízét.

Ilyen íze nem volt semminek.

Azt is világosan megértette az izgalomból, hogy Lilla már csinálta Violának. Az iszap jellegzetes illata összecsúszott ezzel az ízzel, nem tudott szabadulni tőlük. Arra számított, hogy más lányok is felszólítják erre, leselkedett utánuk. Bár megvetette magát az ilyen lányos tulajdonságok miatt, mint a leselkedés. Lilla és Viola pirosra dörzsölte magának. Aztán már csak arra emlékezett, hogy volt egy bizonyos íz, amit nem érez többé az iszap illatában. Hiába kereste. Dédelgette magában a gondolatot, hogy majd rátalál. Végül már csak félálomban nyílt meg, belesüppedt, alig tudta a lábát kihúzni belőle. Erre ébredt, az íz és az illat emlékére, hogy mégiscsak volt egy Lilla és egy Viola nevű kislány, az unokatestvérei. Mégsem volt sehol, hiába forgatta a szájában a nyelvét. Azt sem tudta, mihez tartozik, kinek az ízére emlékezik álmában, amit a nyálában nem talál. Indulatát egyetlen fal választotta el az erőszakos, hangosan áradó sugártól. S hiába dühöngött magában, hogy ezek megint fölébresztették. Bármiként tiltakozott ellene, valójában vonzónak találta Gyöngyvér vizelésének átható zaját, ábrándozott a pinájáról.

Ha pedig óvatos szellentéseit is hallania kellett, amint a régiesen öblös, hajszálrepedésekkel átszőtt vécécsésze fölerősítette, akkor az alvásának tényleg vége lett. Gyöngyvér nem fingott minden este. Akkor is csak kettőt, röviden, fedetten, gyors egymásutánban, mint aki nem engedi el magát egészen, bár valószínűleg nem számolt vele, hogy idegen is meghallhatja. Úgy hatott, akárha önmaga előtt szégyellné. A tettetésnek minden ember mestere, s a közös lakásban élőknek különösen úgy kell tenniük, mintha nem lennének érzékelhetőek a másik ember életjelenségei, s az életjelenségeit leplező tettetések sem lennének átláthatóak.

I. kötet 269

Kristóf előzékenységből így tett, de amikor álmából riasztotta, akkor mintha kedves, durva, ellenállhatatlan tréfát hallana. Valamilyen önkéntelen, majdnem ellenőrizhetetlen nevetési roham rázta meg. Maga előtt látta a nő örökösen összeszorított ajkait, ezen jött a fing. Az undorító igyekvését, hogy minden igénynek eleget tegyen. Most aztán minden igénynek megfelelt. Maga előtt látta Viola vörösre dörzsölt pináját. Valósággal tekergett az ágyában a néma nevetéstől. Hangosan nem nevethetett, mert akkor lelepleződik, akkor Gyöngyvér nem mer többé fingani, és akkor vége a visszatérő örömnek. Párnájába, paplanjába tekeredve hahotázott. Ez a szerencsétlen teremtés még az óvatos kis fingásaival jellemzi a legtalálóbban önmagát. De minél erőteljesebb lett a nevetése a sötétben, annál erőteljesebben érzékelte, hogy ennek kevesebb köze van a jókedvhez, mint a megalázottsághoz. Folytak a könnyei, belesajdult az oldala, összenyálazta a szájába tömött ágyneműt. Valójában a sírás határán billegett.

Közben távolról hallani lehetett, amint a konyhában megzörren a lábos, a fedő lesodródik róla és éktelenül csattan a kövön. Evés és szarás. Ha pedig nem csak a férfiak, hanem a nők is így finganak, akkor nem olyan lesz az élete, amilyenre fölkészítették. Egészen másmilyen, mint amilyennek ez a finomkodó nő vagy az összes többiek a kényeskedéseikkel beállítanák. Pohár koccant, tányér koppant az asztalon. De egyszerűbb, multaságosabb, jóval undorítóbb és közönségesebb élet. Később a fürdőszobai vízmelegítőben kisebb robbanás kíséretében lobbant fel a gáz. Meg Ágost is kinyitott a konyhában egy átkozott vízcsapot.

Ilona minden este mindent gondosan a keze alá készített, Ágost azonban a lábosokból szívesebben ette ki az ételt, kanállal, kézzel, ezek meg zörögtek. Kései elégtétel volt neki éjjel, a szülői házban, lábosból falni, kenyeret túrni a szaftba, hagyni, hogy minden csurogjon és lecsöpögjön. Nem volt éjszaka, hogy a konyhából nyíló cselédszobában Ilona föl ne riadt volna rá. De akár fölkelt, hogy inkább ő adjon enni a férfinak, akár ágyban maradt, s onnan követte a zajos konyhai eseméI. kötet 270nyeket, vigyázott, ne ébressze föl a kisfiát. Közös ágyban aludtak. Másik dívány vagy akár kiságy be sem fért volna a cselédszobába. Erna asszony nem tűrte el, mert semmiféle jogcímet, semmiféle jogilag érvényes formát nem akart adni annak a ténynek, hogy ez a szerencsétlen gyerek szintén itt lakik.

Különös gyerek volt, őszintén szólva nem tudta megszeretni. Vagy azért idegenkedett tőle, mert nem akarta, hogy itt legyen. Ilonának így kellett elfogadnia a helyzetét. A házmester meg minden hónap elején halkan zsörtölődött, amikor a lakbért fizették, hogy lám, a gyerek még mindig nincsen bejelentve, s ő ezt már sokáig nem tarthatja így. Nem mondták neki, hogy vigye vissza az anyjához, aki addig is nevelte, de azt sem mondták, hogy tartsa itt. Tényleg korán kellett ahhoz kelnie, hogy időben elkészítse mindenkinek a reggelit, és még a gyerekét is elvihesse az óvodába.

A repedésre és törésre hajlamos csövekben megkottyant, valósággal felnyögött, a levegő buborékjain fönnakadt, aztán áramolni kezdett, Gyöngyvér vékony, barna testére zuhogott, a kád zománcán záporozott, kopogott a víz. Gyöngyvérnek minden második héten korán kellett kelnie, s persze vekker nélkül. Ágost életrendjét követte, néha lemondott miatta az alvásról, de erről az éjszakai zuhanyozásról nem. Talán ez volt az egyetlen dolog, amiben megmakacsolta magát. Pedig mintha az egész házban reszketnének, a falakat vetnék szét a nyugtalan csövek. Sima testének, gyöngéden formázott tagjainak, hosszúszálú és erős izomzatának, feszes, szinte pórustalan bőrének nem is volt semmilyen illata, míg a füle mögé, a karja hajlatára föl nem tette az olcsó kis kölnijét. S furcsa módon a tömött, rövidre vágott hajának sem. Ágost ezen nem gondolkodott, de fontos volt, hogy ne legyen. Valószínűleg akkor sem lett volna, ha nem teszi, ám örökösen zuhanyozott. Mint egy ismeretlen eredetű kényszer, mánia, szenvedély. Uszoda előtt is zuhanyozott, zuhanyozott, mielőtt bement volna a medencébe, miután kijött, és éjjel még akkor is, ha késő délután már lezuhanyozott egyszer, hiszen operába vagy koncertre mentek, s előtte át kellett öltöznie.

I. kötet 271

Amíg be nem szállították a Kútvölgyi-úti kórházba, a kellemetlen zajra a professzor szintén minden áldott éjjel fölriadt. Ő aztán tényleg sokat aludt, nappal, éjjel, talán a mértéktelenül adagolt gyógyszerektől, mélyen, ám ha fölébredt, akkor igen keveset tudott önmagáról. Vagy valami egészen mást tudott. Ült a sötétben, bámulta a könyvek gerincén átsuhanó, vonuló, megreszkető fényeket, árnyakat. Amióta a felesége nem tűrte meg a közös ágyban, s ennek jó tíz éve, visszaszorult könyvekkel és papírokkal megtömött dolgozószobájának díványára, mely korábban csak arra szolgált, hogy munka közben vagy délután szunyókáljon kicsit. Nem lehetett tudni, emlékezik-e még ilyesmire. Állapota néhány hónapig rohamosan, feltartóztathatatlanul romlott, aztán egy szinten hirtelen megállt. Mintha a folyamat mégsem lenne visszafordíthatatlan, olykor visszatért valamicske az emlékezetéből, és teljesen váratlanul megpillantotta önmagát a saját helyzetében. Állt a könyvei között, ült az üresre takarított íróasztalánál és sírt.

Korának egyik legragyogóbb koponyája bomlott fel a családtagok szeme láttára, s mindez egyetlen rohamban. Még azok is hitetlenkedve vették tudomásul a változást, akik úgy vélekedtek, hogy szellemi képességeit kizárólag gonoszságokra használta, brutális hatalmak engedelmes szolgálatára, s ezért gyűlölték, jellemtelen embernek tartották, netán némán megvetették. Most aztán kinyúlt. De ilyen esetben még a káröröm is elcsitul, hiszen a szellemi romlás látványa arról ad jelentést, hogy amit az ember tud és gondol, azzal valójában nem rendelkezik.

Fehér, hosszú hálóingében olykor tétován megjelent az egyik vagy másik szobában. Halkan beszélt, motyogott magában. Nem tudta, kik lehetnek ezek a különböző lények, akik ezekben a szobákban itt szerteszét alszanak vagy hirtelen villanyt gyújtanak, hogy ő teljesen elvakuljon. Szándékosan teszik. Gyorsan vizet kért. Résen kellett lennie, nehogy megtévesszék. Mondta, bocsássanak meg neki, de ebben a lakásban még nem ismeri ki magát. Mintha lenne a tudatában egy másik otthona. Mutatták, hol találja a vécét. Támogatták, vitték, itatták, segédkeztek a vizelésénél, aztán valahol megint csak magára hagyták.

I. kötet 272

Mindent készségesen engedett, csupán egyet nem. Az ágyába nem akart visszatérni, azt nem, hiszen jól tudta, hogy miért akarják annyira.

Ott fogják megölni az ágyában. Próbára tette őket, vajon teljesítik-e a kívánságait.

Gyorsan enni kért.

Ilonán kívül senki nem értette a motyogásait. Csak egy kis kenyeret, semmi mást. Elrágna egy kis száraz kenyeret. S már csak azért is adtak, mert ha nem értették, hogy mit akar, ha nem adtak, akkor egész testében reszketni kezdett, mintha fázna, rázná a hideg, de valójában szárazon, egyetlen könny nélkül zokogott, s ezt a látványt egyikük sem tudta józan ésszel elviselni. Legszívesebben az átjáróban üldögélt a kenyerével, ahol mindig égett a lámpa. Ám csak úgy tett, mintha enné a kenyeret. Ez is az újonnan felfedezett minőséghez, az ősi, a titkos tudásához tartozott. Majszolt rajta egy kicsit, óvatosan körbenézett, majd egy gyors, állati mozdulattal betúrta a hálóinge ujjába, s attól kezdve vigyázott, hogy ki ne essen. A könyvei mögé rejtette el. Néha egy vékonyabb szeletet a kézirathalmok közé csúsztatott be. Minden tárgy a helyén maradt, bár más funkciót kapott. A két festményt például valószínűleg fölismerte még. Más ablaka talán nem is volt már a külvilágra. Néha egész éjszakára itt hagyták, zoknit húztak a lábára, plédet dobtak a vállára, és ő a lovak patái alá taposott hullákat vizsgálgatta a csatatéren, vagy Lehr József honvédszázadossal beszélgetett kényes lelkiismereti kérdésekről.

Akár így, akár úgy, mindig jó órába telt, míg érkezésük után ismét csönd lett végre, s az ajtók alatt sem szivárgott át már a fény.

Ha nem tudott újra elaludni, akkor Erna asszony meggyújtotta a lámpáját, olvasott, gyakran hajnalig. De nem volt hét, amikor ne próbálta volna meggyőzni a fiát, hogy költözzenek el. Elintézi, lebonyolítja, fizeti a költségeket. Ez tényleg nem megoldás, egyszerűen nem megy így tovább. Kilátástalan vitákba keveredtek. Semmit nem mondtak ki elég világosan, viszont kölcsönösen érzékeltették egymással tartalékolt szemrehányásaik teljes raktárkészletét. Minden kimondott szó I. kötet 273fájt. Sütött belőle az elfojtott indulat. Ágost azzal érvelt, hogy néhány nap vagy néhány hét miatt nem lenne érdemes felbolygatni az életét. Édesanyja viszont azzal érvelt, hogy biztosan nem, ha ez a néhány hét nem újabb négy évig tartana. Amit végül meg lehetett volna érteni, miként Ágost érveit is, amelyek szintén nem nékülözték az ésszerűséget. De nem az értelemről, közel sem a megértés kölcsönösségéről volt szó közöttük.

Nem hagyhatta, hogy az anyja ismét eltávolítsa, mert akkor a csöndesen kínzó meggyőződést erősítette volna meg, s ettől a legmélyebben irtózott, erről a barátain kívül senkivel nem beszélt.

Neki tulajdonképpen nincsen, nem volt anyja. Igaz, amíg távol élt, bensőséges levelezést folytatott ezzel az idegen nővel. Az apja pedig un vrai monstre, egy szörnyeteg, akit nem lenne érdemes megölni, mert tíz alakban támad újra fel. Az anyja nem csak őt nem szerette, talán soha senkit, és neki ezt az örökséget kell továbbcipelnie. Qu’elle aille au diable. Érezte, éppen az anyjához fűződő viszony látszatának megőrzése miatt gondolta, hogy kizárólag önszántából mehet el innét, de az istenért, nem úgy, hogy elküldik, mint egy taknyos gyermeket. Ha meg zajt üt az életével, akkor viseljék. Minden este egy másnapi telefonhívásra várt, vagy egy bizalmas üzenetre, küldönccel kézbesített levélre, valamire, titkos jelre, nyílt parancsra, hogy végre ismét elmehessen ebből az egész nyomorult országból. Ezekről a reményekről Gyöngyvér persze semmit nem tudott. Korábban diplomataként működött, s ez tetszett is neki, négy éve tért vissza utolsó állomáshelyéről, most pedig itthon dolgozik, bizalmas munkakörben, Gyöngyvér így könyvelte el magában.

Kristóf sem tudott többet, meg unokatestvére jövője nem is érdekelte.

Nínónak ellenben meg kellett volna értenie, hogy a fia mire számít, mire vár, mitől szenved. Magasabb körökben maga is közbenjárt az érdekében, sikertelenül. Amit végképp nem értett, méltatlankodott. Konspiratív feladatairól ugyanis a dolog természetének megfelelően I. kötet 274nem tudhatott. Helyesebben úgy tett, mint aki nem tudja, hogy mit kéne sejteni.

Vagy akár arra vár, hogy végérvényesen közöljék vele, nem tartanak igényt többé semmiféle szolgálatára, sem a titkosra, sem a nyilvánosra. Erre a lehetőségre szintén számított. Akkor meg minek riogassa Gyöngyvért, hogy holnap talán végleg magára fogja hagyni. Maga előtt is titkolta, de még azt is figyelte, hogy nem keresnek-e utat a megközelítésére. Nem látta jelét, vagy nem akarta tudomásul venni, hogy megfigyelésére épp elegendőek a legjobb barátai. Legfeljebb őket figyelik, s erre kéne figyelnie. Meg a saját reményeit sem volt ereje megfojtani. Akkor tudomásul kellett volna vennie, hogy örökre be van zárva ebbe a nyomorult országba, ebbe a börtönbe, mely végül is a hazája. Patrie de merde. Úgy kell ebben a mélyen boldogtalan városban leélnie az életét, mint egy száműzöttnek, s örökre olyanokkal lesz összezárva, akiket sem a testével, sem a lelkével nem kíván. Senkit nem kívánt, semmit. Az volt a rögeszméje, hogy ebben az országban kizárólag cselédek és dzsentrik élnek, senki más.

Hiába mondta nekik, hogy a saját dolgában az ember még akkor sem hivatkozhat mások felelősségére, ha nyomasztják a körülményei. Bámultak rá, semmire nem tudtak tisztességesen válaszolni, mindig valami egészen másról kezdtek el beszélni. De nem fogja kivárni, hogy elhatalmasodjék rajta a tompaságuk, az állandó kelletlenségük, a tespedtségük, a beteges mellébeszélési hajlamuk, az egész tehetetlenségtől nyűgözött lassúság. Nem várja ki. A barátaival is torkig volt. Láthatta rajtuk, hogy mennyit változott. Itt az ember vagy a cselédek, vagy a dzsentrik mentalitásához alkalmazkodik, más választása nincs, ha egyszer nincsenek szabad emberek. Ezeknek a lelke rab.

Barátaival együtt évek óta élte a dzsentrik gondtalan életét, amiért önmagát is mélyen megvetette. Ugyanakkor oly biztos volt a kinevezése, annyi határozott jelét látta, annyira lehetetlen ez az egész értelmetlen várakoztatás, hogy igazán nem lett volna semmi teteje a költözködésnek. Különben is hová a fenébe költözzön. Pénze nem volt rá, de itt I. kötet 275nem is lehetett volna egy lakást csak úgy megvenni, még csak kibérelni sem. Bosszúterveket dédelgetett. Majd ha látja, hogy ezek tényleg olyan reménytelenek, mint amilyennek egyébként látszanak. Nem magával fog végezni, nem. Immár nem esett volna nehezére csöndben értesíteni az ellenérdekelt felet, hogy szívesen dolgozik nekik. Vagy nekik is. Tudta az útját és a módját. Eljátszott a kalandos gondolattal, bár nem adott még jelzéseket. S nem azért, mert félt. Miért ne legyen vakond, ha úgyis a föld alatt kell leélnie az életét, une taupe ou un rat. Olyan sok nem lehet belőle hátra, hogy ne vakondként legyen az izgalmasabb. Mégis inkább a kinevezésével számolt, mert végül is a várakozás hosszú évei alatt hozzászokott a semmittevéshez. Párizsra számított. Rosszabbik esetben Rómára, vagy legalább Brüsszelre.

Akkor meg minek siessen. Ott jóval kedvezőbb körülmények között tud a további dolgairól dönteni. S minek hallgassa az anyja fölösleges sirámait.

Lehajtott fejjel állt.

Tömött, egyenesszálú, sötét haja a homlokába hullt, hosszú pillái alól nézett ki, hogy azért halványan láthassa önmagát. Saját testének látványa mindig fökzaklatta. Mindenesetre mélyebben, mint másoké. Azzal pedig tisztában volt, hogy Gyöngyvér milyen mértéktelenül és eszelősen bálványozza teste minden kis porcikáját. A meglepettsége, a bámulata, a dermedtsége és a dühe miatt mélységesen megvetette, valójában ezért sem kívánta többé. Már néhány nap után csöndesen a cselédek közé sorolta, habár a kényelme miatt a szolgálataira mégis folyamatosan szüksége volt. Ágost azon emberek közé tartozott, akik korai élményeik ősmintájához ragaszkodnak, s ettől nem is tudja őket senki elszakítani.

Tíz éves volt, amikor ezerhétszáz méterrel a tenger szintje felett az apja magára hagyta. Ott, ahol a tűlevelűek régiója véget ér, s már csak a csupasz hegyek behavazott, sziklás csúcsai merednek az égbe. Nem volt kisnövésű gyerek, de minden túl nagy és túl magas lett hirtelen. A hegyek, a többiek, a hálótermek bolthajtásai. A ritka levegőn nem maI. kötet 276radt más tulajdona, mint a puszta teste. Borzongott, mintha állandóan fázna, ám a bőre égett itt, tüzelt. Olyan világba került, ahol nem tudta többé megmondani, hogy mi lesz jó, s mi rossz neki. S még szavai sem voltak hozzá rendesen. Kinevették, gúnyolták, mert naponta többször, s a legváratlanabb helyzetekben elgyöngült, könnyű lett, a talpa alól kicsúszott a nehéz föld, összecsuklott, és nem tudott megkapaszkodni semmiben. Már az első éjszakán megverték. Napközben pedig csöndes, fehér ájulásokba zuhant, mintha abban reménykedne, hogy majd ezen a fehéren keresztül átjuthat vagy visszaviszik arra a helyre. De jóval többet megértett, mint amennyit elvileg megérthetett; az először hallott szavakat éppen úgy, miként az egész helyzet újdonságát. Olyan emberekkel találta szemben magát, akik másként használták a testüket és a nyelvüket.

Amint azonban először bementek a zuhanyozóba és le kellett vetkőznie, valami más is megindult. Az életnek egy eddig teljesen ismeretlen árama. Hiába tűntek el néhány perc múltán valamennyien a gőzben, a test feszültsége és odaadása egyszerre jelen volt benne, s jelen volt a többiekben, bár senki nem mutatta. Mégis megérezte, hogy a csupasz lét, mely testének körvonalain átsugárzik és a gőzön is áthatol, nem hatástalan. Áttört a gőzön, a zuhanyozók rózsáin ömlő víz zaján. S adddig ütötték éjszaka, amíg föl nem fedezte, miként kereskednek mások e hatással. Amíg maga is el nem kezdett üzletelni ezekkel az áramokkal. Addigra már jobban beszélt franciául, bár nem állták meg, hogy ki ne javítsák vagy ne tegyenek úgy, mintha tényleg nem értenék. A másik nyelvet, a testüket, a sajátját kellett megtanulnia. És tényleg nem először csinálta, még ha mások szeme láttára nem olyan gyakran is. S meg nem fordult a fejében, hogy lenne valaki, aki ne lenne megértéssel vagy legalábbis elnézéssel iránta, ne csodálná a tökéletességét, ne látná, milyen mélyről felhatoló élvezet akár csak megközelíteni.

Félig zárt pillái alól sima mellizmait, a kissé domború és szőrtelen, feszült hasfalát látta, a finom érintésektől immár valamelyest kitelt és megkeményedett, de még a herék dombjai között pihenő szeméremI. kötet 277testét, melynek gerincén hangsúlyosan végigfutott egy vastag ér. Látta a térdét, törékeny, hosszú csontú lábfejét; ujjait Gyöngyvér szenvedélyesen a szájába szerette venni, szopta, rágta. Úgy állt ott, mint aki valamiben elmerül, töpreng valamin, tépelődik, valójában nincsen itt, ne zavarják, átemelkedett és az erősödő, emelkedő faszával emeli át magát, nem látja, nem érdekli, mi történik körülötte. Egyetlen mozdulatsort ismételgetett. E késői órában kissé már borostás állához érintette nyitott ujjait, állkapcsát simogatta, élvezte a sörték percegését, majd az ajkát orrához csücsörítve, úgy szagolgatta és forgatta meg öt ujja hegyét, akárha kivételes illatukat élvezné. Senki nem tudhatta, nem érthette, mit művel ezzel a szagolgatással, s minek csücsöríti szopásra az ajkát. Ő maga sem kérdezte, hogy mit tesz, de azóta tulajdonképpen folyamatosan csinálta. Élvezetének sűrű történetében lebegett a mosolyával, helyesebben e feltáratlan múlt tiszta mintái vették birtokukba az arcvonásait, s ez csak a beavatatlanok szemében volt mosoly. Ő maga úgy érzékelte, mint azt a vad és kiszámíthatatlan áramlást, amitől mégsem kell félnie, mert mindig áramolni fog és mindenkiben. Az illat nyitotta meg, s ezzel aztán beléphetett titkos életének bejáratán. Látta, amit látott, tudta, amit tudhatott, hol ez, hol az jutott az eszébe, saját testének illatával mégis el tudta oldani magát a reális világtól. Átlebegett vele a másik partra, és onnan pillantott vissza mindenki másra és önmagára, akit szintén elhagyott; magával ragadta a sodrás. A hűségnek nem maradt jelentése, és újabb élvezettel várakozott az árulás.

Ezen a túlsó parton nem volt semminek neve, a megnevezésnek nem volt kényszere, az egész történetnek nem volt egyetlen időpontja sem, s így az eseményeknek nem maradt súlyuk. Nem juthatott át oda bármikor, ám amikor az egyetlen, s igen egyszerű feltételnek eleget tett, akkor nem volt akadálya az átkelésnek. Ujjain meg kellett őriznie testének váladékait és izzadmányait. Vizelés után ne mosson kezet. Ha nem ellenőrizték, akkor naponta legalább egyszer, kétszer, önmagát is megtévesztve, elszabotálta a kézmosást. Akárha sietne, vagy éppenséggel elfelejtené, hogy mit vertek belé. E mulasztás nem volt öntudatlan, mégsem I. kötet 278tudta volna megmondani, hogy mikor igen, mikor nem. És azt sem tudta, hogy mások csinálják-e vagy sem, de fölfedezte, vannak fiúk, akik az orrukat kotorják. Titokban megeszik a száraz taknyukat, vagy amikor a sportpályáról jönnek és lehúzzák a zoknit, akkor az ujjaik közé túrnak, és a lábuk legsötétebb izzadmányainak bűzét szagolgatják. Minél mélyebbnek érezte a talpa alatt a kilátástalanság ingoványát, minél jobban belebonyolódott valamilyen hazugságba vagy egyszerűen bajba került, annál gyakrabban lett oui, voila, igen, d’accord. Ki mást kereshetett volna hozzá, mint önmagát. Habár volt a kétségbeesésnek olyan mélysége, ahol ezt az igent nem tudta többé kimondani, s akkor non lett belőle, nem. Akkor viszont a tagadásba kapaszkodva még mélyebbre süppedt, innen legalább nem láthatott ki semmire.

A mai napig úgy vizelt, mint egy kisfiú. Az erősen ráncolódó, szokatlanul hosszan és tölcséresen kicsúcsosodó előbőrt nem húzta vissza a makkjáról, s a vizelés végeztével éppen csak megrázogatta, inkább hagyta, kenődjék valamennyire az ujjára. Ujjaival bemászott a combjai közé, a herék alá, s itt mindig talált magának értékes illatot. De nagyon ritkán vállalt akkora kockázatot, hogy a fenékpofák közé is behatoljon és megérintse a végbélnyílás izomzattól összerántott, fodros szélét. Netán egészen kicsit megdörzsölje, kísérletképpen benyúljon. Azért megtörtént ez is. Az illatok az ujjain szépen elkeveredtek, s a nap hátralévő idejére így őrizte. Átmentette az éjszakába, mikor háborítatlanabbul hozzáférhetett a testéhez, bár akkor is résen kellett lennie a hálóterem kéken derengő fényében, fülelni, nyitott szemmel követni minden kis moccanást. Ő maga tanította, vezette rá a testét erre a sötét dacra, ő szolgáltatta ki a veszélynek és az önmegtagadásnak. Húzta az időt, az ajkán húzta végig az illatot. Ettől lelassult, mintegy a lélegzete is bennragadt, visszatért az ügyeskedő, az óvatos, a kiszolgáltatottság halálos veszélyével játszadozó kisfiúhoz, aki egykor volt, s akit nem hagyott el többé.

Mikor nem zárhatta combjai közé a fütyülőjét, vagy nem érhetett hozzá még a nadrágján keresztül sem, hiszen az internátusban minI. kötet 279denki minden pillanatban mindenkit megfigyelt, akkor az illatokkal tudta a legegyszerűbben megvigasztalni önmagát. Ez később is így maradt a faszával, bár annak áthatóbb lett az illata. A vigaszra csaknem állandóan szüksége volt, és megszerzésének alattomos formája legalábbis ez idáig senkinek nem tűnhetett fel. Kiállta a veszélyek próbáit, soha nem vált büntethetővé. A siker mintegy utólag igazolta jogosságát. A romlékony vizelet, a legártatlanabb érzéki izgalmaktól is kibuggyanó, áttetsző spermacsepp, az előző magömlés beszáradt maradéka s a körülmetéletlen előbőr alatt hol megduzzadó, hol összezsugorodó makk kényes izzadmányai adták e tartós, átható illatot. Szagolgatta, végigszántott vele az ajkán.

Majd megint szétnyitotta az ujjait mindkét kezén, s lassan, kimérten megindult velük. Nem szórakozottság volt, közel sem szórakozott mozdulat, ellenkezőleg. Mint aki a másodperc tört részeit kultikusan tiszteli. A figyelme személyes, mégsem ő teszi, hanem ősidők óta előírt mozdulatokat végez. Mint aki a másikat, most éppen egy tudatlan nőt, beavat teste kultuszába, mint ahogy mások őt is beavatták. Ezt közel sem felejtette el. Gyöngyvér annyit fogott fel belőle, hogy ebbe nem szabad beleszólni, nem is tud. Ahogy az ember a szakramentumok felmutatásakor sem járatja a száját. Éppen erkölcsileg nem érezte erre feljogosítva önmagát. Hiszen amit látott, az mindenféle más férfiakra emlékeztette, akik valami hasonlót műveltek előtte.

Meg különben sem érdekli. Tőle Ágost csinálhat már magával, amit akar, akár a faszát is kiverheti. Szeretett volna gyorsan ágyba kerülni, hogy másnap kora reggel, még az énekórája előtt kényelmesen úszni mehessen. Mégsem tudta a száját tartani.

Máskor legalább ezeket a rohadt spalettákat becsukhatod, ha már ilyesmit művelsz, szisszegte csillapíthatatlan dühében, miközben kihajtogatta az ablakkeretből a spaletta fehérre lakkozott szelvényeit, és ingerültségét is levezetve becsapkodta őket a helyükre.

A spaletták hosszú szelvényeit a ház homlokzatáról, a kapubejáróból és a lépcsőház falsíkjairól ismerős, antikizáló profilok díszítették.

I. kötet 280

Úgy érezte, nevetséges lett önmaga előtt is, de mintha Ágost ezzel a disznólkodásával valamit elvonna tőle. Akkor ő minek van itt. S ettől valahogy mégis a pártjára került az íratlan erkölcs, hiszen olyasmit csinál, ami az elfogadottal mindenképpen ellenkezik. Holott látta volna, látta is, hogy inkább ad, mint elvesz. Meg az óvónő szólt ki belőle, mert ösztönösen megérezte maga mellett a gyámolításra szoruló, vigasztalhatatlan kisfiút.

Bekattant a zár a spalettán. Hogy Ilona minden este elfelejti becsukni náluk. Ezen az éjszakán Kristóf megint a kattanásra ébredt. Amikor éjjelente a táblákat magukra csukták, mindig fenyegető lett a csönd a különben is néma udvari szobákban. Ezüstszürke, fényes, hosszú combjai közé kissé betapadó selyempongyolájában, amely alól hattyúprémmel szegélyezett, halványlila papucsa éppen csak kilátszott, Gyöngyvér még ott maradt a hirtelen megvakított ablakok előtt. Fejét megbántottan vetette hátra, legszívesebben elfordítaná, de közben azért nagyon figyelt. Hűvösen fölmérte a terepet. A sötét zoknik az ágy előtt arra utaltak, hogy a férfi ott kezdte a vetkőzését. Fehér alsónadrágja valamivel odább hevert a szőnyegen. Inge egy fotel támlájára vetve világított. Látta magát, amint egyenként fölemeli ezeket a szétszórt holmikat, s az arcát temeti beléjük. Az illatok azon megfoghatatlan dolgok közé tartoztak, amelyek nem engedték őt Ágost közeléből. S ha valakinek el kellett volna magyaráznia, akkor leginkább egy valamennyire megégett elektromos vezetékhez hasonlította volna a férfi illatát. Nem tett eleget a vágynak, nem is értette, mert tulajdonképpen nem akart mást, mint látni. Látni. És nem újabb megaláztatást. Mint ahogyan azt sem érthette, hogy egy ilyen illat miért hat rá ellenállhatatlanul. Mindent látni, amit szándékosan vagy szándéktalanul megmutat, s amit még soha nem láthatott. Férfiakkal kapcsolatos tapasztalatai különben is arra intették, hogy őrizze meg a nyugalmát, a hidegvérét, az alázatát. Ilyenkor a férfiak kiszámíthatatlanok, vagy éppen ütnek. Ugyanakkor minden örökösen változott, a véleménye nem kötötte, az elhatározásai mellett nem tudott igazán kitartani, s most is I. kötet 281tudta ugyan, hogy nem helyes, hiszen csak a falánksága, a sértettsége, főleg a féltékenysége lökné, előre, menjen, fogja meg.

Miközben Ágost a két tenyerével lassan, alig érintve bőre felszínét, csúszott a saját csupasz testén, de úgy, hogy tenyerét hol kifordította, hol befordította, Gyöngyvér megindult felé. S ahogy a tenyér előbb a nyakívet, majd a mellizmok domborulatát követve, visszájával könnyedén a hasfalhoz ért, fekete szőrzettől sötétlő öle, mintha az ingerület vissza akarná a testet önnön magába zárni, belerándult. A pilláit is görcsösen belehunyta. Megint csak vastagodott, telt a fasz, s immár el is vált a heréktől, alig valamennyire, de teljes hosszában megemelkedett. Ettől viszont tétován elváltak egymástól a férfi ajkai. A lassúsága önmagában nem lepte meg Gyöngyvért, hiszen máskor is felettébb takarékosan, mi több, fukaron bánt az élvezetével. Minden másodpercet a végtelenségbe nyújtani. Mint aki az idegsejtekből kiáramló kéj minden szétszikrázó atomját, minden lehulló, kihűlő szemecskéjét külön figyeli, követi, s szomorúan búcsúzik tőlük, mikor erejüket veszítik és közönyösen ki kell hunyniuk. Most azonban jól látta, hogy a lassúság a lehetséges beteljesedést nem csupán késlelteti, hanem kikerülné, vagy mint valami egészen közönségeset és durvát, egyenesen megveti. Kioltja magában. Vágyával nem keres másokat. Legfeljebb nézők vannak, megfigyelők, ám ezeknek nem szabad senkiben megtestesedniök. És ez azért elég új volt Gyöngyvérnek.

Aki nem egyszer, nem kétszer látta már, hogy a fölébe görbedő különböző férfiak miként kapják a markukba a félig megkeményedett vagy a rettegéstől összezsugorodott farkukat, s gyorsan, szégyenlősen, ideges mozdulatokkal miként serkentenék. Mintha tépnék, vonnák, ki akarnák szakítani a helyéről. Miközben ajkukkal görcsösen a szájába tapadnak, nyelvükkel a mellbimbóját döfködik, beszívják, harapják, vagy a szeméremajkába akasztják a nyelvüket és a csiklóját keresgélik. Ezeknek az önmaguk tehetetlenségével dulakodó és elterelő hadműveletekbe bocsátkozó férfiaknak a képét nem tudta magától most elhárítani. Végül is nem azért tették, hogy magukat élvezzék, hanem újra akarták éleszteni, I. kötet 282föl akarták serkenteni az apadó vagy éppen a túlfokozottságtól bénult izgalmukat; segítették, sürgették, ösztönözték a vért, toluljon már fel annyira a farkuk barlangocskáiban, legyen már kemény, minél előbb beléhatolhassanak. Belém. Mégiscsak belém. Közben nem kellett mást tennie, az előzékeny várakozásba kicsit belenyögni, kihívóan, türelmesen nyöszörögni, ám a szemét lehunyni vagy éppen kíméletesen félrenézni, ne láthassák, hogy látja, ne zavarja meg őket, ne leplezze le a kissé együgyű, kissé mulatságos igyekvésüket. Ezeket a heveskedő vagy gátlásos férfiakat jobban szerette, mert felettük hatalma volt, s legalább ilyenkor megengedték, hogy szeresse őket. Előleget adhatott nekik a hangjával a rájuk váró örömből; kicsit lihegni, óvatosan nyüszíteni, valamit, amivel segítheti a merevedésüket. Hálásak voltak érte, s ezért jóval figyelmesebbek. De nem avatkozni bele.

Akkor a pokol szabadulhat el.

Elképedten, tágrameredt szemekkel fogta fel, amit eddig is tudott, de nem volt hajlandó tudomásul venni. Talán nem is a szeme játszotta a főszerepet, hanem az agyában került minden végre a helyére. Fájt. Ez csak magába szerelmes, senki másba, önmagába. Kikerüli, amit más férfiak olyan indulatosan és azonnal és csillapíthatatlanul kívánnak. Ágost minden volt, de se gátlásos, se heveskedő. Azok az összes többiek magukat babrálták, de őt kívánták.

Szégyentől égett az arca, a homlokcsontja belelüktetett a fájdalomba.

Mert ezidáig valamiért elhitette magával, hogy ez a férfi sem különbözik semmiben a többitől. Legfeljebb annyiban, hogy jobban szereti, mint bármelyiket eddig. Ő választotta ki magának, ő erőszakoskodott vele, s ezt nem szégyelli. Nem bánta meg. Talán csak azért szereti jobban, mert a testének kellemesebb az illata, mert finomabban beszél, mindenfélét tud meg mindenfélét látott, mások a szokásai, mégis együtt élt a fejében a többiekkel. Tagjaikkal és tulajdonságaikkal minduntalan összeakadtak ezek a férfiak, egymásba keveredtek. Szeretkezéseik közepette néha adódtak kellemesebb vagy kellemetlenebb pillanatok, amikor nem volt semmiféle bizonyossága arról, hogy hol is I. kötet 283tart tulajdonképpen az életében. Most éppen melyik férfinál. Idegen szoba, egy férfi megfeszült fara, nyomakodó, kemény csípője, ziháló és csorgó mellkasa, mindez nem mondott semmit. Ami inkább jó volt. Legalább nem emlékeztette semmire. Észre nem vehették, hiszen nem volt semmiféle külső jele, hogy összecserélte volna őket. Inkább azon csodálkozott, hogyan tudja ennyire különböző emberek faszát magába fogadni, s életének lüktetése miért nem állapodik meg már egyetlen egynél. Most mégis gyorsan, nagyon gyorsan szét kellett őket választani az agyában. Amit más férfiak tőle kívántak vagy követeltek, azt Ágost jobban megadja önmagának, s eddig is jobban megadta, ezt láthatta. Mintha eddig is csupán kíméletből elégítette volna ki őt, netán udvariasságból. Az úri jómodorhoz tartozik, s akkor mindent, de mindent félreértett. Ezért maradt az élvezete mindig olyan fátyolos. Beleborzadt ebbe a gondolatba. Akkor mégis azoknál van a helye. Akkor mégis vissza kell költöznie valamilyen tetves albérleti szobába, és mindent kezdhet elölről. A két szemével látta, hogy ez az alak sem viszonzást, sem kölcsönösséget nem kíván.

És ezt nem lehet elviselni.

Nagyon is jól elvan magában.

Érezte, a megerőltetéstől a feje rögtön szétreped. Dögöljön meg. Dühöngött, fortyogott. Holott eddig is tudta róla, hogy ellentétben minden más férfival, ez nem szereti, ha lehet, elkerüli a magömlést. Iszonytató, fájdalmas, görcsös erőfeszítésekkel csaknem mindig sikerült megtartóztatnia önmagát. De ez is szép volt, ez a görcsös mégsem. Ijesztő és megrendítő, miként egy földindulás. Nyögött belé, inkább teljesen váratlanul és durván kirántotta magát belőle és hétrét görnyedt, a száját szétharapta, de nem. Gyöngyvér eleddig abban a hiszemben élt, hogy ez nem Ágost egyik tulajdonságával, hanem a neveltetésével áll kapcsolatban. Arra gondolt, hogy e szerencsésebben született úriemberek máskülönben is oly szeszélyesek, kiszámíthatatlanok, s akkor miért ne lehetne Ágostnak ilyen szeszélye. Mindenki más, igen, ő azonban nem. Szerette nézni, amint az izzadtságában ázó, I. kötet 284ellentétes erőinek küzdelmében csúnyán megfeszülő test az oldalára hengeredve vonaglik, megmered a lábánál. Saját testével követte az erőfeszítés kéjes iszonyatában rángatódzó férfi heves ritmusát. Akárha kitöltené még.

A medence szétágazó idegfonatainak van emlékezetük.

Akárha biztatná, szinte hallotta magában a biztatás ritmikus kiáltásait. Ágostnak sikerüljön az akaratával a kéjt legyűrnie.

Jaj, csak ne, ne, ne élvezzen el.

Azonos volt vele, hiszen a tiltás a saját lüktetését kiragadta a maga ritmusából, s ezzel valóságos robbanásokra késztette. A hüvely ovális izomnyalábjai immár erősebb lüktetésekkel ellenkeztek. S amint a testével, a rekedt kiáltozásaival, a férfi rángatódzásának ütemére hagyottan, összepréselve térdét, összeszorítva combjait, beránduló és kinyíló méhszájával így segítette, s a férfi úrrá is lett önmagán, ő maga, két kezét a combja közé rántva, elég gyakran öklendezve elélvezett.

Tudomásul vette, hogy ez valamilyen fakszni, mi lehetne más. Más férfiak akkor sem tudták rábeszélni magukat ilyesmire, amikor szükség lett volna rá; amikor ők maguk akarták. Tudatukat áttörte, maga alá temette az indulat, helyesebben megalázónak érezték volna az önmegtartóztatást, leleplezőnek. Ha még ezekben a pillanatokban, mikor csúszás, érintkezés tökéletes, még ilyenkor is képesek ellenőrizni és megakasztani, akkor semmi nem igaz, akkor nem kívánták a nőt, nem is vágyakoztak rá annyira. Nem akartak oly kicsinyesnek mutatkozni előtte, hogy megakadályozzák a magömlésüket, s akkor inkább a véletlenek uralmára bízták. Ha pedig ilyenkor nem tudta magát idejében elrántani, akkor több lett, mint kockázatos. Hiszen nem akart örökösen teherbe esni. A küretektől nem csak a fájdalom miatt rettegett, ám a rettegéstől erősebb lett a fájdalom és hosszabbak a vérzései. Ágosttól ellenben nem foganhatott meg, hiába akarta, hogy lövelljen a méhébe, ha Ágost egyszer nem akarta. Annak azért örült, hogy végre látja, miként tagadja meg egy férfi az élvezetet önmagától, amire a saját teste megadással válaszolt. Miért ne segítené, ha egyszer jó, jó. Nem vallotta be magának, de tulajdonképpen I. kötet 285sokkal mélyebben és hosszabban elégült ki, mint mikor a férfi figyelmesen és udvariasan benne járt. S ha ilyesmi létezik, akkor a sors nem elháríthatatlan. Akkor a tömör falon egy kis rés mégis üthető. Akkor mégiscsak énekesnő lesz belőle. Nem ismerte őket, de mindig tanult, egyre többet tapasztalt általuk. Hozzájuk akart hasonlítani. Néha teljesen váratlanul kapott tőlük egy ilyen ötletet. Leste a szokásaikat, utánozta a hűvös viselkedésüket, s bár nem tudott mindent hasznosítani, nem vehette rossz néven a szeszélyeiket sem. Bár arra sem kényszeríthette senki, hogy egészen komolyan vegye. Hiszen abban a mély, szinte vallásos meggyőződésében azért senki nem tudta volna megrendíteni, hogy a nők és a férfiak arra vannak teremtve, hogy egymásra vágyakozzanak és egymásban kielégüljenek. Mégiscsak így van rendjén.

Minden más mégiscsak erkölcstelen.

De most már azt is látta, a férfi üdvözült mosolyán látta, hogy ez mindig és mindenkinek alamizsnát osztogat. Akkor is alamizsnát osztogat, amikor a hosszú pillái alól a kis szúrós szemével valakire ránéz. Az imádott test láttán az undor borzongása lepte el. Hiszen ez még a legszebb mosolyát is magának tartogatja.

S mintha nem Ágost, hanem ő tébolyodott volna meg, valószínűtlen undorral küszködött.

Ágost tagjaiban idegen emberek testét ismerte föl. Karját, lábát, kemény hasfalát az apjától, csontjainak ízesülését, ujjainak formáját, még az ujjak hosszát is az anyjától örökölte. Az erőteljes nyalábokban megformázott izmokat valami mégis lekerekítette, a vállait, a farát, s ez volt benne az anyja. Egy nő alakja ütött át az izomzatán. Gyöngyvér nézte, s közben arra gondolt, úristen, eddig sem vele feküdtem le. Az anyja ujjaival, tenyerének kemény párnáival éppen csak megérintette az apja hasfalát. Gyöngyvér úgy bámulta, mint akihez semmi köze nem volt, nem lehet. Miközben a tenyér ismerősen kemény párnáit szinte érezni vélte a mellein. Ami mégiscsak azt jelentette, hogy a mellbimbói önállósítják magukat, ezekre a kezekre emlékeznek. De még az öregemberhez is több köze van, amikor összecsinálja magát és meg kell fürdetniük, gonI. kötet 286dolta, mert sajnálja, mert részvétet érez iránta. S nem értette, hogy az előző pillanatokban mi a csudát imádhatott ezen az idegen emberen.

Míg egyik kezével hasának feszült domborulatát érte el, a másik kezével már csaknem az ágyék szőrzetét, amibe azért Gyöngyvér is szívesen beletúrta volna az ujjait, bármiként idegenkedett. De a két kéz tétovázott, nem haladt tovább. Érezni vélte a szétkenődött szar szagát, amiből az öreget ki kellett mosdatniuk. Ennek meg arra sincsen szüksége, soha, hogy bárki hozzáérjen, legalább a bőréhez, kicsit, a melegéhez, bármihez. Mégiscsak imádom a két kezét, gondolta féltékenyen. Egy kicsit látja, egy kicsit megérinti, s így is épp eléggé élvezi önmagát. Minek kellene neki bárki más. Ágost többször belerándult, az ingerület a talpától a feje búbjáig végigfutott a bőrén, megrendítette a tagjait, kinyúlt, előregörbedt, hátrafeszült a törzse, aztán váratlanul ismét ellazult. Fejét ettől kezdve, mint egy holdfényt kereső, némán tátogó állat, meredten felvetette. Ágostnak a kéjben nem torzult el az arca, miként más férfiaknak. Nem nézett sehová, nem is lett volna hová, legfeljebb önmagára. Azt sem lehetne mondani, hogy megszépült volna az önélvezettől, inkább áttetszővé váltak a vonásai. És a mosolya még erősebben, még kihívóbban sugárzott az arc felett.

A padló felrecsegett a hattyúprémes papucsok alatt.

Tényleg meg akart valamit mutatni magából, ez egy elhatározás volt, de úgy tette, csaknem kétségbeesetten, mint aki az utolsó aranytartalékához nyúl. Vége lesz, ha ezt meg nem érted. Vége van. Gyöngyvér vegye tudomásul. Látta is, de hiába vett bármit tudomásul, ha egyszerre több ellentétes erő működött. Az egyik eltávolította a férfitól, visszafogta, a megértésre, az értelemre törekvő, a másik azonban, a mohó, a követelődző, aki csupán a pillanat nyers hatalmát ismerte el, nem engedhette, hogy bármi útját állja a kielégülésnek. Átgázolt volna érte szívesen mindenen. Akár a megértésen is. Az egyik kivárt, figyelt, mély részvétet érzett, mérlegelt, s ezért sikerült önmagát félúton, akár a mozdulat kellős közepén megállítania.

Papucsának magas sarkával bizonytalanul koppant.

I. kötet 287

Akkor viszont megint csak a másik, mert mindig volt a másik, most az örök sürgető lépett elő, és reccsent vele a padló a talp alatt. Nem volt ez olyasmi, amit más emberek vágynak neveznek. Hajtotta a meggyőződése, miszerint Ágost egy ilyen helyzetben mégiscsak testi elsősegélyre szorul, s ilyesmit nyújtani az ő testén kívül nem is lenne e világon alkalmasabb. Ami igaz is lehetett, a vágynak megvannak a maga észérvei. A kivételesség és a kiválasztottság érzése az egyetlen, aminek az ész érveire nincsen szüksége. A megismerkedésük után néhány hétig ez az érzés, amit szenvedélynek vagy szerelemnek szoktak mondani, még hősiesen kitartott. Aztán töredezni kezdett, s hogy miért, egyikük sem tudta volna megmondani, szétmorzsolódott. Magához kell ölelnie. Rá kell simulnia, bele kell tapadnia, le kell szopnia. Be kell fogadnia. Maga sem vette észre, hogy nem csupán hevesen gondolkodik, hanem hevesebben veszi a lélegzetet, s ugyanakkor mintha csillapítaná, két öklét a melléhez préseli. Ez egy nagyon akaratos mozdulat, amin maga is elcsodálkozott, mert amikor így látta meg önmagát, akkor úgy érezte, ez nem ő, vagy tiltott útra lépett, erőszakoskodik. Mindig ilyenkor érték a legszégyenteljesebb vereségek. Ám ettől kezdve nem annyira a gondolkodása, mint inkább a légzése vezette, egy ritmus, ritmikus gyorsulás, amelyet immár nem kormányozott.

Ne mozdulj, maradj ott, szólalt meg Ágost elég hangosan, mint akinek illetéktelen betolakodót kell elhárítani. Maradj ott a helyeden.

Oly energikus volt a hang, hogy Kristóf is hallhatta a szomszédos szobában, bár nem értette szó szerint.

Nem gondolod, hogy mégiscsak jobb lenne, ha azt a kurva ajtót végre becsukhatnám, válaszolta Gyöngyvér halkan, fojtott indulattal.

Holott azonnal engedelmeskedett. A férfi még csak rá sem nézett, mégsem ment tovább.

Akárha az időből szakítanák ki a testüket. Nem voltak feltartóztathatók többé a saját pályáikon, ám egy pillanatra mindketten megmeredtek. Aki tudja, mit akar, nem siet annyira. Nem álltak messzebb egymástól, mint egy karnyújtásnyira.

I. kötet 288

Gyöngyvér arra figyelt fel, hová lett a férfi lélegzete. Nem jött ki belőle más, mint fulladt némaság. S ettől hallotta meg a saját sürgető, erőszakos, bántóan izgatott lélegzetvételét. Amitől aztán magát utálta, nem a férfit. Egy indulatot, amit a másik ember ellen táplált, mindig nagyon könnyedén megfordított, csakhogy ilyenkor csapdába esett, ahonnan nem tudott többé kimászni. Látta, hogy a másik ember milyen finom, milyen kíméletes, ő pedig durva, minden gondolatában közönséges, bárdolatlan, az ösztönei sem működnek másként, mint egy állaté.

A saját hamis áldozatosságánál szebbnek látta a férfi megfontolt önzését.

Most vakon fordult a lámpafényes mennyezet felé, s miközben ujjaival finoman és kíméletlenül továbbhaladt, az egész törzse megnyúlt, mint akinek a saját érintései elől el kell húzódnia, és az akarata ellenére ágaskodik így. Még mindig sok. Kevesebb több lenne. Még egy kicsit, fölfelé, akárha lehetséges lenne önmaga elől kitérnie. Úgy megnyújtani a testét, hogy ne, vagy csak nagyon nehezen érhesse el. Hasát megkerülve araszolt le, s alulról, ujjaival a combja belső hajlatára mászva közelítette meg a heréit. Szája még tovább nyílt, az éjjeli lámpa fénye szájpadlásának boltozatába világított, ám a hangját most sem lehetett az árnyékosan sötét űrből kihallani. Egészen enyhén megrezzentek a térdei, mikor két ujjával a heréjéhez ért, és ettől megugrott a két domború izomköteg a megfeszülő combjain.

De még hozzá sem ért, agyában kialudt a bántó értelem, s egy jóval világosabb fénybe nézett, mint amilyen félig húnyt szemébe erőszakosan belevilágított.

Mindenféle gondolattöredékek kóvályogtak ugyan az emlékezetében, ezeknek azonban nem lehetett sok közük azokhoz a képekhez, amelyeket szándékosan maga elé idézett. Mint aki lábujjhegyre emelkedik, ám közben az ölét még jobban szét kéne nyitnia. Heréinek súlyát a combja ne fogja fel. S ami még sürgetőbb parancsolat: a herezacskó és a végbélnyílás között domborodó izomköteget mindenféle feszültségtől és nyomástól megszabadítani. Amikor valaki a hátán heI. kötet 289ver, akkor mindez nagyon egyszerű. Szét kell tenni a lábait, s térdben behajlítva fölhúzni valamennyire. Álló helyzetben viszont két egymást kizáró mozdulat, amitől a hátán, a mellén is megfeszültek az izmai. Farát kissé hátrafeszítette. Hozzá kell férnie. Persze valami olyasmihez, ami nincs, mégis előhívható a testből. Egyre jobban szétnyílni és ugyanakkor egyre jobban fölmagasodni és egyre jobban felnyúlni érte, hogy egész testét az egész testével elérje. A szobában nem volt már különösebben meleg, a bőr felszínének enyhe jegessége éreztette a test határait; a nyakán, a mellén, a combjain, a talpán és a lábfején. Mindezeken már túlnőtt, lefelé és fölfelé, mégis visszafogta, takarékoskodott, legyen még hová növekednie és süllyednie. Belemerült egy képbe, s meg akarta tartani.

Jött egy másik, hiszen semmit nem lehetett megtartani. A könnyű kézzel felrajzolt alakok egymásba, egymásból csúsztak ki. Vous voyez la les nus féminins en mouvement.

Többnyire észrevétlenül váltogatta magában a nyelveket. Ha egyszer kikötött a franciánál, akkor onnan már könnyedén csúszott még tovább. A magyarnak mélyebb, elemibb volt a vonzása, mégsem érezte magát azonosnak azzal az emberrel, aki magyarul beszélt vagy magyarul gondolkodott benne. Hallani lehetett még egy rosszul hangolt zongorát. Mezítelen alakok voltak, lányok, mozdulatban. Tompán puffogtak a zongora kalapácsai. Azon gondolkodott, hogy nincsen visszaút. Sur les pointes, s’il vous piait. Mert ha németül vagy olaszul beszélt, akkor egyáltalán nem tudott visszaváltani. Ilyen út nincs. Előbb érintenie kellett a franciát. Aztán futottak a lányok, futottak a képek a tükörben, gyors egymásutánban, mintha elévetítenék. S valószínűleg csak azért gondolkodott ilyesmiről, mert tényleg nem volt számukra visszaút. Az egyik tükör a másikban tükröződött. Most megfogom, mégis csak megfogom, gondolta. Mintha a tükröződések közé kéne benyúlnia, és semmit nem érne el. Sokan voltak, az ismerős arcokat alulról világította ki az erős rivaldafény, az ölüket, a hegyes kis mellüket.

I. kötet 290

Orruk mulatságosan hosszú árnyékot vetett, felmászott a homlokukra. Soha nem kellett azt mondania magában, hogy ezeknek a gyereklányoknak közük lenne valakikhez, akiket valaha ismert vagy szeretett volna elérni. Lehajoltak, fölegyenesedtek, spicceltek, fejüket dobálták, magasra, még magasabbra, gyorsan, rövid, tört mozdulatokkal. Une pirouette, s’il vous plaît. Valaki könnyedén fölvitte őket a bordás papírra. Forgásokat kérek, először egyet. Rajzolta, amit az ismerősen rekedt hangján irányított. Ütemre tapsolt a kis hülyéknek. Et une autre, et une autre, magnifique. A zsíros kréta a bordák élén éppen csak megragadt. Miként a lányok, akik egy villanásnyira fönnragadtak a levegőben, a spiccelő lábfejüket támasztották bele, ne zuhanjanak még alá. Aztán mint a csillagok, zuhantak. De minden olyan gyorsan pergett, nem állapíthatta meg, hányan vannak a képeken. Fordulatokban villantak el csupasz nyakszirtjeik. És egyszer, kétszer, háromszor, csodálatos, kiáltotta a rekedt női hang, ennyi. A tükörben egyszerre láthatta őket hátulról, elölről, nagyítóval haladt végig a mellükön, a hátukon. A nagyítót persze rendesen visszatette a helyére. A fekete bőrdobozba, amelynek vörösréz zárja a sok használattól kissé megkopott. A fekete bőrdobozt pedig vissza a sima, sárgásvörösen fénylő cseresznyefa íróasztal fölső fiókjába. Világított a kályha vörös, nagy szeme. Odakinn lassan besötétedett a fagyott zürichi tó felett, kék lett a hó.

El tudta tenni a képeket.

Amikor aztán magára maradt a hálóterem kék fényében, elő tudta venni őket, és szagolgatta az ujjait. Visszaidézhette a hangokat, a kis hülyék óriás ugrásait, belenézhetett a kályha nagy, vörös szemébe. Az oldalán hevert ilyenkor, inkább összegömbölyödve, s akárha álmában mocorogna, óvatosan bejátszotta a fütyülőjét a combjai közé. Ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Néha mégis be kellett nyúlnia a takaró alá, hogy a kezével segítse, de nem maradt benn sokáig. Vagy elindulhatott a nagyítóért, ez nem úgy volt, mint otthon, mert ebbe a szobába bármikor beléphetett, kinyithatta a fekete bőrdobozt, elővehette az albumot. Az ölébe helyezte, meglehet, csupán azért, hogy közben nyomoI. kötet 291gathassa egy kicsit a combjai közé szorult heréit. Ha pedig már benn volt a fütyülője a combjai között, akkor fájdalmasan megkeményedett. Tartotta, ahogy szorított a combja, úgy tombolt vagy enyhült a fájdalom. S mindig ugyanott nyílt ki a könyv, a táncolóknál. Ha engedte, akkor valósággal kipattant a két forró comb közül, s ettől úgy érezte, hogy ott lenn, a takaró sötétjében van még egy külön, gondolkodó fej, de nem engedte. Inkább finoman nyomogatta, s ehhez még a kezét sem kellett a takaró alá becsúsztatnia. Nem leplezhették le. Testét bármennyire birtokba vette az izgalom, mely erősebb volt a gondolkodásnál, józanul figyelte. Nem beszélve a rettegésről, hogy most már mindig így marad, és sohanem fog többé lelohadni. Így kell majd járnia a többiek között, ez lesz a büntetése. Nem tudott többet, mint amennyit önmagától megtudott. Önmagától tanulta a rettegést, s hogy a rettegés élvezet. A csöndben hallani lehetetett a fenyők örökös susogását a nagy ház felett. És még azt is hallani lehetett, hogy mások szintén csinálnak valamit, nem csak ő. Nem tudhatta, mit. Nem a zajokat, nem hangokat, hanem a némaságukat. Ha éppen akarta, akkor ezt mindig újra lehetett kezdeni, ott folytatni, ahol máskor elhagyta, mert beleszunnyadt az izgalomba, vagy az élvezet kiszakította a rettegésből, elűzte, hogy aztán magát az élvezetet álmában veszítse el. Akárha belefordulna egy rettenetes verembe, ahol mindenét elveszik.

Gyöngyvér bármennyire szerette volna, nem eshetett neki foggal és körömmel. Nem rohanhatta le, mert Ágost a saját pályáján távolodott tőle el, egyre lassult, lassúbb már nem lehetett, és főleg magának valóbb. A mosoly észrevétlenül foszlott szét az arc felett. Nem volt sehol. Letörölte az élvezet, ami inkább komolyságot parancsolt. Hüvelykujjával szántott végig fasza gerincén, a lassulások közepette egy nagyon gyors mozdulat, ám éppen csak érintette az erős, kissé félreforduló, s a feszülő fityma csúcsán széttáruló ér felszínét. Hangszer húrjait pendíti. Oly bőséges volt itt a bőr, hogy hiába a makk duzzadása és feszítése, a fityma a merevedéstől mégsem húzódott vissza róla, miként más férfiaknak. Amiben az is szerepet játszhatott, hogy faszának hosszú, hengeres teste I. kötet 292lefelé görbedt és nem fölfelé, mintegy visszagörbedt önmagába, s így eltekintve az ejakulációt közvetlenül megelőző rövid és feszült pillanatoktól, nem emelkedhetett meg annyira, hogy a fityma csúcsa alatt meghúzódó feszes kis kantár megkeményedett makkjának meredek pereméről az egész előbőrt visszarántsa. Gyöngyvér lélegzete, pulzusa, vérnyomása, képzelete mindannak ellene dolgozott, amit látott, amit tudott erről a faszról, amit tudomásul vett vagy elismert. Pulzusa gyors lett, mintha futna, s ezt az emelkedést követte a vérnyomása, lélegzetét azonban visszafogta. Hiszen éppen abban a pillanatban nem érinthette meg a másik embert, amikor az szavak nélkül mesélni kezdett önmagáról egy józan ésszel nem követhető történetet.

Nem érte fel ésszel, nem érhette fel, bár megsejtette, hogy a férfi valami hasonlót vár el tőle. A légszomj következtében egy kicsit minden kivörösödött és elhomályosult. Nem csak azt látta, amit nézett; amit nézett, az viszont akadálytalanul beléhatolt. Nem érthette meg, hiszen érzéki tapasztalataiban inkább a gyors, a rohamszerű, a heves, az erőszakos, a túlzó, a hamiskodó érzelmességgel kikényszerített kielégülés uralkodott. Egy olyan színjáték, amelynek többé vagy kevésbé minden jelenete meg van írva előre. Nem ez a hűvös, tartózkodó, szenvedélytelen, ez a végletesen személyre szabott és önmagába forduló, távoli, ez a meglepetéseknek és rögtönzéseknek kitett. Volt néhány hét, amikor azt hihették, hogy a temperamentumuk találkozott, most azonban már mindkettőjüknek látnia kellett, hogy még idegenségükben sem találkozik. Hanem csak távolodtak, távolodtak. Gyöngyvér élete a végletes becsvágyak és a kicsinyes egzisztenciális veszélyek két meredek partja között zajlott, s ezért ritkán is kockáztatott meg olyasmit férfiakkal, amit nem ismert. Nőkkel még inkább, tőlük visszarettent. A nélkülözés, a hiány, a szükség és a lemondás volt az erősebb, s ezek az élmények eleve meghatározták, hogy mit ismerhet, mit nem szabad, mit kell megtagadnia.

Ahová a szem ellátott, nem látott mást, mint sík vidéket, pusztaságot, poroszkált a láthatár felé, de amögött is volt egy láthatár. Ahová I. kötet 293elérkezhetett, nem különbözött semmiben attól, ahonnan elindult. Miközben valamilyen megközelíthetetlen, ismeretlen, hívogató magaslat, ahová mindenképpen föl kéne jutnia, mégis mindig ott párázott, meredezett, reszketett előtte; káprázat és délibáb.

Talán most följutok, erre gondolt. Úgy képzelte, lesz az életében egy nagyszerű pillanat, amikor majd minden egycsapásra jóra változik. Nem volt ilyen fordulat, de legalább megsejtette, hogy a férfi már ezidáig is máshonnan vágott neki, és egészen máshová szeretett volna elérni, mint ő. Egy másik tájékon járt. Bár igazán nehéz volt megérteni, miként követhetné bármiben, aminek a természetes követelményekkel ennyire szemben kell állnia. Vagy miféle elvekkel, miféle beidegződöttségekkel kéne önnön magában szembeszállnia, ha tényleg engedni akar, s tényleg nem követel semmi olyasmit, amit a férfi láthatóan nem kíván és valószínűleg ezidáig is csak úgy tett, mintha kívánná. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, ez egy buzi. Mert akkor ő most mit csináljon önmagával nélküle. Ez nem csupán nem akar elélvezni benne, s már erre sem talált semmiféle elfogadható magyarázatot, hanem beléhatolni sem kíván, s még csak meg sem közelítheti. Tornázik itt magában. Amit nem lehet ugyan elviselni, mégis így van. Meg nem értette, miről lehetne még lemondani.

Határhelyzeteken átsegít a tehetetlenség. A tudattal lebénított vágyak, a nyers ösztönök és az akaratoskodó beidegzettségek mögül előlép a másik én, s azonnal végrehajt. Nagyon tudja, mit tegyen. Ez ritkán történik meg, ám ilyenkor az ember nem a tapasztalatok alapján, s főleg nem a társadalmilag elfogadott játékszabályok szerint ítéli meg a helyzetét. Ágost érdes, erős tenyerére vágyott az öle. Azon gondolkodott, vajon hátulról lepje-e meg a férfit, simuljon-e rá, átkarolja-e, kivegye-e faszát a kezéből, avagy szemtől-szembe rohamozza. Csókolja, elnyelje-e az ölével, a hasával feszüljön-e föl rá. Mindezt nem tehette, s nem csupán a tiltás miatt, hanem látott valamit, ami több volt, mint megérthető.

Immár a másik énje nézett ki a fejéből az ő szemével.

Ez az egész fasz dolog, az egész vele való foglalatoskodás olyan lett, I. kötet 294mint egy fenyegető és nagyszabású természeti jelenség, amit legelőször is tudomásul kéne vennie. Addig pedig nincsen mit szólnia, tényleg nem szabad megmozdulnia, meg nem közelítheti. Lélegzetével lüktetett a teste, vagy a teste lüktetésével az egyre hevesebb és egyre hevesebben elfojtott lélegzete. Barna bőrének mélyén a felindulás vörös foltjai terjedtek szét, nyakán, arcának erős csontjain, akaratos kis homlokán. Úgy érezte, mintha a forró nedvesség, mely a hüvelyét elönti, kicsordulna a szeméremajkain. A teste mélyén, a méhében, az agyában kívánta, hogy a csupasz vállán, a karjában, a mellén, amit most e finoman borzongató, hűvös selyem fedett, s mindkét megduzzadt mellbimbójával külön kívánta, hogy végre szabadulhasson el, s előbb az egyiken, aztán a másikon érje fel ésszel a férfi mellkasának feszes csontjait és kemény párnáit, a hasa értse meg a feszült hasfalát, a tocsogóssá nedvesedett szeméremajka, melyet a férfi tenyerének párnája nyitna szét.

Tudta, nem fog hozzáérni, nem. Nem kellek neki. Fizikai lehetőségek, és a józan ész diktálta lehetetlenségek lehetősége között rángatta a fantáziája. Nem kellek neki többé. S minden határozott kívánsága, láthatta, hiábavaló, hiszen a férfi semmi mással, csak a saját ijesztően emelkedő, megnyúlt, vastagra duzzadt és visszagörbedő faszával van elfoglalva, csak ezzel. Semmi más nem maradt, csupán e saját kiterjedését és feszültségét élvező, üreges húsdarab, s az erre vonatkozó valamennyi tiltás és csábítás mindkettőjük közönyös agyában.

Nem tudta volna megmondani, hogy mindez miért lenne jobb mezítláb, de nem is kérdezett ilyesmit. Mindkét papucsát lerúgta, repültek, koppantak, egyik itt, a másik távolabb.

Másnap reggel aztán nem találta.

Egyetlen rándítással oldotta ki magát a pongyolából. Kibújt belőle, kicsusszant, s mindezen nem gondolkodott.

Másnap sem látott mást, mikor az ülés sarkába húzódva, szórakozottan kibámult a taxi esővel permetezett ablakán, mint a félig megemelkedett, visszagörbedő faszt, amelyhez tilos volt hozzányúlnia. Akárha most először látná, de látná az összes többit, amelyeket valaha I. kötet 295láthatott, s nem kellett hozzá a férfiakat látnia. Ez lekötötte a figyelmét, olyannyira, mintha visszahátrálna vele egy poros udvarra, a kislánykorába. És a nedves gumiszőnyeg illata úgy áradt szét, úgy emelkedett fel, mint valami emlékeztető, a férfi illatának valamiféle hasonlata. Félig összezárt tenyerében tartogatta a gyógyszereket, melyeket az imént kapirgált ki a gumiszőnyeg mély bordáiból. Ágost kezét a faszon, az anyja óvatos, orsós ujjait, s nem az erősen kanyarodó Margit körút elsuhanó házainak elsötétedett homlokzatát.

Erre az épületektől leárnyékolt útszakaszra a szél nem csaphatott be annyira. Erna asszony valamiről beszélgetett a taxissal, ám a hangok is távolról hatoltak el hozzá, egy elképzelt, megfoghatatlan és ellenséges világból. Át kellett volna szólnia ebbe a világba, hogy mit csináljon ezekkel a gyógyszerekkel. Mintha jobban hallaná, amint az ezüstösen megcsillanó selyem az éjszakai lámpafényben lágyan lesiklik a testéről, és a bokájánál a földre hull. S mintha udvariasan kinyitnának előtte egy ajtót, amelyről eddig nem tudhatott. Nem tudta, hogy itt még aztán következik egy ilyen nagy, sötét terem, amely mögött van egy másik, világosabb, és még egy harmadik, ennél is sötétebb, és nincsen vége.

Istenem, nincsen mitől tartanom.

Mezítláb kell végigcsörtetnie.

Még mindig rajta volt ugyan a rövid, ujjatlan, két melle között mély ékben kivágott, a pongyolával azonos színű hálóinge, amely a súrlódásokból keletkező sztatikus elektromosság hatására úgy tapadt a testére, mint a nyálkahártya. Azon sem gondolkodott, hogy levesse-e vagy ne vesse le. Akárha önbecsülésének legutolsó morzsácskáit őrizné vele, hiszen nem szolgáltathatja ki magát teljesen. Valakinek, aki nem kívánja, aki rá sem néz. Valakinek, aki kizárólag magával foglalkozik, és még csak nem is magával, hanem a faszával. Szemrehányásokat tett e fedezékből. Ezt most már legalább értem. Pedig szerette volna letépni a hűvös hártyát a lázas testéről. Nem lehet, hogy minden férfi mégis ilyen legyen. Már csak azért sem, mert a férfi, akinek eleve nem voltak magával kapcsolatban különösebb gátlásai, s végletes egoizmusát legfeljebb a köteI. kötet 296lességtudásával fékezte valamennyire, immár átlépett egy bűvös határon. Ujjai közé fogott, meredt faszán hol kicsit hátra, hol kicsit előre húzta a kifeszült, csőrösen előreálló fitymát, lassan, minden mozdulattól kissé meglepetten, miközben másik kezével gyöngéden megemelte mélyen lecsüngő, súlyos heréit, s mint mikor valaki önnön magát ejti tőrbe, egyszer, kétszer erősen összeszorította őket a markában, beléjük kapott, hogy fájdalmat okozzon magának; könnyedén csúsztak egymáson el. A fityma csőre mögül valamelyest előtűnt a makk lilára színeződött, tompa feje, a húgycső mélyen ülő, kitágult, egyetlen nagy szemével, de nem egészen, még félig sem, csak valamennyire, majd ismét eltűnt a bőrredők között, óvatos ujjainak tölcsérében.

Gyöngyvér szerette volna a pillantásával megállítani vagy éppen a kielégülés felé vezetni az eseményeket.

Ám mindaz, ami a kívánságaitól, az emlékeitől, a szükségleteitől és az akaratától bemozduló és ezért felettébb felbolygatott, mintegy párhuzamos futásokra átállított elme és a vérbőségtől előtolakvó csikló, a hangsúlyos és hangsúlytalan ütemek között ránduló hüvely izomzata között egyáltalán elhelyezkedett, figyelem, sejtbomlás, lélegzetvétel, vérnyomás, savtermelés, bélkontraktúra és a szív extra ütései, arra az egyetlen kérdésre összpontosult, hogy vajon előtűnik-e még, s vajon egészében láthatja-e. A saját személyének sem maradt a jelenetben más szerepe, mint szégyenszemre nézni és várni az idegen test mögött szunnyadó személy válaszára.

Nem és nem, a makk erősen kirajzolódott a bőrön, de nem csupaszította le.

Szégyenkezett és gyűlölködött és féltékeny lett Ágost két kezére, mely megtagadta tőle, féltékeny lett az óvatos, a szeretettel teljes mozdulatokra, amelyekkel a saját belső történetét követte és nem nézett ki belőle. Még az anyjára is féltékeny lett, akire az orsós ujjaival, az apjára, akire a kissé előreugró, feszes hasfalával hasonlított; erre az egész rohadt zsidó bagázsra féltékeny volt. Őrjöngött valaki benne. De a fasz konokon leszegett feje még annyira sem tűnt elő többé. Nem mutatta I. kötet 297meg. Játszott, csak csábított. Ez ő, ráismert benne a férfira, igen, ez ő. Valaki, aki kikerüli az ismétlődéseket, aki nem áll rá az egyenletes gyorsulásra, mert gyűlöli az élet monotóniáját, s ezért inkább megtagadja önmagától és másoktól a csúcspontokat.

Számára a tagadás a csúcs. Amihez nincsen út. Akkor hozzá sincsen út.

De hiszen éppen ez vonzotta ennyire a férfihoz, hogy ugyanilyen egyedül és érinthetetlenül áll. Csakhogy más, nem egyeztethető a belső ritmusuk. Ezt végre megértette, bár nem fogalmazta meg, mert a hallásával értette, a ritmusérzékével fogta fel a másik szinkópázott ritmusát.

Azon sem gondolkodott, hogy legalább a saját testén végigszántson-e. Gyámoltalanul ismételje-e meg önmagán, amit a férfi magával tesz. Tétova, ideges, szégyenkező ujjakkal siklott végig a testéhez tapadó ezüstszürke selymen. Ami végre jólesett. Nem annyira az érintés miatt, hanem szunnyadó kapcsolatukat támasztotta fel. Ami mégiscsak arra utalt, hogy valamikor, egyszer, megegyezett a belső ritmusuk.

Az első hetek megittasult nappalait, tétova éjszakáit idézte fel. Azzal, hogy megismételte a férfi mozdulatát önmagán, kettőjük érintkezésének hiányát töltötte ki.

Önmaga érzékelésével töltötte ki, amitől nézése megerősödött és bizonyos öntudatra lelt. Legalább a szégyen fölösleges érzésétől megszabadulhatott. Hogy nézi, igenis nézi a faszt. Amiből látott eddig éppen elegendőt, ám soha nem engedte meg magának, hogy nézze, ilyen leplezetlenül figyelje, miként működik és miként kerül a tudata centrumába. Végül is mindenkit arra nevelnek, hogy mások szeme láttára nem szabad magához nyúlnia és tilos leselkednie. A szegélycsipkébe meg kissé beleakadt zavarában a körme. A csipke éppen csak eltakarta szemérmét. Szégyentelenül nézhette végre a faszt, s most egészen mást látott, mint amin gondolkodott. Amit látott, annak nem volt olyan nagy jelentősége, hiszen nem férkőzhetett vele gondolkodásának közelébe, hanem olyan dolgokat látott a világ centrumában, amelyeket nem értett és nem érthetett meg.

Ágost ugyanakkor durván és teljesen váratlanul megrántotta, majd I. kötet 298elengedte a fityma csőrét, s a másik kezéből is kiengedte kicsit meggyötört heréit. Igazán nem lehetett kiszámítani, hogy mit fog tenni a következő pillanatban. Meredten reszketett a levegőben a fasz. Még ágaskodott volna, fel, mivel azonban nem fölfelé görbedt a fejével, éppen csak elérte a vízszintes helyzetet. Gyöngyvér szinte érezte, valamelyest átélte a makk alatt megbúvó kantár feszültségét, amint egyenesen visszafogja, nem engedi fölmagasodni egészen. Nyelve hegyén őrizte a kantár feszülésének emlékét, s hüvelyének íves izomzatában érezte. Úgy hatott, akárha lehajtott, feszült, nagy, sötét fejét támadás előtti dühében előreszegezné; kissé mulatságosan. Konok dühe nem volt átélhetetlen, hiszen őt is megfeszítette a tombolás vágya. A saját testi elragadtatottságának fiziológiáját látta benne át. Ám ezt sem mondhatta el magának, mert őrjöngése sem csillapult. Belátta és átérezte, hogy ennek a konok dühében tomboló fasznak a lefelé görbedő feje miként éri el duzzadt csiklóját, s miközben szeméremajka végre visszasodorja az előbőrt, a hüvelybe hatoló makk feltüremlő gallérja miként tolja föl, s miként rántja vissza csiklójának kitüremkedő fejéről a bőrredőt. Átlátott ezeken az egyszerű megfeleléseken. Ezzel vége volt ugyan valamennyi öntudatlanságnak, ám a tudásával sem tudott mit kezdeni.

A feltáruló ajtók mögül másféle öntudatlanság áramlott rá a hűvös és pállott levegővel.

Amikor az udvari szobákban becsukták a spalettákat, s megszűnt a légjárás, akkor mintha az öregség súlyos és rejtélyes illata terjengene.

Ennek a másféle, eddig alig ismert öntudatnak az áramlása elragadta. Hasonlót akkor érzett, mikor éneklés közben sikerült önmagát a hangjával meggyőznie. Mikor nem keresgélte a kiéneklés módszerét vagy technikáit, hanem ezek az előre megírt hangok kiénekeltek vele egy személyt, akiben meglepetten ismert magára. Holott a gondolkodásával még mindig, csökönyösen erőszakot tett magán. Saját énekét nem hallja az énekes, ám pontosan érezni tudja, amit mások hangként hallanak. Lélegzetét mintegy megakasztotta, visszafogta, nem engedte el; aztán szoronghatott. Akárha lenne olyan parancsolat, miszerint a lélegzetének I. kötet 299csupán a másik ember lélegzetével szabad elkeverednie. Kéj és élv nem maradhat magában, akkor nem engedélyezett. Ennél a parancsolatnál lecövekelt a lélegzetével, makacskodott, azt azonban nem tudta ellenőrizni többé, hogy mit lát és mit néz és mit tesz. De éppen azért nem volt föltartóztatható, mert ahhoz, hogy egymásban tükröződjenek, tényleg nem volt elég két kimerevített ujját a szeméremdomb szőrzetén végigfuttatnia és a szeméremajkat megnyitva becsusszannia. Az új tudásával átlátta, hogy ez csak a technika, s éppen az hiányzik a mozdulatából, ami a másik emberben annyira meggyőző és megragadó; az önösség, az önzés kifinomultsága és öntudatlan eleganciája.

Olyan szeretne lenni, mint a másik, és az első tétova kísérletével megbukik. Talán nem is felé kell tartani, hanem el, tőle el. Nem találta a nedvességet sem, amit oly bőségesnek érzett az imént magában.

Száraz vagyok, teljesen száraz.

Gyöngyvérnek nem volt különösebben szép keze, ami miatt minden szép kezű nőhöz vonzódott és minden szép kezű nőre irigykedett. Viszonylag hosszúak voltak az ujjai, s hogy növelje a hatásukat, mértéktelenül hosszúra növesztette a körmeit. Megtehette, mert nem töredeztek, erősek voltak, egészségesen és szépen boltozottak, a manikűrösnőknek szintén örömük telt benne. Ha ellenben felügyelő érkezett az óvodába, s észrevette, akkor nem úszta meg hangos veszekedések és dühödt jegyzőkönyvezések nélkül.

Reszeltette, lakkoztatta, gondosan ápoltatta, hogy azért ne legyenek annyira veszedelmes fegyverek. A gyerekek különösen szerették a körmeit, főleg a kislányok. De nem csak az óvodában kellett minden mozdulatára ügyelnie a körmei miatt; amitől minden mozdulatában maradt némi finomkodás. Hanem elég volt óvatlanul a férfiak combja közé csúsznia, heréjük alá nyúlni, a lökések indulatában szétfeszülő fenékpofák között a végbélnyílás meglazult záróizomzatához érnie, vagy a vérrel túltelített makk feltűrődött gallérján végigszántania körmének élével, s máris a meglepett nyögés, a fájdalmas ordítás, az egymást követő, tektonikus hullámokban feltörő spontán magömlés.

I. kötet 300

Saját testét azonban legalább annyira nem tudta meglepni, mint ahogy Ágostét sem. Két körmének kemény fedelével megduzzadt klitoriszának előszobáját érte el, az első bőrredőt. Nem volt elővigyázatlan, mégis inkább kellemetlennek érezte, mint kellemesnek, bár az érzetek áthatják egymást.

Az ész csöndes érvei

Nem, nem is löktek, folytatta kicsit hangosabban, ennél sokkal durvább dolog történt, vagy nyersebb. Belefordítottak egy gödörbe. Dögöt löknek ki így.

Tudod is te, miről beszélsz. Soha nem láttál dögkutat.

Nem értettem, hogy miért csinálják, miként érthettem volna. Vagy beadtak egy ruhatárba, mit tudom én, mint egy esernyőt, kabátot. Ha akarod, így is mondhatom.

Miért tettek volna szándékosan olyasmit, ami ellenedre lenne. Szavainak kis levegőivel a férfi beszélő ajkai közé suttogott, s közben erősen kancsalítva figyelte a húsos, feltűnően feszes bőrű ajkakat. Miért beszélsz róluk így, igazán nem szép tőled, nem is értem. Rosszat nem akarhattak, nem hiszem.

A férfi ajkát kívánta, lehörpölni róla a szavakat, ezért kötözködött és hitetlenkedett.

Miért mondod, hogy megaláztak, ugyan, mivel alázhattakvolna meg.

Nem csókolta, hogy láthassa még, két ajak miként beszél.

Nem mondtam, hogy megaláztak.

Mondtad.

Miért mondtam volna, mivel kapcsolatban mondtam volna. Nem is olyan szó, amit szívesen kimondanék.

De miért mondod, hogy nem mondtad, ha egyszer a két fülemmel hallottam, hogy mondtad. Ajkuk éppen csak érintkezett.

Nem állhatta meg, hogy meg ne érintse.

I. kötet 301

Mondtad.

Rendben van, te hivatalból véded a rettenetes szülőket, felnevetett, les Parents terribles. Élvezte, hogy a műveletlen nő minduntalan zavarba jön. Értem én, mire gondolsz. Én viszont kizárólag magamról mesélek. Ha érdekel. Nem róluk. Az erkölcsi minősítésükkel pedig nem foglalkozom.

Halvány fogalma sincs, miről beszélek, gondolta közben.

A gyűlölet és a megvetés, amelyet sikerült magában a szülei iránt feltámasztani, elvett ugyan valamennyi nyers erőt, hiszen megosztotta a figyelmét, de figyelmesebbé és óvatosabbá tette a moccanásait.

Azt akarták, hogy legyen jó neveltetésed, susogta a nő értelmének utolsó erőfeszítésével. Jó, sikította, jaj, de jó, hörögte a saját szándéka ellenére. Buta hörgésével szétverte az értelmes eszmecseréjüket. Ha nekem lenne egy ilyen édes kicsi gyermekem, jaj, a szád, add a szád, hörögte, és még jó sok pénzem, próbálkozott az értelemmel, akkor én is kegyetlenül bevágnám egy ilyen intézetbe. Csókolta. Közben azt suttogta, igazságtalan vagy velük, biztosan igazságtalan, higgyed el. Biztosan mindennél jobban szeretnek.

A férfi teste ismét elhallgatott.

Ugyan, nevetséges, miket beszélsz. Egészen más van a dolog hátterében. Közel sem a jó neveltetés.

Alig viszonozta a csókokat, de tűrte.

Egy időre meg akartak szabadulni tőlünk, ilyen egyszerű. Nem csak azért, mert valami rettenetes történt közöttük, hanem valaminek tényleg vége volt. Talán maguk sem hitték el, mi azonban éreztük. A nővérem sutyorgott, hogy ezek el akarnak válni, higgyem el. Kínozni akart, mert ő is rettegett. Kihallgattuk őket. Kerestek egy kifogástalan ürügyet, hogy bennünket eltávolítsanak, és megtalálták hozzá a kifogástalan helyet, hogyne. Jóllehet szerencsém lett, mert ha nem megyek, akkor engem is elpusztítanak, mint a nővéremet.

Ez sem igaz, nem ők pusztították el őt, ez is csak egy túlzás. Szerettek, mindent azért csináltak, mert mindennél jobban szerettek.

I. kötet 302

A nővérem azért már sok mindent jobban értett, de egy tízéves fiú hogyan tiltakozhat. Nem akart kijönni ő sem. Jóval később értettem meg, hogy életében talán először volt szerelmes szegényke, s akkor miként hagyja el azt a fiút. Mintha sejtették volna, mit sejtették, tudták, pontosan tudták, mi következik. Az apánk az asztalnál egyszer azt találta mondani, szültél ide nekem két zsidógyereket, és most én viseljem a konzekvenciáit. Az anyánk meg letette a villáját, a kését, micsoda, kérdezte, képzelheted, mi meg ültünk, fölállt, úgy mosolygott, mintha a legkellemesebb viccet hallaná, kirúgta maga alól a székét, de mielőtt sarkon fordult volna, hogy kimenjen, az apánk arcába loccsantott egy pohár vizet.

Csak hogy kijózanodj.

Szerintem tényleg el kellett volna válniuk. A nővérem meg imádta, bálványozta az apánkat. Követte, holott nem csak azt kellett elfogadnia, hogy egyszerre több nővel csinálja, hanem a szerencsétlen anyánk tetten érte a saját házivarrónőjével, és idegösszeomlást kapott. Nem tudták eltitkolni, hogy mi történt. De ne legyen félreértés, nem teszek szemrehányást senkinek.

Mégis jól érzem, a hangodon érzem.

Mert úgy mesélem, ahogy átéltem. Ez egy sérülés, semmi kétség, egy fájdalmasan nagy lelki sérülés. Nem kellek a saját apámnak. Valamit törvényen kívül helyeztek, ami az anyámból származik át belém, és ez megkeseríti az életét. Ez rettenetes, hiszen én tehetek róla. Habár észre sem vesz, felfoghatatlan dolgokkal foglalkozik. Amiben én megzavartam. Az anyánk pedig nem tud lemondani egy ilyen szörnyetegről. Két nap nem telt el, már megint turbékoltak. Ha akarod, akkor ezt érzed a hangomon. Minden mondatuktól kivert a forró veríték, én pirultam helyettük. Ezt érzed. És még a nővérem sem jött velem, ő aztán minden alattomos erejével megmakacsolta magát. Életemben először teljesen magamra maradtam, ezt is érezheted. Pedig egy kicsit jobban tudtam franciául nála. Mégsem mentem vele semmire. Olyan volt, mint egy idegen ház. Ott állsz éjszaka, és nem tudod, hol vannak a vilI. kötet 303lanykapcsolók. Ezek mulatságos kicsinységek, de ugyanakkor roppant nagy dolgok, és ezt is érezheted.

Egy időre elhallgatott, mert el kellett volna mesélnie, miként strigulázták a hibáit, miként verték minden éjszaka.

A sérülés megmaradt, ez volt az erősebb.

Amint félrefordult egy kicsit, hogy ne lássa ilyen közelről ennek az idegen nőnek az arcát, látta Jean-Marie de Lecluse világítóan fehér nyakát a gőzben. Ott állt a segédjeivel a zajosan záporozó víz alatt, és kihívóan nézte. Tudta, most megint megverik.

Kiejtési rendellenességekért egy pofont, nyelvtani hibákért három pofont kapott. Lassan a szappan is megállt a kezében. Tíz hibát szolgálattal megválthatott. Gombot varrt, cipőt tisztított, a hátukat mosta, a radírozás volt a legmegalázóbb. Nem értette, minek jut az eszébe, ha egyszer nem akarja, s miért éppen most.

Soha nem fogja elmondani, senkinek.

Mikor Normandiában nyaraltunk, vagy Anacapriban, folytatta, mint aki saját szavába vág, akkor persze egészen más volt a helyzet.

Gyöngyvérnek valójában azt kéne megértenie, amit elhallgat, és nem is fog soha elmondani.

Elterjedt, hogy a magyarnak mindenkinél nagyobb a fütyköse.

Az ember egész nap egy idegen nyelven locsog a többi gyerekkel, mondta, mégis megmarad magyar gyereknek, hiszen egyszer elkezdődött a nyaralás, aztán valamikor vége lesz. De itt aztán nem volt olyan, hogy magyar vagy nem magyar.

Én magyar vagyok, mondtam. Nem értették, miért kéne valakinek ettől elpirulnia. Udvariasan bólintottak, jó, rendben, vagy éppen vonogatták a vállukat. Nem volt jelentősége, illetve másutt voltak a villanykapcsolók. Itt aztán volt mindenféle náció, igazán, de ők voltak otthon mindenütt ebben a két óriási nyelvben. Ez hihetetlen öntudatot kölcsönöz még a leghülyébbnek is. Elhiheted, ezt mi nem értjük, ezt is érezheted éppen a hangomon. Ha egyszer a belga-kongói emberi nyelven tud beszélni, pedig olyan lapos orra van, mint a gorillának, akI. kötet 304kor mit jövök én a magyarommal. Kit érdekel. Meg náluk minden szebb, ápoltabb, s ennek azért örültem. Talán ez volt a legmélyebb megaláztatás. Hogy minden szebb. Főleg a nagyszerű hegyek.

Látod, hogy most is mondod, hogy megaláztatás.

Míg észre nem veszed, hogy délután kettőkor már minden völgyben lement a nap. Vagy a nők lába, ahogy mennek fölfelé az erős, harisnyás lábukon. Ezek a bolyhos gyapjúharisnyák. Ha csak lábat látsz, akkor meg nem mondod, hogy nőé vagy férfié, mert egyformán erős, rövid lábuk van, kiugró vádlijuk. A törülközők a fürdőszobákban, azok is mind bolyhosabbak. Szebbek voltak a kilincsek, a zárak kifejezetten figyelmesebbek az emberrel, csupa nagy meglepetés, nem kattannak akkorát, szebb a villamos. Ezt el kell ismerni. Nem is szebb. El nem tudod képzelni, hogy nincsen sárga villamos, mert a villamos nem sárga.

Mi az, hogy nem sárga, mi nem sárga, kérdezte Gyöngyvér értetlenül.

Ahol nem sárga a villamos, ott a sárgát másra tartogatják, magyarázta Ágost. A sárga a nyár, meg a vakság, meg az irigység színe vagy az őrületé. Olyan helyre kerültél, ahol minden máshogy van, világos, érted. Ez azért elég nagy megrázkódtatás. Biztosan átéltél hasonlót. Ha azt mondják, villamos, akkor az neked fehér, barna, sárga. Másmilyen villamost el sem tudsz képzelni. Ami azt jelenti, hogy másként kéne lenned, mint ahogy vagy.

Ez lehetetlen, folytatta szinte ingerülten, s e pillanatban Gyöngyvér tényleg felismerte benne az egykori kisfiút.

Egyszerűen nem lehetséges. S ahogy kimondta, a szád nem áll rá erre az egész rohadt idegen világra, tudod, maga előtt látta De Lecluse tolakvón piros ajkát, betegesen fehér ábrázatát, kegyetlen, kék szemét. Nem tudta, hogy mit néznek rajta ezek a fiúk. El kell fogadnia, mert egyedül van, ők meg sokan. Nézte, hová hátráljon, a lába azonban nem tapadt, csúszott a nedves farácson. Nem gondolta, hogy valamiféle jelentősége lenne, kié mekkora, s ezért csak arra tudott gondolni, hogy megint megverik. Nem volt más világ, amelyet jobban meg lehetett volna érteni.

I. kötet 305

Ennyi év után, ennek az idegen nőnek a tanácstalan figyelméből értette meg, hogy De Lecluse tekintete a lehetetlent fogadtatta el vele. A testrészeivel kell kereskednie. A fiktív világokból, melyeket az anyanyelvével cipel magával, át kell lépnie az egyetlen reális világba. Hogy akkor mégis minden a nagyságon és az erőn múlana.

Gyöngyvér pedig szégyenlősen nevetgélni kezdett, hogy nem, nem.

Azonnal bele is élte magát a tiltakozásba.

Tréfálsz. Hogyan élhettem volna át bármily hasonlót. Hol.

Hevesen eltolta magától.

Nem voltam soha külföldön, sehol.

Izzadságtól síkos törzsük, melyből csupán duzzadt mellbimbóik bíborbarnája virított elő a félhomályban, különvált. Öklével verte a férfi fénylő mellkasát, tréfálsz, s reszketett bele a kicsi melle. Honnan tudhatnám, az istenért. Én csak azt tudom, amit te elmesélsz, és még azt sem értem egészen, mert buta vagyok, egy nagy butuska.

Honnan a csudából tudhatnátok itt, persze, válaszolta Ágost vontatottan.

Azon gondolkodott, hogy az ember mindig másra készül, mint ami valójában bekövetkezik. Nem verték meg. Megvetette ezeket a magyarokat, ezt a nőt, aki most a saját alávetettségi hajlamával riszált neki, különösen megvetette, mindet, minden magyart megvetett. Lenézte őket a tettetett naivitásukért, az őrült önösségükért, aminek az individualitáshoz nem volt köze, a valódi gyanútlanságukért is lenézte őket. Mégis úgy vonzódott ezekhez a tulajdonságokhoz, mint valami kedvesebbhez, meghittebbhez, régihez. A megvetés mosolya mögé húzódva próbálta átélni e régebbi, megtagadott énjét, az önmagukra zárt, a mindenféle realitástól eloldott önös énjüket, a saját öngyűlöletében az önsajnálatot. A feszítő hiány érzését, az állandó másra vágyakozásukat, mely egyszerre támaszt kielégíthetetlen mohóságot, kínzó irigységet, gőgöt, egyszerre értetlenséget és pusztító közönyt. Mégsem ez kötötte le, mert ugyanakkor megjelent előtte De Lecluse másik arca, a figyelmes, a gondoskodó, a nagy csábító.

I. kötet 306

Meg minek is kéne bárkinek ilyesmiket tudnia, tette hozzá még mindig ugyanolyan vontatottan.

Kétszer azért voltam a Balatonnál, suttogta vissza Gyöngyvér fintorogva, s ez már igen nagy dolog, nem szabad elfelejtened. Fintorgásaival olyan hatást keltett, mint akinek szégyenkeznie kéne, ám ezzel valójában büszkélkedik. Bevallja, valami hiányzik az életéből, a hiány azonban kivételessé teszi a létezését.

Ami annyira megtetszett nekik, hogy nevető ajkukkal csaptak le egymásra. Egyszer, kétszer, gyorsan, jól egymásba koccant a foguk éle. Ez egy kicsit fájt, és a nyelvük hegyével enyhítették egymás ajkán egymás fájdalmait.

Az idegen nyelv, tudod, bénító és csábító.

Tudom, sikongatott Gyöngyvér.

Honnan tudnád, nem tudod. Kíméletlenül el tud téged nyelni, el tud utasítani, folytatta volna az előbbi témát, mert nem volt egészen jelen, még mindig ott tehetetlenkedett a régi zuhanyozó síkos farácsán.

Engedd, ne utasíts el, kacarászta Gyöngyvér, bele a tétova, oktató jellegű mondatába.

Ne oktassa már ki egy ilyen elkényeztetett hülye.

Add már azt a bénító, idegen nyelvedet.

Mintha egyszerre lett volna kíváncsi, s ugyanakkor terhére volt minden információ.

S erre aztán egymás orrüregébe, fülébe, szemüregébe nyúltak a nyelvük hegyével. Ágost inkább csak követte, miként egy készséges iskolás, neki Jean-Marie de Lecluse jelenlététől kellett volna megszabadulnia, a nedves testétől.

Most pedig meg kell mosnod mindenki hátát.

Közönségesnek tartotta a nőt, primitívnek az ötletét.

Aki egyre jobban belehergelte magát, a csábító nyelvedet, még, hörögte.

Élvezeteik visszáját mutatta be, szándékosan durva volt, de ez tette érdekessé.

I. kötet 307

Ezek szerint gúnyolódni is tud velem, gondolta Ágost meglepetten. Szívott és lökött, valójában az érzelmességét fedte volna el. Mint aki nyelvének csapásaival teszi jóvá, ami a férfival történt vagy történhetett, s amit egyáltalán nem látott olyan szörnyűnek. Amiből olyan melegség és közvetlenség is áradt, hogy a férfi nem térhetett ki előle, hiába idegenkedett.

Nevetgélésükkel kitöltötték az egész szobácskát, mely erős és rideg visszhangokat hallatott. A Pozsonyi út házait a húszas évek végén kezdték el építeni, még az első háború előtti székesfővárosi szabályozási terv szerint, amely ebben a városnegyedben körülépített udvarokat írt elő. A legújabb, olykor a legdrágább anyagokból építkeztek, többek között bauxitbetonból. Ez nem csak romlékony, hanem felettébb rideg anyagnak bizonyult, s a lakásokban kellemetlenül verte vissza a hangokat.

Jól van, én elhiszem, te láttad az egész nagyvilágot, kiáltotta e ridegen visszahangzó nevetésbe Gyöngyvér, de szerintem például soha nem úsztál a Tiszában.

A kiáltozással azért óvatosan kellett bánniuk a főbérlőnő miatt.

Éles, mindenféle csábos erőkkel feltöltött suttogássá változtatta át, mintegy csúsztatta a hangját, mintha suttogásának éles gerince lenne, ezen húzná, vonná önmagát.

Egyetlen hangjában két, három ellentétes árnyalat.

Nekem bevallhatod, hogy soha, de soha nem úsztál a Tiszában.

Nem, a Tiszában tényleg nem úsztam.

Akkor semmit nem tudsz a vízről.

Ki fogsz nevetni, de a Tiszát még csak nem is láttam.

Micsoda szerencsém van, sikongatott Gyöngyvér, viszlek a Tiszára. Elviszlek a nevelőszüleimhez. Megyünk ki a tanyára.

Úsztam a Földközi-tengerben, az Északi-tengerben, az Adriában is úsztam, Abbázia volt a törzshelyünk.

Semmi, szóra nem érdemes.

Úsztam az Atlanti-óceánban, a Marokkói-öbölben is úsztam.

Ugyan, ugyan, öböl vagy óceán.

I. kötet 308

Ha elvinnélek egyszer egy ilyen helyre, ott azért eltátanád a szád. Sivár, vigasztalan országban születtél, édes Gyöngyvér, szeretnélek fölvilágosítani.

Ne mozdulj, kérlek, könyörgök.

Mit csinálsz, nyögte a férfi.

Honnan van benned ennyi gyűlölet, nem értem, hogy mivel szolgáltunk rá, nem értem.

Milyen gyűlölet, nincsen bennem semmi, semmilyen. Ne mozdulj, ha én sem mozdulok.

S mindezt csupán azért mondta ki hangosan, hogy maga is nyíltan élvezhesse a saját hangos nyögéseit.

Édesem, meséld, meséld el, mit érzel így belőlem, mit érzel ennyire.

Magyarul még nem beszéltem ilyesmiről, nem.

De minden francia ribancnak szorgalmasan a fülébe susogtad, hogy mit csinálsz velük, most ezt csinálom, most azt csinálom. Vagy mit fogsz csinálni.

Mért ne susogtam volna, chuchoter, jegyezd meg szépen, il me chuchote à l’oreille. Mondd utánam.

Kérlek, készíts ki úgy engem is. Tudod, meg kell tanulnom franciául.

Ezt még nem értenéd. Ez jóval túl van a tizedik leckén.

Két kis vontatott, valódi kiáltás szakadt ki belőle.

Tévedsz, az egyetlen, amit megértek, nyögte, mikor egy kicsit magához tért, mert őt magát is zavarták a barbár kiáltozásai. Tartott tőle, hogy Ágost taszítónak találja. Miközben körmének kemény élével görcsösen a férfi széles hátizomzatába mélyedt, ismét suttogásra fogta a hangját. Szeretett volna a férfi minden igényének megfelelni, s ezért mintha szándékosan egy hang fölé vagy alá énekelne, hol nyersebbnek, hol finomabbnak mutatta önmagát. Ám ennek is vége lett. Halálos csönd támadt a visszhangos kis szobában vagy az egész világon, és bele kellett fülelnie.

Nem hallotta, hogy Dr. Szemzőné vajon elment-e, vagy éppen hazaérkezett már. Az elveszett idő néma tömege megjelent ebben a haláI. kötet 309los csöndben, bár nem tudta, hol tartanak, s hogy ez netán az előző este lenne avagy a másnap délután.

Tévedés, lihegte, csak tévedés, minden tévedés.

Saját lihegése hallatán igazán felszabadultnak érezte magát minden ízében. Egész vékony teste reszketett, mintha ráznák vele.

Semmit, beszélned sem szabad. Akárha fázna minden egyes szavától. Mozdulnod sem. Én tévedtem. Most nem színészkedett többé a hangjával, nem akart semminek megfelelni és semmilyennek látszani. Inkább vigyél el innét, kérlek, gyorsan, vegyél fel, vigyél innen el.

Tulajdonképpen azt szerette volna kimondani, hogy haljanak meg együtt.

Gyöngyvér albérleti szobájának keskeny, s minden kis moccanásra megnyekkenő díványán, egymás combjának kemény ollójába zárva, egymás karjába olvadva hevertek forrón és az izzadtságtól síkosan egy könnyű takaró alatt. A nő rázkódott. S mintha a férfi valóban teljesíthetné a kívánságát, két karjával legalábbis magába zárta, így ragadta el. Boldogságukban most mindketten görcsösen lehunyták a pilláikat, rövid ideig nem lélegeztek. A takaró alól hallani lehetett hasuk, ágyékuk toccsanásait.

Valamennyi még derengett a vöröslő, fulladt, nyári alkonyatból az épületek barátságtalan hátsó traktusaival és csupasz tűzfalaival körülzárt, tágas udvaron.

Feküdjünk így, suttogta aztán Gyöngyvér a férfi nyakába, csak így, ne moccanj bennem, kérlek, s mintha a borzongó bőrön végigömlene, érezte, ahogy a veríték hűvösebb hártyáján végigfut a saját forró lehelete. Hideglelős reszketése nem csillapult. Ha beszélsz, ne, ne beszélj, kérlek, mert akkor azt érzem, a hangod jön belém. Még azt is szerette volna hozzátenni, hogy ez rettenetesen jó. El nem tudta képzelni, hogy miként fog innen fölkelni, hogy dolgozni menjen. A testem mélyén, a méhemben érzem a selymes hangod hullámait, belémjön, jön, és állandóan kielégülök tőle. Erről azonban inkább hallgatott, mert félt. Mint aki valamit kuporgat. Talán a rettegése rázta. Halmozódott I. kötet 310benne azoknak a dolgoknak a feszítő ereje, amelyeket nem tudott, nem lehetett kimondani.

Odalentről háromkerekű biciklik éles nyiszogását, gyerekek otthonos kiáltozásait, gumilabdák pattogásának rövid ütéseit lehetett felhallani, és a kivilágított konyhák nyitott ablakaiból kiáradó rádióműsor hangjait. Zene és beszéd egymásba fonódott, megszakadó, lüktető hullámain rázkódott a testük. Ennek a hatodik emeleti, újlipótvárosi cselédszobának a szokásosnál jóval magasabban elhelyezett ablaka résnyire nyitva állt; a pirított hagymán megfonnyasztott paprika és az édes paradicsom átható szagában érzékelték egymás csapzott testének illatát. Gyöngyvér kölnije akadálytalanul vegyült el a lassan rotyogó kolbászos lecsók ablaknyíláson beszűrődő, erős szagával, amitől a férfi valamelyest idegenkedett. Míg a nő ellenkezőleg, azon volt, hogy megbarátkozzék Ágost ismeretlen illatával.

Talán a homlokába tapadt sötét hajának van ilyen illata. Talán minden pórusának.

Gyöngyvér hosszú percekre befúrta magát a hóna alá, kinyalta az izzadtság lucskát, leette a hosszú, átnedvesedett és összetapadt, sötét szőrszálakról az illatot. A férfi pedig nyelvének minden kicsi érintésétől megvonaglott, alig hallhatóan könyörgött, ne, ne, ezt mégse csinálja, ami nem föltétlenül azt jelentette, hogy tiltott területre értek, bár nyilvánvalóan az ellenkezőjét sem.

Négy napja tartották így fogva egymást, alig aludtak, alig ettek vagy ittak valamit, csupán órákra váltak el, s mindig úgy folytatták, mintha a következő pillanatban akaratuk ellenére kéne egymást örökre elhagyniuk.

Egyetlen másodpercet nem hagyhattak betöltetlenül.

Gyöngyvérnek mégsem volt ideje még fölfedező útra indulni a férfi testén, hiszen ehhez el kellett volna engednie, ha kicsit is, de el kellett volna távolodnia. Nem engedhette meg magának. Ellenkezőleg. A férfi viszont mindig egyszerre több dolgot szeretett volna vele tenni, amiből kényszerűen maradt egy, ezt ellenben kevesellte. Nem tudták maI. kötet 311gukat a közelségből kiszakítani. Csókjaikkal minduntalan leteperték egymást, valahová lezuhantak, asztalra, ágyra, ha már nem tudták egymást a lábukon megtartani, székre, fotelba vagy éppen a padlóra, konyhakőre, s csupán akkor nyerték vissza a teljes testi biztonságukat, mikor a férfi ismét beléhatolt.

Alig pillantották meg egymást, máris csinálták, amitől állandósodott ez a túl közel, mégis úgy hatott rájuk, mintha először történne.

Csönd lett. Visszafogták a lélegzetet. Legfeljebb a vérük áramolt.

Nem volt egymásban gyakorlatuk, és furcsa módon nem is tettek szert ilyesmire. Amitől nem csak az időérzéküket veszítették el, hanem mindenféle külvilágra vonatkozó érdeklődésüket. Ők maguk lettek egymásnak az egyetlen lehetséges külvilág, s ezért önmagukban egymásnak sem lehettek olyannyira fontosak, hogy holmi részletek miatt belebeszéljenek az egész idejébe. Tulajdonképpen nem volt pontos képük arról sem, hol, milyen a másik, mert a tudás a kezükben, az ajkukon és a nyelvükön ült meg vagy az orrüregük csillámszőrein, inkább csak sejtették, hol végződik egyikük és a másik hol kezdődik el.

Mégis, most mégis mesélhetnél. Akkor mégiscsak elterelnéd a figyelmemet, szólalt meg valamivel később Gyöngyvér, s a hangja a szokásosnál mélyebbre szállt.

Ez volt a természetes hangfekvése, amikor énekelt.

De miről kéne a figyelmedet elterelnem, kérdezte a férfi meglepetten, akárha hosszú, távoli álomból ébresztenék.

Ó, semmiről, nem is tudom, tulajdonképpen semmiről, válaszolta Gyöngyvér, holott tudta.

Félt.

Nem mondhatta ki hangosan, mert attól tartott, hogy vannak szavak, amelyekkel mindent azonnal elrontana. Igaz, ő tiltotta meg a férfinak, hogy moccanjon, mégis azt akarta volna kimondani, hogy basszál meg végre rendesen. Ami másfelől azt jelentette volna, hogy valamilyen magas ítélet szerint nem rendes dolog, amit tesznek. Ha állandóan leállnak. Ha beszélnek. Egy csomó más dologhoz pedig egyálI. kötet 312talán nem volt egyetlen szava sem. Például ahhoz, hogy miért szeretné annyira kimondani mégis. Vagy ha már beszélnek, akkor ki tiltja meg, hogy bármit kimondjanak.

Megreccsent alattuk az ágy ócska rugózata. A férfi egyetlen, rövid csípőmozdulattal hatolt beljebb a hüvelyében, akárha megértené a néma kívánságot, mire tompa, lágy, telt cuppanás hangzott a takaró alól, végül is fájt, durva volt. Neki sem volt kellemes, mert a fasza túlmerevedett a várakozástól és az állandósított késleltetéstől. A hüvely szorosan rátapadó bordázott fala a makk koronája alá gyűrte be a szokatlanul bőséges előbőrt, s így nagyobbat rántott az érzékeny kis kantáron, mint amennyit az megengedhetett. Lassan, némiképpen sziszegve, vissza is vonta önmagát, s addig hátrált a farával, amelynek most mindkét megfeszült pofáját a nő tenyere feszítette magába, alig engedte, éreztette a körmeit, míg makkjának pattanásig duzzadt gallérján nem érzékelte végre a hüvely éles, hűvösebb bejáratát.

Nem tudhatták, mit akarnak.

Így maradt, még benn, a kinn határán. Mint aki a másikon valamiként fönnakadt. Csupán egyetlen moccanás, kifordul vagy éppen visszasiklik. Égett a kantár a gallér alatt, talán be is hasadt.

Valami egészen mást akartam neked elmondani, szólalt meg a férfi meglepően józan hangon, félhangosan, és rövid, sietős csókocskákat lehelt a nő finoman nyitott ajkai közé.

S amint a csókocskákat lehelte, Gyöngyvér kiduzzadt, kimeredő csiklója ütemesen verődött a makk felfeszülő koronájához. Ami miatt aztán a csókocskákat is abba kellett hagyniuk.

A fájdalomnak ezekkel a rövid túlzásaival egyikük sem tudott mit kezdeni.

Ám a kivételes, hihetetlen, éles érzet, mely minden más érzetet és gondolatot képes kioltani, mindkettőjük elméjébe örökre beleégett.

Meg azt sem lehetett megállapítani, hogy a férfi mivel mit tár föl vagy mit fed el. Vajon minél előbb túl akarja-e tenni magát e csókocskákon, s ezért csinálja-e sietősen, csaknem figyelmetlenül, vagy éppen I. kötet 313az élő beszéd józanságát szeretné minél előbb elveszíteni, az ész csöndes érveit megkerülni, netán egyensúlyt teremteni az önkívület és a józanság között. A józan ész minden dicséretet megérdemelt, és semmire nem volt jó.

Ilyen érzés lehet, amikor fizikai testek egymásban olvadoznak.

Gyöngédség fonja át közös fájdalmukat, ám ez nem csillapít. Meg volt győződve róla, hogy megtalálta a nőt, akivel együtt kell élnie. Kiszáradt szájuk mindenesetre hosszabban megtapadt és rövid pukkanásokkal vált el.

Ezen megint nevettek.

Valójában nem is ezt akartam, folytatta tagoltan, hogy úrrá legyen az ostoba nevetgélésükön, hanem azt szerettem volna neked elmesélni, hogy én mindent láttam előre, már a zürichi pályaudvaron láttam. Szavakkal akarta túltenni magát testi esztelenségükön. Apámnak ez a barátja várt bennünket, tudod, akiről meséltem. Ám megint csak, hiába tiltakozott ellene, De Lecluse halvány ábrázata jutott eszébe, nem a Gustav Grasseré.

Jól értette önmagát, miért nem tud megszabadulni tőle.

Meg az ezüstszürke Delahaye a fekete sárhányóival, mondta ki hangosan, s érezte, milyen veszélyesen közel került egymáshoz a két név. Ennek akkoriban negyvenezer svájci frank volt az ára. Bár ezt hiába mondom, úgysem érted. Egy nagy vidéki ház került akkor ennyibe.

Miért ne érteném, mondta a nő igen nyugodtan, holott valamennyire még mindig reszketett. Valamilyen autó, amitől rögtön belebolondultál ebbe a csodálatos emberbe. Úgy terült elé a másik, mint egy néma alföldi táj, melynek nincsen átláthatatlan szeglete. Ennyi volt az ára, mondta, s foga kissé összekoccant. Nem olyan nagy dolog, hogyne érteném.

Bőre felszínéről egyre mélyebb régiókba süllyedt a reszketés.

Nem, nem, tiltakozott ösztönösen Ágost, egy pillanatra mégis meglepetten elhallgatott. Meglepte, hogy a nő milyen éleslátóan teremt kapcsolatot egymástól távol eső, valójában nem belátható tárgyak köI. kötet 314zött. Ezt úgy érzékelte, mint valami reá leselkedő, alattomos veszélyt. Tulajdonképpen nyersnek érezte, túl direktnek, ízlése tiltakozott az ilyen direktségek ellen. Olyan dolgokat ért, amelyekről ő nem beszél, s akkor hol a határ kettőjük között.

Arcuk egészen közel feküdt a párnák feltűrődött csúcsai közé mélyedve, éppen csak látták egymás szemét; mindketten alulról bámultak bele a feldomborodó szemgolyóba.

Tényleg fontosabb lett nekem, mint a saját apám, ez így igaz. Felülről esett rájuk némi fény, annyi, amennyi a mennyezetről verődött vissza az alkonyatból. De valójában épp azt szeretném elmesélni, hogy nem én, hanem ezek ketten voltak egymásba esve, válaszolta gyorsan, mintegy szemérmesen magát mentegetve.

Én sokat láttam már az életemben, Ágost, engem te nem tudsz meglepni semmivel, mondta erre a nő nevetve, s ettől a kissé teátrális mindentudástól Ágost hangjában is elnézőbb mosoly kísérhette a következő mondatot.

Mégis kellemetlen érzés maradt. A nő valamibe beleláthatott, beleavatkozott.

Amint meglátták egymást, már beszéltek, gyorsan, hevesen, halkan, mindig németül. Engem meg egyedül fognak hagyni. Beraktak a hátsó ülésre, és rögtön elfelejtettek. Képzelj el egy nagyon magas, nagyon testes, nagyon szőke embert. Hány éves lehetett akkor, talán harmincnyolc. Annyira sűrű és göndör haja volt, hogy belecsimpaszkodtak a lányai, föl tudta emelni őket. Csak lógtak róla, van egy ilyen magyar vers, gondolom nem fájt neki.

Miként gyümölcs a fán.

Minden erős volt rajta, ez pedig egy fiúnak tényleg imponál. Masszív. Jó volt hozzáérni, birkózni vele, mert olyan volt, mint az acél, mint a kő. A nyaka, a karja, a combjai, nem lehetett a lábát megmoccantam. S miközben beszélt, érezte, mindezt nem mondaná el, ha Gyöngyvér nem tudná. Tudja. Persze, igazad van, az autója legalább ennyire tetszett, imponált.

I. kötet 315

Máskor, másokkal, tartózkodott a sok beszédtől, hiszen az ember beszéd közben óhatatlanul alkalmazkodik.

Néha mind a négyen nekimentünk, ezt játszottuk, de nem lehetett leteperni, ha csak nem engedte magát, hogy örüljenek a lányai. Egészében egy figyelmes, türelmes ember, néha azért elég hisztérikus. Amikor dühös lett, akkor nem ordított vagy bömbölt, hanem sipítozott, mint valami nő. Ez a tulajdonsága inkább mulatságossá teszi. Képzelheted, öt nővel élni. Ha sipítozott, a nők egyszerűen kinevették. Rögtön láttam, látszott, hogy ez egy jó ember, mit mondjak, egy megbízható ember, tényleg csodálatos, és akkor mégis hogyan mondjam meg nekik, hogy nem akarok itt maradni egy idegennel.

Kicsi koromban sokáig én sem tudtam beszélni. Szavamat nem tudták volna venni, suttogta Gyöngyvér önmagától elérzékenyülten, pedig a lányok, ugye, sokkal korábban, sokkal egyszerűbben megtanulnak beszélni. Nem is tudom, tette hozzá, biztosan az apád gonoszságát szeretted. Aztán ugyanolyan gyorsan elhallgatott, s Ágost úgy érezte, mintha egy szempillantás alatt elveszítené.

El is veszítette.

Nem csak azért hallgatott el, mert a másik még beszélt, hanem fájt. Még mindig fájt. Nem múlt el a fájdalom. Amióta naphosszat egymás közeli ábrázatába meséltek, csupa olyasmi jutott eszébe, amiről nem tudta, hogy őrzi az emlékezete. Maga az emlékezés érte készületlenül, mindaz, amit az elme egy ilyen alkalomra meglepetésként tartogat.

Még mindig rettenetesen fájt, hogy tudja, mit kívánnak tőle a felnőtt emberek, érti, mégsem képes rászánni magát a beszédre. És ez még most is így van, mert az ember talán nem változik. A másik ember nyitott, látta, vagy legalábbis készségesen megnyitja neki önmagát, ő azonban zárt marad, ami megkínozta, fél a büntetéstől, a bosszúszomjas kislányt kell önmagában meglátnia, aki nem beszél.

Állandóan csak adtak, adtak, mindenki adott, mégis úgy éreztem, hogy ezek az idegenek mindenemet elveszik. A mai napig nem tudom kimondani, hogy Gustav a nevelőapám vagy Clara a nevelőanyám lenI. kötet 316ne. Pedig közjegyzővel hitelesítve, bejegyezve az adoptált fiuk vagyok, és higgyed el, bizonygatta az ismeretlen kisfiú hangján, sokkal ismerősebbek nekem, mint a sajátjaim.

Ezzel aztán erőt is vett magán.

Semmim nem marad, ezt éreztem meg előre. Senki, senkim. Ez a nagy, hideg víz, meg a hűvös nagy házuk, a közeli hegyek, az éles levegőjük az erősebb. Valamiként az volt az erősebb, ahogy az ebédlőjükbe besütött a nap, csöndesen csörögtek az evőeszközök.

Otthon nem süt be, ezt még tudom, de már nem tudom, milyen az otthonom.

Ezek itt teljesen kisajátítanak.

Clara már az első délutánon vitt a lányokkal a balettiskolába. Az emeleten kaptam szobát, ami majd a szünidőkben is az enyém lesz. De hol van nálunk az ebédlő. Képzeld el, néhány nap eltelik, még el sem vittek abba az internátusba, ami úgy van beígérve, mint valami nagy jutalom, mert ott majd mindent, de mindent megtanulsz, és teljesen elfelejted az anyád arcát. Ami persze bosszú. Dögöljön meg, ne is legyen többé. Az apádnak nem mondhatod, hogy adja a tárcájából a képet. Honnan tudhatnád, hogy a tárcájában van egy ilyen kép, és be kéne vallanod, hogy azért kell, mert bosszúból nem emlékszel az anyádra, tiszta bosszúból.

Én meg, tudod, egész kislánykoromban nem szabadulhattam attól a gondolattól, néha én is azt hittem, belebolondulok, mint te, Ágost, ebbe a balettiskolába, ahová elvittek. Ez egy rögeszme, mert azon gondolkodtam, hiszen az anyám látott engem.

Mintha még most is látnia kéne, hogy milyen elhagyott vagyok. Ezt azonban már nem mondta ki. Gyöngyvér beszélni akart, ám nem nagyon tudott. Mintha azt kérdezné magától, hol a kés, amivel felnyithatom a mellemet. Megbénította, hogy a másik ember élete telve van olyan részletekkel, amelyeket ő még elképzelni sem tud rendesen. Miként gyűlölhette volna az anyját, vagy milyen képet kérhetett volna bármilyen apától. Minduntalan megbicsaklott a hangja, csúszkált a küI. kötet 317lönböző hangfekvései között. Ha egyszer nem őrzött magában semmilyen hasonlót, akkor nem hatolhatott be más emberek gondolatai közé, s ezért kellett minduntalan visszatérnie a rögeszméjéhez.

Van valahol, emlékeznie kéne még rám, mondta, mint akinek váratlanul elfogyott a lélegzete. Látott engem, érted, és én is láttam őt.

Tévedsz, az ember még arra sem emlékezik, Gyöngyvér, akit szeret. És akkor minek kívánják tőle, hogy hűséges legyen. Kihez, ugyan kihez, ha egyszer mindenkit és mindent elfelejt. Holnap nem emlékszel rám. Hűség nincsen. Ez is csak egy szó.

Nem tudom, érted-e, én még soha nem láttam az anyámat. Vagy legalábbis nem emlékezhetek rá. Nekem egyáltalán nincsenek semmiféle képeim, ez azért nagy különbség kettőnk között. Ilyen képeket senkitől nem várhatok. Pedig állandóan látnom kellett, hogy ez milyen végtelenül egyszerű. Anyja aztán mindenkinek van. Nincsen állat, amelyiknek ne lenne. Van a malacoknak, a borjúnak, a kiscsikónak, mondta, a macskáink is csak nyalták a kölküket, s ezzel belenyalt a férfi nyitott, figyelő szemébe.

Gyöngyvér.

Tessék.

Hallgass el kicsit.

Mondjad.

Anya nincs. Ez egy siralmas illúzió. Én megértem, de te valami olyasmire vágyakozol, ami nincs. Isten sincs. Ezekkel az illúziókkal az embernek előbb vagy utóbb le kell számolnia. Nincsen sem védelem, sem tekintély; autoritás, vagy hogyan kell magyarul mondani.

Nem hiányzik, nekem az isten, az anyám sem hiányzik, egy szerencsétlen volt az anyám. Ha a lábam ujjába belenő a köröm, akkor az jobban meggyötör, hidd el. Nem is jó kifejezés. Engem az gyötör meg, hogy másoknak van valami, ami nekem még csak nem is hiányzik. Valakijük van, aki nekem nincs. Holott az én anyám is él, vagy minden bizonnyal él még, amit biztosan nem tudhatok. Ha meghalt, akkor nem fogom megtudni, semmit nem fogok megtudni. De akkor mit tudok. I. kötet 318Nem az, hogy fájna, mi fájjon rajta, mi fájjon valamin, amit soha nem éltél át, nem fáj. De nem tudhatom, kit gyűlölök miatta. Te gyűlölöd, és akkor legalább pontosan tudod, hogy kit gyűlölsz, és ez aztán fáj. Van életem, de az egésznek nincsen alakja. Nézhetem magam a tükörben, hogy igen, biztosan ilyen, talán tényleg ilyen, mint amilyen én vagyok, bár meglehet, hogy egészen másmilyen. Ezért kellenek nekem a gyerekek annyira. Gondolni nem mertem rá, hogy lenne egy sajátom. Ha nem látnám mindennap őket, akkor az első legközelebbi tükörben verném szét a saját képemet.

Mégiscsak okos lány vagy te, Gyöngyvér.

Mondd még egyszer.

Ha kétszer akarod hallani, akkor nem okosságra vall, hanem a butaság pregnáns jele.

Kit érdekel az okosságod. A nevemet akarom a szádról.

Talán még mindig nem érted, de a kiejtésemmel nem tudok külön visszatalálni. Ez talán ugyanolyan, mint a te anyád. Már nincs meg, még akkor sem, ha van. A magyar intonáció valahol elveszett, eltűnt, és nem tudjuk többé hol megkeresni. Hiába élek itt megint, ezen hiába gúnyolódsz. És nem az a gondom, hogy egyszer, régen, kilöktek maguk közül, igazad van, kit érdekel. Hanem az a gondom, hogy valahová, a legelső helyre el kellett találnom, s ebben van a megengedhetetlenül esetleges. Ez nevetséges, visszavonhatatlan, ha Kínába vittek volna el, akkor ott kellett volna megtalálnom magamban a kínait.

De miért ne érteném. Más emberek erre mondják, hogy a hazájuk, meg a honvágy. Távol, messze van hazám, énekelte váratlanul a férfi arcába a tiltott slágert. Te viszont valamiért szégyelled. Inkább ezt is eltúlozod.

Nem tudom, kettőnk közül melyikünk hajlamosabb a túlzásokra. Én azt hiszem, te.

Elénekeljem neked?

Nem, ne, mondta gyorsan a férfi, szerintem ennek a hazához nincs sok köze, ez inkább az élet ritmusa. Én legalábbis nem vagyok süket rá. I. kötet 319Ez minden nyelvbe külön bele van foglalva. Gyerekkorában fölveszi az ember a nyelv ritmusával, s nem felejti el többé. Legfeljebb egyszer átállítja, de onnan aztán többé nincsen visszatérés, kétszer már nem megy. Megakad rajta a tű, minduntalan visszaugrik, visszajátszik, mindig egy másik dallamot, s ezért minden hamis lesz. Mindig az marad meg jobban, ami fölötte van. Meg nem is akarok otthon lenni itt, nem tudok.

Megfigyeltem, az utcák nevét sem tudod megjegyezni.

Vagy nem akarom, mert nem érdekel.

De minek ennyire mellre szívni. Nekem annyira édes, ahogy a nyelved beletörik a nevembe. Különben is utálom a nevemet. Vér a pesti utcán, vagy a bugyogódban, amikor menstruálsz, legyen bárhol, de ne az ember nevében.

Elég furcsákat beszélsz, nem is értem, mondta Ágost kíméletesen, holott ezeknek a kifejezéseknek hallatán valósággal öklendezett az idegenkedéstől.

Még gyöngy is, gyöngy, szerintem olyan utálatos.

Szerintem túl sokat locsogsz. Inkább utána kéne nézni a név történetének, ne mozgolódj.

Legalább megszépíted a nyelveden a ronda nevemet. Ha egyszer meg nem moccanok.

Belül meg alattomosan kitárulsz, aztán szépen rám zárod magad, összezárulsz. Talán így lehetne magyarul mondani.

Még, mondjad, könyörgök. Engem nem érdekel semminek a története.

Madarat a lábán, meggyűrűzöl a faszomon, így mondaná a költő.

Jaj, hogy beszélsz, mondta Gyöngyvér, és a hangja a kéj legfelsőbb fokától a lehető legmélyebbre szállt. Mindketten prüszkölve fel is nevettek, s hogy le is köpték egymást, ettől még jobban nevettek. Nehogy elröpülj, sikította Gyöngyvér, meggyűrűztelek, hogy megfogjalak.

A függetlenségemet nem hagyom, ne reménykedj ilyesmiben.

Még, kérlek.

Nem fogsz meg semmivel.

I. kötet 320

Mondd még, hogy fasz, kérlek.

A férfi azonban elhallgatott, s ettől kezdve nem szeretett volna megszólalni. Élvezte a szavakat maguk körül, olyan volt, mintha megjelenítenék vele a sötétség atomjait, erős késztetést érzett, hogy beszéljen, mégis idegennek és naivnak tartotta magában az elbeszélőt. Mindent, de mindent elmondani. Veszélytelen témát aligha találhatott a saját életében, talán ez ingerelte. Meg valamilyen szokatlanul gyermeteg jelent meg az elbeszélésében; benne lebegett minden mondatában, amit nagyon is jól esett volna ízlelgetni, bár eddig nem vette észre, hogy létezne ilyen távolság a gyermekkor és a felnőttség között. Mindent jó kimondani, még többet lett volna jó, ám a kimondás pillanatában rossz lett visszahallani, mert a távolságra látott rá.

Miközben tágra meredt szemekkel meséltek egymás szájába, s pilláit egyikük sem zárta volna le, testük súlypontja észrevétlenül áthelyeződött. Sokáig nem bírhatták ki egyetlen pozícióban, mert hol a karjuk, hol a lábuk zsibbadt el a másik test terhétől. Fel kellett szabadítani. Lassan meghengeredtek, valamennyire. Gyöngyvér öle ettől erősen megnyílt, s amint combjának ollóival önkéntelenül fölcsúszott a férfi combjain, és erős alsó lábszáraival immár tudatosan csaknem a derekát kulcsolta át, két kezével kényszerűen elhagyta az erőfeszítéstől megfeszülő, horpadt fenékpofákat, hogy a széles, nyugodt hátát karolja magára. Legalább a karja megkönnyebbedett. A férfi zsibbadt karja mindazonáltal tétovázott, mint aki nem tudja biztosan, most mit tegyen. Ha szimmetrikus helyzetükből valamennyit meg akart őrizni, akkor vándorolhatott volna lefelé, hogy két markába ragadja a nő kicsi seggét; magába kanalazni a tenyerével, a kerek seggénél fogva irányítani.

Tenyere kívánta volna a seggét, az öle kívánta, hogy még jobban bele, fasza, a heréi, hogy a két kezével még visszavonhatatlanabbul emelje magába, holott tényleg nem volt már hová. E pillanatban tényleg a függetlenségéről volt szó. Arról, hogy ne kelljen magát a nő ritmusának kiszolgáltatnia, ne legyen belőle pusztító monotónia, ne egy közönséges, óvatlan magömléssel legyen vége, ahogy a nő kívánná, ne legyen vége.

I. kötet 321

Ostoba. Egy ilyen nő milyen végtelenül ostoba. Mindeközben a szétnyílt öle oly simán és akadálytalanul vonta magával, hogy nem nagyon volt mit tennie, az önvédelemre nem maradt eszköze. Bizonyára nem véletlen, hogy a kisfiúk az édesanyjukat akarják elvenni feleségül. Megcsalt az apámmal. A monotónia, az egyenletes gyorsulás megtekeredő spirálja nála hatalmasabb. A nő testének könnyűsége, simasága és hajlékonysága győzte meg.

Kicsit közönséges, állapította meg magában, kicsit konvencionális nekem, ez azonban csak pillanatokra zavarta.

Túl gyors, a saját fizikai érdekeit sem fogja fel, de élvezte a mohó türelmetlenséget.

Majd most kilépek, mondta magának, s azt értette alatta, hogy a nő követelődző ritmusából lép ki.

Mégsem lépett még ki.

Gyöngyvér olyasminek akar türelmetlenül a végére járni, világos, amit valójában még el sem kezdtek. Nem volt biztos benne, hogy sürgető indulatában ezt a nőt meg lehetne-e bármivel fékezni. Heveskedik, holott súlyosan gátlásos, a szenvedélyesség meg nem áll jól neki. Az sem véletlen, hogy nem szopránt, hanem altot énekel. Ez a ritkább, ő azonban olyan szeretne lenni, mint a többiek. Csinálja. Eddig bizonyára így várták el tőle, mert itt a színházakban is ez a konvenció. Nem tudják kivárni, hogy valami önmagától beérjen. És akkor vele is teljesen reménytelen. Mindenféle ilyesmiket gondolt, ám kevéssé érdekelte, ami az elméjén átfutott. Tenyerével is valószínűleg azért vágyakozott a súlyára, mert úgy érezte, súlytalan a nő, pihével szeretkezik. Bárdolatlan, nincs neveltetése, ám nem ilyen, hiszen a bárdolatlanságtól súlyosnak kéne lennie. Dans la grosse paysanne la petite bourgeoise. Ez meg súlytalan. A lökések üteme miatt nem ment ki a fejéből, hogy ez egy parasztnő, ez egy paraszt. Nincsenek közöttük gátak. S ez nyomott többet a latban.

Egyikük a másiknak titkos hasonlata.

Széttárt combjai között térdelt föl, ha nem akarta, hogy kicsússzon belőle.

I. kötet 322

Ha már egyszer ilyen könnyedén megtalálták e felettébb előnyös helyzetet, akkor ez volt a fontosabb.

Nem csúszhatott ki belőle.

Amitől e pillanatban egyébként fölösleges lett volna tartani, oly mélyen benne járt.

Az érzékeknek mégis szükségük van a készenlétre. Meg előre számolt a dívány laza rugózatával, a bántó nyekkenéssel, a kényes és előre látható mozdulattal, mikor a két karjuk majd egymást keresztezi, netán egymásba ütközik, ezért döntött úgy, hogy karjait a párnák között kell föltámasztani. Pedig a nő kicsi seggét akarta.

Szeretett volna inkább mindent kinyalni rajta vagy kinyalni belőle.

Élvezni a megalázó szolgálatot. A szájüregben meggyűlt nyálat elkeverni a pinájából kicsorduló, erősen illatozó, húgytól fűszeres, nyákos váladékkal, melyben úgy tocsogott most a túlkeményedett, fájó faszával, mint egy feneketlen, oszló haltetemekkel teli mocsárban, amelyben sárga liliomok tenyésznek. Hegyesre pöndörített nyelve hegyével nyúlni be, erős, tömött szeméremajkai között siklani föl az elnyílt hüvelyébe.

Elrémisztette magát vele. Mindig csak röviden merészelte megtenni, belekanalazni. Az űr minősége által ismerni fel.

Egyszer már, nagyon rövid időre, Gyöngyvérrel is megtehette, amit most újra visszakívánt a szája. Közben örült, hogy elfelejtette végre, paraszt, ez egy paraszt. Amitől megint az eszében volt.

Mintha a nyelvén érthetné meg a tömött szeméremajkát. A szeméremrés csúcsívben záródó, erős boltozatába botlani, és visszatérni mély öblébe, csiklójának tömött bimbóját nyalni körbe, mindazt, ami a tagok és a mozdulatok légies könnyedségével oly éles ellentétben áll, s ahová az átlagosnál nehezebb behatolnia. Föloldani a szájával, és a szájába oldani ezt az ősillatot. S ami aztán a leglényegesebb lenne, váratlan mozdulattal megfordítani. Hasra vágni. Hogy a fölmeredő, édes, kicsi seggébe belelógjon az orra, szétnyitni a fenékpofákat, visszanyalni a lepedőn széttapadt pinájába, beszívni és addig nyalni a barnán ráncolódó, görcsösen bezáródott, enyhén szarízű segglyukát, a bűnt, a legnagyobb I. kötet 323bűnt elkövetni, amíg a pinájából áthúzott ragacsos nyál melegében ki nem virágzik, hogy oda is bemehessen a faszával. Erőszakot tenni a szaporodás ösztönén, a végnek, a szép halálnak adni át. De nem kockáztatott. Mindenhová bemehessen. S hogy erről ne is képzelegjen, két éles könyökével elég brutálisan maga alá szorította a vállait. Karjai közé feszülve hevert a földúlt arc a párnán, kimeredt, elnyílt szemekkel, s az alkonyati fényben olyan volt, mintha elkékültek volna már az ajkai.

Szép nem volt.

Reszketésnek immár nem maradt nyoma, de rendült alatta, rengett és finoman remegett a mélyében a könnyű test. Kicsiny, domború homloka, a kislányosan benőtt hajával.

A férfi arra gondolt, hogy talán az egész élete nem más, senki élete, mint előnyös és még előnyösebb helyzetek örökös keresése. Egy olyan helyzeté, amelybe aztán érdemes beleömleni.

Ez nevetséges.

Minek keres az ember, ki parancsolja meg. S mi hasonlítható mihez, ha nem tudhatja, mit hoz a következő, a régit pedig már másnap elfelejtheti. Most megtalálta, ennél előnyösebb valószínűleg nem lehet. Egyszerű fizika, ez egyszerű biológia, gondolta szenvtelenül és szárazon, mintha azt gondolná, hiába szeretkezem, ebben sincsen semmi személyhez kötött. Visszahallotta a saját fújtatásait. Sem a másik ember személyéhez, sem a sajátjához, még ha ő váltja is ki belőlem, illetve belőle váltom ki. Minden csak fizika vagy merő konvenció.

A tökéletesség érdekében le kellett kissé hűtenie önmagát.

Hiába baszik.

Oly gyakran mégsem esik meg, ami ugyanakkor szükségszerűen megesik bárkivel.

Ritkán válik tökéletessé, talán ennyi a személyes. Nem több. Ami az örökös tökéletlenségek egyik viszonylata. Nem több. De mielőtt a nő bármilyen végzetes vagy ellenállhatatlan mozdulatot tehetett volna a fejével, az ölével, a körmeivel, a hüvelyével vagy bármivel, ki is mondta, jó hangosan.

I. kötet 324

Megtaláltuk a legelőnyösebb helyzetet.

Ami persze nevetségesen hangzott. Ugyan mit találtak volna meg. És még visszhangzott is kicsit a rideg falak között. Kicsit gyámoltalanul, kicsit fenyegetőn, mert a hangja ugyanolyan szenvtelen maradt, mint ahogy gondolkodott önmagáról, vagy legalábbis elhitte, hogy szenvtelen. Semmit nem találtak meg, de félő volt, hogy elveszíthetik, akárha el is játszotta volna már ezzel a hangoskodásával, pedig csak szinten akarta tartani, és az örömét megosztani ezzel az idegen nővel, maradjon így legalább a pillanat.

Igen, hangzott a feldúlt arcból, mélyről, szárazon tátogó ajakkal, elrekedten, megzavartan, igen, mi lenne előnyösebb.

De nem tudott nevetni önmagán, s nem tudta kinevetni a férfit sem.

Mint a nagybeteg, csupán jelezte a szájával, az erős szemöldökével, az elmélyülő, függőleges kis barázdával a gyerekesen sima és domború homlokán az igyekvést, hogy szívesebben nevetne egy ilyen ostobaság hallatán. Ám felkavarta, mélyen megrendítette Ágost kijelentése. Ismeretlen távlatot nyitott. Először életében mélyen be kellett néznie a saját testi jelenségei közé. Sem előtte, sem utána, hanem közben. Ilyesmit férfi még nem tett vele.

Talán Irénke, amikor egymáshoz érintették a mellbimbóikat és láthatták, amit éreztek, megbeszélték, hogy most egyszerre megkeményedik, nézd, a tiéd is.

S oly erős lett a lehelete ettől a hívatlan gondolattól, a leheletének oly átható az illata, nem kellemetlen, de bőr, hús, nyál, fog, gyomor, hogy a férfit megrázta egy másodpercre az idegenség és az idegenkedés hideg undora.

Most akár gyereket is tudnék neked csinálni.

Hüvelye tényleg gyűrűzve görcsölt a faszon, mely felduzzadt fejével mintegy túltöltötte.

Csípője süllyedt, emelkedett, öle ellentétesen megvonaglott, s vonaglásának szeretett volna ütemet adni, ám a férfi a karjával, a könyökével lefogta, a csípőjével leszorította, nem engedte szabadjára, legyűrte I. kötet 325magának, és így csak a fejét csapkodhatta, jobbra, balra, többször átfordította. Nyakán kidagadt, ugrott egy ér, ez a bőrizom alatt meghúzódó vena jugularis externa. Mintha épp akkor látná viszont a rettegést, amikor sikerült a másikhoz közel férkőznie. Ezért csinálta. Meg akarta mutatni a férfinak, hogy micsoda méltatlanságok esnek meg vele, az élvezete is belerokkan, ez igazságtalan, miként az egész nyomorú élete.

Amit, bármilyen képmutató vagy fegyelmezett, nem bír elviselni.

Nem bírom ki, nem bírom ki ezt sem.

Mert nem tudta volna megmondani, boldogság-e vagy fájdalom.

Közelebb nincs, hallotta a férfi is a saját hangján magában. Olyan lett, mint egy tiltás. Ne próbálkozz, nem szabad. Mint aki önmagát tiltja el, s ha nem sikerülne, akkor a kozmosz is beomlana. Valamennyit engedett a szorításon, hogy kicsit valóban visszavonhassa önmagát, a faszát. Úgy érezte, mint aki valamit végletesen elszámított e pillanatban, s nem látja át a helyzetet. Oda volt a hűvös öntudat, mert nem csak nem vonta vissza, hanem e visszavonáshoz még mélyebben kell benne lehatolnia, s érezte, milyen hosszú utat tesz meg a nő hüvelyében.

Úgy jelenítette meg magát a tudatában, mint alvadt vérszínű barlang, ahol már egyszer menedékre lelt.

Nem tudott nem visszanyomulni, ahonnan inkább vissza kellett volna vonulnia. Olyan térbe ért, amely nem volt benne sem az emlékezet, sem pedig a képzelet idejében. A könnyű nyári takaró valamikor lecsúszhatott.

Ha így van, akkor mégis minden ellenőrizetlenül történik meg.

Végre megtalálta.

Valamit végre ellenőrizetlenül hagyott magában.

Látott egy ellenőrizetlenül hagyott nyitott kaput az éjszakában.

Végzetes lehet. Mint egy gyerek, panaszkodom. Valami idők kiesnek.

Boldoggá tette ugyan a végzetes. Megtalálta, végre.

Akár gyereket is tudnál csinálni, igen, bizony, most igen, suttogta a nő, és közben mintha reszketegen küzdene a lélegzetvételért.

Kérlek, kérem, szerette volna világosan kimondani.

I. kötet 326

Végre megtalálta.

Suttogó, kitelt, húsillatú ajkát a szájába kellett volna venni, hogy lebírja magában a hülye ujjongását, az ellenőrizetlenül hagyott időket, a nyitott kaput, az idegenkedést és az undorát. Másfelől, már miért ne panaszkodhatna, végül is egy óvó néninek panaszkodik. Maga előtt is szégyellte, hogy ilyen hülyeségeken gondolkodik. S miközben megtette, óvatosan a szájába vette a nő légszomjtól enyhén elkékült ajkait, elővigyázatosan és lassan vonta magát vissza. Még mindig a függetlenségét féltette, védte. Nem vehette át, nem igazodhatott a ritmusához, bár jó ideje nem tudott kitérni. Valami kicsi emlékeztetőt szeretett volna megtartani a sajátjából.

Legalább a saját pulzusát nem föloldani a másik ember lüktetésében.

Gyöngyvér azonban nem engedte magába a menekülő nyelvét, erős, énekórákon megedzett nyelvével lökte ki.

Beszélni akart.

A férfi még egyszer megkísérelte. Fogát mélyesztette az ajkába, harapott, de a nő ismét kilökte, lelökte, hogy beszélhessen végre.

Sós volt az erős, idegen nyelv íze, nagyon sós.

A visszautasítottság dühétől is vezetve görbesztette föl a törzsét, s a nő karja ugyan készségesen utána engedett, ajkával kényelmesen végigaraszolhatott a nyakán és mellének fölmeredő csúcsát is magába harapta, éppen csak elérte, beszopta volna, nem durván, puhán. A nő azonban alig érezte meg a vastag, kiszáradt ajkát, éles fogát, rántott magán egyet.

Kirántotta.

Nem akarta.

Semmit nem akart.

A férfi hiába kapott a nyelvével utána.

Hanem mintha minden eddig magába fojtott szavát kéne kiokádnia.

Én elfolyok, szétfolyok. Én érzem. Most biztosan. Segíts, nem bírom magam megtartani, nem bírom.

Ágost megpillantotta a szakadék szélét, ahol a nő nem tudta magát megtartani.

I. kötet 327

Jajgatott.

De látta jól, ez a saját szakadéka, nézte az alázúduló kövek hullámait, s valahogy úgy kellett ebből az egészből kihátrálnia, hogy az omlásban bugyogó talaj rettenetes súlya ne rántsa, ne ragadhassa magával. Foghúzás közben recseg így a csont az agyvelőben. A szakadék mélye valósággal feldübörgött, csattant a vízben, a lezúduló kőtömeg hörgött a szakadék oldalán. És akkor lassan mégiscsak visszatért. Megállt egy pillanatra. Előre tudta, hogy nem tud nem visszatérni. A rázkódó hüvely izomzatának ellenállása miatt, hiába volt oly síkos, most nagyobb erőre volt szüksége.

Ez nem volt veszélytelen.

Mielőtt az elérhető legmélyebbet érhette volna el, ismét megállt, nem tudta megmondani, hol van, belémeredt, moccanatlanul, többször, akarata ellenére beléreszketett, s hogy véget vessen ennek, ne lövelljen bele a nő nyitott méhébe, egyetlen erős rántással összeszorította a fenékpofáit. Amivel görcsbe rándította a végbelét, a végbél görcse nyomást gyakorolt a prosztatára, s ennek a nyomásnak az ingerületével megakasztotta saját élvezetének ívét. Az ondócsatornát, a prosztata fölött elhelyezkedő ductus ejaculatoriust ehhez elég egyetlen pillanatra elzárni. Az élvezet fölfelé tartó íve zuhan, az ingerület azonban nem múlik, s ezért elölről lehet kezdeni. Megtörte kettőjük egyenletes gyorsulásban összekapcsolódó közös ritmusát.

Gyöngyvér ezt mégis úgy élte át, mint a feszültség növekedését, ugyanakkor úgy érezte, hogy nincsen hová növekedni. Mint aki nagy zökkenővel magasabb régióba ér. Onnan látta át a tájat, egy tájat, melyet annak előtte soha nem láthatott. Még szerencse, hogy nem mondta ki. S belátta, nem is merészelheti kimondani, hogy gyereket szeretne. Azt jelentené, hogy szereti. Ezt azonban nem árulhatja el. Megszerette. Egyszerűen azért, mert ez egy szép ember. Ilyen szép ember nem illik hozzá. Szerelmes leszek beléd. De még nem, ne. Ha hangosan mondaná ki, akkor nem a férfitól, hanem önmagától élvezne el. Attól a vágyképtől, amelyet mindig is magában hordozott egy férfiról, s akkor ettől a férfiI. kötet 328tól, a szépségétől kéne elbúcsúznia. Miként a babonás, aki tudja, mit kell elkerülni, nem szólt, vigyázott. Most az egyszer ne rontsa el.

Olyan lett, akárha hevesen, hisztérikusan tiltakozna, amit Ágost azonnal félreértett.

Nem kell tőlem tartanod, suttogta nem minden büszkeség nélkül, mondom, tudok vigyázni.

Holott a nő a személytelent akarta volna kiérezni belőle, a valakit, aki nem vigyáz.

Távolról ért el hozzá a hangja.

Nem az értelmét fogta föl.

Mégis kétely költözött belé a férfi ép eszét illetőn. Akárha minden más és más emeleten zajlana, s az élvezetnek nem lehetne feljutni a tetőfokára. Hanem a saját jajongásai közepette négy napja a férfi halálhörgésének végére várt, a saját halálát, az övét kívánta. Nem értette, miként képezhet valaki józan hangokat. Holott ő is józan hangokat képezett.

S hogy aztán tettlegesen is meggyőzze arról, amit a nőnek talán nem sikerült immár fölfognia, meg a fölgyorsult és egymást valamelyest keresztező lélegzetvételük sípolásaitól sem hallhatott, gyorsabban, erőteljesebben, mintegy elszakadási szándékát jelezve tért vissza a hosszú, akkor már szinte göröngyös úton a kijáratig. Mintha reflektorral világítaná be.

S olyasmit látna, amit tán soha, holott a kép mindig elkísérte, közeli, ismerős. Nem érezte ugyan többé a faszát, s azt sem, amit a faszával érzékelhetett. Az önérzékelés és a közvetített érzet egyetlen képpé változott át, s a kép legalább annyira lekötötte és igénybe vette, mint ez idáig faszának érzete. Tapasztalatból tudta, hogy képekkel szemben felettébb tartózkodónak kell maradnia. Nehéz lett volna bevallani, hogy a fantázia képei nagyobb élvezetet okoznak, mint az élő eleven emberek.

Ez azonban nem a képzelet munkája volt, mely erősebb, s kiolthatná az érzetet.

Mindent szemügyre venni, semmit nem érinteni. Működött az óvatossága. Nem belemenni. Csak távolabbról, kívülebbre.

I. kötet 329

Ami a nőnek e pillanatban olyan lett, mintha nem engednék hozzá halaszthatatlan halálához.

Valamire, valamiért haladékot kér a férfi, amit ő semmiképpen nem adhat meg.

A férfi viszont, aki azt hitte magáról, hogy az önuralmát valamennyire még mindig őrzi, átlátja a helyzetét, nagy izgatottságában mintegy önmagának bizonykodott, hogy végül is nem akarja elhagyni, nem, egyáltalán nem, azonnal visszatér. Csakhogy ezen az egyenetlen talajon, s látta az elhagyott barlang reflektorral kivilágított, lüktető falát, egyetlen lépést sem szabad már elvéteni. Ekkor az ő szeme is, régóta, nem tudta, mióta már, csukva volt. Mivel azonban még mindig tartotta a távolságot, hiszen fenntartotta magában legalább a távolságtartás fenntartásának szükségletét, amit mások jóval előbb és szándékosan kívánnak elveszíteni, arcvonásait nem torzította el a fizikai erőfeszítés konok görcse.

Mások valahová tartanak.

Látott egy kerítést, ismét a nyitott kapubejáratot, amint átsuhan az éjszakában egy sietős csikordulással megforduló gépkocsi erős reflektora. Saját kocsijának reflektorfényét látta viszont.

S átvillant az agyán az ötlet, hogy éles bevetéseken, mikor hirtelen minden nagyon kockázatos, a viselkedésnek ugyanazt a mintáját követi, mint szeretkezés közben. Halála előtt szeretne még egyetlen pillanatot nyerni a tudatának. Kettőt, valamennyi időt, egy egész napot, hiszen még semmit nem rendezett el.

A szobácskában, melyre időközben félhomály ereszkedett, bár a mennyezet őrizte még az alkonyat fényeit, testük fogta össze a sötétségüket, amit a belső látásuk ugyanakkor halványan vagy erősebben, ám folyamatosan kivilágított.

A kápráztató nyári fényben Gyöngyvér feje felett összecsaptak a folyam iszaptól és homoktól zavaros hullámai.

Lábánál fogva, mintha a talpát, a bokáját ragadnák meg, húzták a testét a mélybe, és nem tudott ellenállni. Örvény. Kiáltotta volna utolsó lélegzetvételével, mint aki végre fölismeri, mi történt egykor vele, I. kötet 330ám nem kiáltozhatott, mert a száját már a víz iszaptól, kagylóktól és halaktól illatos íze és súlya tapasztotta be. Hát ezért, ezért kell elhoznom a Tiszára, gondolta hirtelen, hogy megöljem.

Akkor meghalok, mondta magában elégedetten és kissé meglepetten.

Hosszú selymek simogatták át a testét. De nem halt meg.

A homokos, selymesen megfodrozott folyamfenéken egy másik, síkosabb, hűvösebb szárazföld várt rá. Megvethette rajta a lábát vagy kedvére lebeghetett el. Villogott a mély, mintha lobogna és lebegne a vízen áttűző napsugár. Épp oly kápráztató, mint amit a némaság kedvéért elhagyott. Mikor e káprázat kellős közepén a száraz homokba rakták a tyúkszaros udvaron. A csirke kimerevíti a farktollait, és csak abban a pillanatban látszik a lyuk, amikor kifos. Kapirgáltak körülötte, és már nem sírt. Nem jöttek közel.

A sírással különben sem ment semmire.

Inkább óvatosan mászni kezdett, mindig újra, hiába vitték vissza, elérni a teli vályút, melyben igézően csillog a víz.

Mielőtt az átforrósodott, öreg, repedezett fában megkapaszkodhatott volna, hogy fölegyenesedjen és az arcát a víz csillogó tükrében rejtse el, nem tudta, hogy inni kell, hanem az arcát tüntette volna el a vízben, akkor két kenőszappantól lucskos, csöpögő marok ragadta föl. Hiába rúgott, harapott.

Ne fédd, te ronda féreg, mettaníttlak én, na várj csak, sziszegte magából kikelve és rondán szitkozódva, anyát és istent káromolva cipelte vissza az udvar kellős közepére, ahol a kíméletlenül tűző napon a szappan a homokkal együtt égett az arcára.

Hogy a rosseb ott enné ki a beled.

Tiltakozott, rúgott.

Aszt hiszed, te kis féreg, aszt hiszed, nem úgy van ám, hogy az lesz, amit te akarsz.

Es megint csak vitték a levegőben, úgy csapták bele a porba, belenyekkent, hosszú pillanatokra nem hogy nem beszélt, hanem kiakadt a lélegzete, nem volt többé vezérlő ritmusa.

I. kötet 331

Itt döglöl meg, ha ki nem nyitod végre a szádat. Hallod, hé, megint bezárlak a tyúkokkal, vagy hová a szentségbe zárjalak már te megátalkodott. Megfúlsz, szappant tömök beléd.

Nem beszélt. Hallotta a saját vinnyogását, helyesebben a saját vinnyogásával együtt érkezett vissza a fülébe az egykori sírás, az egykori sírással az udvar, a kápráztató fénye, a végtelenben az akácok szürkésen homályló árnyai, a kielégíthetetlen szomjúság, a kenőszappan íze és a fulladás. Ettől aztán érezte, elérkezett a perc. Mikor végre ő is bosszút áll.

Most a csípőjét éppen csak meg kellett emelnie, hogy a férfi meg ne moccanhasson benne. Faszának tövére feszítette föl magát. Én, én. Ne. És nem hallotta többé a saját gyűlöletes vinnyogását. Végre. Mégiscsak meg kell fulladnia.

De legalább nem a szomjúságtól, hanem a víz teszi meg, a víztől, hiszen annyit szomjazott.

Vízben végre elveszek. S amikor erre gondolt, ezt kívánta, akkor már látta, hogy ilyen a józan, rideg külvilág.

Szobájának ismerős mennyezete.

Vakargatták, simogatták a disznót, csapkodták, veregették a ló nyakát, erre tényleg emlékezett. A fiatalasszony a két hatalmas combja alá fogta be a libát és a gigáját nyiszálta, míg roppant a kés alatt a csont, beszakadt, nyiszogott a porcokon. Még a szemét is lehunyta, míg ömlött a vér a tálba, s rúgott, lökött, vonaglott alatta a nagy, fehér, tollaktól síkos állat. Majd lelökte a sámliról. Gyöngéden beszélt hozzá, hogy csillapodj mán, ne rugdosd mán az asszonyod annyira, egyre hangosabban becézte, hogy jó lesz így mán ludacska, jó lesz neked, az állat pedig csapkodott, míg ki nem vérzett egészen.

A fiatalasszony jó hosszú időre elhallgatott. Szállt a toll.

Közben akkor valószínűleg este lett.

És ezt közel sem képzeli, hanem valamilyen emlék, amire tulajdonképpen nem emlékezik, milyen érdekes. A disznót hajnalban, az aprójószágot alkonyatkor ölték. Nem tudta, mikor lehetett reggel, ha most I. kötet 332meg este van. Míg föl nem nő, inkább olyan állat szeretett volna lenni, mint a disznó, vagy bármi más.

Nem ilyen.

Ezek szerint a gyerekeket már beparancsolták, nem zajongtak lenn az udvaron. Valahonnan rádiót lehetett kihallani, klopfolást vagy más tompa ütéseket.

Szerencsére most nem őt ütötték. Csattant a meztelen hús.

A szívét hallotta ilyen hangosan, és a mennyezeten látta a meleg nyári este néma visszfényeit. Ám ebben a szempillantásban az is világos lett, hogy valaki áll a szobában. Érezni lehetett a hirtelen légáramlatot és az idegen illatot.

Megkoccant az ablak. Kihagyott a szívverése. A fejét erre gyorsan megemelte, istenem; a férfi megfeszített válla fölött nézett ki.

A cselédszoba alig volt valamivel hosszabb, mint az ágy. Valójában csak ekkor józanodott ki annyira, hogy lássa, hol van, s nem érzéki csalódás.

Szemzőné, dr. Arnót Irma valóban rájuk nyitott. Fehér, csipkekesztyűs keze világított a kilincsen, kalapjának árnyékában lebegni látszott a fehér arc, s mintha minden egyes szavához reszketegen, megerősítőn bólintana. Ez valami egészen mást jelent. Így van, igen. Kinyitottam az ajtót, és most itt vagyok.

Gyöngyvér kétségbeesett, elkésett mozdulatokat tett. A valahová lecsúszott takarót magukra akarta volna rántani. A takaró valamelyik sarkát megtalálta, de valami másba bele volt akadva, s csupán nagy húzkodások és ráncigálások után engedett annyira, hogy legalább a fölébe térdeplő férfi elnyílt ülepét be tudja fedni valamennyire. Széles, csatakos, a bevetülő fényben felcsillámló hátára, vállára, csapzott hajától borzas, sötét fejére már nem jutott belőle.

Nem tudta eltüntetni.

Gyöngyvérkém, édesem, szólt azonnal az ajtóból Szemzőné, aki egyszerre volt érdes és negédes, csak azért szólok be, tudjad, hogy akkor most elmegyek.

I. kötet 333

Oly természetes társasági hangon beszélt, talán egy kicsit emeltebben a kelleténél a sötétség miatt, mintha tényleg nem látna semmit, netán nem óhajtaná tudomásul venni vagy éppen nem hinné el a szemének. Esetleg azért bólogatna oly hevesen, mert helyesli. Csak csináljátok gyermekeim, nagyon derék.

Kettő előtt biztosan nem jövök, mondta aztán halkabban.

Ám ezzel meg is tört a biztonsága, amivel a szobába belépett, s mintha a látványból és az arcába csapó párás illatokból mégis tudomásul kéne valamennyit vennie. Hangjába őszinte riadalom költözött.

Ha tudom, hogy alszol, akkor nem szólok be, istenkém, igazság szerint azt hittem, hogy a rádiót hallgatod.

De amint kimondta ezt az ostobaságot, megbánta. Mint aki önmagát leplezi le. Hiszen láttam, hogy sötét van.

Igen, meg mertem volna esküdni rá, hogy a rádiót hallgatod, tette hozzá gyorsan. Igazán bocsáss meg.

Jaj, tessék menni, nyugodtan, válaszolta Gyöngyvér alig hallhatóan, mint aki abban reménykedik, hogy mégis csak káprázat vagy álom, s amennyiben illedelmesen viselkedik és olyan hangokat tud kiadni magából, mintha nem történne semmi, akkor minden jóra fordul.

Felszívódik a vénasszony, eltűnik. Ő pedig váratlanul fölébred és az egészet elfelejtheti. De hogyan adhatott ki magából józan hangokat. A férfi úgy meredt belé, mint aki bútordarabbá változott. Az értelmetlen súlyától és tömegétől moccanni nem tudott, lélegzethez nem jutott, nem tudott úgy beszélni, mintha közben nem lenne benne.

Moccanatlanságában ugyanakkor volt valamennyi szemérmetlen kacérkodás is, vagy kajánkodás. Ha egyszer az arca rejtve van. Bármennyire meg volt szeppenve e pillanatban, élvezte a kínos helyzetet.

Valamilyen megfoghatatlan parancsnak engedelmeskedve, úgy kellett viselkednie, mint egy bogárnak, megmeredt, holott átlátta viselkedésének állati korlátoltságát. Mégsem volt ellenére, hogy valakinek, akit még soha nem látott, és legnagyobb szerencséjére most sem lát, az egész csupasz testét megnyissa és megmutassa.

I. kötet 334

Tulajdonképpen sajnálta, hogy Gyöngyvér csaknem azonnal ügyesen befedte legalább a seggét.

A végbelében, a felduzzadt és az izgalomtól felhúzódott heréiben ott szunnyadozott a magamutogatás kívánsága, gyönyöre és visszatérő szégyene.

Végül is nem tudta, mit miért tesz, s miért kívánja a saját szégyenét. Amióta az internátus zuhanyozójában elért a tudatához, hogy mit várnak el tőle, milyen magas üzleti értéke van annak, ha szégyentelenül mutogatja önmagát, rájött, hogy milyen magas árfolyamon jegyzik a látványt a titkos börzéjükön, s ezért elfogadta a leplezetlen pillantásokat, saját testének hatását illetően nem voltak többé súlyos kétségei. Magabiztosságát nem a nők, hanem a férfiak érdeklődése erősítette meg. Ám alig csapott át e testen első szeretkezéseinek kissé sietős, felszabadító hulláma, ifjúkorának küszöbén egy olyan nyomasztó fantázia is meglepte, amely nem hagyta el többé, átkísérte a férfikorába. S minél jobban tiltakozott, annál mélyebbre vájt. Éles érzet kapcsolódott hozzá, s minél nagyobbak voltak a kételyei, hogy ér-e valamit ez a sok baszás, annál erősebb lett az élvezet vagy legalább is az erős élvezet fájó elképzelése. Amitől még mélyebbre zuhant a depresszióiban.

Még ha a legkonvencionálisabb pozíciót vette is fel, hűvösen, tempósan, csaknem figyelmetlenül, mindenesetre közömbösséget tettetve dolgozott, vagy ellenkezőleg, alaposan beletérdelt, hogy fogva tartsa a nő vagináját, valamelyest mégis szabad legyen és simán közlekedjen a csikló és a méhszháj között, a mozdulatoknak legyen erejük, megmaradjon finom részletezettségük, a nő minél előbb legyen túl az első erős kielégülésén, ne követelőzzön, adja át magát egy folyamatosabb élvezetnek, és e munka közben óhatatlanul elnyílt a segge, akkor egy jó barát lepte meg.

Annyi kellett hozzá, hogy ülepe hasadékán érzékelje a szoba hűvösét, valami légáramlat csapja meg, belesimítson a hasítékba. Egy közeli barát. Bár ilyen közeli barátja nem volt, s józanon nem is kívánta volna, hogy legyen.

I. kötet 335

Maga a fantázia inkább naiv járatlanságáról árulkodott.

Nem volt arca a barátnak.

Megengedte neki, holott irtózott tőle, nem látta, hogy mi történik, de el kellett viselnie az erőszakot.

Ennyi volt a barátság.

Habár fölizgatott végbelének e kielégítetlen kívánságát és titkos rettegését minden további nélkül át tudta magában váltani, megszelídítette. Mikor szájával, nyelvével, a bőségesen kilökött nyálával átcsúszott a nők pinájából a seggük szoros lukára, s azok meglepetten felsikítottak. Mintha a magáét nyugtatná, a sajátját keresné.

Nem tartotta olyan nagyra a barátságokat.

Még csak nem is sejtette, hogy fölöslegesen érez szégyent, hiszen az önmagába visszahurkolódó, feszesen meghúzott izomköteg, a musculus levator ani mindenki nemi szervét és mindenki végbelét az izomzattól elvárható legerősebb szorítással összefonja.

Biztosan korán is kell kelned, szólt a sötétben Szemzőné aggodalmasan, mintha még mindig nem látná, hogy Gyöngyvéren fekszik valaki.

Igen, sajnos, jó korán, valóban, válaszolta Gyöngyvér, s a szavak minden igyekezete ellenére úgy áradtak ki belőle, mint a lihegések.

Én meg akkor, ilyen szívtelen, fölébresztelek, látod. Ne félj, amikor megjövök, majd igyekszem. Nem foglak még egyszer fölriasztani. Nem is zavarlak tovább, igazán.

Biztosan más érzet valakit betölteni, mint valakitől kitöltve lenni, nem fölcserélhető érzetek; az anus és a nemi szerv között, a félúton, azon a ponton, ahol e mindkettőt magába záró és egymást nyolcasként keresztező, erőteljes izomnyaláb találkozik, nők és férfiak magukról alkotott képzete valószínűleg mégsem különbözik.

Tessék csak jól szórakozni.

Azt akartam volna neked mondani, hogy szándékosan hagytam égve a villanyt a hallban.

Irmuska kedves, tudom, válaszolta Gyöngyvér olyan nyomatékosan, mintha nehéz felfogású gyermekhez beszélne. Ez nem megy el. És I. kötet 336úgy érezte, nyomban fölkiált. Takarodjon a vén szipirtyó. Mit leselkedik. Többé ereje nem lesz a kiáltáshoz, mert alattomos vibrálások és reszketések áradtak belé a férfiból, és beleborzadt a tehetetlen dühébe. Az erőfeszítésbe, hogy ne érezze.

Hüvelyének izomzatára ne terjedjen át, meg se érinthesse.

Amivel önkéntelenül átvette Ágost elhárító tónusát.

Miközben nagyon mulatságosnak találta volna, méltó bosszúnak, hogy a vénasszony szeme láttára, némán élvezzen.

Hiszen a saját tónusa éppen abból állt, hogy igyekezett minden helyzethez idomulni és lehetőleg mindenkinek eleget tenni. Az erőfeszítéstől, hogy most ne így legyen, még erőteljesebben telt fel a medencéje fájó élvezettel. Nem tehetett mást, szorított, szorította az anusát, a szorítás pedig azonnal visszatért a vagina ovális izomzatába és szétáradt.

Így adta vissza saját erejével megnövelve a férfinak, s ezért az áradásnak nem hogy nem lett vége, hanem egyre teltebben csordult túl a homokos partokon.

Látta maga előtt e nem is távoli, elérhető partokat.

El ne oltsd.

Nem, semmiképpen nem oltom el.

Olyan lett, akárha szülni készülne az élvezettől, a fájdalomtól tágult a medencéje és szétfeszül. Ö maga volt a nagy folyam ágya, medre, melyet az áradó víz a sodrával, a tömegével kitölt.

Tegnap mégis eloltottad.

Véletlen volt Irmuska, ígérem, tényleg nem fogom most már elfelejteni.

Szemzőné egy rövid pillanatra hallgatagon rámeredt. Hiszen egész más dolog valamit észben tartani, valamiről gondolkodni, és más dolog ugyanezt az orrunk előtt látni.

A férfi forróságot sugározó válla felett ő is rámeredt Szemzőnére, mintha kérlelné.

De nem ment.

I. kötet 337

Annyi fény nem volt már a kis szobában, hogy láthatták volna, mégis valósággal egymásba ragadt a tekintetük. Mintha egyikük ezzel a sötétségből kiragadott tekintettel tüntetné el, amit a másik nem szeretne megmutatni, s furcsa módon egy ilyen lehetetlenség lett az egyezségük.

Akkor csak aludj szépen, mondta Szemzőné. Köszönöm neked, nagyon kedves, tette hozzá rebbenékenyen. Szép álmokat.

Igen, köszönöm Irmuska, hangzott a sötétből a válasz tétován. Jó éjszakát, mondta túl hangosan.

S ezzel a cselédszoba ajtaja becsukódott, s utána a fejük felett rögtön koccant egyet az ablak a légvonatban, mégsem moccanhattak, mert Szemzőné nem ment el, motozott az előszobában.

Szólni nem mertek.

Mintha a cselédszoba és az előszoba között áttörték volna a közfalat és a bőrükkel érzékelnék matatásának óvatos hangfoszlányait. Megriadni, szörnyülködni sem mertek, fölnevetni sem. Pedig kitört a féktelen vidámság. Magukba kellett fojtani. Tartották, fogták egymást a keskeny, rosszul rugózott ágyon, hogy eleget tudjanak tenni az igénynek. Ezzel azonban semmit nem tudtak megoldani. Mert a nő medencéjében egyenletesen sugárzott szét a reszketés, néma vibrálások hasították át, nem volt üteme, kapta, visszaadta vagy ő adta és visszakapta, ami aztán két combjában, a gerincén, mintha löknék, végigfutott; kiszámíthatatlanul rándítaná a térdeit, és az agya minden rándításba fájdalmasan belerendült. Már csak ezért sem szólhatott. Jaj.

De jó. Még, fáj, jaj, de jó. Hogy fáj. Semmi mást, csak ezt tudta volna, még, fáj, jaj, csupán ezt szerette volna. Holott lelkiismeretfurdalása volt, minek hozta ide ezt a dögnehéz férfit.

S ezért le akarta volna állítani, meg akarta volna fékezni, el akarta volna nyelni az izmaival a rángást. Szégyellte volna a saját hangjait, a saját ostobaságát, a fájdalmát, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetben is a saját élvezetével foglalkozik. Nem tudott megfékezni egyetlen rándulást, a sugározás sem volt megfékezhető, semmi. Jött. Fájt. Kívánta. Élvezett. Semmit nem utasíthatott el belőle, az agyvelő rendült meg vele.

I. kötet 338

Szemzőné fölfedezte a félhomályban, hogy hónapok óta nem tette el a téli kesztyűit.

Mintha ezzel azt mondaná, ami sok, az sok. A saját figyelmetlensége mélységesen fölháborítaná.

A bútorokkal zsúfolt, szellőzetlen előszobában magára maradt, s ez úgy érte, mint egy megszégyenítő arculcsapás, mely nem kikerülhető, nem enyhíthető. Meg tényleg nem voltak olyan vastagok ezek a közfalak, hogy ne hallotta volna. De tartotta magát az iménti egyezséghez. Odabenn nem akartak hangokat hallatni, s neki nem szabad meghallani. Ha azonnal megy, akkor épp az egyezségüket nem tartotta volna be. Ők meg odabenn akár akarták, akár nem akarták, dolgozott a testük, többször, egymás után, kellemetlenül nyekkent alattuk az ágy. Kényelmetlen volt már. Önző moccanások nélkül egyszerűen nem bírták volna a test tagjai.

Szemzőné ebből ugyan sokat nem hallott, mert lefoglalta magát a dühével, a dühének azonban voltak kínos rései. Imádta a kesztyűit. Szó nem lehetett arról, hogy ne látta volna át, mit tesz és mit nem tesz vele a lélek. A fölösleges drámákat el kell kerülnie, mégis nyakig benne volt, s azt a gyanút sem tudta volna elhárítani, hogy ő maga kívánt belelépni.

Míg be nem záratták vele a praxisát, két évtizeden keresztül a város egyik legnevesebb és legjobban megfizetett analitikusának számított, nevetséges lett volna, ha nem látja át.

Finoman bélelt kesztyűknek kellett lenniük, melyek feszesen simulnak fel az ujjakra. Kivételes, szinte bántó élvezet érezni bennük minden ujjtövét.

Lehetetlen, ez a feledékenység tényleg lehetetlenné tesz, mondta magában, holott egyáltalán nem zavarták a saját állítólagos lehetetlenségei, átlátta ezeket is.

Más mentsvára nem lehetett, mint a feledékenysége.

Oly erős felháborodás fogta el a szertehagyott, az előszoba különböző bútordarabjain hónapok óta hányódó kesztyűk miatt, hogy belepirult a sötétben. Ami mégiscsak meglepte. Melege lett a kék indákkal I. kötet 339mintázott, gyöngyvászon kiskosztümjében. Miközben csak legyintett erre is, hiszen holmi pirulásokkal és hőhullámokkal sem szerette volna magát megtéveszteni. Csakhogy ezek többen voltak benne, s így harmadszorra is ki kellett mondania, hogy a dühöngőt megfékezze és kielégítse az ellenőrt. Hevesen bólogatott, izgalmában mindig erősebb lett a különben alig észrevehető, mert ügyesen leplezett tikkje. Tényleg lehetetlen, hogy mindent széthagyok és elfelejtek. Miközben közönyösen figyelte, miként csillapodik.

Az volt az igazság, hogy elméjében minden egyszerre élt, és egyáltalán nem tudott felejteni. Bár nem emlékezett, mert szándékosan nem emlékeztette semmire önmagát. Mesterségesen hozta létre a felejtést.

Igenis, most fogja elrakni a nyomorúságos téli kesztyűket. Kesztyűinek híres gyűjteménye szintén túlélte a pusztulást. Nem emlékezett arra, hogy bizonyos helyzetekben milyen jól jött volna egy pár kesztyű. A nyár kellős közepén hurcolták el a két fiával. Valóságos tárgyak helyett kitalált tárgyakat, ezekkel foglalta el az emlékezetét, vagy éppen kicsempészett belőle tárgyakat és úgy tett, mintha valóságosan sem léteztek volna ilyen tárgyak, megszabadította az emlékezetét minden olyasmitől, ami nyomasztaná. Ezt már igazán nem tűrheti. Alaposan föl kellett magát bosszantania mindenféle lényegtelen és mondvacsinált kicsinységen, csak hogy az elméje üresen emészthessen. De legyen mit őrölnie. Valamiket állandóan mondogatott magában, hogy egyetlen indulatszava ne vonatkozhasson arra, amit nem tartott volna illendőnek vagy helyesnek tudomásul venni. Nem szimulálta a süketet vagy a vakot, hanem valóságosan nem látta és nem hallotta, amit nem hallhatott és nem láthatott.

Megengedte, hogy szabadon hamiskodjon vele teste, lelke. Tudta, melyiknek miként kell a kedvére tenni, hogy nyugton maradjanak.

Nem maradt pillanat, mikor ne tartotta volna magát éles ellenőrzés alatt.

Önmagában elég átlátható, mechanikusan működő szerkezet az ember, ez volt a szilárd meggyőződése. A többiekkel együtt válik kompliI. kötet 340kálttá, s ez is épp elég. Egy albérlővel együtt élni, ebben a több emberöltőnyi Sozialgeschichte benne van. Ezen túl terül el a lélek, meg az összes mechanikus trükkjei. Lélek és szociális kapcsolatok története alig érintkezik, ritkán jön létre közöttük közvetlen kapcsolat, egymás mellett írnak meg két, különböző történetet. Minden pillanatban szépen szét kell hámozni az egészet. Amit mindenki minden pillanatban meg is tesz. Ez volt a szilárd meggyőződése. Szemzőné mindig is igen elvontan gondolkodott, s ha oldani akarta, akkor mások szája ízét követve negédeskedett. Majd csak ezután csapta ki a retiküljét a kezéből. Bele a fiókba. Csak úgy puffant.

A fiókban volt két nagy kartondoboz, az egyikben a téli, a másikban a nyári kesztyűinek gyűjteménye.

Az üvegajtó matt tábláin keresztül vetült ki a józan mennyezeti lámpa szürkésen szűrt fénye.

A pesti lakások előszobái általában formátlanok és nyomorúságosak. Mintha a magyar építészek azt mondanák, oly mindegy, hogy hová és hogyan lépsz be. De még az előszoba is teli volt zsúfolva a helyiség méretéhez és arányaihoz nem illő bútorokkal. Éppen csak át lehetett evickélni közöttük, s ráadásul a bútorok most kaotikus árnyakat vetettek. Akárha minden ideiglenesen állna itt, holott tíz éve semmi nem változott.

Ahogy letették a bútorszállítók.

Halogatta, napról-napra tolta maga előtt a feladatot, miként egy élettelen tárgyat; mintha élne még, aki helyette holnap megcsinálja. Szemző, aki neves bőrgyógyász volt, tíz évvel előbb orbánhegyi házuk napfényes fürdőszobájában kapott agyérgörcsöt egy tavaszi reggelen. Ami lefoglalt magának egy örökös tegnapot.

Szemző egyetlen meglepett kiáltást hallatva csuklott össze. Azok közül, akik a pusztulásból mégiscsak kimenekültek, azokban az években sokan haltak meg így, hirtelen. Halálával kilökött a helyéről minden kis maradék holnapot.

A Személynök utca és a Balaton utca sarkán sikerült kilépnie a sorból.

Jóval később tudta meg, hogy hol lőtték a többieket a Dunába.

I. kötet 341

Temetése után Szemzőné jelképes összegért átadta már államosított villájuk bérleti jogát egy sokgyermekes, vidékről sebtiben felköltöztetett államvédelmi főtisztnek, egy félénk, szőke embernek, akit társbérlőként különben is a nyakába varrtak volna. Ha ragaszkodik az orbánhegyi házhoz, akkor le kellett volna költöznie a szuterénba, s ezt azért nem tette meg. Beköltözött ebbe a Pozsonyi-úti lakásba, amelyet eredeti rendeltetése szerint különben sem használhatott. Ez volt a tranzakció lényege. Legalább a lakás tulajdonjogát megtartani, amit cserébe elintézett neki az ávós. Akkor zsúfolódtak össze a bútorok. Sok lényegtelen dolog, amitől nem szabadulhatott. Holott semmire nem várt, s ezt sem öntudatlanul engedte meg egyik önmagának. Ha legalább a lakásában nem teremtett új rendet, mely hasonlíthatott volna a régihez, akkor ügyesebben titkolhatta mások előtt, hogy mennyire megalázza.

Nem az egyik, nem a másik, hanem az összes valakik, akiket magával cipelt.

Úgy érezte magát, mint akinek hirtelen kinyílt minden pórusa.

Most mi lesz.

Ágost éppen csak lehelte a szavakat a fal másik oldalán, sisteregve suttogott.

Tágra nyílt szemekkel meredtek bele egymás arcába. Úgy vigyorogtak, mint a gyermekek, mikor rossz fát tettek a tűzre, s a következményektől rettegve meg kell lapulniuk.

Nem tudom, lehelte vissza Gyöngyvér.

Ragyogott a bőrük, égett a szemük a sötétben. Szépek voltak, vadak, erősek. És egészen másféle viharra vártak, mint amilyen most rájuk tört.

Félek, ebből nagy bajod lesz még.

Nem hiszem, de talán tényleg nem vette észre.

Minek neki az a villany.

Fél. Nem tudom.

Mitől fél.

Tőled. Nem tudom, mitől fél. Rablóktól.

De akkor hová a csudába megy.

I. kötet 342

Bridzselnek a barátnőivel.

Vagy úgy. Egyáltalán, hány óra lehet.

Szerintem fél tíz, egészen biztosan.

Honnan tudod.

Kapuzárás előtt megy el, hogy még kapuzárás előtt odaérjen. Képzelheted. Nem tudnak aludni az öreglányok.

Ezen elég hangosan nevettek.

Te viccelődsz velem.

Mért viccelnék, hajnalig játszanak. Van, amikor reggel jön haza. De fogd már be a szád. Együtt virrasztanak. Nem hallod, itt szöszmötöl.

Hogyne hallanám.

Erre persze nem moccantak, csak egymás testében. Hangosan fölnevettek, boldogan.

Miért, ki halt meg.

Mit tudom én. Mindenki. Senki.

Nevetésük egyre jobban elhatalmasodott volna, ha nem fogják le egymás száján.

Bírd már ki, míg elmegy.

Nyelvük besiklott és mélyen ledöfték. Az egyik erőszakos élvezet helyett szereztek maguknak egy másikat. Semmitől nem kellett tartani, biztosak lehettek magukban, hiszen egymásba voltak fűzve, el nem szakadhattak, s ez olyan volt, mint valami nem várt, nem remélt, kellemes ráadás. Nem lehetett kifogni rajtuk. Átkarolt, lenyúlt a nyelv, táncolt, ölelkezett, s ezek igen érzékenyek egymásra. Öklendeztek ebben a mélységben és alámerültek, arra eszméltek, hogy azért már éles fájdalom, és szabadon, bántón, szemérmetlenül és ritmusosan reszket, mégis nyekken, felnyög alattuk az ágy.

Elmegy, tudom, tudom, hogy rögtön elmegy.

És megint visszafogták magukat kicsit.

Bár nem tudták pontosan, hogy mit, de együtt a lélegzetükkel. Ilyesmit mégsem lehet csinálni. Nem és nem. Csakhogy az elszánt elhatározástól mindkettőjükben fölerősödött és elhatalmasodott az érI. kötet 343zés, hogy a testük tökéletesen függetlenítheti magát az akaratuktól. Ilyesmit még egyikük sem élt át.

Minden zuhan és zúdul és omlik és rohan; rohan, holott a józanabbnál is józanabban fekszenek, illedelmesen várnak, hogy az öregasszony végre elmegy és végre elveszíthetik a józanságukat.

Talán el is ment már. De nem ment el, mert szöszmötölt.

Te jóságos ég, ez a dög hallgatódzik, nem megy el.

Nem, én ismerem, ilyesmit nem csinál.

Suttogtak és figyeltek.

Valamit keres, amit nem talál.

Ezen megint nevettek.

Nem lehetett volna megmondani, melyik világuk a ridegebb, melyik a vaskosabb. Az a világ-e, amelyet e tágra meredt és az egymás arcának közeliségétől kölcsönösen elvakult tekintet fogad be, ez a közeli világ, mely az alkonyat fényeitől átszínezett csupasz falakat hol közelebb hozza, hol eltávolítja, vagy az a világ-e, mely a lábujjaktól a hajuk száláig nem csak ridegen megjeleníti nekik, hanem kíméletlenül végre is hajtatja velük a nőstény és a hím kopulációjának személytelen tetteit.

Bizonyára nincsen, eszeveszett utópia abban reménykedni, hogy lenne a világon tökéletes szimmetria, hiú remény, ám feltehetően éppen azzal közelítették meg, hogy e pillanatban még a képzeletük különbözőségével is harmonikusan egészítették ki egymást. Még nem, most még nem, majd a következő pillanatban hárulnak el a legutolsó akadályok. Tolták maguk előtt és gördültek vele.

Testhelyzetük semmiben nem változott, mégsem maradt a régiben.

A férfi egészen kicsit, óvatosan, mintha nem is tenné, s ezt a keveset nem csak a szomszédban motozó öregasszony, hanem önnön maga előtt, a nő elől is el kéne titkolnia, csúszott, aztán némi várakozás után, ami nem volt több, mint meglepettség, visszacsúszott, s az egymásba váltó két érzet élessége miatt ismét meg kellett mindent fontolnia. Amit a nő ellentétes mozgásai és óvatlanságai nem nagyon engedtek meg.

Nem tudta nem megismételni.

I. kötet 344

Megint, és megint.

Mégsem ismétlődhetett, mert arányosan nyúltak el a nő hívásának hosszai, óvatlanságaival pedig fenyegetett az önkény, és ettől egyre élesebb. Ez nem adott, ennyi igazán nem adhatott hangokat. Legfeljebb ők maguk hallhatták a lökések és a szívások cuppanásait, a nyákos váladék toccsanásait, a hasfalak csattanását. Egymásba kötözött hallásuk és látásuk csomója azonban valamiként föllazult. Önnön maguktól való meglepettségük mintha rögzítené a szemhéjukat, fölragasztotta a pilláikat. Máshonnan láttak.

A hangok pedig távolodtak és lecsúsztak a horizont mögé.

Az eksztatikus arc ijesztő, s csupán azért lehet mégis idegenkedés vagy undor nélkül elviselni, mert a másik ember torzulásában mindenki megpillantja önnön mohóságának és önzésének ábrázatát. Tükörfolyosóba lép. Még akkor is a magáét pillantja meg, ha a sajátját erősebbnek, erőszakosabbnak vagy éppen gyöngébbnek, gyöngédebbnek képzeli. Ugyanakkor oly erősek lettek a belső képeik, hogy hiába látták egymást ilyen megszakítatlanul és leleplezetten, ennyire híján minden korábbi méltóságnak, szépségnek és bájnak; az önálló, egymásra nem vonatkozó, egymást majdhogynem kizáró belső képeiket sem tudták leállítani. Sőt, nem csak ez. Mindketten erősen, világosan gondolkodtak, aminek a szerelmi cselekvésekhez látszólag szintén nem volt sok köze, vagy legalábbis nem voltak rögzíthetőek az érzetek és a gondolatok kapcsolódási pontjai. A megkettőződött két világ, az érzékelés és a gondolkodás, mely különben hol összemosódik, hol áttűnik, átszivárog és átfolyik egymásba, hol kitűnik, eltűnik, felszívódik, hogy az egyik utat engedjen a másiknak, illetve az erősebbik hatalmasodjon el, a gyöngébbik pedig alázatosan adja fel pozícióját, most úgy kapaszkodott, úgy ment, haladt előre egymáson és egymásban, mint a durva, vastagon zsírozott fogaskerék, finom óramű, mely áttételein keresztül egy magánál nagyobb szerkezetet mozgat öntudatlanul, valamit, aminek nincs neve, ami ésszel nem fölérhető, ami nem belátható, vagy roppant tömegében nem fölmérhető.

I. kötet 345

Gyöngyvér oly közelről látott bele egy idegen, sötét szempár, két domborodó szemgolyó mélységébe, úgymond kilátott egy mélységre, amelynek nem volt fizikai terjedelme, nem volt fénye, már csak azért sem, mert saját orrának világosabb látványával összefolyt. Bármilyen idegen is a férfi gyermekkora, a különbözőség mélyén valamilyen közösre mégis rátalált. Körötte az izzadságban szétázott arc fényesen sötétlett vagy világított a vastagon csillámló szemöldök meredek vonalával.

A szemöldöke, mondta magában. S talán tényleg ez lehetett az egyik lehetséges magyarázat. Hiszen a szemöldökük tényleg úgy hasonlított, mint a testvéreké.

Ráfolyt, rányomódott, lenyalta, nyalta, s miközben felnyalta a homlokáról a lecsorgó izzadságcseppeket, a nyelvével gondolkodott ezen, mert egészen másféle ízt érzett, mint amilyenre az illat alapján számított. Ami normális emberi nyelvre lefordítva azt jelentette, hogy valószínűleg mégsem érti, talán félreérti a másik embert, s akkor megint csak vágyképeket kerget. És még ennél is erélyesebben borult rá a mennyezet, amihez egy másik gondolat tartozott; a repedései és a baljós fényei.

Rohadt kis szobájának mennyezete éppen most szakad rá, szakadjon össze a rohadt kis szobája. Ha engedi, ha nem dobja föl magát. Tiltakozott benne minden kis moccanás. Ahonnan nem tud kitörni, nem engedik. Mert mégsem jó neki, mindent rosszul csinál.

Feszítette, pattanjon szét a szobája, amelyben mindig túl közel voltak a falak és a bőrét dörzsölték le. Ha legalább az öregasszony mielőbb megdöglene, és akkor kiigényelhetné az egész lakását.

Éppen csak süllyedt, éppen csak emelkedett, jó, legyen úgy, ahogy ő akarja, jó, megint csak engedett a férfinak.

Soha nem lesz vége.

Bár nem tudta volna megmondani, hogy a pillantásával, a gondolataival, a tekintetével, a mondatok és a szavak töredékeivel a látványnak vagy az érzeteknek melyik emeletén tartózkodik. Lebegett a homoktól I. kötet 346zavaros, villódzó vízen, és ült a poros udvaron, ott ült, ahová lebaszták, és még csak levegőt sem kaphatott.

Már csaknem teljesen besötétedett.

Nem tudta, hol van.

Ezt a helyet kereste, vagy ezt az érzetet. Valójában nem is láthatott volna már a mennyezeten semmiféle repedéseket. Mindig is ezt kerestem, gondolta, bár nem tudta, hogy ez most mire vonatkozik. Nem a férfira vonatkozott, az biztos. Ez a férfi, furcsa módon, nem érdekelte többé. Egy alkonyat utáni pillanat, ám még annak előtte, hogy este lenne, s a férfi ennek a pillanatnak a része lett. Tekintetével talán megállított valamit, s ezzel világított be magának egy nem látható tájat.

Szeretlek, szerette volna belekiáltani. Nem tudta, vajon kit. Mintha egy pillanatra mindenki fölvonult volna, aki eddig benne járt. A föld forgását kellett volna leállítani, hogy ne törjön rá az éjszaka. Nem tudott visszatérni ahhoz a személyhez, aki most kitölti.

Nem tudta, ki ez.

Még mindig nem tudta.

Miként méhének szája, a szobácska ettől a hangos vágytól tágult óriásira, hogy magába nyelje az egész lakást az összes kacatjával.

Ütemesen egymás szájába lélegeztek.

A férfi az egymásba lélegző szájak ritmusától vezérelt óvatos mozdulásaira összpontosította a figyelmét, nem az érzetekre és főleg nem az érzéseire. Volt egy belső tekintete, amivel látta. A viszonylag hosszú hüvelynek, s az izgalomtól rövidülő és vastagodó fasznak, látta, teljesen ellentétes lett immár a hajlásszöge. Érintkezésüket feltehetően ezek az adottságok tették kivételessé. A hüvely fölfelé ívelt, a fasz pedig, akárha fejének vértől megnövekedett terjedelme és súlya húzná, lefelé, akaratosan meghajolt.

Szigorúan és konokon ékelődtek egymásba. Minden húzással, minden lökéssel kölcsönösen növelték egymásban a feszültségüket.

Gazdálkodott vele. Ilyen kicsi mozdulat nem adhatott a falon át hangokat. Már csak ezért is indokolt volt résen lenni. Mintha egyszerI. kötet 347re két világot irányítana. Ezek nem egyformán elasztikusak. Tudta, hol tart és mit kell tennie, hogy a reális világot ne sértse fel. Látta, meddig hatolt, az utat, mely mögötte maradt, s ami még előtte áll. Nem engedhetett a nőnek, aki görcsösen megszakadó, egymással sem egyeztetett, hisztérikus ütemekben rángatódzott volna alatta. Úgy tett volna, mint aki megadóan demonstrálja, milyen jó neki, s ettől aztán nem lehet eljutni sehová vele.

Csípőik csontja többször, szinte kellemetlenül ütközött. Tulajdonképpen ez volt az első, amire az uszodában fölfigyelt, a nő csípője.

Amint megnyúlt a törzse, amint jött ki a medence vizéből, amint a csöppek visszaperegtek, megragadtak fázós, barna bőrén e csont körül. Most mégis inkább a fájdalom. Bár látott vele, a bőrével, a faszával is látott, jobban látott velük, mint a szemével; testének nem volt többé különálló terjedelme, nem maradtak önálló részei, saját tagjai, s ezekben nem válhattak el egymástól, nem önállósodhattak a közös érzetek.

Fehér volt a legerősebb.

Ki kellett volna vennie a faszát, legalább egy pillanatra, hogy lássa, gyönyörködhessék benne, hiányzott a tulajdonosi érzet. Sötétség a fájdalom. Fehér párnahuzat világította át minden érzetét; a szűkülő és táguló arc körül a besüppedt ráncai és árnyai csaknem bántóan világosak. A lélegzet hangjára megnyíló ajak, a belappadó, finoman záródó és nyíló orrlukak, az alig hallható, fájdalmas sípolás a fülében.

Még most is csinálja.

Még mindig csak csinálja, gondolta nem kis indulattal. Mintha meg akarná győzni őt. Vagy önmagát. S rögtön ott volt a világító elhatározás. Nem hagyom. Bőrt sem érzett többé, csupán az átáradó hőt, s húst sem érzett a bőr alatt. Ez az egyetlen, ez a valahonnan már ismerős feladat maradt. Sötétségbe ért, szétömlött a minden moccanásra toccsanó pina átható illata. Meg kell oldania, vagy legalább módszert keresni hozzá, ha már eddig nem sikerült. Túljárni a nő eszén.

Az alatta fölbugyogó talajból előbukkanó, kipattanó, visszahulló fehér köveket is látta. Felforrt, buborékokat vetett felszínén a víz, ami I. kötet 348pontosan olyan volt, mint a teste alatt az omlás érzete. Miként a többiek a gomolygó gőzön át, úgy figyelte. Ügyelnie kellett minden mozdulatára, hogy megkerülhesse a nő tettetéseit, találjon egy kis rést. Ezt azonban inkább úgy érzékelte, mint akinek valamin át kéne törnie. Még arra is gondolt, át kell hozzá törnöm, mert egyedül nem tudja magát kiszabadítani, megtartani.

Kicsi volt a valószínűsége, hogy ez sikerülhet.

Vagy legalábbis valaki leszólt egy idegen hangon a másik emeletről, mielőtt lezuhanna. Hiszen tudod. Már csak azért is tudta, mert a szikkadt cserjék, amelyekben az imént még megkapaszkodhatott, egymás után buktak át és tűntek el a mélységben. Nincsen hová kapaszkodnia.

Mikor az apja magára hagyta, az internátus igazgatójának az volt az első mondata, hogy ez a vidék nagyon szép, sans doute, de ne kábítsa el, mert nem veszélytelen, s ezért se nyáron, se télen, se nappal, se éjjel ne tegyen egyetlen lépést sem egyedül.

S hogy megértette-e.

Csak föld van, amely most omlásával elnyeli. Miként érthette volna, mit érthetett, ha egyszer se hegyomlást, se lavinát nem látott még. Azon gondolkodott, milyen irigylésre méltó képzetei vannak egy gyereknek a veszélyről. Nem kérdezte, hol akar kikötni, hová menne vagy miként szeretne innét hazakerülni. Most aztán itthon leszek, gondolta, amikor a föld megmozdult alatta és még csak meg sem érthette, miért mozog. Az elme ijedten ágaskodik, a teste azonban józanon cselekszik helyette, amikor bajba jut. Párnába markolt, ám a kezében ott maradt az omlás hihetetlen érzete.

Csak akkor tudok áttörni, persze, ha engedem.

Szemzőné kezében csörrent a kulcscsomó, de még ki sem léphetett az ajtón.

Ment fölfelé a hüvely bordázatán, erősen, s minél inkább följutott, annál nagyobb lett a feszültség, amelyen még mindig úrrá kellett lennie.

Maga előtt látta a szürke kőlépcsőket, amelyeken megszökött az internátusból, ezek vezették. A lökések erejénél mindig fontosabbnak I. kötet 349tartotta a lökések biztonságát, határozottságát, fontosabbnak, hogy ne legyen benne semmiféle önös szándék, hanem inkább résenlét, aminek viszont az volt a feltétele, hogy lássa át, milyen közegben mozog és miért teszi.

Éles helyzetek igénylik a legnagyobb körültekintést.

A körültekintésnek azonban elkerülhetetlenül nagy a böjtje.

Elég magasak voltak ezek az időtől kirücskösödött lépcsőfokok. Mintha duzzadt faszát arra kényszerítené, hogy éppen csak érintse, éppen csak húzza át a hüvelyfalon, akárha összerántaná, holott kitölti, s a lökések kezdőpontjain és végpontjain adjon még külön hangsúlyokat. Nem voltak kikoptatva a lépcsők, mintha soha nem is lépett volna reájuk senki, ez volt bennük az érdekes, hanem inkább szivacsossá váltak. Ami azt jelentette, hogy az idő inkább rágott, mint koptatott. Belereszkettette magát a hüvelybe, amivel nem csak a bennelét érzetét, hanem a merevedés érzetét is megkettőzte. És még azt is átlátta, hogy nem a végtelennek kell nekivágnia.

Rövidek a távok.

Józanon látott egy sima tetőt, az utolsó lépcsőfokot. Jelezte, most indulok, amivel minden lökésnek rituális hangsúlyt adott, kiragadta a monotóniából. És jelezte, még tovább mehetnék benned, holott nem volt tovább, de éppen a képzeletnek kellett utat nyitnia. Akár meg is tudta volna számlálni a lépcsőket. A tető aztán mélyszürke égboltba ért, vastag felhőkkel érintkezett, moccanatlanul. S hogy tényleg ne vétse el, megfeleljen e lépcsőfokoknak, a lökések hosszán valamelyest nyújtani, ám váratlanul változtatni sebességükön.

Durván akasztották egymásba a kapkodó ajkukat, ami viszont mindkettőjüket készületlenül érte.

Amikor Szemzőné kilépett az alkonyati fénytől még derengő hatodik emeleti folyosóra, ők egymás ajkán megcsúsztak, megkapaszkodtak a fogukkal, haraptak, hogy megmaradhassanak. Csókolták, telten és síkosan, amitől az ínyükig fölcsúszott az ajkuk, mintha maguk elől ennék föl az útjukat és nincs tovább. Egymásba meredt a két űr, egymáson megtapadt. S hogy ne fulladjanak meg, mégis szét kellett rántaI. kötet 350ni. De amikor a néma, az egész napi forróságtól befülledt folyosón a sima és sötét tölgyfaajtót doktor Szemzőné behúzta maga után, már torkuk szakadtából ordítottak a cselédszobában.

A rideg falak nem fogadtak be semmit.

Gyorsan, ügyetlenkedve dugta be a kulcsot, a zár ideges, kettős kattanása visszhangzott a lépcsőház üveghasában.

A nő megszakadó kicsi ütemekben csúszott a vinnyogásból sikoltozásba, egyre följebb, de telten. Félő volt, a torkán valami megszakad. De megtört, újra indult fölfelé, most jóval mélyebb hangfekvésből, tömöttebben, a férfi pedig egyenletesen, laposan, véget nem érő bődüléssel takarta le; egy ideig együtt haladtak, amíg lassan bőgéssé nem változott. Ez olyan erős volt, a talpából a hasán át a mellkasába áradt, spermája olyan lökésekkel csapkodta, döngette méhének duzzadt garatját, hogy megint a fejét kellett tőle csapkodnia, amitől a hangjátéka egy időre megszakadt.

A második becsapódás volt a legerősebb.

A harmadik aztán jóval később, némi szünet után érkezett, s az előző kettőt valamiként jótékonyan, csaknem gyöngéden eligazította; természetessé tette, hogy az imént elsodorták és a sodródás részévé változott.

Kavics lett belőle, könnyű csónak, szalmaszál.

Talán ezért volt a leghálásabb. Mintha megbizonyosítaná, hogy az előbbi kettő tényleg megtörtént vele.

Sikoltozott, ordítozott még, ám ezt már hallotta maga is. Rövideket, a bugyborékoló hörgéshez egyre közelebb, amit oly nagyon kívánt magától és a férfitól.

Ezt azonban a lépcsőházban már nem lehetett hallani. Visszhangosan koppantak Szemzőné kis léptei a fekete és fehér kerámiakockák sakktábláján.

Különben is, mintha csak tüntetően utána kapna, utána szólna egy elveszített élvezetnek. Nem. A világ elveszített ütemének szólna vissza, mielőtt a sötéten ásító mélységbe hull. A szívás és a lökés még kitartott a tudatában, de semmi más. Amire a férfi bőgése is megszakadt.

I. kötet 351

Őt a sötét, a süket föld temette be. Állandó résenlétének az volt a böjtje, hogy ilyenkor túlontúl világosan látta önmagát. Nem tudott, ezzel sem, nem tud értelmet kölcsönözni a létezésének. Mintha kötelességszerűen áttekintené életének hiábavalóságait. La tristesse qui régnait dans la maison vide. Mély torokhangon akadt fönn vele, mely az imént még tágította a bordáit, földuzzasztotta, teljesen igénybe vette a mellkasát.

Ennek az egész baszásnak nem találta az értelmét; semminek. Hogy minek csinálja. Minek csinálta egyáltalán, és miért ismételgeti.

Bőrének melegében megérezte a nő melleit, mert a megutált semmiből, ebből az ürességgé kifordult világból kezdtek kibontakozni a részletek, amelyeknek mégsem tudott ellenállni. A lélek gyöngesége. Vagy talán a végső élvezetben rücskössé keményedett óriás bimbók éreztették meg vele, hogy bőre van.

Akaratának gyöngesége.

Testük folyt, csúszott egymáson és egymásban, egymásban roskadtak össze hirtelen, és a szoba rideg csöndjébe lélegeztek ki hangosan.

Forróság volt és csípett, égetett, minden tagjuk belülről lobogott. A több napos dörzsölődéstől a nőnek égtek a szeméremajkai, fájt a hüvelye, a férfi pedig megint fájdalmasan érezte a berepedt kantárt a makk alatt. Nyílt seb dörzsölődött nyílt seben.

Megint csak jajgattak, mert jólesett tanúságot tenni erről. Sírtak, fuldokoltak, sóhajtoztak, fulladtan szuszogtak, jajongtak, fújtattak, sziszegtek egymás fülébe, mint akik mégsem csillapulnak. És a férfi még mindig lustán, lassan lökött, tulajdonképpen önnön ürességétől eltelten és kétségbeesetten.

Mindaz, amit csináltak, nem volt sem kormányozható, sem ellenőrizhető, bár annyi már visszatért figyelmes öntudatukból, hogy lássák az újabb áradást.

Egymás fülét, orrát, ajkát harapdálták, még a fogát is. Egymás hátát karolva szorongatták, simogatták, karmolták, nyomogatták, szorítgatták a másikat, hogy minden nyomjon mindent, ami ilyen sima és szétI. kötet 352oldódott a forróságban, csont a húst vagy a hús a csontokat. Mintha azt mondogatnák, összeroppantalak. Mintha azt mondogatnák, jaj, miért nem ettelek meg, megeszlek, lerágom minden kicsi csontodat és porcodat. De annyi lélegzetük persze nem maradt, hogy ennyi mindent egyszerre megtegyenek vagy kimondjanak. Ez már inkább a féktelen vágytól megtisztult öröm volt. Volt rá okuk. Mintha négy hosszú nap minden kínjával és ügyeskedésével végre sikerült volna valamilyen hihetetlen akadályon átjutniuk.

Visszanéztek odaátról. Fájdalmasan tomboltak és tocsogtak a sikerükben, amely végül is a véletlenek áldásaként hullott az ölükbe.

Ha Szemzőné nem lépett volna be.

Átvillant az agyukon, hogy itt járt, ám inkább úgy, mint valami teljességgel valószínűtlen jelenség. Azonnal félre is sodorták, hiszen visszahallották a saját eszeveszett ordítozásukat. Istenem, talán el sem ment, talán mindezt hallja még.

Holott a kiismerhetetlen gondviseléshez és a végzethez tartozott, hogy tényleg elment. Ahogyan ment vissza a pulzusuk, testük sikerének tudata erősödött. Távoli körvonalaival, halovány és rendezetlen képeivel megjelent a múlt, és különválasztotta volna őket.

Fokozták, késleltették, elmélyítették az örökös jelent a ritmustalan, elégedett, egymásba csapódó és egymásból születő hangokon, hogy valamiként föltartóztassák a szétbomlását.

A tensio sem egyenletesen csökken, oldódik, mire a pulzus nagyot zuhan, ám az előző contractio ritmusának helyét keresve megint visszakapaszkodik, nem találja, ismét zuhan valamennyit, idegesen kitart, igyekszik stabilizálni önmagát ezen az alacsonyabb szinten. Az örökös jelen ebbe aztán beleroppan, de sem a múltat, sem a jövőt nem engedi még betörni. Ez volt a boldogság, a híres boldogság, mely szintén nem függetlenítheti magát a fiziológiától, bár nem azonos vele. A szív ütései mindenesetre ki vannak feszítve a változó igénybevétel különböző lehetőségei és a sinuscsomó genetikusan meghatározott ritmusa közé. Az egyik oldalon a lehetőség, amelynek a szív mindig készségesen utáI. kötet 353na megy, a másik oldalon az adottság, amelytől nem tud elszakadni; a személyiség alapritmusa, amelyhez mindig visszatér.

Most a különböző ütemek, a különböző szintek között reszketett, csúszott mindkettőjükben.

Ha boldogságot érez az ember a másik lélegzetvételében, akkor még boldogabb lesz a lélegzetvétele, és azt sem véletlenül érzi, hogy rögtön beledöglik. Meghalok, annyira szeretlek, hogy belepusztulok.

A kitágult és felázott pórusok, az egymáson elcsúszó tagjaik, a meglazult izmok és hajlatok, a villanásokkal áttörő emlékezet, az alig meglelhető körvonal, az egymásba átolvadt, forrón fájó ölük, az átható illatok.

Odakinn mozdult a meleg este, néha meglökte, behúzta, ismét megnyitotta a fejük felett az ablakot. Lusta szívásaival és lökéseivel éppen csak áthajtott a csupasz, izzadsággal belepett testükön egy frissebb légáramlatot.

Jellegzetesen városi illatot hozott magával, amelyben megérezték a vagina, a bőséges női ejaculatum és a visszacsorgó sperma idegen, súlyos illatát és az egymásba keveredett izzadságukat. Figyelmeztette őket valamire, ami kitartott körülöttük és alig változott.

Nem volt többé lecsószaga a sötétnek, az biztos. Erősebb lett a hűlő falak illata, a meglocsolt növényeké, az udvaron tárolt szemetes edényekből felpárázó, édeskés bomlásé.

Rajongva, a férfi iránti bámulattól ittasan, Gyöngyvér szólalt meg először ebben a kivételes, kissé idegenné lett nyári éjszakában. Bár e pillanatban nem tudta pontosan, hogy kihez beszél, s így a hangjában egy árnyalattal talán mégis több lett a távolságtartás.

Olyan voltál, lihegte az idegen sötétségbe belekerekedett és a közelségben erősen bandzsító szemekkel, olyan vagy, mint egy technikus.

S amint kimondta, két kecses lábfejét erőszakosan beleakasztotta a férfi térdhajlatába.

Valamilyen meghatározhatatlan, vidám, féktelen, vad erőre kaptak az ellazult tagjai. Különálló, idegen lelke tombolt. Külön élvezte, hogy kimondta végre. Holott korábban eszébe nem juthatott, hiszen nem volt I. kötet 354annyi tapasztalata róla, hogy szavakkal adjon alakot a férfinak magában. Talán azért volt annyira jó a szó, mert önmagát lepte meg. Ölével erőszakosan beléfeszült, csípőjét lökte, fölfeszült. Ellazult hüvelyében immár úgy érzékelte, mint valami mozdíthatatlan tőkesúlyt.

Énekelni fog.

Kihajózhat vele a nyílt tengerre. Elsüllyedne nélküle. A tiéd lett, vigyed, súgta a lelke játékosan és féktelenül. S az övénél jóval súlyosabb és terjedelmesebb testet egyetlen heves mozdulattal lökte és kormányozta, befordította maga alá.

Ismét roppant az ágy, de most aztán már roppanhatott; csattant, döngött egymáson a testük. Csaknem sikerült a teljes fordulat.

A férfi talán önkéntelenül, de erélyesen segítette ebben, mégis lecsúsztak az ágyról valamennyire. Hogy ki ne csússzanak egymásból, Gyöngyvérnek az ölét kitárva kellett fölé térdelnie. Talán a hirtelen helyzetváltoztatástól, az általános testi kimerültségtől, a tartós izgalomtól vagy valami egészen mástól, erős hányingere támadt. Sikerült ugyan megfékeznie, ám a szájüreg savanyú ízzel telt meg. Egész teste megvonaglott az erőfeszítéstől, a vonaglástól rázáródott, ettől meg libabőrös lett a karja, a háta, a melle, mint aki utólag érti meg, hogy mi történt a megelőző órákban. Mint akinek a haja is égnek mered; beleborzongott, hogy mi történik.

Kezével az ágy keretébe kapaszkodva felhúzódzkodott és szabályosan beléült.

Amint elébb szavakkal, most a testével kerekedett fölébe, s valahonnan nagyon messziről nézett le rá. Mintha nem is értek volna semmiféle végpontra el, nem a teljes súlyát engedte vissza, hanem ismét csak süllyedt, emelkedett. Közben száját is elnyitotta, jöjjön ki a kellemetlen íz, akár hangosan böfögje föl, a medencéjével, a kitágult ölével ásított belé.

Az egész nő nem volt más, mint egyetlen, meglepő feltárulkozás.

Ágost nem térhetett ki előle és nem tudott betelni, holott elteltnek érezte magát. Valósággal émelygett, valójában nem kívánta, vizelnie I. kötet 355kellett volna, szomjazott, fájt, menekült volna belőle és előle, száraz volt a szája és jól esett volna megmozgatni a tagjait.

Ugyanakkor mindketten egyszerre, durván, mélyen nevettek föl. Mindketten egyszerre érzékelték, hogy most meg a közös elteltségükben egymás foglyai.

Te tisztára megőrültél, mondta a nevetéstől ocsúdva a férfi, ami rendben is lenne, de minek kell ilyen butaságokat mondanod.

Már milyen butaságokat.

Hát ezt a technikust.

Mi ebben a sértő.

Lélektelen.

Nekem tetszik, találó, és kész.

Ha nem tetszene, akkor bizonyára nem mondanád, válaszolta a férfi a nő ütemétől tagoltan. Én arra vagyok kíváncsi, hogy jut eszedbe egyáltalán ilyesmi.

Immár erőteljesebben lökött, végre megint tudta, mit csinál.

Annyit látott, hogy Gyöngyvér könnyedén megrándítja a vállát. S furcsa módon a nő könnyed vállrándításában ismert leginkább önmagára.

Forró, illatozó, lucskosan szétlágyult öle csökönyösen megmaradt a maga üteménél, nem csillapult. Csökönyösségükben is hasonlítanak. Mélyen belékörözött, s mikor a körív végére ért, a férfinak kellett belélöknie, ám ekkor már el is emelkedett.

Nem várta be.

Egyszerű, válaszolta szinte egykedvűen. Kicsit úgy érzem magam, mint akit rendesen megszerelnek. Semmi több.

Az volt a furcsa, hogy még különösebb elhatározásra sem volt szüksége ahhoz, hogy kimondja, ilyen sértően szenvtelen szavakkal jellemezze a helyzetet. S mivel a férfi a meglepettségtől nem tudott válaszolni, hisz ő maga is mindig kész volt a száraz és illúziótlan válaszokra, a nő egy idő után hozzátette még, hát ezért.

Még jó, hogy nem montőr vagyok.

Az meg mit jelent.

I. kötet 356

Nem mondod komolyan, hogy nem tudod.

Honnan tudnám.

Szerelőt jelent, ha tényleg úgy gondolod, hogy egy szerelő lennék. Adott esetben csőszerelő.

Nevetgéltek ezen, és figyelmesen, csaknem bizalmatlanul, kissé hitetlenkedve vizsgálgatták egymást a sötétben.

Most már tulajdonképpen úgyis túl voltak mindenen.

Visszamenőleg nem lehetett volna az egymástól megszerzett élvezetüket elrontani; elvenni sem.

A férfi úgy látta, mintha elérhetetlenül messzi lenne tőle ez az idegen lény. Meg eddig sem értette, miként kerül hozzá valaki ily közel, ha ennyire másféle világból való, és ráadásul nő. Sötét foltként ingázott fölötte a mennyezet visszfényektől világosabb síkján, feldúlt, rövid hajával vad medúzafő. Holdlakó.

A nő tekintetében pedig a hasonlóképpen elérhetetlen vonások éles csillámlásai; lenn a forró mélyben a vastag száj, a vágott áll, a homlok, az erős orrnyereg. Mit kívánhat egy ilyentől. Miért mégis az örökös kívánkozása, ha egyszer a nőktől, akár egyetlen pillanatra, mégis mindig többet kaphatott.

Nehogy valami rosszat, valami ellenségeset, mindketten vigyáztak, nehogy most már valami tényleg végleteset mondjanak.

Jó, akkor legyen mérnök, ezer bocsánat.

Ezt nem tudod így helyreütni.

Főmérnök, kiáltotta vidáman, ez az utolsó ajánlatom.

Nem, ne, gondold meg jól, mit beszélsz.

Ezek szerint mégis csúnyán megbántottalak. De ez az igazság.

Elengedte a hüvelyével, holott a férfi inkább arra számított, hogy gyöngédségi rohamokkal fogja helyreütni.

De mintha inkább azt mondaná, ha ilyen indokolatlanul érzékenykedik az igazság miatt, akkor csak menjen, amerre lát.

A fájó hímtagja kicsúszhatott. Valósággal kiugrott a levegőre, egész hosszában belerendült a visszanyert szabadságába.

I. kötet 357

Azonnal nyúlt volna utána, hogy kíméletesen visszahúzza a makkjára az előbőrt; még a levegő hűvösebb érintése is fájt, ám éppen nem érte el. Ezt sem lehetett kiszámítani, semmit.

Gyöngyvér végigvetette magát a testén és nagyot nyekkentek egymáson. Éles körmeivel a vállába kapaszkodott, egész finom pillesúlyával rátehénkedett. Síkos hasuk közé szorult be a fasz. Beszorult kezét is alig tudta kimenteni. Valami kis hűvös szellő fújdogált el. Ágost a sarkával, Gyöngyvér a lábfejével érintkezett a hűvös, a kijózanító, a közömbös padlóval.

A Dunán jött át a szellő, hozott magával valamennyi vízszagot, a Margit-szigeten eltelt mindenféle növény meg virág illatával. Hallgatták, amint az épület túlfelén csörömpölve indul a tizenötös villamos, és a Sziget utcánál kettőt csönget.

A lakók persze ebben a házban sem csukták be többé maguk után a kaput, s ezért a lépcsőház üveghengerében fölerősödtek az utca hangjai.

Szemzőné abban a pillanatban lépett ki, amikor a kivilágított, üres villamos továbbindult a lámpafénytől foltos Pozsonyi-úti fák között.

Ez így tényleg fáj, ne is haragudj, mondta ekkor a férfi kicsit hangosabban, ám semmit nem tett azért, hogy megszabaduljon a tehertől.

Jaj, nekem is, vinnyogott a nő könnyedén. Szerintem túl nagy vagy nekem. Ami úgy hangzott, mintha súlyos szemrehányásait most hízelgésbe rejtené. Tudta jól, hogy a férfiak mit szeretnek önmagukról hallani.

Ezt meg hogyan értsem, kérdezte a férfi ingerülten és hűvösen.

Értsed úgy, hogy teljesen kidörzsölődtem tőled. Fáj nekem. Egyszer valamit el fogok mesélni. El fogom mesélni a legérdekesebb emlékemet. És lélegzetvételnyi szünet után azt kérdezte, hogy a férfi szeretné-e hallani.

Mintha a másik közben valamilyen titkos forrásból értesülhetett volna arról, hogy ő mit akar neki elmondani.

Nem, most nem szeretném. Hallgassunk inkább. Semmit nem szeretnék.

I. kötet 358

Azt jelenti, hogy megint és mégis halálosan megbántottalak.

Nem bántottál meg, válaszolta a férfi, csak éppen a kijelentéseid jórészt értelmetlenek. Például a szemem színe sem kék. Mit lehet erre mondani. És ha tudni akarod, akkor inkább te vagy túl követelődző, túl heves. Azt hiszem, inkább ennek köszönheted.

Semminek nem adsz időt.

Gyöngyvér ettől egy pillanatra megdermedt, a meglepettségtől. Nem értette a hang váratlan hűvösségét. Hogy ő ne adna időt bárminek. Amikor a taktusérzékét még az énekmestere sem győzi eléggé dicsérni. Mint aki igyekszik, mégsem foghatja fel, hogy mit mond az illető, s ezért aztán nem kell vele törődnie.

Figyelj, folytatta hevesen, egyszer az történt, azt akarom elmesélni, hogy tök egyedül maradtam az üres kollégiumban.

Erről beszélek, próbálkozott a férfi. Mintha attól tartanál, hogy valamit elveszítessz, végleg, ha most nem mesélsz. Nem akarom hallani.

Akár akarod, akár nem, akkor is el fogom mondani. Két napig nem csináltam mást, úgy tettem, mintha olvasnék, de közben állandóan dörzsöltem magam. Elhallgatott, mert mégis arra számított, hogy a férfi érdeklődése fogja továbbsegíteni a mesében.

A férfit e pillanatban azonban tényleg nem érdekelte, hogy ő mit csinált a kollégiumban. Hozzá akart jutni végre a faszához. Már nem is föltétlenül a fájdalom miatt. Megbántottsága dühödten dolgozott, meg vissza kellett volna húznia az előbőrt, hogy csillapodjék a merevedése.

És a két dolog össze is tartozott.

Mintha úgy döntene, legyen ennyi elég ebből. Eddig is túl sokat adott magából. Nyomasztóan hatott rá, hogy nem csak testileg nem tudja megkerülni a nőt, nem tud rendesen fölébe kerekedni vagy hűvösen kikerülni belőle, hanem még fizikai és lelki károsodásokat is el kell viselnie. Egy ilyen bőséges és erőszakos magömlés különben sem volt számára kívánatos. Vagy legalábbis ritkán engedte meg magának. Az volt a meggyőződése, hogy túlzottan erősek a magömlései, s ettől zuhan aztán súlyos depresszióba.

I. kötet 359

Ha ellenben visszafogja, akkor úrrá tud lenni kedélyének hullámzásain.

Nem vallhatta be magának, hogy a kölcsönös és egyidejű ejakulációban megnyilvánuló közösség vagy bármilyen túlzott emberi közelség taszítja, undorítja.

Akarata ellenére most már tényleg ne történjék semmi. Gyöngyvér azonban minden ízével hevesen és makacsul ráfeszült, s hogy mégse érezze annyira bántónak a tapadását, ellazította a tagjait, gyöngéden, óvatosan rádörzsölődött, dörzsölgette rajta önmagát. Igyekezett, vigyázott rá, ne fájjon neki annyira, bár őszintén szólva nem értette, hogy mi a csuda fájhat egy férfinak.

Egyetlen férfi sem mondta még, hogy valamije fájna vagy fájhatna. Érzéketlenebbnek is érezte őket önmagánál.

Közben egymás izzadságának bőséges lucskán csúsztak, s ez azért mindkettőjüknek igen jólesett.

Kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan az internátus neszezésekkel teli sötét hálótermében titokban élvezte önmagát, legörbedt fasza a másik test csúszkorálódásától lassan rászorult a combtövére.

Amitől persze nem hogy nem csökkent, erősebb lett a merevedése. Lemeztelenített makkja folyamatosan érzékelte saját combjának ismerős nyomását, miközben kiszámíthatatlan ütemben érintette a nő feszes hasa, éles szálaival a sűrű fanszőrzete; csúszott a kifordult, síkos szeméremajkain. A levegőből ki lehet hallani, ahogyan mások önmagukat élvezik. Számára a közösködésből vagy az emberi közelségből ennél több azért nemigen volt elviselhető, legalábbis hosszú távon nem. Gyöngyvér pedig éppen ellenkezőleg, nem tudott betelni vele, hogy van a világon egy másik ember, rádörzsölődött a mellével, a vállaival, külön a nyakával, a nyitott, üres ölével, semmi ne maradhasson ki, a kemény kis hasával. Ami egyszerre volt rituális és hisztérikus. Aztán, mintha a legfőbb kényeztetés következne, a szájába szeretné venni a faszt, hogy a nyelvével és a nyálával nyelje el.

Neki is fájt.

I. kötet 360

Megmerítkezett, legszívesebben meghemperedett volna benne, magára vette volna az állagát, az illatát. De csak hagyta, bámulta, amint a szája előtt követelődzőn fölmered. Legszívesebben ő is a két tenyerét szorította volna be, vagy langyos vízzel öblítette volna ki. Egy zuhany rózsáját fordította volna magába, de nem közelről. És még a nyelve hegyével sem merészelte megérinteni, mert érezte, hogy akkor rögtön fölinná, beharapná, még a vérét is ki kéne belőle szopnia. Bár megkönnyebbedett, hogy mégsem mesélte végig a történetet, görcsölt a méhe. A történet a kollégium üres zuhanyozójában folytatódott.

Majd máskor.

Amikor Irénke visszaérkezett.

A vastag fanszőrzetével kente, a csiklójával rádörzsölődött, rákenődött, aztán mégis inkább a nyelvével kotorta körül, bele a herékbe, az ajkával kente a nyálát és a közössé elegyedett váladékokat, de nem vette be.

Körülnyalta és körüljárta.

Ez nem volt játék, és nem is hatott játékosan. Egyszerre jelent meg a kétféle késztetés, és egyenlő erővel.

Reszketett érte és rettegett a saját vérengző kívánságától. Aztán hosszú, hisztérikusan fölfokozott pillanatokra, mint a pióca, beletapadt a férfi húsába. Az volt az igazság, hogy ezt a faszt már csak Irénke miatt sem merészelte volna minden további nélkül a szájába kapni. Helyette inkább a férfi vállába harapott, a kemény hasába több helyütt, a combja hajlatába, rágta.

S mintha leggyöngébb pontjához térne vissza, melyet immár időtlen időkkel előbb fedezett föl magának, csaknem a hónalj tövében harapdált bele mellének kemény izomzatába.

A harapdálásoktól az izom itt megfeszült, és a férfi minduntalan felszisszent, seggének és vállának izomkötegei belegörcsöltek, egész teste tiltakozott, csak a talpa és az ágyéka nem, és gerincében a velő. Mintha kegyelemért könyörögne, ne, ordította, ne, s hogy ne ilyen hangosan, beharapta az ajkát. Szégyenletesnek tartotta volna ennyi élvezetet bevallani. Nem vette észre, hogy éppen az ellenkezője történik, mint amit I. kötet 361elhatározott. Mert nem adta ugyan meg magát a kéjes fájdalomnak, s még a faszát is sikerült egy pillanatra visszaszereznie, ami nagyon jól esett, hosszú távollét után marka erős melegében talált vissza vele végre önmagához. Meg akarta volna tartani, hogy kicsit ő maga rendelkezzen felőle, kényeztesse, fedje, védje, ám a következő pillanatban kiderült, hogy valójában azért kellett így a markába kapnia, hogy a nő, aki valóságosan birtokolja, biztonságosabban ereszkedhessen vissza rá.

Bár alig érintette.

Ilyen tágra tudta magát nyitni. S akkor meg miről beszél.

Nem is engedte volna egészen magába, mintha forróságát, simaságát és mélységét nem is lehetne kitölteni.

E pillanatban akárha mindketten inkább saját magukkal lennének elfoglalva, mint a másikkal. Élesen elváltak, éppen csak megmaradtak az érintkezési pontjaik, alig volt egymáshoz közük, holott ténylegesen szertefoszlott, megszűnt az önrendelkezésük. Követték ugyan a tudatukkal, hogy mi történik, a történő azonban mindig elöl haladt, s ők csak jóval utána. Mintha lenne egy eddig ismeretlen, másik énjük. Az akaratuk is előbb működött, s csak ezután mondták maguknak, hogy pontosan így akarták, éppen így. És ezt most mindketten világosan felfogták. Hogy van a különálló, egyesülésre jórészt képtelen testük, és valami egészen más, ami tőlük függetlenül már egyesült.

Ezt fogták föl mind a ketten.

Te, nekem ez tényleg fáj, tényleg nem kellemes, ismételgette a férfi, aki rémülten menekült volna e látvány elől, és közben tehetetlenül tapogatta a könnyű, kemény, hihetetlenül hajlékony és fürge testet, hogy legalább ebben az ismerősnek véltben találjon valamilyen kapaszkodót.

Inkább add, add a számra, nyögte. Biztosan tényleg tönkretettelek, bánom minden bűnömet. Bocsánat, nyögte kétségbeesetten. Kérlek, add már, könyörgök, meggyógyítom.

Gyöngyvért azonban nem lehetett leállítani. Mint aki nem érti, hogy mit akar a másik.

Vagy tán tényleg nem hallotta, mert a teste, amihez a hallás és a látás I. kötet 362képessége tartozik, immár túl távol került tőle. Végül is most először történt olyasmi, amit ő akar, ő kezdeményezett vagy ő kívánt volna egy férfitól. Vagy a kollégium zuhanyozójában maradt az emlékezetével és Irénke édes nyelvével, éles kis fogaival hatolt bele önmagába és a férfiba. Ettől a nyelvecskétől, ha akarta, évekig fejedelemnőnek képzelte önmagát; áldozatos szolgái nem keresik, nincs mit keresniük, tudják a kedvét. Ettől a tudattól nyílt el, egészen magasra emelkedett, szeméremajkával éppen csak érintette a makk duzzadó koronáját, és közben a magasból hajolt vissza a férfi sötéten fénylő felsőtestéhez.

Azt adta vissza a férfinak, amit a lánytól kapott.

Szemét a férfi szépsége töltötte el, egy olyan arányosság, amelyre az ölével is rátalált. Telve volt hangosan burjánzó dicséretekkel. Ajkával éppen csak elérte. Beszopta, letapogatta a nyelvével az erős mellbimbóját. Így vett a faszából magának előleget. Ráharapott, húzta, kétszer, kicsit, gyorsan, amitől a kiszolgáltatott ember mégis csak, ismét fölordított. És erőteljesebben lökött volna, amit ő nem engedett. Rugózott fölötte az elnyitott ölével, élvezte az önfejűsködését. Háromnegyedes ütemet vezényelt neki, amiből humor és vidámság sugározott.

Irénkétől vette át ezt a bátor és semmivel nem pótolható vidámságot is.

Ami szintén nem volt megszokott, soha, egyetlen férfival sem. Éppen csak érinthette a csiklóját a fasz konok feje, ez volt a második, éppen csak becsúszhatott a föltáruló ölébe; ez lett a taktus zárlata, a harmadik. Mert nem a fizikai terjedelmével, hanem a taktus egymástól élesen elválasztható ütéseivel és húzásaival töltötte föl önmagát.

Aztán elölről, tulajdonképpen kegyetlenkedve, kíméletlenül, mindig újra. Olyanná lett, mint egy végrehajtó, aki élvezi, hogy a másiktól minden eszközét elveszi. Utólag vált érthetővé annak a bölcselme, hogy miért nem a szájába vette be.

Add ide, ismételgette a férfi türelmetlenül, add már ide, mint aki tényleg szomjazik, bár semmi reménye, és ezt ő is tudja. Kérlek, a nyelvemmel, a számmal akarom, begyógyítom.

I. kötet 363

Az is hajtotta, egy felettébb titkos, elháríthatatlan gondolat, mint valami enyhet ígérő látomás, hogy a saját spermájából visszavegyen a nőtől valamennyit. Ameddig még lehet, visszanyeljen belőle valamennyit, a nyelvével kotorja vissza az utolsó cseppeket.

Gyöngyvérnek azonban esze ágában nem volt engedelmeskedni. Valamiért biztos volt benne, hogy a férfi csupán ravaszkodik, kikerülné őt. Meg élvezte ezt az eladdig ismeretlen helyzetet. Uralkodik rajta.

Hallani akarta, hogy a pináját akarja. Ki akarta kényszeríteni a szót belőle.

Mit akarsz annyira, mondd ki világosan, hogy mit.

Nem mondom ki, nyögte a férfi, eszembe nincs.

Akkor meg honnan tudjam, mit akarsz meggyógyítani.

Ne mondd, hogy nem érted.

Bárhogyan, kérem, mondjad olaszul, németül, bármilyen nyelven. S mint aki most aztán igazi bosszút áll, elmélyült hangon, szinte dühödten tette hozzá, ha egyszer neked úgyis mindegy.

Hirtelen dühének, amit erőszakosan kormányozó ölének taktustól eltérő mozdulatával is hangsúlyozott, az lehetett a magyarázata, hogy nem tudta igazán rávenni magát a nyelvtanulásra, belekapott a németbe, aztán ezzel párhuzamosan olaszórákat vett, de a tizedik leckénél mindig elakadt velük. Még azt sem tudta, miként mondják a pinát olaszul vagy németül. Holott ezeknek a nyelveknek az ismerete nélkül énekesi pályára aligha léphetett.

Ha nem tetszik valami, akkor engedj, válaszolta a férfi, aki semmit nem értett, és legszívesebben lelökte volna magáról. Ha ennyire mindegy, akkor keress rögtön egy másikat. Vagy lássuk, mire mész egyedül.

Az előbb nem engedted, hogy elmeséljem. Pedig ezt meséltem volna el.

Szívesebben nézem, mint hallgatom.

Erre nem válaszolt, mint aki megdermed. Ölük közömbös maradt a dulakodási vágyaikkal és a bosszús indulataikkal szemben. És még soha nem is gondolt rá, hogy férfiak szeme láttára nyúlhatna magához. Az I. kötet 364ilyesmi a hétpecsétes titkok közé tartozik, s ő éppen a titkából készült volna valamit megosztani. Olyasmi sem történt meg vele, hogy szeretkezés közben beszéljen vagy beszéljenek hozzá, bármiről. Most pedig itt állt előtte a váratlan felismerés, hogy hiszen órák óta, napok óta, nem tudja mióta, hiszen észre sem vette, hogy közben beszélnek. Nem értette önmagát, nem értette a helyzetet, nem tudta, ki ez a másik, akivel minden ennyire eltorzul és elváltozik. Ennyire mégsem lehet minden másmilyen. Kifejezetten taszítónak érezte.

Vele együtt emelkedett meg, mint aki menekül, mert ugyanakkor minél jobban vissza akart volna hajolni rá. S miközben ismét beszopta, óvatosan beharapta mellbimbójának megkeményedett hegyét, a szeméremajkát éppen csak végighúzta a makkján. Vigyázott, a férfi lehetőleg semmit ne érezzen abból, miként futkározik a testében a sok felzaklató gondolat, hideg, meleg, izgalom a hátán, combjainak izomzatában. Mégis olyan érzést keltett a férfiban, mint aki finoman, föltűnés nélkül búcsúzik. Miközben ennél élesebben és mélyebben nem hatolhatott volna föl. Ijedten belátta, nincsen más eszköze. Utol akarta volna érni. Ne menjen el. Fájdalmat akart okozni. Többször, egymás után, egész testével, csípőjével, megemelt, görcsösen összerándított, óriási farizomzatával belerándult és belerándította önmagát. E rándulásokban több évtized szorongásai és félelmei sűrűsödtek volna össze, ha az erőszak élvezete nem oldja szét. A nő meg értette, pontosan: nagyon közel került ahhoz a pillanatához, amikor az internátus napverte lépcsőin az apja után kiáltozott magában, ne hagyja egyedül, csak most ne. Éppen mert érezte, hogy nagyon fontos pillanat, a férfi erőszakos rángásait megint csak nem engedte magába. Pontosan érzékelte a megemésztetlen kínok csúcsait, a magasságokat, a tehetetlen vágyait. S mint aki egy napfénytől átvilágított víz ismerős mélységéből rúgja föl magát, feszült testével a folyamfenék és a távoli felszín között ível át, saját képzetei között talált hasonlatot arra, amit a férfiból érzékelt. Rugózásra kész terpeszével feszült meg fölötte, védte vele, otthont adott és ernyőt nyitott, s amikor a férfi közeledett volna, akkor távolodott, I. kötet 365ha ellenben a férfi vissza akarta vonni önmagát, akkor ráereszkedett valamennyire, tövig mégsem ült belé.

Ágost a derekát ragadta két kezébe, hogy durván visszarántsa.

Ne akard, hogy erőszakoskodjak, sziszegte.

Ha nem mondod ki, akkor igazán ne számíts semmire.

Semmi jóra ne számítsak.

Ne, arra ne.

Kipróbálhatjuk, kinek nagyobb a hatalma a másikon. Ki erősebb.

Na, még csak az kellene.

A pillanatnak maradt egy töredéke, míg úgy tekintettek egymásra, mint az ellenfelek. Ebben a szempillantásban a nő volt az erősebb, ehhez nem férhetett kétség. Ami visszamenőleg és előre is sok mindent elárult. Ettől az érzettől sokféle látszat tört össze, a magasból zuhantak le, ám mindent könnyűvé tett az ájulás. Mégis birokra keltek, mint akik önmagukért küzdenek. Testükön áthatolt a föld bensejének lüktetése, reszketése, mely lassan megrázott házat, levegőt, válaszfalat, ablaküveget, ágyat, vibrált a bőrük felett, és csaknem fájdalmasan dobogott a dobhártyájukon. Mindketten szabadjára engedték az erőiket. A megbántottságukat, a magukra hagyottságukat, a sértettségüket, mindazt, ami négy nap alatt salakként gyűlt meg az izmaikban és az idegszálaikat feszítette meg. Rászabadították az egymás iránti csodálatukra. Verekedéshez mégsem volt sok köze.

Falja föl, ha még teheti.

Vadállatiságuk az élvezet új, felszabadító, ismeretlen rétegeit nyitotta meg. És közeledett feléjük egy óriási nyitott torok, mely pokolbéli hörgéseket lehelt, tátogott. Egyenletes, végeérhetetlen zakatolással és kitartó dohogással közeledett, messziről.

Le fogja nyelni őket. Gyöngyvér jól ismerte a zajt, amit Ágost nem ismerhetett.

Ebben a helyzetben mégis készületlenül érte. Mintha a világot beborító éjszaka legmélyéről mászna elő rettenetes fogsorával. Egy pokolbéli jel, amelyre eddig alig figyelt. Égi jel. Csúsztak, alámerültek egymásban a tagjaik. A nyelvükkel, a széttáruló ajkaikkal, a fogukkal és I. kötet 366az ínyükkel araszoltak egymásban előre, s nem csak kerestek, megtalálták, bár nem tudták volna megmondani, mit.

Az Újlipótváros házait Budapest ostromának idején szerencsésen elkerülték a nagyobb légitámadások, alig érték igazi tüzérségi telitalálatok, bár a heves utcai harcokban az erkélyekkel, loggiákkal és télikertekkel tagolt homlokzatok nem maradtak sértetlenek.

A nagy fák lombjaitól árnyas lámpafényben most nem látszott a sok kis sérülés.

Szemzőné élvezte a sok ismerős nyári illatot, s akár láthatta volna úgy, mintha huszonöt évvel korábban menne. Meghitten világítottak ki az utcára az ablakok. Ilyen idő tájt ezeken az utcákon még nagy volt a forgalom. A nyitott kapuk körül sihederek ácsorogtak, párok sétáltak a körút felé összefonódva, vagy éppen most tértek vissza hangoskodó gyermekeikkel, rollerekkel, labdákkal, háromkerekű biciklikkel fölszerelve a Margit-szigetről. Gyöngyvér valamennyit tévedett, alig múlt még kilenc óra. A tizenötös villamos emberemlékezet óta egyetlen kocsival közlekedett a Váci út és a Lipót körút között, amelynek Szent István körút lett a neve később. Az élénken sárga, felettébb kemény kerámiatéglák közé ágyazott sínpárokon ugyanolyan hangosan zörgött és csörömpölt az erősen visszhangzó, sima és dísztelen házfalak között.

Az igazi, mélyen közelgő zaj azonban nem az elhaladó villamostól származott.

A század tizes éveiben épült, magas Palatinus-házak súlyos tömbjeinek túlsó oldalán, valahonnan a Margit híd felől vontatóhajó közeledett, és a vízen szétterülő, a folyam kővel kibélelt ágyát is megreszkettető éktelen lármája a mellékutcákon át beszivárgott a házak közé. Aki ebben a városnegyedben élt, hozzászokott a zajhoz, mely jött, átvonult, lassan elhalt a folyó felett.

Ebben a városnegyedben esténként sétára indultak az emberek, kimentek a folyóhoz, vagy a Lipót körútra kirakatot nézni. Szemzőné sem bánta, hogy a villamos az orra előtt ment el. Akár át a hídon Budára, végig a gesztenyéktől árnyas Margit-rakparton, és vissza a LánchíI. kötet 367don. Esténként ő is gyalog sétált át a közeli Szent István parkba, ahol a barátnőjének hozzá hasonlóan már a harmincas évek közepe óta nagy lakása volt. Csupán akkor szállt villamosra, amikor eső esett. Azokban az ősidőkben hetente egyszer jött össze Szapáry Mária hetedik emeleti lakásán a társaság, az ostrom után azonban mind gyakrabban, ötvenhét emlékezetes szilveszterétől kezdve pedig szinte minden áldott este, csak akkor nem, ha koncertre vagy operába mentek együtt vagy külön, de legalább négyszer hetente. A házmester ugyan fenyegette őket az örökös hajnali morgolódásaival, miszerint a grófnő meg fogja neki bocsátani, de ő nem csinálja tovább ezt a hajnali kapunyitogatást, és be is fogja jelenteni a házkezelőségnél, hogy nem csinálja. Ez elég súlyos fenyegetésnek számított. Mégis élvezték, hogy immár tényleg senki nem szólhat bele, a házmester sem. Vagy legalábbis a feljelentéseinek nem lenne sok foganatjuk, mert azoknak az időknek most már vége, vagy talán vége lesz.

A grófnő pedig egyáltalán nem bocsátotta meg neki a hajnali kellemetlenkedéseit. Alkalomadtán elég nyersen eligazította.

Ide figyeljen Varga, mondta, miközben a meglepett ember markába nyomott egy húszforintost, már megmondtam magának, hogy két választása van. Udvariasan nyitja a kaput a vendégeimnek, és egyáltalán nem morog, vagy ad szépen nekem egy külön kulcsot, és akkor én nyitok.

Amit a házmester nem kockáztatott meg, s nem föltétlenül azért, amivel megindokolta.

Tényleg szigorúan tiltva volt, hogy kapukulcsot vagy akár liftkulcsot adjon a lakók kezébe.

A tilalmat azért megszeghette volna. Inkább attól tartott, hogy elesik a morgásokkal kizsarolt külön húszasoktól és százasoktól.

Akartok egy gin fizzt, kérdezte most Szapáry Mária a konyhából jövet, mintegy mellékesen.

A túl erősen világító mennyezeti fény alatt állt meg.

Kivételesen van citromom.

I. kötet 368

Az emígy megszólított két nő elmerülten beszélgetett odakinn a sötétben a hatalmas tetőterasz korlátjánál.

Egyikük, aki bőségesen húzott kékfestő szoknyát és kissé népiesen szabott, puffos ujjú, habosan fehér, keményített blúzt viselt, merész dekoltázsán piros kalárist, derekát pedig vastag és puha bőröv szorította össze, s egész megjelenésében volt valami erősen színpadi, ingerülten fordult vissza hozzá az örökös mosolyával.

Akarni biztosan nem akarunk semmit, Mária, de ami engem illet, tényleg szívesen innék egy gin fizzt.

Csatlakozom, kiáltotta erre a másik nő, akit finoman mintázott, gazdagon omló sötét selyemruhája ellenére inkább szerény és jelentéktelen személynek lehetett tartani.

A gin fizz ugyanis azt jelentette, hogy megint csak úgy élnek, ahogyan az embernek békés körülmények között élni kell.

Megengedhetnek maguknak mindenféle fölöslegest.

Meztelen könyökük könnyedén összeért a korláton. Eddig tulajdonképpen nem is egymásnak, hanem csak úgy bele a sötétbe, maguknak beszéltek. Mindketten túl voltak a hatvanon, tartásuk mégis őrizte egykori könnyedségét, amiben viszont nem csak sok munka volt, tornáztak, túráztak, délelőtt úsztak a Lukácsban, hanem némi trükközés is. Esténként könnyedén kezdték, a megjelenésüknek mindig megadták a módját, bár határozottan érezhető volt közöttük a feszültség. A különös ellenkezés vagy ingerültség, amit idősödő emberek váltanak ki egymásból. A kártyajáték szigorú szabályzata nem engedte, hogy beszéljenek. Meg is kímélték egymást a napi gondjaiktól, s hogy ebből minél kevesebb legyen látható, nagy figyelmet fordítottak az öltözködésükre és a kitartó mosolyukra. Hajnalra azonban elnehezedtek, sminkjük megkopott, a játék hevében alaposan szétzilálták és még csak meg sem igazították a frizurájukat. Ilyenkor meg fölösleges lett volna már bármiről beszélni.

Látták jól a másikat, és nem szégyenkeztek.

Barátnőjük tágas szalonjának üvegfala tavasztól őszig nyitva állt.

I. kötet 369

A pazar látvány vonzásának engedve minden este kisétáltak szellőzködni, levegőzni, néhány bizalmas szót váltani. Most azonban nem figyeltek a városra, mely csillámló lámpáival és hídjaival alig tudott belenyomakodni szórakozottan szemlélődő tekintetükbe. Déli irányban egészen a Gellért-hegyig lehetett lelátni, Északon viszont a sötétségbe merült szigeten túl az Árpád híd rideg árnya lebegett az ívfényektől fémesen világító folyó felett, s aztán már csak az éjszakai pusztaság következett. A fóti síkság, ahol negyvennégy decemberében először villantak fel közelről a tüzérségi torkolattüzek, s nem lehetett eldönteni, hogy közeledtük láttán rettegjenek-e vagy reménykedjenek. Miközben csöndesen maguk elé beszéltek és óvatlan szavakkal szeltek bele egymás szavába, szelíden és szinte hivatásszerűen mosolyogva, tekintetük a budai hegyek gerincén kalandozott, s néha megpihent az egymásba puhán belehajló vonulatok távoli csúcsain.

Ott Nyugaton, amerre később a front elvonult, ragyogott még valamennyi az alkonyat vöröséből, s a hegyek tömegének sötétkék derengést adott; sötét és világos találkozása vonzotta a tekintetet.

A hangos kis vontató, mely legalább hat, szorosan egymáshoz kapcsolt, telt uszályt cipelt magával az ár ellenében, ekkor ért be a közeli Margit híd pillérei közé, amitől a motorzaj rövid időre megszorult és annyira fölerősödött, hogy immár akaratlanul hangosabban kellett beszélniük.

Tényleg remek ötlet, Mária, folytatta a selyemruhás nő csaknem kiáltva, de szerintem meg kéne várnunk Irmát. Kitalálnánk neki egy kis ünnepet. Mondjuk, a citromvirágzás ünnepét vagy valami hasonlót.

A terasz nyitott ajtajában várta őket a kártya-asztal, körötte a négy merevtámlájú és valószínűleg nem is nagyon kényelmes szék, mellette pedig a zsúrkocsi, amelyre Szapáry Mária letette a süteményes tálkát, miközben meglepetten és bizalmatlanul emelte rájuk a tekintetét.

A fajansz tompán koppant az üveglapon.

Talán valami baj van, kérdezte. Bizonyára megint valami kellemetlen hírrel jöttetek.

I. kötet 370

A teraszon a két nő mosolyt veszítve összenézett. Nem volt egymás előtt mit titkolniuk, s ha akarták, akkor sem lehetett. Szapáry Máriával mégis másként kellett mindent közölniük, mint ahogy egymással közölték vagy bárki mással.

Nem, az égvilágon semmi. Nincsen semmi baj, válaszolta valamelyest fátyolos hangján a selyemruhás, mi baj lehetne. Töprengünk valamin, ami történetesen Irmára vonatkozik.

Nem is nagyon tudom, mit tegyünk, tette hozzá a másik nő, akinek az erős francia cigarettáktól, vagy alkata szerint mély, kissé érdes beszédhangja volt, ám úgy tudott mosolyogni, hogy az valósággal átragadt.

A terasz korlátjáról bőségesen alácsüngő, frissen locsolt, halványlila és fehér petúniák könnyű tölcsérkéibe belekaptak a vízről érkező fuvallatok, mintegy belökdösték a tágas, csaknem üres lakásba az édes illatot. Szapáry Máriának kissé ellenére lett volna, ha valamivel most a kedvét szegik. Túl szép volt a nyári este.

A petúniák illata nem nyomta el a dögszagot, amelyet, hiába igyekezett, elkerülhetetlenül érezni vélt. S nem tehetett úgy sem, mintha nem érzékelné a feszültségüket.

Lekötelezne, ha megosztanátok velem, mondta aztán önnön előzékenységétől kissé ingerülten, mintha rögtön bejelentené, inkább ne, tőle ne kérjenek tanácsot. Amúgy sem tud hozzászólni semmihez. Ő középszürke, bő szabású vászonnadrágot viselt, ez a hasán erősen megfeszült, és alaposan félretaposott, spárgatalpú, fehér vászoncipőt. Fehér, hosszú ujjú blúza pedig, mely könyékig föl volt tűrve, inkább úgy hatott, mint egy viseltes férfiing. Hanyag megjelenésében volt valami hangsúlyozottan férfias, erős és szabad, vagy legalábbis a köznapi értelem szerint tüntetően nem nőies. Mintha soha nem ragadt volna rá semmi kényszeres a tágasabb környezetéből. Éppen csak egy lépést tett feléjük. Soha semmi ékszer, se smink. Ne gondolják, hogy mindent tudni szeretne. Erősen ősz, rövidre nyírt és középütt elválasztott hajához volt két gyors mozdulata, minduntalan kisodorta a homlokáI. kötet 371ból, a füle mögé akasztotta, ne hulljon előre, rögtön előre hullt. Talán ez volt az egyetlen láthatóan kényszeres.

Nem szeretne többet tudni, mint amennyit a kötelező udvariasság megkíván.

Ha mond ez a név neked valamit, Demén Erna, szólt a teraszról az ünnepélyes megjelenésű és ragadós mosolyú barátnő, akinek mély, érdes és igen átható beszédhangja volt, meglepően keskeny derekán széles, égővörös bőrövet viselt, és Huber Margitnak hívták, bár a nők Médinek szólították egymás között.

Ó, hogyne, kiáltotta erre Szapáry Mária meglepetten. Amennyiben mindannyian ugyanarra az ószeresnőre gondolunk.

Ami az emberi kvalitásait illeti, emlékezeted talán túl szelektív, jegyezte meg a selyemruhás, aki nem volt alacsonyabb náluk, de légies, vékonycsontú, törékeny, csupa ideges ín, hosszú, kidolgozott izom.

Mindhárman nevettek.

Érdekei miatt az ember olykor a kelleténél sérülékenyebb, en fait, hangzott Szapáry Mária bűnbánó válasza.

Irma állítólag vendégeskedett náluk, kislánykorában. A jászhantai kastélyukban, vagy hol a csudában.

Úgy tudom, valóban volt nekik valami ilyesmijük, válaszolta szárazon Szapáry Mária.

De ti velük nem érintkeztetek.

Rövid csönd támadt. Ez aztán olyan téma volt, ez a ti, amit a közös felületek hiánya miatt nemigen érinthettek. Illetve bizonyos nehézségeket, kimondatlan feszültségeket támasztott az érintkezésükben.

Nem hiszem, hogy sor kerülhetett volna rá, válaszolta Szapáry Mária, mint akinek minden további kérdés elől szigorúan el kell zárkóznia.

Irmuska is mindössze néhány napig, tette hozzá Huber Margit igen gyorsan, mintegy oldandó a kínos helyzetet.

Tényleg rossz volt a kérdés, miként érintkezhettek volna egy zsidó birtokossal.

Erna legalábbis így mesélte, valójában ismerik egymást. Mégsem szeretne ajtóstul berontani hozzá.

I. kötet 372

Egy ilyen váratlan telefontól, gondolom, teljesen perpleksz lehettél, vetette közbe a selyemruhás abban a reményben, hogy megmagyarázza a helyzetet. Látta előre, hogy barátnőjüket el fogja önteni a méreg.

Átláthatóan kék szeme elsötétedett, vastag nyakát megfeszítette, szinte bántóan fehér bőrén megjelentek a pír foltjai.

Végül is, mi a csudáról van szó, az istenért, dörrent rájuk. Egy árva szót nem érteni, és a nyakától a homlokáig elpirult. Az a benyomásom, hogy szándékosan összefüggéstelenül beszéltek.

Arról van szó, hogy volt neki egy kisleánya, akit negyvennégy októberében elhurcoltak, mondta erre a lehető legcsöndesebben az érdes hangú barátnő. Gondolom, azokban a napokban, amikor téged is elvittek. Soha nem került elő.

Vagy úgy, erről nem tudtam, bocsánat. Nekem úgy rémlik, mintha Svájcban lett volna egy fia.

Odakinn egyre közelebbről zúgott, pöfögött a folyón a vontató.

Volt néhány hosszú pillanat, amikor a dobhártyáján, az ágyékában és a torkán érzékelte, hogy eddig sem csupán zúgás és pöfögés volt, hanem egyenletes és elháríthatatlan lüktetés. Minden fegyelmezettsége kevés, nem bírja ki őket. Ezek váratlan ütések. Amikor azt hiszi, hogy szép nyári este lesz. Holott be van már kerítve, és nem fog tudni többé ellenállni, végleg elnyeli. Ez az őrült lüktetés sem más, mint egy újabb, már régről ismerős figyelmeztetés.

Első éves volt a bölcsészkaron, copfot viselt, térdharisnyát, folytatta Huber Margit, és az ő hangja a pokoli lármán is minden nehézség nélkül áthatolt, miként a mosolyával is átgyalogolt minden kínos helyzeten.

Ezt a copfot meg a térdharisnyát Erna fontosnak tartotta elmondani. Nem tudom, kérlek szépen, hogy miért. Magam sem ismertem az egész históriát. Mit mondjak, utoljára talán akkor láttam őket, amikor harmincnyolcban Berlinből hazatelepültem. Akkor is futólag. Hogy a kislánya még érettségi után sem akarta levágatni a copfjait, egy mélyen hívő lélek, legszívesebben rakott szoknyát viselt, matrózblúzt.

I. kötet 373

Ötödmagával tartóztatták le, egy jelentéktelen kis szervezkedés miatt, gyerekes ügy, és a Majesticbe vitték föl.

Könnyedén akarta volna kimondani ezt a Majesticet, mert Szapáry Máriát negyvennégyes letartóztatása után szintén a Gestapo svábhegyi villájába vitték.

Cellájának bedeszkázott ablakán át hallgatta, amint a Művész-úti állomásnál megáll, majd újra indul a fogaskerekű vasút. A második napon a hangokból fölismerte, hol lehet. Huber Margit várta, egy pillanatig megbabonázottan figyelte barátnőjük arcvonásait. Ott aztán többször megverték. De nem mondott semmit. Elutasító ajakrándulással és közömbös várakozással telten emelte meg erős szemöldökét.

Egy hét múltán szállították őket Berlinbe, ahogy Demén Erna mondja, egyenesen az Alexanderplatzra. Nagy ügyet akartak. Odáig követték, de onnan már csak egyetlen szemtanú maradt, folytatta, aki szerint egy ravensbrücki transzporttal szállították el. Minden követ megmozgattak, Lehrnek ugye mindenkivel, a nácikkal is megvolt a megfelelő nexusa.

Dióhéjban ennyi a históriája.

Most viszont olyan értesülést kapott, vette át a szót a selyemruhás, hogy Irmussal ugye, állítólag együtt voltak a helmbrechti halálmenetben.

Ne, nem.

Igen.

Meglehet, csak valami félreértés vagy fatális tévedés.

Most mindhárman tudták, hogy amíg Szemzőné meg nem érkezik, tényleg fontos lenne megbeszélniük. Megterheljék-e, várjanak-e, netán óvatosan készítsék-e fel a feladatra, ami már csak emberbaráti okokból sem elhárítható, avagy hallgassanak. Szapáry Mária mégis megmakacsolta magát, mintha nemhogy nem lenne sietős, de nem is értené. Mintha egyszerre mondana igent, nemet, a nagy fejét ingatta. Ezzel szilárdította meg a csökönyös hallgatást.

Ha ilyen témákra terelődött a szó, hallgatott. Közvetlenül az ostI. kötet 374rom után még a legképtelenebb dolgokon nevettek. Ahogyan teltek az évek, semmi nem változott meg, mégis egyre nehezebben tudta rávenni magát a beszédre, hiába távolodott és felejtett, nem ment. A torka, az orra, szájpadlásán talán a nyálkahártya őrizte a dögszagot. Csupa olyasmi jutott az eszébe, amit nem lehetett volna józan hangon kimondani.

A szánkó a hevederekkel, hová lett a szánkó, amelyen a fagyott orosz hullákat kellett cipelniük. Arról sem beszélt senkinek, csupán egyszer, Médinek, hogy a feje fölé emelte a tüköraknás fényképezőgépét, és még a terasz korlátján sem kellett hozzá áthajolnia, hanem a sima, vajsárga műkőlapokkal burkolt falhoz tapadt, hogy ne láthassák meg, és három egymást követő napon fényképezte.

Benne volt a képben a Szent István park száraz medencéje, ahová az embereket beterelték, és a sárga kerámiával burkolt kocsiút, amelyen a csoportokat levezették. Most az jutott eszébe, hiszen látott ő egy copfos kislányt a Majestic pincéjében; holott nem látott ott ő semmiféle kislányt. Nem láttam. Csak a folyosó durván lemeszelt téglafalát láttam. Mintha mégis mentegetnie kéne önmagát. A filmeket nem hívatta elő, de a minden ízében megereszkedett barokk szekreter titokfiókjában őrizte.

Meg végképp nem értette most, hogy mit akarhat erről megtudni, mire lehet kíváncsi egy ilyen szerencsétlen nőszemély. Vajon mire használná a tudását, ha tudná, mire lenne jó neki. Akkor meg minek hozzásegíteni. Ezt azonban nem lehetett hangosan kimondani, s mert tudta, nem lehet, ismét érezte rendesen a petúniák édes illatát. Ezt sem lehetett volna, még nekik sem. Az édes dögszagról mélyen hallgatott. Arról is mélyen hallgatott, hogy minden évben kényszeresen elültette ugyan, ápolta, locsolta, de többször megesett, hogy gyökerestül tépte ki a virágjait.

Évek óta az egyetlen nyom, amire sikerült rábukkannia. Ne gondoljam, hogy rögeszmés lenne, de ez neki mégiscsak egy józan kis kapaszkodó.

I. kötet 375

Ez egy hallatlan ostobaság. Még hogy józan, és kapaszkodó. Ez a nő, ez a ti Ernátok lehet hogy nem rögeszmés, de ostoba. Fölösleges hitegetnie önmagát, és ezt te is nagyon jól tudod, Médikém, mondta ki mégis hangosan, hogy legalább Huber Margit erős hangját megszakítsa.

Mit csináljak, ha egyszer arra kér, hozzam össze őket. Szerintem is ostobaság, de miként lehetne elhárítani. Berlinből nem több Ravensbrückbe, mint egy óra. Onnan azonban el kellett volna előbb Flossenburgba jutnia, vagy bárhová. Mindez elég valószínűtlenül hangzik, ő maga is jól tudja, utánakérdezett és utánanézetett, ilyen transzportnak nincs nyoma, mégis a saját fülével kell megbizonyosodnia.

Hát ezt mondta, és mást én sem mondhatok.

Ha összehoznánk őket, erről értekeztünk, kérlek, vetette közbe a selyemruhás, aki nehezebben beszélt a zaj fölé, akkor Irmuskát nem fogjuk többé kikaparni a gödörből.

Nem tudod kiszámítani, ezt azért ne feledd el. Néha beszél magától, és akkor alig lehet leállítani.

Nem, nem, ismételgette közben Szapáry Mária, nem létező esetek nincsenek. Húsz év után nincsenek nyomok, semmilyen. Értsük meg egymást, édeseim, az eredmény, amit így nyerhetünk, a nem létező esetek közé tartozik. Erről van szó. Miért nem mondtad, ide figyelj, kedves Erna, én megértelek, de Irmuska nem emlékszik semmire. Semmire. Ilyen gondod meg ne legyen, édes Bellukám. Nem kell sehonnan kikaparnunk. Én nem tűröm, hogy emlékezzen bármire. Nincs gödör. Vége. Húsz év múltán nem kell emlékezni.

A számolás soha nem volt erős oldalad, Mária. Maradjunk a tizenötnél.

Na jó, de akkor mit tegyünk, kérdezte a selyemruhás barátnő ijedten, hiszen éppen ezen tanakodtunk, hogy mit tegyünk.

Ugyan, ne legyetek már ilyen nevetségesek.

Én megmondom neked, édes Belluka, válaszolta Szapáry Mária tagoltan, akárha gyöngeelméjűhöz beszélne.

Fiatalabb korában sem volt szép, de a mosolyával és a testéből áraI. kötet 376dó erővel sokakat meghódított. Az egészséges, szép fogaival, a határozott ívű ajkával, a domború, fényes, egész arcát uraló homlokával.

Kimegyünk a konyhába, megcsináljuk a gin fizzt. Ennyit tudunk tenni, és ahogy javasoltad is, megüljük Irmuka tiszteletére a citromvirágzás vagy a tökvirágzás ünnepét, bármit.

Forrongó, indokolhatatlan, hol a többiek ellen irányuló, hol önmagát emésztő dühét mégsem tudta megfékezni ezekkel a mondatokkal. Kifakadt, valami rettenetes vigyor maradt a nevetésből és feltört a mélyből, magából kikelve kiáltozott. Ami a másik kettőt legfeljebb hevességével lephette meg.

Most az egyszer fogjátok be a szátokat. Értem? Nem tűröm, hogy ebben a pokoli lármában itt összefüggéstelenül ordítozzatok.

Senki nem ordított, már megbocsáss.

Ordítozásra különben sem kér az ember engedélyt.

Nem lehetne megérteni, hogy nem bírom ezt a lármát, kérdezte sziszegve. És bizony azt fogjátok csinálni, amit megparancsolok, kiáltotta, remélem, világos.

Ezzel sarkon fordult, és döngő léptekkel rohant a spárgatalpú cipőiben a nagy lakáson át. Talán betöri, fejjel megy neki, ha nem állt volna nyitva minden ajtó. Ők meg, mint a birkák, mennek utána. Huber Margit ezen bosszankodott magában. Elöl a megrettent selyemruhás, akit Szapáry Mária akkor szólított különös előszeretettel édesemnek, meg Bellukának, ha értésére akarta adni szellemi pallérozottságát illető kifogásait. Teljes nevén őt Dobrovan Izabellának hívták. A saját nyelvükkel eltelt magyarok gyakran értetlenkedtek nevének hallatán, s ehhez kislánykorától hozzászokott. Szlovák volt az anyanyelve, mindmáig megőrizte az akcentusát, amit azonban csak azok vehettek észre, akik tudták, hogy nem magyar. A kelleténél valamivel tágabb térben képezte a magánhangzóit, s hogy elejét vegye a kérdéseknek vagy a nevét illető élcelődésnek, bemutatkozáskor gyakran hozzátette, felvidéki családból származom, sőt olykor még előzékenyen a neve elé is engedte a magyarázatot.

I. kötet 377

De akkor legalább mondd meg, mi a csudát akarsz, kiáltozta futtában, felindultan, lépteik döngésén, kopogásán, a parketta reccsenésein átkiáltva, honnan a fityfenéből tudjuk, hogy mit kívánsz.

Csináljátok itt ezt a szcénát, értelmetlenül, kiáltozta utánuk Huber Margit is, amivel persze nem tudta, nem is akarta őket leállítani. Ha mindarra nem volt magyarázata, amit az elmúlt évtizedekben átéltek, s egyetlen napra nem volt magyarázat, akkor hogyan lehetett volna egyetlen érthető oka egy ilyen dühkitörésnek. Mégis követték egymást mindenféle érzelmi ingoványon át, mert egymást jobban értették, mint másokat. Már amennyire az ember a másikat egyáltalán követheti vagy a másik lelkébe beleláthat. Amiből a saját neveltetésének megfelelően nem következett, hogy mindent el kell fogadnia. Annak a kicsit sértett, mégis nagyvonalúan megbocsátó áradásnak, amivel Dobrovan eredt barátnőjük nyomába, akárha egész testével ellent kéne állnia. Viszolyogtatónak érezte őket, és az egészet, beleértve a saját magára osztott szerepét. Az egyiket azért, mert túlságosan hevesvérű és erőszakos, a másikat az elviselhetetlen érzelmessége miatt.

Előbb átrohantak egy talán még nagyobb szobán, amelyet Szapáry Mária műhelynek használt, aztán a hallon át egy meglehetősen szűk és hosszú átkötő folyosóra értek ki, ahol a megszorult, meleg nyáresti levegőben váratlanul érezni lehetett a konyhából kiáradó tömény és állott ételszagot. Amerre mentek, mindenütt égtek a villanyok, ami Huber Margitot különösen bosszantotta. De ritkán engedte meg magának, hogy eloltson közülük legalább egyet, s ezzel legalább egy kicsit kielégítse takarékossági hajlamát. Ritkán is adódott volna alkalom, mert Szapáry Mária minden este széles, invitáló mozdulatokkal bevezette őket a szalonjába, ám láthatóan nem vette szívesen, ha innen kimennek.

Ebben a dologban igazán nagyon furcsa volt. Valamennyien kinevették, hogy üldöztetési mániája van.

Hiszen az ajtók nyitva álltak, mindenütt égtek a villanyok, különben sem mondta volna senkinek, hogy mit csináljon vagy hová ne I. kötet 378menjen, mégis szigorú tabu alatt tartotta az átlátható, világos és kopár szobákat. Ha valaki mégis önállósította magát, vagy ki kellett mennie, akkor ideges lett, a nyitott ajtókon át utánuk nézett, vagy ami még rosszabb, utánuk ordított.

De bármilyen jó barátnők voltak, legfeljebb kinevették vagy ugratták egymást az ilyen furcsa tulajdonságok miatt, soha nem mentek a mélyre, nem kérdeztek. Nemcsak hogy soha nem ölelték át vagy nem csókolták meg egymást, hanem azt sem mondták volna szívesen senkinek, hogy jó barátnők lennének.

Meglehet, nem is gondolták.

Nem csak állott ételek illata csapta meg az orrukat, hanem a túltömött és fedetlenül hagyott szemetesvödöré és a napok, talán hetek óta elmosatlan edényeké, amelyek elleptek és beborítottak a konyhában minden vízszintes felületet; ott tornyosodtak a tűzhelyen, betöltötték a mosogatót és billenékeny piramisokban halmozódtak a konyhaszékeken, a hatalmas, gyalult, valószínűleg valamelyik felszámolt kastély háztartásából származó konyhaasztalon.

Ez botrányos, már megbocsáss. Mi történik itt, kérdezte az ajtóban Huber Margit meglepetten.

A vontatóhajó ide csak a gyors kis lüktetéseivel hatolt el.

Szerintem neked megint nincsen bejárónőd, tette hozzá Izabella, mint aki maga is méltatlankodik.

Ráadásul szó és búcsú nélkül hagyott itt ez a bűzös testű dög, dühöngött tovább Mária, s mivel a konyhaszekrényben természetesen nem lelt megfelelő poharakra, két kézzel turkált a mosogatóban a szennyes edények között. Ne bosszantsatok már ezzel is.

Ha nem tévedek, akkor jó két hétnek kellett időközben eltelnie.

Ekkora hőségben nem veszélytelen.

Az előbb még nem, most azonban tudta, hol kell a poharakat keresnie. Kionthatatlan dühe miatt a feladat mégis minden erejét meghaladta. Bár igazán úgy tűnt, mintha mesterségesen kormányozta volna bele magát a dühébe, mégsem nyílna belőle visszaút, amit nem egészen érI. kötet 379tett. A többieknek játszott szerep volt, amely azonban megvédte őt tőlük valamennyire. Ilyenkor az ember önmagát tekinti magában idegennek.

Át kell magán törnie.

Itt vannak, persze hogy itt vannak a kis rohadtak, alatta, kiáltozta közben, mint aki igyekszik úrrá lenni önmagán, hol lehetnének másutt, dühkitörését azonban csak egy újabb indulatkitöréssel fékezheti. Mi a francnak nem költöztem még el ebből az egész rohadt lakásból.

Én magam sem értem.

A másik két nő nem szólt a konyha ajtajában, elnémította őket az újabb fordulat. Ugyanis volt még valaki a lakásban, egy náluk jóval fiatalabb nő. A legtávolabbi szobában feküdt vagy pléddel betakarva ült a teraszon, egyfajta növényi létezésben élt. Annak a szobának az ajtaja legtöbbször zárva volt, s ha valami miatt az ostrom után Szapáry Mária semmiképpen nem költözhetett el, akkor a beteg nő miatt nem tehette volna meg, legalábbis mások így emlegették, a beteg barátnője.

Azért jöttek ide csaknem minden este, hogy Máriának ne kelljen őt magára hagynia.

A mosogatóban csörömpöltek, csúsztak a keze alatt a szennyes edények. Bella mozdult volna, hogy segítsen, de aztán mégsem kockáztatta meg.

Talán Elisa miatt, próbálkozott Huber Margit elváltozott hangon, óvatosan és résztvevően, holott tudta, ezzel a kérdéssel túl messzire megy.

Talán az állapotában állt volna be valamilyen változás, úgy értem, valamilyen negatív változás, ha megkérdezhetem.

Alig kezdte el, egyetlen pillantással fojtotta volna belé a szót Szapáry Mária. De nem tudta, és ezért Huber Margit csak lassan hallgatott el. Két ilyen rohadt nő. Hogy a legféltettebb titkaiba másszanak bele.

Közben nem is voltak semmiféle féltett titkai előttük. Legfeljebb bizonyos dolgokról soha nem beszéltek, s a kölcsönös hallgatásnak nemcsak megvolt a maga szigorú logikája, hanem erkölcsi szempontból sem volt megalapozatlan.

I. kötet 380

Megpukkadok.

Több dolog létezik a világban, melynek értelme nem felfogható, s csak nagyon kevés járható át tudással.

Őrjöngött, bár nem fegyelmezetlenül, s ennek megfelelően zörögtek és csattantak a keze alatt az edények, zománc a fémen, üvegen a porcelán. S miközben valamilyen kicsi, valósággal zsugorított hangon tovább kiáltozott, ami persze barátságuk pecsétjének is számíthatott volna, két hosszú poharat végre meglelt. Ilyesmit senki más előtt nem engedhetett meg magának. Tudta, hogy igazságtalan velük, de kivel legyen igazságtalan. A poharak homályos falán a citrom húsának beszáradt foszlányai, alján pedig a kővé keményedett cukorban a citrom magjai. Épp az igazságtalanságot kellett ahhoz megengednie, hogy fájjon nekik, ami ennyire fáj és valójában nem tudja senkivel megosztani, soha, soha. Józan perceiben hálás volt ezért. Hogy itt vannak körülötte ezek az egyre sérülékenyebb nők, s mégis ugyanolyanok, mint kislánykorukban, kínjukban megmaradnak. Egyik kezével egymás után halászta ki mind a kettőt, mivel azonban pontosan emlékezett rá, hol található a halomban a harmadik pohár, közben a karjával meg kellett tartania a megemelt edényeket.

Elisának nincsen állapota, ezt egyszer és mindenkorra vegyétek tudomásul, sziszegte. Nem volt állapota, és nem lesz állapota. Még hogy állapot. Az állapotában sem állhat be változás. Különben is ő az utolsó, aki nekem bármiben gondot okoz.

Nem értem, miként lehet egy ilyen ártatlan kérdést félreérteni.

Hacsak nem szándékosan.

Gondot egyedül ti okoztok vagy az okoz nekem, semmi más, hogy ebből a rohadt lakásból miért nem költöztem el. Miért nem szabadulhatok. Nem bírom, nem bírom ezt a zajt, ez pokoli.

Minek vagyok még mindig itt.

A rohadt talán mindenütt másutt érvényes és indokolt lehetett volna a városban, a tisztán és átláthatóan épített, viszonylag rendben tartott Újlipótvárosban nem. Még akkor sem lehetett a jelzőt hová tenni, I. kötet 381ha az ember nem felejtette el, hogy mi történt negyvennégy telén a Szent István parkban és az Újpesti rakparton. Vagy ötvenhat novemberében miként rakodták le ugyanott a fagyott holttesteket egy teherautó platójáról, igen, ugyanott. És nem a zaj, közel sem. S hogy az innen azt jelenti, az országból miért nem ment el, a lakás talán azt jelenti, hogy nem mehet ki ebből az egész nyomorult világból. A dühe pedig azt jelenti, vajon hová mehetne.

Huber Margit ebben a pillanatban értette meg, hogy Máriát az óriásira növesztett részvéte kínozza. S amint megértette, nem kellett sokat gondolkodnia, hogy mit válaszoljon. Habár a fojtogató féltékenységet, amit Irma és főleg Elisa miatt érzett, előbb ismét le kellett gyűrnie. Mindig le kell gyűrnie. Máriának nincs két gyermeke, akiket meggyilkoltak volna. Ezt a terhet nem bírja el. Nem hurcolták el, hanem tehetetlenül szemlélte, amint másokat elhurcolnak. Nem rá méretezték a terhet. Nem volt ifjúkori agyvérzése, nem szorult ápolásra, s ezért senki részvétére soha nem számíthatott.

Természetesen nem azt mondta ki, amit gondolt. Már csak azért sem, mert ebben a helyzetben igazán a féltékenysége volt a legkevésbé érdekes.

Nyolc éven át dolgozott korrepetitorként a berlini, majd húsz éven át a budapesti operában. Hajszálpontos fogalmai voltak arról, hogy a hisztérikus dühkitöréseknek mi a belső logikájuk, s a mosolyával miként kell a gondjaira bízott énekeseket indulataik megfékezésére rávezetnie, illetve rábírnia. Csupán a mániákus ismétléssel tárhatják fel rettegésük sötétlő mélységeit, s amikor az ismétlésből nincsen visszaút, akkor lecsapni. Egyenesen azt várják, kívánják, menjen velük, húzzák és betekerik az idegszálait, tébolyuk erejével magukkal rántanák a mélybe. Mosolygott, részvétet mindenesetre nem érezhetett irántuk. Ebben segítette, hogy az ember ösztönösen meg akar szabadulni minden kis fájdalomtól, amit mások okoznak, és a megtörhetetlen mosolyának páncéljával segített önmagán. Bár közel sem járt mindig sikerrel. Ha sikerült a műveletet végrehajtani, akkor szét tudta robbantani a I. kötet 382hisztériát, ami őt is robbanásszerű kielégülésekkel töltötte el, és a mosolygását is feltöltötte értelemmel.

Ennél azonban majdhogynem fontosabb volt számára a hisztéria megfékezésének és hasznosításának szakmai aspektusa. Drámai erő és a légzés összefüggése, ezek hatása, hitelessége, arányai, kifejezési technikái, mindazok az eszközök, amelyek kizárólag rá és az énekesekre tartoztak.

Később úgy lehetett hivatkozni rá, mint egy szakmailag kidolgozott példatárra.

Megállította, lesüllyesztette, megsűrítette magában a levegőoszlopot, amitől impozáns testének tartása megváltozott.

A barátnők Brünhildának, Krimhildának nevezték egymás között, s ezzel fejezték ki idegenkedő bámulatukat és sóvárgó rettenetüket iránta. A legpatinásabb, a liberalizmusáról messze földön híres pesti leánygimnáziumban, a Veres Pálné utcában lettek elválaszthatatlan barátnők, s ebből az iskolából ismerték Demén Ernát. Ahol az ötven fős osztályokban együtt tanult gazdag, szegény, polgár és arisztokrata, sváb, tót, magyar és zsidó, s már ott csodálták Margitot, hogy van benne egy ilyen óriás mosollyal megáldott, idegen, nagytestű nő. Nyáron aztán szabályosan kifehéredett a szőkesége, bőrébe azonban a nap bátran belekaphatott, s tényleg volt miben gyönyörködniük.

A húszas évek végétől, mikor a nők már szabadon napra mentek, minden ruhájától megszabadulva tombolt a fény befogadásának gyönyörében, barnára égette a csupasz testét. Ehhez a férfiaknak nem volt sok közük, miként korábban a fiúk félénk bámulata sem érintette. Mára habfehérre őszült, fényes, barna homloka fölött világított a hajkoronája, melynek tömege persze valamelyest meglazult. Szeme fényes csillogással telt el, mikor egy alsóbb regiszterből, még kíméletesen, még a legmelegebb hangszínét megütve, mélyen kizengetve és növekvő erővel megszólaltatta a levegőoszlopot.

Magad is jól tudod, Mária, hogy képtelen hülyeségeket beszélsz. Hogyan költözhettél volna el, s Elisával vajon hová költözhettél volna, I. kötet 383az Istenért. De főleg, mi a fészkes fenének kellett volna elköltöznöd, bárhová. Mosogatás helyett az ember mégsem költözhet folyton el, az áldóját.

Az utolsó szó után, mely valósággal beleakadt a levegőbe, s ennél erősebb szitkokat a barátnők között nem is lehetett volna mondani, szünetet tartott. Következő mondatában jelentősen meg akarta emelni a hangerőt, a hangszínén is csavarni még. A mondat hosszú lesz, bonyolult, a hangerő óhatatlanul megnehezíti az artikulációt. Nyelvnek és ajaknak ilyenkor kell minden szótagot a legkíméletlenebbül kiformáznia.

Lelkifurdalásod persze legfeljebb azért lehetne, semmi másért, hogy még mindig nem beszélsz tisztességesen a cselédjeiddel.

Mária erre a drámaian tagolt ordításra nevetéssel válaszolt, honnan tudod, valósággal fölvihogott.

Honnan tudnám, eleget hallottalak. Ha megtanultad volna, akkor nem hagynának mindig el. A francba, hogy nem tudod tisztességesen megtanulni. Lelkifurdalásod legfeljebb ezért lehetne.

A terhét akarta levenni a válláról.

Holott nevetséges lett ezekkel a banális énekmesteri technikákkal.

És le is vette.

Ahogy adagolta, mesterségesen növelte, csökkentette a hangerőt, ahogy függőlegesen, füttyösen csücsörítve formázta a szavakat, s ki nem fogyott a levegője, azzal lekötötte Mária figyelmét. Ágyékából, a hasából árasztotta rá a gondosan megformázott aggodalmát, miközben hangjának egyenletes, kissé érdesen visszhangos lüktetésével önkéntelenül is ellenpontozta a vontatóhajó köveken, földalatti falakon, pincék tompa üregeiben fölerősödő alattomos löketeit. Mintegy bemutatta, így fokozható a dráma, és ugyanezen eszközökkel oltjuk ki szépen.

Még ha tekintélyes méretű, barnára égetett, erősen ráncosodó kebleit ily szemérmetlenül megemelve és összenyomva közszemlére tette is, alkatában volt valami mélyen aszketikus és alázatos. Erkölcsi tartása, megjelenése és a munkája szakmájának papnőjévé avatta, áhítatos tiszteI. kötet 384letet váltott ki a tanítványaiból. Bár nem értették, miért dohányzik annyit. Miközben a levegőt adagolta, túlfűtötten hullámzott és reszketett a hús az erősen hímzett, ráncolt és csipkézett blúz keretében. Mária kritikus szemében a fülledt és buja kép maradt erősebb, holott ellenkező teste a bizalmasan mély hang áramában észrevétlenül ellazult.

A kaláris vörös szemecskéi ugráltak a finoman reszkető ráncokon.

Vihognia kellett az élvezettől, miként egy kislánynak. Azt hitte, attól nevet, amit lát, valójában inkább attól nevetett, amit érzett.

Egy kis érzelmi távlatra van szüksége az embernek ahhoz, hogy fölmérje a saját cselekvéseit.

Kacarászott, halálosan élvezte a távolságot, amit Médi a hangjával megnyit és áthidal.

Ő meg színházi kosztümöket tervezett, egy rokonszakma szempontjából vette szemügyre barátnőjük alkatának banális színpadiasságát, s hogy valamilyen különkeresetet biztosítson kettőjük megélhetéséhez, mindenféle kicsi sztárnak sajátkezűleg varrt, szabott. Mint aki hirtelen azt mondja magának, hiszen ez remek, ilyen ráncosra égetett kebleken ez a fehér csipkeblúz.

Csakhogy a nevetéstől megcsúsztak a karjával megemelt, a mosogató peremén megtámasztott edények.

Egy piros zománcfedő szánkázott le először, s úgy látszott, mintha ezzel megindítaná a különböző nagyságú desszertes tányérokból és tálakból álló színes oszlopot. Másik kezével szerencsétlenül alákapott, utánanyúlt. Nemhogy nem érte el, nyomban csúsztak a tányérok, lendületet kaptak a nagyobb, domborításoktól egyenetlen felületű tálakon. Mindezek alatt pedig összetört a pohár a kezében, fölordított, mert az ujjába belevágott, s ettől az egész halmot önkéntelenül megtaszította. Amit természetesen éktelen zaj követett. A két nő ugrott volna az ajtóból. A csúszást, a csattanást, a csörömpölést, amely egyetlen szempillantás alatt a szétpattanó és széthulló színes cserepek tömegével szórta meg a konyha kövezetét, nem lehetett föltartóztatni.

E pillanatban már nem is lett volna hová lépniük.

I. kötet 385

És ugyanilyen hirtelen lett teljes csönd a csatatér fölött.

Álltak, mindhárman megbűvölve bámulták a gyászos eredményt. Mária a szájába kapott ujjával a cselédszoba nyitott ajtajáig hátrált a cserepek között, s amint megtámaszkodott, az ajtó nekicsapódott a falnak. De mi volt ez ahhoz képest, amit ők már pusztulni láttak az életükben. Néhány másodpercig, míg egyszerre föl nem nevettek, mert élvezték, hogy ahhoz képest ez mily kevés, hallani lehetett a vontató mély, lüktető hangjait. Bár azt is hallani lehetett, hogy van benne, időközben belefűződött egy másik lüktetés. Talán egy másik vontató közelgett. Valószínűleg ellentétes irányból, az Árpád híd felől, s nem volt azonos a ritmusuk. Mária lassan csúszni kezdett a sima ajtón, mint akit a súlya húz. Még azt is meg tudta volna mondani, hogy a vontató most ér a Pozsonyi-úti református templom előtti üres partszakaszra, ahol még nem visszhangzik annyira.

Csupán akkor lett csönd a folyó felett, ha erősen zajlott vagy beállt a jég.

Látod, bömbölte Huber Margit, látod, hahotázott. Ezt előre meg tudtam volna jósolni neked, láttam, előre láttam, esküszöm.

Jaj, mutasd az ujjacskádat, kiáltozta Dobrovan Izabella teli aggodalommal, mert a kirobbanó nevetésüket szerette volna rögtön érzelmes részvétbe átfordítani.

Biztosan nagyon megvágtad magad.

Szája mélyén szopogatott ujja mögül Szapáry Mária velük kiáltozott, miközben rázta a nevetés vagy talán a sírás.

Jaj, az egész tizenhatodik századom.

Szája megtelt a vér ízével. Csúszott lefelé az ajtón, és a fenekével lassan földet ért. Nekik bohóckodott, mert egy kicsit azért szégyellte magát a konyhájában uralkodó állapotok és az ügyetlensége miatt.

Odalett az egész tizenhatodik századom.

Ott ült kinyújtott és szétvetett lábakkal az urbinói műhelyből származó, s valóságosan múzeumi értéket képviselő majolika edények cserepei között a kockás kövön, és megint csak nehéz volt elhinnie, hogy akkor ez megint a történet vége.

I. kötet 386

Nem az ujja fájt.

Mikor röviden csöngettek odakinn, épp arra gondolt, ez igazán nem sorscsapás, és nem lenne érdemes ellenkeznie.

Hallottátok ti a liftet, kérdezte, s azon csodálkozott, hogy valamit nem hallott, amit hallania kéne.

Én ugyan nem.

Nem, igazán semmit.

Csak nem jött föl gyalog.

Ezek szerint.

Ne menjek, ha gondolod, kérdezte Dobrovan előzékenyen.

Én megyek, hangzott Mária határozott válasza, de nem siette el.

Nem bízta volna rájuk az ajtónyitást, erre szüksége volt.

Ezen az estén Szemzőné valóban igen lassan ért föl.

Megállt a lépcsőfordulókban, minduntalan elgondolkodott, helyesebben jó időkre el is felejtette, hogy hol van vagy hová tart. Minél magasabbra ért, annál melegebb lett, pedig az emeleti folyosókon nyitva álltak a belső udvarra néző ablakok. A falakat sárgásan és kékesen erezett, rózsaszín foltokkal tarkított fehér márvány borította, csönd volt és tisztaság. S még akkor sem nézett volna ma szívesen bele a házmester alkoholtól duzzadt ábrázatába, ha ettől a házmestertől nem kellett igazán undorodnia. Végül is azon emberek közé tartozott, akik nem szívesen maradnak ugyan tisztességesek, szabályosan megütköznek magukkal, hogy tisztességtelenek lehessenek, a tisztességtelenséghez szükséges elemi tehetség ugyanakkor hiányzik belőlük. A lift tágas, tükrös kabinjában Szemzőné esetenként részvétlenül szemügyre vette ennek a búskomorsággal küszködő embernek a bizonytalan, lágy, kissé nyomott profilját, örökösen lehajtott fejét, rövid, mindig behúzott nyakát, erős és jól megépített testét, amelyből mégis erőtlenség áradt és a szellemi szellőzetlenség savanyú illata; ha pedig beszélt, akkor az erős szájszaga.

Neurózisának állagát vette szemügyre, az alkatát tapogatta ki, amely az őrülettel határos idegenségnek otthont adott, mintegy megtalálta benne a lehető legmegfelelőbb táptalajt.

I. kötet 387

Minden alkalommal meg kellett állapítania magában, hogy határeset, nem tudna rajta segíteni.

Negyvennégyben Varga segített Szapáry Máriának, és nem keveset kockáztatott. Ezért azonban, mint valami gyöngeség miatt, inkább megvetette önmagát.

Nem meggyőződésből tette.

Ezeket a gyanús alakokat, akik Szapáry Máriánál ki-be jártak, a bujkáló zsidókat, az illegalitásba kényszerült kommunistákat és szociáldemokratákat meg a mindenféle katonaszökevényeket őszintén megvetette, söpredék. Ezért van mindig széthúzás a magyarok között, mert még mindig vannak ilyenek közöttük. Az ilyet tényleg, mint a gyomot, az utolsó szálig ki kell irtani. Varga a kemény kéz, a szigorú társadalmi rend, a magyarság összetartásának híve volt. Jobban imponáltak neki akár a faji kíméletlenségtől sima modorú németek, akár a rikácsoló nyilasok. Ezek mégiscsak jót akartak, végleges rendet teremteni ebben a zsidó kuplerájban. Ö maga is egy titkos hazafias szervezet tagja volt, amely a mai napig működött. Szapáry grófnő azonban egyszerűen lerohanta, lepénzelte, belevonta, nem engedett neki más utat. Ez volt a gyöngéje, a pénz, meg főleg a mindenféle rendű és rangú arisztokraták, akik mégiscsak a magyarságot jelképezték a szemében, s velük szemben védtelennek érezte magát.

Meg nem jelenthette fel őket, ha egyszer a pénzéhsége miatt segített nekik ezt a söpredéket menteni.

Az egyes emeleteken mindössze két lakás nyílt a folyosókról, a legfölsőn azonban csak egyetlen egy. Ha valaki kilépett itt a liftből, akkor egy tágas, márványtól hűvösen ragyogó térben találta magát, amelyet nappal kivilágítottak a lőrésszerű ablakok, s szemben állt egy komoly, barna tölgyfaajtóval. A lift mögött volt ugyan még egy vasajtó is, onnan kényelmetlen vaslétrán lehetett fölmászni a liftházba, ahonnan ki lehetett jutni a lapostetőre; erről azonban kevesen tudtak.

Szemzőné enyhén bepárásodott gyöngyvászon kiskosztümjében türelmesen várakozott az ajtó előtt, s ajkán megjelent a fanyar mosoly, I. kötet 388amit Máriának készített elő. Mélyebben kellett lélegeznie. Rögtön el akarta volna neki az egészet mondani. Mivel a lakásból nem hallott ki közeledő lépteket, kinyitotta a retiküljét, kivette a fehér batiszt zsebkendőjét, s ajka fölül leitatta vele izzadságának nem látható gyöngyeit.

Most mi legyen, végül is mit tegyünk, kérdezte odabenn Dobrovan.

Nem döntöttük el.

Hogyne döntöttük volna el, én döntöttem el, válaszolta Szapáry Mária, aki az ujjbegyén ejtett sebet egy másik ujjával ügyesen leszorítva, öklével kitörölte szeméből a könnyeit, és föltápászkodott a konyhakőről.

Jaj, nyögte közben, ami szintén nekik szólt, mint valami újabb mentség és magyarázat, a bokáim már megint megdagadtak. A legtermészetesebb, hogy mélyen hallgatunk. Egyszerűen semmit nem mondunk neki. Az ószeresnőt pedig nyugodtan bízzátok rám, mondta elmenőben.

Én fogom visszahívni, elintézem, ne féljetek, legalább mindent rendesen megbosszulok.

A következő percekben el is felejtették, hogy miről kéne mélyen hallgatniuk.

Arnót Irma érkezésének hatására olyan lett a női felfordulás, akárha tényleg farsangi mulatságra készülődnének.

Miközben letette kalapját, retiküljét és lassan lehúzta csipkekesztyűit, kissé bizalmatlanul, kissé tartózkodóan szemlélte őket, amint kizúdulnak az előszobába, és egymás szavába vágva, nagy hahotázások és vihogások közepette magyarázzák, miként és kinek a figyelmetlensége miatt következett be a katasztrófa. Majd egymást taszigálva valósággal átáradtak a helyiségeken. Nem lehetett szem elől téveszteni a túlzást, hogy valamiért túl beszédesek, túl hangosak, túl tolakvók, túl nagyok a csontjaik, undorító embergépek.

Előbb a hallba indultak volna, onnan Dobrovan vezetésével mégis visszatértek a konyhába a cserepeket eltakarítani.

Valahol az Eskü tér mögött találsz egy porcelánost, aki pontosan ilyesmivel foglalkozik.

I. kötet 389

És mit csináljak vele, zsákban vigyem hozzá. Rá nem tudnék nézni egy ragasztott edényre.

Ugyan, ugyan, ellenkezett Huber Margit azonnal, hogyan mondhatsz ilyet Dobrovan, hiszen az a Veres Pálné legelején van, majdnem a Kúria utca sarkán.

Kidobni, elfelejteni, harsogta Szapáry Mária.

Éppen ezért mondom, hogy az Eskü tér mögött.

Mondhatnád, hogy a Tiszti Kaszinó mögött, s akkor lenne pontosabb.

Ugyan, mit kötözködsz.

Fölszedegették, lassan elcsitultak, felsöpörték, de közel sem vesztek össze, a konyhában inkább fenyegető béke uralkodott.

Igazán nagyon sajnálom, helyetted is igen sajnálom, mondogatta Irma csöndesen.

S miközben Mária azon nevetgélt, hogy hol mindenütt találnak még cserepet, Médi és Bella beállt a mosogatóhoz, hogy poharakat mosson el.

Egyszer talán majd el fogom neked mondani, Irmuska, hogy miért volt nekem fontos ez a néhány darab.

Ha Elisának is csinálunk, kiáltotta át nekik Huber Margit a mosogatótól, akkor egy poharat még nyugodtan keríthetsz, Mária.

De csak a visszafoghatatlan féltékenysége szólt ki így, legalább utólag, hogy ezek ketten a cserepek szedegetésével ne legyenek együtt.

S az igyekezet hallatán Bella is belenevetgélt, bár ő ebben az egész féltékenységi játékban nem volt érdekelt.

Figyeld, csak figyeld, egy kicsit úgy beszélt, mint aki Huber Margit sebének mélyére váj, ebben a kuplerájban nem lesz hová tenniük.

És Máriának tényleg mentegetődznie kellett a tömött szemetes edény előtt. Mit tegyen, ha minden este elfelejti kitenni.

Micsoda kérdés, hogy mit tegyél.

Ne felejtsd el, ennyire egyszerű.

Mindenesetre várjatok vele, megkérdem Elisát, egyáltalán óhajtja-e.

I. kötet 390

Előbb azonban ki kellett még mosnia a sérült ujját a fürdőszobában, és Irmának előbb be kellett kötöznie.

Némán ültek a kád szélén, nem is néztek egymásra. Mögöttük nyughatatlanul csöpögött a csap, s mivel hónapok óta csöpögött, sárgásbarna csíkot húzott a kád zománcán. Nem rozsda volt, hanem a termálvízből kicsapódó kéntartalom, a legszabályosabb kénkő, amit a pokol jelének szoktak tartani. Az Újlipótváros hetente két estén, szerdán és szombaton a Margit-sziget hőforrásaiból kapta a meleg vizet, ami nem csak nyomokat hagyott, hanem záptojásra emlékeztető erős illatával átjárta a lakásokat és a lépcsőházakat.

Ha tehették, loptak maguknak ilyen rövid, nyugodalmas perceket, ám egy kicsit tartottak is ezektől. Mintha valami visszavonhatatlan történhetne meg, meg is történt velük, amiről viszont évtizedek óta nem tudtak lemondani.

A négy barátnő egymáshoz fűződő viszonyának megvolt a maga etikettje, s akarták, nem akarták, a közös gimnáziumi évek óta ezen szinte semmi nem változtatott. Még a hosszú távollétek sem. Talán Mária és Irma között volt a legmélyebb a vonzalom, bár igen nagy távolságból szemlélték egymást. Ez nem idegenkedés volt, ellenkezőleg, tartós kíváncsiság. Még mindig találtak egymáson vagy egymás viselkedésében valami hallatlanul megkapót, amitől nem tudták volna ugyan megtagadni a vonzalmukat, mégis túlnőtt a szociális normáikon, és ezért nem is csökkenthették a távolságot.

Még érettségijük nyarán valamennyien külföldre kerültek, és amikor több mint egy évtizednyi távollét után, immár gyerekekkel, elváltan, illetve özvegyen lassan visszaszivárogtak Budapestre, hiába is látták jól egymáson az ijesztő és minden ízükön átszivárgó változást. Irma Bécsből jött a férjével és a két vasgyúró kisfiával, az ikrekkel, valamivel utána Rómából Mária, egy évvel később Bella, igen rossz lelkiállapotban, szintén egy kisfiúval jött Párizsból, és legutolsónak Margit is megérkezett Berlinből.

Ha ő ennyire megváltozott, akkor valami rajtam is ugyanennyire I. kötet 391látszik. Kiállhatatlanul önfejű, becsapott, megcsalt, elhagyott, sok mindenben megcsalatkozott asszonyok lettek, de egyetlen szándékos szóval nem vallották volna be sem egymásnak, sem másoknak a csalódottságukat. Kizárólag önmaguknak. S ez már azért elég volt ahhoz, hogy egymáson is mindent lássanak, mulassanak egymáson és lássák a mélyen megőrzött, mulatságos azonosságukat.

Önállóságuk biztosítékait semmi nem oldhatta ki.

Életük e változékonyabb elemeiről inkább csak elejtett szavakkal és célzásokkal tájékoztatták egymást, miközben kicsit vonakodva, a távolságtartás mélyen liberális igényét követve, visszaléptek abba az érzelmi közegbe, ahol semmi nem változott.

Mária és Margit persze megint örökösen civódott, kötözködött, összevesztek, kibékültek, miként kislánykorukban, Izabella és Irma között pedig kölcsönös jóindulatuk ellenére formális maradt a kapcsolat. Hiszen mindig is ez volt a jellegzetessége, a kölcsönös és semmire nem kötelező jóindulat, amit a jellegzetesen polgári formalitások nélkül nem is lehetett volna élvezetessé tenni vagy életben tartani. A semmitmondás mint önérték, amit azonban mindketten élveztek. Mária viszont épp e formalitások miatt bosszankodott. Az ő neveltetése megengedte, hogy excentrikus legyen, egyenesen ösztönözte az élességet, személyiségének szuverenitását pedig közel sem kellett elfednie. Nyers volt. Szédült tyúknak, buta libának tartotta Izabellát, kiismerhetetlennek az udvariasságát, fárasztónak az érzelmeskedését, bár kivételes képességeit hangosan csodálta.

Irma kicsit szétnyitotta Mária ujjbegyén a húst, és ámulattal belenézett a sebbe.

Egészen ügyesen szorítottad el, mondta gyöngéden és csöndesen.

Nem is tudom mire vélni, egyre erőteljesebben undorodom a vértől. Az utóbbi időben legalábbis. Maga az elképzelés, hogy örökösen folyik és dobog benned.

Igen, elég kellemetlen érzés, nézett föl Irma a sebből.

Annyira szerette ennek az arcnak a durva és elrajzolt vonásait, néha elakadt a szeretettől a lélegzete.

I. kötet 392

Imént, amikor jól beszoptam, azt hittem, elhányom magam.

Olyasmi, amivel egyedül nem tudsz mit kezdeni.

Mi az, hogy nem tudok, kérdezte Mária meglepetten, mint akit érzékeny pontján érintenek. Honnan tudod, hogy mit tudok vagy mit nem tudok.

Nem kivételes, így értem, nem vagy egyedül vele.

Pedig elég távol áll tőlem, mármint az undor, az utálat, vagy legalábbis remélem, hogy távol áll, folytatta egy kicsit elbizonytalanodva.

Mondjuk a hagymás zsíron megpirított vért kifejezetten szerettem. Rá nem tudnék nézni.

Volt szakácsnőnk, aki a hagymával együtt még egy kis zöldpaprikát is fonnyasztott alá, almagerezdeket. Vagy fácánvér áfonyával, mondhatom, mennyei.

Szerencsére soha nem ettem, egy rendes zsidó családban az ember, ugye, ilyesmit nem csinál, de elég brutálisan is hangzik.

Hiszen rendesen vadásztam, meg az ember, ugye, amíg lehetett, rendesen menstruált.

Ha nem rendetlenül.

Maradj most kicsit.

Ez vérezni már nem fog, de biztosan ott a faliszekrényben van a sebhintőporod. Bár semmi teteje, szépen dezinficiáljuk. Talán nem mondtam még neked, hogy nekünk egyszerűen kimaradt a táborban a menstruációnk.

Még csak tábor sem kell hozzá, Irmuska, világos. Én a Majesticben hagytam el ezt az egész szép szokásomat.

Kivéve a kápókat, ők aztán menstruáltak, s nem csak azért, mert ettek. Meg a Blockältestét, ő is menstruált, volt állandó szeretőjük, úgymond rendszeres nemi életet éltek, és kapták a külön margarint. Ezek azért feltételek. Kell még nekem egy darabka sebtapasz, egy olló, és akkor rendesen elláttalak.

A gondoskodás azért elég jól esett Máriának, aki ebben a minutában azért fohászkodott, hogy Irma ne menjen tovább a mesében, de I. kötet 393épp azért igényelte a közelségét, mert szokatlan volt, hogy nem ő gondoskodik, valami, amiből ritkán részesül.

S ehhez a mese is hozzátartozott.

Mária több mint két évtizede éjjel és nappal gondoskodott Elisáról, s akkor ebben benne voltak a légiriadók, a bombázások, a pince, a letartóztatás, amikor nem tudta, hogy gondoskodik-e valaki róla, az ostrom végeérhetetlen napjai, a háború. Közbe kellett volna szólnia, valamilyen más témát találni, de nemhogy nem jutott semmi az eszébe, amivel Irmát eltérítheti, hanem éppen az jutott eszébe, hogy amikor nem tudták Elisát a pincébe lecipelni, miként vette a fejét az ölébe légitámadáskor ebben a fürdőszobában. Ha valami történne, akkor legalább ne lássa.

Megesett, nem tudták megállni, félelmükben itt csókolták és nyalták szét egymást a reszkető falak és üvegek között, mint akik még sietnek. Zavarában, kissé ügyetlenül, ismét kisodorta, és szokása szerint a füle mögé kerítette az ép kezével az egyenes szálú, ősz haját.

Véletlenül még ultraszeptilt is találsz, válaszolta. Médinek igaza van, az egész lakásom egyetlen nagy kupleráj.

Bizonyára azért van így, folytatta Irma a korábban megkezdett mondatot, miközben a tükrös faliszekrényben lassan mindent megtalált, mert az embernek nem marad más tulajdona, mint a becses és kevésbé becses tulajdonságai. Hát nem. Olyan sok meglepetés végül is nem érheti. Illetve érhetné, de nem kíván újabb sérüléseket. Ahogy a szíved üt, személyes. A véred azonban nem, a vér személytelen.

Talán ettől undorodsz. Ilyen kínos dolgokat az ember fiatalabb korában egyszerűen nem vesz tudomásul.

Csak nem gondolod komolyan, hogy mindenkiben egyforma vér folyik.

Na jó, benned persze nem, te vagy a nagy kékvérű kivétel. Mégis, gondold meg, folytatta, s ajkán el nem fogyott a fanyar mosoly. A vérednek van típusa, van állaga, de a típusa vagy a sajátos állaga szerint sincsen például más íze. Andorékkal mindig újra megkóstoltatta a Bókay, ami elég hajmeresztő ötlet volt tőle, de akkor még más elképzeléseink voltak I. kötet 394a higiénéről. Blut ist ein besondere Saft, jedenfalls valami olyasmi, ami nem a jellemedhez tartozik, hanem pontosan fordítva, te tartozol hozzá a híres jellemeddel együtt, mert a melegvérű élőlények közé tartozol, és akkor még finoman fogalmazom. Ez bosszantó, bántó. Akkor mire ez a sok önálló és független gondolat, meg az egész híres individualitásunk. Akkor te is ennek az óriási csürhének az uralma alatt állsz, s miért ne jöhetnének a viceházmesterek és a diktátorok.

Ezzel visszaült a kád peremére, kezébe vette, ismét óvatosan maga elé emelte Mária erős kezét, a sérült ujját.

Tudod jól, én nem tudok mit kezdeni az ilyen tömény szociálpszichológiával, válaszolta Mária gyorsan, mert úgy ítélte, hogy ezek a diktátorok megint túl veszélyesek és Irmát visszahúzzák.

Kicsit rángatta hozzá a vállát, mint aki mindazonáltal jelzi, tisztában van a saját erkölcsi relativizmusának kockázatosságával.

Tőlem ugyan jöhetnek, mehetnek. Nekem abból kell kiindulnom, hogy van egy adott felület, s ha akarok valamit, akkor kívülről inkább befelé kell tartanom. Vagy akár lefelé, fölfelé, a pokolba, az angyalokhoz, bárhová.

Te pedig folyamatosan fordítva csinálod.

Nem indulhatok ki abból, hogy az embernek lenne jelleme vagy lehetnének bármiféle tulajdonságai. Az alakját kell követnem, számomra ez az egyetlen tulajdonsága, a felületét, a hajlatait, a végtagjait, a domborzatát. Ez csak hús, hús, forma. Legfeljebb menet közben derül ki róla, hogy van neki valami olyasmije, amihez te kötnéd magad. Van rajta mondjuk valamilyen szabályos, ami meghatározza a viselkedését, van benne valamilyen állandóság, ami miatt mindig visszatér egy mondatához vagy mozdulatához. Ez azonban inkább ritkaság. Máskor meg az derül ki, hogy a viselkedésének nincsen semmiféle ikonográfiája, és akkor ez a jellegzetessége. Ettől flexibilisek, kérlek, az emberek. Bármi történjék, alkalmazkodónak kell maradniuk.

Semmi nem kényszerítheti őket, vagy legalábbis nem éreznek erkölcsi kényszert. Ebből áll elő a boldogító káoszuk. Hiába csinálsz I. kötet 395ilyen nagy szemeket, igen, ez az átlagos. Te úgy beszélsz, mintha minden eleve el lenne döntve, és ezért el lehetne rendezni. Nincsen eldöntve semmi.

Nem, nem, általában egyszerre két dologról beszélek, de csak az egyiket szokták meghallani.

Kettő már nekem is sok.

Nagyon szép a monológod, talán még neked is sok.

Azért az egyik olykor megbántotta valamennyire a másikat.

Olyasmit figyeltek egymás szemének felületén, amit jó lelkiismerettel nem lehetett volna személyesnek nevezni, bár nem volt személytelen.

Ez a szemgolyón tükröződő lámpafény.

Amivel mindketten kitértek, Mária megkerülhette a megbántottságát, mindketten hallhatták az ajtó másik oldaláról Elisa furcsa, ritmikusan ismételgetett kis vinnyogásait. Beszélgetéseikkel nem akarták eldönteni, semmit, s talán ezért érintkeztek oly erősen.

Az egymásnak ajándékozott pillanat tartotta fogva őket, amelyben tulajdonképpen nem volt magyarázata, hogy akkor miért nem töltötték együtt az életet.

Mért kell mindig újra elválniuk.

Csak nézz bele, kérlek, folytatta Szemzőné egykedvűnek ható, szenvedélyektől megtisztított hangján.

Meg fogod érteni, miről beszélek.

De valamilyen megnevezetlen szégyen hatására neki kellett először elfordulnia a tágra nyitott szemétől. Igazán nem szerette volna az ajtó másik oldalán vinnyogó Elisát megcsalni Máriával, még jelképesen sem.

S ha már el kell hagynia Mária szemének kivilágított felszínét, akkor ismét a nyitott húsába nézett be.

Feje a szavakhoz kicsit mindig hozzáreszketett, a tikkjét azonban nem engedte szabadjára. Kényes, kényelmetlen ügy volt. Mikor a tükör előtt egyedül maradt a tikkjével, hosszan tanulmányozhatta, próbálgatta, mit tehet vele vagy ellene, hogyan maradhat a legészrevétle-nebb ez a kis szakmai csődje.

I. kötet 396

Maga a hús az idegen, mondta csöndesen. Bár valójában most is egészen máson gondolkodott, mint amiről beszélgettek.

Mária nem is sejthette, hogy mindaz, amit Irma hangosan kimond, mennyire kötődik mindahhoz, amiről ugyanakkor magában morfondírozik. Ilyen értelemben az emberek egymással szemben jobbára mindig gyanútlanok.

Annak az idegen férfinak az izzadtságtól felfénylő, köteges hátizomzatával, gerincének megtekeredő barázdájával, anusáig elnyílt, lágy lökésekben elmerülő, a feszültségtől mindkét combtövén behorpadt, és meglepően kerek, erős ülepével, szétfeszülő combjaival, kemény, síkosan felvillanó heréivel foglalkozott.

Határozott válla fölött hátra is csavarodott a fejével egyetlen pillanatra, látni, ki lepte meg.

Mert az talán önmagában nem lenne olyan érdekes, hogy az ember az egyetlen élőlény, akinek a gondolkodását és a viselkedését egészében hatja át várható kopulációinak tartós kívánsága, a hozzá tapadó valamennyi fantáziáival, így gondolkodott, ezt mérlegelte, miközben barátnőjével egészen másról beszélgetett, a kép pedig élesen megjelent és nem tágított, hanem ez utóbbi, maga a fantázia vagy az emlékezés valószínűleg sokkal fontosabb neki, mint az aktus realitása. Ez a jelenség teszi aztán láthatóvá, hogy a reális aktus mily kevéssé individualizálható. Ez a sorsfordító.

Mindenki arra törekszik, hogy individualizálja a nemi érintkezés aktusát, hiszen különben nem jutna elegendő élvezethez, s mindenki kudarcot vall vele, hiszen maga az aktus csak kölcsönösségében létezik. Ha elegendő közös élvezethez jutott, akkor nem találja meg az aktusban a saját személyét, ha ellenben a személyesre törekszik, akkor a másik személyiségén akad fönn, és töredezett vagy éppen elégtelen lesz az élvezet.

A keresést ezek szerint nem egyedül az ösztön szabja meg, hanem az individualizáció igénye, és az individualizáció szintjének megfelelő, szükségszerű kudarc legalább annyira.

I. kötet 397

Tovább kell állnia, hogy akkor talán majd valaki mással sikerül individualizálnia.

Ebben a kérdésben a vallások és a mitológiák csöppet sem tévednek, folytatta fennhangon, a saját húsod személytelen, csakis a képzelet személyes. Bár őszintén szólva nem értem, miként tudtál ilyen mélyre menni ezzel az ostoba pohárral.

Eszembe sincs megnézni, ne is kapacitálj.

Pedig nyugodtan megnézheted, mondta Irma láthatóan nagy élvezettel. Vannak csúnya sérülések, de ez szép, kifejezetten szépen sikerült sérülés.

Elhiszem.

Most még biztosan nem fáj, később azonban lüktetni fog.

Megbocsáss, be kell néznünk Elisához, biztosan megrémítettem a rettenetes csörömpöléssel. Addig fogja húzni ezt a vinnyogást, amíg egy kicsit meg nem rugdalom.

Még fogd kicsit.

Úgy érzem, túl szoros.

Semmi baj, így lesz a jó.

Mindketten egyszerre álltak föl, véget vetni a kiszámíthatatlan közösködésüknek.

Mária azonban azonnal vissza is vonta volna az elhatározását, holott ő kezdeményezte.

Irmuska, valamit szeretnék megkérdezni, mondta hirtelen, és hozzá igazán nem illő módon elpirult.

Ki vele, aztán én is el fogok neked valami mást mondani, amit nem tudok magamban tartani.

Olyasmi, amiről az ember nem beszél szívesen, nem kérdezi. Csak éppen nem tudom lenyelni.

Mielőtt kimondta volna, egy villanásnyi időre eszébe jutott, hogy most kéne Demén Erna kérését Irmának előadnia.

Ez lenne a legkedvezőbb pillanat.

Miért nem akartad, mondta ki hangosan, s ezzel elhallgattatta a I. kötet 398másik mondatát, mért nem engedted, hogy mégis elvigyenek, honnan is, már elfelejtettem, mondjad már ezt a városnevet. Egyszóval, minek jöttél te haza, ezt akarom tudni, mi a fenének nem mentél el velük.

Mi keresnivalód van itt neked.

Erre tudnál-e válaszolni.

Irmának egy szempillantásnyi időre szüksége volt, hogy lélegzethez jusson és visszafusson.

Vajon miért is.

De miért kérdezel ilyen otrombaságot.

Olyan volt a kérdés, mint egy segélykiáltás. Mikor néhány napja ismét két lábon járt, s nem kellett semmiben megfogódzkodnia, akkor kerített egy kabátot. Azt sem értette, Mária mire készül, de baljós érzése támadt, hogy valami végzetesre. Fázott, állandóan fázott, didergett, elindult a kabátban a vakvilágba.

Nehéz volt a kabátot cipelnie.

Hogy kérdezhetsz ilyen ostobaságot, nyögte.

Nem tudok meglenni nélküle. Válaszolj.

De én hogyan válaszoljak, az Istenért. Lehetne már benned egy kis keresztényi alázat.

Mária érzelmesen nevetett hozzá, ami nem azt jelentette, hogy a válaszról szívesen lemondana.

Fél óra nem telt el a napfényes, üres úton, egy katonai járőr szállította vissza a kórházbarakkba.

Mária mozdulatlanul állt előtte az ajtóban, Elisa pedig tovább vinnyogott.

Aztán napokig megint csak fekhetett tehetetlenül és lázasan a priccsén.

Másodszorra két cseh paraszt zötykölődött vissza vele egy szekéren. Szántani mentek, most ezzel bajmolódjanak; a zsidó kurva anyját szidták az ismeretlen nyelvükön. Ty zkurvená zidovská dévko. Vigyáznia kellett, ne csússzon bele a sérülékeny testével együtt zötykölődő éles I. kötet 399ekébe. Rohadt zsidó szukának nevezték, vagy valami ilyesminek. Nehéz volt ezeket a képeket elrendeznie.

Hogy dögöltél volna meg.

Valami ilyesmiket mondhattak, amikor óvatosan leemelték a szekérről. Mêlas radši zdechnout. Először is a kabát jutott az eszébe, meg a durva posztó illata, arról azonban megint csak a cselédszoba, amelynek az ajtajában nem is annyira a látvány, mint inkább a két test állatias kipárolgása tartóztatta fel, és tényleg nem hagyta, nem várta be, hogy a többiekkel elvigyék.

Tudod-e, hogy miért kérdezed, tudakolta volna óvatosan és csöndesen. Máskülönben Prachatice, válaszolta, így hívják a helységet. Tényleg érdekelne, hogy téged ez miért érdekel.

Hol a csudában van az a Prachatice, kérdezte Mária olyan hangon, mintha magát az ismeretlen helységnevet is fölháborítónak tartaná. Ennyi elégtétel neki is jár. Ennyi év után egy kicsit ő is megbüntetheti Irmát.

Hogyan is mondjam.

Arnót Irma a maga szelíd modorában tulajdonképpen készségesen válaszolt volna Szapáry Máriának.

Ahogy a térképen látom, többször megvizsgáltam azóta, Regensburgtól talán ötven kilométernyire lehet a határ, keletre.

Készsége azonban szintén csak csöndes bosszú volt. Mintha előre azt mondaná Szapáry Máriának, meg fogod te bánni a kérdésedet.

A Regen völgyén hajtottak keresztül, tudod, át a hágón, már azokat, akik egyáltalán bírták, a hágó nevét nem tudom. Onnan talán nem is nagyon messzire. Valamivel közelebb Ceské Budéjovicéhez, ha mond ez valamit neked. Aussig volt a korábbi neve, még a boldog békeidőkben, a Monarchiában. A többit behajtották egy szénapajtába, akik már alig vánszorogtak, és felgyújtották a szénapajtát. Ez az utolsó előtti napon történt, fel tudod te fogni ezt. Mi meg mehettünk tovább.

Ez nekem valahonnan ismerős, ez a Ceské Budéjovice, talán a Svejkből ismerős.

I. kötet 400

Erre valósággal elmerültek az egymás arcán feltáruló közös mosolyban, amely a híres, még a háború előtt olvasott könyv hősének szólt, röviden föl is nevettek.

Később onnan jöttek ki hozzánk a cseh orvosok, Aussigból, folytatta Irma a nevetésből megmaradt derűvel. De szeretném végre tudni, miért kérdezed, kérdezte élesen.

Mária egy ideig ingatta a fejét.

Jószerivel azt sem tudom, hogy én minek jöttem haza, válaszolta kitérően. Ami persze egészen más dolog, tudom, a kettő nem összehasonlítható. Nem tudok neked tisztességesen válaszolni. Végül is történetileg mindketten a magunk helyén vagyunk. Az utóbbi időben talán ezen gondolkodom. Valamilyen menekülési ösztön. Tombol bennem. Mintha az ember abból indulna ki, hogy ami megtörténik, az úgy van rendjén, így természetes. Nem tudom elfogadni.

Talán ezt nem tudom megemészteni, mert nem így van.

De érezte, fölösleges lenne erőszakoskodnia, Mária nem fog őszintén válaszolni, ez fájt.

Engedte, menjen.

Csak azért kérdezem, mondta halkan, mert van kétféle válaszom.

Akkor mondd előbb, kérlek, az egyiket, aztán jöhet a másik.

Nem, nevetni fogsz, van még egy harmadik válaszom, igen.

S amint ezt is kimondta, most először tűnt el az ajkáról a Máriának készenlétben tartott fanyar mosoly.

Fájdalmasan bele is reszketett az ajka.

Ezek a svéd nővérek nem voltak valami kedvesek, tudod. Vagy nem szereti az ember, ha ennyire másoktól függ a szaros élete. Meg épp az ellenkező irányba vittek volna el. Ez is. Egy ilyen primitív ellenkezés, semmi más. A nagy szabadságban föltámad az emberben, hogy hiszen van önálló akarata és akkor megint ő rendelkezik önmagával, és ezeket a svéd nővéreket már látni nem akarja. Vádaskodik, mert nem tud fölállni. Pont most dögöljek meg, pont miattuk, amikor már majdnem megúsztam.

I. kötet 401

Utólag azért hozzá kell tenni, hogy lehetetlen feladatot láttak el, így igaz. Sok volt az üszkösödés, a gennyedés, egész végtagok élve elrohadtak, sok volt nekik, sok. Ahogy melegedett, egyre elviselhetetlenebb a bűz, víz meg nem volt rendesen, sebész, ki tudja meddig, talán hetekig sehol, és még eszközök sem. Favágáshoz néha szereztek katonákat, iszonytató hidegek voltak az éjszakák, vagy hadifoglyokat, ezek között volt magyar, de néha mégis fát kellett vágniuk. Ezek végül is derék, középosztálybeli svéd nők voltak, halvány elképzelésük nem lehetett, hová jönnek. Meg volt bennük valamilyen hideg ingerültség. Lehet, hogy így hatott rájuk a megpróbáltatás, nem tudom. Aztán a barakknak, ahol feküdtünk, velem szemben volt egy egészen kicsi ablaka, és láttam a sötétből, hogy odakinn milyen reménytelenül süt a nap.

De hiszen tavasz volt, hogy mondhatsz ilyet.

Kilátástalanul sütött. Mindig újra felébredsz, elalszol.

Még éjjel is sütött a nap, de az a hold volt.

Nem tudom, megfigyelted-e, minálunk a tavaszi napsütés, csak ezt tudom mondani, mindig annyira csupasz, csupasz.

Majd rögtön megérted, miért akarom ezt elmondani.

Vannak ilyen tavaszi hetek, és ez másutt nincsen így.

Kicsit összefüggéstelenül beszélek, már megbocsáss, de csak azt szeretném elmondani, ha már erről beszélünk, hogy másutt a tavasz az első pillanattól kezdve csupa ragyogás.

Nálunk meg nem, mert van benne valami fátyolos.

Mikor aztán először ki tudtam menni a szabadba, akkor látom, hiszen hegyek között vagyunk, és itt nincsen így. Poros volt a barakk ablaka, talán érted, mondta tétován, de Mária arcának egyetlen vonása sem válaszolt.

Akkor viszont hogyan magyarázza el neki.

Koratavaszra gondolok, mondta szinte kétségbeesetten, amíg nincsenek még kibomlott rügyek. És képzeld el, az első az volt, hogy megpucoltam az ablakot.

I. kötet 402

Bécsben is mindig ilyen fáradt és reménytelen, ott is látod, hogy a tél mindent elpusztított. Ez másutt bizony nem így van, mert nincsenek ilyen hosszú, szárazon fagyos periódusok. Arra gondoltam, és ez lesz a harmadik válaszom, holott nagyon furcsa, tényleg furcsa, hogy csak a harmadik. Az ember lassan tér magához. A két fiú, hogy valahol meg kéne őket találnom. Mintha itt hevernének a ház előtt, és szólni kell nekik, hogy álljanak föl, a föld még túl hideg. Mintha nem is emlékeznék semmire.

Hidd el, senki másnak nem mondanám, mert tilos ilyesmit kimondani.

Jól tudtam, hogy nincsenek.

Az a nagy különbség, hogy ezek a hegyi füvek a téltől sem fáradnak el, sőt. Azt mondanám, hogy ez egyfajta megállapodott és biztos tudás volt a világ állagáról. Elég nevetségesen hangzik, elég kockázatos ilyesmit kimondani, de ha egy ember hiányzik belőle, akkor más lesz az állaga. Az viszont nem volt olyan elképzelhetetlen, hogy Andort odahaza megtalálom.

Meg addig magamnak sem hittem volna el, nem hittem el, hogy nincsenek.

Értem.

De ez csak a dolog logikája.

Most már értem, soha nem értettem egészen.

Egészében biztosan nem, de valamennyire azért megértheted. Ne úgy képzeld, hogy még emlékeznél az egyikre vagy a másikra, vagy mindkettőre vagy bárkire. Andorra még inkább, mert ő elég sok fájdalmat okozott nekem, és ennek van valamilyen árnyéka vagy hosszú árnyékokat hagy, a fájdalom. Tegyük hozzá, a szerelmi fájdalom. Hanem van egy ilyen szó, a fiaim, ez a két csupasz szó, a főnév többes számban és a névelő, ami egyben valahogy az egész tudásodat magába zárta. Egy hely inkább, amely nem maradt üres, holott érzed az ürességét. Emlékezet azonban nincs, ezt nagyon furcsa lehet az én számból hallanod, de nincs, az ember nem emlékezik, ez a nagy büdös igazság.

I. kötet 403

Kérlek, a rohadt életbe, hagyj egy kis időt. Értem persze én, jó lenne megérteni.

Mindaz, amit korábban csináltam, hübrisz, durva machináció. Csak a tökéletes gyanútlanságom mentheti, de hát gyanútlanok voltunk valamennyien. Az erőszakhoz mindenesetre több köze volt, mint az öntudathoz. S miközben látszólag nyugodtan és részvétlenül tovább beszélt, fölfogta ugyan a tekintetével Mária egyre növekvő nyugtalanságát és tiltakozását, amit a Dunán találkozó két vontatóhajó lármája és lüktetése csak fokozhatott, ám valahogy be kellett fejeznie, le kellett magában zárnia. Nem, az emlékezet valami egészen más, erre rá kellett jönnöm, mondta Mária nyugtalanságával dacolva, ami udvariatlan volt, de nem igazságtalan, hiszen ő akarta, ő akarta hallani, ő kérdezett, s ezért egy idő után még akkor is föladtam volna a praxisom, önkéntesen, ha nem ezek záratják be. Ezért nem ment soha többé rendesen. Ezt a munkát akkor lehet csinálni, ha elhiszi az ember, hogy van emlékezet, de nem csak hogy nincs, hanem jobb, ha nincs. Úgy látszik, hogy a teremtésben úgy van kitalálva, hogy ne legyen emlékezet. Bár én is azt mondanám, most hagyjuk az egészet ennyiben.

Hosszú pillanatokig, míg az igazságosság és az udvariasság kényes arányait el tudták rendezni egymás között, némán álltak és a tejüveg búrák fényében sétáltak egymás arcvonásain.

Két, csaknem egyformán magas alak, egymástól alig karnyújtásnyira, ám nem volt várható, hogy megérintik egymást. Nem volt sem ilyen részvét, sem ilyen gyilkos indulat, sem ilyen szeretet, sem ilyen megértés. Mindaz, amit érezhettek, vagy több, vagy kevesebb volt a szükségesnél. Az egyik asszony erős és tömör, testének súlya van, a másik törékeny, csontjáig, az inakig soványodott; mégsem hatott úgy, mint akit a következő fuvallat elsodor.

Az egyik lámpa a mennyezeten, a másik a mosdó felett világított, fényes, a szokásosnál nagyobb fehér csempék és kissé már megbomlott felületű tükrök verték szét kopár fényüket.

Veszünk egy mély lélegzetet, mondta aztán Mária a legszebbik moI. kötet 404solyával, felejtsd el, hogy megkérdeztem, vagy mit kérdeztem, mintha nem történt volna semmi, ne haragudj. Bemegyünk szépen Elisához. Ezt sem tudom, miért mondom neked, de hidd el, Irma, gyűlölöm.

Mit.

Magam.

Érzem.

Ha egyáltalán kedved van látni őt.

Már hogyne lenne kedvem, Mária, válaszolta Irma könnyedén, holott igazság szerint azt kellett volna mondania, ne gyűlölködjön ennyire, hiszen erre igazán nincs oka. Kínos ilyesmit hallani. Személyes oka tényleg nem lehetett volna, illetve alig valamennyi. Irma mégsem mondhatta ki hangosan. A halottak miatt nem tudta fölmenteni, bár a fiaira most tényleg nem gondolt. Nem. Mint ahogy Mária sem mehetett messzebb.

Ez volt az utolsó szó, amit még ki lehetett mondani.

A históriát pedig legalábbis mára ejtjük, folytatta igen fegyelmezetten, hiszen jól értette a másikból sugárzó konok hallgatást. Ha szabad még mondanom, akkor felejtjük.

Ezen ismét nevettek kicsit, és kölcsönösen igen élvezetesnek találták a másikéba fonódott nevetésüket.

Jogos, jogos, válaszolta Irma. Ha nincsen emlékezés, akkor hogyan lenne felejtés, felejtés sincs.

Egyikük a szenvedéstől áthatott, legszebb és legvonzóbb nevetésével, másikuk az értelem élvezetétől fölajzottan, mégis mindkettőjüknek az egymás iránti semlegesség mellett kellett maradniuk.

Valójában mindkettőjüknek igen rosszul esett ez a rövid beszélgetés, és kényszeresen rejtegették egymás elől a rossz érzésüket.

Ha megengeded, én megyek előre.

Természetes.

S miközben súlyos szemrehányásokat tett magának, nem tudott nem örülni, hogy Irma mégis jön vele. Óvatosan bánt a barátnőivel, nem terhelte őket túl a beteggel. Irma volt az egyetlen, akire kényszerI. kötet 405ből ugyan, de azért rábízta kettőjük történetét. Ami egyébként a harmincas évek végén elég hosszú időre izgatott és mohó pletykálkodások tárgya lett a felsőbb körökben.

Irma nem lépett be azonnal utána, az udvariasság és a kíméletesség úgy kívánta, maradjon kicsit vissza még a fürdőszoba ajtajában. Ami kapóra jött, mert előbb meg kellett tiltania önmagának, hogy a fiaira gondoljon. Tanúja lesz ugyan a jelenetnek, de egy kis közös időt hagyjon nekik.

Tétovázásának volt azonban még egy másik, nem kevésbé kínos indoka.

Szakmája szabályai szerint, elvileg, nem idegenkedhetett volna senkitől és semmitől, hiszen az idegenkedésnek, megint csak elvileg, szakmája nyelvén azt kellett volna jelentenie, hogy valamit végképp nem tud értelmezni, nem lát át a másikban vagy önmagában, valamit netán szándékosan megkerül. Hiába vette sorba ezeket az okokat és érveket, Koháry Elisától, akit egészségesen csupán felületesen ismert, úgymond első látásra, a szó legmélyebb, testi értelmében idegenkedett, szégyenszemre félt.

Mire ő Bécsből visszatért, volt ez a nő, aki Máriához tartozott, nem lehetett róla leválasztani vagy kikerülni.

Elvették tőle Máriát.

Rövid, négyszemközti beszélgetéseikre alig maradt alkalom, s ezért primitív módon egyszerűen utálta Elisát.

Idegenkedésének és félelmének tényleges okait pedig fölfogta ugyan az eszével, ám az értelmével mégsem tudta az érzéseit kimozdítani a helyükről.

Amint nyílt az ajtó, azonnal láthatta a szerencsétlen nőt, aki színehagyott, virágmintás kartonruhában ült a hattyúnyakú dívány szélén a fényesen kivilágított szobában. Egyenletesen és kitartóan vinnyogott, fejét a hangok ütemére lóbálta, jobbra, balra, ijesztően, fáradhatatlanul, az öklével pedig ütötte, csapdosta a béna térdeit.

A nagy lakásnak ez volt az egyetlen tisztességesen berendezett szoI. kötet 406bája, helyesebben Mária a legnagyobb nélkülözések közepette is úgy alakította, hogy ebből a szobából ne kelljen semmilyen értékes tárgyat eladnia. Úgy maradt, ahogyan együttélésük első, közel sem boldog heteiben Elisa ízlése szerint berendezték.

Az első pillantásra érthető volt a mozdulat. Valószínűleg hosszú ideje csinálta. Látszott, önmagát bünteti, szenvedélyesen elégedetlen magával, nem mozdul a nyomorult térde és nem tud innen fölállni. Hogy mily arányosan és szépen formázott volt ez a láb a finom selyemharisnyáiban és a válogatottan kecses, vékonytalpú, illetlenül magas sarkú cipőiben, a bokája, a vádlija, a hosszú combja, azt azért nem lehetett elfelejteni. Most két alaposan kitaposott, kockás mamuszba volt belekényszerítve a dagadt lábfeje. Hamvasan szőke, természettől hullámos nagy haja, melyet gazdagon szőttek át az ősz szálak és még izgalmasabbá tették a szőkeségét, a szenvedélyes önbüntetésnek ettől a begyakorolt mozdulatától az arcába hullt. Úgy nézett ki, mint egy tébolyult, ám a túlzás inkább annak a sajátos gesztusnyelvnek az egyik alkotórésze volt, amivel még egyáltalán ki tudta fejezni az akaratát és az érzéseit, amihez hihetetlen erőtartalékokat mozgósított.

Bal válla és a karja részlegesen, alteste teljesen megbénult egy fiatal egyéneken jelentkező, úgynevezetten örökletes atherosklerosis következtében. E diagnózisra alapos okot szolgáltatott, hogy nagyapja, Koháry Dénes báró, a földművelési miniszter vadászati főtanácsosa, valóban egy rosszul kikezelt szifilisz következtében hunyt el, és édesapja szintén súlyos keringési zavarokkal küszködött. Elisa végbélnyílása és a szeméremrése ugyanakkor megőrizte teljes érzékenységét, érzékelte szükségeit, így bizonyos határokon belül gondoskodni tudott magáról. Egyetlen mondat kivételével nem tudott viszont többé értelmes mondatokat formálni, bár nagy erőfeszítések árán olyan hangokat hallatott, amelyek a gyakorlott fül számára nem voltak értelmezhetetlenek.

Egy ember, akinek minden orvosi prognózis szerint régen el kellett volna pusztulnia.

I. kötet 407

Mária sietett hozzá, hogy fölsegítse. Nyugalom, türelem, kiabálta minden indulat nélkül. Csillapodj, ne csinálj már te is ilyen ramazúrit, az istenért. Nem vagyok teljesen süket. Ám alig érintette, alig érte el, a szőke nő ugyanazzal az indulattal, amivel az imént önmagát csapdosta, fejét magasra vetve, ovális arcát megszabadítva ezüstösen átcsillanó szőke hajának sűrű tömegétől, durván ellökte magától.

I don’t know, kiáltozta egymás után többször, I don’t know, gyorsan, haragosan, panaszosan, szenvedélyesen. Vagy legalábbis így lehetett érteni.

Nem kakáltál, látom, nem pisáltál, kiabált Mária, és közömbös pillantásokat vetett a hattyúnyakú dívány előtt heverő ágytálra, amelyben tényleg nem volt más e pillanatban, mint egy kis víz. Akkor meg mi van, mondjad, de kicsit értelmesebben, mi kell.

I don’t know, kiáltozta erre Elisa még elkeseredettebben, szemrehányóan, I don’t know, és óriási kék szeme valósággal szikrázott, forgatta, siklott, villogott.

Tulajdonképpen minden alkalommal újra meglepte Irmát az erősen megviselt szépségével. Mintha minden nyomorúsága ellenére ugyanúgy sugározná, mint régen, mikor először látta, húsz évesen, hűvösen. S később őszintén szólva erősen kételkedett a konzíliumba hívott Bókay professzor diagnózisának helyességében. Soha nem mondta volna senkinek hangosan, de az volt a határozott benyomása, hogy függetlenül a nagyatyja ifjúkori szifiliszétől és az atyja erősen ingadozó vérnyomásától, az agyvérzés egy szépen kifejlett és kitörni készülő skizofrénia számításait húzta keresztül.

Nem felejthette el, hogy a katasztrófa bekövetkezése előtt egy héttel együtt ebédeltek a Margit-szigeten a Palatínus fürdő emeleti teraszán, s akkor már láthatóan minden együtt volt, hogy kitörjön. Vajon a skizofrénia nem képes-e ugyanazon folyamatot kiváltani az erekben, mint amit az érelmeszesedés vagy a szifilisz tenne, ez volt a kérdés. Ő a gyerekekkel volt, ami valamennyire megosztotta a figyelmét, de Mária hosszabban öltözött a kabinjában, és e kurta negyedóra alatt olyasmit I. kötet 408figyelt meg e szelídnek kinéző, ám valójában kíméletlenül hűvös szőke asszonyon, amit nehéz lett volna szavakba foglalnia.

Elborul.

Szerette volna figyelmeztetni Máriát, ám hallgatott.

Az óriási, kék-fehér csíkos vitorlavászon ernyőt enyhén csapdosta felettük a szél, a levegő kissé mégis megszorult.

Szalonzenekar játszott a teraszon, s a fiatal nő ezt túl hangosnak találta, a zsírszagot túl erősnek. Lehetséges, hogy valóságosan szenvedett benyomásai állandóan változó, feldolgozhatatlan tömegétől és a benyomások hihetetlen erejétől, attól a hihetetlen ténytől, hogy a világban minden egyszerre van jelen és igen nagy erővel van jelen; mégis dermesztő közöny és hűvös nyugalom áradt belőle. Úgy beszélt izgatottan és felindultan önmagáról, mint aki egy másik, vadidegen személyt képvisel. Amitől mindenki megdermedt körülötte, főleg a gyerekek. Már a levessel is baja volt, savanyúnak találta, majd azt állította, hogy a tejfölös uborkasaláta illata a legelviselhetetlenebb, az ecet, és megkérte a két fiút, hogy az ő jelenlétében ne facsarjanak a bécsi szeletükre több citromot.

Körülöttem, kérlek szépen, mondta elbűvölő mosollyal kísérve, minden túl savas kémhatású.

Hűvösen és egzakt mondatokban áradtak belőle a benyomásairól szóló jelentések.

Talán érthető, de nem szeretné, ha semlegesítenék az ő személyes kémhatását.

Máskülönben nem volt szava, kérdése senkihez, folyamatosan beszélt önmagáról, erről a másik személyről, vagy csöndesen figyelte önmagában a másikat.

A két élénk fiút különben nehéz lett volna visszafogni, most azonban szó nélkül, megszeppenten tették a tányérjuk szélére a félig kicsavart citromgerezdeket. Ez a nő közel sem olyan mosolyra kész, mint amilyennek mutatja önmagát, hiszen azzal a komor önmagával foglalkozik, akit ő maga kezel elnézésre méltó idegenként.

I. kötet 409

Ennek az idegennek a komor szépségét hordozza önmagán, bár egyetlen ízében sem azonos vele.

Az egymásba lüktető hajómotoroktól tényleg elviselhetetlen lett a lárma, vibrált, reszketett a levegő az éttermi terasz fölött. A folyó vizének esti hűvösén áttört a nyersolaj tolakvó, meleg illata, és a motorok forró, émelyítően bűzös égéstermékeivel telt meg a levegő.

Az egyik uszály hangos tánczenét húzott magával az ár ellenében, s tán erről jutott eszébe a szalonzene.

Igen, tudom, igazad van, fene enné a rohadt feledékenységemet. Már megint nem készítettem ide a karosszékedet, kiabálta át a zajt Mária, mint akit a másik ember felindultsága azért nem rendíthet meg.

Azóta persze Szemzőné is mindent másként látott.

Már csak azért is, mert a szőke asszonyt a nyomorúsága igazán kifordította egykori önmagából, figyelmessé, majdhogynem alázatossá tette, ami azt jelentette, hogy nem csupán szenved, hanem gazdálkodik a szenvedésével. Meglágyult, fölmelegedett a rettenetes betegségétől, a csupasz nyakából, a meztelen karjából hő sugárzott. Ám Irma ennek a változásnak a puszta látványától, az érzetétől is rettegett. Nem tudta elhárítani magától az ötletet, hogy a szervezet bizonyos esetekben tényleg csak egy fizikai katasztrófa árán úszhatja meg a mentális katasztrófáját. Ha pedig tényleg így lenne, akkor a világban nem csak okuk van a történéseknek, hanem valószínűleg céljuk is. Akkor viszont megint ott állt az ostoba kérdés előtte, hogy ki irányít, vagy mi lenne az, aminek célja van. S azt is meg kellett volna kérdeznie, hogy a gyerekeit ki vette el, vajon miért vette el, és miért hagyta őt életben.

Ezt pedig inkább ne.

Amit könnyű volt kimondani, ám a konzekvenciáit nem lehetett elviselni, és akkor meg kezdte a tudata elölről, mint a mókuskerékben.

A kerekeken gördülő karosszék ott állt elérhetetlenül, illetve ahhoz túl közel, hogy a beteg nőt ne bosszantsa föl a végsőkig. Valószínűleg hiábavaló kísérleteket tett rá, hogy a botjával elérje, valamiként magához ráncigálja. Gyönyörű, muzeális értékű darab volt a karosszék, I. kötet 410Steindl híres óbudai asztalosműhelyéből, a nyolcszázas évek elejéről, immár elég rossz állapotban.

Varga utólag még egy fölcsapható lábtámlával is fölszerelte.

I don’t know, válaszolta Elisa, I don’t know, ismételgette, habár most egészen másként, megváltoztak a kiáltásai, egyszerre elégedetten, csaknem vidáman, s ugyanakkor bosszúsan. Ezek között az affektusok között hajlította, hintáztatta a hangját, szokatlanul, ám nagyon is érzékenyen és érthetően. Ami egyrészt azt jelentette, hogy Mária megérti, elégedettségével nyugtázta, hogy ez milyen nagyszerű, ám azt is jelentette, hogy van még bőven tisztázni való.

Láthatod, válaszolta neki Mária, nincsen az égvilágon semmi baj. Összetörtem az urbinói edényeket, mind egy szálig, de ennyi volt és nem légitámadás. Kidobtuk. És elvágtam kicsit az ujjamat.

Elisa ettől aztán ijedten és értetlenül meredt rá.

Szemzőné Arnót Irma pedig úgy érezte, mégsem illő Elisát megtéveszteni, ideje belépnie.

Olykor látszott Elisa arcán, hogy nem tudja igazán hová tenni a hallottakat, vagy egészen egyszerű dolgokat nagyon lassan tud csak elhelyezni, ha egyáltalán. Agyvérzése után majdnem tökéletesen helyreálltak a reflexei, szemével lustán, de pontosan követte a mozgásokat, s láthatóan csaknem mindent azonnal fölfogott. Emlékezett, bármikor emlékeztetni lehetett régvolt eseményekre. Agyának mindazonáltal voltak helyrehozhatatlanul sérült részei. Máriának az volt a tapasztalata, hogy bizonyos területek között nincsen többé biztos átjárás, vagy éppen teljesen megszűnt a közvetlen kapcsolat. A kapcsolatba hozható területek helyét valószínűleg ki tudta jelölni, ez látszott az arcvonásain, ám a helyeket nem volt képes összefüggésbe hozni egymással. Érdekes volt követni az arcvonásain, akárha egyre újabb kísérleteket tenne; ilyenkor inkább keresett, mint küszködött. Vagy mintha a hiányzó kontaktust lehetséges lenne más utakon létrehozni, látszott a megfeszített figyelmén, amint hevesen tologatja, kerülőutakon kísérletezik, és maga is inkább csak reméli, hogy célhoz ér. Valami nincs, valami nem működik, erre I. kötet 411azonban láthatóan nem volt tudatos reflexiója. S amikor két vagy több dolog között végképp nem talált utat, akkor egészen bamba lett. Ilyenkor meg kellett ütögetni a hátát, gyöngéden pofozgatni a két orcáját. Amitől visszaállt ugyan az arc megviselt nyugalma, de közben mintha teljesen elfelejtette volna, hogy mit szándékozott megkeresni.

Ráadásul valami más súlyosan és fenyegetően bezárult.

Üres hely egy átlátható szerkezetben.

A hiábavaló erőfeszítés kimerítette, elkedvetlenítette, fél napokra, napokra elborult a tekintete.

Arnót Irma váratlan megjelenésének hatására most összerezzent, állati hangon ordított föl, mindkét karját nyújtotta, miként a gyermek, aki saját anyjának fölkínálkozik, ölelj át. Ez meg úgy hatott, mintha ijedelem és öröm között indokolatlanul szoros lenne a kapcsolat; a minden emócióhoz szükségszerűen társuló várakozási idő szűnt meg.

Irma figyelmét nem kevésbé váratlanul elterelte, hogy ugyanabban a pillanatban, az állati ordítástól fölriasztva, Elisa óriási, égővörös színű, hosszú szőrzetű perzsa kandúrja a dívány hajlított támlájáról a padlóra huppant, s akárha halálos veszedelemből mentené magát, iszkolt a bolyhos tappancsain, osont a bútorok lába közt, egészen a terasz nyitott ajtajáig, ahol egy plafonig fölnövekedett és gazdagon szétágazó fikusz nagy tölgyfadézsájának védelméből még rémülettel vegyes csodálkozással nézett vissza Irmára, majd eltűnt odakinn a sötétben.

Ilyenkor fölugrott a terasz mellvédjére, onnan ki a lapostetőre, idegen liftházakba, idegen lakásokba merészkedett be, távoli lépcsőházakon keresztül jutott ki az utcára, autók, villamosok, idegen illatok, kutyák, levizelt fák közé; ment a maga veszélyes útjain, és egy kicsit mindig tartottak tőle, hogy soha többé nem tér vissza.

Elisa mozdulatát különösen hangsúlyossá és megindítóvá tette, hogy béna karját az egészséges karjával emelte ölelésre.

Hangfekvése, arcjátéka is teljesen átváltozott.

Azt mondja, régen láttalak, kiáltotta a zajon át Mária, kissé tréfásan, kissé magyarázkodón. Mások társaságában Elisa gesztusait gyorI. kötet 412san szavakra fordította. Előzékenységből tette, a vendégnek vagy az életükbe gyanútlanul betoppanó idegennek ne kelljen értelmezéssel küszködnie. Másfelől úgy hangzott, mintha nem is annyira az idegennek tolmácsolna ilyen előzékenyen, hanem inkább Elisával osztana meg valamit a legtitkosabb nyelvükön. Elisa könyörgött, az egyetlen, értelmesre formázható mondatával szinte sírta, I don’t know, énekelte Irmának. Abban sem lehettek biztosak, hogy ténylegesen nem az angol kifejezést ismételgeti-e, s akkor valóban azt jelentené, amit jelent, avagy ellenkezőleg, béna hangképző szervei csupán az angol kifejezésre emlékeztető hangcsoportot képesek megformálni, s akkor a véletlen műve és jelentése sincs.

Ha megkérdezték tőle, akkor ellenállhatatlanul felnevetett.

I don’t know, válaszolta félrehajtott fejjel, kacéran, mintha fölfogná a tréfát. Most ellenben, miként egy feldúlt koldusasszony, szemérmetlenül rimánkodott vele, zsarolt, s amint Irma megadóan átölelte, a nyakába csimpaszkodott, csókolta.

Édesem, drágám, suttogta szándéka ellenére is nagyon érzelmesen Irma, aki egy pillanatra teljesen egyensúlyát veszítette; mégiscsak a gyerekei ölelésére kellett gondolnia, miközben Elisa súlyától megroggyant a térde.

Azt mondja, hűtlen disznó vagy, tolmácsolta Szapáry Mária, aminek hallatán Elisa gyöngyözve, élvetegen nevetett bele Irma mezítelen, a soványság redőivel átszántott nyakába. Mindkét karjával tovább erőszakoskodott, ráfonódott, rákulcsolódott, már csak azért is, mert a félig béna karját neki magának kellett Irma nyakára fonva megtartania. Akárha legszívesebben fölkúszna rá és befonná magával, fölkínálta sovány testét, könnyű, rezzenékeny, kislányos melleit.

Ha pedig már itt vagy, folytatta Mária a kissé önkényes fordítást, akkor segíts fölállnom.

Irmának a hóna alatt kellett megemelnie Elisa tehetetlen testét, felhúznia, mintegy a saját testén fölfognia, míg Mária alá nem löki az antik karosszéket.

I. kötet 413

Még hogy ő lenne a hűtlen disznó, elfogta a pulykaméreg.

Mária hét lakat alatt tartja, s ha véletlenül megkérdezik, hogy Elisa jól van-e, felségsértésnek tekinti a puszta kérdést. S miközben fölfogta, tartotta a szőke asszony könnyű testét, a gyanakvást sem tudta elhárítani, hogy nem is arról lenne szó, amiről beszélnek, hanem megint egyszer összeszokottan egymásnak játszanak.

Elisa mintegy Mária néma jóváhagyásával vagy kifejezett kívánságára kínálja föl önmagát. Az ő rovására fonják és bonyolítják a titkos éjszakai összjátékukat.

Foggal és körömmel küzdött a paranoid jellegű gondolatok ellen, ravaszul ki kellett cseleznie, adni ezeknek a csavaros gondolatoknak is egy kis levegőt, esélyt, aztán mikor fellélegeznek, alattomosan megfojtani őket.

Most az egyszer azonban nem tévedett.

Ha sovány testek ilyen szorosan érintkeznek, hihetetlen mélységű érzékenységre képesek.

Sem a sovány testet, sem az éjszakáik kivételesen erős ízét nem először élte át illetéktelenül.

A teltebb testek talán forrók, szenvedélyesebbek, a sovány testek ellenben hajszálpontosak az érzékelésben. Nem tudta nem kiérezni belőle, hogy Mária a barátnőjét használja, s vékony testén keresztül vesz elégtételt magának a sérelmekért.

A két vontatóhajó immár távolodott, s amint vitték magukkal a Duna fölött visszhangzó és a víz tömegén is átható hangjukat, ismét elvált, önállósodott a lüktetésük.

Nem azért mondom, de elég igazságtalan vagy velem, jegyezte meg Irma viszonylag csöndesen, és kis nyögéssel elhelyezte Elisa testét a karosszékben.

S hogy iménti gyanúját illetően ne lehessenek kétségei, ezek együtt nevettek föl, cinkosan, szemérmetlenül.

Ahhoz, hogy a székkel együtt megindulhassanak, Irmának le kellett guggolnia Elisa elé, hogy két tehetetlenül lecsüngő, kifordult lábfejét a I. kötet 414lehajtható lábtámlára helyezze. Meglepően nehezek voltak a tehetetlen lábai.

Kivel mással lehetnék még ennyire igazságtalan, Irmuska, ha nem veled, válaszolta odaföntről Mária.

Ezek szerint szabályosan bosszút állsz.

Rajtad kívül még kin állhatnék bosszút, Irmuska, az Istenért. S ha egyszer van rá okom, vagy legalábbis alapos indokom, miért ne tehetném meg.

Megteszem neked.

Amit aztán Szemzőné is elég mulatságos kijelentésnek talált ahhoz, hogy nevessen. A kelleténél még egy kicsit jobban is nevetett, mesterkélten és negédesen.

Ezzel kérjen elnézést a saját kíméletlensége miatt; másfelől nem volt kedve megfutamodni.

Komolyabban vette a sértést, mint amennyire érintette.

Mária pedig azonnal megtolta a széket, olyan erővel, hogy Szemzőnének alig legyen ideje fölállni és elugrani.

Igazán ideje asztalhoz ülni, kiáltotta. Nyisd az ajtót, legyél szíves. A plédjét pedig hajítsd még a térdére.

Máskor is húzták kicsit az időt a játék előtt, s ettől aztán kellemes türelmetlenséggel teltek el.

Szemzőnének az ajtó mindkét szárnyát ki kellett tárnia. Valamelyikük mindig türelmetlenkedett, s ez is a kimunkált rítushoz tartozott. A műhelynek nevezett tágas helyiségben, amely északra néző műterem volt és eredetileg egy neves szobrásznak készült, félig felöltöztetett és levetkeztetett fabábuk álltak az óriás rajzasztal körül a csupasz lámpafényben. Semminek nem volt csillámlása vagy csillogása, és semmi nem vetett árnyékot. Egy másik nagy asztal gombostűzéstől és rajzszögezéstől agyonluggatott, az ottfelejtett vasalóktól több helyütt kiégett lapján kiszabott és összeállításra váró, egymásra rétegezett anyagok hevertek, vörös és lila selymek alatt kék és bordó bélésanyag, meg mércék, ollók, mágnespatkók, szabászkréták szerteszét és gombostűI. kötet 415vel telitűzdelt tűpárnák, amelyeket Mária vagy az alkalmi varrónők egy gumiszalagra erősítve ügyesen a karjukra húztak fel, ne kelljen örökké tűt keresniük. A kopár falak mentén és a jobbára nyitva felejtett, plafonig érő, felettébb mély faliszekrények előtt gördíthető ruhaállványok álltak, amelyeken festői összevisszaságban csüngtek a még csak összefércelt vagy éppen elszállításra kész színpadi kosztümök és a mindenféle civil ruhák.

A faliszekrényekben egyszerre három vagy négy ember is megbújhatott. Nem csak egymáshoz mászhattak át, hanem a legutolsó faliszekrény hátfalát egyetlen mozdulattal el lehetett tolni, s akkor egy vasajtón keresztül a liftházba juthattak ki, ahonnan viszont minden további nékül kimenekülhettek a lapostetőre. Amiről Varga elvileg nem tudott, helyesebben a mai napig készségesen úgy tett, mintha nem tudna.

Az ápolatlanságtól kiszürkült és szétszáradt parkettán olyan mennyiségben álltak a nagyméretű albumokba gyűjtött és billenékeny oszlopokba rétegezett szabásminták, művészeti könyvek, kéziratok és divatlapok, hogy éppen csak hely maradt óvatosan elmenni közöttük. Ösvények, amelyek nem csupán ajtóktól az ajtókig vezettek, hanem asztaloktól a vasalóállványig és a ruhaállványoktól a varrógépekig. Elisát egy ilyen bántóan recsegő ösvényen tolta át a szalonba Mária. Mindenhová tolta, és ezért az egész nagy lakásban nem voltak sem küszöbök, sem szőnyegek. Mire átért vele, ott várta őket a bepárásodott, hosszú poharakban az ital a szalonasztalon, a két nő pedig megint a teraszon beszélgetett.

Na végre.

Végre valahára.

Látom, mindent megtaláltatok.

Ellökték magukat a terasz korlátjától és besiettek. Egymás szavába vágtak, akárha mindenki csupán a magáét mondaná.

Elisa, édesem, micsoda remek színed van.

A legkevesebb, hogy mindent megtaláltunk. Lelepleztük az összes kis sötét titkodat.

I. kötet 416

Ez a tetőterasz ténylegesen nagy áldás.

Milyen csinos ez a kis kartonruha.

De nézzétek Irma új kiskosztümjét. Szerintem az anyag tipikus Dobrovan.

Van hozzá még egy kis bolerónk is.

Ne mondd.

El kellett neki bontanom, mert éppen egy ilyen agyonmosott anyagba szeretett bele.

Te ellenben Elisa születésnapja óta nem csak nem mostál el semmit, hanem teli van a jégszekrényed romlott maradékkal.

Voilà, mindenki fogja a poharát, és passz.

Bűzölög.

Olyan fukar, mint az öreg Lapusa Demeter. Hol is? Melyikben? Persze, hogy a Szegény gazdagokban.

Te buta, az nem a Szegény gazdagok.

Ide állítjuk inkább a széket, és ha szépen megkérjük Irmust, akkor a plédet a térdén fogja kiteríteni.

Hányszor kértem, hogy ne köss bele minden mondatomba.

Csak elhiszed nekem, hogy a Jókai-regényeket ismerem.

A frászba tettem le. Ha figyelnétek egy kicsit, akkor valamit még szívesen elmondanék.

Így aztán egyenesen bele fogsz látni a lapjaimba, kis szívem.

Irmuska, ez a te poharad.

Pillanat.

Elisának azért ne adjatok.

Holnap délelőtt jövünk Boriskával, ez a párthatározat. Kíméletlenül tartjuk a vonalat.

Igazán nem értem, miért kell neki alkohol.

Úgy látszik, elfelejtetted, hogy ma van a citromvirágzás első ünnepe.

Santé, santé.

Tényleg igyunk, kisleányok, aztán legfőbb ideje asztalhoz ülni.

A ta santé ma chérie.

I. kötet 417

De milyen ünnep, az istenért, nem ismerem.

Hagyd el, ilyenkor úgysem figyelnek rád.

Olyan a zsidóknak, mint japánoknak a cseresznyevirágzás.

Egy pogány örömünnep.

Vagy úgy.

Vagy a híres tökvirágzás a tótoknál.

Ezek szerint ez is bejön, mint a jom kippur.

Pontosan.

Dobrovanéknál soha nem mulasztották volna el megülni.

A változatosság kedvéért puliszkát esznek hagymával, mert ilyenkor ez olyan ünnepi.

Kislány koruk óta ujjongva érintgették ezeket a kényes pontokat, s torkuk szakadtából nevettek mind a négyen.

Elisa elfogódottan nézte őket, állati figyelemmel hallgatott.

Amikor ugyanilyen hirtelen finoman zavart csönd támadt, hallani lehetett a folyón a távolodó vontatók csöndes dohogását, ám egyre messzibbről húzták, egyre halkabban. Az egyik már valahol fönn, a Dagály-utcai népfürdőnél járhatott, a másik meg lenn, a Lánchídnál.

Mint mikor a lélek békéje visszatér, disznó terül el így a napsütötte pocsolyában.

Nem akarták tudomásul venni, hogy ezek a tréfák mára nem igazán ülnek.

Hét emeletnyi mélyben, a sötét Szent István parkban mégiscsak békésen cirpeltek a tücskök a fák között a fűben. Olykor a kavicsos utakon bolyongó szerelmesek megcsikorduló, a házfalakon visszhangozó lépéseit is föl lehetett hallani. Saját zavaruktól kicsit meghatottan nézték egymást. Szabadelvűségük és liberalizmusuk a maga történeti billenékenységével olyan lett, mint egy jól bevált recept az ómama hagyatékából; igazság szerint soha többé nem találtak hozzávalót.

Csupán úgy tettek, mintha minden rendbe jöhetne még, a tettetéssel legalább a tartásukat őrizték.

Kicsit üres volt, de nem hazug.

I. kötet 418

Megemelték a poharaikat, némán, belekortyoltak az édes és savanyú, borókától illatos italba.

Mielőtt leülnénk, szólalt meg ekkor Szapáry Mária egy hirtelen ötlettől indíttatva, ám inkább lustán, Irmusnak azért még mondjuk el, hogy a híres Lehrné, ez a Demén Erna, Médin keresztül ugye, kontaktust keres vele.

Miközben beszélt, inkább maga elé nézett, mint bárkire.

A név hallatán Szemzőnének kihagyott a szívverése, aztán felgyorsult.

Hét emelet mélységét pillantotta meg a halk csikordulásokkal, és nem kívánt folytatást, nem akarta hallani.

Akkor már nem is lesz parti ebből, hanem mesedélután, szólalt meg a dermedt csöndben, s ajkán a görcsös elhatározástól megrebbent a fanyar mosoly.

Mert én is szeretnék nektek valamit elmondani, folytatta. Ezzel szórakozottan megemelte az egyik kártyacsomagot, majd rögtön határozottan visszatette.

Az lenne a legcélszerűbb, szólt ekkor ezzel mit sem törődve Szapáry Mária, ha Médi mondaná el. Végül is Lehrnével ő beszélt.

Képzeljétek el, folytatta sietősen Irma, mint aki nem csak a másikéba, hanem a saját szavába vág, mielőtt jöttem volna, éppen indultam, és kinn az előszobában.

Nem tudta befejezni a mondatot, mert ebben a pillanatban az asztal túlfelén álló Huber Margit haragosan megrázta lazán feltűzött hajkoronáját, s miközben Dobrovan Izabella egy elkésett mozdulattal vissza akarta volna őt tartani, Médi, sziszegte parancsolón, Médi, ő ezzel mit sem törődve, határozottan közelebb lépett hozzájuk a poharával, és nyers, átható hangon közbeszólt.

Nem, ez nem, ez nem lehet. Ezt komolyan nem gondolhatod.

Kitárt mellén a lebarnított bőr, a hús belereszketett. A poharat meg úgy csapta oda eléjük az asztalra a nagy kezével, hogy az ital kiloccsant, a citrom húsának rostjaival együtt ott maradt a zöld posztón, fénytelenül, opálosan.

I. kötet 419

Téged meghúzattak, Mária.

Mi az, hogy meghúzattak, mordult vissza rá Szapáry Mária. Micsoda pocsék stílus ez.

Még hogy pocsék stílus. Neki. Te merészeled a stílust megmelíteni. Jaj, elpusztulok. Éppen te, akinek minden rohadt és rohad.

Hisztérikus kacajba menekítette volna a hangját, indulat rángatta a tehetetlen tagjait, ám maga vetett véget ennek az ízléstelenségnek, visszanyelte.

Nekem mondod ezt. Még van bőr a képeden, nekem ilyesmit mondani, kiáltotta kétségbeesetten és áthatóan. Tudod, mi vagy te. Te egy született áruló vagy, te merészelsz nekem stílusról előadásokat tartani. Te. Nekem. Hogy nem szégyelled magad. Nekem, nekem.

Tehetetlenül forgolódott a szavaival a hihetetlen indulatában.

S aztán valami furcsa dolog történt. Mindazért, amit Mária egy életen át művelt vele, s ez nem volt kevés, elmondhatatlanul megsajnálta önmagát. Mert nem csak nem tudta abbahagyni a kérdezést, nekem, nekem, nekem, nekem, hanem ezzel egy időben három összefogott ujjának égő vörösre lakkozott körmeit maga ellen fordította, s miközben egyre hangosabban, egyre magasabbra csúszva, akárha végtelenített skálán mozogna fölfelé, kérdőn, számonkérően és szemrehányóan kisikította magából ezt az egyetlen szót, nekem, nekem, megállíthatatlanul és csillapíthatatlanul, egyre magasabban, amit hangerővel sem követhetett, s ezért a körmeit kíméletlenül, sikoltozásának ütemére beleverte a keményen ellenálló mellcsontjába.

Olyan volt, mintha óriási, színes madárrá változna át, amint átváltozása pillanatában éles csőrével önmagát pusztítja el.

Kezükben a hosszú poharakkal, dermedten álltak.

Az első pillanatban talán még azzal a hiú szándékkal vagy gondolattal, hogy valamivel föltartóztathatják.

Ám erejükből és képességeikből nem futotta másra, mint hogy elnyílt ajakkal és kitágult szemekkel belebámuljanak.

A következő pillanatban pedig azt sem tudták volna megmondani, I. kötet 420hogy mit bámulnak, van-e következő pillanat vagy mi lett volna a konfliktus tárgya, ami egy ilyen mitikus méretű haragot egyáltalán kiválthatott.

Máriában is kihunyt az indulat, holott Huber Margit kitörése mégiscsak őt érintette a legszemélyesebben.

Az eleven húsát látták, amint tépi önmagáról, vagy mintha csontjaira tapadt lelkét szakítaná le. Nincsen olyan emberi tapasztalat, aminek alapján előre meg lehetett volna mondani, hogy ilyen a barátnőjük és nem másmilyen.

De amikor ez a sok öntépő nekem, nekem, nekem mégis fölért a hanglétra legfelső fokára, és megsértett énjének az önsajnálatra sem volt több reális esélye, hangja, legalább ilyen váratlanul, visszaroggyant eredeti fekvésébe, vége lett a kecskemekegésnek, visszahűlt a normális hőmérsékletére, belezöttyent a szokásos térfogatába, ami a többiek fülének nem volt hihetőbb, mint összes előbbi hangjai; hallucináció és látomás.

Nem abban állapodtunk-e meg, te átkozott, szólt egészen józan és köznapi hangon, ám bele Mária sápadt ábrázatába a zöld posztóval borított asztal felett, hogy erről mélyen hallgatunk.

De miről hallgattok, az istenért, miről, kérdezte szinte ugyanabban a pillanatban Szemzőné szárazon.

Valami történt, ami a józan kérdést rögtön maga alá gyűrte, majd teljesen elsodorta. Elisa elég csúnyán nevetni kezdett, bántón, harsányan, közönségesen, ami nem volt indokolatlan.

Mindannyian ránéztek egy pillanatra. Mégse így, ne ilyen kárörvendően, ne ilyen élesesen, ne ilyen részvétlenül, tiltakoztak magukban ellene.

Azon nevetett, hogy most jól megadták Máriának, nevetését nem lehetett félreérteni.

Mária halálosan szégyenkezhetett, amiért ebből a nőből valamilyen lyukon minduntalan kibújik a közönséges dzsentri. Médi pedig, akiben önsajnálat és harag viaskodott, hörögve, mint akinek a torkán fönnI. kötet 421akad, fölsírt, fuldokolt a ki nem mondott vádaktól, s mintha utolsó erejével tenné, eltántorgott a testes, néhol már fölhasadozott bőrkanapéhoz, és úgy dőlt rá, mint egy meleg élőlényre, anyára, barátra, karjával átölelte a kanapé tömött támláját, amely a marhabőr idegen, erős illatát lehelte vissza rá.

Te mindenkit, nincs kivétel, mindenkit lenézel, bömbölte és hörögte a szája alatt gyorsan melegedő barna bőrbe. Tu me mépris, tu nous mépris, nincs kímélet, te mindenkibe beletörlöd a lábadat.

Miről kéne hallgatnotok, ha szabad érdeklődnöm.

Szemzőné nem tudott ennek a két lehetetlenül viselkedő nőszemélynek a hangján átkiáltani, de kiabált.

Már megint a hátam mögött, egyenesen a hátam mögött.

Amiből nem kevésbé dermesztő rikácsolás lett.

Maga is megbánta, hogy ilyen önös, rosszemlékű hangok törnek föl a torkán. De nem lehetett többé kivonni a levegőből a napfényre kívánkozó üldözési mániáját, s akkor ő sem más, igen, ő is egy közönséges hisztérika.

Mint ezek.

Ideje belátnia.

Demén Erna azt állítja, legalábbis úgy értesült, próbálkozott Bella erőtlen hangon és sietősen közéjük ékelődni, hogy együtt voltál a kislányával, a nagylányával, akit a Gestapo hurcolt el a Kerepesi temetőből, ahol Teleki Pál sírjánál rendeztek szegénykék egy néma tüntetést. Egy ilyen ostobaságot fölöslegesnek találtunk volna elmondani.

Illetve láthatod, harci kérdés lett belőle, hogy elmondjuk-e.

Miközben beszélt, arra várt, hogy Mária legalább egy szóval segít elmagyarázni, de hiába nézte.

Mária nehéz helyzetekben mindig csökönyösen hallgatott.

Bella viszont nem merészelte kimondani, hogy hol lettek volna együtt.

Pedig ez pontosan így van, jegyezte meg Szemzőné csöndesen.

Néhány hétig tényleg együtt voltam vele, a nagylányával.

I. kötet 422

Amire egyikük sem számított, habár meglepetés igazán nem látszott az arcukon. Csak nézték őt, mint valami bálványt.

Szapáry Mária egy félhomályos hátsólépcsőn ment fölfelé. Igazán nem tudta, miért jut eszébe. Nem a főbejáraton, nem a Via della Lungara felől, hanem egy mellékajtón érkezett haza, a Via dei Riariról.

Azon a délelőttön tán harmadszor áztak bőrig, megint futottak a lágy, meleg eső elől, Huber Margit kezét egy férfi fogta, aztán valahol a Rue Réaumur és a Rue de vert bois között egy kávéház csíkos ernyője alá menekültek be.

Nem tudhatta, hol járnak éppen az életükben.

Álltak a sápadt lámpafényben és a kívülállók mérhetetlen közönyével bámultak vissza rá ezek az egykori alakjukból kivetkőzött emberi monstrumok. Másra nem számíthatott, s azoktól a legkevésbé, akik a legközelebb álltak hozzá.

Látszott az arcukon, hogy fölfogják, hisz nem buták, mégsem tudják megmoccantani sem a kezüket, sem a lábukat, sem egyetlen arcvonásukat. Szemzőné még azt is belátta, hogy nem tehetnek másként, hiszen a bűn kultuszából következik, hogy elkövessék a bűnöket.

Amitől azért valami mélyen gyermekes mégis kibugyogott belőle.

És akkor én most mit kezdjek ezzel a faragatlansággal, kiáltotta rémülten és rémisztően. Ugyan mit kezdjek veletek, mit tegyek a részvétlenségetekkel.

Erről az oldaláról nem ismerhették.

Ezek voltak a magányos éjszakák.

Nappal fölül kellett kerekednie, felül kellett írnia, éjjel azonban csak a test fáradtsága segíthette. Vagy meg kellett volna magát ölnie. Ez maradt a legmélyebb kívánsága. Hevesen bólogatott minden szavához, hiszen fegyelmezettség híján az ügyesen rejtegetett tikkje is legyőzte. Most aztán láthattak ebből is valamennyit, ízelítőnek.

Mit tegyenek a maguk történetével, mit tegyenek a másikéval.

Mindannyian cipelték a veszteségeiket, a teljes, a mindenre kiterjedő csődjüket. Ember nem volt, aki a kérdéseikre válaszolhatott, és I. kötet 423nem találtak Istent, akire rábízhatták volna. Csöndjüket éppen csak megérintették odakintről az éjszakai fuvallatok, a tücskök szívhez szóló cirpelése, a messziségbe eltávolodó vontatók dohogása, az édes petúniák.

Ha tényleg így van, szólalt meg valamivel később Szapáry Mária inkább kíváncsian mint szemrehányóan, akkor miért nem kerested meg eddig. Vagy mit tudom én, valamit igazán kitalálhattál volna, mégiscsak a gyerekét veszítette el.

Mit, mit találhattam volna ki.

Ugyan, mit mondhattam volna el, hol mondhattam volna el. Kinek mondhattam volna. Miért, főleg miért mondtam volna el.

Honnan tudtam volna, hogy nem tudja.

Senki nem kért. Mikor mondtam volna el, igen, mikor. Az ember mégsem mondhatja bármikor, meg nem is jut az eszébe.

Még hosszabban hallgattak, akárha azon morfondíroznának, vajon tényleg mikor lehet sort keríteni egy ilyen elbeszélésre, ha egyszer ennek az egésznek, amiben benne vannak, nincsen sem ideje, sem helyszíne, sem műfaja.

Nektek ellenben szíves örömest elmondanám, és el is fogom mondani, szólalt meg Szemzőné, aki e frivol fordulattal vetett volna gyeplőt a tikkjére. Visszahúzta a túlsó partról önmagát, visszazökkent a szokásos, a szenvedélyektől megtisztított hangvételébe.

Demén Ernának pedig nyugodt szívvel megmondhatjátok, hogy hívjon föl és kész. Ezzel igazán nem nektek kell foglalkoznotok. De már egész este el akartam volna mondani, hogy mielőtt jöttem volna, véletlenül, nem is tudom, biztosan nem szándékosan tettem, rányitottam az albérlőnőmre.

Ne mondd, válaszolta tompa, nehezteléstől eltelt hangon Mária.

Igazán nagyon érdekes.

Huber Margit ugyanakkor méltatlankodva megemelkedett.

Micsoda, kérdezte a magánhangzókat hosszan kinyújtva, mi az, hogy rányitottál, ez meg mit jelentsen.

I. kötet 424

Teste alatt megcsikordult a bőr, felnyögött a kanapé elhasznált rugózata, s amint felült, nagy fehér haja lebomlott, csúnyán a vállára hullt.

Gondolom, világos, hogy nem volt egyedül. Mintha kopuláló hernyókat látnék, vagy ilyesmit.

Ilyen témákról ők igen ritkán, akkor is igen óvatosan beszéltek.

Mintha azt mondta volna nekik, ne foglalkozzatok ti az én élményeimmel.

Kirekesztette őket a közös múltjukból, megbüntette a hülye gojokat, akik semmit nem értenek a teremtésből, és a nagy részvétükkel is csődöt mondanak.

Szapáry Mária, mint akit öröklött fölényében illetéktelenül megzavartak, az asztalhoz lépett, s hogy legalább valamicskét elrendezze a homályos históriát, kiemelte a poharat az ital tócsájából. De nem lett jobb, mert valójában maga sem értette, hogy mi történt. A pohár aljáról visszacsepegett a cukros lé a zöld posztóra. Közben tüntetően elkerülte Elisa tekintetét.

Látni nem akarta.

Úgy kell értenem, hogy valakivel in flagranti érted, kérdezte Huber Margit, és kézfejével két gyors kis mozdulattal kitörölte szeméből a könnyeit.

Mint a hernyók, kérlek, a giliszták, annyi fény azért volt, hogy ne lehessenek súlyos kétségeim.

De mit csináltál, az istenért.

Mit csinálhattam volna, épp ez volt az érdekes, ezért mesélem el nektek. Úgy tettem, mintha nem látnám.

Vagy úgy.

Nagyszerűbben nem is sikerülhetett volna.

Mielőtt a frontok teljesen lemerevednek, közbe kell lépnie, döntött ekkor Dobrovan Izabella.

Ő fiatal éveiben táncolt, induló karrierjét egy fatális színpadi baleset akasztotta meg. Észrevétlen, szerény határozottságát valószínűleg a táncművészeti dresszúrának köszönhette. Fekete, alig őszülő, simán I. kötet 425hátrafésült, tömör kontyba felfogott hajával, csaknem bántóan sovány tagjaival, fehér, száraz bőrével, feszített tartásával a mai napig ő volt a legmutatósabb közöttük, bár szépsége vagy csúnyasága igazán nem volt feltűnő.

Átsuhogott a szobán a sötét selyemruhája.

Évtizedek óta szemmel tartották egymást, még akkor is láttak, ha szemüket lehunyták.

Bizonyos dolgokat néha röviden megbeszéltek, inkább négyszemközt, de tartózkodtak az olyan jellegű ítéletektől, amilyet Huber Margit engedett meg az imént magának. Tényszerűen igen keveset tudtak egymás intim életéről. Egy gyönge pillanatában Huber Margit ugyan szintén Szemzőnére bízta élete nagy titkát, amiről még Dobrovan Izabella sem tudhatott. Holott a titkos vonalakat oly érzékenyen követte, mint ahogy most is észrevétlen segített Máriának pillanatnyi zavarából visszatérni fölényének bástyái mögé.

Huber Margitot viszont azért érintette érzékenyen a bejelentés, mert Mózes Gyöngyvér a tanítványa volt.

Neki köszönhetően került Szemzőnéhez, aki igazán nem volt rászorulva arra, hogy albérlőt vegyen.

Szó, ami szó, alaposan bele voltak fűzve egymás életébe.

Huber Margit ráadásul élvezettel szervezte meg mások életét, úgymond kezében tartotta a szálakat. Irmánál a hallban volt egy hangversenyzongora, s arra számított, hogy barátnőjének alkalomadtán kedve támadhat Gyöngyvért kísérni. Nem játszik valami fényesen, de elmegy. Nincsen a játékában semmi úrilányos. Ne legyen már annyira egyedül.

Rúgd ki, mondta.

Eszembe sincs.

Ne legyen félreértés, nem most vettem le róla a kezem. Felőlem igazán kirúghatod.

Add a poharat, szólt ekkor Dobrovan, és kivette a csöpögő poharat Szapáry Mária kezéből. Keresek egy rongyot, amivel ezt a disznóságot föltakaríthatom, ha megengeded.

I. kötet 426

Inkább magamnak teszek szemrehányást, válaszolta Szemzőné. Egy csinos, fiatal nő, és akkor miért ne élné az életét.

Reménytelen egy némber, én mondom neked. Minden igyekezetünk ellenére reménytelen.

Miért lenne reménytelen, és mi az, hogy reménytelen.

Nem tudod megítélni.

Igazán nem állítottam, hogy meg tudnám ítélni.

Nem a hangja, nincsenek pszichikai tartalékai. Maga az eset reménytelen. Amiről ő maga szerencsére nem tud.

Amint énekelni kezd, mindig nagyon meggyőző, főleg a figyelme, a szenvedélye.

Ha valaki ilyen bizonytalan lábon áll, akkor hiába.

Meg tudja magával a teret tölteni.

A szenvedély inkább veszélyes, sajnos, sajnos elragadja, s éppen akkor látszik, hogy nincsen háttere, nincsen mélysége. Meg ahhoz képest, hogy lassan túlkoros, még lusta is, műveletlen.

Lusta.

Elisa nyöszörgött a karosszékben, ám valójában bocsánatért esdekelt.

Ne lássa rajta Mária, hogy mennyire föl van háborodva.

Bella pedig a maga észrevétlen és részvétlen módján elindult a pohárral a nyitott ajtó felé.

Várjál, szólt utána Mária, inkább én megyek.

Nem, nem Médikém, ez egy fojtott, fedett, kordában tartott szenvedély. Ne haragudj, ebben én vagyok a jártasabb. Inkább arról lehet szó, hogy valami erősen blokkolja, előbb ezt kéne földeríteni.

Úgy beszélt, mint aki titokban azért félti, meg akarja menteni magának Gyöngyvért.

S ez Huber Margit figyelmét azért sem kerülhette el, mert ő talán még szenvedélyesebben féltette, meg a saját csődjétől rettegett, amit viszont Szemzőné látott át pontosan; azért szidalmazza, hogy ő aztán a védelmébe vehesse.

Blokkolja, mondod, na jó, de mit tudok én ezzel kezdeni. Ezek üres I. kötet 427pszichológiai közhelyek. Nekem azt kéne tudnom, hogy mi a csuda blokkolja. Nem mondhatom, hogy az alacsony származás, mert van, aki át tudja ugrani. Van, aki nem tudja átugrani, ez nem tehetség kérdése. Felkészülésre nincsen több ideje, neki nincsen még öt éve, nem nekem.

Mindannyian érezték, hogy megint tartósan más történik, mint amiről beszélnek, s így aztán minden történés veszélyesen túlnyújtózkodik a normáikon.

Hiába viselkednek valahogy, avagy éppen szabályosan, ha egyszer nem csak az látszik, hogy mit fednek el a viselkedésükkel, hanem az is érzékelhetővé válik, hogy kölcsönösen átlátnak ezeken a fedéseken.

Nincsenek többé fedezékben.

Dobrovan inkább kivárt még, és Szapáry Mária sem ment ki. Nem csak azért késlekedtek, mert egyszerre sokfelé kellett figyelniük, semmiből nem akartak volna kimaradni vagy semmit nem akartak elmulasztani, egy szót sem. Világos lett előttük Huber Margit érzelmi taktikája. Nemhogy nem szeretné, ha Szemzőné kirúgná ezt az ismeretlen Gyöngyvért, hanem egyenesen azt szeretné elérni, hogy kezelje.

Amit Szemzőné soha nem tett volna meg többé senkinek, semmiért. Miután föl kellett adnia a praxisát, orvosírnokként helyezkedett el egy körzeti rendelőben.

Tíz éven át, amíg nyugdíjba nem ment, kitartóan ragaszkodott hozzá, hogy ő orvosírnok és semmi több.

Most azonban meginog.

Mint ahogy Szapáry Mária is úgy érezte, minderről inkább hallgatniuk illene, mindez túl veszélyes, de ő nem fogja megakadályozni, hogy beszéljenek. Nem is tudta volna magát tőlük elszakítani. Csak nem akarta volna a saját szavaival még jobban összekuszálni, és azt sem tudta volna megmondani, hogy mit kéne tisztázniuk, vagy miként lehetne egyáltalán. Miközben ezek ketten nem csupán beszéltek, hanem figyelték, miként segít Bella a szerepköréből kizökkent Máriának, s mindez milyen kapcsolatban áll a sok kis vinnyogással, amelyeket Elisa bocsát ki.

I. kötet 428

Amit Mária nem tud elviselni, ezért kéne kimennie. Mintha felgereblyéznék az idegrendszerét.

Valamennyien másféle, személytelenebb életet vezettek, mégis adódtak pillanatok, amikor a levegő megtelt, s nem volt tovább telíthető.

Egymásba vannak zárva.

Egy tőlük függetlenül működő erő ítélte egymásra őket, ki kéne egymásból törniük.

Az lett a kérdés, ma este ki kezdi, s vajon ki tudja a legkisebb áldozattal megoldani a kitörését.

A meleg estének persze voltak hűvösebb élei, áramlások, fuvallatok, rövid löketek a súlyosan és sötéten hömpölygő víz felől, amit a test öntudatlanul fölfogott. A nyárelő megannyi érzete és illata színezte át az érzelmeket, észrevétlenül közéjük ékelődött, olykor módosította indulataik mértékét, irányait. Ezekben a napokban borultak virágba a szigeten a sárgafürtös japánakácok a dominikánus zárda romjai között, ahol emberi vizelet és ürülék bűzlött, cigaretták parazsa világolt föl és hunyt ki a sötétben.

A távoli gázlámpák fényében magányos férfiak kódorogtak, megmutatták magukat egymásnak, majd megálltak egy romfal áthatolhatatlan árnyékában, és óvatosan kibontották a sliccüket.

A nehéz és sűrű fürtök illata nem édes, hanem rideg és érdes, mint a forgácsolt fémek vagy miként a nyers marhahús.

I. kötet 429
Második kötet
II. kötet 3 II. kötet 4
Az éjszaka legmélyén
II. kötet 5 II. kötet 6
Margitsziget

Van egy másik életem.

Rohant előle, arcába csaptak sűrű fürtjeikkel virágos ágak.

Igen, volt egy másik élete.

Menekült.

Hallotta maga mögött a siető, hosszú léptek dobbanásait, üldözője vad lélegzetvételét, döngött a tömörre taposott ösvény a bokrok és a fák között.

Túl messzire mentem, nyüszítette magában, túl messzire. Nem tudott nem messzire menni, hiába is tett magának ilyen szemrehányásokat, hiszen messzi volt mindentől és mindenkitől. Játszott a veszélyekkel, érezze, hogy él, bár az a valaki másik mindvégig józanon mérlegelt.

Túlfeszítettem a húrt, végsőkig borzoltam a kedélyüket.

A szellőktől susogó, a virágzástól illatozó sötétségben zsebtolvajoktól és rablóktól is tartani lehetett, gyilkosságtól és rendőrségi razziától. Öljenek meg, nem érdekelte, nem ettől rettegett. Izgalmát az elviselhetetlenség gyönyöréig csigázta az éjszaka veszélyeivel. Négy nappal ezelőtt fedezte fel a különös helyet, hajnalban hazament, ám sötétedésig alig bírta kivárni, ötödik éjszakáját töltötte itt. Mintha etnológiai terepmunkába merülne, s még nem ismerné ki magát a szigorú törzsi szabályokon.

Szólni alig szóltak egymáshoz itt az emberek, legfeljebb sziszegéseket, kis füttyöket lehetett hallani. Fölbukkantak, eltűntek. Voltak már ismerős alakjai, olyan figurák, akik őt keresték, figyelték és követték, vagy akiket ő követett, de aztán nyomtalanul elnyelte őket az éjszaka.

Sokan voltak benne.

Úgy óvakodtak, settenkedtek, osontak, akárha a neszektől, a sóhajoktól és a nyögésektől feltöltött, sűrű sötétségben is látnának a két szemükkel. Fölfedezte, hogy ő is lát a sötétben, és ezt különösen élvezII. kötet 7te. Elméje rögzített, bemért, kapcsolatot teremtett, kombinált, sürgető kérdéseket tárolt, teljes üzemmódra kapcsolva működött. Egy idő után már értette vagy érteni vélte az árnyékok és a sziluettek szándékait, s felfogta némaságra ítélt és egymásra utalt szenvedélyüket. Boldog volt a tudományos felfedezéseivel. A különböző alakok és az eltérő szándékok bőségének láttán kicserepesedett az ajka, izgatottan nyalta, szája kiszáradt.

A fiatalabbik férfi, a bajuszos most majd nagy kerülőt tesz, s mielőtt még kijuthatna a sötét ligetből, a hatalmas tagjaival el fogja állni az ösvényen az útját. Mert olykor nem csak lecövekelt előtte, hanem durván magához rántotta, gyöngéden magához ölelte, s amióta először megtörtént ez, hogy belecsókolt a nyakába, nem csak a húsában emlékezett a tagok érintésére, hanem kívánta is. Előre látta ennek a fiatalabbik férfinak a vigyori pofáját a nagy húsos orrával és az ajkára boruló magyar bajuszával, érezte a leheletével, amelyben az alkohol és a dohány illata különösen taszító elegyet alkotott. Csókoljon bele a nyakába. A puszta gondolatra majd elájult a rettenettől. Összjáték folyik közöttük, beszorul a két roppant termetű ember közé. Azt is átlátta, hogy ezek ketten az idősebbiket mintegy csalinak használják, mert ezen a terepen a többi férfiak vagy főleg a hozzá hasonlóan fiatal fiúk őt ítélik mutatósabbnak. Szabályosan buknak rá, világéletükben testi erőre, nagyságra és tökéletességre vágyakoztak, s az idősebbik a puszta jelenlétével eltalálja e vágyukat. Arra várnak ezek ketten, hogy ő gyanútlanul besétáljon a csapdájukba. Az idősebbik testi tökélyére építették a stratégiájukat, teljes az összhang kettőjük között a csábításban. Nem ez vagy az, hanem ketten akarják megkaparintani, s ez a felfedezése bizalmatlanná tette velük szemben. De azt is belátta, hogy még az állandó menekülése is a csábítás összjátékához, a feszültség fokozásához tartozik; tulajdonképpen a saját testi tökélyre irányuló tartós vágya játszik így vele. Minden előre meg van írva, s amit ő most fölfedez vagy előre lát, az többször megtörténik minden éjjel. Nincsen többé különbség a belső világ és a külvilág között, a teremtésben mindent előkészítettek, és II. kötet 8most már csak a zenemű zárlata hiányzik a beteljesüléshez, a halálhörgés vagy a magömlés. Ha engedne nekik, akkor kíméletlenül megkínoznák, apró darabokra szaggatnák az éles fogaikkal az izomrostjait, szempillantás alatt falnák föl a húsát.

Ez jutott eszébe, másként nem tudta elképzelni, hogy mit tennének, vagy nem akarta másként elképzelni az élvezetét, amit ezek ketten nagy alattomosan előkészítettek.

A távoli gázlámpák ingatag fényeitől foltosan remegő sötétség teli volt keményre taposott ösvényekkel, csapásokkal. Azok a férfiak léptek le az ösvényről, s iramodtak be a sűrűbe, akik szabad prédaként kívánták felkínálni a testüket, vagy akartak valakit, aki némán és készségesen felkínálja. Ez volt a hely egyik általános alapszabálya. Amikor este tíz után eltűntek a környékről a gyanútlanul andalgó szerelmesek, akkor nemsokára anyaszült meztelenre vetkőzött alakok csupasz tagjai virítottak a sötétség mélyén, ahová nem hatoltak el sem a gázlámpák fényei, sem a városi égbolt visszfényei. Akinek egyszer éretlen kisfiúból érett férfivá kellett válnia, nem tudja megtagadni a kíváncsiságot, hogy milyenek is a többi férfiak. Tébolyodottan megy utána, hogy ő is olyan legyen, mint a többiek. Szívesen képzelte a helyükbe önmagát, amint bárkinek felkínálkoznak vagy vadidegen testeket csupaszon birtokba vesznek, bár inkább azt mondogatta, hogy semmi mást nem kíván, mint látni, látni.

A kölcsönös képzelet lett az ajzószerük, s ettől a sötétség olyan izgalomban reszketett, amelyet halandó ember nem lett volna képes kielégíteni.

Mintha valamilyen tiltott tudás, a város hétpecsétes titka kerülne a birtokába.

Ha nagy óvatosan, minden reccsenésre ügyelve megközelítette őket, akkor szétrebbentek, másutt folytatták és egészen másokat kerestek a játékaikhoz, vagy hívták, intettek, mutatták, sziszegtek, hogy jöjjön közéjük harmadiknak, negyediknek. Mindegy volt nekik. Szopásra és csókra felnyitott ajkukat, a seggüket kínálták fel, vagy éppen az eriII. kötet 9gált faszukat szopásra. Csúfot űztek a páros élet utáni vágyból avagy a párosodás érzelmes eszméjéből.

Bármi megtörténhetett. S akkor neki kellett rémülten elszelelnie.

De nem mindig volt mindegy.

Általában senki nem ragaszkodott senkihez, semmi nem válhatott állandóvá egyetlen pillanatra sem, minden alkalmi kapcsolat bármikor fölbomolhatott, hiszen valamilyen férfiassággal mindenki rendelkezett, és ezért a férfiasság kultuszára rendelt véd- és dacszövetségeket másokkal, bárkivel, másként vagy bármiként újra meg lehetett kötni. De ezeket a szigorú alapszabályokat is állandóan átírták és újraírták.

Nem tudom megfejteni, így érezte, és tébolyodottan ment utánuk.

Voltak, akik hirtelen rátaláltak valakire, az egyetlenre, és ezzel aztán boldogan nevetgélve mentek el. Voltak ezek között, akik néhány perc múltán visszatértek, s mintha nem történt volna semmi figyelemre méltó közöttük, közömbösen vagy éppen csalódottan kerestek tovább. Voltak, akik Szent Margit kolostorának középkori romjai között rejtették el a ruháikat, hogy mezítelenségükkel feltűnőbbek és kihívóbbak lehessenek, üres szoborfülkékben hagyták, kapubélletekben, helyükről kiemelt, gótikus gyámkövek mögött, mások egészen kis csomagokba hajtogatták és a derekukra szíjazták fel, netán a lábszárukra a térd alá. Félelmetes törzsi harcosok. Irigyelte őket, szíve táján mély melegséget érzett irántuk, habár tőlük kellett leginkább óvakodnia, mert vadak voltak, kíméletlenek, kemények és kiszámíthatatlanok. Néha csoportban támadtak. Sziszegő hangokat hallatva, gyerekesen felvihogva csípős megjegyzéseket tettek, viselkedésük mesterkélt volt, minden férfiasságban pompázó izomerejük ellenére nőies. Olcsó kölnivizek illata és súlyos verítékszag maradt utánuk a levegőben. Gondolkodás nélkül csókoltak, szoptak, ütöttek. Ezek egyszer eldöntötték, bizony, ilyen zabolátlan lesz az életük.

Én meg nem tudtam dönteni.

El nem tudtam volna képzelni józan ésszel, hogy milyen szerepem lehetne egy ilyen tébolyodott társasjátékban. Nem így, sehogy nem II. kötet 10tudtam volna dönteni, semmiben. Előbb nézni akartam, világosan látni mindent a két szememmel, átlátni ezeken a jelenéseken, mert az volt az érzésem, hogy minden, amit egymással tesznek, merő megaláztatás vagy megalázkodás, és nem tudtam fölérni ésszel. Mintha idegenként és idegenkedve figyelném az alázatra való elégtelen készségemet.

Egy olyan ember készségét figyelném, aki örökösen szemrehányásokat tesz ugyan önmagának, de ettől még merő időhúzás marad az élete. Holott jobb lett volna most azonnal eldönteni, ha ez a dolog úgyis örökletes. De ez a valaki nem tudta, mit kéne tennie e döntés érdekében. Ezért kell inkább az ösvényen maradnia.

Nem lelépni.

Az ösvény a helyi szokások szerint adott valamennyi biztonságot, haladékot, védelmet, azt jelentette a többiek szemében, hogy még nem döntöttem el. Mintha azt mondanám nekik, vissza az agarakkal, én még keresek, még várom a nagy ismeretlent, és mindaddig érinthetetlen szeretnék maradni tőletek, míg föl nem adom az önrendelkezésemet, vagy meg nem találom.

Az is félő volt, hogy a sűrűben az ember szarba lép, s ezért sem volt veszélytelen az ösvényről letérni.

Mások is voltak, akik a beválthatatlan vágyaktól űzve végeérhetetlenül bolyongtak az ösvényeken, elmentek, visszatértek, nem is kevesen.

Hiába, hiába, senkit nem találtak.

Nem feltétlenül a félénkségük, sokkal inkább a finnyáskodásuk vagy a kivételes igényeik miatt nem találták.

Nem lehetett mindent megérteni.

Talán ezért is váltotta volna át örömmel a saját életét a legbátrabbak életére, hogy legalább valamit megértsen azoknak a közönyéből, akiknek mindegy, bárkivel, csak újra és újra meglegyen. Ha lehetséges lett volna minden idegen közeledési kísérletét magáévá tenni, megérteni, mindenkinek engedni, de közben senkit nem megérinteni. Ami azt jelentette volna, hogy senkitől nem megérintve lenni.

II. kötet 11

Ha nem kínlódott volna oly szégyenteljesen a testi érintkezés hiányától.

Magához nem nyúlhatott, mert ennek itt egyértelmű jelentése volt. Azt jelentette, hogy szabad prédaként kínálod föl a testedet, s mindenhonnan megfigyelték, ahogyan ő is megfigyelt másokat, minden moccanást. Egyetlen felhívó jel elég volt, s valósággal rátörtek egymásra, sietősen kielégítették egymást, vagy éppen űzték egy ideig, de ügyeltek rá, nehogy kielégüljenek, tettek egy köszönetre vagy köszönésre emlékeztető mozdulatot, majd nyomtalanul tűntek el az éjszaka legmélyén, hogy másokkal csinálják tovább. Mintha a tartós kötődést fölösleges érzelgősségnek tekintenék. Összeesküvők voltak, akik csak akkor avatják be őt a legféltettebb és legveszélyesebb titkaikba, ha előbb fölesküszik az alapelveikre. Testét bizony azonnal át kellett volna engednie. Ennyi alázatra vagy ilyen jellegű alázatra ellenben nem talált magában. Bár kirekesztve és tapasztalatlanul sem volt kellemetlen, hiszen a félelem és a rettegés állandó izgalomban tartotta. Szeretett volna hát teljesen magába záródni, ám nyitva kellett magát tartani. Fontos volt úgy viselkednie, mintha közéjük tartozna, s ha akarná, akkor bármikor képes lenne föladni testi integritásának görcsös védelmezését. Másként nem tűrték volna meg. Spermája közben azért csöndesen szivárgott. Merevedése nem valakire vonatkozott, hanem pontosan arra a bármelyik pillanatban felbukkanó bárkire, akit itt valamennyien bálványoztak és imádtak. Arra a valakire, akit ő is keresett, de nem találta. Illetve épp ez lett a bökkenő, mélyen értette őket, holott úgy lett volna jó, csak úgy teljesíthette volna ki a tudását, ha föláldozza önmagát, de nem érti meg, hogy itt senki nem egy reális lényt keres, hanem mindenki a saját imaginációját űzi.

Vágya mindenkire vonatkozott, majd mindenkire, de amint kivált valaki közülük, hogy megközelítse őt, akkor soha többé, csak a senkire.

Akkor aztán menekült.

Rohant e tolakvó valakik elől, hiszen a valaki azt jelentette, hogy e mágikus vonzással szemben színt kell vallania, a kemény ösvényen II. kötet 12csattogott a talpa, úgy futott a valakik elől, mint a vadállat, kiélesedett érzékeire bízva önmagát, vakon vitte a lába. Testére tekerték, védtelen arcába csapták éles karjaikat a növények, reccsent és roppant, kisodorta, áttört. Átölelték volna az indáikkal, a csápjaikkal, hogy visszahúzzák, megbüntessék, mert nem adta át magát a realitásnak, még szükségből, a kielégülés rövid pillanataira sem.

Vadságukat, mohóságukat és brutalitásukat ijesztőnek találta, illetve még ezt sem, hanem kínosan kijózanodott a közelükben, habár nem tudta nem értékelni az őrületes bátorságukat, amivel akár egyetlen pillanatra, de titkos vágyaikkal együtt kínálták föl egész extatikus lényüket, vagy más lények extázisát szolgálták a szájukkal, a figyelmes kezükkel, a síkosító kenőcsökkel gondosan megdolgozott és feltárt végbelükkel.

Szépnek és szédítőnek látta a szabadságukat. Látta magát a konvenciók pányváival kikötözve.

Szolgaisága miatt önmagát vetette meg, nem tőlük, hanem önnön magától undorodott. Holott tényleg sokat tett önmaga ellen, csaknem mindent megtett. Gyorsan belátta, hogy ennél mélyebbre nem süllyedhet ember a szabadságáért, vagy legalábbis remélte, hogy nem kell még mélyebbre süllyednie. Szíve így is majd szétvetette boldog és szorongató dobogásával a mellkasát, a félelem és az elképedés belső feszültségétől kis híján leállt a lélegzete. Az ennél is mélyebbet bizonyára nem viselte volna el, pedig tudta jól, hogy nem lesz megállás, csúszni fog ő még lefelé. Hozzá nem tud érni így senkihez, mint ezek, mondta közben magának megvetően. Meg mentegetődzött, hogy nem tudja ilyen ocsmány körülmények között elintézni a kielégüléseit, még akkor sem megy, ha kiderülne, hogy minden férfi így csinálja. Mert akkor a mániákus keresést kéne föladnia. Neki szüksége van érzelmekre, így mentegette önmagát. Holott egyszerűen a gyávasága miatt nem tudta elfogadni az extatikus érzelmeket, s ilyen gondolatokkal feddte meg önmagát. Vagy megbarátkozni a gondolattal, hogy nincsen olyan ember a világon, akit ő keres. Nemhogy férfi nincs, nő sincs. Nem tudta ugyan föladni a párosodás eszméjét, nem tudott a hiú vagy a naiv elII. kötet 13képzelésről lemondani, hogy épp úgy megtalálja, miként egy énekes madár, mert érzelgős reménye sem hagyta el.

Igen ködösen, félénken, de mégiscsak abban reménykedett, hogy valakit majd szépen ideszólít a sorsa, mint ahogy őt is ideküldte, és addig nem is engedi el innen. Holott halálosan nevetségesnek érezte magát ezzel az egész kispolgári érzelgősségével együtt. Találkozni vadidegen hasonmásával, aki igen arányosan fog különbözni tőle. Nem tudta másként elképzelni a valakit, csak hasonmásként, s ezért nem lehetett lány az illető. Akinek azért nála jóval tökéletesebbnek kell lennie, egy kicsit olyannak, mint ennek az óriásnak, aki elől menekült. Mert annyira tökéletes azért nem lehetett volna senki, hogy a testi és szellemi fölényével megalázza.

Még azt sem tudta elképzelni, hogy megcsókolná a száján az óriást, legfeljebb a mezítelensége elképzeléséig ment el, képzeletben legfeljebb addig az érzetig, amint a csupasz bőr a másik csupasz bőr páráival és forróságával érintkezik.

A hozzá hasonló korú vagy még fiatalabb törzsi harcosoktól, ezektől a furcsa, nagyszájú lényektől sem hagyta magát az elképzeléseiben eltéríteni. Valaki legyen és ne bárki. Pedig velük szemben csaknem mindig elveszítette az egyensúlyát. Jó oka volt félni tőlük, s nem csak azért, mert könnyen ütöttek, hanem beleláttak a legtitkosabb, a maga számára sem fölismerhető szándékaiba, oda, ahová nem hatolt el egyedül szívesen.

Hagyd a büdös picsába ezt a kis faszt, sziszegték egymásnak, amikor észrevették, hogy megint föltűnik, ugyanazon az ösvényen settenkedik, közelít, és még mindig nem engedi.

Semmit nem enged.

Álmai lovagjára vár a kicsike, kórusban röhögték ki.

Számukra tényleg nem volt semmi szent, az egész világ a kedvteléseikre rendelt paródia.

Csak nem a daliás Horthy Miklós ellentengernagyra vársz, édeském, az jön ott a nagy fehér lován, selypegték és vihogták a fülébe, amikor elment mellettük.

II. kötet 14

Pontosan abban a tónusban csevegtek, ahogy a Gerbaud-ban az úriasszonyok.

Az vegyen a nagy füstölgő faszára, ordították a háta megett.

Vagy a Jean Marais.

Szerintem, fiúk, ez a Kun Bélánéra vár.

Nem lehetett előlük kitérni, mégsem vette őket egészen komolyan. Elég gyorsan fölfedezte, hogy bármily hatalmasnak és vakmerőnek mutatkozzanak az éjszakában, valójában páriák, mások kéjének cselédjei, mindenki kiszolgáltatottjai, s épp ezért nem tudta nem szeretni őket.

Rohant előlük.

A belső erőikre vágyott, a csupasz izomzatukra, a púderjuk émelyítő illatára, a műszempillákkal felékesített szemükre, a zabolátlan paródiára, a tökéletes leplezetlenségükre, a kiszolgáltatottságukra nem.

Rohanás közben pedig végképp nem igazodott ki a csapások, utak, ösvények bonyolult rendszerén, ami valójában nem volt más, mint az értelmetlen vágyak topográfiája, a dédelgetett fantáziák és a hiábavaló kívánságok lenyomata ezen a mocskos földön. Ha látna mindent, ha átláthatná létezésük egész rendszerét, akkor persze megértené.

Önfeladás nélkül élni át a másikat, egy ujjal nem érni hozzá.

Már az első éjszakán elhatározta, hogy világos nappal visszatér. Nappalra azonban teljesen elveszítették érvényességüket az éjszaka elhatározásai. Mintha nappal legfeljebb ornitológusként térhetne vissza erre a kutatási terepre a másik életéből, kaotikusan ordítottak, énekeltek, cserregtek, csipogtak és burukkoltak egymásnak a madarak, feleseltek. Nappal belelátna ugyan egy idegen ember tudatának titkos kamráiba, ott azonban nem lenne különösebb dolga senkivel és semmivel. Nappali fényben éppen azok tűntek el az előző napi élményéből, akik elvezethették volna valamilyen használható antropológiai felismeréshez. Nem fűződött hozzá közvetlen érdeke, s ezért nappalra vadidegen lett éjszakai önmagának. Abban az életében nem érinthette meg ennek az életének az igényeit. Vagy valamelyik életét le kellett volna cserélnie a másikra, hogy létezésének egésze ne lehessen ily szöII. kötet 15vevényesen hazug, egyetlenné változtatni át a kettőt. Érezte, amennyiben ezt tényleg megkísérli, akkor vége, akkor a tébolyt kísérti meg. Vagy tán nyakig benne van, s immár nem is tudja elválasztani a realitás különböző szintjeit és síkjait. Valami feltartóztathatatlanul megtörténik, ami azonnal és ellenőrizhetetlenül kicsúszik a kezéből.

Amikor valakivel beszélgetett, s igyekezett elvonni a saját figyelmét az örökös belső beszédtől, akkor megadóan és kitartóan mosolygott, és ennyi általában elég az embereknek, hogy valakit megnyerőnek tartsanak. De ettől érezte át igazán őrületének realitását. E kettősség kínját ugyanis józanabb és erősebb nappali énjével sem tudta feloldani. Előzékeny mosolyával nappal többet ígért és többet felejtett, mint amennyit az éjszaka a maga ígéreteivel be tudott váltani. Az egyeztetés műveletéhez először is azt kellett volna valamelyik önmagának megsúgnia, hogy a kettő közül vajon melyik a másik élete. Ami nem ment, mert egyik sem volt a másiknál valóságosabb vagy valószínűtlenebb, sem az éjszakai, sem a nappali.

Addig is értelmesebb megoldásnak tűnt nem megtagadni önmagától a margitszigeti éjszakákat. A tiltással különben sem ment volna semmire. De szigorúan megmaradni az ösvényeken, ezt azért nem tudta nem előírni önmagának. Nézni, látni, megfigyelni, de nem közösködni azokkal, akik kizárólag az éjszakai énjét kívánták magukévá tenni. Résen lenni, hogy őrizhesse a nappalit, s legalább a párosodás eszméjének jegyében tarthassa meg önmagát egészben. Ha nem is józanon, de legalább az őrület határán.

Szaglására bízni önmagát.

Kiérezni a sötétből az illatok löketeit és hullámait, a dohányt, a szart, a romlott vizeletet, a spermát, a felcsigázott vagy éppen hűlő testek ellenséges avagy barátságos kipárolgásait, ezek azért mindig eligazították, minden pillanatban. Olyan lett tőlük, mint az állat, szimatra ment, vitte a talpa. S állatként otthonosabban is érezte magát, mint emberként, hiszen a tárgyilagosság igényét csupán állatias szinten működő érzékeivel sikerült megőriznie. Az állatiság sima érzete az éjszaka II. kötet 16lenyűgöző fölfedezései közé tartozott. Olyan erős volt, hogy fel tudta őt menteni, semlegesítette a bűntudatát, kitörölte az erkölcsi kétségeit. Teljes biztonságot azonban talpa, szimata sem adhatott ezeken a sötét ösvényeken.

Minden érzékével sem volt elég résen lennie.

Nem messzire attól a széles és kavicsos sétaúttól, amely a kolostor romjait rejtő ligetet mintegy élesen elválasztotta a fűszeresen mély édességet árasztó rózsakerttől, szintén voltak szennyezett helyek. Az éjszaka ösvényein végezték el nappal az emberek a dolgukat, illetve itt kakáltatták és pisáltatták a szükségükben toporzékoló és vonyító kölkeiket és kutyáikat, a nők pedig nagy szükségükben itt cserélték ki sietve az átvérzett vattacsomóikat. Ha izgalmában nem veszítette el a szimatát, illetve szaglásának éberségét nem csökkentette egy váratlan érzelmi felindulás, akkor jó előre árulkodtak e romlott illatok.

Ne arra.

Ide jutottam, itt tartok, korholta közben a humán konvenciók jegyében önmagát, az ürülék, a veríték, a menstruáció és a vizelet bűzében merültem el, szaros papírok és véres vatták között kódorogva kell fölismernem az egyetlen, a kendőzetlen realitásomat.

Az élvezet szerepét a keresés és az önkínzás élvezete vette át, holott tudva tudta, hogy az örökös kereséssel valójában saját brutalitását óhajtaná ilyen tudálékosan és érzelmesen megkerülni. Mások brutalitásának látványával szeretné kiváltani saját brutalitásának kínálatát. Nem lehet, a teste elégedetlenkedett, nem engedte.

Állati énje párhuzamos kapcsolásban működött az érzelmes énjével.

Nem érinthette mások bűze.

Legfeljebb nem erre, hanem arra ment. Ilyen kicsinységek miatt nem lehetett volna lemondani arról, hogy fölfedezze és megértse önnön testének működési elveit, s nem is tudta föladni a megismerés igényét. Hol az állati énje, hol az érzelmes énje jelentette be kínzó hiányérzetét, s kettőjük helyett erkölcsi kérdésekben nem dönthetett. Nem fogadhatott el, nem vehetett a birtokába valamit, amit nem ismert, II. kötet 17vagy miként utasíthatta volna el, ha egyszer azt sem tudta, hogy a személyiségéhez tartozik-e, hiszen csak most ismerte meg a személyiségét. S mit kezdhetett volna jeges énjével, melynek sem az egyik életéhez, sem a másikhoz nem volt köze, sem az érzelmes, a nappali, sem az éjszakai énjéhez, az állatiashoz, mert egyik rész iránt sem táplált minősíthető érzelmeket, s az élvezetekkel vagy a szenvedésekkel szemben legalább oly közömbös maradt, mint amilyen közömbös volt az általánosan elfogadott erkölcsi fefogással szemben.

Mintha lelkének vagy gondolkodásának lettek volna olyan tulajdonságai, amelyek a személyiségén kívül álltak. Vagy legalábbis úgy látta vagy úgy érzékelte, hogy nincsen sok közük azokhoz a benne dúló küzdelmekhez, amelyekkel persze végkimenetelük szerint a személyiség életének feltételeit kellett volna biztosítani.

Kezek nyúltak utána a sötétből, váratlanul a combjába, a lába közé kaptak, hogy kitapinthassák húsa minőségét, fasza állagát, és főleg a fasza nagyságát. Valaki gyöngéden megragadta a kezét a csuklójánál, nem láthatta az arcát, mert oly közel hajolt hozzá a forró lélegzetvételével, és teljesen váratlanul a tenyerébe helyezte, miközben a nedves ajkával is meg akarta érinteni. Elutasította, mindent és mindenkit azonnal lesöpört magáról. Habár nem tudta elutasítani a forró, a nedves, a vérerektől, a feszes kantártól, a makk karimája mögött feltorlódó előbőrtől jól tagolt idegen fasz meglepő érzetét, s a mélyreható érzést sem, hogy egy másik ember így helyezi pulzáló sorsát a kezébe. Meg is ragadta, miként csecsemő a csörgőt. Nem felejthette, s így aztán a fasz kivételességének vagy egyediségének tudata sem volt elutasítható. Óvatos, dermedt, ijedt kis kezétől tanulta meg, s ehhez elég volt néhány erőszakoskodó férfi és a véletlen.

Minden fasz úgy különbözött a másiktól, mint maga az ember, holott mindig meglepően másmilyen volt, mint aki viselte. E véletlenek emléke erőszakosan visszajárt, de nem tudta volna megmondani, hogy mit leplezett le. Felöltözött emberek között sem lehetett megfeledkezni többé e felismerésről. Ettől kezdve tudta, hogy a ruha valami olyasmit II. kötet 18fed el, amiről mindenki létfontosságú ismereteket szeretne begyűjteni. Mintha a férfiak faszával a bölcsek kövét adták volna erőszakosan a kezébe, de ostobasága miatt nem tudna vele mit kezdeni. Hiába töltötte el undorral a puszta gondolat, idegen emberhez érni, vagy legalábbis idegen férfihoz, az ajkához, a borostától illatozó bőréhez, a tartós erekcióban kicsorduló, legelső síkosító spermacsepphez, amely mindenen megragad és foltot hagy. Saját farkát szintén óvakodott alaposabban szemügyre venni. Mosdás közben ösztönösen félrenézett. Erigált állapotában különben is oly érzékeny lett, hogy a fájdalmat az élvezettől nem tudta többé elválasztani. Egyszer a több órás erekciótól beragadt az alsónadrágjába, valósággal ki kellett tépnie.

Amióta a terepet fölfedezte, nem tudott nem visszatérni, nem tudta nem újra megkísérteni, kihívni ezt az egész legyűrhetetlen undorát, amely a saját testére legalább annyira vonatkozott, mint az összes többi férfiéra. A nők testére nem, a nőkre vonatkozó érzelmeit ezek az élmények nem érintették. Ám velük kapcsolatban sem törölhette el mindama tudást, amely ezekből az új élményekből származott. Miként korábban is, igen nehéz lett volna megtagadni magától, hogy nappal lemenjen a földalatti illemhelyekre, s ott is ne figyeljen még éberebben, miközben körülötte minden férfi úgy tesz, mintha csak vizelne.

Ő is így tett.

Az az igazság, hogy volt két félbehagyott életem, mondta később önmagáról, az egyik kevésnek bizonyult, a másik túl soknak ígérkezett, s mindkettőben végtelenül idegennek éreztem önmagam. Most azonban vége, tudtam, miközben futottam az idősebb férfi elől, aki hatalmas volt, atlétikus alkatú, vállával és mellkasával majd szétvetette kockás ingét, ökle mint egy kalapács. Ki kell innen kerülnöm, bármi áron, kétségbeesetten mondogatta magában a másik énem, mint valami varázsigét. Ha sikerül a sárgafürtös japánakácok ligetéből a parti sétányra visszajutni, akkor megmenekültem.

Futott a fény felé, látta magát, amint fut a fény felé.

Nem volt olyan helyzet az életében, amelyben ettől a jeges tekinII. kötet 19tettől meg tudott volna szabadulni. Soha többé nem jön ide vissza, ennek a tekintetnek fogadkozott. Nem lehet, hogy megismételjem az anyám életét.

Amikor váratlanul kiért a sűrűből.

Megállt az ösvény végén, hangosan, felszabadultan fújtatott. Megmenekült.

Mélyen belélegezte a víz súlyos illatát, győzött. S megint egyszer tudomásul kellett vennie, hogy a pillanat megcáfolja minden előzetes számítását. Senki nem állta útját, nem is csókolt bele a nyakába senki. S ezt azért sajnálta. Nevetségessége miatt még jobban szégyelhette volna önmagát, de ennél mélyebbre már nem süllyedhetett szégyenében. A vízparti sétány fekete, hengerelt salakján senki lépte nem csikordult. Egy közönséges éjszaka, távol a város mindkét felétől, a folyó két hatalmas karja közt. Lepné el, ragadná magával a testét egy hatalmas áradás. Hasa, heréje fájt. Túl későre járhatott. Bizonyára hosszú órák teltek el megint e semmivel, mint a percek, mert ezzel kapcsolatban mindig rosszul számított. Még fél órát marad, engedélyezte önmagának, aztán tényleg hazamegy. Nincsen jó számítás. Megint egyszer úgy kell hazamennie, hogy sok mindent átélt és megtapasztalt, de a mindig újra engedélyezett fél órákból gyorsan kitelt az éjszaka, és egyetlen élő lélekkel nem találkozott. Nincsen senkim, nem is fogok találni senkit. Szomjas volt, izzadt, éhes, el kellett volna mennie valamelyik közeli ivókúthoz, mert teljesen kiszáradt. Egyetlen élő embert, fohászkodott, könyörgött, miként egy szerzetes.

Mélyebbre igazán nem juthatok, fenyegette önmagát.

Mégsem tudta feladni a küzdelmet, amelynek nem ismerhette a tárgyát.

Némán és üresen világítottak a gázlámpák a kihalt sétány felett. Megint becsapta a sorsa, vagy ő akarta átvágni a sorsát. A pesti parton ugyanígy világítottak a lámpák az üres rakpart felett.

A rideg ívlámpák távoli kék fényében fölfeszített Margit hídon épp fölfelé kapaszkodott egy lusta, sárga villamos.

II. kötet 20

Nem követte őt senki.

Illetve az idősebb ismeretlen, aki harmincnál azért nem lehetett több, egy ideig biztosan követte, hallhatta a fújtatásait, de aztán elmaradt. Miért ne maradt volna el. Milyen reménytelen alak vagyok, tényleg egy hülye kis fasz. Sajnálta, hogy nem kapták el, nem teperték le, nem tették meg vele. Most meg ezen sajnálkozom. Szétszaggatva, véresen, spermájuktól beszennyezetten heverne a szétkenődött ürülékben, de legalább átvágott torokkal túl lenne mindenen, az egész rohadt, kilátástalan életén. Jöhetnének a rendőrök. Hadakozott az ismeretlennel, önmagával küszködött. Nem elég, hogy zsidónak születtem, nem elég, hogy árva vagyok, még buzi is legyek. Nem értette a születését, s tudta, hogy a boldogsága érdekében kéne az élettől megválnia, mert nem számíthat semmire. S még csak ez sem volt igaz. Épp az volt a problémája, hogy valahol a felezővonalon rekedt meg az életével. Legalább zsidónak született volna, de az édesanyja a lehető legkatolikusabb családból származott. Legalább árva lehetett volna, hiszen a zsidó apját tényleg agyonverték a kommunisták, a kommunista elvtársai, ám az anyja egyszerűen elhagyta a saját édes gyermekét.

Ezért aztán sajnálhatta volna önmagát, valójában azonban jobbnak vélte egy ilyen nyomorult anya nélkül élni.

Nem csak neki, ez az élet, amit ő a születésével kapott, senkinek semmit nem jelent. Soha jobb alkalom, holnap már késő, ma kell elintéznem. Hónapok óta fogva tartotta a gondolat, hogy puszta emberszeretetből kell eltakarítania önmagát az élők közül. Ha ezek az éjszaka mélyéről fölbukkanó és alámerülő alakok nem voltak a közelében, akkor durvaságuk és kíméletlenségük mégis úgy jelent meg a mocskos képzeletében, mint valami felettébb kívánatos, a legutolsó szalmaszál. Vagy ezidáig sem léteztek. Nem volt messzi attól a felismeréstől, hogy a kielégülés kínzó hiánya miatt puszta érzékcsalódásnak tekintse a létüket. Sem a sötétbőrű, lassú léptű, csodálatos óriás nem létezett, aki cigány lehetett vagy félcigány, sem a külvárosi kinézetű fiatalabb segédje, a borzas hajával és az ajka két oldalán lecsüngő magyar bajuszáII. kötet 21val, hanem önmaga elől rohan ebben az üres világban. Minden más puszta képzelet. Képzeli a túlsó part komor, bádogkupolákkal ékesített házait, amelyeket ebben az órában alig világítottak ki az Újpesti rakpart gyönge fényei. Néhány lakásban a látszat szerint égett még a lámpa, és az enyhén felhős égboltról egyenletesen permeteztek vissza a város vörösben és sárgában gazdag visszfényei.

Díszletek, ezek csupán komor díszletek, a valóságban egyedül áll ezen az üres szigeten a két víz között.

Képzelete védi meg valamennyire.

Áradás, mely mindig újra ellepi és elsodorja, de soha nem lesz senkije, és ennyit ér az emberélet.

Szellők érintgették izzadt bőrét a fekete ing alatt.

Nem vagyok, mondta ki félhangosan, nem is leszek, tette hozzá.

Ha életben akarok maradni, tette hozzá magában, akkor hozzá kell szoknom, hogy nem vagyok, mondta ki megint csak félhangosan.

Hosszú, reszketeg fényeivel a hátán, sötéten hömpölygött és illatozott előtte a nagy, megáradt folyó. Hangot nem adott, immár elült a hullámverés. A lépcsőzetesen kiépített két part túl volt az utolsó loccsanásokon. A vízbe merülő lépcsőfokon hangos kottyanásokat hallatva hintázott ugyan a megtapadt békanyál. A két vontatóhajó, mely valamennyi idővel előbb veszélyesen megmerülő uszályaival és a víz köves ágyát megreszkettető lármájával itt találkozott, immár nagy kürtölések közepette messzi járt. Az egyik dohogását valahonnan északról, a gyöngén megvilágított Árpád hídon túlról, a másik dohogását az ellenkező irányból, talán az Erzsébet híd háborús csonkjai közül lehetett visszahallani.

A különböző hangfekvésű dohogások még benne álltak a párás levegőben, s valamennyi olajfüst megült utánuk a két part között.

Néha különben is az volt a szilárd meggyőződése, hogy lénye nem más, mint hallás, szaglás, tekintet, amivel mások nyomába ered. Akik netán szintén nincsenek, helyesebben érintkezéseik hatására azonnal elveszítik káprázatos testi létüket.

II. kötet 22

A fiúk vagy a felnőtt férfiak testi varázsa a nappali fénytől különben is megtört, a legkisebb érintéstől azonnal szertefoszlott.

Durva, túl feszes, ellenálló anyag maradt a kezén, egy furcsa érzet, ami szappannal nem volt lemosható. A lányok vagy az érettebb nők varázsa hosszabban tartott ki és mélyebbre hatolt, mert velük szemben nagyobb bizalommal viseltetett, és ez a bizalom szentesítve volt. Akár a szemét is lehunyhatta, ne lásson, átléphetett velük a kényes határon, ahol a test és a lélek érintkezik; akkor viszont kijózanodott. Némi vonakodás után ugyan megesett, hogy hosszúra nyúlt a csók, vagy kicsi csókocskákkal vissza kellett hozzá térnie, és akkor mégis magukkal rántották ebben a konvencióban, de ugyanazzal a női személlyel másodszor mégsem.

Józanon hajtotta végre, s erre kínos volt visszaemlékeznie, vagy a kínosságához még kínosabb lett volna visszatérni.

Mintha eleve tudná, hogy be fogja csapni őket. Miközben az általánosan elfogadott igények és rítusok szerint tette a kötelességét, illetve azon volt, hogy valami olyasmit teljesítsen, amiről semmit nem tud, idegenkedve figyelte az eltorzult arcvonásokat és a rengő női húsokat. Menekült előlük, ha ismét közeledtek és megint csak ugyanazt akarták. Mintha egy sajátságos állagot ragadna meg, aminek a sűrűn emlegetett testi vágyakhoz és vonzalmakhoz nem sok köze lenne, s minél erőteljesebben közelednek az undorító testi felindultságaikkal, annál jobban érzékeli ezt az elidegenítő állagot.

A behatolás pillanatától ugyanis már nem őt akarták, hanem valami olyasmit, amit bárkin keresztül megközelíthettek volna, akinek van ritmusérzéke és van fasza. De még azt sem mondhatta volna, amit a többi hülye férfi ismételgetett, miszerint a nők csak a faszt akarják, hiszen ezzel kapcsolatban a nők tényleg kényszeresen és illedelmesen úgy tettek, mintha nem létezne, ezt el kellett ismernie.

A faszról valójában csak a férfiak álmodoztak, s ezért ezt az egészet nem is lehetett megérteni.

Nem akarta elhinni magának, hogy az emberek éppen a testi érintkezéseikkel és a heves kielégüléseikkel tévesztik el egymást.

II. kötet 23

Volt valaki benne, aki minden heves mozdulatában és bűnös gondolatában elkísérte a jeges nyugalmával, ám neki sem hitte el.

Ennek a valakinek a jelenléte olykor felerősödött, bár soha nem szólalt meg.

Annyi ereje azért mégsem volt, hogy a fizikai létezés roppant gravitációját felfüggessze.

Nem hihette.

Valójában nem a kettős látásával, hanem egyfajta hármassággal küszködött. Most is vele volt a harmadik, mint aki egy kicsit a háta megett, az oldalába tapadva áll, ahogy itt állt a víz közelében és gondolkodott, miközben az evezősök fehér klubházának mély árnyékába húzódva hosszú percek óta valóban szemmel tartotta őt egy nála néhány évvel idősebb fiú.

Amióta gyanútlan lihegését alig fékezve átkelt a gázlámpák gyöngéd fényköreitől tagolt, s enyhén csikorduló sétaúton, természetesen nem csak ennek a türelmesen lesben álló idősebb fiúnak a tekintete kísérte el.

Jöttére az izgatott cigaretták egymás után parázslottak fel a sétányt szegélyező nagy fák között.

Négy őrült parázslás, egymástól távol a jázminok fölött.

Ezek mind új húst akartak.

Az evezősök fehér klubházának mély árnyékából figyelő fiatalember rögtön meg is számlálhatta a vetélytársait, mérlegelhette az esélyeit, szíve azonban csak akkor kezdett hevesebben dobogni, amikor a jövevény tétován megállt a víz fölött.

Hallotta, bár nem értette a félhangos mondatát.

Valami baljós sugárzott belőle, s akkor inkább nem kell, gondolta róla. Egy bolond, gondolta róla, aki itt tévelyeg és motyog magában. Egy hülye kis faszverő, gondolta róla.

Az ilyen hülye kis faszverőt szereti az ember elcsábítani, aztán a lelkes tébolyával magára hagyni. Az ilyen kis marhák azt képzelik, hogy valami fontos történik velük. S szinte el sem döntötte még, hogy elcsáII. kötet 24bítja-e avagy vigyék a többiek, amikor mintha a hátáról, az egyenes tartásáról ismerte volna föl.

Ez a Demén, a Kristóf, s a nevével annyira meglepte önmagát, hogy felfedezésének helyességében sem kételkedett.

Ugyanakkor valami össze is omlott benne, amit eddig csöndesen és észrevétlenül építgetett. Ez a Kristóf ugyanolyan nyomorult, mint amilyen én vagyok, csak még kezdő, s akkor ebben is ugyanolyan reménytelen, mint minden másban. Négy éve nem találkozott vele, de gyakran ábrándozott róla önkéntelenül és szándékosan. Saját életében egy örökkévalóság telt el e négy év alatt. Nem lett volna elmondható és nem is akarta volna senkinek elmondani, mégis ez jutott először eszébe, hogy szerencséjére nem mondta el. Mintha mindig úgy gondolt volna rá e négy év alatt, mint akire rábízhatná az utálatos titkait. Ahányszor elvillamosozott a körúti ház előtt és fölnézett az ablakokra, arra gondolt, fölmegy hozzá, föltárja a lelkét, és ezt még a testénél is jobban kívánta. Nem tette, mert tartott tőle, mi történhetne utána még.

Az ember keres egy lelki szemétládát, aztán mindig kiderül, hogy csak egy fecsegő embert talált, ez volt a tapasztalata.

Ő volt az egyetlen, akivel kapcsolatban mégis kísértésbe esett, ő lett volna az egyetlen, és ebbe a tudatba most beleborzadt, mert akkor vége ennek a hiú reményének is. Ez is csak egy hülye kis buzi. Valójában nem volt senki, akinek bármit el lehetett volna mondani.

Kristóf fekete inget, fekete nadrágot viselt ezen az estén, fekete cipő volt a lábán, s amilyen nagy barom, gondolta róla a másik, bizonyára fekete a zoknija. A wiesenbadi nyári táborban, ahol együtt töltötték el ötvenhét egész nyarát, minden reggel az ágyból nézte végig a kényes öltözködéseit. Körvonalai tették felismerhetővé az éjszakában, az összetéveszthetetlen tartása, a csupasz nyaka, alakjának arányai, fejének szabályos sziluettje.

Nem a legújabb divat miatt öltözött talpig feketébe, amiatt is persze, hanem a feketével készült föl rá, hogy észrevétlenné tegye magát az éjszakában.

II. kötet 25

Ami szintén a frissen fölfedezett állatiasságához tartozott.

A másik azonban emlékezett rá, hogy a faliszekrény előtt állva mindig is egymáshoz válogatta a színeket.

Legfeljebb a keze, az arca világítson ki belőle.

Erre azonban a reá leselkedő fiatalember nem gondolhatott, hiszen a saját éjszakáit ő szükségszerűen másként fogta föl.

Tapadó trikóingeket viselt, soha nem sötétet, hanem sárgát, fehéret, feltűnően kurta, a combjára simuló rövidnadrágokat. Alsónadrágot soha nem vett. Csupa olyan holmit, amelyben nyíltan mutogatta és felkínálta önmagát, s adott esetben minden további nélkül le is dobálhatta őket. Lábán alig néhány pántból álló nyersbőr sarut, s így aztán olyan benyomást keltett másokban, mint aki ténylegesen meztelen. Feketét normális ember ilyen helyen különben sem viselt, mert azon minden láthatóan megtapad.

Mélyen megrendítette, hogy ezt a félénk úri fiút, akit az első pillanattól kezdve az oltalmába vett, egy ilyen helyen kell viszontlátnia.

Már megint mibe ártotta bele magát, micsoda egy balfácán. Vagy tényleg meghibbant közben, és most már magában szónokol.

Vagy akkoriban is azért volt olyan szelíd és különös, mert készülődött benne az őrület. Tébolyult vagy sem, olyan érzése támadt, hogy gyorsan el vele, el kell innen távolítani a balfácánját. Nehogy beteljesedjen, ami készülődik vagy mindig is készülődött. Megóvni a tudástól, ami nem rá tartozik és nincsen is rá szabva. Egy szempillantás alatt látta át, hogy ez a barom kísérletezik önmagával, s ha tényleg beleártaná magát az egészbe, akkor is kívül fog maradni. Legjobb lesz a lépcsőről belökni a Dunába. Hadd ússzon, igazi fuvolás úgysem lesz belőle.

Talán azért kellett rögtön ilyen erőszakos megoldásra gondolnia, mert saját életének értékét nem növelte, hanem lényegesen csökkentette a fölfedezése.

Mintha azt mondaná vele, nem, az nem lehet, Kristóf igazán nem lehet meleg.

II. kötet 26

Hiszen ő sem csinálná, ha nem kényszerítenék. A világ végül is normálisan működik, s ez az egész buziskodás csupán egy olyan kisiklása, amiről a beavatottakon kívül senkinek nem szabad tudomást szereznie. Tenyerébe rejtett cigarettáját gyorsan és hosszan szívta meg, majd sarujának vékony talpával túrta le az égő csikket a fekete salakba.

Nem szerette volna idő előtt elárulni magát. Illetve Kristóf előtt egyáltalán nem akart lelepleződni.

Vagy csak a megfelelő pillanatban, amikor ebből hasznot húzhat. Mintha készen állna benne az elhatározás, hogy a fiút befogja. Igazán hálásak lennének érte a cégnél, micsoda nagy fogás. Dörzsölhetnék a markukat. Az ilyen még porba fingik, de már több nyelven beszél, és nincs könyv vagy lexikon, amit nem olvasott.

A parázs zuhanását alkalmi vetélytársai persze megfigyelés alatt tartották a fák alól. Aki itt megfordult, az jobbára látásból ismerte a másikat. Igen ritka volt az új hús.

Milyen a felhozatal, kérdezték az újonnan érkezettek minden este.

Vagy ha nem ismerték éppen egymást, akkor is tudták, hogy mit miért így, miért nem másként csinál a másik. A rövidnadrágos fiatalember képességeit a város más fontos vadászterületein, a Népligetben, a Városligetben, a Kiskulacsban, vagy a földalatti illemhelyeken, a gőzfürdőkben, a Vérmezőn vagy a Városkapu Eszpresszóban is messzemenően respektálták. Ha megjelent, akkor volt mitől tartani, mert ördöngősen és kíméletlenül ütötte ki maga mellől a vetélytársait.

Cigarettáikkal a fák alatt nem is értették, hogy most meg miért nem hajt rá a Pisti.

Ezt a kispöcsű angyalkát talán valamelyiküknek mégis átengedi.

Tudta, hogy a mozdulatlanságát ezek négyen így értelmezik, de eszébe nem jutott volna kilépni a klubház árnyékából.

Vigyék, ha akarják, bajlódjanak vele.

Inkább arra várt, hogy Kristóf mozduljon végre onnan, bárhogyan vagy bárkivel, s aztán titokban követhesse. Nem fog róla leszállni. Egyetlen sejtje nem kívánta többé, pedig az elmúlt négy évben gyakII. kötet 27ran gondolt rá, s miközben az ajkát és a gyámoltalan mezítelenségét fölidézte, a kemény kis seggét, édes érzés volt önmagát ezekkel a képekkel álomba dörzsölgetnie. A rítus tárgyának és a valóságos személynek azonban nem lehetett köze többé egymáshoz.

Jéghideg lett iránta a meleg koranyári éjszakában, hiszen hirtelen megértette, hogy titkon szerette és még mindig szereti. Volt egy lehetséges élet előttük, amelyet szívesen vele töltene.

Használni fogja.

Megvárja, amíg valaki rendesen elintézi, s csak aztán fogja megszólítani.

Amikor felszabadultan és a szégyentől űzve rohan haza az édes kis nagynénikéjéhez.

Az üres hídon lesz a legjobb leszólítani. Leleplezi, meg fogja semmisíteni. Még a szép fekete cipőd orra is csupa geci lett, édesem, csak ennyit fog neki mondani. Ha megengeded, akkor felhívom erre a szíves figyelmedet. Libabőrösek lettek a szép meztelen combjai a hosszú várakozástól és az árulás várható izgalmától. Meg ennyire drága zsákmányra ilyen késői órán igazán nem számított. Úgy örült neki, hogy fölfedezte, mint aki a jó keresmény reményében már előre a markát dörzsöli. Azonnal bosszút akart állni rajta, s volt miért.

Lelke mélyéből gyűlölte, pontosan úgy, mint önmagát, s ezért aztán boldoggá tette a másik ember kiszolgáltatottsága.

Most a kezemben vagy, te kis rohadék zsidó.

Kristóf közben gyanútlanul élvezte a halálos csöndet, s a benne élő különböző személyekkel viaskodott.

A benne élő másik nem mondta, hogy menjen le a vízhez, ahol a szürkésen derengő lépcsőkön sötét békanyál csapdosott.

Igaz, azt sem mondta, hogy ne menjen.

A hídról biztosabb vízbe ugrani. Azt sem mondta, hogy a hídról vesse magát a mélybe, holott épp kiválasztott a tekintetével egy jó helyet a hídon, ahonnan a lehető legkedvezőbb lesz a mélybe leugrani. Ne csapja a pillérhez a zuhanása, így szerette volna végezni. A víz vigye II. kötet 28el, ahogy a másik partról is rendesen elvitte a nyilasok sortüzeivel belelőtt halottakat és sebesülteket.

Nyoma ne maradjon.

Talán egy harmadik személy lehetett, aki így gondolkodott benne, ez már nem én vagyok, gondolta, mert ez a személy részvétlen maradt iránta, holott bármikor és bárkivel kapcsolatban némán jelezte, hogy milyen érzéseket táplál vele szemben.

Mindenesetre jó ideje megérezte, hogy van valaki itt a sötétben, akinek vannak vele szemben valamilyen szándékai.

Nem nézett az órájára, bár igazán mehetnéke támadt, nem azért, hogy ne történjék már semmi, s ne csábíthassa el őt az óriás, hanem valamilyen időtlenség sürgette.

Sürgősen el innen, és inkább végezzen végre önmagával.

Elvégezte magában, hogy nem kell tovább ezzel várakoznia. Ebben a másik életében az idő múlásáról különben sem volt tanácsos tudomást venni.

Olyan éjszakák voltak, amelyek nem érhettek véget derengéssel, mert nem volt hajnaluk.

A másik part

Nem szeretném, kérlek, ha gyökeret eresztenél, szólalt meg a csöndben Szapáry Mária, s kivette a poharat Arnót Irma kezéből. Ma te emelsz.

Elisa erre elhallgatott a tolószékében, Médi pedig szintén megértette Mária szigorú figyelmeztetését. Össze kell magát szednie. Hajtűit kezdte vadul keresni. Előbb nagy, lebomlott hajában, majd az ujjaival, vakon tapogatva a bőrkanapé hajlataiban, réseiben. Erre aztán fölsusogott a csöndben Izabella selyemruhája is, de mielőtt kilépett volna a szobából, kislányosan megbillentett fejjel, akárha mellékesen tenné, még visszaszólt.

II. kötet 29

Amíg hozom a rongyot, Médikének legalább lesz ideje elnézést kérni Máriától. Tout de suite, mondta fenyegetőn, et pas d’histoires.

Megtehetem, persze, akár azonnal is, válaszolta Huber Margit majdhogynem közömbösen, s a meglelt hajtűket egymás után kapta összeszorított ajka közé, hogy szabaddá tett kezével ismét föltűzhesse hajkoronáját. Bocsánat, mondta inkább gúnyosan, mintegy az ajkával leszorított hajtűk közül szólva ki. Je te demande bien pardon. De ha megengeded, szeretnék töredelmesen rágyújtani.

Kérlek, je fai pardonné il y a longtemps, válaszolta Szapáry Mária. Igazán semmi akadálya.

Huber Margit erre fölállt a bőrkanapéról, kitartóan és hűvösen néztek egymás szemébe, kölcsönös gyűlöletükkel nem tudtak mit kezdeni. Hideg lett. Mindenesetre elfoglalta magát a hajával, s miközben hanyag, gyors, ideges mozdulatokkal visszatűzködte, nem csak az lett világos, hogy kevés lesz a hajtű, hanem mintegy Szapáry kritikus szemével pillantotta meg önmagát. Derekán félrecsúszott az égővörös, vastag, puha bőröv, blúza kibukott alóla, ültében szétzilálta habfehér alsószoknyáit, ezek valamiként fönnakadtak a kékfestő szoknyán, könnyeivel pedig alaposan szétmázolta a sminkjét.

Mielőtt azt mondanád, hogy nevetséges vagyok, rendbe fogom hozni magam.

Nem fog neked megártani, válaszolta Szapáry Mária.

Erre sértetten kisietett a fürdőszobába, ők pedig Arnót Irmával együtt elég ostobán ott maradtak ketten az asztal mellett. Elisa éhesen és féltékenyen figyelte őket. Nem tudhatták, kinek lesznek a játékban párjai, melyiküknek hová kell leülnie. A kiloccsant ital nem terült szét a zöld posztón, s a posztó nem itta be. Úgy hevert előttük az asztalon, domborúan és opálosan, mint egy megmunkálásra váró antik kámea. Szapáry Máriának ez azért jutott eszébe, mert néhány héttel előbb adta bizományba az utolsó előttit, s mindennap várta a postást, hogy valahogy a nyarat kihúzzák a pénzből. Most már csak egy maradt, a legszebb kámea. Nem szóltak egymáshoz, nem is néztek egymásra. Elisa II. kötet 30ismét alattomosan és halkan belevinnyogott a csendjükbe. Talán némaságuk feszültsége fájt neki. Hosszú percek teltek el e feszült némaságban, míg Huber Margit végre visszajött és megkínálta Szemzőnét is, aki olykor szintén rágyújtott egy cigarettára. Huber Margit ráadásul Gauloise-t szívott, s ha megkérdezték tőle, miként lehet ilyen következetlen, akkor moccanatlan vonásokkal azt válaszolta, hogy nem ő énekel, hanem a tanítványai énekelnek, és nem a torkával tanítja őket, megkopogtatta a homlokát. Odakinn a fürdőszobában szemmel láthatóan csak annyi időt hagyott magának, hogy a sminkjét és a toalettjét valamennyire rendbehozza. Ne várjanak rá sokáig, illetve ne keltsen olyan látszatot, mintha Dobrovan veszekedne vele a fürdőszobában.

Pedig veszekedtek.

Cigarettáját énekesek és táncosok hozták távoli városokból, távoli repülőterekről. Néha olyan helyekről, ahol egyikük sem járt még, s ahová nem is fognak eljutni.

Élvezettel gyújtottak rá, immár mindketten nagyon kívánták az első, mély szippantásokat.

Nem csak a bőrrel bevont, aranyozott öngyújtó kattogását, de lángjai lobbanását, majd a parázs sercegését is jól lehetett hallani a csöndben. Szapáry Mária ki nem állhatta ennek a cigarettának a füstjét, ám a zsúrkocsira minden este előzékenyen odakészítette a hamutartót a két neuraszténiásnak. Odapillantott, s meglepetten vette tudomásul, hogy az urbinói edények közül egy tálacska mégiscsak megmaradt. Ha azt akarta, hogy jöjjenek, akkor olyan dolgokban kellett engedékenynek lennie, amelyek nem voltak igazán az ínyére valók.

Végül Dobrovan is visszatért, suhogott a selyemruhájában, de ő sem szólt többé senkihez. Nyújtotta a nedves mosdókesztyűt, Mária beletörölhette a ragacsos ujjait. Amikor ez megtörtént, akkor gyors, meglepő és indokolatlan indulattal itatta fel a posztóról az opálosan fénylő kámeát. Sietve susogott el vele a selymeiben. Úgy ment ki, mint aki valóságos tárgyat visz magával. Hallotta a kiáltást, mintha több évtized távlatából világosan visszahallaná. Bámult utána a többi nő. VállII. kötet 31pántos, ragyogó, szilvakék selyemben érezte magát hirtelen, a térdét sem fedte. Talpának külső élére zökkent, spiccelt, majd gyors, erősen nyújtott lépésekkel sietett előre, és elvakították a rivalda fényei. Pas de bourrée lábváltással en dehors és en dedans. Könyökben összesimított karjait mereven nyújtotta maga elé, kifordított tenyerén vitte a boldogság kék madarát. Fölrepült. Egyedül hagyta őt a földön, de röptének erejével spiccbe rántotta a lábait. Vele repült volna, ó, milyen szívesen. Üres tenyerét bámulta, en désespoire. Nem értette, az egykori kiáltás miként jut eszébe ilyen élesen, et c’est fini.

Alig volt huszonegy éves, mikor első nagyobb szerepének próbáján egy elszabadult tréger rászakadt.

Éppenséggel volt akkoriban mellette egy férfi, aki ápolta, akiről a családja persze semmit nem tudott, aki megtanította újra járni, ám akit a balesetéig nem vett egészen komolyan, illetve nem akarta a közelségét tudomásul venni. Amolyan színházak körül lebzselő figurának nézte, mutatós ábrázatú, ázott éhenkórásznak, aki hozzászegődött és holnap máshoz szegődik, ő meg addig kegyesen elfogadja a szolgálatait, bár igazán nem tartja semmire. Este, hosszabb próbaszünetekben, végeérhetetlen tavaszi vasárnapokon pusztító lett volna az óriás városban egyedül maradnia.

A magány különben is a hajlékonyságát és a simaságát ette szét.

De azért sem figyelhetett volna erre a szomorú, fiatal férfira, mert hisztérikusan ügyelt rá, nehogy teherbe essen tőle.

És senkitől.

Nem teherbe esni, az istenért, s ettől az alaktól semmiként. Élvezzen el a saját számlájára, a váladékával spricceljen máshová, valahová, bárhogy, bárhová.

Általában a hasára sikeredett a tócsa, vagy hosszú csíkokban föl a nyakáig, bele az arcába, hajába, ezt sem bánta.

Törékeny csontú, betegesen fehér bőrű, felettébb sérülékeny alak volt, akinek sötét, kicsi hullámokba és gyűrűkbe csavarodó haja minduntalan belehullt a fényes, nagy, sápadt homlokába. Ilyen szegény emII. kötet 32bert nem látott még közelről, és idegenkedve hallgatta a történeteit, bár emiatt aztán szégyenkezett, hiszen a szegény is ember. S mintha szegénysége egyben azt jelentené, hogy mindenféle nemi betegsége van. Szorongott az elképzeléstől, hogy megkaphatja, figyelte önmagát, kidugta a nyelvét a tükör előtt, vagy egy másik tükör segítségével fölnézett a szájpadlására, lenézett a garatjára, nem ütköztek-e ki a végzetes hólyagok. Lehet, hogy litván, meglehet, hogy félig lengyel vagy épp orosz, nem tudja megmondani. Egy varsói árvaházból szökött meg tizenhat évesen, és a nagyanyján kívül, aki tízéves koráig nevelte, nem ismert senkit.

Legfeljebb a száját szerette, kifejezetten esztétikai okokból, de inkább ne csókolja.

Mindenféle kisebb fertőzéstől, még a náthától is tartott, bármitől, ami levehette a lábáról. A szemét is szerette valamennyire, a kicsit mesterségesen fedett, a pillák fedezékébe vonuló, mélyen melankólikus tekintetét vagy mozdulatainak váratlan hevességét, amivel a rengeteg haját kisodorja. Nem akart volna tartós kapcsolatot senkivel, mert minden kis változás megzavarta a koncentrációban.

Médit ugyan hetente egyszer megvárta a Conservatoire előtt, vagy a Quai Malaquais-n együtt vártak Médi szerelmére, egy másik koldusszegény, szálfatermetű, erősen dadogó fiatalemberre, aki szintén magyar volt, és az École des Beaux Arts egyik műtermében festeni tanult vagy más műtermekben modellt állt. Gyakrabban azonban ezeket sem akarta volna látni, őszintén szólva senkit. Őket már azért sem, mert jelenlétük azoknak a gyöngéd érzelmeknek a hiányára hívta föl a figyelmét, amelyeket senki iránt nem érzett. Még azon férfi iránt a legkevésbé, akivel kielégült.

Tisztában volt vele, hogy szokatlan vagy egyenesen botrányos a viselkedése.

Igyekeznie kellett, hogy a kollégái között se tűnjék föl vele. Minden józanul gondolkodó lány inkább keresi, mint kerüli a társaságot, hiszen férjhez akar menni, s életvitelét ehhez a nyilvánvaló szándékáII. kötet 33hoz igazítja. De ő nem, a legkevésbé sem. Bizonyos mértékig önmaga előtt is titokban kellett tartania a szándékait.

Ez a Korsakas épp e legtitkosabb igényeinek ment elébe. Korsakas kielégítette, ezzel táplálta hajlékonyságát és simaságát, amit a magány különben fölemésztett volna, s a pályája szempontjából ez volt a legfontosabb.

Mintegy bocsánatot kért tőle, hogy közben ő maga is kielégül.

Meg ő sem akarta Bella minden idejét mohón elrabolni, mert félt, hogy elveszítheti. Még a figyelmét sem követelte, sőt, nem akart föltétlenül beléhatolni sem. Viselkedésében tulajdonképpen volt valami bántóan semleges. Amikor netán mégis beléhatolt valamennyire, akkor óvatosan és megfontoltan tette, ne mélyre, inkább csak a szeméremajkak öbleit töltse föl a bámulatosan kerek, az izgalomtól csaknem feketére színeződött makkjával. Erős illat tört föl onnan, ott simogatta, huzogatta kettőjük illatában, de úgy, hogy bármikor ki tudja rántani.

A férfi testét talán nagy erőfeszítéssel meg tudta volna tagadni önmagától, de mindig újra érezni kívánta illatában az illatát.

Ami olyan idegen gondolat volt, akárha azt mondaná, igen, szagot fogtam, vadállat vagyok.

Érdekeiknek és igényeiknek megfelelően kialakítottak egy sajátos érintkezési technikát, s az ilyen jellegű kapcsolat egy ilyen kíméletlen nagyvárosban nem ritkaság. Bella sem kérdezte meg magától, hogy a férfi előzékeny semlegessége vajon miből származik. Józan kalkuláció élt az agyában, ezt adom, ezt kapom, s ennél nem lehetett sem kevesebb, sem több.

Számító vagyok, mondta magának szemrehányóan, egy egoista dög vagyok, mondta magában, mintha arra várna, hogy valaki megcáfolja állítását, ám ez volt az igazság.

Bár érezte, ha így megy tovább, ha nem tudja megszelídíteni önmagában az egoizmusát, vagy nem tud lemondani ezekről az alattomosan kikényszerített, önző kis kielégülésekről, ami mégiscsak más volt, mint II. kötet 34amikor a saját magányos illatában önmagának csinálta, akkor egyre inkább olyan lesz, mint az apja, az anyja, s akkor hiába lázadozott ellenük.

Az hitte, hogy a másik embert csapja be, s viselkedése ezért lenne erkölcsileg elfogadhatatlan, holott leginkább önmagát tévesztette meg, amitől aztán vadul szorongott és szenvedett. A férfinak talán nagyobb is volt a gyakorlata az ilyen jellegű számítások elvégzésében, tíz évvel volt idősebb nála.

Bella azt mondta magának, hogy addig fog tartani az üzleti kapcsolat, amíg többet használ vele a testének, mint amennyit a fertőzési fóbiáival árt vagy éppen elveszít. Tartott tőle, hogy a gyakori önkielégítés nyomot hagy a gesztusain, és szemet szúr a színpadon. Nem vette észre, hogy minél inkább résen vannak a gazdaságossági számítással, minél hűvösebb és kiszámítottabb a kielégülési technikájuk, annál mélyebbre hatolnak egymás megismerésében, és akkor meg hiába csepüli, és fölöslegesen idegenkedik tőle.

Egy ilyen rosszul megépített, aránytalan és kidolgozatlan testet igazán nem tudott komolyan venni, szakmai szempontok szerint sem tehette. Szemét akaratlanul lehunyta, nem szívesen nézte csupaszon. Amit látott, talán éppen ezért maradt meg oly élesen. Mert hiába bizonykodott, hogy a tökéletes testek látványa végül is unalmas és torkig van velük, ezt a magyarázatot éppen úgy nem tudta elfogadtatni magával, mint az ellenkezőjét. A vékony, hosszú, erőtlen karok ölelése elől inkább elhúzódott volna, az érzékeny ujjak által kiváltott éles érzet lett a látványnál mélyebb és fontosabb. Magányuk óvatos találkozása ült meg az emlékezetében. Meg a férfi lábfeje, a hosszú, a test egészének erőtlenségéhez képest meglepően kidolgozott lábszára, a combjai.

Ez végre szép volt a fekete, sűrű szőrzetével. Nem szerette, jó, de legalább a testét fogadná el valamennyire.

Még a péniszétől idegenkedett a leginkább, vagyis nem akarta látni sem erigált állapotában, sem amikor visszahúzódott magába és a vastag fanszőrzetéből nézett elő a sötét, gömbölyű fejével. A heréit meg kifeII. kötet 35jezetten nevetségesnek találta, fejletlennek, gyerekesnek, nem értette, hogy egy ilyen férfi miért nem süllyed el szégyenében.

Ölének vonaglásait, amit azért igyekezett visszafogni, körmének domború élével kormányozta a férfi, a nyelve hegyével vagy a feszesen ülő, fényes heréivel. Ez olyan lett izgalmi állapotában, mint egyetlen vörös gömb, amit a nő szeméremajkaihoz éppen csak hozzáérintgetett.

Mániákus, inkább tartani kéne tőle, ez az ember mániákus.

Addig érintgette, ütögette, mániákusan, míg el nem nyílt, s attól kezdve valamelyest odabenn ütött, csúszhatott, vagy legalábbis Bella ilyesmit érzett, ilyesmit látott tőle magában. Akárha nem heréje, hanem szeméremajka lenne, két egymásba nyílt húsevő virág, amint az egyik fölzabálja a másikát. S miközben a mosdókesztyűt és a rongyot felindultan belevágta a mosdókagylóba, erre is szívesen emlékezett.

Meg a szégyenére.

Szégyenkezett, Médit figyelte, kétszínűségéből kihajolva figyelte, mi történik Médi és a szép dadogós magyar férfi közt, vajon van-e valami hasonlóság. Erezte, nincs. Nem, ami vele történik, az egyáltalán nem törvényszerű. Úgy érezte, mintha Médi mindezektől a dolgoktól, az egész tomboló fertelemtől érintetlen lenne. Attól is rettegett, hogy otthon megtudhatják. Nem eshetett teherbe. De jó volt a fertelem. A rugalmas ütögetések végtelenében nagyszerű a fizikai fájdalom, csak hogy legyen vége már. Erősebben emlékezhetni, önkéntelenül hozzáért ölével a kemény porcelánhoz, lágyan hajló szeméremdombjának élén idegen ütközés, kétszer. Hangokat is takarékosan adott ki magából, amivel szintén önmagát büntette. Tartott tőle, hogy hisztérikus sikoltozásba csúszna át. A férfi sem engedett meg magának hangosabb sóhajokat vagy nyögéseket, ami szintén segített elmélyíteni mozgásaik és moccanásaik érzetét.

Ha ennyire taszítja vagy idegesíti ennek az idegennek a külleme, akkor ne élvezzen tőle hangosan.

Ez volt az önbüntetés logikája, s egyáltalán nem indokolatlanul.

A férfi szegényes, szinte horpadt mellkasa a nevetségesen rövid kis II. kötet 36bordáival, az ügyetlen vállai, amelyekből minden csontocska külön kiütközött, s amitől az a különösen undorító érzete támadt, mintha ő sem felnőtt nő lenne, hanem kislányként játszana a hülye babájával. A sok éhezéstől belappadt gyomorfal, alatta a gyermetegen előremeredő, kissé felfújt hasa; én egy őrült vagyok, mondogatta magának, ilyen férfival fekszem le, amikor lefeküdhetnék másokkal, különbekkel.

De ezzel feküdt le, mások nem kerülhettek ilyen közelségbe hozzá. Amit nem lehetett fölfogni józan ésszel, miért van éppen így. Miért nem másként.

Vagy a sápadt, csontos, kicsi feneke, amire annyi hús nem jutott, hogy hasítékát az izmok tömege és nyomása rendesen bezárja, ennek a puszta tapintása ingerültséggel töltötte el.

Nem volt a testet miként magába ölelnie. Mondogatta magának, mint aki mentegetődzik vagy vádaskodik.

Inkább hagyta hát, hogy valami meglegyen, ami nem tud nem meglenni, s szaggató élvezetében süketnek, vaknak, halottnak tekintette önmagát.

Gyorsan megengedte a meleg vizet, mely kénes párájának illatával azonnal megtöltötte a fürdőszobát. Igazán nem szívesen maradt volna sokáig magára, s oly dühödten mosott, mintha a rongyból, a mosdókesztyűből beszáradt spermát kéne eltávolítani. Nem ismerte ki magát a sperma fizikai tulajdonságain sem. Az állaga miatt olyannak tekintette, mint a taknyot. Mindig újra elcsodálkozott, hogy nincsen csomója, hanem vastag teste valójában könnyen szétoldódik a vízben, s akkor ez mégsem takony, hanem az undor, a rettegés, a szorongás és a félelem, hogy a kicsapongásaival tönkreteszi az életét.

Beteljesíti szülei negatív jóslatát.

Ne essen teherbe.

Olykor sárgás, erősen körvonalazott nyomott hagyott a lepedőn, bár nem volt biztos benne, hogy ez nem a hüvely bőséges váladéka-e, mely az orgazmus pillanataiban ömlik ki. A szifilisz első jelének vélte, hogy ilyen sötét nyomot hagy. Benne van a vér. Vagy a zsebkendőn II. kötet 37maradt folt, amivel gyorsan letörölte, rosszabb esetben a ruháin, vagy éppen fehéren beleszáradt a fekete hajába, és szégyenszemre ezt már csak a próbaterem tükrében vette észre.

Öblögette, nyomkodta a textíliákat, mint aki attól tart, hogy a foltokat nem tudja eltávolítani. S mikor aztán kiterítette, majd sietősen és rossz lelkiismerettel visszatért, de a felindulásával még mindig nem tudott mit kezdeni, Mária szalonjában minden úgy állt, mint mikor Vladas Korsakas visszavitte őt a kórházból a szállodába.

Mintha nem lett volna műtét, nem lett volna mélyaltatás, ott állt előtte melegen és reálisan a fehér, vastag, csavart mintás gyapjúpulóverében. Hiába történt oly sok minden a fejében. A három nő még mindig ugyanúgy állt az asztal körül, és minden kis mozdulatuktól rétegesen meglebegett közöttük a füst. Ebben a vastag, fehér, magasnyakú pulóverben daliásabbnak is nézett ki, mint amilyen volt, s alatta nem viselt inget. Úgy maradt az ágy, az ablakon a nehéz függönyök, a sarokban az ülőkád a japán paraván mögött, szállodai szobáját nem változtatta meg a baleset. Nem látta nyomát sem örömnek, sem fájdalomnak, sem részvétnek a tárgyakon.

Elisa kezéből sem vette ki senki a poharát, pedig ki tudja, mióta, vinnyogva nyújtogatta, kért, akaratoskodott.

Óhajának tárgyát nem lehetett volna minden további nélkül megnevezni.

Túl a nyitott üvegfalon, a petúniák lebbenő tölcsérei fölött moccanatlanul szikrázott a városi éjszaka. Jegesen hintáztak odakinn a szélben a nedves ágak, s rögtön be kellett szólítaniuk a cselédet, tegyen még a tűzre, a szoba túl hideg, aztán hozzon meleg vizet.

Elisa nem adta ki kezéből a poharát, ellenkezőleg, valamit jelzett, mutogatta. Vadul villogott a tekintete, akart, s amint Bella követte a tekintetét, Irma csaknem érintetlenül hagyott italáig ért.

Szeretné elérni, akárha követelné, add ide, amit Irma meghagyott. Világos lett, hogy nem az italt akarja annyira, hanem tombol benne a féltékenység.

II. kötet 38

Szapáry erre kicsit előrecsücsörítette az ajkát, bosszúsan vállat rándított. Felőlem, válaszolta Bella néma kérdésére. Igya le magát, ha ennyire kívánja.

Koppant az üres pohár a zsúrkocsin.

Akár beszélhettek volna még, de ilyenkor nem beszéltek már.

Dobrovan a mellén és a derekán bőségesen ráncolt sötét selyemruhájában megállt az üres szék mögött, amitől ismét meghullámzott a füst a levegőben, megdermedt az izgalom.

Erre vártak.

Az esti kártyázás fölmentette őket a társalgás terhes és felelősségteljes kötelezettsége alól, ám jó időbe telt, míg a kártyajárás belső logikája elfeledtette velük, ami örökösen a fejükben jár, s amivel azért óhatatlanul megterhelték egymást. Már megint ott tartottak, hogy szándékaik ellenére mindenki szembekerült mindenkivel. Szemzőné a nyelvével ügyesen a szája sarkába emelte a cigarettát, hunyorgott, szemét így is csípte a füst. Megemelte az egyik kártyacsomagot, megkeverte, és egyetlen nagy ívben, miként a legyezőt, szétterítette előttük az asztalon.

Mind a négyen húztak egy lapot, pengett az ujjuk alatt, amint egyenként fölcsapkodták. Világos lett a sorrend, amelyet a választott kártyák értéke szab meg, s egyben eldöntötte az ülésrendet. Amire sziszegtek, cöcögtek, fölnevettek, csettintettek a nyelvükkel, az ajkukkal.

Különböző minőségű hangok voltak, de mind elégedett.

Bellának különösen jól esett az ajkával ilyen hangokat hallatni, mert a csókot lophatta át magának az éveken, a fasz átható ízét, sima hajlatait és erős éleit, amint cuppan az ajkain.

Szemzőné épp ellenkezőleg volt vele, neki bizony alapos erőfeszítésébe került megőrizni az örökös látszatot. Miközben nevetgélt, a regensburgi régi hídon hajtották őket a tavaszi hózáporban, csattogott, csúszott a domború köveken.

Demén Erna nagylánya már nem jött vele.

A lapok értéke szerint Szapáry most Dobrovannal, Szemzőné viszont Huber Médivel fog párban játszani. Elégedettségük hangjaival II. kötet 39inkább felfedték a csalódottságukat. Szemzőné, bármily közel állt Szapáry Máriához, valójában a csöndes Dobrovannal játszott szívesen, míg Huber Médi és Szapáry mintegy hangos konfliktusokkal terhelt viszonyuk ellenére szerettek együtt játszani.

Már megint nem így sikerült.

Gyorsan helyet cseréltek, leültek.

Azok ketten meg arra riadtak a hatodik emeleti cselédszobában, hogy csönd lett körülöttük, hogy már régóta csönd van körülöttük, hogy a húsuk hűl a csöndben, hogy nincsen többé villamos.

A légvonat lassan hintáztatja felettük a sötét égre néző ablakot.

A szerencse úgy hozta ezen az estén, hogy Szapáry Mária megint a terasszal szemben ülhetett.

Valamennyiük számára ez volt a legkívánatosabb hely.

Aki lapjaiból itt fölpillantott, a puhán sötétlő folyó túlsó oldalán a parti sétány gázlámpáinak hiányos, haloványan szétszikrázó gyöngysorát látta, az evezős klub lapos, visszfényektől megvilágított tömbje fölött a budai hegyek egymásból kicsúszó, egymásba visszacsusszanó, mély árnyait.

Innen nézve természetesen nem láthatták, hogy mi történik a szigeten az épület körül vagy a gázlámpák alatt, de a városban általában tudták, hogy ez egy ilyen hely.

Beszélni igazán nem illett ilyesmiről.

Mintha üres lenne a parti sétány.

Olykor a pesti partról mégis látni lehetett, akár szabad szemmmel is, hogy magányos kis alakok lépnek ki a bokrok és a fák közül, valakire várnak vagy riadtan sietnek el valaki más elől, szinte menekülnek a sétaúton, hogy néhány méterrel odébb mintegy titkon, gyorsan körülpillanthassanak, majd eltűnjenek a sárga akácok laza ligetében, és a szegényes aljnövényzetbe taposott ösvényeken visszatérjenek a középkori kolostor emberi ürüléktől bűzlő romjai közé, ahová a gázlámpák enyhén imbolygó fénye épp csak elhatolt.

Dobrovan Izabella selyemruhás válla felett pillantott át a másik partra Szapáry Mária.

II. kötet 40

Olyan volt, mint egy ölébe hullott győzelem, várta a lapjait.

Elisa pillantását elkerülte, szándékosan. A másik három nő vonásain és mozdulatain átütött a neuraszténia. Bármennyire igyekezett demokratának látszani, lelke mélyén mindenkit neuraszténiásnak tekintett, aki nem volt rangjabéli. Fegyelmezettségük alól kilógott az örökös ingerültség.

Nem voltak szabad emberek.

Nem voltak elég fegyelmezettek, képtelenek voltak elfogadható keretet adni egy alantas indulatnak.

Megvetette őket.

A három mélyen megvetett polgárnő viszont azt figyelte, hogy Elisa viselkedése valóban ilyen hidegen hagyja-e.

Legalábbis úgy tett, mintha nem érdekelné és nem érintené, hanem csak várná a lapjait.

Holott a kölcsönös haragvásuk még másnap is ki fog tartani. Amikor elmennek a barátnők, súlyos szemrehányásokat fog tenni Elisának, bár addigra biztosan sikerül majd valamelyest lecsillapítania önmagát, tudta előre, amilyen hülye, megbocsát. Elisa pedig csapkodni fog, sírni fog, őrjöngeni. Mindig megbocsátok, mondta magában önmagát is szugerálva, hogy igen, bocsásson meg neki, de egyre nehezebb volt kikényszerítenie a megbocsátásait.

Egyszer elkövetkezik a pillanat, amikor a felgyülemlett megbocsátások nem engedik többé megbocsátani.

Meg fogja ölni, aztán megöli önmagát. Ezen azonban nevetett magában, mert az jutott az eszébe, hogy van még egy lehetősége.

Meg kell gyónnia.

Kérdés, hogy előbb ölni, s aztán gyónni, vagy fordítva.

Gyónni, s aztán nem ölni.

Valamennyien úgy voltak vele, hogy az egyik látszattal takargatták a másik látszatot, s valamicske realitás csak akkor ütött át mindezen, amikor eltévedtek a látszatok között, vagy nem tudták magukat időben egy másik mögött elrejteni.

II. kötet 41
Saját létéről értesül

Hiszen éreztem én a hátamon.

Eddig is megfigyeltek, hol itt, hol ott parázslottak fel a cigarettáikkal a virágzó fák alatt. Talán négyen lehettek, talán többen.

Nem ismertem föl őket, bár meglehet, hogy az idősebb is közöttük volt, a csodálatos óriás a bajuszos segédjével. Néha úgy csináltak, mintha nem tartoznának egymáshoz. Az idősebb halálosan izgatott a mellkasán szűknek bizonyuló kockás zefír ingében és a sötétkék, agyonmosott, bő munkásnadrágjában. Ha elmentem mellette a sötétben, izzadságának mély illatával együtt valami kivételes áradt belőle.

Leginkább forró kátrányra emlékeztetett az illata.

Egymástól igen távol álltak, de a virágzó ligetnek körülbelül ugyanabban a mélységében.

Ahonnan még belátták a széles parti sétányt, ki jön rajta, ki megy el, ahol azonban a sötétség inkognitóba merítette az alakjukat. Hiába meregettem a szemem, nem tudtam azonosítani egyiket sem. Az ingükből kiviláglott valamennyi, de a kis kockák zöldjét, sárgáját és feketéjét persze csak látni reméltem; ez a csodálatos férfi eltűnt. Voltak, akik mindig újra visszatértek ugyanazokra a helyekre, mint én, s voltak, akik egyetlen egyszer bukkantak fel, aztán eltűntek.

A lombok árnyainak mélységéből szóltak ki az ismeretlenek a cigarettáik felizzó parazsával.

Szellőkkel neszezett az éjszaka, öblösen kottyant a köveken a víz.

Annyit értettem belőle, hogy a parázzsal szándékosan tárják fel a jelenlétüket.

Mintha azt mondanák, figyelj rám, figyellek, közben pedig egymással versengenek, rám figyelj, itt vagyok. Követelődző tekintetükkel mintegy átnyúlnak a sétány felett, szavaikat megértettem a testemen. Helyesebben nem akárkinek szólnak vagy nyújtózkodnak át a jázmiII. kötet 42nok felett, közel sem. Előbb a sötétség álcája mögül mindent hosszan megfigyelnek, s amikor aztán valakit kiválasztanak, kicsit megszívják cigarettájukat. Neked vagyok itt, ezt jelenti. Várlak, gyere már.

Ha pedig a másik jellel válaszol a jelre, akkor mintha még mélyebbre, hosszabban leszívnák, amivel a felparázslás idejét nyújtják ki, arcuk felviláglik tőle valamennyire, s ezzel megerősítik odaadásuk csábító ígéretét és a forró kívánságukat.

Ezek négyen, ott a fák alatt, valószínűleg egymás körvonalait sem látták. A sétányt szegélyező jázminok sok mindent eltakartak, s talán látták, amint parazsaikkal a fehéren bimbózó bokrok felett lebegnek. Ügyeltek rá, vagy mintha ügyeltek volna rá, hogy ne egyszerre jelezzenek, más-más nyelven szóljanak ki. Ki hosszabban, ki rövidebben tette, ki ritmusosan vagy éppen lustán, netán kifejezetten kényelmesen parázslott fel nekem. Hízelgő volt tudni, hogy egyszerre négyen teszik a szépet. De éppen a kényelméből következtettem rá, hogy az idősebb fekete férfi ott ácsorog közöttük a ronda, kockás, zefír ingjében, amely mégis jól áll neki.

Meglehet, a parázslás valami olyasmit jelentett, aminek az értelmét nem fogtam még föl. Ha tenyerükbe rejtették a parazsat, akkor azt jelentette, hogy a kapcsolatban nem érdekeltek. Tűnj el. Néma kijelentéseiknek ilyenkor sértő élük volt. Lépj le, olajra. Olyasmi, amitől az ember a másik életében tartózkodott. Ronda vagy, mondták ki az ítéletet.

Jössz nekem a kis faszoddal.

Ne zavard itt a levegőt nekem.

Másnak tartogatom minden titkomat.

Jómagam soha nem kockáztattam volna meg a dohányzást, hiszen magának a rágyújtásnak is súlyos jelentése volt. Még idegességemben sem gyújtottam rá, bármennyire kívántam a keserű füst melegét a számban és a torkomon, mert akkor kijelentettem volna, hogy nem véletlenül szívom teli tüdőre, hanem valaki miatt, aki valahonnan éppen megfigyel, és én is éhesen figyelem. Nem vizeltem, csak titokban, és ettől a veszélyes helytől jóval távolabb mentem vele.

II. kötet 43

Vagy egyenesen azt állítottam volna, hogy végre hazatértem, otthon vagyok közöttetek, és arra vágyom, hogy bárki, bárhogyan és bármikor tegyen magáévá. Amit leginkább önmagamnak nem tudtam volna megvallani. Mert nem volt igaz.

Néha valaki megállított a sötétben, vagy én magam álltam meg, mert láttam, fasza csupaszon mered rám, s azt kérdezte susogva, te mit szeretsz. Ez volt az egyezményes kérdésük. Nem tudtam volna rá válaszolni, illetve szívem szerint azt kellett volna mondanom, hogy nem tudom, semmit.

Kétféle válaszuk volt rá.

Szopni, mondták az izgalomtól elérzékenyedve, s a puszta szó szétomlott a szájukban, szopatni, mondták szinte közönyösen és szárazon, s az egyik fajta ember tényleg nem volt összetéveszthető a másikkal. A visszautasítástól mindenki rettegett, holott nem volt elkerülhető. Nagy óvatoskodva azt válaszolták, ha akarod, akkor neked kivételesen megengedem, hogy betedd. Vagy azt válaszolták, ha úgy szereted, akkor beléd teszem.

Vagy azt mondták rekedten, miközben egymás lába közé nyúltak, mindent, mindent.

Nem tudtam volna elfogadni, józan ésszel nem lehetett elfogadni, hogy az emberi érintkezés végső soron ilyen primitív mozdulatsorokból és durva gesztusokból áll, ahogy a szemem láttára tették. Habár brutális cselekvéseik hiteléhez kétség nem férhetett. Nem tudtam levenni róluk a tekintetem. Meglestem, követtem őket, olyan lettem tőlük, mint egy puha macskatalp. Minél hajmeresztőbb volt a látvány, annál mohóbban reméltem az újabb és újabb meglepetéseket.

Nem láttam be a határokat a sötétben.

Meglepett, irtózattal töltött el, hogy a középkorú vagy idősebb férfiak szinte valamennyien azonnal üldözőbe vesznek, követnek, s ezek szerint valamit vonzónak kell rajtam találniuk. Sötét tekintetű, gyöngédségre kiéhezett bűnözők voltak ezek a férfiak, hihetetlen ruháikban, gazdagon tetoválva, volt egy férfi lila csipkeingben, amelyen átII. kötet 44göndörödtek a fekete szőrei, meg kiérdemesült sportolók voltak a tiszta formákra edzett testükkel, avagy ványadt, jólnevelt minisztériumi kishivatalnokok az aktatáskáikkal, nyári öltönyeikhez viselt panamakalapjaikkal, amelyeket nem volt hová letenniük, netán önmagukra örökké kényes szépfiúk a magányuk savanyú rettenetével eltelve, napfényen pörkölődött bőrükön az arany nyakláncaikkal és nagy pecsétgyűrűikkel, vagy rámán varrott, nyikorgó talpú, drága cipőikben, kívül hordott ingjeikben a testes, foltosan kopaszodó iparosok a bajuszkáikkal és a kibodorított maradék hajukkal, meg az alkoholtól és dohánytól bűzlő csavargók, a kiöregedett örömfiúk, s egyszer még egy honvéd ezredes is föltűnt a díszegyenruhájában, csupa arany paszománnyal, nagy aktatáskája a lábához volt helyezve, mindenkire és mindenre érzéketlenül állt a húgytól bűzös romok között a meredt faszával, aminek a többiek szabályos processzióban jártak a csodájára, volt aki többször sorra akart kerülni, mert engedte, hogy megfogják, szopják kicsit, de közben ő maga nem moccant az aktatáskája mellől a bokájára engedett vörös sráfos nadrágjában, semmiféle választ nem adott senkinek, sehogy és semmire, és szemmel láthatóan nem is élvezte.

Olyan lehetett a többiek szemében, mint egy gyógyulást és abszolúciót ígérő kegytárgy, ami miatt az emberek tömegesen zarándokolnak el a búcsúhelyekre.

Jöttek, mentek, lestek, vadásztak, kerestek ezek a férfiak, s ha nem találtak kedvükre való zsákmányt, akkor gyakran megelégedtek egymással. Tétova vagy erőszakos közeledésük számomra olyan volt, mint egy halálos döfés, hiszen én lettem a zsákmány a szemükben. Figyeltem, hogy mit tesznek, és menekültem. Valószínűnek látszott, hogy a saját ifjúságukat kívánják néhány pillanatra; megmarkolni a kemény, rugalmas húsomat, amihez a személyes tulajdonságaimnak nem lehetett sok köze. Akárha épp a bennem szunnyadó személytelen lobbantaná őket lángolásra. Valakire vágyakoztam, akinek a személyiségem megfelel, ők pedig bárkire, aki a testével tesz eleget a rögeszméiknek.

S ugyanígy meglepett, hogy a velem egykorú vagy nálam valamivel II. kötet 45fiatalabb fiúk épp ily ösztönösen idegenkednek tőlem. Ezek között persze volt olyan, aki fizettetett magának az öregekkel, ők át is néztek az emberen, hiszen látták, hogy eleve fizetésképtelen, a többiek viszont a testem illatán érezhették meg, hogy igen komplikált eset vagyok. Nagy ívben kerültek el, vagy szándékosan az orrom előtt halásztak ki maguknak a sötétségből másokat, bárkit, s miközben utálkozó pofákat vágtak nekem, valójában az izgalomtól ragyogva figyelték, látom-e, mit művelnek a szemem láttára, puszta bosszúból, ami végképp meglepett. Nem tudom, mit kellett volna látnom, láttam, hogy amikor másokkal nekem élveznek, akkor a saját élvezetükkel szemben közömbösebbnek kell maradniuk, mint amilyen élvezetben engem részesítenek.

A dolgok mértéke, szenvedélyeik erkölcse volt a legrejtélyesebb.

Volt egy zömök, igen erősnek kinéző fiú, nyakán nagy, vöröslő, leragasztott keléssel, aki szabályosan kiköpött, amikor elmentünk egymás mellett a néma ösvényen. Romlott képe volt, orra, füle félredolgozva, talán bokszolhatott vagy birkózhatott. Azt sziszegte, miközben elmentünk egymás mellett az ösvényen, hogy az ilyen geci krapekokat, mint amilyen én vagyok, szívből gyűlöli. Holott alig láthatott a sötétben. Amikor később a kéken és sárgán lebegő lámpafény alatt mentünk el egymás mellett, megint köpött, s elég hangosan azt kérdezte, mennyi idő van még hátra a munkaidőmből.

Nem volt elhárítható a gondolat, hogy rendőrspiclinek néz, s akkor biztosan mászkálnak közöttünk ilyenek.

Ne félj, szétverik még a srácok a mocskos pofádat.

Mintha a földbe gyökeredzett volna a lábam, mindazonáltal majdnem fölnevettem, mert fenyegetése hallatán arra kellett gondolnom, hogy akkor itt a rendőrspicliknek hivatalból kell a faszukat mutogatniuk.

Valamennyien egymás fasza iránt tanúsítottak olthatatlan és szenvedélyes érdeklődést, hogy milyen és mekkora.

Én is, de igyekeztem nem ebben mérni önmagam.

Bármilyen heves lehetett a kölcsönös érzelmi vagy testi érdeklődés, nem tapasztaltam, hogy e bemutatás nélkül létrejöhetett volna kapcsoII. kötet 46lat. Ez is pontosan fordítva volt, mint a nőkkel. Mint valami névjegyet, belépőt, az érintkezés előfeltételeként fel kellett egymásnak mutatniuk. Talán észrevették, hogy nem csinálom, s ezzel tettem magam gyanússá.

Ne szemétkedj, na, mutasd már.

Többnyire meredt vagy legalábbis félmeredt állapotában kínálták fel egymásnak, először tisztes távolból, aztán valahol másutt már kissé közelebbről, s csak ennek utána tudtak egymás sorsáról világosan dönteni. Néha én is megkíséreltem, hogy valakinek legalább távolabbról bemutassam, ám hiába, ha a szó szoros értelmében nem vitt rá a lélek.

Látod, én megmutatom.

Reszketni kezdett a térdem, elgyöngültem, félelmemet nem tudtam semmivel lecsillapítani. A kezem is annyira reszketett, hogy igazán jól szabott fekete nadrágom sliccén az ujjaim nem tudtak a rejtett gombolással mit kezdeni. Hiába határoztam el, legyen, most az egyszer megteszem.

Mi a faszra vársz még.

Az igen szűkre szabott, szinte síkos gyapjúszövet miatt se ment. Csőnadrágnak nevezték az ilyen nadrágokat. Könyörgőre fogták a férfiak, sziszegtek nekem a sűrűből, mindenesetre olyan reményeket keltettem a feszes nadrágommal és a slicc körül babráló, reszkető kezemmel, amelyeket nem tudtam beváltani.

Itt van, megfoghatod az enyimet.

Értelmetlen tartózkodásom türelmetlenné tette őket.

Hát akkor mi a büdös picsát akarsz.

S nem csak azzal leptek meg, hogy milyen készségesen és felindultan mutogatják, milyen nagy műgonddal készítik fel a bemutatkozásra a sajátjukat, avagy épp milyen dühödten és féltékenyen fedik el illetéktelennek tartott tekintetek elől, hanem ezzel kapcsolatban majd minden hideglelősen meglepett.

Nekem nyugodtan megmutathatod a kicsikédet.

Olyan volt, mint egy soha nem hallott idegen nyelv, amelyet az első pillanattól kezdve mégis minden fordulatával és kifejezésével együtt II. kötet 47értek. Halálosan meglepő, hogy én magam is szívesen megmutatnám, igaz, nem így, nem ezeknek vagy nem mindenkinek, valakinek, nem bárkinek, holott meglepett, hogy akár töppedt, akár erigált állapotában mennyire otrombának és visszataszítónak találom valamennyit, s a magamét sem különben. Egyet nem találtam a nagy keresésben, amelyikre azt mondanám, igen, ez legyen. Volt bennem viszont valami mélységesen ismerős elnézés és együttérzés irántuk, ami nem volt kevésbé meglepő. Mintha azt mondanám, nekem mindegy, lehetne bármelyik. Habár világos lett, hogy a saját olthatatlan kíváncsiságommal sem tudok mit kezdeni.

Talán a merevedés, a folyamat izgatott, az átváltozás követhetetlen élménye egy rideg testen, amely különben csak az életidővel változik, de akkor is észrevétlenül. Mindig újra, attól a puszta lehetőségtől hajtva, hogy egy újabb, bármilyen faszt láthatok, s a hozzá tartozó ember látványával összevethetem az állagáról szerzett benyomásomat, meglepett az elháríthatatlanságával. Másik életemben igazán nem lett volna illő arra gondolni, hogy ilyen sokan lennének, akik erre ily hevesen kíváncsiak.

Szinte egymás sarkára hágtak az éjszaka korai óráiban.

Nem csoda, hogy mindent letapostak és összerondítottak a dominikánus kolostor romjai körül.

Értettem a kíváncsiságukat, a kíváncsiság óriási és mély közössége mégis megrendített, mert uralkodott rajtam, tudtam, soha le nem győzhetem. Mintha ettől ebben az életemben minden fordítva lenne, mint ahogy gondolom vagy gondolnom illő, s az egész embernél a fasza lenne fontosabb. Hiszen a fasz másmilyen volt, mint maga az ember vagy akár a teste. Meglepett, hogy szemmel látható fiziológiai jegyeik eltérőek, nincsen megfelelés, nincsen azonosság test és fasz között. Minden ember több emberből van összerakva. Én is különböztem a faszomtól, s talán a szégyenkezésre és az öntépő töprengésre való hajlamom is ebből a szégyenből származott. Nem beszélve arról, hogy a gondolkodásom természete lényegesen különbözött az ösztönéletem természetétől, és a sok különböző fasz láttán az volt a benyoII. kötet 48másom, hogy ez a végletes különbözés másokat nem kevésbé jellemez. Az ember bizonyos fiziológiai jegyei alapján különbözött másoktól, és önmagán hordozta azokat a megkülönböztető jegyeket is, amelyek megmutatták, hogy miben különbözik önnön magától. Meglepett, hogy ebből az általánosnak mondható és sokoldalú különbözésből valamire következtetek, amiről azonban nem tudtam megmondani, hogy mi. Mintha olyan tudás lenne, amivel nem lehet betelni, és a végére járni sem. A férfiak szemében ennek az ismeretlen jellegű tudásnak az emblémája lehetett a fasz. Talán azt jelenti, hogy nincsen én, helyesebben az én csupán része egy nagyobb, felderíthetetlen egésznek. Vagy úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy az ember külleme, a lelki alkata, a gondolkodásmódja vagy a jelleme soha nem árulta volna el, hogy milyen fasza van, holott a fasza sem lehetett kevésbé mérvadó, mint a lelke vagy az elméje. Persze nem tudtam volna megmondani, mit neveznék léleknek, vagy mi lenne az, amiben a fasz mérvadó lehetne, s főleg mi az, amivel a férfiak egymás fasza iránt tanúsított elemi érdeklődését értelmesen meg lehetne indokolni, ha egyszer a nőket és a nemzőképességet itt szükségszerűen kihagyták a számításból.

Még inkább meglepett, hogy bármit csináltak vele, és én ezt bármennyire nem csináltam, a lelkem legmélyéről helyeseltem, hogy így csinálják és nem másként csinálják és egymással csinálják és nőket nem avatnak be az ilyesmibe. S én talán azért nem csinálom, mert nem vagyok ilyen hevesvérű, ilyen hirtelen, nem vagyok ilyen kérlelhetetlenül férfias, hanem a lelkem szerint bizonyára nő vagyok a szörnyű anyám miatt. Nem hittem a szememnek, amikor először láttam, és később is elállt a lélegzetem, megint csak tehetetlenül remegni kezdtem az izgalomtól, amikor az egyik férfi végre megragadta a másikét, kimeredt a tenyerükből, csípőjüket elegánsan előre lökve egymásnak döntötték a vállukat, s miközben mindketten átbámultak a másikéra, combjukkal és lábszárukkal mintegy egymáson horzsolódva, figyelmesen, csaknem hűvösen, a közös ritmust keresve, kölcsönösen kiverték egymásnak.

Lassan kezdték, de nagyon gyorsan felszökött.

II. kötet 49

Akiket szerettem volna, azokkal szerettem volna én is.

Netán egyikük, mielőtt még felszökött vagy a kezére buggyanhatott, lebukott, hogy a szájába kapja, nyelvével simogassa, szopja és nyelje a lilára vált vagy bíborló fejével ágaskodó rondaságot. Megegye, öklendezve benyelje a garatjára, néha kiköpték a spermát. Mások a közös vágyakozástól fölindultan a mocskos, másoktól már alaposan beszennyezett földre hulltak, nem nézték, hová, és kölcsönösen vették be a szájukba egymásét. Két értelmetlen húsdarab. Úgy vergődtek vele egymáson a testükkel, mint az epilepsziások. Öklendeztek, siettek, nem volt levegőjük. A világ vége előtt az utolsó pillanat. Ezeket talán még az sem zavarta volna meg, ha mások ürülékében henteregnek. Magam mentségére tettem úgy, mintha undorodnék tőle, s ezért undorodtam. De sötétségbe meredt tekintetemmel helyeseltem. Belecsókolták egymás szájába a másik spermáját.

Ájulás kerülgetett, de helyeseltem.

Vagy ezek a mezítelen törzsi harcosok a derekukra vagy a lábszárukra szíjazott ruhadarabjaikkal, benn a sűrű legsötétebb mélyén, amint világító farukat fölmeresztve, végbelük csillagba ráncolódó záróizmait tárva föl, mindenféle megalázottságtól, megalázkodástól vagy szolgaiságtól mentesen térdre ereszkednek, s addig löketik magukat, sőt, igen szakszerűen addig csápolnak hátra szabad kezükkel, a combjánál, a szőrös valagánál ragadva meg a másikat, ki ne csússzon, kicsiket, alattomosan visszalöknek, besegítenek, amíg ez a másik ember, akinek a nevét nem tudják, az ordítását visszafogva, sietősen és erősen beléjük nem élvez.

Volt, aki kihúzta belőlük, mielőtt elélvezett volna, látni akarta, amint fölszökik vagy a sötétségbe spriccel, valamibe, amit nem látni, bele a semmibe.

Meglehet, vannak a világon olyanok, akiket a szar sem rettent vissza attól, hogy idegenek seggébe kúrjanak, mert ez nem több nekik, mint egy nyeldeklés, amit külön senki nem tart számon és erkölcsileg sem minősít, mégsem járná, hogy nekem ebből álljon az életem.

Ilyen undokságokból.

II. kötet 50

Jó, most megnéztem, láttam, bár nem tudom, miért kéne látnom, de kész, tudom, elmegyek. Igaz, nem tudtam másnap nem visszajönni. És megint nem mentem el hajnalig.

De nem csak ez, hanem a testvériességre vágyakozó, érzelgős énem sem engedett el, hiszen épp az volt a gondom, hogy vergődtem és nem tudtam ezeket az összefonódott különböző éneket egymástól elválasztani. Születésemnél fogva egy olyan világgal keveredtem el, ahol az igen bizonyos esetekben nemet jelenthetett, a nem pedig akár igent. Holott egyszerűen nem tudtam elképzelni, vagy magamtól elfogadni, hogy bármi közöm lehessen ezekhez a viszolyogtató alakokhoz vagy bármi ilyesmihez. Visszasírtam az időt, mikor még tudomásom sem volt ilyesmiről. Biztos vannak szerencsésebb emberek, akiknek életük végéig nincsen erről tudomásuk. Ha pedig mégis így lenne, s csupán gyáva lennék önmagamnak bevallani, hogy én is pontosan ilyen vagyok, s hiába, hogy mindig a valódi világot kerestem a látszatok mögött, most, amikor tényleg megtaláltam, s tényleg látom, hogy minden másféle élet csupán ennek az otromba realitásnak a hazug látszata, akkor inkább a hidat kell választanom.

Ám ha egyszer magam ezt kívánom, bárkiét, akiét megfoghatom, akkor mi a csudának kéne meggyilkolnom önmagam, kérdeztem a kéjvágytól és az öngyűlöltettől szinte hörögve.

Pedig ugyanazzal a szusszal mennyire szerettem volna azon nevetni, hogy ilyen végtelenül nevetséges vagyok.

Mennyire nevetséges és alávaló, s hajlandó lennék akár még mélyebbre süllyedni.

A gyötrő kétségek elől nem volt hová mennem. Embert sem ismertem, akivel megoszthattam volna belőle bármit. Akár a számba is vehetném, némán, bárkiét, hogy amikor a forró sperma kilövell a teste mélyéről, legalább egyetlen egyszer érezhessem, milyen lennék másik férfiként. Aminek az elgondolására nem volt bennem elegendő képzelőerő. Kimondtam ugyan, hogy miért ne. Olyan nem akartam lenni, amilyen adottságaim szerint vagyok.

II. kötet 51

Legfeljebb Isten láthatná, ha van s ha lát. Ám erősebb maradt a nem.

Egy ilyen életet, akár megtagadom, akár helyeslem és megteszem, tartósan nem fogok tudni elviselni.

Odáig el kellett volna jutni innen.

Föl a sötétből a kivilágított hídra. A víz hidege örökre nyeljen el, meg se találjanak, ha már ilyen nyomorúságosra sikerült a születésem. Elátkoztam az anyámat, akit nem ismertem, akiről emlékem alig maradt, aki egy nagy, csontos, sápatagon szőke francia nő miatt elhagyott, s hogy az apám ezt idejekorán miért nem vette észre rajta vagy miért nem akadályozta meg, elátkoztam az apámat, aki elég hülye volt ahhoz, hogy egy ilyen nővel akarjon baszni, s akit aztán egy közönséges nyári hajnalon elvittek, ismeretlen körülmények között, kideríthetetlen okokból, talán tévedésből megöltek, és így még az átkom sem ülhetett meg rajta rendesen. Én magam voltam elátkozott. Mert arra azért emlékeztem, hogy milyen volt ennek a halott embernek a nemzőszerve, s miként nyugodott a heréjén, erre persze volt eszem, ilyesmire emlékezni, milyen volt a hasa, a fanszőrzete, amikor a zuhanyozó rózsájából végigömlött rajta a víz.

Csodálatos testének mélybarna bőrére tapadt a hosszú, fekete szőrzete, minderre a lehető legpontosabban.

Mire felnőttem, az enyém is megszólalásig olyan lett, mint ezé a meggyilkolt emberé, holott szőke voltam, mint az anyám, kékszemű, mint egy tősgyökeres germán. Vadidegen faszt viseltem a testemen, különbözött a bőrünk színe és állaga, de kettőnk fasza között legfeljebb annyi volt a különbség, hogy az életnek erre a rövid átmenetére nem voltam körülmetélve, s így csak akkor tárhattam föl azonosságunkat a tükörben, amikor szépen visszahúztam a makkról a sötét előbőrt, s így fektettem be az erősen lecsüngő, a szőke szőrzet alatt valósággal feketéllő herék közé. Jó, akkor legyen zsidó faszom, habár mindig azzal igyekeztem megvigasztalni magam, hogy a testem legalább az anyámé és teljesen keresztény. Olyan szűk maradt az előbőr ráncos csőre, mert oly ritkán tettem ilyesmit, inkább csak simogattam a pizsaII. kötet 52mán vagy az alsónadrágon át, hogy amikor visszahúztam, akkor a kéjnél nagyobb lett a fájdalom.

Ebből tudtam meg, hogy én is borzalmas halálra vagyok ítélve.

Hűségesen követni akartam őt, hogy mielőbb legyen meg.

Előre hallottam lépteim bántó csikordulását. Érzelmeskedésre nem lett volna értelme többé időt vesztegetni. Úgy éreztem magam, mint aki álmában elveszítette utolsó ruhadarabjait, s ezentúl csupaszon kell az emberek között megjelennie. Nem volt más választásom. A halálom nem izgatott, olyan volt, mint egy befejezett tény, hanem az ilyen ostoba csekélységek izgattak, hogy ha már egyszer megfordultam, s észrevettem őket a nekem parázsló cigarettáikkal, akkor nem maradhatok itt nekik. Minden mozdulatnak és minden gesztusnak, de ezek hiányának is egyezményes rendje és jelentése volt ezen a helyen, s ahogy néhány nap múltán magam is tagolva olvastam belőle, ők folyékonyan olvasni tudtak bennem. Nem lehetett elkerülni, hogy az ember a többiek szemében ne nyitott könyv legyen. Pontosan fordítva volt, mint a másik életemben, ahol a szokások és rendszabályok illedelmes fedettségben, a látszatok mozgékony keretei között tartották meg az embert a szándékai. Semmi ne maradjon fedetlenül.

Beleborzadtam a felismerésbe, hogy hiszen a magam szándékait sem ismerem, s másokét akkor még kevésbé.

Valami olyasmi történik meg velünk a másik életünkben, ami két akaratoskodás vagy alakoskodás között csúszik át. Hiszen akkor valójában eddig is ez a sötétség rejtőzködött minden mögött. De akkor a láthatóvá lett realitásnak szintén van mögöttese, és egyiknek sem jutok a végére, határaikat nem láthatom. Nem tudtam eldönteni, hogy a két valóságos életem közül, amelyek egymást ilyen trükkösen elfedik, vajon melyik a vaskosabb. Mindenkinek van rejtegetni való másik élete, ezt tudtam eddig is, de a látszatok vagy a brutalitások mögé húzódó életek fedett hátterében még mindig rejtezik egy másik, ezt viszont nem tudtam. Mert durva volt ugyan, közönséges és brutális, amit itt műveltek egymással, közlekedésük nyelve azonban felette kifinomult, II. kötet 53a beszélt nyelvnél vagy a látszatok néma nyelvénél jóval összetettebb, kiműveltebb, hajlékonyabb, s ugyanakkor igen világos és praktikus.

Élveztem, hogy többet tudnak rólam, mint amennyit tapasztalatok híján én magam tudok. Bármit csináltam vagy nem csináltam, mások szemében azonnal értelmezhető jellé változott át akár a moccanatlanságom vagy a némaságom, s ezért bármiként igyekeztem volna, csupa-szabban álltam előttük, mint ahogy másik életemben valaha is láthattam önmagam. Ha valamit megértettem a nyelvükből, akkor ez azt jelentette, hogy magamból értettem meg olyasmit, amit eddig szemérmesen elfedtem és elhazudtam. Látszatok nem takarhatták el a valódi lényemet. Nem csak megfigyeltem őket, hanem azoknak a tapasztalt szemével kezdtem visszalátni önmagamra, akik örökösen kifigyeltek a sötétből, és a saját leplezetlen szándékaik szerint kényesen értékelték és osztályozták a viselkedésemet.

Ahhoz, hogy a tervemet végrehajtsam és feljussak a hídra, előbb az evezősklub épületének mély árnyékában kellett végigcsikorognom a sétaúton, avagy néhány gyors, határozott lépéssel átvágnom a sűrű bozóton, és az ösvényen előbb visszatérni a sziget gázlámpákkal átvilágított, s ebben az órában teljesen kihalt bensejébe.

Semmi nem mozdult.

Olykor a pesti part felől, máskor a távolabbi budai partról hallani lehetett valami furcsa, sikolyba torkolló csikordulást. Villamoskerekek alatt sikolt így a fém a kanyarban, aztán megint csak a szél motozott, vagy emberi lépés roppant a sűrűben. Meg lehetett mondani, hogy a város egyik vagy másik oldalán éppen hol tart az éjszakai villamos. A budai parton több helyütt sikolthatott, sikolthatott a Margit körúti nagy kanyarban vagy távolabb a Moszkva tér különböző pontjain. A pesti parton felsikolthatott a kettes a Parlament előtt, vagy a hatos a Marx téren, de lehetett egy másik éjszakai járat, a hármas, ez a Visegrádi utca körúti torkolatánál fordult meg két nagy kanyarodással, hogy visszatérjen a Váci útra.

Túl az Árpád hídon, ahol az angyalföldi gyárnegyed a víztől párás II. kötet 54éjszakai eget felfestette a szögesdrótok és téglakerítések fölé szerelt fényszóróival, néha feldübörgött egy gőzkalapács, ütött és ütött, visszhangos döndüléseivel áthatolt a városon, megreszkettetett dobhártyát, földet és falat, ütött, majd rövid idő múltán ismét elhallgatott.

Órák óta szomjaztam, úgy éreztem, végleg kiszáradok, enyhén émelyegtem tőle, s ezért inkább az utóbbi útvonalat választottam volna szívesebben.

Volt a fasorban, a hatalmas platánok alatt egy csöndesen csobogó ivókút. Ha néha nem lökött volna meg az enyhe légmozgás, talán elájulok; minduntalan gyönge lett a térdem a kimerültségtől és az izgalomtól.

A közeli kövek között kottyant.

Ha mélyen föléhajolt, egy billentyűt megnyomott az ember, akkor a rozsdától ízes víz a szájpadlására szökellt.

Vizelési ingeremmel sem várhattam már sokáig.

Meg akartam halni, a szándékomat leleplező tekintetek