Muszka bácsi, a szabó mondta egyszer, hogy beszélni a legkönnyebb, mert azt fekve is lehet csinálni. De ha valakit sorsa azzal vert meg, hogy riporternek kell mennie, az hamar megtanulja, milyen nehéz és körülményes szóra bírni az embereket.

Hogy kell viselkedni egy riporternek? Amit erről tudok, azt nem újságíróktól, hanem Sulitól, egy idegenbe szakadt hazánkfiától tanultam, aki civilben egyszerű kétkezi gyáros és nagykereskedő.

Lent Nizzában találkoztunk. Kanadából Európába átlátogató anyósom vendége voltam, ő mutatott be a szóban forgó Sulinak.

– Azt mondja az anyósa, hogy maga állítólag író! Van itt valamilyen könyve, amit megnézhetnék?

7

Odaadtam neki az egyik riportkötetemet, Suli beleolvasott:

– …„Maga olyan szegény ember, hogy a feneke is két darabból van…” Ez igen, nekem ennyi elég, én már látom, hogy maga igazi író. Mit tehetnék magáért? Pénzt ugye nem adhatok, mert mit szólna az anyósa.

– Hát igen – sóhajtottam fel.

– De kérjen bármi mást, állok rendelkezésére.

– Nézze, Suli, az asszonyok egész nap strandolnak, nekünk rengeteg szabad időnk van, üljünk be a vendéglőbe, és kóstoljunk meg minden olyan italt, amiről én eddig csak a könyvekben olvastam. Ez nekem, mint írónak, voltaképpen kötelességem.

Suli megszorította a kezem:

– Nem kérhetett volna olyat, amit szívesebben teljesítenék.

Bevettük magunkat egy vendéglőbe, és végigittuk a világirodalmat; ittunk abszintot Zolától, calvadost Remarque-tól, mojitót Hemingwaytől. Közben Suli elmesélte az életét. Egerből indult el 8még a háború után, és mielőtt letelepedett volna Kanadában, élt vagy tíz európai országban – és mindenütt jól.

– Hogy lehet az, Suli, hogy magának minden sikerült? Van annak valami szabálya vagy trükkje, hogy kell élni?

– Van.

– Valami bonyolult?

– A legegyszerűbb szabály a világon: „Rómában mint a rómaiak!” Bárhová is vetődünk, viselkedjünk úgy, mint az ottani emberek, és soha nem lesz semmi bajunk. Na, de igyunk valamit, mert már porzik a vesém.

Évekkel később eszembe jutott Suli tanácsa. Lent az Őrségben Jenővel, az evangélikus pappal végigjártuk a gödörházi híveket. Benyitunk egy házba, csak egy öregasszonyt találtunk otthon, épp főzött, a tűzhelyen a leves mellett nyitott edényben enyv rotyogott, olyan büdös volt, hogy rá lehetett volna könyökölni. Persze az ablakokat gondosan bezárták, nehogy a bűznek egy cseppje is kárba vesszen.

9

Mikor Jenő végzett a lelki istápolással, az öregasszony ránk nézett:

– Van egy kis levesem, meghívnám a tiszteletes urat meg az író urat ebédre.

A gyomrom fent volt a torkomban, úgy éreztem, egy kanállal sem bírok lenyelni. De azt is tudtam, hogy ha én ezt a levest visszautasítom, holnap már az egész környéken elterjed, hogy mindenféle firlefrancos, kényes írók kóborolnak erre, akik még a szegény ember levesét is lenézik. Hogy is mondta Suli: ha „Rómában mint a rómaiak”, akkor Gödörházán mint a gödörháziak!

– De jól tessék ám megrakni azt a tányért, néni, mert nagyon éhes vagyok!

Szabad-e hazudni a riporternek? Csak nagyon óvást, mert általában hamar kiderül.

Négy vagy öt hete „szolgáltam” már a Vasútnál, mikor egyik délután le kellett utaznom Veszprémbe. Felkéredzkedtem a mozdonyra, a mozdonyvezető 10és a vonatvezető persze soha nem hallotta a nevem, de hát az igazolványom szabályszerű volt, előrehoztak nekem is egy hokedlit, leültem közéjük a vezérálláson.

Néztem a mozdony alá befutó síneket, és mondogattam, amit az előző héten tanultam a pályafenntartási szakemberektől:

– Itt irányhibás a vonal, itt rostálni kellene, itt vízzsák lehet a sínek alatt, mert a töltés oldalán nád nő.

A két vasutas tisztelettel nézett rám:

– Az elvtárs, ugye, pályafenntartási mérnök?

Nekem roppant hízelgett, hogy alig egy hónap után már szakembernek hisznek, határozatlanul bólintottam:

– Igen, az vagyok.

Még azon az estén vissza akartam jönni Pestre, de menetrendszerű vonat olyan későn már nem közlekedett.

– 22 óra 10 perckor a postavonat érinti Veszprémet, azzal hazamehet, mérnök elvtárs – mondta a mozdonyvezető. – Azt a vonatot is a mi fűtőházunk 11hozza, majd szólunk a vezérnek, hogy tartsák fenn a maga helyét.

Este hazatérőben fel is kapaszkodtam a vezérállásra, csak a mozdonyvezetőt találtam ott, a vonatvezető a berakodást ellenőrizte. Ez a mozdonyvezető is tudott rólam.

– Maga az a pályafenntartási mérnök?

– Igen.

– Szóltak magáról. Tessék helyet foglalni.

Néhány perc múlva befutott a vonatvezető is, vele már régebben is találkoztam, ahogy meglátott, széttárta a karját:

– Moldova elvtárs! De rég nem láttam! – a társához fordult. – Tudod, ki ő? Ekkora pecsétes papírja van a minisztertől, minden górét le fog buktatni, akivel találkozik!

A mozdonyvezető csak nézett rám, és nem szólt hozzám egy szót sem egész Pestig. Aki egyszer hazudott, az, ugye, hazudhat máskor is.

12

Csakugyan: eltérhet-e az igazságtól a riporter? Nem, semmiképpen sem, pedig a nyomás erős, minden riportalany szeretné utánozni Dzsingisz kán példáját. A nagy hadvezérről tudvalevő, hogy az egyik lábára sánta volt és a fél szemére vak. Ezért mikor képet rendelt udvari festőjétől, előírta neki, hogy lóháton ábrázolja, mert így nem látszik a sántasága, és nyilazás közben, mert így célzás ürügyén behunyhatja vak fél szemét. De hadd mondjam el a magam történetét.

Jó tíz évvel ezelőtt riportot írtam a katonai „fegyelmező zászlóaljról”, népszerűbb nevén a „Futkosóról”. Mikor elkészültem vele, egy alezredes, az illetékes csoportfőnök bekérte, elolvasta és behívatott:

– Nagyszerű, csodálatos, lenyűgöző! Maga, Moldova elvtárs, nem is a „lélek mérnöke”, hanem a „lélek főmérnöke” (ez a szakma úgy látszik, üldöz engem); csak egyetlen kérésünk volna.

– Mi legyen az?

– A riport ebben a formájában egy 13kissé sötét, leverő, szeretnénk, ha írna bele legalább egy pozitív, példamutató jellemet is.

– Nagyon szívesen, de kérhetek én is valamit?

– Tessék.

– Jöjjenek ki velem, és mutassák meg az illetőt. Mert én nem találkoztam ilyennel.

– Miért olyan fontos magának, hogy úgy mondjam, ilyen adatszerűen stimmeljen minden?

– Megvan rá az okom. Lehetek őszinte?

– Bátran, Moldova elvtárs.

– Azt hiszem, már az első héten sikerült megnyernem a fiúk bizalmát, nem tartozott a nehéz ügyek közé. Nyílt paranccsal jártam be, senki sem motozhatott meg, hogy viszek-e a zsebemben egy-két decis pálinkásüveget, meztelen női fényképet tetováláshoz és más hasonló kuláns cikkeket.

– És vitt be ilyeneket? – kérdezte az alezredes. Szemén látszott: most fogadja meg magában, hogy élete hátralevő 14részében messze elkerül minden írófélét.

– Hogy képzeli, alezredes elvtárs?!

– Meg is merne esküdni rá?

– Meg, úgy éljen V. Antal! Elég legyen annyi, hogy mikor az egyik fiút búcsúztatták – nemi erőszak kísérletéért leszerelték, és átirányították egy polgári börtönbe –, az ünneplő társaság engem is meghívott. Iszogattunk.

– A „fegyelmező zászlóalj” nem azért büntető alakulat, hogy bent ihassanak a katonák – ezt szeretném megjegyezni.

– De mivel ez az intézmény is Magyarországon van, ahol egyetlen összejövetelt sem lehet ábrázolni iszogatás nélkül, mert azt mondják, hogy az író nem ismeri az életet, itt is volt egy falba vésett üreg a tapéta színére festett furnérlappal álcázva, magában az üregben pedig ott szorongott három üveg konyak! Szóval bezártuk az ajtót, és iszogattunk a távozó egészségére, egyszer csak a legdörzsöltebb katona, Képíró Alajos…

– Van ott ilyen nevű katona?

15

– Ha lenne, akkor más nevet mondtam volna. Szóval ez a Képíró Alajos megkérdezi tőlem:

– Mit fog írni rólunk, mester?

– Az igazat.

– Az igazat? Az csak plöss!

– Miért? Maguk szerint mit nem fogok megírni?

– Ki meri maga mondani azt, hogy K. őrmester lopja a szappanunkat?

– Nézze, Alajos: ha kiderül, hogy K. lopja a maguk szappanát, és be is tudom bizonyítani – mert Magyarországon ez is kell az igazsághoz –, akkor azt fogom írni róla, hogy lopja a szappant. Nem pedig azt: „az aranyszívű K. őrmester elhozza hazulról a saját szappanát, hogy a katonáknak több jusson”.

Más is közbeszólt:

– És azt is megírja, hogy a varrótűt is lopja a gépekből? Nem hiszem!

– Nézzék, uraim, maguk nem ismernek engem, nem kötelesek hinni nekem, de én tudok ajánlani valamit, hogy meggyőzzem magukat. Egyszer maguk csak kiszabadulnak innen, és elolvassák azt, 16amit én a „Futkosó”-ról írtam, ha megjelenik. Ha találnak benne egy olyan adatot is, amit én szándékosan elferdítettem, nem tévedésből, mert az bizony előfordulhat – itt a címem, itt a telefonszámom, írjanak vagy hívjanak fel, én megállok a Lenin körút és a Rákóczi út sarkán, maguk fussanak neki a Mester utcától, és rúgjanak bele a fenekembe. Ez elegendő biztosíték?

– Jó, de azért tessék csak ideadni azt a telefonszámot.

A csoportfőnökre néztem:

– Ezek után, alezredes elvtárs, megértheti, hogy egy „Futkosó”-ról szóló riportban én nem írhatok meg egy példamutató csodalényt, aki alul traktor, fölül békegalamb, mert szól a telefon, és én ballaghatok le a megadott helyre.

– Akkor sajnos, ami az írás megjelenését illeti…

– Nem baj, megy a többihez.

Az is vagy húsz éve történt, hogy lent csavarogtam Mohácson, különleges 17szakmákat űző öreg iparosokról akartam írni. Felkapaszkodtam az ipartestületi elnök mögé a motorkerékpár hátsó ülésére, és sorra jártunk gyertyaöntőt, göröncsért, bocskorkészítőt. Már estefelé mondja az elnök:

– Volna még itt egy érdekes ember, egy subakészítő mester, Suput Vendel nevezetű. Elmenjünk-e hozzá is?

– Persze hogy menjünk.

Benyitunk a műhelybe, egy galambősz ember fogad minket, maga a mester. Az elnök előadja neki jövetelünk célját, én még hozzáteszem, hogy ha írok róla, biztosra veheti a világhírt – olyan rosszul még sohasem álltam, hogy ígérni ne tudtam volna. Az öreg végighallgat minket, aztán bólint:

– Jól van, de előbb igyanak a boromból.

Tölt egy pohárral, megkóstoljuk.

– Ízlik?

– Nagyszerű – mondom.

– Na, ha nem ír rólam, kap belőle öt litert.

– De miért ne írjak?

18

– Nézze: maga itt felverné a port körülöttem, jönnének a kuncsaftok tucatjával, én pedig elmúltam már hetvenéves, és már nem szeretek dolgozni. Na: kell a bor, vagy nem kell a bor?

Nem árulom el, mit válaszoltam, legyen elég annyi, hogy azóta mondják: a bor folyékony riport.

Könyvet írtam Komló városáról, és épp a történeti résznél tartottam, mikor eszembe jutott, hogy nem beszéltem az események egyik fontos szereplőjével, Vas Zoltánnal, az egykori miniszterrel, a komlói bányák hajdani kormánybiztosával. Még sohasem találkoztam vele, fogalmam sem volt, hogy merre keressem, próbaképpen kinyitottam a budapesti telefonkönyvet. Ráakadtam egy Vas Zoltánra Angyalföldön. Na, ez nem az! Egy másikra Pesterzsébeten – ez is aligha volt miniszter; a legvalószínűbbnek egy pasaréti szám látszott. Feltárcsázom; egy férfihang jelentkezik.

19

– Elnézést a zavarásért – mondom. – Ön az a Vas Zoltán?

– Igen. Ki beszél?

Bemutatkozom.

– Aha, szóval maga az! „Az elbocsátott légió”-t rosszul fogta meg, amit leírt, annak még az ellenkezője sem igaz.

– Lehetséges, de most nem erről szeretnék beszélni Önnel, hanem a komlói időkről.

– Rendben van, jöjjön ki hozzánk.

Vas Zoltán étellel-itallal várt. Hogy viszonozzam a szívélyes fogadtatást, elővettem a táskámból az egyik regényemet, és dedikáltam neki.

– Tessék.

– Köszönöm, uram – mondta Vas, és megfordította a kötetet. Megnézte az árjelzést: huszonhat forint negyven fillér. – Parancsoljon! – és nyújtja felém a pénzt.

Elhűltem:

– De Vas elvtárs, én nem azért adtam!

– Hanem miért?

– Tiszteletből, megbecsülésből.

20

– Tisztelet, megbecsülés?! Azért nem adnak semmit a közértben, tegye csak el a pénzt.

Olyan kis pénz nincs, ami ne jönne jól, elraktam.

Vas aztán órák hosszat mesélt komlói élményeiről, tapasztalatairól, egyszer, már nem emlékszem, hogyan, Marx Károlyra terelődött a szó. Vas felnéz:

– Ismeri maga az én Marx-életrajzomat, a „Cserébe a világot” címűt?

– Azt az egyet véletlenül nem.

Vas Zoltán odament a könyvespolchoz, levett egy példányt, írt bele néhány ajánló sort, és felém nyújtotta:

– Hetvenhat forint ötven fillér!

Még jó, hogy volt nálam annyi pénz.

Még egy kérdést, úgy érzem, nem illik megkerülni: a riporteri bátorságra gondolok. Mit merhet az ember, ha írni kezd?

Én nem vagyok illetékes erre válaszolni. Ha az ember magáról kezd el beszélni, könnyen hasonlatossá válhat 21ahhoz a libához, aki sül a tepsiben, és időnként beleszagol a levegőbe:

– Hogy nekem milyen finom illatom van!

Hadd idézzem inkább minden hozzátevés nélkül egy öreg győri olvasóm levelét:

„Kedves Uram!

Végigolvastam legutóbbi kötetét. Az a benyomásom, hogy Ön Rabelais, a nagy francia író legjobb tanítványai közé tartozik. Rabelais tudniillik egyszer azt mondta: elveimért, ha a máglyára nem is, de egész a lángokig hajlandó vagyok elmenni. És ez a legtöbb, amit tehetünk…”

22

Most, hogy másodszor is megjelent „Az elbocsátott légió” című regényem, úgy érzem, el kell mondanom néhány történetet arról a korról, mellyel a könyv foglalkozik. Mielőtt még elfelejteném…

A regény egyik szereplőjét, Osváth Feri bácsit élő modell, D. Pál után mintáztam. D. ma is él, megírta az emlékeit, adtak neki érte nyolcvanezer forintot, aztán a két vastag gépírásos kötetet berakták egy könyvtár elzárt részlegének mélyére. Én nem láttam a kéziratot, nem tudom, szerepel-e benne a következő eset.

D. a magyar munkásmozgalom legjelentősebb és legaktívabb vezetői közé tartozott, ezt maga a Horthy-rendszer is elismerte azzal, hogy tizenhat évig 31tartotta börtönben. Együtt ült a szegedi Csillag börtönben Rákosival, és egykori nagy vezérünknek nemcsak a csillogását, de a napfoltjait is közelről látta. Talán ennek volt köszönhető, mint ahogy a regényben is leírtam, hogy 1945 tavaszán Rákosi még Moszkvából távirati sebességgel letartóztatta, és D. újra majd tíz évet a börtönben töltött.

D. mint különösen veszélyes elem „házi rabja” lett Péter Gábor vezérőrnagynak, az Államvédelmi Hatóság főnökének – egykori illegális mozgalmi társának. Kamatoztatták D. páratlan ismereteit: mint rab ávéhás tiszteknek tartott szemináriumokat; miután elmagyarázta egy-egy klasszikus mű főbb tanulságait, a hallgatóság elköszönt, és D.-t visszavitték a cellájába.

Egy nap, már 1948-ban vagy 49-ben, Péter Gábor felhívatja magához D.-t.

– Hogy vagy, Pali? Biztos sokat unatkozol.

– Ugyan, mindig történik valami.

– Ma mutatják be újra a Nemzeti Színházban a „Bánk bán”-t, nem akarod megnézni?

32

– Dehogynem – felelte a tapasztalt D. minden remény nélkül.

– Akkor miért nem öltözöl? Már kikészítették a ruhádat.

D. levette a kabátját, nem sietett, tudta, hogy még fog történni valami.

– Ja, még mielőtt lemennél, légy szíves, írd alá ezt a papírt – és a vezérőrnagy D. elé tesz egy gépelt szöveget:

„…én, D. Pál tanúsítom, hogy Rajk László már 1944-ben a Horthy-rendőrség beszervezett ügynöke volt…”

D. letette a lapot:

– Ide figyelj: ha Rajk 1944-ben valóban spicli lett volna, akkor téged is azonnal börtönbe kellene zárni.

– Engem? Miért?

– Mert te voltál Rajk személyes testőre, vécére sem mehetett úgy, hogy te ne tudtál volna róla. Ha Horthyék beszervezik, azt te rögtön látod, miért nem jelentetted azonnal? Azért, mert nem láttál semmit. Rajk nem volt áruló.

– Ugyan, a te idealista marhaságaid!

Péter Gábor visszaküldte D.-t a cellájába, abbamaradtak a szemináriumok 33is, D.-t csak öt év múlva hívatták újból. Ezúttal már nem Péter Gábor állt az íróasztal fiókos oldalán, hanem egy ismeretlen, fiatalabb tiszt.

– Egy nagy szolgálatot kérünk Öntől, nem leszünk hálátlanok.

D. széttárta a karjait:

– Kérem, ami rajtam múlik.

– Legyen szíves, írja ezt alá – és elébe tesz egy gépelt lapot. D. átfutja:

„…én, D. Pál tanúsítom, hogy Péter Gábor már a felszabadulás előtt is cionista ügynök volt…”

D. felnéz:

– Nézze, kérem: én Péter Gábor hibáiról viszonylag sokat tudok, de azt az egyet el kell mondanom róla: nem volt cionista ügynök. Ez egészen biztos, és én ezt a papírt nem írom alá.

A tiszt indulatosan legyintett:

– Maga egy összeférhetetlen ember, magán nem lehet segíteni.

– Az bizony nem lehetetlen. De annyit megígérhetek, hogy majd ha Önnel kapcsolatban tesznek elém egy papírt, azt sem fogom aláírni.

34

– Csakugyan: hogy írtátok alá azokat a jegyzőkönyveket? – kérdezem barátomat, az 1949–50-es „csinált pörök” egyik vádlottját és elítéltjét.

– Ki-ki vérmérséklete szerint. Emlékszem például Iványi tábornok esetére, ő a Horthy-hadseregből jött át hozzánk, elegáns, formátumos ember volt. Mikor letartóztatták és bevitték az ÁVH-ra, Iványi körülnézett, látta, hogy itt már mindent elrendeztek, nincs mese, csak ennyit mondott: „Kérek egy konyakot és a vallomásomat.” De így vagy úgy mindenki aláírta a jegyzőkönyvét.

– Te például hogyan?

– Engem is alaposan „megdolgoztak”, aztán leültettek az írógéphez, és be kellett „vallanom”, hogy mint alezredes, miképp éltem vissza hivatali hatalmammal, milyen becsületes embereket zárattam börtönbe, mit loptam-csaltam össze magamnak a közvagyonból, és milyen nőket csábítottam el ugyancsak erőszakos módon. A „vallomásomnak” ez a része volt leginkább 35a kedvemre, minden nőt bediktáltam, akiket szerettem volna még egyszer lefektetni.

– Szóval egyszer már lefektetted őket?

– Nem, de egyszer már szerettem volna. Minden rendben is lett volna, ha a kihallgatást vezető tiszt nem túlságosan becsvágyó, azt is be akarta venni a jegyzőkönyvbe, hogy a Hain Péter-féle magyar Gestapónak is dolgoztam. Ez már dühített, mert „bevallottam” már annyit, hogy annak alapján halálra ítélhettek volna; a vörös köd lassan ellepte az agyamat.

– Szóval Hain Péter beszervezte magát?

– Igen.

– És hol?

– A Genfi-tó fenekén, egy búvárharangban.

Ezért kaptam én aztán a legnagyobb verést az Államvédelmi Hatóság egész történetében.

36

Ne felejtsük el továbbá doktor Blau Lajos esetét. Blau európai hírű zsidó tudós volt, a Rabbiképző Szeminárium igazgatója, egyszer valamilyen kijelentése nem tetszhetett az illetékeseknek, letartóztatták, és kezeit megbilincselve beszállították a Hatósághoz.

Doktor Blau Lajos megy végig a Sztálin út 60-as számú központi épület folyosóján, egyszer csak az ávéhás tisztek csoportjában észreveszi egyik tanítványát, K.-t, a későbbi jeles kabarészerzőt. K. is egyenruhát viselt, főhadnagyi rangjelzéssel, Blau megállt előtte, és intően felemelte megbilincselt kezét:

– K. úr, maga ilyenkor itt?! Utoljára figyelmeztetem, ha még egyszer elmarad egy Talmud-óráról, nem tudom elfogadni a félévét!

37

Ha azt kérnék, hogy soroljam fel kitüntetéseimet, díjaimat, igen hamar végeznék, de panaszra még sincs okom. Néha olyan elismerésben részesültem, mely csak keveseknek jutott ki. Kezdjük azzal, hogy 46 éves koromra már két utcát neveztek el rólam Budapesten: a Mester utcát és a Szép utcát – és más eseményekkel is dicsekedhetnék, és fogok is dicsekedni.

Mikor a vasutas könyvem megjelent, egyik barátom, egy fűtőházi mérnök megkért, hogy dedikáljak neki néhány példányt. Beültünk a Trojka presszóba, barátomnak kértem egy üveg sört, magamnak pedig egy kávét. Nekiláttam volna a dedikálásnak, de egyikünknél sem volt írószerszám, szólok a pincérnek:

– Legyen szíves, adja kölcsön a tollát.

38

– Tessék, de majd a viszontlátásra.

Elmegy a pincér, kezdek írogatni a könyvekbe, még tart a munka, mikor jön vissza a pincér a rendeléssel. Leteszi barátom elé a sört, tenné le elém a kávét, akkor veszi észre, hogy firkálok a könyvbe. Pest okosabb pincérei közé tartozott, rájött, hogy nem egy szavalóverseny díjkiosztása folyik itt, hanem valamiféle író ajánlja a könyveit – de ki lehetek én? Lábujjhegyre emelkedett, és megnézte a címet, aztán megfordult, visszavitte a kávét, és főzetett egy másikat. Ne vegyék dicsekvésnek, de azt hiszem, hogy én vagyok az első magyar Zacc-díjas író.

Katona koromban levittek minket nyári táborba Böhönyére. Elég nehéz körülmények között éltünk, napi két órát volt víz, vagy tudtunk fürödni vagy se, homokkal mostuk el a csajkánkat – a végén kitört a táborban egy hasmenés-járvány. Engem sokáig nem kapott el, de egyik éjszaka arra ébredtem, hogy 39jobb, ha kimegyek, mégpedig sürgősen. Annyi erőm még volt, hogy ki tudtam futni a sátorból, de a latrináig már nem jutottam el, a tábor szélén kuporodtam le a gondosan felgereblyézett miniszteri úton. Ezt azért hívták miniszteri útnak, mert csak a miniszter, boldogult emlékű Farkas Mihály hadseregtábornok léphetett rá – ha épp errefelé ette volna a fene. Mindegy, dolgomat elvégezve visszaosontam a sátorba, szerencsére senki sem látott meg.

Másnap ébresztővel jön a századparancsnokunk, P. Dobos főtörzsőrmester.

– Ki végezte önök közül a miniszteri útra ezt az izé…, ezt a gyalogsági aknázást?

Érthetetlen módon senki sem jelentkezett.

– Gondoltam! Szarnak, bajnak nincs gazdája. Ki volt őrségben tegnap éjszaka?

Előáll két társam.

– Önök sem tudnak semmit?

– Nem, jelentem, nem.

40

– Akkor most veszik a puskájukat, és egész nap vigyázni fognak rá.

És egész nap ott álltak szerény munkám mellett vigyázzállásban, feltűzött szuronnyal, többször is elsétáltam mellettük, mindannyiszor meleget éreztem a szívem körül: – Istenem, micsoda megtiszteltetés!

Horatius fennkölt sorai jártak az eszemben: – „Nem, nem halok meg egészen, Lényem nagy része elkerüli a feledést…”

Végül a legújabb eset. Lent járok Nyergesújfalun, odajön hozzám egy fiatal gépmunkás:

– Mester, még soha nem hatott rám úgy könyv, mint a maga „Szent tehene”.

– Olyan mély gondolatokat talált benne?

– Nem, hanem műszak közben olvastam, lebuktam, és levonták a féléves prémiumomat.

41

RIPORTER Tehát így zajlott le huszonöt évvel ezelőtt, 1941. október 6-án a „Munkás Önsegélyező” színjátszóinak Bánk bán-előadása. Egyszerű munkások tiltakoztak Katona József szavaival az ország fasizálódása és a német hódító törekvések ellen. Végezetül azt szeretnénk megkérdezni Baumholzer Ferenctől, az előadás egykori rendezőjétől, aki ma az Ódry Színészotthon megbecsült lakója, hogyan alakult az előadás egykori szereplőinek a sorsa? Kezdjük talán a színlap elején: mi történt II. Endrével, a magyarok királyával és Gertrudis királynéval?

BAUMHOLZER Macskássy elvtársat és Feldmann Teréz elvtársnőt, a szerepek egykori alakítóit a felszabadulás után kiemelték szakszervezeti vonalon. Összeházasodtak, eszményi szép családi életet éltek, három gyermekük született, 46a kis Béla, Endre, Mária. Sajnos, Feldmann elvtársnő egy szörnyű tragédia áldozata lett. Az öccse, aki vidékről jött fel, velük lakott egy kis személyzeti szobában, és a nénje tudta nélkül férjes asszonyokat hurcolt fel magához. Egyszer egy féltékeny férj betört hozzájuk, részegen kuplerájosnőnek csúfolta, mikor ezt Feldmann elvtársnő kikérte magának, a férfi vak indulatában egy mozsártörővel leütötte. Macskássy elvtárs azóta csak a gyerekeinek él.

RIPORTER Valóban megrázó tragédia, reméljük, a többiek sorsa kedvezőbben alakult. Hogy a költő szavait használjam: Él még Bánk?

BAUMHOLZER Körtvélyesi Szaniszló elvtárs, egykori faköböző, aki az emlékezetes előadáson Bánk bánt, Magyarország nagyurát alakította, sajnos, már nincs az élők sorában. Fegyverrel harcolt hazánk felszabadításáért, és a németekkel vívott tűzharcban elesett.

RIPORTER És mi történt Peturral?

BAUMHOLZER A Peturt alakító színész nevét nem mondom ki, erre ön47magát tette méltatlanná. Már korábban is sok bajt okozott fékezhetetlen anarchista hajlamaival, frakciózásaival, részegeskedett, és minősíthetetlen dalokat énekelt. Később szervezett munkás létére a nyilaskeresztes párthoz sodródott, és beállt a halálfejes légióba. Érdekes megemlíteni, hogy a felszabadulás után Rövid Péter százados elvtárs tette őt ártalmatlanná, aki szintén részt vett előadásunkon, mint Solom alakítója.

RIPORTER Hallhatnánk valamit a női szereplőkről?

BAUMHOLZER Lugossy Brigitta elvtársnő, Melinda egykori megelevenítője ma a Nőtanácsnál dolgozik mint az Elhagyott Asszonyokat Támogató Jogi Iroda vezetője. Ugyanide került Bandeleiben Izidóra, aki a külföldi kapcsolatok osztályán thüringiai szakreferens.

RIPORTER És senki sincs az egykori munkásszínjátszók között, akinél, hogy úgy mondjam, a múzsa csókja tartósnak bizonyult, és ma is a művészet területén tevékenykedik?

48

BAUMHOLZER Dehogynem. Ottó egyik vidéki színházunk vezető énekese, Biberach pedig a filmgyárban főgyártásvezető.

RIPORTER A szereplők névsorának végére értünk, már csak Tiborc, a paraszt van hátra.

BAUMHOLZER Ő az egyetlen, aki megmaradt a fás szakmában: ma is asztalossegéd, polcokat gyalul futószalagon. Sajnos sok baj van vele, állandóan panaszokat nyújt be a szakszervezethez, művezetők és közértesek ellen. Sőt a múltkor már komoly rendőrségi ügye is akadt, a kerületi galambászok köre feljelentette, mert illetéktelenül leütött két fiatal galambot.

49

Mikor Berta Bertalan azt írta új regényében, hogy a lakatosok célba lőnek a hegesztőpisztollyal, a kritika egyöntetűen azt tanácsolta neki: próbáljon megmártózni az élet sűrűjében.

Bertának nem volt kedve ahhoz, hogy elmenjen egy gyárba vagy egy téeszcsébe, nem szívesen hagyta volna el budai villáját, ahol kutyája szőrét simogatva olyan kellemesen múltak a délutánok. Végül is úgy döntött: életanyagának felfrissítéséhez elég lesz, ha beáll ma éjszaka havat hányni.

Vigyázott, nehogy leleplezze magát már a ruhájával; villája házmesterétől kért egy használt bakancsot, kezeslábast és egy kucsmát. Télikabátját túl jónak találta, ezért letépett róla két gombot, és leöntötte festékkel.

Zsebre vágta kis noteszát, amelybe az életszerű dialógusokat akarta feljegyez67ni, és taxit rendelt: a hómunkáselosztótól kétsaroknyira szállt ki. Öltözéke általános feltűnést keltett az utcán. Mikor levette fejfedőjét, hogy megvakarja a fejét, néhány egy- és kétforintos koppant meg benne.

A hómunkáselosztóban csak egy öregember várakozott, micisapkáját mogorván a homlokába húzta. Berta irigyelte tőle a kabátját, mely leginkább egy paszomántjaitól megfosztott kacagányra emlékeztetett. Gyorsan felírta noteszába: „A hómunkások jórészt kacagányt hordanak.”

Kettőjükön kívül több hómunkás nem is jelentkezett, a felügyelő vállat vont, kiadta nekik a lapátokat, és megmutatta, hol kotorják a havat.

Berta nem tudta, hogyan kellene elkezdeni a beszélgetést, utoljára 1949-ben beszélt egy munkással, aki tévedésből csöngetett be hozzá, mert valójában a házmestert kereste. Ebből az élményből írta később a „Munkások csillaga” című regényciklusát.

Szerencsére az öreg megszólalt, egy nő felé bökött:

68

– Na, ennek akkora feneke van, mint egy forint ára dinnyeföld.

Ügyesen eltakarva a noteszt a lapát nyelével, Berta felírta ezt az életízű dialógust. Úgy érezte, most már neki is kell mondani valamit, megköszörülte a torkát.

– Bizony, bizony, némely embernél hosszabb a péntek, mint a szombat.

Úgy emlékezett rá, hogy ezt olyankor szokták mondani, mikor valakinek kilóg a gatyája a nadrág alól, de az öreg valamiképp a helyzethez illőnek találta a megjegyzést, mert bólintott.

– A fene jobban tudja. Én inkább bevakolnám a köldökömet egy üvegcseréppel.

Berta ezt is felírta. A műszak végére notesza félig megtelt az öregtől hallott életízű dialógusokkal. Az irodában elköszönt tőle, megvárta, amíg az ajtó becsukódik utána, és a felügyelőhöz fordult.

– Köszönöm, hogy egy ilyen nyílt eszű öreg munkásember mellé osztott be.

69

A felügyelő legyintett.

– Nem munkás az.

– Hanem mi?

– Egy másik író elvtárs. Ő is idejár hozzánk az életet tanulmányozni.

70

Mikor megtörtént a nagy lebukás, magam köré gyűjtöttem azt a néhány jobb embert, aki megmaradt, és beálltam velük egy kocsma sarkába.

– Értsétek meg már végre, hogy ez egy gumigyár. Itt nem lehet vásári trükkökkel kilopni a hurkát a forró zsírból. A Veróczky aztán igazán volt valaki, mégis lebukott: a szputnyikok korában nem lehet egy ötszáz lóerős mozdonyt egy kávéfőzőgép papírjaival kivinni a kapun. A szervezés mindennél fontosabb, ezt vegyétek tudomásul, vagy éljetek meg a fizetésetekből.

Ezzel sikerült megijesztenem őket, szó nélkül engedelmességet fogadtak.

Az új szervezésnél abból indultam ki, hogy a kapuk előtt megszigorították az ellenőrzést, itt még egy egér farkát sem lehetett kicsempészni, a kerítést is végig figyelték a gyári őrök. A közeli temető71be kellett volna eljuttatni valahogy a cuccot, már olyan őrültségekre is gondoltam, hogy luftballonnal felengednénk néhány gumicsizmát, valaki pedig kint a temetőben légpuskával kilőné, de ez nagy feltűnést keltene, különben is ki garantálja, hogy a szél éppen a temető felé fúj?

Mint annyi nagy találmány alapötletét, én is egy gyerekjátékban találtam meg a megoldást. A csúzliban.

A műhelyben öntöttünk egy öt méter hosszú, egy méter vastag csúzliszárat, felkötöttük az ablakfélfára, belefogtunk egy gumicsizmát, nyolcan nekiálltunk, kihúztuk a csúzlit, és hirtelen elengedtük. A csúzli simán átlőtte a gumicsizmát a temetőbe. A gyári őrök csak a surrogást hallották, mire felkapták a fejüket, a csizma már régen elrepült fölöttük.

Aranyidők jöttek, munka után átmentünk a temetőbe, összeszedtük azt az 50–60 pár csizmát, nem akarok dicsekedni, de már nem kellett megfejnünk az asztal lábát egy féldeciért. 72Mondtam is a többieknek: látjátok, mit tesz a jó szervezés?

Sajnos egy szervezési hibát én is elkövettem. Nem vettem figyelembe, hogy az építőipar elmaradt, és nem adja át a lakásokat határidőre, így a környékbeli szerelmespárok kénytelenek a temető bokrai között kószálni. Mármost képzeljék el – hogy a költővel szóljak –, a lány csókra nyújtja ajkát, az ifjú megrészegülten fölébe hajol, ekkor jön egy irtózatos sebességgel érkező gumicsizma, telibe találja őket, és úgy eldőlnek, mint a kuglibábuk. S így történt a baj. Az egyik szerelmespár felháborodva behozta a csizmát a gyárba, így dőlt meg egy nagy szervezés az építőipar lassú munkáján.

73

Néha azért engem is kiküldtek hivatalos külföldi utakra, jártam például Csehszlovákiában, aztán egy más alkalommal Csehszlovákiában, nem is beszélve Csehszlovákiáról, ahova többször is eljutottam. Bármilyen változatos is volt ez az úti program, mégis örültem, mikor közölték velem, hogy egy íródelegációval ellátogathatok egy baráti fejlődő országba, Gumipartra – természetesen csehszlovák repülőgéppel.

Gumipart fővárosában, Gutta Percsában, korábban Szent Abroncsnak hívták, a helyi Kulturális Kapcsolatok Intézetének megbízottja várt minket sóval és egy kis tál rágógumival, kenyeret egész Gumiparton nem lehetett kapni, a következő héten már sót sem.

A megbízott magas, vékony, kiugró ádámcsutkát viselő férfi kísérőnknek volt kijelölve, de ő vezette a minket furi74kázó nagy fekete Volga gépkocsit is. Bemutatkozásnál mondott valami nevet, de nem tudtam megjegyezni, jobb híján Gumidémonnak kereszteltük el.

Kérdeztük Gumidémont, tud-e angolul? Mosolyogva rázta a fejét: mit gondolunk, mi ő? Ellenforradalmár? És franciául? Hát úgy néz ő ki, mint egy levitézlett tőkés? Esetleg németül? Németországról csak annyit tud, hogy ott is győzött a szocializmus, és Hegel elvtárs az első titkár. Kínomban megkérdeztem: és magyarul? – Csak az önök nagy költőjét ismerem, Petőfi Bélát, többször is elolvastam híres regényét, a Gorilla apót.

Szerencsére egyikünk tudott Gumipart ősi nyelvén, pangul, a megfeszített és hirtelen elengedett gumiszál hangjával fejeztek ki mindent, például arra a kérdésre: hogy áll a külkereskedelem? – Az a válasz, hogy pang, vagyis főleg a baráti országokkal kereskedünk. Sokat beszélgettünk Gumidémonnal, elmondta, hogy fiatal házas, szeretné megala75pozni a családja jövőjét, öt éve gyűjt egy lengyel zsebrádióra.

Hamarosan tapasztaltuk, hogy Gumipart sokat tanult Magyarországtól a baráti küldöttségekkel való bánásmódban: keljen fel az illető barát minél későbben, rúgjon be minél hamarabb, egyszer majd csak hazaeszi a fene.

Ha vidékre mentünk, igazolványaink, amikre ételt-italt kérhettünk, érvényüket veszítették, csak egy maradt meg, Gumidémon kezelésében. Egyik nap eljutottunk egy nagy kikötővárosba, Chewing-Gumba. Délben beültünk a helyi vendéglőbe, a nagyteremben nászutasok ették a típusmenüt, két szelet kenyér között egy kiflit. Mi is megrendeltük szokásos szerény ebédünket: teknősbékalevest, lazacot homárral, medvetalpkocsonyát, narancsos kacsát, lekváros csirkét, sóletet sok tejszínhabbal, ezt-azt…

A pincér felírja a rendelést.

– És ital mi lesz?

Ezt már értettem, sőt válaszolni is tudtam rá pangul. Szőlősparti import76ból származó rizlingszilvánit kértem, a legjobb bort, amit valaha is ittam.

– Pohárral vagy üveggel? – kérdezte a pincér.

Fontos elvi kérdés, mert ha pohárral, akkor eléd löknek egy gyűszűnyit, nesze, oszd be magadnak, több nincs, alászolgája. Ha viszont üveggel, akkor eleve több jut egy pohárnál, másrészt remény nyílik további üvegekre. Már mondtam volna, hogy üveggel, de Gumidémon megelőzött:

– Pang ping – vagyis pohárral.

Karácsonyi arcot öltöttem, de a dühtől nem láttam.

– Halljátok? Gumidémon elő akarja írni, hogy mennyit igyunk. Tudjátok mit? Kaptunk 100 gumibatkát költőpénznek, azon mind rizlingszilvánit veszek, sőt a ti 100 gumibatkátokon is, itt a helyszínen beleöntetem egy kádba, és megfürdök benne.

De mindezt mosolygós tekintettel mondtam, bárki idegen azt hihette, hogy nagy költőnk, Petőfi Béla verseit 77idézem. Eltelik egy negyedóra, és Gumidémon odainti a pincért:

– Nem pang ping, hanem ping pang – vagyis nem pohárral, hanem üveggel kérjük a bort.

Gumidémon tudott magyarul, nem úgy, mint Petőfi Béla, hanem csak úgy, mint… nem, azért nála jobban. Elvégezhetett egy tanfolyamot, ahol megtanulták az öt-hatszáz magyar szót: pohár, üveg, hiánycikk, vén marha…

Ebéd után beültünk a fekete Volgába, és sok szeretettel ránéztem Gumidémonra.

– Te bambusztégla. Miért hallgattad el, hogy tudsz magyarul? Akkor is ugyanazokat mondtam volna fővezéretekről, Tihamérról, akiről köztudott, hogy a keze hosszabb, mint a lába, és a fogával vakaródzik, de úri modorom mégis tiltakozik az ilyen sumákolás ellen. Ne félj, jön még a prérikutyára dér.

Utunk következő állomása a Tihamérról elnevezett állami főkórház lett volna, Gumidémon talált is valami kis kórházat, de az egy jelentéktelen dzsun78gel-elfekvő volt, a kisebb műtéteket a portás végezte el, és ilyenkor nyáridőben hazaküldték a betegeket.

– Aha! – mondtam diadalmasan, mikor visszaültünk a Volgába –, szóval azt akarod elhitetni velünk, hogy ez a gyógybejzli a Tihamér Állami Főkórház? Ezt, pajtás, én jelenteni fogom a főnökeidnek, mehetsz vissza gumit aszalni, soha az életben nem lesz luxus lengyel zsebrádiód. Hacsak – emeltem fel a mutatóujjamat – nem engeded át nekem a kocsit egy pár száz kilométerre, mert Volgát még soha nem vezettem.

Gumidémon mereven nézett maga elé, a szolgálati utasítások szerint ő nem tudhatott magyarul, de a következő pihenőben megkérdezte pangul:

– Véletlenül nem akar valaki Volgát vezetni?

Felemeltem a kezem.

– Például én.

– Ért hozzá?

– Hogyne. Melyik is a kormány?

Így vezettem én életemben először nagy fekete Volgát.

79

– Az 1970-es évek elejétől egyre gyakrabban akadt dolgunk külföldről érkező titkos kábítószer-szállítmányokkal – meséli az n.-i határállomáson működő vámőrs parancsnoka. – Motozással és egyéb hagyományos módszerekkel csak ritkán tudtuk felderíteni az elrejtett rakományokat. Az Országos Parancsnokságtól többször is érkeztek jelzések, hogy különféle kamionok és magánautók vezetőit tartóztatták le, akik drogot csempésztek be az országba, éppen a mi határátkelőhelyünkön. Ezeket a jelzéseket figyelmeztetések, majd fegyelmi büntetések követték.

– Nincs mese, – mondtam a beosztottjaimnak –, én már unom a letolásokat, ki kell találnunk valamit.

– De mit? Naponta ötezer autó megy át a határon, nem szedhetjük szét darabokra mindet!

80

A hozzánk átlátogató osztrák őrsparancsnoktól kaptunk egy ötletet: Nyugaton mind több helyen állítanak be „narkós kutyát”, mely az ellenőrzéseknél ki tudja szimatolni az LSD-t, a hasist és a többi kábítószert.

– Nekünk is ilyen kellene – mondtam a beosztottjaimnak –, de hol kapunk egy ilyen kutyát?! Mert hogy valutát nem adnak rá, az hétszentség!

– Nekem volna egy kotorékebem – mondja a helyettesem –, olcsón odaadnám.

Legyintettem:

– Mit tudhat a te kutyád?! Legfeljebb pacsit adni.

– Az? Ki tudja választani a pakliból a tök ászt.

– Ne hülyéskedj. Ide egy komoly, kiképzett kutya kell, hogy is mondják mostanában: magasan kvalifikált. Szólni kell a főnököknek, hogy igényeljenek nekünk egyet Gödöllőről az Állami Munka és Harci Kutya Tisztiiskolából.

Az n.-i vámőrs kérése kissé elkésve érkezett be a Tisztiiskolára, mert a vég81zős tanfolyam minden tagjára bejelentette már az igényét valamelyik hatóság vagy testület, csak egy Félix nevű kutyával voltak elhelyezési gondok.

Félixet a lehető legszerényebb ranggal: zászlósként avatták fel – nem egy társának századosi csillagokat is felvarrtak a nyakörvére –, és még ezt a besorolást is csak bizonyos megalkuvás tette lehetővé. Félix szinte minden tantárgyból „gyenge” minősítést kapott, puszta figyelmetlenségből számtalan vakot vezetett át akaratuk ellenére az utca túlsó oldalára, szinte mindig húzta valamelyik lábát, mert gondolkodás nélkül felfalta a bemutató csapdákba kirakott csalétket. Hogy megszabaduljon az őrizetére bízott gonosztevőktől, kikísérte őket a vasútállomásra, feltuszkolta a vonatra, és mellső lábával integetett utánuk. Ki nem elégítő eredményeit csak mozgalmi munkája ellensúlyozta, minden gyűlésen elsőnek ő ugatott hozzá az iskolaparancsnok szavaihoz, és nem hagyta abba egész addig, amíg a többiek is egyetértően nem 82csaholtak – nyilván erre való tekintetből kapta meg mégis a zászlósi csillagot. Mindez kiderült Félix papírjaiból, de nekünk nem volt választásunk, az őrs nem kaphatott másik kutyát a Tisztiiskoláról.

Félixet kiképzője, Varga Géza őrvezető kísérte el hozzánk. Varga rangja és beosztása szerint alárendeltje volt a kutyának, és ennek megfelelő tisztelettel beszélt vele. Az együtt eltöltött évek alatt összeszoktak. Varga állítólag pontosan le tudta fordítani fölöttesének minden vakkantását. Mi úgy tapasztaltuk, hogy ugatni is megtanult, persze nem perfektül, csak a legfontosabb dolgokat. Varga, mikor meghallotta, hogy milyen feladatot szántunk Félixnek, gondterhelten megvakarta a fejét:

– Nehéz lesz, de próbáljuk meg.

A betanításhoz az Országos Parancsnokságtól kaptunk különféle kábítószermintákat. Megszagoltattuk Félixszel, aztán a zacskót eldugtuk egy autó csomagtartójába vagy egy fogason ló83gó felöltő zsebébe, és Varga elengedte a kutyát:

– Ön keressen! – az előírások értelmében nem volt szabad tegeznie feljebbvalóját.

Félix teljes sebességgel nekiiramodott, kifutott a közeli rétre, ott lefeküdt, és aludt egy órát. Hogy mégis igazolja valahogy az elvesztegetett időt, találomra letépett valamilyen gazt, elénk hozta, letette a földre lábunk elé, és állát leszorítva felnézett, nyilván dicséretre számított.

Száz kísérletből száz végződött hasonló eredménnyel, legfeljebb annyi különbség mutatkozott, hogy Félix időnként tetszetős színes kavicsokat vagy kettéhasadt gumilabdát kapott fel a földről a kábítószeres minta helyett.

Az ügy már-már reménytelennek látszott, megfordult a fejünkben, hogy Félixet visszaküldjük a Tisztiiskolára – állítólag hajlandók lettek volna visszavenni tudományos munkatársnak –, vagy könyvjóváírással átadjuk valamilyen vállalatnak, kínlódjanak vele ők. 84Ismét a hozzánk átlátogató osztrák vámőrsparancsnok adott egy érdekes ötletet:

– A mi egyik határállomásunkon, ahol a nyomozókutyát hagyományos módon nem tudták beidomítani, megpróbálták rászoktatni a kábítószerre.

– És sikerült?

– A tapasztalat szerint a kutya azóta sokkal kitartóbban kutat, és könnyebben rá is talál az elrejtett narkotikumokra.

Jobb híján el kellett fogadnunk ezt a tanácsot. Felbontottuk az egyik mintául szolgáló LSD-s zacskót, és az adag felét belekevertük Félix reggelijébe. Mint zászlósnak, tiszti étkezési norma járt neki, reggelire például egy liter kakaó hat zsemlével. Félix mintha kiszagolt volna valamit, gyanakodva kóstolta meg a kakaót, de aztán jóízűnek találta, és az utolsó cseppig kilefetyelte a tányérjából. Az eredmény perceken belül megmutatkozott, a kutya hátsó lábára emelkedve önfeledten táncolt, kedveskedett egy arra sétáló macská85val, aztán hosszan ugrált képzeletbeli legyekre vadászva. Mikor a szer hatása elmúlt, Félix visszament a kakaós tányérhoz, és hosszan nyalogatta az üres edényt.

Néhányszor megismételtük ezt a reggelit, utána újra munkába állítottuk Félixet. A kísérletek során csalhatatlan biztonsággal találta meg a próbaként elrejtett adagokat, majd amikor a dolog már „élesben” ment, a kamionok pótkerekeibe vagy magánautók titkos rekeszeibe, kettévágott vekni kenyerekbe eldugott kábítószereket. Az Országos Parancsnokság hamarosan jelezte, hogy az utóbbi hetekben egyetlen csempész sem jutott be az országba a mi határállomásunkon keresztül.

Félix a továbbiakban is szinte hihetetlen bravúrokat hajtott végre. Egyszer végigszaglászott egy iráni zarándokot, két rövid vakkantással jelezte, hogy tartóztassuk fel. Ő maga átszaladt az n.-i kórházba, a sebészeten megkereste a főorvost, vad ugatással kényszerítette, hogy szedje össze a műszertáskáját, és 86jöjjön vele. A vámvizsgálati állomásra vezette, kivett a táskából egy szikét, és orrával a zarándok hasára mutatott.

– Azt mondja, hogy meg kell operálni az iránit – fordította le Varga Géza őrvezető.

– De miért?

– Nem tudom, valamit biztosan érez rajta.

A zarándok megrémült a szikétől, és önként bevallotta, hogy nagyobb mennyiségű ópiumot nyelt le egy saválló műanyag zacskóban, abban bízott, hogy a természetes anyagcsere útján majd újra a birtokába jut.

Félixet zászlósból előléptették alhadnaggyá, olyan magas kitüntetéseket kapott, mint a porcogókkal ékesített Vörös Lábszárcsont-rend, tiszteletére külön kutyafát ültettek a laktanyánk udvarán. Mindannyiunkat megdöbbentett, mikor aggasztó jelek kezdtek mutatkozni Félix magatartásában.

Hogy megszerzett nyomkutató képességét el ne veszítse, Félix a felfedezett „füvek”-ből mindig megkapta a 87maga járandóságát. Először csak egy meghatározott szerényebb adagot, ezt Félix méltánytalannak találta, beküldte Varga Gézát az Országos Parancsnokság népjóléti osztályára, és az anyagi érdekeltség elvére hivatkozva elintéztette vele, hogy az általa felderített kábítószer után bizonyos százaléknyi prémiumot is kapjon.

Sajnos Félix egyaránt megkedvelte az LSD-t, a marihuanát, a hasist, az ópiumot, reggelenként úgy kellett felrázni narkotikus álmából, csak a legnagyobb eréllyel tudtuk rákényszeríteni, hogy jöjjön be dolgozni. Egy idő után kénytelenek voltunk csökkenteni az adagját, mikor ez sem segített, kísérletképpen teljesen megvontuk tőle a kábítószert.

Félix megkóstolta reggeli kakaóját, és megérezve, hogy nincs benne drog, felháborodottan ugatni kezdett, és az illetékeseket kereste. Olyan arcátlanul lépett fel, hogy kiutasítottam a parancsnoki irodából. Erre Félix a Munkahelyi Egyeztető Bizottsághoz fordult, és mi88kor a panaszát itt is elutasították, bele akart harapni az elnök lábikrájába. Fellebbezett, a Munkaügyi Bíróság részben jogosultnak találta a beadványban felsoroltakat, utasított minket, hogy ha csökkentett adagokban is, de továbbra is lássuk el kábítószerrel Félixet, mert ez természetbeni járandóságai közé tartozik. Sőt mivel a kutya többé-kevésbé már elszokott a drogok hatásától, és tartani lehetett attól, hogy a fogyasztás újrakezdése károkat okozhat a szervezetében, a bíróság kötelezett minket, hogy Félixet a saját költségünkön helyeztessük el a kisfai toxikáló állomáson kényszerrászoktató kezelésre.

Mikor visszatért hozzánk, úgy vettük észre, hogy Félix látszólag belenyugodott kiváltságai egy részének elvesztésébe. Később tűnt csak fel, hogy a csökkentett adagokhoz képest aránytalanul gyakran láttuk őt narkotikus állapotban. Megpróbáltam kifaggatni Varga Gézát az ügy hátteréről, de az őrvezető nem volt hajlandó vallomást tenni Félix ellen.

89

– Ne kívánjanak ilyesmit tőlem, huszonöt éve vagyok katona, és eddig messze ő volt a legjobb indulatú és legértelmesebb fölöttesem.

Mint parancsnok kénytelen voltam én magam kezembe venni a nyomozást. Sokáig nem találtam semmiféle gyanús jelet, szinte véletlenül figyeltem fel rá, hogy egyes hosszabb-rövidebb időre raktári letétbe kerülő szállítmányok átvizsgálásánál Félix nem vakkant, csak jelentőségteljesen Varga Gézára néz, aki ilyenkor, mintha csak véletlenül tenné, cigarettája hamuját a kísérő bárcára ejtette, apró, de azonosítható jelet hagyva rajta.

Ezeket a rakományokat megfigyelés alá vettük, egyik alkalommal azt tapasztaltuk, hogy Félix mintha csak ellenőrző útját végezné, a csomagok közelébe ódalog, és egy óvatlan pillanatban megpróbálja feltépni az egyik védőburkot. Közbeléptünk, és átvizsgáltuk a csomagot, kiderült, hogy elrejtett kábítószereket tartalmaz; a kutya, bár észlelte, nem jelentette, nyilván a maga számára próbálta megkaparintani.

90

Ezt a súlyos függelemsértést nem nézhettük el szó nélkül, fegyelmit indítottunk Félix ellen, feletteseink utasítására lefokoztuk, az egész őrs jelenlétében téptük le nyakörvéről a tiszti csillagokat. Varga Géza alig bírta visszatartani könnyeit, mikor egykori fölöttese előre tisztelgett neki.

Félix most is fellebbezett, de az Országos Parancsnokság csak tovább súlyosbította a büntetést: kizárta Félixet a testületből, csak polgári alkalmazottként maradhatott meg a helyén, egyben utoljára figyelmeztette a kutyát, hogy több kilengést már nem tűrnek el a részéről.

Félix mintha magába szállt volna, kifogástalanul teljesítette a rászabott feladatokat, csak egyetlen gyanús jel keltette fel ismét a figyelmemet: Varga Géza és Félix egy nyelvkönyvből németül kezdett el tanulni. Határvidéken, félig-meddig katonaként szolgálva, gondolnunk kellett arra, hogy esetleg disszidálni készülnek, kérdőre vontuk őket, de azt felelték, hogy munkájuk jobb el91végzéséhez szükségesnek érzik a nyelvtudást, mert hatékonyabban tudnak vizsgálódni, ha tolmács nélkül beszélhetnek az ügyfelekkel. Ezt a magyarázatot el kellett fogadnunk, sőt mikor letették a nyelvvizsgát, nyelvpótlékot kellett fizetnünk nekik.

Elmondhatatlan keserűség fogott el, mikor alig néhány hónap múlva megint egymás után érkeztek a nyomozók jelzései, hogy a mi ellenőrző állomásunkon keresztül ismét kábítószer-szállítmányok jutnak be az országba. Elszántam magam, hogy végleg leszámolok Félixszel, mert a legkisebb kétségem sem volt, hogy most is ő a felelős a történtekért.

Félix sokat tanult előző lebukásaiból, vigyázott, hogy a legkisebb szabálytalanságot se lehessen rábizonyítani. Ha észrevette, hogy egy elöljáró közeledik, tüstént abbahagyta a vizsgálatot, mereven előre nézett, és a farkát „vigyázz” állásba merevítette, megfeledkezve arról, hogy már csak polgári alkalmazott.

Csak a korszerű technika segítségé92ben bizakodhattunk, egy nyakörvbe apró magnetofont építettünk bele, és arra hivatkozva, hogy a régi nyakörv kihordási ideje már lejárt, Félix nyakába csatoltuk.

Két hét múlva berendeltük a kutyát a parancsnoki irodába, kivettük a nyakörvéből a magnetofont, és lejátszottuk a szalagot. Mikor kiderült, hogy Félix ugatását Varga Géza németül közvetíti, hites tolmácsot hívtunk – elejét véve Félix esetleges törvényességi óvásának.

A tolmács folyamatosan fordította a szöveget. Megdöbbenve hallottuk, hogy Félix közli egy lakókocsival érkező turistával: kint a konyhában a palacsinta töltelékében kábítószert fedezett fel. Hozzátette: hajlandó eltekinteni a feljelentéstől, ha a vámsorompón túl letesz neki a földre négy ópiumos palacsintát.

Még nagyobb felháborodást keltett bennünk, mikor a magnetofonszalagról meghallgattuk a következő jelenetet. Félix – Varga Géza közvetítésével – megkérdezett egy kamionsofőrt:

93

– Van magánál kábítószer?

– Nincs.

– És nem is kell?

Vagyis a személyes fogyasztás mellett a kutya már áttért a kereskedésre is! Ebből a szorítóból már a körmönfont Félix sem tudott kimászni, azonnali hatállyal elbocsátották. Új helyet keresett magának, régi tiszti iskolás társai segítségével talált is állást: a fóti kutyamenhelyre került utógondozónak. Úgy hallottam, hamarosan innen is elküldték, mert Félix önkéntes jelentkezőket toborzott a kutyák között egy szérumgyárba – némi kábítószer fejében.

94

Az AX 79–89 forgalmi rendszámú, Moszkvics típusú, állami tulajdonban levő személygépkocsi Sátoraljaújhelyről Budapestre visszatérőben alig hagyta el Kulinvár határát, mikor a 44-es kilométerkőnél megcsúszott, és az országútról a mélységbe zuhant.

A sofőr és az utasa azonnal meghalt. A sofőr a felismerhetetlenségig összezúzódott, a kormánykerék a hátán jött ki, az utasnak viszont csak a fejét vágta le egy éles vasdarab, a teste egyébként tökéletes épségben maradt.

Az iratokból kiderült, hogy az utast doktor Híres Hubertnek hívták, és a Központi Vasipari Tröszt elnöke volt. A baleseti járőr az áldozat kiemelkedő pozíciójára való tekintettel azonnal közölte a gyászhírt a Vasipari Minisztériummal, Híres felettes szervével.

A helyszínre érkező mentőorvos már 95csak puszta lelkiismeretességből nézte meg a halottakat, s mint hasonló esetekben, most is csak annyit mondott:

– Ha maszek kőműves volnék, nem vállalnám a renoválásukat.

Már akarta írni az engedélyt, hogy elszállítsák a maradványokat, mikor a mentőautóba épített rádión váratlanul a Vasipari Minisztérium jelentkezett. Részletes tájékoztatást kértek a helyzetről, az orvos a legjobb tudása szerint válaszolt. A minisztériumi hang izgatottan kérdezte:

– Szóval a teste épségben maradt?

– Igen, de ez nem sokat jelent.

– Kell neki csinálni egy új fejet.

– Ha az úgy menne!

– Minden körülmények között fel kell támasztani Híres elvtársat. Nélkülözhetetlen vezető, és ő az egyetlen szakemberünk, akivel a külföldiek is hajlandók tárgyalni.

Az orvos megpróbált vitatkozni, de kiderült, hogy a vonal túlsó végén a Vasipari Minisztérium képviselője mellett ott áll az ő fölöttese is, aki a legszi96gorúbb hangon megismételte az utasítást.

– Új fejet kell csinálni Híres elvtársnak, és személy szerint magát tesszük felelőssé érte. Minden segítséget megadunk, költség nem számít, de elvárjuk, hogy megoldja a feladatot.

Az orvos kénytelen volt nekilátni a munkának. Ami a legkézenfekvőbb megoldás lett volna: Híres régi fejét sehol sem találták, a balesetet követő zűrzavarban elkallódott, a sofőr fejét is keresték, azt viszont egy nézőként ott álldogáló mozaikmester se tudta összerakni.

Az orvos ismerte a dél-afrikai és amerikai szervátültetések gyakorlatát, néhány kisebb operációt már ő maga is végzett, tudta, hogy a műtétet egy órán belül végre kell hajtani, nincs idő kivárni, amíg Budapestről egy megfelelő fej érkezik.

Betelefonált Kulinvárra, önkéntes ajánlkozót kért. A falu vezetői, átérezve a feladat fontosságát, mindannyian felajánlották a fejüket. A jelentkezőket 97rövid intelligenciapróbának vetették alá, a kapott eredmények olyan lesújtóak voltak, hogy a mentőorvos úgy döntött, inkább saját szervátültetéssel, Híres maradványaival próbálkozik.

Mivel az arc kialakításához egy nagyobb sima bőrfelületre volt szükség, a lábszárakat és a combokat nem használhatta, kénytelen volt az elnök alfeléből kiformálni az új fejet.

Az orvos csak a legszigorúbb értelemben vett sebészi teendőket végezte el. Kiiktatta az új fejből az emésztéssel kapcsolatos ténykedéseket – ennek elmulasztása beláthatatlan következményekkel járt volna –, kialakította az új agy helyét, megindította a vérkeringést és a légzést. Utána Hírest Pestre szállították.

A még kialakulatlan fejet egy formatervező művész, Bozsur Szaniszló gondjaira bízták. Bozsur személyes becsvágyának tekintette, hogy a kissé szokatlan nyers98anyagból az eszményi vezető külsejét alakítsa ki. Néhány adottságot eleve tudomásul kellett vennie – túl azon, hogy meg kellett őriznie a hasonlóságot Híres eredeti külsejével. Számolva az új arc természetes teltségével, a kialakítandó vonásoknak joviális életigenlő jelleget adott. Huncutul kacsintó, megértő kék szemeket tervezett, melyek mintha azt mondták volna, hogy „na persze” vagy „szeressük egymást, gyerekek”, betoldott egészséges pirospozsgás folttal, a fej tetejére pedig enyhén őszülő, katonás kefefrizurát, mert ez némileg megnyújtotta az arc kerekded formáját. A nájlon hajszálakat egyenként rögzítették a bőr alá, megerősödésükig egy jéger alsónadrágból készített sportkalap óvta őket.

Bozsur elgondolásait az ország legjobb sebészei és kozmetikusai valósították meg, a munka főleg az első szakaszban igényelt erős koncentrálást, a közreműködők önbizalmát gyakran megzavarta egy-egy odavetődő tájékozatlan csodálkozó megjegyzése.

99

– Nini! egy segg! Hogy került ide?

De az eredmény megérte a fáradozást; a családtagok és az ismerősök a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkoztak az alkotó kollektíva munkájáról, egyetértettek abban, hogy az új fej az alapvető hasonlatosságot megőrizve, különbre sikerült a réginél.

Nagyobb problémát jelentett az elnök tudatának helyreállítása. A szakértők mindenekelőtt a személyiséget, a jellem körvonalait próbálták rekonstruálni a hozzátartozók és ismerősök elbeszélései alapján, de ez rendkívül nehezen ment, maguk a beszámolók is rengeteg ellentmondást tartalmaztak.

Felettese, a miniszter, úgy vélekedett, hogy Híres a legudvariasabb emberek közé tartozott, akit valaha ismert, a portás viszont némileg elfogódottan, de bevallotta, hogy Híres, ha reggel rosszkedvűen jött be, mindig be szokott köpni a portásfülke ablakán.

A párttitkár a bizottsághoz intézett levelében a szilárd szocialista elvhűség példaképének nevezte, kártyapartnerei 100szerint viszont elég volt elveszítenie egy sima piros ultit, hogy Híres a leggyalázkodóbb kifejezésekkel illesse a rendszert és a vezetőit.

Felesége úgy jellemezte, mint egy végletekig tartózkodó puritán férfit, titkárnője viszont megesküdött, hogy doktor Híres Hubert a legtüzesebb szerető egész Budapesten.

A külföldi ügyfelek nem tudták elfeledni azokat az igazi magyaros vacsorákat, melyeket tiszteletükre és a vállalat költségére adott, a családja viszont mint végletekig beosztó, takarékos emberre emlékezett rá. Híres reggelenként magával vitte munkahelyére a cukortartót, nehogy napközben a gyerekek torkoskodjanak belőle.

A beszámolók csak egy pontban értettek tökéletesen egyet: bizonyos alkoholmennyiség hatására Híres minden jellemvonása az ellentétébe fordult.

A kissé elbizonytalanodott szakértők aggályos gonddal próbálták kiválasztani a Szervbankban azt az agyvelőt, melyet Híres új fejébe átültetnek és betáp101lálják a felderített tulajdonságokat. Igényüket viszonylag kedvező időpontban nyújtották be, mert öt-hat agyvelő is a rendelkezésükre állt. Végül egy balesetben elhunyt közgazdász agya mellett döntöttek, térfogatra ugyan ez volt a legkisebb, de viszonylag újnak lehetett tekinteni, mert bebizonyosodott, hogy az utolsó húsz évben egyáltalán nem használták.

Az agyvelő átültetése és a megfelelő tulajdonságok kialakítása után a szakértők csapata befejezettnek tekintette feladatát, lehetségesnek találták, hogy Híres visszatérhessen régi irányító beosztásába. A következmények a szakértőket igazolták: a Központi Vasipari Tröszt Híres vezetésével elérte, sőt túlteljesítette korábbi termelési mutatóit. Munkatársai is megszokták az elnököt, csak egyetlen változást vettek észre rajta: Híres doktor némely döntése után elpirult – ez régebbi arcával sohasem fordult elő.

102

Az orvos Kőszeg után megszökött a századtól, két napig a kukoricásban bujkált, harmadnap bemerészkedett egy kastély személyzeti szobájába, hogy ennivalót lopjon, de a cselédlány magától is adott, sőt addig bújtatta, míg a front át nem vonult a falun.

Az orvosnak nem volt türelme kivárni, amíg a vonatok elindulnak; gyalog, teherautón, motorkerékpárok hátsó ülésén ment fel Pestre. A családját azonban hiába kereste, az öt lezuhant emelet romjai közül még a csontjaikat sem tudták kiválogatni. Fél évvel később az orvos visszatért a Kőszeg melletti kis faluba, felhozta a cselédlányt, és feleségül vette.

Nem engedte dolgozni, az asszony otthon maradt, takarított, mosott, vacsorával várta az orvost. Mintha a régi kastély régi urát szolgálta volna ki, 103szótlanul állt a szék mögött. Eleinte az orvos elmesélte a napját, de később elhagyta ezeket a beszámolókat.

Házasságuk első évében az orvos néha még elvitte feleségét a barátai közé. Szigorúan meghagyta, hogy beszélgetés közben önálló témát nem hozhat elő, a kérdésekre is csak igennel vagy nemmel válaszolhat. A szótlan asszony jelenléte azonban rontotta a hangulatot, elmaradtak minden társaságból.

A rekamié két sarkába húzódva olvastak, de ezek a szótlan esték hamarosan elviselhetetlenné váltak, ekkor szoktak rá a mozira. Eleinte hetenként kétszer, aztán háromszor, végül hetenként hatszor moziba mentek, csak azért nem hétszer, mert szombatonként az orvos bent maradt inspekcióra.

Az orvos nem szívesen ment volna be a Belvárosba, a környéken három mozi működött, hetenként kétszer cseréltek műsort, mindenütt megnézték mindegyik filmet.

Mozi után megvacsoráztak, megbeszélték a filmet, életüket ismerősök és 104barátok helyett színészek és szerepek vették körül.

Egyik este, már házasságuk harmadik évében, váratlan áramszünet miatt elmaradt az összes környékbeli mozi előadása. Az orvos rászánta magát, hogy beutazzanak a Belvárosba, de a havas, esős időben zsúfoltak voltak a mozik, sehová sem kaptak jegyet.

Szótlanul sétáltak egymás mellett, mint a részegesek szesztilalom idején, szótlanul mentek haza, és szótlanul vacsoráztak meg. Másnap, mikor az orvos hazaért, senki sem fogadta. A sarkokon kikopott rekamién egy cédulát talált: az asszony bejelentette, hogy visszatér a falujába. Indoklást nem írt, csak számtalan gondosan kisimított mozijegyet tett a levele mellé.

105

Mikor apósom huszadszor jött haza olyan részegen, hogy ajtó helyett a falra akasztott gyúrótáblán akart bemenni a szobába, kijelentettem a feleségemnek: tisztelem, becsülöm a szüleit, de a kis Ákos fiunk érdekében el kell költöznünk tőlük.

Egy év alatt tíz helyen laktunk. Egyik helyen a rekamiéban cincogtak az egerek, ami még nem lett volna baj, de éjszaka előjöttek, és kiették a zsebemből a töltőtoll bőrtokját. Egy másik szobánktól pedig azért váltunk meg, mert épp a szomszédunkban rendezték a közepes sportágyúk pergőtűz-világbajnokságát.

Képzeljék, hogy megörültünk, mikor valaki egy csendes, tiszta albérletet ajánlott nekünk, ráadásul egy budai villában.

Körülnézek: gyönyörű kis szoba, 106igaz, hogy egy dög nagy zongora elfoglalja a helyet, de mindegy, majd gombfocizunk rajta a fiammal. Úgy látszott, háziasszonyunkkal, özvegy Brandy Gerzsonnéval is ki lehet jönni.

– Mennyit tetszik kérni a szobáért?

– Csak a törvényeset. 150 forintot. Persze még egy kis összeg hozzájön: zongorahasználati díj. Én súlyt helyezek arra, hogy önök kulturált körülmények között lakjanak.

– És mennyi a zongora használata?

– Négyszáz forint havonta. Gyönyörű acéltőkés zongora, egy örökös darab.

Mit volt mit tenni, el kellett fogadnunk a négyszáz forintos zongorát, de én a fogamat csikorgattam dühömben.

– Megállj, öreg bányarém, le lesz rajtad zongorázva!

Este térdem közé állítottam a fiamat, és mélyen a szemébe néztem.

– Szeretsz te engem, Ákos?

– Nem. Utállak, mint a varjú a rohadt tököt. A múltkor is megvertél.

Nagyot nyeltem, hiába, én neveltem őszinteségre a fiamat.

107

– És a pénzt szereted?

– Azt szeretem.

Ígértem neki napi öt forintot, ha reggeltől estig veri a zongorát. El kell hogy ismerjem: Ákos megdolgozott a pénzéért. Jobb kezével evett, bal kezével zongorázott, bal lábára cipőt húzott, jobb lábával zongorázott. Nekünk, akik végighallgattuk a közepes ágyúk pergőtűz-világbajnokságát, meg sem kottyant, de Brandyné már a második este bekopogtatott hozzánk:

– Nem játszhatna a gyerek egy kicsit halkabban?

– Halkabban? Hiszen ezt alig halljuk.

– De valami dallamosabbat.

– Kérem, én a modern zenét szeretem.

Ezen az estén Ákos tíz forint célprémiumban részesült. A második tizest akkor kapta, amikor Brandyné elmenekült a lakásból.

Azt hittem, a miénk lesz a lakás, de a tanács beutalt Brandyné helyére egy teljesen süket öregurat, akit a zongorázás nem érdekel. Azóta Ákos egész nap festeget az öreg ablaka előtt. Hátha a színek hatnak rá.

108

Magának, uram, egy hajszálrugó drága ötven forintért? Akarja ingyen? Higgye el, nálam már se nem oszt, se nem szoroz, az én világom elmúlt. Pedig valaha én is voltam valaki, én szállítottam az óratokokat Vaksi Frédinek, minden idők legnagyobb eladó-zsenijének.

Frédi hároméves volt, mikor meghalt az apja, nem rohant orvosért, mint valami tökéletlen, hanem jegyeket árusított a többi gyereknek, négy fillérért megnézhették a halottat. Én már akkor mondtam, hogy a Frédinek talentuma van.

A Teleki téren, 16 éves korában kezdte, mint átöltözős link. Tudniillik ha eladott valamit, sietve átöltözött, nehogy a vevő ráismerjen. Aztán egy kis standot nyitott; itt is micsoda trükköket talált ki! Eladott egy nagy, százkilós parasztfiúnak egy gyerekre való mat109rózruhát, mit mondjak: a blúz a könyökéig sem ért, a nadrág pedig olyan volt, mint a mai halásznadrág. Egy óra múlva jön vissza a fiú a mérges apjával, Vaksi Frédi kitárt karokkal eléje rohan:

– Hogy megnőtt, mióta nem láttam; adjunk egy szép új ruhát a nagyfiúnak?

De a nagy trükkje, amiért valaha még szobrot állítanék neki, mégiscsak az óratok volt, melyet – mint már jeleztem – én szállítottam neki.

Egy ócska ruha órazsebébe egy óratokot rakott, de a legolcsóbb, 15 filléreset, mi órások ezt a tokot „elefánttalp”-nak hívtuk, majdnem kiszakította a zsebet. Aztán ezt a ruhát félretette valahová, a bódé sarkába.

Ha egy-egy különösen okos „mamzer” jött be hozzá vásárolni, olyan, aki még a cukrot is keserűnek találja, és halomra rakatja az öltönyöket a pulton, Frédi elhatározta, hogy megbünteti.

– Hát sajnos mást nem tudok ajánlani uraságodnak. Volna még valami, de hát ugye…

Frédi legyintett, mint aki megbánta, 110hogy előhozta az ügyet, és szeretné visszaszívni, de a mamzer már szagot fogott.

– Mi volna az?

– Most kaptunk egy öltönyt gróf Csekonics Bélától, valódi angol bóvli anyag. Még nem is volt időm átnézni.

És elővette az óratokos ócska ruhát a bódé sarkából.

– Persze ha akarja, azért felpróbálhatja.

A mamzer felvette a ruhát, és rögtön megérezte: valami van az órazsebben, persze azt hitte, hogy a Csekonics benne felejtett egy órát, csak Frédi még nem találta meg.

– Ez a ruha tetszik nekem.

– Mondom, hogy még nem néztem át.

– Elég, ha én átnéztem.

– Hát, ha ennyire ragaszkodik hozzá uraságod, nem bánom, pedig őszintén szólva, magamnak szántam.

Vaksi Frédi hunyorgott, és tízszeres árat kért a ruháért, de a mamzer nem is próbált alkudni. Rohant ki a bódéból, 111kinyitja az órazsebet, persze üres óratokot talált ott. Ha esze volt, elkotródott a környékről, mert ha visszament reklamálni, Frédi a redőnyhúzó rúddal várta.

– Mi az? Órát adtam én magának vagy ruhát? Takarodjon innen, piszkos szélhámos, mert rendőrt hívok!

Méltatlankodva ingatta a fejét.

– Tehetek én arról, hogy a Csekonicsok olyan sóherek, hogy csak óratokra telik nekik?

Istenem, de sok óratokomat adta el a Vaksi Frédi, ez is lett a végzete. Ahogy öregedett, egyre romlott a szeme, egyszer rosszul nézte meg, és a saját schaffhauseni arany zsebóráját rakta be egy öltönybe az óratok helyett. Amikor rájött, elkeseredésében magára gyújtotta a bódét.

112

Néhány évvel ezelőtt húsz vadnyulat kellett összefognunk a filmgyár valamelyik felvételéhez. A megrendelés a lehető legrosszabbkor jött, mert a nyúlállományunk jó részét már kilőtték dollárért és márkáért, egészen fiatal nyulak akadtak meg a kifeszített csapdákban.

Csak egyetlen komoly öreg nyulat sikerült kézre kerítenünk, egy golyó- és tüskeverte kant, akinek egyik fülét is leszakították valamilyen csetepatéban, leukoplaszttal kellett megragasztani. Néhány szál bajuszával, vörös szemeivel egy régi falumbeli kocsmai verekedőre, a Bélára emlékeztetett, így is hívtam ezentúl.

A felvétel nem látszott túlságosan komplikáltnak. Vitéz, az apró vadászkutya nyulat kerget, és egy hosszú, látványos vágta után elfogja. A filmben talán egypercnyi időt sem tett ki, mi 113mégis már a harmadik napot vesztegettük el hiába. Ugyanis a nyulak túl gyöngék és gyávák voltak, néhány lépés után megálltak, bevárták Vitézt, teljes megadással hagyták, hogy a kutya fogai közé szorítsa őket, és visszaügessen a felvevőgéphez.

Én végig a ketrec mellett tartózkodtam, láttam, hogy Béla egyre ingerültebben figyeli az eseményeket, valahányszor a kutya letett egy nyulat a rendező lábai elé, leszegte a fejét, ép füle fel-alá mozgott, és erős hátsó lábai megfeszültek.

Végül is elfogyott a többi tizenkilenc nyúl, a rendező előhozatta Bélát a ketrecből, fitymálva nézegette leukoplaszttal megragasztott fülét, és csak takarékosságból egyezett bele, hogy elindítsuk a kutyával folytatott versenyfutásban.

Béla nem sietett, mintha megfigyelte volna, hogy a kutyát egy ideig úgysem engedik a nyomába, sőt később se kezdett vágtába, jobbra-balra ugrálva csalogatta be Vitézt az erdőbe.

Negyedóráig várakoztunk indításra 114kész felvevőgéppel, a stáb már elkönyvelte, hogy az öreg és tapasztalt kannak sikerült megszöknie, mikor váratlanul megjelent az erdőszélen Béla. Már messziről látszottak sebei, másik füle is tépetten lekonyult, de nem egyedül jött, a fogai között tartotta a kutyát.

Nem sietett, egyenletes, hosszú ugrásokkal hozta el Vitézt a felvevőgépig, letette a rendező lábaihoz, aztán egy diadalmas pillantást vetett a stábra, büszkén, hogy tizenkilenc gyáva után neki sikerült helyreállítani a nyúl név dicsőségét.

Mindenki káromkodott és ámuldozott a megdöbbenéstől, jellemzésül csak annyit, hogy a gyártásvezető saját felelősségére utalt ki egy tekercs leukoplasztot, így Béla elegáns, új fülekkel tűnhetett el a sárguló réten.

115

Valamikor az Auguszta-telepnek saját futballcsapata volt: „Menekültek” Torna Kör, és ebben a csapatban játszott balszélsőt Grabócz, a süket szabósegéd. Egész héten a nadrágokat varrta, olyan sebesen, hogy a tű átforrósodott a kezében, és egy bögre hideg vízbe kellett mártani, de lélekben ilyenkor is kint élt a telep végi futballpályán. Ha kuncsaft nyitott be a műhelyébe, mindig egy levelet mutatott neki:

– Épp most kaptam. Debrecenbe hívnak profinak.

Pedig a futball több szomorúságot okozott neki, mint örömöt. Nem hallotta a bíró sípszavát, mikor lest jelzett, a védők már leálltak, de ő mintha krokodil elől menekülne, cikcakkban átvágtatott köztük, a hálóba rúgta a labdát, és karjait magasba dobva visszafordult, akkor vette észre, hogy az egész nézőtér rajta nevet.

116

Másszor bemesélték neki, hogy az ellenfél hátvédje szidja az anyját. Grabócz végig figyelte a hátvéd száját, és valahányszor látta, hogy mond valamit, odalépett hozzá, keményen a szemébe nézett:

– Te, az anyádat.

Mint játékos, Grabócz nem tartozott a klasszisok közé, de hogy szíve volt a futballhoz, azt még azok sem vonták kétségbe, akiknek elszabta a nadrágját. A szívének köszönheti, hogy a népligeti pályákon még mindig emlegetik az egyik meccsét, holott csapatának már a nevét is betakarta a por.

A „Menekültek” a bajnoki táblázat végén állt, az utolsó fordulóban győznie kellett, hogy elkerülhesse a kiesést. Ez reménytelennek látszott, mert a bajnokjelöltet, a Sashalmi Tűzhelygyárat kapták ellenfelül. A gyár tulajdonosa üzleti reklámnak használta a futballt, nem sajnálta a pénzt a csapatra. A „Menekültek” mellett nem szólt más, csak 500 biciklipumpa, mellyel szurko117lói a bírót fenyegették, és játékosainak lelkesedése.

Ez a lelkesedés, mint már annyiszor, csodát művelt: a „Menekültek” a második félidő vége felé 1:0-ra vezetett; hogy tartsák az eredményt, Grabóczot is hátravonták a kapu elé.

Szinte az utolsó pillanatban a sashalmi balösszekötő mégis kicselezte a „Menekültek” védelmét, már csak a gólvonalra beszaladt Grabóczcal állt szemben. A jobb felső sarokba helyezte a labdát, a nézők már gólt kiáltottak, mikor Grabócz felugrott, mint egy madár végigrepült a gólvonalon, és szögletre fejelte a labdát. Zuhantában nekiesett a kapufának, beütötte a fejét, dőlt a vér a homlokából.

A „Menekültek” játékosai kétségbeesetten siettek a segítségére, de Grabócz felkelt, és eszelősen kiabálni kezdett:

– Gyerekek, hallok!

Hirsch doktor, a telepi orvos később úgy magyarázta, hogy az erős ütéstől a 118dobhártyára ülepedett mészréteg levált, és a hallóidegek felszabadultak. Ez lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de az biztos, hogy Grabócz még csak egyszer játszott, aztán szegre akasztotta a bőrszeges cipőt: most már hallotta, miket kiabálnak be neki a nézők.

119

Lenkefi Ede pénzügyi másodbonyolító fél tizenegykor megvacsorázott – dupla erőlevest fogyasztott és párizsi szeletet uborkával –, tizenegy előtt néhány perccel elindult, hogy kirabolja munkahelyét, a „Fa- és fémkutya kombinát” pénztárát.

Minden úgy történt, ahogy előre kiszámította. A portás már bevette szokásos esti altatóját, a rendészek rablót kiáltottak. Lenkefi összerezzent, de kiderült, csak arról van szó, hogy sima vagy rablóultit játsszanak-e.

Akadálytalanul bejutott a pénztárfülkébe, lakáskulcsával kinyitotta a páncélszekrényt, kétmillió forintot talált benne, ezt egy zsákba rakta, és kisétált vele a kapun. Egy rendőr segített elvinni a villamosmegállóig.

Másnap nyomozók szállták meg a gyárat, mindenekelőtt letartóztatták az 120üzemi konyha vezetőjét – tudták: róla úgyis kiderül valami –, csak utána néztek körül. Semmiféle gyanús nyomot nem találtak, de a megfigyelést továbbra is fenntartották. Lenkefi tudta, rendkívül óvatosan, szerényen kell élnie, a legkisebb pénzszórás is azonnal ráirányítja a figyelmet.

Átalakította életrendjét. Reggel negyedórával korábban kelt, hogy még legyen ideje tollat szórni a kabátjára és kissé besározni. Hogy a cipője hamarabb kopjon, gyalog járt be az üzembe Pesthidegkútról Budafokra, útközben egy kis kerülővel ellátogatott a mátyásföldi piacra, és a parasztoktól megvette azt a száraz kenyeret, melyet otthon a disznók sem voltak hajlandók megenni.

Ennek ellenére felhívta magára a figyelmet: a Szakszervezeti Bizottság háromszáz forint segélyt szavazott meg neki.

Étrendjét tovább szűkítette, már csak annyit evett, amennyit a fogyókúrás újságcikkek írói egészségesnek tarta121nak. Ezentúl naponta húsz forintot talált az asztalán: sajnálkozó kollégái adták össze.

A szokásos hó végi matracrovancsnál kétmillió-háromezerötszáz-hatvanegy forintot talált. Gyűlölettel nézte a pénzt, mely csak a szenvedések sorozatát hozta rá, elhatározta, hogy megszabadul tőle, visszaviszi az üzembe.

Lenkefi éjszaka vállára dobta a zsákot, és beosont a gyárba. A portán akadálytalanul keresztüljutott – a portás dupla adag altatót vett be, mert a kétmilliós rablás óta nehezebben tudott elaludni. Lenyomta a pénztárfülke kilincsét; legnagyobb meglepetésére a pénztárszekrény előtt ott ült az igazgató.

– Maga mit keres itt, Lenkefi szaktárs?

– Bevallom: én voltam, én vittem el a pénzt.

– Értem, és most mi a szándéka?

– Hogyhogy mi?! Szeretném visszatenni.

– Tönkre akarja tenni a vállalatot?! Végre van egy betörés, amire rá lehet 122kenni a kilencmilliós egyenleghiányt, és maga most vissza akarja tenni? Itt van ötezer forint, és tűnjön el.

Azóta az Elmegyógyintézet konyháján gyakran látni egy tollas kabátú férfit, akinek az a mániája, hogy a lepucolt halakra halpénz helyett valódi kétforintosokat ragaszt.

123

„Előttünk áll a Tudomány vára, és ezt a várat az ifjúságnak kell meghódítani!”

Jelszó az 1950-es évek elejéről.

Minden ősszel sok fiatal fonó- és szövőnő jelentkezik különféle iskolákba: technikusnak, gépírónőnek, nyelvtanfolyamokra, de már a tél elején szinte valamennyien abbahagyják a tanulást. Mikor az okokat kérdeztem, a lányok a háromműszakos munkarendre és a túlórákra hivatkoztak.

– Még az előadásokra is csak minden második-harmadik héten jutunk el.

– Miért nem próbálják állandó délelőttös beosztásba kérni magukat?

– Ezt úgysem engednék meg.

– De ha azt mondanák a főnöküknek, hogy ragaszkodnak hozzá, különben elmennek a gyárból?!

124

– Inkább elengednének.

Lehetetlennek tartottam, hogy például a munkáshiánytól fuldokló Keltex ne próbálná minden eszközzel-engedménnyel megtartani az embereit. Megkérdeztem a fonoda és a szövöde vezetőit: mit szólnának, ha egy vagy több lány hasonló kéréssel állna elő? Mindannyian azt felelték, hogy ha nem is szívesen, de megadnák az egyműszakos beosztást; hozzátették, hogy ilyen ügyben még senki sem jelentkezett náluk.

Akkor mégis miért ilyen lanyha a tanulási kedv? Nyilvánvaló, hogy egyműszakos munka mellett sem volna könnyű esténként elővenni a könyveket, másrészt a lányok sajnálnák az átlag húszszázalékos műszakpótlékot, mely ezzel a beosztással elveszne.

Akármik is az okok, mindenképpen leverőnek kell tartanunk, hogy az említett Kelenföldi Textilgyárban jelenleg egyetlen olyan mérnöknő sem dolgozik, aki a fonó- vagy szövőgéptől elindulva szerezte volna meg a diplomáját. Ez a többi magyar textilüzemre is vonatko125zik, akadnak kiemelt igazgatónők, „elvi osztályvezetőnők”, de igazi szakembert, a termelésben megmaradt jól képzett mérnöknőt csak egyéves keresés után találtam az egyik budapesti gyapjúfonó- és szövőgyárban.

Sz.-né ötvenes évei elején járó szemüveges asszony, egész megjelenése hangsúlyozottan puritán, csak egy szerény fülbevalót engedélyez magának. Ha előszobájában leülne beosztottai közé, senki sem gondolná, hogy ő a főnök: egyszerű szabású, olcsó ruhát visel, más alkalommal kék munkaköpenyt láttam rajta.

– Valaki a családból már dolgozott ebben a gyárban vagy a textiliparban?

– Nem, a mi családunk valaha Erdélyben élt – mondja Sz.-né. – Szüleim 1919-ben menekültek át Magyarországra a románok elől. Apámnak otthon önálló göröncsérműhelye volt, itt soha nem tudta megszokni, hogy parancsolnak neki. Beállt utcaseprőnek, cserépégetőnek; szívesen dolgozott, de ha rászólt valaki, hogy ezt ne így, hanem úgy 126csinálja, akkor rögtön otthagyta a helyét. Egész életében vágyott vissza Erdélybe, de nem látta meg többé, 1955-ben halt meg szegény.

Apám bajait megérezte az egész család, szüleim hol együtt éltek, hol szétváltak, hat gyerekük született, de ebből csak hárman maradtunk meg. Apámra nem lehetett számítani, anyám tartott el minket, egy kalapgyárban dolgozott mint tűzőnő, keresetéből sokra nem tellett; Sashalmon laktunk a Nagy-erdő mellett egy vegyesbolt hátsó kamrájában, az üzletből átmásztak hozzánk a svábbogarak. Új holmit ritkán kaptunk, jórészt azokban a ruhákban jártunk, melyeket Horthy Miklósné karácsonyfa-ünnepélyein osztottak ki nekünk csomagban.

Jól tanultam, pedig esténként csak petróleumlámpa fénye mellett olvashattam. Tizenkét éves koromra aztán ott kellett hagynom az iskolát, elmentem dolgozni a Wander-gyógyszergyárba, használati utasításokat hajtogattam és raktam be a dobozokba.

127

1945 augusztusára anyám egészségileg tönkrement, csonttá fogyott, mert minden ennivalót nekünk adott. Sokszor láttam, hogy kitántorog a szabadba, mert benn a szobában elszédült; az orvos azt mondta, ha így folytatja, meghal. Szerencsét próbáltunk: anyám és mi, a három gyerek vonatra ültünk, egy vagon tetején négy napig utaztunk Debrecenig.

A debreceni állomáson egy ember azt mondta, hogy Újfehértón az olajütő mellett sok lakás áll üresen. Anyámnak volt egy kötött mellénye, elcserélte egy fehér cipóra, megettük, és lementünk Újfehértóra. A Nánási gróf intézőjének lakásából adtak nekünk egy szobát, hozzá három hold részes földet, bátyám beállt dolgozni az olajütőbe, én pedig a kekszgyárba.

1947-ben tértünk vissza. Vecsésen kaptunk egy szoba-konyhás lakást és egy hold „Volksbund”-szőlőt, vagyis egy kitelepített sváb birtokát. Anyám újra jelentkezett a kalapgyárban, én otthon maradtam, a szőlővel foglalkoz128tam, és sváb gazdákhoz jártam napszámba. Kukoricát törtem, répát zsákoltam.

1949-ben indult meg a közelünkben a Lőrinci Fonó, egy barátnőm beajánlott, de a művezető sokáig nézegetett: bírom-e majd a három műszakot? Megmagyaráztam neki, hogy az sem lehet nehezebb, mint az én paraszti munkám volt. Végül felvettek az előfonóba leszedőnek.

1950-ben már fonógépre kerültem. Már az első évben hatodmagammal munkabrigádot alakítottunk. Addig a fonónők „aki bírja, marja” módon dolgoztak, akik hozzáfértek, lekapták a flejerről az anyagot, és vitték magukkal az egészet, a többieknek meg nem jutott munka. Mi a brigádban megbeszéltük, hogy ezentúl mindig csak annyit hozunk el, amennyi éppen kell, hagyunk a következő műszaknak is, a munkát pedig beosztjuk magunk között, akinél sok a szakadás, annak segítünk kötözni.

A brigádunknak elterjedt a híre, egy129szer kijött hozzánk egy újságíró nagy sleppel:

– Ugye, a párttitkáruk sokat segített? – kérdezte tőlem.

– Semmit sem segített, az az igazság, hogy nem is ismerem őt.

– Akkor legalább most bemutatom – mondta, és intett az egyik kísérője felé.

Akkoriban már a huszadik évemben jártam, mindenáron férjhez akartak adni, de én nem vettem a lapot.

– De felvág ez a csángó lány! – mondták a szomszédok.

Nem törődtem velük, dolgoztam a gyárban, és dolgoztam otthon is. Egyik nap behívatnak a pártirodára, megijedtem: na, most verik el rajtam azt, hogy nem ismertem meg a titkárt. Barátságosan fogadtak:

– El akarunk küldeni iskolára.

– Hogy mehetnék én tanulni?! Két testvérem katona, anyámat is segíteni kell, magamnak sincs rendes ruhám.

– Meg fogod kapni a teljes fizetésedet.

Akkoriban havonta 154 forintot ke130restem, igaz, hogy egy selyemkendő viszont 1 forint 20 fillérbe került, és az anyám még össze is szidott, hogy miért vettem ilyen drágát?!

Kéthónapos pártiskolát végeztem fenn a Hárs-hegyen – még 1947-ben léptem be a Pártba –, aztán visszakerültem az üzembe a fonógép mellé, műszak után szemináriumokat vezettem. Később kiemeltek, a termelési osztályra vittek munkaverseny-felelősnek, de akkor én már nem értem be ennyivel, mindenképpen tovább akartam tanulni.

Megmaradt egy régi fényképem abból az időből, ma már én is megijedek tőle, ha a kezembe kerül; olyan fanatizmussal nézek a világba, hogy megöltem volna, aki meggátol a tanulásban.

Mikor megindultak a szakérettségis tanfolyamok, azonnal jelentkeztem, de nem akartak elengedni. Nem hagytam magam, az egyik brosúrában találtam egy Rákosi-idézetet: „…némely párttitkár rosszul értelmezett üzemi érdekből gátolja a fiatalok törekvéseit!” – ezt 131piros ceruzával aláhúztam, és bevittem a titkárunknak.

Sopronba vittek; a szakérettségis tanfolyamot az Irgalmas Nővérek épületében helyezték el, mi takarítottuk ki a szobákat az apácák – és a rombolások – után, kosárban hordtuk ki az összetépett bibliákat.

Az érettségi után, 1952-ben felkerültem a Sas-hegyre, az „Oleg Kosevoj”-kollégiumba, itt a szovjet ösztöndíjra, szovjet egyetemekre készítették fel a jelentkezőket. Sokkal kevesebbet tudtam, mint a társaim, főleg az orosz nyelvből voltam lemaradva: a többiek a gimnáziumban öt-hat évig tanultak oroszul, én orosz könyvet is alig láttam. Foglalt volt az egész napom. Mint pártvezetőségi tag nem akartam felmentést kérni a mozgalmi munka alól, kijártam a közeli MOM-gyárba, és instruáltam az ottani pártalapszervezetet. Csak éjszaka maradt időm tanulni, a fürdőszobában lefüggönyöztem az ablakot, és a kád szélén írtam meg az elmaradt leckét; ha az ügyeletes észrevette és be132kergetett a hálóba, feküdtem a felső ágyon, és mivel lámpát nem gyújthattam a többiek miatt, az utcáról beeső fényben olvastam.

Ez a második érettségim is jól sikerült, igaz, annyi segítséget kaptam, hogy orosz nyelvből előre ideadták a tételt. Az eredményem alapján javasoltak szovjet ösztöndíjra.

Kint Leningrádban a Textilegyetemre kerültem. Bevittek a kollégiumba egy hatágyas szobába, álltam középen, és meg sem tudtam szólalni. Az egyik lány jött oda hozzám:

– Tedd a szappant az éjjeliszekrényedbe.

Aztán felvittek az igazgatóhoz; kérdezi, hogy hány éves vagyok, huszonhárom helyett azt mondtam, hogy tizenhárom. A tantervi foglalkozások után napi öt órát kellett korrepetálnom az orosz nyelvet, egy román, két kínai és két vietnami lány tartozott ebbe a csoportba.

Az előadásokon nem jegyzeteltem, a matematikatanárunk, doktor Bezinko133vics észrevette, kérdőre vont, mikor velem nem tudta megértetni magát, a szomszédomat állította fel:

– Miért nem ír ez a lány?

– Mert nem tud oroszul.

– Akkor miért ott hátul ül?!

Átültetett az első padba, és ő maga segített nekem.

Itt is csak az éjszakából tudtam lopni, napi négy órákat aludtam; volt egy kínai lány, minden hajnalban felrázott:

– Eszter, vsztáváj! – és mentünk tanulni.

Az első évben nyolc kilót fogytam, nyáron, mikor hazajöttem vakációra, az anyám nem akart visszaengedni.

– Téged ott megölnek.

De én tudtam, hogy nekem nincs más esélyem. A két bátyám is akart tanulni, de nem dobtak be mindent, nem is sikerült nekik. A nagyobbik villanyszerelő lett, a kisebbik hajókovács.

Az első félévben a matematikavizsgám hármasra sikerült. Nem készültem fel rendesen, mert Honthy Hannáék épp akkor jártak kint Leningrádban, és 134én nem tudtam kihagyni ezt az előadást. Bezinkovics letolt:

– Még egyszer ilyet ne csináljon, Eszter. Mert ha majd egy orosz növendékemnek azt mondják, hogy nem tudsz semmit, mert hülye volt, aki tanított, az sem nagy öröm, de ha egy külföldi diákkal fordul elő, az egyenesen sértés számomra.

Onnan kezdve végig jelesre vizsgáztam, vörös diplomával végeztem – soha senki sem volt kíváncsi rá, csak a gyerekeim nézik meg néha.

Az első két évben általános textilipari ismereteket kaptunk: géptannal, fizikával, matematikával és más hasonló tárgyakkal foglalkoztunk, harmadiktól gépszerelést, alapanyagismeretet tanultunk.

Mivel egy pamutot feldolgozó üzem küldött egyetemre, természetesen pamutosnak készültem. Itthon a minisztériumban egyszer rendeztek egy találkozót külföldi ösztöndíjasoknak, akkor derült ki, hogy mind a harminc diploma előtt álló textilmérnök pamutos akar 135lenni, egyetlen gyapjúszakos sincs köztük.

A találkozó után engem visszatartottak egy megbeszélésre, elmagyarázták, hogy milyen nagy szükség volna rám a gyapjúiparban. A pamutipar már akkor, 1955-ben is fejlettebb volt, mint a gyapjú, de én lelkes voltam, mindent elvállaltam, kint a leningrádi egyetemen bejelentettem, hogy szakot változtatok, mert az én hazám most gyapjús mérnököket követel.

Kiléptem a már jól ismert, összekovácsolódott osztályközösségből, ezentúl csak elvétve találkoztam régi társaimmal. Gyakorlatra átmentem a „Thälmann” műszaki szövetgyárba. A modern, tiszta pamutüzem után itt 1902-es kiadású gépek fogadtak, nagy bűz, tócsányi bárányszarok.

A kollégiumban végigfeküdtem az ágyon és sírtam, a többiek vigasztaltak:

– Azért van ennek szebb része is.

Később a szövödében értettem meg, hogy a gyapjúból még szebb, még nemesebb anyagokat lehet gyártani, mint 136a pamutból. 1958-ban végeztem, akkor kerültem ebbe a gyárba, ahol most is dolgozom.

Diploma után nem kaptunk segélyt a beilleszkedéshez, de én nem akartam azzal kezdeni, hogy előleget kérek; anyám 500 forintos nyugdíjából éltünk az első fizetésemig.

A mi gyárunk valaha német tulajdonban volt, szakmai színvonaláról elég annyit mondani, hogy a német hadsereg egyenruháihoz szállított anyagot – később a potsdami egyezmény szerint szovjet tulajdonba került. Tóbis, egy régi főnök megmaradt a gyárban, és dolgozhatott tovább – igaz, mindig gyanakodtak rá, a gépírónője két műszakban verte a billentyűket: egyikben a hivatalos ügyeket intézte, a másik műszakban igazolásokat írt a főnökének, hogy mit miért csinált.

A fiatalok közül Tóbis csak azokkal foglalkozott, akiket tartott valamire, nekem minden reggel kilenckor jelenésem volt nála. Sokat vitatkoztunk, néha 137kiabált velem, én kikértem magamnak, erre lecsillapodott.

– Ott a német szótár, nézze meg, mit jelent „toben”?

– Dühöngeni, őrjöngeni.

– Nahát, innen ered az én nevem.

Néhány kijelentését érthetetlennek találtam, például a fésülőben panaszkodtak a nők, hogy nagy a meleg, Tóbis azt mondja:

– Kérem szépen, sót kell nyalni!

Akkor megdöbbentem, hogy lehet valaki ilyen cinikus, három év múlva az orvosok sós szódavizet rendeltek védőitalnak.

A kártolóban bogáncstörőt szereltek fel a gyapjú tisztításához, a szerkezet elvitte valakinek a kezét, az emberek lázadoztak, de Tóbis hajthatatlan volt:

– Tessék jobban vigyázni, ennek a gépnek mindenképpen ott kell lenni.

Mindent átfogóan, összefüggéseiben látott, ilyen értelemben én ma is Tóbis tanítványának vallom magam.

Tóbis 1959-ben nem kapta meg a feddhetetlenségi papírt, nem maradha138tott meg vezető beosztásában, kihelyezték Újpestre technológusnak – aztán már ritkán találkoztunk.

Ami a magánéletemet illeti, akkor már betöltöttem a huszonnyolcadik évemet, de még nem mentem férjhez, addig nem is nagyon lett volna rá módom, az "Oleg Kosevoj" kollégiumba nem vettek fel asszonyokat, még elvált nőket sem. A férjemmel 1960-ban egy ösztöndíjas találkozón ismerkedtem meg, véletlenül kezdtünk el beszélgetni, előbb közömbös témákról, de hamarosan kiderült, hogy egyforma nehéz utat jártunk be. Ő egy özvegyember és egy özvegyasszony házasságából született kései gyermekként, apja 52 éves volt és hadirokkant. A férjem hamarosan családfenntartó lett, 14 éves korában már bányában dolgozott, aztán mozdonyvezető-tanoncnak állt be. Ő is mindenáron tanulni akart, szakérettségivel került ki a Szovjetunióba, egy évvel utánam kapta meg a diplomáját.

Összeházasodtunk, esküvő után négyen laktunk együtt: mi ketten, anyám, 139amíg élt, és a férjem nővére. A sógornőm csípőficamos és elöl-hátul púpos volt, ikerszüléssel jött a világra: az egészséges gyerek meghalt, ő megmaradt. Talpig becsületes nő volt, dolgozott, és otthon is sokat segített.

Veszélyeztetett terhességet hordtam ki, a fiam 220 dekával született, még gondolnunk sem lehetett rá, hogy gyerekközösségbe adjuk. Nem tudtuk, mihez kezdjünk, mikor a sógornőm szólt:

– Hármunk közül én keresek a legkevesebbet, ha úgy gondoljátok, itthon maradok.

Két gyerekünket nevelte fel, tizenkét dioptriás szemüveggel, szívbajjal.

Visszatérve a munkámra: néhány vezető nem becsülte túl sokra a képességeimet és a tudásomat, két év után eltettek a helyemről. Egy olyan nővel váltottak fel, aki beszélt három nyelvet, de a szakmához nem értett. Csak akkor hívtak vissza, mikor a termelés érezhetően visszaesett. Azóta kapaszkodok fölfelé a szamárlétrán, ma már a gyár rangban negyedik emberének számítok.

140

Papíron 5500 forintot keresek, lehet, hogy egy nőnél ezt általában szép fizetésnek lehet mondani, de az én beosztásomhoz kicsit kevés. Nálunk egy jó szövőnő megkeres 5200-at, pedig ő ledolgozza a nyolc óráját és kész, kimegy a kapun, nem vállal felelősséget, nem viszi haza a munkáját magával.

5500 a bruttó keresetem, ebből még lemennek a tagdíjak, a progresszív adó és így tovább, jó ha 4200 forintot kézhez kapok. Sokáig ketten kerestünk a férjemmel egy hattagú családra. Minden fillért be kellett osztanunk.

Életszínvonalat akartunk tartani – ez volt a törekvésünk – ruhában, ételben, a két gyereknek este mindig kétfélét főztünk. Ehhez sokról le kellett mondanunk, nem tudtunk nyaralót, víkend-telket venni.

Zsuzsa, a lányom egyszer szólt, hogy neki miért nincs heti 200 forint zsebpénze, mint a barátnőjének, Csillának, aki egy orvos lánya? Mikor megmagyaráztuk, megértette. A kisfiam egyszer az önkiszolgáló boltban berakott a ko141sárba egy zacskó cukorkát, de a kislányom kivette.

– Anyu azt mondta, most nem telik.

Sok örömünk telik bennük, mind a ketten jól tanulnak.

Terveim? Sok esély nincs, az, hogy több mint húsz évet ledolgoztam a gyárban, inkább hátrány, mint előny. Vannak vezetők, akiknek az a véleményük, hogy a jó szakember minden öt évben cseréli a helyét, mert ettől „megújul”, képességei felfrissülnek. Ez a szemlélet látszik a megbecsülésen is: egy szövőnőnek harmincéves törzsgárdatagságért 300 forintos jutalmat adtak. A Frankovics lányok, híres munkás „dinasztia” volt a gyárban, 40–45 évet dolgoztak nálunk, és 1200–1500 forintos nyugdíjjal mentek el. Egy főművezető ötven évig szolgálta a gyárat. Mikor meghalt, az embereket nem engedték ki a temetésére, mert pap búcsúztatta. Mondom: én még egy szót sem szólhatok.

„Karriert” egyszer csinálhattam volna, vezérigazgató lehettem volna a 142Mechanikai Szövőben. Mikor számításba kerültem, behívatott a miniszterhelyettes:

– Milyen kapcsolata van az iparág többi vezetőjével?

– Semmilyen. Én dolgoztam és nem kapcsolatokat teremtettem. Nekem húsz éve egyfolytában azt kell bizonyítanom, hogy nő létemre alkalmas vagyok vezetőnek.

Beszélgettünk, végül én kértem, hogy ne vegyenek számításba. Az alapfizetésem két-háromezer forinttal magasabb lett volna, de én nem tudtam volna nyilatkozni, reprezentálni, vendégeket vacsorára vinni. Ha én eljárok esténként, ki vásárol be helyettem, és ki foglalkozik a gyerekekkel?

Csak egyért sajnálom, hogy nem sikerült; mint vezérigazgató biztos, hogy utazhattam volna. Az utolsó öt-hat évben csak egyszer kaptam egy ötnapos leningrádi jutalomüdülést, aztán tavaly elküldtek Bulgáriába felmondani egy szerződést, egy ötéves kapcsolatot, de 143finoman, hogy a bolgár partner ne sértődjön meg.

Biztos, hogy alakulhatott volna szerencsésebben is az életem, és hogy nem így történt, abban én magam is hibás vagyok. Nekünk, régi szovjet ösztöndíjasoknak az a közös hibánk, hogy nem vagyunk jó diplomaták. Talán egy évre Kínába is ki kellett volna küldeni minket.

144

A „Púpos”-sal, a repülős növényvédő szolgálat kocsijával járjuk sorra a nyírségi brigádokat. A tyukodi pilótával útközben találkozunk, siet haza, előző nap elnökválasztás volt az egyik környékbeli téeszben, a faluban mindenki másnapos, a munka amúgy is kevés, még rá is ér. Szigeti, a kísérőm, rám néz:

– Most hová menjünk?

– Te mit gondolsz?

– Itt a közelben van egy falu: Nyírkutas, ott most egy régi repülőgépszerelő a tanácselnök: O. Jancsi. Nézzük meg?

– Menjünk. Milyen szerelő volt?

– Güzü: minden második felszállásnál belenézett a gépbe.

Az országút mentén kerítést húznak egy frissen kivágott fasor helyén, szekér hordja szét a dróttekercseket.

145

– Miért irtják a fákat?

– Azt mondják, a fasorok balesetveszélyesek.

Beérünk Nyírkutasra, a tanácsház elnöki irodájában alacsony, szélesvállú, harminc körüli férfi fogad minket. Az orrában laposak a porcogók, kiderül, hogy O. nyolc évig bokszolt. Örül, hogy találkozhat Szigetivel. Repülősszokás szerint megölelik és megcsókolják egymást. Kávét hozat, leülünk az asztal mellé.

– Idevalósi vagy? – kérdezem.

– Igen. Zrikáltak is eléggé emiatt a Szolgálatról. Kivittek az állomásra: na, menj haza Ázsiába! Nyíregyháza előtt pedig mindig meggyújtották a kocsi reflektorait.

– Miért?

– Mert a sötét Szabolcs jön. Annyi igaz, hogy szegény ez a vidék, három-négy aranykoronásak a földek, a Kraszna törésvonala mellett végig láptalajt vagy homokot lehet találni. A láp csak addig adott jó termést, amíg el nem temették a felső jó földet, az 50–60 centis 146mélyszántás felülre hozta a vadat. Néhol még megmaradt a tőzeg, ha eldobnak egy gyufát, meggyullad a föld, kiég vörösre. Mit csináljak? Én mégis itt vagyok itthon, szeretem ezt a környéket, ezért vállaltam el az elnökséget is, amikor felkértek.

– Anyagilag hogy jártál?

– A Szolgálatnál szerelőként havi átlagban 6400 forintot kerestem, itt mint tanácselnök, 4000-t. Az elődömet ciklus közben váltották le, állítólag már nem lehetett tűrni az italozását, a cigányokkal fizettetett magának a kocsmában.

– És most, két év után, hogy gondolod: érdemes volt elvállalni?

– Ez-az sikerült. Talán láttad, hogy a faluban sok cigány él, a felnőttek közül minden hatodik az, de az iskolában már minden negyedik gyerek cigány. Ismered te is a véleményeket. „Hitlernek legalább két héttel tovább kellett volna élnie, ő megoldotta volna a cigánykérdést!” Egy szomszédos faluban a cigányok erős paprikát loptak, elkapták 147őket, és két-két kiló paprikát megetettek velük.

A parasztok távol tartják magukat tőlük; abban az utcában, ahol megjelennek a cigányok, ott ötven százalékkal esnek a telekárak. Ismertem egy parasztembert, aki elkezdett építkezni, épp oltotta a meszet, mikor mondják neki, hogy cigányok is jönnek lakni a környékre, felpakolta a meszet, és elhordta máshová. Régen karácsonykor a cigányok lejártak kántálni a faluba, ha valakit elkerültek, az megsértődött, ma mindenütt zárt kapukat találnak a kántálók.

– Azért kell, hogy legyen valami alapja ennek az ellenszenvnek – mondja a kísérőm.

– Van. A cigányok közül sokan még ma is dögöt esznek, a falun túl Mátészalka felé építettek egy dögkutat, de az elhullott állatok ritkán jutottak el odáig. A cigánygyerekek kibontották az óvodai babaház oldalát és betörtek, később iskolába sem járnak, hanem csavarognak, lopnak és így tovább. De 148ebbe sem lehet belenyugodni, mert önmagától nem javul meg a helyzet, sőt egyre romlik. Én megpróbáltam az alapokhoz nyúlni: leromboltattam a pérót, és építtettem 24 modern kis házat, egyet-egyet 160 ezer forintért, ami együtt úgy 4 milliót vitt el a falu költségvetési keretéből.

– Meg lehetne nézni ezeket a házakat?

– Gyertek, nagyon szívesen megmutatom őket.

A falu szélén, a régi péró romjai között vágunk át, némelyik üres putrinak még állnak sárból vert oldalai és fölötte a tető. Csak úgy benézek, bemenni nem merek, félek, hogy bolhát vagy tetűt szedek össze. Hirtelen egy tíz év körüli cigányfiú lép elő a környező bozótból, egy gumicsizmát leszámítva semmi ruha sincs rajta, lelógó hímvesszőjével játszik.

– Menj haza, Dili – mondja neki csendesen a tanácselnök.

A régi cigánytelep végén világosabb zöld a fű, ott már lebontották a putri149kat, de a domb oldalában néhol még egy-egy vastagabb ág támasztja a tetőt.

– Mindet el kellene dönteni, nehogy visszaköltözzenek az emberek.

– Ide?

– Ide.

Egy patak mellett cuppogó sárban kapaszkodunk tovább az újonnan épült telep felé, az ősidőkben lápi szigetek emelkedtek itt ki, a környék magas talajvízszintje erre emlékeztet.

A telep elrendezése messziről tetszetősnek tűnik: a 24 házat két sorban helyezték el, a házak között háromméteres, a sorok között harmincméteres szabad sávot hagytak. A talaj terméketlen, a kertek erősen homokosak, csak néhány csenevész virág nyílik bennük; valaki csemegeszőlővel próbálkozott, de a vesszők barnán, száradtan állnak ki a földből.

– Mi volt ezen a környéken régebben?

– Parlag, az új községi temetőnek volt fenntartva. Beljebb a faluban sem találtunk telket, mert a maszektól csak 150szabadáron tudtunk volna venni, és a belterületen egy négyszögöl háromszáz forintba kerül. A falu ezzel a teleppel szemben is bizalmatlan, a parasztok mindenütt kerítéseket húznak fel, bezárják a kertjük végét.

O. eltűnődik.

– Lehet, hogy nem csináltam mást, mint egy régi péróból egy új pérót?!

Három-négy fiatalabb férfi ereszkedik le a homokos lejtőn horgászbotokkal. Mennek a Krasznára.

– Nem dolgoznak? – kérdezem.

– Nem kapnak munkát. Mifelénk, Mátészalka környékén már kevés az a hely, ahová szakképzetlen embereket is felvesznek, és holnap még kevesebb lesz. Elküldtem három embert Záhonyba, de nem bírták a rakodást.

Elérünk a házakhoz, kívülről jól mutatnak: fehér nemesvakolat borítja őket, szegélydeszkáit kékre festették. Bemegyünk az első, utunkba eső házba, a hajópadlós, húsz négyzetméteres szobában egy bútor áll: egy szétrothadt gyerekágy; a háztartási felszerelés: egy 151seprű, egy zsák és egy ki tudja, honnan előkerült tarisznya. Karácsonykor költöztek be, most már június felé járunk, de még nem mosták fel a meszet a padlóról. A konyha is teljesen üres, csak kamillabokrok halmozódnak a kövön. O. megszagolja.

– Szarszagú, honnan vettétek?

– Hát csak itt a ház előtt szedtük!

– Miért nem jártok a rötyire? – O. körülnéz. – És miért van kitörve az üveg az ajtótokon?

– A Dili törte ki, szóljon már rá az elnök elvtárs.

A másik házat igényesebben rendezték be, a szoba dísze egy régi toalett-szekrény. A tükör elé Bánfi-hajszeszes flakont és gumitörpét raktak. Ezt az épületet télen húzták fel, látni a sietős, gondatlan munka nyomait: a lépcső betonja töredezik, a tető penészes. Egy vezetékre kötötték rá a villanykapcsolót és a konnektort – igaz, ez egyelőre mindegy, mert még nem vezették be az áramot a telepre.

– Mennyi törlesztést fizetnek?

152

– Háromszáz forint OTP-t, de ezt is el fogják engedni nekik.

Sovány, szívbajos cigányasszony esik neki O.-nak.

– Tessék engem visszaengedni a péróba!

– Mi bajod van itt?

– Nem hagynak a többiek zöldséget ültetni, állatot tartani. Ha megpróbálom, villát fognak rám. Tessék nekem ekkora földet adni – mutat a két tenyerével egy félméternyit –, akár kint a határban, ahol élhetek és dolgozhatok, mert amíg itt vagyok ezek között, nem fizetek egy vasat sem, semmiért.

– Mások meg azt mondják, hogy te kezded a veszekedéseket, te nem hagyod a többieket.

– Én? Akkor a Jóisten úgy verjen meg, hogy csússzak.

O. bemegy a szobába, rutinos mozdulattal benyúl egy kis üregbe a két ágy összeérő fejénél, és kiemel egy fémcsövet:

– Olajvezető cső, szép fényes, ez már 153volt kabát alatt is. Mindenesetre magamhoz szólítom.

A szomszéd ház üres: a férj börtönbe került, az asszonyt elvitte egy másik férfi, a gyerekeket állami gondozásba vették.

A következő lakásban O. megint talál egy csövet a két ágy között:

– Ez mire való, Feri? Verekedni?

– Hát fel kell készülni – a szomszéd ház felé int –, mert odaát vasgumó is van a végébe öntve.

Rendes bútor itt sincs, a konyhában egy meztelen gyerek rág egy bádogdugót. A csikósparherdon sem fő étel, csak alatta árválkodik két üres zománca vesztett lábas. Kint a ház előtt tizenhat év körüli lány támaszkodik neki a falnak, O. a szüleit kérdezi:

– Kimaradt az iskolából?

– Ez? Már régen, még a másodikból.

– És mi lesz belőle?

– Mi lenne? Asszony.

– Aztán majd jön szociális segélyért.

– Jár az, kérem, mindenkivel. Ne erről beszéljen, elnök elvtárs, hanem 154arról, hogy az ajtónkon rossz a zár, az ember nem mer venni semmit, mert nem lehet itt hagyni.

– Csináljátok meg a zárat.

– Mi?! Hogy mi?!

O. kifelé menet elhúzott szájjal mondja:

– Télen fóliasátorban laktak, onnan hoztuk fel őket.

– Tudsz mutatni egy rendesebb lakást is?

– Igen.

Bemegyünk egy házba, már a lépcső szélén feltűnik, hogy a fokokat befestették pirosra, az előszobában egy széken fejes káposzta – bár még messze van az igazi szezonja, a boltban 28 forintba kerül kilója, de a ház ura, a téesz állatgondozója megvette a gyerekeinek. Benézünk a szobába: a berendezés és a rend eléri a nyírkutasi parasztházak jó átlagát: a padló tiszta, a bútor új, a falon egy gitár lóg, az asszony maga is divatosan öltözött, egy kisgyereket etet.

– Ők nem sokáig maradnak itt.

155

A telepi „kertek” túlsó vége egy felhagyott homokbánya oldalának fut neki.

– A területből jutna még hat vagy nyolc új házra – az elnök néhány putri felé mutat a patak túlsó oldalán –, azokat kellene még felhozni ide.

Az egyik putrit sárból tapasztották, ablak helyett nejlonfóliát ragasztottak fel, a padló földes, a küszöb felé lejt, a tűzhely mellé felvágott ágakat készítettek ki. Négygyerekes család lakik benne, de most délidőben nincs itthon senki.

A másik putriban öreg cigány fekszik az ágyon.

– Mi baja van?

– Vérnyomás miatt.

Az ágy fejénél a deszkapolcon hétdecis cseresznyepálinkás üveg áll, O. nézi és bólogat.

– Ez, persze, használ vérnyomás ellen.

– Igen, azt mondták, hogy fokhagymával igyam együtt, de én így jobban bízom benne.

– Hát akkor csak így tovább, jobbulást, bátyám.

156

Visszamegyünk a tanácsházára.

– Azt mondod, négymillió forintot költöttél erre a cigánytelepre, nem fogsz belebukni?

– Vagy ebbe vagy másba, de valamibe bele kell bukni. 1980-tól úgysem lesz spiritusz ebben a munkában; nem adnak pénzt fejlesztésre, sétálhatok, írhatok szép ünnepi beszédeket, bebizonyíthatom néhány fehérről, hogy fekete.

– Csakugyan: elvállalsz még egy ciklust? Most jönnek a választások.

– Nem tudom, az az igazság, hogy megingott bennem a főnökök bizalma.

– A cigánytelep miatt?

– Nem, nálunk nem az számít, hogy dolgozol, sikerülnek-e a terveid, ebbe még senki sem bukott bele Magyarországon. A főnökeimtől építhettem volna palotákat a cigányoknak, vagy bezárhattam volna őket egy verembe.

– Akkor mi volt a baj?

– Beiktatás után átrendeztem a szobámat, a Lenin-kép egy szekrény mögé került volna, inkább levettem. Ez rög157tön 1956-os reflexeket keltett. Nagy ügyet kavartak belőle. Egy veterán a falunkban azt tanácsolta: mondd azt, hogy keretezőhöz akartad vinni. De én nem hazudtam.

Szemem sarkából körülnézek: a szobában két képmást látni, a polcon egy terrakotta Kossuth-szobrot és egy Che Guevarát ábrázoló subaszőnyeget a falon.

– Mindegy, ha megbukok, visszamegyek a Repülőgépes Szolgálathoz szerelőnek. Ha megbukok, mert azért nem biztos.

Aztán hosszú ideig nem hallottunk O.-ról. 1981 márciusában kerestük meg újból. A tanácsházán zárt kapukat találtunk, a házuk udvarán O. anyja fogadott minket.

– János bent dolgozik Mátészalkán a Technikumban. Keressék meg, biztos örülne maguknak.

Visszaülünk a kocsiba.

158

– Hát ez alighanem megbukott – mondja Szigeti, és rálép a gázra.

O.-t bent a szakközépiskola műhelyében találjuk meg, barna köpenyben járkál a szakmai versenyre készülődő gyerekek között, megkéri egyik kollégáját, hogy vegye át tőle az ügyeletet, aztán behúzódunk egy üres irodába.

– Hogy buktál meg?

– Nehezen. A falu meg akart tartani, Szabolcsban nem fogadják el olyan könnyen a központi jelöléseket. Országosan talán 200 tanácstagjelölt bukott meg, ebből 42 ebben a megyében; egyik jelöltről mindenki tudta, hogy vérfertőzésben él a nővérével, a másik ellen éppen akkoriban ért véget egy büntető eljárás.

Mondom, Nyírkutason engem akart a nép, be is jöttem a tanácstagi választáson, persze ez még csak esélyt ad arra, hogy elnök lehessek, meg kell szerezni a tanácstagok szavazatainak a többségét, összesen 15 voksot.

– Milyenek voltak az esélyeid?

– Nézd: a faluban 12 tanácstag 159párttag volt, ezekre rászóltak, el voltak kötelezve ellenem, 12 emberre viszont én számíthattam biztosan, öt ember jelentette a mérleg nyelvét. Tizennégy szavazatot kaptam.

– Nyújtsd fel te is a kezed magad mellett – mondta a téeszelnök, aki mint korelnök vezette a gyűlést –, én elfogadom.

Nem nyújtottam fel. Aztán egy nő, aki a tanácsnál dolgozott, már nem volt ilyen szégyenlős, a következő fordulóban saját magára szavazott, összejött a tizenöt. Hirdetik ki az eredményt, közben látom, hogy mellettem a frissen vikszelt padlón valamilyen vízcseppek pattognak, felnézek: a mátészalkai kiküldött sírt örömében.

– Miért voltál ilyen önérzetes? – kérdezi Szigeti.

– Én akkor már nem maradhattam. Mikor beiktattak, azt mondtam: legyek lándzsahegy, nem bánom, ha kell, bökjetek sziklába, de szarba ne mártsatok.

Az utódomnak megígértem, hogy 160nem járok többé tanácstagi ülésekre, attól félt, hogy hangulatot keltek ellene. Nagy dolgok egyébként sem történnek ilyen gyűléseken, legföljebb a Füles fogy jobban a portásnál, mert a beszédek közben mindenki keresztrejtvényt fejt.

– A cigányokkal mi lett?

– Semmi, még ma sincs villany a telepen.

– Mikor leváltottak, mihez kezdtél?

– Vissza akartam menni a Repülőgépes Szolgálathoz, kértem egy hónap fizetés nélküli szabadságot, végigjártam a brigádokat, hogy mi a helyzet, de épp akkoriban történt a hódmezővásárhelyi katasztrófa, a közelébe sem engedtek a gépeknek. Felmentem Budaörsre, a központba, azt mondták, várjak, amíg elhelyezik az újonnan végzett szerelőket, aztán lehet tárgyalni az én ügyemről is. Láttam, hogy nem akarnak visszavenni, hozzájuk is eljutott a hírem.

A technikusi oklevelemmel felvettek segédtanerőnek ebbe az iskolába. A túl161órákkal, a levelező tagozat oktatásával ötezer forint fölött keresek, egy ezressel többet, mint tanácselnök koromban. Segítenek, beiratkozhatnék Miskolcra a Műszaki Egyetemre, néhány év alatt megszerezhetném a mérnöktanári oklevelet, de én nem maradok itt soká.

– Hová mész?

– Elmegyek a rokonaimhoz Piliscsabára vagy bárhová, mindegy. Nem érzem már itthon magam Szabolcsban.

162

Egyik barátom nemrég Auschwitzban járt, ő mesélte:

A tábor bejáratánál megkérdezték: nem akarunk-e vezetőt? Negyedóra múlva indul egy nyugatnémet csoport, ha tudunk németül, csatlakozhatunk hozzájuk. Bár az idő esőre hajlott, elfogadtuk az ajánlatot és várakoztunk, szerettük volna alaposan megnézni a tábort.

Kevéssel később meg is érkezett a nyugatnémet csoport akkora magánautókon, mint egy-egy autóbusz, láthatólag csak valamilyen Baedecker ajánlata hozta őket Auschwitzba, nyakukban fényképezőgéppel, a nők kabalababákkal, hangosan élcelődve léptek be a kapun. A lengyelek még ma sem szeretik a német szót – különösen ebben a környezetben. Vezetőnőnk szemén is lát163szott valamilyen indulat, de a turisták úgy tettek, mintha nem vennék észre.

Elindultunk a táborjárások kialakult útvonalán, először a krematórium és a „fürdő” megmaradt falait néztük meg. Alkalmi társaim itt egy pillanatra megilletődtek, egyikük vörös papír rózsacsokrot rakott le a furcsa vasszerkezet lábához, mellyel a kommandó tagjai a holttesteket lökték be a kemencébe. Isten tudja, honnan szerezhették ezeket a rózsákat, én egész Lengyelországban nem láttam hasonlót, lehet, hogy hazulról hozták.

Mintha ezzel le is rótták volna kegyeletüket, viccelődve járták az egykori halálblokkokat és az utakat. Egyikük megállt a tábori utak kereszteződésénél elhelyezett őrbódé előtt, és körmével megpöccintette a harangot, és amikor a vezetőnő rászólt, tréfás bocsánatkéréssel dugta kezét a háta mögé.

Már nem is tudom, min tört ki a veszekedés a turisták és a vezetőnő között – a németek talán valamilyen megjegyzést tettek. A vitában a vezetőnő – aki164ről kiderült, hogy a férje ott halt meg a táborban – azt vágta a szemükbe, hogy ők is éppen olyanok, mint a tábor régi őrei. A turisták legyintettek. Mutatták az igazolványaikat, ha akarja, számolja ki, hogy ők akkor még a 13–15 évüket sem töltötték be, különben is hagyjuk ezeket a régi dolgokat, mert ők is megkérdezhetnék, miért tartoznak Lengyelországhoz ősi német városok?!

Az egyre erősödő esőben a turisták megunták a sétát, búcsú nélkül magunkra hagytak minket, a vezetőnővel hármasban mentünk vissza az úton. A krematórium romos csarnokában újra elhaladtam a furcsa vasszerkezet előtt, egy pillantást vetettem a nyugatnémetek papírrózsáira, az eső leoldotta róluk a piros festéket, tócsába gyűlt össze a kövezeten.

165