Az utazási irodák száz és száz prospektussal árasztják el a Münchenbe látogató idegent, ajánlataikban felsorolják a város valamennyi nevezetességét, az Abelard szobortól a Zigfield éjszakai mulatóig, de az „Arany Medve” söröző nevét és címét hiába keresnénk benne. Bármilyen furcsán hangzik, ezt maga Kronenberg, a tulajdonos kérte jól felfogott üzleti érdekből, a turistáknál többre becsülte régi vendéggárdáját, akik aligha láttak volna szívesen franciákat vagy amerikaiakat megszokott asztalaik mellett.

Ennek köszönhető, hogy az „Arany Medve” megmaradt vérbeli német sörözőnek. Szinte nyomtalanul múltak el fölötte az évtizedek, pincéjében ugyanazt a tizennyolc és fél fokos sört főzték, a dupla virsli, a knédli és a lucskos káposzta íze sem változott az idők során.

A sörözőben megjegyezték a vendégek arcát, nevét, szokásait, gyér memóriával senki sem lehetett az „Arany Medve” alkalmazottja. Már a kapuban álló maître d’hôtel minden törzsvendéget név szerint köszöntött, a meghajlás szöge pedig pontosan kifejezte az érkező társadalmi rangját és anyagi helyzetét.

1970. április 30-án este a maître d’hôtel több ízben is harminc foknál mélyebb testmozdulatra kényszerült – ez már igen előkelő vendégkoszorút kellett hogy jelentsen –, de mikor megállt egy Mercedes kocsi a vendéglő előtt, és egy öreg, egye15nes testtartású férfi lépett ki belőle, a maître d’hôtel homloka szinte a földet súrolta. Azonnal felismerte doktor Hans Engelhardt Smideliust, a Wehrmacht egykori orvos vezérőrnagyát, aki Morell belgyógyásszal és Stumpfeger sebésszel együtt Hitler háziorvosa volt és maradt a legutolsó pillanatig.

Miután letöltötte a háborús cselekményeiért kirótt börtönbüntetést, Smidelius teljes visszavonultságban élt vidéki birtokán. A háború előtt az „Arany Medve” napi törzsvendégei közé tartozott, de az utóbbi időben csak évenként egyszer, mindig április 30-án látogatott el a sörözőbe.

A tekintélyes vendég köszöntésére maga Kronenberg sietett elő:

– Üdvözlöm, professzor. Örülök, hogy a régi erőben és egészségben láthatom, ön felett nem múlik az idő…

Smidelius legyintett, mintha le akarná zárni az udvariaskodások sorát:

– Üdvözlöm, Kronenberg. Minden rendben van?

– Minden a kívánságai szerint történt, professzor. Természetesen a hatos különtermet rezerváltuk az önök számára.

– A barátaim?

– Az urak már várják önt.

Smidelius bólintott, és elindult befelé. Sofőrje egy bőröndöt vitt utána, a különterem bejáratánál a professzor átvette tőle, és a sofőr visszament az utcán veszteglő kocsihoz.

Mielőtt belépett volna a különterembe, még egyszer körbehordozta tekintetét: a bejáratot jobbról és balról ellenőrző két asztalnál négy-négy tagú, középkorú férfiakból álló kompánia iddogált, látszólag semmivel sem törődve, Smidelius közeledtére felnéztek és bólintottak, Smidelius megnyugodva nyomta le a kilincset.

A középkori minták nyomán épült „Arany Med16ve” számtalan kisebb-nagyobb helyiségből állt, de valamennyi terme közül a hatos különterem számított a legelőkelőbbnek, még a törzsvendégek nagy része sem ismerhette meg belülről. A nagyméretű helyiségben mindössze egy közepes formátumú asztal állt, hat fényezetlen tölgyfa székkel, a falakat viszont tékozló bőséggel borították el a legremekebb vadásztrófeák és a német népéletből vett jelenetek. A főfalat a Ház évszázados jelképe díszítette, egy mozaikból kirakott hatalmas arany medve, mely a mellső lábai között a Kronenbergek családi kék liliomát tartotta.

Az asztalnál négy elegáns, hatvan év körüli férfi ült, ők voltak azok, akik ma este a portás szokottnál mélyebb meghajlását kiváltották. A négy férfi úgy helyezkedett el a hatszemélyes asztalnál, hogy az asztalfőt és az ettől jobb kézre eső helyet szabadon hagyták. Smidelius belépésére korukat és civil öltözéküket meghazudtoló egyöntetűséggel pattantak fel, és csapták össze a bokájukat. Smidelius ingerülten rendreutasította őket:

– Már többször figyelmeztettem az urakat, hogy nem vagyunk kaszárnyában! Ha itt így viselkednek, máshol is megfeledkezhetnek magukról, és semmi szükség, hogy magukra vonják a figyelmet.

Végignézett az asztalon, de az asztalfőn is csak egy söröskorsót és egy pár virslit látott:

– Az urak, úgy látszik, azt is elfelejtették, hogy Ő vegetariánus és szeszes italt sem fogyaszt. A tiszteletbeli teríték sem tartalmazhat húst és alkoholt! Felháborító! Disznóság! Az ilyen mulasztásokért én nem tartom a hátam, hanem önökre hárítok minden felelősséget!

Sietve csöngettek a pincérért, maga Kronenberg jött be, limonádét, főzeléket és gyümölcsöt hozattak vele. Mikor végzett a felszolgálással, Smidelius magához intette:

17

– Kedves Kronenberg! Szeretném megkérni, hogy senkit se engedjen be a terembe, és semmiféle körülmények között se zavarjanak bennünket!

A tulajdonos távoztában meghajolt:

– Úgy lesz, ahogy kívánja, professzor!

Smidelius nem az asztalfőt, hanem az attól jobbra eső széket foglalta el, jelezve, hogy csak a jelenlevők között tekinti magát rangelsőnek. Ő is evett néhány falatot a virsliből, sör helyett ásványvizet ivott hozzá.

Látszólag fesztelen társalgás kezdődött, levelek és unokák fényképei jártak kézről kézre, de az asztal körött ülők tekintete gyakran rebbent órájuk számlapjára, és ahogy közeledett az éjfél, a hangulat mind idegesebbé vált.

Néhány perccel fél tizenkettő után Smidelius felállt, és körüljárta a termet. Bár semmi oka nem volt a gyanakvásra, gondosan megvizsgált a falon minden rést, beszögellést, lámpák vezetékeit és csöveket, mikor egy műszerrel megbizonyosodott, hogy titkos mikrofont sem rejtettek el a közelükben, az asztalfőhöz állt. A többiek is felugrottak, most már jóval kisebb zajt keltve, mint az előbb, Smidelius fojtott hangon beszélni kezdett:

– Bajtársak! Német testvérek! Uraim! Már huszonnégyszer gyűltünk össze ebben a teremben, egy karnyújtásnyira attól a helytől, ahol a Führer pihen. Minden egyes találkozónk a német hűség és akarat diadalmas mérföldköve volt, de ez a mai alkalom jelentőségében felülmúlja valamennyit. Ma pontban éjfélkor letelik a huszonöt év, melyet a Führer végrendelete meghatározott, fel kell bontani a titkos záradékot tartalmazó borítékot. Mint rangidősre, énrám hárul a megtisztelő kötelesség, hogy ismertessem önökkel.

Tárcájából egy kettőbe hajtott borítékot vett ki, 18felmutatta, hogy ellenőrizni lehessen sértetlenségét, utána feltépte rajta a pecsétet:

– Führer szavait tolmácsolom. Sieg Heil!

– Heil! – visszhangozták a többiek.

Smidelius olvasni kezdett:

„A tíz utolsó, legvégsőkig kitartó tisztemre bízom, hogy teljesítsék akaratomat, megvédjenek és megőrizzenek a jövő számára. Ezt a háborút gyáva kishitűség, balszerencse és összeesküvés, árulás és aknamunka következtében elveszítettük, átok és örök gyalázat ellenségeinkre és népünk korcs söpredékére.

Huszonöt évig akarok pihenni, egy negyedszázad talán elég lesz, hogy a német nép újra méltóvá váljon hozzám. 1970. április 30-án éjfélkor akarok visszatérni, legyen ez a nap az idők végezetéig a német nép megszentelt ünnepe.

Hiszek a feltámadásban, ebben az órában is, mikor főhadiszállásomtól ötszáz méternyire dörögnek az ellenség ágyúi, ezer és ezer reflektor gyullad ki, fényükben beláthatatlan tömegű gyalogság indul rohamra. Elvégeztetett!

Német katonák, itt Berlinben, vagy bárhol a világon! Akármi történik, tartsatok ki őrhelyeiteken, és bízzatok a végső győzelemben. Ti vagytok az én utolsó zászlóaljam, és az utolsó zászlóalj győzni fog!

Berlin, Főhadiszállás, 1945. április 30.

Smidelius még egyszer felmutatta a papírt, hogy mindannyian ellenőrizhessék a felolvasott szöveg hitelességét, aztán meggyújtotta a gyertya lángjánál, a hamut is szétmorzsolta. Meghatottan hordozta végig tekintetét a társain.

19

– Ebből a tízből már csak mi öten vagyunk életben. Nekünk kell befejezni mindannyiunk küldetését. Huszonöt árulásban és hitszegésben gazdag esztendőt éltünk át, de mi nyugodtan nézhetünk a Führer szemébe: feladatainkat eddig maradéktalanul teljesítettük, most már csak egy teendőnk maradt hátra.

– Mi az? – kérdezték mind egyszerre.

– Értelemszerűen következik a titkos záradékból: pontban éjfélkor feltámasztjuk, helyesebben szólva: újból életre keltjük a Führert.

Nem tudták visszafojtani örömkiáltásukat. Az egyik öreg katona – cserépszínűre égett, soha ki nem fehéredő homloka jelezte, hogy az afrikai harcok veteránjai közé tartozik – elfúló hangon megszólalt:

– Boldog vagyok, hogy megérhettem ezt a napot. A Führer szelleme mindvégig ott lebegett Németország fölött, de hogy testi valójában is visszatérhet közénk, és én újra láthatom, ez sok az én lelkemnek. Uraim, nézzék el a könnyeket egy öreg katonának, akit sem Bengázi, sem Tobruk, sem El Alamein nem tanított meg sírni.

A meghatott hangulatot egy ugyancsak ősz hajú, volt mérnök vezérőrnagy törte meg:

– Tudjuk, professzor, hogy ön nem tart igényt az elismerésre, de ebben az órában mégis ki kell mondanunk: az ön érdeme, hogy ez a vállalkozás eddig ilyen hibátlanul sikerült. Nagyszerű ötlet volt, hogy arra a zsidó fogolyra, akit a kancellária mellett elégettünk, átvitte az összes nyomot, melynek alapján a Führert azonosítani lehetett: a fogazat fémpótlásait, az operációk nyomait. Az egész világ beleesett a kelepcébe, ellenségeink ma is meg vannak győződve arról, hogy a Führer halott. Ez az ötlet csak önnek juthatott eszébe, professzor, és csak ön tudta megvalósítani.

20

– Az önök érdeme, uraim, semmivel sem kisebb: börtönben, száműzetésben, mindenütt megőrizték a német történelem legfontosabb titkát.

Túl a bezárt ajtón, a söröző hagyományainak megfelelően, a zenekar rákezdett az éjfélt jelző „Lilly Marlen” dalra. Smidelius intett:

– Elérkezett az idő, uraim!

Anélkül, hogy utasítást kaptak volna, mindannyian a mozaikból kirakott medvéhez léptek. Csak közelebbről látszott, az aranyozott figurát zsírfoltok, telefonszámok és obszcén versikék bevésődött betűi borítják. Az egyik régi tiszt félhangosan megjegyezte:

– A disznó kutyák!

Smidelius leintette:

– Én személyesen kértem meg Kronenberg urat, hogy hagyja meg azt a falrészt a maga elhanyagolt állapotában. Úgy véltem, így kevésbé kelt gyanút.

– Mégis méltatlan a Führerhez!

– Önök, uraim, tudják, hogy a rejtekhely megválasztásánál több lehetőség is kínálkozott, maga a Führer döntött a söröző mellett. Közel akarta érezni magát a népéhez, és hol nyilvánul meg őszintébben és mélyebben a német néplélek, mint mulatás közben, ősi dalainkat énekelve?! Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a mozgalmunk ilyen sörözőkből indult el, és talán maga a Sors akarta, hogy ilyen sörözőkből támadjon fel. De nincs jogunk tovább vesztegetni az időt.

Smidelius volt az egyedüli, aki többé-kevésbé előre tudta a mai találkozó célját, ő hozta magával a szükséges eszközöket. Kivett a bőröndből egy különleges pontosságú mérőműszert, és átnyújtotta a volt mérnök vezérőrnagynak.

A mérnök különböző vonalakat húzott a medve jobb oldalára, egy nyolcoldalú, egyenlő szögű sík21idomot kapott, meghatározta a középpontját: épp a Kronenbergek családi kék liliomára esett. Ezen a helyen megkaparta a festéket, kiderült, hogy a mozaikkőbe egy gipszbetét van elhelyezve, a mérnök a gipszréteget is lefaragta, mintegy három centi mélyen egy vörös gombot talált, ahhoz már nem nyúlt, hátralépett, jelezve, hogy a feladatát befejezettnek tekinti.

Smidelius benyomta a gombot, halk zümmögéssel üzembe lépett egy elrejtett gépezet, a medvét ábrázoló mozaik függőleges tengelye mentén elfordult, mögötte egy falba vájt üreg tűnt fel. Smidelius egy újabb gombnyomással bekapcsolta az üreg világítását, láthatóvá vált egy légmentesen lezárt üvegfalú láda, melyet áttetsző fagyasztó-konzerváló folyadék töltött ki. A láda aljára rögzített kék bársonyon Hitler Adolf feküdt.

Hitler barna inget és barna bricsesznadrágot viselt, magas szárú csatos bakancsot, éppúgy, mint huszonöt évvel ezelőtt, mikor egy sorozat injekció után berakták ebbe a hűtőgépbe. Nem látszottak rajta az idő nyomai, bár az anyakönyv szerint már betöltötte nyolcvanadik életévét, külsejében megmaradt ötvenöt-hatvan évesnek, legendás bajusza rendezetten, egyetlen ősz szál nélkül lebegett az ajka fölött.

Smidelius kattintott egyet a ládára szerelt szabályozón, a folyadékba állított hőmérő hamarosan fokozatos felmelegedést jelzett. Homlokát az üveglapnak szorítva figyelt, és csak nehezen tudta elleplezni izgalmát társai előtt. Smidelius tisztában volt vele, hogy most következik az egész folyamat legbizonytalanabb kimenetelű szakasza, melyért jórészt neki kell vállalnia a felelősséget.

A hűtőszerkezetet és a benne alkalmazott folyadékot az ő vezetése alatt álló katonai orvoscsoport fedezte fel a háború utolsó napjaiban, tüzetes ki22próbálására már nem jutott idő, Hitler Adolfot csak végszükségben vetették alá ennek az eljárásnak, másképp aligha tudták volna Berlinből Münchenbe szállítani és hosszú évekig elrejteni a győztes szövetségesek nyomozói elől.

A látszat – Hitler külseje – egyelőre az eljárás helyessége mellett szólt, de még nem lehetett tudni, hogy a folyadék a kényesebb belső részeket is megőrizte-e a roncsolódástól? Smidelius, hogy levezesse idegességét, rászólt a mérnök vezérőrnagyra:

– Tüntesse el a nyomokat a mozaikon. Gipszet és festéket talál a bőröndben.

A mérnök sietve engedelmeskedett, a Kronenbergek családi kék lilioma újra eltakarta a nyomógomb titkát.

Az üvegfalú ládából vékony szelepen gőz szállt fel, a folyadék mind többet veszített térfogatából, mire a belső hőmérséklet elérte a kinti 28 Celsius fokot, teljes mértékben el is párolgott.

Smidelius felnyitotta a láda fedelét, kigombolta a barna inget, egy pull-motorral megindította a légzést, ujjainak laza érintésével megvizsgálta a szívműködést és a reflexeket. Úgy találta, kielégítő, nem sokban különbözik egy műtét utáni kábulattól, csak a biztonság kedvéért adott be neki egy koffein- és egy hormoninjekciót.

Hitler pulzusa és légzésszáma fokozatosan emelkedett, néhány perc elteltével felnyitotta a szemét, és kezét hátratámasztva, felült a láda alját takaró kék bársonyon. Feje jobbra-balra csuklott a kábultságtól:

– Hol vagyok?

– Hűséges katonái között.

– Így tehát visszatértem.

Hitler leintette a kitörő éljenzést, és izgatottan kérdezte:

23

– Wenck áttört az oroszokon?

Smideliusnak meg kellett erőltetnie az emlékezetét, hogy megértse, vezére mire céloz. Csak sokára jutott az eszébe, hogy Hitler az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy a Poroszországból harcoló Wenck marsall csapataival áttöri a szovjet ostromgyűrűt, és felszabadítja Berlint.

– Nem, mein Führer, maga Wenck is fogságba esett.

– Így tehát a második világháborút elveszítettük. És ki nyerte meg a harmadik világháborút?

– Senki, mein Führer.

– Szóval még folyik?

– Fájdalom: még el sem kezdődött.

– Huszonöt év háború nélkül Európában? Lehetetlen, erről ne is próbáljon meggyőzni, Smidelius.

– Sajnos, így történt, mein Führer. Később személyesen is megbizonyosodhat róla.

Hitler kilépett a ládából.

– Asszonyom, Braun Eva?

– A Nagyasszony nincs az élők sorában.

– De hiszen azt ígérték, hogy őt is megmentik!

– A konzerváló folyadék csak az ön számára volt elegendő! A Nagyasszony öngyilkos lett, holttestét elégettük, íme, itt vannak a hamvai!

Egy díszes urnát vett elő, melynek falába: Hitler Adolfné, született Braun Eva + Grünfeld Dávid felirat volt vésve.

– Plusz Grünfeld Dávid? Mit jelentsen ez?

– Már közel járt az ellenség, kevés időnk maradt az elhamvasztásra, így történt, hogy a Nagyasszony hamvai sajnos összekeveredtek a zsidó fogolyéval, akit az ellenség megtévesztésére ön helyett égettünk el. A pontosság kedvéért úgy gondoltuk, feltüntetjük az urnán.

Hitler kikelt magából.

– Hogy képzelik ezt!? Én Évára gondolva hulla24tom a könnyemet, és valójában Grünfeld Dávid elszenesedett bütykeit áztatom velük? Azonnal vigyék innen ezt a köpőcsészét!

Hitler nem tudott úrrá lenni ingerültségén, Smidelius óvatosságból egy nyugtató injekciót fecskendezett a karjába.

– És Németország? Az én Németországom él még?

– Él, de sajnos kettéosztották.

– Mi a különbség közöttük?

– Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az egyik kommunista, a másik, amelyben most mi is tartózkodunk, liberális.

– Németország és liberalizmus? Ez maga az élő ellentmondás, nemzeti géniuszunk eltakarja az arcát.

Kezét hátul összefonva járkált az asztal előtti szabad részen, lassan megnyugodott:

– De nem baj, talán még jobb is, hogy így alakult. Egy ilyen rendszerben könnyebb lesz visszaszereznünk a hatalmat. Ebben már van bizonyos gyakorlatunk – Hitler arca újból felélénkült. – Ellenségeinkkel mi történt?

– Kire gondol?

– Roosevelt halálhírét még hallottam a kancellária bunkerjében, Sztálin?

– Meghalt.

– Helyes. Remélem, a mi embereink ölték meg.

– Nem valószínű, mein Führer.

– Churchill?

– Ő is meghalt.

Hitler összedörzsölte a kezét:

– Kezd a világ egyre tűrhetőbb lenni. És a zsidók?

– Ők, sajnos, megvannak, sőt létrehoztak egy önálló államot, Izrael néven.

25

– Mi természetesen hadiállapotban vagyunk Izraellel!

– Ellenkezőleg, jelenleg Németország Izrael egyedüli szövetségese Európában.

Hitler nem akart hinni a fülének:

– Hogy mi a zsidókkal? Maga megőrült, Smidelius. Ez olyan, mintha azt mondaná, hogy a „Mein Kampf”-ot árulják a londoni könyvesboltokban, vagy hogy tábornagyom, Paulus, az ellenség oldalára állt.

– Mind a két feltételezése fedi a valóságot, mein Führer.

– Nagyon rosszul jár, ha élcelődni próbál velem, Smidelius.

Mikor a többiek arckifejezése is megerősítette Smidelius szavait, Hitler összetörve ült le egy székre.

– Ez a korcs német nép galádul elárult engem, Németország elveszítette a becsületét – öklével verte az asztalt. – Miért keltettek fel engem?! Jobban tették volna, ha még legalább száz évig hagynak aludni, amíg egy új nemzedék vérrel nem mossa le ezt a gyalázatot.

Smidelius megérintette Hitler vállát:

– Nyugodjon meg, Führer, egyen valamit, és igyon a limonádéból.

Kivárta, amíg Hitler úgy-ahogy magához tér:

– Várjuk az utasításait.

– Mihez legyen kedvem ezek után?

– Nem kíván utazni?

– Utazni? Minek?

– Huszonöt év tétlenség még az ön Krupp-acél szervezete fölött sem múlik el nyomtalanul. Ha most minden átmenet nélkül beleveti magát a munkába, nem kezeskedhetek az egészségéért. A Német Haza sem veszítheti el a vezérét néhány hónappal azután, hogy visszanyerte. Önnek pihe26nésre van szüksége, a teljes kikapcsolódás érdekében olyan helyen, ahol kevesen ismerik.

– Hová menjek?

– Én a tervezett Nagynémet Birodalom északi bástyájára gondoltam.

– Finnországra? Nem tudom.

– Mein Führer! A földalatti nemzeti szocialista szervezetek Végrehajtó Nagytanácsának nevében kérem, hogy vegye fontolóra ezt a javaslatot. A részleteket majd a döntése után terjesztem elő.

Smidelius meghajolt, aztán a társaihoz fordult:

– Uraim, néhány orvosi vizsgálatot szeretnék végezni a Führeren, úgy gondolom, helyes volna, ha eltávoznának. A további utasításokat a szokott módon kapják meg.

A négy öreg tiszt üdvözlésül előrelendítette a karját:

– Heil Hitler!

Kimentek a teremből, Hitler aggodalmasan nézett utánuk:

– Nem tudják túl sokan, hogy én visszatértem? Ők igazán megbízható embereim, de mégis eljárhat a szájuk.

– Ez átmeneti állapot, mein Führer – Smidelius a söröskorsókra mutatott, melyekben a maradék sör feketéről lassan zöldre változott –, a sör öt órán belül ható mérget tartalmazott. Az ő korukban egy szívtrombózis után már nem boncolják fel az embereket.

Hitler tovább aggályoskodott:

– És ha addig is kifecsegik, hogy én Finnországba készülök?

– Azzal nagy szolgálatot tesznek az ügyünknek.

– Nem értem, Smidelius.

– Ön ugyanis nem Finnországba utazik.

– Hanem hová?

27

– Magyarországra. Csak fölöslegesnek találtam, hogy ebbe őket is beleavassam.

Hitler eltűnődött.

– Magyarország? Érdekes volna. Finnországnál mindenesetre rokonszenvesebb. És addig is, amíg elutazom, hol fogok tartózkodni?

– Tiszteljen meg azzal, mein Führer, hogy vendégül láthassam, amíg az útleveleket elintézzük. Az én kis vidéki kúriám messze jár a tökéletestől, de hűségünk és szeretetünk enyhíteni fog minden hiányosságot.

– Nincs oka szerénykedni, Németországban mindenki ismeri a Smidelius ház kényelmét és vendégszeretetét. Választani sem tudnék jobb helyet magamnak.

Smidelius belepirult a dicséretbe, úgy találta, Hitlernek jót tett a huszonöt év pihenő, sokkal megértőbb és udvariasabb lett.

– Ha megkérhetném, öltözzön át.

A kimeríthetetlennek látszó bőröndből egy ballonkabátot, „civil” öltönyt és kalapot, fehérneműt, divatos széles nyakkendőt és sötét napszemüveget vett elő. Míg Hitler öltözködött, Smidelius eltüntette a nyomokat. A sör maradékát egy termoszba töltötte, a hűtőgépre ráhajtotta a fedelet, és az arany medve mozaik visszaforgatásával lezárta az üreget. Vizsgálódó pillantást vetett körbe, a hatos különteremben semmi sem emlékeztetett a történtekre.

Mire visszafordult, Hitler magára öltötte a ruhát, a rövid zakós olasz öltöny határozottan jól állt neki, megnyújtotta alacsony termetét.

– Ne vegye tiszteletlenségnek, mein Führer, de ön ebben a ruhában valóságos világfi. Azt hiszem, mindent elintéztünk, ha úgy gondolja, indulhatunk.

– Egy pillanat, Smidelius, a legfontosabbat 28majdnem elfelejtettem: mi történt Blondival, a kutyámmal?

– Őt sajnos nem tudtuk megmenteni. Meg kellett mérgeznünk, a kancellária mellett temettük el.

– Szegény állat. Milyen átkozott világ ez, hogy ártatlan állatoknak el kell pusztulniuk! Mehetünk, Smidelius.

Ebben az öltözékben senki sem ismerhette fel Hitlert, mégis, amerre Smidelius kíséretében elhaladt, az iszogatók kezében lelassult a söröspoharak mozgása, és önkéntelenül megmerevítették a derekukat.

29

Hitler ragaszkodott hozzá, hogy az útlevelet és minden ezzel kapcsolatos okmányt a valódi nevére állítsanak ki. Smidelius kétségbeesetten hivatkozott a taktikai és konspirációs előírásokra, de Hitler azzal torkolta le, hogy a rejtőzködés most megengedhetetlen a számára, az elvtelenség és árulás mai német fertőjében, melyet a visszatérés óta eltelt néhány hét alatt is megismert és meggyűlölt, a Vezérnek kötelessége, hogy példát mutasson az Eszme és önmagunk egyéniségének vállalásából:

– Kerüljön bár ez a lépés az életembe, tisztán akarok állni a német nemzeti Géniusz előtt.

Smidelius kénytelen-kelletlen engedelmeskedett, bár meg volt győződve, hogy ezzel a könnyelmű lépéssel kényelmes, biztos célpontot nyújtanak az ellenségnek.

Így a vízumkérelmet is Hitler Adolf néven vette fel a magyar követség, szabályszerű hivatalos úton elküldte Budapestre. Az illetékes magyar szervek végignézték a vaskos lajstromokat, melyet a Magyarországról különféle okok miatt kitiltott külföldi állampolgárok névsorát tartalmazták, de mivel Hitler mind ez ideig nem keveredett vendéglői vagy szállodai botrányba az ország területén, nem gyalázta nyilvános helyen a népi demokratikus államrendet, nem üzérkedett sem valutával, sem autóval, nem vett részt az 1956-os eseményekben, így a neve sehol sem szerepelt. Alaki kifogások sem merülhettek fel: a kérelem szabályos úton 30jött, olvasható volt, az előírt értékű bélyeget is ráragasztották, így a vízum kiadásának nem lehetett akadálya.

Hitler és Smidelius a MALÉV TU–134-es gépével érkezett meg Budapestre. Ferihegyen Smidelius tartott az ellenőrzéstől, mivel Hitler vigyázatlanul felfedte inkognitóját, csapdára is számítani kellett, elképzelhetőnek látszott: csak azért adták meg a vízumot, hogy Hitlert az ország területére csalják és most letartóztatják, Smidelius megkönnyebbült, mikor beütötték a pecséteket útlevelükbe. A fiatal vámtiszt csak arra figyelmeztette őket, hogy a vámnyilatkozat kérdéseire: hoztak-e magukkal egynél több órát, személyi szükségletüket meghaladó aranyat vagy bőrárut, ne áthúzással válaszoljanak, hanem írják ki betűvel: nincs, nem hoztunk.

Sietve eleget tettek az utasításoknak, aztán háborítatlanul elhagyhatták a vámzónát, szabadok voltak. Hitler, aki titokban szintén valami rosszabbtól tartott, magánkívül volt a lelkesedéstől:

– Mit mondtam magának, Smidelius?! Látja, hogy hozzám sem mertek nyúlni. – Lázas tervezgetésbe merült. – Megvan az új taktikám, hogy foglaljuk el legközelebb Budapestet. Nincs szükségünk Horthy Miklós tőrbecsalására, felvonulási útvonalakra, tankokra és szállító repülőgépekre. Elindítunk százezer turistát, ha kell, egymillió turistát, csak arra kell vigyáznunk, hogy pontosan töltsék ki a vámnyilatkozatot, és Budapest a miénk.

Az előcsarnokban körülnéztek, de senki sem várta őket, Smidelius megcsóválta a fejét:

– Ez lehetetlen, mein Führer! Itt vannak a prospektusok, a megállapodások, az utolsó szögig mindent rögzítettünk a magyar utazási irodával, az IBUSZ-szal. Kilenc óra tizenöt perckor az idegenvezetőjüknek itt kellene várnia minket, hogy a 31szállodánkba kísérjen, most pedig már fél tíz is elmúlt. Valami félreértés foroghat fenn.

– Talán egy másik budapesti repülőtéren vár minket.

– Lehetséges. Ha megkérhetem, mein Führer, üljünk le, amíg megérkezik a kísérőnk.

Unalmában Hitler a prospektusokat lapozgatta. A szöveg elmosódott a szeme előtt, látása még az 1930-as évek végén megromlott, szemüveget nem akart hordani, beszédeit is egy különlegesen nagy betűs írógéppel írták le a számára.

– Olvassa fel csak az árakat, Smidelius.

– Komplett reggeli: tíz márka.

Hitler, aki otthon már tájékozódott gazdasági kérdésekben, kétkedően rázta meg a fejét:

– Tíz márka? Nem sok az?

– Azt írják, hogy a péksütemény ára is bele van számítva.

– Az valamennyit enyhít a dolgon.

Smidelius folytatta a felsorolást:

– Lovas kirándulás: százötven márka.

– Ezért egy egész ménest lehetne kapni – mondta Hitler felháborodva –, és ezek voltak a legvégső áraik.

– Azt mondták, hogy nincs módjuk engedni belőle.

– Akkor sem, ha csak hús nélküli étkezést igényelünk, és lemondunk a szeszes italokról is?

– Akkor sem.

– Hát vegye tudomásul: ha előbb mondja, el sem jövök! Nem hagyom kirabolni Németországot.

Smidelius felemelte a kezét:

– Meg kell mondjam, mein Führer, a magyarok nem minden ok nélkül merevek ebben a tekintetben. Mivel jóvátételt nem fizettünk nekik, így próbálnak visszaszerezni valamit azokból az értékekből, amiket a háború alatt elhoztunk tőlük: műkin33csek, vasúti kocsik, mezőgazdasági termékek. Gondolja meg, mein Führer, így már nem is olyan drága ez a reggeli.

– Nincs igaza, Smidelius, én Horthynak minden búzaszemről kötelezvényt adtam, mely háború utáni kifizetésre szólt. Tehát az elhozott áruk ki nem fizetéséért a szövetségeseket terheli a felelősség, mert a győzelmükkel megakadályoztak abban, hogy az ígéretemet megtartsam.

– De én úgy tudom, mein Führer, ön akkor sem szándékozott fizetni a magyaroknak, ha megnyeri a háborút.

– Az más kérdés, Smidelius, nyugodjon meg, akkor nem is merték volna kérni.

Egy huszonöt-harminc éves, szőkére festett, enyhén molett nő lépett oda hozzájuk; gyenge németséggel megkérdezte:

– Önök várnak IBUSZ-kísérőt?

– Igen.

– Üdvözlöm önöket, én fogom végigkísérni önöket magyarországi útjukon, Barna Éva vagyok.

– Hitler Adolf.

Barna Éva arcán nem látszott semmiféle csodálkozás, inkább csak udvariasságból jegyezte meg:

– Mintha már hallottam volna a nevét, Hitler úr!

– Valóban? – kérdezte Hitler epésen.

– Csak azt nem tudom, hogy hol. Ha valaki az én szakmámban dolgozik, annak sajnos sok nevet kell a fejében tartania. – Pajkosan Hitler kezére ütött. – Különben maga sem ismerte az én nevemet, tehát kvittek vagyunk. Majd még beszélgetünk, Hitler úr, most meg kell keresnem a sofőrünket.

Hitler megvető pillantást vetett a távozó nő után:

– Valaha Magyarországon érvényben volt a botbüntetés a fecsegők ellen. Áll ez még?

– Azt hiszem, már eltörölték.

– El? Ebből az egyből is láthatja, Smidelius, milyem korcs társadalmi rendszer a demokrácia. Mi védheti meg az embert a fecsegőktől?

Barna Éva visszajött értük, a kocsi elindult a város felé. Smidelius beszélgetést próbált kezdeményezni:

– Az itteni programunk bizonyára változatlan.

– Sajnos nem – fellapozott egy füzetet. – Önök a Puszta-túrára fizettek be, de erre a túrára nem jött össze elegendő jelentkező, így át lettek sorolva a Betyár-túrára. Ez ugyan két nappal később indul, de majd csak eltöltik valahogy az időt. Nem tudnak magyarul?

– Nem.

– Kár, sokkal jobban tudnánk beszélgetni.

A kocsi a legújabb, csak külföldieknek fenntartott szállodába, a Hotel Internationalba vitte őket.

A porta előtt hosszú sorban álltak azok, akiknek előzetes jelentkezését csak feltételesen fogadták el, és reménykedve várakoztak, hátha mégis szobához juthatnak. Valamennyien szocialista országból érkeztek, néhányan hazájukban igen jelentős személyiségnek számítottak, háborús és polgári kitüntetések szalagjait viselték a mellükön. A portás Hitlerék érkezésére elküldte őket:

– Nincs szobánk, uraim. Megérkezett az a két német vendégünk, akiket vártunk.

Az egyik sorbanálló, hatalmas termetű, ősz fejű orosz férfi előrelépett, és megdöngette a mellét:

– Engem maga nem küldhet el két német miatt. Én kilencszer sebesültem meg a győzelemért, a maguk felszabadulásáért.

A portás szárazon válaszolt:

– Gratulálok, uram. Én az ön helyében nem is követelődznék tovább, hanem örülnék, hogy ilyen sokszor sikerült meggyógyulnom.

34

Hitlerék elfoglalták a szobájukat, utána meg akartak ebédelni. Az étteremben nem találtak szabad asztalt, de mikor közölték, hogy Nyugat-Németországból jöttek, és átnyújtottak egy húszmárkás bankjegyet, a főpincér felállított egy román étkező társaságot, és tányérral a kezükben kiküldte őket a folyosóra. Ugyanilyen megkülönböztetett bánásmódban részesültek az üzletekben, sőt a különféle kiállításokon, látványosságoknál is sorbanállás nélkül előreengedték őket.

Hitler növekvő csodálkozással figyelte ezeket a jelenségeket, végül is keserűen megjegyezte:

– Azt kell gondolnom, Smidelius, hogy félrevezetett.

– Miben?

– Azt mondta, hogy Németország elveszítette a háborút. Amit itt Magyarországon látok, mind arra vall, hogy megnyertük.

– Sajnos, mein Führer, nehéz szívvel, de meg kell ismételnem, hogy elveszítettük a háborút.

– Mit gondol, hogy fogadtak volna minket Magyarországon, ha megnyerjük?

Hitler eltűnődött:

– Végeredményben mindegy, lényeges, hogy megvalósult a „Mein Kampf”-ban lefektetett elveimnek az a része, hogy az alacsonyabb rendű kelet-európai faj háttérbe kell hogy szoruljon az északi árja faj mögött, és annak csak szolgája lehet.

Egy mozi kirakatában Hitler váratlanul saját képével találta magát szemközt, a moziban antifasiszta filmhetet rendeztek. Romm „Hétköznapi fasizmus”-át vetítették.

– Menjünk be, Smidelius, kíváncsi lennék erre a műsorra.

Smidelius ismerte a szóban forgó filmet, féltette ugyan Hitlert a megrázkódtatástól, melyet az em35lékek felidézése kiválthat benne, mégsem tiltakozott, abban bízott, hogy a személyével és a második világháborúval kapcsolatos felvételek segítik majd Hitlert a helyzet megismerésében és új magatartási formájának kialakításában.

Megkezdődött a főműsor. Hitler szenvedélyes átéléssel figyelt minden kockát, a katonai parádéknál feje a dobverés ritmusára ingott jobbra-balra, elérzékenyült, mikor önmagát látta, amint kezet szorít a tizenhárom-tizennégy éves, páncélsisakos, frontra induló gyerekekkel. A koncentrációs táborok apelljeit látva pedig nem tudott visszafojtani egy elismerő megjegyzést:

– Nézze, Smidelius, ezt a rendet és szervezettséget, mintha vonalzóval lennének meghúzva a sorok. Csak a német szellem képes ilyen teljesítményt kihozni ezekből az alacsonyabb rendű fajokból.

Előadás után a szálloda felé tartva, Hitler elégedetten mondta kísérőjének:

– Nagyszerű! Nem tudom, mennyibe került nekünk ez a film, de okvetlenül megérte.

– De Führer, hová gondol? Ezt a filmet nem mi finanszíroztuk, hanem az ellenségeink készítették.

– Az ellenségeink? Milyen célból?

– Le akarták leplezni önt és az Eszmét, és be kell hogy ismerjem: ezek az átkozottak nem végeztek rossz munkát.

– Azt kell higgyem, Smidelius, hogy nem ugyanazt a filmet láttuk. Mi lepleződött itt le?

– Kegyetlenséget, vérontást mutat, és az embereket taszítja az erőszak látványa.

– Ez nem így van. Az az igazság, hogy az átlagember számára az erő és az erőszak azonos fogalmak. Ezekből a felvételekből – bármi is volt a rendezők szándéka – a nézők megértették a lényeget: volt erőnk és bátorságunk a leghatározot36tabb módszerekkel megoldani az előttünk álló feladatokat.

Hitler a tamáskodó Smideliusra nézett:

– Ha kételkedik ebben, hajlandó vagyok egy tetszés szerinti moziban a saját költségemre levetíttetni a filmet, és utána megkérdezhet tíz átlagos embert: mi volt a véleménye? Ha tíz közül legalább nyolc nem nekem ad igazat, vállalom, hogy egy fél évig ingyen dolgozok egy zsinagóga újjáépítésén. Gondoskodnunk kell róla, hogy minél több ember lássa ezeket a filmeket.

Alig néhány perccel azután, hogy visszaértek a szállodába, a boy egy névjegyet hozott fel Hitleréknek:

Smidelius eleget tett a felhívásnak, és elolvasta a névjegy túlsó oldalát is:

– Ki lehet ez, és miért keres minket? – kérdezte aggodalmaskodva Hitler – egyáltalán, ki tudja, hogy mi Pesten tartózkodunk?

– A Földalatti Nemzeti Szocialista Nagytanács 37jelezte, hogy egy magyarországi összekötője jelentkezni fog nálunk.

– Lehetséges, hogy ő az?

– Úgy gondolom, mein Führer, hogy igen. Helyes volna, ha fogadná őt.

– Akkor szóljon, hogy engedjék be.

Keresett eleganciával öltözött középkorú férfi nyitott be a szobába, meghajolt, de nem szólt egy szót sem.

– Mit óhajt?

Roller kérlelő tekintetet vetett Hitlerre, és a kezével intett, hogy kövessék, Hitler és Smidelius csodálkozva teljesítette a kérést. Lementek a lépcsőn, ki az utcára, Roller csak lent az elhagyatott Duna-parti sétányon szólalt meg.

– Elnézésüket kérem, mein Führer, hogy idehoztam önöket, de attól tartok, hogy az egész szállodában nem találtunk volna egyetlen olyan helyiséget sem, melynek falába ne lenne beépítve lehallgató készülék. Mindenekelőtt: engedjék meg, hogy igazoljam magam.

Elővett egy kettészakított vonatjegyet és felmutatta: pontosan illeszkedett a Smideliusnál őrzött darabhoz, ez eloszlatta a gyanút. Sétára indultak a Duna mellett. Hitler érdeklődve nézegette a magyar összekötőt:

– Ön kitűnően beszél németül, volt valami személyes kapcsolata is a Birodalommal?

– Német származású vagyok, otthon is mindvégig német szellemben neveltek. Dédapám, Roller Kristóf Hamburgból vándorolt ide, ő alapította meg a magyarországi fűzőkészítő ipart.

Hitler büszkén fordult a kísérőjéhez.

– Mondom magának, Smidelius, hogy ebben az országban minden kultúrát a németek teremtettek meg. Nélkülük még egy nyavalyás mídert sem tudtak volna csinálni.

38

– 1938-ban – folytatta Roller – az önöknél élvezett ösztöndíjjal négy évet Berlinben töltöttem.

– A háborúban részt vett?

– Igen, utoljára egy magyar főiskolás önkéntesekből szervezett Wehrmacht osztagban harcoltam a frankfurti barikádokon. Hadnagyi rangot értem el.

– Ebből a későbbiekben bizonyára sok hátránya származott.

– Mire gondol, mein Führer?

– Például a főnökei gyakran szemére hányják a múltját, és háttérbe szorítják miatta.

– Nincsenek abban a helyzetben. A közvetlen főnököm, a tanszékvezető, mellettem harcolt a frankfurti barikádokon mint főhadnagy.

Hitler legyintett.

– Ez azért kivételes eset. Hány magyar egyetemi tanár fért el azon a nyomorult frankfurti barikádon?!

– Higgye el, Führer: szinte mindannyiunk életrajzában akad legalább egy letagadni való barikád. Ha más nem: eszmei, szimbolikus barikád.

Hitler szörnyülködve kérdezte:

– Hát ebben az országban nincsenek is tiszta múltú emberek?

Smidelius szárazon közbeszólt:

– Hogyne volnának, mein Führer, bizonyára egész parcellára valót lehet találni a temetőkben, főleg a járványos csecsemőbetegségek áldozatai között.

– Ön azért túloz, Smidelius úr!

Hitler lecsendesítette a kitörni készülő veszekedést:

– Hagyják abba, kérem. És maga, Roller, tagja a magyar kommunista pártnak is?

– Igen.

– Hogy sikerült beférkőznie?

39

Roller méltatlankodva nézett rá:

– Nem tudom, hogy érti ezt, Führer? Beférkőzni?! Én beléptem a pártba, mert meggyőződéses kommunista vagyok.

Hitler nem akart hinni a fülének:

– Kommunista? Maga? Roller István a frankfurti barikádról?

– Én itt nem látok semmiféle ellentmondást. Ha jól emlékszem, mein Führer, ön az 1930-as évek végén kiadott egy rendelkezést, miszerint a Német Kommunista Párt volt tagjait, ha jelentkeznek a Német Nemzeti Szocialista Munkáspártba, fel kell venni őket, méghozzá a szokásos próbaidő kitöltése és egyéb formaságok nélkül. Én már akkor megcsodáltam ennek az elgondolásnak a lényeglátó bölcsességét, és ami lehetséges volt balról jobbra, az nem tudom, miért ne menne jobbról balra?

Hitler tiltakozni próbált:

– Azért ez mégsem ugyanaz, a kémiában is vannak megfordíthatatlan folyamatok.

Smidelius jónak látta, hogy lezárja a beszélgetést:

– Akkor ön vállalja magára a Führer magyarországi tartózkodásának technikai lebonyolítását?

– Engem bíztak meg vele. Van valami külön kívánsága, mein Führer?

– Egyelőre semmi. Holnap elutazunk vidékre ezzel a Betyár-túrával. Ha szükségem lesz magára, értesíteni fogom. A viszontlátásra, kedves Roller néptárs.

Hitler alig várta, hogy Roller eltűnjön, megkönnyebbülten felsóhajtott:

– Lehet, hogy romlik az ítélőerőm, kedves Smidelius, de nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy nem nyertük meg ennek az úrnak a rokonszenvét.

40

Ha némi késéssel is, de elindult a Betyár-túra, a prospektusok szerint útvonala érintette a legszebb magyar tájakat, a résztvevők népi vetélkedőket tekintettek meg és magyaros ételkülönlegességeket fogyasztottak.

Elsőnek a fővárost járták be, de sem Buda, sem a pesti Belváros nem tetszett különösképpen Hitlernek. Éppily fanyalogva nézett körül a Betyár-túra különböző állomáshelyein: Debrecenben, Szegeden, a Mátrában és a Bakonyban, mindenütt a rendet és a szervezettséget hiányolta.

A túra utolsó állomásától, Dunaújvárostól viszont el volt ragadtatva. Már az autóbusz ablakából kinyújtott karral mutatott a város különböző pontjain emelkedő teljesen egyforma beton toronyépületekre.

– Ha elfoglaljuk Magyarországot, Smidelius, itt egyetlen házhoz sem szabad nyúlnunk, ezt ne felejtse el feljegyezni. Itt minden úgy jó, ahogy van. A magyar építészek is rájöttek az igazságra: félre a téglával, terméskővel, a fával és a dekadens színes burkolattal! Beton kell a népnek, mert az az anyag a legalkalmasabb, hogy felkeltse benne az erő képzetét, és minél nagyobb tömegű beton, hogy felnézhessen rá. Az sem elhanyagolandó szempont, hogy a beton békeidőben is erődítményekre és bunkerokra emlékezteti az embereket, így misztikus háborús készenlétet vált ki.

Vacsora után végigsétáltak a város főutcáján, 41szinte egyetlen járókelővel sem találkoztak, a néhány nyitva tartó szórakozóhely is kongott az ürességtől. A város kihaltnak látszott, csak a lakások függönyei mögött világító tévékészülékek jelezték, hogy az emberek otthon ülnek. Hitler ezzel is rendkívül meg volt elégedve.

– Pontosan ez az, amire gondoltam, Smidelius. A politikai gyűléseket, néhány nagyobb torna- és dalosünnepélyt leszámítva, semmi szükség rá, hogy az emberek összegyűljenek, csak fecsegnek, és különféle felelőtlen frázisokkal összezavarják egymás fejét. Háborúban könnyű, de békés időben igen nehéz közösségi embereket nevelni, csak úgy lehet elérni ezt a célt, ha az embereket távol tartjuk egymástól.

– Ezt nem egészen értem, mein Führer.

– Pedig pofon egyszerű. Egy ember gondolatait mindig ki lehet számítani, és ha kiszámítottuk, irányítani is tudjuk, megtarthatjuk olyan keretek között, melyek számunkra a leghasznosabbak. De, ha két ember találkozik, és beszélgetni kezd, főleg a mi ellenőrzésünk nélkül, már beláthatatlan következményekkel járhat, nem is szólva tíz, száz vagy ezer emberről. Ezért úgy kell szervezni a közéletet, a várost és a falukat, hogy az emberek lehetőleg ne járjanak sehová, üljenek csak otthon, az állam majd fog szólni: itt a háború, keljetek fel a fotelekből! Gyűjtsenek erőt, és csináljanak gyereket, minél több gyereket. Ez a Donauneustadt, ahogy én látom, tökéletes modellje a modern városnak.

Smidelius az órájára nézett:

– Elnézését kérem, de szeretném figyelmeztetni, mein Führer, hogy lassan vissza kell térnünk a szállodánkba.

– Miért?

42

– Véget ért a Betyár-túra, és most valamilyen búcsúestet rendeznek.

Hitler felsóhajtott:

– Ott lesz az a fecsegő szörnyeteg is?

– Barna Évára gondol? Valószínűnek tartom, hogy ott lesz, mégiscsak ő a csoport vezetője.

– Most először sajnálom, hogy likvidáltuk Röhmöt. Én sajnos még az ilyen nőszemélyekkel sem tudok gorombáskodni, de Röhm homoszexuális volt, tudta, hogy kell elbánni velük. Ha lehet, próbáljunk megszökni a búcsúest elől.

– Ahogy óhajtja, mein Führer.

Hitlerék fel akartak osonni szobájukba, de Barna Éva már a hallban várta őket. Nem vette észre a feléje irányuló ellenszenvet, mosolyogva kezet nyújtott:

– Jöjjön játszani, kedves Hitler úr!

– Eléggé fáradtnak érzem magam, ha megengedi, inkább visszavonulnék a szobámba.

– Szó sem lehet róla, nem illik cserbenhagyni a társaságot.

A teremben már elkezdődött a Betyár-túra résztvevőinek közös szórakozása. A barkochbában Hitlerék a játék zsidó eredete miatt nem vettek részt, de a tréfás vetélkedőkön kitűnően szerepeltek, Hitler egy üveg fütyülős barackpálinkát is nyert, mert elsőnek nevezett meg három Wagner operahőst.

A társasjáték után tánc következett, Barna Éva most sem engedte eltávozni Hitlert, belekarolt és az egyik sarokasztalhoz vitte. A csatlakozni szándékozó Smideliust elküldte táncolni egy francia turistanővel.

– Gratulálok a sikeréhez, maga igazán a legműveltebb emberek egyike, Hitler úr, akivel életemben találkoztam.

Hitler szerénykedve mosolygott:

43

– Lehetséges. Az embernek, ha ad magára valamit, a huszadik században tartania kell bizonyos műveltségi normákat. Az embereket nem a rang és a hatalom teszi emberré, hanem a kultúra és az érzések, igen, ne féljünk a frázistól: a lelki gazdagság.

Barna Éva Hitler homlokára nézett:

– Milyen furcsák ezek a madárszárny alakú ráncok a homlokán, valami azt súgja nekem, hogy ezt a mély életfilozófiát maga nem ingyen szerezte, sokat szenvedhetett.

Hitler felsóhajtott:

– Maga nagyon jó emberismerő, kisasszony. Valóban: sohasem tudtam élvezni az életet. Fiatalkoromban nagyon szegény voltam, az első világháborút a fronton töltöttem…

– Ugyan, maga nem lehet annyi idős, masszívabbnak néz ki, mint a mai húszévesek.

– Köszönöm a bókot, de én nem szégyellem, hogy már eljárt fölöttem az idő. Később az eszméért dolgoztam, az utolsó években pedig a német nép vezetőjének rendelt a Sors…

Egyre jobban belemelegedtek a beszélgetésbe, Hitler egyszerűen nem értette, hogy miképp találta kiállhatatlannak ezt a nőt, újabb és újabb rokonszenves vonásokat fedezett fel benne.

– Ilyen érzékeny idegrendszerrel bizonyára voltak művészi ambíciói is – jegyezte meg Barna Éva.

– Igen, a festészet. Sokáig abban az illúzióban éltem, hogy én egyeztetem majd össze a reneszánsz harmóniáját a modern impresszionista világlátással, gyönyörű témáim voltak: a „Fegyveres angyali üdvözlet”, mikor az angyal ágyúkat ígér a germán Máriának, vagy a „Parsiphal kikergeti az erdőből a szociáldemokratákat”, de hát azután a közügyek elvontak a művészettől. Eh! – Hitler keserűen le44gyintett – szerencsére a világ sohasem tudja meg, hány igazi tehetséget veszít el naponta.

– Még mindig érdekli a festészet?

– Igen, most már az időm is engedné, hogy foglalkozzam vele. Természetesen csak amatőrként.

Barna Éva felnézett:

– Nem volna kedve ellátogatni hozzánk, az én falumba, Bánegresre? Ott közelebbről is megismerhetné a magyar életet és a magyar táj igazi szépségeit: ó, az a kék ég, ó, azok a zöld rétek a házunk előtt, madarak csattogása! Nálunk kipihenhetné magát, Adolf, és a művészetéhez is új inspirációkat kapna! Egész biztos megértenék egymást édesapámmal, ő nem nagy ember, sokszor csinálhatott volna karriert, de ő mindig fontosabbnak tartotta a tiszta lelkiismeretet, és megmaradt a helyén.

– Mi a maga édesapja?

– Igazgató a bánegresi művégtaggyárban. Ha lejönnek, persze nálunk laknának a barátjával.

– Megpróbálok eljutni magukhoz, én szívesen mennék, de nem vagyok egészen a magam embere. Mindenesetre lekötelez, kisasszony – Hitler zavartan nevetett. – Elnézést a kisasszony megszólításért, csak az életkorából indultam ki, lehet, hogy tévedek, és ön már férjnél van?

– Nem, én még nem találtam meg az igazit. És maga nős, Hitler úr?

– Nincs feleségem.

– Nem is volt?

– De volt, csak mérget adtak be neki, aztán leöntötték benzinnel és elégették. A hamvai jelenleg egy Grünfeld Dávid nevű zsidó deportálttal vannak egy urnában, nem lehetett szétválogatni őket.

Barna Éva először megdöbbent, aztán teli torokból nevetni kezdett.

45

– Magának egészen kitűnő, fanyar, angolos humora van, Adolf. És hogy hívták a feleségét?

– Eva Braunnak.

– Eva Braunnak? Érdekes, ha az én nevemet lefordítják németre, én is Eva Braun vagyok, Braun magyarul barnát jelent. Csodálatos, erre innunk kell egy pohárkával.

Hitler elhárító mozdulatot tett, Barna Éva széles mosollyal próbálta meggyőzni:

– Még az én kedvemért sem iszik?

– Egyszerűen nem szoktam, kisasszony.

– Ön, aki életében minden akadályt legyőzött, pont ez előtt torpanna meg? Nem gondolja, hogy ez az alkohol túlbecsülése?

A bók hatott, Smidelius legnagyobb megdöbbenésére Hitler az ajkához emelte a poharat, és bár nem ivott belőle, a forma kedvéért néhány pillanatig ott tartotta.

Hitler megkapta a Földalatti Nagytanács hozzájárulását, hogy leutazhasson Bánegresre, már minden készen állt az útra, mikor váratlanul eszébe jutott:

– Nem állíthatunk be üres kézzel Bánegresre, Smidelius, valami ajándékot kellene vennünk.

– Talán egy ólomkristály váza vagy tál megfelelne? Esetleg egy herendi készlet?

– Az ilyesmi nagyon kockázatos, nem ismerhetjük az ízlésüket. Tudja, mire gondoltam? Szerezni kellene egy magyar nyelvű „Mein Kampf”-ot, és azt dedikálnám nekik.

– Nem hiszem, Führer, hogy hozzá tudnánk jutni. Feltételezem, hogy a kommunisták összeszedték, és a zúzdába küldték valamennyi példányt.

– Kizárt dolog, Smidelius. Nem tudom, hány példányban jelent meg magyarul a „Mein Kampf”, 46de bizonyára több százezerben, ennyiből kell találnunk legalább egyet. Csak utána kell nézni.

– De hol?

– Valaki csak megőrizte, és az illető nyilván megtiszteltetésnek tekinti majd, hogy felajánlhatja nekem.

Először Rollert kérték meg, hogy segítsen felkutatni a könyvet, de ő hiába próbálkozott. Még az Egyetemi Könyvtár „tilos” osztályán sem találta meg a „Mein Kampf”-ot, csak később derült ki, hogy egy részeges altiszt ellopta és eladta.

Hitlerék ennek a példánynak a nyomába vetették magukat. Nem lett volna értelme, hogy állami antikváriumokban kísérletezzenek, ezek semmi körülmények között nem tarthattak indexre tett műveket – az ócskapiacok könyvböngészdéit járták végig. Útjukat nem koronázta siker, a ládákból és a pultok sötét mélyéből százszámra kerültek elő Pitigrilli, Courts-Mahler, Erdős Renée és Max Brand könyvei, de a „Mein Kampf”-ra sehol sem akadtak rá.

– Sajnos, momentán nincs a piacon – mondta egy árus –, de adok egy tanácsot: ha ez a könyv egyáltalán létezik, Grünfeld Oszkár megszerzi maguknak.

– Őt hol lehet megtalálni?

– A Tabánban, a templom mellett van egy kis üzlete.

Hitler és Smidelius délután kisétált a Tabánba. Az antikvárium kirakata nem nyerte meg a tetszésüket: az üveg mögött az obligát piros kötésű Jókai-sorozat porosodott a „Klim Szamgin”, a „Kárpáti rapszódia” és egy zenei felvilágosító mű társaságában. Hitler idegenkedve nézte.

– Érdemes ide bemennünk?

– Hallotta, mein Führer: ez a Grünfeld Oszkár az egyetlen esélyünk.

47

– Grünfeld Oszkár? Honnan ismerős ez a név nekem, Smidelius?

– Én is már rég töprengek ezen, de nem tudok rájönni.

– Nos, akkor a legjobb lesz, ha a barlangjában keressük fel a Grünfeldet.

Ahogy benyitottak, az ajtó fölött megszólalt a régimódi csengő, a bolt félhomályos mélyéből egy alacsony, kövér öregember jött elő. Mintha minél inkább hozzá akarna idomulni a környezetéhez, szürke ruhája és sötét csíkozású nyakkendője egy árnyalatnyira sem vált el a polcokat borító enyhe por színétől. Vastag szemüveget viselt, fejét kopaszra borotválta, fejbőre olyan barna volt, mint a régi, alaposan kiszívott tajtékpipák. Mikor meglátta a belépőket, biccentett:

– Grünfeld Oszkár vagyok. Már vártam magukat, Hitler úr.

– Honnan ismer engem?

Az öregember nem válaszolt rögtön, kibontott egy doboz datolyát, és látható élvezettel elfogyasztott néhány szemet:

– Parancsol egy kis datolyát?

– Nem. De szeretném tudni, milyen alapon várt rám?

– Maga, Hitler úr, és én szinte rokonok vagyunk, maga helyett égették el a testvéremet, Grünfeld Dávidot. Gondoltam, hogy egyszer majd eljön hozzám.

Hitler és Smidelius összenézett: tehát ezért tűnt ismerősnek Grünfeld Oszkár neve.

– És most mi a szándéka? – kérdezte Smidelius. – Fel akar jelenteni minket?

– Kinél jelentsem fel én magukat? Rég lemondtam róla, hogy nekem valaha is igazam lehet, különösen akkor, ha tényleg igazam van.

Grünfeld előjött a pult mögül:

48

– Én beérem azzal, hogy kiszolgálom magukat. Nézzenek körül a boltomban, ilyet állami antikváriumokban nem látnak, tizenkét országban jártam, amíg összeválogattam a raktárkészletemet.

Az üzlet jobb sarkába vezette őket, félrehúzott egy kis függönyt, egy polc tűnt fel mögötte:

– Két ilyen polcom van, Hitler úr, melyet csak kivételes vevőknek mutatok meg. A bal oldali valószínűleg nem érdekli magát: Trockij Leót őrzöm itt, a revizionista Bernsteint, Gyilasz Milovant, most már Rákosi Mátyást és egy-két kötet Sztálint is.

– Nehezen szedheti össze az utánpótlást.

– Téved, ezt a polcot mostanában már könnyű feltölteni áruval, mindig megvásárolom az új politikai könyveket, várok egy kicsit, és tíz-tizenöt év múlva már rakhatom ide őket. De magukat inkább ez a jobb oldali polc fogja érdekelni. Mit óhajtanak? Ford: „A nemzetközi zsidó”, adhatok „Cion bölcseinek jegyzőkönyvé”-t, Liszt Ferenc antiszemita iratait, zsidó viccgyűjteményt is. Vagy van valami határozott kívánságuk?

Smidelius körülnézett, hátha hallgatódzik valahol egy titkos tanú, de a félhomályos boltban nem látott idegent.

– Egy „Mein Kampf”-ot szeretnénk vásárolni, magyar nyelvűt.

Grünfeld bólintott:

– Egy „Mein Kampf”-ot? Kérem.

A polc harmadik könyvsorából előhalászott egy vastag kötetet, és átnyújtotta. Hitler ránézett:

– De hát ez a Karl May „Winettou”-ja!

– Szíveskedjék belelapozni.

És valóban, a címoldal után feltűnt Hitler fényképe, majd az önéletrajz szövege.

– Vagyunk így könyvekkel, Hitler úr.

49

– Elnézést, Grünfeld úr: ezt a könyvet nem egy egyetemi altiszttől vette?

– Nem, magának Szálasi Ferencnek a példányát tartja a kezében. A gyóntatója vásárolta meg tőle egy doboz szardíniáért, én egy teljes „Playboy” évfolyamot adtam érte.

Hitler végignézte a könyvet, elolvasott néhány lapszéli megjegyzést Szálasi kézírásával: „dilettáns”, „ahogy ezt Adolfka elképzeli!”.

– Megveszem, mivel tartozom?

– Mennyit kérjek érte? Nem állok olyan jól, hogy két-háromszáz forinttal segíteni lehessen rajtam.

Hitler megrázta a fejét:

– Ajándékba nem fogadom el.

– Nem is erről van szó. Hogy mondjam: ezért a könyvért egy igazolványt szeretnék kérni magától.

– Sajnos, nem áll módomban adómentességi igazolványt adni – mondta Hitler, alig leplezve gúnyos mosolyát –, más igazolványt pedig, gondolom, nem sokra tart.

Grünfeld legyintett:

– Kit érdekel az adó? Az ember fizessen minél több adót, mert ez azt jelenti, hogy jól keres.

– Akkor milyen igazolványra gondol?

– Egy tagságtalansági igazolvány kellene nekem.

– Talán tagsági igazolvány?

– Azt kaphatok maga nélkül is eleget. Én egy tagságtalansági igazolványt szeretnék, írjon alá nekem egy papírt, melyben igazolja, hogy én soha nem voltam, és most sem vagyok semmiféle párt vagy szervezet tagja.

– Én ezt honnan tudhatnám?

– Van maga olyan jóban vezető emberekkel, hogy megkérdezheti tőlük egyszer csak úgy vacsora köz50ben: gyerekek, mit tudtok ti erről a Grünfeld Oszkárról? Meg fogják mondani magának, hogy én soha sehová sem jelentkeztem. Életem nagy vágyai közé tartozott, hogy belépjek egy sakk-körbe, de erről is lemondtam, hogy minél kevesebb helyen legyen felírva a nevem. Jó álmaimban mindenféle névsorokat, anyakönyveket égetek.

Hitler még mindig nem értette a könyvkereskedő kérését:

– És miért kell magának ez az igazolvány?

– Ha bármikor valami fordulat lesz, akarja tudni, kit kapnak el majd először?

– Kit?

– Akit a legkönnyebb: Grünfeld Oszkárt. Na, Oszkár! – kérdezik majd, mert tudom én, hogy megy az ilyesmi – hol is voltál te titkár, szakszervezeti bizalmi, ilyen-olyan megbízott? Hol sanyargattad te a becsületes magyar embereket? Akkor mit mondok nekik?

– Mondja majd azt, hogy nem tartozott sehová.

– Hiába mondom, azt is hiába mondanám, hogy kutassanak ki, nincs nálam semmiféle igazolvány, azt mondják, ez nem bizonyíték semmire! Ismerünk téged, Oszkár, te azokat a tagkönyveket elégetted, de ha felmutatom a tagságtalansági igazolványt, a maga aláírásával, az már egy kézzelfogható ügy, el kell hogy fogadják. Jöhet nem egy, hanem tizenegy fordulat, mindig lehet használni.

– Már megbocsásson, Grünfeld úr – szólt közbe Smidelius –, ön már nem egy fiatal ember, érdemes ennyire félteni azt a néhány hátralevő évét?

Grünfeld a mellére tette a kezét:

– Én a magam kedvéért nem kérném, uraim, de későn nősültem, és kisgyerekem van, szeretnék addig élni, hogy kenyeret adjak a kezébe. Már el is készítettem a tagságtalansági igazolványt, maga 51egy pillanat alatt aláírja, itt a pulton. Nem nagy munka, addig én bepakolom a könyvet.

Hitler nem minden érdeklődés nélkül vette a kezébe a pepita vászonba kötött kis igazolványt:

– Miért pont pepitát választott?

– Ez az egyetlen szín, melyet a politikai pártok még nem foglaltak le maguknak.

A tagságtalansági igazolványt Grünfeld a szabályos tagsági könyvek mintájára készítette el – mindenre kiterjedő gondossággal.

– Ismerem őket, nagyon kell vigyázni, nehogy valami kifogást találhassanak majd.

A pepita címlapra arany betűkkel rá volt írva: „Tagságtalansági igazolvány”, alá egy áthúzott horogkeresztet, ugyancsak áthúzott ötágú vörös csillagot, Dávid csillagot és keresztet rajzoltak, még lejjebb egy sor felírás zárta le az oldalt:

A fedőlap belső oldalára Grünfeld felragasztotta a saját fényképét, utána a „tagdíj nem fizetés igazolása” feliratú lapok következtek. A lapokat gondosan áthúzták, de csak az 1970-es év végéig.

– Miért nem húzza át az összes lapot, Grünfeld úr?

– Ráérek majd jövőre, az ember ott spórol, ahol tud.

Az igazolványt a „Jogtalanságok és kötetlensé52gek” felsorolása zárta le, a hátsó fedőlap belső oldalán kihagytak némi helyet, az aláírások számára.

– Érdekes igazolvány! Nos, kedves Smideliusom, aláírjuk? – kérdezte Hitler mosolyogva.

– Ha ragaszkodik a „Mein Kampf” példányához, meg kell tennie, mein Führer.

Hitler aláírta az igazolványt, Grünfeld közben becsomagolta a „Mein Kampf”-ot, aggódó arccal adta át:

– Csak arra kérem magukat, Hitler úr, hogy ne említsék sehol sem az ügyet. Ha mások is megtudják, lőttek az egésznek.

– Miért?

– Mert ellopják az ötletet. Valamelyik szervezet ellátja majd a tagjait ilyen igazolvánnyal.

53

Bár Bánegres alig kétszáz kilométerre fekszik Budapesttől, vonaton mégis hét óráig tartott volna az út, Barna József a saját szolgálati kocsiját küldte fel Hitlerékért. Smidelius elöl ült a sofőr mellett, átengedve a kényelmesebb hátsó ülést vezérének és Barna Évának. Hamarosan elhagyták a fővárost, majd száz-százhúsz kilométer után az országos főútvonalról is letértek, és egy elhanyagolt állapotban levő betonozott mellékúton haladtak tovább.

Az egymást sűrűn követő kátyúk megnehezítették a beszélgetést, ha valaki kinyitotta a száját, azt kockáztatta, hogy egy döccenőnél elharapja a nyelvét, Hitler inkább az elmaradó környéket figyelte. Bánegres határát az útjelző táblán kívül egy különös emlékmű is jelezte: terméskő emelvényen egy műlábat helyeztek el, vörös lakkfesték-bevonat óvta az időjárás viszontagságaitól.

– Ez hogy került ide?

Barna Éva intett a sofőrnek, hogy álljanak meg:

– Ez a százezredik műláb, amelyik a gyárban készült. Apám nem engedte eladni, abban reménykedhetett, hogy felajánlhatja majd valamilyen nevezetesebb személyiségnek: egy élenjáró munkásnak levágja a lábát a gép, vagy egy repülő lezuhan, és a pilóta lábát amputálni kell, mint Mereszjev főhadnagyét, de sajnos, semmilyen hasonló eset nem fordult elő, akkor állították ki ide a község határába. Ez a műláb nekem mindig azt jelenti, 54hogy hazaértem – mondta Barna Éva, és a meghatottságtól a szeme telefutott könnyel.

– Százezredik műláb? – kérdezte Smidelius. – Ilyen nagy arányokban folyik itt a termelés?

– Igen, a szocialista országokban egységesítették és felosztották a művégtaggyártást, mi kaptuk a bal lábat.

– Miért épp a bal lábat?

– Nem tudom, valószínűleg labdarúgó hagyományaink miatt, Puskás Öcsi is ballábas volt.

Az autó elindult, de hirtelen újból lefékezett, mert a falu felől egy százfőnyi csapat közeledett az úton. Ha egyesével haladnak, különös akadozó-bicegő járásuk talán nem keltett volna feltűnést, de így tömegben ellenállhatatlanul magukra vonták az utasok figyelmét.

– Kik ezek, Éva?

– A gyár alkalmazottai, ők próbálják ki az új műlábakat, most bejárató túrát tartanak, felmennek Pestre, és visszajönnek gyalog.

– Mindannyian nyomorékok?

– Szó sincs róla, egy nyomorék ember csak egyféle műlábat tudna kipróbálni, ebben a munkakörben csak makkegészséges emberek dolgozhatnak. A lábukat felszíjazzák a hátukra, és a csípőjükhöz illesztik a műlábat.

Hitler visszafordult az ülésen, és sokáig nézett a bicegő csapat után, mely nyögve és átkozódva tűnt el a faluvégi réteken.

Mielőtt felkeresték volna a gyárban Barna Józsefet, Éva megkérte a sofőrt, hogy írjanak le egy kört a faluban, mint tapasztalt idegenvezető, mindenekelőtt a környezetet, a falu fekvését és történelmét akarta bemutatni a vendégeknek.

Bánegrest a hegyek meglehetősen elzárták a világtól, bár a Makkosborostyán–Jenőtábor vasútvonal mentén feküdt és önálló vasútállomással is 55rendelkezett, forgalma alig volt. A vasútállomást esténként egyetlen petróleumlámpa világította meg, a vonat a sötétben néha túl is ment rajta, és két-három kilométer távolságból tolatott vissza. Ősszel, a nagy cukorrépa-szállítások idején a kávédarálóhoz hasonlító kis mozdonyokat is átirányították más vidékre, a személy- és a postaforgalom teljesen leállt.

A cukorrépaszezon után a hóakadályok torlaszolták el a síneket tavaszig, a bánegresiek március elején egy tételben kapták meg az október–február hónapban megjelent újságokat, valamint a hivatalos és magánleveleiket. Az esetleges betegeket, városba igyekvőket a Művégtaggyár készárut szállító teherautói vitték be magukkal, de télen ezek is csak hetenként egyszer jelentkeztek.

A falu határa gyenge minőségű földekből állt, aratás után a gazdák a hónuk alatt hordták haza a termést. Még a mezei egerek sem találtak elegendő ennivalót, csapatostul szöktek át a közeli határon Csehszlovákiába. A bánegresiek inkább az erdőből éltek, legfőbb jövedelmi forrásuk a kutyabengebokor ágaiból égetett faszén volt, amelyet magas oxigéntartalma miatt a lőporgyártásban szoktak felhasználni.

Bánegres igazi történelme csak néhány évvel ezelőtt kezdődött el, mikor a faluban felépült a M. M. M., a Magyar Művégtag Művek. Több körülmény szólt amellett, hogy a gyárat éppen Bánegresre telepítsék: a közeli erdők biztosították a bőséges alapanyagot, a falu pedig a munkáskezeket. A vidék elzártsága is előnynek számított, éberségi szempontból ugyanis egyáltalán nem volt közömbös, hogy hányan fordulnak meg egy fontos létesítmény környékén.

– A többit majd elmondja az édesapám – fejezte be Barna Éva.

56

Hitlerék kocsija áthajtott a vasúti sínen, mely, akár egy folyó, kétfelé osztotta Bánegrest: az egyik oldalán feküdt a falu, a másik oldalon pedig a gyár és a köréje épült lakótelep. A gyárból először egy hatalmas kémény tűnt fel, vastagon szitált belőle a fűrészpor, az utcán járó-kelő emberek zsebkendővel törülgették gyulladt szemüket.

– Egyáltalán nem veszélyes – próbálta megnyugtatni Barna Éva Hitlert –, különben is a gyár fizeti a szemorvost az egész falu számára.

De Hitler mégis egy zsebkendőt szorított orra és szája elé, mikor kiszálltak a kocsiból, első világháborús gázsérülése óta igen érzékeny volt a tüdeje.

Barna József a gyár kapujában várta a vendégeket. A hatalmas termetű és erősen elhízott, ötvenöt-hatvan éves férfi szürke munkaruhát viselt, hozzá aranyszínű fémszálakkal átszőtt nyakkendőt. Vörös haját rövid kefefrizurára nyíratta, hátul csupasz nyakán látni lehetett egy lencse alakú anyajegyet, mely a szemlélőben mindig olyan hatást keltett, mintha egy bogár mászna a nyakán. Kabátja felső zsebéből egész sorozat golyóstoll és töltőceruza csíptetője állt ki, a derékövére nagy fémbetűkkel rá volt írva: „igazgató”, ezzel eleve kizárt minden félreértést.

Először a lányát köszöntötte, magához húzta és megcsókolta, mivel műfogsora volt, jóval korábban cuppantott, mint ajka Éva arcához ért volna. Lassú mozdulatokkal simogatta Éva haját, szemét közben lehunyta, fejét jobbra-balra ingatta:

– Kislányom!

– Édesapám!

– Bizonyára rég látták egymást – jegyezte meg Hitler, mikor apa és lánya szétbontakozott.

– Nem, tegnapelőtt is hazaugrottam bejelenteni, hogy maguk jönnek.

57

– Akkor talán közben történt valami?

– Semmi különös, apám mindig így fogadja a hozzátartozóit, akkor is, ha csak öt percre ment le valamelyikünk a boltba. Ő a világ legjobb embere. Édesapám, hadd mutassam be neked nagyon kedves barátaimat: Hitler Adolfot és Smidelius professzort.

Ahogy idegenekkel került szembe, Barna rögtön elveszítette a biztonságát, modora nehézkessé, gátlásossá vált. Kezet nyújtott Hitleréknek:

– Barna József igazgató – esetlenül meghajolt, közben rálépett Hitler lábára, a könyökével pedig oldalba vágta Smideliust. – Ha szabad kérnem, menjünk beljebb az irodámba.

Hitler és Smidelius csak nagy nehezen tudott leülni az asztal mellé, az amúgy is keskeny irodában különféle polcok és vitrinek foglalták el a helyet. Barna itt tartotta a „Szocialista Gyógyászati Segédeszköz” című folyóirat bekötött évfolyamait, régi technikumi tankönyveit – csak az első félévet tette le, aztán egy áthelyezés végleg félbeszakította a tanulmányait. A polc sarkában néhány tucat rózsaszínbe fakuló vörös műbőr bevonatú doboz halmozódott, némelyikben nem volt semmi, a többiekben pedig azok a különböző törzsgárda, kiváló véradó, balesetmentes munkáért járó és egyéb érdemeket jutalmazó jelvények feküdtek, melyeket Barna már évek óta elfelejtett kiosztani. A dobozokat vastagon ellepte a por.

A vitrinen viszont látszottak a mindennapos gondos takarítás nyomai, itt sorakoztak a külföldi vendégküldöttségektől kapott ajándékok: egy spirális drótra hegesztett repülőgépmodell, néhány kis alakú fém és porcelán mellszobor, a Tátra panorámájával díszített, legyezőszerűen szétnyitható több emeletes cigarettadoboz, egy képes album a romániai barlangokról, a német testvérvállalat 58ajándéka, egy gyönyörűen megmunkált fél méter magas műláb, mely belülről egy pálinkásüveget rejtegetett. Hazai eredetű tárgy csak egy volt a vitrinben: egy díszes kivitelű karikás ostor, melyet Barna a szakszervezettől kapott, mint az ostor nyelébe vésett felirat tudatta: „az üzemi demokrácia fejlesztésében elért eredményeiért”.

Barna az asztalra támaszkodott, és összefonta vaskos ujjait:

– Egyszóval… – mondta és zavartan elhallgatott.

Hitler néhányszor köhintett, hogy ne legyen olyan nyomasztó a csönd, de a társalgás sehogy sem akart kialakulni.

– Édesapám, beszéljen Adolféknak a gyárról, olyan érdekeseket tud mesélni.

Barna az íróasztal fiókjából egy géppel írt ismertetőt vett elő, és olvasni kezdte:

– Először talán néhány elméleti kérdéssel foglalkoznék, magát a munkát megnézhetik majd a gyakorlati praktikumban. Azt tudják az elvtársak – mondta, és komoly tekintetet vetett Hitlerékre, mintha korántsem volna biztos benne, hogy valóban tudják –, hogy a műláb a valódi láb pótlására szolgál, de azzal távolról sem egyenlő értékű sem tartósság, sem mozgékonyság tekintetében.

– Édesapám, ilyenkor szokott egy viccet mondani.

– Hogy mondod, kislányom? Ja igen, a műlábnak azért két előnye is van a valódival szemben: nem zsibbad el, és mezítláb is lehet diót törni vele. – Barna nevetett. – Gyakran el szoktam mondani, érdekes, hogy a beosztottaim még mindig nevetnek rajta. Munka közben kell egy kis vidámság.

Látva, hogy Hitleréknek nem tetszik különösebben a vicc, újra komoly arcot öltött, és tovább olvasott:

– Egyszóval a műlábat már az ősközösségi tár59sadalomban is használták, természetesen azon a szinten, melyet a korszak fejletlen termelőerői lehetővé tettek. Az osztálytársadalomban az igazán jó minőségű műláb a kizsákmányoló osztályok privilégiumává vált, csak a felszabadulás szüntette meg a műláb és műláb közti különbséget. Néhány szó essék a gyárunkról: a gyár helyén valaha az Edelstein földbirtokos családnak volt egy kis manufrax…, manufrak…, manufaktúrája, szerszámnyeleket és pásztorbotokat készítettek itt kezdetleges, kisüzemi módon, az államosítás után ebből alakították ki előbb a „Mankó és Járóbot Trösztöt”, majd mikor a KGST-n belül a bal láb profilgazdái lettünk, a Magyar Művégtag Műveket. Az egykori manufrak…, manufaktúra virágzó nagyüzem lett, kapacitásunk egyre növekszik, hamarosan mód és lehetőség lesz rá, hogy a szocialista integráción belül minden országot elláthassunk bal lábakkal. Ide majd még néhány adat kell, Barna elvtárs…

Barna elhallgatott, látva, hogy ez az utolsó mondat osztatlan megdöbbenést keltett, zavartan megjegyezte:

– A beszámolót természetesen én írtam, csak néha én is Barna elvtársnak szoktam hívni magamat. Így került ide ez a mondat.

Nem volt idő töprengeni a magyarázaton, mert Barna előtt az asztalon megszólalt a telefon.

– Bocsánat – mondta Barna, és felvette a kagylót. – Te vagy az, kedvesem? Fáj még a fejed? Igen, nemsokára indulunk. Vigyázz magadra! – Letette a kagylót. – Legyenek szívesek átfáradni hozzánk, a feleségem azt üzeni, hogy szívesen látja magukat egy kis vacsorára. A gyárat majd megnézzük holnap vagy holnapután.

Hitlerék felszedelőzködtek, Barna megkérdezte:

– Hívjam a kocsit, vagy talán járnánk néhány lépést 60vacsora előtt? Itt lakunk a szomszédban, a gyári lakótelepen.

Gyalog indultak el, Hitler részvevően kérdezte:

– Jól értettem az előbb: a kedves feleségének fáj a feje?

– Szegény Arankámnak túlságosan érzékeny a szervezete. Allergiás a virágporra, képtelen elviselni a szökőkutak csobogását, és kibírhatatlanul fáj a feje, ha a házban valaki villanyborotvával borotválkozik.

– Már gyerekkorában is ilyen érzékeny volt a kedves felesége?

– Nem tudom, azt hiszem, inkább akkor alakult ki benne ez a túlzott érzékenység, mikor öt évig lóbelet mosott a Boncz és Fleischmann cégnél, a Földvári úton egy pincehelyiségben. Orvostól orvosig jártunk, szanatóriumban feküdt, injekciósorozatokat kapott, de semmi sem segített rajta.

– Ha megengedi, majd a kísérőm, Hans Engelhardt Smidelius professzor megvizsgálja a nagyságos asszonyt, ő a maga nemében a legkitűnőbb szakemberek közé tartozik.

Barna két kézzel megszorította Hitler kezét:

– Maga nagyon-nagyon kedves ember, Adolf.

Már bent jártak a gyári lakótelepen, mely a gyár méreteihez képest szokatlanul nagynak tűnt, legalább huszonöt háromemeletes épületből állt, valóságos kis várost alkotott, Barna körbemutatott:

– Ha leszámítjuk a falusi segédmunkásokat, a gyár minden alkalmazottja itt lakik a telepen. Csak ingyen lakással lehetett idehozni mérnököket, technikusokat, mindenféle szakembereket, másképp nem jöttek volna erre a kedvezőtlen fekvésű, mindentől elzárt környékre. Igyekeztünk úgy felépíteni ezt a lakótelepet, hogy mindenki helyben megtalálja a maga kedvteléseit, és kielégíthesse minden szükségletét. Létrehoztunk egy kis szülő61otthont, bölcsődét, óvodát, különféle szintű iskolákat, kultúrotthont – a feleségem vezeti –, „Romantika park”-ot szerelmesek számára, házasságkötő termet, nyugdíjas klubot, a hegyoldalra, a legszebb kilátást nyújtó helyen külön temetőt rendeztünk be, a Dőre tó mellett hétvégi üdülőtelepet alakítottunk ki. Lehet, hogy fantasztának tart, kedves Adolf, de én arról ábrándozom, hogy az utánunk következő nemzedék születésétől haláláig már egy napra sem hagyja el a mi szép lakótelepünket – leszámítva néhány kisebb külföldi utat. Ez volna csak az igazi megbízható törzsgárda a gyár számára.

– És nem lesz kicsi ez a telep az új nemzedék számára? Gondoltak a gyár káderigényére?

– Mindent jól végiggondoltunk, Adolf. Itt minden házaspárnak éppen két gyereke van – elmosolyodott és gyöngéden megsimogatta Éva arcát –, az én kislányomnak is van egy égetni való, rossz öccse; mivel a gyárat nem szándékozunk továbbfejleszteni, elegendő, ha a fiú az apa, a lány az anya helyét örökli a Magyar Művégtag Műveknél, és természetesen a lakótelepen is. Szeretném, ha valaha az én kislányom is hazajönne Pestről, és átvenné a telepi kultúrház vezetését az édesanyjától.

Közben megérkeztek Barnáék háza elé, felmentek az első emeletre, Barna benyomta az ajtóra szerelt csengőgombot, de nem a szokásos berregés hallatszott, hanem egy két taktusból álló harangjáték a „Sonny boy” dallamára.

– Arankám sajnos nem bírja az éles zajokat, az ébresztőóra csöngését is át kellett alakítanunk az esőcseppek koppanásához hasonlító hangokra.

Belülről kinyitották az ajtót, ebben a pillanatban olyan tömény „Krásznij Mák” kölnifelhő tolult ki a folyosóra, hogy Hitler elbódult, és csak néhány 62másodperc múlva tudta kivenni az ajtórésben álló Barnáné alakját, az illatfelhő forrását.

Hitler vékony és beteges jelenségre számított, megdöbbenve látta, hogy az asszony magassága és súlya minden bizonnyal eléri a férje méreteit, az arca pedig, ha lehet, még vörösebb is nála. Erőt vett magán, lehajolt és megcsókolta az asszony kezét. A kézcsók nem volt divatban a lakótelepen, Barnáné nem tudta, hogy kell viselkednie ilyen helyzetben, előrehajolt, hátsófelét óvatosan hátratolta, kezét sokáig mereven Hitler arca előtt tartotta, aztán hirtelen hátrarántotta úgy, hogy a gyűrűi majdnem betörték Hitler orrát:

– Jaj, úgy örülök, hogy eljöttek hozzánk! Éva már annyit beszélt magukról.

Barna átölelte a feleségét és megsimogatta:

– Mit kapunk vacsorára, kedvesem?

– Ne légy kíváncsi, Mackó, mert hamar megöregszel. Mutasd meg a vendégeknek, hogy hol a fürdőszoba.

Barna belekarolt a vendégeibe:

– Jöjjön, kedves Adolf és kedves Hans Engelhardt, mossunk kezet – hamiskásan kacsintott –, és ha valaki szilárd alapra óhajtja helyezni folyó szükségleteit, azt is megteheti.

Barnáné elmosolyodott:

– Te javíthatatlan vagy, Mackó.

A fürdőszoba falára, a kád köré a hullámzó Balaton volt festve élénk indigókék színnel, a távolban – a szellőzőnyílás fölött – néhány fehér vitorlás ringatódzott. A könnyebb érthetőség kedvéért a festmény fölé ki is írták: „Hullámzó Balaton tetején, csónakázik egy halászleg…”, a szó vége már nem fért ki a falra.

Barna diadalmas arcán látszott, hogy számít vendégei elismerésére:

– Na, mit szólnak hozzá? Szabadságom idején 63néha félnapokat is elülök itt a kádban, csak a vizet cserélem, ha rám hűl. Idekészítek egypár üveg sört meg a táskarádiómat, sokkal jobban érzem magam, mint a valódi Balaton mellett a tömegben.

– Ki festette ezt?

– A feleségem. Elhinné, Adolf, hogy nem ez az eredeti szakmája?

– Hanem mi?

– Faköböző. Egy fás ifibálon ismerkedtünk össze 1939-ben, akkor még a szavalókórusban szerepelt, de mozgásművészetet is végzett. Igazi művészi tehetséget áldozott fel, hogy feleség és családanya lehessen. Szerencsére a gyerekek örökölték a hajlamait. Éva a festészetet, a fiam még gimnazista, de már írogat.

Barna megállt a fürdőszoba közepén, belekapaszkodott egy vastag frottírtörülközőbe.

– Csodálatos asszony, igazi élettárs. Huszonkilenc éve élünk együtt, de még mindig felnézek rá, és – nos, nem szégyen bevallani – még mindig szerelmes vagyok bele…

A vallomás valószínűleg még folytatódott volna, de Éva beszólt:

– Édesapám, jöjjenek enni.

A vendégeknek csak most nyílt alkalmuk, hogy körülnézzenek a lakásban. Első pillantásra rendkívül tetszetősnek, sőt elegánsnak tűnt minden, de ha jobban megnézték, a bútorokról, a berendezési vagy a dísztárgyakról egyformán kiderült, hogy valami hibája van. A szekrényajtó nem záródott pontosan, összehajtott keménypapírral ékelték ki, a fotelekben nem lehetett kényelmesen hátradőlni, mert egy ormótlan díszítőgomb éppen az ember gerincét nyomta, a zöldülő Anonymus-szobor sehogy sem illett a modern sublótra. A legújabb divatú rekamiékat úgy helyezték el, mint a falusi szobákban az ágyakat: a dupla fekhely mellé láb64tól keresztbe még egy fekhelyet raktak. Ezt a benyomást a rengeteg művirág, kéményseprőket, utcalámpába kapaszkodó részegeket, gyerekeket ábrázoló tréfás papírfigurák sem tudták egészen feloldani.

A vacsorához a nappali szobában terítettek, virágmintás herendi étkészlettel, mellé modern vonalú lengyel evőeszközöket tettek – a lengyel testvérgyár küldöttségének ajándéka volt, minden darabba bele volt vésve emblémájuk: egy görbe fához kötözött támasztókaró. A kenyér mellett egy régi fanyelű kés vonta magára a figyelmet, pengéje a sok használattól már keskenyre kopott, és a suszterek túlköszörült bőrvágó bicskájához hasonlított, nyelének kikorhadt mélyedéseit bizonytalan szürkés-barnás anyag töltötte ki. Barna meghatottan vette a kezébe.

– Ez volt az én szegény jó édesapám kése, mindent ezzel vágott: a kenyeret, a húst, madzagot, dohányt, szigetelőszalagot. Mikor meghalt, rám hagyta, azóta sohasem hiányzik az asztalomról. Lehet, hogy érzelgősnek tart, kedves Adolf, de ez a kés az én számomra több, mint egy evőeszköz, szimbólium: akárhová kerülök, én mindig az apám fajtájához, a munkásokhoz tartozom.

Harciasan körülnézett, mintha egy különösen kegyetlen és elfogult bíróság előtt állna vádlottként, és most mondaná ki az utolsó szót:

– Jöhet bármilyen változás, ebből a késből mindenki meg tudja majd ítélni, hogy milyen ember Barna József. Ha pedig nekem majd el kell mennem, a fiamra hagyom, ő viszi tovább.

Barnáné meghatottan törölgette a szemét:

– Ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról.

– Igazad van, kedvesem. Igyunk egy pohárka erőset ebéd előtt: a szilvát vagy a barackot szereti?

– Egyiket sem különösebben.

65

– De azért a barackot csak megkóstolja?

Hitler el akarta hárítani a kínálást, de Éva könyörgő pillantására mégis kezébe vette a zöld kupicát, és ivott egy korty pálinkát. Az erős ital égette a torkát, tátott szájjal kapkodott levegő után. Barna mosolyogva veregette meg a vállát:

– Ezt a pálinkát nem lehet megköszönni, ugye, Adolf?! A munkásaim hoztak nekem hullott barackot, én magam főztem belőle pálinkát egy kuktafazékban, a barack közé kevertem egypár apró bogyiszlói paprikát is, az adja meg az ízét.

Barnáné gőzölgő levesestálat hozott be:

– Ne haragudjon, Adolf, a szerény ebédért, de itt falun semmit sem lehet kapni a boltokban. Levesnek egy kis tyúkhúst főztem.

Hitlernek kényelmetlen lett volna bevallani, hogy vegetariánus, amúgy is félt megszólalni, mert a pálinka a fejébe szállt, bizonytalanná tette mozdulatait és szavait, inkább eltűrte, hogy Barnáné néhány kanál levest merjen ki a tányérjára. Apatikusan kavargatta a kanalával, majd elfeledkezve magáról, a szájához vitte és megkóstolta a levest.

– Kitűnő! – mondta, és ültében meghajolt a háziasszony felé, egy homlokráncolással visszautasította Smidelius szemrehányó tekintetét.

A leves után főtt, sült és rántott húsok következtek különböző köretekkel. A pálinka jó étvágyat csinált Hitlernek, valamennyi húsételből vett magának, evett néhány szeletet Barnáné tejszínes diótortájából is, ebéd után nehezére esett felkelni és átmenni Barna dolgozószobájába, ahol feketekávét és konyakot tettek az asztalra. Útközben Smidelius melléje lépett és figyelmeztette:

– Úgy gondolom, most kellene átadni az ajándékunkat, mein Führer – és a kezébe csúsztatta a becsomagolt „Mein Kampf”-ot.

A feketekávét nagy félliteres bögrékbe töltötték, 66maga a kávé egyujjnyit foglalt el, a többit habszifonból kilőtt, sűrű tejszínnel töltötték fel.

– Ha több tejszínnel szereti, vannak nagyobb bögréink is, Adolf – mondta Barnáné.

– Köszönöm, jó így.

Hitler ivott egy korty kávét, aztán lebontotta a könyvről a csomagolópapírt:

– Hadd adjak magának valamit, József…

Barna közbeszólt:

– Nem tudom, szabad-e javasolnom valamit, mint a legfiatalabbnak? Ha nem veszi sértésnek, kedves Adolf és kedves Hans Engelhardt, igyuk meg a pertut.

Bár Hitler, Ernst Röhmöt kivéve, a Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt vezetőivel sem tegeződött, ez elől az ajánlat elől lehetetlen volt kitérni. Barna konyakot töltött a poharakba:

– Szervusz, Adolf, szervusz, Hans Engelhardt – mondta, magasra emelve a poharát, utána megölelte és megcsókolta vendégeit –, ti még nem ismeritek Barna Józsefet, nekem a barátság szent dolog! Ezer évig élhettek, de olyan barátotok, mint Barna József, nem lesz többé.

Visszaültek az asztalhoz, Hitler újra kezébe vette a „Mein Kampf”-ot:

– Ezt a könyvet, mondom, neked hoztam, kedves József, elég régen írtam már, de sajnos, újabbal nem tudok szolgálni.

Néhány dedikáló sort rótt a kötet belső címlapjára, és átnyújtotta házigazdájának. Barna óvatosan forgatta:

– Mennyivel tartozom?

– De hát hogy gondolod, József?!

– Akkor köszönöm szépen. Milyen finom bőrbe van kötve, és milyen szépek ezek az arany betűk.

Megköszörülte a torkát:

– Nem haragszol, Adolf, ha megkérdezem: 67mennyit lehet egy ilyen könyvvel keresni? Mert ugyebár te is a piacról élsz.

Hitler elmagyarázta, hogy annak idején lemondott a könyv jogdíjáról, a befolyt pénz az egész világon a mozgalom céljait szolgálta.

– Nézd, Adolf, ha megengedheted magadnak, ez nagyon szép tőled. Nem ez a véleményed, Arankám?

– Szerintem is kizárólag Adolf dolga, és senki sem szólhat bele. Persze, ha nős volna, ő is jobban meggondolná.

Barna belelapozott a könyvbe:

– És volt neked valami alapod ehhez, vagy, hogy úgy mondjam, a fantáziádból vetted az egészet?

– A saját életemet és elveimet írtam meg benne.

Barna József felsóhajtott:

– Én is akartam írni egy ilyen könyvet, de nem volt rá időm. Te, Adolf, ha én elmondanám valakinek, hogy miken mentem keresztül már életemben, és az illető csak úgy papírra tenné, nem is kellene hozzátenni semmit, az volna a világ legnagyobb regénye. Az emberek talán el sem hinnék, ez sok, ez csak fantáziában létezhet – mondanák. Így van, kedvesem? – fordult a feleségéhez.

– Így, Jóska.

– Ha csak azt írnák le, mikor a Műszéngyárban dolgoztam és elfogytak a zsákok. Mi volt ott?!

Kinyílt az ajtó, és egy tizenhat-tizenhét éves, de legalább százkilencven centiméter magas, vékony fiú lépett be, hóna alatt iskolatáskával. Kopott bőr lemberdzseket és farmernadrágot viselt, a lemberdzsek hátára egy nagy fekete kérdőjelet vésett, nadrágja övéről különféle fémcsüngők lógtak le.

– Csókolom – mondta, illetve nyögte a fiú, mintha egy hangosabb szóra már nem futná az erejéből, arcán és mozdulatain mérhetetlen fáradtság látszott, attól lehetett tartani, hogy hirtelen elájul 68vagy túlságosan igénybe vett szervezete nem bírja el a ruha súlyát, és meztelenül marad a szoba közepén.

– Ez az én kisfiam – mondta Barnáné –, mutatkozz be a vendégeknek, Matyi.

A fiú morgott valamit az orra alatt, aztán meglepő hevességgel a szüleire támadt.

– Ki turkált reggel a szobámban? Ezerszer megmondtam, hogy ne nyúljatok semmihez, és most is összeraktátok az ingeimet és a lemezeket. Ennyit sem lehet megkapni tőletek?

– De Matyi, legalább a vendégek előtt mérsékeld magad!

– Nem akarjátok megérteni, hogy már nem vagyok gyerek, jogom van a saját életemhez!

Indulatai csak lassan csillapodtak le, dohogva megivott két pohár konyakot. Észrevette az asztalon heverő „Mein Kampf”-ot:

– Ez mi?

– Édesapád kapta Adolf bácsitól, nézd meg, milyen szép ajánlás van beleírva.

Matyi belelapozott a könyvbe, bizalmatlanul nézett Hitlerre:

– Ezt maga írta?

– Én.

– Maga jó fej lehet.

Barnáné átfogta Matyi vállát:

– Az én kisfiam is írogat, az operák szövegkönyveit próbálja visszaalakítani prózai művekre, most például a Bajazzók…

Matyi felugrott a helyéről:

– Én nem vagyok a maguk kisfia, és semmi közük sincs hozzá, hogy mit csinálok! Hagyjanak békén! Elégetek, eltépek mindent! – mondta, és kirohant a szobából, Barna gondterhelten nézett utána.

– Sajnos, kissé eksztatikus a gyerek. Sokszor próbáltam mesélni neki az én fiatalkoromról, az 691936-os nagy hómunkás sztrájkról, az absnicliről, amit a hentesnél vettünk két fillérért egy zacskóval, de nem érdekli őt…

Matyi hirtelen visszajött a szobába, kezével befogta a fülét:

– Ne szóljanak hozzám, gyűlölöm magukat, kispolgárok! – kiáltotta, felkapta az asztalról Hitler könyvét, és újra kiszaladt. – Örökre szakítottam magukkal!

– Megsértődött, holnap megint az ajtó alatt kell becsúsztatni a reggelijét – sóhajtott fel Barnáné.

– Van a gyárban egy főmérnök, Dobronay Egon, az zavarja össze a fejét – magyarázta Barna Hitlernek –, nemcsak az öltözködését utánozza a gyerek, de olyan könyveket is kap tőle, amikből csak rosszat tanulhat.

– Kinek a könyveit?

– Mit tudom én: Szartrét, Gevárit meg ezeket az amerikai filozófusokat. Külföldi hanglemezeket hoz meg folyóiratokat, a múltkor bevittem egyet magammal a gyárba, és lefordíttattam a dokomentációs osztályunkon, olyan dolgok álltak benne, hogy majdnem felfordult a gyomrom. Hogy Krisztus, ha élne, ma biztos hippi lenne, meg hogy: nagy jót tenne a világgal, aki olyan hormont állítana elő, amit ha befecskendeznének az emberekbe, megszűnik bennük minden tekintélytisztelet, és szobrot kellene állítani mindenkinek, aki felrobbant legalább egy hivatalt.

Barna Hitler vállára tette a kezét:

– Azt hiszem, ismersz annyira, kedves Adolf, hogy én nem vagyok az az ember, aki visszasírja a régi időket, de tizenöt-húsz évvel ezelőtt megvoltak az eszközeink, hogy illő jutalomban részesítsük azokat, kik telebeszélik a mi fiataljaink fejét.

– Teljesen igazad van, József – mondta Hitler –, negyven-negyvenöt évvel ezelőtt én sem tűrtem 70az ilyesmit szó nélkül. De ha nem tudod börtönbe csukatni, miért nem távolítod el legalább a gyárból ezt a Dobronayt?

– Sajnos, szükség van a szaktudására, de ahogy én befejezem a technikumot, azonnal kirúgom. Azután egy pillanatig sem maradhat.

Barna nyújtózkodott, aztán az órájára nézett:

– Már nyolc óra elmúlt? Nincs értelme, hogy visszamenjünk a gyárba, majd megnézitek holnap reggel. Milyen programot terveztetek ma estére, kislányom?

– Úgy gondoltam, lemegyünk Adolffal a „Dőregyöngyébe” egy kicsit táncolni. Persze, csak ha van kedve.

– Kérem – mondta Hitler kissé bizonytalanul.

Barna vállon veregette őket:

– Menjetek nyugodtan, kislányom, mi addig majd elbeszélgetünk anyáddal és a kedves Hans Engelhardttal.

Smidelius egyhangúan töltötte el az estét, megvizsgálta Barnánét, úgy, ahogy eleve feltételezte, az erős hisztériás hajlamon kívül semmi baja sem volt, de a látszat megóvása érdekében felírt neki egy könnyű idegcsillapítót. Utána megnézték a televízió műsorát, pontban tíz órakor Smidelius elköszönt a házigazdáitól. Közös szobában laktak Hitlerrel – ehhez biztonsági okokból ragaszkodott –, már megágyaztak nekik, Barnáné egy teli szifon tejszínhabot is bekészített éjszakára. Smidelius nem feküdt le, egy fotel mélyébe húzódva szivarozott, és várta Hitlert.

Az idő lassan már éjfél körül járt, Smideliust rossz sejtelmek fogták el, hogy vezére valamilyen összeesküvés vagy merénylet áldozatául esett, arra 71gondolt, fölveszi a kabátját, és átmegy a vendéglőbe, mikor kinyílt a szobaajtó, és megjelent Hitler.

– Szép esténk van, Smidelius.

Meglazította a nyakkendőjét, fel-alá járkált a szobában, és félhangosan dúdolt:

– „Sárika egy kicsikét butácska, de Sárikának a szíve kitárva…”

Smidelius nem tudott visszafojtani egy megjegyzést:

– Nincs jogom beleszólni az ön személyes ügyeibe, mein Führer, de talán mérsékelhetné az alkohol fogyasztását. Gondolnia kell rá, hogy a huszonöt év mozdulatlanság még az ön Krupp-acél szervezetét is megviselte.

– Mit számít az a néhány pohár ital, Smidelius, mikor végre megtaláltam az igazi élettársat, azt a nőt, aki méltó a Német Birodalom vezéréhez!

– Úgy értsem, mein Führer, hogy nősülni óhajt?!

– Igen.

– Megbocsát az őszinteségért: nem hittem volna.

– Bevallom magának, Smidelius, mikor megtudtam, hogy asszonyom, Braun Eva meghalt, azt hittem, hogy magával vitte a sírba az én lelkem ifjúságát is, nem gondoltam volna, hogy jöhet még egy új érzés, mely lángra lobbanthatja a szívemet.

– Ha így áll a helyzet, hadd gratuláljak én elsőnek – Smidelius kezet szorított Hitlerrel –, de szeretném figyelmeztetni egy formalitásra, a házasságához előzetesen ki kell kérni a Földalatti Nemzeti Szocialista Végrehajtó Nagytanács engedélyét, bár nem lehet kétséges, hogy meg fogja kapni. Úgy tudom, hogy választottja megfelel a nürnbergi törvények előírásainak.

– Igen, megkérdeztem tőle: Évának mind a négy nagyszülője árjának tekinthető.

72

– Akkor rendben van, én majd elintézem az ügyet az összekötőnk útján.

Hitler leült, és a tenyerébe támasztotta állát:

– Ha baj van, akkor inkább velem van baj – Smideliusra nézett. – Úgy fordulok magához, mint orvosomhoz, fegyvertársamhoz és barátomhoz, a legőszintébb véleményét kérem: testileg alkalmas vagyok én arra, hogy házasságra lépjek egy ifjú nővel?

– Nem először teszi fel nekem ezt a kérdést, mein Führer, és bár több mint huszonöt év telt el az utolsó alkalom óta, most is csak azt válaszolhatom: semmiféle olyan okot nem látok, mely katasztrófával fenyegethetné az ön tervezett házasságát.

– Nem vagyok túl idős?

– Ön csak az anyakönyv szerint nyolcvanegy éves, biológiailag csak ötvenhat, sőt, talán még kevesebbnek tekinthető, mert a hosszú pihenés felfrissítette az életerejét, úgyszólván férfikora delén áll.

– Ezt értem, de maga tudja, Smidelius, hogy én pontosan mire gondolok!

– Hát igen, az kétségtelen tény, hogy ön csak egy herével rendelkezik, a másik heréjét a legszorgosabb vizsgálataink ellenére sem találtuk meg sem az ivarvezetékben, sem a hasüregben, de ez nem befolyásolja az ön férfiúi képességeit, az kiderült már az első házassága során is.

– Ez megnyugtató, professzor, de csak félig felelt a kérdésemre. Vajon idegileg és érzelmileg is teljes értékű partner leszek-e? Számításba kell vennünk, hogy Éva nem tartozik a német néptörzs kötelékébe, nem ismerjük vérségi tényezőit. Mit tud a magyarok érzelmi vagy, mondjuk ki nyíltan, nemi életéről?

– A magyar férfiak nemi életét két nagy terü73letre kell felosztani: a házasságon belüli és a házasságon kívüli kapcsolatokra. Az átlagos magyar férfi a házasságon kívüli kapcsolatban szenvedélyes, potenciájában szinte kimeríthetetlen, magatartásában lovagias, bőkezű. Ezért terjedt el a magyar férfiak szenvedélyességének híre az egész világon, sokan olyan lámpához hasonlítják, mely még leoltva is világít. Nem fogja sértésnek venni, mein Führer, ha megkockáztatom azt a feltevést, hogy ön nem vágyik erre a romantikus, de fárasztó szerepre.

– Engem most elsősorban a házastársi kapcsolat érdekel, az is elsősorban Éva társadalmi köreiben.

– Az értelmiség nemi élete házasságon belül meglehetősen rendszertelen, főleg nagyobb ivászatok, veszekedések után, külföldi kirándulások során kerül rá sor, egyébként hónapok is elmúlnak úgy, hogy a házasfelek nem érintik egymást.

– Valóban? De ezek a ritka aktusok bizonyára igen szenvedélyesek.

– Szó sincs róla, mein Führer, a különféle pózok, egy-kettő kivételével, súlyos erkölcstelenségnek számítanak. Az aktusok meglepően rövid idő alatt zajlanak le, rendelkezésünkre áll egy bizalmas körben végzett, de hiteles felmérés, eszerint egy átlagos magyar házaspár nemi együttlétének időtartama harminc másodperc és egy perc tíz másodperc között ingadozik.

Smidelius megnyugtatóan elmosolyodott.

– Ki merem jelenteni, hogy ezt a számot és ezt az érzelmi hőfokot ön, mein Führer, még fél herével is könnyedén teljesíteni tudja, sőt némileg felül is múlhatja. Így hát vesse félre nyugodtan a kétségeit.

74

Hitlerék épp reggeliztek, mikor csöngettek a Barna-lakás ajtaján, majd kisvártatva egy harmincöt év körüli alacsony férfi lépett be a szobába. A korai látogató pakompartot és rövid hegyes szakállt viselt, öltözéke keresetten egyszerű volt: kopott bőr lemberdzseket, farmernadrágot és rövid szárú csizmát viselt. Bár az idő még csak nyolc óra felé járt, a fiatal férfi már tökéletesen be volt rúgva, jóindulatú szemei nedvesen csillogtak, a hanghordozása és könnyed, szinte elegáns mozdulatai jelezték, hogy nem a kezdő vagy alkalmi részegeskedők közé tartozik, hanem hosszú évek megbízható rutinja áll mögötte. Derűsen hunyorogva nézett az asztal körött ülőkre.

– Mi van, srácok? – kérdezte unott orrhangon, és nekitámaszkodott az asztal sarkának.

– Mi van lent az üzemben, Egon? – kérdezte vissza Barna fegyelmezett, de rendreutasító hangon.

– Tudom én? Az az öreg marha, a Balogh Elek kétezer lábra fordítva tette fel a rugót, csak talppal fölfelé lehet hordani őket.

– Ezeket kinek adjuk el: artistáknak vagy alkalmi kézenjáróknak?

– Ne edd magad, főnök, majd kitalálunk valamit. Ha van egy kis időd, bemutathatnál a vendégeidnek.

– Dobronay elvtárs, a főmérnökünk, a fiatalok példaképe.

75

A vendégek is bemutatkoztak, mikor meghallotta Hitler nevét, Dobronay szemében megcsillant valami érdeklődés.

– Maga az a bizonyos Hitler Adolf?

– Igen.

– Csinált egypár ügyes dolgot, de az építészetben túlzásba vitte a klasszicizmust. Láttam egypár épületet Németországban, hányni lehet tőlük, cipődoboz timpanonnal.

– Mást nem tud Németországról? – kérdezte Hitler ellenségesen.

– Dehogynem – Dobronay váratlanul a Horst Wessel dalt kezdte énekelni – …und SA marschiert im festigen ruhen Schnitt!

Hitler nem akart hinni a fülének.

– Maga ismeri ezt a dalt? Tudja, hogy ez a mi mozgalmunk himnuszának számított?!

– Én minden himnuszt ismerek, a pápai himnusztól egészen Izrael állam és Kína himnuszáig. Ha az ember olyan kis országban él, mint Magyarország, soha nem tudhatja, mit hoz a jövő, jó, ha felkészül rá, hogy ne akkor kelljen kapkodni.

Barna nem volt hajlandó tovább tűrni Dobronay cinikus szavait:

– Talán jobb volna, Egon, ha átvinnéd a vendégeket, és megmutatnád nekik a gyárat.

– Oké, főnök, indulhatunk.

Mintha a családjához tartozónak tekintette volna Hitlert és Smideliust, Barna a búcsúzásnál mindkettőt megölelte és megcsókolta.

– Vigyázz magadra, kedves Hans Engelhardt, szerencsés utat, kedves Adolf!

Hitlerék átmentek a gyárba, hogy viselő öltözetüket kíméljék, a raktárban szürke munkaruhát, svájcisapkát és gumicsizmát vettek fel, utána Dobronay az irodájába vezette őket.

A főmérnök irodája inkább egy múzeumra emlé76keztetett, mint egy hivatalos helyiségre, mindenütt különféle dísztárgyak hevertek: az asztalon egy régi szenesvasalóban virág nyílott, egy köpülőedényből kákabuzogányok álltak ki, de lehetett látni néhány nagyobb, lakkal bevont kutyabengebokor gyökeret, tölcséres gramofont, első világháború előtti zománcozott Ovomaltin reklámot, sőt egy szúette faragott bölcsőt is, melyben Dobronay a tajtékpipa-gyűjteményét őrizte.

– És a hivatalos iratokat hol tartja? – kérdezte Smidelius.

– Kint a mosdóban – mondta Dobronay undorral –, azért a nyomorult négyezer forintért nem adtam bérbe az ízlésemet is. Mit isznak az urak? – kérdezte, és kinyitotta a bárszekrényt helyettesítő népies faragott fűszerpolcot, körülnézett és felcsillant a szeme – van egy kis abszolút alkoholom, nem kóstolják meg?

– Köszönjük, nem kérünk.

– Akkor én iszom, ha megengedik – Dobronay minden sietség nélkül a szájához emelte az üveget –, adjon Isten minden jót, arany diót, mogyorót.

Lehúzott egy hosszú kortyot, aztán elégedetlenül csóválta a fejét:

– Ennek sincs meg már a régi ereje.

Dobronay helyet mutatott:

– Üljenek már le.

– Marad elég időnk megnézni az üzemet?

– Maguk meg akarják nézni az üzemet? Minek? Majd egy kicsit bekormozzuk a ruhájukat, akkor Barna elvtárs elhiszi, hogy jártak lent.

– Én mégis szeretném látni – mondta Hitler, majd méltóságteljesen hozzátette –, én mindig megragadtam az alkalmat, hogy fejet hajtsak a munka templomában.

– Ahogy akarják. Kezdjük a fatelepen.

Egy drótkerítéssel körülvett, sárban úszó telek77re vezette Hitleréket, csak nehezen jutottak beljebb, mert minden utat eltorlaszoltak az összevissza ledobált rönkök. Smidelius megnézett néhány fatörzset: az anyag meglehetősen nyersnek látszott, a megmaradt oldalágakon még zölden virultak a levelek. Egyenes darab még mutatóban sem akadt köztük: az egyik jobbra, a másik balra görbült.

– Jobb anyagot nem tudnak szerezni?

– Mi az egészségügyi tárcához tartozunk, nem tudunk annyit fizetni a fáért, mint a bányaipar vagy az építők, ezért csak azt az anyagot kapjuk az Erdőgazdaságtól, amit már sem épületfának, sem bányafának, de még faszénnek sem tudnak felhasználni. Így aztán sok anyag leesik a gépeken, előfordul, hogy egy vagon fából csak egyetlen műlábat tudunk kihozni. És a tartósság is sok kívánnivalót hagy maga után, régen a műláb egy életen keresztül kitartott, mi csak három évre vállalunk garanciát a gyártmányainkért, de így is majdnem a fele visszakerül hozzánk különféle reklamációkkal: esőben átázik, néhány túl nedves fából készült darab tavasszal kirügyezik, és így tovább. De hiába, szarba nem lehet szöget verni.

Dobronay sietve végigvezette Hitleréket a többi üzemrészen: a faragó-, festő-, összeillesztő-műhelyen, csak a csomagolóban töltöttek valamivel hosszabb időt. Elnézegették a kész termékeket, Hitlernek feltűnt, hogy valamennyi bal láb azonos méretű – a normál 42-es nagyságnak felel meg –, ugyanolyanok a rögzítőpántok is, és valamennyire fekete fűzős cipőt húztak, szürke zoknival.

78

– Az önök műlábai teljesen egyformák?

– Mind a százezer darab.

– Nem lehetne legalább annyi változatosságot belevinni, hogy minden ötödikre vagy hatodikra barna cipőt adnának, zöld zoknival?

– Már megpróbáltuk, de a kereskedelem nem vette át, minden részletben ragaszkodik a szabványhoz. Ha tudná, hány ötletemet utasították már vissza: műláb, intarziás kereszttel, vallásos vevők számára, műláb beépített italszekrénnyel, és így tovább. Bárhol a világon vagyonokat kerestem volna vele, de hát itt…? – keserűen legyintett – nem innának mégis egy kis abszolút alkoholt?

Szombaton a Magyar Művégtag Művekben gyakorlatilag leállt a munka. Csak néhány ügyeletes szakmunkás és ipari őr maradt bent a gyárban, a kánikulai hőségben ládaszámra itták a „Bánegresi Hüsi” elnevezésű védőitalt, mely porrá tört és szódavízzel bőven feleresztett savanyú cukorból készült, kikönyököltek az ablakon, hogy a levegő érje átizzadt testüket, és irigykedve figyelték a lakótelepről a Dőre tó felé tartó embereket.

Hitlert és Barna Józsefet már kora reggel kivitte a tóhoz a vállalati autó, a Barna család többi tagja és Smidelius csak dél körül szándékozott utánuk jönni.

Az autó ablakából Barna büszkén mutogatta a környéket vendégének. A Dőre tó valaha az Edelstein földbirtokos család halastava volt, nagy kukoricaföldek vették körül, a tó állandó párolgása állítólag növelte a terméshozamot. A víz tükrét elborította a sás és a hínár, hal csak mutatóban akadt, mert egy kemény télen elfelejtettek léket vágni a jégen, és az egész állomány megdöglött.

A tóban csak a tavaszi-őszi esők idején emelkedett egy méter fölé a víz magassága, ez is elszivárgott a megingott töltéseken, a tó előbb-utóbb kiszáradt volna, de Barna József kezébe vette az ügyet, elhatározta, hogy a tavat a lakótelep hétvégi üdülőövezetévé fejleszti.

79

Hogy a tavat feltöltse vízzel, Barna megváltoztatta a falut és a gyárat átszelő Dőre patak medrének irányát, ezentúl az Egresi patak helyett a Dőre tóba folyt. Sajnos, a gyár kénytelen volt szennycsatornának használni a patakot, ide ömlöttek a különféle melléktermékek: a rönkök szárításánál lecsapódó falé, a gépzsír és olaj maradéka, a kátrány, a műlábakról lecsurgó fekete festék, a Dőre patak még elviselhető tisztasággal lépett be a gyár kapuján, a kijáraton túl azonban már mélybarnára színeződött.

Védekezésül fűrészporból szűrőgátakat építettek, naponta néhányszor kiment egy segédmunkás, nagy kőműveskanállal lehalászta a víz felszínén összegyűlt olajos keveréket, és a fűrészporhalom tetejére csapta, de a víz így is jó darabon szennyezett maradt, a zsíros ragacs még a kákák szárait is ellepte. Néha egy-egy erre kóborló turista megfürdött a Dőre patakban, és elcsodálkozott, hogy milyen gyorsan sikerült lebarnulnia.

A tóhoz már valamennyire megtisztulva érkezett el a víz, békák, néhány különösen elszánt és igénytelen hal, csíkbogár el is tudott tengődni benne, de Barnát nem az állatállomány érdekelte, azt akarta elérni, hogy a telep lakói ne valahol a Duna-kanyarban vagy a Balaton mellett keressenek üdülőtelket, hanem a hétvégeken is maradjanak inkább közel a gyárhoz. Ebből a célból felparcelláztatta a tó környékét, hogy minden igénylőnek jusson hely, kis harminc-negyven négyszögöles telkeket alakítottak ki, ő maga is vásárolt egyet.

Az új tulajdonosok nem sokáig hagyták üresen a birtokukat, lecsapolták a partmenti ingoványt, és a zsombékok között különféle alkalmi hajlékok jelentek meg: kerekeitől megfosztott autóbuszok, mentőautók, kiselejtezett zöldségárusító bódék, nagyobb méretű rendőrségi fakabátok, a környék egy 80ideig egy szétvert hadsereg elhagyott tábori kórházához hasonlított, de már a második évben bekerítették a telkeket és hozzáláttak a víkendházak építéséhez.

Barna a gyár szociális alapjának terhére különféle típusterveket készíttetett, a tulajdonosok öt-hat variánsból válogathattak tetszésük szerint, de anélkül, hogy összebeszéltek volna, mind ugyanazt a típust választották, árban és kivitelben ezt találták a legmegfelelőbbnek.

Az egyformaság eleinte megnehezítette a tájékozódást, gyakran előfordult, hogy egy víkendház-tulajdonos ittasan másik házba nyitott be, és csak másnap reggel vette észre a tévedését. Ezen úgy próbáltak segíteni, hogy feldíszítették a ház homlokzati részét, ki-ki a felesége nevét írta oda, vagy valamilyen tréfás jelszót: „Kicsi, de az enyém”, vagy „Megkoplalta-lak”, ha az illetőnek semmi sem jutott az eszébe, egy agancsot rakott ki, melyet a közeli erdőben hullajtott el egy szarvas.

A kerteket is azonos szakkönyvek alapján művelték, egyidőben vetették el ugyanazon virágok magvait, a tulajdonosok társadalmi pozíciói közti különbséget csak a kerti törpék méretei jelezték, a legnagyobb törpe természetesen Barna József háza előtt állt, az igazgató már az autóból mutatta a mellette ülő Hitlernek:

– Nézd csak, Adolf, milyen jól néz ki, szeretem, ha a környezetemben van egy kis vidámság.

Visszaküldte az autót, kinyitotta a kertajtót, és ráköszönt a törpére:

– Jó napot, hogy van, kedves Szundi? Nem azért mondom, mert az enyém, de igazán szép darab, mit szólsz hozzá?

Beljebb tessékelte a vendéget. Hitler bepillantott a nyári lakba, a berendezésre sajnálták a pénzt, az otthoni háztartásban már feleslegessé 81vált bútorokat, takarókat, edényeket hozták ki ide, a berendezés egy közepes ízlésű, de szorgalmas guberáló raktárára emlékeztetett. Barna kicipelt a teraszra egy talpától megfosztott hintaszéket és egy hokedlit – az egész házban nem akadt két egyforma szék –, egy üveg saját főzésű pálinkát rakott az asztalra, mellé a „Mein Kampf”-ot, aztán dolga végeztével összecsapkodta a tenyerét:

– Elnézést, Adolf, kiengedem a fáradt gőzt.

Hátrament és a telek végét határoló Dőre tóba vizelt, a beszédet közben egy pillanatra sem hagyta abba:

– Ilyen cimbora kell nekem, mint te vagy, Adolf. Már az első percben rokonszenves voltál, de most a könyved végképp meggyőzött – Barna visszajött, és felemelte az asztalon heverő „Mein Kampf”-ot –, én az ilyen könyveket szeretem, nem köntörfalaznak, hanem kimondják az igazságot. Még csak bele-belelapoztam, de már egy csomó szép gondolatot találtam benne, alá is húztam, mert így jobban meg tudom jegyezni őket. Én is már évek óta mondom, hogy a fiatalságot meg kell fegyelmezni, inkább százezer huligánt a falhoz állítanák és főbe lövetnék, mint hogy egynek megengedjük, hogy megrontsa a többi. Úgy van, pontosan úgy van, ahogy te írod, mikor idáig jutottam, gondolatban megszorítottam a kezedet, Adolf. A másik: „a tudományt és a tudósokat megbízható emberek legszigorúbb ellenőrzése alatt kell tartanunk!” Nem is tudod, hogy mennyire igazad van, miket engednek meg maguknak ezek a kis tudóskák komoly régi elvtársakkal szemben. Kijönnek a gyárba, fanyalognak, hogy rossz a szervezés, sok a selejt, de azzal nem törődnek a tisztelt tudósok, hogy fontos munkásmozgalmi témákkal foglalkozó könyvek nem rendes vörös kötésben jelennek meg, hanem szürkében vagy barnában! Aztán itt van, amit a 82zsidókról írsz. Jól értettem, hogy ez az egyik központi téma a könyvedben?

– Igen, és az életemben is.

– Nézd, Adolf, neked nem kell magyaráznom, hogy én az utolsó csepp véremig forradalmár vagyok, nekem az a jelszavam: „éljen a demokrácia, le a zsidókkal!” Én külön-külön nem haragszom rájuk, nagyon sok zsidó barátom van, köztük egészen kitűnő emberek, de úgy együtt, hogy úgy mondjam: a zsidó szellemet nem bírom elviselni. A magyar embernek sajátos vérmérséklete van, szereti, ha szép nyugodtan folynak a dolgok, azt sem bánja, ha nem mennek túl jól, csak őt hagyják békén, legyen csend, ne nyúljanak a megszokott dolgokhoz. És a zsidók mást sem tesznek, mint hogy ezeket a megszokott, majdnemhogy szent dolgokat bolygatják.

Megszólalt a csengőt helyettesítő vaskolomp, Barna hirtelen elhallgatott, és felemelkedett a hokedliről:

– Tessék.

A kert kapuján egy alacsony termetű, sötét arcbőrű férfi lépett be, derekát mereven tartotta, de a fejét lehorgasztotta és gyakran megrázta, hosszú, gyér haja ilyenkor jobbra-balra csapódott. A jövevény megállt lent a terasz alján, és szertartásosan meghajolt:

– Szervusztok.

– Hadd mutassam be neked, Adolf, Szabó Elemért, a bánegresi gimnázium igazgatóját. Rokonlelkek vagytok, ő is foglalkozik filozófiával meg irodalommal, ő szerkeszti a Magyar Művégtag Művek és a bánegresi községi tanács közös lapját, a „Kalapács és sarló”-t.

– Nem fordítva? „Sarló és kalapács”-ot?

– Nem, mi adjuk a pénz nagyobbik felét, ra83gaszkodtam hozzá, hogy a mi szimbólumunk kerüljön előbbre. Ülj le, Elemér, minek állsz?

A jövevény közelebb lépett, olyan szag áradt belőle, hogy a visszahőkölő Hitler majdnem hanyatt esett a hintaszékkel: a pecsétes, fekete ruha bűze valami penészes nedvességgel keveredett, ehhez még hozzájött valami erősen fokhagymás étel utóillata és a Szabó túlságosan savas gyomrából feltörő szag. Hitler a terasz túloldalára húzódott, csak onnan tudta folytatni a tárgyalást:

– Hol szoktak megjelenni a művei?

Szabó arcára egy önkínzó mosoly ült ki, mintha már nehezen viselné el nyilvánvaló szellemi fölényét a világ fölött, és csak azért őrzi meg a derű látszatát, mert ezzel a saját méltóságának tartozik:

– Csak itt Bánegresen, a „Kalapács és sarló”-ban.

– És miért nem dolgozik a fővárosi lapoknak? Gondolom, sok tekintetben előnyösebb volna.

– Lehet, de én nem ambicionálom. Én azt akarom, hogy száz vagy kétszáz év múlva, ha egy kutató majd Bánegres és a gyári lakótelep életével foglalkozva rátalál a verseimre, döbbenjen meg: íme, volt itt egy gondolkodó, aki annyira szerette ezt a vidéket, ahol élt, hogy minden sorát neki ajándékozta!

Szabó előhalászott egy zsebkendőt, végigtörölte a homlokát, vonásaira visszatért a szokásos mosoly:

– Elnézésedet kérem, Józsikám, hogy itt a tuszkulánumodban háborgatlak, de elkészült az a kérdőív, amit kértél, és mielőtt leadnám a nyomdába, szeretném megmutatni neked – magyarázólag Hitler felé fordult –, Barna elvtárs egy közvéleménykutatást szeretne tartani, hogy felmérje, milyen a hangulat a gyáron belül.

84

Belső zsebéből egy gyűrött, nyolc-tíz lapra terjedő kéziratot vett elő:

– Úgy történt, ahogy te kívántad, a közvéleménykutatás szigorúan névtelen, így az emberek nyugodtan mernek válaszolni a kényes kérdésekre, elégedett-e a vezetőivel, megfelelőnek tartja-e a keresetét, és így tovább. Megfelelő ez így, Jóskám?

– Igen, de én kértem még valamit.

– Az is megvan. Hogy ki tudjuk rúgni azokat, akik túlságos agresszivitást mutatnak, vagy épp a te helyedre pályáznak, az utolsó tíz kérdésben körülíratjuk velük a személyüket: a kérdőlapot kitöltő neme, fejbősége, haja színe, hányadik emeleten dolgozik.

– Remekmű, Elemér, büszke lehetsz a tolladra.

– Nem akarok beleszólni a dolgába, József – mondta Hitler –, de minek ennyire bonyolítani az ügyet? Mi egyszerűen lekádereztük azt, akire kíváncsiak voltunk.

– Nekem is szimpatikusabb lenne, Adolf, de mostanában azt mondják, a káderezés megalázza az emberi méltóságot, ennek a kérdőívnek egész más a, hogy is mondjam: az akusztikája.

A kapu előtt egy autó fékje csikorgott, Barnáné jött meg Évával és Matyival, Smidelius még ott maradt a lakótelepen, mert egy németországi telefonhívást várt. Éva elragadta magával Hitlert, édes kettősüket semmi sem zavarhatta. Barna vendégeket várt, két szomszédos házaspárt, tapintatosan elküldte Szabót, aztán nekilátott az ebédfőzésnek.

Barna egyméternyi átmérőjű, diszkoszhoz hasonlító acéledényt vett elő. Az edény fenekét vastagon bekente zsírral, aztán berakta a húst: negyven lenyúzott csirkecombot – minden személyre négyet számított –, megspékelte ujjnyi vastag 85szalonnaszeletekkel, majd felnyitott három tízdekás pirospaprikás zacskót, tartalmukat a markába öntötte és elmorzsolta a hús fölött, ugyanilyen bőkezűen bánt a sóval és a borssal is. Apróra vágott krumplival, hagymával és kis zöld csípős paprikákkal betakarta, így tette rá az újabb húsréteget, a simára kiklopfolt sertéskarajt, azt is bőven megfűszerezte, leöntötte borral, az irdatlan ételhalmaz tetején szétkent egy nagy kocka zsírt, utána lezárta a diszkosz alakú edény oldalsó rögzítő kapcsait. Meggyújtott egy halom faszenet, mikor csendes izzásba jött, egy négyágú vaslábat rakott rá, arra tette a diszkoszt. Hamarosan érezni lehetett a sülő hús és krumpli szagát. Barna elégedetten mondta a kert mélyében üldögélő Hitlernek:

– A múltkor megkínáltam egy osztrák ügyfelünket, aki a rugókat szállítja nekünk, megkóstolta, és felajánlotta, hogy menjek ki Ausztriába, valahol Tirolban nyit nekem egy vendéglőt, csak ebből a diszkosz-pörköltből megélnénk.

Délfelé megélénkült az üdülőtelep, megkezdődött a szokásos szomszédolás. Egy órakor Barnáékhoz is megérkezett a két vendég házaspár. Bár a közvetlen szomszédságban laktak és akár a kerítésen is átléphettek volna, mindkét pár autóval érkezett, a motornak még bemelegedni sem volt ideje, de ez is hozzátartozott a bánegresi szokásokhoz.

Az egyik pár: doktor Rövid Szabolcs és felesége doktor Rövidné doktor Agg Margit a lakótelep SZTK-rendelőintézetében praktizált, a másik házaspár sem dolgozott a gyárban, Ádám Gyula, a bánegresi tanács elnökhelyettese volt, a felesége pedig főhadnagy a bánegresi rendőrkapitányságon.

Barna legnagyobb bosszúságára Rövidék autójából Dobronay is előkászálódott, bár őt senki sem hívta meg. Ebben a tekintetben a főmérnök a lakótelep réme volt, majdnem minden éjszaka két óra 86után, a vendéglőből hazafelé tartva felzörgette valamelyik ismerősét, leült a konyhában, italt kért, közben elmondta házigazdáit mindenféle kispolgárnak, akik legyenek megtisztelve, hogy meglátogatta őket.

Rövid fürkésző tekintetű, harminc év körüli, széles vállú és elhízott férfi volt, bemutatkozásnál közelebb hajolt Hitlerhez:

– Halottam magáról valamit.

– Mit? – kérdezte vissza Hitler idegesen.

– Azt maga nagyon jól tudja.

– De nem tudom.

– Gondolkozzon egy kicsit – és faképnél hagyta Hitlert.

Közben Dobronay megtalálta az elöl hagyott pálinkát, töltött magának:

– Adjon Isten minden jót, arany diót, mogyorót.

Barnáék közben kihoztak egy kecskelábú asztalt és tíz széket, melyek között még véletlenül sem akadt két egyforma, megterítettek, és a társaság leült ebédelni. Barna leemelte a diszkoszt a vaslábról, kioldotta az oldalsó rögzítő kapcsokat, kivett az edényből egy csirkecombot, és Hitler tányérjára tette.

– Te vagy a díszvendég, Adolf, neked kell megkóstolni, hogy rendesen megfőtt-e?

Hitler beleharapott a csirkecombba, melyet átjárt a bors és a különféle paprikák ereje, úgy érezte, mintha forró lúgot nyelt volna, egész testén kiütött az izzadtság, a comb maradékát a Dőre tóba köpte, és kapkodva rohant vízért, hogy a száját lehűtse. Reagálását harsogó, de jóindulatú nevetés fogadta:

– Hát ez nem franciasaláta vagy knédli, de nem baj, ha sokáig nálunk leszel, majd belejössz.

Az asztal körött ülők enni kezdtek. Legalább félóra hosszat egyetlen szó sem hallatszott, mindenki 87minden erejét az evésre összpontosította, mintha egy kéthetes hadgyakorlatra készülne, ahol teljesen bizonytalan az ellátás. A csontokat tisztogató fogak csikordulása, a kanalak koppanása, egy-egy diszkrét böffenés közé csak néha ékelődött be valamilyen artikulálatlan mormogás, mikor a vendégek még valamit kértek a tányérjukra. Akkor sem hagyták abba az evést, ha elfogyott az italuk, poharukat lefelé fordítva jelezték, hogy még szeretnének.

Ebéd után Barnáné sietve lerakta a csatatérhez hasonlító asztalt, a vendégek bevették szokásos orvosságukat: vérnyomásszabályozót, idegcsillapítót és gyomorsavgátló tablettákat, utána kiültek a kertbe. Dobronay megvető pillantást vetett a ház előtt álló kerti törpére:

– Mikor dobod ki már ezt a szörnyűséget, főnök?

– Minek dobnám ki?!

– Minek? Mert giccs!

– Amit az emberek megértenek, az nem lehet giccs. Tudod, mi a giccs? A te vérbajos Ady Endrédnek a versei: „maga megbolondult, maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, hogy mindent kétszer mond?!” Ez vers neked?

A tanácselnök-helyettes is Barna mellé állt:

– Meg annak a marha Bartóknak a visítozása. A múltkor a feleségemmel felmentünk Pestre, az Állami Biztosító szervezte az utazást, kaptunk két jegyet az Operaházba is. Beültünk a nézőtérre, vártunk egy szép melódiát, valami olyat, mint a „Vén cigány” – Ádám dúdolni kezdett –, „zöld a fa ága, víg tavasz járja”, és erre kaptunk egy macskazenét: „add ide a kulcsot, add ide a kulcsot”, utána pedig jött egy másik hülyeség: a fából faragott mandarin.

– Tudod, Gyula, mit csinálnék én az ilyen Bartókokkal, ha a kezem alá kerülnének? – mondta 88Barna, és kezét az elnökhelyettes vállára tette. – Odaadnám nekik a nagy tízkilós Népszava kalapácsot, és egész nap vaslemezeket egyengettetnék velük: na, barátocskáim, itt muzsikálhattok kedvetek szerint.

– Nyugodj meg: én is megmondanám nekik nyílt paraszti szóval: lehet, hogy maguk a prímások, de nekünk játszanak!

– Meg itt volt az a pályázat, amit a lakótelep szobraira írtunk ki, láttátok, hogy miket hoztak: csupa kockákat, meg tojásfejű hosszú szörnyetegeket terméskő háttérrel, persze hogy úgy elzavartuk mindet, hogy nem találtak haza. Már csak szebb az, hogy egy apa, egy anya meg két gyerek egymás mellett.

Hitler nem mindenben értett egyet Barnáékkal, de nem akart belekapcsolódni a vitába, csak óvatosan szólt közbe:

– Gondolom, te inkább olvasni szeretsz, József, téged a művészetek közül a könyv vonz leginkább.

– Neked megmondom nyíltan, Adolf: engem annyira leköt a munkám, hogy az olvasásra csak kevés időm marad. A feleségem jobban ért hozzá, ő szokott ajánlani egy-egy könyvet, főleg olyat, ami a fával vagy a fafeldolgozással foglalkozik.

– Mostanában mit olvastál? – kérdezte Ádám.

– A múltkor volt a kezemben „Az ember tragédiájá”-ból a falanszter jelenet, ahol Michelangelo – ő állítólag valami szobrász – arról panaszkodik, hogy neki folyton széklábakat kell faragni.

– És hogy tetszett, Józsikám?

– Lehet, hogy én sem értek hozzá, de szerintem az író egy kissé egyoldalú volt, miért csak Michelangelo szempontjából vetette föl a kérdést, miért nem elemezte a falansztervezető helyzetét is? Annak a falanszternek valószínűleg megvolt a maga terve: ennyi és ennyi széklábat kell leszállítani 89ekkorra és ekkorra, ilyen szituációban még a világ legemberségesebb falansztervezetője sem engedheti meg magának, hogy a beosztottak kisebb jelentőségű személyes problémáival foglalkozzon, olyanokkal, hogy egy betanított munkás nem széklábat akar faragni, hanem mindenféle szobrokat. Ennek csak a termelés látná kárát, és a port nem Michelangelón vernék el, hanem a vezetőn.

– Lehet, hogy a falansztervezető lelkiállapota már nem fért bele a jelenetbe – jegyezte meg gúnyosan Dobronay.

– Ebben az esetben szerettem volna, ha az író legalább a lap alján egy csillag alatt kiírja, hogy mi a tényleges helyzet, mert így „Az ember tragédiája” csak arra alkalmas, hogy félrevezesse az olvasót, antipropagandát fejtsen ki a faipar és a faipar vezetői ellen…

Hitler unta ezt a vitát, felkelt, és lesétált a telek végébe. Unalmában horgászni próbált, de nem sok eredménnyel, mert a csaléteknek felrakott kukoricaszemet hamarosan vastagon belepte a kátrány. Lépéseket hallott, visszafordult: Matyi állt mögötte. A fiú levágatta a haját, és oldalra fésülte, orra alatt kis bajuszt kezdett növeszteni, nyilvánvalóan Hitlerhez próbált hasonlítani.

– Elolvastam a könyvét – mondta Matyi –, állati jó!

– Gondoltam, hogy így hat magára. Mi tetszett benne a legjobban?

– Az, hogy minden kispolgárt fel kell akasztani.

– Én ezt nem írtam.

Matyi nem törődött a tiltakozással:

– Ha tudná, hogy gyűlölöm őket! Azt, hogy mindent meg kell magyarázni nekik, nem elég, hogy az ember azt mondja: én így akarom, és kész! Nem adják oda rögtön, ami az embernek kell: autót, pénzt, hogy oda mehessek, ahová nekem tet90szik, és annyi időre, amennyi jólesik. Mindenbe beleszólnak, szabályokat állítanak, miért nem alhatok én a csatornában vagy az Országház nagytermében, ha éppen ahhoz van kedvem? Guevarát bírtam egy darabig, de ő folyton az egyenlőségről prédikált, ami nincs, mert az ember érzi magáról, hogy különb másoknál, és több jár neki, mint az átlagembereknek. Maga sokkal klasszabb, mint Guevara – rajongva nézett Hitlerre –, csak egyszer fegyvert kaphatnánk a kezünkbe, hogy megmutatnánk itt ennek a sok kispolgárnak, hogy milyen a mi világunk, a hatalom valóban a legkülönbek kezébe kerülne.

Megérkezett Smidelius, Barnáné sietve feltálalta a megmaradt diszkosz-pörköltet. Hitler alig várta, hogy magára maradhasson kísérőjével. Smidelius lenyelt egy falatot, a paprikától sziszegve jelentette:

– Sikerült kapcsolatot teremtenem a Földalatti Nagytanáccsal, és közöltem velük az ön házassági szándékát.

– És mit válaszoltak?

– Előbb gondolkodási időt kértek, egy órával utána visszahívtak, és beleegyezésüket adták. Csak ahhoz ragaszkodtak, hogy a hitvese vegye fel a német állampolgárságot.

– Ez természetes. Így hát az enyém lesz Éva! – mondta Hitler mosolyogva.

– Most óhajtja megkérni a kisasszony kezét?

– Nem, ez a hely és ez a társaság méltatlan hozzá. Átmegyek Évával a „Dőregyöngye” vendéglőbe.

Hitlerék elköszöntek. Rövid búcsúzásnál erősen Hitler szemébe nézett:

– Szóval hallottam magáról valamit, amin nagyon csodálkoztam.

– Mit?

91

– Azt maga nagyon jól tudja, ne tegyen úgy, mintha fogalma sem volna róla. Én a maga helyében nagyon vigyáznék.

– Ne törődj vele, Adolf, ez kedvenc játéka Szabolcsnak, így próbálja megijeszteni az embereket.

Mikor Hitlerék benyitottak a „Dőregyöngyé”-be, a vendéglő szinte teljesen üres volt, hátul a félhomályban néhány pincér aludt mezítláb az összetolt székeken, csak középen égett a lámpa, alatta ült az egyetlen vendég, egy tökrészeg technikus. Időközönként ivott egy kortyot a pohárból, az ital, akár a kétforintos érme a csokoládé automatát, mozgásba hozta a gondolatait, mindig elmondta ugyanazt a kis versikét:

Nem tudott betelni a versike szellemességével, újra és újra felkacagott.

Éva körülnézett:

– Talán inkább a teraszon üljünk le, Adolf.

A hangra egy pincér félig kinyitotta a szemét, miután felismerte a gyárigazgató lányát, feltápászkodott, kikergette a teraszról a csontokon rágódó macskákat, és leterített egy nádasztalt. Hitlerék leültek, a teraszról a lakótelepet övező erdőre nyílott a kilátás, a hegy peremén most ment le a nap. Hitler megpihent és elábrándozott:

– Nincs olyan érzése, Éva, hogy ha mindezt festményen látnánk, azt mondanánk, hogy giccs?

– Az életünket élni kell, Adolf, és nem folyton elemezni, mert elveszítjük azt a képességünket, hogy élvezni tudjuk.

A pincér egy üveg bort és pogácsát hozott, aztán elment. Néhány pillanatig szótlanul ültek, Hitler 92addig kereste a megfelelő szavakat, míg újra Éva kezdte el a beszélgetést:

– Hisz a csillagokban?

– Hiszek. Minden nagy jelentőségű döntésem előtt kikértem a csillagjósok véleményét.

– Szerintem is mindannyiunk sorsa meg van írva a csillagokban. Tudja, hogy elkészítettem a maga horoszkópját?

Hitler izgatottan előrehajolt:

– És mi áll benne?

– Ez az év magának jó éve lesz, Adolf. Politikai sikereket ér el, meghal egy nagy ellensége.

– Ki lehet az? Nem tudok róla, hogy lennének ellenségeim. Lehet, hogy akadnak olyanok, akik nem értenek egyet politikai elveimmel, de az erkölcsi piedesztált, melyen állok, mindenkinek tisztelnie kell.

Hitler elérkezettnek látta az időt, hogy a céljára térjen:

– És a magánéletemről mit jeleznek a csillagok?

Barna Éva a belső helyiségből kiszűrődő fény felé emelte a vonalakkal telerajzolt csillagtérképet:

– Egészséget, világos alkotó órákat, megfesti azokat a képeket, melyekre egész életében készült. Többet nem mondok, mert énrám vonatkoznak, és úgy tűnne, mintha jó pontokat akarnék szerezni magánál.

Hitler megszorította a nő kezét:

– Magának nincs szüksége nálam jó pontokra. Éva, legyen a feleségem!

– Ó, Adolf!

93

Hitler kivárta, amíg a Barna család helyet foglal az asztal mellett, akkor felállt, és köhintve egy kis figyelmet kért:

– Kedves Aranka, kedves Józsikám, kedves Matyi! Az én életem útja harccal, szenvedéssel és lemondással volt kikövezve. Fiatalságom örömtelenül múlt el, szüleim korán elhaltak, hivatást éreztem magamban, és nem tanulhattam, segédmunkásként dolgoztam építkezéseken, és egész napi táplálékom nem volt egyéb egy liter tejnél és egy negyed kenyérnél, de erről is lemondtam, hogy egy-egy könyvet megvehessek. Mikor emelkedni kezdtem a társadalmi ranglétrán, gúnyolódások céltáblája lettem, a szociáldemokraták és a zsidók kinevették törhetetlen akaratomat és lángoló szeretetemet a német faj és a német haza iránt, Európa minden fülledt judeo-plutokrata kabaréjában énfölöttem viccelődtek. Két háborút szenvedtem végig, a túlzásba vitt munka felőrölte az egészségemet, mégis mindvégig úgy éreztem, hogy nincs jogom félreállni, folytatni kell a harcot…

– Ó, szegény Adolf! – mondta Barna Éva, és megsimogatta Hitler kezét.

– El kellett gondolkodnom: van-e jogom valakit magammal vinni erre az útra, a szenvedés felét áthárítani egy gyöngéd vállra? Féltem tőle, és vágytam rá, mindig kerestem: melyik nő keblében dobog olyan bátor szív, mely vállalni meri az én harcomat?! Miért mondom el ezt nektek, kedves 94József és Aranka? Azért, mert úgy érzem, hogy a ti lányotokban megtaláltam az én küzdelmes életem társát, és most tisztelettel megkérem a kezét tőletek.

Barnáné felsikoltott, és Hitler nyakába esett, Barna a kezét nyújtotta jövendőbeli vejének, a szemében könnyek csillogtak:

– Annál jobb barátok leszünk, Adolf, minél boldogabbá teszed a lányomat!

Csak Matyi fogadta megdöbbenten a bejelentést:

– Ó, hát hogy veheti el maga ezt a kispolgári nőt?! – sarkon fordult, és kiment a szobából.

Az eljegyzést Hitler kívánságára szigorúan zárt körben tartották meg. A vőlegény a maga részéről csak Smidelius és Roller István jelenlétét kívánta (az utóbbit főleg formai-szervezeti okokból), Barna is csak a közvetlen családtagokat hívta meg, testvéreit és sógornőit, illetve sógorát.

A családtagokról Matyi adott előzetes tájékoztatást Hitlernek. A Barna testvérek öten voltak: négyen igazgatói tisztséget töltöttek be különböző vállalatoknál, az ötödik – az egyetlen lány – egy igazgatóhoz ment feleségül.

Karrierjüket, legalábbis az indulásnál, egy szerencsés véletlennek köszönhették. Egyik nagybátyjuk, Barna Richárd, fiatal korától részt vett az illegális kommunista mozgalomban, tevékenységéért gyakran került börtönbe, így érthető, hogy Barna Barnabás önálló asztalosmester – Barna József és testvéreinek édesapja – minden kapcsolatot megszakított az öccsével, még azt sem engedte meg neki, hogy a műhelyben leszórt gyaluforgácson aludjon.

Barna Richárd a háború alatt meghalt Sopronkőhidán, az új rendszer nem érte be annyival, hogy egy márványtáblát helyezett el a fegyház falán, mely a mártír emlékezetét hirdette, más mó95don is ki akarta fejezni a háláját: mivel Barna Richárd a börtön és a munkanélküliség éveiben nem is gondolhatott családalapításra, utódok nélkül halt meg, így legközelebbi rokonait, Barna Barnabás gyerekeit karolták fel, mindannyiukat vezető állásba juttatták.

Az öt Barna testvér – örökölve asztalosmester apjuk racionális szellemét –, felosztotta maga között a magyar ipart: József, a legidősebb, a faipart, Jenő, a második, a gépipart, Péter a vendéglátóipart, Endre a nyomdaipart választotta, Erzsébet pedig egy tejipari igazgatóhoz ment feleségül. Az a cél vezette őket, hogy bármelyik szakterület pangása ne okozza az egész család katasztrófáját – mely okvetlenül bekövetkezett volna, ha mind az öten egy helyen, például a faiparban tömörülnek –, így a viszonylag kedvezőbben álló Barna testvérek mindig támogatni tudják a bajba jutottat.

A sors az ország távoli tájaira sodorta őket, de a Barna testvérek kapcsolata kiállta a távolság próbáját is. Minden nagyobb családi ünnepen összejöttek, most is elég volt közölni velük Éva eljegyzésének hírét, hogy minden dolgukat félretéve útnak induljanak Bánegres felé, négy egyforma fekete, hivatali rendszámú Volga gépkocsi parkírozott Barna Józsefék háza előtt.

A Barna testvérek külsőleg is hasonlítottak egymásra, magas növésűek voltak és kövérek. Sógoruk, Závodszky, a tejipari igazgató súlya is meghaladta a száz kilót. Mély megdöbbenés ült ki az arcukra, mikor szembetalálták magukat a vékony és alacsony Hitlerrel, még egyszer körülnéztek abban a reményben, hogy csak tévedésről van szó, és a szoba valamelyik sarkából majd előlép egy kedvükre való testesebb rokonjelölt, de aztán udvariasan elleplezték csalódásukat, megölelték és megcsókolták Hitlert.

96

Mivel a vendégeknek még aznap haza kellett térniük, és folytatniuk kellett felelősségteljes munkájukat, az eljegyzési vacsora szolid keretek között folyt le. Ittak néhány pohárka házi barackpálinkát, aztán a Barna testvérek átadták ajándékaikat – anélkül, hogy összebeszéltek volna, mindannyian egy-egy fehér borítékot csúsztattak Hitler zakójának zsebébe, mindegyik boríték pontosan ötszáz forintot tartalmazott, és az átadást mindannyian ugyanazzal a megjegyzéssel kísérték:

– Vegyetek rajta, amit akartok, ti tudjátok, hogy mire van szükségetek.

Később mindannyian külön-külön félrevonták Hitlert, és megkérdezték: nincs-e kedve az ő üzemükben, illetve vállalatuknál dolgozni? Hitler udvariasan, de határozottan kitért az ajánlatok elől, kijelentette, hogy a szerény, de tisztességes megélhetése Németországban is biztosítva van.

Előhozták a lemezjátszót, elsőnek a „Kék Duna” keringőt rakták fel a korongra, Barna József felállt, meghajolt a felesége előtt, közben jobb karjával egy tréfás, finomkodó mozdulatot tett:

– Szabad egy táncra, kedvesem, vagy talán a férje nem engedi?

– Ó, nem kell tudni mindent az én férjemnek.

A testvérek hangos derültséggel fogadták a tréfát.

– Ez a Józsi és ez az Aranka milyen jópofa.

Barna és a felesége táncolni kezdtek. Családi körben nyilván igen jó táncosnak számíthattak, és most is ki akartak tenni magukért. Mindketten lábujjhegyen forogtak, bár súlyuktól így is minden mozdulatnál megcsörrent a tálalószekrényben őrzött ezüstkészlet. A szabályos keringőlépéseket egyéni figurákkal gazdagították, Barna például a legváratlanabb pillanatokban átlépte a felesége lábát, majd hirtelen visszalépve, az eredeti ritmus97ban mozgott tovább, máskor elengedte partnernője kezét, és féltérdre ereszkedve körbetáncolta, közben Barnáné olyan mozdulatokat tett, mintha egy kasztanyettát verne. Mire a tű lefutott a „Kék Duna” lemezről, mindkettőjüket elborította az izzadság, nekiestek az ajtófélfának. A testvérek lelkesen megtapsolták őket.

Egy lassú szám következett, Hitler nem szeretett táncolni, de most nem kerülhette el, hogy felkérje menyasszonyát. Éva a táncot a sport egyik fajtájának tekintette, keményen megszorította partnere kezét, hangtalanul hármat számolt és nekilendült, minden lépésénél nagyot dobbantott, úgy, hogy egész teste beleremegett, egy taktusba három-négy taktusra elegendő figurát zsúfolt össze, a szoba egész hosszát és szélességét kihasználta, hol a szekrénynek, hol valamelyik fotelnek lökte neki az ellenállásra képtelen Hitlert.

Hitler örült, mikor leülhetett a sarokba, Smidelius néhány tablettát adott neki.

Éjfél után a vendégek felszedelőzködtek, előhívták a sofőröket, akik a konyhában pörköltmaradékok és „Bánegresi Hüsi” fölött bóbiskoltak. A kapuban búcsút vettek a házigazdától, a csókból és ölelésből kijutott Hitlernek is, mindannyian biztosították, hogy ezzel a házassággal megcsinálta a szerencséjét:

– Becsüld meg magad, Dolfi, ha már ilyen jó családba kerültél.

Felbúgtak az autók, a szorosan egymás mellé épített tömbházak felerősítették a zajt, fény gyúlt az ablakokban, és álmukból felriasztott dühös emberek néztek ki az útra, de mikor látták, hogy az igazgató vendégei okozták a zajt, csendesen eloltották a lámpákat.

A Barna család és a megmaradt vendégek még nem feküdtek le, az asszony visszahozta az asztalra 98a hideg hússal megrakott tálat, Barna evett néhány falatot, megivott egy korsó bort, és jólesően elmerengett:

– Látod, Adolf, hogy milyen szép család a miénk?! Csupa komoly, fontos pozíciót betöltő ember, és mindent a szocializmusnak köszönhetünk! Ismerhetsz: én szívesen eltréfálkozok, de ha a rendszer iránti hűségemet vonnák kétségbe, ölni tudnék! Én ezért a rendszerért sokat szenvedtem, és most is kész vagyok minden áldozatra. Ha most azzal jönne hozzám valaki, hogy Barna elvtárs: a szocializmus sorsa múlik azon, hogy te megegyél egy darab krokodilt, én habozás nélkül megenném!

Váratlanul csöngettek, az asztal körött ülők egymásra néztek:

– Ki lehet az ilyenkor?

– Biztos valamelyik testvérem hagyott itt valamit – mondta Barna, és kiment ajtót nyitni. Kisvártatva Szabó Elemér és Dobronay lépett be, az iskolaigazgató kezét a mellére szorítva kapkodott levegő után:

– Elnézésedet kérem, Józsi, hogy ilyen későn zavarlak családi tűzhelyed mellett, de okvetlenül közölnöm kell veled valamit… – Szabó hangja elakadt, Barna türelmetlenül sürgette:

– Mi történt?

– Most jövök a faluból: megbukott a rendszer!

– Lehetetlen!

– Nyilaskeresztes zászló leng a tanácsház fölött, és mindenhová plakátokat ragasztottak ki. Egyet elhoztam neked, bár ha észreveszik, hogy leszedtem, az életemmel fizetek.

Átnyújtotta a nemzetiszínű keretbe foglalt plakátot, Barna szemüveget tett fel, és olvasni kezdte:

99

– „Magyarok! Testvérek!

Leszámoltunk az árulókkal, és átvettük a hatalmat. El vagyunk szánva, hogy tűzzel-vassal folytatjuk a harcot a Kárpát–Duna Nagyhaza visszaszerzéséért, a nemzeti szocializmus eszméiért, a bolsevisták és a zsidó plutokraták ellen. Aki harcunkat szabotálja, vagy csüggedést terjeszt, a helyszínen felkoncolandó.

Rendelkezések: I. Minden 14–60 év közti magyar fajú férfi köteles jelentkezni fegyveres szolgálatra a gyepű védelmében.

II. Minden 14–60 év közti zsidó fajúnak tekinthető férfi és nő köteles jelentkezni közérdekű honvédelmi munkaszolgálatra.

III. A boltok és üzletek raktárkészletét, valamint az üzemekben tárolt nyersanyagokat a plakát kiragasztásának pillanatától zároltnak kell tekinteni, és azokkal a Gyepűparancsnokság rendelkezik.

IV. Az ellenséggel való összejátszás és titkos jeladások meggátlása céljából az összes rádió adó- és vevőkészüléket, valamint minden olyan elektromos készüléket, melyek erre a célra átalakíthatók, lepecsételt csomagolásban letétbe kell helyezni a Hűség Házában…”

Barna verejtékező homlokkal olvasta végig a kiáltványt, egészen a befejező sorokig: „Kitartás! Éljen Szálasi! Gyepűparancsnokság”, aztán körülnézett a jelenlevőkön:

– Most mit csináljunk?

Dobronay a poharakban hagyott pálinkát iszogatta, közben morfondírozott magában:

– Uraim, én nacionalista voltam, és az is maradok, csak a céljaim változtak az idők folyamán. Diákkoromban arra vágytam, hogy az ország határát három tenger mossa, most már beérném kevesebbel is.

100

A tanácstalan csöndet Barnáné törte meg.

– Az volna a legjobb, ha most rögtön leadnád a rádiót, a biztonság kedvéért vidd be magaddal a televíziót is.

Az események hátterét csak hónapok múlva tisztázta a rendőri nyomozás. Hitler és kísérője akkor már rég elhagyta Magyarország területét, a valódi okokról soha nem értesültek.

A televízió egyik stábja háborús témájú filmet forgatott ezen az éjszakán, épp az 1944 októberi nyilas hatalomátvételről szóló jelenetet akarták felvenni, mely a forgatókönyv szerint egy kis faluban játszódik éjfél körül.

Eredetileg Jenőtábort választották ki a felvételek helyszínéül, mindent elő is készítettek, de váratlan akadály jött közbe, a faluban fertőző száj- és körömfájás tört ki, a tisztiorvos meg akarta akadályozni, hogy a járvány továbbterjedjen, ezért lezáratta Jenőtábor határát.

A járványőrök a televízió produkcióskocsijait sem engedték be, a forgatócsoport kénytelen-kelletlen visszafordult. Mivel nem akartak dolgavégezetlenül hazatérni – ez veszélyeztette volna a prémiumukat –, egy másik hasonló falut kerestek, ahol felvehetik a jelenetet.

Választásuk Bánegresre esett, ez a falu ideálisan megfelelt egy 1944-es felvétel céljaira, központjában semmi sem változott az elmúlt huszonöt év alatt, leszámítva azt, hogy egy régi kuláklakást kultúrházzá alakítottak át.

A váratlan jenőtábori incidens felborította a tévések tervezett időbeosztását, kora este helyett csak éjfél után kezdhették meg a felvételeket. A falu már mélyen aludt, amikor bekapcsolták a jupiterlámpákat, és a berendezők sietve kiragasztot101ták a falakra a házilag nyomott, korhűnek álcázott plakátokat, és a tanácsházára kitették a nyilaskeresztes zászlót.

A felvételek ritmusára is a sietség nyomta rá a bélyegét, a vezető színészeknek még aznap éjszaka jelentkezniük kellett a Rádióban, a stáb többi tagja is szeretett volna minél hamarabb ágyba kerülni, jól-rosszul összecsapták a jelenetet, és a kocsik elindultak hazafelé.

Csak ez a kapkodás eredményezhetett olyan gondatlanságot, hogy néhány kelléket: a nyilaskeresztes zászlót és a plakátokat kint felejtették, az egyik ügyelőnek valahol Budapest határában eszébe jutott ugyan, de akkor már nem lett volna érdemes visszafordulni értük.

Így történt, hogy a hajnali vonattal érkező Szabó Elemér – Budapesten járt, a nyomdában a „Kalapács és sarló” új számának kefelevonatát javítgatta – teljes joggal hihette, hogy valóban hatalomátvétel történt, és sietett ezt közölni a „Dőregyöngye” vendéglőből kilépő Dobronayval, majd együttesen felkeresték Barna Józsefet.

Még alig néhány perccel múlt öt óra, mikor Barna és Matyi, vállukon a becsomagolt, spárgával körülkötözött rádióval és televízióval, elindultak a faluba, Hitlerék is velük tartottak. Nem ők voltak az elsők, a tanácsháza előtt már hosszú sor várakozott, hogy leadhassák a készüléket, néhány arcon tagadhatatlan megkönnyebbülés látszott.

Barna és Hitler benyitott a tanácsház ajtaján, a belső helyiségben a korai idő ellenére már zajlott az élet, a falu vezetői a legszükségesebb teendőkről vitatkoztak. Laczó asztalos, a Nyilaskeresztes Párt régi vezetője, felrakta egy kamramélyi szekrényben megőrzött, molyrágta Árpád-sávos kar102szalagját, és amellett kardoskodott, hogy egyedül őt illeti meg a hatalom:

– Én beszéltem a gyepűvezető testvérrel, még az éjszaka kint járt nálam, és azt mondta: terád bízok mindent, Géza, ha valaki nem akar parírozni, csak szólj nekem, majd elintézzük az illetőt.

– Te csak maradj nyugodtan, Géza – torkolták le többen is –, mert ha megint jön valami változás, újra hókon vágnak gumibottal, mint a háború után, aztán kitelepítenek a Hortobágyra, és vághatod a rizst, amíg bele nem feketedsz.

Egy idős parasztember, a régi községi képviselő-testület elnöke azt ajánlotta, hogy oldják meg a dolgot úgy, mint 1945-ben: alakítsanak koalíciót. A rend megőrzése céljából helyes volna az akkori módszert követni, vagyis nem különféle választásokat kiírni, mert az csak rendbontásokra adna alkalmat, hanem közösen megállapodni, melyik pártnak ki legyen a vezetője, és ki melyik pártba lépjen be. A jelenlevők ezt az ésszerű és időt kímélő javaslatot elfogadták.

Elővették a pártok régi listáit és jelöltjeik névsorát, lehetőség szerint ugyanazokat a személyeket bízták meg. A Független Kisgazdapárt elnöke egy régi nagygazda lett, a Nemzeti Parasztpárté egy középparaszt, a Katolikus Pártot maga a plébános vezette, a Szociáldemokrata Pártot is a régi titkár, egy cipészmester vezette. A Polgári Demokrata Pártot senki sem akarta vállalni, végül is a többség erejével a községi gázcseretelep vezetőjének nyakába varrták. Végül már csak a Magyar Kommunista Párt titkárának kijelölése maradt hátra, a jelölő bizottság elnöke, a református pap, a falnak támaszkodó Barna Józsefhez fordult:

– A régi, 1945-ös titkár, Ősz Kara Ferenc meghalt, a listán szereplő összes régi tag elment a faluból: vagy kiemelték magasabb funkcióba, vagy 103börtönbe került, vagy mind a kettő, de úgy gondolom, ennek ellenére sincs probléma: maga, Barna úr, egész biztos, hogy szívesen elvállalja a Kommunista Párt irányítását, bizonyára sértésnek is tekintené, ha másra bíznánk.

Barna határozott kézmozdulattal tiltakozott:

– Szó sem lehet róla, az én apám önálló asztalosmester volt, a mi családunk érzelmeiben sohasem volt kommunista. Egyik nagybátyám a vörösök közé keveredett, erre a család azonnal megszakította vele a kapcsolatot.

– De hát maga is huszonöt éves párttag?!

– Kénytelen voltam belépni a családom miatt, de folyton arra gondoltam, hogy levágom eléjük a vörös könyvet az asztalra, csak arra vártam, hogy kenyeret adhassak a gyerekeim kezébe.

– Tehát nem vállalja?

– Nem, én régi meggyőződéses szociáldemokrata vagyok.

– Valaki más hajlandó lenne?

Senki sem jelentkezett, így a pártot kénytelenek voltak törölni a listáról, bár ez, mint az elnök aggodalmasan megjegyezte, ellentmondott a koalíciónak.

Hitlerék hazafelé tartva végigmentek a falun, mindenütt a változások jeleit látták. Az iskolában az öreg tanító leakasztotta a tanterem faláról a Lenin-képet, és Kálvin Jánost rakta a helyébe, erre a műveletre egyszer már sor került 1956 októberében, a tanító annyit okult a múltkori esetből, hogy most nem törte össze a Lenin-képet – annak idején neki kellett újat venni helyette –, beérte azzal, hogy a padlás egyik sarkába dugta. A kocsma előtt két koldus rugdosott egy rendőrt.

Útjuk a gyár mellett vezetett el, látták, hogy két ember felmászik a toronyba, és leverik a vörös csillagot, Barna aggodalmaskodva megjegyezte:

104

– Majd szólni kell a gondnoknak, hogy írja le a leltárból.

Útközben Barna nem akarta érinteni a jelenetet, mely a tanácsházán játszódott le a kommunista párt titkárának megválasztása körül, de otthon magyarázkodni próbált:

– Én a pofájukba akartam vágni, amúgy munkás módra: kommunista vagyok, tegyetek velem, amit akartok, de most nem mártírokra van szükség. Illegalitásba kell vonulnunk, a családomból megalakítom az első bánegresi földalatti kommunista sejtet, ha akarsz, kedves Adolf, te is beléphetsz…

Matyi azonban a végletekig felháborodott, apja szavai nem tudták meggyőzni:

– Aljasul viselkedtél, vedd tudomásul, hogy egy pillanatig sem maradok veled egy lakásban.

Egy batyuba kötötte a gitárját, magnetofonját, vastag gyapjúpulóverét, és elment, Barnáné hiába próbálta visszatartani. Barna gondterhelten nézett Matyi után:

– Féltem ezt a gyereket, valami bajt fog csinálni. Át kell szólni a rendőrségre, hogy vigyázzanak rá.

Látogatók érkeztek, elsőnek Szabó Elemér, hóna alatt a „Kalapács és sarló” új számával. Az eredeti lapfejet leragasztotta egy kézzel írt „Bánegres és vidéke” cédulával, és mivel az alacsony példányszám lehetővé tette: kihúzta a különösebben kompromittáló mondatokat vagy átjavította őket. Majd Ádámék csöngettek be. A máskor mindig elegáns, jól öltözött Ádám most egy ócska, rövid bőrkabátot viselt, minden nagyobb társadalmi változás alkalmával ezt hordta: a háború után, 1949-ben, az 1956-os események idején. Abban reménykedett, hogy ebben az alamizsnát provokáló, dohos szagú kabátban senki sem feltételezi róla, hogy vezető állást tölt be. Mikor ezt a kabátot meglátta, Barna 105utolsó reményei is eloszlottak, a bőrkabát előkerülése mindennél nyomósabban bizonyította, hogy a helyzet komoly. Megérkezett a Rövid házaspár, természetesen a részeg Dobronay is velük jött, minden időveszteség nélkül kutatni kezdett a lemezek között:

– Ezeknek mi lehet a himnuszuk?

Valamennyien tanácstalanok voltak, Barnáné előhozta a poharakat, a házigazda reszkető kézzel töltött:

– Szerinted, Adolf, hogy alakulnak majd a dolgok?

– Nézd, József – mondta Hitler –, én nem ismerem a ti országotokat, így csak általános elméleti feltevésekből indulhatok ki. Minden forradalom két nagy szakaszra oszlik, az első: az elszakadás, mikor az új forradalmi vezetőerő a törvényesség látszatának megóvása végett és a saját biztonsága érdekében egy ideig még fenntartja a régi körülményeket, a második szakasz: a bosszú, amikor nyíltan átveszi a hatalmat, és leszámol a régi vezetőkkel. Megítélésem szerint mi most az első szakasz vége felé járunk, talán csak órák hiányoznak, hogy megkezdődjön a bosszú.

– És szerinted ki ellen irányul majd ez a bosszú?

– Nekem biztos nem lesz semmi bajom – mondta Ádám –, én beszéltem a Csokival, azt mondta: ne szarj be, főnök, ha valaki egy ujjal is hozzád akar érni, szólj nekem, majd én takarékra állítom a füleit.

– Ki az a Csoki?

– Nem ismeritek? Egy nagyon erős cigányfiú, ott laknak a falu szélén a régi pásztorházban, állítólag bent van valamilyen bizottságban. Börtönben is volt! – tette hozzá alig leplezett dicsekvéssel.

– Minket nagyon szeretnek itt – mondta doktor Rövidné doktor Agg Margit –, mi sohasem tettünk 106különbséget kommunista beteg és nem kommunista beteg között.

Szabó Elemér alig várta, hogy belekapcsolódhasson a beszélgetésbe:

– Legyen szabad néhány szót szólnom magamról. Azt hiszem, tisztán léphetek a Történelem Ítélőszéke elé, mind a katedrán, mind tollal a kezemben szerény tehetségemhez képest becsülettel szolgáltam a Nagy Ügyet…

Mint már annyiszor, az ital most is elmosta Dobronay gátlásait, metsző hangon közbeszólt:

– Nem tudom, Elemér, hogy melyik nagy ügyre gondolsz? Talán arra, mikor azt követelted, hogy vezessék be a guillotine-büntetést az utcai szemetelők ellen, vagy fondorlatos táppénzcsalással vádoltál meg egy munkást, mikor a fejére esett egy ötszáz műlábat tartalmazó szállítmány, és olyan lapos lett, mint a macesz vízszintesen kettévágva.

Szabó nem tartozott azok közé, akik szótlanul lenyelik az öntudatukat sértő megjegyzéseket, felemelte a hangját:

– Nagyon csodálkozom rajtad, kedves Egonom, én téged európai látókörű embernek tartalak, aki pontosan meg tudja ítélni, mit tehet a toll munkása ebben az isten háta mögötti faluban. Bár én minden erőmmel harcoltam a szellem szabadságáért, az általam írott cikkek nem mindig az én gondolataimat reprezentálták. Erre egyszerűen nem volt módom.

– Ki akadályozott meg ebben? – kérdezte Barna. – Talán én?

– Vagy én? – mondta Ádám.

– Ti tudjátok! – Szabó széjjeltárta a karját, és megpróbált a megfeszített Krisztushoz hasonlítani.

Barna az öklével az asztalra vágott:

– Nem tűrök burkolt vádaskodásokat, konkrétumokat követelek!

107

– Legyen meg a te akaratod. Emlékszel, mikor azt kellett írnom, hogy a kiói maharadzsa is bánegresi műlábat használ. Aztán mikor nem volt rendelés, és a munkások el akartak menni, mert attól féltek, hogy leáll a gyár, nem létező tömegszerencsétlenségeket kellett kitalálnom: száz meg kétszáz embernek levágta a vonat a lábát, egy közepes városra elegendő embert tettem nyomorékká, és akár tetszik, akár nem tetszik, ennek te viseled a morális obligóját, Józsikám!

Barnának a haragtól elállt a szava, halántékát nyomogatta, hogy elkerülje a gutaütést. Ádám válaszolt helyette:

– Maga ne pazarolja a morális öblítőjét, sokkal jobb lenne, ha a saját szennyesét mosná benne. Például arról beszéljen, hogy a cikkeit a hetedik osztályosok fogalmazzák meg házi feladatként.

– És a Vígszínházat is x-szel írja! – tette hozzá Rövid szolidárisan.

A művészi érzékenységében megbántott Szabó kitört magából:

– De legalább nem szedem ki a koporsóból azokat a halottakat, akiket maszek orvos kezelt, és nem én, és nem boncolom fel a hozzátartozók szeme láttára. És nem fogadok el honoráriumként jegygyűrűt, és Vince bácsitól, az öreg koldustól sem kérem el a botját, amiért bekötöztem az egyik ujját.

A vita már-már verekedéssé fajult, mikor a lakótelep főutcáján felhangzottak az első puskalövések. Mindenki döbbenten hallgatta, csak Hitler bólintott elégedetten:

– Úgy történt, ahogy mondtam: véget ért az elszakadás, következik a bosszú.

A puskadörgés egyre közeledett Barnáék házához, aztán meglepetésszerűen elhallgatott. A szünet azonban egy percig sem tartott, a házigazda és 108a vendégek még meg sem törölhették a homlokukat, mikor valami megdöngette a lépcsőházi ajtót:

– Ki az?

– Nyissák ki! A forradalom nevében!

Barna reszketve húzta félre a tolózárat, az ajtó kicsapódott: a küszöbön túl tíz-tizenkét középiskolás fiú állt, a lövészkörből zsákmányolt kispuskákkal és rendőrségi revolverekkel voltak felszerelve. Egyforma jelvényt viseltek: mellükön egy-egy fehér felkiáltójelet. Matyi állt a csoport élén, puskáját az apjára emelte:

– Maga Barna József?

– Matyi, mit hülyéskedsz? – kiáltotta izgatottan Barnáné, de Barna félretolta, láthatólag megpróbált a helyzet magaslatára emelkedni.

– Hagyd, Aranka. Igen, én vagyok Barna József. Mit óhajtanak?

– A forradalom nevében letartóztatom, és a vállalati kocsiját elkobzom a forradalom céljaira.

Barna váratlanul feltépte magán az inget, és öklével döngette csupasz mellét:

– Munkásokat akarsz ölni? Ide lőj, fasiszta!

Matyi legyintett:

– Ne csináljon cirkuszt! – pisztolya csövével intett társai felé. – Vigyétek!

Két fegyveres közrefogta Barnát, és kikísérte a lakásból. Matyi töprengve megállt a szoba közepén, körülnézett, aztán belelőtt a velencei utánzatú üvegcsillárba, odament a vitrinhez, és belerúgott, a különféle dísz- és emléktárgyak a földre zuhantak, rájuk taposott, utána elégedetten bólintott.

– A többiekkel mi legyen, parancsnok? – kérdezte az egyik fiú, Barnáék vendégeire mutatva.

– A nők itt maradhatnak, a többieknek mind van valami a füle mögött, zárjátok be őket valahová, majd ha lesz időnk, számolunk velük. – Hitler109hez fordult, hangja hirtelen elfogódottá vált. – Maga és a barátai természetesen szabadok.

– Köszönöm.

– De szeretném, ha eljönne velünk a főhadiszállásra, szükségünk volna a tanácsaira.

Barna Éva Hitler nyakába vetette magát:

– Nem engedlek azok közé a haramiák közé!

Matyi szárazon rászólt a nővérére:

– Ne ugass! Ha úgy gondolja, indulhatunk.

Lementek a ház elé, mivel Smidelius és Roller is Hitlerrel tartott, egy személyautóban nem fértek volna el, Matyi odarendelte az autóbuszt, mely normális körülmények között a lakótelepi utasokat szállította ki a vasútállomásra. Tekintete megakadt egy feliraton: „Az autóbuszra csak elöl lehet felszállni!”

– Ezt tüntessétek el. Forradalom van, ezentúl hátul is fel lehet szállni az autóbuszra!

110

A főhadiszállást a „Dőregyöngye” vendéglőben alakították ki. A felkelők teljesen birtokukba vették, az eszpresszó részen szólt a magnetofon, táncoltak. Matyi Hitlerékkel elvonult a félreeső, csendesebb vendéglői részre, és beszámolt az eddigi eseményekről.

– Amíg ki nem alakult a helyzet, addig nem akartam szólni magának, de mindent úgy csináltunk, ahogy leírta a „Mein Kampf”-ban. Először a fegyveres hatalmat kaparintottuk meg.

– Ellenállás nem volt?

– Semmi a világon, a rendőrök még a derékszíjukat is ide akarták adni. Rajtunk kívül nincs számottevő fegyveres erő, sem a lakótelepen, sem a faluban. Elfoglaltuk és szétromboltuk a postát, a vasútállomás telefonját és távíróberendezését, a fontosabb épületek elé őrséget állítottunk, de tovább már nem tudom, mit kellene csinálni.

Matyi tekintetét Hitlerre emelte:

– Szeretném megkérni magát, hogy vegye át a forradalom irányítását, és vezessen minket tovább. Én erre nem vagyok méltó, de azt megígérem, hogy az utolsó csepp véremig kitartok maga mellett.

Hitler meghatottan nyújtott kezet Matyinak:

– Úgy érzem, nincs jogom kitérni a bizalmuk elől, különben is, eszméimet egy idegen országban is vállalnom kell. Erre innunk kell valamit.

111

Konyakot hoztak, felhörpintették az italt, Hitler elégedetlenül forgatta a poharat:

– Vizezik ezt a konyakot, vagy miért ilyen gyenge?

Matyi várakozóan nézett Hitlerre:

– Várjuk a parancsát.

– Ösztönösen is jó irányba indultak el, mikor az apját letartóztatta, ez a következő láncszem: le kell tartóztatni mindenkit, akik veszélyesek lehetnek az új hatalomra nézve: kommunista vezetőket, pártmunkásokat, kiemelkedő polgári személyiségeket, ha ellenséges érzelmekkel gyanúsíthatók, a zsidókat és esetleg a papokat.

– A kommunista vezetőket ismerjük, de a többiekről nincs teljes névsorunk.

– Meg vagyok győződve, hogy a rendőrségen találnak. Fel van ott jegyezve, hogy feszült politikai szituációkban kiket akartak őrizetbe venni.

– De hát ez a névsor egész más célra készült!

– Nem számít, egy kisvárosban mindenféle változás esetén mindig ugyanazokat az embereket kell letartóztatni.

Matyi jegyezgetett:

– Értem, utána mi következik?

– A főkolomposok eltávolításával egyidőben meg kell semmisíteni a rendszer által létrehozott intézményeket: a pártot…

– A szakszervezetet? – szólt közbe Matyi.

– A szakszervezet maradhat. A félkatonai szervezeteket, gazdasági intézményeket, és így tovább.

Matyiék munkához láttak. Csak a Magyar Művégtag Művek maradt meg állami tulajdonban, az üzleteket és műhelyeket visszaadták a régi tulajdonosoknak, és elhatározták a „December 29” termelőszövetkezet feloszlatását is.

Agitátorok járták végig a falut, próbálták rábeszélni a parasztokat, hogy lépjenek ki a téeszből, 112de a legtöbb gazda örült, hogy egyszer végre sikerült megszabadulni a maga öt-tíz holdjától, semmi kedve nem volt újrakezdeni a látástól vakulásig tartó munkát, nem voltak hajlandók aláírni a kilépési nyilatkozatot.

Az ellenszegülők közül a hangadókat elvitték kocsikázni, útközben véresre verték őket, de a gazdák mégis csak akkor adták be a derekukat, mikor legalább azt megígérték nekik, hogy nem kell kifizetniük a téesz adósságát. A falu végére nagy táblát raktak ki: „Bánegres egyéni község.”

Ezzel egyidejűleg letartóztattak mindenkit, akiről feltételezték, hogy az új rend ellenségei lehetnek, a rendőrségről valóban előkerült egy lista a veszélyesnek nyilvánított emberekről. A foglyok számára a kultúrházban rendeztek be egy ideiglenes gyűjtőtábort, Matyi látta el a parancsnoki tisztséget. Hitler, bár megbízott a fiúban, túlkapásoktól tartott, mihelyt ideje engedte, személyesen is ellátogatott a táborba.

Hitler már a kapunál tett egy javaslatot:

– Nem kellene kiírni a bejárat fölé, hogy „A munka felszabadít”? Jó, ha reménykeltő távlatokat nyitunk meg a foglyok előtt, sokkal szívesebben dolgoznak.

– Nem kell, hogy dolgozzanak – tiltakozott Matyi –, sehol sincs szükség rájuk.

Az egyetlen helyiségből álló kis kultúrházban összezsúfolódtak az emberek, még a színpad alatt is feküdtek néhányan, holmijukat hely hiányában a dekorációt tartó szögekre akasztották, Kossuth Lajos képét egy nagy, vörösesbarna pléd fedte le, Leninét pedig egy kopottas überciher. A tömegből kivillant egy régi deportált csíkos kabátja, melyet még valamelyik koncentrációs táborból hozhatott magával, és most sietségében vagy tüntető szándékkal, újra felvette. Bár tapasztalatai alapján 113ő lett volna jogosult a kápói, a foglyok közül kiemelt parancsnoki tisztségre, mégsem ő látta el ezt a feladatot, hanem Barna József.

Hitlerék belépésére Barna hangos vigyázz!-t vezényelt társainak, a sarokban ott állt Szabó Elemér, Ádám Gyula és Rövid Szabolcs is. Az orvos otthon hagyta műszerestáskáját, feltételezte, hogy a foglyok nem tudnak majd fizetni, ingyen pedig nem akarta kezelni őket, a felszerelés hiányára hivatkozva kitérhetett a panaszok elől.

Bár nem fért össze a helyzettel, Hitler mégis rövid beszélgetésbe bocsátkozott jövendőbeli apósával:

– Hogy érzi magát?

– Kitűnően – mondta Barna csillogó szemmel –, csak az bánt, hogy több fogoly is elégedetlenkedik, lázítják az embereket. Tessék intézkedni, hogy az őrség keményebben bánjon velük, vagy adjanak nekem egy korbácsot, hogy verhessem őket.

– Jó, majd intézkedünk.

A csíkos deportáltkabátot viselő fogoly megszólította Hitlert:

– Jó napot, Hitler úr, nagyon jó színben van.

Hitler megdöbbenve ismerte fel a fogolyban Grünfeld Oszkár könyvkereskedőt:

– Maga hogy került ide?

– Lejöttem maga után, mert elfelejtett pecsétet nyomni a tagságtalansági igazolványomra, de itt a falu szélén letartóztattak.

– Ha akarja: azt a pecsétet most is rátehetjük.

Grünfeld legyintett:

– Nem segít rajtam. Kitalálom, összeállítom ezt a gyönyörű igazolványt, strapálom magam, ők pedig meg se nézték, egyszerűen nem érdekelt senkit! Tudja, mire jöttem én rá, Hitler úr? Az sem lett volna nagyobb rizikó, ha mindenhová belépek: pártba, szakszervezetbe, sakk-körbe. Most utólag a 114sakk-kört már direkt sajnálom. De hát ez az élet, Hitler úr, én pechesnek születtem, és pechesen fogok meghalni, ha én gyertyát árulnék, sohasem menne le a nap.

– Tehetek magáért valalmit? – kérdezte Hitler.

– Egy tanácsot szeretnék kérni magától, mégiscsak jobban ért hozzá. Mennyi borravalót szoktak adni egy kivégzőosztagnak? Tudja, nem szeretném, ha kibeszélnének.

Hitler végignézte a házat, felületes vizsgálódásai is kétségtelenül mutatták, hogy a kultúrházban az élelmezés és a tisztálkodás elemi lehetőségeit is képtelenség biztosítani, mikor a vizsgálat befejeztével kimentek az udvarra, Hitler megkérdezte Matyit, a fiú vállat vont:

– Minek erre a rövid időre? Ahogy ráérnek a fiúk, kivégezzük őket. Majd meg kell nézni: van-e elég gáz a cseretelepen.

– Minden vizsgálat nélkül?! És ha valaki ártatlan?!

– Egy forradalomban nincs idő szőrözni. Különben is, ha jól emlékszem, maga írta: inkább száz ártatlan szenvedjen, mint hogy egyetlen bűnös megmeneküljön.

Ismeretségük kezdete óta Matyi most először vetett olyan pillantást Hitlerre, melyből teljesen hiányzott a csodálat, inkább gyanakvás, és ingerült lenézés érződött belőle.

– És a saját apja sem kivétel?

– Miért volna kivétel?! Mindenki valakinek az apja vagy valakinek a fia.

Hitler még mindig nem adta fel a reményt, hogy szép szóval meggyőzheti Matyit:

– Higgye el nekem, a tapasztaltabb embernek, mindig kifizetődik, ha a dolgokat álcázzuk egy kicsit. A nemzetközi, sőt gondolom, a magyar közvé115lemény is nagyon érzékeny ilyen tekintetben, és feleslegesen nem szabad kihívnunk magunk ellen.

– Mit csináljunk?

– Itt van például Szabó Elemér, őt fel lehetne használni arra, hogy írjon egy cikket, milyen nevelő hatású, de vidám munka folyik ebben a táborban – ahogy ismerem őt, egész biztos meg is írná –, mellékelnénk hozzá egypár képet, amint a foglyok sakkoznak vagy kugliznak, leközölnénk az otthoni és külföldi lapokban, mindenki megnyugodna, mi pedig csinálhatnánk, amit akarnánk. Fel lehet használni őket túszokként vagy az ellenség kezébe esett barátaink kicserélésére.

– Én nem csípem a maga lágy szívű tanácsait – mondta Matyi nyomatékosan –, ez a forradalom nehezebb és veszélyesebb, mint a maguké volt, ha le akarunk számolni az ellenségeinkkel, nem szabad érzékenykedni.

– Sohasem gondoltam volna, hogy még ezen a téren is van tanulnivalóm.

Hitler szembefordult Matyival:

– Ha döntésre kényszerít: megparancsolom magának, hogy hagyja békén a foglyokat! Szökés közben történt emberölésről sem akarok hallani.

– Úgy lesz, ahogy kívánja – mondta Matyi sötéten.

Az autó visszavitte őket a főhadiszállásra. A „Dőregyöngye” vendéglő kerthelyiségében a fegyveresek egy máglyát készítettek elő.

– Mi lesz itt?

– Könyvégetés, mein Führer – mondta Smidelius, aki a leglelkesebb könyvbarátok közé tartozott, ezért némi keserűséggel tette hozzá –, úgy látszik, ennek sohasem szakad vége.

Hitler kísérője vállára tette a kezét:

– Én megértem magát, de most az egyszer nincs igaza, Smidelius. A könyvégetés minden változás 116első nagy tűzijátéka, olyan látványosság, melytől nem szabad megfosztanunk a tömeget.

– De elpusztulnak a könyvek, mein Führer, az emberi kultúra letéteményesei nemzedékeken keresztül!

– Nos: a könyveknek nem árt egy kis tűz, mindig marad elég támpéldány, melynek alapján újra lehet nyomatni őket, ha szükséges. Sőt, véleményem szerint az elégetés a könyvek legmegbízhatóbb értékpróbája: azok a könyvek, melyeket egyetlen rendszer sem tart annyira veszélyesnek, hogy máglyára vesse őket, azok önmaguk mondták ki az ítéletet a bennük foglalt eszmék értékéről. Ezenkívül a könyvégetéseknek éppolyan szabályozó szerepe van a könyvek világában, mint a háborúknak a túlnépesedett emberi társadalmakban. A könyvégetés enyhíti a raktározási gondokat, nem véletlen, hogy a forradalmi változások oly sok lelkes támogatóra találnak a könyvtárosok között.

A fegyveresek két teherautóval hordták a könyveket, folyóiratokat, hanglemezeket, sőt a bánegresi technikum osztályozónaplóit is ledöntötték a máglya mellé. Mivel semmiféle lajstrom sem állt rendelkezésre, mely a válogatás támpontjául szolgálhatott volna, egy fegyveres diák döntött a könyvek sorsa fölött. Kiemelt egyet a halomból és belelapozott:

– Thomas Mann: „Varázshegy”. Csomó cikis duma! – belehajította a tűzbe.

– Ennek a Thomas Mann-nak nincs valami nagy szerencséje a könyvégetésekkel – jegyezte meg Smidelius.

Egymás után repültek a tűzbe Marx és Lenin, Lukács György és Sartre művei, de mikor a mai magyar irodalom alkotásaira került a sor, Roller István kérte, hogy lassítsák a tempót.

117

– A verseket kár bántani – magyarázta Hitlernek –, legnagyobb részüket úgysem értik meg az emberek, amit pedig érthetőbb formában írtak, azt is olyan ravaszul fogalmazták, hogy ki-ki azt olvashatja ki belőle, amit akar.

– Szóval csak a regényeket égessük el?

– A regényekhez sem kell nyúlni, ezek éppen eléggé leleplezik az elmúlt rendszert, annyi részeges, korrupt vezetőt, visszaélést, erőszakosságot mutatnak be, hogy mi magunk sem tudnánk többet összehordani. Ahhoz, hogy használni tudjuk őket, mindössze az utolsó öt-tíz oldalt, az úgynevezett „vörös fark”-ot kell kiszakítani minden könyvből, ahol a szerző visszavonja, vagy épp az ellentétbe fordítja a mondanivalóját.

– Most kezdem sajnálni, hogy nem tudok jól magyarul – mondta Hitler Smideliusnak –, érdemes volna megtanulni, hogy eredetiben tanulmányozhassam ezt a maga nemében egyedülálló irodalmat.

A könyveket egy cirillbetűs írógép követte, majd szovjet hanglemezeket hajítottak a tűzbe. Hitlerék végiggyönyörködték a valóban látványos jeleneteket, már hamvadni kezdett a máglya, mikor lementek a főhadiszállásra.

A „Dőregyöngye” vendéglőben könyvégető bált tartottak, szólt a zene, a felkelők táncoltak a bár kopott parkettjén. Matyi nem állt be a táncolók közé, egy üveg konyakkal az egyik szobába húzódott. Az egyik pohárral a másik után hajtotta fel, közben merően nézte Hitlert, negyedóra alatt berúgott, és mintha az italból bátorságot merített volna, odatántorgott Hitlerék asztalához. Nyelve nehezen mozdult a szájában, alig lehetett érteni a szavait:

– Beszélnem kell magával, meg kell beszélnünk valamit.

118

– Foglaljon helyet.

Matyi nem ült le, csak rátenyerelt az asztalra.

– Az ifjúság követelését akarom ismertetni, hősi harcok, vagyunk egypáran, akik… – elfelejtette, mit akart mondani, egy darabig mereven nézett maga elé, próbálta összeszedni a gondolatait – ragaszkodunk hozzá…

– Mit akarnak?

– Maga látta, hogy megpróbáltunk egy új hatalmat teremteni, nem sikerült, a hatalom újra begyepesedett öreg emberek kezében van. Csak egy maradt hátra, kell hozni egy törvényt: minden vezető állású ember, ha betöltötte a harmincadik évét, le kell hogy mondjon, át kell hogy engedje az állását, házát és autóját egy harminc éven alulinak.

– Miért?

– Mert aki elérte ezt a kort, és él, sőt jól él, ez azt jelenti, hogy az illető elárult mindent, amit tudott, vizsgálat nélkül a falhoz lehetne állítani és főbe lőni. De erről lemondunk, csak ahhoz ragaszkodunk, hogy el kell tűnniük, át kell engedni a helyüket nekünk, a bűntelen nemzedéknek.

– Mik maguk? – kérdezte Roller epésen.

– A bűntelen nemzedék, mink vagyunk az elsők ebben az országban, akiket nem terhel semmiféle bűn.

– Kétségkívül, mert még nem volt alkalmuk elkövetni.

Matyi Rollerre mutatott:

– Maga is láthatja, Führer, hogy milyenek! Gúnyolódnak, rosszindulatúak, nem hajlandók maguktól átadni a helyüket. Mi emberségesek akartunk lenni, de úgy látszik, nincs más választásunk: a falhoz kell állítani őket.

Hitler megpróbálta egy tréfával elvenni Matyi szavainak az élét:

– És arról nem lehet szó, hogy mi, nyolcvan 119éven felüliek, különleges elbírálásban részesüljünk?

– Ne viccelődjön. Mondja meg nyíltan: elfogadja a követelésünket vagy nem?

– Szó sem lehet róla, nem lehet lecserélni egy vezető gárdát csak azért, mert elmúlt harmincéves. Abba pedig végképp nem egyezhetek bele, hogy kivégezzék az ország lakosságának a felét.

Matyi fürkésző pillantást vetett Hitlerre:

– Forduljon csak úgy, hogy profilból lássam.

– Mit néz rajtam?

– Mintha egy kicsit görbe lenne az orra, és a fülei nagyra nőttek. Dobronay mondta, hogy magában folyik egy kis zsidó vér is, nem akartam elhinni, de úgy látszik, igaz.

Hitler felháborodottan tiltakozott:

– Ezt csak a szociáldemokraták terjesztették rólam, így akartak lejáratni.

– Úgy fogunk magával elbánni, ahogy megérdemli. Megyek, még ég a máglya, odadobom a „Mein Kampf”-ot is.

Tántorgó léptekkel kiment a vendéglőből.

Hitlert hajnali négy órakor tartóztatták le Barnáék lakásán, Matyi ébresztette fel, a bordái közé nyomva a pisztolyt:

– Keljen fel, Icig, a forradalom nevében letartóztatom!

– Milyen jogon?

– Átvettem a hatalmat.

Hitlert és Smideliust egy autóba kényszerítették, Rollert is el akarták vinni, de neki sikerült kijátszani a fegyveresek figyelmét, és megszökött. Útközben az autó ablakain kitekintve látták, hogy az utcákon őrjáratok cirkálnak, népes fogolycsoportokat terelnek maguk előtt.

120

– Szóval mégiscsak sikerült keresztülvinni a szándékát? – kérdezte Hitler Matyitól.

– Igen, minden olyan harminc évnél idősebb embert letartóztattunk Bánegresen, aki szakmunkásnál magasabb állást tölt be. Reggel megkezdődik a nagy leszámolás, de maga sem ússza meg egy puskagolyóval.

– Mit akar velem?

– Meg fogja látni.

A fegyveresek a „Dőregyöngye” vendéglő bárhelyiségébe kísérték Hitlert, a terem egyik sarkában néhány fiú festegetett valamit, Matyi türelmetlenül kérdezte tőlük:

– Megvan már?

– Egy pillanat.

Két nagyméretű táblát adtak át Matyinak, Hitler megdöbbenve olvasta a táblára festett szöveget: „Én, Hitler Adolf, becsületes forradalmárnak indultam, de aztán áruló lettem. Magyar ifjú, köpjél le!”

– Na, hogy tetszik, Hitler úr?

– Mi a célja ezekkel a táblákkal?

– A nyakába fogja venni elölről-hátulról, és végigsétál velük Bánegresen.

– Soha.

Matyi odaintett két fegyverest:

– Vigyétek és dolgozzátok meg!

Smidelius felemelte a kezét:

– Egy pillanat, engedjék meg, hogy beszélhessek vele! – Félrevonta Hitlert. – Mein Führer, tisztában vagyok azzal, mit jelent az ön számára két ilyen táblával végigmenni Bánegresen, mégis arra kell kérnem, hogy inkább ezt vállalja, mint hogy fizikai inzultusoknak tegye ki magát. Az ön állapotában egy keményebb ütés végzetes következményekkel járhat.

121

– De ezek után marad-e erkölcsi jogom, hogy Németország vezetőjének tekintsem magam?

– Ha egy ilyen esemény valakit alkalmatlanná tenne arra, hogy egy ország élére álljon, egy-két évnél hosszabb időt senki sem tölthetne el vezetői beosztásban. Se szeri, se száma az olyan vezetőknek, akiket ellenfeleik börtönbe zártak, különféle táncokra kényszerítettek. Ha lehet így mondani, ön viszonylag még jól járt.

– Szóval azt tanácsolja, vegyem fel a táblákat?

– Ha megengedi, mein Führer, segítek felcsatolni őket. Megnyugtathatom: viszonylag tetszetősek.

Hitler elgondolkodott, szeme felcsillant.

– Nem adom meg magam, felveszem a kesztyűt, amit az ellenségeim vetettek elém! A vesszőfutást diadalmenetté fogom változtatni!

– Ez a beszéd méltó a német nép vezetőjéhez!

– Az ifjúság, a jövő, minden harcom értelme nem lehet hűtlen hozzám – felvette a táblákat, és kihúzta magát. – Indulhatunk!

Hitler elindult kényszerű sétájára, egy jó óra múlva tért vissza, nemcsak a táblákon, hanem a cipőjén, ruháján és a fején is rothadt paradicsomok, tojások, sőt köpések nyomai látszottak. Magánkívül volt a haragtól:

– Ezek a korcs, nyomorult kölykök leköpködtek! Ha csak egy zászlóaljnyi katonám megmaradt volna, vagy csak egyetlen szakasz, most elsöpörném őket a föld színéről!

A dühroham kifárasztotta Hitlert, teljes levertség lett úrrá rajta:

– Nem kívánok élni tovább, Smidelius, adjon valami mérget a számomra, minél gyorsabban hat, annál jobb. Nem értem én ezt a világot, vagy túlnőtt rajtam, vagy én maradtam le.

Smidelius könnyezett:

122

– Mein Führer, az én hibám is, hogy idáig jutott! Nem lett volna szabad ide hoznunk ebbe az átkozott országba, de ki gondolta volna, hogy itt még önt is túlságosan liberálisnak és lágy szívűnek tartják majd?! Mégis az egész német nép nevében arra kell kérnem önt, hogy próbálja meg elviselni a megpróbáltatásokat, ne dobja el magától az életét!

– Álljak inkább ezeknek a taknyosoknak a puskacsövei elé, vagy engedjem a nyakamba tenni a kötelet?

Hirtelen puskalövések és géppisztolysorozatok döreje hallatszott le a bárhelyiségbe.

– Már el is kezdődött a leszámolás – mondta Hitler keserűen –, ne húzzuk az időt, Smidelius.

– Furcsa, mein Führer. Ha az emlékezetem nem csal, a felkelők nem rendelkeznek sorozatlövő fegyverekkel, ezek a lövések pedig olyan rendszerű fegyverektől származnak.

Mintha csak Smidelius szavait akarták volna igazolni, két-három páncélos löveg is beleavatkozott a tűzharcba. A „Dőregyöngye” vendéglőben zűrzavar tört ki, valaki vaktában elkiáltotta magát:

– Fegyverbe!

A felkelők felkapták puskájukat, és a lövések irányába futottak, a falut a világgal összekötő egyetlen út torkolata felé. Mikor a kapunál posztoló őrök is eltávoztak, a szabaddá váló kijáraton Hitlerék sietve elhagyták a vendéglőt.

– Ez a sors keze, Smidelius! – mondta Hitler. – Mindenkire biztos pusztulás vár, aki rám emeli a kezét.

Keresztülvágtak a felbolygatott lakótelepen, a hajnali idő ellenére már mindenki fent volt, és a maga módján reagált a közeledő fegyverropogásra: egyesek feltörték az üzleteket, és edénnyel meg123rakott ládákat, ingkötegeket cipeltek hazafelé, mások a fenyegető veszély hatására úgy döntöttek, hogy maradék idejüket nem hajlandók többé a feleségükkel leélni, hanem összeállnak a szomszédos tömbházban lakó szeretőjükkel, néhány békésebb ember sorban állt a totó-lottó iroda előtt, abban reménykedtek, hogy ezen a napon is bedobhatják tippszelvényeiket. Hitlerék természetesen egyik csoport megfigyelésére sem vesztegettek időt, sietve visszamentek a Barna lakásra.

Hitler újra magához ölelhette Évát, de nem sok idejük maradt az enyelgésre, mert megérkezett Roller is. A tanár kilométereket futhatott, a kimerültségtől sokáig nem tudott megszólalni, csak kezének sürgető hadarása jelezte, hogy fontos mondanivalója van:

– Itt vannak, itt vannak.

– Kik?

– A katonák, egy egész hadosztály. Találkoztam velük, mikor menekülni próbáltam. Nem bukott meg a kommunista rendszer az országban, csak itt Bánegresen. Valami félreértés történt.

– És a katonák tudják, hogy itt mi történt?

– Minden kiderült, Kaba, a református pap átszökött a szomszéd faluba és kipakolt. Nagy botrány tört ki, egy csomó elhárító tiszt és nyomozó jön a katonákkal, még a csecsemők ügyét is ki fogják vizsgálni. Attól félek, mein Führer, hogy önt is a karmaik közé kaparintják majd.

Hitler kinézett az ablakon:

– Van valami esély a menekülésre?

– Nincs, az utat lezárták, és az egész falut körbevették, még egy egér sem csúszhat ki.

– Akkor hát korán örültünk, Smidelius.

Hitler idegesen sétált fel s alá:

– Nem akarok a kommunisták kezébe kerülni, az állatkertbe vinnének, és egy ketrecben muto124gatnának, nem, ezt az örömet nem szerzem meg nekik.

– Mit csináljunk, mein Führer?

– Nem marad más hátra, mint a méreg, készítse ki az injekciót.

Barna Éva, aki eddig is nyugtalanul hallgatta a beszélgetést, felsikoltott:

– Ha te meghalsz, én sem akarok élni tovább.

– Ne mondj ilyeneket, Éva, te még fiatal vagy, előtted áll az Élet.

– Én az asszonyodnak érzem magam, és osztozni akarok a sorsodban!

Hitler ellágyulva fejtette le magáról Éva karjait:

– Csodálatos teremtés vagy, de előbb hadd beszéljek az orvosommal – félrevonta Smideliust –, mit tanácsol?

– Van még egy lehetőség, amit a legutolsó pillanatra tartogattam, mein Führer. Táskában magammal hoztam egy sorozatot abból az injekcióból, melyet 1945 áprilisában próbáltunk ki önön, ez konzerválta önt huszonöt évre.

– És ez most mit segít?

– A klinikai halállal megegyező tüneteket produkál, leállítja a szervezet oxigénfelvételét, még a legképzettebb orvosokat is megtéveszti. Egy koporsóban, úgy hiszem, könnyen ki tudjuk önt csempészni az ostromgyűrűből, ha fel is nyitnák a fedelét, nem valószínű, hogy túl sok figyelmet pazarolnának egy nyilvánvaló halottra. Aztán valahol Pesten vagy Bécsben áthelyeznénk egy megfelelő hűtőanyaggal töltött üvegládába.

– És meddig tart ennek az injekciónak a hatása?

– Épp ez a baj, mein Führer, önnek újra huszonöt év álomhoz hasonlító teljes öntudatlanságot kell vállalnia, különben ki van téve annak, hogy az injekciók hatóanyaga szétroncsolja a szervezetét. De a jelenlegi helyzetből nem látok más kiutat.

125

– És Évára is ugyanezt a módszert alkalmazza?

– Az injekciókészlet csak az ön számára elegendő. Gondolom, ezt nem kell közölnünk a menyasszonyával, beadok neki valami könnyű altatót, mire magához tér, mi már nemcsak Bánegrest, de egész Magyarországot elhagytuk.

– Tegyen belátása szerint, Smidelius.

Smidelius Barnánéra nézett:

– Önnél van a kulcs a kultúrházhoz?

– Természetesen, én vagyok az igazgató.

– Gondolom, már onnan is eltakarodott az őrség, jó volna, ha megpróbálná kiszabadítani a foglyokat, a férjét is megtalálja köztük.

Barnáné elsietett a kulccsal, Smidelius Rollert is elküldte, hogy szerezzen egy nagyobb méretű faládát, aztán Hitlerrel és Barna Évával visszavonult a belső szobába. A pár végigfeküdt a rekamién, Éva megkérdezte:

– Nem lehetne előtte…? Legalább egyszer.

– Nem méltó ehhez a fenséges pillanathoz, Éva.

Éva meggyújtotta a rekamiéba épített világítótestet, így hangulatosabbnak találta a jelenetet, megcsókolták egymást Hitlerrel, aztán engedelmesen kinyújtották karjukat az injekciós tű felé. Barna Éva pillanatok alatt elaludt, de Hitler nehezen kábult el, körülnézett a vaskos bútorokkal és mütyürkékkel megrakott szobában.

– Méltó ez a hely hozzám, Smidelius?

– Nem méltó önhöz, mein Führer. Ilyen helyen nem volna szabad önnek sem élni, sem megpihenni.

– Megpihenni? Mondja, Smidelius: van már valami terve, hogy milyen emlékművet építenek majd nekem?

– Igen, mein Führer. Minden részletesen ki van dolgozva. Rögtön a harmadik világháború után, 126mely eszméink teljes győzelmét kell hogy hozza magával, felépítjük a világ legcsodálatosabb épületét. Két-háromszázezer embert befogadó termek lesznek benne, és a föld alatti részben egy olyan helyiség, mely nagyságban és pompájában felülmúlja mindazt, amit csak kigondoltak és felépítettek a fáraók.

– Ez milyen célt szolgál?

– Eljön az a nap, mikor itt áll majd az ön sírja, mein Führer. Ebben a maga nemében páratlan teremben egy aranyszarkofág fog emelkedni: a szarkofágot urali drágakövek díszítik.

– Urali drágakövek? Elég közönséges dolog. Nem lehetne inkább kevesebb, de nagyobb gyémántokat?

– A szarkofágot valódi gyémántok díszítik. Csak ilyen hely lesz méltó arra, hogy minden idők legnagyobb németjének, a hatalmas Német Birodalom megalapítójának, Adolf Hitlernek utolsó menedékül szolgáljon. Az elkövetkező évezredek során az egész német földről: az Uraltól az Északi-tengerig, a Jeges-tengertől a Földközi-tengerig – német emberek milliói zarándokolnak el majd erre a szent helyre.

Az injekció már hatott, Hitler szempillái elnehezedtek, kinyújtotta a kezét:

– Isten magával, kedves Smideliusom, viszontlátásra 2005… – a mondatot már nem tudta befejezni.

Smidelius magába fojtva érzelmeit, munkához látott, megvizsgálta Hitlert, viasszal lezárta a szemét, az orr- és a szájnyílást. Alig fejezte be, mikor kinyílt az ajtó, és Roller lépett be, vállán egy nagy ládával, megdöbbenve nézett a rekamién végigterülő Hitlerre:

– Meghalt?

127

– Nem, csak alszik, Roller. Segítsen beemelni a Führert ebbe a ládába. Itt az ideje, hogy elinduljunk, a győzelem után mindig alábbhagy a győztesek ébersége.