Lopni tudni kell

Mennyi veszett Mohácsnál?

Bakócz püspök épp mély imába merült a mohácsi síkon felütött sátrában, mikor diszkrét köhögést hallott a háta mögött, visszafordult: hadikincstárnoka, gróf Thurzó Ervin állt ott.

– Imádkozik kegyelmességed?

– Igen, fegyverünk győzelméért fohászkodom holnap a török ellen.

– Kevés az esélyünk.

A püspök felsóhajtott.

– Én is ettől tartok, sokszoros a túlerő. De hát mit tehetünk?!

Thurzó újra megköszörülte a torkát.

– És mit szólna kegyelmességed egy döntetlenhez?

– Ezt hogy érti, gróf?

– Hát maga a csata úgy folyna le, ahogy szokás: a török támadna, mi védekeznénk, a török lőne is, de nem pontosan, hanem szekértáborunk fölé vagy mellé. Előbb ők foglalnának el egy dombot, aztán mi visszafoglalnánk, és a végén nagyobb veszteségek nélkül lefújnánk az ütközetet.

– Úgy gondolja, gróf, hogy a török erre hajlandó volna?

– Nekik ez a csata nem fontos, ők a nagy őszi hadjáratra készülődnek a németek ellen. Nincs is tét, győzelem esetén is csak ötszáz piaszter van beígérve, ennél mi többet tudnánk adni.

– Miből?

– Az összeget kegyelmességed civil számlájára írnánk, úgy tüntetnénk fel, mintha egy bundát vett volna magának.

– De hát a török becsaphat minket!

– Erről is gondoskodva vagyon. A pénzt csak a csata után adnánk oda nekik, sőt mi kérnénk tőlük egy pár száz piaszter biztosítékot.

– Ez rettentően körmönfont machináció. Ki tudná ezt elintézni?

– Úgy gondoltam, Zápolya úr fiát, Dezsőt kellene átküldeni.

– Ő bírja a nyelvet?

– Igen, felsőfokú török nyelvtanfolyamot végzett.

A püspök még mindig tamáskodott.

– Meg lehetne vesztegetni az egész török sereget?

– Arra nincs szükség, elég a középső tüzéreket lefizetni, hogy csak úgy találomra, pontosabban nem találomra célozzanak, valamit rá kell hagyni persze erre az összegre, mert ők is leadnak a pénzből a csatát vezénylő janicsároknak.

– De mit szól ehhez a keresztény világ?!

– Senki sem fogja megtudni. Különben is csak egy ember kifogásolhatná az ügyet, kegyelmességed régi vetélytársa: a szepesi érsek, de ő az ilyen ügyekről nem szokott értesülni – vagy legalábbis úgy csinál. Küldhetem akkor Zápolya úr fiát?

A püspök határozatlanul bólintott.

A szörnyű vereség után Bakócz messze a Csele patakon túl összetalálkozott a meneküléstől még fáradtan lihegő Thurzóval.

Rátámadt:

– Gróf! Ezért felelni fog a Történelem Ítélőszéke előtt!

– Az még hagyján, de az illetékes szekszárdi ítélőszék előtt is.

– Hogy fordulhatott ez elő?

– Két dolgot nem vettem számításba, először: a német császár ránk ígért, neki az állt érdekében, hogy elveszítsük ezt az ütközetet.

– És küldöncünknek, Zápolya úr fiának nem sikerült közbenjárni?

– Ez volt a másik tévedésem. A török egy szót sem értett meg az ajánlatunkból. Én csak annyit tudtam, hogy Zápolya fia felsőfokú töröktanfolyamot végzett, de arról fogalmam sem volt, hogy estin!

Falakon belül…

Mint már hosszabb ideje számítani lehetett rá, egy miniszteri rendelet feloszlatta a Keksz és Söralátét Műveket, mely valaha országos hírnévnek örvendett, de az utóbbi években termékeivel megbocsáthatatlan módon elmaradt a világszínvonaltól. Az üzemépületet több vállalatnak is felajánlották, de nem találtak rá megfelelő vevőt, így a bontás sorsára jutott.

A munkások alig döntötték le a régi téglakerítés első szakaszát, mikor a megnyíló résen egy hatvan körüli férfi próbált távozni két kiskorú gyerekkel. A férfi feltűnést keltett különös ruházatával: tetőtől talpig kekszreklámba volt öltözve, cipője talpát pedig söralátétekkel foltozták ki. A felügyelet természetesen feltartóztatta és kérdőre vonta. A férfi eleinte megpróbált mellébeszélni, de a keresztkérdések súlya alatt megtört, és részletes beismerő vallomást tett.

– Tizenhat évvel ezelőtt egy szép november végi napon saját készítésű kolbászt hoztam el egy maszek füstölőtől, olyan jól sikerült, hogy gondoltam, viszek belőle egy szálat a sógoromnak is. Először a lakásán kerestem, de mondták, hogy bent tartózkodik munkahelyén, a Keksz és Söralátét Művekben. Ide is utánamentem, a portán kértem egy belépőt, amit annak rendje és módja szerint megkaptam. A műhelyben sem találtam meg; a sógorom az előző napon felmondott, mert elviselhetetlennek találta az egyhangú munkát és környezetet, átlépett az utca túloldalán levő Söralátét és Keksz Művekbe – ez a hazárd döntés egyébként jól jellemezte sógorom kalandvágyó természetét.

Tudomásul vettem a helyzetet, és kifelé indultam, a portásfülke előtt a zsebembe nyúltam a belépőcéduláért, de nem találtam, és hiába kutattam végig minden holmimat, sehonnan nem került elő – a portás részvevő tekintettel figyelte kétségbeesett próbálkozásaimat. Megkértem, hogy engedjen ki cédula nélkül, hogy megtérítem az elveszett belépő árát, de a portás a fejét rázta:

– Én emberileg megértem magát, de ne kívánjon tőlem olyat, ami az állásomba kerülhet. Magának bizalmasan elárulom, hogy mi álcázott hadiüzem vagyunk, mi gyártjuk a harci söralátéteket az egész Varsói Szerződés számára, rendkívül súlyos következményekkel járhat, ha kiderül, hogy én egy illetéktelent engedtem ki az üzem területéről, aki esetleg fontos gyártási titkokat vitt magával.

– De hát valahogy beléptem.

– De nem biztos, hogy a portán, azt csak a belépőcédula igazolja hitelt érdemlően. Én tisztelem-becsülöm magát, de attól maga még lehet ellenséges békaember vagy sárkányrepülő.

– Akkor itt kell maradnom bent az üzemben?

– Igen.

– De mit csináljak itt?

– Csak egy tanácsot adhatok: próbáljon meg beilleszkedni a kollektívába.

Elkeseredésemben leültem az udvaron egy napos padra, és megkóstoltam a sógoromnak hozott kolbászt, mivel mint már említettem – hozzá jöttem. Jó fűszeresre sikerült, kenyér nélkül nehezen lehetett enni, így bementem egy raktárba, és a tárolóból óvatosan megpróbáltam kilopni néhány kekszet, de azonnal rám szóltak:

– Ne vegyél belőle! A hatos gondolában köménymagosat is találsz.

Akkor merült fel bennem a reménység, hogy talán mégis meg tudok élni majd a gyár falain belül, csak jól körül kell néznem. Az első éjszakát egy nagyobb sütőformában töltöttem el, melyet csak egyszer használtak: Enver Hodzsa születésnapjára sütöttek benne egy öszvér alakú kekszet, másnap meghallottam, hogy az éjszakás ápolónő felmondott, a helyére nem találtak senkit, így aztán beköltöztem a szobájába.

Az étkezést viszonylag könnyen megoldottam, az üzemi ebédlőben ugyanis az volt a szokás, hogy a dolgozók elsején leadták az egész hónapra szóló jegyet, és többé senki sem kérte, így másodikától kezdve nyugodtan beülhettem mind a három műszakkal, csak az tűnt szokatlannak, hogy mindennap háromszor ugyanazt a menüt kellett végigennem.

Lassan kialakultak a kapcsolataim az üzemen belül. Szétosztogattam a sógoromnak hozott kolbász maradékát, cserébe fusiztak nekem különféle használati tárgyakat, lassan foszladozó fehérneműmet a gyár reprezentációs reklámtrikóiból és a sportkör futballszereléséből pótolták.

Igyekeztem hasznosítani magam: hogy az üzem kulturális statisztikáját javítsam, jelentkeztem minden meghirdetett tanfolyamra, elolvastam a baráti országok életével foglalkozó színes folyóiratokat, és tartalmukról rövid összefoglalót készítettem vetélkedőkön induló szocialista brigádok számára.

Egyik éjszaka váratlanul benyitottak a szobámba, kiderült, 65hogy mégiscsak sikerült betölteni az éjszakás ápolónő státusát, egy elvált asszony jelentkezett. Összeismerkedtünk, és hamarosan bensőséges viszony alakult ki közöttünk, élettársam főleg hűséges természetemet becsülte, bizton számíthatott rá, hogy mindig otthon talál.

Később gyerekeink is születtek, akiket tisztességben és békén neveltünk. A nagyobbik fiam néha panaszkodott, hogy óvodás társai a Balatonra járnak vagy a hegyekbe síelni, mi pedig csak az üzemi önkéntes tűzoltók rohampályájára kirándultunk egyszer. A térdemre vontam, és megsimogattam buksi fejét.

– Gyerekem, nekünk akkor is ez a hazánk!

Később tanulmányi ösztöndíjat is kaptak az üzemtől, minden a legnagyobb rendben ment volna, ha a Keksz és Söralátét Művek gyártmányai nem maradtak volna le megbocsáthatatlan módon a világszínvonaltól…

Közjáték Sóváron

– Az igazgatónk formálisan kényszerített rá, hogy elvállaljam a sóvári üzemünk vezetését – meséli a mérnök –, a feleségem, mikor meghallotta, hogy le kell költöznünk, mintha az élettől búcsúzna: megevett három krémest.

Lent Sóváron egy tízemeletes Trautmann-kaptárban adtak egy 52 négyzetméteres lakást. Még ki sem pakoltunk, mikor csöngetnek, az egyik szomszéd jött, kínos udvariassággal elbeszélgettünk vele, fél lábon a csomagok között állva. Alig tette be maga után az ajtót, újra csengettek, a másik szomszéd jött, bemutatkozott, és megkérte a feleségemet, hogy kínálja meg egy kávéval.

– Egy nescafét szívesen keverek, de a kávéfőzőnk még ott van valamelyik ládánk alján.

– Köszönöm, nescafét nem kérek.

Elment, de a szomszédok továbbra is egymásnak adták a kilincset, az ötödik látogatónál a feleségem kitört magából:

– Voltaképpen mit akartok tőlünk?

– Tudod, én csak szerettem volna kipróbálni…

– Kipróbálni? Mit?

– Azt mondják a többiek, hogy egy olyan fukar család jött ide, hogy még egy kávét is sajnálnak a vendégeiktől.

– Slussz! – mondta a feleségem –, tőlem ezután csenget66hettek, legközelebb akkor nyitok ajtót, mikor a szállítómunkások jönnek, hogy visszaköltöztessenek minket Pestre.

Bent az üzemben folytatódott ugyanez a macera, szemtől szembe senki sem vitatkozott velem, de elárasztották névtelen levelekkel a központi gyárunk igazgatóját. Már összeszorult a gyomrom, mikor a szokásos heti ellenőrzéseknél benyúlt a táskájába, és kivett egy vaskos köteg borítékot. A levélírók egy fillér ára becsületet nem hagytak rajtam: a munkahelyemen diktátort játszom a beosztottaimmal, az utcán szemetelek, és szánt-szándékkal üldözöm még az öreg takarítónőt, a vasmosolyú Mariskát is – őt azért hívták így, mert minden fogára fémkoronát rakatott, ezt az utolsó levelet gyorsan félretettem, ha a feleségem kezébe kerül, megöl.

Az igazgató eltöprengett:

– Vannak magának ellenségei, Dékány elvtárs?

– Úgy látszik, vannak. Valamelyik beosztottam vagy szomszédom, aki nem tudja megemészteni, hogy a sóvári gyárba Pestről küldtek le vezetőt. Annyi biztos, hogy ismeri a környezetemet.

A levélírók hamarosan kiszélesítették a frontot, nemcsak a budapesti vezetést bombázták, hanem a helyi tanácsot és pártszervezetet is. A rendőrség segítségét kértük, ők tüzetesen megvizsgálták a leveleket, megállapították, hogy egy és ugyanazon gépen írták őket, mert valamennyi „e” betű a billentyű leütésénél kissé felugrott, és az átlagosnál halványabban nyomódott le. Végigvizsgáltuk Sóvár minden fellelhető írógépét, de nem sikerült felderíteni a rejtélyt.

Akkor már én is kiborultam, a legkisebb nézeteltérésnél üvöltözni kezdtem, sértegettem az embereket, egyszer aztán a gyárudvaron idegösszeroppanást kaptam, és kórházba kerültem. Az igazgatóm belátogatott hozzám.

– Ezek után nincs értelme tovább erőltetni a dolgokat. Ahogy meggyógyul, visszahelyezzük a pesti gyárba.

A feleségem is megtudta az örömhírt, beküldött egy levelet, melyre egyetlen szó volt gépelve: „Szeretlek!” – valamennyi „e” betű a billentyű leütésénél kissé felugrott, és az átlagosnál halványabban nyomódott le.

Március 16.

Legenda

Még kazánszerelő koromban – mert végeztem én valaha tisztességes munkát is – részt vettem egy költő-olvasó találkozón. Már vagy negyvenen ültünk az üzemi ebédlőben, de a költő vendég késett.

– Késni szokott – mondta a kultúros –, nagyon elfoglalt ember, különféle fontos funkciói vannak.

Unalmamban elbóbiskoltam. Azt álmodtam, hogy 1848. március 15-én reggel az ifjak már összegyűltek a Pilvax kávéházban, rég megjött a hír a bécsi forradalom kitöréséről, megszövegezték a 12 pontot, rég indulni kellett volna, de Petőfi még mindig nem érkezett meg.

– Ho-ho-hol lehet Sándor? – kérdezte a dadogós Sükei.

– Nem tudom, de szerintem már nem lehet tovább várni – tüzeskedett Vasvári Pál.

A többiek leintették.

– Semmire nem megyünk nélküle. A „Nemzeti dal”, amit megígért, lesz a mi forradalmunk Marseillaise-e.

Petőfi délre nem érkezett meg, a tüntetők kabátja átázott az esőben, elunták a várakozást, szép lassan, észrevétlenül eloszoltak, Táncsics bent maradt a börtönében, a 12 pontot nem nyomták ki, és senki sem állt ki a Nemzeti Múzeum lépcsőjére.

– Mit történhetett Sándorral? – néztek össze sápadtan a márciusi ifjak.

– Talán a gaz Ka-ka-kamarilla áldozata? – vélte a dadogós Sükei.

Nem tudtak békén ülni a kávéházi asztalok mellett, felkeresték a költőt a szállásán, Petőfi épp az olasz forradalmi ifjak küldöttségével tárgyalt.

– Mit csinálsz itt, Sándor? – kérdezték a márciusi ifjak elképedve.

– Jövőre egy nemzetközi költőtalálkozón veszek részt Veronában, arról beszélgettünk. De miért vagytok ilyen idegesek?

– Vártunk a Pilvaxban, de nemcsak mi, hanem a jurátusok is, és lent az utcán a forradalmi nép.

– Ma? Hát nem március 16-ról volt szó?

– Nem, március 15-ről.

– Én meg mertem volna esküdni, hogy március 16-ról. De hát valósággal szétszedik az embert, kiment a fejemből.

– De a „Nemzeti dal”-t megírtad?

– Persze, üljetek le, és hallgassátok meg.

Petőfi elővette a kéziratot, és szavalni kezdett.

– „Te rothadásszagú, földleheletű, ezüstpapírba csavart magyar fajtám állj fel…”

Vasvári közbevágott.

– Tudod mit, Sándor?! Ha ilyen verset írtál, jobb is, hogy nem jöttél le a Pilvaxba!

Megdöbbenésemben felébredtem, kiderült, hogy közben már megérkezett a költő vendég, és ő szaval a verseiből.

Júlia dicsérete

Kisebbik lányom, Gyula – az anyakönyvi kivonat ugyan Júlia néven említi, de hát fiút vártunk – erősen pöszézett, a „sár”-t is „fáj”-nak ejtette, de ez egyáltalán nem ingatta meg az önbizalmát. Kérdezik tőle.

– Mi leszel, Gyuluska, ha megnősz?

– Logopéduf! – mondta határozottan.

– Nem is tudtam, Moldova elvtárs, hogy maga híres sportoló! – mondja egy nap az óvó nénije.

– Én?! Honnan veszi, Ágika?

– Gyuluskától hallottam.

Vallatóra fogtam.

– De hát honnan vetted ezt, Gyula?

– Nem te mondtad a múltkor, hogy szabadúszó vagy?!

Mikor félig-meddig hivatalosan közölték velem, hogy április 4-én Kossuth-díjat kapok, csak apámnak és feleségemnek mondtam el a hírt. Hallottam már olyan legendákat, hogy az átadás előestéjén is visszavontak Kossuth-díjakat, miért kell az nekem, hogy az egész város azt beszélje:

– A Moldovának is csak a szája járt, s végén azt kapott, amit Tóth Vendel a kaszálásért.

Tehát teljes titoktartást fogadtam.

Valamikor március végén a feleségem bemegy Gyuláért az óvodába, az óvónő megilletődötten kérdezi:

– Igaz, hogy a Moldova elvtárs Kossuth-díjat kap?

– Igaz, Ágika, de honnan tudják?

– Délelőtt foglalkozást tartottunk április negyedikéről, és én kérdeztem a gyerekeket: miről nevezetes ez az ünnep?

Gyuluska jelentkezik, hogy ő tudja.

– Na mondd szépen, Gyuluska.

– Apu ilyenkor szokott Kossuth-díjat kapni.

Művészi tornán Gyula tehetősebb szülők csemetéivel került össze, minden gyerek balatoni nyaralókról, luxus víkendházakról beszélt. Gyula letörten jön ki az óráról:

– Apu, vegyünk mi is egy házat a Balatonon! Nem kell, hogy nagy legyen, csak épp dicsekedni lehessen vele.

Jelképek

Egyszer véletlenül betévedtem egy vidéki művelődési otthon galambász szakkörébe. A foglalkozáson arról folyt a vita, hogy a versenyeken ki kapja a díjat: a galamb vagy a galambász? Mert ha a galambász, akkor a nevesebb tenyésztők nyugodtan nevelhetnek akár tollatlan vagy isten ne adja, háromlábú galambokat, akkor is biztosak lehetnek az elismerésben, ismeretlen galambászok viszont a világ legszebb madaraival sem arathatnak sikert. Hosszú vita után mégis úgy döntöttek a szakkörben, hogy a díj nem a galambot, hanem a galambászt illeti – nem tudom, miért jutott eszembe erről a jelenlegi magyar irodalomkritika.

Sokan megkérdezik, hogy külföldön is megjelennek-e a könyveim, ilyenkor vagy titokzatosan mosolygok, vagy töredelmesen bevallom, hogy előfordul, de ritkán. Nálam nagyobb írók is nehezen tudták áttörni a magyar nyelv Biharkeresztestől Hegyeshalomig tartó határait, minél szebben és ízesebben írtak magyarul, annál kevésbé. Egyszer hallottam, hogy H., a kitűnő természetfilmes rendező előadást tartott hazánk valamelyik külföldi követségén a Kis-Balaton madárvilágáról meghívott vendégeknek. Megjelenik az első vetített madárkép, H. mondja a nevét.

– Kékbörzsönyös sápi gyurgyalag! – (Vagy valami hasonló.)

A tolmács sokáig tűnődik, aztán fordít.

– Vogel!

Ennyi ment át az egészből, madár-madár!

Cortez, Dél-Amerika spanyol meghódítója, hogy takarékoskodjon katonáinak életével, szívesen alkalmazott spicliket. Egyszer az indiánokkal vívott háború legfeszültebb napjaiban beosztottjai jelentették neki, hogy egy kereskedő kívánja felajánlani szolgálatait, a hadvezér habozás nélkül fogadta. A kereskedő alázatosan üdvözölte Cortezt, és közölte, hogy ismer egy bizonyos rejtekutat, mely az ellenséges hadvonal hátában emelkedő magaslathoz vezet, ahonnan már gyerekjáték volna lemészárolni az indiánokat. Cortez bólintott.

– És mit kér, amiért megmutatja ezt a rejtekutat? – mert Cortez nemcsak jeles hadvezér volt, de az életet is ismerte.

– Tulajdonképpen semmit – mondta a kereskedő –, de ha a nagy Cortez nem akarja meghagyni neki azt az örömet, hogy önzetlenül szolgálhassa a spanyol hadsereget – mint látható, a kereskedő sem volt akárki –, inkább csak jelképes jutalomként adja neki azokat a szögeket, melyek az inkák templomának falán az ezüstlemezeket rögzítik.

– Nem magukat az ezüstlemezeket? – kérdezte Cortez gyanakodva.

– Nem, elég lesz, ha a szögeket megkapom.

Ezt Cortez már meg tudta ígérni, és meg is esküdött rá. Csak 71a templom elfoglalása után derült ki, hogy ezeket a különlegesen nagyméretű szögeket tiszta aranyból öntötték, az élelmes kereskedő két tonna tiszta aranyat kaszírozott be. A tanulság: kérni tudni kell.

Egy mohamedán temetőben sétálgatunk, az utolsó sírtól alig néhány méterre már a sivatag veszi át az uralmat. A sírok fölött sehol sem áll fejfa vagy márványoszlop, még egy felhantolt kupac sem, a nyughelyeket a szél hamarosan betemeti a sivatag homokjával.

– A mohamedán világban senkinek a sírja fölé sem állítottak emlékjeleket? – kérdezem a kísérőmet.

– Csak három embernek.

– Kinek?

– Mohamednek, aki Allah egyetlen igazi prófétája volt, aztán Omár kalifának, akinek kardja csak győztes csata után tért meg a hüvelyébe, és Abu Baszrnak.

– Abu Baszr?! Ő ki volt?

– Különösebbet nem jegyzett fel róla a történelem. Legfeljebb annyit, hogy ő volt a próféta sógora.

– Értem – mondtam, és ballagtunk tovább.

Az irodalomtörténészek már régen gyanakodtak rá, hogy a „Hamlet”-et, a „Lear király”-t, a „Rómeó és Júliá”-t és a többi remekművet nem Shakespeare, hanem egy angol főnemes, Sir Bacon írta. Feltételezéseikre hosszú évszázadokon át nem találtak teljes értékű bizonyítékokat, de nemrégiben előkerült egy feljegyzés, mely végérvényesen tisztázta az ügyet.

Sir Bacon irataiban számadást vetett: állami hivataláért évi tízezer font javadalmazást kapott, ha ehhez hozzájött volna a drámák előadásai után járó jogdíj, a főnemes átlépett volna egy magasabb adóosztályba, és a progresszív levonással jövedelme tízezer font alá csökkent volna. Sir Bacon belátta, hogy valamelyik hivatását fel kell adnia, egy pillanatra megfordult a fejében, hogy drámaköltő lesz, maga elé mormogta:

– Lenni, vagy nem lenni?! – de aztán legyintett erre a nyil72vánvaló őrültségre, és átüzent a közeli kocsmába egy Shakespeare nevű részeges színészért, hogy fontos tárgyalnivalója volna vele. „És a többi néma csend…”

Szemléltető oktatás

Cs. Dobos törzsőrmester az újabb tudományos módszereket először még a Horthy-hadseregben próbálta ki. Mikor egy eligazításon kiderült, hogy a szakaszból többen is „gatyabaj”-t szedtek össze, ő vállalta magára, hogy jobb útra téríti a legénységi állományt. Kopasz fejére piros babos kendőt kötött, mely jótékony árnyékot vetett rezes orrára és harcsabajúszára, lezavarta a bakákat a pincébe, és csak egyesével jöttek fel.

– Gyere be, szép legény! – mondta nekik elváltoztatott magas hangon –, nem bánod meg!

– Nem mehetek be, te rosszlány, nekem inkább sportolni kell! – így kellett hogy válaszoljon a megkísértett, aztán siethetett vissza a pincébe, mert a törzsőrmester tízszer-húszszor megismételtette a gyakorlatot, hogy a katonáknak végképp elmenjen a kedve a kalandoktól.

Később – már főtörzsként átkerülve az új demokratikus hadseregbe – Cs. Dobos továbbképezte magát, műszaki ismereteket is oktatott több-kevesebb sikerrel. Felettese először akkor fejezte ki a nemtetszését – a katonaságról van szó, óvatosan kell fogalmazni, nem lehet olyat írni, hogy Cs. Dobost letolták –, mikor meghallotta, hogy a főtörzs miképp magyarázza a Besarde iránytűt.

– Elvtársak, ez itten a Bézárt-féle iránytű, azért hívják így, mert bé van zárva. Az iránytű kör alakú, tehát háromszázhatvan fokból áll.

– Mindig ennyiből? – kérdezte egy újonc.

– Nem, ez csak az átlag, hol egy kicsivel kevesebb, hol egy kicsivel több.

Ezután a felettes fokozott figyelemmel kísérte Cs. Dobos előadásait. Egyik nap bement az előadóterembe, ahol a főtörzs oktatott, és a következő látvány tárult a szeme elé: a dobogó négyfelé volt osztva, az egyik sarokban valaki hörögve mély lélegzetet vett, utána a másik sarokban egy katona négykézlábra ereszkedett, ezt követően a harmadik sarokban egy katona előhúzott egy doboz gyufából egy szálat, és azt mondta, hogy: bumm, végül a negyedik sarokban egy katona jobb tenyerét a 73bal hóna alá helyezte, és rácsapta a karját, szellentést utánozva. A felettes elképedve állt meg:

– Mit csinál itt maga, főtörzs elvtárs!

– Jelentem: szemléltetően oktatok.

– Mit?

– Jelentem: a robbanómotort! – és sorra mutatta a négy fázist: szívás, sűrítés, gyújtás, kipufogás.

Cs. Dobost még aznap leváltották a beosztásából. Hogy aztán hová került: lefelé vagy felfelé? – arról nincs tudomásunk.

Történelmi háttér

1956 októberének végén fegyverhez jutott két környékünkbeli cigányfiú is. Este berúgtak, aztán jobb híján egymásra lövöldöztek, a kisebbik pont fejbe találta a bátyját. Mikor látta, hogy megtörtént a baj, felkapta a testvérét, és elszaladt vele az orvoshoz, de az már csak a halált tudta konstatálni. A cigány felemelte a fegyverét, és dühösen megrázta:

– Megállj, Gerő!

Az egyik afrikai magyar nagykövetség kertjében ülünk a fiatal ügyvivővel. Fehér kőoroszlánok őrzik a lépcsőket, a tornác mennyezetéről sárga máriaüveggel kirakott kovácsoltvas lámpa lóg le. Hátul magas lábú, fehérre festett fémasztalok halmozódnak egymásra borítva, a ház emeleti erkélyéről reflektorok szegeződnek rájuk, feltehetőleg garden partykat, kerti ünnepségeket szoktak itt tartani.

– Szép hely – mondom óvatosan, mert mostanában már mindent óvatosan mondok, de a fiatal ügyvivő ezt is célzónak veszi, indulatosan hadonászik a teniszütőjével.

– Ne higgye azt, hogy csak egy mosókonyhában élő ember őrizheti meg az osztályöntudatát, én ebben a környezetben is kutyabőrös proletár maradok…

Nyolc év körüli gyerek, az ügyvivő fia jön ki a házból sírásra görbült szájjal.

– Ne menj el teniszezni – mondja az apjának –, mert ha 74te elmész teniszezni, akkor nekem el kell menni a Yacht Klubba, és én nem akarok a Yacht Klubba menni.

Az apa türelmesen elmagyarázgatta, hogy igenis: egy jó kisfiúnak el kell menni a Yacht Klubba. Ha a kutyából nem is lesz szalonna, de a kutyabőrből szalonnabőr, úgy látszik, igen.

Valamikor az 1950-es évek végén Gévait, a vízipólózót formális állásként a Könnyűipari Minisztériumban helyezték el, még a fizetéséért sem kellett bejárnia, úgy küldték ki neki postán. Történt azonban, hogy a magyar vízipóló-válogatott – soraiban Gévaival – vereséget szenvedett az olimpiai döntőben, és a csapat feldühödött protektora úgy rendelkezett, hogy ezentúl minden játékos köteles bejárni a munkahelyére és ott aktívan részt venni a termelésben.

Gévai is beült az íróasztal mögé, melyet az utóbbi években csak a takarítónő porrongya koptatott, és találomra maga elé húzott egy dossziét. Egy tervezés előkészítését találta benne: a minisztérium egy új üzemet kívánt létrehozni, melyben a „Nucumbambino” elnevezésű, olasz licenc alapján készülő modern gumi óvszert gyártanák. Gévainak, mint az ügyben illetékes előadónak, azt kellett meghatározni, hogy a „Nucumbambino” iránt országos méretekben milyen igények merülhetnek fel. Gévai eltűnődött.

– Lássuk csak: nekem van heti négy-öt randevúm, ez mondjuk, heti tizenkét-tizenöt „Nucumbambino”, de vegyünk csak egy hónapban ötvenet. Namármost: Magyarországnak van tízmillió lakosa, ennek a fele férfi, akkor ez annyi mint havonta ötmilliószor ötven „Nucumbambino”, ez összesen 250 millió darab, de hogy gondolkodik egy jó hivatalnok? Ha az előbb lefelé kerekítettünk, akkor most fölfelé, legyen tehát összesen 300 millió „Nucumbambino” havonta. Aláírás: Gévai.

És ami a legmeglepőbb: a javaslat ellenvetés nélkül átfutott minden fórumon. Csak két lehetséges magyarázat kínálkozik: Magyarország vagy a felületes ügyintézők hazája – vagy az önhitt férfiaké.

Miért nem integettél?

– Évekig udvaroltam Ildikónak, egy fiatal elvált asszonynak. Hetente egyszer-kétszer eljártam hozzá Újpalotára, a Gyöngyharmat utcai lakására – mert hol legyenek költői szépségű utcanevek, ha nem Újpalotán?! Ilyenkor ott is aludtam nála, minden tekintetben jól megértettük egymást, gyakran megfordult a fejemben, hogy el kellene venni feleségül, de mint megcsontosodott agglegény, arra gyanakodtam, hogy Ildikó nem szeret eléggé. Vagy mégis szeret? Kívülről vártam valami jelet, ami eldönti a tusakodásomat.

Reggelenként, mikor elköszöntem tőle, és mentem végig a Gyöngyharmat utcán, a sarokról mindig visszanéztem Ildikóhoz a nyolcadik emeleti ablakra, vártam, hogy kihajol és integet utánam. Tudja az isten, ez nagyon jólesett volna, az asszonyi melegség jelképét láttam ebben a lágy kézmozdulatban, emlékeztem rá, hogy anyám is mindig így búcsúzott munkába induló apámtól. Annyira fontos lett nekem ez a gesztus, hogy ha Ildikó egyszer integetett volna, azon nyomban visszafordulok, és megkérem a kezét – de ő sohasem vette ezt a fáradságot magának.

Aztán, ahogy a kínaiak mondják: ami nem megy előre, az visszafelé megy, lassan elidegenedtem Ildikótól, és a kapcsolatunk ha nem is minden fájdalom nélkül, de véget ért. Évek múltán találkoztunk egy társaságban, Ildikó két pohár között megkérdezte:

– Tulajdonképpen miért nem kerültünk mi össze akkor? Min múlott?

Bennem is dolgozott a szesz, kimondtam:

– Kis dolog volt, de jellemző. Mikor elmentem tőled, sohasem integettél utánam.

– Hogyhogy nem integettem?! Te a Gyöngyharmat utcán mentél ki a buszhoz?

– Igen.

– Nahát, az én ablakaim pedig az Orgonavirágzás utcára nyíltak, épp a túlsó oldalra – kacéran nézett rám –, nincs kedved meggyőződni róla?

A Rafael-ló akció

A képlopás hiteles története

Álmomban – hangsúlyozom: álmomban, mert jobb a békesség – a rendőrség Főilletékese épp a helyettesét fogadta:

– Van valami jelentenivalója, Béla?

– Egy rendőrvicc, főnök.

– Mondja, Béla.

– A rendőr felesége sétál az utcán a barátnőjével…

– Az is rendőrfeleség, mi, Béla?

– Az is, főnök.

– A fal mellett mennek, mert dörzsöltek akarnak lenni, Béla?

– Nem, főnök, rendesen középen. Jön velük szembe a rendőr, kezében egy csokor virággal. A feleség felsóhajt:

– A Jenő virágot hoz! Megint szét kell majd tenni a lábamat!

– Mire a másik megkérdezi: Miért? Vázátok nincs?!

– Már hallotta, főnök?

– Hallottam, Béla. Nem találja különösnek, hogy egy egész ország egyetlen dologra büszke, arra, hogy okosabb, mint a saját rendőrei?! Valamit kellene csinálni, Béla, hogy a tekintélyünk ne romoljon tovább.

– Nem fog, főnök…

– Biztos ez, Béla?

– Biztos, főnök, nincs hová.

A Főilletékes tűzbe jön.

– Egy szakmai siker kellene, Béla, egy nagyszabású felfedezés.

– Nehéz lesz, főnök, a bűnözők technikailag egyre fejlettebbek, erősebbek a nemzetközi kapcsolataik is. Szerintem csak egyetlen esetben lehetünk biztosak, hogy fel tudunk göngyölíteni egy bűnügyet.

– Mikor, Béla?

– Ha mi magunk követjük el, főnök.

A Főilletékes eltűnődött:

– Látja, ez nem rossz. Konkrétan mire gondol, Béla?

– Mondjuk, főnök, kitervelhetnénk egy politikai gyilkosságot, aztán meghiúsítanánk.

– Hol kap maga egy bérgyilkost 31 forintos napidíjért? És még a taxiszámláját sem tudnánk kifizetni, menekülhetne triciklivel, Béla.

– És mit szólna, főnök, egy túszdrámához?! Elrabolnánk valakit egy minisztériumból, a legfontosabb embert…

– Azt sajnos nem lehet, Béla.

– Miért nem, főnök?

– Mert akkor ki söpri fel a folyosót?! Vagy maga nem a takarítónőre gondolt, Béla?

– Repülőgép-eltérítés, főnök?

– Az jó, csak senki sem venné észre, a gépek már most sem ott szállnak le, ahová indultak, Béla.

Töprengve néztek egymásra.

– Akkor csak egy marad hátra, főnök.

– Műkincseket rabolni, aztán megtalálni, főnök. Én a Halászbástyára gondoltam.

– Nem, Béla, van itt azért más is. A múltkor külföldieket biztosítottunk a Városligetben, ők mondták, hogy errefelé van az a híres és értékes Raffaello.

– Rafael ló? Szerintem az az Állatkertben van, főnök.

– Á, dehogy, ez a Raffaello egy kép. Szóval arra gondolt, Béla, hogy lopjuk el ezt a Raffaellót, és szerezzük vissza?

– Ám csak szerintem egy kép kevés, több kellene. Mi a véleménye, főnök, Toulouse-Lautrecről?

– Toulouse-Lautrec? Bent van a totóban, Béla? Szerintem győz a Toulouse, legföljebb iksz.

– És az Esterházy-Madonna, főnök?

– Rosszul mondja, Béla: Maradona! Ő is a Toulouse-ban játszik?

– Nem, főnök, Esterházy-Madonna. Az is egy festmény.

– Szemét Esterházyak! Nem elég, hogy volt nekik kétszázezer holdjuk, még külön madonnát is tartottak! Különben ez az egész képügy a részemről oké, Béla.

– De mit gondol, főnök, mit szól majd hozzá a Szépművészeti Múzeum igazgatónője?

– Szerintem nem lesz vele zűr, Béla, legföljebb kell adni neki egy ingyenes külföldi utat. Mondjuk, menjen el Görögországba megnézni a propoliszt, vagy hogy is hívják azt a nagy bejzlit a hegyen, Béla?

– Honnan tudja, főnök, hogy épp oda akar utazni?

– Tuti, Béla, két éve nálam van az útlevélkérelme.

– Így biztos, hogy belemegy majd, főnök.

– Két rendőrtiszt majd elkísérheti, Béla, úgysem tudunk mit osztani június 22-én.

– Június 22-én? Akkor milyen ünnep van, főnök?

– Ezt sem tudja, Béla? Június 22-én lesz tizenötödik évfordulója annak, hogy nem találjuk a Hungária körúti postarablókat.

– És a biztonsági berendezések a múzeumban, főnök?

– Jó, hogy figyelmeztetett, Béla, majd idegcsillapítót kell adnunk azoknak, akik az akciót végrehajtják.

– Olyan félelmetesek a zárak, főnök?

– Nem, csak a röhögés nagyon visszhangzik az üres termekben.

– Igaz, igaz, főnök, egy garast sem költöttünk rá.

– Most már csak egy felbújtó kellene, Béla, akire rá lehetne kenni az egészet.

– Időjárás, főnök, begyűrűzés, főnök, izraeli megszállók, főnök?

– Nem jó, Béla, valami olyan külföldi állampolgár kellene, akivel meg tudunk egyezni. Például egy gyáros, legyen görög, ha már az igazgatónő oda akar utazni. Áruljon valami olyat, amit senkinek sem tud eladni, mondjuk, olajbogyót átveszünk tőle egypár vagonnal, ő meg elviszi a balhét, Béla. Aztán jövünk mi, és kiássuk a Raffaellót.

– Hol, főnök?

– Törökbálinton, Béla.

– Miért pont ott, főnök?

– Mert ott van telkem, Béla, és meg kellene forgatni a talajt.

A helyettes még mindig tétovázott.

– Én csak egytől félek, főnök: a nagyfőnököktől.

– Nekik tetszeni fog az ügy, Béla.

– Miért, főnök?

– Mert elvonja a figyelmet az áremelésekről. Csak rá ne szokjanak az ötletünkre, Béla.

– Ettől nem kell félni, főnök; nincs annyi kép, ahány áremelés.

– Itt a jegyzék, Béla, a szükséges kellékekről: egy csavarhúzó, pár zsák, néhány cigány – legalább egy legyen közülük zöldségkereskedő, mert azokra haragszik a nép…

– Nagyszerű főnök, akkor indulhatunk?

– Igen, csak előbb meg kell nézni, Béla, megvannak-e még a képek?!

– Hogyhogy, főnök?

– Nekem gyanús, hogy tavaly csökkentettük az államadósságot. Miből, Béla? Lehet, hogy az állam már rég ellopta és eladta ezt a Raffaellót?

Lefelé a lejtőn

Egy még fiatalos, a gondokban megszőkült ötvenhét éves asszony meséli:

– Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt előttem a világ. Se kutyám, se macskám, csak magammal kellett foglalkoznom, megvalósítottam életem két nagy vágyát: vettem egy piros kalapot, és megtanultam síelni. A piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére, mert a barátnőim „hamiskártyásnak” kezdtek becézni, tudniillik hogy tökre pirosat teszek, de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált. A Normafa laposabb lejtőin kezdtem, a trénerem eleinte nem sokat várt tőlem, azt ajánlotta, hogy vegyek néhány erős edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam, egyre meredekebb lejtőkre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem, hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal. Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy csodálatos egybeszabott kék síoverált, csupa zseb, csupa cipzár, térdben párnázva, bokában raffolva, mit mondjak, gyönyörű darab volt.

És este – mert azért nem akartam túl sok szemtanút, ott álltam a tubenthali pályán. Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából, hátsó udvar, csigalépcső, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam. Az első szakasz simán ment, a nagy meredek előtt egy kis pihenőrészen megálltam egyet lihegni. De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is, úgy látszik, felfázhattam, mivel a dolog igen sürgősnek látszott, már nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem, és nem láttam senkit, lekuporodtam.

Egy baj volt, a szuper overálomat nem lehetett szétkapcsolni, csak egyben húzhattam le, a pulóvert a nyakamba, így válltól bokáig teljes natúr szépségemben mutatkoztam. Egyszóval lekuporodtam, és a költővel szólva a munka éppen dandárjában volt, mikor legnagyobb megdöbbenésemre a síléc megindult alattam – úgy látszik, rosszul vágtam le a hóekehelyzetet. Először csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam, és kísérteties sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejtőn. Ha nem akartam kitörni a nyakam, fel kellett állnom és felvennem a szabályszerű testtartást, a pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál a bokámon. Mit mondjak, voltam már boldogabb is, végig azt hajtogattam magamban:

– Istenem, ha túlélem, adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra.

Végül megcéloztam egy bokrot, a bokor már nem tudott kitérni, kificamítottam a csuklóm, de az ép kezemmel végre fel tudtam húzni a bugyimat.

A hegyi mentők értem jöttek, és lekísértek az elsősegélyhelyre, a bőrkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a törött lábán, síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába. Míg az orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk.

– Ön szintén kezdő, uram?

– Én, nagyságos asszonyom? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös lesiklóbajnoka vagyok, és most először sérültem meg.

– Mi történt?

– Ez maga volt a pokol, asszonyom. Siklok lefelé a pályán a magam nyugodt ritmusában, mikor mögülem felbukkan egy boszorkány, a pulóverje a nyakában, az overálja a bokáján, egyébként teljesen meztelen, még a vakbél-operációjának a helye is látszott – egyébről nem is beszélve. Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem, annyira megdöbbentem, hogy nekimentem egy fának. De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány. Ön is az ő áldozata volt, asszonyom?

– Én is – mondom, és eltöprengtem, hogy mennyi levonással adnák vissza a nyolcnapi üdülési díjat.

Éjszaka Londonban

Egy filmes barátom meséli:

– Ismered azt a játékot, hogy valakinek kapásból kell mondania egy színt? Okvetlenül a pirosat választja. Ugyanígy, ha azt kérdezik, hogy milyen külföldi állampolgár szeretne lenni, száz emberből kilencven azt feleli, hogy angol. Így van ez csakugyan? Vagy csak azért képzelem, mert az én családom két nemzedékben is így válaszolt erre a kérdésre: 1919-ben apám ment ki Londonba a fehérterror elől, két évvel később meghalt egy balesetben, 1939-ben pedig a bátyám maradt kint, tanított Oxfordban, de a világháborúban beállt egy külföldiekből toborzott osztagba, és elesett valahol Normandiában.

Én már negyvenéves is elmúltam, mikor először eljutottam Angliába. Talán tudod, hogy a szűkebb szakmám az idegenforgalmi és utazási filmek, bekaszíroztam néhány köcsögöt nemcsak keleti, hanem nyugati fesztiválokon is, így jutott 81eszébe valakinek, hogy forgassak egy filmet az angol tengerparti üdülőhelyekről.

A helyszínen jöttem rá, hogy ez a feladat csak egy nehézséget rejt magában: Angliában nincsenek tengerparti fürdőhelyek – hacsak nem nevezünk annak néhány fagyos víz ostromolta szirtet, melyek fölött időnként olajos tollú sirályok röpködnek. Megszívtam a fogam, és példaképemre, Brillat Savarinre gondoltam, aki szerint egy igazán jó szakács a csizmatalpat is élvezhetően tudja elkészíteni, én is beleadtam mindent, amit csak tudok technikából, még azt is, amit nem tudok. Az angol menedzser végig figyelt, ellenőrizte a beállításokat, nézte a muszterokat, teaszünetben egyszer csak azt kérdezi, hogy nincs-e kedvem kint maradni, és jött az a bizonyos csekk, melyet a kedvem szerint tölthetnék ki. A menedzser azt mondta, még visszatérünk az ügyre, addig gondolkozzam az ajánlatán.

A negyedik forgatási nap délutánján végeztünk a felvétellel, a stáb kocsiba ült, és felmentünk Londonba, a cégnek a Sohóban volt egy kis műterme, ahol meg lehetett vágni az anyagot. Én tulajdonképpen nem kellettem ehhez a munkához, csak a forma kedvéért mutattam, hogy képzelek el egy-egy snittet, közben majd szétvetett az idegesség: életemben először itt vagyok Londonban, és egy sötét kis odúban kell kuporognom! Bárhogy is próbáltam vigyázni az arcomra, az angol menedzser észrevette, hogy mi jár a fejemben, hátba veregetett: menjek csak le nyugodtan az utcára, sétáljak, bámészkodjak, ismerkedjek jövendő hazámmal, ráérek hajnalban visszajönni, addigra elkészül a filmből egy ideiglenes kópia.

Felírtam a címet egy papírra, hogy ha eltévednék, beülhessek egy taxiba és megmutathassam a sofőrnek, aztán elindultam, befordultam néhány keresztutcán, és hirtelen kiértem az Oxford Streetre.

Egy magamfajta magyar művészetiparosnak mindig és mindenütt irodalmi emlékek jutnak az eszébe, most is megálltam a sarkon, és arra gondoltam, hogy Márai Sándor egyszer azt írta: a Váci utca a határvonal Európa és a Balkán között – én magamban hozzátettem, hogy a fociban a tizenhatos határvonala még a büntetőterülethez tartozik – az Oxford Street viszont kétségtelenül maga volt Európa.

A villanyórára néztem: a quarter past two, it’s getting late – már negyed három, késő van – mormogtam magam elé. Járókelők sehol sem mutatkoztak, de minden kirakat teljes fénye82rővel ki volt világítva, és mintha csak az én kedvemért gyújtották volna meg a lámpákat. A Selfridge áruház keleties homlokzatán egy neon elefántcsorda vonult, lépteiket ütemes csengettyűszó kísérte, egy élelmiszerbolt kirakatában elolvastam egy feliratot: „itt kapni azt a szószt, melynél jobbat csak édesanyád főzött!”

Elindultam, hol az út jobb oldalán mentem, hol a bal oldalon, arra gondoltam, hogy vajon apám és bátyám is végigsétált-e valaha ezen az éjszakai utcán, és olyan boldogok voltak-e, mint én most?

És akkor szemben az Oxford Streeten, vagy száz méterre tőlem, feltűnt három fiú, hosszú, zsíros hajjal, szegekkel kivert bőrzekében, kezüket szűk nadrágjuk zsebébe dugták, mint a krimik fiatal gyilkosfigurái. Térdem megreszketett, még egyszer körülnéztem, de rendőr vagy más segítség sehol sem közeledett. Mit csináljak? Annyit mindig is tudtam, hogy futni nem szabad, mert a félelem menekülés közben növekszik, tovább kell mennem, fapofával bámultam a kirakatokat. Már éreztem a szagukat, aztán lassan kopogó cipősarokkal elhaladtunk egymás mellett, kimerülten megálltam, és ekkor hirtelen meghallottam, hogy magyarul beszélnek, 1956-os disszidensek voltak.

Megúszva ezt a helyzetet, hogy csak képzelt veszély volt, elszemtelenedtem, érdekelt, hogy miről tárgyalhat három magyar disszidens éjjel fél háromkor az Oxford Streeten?! Visszafordultam, és tisztes hallótávolságból a nyomukba szegődtem. Tudod, miről folyt a szó? Azt találgatták, hol lehet a legmélyebb a Tisza. Egyik a felső folyásra szavazott, a másik Szeged környékére, a harmadik már nem tudom, mire.

Aztán valahol elkanyarodott a három bőrzekés, és én visszasétáltam a műterembe. Addigra épp végeztek a vágással, és összeállították az ideiglenes kópiát, levetítették a menedzsernek, így összességében még jobban tetszett, kijöttek a finom szerkezeti rímek, megismételte az ajánlatát, hogy maradjak kint, de én alig figyeltem rá. Azon töprengtem, hogy csakugyan hol lehet a legmélyebb a Tisza, szerezni kellene egy földrajzkönyvet.

Egy ember, akinek inni kellett…

Kezdetben mindenki ivott a Korpádi Állami Gazdaságban. Az esti vagy napközbeni poharazgatásokon még arra is vigyáztak, hogy egyes ügyeskedők ne imitálhassák az ivást, rátöltés 83előtt összetolták a poharakat, megnézték a bor szintjét, és a lemaradókra rászóltak:

– Igyad le te is addig, ahol a többiek tartanak. Ne sumákolj!

Aztán múltak és változtak az idők, az igazgató vett kocsit, aztán a beosztottak, előbb a beosztottak kaptak gyomorfekélyt, aztán az igazgató, majd jött a magas vérnyomás, a kézzel is kitapintható májduzzanatok. Az orvos mutatóujját figyelmeztetően magasba emelve, egymás után tiltotta el az alkoholtól az állami gazdaság vezetőit. Valakinek viszont innia kellett: egy pohár pezsgővel köszönteni a nőket márciusban, koccintani, ha egy beosztott kitüntetést kapott, sőt amikor a gazdaság egy új kendertermesztési rendszer gazdája lett, megszaporodtak a nyugati és keleti vendégek is, akiket ugyancsak nem lehetett szárazon hagyni.

Egy ideig az öreg Szűcs Dezső tartotta a frontot, az egykori mulatós középparaszt ivott az egész vezetőség nevében – nyugdíjasként havi száz órában. De egy nap az öreg a szívéhez kapott, és a fehér asztal mellől egyenest Szent Péter előszobájába, a kórház intenzív részlegébe szállították. A vezetőség meglátogatta, egy láda sört, egy demizson bort és két-három üveg pálinkát vittek be neki. A legyengült Szűcs Dezső csak az infúziós oldatban tudta magához venni, de a szesztől még egyszer erőre kapott, és elmondhatta a végrendeletét:

– Csontjaimat a szesziparra hagyom, jobb pálinkát lehet sajtolni belőlük, mint azok a nyomorult kotyvalékok, amiket az üzletben kapni lehet.

Szűcs Dezső aztán harmadnap befordult a falnak, halálával nagyobb űrt hagyott maga után, mint bárki gondolta volna.

– Most ki fog inni helyettünk? – kérdezte sápadtan a gazdaság igazgatója, de a beosztottak jelezve elzárkózásukat, szinte egyszerre vették elő orvosságos tubusaikat és üvegeiket. – Legalább javasoljatok valakit.

– Most kaptunk az egyetemről egy fiatal közgazdászt, valami Takács Jenő nevezetűt, állítsuk rá őt erre a vonalra.

– De nem fog hiányozni a munkája?

– Egy közgazdászé?!

Takács Jenő, aki mint egy közgazdásztól el is várni, félénk volt, vézna és szemüveges, meglepődött a szívélyességen, amivel a gazdaságban fogadták. Már érkezésének másnapján félrevonta az igazgató:

– Kérlek szépen, Jenőkém, olyan referenciákat kaptunk 84rólad az egyetemről, hogy feltétlen bizalmunk van benned. Egy bolgár delegáció vendégeskedik nálunk, nem bízhatjuk őket akárkire, úgy döntöttünk, hogy te fogod képviselni a gazdaságot a ma esti díszvacsorán.

Reggel a gazdaság egész vezérkara aggódva várta a híreket, de a vendéglő üzletvezetője azt jelentette, hogy Takács várakozáson felül helytállt. A fiatal közgazdász versenyt ivott a bolgár delegáció legbővebb torkú tagjaival, és saját fegyverükkel, bolgár Pliszka konyakkal győzte le őket.

Ezután Takács délelőttönként békén alhatott szobájában a munkásszállón, senki sem zavarta, de minden este innia kellett valamilyen alkalomból valamilyen vendéggel. A közgazdász lassan megsokallta az ismétlődő díszvacsorákat, és a képzettségének megfelelő beosztást kért az igazgatótól.

– Kérlek szépen, Jenőkém – mondta az igazgató –, a szabályok szerint egyelőre én határozom meg, hogy mi a te legmegfelelőbb beosztásod, és én úgy gondolom, hogy te e jelenlegi tevékenységeddel hozod a legtöbb hasznot a gazdaságnak. Ha nem értesz velem egyet, mi természetesen nem állunk az érvényesülésed útjába.

Takács emlékezett rá, hogy milyen túlkínálat volt az egyetemen agrárközgazdászokból, ezért válasz helyett egy nagyot sóhajtott, ami a maga módján szintén válasznak tekinthető.

Takácsnak valaha az volt a legfőbb vágya, hogy egy magasabb fokú egyenletrendszerben megfogalmazza a szocializmus jelenlegi szakaszának alaptörvényét, most már beérte volna annyival, hogy egyszer, egyetlenegyszer egyenes testtartással el tudjon menni a munkásszállás portása előtt, de minden éjszaka hátrahajtott fejjel lökte be a lengőajtót – különben az ital kifolyt volna belőle.

Az idők múlásával Takács elsajátított néhány praktikus fogást, például esténként, mielőtt elindult volna a vendéglőbe, levette az ágyáról a lepedőt, a paplanról és a párnáról a huzatot, a papírkosarat pedig kibélelte újságlapokkal, tudta, hogy éjszaka erre már nem lesz érkezése.

Rövid és mély alvás után Takács éjszakánként felriadt, első mozdulatával rémülten megtapogatta a nadrágja hátsó zsebét: nem veszett-e el a levéltárcája az igazolványokkal, aztán végiggondolta: nem mondott-e olyat, amit a gazdaság vezetői sértőnek találhatnak. Reggelig már nem tudott elaludni, újra és újra megfogadta: keres valami módot, hogy kimenekülhessen az alkohol karmaiból.

Megváltásként fogadta a hírt, hogy Rádócházán felrobbant a szénsavgyár, és a környéken sehol sem lehet szódavizet kapni. Takács kijelentette, hogy ő csak fröccsöt hajlandó inni, semmi mást, és hosszú idő után először várta bizakodva az estét, de a vendéglő figyelmes üzletvezetője elhozatta neki a közeli bányából a bányamentők védőitalát: valódi totyogósi ásványvizet.

Takács képességeinek hamarosan híre terjedt, a korpádi tanács és a cipőüzem vezetői, akik az állami gazdaság igazgatójához hasonlóan már nehezen bírták a szeszt, kölcsönkérték a közgazdászt egy-egy alkalomra. Vendégszerepléséért szabályos bérleti díjat fizettek, a befolyt összegeket az állami gazdaság jobb híján a tenyészbika bérfedeztetéséért járó térítési rubrikájába könyvelte el; az összeg hamarosan elérte, majd meghaladta a növénytermesztésből származó bevételt.

Belátva helyzete reménytelenségét, Takács különös szokást vett fel: éjfél után, mikor kilépett a vendéglőből, nem a munkásszálló felé indult, hanem sorra látogatta az állami gazdaság vezetőit, és hajnalig szóval tartotta őket. Előadásának szövege változatosan alakult: vagy ismertette régebbi elméleti próbálkozásait a szocializmus közgazdasági alaptörvényének meghatározására az adott időszakban, melynek eszmei fő irányzatát a marxizmus-alkoholizmus képviseli, vagy zsoltárokat énekelt, de a befejezés mindig azonos volt, dörgedelmesen kispolgároknak bélyegezte házigazdáit, és kiment hányni az éléskamrába.

Takács három évig bírta, aztán leszázalékolták, és nyugdíjba ment, helyére a gazdaság egy másik fiatal közgazdászt igényelt az egyetemtől. A jövevényt maga az igazgató fogadta:

– Kérlek szépen, Ferikém, olyan jó referenciákat kaptunk rólad az egyetemről, hogy feltétlen bizalmunk van benned. Egy román delegáció vendégeskedik nálunk, és ma este a díszvacsorán…

Aztán a Korpáddal foglalkozó statisztikusok sokáig kutatták, hogy miért épp az állami gazdaságban a legmagasabb a fajlagos közgazdász-felhasználás?!

Rangon alul

Valamikor, még az 1960-as évek elején Rádócháza határában tisztes szegénységben élt egy öreg kertész: gróf Rádóczy Richárd. Már megkóstolta az összes fogást, melyet a történelem 86feltálalhatott neki: lakott a kastélyban mint az egész környék ura, később mint osztályidegent kitelepítették a helyi útkaparó szerszámoskunyhójába – bár ő azt javasolta, hogy ha a pesti burzsujokat vidékre viszik, akkor őt mint vidéki osztályellenséget méltányosságból felhelyezhetnék Budapestre, végül a viharok elmúltával felvették kertésznek saját régi kastélyának parkjába, és beköltözhetett az egykori kertészlakba mint szolgálati lakásba.

Később a kastélyt műemlékké nyilvánították, úgy-ahogy helyrepofozták, visszaszerezték a széthordott bútorokat, az Aquila János-festményt, melyet egy öreg paraszt kapcának használt, és megnyitották az épületet a nagyközönség előtt. A boltíves kapun gyakran begördültek turistákat hozó buszok, de a csoportokat ritkán, pontosabban sohasem várta idegenvezető, jobb híján Rádóczy Richárd letette a kapát vagy a nyesőollót, és végigvezette a termeken a látogatókat. Alapos magyarázatain sokat elcsodálkoztak és megjegyezték, hogy igazán ritka az a kertész, aki hasonló építészeti és helytörténeti ismeretekkel rendelkezik – Rádóczy szerényen fogadta az elismeréseket és a borravalókat.

Egyszer egy közeli megyeszékhelyről, Sóvárról egy varró- és műhímző szövetkezet tagsága rándult le Rádócházára. A csoportot maga az elnöknő vezette, egy Kovács Erzsébet nevezetű, ötven év körüli egyedülálló nő, aki annak idején egyszerű gőzvasalónőként kezdte, és az évek alatt szorgos munkával küzdötte fel magát vezető beosztásba, szerzett öröklakást, autót és tisztes összegű takarékbetétet.

Ezt a szövetkezeti csoportot is Rádóczy kalauzolta végig a kastély látnivalóin, választékos kifejezéseivel magára vonta az elnöknő figyelmét, aki üzletkötők, szállítómunkások, raktárosok faragatlan stílusához szokott. Alaposabban is megnézte magának a grófot: a haja már fehéredett, de a kerti munkákban megőrizte egyenes testtartását és könnyed mozgását.

Kovács Erzsébet akkor egy szót sem szólt, nem tartotta helyesnek, ha egy vezető kimutatja érzelmeit a beosztottjai előtt, de a következő vasárnap újra megjelent autójával Rádócházán. Az iránt érdeklődött, miképp vállalhatna a szövetkezet szocialista patronálást a műemlék kastély fölött, a tájékozódó séta során benézett a fasor végén magányosan álldogáló kertészlakba, elragadónak, de kissé elhanyagoltnak találta. Látogatása végén meghívta Rádóczyt egy kávéra a közeli Sóvárra, de vasárnap 87este lévén, valamennyi felkeresett presszót zárva találták, így kénytelenek voltak fölmenni az elnöknő lakására.

A szövetkezet társadalmi munkásai először a kertészházat hozták rendbe, ezzel a nekibuzdulás el is vesztette a lendületét, és kimúlt – az elnöknő ezt mintha nem is bánta volna, a bútorokat, a villanytűzhelyet, a bojlert és a többi szükséges berendezési tárgyat már ő maga szerezte be és szállította ki Sóvárról. Kevéssel később Rádóczy jelentkezett a rádócházai községi tanácsnál, közölte, hogy nagyobb örökséghez jutott, és szeretné megvásárolni a szolgálati lakását. A tanács, mely állandó pénzgondokkal küszködött, ebbe örömmel belement, sőt felajánlották Rádóczynak, hogy bérelje ki az egész harmincholdas parkot is, de ezt a gróf visszautasította.

– Földet vissza nem veszünk! – mondta a leghatározottabban.

Ezután már senki sem kifogásolhatta, hogy Kovács Erzsébet félig-meddig beköltözött a kertészházba, és úgy élt, mintha a gróf felesége volna. Gyakran látták sétálgatni a fasorban, karját a gróf karjába öltve, máskor kikocsikáztak egy rendbe hozott bricskán, melyet a községi gázcseretelep vezetője, Rádóczy egykori parádés kocsisa hajtott, mert maga a gróf nem értett különösebben a lovakhoz.

Rádóczyék néha meghívták egy italra a rádócházai orvost, tanítót és tanácselnököt, az első partyn Kovács Erzsébet tapintatosan átnyújtotta nekik a sóvári jelmezkölcsönző üzleti névjegyét, ahol az alkalomhoz illő zsakettot lehetett bérelni. Szokássá vált, hogy Erzsébet és Richárd maga kezében virágcsokorral, megjelent a környékbeli értelmiségnél, és a helyi önkéntes tűzoltóság rendgyakorlatot mutatott be.

Már két-három éve együtt éltek, mikor Rádóczy felvetette, hogy házasodjanak össze, de az elnöknő a fejét rázta:

– Akármilyen bensőséges is a mi kapcsolatunk, Richárd – mondta –, nekem gondolnom kell a társadalmi pozíciómra is. Egy viszonyt még elnéznek nekem, de egy törvényesített kapcsolatot már semmiképpen sem.

– Úgy?! Szóval én csak arra kellettem? – kérdezte sötéten Rádóczy.

Ezután a gróf züllésnek indult: ritkán borotválkozott, a ruhája tisztaságával sem törődött úgy, mint korábban, és előfizetett különféle irodalmi folyóiratokra. Kovács Erzsébet többször is kérte, hogy változtasson a magatartásán, de a gróf alig méltatta válaszra. Az elnöknő tehetetlenségében a környezeté88hez fordult tanácsért, először a gázcseretelep vezetőjét, az egykori daliás parádéskocsist kereste fel. Egyre több időt töltött nála, egy alkalommal meghívta Sóvárra kávézni, de vasárnap lévén, az összes felkeresett eszpresszót zárva találták… Kovács Erzsébetet többé soha nem látták Rádócházán, a gázcseretelep vezetője is csak egyszer jelent meg, hogy elintézze a nyugdíjazását.

Rádóczy mindent elviselt volna, kivéve azt, hogy a szeretője a saját, volt parádés kocsisával csalja meg, eladta a kertészházat, és ő is végleg eltűnt a környékről, mint az áthághatatlan osztálykülönbségek áldozata.

Nevelés

Hazajön a másodikos gyerek az iskolából, nekilát a számtanleckének – jobb a bajokon minél hamarabb túlesni! Sehogy sem boldogul, ami abból látszik, hogy rugdossa az asztallábat, és beleköt a húgába. A nagymama végül is megsokallja.

– Mutasd a füzetedet, majd én segítek!

Megdöbbenve nézi: „x + y = 17…” és így tovább. A nagymama saját régi iskolás emlékeiből kiindulva lehetetlennek találja, hogy másodikos gyerekeknek ilyen egyenleteket adjanak fel, eltöpreng, aztán a homlokára csap.

– Buta vagy, fiam, ez nem példa, ez sorminta. Írj belőle két sort, aztán kész.

– Akármit is mondanak, a gyerekek sorsa attól függ, hogy hová születtek – jegyzi meg egy gonosz ismerősöm –, egy budai luxusvillába vagy egy külvárosi szoba-konyhába. Az indulási előnyöket soha nem lehet behozni, mert óriási különbség van a között, hogy ha valaki gyerekkorában nekitámaszkodik a falnak, egy fedő esik-e a fejére vagy egy Dante-kötet.

Nyíregyházán a mezőgazdasági pilótanövendékeket meglátogatják a szüleik. A búcsúzásnál az egyik fiút megöleli az anyja, és aggódva figyelmezteti:

– Aztán lassan repülj, fiam, és alacsonyan!

Végül egy történet a nevelőkről.

A bölcsészkar végzős évfolyamából képességeivel messze kiemelkedett Szabó Dávid, míg a többiek különféle középiskolákba kerültek tanárnak, őt az egyetem benn tartotta tudományos munkára tanársegédnek.

A diplomavizsga után az akkori idők szokása szerint az egész évfolyam bevonult katonai kiképzésre. A szakasz Cs. Dobos törzsőrmester keze alá került, aki az első nap végigkérdezte új katonáit.

– Mi maga civilben?

– Jelentem: tanár vagyok.

– És maga?

– Én is tanár vagyok.

– Aztán maga?

– Jelentem: szintén tanár.

Úgy jutott el a sor végén álló Szabó Dávidig.

– És maga mi?

– Jelentem tanársegéd vagyok.

Cs. Dobos összevonta a szemöldökét.

– Az istenfáját, Szabó, mind tanár tudott lenni, csak egyedül maga maradt tanársegéd!

Egy üveg konyak

– Ahogy múlik az idő, egyre több szoborral vagyok pertu viszonyban – meséli K., az egykori kémelhárító –, most például kint az Egyesült Államokban állítottak emlékművet Istvándy Béla tábornoknak, a Magyar Harcosok Vérszövetsége parancsnokának, a „rettenthetetlen katonának és makulátlan jellemű férfiúnak” – felirattal. Sajnos előzőleg nem hallottam a szobor tervéről, pedig tudtam volna egy ötletet adni a mű90vésznek: faragjon Istvándy kezébe egy cédulát – így sokkal hitelesebb lett volna az alkotás.

Istvándy horthysta vezérkari százados volt, nem követett el ugyan főbenjáró háborús bűnöket, de annyi vaj azért összegyűlt a fején, hogy a Népbíróság elítélte tíz évre. Már le is nyomott néhány mázsát, mikor 1948-ban hazatért Franciaországból a bátyja, doktor Iskum Dániel, a világhírű közgazdász, édestestvérek voltak, de Iskum annak idején nem magyarosított. Iskumot hamarosan államtitkárrá nevezték ki, ebben a minőségében érdeklődött, hogy tapad-e vér az öccse kezéhez, mikor megbizonyosodott, hogy erről nincs szó, kérte, hogy bocsássuk szabadon.

Megmondom őszintén: én sajnáltam volna ilyen egyszerűen kiengedni a kezem közül Istvándyt, már a börtönben is dolgozott nekünk mint spicli és lebuktató provokátor. Bejelentette, hogy ki és hol rejtegeti a bindzsit, gondoltam, ezt az embert a civil életben is használni lehetne, nincs mit szégyellnem az ügyön: a világ minden elhárítója így járt volna el. Úgy engedtük ki végül Istvándyt, hogy aláírt egy papírt: minden tudomására jutó adatot jelenteni fog, és egyébként is a rendelkezésünkre áll. A továbbiakban csak gratulálhattam magamnak ehhez az ötlethez: kijelölt emberek sokaságának férkőzött a bizalmába, mindig pontos és megbízható adatokat szállított.

Eltelt egy év, 1949 júliusában a Főnök úgy döntött, hogy le kell buktatni doktor Iskum Dánielt. Nem először bíztak meg hasonló feladatokkal, de ez az összes eddiginél nehezebbnek látszott. Iskumnak nem voltak támadható gyenge pontjai: nem nőzött, nem ivott, vigyázott a szájára, viszont az ő esetében mindenképpen kellett valami bizonyítékot kreálni, mert Iskumot külföldön is jól ismerték, sőt valaha elnökségi tag volt az egyik nyugati testvérpártunkban.

Hosszú hetekig töprengtem, végül úgy döntöttem, hogy ebben az ügyben Istvándyt kell bedobnunk. Behívattam, őszintén feltártam előtte a helyzetet, megígértem neki, ha sikerrel jár, bármilyen kérését teljesítem. Hosszú agitációra számítottam, de meglepetésemre az egykori vezérkari százados az első szóra elvállalta a feladatot. Később sokszor eltöprengtem az indítékain, úgy hiszem, vagy irigy lehetett a bátyjára, mert többre vitte, mint ő, vagy gyűlölhette, mert kommunista volt.

Istvándy először a munkahelyén kereste a bátyját, de Iskum már rég nem dolgozott a minisztériumban, egy sajtótitkárságra helyezték át, ahol semmiféle munkát nem bíztak rá, ezért 91unalmában reggeltől estig fürdött, rosszkedvében vagy gyanakvásból személyes látogatókat nem fogadott, még a telefont sem vette fel.

Július 21-én Istvándy felment a bátyja lakására Dániel-napot köszönteni, egy üveg konyakot vitt magával, és zsebbe rejtett kisméretű magnetofont. Gratulált, aztán kedélyeskedve erőszakoskodni kezdett, kérte Iskumot, hogy ne tartsa meg magának az egész konyakot, hanem nyissa fel, amikor ezt elérte, újra és újra töltött, hogy koccintsanak. Iskum, mint már említettem, nem bírta az italt, hamarosan berúgott, és Istvándy addig provokálta, amíg mondott valamit az életét és munkáját lehetetlenné tevő körülményekről és emberekről – ebből ügyes vágásokkal és hozzátoldásokkal már mindenki számára meggyőző bizonyítékokat lehetett kialakítani.

Iskumot letartóztatták, bent a börtönben megőrült, s Rákosit éltetve lépett az akasztófa alá. Istvándy hamarosan benyújtotta a számlát, mintha most is magam előtt látnám: egy cédulát tartott a kezében, és arról olvasta fel a kéréseit: egy főbérleti lakást akart, kéthetes üdülést a Balatonon, egy öltöny ruhát és 24 forint készpénzt.

– Ez milyen 24 forint? – kérdeztem tőle.

– Annak az üveg konyaknak az ára, amit a bátyámnak vittem fel a névnapjára. Beláthatja, őrnagy úr, hogy ezt a költséget nem nekem kell fedeznem.

A mi szakmánkban nagy luxusnak számít, ha valakinek kényes a gyomra, de én akkor úgy megundorodtam Istvándytól, hogy a következő vállalkozásánál lebuktattam egy másik provokátorral. Nyakába varrtam, hogy félre akart vezetni minket, és visszavágtuk a sittre. Innen ment ki aztán 56-ban Amerikába – mártírnak.

Szóval csak egyet sajnálok – mondta H. –, hogy ezt a számlaügyet nem tudtam elmesélni a szobrásznak, mindenképpen oda kellett volna faragnia Istvándy kezébe.

Hogy kell vigyázni!?

A főszerkesztő elgondolkodva nézegette a kéziratot, ami rossz jel, és dicsérettel kezdte – ami még rosszabb.

– A cikk nagyon jó, minden sorából érződik, hogy valaha művészettörténész voltál, csak egy olyan részlet van benne, ami kockázatos lehet politikai szempontból. Azt írod: „Néró, 92a római császár kétszáz keresztény hitvallót oroszlánok elé vettetett a Colosseumban, aztán felgyújtotta Rómát, és az égő város lángjai fölött hárfázott…”

– Mi a rossz ebben?

– A kétszáz hitvalló megevése eleve nem megy, azt magad is beláthatod, holnap reggel tiltakozna az Egyházügyi Hivatal, az Állatvédő Liga, a Vegetáriánusok Szövetsége.

– Akkor marad az, hogy felgyújtotta Rómát, és hárfázott.

– Sajnos, az sem maradhat bent a cikkben.

– De hát miért nem? A régi római történetírók megírták…

A főszerkesztő legyintett.

– Nekik könnyű volt, őket legfeljebb Caligula vonta felelősségre, de minket a Tájhivatal.

– De ugyanez az epizód benne volt a múltkor a Népszabadságban is!

– Nekik is könnyű, ők a hivatalos lap, náluk senki sem próbál a sorok között olvasni, néha még a sorokban sem. Mi viszont félhivatalosak vagyunk, miránk mindenki jobban figyel, mert azt hiszik, hogy a kormány rajtunk keresztül akar kiszivárogtatni bizonyos állásfoglalásokat, melyeket hivatalosan nem kíván elvállalni…

– És ez csakugyan így van?

– Nincs így, de például az olaszok azt képzelhetik. Namármost megkapják a követségen a sajtószemlét, elolvassák a te cikkedet, hogy az ő egyik állampolgáruk, mert Néró bizonyos folyamatossági logika alapján olasznak is tekinthető, szóval hogy az ő egyik állampolgáruk gyújtogat, mégpedig egész városokat! A nyakamat teszem rá, hogy megsértődnek, mit akarnak tőlünk a magyarok, nem volt elég a múltkor a képrablókkal?! Aztán „ha ti úgy, mi is úgy” – alapon lemondanak egy csomó fontos külkereskedelmi szerződést, például: nem szállítanak többé makarónit. Ez az! Te vállalod a felelősséget azért, hogy holnaptól nem lesz az üzletekben olasz makaróni?!

– Szerintem már ma sincs.

– De most azért nincs, mert nincs, akkor meg azért nem volna, mert nem lehetne, és ez óriási különbség.

– Nekem mindegy, én speciel utálom a makarónit.

– Itt nem a te egyéni szempontjaid számítanak, semmiképp sem okozhatunk nemzetközi bonyodalmakat.

– Akkor dobjam el a cikket?

– Dehogy dobod, tanuld meg, hogy az igazságot mindig 93meg lehet írni, csak meg kell találni a megfelelő formát. Hagyd itt az anyagot, és nézd meg a holnapi számban.

Másnap a fiatal újságíró dobogó szívvel nyitotta ki a lapot, tekintete rögtön a cikk kérdéses bekezdésére esett, mely így szólt:

„…Félhivatalos jelentések szerint Néró, az olasz diplomácia egykori irányítója, aki szenvedélyes amatőr hárfaművész, jótékony célokra hangversenyt adott a római Colosseum ünnepélyesen kivilágított előadótermében kétszáz meghívott egyházi személyiség jelenlétében…”

Másnap, mikor az újságíró bement a honoráriumért, a pénztárban épp elfogyott a papírpénz, így hatszáz forintot a pénztárosnő harminc fém húszforintosban fizette ki.

1944.

Az öreg Megyeri Einzig Ármin, az Einzig Textilművek elnöke egyetlen lányát, Friderikát egy svájci intézetben neveltette. Amíg élt a felesége, Friderika minden nyári szünidőben hazajött, ahogy az asszony meghalt, nem akarta többé a házába fogadni, évente kétszer ő ment ki Svájcba; felesége halálának évfordulóján, hogy egy templomban mondhassák el a halotti imát, és a lány születésnapján, amikor átnyújtotta az ajándékait.

Egyik alkalommal az intézet főnökasszonya megkérte az öreg gyárost, hogy fáradjon át az irodájába:

– Doktor úr – mondta –, jobb megelőzni a bajokat, mert „sero medicina paratur…”

– A lényeget, asszonyom!

– Nos, Friderikának egy liaisonja van kialakulóban.

– Kivel?

– A zongoratanárral. Eltávolítottuk az intézetből, de falat nem tudtunk építeni közéjük, bent a városban továbbra is találkoznak.

A gyáros elgondolkodott, aztán nem szólt, csak egy biccentéssel nyugtázta a tájékoztatást. Délután sétahajóra szállt a lányával, ültek a fedélzeti nyitott vendéglőben, érintetlenül olvadozott előttük a jegeskávé.

– Hallom, hogy van valakid – Einzig felemelte a kezét –, nem érdekel, nem is akarom, hogy beszélj róla. Most vagy hazajössz velem, és férjhez mégy ahhoz, akit közösen kiválasz94tunk, vagy kiadom az anyai részedet, melyet csak a huszonegyedik születésnapodon kapnál meg, és maradhatsz itt, de én süvet ülök utánad, mintha meghaltál volna. Válassz!

A lány elgondolkodott.

– Hazamegyek, papa. És férjhez megyek, ha akarod.

Einzig nem akarta kényszerítő helyzetbe hozni a lányát, hogy szabadon választhasson, a gyár fennállásának százötvenedik évfordulóján fogadást rendezett, és számtalan vendég között meghívott a textiles szakmából öt fiatal férfit, akik számításba jöhettek. Az este folyamán, ha Friderika közelébe értek, szemöldökét összevonva hívta fel rájuk a figyelmet. Éjfél után, mikor a fogadás véget ért, Einzig várakozóan a lányára nézett:

– Melyik az öt közül?

A lány lehajtotta a fejét.

– Egyik sem?! Egész este senki sem tetszett neked?

– De igen. Váradi Mihály.

Váradi negyven év körüli özvegyember volt, egy jelentéktelen óbudai kócerájban dolgozott, csak véletlenül vagy tévedésből kerülhetett be a vendégek közé. Neve hallatára Einzig utálkozva elhúzta a száját.

– Az az állat? Azt mondják, halálra kínozta a feleségét.

– Őt szeretném.

– Rendben van, te korrekt voltál, nekem sincs jogom kifogásokat emelni.

Einzig magához hívatta Váradit, tudta, hogy a férfi már kikövetkeztette az ő szándékait, ezért csak annyit kérdezett:

– Mik az igényei?

– A cég második embere akarok lenni.

– Aztán az első.

– A dolgok logikájából következik.

– Csodálom a bátorságát. Maga egy jelentéktelen nímand, a maga apja még tyúkokkal járatta rá a mintát a kékfestő anyagra, mikor az Einzig-gyárban már francia gépek dolgoztak.

– Egy jó tulajdonságom azért van!

– Magának?! Mi?

– A maga veje leszek.

Einzig hosszas töprengés után beleegyezett a házasságba azzal a feltétellel, hogy Friderika magánvagyonát jogilag elkülönítik, és afölött Váradi nem rendelkezhet. Az öregembernek nem volt oka megbánni a döntését: az Einzig-cég akkor már hetedik éve egyetlen fillér osztalékot sem fizetett a részvényesei95nek, a forgótőke hiánya csőddel fenyegetett. Váradi, aki végre teret kapott, hogy kifejthesse a képességeit, hatalmas lendülettel fogott neki a munkának. Külföldi kölcsönt szerzett, átszervezte a termelés egész szerkezetét, fillérekért vásárolt találmányokat, és milliókat hozott ki belőle, kezében a tisztes középszerű üzem világcéggé nőtt. Einzig halála után a részvényesek egybehangzó akaratából ő ült a faragott, koloniál elnöki székbe, a gyár hagyományait jelképező bekeretezett Kossuth Lajosnak bemutatott számla alá. Váradi a továbbiakban nem akarta kiszolgáltatni magát üzlettársai kegyének, az 1930-as évek derekán magához váltotta a cég részvényeinek többségét.

Hatalomra kerülése után üzleti szokásai nem változtak, mint egy önkéntes gályarab, úgy láncolta magát az íróasztalához, de esténként többé nem sietett haza. A szakmában mindenki tudta, hogy Váradi szeretőket tart, csak elkerülhetetlen alkalmakkor mutatkozott a feleségével. Friderika asszony élő halottként járkált az Erzsébet téri palotában, melyet Váradi egyetlen jól sikerült üzlet hasznából vásárolt, nőegyleti munkában és jótékonykodásban élte ki magát, a Zsidókórházban egy klinikát neveztek el róla. Válásra egyik fél sem gondolt, az öreg Einzig minden elővigyázatossága dacára vagyoni ügyeik úgy egymásba fonódtak, hogy a válás tönkretehette volna a céget.

Ahogy sötétedett a háborús égbolt, Váradi a családi tőke egy részét kimentette Svájcba, de ezt csak rutinszerű biztonsági műveletnek tekintette, valójában nem hitt abban, hogy őt valamilyen komolyabb baj érheti. Bízott benne, hogy egy valóban végzetes eseményről összeköttetései révén legalább negyvennyolc órával korábban értesül majd, és módjában áll intézkedni. Váratlanul érte a németek bevonulása 1944. március 19-én, még fel sem ocsúdott megdöbbenéséből, mikor megjelent nála egy német tiszt.

A tiszt hangsúlyozta, hogy nem hivatalos minőségben kereste meg a Herr Kommerzialratot – Váradi néhány éve tiszteletbeli kereskedelmi tanácsosi címet kapott –, hanem egy ajánlatot kíván tenni.

– Mit óhajt?

– Az Einzig-céget.

– Ajánlata megtisztelő, de én nem kívánok megválni a tulajdonomtól.

– Egy héten belül már nem lesz az ön tulajdonában, ma is már csak afelől dönthet, hogy kinek adja át a részvényeket, nekem vagy a Gestapónak. A titkos politikai rendőrségnek előjo96ga van minden magyarországi zsidó tulajdonra, ha ön véletlenül a kezükbe kerülne, és elárulná az ajánlatomat, kellemetlen helyzetbe kerülnék én is, megbízóm is, mert azt hiszem, gondolja, hogy nem a saját képviseletemben ténykedem, a Birodalom egyik legnagyobb nevét képviselem. De ön nem fog elárulni engem.

– Biztos benne?

– Tökéletesen, a Gestapo csak egyet adhat: egy priccset valamelyik koncentrációs táborban, én jobb ajánlatot hoztam.

– Mit ajánl?

– Ezt.

A német tiszt egy papírlapot nyújtott át; nyílt parancs volt, a felmutatója felszállhat egy német katonai repülőgépre, egy plusz személyt vihet magával.

– A gép Svájcba szállítja. Holnap reggel indul, és nem lesz több ilyen gép.

– Egyéb anyagi kárpótlás?

– Semmi több.

Váradi maga elé dobta a papírt.

– Ezt nem gondolhatja komolyan.

– Ott a telefon az íróasztalon, arra kérem, Herr Kommerzialrat, hogy próbálja felhívni bármelyik barátját, vagy patrónusát, ha egyiküket is a helyén találja, tekintse az ajánlatomat semmisnek.

Váradi szúrópróbaként feltárcsázott néhány számot, de egyik hívott sem válaszolt, sápadtan tette vissza a helyére a kagylót.

– Most már beláthatja, hogy a körülményekhez képest nóbel ajánlatot tettem.

– És milyen biztosítékot ad arra nézve, hogy az ajánlata, hogy úgy mondjam, szolid.

– A megbízóm személyét nem fedhetem fel, de fogadja német tiszti becsületszavamat.

– Ne haragudjon; ez nem valami sok.

A német tiszt elvörösödött, de aztán legyűrte indulatait.

– Ebben eltér a véleményünk, Herr Kommerzialrat, de semmi mást nem ajánlhatok. Bármilyen papírt is írnék alá, a hóhér elé gurítanám a fejemet. Most fél tíz van, sajnos huszonnégy órát sem adhatok, hogy meggondolja az ajánlatomat. Holnap reggel találkozunk itt az ön irodájában, és közli velem a döntését; indulunk a repülőtérre, vagy én félreállok, és nem késleltetem tovább a Gestapo munkáját. Van még valami kérdése?

– Egy dolog: a másik helyen bárkit magammal vihetek a repülőgépen?

A német tiszt arcára értetlenség ült ki, de aztán bólintott:

– Ön természetesen a tetszése szerint dönt, Herr Kommerzialrat. Senki sem fogja kérni az illető úr vagy hölgy személyi iratait, de szeretném, ha biztosítana, hogy nem a Birodalom valamelyik prominens ellenségét próbálja kicsempészni.

– Most önnek kell az én becsületszavamat elfogadni. Egyébként módjukban áll majd ellenőrizni.

A német tiszt összecsapta a csizmasarkát, és eltávozott. Váradi nem sietett haza, homlokát a tenyerébe támasztva íróasztalára könyökölt, eltöprengett: kit vigyen magával? Kétéves szerelmi kapcsolat fűzte egy fiatal lányhoz, akit a kontírozók üvegkalitkájából emelt ki, belvárosi lakást bérelt neki, és minden szabad percét nála töltötte. Nem tudta elképzelni, hogy élhet tovább a szeretője nélkül. Végiggondolta a lehetséges következményeket: meg tudná-e magyarázni kinti rokonainak és ismerőseinek, hogy miért nem a feleségét hozta el magával? Több indokolás is megfelelőnek látszott, de Váradi azzal sem törődött volna, ha egyiket sem fogadják el, kijuttatott vagyonával saját erőből is újra tudta volna kezdeni az üzletét, tapasztalatai egyébként is azt sugallták, hogy a rokonok, ha érdekeik úgy kívánják, el fogják fogadni a kialakult helyzetet.

Aztán hirtelen felmerült benne Friderika képe, nem lehettek illúziói, tudta, hogy ha itt hagyja az asszonyt, biztos halál vár rá. Végigfutottak előtte a két együtt töltött évtized képei, látta az asszony szótlan, szenvedő arcát, mikor ő későn ért haza, és még azt sem tartotta fontosnak, hogy megfelelő ürügyet találjon ki, mozdulatát, ahogy a nagy textilválság idején leteszi elé családi ékszereit. Felkelt, és hazament az Erzsébet téri házba.

– Holnap utazunk Svájcba – mondta a feleségének –, egy bőröndbe pakolhatsz.

Másnap réggel Váradi átadott egy köteg részvényt a német tisztnek, aki egy katonai gépkocsival kivitte a házaspárt a budaörsi repülőtérre, tisztelegve búcsúzott el.

– Ne felejtse el a nevem, Herr Kommerzialrat, von Schadennek hívnak, a háború után lehet, hogy az ön tanúságára fogok hivatkozni.

– Számíthat rá – mondta szárazon Váradi.

Egy régi típusú szállító repülőgépbe ültek be, ahol rajtuk kívül még hatan foglaltak helyet, valamennyien ismerősök vol98tak. Váradi szótlan biccentéssel üdvözölte őket. A gép súlyos rázkódással elindult, Váradi csukott szemmel próbálta elkerülni a rosszullétet, majd mikor a gyomra megnyugodott, kinézett az ablakon: a Balaton fölött repültek, próbálta kiszámolni, mennyi idő alatt érhetnek Svájcba. Egy érintést érzett a vállán, Friderika hajolt oda hozzá.

– Majd szeretném neked megmutatni azt a nevelőotthont, ahol éltem lánykoromban.

Váradi bólintott, és életében talán először, kezét a felesége kezére tette. Néhány perccel később a pilóta rálépett egy pedálra, mely sodronyok segítségével kioldotta az utastér padlóját, valamennyi utas az irtózatos magasságból a Balaton vízébe zuhant. A háború után a család kerestette maradványaikat, de nem kerültek elő.

Kisvárosi történet

Ötödik éve dolgoztam már a sóvári fényképész-szövetkezetben, és még mindig nem kerestem többet havi három-négy ezer forintnál, a boltban már előre köszönt az öt húszas lókolbász. Úgy gondoltam, én is követem az idők szavát, iparengedélyt kérek, és önállósítom magamat. Megírtam a kérvényt, és bevittem a tanács ipari osztályára. Kajtár, az osztályvezetőhelyettes fogadott. Régről ismertem, és utáltam ezt a savanyú agglegényt a porosz tüskefrizurájával, az egész megyében már csak ő hordott leffegő szárú nadrágot és kék orkán esőkabátot. Kajtár nem rajongott értem, csak belenézett a kérvényembe, és két ujjal arrább pöccintette, mint egy különös undorító és kártékony hernyót.

– Adja csak be nyugodtan, nem kell idegeskednie, mert egész biztosan vissza fogjuk utasítani.

– Szabad tudnom, hogy miért?

– Először is, mert már van elég fotós a városban, sőt több is, mint kellene.

– És másodszor?

– Ragaszkodik hozzá, hogy elmondjam?

– Szeretném hallani.

– Nos, én nem tartom magát elég jó fotósnak, szakmailag elég közepes, hogy úgy mondjam, fuser.

– Mit látott a munkáim közül? Szerintem semmit.

– Dehogynem, például maga csinálta a múltkor az igazol99ványképemet. Nem tartom magam egy Adonisznak, de az a Madárfejű Lajcsika sem vagyok, amit maga csinált belőlem! Szóval: nem látok esélyt arra, hogy megkaphassa az iparengedélyt.

A dühtől fuldokolva jöttem ki az irodából, főleg azt nem tudtam megemészteni, hogy fusernak nevezett. Meg akartam semmisíteni Kajtárt, lemosni a térképről, csak azt nem tudtam, hogy kezdjek hozzá.

Előkerestem az említett igazolványképet, hát csakugyan nem volt egy sztárfotó, de mit lehet ilyen nyersanyagból kihozni. Nézegettem, egy ördögi ötletem támadt, bezártam a boltajtót, hogy senki se zavarjon, és nekiláttam a munkának. Végiglapoztam egy csomó régi szexmagazint, egy Sexabnorma című újságban találtam egy férfiaktot akkora nemi szervvel, hogy maga a test csak függeléknek tűnt rajta, arányaiban is megfelelt a célnak, kivágtam a képet, és hozzámontíroztam Kajtár igazolványfotóját. A trükk tökéletesen sikerült.

– Na, most mondd, hogy fuser! – mormogtam magamban.

Persze kellett hozzá valami szöveg is, először azt akartam ráírni, hogy „Ez mindaz Öné lehet”, de aztán megváltoztattam: „Felajánlom szolgálataimat, Kajtár Endre.”

Lehúztam belőle vagy ötven kópiát, aztán elővettem a sóvári telefonkönyvet, kiválasztottam ötven címet: a színház vezető művésznőit, funkcionáriusnőket, akiknek kezében Sóvár minden hatalma összpontosul, ha ők felháborodnak, elsöprik Kajtárt.

Megcímeztem a borítékokat, feladtam és vártam az eredményt. Kajtár meglepően soká jelentkezett, két hónap is eltelt, amíg berendelt az irodájába. Mikor beléptem, alig ismertem rá: elegáns öltönyt viselt, haját divatosan kissé hosszabbra növesztette, és szolid „Tabac” kölniszag terjengett körülötte.

– Azért hivattam, hogy közöljem magával: ha benyújtaná iparengedély-kérelmét, valószínűleg kedvezően bírálnám el.

Míg ezt a mondatot végigmondta, legalább ötször szakította félbe a megcsörrenő telefon, mindannyiszor női hangok jelentkeztek.

Szimulálni tudni kell

Évekkel ezelőtt eltöltöttem egypár hetet a fegyelmező zászlóaljban, vagy ahogy a katonák nevezték: a „Futkosó”-ban. Félreértés ne essék, már túljártam a tényleges koron, és civil ruhát 100viseltem, melynek zsebében könnyen elfért egy-egy féldecis üveg vagy meztelen női fotó tetováláshoz, nem csoda, hogy sikerült megtalálnom a hangnemet a „beutaltakkal”.

Egyik délelőtt a gyengélkedőkkel mentem ki foglalkozásra, úgy csináltak, mintha a gazt irtanák a sportpálya környékén, de nem sok kárt tettek benne. Jó melegen sütött a nap, rátámaszkodtunk a szerszám nyelére.

– Maguk most csakugyan betegek?

– Minket az orvos csak akkor ír ki, ha a hőmérő eldurran a hónunk alatt – mondja Oszkár katona –, azért egy kicsit segíteni kell magunkon.

Dezső, a század esze leinti:

– Ez persze nem olyan egyszerű, mert itt hamar ráverik az emberre a katonai szolgálat alóli végleges kibúvás szándékát, és ez minimum hatévi civil börtön. Így járt egy szerencsétlen gyerek is, a vizsgálatoknál megszúrta az ujját, és vért csepegtetett a vizeletébe, már majdnem elfogadták a vesebajt, mikor meglátták, és lebukott.

– Elég nagy hülye volt – szólt közbe Alajos –, a vizeletbe nem vért kell csepegtetni, hanem mézet. Méghozzá akácmézet, mert azt semmilyen vizsgálat nem mutatja ki, cukorbajnak minősítik. Ha egyszer nem nyomok bele két cseppel többet, már rég leszereltem volna.

Dezső őt is leinti:

– Te béna vagy, a betegség megjátszását nem a seregben kell kezdeni, ez olyan, mintha az egyetemen akarnád megtanulni a betűket. Én már azelőtt tudtam mindent, mielőtt bekerültem volna. Ha nem akartam dolgozni, összegyűrtem a cigarettadoboz elzáró szalagját, és lenyeltem, az orvos gondolkodás nélkül kiírt gyomorfekéllyel. Ha nem ízlett a műanyag cikk, ettem egy fél marék szilvahéjat, azt sem lehet felderíteni röntgennel. Amikor gyanút fogtak, és hánytatni akartak, akkor megváltoztattam a terepet, a karomra tormát kötöztem, három nap alatt úgy felmarta, hogy két hétre kiírtak.

Itt, a katonaságnál, mondom, óvatosan kellett kezdeni. Nem úgy, mint a falusi bunkók, akik bokán rúgatják magukat a haverjukkal, hogy leszerelhessenek, aztán egy életre nyomorékok maradnak. Vagy ha a csizma feltöri a lábukat, eldörzsölik a vízhólyagokat piszkos kapcával. Én körülnéztem, tájékozódtam, kiderült, hogy egyetlen olyan betegség van, melyet semmiféle vizsgálattal nem lehet leleplezni: az idegbaj. Megvettem 101minden könyvet, amihez csak hozzájutottam, ne tekintse dicsekvésnek, de mikor behívtak katonának, már katedrát kaphattam volna az orvosegyetem idegtanszékén.

Tudtam, hogy mindenekelőtt be kell vágódnom, mert minél jobb a minősítésem, annál kevésbé gyanakodnak megjátszásra. Hat hónapig nem volt kiválóbb katona az egységben Dezső harcosnál, tökéletes öntudat, mintaszerű szolgálat, közben szorgalmasan tanultam tovább a dilit.

A hatodik hónap után úgy csináltam, mintha titokzatos hangokat hallanék. Éjszaka felugrottam, és elüvöltöttem magam: értettem! – és gatyában ki akartam menni az alakulótérre. Reggel úgy csináltam, mintha nem emlékeznék semmire. Állatiul meg voltak döbbenve, a parancsnokok óvatosan kérdezgették: hogy érzem magam? Nem fáj-e a fejem? Nem, mondtam, és egy darabig megint én voltam Uborka, az ezred gyöngye.

A következő ütemben már valami erősebbet kellett kitalálni, mert egy orvosi folyóiratban azt olvastam, hogy a rapid skizofrénia lökésszerű tempóban fejlődik ki. Elmentem az őrnagyhoz, és feljelentettem két fiút, hogy a szekrényükben egy rádió adó-vevő készüléket tartanak üzemben – engedély nélkül. Megnézték a szekrényt: sem adó, sem vevő, akkor már kezdtek furcsán nézni rám, de a „Vigyorgó”-ba csak akkor vitettek be, mikor egy éjszakai őrszolgálatban a levegőbe lőttem, hogy kitört a háború, és néger ejtőernyősök támadják a laktanyát.

Nem a zárt osztályra raktak, hanem egy „nyílt” kórterembe, de egy valódi bolond mellé kerültem. Reggel arra ébredek, hogy az illető szappant aprít a teába, mivel erősebb volt nálam, csak óvatosan kérdeztem meg, hogy miért csinálja? – Azért – mondta –, mert az ember kívülről gyakran megmosakszik, de a belső tisztálkodást teljesen elhanyagolja – ezt akarta pótolni a szappannal.

Volt bent a kórházban egy fiatal orvos, az nem hitt a dilimben, hiába pazaroltam rá a legjobb szövegeimet:

– Isten nem hagyja, hogy bajom legyen!

– Látja, ez igaz – mondta –, mert magának semmi baja sincs.

Kezdte agitálni a többi orvost is, hogy én csak szimulálok, nem lehetett eltűrni. Szereztem egy kést a konyháról a hátam mögé dugtam, persze csak úgy, hogy azért lássák, és barátságos mosollyal érdeklődtem: nem látták-e valahol Csapó doktor 102urat, nagyon fontos beszélnivalóm volna vele. Ezentúl inkább békén hagyott.

Aztán úgy jártam, mint az egyszeri veréb: a farkam után futottam, és elvesztettem a fejemet. Bent a kórházban be akartam fűzni egy ápolónőt, hogy ne féljen tőlem, elárultam neki, nem vagyok dilis, csak megjátszom magam. Beköpött, másnap már vittek is a Fő utcába, onnan pedig egyenesen csatlakozásom volt ide a „Futkosó”-hoz fejezte be Dezső, a század esze.

Erka Gyula

Egy barátom meséli:

– 1950-ben érettségiztem a gyulai római katolikus gimnáziumban, ez egyike volt annak a néhány felekezeti iskolának, melyet elfelejtettek betiltani. Az iskola magas színvonalú képzést adott, az itt érettségiző diákokra mégis nehéz sors várt, mert csak ritkán vették fel őket az úgynevezett ideológiai szakokra: tanárnak, közgazdásznak, történésznek – nehogy továbbterjesszék a klerikális fertőzést.

Én viszont mindenképpen történész szerettem volna lenni, ha már csinálni nem tudom a történelmet, legalább hadd írjam. Ismertem az elébem tornyosuló akadályokat, ezért mielőtt beadtam volna jelentkezési lapomat az egyetemre, tanácsot kértem Sándor doktortól, az iskolatitkártól:

– Mit csináljak?

– Kérem, adott esetben egyetlen esélyünk van.

– Mi?

– Egy régi mondás: „a slamposság enyhíti a diktatúrát!”. Hátha a maga esetében is beválik – átvette a jelentkezési lapomat. – Középiskola neve… Nem azt írjuk be, hogy Római Katolikus Gimnázium Gyula, mert az egyetemen már nem is olvassák tovább. Fekete reakció, és kész.

– Hanem mit írunk?

– Egy kicsit rövidítjük és átalakítjuk a nevet. Római Katolikus helyett írjuk azt, hogy ERKA, azután jöjjön a helynév Gyula, és végül az iskolatípus, vagyis úgy is lehet olvasni, hogy ERKA GYULA Gimnázium. És nem is hamisítottunk túl sokat. Ha valakinek mégis feltűnne, hivatkozhatunk arra, hogy véletlenül írtuk el.

– Doktor úr, köszönöm – mondtam neki –, maga zseniális ember! – Gondolatban még hozzátettem: de nem mernék 103nekivágni a sivatagnak, ha magánál volna a kulacs!

Mindegy, a csel bejött, szó nélkül felvettek a történész szakra – a bajok később következtek. Másodéves koromban szakdolgozatként azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk életrajzot és méltatást annak a középiskolának a névadójáról, ahol érettségiztünk. Társaim persze könnyen boldogultak Petőfi Sándorral, vagy Kossuth Lajossal, csak én álltam ott Erka Gyulával megfürödve.

Nem volt mit tenni, ha nem akartam, hogy kirúgjanak az egyetemről, neki kellett állnom az írásnak. Gyerekkoromra gondoltam, és eszembe jutott egy parasztember, aki a nagy aratósztrájk idején szembeszállt a csendőrökkel, és ezért börtönbe is csukták. Kineveztem őt Erka Gyulának, és az ő életét kerekítettem ki mindenféle kitalált adatokkal, ahogy ma visszaemlékszem rá, a tanulmány semmivel sem volt kevésbé hiteles, mint a ma divatos életrajzok és önéletrajzok! Aki szereti a hurkát és a történelmet, sose nézzen utána, hogy készülnek. Arra persze gondosan vigyáztam, hogy hősömet eltegyem láb alól, érett megfontolás után úgy döntöttem, hogy a németek kivégzőosztaga elé küldöm, mert így nemcsak a munkásmozgalomnak lesz a vértanúja, hanem a nemzeti ellenállásé is. Attól nem kellett félnem, hogy a modellem jelentkezik, majd, és helyreigazítást követel: 1952-ben, a tanulmányírás idején is börtönben volt, azzal a különbséggel, hogy most nem a csendőrök, hanem a begyűjtési rendszer ellen jártatta a száját. Úgy kell annak, akinek semmi se jó.

A dolgozatom nagy feltűnést keltett, leközölték egy országos folyóiratban is, Erka Gyula divatba jött. Nem sokkal később már láttam a kirakatokban Erka Gyula portréját is, nagy felirattal: „megyénk mártírja a fasizmus és a klerikális reakció ellen vívott harcban.” Hogy honnan vehették a kép eredetijét, azt csak az isten tudja, de ha meggondoljuk: ma is akadna legalább száz festő, aki illendő honoráriumért elkészítené a képet, erre mondta a nagy filozófus Feuerbach Összegyűjtött Művének II. Pótkötetében, hogy: amíg lószar van, veréb is van. (Magyarországon nem kapható, mármint a pótkötet.)

Csak akkor döbbentem meg, mikor szülővárosomba hazatérve egyszer csak megláttam, hogy régi iskolámat utolérte az államosítás utolsó hulláma, és át is keresztelték – keresztelték, vagy inkább csillagozták? – Erka Gyula Állami Gimnáziummá. Tulajdonképpen megkönnyebbülést kellett volna éreznem, mert most már valóban létezett az a gimnázium, melyet az 104egyetem jelentkezési lapjára beírtam, de engem elfogott a félelem: mi lesz, ha egyszer valami kutatás indul, és a nyomok hozzám vezetnek majd, mint Erka Gyula gyilkosához?

Álltam ott az iskola előtt magamban tipródva, mikor egy öregember jött ki a kapun, hirtelen nagyot dobbant a szívem: ő volt az az örök lázadó paraszt, akiről Erka Gyula alakját mintáztam. Megszólítottam:

– Mi járatban, bátyám?

Visszafelé intett:

– Iskolaszolgának jelentkeztem, de nem vettek fel. Azt mondják, rossz a káderem.

Levél a nevelésről

Kedves Uram!

Válaszolva megtisztelő körkérdésére, melyben nevelési elveink és gyakorlatunk iránt érdeklődik, először is azt kívánom megjegyezni, hogy mindig lenéztem a gyermekek túlságos kényeztetését, olyanokat, mint hogy: Bübüke, Cukorfalat, Aranymálinkó, rögtön beleharapok abba a kis popsidba! Pfuj! Én, aki hivatásomnál fogva egyetemi tanár vagyok, kötelezve éreztem magam, hogy példát mutassak az ésszerű gondos nevelésből. Engedelmével idézek néhány gyakorlati esetet.

A napfürdőzés során többször is előfordult, hogy a nap hosszú másodpercekre elbújt a felhők mögött, ami azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy Csaba bőrében nem halmozódik fel elegendő B-vitamin a nehéz téli hónapokra, szabad prédájául esik a támadó baktériumoknak, ezért gyümölccsel próbáltuk pótolni. A könyvek egybehangzóan a fekete ribizli vitamintartalmát helyezték a legmagasabbra, de mi nem mertük megkockáztatni, hogy a gyümölcs héja vagy magvai megakadjanak a gyerek torkán, köhögésrohamot váltva ki, mely jóvátehetetlen rombolást okozna a fejlődő szervezetben, nem is beszélve egy esetleges gégemetszés szükségességéről. Ezért minden ribizlit külön meghámoztunk, és csipesszel kiszedtük belőle a magvakat. Eleinte kissé nehezen ment, de mikor sikerült egy elektronmikroszkópot beszereznünk, teljesítményünk nagyban javult, feleségemmel egy-egy éjszaka néha egy egész kávéscsészére valót is sikerült megtisztítanunk.

Megfelelő gondot fordítottunk a gyermek szellemi képzésére is. A rendelkezésre álló játékokat nem ítéltük elég alkotó 105szelleműnek, ezért mi találtunk ki néhányat. Megfigyeltük, hogy Csaba figyelmét leköti, ha én szemeimmel két egymástól távolabb fekvő bútort figyelve bandzsítani kezdek, közben az orrnyergemen egy tojást egyensúlyozok, kezeimmel néhány kártyatrükköt mutatok be, és a bal lábammal egy verklit hajtok. Mivel, mint bizonyára tudja, az egyetemen a kvantummechanikai tanszéket vezetem, így sajnos nem tartózkodhattam egész nap a gyerekszobában, ilyenkor a feleségem helyettesített. Szerencsére a fiunkat az is őszinte érdeklődéssel töltötte el, ha a feleségem egy feje fölé tartott lábasból langyos paradicsomszószt csorgatott a fejére állandó megdöbbenést tettetve, közben néhány lánykorában hallott orfeumi nótát énekelt: „Mondja, kedves Biemsensteinné, hol dolgoztat Ön?”, vagy „Tetszik tudni, tisztelt úrfi, én vagyok a csetneki Róth…”

Ezek természetesen apróságok, melyeket minden szülő megtesz a gyerekéért, de ön körkérdésének egyik alpontjában az iránt érdeklődik: emlékszem-e valami olyan módszerre, melyet a gyermeknevelésben csak mi alkalmaztunk. Talán nem hangzik nagyképűségnek, ha egy ilyen esetről is beszámolok.

Egy alkalommal Csaba fiunk székrekedésben szenvedett, és sem a hashajtók nem hatottak rá, sem a Japánból hozatott végbélfurulya, melyet, ha megfelelő helyre illesztünk, a felszabaduló gázok tetszetős dallamokat játszanak rajta. Feleségemmel, aki egyébként gyakorló pszichológus, az az ötletünk támadt, hogy a gyerekben tudatosítani kellene saját alfelének meglétét, mert ez segíti a megfelelő funkciók végrehajtásában. Feleségem véleménye szerint az én intelligens magas homlokom lenne erre a célra a legmegfelelőbb, a nagy szabad felületek ingerlően hatnának a gyerekre, ezért én naphosszat térdeltem Csaba előtt, mindig a legmegfelelőbb látószögben. A kísérlet teljes sikerrel járt, sajnos én már nem tudtam félreugrani előle. Külön balszerencsénkre rövidlátó szomszédunk épp akkor nyitott be, csodálkozva nézett rám:

– Ilyen hatásos a Bánfi-szesz? De a régi hajad mintha szőkébb lett volna.

Utolsó pontként ön az iránt érdeklődik, hogy elégedettek vagyunk-e nevelésünk eredményével, erre csak egyértelmű igennel felelhetünk. Csaba fiam már nyolcéves korában szerepelt az ország legfontosabb napilapjaiban vastag betűkkel szedve: „elfogták a templomok kegyszertolvaját, a fiatalkorú Kékkúti Csabát!” – és beláthatja: egy apának nem mindegy, hogy a fia már ilyen korán vitte valamire. Később sem volt 106okunk csalódni benne, miután aláírásunkat meghamisítva, kijelentett minket a saját lakásunkból, a területileg legközelebbi szociális otthonba helyeztetett el, és szinte minden második évben meglátogatott egészen addig, míg egy alkalommal nyugdíjamból véletlenül magamnál tartottam tíz forintot, és Csabát elítélték apa és anya sérelmére elkövetett emberölési kísérletért.

R. M.

Nemrégiben a kezembe került egy összesítés szerzői jogdíjakról, a lista végén feltűnt egy név: Rákosi Mátyás 16 forint 30 fillér. Elgondolkoztam: miért kaphatta, melyik írásából közölhettek részletet? Talán a Kisállattenyésztők Lapja figyelmeztette olvasóit, hogy ne egyék meg ma a holnap aranytojást tojó tyúkot?

Idestova nemzeti sportjaink közé tartozik a célba rúgás döglött oroszlánokra, a mai filmekben több Rákosi-képmás tűnik fel, mint 1950-ben, csodálom, hogy valamelyik élelmes kisiparos még nem állt rá a Rákosi-mellszobrok gyártására. Nem kívánok én is csatlakozni ehhez a népes táborhoz, de a következő két történetet talán el lehet mesélni.

1948-ban a két munkáspárt egyesülése alkalmából nagygyűlésre készültek Budapesten. Az egész felvonulási teret egyetlen szószékké és nézőtérré változtatták. Mikor a munka elkészült, egy komor férfi mindent végigellenőrzött, a tribünön sokáig méricskélt, aztán magához intette a közreműködő iparosok vezetőjét:

– Ezen a helyen bontsák meg a deszkapadlót, és emeljék meg tíz centivel.

– Miért?

– Kuss – mondta a barátságos ellenőr.

Az ellenőr akkor is ott állt, mikor a két munkáspárt vezetői felvonultak a tribünre:

– Oda szíveskedjék, Rákosi elvtárs! – és a megemelt részre mutatott.

A távolabb állók csak annyit láthattak, hogy Rákosi Mátyás egy fél fejjel magasabb minden más kommunista és szociálde107mokrata vezetőnél, mintha a sors így kívánna rámutatni, hogy ki legyen az elsők között is a legelső.

Az illető rendező nem lehetett megelégedve a neki jutó elismeréssel, mert 1956-ban, mikor a Vezér csillaga már lefelé áldozott, felkereste a vetélytársakat:

– Mi volna, ha a tribünön, épp a mikrofon előtt lemélyítenénk azt a helyet, ahová Rákosinak lépnie kell majd?! Íróban is van olyan, hogy egész életében végig egy ötletet variál.

Bálint bácsi, az egykori vöröskatona, aki Rákosival együtt töltötte el a Tanácsköztársaság napjait, a fehérterror idején Jugoszláviába menekült, aztán megnősült, és végleg le is telepedett ott.

A „láncos kutya”-időszakban Bálint bácsi hosszú évekig nem juthatott haza, csak az idők megenyhültével látogatott el Pestre, ahol régi ismerősei sorában Rákosival is összetalálkozott. Rákosi a Tanácsköztársaság harcaira terelte a szót, elmondta, hogy milyen stratégiával, milyen személyes önfeláldozással nyerte meg a salgótarjáni csatát. Bálint bácsi rágyújtott egy szivarra, és elgondolkozva karikában fújta ki a füstöt:

– De csak délután!

– Mi az, hogy „de csak délután”?

– Mert a csata napján délelőtt együtt ültünk benn a szerkesztőségben. Lehet, hogy megnyerted a salgótarjáni csatát, de csak délután, Matyi!

A vízibicikli

Sajtos Jenő ügyeiből.

Sajtos Jenőt érdemei elismerése mellett felmentették magas beosztásából – a Minisztertanács mellett működő Központi Rendeletfogalmazó Főosztályt vezette –, és a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő gondnokává nevezték ki.

Első munkanapján Sajtos végigjárta az üdülőt, eloltott két égve felejtett villanykörtét, szemrehányó pillantást vetve az őt kísérő segédgondnokra, hogy mindezt neki kell csinálni, aztán lement a tóparti strandra, és ott folytatta az ellenőrzést. Néhány lépés után három szárazra húzott vízibiciklire bukkant.

108

– Hol vannak feltüntetve a vízibiciklik használatával kapcsolatos előírások? – kérdezte a segédgondnoktól.

– Hát úgy szokták, hogy megfogják őket, és elviszik. De most mind a három biciklin el vannak törve a lapátok, és befolyik a tartály is rajtuk.

– Az anarchiát akkor sem szabad eltűrni.

Néhány nappal később az üdülő dolgozói két gondnoki körlevelet kaptak. Az első így szólt:

„Szigorúan titkos!

0012/1984.

1. példány

Elolvasás után kérjük a Titkos Ügykezelőségre visszajuttatni! Előírások a Nemzetközi Üdülő tulajdonába tartozó vízibiciklik rendeltetésszerű használatára vonatkozólag:

1. Jelen rendelkezések életbeléptével egyidejűleg hatályukat vesztik az ez ügyben kiadott további rendelkezések: a 13/1952., a 47/1961. számú utasítás, továbbá Pilisvörösvári Lajos parkőr szóbeli kijelentése, hogy „szar az egész, tök a tromf!” Továbbra is érvényben maradnak azonban a 74/1961. és a 113/1982. számú miniszteri rendelkezések, melyek az állami dinnyefelvásárlással és a pákozdi csata évfordulójának megünneplésével kapcsolatosak.

2. A rendelkezések kiterjednek mind a három vízibiciklire, melyeket a könnyebb azonosíthatóság céljából belső használatú kódszámmal és a gyakorlati használhatóság céljából külön elnevezéssel látunk el, az alábbiak szerint:

a) Az I. számú, eddig „Hófehérke” feliratot viselő vízibicikli kódjele: 323324, elnevezése: „Wesselényi Miklós önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet”.

b) A II. számú, eddig „Vöcsök” feliratot viselő vízibicikli kódjele: 432433, elnevezése: „Valérij Áfánászjevics Cskálov önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet”.

c) Végül a III. számú, eddig „Tőkésréce” feliratot viselő vízibicikli kódjele: 545546, elnevezése „Békés egymás mellett élés önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet”.

Éberségi okokból a kódszámokat harmadévenként cserélni kell a három önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet között. A számok cseréje az óramutató járásával ellenkező forgásirányban történik, tehát III-I–II, a végrehajtás részletkérdéseiről később intézkedünk.

3. Biztonsági előírások. Az önerejű vízi távolságleküzdő szerkezetek használatával különös gondot kell fordítani a következőkre:

109

a) A vezető ne üljön fordítva a biciklire, mert ez esetben visszafelé halad, és magatartása ürügyül szolgálhat politikánk egészére vonatkozó nemkívánatos megjegyzésekre.

b) Figyelembe veendő, hogy az önerejű vízi távolságleküzdő szerkezetek a Balatonon, majd a Sió-csatornán, a Duna és a Fekete-tengeren keresztül esetleg megközelíthetik kapitalista országok felségvizeit, ezért szigorúan tilos a szerkezeteken bármiféle élelmiszerkészletek felhalmozása, a legszigorúbban meggátolandó, hogy valaki lekváros vagy zsíros kenyérrel a kezében üljön a kormányhoz.

4. Az esetleges vitákat elkerülendő a vendégek csakis a részükre nemzeti, illetve politikai hovatartozóság szerint meghatározott vízibicikli igénybevételére jelentkezhetnek a kapacitás függvényében meghatározott lehetőségek szerint:

a) A Wesselényi Miklósról elnevezettre a magyar állampolgárok, hajózással foglalkozók, továbbá bármilyen nemzetiségű csökkentlátók;

b) A Valérij Afánászjevics Cskálovról elnevezettre a szocialista országok állampolgárai;

c) A Békés egymás mellett élésről elnevezettre a kapitalista országokból érkezett vendégek;

d) Ha az egyes jelentkezők vízre bocsátása valamilyen okból nemkívánatosnak minősülne, az illető személlyel ezt nem kell közölni, hanem előjegyzésbe kell venni a IV-es számú „Gazdasági Kibontakozás” elnevezésű önerejű vízi távolságleküzdő szerkezet használatára. Mivel ez a szerkezet nem létezik, korlátlan számú előjegyzést lehet eszközölni rá.

Kelt a kibocsátás napján

Sajtos Jenő

gondnok”

A másik körlevél jóval rövidebb volt:

„Értesítem, hogy a három vízibiciklit megromlott műszaki állapotuk miatt leselejteztettem, és intézkedtem a roncsok átszállításáról a helyi MÉH-telepre!

Sajtos Jenő

gondnok”

110

A másodüdülő

Sajtos Jenő ügyeiből II.

Sajtos Jenő, a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő újonnan kinevezett gondnoka, szokásos reggeli ellenőrzése során néhány nagyméretű lezárt fémedényt talált a konyha előtt.

– Ezekben mi van? – kérdezte a segédgondnoktól.

– Moslék.

– Szeretném megnézni.

– Tessék.

Sajtos egy faággal belekotort a bizonytalan színű lébe: alig megkezdett hússzeletek, majdnem egész krémesek tűntek fel.

– Ezek hogy kerültek ide?

– Minden moslékot egyberakunk.

Sajtos feljegyzett valamit a határidőnaplójába, aztán továbbsétált. Néhány lépés után egy gőzölgő csatornát fedezett fel:

– Ezt a vízet miért engedik elfolyni?! Hiszen még meleg!

– A vendégeink használt fürdővíze, az emésztőbe folyik le.

Sajtos néhány mással egyetemben ezt az észlelést is feljegyezte a naplóba. Este bezárkózott irodájába, csak az írógép kopogása hallatszott ki, másnap Sajtos személyesen ment át a postára, és egy nagyalakú borítékot adott fel expressz-ajánlva a minisztérium címére.

„Szigorúan titkos!

0013/1984.

1. példány

Elolvasás után kérjük a Titkos Ügykezelőségre visszajuttatni!

Előterjesztés egy másodüdülő létesítésére a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő kapcsolt részeként.

Tekintettel a Nemzetközi Üdülőben folyamatosan termelődő, de ott már fel nem használható értékes termékekre és energiatartalékra, például ételmaradékok és mindössze egyszer felhasznált langyos fürdővíz, célszerűnek látszana az üdülő kapcsolt részeként egy másodüdülőt létesíteni, melyben viszonylag szerényebb igényű vendégkört, például nyugdíjasokat, sokgyermekes családokat lehetne elhelyezni kedvező feltételek mellett, ugyanakkor jelentős megtakarításokat eszközölve.

Indítványom támogatásaként legyen szabad néhány megfontolást érdemlő gyakorlati javaslatot előterjeszteni.

111

l. A Nemzetközi Üdülőben az étkezések rendje az alábbiakban van szabályozva: reggeli 8 és 10 óra között, az ebéd 13-14 óra között, a vacsora 20-22 óra között bonyolódik le. Bizonyos időt természetesen igénybe venne a maradékok összegyűjtése, megfelelő adjusztálása és átszállítása a másodüdülőbe, ezért úgy látszik célszerűnek, hogy a másodüdülő első étkezési szolgáltatása a vacsora volna reggel 6 órakor, utána déli 12 óra felé kerülhetne sor a reggelire, és kora esti órákban tálalnák az ebédet.

2. Az ételeken felfedezhető külsérelmi hatások: harapásnyomok, ételek összekeveredésének eltűntetése bizonyos egységes technika szerint történne. Például a Nemzetközi Üdülőben irányított étlapokat vezetnénk be, egyes napokon csak piros színű ételeket tálalnánk fel: paradicsomlevest, lazacot, céklát – így az ételek keveredése nehezebben volna észrevehető. Vagy: minden húsételt egy nyomóformával kerekre vágnánk.

3. A fürdés, mint a korábbiakban is jeleztem, a Nemzetközi Üdülő fáradt meleg vizével történne, a szennyeződés kiküszöbölésére színezést ajánlanánk, legalkalmasabbnak a sötétkék szín látszik, fürdésidőben a hangszórók a „Kék tó, tiszta tó” című dalt játszanák.

4. A Nemzetközi Üdülő használt újságjait és folyóiratait is át lehetne irányítani a másodüdülőbe, hiszen alig néhány hetes vagy hónapos késés forogna fenn. A másodüdülő vendégeinek külön megnyugtatására szolgálna, hogy tudnák: az újságban jelzett nemzetközi problémák azóta már megoldódtak, illetve tovább romlottak.

5. Becslésem szerint az így kialakított másodüdülő színvonalában persze felülmúlná az átlagos magyar üzemi üdülőket, ezért el kellene kerülni azt a látszatot, hogy csak a másodüdülő élvezi a Nemzetközi Üdülő szolgáltatásait, és ellenszolgáltatás nem történik. Sztaniollapokkal kellene lefedni a másodüdülő fölötti légteret, a lapok a Nemzetközi Üdülő irányába dőlnének, és átsugároznák oda a másodüdülőre jutó napsugármennyiséget. A sztaniollapok illeszkedésénél méltányosságból keskeny réseket lehetne hagyni, hogy a másodüdülő vendégei az esőből megfelelő módon részesedhessenek.

Ajánlatomat hajlandó volnék további részletekkel kiegészíteni. Választ várva maradok tisztelettel:

Sajtos Jenő

gondnok”

112

Az üzenetrögzítő

Sajtos Jenő ügyeiből III.

Sajtos Jenőt, a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő nemrégiben kinevezett gondnokát egyik nap felhívták a minisztériumból:

– Tegnap egész délután kerestük, Sajtos elvtárs – mondta a miniszterhelyettes –, nagyon fontos ügyről lett volna szó, meg kellett volna vacsoráztatni egy külföldi delegációt, de sehol sem találtuk magát.

– Irodán kívül tartózkodtam.

– Mégiscsak lehetetlen állapot, hogy egy ilyen kiemelt nemzetközi üdülőt ne tudjanak elérni telefonon! Oldja meg valahogy azt, hogy legalább üzenetet lehessen hagyni maguknak, szerezzen be egy üzenetrögzítőt!

– Kaphatok rá külön keretet?

– Nem kaphat, gazdálkodja ki! Ide figyeljen, Sajtos elvtárs, azért hívom, mert ma meg kell ebédeltetni egy külföldi delegációt…

Sajtos szívére vette a miniszterhelyettes figyelmeztetését, elment a műszaki áruházba, hogy egy üzenetrögzítő után érdeklődjön, de a készülék ára meghaladta az üdülő pénzügyi lehetőségeit. Visszament az irodájába, sokáig nyomogatta a számítógép gombjait, majd leült az írógép mellé.

„Szigorúan titkos!

0014/1984.

l. példány

Elolvasás után kérjük a Titkos Ügykezelőségre visszajuttatni! Rendelkezés távbeszélő-üzenetrögzítő szolgálat létesítéséről a Nemzetközi Üdülőben – belső erőforrások felhasználásával. Az üdülő dolgozói kötelesek ügyeleti rendsorban üzenetrögzítő szolgálatot teljesíteni. Egy ügyeletet két fő ad, egyikük az ügyeletesi feladatot látja el, a másik a biztonsági tartalék. A szolgálatot teljesítő dolgozó kötelmei:

l. A készüléken felhangzó harmadik csengetésre (nem hamarabb, mert a kapkodás alkalmas volna az üdülő tekintélyének csorbítására) felemeli a kagylót, és beleszól: „Halló! Igazgatónk jelenleg nem tartózkodik az irodájában. Ön most a balatonsasvári Nemzetközi Üdülő üzenetrögzítő készülékét hallja. Néhány másodperc múlva egy füttyszót hall, kérjük, 113utána közölje a mondanivalóját.” Akkor az ügyeletes számol magában hármat, és fütyül.

l/A Az ügyben érintett, de fütyülni nem tudó dolgozónk részére a közeljövőben füttytanfolyamot szervezünk, addig méltányosságból engedélyezem, hogy a szolgálatot teljesítő fütyülés helyett bégessen, kukorékoljon vagy röfögjön, de a bemondandó szöveget a változásoknak megfelelően értelemszerűen módosítani kell.

2. A fütyülés után az ügyeletes köteles üzenetközvetítő készülék látszatát kelteni: lélegzetét visszafojtani, anyagcserefolyamatait szüneteltetni. Köteles minden erejével a szöveg megjegyzésére koncentrálni…

2/A Abban az esetben, ha az illető dolgozó nem ismeri azt a nyelvet, melyen az üzenet elhangzik – ezt a körülményt egyébként nyelvjáratlansági vizsgával köteles igazolni –, az eljárás a következő:

2/A/A/A A dolgozó köteles kezdetben halk, később egyre erősebb bőgést hallatni, recsegni.

2/AA/A/A/A A recsegés csak a száj igénybevételével eszközölhető, hogy a hívóban az a benyomás alakuljon ki, mintha a készülék műszaki hiba folytán üzemképtelenné vált volna, utána a távbeszélőkagylót vissza kell tenni a helyére. Ez az eljárás újabb hívások esetén többször is megismételhető.

3. Egy-egy üzenet felvevése maximálisan 120 másodpercig tarthat, ekkor az ügyeletes közli a hívóval: bocsánat, lejártam, a másik oldalamra kapcsolok! – és az üzenet további részét a helyettesítőként jelenlevő másik dolgozó fogadja és jegyzi meg.

3/A Rendkívül fontos, hogy az ügyeletes dolgozópárokat azonos hangszín szerint válogassák össze. Visszatetszést keltene ugyanis, ha előbb egy szoprán hang jelentkezne, utána pedig egy basszus, ha a kényszerűség folytán mégis így alakulna a helyzet: be kell jelenteni, hogy frekvencia-módosulás történt, ezt a mondatot lehetőleg olyan gyorsasággal kell elhadarni, hogy a hívónak ne legyen ideje gondolkozni rajta.

4. Az ügyelet végeztével az ügyeletes köteles az igazgatónál jelentkezni, és a felvett szöveget teljes hűséggel visszamondani – leszámítva a különösen obszcén vagy sértegető részleteket.

Kelt a kihirdetés napján

Sajtos Jenő

gondnok”

114

Az üzenetrögzítő működni kezdett, és hamarosan megmutatkoztak az első eredmények. A minisztérium pénzügyi főosztálya büntető bírságot vetett ki Sajtosra engedély nélküli luxus jellegű beruházásért – elvonta egész éves prémiumát. A gondnok a miniszterhelyettes ezzel kapcsolatos kérésére hivatkozott, de az kereken letagadta, hogy egy szót is szólt volna. Sajtos dühében fel akarta számolni az egész üzenetrögzítő rendszert, de nem tehette, mert a büntetés kiszabásával egy időben az üzenetrögzítőt utólagosan leltárba vették.

A jó kereskedő

A múltkoriban megkérdezték az egyik író barátomat, hogy miért nem ír riportkönyvet a magyar kereskedelemről?

– Az ok rendkívül egyszerű – felelte az illető eléggé el nem ítélhető módon –, ami nincs, arról nem lehet könyvet írni, márpedig magyar kereskedelem nem létezik.

– Hogyhogy?

– Egy magyar kereskedőnek egész pályafutása során legföljebb két dolgot kell mondania, először azt hogy: „nincs”, másodszor azt, hogy: „tessék blokkot hozni”.

A joggal megsértődött közönség akkor azt kérdezte a barátomtól, hogy találkozott-e már életében igazi kereskedővel? – Igen – felelte az író –, találkoztam. Néhány évvel ezelőtt kint sétálgattam a madridi bolhapiacon, a Rastron, valami ajándékot szerettem volna venni a feleségemnek. Nézegettem jobbra-balra, egyszer csak megakadt a szemem egy standon; kikészített marhabőrök halmozódtak egymáson. Közelebb léptem, az árus udvariasan köszönt, aztán intett a fiának, hogy mutassa be a választékot, nekem egy nagy barna foltos tehénbőr tetszett a legjobban. Megkérdeztem, mennyibe kerül.

– Ennyi és ennyi ezer peseta – mondotta az árus, már nem emlékszem az összegre, de valahol 170 dollár körül járhatott.

– És ha dollárban fizetném? – tudniillik a peseta nem volt egészen konvertibilis, ezért nem ment úgy, mint Magyarországon, hogy az ember csak besétál a bankba, és annyi dollárt vesz magának, amennyit csak akar.

Az árus összeráncolt homlokkal számolt:

– Százötven dollár.

115

– Nyolcvan – feleltem kapásból.

Az árus az egekre nézett:

– Istenem, kérlek, ne halld meg, mit mondott itt ez a tiszteletreméltó úriember, mert tudom, haragodban ebben a pillanatban elpusztítanád a világot. Száznegyven.

– Maradt még egy kis kenyerem, így meg tudom tenni, hogy ma és holnap nem ebédelek, így kiszoríthatok még tíz dollárt. Tehát kilencven.

Az árus tekintetéből eltűnt a tisztelet utolsó szikrája is, gúnyosan végigmért:

– Menjen mosakodni, uram! (Ezzel finoman arra célzott, hogy volna mit lemosni magamról). Százharminc.

– Rég találkoztam emberrel, aki iránt annyi bizalmat éreznék, mint ön iránt – mondtam az árusnak –, kicsit mintha hasonlítana is a kedvenc nagybátyámhoz, így önnek bevallom, hogy hőn szeretett menyasszonyom a múlt héten elhagyott, megszökött egy tejellenőrrel, bánatomban tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy mit csinálok, csak azért ajánlok magának ezért a bőrért száz dollárt.

Az árus látta, hogy méltó partnerre akadt, sok szeretettel a szemembe nézett.

– Kedves uram! Én csak egyet kívánok magának: nőjön fű a küszöbén, tudniillik még az ellenségei is kerüljék el megvetésre méltó hajlékát. Száztíz dollár.

Mit csináljak? Úgy tettem, mintha megsértődtem volna, és elindultam, a vállam fölött még visszanéztem: az árus tüntetőleg hátat fordított, mintha nem akarná tekintetét beszennyezni a látásommal. Nem maradt remény, letörten tovább bandukoltam, őszintén szólva már megbántam a makacsságomat, elképzeltem, milyen jól mutatott volna ez a tehénbőr otthon a heverőnkön. Vagy száz métert tehettem meg, mikor egy kezet éreztem a vállamon, visszafordulok: az árus fia állt ott.

– Jöjjön vissza, szenyor, apám odaadja a bőrt száz dollárért!

Vagyis: az árus a nyomomba küldte a fiát azzal az utasítással, hogy hagyjon menni egy darabig, mert ha magamtól megfordulok, akkor tartani lehet az árat, de ha csakugyan el akarok menni, ne engedje elveszni az üzletet. Visszatértem a standhoz, a százdolláros és a marhabőr gazdát cserélt, utána inkább csak ugratásból mondom a kereskedőnek:

– Szenyor, maga most olyan jó boltot csinált, hogy igazán fizethetne valamilyen áldomást!

Feje egy pillanat alatt szederjessé vált, gyorsan hozzátettem:

116

– Csak vicceltem, én szeretnék fizetni magának egy pohár bort.

Az árus arcvonásai kisimultak:

– Az más, ha maga akar fizetni, akkor rendben van. Természetesen szó sem lehet róla, maga lesz az én vendégem, de a nemes szándék mégis jólesett.

Bementünk a stand mögötti kocsmába, az árus odalépett a pulthoz, és a világ legelegánsabb rendelését adta fel:

– El mio!

Vagyis: az enyémet, az én boromat! Nem kellett magyarázni, hogy muskotályos borra gondol, félszárazra vagy enyhén dióízűre, a kocsmárosnak tudnia kellett, hogy melyik az ő bora. Megemelte a sötétvörös borral telt poharat:

– Isten éltesse, szenyor, szép harc volt!

N. Éva, a daliás termetű újságírónő közel-keleti riportútjáról visszatérve lelkendezve meséli a férjének:

– Képzeld el, mi történt! Riportot készítettem egy arab földbirtokossal, közben érzem, hogy nagyon bámul rám. Egy idő után abba is hagyja a nyilatkozatot, és azt kérdezi tőlem, hogy nem lennék-e a második felesége, megadna értem kétezer dollárt, tíz teve árát. Én persze rögtön kikértem magamnak, de azért hízelgett a hiúságomnak. Te mit szólsz hozzá?

– Érdekes – mondja a férj –, én úgy tudtam, hogy az arabok jó kereskedők.

– Már miért ne lennének jó kereskedők?

– Na hallod, tíz teve árát adni egy tehénért?

117

Vigyázzunk a szabványokkal

Moharos, a „Vörös Posztó” gyár főmérnöke próbálta felépíteni a szocializmust a kilencedik kerületben, tavaly sérvet, most pedig infarktust kapott.

– Úgy történt…, de kezdjük egy kicsit messzebbről.

A mi gyárunkban kétféle szövőgép dolgozik: öt svájci Sulzer-gyártmányú és huszonöt egy népi demokratikus, mondjuk albán típusból, a BTSZ-ből. Mi a különbség köztük? Úgy formára semmi, az alkatrészek csereszabatosak, vagyis a svájciból átrakhatók az albánba, és fordítva is. A svájciak igazán elszégyellhetnék magukat, hogy lekoppintották ezt az élenjáró albán terméket, és még nekik volt pofájuk hirdetést feladni a világsajtóban, hogy semmiféle felelősséget sem vállalnak az albán gépért, mert az egyszerűen szabadalmi lopás. Erre csak a kapitalisták képesek, fordítva ez még sohasem fordult elő!

Annyi különbség azért mégiscsak volt, hogy a Sulzer alkatrészei mintha egy kicsit tartósabbak lettek volna. Például a gép egyik legfontosabb eleme: a mikrovetélő 9 millió vetést bírt el, az albán pedig jó ha egymilliót, aztán elkopott, tartalékot persze nem küldtek, a gépek sorra leálltak. Kértünk szervizszerelőket, de az albánok egyelőre nem jelentkeztek.

Azt találtam ki, hogy írok a Sulzer-cégnek: szükségünk volna az öt géphez 30 mikrovetélőre, küldjenek nekünk – gondoltam, ennyiből az összes albán gépen le tudom cserélni. Válasz helyett egy hét után beállított hozzánk két svájci szerelő; a cég úgy találta, ha ilyen mértékben használódnak el az alkatrészek, az csak abból eredhet, hogy rosszul vannak beállítva a gépek, mutassuk meg, ők majd megvizsgálják. Akkor éreztem magamon az infarktus első jeleit: mintha egy íjász nyílvesszőjét a szívemnek irányítaná; bűnbánóan bevallottam, hogy ez a 190sok mikrovetélő az albán gépekhez kell. Utálkoztak, undorodtak, kiköptek elém, de engem csak az érdekelt, hogy az alkatrészeket végül is itthagyták; felszereltük az albán gépekre: jobban termeltek, mint új korukban. Utána két napra lenéztem az egyik vidéki fióküzemünkbe, mikor visszatértem, gyászos arccal fogadtak a kapuban.

– Mi történt?

– Tegnap megjöttek az albán szervizszerelők.

– És ez miért baj?

– Mert meglátták a gépeken az új Sulzer-vetélőket.

– Csak nem?

– Csak igen. Jól letoltak minket, hogy mit barkácsolunk mi itt, és minden vetélőt lecseréltek eredeti albánnal.

Akkor úgy éreztem, hogy az íjász elengedi a nyílvesszőjét, és egyenesen beleáll a szívembe. A többit már láthatod.

Lányom, Zsófia október 28-án, Simon, Júdás napján született; ez a nap sokáig nem zavarta az életét, de ötéves kora után válaszút elé került: elmenjen-e most iskolába, vagy várjon még egy évet. Amúgy sikerült gyereknek tartják, az én eszemet és az anyja szépségét örökölte; az óvónéni azt tanácsolta, hogy próbáljuk meg még az idén.

Hamarosan kiderült, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket: a szeptemberi gyerekeket még felveheti az iskola igazgatója a saját szakállára, de az októberi gyerekek sorsát már sokkal magasabb szakállak vigyázzák.

Bementünk Zsófiával a nagy épületbe, szegényt jól megforgatták, megnézték, még a fogait is, mint a vásári lónak, aztán jött a feketeleves: a lélektani tesztek. Egy kedves fehér köpenyes nő leültette a lányomat: – Na, Zsófia, itt találsz mindenféle házakat, rakjál össze belőle egy kis utcát.

Dolgozik a lány keményen, aztán bejelenti, hogy kész van. A pszichológusnő ránéz, elkomorodik.

– Menj csak, ki, Zsófika, beszélni szeretnék az apukáddal.

Becsukódik az ajtó, döbbenten kérdezem:

– Mi van ezzel a gyerekkel? Leprás?

– Rosszabb. Moldova úr, meg kell mondanom nyíltan: a maga gyereke teljesen el van sivárosodva!

– Elsivárosodva?! Ezt miből gondolja?

191

– Nézze meg, milyen utcát épített!

– Én úgy látom, a házak elég jól állnak, bár az állami építőipar dolgozna így.

– Az igaz, de egyetlen fát sem rakott a házak közé, és ez az elsivárosodás legbiztosabb jele.

– Hát mindenesetre köszönöm, majd beszélek a fejével.

Már az utcán elővettem Zsófiát:

– Te büdös kölyke! Majd adok én neked elsivárosodni! Miért nem löktél oda nekik egypár nyomorult fát?!

– De apu, nem lehetett.

– Már miért ne lehetett volna?

– Nem láttad? A tízemeletes házak ilyen alacsonyak voltak – mutat a kezével öt centit –, a fák meg ilyen magasak – húzza szét a két tenyerét fél méterre –, hogy rakhattam volna ilyen bazi fákat ilyen kis házak mellé? Utánanéztem, persze hogy két külön szövetkezet gyártotta a házakat és a fákat – és elfelejtették egyeztetni az arányokat.

Sok a baj

Egyszer benézek egy falusi kocsmába, az öreg sírásó ott könyököl a pultnál és panaszkodik.

– Nem tudom, mi van itt, kérem, mindenki örökké akar élni! Semmi munkám hetek óta.

Legközelebb, mikor újból arra vetődtem, megint összetalálkoztam az öreggel:

– Mi van, bátyám? Még mindig nem megy az ipar?

A sírásó megdörzsölte a kezét:

– Dehogynem. Hála Istennek, halnak már szépen!

Tavaly elküldték nyugdíjba Katzenbach doktort, az öreg sorozóorvost is. Világéletében ivott, este már hátrahajtott fejjel kellett járnia, hogy ki ne folyjon belőle. Ettől ugye még száz évig is a helyén maradhatott volna, de sajnos a szeme is meggyöngült, és ez a vesztét okozta. Sorozásnál az újonc csuklója 192helyett véletlenül a sajátját fogta meg, hosszan figyelte a pulzust, aztán megszólalt:

– Fuj, részeg disznó! Alkalmas.

Egyik barátomat, M. Gábort 1956 végén nagy fontosságú munkával bízták meg: neki kellett megszerkesztenie az 1957-es debreceni naptárat. Gábor nekilátott a munkának, az első kilenc hónap ment, mint a karikacsapás, de októberben elakadt, mégpedig a 23-ik napnál, mely köztudomásúan az OSE (Októberi Sajnálatos Események) kezdő időpontja volt. Gábor eltűnődött, milyen színnel jelölje az új naptárban? Ha piros betűvel nyomnák, és ne adj’isten, mégiscsak hétköznap lesz, okvetlenül kitör a botrány. Ha meg feketével szedik, és mégis ünnepet rendelnek erre a napra, az is épp elég, hogy ő kitörje a nyakát. Belenézett az újságokba egy kis tájékoztatásért, de minél tovább olvasta őket, annál kevésbé tudott kiigazodni – aki élt és olvasott akkoriban, tanúsíthatja. Gábor tanácstalanságában az öreg nyomdászhoz fordult.

– Mit csináljunk, Gyula bácsi?

– Maga csak hozasson egy demizson bort, a többit bízza ránk.

– De nem lesz cvikli?

– Cvikli? Lehet, hogy a végén még kitüntetést kap.

El is készült rendben az 1957-es debreceni naptár; ma már a könyvészeti nevezetességek közé tartozik, mert ez az egyetlen naptár a földön, melyben október 22-re egyenest október 24-e következik.

Bárányt igen fiatalon választották meg párttitkárnak Budapest egyik belső kerületében. Korához illő lendülettel fogott munkához; kötelességének érezte, hogy lehető legrövidebb idő alatt megváltsa a világot.

A Bárány gondjaira bízott kerületben működtek a nagy szakszervezetek központjai, Bárány sorra járta valamennyit, és minden főtitkárnak elmagyarázta, hogy mi is az a mozgalmi munka. Egyik nap Récsényivel, a Közalkalmazottak nagy te193kintélyű főtitkárával hozta össze a sors, Bárány neki is leadta a főbb tudnivalókat, anélkül, hogy bemutatkozott volna. Récsényi végighallgatta, és utána csak ennyit mondott:

– 1919-ben, mikor Horthyék letartóztattak, Lenin személyesen interpellált az érdekemben. Ön kicsoda?

Egy lakótelep szélén egy régi lebontott épület helyére szobrot emelnek. A művész szokásos modern figurát tervez három fejjel, kilenc és fél lábbal, a lakók fel vannak háborodva, de az egyik környékbeli öreg vigasztalja a szobrászt.

– Ne törődjön velük, művész úr, ezek itt jöttment emberek, fogalmuk sincs semmiről. Nekem elhiheti, a maga szobra méltó ehhez a régi épülethez, amit lebontottak:

– Miért? Mi állt itt: templom, munkásotthon?

– Hát nem éppen: bolondház.

Dolgozott a textiliparban egy tisztességes öreg főmérnök, Sós Imre. Azt a lovat kell ütni, amelyik jól húz – neki is nyakába rakták az egész iparág gondját: újévtől szilveszterig járta a fonodákat és a szövödéket, reggelenként még sötétben indult el, és már besötétedett, mire hazaért. A felesége mindig bepakolt neki valami uzsonnát, de egész nap nem jutott hozzá, hogy megegye, ott dobta be esténként a ház előtt a kukába. A sofőr sokáig fejcsóválva figyelte ezt a feszített munkatempót, nem akart szólni, de egyszer csak kicsúszott belőle:

– Sós elvtárs, Sós elvtárs, csak megtanították magát trappban szarni!

Meghalt Sztálin, Kisbért is fellobogózták fekete zászlókkal. Bejön a faluba a környékbeli paraszt, útja elvezet a kocsmába, rendel két deci bort, és megkérdezi a csapostól:

– Miért van itt ez a rengeteg fekete zászló?

– Miért?! Hát maga nem tudja, hogy meghalt Sztálin?

– Hát azt tudtam, csak azt nem tudtam, hogy kisbéri volt.

194

Magyar saláta

Még tavaly meghalt Jenő bácsi, az öreg kritikus, idén meghívtak a sírkőavatásra. Hogy elmegyek-e? Egy kritikus sírkőavatására? Akár mindennap.

Jenő bácsi sírja egy gesztenyefa alatt állt, épp hullott róla a termés. A szertartás után az özvegy nem tartott áldomást, egy pohár sört sem fizetett, hanem felvett a földről néhány gesztenyét, és a markunkba nyomta.

– Ezt Jenő bácsi küldi nektek!

Mikor az özvegy arrább ment, a barátom fanyarul megjegyezte:

– Kár hogy nem hamvasztották el az öreget. – Miért? – Mert akkor legalább sült gesztenyét kaptunk volna.

Maszek vásározókkal utaztam együtt egy ponyvás teherautón; a kereskedők unatkoznak, és szórakozásból szakszervezeti alapszervezetet alakítanak. Kepest választják meg titkárnak – mert ő szokta árulni a bólogatós madárfigurákat.

– Kedves szaktársak! – mondja Kepes – szomorúan jelentem, hogy Sós Dezső szaktársunknak nem megy a bolt, hetek óta a helypénzt sem árulja meg. Ezért arra kérem a tagságot, hogy szavazzon meg a számára nyaralási segélyt.

Sós szót kér:

– Meghatottan veszem tudomásul a szakszervezet gondoskodását, de nem fogadhatom el, arra kérem titkár elvtársat, hogy inkább ő nyaralja ki a segélyemet.

Egy személyzetis panaszkodik nekem:

– Mi sohasem fogjuk utolérni a kapitalista vezetőképzést. Gondold meg: a tőkés már gyerekkorában megtanul parancsolni – az inassal, a sofőrrel, a szobalánnyal.

– Ha ez így van – azt mondom –, akkor az én hároméves 195lányom is a legjobb úton van, hogy igazi szocialista menedzser legyen.

– Olyan jól szervez?

– Nem, hanem a múltkor elvette magának az óvodában az egész kalácsot, és mikor szóltak érte, belerúgott a dadusba.

Az őrségi határőrparancsnok – nem a mostani, a régi, Nyújtó alhadnagy – látogatást tett a szomszéd parancsnoknál, és a szíves vendéglátók kocsival küldték haza. Már órák óta mentek, a sofőrnek fogalma sincs, hogy merre járhatnak.

– Gyújtson fel már egy reflexiót, és nézzük meg ott azt a jelzőtáblát.

Felvillantják a fényszórót, és feltűnt a jelzőtábla: „Laza padka.”

– Forduljunk vissza, elvtársak, eltévedtünk. Én ismerem a környéket, ilyen falu nincs errefelé.

Két ember fát vág az őrségi erdőben; sokáig csöndesen dolgoznak, aztán az egyik megszólal:

– Hát akkor Isten veled!

– Miért? Hová mész?

– Én sehová, feléd dől a fa.

Tanulmányozzátok Tihamért!

Egy kéttagú íróküldöttség vezetőhelyetteseként néhány napot egy fejlődő afrikai országban, Gumiparton töltöttem. Az idő meglehetősen lassan múlt, mert a vendéglátók csak az ételfogyasztásunkat fizették, az italt nem. Egyszer magamhoz intettem a pincért:

– El lehetne intézni, hogy holnaptól a whisky is étel legyen?

– Egyféleképpen.

– Hogyan?

– Ha én is ehetek belőle.

– Kérem.

196

A pincér attól kezdve whiskyt is szervírozott, késsel és villával, a konyhából másképp nem engedték volna ki a rendelést. Itt a bárban ért utol minket az üzenet, hogy Tihamér, Gumipart nemzeti költője, Teodor államelnök közvetlen barátja és harcostársa találkozni kíván velünk – a megtiszteltetésből sokat levont, hogy köztudomásúlag akkor szokták bedobni, mikor már végképp nem tudnak mit kezdeni a külföldi íróvendégekkel.

Tihamér írószövetségi szobájában fogadott minket, a helyiség puritán egyszerűséggel volt berendezve, a falakat mindössze néhány tucat Tihamér-kép díszítette „Tanulmányozzátok Tihamért, a Valóság Fanatikusát!” felirattal és harminc-negyven Tihamér-vers plakát a költő leghíresebb soraival:

„Fehér ember borsót eszik,

én is ennék. Pörköltet is …”

Tihamér nem volt egyedül a szobában, egy Fülöp nevezetű szemüveges, kopasz ember ült mellette, kissé félrehúzódva az asztaltól, negyedóránként rádióközvetítésben számolt be, hogy Tihamér hogy érzi magát, mit mondott az elmúlt percekben, közölte a testhőmérsékletét és az esetleges széklet töménységét, a szünetekben pedig feljegyezte Tihamér minden elhangzott mondatát a készülő életrajz számára. A bennfentesek szerint Fülöp mindent jobban tudott a költőről, mint ő maga. Beszélgetni kezdtünk Tihamérral:

– 1924-ben a madridi kongresszuson én a leghatározottabban kijelentettem a mohamedániai küldöttségnek – az ősz költő itt elakadt, és Fülöphöz fordult –, mit is mondtam én a madridi kongresszuson a mohamedániai küldöttségnek a leghatározottabban?!

– Melyik változatra gondolsz, Tihamér?

– Melyikre?! Arra, amit az európai vendégeknek szoktam mondani.

– Azt mondtad, Tihamér, hogy az Elmélet nagy zenekar, de a Valóság árva hegedűje sokkal szebben szól.

– Nahát, ezt mondtam én a mohamedániai küldöttségnek a leghatározottabban.

Később megkérdeztem az életrajzírót:

– Mi lesz a mű címe?

– „Tihamér nem akárki!” Ez gúnyos válasz a gyarmatosítók lenéző magatartására, alcím: „Tihamér, a forradalmi valóság prófétája és apostola.”

A beszélgetés után nagy fekete Volgával mentünk át a költőről elnevezett „Nemzeti Tihamér” vendéglőbe. Teodor, az ál197lamelnök csak ritkán vásárolt kocsikat, de akkor kiadósan. 1970 és 75 között megvette az összes fekete Volga kocsit, 1975 és 80 között pedig az összes piros Alfa Rómeót, amit csak gyártott a Fiat-cég.

A vendéglőben a húsadagok szerényebb mérete miatt minden teríték fölé egy nagyító volt felszerelve, az esetleges elégedetlenkedők miatt a nagyítót nemzetiszínű keretbe foglalták. Mi megettük a desszertet is: lépes mézet lekvárral és porcukorral, a pincérek a hagyományok szerint az utolsó falatot ollóval vágták le a szánkról. Tihamér jóindulatúan ejtőzött, úgy érezte, hogy most van az ideje a tanításnak, a tapasztalatok átadásának.

– Maguk még fiatal emberek, az út elején állnak, egy tanácsot szeretnék adni maguknak: az irodalomban nem az irodalom a legfontosabb.

Fülöp buzgón jegyzett, én kíváncsian megkérdeztem:

– Hanem mi?

– A pontos tájékozódás az életben, a valóság, a kis részletek hiteles ismerete. Az tudja vezetni az olvasót, aki maga is ismeri minden kövét az útnak…

Ez nagy igazság, de már hallottam, karácsonyi arcot vágtam, és bólogattam. Szerencsére lejárt a ránk szánt idő, véget ért az ebéd. Tihamér ment ki elsőnek, mi csak lassabban kászálódtunk ki az asztal mellől, addigra a fürge öreg költő el is tűnt a szemünk elől.

Kiérünk az utcára a nagy fekete Volgához: Tihamér sehol. A sofőr és Fülöp sápadtan nézett össze:

– Hol lehet?

A továbbiakról már csak itthon értesültem. Kiderült, hogy a valóság fanatikusa a ránk várakozó fekete Volga helyett egy teherautó platójára ült fel, mely gumiabroncsokat szállított a kikötőbe. Különféle gondatlanságok folytán, így például a gumiparti vámőrség nem volt kioktatva rá, hogy kell megkülönböztetni egy pótkereket egy alanyi költőtől, Tihamért már csak a nyílt tengeren fedezték fel az egyik raktárban. Kérdőre vonták, először nem jutott eszébe a neve, de később a leghatározottabban kijelentette, hogy ő Tihamér, a nemzeti költő. A hajó kapitánya nem akarta elhinni, próbaképpen íratott vele egy dolgozatot Tihamér forradalmi költészetéről, de az egybehangzó értékelés szerint csak kétharmadra sikerült. A valóság fanatikusát visszazárták a pótkerekek közé, és csak egy fél év múlva került elő az egyik gumiparti elmekórházból.

198

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]