„Az 1971. évi törvénnyel módosított Alkotmány 66. §-a [ugyanis] kimondta: »A Magyar Népköztársaság biztosítja a polgárok személyi szabadságát és sérthetetlenségét, a levéltitok és a magánlakás tiszteletben tartását.« Magyarország csatlakozott a polgári és politikai jogok nemzetközi egységokmányához is (kihirdetve 1976. évi 8. tvr.), melynek 17. cikke kimondta:

1. Senkit sem lehet alávetni a magánéletével, a családjával, a lakásával vagy a levelezésével kapcsolatban önkényes vagy törvénytelen beavatkozásnak, sem pedig becsülete és jó hírneve elleni jogtalan támadásnak.

2. Ilyen beavatkozás vagy támadás ellen mindenkinek joga van a törvény védelmére.”

Rubicon, 2002/6-7.

5 6

A magát szocialistának nevező rendszer évtizedeiben a politizáló magyar értelmiség jelentős része – tanárok, tisztviselők, színészek, tudósok – meg volt győződve arról, hogy folyamatosan lehallgatják otthoni és munkahelyi telefonbeszélgetéseit. Ha felvették a kagylót, hogy egy hívást kezdeményezzenek, vagy egy kívülről érkezőt fogadjanak, mindig hallani véltek egy-egy apró kattanást, melyről úgy vélték, hogy egy rögzítő magnetofon automatikus bekapcsolódását jelzi.

Ki-ki különféle módon reagált erre a valóságos vagy képzelt veszélyre. A bátrabbja önérzeti kérdést csinált belőle, és mintegy „civil kurázsiból” különféle durvaságokat mondott a kagylóba a lehallgatóknak címezve, mások viszont csak a legszükségesebb kérdésekre-feleletekre szorítkoztak, feltehetőleg akkor és ilyen módon alakult ki az „ez nem telefontéma!” szófordulat is.

Divatba jött az a szokás is, hogy folyamatosan bekapcsolva tartották a rádiót, úgy vélték, hogy ez a háttérzaj nemcsak a telefonok lehallgatóit, hanem az adott helyiségben felszerelt „poloskákat” is hatástalanítja. Elképedtem, mikor kiderült, hogy a magyar büntetés-végrehajtás egyik tábornoki rangú vezetője is ezt a módszert alkalmazza az irodájában.

Be kell vallanom: én sohasem osztoztam ebben az „összértelmiségi” feltételezésben. Úgy hittem, hogy azok, akik ezt felemlegetik, többnyire személyük fon7tosságát akarják kiemelni ilyen módon. „Nem lehetek akárki, ha »ők« fontosnak tartják, hogy megfigyelés alatt tartsanak!” Ilyenkor a régi zsidó vicc poénja jutott az eszembe: „Záli, te nem panaszkodsz, te dicsekszel!”

Már csak azért sem hittem ilyen kiterjedt titkos ellenőrzésekben, mert az ország megingott gazdasági helyzetéből következőleg a rendőrség pénzügyileg az összeomlás szélére került. A kerületi kapitányságok még elegendő számú autóval sem rendelkeztek, gyakran előfordult, hogy a helyszínen tetten ért és megbilincselt tolvajt vagy prostituáltat, villamoson-autóbuszon kellett beszállítani. (Most jut eszembe, milyen hálás interpellációs témát jelenthetne napjainkban a múlt bűneit feltárni igyekvő képviselőknek: vajon a rendőrök ilyen alkalmakkor érvényesítettek-e egy vonaljegyet a bűnöző részére, vagy az államkincstárt rövidítették meg a szóban forgó összeggel.) Biztos voltam benne, hogy ilyen körülmények között az állambiztonsági szervek sem tarthattak milliók megfigyelésére elegendő számú készüléket, és a kezelésükhöz szükséges személyzettel sem rendelkeztek. Feltevésem később beigazolódott, ma már ismert tény, hogy az ügyben ténykedő III-as Főcsoportfőnökség egyszerre legfeljebb 470 telefonállomást tudott lehallgatni.

Ugyanilyen hisztériának tartottam a besúgórendszer általános elterjedtségéről szállongó híreket. Nem hittem azokban a vádakban, hogy a második világháború alatt a Gestapo az összes megszállt ország közül éppen Magyarországon kapta a legtöbb feljelentést. Nem értékelem túl az akkori magyar társadalom – elsősorban a középosztály morális színvonalát –, de nincs miért többre becsülni a fasiszta idők Szlovákiáját vagy Horvátországát sem.

A Kádár-korszakban is sok ezer emberben rejlett 8benne az eshetőség, hogy besúgóvá-feljelentővé válik. Példákat keresve felmerül bennem a megboldogult K. Lajos kritikus alakja – a teljes, pontosabban a valódi nevét nem illik kiírnom, mert halála után egy művészeti díjat is elneveztek róla, és ezzel annak kitüntetettjeit is lejáratnám. K.-ban látványos módon nyilvánultak meg a korszak politizáló humánértelmiségének illúziói és félelmei.

Az októberi felkelés leverése után, valamikor 1957-ben megjelent a „Kortárs” című folyóirat, amely a restaurálódó rendszer irodalmi szócsövének számított, ezért minden magára valamit is adó író bojkottálta, csak öreg egyetemi „salabakterek”, Moszkvából hazatért emigránsok és más őskövületek publikáltak benne, hozzájuk legfeljebb néhány, már fiatalon is szektás beállítottságú induló költő csatlakozott. Általános megdöbbenésre a szakmailag egyébként elismert, sőt sokra tartott K. állást vállalt a „Kortárs” szerkesztőségében, sorra járta a szerzőket, hogy adjanak kéziratokat a lap számára. Beszerző körútján hozzám is eljutott, egy eszpresszóban ültünk le tárgyalni, melynek ablakai a fegyveres harcok idején betörtek, és egy részüket furnérlemezekkel pótolták, nappal is félhomály derengett a helyiségben. K. ajánlatát elhárítottam, kijelentettem, hogy nem kívánok megjelenni a Kortársban, és a régi ismeretség jogán szemrehányást is tettem neki, amiért beadta a derekát a Hatalomnak. K. öntudatosan visszautasította a dorgálást:

– Hidd el – mondta –, sokkal jobb, ha én töltöm be ezt a pozíciót, mint egy „Kádár-huszár”!

– Mi a különbség?

– Mert én innen segíteni tudom a sztrájkoló írókat és a letartóztatottak családját is.

Erre csak legyinteni tudtam:

9

– Ezt egy gyereknek meséld el, ő talán elhiszi, hogy egy „Kortárs” jellegű lapban ezt megengedik neked. A Hatalom fenekét nem lehet azzal az illúzióval nyalni, hogy aranyeret okozol neki. Ha kényelmetlennek érzi, majd szól, hogy hagyd abba!

K. hamarosan a saját lelkiismeretével is szembekerülhetett, mert esténként pocsolyarészegre itta magát a Fiatal Művészek Klubjában, és magányosan, merev tekintettel üldögélt egy sarokasztalnál. Ha valaki odament és beszélgetni próbált vele, egy széles mozdulattal elküldte:

– Előttem ne szólj semmit, mert ha bevisznek a rendőrségre és megkínoznak, én mindent elmondok.

És ami a legszomorúbb: el is lehetett hinni neki, hogy adott esetben valóban, így tenne. K. néhány évvel később öngyilkossággal vetett véget életének. Ahogy múlnak az évek, sőt az évtizedek, valódi jelleme feledésbe merül, sőt szakmájában az újabb nemzedék már erkölcsi példaképként emlegeti. Nincs kedvem és időm eltöprengeni ezen az átváltozáson, csak egykori mesterem, Kassák Lajos egyik megjegyzését idézem:

– Tudja, uram: az én nemzedékemet kiherélték, az utánunk következő kiherélte saját magát, a mostani pedig már herék nélkül született.

Én magam korábban szinte soha nem találkoztam besúgóval. E.-ről, egy nálam jóval idősebb íróról suttogták, hogy még a háború előtt részt vett az illegális kommunista mozgalomban, Horthy politikai rendőrsége elfogta, E. a kínzások hatására „köpött”, elárulta néhány elvtársát. A különféle írószövetségi rendezvényeken egymás mellett ültünk, mivel ő is tudott fejben sakkozni, hosszú partikat bonyolítottunk le. Sokszor el is 10társalogtunk, találóan, mondhatnám, szellemesen fogalmazott, de melankóliája nehezen engedett fel, érződött rajta, hogy nem tudja feldolgozni magában az egykori vétkét. Az 1956-os felkelés harcaiban valósággal kereste a halált.

A másik eset jóval prózaibb. Sokáig laktunk a kőbányai Halom utcában, annak egyik sarkán állt a „Makkhetes” vendéglő söntése. Egy kis épület volt egy tágas udvar mélyén, ahol az ember békésen elálldogálhatott egy fröccsel vagy egy korsó sörrel. Egyik délután arra figyeltem fel, hogy egy kerékpáros rendőr kísér ki az utca felé egy részeg férfit, és menet közben jókora „taslit” mér le neki. Az inzultált az arcához kapott, és hangos szóval méltatlankodott:

– Na, zsaru, most beleharaptál a szarba! Vedd tudomásul, hogy én spicli vagyok!

Különösnek találtam, hogy valaki ilyesmivel kérkedik, de aztán beláttam, hogy az ember azzal dicsekszik, amivel tud, és nem lehet mindenki Nobel-díjas vagy megyéspüspök, és napirendre tértem az ügy fölött.

Általánosságban szólva persze tudtam: mint ahogy a világon mindenütt, úgy Magyarországon is léteznek különféle titkos állambiztonsági szervek, de ezek működési körét és hatékonyságát nem becsültem túl sokra. Néhány évvel később kiderült, hogy megfelelő ismeretek és konkrét adatok hiányában is jól ítéltem meg a helyzetet, legalábbis az 1950-es évtized végére vonatkozólag. Az 1956-os felkelés szétverte a korábban jól funkcionáló besúgórendszert, számos személy kiszállt belőle, sok spicli elment Nyugatra „magyar szabadságharcosként”. Rengeteg kartoték megsemmisült, az illetékeseknek szinte az alapoktól kellett újrakezdeni az építkezést.

Az Államvédelmi Hatóságot feloszlatták, ötezer főt 11bocsátottak el a Belügyminisztérium személyi állományából, köztük több mint kétszáz vezető kádert. A „klasszikus” módszerek javarészét is betiltották, mindenekelőtt a gyanúba fogottak fizikai bántalmazását, személyi megalázását. A nyilvántartásba veendők kategóriáit is leszűkítették, a korábbi 1,2 milliós virtuális szám a töredékére csökkent.

Kádár János, mint a Hatóság egykori foglya és kínzásainak elszenvedője, alig-alig titkolta ellenérzéseit. Szerinte a nyomozó és a vizsgálati szervek tisztikarát nem szabad átvenni, feltehetőleg csak taktikai okokból tette hozzá, hogy „azok között is voltak tisztességes emberek, főleg akik 1953 után kerültek oda… A Hatóság ne működjék, de a volt beosztott dolgozhat valahol…”

Kádár bizalmatlansága később sem oldódott fel, az egykori államvédelmiseket egy szektás restauráció lehetséges bázisának tartotta. Egyszer egy megyeszékhelyen rendezett pártaktíván egy volt belügyis tábornok – akkoriban a megyei állami ellenőrzés vezetője – odalépett az első titkárhoz, és megkérdezte:

– Mondja meg, Kádár elvtárs, hogy miért haragszanak rám?!

– Mi nem magára haragszunk, hanem arra, aki magából tábornokot csinált.

A Belügy 1962 és 1964 között aztán jelentős mértékben átszerveződött, ez a folyamat szigorú titoktartás mellett zajlott le. Állítólag még az újonnan belépő fiatal tisztek jó része se tudta, mit takar a III/I-es, a III/III-as és a többi megjelölés. A részletek csak 30-35 év múlva kerültek napvilágra.

A Belügyminisztériumon belül négy főcsoportfőnökséget létesítettek: a pénzügyi-anyagi, a közbiztonsági, az állambiztonsági, illetve a személyügyi feladatok el12látására – írja Urbán Attila egy 2002-ben megjelent tanulmányában –, ezek közül az állambiztonsággal foglalkozó a III-as szervezeti számot kapta.

A III-as Főcsoportfőnökség öt csoportfőnökségre oszlott. A III/I a klasszikus hírszerzési feladatok mellett a külföldön tevékenykedő ellenséges emigráns szervezetek bomlasztására törekedett, a III/II hatáskörébe a kémelhárítás, ezen belül a hadiipari, idegenforgalmi és még néhány más vonal tartozott. Napjainkban legtöbbet a III/III-as csoportfőnökséget emlegetik. Működését kezdetben a belső reakció elleni, illetve a szabotázselhárító feladatokra összpontosította, de hamarosan felügyelete alá került a szocialista társadalomra veszélyes állampolgárok ellenőrzése, mint amilyenek például az egykori politikai foglyok, az 1944 előtt fontos vagy bizalmas posztot betöltő személyek, vagy egykori jobboldali pártok vezetői, az egykori erőszakszervezetek tagjai: csendőrök, katonatisztek. Figyelemmel kísérték az 1956-os felkelés résztvevőit, továbbá az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés, a tudományos kutatások területén folytatott „kártevő tevékenységeket”. Hogy befejezzük a III-as Főcsoportfőnökség szervezeti leírását, megemlítjük: a III/IV re a katonai elhárítás tartozott, a III/V pedig a technikai-műszaki hátteret volt hivatva biztosítani.

Ezen kívül hat olyan osztályt is szerveztek, mely közvetlenül a főcsoportfőnök irányítása alá tartozott – ezeket a III után nem római, hanem arab számokkal jelölték, az idők folyamán többször is átszámozták őket, feladatkörüket átcsoportosították. Urbán Attila a már említett tanulmányában felvázolja a BM III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség 1979-ben érvényben lévő szervezeti felépítését (lásd a 14. oldalon).

13 14

Létszámukat illetőleg csak hozzávetőleges adatok állnak rendelkezésre. Kenedi János történész felmérése szerint 1971. január 1-jén a Belügyminisztérium III. Főcsoportfőnökség állománya mintegy négyezer főből állott, közülük 242-en szolgáltak a III/III csoportfőnökségnél – ezek a számok a továbbiakban már alig-alig változtak.

A megyei rendőr-főkapitányságok nem minden városban létesítettek önálló kirendeltséget, ilyen méretű szervezethez mind a szükséges ember, mind a kellő kocsipark hiányzott. Egy-egy megyei kirendeltségen a terület nagyságától függően 30-60 tiszti állományú beosztott dolgozott, akik 100-200 ügynököt foglalkoztattak.

Egy másik szakértő úgy vélekedik, ho a III/III leginkább a korai Szovjet-Oroszország hírhedt politikai rendőrségéhez, a CSEKA-hoz hasonlított. Bár a III. Főcsoportfőnökség valóban együttműködött a szovjet állambiztonsági szervekkel – ebből a célból egy összekötő iroda működött a Belügyminisztérium központi épületében egy szovjet tábornok irányításával, a magyar hírszerző és elhárító tiszteket Moszkvába küldték ki továbbképzésre, és még lehetne sorolni a kooperáció területeit, jelentős, ha nem alapvető különbségek is mutatkoztak.

A szovjet állapotokkal ellentétben a magyar belügyi kimutatásokban 1971-től kezdve évről évre zuhanásszerűen csökkent azok száma, akik politikai-államellenes bűncselekményekért bíróság elé, majd börtönbe kerültek. A magyar büntetés-végrehajtásról írott riportom során a Gyűjtőfogházban alig egy tucatnyi ilyen 15elítélttel találkoztam. A magyar elhárítást más célok vezérelték, és más módszereket alkalmaztak.

– Valamikor az 1970-es évek végén történt, hogy szól a főnököm, egy szovjet elhárító érkezett hozzánk, és velem akar beszélni – emlékszik vissza a Veszprém megyei III/II-es részleg egyik volt tisztje –, fogadtam, és kérdeztem, hogy miben állhatok a rendelkezésére.

– Fél évvel ezelőtt járt itt Önöknél a Balatonon egy szovjet Inturiszt-csoport – a szokásos szervezésben: 44 vendéggel, 2 kísérővel. Az egyik turista, egy bizonyos Margarita Ivanovna Kuznyecova az egyik délután elhagyta a szállodát, és csak egy félóra múlva tért vissza. Hol tartózkodott ezen idő alatt?

Férfiasan bevallottam: nem tudom, sőt arról sincs fogalmam, hogy az illető hölgy Moszkvában kivel szokott kefélni. A szovjet tiszt elképedve nézett rám:

– Maguk nem állnak rá azonnal egy külföldi személyre, ha elhagyja a szálláshelyét?

– Nem bizony – nem akartam hozzátenni, hogy akkoriban az egész megyei állományunk hat-nyolc főből állt.

– Akkor maguk nem is elhárítók, hanem egy nagy rakás szar.

– Az bizony nem lehetetlen.

Még egy kérdést teszek fel a volt tisztnek:

– Más országok elhárító szervezetének a felépítését mennyire ismerték?

– A régi demokráciákban mindenütt a szovjet minta érvényesült. Később a főiskolán elvégeztem az állambiztonsági szakot, akkor ismerkedtem meg a nyugati elhárítás szervezési elveivel. Például Ausztriában mind a közbiztonsági, mind a titkosszolgálati tevékenység az államrendőrség, a Staatpolizei főkapitányának irányítása alá tartozik.

16

– „Filozófiailag” miben áll az alapvető különbség?

– Nem látok ilyet. A titkosszolgálati munkát a polgári demokráciákban is elfogadott jogállami tevékenységnek tekintik. Alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az állampolgárok alkotmányban és törvényekben biztosított alapjogait alacsonyabb szintű és titkos jogszabályokkal korlátozzák.

A BM III. Főcsoportfőnökség tevékenységének alkotmányellenességét tehát nem az állambiztonsági munka irányultsága szabta meg – szögezi le a szakértő.

17 18

Az 1960-as évek közepére a III/III mind több irányba és mind több személy felé kiterjesztette tapogató csápjait. Talán az írószövetségnek az 1956-os felkelés előkészítésében játszott szerepe tette, hogy az író-olvasó találkozókat is országszerte rendszeres belügyi megfigyelés alá vonták, különösen ha egy veszélyesnek ítélt személyiség tartotta.

A lista élén feltehetőleg a „veszett hírű”, folytonosan lázadó poéta, a garabonciás Ladányi Mihály állott. Jelentéktelen, népieskedő versfaragónak indult, olyan soraira emlékszem, mint hogy: „Harmatos szívvel furulyált a nagyapám…”, de Isten különös csodájaképpen alig néhány év alatt nemzedékünk egyik legnagyobb, ha nem éppen első számú költőjévé vált. Páratlan képalkotó tehetséggel rendelkezett, életismeretét csak a magyar valóság legnagyobb kutatóiéhoz lehetett hasonlítani, verseit átjárta az az indulatos gúny, melyet Füst Milán esztétikájában a legnagyobb költői adottságok egyikének nevezett.

Népszerűsége egy időben a csúcsokon járt, kötetei tízezres példányszámban fogytak, az amatőr szavalóversenyek tinédzserei (ma már tisztes nagyszülők) az ő műveit szavalták arcukon forradalminak szánt daccal, lapos, simléderes sapkaviseletét színésznők utánozták.

Mindez a tündöklés nem tartott sokáig. Egy francia filozófus szerint nincs nagyobb balszerencse annál, 19mint ha „rossz” természetünkkel elveszítjük azt a helyet a társadalomban, amely képességeink alapján megilletne minket – ennek a tételnek az igazolására nehéz volna Ladányi sorsánál jobb illusztrációt találni.

Mihály hihetetlenül szétszórt életvitelével, alkoholizmusával, megszámlálhatatlan nőügyével szinte folyamatosan az anyagi csőd szélén állt. Barátai „bőröndös anarchistának” hívták, mert csak ritkán rendelkezett állandó lakással. Két váltás fehérneműjével, könyveivel ide-oda költözött. Ha honoráriumot kapott, akkor sem sokáig maradt meg nála a pénz, négy-st felbomlott kapcsolatából származó öt-hat gyerek után fizetett tartásdíjat.

Ezt az életvitelt a különböző kulturális osztályok, igazgatóságok és szerkesztőségek sokáig hajlandóak voltak eltűrni, költői bohémségnek könyvelték el, a „magyar Villonnak” nevezték, koncként odavetettek neki egy-egy segélyt, ösztöndíjat. Hamarosan kiviláglott azonban, hogy Ladányi nem hajlandó elfogadni azt a döntetlent, melyet a Hatalom kínált a mondanivalójá-, nak, eszméinek. Tudta, mi vár rá, de mivel látni akart, nyitott szemmel ment a végzetébe, sőt talán élvezte is az oda vivő utat.

Harcos plebejusi alapállása, funkcionárius- és polgárpukkasztó hajlama gyakran sodorta összetűzésekbe. A legemlékezetesebb botrányát Ladányi 1966. április 17-én kavarta a mezőtúri Költészet napi ünnepségen. Már az első megszólalásával megdermesztette az egybegyűlteket:

– Van itt valaki a Párttól? – kérdezte, majd be sem várva a minden bizonnyal igenlő választ, kijelentette, hogy ő a Forradalom megtisztításáért harcol a mindent elborító korrupció ellenében.

– A Párttól nincs mit várni! – tette hozzá. – A legfel20sőbb szintjén is kétes múltú embereket lehet találni, némelyikük annak idején nyilas ösztöndíjjal a fasiszta Németországban tanult. (Ladányinak ez a megjegyzése feltehetőleg K. István egyetemi tanárra, a kultúra egyik akkori vezető ideológusára vonatkozott.)

Szavait azzal a megjegyzéssel zárta, hogy az irodalomnak annyit használ a pártirányítás, mint a békének a Béketanács. Szeretném emlékeztetni az olvasót, hogy mindez 1966-ban hangzik el, mikor a majdani rendszerváltó értelmiség még karriert építget, mélyen kussol, „lemerül és kibekkel”.

A Magyar Szocialista Munkáspárt Szolnok Megyei Bizottsága már másnap feljelentette Ladányit. Ez az eljárás nem ment ritkaságszámba, a Központi Bizottság archívuma teli van hasonló denunciálásokkal.

Az MSZMP Tudományos Közoktatási és Kulturális Osztálya mint az ügyben illetékes testület hamarosan foglalkozott a skandalummal, és szigorú ítéletet hozott. Négy tételből álló büntetéssel sújtotta Ladányit. Kötelezte, hogy fizesse vissza az addig élvezett társadalmi ösztöndíját, egyéves szilenciumot szabott ki rá, ezen idő alatt sem folyóiratban, sem önálló kötettel nem jelentkezhetett, további egy féléven át írásait be kellett mutatnia a Művelődési Minisztérium Irodalmi Osztályán előzetes cenzúrára, végül két évre eltiltották az író-olvasó találkozóktól és minden más nyilvános szerepléstó) is. Fellebbezni nem volt hová és kihez, kijátszani sem volt mód. A határozatról értesítették az összes megyei pártbizottságot, amelyek a „direktívát” továbbították a helyi újságoknak, rádióknak, könyvtáraknak, a betiltó szándék hézagmentesen érvényesült.

Barátai emlékezései szerint Ladányi még kétszer kapott „szájkosarat” a magát szocialistának nevező rendszertől. Bár senki sem vonhatta kétségbe, hogy tehet21sége egyre magasabb fokon bontakozik ki, versei ugyanolyan gyanúsakká váltak, mint önmaga. A szerkesztőségekben hosszú viták folytak arról, hogy meg merjék-e jelentetni egy-egy közlésre benyújtott művét.

Számos kísérletet tett arra, hogy ha nem is gazdagon, de legalább elfogadható módon megélhessen. Művészi szintű bútorokat készített, de nem kapott megrendelést. Barátja, Galabárdi Zoltán szerint előbb disznókat akart nevelni, aztán építőanyag-kereskedést próbált nyitni, árukészlete ötszáz téglából és tizenkét zsák cementből állott, különleges festékanyagokat kevert ki. Végül a Ceglédhez közeli Csemőn állapodott meg azzal a szándékkal, hogy egy valóságos borkombinátot fejleszt majd ki – ehhez egy kád és egy lyukas hordó állt a rendelkezésére. Valószínűleg az ország legrosszabb borát sikerült előállítania, pálinkáját még most is borzongva emlegetik.

Gondjaiban kevés támogatóra talált, a „fehér segély” általában működni szokott, a „vörös segély” csak ritkán. Megbetegedett, szív- és cukorbaj gyötörte, ereje mindinkább elhagyta. Súlyos nyomorban élt, egyetlen támogatóra számíthatott; Kardos Györgyre, a Magvető már oly sokszor emlegetett igazgatójára. Kardos hátrahagyott írásai között egy egész dossziét megtöltenek Ladányi segítségkérő levelei, az utolsók egyikéből idézek egy részletet:

„…Október közepe óta ez megy: két kórház között kijövök kicsi időre egy temetésre. (Novemberben az anyám, decemberben a nagybátyám halt meg, egyiknek sem volt senkije rajtam kívül.) Közben a végrehajtók feldúlják a lakásomat, mert ex-feleségem elfelejti befizetni az általam neki átadott lakbért. A mellékelt „okmány”, miszerint az íróasztalomat is elvitték, tanúsítja, hogy más lefoglalható ingó nincs. Az ügy pikan22tériája: a lakatos és a szállítómunkások díja 950 forintot tett ki, az ingóság viszont csak 800-at ért, tehát az adósságom még ezzel is nőtt. Ilyen körülmények között a kórház valóságos áldás, csak egyetlen hátránya van: a sok köhögőjs, fuldokló, haldokló között nehezen lehet dolgozni. Ézaka ugyan be-bevonulok a fürdőszobába, hogy cselekszem valamit előbbre jutásom érdekében, aztán kicsi idő múlva hozzák füröszteni az első hullát… Most egy kemény hónapot nyomtam le a Korányiban, Hutás prof. osztályán, és némi szünet közbeiktatásával készülök Sopronba. Ezt a „némi szünetet” is Romániában töltöm, nem mazochizmusból, hanem hogy befejezzek egy műfordításkötetet. Ehhez a két akcióhoz kellene újabb segítséged. Anyám temetését a Magvető segítségével átvészeltem, de a nagybátyámat már OTP-kölcsönből temettem el. A jövő héten kellene még egy injekció gazdasági helyzetem továbbsüllyedése ellen. Kérlek, ha van rá mód, segíts.”

És Kardos újra meg újra bekéreti magához Ladányi kiadói törzslapját; nem talál rajta mást, mint túlfizetéseket, határidő-módosításokat, hivatalosan nem adhat több előleget. Kardos eltűnődik szigorú szemüvege mögött, leemel polcáról egy Ladányi-kötetet, és beleolvas:

23

Aztán Kardos kihúz egy lapot jegyzőpapírjainak kötegéből, és megír egy kiutalást, egy időre megint kirántva a bajból Ladányit. Csak ő segít rajta, a költő alig néhány hónappal éli túl Kardost. Simor András emlékezése szerint: „Ladányi Mihály egy kis szódabikarbónát kért csemői szomszédjától, hazaballagott a roskatag házba. A ház egyik falát kívülről tégla helyett papundekli borította, a papundeklidarabok között lyukak tátongtak, a tető meghajlott. Rendbehozatalához hol pénze nem volt, hol az ereje hiányzott hozzá, és ahol az Alkotóház felirat alatt Ady-idézet állt: »a gaz lehúz, altat, befed«, azután beesett a présházba és meghalt. A legendák szerint a testét macskák rágták meg, éppúgy, mint annak idején Csontváry Kosztka Tivadarét.”

Temetésének körülményei is beillenének egy epés Ladányi-versbe, Sztankovics Magda, első gyermekének anyja így emlékszik vissza:

„…A rádióból tudtam meg, hogy Ruttkai Évát is aznap búcsúztatják Farkasréten – Miska temetése előtt néhány órával. Kétségbeesett düh fogott el. A hír hallatán végleg bizonyossá vált bennem: intézményes elhallgattatása a halálba is elkísérte. Hogyan is lehetett volna osztozni egyszerre két ekkora fájdalomban?! A híradásokban állandóan figyelmeztettek, hogy nem lehet autóval megközelíteni a temetőt. Iszonyú tömeg hullámzott az utcákon. Választhattak a Ladányi-tisztelők és a Ruttkait imádók, kit kísérnek el utolsó útjára, kinek adják meg a végtisztességet. Hosszú gyászmenet hömpölygött a nagy színésznő koporsója mögött. Miskát hevenyészve ravatalozták fel… Kisember volt, szenvedélyes álmokkal, soha nem szűnő vágyakozásokkal. Éppúgy élt, mint bármely halandó. Ha másért nem, ezért kijárt volna neki tisztességes végtisztesség… 24A Farkasréti temetőben nincs síremléke. Csak egy kis földkupac és egy szerény fejfa jelzi: »Itt nyugszik Ladányi Mihály 1934–1986«.”

A rendszerváltás sem hozta meg a méltó elismerést Ladányi emlékének és művészi teljesítményének. Tapasztalhattuk, hogy a jobboldal megbecsüli a maga ideáljait, koszorúkkal tiszteleg a véleményem szerint félig-meddig dilettáns Gerécz Attila költő előtt, a háborús bűnökért elítélt Wass Albertet pedig valósággal szentté avatja.

Az úgynevezett baloldal nem ennyire ügybuzgó, de ha belegondolunk, nincs mit csodálkoznunk a dolgok ilyetén való alakulásán. Miért vállalná fel Ladányi emlékezetének ápolását az MSZP, az a párt, mely ugyan baloldalinak vallja magát, de akár kormányoz, akár ellenzéki szerepet tölt be, a nagytőke engedelmes vazallusa. Ha – feltételezve, de meg nem engedve – elszánták volna magukat egy Ladányi-gyűjtemény kiadására, megoldhatatlan feladatot vállalnának magukra, mert aligha találnának olyan verset, mely ne lázítana minden hozzájuk hasonló politikai alakulat ellen.

Ladányi halála óta lassan már húsz év telt el. Próbaképpen megkérdeztem néhány huszonéves, diplomázott, intelligens fiút és lányt, mit tudnak Ladányiról – a nevét sem hallották. Ha élne, így nyugtázná: „Ifjú szívekben nem élek tovább…”

Az utolsó tíz évben egyetlen sora sem jelent meg. Hosszú ideig küzdöttem azért, hogy egy gyűjteményes kötete újra napvilágot lásson. Törekvésemben sokáig nem találtam társakat, végül Urbán Tamás, az „Urbis” igazgatója, barátom és a költő igaz híve vállalta fel ezt a feladatot – saját pénzét kockáztatva. Épp mikor ezeket a sorokat rovom, adják a nyomdába, 2005 Könyv25hetén már a pultokra is kerül. Talán ezért támadt fel bennem ilyen erővel Ladányi emléke.

Mindent egybevetve: nem történt semmi baj. Ladányi csak azt az utat járta be, amely Magyarországon minden nagy baloldali író számára kijelöltetett. József Attilát öngyilkosságba, Nagy Lajost elviselhetetlen depresszióba kergették. Az ő már kibontakozott halhatatlanságuk azt ígéri, hogy előbb-utóbb Ladányi is megleli majd méltó helyét nemcsak az irodalomban, hanem – nagy szavakkal élve – az általa védelmezett nyomorultak és kiszolgáltatottak szívében is.

A római Plinius megfogalmazása szerint: „magno intervallo, sed proximus”, ha nagy távolsággal is, de legközelebbiként az elhárítás engem is Ladányihoz hasonló figyelemben részesített. Mindennapjaimban akadtak olyan mozzanatok, melyeknek fel kellett volna kelteniük a gyanúmat, de a külvilág apróbb-nagyobb jelenségei nem foglalkoztattak igazán. Gondolataim mindig arra a témára összpontosultak, amelyről épp írtam, minden más még a látókörömből is kiesett. Előfordult, hogy egy hónapig minden reggel ugyanazt a pulóvert vettem fel, pedig lapult még a szekrényben kettő-három. Némely eseménynek pedig úgy kellett volna hatni rám, mintha valaki kezében egy távíróoszloppal integetne felém.

A balatonszentgyörgyi vasutasok meghívtak egy íróolvasó találkozóra. El akartam hárítani az invitálást, de barátom, Berendi Tibor, a legendás ferencvárosi állomásfőnök megkért, hogy fogadjam el, mert az ő vendégszobájukban szokott nyaralni, így végül is igent mondtam. Arra is emlékszem, hogy tiszteletdíjként pénz helyett annyi bort kértem, amennyit csak el tudok 26vinni magammal. A vasutasok szó nélkül bele is egyeztek, kitűztük a találkozó időpontját június 8-ra.

Május utolsó napjaiban egy levelet kaptam, melyen feladóként a balatonszentgyörgyi állomás szakszervezeti titkára szerepelt. Azt hittem, hogy csak a meghívás udvarias megismétlését tartalmazza, de amikor elolvastam, a megdöbbenéstől leesett az állam.

A szakszervezeti titkár közölte felettesével: Moldova György június 8-án író-olvasó találkozót tart az állomás kultúrtermében, és mivel közismert a nevezett író szélsőséges politikai beállítottsága és az eszmei fellazítással kapcsolatos tevékenysége, tanácsot kért, miképp kellene kezelnie a helyzetet: járjon el a saját hatáskörében, vegye-e igénybe a megyei állambiztonsági szervek segítségét és így tovább. Rövid töprengés után megfejtettem a rejtélyt: a derék szakszervezeti funkcionárius két levelet írt: ezt és egy barátságos meghívót nekem – csak a postázásnál elcserélte a borítékokat. Felettesei is megdöbbenéssel nyugtázhatták, hogy a titkár milyen sokra tartja irodalmi működésüket. Az ügy akkor meglepett, de később sok más munkahelyen is azt tapasztaltam, hogy a szakszervezet a belső megfigyelés-információszerzés központja, szervezi és irányítja a besúgók tevékenységét.

C. ellentmondott ennek a megfigyelésemnek.

– A szakszervezet nem irányíthatott, ha mégis megtette, szabályellenesen járt el. Mi sem fordultunk hozzájuk információkért, mert tudtuk, hogy az emberek nem bíztak meg bennük.

Továbbra is többször értesültem arról, hogy megfigyelik író-olvasó találkozóimat – néha egészen váratlan helyeken és formában. Egyszer a Magvető Kiadónál jártam, beszélgetésünk során Kardos egy tűnődő félmosollyal rákérdezett:

27

– Mit mondtál a múlt szerdán a győri főiskolán?

Nem dobtam vissza a labdát, hogy honnan tudja. Már nemegyszer tapasztaltam, hogy számtalan bizalmas értesülés eljut hozzá mint egykori elhárítós ezredeshez. Kardos a barátom volt, de most vele szemben sem fogtam vissza magam:

– „Főnök”, ne haragudj, de semmi közöd hozzá!

Kardos nem sértődött meg, mosolyogva bólintott: – Igazad van.

Jobb taktikai érzékkel rendelkeztem, mint Ladányi Misi, így történhetett, hogy botrány nélkül úsztam meg a kiélezettnek számító helyzeteket, bár sokszor igen közel álltam a megbukáshoz.

Talán 1967-ben történt, hogy bekerültem egy íródelegációba, mely a bécsi Magyar Kultúra Házában lépett fel valamilyen ünnepi esten. A társaim nevére nem emlékszem, csak arra, hogy a küldöttséget Dobozy Imre, az írószövetség elnöke, mellesleg magas rangú pártkorifeus vezette.

Ami szabad időm adódott, azt vagy a bécsi magyar újságnál, vagy a Dom strasszén, az ugyancsak magyar nyelvű, de Nyugaton megjelent irodalmat is árusító könyvesboltban töltöttem el. Minden pénzemért otthon hozzáférhetetlen műveket vásároltam.: 1956-os emlékezéseket, Nagy Imre-életrajzot, Bibó István tanulmányait, a „hatnapos” izraeli-arab háborút bemutató albumot és más hasonlókat. Ez Budapesten ritka kincsnek számított, még Kardosnak is én adtam kölcsön némelyiket.

A hazaindulást megelőző délutánt is a magyar újság redakciójában töltöttem. A főszerkesztővel, a megboldogult Klamár Gyulával tárgyaltuk a világ dolgait, épp Dobozy Imrével kapcsolatos emlékeit mesélte, mikor egy ugratás lehetősége vetődött fel bennem – sajnos 28ezeknek az ötleteknek ritkán tudok ellenállni. Klamárhoz fordultam:

– Gyula, megkérhetlek valamire?

– Parancsolj.

– Megtennéd nekem, hogy felhívod a hotelünket, a telefonhoz kéred Dobozy Imrét, és bejelented neki, hogy Moldova azt üzeni: a szabadságot választotta?

Klamár készséggel teljesítette a kérésemet, én még üldögéltem egy darabig, majd egy órával később visszasétáltam a szállásunkra. Dobozy ott ült az előcsarnokban, és hamuszürke arccal tapogatta a szíve táját. Mint a küldöttség vezetőjét morálisan és talán másféle szempontból is felelősség terhelte azért, hogy a tagok ne disszidáljanak. Mikor beléptem a forgóajtón, megdöbbenve nézett rám:

– Te itt vagy?

– Hát hol lennék?

– De hát azt üzented, hogy a szabadságot választottad!

– Na és?! Hol van az igazi szabadság? Csak nálunk a szocializmusban – gyanakvó tekintetet vetettem rá –, vagy te másképp gondolod?

Azzal felmentem a szobámba bepakolni a holmimat. A magammal hozott könyveket bedugtam egy-egy szennyes ingbe vagy alsónadrágba, csak a nagyalakú „Izrael győzelmes hat napja” című album elrejtése okozott nehézséget. Ez amúgy is a legszigorúbban tiltott témát tárgyalta, Magyarország – részben szovjet példára és behatásra – az arab államok mellett állt ki, az izraeli haderőt agresszornak minősítette, nemcsak a cionista szövetség, de az izraeli követség is megszűnt Budapesten. A hivatalos lózungot az egyszerű nép is átvette, az MTK vidéki meccsein a „Libások” mellett az „Agresszorok” jelző is felhangzott.

29

Biztosra vehettem, hogy ha a fináncok észreveszik az albumot, azonnal elkobozzák. Mit csináljak? Végül is úgy döntöttem, hogy meg sem próbálom elrejteni, hanem magamnál tartom majd a vonaton; olvasgatom vagy leteszem magam mellé az ülésre. Abból a gyakorlati tapasztalatból indultam ki, hogy az ellenőrzéseknél épp a legközelibb, legkézenfekvőbb helyeket szokták figyelmen kívül hagyni. A kupéban az ablak melletti helyre húzódtam be. Még egyszer belelapoztam az albumba, hogy ha elvennék tőlem, akkor is maradjon valami emlékem róla. Mordeháj Hod tábornoknak, a légi haderő főparancsnokának napiparancsát kezdtem olvasni:

„…A kevély és provokatív egyiptomi ellenség kinyújtotta felénk a kezét, hogy elpusztítson minket. A légierő – az izraeli védelmi hadsereg összeszorított ökle – megkapta a parancsot. Felszálltunk a harcra…”

Itt tartottam, mikor elindult a vonat, letettem a könyvet. Dobozy velem átellenesen a folyosó felöli ülést foglalta el. Arcába már visszatért a vér, de nem tápláltam magamban olyan illúziókat, hogy elfelejtette volna a délutáni ugratást. Ismertem annyira, hogy feltételezzem: megpróbál törleszteni. Már közeledtünk a magyar határhoz, mikor kinyújtotta a kezét:

– Megnézhetem azt a könyvet ott melletted?

Tudtam, hogy ha elutasítom, okvetlenül feltűnést keltek, ezért inkább átnyújtottam az albumot. Dobozy a kezébe vette és – legalábbis számomra kínos lassúsággal – lapozgatni kezdte. Méltóságomon alulinak, egyben céltalannak találtam, hogy rászóljak. Már azt számolgattam, hogy ha most lebukok a könyvvel, körülbelül mennyi időre vonják majd be az útlevelemet.

Közben átléptük a határt, a magyar finánc belépett a fülkébe, és körülnézett. Dobozy úgy tartotta az amúgy 30is feltűnően nagyalakú kötetet, hogy címlapjával épp a vizsgáló közeg felé forduljon, a katasztrófa kikerülhetetlennek látszott. Ekkor hirtelen ötlettel – mint egy viccmesélő verseny részeként – bedobtam egy obszcén anekdotát, megnevettettem a fináncot, és Dobozy is annyira elámult, hogy egy félmozdulattal ki tudtam emelni a kezéből a könyvet. Az egyenruhás további jó utat kívánt, aztán behúzta maga után az ajtót.

El akartam kerülni, hogy Dobozy még egyszer elkérhesse a könyvet, kinyitottam, és tovább olvastam Mordeháj Hod tábornok napiparancsát:

„…Hőseink szelleme kísérjen minket a harcban… Szálljatok fel! Csapjatok le az ellenségre! Mérjetek rájuk megsemmisítő ütést. Pusztítsátok el a hadseregét, szórjátok szét hadi technikájukat a sivatag minden irányába.”

Annyira örültem a mentőakcióm sikerének, hogy nem is gondoltam rá: ezekkel az ügyekkel eleven szenet gyűjtök a fejemre, és ilyenkor valahol mindig egy fekete pontot jegyeznek fel a nevem mellé.

31 32

Ha a véletlen úgy hozta, hogy megismerkedhettem egy-egy politikussal, igyekeztem a lehető leghamarabb megszakítani vele a kapcsolatot. Élt bennem a kisemberek gyanakvása: ennek a kasztnak (micsoda furcsa egybecsengés az „akasztnak” szóval) a tagjait mindig is egy cél vezérli, hogy kihasználjanak minket saját személyes érdekeik szolgálatában. úgy tekintenek minket, mint a távfutó a pálya salakját.

Az esetleges kontaktusból nekünk csak bajunk származhat, átéreztem a horatiusi sor igazságát:

„…Quidquid delirant reges plectuntur Achivi!” – vagyis – kissé szabadon fordítva – „Bármilyen őrültséget is követnek el a királyok, az egyszerű nép issza meg a levét!” A História is azt bizonyítja, hogy a királyok általában el tudtak nyargalni a vesztes csaták színhelyéről, a közkatonák buktak el és kerültek tömegsírba. Újabb időkben a megbukott elnökök és pártvezérek férnek fel mindig az utolsó, biztonságos országokba vivő repülőgépekre, a megtorlás az otthon maradt híveiket érte.

Én magam gyakran kényszerültem politikai jellegű küzdelmekre, de ezt mindig egyszemélyes hadseregként, a saját zászlóm alatt tettem, nem tartottam igényt semmiféle támogató hátszélre.

Bár az idők múltával egyre fokozódott bennem a tisztelet Kádár János iránt, kísérletet sem tettem, hogy kö33zelebb kerüljek a személyéhez. Nem fordultam meg a hivatalában, nem jártam vele vadászni, mint Hofi Géza – én természetemnél fogva is mindig az üldözött vadaknak drukkolok. Rokonszenvemet csak azzal fejeztem ki, hogy néha elküldtem neki egy-egy újonnan megjelent könyvemet – Kádár soha nem mulasztotta el, hogy egy udvarias levélben megköszönje. Csak hivatalos rendezvényeken találkoztunk és beszélgettünk el hosszabb-rövidebb ideig.

(Azt hiszem, Kádár János amúgy is zárkózott életformát folytatott. Hosszú évekkel a halála után megkérdeztem Lázár Györgyöt, aki miniszterelnökként majd két évtizedig dolgozott mellette, hogy az első titkár milyen házigazda volt, miképp fogadta például a vacsoravendégeit. Nehéz volt elrejteni meglepődésemet, mikor kiderült, hogy nem is tegeződtek, a hosszú évek alatt Kádár egyetlenegyszer sem hívta meg vendégségbe magához. Ugyanilyen távolságot tartott más hatalombeli társaival szemben is, kivéve talán az egyetlen Aczél Györgyöt. Régi illegális mozgalombeli barátaival, öreg munkásemberekkel ült le beszélgetni, sakkozni.)

Mindent összevetve úgy ítéltem meg a helyzetemet, hogy a nevezetes „három T”: a tiltás, tűrés, támogatás koordinátarendszerében – ha ugyan létezett ilyen egyáltalán – én a középsőbe tartozom. Ha hivatalosan nem is rajonganak értem, de hagynak élni és dolgozni. Ellenséges magatartással-gondolkodással, úgy véltem, nem gyanúsíthatnak, de kétségtelen averziót szült irántam a Hatalomban, hogy minden gátlás nélkül kimondtam a véleményem a magát szocialistának nevező rendszer hibáiról.

1990 után a biztos választási vereséget megelőző kapkodásban az állampárt megpróbált befogni a maga sze34kere elé. G. György, a Vas megyei tanács elnöke, aki annak idején minden eszközzel igyekezett megakadályozni, hogy az Őrségről szóló riportkönyvem megjelenhessen, és utána is nyilvános bocsánatkérésre szólított fel – Dobozy Imre közvetítésével –, most felhívott, és felajánlotta, hogy induljak el az országgyűlési választásokon az MSZP színeiben. Csak annyit feleltem neki, hogy ahol nem fogyasztottam, ott nem vagyok hajlandó cehelni sem.

1990 táján a rendszerváltó értelmiség betűvetéssel foglalkozó tagjai – az „író” megjelölést mind morális, mind szakmai szempontból túlzás volna használni velük kapcsolatban – megfújták a nemzeti demokratikus hallalit, és elkezdték levadászni minden rendű és rangú ellenségeiket. Sorsomat én sem kerülhettem el, fekete báránnyá minősítettek, úton-útfélen lekommunistáztak. Ellenszenvüket megértettem, nem tudták megbocsátani, hogy népszerű, sőt anyagilag is sikeres író voltam. Talán a kommunistaságot is felvállaltam volna, ha valaki értelmesen elmagyarázza, hogy az adott helyen és időben ez mit jelent.

Valószínűleg minden „vétkemet” megbocsátották volna, ha csatlakozom ahhoz az átok-gyilok hadjárathoz, melyet a neofiták a letűnt rezsim vezetői ellen indítottak. Ettől a lépéstől viszont számos meggondolás visszatartott. Alapvető erkölcsi normaként állítottam magam elé, hogy ha valakinek a torka körül fogak csattogását hallom, nem sorolok be az ölni szándékozók közé, hanem minden erőmmel igyekszem segíteni az áldozaton. Azt is be kell vallanom, hogy a megbukott régi hatalmasságokat sokkal érdekesebbnek és emberibbnek találtam, mint tündöklésük idején. Hosszú évek latens ellenségeskedése után Aczél Györggyel is tartalmas, elfogulatlan beszélgetéseket tudtam folytatni.

35

Magatartásommal most is kevés követőre találtam. Végh Antal, aki egy Népszabadságban megjelent kerekasztalvita résztvevőjeként szinte még a határozott névelőt is elvtársnak szólította, korábban évente egy-egy láda almával lepte meg Aczél Györgyöt – mellesleg megjegyezve, ezzel az ajándékkal sem nyerte el a kulturális diktátor jóindulatát, ő Véghet csak „goj Moldova”-ként emlegette. Végh most fordított egyet a köpenyén, és újonnan indított lapjában a provokatív kérdések sorozatát tette fel Aczélnak.

Nem voltam olyan okos, hogy a maga teljességében átlássam a helyzetet, de ahol az eszem már cserbenhagyott, ott az ízlésem még mindig segített eligazodni. Szükségesnek találtam jelezni, hogy „különbözöm, tehát vagyok!”. Még olyan szélsőséges ötletek is megfordultak a fejemben, hogy utólag, merő kihívásból, kérem felvételemet a már feloszlott állampártba, melybe – regnálása alatt – soha nem kívántam belépni. Eszmei alapállásomat illetőleg valójában semmit sem változtam, csak azért tűntem hirtelen baloldalinak, mert én kitartottam a helyemen, a világ viszont elment jobbra. De erről majd később beszélek, ha futja még az időmből és az erőmből.

Vegyünk egy nagy lendületet, és „ugorgyunk”, mint Pósalaky úr mondja a „Légy jó mindhalálig”-ban. Alig telt el néhány esztendő a fordulat után, és máris mind nagyobb hullámokat vertek az állambiztonsági szolgálat által beszervezett ügynökök és a megfigyelt személyek körül tomboló politikai viharok. Ma már sokan hangoztatják, hogy a legtisztább megoldás a teljes ügynöklista, illetve annak meg nem semmisített részeinek nyilvánosságra hozatala lett volna – ahhoz hasonlóan, 36ahogy Németországban történt. A logika azonban hiába kínálta ezt az utat, már megszokhattuk, hogy Magyarországon minden kérdés megoldását a tisztázó magyarázat helyett a felejtésre szokták bízni. Számos körülmény is közrejátszhatott a radikális intézkedés elvetésében, például az, hogy az új „szabadon választott parlamentnek” legalább 40-50 tagja a közelmúltban a Kádár-rendszer titkos ügynökei, szervezett besúgói közé tartozott.

Különösebb megrendülés nélkül figyeltem, hogy kerül napvilágra egykori főiskolai osztálytársam, Csurka István spicli múltja, csak azon mosolyogtam, hogy önhitten a „Raszputyin” fedőnevet választotta magának.

Később az újabb és újabb lelepleződéseken sem lepődtem meg: Vikidál Gyulán, Molnár Gál Péteren és a többieken. Az sem rázott meg, hogy Esterházy Péter kénytelen volt átírni az apját méltató könyvet, mert az öreg is be-besúgott. Pokorny Zoltán atyjának sorsán sem hullattam könnyeket, pedig akkor még nem is tudtam, hogy „Pákozdi” fedőnéven rám is „dolgozott”. Először éreztem némi hálát apám, néhai való Reif Sándor iránt, vele kapcsolatban csak akkor kényszerültem volna ilyen utólagos korrekcióra, ha kiderül, hogy megrögzött „piás” létére titokban egy antialkoholista szervezet tagja volt.

Már K: val, a kritikussal kapcsolatosan kifejeztem azt a meggyőződésemet, hogy a magát a politikába ártó magyar humánértelmiség nagy része csak presszió vagy felkérés hiányában nem vállalt ügynöki szerepet, korántsem az erkölcsi elvei tartották vissza ettől. Haragot nem éreztem irántuk, a vérüket sem kívántam venni, legfeljebb azt találtam volna helyesnek, hogy visszavonulnak a közélettől, és nevükről többé említés sem tétetik. Ez az óhajtásom azonban távolról sem teljesült. 37A közmondással ellentétben nem a hazug embernek kell jó emlékezőtehetséggel rendelkeznie, hanem a közvéleménynek rosszal, hogy gyorsan elfeledjen minden aljasságot. Ez a tétel most is bebizonyosodott. Csurka pártelnökként a Parlamentbe is bekerült, Molnár Gál Péter szakmai kvalitásaitól most is hangos a sajtó, a saját mentorát eláruló Tar Sándort a kritika a legnagyobbak közé sorolja, és még lehetne folytatni, de azt hiszem, már mindenki unja ezt a témát. Csak annyit tennék hozzá, hogy az igazi demokráciákban nem kapnak ilyen gyors feloldozást. Furtwángler, Knut Hamsun, Gerhardt Hauptmann, Celine nagyobb művészek voltak a szóban forgó magyar kollégáiknál, mégsem tudták levakarni magukról a háborús kollaboráns Káin bélyegét.

Mihez hasonlított leginkább a rendszerváltás utáni magyar közélet egész szellemisége? Nekem úgy tűnik, a pálinkafőzés kezdetén a csőből kifolyó „rézelejéhez”, mely az alkohol mellett fémeket, sókat, tisztátalan és mérgező anyagokat is tartalmaz. Azóta is „rézeleje demokráciában” élünk.

A „damaszkuszi úton” megnövekedett a mozgás, mind több Saulus igyekezett Paulussá válni, abban a reményben, hogy így megúszhatja régi hitében elkövetett bűnét, árulását. Ez a törekvés tőlem távol állt, igazság szerint könnyű volt megőrizni ártatlanságomat, mert soha nem próbáltak megkísérteni.

Az áldozatok, a „célszemélyek” közé sem soroltam magam, nem hittem, hogy olyan fontos személyiségként tartottak számon, akit azzal tisztelnek meg, hogy külön ügynököt állítanak rám – esetleg többet is. Az író-olvasó találkozóimon ugyan meg-megkérdezték: igaz-e az a híresztelés, hogy minden nyilvános fellépésemen megjelenik egy-egy állambiztonsági figyelő, aki 38rejtett magnóval felveszi a szavaimat. Ezt a magasan feladott labdát mindig lecsaptam egy poénnal:

– Én ezt nem tudom, de ha valóban így áll a helyzet, akkor jelenleg is tartózkodik valaki a teremben, aki illetékesebb erre válaszolni.

Ez azonban nem volt több egy hatásos fordulatnál, valójában meg sem fordult a fejemben, hogy ez megtörténhetett. A családi környezetem viszont kizártnak találta, hogy ne vezettek volna rólam megfigyelési dossziét, és addig-addig vegzáltak, amíg végre rászántam magam, hogy levelet írjak az ügyben illetékes Nemzetbiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárának.

A címzett hamarosan vissza is jelentkezett, egy kérdőívet küldtek, amelyen nemcsak a személyes adataimat kellett feltüntetnem, hanem néhány más rovatot is ki kellett töltenem. Tisztázni kívánták, hogy ha valóban léteznek és előkerülnek rám vonatkozó dokumentumok, milyen időszakra kiterjedőleg kívánok felvilágosítást kapni, igényt tartok-e a rám dolgozó ügynökök valódi nevének megismerésére és így tovább.

Eltűnődtem, melyik éveket jelöljem meg. Emlékezetemben még élt az az 1956. novemberi este, mikor két civil ruhás rendőr jött ki értem kőbányai lakásunkra, és vitt be a Deák téri Budapesti Rendőr-főkapitányságra. Mint korábban már elmondtam: késő éjszakáig faggattak a Színház- és Filmművészeti Főiskolán az idő tájt lejátszódott eseményekről, a bennük részt vevő személyekről. Én hallgattam akkor is, mikor a vizsgálótiszt letartóztatással fenyegetett meg.

Még mélyebben vésődött belém egy másik epizód. A Hungária Kávéházban írtam szokásos napi penzumomat, mikor odalépett az asztalomhoz és engedélyt kér a leülésre egy számomra ismeretlen férfi. Nem mu39tatkozott be, csak arra figyelmeztetett, hogy hamarosan kopogni fognak az ajtómon, és jobb, ha felkészülök rá, hogy az illető nem a postás vagy a gázszámlás lesz. Mindez nem olyan hangon lett elmondva, hogy tréfának tekinthettem volna. Nyugalmat erőltettem magamra, és csak annyit kérdeztem, hogy körülbelül mikorra várható ez a kopogtatás, a férfi tíz-tizenkét napot mondott, aztán egy fejbiccentéssel elköszönt.

Én, látván magam körül a letartóztatások sokaságát, nem hihettem abban, hogy elkerülhetem a sorsomat, viszont nem akartam passzív rettegésbe merevedve eltölteni azt a rövid időt, ameddig még szabadlábon hagynak. Már korábban belekezdtem egy kisregénybe, melynek az „Akar velem beszélgetni?” címet adtam, ezt mindenképpen be akartam fejezni. Ahhoz, hogy eljuthassak a végére, napi öt-hat oldalt kellett teljesítenem, ez az én lassú tempómban tíz-tizenkét órás „műszakokat” igényelt.

Az írás lekötötte a gondolataimat, és megnyugtatott, de ahogy leírtam az adott napra szánt utolsó sort, úrrá lett rajtam a feszültség. Elkerültem akkori szerelmemet, Gizellát, és arra is képtelennek éreztem magam, hogy anyámmal vagy a testvéreimmel szót váltsak. Otthon magamra zártam a kamrám ajtaját, és lefeküdtem, de hiába próbáltam elaludni, csak a megszokott pózban: tarkómat összekulcsolt tenyerembe támasztva töprengtem.

Végiggondoltam az egész életemet, úgy találtam: közeli és távolabbi környezetemben mindenkinek szerencsésebb sors jutott, mint nekem. Ők simább úton, ellenállás nélkül haladhattak előre, én pedig mintha derékig érő vízben gázoltam volna, az ár ellen küszködve minden lépésemmel. Tudatos létem kezdete óta 40mindig a magaménál nagyobb erővel és egyedül kellett szembeszállnom.

Mégsem átkoztam a sorsomat, beláttam, hogy számomra ez a magatartási forma jelentette az egyetlen esélyt a nálam előnyösebb körülmények között induló, műveltebb és szocializáltabb vetélytársaimmal szemben, és ez a jövőben sem lesz másként. Az lehetséges, hogy rosszul rendeztem el az életemet, az viszont bizonyos, hogy változtatni nem tudok rajta.

Gondolatban elkezdtem felkészíteni magam a börtönlétre. Legjobb esetben is hat hónapos internálásra számíthattam, melyet a rendőrség aztán kétszer hat hónappal meghosszabbíthatott. Elhatároztam, hogy nem számolom majd az idő múlását, úgy fogom fel, mintha a rám kiszabandó büntetés örök időkre szólna, a napok így talán simábban tolják majd egymást. Megpróbálok észrevétlen maradni, a lehető legzártabban élni, elkerülök minden kapcsolatot kényszerű társaimmal. Megterveztem a kihallgatások során követendő taktikámat: mindig csak a legszükségesebb válaszokra szorítkozom. Megesküdtem magamban: mindenáron elkerülöm, hogy bárkit is bajba keverjek a vallomásommal. A börtönből úgy akartam kilépni, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül folytathassam az életemet.

Töprengéseim során találtam néhány könnyebbséget ígérő körülményt is: például nem cigarettázom és az alkoholt is tudom nélkülözni. Ezektől a felismerésektől mintha csökkent volna idegeimben a feszültség, el tudtam aludni, de alig egy-két óra múlva felriadtam, torkom kiszáradt, gyomromat újra összeszorította a félelem. Ilyenkor már meg sem próbáltam fekve maradni, felkeltem és megszokott „íróasztalomhoz”, anyám furnirlappal letakart varrógép-hajójához letelepedve dolgozni kezdtem. Mindig sikerült elmerülnöm a munká41ban, alig vettem észre, hogy a tenyérnyi ablakon túl világosodni kezd az ég.

A figyelmeztetést követő tizedik napon kitettem a pontot az „Akar velem beszélgetni?” utolsó mondata után. A kéziratot szerettem volna biztonságban tudni, attól féltem, hogy egy házkutatás során elkobozzák majd, de senkit sem ismertem köreimben, akinek a személye rejtve maradhat a rendőrök előtt, így nyugodtan rábízhattam volna. Végül is azt találtam ki, hogy a füzetlapköteget beraktam egy borítékba, és postán feladtam a címünkre, de a bátyám nevére, aki nem magyarosított, továbbra is Reifnek hívták. A következő kéthárom kritikus napban így úton lesz majd, a házkutatók figyelme egyébként is elkerülheti az udvaron felszerelt levélszekrényt.

Tudtam, hogy ez sem jelent tökéletes biztonságot, mert a lakásunkba küldött minden levelet ellenőrizhetnek. Valaha a Keleti pályaudvaron működő 72-es Posta csapatában sakkoztam, és itt beletekinthettem a belügy által gyakorolt kontroll mélységeibe. Az egyik vasárnap délelőtti mérkőzésen csodálkozva tapasztaltam, hogy két játékosunk is hiányzik az asztal mellől. Hosszú évek múlva tudtam meg, hogy ők „mozgó postások” voltak, akik a vasúti kocsijukban nyugati propagandaanyagokat csempésztek be, mindkettejüket letartóztatták és a hírek szerint halálra ítélték.

Időnként beugrottam az intézőnkhöz, aki a feldolgozási csoportot vezette. Láttam, hogy időnként odalép hozzá egy-egy beosztottja, átnyújt neki egy levelet, melyet a végtelenül hömpölygő küldeményfolyamból emelt ki. Az intézőnk zavart köhintéssel zsebre vágta, majd a rákoskeresztúri temető közelében kialakított belügyi különleges levélellenőrző központba továbbította. Csak a vakszerencsében bizakodhattam, és abban 42a feltételezésben: kis hal vagyok én ahhoz, hogy ilyen nagy gondot fordítsanak rám.

Ugy-ahogy lerendezve a kézirat sorsát, kissé megkönnyebbülve kezdtem el készülődni. A nagy sporttáskámba beraktam még egy nadrágot, egy vastag pulóvert, két váltás fehérneműt, és vártam azt a bizonyos kopogást a lakásunk ajtaján. Letelt a tizenkét nap, a kéziratot is meghozta a posta – a biztonság kedvéért újra feladtam –, de a nyomozók nem jelentkeztek, és később sem kerestek meg.

Máig sem tudom, hogy valójában mi történhetett. Nem zárhatom ki azt a lehetőséget, hogy valaki otromba tréfát űzött velem, vagy egy idegbajos ember próbált provokálni. Valószínűbbnek látszott azonban, hogy a Belügy színfalai mögött történt valami: eleve nem törekedtek többre, mint hogy rám ijesszenek, így próbáltak önmérsékletre bírni írásaimban és író-olvasó találkozóimon, vagy csakugyan elhatározott szándék volt a letartóztatásom, csak valamilyen szempont nyomán vagy valakinek a személyes közbelépésére vonták vissza az intézkedést.

Most az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára által küldött kérdőív kitöltésénél feleslegesnek találtam volna ezeket az 1963-as enyhülés előtti eseményeket felidézni, hozzá hasonlókat kerestetni, inkább az első könyvem megjelenése utáni időszakot jelöltem meg. 2004 májusában küldtem vissza a lapot a Levéltárnak, még mindig abban a meggyőződésben, hogy negatív választ kapok, közlik: semmiféle velem kapcsolatos titkos anyaggal nem rendelkeznek.

Egy félév múlva – inkább csak a korrekt ügyintézés kedvéért – érdeklődtem a beadványom sorsáról. Az illetékes referensnő azt közölte, hogy felbukkantak bizonyos dokumentumok, de egyelőre még nem tud 43adni közelebbi tájékoztatást, mivel a jelentkezők nagy száma és a csekély létszámú apparátus miatt csak lassan haladnak a feldolgozással.

Ekkor már feltámadt bennem az érdeklődés, újra és újra jelentkeztem a Levéltárnál, kiderült, hogy egy igen terjedelmes dossziéra bukkantak. Jeleztem, hogy egy önéletrajzi könyv írásába kezdtem, és nagyban segítené a munkámat, ha megismerhetném ezeket a feljegyzéseket. Udvariasságból előbbre vettek a sorban, és közölték, hogy 2005. január 6-án a Levéltárban átvehetem a rám vonatkozó anyagot.

A referensnő egy kemény fedelű, két keresztszalaggal átkötött irattartót hozott magával. Bár előzőleg elképzelésem sem volt a felgyülemlett iratok mennyiségéről, mégis megdöbbentett a dossziék vastagsága, első pillantásra úgy becsültem, hogy mintegy 300 oldalt tartalmaz. A referensnőre néztem:

– Ne haragudjon, ha megkérdezem, ön is átnézte ezt az anyagot?

– Igen.

– A véleménye szerint: ez a terjedelem hasonló ügyekben nagynak vagy kicsinek számít? – Viszonylag nagynak.

– A megfigyelésem formája enyhének vagy szigorúnak számított?

– Szigorúnak, néha igen szigorúnak. – Melyik évekre terjedt ki?

– Néhány korábbi anyagot leszámítva az 1974-től 1981-ig terjedő időkből datálódnak az iratok.

(Az már csak a később megkapott, újabb száz oldalnyi dokumentumból derült ki, hogy még 1987-ben is készültek rólam titkos feljegyzések.)

Leültünk az előtérben, a referensnő kibontotta az irattartó masnijait, és rövid tájékoztatást adott:

44

– Tapasztalni fogja, hogy az Önt figyelő ügynökök többnyire csak a fedőnevükön szerepelnek, a valódi nevüket csak később adhatjuk meg, mert ehhez egy belügyminisztériumi jóváhagyás is szükséges. Egy-két hónap múlva ezt a kiegészítést is megkapja majd.

Az anyaghoz mellékletként egy tájékoztatót is csatolt, mely a leggyakrabban előforduló állambiztonsági szakkifejezések, rövidítések és kódok listáját tartalmazta. Aláírtam a különböző átvételi elismervényeket, közben egy addig távolabb üldögélő középkorú, szakállas férfi felkelt a helyéről, és odalépett az asztalunkhoz.

– Elnézést, hogy zavarom, Moldova úr – egy névjegyet nyújtott át –, Varsányi Gyula vagyok, azelőtt Wágnernak hívtak. Valószínűleg nem emlékszik rám, hogy egyszer beszéltünk telefonon.

– Segítene eszembe juttatni, hogy mikor és milyen ügyben?

– Ó, annak már jó pár éve. Arra próbáltam rábírni, hogy írja alá a csehszlovák Charta-ügyben kiadott értelmiségi tiltakozást, de maga elutasított.

Megpróbáltam egy tréfával elütni az ügyet, az asztalon fekvő dossziéra mutattam:

– Mint láthatja, ugyanarra a sorsra jutottam, mint ha aláírtam volna.

– Ezt tekintsem utólagos önkritikának?

Elhárítólag emeltem fel a kezem:

– Nem, ma sem csatlakoznék Önökhöz, de most miben lehetek a segítségére?

– Azt szeretném kérni, hogy ha az Ön anyagában érintőlegesen felbukkanna a nevem, akár a régi, akár az új, legyen szíves és értesítsen róla.

– Okvetlenül! – bólintottam, a szakállas férfi visszaült a helyére, én pedig hónom alatt a dossziéval sietve elhagytam a Levéltár épületét.

45 46

Kint az utcán a januári időhöz képest szokatlanul erősen tűzött a nap, arrébb sétáltam egy sarokkal, és nekitámaszkodtam egy ház falának. Arra gondoltam, hogy kimegyek a Margit hídra, és az iratgyűjtőt mindenestül belevágom a Dunába. Próbáltam humorizálgatni magamban, hogy ez akkora folyamszennyeződést váltana ki, mint néhány évvel ezelőtt a tiszai ciánfertőzés, csak most nem halak úszkálnának a felszínen hasukkal felfelé fordulva, üveges szemmel, hanem ügynökök és tartótisztek.

Eltöltött az undor és az aggodalom. Bár mint a referensnő közölte velem, egyelőre csak fedőnevekre számíthattam, valódiakat csak elvétve találok majd, feltételeztem, hogy a körülményekből kiindulva néhányukat azonosítani tudom.

Bár számtalan környezetbe elvetődtem, mindent összevetve hosszú éveket töltöttem el az ország különböző tájain, mindig is magamba és a családi környezetbe visszahúzódva éltem. A megfigyelések kezdetén, 1974-ben pedig már meg is nősültem, korábbi szerelmi kapcsolataim is felszámolódtak. Mégsem zárhattam ki annak a lehetőségét, hogy egy ügynök – vagy talán több is – befurakodott a környezetembe. Ha mégis így történt, mihez kezdjek velük, hallgassak róla, vagy hányjam a szemükre a bűneiket? Egyikhez sem éreztem kedvet.

47

A leginkább mégis az a döbbenet foglalkoztatott, hogy egyáltalán megfigyelés alá vettek, nem tudtam felfogni, hogy mi indokolhatta ezt a lépést? Ha nem is voltam párttag, és a magát szocialistának nevező rendszer feltétlen hívei közé sem tartoztam, nyilvános szerepléseimen soha nem tettem lakatot a számra, de a hasonló cselekmények elbírálása általában megmaradt a Művelődési Minisztérium illetékességében, legföljebb a Pártközpont kulturális osztályáig jutott el – mint Ladányi Mihály esetében láthattuk –, a Belügy ilyenekbe nem szokott beavatkozni. Ahogy mondani szokás, mindig „jogkövető magatartást” tanúsítottam, soha törvénytelen akcióba nem kezdtem, és ilyenhez nem csatlakoztam. Hogyan kerültem egy listára azokkal, akik az állam többé-kevésbé nyílt ellenségeiként ténykedtek, illegális nyomdákat működtettek, külföldre csempészték ki a kézirataikat, nyilatkoztak a „Szabad Európa” rádióban és így tovább.

Ahogy azonban elmúlott az első felháborodás rohama, és higgadtabb fejjel gondolkodtam tovább, be kellett látnom, hogy ezt az ellenem folytatott akciót logikusnak kell tekintenem, rászolgáltam az illetékesek ellenszenvére.

A Hatalomnak – lett légyen az magát szocialistának nevező párt vagy egyház – sohasem a pogányokkal volt baja. A pogányokat mézzel vagy korbáccsal meg lehet téríteni, aztán tagkönyvvel a zsebükben vagy keresztvízzel a fejükön beterelhetők a hívók engedelmes nyájába. Az igazi ellenségnek mindig az eretnekeket tekintették, akik megőrizték és tisztán mutatták fel azokat az ideákat, melyek nevében a Hatalom a maga kezdeti romantikus korszakában elindult, de később, nem is a harmadik, hanem már az első kakasszóra elárulta azokat. Szocialista meggyőződésem miatt én a 48legveszélyesebb irányból, balról támadtam a magát baloldalinak nevező rendszert – ezt soha senkinek nem tűrték el. Nem a sértődöttség vagy a hisztéria beszél belőlem, hadd idézzem a méltatlanul elfelejtett prózaíró, Galabárdi Zoltán egyik megjegyzését:

„…Történt egyszer, hogy egyik korpulens pályatársunk, aki már akkoriban sem titkolta igencsak jobboldali nézeteit, gyalázatos botrányt csinált a szigligeti alkotóházban. (Csurka Istvánról van szó, aki részeg »áriája« csúcsán Lenint szifiliszes öreg zsidónak nevezte – M. Gy.). A hivatalos kultúrpolitika – mint ahogy máskor is szokta, ennek nyomán akkora csapást mért az egész baloldalra, hogy csak úgy szikrázott a szemünk…”

Annyit mindenesetre felfogtam az ügyből, hogy valamit alapvetően rosszul képzeltem el, tévesek kell legyenek azok az illúziók és remények, melyeket egy valódi, igazságot teremtő szocialista rend létrejöttéhez fűztem. Úgy éreztem, mintha az egész addigi életem mögé egy kérdőjelet biggyesztettek volna.

Hazaérve az asztalomra tettem és kibontottam a dossziét. Az anyag összehajtott ívpapírokkal elválasztott részekre oszlott. Az első kisebb csomag az engem megfigyelő rendőrtisztekről tartalmazott néhány lapot kitevő anyagot; belügyminiszter-helyettesi parancsokat, melyekkel a rám is „dolgozó” szigorúan titkos állományú tiszteket léptették elő. Az „AC-5” számú rendőr főhadnagyot (születési éve: 1928., anyja neve Gál Julianna) rendőr századossá, az „AK-9”-es számú rendőr alhadnagyot (1934, Tercsánszki Mária) rendőr hadnaggyá nevezték ki, az iratok szerint mindketten operatív tisztként működtek.

Meglepetésemre egy civil ügynök úgynevezett „6”-os kartonjának másolatát is mellékelték, semmi jel nem 49utalt rá, hogy miért oldották fel az anonimitását, és milyen velem kapcsolatos tevékenységben vett részt. Ami kiderült róla: tmb, vagyis a kód szerint titkos megbízott volt, olyan tagja az állambiztonsági hálózatnak, aki meggyőződésből vállalta el az együttműködést. Neve: Mátrai Sándor, fedőneve „Békési Tamás”, 1977. július 28-án szervezte be őt Hamar Sándor rendőr főhadnagy.

Egy pillanatra olyan vérhullám borította el az agyamat, hogy vöröset láttam. Mikor úgy-ahogy lecsillapodtam, önkéntelenül feltámadt bennem a kíváncsiság, hogy valóban létező személyről van-e szó, vagy egy „dupla fedést” alkalmaztak. Mivel a „6”-os kartonon egy fehérvári cím volt feltüntetve, megkérdeztem a tudakozót, hogy a városban nyilvántartanak-e ilyen nevű telefon-előfizetőt, igennel válaszoltak, és megadták a számot.

Felhívtam Mátrait, bemutatkoztam – aztán rákérdeztem, hogy a „6”-os kartonon jelzett adatok stimmelnek-e, mindegyik pontosnak bizonyult. Akkor közöltem vele, hogy kezemben tartom a kartonnak a dossziémhoz csatolt, pecséttel hitelesített másolatát, és érdeklődtem, hogy ügynökként mikor és milyen információkkal szolgált rólam. Mátrai nem csak azt nem vállalta, hogy ügynök lett volna, de azt állította, hogy hallotta ugyan a nevemet, de soha nem is látott.

– Nem vagyok én olyan művelt ember, hogy írókkal foglalkozzak.

Biztosítottam: én magam is feltétlenül meg vagyok győződve róla, hogy alaptalanul keveredett gyanúba, hiszen tudjuk, hogy milyen gonosz a világ! Azt ajánlottam, hogy sürgősen tisztázza magát, és az eredményről engem is értesítsen, különben kénytelen leszek név szerint megemlíteni őt a könyvemben. Megadtam az 50otthoni telefonszámomat, de mindmáig nem jelentkezett.

(Mátrai úr egyébként nyilvánvalóan mellébeszélt, a Levéltártól kapott dosszié anyagában megtaláltam egy kivonatot „Békési Tamás” fedőnevű titkos megbízott 1979. november 02-ei jelentéséből:

„…Ismerősöm elmondta [az ügynökök nem szívesen használták az egyes szám első személyt, feltehetőleg attól tartottak, hogy lelepleződésük esetén ez tovább rontaná az esélyeiket – M. Gy.], hogy a Videoton Művelődési Házban megrendezett Moldova György íróolvasó találkozóján részt vett. Elmondta, hogy a terem zsúfolásig megtelt fiatalokkal, de a gyár gazdasági vezetői közül nem jelent meg senki. A beszélgetés zavartalanul folyt le. Minden kérdésre válaszolt az író.

Felfogására jellemző, hogy a dolgokat elég meredeken érinti. Például elmondta, hogy egy külföldi textilvezető munkahely-változtatása után egymillió sillinget [sic. M. Gy.] fog keresni, és ehhez képest hol vagyunk mi. Úgy érezte a barátom, hogy a fiatalok rajonganak érte, mert úgy érzik, az igazságot kapják tőle. Gyorsan beleilleszkedett a légkörbe, és a beszélgetés folyamán végig ő diktálta a témákat, előre leírt kérdésekből válaszolt.

Amikor feltették azt a kérdést, »hogy mit szól az áremeléshez és ehhez a változó világunkhoz«, nem mondott konkrét választ, nem bonyolódott bele a kérdésbe.

A műsor végén hazafelé igyekvő fiatalok egymás közti beszélgetéséből barátom szerint kitűnt, hogy nem egészen ilyennek képzelték, és talán sokkal többet vártak ettől a találkozótól…

»Békési Tamás« fn. tmb. sk.”)

51

A telefonbeszélgetés után sokáig üldögéltem egy helyben, és tűnődtem, hogy érdemes volt-e felhívnom Mátrait. Ha valóban bűnös, akkor is a kis halak közé tartozik, nála százszor jelentősebb-felelősebb személyek maradnak büntetlenül, sőt említetlenül. Felötlött azonban bennem egy mondat, mely gyakran elhangzott a felszabadulás utáni politikai perekben:

– Én csak egyszerű szürke kisnyilas voltam!

Akkor, még gyerekként sem tudtam elfogadni ezt a mentegetődzést, mert nem csak Szálasi Ferenc és a vezetőstábja ölt meg százezreket, vitte végromlásba az országot, mindezt egyedül nem tudta volna megtenni, ehhez kellett a „szürke kisnyilasok” légiója is.

Az államhatalom mindenhol és minden időben gátlástalanul felhasználta ezt a lumpenréteget, szabadon mozoghattak az adott történelmi helyzet követelményei szerint balról jobbra, illetve jobbról balra. Annak idején, ha volt kommunista párttagok jelentkeztek Hitler Nemzeti Szocialista Munkáspártjába, előnyt élveztek a felvételnél, például nem kellett kitölteniük a tagjelölti próbaidőt. Más oldalról, állítólag Rákosi Mátyás is tett olyan megjegyzést, hogy tízmillió fasisztával kell felépíteni a szocializmust. Egyik ideológiai „útitársa”, Darvas József nyíltan ki is mondta:

– „…van itt egy réteg, az úgynevezett kisnyilasok, akiket a forradalmi vágy vitt a nyilasokhoz, hazug ígéretek, hogy földet és kenyeret kapnak. Ezek iránt a megbocsátást kell alkalmaznunk.”

Soha nem tudtam elfogadni ezt a szemléletet, ebből viszont egyenesen következik, hogy a legegyszerűbb méltányosság alapján nem menthetem fel magamban a Kádár-korszak közrendű besúgóit, a „rózsaszín kisspicliket” sem. Nekik sem kívánom a vérüket venni, de azt elvárná az ember, hogy húzódjanak meg a munka52helyükön, a lakásuk mélyén, és csak este menjenek ki sétálni, mikor az emberek nem néznek bele az arcukba. Sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy ezek az emberek nem sokat törődnek a hasonló elvárásokkal, gátlástalanul, sőt agresszív formában lépnek fel a közéleti fórumokon is. Több példán is tapasztalhatjuk, hogy napjainkban már ellentámadásba mentek át, aki akár csak megpróbál rávilágítani a múltjukra, az könnyen megütheti a bokáját.

Időben kissé előre szaladva megemlítem, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárának referensnője megtartotta az ígéretét, és 2005. április végén újabb százoldalnyi anyagot adott át, mely – többek között – jó néhány rám „dolgozó” ügynök fedőnevének megfejtését is tartalmazta. Megkönnyebbüléssel bizonyosodtam meg, hogy a III/III sem a tágabban vett rokonságomban, sem a környezetemben nem tudott beszervezni spicliket.

A „tmb”-k és a „tmt”-k szinte kizárólagosan az értelmiség soraiból kerültek ki, akadt köztük tanár, újságíró, a már említett Pokorni János személyében tervező technikus és így tovább.

Tapasztalataim birtokában azt is természetesnek találtam, hogy a legszűkebben vett szakmai közegemben, az irodalom területén is nyüzsögtek a spiclik – legfeljebb egy-egy felmerülő néven lepődtem meg.

Az én anyagomban említettek közül ez utóbbiak közé tartozott Sándor András. A „6”-os kartonja tanúsága szerint az adott időben a Szerzői Jogvédő Hivatal szerkesztője volt.

Sándor kétségkívül érdekes életutat futott be. Apja 1919-ben a Tanácsköztársaság belügyi népbiztosságá 53nak vezető tisztviselője volt, és az ellenforradalom elől Bécsbe menekült. Sándor András itt a száműzetésben született 1923-ban, később hazatért, és a budapesti egyetem bölcsészeti karán szerzett diplomát. A felszabadulás után népies-proletárromantikus íróként jelentkezett, elsősorban az épülő Sztálinváros (a mai Dunaújváros) krónikásának szerepét öltötte magára: „Új város”, „Sztálinváros” és más hasonló műveivel. A „munkásosztály küldöttjeként” szinte minden írószövetségi konferencián felszólalt.

Sándor az idők változásával más irányba fordult, mind keményebben ostorozta a Rákosi-rendszert, majd az íróellenzék egyik hangadójává vált. Az 1956-os felkelésben való részvétele miatt börtönbe került, ahonnan 1960-ban amnesztiával szabadult.

A „6”-os kartonjáról megtudhatjuk, hogy a Belügy 1966. III. 9-én szervezte be, a feladatot Mészáros Béláné rendőr főhadnagy a III/III-4-a alosztály beosztottja végezte el. Sándor előbb a „Sárdi”, majd a „Stimecz” fedőnevet kapta.

Munkahelyi beosztásánál fogva szinte teljes áttekintéssel rendelkezett az egész magyar irodalomról, ismereteit állandó „nyüzsgéssel” is kiegészítette. Részt vett az írószövetség kongresszusi vitaestjein, járt a Fészek Művészklubba, a Pen Klub rendezvényeire, az úgynevezett irodalmi kávéházakba, és fáradhatatlanul jelentette a tapasztaltakat. Aligha találni olyan csoportot vagy személyt, akiről ne referált volna – Berkesi Andrástól Veres Péterig. Információi, úgy tűnik, megrekedtek az adattöredékek és felületes általánosságok szintjén. Példaként álljon itt egy részlet az egyik beszámolójából, melyet a Rubicon idéz:

„…A másik exisztencialista csoport egy állandó pókerparti közül kristályosodott ki. Egyik vezetője Csur54ka István, a Hungária »mélyvizében« a mosdóval szemben levő asztalnál szoktak kártyázni. Olykor Nagy László is jelen szokott lenni, ezenkívül Végh Antal, Benyhe János, az Európa Könyvkiadó egyik latin szerkesztője stb. Ennek a csoportnak jellemzője bizonyos cinizmus, ami Csurka darabjain is meglátszik. A kártyán kívül a lóverseny is kedves szórakozásaik közé tartozik. Exisztencializmusukhoz a mindennapi gyakorlati alapot a hazárdjáték adja meg…”

Én is gyakran találkoztam vele a Hungária Kávéházban. Sándor többnyire elhanyagolt öltözékben, gondozatlan külsővel jelent meg, előfordult, hogy sáros gumicsizmában ült be a tükrös-márványasztalos kávéházba. Mindig olyan piszkosnak tűnt, mintha a bába fürdette volna meg utoljára, csodálkozni lehetett, hogy nem ragad oda a székhez. Lehetőleg elkerültem a vele való beszélgetést, így rólam csak olyanokat tudott jelenteni, hogy „vannak jelentős írók, akik mintha minden csoporton kívül állnának, ilyen például Moldova György és Lengyel József…” (Ez a párhuzamba állítás megtisztelő a számomra.)

Egyszer azonban Sándor felháborodott viselt dolgaimon, nevezetesen a Che Guevara feljegyzései nyomán íródott „A napló” című regényemen.

„…A titkos megbízott a továbbiakban saját helyzetéről, irodalmi munkásságáról közölt adatokat. A Magyar Nemzetben június 14-én egy írást jelentetett meg, melyben élesen kritizálja Moldova György Che Guevaráról írott könyvét. Moldova felületes ismeretek birtokában a forradalmár emlékét romboló hatásvadász írása – a titkos megbízott szerint – nem illik egy Kossuthdíjas író etikai tartásához. Moldova utolsó időszakban keletkezett művei általános felháborodást, negatív visszhangot kapnak…”

55

Úgy látszik, azt is meg kell érnünk, hogy erkölcseink fölött a saját spiclijeink hoznak elmarasztaló ítéletet.

Nincs kedvem elemezgetni, mi fűthette Sándort, hogy elvállalja az ügynökszerepet, valószínűleg füstbe ment művészi és magánéletbeli ábrándjai motiválták. íróként indult, aztán hivatalnokká vált, majd az Egri Dohánygyár propagandistájává.

Azt talán nem is kell külön említenem, hogy Sándor a rendszerváltás után azonnal átpártolt a jobboldalra. Még a többi véresszájú, kommunistafaló újságíró közül is kirítt szélsőséges hangvételével, de így sem sikerült érvényesülnie. Aztán meghalt, valahol és valamikor.

Minden más lelepleződésnél nyomasztóbban hatott rám, hogy az ügynökök névsorában több könyvtárost is találtam. Mindig is úgy képzeltem, hogy a legtermészetesebb szövetségesek vagyunk, hiszen ők azok, akik eljuttatják írásaimat az olvasók kezébe. Számtalan barátot találtam közöttük, akik rendszeresen meghívtak író-olvasó találkozókra, és utána reggelig is elbeszélgettünk.

Csalódottan olvasgattam a dossziéban a velük kapcsolatos lapokat. Bár az anyag hitelességét hivatalos pecsét, aláírás erősíti meg, én mindmáig meg vagyok győződve, hogy a vád legtöbbjüknél tévedésen, netán szándékos hamisításon alapul. Jelezni szeretném azokat a veszélyeket, melyek oly érdemtelenül fenyegetik a jó hírüket, egyben módot nyújtani az érintetteknek, hogy megcáfolják azokat a rágalmakat, melyeket a Titkosszolgálatok Történelmi Levéltára továbbított nekem. A segítség, sajnos, csak úgy lehet hatékony, ha általánosságok helyett konkrét személyekhez kötődik, ezért találomra kiválasztok egy esetet. Lássuk először a 56minden bizonnyal tévedéseken vagy rágalmazásokon alapuló „6”-os kartont.

„Neve: Pelle Sándor

Születési év, hó, nap: 1942. okt. 1. Születési helye: Detk Anyja neve: Domoszlai Mária

Foglalkozása: könyvtár-igazgató, Városi és Járási Könyvtár, Gyöngyös

A beszervezés ideje: 1979. okt. 30.

A beszervezést végezte (név, rendf., oszt.) Nagy Károly rendőr főhadnagy Heves m. RFK III/III oszt.

Fedőneve: »Péterfalvy«”

Számos hasonló hamisítással találkoztunk már, de ebben az esetben különösen körmönfont ravaszsággal jártak el, mert a rágalom megerősítésére a „6”-os karton mellé néhány más dokumentumot is becsempésztek, így például az állítólagos kapcsolattartó Vékony István rendőr hadnagy jelentését.

„Jelentés

Jelentem, hogy 1982. március 23-án Gyöngyös »T« ponton [titkos pont – M. Gy.] beütemezett találkozót tartottam, «Péterfalvy” fedőnevű tmb: vel.

A tm. szóban jelentette, hogy március 29-én a detki művelődési házban Moldova György író-olvasó találkozót tart.

Feladata:

– a megadott szempontok alapján kísérje figyelemmel a rendezvényeket [a többes szám azt jelenti, hogy szokásos módon több találkozó is összejött – M. Gy.], majd azok lefolyásáról készítsen részletes jelentést.”

A rágalmazók leleményessége a továbbiakban sem ismert határokat.

A következő dokumentum szerint a „Péterfalvy” fedőnevű titkos megbízott 1986. április 10-én 09 órakor a 57munkahelyén jelentést adott az őt beszervező Nagy Károly rendőrtisztnek, aki időközben őrnaggyá lépett elő:

„…Az elmúlt hónapban Moldova György író két alkalommal járt a vidéken. Az anyagiasságáról ismert író merész kijelentésekre ragadtatta magát. [A cselszövő ismeretlen gazfickók túlságos igyekezetükben ezúttal elvétették a mértéket. Senki sem hiszi el, hogy egy könyvtáros, aki mégiscsak az írók műveinek közvetítéséből él, ilyen hangnemben szóljon az ország egyik legnépszerűbb írójáról – M. Gy.] Bírálta a jelen pártvezetést, Berecz Jánosról, ill. Pozsgay Imréről tett sértő nyilatkozatot. B. Jánost az egyén [ha jól értem, én – M. Gy.] »gazembernek« nevezte, aki… [egy szó olvashatatlan] a hatalomra tör… [A hamisítók ezzel végképp lelepleződtek. Egy könyvtárigazgató minden bizonnyal tudja, hogy én milyen tisztelettel és szeretettel csüggök a két nevezett államférfin. Maguk is érzik, hogy ezúttal túllőttek a célon, a következőkben megpróbálják elködösíteni a hamis információk forrását, de a mi gyakorlott szemünket nem téveszthetik meg. – M. Gy ]

„…E kijelentéseket nem a találkozón tette, hanem a két találkozó közbeni időben, illetve után.

E nyilatkozata nagy feltűnést keltett a »közönsége« körében. Az előadásokat a városi TIT szervezte.”

Ezután következnek Nagy Károly rendőr őrnagy osztályvezető megjegyzései:

„Értékelés: a tmb. jelentése operatív szempontból értékes. Beszámol a MGY író által tett vezetőellenes kijelentésekről.

Intézkedés: MGY író megnyilvánulásairól információt küldünk a BM 111/111-5 osztálynak.”

Ez a koholmány mélységesen felháborított, felhív58tam a megrágalmazott Pelle Sándort, aki továbbra is könyvtárigazgató, sőt időközben Detk község polgármesterévé is megválasztották – minden bizonnyal nyílt és feddhetetlen magatartásának elismeréseként, más módon Magyarországon nem is lehetne magasabb tisztségeket elérni. Ismertettem vele az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárától kapott iratokban fellelhető gyalázkodásokat, és biztattam, hogy tegye meg a szükséges lépéseket, mert a világ gonosz, és a papírok rosszindulatú emberek kezébe kerülve igen veszélyesekké válhatnak.

Pelle úr megköszönte a felvilágosításokat, biztosított róla, hogy számára nagy élményt jelentett a velem folytatott beszélgetés. Én elhárítottam a túlzottnak vélt hálálkodást, csak azt tettem, amit helyemben mindenki más is megtett volna.

Kértem, hogy értesítsen majd az ügy fejleményeiről. A legkisebb kétségem sincs, hogy az igazgató-polgármester már a legközelebbi jövőben olyan bizonyítékokkal áll majd elő, melyek halomra döntik a sötétben bujkáló hamisítók rágalmait.

59 60

A dosszié következő, ívpapírral elválasztott osztatában a „csoportok ellen indított nyomozati anyagok” időben korábban kelt részletei szerepelnek, ezekben csak futólag említik a nevemet, ezután következik az iratgyűjtő meghatározó részét kitevő anyag.

1975. június 13-án a Belügyminisztérium III jIII-4-a alosztálya egy szigorúan titkos határozatot hozott bizalmas nyomozás elrendeléséről és személyi dosszié megnyitásáról:

„…Megbízható információnk szerint – mondja a határozat szövege – Moldova György (Budapest, 1934. március 12., anyja neve: Berkovics Mária) pártonkívüli, magyar állampolgár, szabad foglalkozású író, Budapest, III. Harrer Pál utca 10. szám alatti lakos személyére alapos gyanú merült fel, hogy cionista kapcsolatokkal rendelkezik, és annak hatására – irodalmi tevékenységét is felhasználva – cionista propagandát fejt ki, kapcsolódik az ellenséges ideológiai fellazítási szervek tevékenységéhez.

A »Mááriv” című izraeli lap szerkesztője, Naftali Kraus május 2-án kelt levelében tájékoztatta Moldova Györgyöt, hogy legutóbbi irodalmi alkotását a lap is leközölte, és gratulált neki. Egyben kérdéssel fordult hozzá, hogy a másik két kötet milyen közegben fog játszódni. Kraus ismeretei szerint az »Új Kelet« című 61magyar nyelvű izraeli napilap is folytatásokban le kívánja közölni.

Moldova György széles körű bel- és külföldi kapcsolatokkal rendelkezik, amelyeknek lehetőségeivel él, azt felhasználja…”

(Mikor idáig jutottam az olvasásban, elhúztam a számat: ha valaki nyomozást határoz el ellenem, attól elvárható volna, hogy legalább az egyes és többes számot megfelelően alkalmazza egy mondaton belül.)

„…Kapcsolatai révén szerzett információi igen jelentősek és kiterjedtek. Tehetséges író, de ezt a tehetségét néha aprópénzre váltja fel. [Mint látható, az igazi belügyes az irodalmi kérdésekben is csalhatatlan biztonsággal tud ítélkezni. – M. Gy.] Jelentős számít olvasótáborral rendelkezik…

A birtokunkba került információk további ellenőrzésre és kiegészítésre szorulnak, ezért javasoljuk a bizalmas nyomozás bevezetését, a személyi dosszié megnyitását. A bizalmas nyomozás célját képezi: valószínűsíteni vagy kizárni az ellenséges tevékenységet.

Moldova György személyét »Bolygató« fedőnéven tartjuk nyilván. Anyagát titkosítjuk és priorálása esetén az alábbi válasz adható: »Kérem a kapcsolatot felvenni a BM 111/111-4 osztály vezetőjével.«

»M.« [háborús mozgósítás – M. Gy.] esetén nevezett személy őrizetbe vételétől és a házkutatástól eltekintünk, figyelembe véve az ügy jellegét. Az említett esetben személyére vonatkozóan a konkrét operatív helyzetnek megfelelően teszünk intézkedéseket.

Fentiek alapján határozatot hoztam a bizalmas nyomozás bevezetésére, személyi dosszié megnyitására.

Anhalt Róbert rendőr főhadnagy

Egyetértek: Pálfy Imre rendőr őrnagy,

alosztályvezető.”

62

Még ugyanannak a hónapnak a 13. napján megszületett egy intézkedési terv is az ügyben:

„…A bizalmas nyomozás fő feladatát képezi »Bolygató« személyi körülményeinek, magatartásának, politikai állásfoglalásának és tevékenységének társadalomra való veszélyességét bizonyítani vagy cáfolni.

Ennek érdekében 1976. június 15-ig terjedőleg az alábbi intézkedések végrehajtását tervezzük:

– Felderítjük és tisztázzuk:

– a trilógiát milyen célból és okból, kinek vagy kiknek az alapgondolatából, megbízatásából készíti,

– a második, harmadik rész mikor és hol játszódik, milyen témakörrel foglalkozik,

– a már ismert külföldi lapok vagy azokon túl milyen külföldi szerv vagy szervezet kapcsolódik még az ügyhöz.

– a III/III-4-c alosztály »Fekete István« fedőnevű titkos megbízottja jól ismeri »Bolygató«-t és feleségét. Az adott operatív helyzetnek megfelelően magatartási vonalát, feladattervét kidolgozzuk.

– Hálózati pozícióink erősítése érdekében megvizsgáljuk »Bereznai« fedőnevű tmt-t [a »tmt« a kód szerint: titkos munkatárs. Az állambiztonsági szervek hálózatának legmegbízhatóbb tagja, aki elvi meggyőződésből, magas fokú áldozatkészséggel, kezdeményezőleg vett részt a titkos együttműködésben, és a legbonyolultabb hálózati feladatok elvégzésére is alkalmas volt. – M. Gy.] »Gyémánt«, »Francia«, »Török« fedőnevű titkos megbízottak lehetőségeit, felhasználásuk módját.

– Kapcsolatai körében kutató munkát végzünk újabb személyek beszervezésére, illetve bevezetésére

– A III/III-4-c alosztály meglévő hivatalos és tár63sadalmi kapcsolatait a szükséges mértékben felhasználjuk

– Különös figyelmet fordítunk a trilógia további két kötetére, amennyiben olyan adatok jutnak tudomásunkra, hogy az ellenséges tartalmú, úgy hálózati lehetőségeinken keresztül vagy külön javaslatra titkos kutatás útján megszerezzük

– Amennyiben valamely ellenséges tartalmú írását külföldi kijuttatás érdekében előkészíti vagy megkísérli, úgy azt operatív kombinációval megakadályozzuk

– Azokat a bel- és külföldi kapcsolatait, akik valamely ellenséges tartalmú anyag külföldre történő kijuttatására vállalkoznak, határfigyelőztetjük és fokozott vámellenőrzés alá vonjuk

– Személyét és külföldi kapcsolatai közül… [itt egy vagy több nevet töröltek a későbbi feldolgozók – M. Gy.] szoros »K« ellenőrzés alá vonjuk, szükséges esetben kapcsolataira is kiterjesztjük [»K« ellenőrzés: »postai küldemények operatív ellenőrzése, melynek során az állambiztonsági szervek a bizalmas nyomozás alatt álló személy postai küldeményeit felbontották, illetve esetenként elkobozták« – jelzi a kódok megfejtésének gyűjteménye]

– Lakástelefonjára a 3/A operatív rendszabályt [»telefon lehallgatása«] kapcsolatainak, programjának megállapítása érdekében bevezetjük…

– A birtokunkba került információk alapján szükség esetén a 3/E operatív rendszabály [»szobalehallgatás«] bevezetésére külön javaslatot teszünk

– Indokolt esetben operatív figyelését megszervezzük és ezt kapcsolataira is kiterjesztjük

– A beérkezett adatokat, információkat, anyagokat folyamatosan értékeljük, azokról a felső vezetést időben tájékoztatjuk

64

– Tevékenységéről, magatartásáról értékelő jelentést készítünk

– A keletkezett adatokat a tervben meghatározott intézkedések eredményeit értékeljük és javaslatot teszünk a bizalmas nyomozás befejezésére, meghosszabbítására, vagy a realizálás módjára.

A feladat végrehajtásáért felelős Anhalt Róbert rendőr főhadnagy

Egyetértek: Pálfy Imre rendőr őrnagy, alosztályvezető

Engedélyezem:

Harangozó Szilveszter rendőr vezérőrnagy

főcsoportfőnök-helyettes.”

Tudom, hogy rossz fényt vet a jellememre, de a lapot végigolvasva a legkisebb hálát sem éreztem, amiért komoly és felelős emberek ilyen alapossággal kívántak érdeklődni szerény személyem és tevékenységem iránt. Különösebb düh vagy harag sem fogott el, ezt már akkor kiéltem, mikor a megfigyelés tényéről értesültem, inkább csak elképedtem azon a primitívségen, mely a tervezett intézkedések felsorolásából áradt:

– Kikérem magamnak – mormogtam félhangosan –, hogy velem ilyen „bunkók” foglalkozzanak, olyan hóhérok akasszanak fel, akik még a lányuk hajába sem tudnak megkötni egy rendes masnit!

Mint korábban Mátrai esetében, most is kísérletet tettem, hogy a nyomozás név szerint megemlített kezdeményezőit felkutassam. A telefonkönyvben szereplő Anhaltok egyikét, egy hölgyet felhívtam, de ő nem tudott felvilágosítással szolgálni a névrokonáról. Egy ismerőse szerint Anhalt Róbert hajlott testtartású, nemtörődöm természetű ember volt, aki feladatát unatkozó hivatalnokként látta el. Osztályvezetőjét, Pálfy Imre őrnagyot is hiába kerestem.

65

A legfőbb személyiség, a megfigyelést engedélyező Harangozó Szilveszter vezérőrnagy neve természetesen nem szerepel a budapesti telefonkönyvben, de az egyik volt testületi társától megszereztem a számát. Az illető egyébként lesújtó értékelést adott Harangozóról, aki egyaránt igyekezett kapcsolatot fenntartani Bicskovval, a Belügy szovjet tanácsadójával és a reformistának elkönyvelt Aczél Györggyel. Magatartását így jellemezte:

– Naponta hússzor törölte le a cipőjét!

Még egy adatot találtam: a Political Capital emlékezetes közléseinek egyikén is szerepel a neve. Harangozó 1985. V. 1-től 1989-ig töltötte be a III. főcsoportfőnökség vezető posztját – egyben a belügyminiszter első helyettesének is számított. A közlés szerint az iratmegsemmisítések egyik fő felelősének tekinthető.

Felhívtam és bemutatkoztam, ahhoz képest, hogy személyesen soha nem találkoztunk, Harangozó barátságosan fogadta a jelentkezésemet, de rögtön utána tett egy kritikai megjegyzést:

– Most olvastam a maga „A gyávák bátorsága” című könyvét, nem voltam elragadtatva tőle.

Ezen, őszintén szólva, nem csodálkoztam, mert ez a regényem témáját tekintve érinti az ÁVH és az állambiztonsági szolgálatok tevékenységét – igen kevés jó szót vesztegetve rájuk –, de nem kezdtem bele egy ilyen vitába.

Soha nem képzeltem, hogy különösebb diplomáciai érzékkel rendelkeznék, minden konfliktusomban a lehető legnyitottabb taktikát választottam – ezt akár erénynek, akár hiányosságnak felfoghatjuk. Most sem tettem kísérletet arra, hogy valamilyen trükkel megpróbáljak csőbe húzni egy volt titkosszolgálati tábornokot, azonnal rátértem a lényegre:

66

– Harangozó úr, ön 1975 júniusában aláírt egy rendelkezést az én személyem titkos megfigyelésére.

– Ezt honnan veszi?

– Itt van a kezemben annak a papírnak a másolata, amelyben engedélyezi az akciót.

Bizonyítékul felolvastam neki néhány sort az iratból, ez meggyőzhette, hogy nem a levegőbe beszélek. Visszakérdezett:

– És mi baja lett ebből?

– Hosszú évekig úgy kellett élnem, hogy minden levelemet felbontották, jó néhányat el is koboztak, máig nem kaptam meg őket. A telefonjaimat lehallgatták, a lakásomba „poloskákat” telepítettek, a nyilvános fellépéseimen provokáltak, és még sorolhatnám tovább.

– És most mit kíván tőlem?

– Magyarázatot. Én nem szándékozom leleplezni vagy feljelenteni önt, de szeretnék beszélgetni erről az ügyről.

– Mi érdekli?

– Szeretném, ha utólag megindokolná, hogy mivel szolgáltam rá erre a megfigyelésre. Meggyőződésem szerint minden tekintetben tisztességes, jogkövető állampolgára voltam a Magyar Népköztársaságnak, ezen az sem változtat, hogy mindig és mindenhol elmondtam a véleményemet. Onök nemcsak jogtalanul, de alaptalanul is jártak el velem szemben.

– Azt ajánlom, hogy ne foglalkozzon vele.

– Nem tudom elfogadni az ajánlatát, ezt az ügyet tisztázni kívánom. Hajlandó leülni velem egy beszélgetésre? Ön határozhatja meg, hol és mikor, azt is megígérem, hogy nem viszek magnót, és nem készítek jegyzeteket.

– Nem hiszem, hogy valami lényegeset tudnék mondani.

67

– Ez nemet jelent?

– Egyszerűen annyit, hogy nem emlékszem semmire az üggyel kapcsolatban.

– Természetesen tudomásul veszem a válaszát, de meg fogom írni, hogy ön, aki oly sok ember ügyében oly határozottan döntött, nem vállalta önmagát.

Ha akár Harangozó telefonját, akár az enyémet mostanában is lehallgatnák az illetékesek, szeretném megkönnyíteni az anyag kikeresését azzal, hogy közlöm: ez a beszélgetés 2005. január 31-én hétfőn zajlott le.

68

A testület egykori tagjai között találni olyan embereket is, akik – Harangozóval ellentétben – felvállalják életüknek ezt a szakaszát. Mindegyiküket más-más meggondolások vezérlik, ennek megfelelően nyilatkozataik tartalma és stílusa is eltérő.

Egy magas rangú tiszt a személyét fenyegető megtorlástól tartva – szóban-írásban – egyaránt vezekel, olyan módon, hogy az új rendszer kegyeire számítva még mélyebbre tapossa a mocsárban amúgy is elsüllyedő társait. Láttunk a televízióban olyan személyt is, aki afféle karitatív szervezetnek próbálja feltüntetni a III/III-at, amely emberek százainak életét és egzisztenciáját óvta meg a Hatalom túlkapásai ellen. Ez az emlékező inkább a politikai jobboldalra kacsingatott, mikor hozzátette, hogy a szervezete máig is fennmaradhatott volna, bukását az izraeli titkosszolgálat, a Moszad aknamunkája okozta, sók millió dollárral megvesztegetve az illetékeseket. Tőlük és hasonszűrő társaiktól senki sem remélhet hiteles elemzést.

Én egy volt III/III-as tisztet ismerek – bár ez a szám növekedhet, nem tudhatom, hogy a holnap milyen új adatokat hoz majd a tegnapról. Ő C. rendőr ezredes, évek óta és jelenleg is a barátom. C. nem dicsekszik a múltjával, de nem is tagadja le, mindennemű és mindenkori önéletrajzában feltüntette. Ennek ellenére egé69szen 2004-ig, nyugdíjkérelmének benyújtásáig magas beosztást töltött be a rendőrségnél.

– A rendszerváltás után hogy maradhattál meg a „Cég”-nél? – kérdezem tőle.

– Az Antall-kormány leváltotta a titkosszolgálati vezetőket. Apró Antal fia is ezen a vonalon dolgozott, őt sem sokáig tűrték meg. Kiküldték egy hivatalos útra Amerikába, mikor jött haza, a sofőrje várta Ferihegyen: „Most még hazaviszem, főnök, de ez az utolsó alkalom, mert amíg kint járt, kirúgták.” Borossnak volt annyi esze, hogy felmérje: ha a rendőrségnél is előveszi a vasseprűt és szakemberek helyett párthű dilettánsokra bízza az irányítást, az egész ország közbiztonsága meginog. Pályázatot írtak ki a megyei főkapitányi és főkapitány-helyettesi posztokra is.

– Régi MSZMP-sek is pályázhattak?

– Az új vezetők szinte kivétel nélkül párttagok voltak, ezt a Kádár-rendszerben elvárták a rendőröktől. Nálunk is teljes volt a „lefedettség”, csak a gépírónők között akadt egy pártonkívüli, hat éven át őrá alapoztuk a káderfejlesztési tervünket: ezt az elvtársnőt fel kell készíteni a párttagságra. A kizáró feltételek között csak az szerepelt, hogy ha a jelentkező annak idején a III/III állományába tartozott.

– A mi megyénkben hamar megtalálták a megfelelő jelöltet, egy régi kipróbált rendőrtisztet, ő engem választott a helyettesének. Tájékoztatóra hívta össze a megyei képviselőket és ezzel kezdte:

– Még mielőtt bármit is kérdeznének, közlöm Önökkel: tudomásom van róla, hogy C. ezredes úr a III/IIInál és a III/II-nél is szolgált, ennek ellenére ragaszkodom a személyéhez.

– A továbbiakban sem tudták lebeszélni a szándéká70ról, ezért a belügyminiszter utólag módosította a kiírást: a helyettesnek nem kellett pályáznia, csak egyszerűen kinevezték, így ki lehetett kerülni ezt az akadályt.

C. mindvégig a főkapitányság elismert és sikeres tisztjei közé tartozott, az ő csapatának nevéhez fűződött például a szentkirályszabadjai sorozatgyilkosság felderítése és a tettes elfogása. Erejéből akár még egy évtizedes szolgálatra is tellett volna, de mély elégedetlenséget érzett a belügyekben uralkodó állapotok iránt, ezért kikérte az obsitot, elhárított minden marasztaló kísérletet. Szülőfalujában vett egy házat, rendbehozta, és ott készül nyugdíjas életére.

Mikor megkaptam a dossziét a megfigyelésemről szóló jelentésekkel, mindenekelőtt C: vel akartam beszélgetni róla, lehívott jövendő otthonába. Autóval várt a vonatnál – a faluja 15-20 kilométerre fekszik az Intercity-járatok megállóhelyétől. Mikor beléptünk a havas kertbe, C. napraforgót, vizet adott odaszoktatott madarainak, hosszan figyelte a kertvégi dombon felfelé futó fákat, hogy viselik a telet, aztán beinvitált a szobába, befűtött és leültünk.

Míg a köszöntő italt kortyolgattuk, körülnéztem:

– Valami szolgálattal kapcsolatos emléket nem hoztál magaddal?

– Nem, pedig összegyűlt egypár relikvia. A legemlékezetesebb darab egy Sztálin-szobor, otthon tartom valamelyik fiókban.

– Honnan szerezted?

– Még az 1980-as években átvezényeltek a III/II-esekhez, vagyis a kémelhárításhoz. A dolog már el volt döntve, az utolsó napjaimat töltöttem a régi helyemen. 71A közvetlen felettesem sokat gorombáskodott velem, ott tett keresztbe, ahol tudott, szerettem volna úgy „elköszönni”, hogy valami emléket hagyjak magamról. Egyik nap hívat:

– Na, C., még kap egy feladatot, ha ezt rendesen elvégzi, valamit jóvátehet a sok marhaságából. Egy vendég jön hozzánk a Német Demokratikus Köztársaságból: Ott vezérőrnagy, Markus Wolf elvtársnak, a Stazi parancsnokának a helyettese. Magára bízom, hogy szervezze meg a vacsorát, és szerezze be a megfelelő ajándékot Ott elvtársnak – azt hiszem, így hívták.

– Egy estére lefoglaltam egy badacsonyi vendéglőt, de azt már nehezebben tudtam eldönteni: milyen ajándékot vegyek, amivel le tudom égetni a parancsnokomat, és mégsem lesz bajom belőle. Átmentem Herendre, a porcelángyárban megkerestem egy öreg haveromat, Tóth bácsit:

– Tata – mondom neki –, megvannak még a régi matricák? – C. felém fordult. – Tudnod kell, hogy a matrica nálunk nem egy levonóképet jelent, hanem öntőformát egy-egy dísztárgy elkészítéséhez.

– Megvannak, Lacikám, össze akarták törni, de én eldugtam őket a padlásra. Melyik kellene?

– Sztálin maradt?

– Az is akad.

– Abból csináljon nekem kettőt.

– Holnap bejöhetsz érte.

– Az öreg le is gyártotta mind a kettőt, az egyiket hazavittem, a másikat jó vastagon bepakoltam, és csak közvetlenül a vacsora előtt adtam oda a parancsnokomnak. Az ki sem bontotta, csak lerakta maga elé az asztalra. Én a kijárathoz közel telepedtem le, hogy ha kitör majd a botrány, gyorsan le tudjak lépni.

– Megjött Ott vezérőrnagy a stábjával, ő is hozott 72ajándékot mindenkinek, én, emlékszem, egy bőrtáskát kaptam. Akkor a parancsnokom következett mint vendéglátó, ünnepélyesen leszedte a papírt; ott állt kezében egy félméteres Sztálin-mellszoborral. „Józsi bácsi” akkoriban már a Szovjetunióban is eszmei közellenségnek számított, a mauzóleumi társbérletéből is kitelepítették. Ott vezérőrnagy átvette a szobrot, egy ideig hitetlenkedve nézte, aztán átölelte a parancsnokomat, és szájon csókolta:

– Mindig tudtam, hogy ti, magyarok vagytok az igazi elvtársak!

A parancsnok még engem is megdicsért:

– No végre valami, C., amit nem rontott el!

A köszöntő ital elfogyott, előveszem a jegyzetblokkomat.

– Szeretnék néhány dolgot megkérdezni tőled, természetesen tudomásul veszem, ha egyikre-másikra nem válaszolsz, mert felesküdtél a szolgálati titkok megőrzésére – és ez most is kötelez.

– Én csak egyet kérek: hadd nézhessem meg majd a szöveget, nem azért, mert cenzúrázni akarlak, de mindenképpen el akarom kerülni a tévedéseket – C. váratlanul Shakespeare-t idézi:

– „Bár az avatatlant megnevetteti,

Hozzáértőt csak bosszanthat…” – Ha jól emlékszem, így szól a szöveg – és kezdhetjük.

– Mikor riportot írtam a rendőrségről, gyakran tapasztaltam, hogy „dinasztikus” alapon szerveződik: az apa hozta a fiát, a nagybácsi az unokaöccsét. Te is ilyen módon kerültél a testülethez?

– Az én apám asztalosmester volt, sohasem foglalkozott politikával és más úri huncutságokkal. Én viszont már gyerekkorom óta lelkesedtem a rendőrökért. Ha nyomozók jöttek a falunkba, hogy megkeressenek egy 73eltűnt lovat vagy kocsit, én már ötévesen is ott loholtam mellettük, és próbáltam segíteni nekik. Mikor felnőttem, és közelebbről is megismertem a rendőrség felépítését, már nem nyomozó akartam lenni, hanem vizsgáló, arról ábrándoztam, hogy bonyolult gyilkossági ügyeket bogozok majd ki.

– Érettségi után katonának semmiképp nem akartam bevonulni, ezért jobb híján a Vendéglátóipari Főiskolára adtam be a papírjaimat. Három szakág közül választhattam: szakács, cukrász, pincér. A szakácskodás eleve kiesett, mert nem bírom a meleget, a cukrászoknak hajnali kettőkor kell felkelniük, az sem csábított, maradt a pincérség. A szakvizsga után csináltam is egy ideig, de az eredeti elképzelésemet nem adtam fel. Jelentkeztem a Belügyminisztérium tartalékos tisztképző iskolájába, itt két év alatt rendőr alhadnagyi rangot lehetett szerezni.

– Nyolchónapos kemény alapkiképzést kaptunk, utána egy félév határőrszolgálatot kellett teljesítenünk, majd egyéves iskolára vezényeltek bennünket, itt katonai elhárító szakmai ismeretekre oktattak minket. Ezzel a többség le is zárta az ügyet, legfeljebb két-három évenként hívták be őket tíznapos továbbképzésre.

– Mikor fejezted be ezt az iskolát?

– 1973-ban. Néhányan jelentkeztünk, hogy szeretnénk bekerülni a rendőrség tényleges állományába, ötünket leküldtek egy megyeszékhelyre négy hónapos próbaidőre. A határidő leteltével az illetékesek három pályázót javasoltak felvételre – én nem voltam közöttük. Nem nyugodtam bele, akkor, életemben először igénybe vettem a „szocialista összeköttetést” – ahogy akkoriban a protekciót nevezték –, és egy ismerős magas rangú káderrel rászólattam a megyei főkapitányságra, fel is vettek. A főnököm sohasem bocsátotta meg 74nekem, hogy átnyúltam a feje fölött, már említettem: ott tett keresztbe, ahol csak tudott. A jelentkezésnél is katonai uniformist hordtam rendőri váll-lappal.

– Te akkor eleve a III/III-hoz kérted magad?

– Az nem a kívánságainkon múlott, hogy hová kerülünk. Augusztusban kaptuk meg a beosztásunkat; hárman a TT-re, a társadalmi tulajdon elleni bűncselekményekkel foglalkozó részlegre kerültek, egy Tropán nevű társunk a III/II-re, azt sem tudta, ez mit jelent, de a parancsnok letorkolta:

– Majd megtudja.

Én maradtam utolsónak, rám nézett:

– C. alhadnagy III/III.

Próbáltam tiltakozni:

– Én a vizsgálókhoz jelentkeztem.

– Örüljön, hogy egyáltalán felvették – méla undorral hozzátette –, főkapitányi segédlettel.

– A rendőrség gyakorlati munkájában nem állt kínai fal a közbiztonsági és az állambiztonsági részleg között. Egyforma igazolványt kaptunk, együtt adtunk ügyeletet, mi is beszálltunk a zugitalmérések, prostitanyák felszámolásába. Ha valahol pótolni kellett egy nyugdíjba menő beosztottat, adtunk át egymásnak embereket. Párhuzamosan alakultak a minősítések is, a nyomozónak nálunk az operatív tiszt fogalma felelt meg, a fővizsgálónak a főoperatív tiszt, a kiemelt fővizsgálónak pedig a kiemelt főoperatív tiszt. Az illetményünk sem különbözött, a bérfejlesztés is azonos rendszerben történt: az évi öt százalékot kötelezően meg kellett adni, a további öt százalékról a parancsnok döntött.

(Bár nincs okom kételkedni C. leírásában, én rendőr riportkönyvem anyaggyűjtése során sok helyen azt tapasztaltam, hogy az Állambiztonság emberei elzárkóz75tak a közbiztonsági kollégáiktól. A részlegüket rácsos acélajtó zárta le, melyen csak a jogosultságot igazoló dokumentum felmutatásával lehetett belépni.)

A következő kérdést kényesnek véltem, ezért óvatosan közelítettem meg:

– Már mondtam: nem kívánom tőled, hogy megsértsd a titoktartásra tett esküdet. Arról beszélhetsz, hogy miképp zajlott le egy hálózati személy beszervezése?

– Több kategória létezett. Akadtak olyanok, akik elvi meggyőződésből, „hazafias alapon” vállalták el a feladatot, az is előfordult, hogy később „csizmát húzott”, vagyis beállt hivatásos rendőrtisztnek, őket persze át kellett helyezni egy távoli megyébe, ahol nem ismerik.

– Ezt a „hazafias alapon” kifejezést komolyan gondolod?

– Igen. A közvélemény egy része nem hiszi el, de engem és sok társamat is az a szándék motivált, hogy védjük az országot. Ugyanez vonatkozott a közvetlen segítőinkre is, legalább hetven százalékukat a meggyőződés mozgatta. A hálózat külső körét az úgynevezett társadalmi kapcsolatok alkották, a legalsó lépcsőnek az informátorok számítottak.

– A gyakorlatban ez hogy ment végbe?

– Megtudtam például, hogy valaki közlekedési balesetet okozott, amiért elvehetik a jogosítványát, és ő a szakmája miatt ezt nem nélkülözheti. Megkerestem és felajánlottam, hogy megpróbálok közbenjárni az érdekében. Megszereztem a tiltó határozatot, és ott a szeme előtt összetéptem. Soha nem ajánlottam fel ilyenkor, hogy dolgozzék nekünk, csak annyit említettem, hogy épp most egy gyanús ügyet figyelek a környezetében, nem látok tisztán, hátha ő jobban értesült. Más esetekben szó lehetett arról, hogy az illető előrelép a lakáski76utalási listán, a fiát felveszik az egyetemre és így tovább.

– Pénzt nem kínáltál fel?

– Az ügynökök nem kaptak rendszeres fizetést, karácsony körül adtam nekik ötszáz forintot – ezen akkoriban egy télikabátot lehetett venni. Egy-egy sikeres akció után a parancsnokunk megemelhette ezt az összeget ezer-kétezer forintra. Az ügynökökről beszervezési karton készült, és fedőnevet is kaptak.

– Milyen kód vagy rendszer alapján adtátok ezeket az elnevezéseket?

– A tartótisztekre volt bízva, egyébként ötletszerűen ment. Általában felajánlottuk az ügynöknek, hogy válasszon ő a tetszése szerint, de szinte mindig ránk bízták a döntést. Én egyszerűen azt a keresztnevet jelöltem meg, amelynek a napján a beszervezés megtörtént, ha egy férfinál épp akkor egy női keresztnév szerepelt, akkor lapoztam egyet a naptárban. Máskor olyan szempontok vezéreltek, hogy az ügynök képét könnyebben fel tudjam idézni magamban, így például egy Pápán lakó zsidó nő a „Haifa” fedőnevet kapta.

– Ha egy ügynök úgy döntött, hogy ki akar lépni a hálózatból, megtehette?

– Az én időmben, az 1970-es 80-as években már igen. Ha valaki bejelentette a távozási szándékát, szinte sohasem próbáltuk meg maradásra bírni. Nem sokat értünk volna egy alkalmatlan vagy hitevesztett emberrel. A III/III megyei vezetője törölte a nyilvántartásból.

– A városban ismerték a tevékenységedet?

– Mondjuk, nem beszéltem róla a televízióban, de sokan tudták, hogy nem véletlenül keresek fel vállalatokat, kórházakat, üdülőket és így tovább.

– Részt vettél a közéletben?

– Nem zárkóztam el tőle, például szerepet ugyan 77nem vállaltam a városi első osztályú kézilabdacsapat vezetésében, a szakmai munkába sem szóltam bele, de tudtam tenni bizonyos szolgálatokat.

– A Budapesti Honvéd válogatott kapusa hozzánk igazolt, ezért a Honvédelmi Minisztérium illetékesei le akarták buktatni. Mikor a csapat Törökországba indult játszani, a vámosok rászálltak a repülőtéren, és találtak a kapusnál egy százdollárost. Ez akkoriban főbenjáró bűnnek számított, úgy volt, hogy örökre eltiltják, és bíróság elé állítják, engem kértek meg, hogy próbáljak segíteni. Én szereztem a kórháztól egy igazolást, hogy az bízta meg a kapust, hozzon be egy alkatrészt egy elromlott géphez, erre kellett a száz dollár. Igazoltam, hogy én magam is tudtam erről az egyezségről.

– Egészen a rendszerváltásig a III/III-asoknál maradtál?

– Nem, már mondtam, hogy egy idő után áthelyeztek a III/II-es csoportfőnökséghez, ez elsősorban kémelhárítással foglalkozott.

– A nyugati hírszerzőket figyelték?

– Nem csak őket. A többi népi demokratikus ország titkosszolgálata is komoly tevékenységet fejtett ki nálunk. Az ellenük való védekezés az „X-vonalas elhárítás” fedőnevet kapta.

– A legtöbb bajunk a román Securitatéval akadt, elsősorban rájuk kellett figyelnünk. Mi is igyekeztünk információkat szerezni az ő terveikről, hozzájutottunk a románok néhány szigorúan titkos anyagához. Így például Láncránjan hírhedt nacionalista tanulmányának, az „Egy szó Erdélyről”-nek a szövege már hónapokkal a megjelenés előtt a kezünkbe jutott – ez tette lehetővé, hogy magyar részről Száraz György szinte azonnal válaszolhasson rá.

– Jelenleg milyen a biztonsági szervezet felépítése?

78

– Azt tudod, hogy a III. Főcsoportfőnökség megszűnt. A II. és a III. csoportfőnökségből alakult ki a Nemzetbiztonsági Hivatal. Ez már nem tartozik a rendőrség kötelékébe, a kapitányságok csak helyet biztosítanak az irodáiknak. A rendőrségnél csak a rendvédelmi szervek rendvédelmi szolgálata, a régi belső elhárítás maradt.

– Ezen kívül létezik egy Nemzetbiztonsági Szakszolgálat, mely a technikai feltételekért felelős, továbbá az Információs Hivatal, ezeket a nemzetbiztonsági államtitkár irányítja.

– Működik továbbá a Katonai Biztonsági Hivatal, a Katonai Felderítő Hivatal – ez kezdettől fogva a Honvédelmi Minisztériumhoz tartozik. A Pénzügyőrség, a Határőrség és az Ügyészség is folytat nyomozati tevékenységet, ha jól számolom, 11 szervezet osztozkodik ezen a feladatkörön.

– De hát így rengeteg átfedés fordulhat elő, ki egyezteti a munkájukat?

– A Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központnak kellene, de úgy hallom, nem valami nagy sikerrel végzik a munkájukat.

Beszélgetés közben kifutottunk az időből, indulnom kellett, hogy elérjem az esti Intercity vonatot. Búcsúzásnál C. megígérte, hogy ha a dossziém tanulmányozása közben fennakadok valamilyen nehezen tisztázható körülményen vagy kétesnek látszó anyagon, szívesen szolgál felvilágosítással.

79 80

A műsorújságok valaha két csoportba sorolták a budapesti mozikat: „elsóhetes”, vagyis bemutató filmszínházakra és „utánjátszók”-ra, melyek a már lefutott alkotásokat vetítették. Ezt a felosztást a politikára kivetítve az 1948-as kommunista hatalomátvétel utáni Magyarország minden tekintetben „utánjátszónak” minősült az „elsőhetes” Szovjetunió mögött, az ott lezajlott folyamatok kisebb-nagyobb időeltolódással nálunk is végbementek.

Magyarország önálló kül- vagy belpolitikát legföljebb formálisan folytatott, gazdasága beilleszkedett a KGST, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa rendszerébe, hadserege a Varsói Szerződés, a keleti szoldateszka részévé vált. Nem véletlenül terjengtek olyan hírek, hogy Magyarország hamarosan kéri felvételét a Szovjetunió kötelékébe, vagy hogy a saját valuta helyett bevezetik a „KGST-forintot”.

Ez a függés az eszmék síkján is érvényesült – a meghatározó alapelvekben és a kevésbé jelentősekben egyaránt. Nehéz volna meghatározni, hogy a Szovjetunióban a cionizmust melyik kategóriába sorolták, de teljes állami szigorral léptek fel ellene, feltételezett híveit az imperializmus ügynökeinek minősítették. A „cionista” megjelölés a gyakorlatban azonos volt a zsidóval, az 1952-es szovjet orvosper zsidó letartóztatottait is cionista indíttatás alapján elkövetett szabotázsokkal és 81gyilkosságokkal vádolták meg – végzetüket aligha kerülhették volna el, ha Sztálin meg nem hal 1953 márciusában.

Már említettem, hogy a szovjet politika alig burkolt antiszemitizmusa Sztálin halála után sem szűnt meg. A pogromok őshazájában tovább éltek a sok száz éves hagyományok, ezekhez az idők folyamán politikai és stratégiai célok is társultak. A régi cárok törekvése, hogy Oroszország kijuthasson a meleg tengerekhez, változatlanul fennállt, ennek jegyében a Szovjetunió mindenképpen igyekezett elérni, hogy katonai erői megvessék lábukat a közel-keleti térségben. A terv részeként minden segítséget megadott az Izraellel leszámolni készülő arab országoknak, fegyverekkel és szakértők hadával támogatta őket.

Az 1967-es háború után a Szovjetunió az 1973-as „ítéletnapi háború”-ban is feltette a maga tétjét az arab kártyára. A korabeli szemleírók szerint az egyiptomi és a szíriai hadsereg felszerelésének 95 százalékát a Szovjetunió szállította, míg a másik oldalon az izraeli haditechnika több mint 60 százaléka az Egyesült Államokból származott. Tehát újfent az a helyzet állott elő, hogy a két hadviselő félen kívül a világ két legnagyobb fegyvergyártó ipara is megmérkőzött egymással.

A háború, ha nem is teljes, de vitathatatlan izraeli győzelemmel végződött. A támadó II. és III. egyiptomi hadsereget körülzárták, és csak az ENSZ által kikényszerített tűzszünet mentette meg Őket a biztos pusztulástól, a szíriai haderőt szétverték, maradványait egészen Damaszkusz elővárosáig kergették. Ez a kudarc ismét megingatta a szovjet nemzetgazdaság egyik legfontosabb ágazatának számító fegyveripar pozícióit a nemzetközi piacokon.

– Ennek nyomán mennyire erősödtek fel a „Biroda82lom”-ban a zsidóellenes-anticionista hangok? – kérdeztem egy szakértőtől.

– Semennyire.

– Hogy lehet ez?

– Úgy, hogy már nem volt hová emelkednie, mivel addig is magas fokon állott.

Az ügyben meghozott szovjet lépések sorozatát pontosan leképezte az „utánjátszó” Magyarország kormányzata is. Onnan kezdve, hogy 1948-ban betiltotta a cionista szervezeteket, számos aktivistáját börtönbe zárta, azon keresztül, hogy megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, egészen addig, hogy a kormány 1973-as hivatalos nyilatkozatában kijelentette:

„– …Izrael arcátlan nyíltsággal készült a fegyveres orvtámadásra, végül is október 6-án újabb agressziót robbantott ki” – jóllehet az egész világ tudta, hogy az egyiptomi hadsereg indított támadást a Szuezi-csatornán átkelve.

(A magyar vezetés csak néhány gazdaságilag előnyös kiskaput hagyott nyitva. Például élt azzal a lehetőséggel, hogy az egykori Steiner-féle zsidó nyomda héber betűkészlete és egyéb felszerelése megmaradt, ezer és ezer példányban nyomtak ki imakönyveket és exportálták őket Nyugatra – kemény valutáért.)

Felmerülhet a kérdés: mennyire volt elkerülhetetlen ebben a tekintetben is a szovjet példa szolgai követése – valószínűleg kínálkoztak volna esélyek egy hajlékonyabb, összetettebb kezelési formára is. Megemlítendő, hogy Románia mindvégig fenntartotta kapcsolatait Izraellel, és ily módon hatalmas politikai és gazdasági előnyökhöz jutott.

A magyar belügy egyértelmű szembenállásában a testület mélyről fakadó antiszemitizmusa is közrejátszott – ez alól a testület zsidó származású tagjai sem 83számítottak kivételnek. Ez utóbbiak előítéleteit csak tovább táplálta, hogy mindenképpen jelezni akarták szembenállásukat ellenségükkel, a rendszerváltásra készülődő értelmiséggel, melynek vezetői között számos zsidó akadt: Kőszegtől Konrádon, Harasztin, Petőn át Kis Jánosig.

(Ez az ellentét szinte a megismétlődése volt annak a második világháború utáni konfliktusnak, mikor néhány hazatért munkaszolgálatos beállt az Államvédelmi Hatóság soraiba, és letartóztatták vagy kitelepítették azokat a zsidó kereskedőket, ügyvédeket, volt gyártulajdonosokat, akik esetleg mellettük szenvedtek a frontvonal aknamezőin vagy Auschwitzban. Ha értékelő párhuzamot vonnánk a háború utáni és a restaurációs Kádár-korabeli akciók végrehajtói között, kétségkívül az előbbiek javára találnánk több mentő körülményt. Őket a kiállt szenvedések: szüleik, testvéreik, gyerekeik elvesztése motiválta. Meggyőződésüket következetesen vállalták, néhányan fegyvert is fogtak 1956-ban, míg a III. Főcsoportfőnökség egykori tagjai bukásukban még szellemi ellenállást sem tanúsítottak.)

A testületnek ez a buzgalma, mely gyakran túllihegésbe ment át, még 1975-ben is tartott, mikor engem, a határozat szövegét idézve „megbízható információk alapján cionista propaganda-szervezkedés, továbbá fellazító tevékenység gyanújával” titkos és szoros megfigyelés alá vontak.

Az ellenem felhozott vádak sorában a „fellazítással” hamar végezhetünk. Egyetlen konkrét formában vettem részt benne: a bécsi Grabenen működött egy könyvesbolt, ahol a betérő magyar turistáknak ingyen adtak néhány szovjet- és kommunistaellenes művet, ha jól emlékszem, 500 schillinges összeghatárig. Ezt a lehetőséget minden bécsi látogatásomnál igénybe vettem, de 84nem hiszem, hogy a belügy illetékesei erre gondoltak volna.

Ami a cionista kötődésemet illeti, ez a feltevés is alaptalan volt. Az Izraelbe való kivándorlás gondolata csak 1948-ig foglalkoztatott, utána fel sem merült bennem, 1957-ben nem tartottam távozó szüleimmel és testvéreimmel. Azt soha nem titkoltam, hogy minden közel-keleti háborúban Izraelnek drukkoltam, de ezzel nem álltam egyedül, hasonló felfogást képviselt a magyar nemzsidó értelmiség nagy része is. Felfogták, hogy ez a harc alig áttételesen a Magyarországot megszállva tartó Szovjetunió ellen is folyik, sokan vélték úgy, hogy az izraeli példán fellelkesedve az erdélyi magyarok is képesek lehetnek rá, hogy megbirkózzanak a túlnyomó többségben lévő elnyomóikkal.

Ez a szimpátia azonban csak érzelmi tényező volt, ennek alapján aligha lehetett volna sikeres eljárást indítani ellenem, konkrét adatokra is szükség lett volna hozzá. Az illetékes szervek lankadatlan buzgalommal keresték ezeket.

Távol álljon tőlem a dicsekvés; nem csak velem kapcsolatosan próbálkoztak. 2005 januárjában olvastam egy cikket, amelyben Kertész Péter újságíró közzétette egy titkos dosszié anyagát.

1973. október 23-án a III/III-1-c alosztály „K” ellenőrzés útján nyolc sokszorosított levél birtokába jutott – ezeket nyolc művészhez, közéleti személyiséghez, illetve művészek özvegyeihez kívánták eljuttatni. A levélben felhívást intéztek hozzájuk, hogy támogassák Izrael harcát – akkor még javában zajlott az „ítéletnapi háború” –, akadályozzák meg az arab népeknek nyújtandó támogatást. A kiáltványt a „Magyar Zsidó Önvédelmi Bizottság” írta alá, a levél feladójaként egy nem azonosítható egyén szerepelt.

85

A nyomozás beindult, kiderült, hogy a címzettek valamennyien ismert személyek, Abody Bélától, Bessenyei Ferencen át Straub F. Brúnóig, a későbbi köztársasági elnökig. Címüket feltehetőleg a telefonkönyvből írták ki, illetve a színházukba küldték. Mindannyiukat gyanún felül állónak minősítették, közülük csak egy akadt fenn a rostán; a 6-os szám alatt felsorolt Sásdi Sándor író, 1165 Bp., Mátyásföld, László utca 9/a szám alatti lakos.

Egyszerű paraszti ésszel azt gondolhatnánk: mindenki tehet róla, hogy milyen levelet ír, de azért nem felelős, hogy milyen leveleket kap, a magyar elhárítás felülbírálta ezt a primitív logikát:

„…Sásdira vonatkozólag az elhárítás olyan adatokkal rendelkezett, amelyek alapján megállapítható, hogy a nevezett cionista nézeteket valló személy. Izraelbe kéziratokat juttat ki, és azok az »Új Kelet« című cionista újságban jelentek meg. A Héber Írószövetség – egy legközelebbi kiutazása során – »Herzl-díjjal« akarja kitüntetni. Rokonainak írt leveleiben aggódását fejezi ki az arab-izraeli háború miatt, és Izraelt »igazi hazájának« nevezi…”

A következőkben megkapjuk a levélírás és a levélfogadás jelenségének igazi marxista magyarázatát.

„…Mivel a címzettek közül egyedül Sásdi Sándor cionista beállítottságú személy, feltételezhető, hogy az ellenséges levélíró vagy levélírók közelebbről ismerik, esetleg vele közvetlen kapcsolatban állnak. így a részére küldött levelet olyan célból küldhették, hogy nála ellenőrizzék a levél tartalmának hatását…”

Valóban nem egykönnyen lehetett kiszámítani, hogy egy meggyőződéses cionista hogyan reagál egy ilyen tartalmú levélre. Az intézkedések nem várattak magukra:

86

„…Figyelembe véve, hogy a névtelen levelek terjesztése író-művész körökben történt, feltételezhető, hogy a szerző személye is e körökhöz kapcsolódik. A 111/111-4-es osztályon keresztül megszervezzük a hasonló mondanivalóval rendelkező írók, művészek hálózati úton történő felkutatását.

– Az ügyjelzésben »Elvbarátok« fedőnéven Rendkívüli Esemény dossziét nyitunk.

– Sásdi Sándor író személyének és környezetének ellenőrzése, cionista kapcsolatai megállapítására »K« ellenőrzést vezetünk be és a 3/A rendszabály alá vonjuk.” [A tapasztalt olvasó már tudja, hogy ez telefonlehallgatást jelent. – M. Gy.]

Nincs értesülésem az ügy további fejleményéről, elképzelhető, hogy hamarosan lezárult. Nem rám tartozik Sásdi Sándor írói jelentőségének értékelése, de annyit megkockáztatok, hogy komolyabb olvasó-, szimpatizánstábor nem alakult ki körötte. A belügyi szervek beláthatták, hogy az ő esetleges „leleplezése” keveseket győzne meg a cionista veszély nagyságáról. Új célszemély után kellett nézni.

Mint a Sásdi Sándorról szóló jelentésből is kitetszik: akkor már mód nyílott arra, hogy magyar állampolgárok is eljussanak a Szentföldre. Izraeli diplomáciai kirendeltség ugyan továbbra sem működött Budapesten, érdekeit a svájci nagykövetség képviselte, közvetlen légi járatok sem indultak Ferihegyről Tel-Avivba, de számos kerülőút kínálkozott. Aki el akart látogatni Izraelbe, egyszerűen kiment Bécsbe, ott felkereste a zsidó állam konzulátusát, és szó nélkül megkapta a vízumot. Az itthoni lebukást elkerülendő általában nem pecsételték bele az útlevelébe, hanem egy külön lapon mellékelték. Ennek birtokában megváltotta a repülőjegyet, és akár még aznap elindulhatott.

87

Én meg sem kíséreltem ezt a trükköt, csak tíz évvel később, hivatalos formában jutottam el Izraelbe. Személyes kapcsolatokat sem tartottam fenn a távoli országgal, éltek ugyan ott egykori gyerekotthonbeli társaim, akik még 1948-ban vándoroltak ki, de a sorsukról semmit sem tudtam, és őszintén szólva, nem is nagyon érdekelt. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha egy barátságban ilyen hosszú szünet állt be, azt már nem érdemes újra elkezdeni.

Hogy kerültem mégis cionistaként a III/III látókörébe? Csak találgatni tudok. Az 1970-es évek elején „A Szent Imre-induló” címmel egy kisregénybe kezdtem a háború vége felé felállított budapesti gettó sorsáról. Számos személyes élményemet is belefoglaltam ugyan a történetbe, de nem önéletrajznak szántam, egy képzelt főhőst helyeztem az események középpontjába, egy nálam néhány évvel idősebb zsidó fiút, akinek a Kőhidai Miklós nevet adtam.

Mindig is az volt a becsvágyam, hogy Történelmet írjak, ne történeteket. Egy-egy időszakot kiválasztva a maga teljes objektív valóságában ragadjam meg a közeledő, beteljesülő, majd távolodó Sorsot. Tudtam, hogy ilyen tekintetben számomra a legnagyobb esélyt a „vészkorszak” felidézése jelenti.

Addig is sokat foglalkoztam vele, de úgy éreztem, még mélyebben meg kell ismernem a holokauszt éveit, hogy megírhassam a történetét. Egyre mélyebben ringattam bele magam ennek a küldetésnek a fontosságába. Hamlet esküjének szavait ismételgettem:

Hónapok teltek el úgy, hogy reggeltől estig a könyvtárban ültem, és a témához kapcsolódó dokumentumokat olvasgattam. Az európai és a magyar zsidóság sorsát, kortársak emlékezéseit, külföldi gettók leírásait. Imákat betűzgettem, végigrágtam magam a Rabbiképző Intézet tankönyvein, megismerkedtem a születéstó) a halálig előírt vallási szertartásokkal.

Néha, a munkának már a nyolcadik-tizedik órájában úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Emlékszem, mikor a rabbiknak szánt gyakorlati kézikönyvben eljutottam egy olyan részhez, miszerint a haldokló karját lehetőleg a testéhez kell simítani, hogy könnyebben lehessen belefektetni a koporsóba, mintha a saját halálomat éltem volna át, valósággal elfeketedett előttem a világ, ki kellett mennem a könyvtár folyosójára friss levegőt szívni.

A munka persze meghozta a maga gyümölcseit. Miközben tanultam, már meg is írtam a szöveg egy-egy részletét, olyanokat, mint az európai zsidóság pusztulásának képeit:

„…Az európai zsidóság szinte teljesen elpusztult – adtam az egyik szereplőm szájába. – Számunkra nincs többé Amszterdam, a spanyol marannusok menedéke, ahol rabbi Menássé ben Jiszraél lakott és Báruch Spinóza. Ragyogó templomával együtt elveszett Prága, a nagy rabbi Lőw városa. A föld színével lett egyenlő Berlin – benne Moses Mendelsohn háza. Eltöröltetett Varsó, ahol Perec, Náhum Szokolov és Dávid Frischmann élt. Hol van Vilna, a litván Jeruzsálem, a Gáon 89városa, Kovnó, ahol rabbi Jiszráél Salanter tanított? Elpusztult Odessza, Bialik emlékével, Könyvárus Mendellel, Áchád Háámmal, Szaloniki, Almosino Moses városa, nincs már Pozsony, Chátám Szofér lakhelye, és most elpusztulna Budapest is…”

És én, aki a héber betűket is alig ismerem – a testvérem temetésén egy lapról olvastam fel a fonetikusan leírt halotti imát –, akit a vallásos zsidók „ám hoórec"nek tartanak, tudatlannak, mint a föld, megsirattam minden egyes nevet, és mintha láttam volna is átlátszóan vékony kezüket, ahogy a Tóra pergamenre írott sorait követik. Szívem mélyéből sajnáltam, hogy nem követhettem az ő útjukat, a sorsom szerelőmunkások és szállítók közé, bányába vezetett, majd az irodalom és a politika mindennapos robotjába, és ott is tart majd életem végéig. Elvesztettem, illetve meg sem tanultam a békét és harmóniát hozó mély, vontatott dallamokat.

Bár „A Szent Imre-induló” cselekménye kevéssel a felszabadulás után véget ért, főhősöm sorsának lehetséges folytatása nem hagyott nyugodni: a gettólét és általában az üldöztetés emlékeinek a tudatában mihez kezd valaki az 1945-1955-ös évek Magyarországán. Számára két szabadítóra volna szükség: az első kihozza őt a gettóból, a másik kihozza belőle a gettó kiváltotta lelki torzulásokat – tapasztalataim szerint ez az utóbbi csak ritkán szokott megérkezni, úgy is mondhatnám, hogy soha. A rettegés hosszú nemzedékeken keresztül sem oldódik fel, mintha egy kimondott, de végre nem hajtott halálos ítélet lebegne a túlélő feje fölött. A holokauszt második generációja sem tud szabadulni a meg nem élt emlékektől, az én 1970-es évtizedben született lányaim is álmukban üldözők és vesztőhelyek elől menekülnek.

Úgy gondoltam, egy ilyen léptékű mondanivaló már 90meghaladja egy regény kereteit, megfelelő alapul szolgálhat egy egész trilógiára – mint látható, továbbra is működött bennem a „gigantománia”, balzaci méretű sorozatot láttam magam előtt. Később valóban megírtam a másik két darabot is „Az elhúzódó szüzesség” és „Az utolsó határ” címmel, de ez még a jövő zenéjének számított, egyelőre épp hogy befejeztem az első kötetet.

„A Szent Imre-induló” először a Kortárs folyóiratban jelent meg, terjedelmi okok miatt kissé rövidített formában, de egy lábjegyzetben utaltam rá, hogy egy eljövendő hármaskönyv részének szánom.

Maga a tárgyalt kor és téma nem számított újdonságnak, addigra már számtalan szépirodalmi alkotás látott napvilágot, amely a vészkorszakkal és a túlélők sorsával foglalkozott, így feltételeztem, hogy az én vállalkozásom sem kavar majd nagyobb hullámokat.

Várakozásomban kellemesen csalódtam; számos elismerő, sőt magasztaló telefont, üzenetet kaptam, egy makói orvos egyenesen a legendabeli harminchat igazakhoz hasonlított, akik a világ terheit hordozzák a vállukon.

Egy idő után azonban másféle hangok is megszólaltak. Egy levelet kaptam az Egyesült Államokból, benne egy számomra ismeretlen Albert Moonlight nevű New York-i rabbi jelentkezett:

„Kedves Uram!

Gratulálok, hogy volt erkölcsi bátorsága annyi év után végre elégtételt szolgáltatni egy ártatlanul üldözött embernek.

Tisztelő híve:

Albert Moonlight”

91

Fogalmam sem volt, ki ez az Albert Moonlight és miben áll az ő elégtétele, de napirendre tértem fölötte; életemben már annyi mindent nem értettem, hogy ez is elfért közöttük. Alig telt el azonban néhány hét, és újabb levél érkezett Albert Moonlighttól, amelyből kiderült, hogy az illető Berend Béla egykori szigetvári főrabbival azonos, akit én „A Szent Imre-induló”-ban a saját nevén szerepeltettem, és a nyilasokkal együttműködő árulóként írtam le. 1944-ben a deportálások idején buzgón végrehajtotta a hatóságok utasításait, írt a nyilas „Harc” című újságba. „Üzlettársai” ezt meg is hálálták neki, mikor a híveit vagonba zárták, és vitték Auschwitzba, Berend sétált az utcán, újságot olvasott és cigarettázott. Üzelmeit aztán a fővárosban is tovább folytatta. Valahogy a kezébe került a Kortársnak az a száma, melyben a kisregényem megjelent, visszavonta a korábbi dicséretét – ha nem volna stilustalan, azt a kifejezést használnám, hogy „vissza Miatyánk!” – sőt feljelentéssel fenyegetett meg rágalmazásért.

A távolból érkező reagálások folytatódtak. Egy Náftáli Kraus nevezetű, Magyarországról elszármazott izraeli újságíró, a Mááriv című lap munkatársa jelentkezett. Arról számolt be, hogy olvasta a Kortársban a regényemet, tetszett neki, de nehogy elbízzam magam, jó zsidó szokás szerint egy kis keserű epét is fújt a számba, rögtön felsorolta néhány tárgyi tévedésemet. Nem megfelelő értelmezésben idéztem rabbi Ábáhu mondását: „már letett a békéről a lelkem”, pontatlanul írtam le egy talmudbeli traktátus szövegét és így tovább.

Kraus a levél érdemi részében közölte, hogy a könyvről kritikát írt a lapjában, néhány részletet is idézett belőle. Tudomása szerint az „Új Kelet” magyar nyelvű izraeli napilap arra készül, hogy az egész szöveget le92hozza folytatásokban. Majd egy újabb levelet is küldött, melyben már régi barátok között szokásos hangot használt.

Nem válaszoltam neki, nem csak a fraternizálást utasítottam vissza ilyen módon, de azt is jelezni kívántam, hogy az Izrael állama iránti rokonszenvem nem terjedt ki a Magyarországról emigrált zsidó tollforgatókra is. Kint, az egyetlen Kishontot leszámítva, egyikük sem futott be különösebb karriert, ezért önmaguk vigasztalására azt hangoztatták, hogy egy zsidó, különösen egy zsidó író számára morális önfeladást jelent, ha a holokauszt szörnyűségei után Magyarországon marad. Ezt mindenképpen hangsúlyozniuk kellett, különben megkérdőjeleződik a kivándorlásuk értelme.

Míg az átlagembereknek a hasonló helyzetben hozott döntését mindig is tiszteletben tartottam, az íróktól nem fogadtam el ezt a vélekedést. Szerintem a kérdés csak azon múlik, hogy az illető mennyire író és mennyire őrzi meg a maga szellemi szuverenitását, és csak sokadik sorban számít az, hogy zsidó – bármennyire is akarják különböző oldalakról ezt állítani az első helyre.

Napjainkban gyakran elhangzik az a zsidóknak szóló sértés, hogy maguk nem is magyarok, hanem csak magyarul beszélnek és írnak. Én azt hiszem, hogy valakit épp az tesz magyarrá, hogy ismeri a különbséget a „megint”, az „újra” és az „ismét” között, nem pedig a név végén terpeszkedő ipszilon vagy a kutyabőr.

Nyilvánvaló, hogy a III/III illetékesei elolvasták Kraus leveleit – a dolgok logikája szerint hamarabb, mint én, és úgy találták, hogy ez a kapcsolat megfelelő alapul szolgálhat egy cionistaellenes ügy elindításához. Én a korábban kiszemelt Sásdi Sándornál nagyobb halnak számítottam, akkorára már tucatnyi kötetem is 93megjelent, némelyikük százezres példányszámban, a könyvheti dedikálásokon hosszú sorok húzódtak az asztalom előtt. Az is feltételezhető, hogy a testület egykori ávéhás tagjait – némelyikük időközben őrvezetőből őrnaggyá emelkedett – megbántotta „Az elbocsájtott légió”, a Hatóságról írott regényem, és úgy érezték, hogy most eljött a törlesztés ideje. Ha sikerülne rám bizonyítani a szervezkedés-fellazítás gyanúját, azzal kellőképp igazolnák a közvélemény előtt az én hitványságomat, egyben a cionista aknamunka kiterjedtségét és veszélyes voltát.

A munka elkezdődött, a dosszié következő lapjai már beszerzett személyes adataim másolatait tartalmazzák; azt az adatlapot, melyet a személyi igazolvány igénylésénél töltöttem ki, kis- és nagyalakú arcképemet. Bűnügyi kérdőjegyet is benyújtottak, de a rendőri adminisztráció megállapította, hogy nincs priuszom. A főcsoportfőnökség különböző alosztályai ezután egymást kérdezték végig, hogy milyen anyagokkal rendelkeznek az ügyemben, de igen sovány eredménnyel. A feljegyzések csak azt a megállapítást tartalmazzák, hogy „Bolygató”, vagyis társadalmi rendszet magatartásával alkotott véleményét negatív irányban befolyásolja, tevékenysége a fellazítási politikához kapcsolódik”. A megfigyelésnek ez az induló szakasza, a „hálózati priorálás” nem erősítette meg a gyanút, legfeljebb megismételte azt.

94

A következő titkos jelentésben Gáspár Gellért rendőr főhadnagy – egy későbbi, az 1989. január 30-i állapotot rögzítő állománylista szerint a BM III/III-5-a alosztály munkatársa, akkor már századosi rendfokozatban – arról számol be, hogy Moonlight-Berend rabbi akcióba lépett ellenem. Jogi képviselője, egy budapesti ügyvéd valóban felkereste a regényt leközlő Kortárs szerkesztőségét, és sajtó-helyreigazítási nyilatkozatot követelt minden, ügyfelére vonatkozó állítás tekintetében. Ezt visszautasítottam – nem is tehettem volna mást írói hitelességem megingása nélkül.

Bemutattam a forrásaimat: Berendnek a fasiszta „Harc” című hetilapban 1944-ben megjelent cikkeit, Lévai Jenő történésznek a magyar holokauszttal foglalkozó könyveit, egy angol nyelvű tanulmánykötetet, Stern Samunak, az 1944-es gettótanács elnökének a feljegyzéseit, valamennyi az egykori szigetvári főrabbi bűnösségét igazolta. Végül letettem az asztalra a Népbíróság 1946-os ítéletét, amely Berendet két év börtönnel sújtotta a nyilasokkal való együttműködésért és egyéb bűnökért. A jogász bólintott a bizonyítékaimra:

– Ez mind szép, de ismeri-e ön a másodfokú, fellebbviteli bíróság döntését is?

– Volt ilyen?

– Bizony volt! – és az ügyvéd átnyújtotta az iratot: az ítélet minden vád alól felmentette Berendet.

95

Megdöbbentem, és sokáig nem értettem a két ítélet közötti ellentmondást – ekkora különbség a törvénykezési gyakorlatban legalábbis szokatlannak tűnt. Később Scheiber Sándor professzortól kaptam magyarázatot. A professzor kifejtette: a háború után a Népbíróságokat azért hozták létre, hogy a nyilas fóbűnösök fölött ítélkezzenek, és nem a zavarosban lavírozó főrabbikat kívánták tetemre hívni. Emellett Berend azzal fenyegetődzött, hogy ha őt börtönbe zárják, vallomásával magával ránt több, a holokauszt idején kompromittálódott zsidó vezetőt is. A botrányt elkerülendő a büntetését eltörölték – azzal a feltétellel, hogy elhagyja az országot. Ennek a paktumnak nem maradt hivatalos nyoma, tehát jogilag érvényesnek számított a felmentő ítélet, ennek ellenére nem voltam hajlandó retirálni, továbbra is elutasítottam a helyreigazítást. Az ügyvéd kijelentette, hogy Berend nevében a bírósághoz fordul.

A performailag nem ellenem, hanem a Kortárs főszerkesztője, Kovács Sándor Iván ellen indult. A jog felfogása szerint én mint szerző bátran tévedhetek, neki viszont mint felelős szerkesztőnek felelősséget kell vállalnia mindenért, ami a lapban megjelent, de lényegében az én szavahihetőségem került mérlegre.

Iván sápadtan mutatta az idézést: Berend ügyvédje beváltotta a szavát, megtette a feljelentést, és devizakülföldinek számító ügyfele nevében már be is fizetett háromezer dollárt perköltségre.

– Mit gondolsz: mi lesz? – kérdezte.

– Nem tudom. Nyerhet Berend, nyerhetünk mi, ez teljesen bizonytalan. Biztosak csak egy dologban lehetünk: ez a pör addig fog tartani, amíg a háromezer dollár az utolsó vörös centig el nem fogy, mert olcsóbban mint főrabbiból nem tudunk dollárt kitermelni.

– Ezt miért feltételezed?

96

– Néha a jövőbe látok.

Az első tárgyalás a Fővárosi Bíróságon zajlott le, ha jól emlékszem a sorra került jogi cselekményekre: Berend ügyvédje benyújtotta a keresetlevelet, és a Kortárs jogtanácsosa is átadta a védelem álláspontját tartalmazó iratot. A bíróság elnöke az anyagok tanulmányozására hivatkozva a tárgyalást elnapolta. Néhány héttel később az újabb ülésnapon az elnök kijelentette, hogy az ügyet illetékességből átteszik a Pesti Központi Kerületi Bírósághoz. A két tárgyaláson felmerült költségek mind lementek 20 forintos dollárban – akkoriban annyiért váltották.

– Na látod, megy ez! – mondtam Ivánnak vigasztalólag.

Őszintén szólva, magam is vigasztalásra szorultam volna; élt bennem az átlagemberek irtózása a törvényszék előtt való megjelenéstől. Százszor is átfutott az agyamon, hogy milyen könnyen elkerülhettem volna az egész konfliktust, ha nem az eredeti nevet és helyszínt jelölöm meg. A mondanivalóm pedig semmiféle károsodást nem szenvedett volna, ha Berendet, mondjuk, Báránynak hívom, és működésének színhelyét áthelyezem Szigetvárról Tolnanémedibe vagy Szentlőrincre.

Még a középiskolai latinórákról emlékeztem Cicero egyik mondására: „nomina sunt odiosa”, a nevek említése gyűlöletet vált ki, a viselőik megharagszanak, és bosszút állnak. Mégis, ha nem is minden esetben, de gyakran kiírtam a valódi neveket. Néha nem is lett volna értelme elkerülni, mert hiába használom Urbán Lajos helyett a „vasút vezérigazgatója” megjelölést, az azonosságuk nyilvánvaló volt.

Máskor viszont gyávaságnak éreztem volna megkerülni a nyílt megemlítést. Úgy véltem, az olvasók, az 97egyszerű dolgozó emberek azért tartják el az írót, hogy legyen valaki, aki helyettük is kimondja, vagy fogalmazzunk szerényebben: megpróbálja kimondani az igazságot – ez pedig sokszor nevek megjelölésével kell hogy járjon.

Ez a felfogásom csak a későbbi riportkönyvek írása során módosult. Nem önmagam védelme vezérelt; egy botránynak nemcsak hátrányai, de hozadékai is vannak. Meg kellett tapasztalnom, miképp állnak bosszút a helyi nacsalnyikok a nekem nyilatkozó embereken, megértettem: nem jó, ha egy riport útja levágott fejekkel van kikövezve. Mindent megtettem hőseim kilétének álcázásáért, például a kamionosokról szóló könyvemben egyetlen sofőr alakja sem azonosítható.

A törvényszéki tárgyalások időszakában is változatlanul folytatódott az ellenem indított titkos megfigyelés, szaporodtak a jelentések. Dr. Békési András rendőr alezredes közölte illetékes alosztályvezető kollégájával, hogy Cézár Szamojlovics Szolodár szovjet író Budapestre érkezett azzal a célzattal, hogy adatokat gyűjtsön a nemzetközi cionizmust leleplező könyvéhez, és ebben az ügyben Moldova Györgyöt is fel szándékozik keresni.

Emlékszem erre az esetre. Földeák Iván, az írószövetség külügyi referense hívott fel, és kérte, hogy fogadjam Szolodárt. Én óvatosan rákérdeztem, hogy milyen koncepció lebeg a szovjet íróvendég szeme előtt. Kiderült: azt kívánja bebizonyítani, hogy a vészterhes 1944-es évben az illegalitásban küzdő cionista szervezetek valójában együttműködtek a Gestapóval és más fasiszta biztonsági szolgálatokkal. Magamból kikelve tiltakoztam a feltevés ellen, ezek a fiatalok az életük 98kockáztatásával mentették meg az üldözöttek százait, dühömben Földeákot Szolodárral együtt elküldtem a fenébe.

Nem tudtam, hogy ezzel a gesztusommal csak tovább gyűjtöttem fejemre az eleven szenet. A nevem mellett egyre szaporodtak a fekete pontok.

Nyár végén Budapestre jött Benedek Pál, az Izraelben megjelenő „Új Kelet” munkatársa, és itthon élő öccse közvetítésével megkeresett. Törzshelyemen, a Hungária Kávéházban találkoztunk, a beszélgetésünket, nem tudom, milyen technikával, de rögzítette az elhárítás.

Ami az „Új Kelet”-et illeti, az egyetlen Európán kívüli magyar nyelvű napilapnak számított, mégsem tartozott a jelentősebb sajtóorgánumok közé. Az egykor tekintélyes izraeli magyar ajkú közösség – anyaországbeliek, erdélyiek, felvidékiek, a potenciális olvasótábor – mindinkább fogyatkozott. Az öreg Schwarcz néni és Kohn bácsi már meghalt, a kint született nemzedék pedig eleve a héber kultúrában nőtt föl, ha beszélt is, de nem olvasott magyarul.

A magyarországi helyzetről és változásokról csak igen szűkös hírforrások álltak az „Új Kelet” rendelkezésére. Hallgatták a budapesti rádió adásait, újságokat, folyóiratokat szemléztek hetes-hónapos késéssel, magánlevelekből szereztek értesüléseket. Kevés szenzációval tudtak szolgálni, így érthető, hogy felfigyeltek „A Szent Imre-induló”-ra. Találkozásunk idején már a sokadik folytatást hozták le belőle.

„…Moldova szemrehányást tett neki [Benedek Pálnak – M. GY.], hogy engedély és honorárium nélkül közlik le a regényét. Erre az újságíró azt mondta, hogy Moldova a honoráriumot Izraelben felveheti. Moldova tudja, hogy erre nincs módja, és nem is akarja felvenni 99a felkínált pénzt, az ajánlatot tehát visszautasította” – szól a beszélgetést összefoglaló szigorúan titkos feljegyzés.

Mint már többször is jeleztem, nem tudtam arról, hogy megfigyelés alatt tartanak, mégsem fordult meg a fejemben, hogy elfogadjam Benedek Pál ajánlatát. Döntésemben számos indok vezérelt. Óvakodtam attól, hogy kapcsolatba kerüljek a kapitalista világsajtóval, visszautasítottam minden nyugati újságírónak adandó nyilatkozattételt. Joggal feltételezhettem, hogy a szövegemet a maga tetszése szerint, politikai céljainak érdekében átszabja, botrány keletkezik belőle, és én aztán hiába hivatkozom arra, hogy egészen mást mondtam.

Máig emlékszem egy ilyen elhárított kísérletre. Róbert László, a televíziós riporter hozott be hozzám a Hungária Kávéházba egy olasz riportert, korrekt emberként jellemezte, de vele sem voltam hajlandó szóba állni:

– Beszélgessünk a nőkről vagy a futballról! – ajánlotta az olasz.

– Sajnos, arról sincs mondanivalóm önnek.

Minden erősködése dacára dolgavégezetlenül távozott, Róbert a fejét csóválta:

– A te gyanakvásod már beteges!

– Az bizony nem lehetetlen.

Alig telt el egy-két hét, az olasz újságíró hazatért, és a lapjában mennydörgő cikksorozatot adott le a magyar politikai rendszer ellen. Róbert László, ha fogát szíva is, de utólag belátta az igazamat.

Most Benedek Pállal beszélgetve az izraeli újságíró szemén is láttam, hogy feszülten figyel, szavaimat igyekszik elraktározni az emlékezetébe, hogy később majd feljegyezhesse és egy interjúban megírja. Magát a beszélgetést nem utasíthattam el, de igyekeztem rövi100den és óvatosan fogalmazni. Benedek aztán csakugyan kerített egy cikket a társalgásunkból, de nem jutott tovább olyan megállapításoknál, mint hogy én egy ezüst Parker tollat használok.

A másik ok, ami visszatartott a hasonló kapcsolatfelvételtől, annak a tudata, hogy a botrány következményei nemcsak engem sújtanak, de a kiadómon és barátomon, Kardos Györgyön is leverik. Ellenségei mindenképpen el akarták távolítani a posztjáról, és nem hagytak volna ki egy ilyen esélyt:

– Lám, lám, olyan írókat segít, akik rágalmazzák a szocialista rendszert!

(Betöltöttem a hetvenegyedik évemet, emberi számítás szerint ez az utolsó lehetőségem, hogy élt és volt világomról szólhassak. Ezért nem törődök a szerkesztés szabályaival, ha fontosnak érzem, megengedek magamnak egy-egy kitérőt. Most úgy gondolom, ide kívánkozik egy eset, mikor hasonló okokból bajba sodorták Kardost.

Kardos nem elhanyagolható szerepet játszott Konrád György írói karrierjében, ő adta ki az első, és véleményem szerint mindmáig legjobb regényét, „A látogató”-t.

„– …»A látogató«-t az utóbbi évek egyik legjelentősebb magyar irodalmi alkotásának tartom – írja Kardos feljegyzéseiben. – Azzá teszi humánus indulata, a társadalmat behelyettesíthető »látogató« elesetteket segíteni akaró szándéka és az egész művet fűtő közéleti szenvedélyessége.”

Bár Kardos tisztában volt Konrád alapvetően ellenzéki politikai meggyőződésével, a tehetsége iránti tiszteletből igyekezett normális mederben tartani a dolgok menetét. Nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült.

Konrád 1976-ig nem utazhatott Nyugatra, jóllehet 101más prominens ellenzékiekhez hasonlóan neki is felajánlották például a nyugatnémet DAAD-ösztöndíjat – ennek pontos összegét nem ismerjük, csak annyit rebesgetnek róla: élvezőinek arra is tellett, hogy kint külön gondozónőket fogadjanak a gyerekeik mellé.

Konrád az évek folyamán újra és újra kérte az utazási tilalom feloldását. Kádár János maga nem kívánt foglalkozni azzal, hogy Konrád kilátogathat-e Nyugatra, Aczél Györgyre bízta a döntést. Aczél pedig, mint sok más kényes ügyet, ezt is továbbpasszolta Kardosnak.

Kardos elérte, hogy egy „gentlemen’s agreement” szülessen. Az illetékesek az engedély fejében elvárták Konrádtól, hogy kint lojális magatartást tanúsítson a szocialista rendszer iránt. Ennek jegyében Konrád 1976. május 25-én a következő levelet küldte Kardosnak:

„Kedves Barátom!

Május 19-i szóbeli megállapodásunkhoz híven e levelében jelentem ki, hogy »A városalapító« című regényem legközelebbi amerikai, valamint minden ezt követő külföldi kiadása a Magvető Könyvkiadó által elfogadott szövegváltozattal fog megegyezni. Más szavakkal: nem fogja tartalmazni azokat a mondatokat és bekezdéseket – összesen mintegy ötoldalnyi szöveget –, amelyet kívánságára regényem magyar nyelvű megjelenése érdekében töröltem.

E közlemények érvényesítését a kiadóknál biztosítom, sorsukért a felelősséget a nyilvánosság előtt is vállalom…”

Konrád azt is elfogadta – többek között –, hogy nem ad nyilatkozatokat, nem vesz részt a velencei emigráns találkozón és így tovább. A megállapodás egyetlen pontját sem tartotta be. A történtekért felettesei a béke102szerző Kardost tették felelőssé, és megdorgálták, de ő csak egy fanyar mosollyal nyugtázta Konrád viselkedését:

– Nem merte volna megcsinálni, ha nem bújhat amögé, hogy zsidó, és a megtorlást antiszemita lépésnek minősítheti.

Konrád emlékezéseiben röviden intézi el az esetet:

„– …1973-ban fejeztem be »A városalapító« című második regényemet. A Magvető igazgatójának tetszett, a regény közlését azonban sötét szemlélete miatt elutasította. Csak 1977-ben jelent meg a könyv némi törléssel, miután előbb németül és franciául is megjelentettem állami engedély nélkül, a vonatkozó jogszabályok megsértésével” – azt nem teszi hozzá, hogy egyúttal az ígéreteit is megszegte, és bajba sodort egy érte kiálló embert.

Lehet, hogy bennem egy mameluk bújik meg, de én ezt a kravált „A Szent Imre-induló” kapcsán mindenképpen el akartam kerülni.)

Benedek Pál arról is tájékoztatott, hogy az „Új Kelet”-ben való közlés heves indulatokat kavart Izraelben. Néhányan tetszéssel fogadták a könyvemet, mások viszont a történelem meghamisításával vádoltak.

„A Hét tükre” című, ugyancsak magyar nyelvű, TelAvivban megjelenő újság kommunista felfogású vészkorszak-regénynek minősítette szerény munkámat, több cikkben is igyekezett „leleplezni”. Munkatársai olyanokat állítottak, hogy „az egész nagy tragédiát csak a nácikra meg a velük kollaboráló Zsidó Tanácsra keni [mármint én – M. Gy.], míg a magyar népet teljes egészében felmenti az irtózatos zsidóirtás gaztette alól, mintha nem is a magyar csendőrök meg a magyar közigazgatás magyar szervei intézték volna a gettósítást, evakuálást és deportálást”.

103

Moonlight-Berend rabbi az „Új Kelet”-et is feljelentette a regény közléséért, Benedek megkért, hogy a továbbiakban tájékoztassam a magyarországi sajtóper fejleményeiről, úgy emlékszem, ezt meg is ígértem neki.

Később Náftáli Kraus, a „Mááriv” már említett munkatársa is megkeresett, jelezte, hogy hamarosan Magyarországra jön, belügyi engedéllyel egy filmet forgat a budapesti ortodox zsidóság helyzetéről. Érdeklődött, hogy hajlandó volnék-e találkozni vele. A belügyi engedélyen elcsodálkoztam, de úgy gondoltam, nem énrám tartozik, beleegyeztem a randevúba. Ő tapintatosan megemlítette, hogy a dolog talán mégsem olyan egyszerű, mert ő szakállt visel, sábeszdeklit hord a fején, és ez feltűnést kelthet egy budapesti kávéházban. Engem nem zavart a külseje, a Gerbeaud cukrászdába – akkor még Vörösmartynak hívták – ültem le vele beszélgetni. Nála is tiltakoztam, hogy engedély nélkül közöltek le részleteket a könyvemből.

Ennél többet a III/III nyomozói és ügynökei nem tudtak összeszedni, tehát az egyetlen, gyanúra okot adó tárgyszerű feltételezés is elesett. Ezek után joggal lehetett volna arra számítani, hogy a megfigyelésemet mint okavesztettet feloldják. A Belügy azonban – élve azzal a lehetőséggel, hogy külön államot képez az államon belül – nem volt hajlandó felhagyni szándékával.

Közben tíz-tizenkét tárgyalás is lezajlott a Berend rabbival folytatott peremben. Nem mindennapi jeleneteket láthattam: az ellentétes felfogású tanúk veszekedtek, sőt le is köpködték egymást a várakozóhelyiségben, némelyiket ki is kellett utasítani a tárgyalóteremből. Őszintén sajnáltam, hogy nem akkor kezdtem el írni a regényt, ezeket a figurákat mind bevehettem volna.

104

Első fokon mi győztünk, Berend New Yorkból fellebbezett. A jogtanácsosunk vakarta a fejét:

– Nagy csata lesz másodfokon, nem ártana nekünk valami erősítés. Kit vonjunk be még?

Eszembe jutott, hogy én nagyrészt a már említett Lévai Jenő történész könyveiből indultam ki, ajánlani kellene, hogy hívják be őt szakértőnek. A jogtanácsos kérdően nézett rám:

– Ön ismeri Lévait?

– Személyesen nem, csak a könyveiből, de úgy tűnik, hogy tiszta és objektív szellemű ember lehet.

Beterjesztettük a nevet, a koros Lévai meg is jelent a fellebbviteli fórumon. Osztatlan bizalmat keltett maga iránt, felkérték, hogy készítsen írásbeli véleményt az egész ügy történelmi hátteréről és összefüggéseiről, az ősz historikus el is vállalta a feladatot.

Lehet, hogy a befizetett háromezer dolláros perköltség már erősen fogyóban volt, a bíróság mintha siettetni kívánta volna az ügy lezárását. A következő tárgyalást szokatlanul rövid határnapra tűzték ki, de Lévai, a történész végzett a munkájával. Beterjesztette a jelentését, amely – be kell vallani – nem túlságosan kedvezett nekünk, de egy járulékos epizód erősen lecsökkentette Lévai fellépésének a súlyát.

A bíróság többnyire órabérrel díjazta a szakértőket, azok beterjesztették, hogy hány órát dolgoztak, és annyiszor húsz vagy harminc forintot kaptak. Lévai Jenő is beadta a maga elszámolását: a jelentésbe összesen 110 óra munkát fektetett, ennyi után kérte a járandóságát.

– Álljunk meg egy pillanatra – mondta a bíró. – Ön valóban 110 órát dolgozott?

– Talán valamivel többet is – felelte az ősz törté105nész –, de azt nem tüntettem fel, mert a munka nálam nem anyagi kérdés.

– Ez nagyon érdekes, ugyanis a két tárgyalás között összesen csak négy nap, azaz 96 óra telt el. Önnek nagyon kellett igyekeznie, hogy 110-et teljesítsen.

Lévaival lehetett beszélni: legyen 90 óra – engedélyezett magának négy napra hat óra alvást. A meghallgatás bezártával az elnök a peres feleket és a hallgatóságot kiküldte a folyosóra, a bíróság zárt ajtók mögött tanácskozott. A várakozás idejét kitöltendő a jogtanácsossal fel-alá sétáltunk a folyosón. Kérdeztem:

– Ismer valami előjelet, amiből ki lehet következtetni, hogy mi történik majd?

– Nem merek jósolni, a bíróság nem igazságot, hanemjogot szolgáltat.

– És a jog mit mond?

– Bonyolult dolog. Egyrészt az 1947-es népbírósági felmentő ítélet „res iudicatá”-nak, elbírált esetnek minősíti az ügyet – ez Berend mellett szól, másrészt viszont alapfokon most mi nyertünk, és az ilyen döntést nem szokták megváltoztatni másodfokon. Az is elképzelhető, hogy új eljárást rendelnek el.

Egy óra várakozás után behívtak minket, és kihirdették az ítéletet, melynek értelmében elutasították Berend keresetét – ezúttal már jogerősen. Ügyvédje fegyelmezetten, az arcára dermedt felháborodott mosollyal vonult ki a teremből, még az indoklást sem várta meg. Kovács Sándor Ivánnal ittunk egy pohár bort egy óbudai kocsmában.

Akkor azt hittem, hogy az érveim és a felhozott bizonyítékaim győzték meg a bíróságot, de mint már említettem, évek múlva kiderült, hogy a Pártközpont lépett közbe, a törvényszéket „favor in judicé”-re, az ítélkezésben való részrehajlásra utasítva. Nem fordul106hatott elő, hogy egy Amerikába távozott főrabbi győzhessen az 1975-ös év Budapestjén.

Az iratokból kiderült, hogy az akciót a párt kulturális osztálya irányította. Semmi jel nem mutat arra, hogy a III/III-as csoportfőnökség befolyt volna az események irányításába. Egyrészt felmérhették, hogy nem húzhatnak nyíltan ujjat a pártvezetéssel, másrészt nem biztos, hogy egy Berend javára szóló ítélet az ő ellenem felállított koncepciójukat szolgálta volna. Ami engem illet: én – okkal vagy ok nélkül – azóta is restellem magam.

107 108

Ha úgy veszem, akár megtiszteltetésnek is tekinthetem azt a kitartó figyelmet, mellyel a belső elhárítás követte szerény írói munkásságomat. Manapság sok visszhang nélkül alkotó tollforgató örülne egy ilyen állhatatos érdeklődésnek.

A dossziéban őrzött adatok tanúsága szerint arról is értesültek, hogy 1975-ben egy, a magyar vasútról szóló riportkönyvbe kezdtem. Másolatban beszerezték a MAV akkori vezérigazgatója által aláírt megbízólevelet, mely szabad mozgást engedélyezett számomra a vasút területén, sőt még azt a papírt is, mely feljogosított, hogy a mozdony első vezetőállásán tartózkodjak és utazzak.

A III/III-as csoportfőnökségnek feltehetőleg módjában állt volna megakadályozni, hogy a vasúttal foglalkozzak, és arról írhassak, de nem állt szándékában, sőt elégedetten nyugtázták ezt a lépésemet.

„…Amíg Moldova a vasúti témájú könyvén dolgozik, lehetőségünk van hálózati úton személyét tanulmányozni, továbbá megadott szempontok alapján jelenlegi helyzetével, körülményeivel, tevékenységével kapcsolatos kérdéseket tisztázni” – szól a helyzetet értékelő elemzés.

Ehhez a roppant öntudatosan hangzó elhatározáshoz képest a valóságban egészen másképp alakult a helyzet. A beszerzett információk igen szűkösnek tűn109nek; például nem keresték meg azokat a mozdonyvezetőket, akikkel együtt utaztam a „vezérálláson”, ügynökeik nem jöttek el velem Diósgyőrbe síneket átvenni – talán az üzemcsarnokban izzó kokillák tartották vissza őket, melyek egyikébe beleesve alig néhány hete égett halálra Vályi Péter miniszter.

Emellett az a jelenség is feltűnt, mely egyébként a csoportfőnökség egész ügyvitelét jellemezte: a beszerzett információk gyakran tartalmaztak pontatlanságokat, és ezeket a szokásos félévet lezáró értékelésekben sem korrigálták. Például a vasúti tevékenységemmel foglalkozó feljegyzésekkel ellentétben nem voltam a MAV alkalmazottja, az is tévedés, hogy „mindazokat a kedvezményeket, melyek a vasúti dolgozóknak járnak, Moldova is megkapja”. Az összvonalas szabadjegyen kívül, ami szükséges volt a munkámhoz, semmiféle juttatásban nem részesültem. Minden költségemet magam álltam, ezzel is biztosítani akartam a függetlenségemet.

(Később, mikor a „Kortárs” folytatásokban leközölte az „Akit a mozdony füstje megcsapott” című, a vasúti tapasztalataimat összegző könyvemet, a vezérigazgató szemrehányást tett nekem:

– Most volt itt az egyik helyettesem, és azt javasolta, hogy jelentsünk fel téged.

– Feljelenteni?! Miért?

– Mert a könyveddel rongálod a vasút tekintélyét!

– Mije van a vasútnak? Tekintélye? Én ezt sehol sem tapasztaltam.

– Ne viccelődj, egy a lényeg: az ilyen írásoktól nem lesz több vasutas (tudniillik akkor még a létszám emelése volt a cél).

Erre nyugodt szívvel jegyezhettem meg:

– Most örülök igazán, hogy nem kértem tőletek pénzt, 110mert úgy foghatod fel ezt a könyvet, mint egy író magánvéleményét a vasútról.

– Én pedig annak örülök – replikázott a vezérigazgató –, hogy nem adtam neked egy vasat sem, mert mindenki azt mondaná, hogy én írattam meg veled a könyvet, így akarok új támogatásokat zsarolni a kormánytól.

Néhány hónappal ezután, tapasztalva és belátva, hogy a riportkönyv nem ártott a vasutasoknak, sőt országszerte növelte az irántuk érzett megbecsülést, a vezérigazgató elnézést kért, és egy ideig baráti kapcsolatot tartottunk fenn – ez a viszony azonban hamarosan megszakadt.

Egy januári este a vezérigazgató a feleségével eljött hozzánk vacsorázni, utána, leszedve az asztalt, hosszan társalogtunk, kvaterkáztunk. Már éjjel két óra felé járt, mikor a vendégek szedelődzködni kezdtek. Felemeltem a telefont, hogy taxit rendeljek, de a vezérigazgató leintett:

– Kösz, de nem kell.

– Hogyhogy? Csak nem akarsz két liter bor után autót vezetni?

– Nem kell, a sofőröm kint vár a kocsiban.

– Most rendelted ide?

– Nem, ő hozott és azóta vár minket.

Nem akartam elhinni, de kiderült, hogy a szerencsétlen sofőr valóban öt-hat órát vesztegetett a téli éjszakában, főnöke „füttyentését” lesve. A vezérigazgatót soha többé nem hívtam meg magunkhoz.)

A megfigyelés legfőbb témája továbbra is „A Szent Imre-induló”, illetve a tervezett folytatása maradt. Bár Kardos soha nem említette meg nekem, de az iratokból kiviláglik, hogy őt is megkeresték a könyv ügyében. „A Magvető igazgatója azt a tájékoztatást adta, hogy 111számos szövegbeli változtatást követelt meg »Bolygató«-tól, sőt vissza is adta a kéziratot átdolgozásra.” Ilyesmi a valóságban fel nem merült, de Kardos ezzel a formális felvilágosítással kielégítette a Belügy érdeklődését.

Most, írás közben, eltöprengek: vajon tudott-e Kardos arról, hogy engem a III/III szoros megfigyelés alatt tart? Néhány motívum ez ellen szól, például az, hogy gyanús kapcsolataim között többször is megemlítették a nevét, de ez, szerintem, csak a III/III-asok tájékozatlanságából és felületességéből eredt. Minden bizonnyal értesült az ellenem folyó akcióról, de ezt semmiféle formában nem jelezte nekem. Nincs okom kételkedni őszinte barátságában, de Kardosnál mindenek felett állt a kommunista kötelességtudás, a Párt szolgálata, és ebbe a felfogásba nem fértek bele hasonló gesztusok, cinkos összekacsintások. Harag most sincs bennem iránta, őt mindig olyannak fogadtam el, amilyen volt.

Az illetékesek nem akarták tudomásul venni, hogy „nem találnak rajtam fogást”, semmiféle bizonyítékot nem tudnak felmutatni ellenem, újra és újra kitolták a megfigyelésem lejártának határidejét, és más területekre is kiterjesztették az akcióikat.

Utasították az igazgatásrendészetet, hogy ha útlevélkérelmet nyújtok be, tíz napig várjanak a nyomozást elrendelő szerv állásfoglalására – ezalatt leellenőrizték, hogy kihez utazom – ezt akkoriban kötelezően be kellett írni az űrlapra – és milyen célból. Ha kijutottam külföldre, az ottani magyar követségnek figyeltetni kellett, hogy kikkel találkozom, a csoportos társasutakon pedig a beépített „tégla” jelentett rólam. Így próbálták felderíteni kinti „kapcsolataimat”.

Nem jutottak túl sokra; évtizedek óta Montrealban élő anyósomat és apósomat találták meg, rajtuk kívül 112két osztrák állampolgárságú ismerősömet. Egyikük Sepsi Lóránt, régi főiskolás társam volt, aki havonta tízszer-hússzor jött haza Bécsből – útlevele évenként többször is betelt a belepecsételt vízumokkal. Ő magyar filmes barátainak szállított komissióban gyermektápszert, sílécet, magazinokat, sőt egyszer egy komplett autószélvédő-üveget is behozott a kocsija tetején. Sepsit sohasem vizsgálták át a határon, nehezen tudtam elfojtani magamban a gyanút, hogy jó kapcsolatot ápolhat a magyar belüggyel. Másikuk, az egyetlen igazi kint élő barátom, Lőderer Béla, egy nagy osztrák bank rangban harmadik emberének számított, a nyugati valutáért kilincselő Magyarországnak nem lett volna tanácsos „rászállni”, okvetlenül értesült volna róla, ha titkos megfigyelés alá vonják. Ez a vonal tehát befuccsolt, más megközelítési módot kellett választani.

Az író-olvasó találkozóimra és egyéb fellépéseimre most már nem alkalmilag, hanem rendszeresen küldtek ki megfigyelőket – általában a megyei rendőr-főkapitányságok embereit, akik jelentették, hogy mi hangzott el ezeken az összejöveteleken, a beszámolójuk végül az illetékes alosztály központjába került.

Most, negyedszázad múltán olvasgatva a jelentéseket, felmerül bennem néhány az idő tájt lezajlott, már-már elfelejtett esemény, melyek, ha nem is álltak közvetlen összefüggésben a megfigyelés tényével, kiegészítették azt.

A „Hitler Magyarországon” című szatírám ritka szerencsés pillanatban jelent meg, mert egy németországi bulvárlapban épp akkor tört ki a botrány Hitler állítólagos naplója körül, mely végül hamisítványnak bizonyult; de a téma az érdeklődés középpontjában ma113radt. Egy nyugatnémet tudósító beszámolt a könyvemről, ennek nyomán három ottani kiadó is jelentkezett a budapesti Szerzői Jogvédő Hivatalban, jelentős összegeket kínálva a jogokért. Az intézmény szellemiségét még mindig az egykori igazgató, Timár István, volt ávéhás ezredes „kisugárzása” határozta meg, ezt az adott esetben a saját bőrömön is tapasztalhattam. Behívatott Ács Vera, a Hivatal egyik „vonalasságáról” közismert vezetője, és elbűvölő mosollyal megkérdezte:

– Ugye nem akarja elfogadni ezt az ajánlatot? Rossz fényt vetne az országra és a szocialista rendszerre, ha ez a könyv Nyugaton megjelenne.

Hanghordozása kevés kétséget hagyott afelől, hogy hiába is makacskodok, akkor sem jutok semmire. Vettem a jelzést, és megráztam a fejem.

– Persze hogy nem. Ki az a hülye, akinek kell az a sok nyugatnémet márka?! Csak gond van vele.

Ma már tudom: jól tettem, hogy az ösztönömre hallgattam és retiráltam. Ha kötözködni próbálok a III/IIIassal, a Szerzői Jogvédő Hivatalba beépített ügynöke, Sándor András – fedőnevén „Sárdi” – mindenképpen jelenti és leállítottak volna.

A másik história, amely a jelentések olvasgatása közben felidéződött bennem, Galambos Lajos író személyéhez kapcsolódik. Galambos valamikor az 1960-as években tűnt fel a budapesti újságok, majd folyóiratok hasábjain. Szabolcsból érkezett „tele bőrönddel”, mindegyik nemzedéktársánál gazdagabb életanyagot hozva magával. A vidéki élet változó mindennapjairól adott eddig ismeretlen mélységű és hitelességű képet: „jobb káderek” dáridóiról, ahol a meztelen nőket gramofonkorongra ültetve forgatják, nehéz sorsú parasztemberek helytállásáról, Magyarországra szakadt orosz feleségek kiüresedő mindennapjairól.

114

Galambos írásai jogos feltűnést keltettek, több kiadásban is megjelentek, és egymás után vitték filmre őket, az „Isten őszi csillaga”, a „Szent János fejevétele” és a többi sokáig szerepelt a mozik műsorán.

Sikerében, úgy hiszem, egy mellékesnek látszó, de korántsem elhanyagolható körülmény is közrejátszott: paraszti, vagy ahogy az akkori Irodalmi Lexikon fogalmazott: „szegényparaszti” származása. A politikai-szellemi elit mögött többnyire polgári családi háttér állott – ez különösen érvényes a Kádár Jánost követő nemzedékre –, ezért mindig lelkesen fogadta a „mélyből”, elsősorban a falukból érkező új reménységeket. Az ő jelentkezésük és érvényesülésük mintegy igazolni látszott, hogy a magát szocialistának nevező rendszer valóban népi-nemzeti alapokra támaszkodik. A nagypolitikában Berecz János volt a legjellemzőbb példa erre, akit az MSZMP-n belül úgy tömjéneztek, hogy: „képzeljétek el: ő egy igazi ibrányi parasztfiú!”

Galambost is hasonló módon fogadták az irodalom világában – tegyük hozzá: tehetsége alapján több joggal, mint Bereczet. Főleg az olyan ortodox kommunista elkötelezettségű kritikusok rajongtak érte, mint Király István vagy Pándi Pál. Egyszerre a magyar próza történetének élvonalába röptették, Móricz Zsigmond, Tömörkény István és más klasszikusok mellé. Előfordult az a példátlan eset, hogy az „Új írás” című folyóirat Galambosnak egy még meg sem jelent regényéről közölt hozsannázó méltatást.

Az lett volna furcsa, ha ez a magasztalás nem szállt volna Galambos fejébe. Egy későbbi könyvének, a „Diagnózis”-nak a fülszövegén már ilyen mondatokat pöttyint el: „Filmjeim, drámáim, regényeim, novelláim számát a bibliográfusok tartják nyilván, én aligha. Munkáim minden jelentős európai nyelven megjelen115tek, orosztól a spanyolig. Sőt a Keserű lapu című kisregényem japánul is…”

Magánéletében is mind többet engedett meg magának. A legendák szerint hatéves fiának nem az Úttörő Áruházban vagy egy másik állami boltban vásárolt ruhát, hanem egy Váci utcai maszek szabónál csináltatott öltönyt. Belátom: ezt semmiféle törvény nem tiltja, de nekem az a véleményem, hogy egy író, aki egy szegény ország legnyomorultabbjaival foglalkozik, ne engedjen meg magának ilyen gesztusokat. A beérkezett emberek szokása szerint a feleségétől is elvált.

Alig telt el néhány év, és írásaiból kifogyott a kezdeti lendület, de a bejáratott hatásos sémák egy darabig még talpon tartották. Egykori patrónusai is lassan vonultak ki mögüle, az „Uj írás” szerkesztőségében dolgozó barátja, aki a fényes időkben a Galambos asztaláról lehullott morzsákon tallózott, még egy darabig lehozta szétesően megszerkesztett, önmagát ismétlő műveit.

Életem során soha nem vállaltam közösséget egyetlen íróval sem, semmiféle akciójukhoz nem csatlakoztam, nem írtam alá egyetlen kiáltványukat-nyilatkozatukat sem, viszont én magam sem hagyatkoztam a szolidaritásukra. Galambossal sem voltunk barátok, aligalig is találkoztunk, de beláttam, hogy mint egy nemzedékhez tartozó írók bizonyos mértékben egymásra vagyunk utalva, amit egyikünk felfedez a világból, azzal mindnyájan továbbépíthetjük magunkat.

Valamikor december elején az írószövetségben. egy vitaestet rendeztek a fiatal prózaírók helyzetéről és gondjairól. Az érintettek szinte kivétel nélkül megjelentek, mindenki a saját lobogója alatt szállt síkra, magával hozta a szekértáborához tartozó újságírókat, kritikusokat, sőt egyik társunk egy egész gimnáziumi osz116tályt mozgósított – a magyartanárnőjükkel együtt. Én csak az „ügyeletes szerelmemet”, Gabit ültettem le magam mellé.

A vita hamarosan vagdalkozásba ment át. Én meg se szólaltam, mégis a támadások középpontjába kerültem. Ezen nem lepődtem meg különösebben. Akkoriban még kiírták a példányszámot a könyvek kolofonjában, és a „brancsbeliek” tapasztalhatták, hogy engem tízszer-hússzor annyian olvasnak, mint őket. Haragjukat méltányoltam, én sem rajongok a nálam sikeresebb kortársaimért. Mind több példát idéztek az elbeszéléseimben-regényeimben fellelhető túlzásokról-tévedésekről. Eleinte meg voltam tisztelve, hogy egyáltalán elolvasták az írásaimat, de egy idő után elkezdett pirosodni a fülem. Galambos is tett néhány fölényeskedő megjegyzést, erre már én is reagáltam:

– Nézd, Lajos – mondtam hangomban sok szeretettel –, jobban tennéd, ha magaddal foglalkoznál. Valaha te indultál közülünk a legtöbb életanyaggal, az egész csapatunk úgy futott utánad, hogy csak néztük a hátadon a rajtszámot. Ennek vége már, napról napra súlytalanabbá válsz, most már egy léggömbhöz hasonlítasz, melyet a Hatalom légterének védelmében felengedett a magasba, de a zsineget a kezében tartja. Ott lebegsz, de nem örökké, ha nem lesz rád szükség, le fognak vadászni, úgy mint a Repülőnapon a pilóták szokták a luftballonokat. Kár lesz érted, sokkal többre voltál hivatott.

A jóslatom bevált, Galambos egyre több kudarcot szenvedett el. Írt egy drámát Görgey Artúrról, melyben Világos tábornokát Kossuth Lajos fölé emelte, Kossuthot még gyávasággal is megvádolta, amiért elmenekült a szabadságharc leverése után. Vita bontakozott ki a darab körül, ennek során Galambos elkövette azt a 117hibát, hogy ujjat húzott Fekete Sándorral, a szabadságharc korának egyik legalaposabb ismerőjével. Fekete ízekre szedte szét az érveit, kimutatta, hogy a hivatkozásai blöffökre, soha meg nem jelent cikkekre, pontatlan adatokra támaszkodnak. Ez a bírálat, melyet én a magyar kritikai irodalom csúcsteljesítményei közé sorolok, köznevetség tárgyává tette vitabeli ellenfelét.

Galambos soha nem heverte ki ezt a megaláztatást, később gyakran vádolta Feketét, hogy tönkretette az ő írói pályafutását. Fizikailag-szellemileg szétesett, az utolsó patrónusai is megfeledkeztek róla. Megszokott köreiből kikopva hazament Szabolcsba, Nyíregyházán újságíróskodott, aztán végképp megroppanva hazament Kótajba, édesanyja házához, és ott halt meg viszonylag fiatalon és elfeledten.

Az említett írószövetségi vitaesten azonban nem méltányolták majdan beteljesülő próféciámat, rendszerellenes gesztusnak minősítették, és egy féléves szilenciumot szabtak ki rám, ez alatt egyetlen sorom sem jelenhetett meg.

Az esetről a továbbiakban sem voltam hajlandó hallgatni, egy ceglédi író-olvasó találkozón is elmeséltem, mint azt egy „Farkas” fedőnevű ügynök is rögzítette a jelentésében.

Ezt többtucatnyi hasonló lap követi a dossziémban, beszámolók Budapesten, vidéki városokban, illetve falvakban rendezett előadásaimról. Szinte valamennyi irat egy kaptafára készült, ezt némileg indokolja, hogy a hallgatóság is általában ugyanazokra a témákra kérdezett rá.

Leginkább az 1956-os élményeim, a harcokban való részvételem iránt érdeklődtek. Eleinte azt válaszoltam, 118hogy erről csak a rendőrségen vagyok hajlandó beszélni – ott is leghamarabb a harmadik pofon után. Ezt a sémát azonban hamarosan fel kellett adnom, mert berendeltek a kerületi kapitányságra, és felelősségre vontak, hogy milyen pofonokról beszélek.

Ezentúl az 1957-es debreceni naptár történetét dobtam be válaszul. Ezt a kalendáriumot Mocsár Gábor író szerkesztette 1956 decemberében, amikor még nem lehetett tudni, hogy hivatalosan miképp minősítik majd az októberi eseményeket. Mocsár eltöprengett: ha október 23-át piros betűs ünneppé nyilvánítják és ő feketével nyomatja, az biztos botrány, ha nem lesz ünnep, és ő mégis piros betűkkel jelzi, akkor is a fejét veszik. Mit csinált végül? Október 23-át egyszerűen kihagyta, az 1957-es debreceni naptárban 22-ére 24-e következik.

Ugyanilyen gyakran hangzott el az a kérdés is, hogy mi a véleményem az ifjúság helyzetéről. Az idő tájt már rég nem érvényesült az 1950-es évekbeli irányultság, mely minél több munkás- és parasztszármazású gyereket kívánt bejuttatni az egyetemekre. 1963-ban Magyarországon az értelmiségi szülők gyerekének hatszoros esélyük volt a segédmunkások gyerekeivel szemben, hogy leérettségizzenek, és hússzoros, hogy eljussanak a diplomáig. Akinek sikerült befutnia ezt a buktatókkal nehezített akadálypályát, azt sem lehetett igazán irigyelni. Amit a szerencsésebbek a születésüknél készen kaptak, azért ők a fiatalságukkal fizettek, kedélyüket egész életükön át nyomasztotta az erejükön felül folytatott küzdelem.

Azt fejtegettem a hallgatóimnak, hogy ha módomban állna választani: mikor akarok 18 éves lenni, 1952-ben (mikor valóban annyi voltam), vagy most, az 1970-es évek második felében, habozás nélkül az első időpont mellett döntenék. Látszólag sok tényező szól ellene: az 119üzletekben nem volt zsír, a kenyeret jegyre adták, a lódenkabát és a svájci vagy simléderes sapka egyenviseletnek számított. Az állam erőszakkal kisajátította életünk minden percét, beleszólt a hivatásunkba és a szerelmi kapcsolatainkba, a békekölcsönök formájában visszaszívta a keresetek jelentős részét. A korabeli nyugati kultúrát úgy próbálták kizárni, mint valaha a kolerajárványt: tiltó vasvillákat vetettek ki az ország szélére.

Mégis volt valami, ami az akkori 18 évesek számára vonzóvá tette azokat az időket. Úgy éreztük, hogy szükség van ránk, sőt ha mindegyikünkből tíz példány volna, mind a tízet el tudnák látni feladatokkal. Hatalmas számokat raktak elénk, óriási építkezések és tervek mutatóit, és mindezt nekünk, fiataloknak kellett megvalósítanunk, mert a Párt és az állam kimondva vagy kimondatlanul, de nem bízott a háború előtt működő szakembergárdában, a Horthy-rendszer kiszolgálóinak tekintette őket.

– Lehet, hogy csak propaganda volt az egész – mondtam az író-olvasó találkozók közönségének –, „az acél és a vas országa”, a „minden eddiginél nagyobb szelet kenyér” és a többi jelszó. Ma már tudjuk, hogy nem a legyártott vas és acél mennyisége határozza meg az ipar igazi hatékonyságát, a kenyérfogyasztás növekedése pedig éppenséggel az elszegényedés jele. Nem kizárt, hogy ma sokkal több gyár, út, lakóház épül, mint akkoriban, mégis a társadalmat az a hangulat lengi át, hogy nincs szükség új emberekre. Ha, tegyük fel: valamilyen járvány következtében három vagy négy fiatalabb évjárat az utolsó szálig kipusztulna, az ország minden különösebb zökkenő nélkül elviselné. Azok a helyek, ahol nemcsak robotolni, de alkotni is lehet, már mind be vannak töltve, és a birtokosai még sokáig megmaradnak a posztjukon. Egyrészt nincs ok elmoz120dítani őket, mert valóban értik a dolgukat, másrészt nem használódnak el idő előtt: a korszak nem követel tőlük erejükön felüli teljesítményeket, jól táplálkoznak, jó szabóhoz és fogorvoshoz járnak. Kiterjedt összeköttetéseik, társadalmi kapcsolataik megingathatatlanul szilárddá teszik a világban elfoglalt helyüket.

– Az állam – valljuk be: teljes joggal – nem szándékozik leváltani őket, többé nem lesznek tucatszámra 25-30 éves igazgatók-főmérnökök. A legtehetségesebb fiatalok persze továbbra is utat törnek maguknak – mindinkább szülői segítséggel vagy protekcióval –, katedrát, dobogót, Kossuth-díjat kapnak, de a többséget olyan állások várják, melyek nem engedélyeznek számukra romantikus illúziókat, alacsonyabb vagy magasabb rendű csavarok lesznek egy gépezetben, mely nem túl nagy sebességgel halad egy kevéssé lelkesítő cél felé.

(Mikor ezeket mondtam, nem gondoltam, hogy még az adott 1970-es éveket is visszasírjuk majd az új században, mikor kiterjedtté válik a kezdő diplomások munkanélkülisége, sőt maga a diploma sem jelent többet felesleges papírrongynál.)

Az ügynökök jelentéseikben kárhoztatták ezt a felfogásomat, egy „Halápi” fedőnevű titkos megbízott így ír:

„…Súlyosan hatottak a fiatalok számára ezek a szavai: a mai fiatalok előtt nincsenek nagy távlatok. Csak a zsenik és a vasakaratúak tudnak érvényesülni. A többiekre szürke élet, robotmunka vár. Ez bizony, a fiatalok számára elkeserítő távlat…”

121 122

Közben telt-múlt az idő, a titkos megfigyeléseket újra és újra meghosszabbították, már több mint két éve tartott Anhalt Róbert „vonalvezető”, mint ahogy az aláírásából kitűnt, főhadnagyból századossá lépett elő, az sem látszott lehetetlennek, hogy az én ügyem mellett kornyadozva éri el az őrnagyi rendfokozatot is.

A dosszié tanúsága szerint Anhalt továbbra is behatóan foglalkozott minden megjelenő írásommal, de figyelmét leginkább „A beszélő disznó” című szatírám keltette fel, melyet az „Új Tükör” közölt le 1977 januárjában.

Emlékezetemben máig megmaradt az alapötlet fogantatása. Mint korán kelő ember reggelenként borotválkozás közben gyakran hallgattam a Falurádiót, egy alkalommal egy különös mondat ütötte meg a fülemet. Egy szakértő arról beszélt, hogy egy bizonyos tápszert többé nem alkalmaznak a sertésnevelésben, mert az állatok túlságosan savanyúnak találták. Megállt a kezemben a penge, honnan tudja? Ő maga nem állapíthatta meg hitelesen, hiszen az emberi nyelven egész másféle ízlelőszemölcsök, bimbók vannak, mint egy disznóén, mégis ki meri jelenteni, hogy a disznók túl savanyúnak találták a tápot, és nem túl édesnek, vagy túl erősnek. Tudhat ilyet egyáltalán valaki is? – töprengtem el, aztán egyetlen lehetséges alapot találtam 123erre a vélekedésre: ha egy disznó mondta el az illető szakembernek.

Ahogy az ötlet felvillant, már könnyen felépült egy lehetséges történet váza: Józsi, a disznó megtanul emberi nyelven beszélni, és „hangulatjelentő spiclivé” válik előbb a saját fajtársai között, majd szívós önképzéssel emberi szinten működő funkcionáriussá küzdi fel magát.

Anhalt százados, eléggé nem dicsérhető módon, túllép szűkös szakmai keretein és a műbíráló szerepébe helyezkedik, jelentése valósággal elemzésszámba megy, okvetlenül megérdemli, hogy legalább részben ide iktassuk:

„– …Irodalomtörténészek, kritikusok részéről olyan vélemények hangzottak el, amelyek szerint Moldova írása egy Nyugaton megjelent élesen szovjetellenes regény nyomán keletkezett.

A szóban forgó író George Orwell, aki a második világháború után adta ki az Animal Farm (»Az állatok farmja«) című könyvét. Ez világszenzációt keltett, mivel Orwell ezt megelőzően ismert baloldali írónak számított. (Például köztársasági oldalon részt vett a spanyol polgárháborúban, Angliában pedig a Tribune című hetilapot szerkesztette.) »Az állatok farmja« azonban eszmeileg szocialistaellenes, politikailag pedig a Szovjetuniót támadó könyv.

Az Animal Farm lényege az, hogy egy állatfarmon él egy kandisznó – ebben a figurában az író félreérthetetlenül Marxot ábrázolja –, aki különböző szennyes trükkökkel eléri, hogy uralkodik az állatok fölött, akiket, az állatok számára észrevétlenül, a saját erkölcstelenségéhez idomít. így jön létre a disznó-erkölcsű társadalom.

Magyar nyelven a könyv nem jelent meg nyilvános 124kiadásban, ellenben a hatvanas évek elején és közepén számos példány került hozzánk angolul – és más nyugati nyelveken is. Ezen kívül a nyugati rádiók magyar nyelvű adásai újra és újra visszatérnek erre a könyvre.

…irodalomtörténész, a Kortárs rovatvezetője szerint Moldova írása esztétikailag gyenge, politikailag pedig túlságosan átlátszó. E két ok miatt nem közölték az írást, noha Moldova először hozzájuk adta be…”

Az előző bekezdés elejére nem én iktattam be a három pontot, Arahalt nem írta ki az illető nevét, de a beosztásából kikövetkeztethető, hogy Thiery Árpádról van szó, aki „civilben”, mondjuk úgy: nem igazán sikeres prózaíró volt. A neve egyébként szerepel az internesre felrakott ügynöklistán. Thiery nem először jelentett fel engem, egy konkrét esetre máig is emlékszem. A vasutas riportkönyvemben azt írtam egy Záhonyból Budapestre induló tehervonatról, hogy „a paraszt is különbül pakolja meg a szekerét”. Ezt Thiery a szovjet vasút, sőt nagyvonalú általánosítással a Szovjetunió rágalmazásának minősítette – elfelejtvén, hogy a határon magyar brigádok rakták át a szélesvágányú szovjet vagonokat normál kocsikba.

Anhalt százados azonban nem az az ember, aki beéri egy szakértő véleményével:

„…a »Látóhatár« szerkesztője [a név megint hiányzik – M. Gy.], aki a jelenkori magyar irodalommal foglalkozik és Moldovát, valamint műveit közelről ismeri, azon a véleményem van, hogy Moldova írása és Orwell regénye tematikájában sok a hasonlóság. Bizonyos, hogy Moldova ismeri Orwell könyvét [szégyenkezve vallom be, de máig sem olvastam – M. GY.], és nincsenek gátlásai atekintetben, ha idegen témát kell »kölcsönözni« valahonnan…”

Ennek a személynek a kilétét nem tudtam megfej125teni, mint ahogy a következő véleménynyilvánítókét sem.

„…szerint Moldovának az ehhez hasonló irodalmi dühkitöréseire a jövőben is számítani kell, mert mióta hároméves külföldi tartózkodásáról (1957-60) hazajött, helyét nem lelő és alapvetően gyűlölködő ember lett belőle…”

Nyilván a minden értelmiségi klikk iránt érzett, sohasem titkolt megvetésemnek és egyébként is érdes természetemnek köszönhettem, hogy számos rosszindulatú legenda keringett körülöttem. Elterjedt például, hogy én „csak megjátszom a prolit”, mert az apám valójában egy ügyvéd – szegény a maga hat elemijével de büszke lett volna, ha hallja ezt a pletykát. Erről a külföldi távollétemről is hallottam már fél füllel” egyesek szerint Izraelben, mások szerint az Egyesült Államokban éltem ezalatt – valójában a jelzett három évben egy órára sem hagytam el Magyarország területét, ezt az idegenrendészetet is irányító III-as főcsoportfőnökségnek kellett volna a legjobban tudni.

De még ezzel sem értek véget a szakértői nyilatkozatok:

„…az Új Tükör rovatvezetője, aki angolul olvasta Orwell könyvét, határozott összefüggést lát a két írás között, jóllehet Moldova írása esztétikailag meg sem közelíti az angol regényt…”

„…az Új Tükör munkatársa szerint érthetetlen, hogy a szerkesztőbizottságot hogyan tudta Moldova átverni, s hogyan hagyhatott ki ennyire a vezetők politikai hallása. Pedig voltak munkatársak, akik javasolták, hogy ne hozzák le az írást (a Moldova-írást ugyanis közlés előtt a szerkesztőség tagjainak nagy része elolvasta…).”

Férfiasan bevallom: a névtelen nyilatkozók túlbecsülték az én taktikai képességeimet. Egyetlen lépést 126sem tettem „A beszélő disznó” hetilapbeli megjelenése érdekében, Fekete Sándor, az Új Tükör gyakorlatilag első embere döntött a közlés mellett. Ami az írás színvonalát illeti, én nem minősíthettem a saját művemet, csak annyit jegyzek meg, hogy beválogatták a száz legjobb magyar novellát tartalmazó antológiába, és egyes kiszólásait még most, évtizedek múltán is emlegetik.

„A beszélő disznó” körüli hajcihőnek továbbra sem akart vége szakadni. A malom működik akkor is, ha nem kerül őrölnivaló a garatba. A III/III vonalvezető tisztjei minden módon arra törekedtek, hogy a rájuk kiosztott ügyekben minél vastagabb dossziékat produkáljanak – nyilván abban a reményben, hogy az anyag mennyisége elfedi majd a munka minőségi hiányosságait.

Gáspár László rendőr alezredes is megküldte Anhaltnak a maga „szigorúan titkos”, bizalmas úton tudomására jutott információját:

„…Moldova György: »A beszélő disznó« című novellája hatása gyűrűzik az irodalmi körökben. Sokan kutatják az okát, hogy ilyen írás miért jelent meg a közművelődési folyóiratban. Miért kell ez a közművelődésnek?

„…az Új Tükör rovatvezetője a klikk-harc következményeként megjelenő írásnak tartja.

A novella Mark Twain: Beszélő 16 és Karinthy Frigyes: A ló beszél című novellák témájának ötvözete [ezek szerint egy ló + egy ló = 1 disznó – M. Gy.], és a szerző valaki ösztönzésére írta meg.”

Bár Gáspár alezredes a főcsoport kulturális alosztályán dolgozott, ebből az elképzeléséből csak úgy süt a dilettáns gondolkodás. Egy újságcikknél természetes, hogy témaként egy épp aktuális szenzációt kíván feldolgozni, és ha ezt olyan szinten sikerült megtennie, 127hogy legalább az alanyt és az állítmányt egyeztetni tudta, nagyjából már teljesítette a feladatát. Ez azonban, mint mondják, csak egynapos halhatatlanságot biztosít, aztán elenyészik. Egy elbeszélésnek a benne felhalmozott életanyag és a megírás színvonala ad rangot, nem a témája.

A témák száma véges, egy olasz szerzetes már valamikor a XVIII. században összeállította az összes lehetséges alaptörténet listáját, ha jól emlékszem, 3-400-at talált, ezeket variálják azóta is, legföljebb egy-két új jött hozzá.

A téma, ismétlem, önmagában nem jelent sikert. Például, ha valaki azt a célt állítja maga elé, hogy megírja egy hajóorvos kalandjait a liliputiak, majd az óriások országában, szinte százszázalékos biztonsággal megjósolható, hogy nem fogja utolérni az ugyanezen a cselekményvonalon haladó Swift Gulliverének színvonalát.

Ezzel együtt arra kérem az olvasót, hogy tartsa meg emlékezetében Gáspár László alezredes nevét, mert a későbbiekben még találkozunk vele.

Mint már említettem, a megfigyelésem a külföldi útjaimra is kiterjedt. Ehhez rendelkezésre álltak a megfelelő eszközök és ügynökök. Az általam leggyakrabban látogatott helyszínen, Ausztriában a magyar elhárítás hírszerzői számtalan fedővállalatnál: ipari kirendeltségnél, kereskedelmi cégeknél és más hasonló helyeken húzódtak meg.

A népi demokratikus országokkal kölcsönös tájékoztatás és együttműködés állt fenn. 1977-ben meghívtak a berlini Magyar Kultúra Házába „a hónap vendégének”, abból az alkalomból, hogy megjelent egy német 128nyelvű elbeszéléskötetem, az „Aki eltemette a halottakat”. Az újságírók, szokásuk szerint, most sem erőltették meg magukat, az elsőként kínálkozó formális kérdést tették fel:

– Miért ezt a címet választotta?

– Azért, mert a Temetkezési Vállalat beszállt a kiadás költségeibe! – feleltem, ezt a megjegyzésemet komolyan vették, és több német lapban is leközölték.

Az estén mintegy százan jelentek meg: az NDK Írószövetségének néhány vezetője, fordítók, kint dolgozó magyarok és természetesen a kiküldött ügynökök. A színészek felolvasták három, németre lefordított novellámat, utána a közönség kérdéseket tett fel.

„…Moldova válaszaival, fejtegetéseivel igyekezett olyan benyomást kelteni, mintha műveinek megjelentetése közelharcot jelentene közte és a hivatalos szervek között – szól a jelentés. – Általában próbált valamiféle ellenzéki szerepben tetszelegni, amely mindvégig érezhető volt. A hatás kedvéért minden kérdést a »humoros« oldaláról közelített meg…

A feljegyzett történetek között meghatottan fedeztem fel egykori kedvenc, de az évek során elfelejtett adomámat, ami a következőképpen szól. Iván Ivánovics Moszkvában azt álmodja, hogy megrohamozta a Kreml-palotát. Reggel elmondja az álmát a feleségének, az továbbadja, végül a rendőrök eljönnek érte és beviszik.

– Mit álmodott maga? – kérdezik tőle.

– Azt, hogy megrohamoztam a Kreml-palotát.

– Igen?! És kik voltak még ott?

– Hát a szomszédom, Valerij Nyikiforovics, Tyimófej Afanászjavics, a postás… – és így tovább. A nevezetteket mind letartóztatták, mert nem lehet véletlen, hogy 129Iván Ivánovics álmában ők is ott voltak az ostromlók között.

A történet elmondása közben döbbentem rá, hogy hol vagyok; Európa egyik legkeményebb rendőrállamában, megszállott párttagok előtt beszélek. Egy pillanatra elszorult a torkom a várható következményektől tartva, de aztán erőt vettem magamon, és már puszta önérzetből is folytattam. Az anekdota úgy hatott, mintha csak otthon, Magyarországon meséltem volna el: az első sorokban helyet foglalók arcára döbbenet ült ki, a terem mélyéről viszont előbb bátortalan, majd kitörő nevetéshullám hallatszott.

Ez a mozzanat mintha áttört volna minden fenntartást, néhányan elő mertek hozakodni gondolataikkal:

„…Egy Görlitzben élő (előttünk ismeretlen, feltehetően már régebben az NDK-ban élő) fiatalember azt állította, hogy Moldovát írásainak nyilvános felolvasásáért börtönbe zárnák, ha az NDK állampolgára volna, és képtelen lenne annyi pénzt keresni, amennyiből kifizethetné az ügyvédeket. A kellemetlen hozzászólást a házigazda közbelépésére nem követte vita.

Moldova az említett hozzászólásra úgy reagált, hogy a rendezvény végén odalépett a fiatalemberhez, és sok siket kívánt a harcukhoz…” – szólt a jelentés.

Mint oly sokszor már életem során, most is csak éjszaka, álmomból felriadva jöttem rá, hogy ez a fellépésem, különösen azért, mert külföldön került rá sor – súlyos következményekkel járhat. Lelkem egyik fele szűkölt a rettegéstől, szívesen tette volna meg nem történtté az esetet, a másik fele viszont azt bizonygatta, hogy „rejtőzködnöd nem lehet”.

Soha nem tudtam békességet teremteni magamban, úgy véltem, hogy nyugodt életet csak az adhat, ha hajlandók vagyunk felhagyni felháborodásunkkal, melyet 130a megalázottak és nyomorultak sorsa miatt érzünk, a háborítatlan lelkiismeret az ördög találmánya. Nem fogadtam el a bibliai Prédikátor tanítását minden dolgok és tettek hiábavalóságáról, „hiúságok hiúsága”, ha csak egy vonásnyit is tudok változtatni a világ képén, azt okvetlenül meg kell tennem, senki sem adhat felmentést alóla.

Ahogy múltak a napok és nem következett be retorzió, az egyensúlyom lassan helyrebillent, de alig csillapodott le az egyik hullámverés, máris jött a következő roham – igaz, nem mindegyiket érzékeltem közvetlenül.

A már említett „Halápi” fedőnevű titkos megbízott újra jelentett rólam:

„…tanárnő említette Győrben a barátomnak [a szokásos trükkről van szó, az anonimizálással a feljelentő megpróbálja elhárítani magáról a felelősséget – M. Gy.], hogy Moldova György író egyik regénye kéziratban is terjed az országban. Ő egy mérnök ismerősétől kapja meg majd azzal az előzetes figyelmeztetéssel, hogy »ne beszéljen róla senkinek!«

A regény tárgya: a régi Államvédelmi Hatóság emberei. Rokon »Az elbocsátott légió« című munkával, amely megjelenésekor oly sok vihart kavart. (Nincs is további kiadása.)

Megjegyzés: Moldova Bács-Kiskun megyei körútja idején többek előtt elmondotta, hogy van olyan írása, amely nem jelenhet meg. Az egyik ilyen a honvédségi büntető zászlóaljról szól, a másik az aszódi fiúnevelő intézetbeli élményeiről, mindegyikben politikailag nagyon kényes eseteket tárgyal.”

Tudtam arról, hogy egyes szerzők kiadatlan könyvei gépírásos formában járnak kézről-kézre. Például Kodolányi János egyik-másik regénye ott keringett Sárközi 131Márta baráti körében, aki elolvasta, tapintatosan becsúsztatott egy tízforintos bankjegyet a lapok közé. Én soha nem folyamodtam az ilyesféle terjesztés módszeréhez. Amelyik írásom nem jelenhetett meg, azt csak Kardos ismerhette – legfeljebb a mindenkori ügyeletes szerelmemnek mutattam meg belőle egy-egy részletet, egyébként gondosan elraktam a fiókom mélyére, még betekintésre sem adtam oda senkinek. Tudtam: a belügyi gyakorlatban ha ötnél több személy olvasott el egy ellenséges szelleműnek minősített kéziratot, az már nyilvános terjesztésnek számított, és súlyosabb megítélés alá esett. Az ügynök jelentésében említett könyvet egyébként sohasem írtam meg, az egész feltételezés nyilvánvalóan egy félreértett pletykából származott.

A III/III illetékesei azonban másképp gondolták. Hosszú évek eredménytelen megfigyelése után már mindenképpen fel kellett volna mutatni legalább egy kis eredményt, ezért újra fontolóra vették, hogy titkos házkutatás útján megszerezzék az egyébként nem is létező kéziratot.

Idáig érve a dosszié anyagának olvasásában, megkérdeztem barátomat, C. rendőr ezredest, aki, mint már említettem, valaha a III/III-nál is szolgált.

– Hogy hajtották volna végre ezt a titkos házkutatást?

– Ha megkaptuk volna a parancsot, egy minden részletre kiterjedő tervet készítettünk volna.

– Ha terád bízták volna ezt a feladatot, miből indulsz ki?

– Megfigyeltem volna a közlekedési útvonalaidat, elfoglaltságaidat, hobbijaidat. Előbb-utóbb felderítettem volna, hogy gyakran jársz le futballozni, egyik alkalommal, mikor már játszotok, behatoltunk volna az öltözőbe, és egy másolatot készítettünk volna a kulcscso132módról. Az eredetit visszarakjuk a zsebedbe, észre sem veszed, hogy mi történt.

– De ez még csak a kulcs, magába a lakásba hogy jutottatok volna be? Négyen éltünk benne; a feleségem, a két kislányunk és én.

– Te katonaköteles korban voltál, legalábbis még nem kaptad meg az obsitot, behívattunk volna két-három hetes továbbképzésre. Te jogkövető ember vagy, biztos, hogy megjelentél volna.

– De ezzel még csak engem távolítottatok volna el. A családom ott maradt volna a lakásban.

– Nem maradt volna. A gyerekeid közül az egyik bölcsődébe járt, a másik óvodába, ugye? Elmentünk volna az illetékes kerületi tanács egészségügyi osztályára, és küldettünk volna velük egy értesítést, hogy több fertőző betegség fordult elő az utcátokban. A tanács nem akarja nagydobra verni, de meg kívánja tenni a megelőző lépéseket, ezért berendelik a gyerekeket vizsgálatra. Az anyjuk biztos nem bízta volna másra, hogy elkísérje őket az orvoshoz, hanem elmegy velük.

– A feleségem gyanút fogott volna, ha csak a mi két gyerekünket hívatják be.

– Nem fogott volna gyanút, mert az összes gyereknek az utcátokban ugyanilyen behívót küldünk. Így a lakásotok üresen marad.

– És a riasztó?

– Egy perc.

– De az egyik szomszédunknak volt egy kan német juhászkutyája, amelyet kint tartott a kertben.

– A házőrzőktől csak egyszer ijedtünk meg, mikor az egyik lakásba behatolva egy másfél méter hosszú krokodil fogadott minket. A fiatalabb társaim általában fegyverrel intézték el a kutyákat, én szeretem az állatokat, soha nem bántottam őket. Kerestem volna vala133hol egy éppen tüzelő szukát, annak a nemi szervéhez odanyomok egy rongyot, ezt magammal viszem, aztán elébe dobom, a kutya biztos ráveti magát, és nem törődik velem. Ha pedig már bejutottam a lakásba, biztosan megtalálom azt, amit keresek.

Egy gondolat motoszkált a fejemben, attól tartottam, megbántom C.-t, ha előhozom, végül mégsem tudtam magamban tartani:

– Ez az eset az 1970-es években történt, amikor mi még nem ismertük egymást, te különben is egy távoli megyei kapitányságon dolgoztál. Tegyük fel, hogy már akkor is barátok vagyunk, és te Pesten szolgálsz. Egyik nap azt a parancsot kapod a felettesedtől, hogy neked kell engem megfigyelned és terhelő adatokat gyűjteni. Elvállaltad volna?

C. megrázta a fejét:

– Nem, semmiképpen sem. Közöltem volna a felettesemmel, hogy te a barátom vagy.

– És ezt megúsztad volna büntetés nélkül?

– Akkor már nem az 1950-es években jártunk, másképp mentek a dolgok. Mondok neked egy másik példát. Az én családomnak már négy nemzedéke élt a megyében, legalább száz rokonom volt, egy-kettő okvetlenül belekeveredett valamilyen zűrös ügybe, de meg sem kíséreltem saját illetékességembe vonni.

134

Egyre csüggedtebben lapozgatom tovább a dossziét, bár az anyag szaporodik, de semmi érdemlegesre nem bukkanok benne. Úgy tűnik, mintha valaki megfeszített erővel gyalulna, csak éppen a gyaluból nem áll ki a kés, nem hasít forgácsot. Végtelen egyhangúságban sorakoznak a jelentések az író-olvasó találkozókról Szombathelytől Nyíregyházáig.

A vidéki állambiztonsági részlegeknek általában kevés munkájuk akadt, közbiztonsági kollégáik azzal ugratták őket, hogy éjszakánként kijárnak az utcára, és horogkeresztet festenek a falra, hogy nappal legyen mit nyomozniuk. Az én megfigyelésemmel végre valódinak látszó operatív feladatot kaptak, nagy lendülettel mozgósították az apparátusukat. A szolnoki Járműjavító kultúrházában tartott előadásomon megjelent „egy MÁV-körökben ismeretlen operatív tiszt”, két fő hálózati személy és két fő „társadalmi kapcsolat”, vagyis összesen öt ember. Még szerencse, hogy nem tudtam róla, mert könnyen elbizakodottá tehetett volna, hogy ilyen fontosságot tulajdonítanak a személyemnek.

A megfigyelő- és értelmezőképességük továbbra is lehangoló színvonalon állt. A katonai fegyelmező zászlóalj, a „Futkosó” becenevét, a „Futi”-t egy elhallás folytán egy, a zászlóaljban szolgáló tisztnek tartották, és Futi főhadnagyként említették. Egyébként a haté135konyságuk sem javult, csak jelentéktelen anyagokat tudtak összekaparni, főleg az általam elmondott anekdotákat jegyezték fel. Például arra a kérdésre, hogy miért nem írok a Malévről, azt feleltem, hogy a magyar légi közlekedés nem érdemel többet a közismert két sornál:

„– Jöjjön velünk Burmába

Hazahozzuk urnába!” – A szöveg az akkoriban gyakori repülős balesetekre célzott.

Az iszapban néha megvillanni véltek egy-egy aranyszemcsét is, különösen a vasútról szóló riportkönyvemmel kapcsolatosan:

„– …Urbán elvtárs [a MÁV akkori vezérigazgatója – M. Gy.] elmondta, hogy Moldovának olyan adatokat, tényeket nem szabad leírnia, amelyek katonai vagy állami titoknak minősülnek. Például azt, hogy egy csomóponton mennyi és milyen szerelvény halad át. Moldova erre közbevetette: ezt pedig igen könnyű megállapítani, csak össze kell adni a minden különösebb nehézség nélkül megszerezhető forgalmi adatokat. Urbán Lajos felvilágosította, hogy ezt akkor sem lehet leírni, Moldova megígérte, hogy az összeadás munkáját meghagyja az ellenségnek…

…Beszámolt arról is, hogy látogatást tett Diósgyőrben is. Ezzel kapcsolatban elmondta, hogy az ottani öntöde egész évben külföldi megrendelésre termel. Amikor teljesítették az exporttervet, szépen »kisöprik a kemencéket«, aztán lángost sütnek, majd mikor eljön az idő, újra kisöprik, és kezdődik elölről. így hazai felhasználásra egy darab sínt sem gyártanak. A mozdonygyártással ugyanez a helyzet…

…A vasúti hidakat is nehéz megépíteni. Egy teljes év kell ahhoz, hogy összeszedjék az alkatrészeket, aztán sürgősen eladják az egészet, hogy tudjanak nyereséget, 136prémiumot és egyebeket fizetni. A híd soha nem jön össze…

…Moldova ezt követően arról beszélt, hogy mindez azért van, mert a vasút, de az élet minden területe tele van teljesen felesleges rendeletekkel, szabályozással olyan módon, hogy az egyik kizárja a másikat. Igen, középszinten általában nem tévednek, de a rendeletek ördögi, kaotikus kört képeznek, így minden kezdeményezés hiábavaló.”

Ugyancsak ez a téma került terítékre egy debreceni vasutas művelődési házban is:

„…A százfőnyi hallgatóság heterogén összetételű volt, túlnyomó részét a helybeli üzem dolgozói, valamint felelős pártfunkciót betöltő személyek alkották – ezekhez csatlakoztak a Tanítóképző Főiskola hallgatói és néhány egyházi személy…

A hallgatóságban tisztázatlan maradt, hogy a vasúttal, a vasúti dolgozókkal foglalkozó könyvéből miért csak a füstöt, a borút lehet érezni, és miért nem a mozdony, az emberek, a hit erejét, de még csak a szikráját sem?

Kérdésként vetődött fel Moldova felé a hit – mint írói hitvallás – kérdése, melyre ő meglehetősen durva, a jelenlevő munkásságot megdöbbentő választ adott.

Moldova: »hisz az emberben, a francia forradalom hármas eszméjében: szabadság, egyenlőség, testvériség. Hisz abban, hogy a földön fekvő emberekbe, bárki is legyen az, nem szabad belerúgni. Viszont nem hisz a Bibliában, Marxban, Engelsben, sőt Leninben sem.«

…Más negatív megnyilvánulás részéről nem hangzott el. A találkozóról, Moldováról, magatartásáról, megnyilvánulásairól a helyi pártszervek információban számoltak be a felső pártvezetésnek…”

137

Még egy jelentés érdemel figyelmet; 1977 novemberében meghívtak a rendszerváltó értelmiség eljövendő bölcsőjébe, Lakitelekre, a Könyvbarátok Klubjába.

Maga Lezsák Sándor, a Magyar Demokrata Fórum majdani alapító atyja tartott bevezetőt, utána a művelődési ház igazgatója mutatott be a közönségnek, és átadta nekem a szót. Egy ismeretlen, állítólag Kecskemétről érkezett fotós minden szavamat magnóra rögzítette és fényképeket is készített. Nem kért engedélyt a ténykedésére, ezért legszívesebben rászóltam volna, hogy hagyja abba, de úgy gondoltam, hogy a közönség önkényeskedésnek venné az ilyen gesztust, és ellenszenvet keltene irántam. Különben is kötelességemnek éreztem, hogy vállaljam kimondott szavaim minden következményét.

Akkor már „A szent tehén” című, a magyar textiliparral foglalkozó könyvemen dolgoztam. Már az anyaggyűjtés során számos szakmai legendát jegyeztem fel, javarészüket a Goldberger gyári „útimarsalomtól”, Girold Misi bácsitól, nyugdíjas nyomómestertől hallottam, ezekből mondtam el néhányat a lakiteleki közönségnek.

– Tudnia kell, Moldova elvtárs – mesélte egyszer Girold –, hogy nagy gondot okoz a megmaradt festékanyagok kezelése. Java részüket ki kell önteni, mert a naptól megvékonyodnak, megbuggyannak, és szabályosan felforrnak. Ezt a felesleget meg szokták semmisíteni, negyedévenként 2-3 ezer kilót.

– Akkoriban az újítási ügyek is hozzám tartoztak, egyik nap beállít hozzám a festékkonyha vezetője:

– Girold elvtárs! Megoldottam a visszahozott festékek hasznosítását: az utolsó dekáig fel fogjuk dolgozni őket.

138

– Lehetetlen, erre még nem volt példa a textiliparban!

– Majd meglátja.

– Nem akartam elhinni, többször is lementem a festékkonyhába, és valóban sehol sem találtam maradékot, üres volt mindegyik dézsa. Már nem tudom, hány ezer forint újítási díjat felszedett az illető, mikor kiderült a trükk: a fadézsákat egy csatornalefolyóra állította és egy lyukat fúrt a fenekükbe, szép lassan lecsöpögött az egész maradék.”

Őszinte sajnálatomra az anekdotáim nem nyerték meg a találkozóra kiküldött „Halápi” fedőnevű titkos megbízott tetszését, jelentésében megrótt magatartásomért:

„…Moldova egész szereplésén látszott, hogy nagyon színészkedik. Nem hiába járt Színművészeti Főiskolára. Néha egy kicsit túljátszotta a szerepét: saját jó bemondásain nevetett… Mondanivalója, hogy a magyar gyárak 80 százaléka külföldi cégeknek dolgozik, rosszul fizetett bérmunkában, és az esetek nagyrészében ráfizetünk az üzletre, felért egy államellenes izgatással, de ezt a közönség nem nagyon vette észre. A hallgatók nevettek a poénokon. Valószínűleg értették az olyan szólásokat is, hogy: »török, tatár, német és egyéb megszállás mindig nyomasztotta a magyarságot, de a magyarok mindig túlélték valahogy…«”

A találkozó során Lezsák Sándor is megszólalt:

– 1956 után miért hallgatott hat évig?

Azt feleltem, hogy nem tudtam megtalálni helyemet a világban, fizikai munkára is ezért szegődtem el, és utólag is fontosnak tekintem ezt a megtett utat. Erőt és önbizalmat ad, hogy megbizonyosodhattam: soha nem kell elfogadnom alapvető kompromisszumokat, bármiféle hatalom is kínálná fel azokat.

139

Lezsák elfogadta a választ, de mikor előadás után letelepedtünk a Művelődési Ház irodájában, tovább faggatódzott. Ha óvatosan is, de nyilvánvalóan politikai jellegű témákat vetett fel, a mai eszemmel és ismereteimmel úgy gondolom, „kóstolgatott”, azt kívánta kipuhatolni, miként vélekedek egy lehetséges ellenzéki mozgalomról. Ugyancsak áttételesen, de világosan a tudtára adtam, hogy bármennyi konfliktusom is van a fennálló rendszerrel, soha nem szállnék be egy szocializmus elleni kezdeményezésbe.

Lezsák ezek után nem erőltette tovább a beszélgetést, feltehetőleg elkönyvelt a majdani „rendszerváltó értelmiség” potenciális ellenfelének. Lezsák rosszallását csak egyetlen áttételes módon fejezte ki, Lakitelekről egy Polski Fiat 126-ossal vitetett haza, ott is a hátsó ülésre szorultam, a szűk térben elgémberedtem Budapestig, és alig tudtam visszafojtani a hányingeremet.

Azt gondolom, ez volt a vízválasztó, a „népi” és az „urbánus” ellenzék soha többé nem invitált meg egyetlen gyűlésére, konferenciájára, vagy más megmozdulásaira, nem kértek írást tőlem féllegális vagy éppen tiltott sajtótermékeikbe. Meglehetősen egyedül maradtam a magam álláspontjával, a kulturális közélet szinte minden szereplője elindult a „damaszkuszi úton” – önmagát átmentendő megjelent Lakiteleken és Monoron. A skála a besúgó Csurka Istvántól azokig a televíziós sztárriporterekig terjedt, akik annak idején a nyálukat csorgatták a megtiszteltetéstől, ha egy május elsejei felvonuláson interjút készíthettek Kádár Jánossal. Mindez azonban nem változtatott azon a tényen, hogy én továbbra is a III/III szoros megfigyelése alatt maradtam.

Néhány szót érdemes vesztegetni a fentiekben már többször is említett „Halápi” fedőnevű ügynökre, akinek valódi nevét máig sem ismerem. Jelentéseinek fel140zetéből kitűnik, hogy szervezetileg a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitánysághoz tartozott. Életem során valószínűleg többször is találkoztam vele. Egyik, 1977-ben kelt jelentésében így ír erről:

„…Moldovát több mint húsz éve ismerem, mert még főiskolás korában a Széchényi Könyvtárba járt dolgozni, én is. Ott kialakult egy társaság, akiknek nem volt pénzük, és nem volt fűtött szobájuk, a könyvtárban dolgoztak, tanultak délután kettőtől este tízig. Este 7-kor általában már kiborult a társaság, akkor elmentünk egy kisfröccsre a sarkon túl, a Kecskeméti utcában volt egy osztályon aluli kricsmi.

Utána én a Moldovának csak az írásait ismertem, de két vagy három évvel ezelőtt lent járt Baján, és én is ott voltam. Néztünk egymásra vagy tíz percig, én akkor elnevettem magam, és mondtam neki, hogy: »Gyere, itt a sarkon túl igyunk meg két decit tisztán!« Erre azt mondja: »Megyek, de csak egy talponállóba!« Akkor helyreállt az ilyen haveri nexus, amelyik alapján az emberek elbeszélgetnek…

Na most az ő politikai álláspontja. Ha az ember elolvassa a legújabb könyvét, az »Akit a mozdony füstje megcsapott« címűt, abban úgy az világosan látszik, hogy közgazdaságilag is meg politikailag is alaposan felkészült és dörzsölt. És mindaz, amit ő ír, annak nagyon igazság íze van, tehát ezért hat, és hát tényleg elkapkodják az összes könyveit.

Ha az irodalmi irányát kéne jellemeznem, hogy hová tartozik, azt mondanám, hogy tényleg a valóság-feltáró írók közé, azok közé, akik az 1930-as években az úgynevezett népi mozgalmat csinálták, bár ő kifejezetten városi gyerek, ferencvárosi srác [nekem, a kőbányainak ez úgy esett, mint egy skótnak, ha angolnak nevezték 141volna – M. Gy.], és tényleg az igazságot és a valóságot írja meg. És ilyen szempontból rangja is van…

…Azonkívül nagyon jó üzletember, minden vacak írását eladja a legkülönbözőbb helyeknek, úgyhogy pénze van, gondolom, rengeteg…

Na most személy szerint mióta helyreállt a nexus Moldovával, azóta négyszer-ötször találkoztunk. Én Pesten nem kerestem meg, de ha az írószövetségen keresztül megtudom a címét… [itt egy terjedelmes fehér folt jelzi, hogy a jelentés szövegéből jó néhány mondatot töröltek]”

A dossziéban összegyűjtött dokumentumokból kiviláglik, hogy a III/III hiába próbált ügynököket toborozni a környezetemben, vagy oda bejuttatni. Megállapították, hogy nincs körülhatárolható baráti köröm, kapcsolataim az éppen aktuális riporttémáim területéről kerülnek ki, és a munkám befejeztével meg is szakadnak.

Más lehetőség híján a III/III az önmagát buzgón ajánlgató „Halápi”-t kikérte „honállomásáról”, a BácsKiskun Megyei Rendőr-főkapitányságtól, és megpróbálták rám állítani. Tették ezt annak ellenére, hogy eddigi jelentéseiből folyamatos ellentmondások ütköztek ki, például hol azt írja, hogy nem tudja, hol lakom, hol pedig azt állítja, hogy többször is járt a lakásunkon. „Halápi” feladatát a következőkben rögzítették:

„…Korábbi ismeretségük alapján igyekezzen kapcsolatukat elmélyíteni, teremtse meg annak lehetőségét, hogy a célszemélyünk a lakására meghívja.

– Kapcsolattartásuk során szerezzen információt »Bolygató« céljaira, elképzeléseire, politikai arculatára vonatkozóan. Derítse fel baráti körét, külföldi kapcsolatait. Közvetlen vagy közvetett úton gyűjtsön adatokat a kapcsolattartás módjáról, formájáról, tartalmáról.

142

– A lehetőségek figyelembevételével szerezzen részletes információt arra vonatkozóan, hogy »Bolygató« milyen politikailag káros, tartalma miatt megjelentetésre nem alkalmas kéziratokkal rendelkezik, ezeket elolvasásra kinek adja át.

– A konspiráció szabályainak fokozott betartásával igyekezzen elérni, hogy a kérdéses kéziratokat »Bolygató« elolvasás céljából átadja neki…”

A továbbiakban semmiféle feljegyzést nem találtam azzal kapcsolatban, hogy „Halápi” megkapta, illetve elvállalta-e ezt a feladatot, a neve ezután is csak egyegy író-olvasó találkozómról szóló jelentés alján tűnt fel.

Más személyekkel is megpróbálkoztak.

„…Tájékoztatás szerint »Bereznai« fedőnevű titkos munkatárs és a »Francia« fedőnevű titkos megbízott ismeri ugyan «Bolygató«-t, de kb. tíz éve nem találkozott vele és a kapcsolatfelvételnek nincsenek meg a reális feltételei, körülményei.

A »Gyémánt« fedőnevű titkos megbízottnak volt hírszerző lehetősége, de hosszantartó betegsége gátolta, időközben meghalt. »Fekete István« fedőnevű titkos megbízott jól ismeri célszemélyünket, annak feleségével egy munkahelyen dolgozik [a Móra Ferenc Könyvkiadóról van szó – M. Gy.], bár az most gyesen van. Hírszerző lehetősége korlátozott, mert a célszemélyünkkel ugyan beszélő viszonyban van, de a kölcsönös unszimpátia akadályozza az elmélyült baráti viszony kialakítását…”

A sorozatos beépülési kudarc után még több figyelmet fordítottak a telefonom lehallgatására. Majd száz olyan személy nevét jegyezték fel, akikkel sűrűbben folytattam beszélgetést: újságírók, televíziósok, református pap, főrabbi, tervezőmérnök, erdész, MÁV-al143kalmazott, nyugdíjas drogistanő, asztalosmester egyaránt szerepel a listán. Láthatólag nem tudtak mit kezdeni ennyi különféle beszélgető partnerrel, csak egyegy feltűnóbbnek látszó esetet elemeztek részletesebben.

„…H. Endre térképszerkesztő közölte Moldovával, hogy »véletlenül« hallgatta a »Szabad Európa« rádiót, ahol éppen Moldova »Akit a mozdony füstje megcsapott…« című könyvéről beszéltek, s arról pozitívan nyilatkoztak. Kifogásuk csak az volt, hogy bemutatja az embereket, a munkásokat, viszont nem hívja fel a figyelmet a közép- és felsővezetőkre… A felsővezetők védettséget élveznek, azokhoz még az ilyen merész fiú sem nyúlhat hozzá!« Moldova az elmondottakra drasztikusan és elutasítóan reagált és direkt módon más témára terelte a beszélgetést…”

Amennyire érdekelt jó néhány, Nyugaton kiadott magyar nyelvű könyv, mert valódi és számomra másképp elérhetetlen ismereteket közvetítettek, olyan mértékben néztem le a „Szabad Európa” adását. Talán kétszer hallgattam meg, utána soha többé, mert felháborított üresen kongó „mindentudása”, ítélkezése élők és holtak fölött. Egyoldalúsága miatt szememben kifordított Kossuth-rádiónak tűnt.

Tanúja voltam annak is, hogy milyen bajba tudnak sodorni egy-egy nekik nyilatkozó embert, mint egy lecsapásra váró magas labdát kínálják fel a magyar elhárításnak.

Nemzedékem egyik legtehetségesebb festője, T. László 1956 októbere után elhagyta Magyarországot. Hosszú évekig élt az Egyesült Államokban, majd, mintha lépésről lépésre hazafelé gravitálna, Párizsba költözött át, végül Bécsben telepedett le. Útját mindvégig siker kísérte, kiállításai mindenütt eseményszámba mentek, 144művészi érdemeire való tekintettel maga Kreisky kancellár ajánlotta fel neki az osztrák állampolgárságot.

Az idők enyhültével T. mind gyakrabban látogatott haza, újraéledt régi szerelmi kapcsolata S. Annával, az ugyancsak elismert festőnővel. Ha kívülállóként is, de hamarosan beilleszkedett a budapesti művészeti életbe: tárlatokon, szakmai találkozókon, előadásokon jelent meg.

Egy alkalommal meghívták a Képzőművészeti Főiskola egyik rendezvényére, itt kereste meg a „Szabad Európa” tudósítója, és interjút készített vele. T. nem érzékelte, hogy provokatív kérdéseket tesz fel neki, olyan könnyedséggel válaszolgatott, mintha nem is Budapesten, hanem valahol Nyugaton nyilatkozott volna. Oldott hangon, de bíráló megjegyzéseket tett a hazai kulturális állapotokról. Mint idegen állampolgárt senki sem utasította rendre, de nem felejtették el a szavait. (Élt az a mondás, hogy „a Légió hat évig nem felejt”, vagyis addig tartja számon és próbálja megbüntetni megszökött katonáit, a magyar belügy emlékezete hosszabb időre nyúlott vissza a disszidensekkel kapcsolatban.)

A látogatóvízumot akkoriban néhány hétre adták, mikor lejárt a határideje, T. egy-két órára kilépett Ausztriába, vásárolt néhány kozmetikai cikket, csokoládét, narancsot, banánt, aztán visszafelé tartva ugyanazon az ellenőrző ponton új vízumot kért, melyet pár perc alatt meg is kapott.

T. a Képzőművészeti Főiskolán történteket követő alkalommal is így járt el, ezúttal azonban a magyar határőrök megtagadták a vízum kiadását, sőt bepecsételték az útlevelébe, hogy „nem léphet be az ország területére”. A festő félreértésre gyanakodott, egy másik határállomáson próbálkozott, de ott csak annyit ért el, 145hogy ugyanezt a szöveget nyomták be az előbbire merőlegesen, mintegy tiltó keresztet állítva. T. kérdezősködött, de senki sem válaszolt neki.

Anna, a szerelme megpróbált segíteni rajta, közbenjárt tekintélyes ismerőseinél, az illetékes hatóságoknál, de burkoltan csak annyit hoztak a tudomására, hogy T. máskor gondolja meg, hogy kinek és mit nyilatkozik. Anna minket is megkeresett, én éppen a Győr-SopronEbenfurti Vasút, a GYSEV osztrák szakaszát készültem meglátogatni, megkért, hogy vigyek ki a férfinak ecseteket, festéket, néhány személyes tárgyat.

Bécsben találkoztam a festővel. Megdöbbentem, hogy T. mennyire elhagyta magát, még mindig azt a fekete inget viselte, amelyben napokkal korábban elindult hazulról, hóna alatt nagy fehér karéjban kiült az izzadság. Zokogott, azt hajtogatta, hogy csak egyszer jusson haza, soha többé nem hagyja el az országot, lemond osztrák állampolgárságáról is. Beszélgetés közben elkeseredettsége csak fokozódott, újra és újra sírva fakadt. Nehéz szívvel próbáltam vigasztalni, de magamban átkot mondtam a Szabad Európára és a magyar elhárításra egyaránt.

Már nem emlékszem, hogyan és mikor zárult le ez az ügy, egy idő után az illetékesek bizonyára feloldották a tilalmat, a szerelemből házasság, majd válás lett.

A telefonlehallgatás mellett továbbra is érvényben maradt a „K” ellenőrzés, a postai küldemények operatív vizsgálata is, különös figyelemmel követték a külföldről érkező leveleimet.

A Svájcban élő Gosztonyi Péter történész a vasutas riportkönyvem megjelenése után az anyag kiegészítése céljából elküldte nekem Szűcs Sándor, egykori záhonyi 146állomásfőnöknek a „Brüsszeli Szemlé”-ben megjelent visszaemlékezését a szovjet csapatok 1956-os bevonulásáról. „Az anyagot ellenforradalmi tartalma miatt végleg visszatartottuk” – jegyzi meg az illetékes, mely a gyakorlatban elkobzást jelentett, máig sem tudom, miről szólhatott az a cikk.

Gosztonyi nem sokkal később újra felkeresett levelével. Elítélt, mert egy írásomban Sclachta Margit egykori országgyűlési képviselőnőt, a „Szociális Testvérek” rendfőnökét szélsőségesen reakciós személyiségnek minősítettem. Róla való ismereteim valóban hiányosak voltak, a régi újságokból csak arra emlékeztem, hogy az Országgyűlésben ő terjesztette elő a botbüntetés visszaállításáról szóló javaslatot, azt viszont nem tudtam, hogy a háború idején önfeláldozó bátorsággal mentette az üldözötteket. Gosztonyi szerint: „Talán Mindszenty hívője volt, talán királypárti, konzervatív, de mindez nem bűn egy olyan országban, ahol demokrácia van, persze nem népi demokrácia.” Gondolatban megkövettem Slachta Margit emlékét, de Gosztonyi leveleire nem válaszoltam.

A III/III-as csoportfőnökség gyanúja újabb és újabb személyekre terjedt ki.

„…Az ellenőrzés során látókörünkbe került dr. Gyenge Imre református püspök, osztrák állampolgár [ha jól emlékszem, a burgenlandi Oberwarton pásztorizált – M. Gy.], aki kapcsolata a Magyar Református Egyházi Zsinatnak és a BM III/I csoportfőnökségén ismert személy. Dr. Gyenge Imre meghívólevelet küldött Moldova részére. »A Burgenlandban élő magyarok között és a volt magyar területen levő irattárakban még sok megírni való téma hever, amit véleményünk szerint Moldovának érdemes lenne tollvégre tűzni.« Kint tartózkodása idejére minden költségét fedezik.

147

Moldova a novemberre tervezett kiutazását édesanyja megbetegedése miatt bizonytalan időre elhalasztotta…” Később sem tértem vissza erre az ajánlatra, a magyar, úgynevezett Alsó-Őrségről szóló riportomat nem kívántam az Ausztriához került Felső-Őrségről szóló könyvvel megfejelni.

Postán érkező küldeményeimet ellenőrizve a megfigyelők gyakran „vetődtek árnyékra”, vagyis jelentéktelen ügyeknek tulajdonítottak fontosságot. Például levelet kaptam egy számomra ismeretlen szolnoki férfitól, aki már 35 éve gyűjtögetett különféle „aranyköpéseket”, állítása szerint több ezer darabot jegyzett fel, ezekből küldött nekem egy csokorravalót:

„Szenvedélyeiden uralkodj! Kleobulos”

„A bölcs nem mindig boldog, de sohasem boldogtalan. S. W. Maugham”

„Halandó, a jó hamar mulandó! Kisfaludy Sándor”

– és más ehhez hasonló közhelyeket, majd egy gépelt oldalnyi terjedelemben. Ezt az írást a III/III fontos dokumentumnak minősítette, és a továbbiakban gyakran hivatkozott rá.

Mindennek ellenére nincs okunk feltételezni, hogy az elhárítás hivatásos állománya képességek és ismeretek tekintetében lejjebb állt volna az akkori magyar párt- és állami szervek átlagos színvonalánál, sőt a szervezet kiépülésével valószínűleg épp ide igyekeztek irányítani a leghasználhatóbb embereket. Tevékenységük formális volta és gyakori eredménytelensége nem csak az ő hibájukból eredt, ebben közrejátszott a magasabb irányítás is.

N.-ről, a belügyminiszterről köztudomású volt, hogy gátlástalan alkoholista. Reggelenként hét óra felé érkezett meg a hivatalába, erre az időpontra berendelte közvetlen beosztottjait is közös villásreggelire. N. me148gyei első titkárből avanzsált miniszterré, de magas beosztásában sem tagadta meg önmagát, megőrizte vonzalmát a tartalmas magyaros ételek iránt, általában pacalt vagy disznótorost fogyasztottak ezeken a reggeliken. Utána elkezdődött a nyakló nélküli általános ivászat, kilenc-tíz órára a magyar belügyi vezetés legfontosabb irányítói a sárga földig lerészegedtek. Jó esetben kicsempészték őket a minisztérium épületéből és hazavitték, rosszabb esetben az íróasztaluk mellett maradtak és fontos, gyakran életbevágó döntéseket hoztak.

A példájuk, természetesen, nem maradt titokban, meghatározta az egész belügyi gépezet működését. Mint a mondás tartja: ahol a főnök leül, ott a beosztottak megágyaznak maguknak.

149 150

Talán nem túlzok, ha azt mondom: életem során több ezer emberrel is találkoztam, és kerültem velük futólagos vagy szorosabb kapcsolatba. Közülük néhány százan: politikusok, gondolkodók, művészek, magas tisztségek betöltői országos tekintélyeknek számítottak, de alig egytucatnyi akadt, akiket emberi tulajdonságaik és hivatásbeli teljesítményük alapján valóban nagy embernek éreztem. Ez a lista Bibó Istvántól Kádár Jánoson át egy kivételes bölcsességű őrségi parasztemberig, Bita Kálmánig ível, de semmiképp sem hiányozhat belőle Scheiber Sándor professzor neve. Az ő személye is felfelbukkan a megfigyelési dosszié iratsivatagában, de mielőtt erre rátérnék, szeretnék fejet hajtani emléke előtt, felidézni évtizedes barátságunk néhány epizódját.

Az első találkozásunkról csak Árpi bátyám elbeszéléséből szereztem tudomást. 1944 nyarán a többi zsidó családdal együtt minket is az úgynevezett „csillagos házba” zártak, ahonnan csak délutánonként néhány órára volt szabad kilépnünk, a sárga csillagot ilyenkor is viselnünk kellett. A gyér engedmények közé tartozott, hogy Budapesten kijelöltek néhány mozit, melyet zsidók is látogathattak, így például a Népszínház és a Kun utca sarkán álló „Palotá”-t.

Bátyámmal begyalogoltunk, hogy megnézzük a „Hurrá, repülünk!” című német filmet, de kiderült, 151hogy felemelt helyárakkal játszanak, és erre már nem futotta a pénzünkből. Csalódottan álldogáltunk a mozi előtt, mikor odalépett hozzánk egy fekete kalapos, szemüveges, ugyancsak sárga csillagot viselő férfi, és megkérdezte tőlünk:

– Mi bajotok van?

Meghallgatva panaszunkat egy pengőt adott nekünk, és köszönetünket be sem várva elsietett. Ez az ember bátyám tanúsága szerint Scheiber Sándor volt, a történetet hitelesíti, hogy élete végéig a Kun utcában lakott, alig néhány háznyira az egykori mozitól.

Húsz év is eltelt a következő találkozásunkig, én addigra többkötetes íróvá váltam, Scheiber Sándor főrabbivá, a Rabbiképző Intézet igazgatójává emelkedett. Európai hírű tudósnak számított, munkássága messze túlterjedt a vallási tárgyú kutatások határán. Scheiber professzort Arany János költészetének leghitelesebb elemzői között tartotta számon az irodalomtörténet, de ugyanilyen tekintélyt vívott ki magának a néprajzi filológiában és más területeken is. Megtisztelt azzal, hogy néhány, az írásaimba beépülő legenda vagy anekdota forrásaival egy-egy jegyzetben foglalkozott.

Ha nem is túl gyakran, de rendszeresen meglátogattam Scheiber Sándort a hivatalában és az otthonában, az idők folyamán a bizalmába fogadott és egynémely gondolatát, töprengését megosztotta velem. Méltóságához képest nyitottan élt, és a környezetében is igyekezett feloldani mindenféle elzárkózást. Egy volt növendéke így emlékezik erről:

„…Péntek esténként az istentisztelet után Scheiber professzor társasági összejöveteleket szervezett fonott kaláccsal, kakaóval, ahol lányok is megjelentek. Ez volt az egyetlen legális fórum, ahol a zsidó fiatalok összejöhettek. Sokan találtak párjukra ezeken az estéken…”

152

Ami engem illet, bennem felnőtt koromban sem támadt fel a vallásos érzés, a főünnepeken sem mentem el a templomba.

Mindezek ellenére szerettem volna, ha a lányaim hittant tanulnak. Nem az az elképzelés vezérelt, hogy egyszer majd asszonnyá válva kóser háztartást vigyenek, de úgy gondoltam: jobb, ha egy rabbi világosítja fel Őket a származásukról és helyükről a világban, mint ha Csurka vagy ifjabb Hegedűs Lóránt teszi ugyanezt. (Őszintén remélem, hogy a könyvem későbbi olvasói már nem ismerik ezt a két nevet.)

Scheiber professzorhoz fordultam, ő megpróbált a segítségemre lenni, de a felkért rabbinövendékek fanyalogva kitértek a feladat elől – pedig nem kívántam volna ingyen a fáradságukat. Ez egyike volt annak a ritka pillanatoknak, amikor Scheiber kitört magából:

– Hogy meritek elutasítani ezt a munkát? Van szentebb feladat, mint gyerekeket tanítani?!

Scheiber joggal dörrenhetett rájuk, megvolt a morális alapja hozzá, mert ő soha nem hátrált meg a rá háruló kötelmek teljesítése elől. Mégis azt kell mondanom, hogy magas tudományos rangja és kivételes társadalmi presztízse mellett sem tartozott az önmagukkal elégedett, a teljesítményükkel megbékélő emberek közé. Ezt leginkább akkor fogtam fel, mikor egyszer arról beszélt, hogy hosszú évekkel korábban hívták tanítani Jeruzsálembe, mely minden rabbi számára az elismertség csúcsát jelenti, de ő elhárította a felkérést.

– Miért nem fogadtad el?

– Én azt tartottam életem legfőbb céljának, hogy az Országos Rabbiképző Intézet megélhesse a századik évfordulóját. Ez nem egy átlagos egyetem vagy főiskola, hanem az egyetlen rabbiképző egész Kelet-Európában, nem csak magyar növendékeink voltak és van153nak, a moszkvai főrabbi is nálunk tanult. Egy Bloch Mózes, egy Blau Lajos munkáját kellett folytatnom és befejeznem, ezt a posztot nem adhattam fel.

– Végül is megnyugodhatsz; sikerült elérned ezt a célodat, az iskola megérte a századik évét, és továbbra is működik.

Scheiber a fejét ingatta:

– Végül is nem sikerült. A falakat megőriztük, de egyetlen olyan tanítványom sincs, akire igazán büszke lehetnék. Tudod, milyen emberek akadtak köztük? Egy J. Ferenc nevezetű növendékem beült az Intézet könyvtárába és százéves judaikákból, olyan zsidó tárgyú könyvekből, amelyekből már csak egy-egy példány létezik a világon, nem kimásolta azokat a részeket, amelyekre szüksége volt, hanem puszta kényelmességből borotvapengével kivágta és elvitte magával. Inkább lopta volna el az egészet, mert akkor legalább csonkítatlan marad a könyv.

– Egy másikuk, B. József vidéken volt főrabbi. A székhelyéről kiindulva bejárta a környék régi zsidó hitközségeit, összeszedte a régi évszázados anyakönyveket és elvitte magával. Ott hagyott helyettük egy nyolcvanfilléres füzetet, a fedőlapjára ráírta, hogy „Ám Jiszrál háj” – vagyis él még Izrael népe. Ezeket az eszmeileg és anyagilag is felbecsülhetetlen értékű dokumentumokat nem adta át a múzeumunknak, vagy más zsidó közösségnek, hanem megtartotta magának.

– Ez a B. József egy proteus, egy szilárd gerinc nélküli lény, aki mindig azt az oldalát mutatta, amelyiket az adott helyzetben a legelőnyösebbnek vélt. A zsidókkal szemben a még nagyobb zsidót játszotta, a kommunistáknak a bolsevikot, a liberálisoknak az ultraliberálist. Aztán elhagyta a pályát, egy kulturális intézetbe 154került, de még akkor is volt képe jelentkezni nálam, hogy szeretne Talmudot tanítani a Rabbiképzőben.

– Te?! – kérdeztem tőle. – Hát van olyan mondat a Talmudban, amelyből ne tudnálak ötször is megbuktatni?! – akkor végre eltakarodott.

– De még ennél rosszabb esetek is előfordultak. Egy rabbi kiment a Német Demokratikus Köztársaságba, az egyik ottani hitközség élére került, és ebben a minőségében együttműködött a német kommunista titkosszolgálattal, rendszeres jelentéseket adott a híveiről. Olyan primitív módon végezte ezt a tevékenységet, hogy mindenki észrevette, a háta mögött csak „Stási bácsi”-ként emlegette – a Stasi, mint ismeretes, a Statsicherheit, az állambiztonsági szolgálat rövidítése.

– Mindent összevetve: most már sajnálod, hogy nem fogadtad el annak idején a jeruzsálemi katedrát?

Scheiber legyintett:

– Nem akarok olyan kilométerkővé válni, mely visszafelé mutatja a távolságot. Soha nem azon mérem le, hol tartok, hogy milyen messzire kerültem egy elvesztett kedves emberemtől, vagy egy rég lezajlott eseménytől. Hogy mondja a Prédikátor? – Scheiber hosszan idézett egy héber szöveget, majd látva, hogy nem értem, hozzátette – Majd nézd meg otthon magyarul, első rész 14-15. bekezdés.

Hazaérve fellapoztam százhúsz éves Károli-bibliámat:

„…Láttam minden dolgokat, melyek lesznek a Nap alatt, hogy imé ezek csak hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme

Az egyenetlen meg nem egyenesíttethetik és a fogyatkozás meg nem számoltathatik…”

Scheiber professzor már rég befejezte földi pályafutását – vele kapcsolatban nem akaródzik leírnom azt 155a szót, hogy meghalt. Az emléke, ha nem is kopott meg bennem, de lassan távolodni kezdett, tulajdonképpen hálás vagyok a dossziénak, hogy újra közel hozta hozzám.

A neve, mint mondtam, többször is feltűnt a jelentésekben mint megfigyelt „kapcsolatom”:

„…Scheiber Sándor, a Rabbiképző Intézet igazgatója tájékoztatta Moldova Györgyöt, hogy Náftáli Kraus izraeli állampolgár, a Mááriv című lap munkatársa héber nyelven egy tanulmányt írt »Zsidó vonatkozások az utóbbi évek magyar irodalmában« címmel. A lap négy fényképet közölt, köztük Moldova Györgyét is. A kérdéses anyag fotómásolatát Scheiber levélben elküldte Moldovának. Az anyagot végleg visszatartottuk.”

Hová kerülhetett ez a levél és a többi, más személyeknek címzett „végleg visszatartott anyag”, mely valóságos papírhegyet tehetett ki? Gondolom, egy ideig őrizgették, aztán elégették vagy felaprították valamilyen iratmegsemmisítőben. Azt hiszem, a magyar történetírás, ha nem is a legfontosabb, de az egyik legérdekesebb forrását vesztette el ilyen módon.

1978 júniusában tűnik fel újra a dosszié lapjain Scheiber professzor neve egy „Szigorúan titkos! Különösen fontos” jelentésben. C., aki egykor a III/III-nál szolgált, megnézte ezt a dokumentumot, felhívta a figyelmemet arra, hogy az átlagos ügyiratoktól eltérőleg nem a III. Főcsoportfőnökség valamelyik alosztálya, hanem maga a „Belügyminisztérium” szerepel a felzetben, ezen kívül: nincs iktatva és nincs aláírva.

– Ez mit takar? – kérdeztem bizonytalanul.

– Úgy intézték, hogy ha napvilágra kerülne, könnyebben le lehessen tagadni, senkinek se kelljen vállalni a felelősséget.

(Ami engem illet, nem osztom C. véleményét, leg156alábbis felelősségre vonás tekintetében. A III. Főcsoportfőnökség emberei még az 1970-es években sem tételezték fel, hogy az irataik valaha is közkézre jutnak.

Bíztak benne, hogy egy politikai fordulat esetén marad idejük megsemmisíteni őket.)

Maga a jelentés a következőképpen szól:

„…Megbízható adataink szerint Moldova György szabadfoglalkozású író 1978. május 24-én találkozott dr. Scheiber Sándorral, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatójával.

Dr. Scheiber igen szívélyesen fogadta Moldovát, felsőfokon nyilatkozott irodalmi munkásságáról, részletesen érdeklődött további terveiről.

Tájékoztatta vendégét, hogy a jelenleg az USA-ban élő volt tanítványa, Hendler András egyetemi tanár angol nyelvre kívánja lefordítani Moldova: »A Szent Imre-induló« című könyvét és annak esetleges folytatását. Moldova örömmel nyugtázta a nyugati megjelenés új lehetőségét – mely anyagilag is kedvező volna számára –, de közölte fenntartását könyvének postai úton történő kijuttatásával kapcsolatban, melyet megbízhatatlannak tart.

Dr. Scheiber felajánlotta, hogy a kéziratot »biztonságos úton« a címzetthez eljuttatja, s egyben vállalja a kiadással kapcsolatos ügyintézést is.

Moldova György a segítséget köszönettel elfogadta, de jelezte, hogy a Szerzői Jogvédő Hivatalt [vagyis az akkori törvények által legalizált utat – M. Gy.] nem akarja megkerülni.

A továbbiakban – lányai részére – Moldova héber nyelvű irodalmat kért a vendéglátójától [gondolom, inkább zsidó tárgyúról lehetett szó, mert a lányaim, hozzám hasonlóan, nem ismerték a Biblia nyelvét – M. Gy.], aki készségesen átadta neki az Izraelben kiadott, zsol157űtárokat tartalmazó könyvet, nyomatékkal hozzátette: »…mégis ezt olvassák, ne Marxot!« [A lányok, sajnos, Marx műveit sem forgatták – M. Gy.]

A jelentés személyes tájékoztatásra készült.

Az információ szigorúan titkos, különösen fontos hírforrás útján keletkezett.

Budapest, 1978. június” – a nap nincs feltüntetve.

Scheiber professzor személye a későbbiekben is feltűnik, ezt a jelentést már iktatják és szignálják; Csongrádi Károly rendőr alezredes írja alá:

„…Megbízható, többszörösen ellenőrzött hírforrásunk jelentése alapján jutott tudomásunkra, hogy Moldova György író 1979. július 10-én látogatást tett dr. Scheiber Sándornál, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatójánál…”

Emlékszem erre az esetre. Mikor a kávénkat ittuk, Scheiber keserű gúnnyal azt kérdezte:

– Jól élnek a zsidók, mi?! Túl jól. Csak nehogy megint baj legyen belőle.

Aggodalmait én is osztottam, az előjelzések kevés jót ígértek a világ zsidóságának. Több kutató is úgy vélekedett, hogy a természetes szaporulata mind Keleten, mind Nyugaton visszaesik, egyedül Izraelben növekszik, az összesített lélekszám így is csökken majd.

Izrael népszerűsége folyamatosan csökken – az államok nem akarják megkockáztatni, hogy felboruljanak az arab országokhoz fűződő gazdasági kapcsolataik. Európát szinte elöntik a muszlim bevándorlók, ennek nyomán mindinkább felerősödik az antiszemitizmus. Ezt a veszélyt a maga teljességében aligha lehet feloldani – vélik a kutatók –, de az enyhítését mindenképpen meg kellene kísérelni.

„…Információink szerint – folytatódik a jelentés – Moldova látogatásának az volt a célja, hogy megnyerje 158dr. Scheiber támogatását a »Magyar zsidóság jelenlegi helyzete« témával foglalkozó könyvtervének megírásához. Moldova elképzelése szerint ezt a »rázós témát« egy elhagyott templom elfelejtett híveinek bemutatásán keresztül vezetné be, majd rátérne a zsidóság jelenlegi helyzetére. Könyvében kiemelten foglalkozna az elhagyott, gondozatlan temetőkkel és zsinagógákkal.

A magyar zsidóságnak az állammal szemben lojális vezetőit a témával kapcsolatban nem kívánja felkeresni, ezt tanácsolta számára dr. Scheiber is. Dr. Scheiber felajánlottá, hogy Landeszmann György kaposvári rabbin keresztül segítséget nyújt az anyaggyűjtéshez.

Dr. Scheiber Sándor Moldova Györgyöt a magyar zsidósággal kapcsolatban negatív álláspontról tájékoztatta, a pozitív egyházi vezetőket igyekezett a valósággal ellentétesen bemutatni…”

Scheiber professzornak nem került különösebb erőfeszítésébe, hogy meggyőzzön az igazáról. A magyar zsidóság lesújtó értékelését tekintve mélyen egyetértettem vele, főleg ami a vallási irányítóit illeti. Már nem emlékszem rá, hogy melyik nagy cionista gondolkodó, lehet, hogy Komoly Ottó vagy maga Herzl Tivadar mondta, hogy „a magyar zsidóság a világ zsidósága fájának elszáradt, terméketlen ága”, és hozzátette: „el fogja érni a végzete, minél későbben, annál biztosabban!”

Vezetői hosszú-hosszú nemzedékeken keresztül nagyobb magyarok akartak lenni az Árpád-ház leszármazottainál is, nemesi prédikátumokat szereztek, díszmagyarban fotóztatták le magukat. Azt már említettem, hogy tucatszámra akadtak zsidó katonatisztek Horthy Miklós ellenforradalmi különítményében. Mint a Berend-perből kiviláglott, a holokauszt idején a fasiszták a rabbikarban is megtalálták a maguk együttműködő 159partnereit. Rákosi Mátyás uralma alatt is akadtak „békerabbik”, és a III. Főcsoportfőnökségnek sem okozott különösebb nehézséget a hasonló kapcsolatok kialakítása. Az Izrael állama ellen indított kampányokhoz is csatlakoztak prominens zsidó személyiségek. A Hitközség vezetői túllihegve teljesítették az Egyházügyi Hivatal utasításait, ha felülről olyan jelzést kaptak, miszerint nem kívánatos, hogy a magyar rabbik ellátogassanak Észak-Amerikába, ők már úgy adták tovább, hogy a rabbik nem hagyhatják el Nagy-Budapest határait.

A kurázsijuk csak a rendszerváltás után jött meg, akkor viszont kihívóan önérzetessé váltak, bizonyítva a közmondás igazát: „a gyávák bátorsága a szemtelenség”. Olyan kijelentéseket tettek, hogy ha a magyar rendőrség nem garantálja a biztonságukat, akkor a Moszad védelme alá helyezik magukat. Őket hallgatva az embernek az a benyomása támad, hogy Csurka Istvánnak igaza van: Izrael állam számtalan élet-halál gondja között a Síp utcai hitközséggel való törődés áll az első helyen.

Visszatérve a jelentésben említett témára, én soha senkinek nem beszéltem róla, biztosra veszem, hogy Scheiber professzor sem. Az anyag különösen részletező volta arra vall, hogy Scheiber lakásában egy vagy több lehallgatókészülék volt beépítve, és ez rögzítette a szavainkat. Ez az első pillanatban talán valószínűtlennek tűnik, hiszen a professzor a magyar szellemi elit legmagasabban rangsorolt alakjai közé tartozott, megnyilvánulásaival befolyásolta az itthoni és nemzetközi fórumokat, de a III. Főcsoportfőnökség nem torpant meg a hasonló akadályok előtt. A miniszterelnöki tisztséget betöltő Fock Jenő telefonját is lehallgatták, és ezt 160akkor sem szüntették meg, mikor Fock felfedezte a „poloskát”, és panaszt tett ellene.

Gátlástalan önkényüket csak az tette lehetővé, hogy a magyar állami és pártvezetés jelentős része, elsősorban a szektás vonal, támogatta a törekvéseiket, sőt Moszkvában is megtalálták a maguk szovjet patrónusait. Talán Kádár János személye volt az egyetlen, aki elől olykor-olykor meghátráltak. Ezzel kapcsolatban C. elmondott nekem egy történetet.

– Még Benkei András minisztersége idején egy párttaggyűlést hívtak össze a Belügyben, amelyen megjelent Biszku Béla is, aki a Központi Bizottság tagjaként a fegyveres testületeket felügyelte. Ő egyébként a fentebb említett szektás csoportosuláshoz tartozott, szemben állt Kádár népfrontos politikájával, és alig titkolt ambícióval a helyére tört, és – a pletykák szerint – az útjában álló Benkeit is el kívánta távolítani a miniszteri székből.

Az aktívagyűlést a Belügyminisztérium párttitkára vezette be. Elöljáróban méltatta a minisztériumban folyó áldozatos és eredményes munkát, csak egyetlen kifogásolnivalót talált, azt viszont súlyosat: a miniszter nem hajlandó megosztani néhány információt a többi vezetővel. Biszku – C. emlékezete szerint – ekkor érdeklődve előrehajolt. Benkei a válaszában Kádár Jánosra hivatkozott; az első titkár arra kérte, hogy a megszerzett értesüléseket jelentőség szerint csoportosítsa. A lényegeseket közölheti a helyetteseivel, a bizalmasabbakat Biszkuval, de az igazán fontosakat csak egyedül és kizárólag neki jelentheti. Biszku csalódottan dőlt hátra, az ügyet felkavaró BM-páttitkárt pedig még azon a héten leváltották a posztjáról.

A Párt szektás szárnyának be kellett látnia, hogy Kádár Jánost csak Moszkván keresztül lehet megbuktatni, 161meg is tettek mindent ebbe az irányba. Kádár tolmácsa egy visszaemlékezésében megemlíti, hogy már 1957-ben belepillantott egy dossziéba, mely az első titkár elleni orosz nyelvű, szovjet vezetők kezébe szánt feljelentéseket tartalmazott. Ez az áskálódás hosszú éveken át folytatódott, míg Kádár János a maga higgadt módszerességével minden sietség nélkül, de annál biztosabban eltávolította ellenfeleit magas beosztásukból. 1978-ban Biszkut is elküldte nyugdíjba, majd mintegy szépségflastromként a Szakszervezetek Országos Tanácsa Számvizsgáló Bizottságának elnökévé neveztette ki.

162

„Ritka kivételként létezett egyfajta sajátos kimentés (exculpatio) – írja egy, az adott korszakkal foglalkozó tanulmány. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a »bizonyítási eszközök« (ügynökjelentések, telefon- és lakótéri lehallgatás, titkos házkutatás, levélellenőrzés stb.) útján a gyanúba vett személy teljes ártatlansága bizonyosodott be. Ilyenkor az ügyet – amelyről a célszemély sohasem szerzett tudomást – lezárták ugyan, de meg nem szüntették, a célszemély hosszú időre úgynevezett F (figyelő) dossziéba került.” Az állambiztonsági szervek figyelő dossziét vezettek azokról a személyekről, akik a Népköztársaság állami, társadalmi és gazdasági rendjével szembeni fellépés lehetőségét latolgatták, ilyetén fellépésük várható volt, vagy magatartásukkal tényleges veszélyt jelentettek a rendszerre.

Az én ügyemben 1978. január 17-én következett be ez a fázis. Az ezzel kapcsolatos határozat összefoglalja a történések sorozatát:

„Vezetői engedély alapján 1975. július 14-től 1977. december 31-ig »Bolygató« fedőnéven bizalmas nyomozást folytattunk Moldova György (Budapest, 1934. III. 12. Berkovics Mária) pártonkívüli, büntetlen előéletű, szabadfoglalkozású író, Budapest, XII. Árnyas u. 12. szám alatti lakos személyére.

A bizalmas nyomozás alapját képezte, hogy operatív úton szerzett adataink szerint cionista kapcsolatokkal 163rendelkezik és irodalmi tevékenységét is felhasználva cionista propagandát fejt ki, kapcsolódik az ellenséges ideológiai fellazítási szervekhez.

A bizalmas nyomozás során felhasználtuk a BM. 111/111-4 osztály hivatalos és társadalmi kapcsolatait, együttműködtünk a 111/11-9, a 111/11-6 és a 111/11-8 osztályokkal, az ügyben felhasználtuk a Bács-Kiskun megyei Rendőr-főkapitányság III/III osztályán foglalkoztatott »Halápi« fedőnevű titkos megbízottat, végrehajtottunk személyes adatgyűjtést belföldön útlevél figyelőzést, »K« ellenőrzést, 3/A operatív rendszabályt alkalmaztunk folyamatosan. A feldolgozó munka során szoros együttműködést alakítottunk ki a Szolnok, Komárom, Győr-Sopron, Hajdú-Bihar megyei Rendőr Főkapitányságok III/III osztályaival…”

Itt a felsorolás mellőz vagy kifelejt néhány további főkapitányságot, ahol a jelentésekből kiviláglóan szintén „dolgoztak rám”, például a Békés, Fejér és a Vas megyeit. Az országnak több mint a felén folyt ellenem a titkos hajtóvadászat, felderíthetetlen számú hivatásos állománnyal, titkos megbízottakkal és munkatársakkal, alkalmi informátorokkal. Ha volna rá mód, érdemes volna kiszámolni, hogy mennyit költhettek a megfigyelésemre. És milyen eredménnyel?

„…Moldova György ellenőrzése során keletkezett adatainkat értékelve az alábbiak állapíthatók meg:

…A cionista megnyilvánulásoktól maximálisan tartózkodik – állapítja meg a jelentés. – Az ilyen irányú kérdés vagy érdeklődés megválaszolása elől mereven elzárkózik. Adataink szerint Moldova György írásainak izraeli megjelenéséhez nem járult hozzá, a jelzett szorosabb kapcsolat kialakításától, a személyes ismeretség megteremtésétől mereven elzárkózott. Irodalmi munkásságában fellelhetők cionista behatások.

164

Ismereteink szerint a zsidó vallás szertartásait szigorúan megtartja…”

Nem tudom, honnan szerezték ezt az információt, amelyet nem tartok dehonesztálónak magamra nézve, csak éppen nem fedi a valóságot. Életem nehéz pillanataiban az istenhitig néha eljutottam, de a vallásig soha. Mint már többször is említettem, templomba gyerekkorom óta nem jártam, lakásunk ajtófélfájára nem szegeztem ki a „mezuzát”, a szent szövegeket tartalmazó tekercset. Egyetlen előírást vállaltam fel, az engesztelőnapi hosszú böjtöt, ez volt és maradt az az alkalom, amikor számvetést készítek az elmúlt évemről és az egész életemről.

A zsidóságot nem vallásként éltem meg, hanem politikai-társadalmi kategóriának tekintettem, az antiszemitizmust pedig a fasizmus eszperantójának, nemzetközi nyelvének. Az életemet tettem fel rá, hogy a fajgyűlölet minden aktuális és lehetséges megnyilvánulásával szembeszálljak, de egy pillanatra sem engedtem alapállásomból, miszerint a keresztények között zsidónak, a zsidók között pedig kereszténynek tekintem magamat.

A belügy illetékesei feltehetőleg tisztában voltak ezzel, mégis miért iktatták be jelentésükbe ezt a vallásosságomról szóló félmondatot, csak találgatni tudom, hogy milyen szándék vezérelte őket. Nyilvánvalóan tisztában voltak vele, hogy Magyarországon elég csak felvetni a zsidó vallási szertartások fogalmát, és a lakosság jelentős részében – szeretném hinni, hogy nem a többségében – máris felvetődik a rituális gyilkosságok képe. Ezek az előítéletek tartják ma is életben a tiszaeszlári vérvádat, nem véletlenül vált Solymosi Eszter sírja a szélsőjobboldal kegyhelyévé, el-elhangzik a keresztény gyerekekből készített kolbász legendája, 165Magyarországnak második Izraellé való változtatásának rémképe. Ezt a lebegő árnyékot igyekeztek rám is kiterjeszteni, ilyen módon megingatni hitelemet a belügynél szolgálók, majd a szélesebb közvélemény előtt.

Az összefoglaló jelentés továbbra sem tér le erről a vonalról:

„Moldova esetenként nem tesz különbséget a felszabadulás előtti intézményesített antiszemitizmus és a felszabadulás után még csökevényként megmaradt, talaját vesztett antiszemitizmus között…”

Ma is úgy vélem, hogy mindkettő közös gyökérből fakad, legfeljebb nemzedéki és taktikai okokból eredő különbséget lehet felfedezni köztük, apáról fiúra öröklődik. Ezt hivatalosan egyetlen kormány sem fogja bevallani, emlékezetes, hogy még Csurka pártja, a MIÉP is „zsidó testvéreinket” emlegetett. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus létezésének cinikus tagadói maguknál az antiszemitáknál is kártékonyabbak, mert alaptalannak, ennek nyomán feleslegesnek nyilvánítják a gyűlölet elleni harcot.

(John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök még a felosztott Németország idején ellátogatott a szigetként körülzárt és fenyegetett Nyugat-Berlinbe, és kijelentette: „én is berlini vagyok!” A szolidaritásnak ez a megfogalmazása szolgálhatott alapul napjaink nagyhangú „közösséget vállaló” politikusainak.

– Ha a zsidókat üldözik, akkor zsidó vagyok, ha a cigányokat, akkor cigány! – mondják mellüket döngetve vagy férfias visszafogottsággal.

Szerény véleményem szerint könnyű annak zsidónak lenni, aki nem zsidó. Ha botok suhognak, netán kések villognak, ezek a szájhősök felöltik magukra nemzeti-hitbeli azonosságukat, és elsomfordálhatnak a helyszínről, egy zsidó vagy egy cigány számára nem 166adódik ilyen esély. De ez messzire vezetne, térjünk vissza a jelentéshez.)

„…Mint »befutott« sikeres fiatal író gyakran kap meghívásokat író-olvasó találkozókra, szerzői estek megtartására. Hallgatósága az esetek nagy többségében főleg fiatalokból tevődik össze. A rendezvényeken előszeretettel foglalkozott az 1950-es évek elejének társadalmi helyzetével és az 1956-os eseményekkel. Saját személyes élményeinek felhasználásával és általánosításával több esetben hallgatóságában elmarasztaló véleményt alakított ki társadalmi rendszerünkről. Vélt vagy valós ellentmondások tudatos elferdítésével igyekszik a fiatalok véleményét negatív irányba befolyásolni.

A feldolgozó munka során szerzett adatainkat értékelve egyértelműen megállapítható, hogy Moldova György tartózkodik a nyílt ellenséges politikai megnyilvánulásoktól, igyekszik homályban hagyni valóságos politikai alapállását, de esetenként – ha erre lehetőséget lát – félmondatokkal, kétértelmű megjegyzésekkel, sajátos hanghordozással utat enged olyan következtetések levonására, melyek »ellenzékiségét« fejezik ki…

A rendezvények alatt hallgatóságának hangulatváltozását fokozott figyelemmel kíséri, számára kedvezőtlen reagálás esetén ügyesen témát vált, és vidám anekdotázással a népszerűségét igyekszik erősíteni.

Kérdésekre válaszolva minden esetben úgy foglal állást, hogy a jelenlegi egzisztenciális, anyagi helyzetével elégedett, külön kihangsúlyozza, hogy hagyják dolgozni, s ebben bízva fog bele következő munkáiba is…

– A feldolgozó munka során felszínre került kapcsolatai a kulturális életünk különböző területein helyezkednek el: könyvkiadók, napilapok, folyóiratok szer167kesztőségének munkatársai, a Magyar Rádió és Televízió riporterei, műsorvezetői. Lakásán vendégeket – családi okokra hivatkozva – nem fogad.

Az elhárítási területünkön ellenőrzés alatt tartott személyek és csoportosulások körében kapcsolatokkal nem rendelkezik. E körökkel kapcsolatos információkról, eseményekről csak felszínes ismeretekkel rendelkezik. Jellemző példa, hogy a Charta ’77 aláíróival szimpatizáló magyar értelmiségiek akciójáról eléggé megkésve szerzett tudomást, kapcsolatainak élénk érdeklődése ellenére az eseményekről véleményt nem nyilvánított, az állásfoglalás elől kitért. Jelentősebb belés külpolitikai események értékelésébe, megvitatásába nem bocsátkozik.”

Úgy tűnik: a megfigyelőháló lyukait az illetékesek a szükségesnél kicsit tágabbra szabták, így néhány esemény-kapcsolat keresztül tudott csúszni rajta. Nem értesültek arról, hogy Lezsák Sándornak a már említett lakitelki „kóstolgatása” után a rendszerváltásra készülődő értelmiségi csoportosulások más tagjai is megkerestek.

Többek között egy Földvári Tamás nevű szociológusra emlékszem, a gyerekeink együtt jártak a Marczibányi téri művelődési házban tartott tornaórákra, és az előtérben várakozva szóba elegyedtünk. A beszélgetések során kiderült, hogy a közelünkben laknak, egyszer meghívott magukhoz.

Egy valaha elegánsnak számító, de időközben több tanácsi bérleményre felosztott ház egyik szárnyában éltek – Földvárinak és szintén szociológus feleségének közös és előző házasságaikból származó gyerekek népes hadával együtt. A családi képről Weöres Sándor szavai jutottak eszembe:

168

„Hun házasodunk, hun elválunk,

Különbféle jerekekkel kisérletezünk.”

Maga a lakás minden elképzelést felülmúló mértékben lepusztult és elhasználódott, a vakolat nagy foltokban lehullott, és a csupasz vörös téglára a gyerekek krétával különböző ábrákat rajzolgattak. A házaspár láthatólag egy ujját sem mozdította meg a rendbehozatal érdekében, meggyőződésem, hogy ilyen környezetet csak értelmiségiek tudnak eltűrni maguk körül.

Nem akartam üres kézzel ellátogatni hozzájuk, vettem egy üveg bort, akkoriban kaptam meg a textiliparról szóló riportkönyvem, „A szent tehén” első nyomdai levonatát, annak egy sokszorosítón lehúzott másolatát is elvittem nekik ajándékba.

Vodka és sör került az asztalra, bár már későre járt az idő, a házi gyerekek háborítatlanul viháncoltak körülöttünk. Iszogatás közben politikai vita bontakozott ki. Földvári és a felesége elméleti tekintetben messze tájékozottabb volt, mint én, olyan szerzők munkáira hivatkoztak, akiknek a nevét sem hallottam, de folyton kiviláglott, hogy csak felületesen, egy-egy hangzatos adat szintjén ismerik az adott időszak magyar valóságát.

Ez jellemző volt a „rendszerváltók” egész csoportosulására. Csurka az egyik gyűlésükön felállt és drámai hangon bejelentette:

– Ég az ecsedi láp! – ezzel mintegy a nemzeti lét pusztulásának képét vizionálva. Szavai elérték a kívánt megdöbbentő hatást, a jelenlevők egy része nem tudta, hogy ez a jelenség, bizony, gyakran előfordul, más részüknek pedig még arról sem volt fogalmuk, hogy hol fekszik az ecsedi láp. Ez a tájékozatlansági szint önmagában még nem kárhoztatható, igazi bajjá csak akkor válik, ha valaki ennek nincs tudatában, és messzire kiható döntéseket javasol.

169

Földvári aztán elolvasta „A szent tehenet”, és be kell valljam, nem volt elragadtatva tőle. Azt várta volna el ettől a könyvtől, hogy egy röpirat stílusában a magát szocialistának nevező államvezetés jogosultságát vitassam, helytelenítette, hogy én nem erre törekedtem, hanem „csak” a gazdasági szervezetlenséget és mindenekelőtt a textilmunkások elviselhetetlenül nehéz életés munkakörülményeit akartam feltárni.

A nyomorultak, az elesettek sorsa Földvárit, Kőszeg Ferencet, Haraszti Miklóst és a csoportosulás általam többé-kevésbé ismert tagját sohasem foglalkoztatta különösebben. Az életben való jártasságukat, népiességüket azokkal a szólásmondásokkal bizonygatták, melyeket a vidéki nyaralójuk mellett lakó parasztemberektől vagy a lakásukban szerelgető mesteremberektől szedtek fel – ezek mindig oda futottak ki, hogy milyen sokra tartják, és mennyire szeretik őket az egyszerű emberek.

Legfőbb, ha nem kizárólagos céljuk a Kádár-rendszer megdöntésével a hatalom megszerzése, majd az egyéni érvényesülés volt. Az anyagias gondolkodás már sokakban eleve ott kellett rejtőzzön, mint az a leglátványosabban a romantikus ellenállónak kikiáltott Demszky Gábor esetében később ki is világlott.

Felmértem, hogy nézeteink nem összeegyeztethetők, és a továbbiakban elkerültem Földvárinak és a többieknek a társaságát. Tíz év sem telt el, és ez a nézetkülönbség ellenségeskedéssé vált, anélkül, hogy kerestem volna, nyíltan szembekerültem ezzel a liberális csoportosulással, sőt támadásaik egyik fő célpontjává váltam. De megint elkanyarodtunk a III/III jelentésétől, az ügyet lezáró javaslatától:

„Családi élete rendezett, egzisztenciális problémái nincsenek. Céltudatos, magabiztos ember, döntései határozottak. Kedveli a kiélezett helyzeteket, következete170sen keresi az embereket foglalkoztató problémákat, kutatja a társadalomban fellelhető visszásságokat, melyek egyben irodalmi munkásságának alapját is képezik…

…A bizalmas nyomozás időszaka alatt birtokunkba jutott adatokat összegezve megállapítható, hogy Moldova György konkrét ellenséges tevékenységet nem folytat, cionista propagandát nem fejt ki, illetve ilyen tartalmú kétoldalú kapcsolatokkal nem rendelkezik.”

Ez, bizony, nem kevesebb a kudarc nyílt bevallásánál, az ember szinte azt várná, hogy kimagasló állampolgári erényeimért kormánykitüntetésre terjesztenek fel. Megértem, hogy ez a fiaskó joggal bánthatta az egész hálózat önérzetét, ezért mintegy „szépségflastromként” legalább valamennyit fenntartanak az indulásnál megfogalmazott vádakból:

„…Ezzel szemben bizonyítást nyert, hogy az íróolvasó találkozókon, szerzői esteken tanúsított magatartásával, kétértelmű politikai tartalmú megnyilvánulásával, a valós helyzettel élesen szembenálló általánosítások hangoztatásával, hallgatóságának a társadalmi rendszerünkről alkotott véleményét negatív irányba befolyásolja.

A fentiek alapján célszerűnek és indokoltnak tartjuk:

1. Szervezett ellenséges tevékenység hiányában a bizalmas nyomozás megszüntetését.

2. Személyének társadalmi veszélyessége, a fellazítási politikához kapcsolódó tevékenysége szükségessé teszi további folyamatos ellenőrzését, melyet a 004/1969. számú belügyminiszter-helyettesi utasítás alapján »F« dosszié keretén belül végezzük.

Romancsik János rendőr főhadnagy

Egyetértek:

Esvégh Miklós rendőr százados

alosztályvezető

171

Engedélyezem:

Horváth József rendőr ezredes

csoportfőnökhelyettes”

A gyakorlatban a megfigyelésnek csak a neve változott meg, a céljai, sőt a módszerei is ugyanazok maradtak. Továbbra is felbontották és elolvasták, esetleg el is kobozták a címemre érkező postai küldeményeket, gyakran kaptam szakadt borítékú leveleket, átlátszó fóliába takarva, „sérülten érkezett” jelzéssel. Ellenőrizték a kapcsolataimat, beültették megfigyelőiket az íróolvasó találkozóimra.

A 3/a telefonlehallgatás rendszabályával kapcsolatosan egy kis fennakadás támadt, de ezt is elsimították, a történet a következőképpen alakult.

Ötödik vagy hatodik éve laktunk már az óbudai lakótelepen, itt született meg a két lányunk: Zsófia és Júlia. Itt tologattam a babakocsijukat, itt tanultak meg beszélni, járni. Játszani a panelépületek között kialakított homokozóba hordtam le őket, én leültem a szomszédos padra, és olvasgattam, időnként egy-egy pillantást vetettem rájuk. Egyszer odajön hozzám Zsófi, és lelkendezve mondja:

– Nézd, apu, mit találtunk!

Megnéztem a „felfedezést"; egy nejlonfóliába burkolt, spárgával átkötözött csomagot ástak ki a homokozó mélyéről, a borításon keresztül is kivehető volt egy döglött kutya teste, melyet a gazdája itt hantolt el. Megdicsértem a lányaimat ügyességükért, de sürgősen kiemeltem őket a homokozóból, és soha többé nem engedtem oda újra. Akkor megfogadtam, hogy mindenképpen elviszem a családomat erről a kömyékről.

Hosszú keresgélés után sikerült beszállnunk egy budai négyes társasház-építkezésbe. A hely és a körülmények egyaránt megfeleltek, csak egy gond aggasztott: 172valószínűtlennek látszott, hogy egyhamar telefonhoz juthatunk. A Postánál tíz-tizenkét éves kérelmek hevertek elintézetlenül.

Megpróbáltam igénybe venni Urbán Lajos protekcióját, aki közben már államtitkárrá avanzsált, megígérte, hogy segít majd, de eredménytelenül ostromolta az illetékeseket, restelkedésében szinte bujdosott előlem.

Még javában folyt az építkezés, mikor egy értesítést kaptam, hogy kivételes méltányosságból beszerelik nálunk a készüléket. Meg voltam hatva, azt hittem, hogy írói munkásságom bírta jobb belátásra a Posta vezetőit, ma már tudom: a III. Főcsoportfőnökség időközben eljuthatott addig az egyszerű alapigazságig, hogy a telefonlehallgatáshoz mindenekelőtt telefon kell.

Még a víz sem volt bekötve az új lakásunkba, de a padló zöld mozaikcsempéjén már ott állt egy valamivel világosabb árnyalatú, ugyancsak zöld telefonkészülék. Szomszédaim még évekig nem kaptak.

Az F (figyelő) dossziéba való átsorolásomról is megkérdeztem C. véleményét:

– Miért nem szálltak le rólam, hiszen fehéren-feketén bebizonyosodott, hogy nem találnak semmit. Nem tudták megemészteni a kudarcot?

– Ha egy férfi egyszer csődöt is mondott az ágyban, azért önérzeti okokból újra és újra próbálkozik. Valószínűbb azonban, hogy máshol döntöttek így. Lehet, hogy valamelyik befolyásos párt- vagy állami vezető személy szerint gyűlölt téged. Nincs valamiféle gyanúd?

– Halvány elképzelésem sincs, hogy kinek és miért lehettem az útjában. Soha nem tartottam magam olyan fontos embernek, akkora prédának, aki ellen érdemes lett volna beindítani egy ilyen hatalmas gépezetet.

173

C. eltűnődött.

– Az sem kizárt, hogy rajtad keresztül valaki mást akartak megbuktatni. Kardost vagy Aczélt.

– De hát Kardoshoz nem nyúlhattak ilyen módon, őt a múltja is, a jelene is támadhatatlanná tette, arról nem is beszélve, hogy nagy megkönnyebbülést érzett volna, ha nyugalomba vonulhat. Aczél pedig ki nem állhatott engem, rajtam keresztül nem vezetett hozzá út.

– Több elképzelésem nincs – mondta C., és széttárta a kezét.

174

Az elhárítás már a kezdetektől fogva nyomon követte a magyar textiliparról írandó riportkönyvem útját. A jelentésekből szinte naptári pontossággal követhetőleg kirajzolódik a legapróbb részlet is.

Tudomással bírtak már az ötlet fogantatásáról is, Keserű Jánosné könnyűipari miniszterasszonnyal folytatott beszélgetésemről. Igazat szólva korábban semmit sem hallottam a személyéről, leszámítva egy rosszindulatú pletykát, amely szerint csak azért került be a kormányba, mert kellett egy nő is, akinek március 8-án a férfiak átnyújthatják a hóvirágcsokrot. Őszintén meglepődtem, mikor magához hívatott, el sem tudtam képzelni, hogy milyen szándékok vezérlik.

Keserűné azzal kezdte, hogy a fia olvasta a vasutasokról szóló könyvemet, és nagyon tetszett neki.

– Ön nem olvasta? – kérdeztem hiúságomban megbántva.

– Én nem, de megbízom a fiam ízlésében. Azért akartam találkozni Onnel, hogy felajánljam: írjon egy hasonló riportot bármely a tárcámhoz tartozó ágazatról – a nyomdászattól a bútoriparig. Van valamilyen elképzelése?

Nekem rögtön „a magyar munkásosztály proletariátusa”, a textilipari három műszakban dolgozó nők jutottak az eszembe – a számuk akkoriban még kétszázezer fölött járt. Keserűné megpróbált lebeszélni a ter175vemről, most nem igazán időszerű, folyamatban van a rekonstrukció, hamarosan javulni fognak a körülmények, majd akkor foglalkozzak vele. Én azonban kitartottam az elképzelésem mellett, így végül kiállíttatta számomra a hivatalos megbízólevelet, melyet most, huszonöt év után ugyancsak alkalmam volt viszontlátni a titkos dossziéban.

Ha ezek a sorok valaha is megjelennek majd nyomtatásban, és írói honoráriumot kapok érte, az összeg egy részét illendő volna átutalnom a III. Főcsoportfőnökség számlájára – feltételezem, hogy ha más megjelöléssel, de jelenleg is működik egy hasonló szerepet betöltő alakulat mint jogutód –, mert a szervezet valósággal társszerzőként asszisztált a munkámhoz. Most sem kell megerőltetnem a memóriámat, megfogalmazásokkal, összefoglalásokkal kínlódnom, megbízhatóan támaszkodhatok az ügynöki jelentésekre. Ime egy részlet abból a titkos beszámolóból, mely a Tiszai Vegyiművek szolnoki kultúrházában 1979. október 16-án tartott író-olvasó találkozóról szól. Egy hallgatóm kérdést tett fel „A szent tehén” anyaggyűjtésével kapcsolatban, a megbízott az erre adott válaszomat kivonatolta:

„…a Megbízó levél kézhezvétele után Moldova elment a Pamutnyomóipari Vállalat központjába Óbudára, ahol a párttitkárnő fogadta. A megbízólevelet megtekintve a párttitkárnő megkérdezte: az Ón küldetése összefüggésben áll-e a szelektív iparpolitikával?”

Felelevenedik bennem a szituáció: a párttitkárnő lába el volt törve, gipszcsizmáját ülés közben egy alacsony széken nyugtatta, arcvonásait valósággal megmerevítette a feszültség, amivel a válaszomat várta. Széttártam a karomat:

176

– Nagyon szívesen megmondanám, asszonyom, ha tudnám, hogy mit jelent a „szelektív iparpolitika”.

– Akkor más formában kérdezem. Azért jött-e, hogy olyan adatokat gyűjtsön, melyek a textilipar visszafejlesztését indokolják más iparágak javára?

– Nem, asszonyom, nem azért jöttem, de ha ilyen adatokat találok majd, meg fogom írni őket. Ha az ellenkezőjét tapasztalom, azt sem fogom elhallgatni.

Közben megérkezett Tatár, a vállalat vezérigazgatója, őt sem lelkesítette fel túlságosan a megjelenésem. Nem tudtam magamban tartani egy megjegyzést:

– Biztos, hogy túl érzékeny vagyok, de úgy tűnik, mintha nem túlságosan örülne nekem.

– Nézze: miért örüljek én magának? Mennyit adott el a vasutas könyvéből?

– Nem én adtam el, hanem a könyvesboltok, én csak megírtam. Egyébként százezer példány fogyott el eddig.

– Nahát, a textiles könyvből el fog adni kétszázezret. Ez a téma bombaüzlet lesz magának, mi pedig elveszítjük azt a néhány embert is, aki jelentkezne hozzánk dolgozni.

– Miért veszítenék el őket?

– Mert olyanokat fog írni rólunk.

– Például mire gondol? – kérdeztem vissza információk reményében.

– Például olyanokra, hogy egyes munkahelyeinken a zajszint magasabb a megengedettnél, a három műszakos beosztás felborítja a munkásnők biológiai ritmusát. Az évvégeken 12-16 órás „durchmarsokra” kényszerülünk a tervteljesítés érdekében, és így tovább.

– Legyen meggyőződve, hogy minden rosszindulat és ártó szándék nélkül dolgozom majd.

Tatár szeme felcsillant:

177

– Örömmel hallom, minden tőlünk telhető segítséget megadunk majd. Hol kíván kezdeni? – Az óbudai Goldberger-gyárban.

A vezérigazgató jókedve azonnal lelohadt:

– Gondolom, azért, mert a Goldberger a legelavultabb, leglepusztultabb üzemünk.

– Erről én nem tudtam, bennem csak annyi él, hogy a Goldberger termékei egy évszázadon át uralták a magyar és a világpiacot. Emellett egy személyes ok is vezérel: a lakásunk ablakából épp a gyár kéményeire lehet rálátni, és már rég kíváncsi vagyok, hogy milyen élet folyik ott.

– Szeretném, ha inkább a Magyar Pamutot választaná első lépcsőfoknak, ezt mostanában modernizáltuk, megfelel az európai kívánalmaknak.

Mint már gyakran életemben, most is elfogyott a türelmem:

– Vezérigazgató elvtárs, szeretnék elmondani Önnek egy Dzsingisz kánról szóló legendát. A nagy hadvezér tudvalevőleg félvak volt, és az egyik lábára sánta, ezért az udvari festője lóháton ülve és nyilazás közben becsukott fél szemmel ábrázolta őt, így eltüntetve a fizikai hiányosságait. Ha én festő volnék, nem tekinteném őt példaképemnek.

Tatár értett a szóból:

– Kérem. A miniszterasszonytól kapott megbízólevele feljogosítja, hogy tetszése szerint járjon el. Én a magam részéről csak abban reménykedem, hogy Dzsingisz kánt sem ábrázolja majd teljesen vaknak és mindkét lábára sántának.

Nem akarom itt és most kivonatolni a majd 700 oldalas textilipari riportkönyvemet, formálódásának körülményeit, elégségesnek tartom, ha a titkos jelentésekből idézek néhány részletet:

178

„…a BRFK III/II osztálya kérésünkre adatokat gyűjtött Moldova tevékenységéről. A birtokunkba került információk alapján a nevezett a felmérés során a vállalat termelésére, létszámára, a munkások bérére, munkakörülményeire, hangulatára, a gépek állapotára, a felmerült problémákra, továbbá a munkahelyi légkörre, az üzemi demokráciára vonatkozó témákra koncentrált. Elsősorban a negatív jelenségek érdekelték, kevésbé foglalkozott az üzemek pozitív tevékenységével…

…A rendelkezésre álló adataink szerint nevezett az adatgyűjtés során reggeltől estig a jelzett üzemekben [az óbudai és a kelenföldi Goldberger-gyár, a Kistex stb. – M. GY.] tartózkodott, sőt több esetben előfordult, hogy az éjszakai műszakokon is részt vett, és mint fizikai dolgozó tevékenykedett. Ezen esetekben is figyelemmel kísérte a dolgozók hangulatát és megnyilvánulásait…”

Nem tartozom a „baglyok”, a szívesen virrasztó emberek közé, de kedveltem ezeket a gyári éjszakákat. A hangulat békésebb, a munka termelékenyebb volt, mint nappal, sokak szerint azért, mert a vezetők nem zavarták jelenlétükkel az embereket.

Nyáridőben a nyitott ablakokba sárga rongyokat lógattak fel, mert ezek magukhoz vonzották a szállongó rovarokat, nem kenték el a nyomógépen futó anyag színeit. A gépek körül valamiféle lakk enyhe fokhagymaszaga terjengett. Hajnalban hirtelen bukkant fel a nap a hegyek mögött, ilyenkor az emberek becsukták véreres szemüket, és az arcukat egy pillanatra a fény felé fordították.

A felmérés során soha nem felejtem el Girold Mihályt, a nyugdíjas nyomómestert, akit afféle gyári idegenvezetőként adtak mellém. Fapofával elmondott meg179jegyzéseivel gyakran megnevettetett. Nemcsak a termelési folyamatokat ismerte töviről hegyire, de betéve tudta a szakma egész történetét is. Egyszer megkérdeztem tőle:

– Hogy van az, Misi bácsi, hogy a textiliparban aránytalanul több zsidó vállalkozó működött, mint például a vas- és acélgyártásban. A Goldbergerek, a Mayerek, az Ágostonok, a Spitzerek és így tovább.

– Szíveskedjék megnevezni néhány híres zsidó hegedűst.

– Jehudi Menuhin, Jasa Heifetz, David Ojsztrah, Misa Elman…

– Helyes. És most néhány híres zsidó nagybőgöst. – Nem tudok egyet sem.

– Nahát, az iparban is erről volt szó, a hajlékonyságuk, a divathoz való érzékük a textiles szakmához vonzotta őket. Egyébként a legtöbb csak formailag tartotta a vallást. A Mayer testvéreké volt a Magyar Gyapjúfonó- és Szövőgyár, ortodox zsidónak vallották magukat, és ebből származott néhány bonyodalom. Például a Biblia előírja a szombati munkaszünetet, viszont a szabad szombatot akkoriban még nem találták fel, ha a gyár leáll egy napra, az komoly veszteséggel járt volna. Azt találták ki, hogy minden péntek este eladták a gyárat a portásnak, azzal a kikötéssel, hogy vasárnapig anyagi következmények nélkül visszaléphetnek az üzlettől, persze vissza is vásárolták, az már nem az ő lelkiismeretüket terhelte, hogy szombaton a portás gyárában dolgoznak az emberek.

– Az antiszemitizmus milyen erős volt a munkások között?

– Ne felejtse el, Moldova kolléga, hogy az 1938-as választásokon a Nyilaskeresztes Párt majdnem egymillió szavazatot kapott. Én állítom Önnek, hogy a Textilfes180tőgyárban, ahol én dolgoztam 1944-ben, az emberek hetvenöt százaléka bent volt a Nyilaskeresztes Pártban vagy valami hasonló szervezetben. Engem is hívtak, mikor nem mentem, fenyegetődztek: amennyiben nem lépek be, megvonják tőlem, hogy nyomómester lehetek. Egy alkalommal odajött hozzám egy nyilas vezető:

– Girold, úgy döntöttünk, hogy még egy utolsó lehetőséget adunk magának, de ha most nem írja alá a belépést, akkor holnap be se jöjjön.

– Másnap otthon maradtam, kilenc órakor nagy csengetésre kimegyek az előszobába, az egyik takarítónő áll az ajtóban lélekszakadva: azonnal jöjjek, mert leállt a nyomó. Hogyhogy? A nyomók addig nem dolgoznak, amíg maga be nem jön. De hát engem kitiltottak! Azt üzenik, hogy ettől függetlenül jöjjön be, és indítsa el a nyomót.

– Goldberger Leó hogy viselte el ezt a helyzetet?

– Egyszer ellenőrző körutat tett a gyárban, és az egyik kocsin festett zöld nyilaskeresztet vett észre. Goldberger sokáig nézte, aztán legyintett:

– Nem a nyilaskereszt fáj nekem, hanem az, hogy piszkos a kocsi, amelyre festették.

Ha sikerült elérnem valamit, azt mindig a Girold Misi bácsihoz hasonló segítőknek köszönhettem. Mikor búcsúztattam az óbudai temetőben, szívem mélyéből megköszöntem neki.

„…Az általa látogatott gyáregységek vezetői és dolgozói nevezett munkájáról, magatartásáról elismerően nyilatkoztak. Információink szerint az üzemben tartózkodása idején népszerűségnek és megbecsülésnek örvendett…”

Bevallom, valósággal belepirultam ennyi dicséretbe. A jelentést tevő ügynökök a bibliai Bileám, Eufratesmelléki jóst juttatták az eszembe, akit Bálák, a maobi181ták királya négy ízben is kiküldött, hogy átkozza meg Izrael népét, de az ő ajkán az átok mindannyiszor áldássá változott. „Hogyan átkozzam meg azt, akit Isten nem átkozott, hogyan kárhoztassam, ha Isten nem kárhoztatta?”

Népszerűségem a könyv megjelenése után is tovább élt a munkások között. Sikertelenül próbáltak terhelő tanúkat toborozni ellenem. Egy gépmestert, aki tájékoztatott engem az üzem elképesztően leromlott technikai állapotáról, elbocsátással fenyegettek meg, de így sem vállalta, hogy ellenem valljon:

– A Moldova nekem futballista barátom! Sokat játszottunk egymás ellen, mindig sportszerű volt, most is csak azt írta, amit én csakugyan mondtam neki!

A textilipar témája mind nagyobb hullámokat vetett, újra és újra előjött az író-olvasó találkozóimon – mint ahogy a jelentések folyamatosan beszámolnak róla.

„…Elmondott [mármint én – M. Gy.] néhány valóban borzalmas sztorit. Egyike ezeknek, hogy az egyik budapesti textilgyárban több ezer orsó, importból származó gyapjúfonal feküdt a szabad ég alatt, mindössze egyetlen ponyva védte. Ő persze felfedezte, s megkérdezte: miért hever az ott, vajon rossz-e? Minden szakember azt mondta neki, hogy kiváló minőségű anyag. A felelősséget senki sem vállalta el, sőt később a fonalat késsel felszabdalták és így hulladék lett belőle.”

Emlékszem arra a fiatal mérnökre, aki felhívta a figyelmemet erre az esetre. Korábban függetlenített KISZ-titkárként dolgozott az üzemben, de egyszer megdöbbenve olvasta az újságban, hogy: „nyugdíjba vonult a kazahsztáni úttörőszövetség elnöke”. Hát meddig lehet az ifjúsági mozgalomban dolgozni? – kérdezte magától rémülten, és visszakéredzkedett a termelőmun182kába. Itt sem maradhatott sokáig, a fonalbotrány után hamarosan elbocsátották.

„…Járt a győri »Graboplastban«. Azt jegyezte fel, hogy ott egy új, importból származó gépet állítottak be, amelyen külföldön összesen négy ember, mégpedig betanított munkás dolgozik. Nálunk három mérnök kezeli népes segédhaddal, és egy külön e célra létrehozott irodában pedig nyolc tisztviselőnő adminisztrálja az adatokat…”

És a történetek nem akarnak véget érni:

„…Moldova megszerezte Goldberger Leónak az 1940-es évekből származó [tehát akkor már három évtizedes – M. GY.] termelési feljegyzéseit, kivitte a gyárba és felolvasott belőle néhány részt. A szakemberek el voltak ragadtatva tőle, és azt hitték, hogy a szöveg a Könnyűipari Minisztérium legújabb fejlesztési direktívájából származik…”

„Orbán László” fedőnevű titkos munkatárs jelentette rólam:

„…Élesen kihozta a Baranya megyei első titkár tevékenységét, történetesen, hogy a Szigetvárott telepített 900 milliós beruházással létesített textilüzem 3 év alatt 400 milliós adósságot »termelt« és a beruházási hitel törlesztését sem kezdték meg. Ennek az üzemnek az élére annak idején, 1975-ben a megyei első titkárt nevezték ki, aki Moldova szerint nem ért a szakmához. Ő megkérdezte személyesen az igazgatót és a jelenlegi első titkárt, hogy miért nem váltják le, válasz: »mert még nincs rá elegendő indok!« Közderültséget okozott a hallgatóság körében.”

„…A nők éjszakai, harmadik műszakos problémáját igen élesen feszegette, példát is hozott fel. Magyarországon éjszakai műszakban naponta (saját számítása 183szerint) kb. 420 ezer ember dolgozik, és mint mondotta, ebből 340 ezer nő.

Ausztriában volt egy textilgyárban és meglátogatott egy éjszakai műszakot. Portás nem volt, minden dolgozónak saját mágneslapja volt a kapuhoz »Hiszen a gyár a miénk!« – mondották. A műszakokban dolgozó 330 főből egyetlen nő sem dolgozott, mint mondotta, egy 1971-es ENSZ-határozat tiltja, hogy nőket osszanak be éjszakai »sichtá«-ra. Ezt Nyugaton már megvalósították, nálunk ilyen törekvés nincs… Ezután felhozta a rengeteg túlórát, a Goldbergerben találkozott olyan munkásnővel, aki egy év alatt ötszáznál több túlórát teljesített. A havi átlagos 210 órával számolva 14-15 hónapot dolgozott le évente.”

Még hosszan idézhetnék a textiles riportommal kapcsolatos jelentésekből, de csak többet mondhatnék, mást nem. Még azt tehetem hozzá, hogy ez az időben hosszúra nyúló, módszereiben agilis anyaggyűjtésem nemcsak az elhárítás, hanem a Könnyűipari Minisztérium figyelmét is felkeltette. Induláskor meg voltak győződve, hogy én két-három hónap alatt lezavarom ezt az egész vállalkozást, és lerakok az asztalra egy olyan se hús, se hal könyvet. A benne felsorolt pozitívumokkal – melyek várakozásuk szerint az anyag túlnyomó részét teszik ki, majd el lehet dicsekedni, a kisebbségbe szorult hibák viszont könnyen kijavíthatóknak tűnnek, megemlítésük csak a minisztérium hajlamát jelzi, hogy elfogadja a nyílt, demokratikus kritikát. Egy idő után összezavarodtak elképzeléseikben, szerettek volna beletekinteni a kéziratba, meggyőződni, hogy valójában mire is készülök, de én mindenáron el akartam hárítani ezt a kísérletüket.

Egy alkalommal Szántóné, a minisztérium sajtóosztályának a vezetője, aki a kapcsolatot tartotta velem, 184bejött „munkahelyemre”, a Hungária Kávéházba. Én szerencsére már távolról észrevettem, és kitérve a minden bizonnyal ellenőrző jellegűnek szánt beszélgetés elő1, pánikszerűen elmenekültem. Jani bácsi, kedvenc öreg pincérem bakot tartott, és én kiléptem az illemhely udvarra nyíló ablakán – az öreg meg volt győződve, hogy valami gáláns szerelmi kapcsolat áll a háttérben.

T., az egyik nagy textilipari vállalat vezérigazgatója szintén aggodalmakat táplált, hogy milyen színben tüntetem fel majd az alakját. Ami azt illeti, volt oka bizonyos fenntartásokra, mert menedzserként ugyan megállta a helyét, de szakmailag komoly hiányosságok mutatkoztak nála. Például nem tudta megkülönböztetni a pamutszálat a lentől – több ízben is tévedett a szemem láttára. Ő is szeretett volna bepillantani a szövegbe, aggodalmaskodva kérdezte tőlem:

– Ugye nem azt akarod bebizonyítani, hogy mi, a magyar textilipar vezetői csak úgy barkácsolgattunk, nem értettünk igazán a dolgunkhoz?!

Kétségkívüli tény, hogy Keserűn, akinek a teljes magyar nyomdaipar is a felügyelete alá tartozott, ki tudta volna deríteni, hogy Debrecenben az Alföldi Nyomdában készítik a könyvemet, és felrendelhette volna magához a kézirat levonatát. Ettől a lépéstől feltételezett kényelmessége mellett egyetlen meggondolás tartotta vissza: elterjedt az a híresztelés, hogy én magától Aczél Györgytől kaptam titkos megbízást a riport megírására. Többen félig-meddig nyíltan is rákérdeztek. Bár a magyar kulturális élet irányítójának fogalma sem volt a vállalkozásomról, ha értesül róla, akkor sem érdekelte volna. Én, életemben nem túl sokadjára, megpróbáltam taktikázni; nem mondtam sem igent, sem nemet, csak titokzatosan mosolyogtam, mint aki sokat beszélhetne, ha módjában állna.

185

Csak egyetlen ember segítségére támaszkodhattam: az ilyen vonatkozásban már oly sokszor emlegetett Kardos Györgyére. Átadtam neki a kész kéziratot tartalmazó két vaskos dossziét, néhány nap alatt elolvasta, aztán üzent értem. Leültünk az irodájában, rágyújtott, és szája sarkába kiült a szokásos félmosoly, kezét rátette a dossziékra:

– Nézd, fiú: ez egy ellenséges tartalmú írás. Ezt csak azért közlöm veled, mert adok rá, hogy ne nézzél hülyének, olyannak, aki a legnyilvánvalóbb dolgokat sem veszi észre. Mégse reménykedj abban, hogy mártírrá válhatsz, mert a könyvet ennek ellenére kiadom. Mindig is úgy gondoltam, hogy kisebb hiba teret engedni a politikai elképzeléseinkkel ellenkező nézeteknek, mint szőnyeg alá söpörni a gondokat. Amennyiben nem sérti az ország vitális érdekeit, mert ott továbbra sem szabad engedni.

Kardos végig kitartott a döntése mellett. Velem izgulta végig azt a jó néhány hónapos időszakot, mikor folyamatosan fejünk fölött lebegett a damokleszi kard. Ha Keserűné vagy valamely más magasabb rangú káder vagy hivatal mégis felkéri magához a kéziratot és elolvassa, az okvetlenül a nyomtatási folyamat leállításával járt volna, és elkezdődik egy igencsak kétes kimenetelű tusakodás: hány és milyen részletet kell kihúzni. Szerencsére most is érvényesült a régi alapigazság: „a slamposság enyhíti a diktatúrát”, senki sem vette magának azt a fáradságot, hogy utánanézzen az ügynek. Mikor a könyv végül mégiscsak megjelent, szótlanul nyújtottam át Kardosnak az első példányt.

(A napokban a Vörösmarty téren jártam. Az egykori irodaház, az úgynevezett „Elizélt Palota” bontása már a vége felé közeledett, csak egy megmaradt sarkot döntögettek még a zúzógépek. Megálltam egy pillanatra, 186és feltekintettem az egykori kilencedik emelet magasságába, ahonnan valaha Kardos irodájának ablakai nyíltak, azé a helyiségé, amelyet Simonffy András „a magyar irodalom tisztaszobájának” nevezett:

– Köszönöm, „Főnök”, mindent köszönök!

A könyv megjelenése, hangzatosan fogalmazva, derült égből lesújtó villámcsapásként érte a Könnyűipari Minisztériumot. A fogadtatásról csak másodkézből szerzett értesülésekkel rendelkezem. Úgy hallottam, Keserűné miniszterasszony felhozatott a nyomdából egy nyalábra valót „A szent tehén”-ből, a példányokat szétosztotta irányító csoportjának tagjai között, elolvastatta velük, aztán egy megbeszélést tartott:

– Ki az, aki Moldovánál jobban ismeri a magyar textilipar jelenlegi helyzetét?

– Hát vannak sokan, akik többet tudnak nála a fonodákról, a szövödékről, mások a kikészítő üzemekről, jó néhányan járatosabbak a pamut- vagy leniparban.

– De együtt, az iparág egészét tekintve ki rendelkezik nála pontosabb áttekintéssel?

– Hát, jelenleg senki.

Feltételezem: ez tartotta vissza a minisztériumi vezetést attól, hogy pört indítson ellenem. Pótcselekvésként kirúgtak az állásából néhány informátoromat, akiket azonosítani tudtak, csak hosszú utánjárással tudtam új munkahelyet találni nekik.

Semmiféle önelégültséget nem éreztem amiatt, hogy bebizonyosodott az általam felvázolt leletkép hitelessége. Inkább gyötrő bizonytalanság fogott el, hogy a vezetótc ilyen mértékben elszakadtak a való élettót.

Azt kellett tapasztalnom, hogy ez a talajtalanság nem csak az adott minisztériumot jellemezte. Annak idején a Színház- és Filmművészeti Főiskola könyvtárában dolgozott Trautmann Rezsőné, az ő révén megismer187tem a férjét, az építésügyi minisztert, a vigasztalan tízemeletes blokkházak, az egész ország látványképét tönkretévő „Trautmann-kaptárak” kialakítóját. Magas, ősz hajú, udvarias ember volt, felesége kíséretében gyakran megjelent a főiskolai vizsgaelőadásokon. Sok évvel később egyszer összefutottunk a metró Kossuth téri megállójánál, barátságosan üdvözölt, ez a gesztus felbátorított, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele, megkérdeztem:

– Trautmann elvtárs, megmondaná nekem, hogy maguk ott – állammal a közelben álló Parlament felé böktem – mit tudnak az ország életéről?

Trautmann arcán változatlan mosollyal válaszolt:

– Annyit, amennyit maga megír belőle.

Először azt hittem, hogy csak bókol, vagy ki akar térni az érdemi válasz elől, de a párbeszédet folytatva meg kellett bizonyosodnom, hogy komolyan gondolja, amit mond. A hátamon végigfutott a jeges rémület, akárha egy sötét mélységbe néztem volna bele, hiszen én tudtam a legjobban, hogy milyen esetlegesek és felszínesek a magam ismeretei, csak hetekig, legjobb esetben hónapokig figyeltem egy-egy olyan jelenséget, melyek hosszú éveket, sőt egy egész életet igényeltek volna. Számtalan pontatlanságnak, tévedésnek tettem ki magamat, melyek esetleg csak a tárgybeli szakemberek figyelmetlensége miatt maradtak észrevétlenek, és ezt az amúgy is ingatag, csekély hatóanyagú jelentést az ország vezetőinek némelyike teljes ismeretértékű számadásnak fogadja el, sőt magában tovább hígítja?! Meg voltam győződve, hogy ez a felfogás szükségképpen katasztrófákhoz kell vezessen. Így is történt. „Parva sapientia regitur mundus!” „Kevés bölcsességgel kormányozzák a világot!”

Visszatérve a könyvem sorsára: „A szent tehén” elju188tott az emberekhez, a százezer kötet órák alatt elfogyott, sőt kevésnek bizonyult. Előfordult, hogy egy-egy példányra több vásárolni szándékozó is igényt tartott, úgy kellett kisorsolni köztük.

A kritika, a „szakma” most is fanyalgott. Sokan úgy vélték, hogy meg sem közelítem korábbi rövid riportjaim színvonalát. Ez a trükkös elmarasztalás nem zavart, tudtam: előfordul, hogy egy fát olyan baltával akarnak kivágni, melynek nyelét a fa egyik ágából faragták, annál rosszabbul esett viszont az általam sokra tartott Gáll István írótársam recenziója:

„…A könyvnapok szenzációja ez a hétszáz oldalas riportázs volt. Előre sejteni lehetett, hogy a százezer példány hamarosan elkel” – de Gáll rögtön hozzáteszi: amikor el-elunta a ismétlődő leírásokat, az ömlesztett tényanyagot, fölvetődött benne a kérdés: „vajon a vaskos, túlírt könyvet végigolvassák-e azok, akik megvették?”

Gáll idegenkedését aztán sokan átvették, főleg azok az írótársaim, akik azzal indokolják évtizedek óta tartó passzivitásukat, hogy ők csak egyetlenegy mondatot akarnak hagyni maguk után, de olyan tökéleteset, hogy beleilljen akár a Biblia, akár a Code Napoleon szövegébe. Nem állítom, hogy nem születhet meg egy ilyen mondat, abban viszont biztos vagyok, hogy ennek megalkotásához ezer és ezer oldalt kell teleírni. Nem felejthetjük el, hogy az „író” nyelvtanilag az „írni” melléknévi igeneve, az író csak akkor és csak addig író, amíg valóban ír. Mint ahogy a „menő” is csak akkor érdemli meg ezt a címet, ha nem áll egyfolytában, hanem megy.

Ami pedig a terjedelmet illeti, én, sajnos, vagy nem sajnos, azon prózaírók közé tartozom, akiknek tér és idő kell, hogy kirakják a műszereiket, és bemérjék ma189gukat. Ezért nem boldogultam annak idején a forgatókönyvírással, mert mire én felvázoltam az alaphelyzetet, egy igazi filmes már a cselekmény közepén járt. Tudtam, hogy elviseljék a lassú tempómat, arra kell törekednem, hogy érdekes és hiteles dolgokat mondjak el. Szeretem a kiterjedt bizonyítási apparátust, minden állításomat három-négy gyakorlati példával kívánnám igazolni, sokszor komoly önfegyelemre van szükségem, hogy eggyel vagy kettővel is beérjem.

Ezek a vádaskodó-lejárató hangok napjainkig elkísérnek pályámon. Alig néhány hete egy riporter interjúja során megjegyezte:

„– …Önnel szemben az a vád, hogy pénzért gyorsan megír valamit.

– Tudna talán egy konkrét példát is felhozni?

– Általában így vélekednek.

– Nagyobbat nem ugorhatok, mint amekkorát tudok. Ha azt állítja, hogy Tolsztoj jobb író nálam, nem vitatkozom. Azt viszont állítom, hogy olyan könyveket írok, melyekben a legjobb képességeim fejeződnek ki.

…Egész életemben mindent megtettem azért, hogy ne kelljen mindent megtennem. A munkámmal, a sikereimmel, a pénzemmel csupán annyit vásároltam meg magamnak, hogy ne kelljen a lelkemtől idegen bérmunkákat végeznem, hosszú évtizedek óta csak azt csinálom, amihez kedvem van, amiben hiszek.

– Önben az értelmiség csalódott?

– Ha a politizáló humán értelmiségre gondol, akkor nem csalódhatott, mert soha nem várt tőlem semmit, és én sem tőle. A kártyások nem azt utálják, aki hamisan játszik, hanem azt, aki felkel az asztaluktól. És én fölkeltem.”

190

Bármily monotonul is hangzik, már csak azt mondhatom, hogy továbbra is érvényben maradt a megfigyelésem minden módozata. Továbbra is felbontották és elolvasták a leveleimet. Ha rosszat akartak hallani rólam, kevés örömüket lelték bennük, az országon belülről és a határokon túlról is gyakran érkeztek megtisztelő üzenetek.

Justus Pálné, az egykori Rajk-pör hatodrendű vádlottjának felesége, maga is hosszú börtönbüntetést letöltött elítélt, bátor írónak nevezett, és kért, hogy keressem fel őt, mert néhány emlékét el kívánja mondani nekem.

„Mihók István budapesti lakos véleménye szerint Moldova műveire a »Gumikutya« tette fel a koronát. Majd bátorította: ne hagyja, hogy a csalódások és a rosszindulatú furkálások megalkuvóvá tegyék, mint például Tabi Lászlót.”

„Dr. Bognár Sándor, a Kertészeti Egyetem tanszékvezetője levelével ismeretlenül megkereste és elragadtatással írt a »Magyar atom« című könyvéről. Majd arra kérte Moldovát, hogy a Magyar Tudományos Akadémia levelező és állandó tagjairól írjon. Bognár ugyanis nincs meggyőződve arról, hogy aki a Magyar Tudományos Akadémiának tagja lesz, az akkor »tudós ember« is a szó nemes és igazi értelmében.”

191

Mit mondjak? Az azóta szerzett tapasztalataim birtokában én is osztom Bognár doktor kétségeit.

„Palásti László újságíró is elismerését fejezte ki a »Magyar atom« című könyvről. Szerinte Karinthy Frigyes óta nem volt ilyen nagy tehetségű humorista Magyarországon vagy Európában. Ezért a könyvért, ha »Rákóczi-díj« is volna, azt is megérdemelné. Tovább dicséri Moldova merészségét és megjegyzi, hogy ez azért a Magvető Kiadó érdeme is.”

A külföldi levelekből is bőven idéznek a jelentések:

„Nemes László, román állampolgár, marosvásárhelyi lakos, az »Igaz Szó« című lap szerkesztője is megkereste levélben, és Moldova írói tevékenységét dicsőítette. Nemes további munkára biztatja, mert komoly és becsületes novelláira, regényeire, vitriolos és kininkeserű szatíráira, bátor és maximális szakmai tisztességgel megírt riportjaira nagy szükség van…”

(Itt egy pillanatra megállok az írásban, és belegondolok, hogy az utolsó húsz évben összesen nem kaptam ennyi jó szót. De hát, ahogy a Prédikátor mondja: „ideje vagyon a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek…”)

A III/III illetékeseinek figyelmét nem kerülte el Elisabeth Kissel-Pór asszony személye sem, ő jelentette meg francia nyelven a „Gumikutya” című szatírámat. Emlékezetes maradt számomra a szerződés megkötésének aktusa. A kiadónővel bementünk a Vörösmarty téren működő Szerzői Jogvédő Hivatalba, bár előre és időre bejelentkeztünk, az irodában kiderült, hogy egyetlen olyan emberük sincs benn, aki franciául ki tudna tölteni egy szerződésblankettát. Magának madame Kissel-Pórnak kellett leülni az írógéphez – munkadíját legjobb tudomásom szerint nem térítették meg abból a tíz százalékból, melyet a jogvédő levont a honoráriumomból. Egyébként a „Gumikutya” az év leg192sikeresebb humoros könyve lett Franciaországban, meghívtak Párizsba egy televíziós fellépésre, de hivatalosan nem engedélyezték a kiutazásomat, ezzel az ígéretesen induló francia karrieremet be is rekesztették.

A „Gumikutya” egyébként többször is meghatározó szerepet játszott pályám alakulásában, nem tudnám megmondani, hogy miért történt így, hiszen írtam ennél jobb és rosszabb szatírát is.

A témát eredetileg színpadra képzeltem. Az 1960-as évek elején a Nemzeti Színházat – akkor még a régi Blaha Lujza téri épületben működött – egy Meruk Vilmos nevű igazgató irányította. Meruk nem kisebb horderejű programot hirdetett meg, mint hogy a színház műsorát jórészt élő magyar szerzők műveiből állítja össze – a különös elképzelést még furcsábbá tette, hogy valóban így is gondolta.

Az igazgató sok más „tintenkuli”-val együtt engem is behívatott, és szerződést kötött velem – ennek kapcsán írtam meg a „Gumikutyát”. Mikor elkészültem, benyújtottam a kéziratot, Meruk elolvasta és behivatott:

– Moldova elvtárs, bemutatjuk a drámáját! Mitagadás, vannak egyesek, akiknek nem tetszik – később kiderült, hogy ez a megjelölés csak az egész színházat takarta –, de én mellette vagyok.

A szövegkönyvet bekötötték kemény szürke fedőlapok közé, mint már említettem: ez a művelet biztos jele volt annak, hogy komolyan be akarják mutatni a darabot. Nem sokkal később a budapesti utcai hirdetőoszlopokon megjelentek a Nemzeti Színház bérleti ajánlatai a következő szezonra, benne – igaz, hogy csak a la,p alján –, de mégis ott szerénykedett az én nevem is.

Ám mit ad Isten?! Meruk nem bírta a terheket, idegösszeroppanást kapott – a Nemzeti Színháznál mindig 193is magas volt a fajlagos igazgatófelhasználás –, és kórházba került. Ellenfelei rögtön átvették a hatalmat, és első dolgaik közé tartozott, hogy holtvágányra állítsák az én szegény drámámat. Meruk gyakran kiüzent a kórházból:

– Azonnal kezdjék el a Moldova-szatíra próbáit!

Ezzel aztán végképp nyert ügyem lett: „jó kis darab lehet az – mondogatták –, amelynek egyetlen támogatója van, az is a bolondházból üzenget!” A „Gumikutya” bemutatóját előbb elhalasztották, aztán szép lassan a műsortervből is kivették. Az anyagba sok munkát fektettem, sajnáltam volna eldobni, átírtam kisregénnyé, és beraktam a szatírakötetembe.

Még egyetemista korabeli katonáskodásom alatt az egyik kiképző tisztünk így mutatkozott be:

– Elvtársak, én megmondom, hogy milyen ember vagyok. Ha valaki hozzám puszipajtás, annak én aranykoma, de aki hozzám hétszentség, annak én kurvaisten!

Ez a jellemzés, azt hiszem, nagyjából énrám is „passzolt”, sem a rosszat, sem a jót soha nem felejtettem el, Meruk következetes kiállását is megjegyeztem. Mikor felépült a betegségéből, nem ment vissza a Nemzeti Színházba, hanem marxizmustanár lett valamelyik egyetemen – mely beosztást akkoriban „káderelfekvőnek” volt szokás tekinteni, pihentetőnek egy újabb, magasabb szintű kinevezés előtt. Én fenntartottam vele a kapcsolatot, minden új könyvemmel makacsul megkerestem, és a tőlem kitelhető legszebb ajánlással nyújtottam át neki.

Egyszer aztán hiába próbáltam megtalálni Merukot a munkahelyén, csak annyit mondtak róla, hogy kilépett. Kérdeztem, hová került, de a kollégái csak vállat 194vontak; a marxista tanszéken nem azért fizették az embereket, hogy túl sokat beszéljenek.

Jóval később, már az 1970-es évek derekán történt, hogy vágtam át a Dorottya utcán, mikor a Kulturális Kapcsolatok Intézete előtt rám köszöntek:

– Szervusz, hogy vagy Moldova eltárs?

Felnéztem: Meruk állt előttem.

– Szervusz. Kerestelek a régi helyeden, de nem találtalak. Mi történt veled?

– Nem olvastad? Kineveztek nagykövetnek Kubába.

Önkéntelenül is a régi mondás jutott az eszembe: „káder nem vész el, csak átalakul”, de szívből örültem.

– Gratulálok.

– Köszönöm. Nem volna kedved egy írói tanulmányútra Kubába?

– Persze! – bólintottam, bár nem hittem benne, hogy erre sor kerülhet.

Bár tucatszámra indultak magyar küldöttségek Ferihegyről a havannai José Marti repülőtérre: orvosok, tanárok, mérnökök, jellemző, hogy Kardos Györgynek nem adatott meg ez a lehetőség, jóllehet élete egyik legfőbb vágya volt ez az út. Ha szólt volna, valószínűleg teljesítik a kívánságát, de egyetlen esetre sem emlékszem, mikor Kardos a maga személyes érdekében kilincselt volna.

Azt hiszem, Meruk közbenjárása nélkül én sem jutottam volna ki. Teli voltam illúziókkal, ezeket olyan könyvek táplálták, mint például Horvát János kubai krónikája, mely valóságos földi paradicsomnak festi le a „Forradalom Hazáját”. Ehelyett egy nyomorba és terrorba dermedt országot kellett látnom; éhezéssel, dohánygyári gyerekmunkával, átnevelő táborokkal, a szabad véleménynyilvánítás eltörlésével, Fidel Castro egekig csapó személyi kultuszával.

195

Kuba valaha az Egyesült Államok egykori üdülőnyaraló szigetének számított, életszínvonala is ennek megfelelően alakult: a világon másodikként itt vezették be a színes televíziós adásokat, gyorsforgalmi útjain „lőtték be” az új amerikai kocsitípusokat, szállodák, bárok, alig álcázott kuplerájok ezrei működtek. A nép nagy része viszont mindennapi szükséget látott, fellázadt a kizsákmányolás ellen, Battista elnök számtalan forradalmi kísérletet fojtott vérbe, míg végül Fidel Castróék rohama megdöntötte hatalmát. Az új hatalom valószínűleg hajlott volna bizonyos kompromisszumokra az USA-val, de Kennedy merev és makacs követeléseivel megsértette nemzeti önérzetüket, és az ország átállt a nemzetközi szocialista táborba. Ezzel gazdasági blokádot vont magára, melyet a Szovjetunió és az európai népi demokráciák nem tudtak ellensúlyozni segítségükkel.

Bár életemben még soha nem éltem olyan luxuskörülmények között, mint a tengerparti Rivera szállóban, a maffia egykori központjában, ezzel szemben a minket fogadó kubai Kulturális Intézet igyekezett minél nagyobb mértékben korlátozni a mozgásunkat – két magyar írótársammal alkottunk egy csoportot.

Például kimentünk egy újonnan épített lakótelepre Alamarba. Az autó ablakából megmutatták nekünk a négyemeletes házakat, és már fordultunk is vissza.

– Mi van? Nem arról volt szó, hogy megnézzük Alamart?

– A sofőrnek az a véleménye, hogy már épp eleget láttunk – mondta spanyolul is beszélő társunk, Dobay Péter –, nem szoktak többet megmutatni belőle.

– Mondd meg neki, hogy álljon meg!

– Megmondhatom, de nem fog megállni.

Rákiabáltam:

196

– Stop! – ezzel egyidejűleg fel is rántottam az ajtót, a sofőr önkéntelenül lefékezett, kiugrottam a kocsiból, Dobay vigyorogva követett. Beköszöntünk egy lakásba, a háziak barátságosan fogadtak, hosszan elbeszélgettünk, máig is őrzöm a címet: „Antonio Rodriguez, Edificio 69, Alamar.”

Ha elhagytuk Havannát, egy nagy fekete Volgát kaptunk sofőrrel, aki egyben a kísérő szerepét is betöltötte. Magas, ijesztően sovány, fekete hajú, harminc év körüli férfi volt, bemutatkozásnál mondott valami nevet, talán Eduardónak vagy Emanuelőnak hívták, de mivel emlékeztetett a bazárokban árult kísértetriogató bábukra, a „Cukordémonokra”, magunk között csak így emlegettük őt.

Kérdeztük a sofőrt: tud-e angolul? Mosolyogva rázta a fejét: mit gondolunk, mi ő? Ellenforradalmár? És franciául? Hát úgy néz ki, mint egy levitézlett tőkés? Esetleg németül? Németországról csak annyi tud, hogy ott is győzött a szocializmus, és Marx elvtárs az első titkár. Kínomban megkérdeztem:

– És magyarul?

– Csak az Önök nagy költőjét ismerem, Petőfi Gusztávot, többször is elolvastam regényét, a Gorilla apót.

Dobay tolmácsolásával néha belevontuk beszélgetéseinkbe, megtudtuk róla, hogy fiatal házas, szeretné megalapozni a jövőjét, már öt éve gyűjt egy lengyel táskarádióra.

Cukordémon mindenütt tartotta magát feljebbvalói utasításához: az a cél, hogy minél kevesebbet lássunk. Néha magától is „rátett egy lapáttal”, például a nagy „Lenin-kórház” helyett egy kis hegyi poliklinikára vitt minket, ahol épp hazaengedtek minden beteget aratásra, és az egész épületet kongó üresen találtuk. A kocsiba visszaülve magyarul lehordtuk a sárga földig, de 197mosolygós arccal tettük, ha akarta, még dicséretnek is vehette.

Ezek után váratlanul ért minket a cienfuegosi eset. A „Hotel Jaguá”-ban laktunk mind a négyen, nem kaptunk külön fogyasztásra jogosító igazolványt, az egyetlen „tarjetá”-t Cukordémon tartotta magánál.

A kubai szállodákban magyar ízlés szerint is jól főztek, de a nagy melegben nem sok kedvünk volt enni. Az egész ebédből a bor ízlett leginkább – igaz nem mindennapi bort ihattunk: chilei „Santa Emiliana” márkájú rizlinget.

Annak idején Salvador Allende eljött Kubába, hogy cukrot kérjen országa számára. A kubaiak cukor fejadagja akkoriban havi hat kiló volt, egy kilóról lemondtak Chile javára. Hálából küldte Allende ezt a száraz, tiszta „bukéjú”, virágillatú bort. Az egyik vacsoránál is ezt rendeltük, a pincér Cukordémonhoz fordult – mivel látta, hogy nála van a fogyasztásra jogosító „tarjeta”, és megkérdezte:

– Para copa o para botella? – vagyis pohárban vagy üveggel hozza, ami korántsem ugyanaz. Ha egy pohárral adnak, mintha azt mondanák: nesze, oszd be magadnak, ha egy üveggel tesznek eléd, valósággal biztatnak: igyál kedved szerint, van még behűtve. Cukordémon habozás nélkül válaszolt:

– Para copa – pohárral!

Elhűlve néztünk egymásra:

– Cukordémon be akarja osztani, hogy mennyit igyunk!

– Vegyünk a saját pesónkon, úgysem tudjuk mire költeni.

Már nyúltam volna a zsebembe, hogy elővegyem a papírzacskóba gyűrődő kubai pénzünket, mikor a sofőr odaintette magához a pincért:

198

– No para copa, a para botella! – vagy valami hasonlót mondott, a lényeg az, hogy mégis inkább üveggel kéri a bort.

Elképedve néztünk egymásra: arckifejezésünkből, mozdulatainkból Cukordémon semmit sem foghatott fel, rég megtanultuk már „karácsonyi kép”-pel elmondani a legmeredekebb szövegeket is, a történtekre csak egy magyarázat kínálkozott: Cukordémon tud magyarul!

Később ki is derült, hogy ha Arany Jánossal nem is mérkőzhet szókincs dolgában, de elvégeztettek vele egy gyorstalpaló magyar nyelvtanfolyamot, ismerte az „üveg”, a „pohár” szót, a többit kikövetkeztette. Feltehetőleg megértette a Volgában folytatott beszélgetéseinket, és be is számolt róluk.

Ezentúl, ha a Volgában ülve akartunk megtárgyalni valamit, a „tuvudsz ivigy beveszévélnivi nyelvet használtuk, Cukordémon szorította a kormányt, és az erőlködő figyelemtől vékony izzadság ült ki a homlokára.

Hazatérve egy hosszabb riportban foglaltam össze a tapasztalataimat. Megmutattam a kéziratot Kardosnak, elolvasta, és csak legyintett:

– Majd a jövő évszázadban!

Még egyszer kijutottam Kubába, hogy anyagot gyűjtsek a Che Gueveráról írandó regényemhez, de ebből a második útból már nem sokat profitáltam. Merukot addigra már leváltották a posztjáról, az utódja csak a Központi Bizottság odalátogató tagjait volt hajlandó fogadni, az alacsonyabb rangúkat nem is vette emberszámba.

Maguk a kubaiak is kevesebb jóindulatot tanúsítottak irántunk, mint az első alkalommal – országaink között megromlott a viszony, mert kevesellték a tőlünk kapott anyagi segítséget. Az első napokban meghall199gattak minket az írószövetségben, elmondtam, hogy szeretném végigjárni Che Guevara kubai tartózkodásának főbb állomásait, beszélnék régi ismerősökkel, beülnék olvasgatni történeti archívumokba. Az írószövetség illetékese szinte felujjongott a nagyszabású terv hallatán:

– Nagyon köszönjük Önnek ezt a forradalmi lelkesedést!

Aztán nem engedtek sehová, illetve hazudok, mert egyszer kivittek Havanna mellé egy tengerparti üdülőbe, és a kocsiablakon keresztül rámutattak egy nagy fehér házra:

– Valaha itt lakott Che Guevara – majdnem egy egész hónapig.

Végül is valahogy csak letelt a kiszabott idő, búcsúlátogatásra jelentkeztem az írószövetségben, most is ugyanaz az illetékes fogadott:

– Hogy van megelégedve az itteni látogatásának eredményeivel? – kérdezte éppen ő, aki a legjobban tudta, hogy az eredeti tervem közül semmit sem sikerült megvalósítanom. A vér a fejembe szállt, egy pillanatig arra gondoltam, hogy csekély spanyol nyelvtudásomból összerakok valamilyen káromkodást, de aztán csak legyintettem, és azt mondtam:

– Egy fontos dolgot sikerült tisztáznom két hét alatt.

– Igen? Nagyon örülök neki. És mi az?

– Most már pontosan értem, hogy Che Guevara miért ment el innen.

Mit mondjak: láttam már barátságosabb arcot is, mint az illetékesé volt abban a pillanatban.

Gyakorlatilag üres jegyzetblokkal szálltam fel a repülőgépre, a véleményemet itthon sem rejtettem véka alá, a III/III-as jelentések segítenek az emlékek felidézésében:

200

„Hazatérése után útjával kapcsolatban lehangoltan nyilatkozott a feleségének. Elmondta, hogy »Che« Guevara anyagokat akart összeszedni, de ezekhez nem engedték hozzájutni. Ennek ellenére elhozott egy kilenc kötetből álló spanyol nyelvű Guevara-kiadást. Visszautazását eredetileg február 10-re tervezte, de tekintettel arra, hogy az elképzeléseit nem tudta megvalósítani, egy héttel korábban hazajött.”

– H. Évától – egy kiemelt és messze a képességein felül futtatott szakszervezeti kádertől, aki később Csoóri Sándor közvetlen munkatársa lett – értesültek, hogy „beugrottam a kubai utazásba, nem kellett volna elmennem”.

„Moldova véleménye szerint: Kuba rossz viszonyban áll a Varsói Szerződés országaival, és ezt rajtunk is leverték! K: nak, rádiós dramaturgjának úgy nyilatkozott, hogy nyomasztóan érezte magát Kubában, mert most már kezdik utálni a magyarokat is. Ennek az az oka, hogy 60 ezer katonájuk és tanácsadójuk van kint Afrikában, ami sokba kerül. A Varsói Szerződéstől több támogatást vártak, de nem kapták meg. »Hát nem boldogok ettől!« A kubai gazdasági helyzet javulását a hazalátogató emigránsoktól várják. Moldova véleménye szerint ez többet jövedelmez majd, mint a cukornád aratása.”

Még egy jelentés kívánkozik ide a dossziéból. Úgy érzem, szólnom kell róla, mert nem akarok megkerülni egy akkoriban gyakran elhangzó gyanúsítást. Egy pécsi író-olvasó találkozóm történéseit elemezve az AC-Otös (nem számmal jelöli magát, ahogy szokásos, hanem betűvel írja ki) megállapítja:

„– …Adminisztratív dolgozók úgy vélik, hogy állami engedélye van, hogy szabadon bírálja a gazdasági 201vezetést, ugyanúgy, mint Komlós Jánosnak és Hofi Gézának.

Ez az engedély azért van kiadva ezeknek az embereknek, hogy a tömeg elmondhassa, hogy »na lám, ez is megmondta, de a lényegen semmit sem változtatott…«”

A rég halott Komlós és Hofi nevében nem nyilatkozhatom, a magam ügyéről is csak annyit mondhatok: ha ilyen papír valóban létezett volna, írói pályám eddigi ötven éve alatt okvetlenül előkerül, és éppen aktuális ellenségeim a fejemre olvasták volna. Dicsekvésnek hangzik, de őszintén mondom: életem során soha senkitől nem kérdeztem meg, hogy szabad-e megírnom, elmondanom azt a témát, amellyel épp foglalkoztam. Maga AC-Ötös százados sincs meggyőződve az „adminisztratív dolgozók” állításának valós voltáról, mert hozzáteszi:

„…A fizikai munkások az írót a munkások írójának nevezik, mert őszintén feltárja a vezetők hibáit. Ez az oka, hogy a vezetők nem szeretik és nem is járnak el a vele szervezett találkozókra…

A szakszervezet vezetői felháborodtak azon, hogy Moldova a szakszervezetet »sóhivatalnak« nevezte, az SZB titkár felháborodásában már nem is figyelt oda, hogy ezen kívül mit mondott…”

Még összesen vagy száz oldalt kitevő jelentéscsomag következik, aztán 1980. május 7-én mindent összevetve öt éve tartó megfigyelés után megszületett az újabb „Határozat”, a megfogalmazása már régről ismerős, csak a teljesség kedvéért idézem:

„…Moldova György ellenőrzése során birtokunkba került adatokat összegezve megállapítható, hogy konkrét ellenséges tevékenységet nem folytat. Az utóbbi időszakban vélemény nyilvánítása megfontolt, 202összefogott, személyének társadalomra való veszélyessége csökkent. [Én változtam meg, vagy a társadalom, ki tudja. – M. Gy.]

Ezek figyelembevétel úgy Határoztam,

hogy Moldova György »F« dosszié alapján történő ellenőrzését megszüntetem, az alapnyilvántartásba vesszük…”

Az újabb átsorolással a kevésbé veszélyesnek ítélt személyek közé kerültem át. Ebbe a kategóriába tartoztak például azok, akiket az állam és a társadalmi rend elleni bűncselekmény miatt elítéltek, de már amnesztiában részesültek, továbbá a nem kellően bizonyított politikai bűncselekmények elkövetői, az 1945 előtti erőszakszervezetek vezetői és hivatásos állományú tisztjei, az 1945 előtt és után működött jobboldali pártok vezetőségi tagjai, a feloszlatott szerzetesrendek aktív tagjai és így tovább.

Ezt a határozatot is Romancsik János rendőr százados szignálta, egyetértése jeléül kézjegyével látta el Esvégh Miklós rendőr őrnagy, alosztályvezető, a végső engedélyezést pedig dr. Horváth József rendőr ezredes, főcsoportfőnök-helyettes adta meg. Az anyagomat a 11-OD-4711-es számú dossziéba rakták el.

Még egyszer el kell mondanom: a hosszú évek alatt fogalmam sem volt, hogy milyen kiterjedt megfigyelési akciók folynak ellenem. Most sem tudtam semmit a színfalak mögött lejátszódó változásról.

203 204

Hiába küldték az irattárba a személyemmel foglalkozó dossziét, alig néhány évvel később több eset kapcsán is újra a III/III figyelemkörébe kerültem.

Mikor kiléptem az írószövetségből, egy napi belügyi operatív jelentés a következőt közli:

„…Moldova György folyó hó 06-án Hejőkeresztúron tartott író-olvasó találkozója után négyszemközti beszélgetésen az alábbi kijelentéseket tette kapcsolatunknak:

»…Az Írószövetség fasiszta társaság, nem hajlandó velük egy fedél alatt lenni, ezért kilépett. A jelenlegi kormányt és a programját sem tudja elfogadni és támogatni, mert nem ért vele egyet. Grósz Károly fasiszta diktátor. A párt főtitkára jelenlétével többet árt mint használ, miért nem megy már nyugdíjba.«

Intézkedés: a III/III Csoportfőnökséget tájékoztatjuk dr. Baraczka Róbert rendőr ezredes, osztályvezető, csoportfőnök-helyettes.”

A jelentéstevő második megjegyzésével nyilvánvalóan Kádár Jánosra utalt, de csak félreértésből tolmácsolhatta így a szavaimat. Tudta, hogy a főtitkár erejének utolsó tartalékait használja fel, de még így betegenleépülten is többre képes, mint a korábban mellette, most ellene felsorakozott új nemzedéke a pártvezetésnek.

205

Egy másik napi operatív információs jelentésben is feltűnik a nevem:

„…»Okoskodó« fedőnevű célszemély szervezésében március 6-án tiltakozó akció kezdődött Moldova György »Bűn az élet« című riportkötete részleteinek sajtóban való további közlése ellen. [Ez az írásom sem a magyar rendőrség munkájával foglalkozik. – M. Gy.]

A kiadásért felelős személyekhez intézett, fél oldal terjedelmű „állampolgári tiltakozás” szerint a könyv gyűlöletet kelt a cigányság ellen, és így sérti a Magyar Népköztársaság törvényeit, a társadalom becsületes tagjainak meggyőződését is.

Az információ megbízható, ellenőrzött.

Intézkedés:

– hasznosítják a tájékoztató munkában;

– folytatják az akció felderítését

Sillai Árpád rendőr ezredes”

Ezt a témát most nem kívánom elemezni, életem egyik legsúlyosabb összecsapása kerekedett ki belőle, később majd bőségesen foglalkozom vele.

Egyik nap az új Tükör szerkesztőségébe vittem be egy írásomat, leadtam, és távozni készültem, mikor Fekete Sándor, a szerkesztő utánam szólt:

– Ha ráérsz, ülj le egy percre. Már rég meg akartam kérdezni tőled valamit.

Mindig szívesen beszélgettem Feketével, helyet foglaltam.

– Miről van szó?

– Tulajdonképpen egy üzenetet szeretnék átadni egy régi rabtársamtól.

– Kitől? Persze te is voltál börtönben 1956 után.

206

A szerkesztő bólintott, közben elgondolkodva potyogtatta bele a szaharint a kávéjába:

– Három évet nyomtam le. Szóval az egyik régi rabtársam már többször jelezte, hogy szeretne kapcsolatba lépni veled, megadhatom-e neki a címedet? Attól ne félj, hogy személyesen háborgat majd, már kijött ugyan a börtönből, de Budapestre még most sem térhet vissza. Kényszerlakhelyet jelöltek ki neki lent Komádiban, egy állami gazdaság majorjában. Legföljebb arról lehet szó, hogy egy levelet írna neked.

Nem tudtam, mit feleljek, hogy elgondolkodhassak az ajánlaton, vaktában kérdezgettem:

– Hogy hívják az illetőt?

– Nem hiszem, hogy sokat jelent a neve: Kun Lajos.

– Mennyit ült?

– Harminckét vagy harminchárom évet. Sokan azt hiszik, hogy Blanqui, a francia anarchista volt a börtönben ülés világrekordere a maga rongyos harminc évével, de Lajos keményen rávert. Érdekel az ügy?

Vállat vontam:

– Jó, mondd meg neki, hogy írjon, ha úgy gondolja. Aztán majd meglátjuk.

Alig telt el néhány hét, és egy levél érkezett Komádiból. Különlegesen gondos, sőt cirádákkal, kampókkal, lekerekítésekkel díszített kézírással vetették papírra a sorokat. Kun Lajos bemutatkozott, és kérte annak visszaigazolását, hogy megkaptam ezt a levelet, továbbá annak megerősítését, hogy megfelel a valóságnak közös barátunknak, a szerkesztőnek a közlése, miszerint hajlandó vagyok kapcsolatba lépni vele. Ugyanebben a cikornyás stilusban zárta sorait: „szeretném, ha nagybecsű válaszát ajánlva adná postára, mert így elkerülhető volna, hogy a küldemény ilyetén vagy olyatén módon elkallódna. Tisztelő híve: Kun Lajos.”

207

Kezdett érdekelni Kun sorsa, válaszolgattam neki, de néhány levélváltás után be kellett látnom, hogy az ismerkedés ebben a formában igencsak nehézkes. Mivel ő nem hagyhatta el a hatóságilag kijelölt kényszerlakhelyét, felajánlottam, hogy én utazom le hozzá néhány napra.

Megírtam, hogy előzetesen egy dolgot szeretnék tisztázni: a rendőri vagy igazságügyi előírások megengedik-e, hogy látogatókat fogadjon. Ha tiltva van, nem akarom súlyosbítani a helyzetét egy botránnyal, de ha nincs szó kifejezett és törvényben rögzített rendelkezésekről, akkor lemegyek. A válasz most is néhány napon belül megérkezett a szokásos gondos kézírással, őt bárki szabadon felkeresheti, engem is szívesen lát egy nekem megfelelő, remélhetőleg közeli időpontban.

Ha jól emlékszem, egy május végi-júniusi találkozóban állapodtunk meg. Kun közölte, hogy a vendégének tekint majd, kosztról-kvártélyról gondoskodik, csak arra kért, hogy az új könyvemből vigyek le húsz-harminc példányt – természetesen ezt sem kívánja ingyen.

Otthon csak a feleségemnek említettem meg az ügyet, úgy gondoltam, ha titkolódzásra nincs is szükség, az sem használ, ha túlságosan is nyíltan szellőztetem az ügyet.

Talán egy héttel a látogatás megbeszélt időpontja előtt a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán összeakadtam Krassó Györggyel. Krassó életrajza közismert; 1956-ban a Rádiónál fegyverrel harcolt, az ÁVH letartóztatta, majd a felkelés ideiglenes győzelmével kiszabadult. Forradalmi bizottmányokban dolgozik, november 4-e után illegális lapot szerkeszt és terjeszt, letartóztatják, tíz év börtönre ítélik, 1963-ban amnesztiával szabadul. Izgatás vádjával többször is letartóztatják. Újabb kiszabadulása után esztergályosként dol208gozik a Lampartban, majd rokkantként leszázalékolják. Krassó nem akart beilleszkedni a kínálkozó kompromisszumok világába, minden lehetséges és lehetetlen fórumon tovább hangoztatta fundamentális ellenzéki, mondhatnánk úgy is, antikommunista meggyőződését. Jellemző, hogy a „Ki kicsoda” vele foglalkozó szócikkében hobbiként azt jelölte meg, hogy: „küzdelem a vélt igazságért!” Később ő alapította meg a Magyar Október Pártot, de addig még egy kevés víz lefolyt a Dunán. Engem taszított túlfűtött, provokatív stílusa. Éretlennek találtam „polgárpukkasztó” ötleteit, például mikor a Magyar Október Párt mellett leadott kopogtatócédulákat elégette, és csak a hamuját mutatta be a választási bizottság előtt.

Az igazsághoz tartozik, hogy Krassó sem rajongott értem, karrieristának, megalkuvónak tartott, ezért meglepődtem, hogy ennél a találkozásunknál megszólított. Ott ült egy padon a buszmegállóban, és intett, hogy telepedjek le mellé, beszélni akar velem:

– Hallom, hogy mégy le Kun Lajoshoz.

Elakadt a lélegzetem a meglepetéstől:

– Ki mondta neked?

– Lajos megírta. Ha tudsz, segíts rajta.

– Jó, majd igyekszem. Ne haragudj, jön a buszom.

Krassó nyelve, mint mondani szokás, több példányban jelent meg, mint a Népszabadság, biztosra vehettem, hogy már a fél város értesült a szándékomról. Később a Belügyminisztérium egy napi információs jelentése szerint Krassó úgy nyilatkozott egy ügynöknek, hogy én az ő közbenjárására kerestem fel kényszerlakhelyén Kun Lajost.

Nem értettem, hogy Kun miért verte ezt ilyen nagydobra, csak saját magának árthatott vele, nem gondolhatta komolyan, hogy a látogatás hírének elterjesztésé209vel engem bármilyen irányba is elkötelezhet. Kedvem lett volna lemondani az egész utazást, de soha nem engedtem meg magamnak, hogy jó- vagy rosszkedvem szerint módosítgassam a céljaimat.

Indulás előtt két nappal otthon megszólalt a telefon, egy ismeretlen, erősen raccsoló férfihang jelentkezett:

– Gáspár László rendőr alezredes vagyok. Szeretnék beszélni magával, Moldova elvtárs.

– Milyen ügyben?

– Azt nem akarom telefonon részletezni, de a dolog elég sürgős. Holnap délelőtt megfelelő volna. – Rendben van, hol találkozzunk? – Én alkalmazkodom magához.

Gondolatban sorra vettem a környék presszóit, melyik lehet alkalmas egy ilyen beszélgetésre:

– A Ságvári cukrászda megfelel? Van egy kis kerthelyisége.

– Tökéletesen. Mondjuk holnap tízkor? – Ott leszek. Viszontlátásra.

Letettem a kagylót, és eltöprengtem: mit akarhat tőlem az alezredes. Az kevéssé látszott valószínűnek, hogy az irodalmi tájleírásokban alkalmazott jelzős szerkezetekről kíván velem értekezni. Gondolatban végigfutottam a saját személyes ügyeimen, egész családomon, de csak egyetlen támadható pontot találtam: az egyik rokon gyerek gyakran keveredett apró-cseprő botrányokba, verekedésekbe, és ilyenkor mindig a hozzám fűződő kapcsolatát emlegette a rendőröknek, abban a reményben, hogy könnyebben megússza. Biztos most is valami hasonlóról lesz szó – gondoltam, de nem tudtam megnyugodni.

Másnap már fél tíz felé lementem a cukrászdába, de a „Ságvári” valamilyen átalakítás miatt zárva tartott, fel-alá sétálgattam. Tíz óra előtt néhány perccel rám 210köszönt egy ötven év körüli, alacsony, merev mosolyú férfi, természetesen civilben volt.

– Üdvözlöm, Moldova elvtárs – mondta a már telefonban megismert erősen raccsoló hanglejtéssel –, sokszor találkoztunk már a Vasas-meccseken, Gáspár alezredes vagyok.

A cukrászda bezárt kapujára nézett:

– Úgy látom, nincs szerencsénk. Hová menjünk?

– Ahová gondolja.

– Maga ismerős errefelé.

Meguntam a határozatlanságát:

– Nézze: én nem vagyok tisztában a maguk szolgálati előírásaival, de ha nem számít szabálytalanságnak, leülhetünk nálunk is, szívesen meghívom egy pohár sörre.

– A legnagyobb örömmel.

Kint a teraszunkon ültünk le, erősen sütött a nap, ingujjra vetkőztünk és sütkéreztünk, töltöttem a poharakba, ittunk. Én hátradőlve hintáztam a széken és hallgattam, úgy képzeltem, hogy aki először szólal meg, az hátrányba kerül, végül a rendőrtisztnek kellett megtörnie a csendet:

– Gratulálok a Kossuth-díjához, már rég megérdemelte volna.

– Köszönöm, de gondolom, nem ezért keresett meg.

– Hát nem. Az a szándéka, hogy holnap lemegy Komádiba Kun Lajoshoz?

– Honnan tudja?

Vendégem elmosolyodott, behunyta a szemét, és arcát a nap felé fordította:

– Nem mindegy? A lényeg az, hogy valóban szándékozik-e lemenni?

– A rendőrséget ez érdekli?

– Igen.

211

– Akkor két eset van. Az első: ha maguk megtiltják, de hivatalosan, írásban, akkor nem.

– Ugyan, erről szó sincs. Mi legföljebb csak kérjük.

– Akkor előáll a másik eset: lemegyek, mert érdekel ennek az embernek a sorsa.

– Ha szabad megkérdeznem: meg is akarja írni Kun Lajos ügyét?

– Még nem tudom, attól függ, hogy milyen anyagot sikerül összeszednem. Egy fel nem bontott levél tartalmáról nem érdemes előre vitatkozni – nem állhattam meg, hogy hozzá ne tegyem –, persze maga már tudja, mi van a levélben.

– Én csak egy dolgot szeretnék közölni magával, azt is csak azért, hogy tisztán lásson: Kun Lajos nem politikai mártír, hanem köztörvényes bűncselekmények miatt került börtönbe.

– Akkor magukat annál kevésbé izgathatja, hogy mit írok róla. Nem így van?

– Nem, de beszélgessünk inkább a Vasasról, mikor lesz újra olyan góllövő csatárunk, mint Farkas Jancsi volt?

Távozásakor otthagyta a kártyáját, a neve után nem állt rangjelzés, de fel volt tüntetve a munkahelyi telefonszáma.

– Ha úgy gondolja, hívjon fel.

Akkor sem képzeltem, hogy egy túlbuzgó rendőr magánakciójáról volt szó, a testület döntését kellett közvetítse. Sejtésemet 2005-ben végképp megerősítették a titkos dosszié anyagai, például a Belügy napi operatív információs jelentései:

„…Kun Lajos volt politikai elítélt kényszerkitelepítésének megszüntetését szorgalmazza… tervei között szerepel, hogy a közeljövőben beszélgetést folytat egy íróval (feltehetően Moldova Györggyel).

212

Az információ forrása és tartalma megbízható és ellenőrzött.

Intézkedés: tájékoztatják a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság állambiztonsági szervét…”

„…Fekete Sándor tájékoztatta Moldova Györgyöt, aki megígérte, hogy személyesen felkeresi Kun Lajost a lakhelyén…

Intézkedés: tájékoztatjuk szóban a Hajdú-Bihar Megyei RFK III/III osztályát Moldova György író Kun Lajoshoz történő leutazásának időpontjáról…”

Mikor Komádiban leszálltam a vonatról, körülnéztem az állomás előtt nyüzsgő tömegben. Egy magas termetű, ötvenöt-hatvan éves férfi lépett oda hozzám, mikor megszólalt, látszott, hogy sorvadt ínyéből már kihullottak a fogak:

– Moldova úr? Kun Lajos vagyok, köszönöm, hogy eljött.

Kezet fogtunk.

– Hová megyünk? – kérdeztem. – Itt maradunk Komádiban?

– Nem, kint lakom a Keserű-tanyán ide húsz kilométerre. Az egyik barátom megígérte, hogy kivisz minket a Wartburgján. Még nem érkezett meg, addig igyunk egy kávét, ott szemben a könyvesboltban főznek nekünk a lányok.

Kun udvarias, de határozott mozdulattal átvette az egyik sporttáskámat, és elindultunk kifelé az állomásról.

– Hogy utazott? Erről jut eszembe, az útiköltségét természetesen megtérítem.

– Nem került semmibe, a vasutas-könyvemért sza213badjegyet kaptam. Egyébként elhoztam a könyveket, amiket kért. Fogadja el tőlem ajándékba.

Bent a könyvesboltban Kun kezet csókolt a vezetőnőnek, és bemutatott engem:

– Moldova György, a híres író. Szabadjegyet kapott a vasúttól a könyvéért. Mutassa meg, legyen szíves, a hölgynek.

Kelletlenül elővettem a „tiszteletbeli vasutas” igazolványomat, utána Kun még egy könyvet is dedikáltatott velem a boltosnőnek. Minden jel arra vallott, hogy csapdába estem. Kun elsősorban nem azért hívott le, hogy elmesélje az életét, hanem az volt a szándéka, hogy dicsekedjen kapcsolataival, skalpommal – ha lehet ezt a szót alkalmazni pár szál hajamra – akarta erősíteni tekintélyét környezete előtt. Gyerekes dolog lett volna tőlem, ha belső sugallatomra hallgatok: sarkon fordulok és felszállok az első Pest felé tartó vonatra, de be kell vallanom, nehezen gyűrtem le ezt a kísértést. Arra emlékeztettem magam, hogy egy sokat szenvedett emberrel állok szemben, és ha az ő helyében lennék, talán én is megragadnék minden eszközt, hogy segítsek magamon.

– A régi barátaim gyakran megkeresnek – magyarázta tovább Kun a könyvesbolt vezetőnőjének –, a múltkor például lent járt nálam egy volt rabtársam, doktor Halász Dezső debreceni orvos. Láttam, az Állami Gazdaság igazgatója félrevonta őt, és azt mondta neki, hogy nem ajánlatos velem találkoznia. Miért? – kérdezte a barátom –, talán leprás a Lajos? Akkor direkt jó, hogy lejöttem hozzá, én orvos vagyok, hátha segíthetek rajta.

Megittuk a kávét, közben befutott a Wartburg, Kun bemutatott a sofőrnek is, aztán elindultunk. Zötyögős úton futott a kocsi, pilótánk cowboy stílusban vezetett, 214a kátyúkon átdöccenve be-bevertem a fejemet a tetőbe, megkönnyebbültem, mikor végre megérkeztünk.

A Keserű-tanya, mely a környékbeli állami gazdasághoz tartozott, egypár gazdasági épületből, elsősorban istállókból állt, és néhány cselédházból, melyeket jelenleg munkásszállónak használtak. Kun az egykori orvosi rendelőben lakott, az orvos már rég eltűnt a környékről, azóta senki sem törődött a házzal, a szobában vizesen hámlott a vakolat, a konyha fala pedig megfeketedett a csikósparhert füstjétől.

– Egy volt idegenlégiós lakott itt előttem egy évig – szintén egykori elítélt. Fent Pesten volt egy táncosnő szeretője, fel-felszökött hozzá, aztán mikor a nő kirúgta, felakasztotta magát.

– Magának itt mi a beosztása?

– Parkőr vagyok, havi 1600 forintért.

– Nem sok.

– Rég éhen haltam volna, ha a barátaim nem segítenek. Az a debreceni orvos, akiről beszéltem, a múltkor is adott kétezer forintot.

Kun sört töltött két, pohárnak használt mustárosüvegbe.

– Én vagyok az idősebb, megengedi, hogy tegezzem?

Bólintottam és koccintottunk:

– Szervusz.

– Szervusz – mondta Kun. – Biztos, hogy megéheztél az úton, csinálok neked egy rántottát.

Egy bádogserpenyőben valamilyen megbarnult olajat akart felrakni a tűzhelyre, de leintettem:

– Hagyd, Lajos, majd később. Inkább beszélgessünk.

Arra gondoltam, hogy minél előbb kezdem el az anyaggyűjtést, annál hamarabb szabadulok.

– Hány éves vagy? Milyen családból származol?

–1925-ben születtem, apám a Szépművészeti Mú215zeumban dolgozott mint szakaltiszt, másodállásban gondnok volt az Andrássy úti színházban, ahol jelenleg a Bábszínház játszik. A házunkkal srévizavi állt a „Hűség Háza”, de én csak egy nyilast ismertem személyesen, egy papírkereskedőt, aki 1944-ben azzal szórakozott, hogy a Hunyadi téren befogta a zsidó gyerekeket a kocsija elé, és úgy hajtotta, mint a lovakat – azt nem kell mondanom neked, hogy később ő lett a legnagyobb kommunista a környéken.

– Megúsztam a katonaságot, a háború után egy maszek kötőmesternél kezdtem dolgozni, régi Roscher gépeken, de jól kerestem. Minden este eljártam táncolni, egy híres táncdalénekesnő volt a partnerem. Vegyes társasághoz tartoztunk, gyakran találkoztam külföldiekkel is, az angol, az amerikai és a francia katonai missziók tisztjeivel.

– A magyar vendégek között sokszor feltűnt egy Szita nevezetű férfi, ő akkor a Közértnek megfelelő bolthálózat vezetője volt. Szeretett mulatni, egy este négyszer is eljátszatta a kedvenc számát, a „Sentimental Johnyt”. A partnernőm énekelte, a szám után vele együtt engem is meghívott az asztalához vacsorárapezsgőre.

– Szita panaszkodott, milyen sokan piszkálják a munkahelyén, azzal vádolják, hogy miatta nincs ennivaló Budapesten, mert kéz alatt elpasszolja a készleteket, óriási üzletnek számított: jegyre, ha éppen volt, nyolc forintért adtak egy kiló zsírt, a feketepiacon pedig százért.

– Egyszer Szita megkért, hogy ha távollétében keresnék őt, vegyek át egy csomagot, és adjak az illetőnek négyezer forintot – akkor ez az összeg egy miniszter négyhavi fizetésének számított. Hülye fejjel belementem, a detektívek ott a helyszínen elkaptak. Kiderült, 216hogy a csomagban élelmiszerjegyek vannak, melyek betörésből származnak.

– Bent a rendőrségen megpróbáltak beszervezni, azt ajánlották, hogy álljak be hírszerzőnek, jelentsek a társaságomhoz tartozó külföldi tisztekről és a hazai üzletemberekről. Nem vállaltam, akkor még ott tartottam, hogy az ember semmi körülmények között ne árulja el a barátait.

– A Munkásbíróság Különtanácsa ítélkezett fölöttem. A tanács egy bíróból és négy laikus ülnökből állt, mégis „egyfórumos” bíróságnak számított, vagyis a döntése ellen sehová nem lehetett fellebbezni. Az úgynevezett 8800-as cikkely alapján, a közellátás országos érdekeinek veszélyeztetéséért 12 évet kaptam.

– Ítélet után levittek a váci börtönbe, az ávéhások itt egy „Némaházat” alakítottak ki: a foglyok nem írhattak és nem kaphattak levelet, nem fogadhattak látogatókat – egyszóval elevenen sírba zárták őket.

– Megérkezés után felsorakoztunk a folyosón, akadt a szállítmányban mindenféle ember: régi nyilas, horthysta tiszt, a pártvonaltól elhajló kommunista és vagy harminc pálos rendi pap. Az őr végignézett minket, megakadt a szeme rajtam: egy fejjel magasabb voltam az átlagnál, és a kondíciómat sem rontotta még le a börtönkoszt:

– Maga, 4415-ös – ez a szám állt a fatáblámon –, lépjen ki!

Aztán kiválasztott egy jókötésű öregembert is:

– Maga is. Egészségesek?

– Igen.

– Akkor maguk viszik majd a szarvonatot.

Ez azt jelentette, hogy egy oldalt fordított létrára minden reggel fel kellett akasztani a hat, éjszaka megtelt küblit, a súlya másfél mázsa körül járhatott, és egy hat217van méter hosszú folyosón kellett végigcipelnünk. A társam nem nagyon bírta, lötyögtek a küblik, és rám fröccsent a „termés”. Dühömben irtózatosan káromkodtam:

– Te hülye barom, miért nem vigyázol?! Hogy vezesd a bikát az anyádra!

Az öreg nem szólt egy szót sem, csak amikor letettük a kübliket, akkor nyújtotta a kezét:

– Azt hiszem, még nem mutatkoztam be: herceg Esterházy vagyok.

Később nagyon jóba lettünk, a fiává akart fogadni.

– A „szarvonattól” felfelé vezetett a karrierem, lassan már afféle házimunkásnak számítottam, bejáratos lettem a raktárakba, néha még az anyagkezelést is rám bízták.

– Ellenőrzés ritkán jött, akkor is inkább csak a rabokra vonatkozott, az őrök egyre szégyentelenebbül loptak. Ha tíz lepedő tűnt el, azt még el tudtuk kenni úgy, hogy széttéptünk még tíz lepedőt kétfelé, így meglett a belég, de egyszer egy tucat bakancsról olyan durván tépték le az új talpakat, hogy a friss fehér faszegek kiálltak belőle.

– Őrmester úr! – mondtam neki –, máskor legalább a faszegeket szedje le róluk, akkor még rá lehet fogni, hogy elkoptak.

– Maga ezzel ne törődjön, Lajos. Maga akkor szóljon, ha kell valami magának. Mit akarna?

– Egy dolgot szeretnék tudni: mi történt a szüleimmel. Már egy éve nem kaptam hírt felőlük.

– Nahát, ezt mondja.

Az őr tartotta a szavát, egyik szabadnapján elment a szüleim lakására, azzal a hírrel jött vissza, hogy az apám meghalt. Anyám annak idején küldött egy táviratot, de ezt nem adták át nekem.

218

Napokig úgy járkáltam a folyosón, mint egy szélütött, a pálos papok látták, hogy valami baj történt velem, kifaggattak.

– Mondanánk érted misét! – ajánlották.

– Köszönöm, de én nem hiszek Istenben.

– Apád hitt?

– Igen.

– Akkor az ő kedvéért mondass misét.

– Jól van. Mi kell hozzá nektek?

– Legalább egy pár szem szőlő és valami tésztaféle, amit megáldanánk.

– Meglesz.

– Szereztem kenyeret és szőlőt, már csak a helyszínt kellett megszervezni. Dolgozott a börtönben egy rab fogorvos, annak a rendelőjében gyűltek össze a papok, itt misézett harminc pálos rendi szerzetes szegény apám lelkéért – az ávéhás „Némaház” közepén.

– Ahogy telt az idő, a létszámunk egyre növekedett, most már fiatalabb elítéltek is bekerültek. 1953 októberében felsorakoztattak minket a folyosón, kiválogatták a legjobb erőben levőket, köztük engem is, és levittek a csolnoki bányába, oda kellett az ember.

– Én valaha versenyszerűen birkóztam, az átlagosnál könnyebben hozzászoktam a földalatti munkához, harmadfelelősnek neveztek ki. Ez a keresetemen nem látszott meg, tizenkét év után 7600 forinttal szabadultam, a besúgók viszont 2-3 százezret vittek magukkal.

– Ha már a besúgóknál tartunk: az elhárítók mindvégig nem bocsátották meg nekem, hogy annak idején nem sikerült beszervezniük, folyton figyeltettek, veszélyes figurának tartottak.

– Lehozták Csolnokra Thompson kapitányt, aki állítólag az amerikai hírszerzés tisztjeként dolgozott Magyarországon a lebukása előtt, őt állították rám. Tulaj219donképpen piti kis ügynök volt, hamar átláttunk rajta, a srácok azzal szórakoztak, hogy meg-megijesztették. Thompson ki akart jutni a barakkból, hogy ne kelljen felfednie magát, a lábán felvágta az ereket. Mi úgy tettünk, mintha nem is látnánk, mi történt. Egy őr vette észre, addigra úgy átvérezte a szalmazsákját, hogy el kellett égetni. Rám akarták kenni az ügyet, nem sikerült, de tudtam, hogy előbb-utóbb megbuktatnak.

– Egy István Karcsi nevű társunk levelet próbált kicsempészni és lebukott, a fiúk szóltak nekem, hogy próbáljak közbenjárni az érdekében. A parancsnok szóba sem állt velem, akkor bejelentettem, hogy nem vonulok le másnap műszakra – a többiek, összesen 96 ember, csatlakoztak hozzám. A parancsnok átjött a barakkunkba, maga elé rendelt:

– Tudja, hogy mit csinál?! Újabb bűncselekményt követ el, szabotázsnak fogják minősíteni.

– Tudom, de szíveskedjék kiengedni a társunkat, és én megígérem, hogy felvesszük a munkát, a szakácsok is lejönnek velünk, és öt százalékkal több szenet küldünk fel, mint máskor.

A parancsnok becsületszavát adta, hogy István Karcsinak nem esik bántódása, mi is megtartottuk az ígéretünket, „nagytermelő műszakot” szerveztünk, mikor feljöttünk, cigányzene fogadott minket a napszinten. Aztán négy napra rá lejöttek értem, és felvittek a Gyűjtőbe. Az igazgatói irodában nem a smasszerek, hanem három elhárítós vett kezelésbe:

– Már megint mit csinált, Lajos?! Tudja, hogy ezért meg lehet duplázni a büntetését?

– Tudom.

– De el is lehet sikálni. Emlékszik még a régi ajánlatunkra? Most is érvényes.

– Tisztelettel kérem, ne zaklassanak ilyesmivel.

220

– Megbilincseltek és bevágtak a sötétzárkába, ott aztán csakugyan semmi sem zavarta a gondolataimat. Be kellett látnom, hogy ez így nem megy tovább, a seggemmel nem tudom felolvasztani a Jungfrau jegét.

– Úgy terveztem, hogy elfogadom az ajánlatukat, ha egyszer már átjutottam a határon, irány a nagyvilág. Legenda az, hogy a kommunista ügynökök mindenkit megtalálnak és leszámolnak velük.

– Bejelentettem, hogy hajlandó vagyok tárgyalni. A belügyisek átvittek Budára egy titkos lakásba, ott előadtam a tervemet, úgy látszott, hogy el is fogadják.

– Mi volt a terv lényege? – kérdezem.

– Elvállaltam, hogy akcióba vessenek egy Balik nevű jugoszláv ügynök mintájára.

– Ki volt ez a Balik?

– Ennek a Baliknak ékszerüzlete volt Pesten, a Kígyó utcában. Egyszer megbukott nyolc kiló arannyal, és bekasztlizták. Hogy történt, hogy nem, meg tudott szökni a Markó utcai börtönből, és átlépett Jugoszláviába. Akkoriban még a „láncos kutya” időket éltük…

(Attól tartok, hogy némelyik utalásomat már nem érti az olvasó, nem azért, mintha túlságosan bonyolult volna, hanem inkább az időmúlás homálya fedi el a jelentésüket. Az idősebbek számára talán még világos, hogy a „láncos kutya” kifejezést Tito jugoszláv elnökre használom, aki az 1940-es évek végén országa nevében szembeszállt Sztálin akaratával, és kivált a kommunista blokkból. Ezentúl a szovjet és a csatlós hírforrások a „tőke láncos kutyájának” nevezték, mely gazdája parancsára bármikor kész rátámadni a béketáborra.)

– …Balikot a jugók úgy fogadták, mint egy kémet, kinézett neki egypár év a börtönszigeten. Balik, hogy mentse a bőrét, tett egy ajánlatot: hajlandó visszajönni Magyarországra, és áthozza onnan azokat a politikuso221kat, tudósokat, művészeket, akik Tito elől menekültek el. Az UDBA, a jugoszláv elhárítás látott fantáziát az ötletben, megadott neki mindenféle támogatást: pénzt, igazolványokat, ÁVH-s egyenruhát, segítőket. Balik AVH-s tisztnek öltözve a Tito-rendszer negyven-ötven ellenségét tartóztatta le és hurcolta vissza Belgrádba. Szeged mellett egy mocsaras határszakaszon keltek át rohamcsónakkal. Mikor végül lebukott, a jugók másfél kilométeres hosszúságban határsértést provokáltak, hogy Baliknak esélyt adjanak a menekülésre. Mondtam: miért ne tudnám én ezt megcsinálni fordítva: elrabolni magyar disszidenseket és áthozni.

– A Fő utcába kerültem, ahol egy úgynevezett diplomata részt tartottak fenn, parkettás-szőnyeges szobákkal, lent a pincében egy lőtéren fegyverhasználatot tanultam. Kilenc hónapig tartottak ott, már készen álltam a bevetésre, mikor szóltak:

– Egyelőre nem jött be a dolog, de nyugi, majd kialakul.

– Valószínűleg azért visszakoztak, mert egyedül éltem, leszámítva halálos beteg édesanyámat, senkit sem tarthattak túszként a kezükben. Visszavittek a Gyűjtőbe, aztán két-három nap után leszállítottak Tatabányára, a XIV-es aknába. Találkoztam régi csolnoki társaimmal.

– Hol voltál? – kérdezték.

– A vizsgálati osztályon.

– Kilenc hónapig? Más ennyi idő alatt meg is születik.

– Tudnod kell, hogy a sitten senkinek a jellemére sincs garancia, én is ismertem valakit, aki tizenöt becsületes év után lett vamzer. A rabok nekem sem hitték el, hogy nem szerveztek be, és ha elkezdem bizonygatni, csak annál rosszabb. Egyszer félrevonnak:

222

– Te Lajos, az egyik bányász hozott egy külföldi újságot, lent a fejtésen átadja, neked kellene felhoznod.

– Miért nekem?

– Mert neked már nincs reményed harmadra, de a többieknek még van esélyük, és elveszítik, ha lebuknak.

– Az ügy rizikósnak látszott, de elvállaltam. A rabok még egy üveg piát is rám bíztak, aztán beköptek. Fent a falézoló teremben már vártak rám a nyomozók a kutyájukkal. Úgy gondoltam, hogy az újságtól és az üvegtói mindenképpen meg kell szabadulnom, egymásnak löktem a nyomozókat, nyertem akkora egérutat, hogy be tudtam vágódni a latrina mellé, és beledobtam mindent.

– Megvertek, aztán átszállítottak Márianosztrára, a politikai fegyelmi házba, és plusz egy évet kaptam. Kopaszra nyírtak, kétszer húsz nap magánzárkát szabtak ki rám, aztán kétszer tíz nap sötétzárkát, és egy évig nem vonulhattam ki munkára.

1956 októberében felfüggesztették a büntetésemet, még nyolc évem lett volna hátra. Összegyűltünk a kápolna előtt, azt ígérték, hogy hamarosan kapunk egy civil öltönyt, de voltunk vagy harmincan, akik nem akartunk várni, a piszkos rabruhánkban indultunk el hazafelé. Szobig levittek minket teherautóval, ott adtak száz-száz forintot, és megvehettük a jegyet a Nyugati pályaudvarig. A vonaton látták az utasok, hogy kik vagyunk, kínálgattak minket borral, ennivalóval.

Otthon anyám már az utolsó óráit élte, egy Lengyel Ilonka nevű lány gondozta.

– Köszönd meg neki, Lajos, amit értem tett! – mondta anyám.

Meghívtuk egy uzsonnára, harmincöt éves öreglány volt, de adott magára, tisztán és csinosan öltözött. Úgy 223éreztem, hogy összeillünk, kéthónapos udvarlás után elvettem feleségül.

Egy napot sem akartam munka nélkül maradni. Beálltam a Hungária Vegyiművekbe, sósavat rakodtunk, az átlaghoz képest nagyon jól fizettek, 4-5 ezer forintot is megkerestem havonta. A brigád hamar befogadott, mert már két hozzám hasonlóan büntetett előéletű ember is dolgozott köztünk.

– Meddig hagytak szabadlábon?

– Januárig. Bent keményen kezdték, magánzárkába vágtak, és 364 napig vizsgálták az ügyemet – azért nem egy nappal tovább, mert a rendelkezések szerint egy teljes évig senkit sem lehetett benntartani vádemelés nélkül. Kádárék már adtak az ilyen jogi formaságokra, nem ütöttek, nem hamisították meg a vallomásokat, ha az ember akarta, utólag bele is javíthatott a gépelt szövegbe.

– A vád anyaga sehogy sem akart összejönni. A felkelés alatt egy-két napig a Józsefvárosi pályaudvaron irányítottam a vöröskeresztes segélyszállítmányok kiadását, és azt próbálták bizonyítani, hogy közben katonai adatokat gyűjtöttem az amerikai hírszerzés számára.

– Hiába igyekeztek, egy lépést sem jutottak előbbre, akkor csak elszabadult a régi ávéhás szellem. Egész éjszaka tartottak a kihallgatások, utána utasításba adták az őröknek, hogy ne hagyjanak aludni. Eljátszották velem a szokásos taktikai trükkjeiket, olyanokat, mint hogy a durva vizsgálót egy látszólag jóindulatú követi.

– A 365. napon újra felvittek az irodába, a vizsgáló provokált, szidta az anyámat, bedühödtem, és hozzávágtam az írógépet. Beszállítottak az igazságügyi elmemegfigyelőbe, egy teljes hónapig vizsgáltak, persze nem találtak semmit, visszavittek a börtönbe. A bíróság 224újra elítélt, kihirdették előttem, hogy le kell töltenem azokat az éveket is, amelyeket 1956-ban elengedtek.

– 1959 elején kerültem át Vácra, akkoriban ott gyűjtöttek össze minden öt évnél „idősebb” rabot. Engem már ott is ismertek, a fegyőrök mondták: vegyük ki a Lajost, mert ő már régi ember. Mészáros doktorék mellett dolgoztam mint egészségügyis.

– Hiába kerültem viszonylag jó beosztásba, akkor már gyűlöltem az őröket, minden személyes haszon nélkül csak úgy passzióból játszottam ki őket. Az új rend szerint háromhavonként lehetett írni egy húszsoros levelet, én elvállaltam, hogy kiküldök minden üzenetet.

– Ebbe buktál bele?

– Nem. Ismered P. Klárit, a színésznőt?

– Igen. Miért?

– Az ő férje, a második vagy a harmadik is lekerült Vácra. A rendőrség valaha beszervezte a palit, nyitott neki egy lakberendezési boltot, ahová beépítettek egy komplett lehallgató berendezést. Oda járt kávézni, dumálni az egész Belváros, a rendőrök rengeteg adatot összeszedtek. Sokáig minden rendben volt, de a pali aztán elszemtelenedett, elkezdett valutázni a saját zsebére, ekkor sürgősen kivonták a forgalomból.

– Felesége, a színésznő, próbált enyhíteni a sorsán, lejárt Vácra, barátkozni kezdett az őrökkel, az egyiknél még keresztanyaságot is vállalt. Ha ismernéd a börtön belső világát, tudnád, hogy az ilyesmi biztos lebukás, mert a többi rab nem hagyja annyiban, ha valakivel kivételeznek.

– Még egy hasonló ügy adódott: Déry Tiboré, a híres íróé. Kilenc évet kapott az 1956-os dolgai miatt, de itt a börtönben „sitiprinc”-nek számított. Az őrök hozták-vitték a holmiját, kosztkiegészítés járt neki, nem szal225mazsákon aludt, hanem ágyban. Mikor külön kegyelemmel ki is szabadult, a börtön éhségsztrájkba kezdett. Lejött Budapestről Földes László miniszterhelyettes, tájékozódni akart a helyzetről, összeszedtek harminc rabot, akik hangadóknak számítottak, én is bekerültem a csapatba.

– Miért tört ki a sztrájk? – kérdezte.

A politikaiak, csupa kedvezményüket féltő ember, meg sem mertek szólalni, én jelentkeztem:

– Megszólítást kérek.

– Földes úr.

– Értettem. Földes úr, ha egy kőmunkás, aki nem tud többet, mint hogy melyik a kő és melyik a homok, kap 12 évet, akkor biztos, hogy csontig le kell töltenie. A képzett embert pedig kiengedik, mert klausztrofóbiás, zavarják a rácsok az ablakokon, vagy kedvezményt kap, mert a felesége keresztanyaságot vállal egy őrnél.

– Utánanézek – mondta Földes –, és holnap újra találkozunk.

– Engem még azon az éjszakán elvittek Márianosztrára, soha többé nem láttam a miniszterhelyettest.

(Erről az ügyről Földes László is megemlékezik önéletrajzában, a „Rubicon” című folyóirat idézi az ezzel foglalkozó részletet:

„…Felháborított bennünket, hogy a parancsnok úgy tárgyal az elítéltek küldöttségével, mint egy gyárigazgató a szakszervezet képviselőivel. Felfüggesztettem tisztségéből a parancsnokot és átvettem tőle az intézkedést…”

Földes két napon belül „lerendezte” a rabzendülést – teszi hozzá a folyóirat.)

– Nosztrán nagy garral fogadtak – folytatja Kun:

226

– Halljuk, Lajos, hogy szervezkedtél Vácon, meg akartátok ölni az őrséget.

– Nem engedtek sétára, erre én rögtön éhségsztrájkba kezdtem. Egy hét múlva én is kimehettem, de minden alkalommal olyan kemény fegyelmező gyakorlatokat vezényeltek nekem, hogy majdnem összeestem. Nem szereztem meg nekik azt az örömöt, hogy a padlón lássanak, tartottam magam.

– Már azt hittem, hogy rendeződnek a dolgaim, mikor jött egy átirat Vácról. P. Klárit, a színésznőt kifaggatták, és ő beköpte, hogy én leveleket csempésztem ki a börtönből, jutalmul elnézték neki, hogy az ő palija is küldött velem. Az ügy kapóra jött, újra bíróság elé állítottak.

– A tárgyalásra Budapesten került sor, egy autóbusszal felhozták az őrség minden mozgatható emberét, hogy a jelenlétükkel szinte kikényszerítsék a bíróságból az elrettentő súlyú ítéletet. A tanács jóindulattal kezelte volna az ügyemet, de láthatólag zavarta a vele szemben ülő szürke egyenruhás tömeg.

– Én feltételeztem, hogy a fegyőröknek dél körül haza kell érniük, mert szolgálatba lépnek, ezért elkezdtem húzni az időt. Jelentkeztem-kérdeztem, az utolsó szó jogán két órát beszéltem, a bíró rendes volt, engedte, az őrök közben morogva felkeltek és eltávoztak, így üres széksorok előtt hirdették ki az ítéletet. A börtönben négy évvel fenyegettek, megúsztam kettővel.

– Az utolsó hónapokra áthelyeztek a sopronkőhidai szövödékbe, mivel – ahogy mondtam már – eredetileg textiles szakmát tanultam ki. 1966 októberében telt le az időm, éjfél után egy perccel engedtek ki a kapun. Kint senki sem várt, anyám már rég meghalt, Ilonka, a feleségem lelépett.

– Már negyvenéves is elmúltam, tudtam, hogy az én 227életem már végképp tönkrement, teli voltam bosszúvággyal. Elhelyezkedtem az Óra-Ékszer Vállalatnál, a karbantartóknál dolgoztam, azt ígérték, hogy hat hónap után elküldenek majd egy üzletkötői tanfolyamra, de engem ez már nem érdekelt különösebben.

– Szereztem egy játéknyomdát, primitív gumibetűkkel és röpcédulákat írtam: „Le a kommunistákkal! Távozzanak a szovjet csapatok!” 1968. április negyedikére egy egész táskára való röpcsit készítettem, még a felvonulás előtt szét akartam szórni. Volt egy öreg Trabantom, beraktam az anyagot. Az előző nap vidéken jártam és a rossz utakon szinte belepte a sár, féltem, hogy feltűnik valakinek, mielőtt elindultam volna, nekiálltam lepucolni. Alig kezdtem el törölgetni az ablakokat, mikor odaléptek hozzám a nyomozók:

– Hagyja, Lajos! Egy darabig nem lesz szükség rá.

– Most is a Gyorskocsi utcába vittek be. Azzal vádoltak, hogy titkos összeesküvést szerveztem, meg akartam dönteni a rendszert, és egy ellenkormányt is kijelöltem már. A kihallgatásoknál csak „miniszter úr”-nak szólítottak, mert állítólag magamnak szántam volna a belügyminiszteri posztot.

– Ezúttal csakugyan volt valami „saram”, amiből kiindulhattak, a többire pedig találtak tanúkat. Még az unokahúgom is terhelő vallomást tett rám, a lakásomra pályázott, azt ígérték neki jutalmul. Két évig húzták a vizsgálatot, aztán elítéltek tizenöt évre.

A börtönben már előttem járt a hírem, eleinte kötözködtek velem. Megpróbáltak lebuktatni: ötszáz forintot dugtak el a műanyag padló alá, mintha én rejtegettem volna ott, és más hasonló gyermekded trükköket játszottak el, de aztán lassan ők is belefáradtak a kísérletezésbe, rájöttek, hogy ki lehet jönni velem. Segítettem nekik a könyvelésben, a raktárhiányok elkenésé228ben, a börtönlapba cikkeket írtam a BV-s tisztek nevében az öntudatról, a szocalista erkölcsökről.

– Tizenöt év után, 1983. február 15-én vittek át a szabaduló cellába. Itt két cigánygyerekkel voltam összezárva, akik végig azon vitatkoztak, hogy másnap melyikük iszik meg majd több sört. Négy órakor jöttek értem az őrök, és átkísértek a parancsnoki épületbe, az irodában két nyomozó várt rám, két fiatal taknyos:

– Jól van, Lajos, csak elérkezett a szabadulás is. Hogy tervezi: mikor kerül vissza újból?

– Tisztelettel kérem az urakat: ne provokáljanak!

– Megint ideges?

– Igen, most kaptam injekciókat, felugrott a vérnyomásom 240-re.

– Meg akartak győzni, hogy a világban minden szép és jó, persze nem gondolták komolyan, csak cukkoltak engem. Aztán megunták a játékot, az egyikük elővett egy idézést:

– Ezt hoztam magának, Lajos, bemutatom: február 16-án tíz órakor jelentkeznie kell a XIX. kerületi rendőrkapitányságon.

– Holnap reggel?! Ez 24 órán belül van, szabálytalan, nem megyek el.

– Dehogynem jön. Ha öt percet késik, elmegyünk magáért!

– Nem volt kalapom, fázott a fejem, a „pártfogóm”, vagyis a rám épített besúgó vett nekem egy sapkát. Nem akartam balhét, reggel elmentem a rendőrségre, egy hadnagynőre volt kiszignálva az ügyem:

– Van fényképe? – kérdezte.

– Nincs.

– Menjen el, csináltasson kettőt.

– Kiállították a személyi igazolványomat, rögtön be is vezették, hogy ki vagyok tiltva Budapestről, és Ko229mádi község Keserű-tanya területén rendőrhatósági felügyelet alá helyeznek. Így kerültem ide.

– Meddig tart ez a kitiltás? – kérdezem.

– Nem tudom, határozatlan ideig.

– És most hogy képzeled a sorsodat?

– Letöltök itt egy évet, addig nem csinálok balhét, de ha még tovább is itt akarnak tartani, megszököm, és bosszút állok.

Kun Lajos elhallgatott, mintha belefáradt volna a beszédbe, én is letettem a golyóstollamat, és csak úgy az asztal mellett ülve kinyújtóztattam elgémberedett lábomat.

– Most már igazán kellene ennünk valamit – mondta a házigazdám. – Gyere, átmegyünk a munkásszállásra, biztos meghozták már a vacsorát.

Végigsétáltunk a kerten, még alig sötétedett, Kun a lugasokra mutatott:

– Ezeket már én ültettem, gyakorlatilag én vagyok a kertész itt a majorban.

– Szereted csinálni?

– Annyi előnye van, hogy senki sem szól bele a dolgomba.

– A többi munkással hogy jössz ki?

– Csupa lekopott, tönkrement ember él itt, a rum a fő divat náluk. Amikor lekerültem ide, én is velük laktam a munkásszálláson. – Kun rám nézett. – Tudod, mi az, évekig együtt aludni emberekkel úgy, hogy a kezed, a szád összeér velük? A börtönből emlékszem egy elítéltre: Felföldi Bélának hívták, bolond volt, a szaros vécépapírokat elrakta a zsebébe, a smasszerek kitolásból direkt mellém rakták.

– Itt hogy fogadtak?

– Volt egy cigányfiú, „Diszkó”-nak hívták, egyszer 230éjjel kettőkor felkeltett: mutasd meg a személyidet! Nem értettem, mit akar.

– Mire vagy kíváncsi?

– Látni akarjuk, hogy csakugyan Kun Lajos vagy-e, vagy pedig egy spicli, akit a nyakunkra küldtek.

– Mintha a névtől függne, hogy valaki spicli-e?! De azért odaadtam az igazolványt, megnézte, benne volt a „maccs”, vagyis a kitiltásom és a kijelölt kényszerlakhelyem.

– Rendben van, aki ártani próbál neked, annak a hátába vágjuk a vasvillát!

Egy öreg csendőr megölelt:

– Tartsunk össze. Te is fasiszta vagy, én is.

Összesen három napot töltöttem Komádiban, a Keserű-tanyán. Ezalatt Kun minden környékbeli tekintélyhez elcipelt, és bemutatott neki: a katolikus paptól a gázcseretelep vezetőjéig, megajándékozta őket személyre szólóan dedikált könyvemmel. Nem haragudtam érte, felfogtam, hogy ilyetén módon is igyekszik megerősíteni reménytelen pozícióit, de én nem vagyok alkalmas ennek a szerepnek a betöltésére.

Még maradtam volna egy ideig, de a harmadik éjszaka arra ébredtem fel, hogy az alkarom szinte elviselhetetlenül viszket, lámpát gyújtottam és megnéztem: apró, piros pöttyök borították. Azt hittem, hogy rühöt szedtem össze, és pánikszerűen hazamenekültem, otthon a bőrgyógyász megállapította, hogy galambtetűk leptek el – felírt valamilyen kenőcsöt ellenük.

Itthon végiggondoltam, hogy mit tehetek. Senkit sem ismertem a belügyi illetékesek közül, így Kardostól kértem tanácsot. Ő a saját börtönben töltött éveiből ismerte Kun Lajost és a körülötte kialakult helyzetet, biztosított 231róla, hogy hiába is próbálkoznék közbenjárással. Nem találtam ki jobbat, küldtem kétezer forintot a Keserűtanya elítéltjének.

Átolvastam lent készített jegyzeteimet, úgy találtam, nem kínálnak elegendő anyagot egy nagyobb terjedelmű riporthoz, ezért csak két karcolatra való anyagot emeltem ki belőle, ezek „Azok az ötvenes évek” címmel megjelentek az „Új Tükör”-ben.

A 2005-ben kézhez kapott dosszié tanúsága szerint a rendőrség figyelte a történteket. Egy „Nádasdi” fedőnevű ügynök elmondta, hogy Moldova György május 15-16-17-én lent volt 3 napig Kun Lajosnál, és az általa elmondottakat magnóra vette…” – Csak egy kis szakmai jellegű kiegészítés kívánkozik ide: soha nem dolgoztam magnóval, az adott esetben sem.

Egy másik jelentés, mely a „LIDI” fedőnevű célszemélyre, feltehetőleg Krassó Györgyre vonatkozik, csak érintőlegesen utal rám:

„G. Gy. operatív kapcsolatunk 1983. június 7-én felkereste lakásán »LIDI«-t. Megérkezésekor egy kb. 2022 év körüli hölgy távozott, aki feltehetően valami filmes lehetett, és a Kun Lajosról folytatott beszélgetésüket igyekeztek befejezni, amit azzal zártak, hogy »Jó volna, ha a Lajost a filmesek, illetve a tv-sek meglátogatnák, de ez szerintük nem fog menni, annál is inkább, mert Kun Lajos szeretné, ha deportálása egy éven belül feloldódna, az ilyen és hasonló dolgok pedig azt csak hátráltatnák.« A hölgy hozzátette, hogy »a lemeneteltől mindenki irtózik, nagy csoda volt, hogy azt Moldova egyáltalán vállalta, mivel most kapott Kossuth-díjat is. A másik pedig, hogy abból Moldova nyilvánvalóan profitálni akar, és nem szívesen venné, ha mások elvinnék a témát előle…«”

232

Talán egy hét telt el a hazaérkezésem után, mikor az egyik este felhívtak telefonon.

– Jó estét, Gáspár László alezredes vagyok.

– Jó estét. Hajrá Vasas!

– Hogy érezte magát Komádiban?

– Köszönöm, nem túl rosszul.

– Ha nincs kifogása ellene, találkozhatnánk egyszer.

– Milyen ügyben?

– Nem telefontéma, jobb volna személyesen.

– Szeretettel várom összes termeimben.

Gáspár feljött hozzánk, ezúttal rögtön a tárgyra tért:

– Osszuk el, amink van! Én megmutatom Kun Lajos régi periratait, maga pedig mesél arról, hogy érzi magát a barátunk mostanában.

A fejembe szállt a vér.

– Ezt tekintsem üzleti ajánlatnak?

– Én nem használnék ilyen kifejezést.

– Akkor fejezzük be egy viccel: „Pardon – mondta a sündisznó és leszállt a surolókeféről.” Gondolom: siet, nem is tartóztatom tovább, érezze magát kikísérve.

Valami azt súgta, hogy ez az ügy még nem ért véget. Egyik délben hazatérve a feleségem kisírt szemmel fogad, lerakja elém az ebédet, utána behúzódik a szoba sarkába:

– Te nem eszel? – kérdezem.

– Nem.

– Mi bajod van?

– Hol van neked egy másik családod, amellyel szívesebben élsz, mint velünk?!

– Honnan veszed ezt a hülyeséget, ki mondta?

– Telefonáltak ma délelőtt.

– Kicsoda?

– Egy férfi.

– Bemutatkozott?

233

– Nem, de miért mondott volna ilyet, ha nem igaz?! Eltöprengtem:

– Emlékszel a hangjára, milyen volt?

– Semmi különös, egy kicsit raccsolt.

Hirtelen átfutott rajtam egy gondolat, a fiókomból előkerestem azt a névjegyet, melyet a rendőrtiszt hagyott nálam az első látogatásánál, felhívtam a munkahelyi telefonszámát, aztán a kagylót a feleségem kezébe nyomtam:

– Kérd Gáspár László alezredest, és beszéltesd egy pár szó erejéig.

A feleségem figyelt néhány pillanatig, aztán letette a kagylót és rám nézett:

– Honnan tudtad?

– Majd egyszer elhívom látogatóba Kun Lajost, ő sokat mesél majd.

Erre a találkozóra, sajnos, már nem került sor. A Nyugaton megjelenő Irodalmi Újságból tudtam meg, hogy Kun Lajos kerékpározás közben szívinfarktust kapott és meghalt. A cikket író Krassó György alig burkoltan engem is felelőssé tett a haláláért, úgy véli, ha akartam volna, tudtam volna segíteni rajta. Az ember, sajnos, csak utólag és másoktól szokott értesülni arról, hogy mekkora hatalom is összpontosult a kezében.

Gáspár alezredessel később többször is összehozott a sors. A rendőrségtó) nyugdíjba vonulva keresetkiegészítésként könyvterjesztéssel kezdett foglalkozni, gyakran megjelent az én író-olvasó találkozóimon is, hozta-vitte-árulta a köteteimet. Mindig a régi jó ismerősnek kijáró mosollyal köszöntött, dicsérte rendíthetetlen helytállásomat a baloldal mellett – én nem akartam felhánytorgatni a régi dolgokat, csak bólintottam, és mentem tovább.

A kapcsolatunk története azonban még ezzel sem 234fejeződött be. Mikor 2005 elején megkaptam a dossziét a megfigyeltetésemről szóló jelentésekkel, két anyagot is találtam Gáspár László rendőr alezredes aláírásával, aki a Belügyminisztérium III/III-5-a alosztály vezetőjeként rám is dolgozott. Utánaérdeklődtem, hogy nem egy véletlen névazonosság esete forog-e fenn, de kiderült, hogy egy és ugyanazon személyről van szó.

Még tucatszámra sorakoznak a gépelt oldalak nevekkel és adatokkal, de behajtom a dosszié fedelét, beleuntam. Sem kedvem, sem erőm nincs átkozódásokhoz vagy tanulságok levonásához. Magam elé bámulok, és azon tűnődöm, hogy mostanában kik és hol írhatják rólam a jelentéseiket.

Moldova György