1958 nyarán vetettem le magamról a kazánszerelők lenolajtól és mínium festéktől foltos kék munkaruháját, melyet másfél évvel korábban húztam magamra, mikor tiltakozásul tanáraim és osztálytársaim letartóztatása ellen otthagytam a Főiskolát.

Megpróbáltam visszakapaszkodni az irodalom mindennapi világába, de tapasztalnom kellett, hogy nem folytathatom ott, ahol még 1956 végén, nagyreményű fiatal íróként abbahagytam. Az újságok, folyóiratok szerkesztői nem felejtették el korábbi látványos szembeszegülésemet, úgy vélték, hogy rám fér még némi forgolódás a tisztítótűzben, csak olykor-olykor jelenhetett meg egy-egy rövidebb riportom vagy karcolatom. Ezekkel a hidegvízre valót sem tudtam megkeresni, abból éltem, hogy rossz filmeket írtam. Egy-egy forgatókönyvért kaptam annyi pénzt, hogy egy fél évig nyugodtan ülhettem a Hungária Kávéházban és dolgozhattam egy novellán vagy kisregényen.

A szégyen híre nem terjedt túlságosan messzire, mert ezekből a forgatókönyvekből csak egy valósult meg, a boldogult emlékeze7tű „Szerelem csütörtök” – főszerepben Pécsi Sándorral és a televíziós bemondónő Takács Marikával –, annyi év után már sem letagadni, sem dicsérni nem kívánom. A többi kényszermunkám eltűnt a Hunnia Filmgyár archívumának polcain.

Általában saját, jobb sorsra érdemes témáimat szabtam át filmvászonra, „barátom és üzlettársam” Fejér Tamás filmrendező segítségével – ő nagy profinak számított a szakmában, csak belenézett a forgatókönyv egy-egy jelenetébe, és azt is megmondta, hogy a felvételhez milyen magas falakat kell építeni. Egyetlen egyszer nyúltunk idegen anyaghoz. Valamikor 1959-ben Tamás hozott egy frissen megjelent könyvet: Berkesi András – Kardos György: Kopjások című kémtörténetét.

– Ezt csináljuk meg, cégtárs!

Én, aki akkoriban Balzac és Flaubert bűvöletében éltem, fintorogva lapoztam bele. Szabályos hírszerző-elhárító kriminek találtam, harisnyakötőjében ciánampullát rejtegető ügynöknővel, álnéven börtönben raboskodó hálózati rezidenssel. Az irodalmi megformálás sem emelkedett a szokásos színvonal fölé, a szemem ilyen mondatokon akadt meg:

„– …Szívének minden dobbanása mázsás harangnyelvként verte izgalma szapora ritmusát…”

„– …A nagykövetből erő és nyugalom áradt. Már túl lehetett az ötvenen, de a mozgása fiatalos volt és szemének lágy kéksége ellent8mondott az arc és a homlok barázdái sok megpróbáltatásról tanúskodó árkainak…”

A ponyvaregényből csak egy profira valló vonás ütközött ki: a nyugati és keleti titkosszolgálatok szervezetének és tevékenységének alapos ismerete.

Mikor elolvastam a könyvet, nyeltem egyet, arra a közmondásra gondoltam, hogy „jobb, ha az ember a más szakállán tanul meg borotválkozni”, legalább nem a magam anyagán követek el erőszakot. Aláírtam a szerződést, valamiből a következő félévben is ki kellett fizetnem a kávémat a Hungáriában.

Ha jól emlékszem, egy pénteki napra utalták ki az előleget. Déltájban lementem a pénztárhoz, de Bethlen Gabi, a főpénztáros épp oda volt ebédelni. Egy ügyfél már várakozott rá a pult előtt; a negyven év körüli, kopasz, szürkészöld szemű, átható tekintetű férfi biccentett felém:

– Moldova elvtárs?

– Igen.

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Kardos György vagyok. Úgy tudom, ön ír filmet a könyvünkből.

Bár feltehetőleg nem volt baja a hangszálaival, igen halkan beszélt, feszülten kellett figyelnem, hogy megértsem, mit mond. Bólintottam és érdeklődve néztem vissza rá. Az irodalmi életben két Kardos Györgyöt tartottak számon; a „kis Kardost”, a győri színház egykori dramaturgját, a későbbi világhírű regényírót, aki egy nevébe iktatott „G” betű9vel különböztette meg magát és őt, akit „ávós Kardos” néven emlegettek. Személyét borzongató legendák övezték: régi illegális kommunista, aki aztán éveket töltött Rákosi Mátyás börtöneiben, majd 1956 októberében fegyverrel védte a Belügyminisztérium épületét a felkelők ellen.

Kardos találkozásunk idején is magas rendfokozatot töltött be a katonai hírszerzésnél, állítólag épp tábornoki kinevezés előtt állt. Bár most a pénztárhelyiségben várakozva szürke civil öltönyt viselt, feszes tartású alakját könnyű volt egyenruhában elképzelni, és öntudatos, tekintélyt kikövetelő arckifejezésétől sem látszott volna idegennek egy főtiszti tányérsapka.

Váltottunk néhány közömbös szót, időközben befutott a pénztáros, egyszerre rakta ki az utalványunkat a pultra, úgy, hogy mindketten láthattuk, mennyit kapott a másik. Én, aki akkor még jószerivel semmit sem csináltam az ügyben, több mint húszezer forintot markoltam fel, Kardos pedig egy vaskos regény társszerzőjeként alig kétezret. A helyzet kínosnak tűnt, kényszerítve éreztem magam, hogy mintegy mentegetőzésként blöfföljek valamit:

– A legjobbkor jött ez a pénz, ugyanis most hétvégén lesz az esküvőm!

Ma sem tudom, hogy miért pont ezt a szöveget találtam ki, hiszen eszem ágában sem volt megházasodni. Egyébként mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy tíz évvel 10később, mikor valóban megnősültem, épp Kardos lesz majd az esküvői tanúm. Fegyelmezetten meghajolt és halk torokhangon megjegyezte:

– Gratulálok!

Együtt indultunk el kifelé a pénztárból, de igyekeztem minél hamarabb elköszönni tőle – az ember mindig haragszik arra, akinek hazudni volt kénytelen.

Az én kezemben aztán a „Kopjások”-ból sem lett film, legfeljebb egy újabb dosszié a Hunnia irattárában. Később a Televízió készített belőle egy nagysikerű sorozatot – de ezt már mások írták.

Nem sokkal találkozásunk után hallottam, hogy Kardos leszerelt, és a Magvető Könyvkiadó igazgatójává nevezték ki. A hírre végigfutott a hátamon a hideg, és gondolatban azon fohászkodtam, nehogy valamelyik könyvem sorsa egyszer az ő kezébe kerüljön.

11

„Isten majmai lassan őrülnek!” – Romhányi Józsefnek ez a régi mondása rám is vonatkozhatna. Ha az első, folyóiratban közölt írásomtól számítom az időt, nyolc évet kellett várnom az első könyvem megjelenésére. Ez a nyolc év folyamatos harcban telt el I.-vel, a Szépirodalmi Kiadó igazgatójával és egyik-másik lektorával. (Attól tartok, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogy miben is áll a lektor feladata, sietek a magyarázattal: ő az a munkatárs, aki a benyújtott kéziratot elbírálja, és a kiadásra előkészíti.)

Abban, hogy a dolgok így alakultak, természetesen én is hibás voltam. Alkatbeli gyengeségeim közé tartozik, hogy csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudok elsajátítani bonyolult mozgásformákat. Csak ötvenéves korom után tanultam meg úszni, még később síelni, kerékpározni vagy gépírni ma sem tudok. Ugyanez vonatkozik a magatartásbeli összetettebb helyzetekre is. Kezdettől fogva idegennek éreztem magam az irodalom világában is, hogy el ne tévedjek benne, vagy ne essek bele valamilyen csapdába, védekezésül az öntudat és a hajthatatlan szilárdság pó12zába merevedtem. Sokszor idézgettem magamnak Németh Lászlónak azt a Husz Jánosról szóló jellemzését, hogy: „mindig is gyáva voltam, soha nem mertem elengedni az igazság kezét”. Ennek az alapállásnak a jegyében csökönyösen ragaszkodtam a kéziratom minden betűjéhez.

– Csak a helyesírási hibákat vagyok hajlandó kijavítani! Vagy így jelenik meg, vagy sehogy!

Az irodalmi vezető egy-egy vita végén méltatlankodva jegyezte meg:

– Kérlek, te úgy viselkedsz, mint egy kard, amelyik soha nem hajlandó visszatérni a tokjába. Nem igaz?

– Nem, a kardnak nem tokja van, hanem hüvelye! – ezzel, roppant elégedetten magammal, felálltam és otthagytam.

Évek teltek el ebben a terméketlen perpatvarban, közben tapasztalnom kellett, hogy minden pályatársam elhúz mellettem, köztük sok olyan is, aki jóval később indult, mint én. Elbizonytalanodtam, és már hajlandó lettem volna belemenni kompromisszumokba. Összeállítottam egy novelláskötetet, mely tizenkét elbeszélést tartalmazott, és benyújtottam. A lektorok előbb az egyiket, aztán a másikat húzták ki, különböző obskurus politikai ürügyekre hivatkozva, míg végül összesen kettő maradt az egészből. Akkor sajnálkozva széttárták a karjukat:

– Magad is beláthatod, hogy egy ilyen vékony füzet nem volna méltó hozzád!

13

Én csak a fogamat szívtam, és tudomásul vettem, hogy eleve vesztett alapállásból indultam ki, mikor egyezkedni próbáltam velük. Visszatértem régi önvigasztaló alapállásomba, olyan maximákat faragtam, minthogy: „magunkat vállalni taktikának is a legjobb!” Közben írhattam a Filmgyárban a rossz forgatókönyveket kilóra.

Az idők enyhülésével végre kinyílt előttem is az Irodalom kapuja – nem nagyon, csak épp annyira, hogy illúzióim lehorzsolásával pont beférhessek rajta; 1963-ban napvilágot látott szellemi elsőszülöttem, „Az idegen bajnok” című elbeszéléskötet, majd a következő évben első regényem, a „Sötét angyal” is megjelent. Azt hittem, hogy kijutottam az alagútból, de alig néhány hónap múlva újra elsötétedett a látóhatár.

Én töredelmesen bevallom: mindig is szerettem írni, nem tartoztam azok közé, akik lépten-nyomon úgy nyilatkoznak, hogy az írás méltatlan szenvedés számukra, és csak az Emberiség üdvéért hozzák meg azt az áldozatot, hogy tollat fognak. Nem dolgoztam sokat, csak folyton. Egyetlen éjszakát sem töltöttem az íróasztal fölött görnyedve, de napközben lehetőleg egy negyedórát sem hagytam elveszni. Előfordult, hogy a lányaimat beraktam a kádba, és amíg fürödtek, átmentem a szobámba, addig is írtam legalább néhány sort. Mint ilyen állhatatos „tintenkuli”, egymás után termeltem a könyveket: regényt, novellákat, riportokat, de a kéz14irataim ott halmozódtak a Szépirodalmi Kiadónál, telt-múlt az idő, és egyetlen egyet sem küldtek nyomdába. Nem értettem az ügyet, megpróbáltam utánajárni, hogy mi zajlik a háttérben. A kiadó vezetői minden alkalommal biztosítottak őszinte nagyrabecsülésükről, de egy tapodtat sem jutottam előre.

Már a sokadik kísérlet során ez igazgató irodája előtt összetalálkoztam egy lektor barátommal, elpanaszoltam neki a helyzetemet. Barátom behívott a szobájába, belülről kulcsra zárta, még ki is nézett, hogy nem kuporog-e valaki négykézláb az ablak alatt hallgatózva, és csak aztán szólalt meg:

– „Ezüstróka” – hófehér haja után így hívták I.-t, az igazgatót – nem fog kiadni téged. Valamiért a bögyében vagy.

– De hiszen én nem bántottam!

– Ő viszont téged igen, és úgy látszik, nem tudja megbocsátani, amit vétett ellened.

(Huszonöt év kellett hozzá, hogy megfejtsem I. viselkedésének valódi indítékait. Az Országos Levéltárban lapozgattam a Magyar Szocialista Munkáspárt Kulturális Osztályának aktáit, így került kezembe a Kiadói Főigazgatóság jelentése az 1964-es évről. Kétszer is megemlítette a nevemet, először a „Sötét angyal”, mint negatív jelenség kapcsán, aztán olyan formában, hogy „egyre kevésbé lehetünk elégedettek Moldova György fejlődésével!” I. a hideg levest is megfújta, nem tartozott azok közé, akik figyelmen 15kívül hagyják a hasonló hivatalos jelzéseket.)

Megsemmisülten néztem lektor barátomra:

– Szerinted most mihez kezdjek?

– Nézd: az állásomat kockáztatom vele, de azt ajánlom, hogy vidd át az írásaidat a Magvetőbe, Kardoshoz.

– Kardoshoz? De hiszen az egy szektás kommunista!

– Az lehet, de az az előnye megvan I.-vel szemben, hogy legalább a szektás kommunistáktól nem fél.

Én olyan vagyok, mint a kutya, kötődöm ahhoz a házhoz, ahol enni adtak – nem felejtettem el, hogy mégiscsak a Szépirodalminál jelentek meg az első könyveim. Nem akartam elhinni, hogy végleg bezárultak előttem a kapuk. Bizonyosságot kívántam szerezni, rászántam magam egy kísérletre.

Írtam egy szatirikus kisregényt, a „Gumikutyát”, mikor befejeztem, utólag készítettem belőle egy három-négy oldalas szinopszist, és bevittem „Ezüstrókának”. Az igazgató ott helyben elolvasta:

– Kérlek – mondta – én mindig is őszinte híve voltam a tehetségednek, ez a vázlat is nagyon érdekes, de meg vagyok győződve, hogy technikailag lehetetlen egy kisregényt kibontani belőle.

– Ez biztos?

I. egy fölényes mosollyal hárította el az okvetetlenkedésemet:

– Talán hihetsz egy olyan embernek, aki az 16egész életét az irodalom szolgálatában töltötte el.

Akkor elővettem a táskámból a több mint száz oldalt kitevő kéziratot és felmutattam:

– Ezek szerint ez valami tévedés lehet.

– Mi ez?

– A kész könyv.

„Ezüstróka” nagy profi volt, a szeme sem rebbent.

– Kérlek, hagyd itt, át fogom nézni.

– Csak nem képzeled! – mondtam gőgösen, és bevágtam magam után az ajtót.

Ezt a gesztust akár képletesen is lehetett értelmezni. Akkoriban az írók még nem válogathattak öt-hatszáz kiadó között, mint napjainkban, a teljes szortiment két állami cégből állott – ha elhagytam a Szépirodalmit, csak a Magvetőhöz mehettem. Magánkiadás akkoriban még szóba sem kerülhetett, legfeljebb gazdag vidéki körorvosok jelentették meg verseiket ilyen formában saját költségükre, és engem akkoriban sem vetett fel a pénz. A cenzúrát sem lehetett ilyen módon kijátszani, a kézirathoz két hivatalos lektor támogató véleményét kellett csatolni.

Bizonyára az én nehéz természetemből következett, de a Magvetőnél sem szereztem túlságosan kedvező tapasztalatokat. Korábban, az 1956-os felkelést követő kényszerű hallgatásom hosszú évei alatt náluk is próbálkoztam. Leadtam egy regény kéziratát, kötöttek is rá szerződést, de nem siettek a nyomdába adással. Én filléres gondokkal 17küszködtem, bementem az akkori irodalmi vezetőhöz, B.-hez és ezt mondtam neki:

– Légy szíves, utalj ki nekem háromezer forintot. Ezt minden kockázat nélkül megteheted, mert a szerződés szerint ennyi pénz akkor is jár nekem, ha a könyv nem jelenik meg. Hidd el, nem kérném ennyire, ha nem kenyérre kellene.

B. összevonta bozontos szemöldökét és kiállított egy utalványt háromezer forintról, de amíg átvágtam a Nádor utcai épület zegzugos folyosóin, addigra B. telefonon átszólt a pénztárba, hogy a kiutalás sztornírozva van, vagyis ne fizessenek ki nekem egy fillért sem.

Visszamentem, kerestem az irodalmi vezetőt, hogy magyarázatot kérjek, a titkárnője fogadott, és rezzenéstelen arccal jelentette be:

– B. elvtárs már nincs itt, hirtelen felhivatták a minisztériumba! – mondta, és testével takarta el főnöke irodájának az ajtaját, én meg, ahogy mondani szokás, mehettem panaszra Hitlerhez.

– Ennél a Magvetőnél jelentkezzem én? – töprengtem el magamban. Igaz, hogy időközben B.-t érdemei kétségbevonásával leváltották a posztjáról, de az ávós Kardos lett az igazgató, aki nyilvánvalóan gyűlöl engem a kudarcba fulladt „Kopjások” film miatt.

Viszont azt is tudomásul kellett vennem, hogy ha nyomtatásban akarom látni az írásaimat, nincs más választásom. Két megjelent kötet állt már a hátam mögött – ez akkoriban elégséges volt az Írószövetségbe való felvé18telhez is –, de én úgy jártam el, mintha kezdőként, az utcáról jöttem volna. Dossziékba raktam a Szépirodalmitól elhozott kézirataimat, ráírtam a nevemet, címemet, leadtam a titkárságon, aztán vártam a döntést.

Szokatlanul rövid idő, három vagy négy hét múlva meg is jött a válasz. Egy szerkesztőnő behívatott, elmondta, hogy a „Magányos pavilon” című kisregényem megnyerte Kardos tetszését, és úgy határozott, hogy kiadja. A nő szigorú titoktartást kérve megmutatta azt a feljegyzést is, melyet az igazgató ebben a tárgyban küldött neki. Mint magas rangú katona, a koncepciós pörök egyik sok év börtönt kiállt áldozata, és általában, mint ezeknek az évtizedeknek bennfentes tanúja, sőt formálója, Kardos szinte mindent jobban ismert ennek az 1956. október-novemberében játszódó könyvnek a történelmi körülményeiről, mint én. Húsz vagy huszonöt pontban szedte össze a kifogásait, közben nem nagyon válogatta meg a szavait, az árkuspapírokra jellegzetes rajzos nagy betűivel ilyesfajta megjegyzéseket rótt: „Ez 1956-ban?! Hülyeség, lehetetlen!” – és így tovább. „Ezüstróka” a Szépirodalminál soha nem írt volna hasonlókat – igaz viszont, hogy nem is adta ki a könyvet.

Vegyes érzelmekkel indultam kifelé a szerkesztőnő szobájából, a folyosó egyik kanyarulatában váratlanul szembetalálkoztam Kardossal. Fekete kalapot és fekete kabátot viselt, ha jól emlékszem, épp egy közeli rokonának, 19talán az apjának a temetéséről jött. Mai eszemmel úgy képzelem, hogy az ember ilyenkor nem tárgyal hivatalos dolgokról, hanem visszavonul a családja körébe, iszik és elmélkedik, de akkor is, később is tapasztalhattam: ő soha nem engedte meg magának, hogy a személyes ügyei, vagy akár a betegségei eltérítsék a tennivalóitól. Megálltunk egy sarokban, a folyosó színes ólomüveg ablakainak dőlve. Kardos tegezésre fordította a szót – tizenhat évvel volt idősebb nálam –, elmondta, hogy jónak találja az írásaimat, kiadja, bíztatott, hogy ezentúl minden megszülető könyvemmel őt keressem meg.

(Az ilyen gesztusok nem mentek ritkaságszámba nála. Első mesterem, Örkény István is megemlékezik egy hasonló hangulatú találkozásról egy Kardoshoz intézett levelében:

„– …Nekem még eszemben van, amikor négy évvel ezelőtt még a Münnich F. utcában (a Nádor utca régebbi neve – M. Gy.) a kiadó teljesen klozet jellegű folyosóján véletlenül találkoztunk, és te megkérdezted, miért lóg az orrom. Mondtam, mert betiltották a darabomat. Erre te elgondolkodva hátrafésülted dús hajadat, és azt mondtad: „Majd én kiadom”. Mire én is hátrafésültem dús hajamat, és kevesebb biztonsággal azt mondtam: „Majd meglátjuk.”

Hát ebben (nívójutalommal megtetézve) neked lett igazad, mint annyi más hasonló esetben, amiket ha összeadunk, arra kell az 20embernek gondolnia, hogy talán mégiscsak érdemes élni.”)

Kardos a beszélgetés végén váratlanul megkérdezte:

– Nincs szükséged pénzre?

– Dehogy nincs! – feleltem kapásból, mint tudjuk, amatőrnek ihlet kell, profinak előleg.

– Mennyit kérsz?

– Mennyit adsz?

– Mennyit akarsz?

Döbbentem néztem rá: a magyar írókat csak arra szoktatták rá, hogy miképp követeljék a pénzt, kérni nem volt hol és mikor megtanulniuk. Ez rám is vonatkozott, az egyetlen dolog, ami még most is zavarba tud hozni: a jóindulat.

Végül kaptam tízezer forintot, ez pont tízezerrel volt több, mint amennyire számítottam, amikor beléptem a Kiadó épületébe, és ha halványan is, de felvillant előttem a remény, hogy az írói sorsom kikerül a taktikázó bürokraták kényuralma alól.

21

A barátságunk majdnem huszonkét évig tartott. Én mindvégig kerestem az alkalmat, hogy beszélgethessek vele, mert szavaiból, történeteiből a megélt Történelem szélzúgását véltem kihallani.

Alig-alig múlt el néhány hétnél hosszabb idő úgy, hogy ne találkoztunk volna. Halála napján is délelőtt negyed tizenkettőkor még tárgyaltunk, Puskásnak, a futballistának a vádaskodásaira írtam egy válaszcikket a Magvető hetilapjába, a Rakétába, Kardos átolvasta, helybenhagyólag aláírta, megnézte a mellékelt képeket, sorszámmal látta el őket. Búcsúzásnál azt mondta, hogy január 15-én elmegy üdülni Sopronba a feleségével, utána beszélünk majd – és este kilenc óra felé már halott volt.

Tizenhat év telt el azóta, de még mindig nem tudtam felfogni a hiányát. Eltemettem, beszéltem a sírjánál, de ma is úgy gondolok rá, mintha élne, néha eszembe jut, hogy fel kellene hívni telefonon.

Ez az elhúzódó emlékezés talán megmaradt volna a magam személyes ügyének, ha napjainkban nem folyna mindenre kiterjedő 22támadás a szocializmus eszméje és gyakorlata ellen. A lejárató szándék nem az alapot, mondjuk Marx Károly közgazdasági tételeit veszi célba – ehhez sem maguk a „zsarátnokmesterek” nem értenek, sem azok, akik előtt bizonyítani szeretnének. A tudatba azonnal felszívódó réteget, a szocializmus mitológiáját kívánnák megsemmisíteni, leleplezni és vádba idézni az eszme szentjeit és mártírjait.

Ez az ellenséges törekvés Kardos Györgyre is kiterjedt. „Epiteton ornans”-ként, díszítő jelzőként a „katpolos verőlegény”-t társítják a nevéhez, és senki sem akadt, aki felemelte volna a szavát ez ellen.

Nem hiszem, hogy én lettem volna Kardos legjobb barátja. Úgy tapasztaltam, hogy az olyan oldottabb életvitelű és a világra nyitottabb egyéniségek, mint Gyurkó László, Hernádi Gyula vagy Szabó Magda közelebb álltak hozzá. Sokáig reménykedtem abban, hogy közülük valaki előáll majd egy megtisztító szándékú megemlékezéssel, de ez nem történt meg, s feltehetőleg már nem is kerül sor rá. Az emberek öregszenek, fáradnak, mind kevésbé vállalják a veszélyt. Ez a feladat tehát rám maradt, megtiszteltetésnek tekintem.

Tisztában voltam a munka nehézségével. Amíg ezt a könyvet írtam, mindvégig küzdenem kellett egy láthatatlan, mégis valóságos szellemi terror ellen. Aki ismerte Kardos Györgyöt, akár az Államvédelmi Hatóság ezredeseként, akár a Magvető Könyvkiadó igazgatójaként, nem maradhatott közömbös az 23emléke iránt. Nem voltak kétségeim afelől, hogy mindannyian végleges és megingathatatlan képet alakítottak ki róla – lett légyen az akár kedvező, akár lesújtó – és a soraimat aszerint fogják értékelni, hogy mennyiben fedik az ő felfogásukat. Elhárítottam magamtól képzelt tekintetüket, senkit sem kívántam meggyőzni vagy igazolni.

Nem tartottam magam a „harag és részrehajlás nélküli” ábrázolás kötelezőnek tekintett elveihez sem. Nem tagadhattam le, hogy Kardos György a barátom volt, mégsem lett volna értelme panegiriszt, síron túli magasztaló beszédet fogalmazni róla. Egy ilyen egynemű felfogásban épp az veszett volna el, ami Kardos életútjára a legjellemzőbb: az ellentmondások harmóniája, az, hogy mindvégig hű maradt önmagához, és túl tudott lépni önmagán.

Nem akarom azt állítani, hogy képességei egy szinten álltak volna nagy eszmetársainak, Kádár Jánosnak vagy Aczél Györgynek a tehetségével. Sokan vélik úgy, hogy képes lett volna őket megközelítő teljesítményre, de egész életében irtózott a közéleti szerepléstől. Azt tartotta legfőbb személyes érdemének, hogy a szakterületét ő ismeri a legjobban és műveli a legeredményesebben. Ha utcaseprő lett volna, biztosra vehető, hogy az ő utcája lett volna a legtisztább.

Kardos életútja következetességében Kádárét és Aczélét is felülmúlja. Egyéniségét nem lehet részletekben elfogadni vagy vissza24utasítani, mert egységes és megbonthatatlan egészet alkotott. Életének 67 éve egyetlen méltatlan kanyar, alapértékeit sértő kompromisszum nélkül telt el.

Végül is: tényeket próbáltam összeszedni és megkíséreltem elfogadható következtetéseket levonni belőlük. Több nem tellett ki tőlem. Egy-egy motívumot tízszer is megforgattam magamban, a töprengés éjszakáimba is elkísért, sokszor felkeltem az ágyamból és íróasztalhoz lépve újra és újra pontosítani próbáltam eredendő megfogalmazásaimat.

Nem vállalhatom fel, hogy mintegy előzetes bírálója legyek a saját munkámnak, nem tudom megítélni, hogy a könyvnek mennyire sikerül felkelteni az érdeklődést Kardos életútja iránt. Egyaránt elképzelhető, hogy a Történelem már régen túllépett rajta, és az is, hogy épp most jött el az idő, sorsa tanulságait felhasználni. „Lehet, hogy az egész csak nekem fontos, mégis el kellett mondanom lelkem nagyobb nyugsága végett” – ahogy Füst Milán, a költő fogalmaz.

Menet közben derült ki, hogy a megírási szándékommal kissé már elkéstem. Az eltelt több mint másfél évtized alatt szinte minden nemzedéktársa befejezte földi pályafutását, aki közelebbről ismerte Kardos életét és felvilágosítással, eligazítással szolgálhatott volna. Nincs már az élők sorában első felesége, fia, 25nővére, eltávoztak fölöttesei és bajtársai: Aczél György, Marczali László, Tömpe András, Korniss Pál, Berkesi András és így tovább. Aki még él közülük, szenilis öregemberré vált, nem tud, vagy nem mer beszélni a történtekről.

A szükséges írásbeli anyagot is fáradtságosan, és csak töredékes mértékben tudtam összegyűjteni. Kardos élete főművével, a Magvető Kiadóval kapcsolatos dokumentumok egyik fele mindmáig feldolgozatlanul fekszik a Széchenyi Könyvtárban, a másik részét pedig a szó legszorosabb értelmében az egerek rágták miszlikbe egy falusi ház kamrájában.

Átnéztem a Nemzeti Levéltár, a Történeti Hivatal, az Aczél György hagyaték vele kapcsolatos anyagát, haszonnal forgattam az „In memoriam Kardos György” című emlékezéskötet írásait is. Különös szerencsémre hozzájutottam ahhoz a huszonöt-harminc dossziéhoz, melyben Kardos összerendezte legfontosabbnak vélt magán- és hivatalos leveleit.

Az anyag, mint mondani szokás, egyszerre túlságosan is bőséges és rendkívül hiányos. Úgy gondoltam, legalább egy ívnyi képmelléklet szükséges a könyvhöz, sokáig kutattam Kardos hozzáférhető portréi után. Kezdetben csak egyetlen használhatót találtam, ez a kiadói szobájában készült róla, az íróasztala mögött ül spriccelt mintájú, laza kötésű kardigánjában, hozzá világos nyakkendőt visel, a kezében cigarettát tart, előtte egy kéziratköteg fekszik, mögötte az ablakpárkányon 26egy cserepes növény körvonalai rajzolódnak ki. Később második felesége, Tóth Anna mutatott még egy gyenge minőségű amatőr felvételt, régi titkárnője őrzött néhány képet, az 1950-es peranyagból került elő a letartóztatásánál készült szembeni és profil fotó, ezenkívül úgyszólván semmi. Először elcsodálkoztam ezen, de utánagondolva természetesnek találtam; Kardosba még illegális kommunistaként, majd a felszabadulás után elhárító tisztként dolgozva belerögződhetett az a felfogás, hogy nem szabad levétetni magát, mert az lehetőséget nyújt személyének felismerésére és azonosítására.

Az életrajzából is épp ilyen keveset ismerünk, többnyire csak általánosságokat. Gyurkó László azt írta róla, hogy „polgárból lett proletár, proletárból rab, rabból újságíró, újságíróból főtiszt, főtisztből fogoly, fogolyból katona, katonából kultúrfunkcionárius, aki többet tett az ország kultúrájáért, mint az ő szintjén bárki más.” Nehéz volna összefogottabb értékelést adni az életéről, de ez a megfogalmazás is szűkölködik kézzelfogható részletekben.

Amit biztosan tudunk: 1918. október 20-án született. Pesti kispolgári zsidó családból származott, eredetileg Kasztreiner Györgyként jegyezték be az anyakönyvbe, a „Kardos”-t mozgalmi fedőnévként használta, nincs adatunk róla, hogy mikor vette fel véglegesen – valószínűleg a felszabadulás után.

Apja, Kasztreiner Vilmos színházi szabó27ként dolgozott, majd később súlyos idegbetegségbe esett, a keze annyira remegett, hogy a kanalat nem tudta a szájához vinni anélkül, hogy a levest ki ne lötyögtette volna, ekkor egy kisebb jelmezkölcsönző üzletet nyitott.

Húszéves barátságunk alatt Kardos egyetlen szót sem ejtett arról, hogy egy nővére is van, csak a temetésén kondoleálva értesültünk Lili létezéséről, ő is ott állt a gyászolók sorában. Kardos anyagilag támogatta, de szorosabb kapcsolatot nem tartott vele, nem bocsátotta meg a nővérének, hogy élete legnehezebb szakaszában, a börtönévei alatt nem törődött nyomorgó feleségével és gyerekével.

A család a Wesselényi utcában lakott, így Kardos a közeli Berzsenyi Gimnáziumba iratkozott be. Még a tizennyolcadik évét sem töltötte be, mikor belépett a szociáldemokrata párt ifjúsági tagozatába – itt hamarosan csatlakozott a szervezet keretében illegálisan működő kommunista sejthez. Részt vett a KIMSZ történelmi jelentőségű akcióiban: a Batthyány örökmécsesnél rendezett tüntetésen és a Tompa utcai nyilasház szétverésében.

Tevékenységéről a rendőrség értesítette az iskolát, Kardost érettségi előtt kicsapták a gimnáziumból. Később sem nyert el magasabb bizonyítványokat, de autodidaktaként széleskörű és alapos, elsősorban társadalompolitikai és irodalmi irányultságú műveltséget szerzett. Néha megemlítette a „dialmat”, 28dialektikus materializmus tanfolyamokat a Vasas szakszervezeti székház alagsorában, továbbá különféle szemináriumokat, szabadegyetemeket, melyekben részt vett.

Szülei rossz szemmel nézték politikai tevékenységét, egymást követték a családi veszekedések. Kardos hamarosan elköltözött hazulról, és a maga lábára állt. Tisztviselő lett egy „Erika” nevezetű kézimunkaüzletben, mellékállásban a „Magyar Hétfő” című újság sportmellékletébe írt cikkeket. Sokáig maga is futballozott, később úgy emlékezett vissza, hogy inkább szeretett, mint tudott játszani.

Már önálló emberként találkozott első komolyabb szerelmével, akiről csak annyit tudunk, hogy Juditnak hívták, és félig-meddig prostituáltnak számított. Néhány hónapot éltek együtt, Kardos jó emlékeket őrzött meg a nőről, úgy képzelte, ha valaha lánya születik, Juditnak fogják hívni.

Egyre inkább elmerült az illegális mozgalmi munkában. Többször is letartóztatták, megjárta a toloncházat, megismerkedett Horthy börtönével, megkapta élete első kemény verését. Egy pillanatig sem ingott meg kommunista meggyőződésében, hitt benne, hogy csak ez az eszme vezethet el a kizsákmányoltak, mindenek előtt a munkásosztály felszabadításához.

Kardos 1940-ben vonult be munkaszolgálatra a nagykátai elosztó körletbe. 1942-ben szerelt le, egy évet töltött otthon, a zsidótörvények miatt a sajtóban akkor már nem 29kapott munkát, ügynökösködésből tartotta fenn magát.

Ebben az időben ismerte meg későbbi feleségét. Keszler Klára egy kassai patikus lánya volt – a város a bécsi döntés következtében akkor már visszakerült Magyarországhoz –, feljött az egyik barátnőjéhez Budapestre. Beültek egy moziba, Kardos itt pillantotta meg, megtetszett neki a lány, egészen a barátnő házáig követte, kiderítette a telefonszámát, és randevút kért tőle. A találkozásból szerelem, majd házasság lett.

1943-ban Kardost újra behívták, Klára hazaköltözött a szüleihez Kassára. A németek bevonulása után a Keszler családot Auschwitzba vitték, az idős házaspár a gázkamrába került, csak Klára és a nővére maradt életben.

Kardost a felszabadulás a terezienstadti koncentrációs táborban találta, 1945. május végén tért haza. Budapesten találkozott szüleivel és feleségével.

Belépett az immár legális Magyar Kommunista Pártba, és a VI. kerületi pártbizottságnál dolgozott, mint adminisztrátor. Arra készült, hogy visszatér az újságíró szakmába, de a pártmunkája révén kapcsolatba került a Rókus kórház egyik orvosnőjével, doktor L. Máriával, aki a szállongó hírek szerint Pálffy György vezérezredes barátnője volt.

(Pálffy – fiatal kora ellenére – rendkívüli életpályát futott be. Még a háború előtt zsidó származású nőt vett el feleségül, ezért ki kellett lépnie Horthy hadseregéből. Már polgári 30személyként csatlakozott a kommunista párthoz, ő vezette az illegális katonai bizottságot. A felszabadulás után reaktiválták, az ő nevéhez fűződött a Magyar Néphadsereg megszervezése. Pálffy útja továbbra is töretlenül vezetett fölfelé: 1948-ban a honvédelmi miniszter első helyettesévé, egyben a hadsereg főfelügyelőjévé nevezték ki. A miniszteri posztra is őt tartották a legméltóbb jelöltnek, de a Központi Bizottság végül is a Moszkvából hazatért „trojka” egyik tagját, Farkas Mihályt választotta. A két rivális között kibékíthetetlen konfliktus keletkezett, melynek egyikük bukásával kellett végződnie.)

L. Mária bemutatta Kardost Pálffynak, a két férfi között – bár indulásukat tekintve oly távol álltak egymástól – őszinte rokonszenv alakult ki, mely halálig tartó barátsággá mélyült. Kardos nemcsak szakmai teljesítménye miatt tisztelte, de emberileg is a példaképének tekintette. Anna, Kardos második felesége azt mondta, hogy gondolkodás nélkül feláldozta volna érte az életét.

Kardos az első hívó szóra beállt a Pálffy által irányított elhárító szolgálatba, a Katonapolitikai Osztályba, ismertebb nevén a Katpol-ba. Kezdetben mint polgári alkalmazott nyomozó szolgált, első feladataként a székesfehérvári ezrednél szervezte meg a D (defenzív) osztályt. 1947-ben került hivatásos állományba, előbb századosi, majd őrnagyi rendfokozatba, 1948. október elsejével alezredessé léptették elő.

31

Az elhárítás legeredményesebb tisztjei közé tartozott. Pálffy György a legtöbbre hivatott emberének nevezte. Mégsem mondhatjuk, hogy Kardos katonának született. Ha történetesen valamelyik vidéki helyőrségbe került volna csapattisztnek, valószínűleg elveszik a szürke átlagban, vagy előbb-utóbb leszerel, de az elhárító munkában érvényesülhetett és kibontakozhatott fantáziája, kitartása, kezdeményezőkészsége.

Kardos harmincadik éve körül járt, mikor csoportfőnöki kinevezést kapott. A csapatába tartozott többek között Berkesi András is, aki majd az 1950-es évek végén regényíróként válik ismertté.

Kardos kezébe mind több fontos ügy szálai futottak össze, sikerrel harcolt a külföldi ügynökök ellen, részt vett a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége néven futó földalatti szervezkedés felgöngyölésében. Felfogásának következetessége ebben az utóbbi ügyben is megmutatkozott. Bár korrektül végrehajtotta a rábízott feladatokat, a következményekkel nem értett egyet. A kommunista párt ugyanis az összeesküvés leleplezését ürügynek használta fel, hogy véglegesen kiszorítsa a kormányzásból a polgári erőket. Kardos a hatalomátvétellel, mint céllal egyetértett, de az adott módszerrel nem. Írásbeli jelentésben közölte fenntartásait. Ezeket felettesei nem vették figyelembe, csak annyit ért el velük, hogy Farkas Mihály ellenségesnek minősítette a gesztusát és megjegyezte magában a nevét.

32

A Katpol úgynevezett „támadólagos elhárítása” mélyen be volt épülve az angol–amerikai titkosszolgálatba, például a tolmácsok jelentős része az ügynökei közé tartozott. Néhány napon belül megkapták a titkos jegyzőkönyveket.

Az eredmények értékét növelte, hogy a Katpol igen szűkös körülmények között tevékenykedett. Előbb a Nádor utca 9. szám alatti épületben, majd a Bartók Béla úti Hadik laktanyában helyezkedett el. Néhány szobában kellett elférni az elhárító és a hírszerző részlegnek, továbbá az őrizetes celláknak. A szolgálat sokszor hétfő reggeltől csütörtökig-péntekig tartott, a beosztottak annyi kedvezményt kaptak, hogy hozathattak maguknak vacsorát egy közeli vendéglőből, és a parancsnokság megtérítette az étkezés árát.

A technika is mélyen a szükséges szint alatt maradt. Ha egy gyanús személyt le akartak hallgatni, két-három ember bevette magát a szomszédos lakásba, igyekeztek lehetőleg óvatosan megfúrni a falat és a lyukba a lehallgatás eszközeként odaillesztettek egy orvosi sztetoszkópot.

Egy Perlaki nevezetű ezredes szabotázsa folytán a külföldön működő magyar hírszerzők sem voltak ellátva megfelelő eszközökkel, a velük való kapcsolattartás nehézségekbe ütközött. Később jutott pénz a korszerű technika beszerzésére, az értékelő részleg francia komputereket vásárolt.

Nem tudni, aláírt-e Kardos valamilyen 33fogadalmat, hogy hallgatni fog az akciókról, amelyekben részt vett, annyi bizonyos, hogy nyilvánosan soha nem tett említést róluk, bizalmas formában is csak igen ritkán. Már a Magvető igazgatójaként lektorálta egy „nemzeti vizekre evező” egykori kommunista vezető önéletrajzi könyvét és abban azt a megállapítást találta, hogy 1947-ben „volt is, nem is kisgazdapárti összeesküvés”. Akkor írta fel:

„– …A lektor kilép a feladatköréből és tanúnak jelentkezik. 1946 novemberében saját fülemmel hallottam, amikor Dálnoki Veress Lajos vezérezredes és vezérkari tisztjei megalapították a Földalatti Fővezérséget, és a tábornok egyúttal kihirdette elsőszámú hadiparancsát. Ebben arról volt szó, hogy a békeszerződés aláírása és a szovjet csapatok kivonulása után angol–amerikai segítséggel bevonul Magyarországra a Szügyi Zoltán vezérőrnagy parancsnoksága alatt álló, akkor még Nyugaton intaktul állomásozó Szent László-hadosztály, egyesülve a Magy. Kir. Csendőrség volt tagjaival, a demokratikus honvédség kötelékébe átvett, vagy azon kívül elhelyezkedett nem igazolt volt Horthy tisztekkel átveszik a hatalmat. Ma olvasva lehet, hogy kissé komikusan hat mindez, akkor nem tartottuk nevetségesnek. A tervet hallottuk, és a Fővezérség működéséről szóló tárgyalásokat rajtam kívül hallotta még Pálffy György is (mások is, akik még élnek) most már nem Dálnoki Veress Ostrom utcai lakásában, hanem 34Szentmiklósi István vezérkari őrnagy Kecskeméti utcai lakásán folytatódott a munka.

Nem csak egyszerű földalatti fővezérkedésről volt szó á la Horthy-tiszt, hanem ez a katonai szerv alárendelésében volt az u.n. Hetes Bizottságnak. E bizottság vezetője Donáth volt MÉP-képviselő és a tagjai között a Független Kisgazdapárt olyan jelentős funkciót viselő tagjai voltak találhatók, mint Arany Bálint és Saláta Kálmán, Nagy Ferenc miniszterelnök későbbi veje. A kijelölt jövendő külügyminiszter Szentiványi Domokos volt – korábban a magyar fegyverszüneti bizottság tagja. A koncepció szerint a Független Kisgazdapárt jobboldala a párt tömegerejére támaszkodva és a Horthy-idők hírhedt Magyar Közösségének kádereit igénybe véve megfelelő időben a Földalatti Fővezérség katonai támogatásával a hatalmat átveszi…

Raffai püspök fia Arany Bálint által aláírt kisgazdapárti felhatalmazással 1946 végén, hajnali órákban a Közraktár utca 22/A számú házból távozva – Elsa Seljan nevű szeretőjénél töltött éjszaka után – a rá várakozó gépkocsiba szállt és ezzel ment a határig, onnan Ausztriába. A felhatalmazás arról szólt, hogy az angol–amerikai titkosszolgálattal felvéve a kapcsolatot, segítséget nyerjenek a Szent László hadosztály bevonulásához…

Rajk László nagyon pontosan ismerte az egész ügyet, teljes részletességgel kellett tájékoztatni őt minden momentumról, nem fogadott el hipotéziseket, csak bizonyítékokat.

35

Más kérdés, hogy véleményem szerint Rajk hibát követett el, mert az összeesküvés leleplezése után az addigi felderítést végző Katonapolitikai Osztály kezéből kivette az ügyet – operatív létszám-differencia miatt, és átadta Péter Gábornak.

Volt összeesküvés!

Legfeljebb azt nem tudhatom, hogy a továbbiakban a valóságos összeesküvőkön kívül Péter Gáborék – a későbbi szokásnak megfelelően – a nagy máglyánál kit égettek meg ártatlanul is?”

Annyi viszontagság után Kardos élvezte az életet. Egyébként sem tartozott azok közé, akiket az erkölcsbírák példaképnek szoktak állítani a társadalom elé. Hosszú hetekig-hónapokig tartó, fizikai erejét és idegeit a végsőkig igénybevevő akciók után Kardos sokszor kirúgott a hámból. Farkas Mihály 1957-es gyanúsította meghallgatása során felháborodva emlegette, hogy a Katpol helyiségeibe a beosztottak italt és nőket vittek fel magukhoz.

Kardos ritkán „kozmetikázta” a magatartását, ezeket a kiruccanásait is felvállalta. Évekkel később egy felülvizsgálati tárgyaláson tett vallomásában a következőket mondta jegyzőkönyvbe:

„– …Az erkölcsi életemmel kapcsolatosan megfelel a valóságnak az, hogy e téren nem tanúsítottam példamutató magatartást. Ezért 36ma is felelősnek érzem magam. Az azonban nem fedi a valóságot, hogy a beosztottaimmal orgiát rendeztem volna, vagy ilyen céllal lakást tartottam volna fenn…

Az szintén megfelel a valóságnak, hogy a beosztottaimmal együtt különböző kocsmákba jártam szórakozni, ahol nem egy esetben lerészegedtem. Tisztában vagyok azzal, hogy ez a magatartás távolról sem volt példamutatónak nevezhető. Abban az időben meglehetősen lazán kezeltem úgy én, mint általában a többi vezető és beosztott ezt a kérdést…”

Ebben az időben Kardos lebonyolított néhány románcot környezetében dolgozó munkatársnőivel – egyikük később művészettörténészként a szocialista morál legfőbb őre lett – és erre a korszakra esik élete egyik meghatározó kapcsolata M. Florence-szel.

A félig angol származású, magas, szőke lány Nagy-Britannia budapesti nagykövetségén dolgozott, a katonai attasé titkárságán. Külsejéről évekkel később Kardos csak annyit mondott, hogy bárkit képes volt az ujja köré csavarni. Hírszerzési szempontból célszerűnek látszott beszervezni, Kardos magára vállalta ezt a feladatot, és sikerrel meg is oldotta.

Viszonyuk csak rövid ideig maradt meg a munkafeladat keretei között, szenvedélyes „héjanásszá” változott. Az addig híresen lelkiismeretes Kardos mind gyakrabban feledkezett meg kötelmeiről, néha az irodájába is 37felvitte a lányt, egész éjszaka ittak, reggel a beosztottak találtak rájuk.

Egy idő után Florence, lelepleződéstől tartva szabadulni szeretett volna a helyzetéből. Megpróbálta rábírni Kardost, hogy disszidáljanak együtt. Kardos volt olyan pozícióban, hogy meg tudta volna szervezni ezt a menekülést, de politikai meggyőződése tiltakozott egy ilyen lépés ellen, ezen kívül semmiképp sem akarta elhagyni a családját. Azzal is tisztában lehetett, hogy Nyugatra érve aligha maradt volna titokban az elhárításnál végzett tevékenysége, letartóztatás és hosszú börtönbüntetés várt volna rá.

Florence kitűzött egy randevút, ahol meg kellett volna hozniuk a végleges döntést, de Kardos nem ment el oda, maga helyett egy búcsúlevelet küldött a titkárnőjével. Kevéssel később Florence lebukott és börtönbe került.

38

Farkas Mihály és Pálffy szembenállása az idő múlásával csak tovább fokozódott. A korlátlan belügyi-katonai hatalomra törő Farkas megpróbálta a Katpolt is a maga fennhatósága alá vonni. Kifogásolta a szervezet operatív módszerét, határozatlansággal, sőt lágyszívűséggel vádolta. A munkájuk legapróbb részleteibe is igyekezett beleszólni. Egyszer, Berkesi András emlékezése szerint, azt javasolta, hogy készíttessenek különleges méretű cellákat, ahol a foglyok sem ülni, sem állni nem tudnak.

A nemzetközi kommunista mozgalom szócsövének tekinthető Tájékoztató Iroda 1948-as határozata után, mely árulónak nyilvánította és elítélte Tito Jugoszláviáját, kiéleződött a nemzetközi helyzet, közvetlen közelségbe került egy újabb világháború veszélye. A magyar–jugoszláv határon szolgáló katonák megkapták az éles lőszert, bármelyik percben megérkezhetett a tűzparancs.

A magyar belpolitikában is megszaporodtak a sötét változásokra utaló jelek. Az államhatalom legfelsőbb rétegeiben elkezdődött a „csisztka”, a „tisztogatás”.

39

1949 kora tavaszán őrizetbe vették a Párt két magas rangú vezetőjét: Szőnyi Tibort és Szalai Andrást, majd nem sokkal később Rajk László belügyminisztert is letartóztatták. „Besúgás, hűtlenség s a demokratikus államnak megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének bűntettével” vádolták őket. Mindenki sejtette, hogy ezzel még nem zárult le a drasztikus intézkedések sora.

Július elején Pálffy György részt vett a MDP választási kampányában, majd családjával leutazott nyaralni a balatonlellei honvédségi üdülőbe. Itt, a helyi mozi esti előadásán fogták el Rákosi Mátyás, a párt első embere közvetlen utasítására. Az Államvédelmi Hatóság emberei még azon az éjszakán kiszálltak Pálffy lakására, és házkutatást tartottak nála.

Ezen a napon Kardos vidéken járt szolgálati ügyben, csak éjfél körül ért haza. A kocsiját Berkesi András vezette, a további történéseket az ő leírásából ismerjük.

Kardos és Pálffy egy házban laktak az Alkotmány utca 5–7. szám alatt, Kardos a földszinten egy szerényebb kétszobás bérleményben, Pálffy pedig tábornoki rangjának megfelelően egy tágasabb emeletiben. Az autóból kiszállva Kardos felnézett a ház homlokzatára, és megdöbbenve konstatálta, hogy Pálffyék ablakában égnek a lámpák. Tudta, hogy a felettese Balatonlellén üdül, ezért betörőre gyanakodott. Elővette a szolgálati revolverét, csőre töltötte és rohant fel az emeletre. Berkesi 40emlékezése szerint Kardos még visszaszólt neki:

– Gyere, biztosíts!

A lakásban épp civil ruhás ávósók forgatták fel a berendezést, Kardos rájuk emelte a fegyverét, de azok csak legyintettek:

– Ne hülyéskedj, Kardos! Mi nem szórakozunk, parancsunk van. Ha nem hiszed, ott a telefon, hívd fel Farkas Mihály elvtársat.

Kardos jelentkezett Farkasnál:

– Van tudomása a miniszter elvtársnak arról, hogy Pálffy György lakásában az Ávó emberei házkutatást végeznek?

– Van.

– De miért?

– Semmi köze hozzá!

Farkas ezzel levágta a kagylót. Kardos lement a lakásába, felindulásában szívgörcsöt kapott. Másnap reggel megkereste a Katpol új parancsnokát, Révész Gézát, aki jóindulatúan figyelmeztette, hogy ne próbáljon szembeszállni a párt vezetőinek intézkedéseivel, mert semmi sem érhet el az engedetlenségével, csak eleven szenet gyűjt a fejére.

Révésznek el lehetett hinni, amit mondott, mert tapasztalatból beszélt. Szovjetunióbeli emigrációja idején hadmérnökként dolgozott, állítólag a híres T–34-es páncélosok konstruálásában is részt vett. Őt is elérte a sztálini önkény. Koholt vádakkal, a tervezőasztal mellől vitték el egy szibériai büntetőtáborba, hosszú éveket töltött el ott, és csak a Nagy Honvédő Háború első napjaiban szabadult.

41

(Erdős Péter, maga is a koncepciós perek egyik vádlottja, a korszak hiteles elemzője „komintern személyiség”-nek nevezi Révészt. A nemzetközi kommunista mozgalom termelte ki a hivatásos forradalmároknak ezt a típusát: „Se társadalom nem volt körülöttük, se haza, se család, ismeretlen országokban kellett ismeretlen kimenetelű utasításokat végrehajtaniuk. Nem tudták lemérni az utasítás igazságértékét. Ezek az emberek, bár nem hajtottak végre terrorista akciókat, fegyver nélkül is rendkívül hasonlítottak a zsoldosokhoz és terroristákhoz. Meghatározta a személyiségüket a konspirációs életmód, amikor az embernek nincs semmije, ami igazán az övé volna. Se egy személyes tárgya, se egy fészke, csak a konspirációs lakás és a titkos kapcsolatok…”

Ernst Fischer a következőképpen jellemzi a típust – ezen belül önmagát is: „A világot nem a saját szememmel, hanem a Kominternével láttam, anélkül, hogy erőszakot tettem volna magamon, teljes mértékben egyetértettem ezzel a világnézettel”.

Révész Gézán kívül többek között ilyen „komintern” személyiség volt Farkas Mihály is. A kettőjük közötti erőviszony sokáig ingadozott, csak az 1940-es évek legvégén dőlt el, Farkas javára.)

A parancsnokával folytatott kétórás vitája során Kardos újra rosszul lett, szívaritmiáját csak hosszas orvosi beavatkozással lehetett megszüntetni.

42

Kardos továbbra sem volt hajlandó alkalmazkodni az elvárásokhoz. Bár Pálffy Györgyöt – Rajk Lászlóhoz hasonlóan és vele kapcsolatosan – rendszerellenes összeesküvéssel, politikai gyilkosságok előkészítésével vádolták, Kardos nem vette le a fényképét az irodája faláról. Berkesi megpróbálta taktikusabb magatartásra rábeszélni:

– Gyuri, te az öngyilkosságnak ezt a formáját akarod választani? – kérdezte tőle, miközben rumot ittak egy Duna-parti matrózkocsmában.

– Hát te sem érted? Előtted sem nyilvánvaló, hogy hazugságot mondanak és írnak róla?

– De igen. Csak még most sem értem, hogy mi a célja ennek az egész pernek.

– Bármi legyen is a cél, és bármi legyen is az én sorsom, nem fogok hazugságokat mondani Pálffyról!

Kardos naponta feljárt letartóztatott parancsnokának feleségéhez, együtt olvasták el és próbálták megfejteni Pálffynak a börtönből érkező, felfoghatatlannak tűnő leveleit, anyagilag is támogatta a családot.

Pálffy feleségének sikerült kieszközölnie egy beszélgetést Révész Gézával, így ír erről kéziratos feljegyzéseiben:

„– Áruló? – kérdezem.

– Az – válaszolja.

– Miért tette volna?

– Karrierizmus…

– Hogy lehet? Hiszen 36 évesen tábornok, 4339 éves korában altábornagy, a miniszter után az első ember a honvédség élén, a Központi Bizottság tagja, országgyűlési képviselő, a legtöbb kitüntetés tulajdonosa. Mi egyéb vágya lehetett, mint az, hogy győzelemre segítse azt az eszmét, melyért 1939-ben, karrierje küszöbén hátat fordított a Horthy honvédségnek, hogy hite és meggyőződése szerint élete kockáztatásával vállalja a harcot a nácizmus ellen, katonai ellenállást szervezve, a háború előtt.

– Becsvágy.

– „Ez költ életre minden szépet és nagyot” – idézem Madáchtól.

– Nem az volt, akinek maga ismerte.

– Ki ismerhette nálam jobban? 18 éve – szinte gyerekkorunk óta közös volt minden gondolatunk.

– Váljon el!

– Most? Ha rablógyilkossággal vádolnák is, hitványság lenne cserbenhagyni… – és így folytatódott a másfél órás párbeszéd, mely meggyőzött arról, hogy férjem elveszett, valami érthetetlen ördögi csapdába esett, melyből kiút nincs. Révész mindent elkövetett, hogy meggyőzzön férjem mindenre elszánt aljasságáról, és mégis úgy éreztem, nehéz feladatot teljesít, maga sincs meggyőződve az elmondottak igazáról.”

Az újságokban hamarosan megjelent a hivatalos közlemény a „Rajk–Pálffy banda áruló tevékenységéről”. Ennek nyomán a katonapolitikai osztályon sem tűrték tovább Kardos 44makacs ellenszegülését. A párttitkár utasította, hogy gyakoroljon önkritikát. Kardosnak az illegalitásban és az elhárító munkában vérévé vált a fegyelem, most is engedelmeskedett a parancsnak:

– Ha ragaszkodnak hozzá, megteszem, de közben kénytelen leszek hátat fordítani a jelenlevőknek, mert nem akarom, hogy lássanak elpirulni! – emlékszik vissza Berkesi Kardos szavaira.

(Berkesi rosszul emlékszik. Kardos ezen az aktíva ülésen végül mégsem tett Pálffyt elítélő nyilatkozatot. Mikor szólították, felállt a helyéről és becsapva maga után az ajtót, eltávozott.)

A Rajk-per szeptember 16-án kezdődött, Pálffy vallomástételére a tárgyalás második napján került sor. Kardos elképedve hallgatta, hogy a barátja soha el nem követett bűnöket ismer be:

– Életemben először hallottam hazudni Pálffyt! – jegyezte meg.

Arra gondolt, hogy veréssel vagy akaratbénító injekciókkal törhették meg Pálffyt. Kardos – talán önmagából kiindulva – túlbecsülte a tábornok ellenállóerejét.

Az üggyel foglalkozó dr. Janikovszky Béla ávéhás ezredes emlékezése szerint nem is kellett végezni érdemi kihallgatást, mert Pálffy az írásban megkapott kérdésekre szinte kész jegyzőkönyvi formában adta meg az ugyancsak írásos választ. Minden ellene hozott vádat valóságosnak fogadott el és beismert. 45A katonai összeesküvést is magára vállalta, állítása szerint a puccs sikere esetén Rajk lett volna a miniszterelnök, ő pedig a hadügyminiszter. Pálffy kiszolgálta a per nyilvánvalóan jugoszláv ellenes irányultságát is.

– Mi súlyos bűnösök vagyunk – mondta a bíróság előtt –, és lehet, hogy ebben már nem találhatók különösebb fokozatok, de ha mégis vannak ilyenek, akkor még bűnösebb Tito, Rankovics és társai.

A vezérezredes ügyét elkülönítették, az illetékes katonai bíróság halálra ítélte. A szentenciát doktor Jávor Ervin hadbíró ezredes mondta ki, aki működése során összesen hatvanhárom esetben tört pálcát a vádlottak fölött.

Pálffy egy ideig reménykedett kihallgatói ígéretében, akik azzal kecsegtették, hogy repülőgépen Görögországba viszik, és ott a partizánok harcát fogja irányítani, aztán mikor átvitték a siralomházba, felfogta a helyzetét:

– Igen, erre lehetett számítani.

Pálffy teljes passzivitásba süllyedt, nem folyamodott olyan szélsőséges gesztusokhoz, mint Rajk László, aki a népet és a pártot éltette az akasztófa alá lépve. Szalai Andrásról azt jegyezték fel, hogy a kivégzése előtt megkérdezte a vizsgálótisztjét, hogy ő is éltesse-e majd a pártot, a vizsgáló ezt szükségtelennek találta.

Farkas Mihály megparancsolta Pálffy volt beosztottjainak, hogy nézzék végig a lefo46kozást és a kivégzést. Különös fintora a Sorsnak, hogy Pálffynál alkalmazták először az általa bevezetett kivégzési formát, mely szabályba iktatta, hogy az akasztást folyamatos dobpergésnek kell kísérnie.

Kardos nyíltan nem tagadhatta meg a kirendelési parancsot, de kikönyörögte Révész Gézától, hogy ezen a napon őt és Berkesit küldjék le a Fertő-tó mellé, ahol az osztrák parti Mörbischből átdobott diverzánsokat kellett feltartóztatni.

Berkesi később nem tudta elkerülni, hogy legalább filmen ne nézze végig Pálffy kivégzését. Egy alkalmi vacsorát Péter Gábor azzal fejezett be, hogy vendégeinek levetítette a tábornok akasztásáról készült híradófelvételt, az „Ítélt a nép”-et – ennek megtekintése egyébként része volt az újonc katonák ideológiai kiképzésének is.

Kardos napról napra nyomon követte, hogy hullnak el a fegyvertársai: Rajk, Pálffy, Szőnyi, Szalai után Korondy, Marshal, Villányi, Szebenyi, Sólyom, Révay, Illy, Beleznay, Porffy, Merényi és a többiek. Valamennyien főtiszti rendfokozatot viseltek, így a Katonapolitikai Osztályon hivatalból őriztek róluk egy-egy dossziét. Egyik anyag sem tartalmazott kárhoztatandó cselekményről szóló dokumentumokat – ha ezek léteztek volna, addig sem maradhattak volna meg a helyükön. A tárgyalásokra felkérték az anyagokat, Kardos megdöbbenve tapasztalta, hogy meghamisítják a bennük tárolt feljegyzéseket. Til47takozott ellene Janikovszkynál, de az kurtán rendreutasította.

Kardos tudta, hogy előbb-utóbb ő is sorra kerül. Farkas Mihály fejével gondolkodva felmérte: ha Pálffy áruló és összeesküvő volt, egyedül nem ténykedhetett a Katonapolitikai Osztályon, legalább a közvetlen munkatársait be kellett szerveznie. Kardos nehezen bírta a feszültséget, mind többet ivott, barátainak arról beszélt, hogy ha nem érezne felelősséget a családjáért, mindenek előtt kisfiáért, Istvánért, főbe lőné magát.

Ellenségei módszeresen mind szorosabbra húzták a nyakán a hurkot. Ügye a Pártközpontban működő legmagasabb szintű káderbizottság elé került – három résztvevője is tagja volt a Politikai Bizottságnak. Felülvizsgálták Kardosnak Pálffyhoz fűződő kapcsolatát, megrótták, de úgy döntöttek, hogy a pártnak szüksége van a szolgálataira, továbbra is megmaradhat beosztásában.

1950 februárjában feloszlatták a Katonapolitikai Osztályt, az elhárító részleget beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Maga Kardos szakmailag Péter Gábor, katonai vonalon pedig közvetlenül Farkas Mihály irányítása alá került. Ez a döntés felért egy ki nem mondott halálos ítélettel. Mind a két felettes gyűlölte Pálffyt, és számon tartották legjobb barátjának, Kardosnak korábbi fekete pontjait is. Kardos kérte Révész Gézát, hogy akadályozza meg az áthelyezését, ne engedje el maga mellől.

48

– Nyugodjon meg, Kardos elvtárs – mondta az altábornagy –, amíg én a helyemen vagyok, addig magának nem eshet bántódása.

Ez a beígért oltalom nem sokat segített. Révész a maga pozícióját is csak üggyel-bajjal tudta megőrizni. Egy híresztelés szerint Farkas Mihály egyszer részegen azt mondta neki, hogy ha nem provokálja ki a háborút Jugoszláviával, leszaggatja tábornoki vállapjait.

Kardos mozgásterét fokozatosan beszűkítették, ügyeket nem bíztak rá. Irodájához egy fürdőszoba is tartozott, naphosszat a kádban ült és olvasgatott. Nem lehettek kétségei, hogy hamarosan eltávolítják, csak az alkalom váratott még magára.

A párt Katonai Bizottsága elhatározta, hogy az Államvédelmi Hatóságnál nagyobb arányú tisztogatást kell végrehajtani. 200-250 fiatal kommunistával akarták felfrissíteni a személyi állományt, és 25-30 vezető káder sorsát is felül kívánták vizsgálni. A lista első helyén Szűcs Ernő ezredes, a Rajk-pör gyakorlati kivitelezője állt, Décsi Gyula, a jogi főosztály vezetője az ötödik helyre került, Kardost, mint a katonai elhárítás főosztályvezetőjének helyettesét kilencedikként sorolták fel. Farkas a lista összeállításánál hangsúlyozta, hogy a „Rajk-féle kémcsoport” tagjai között feltűnően nagy számban akadtak cionisták, a halálraítéltek nagy része is zsidó volt.

Kardos később előre rukkolt a lista harma49dik helyére, az indoklás a régi vádakat melegítette fel: megengedhetetlen módon viselkedett Pálffy lefogásával kapcsolatban, szembekerült a párttal, nincs helye az Államvédelmi Hatóságnál. 1950 tavaszán le is szerelték.

50

Kardos visszatért eredeti foglalkozásához, a „Friss Újság” című napilapnál helyezkedett el, mint olvasószerkesztő és szervezőtitkár. Formailag minden rendben volt körülötte, a pártnak is tagja maradt, de figyelték minden lépését. Gyakran provokálták, de Kardos fegyelmezetten kitért a kihívások elől.

Berkesi András ott maradt a „Cég”-nél, 1950. szeptember 28-án, az őszi hadgyakorlatok után tartóztatták le és vitték el az Andrássy út 60. szám alatt működő államvédelmi központ pincebörtönébe.

Megtudva, hogy mi történt a barátjával, Kardos saját sorsával kapcsolatos, amúgy is gyér illúziói is végképp eloszlottak. Reggelenként munkába indulva mindig úgy köszönt el a feleségétől és a fiától, mintha utoljára látná őket.

Október 3-án a „Friss Újság” tanácstermében épp szerkesztőségi értekezletet tartottak, mikor beszólt a titkárnő, hogy Kardost keresik. Attól félt, hogy gyakran betegeskedő fiával történt valami, ezért sietve felemelkedett a helyéről, egy munkatársának emlékezése szerint a kalapját is a fogason hagyta, 51és soha többé nem tért vissza érte. Kint az előszobában három bőrkabátos férfi azonnal letartóztatta.

Egy 1965-ös kormányrendelet elrendelte a koncepciós peranyagok azon részének megsemmisítését, melyek személyi jogokat sérthetnének – a Belügyminisztérium József Attila úti épületében zúzták be őket, szerencsés véletlen folytán néhány Kardos letartóztatásával kapcsolatos dokumentum megmaradt. Innen tudjuk, hogy az akciócsoportot Erdős László, az Államvédelmi Hatóság nyomozó főhadnagya, a III/1-C alosztály beosztottja vezette, aki a következő jelentésben összegezte a történteket:

„– …Jelentem, hogy a kapott utasítás alapján Hatóságunk ügyeletére előállítottam Kardos György (sz.: Bp., 1918. október 20., nős, újságíró) Bp. II. Szt. Imre herceg u. 83–85. II. emelet 2. sz. alatti lakost (az Alkotmány utcából ide költözött át – M. Gy.) és lakásán a házkutatást megtartottam.

Nevezett a fenti címen egy 3 szobás lakásban lakik feleségével és egy gyerekével. A lakás bútorzata szegény, ruházatuk igen kevés… Mikor a nevezett lakásán megjelentünk, felesége azzal fogadott, hogy: „a férjemet letartóztatták”…

A házkutatás során 2 db honvédségi pisztolytáskát, 1 kincstári zubbonyt és köpenyt, 1 csizmanadrágot, 1 db honvédségi sapkát, 1 db 9 mm-es pisztolycsövet, különböző feljegyzéseket, katonai leiratokat, kitüntetéseket 52és 13 db, részben indexes (betiltott – M. Gy.) könyvet foglaltunk le. A lefoglalt ingóságot Hatóságunk ügyeletére adtuk le…”

Az anyagot hamarosan kiértékelték, és abban a következő tárgyakat találták említésre méltónak:

1. Jegyzetfüzet, Kardos György önéletrajzával és önkritikájával.

2. A Szabadságharcos Szövetség tagsági könyve, tagdíj csak 1949. II–III. hónapokban befizetve.

3. A Magyar–Szovjet Társaság tagsági könyve, tagdíj csak 1949-ben befizetve.

4. Magyar Újságíró Szövetség 1946-os tagsági könyve, 256. sorszám.

5. Gépjárművezetői igazolvány, Kardos fényképével, Kék György újságíró nevére kiállítva.

6. Magyarországi Zsidók Szervezetének tagsági könyve, 1945. V. 31.

7. Kardos Györgyné útlevele Csehszlovákiába, 1948-as.

8. Az anyagból meg nem állapítható című újság szerkesztőinek munkaversenyéről szóló feljegyzések, a szakértők minősítésével.

9. Két Dergács Ferenc névjegy, mindkettőn ceruzával VIII. Népszínház u. 43. cím írva.

10. Széttépett boríték hátlapjának akkora része, amelyen a feladó neve van: Vadasi, vagy Nádasi Vilmos igazgató, VIII. Barcsay u. 11. II. 16.

53

11. Váradi ezredes 114-200, 313 melléken-feliratú cédula.

12. Kis papírlap az alábbi szöveggel: „Ilyen könyved, azt hiszem, még nincs. A bevezetés kicsit elavult, sokban téved (elvégre 1928. és Thomas Kean) – csak a teljesség kedvéért fordítottam le, de a sorozat talán nem érdektelen. Különben nagyon sokszor gratulálok a születésnapodhoz. 1947. X. 20. Nóra”.

13. Szekfű Gyula: Mi a magyar c. kötete.

14. Pilch: A kémkedés története.

15. Szárazajtai Incze Kálmán: Háborúk a nagy háború után c. kétkötetes leírása az I. és II. világháborúk közti kisebb háborúkról.

Nem kell különösebb szakértelemmel rendelkezni ahhoz, hogy megállapítsuk: ez az anyag bizony igen szegényes. Kardossal személyesen sem közölték, hogy milyen indokok alapján vették őrizetbe, de mint Erdős főhadnagy megjegyezte: „tbn. előállítása alkalmával látszólag nyugodtan viselkedett, míg munkahelyéről a Hatósághoz szállítottuk”.

A kocsi az Andrássy út 60. számú épület Izabella utca felé eső bejáratánál állt meg. Itt elvégezték a befogadással járó rutin intézkedéseket, Kardostól elkobozták irattárcáját, jegygyűrűjét, nejlonból készült nadrágszíját, nyakkendőjét, fésűjét, körömpucoló készletét, sőt a zokniját is. Mindezen ingóságok együttes értékét 293 forintra becsülték. Ujjlenyomatot vettek le róla, utána levitték a pincébe, ott meztelenre vetkőztették, tüzetesen átvizsgálták a ruhadarabjait. Benéztek a szájába, és 54a végbélnyílását is ellenőrizték, nem rejtett-e el ott valamilyen tárgyat. A fogdaparancsnok, majd az őr is aláírta a befogadási elismervényt, ezzel Kardos formailag is besorolódott az Államvédelmi Hatóság foglyai közé.

Kardos hagyatékában fennmaradt egy irat, mely jól mutatja, hogy a munkahelyi környezete milyen közömbösséggel vette tudomásul a történteket:

„Kardos György kartársnak

Budapest

Tudomásunk szerint Önt 1950. október 3-án az Államvédelmi Hatóság őrizetbe vette, azóta a mai napig sem jelentkezett szolgálattételre, ezt úgy tekintjük, mintha az állásról önként lemondott volna. Státuszunkból töröltük.

Budapest, 1950. nov. 8.

Napi és Hetilapkiadó N.V.

Sulyán Györgyné
igazgató

Személyzeti osztály
Kürti Pál
szem.oszt.vez.h.

Expressz-ajánlott”

Ezt a levelet valószínűleg Klára, a felesége vette át, maga Kardos aligha kaphatta kézhez a börtönben. Az első kihallgatások után átszállították Vácra, a fegyház úgynevezett „fegyelmi osztályára” került. Ez a körlet a használaton kívül helyezett kápolna alatt feküdt, 55lejjebb a közelben folyó Duna szintjénél, az itt őrzött foglyok bokáig-térdig jártak a felfakadó vízben.

Vas Zoltán, a Horthy börtönben töltött éveiről beszámolva megemlíti a váci fegyház földalatti fegyelmi osztályát:

„…Tudom, hogy a fegyelmire ítéltek egész éjjel hidegtől vacogó fogakkal kínosan fetrengenek a puszta földön, s közben százszor elátkozzák a sorsukat…”

Közismert történelmi tény, hogy mikor Rákosi Mátyást néhány napra ebbe a fegyelmi pincébe dugták, az ország összes börtönében minden kommunista rab éhségsztrájkba kezdett, mert meg voltak győződve, hogy Rákosi nem bírhatja ki élve ezt a földalatti poklot 72 óráig. Kardos három hónapot töltött el – talán ugyanabban a cellában.

A Történelem különös fintora, hogy Kardos tortúrája idején Vas Zoltán hatalma csúcsán járt, a párt Politikai Bizottságának tagja és a legfelsőbb vezetés részese volt, de eszébe sem jutott, hogy akár egy lépést is tegyen a fegyelmi zárka új foglyáért.

Kardost rendszeresen felvitték kihallgatásra, vallatói gyakran megütötték. Gumibottal verték a talpát és a kezét – mindig a bal tenyerét ütötték, hogy a jobbal, ha szükséges, tudjon írni. Ököllel csapkodták a heréjét, majd „medvetáncoltatás” és más kínzások következtek.

56

„– Azt nem tudom megmondani, hogy egy-egy „kezelés” meddig tartott, hiszen közben többször elájultam – mondta Kardos a felülvizsgálati tárgyaláson tett vallomásában –, azzal a vízzel locsoltak fel, amellyel előzőleg a folyosót mosták fel. Úgy rémlik, hogy megszakításokkal napokon keresztül ment a verés. A kezem teljesen embertelen formát vett fel, a lábam dongaszerű lett, úgyhogy a cipőt sem tudtam felhúzni. Hónapokon keresztül csak derékszögben meghajolva tudtam járni. Legalább egy-két hónapig teljes szellemi sötétségbe estem…”

Ez az a pont, ahol meg kell állnunk, hogy tisztázzunk egy sokat vitatott kérdést. Az 1990-es rendszerváltás után az akkor már halott Kardos neve sokszor felmerült, a jobboldali kurzus, történészek és újságírók, de liberális társaik is, mint említettük, „katpolos verőlegény”-nek titulálták, a „verőlegény” szót konkrét értelemben használva. Úgy vélték, Kardos rabságában csak azt kapta vissza, amit maga is adott.

Olyan témához érkeztünk, melyet a kellő ismeretek hiányában talán jobb volna elkerülnünk, de egy róla szóló könyvben illik alkalmazkodnunk Kardos felfogásához, mely szerint a leggyengébben alátámasztott tisztázó szándék is többet ér a tudatos elhallgatásnál.

Bár az életútja megítélésében nincs perdöntő jelentősége, számomra sem volt közömbös, hogy egy általam barátilag megszorított kéz megütött-e kiszolgáltatott embereket. Be 57kell vallanom, szerettem volna, ha ez a vád eloszlik, megkönnyebbültem, valahányszor egy-egy javára szóló, bizonyítéknak tűnő érvet találtam.

Kubinyi Ferenc szélsőségesen kommunistaellenes könyvében a „…ketrecbe engem zártak”-ban három egykori horthysta főtiszt vallomása is szerepel, ebből kettőnek az ügyét Kardos vizsgálta a Katpolon, és egyikük sem vádolta azzal, hogy megütötte volna őt.

Egy személyes ismerősöm, T. Judit, volt külügyminisztériumi tisztviselőnő azt állította, hogy Amerikában találkozott egy magyar emigránssal, akit Kardos saját kezűleg vert meg. Kértem T.-t, hogy hozzon össze az illetővel, de erre nem volt hajlandó. Tettem még néhány hasonló kísérletet, de minden esetben eredménytelenül.

Konkrét adatok hiányában logikai érveket, általános magyarázó szempontokat próbáltam keresni.

Mindenek előtt, számításba kellett vennem magát az adott történelmi időszakot, az 1945–50-es éveket. Még alig fejeződött be a világ legkegyetlenebb háborúja, és hogy a korszak zsargonjával éljünk: „a föld és az ég ártatlanul lemészárolt milliók vérétől volt terhes, a bűnök bosszúért kiáltottak”. Az igazságos oldalon harcolók is vasba öltöztek lelkileg, akkoriban Ilja Ehrenburg úgy fogalmazta meg a szocialista humanizmus jelszavát, hogy „ha az ellenség nem adja meg magát, meg kell semmisíteni!”

58

Ez a felfogás a béke időszak kezdetén sem veszítette érvényét, áthatotta az egész szovjet érdekkört, így Magyarországot is. Nehéz elképzelni, hogy a politikai hatalomért folytatott küzdelem során épp a magyarországi belügyi szerveknél ne alkalmaztak volna fizikai erőszakot. Maga Rákosi Mátyás nem is köntörfalazott:

„– …A horthysta rendőrség a kommunisták kihallgatását azzal kezdte, hogy agyba-főbe verte őket és mi most kesztyűs kézzel bánunk az ellenséggel, ez teljességgel helytelen. A verés az Államvédelmi Hatóságnál szükséges eszköz, és élni kell vele…”

Nem alaptalan az a megállapítás, hogy ha Kardos maga nem is vett volna részt ezekben a bántalmazásokban, a testület egykori tagjaként erkölcsileg akkor is vállalnia kell az elmarasztalás rá jutó hányadát. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ilyen megítélést gyakorlatilag sohasem alkalmaztak, nagyon messzire vezetne, ha mindenki az egész életével felelne korábbi jelenlétéért valamilyen szervezetben. Félve mondjuk ki, hogy ilyen alapon Nagy Imre hitelét is ki lehetne kezdeni, hiszen részese volt a Magyar Dolgozók Pártja vezetésének, mely – legalábbis formailag – irányította az ÁVH működését. Szélesítve a kört az egykori MDP-nek mind a nyolcszázezer tagját felelősségre lehetne vonni.

Tovább kutakodva kínálkozott egy „ad hominem”, az adott emberre vonatkozó érv is: 59Kardos minden tevékenységében megmutatkozó magas professzionális szintje, melyet még az ellenségei sem szoktak kétségbe vonni. A már hivatkozott „Kopjások” című regény egyik oldalán kibukik belőle a profi lenézése az amatőr erőszakos módszerek iránt.

„Szakmailag csak olyan vizsgáló vetemedik erőszakra, aki gyöngébb, mint a gyanúsított. Nincsenek érvei, nincsenek bizonyítékai, szóval a fizikai erőszak a vizsgálat gyöngeségét mutatja – mondja Korondi alezredes, Kardos regénybeli alteregója egyik beosztottjának – Önnek a fejével kell megadásra kényszerítenie az ellenfelet. Ha az öklét használja, Ön a vesztes akkor is, ha nagyot tud „bekeverni”.

A mozaikokból így összeálló képet aztán megzavarta egy beszélgetés, melyet Kardos egyik régi katpolos munkatársával folytattam. Arra a kérdésre, hogy Kardos alkalmazott-e fizikai erőszakot a kihallgatások során, csodálkozó mosollyal nézett vissza rám:

– Nincs olyan operatív elhárító tisztje a világnak, sem Nyugaton, sem Keleten, aki adott esetben ne ütne – mondta.

Ha már elkezdtük, nem szerettem volna lezáratlanul hagyni a témát:

– Mit jelent ez pontosan?

– Nem tudom megmondani, mit csinált Kardos, ha provokálták, vagy gyors eredményre volt szüksége, mert lebukott egy ellenséges ügynök és attól lehetett tartani, hogy 60az egész hálózat tudomást szerez tőle és dekonspirálódik.

Ami biztos: Kardos helyzete a katpol hierarchiájában nem indokolta, hogy ő maga közvetlen fizikai erőszakot alkalmazzon. Mire a delikvensek őhozzá kerültek, már többen is foglalkoztak velük, legalább Berkesi és a helyettese, Majoros. Ő ilyen esetben nem arra törekedett, hogy erőt demonstráljon, hanem a lehető legtöbbet ígérő megoldást igyekezett kiválasztani. Például, ha a határőrség egy elfogott disszidens csapatot adott át neki, azt vizsgálta, akad-e köztük olyan személy, akit a hírszerzés használni tud, magyarul ügynökként építhet be. Ha talált ilyent, akkor megszervezte, hogy az illető folytathassa az útját és átjusson a határon.

– És mi volt a garancia, hogy ez az illető nem rúgja fel a megállapodást?

– Itt soha nincs garancia, csak állandó ellenőrzés. Az ügynöknek folyamatosan bizonyítania kell, próbaképpen megadott, „álfeladatok” megoldásával és így tovább.

Összegezve: nem tudom és nem is kívánom eldönteni ezt a kérdést. Annyi bizonyos, hogy ha bűnösnek is találtatna, sokszorosan megfizetett érte.

A földalatti „fegyelmi osztály”-ról felkerülve Kardost a Berkesi Andráséval szomszédos zárkában helyezték el. A két rab zárkáik 61közös falán morzejelzésekkel érintkezésbe lépett. Bár a börtönszabályok szigorúan tiltották, lebukás esetén kurtavasra veréssel sújtották, több mint ötven napig sikerült fenntartaniuk ezt a kapcsolatot.

Berkesi két rövid–egy hosszú, Kardos három rövid koppantással jelentkezett. A szabályos morze jeleket nem ismerve rendkívül egyszerű kódot használtak, az „a” betűt egy ütés, a „b”-t kettő jelezte, és így tovább. Az idők változatlanságát mutatja, hogy Kazinczy Ferenc Kufstein várbeli fogságában ugyanezt a rendszert alkalmazta.

A kihallgatásokon feltett kérdésekből kiindulva igyekeztek felmérni az őket fogva tartó Államvédelmi Hatóság szándékait. Úgy gondolták: olyan vádkoncepciót alakítottak ki ellenük, hogy Pálffy mindkettőjüket belevitte az államellenes összeesküvésbe, azt a feladatot bízva rájuk, hogy ha lebukik, nekik kell átvenni az irányítást. Megbeszélték, hogy milyen taktikához tartsák magukat.

A már említett Erdős Péter azt fejtegette egy nyilatkozatában, hogy „a letartóztatottnak már a letartóztatása előtt együtt kellett működnie a saját későbbi sorsával. Már előbb bele kellett élnie magát minimum abba a gondolatmenetbe, amit a Központi Ellenőrző Bizottság egyik munkatársa úgy fogalmazott meg, hogy ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Vagyis a kis igazságtalanság semmiség a mi nagy igazságunkhoz képest.”

62

Hasonló gondolatot taglal Révész Sándor, Aczél György életrajzírója is:

„– …A hívő kommunisták a börtönbe a kognitív disszonancia sajátos és végletesen kiélezett formáját élték át. Egyrészt a legközvetlenebb és legfájdalmasabb formában győződhettek meg arról, hogy a Pártnak nincs igaza, hiszen ők tudták magukról, hogy nem bűnösek. Másrészt, ha a Pártnak nincs igaza, akkor megrendül egész addigi tevékenységük morális alapja, hiszen nem létezik az az abszolút és objektív igazság, mely az elmúlt évek politikai harcaiban szentesítette a Párt által használt eszközöket. Ha nem igazak a bent ellenük emelt vádak, akkor a saját kinti életük vádolja őket.”

Kardos soha nem fogadta el ezt az önkínzó felfogást, lélekben nem parírozott. Arra készült, hogy Dimitrov Reichstag-perbeli példáját követve vádlóként lép majd fel a bírósági tárgyaláson, leleplezi Farkas Mihály és Péter Gábor fasiszta módszereit.

Mint látható, akkor még ő sem tudta átlépni a saját árnyékát. Mélyen jellemző Kardos kommunista nemzedékének érzelmi világára és gondolkodásmódjára, hogy komolyan hitt benne: Rákosi Mátyás és a szovjet vezetés nem tud Farkasék viselt dolgairól. (Ezen a hiedelmen sokan elcsodálkozhatnak, de nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban nemcsak Eörsi István és Zelk Zoltán írt Rákosi-verseket, hanem Csoóri Sándor és Nagy László is. Igaz, hogy rossz versek voltak, de elolvasva 63őket szemernyi kétségünk sem lehet, hogy a szerzőik komolyan gondolták őket.)

Berkesi erről többet tudott, de hiába magyarázta barátjának a falon kopogva, hogy például Szakasits Árpádot, a köztársasági elnököt Rákosi közreműködésével a vacsorázó asztalánál tartóztatták le, Kardos továbbra is szökésről ábrándozott, hogy személyesen értesítse a történtekről a párt vezetését.

Az idő közben télbe fordult, a zárkában nem fűtöttek, a fogoly csak egyetlen pokróccal takaródzhatott. Kardos állandó fegyelmi büntetései miatt a rab ételnormának is csak a felét-harmadát kapta, karácsonyra több mint húsz kilót fogyott. Érzékcsalódások kínozták, gyakran úgy tűnt neki, hogy a felesége és a fia sírását hallja a folyosón. Időnként úgy rémlett, mintha két-három cellával arrébb egy nőt kínoztak volna, a jajgatás egy jó negyedórán keresztül folyamatosan tartott. Később Kardos jobban odafigyelt a hangokra, felfedezte, hogy a jajveszékelés egyes motívumai szabályos időközökben megismétlődnek. Megbizonyosodott arról, hogy vagy hanglemezről, vagy a Nyugaton már ismert magnetofon készülékről játsszák be a szörnyű kiáltásokat. Kardos idegei nem bírhatták sokáig a terhelést.

Valaha sokat beszélgettem Demény Pállal az Államvédelmi Hatóság börtöneiben őrzött rabok lélektanáról. Leginkább arról kérdezgettem: voltak-e esélyeik, hogy az egyenlőtlen küzdelemben is „megőrizzék az arcukat”. 64Pozitív példaképpen Szász Bélára hivatkoztam, aki „Minden kényszer nélkül” című ismert könyvében azt írja, hogy ő mindvégig sikerrel ellenállt a terrornak, semmiféle koholt bűncselekményt nem vállalt magára. Demény, aki a legendás francia anarchistánál, Blanquinál is több időt töltött börtönben politikai fogolyként: hét és fél évet Horthy, tizenegy év és nyolc hónapot Rákosi regnálása idején, csak megcsóválta a fejét:

– Kizárólag érettségi előtt álló diáklányok képzelhetik, hogy végig és mindenben ellent lehet állni egy tapasztalt elhárítással szemben. Csak a halottaknak hiszem el, hogy valóban megtették.

Ignotus Pál, aki szintén lenyomta a maga éveit az ÁVH börtönében, így ír erről:

„– …Egy dologban mi rabok mind egyformák voltunk: a méltóságát senki sem tudta megőrizni. A börtönben sokszor eszembe jutottak azok a szentek és mártírok, akiket sem korbács, sem tüzes vas nem bírt vallomásra. Gyakran gondoltam a kitűnő olasz filmre, a „Róma nyílt város”-ra, melyben a hős ellenálló arcul köpi durva vallatóját, a Gestapo tisztet. Nos, ez pontosan az a jelenet, ami a mi helyzetünkben soha nem fordulhat elő. A hős ellenálló, mint az ÁVH foglya, mire szemtől-szembe kerül a vallatójával, már régen képtelen a büszke tartásra. Büszkének és méltóságteljesnek lenni, mikor valakinek a bőrén nyomják el a cigarettát, sokkal nehezebb, mint ahogy a filmesek gondolják. A büszkeséggel 65és a méltóságteljes viselkedéssel már próbálkozni sem érdemes azután, hogy valakit 24 órán keresztül nem engedtek ki a WC-re, vagy egyenesen megetették vele az ürülékét. Ilyen kínzásokon pedig az ÁVH összes foglya keresztülment még a kezdet kezdetén. Utána következett a verés, a talpalás, az elektromos sokk és így tovább. Mocskosak, szánalmasak és kimerültek voltunk, mire végül a kihallgatásokra sor került, az önbecsülésünknek el kellett tűnnie… Büszke gesztusokat tenni a mi körülményeink között groteszkül hatott volna, nem lett volna más, mint őrült öngyilkosság…”

Kardosnak is be kellett látnia: ha továbbra is mereven ellenszegül nyomorékká verik, vagy megbolondul. Példaképpen ott lebeghetett előtte Károlyi Mihály Párizsból hazatérve letartóztatott titkárának, Havas Endrének az esete. Több alkalommal is brutálisan megverték, a karjait kicsavarták. A kiállott szenvedések következtében megőrült. Havas elmezavarában is a pártot és annak vezetőit éltette, ezt az őrök provokációnak vették, és súlyosan bántalmazták.

Egy kihallgatás során Kardos – vallatói számára teljesen váratlanul – „nyitott”:

– Bevittek egy szobába – mesélte később –, ahol egy Balázsi Béla nevű főhadnagy fogadott. Normális hangnemben szólt hozzám, akkor döntöttem úgy, hogy „gyónni” fogok. Bevallottam, hogy miképp éltem vissza a hivatali hatalmammal, kiket zárattam börtönbe 66ok nélkül, mit loptam-csaltam össze magamnak a közvagyonból. Legszívesebben azt részleteztem, hogy milyen nőket csábítottam el, ugyancsak erőszakos eszközökkel – mindenkit felsoroltam, aki valaha is tetszett.

– Minden rendben is ment volna, ha a kihallgatást vezető főhadnagy nem túlságosan ambiciózus, a fejébe vette, hogy a „külföldi kémkapcsolataimat” is fel fogja deríteni. Ez dühített, mert bevallottam már annyit neki, hogy annak alapján akár halálra is ítélhettek volna. Mint volt elhárítós tiszt, erre különösen kényes voltam, állandó harcot vívtam a nyugati hírszerzőkkel, ezért kémkedést semmilyen körülmények között sem vállaltam magamra. Balázsi tovább erőltette a témát, erre bosszút esküdtem:

– Jól van, főhadnagy úr, terítek! – mondtam neki. Papírt, ceruzát és cigarettát kértem, a verésektől sem ülni, sem állni nem tudtam, ezért hasra feküdtem a szőnyegen, úgy írtam. Beismertem, hogy már régen az amerikai kémszolgálat zsoldjába szegődtem. Felső kapcsolatom maga Allan Dulles volt, a CIA főnöke, vele a Genfi-tó fenekén szoktam találkozni egy búvárharangban. Legutóbb a Szovjetunió Vörös Hadseregének mozgósítási tervezetét adtam át neki. Reggelre megírtam egy szabályos kalandregényt. A főhadnagy ragyogott a boldogságtól, nem reménykedett ekkora fogásban. Mindent elhitt: miért is ne járhattam volna ki én Svájcba, amikor csak akarok? Volt útlevelem, mint katpolos veze67tőt egyébként sem tartóztathattak volna fel a magyar határon, a többit pedig elintézte a CIA.

Több hasonló esetet „megettek” már a vizsgálótisztek. Egy Rubleczky Géza nevezetű letartóztatott azt vallotta, hogy a Deuxieme Bureau, a francia kémszervezet részéről Gay Lussac és Boyle-Marriot szervezte be. Vallomását komolyan vették és tényként kezelték. Nekem pechem volt, mert Balázsi főhadnagy egyenest Péter Gáborhoz sietett a jegyzőkönyvvel. Ő rögtön felismerte, hogy gúnyolódtam, Farkas Vladimir jelenlétében kiadta az utasítást:

– Kardos szemtelenkedik! Adjatok neki egy akkora verést, amekkorát még senki sem kapott ebben a házban!

Ami pedig az Andrássy, illetve a későbbi Sztálin út 60. hagyományait tekintve igen tiszteletreméltó teljesítménynek számít – fejezte be a történetet Kardos.

Berkesitől tudjuk, hogy Kardost eszméletlenre verték, négyen vitték vissza a zárkájába.

68

Egyik este egyszerre nyitották ki Kardos és Berkesi zárkájának ajtaját, négy-négy gumibottal felszerelkezett ávéhás katona rontott be hozzájuk. A rabokat beszorították a sarokba, majd a karjukat kicsavarva kirángatták a folyosóra – kint a csuklójuknál fogva egymáshoz bilincselték őket. Kivezették a fegyház udvarára, és egy várakozó Pobjeda gépkocsiba lökték a két kiszolgáltatott embert.

Útközben nem volt szabad beszélgetniük, de a térdükön fekvő megbilincselt kezük ujjaival tudtak morzézni. Megállapodtak abban, hogy nem ugranak be a vizsgálók olyasféle taktikai trükkjeinek, mint hogy egyikük már bevallott valamit, tehát a másik már értelmetlenül próbál ellenállni.

Kardosék arra számítottak, hogy az Andrássy út 60.-ba kerülnek vissza, de az autó a budai Gyorskocsi utcában állt meg velük – időközben ide költözött át a politikai rendőrség vizsgálati osztálya. A rabok Váchoz képest luxus körülmények közé kerültek, a zárka asztallal, ággyal, angol vécével volt berendezve, radiátor fűtötte.

A vizsgálóbíró elöljáróban azzal vádolta 69őket, hogy szökni készültek. Kiderült, hogy egy besúgó lehallgatta s jelentette morze párbeszédüket. Bár, mint említettük, egy időben valóban foglalkoztatta őket ez a szándék, Kardos még azt is letagadta, hogy ily módon tartott kapcsolatot Berkesivel.

– Akkor honnan származott a kopogás? – kérdezte a vizsgáló.

– A fejemet vertem a falba.

– Miért?

– A feleségemre és a fiamra gondoltam.

A vizsgáló nem sokáig időzött ezen a témán, fokozatosan kiterítette kártyáit. A két foglyot már több mint fél éve tartották őrizetben, mindenképp le kellett zárni az ügyüket. Kardos vállat vont:

– Ennél mi sem egyszerűbb, engedjenek szabadon minket.

– A politikai helyzet még akkor sem engedné meg, hogy szabadlábra kerüljenek, ha valóban ártatlanok volnának.

Kardosból kitört a tapasztalt vizsgáló.

– Az nem különös, hogy egy fél év alatt sem sikerült bizonyítékot, produkálni?

– Azt utólag is lehet pótolni. Gondolom emlékszik még Visinszkij jogtételére: a vádlott önmagára tett terhelő vallomása a bizonyítékok királya.

– Erre ne is számítson.

– Ha nem hajlandók beismerő vallomásra, akkor nem kerülhetnek bíróság elé, a Hatóság más megoldáshoz fog folyamodni. Visszaviszik magukat Vácra vagy egy másik fegy70házba, ahol bármi megtörténhet: kieshetnek az ablakon, szétvághatják magukat egy munkagép kései, vagy más módon követhetnek el öngyilkosságot. Ismerte a névrokonát, dr. Kardos György rendőrezredest?

– Igen, dolgoztam vele.

– Ő a letartóztatása másnapján tűnt el, és a kutya sem ugat utána. Lehet, hogy maguk nem félnek a haláltól, de gondoljanak arra, hogy a halottak már nem tudják tisztázni a becsületüket. Amivel vádolják magukat, azt már nem moshatják le a nevükről.

Néhány napot engedtek Kardoséknak, hogy megemésszék a hallottakat, majd egy Pál Ákos nevű alezredes vette át a kihallgatás irányítását. Elődje gondolati vonalán haladt tovább, de a „rossz nyomozó – jó nyomozó” taktika alapján barátságosabb hangot próbált megütni, tegezte a gyanúsítottakat:

– Ha hajlandók lesztek bíróság elé állni, az ügyeteket nem lehet többé süllyesztőbe küldeni, számtalan írásbeli nyoma marad az iktatástól egészen az ítéletig. Szerencsésebb időkben bizonyára sor kerül majd egy felülvizsgálatra, ennek során kiderül majd az igazság.

Első intrádára nehezen érthető meg, hogy a Hatóság miért próbálta rábeszélni foglyait, nemcsak Kardosékat, hanem másokat is, hogy vállalják el egy tárgyaláson való szereplést, hiszen módjában állt volna, hogy a saját hatáskörében, tetszése szerinti eszközökkel szabaduljon meg tőlük. Általános71ságban annyi elmondható, hogy a diktatúrákon belül a terror és a propaganda ikertestvérnek számít. A terror propaganda nélkül elveszíti fegyelmező hatását, a propaganda terror nélkül nem rendelkezik kellő nyomatékkal. Adott esetben is valószínűleg a nyilvánosságot vélték a legalkalmasabb módnak, hogy az ország lakosságának minél szélesebb rétegeit riasszák el a rendszerellenes cselekedetektől. Bár a tárgyalások egy része zárt formában bonyolódott le, az ott történtek híre hamar elterjedt. Másik cél az lehetett, hogy a saját apparátusuk emberei előtt igazolják a szocialista törvényesség magasabb rendű voltát.

Következő alkalommal Pál Ákos azt ígérte Kardoséknak, hogy ha hajlandók együttműködni, csak formális büntetést kapnak. Néhány évet rónak ki rájuk, de azt sem kell börtönben letölteniük, kiviszik őket a Szovjetunióba tanulni, a családjukkal is tarthatják majd a kapcsolatot.

Sokan átláttak ezen a csapdán. Révay Kálmán tábornokról, a páncélos hadrend parancsnokáról, az 1944-es ellenállás egyik hőséről jegyezték fel, hogy mikor az ÁVH letartóztatta és bevitték a vizsgálótiszt elé, egy hanyag mozdulattal lezárt minden lehetséges vitát:

– Kérek egy konyakot és a vallomásomat! – mondta, mert tudta, hogy azt már előre megfogalmazták.

Nehéz felfogni, hogy egy Kardos György72höz hasonló formátumú, illegalitásban és elhárító munkában megedzett ember hogy hihetett Pál alezredes ígéreteiben. Bár Kardos változatlanul bízott a párt szavában, nem képzelhette, hogy az épp egy vizsgálótiszt szájából szólal meg. Más lélektani tényezők játszottak közre.

Egy, a börtönökkel foglalkozó riportmunkám során értettem meg, hogy a fogságban tartott ember egy idő után milyen irtózatos erővel akar hinni abban a lehetőségben, hogy a sorsa jobbra fordulhat, és ez a reménykedés hogy gyűri le a figyelmeztető tényeket. Ez alól Kardos sem számított kivételnek.

Kardos veszélyérzete jelzett, a fűtőtest csövein kopogtatva vitatta meg Berkesivel, hogy miképp döntsenek. Március első hetében úgy határoztak, hogy aláírnak egy jegyzőkönyvet, melyben különféle, valójában el nem követett bűnöket vállalnak magukra.

Pál Ákos azt ajánlotta Kardosnak, hogy próbáljanak összehozni egy valószínűnek hangzó, vagy legalábbis elfogadhatónak tűnő „legendá”-t.

– Nézd, Kardos, én tudom, hogy te a katpolon épp elég linkséget elkövettél. Felvitted a nőt a Belgrád rakparti „T” lakásba és ott lefektetted. A Hadik laktanyában is randevúztál vele, úgy berúgtatok, hogy a páncélszekrényedet tárva-nyitva felejtetted, azt vehettek volna ki belőle, amit akarnak. Ezt lehetne egy kicsit kiszínezni. Florence nem 73fog közbeszólni, tizenkét évet kapott, lent Kalocsán ül.

Pál Ákos úgy alakította át a történetet, hogy M. Florence-ot annak idején kémkedéssel gyanúsították, úgy került a Katpolba. Bár ez a gyanú alapos volt, Kardos mégsem jelentette feletteseinek, mert viszonyt kezdett a nővel. A titkos lakásban töltött pásztorórák históriáját azzal fejelte meg, hogy Kardos ott megmutatta szeretőjének a különféle beépített technikai felszereléseket.

Pál alezredes saját ötletein alapuló elemekkel is kiegészítette a „legendá”-t. Eszerint Kardos közölte volna a nővel, hogy a Hatóság hamarosan letartóztatja Pálffy Györgyöt, valamint a korábbi honvédelmi minisztert, Vörös János vezérezredest és fiát. M. Florence ezeket az értesüléseket továbbította a budapesti angol követség katonai misszióján dolgozó Redward ezredesnek. Kardos ezekkel a cselekményekkel magára vállalta a feljelentési kötelezettség elmulasztásának, továbbá a szolgálati titoktartásnak a bűntettét.

Kardos átgondolva az ügyet megingott kompromisszum-készségében. Az ügyészi kihallgatáson megkérdezte, hogy azt mondja-e, ami a korábbi jegyzőkönyvben áll, vagy az igazat. Az ügyész felugrott a helyéről és csapkodta az asztalt:

– Maga provokálja az Államvédelmi Hatóságot! Nem is állok szóba magával, visszaküldöm az ügyet pótnyomozásra!

Kardos tudta, hogy ez a megoldás a biztos 74halált jelentené a számára, amúgy is kimondta már, amit szándékozott, ezért visszakozott:

– A kérdést csupán azért tettem fel, hogy tudjam, mire van szüksége Önnek.

Így született meg aztán az ügyészi kihallgatási jegyzőkönyv.

A hadbírósági tárgyalás 1951. május 21-én zajlott le, Andó tanácsvezető és Béres ügyész részvételével. A két fogoly ügyét elkülönítve kezelték, Berkesire reggel nyolc órakor, Kardosra kilenckor került sor. A tárgyalásra nem idéztek be tanúkat, nem szembesítették velük a vádlottakat, csak felolvasták a korábbi terhelő vallomásukat. Ezek közül fennmaradt Gát Zoltán ezredes nyilatkozata:

„– …Kardos György teljesen helytelen és káros irányba vezette az elhárítást. Beosztottai a jelentéktelen vagy egészen csekély értékű ügyek tömkelegében kimerültek, ugyanakkor komolyabb ellenséges ügynökök felderítésére nem fektettek súlyt… Kardos György kijelentette, hogy még nem tartja időszerűnek azt, hogy az imperialista hírszerző szervek minőségi ügynökeinek felderítésére vegyen irányt…”

Gát vallomásának hitelét nagyban lerontja, hogy a börtönből vezették elő a bíróságra. Az ezredes már a Horthy időkben is elhárítóként fungált, a Vezérkari Főnökség II. osztályának tisztje volt. Úgy tudta magát átmenteni az új rendszerbe, hogy korai önbiztosító lépésként már az 1930-as évek vége felé adatokat játszott át a szovjet NKVD kezébe.

75

Bukását hanyagsága okozta. Pulachban – itt működött a Gehlen vezette nyugatnémet titkosszolgálat központja – sikerült beszerveznie egy embert. Ez az összeköttetés egy idő után megszakadt, de Gát nem jelentette az eseményt feletteseinek, úgy tűntette fel, mintha ez a kapcsolat továbbra is folyamatos maradt volna. A szovjet elhárítás lefigyelte a tevékenységét, megállapította, hogy az általa meghatározott időkben és helyeken nem került sor találkozókra az ügynökkel. Letartóztatták és börtönbe vetették. Gát a Kardost terhelő vallomással a saját esélyeit próbálta javítani.

Kardos nem fejthette ki a véleményét, a tanácsvezető kérdéseire csak igennel vagy nemmel válaszolhatott. Nem élhetett az utolsó szó jogával sem, meghallgatása után kiküldték várakozni a folyosóra.

Az „igazságszolgáltatás” szinte futószalagon haladt, déli tizenkét óráig a hadbíróság összesen nyolc egykori tisztet ítélt el. Nehezen megmagyarázható módon az alacsonyabb rangú Berkesi kapta a nagyobb büntetést, tíz év fegyházat: közokirat-hamisítás, a hivatalos hatalommal való visszaélés, hamis tanúzásra való rábírás és szolgálati titoksértés miatt. Az indoklásban még azt is a terhére rótták, hogy önéletrajzában letagadta: gyerekkorában cserkész volt.

Kardos esetében érvényesülhetett a múltja iránti tisztelet, „megúszta” hét és fél évvel – 76igaz ennyi volt a maximum, amit az adott bűncselekményekre kiszabhattak, az ügyész nem fellebbezhetett a minősítés megváltoztatásáért. Kardos tudomásul vette az ítéletet, a szíve mélyén rosszabbra volt felkészülve.

Hamarosan kiderült, hogy a Hatalom nem tartja be az ígéretét, Kardost visszaszállították a váci fegyházba és ott újra magánzárkába csukták. Hosszú időbe tellett, amíg átkerülhetett az enyhébb fegyelmi státuszú budapesti Kozma utcai Gyűjtőfogházba. Itt egy 16 soros postai levelezőlapot is küldhetett a családjának, ez volt az első életjel, melyet letartóztatása óta magáról adhatott.

Kardos a börtönhierarchia legalacsonyabb fokainak egyikén kezdte, alantas munkákra osztották be. Egyik alkalommal épp a szennycsatorna átemelő aknáját tisztogatta az udvaron, mikor észrevette őt régi ismerőse, Marczali László, a szociáldemokrata elítéltek egyik irányítója. Elintézte a felügyeletnél, hogy Kardost helyezzék át a mosodába.

Köztudott tény, hogy a világ összes börtönét a rabok irányítják, a meghatározó posztokra előbb vagy utóbb, de a legrátermettebbek kerülnek, kezük néha messzebbre elér, mint a fegyőröké. Kitartása és szervezőképessége Kardost is kiemelte a szürke darócruhás tömegből, hamarosan a börtönmosoda vezetője lett, helyetteséül groteszk mó77don Kiss Ferencet, a nyilas színészt jelölték ki.

Az üzem a katonaságnak is dolgozott, a világtól már évek óta elszakított Kardos csak a beérkezett szennyeshalmokból tudta meg, hogy a magyar néphadsereget időközben teljesen szovjet mintájú öltözékkel szerelték fel: gimnasztyorkával, pilotka sapkával és más hasonló ruhadarabokkal. Kardos helytelenítette ezt a szolgai másolást, vitába keveredett a börtönben is szektás módon gondolkodó társaival.

A mosoda Kardos irányítása alatt a bebörtönzött kommunisták támaszpontjává lett. A munkahely számos előnnyel rendelkezett: télen is meleg volt, gyakran meg lehetett fürödni, viszonylagos mozgásszabadságot biztosított, innen szervezték a börtön egészét összekötő információs és üzeneteket továbbító hálózatát.

Többnyire előre értesültek a börtönparancsnokság szándékairól, de néhány nagy ütlegelést így sem tudtak elhárítani magukról és társaikról, így például a nevezetes „káposztaverést”.

A rabokat általában nem kényeztették el az étkezéssel. Gyakran kaptak olyan krumplit, melyet előzőleg már dehidráltak valamilyen alkoholt előállító üzemben, a „sárgarépa” főzelék marharépából készült, a lencse pedig tele volt zsizsikkel. Húst csak nyomokban lehetett találni benne, az őrök és a „sitiprincek” kihalászták a komolyabb darabokat.

Az említett esetben azonban minden mér78téket túllépve rohadt káposztát főztek ebédre, a rabok megkóstolták és beleöntötték a WC-be. Az egyik brigádvezető jelentette az eseményt az ügyeletes tisztnek, aki azonnal riadót rendelt el. Megkétszerezték az őrséget, a tornyokban tüzelőállásba helyezték a géppuskákat. Azután megszólalt a riadócsengő és a rabokat leterelték az udvarra. A börtön parancsnoka, Bánkúty Ferenc ÁVH-s őrnagy elébük állt és kijelentette:

– A rabok kiöntötték a nép vagyonából származó ételt, ezért példát fogunk statuálni!

Csak a rémregényekből ismert „vesszőfutás” következett. Az őrök a „bal csillag” felé kényszerítették a foglyokat, a smasszerek és brigádvezetők oldalt két sorban felálltak és gumibottal, a derékszíj csatjával, seprőnyéllel verték a menekülő tömeget.

Másik esetben 1952 nyarán a központi operatív csoport vezetőjének utasítására agyonvertek egy jugoszláv diák elítéltet, aki szökést kísérelt meg. Az elítélteknek elrettentésképpen végig kellett nézniük a diák kivégzését.

Kardos beosztása előnyeit élvezve védte és segítette a társait, mindenek előtt Aczél Györgyöt, az egykori Baranya megyei első titkárt, valószínűleg az életét mentette meg a patronálással.

Aczélt 1949. július 6-án tartóztatták le, rögtön az első napokban „kezelésbe vették”. Egy pofon beszakította a dobhártyáját, ennek következtében a bal fülére egész életében nagyot hallott. Kiverték a fogait, rendszeresen 79ütlegelték gumibottal a talpát, a heréjét. A húgycsövébe tintaceruzát dugtak fel, a jéghideg cellában egy szál ingben tartották, napokig nem engedték aludni, egy ízben ki is kötötték. Nyilas fogolytársai, mindenek előtt a Csomós testvérek rendszeresen verték őt a fegyőrök hallgatólagos beleegyezésével. Aczél negyven kilóra fogyott le, a fizikai összeomlás szélére került. Kardos élelmet küldött neki és különböző fenyegetésekkel leállította a Csomós testvérek akcióit is.

Itt a börtönben alapozódott meg Aczél és Kardos barátsága, mely egészen a halálukig tartott.

80

Kardos több mint négy évet töltött börtönben. A rehabilitációk Sztálin halála után megkezdődtek, aztán még 1954-ben leálltak. Az ügyben illetékesek azt híresztelték, hogy végképp be is fejeződtek, csak nehezen indult meg a következő hullám. Kardos a kommunista politikai foglyok utolsó csoportjával szabadult. A Katonai Felsőbíróság 1954. október 28-án hozott KATF 00187/954 jelű határozatában bűncselekmény hiányában minden korábbi vád alól felmentette.

A határozat átvételekor Kardos érdeklődött, hogy mi történt egykori vizsgálótisztjével, Pál Ákossal, azt a választ kapta, hogy a kibontakozó változások nyomán az alezredes meghasonult önmagával és öngyilkosságot követett el.

Helyreállították Kardos polgári jogait, visszakaphatta a párttagsági könyvét, katonai rendfokozatát. Kiszabadulásánál 2-3 ezer forintos gyorssegélyt utaltak ki neki – ebből a család épp hogy ki tudta váltani a felhalmozódott zálogcédulákat Az anyagi elégtételként megítélt százezer forint körüli összeget Kardos előbb visszautasította, azután is 81csak a felesége unszolására volt hajlandó felvenni.

A család anyagilag teljes csődbe került. Kardos letartóztatása után Klárát kisfiával együtt kirakták a Szent Imre utcai katonai szolgálati lakásból, a Podmaniczky utcában kapott egy társbérleti szobát, azt később elcserélte egy nyomorult szoba-konyhás bérleményre. Az asszony korábban nem dolgozott – bejárónőt is tartott –, magára maradva kénytelen volt elhelyezkedni, egy angyalföldi gyárba került adminisztrátorként – ebből tartotta fenn magát és gyerekét. Gyengén keresett, ünnepnek számított, ha fizetési napokon egy darab egy forint tíz fillérbe kerülő csokoládés minyont tudott venni a fiának. István élete első éveit anyjával szoros közösségben töltötte el, apja csak olyan formában létezett a számára, hogy Klára a vasárnapi ebédnél egy székre odatette Kardosnak a börtönből kiküldött véres civil öltönyét, ezzel is jelezve szimbolikus ottlétét. Az asszony jó szándékában nincs miért kételkednünk, az ötlet nevelési hasznában viszont annál inkább, István irtózott a véres ruháktól, félig-meddig idegenként fogadta a börtönből kiszabaduló apját, nem járhatunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy az apa–fiú kapcsolatban sohasem állt helyre a harmónia.

A politikai elítéltek családi kapcsolatait a lefogott házastárs börtönben töltött évei általában megerősítették, így vált például legendásan harmonikussá Aczél György 82együttélése a feleségével. Kardos, mint olyan sok más tekintetben, ebben is kivételnek számított.

Házasságuk már az 1940-es évek végén megromlott, Berkesi András jellemzése szerint afféle „se vele, se nélküle” – kapcsolattá vált. A törékeny, szemüveges, otthonát kedvelő asszony valószínűleg boldog lehetett volna egy szolid életvitelű tanár vagy könyvtáros oldalán, balszerencséjére olyan társat választott, aki életvitelével folyamatosan kihívta maga ellen a veszedelmet, és a hajlamai szerint sem tartozott a mintaférjek közé. Barátjával és példaképével, Pálffy Györggyel gyakran nekivágtak az éjszakának, mulattak, ittak és „nők között hajszolták a könnyű szerencsét”. Emlékszem rá, hogy évtizedekkel később Kardos még mindig eltűnődő arckifejezéssel emlegette Déry Sárinak, a korszak egyik legvonzóbb színésznőjének a nevét.

(Úgy adódott, hogy az 1960-as, 70-es években néhány estét együtt töltöttem a Kardos házaspárral. Klára lehengerlő beszédstílusával vezette a társalgást. Nyilvánvalóan rég tudott a férje házasságon kívüli viszonyairól – látszólag fölényesen vette tudomásul, de valójában nehezen emésztette meg, emlékszem egy megjegyzésére:

– Csak azt kívánom neki, hogy egyszer egy tizennyolc éves önző lányba szeressen bele, és megkapja tőle, amit megérdemel!

Kardos csendes mosollyal fogadta ezeket az apró tűszúrásokat.)

83

Soha nem hagyta volna el a feleségét, de a szolgálati kötelmeit mindig is a családi élete fölé helyezte. Előfordult, hogy Klári orvoshoz akarta vinni a beteg gyereket és felhívta férjét, hogy küldje el értük a személyi használatú hivatali kocsiját. Kardos ezt a szabályok minden sérelme nélkül megtehette volna, de nem volt rá hajlandó, azt felelte, hogy menjenek taxival. Azt nem tette hozzá, hogy az asszony miből fizesse ki a viteldíjat, mert pénznek mindig is szűkében voltak.

Most Kardos nehezen emésztette meg magában, hogy politikai küzdelmeivel nemcsak magát sodorta bajba, de a családját is nyomorba juttatta. Megpróbált változtatni magatartásán, igyekezett beilleszkedni a férj és apa szerepébe. Elintézte, hogy a Podmaniczky utcai nyomortanyáról az Uzsoki utca egy viszonylag tágasabb lakásába költözzenek, de hamarosan újra csak a munka töltötte ki a napjait. Nem találta helyét a polgári világban, az ő esetében is bebizonyosodott: a börtönből egy idő után nehezebb kijönni, mint bentmaradni.

A nagypolitikában egyre éleződött a kiszorítós küzdelem Rákosi Mátyás és Nagy Imre hívei között. Kardos még nem dolgozta fel magában a börtönévek tanulságait, egyelőre egyik félhez sem kívánt csatlakozni.

Az Egyesült Izzóban dolgozott betanított 84marósként, majd régi kapcsolatai segítségével a vendéglátóiparban helyezkedett el. A rákospalotai részleget bízták rá, egy lerobbant kocsmát, a XV. kerületi „Palotagyöngyé”-t egy fél év alatt elegáns kisvendéglővé alakította át. Munkája elismeréséért megkapta a „Vendéglátóipar Kiváló Dolgozója”-kitüntetést. Ezt a teljesítményt Kardos élete jelentős sikerei közé sorolta, kevéssel a halála előtt is emlegette a feleségének, hogy egyszer még szeretne ellátogatni a „Palotagyöngyébe”.

Nem tudni, ki és mikor kereste meg Kardost, hogy rábírja: térjen vissza az elhárítás kötelékébe. A helyzet sokat változott az eltelt időben. Péter Gábort már 1953 januárjában letartóztatták – egy cionistaellenes pör fővádlottjának kiszemelve, követte őt a börtönbe Décsi és irányító stábjának több más tagja is.

1953 nyarán a szovjet mintát követve az Államvédelmi Hatóságot megfosztották önállóságától, és beolvasztották a Belügyminisztériumba. Ez az átszervezés még alig jelentett többet puszta formai trükknél, mert egy olyan kollégium hajtotta végre, melynek tíz tagja közül nyolc a Hatóságnál szolgált, de az események előrehaladtával már nem lehetett kizárni a valódi számonkérés lehetőségét sem. A kevésbé kompromittálódott tisztek eltávolodtak azoktól a társaiktól, akik a koncepciós pereket lebonyolították annak idején, az ellenzék felé húzódtak. Az illetők, segítőkészségük bizonyítására, még információkat is hajlandók voltak szolgáltatni, például kiadták 85a Nagy Imre körül tömörülő csoportnak az úgynevezett 400-as titkos listát, mely azoknak a rendszernek szembeszegülő személyiségeknek a névsorát tartalmazta, akiket Rákosi egy megfelelő alkalommal keresztülvitt rajtaütésszerű akcióval le kívánt tartóztatni.

Ezeknek a fordulatoknak a tükrében az eseményeket értékelő szemlélő azt találta volna természetesnek, hogy Kardos nemet mond erre a reaktiválási ajánlatra. Nem felejthette el, hogy éppen a Hatóság emberei juttatták akasztófára a barátját, Pálffy Györgyöt és számtalan más fegyvertársát, őt is ávéhások vallatták és verték folyamatosan, miattuk töltött ártatlanul négy évet a börtönben. Bármilyen logikusan is hangzik ez a feltételezés, nem veszi figyelembe Kardos világnézeti alapállását. Mindig nyitottan és hajlékonyan fogadta az élet változásait, de sohasem engedett, ha akár a legcsekélyebb támadási szándékot vélte felfedezni a szocialista államhatalom ellen. Az illúziók nélkül figyelő Kardost most sem tévesztették meg az ellenzékiek reform jelszavai, tisztában volt vele, hogy ha egy politikai mozgalom elindul, szükségképpen elfut a maga végletéig, a rendszer megdöntésének szándékáig.

Közelebbről meg nem határozható időben, gyaníthatólag 1956 késő nyarán, Kardos úgy döntött, hogy újra tényleges szolgálatba lép. „Szezon után!” – mint mondta később, visszafogott félmosolyával. Itteni pályája az októberi felkelés kitörésének, majd később a tes86tület feloszlatásának folyományaként alig néhány hónapig tartott – ez az idő mégis elég volt ahhoz, hogy élete végéig rajta maradjon az „ávós Kardos” megnevezés.

Tanúja lehetett, hogy október 6-án hömpölygő tömeg előtt temették újra Rajk, Szőnyi és Szalai mellett Pálffy Györgyöt is. Kardos a háttérben meghúzódva figyelte a megjelenteket, a sokaságban számos, a Gyűjtőfogházban megismert egykori nyilas elítéltet fedezett fel.

Október 23-án Kardos influenzával feküdt otthon, a felesége bent járt a Belvárosban, épp Pálffynét látogatta meg. Kora délután Kardost telefonon riasztották, azonnal be kellett vonulnia. Az Uzsoki utca környékén számos belügyes lakott, áthívta régi katpolos titkárnőjét, H. Katalint, megkérte, hogy vigyázzon a fiára, a kilencéves Pistára, majd magához vette a fegyverét és eltávozott.

Éjszaka már folytak az utcai harcok, egyik szülő sem jelentkezett, Kardos csak másnap szólt haza H. Katalinnak. Attól tartott, hogy a felkelők le akarnak számolni vele és megkeresik a lakásán, kérte a titkárnőjét, hogy a gyerekkel együtt menjen át a két házzal arrébb lakó Ognyenovics Milánhoz, a Rajk-pör egykori vádlottjához.

A nő itt csak két napot töltött el, mert a sógora áthívta magához. A költözésnek több szemtanúja is volt, félreértve a helyzetet azt jelentették Kardosnak, hogy a gyereket gondozónőjével együtt elrabolták. Az apa haza87ugrott ellenőrizni a történteket. Megbizonyosodva, hogy a gyereknek nem esett baja, visszatért szolgálati helyére – titkárnőjénél egy kis kapszula ciánt hagyott, hogy ne kerüljön élve ellenségei kezébe.

Október 28-tól vagy 29-től Kardos, mint már említettük a Belügyminisztérium József Attila utcai szárnyát védte a támadók ellen. Csapata alig 2-300 főből állt, nem érdektelen megemlíteni, hogy a parancsnoki posztjával szomszédos golyószóró mögött régi barátja, Berkesi András feküdt. Az egység hosszú napokig kitartott, csak akkor adta fel a támaszpontját, mikor az ostromlók már aknavetőket is felsorakoztattak, ezek ellen kézifegyverekkel nem lehetett állni a harcot.

Az ávéhások két csoportban vonultak el, egyikük a gellérthegyi „Szikla-központ” felé, másikuk Göd irányába távozott, összeköttetést kerestek a szovjet csapatokkal. Kardos egyikükhöz sem csatlakozott, illegalitásba húzódott, néhány társával együtt egy VII. kerületi, lezárt üzlethelyiségben bujkált, majd kiment Újpestre, ott próbált szervezni egy ütőképes fegyveres csoportot. November 4-én itt érte a szovjet bevonulás.

88

Időben kissé előretekintve el kell mondanunk: Kardos soha nem felejtette el ezeket az október-novemberi napokat. Ha valaha is lettek volna illúziói, most végképp szétoszlottak, harcolva vagy menekülve meg kellett értenie, hogy az emberek többsége ellenségesen fogadja az eszményeit. Ő, a kommunista, idegennek számít ebben az országban. Bárhogy is elgondolkoztatta ez a felismerés, a meggyőződésében nem ingott meg. Életét folyamatos harci tevékenységnek tekintette, döntéseiben nem utolsó sorban az a szempont vezérelte, hogy mennyiben segítenek elhárítani egy újabb rendszerellenes felkelés veszélyét.

Kardos nem engedte, hogy ez az elszántság meghatározza mindennapos magatartását – stílusa annál elegánsabb volt, és az életet is jobban szerette –, igyekezett elkerülni minden szektás merevséget, a jelentéktelenebbnek ítélt politikai hangoskodásokat többnyire egy fölényes gesztussal zárta le.

Az 1970-es évek vége felé egy október 23-i napon – mely akkoriban szabályos munkanapnak számított – a Magvető Könyvkiadóban szerkesztőségi értekezletet tartottak, 89a kialakult rend szerint Kardos vezette. A tanácskozás közepén egyszer csak kinyílt az ajtó és Cs. István drámaíró lépett be, róla akkor még nem volt köztudomású, hogy aláírta a III/3-as ügyosztály beszervezési nyilatkozatát. Cs. erősen kapatos volt, magasba emelte a markában szorongatott félig telt whiskys üveget:

– Igyunk a forradalom emlékére!

A teremben „szó bennszakad, hang fennakad”, mindenki azt hitte, hogy Kardos tombolva kiutasítja majd Cs.-t, de csak elmosolyodott és bólintott:

– Szívesen! – mondta és az általa oly szigorúan megkövetelt munkahelyi alkoholtilalom ellenére az üveg után nyúlt. Márpedig, ha Kardos ivott valakivel, mindig tisztában volt azzal, hogy kivel iszik. Azt is pontosan tudta, hogy a belügyi ügynöklistán szereplő Raszputyin fedőnév Cs.-t takarja.

Az 1956-os eseményekkel kapcsolatos elvi engedményekbe viszont soha nem ment bele. Jellegzetes példája ennek Göncz Árpád – a későbbi köztársasági elnök, aki akkor még szakfordítóként dolgozott – „Sarusok” című első regényének kiadásával kapcsolatos magatartása.

Kardos és Göncz az ideológiai barikád egymással ellentétes oldalán állott, 1957-ben Göncz, kis túlzással szólva, Kardos alig kihűlt helyét foglalta el a börtönben. Sorsuknak ez a közös metszéspontja nem teremtett köztük távoli, önkéntelen rokonszenvet, sőt a szemé90lyes megismerkedésig sem jutottak el. 1971-ben Göncz a „Sarusok”-at mégis Kardosnak ajánlja fel kiadásra, mert „Ön, aki irodalmi életünkben az elvtelenségnek és a dogmatizmusnak is szinte közmondásosan az ellenpólusát képviseli, mindenki másnál pontosabban érzékelheti nemcsak a mű esetleges irodalmi, hanem morális értékét is”.

A kéziratot egy közös ismerősük, Gergely Erzsébet juttatta el a Kiadóba.

A könyv, véleményünk szerint, egy választékos stílusban túlírt, nem különösebben hatásos alkotás, nem véletlen, hogy már a megjelenése idején is kevés olvasót vonzott, napjainkra pedig végképp belepte a por. Érződik rajta, hogy a szerzője kiváló műfordító, ez az ismeretes előnyök mellett azzal a hátránnyal is jár, hogy elvész a szavak zenéjében-mágiájában. Szemléltetésül szinte találomra ragadok ki egy mondatot a szövegből:

„Révész! Réé-véész!

…fönn a hold hátrált a felhők füstje közt, a rongyolt szegélyű ezüsthíd lágy kis fodrokon kagylózott a túlsó partig, míg odatúl el nem vágta a nád homálya, a nád közt lapos ladik hasalt a parton, cuppogott fara alatt a sok kis kagylós fodor, a boglyas nádkalyiba zászlói feketét szemeteltek az égre és szórták a csendet, csak hal csobbant, ha kiszökkent a vízből és megcsillant trébelt ezüstjén a holdfény és tört körök futottak végig a vízen és vitték a csobbanást, a hal tűnt emlékét ki 91a partig, a kalyibáig, a fűzig, a fűz alatt a… Révész! Réé-véész!”

Az ilyen és hasonló mondatok sokaságát olvasva okvetlenül felmerül bennünk az a meghatározás, miszerint a műfordító olyan író, aki mindent tud a mesterségből, de nincs meghatározó, gondolatait mozgósító élménye. Ez akkor is érvényes, ha jól tudjuk, hogy Göncz élete nem szűkölködött különböző megpróbáltatásokban. Megjegyzendő, ha egyedül az élmények mennyisége és minősége íróvá tehetne valakit, akkor magának Kardosnak is lettek volna esélyei, hogy akár a klasszikusok közé emelkedjen.

Ez a könyv inkább csak a mondanivalója, alig rejtett szimbólumrendszere révén vonhatta magára Kardosnak, mint kiadónak a figyelmét. A történet a középkori valdens rendnek az inkvizíció által történt üldöztetéséről szólt, de alig burkoltan az 1956-os magyar felkelés résztvevőinek sorsáról beszélt.

A könyv más helyén is megemlítjük: Kardost sohasem az a cél vezérelte hogy utasíthasson vissza egy könyvet, hanem az, hogy miképp jelentetheti meg. Elveiből természetesen az adott esetben sem volt hajlandó engedni – bár a regény végül is napvilágot látott a Magvetőnél, sor került bizonyos változtatásokra.

Göncz sejthetően neheztelt és talán még ma is neheztel Kardosra – 1994-ben, majd 10 évvel Kardos halála után egy riporter szóba hozta nála, hogy a könyv „híres alapmonda92tát”: „a több igazság közül mindig az üldözött igazság az igazabb!” – ki kellett hagyni a kiadó igazgatójának – nyilvánvalóan Kardosnak – a kérésére.

– Hát hogy kérés lett volna, az kicsit enyhe! – jegyzi meg Göncz, a riporter rögtön szabadkozva helyesbít:

– Bocsásson meg: utasítására! – aztán a beszélgetés más témákra terelődik.

Minden Göncz Árpád iránt érzett tiszteletem ellenére fenntartással fogadtam ezt az állítást. Számtalanszor ültem szemben Kardossal benyújtott kézirataim sorsáról vitatkozva, tapasztalataim szerint Kardos szinte soha nem kötött bele egyes mondatokba, főleg olyan jól hangzó, de az általánosságban elvesző frázisokba, mint a fentebb idézett. Van okom azt hinni, hogy az adott esetben sem hangzott el részéről semmiféle kérés vagy utasítás. Idézek abból a levélből, melyet Göncz 1973. október 4-én intézett Kardoshoz:

„– … szeretnék a szövegen némileg módosítani, de a módosítást nem írtam bele, csak ceruzával, mert előbb szeretném, ha Ön, mint legilletékesebb, egyetértene vele…”

(a szöveg – eredetileg kézirat 56. p. – így hangzott:)

„…a farkasbőrre, s agyába ugrott egy mondat:

S mindketten őt igazolnánk, mert több igazság közül mindig az üldözött igazság igazabb.

Aznap ezzel aludt el.

93

Nyugodtan.”

Mikor Sík Csabával (a Magvető főszerkesztője, az adott könyv szuperlektora volt – M. Gy.) a szöveget átnéztük – folytatja Göncz –, már fölmerült a kétség a több igazság közül mindig az üldözött igazság igazabb fogalmazás helyessége felől. Mint hogy egyetértettem a szöveggel kapcsolatos aggodalmaival, igyekeztünk valami olyanféle megoldást találni, amelyben a „mindig” nem szerepel. (Ha jól emlékszem, valahogy így javítottuk: mert több igazság közt (vagy igazságok közt) az üldözött igazság igazabb. Elképzelhetőnek tartom, hogy helyesebb e mondatot – mint tartalmilag vitathatót – teljesen kihagyni, bár nekem, bevallom, nagyon a szívemhez nőtt: úgy érzem, a korai kereszténység, az eretnekmozgalmak, a hitújítás, a magyar történelem, a munkásmozgalom hősi korszaka, tehát sok-sok évszázad tapasztalatát sikerült összegeznem benne s meggyőződésem, hogy a mai Magyarországgal szemben még közvetett utalás formájában sem merülhet fel a szellemi terror vádja.

De, mondom, egyáltalán nem ragaszkodom hozzá, csak ha Ön is megengedhetőnek tartja, hogy a „mindig” szó kihagyásával (mert több igazság közt az üldözött igazság igazabb) benne maradjon. Ha úgy véli, hogy inkább hagyjuk ki, akkor a kefében (nyomdai levonat – M. Gy.) szereplő változat helyett az alábbi, a középkori kontextusba teljesen beleillő, egyértelmű. s a fejezetzáró bekezdés 94funkcióját nem veszélyeztető szövegváltozatot javasolnám:

„Leült az ágyra s agyába ugrott egy gondolat – s akár ő, akár én, mindketten a Megfeszített igazát igazolnánk.

Aznap ezzel aludt el.

Nyugodtan…”

Itt bizony önkéntes és alapos szövegváltoztatás történt anélkül, hogy Kardos akárcsak megszólalt volna ebben az ügyben. Őt egészen más összefüggések irritálták, tisztánlátását nem zavarták meg az olyan elterelő célzatú mondatok, mint hogy „a mai Magyarországgal szemben még közvetett utalás formájában sem merülhet fel a szellemi terror vádja”. Milyen indulatok motiválhatták? Szerencsére fennmaradt az a pro domo levél, melyet e tárgyban írt a „Sarusok” kiadón belüli szuperlektorának, Sík Csaba főszerkesztőnek. Kivonatosan idézve is megvilágítja Kardos alapállását és módszereit egy-egy mű elemzésében:

„…Nézzük jelentésed expozícióját. Már az első mondatban szerepel ez a szó: parabola. Mit jelent? Te pontosan olyan jól tudod, mint én: példázat, hasonlat. Nem csak azt tanúsítod, hogy alaposan tisztában vagy a szó értelmével, hanem egyetlen idézettel bebizonyítod: Göncz Árpád paraboláját meg is fejtetted. Camus Pestis c. kötetének mottóját idézed: „valamilyen bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly ésszerű, mint 95bármilyen valóban létezőt valamilyen nem létezővel”. Nem az a fontos, hogy állításod szerint ez Dickens idézet, noha valójában Daniel Defoe mondata. Arra kell irányítani figyelmünket, hogy teljesen tisztában vagy a parabola értelmével, tudod, hogy a Pestis nem járványos betegségről szól, hanem szimbólum: minden olyan csapás jelképe, amely Camus szerint az emberiséget sújtja, vagy sújthatja. Göncz Árpád kötetéről is tudod, hogy valamilyen bebörtönzés „másfajta bebörtönzéssel ábrázolt mondanivalóját” tartalmazza. Most már csak azt kell vizsgálni, vajon a valdensek bebörtönzése milyen „másfajta” bebörtönzésre utaló példázat, hasonlat…

Megemlítem, hogy főszerkesztői szinten már az is megkövetelhető – különösen ilyen tudatosan komponált mű esetében –, hogy elgondolkodjunk magán a címen is… Göncz Árpád kéziratának (eredetileg M. Gy.) a „Zsarátnok” címet adta. Megnéztem a Magyar Nyelv Értelmező Szótárát, ezt írja: „kialvóban lévő, felületen már elhamvadt és csak belül izzó parázs”.

Ugyebár nem gondolhattál arra, hogy Göncz Árpád a valdensek mozgalmát tekinti izzó parázsnak most az Úr 1971. esztendejében. Hanem mit? Engedd meg, hogy egy idézettel válaszoljak. Ide illik. Csak azért, mert pusztán „véletlenségből” a szerzőnk és az idézett tollnok kísértetiesen ugyanarra gondolt. György P. Aladár (ki ez?) a Le Monde egyik októberi számában írja:

96

„A szocialista világban örök problémát jelentenek azok a konfliktusok, amelyek izzanak, mint a parázs a hamu alatt.”

Hát nem érdekes? György P. Aladár és Göncz Árpád felfogása úgy összecsendül, mint egy fejlett rímpár. Ám miért is kellett volna ismerned a Le Monde cikkét? Nem kellett. De a saját beosztottad jelentését kell ismerned, nem kétséges, ismered is. Hogyan fogalmaz – angyali naivság jelmezében: hiszen csak valdens-ügyről van szó ugyibár – Fábri Anna, kitűnő lektorunk, aki szintén olvasta a könyvet:

„…A két ellenfél igazságának egyaránt való korlátozottságát tudja felmutatni. Értékkülönbségek természetesen vannak az emberszabásúbb vallásért harcoló Miklós és az egyház harcos katonájaként küzdő Péter igazsága között, de egy valamiben közösek ők: fanatikusok és vakbuzgók”.

Nem hangzik nagyon ismerősen? Az „emberszabásúbb vallásért” definíció nem emlékeztet valamire? Mintha erről az emberszabású jelzőről az elmúlt években már hallottunk volna. Korábban, néhány évvel ezelőtt, még a majmokkal kapcsolatban emlegettük. De három esztendeje – 1968 augusztusa óta (a Varsói Szerződés csapatainak prágai bevonulását követőlelt M. Gy.) a világ mindenfajta antibolsevikja a majmokat a szocializmus szóval helyettesítette be. Így már ismerősebb? Az emberszabású szocializmus! Ugye Fábri szegényke is mennyire gyanútlan?…”

97

Főszerkesztőnk, Sík Csaba, bár tudja, hogy paraboláról van szó, önmagát cáfolva a logikátlanság magasiskoláját produkálja, leírja ezt a mondatot: „az író szuverén világot teremt tehát, regényvilágot, melyben öntörvényűsége folytán minden a helyén van, a tudatos korszerűtlenségek ellenére is”.

Valóban minden a helyén van (a tudatos korszerűtlenségekkel ne törődjünk) az emberszabásúbb vallás az emberszabásúbb szocializmus helyén, találós kérdés, mivel helyettesíthető az „Egyház”, kicsoda (vagy kicsodák) a „plébános”, aki eltiportatja a felszentelt papság ellen lázítókat, kicsoda a „püspök”, aki elküldi katonáit és a fegyverének erejével úgy eloltja a tüzet, hogy Göncz szerint csak „zsarátnok” marad? Vajon milyen fegyverekről van szó? Az író odáig nem megy el a „tudatos korszerűtlenségek”-ben, hogy a lovasok helyett tankistákat írjon s nem tartja szükségesnek, hogy a püspök katonái páncél helyett gimnasztyorkát viseljenek. Erre valóban nincs szüksége, mert helyesen állapítja meg, hogy e nélkül is minden a helyén van – a regény öntörvényűsége folytán.

Ha fejtegetéseimben nem tévedek – márpedig az író gondoskodott róla, hogy tévedés ne essék –, mit tegyek az ilyen Sík Csaba-i megfogalmazásokkal: „A parabola azonban magában rejt egy másik történetet is. Úgy, ahogy az ív az árnyékot.”

98

De melyik a „másik”? Melyik az „ív”, hol keressük az „árnyékot”?

Ott a különbség köztünk, hogy szerintem az egyik történet a „másik”, és nem az ívről van szó, hanem az „árnyékról”.

Szerinted a regény értelmezhetősége „meglehetősen szuverén”. Ugyan! Nincs itt semmi az olvasóra bízva: az írói szándék és megvalósulás a szuverén. Szerinted, „az olvasó saját élményei és emlékei alapján húzza meg az árnyék kontúrjait, magyarázza, konkretizálja a ki nem mondottakat”.

Sík Csaba szerint igen-igen parabola, de elvégre mindenki azt olvassa ki belőle s joga van hozzá –, amit akar. Mint láthattuk, Fábri Anna szerint szigorúan az „emberarcúbb kereszténységért” harcoló valdensek elpusztításáról van csupán szó.

Mások – ezek közé tartozom magam is – az 1956-os magyar ellenforradalom leverését sejtik az ív vagy az árnyék alatt. Nem rejtett büszkeséggel konstatálva, hogy a valdens-magyarok mind korán felkeltek már az „Egyház” ellen az „emberarcúbb kereszténységért”, vállalva az idegen katonák lándzsásainak védelmében szorgoskodó inkvizítorok dogmatikus kegyetlenkedéseit. A főinkvizítort „véletlenül” Péter atyának hívják, tudván, hogy Magyarországon a kínzómestert netán Péternek hívják (Kardos itt nyilvánvalóan Péter Gábor nevével játszik M. Gy.), senkinek sem lehet kétsége, milyen intézmény értendő inkvizíció alatt. (Kitől kérdezed, hogy ez 99a névadás freudi elszólás-e, vagy tudatos szándékot takar?)

A következetlenséged megnyilvánul húzási javaslataidban is. Ezek a javaslatok saját állításod szerint is a „tompítás” célját szolgálják, bizonyítva ezzel, hogy van tompítani való, ám nem lehetnek kétségeid, hogy tompítással itt lehetetlen változtatni a lényegen. Ezek a javaslatok igen tudatosak, tükrözik a mű megítélését. Kérdéses a 11. oldallal kapcsolatban, hogy a főinkvizítor „János” nevét is freudi elszólásnak véled-e? Gondolom nem így van, mert eltávolítását kívánod. A 33-dik oldalon milyen diktatúráról van szó? „Behívni” vagy nem behívni a püspöki poroszlókat. A 43–49. oldal húzásánál gondolom olyan elgondolás vezetett, hogy helyettesítettél, én is így tettem. Beismerem nagyon leegyszerűsítve, de a tényeken nem változtatva ez így néz ki: az Írás egyenlő a marxizmus-leninizmussal, az egyház a párttal, az egyházi személyek a funkcionáriussal és így együtt is a kép, olyan, mint egy ötvenhatos Petőfi köri vitaest…

Feljegyzésem elején azt állítottam, hogy a jelentésed távolról sem tükrözi a könyv valóságos tartalmát. A bevezetőben a parabola jelleg hangoztatásával jelzed, hogy nem állsz értetlenül a művel szemben, érinted a kérdést, a befejezésben javaslattal is jelezve, ám a jelentés zömében mintha megfeledkeznél önnön megállapításaidról, és lényegében a valdens ügy kulisszájára hagyatkozol. A bevezetés és a befejezés olyan mértékben szemben áll 100a tárgyaló résszel, mintha nem is azonos műről volna szó.”

Kardos magában tudomásul vehette, hogy mint annyi más esetben, ebben az ügyben is magára maradt a kiadóban, saját főszerkesztője és lektora próbálta meg félrevezetni. Nem jelzi a csalódottságát, de igyekszik levonni az ügyintézés gyakorlati tanulságait:

– A kéziratot én olvastam először a Kiadóban, azért engedtem be a „normális vérkeringés”-be, mert kíváncsi voltam a lektorok „hozzáállására”. Helytelen volt, hogy nem tájékoztattalak a szándékomról – hiszen nem téged akartalak kontrollálni. Arra nem számíthattam, hogy váratlanul Te olvasod el a kéziratot.

Folyó hó 22-én, hétfőn Fábri Anna lektorunk leadta a kéziratot, hozzá a jelentést is – ezt a jelentést én már csak másnap kaptam kézhez. Te 22-én, hétfőn nem sokkal 17 óra előtt – mikor már ismerted Fábri jelentését – magadhoz vetted a kéziratot, hazavitted és még aznap este elolvastad. Másnap 11.30-kor felhívtál telefonon és közölted, hogy olvastad Göncz kéziratát, és szuperlatívuszokban fejezted ki elismerő véleményedet. Telefonbeszélgetésünk során közöltem, hogy ismerem az anyagot és felhívtam a figyelmedet a benne található politikai töltésre. Ugyanaznap délután 16 óra tájban ismét hívtál, elmondottad, hogy újraolvastad a kéziratot, alighanem igazam van. Két nap múlva csütörtökön benyújtottad lektori jelentésedet és második tele101fonbeszélgetésünk tartalma már tükröződik benne:

„– Mikor másodjára elolvastam, jogosnak éreztem a feltételezést, hogy a parabola egyes részleteinek későbbi eseményekre vonatkoztatása is lehetséges – írod. Egészében meggyőződésem szerint nem fordítható le a jelenre – ilyen allegorikus művet nem lehet ennyire öntörvényszerűen megszerkeszteni –, egyes jeleneteiből azonban kiolvashatók utalások…” Mikor e szavakat olvastam, arra gondoltam, nincs más szó részedről csak: adjuk meg az istennek, ami az istené, s a császárnak, ami a császáré. Később megértettem, hogy többről van szó – alibiről! Hétfő estétől csütörtök délig – bár közben kétszer is beszéltünk telefonon a kötetről – elmulasztottad megmondani, hogy már 22-én este tíz óra tájban felhívtad a szerzőt, pozitív álláspontra helyezkedtél a mű megítélésében és ezzel gyakorlatilag – főszerkesztő esetében annak kell minősíteni – kiadói elkötelezettséget vállaltál, kész helyzetet teremtettél. (Feltételezésem szerint ez a magyarázata tudathasadásos lektori jelentésednek, mert javasolni is kellett a könyvet kiadásra, hiszen elkötelezted magad, de jelezni is kellett a problémát, hiszen én figyelmeztettelek rá.)

Minden szokásjogot és kiadói rendtartást félrelökve, hozzájárulásom nélkül elfogadással egyenlő értelmű kijelentést tettél a szerzőnek, és ezért figyelmeztetésben részesítelek, külön hangsúlyozva, hogy hasonló eset többé 102nem fordulhat elő. Itt jegyzem meg, hogy függetlenül a te elkötelezettségedtől a kéziratot a szerzőnek visszaadom, ebben a formában a kiadó elutasítja, nem elégedhetünk meg a javasolt húzásokkal, mert azok csak „tompítanak”, de a lényegen nem változtatnak. Csak teljes átdolgozást fogadhatunk el, ha erre a szerző hajlandó vagy egyáltalán képes, hiszen alapvető mondanivalójának megváltoztatását igénylem.

Nem ismerem a további tárgyalások menetét, csak egyetlen tényt regisztrálhatok: a könyv végül is megjelent. Már a „Zsarátnok” címmel a „Sarusok”-ra történő változtatása jelzi, hogy Kardos lényegileg érvényesíteni tudta elgondolásait. Az más kérdés, hogy később sem értékelték a könyv „híres alapmondatát”, a több igazság között nem Kardos üldözött igazságát fogadták el igazabbnak.

De térjünk vissza az 1957-es évhez.

103

A Kádár rendszer első és legfontosabb feladatai közé sorolta, hogy újjáalakítsa biztonsági szerveit. A megtisztulási szándék jegyében az illetékesek egy 150 nevet tartalmazó listát állítottak össze azokról, akik a személyi kultusz idején súlyos törvénytelenségeket követtek el, ezeket egyértelműen elutasították. Ilyen sorsra jutott Berkesi András is – nem minden alap nélkül, mert mint a felülvizsgálati tárgyaláson vallotta: „a nyomozások során, mivel erre utasítást kaptam, én is bántalmaztam az őrizeteseket”.

Kardos semmiféle kifogás alá nem esett, az is mellette szólt, hogy a legképzettebb és legeredményesebb tisztek közé tartozott. Nem kívánt továbbra is elhárító munkával foglalkozni, a Honvédelmi Minisztérium hírszerző részlegén vállalt szolgálatot.

Az államrendet közvetlenül veszélyeztető fenyegetések lassanként eloszlottak, a munka mind kevésbé kötötte le Kardos energiáit. Gondolkodásában, hangulatában számos változás következett be, kiveszett belőle a korábbi rámenősség, az önkéntelen reflex, hogy a pisztolyához nyúljon. Összetettebben látta 104a világot, sokat olvasott és töprengett. Sokszor keveredett vitába feletteseivel, akik között, a tisztogatások ellenére, több egykori ávéhás tiszt is akadt. Szemükre hányta szakmai dilettantizmusukat, melynek következtében számos nyugati országban tevékenykedő magyar hírszerző lebukott.

1958 nyarán váratlanul megkereste őt a hazalátogató M. Florence. A nő 1955-ben börtönéből kiszabadulva férjhez ment és Angliába távozott. A románc folytatódott, néhány napot együtt töltöttek, az elválásnál Florence újra hívta magával Kardost, de ő ugyanazon okok alapján, mint korábban, most is nemet mondott. Az immár végleges elválás megviselte a férfit, magára maradva az Uzsoki utcai lakásban kinyitotta a gázcsapot, az orvosok csak nehezen tudták megmenteni az életét. Florence hazament, később egy angliai víkendházban halt meg titokzatos körülmények között.

Állítólag kigyulladt az ágyneműje, és megfulladt a füstben.

Ezek után Kardos úgy döntött, hogy mindenképpen változtat a sorsán. Többször is benyújtotta kérelmét szolgálaton kívüli állományba való helyeztetése iránt, de az illetékesek vonakodtak elengedni őt. A megoldást végül is a véletlen szerencse hozta meg: Ilku Pált, a Magyar Néphadsereg egyik legmagasabb rangú parancsnokát a Művelődési Minisztérium élére nevezték ki, és ő magával vitte Kardost is új tárcája területére. Ebben 105a közegben érezhető fordulatok következtek be: 1959. szeptember 25-én újjáalakult a több mint két éve feloszlatott Magyar Írók Szövetsége, átszerveződött a Kiadói Főigazgatóság, a megváltozott kulturális helyzet új kádereket kívánt a régi leharcolt gárda helyébe.

A „Cég”-től sokféle út vezetett át a civil életbe. Péter Gábor könyvtári alkalmazottként, Farkas Vladimir statisztikusként, Décsi Gyula szótárkészítőként, Janikovszky Béla orvosként dolgozott tovább, de akadtak olyanok is, akik mérnökként, újságíróként, külföldi Ibusz-kirendeltségek vezetőiként, vagy üzemi légóparancsnokként folytatták. Néhányan, mint például a televíziós riporter doktor Várady György, később nyilvánosan lelepleződtek, és visszavonulásra kényszerültek, mások, mint a kabarészerzőként ismertté vált Komlós János, életük végéig háborítatlanul folytathatták a tevékenységüket. Mivel eredendően jó képességekkel rendelkeztek, többnyire sikerült érvényesülniük.

Áldozataik egyik csoportja, a koncepciós perek életben maradt elszenvedői is lehetőséget kaptak az elhelyezkedésre, legtöbbjüket a párt- és államapparátus, a pénzügyi és hírközlő intézmények szólították magukhoz. Kardos leszerelése után – fiatalkori, és azóta sem szűnő vonzódásának megfelelően irodalommal kívánt foglalkozni.

Nem tűnt kizártnak, hogy Kardos szerzőként jelentkezik. Hihetetlen mennyiségű élettapasztalat halmozódott fel benne, elégsé106gesnek látszott a kor nagy körképének megalkotásához.

„– …Szinte érthetetlen, hogy Kardos György élete nem inspirált egyszerre több írót is egy-egy sorsregényre – írja egy emlékezés. – Konfliktus, drámai csomósodás, harc, fény és árnyék mind-mind adva volt ebben az életben. Shakespeare-i sorsú férfi volt.”

Mások is mondták neki:

– Kár az életedet homályban hagyni. Valamelyik kedvenc szerződ megírhatná regényben.

Az ilyen biztatásokat Kardos vállvonogatva fogadta:

– Hogy képzeled?! Az én életemben nincs semmi rendkívüli.

Szokás mondani, hogy egy-egy remekművet mindenki írhat: a saját életrajzát – véleményem szerint ez a feladat is hiába várt volna Kardosra. Bár gyűjtögette és rendezgette a különböző dokumentumokat, sohasem szánta volna rá magát memoárok megírására. Nem csak a kádári megjegyzés tartotta vissza, melyet az első titkár akkor tett, mikor Aczél György meg kívánta jelentetni börtönbeli emlékezését: „én a te helyedben nem üzletelnék a szenvedéseimmel!” Kardos is eltűnődött ezen a sommás ítélkezésen, döntő szerepet mégis az játszott, hogy nem hitte magát elhivatott írónak. Valóban: több is, kevesebb is volt annál. Sárközi Márta, a magyar irodalom nagyasszonya mondta egyszer:

107

– Az igazi férfi nem megy színésznek vagy írónak, az orvos lesz vagy katona.

A már említett, Berkesi Andrással közösen alkotott „Kopjások”-on kívül nem tudunk más szépirodalmi munkájáról – ebben sem művészi indítékok vezérelték.

– Politikai-szakmai feladat volt. Az egyik szereplő sorsán keresztül azt kellett bemutatnunk, hogy azok a disszidensek is bántatlanul hazatérhetnek Magyarországra, akiket a külföldi kémszervezetek megkörnyékeztek – magyarázta egyszer nekem.

Barátja voltam Kardos Györgynek, ezért nem szívesen mondok rosszat bármely személyes tulajdonságáról, de meg kell állapítanom, hogy az újságírói képességei nem haladták meg az átlagos szintet. A könyvkiadás gondjairól, vagy egyéb művelődéspolitikai témákról később megjelent elemzései korrekt és pontos dolgozatok, de nem árad belőlük különösebb felvillanyozó erő. Személyes hangvételű írásait viszont olyan érzelmi alapon történő ábrázolási fordulatok jellemzik, melyeket Kardos lelkének igazi fele, a kritikus olvasói személyiség soha nem fogadott volna el. Egy visszaemlékezésében így fogalmaz:

„– …Az Ebro örökre tükrözni fogja felejthetetlen vonásaidat, Tömpe András. Nem felednek az aragon dombok, az örökzöld katalán erdők, siratnak téged Extremadura ónbányászai, a salgótarjáni szénmedence karancsberényi rengetege…”

108

„– …Végig szálfaegyenes voltál elvhűségben, tartásban, emberségben. Ilyennek ismertünk meg, ilyen maradsz örökre az emlékezetünkben, hiszen szíved utolsó dobbanásáig soha senki nem látott görnyedni…”

A magát magas fokon kiművelő, pontosan, sőt hatásosan fogalmazó Kardosból néha kiütközött az autodidakta, ennek egyik jele volt vonzódása az idegen szavakhoz, iskolás közhelyekhez. Néhány példa: „ceterum censeoként mondom”, „videant consules”, „néhány megállapításod nem kongruál az objektív valósággal”, „profil-anarchiát meggátolandó nem helyeselhetjük a profilmerevítési törekvéseket” – olvashatjuk hivatalos leveleiben és egyéb megnyilatkozásaiban.

Idézet-apparátusa is szűkös. Különféle írott szövegeiben sztereotípiába hajló gyakorisággal bukkan fel Hemingway: Akiért a harang szól című regényének elején álló John Donne mottó: „minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd kiért szól a harang, érted szól.” Ezen kívül néhány József Attila verssor bukkan fel, leginkább:

Az látszott a legvalószínűbbnek, hogy a hírszerzéstől távozva Kardos egy újság főszer109kesztője lesz – ha ezt kéri, minden bizonnyal teljesítik a kívánságát –, általános meglepetésre a könyvkiadó szakmát választotta. Több ismerősét is megkérdeztem, hogy miért döntött így, magasabb politikai érdekeknek engedelmeskedett, vagy már korábban is vonzódott ehhez a pályához, senki sem tudott válaszolni rá.

110

Hogy szerezzen némi kiadói gyakorlatot, Kardos eltöltött egy rövid időt a viszonylag jelentéktelen Medicina élén, majd 1961. október 6-án átvette a Magvető igazgatását. Néhány hónapig mind a két vállalatot egy személyben irányította, aztán megvált a Medicinától.

A Magvető 1955-ben alakult az Írószövetség kiadójaként, majd közvetlen állami felügyelet alá került. Első igazgatója Képes Géza költő volt, akit a sokoldalú Hegedűs Géza követett.

1957-ben újabb személycsere következett, Vadász György vette át a kormányrudat. Vadász szakmai előéletét tekintve építőipari munkás, majd villamoskalauz volt. A felszabadulás után kiemelték: 1945 és 48 között a csornai rendőrkapitányságon a politikai osztály parancsnoka, 1952-től a Szikra Kiadó főszerkesztőjeként dolgozik, majd a Dolgozó Ifjúság Szövetsége központi káderosztályának vezetőjévé nevezték ki, 1954-től a Mátravidéki Fémművek párttitkára. Az októberi felkelés leverése után karhatalmistaként szolgált, innen irányították a Magvetőbe.

111

Vadászt zilált körülmények fogadták a kiadónál. A korábban kialakult szerzői gárda széthullott: Aczél Tamás, Faludy György, Ignotus Pál és sokan mások külföldre távoztak, Déry Tibort, Sándor Andrást, Tardos Tibort, Zelk Zoltánt, Márkus Istvánt és társaikat letartóztatták. Létrejött a makacs ellenzékiek csoportja is – soraiban többek között Karinthy Ferenccel, Ottlik Gézával, Mészöly Miklóssal.

A Magvető a Filmgyárral és néhány színházzal egyetemben, az ellenállás gócának számított. Nagy összegű, úgynevezett „fehér segélyt” folyósított a hallgató és opponáló íróknak, az írósztrájk résztvevőinek, mindent összevetve hárommillió forintos értékben – ezt az összeget mai pénzre átszámítva legalább százzal kellene megszorozni. Tamási Lajosnak, a „Piros a vér a pesti utcán” szerzőjének 24 ezer forintot fizettek ki a kötetéért, Kodolányi Jánosnak három művéért 215 ezret, Németh László készülő könyvéért 255 ezer forintot kapott. Féja Gézával életmű-szerződést kötöttek, évi két művének megjelentetését vállalták fel – havi 3000 forintos átalánnyal honorálva. Ezeket a szerződéseket Vadász sorra felbontotta, majd némelyiket különösebb indok nélkül újra érvényesítette.

Kiütközött az új igazgató teljes szakmai járatlansága, a bajokat drasztikus politikai eszközökkel próbálta megoldani. A párt irodalompolitikájával szemben elfoglalt ellenséges magatartás miatt elbocsátották a légynek 112sem ártó Hegedős Gézát, Abonyi Bélát, Pilinszky Jánost, a költőt, Tóbiás Áront, Bodnár Györgyöt, Kónya Juditot és még sok más munkatársat.

A párttagok számát az 1959-es hatról egy év alatt tizenhatra, a tagjelöltekét négyről tízre emelték. Megbízhatónak minősített új káderek kerültek az irányításba.

A korszak proletárromantikus szellemétől vezéreltetve a kiadói pártszervezet nyitni kívánt a társadalom felé, fel akarták venni a kapcsolatot a különféle termelő üzemekkel. Véleményük szerint ez az együttműködés pozitív hatást gyakorolhatna az irodalom irányítóira és művelőire. Ezt a kezdeményezést más kiadók is átvették; a Szépirodalmit a Ganz-Mávag Gyár, a Magyar Helikont a Goldberger Textilművek patronálta.

Vadász 1961-ig maradt a Magvető élén, menesztése összefüggésben állhatott a konszolidálódó Kádár-rendszer mind inkább minőségközpontú káderpolitikájával. Vadász a leváltása után is a kulturális területen dolgozott, a Budapest Táncegyesület igazgatójaként ment nyugdíjba.

A Magvetőhöz belépő Kardost a mindenre kiterjedő szétesettség képe fogadta. A kiadó létszáma 42 fő volt, az állományon kívül egy fűtőt és három segédmunkást foglalkoztatott, a teljes bértartalék 200, azaz kettőszáz forintot tett ki.

„– …Hosszú éveken keresztül én voltam egy személyben ennek a kiadónak az igazga113tója, irodalmi vezetője, szerkesztője, félig főkönyvelője is – portás csak azért nem lehettem, mert a kapuban az épület tulajdonosának, az Artex Külkereskedelmi Vállalatnak a dolgozója látta el ezt a munkakört” – írja Kardos egy beszámolójában. Alig jutott ereje és ideje, hogy felmérhesse milyen szakmai-művészeti csődállapotot öröklött.

„– Mikor Kardos belépett a sivár kiadói szobájába – emlékszik vissza egy szemtanú –, az üres íróasztal mögött két hatalmas szekrény ötlött a szemébe, mindkettő gondosan be volt zárva. Kardos találomra kinyitotta az egyik szekrényt, a kéziratok valóságos lavinája ömlött lába elé; regények, tanulmányok s mindenek előtt versek. Annyi vers, amennyit egy halomban csak kiadói ember láthat.

Ezt hagyományozta rá az előző vezetés. A kazalnyi kéziratot hosszú hetek munkájával rendbe szedték, s mint hogy arra már nem futotta az időből, hogy visszarakják a szekrénybe, ott maradt a sarokban. A kéziratlapok összekeveredtek, a szerzőjük személye megállapíthatatlanná vált. Egyik nap a takarítónő az egész paksamétát elvitte a papírhulladék-gyűjtőhöz. Jellemző, hogy egy erdélyi író kivételével senki sem reklamálta elkallódott művének sorsát.

Ezután jöhetett a másik szekrény. Ebben palackokat tároltak: vodkás, whiskys, cseresznyepálinkás flaskákat, mind üres, csak egy üveg tinta volt megbontatlan – ez nem 114kellett senkinek. Ez a gyűjtemény képezte az örökség második felét.

Mit volt mit tenni, Kardos a szerkesztőségi titkárnője segítségével a munkaidő után, szatyorban, aktatáskában csempészte ki az üvegeket a legközelebbi kukába ötösével-hatosával, ahogy épp el tudták rejteni. Hosszú hetekbe tellett, amíg az utolsótól is megszabadultak.

(El kell mondanunk: maga Kardos is szerette a tömény, tiszta szeszeket, a whiskyt, a calvadost, az igazi szilvapálinkát. Fogyasztási módján és mennyiségén érződött az egykori elhárító tiszt tapasztalata. Azt mesélte, a „Cég”-nél megtanulták, hogy kell inni anélkül, hogy az alkohol megzavarná idegeit a szükséges összpontosításban. Egészen az utolsó évekig nem tudta megingatni az ital. A szemem láttára ivott asztal alá nemcsak „magasan hitelesített” írókat, de kemény szesztornákban edzett bányászokat és erdészeket is. Előfordult, hogy estétől-reggelig elfogyasztott egy csatos üveg ötvenfokos pálinkát – ez megközelíti az orvosi könyvekben jelzett halálos dózist –, és másnap a nyoma sem látszott rajta. Bent a Magvetőben viszont a legkedvesebb vendégeit is csak kávéval kínálta meg, egyszer sem láttam szeszes italt kiadói irodájának asztalán. Munkatársaitól is megkövetelte, hogy ne igyanak, egy névnapi koccintásért is fegyelmit adott. A lektorok és a műszakiak persze nem utasították vissza például Tersánszky Józsi Jenőt, ha valamelyik 115újonnan megjelent könyvét megünnepelendő egy demizsonnal állított be a kiadóba. Titokban felhajtottak egy pohárral, utána elrágtak egy kockacukrot, és visszaültek a munkaasztalukhoz.

Ezt az alapállást még a Kiadónál jelentkező fiatalabb írók is ismerték. Hajnóczy Péter, a kortársi magyar próza egyik legnagyobb tehetsége már alkoholbetegsége előrehaladott szakaszában járt, amikor egy megbeszélésen kellett megjelennie Kardosnál – reggeli időpontban. Hajnóczy nem merte megkockáztatni, hogy előtte valamilyen szeszt vegyen magához, az alkoholéhségtől reszketve nyitott be a Magvetőbe. Kardos egyetlen szakértő pillantással felmérte az állapotát és elmosolyodott:

– Menj le Péter egy kocsmába, igyál valamit, aztán gyere vissza.

Igaz, ehhez az kellett, hogy szeresse Hajnóczyt, és nagyra értékelje a tehetségét.)

Vadász igazgató kontraszelekciós intézkedéseivel lerontotta az állomány szakmai színvonalát is. Közismert ténynek számított, hogy az összes művészeti kiadó között a Magvető rendelkezett a legalacsonyabb nívón álló lektori gárdával. Felkészültségükre jellemző volt, hogy egyikük a magyar prózaírás két kiemelkedő teljesítményét; Cseres Tibor: Hideg napok és Kardos G. György: Ávrahám Bogatír 116hét napja című regényét kiadásra alkalmatlannak minősítette. Másikuk kioktatott egy Kossuth díjas szerzőt, hogy kötőszóval nem lehet mondatot kezdeni.

A munkafegyelem is elképesztő mértékben romlott le. M. Gyula felelős szerkesztői fizetést vett fel a kiadótól, ennek ellenére még azt sem tartotta fontosnak, hogy legalább időnként belátogasson a Kiadóba. Heteken keresztül még telefonon sem lehetett elérni, mert filmstatisztálással foglalkozott. Ezt mintegy szakmai előtanulmánynak szánta, mert később befutott rossz rendező lett belőle. K. Márta propagandista megbízásából a vállalati gondnok munkaidőben különféle virágállványokat készített. Kardos épp e foglalatossága közben találta, azonnal fegyelmit indított és elvonta a prémiumot K. Mártától. Az ügyből több hónapon át húzódó munkaügyi vita kerekedett, de Kardos hajthatatlan maradt. A külföldi csoport főszerkesztője folyamatosan a különmunkáival foglalkozott, privátként könyveket fordított, a kiadói tervben nem szereplő versesköteteket készített elő és adott műszakra, a saját feladatainak teljesítésével viszont rendre elmaradt. Kardos őt is választás elé állította: vagy teljesíti a kötelmeit, vagy eltávozik.

„– …Magam éveken keresztül abból a fikcióból indultam ki, hogy az állomány gyengeségét ellensúlyozhatom a saját munkámmal – írja Kardos. – Egészségem és húsz kilóm elvesztése árán megtanultam a leckét, melyet 117a vezetés elemista színvonalán is tudni kellene. Ismerek olyan könyvkiadót, melynek igazgatója – egyébként kiváló képességű szakember – 45 fővel kezdte a munkát, és öt év alatt húsz főt cserélt ki az állományból. Így érte el, hogy elhanyagolt vállalatát az élvonalba juttatta.”

Kardos is kénytelen volt határozottabb lépésekre elszánni magát. Három lektort küldött el, és tíz további ment el önszántából – később sokszor tett szemrehányást magának, amiért nem járt el még keményebben. Közel egy évtized alatt az összes kiadó között valószínűleg a Magvetőnél volt a legkisebb a fluktuáció.

A megüresedett lektori helyek betöltésénél Kardos megengedte magának, hogy előnyben részesítse a koncepciós perek során kivégzett bajtársainak gyerekeit. Nem törődött vele különösebben, hogy akadt olyan protezsáltja, aki rosszal törlesztett a jóért, feljelentette őt Aczél Györgynél – despotizmussal vádolva.

A Kiadó megfelelő kereteit építgetve Kardos belátta, hogy ha színvonalas teljesítményt akar követelni a munkatársaitól, akkor javítania kell az anyagi körülményeiken. A könyvkiadásban dolgozókat még a magyar műszaki értelmiség átlagánál is rosszabbul fizették. Kardos újabb és újabb pénzforrásokat keresett, különös gondot fordított a kiadó adminisztrációs részlegének érdekeire. Abból indult ki, hogy ők csak a fizetésükre vannak 118utalva, míg a lektorok a kiadón kívül is tudnak pénzt keresni.

A Magvetőnél is nyílt lehetőség arra, hogy bizonyos kisebb feladatokat különmunkában adjanak ki és fizessenek meg. Kardos ezzel kapcsolatban nem végzett „jóemberkedést”, sem a pozícióját erősítő klientúra-építést, a mindenkori szakmai követelmények szerint választotta ki a megfelelő személyeket, más módon próbálta segíteni a rászorulókat.

„– Hóbortos vállalatvezetői minőségemben sűrűn előfordult – kifejezetten szociális okokból –, hogy munkatársaimon segíteni óhajtottam anyagilag. Ezt általában nem az állam terhére, hanem saját zsebemből tettem. Olyanképpen, hogy a Magvető egyetlen jutalmazott munkatársa sem tudja, hogy mikor milyen összegű jutalmat kapott saját zsebemből, és ily módon nem szaporítottam híveim számát. (Főleg pedig nem akartam megalázni embereket azzal, hogy a segélyeket közvetlenül igazgatói zsebből kapják.)

Alig vettem át a Magvető Könyvkiadó vezetését, Z. Árpádné az első volt, aki feljelentést tett ellenem a Pártközpont kulturális osztályánál. Az elmúlt közel egy évtized alatt talán nem volt a Magvetőnek olyan dolgozója, akinek annyiszor lett volna ellenvéleménye, sokszor vitája velem, mint éppen Z. Árpádnénak. Mondanivalóm szempontjából most távolról sem fontos, hogy ezek milyen viták voltak, és kinek miben volt igaza. Egy azonban bizonyos; Z. Árpádné talán egyszer 119sem maradt ki a fizetésemelések, prémiumok és jutalmazások listájáról. Éveken át tartó vitáink, vagy stílusának megfelelő „beolvasásai”, avagy régebbi feljelentése a legkevésbé sem befolyásoltak abban, hogy a lehetőségeim szabta maximális módon – lelkiismeretes munkájára való tekintettel – felterjesszem a Szocialista Kultúráért kitüntetésre, és ezt meg is kapta.

Kardos szívós munkával elérte, hogy az 1962-es év elejére nagyjából rendet és egységet teremtett a kiadóban, ezt további majd negyedszázadon át is meg tudta őrizni.

120

Kardos akkoriban a Deák Ferenc utcában lakott – közel a Magvető első, Nádor utcai épületéhez. A ház alatt épp akkor fúrták a Metró alagútját, éjjel-nappal folyamatosan remegtek a falak, a lakók hosszú hónapokig nem tudtak pihenni. Kardos is alig várta a reggelt, hogy bemehessen a munkahelyére. Nem vette igénybe a rendelkezésére álló szolgálati kocsit. Naponta elhaladt a Nádor utca 9-es számú háza előtt, melyben valaha a Katpol működött. Átsétált az irodájába, a fél nyolckor beérkező titkárnő már az íróasztal mögött találta. Másoktól is megkövetelte a pontosságot, nyolc óra előtt bekérte a jelenléti ívet, és ha valaki még nem érkezett meg, a neve mellé filctollal egy kérdőjelet írt. Sokan azt is felróják neki, hogy rossz pontnak tekintette, ha valaki nem vett részt a május elsejei felvonuláson.

Kardos lehetetlennek találta, hogy ha komolyan veszi a feladatát, be tudja azt sűríteni nyolcórás munkaidőbe. Napi tizenkét, nem ritkán tizennégy órát dolgozott, ilyen tekintetben a szombat-vasárnap sem számított kivételnek. Egy napra jutó olvasmánypenzu121ma – a lírától az elvont elméleti művekig terjedő széles sávon – körülbelül tíz ívet, vagyis 200 gépelt, illetve 160 nyomtatott oldalt tett ki. Néha, egy-egy különösen gyors döntést igénylő munkánál két nap alatt ezer oldallal is meg kellett birkóznia. Ehhez járultak még az igazgatói poszttal kapcsolatos rutin tennivalók: a beosztottakkal való foglalkozás, a szerzőkkel folytatott tárgyalások, a film, a színház és természetesen az irodalom eseményeinek naprakész követése, de legalább a szükséges tájékozottság megszerzése.

Délben a munkahelyén ebédelt, egy-két szendvicset fogyasztott, gyakran előfordult, hogy ennek a fele is ottmaradt a tányéron. Sokáig azt hittem, hogy Kardos érzéketlen az étkezés örömei iránt, ha meghívtam egy vendéglőbe, általában bele sem nézett az étlapba, csak egy paprikás krumplit rendelt – később viszont második felesége konyháján szívesen és jóízűen evett.

Esténként hatig-hétig is kitartott a helyén, a túlórákra időzítette bizalmasabb vagy hosszabbnak ígérkező megbeszéléseit. Néha megkérte a titkárnőjét, maradjon benn ő is, legyen valaki, aki megfőzi és felszolgálja a kávét.

Bármilyen hosszúra is nyúlott a munkanapja, Kardos minden eszközzel igyekezett takarékoskodni az idejével. Titkárnői valóságos védőkordont vontak az irodája előtt, az átlagos képességű, tisztes középszer nehezebben jutott be hozzá, mint egy miniszterhez. Valaki, miután hónapokig hiába kért tőle 122időpontot, végül azzal kísérletezett, hogy egy napilap „nyílt tér” rovatában adott fel egy közleményt, miszerint találkozni szeretne Kardossal – megjegyzendő: akkor sem fogadta.

Kardos sok haragost szerzett magának azzal a felfogásával, hogy csak az általa fontosnak ítélt ügyekkel volt hajlandó foglalkozni, egyebekre egy szót sem vesztegetett. Fennmaradt korrespondenciája tanúsága szerint sokan tiltakoztak ilyetén magatartása ellen, a levelek közül érdeklődésre tarthat számot Antall Józsefnek egy 1981-ben kelt levele, a későbbi miniszterelnök itt is a rá oly jellemző öntudatos és számon kérő stílusban fogalmaz:

„Kedves Igazgató úr!

F. év április hó 29-én írtam Önnek egy levelet, amiben személyes találkozás érdekében kértem időpontot. Jeleztem, hogy kiadói problémák ügyében – többek között Germanus Gyula műveinek, illetve egyéb művekkel összefüggésben – keresem. Tekintettel arra, hogy hetekig nem kaptam semmiféle választ vagy értesítést, két alkalommal telefonon beszéltem a titkárnőjével, aki türelemre intett, mondván: levelem megérkezett, de Ön igen elfoglalt. Újra hetek teltek el, most már több mint két hónap.

Gondolom, hogy nem kíván találkozni, de ezt is közölhették volna egy udvarias levél123ben. Nem kívánok összehasonlítást tenni, de Kádár János titkárságától négy nap alatt, Lord Baloghtól, Szentgyörgyi Alberttől és a többi megkeresett Nobel-díjastól is postafordultával kaptam választ. Nem kívánom sorolni a hasonlóan elfoglalt embereket, minisztereket, az MTA elnökét stb., de erre egyelőre nincs példa a levelezésemben.

Őszintén sajnálom, hogy nem talált érdemesnek a személyes meghallgatásra.

Üdvözli:

Nem maradtak fenn arra utaló nyomok, hogy Kardost megrendítette volna ez a kioktatás.

Életstílusát tekintve, Kardos mindvégig igénytelen, minden luxust elutasító ember maradt.

– Egyáltalán nem vagyok puritán, csak egyszerűen nem engedem, hogy az én igényeimet a társadalmi igények szabják meg. A kívánalmaimat az határozza meg, hogy mit is szeretek valójában – mondta egyszer, de azt hiszem, ezzel a megfogalmazással túlságosan is megszépítette a körülményeit.

Évekig járt egy rongyos nagykabátban, 124a titkárnői már nem tudták nézni, ők vettek neki egy szürke „malaclopó” köpenyt, olyasfélét, melyet alacsonyabb beosztású kórházi alkalmazottak szoktak hordani. A jövedelméből többre is tellett volna, inkább az játszott közre, hogy energiáit vonakodott mellékesnek tekintett személyes dolgaira fordítani.

Kardos valószínűleg az egész életét el tudta volna tölteni egy kaszárnya egy ággyal, egy asztallal és két székkel bebútorozott szobájában. Ezt helyettesítette nála a Vörösmarty téri épület X. emeletén egy háztetők fölött úszó csupa-ablak iroda, melyet Simonffy András „a magyar irodalom tisztaszobájának” nevezett. Néhány cserép örökzöldön kívül nem tűrt meg itt semmi nélkülözhetőt. Cigarettával kiégetett szövetű hivatali bútorgarnitúráját, hámló furnírú asztalát az utódja egy pillanatig sem tolerálta, azonnal intézkedett, hogy vásároljanak újat helyette. Költséges szenvedélye nem volt, egy ideig öngyújtókat gyűjtött, de erre sem figyelt igazán, sorra elhagyta őket.

A saját életstílusát Kardos csak magára nézve tartotta érvényesnek és kötelezőnek, nem érdekelte, hogy mások miképp és milyen anyagi szinten alakítják a sorsukat. Sokszor írt alá olyan kötet végelszámolásokat, melyeknek összege öt-hatévi keresetét tette ki.

– Nem zavar téged ez az aránytalanság? – kérdezte tőle egyszer Gyurkó László, Kardos ránézett a szemüvege mögül, melyet mellesleg utcai alkalmi árusnál vásárolt, mert 125sajnálta az időt, hogy beüljön egy szemorvoshoz:

– Elment az eszed? Én állami tisztviselő vagyok.

Íróinak jólétéért minden telhetőt megtett, az általános feltételeket az elérhető legmagasabb szintre emelte. Mikor a Magvetőhöz került, az írók honoráriumának még mindig a majd tíz éve, 1952-ben megállapított normái érvényesültek. Például egy húsz íves, azaz 320 oldalas regényért, ha nyolcezer példányban jelent meg, 40-45 ezer forintot fizettek. Ha a ráfordított időt másfél-két évre becsüljük, az írók keresete havi bérre átszámítva nem érte el egy kezdő villamoskalauz javadalmazását. A költőket sem dotálták jobban, egy háromezer példányos verseskötetben egy-egy sor díja tíz forint körül mozgott. A kiadók igazgatói önbiztosító óvatosságból még a „tól-ig” keret rendelkezésükre álló lehetőségeit sem használták ki, a könyveket szinte sohasem sorolták a jobban fizető, magasabb minőségű kategóriába.

– Ha te a plafont kapod, mit adjunk akkor Illyés Gyulának? – szokták mondani a szerzőknek, bár Illyés tudomásunk szerint soha nem igényelte ezt a privilegizálást.

Kardos szakított ezzel a gyakorlattal, a legfelsőbb sávban fizetett, ha módjában állt, nívódíjakkal is megemelte a honoráriumokat. Sokszor a saját felelősségére-kockázatára utalt ki a hivatalosan engedélyezettnél nagyobb összegű előlegeket – ha már nagyon magasra 126szöktek, kiadta utánnyomásban az illetőnek valamelyik régi könyvét, és erre terhelte rá. Az 1970-es évektől bevezette az „egyösszegű megállapodást”, ahol sem a terjedelemhez, sem az előírt ívdíjazáshoz nem kellett alkalmazkodnia.

Újabb vívmánynak számított, hogy egy tucatnyi íróval életmű-szerződést kötött, ebben a Magvető kötelező érvénnyel felvállalta, hogy évente egyet-kettőt megjelentet az illető korábbi munkáiból. Kardos azt hitte, hogy ezzel a lépéssel kiválasztottjainak élethosszig tartó anyagi biztonságot garantál, de gondoskodó szándéka alig élte túl a fizikai létét. Utódai a Kiadó élén sorra mondták fel az életmű-szerződéseket, jogilag, állítólag, sohasem számítottak érvényesnek.

Második feleségétől húsz-huszonkét sötétzöld dossziét kaptam. Kardos ezekben rendezgette össze az írók hozzá intézett leveleit. A sok száz küldeménynek legalább nyolcvan százalékában pénzt kérnek a feladóik – és szinte sohasem luxusnak tekinthető igények kielégítésére.

Megdöbbentő olvasni, hogy Örkény István 1971-ben, majd hatvan éves korában jutott csak el odáig, hogy egyszobás lakását egy valamivel tágasabbra cserélhesse le. Akkor is csak úgy tudta megoldani, hogy az adott időben hallatlan összegnek számító 90 ezer forintos előleget kért és kapott Kardostól.

F. Ferenc író, aki nem tartozott a Magvető meghatározónak tekintett szerzői közé, alig 127egy-két könyve jelent meg itt, az Országos Orvosszakértői Intézet külföldi gyógykezelésre szóló javaslatát küldte el Kardosnak. A papír szerint az író bénulásos spondylitisben szenved és háromhónapos gyógykezelésre szorul a franciaországi Breck Plage gyógyintézetben. A kúra várható időtartama a fogadó intézet megítélése alapján három hónapra tehető. Az utazáshoz külföldi valuta és személyi kísérő szükséges.

Kardos dilemma elé került: F. könyveit nem szándékozott kiadni, tehát a támogatást semmiféle szerződéssel nem tudta lefedezni, azt is felmérte, hogy az ügy nyilvánvalóan nem a Magvető, hanem a társadalombiztosítás illetékességébe tartozik, mégsem tudott nemet mondani egy beteg embernek, végül is folyósította a pénzt. Csak annyit ért el vele, hogy a következő évben F. megismételte a kérést.

„Kedves Igazgató Elvtárs, kedves Barátom!

Mielőtt végleg elfelejtenél, nagyon kérlek, segíts, mint tavaly. Nagyon rozzant vagyok, el kell mennem gyógykezelésre. Francia frankot kapok, csak legyen elegendő forintom. De nincs. Július 6-án indulok.

Tisztelettel, szeretettel köszönt:

F. Ferenc

Nem lehetnél egy kicsit gavallérabb, mint tavaly? Tarolt a Magvető ezekben a napokban…”

Kardos újabb döntéséről nincs tudomásunk.

128

Az egész gyűjteményből számomra a legnyomasztóbb fejezetet Ladányi Mihály levelei jelentették. Egy francia filozófus szerint nincs nagyobb balszerencse annál, mint ha rossz természetünkkel elveszítjük azt a helyet a társadalomban, mely képességünk alapján kijárna nekünk – ennek a tételnek a bizonyítására nehéz volna Ladányi sorsánál jobb illusztrációt találni. Nemzedékének egyik legnagyobb, ha nem az első számú költője volt, de hihetetlenül szétszórt életvitelével számtalan esetben került anyagilag a tönk szélére. Barátai „bőröndös anarchistá”-nak hívták, mert csak ritkán rendelkezett állandó lakással, négy-öt felbontott házasságából hat-hét gyerek után fizetett tartásdíjat.

A mindenkori hatalmat pukkasztó provokatív hajlama gyakran sodorta összetűzésbe. A legemlékezetesebb botrányát Ladányi 1966. április 17-én kavarta a mezőtúri Költészet napi ünnepségen. Már az első megszólalásával megdermesztette az egybegyűlteket:

– Van-e itt valaki a párttól? – kérdezte, majd be sem várva a minden bizonnyal igenlő választ, kijelentette, hogy ő a Forradalom megtisztításáért harcol a mindent elborító korrupció ellenében. Aztán O.-ról, az akkoriban lebukott vendéglátóipari igazgatóról beszélt, aki szabadon, sőt állami jóváhagyással bonyolította üzelmeit. Megemlítette a Balaton mellett rendezett „Huligán találkozó”-t, melyet azért simítottak el, mert országos vezetők gyerekei is részt vettek rajta.

129

– A párttól nincs mit várni! – tette hozzá. – A legfelsőbb szintjén is kétes múltú embereket lehet találni, némelyikük annak idején nyilas ösztöndíjjal a fasiszta Németországban tanult. (Ladányinak ez a megjegyzése feltehetőleg K. István egyetemi tanárra, a kultúra egyik vezető ideológusára vonatkozott. M. Gy.)

Szavát azzal a megjegyzéssel zárta le, hogy az irodalomnak annyit használ a pártirányítás, mint a békének a Béketanács.

A Magyar Szocialista Munkáspárt Szolnok megyei bizottsága már másnap feljelentette Ladányit. Ez az eljárás nem ment ritkaságszámba, a Központi Bizottság archívuma teli van hasonló denunciálásokkal. Mikor a „Ladányi-ügy” dossziéját nézegettem, szomszédságában egy székesfehérvári Kortárs estről szóló három, különböző szervek által beküldött referátumot találtam.

A TKKO – a Magyar Szocialista Munkáspárt Tudományos Közoktatási és Kulturális Osztálya – hamarosan foglalkozott az üggyel, és szigorú döntést hozott; négy tételből álló büntetéssel sújtotta Ladányit. Kötelezte, hogy fizesse vissza az addig élvezett társadalmi ösztöndíját, egyéves szilenciumot szabott ki rá, ezalatt sem folyóiratban, sem önálló kötettel nem jelentkezhetett, további egy fél éven át írásait be kellett mutatnia a Művelődési Minisztérium Irodalmi Osztályán előzetes cenzúrára, végül két évre eltiltották az író-olvasó találkozóktól és minden más nyil130vános szerepléstől is. Fellebbezni nem volt hová és kihez. A határozatról értesítették az összes megyei pártbizottságot, amelyek a „direktívát” továbbították a helyi újságoknak, rádióknak, könyvtáraknak, a betiltó szándék hézagmentesen megvalósult.

A következő egy év folyamán Ladányi neve csak egyetlenegyszer hangzott el nyilvánosan, Komjáthy György rádiós zenei kívánságműsorában a következőképpen:

– Most pedig Ladányi Mihály hallgatónk kérésére az „Il Silenzio” című számot játsszuk le.

Ladányi csak a Széchenyi Könyvtárban kapott valamilyen nyomorult segédmunkát, azt is csak időlegesen, egyébként minden pénzkereseti lehetőségét elvesztette. A szilencium alatt és az azt követő időszakban mikor mindenütt gyanakodva fogadták, a Magvető tartotta el. Kardos ezzel a lépésével újfent magára vonta a hivatalos körök rosszallását, de különösebben most sem törődött vele. Tudta, hogy Ladányi nagy költő, és minden fenegyerekes rabulisztikája ellenére igazabb híve és hordozója a szocialista eszmének, mint azok, akik a büntetést rámérték. Esetében Kardos sokszor túllépte a kötelező előírásokat, de ez sem volt elegendő a költő egzisztenciális gondjainak megoldásához. Ladányinak legalább hatvan, Kardoshoz címzett segélykérő levele fekszik a fentebb említett sötétzöld dossziék egyikében, szívszorító érzés tallózni bennük:

131

„– …A Magvetőn kívül nem bízom semmiben. Most az lenne a kérésem, hogy készíttesd el a kötetem végelszámolását, ezt azért kérem, mert rohamosan közeleg a házbér, gáz, tartásdíj, villanyszámla rémisztő ideje, de nem közeleg semmi pénz. Lassanként már csak az influenzám van, valamint két kiló krumplim, fél kiló szalonnám…”

Írásaiban csak néha csillan fel a jókedv szikrája:

„– …Szeretnélek felcsigázni, ezért már itt a levelem elején megkérdezem: NINCS-E SZÜKSÉGED PÉNZRE? Gondolom, furcsán hat a kérdés az én számból, és az is igaz, hogy ha szükséged lenne pénzre, én aligha tudnék adni. De úgy érzem, fontos, hogy ne haljon ki bennünk az érdeklődés egymás anyagi helyzete iránt…

Nősülés. Összeakadtam egy hozzám hasonló gondolkozású, okos, takaros leányzóval, rendkívül megkedveltem, és a jövő héten házasságot is kötök vele, ha sikerül annyi dohányt összekotornom, hogy egy tisztességes öltönyt tudok venni. Fura dolog, hogy az embernek 34 éves korában, a hatodik versesköteténél ilyen problémája van, dehát ez a helyzet…”

A levelek hangja egyre keserűbbé válik:

„– …Köszönöm, hogy a múltkor segítettél az anyagi ügyeim rendezésében, a legjobbkor jött. Most második hete trombophlebitisben fekszem, a tulajdonképpen idejében jött segítséged nélkül el is patkolhattam volna. (Ezt a szakmában nem fogom terjeszteni, sokan 133megharagudnának rád, hogy nem hagytál elmenni)… Ezt a szilenciumot már szörnyen unom, s most, hogy tudom, bármelyik pillanatban jöhet egy embólia, már nehezebben is viselem. Az ember a maradék idejét szeretné célszerűbben felhasználni…”

„– …Október közepe óta ez megy: két kórház között kijövök kicsi időre egy temetésre. (Novemberben az anyám, decemberben a nagybátyám halt meg, egyiknek sem volt senkije rajtam kívül.) Közben a végrehajtók feldúlják a lakásomat, mert ex-feleségem elfelejti befizetni az általam átadott lakbért. A mellékelt „okmány”, miszerint az íróasztalomat is elvitték, tanúsítja, hogy más lefoglalható ingó nincs. Az ügy pikantériája: a lakatos és a szállítómunkások díja 950 forintot tett ki, az ingóság viszont csak 800-at ért, tehát az adósságom még ezzel is nőtt. Ilyen körülmények között a kórház valóságos áldás, csak egyetlen hátránya van: a sok köhögő, fuldokló, haldokló között nehezen lehet dolgozni. Éjszaka ugyan be-bevonulok a fürdőszobába, hogy cselekszem valamit előbbre jutásom érdekében, aztán kicsi idő múlva hozzák füröszteni az első hullát… Most egy kemény hónapot nyomtam le a Korányiban. Hutás prof. osztályán, s némi szünet közbeiktatásával készülök Sopronba. Ezt a „némi szünetet” is Romániában töltöm, nem mazochizmusból, hanem hogy befejezzek egy műfordítás kötetet. Ehhez a két akcióhoz kellene újabb segítséged. Anyám temetését a Mag133vető, kórházi hónapjaimat az Alap kölcsöne segítségével átvészeltem, de a nagybátyámat már OTP-kölcsönből temettettem el. A jövő héten kellene még egy injekció gazdasági helyzetem továbbsüllyedése ellen. Kérlek, ha van rá mód, segíts.”

És Kardos újra meg újra bekéreti Ladányi kiadói törzslapját; nem talál rajta mást, mint késve leadott vagy meg sem született kötetek jelzéseit, túlfizetéseket, határidő-módosításokat, hivatalosan nem adhat több előleget. Kardos eltűnődik szigorú szemüvege mögött, leemel polcáról egy Ladányi-kötetet, és beleolvas:

Aztán Kardos kihúz egy lapot a jegyzőpapírjának kötegéből és megír egy kiutalást egyelőre megint kirántva a bajból Ladányit. Csak ő segít rajta, a költő alig néhány hónappal éli túl Kardost – magára maradva, kis csemői házában a macskák rágták meg halott testét.

134

A megjelenéseknél gyakran tapasztalhattuk, hogy Kardos érezhető különbséget tesz a kiadott művek példányszáma között. Ha elismerte egy könyv magas művészi értékeit, de nem értett egyet a mondanivalójával, akkor is publikálta, de csak korlátozott arányokban.

– Nem kell ott feküdnie minden asztalon! – mondta róla.

Azt is megengedte magának, hogy egy-egy gyengébb színvonalú, de zajos közönségsikert ígérő könyvet megjelentessen, például a nagy vihart kiváltó „Miért beteg a magyar futball”-t, de csak egy kiadásra vállalkozott, utána lemondott a jogról. A Magvető anyagilag nem volt érdekelve az ügyben, legfeljebb a neve forgott.

A könyvkiadás gyakorlatilag állami monopóliumnak számított, és Kardos nem tévesztette szem elől ennek a következményeit. Így ír erről a barátjához és feletteséhez, Marczali Lászlóhoz intézett levelében:

„– …A kortársi magyar irodalommal kapcsolatos tévedéseink többsége, bármilyen furcsán is hangzik, tudatosan vállalt. A Magyar Népköztársaság hallgatólagos kötelezettséget 135vállalt az Írószövetség tagjainak eltartására. Nem szorul bizonyításra, hogy az Írószövetség tagjai közül nem mindenki zseni, sőt tehetségesnek sem mondható mindenki, a könyvkiadás a kötelezettséget tudomásul véve középszegő művek – verseskötetek, prózai munkák – egész sorát jelenteti meg. Az sem szorul bizonyításra, hogy a könyvek nagy része tévedésnek minősíthető, mert nem sorolható sem a bátorító kísérlet, sem a későbbi eredménnyel kecsegtető szükséges kockázat kategóriájába.

Ezt a hallgatólagos kötelezettséget – éppen mert hallgatólagos – senki sem mondja ki. Sőt, mindenki tiltakozna ellene, színvonalas alkotások szorgalmazását hirdetve. De a kialakult helyzet, az előzmények: az egyik oldalról sugárzó nem is enyhe presszió, a másik oldalról igényelt irodalmi „treuga Dei” továbbra is fenntartandóvá teszi a hallgatólagos kötelezettséget. Az összvolumen szempontjából nem tekinthető káros tendenciának, de a kiadói hibaszázalék tekintetében már kevésbé elhanyagolható körülmény”.

(Az arányok érzékeltetésére csak egy számot írhatunk ide: 1970-ben 349 költő publikálta versét folyóiratokban, napi-hetilapokban, valamennyien jogot formálva rá, hogy kötetben is megjelenhessenek – és a prózaírók száma sem nagyon maradt el tőlük.)

Kardos sokat töprengett ezen, hogy mihez kezdjen ezekkel az államilag rákényszerített „befutott rossz írókkal”. Könyveik senkinek 136sem kellettek, ha tízezer példányban adták ki őket, az „elfekvő” raktárba tízezer-tíz darab került, mert a nyomdászok is odavitték a maguk elcsaklizott köteteit.

– Én tudnám az orvosságot – fejtegette egyszer Kardos Kolozsvári Grandpierre Emilnek. – Egy évben, tegyük föl, egymilliót fordítunk rossz írók kinyomtatására. Az én terveim szerint ennek legalább a felét meg lehetne takarítanunk. Mindegyiknek fizetnénk harminc-negyvenezer forintot, és hogy a hiúságuk se szenvedjen csorbát, kapnának egy oklevelet is, melyben államilag íróvá nyilvánítják őket – mégpedig életfogytiglan.

Kardos szívesen humorizált, ha viszont egy-egy dilettáns túlságosan is felbosszantotta, kegyetlenül lerendezte az illetőt. Álljon itt példának B. Valériához intézett levele; bár a címzett személye és ügye jelentéktelen, mégis érdemes idézni, mert jól jellemzi Kardos bursikóz stílusát:

„Asszonyom!

Időnként rejtélyes leveleket kapok Öntől, a legutolsóban két dologról tájékoztatott. Részben arról, hogy a szívbaját én okoztam, részben megnyugtat, hogy nem esküdött össze ellenem lektorommal, R. Rózsával. Fogalmam sincs, miért kellene és lehetne összeesküdni ellenem. Eddig azt hittem, összeesküdni csak fennálló társadalmi rend, felkent uralkodó vagy megválasztott államfő ellen lehet, de milyen értelme volna egy 137kiadóvállalati igazgató ellen, még ha a leggonoszabb is volna az illető.

Apropó, gonoszság. Levelében értesülök arról, hogy nálam, hivatali szobámban kapta az első szívrohamát, és bennem még annyi emberség sem volt, hogy egy pohár vizet adtam volna, vagy orvosért küldtem volna. Valószínűleg korai szenilitásom okozza, hogy nem emlékszem arra, hogy a szobámban valaha is szívroham gyötörte…

Nézzük a tényeket. Néhány évvel ezelőtt a Magvető komoly segítséget nyújtott Önnek, hogy az első szépirodalmi alkotása, a „Szenvedélyes kísérlet” megjelenhessen. Gyomorvérzései akkor kezdődtek, mikor kevesellte a kiutalt előleget. Ebben a gyomorvérzéses periódusban 16.000 forintot vett fel, ez az összeg a kiadó gavalléros gesztusa volt, túlhaladta a rendeletben szabályozott lehetőségeket.

Ebben a periódusban, 1966. nyár végén írt nekem egy levelet, melyben a becsületsértések sorozatával halmoz el, odáig megy el: „azt mondják, hogy maga nem riad vissza inkorrekt dolgoktól sem.” Válaszlevelemben felkértem, hogy általánosságokban mozgó becsületsértéseit legalább egyetlen konkrét esettel, adattal, ténnyel támassza alá.”

(Kardost még az ellenségei sem vádolták korrupcióval, különös módon egy interjúkötetben találtam ilyen gyanúsítást. Egy Bódis György nevű költő ekképpen nyilatkozik benne:

138

– Az első, „Nap árnyéka” című könyvem a Magvetőnél jelent meg, a második sokáig késett. Németh László felesége, Ella néni mondta, hogy Tihanyban a szomszédjukban nyaral a Magvető igazgatójának, Kardos Györgynek a titkárnője, aki nagyon szeretne egy sarokpadot, adjak neki, és biztos kiadják a kötetet. Így is lett.

Ebben a bonyolult világban kevés dologra vehet mérget az ember, de kettőre okvetlenül: Kardos soha nem kérdezte meg a titkárnőjétől, hogy milyen könyvet adjon ki, őt magát pedig nem hogy egy sarokpaddal, de az egész tihanyi félszigettel sem lehetett volna megvesztegetni. De idézzük tovább a levelet. M. Gy.)

„Újabb levelében „Drága Barátom”-nak titulál, biztosít megkülönböztetett szeretetéről és a köztünk levő vitás kérdések tisztázására a lakására invitál. Közöltem, hogy nem szándékozom lakásán meglátogatni, ha bármit rendezni óhajt, irodámban rendelkezésére állok…

Most pedig nézzük, hogy állunk Önnel, mint íróval.

A megjelentetett könyvén kívül még egy kézirata járt a kiadónál, a címe: „Száműzetésben”. Egyik lektorunk azt írja róla: „tulajdonképpen nem áll másból, mint a műszaki és szexuális technológiák részletes ismertetéséből, megtűzdelve némi közélettel, pártmunkával. A kézirat kiadását nem javaslom.” A másik lektor ugyanerről a könyvről a követ139kezőket mondja: „Hősnőnk lába és mosolya nyomán győzelmek születnek. Kicsiny gyermekségétől kezdve szinte percnyi pontossággal tudja, mi a teendő; a felszabadulás pillanatában például élesen szembefordul eladdig szeretett paptanárával. Ahol nem győzi mosollyal vagy intelligenciával, ott odavág, beolvas, vagy egyszerűen leüti ellenfeleit. Az olvasó, az íróval ellentétben úgy érzi, hogy a páratlanul ellenállhatatlan, gyönyörű nő, ez a műszaki zseni, ez a kiváló barát és csodás szexpartner, a modern technológiájú öntés és a modern technológiájú házasság legjobb és tudtommal egyedülálló szakembere – meglehetősen elviselhetetlen. Ami a regény cselekményét illeti, leginkább három típusú jelenet váltakozik egymással: 1. Műszaki fejtegetések, 2. Valahol valakit vagy valamit megfúrnak, 3. Jelenetek az ágyban és az asztalnál, az előbbiekből idézem:

– Még soha senkivel nem volt ilyen jó. Az elalvás előtti. Nem is tudom mi tette. Nagyon jó a lábad között. Aktív vagy, de hagysz engem irányítani. Mindig tudod, milyen mozdulat a legjobb, úgy odaadod magad, mint egy dorombolós kiscica. Dorombolsz is. Önfeledten, nem tudsz róla. Isteni a lábad között, kiscicám.

– Veled is. Azt hittem, Tibinél nincs jobb, és ő mintha nem is lett volna, pedig vele is jó volt. Emlékszem, ő báb volt, te éhes férfi vagy. Én sem áldozatot mutatok be, hanem izélek. Ez egészen más.”

140

(Bár illetlenség ilyeneken eltűnődni, az ember mégis elképzeli, hogy mi történt volna szegény Kardossal, ha elfogadja az invitálást a szenvedelmes írónő lakására. M. Gy.)

„Talán nem csodálkozik – szól tovább Kardos levele – ha a Száműzetésben című művének kiadására nem vállalkoztunk. Ebben az időben haragudott meg rám és kaptam az első, minősíthetetlenül sértegető levelét. Még azzal is kedveskedik, hogy rólam Horger Antal jut az eszébe. Az ember önmagáról nem alkothat megbízható képet, másról inkább. Irodalmi megítélésben nagyokat lehet tévedni, de nem hiszem, hogy kockázatos volna az a feltevésem, hogy maga távolról sem egy József Attila.

Végül kötelességem egy javaslattal előhozakodni. Levele szerint három kész regény is hever az íróasztalában. Jogában és módjában áll beküldeni hozzánk, a Magvető, miután állami kiadó, köteles minden magyar állampolgár írásával érdemben és lelkiismeretesen foglalkozni. Ha igényt tart szolgáltatásainkra, kéziratait a szabályos úton adja le a szerkesztőségi titkárságunkon.

Abban a reményben, hogy gyomorvérzéseinek és szívrohamainak további okozója nem lehetek, de abban is bizakodva, hogy a levélváltásunkat befejeztük, jobbulást kívánva üdvözlöm. Kardos György.”

Az ember őszinte derűvel olvassa végig ezt a dolgozatszámba menő üzenetet, csak az utolsó soron is túljutva fordul meg a fejében 141a gondolat, hogy Kardos milyen sok időt pazarolt el egy jelentéktelen ügyre, melyet bármelyik lektor elintézhetett volna.

Hagyatékában számos további példát lehet találni rá, hogy más hasonló, hozzá méltatlan kesztyűket is felvett a földről. Négyoldalas levélben válaszolt az V. kerületi párttitkárnak, mikor az ideológiai továbbképzésre akarta küldeni, holott elég lett volna, ha annyit felel, hogy nem megy. Közvetlen érintkezésben is gyakran döntött hirtelen indulatból és aránytalan eréllyel. Ha valaki elkésett egy félórát a megbeszélt találkozóról, előfordult, hogy soha többé nem fogadta. Ha a „Szovjet Kultúra” című lap főszerkesztője nem küldte le neki a lapot, nem érdeklődött az okokról, hanem azonnal intézkedett, hogy az illető ne kaphasson tiszteletpéldányt a Magvető kiadványaiból.

Megérezzük, hogy ebben az egyértelműen elkötelezett, céltudatos emberben már eredendően valamilyen arcát kereső nyugtalanság és bizonytalanság munkált, melyet az illegalitás, a börtön szenvedései, a túlfeszített munka csak felfokozott. Az önveszélyes konfliktusokban bontakozik ki szívében a majdani infarktus.

Nem lehet megkerülni a kérdést: Kardos utasított-e vissza, késleltetett vagy fektetett-e el értékes, vagy legalább is érdekes kéziratokat. 142Igennel kell felelnünk, Kardos pontosan meghúzta azt a határt, ameddig hajlandó volt elmenni az engedményekben.

Néhány írást – nyíltan vagy burkoltan – de egyértelműen elutasított. Semmiképp sem kívánta megkockáztatni, hogy a megjelenésüket követő botrány felborítsa az általa felépített távoli elképzeléseket – különösen, ha felfedezte bennük a szocializmus elleni indulatokat. Szerződést kötött E. Istvánnal, de néhány művét, melyeket politikailag károsnak ítélt, hosszú évekre elfektette, inkább háromszor fizette ki utánuk a tiszteletdíjat. Évekig nem volt hajlandó fogadni, a kitartó E. már reggel hét órakor lesben állt a Kiadó folyosóján, hogy találkozhasson a beérkező Kardossal, de panaszaival nem tudta megingatni őt.

Kardos szokása szerint ezt a kapcsolatát is egy levélben zárja le:

„– …Igen, megfelel a valóságnak, azt üzentem, hogy belátható időn belül nem tudlak fogadni. Ha csak a „valódit” akarnám mondani, közölhetném, hogy rengeteg a dolgom, átszervezem a Kiadót, nem érek rá. De ebben az esetben sem elég a valódi, az igazat kell mondani. Egyelőre nem óhajtok találkozni Veled, mert bármilyen érthetetlennek tűnik is, egy kiadói igazgató is emberből van. Nehéz békés nyugalommal szemben ülni egy szerzővel, aki útszéli hangon mocskol jártában-keltében…

Befejezésül engedd meg, hogy dicsekedjek 143jóstehetségemmel.

Bár ígértem, hogy nem idézek eddigi levelezésünkből, engedd meg, hogy egyetlen mondat erejéig szavamat szegjem. 1969. október 22-én Párizsból írott leveledet ezzel a mondattal zártad: (a háttér: Kardos rendkívüli nívódíjat adott E.-nek. M. Gy.)

„Előre köszönök mindent (és utólag is köszönök mindent), de remélem, nem leszek mindig kérelmező.”

Erre a levélre széljegyzetként ezt firkáltam: „Rövidesen átkozódó!” Csak az időpontban tévedtem…”

Másik jellegzetes példa Kardos hasonló esetekben elfoglalt alapállására: Haraszti Miklós: Darabbér című szociográfiája.

Kardos kedvelte, és a Magvető igazgatójaként támogatta Harasztit és a fiatal írónemzedék másik tagját, Dalos Györgyöt. Ők bonyolult politikai pályát jártak be: maoista ortodox kommunista szervezkedésektől indultak, később viszont számizdát kiadványaikban úgynevezett megengedhetetlen témákban „illetlenkedtek és heveskedtek”. Rendőri felügyelet alá helyezték őket, válaszul egy nyilatkozatot fogalmaztak meg és terjesztettek, ebben kijelentették:

„– A továbbiakban nem vetjük alá magunkat a felügyelet szabadságkorlátozó rendelkezésének…”

Röpiratukat Harasztiék Kardosnak is megküldték, ő ebben az esetben nem a szokásos megengedő magatartást tanúsította. Válasz144levelében hangsúlyozta, hogy a két íróval szemben foganatosított rendőrhatósági eljárást nem érti, a rendelkezésre álló információk alapján nem helyesli, a végzések megindokolását is alátámaszthatatlannak tartja.

„– …A fentiek azonban távolról sem jelentik azt, hogy egyetértenék Önökkel, sőt a leghatározottabban elítélem álláspontjukat, magatartásukat. Önök népi demokratikus államunk egyik államhatalmi szervét, a Belügyminisztériumot választották célpontul, és bármennyire is igyekeztek nyilatkozatukban a párt álláspontját és a Belügyminisztérium ügyintézését egymással szembeállítani, cselekedetük végső fokon politikai lépés, melynek éle a Belügyminisztériumon keresztül a párt ellen irányul.

Ezzel soha nem fogok egyetérteni, cselekedetükhöz közvetlenül és közvetve támogatást nem fogok nyújtani, már csak azért sem, mert a provokációjukkal egy nagyon is átlátszó célkitűzést próbálnak megvalósítani. Igyekeznek rákényszeríteni a Belügyminisztériumot arra, hogy törvényes úton eljárjon Önökkel szemben, és bizonyára úgy gondolkodnak, hogy a várhatólag csekély büntetés megéri ezt a reklámot – beleértve a burzsoá világsajtót is – melyet akciójukkal elnyerhetnek…

Harminchat éves mozgalmi tapasztalataimból többek között azt szűrtem le, hogy az Önökéhez hasonló magatartás szándéktól függetlenül – végeredményben mindig pártellenes cselekedetbe torkollik…”

145

Nincs okunk sem helyeselni, sem elítélni Kardos felfogását, de az előrelátását nem vitathatjuk. Dalos és Haraszti később a polgári ellenzék ismert figuráinak sorába került.

Haraszti és társa huszonöt napos elzárást kapott. Kiszabadulása után Kardos még egy esélyt kínált Harasztinak, egy szerződést ajánlott fel. Az író 1973. január másodikán adta le a Magvető titkárságán a „Darabbér” című kötetet. Későbbi levelében ezt írja:

„– …A könyvvel kapcsolatban sokféle olvasási szempont elképzelhető… felmerülhetnek olyan kérdések, amelyek lektori szinten nem vizsgálhatók érdemben. Ezért azzal a kéréssel fordulok Kardos elvtárshoz, hogy amennyiben ideje engedi, olvassa el a kötetet, és így alakítsa ki a kiadó véleményét…”

Ez meg is történt. Kardos a „Darabbér”-t egyszerű provokációnak tartotta, úgy vélte, hogy a szocializmus legádázabb ellenségei sem jutottak ilyen messzire, egy levélben visszautasította és megszüntetett minden kapcsolatot Harasztival.

Az említetteken kívül is akad bizonyára még néhány könyv, mely megérdemelte volna, hogy napvilágra jöjjön, de Kardos negligálta őket. Bár az idő utólag egyiket sem emelte a remekművek rangjára, kétségkívül jelzik Kardos politikai alapállásából eredő korlátjait – ezeket azonban mindig is nyíltan felvállalta.

146

1969 novemberében Kardos a következőkben foglalja össze igazgatói működése első nyolc évének eredményeit:

„l. A periférikus Magvető kiadóból a magyar kulturális élet – mert a társművészetek területein is bizonyítható kisugárzásunk van – fontos alkotóműhelye alakult ki…

Aczél György elvtárs, az MSZMP Központi Bizottságának titkára „A szocialista demokrácia és a mai magyar kultúra” címen a Lityeraturnaja Gazetának adott interjújában a következőket mondja:

„– …Az új körülmények között olyan őszinte, mélyről jövő és meggyőző irodalmi művek születtek, mint a Rozsdatemető, a Húsz óra, a Hideg napok című regények és a belőlük készült színművek illetve filmek, továbbá jelentős filmek, mint a Szegénylegények, a Falak, hogy csak néhány példát említsek…”

Aczél elvtárs nyilatkozata közben bizonyosan nem a Magvetőre gondolt, hanem kulturális politikánk eredményeinek szemléltetésére. Számunkra viszont kitüntetés – munkánk értékének nyugtázása –, hogy a felsorolt összes illusztráció a Magvető gondozásában és emblémájával látott nyomdafestéket. Kö147zülük három művet is a mi indítványunkra alkalmaztak filmre, illetve színpadra.

2. A régi gazdasági labilitással, bukdácsolással és tisztátalansággal szemben makulátlan bizonylati fegyelmű, gazdaságilag stabil, az állami pénzeket nem pusztító, hanem nyereséget termelő vállalatot teremtettünk nyolc év alatt. (A „nyereség” viszonylagos voltáról más helyen majd beszélünk. Az viszont kétségtelen, hogy a Magvető teljesítményét csak az akkor érvényes normák szerint lehetett lemérni.)

A Magvetőt a legsikeresebb magyar vállalkozások között emlegették; a Bábolnai Állami Gazdasággal, a Győri Vagongyárral és a Skála Cooppal helyezték egy sorba – bár a nyilvános szerepléstől tartózkodó Kardos nem került olyan reflektorfénybe, mint menedzser társai: Burgert Róbert, Horváth Ede vagy Demján Sándor. Beérte olyan elismerésekkel, mint Lukács György méltánylása:

– Kardos megtanulta a könyvkiadást, és ez nagy dolog Magyarországon.

Már említettük: soha nem azt kereste, hogy egy könyvet miért nem kell kiadni, hanem egyengette az útját a megjelenéshez. Mint kiadó és szerző, mi is sokat vitatkoztunk, gyakran előfordult, hogy nem értett egyet velem.

– Ez egy ellenséges indulatú könyv – mondta „A szent tehén”, a textilipari munkásokról 148szóló riportom kéziratának elolvasása után. – Ezt azért közlöm veled, mert adok rá, hogy ne nézz hülyének, aki nem lát az orráig. Ennek ellenére kiadom, mert még így is többet segít az országnak, mint ha a szőnyeg alá söpörjük a problémát.

Más esetekben sem tért el ettől a felfogástól. Azt is felismerte, hogy a ledorongolás túlértékelést vonhat maga után. Az MSZMP Kultúrpolitikai Munkaközössége negatív példaként említette meg Hernádi Gyulát:

– „Szocializmus- és szovjetellenes tendenciája miatt Hernádi az 1949–53 közötti időszak politikáját torzan, csak az elkövetett vétségek alapján mutatta be, a megformálásban pedig a szürrealizmus és az expresszionizmus módszerével kívánta a modernség látszatát kelteni…”

Kardos megjegyzi: „Hernádi Gyulából, a közepesnél is gyengébb íróból (a minősítést tintával „közepes”-re javította át. M. Gy.) így lett irodalmi mítosz. Ezt a viszonylag átlagképességű embert a marxista kritika irodalmunk élvonalába szidta.”

Kardos azokat a kéziratokat, melyeket sokra becsült, de politikai hatásukat és fogadtatásukat kétségesnek ítélte, bedobásra készen tartotta, hogy kivárja a megjelentetésükre alkalmas pillanatot – ez néha csak évek múlva következett be. Ilyen vállalkozások közé sorolhatjuk Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért című könyvét és más, a hivatalos kultúrpolitika által kétesnek ítélt szerzőket is. 149Kardos kemény harcot vállalt fel ezek védelmében.

L., a központi pártlap hangadó kritikusa ideológiailag helytelennek találta, hogy Nemeskürty könyvében elsiratja az I. magyar hadsereg Donnál elesett katonáit, Kardos azonnal reagált erre az ítélkezésre:

„– …Mélységesen felháborodtam. Még Walter Ulbricht NDK-jában is szabad volt sajnálni a Sztálingrádnál bűnösen halálba kergetett német katonák százezreit (lásd Wilhelm Adam könyve), akkor L. miért kifogásolja kétszázezer, zömében ártatlanul megsemmisülésbe hajszolt magyar szegényparaszt requiemjét? Tudomásom szerint ezt még a nála illetékesebb Szovjetunió sem nehezményezte. De L. túllihegve gyűjti a pontokat… Az sem mellékes, hogy magyar nemzeti érzelmeket bánt meg – a párt rovására, hiszen most ő a kinevezett marxista szaktekintély…”

Ez a példa nem véletlen, Kardos kiadói munkájában kezdettől fogva szembesült a bürokrata és kényelmes pártirányítással, mely ajánlásokkal és eltanácsolásokkal, a felelősségre vonás alól magát kivonva igyekezett manőverezni. Kardos arra törekedett, hogy nyílt színvallásra kényszerítse őket, taktikájára jellemző a következő levél, melyet a Kiadói Főtitkárság osztályvezetőjének írt, aki, legalábbis formailag, a fölöttesének számított:

150

„Kedves Tóth elvtárs!

Köszönettel nyugtázom Rákosy Gergely: Kolorádóbogár című kötetéről küldött 17.269/69 számú levelét.

Érdemben csak akkor tudok válaszolni rá, ha tisztázunk egy alapvető kérdést. Levelében a javaslat szót használja, javasolja, hogy a fenti könyv ne jelenjen meg.

Kérem, tisztázzuk, de egyértelműen: javaslata mindössze „javaslat”, vagy óvatos megfogalmazású letiltás? Kérem, szíveskedjen erre egyértelmű, határozott választ adni.

Ha az utóbbiról van szó, kérem – élve a Kiadói Főigazgatóság vétójogával – a KF vezetőjének aláírásával ellátott utasítást küldeni.

Érdemi válaszom ettől függ. Ha javaslatai valóban csak javaslatok – melyek közül egyikkel sem értek egyet –, szívesen vitázom. Ha letiltásról van szó, akkor más a helyzet. Cenzúrával szemben nem lehet vitatkozni, csak harcolni.”

Kardos valóban szívesen polemizált volna, szerette a vitát, ha sokféle álláspont ütközik egymással, mert akkor lehetett esélye rá, hogy az ő felfogása érvényesül. Az esetek nagy részében azonban az érvek ütköztetése helyett nyílt közelharcra kényszerült az általa magasra értékelt művek érdekében.

Találomra kiragadva az 1962. évet, a Hivatal ebben az évben a következő könyveket akarta visszautasítani: Kodolányi János Vízöntőjét és Móricz Zsigmondról írott monog151ráfiáját, Veres Péter tanulmányait, Weöres Sándor verseit, Füst Milán legendás esztétikáját. Kardosnak sikerült keresztülvinnie valamennyi felsorolt alkotás megjelenését.

Kardos mindvégig kemény mérkőzéseket vívott a Kiadói Főigazgatósággal. Ellenfelei sűrűn cserélődtek, a Magvető igazgatójaként nem kevesebb, mint nyolc egymást követő főigazgatóval állt szemben. Csak egy közös vonást lehetett kimutatni bennük: a gyakorlatban soha egyikük sem irányított könyvkiadó vállalatot. Némelyikükkel Kardosnak sikerült megkötni a közös munkához szükséges kompromisszumokat, mások engesztelhetetlenül gyűlölték, a háta mögött leávósozták, lezsidózták, és minden más módon igyekeztek akadályokat görgetni elé.

Ütközeteiben Kardos „támogató fegyvernemek” segítségét is élvezte, mindenek előtt Aczél György pártfogását. A kultúra legfőbb irányítója sokkal többre tartotta a neki személyesen elkötelezett embereket, mint a hivatalokat. Kardos is összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet kapott a művelődéspolitikai terveinek megvalósításában, mint a Kiadói Főigazgatóság vezetői.

Kardos néha szélsőségesen kockázatosnak tűnő lépéseket is megengedett magának. Egy 1969-es kiadói főigazgatósági feljegyzés így panaszkodik rá:

„…– Itt a helye részletesen elmondani, hogy az utóbbi hónapokban mélyen kritikussá vált 152a kapcsolatunk a Magvető Kiadóval. A Magvető néhány könyvhete kiadványa kapcsán (Moldova: Az elbocsájtott légió, Konrád: A látogató, Ladányi: A túloldalon) okkal kérdezhető: tudott-e a Kiadói Osztály (a Főigazgatóság egyik belső részlege. M. Gy.) ezeknek a könyveknek a problematikus elemeiről. A lektori vélemények esetenként nevén neveztek dolgokat, azonban a megjelenés mellett szóló érvek voltak a nyomósabbak, ezért megadtuk az engedélyt, viszont Kardos elvtársat nem is egyszer kértük a szóban forgó kéziratok utólagos beküldésére. Kardos elvtárs készségesen adott szóbeli ígéretet, a kéziratokat azonban egy esetben sem küldte meg…”

Én is emlékszem a hónapokig tartó feszültségre: vajon a Kiadói Főigazgatóság elszánja-e magát rá, hogy felrendelje a nyomdából „Az elbocsájtott légió” levonatát – ezt minden bizonnyal botrány és betiltás követte volna, vagy eljut a könyv a megjelenésig. Nagy örömömre beigazolódott a régi tétel igazsága: „a slamposság enyhíti a diktatúrát”, a regény napvilágot láthatott, a kitörő skandalummal pedig nem törődtem.

Másik nevezetes eset volt, mikor felröppent a hír, hogy előkerült Che Guevara bolíviai naplója. Kardos megszerzett egy spanyol nyelvű példányt és lefordíttatta magyarra. A Pártközpont utasította, hogy küldje át hozzá a könyvet, de Kardos azt válaszolta, nem áll módjában, mert ebben az ügyben köz153vetlenül Aczél Györggyel tartja a kapcsolatot.

A Kiadói Főigazgatóságon kívül Kardosnak meg kellett vívnia a maga küzdelmét az úgynevezett „objektum-tartókkal”, a belügyi összekötőkkel is – ez a kapcsolat nemcsak a Magvetőnél, de minden jelentősebb magyar vállalatnál fennállt. Időnként megjelent a Vörösmarty téri épületben egy bőrkabátos férfi, hosszabb-rövidebb elbeszélgetésre, vagy üzenetet hagyott, hogy hívják vissza. Kardos titkárnője úgy emlékezett, hogy a vonal túloldalán jelentkezők nem mondtak be nevet, csak annyit szóltak, hogy: „tessék”.

Mindent egybevetve Kardos összeköttetéseit és a pozíciójából fakadó előnyöket – múltját, kétségtelen megbízhatóságát – igyekezett a leghatékonyabb módon felhasználni. Joggal mondhatta magáról: „ha katolikusnak, születek valószínűleg jezsuita páter lettem volna, és semmi esetre sem szelíd falusi plébános.”

Kívülállók keveset tudtak a háttérben folytatott taktikai harcairól. Velem is előfordult, hogy évekig kellett várnom egy-egy könyvem megjelenésére, Kardos soha nem adott magyarázatot a késedelem okairól.

Kardos kemény munkával kivívott sikereit aztán többnyire az ellenfelei sajátították ki, egy alkalommal így írt erről a feljegyzéseiben:

„– …Újsághír, megjelent a Népszabadság 1977. március 22-i számában:

…Kassák Lajos születésének 90. évfordulója alkalmából hétfőn koszorúzási ünnep154séget tartottak a farkasréti temetőben levő sírjánál. A Kulturális Minisztérium nevében Tóth Dezső miniszterhelyettes és Tóth Gyula, az irodalmi főosztály vezetője helyezte el a megemlékezés koszorúit. Kassák Lajos életútjára Béládi Miklós irodalomtörténész emlékezett…

Jól összejött minden. „Méltatott” Béládi Miklós, aki mint a Magvető korábbi irodalmi vezetője megakadályozta Kassák publikálását, „koszorúzott” Tóth Dezső, aki ugyancsak Magvetős irodalmi vezetőként szintén így járt el, Kassák kirekesztését tovább tökéletesítette. (Mindketten még Kardos fellépése előtt működtek a Kiadónál. M. Gy.)

Mikor átvettem a Magvető irányítását, és kiadtam a tizennyolc éve Kassák íróasztalában heverő, az „Út vége”, valamint a tíz éve kallódó „Izmusok története” és a „Mesterek köszöntése” című műveket, torokharapásig menő, sokszor a megtévesztés eszközét igénybevevő harcot kellett folytatnom Tóth Gyulával, akkori Kiadói Főigazgatóság-i előadóval.

(Annak bizonyítására, hogy Kardos az adott ügyben sem a levegőbe beszélt, álljon itt egy dokumentum részlet a KF irattárából:

„…A Kassák Lajos életműben kifogásolható jelenségek és az „Izmusok történeté”-ben is felelhető irodalompolitikai problémák miatt a kötet zárt terjesztését javasoljuk” – vagyis a könyv ne juthasson el az átlag olvasó kezé155be, legföljebb néhány könyvtár polcára. M. Gy.)

„– …Most méltatnak és koszorúznak farizeus és jezsuita arccal.

Az ellenforradalom után a párt kultúrpolitikájának szellemében óriási erőfeszítéseket tettem – elvtelen engedmények nélkül – a szocialista nemzeti egység megközelítésének érdekében. Ennek jegyében hoztam vissza az irodalomba Kassák Lajoson kívül Kodolányi Jánost, Tersánszky Józsi Jenőt, Lukács Györgyöt, Füst Milánt, Áprily Lajost, Németh Lászlót, Reményik Zsigmondot, Kolozsvári Grandpierre Emilt, Szentkuthy Miklóst, Weöres Sándort és másokat.

Minden egyes esetben részem volt a lehordással, lepiszkolással együtt járó vajúdási fájdalomban, s mikor a gyerek cseperedése már nem járt szülési kínlódással, akkor adoptálták. Ez így megyen már tizenhat éve…”

156

Kardosnak volt köszönhető, hogy az akkori szocialista tábor két képzeletbeli végpontja: Kelet-Berlin és Vlagyivosztok között, másfél világrésznyi területen a Magvető teljesítményével kiemelkedett minden rendű és rangú könyvkiadó közül.

A Magvető működésének minden területén újat és maradandót produkált. Kardos túllépett azon a kultúrpolitikai szándékon, mely a „művelt szocialista ember alapkönyvtárának kialakítását” jelölte ki célul – ez ritkán jelentett többet, mint a kötelezőnek tekintett olvasmányok újbóli kiadását, megtűzdelve a proletárirodalom alkotásaival és az 1956-os felkelést leleplező konjunktúra termékekkel. Kardos úgy vélte, az olvasó izgalmasabban, pontosabban, több irányban kérdez, mint ahogy a könyvkiadás jelenleg válaszolni tud.

A Magvető gondozásában elindult a Világkönyvtár, melyben évek, sőt, néha évtizedek óta eltagadott művek jelentek meg. Ebben a sorozatban kapott helyet: Camus Pestis-e, Böll: Doktor Murke összegyűjtött hallgatásai, Mailer: Meztelenek és holtak-ja, Beauvoir, 157Sartre írásai és így tovább, összesen több mint háromszáz kötet.

A tevékenység fő iránya azonban a magyar irodalom szolgálatára irányult – az írásbeliség kialakulásától számítva egészen napjainkig. Útjára bocsátották a „Magyar Hírmondó”-sorozatot, mely távoli múltunk elfelejtett alkotásait adta közre, ezt követte a „Tények és tanúk”, a „Nemzet és emlékezet”, az „Elvek és utak” és a többi könyvfolyam.

A Magvető új közlési fórumot is teremtett, az évről-évre közreadott „Körkép” novellagyűjtemény és a „Szép versek” válogatás mellett, 1974-ben létrehozta a Rakéta Regényújságot, mely hetenként 160-180 ezer példányban jelent meg, és az utolsó darabig elfogyott. (Nehéz és talán illetlen is az 1970-es évtized kulturális igényeit összehasonlítani a napjainkban érvényesekkel, de talán kifejez valamit a következő egybevetés: a 2001-ben induló „Tornádó” című regényújságot 15 ezer példányban nyomták ki, és a remittendája az ötven százalékot is elérte.)

Mint már említettük, régóta hallgató vagy alig-alig szereplő írók szólalhattak meg újra a Magvetőnél, köztük olyan óriások is, mint Füst Milán, Kassák Lajos, Kodolányi János, Németh László, Tersánszky Józsi Jenő. Ha nem is egyedül, de kezdeményezően felvállalta Lukács György teljes életművének kiadását.

Új tehetségek kaptak helyet a nap alatt: Kardos G. György, Simonffy András, Tandori 158Dezső és szinte egyetlen alkotó sem akadt a magyar irodalomban, akinek a Kiadó nem egyengette volna az útját.

Azt mondják, hogy minden intézmény egy-egy nagy ember meghosszabbított árnyéka, a szerzők pontosan tudták, hogy mit köszönhetnek a Magvetőn keresztül, személy szerint Kardosnak:

„– …A világon sem lennék, úgy elfelejtkeztek volna rólam (joggal), ha újra ki nem adod a könyveimet, saját elhatározásodból – írja Ottlik Géza –, nekem te vagy a Magvető és a magyar könyvkiadás és kívánom magamnak, hogy bírjad testi- és lelkierővel tovább is tartani minden nehéz súlyát ennek…”

Az erkölcsi siker nem hozott anyagi eredményeket, jóllehet a könyvkiálló gazdaságos, mi több, nyereséges működésének követelése vissza-visszatér a korszak párt- és állami dokumentumaiban, ez a nyereség valójában fiktív volt – írja a Corvina kiadó akkori igazgatója. – A valóságban minden kinyomott betű eleve ráfizetéses volt, azaz lett volna, ha a veszteség nem éppoly névleges, mint az ellenkezője. Az évente és kiadónként megállapított állami „dotáció” nélkül egyetlen könyv sem jelenhetett volna meg – ez viszont ritkán érte el a szükséges szintet.

A szocializmus kétarcú kulturális politikáját egyre inkább az jellemezte, hogy egyrészt hirdette: a könyvet el kell juttatni a művelődési lehetőségektől évszázadok óta elzárt tanyasi parasztemberek és gyári munkások 159kezébe – másrészről viszont nem adta meg hozzá az anyagi eszközöket – a népgazdaság csökkenő teherbíró képességére hivatkozva.

Nézzünk egy példát. A Magvető az egyik Könyvhéten minden kiadványát összevetve háromnegyed millió példányszámmal képviseltette magát, és ez nem kevesebb, mint tízmillió forintos ráfizetést jelentett. Ez alkalommal jelentették meg Nagy László verseskötetét 7700 példányban, igényes kivitelben. Ha ez a könyv az utolsó szálig elfogyott volna, akkor is 1.231.000 forintos veszteséggel jár – ezt a hiányt csak állami dotációval lehetett kipótolni, melyért Kardosnak állandó idegeket őrlő küzdelmet kellett folytatnia.

Koncepciójában Kardos túllépett a politikai határokon is, helyet teremtett a magyarországi irodalmi térképen Bálint Tibornak, Páskándy Gézának, Szilágyi Domokosnak és még sok más erdélyi alkotónak. Egyikük, Hajdú Zoltán így köszönte meg:

„– …Mindig is állítottam és továbbra is fönntartom, hogy a romániai magyar művelődés (irodalom) magyarországi megsegítői között Öné a legnagyobb érdem, nem csak azért, hogy vállalta ezt a mások által kényesnek tartott és visszautasított munkát, hanem nagyvonalúan, szeretettel és hozzáértéssel végezte, példamutatóan mindenki más számára. Ma már, amikor mások is bekapcso160lódnak a művelődésünk terjesztésébe, segítésébe, egyesek nem értékelik az Ön kiállását, bátorságát, amelyért bizonyára rengeteg kellemetlensége is volt, ezért nagyon szeretném, ha hinne szavamnak, hogy én egy pillanatra sem feledkeztem meg róla, mivel tartozom (tartozunk) Önnek…”

Kardos ugyanilyen nyitottan és segítőkészen fogadta a szlovákiai, kárpátaljai és délvidéki magyar írókat is.

A Nyugaton élő magyar szerzők könyveit akkor még az imperialista fellázító politika eszközének tartották, tilos volt áthozni a határon, ha a vámosok megtalálták, kiemelték őket a bőrönd mélyéről és elkobozták. Kardos hiába volt egy nagy kiadó igazgatója, csak nehezen és áttételes formában jutott hozzá ezekhez a munkákhoz – ha egyáltalán megismerkedhetett velük. Sokszor alkalmi fordítók ajánlottak neki egy-egy kimagasló értékű művet, így például Szerb Antal özvegye hívta fel a figyelmét a kalandos sorsú, az adott időben épp a brazil őserdőben élő és alkotó Lénárd Sándorra.

Lénárd akkorra már világhírt szerzett többek között „Római történetei”-vel és a „Micimackó” című gyermekkönyv latin fordításával, de magyarul még egyetlen sora sem látott napvilágot. Kardos megbizonyosodva arról, hogy Lénárd jelentős és eredeti író, habozás nélkül felvállalta a megjelentetését. Ez a vállalkozás az átlagosnál is több nehézséggel járt, a politikai akadályok leküzdésén 161kívül a Magvetőnek meg kellett szereznie a jogdíj kifizetéséhez szükséges valutát, melynek akkoriban igencsak szűkében volt az ország. Lénárd tartózkodó meghatottsággal nyugtázta a történteket:

„– …El szeretném mondani, mennyire örülök, hogy magyar írásaim még életemben megjelenhettek, megjelenhetnek otthon. Nem mondom Horatiussal, hogy Exegi monumentum, de elmondhatom, hogy örülök, hogy 1938-ban nem tettem azt, ami teljesen logikus és jogosult lett volna: nem kötöttem fel magam…

Hálásan köszönöm, hogy régi és késői írásaimnak gondját viseli, megmenti őket attól, hogy ott legyenek porrá, ahol senki sem érti őket…”

Kontaktusuk felhőtlen maradt egészen Lénárd 1972-ben bekövetkezett haláláig. Az író emléke továbbra is jelen volt az özvegy által alapított és a Magvető által támogatott Lénárd díjban.

Több összeütközéssel járt Kardos találkozása a nyugati magyar emigráns irodalom talán legnevesebb alakjával, Zilahy Lajossal. Politikai tevékenységét ellentmondásosnak ítélte meg, bár elismerte az ellenállásban szerzett érdemeit – Zilahy Fatornyok című színművét 1944 márciusában betiltották, és magát a szerzőt is kereste a Gestapo, de azt se 162felejtette el, hogy 1935-ben éppen Zilahy próbálta meg rábírni a népi írók csoportját a fasiszta Gömbös-kormány szociális demagógiájának támogatására. 1948-ban disszidált az Egyesült Államokba, ott többé-kevésbé lojális magatartást tanúsított a Magyar Népköztársaság iránt.

Kardos, mint kiadó, általában hajlandó volt túltennie magát politikai fenntartásain, épp úgy teret adott Erdélyi Józsefnek, a „Solymosi Eszter vére” és más uszító versek korábbi szerzőjének, mint ahogy szerződést kínált Kéry Kálmán horthysta vezérkari tisztnek is, akitől egy világ választotta el. Minden hasonló esetben az értékek tisztelete vezérelte, Zilahyt viszont nem tartotta sokra. Hiába tartozott a két háború közti Magyarország legnépszerűbb szerzői közé – írói legendája távollétében is tovább élt –, Kardos nem kedvelte a regényeit: a „Halálos tavasz”-t, a „Valamit visz a víz”-et, a „Két fogoly”-t és a többit, viszonylagos irodalmi szintet megőrző lektűrnek tekintette. Véleménye szerint már eljárt fölöttük az idő és az írójuk személye sem jelent sokat a magyar kulturális élet számára.

Saját elhatározásából Kardos valószínűleg soha nem szánta volna rá magát újbóli megjelentetésükre, de Aczél György „nemzeti megbékéltető egységet teremtő” programja keretében őt kérte meg, hogy találkozzon és tárgyaljon Zilahyval. Azt az alkalmat kívánták kihasználni, hogy 1969 augusztusában, az 163akkor már 78. életévében járó író Noviszádra (Újvidék) érkezett, itt folytatott megbeszélést „A tizenkettedik óra” című színdarabjának filmre viteléről.

A nehéznek ígérkező tárgyalásokra Kardos igyekezett megfelelő ütőkártyákkal ellátni magát. Megnyerte útitársnak Major Tamást, Zilahy régi színészbarátját, magával vitte Bognár Józsefnek, a Kulturális Kapcsolatok Intézete vezetőjének levelét, melyben kéthetes budapesti látogatásra invitálta az írót és a feleségét – a legfőbb adu azonban az a szerződés volt, mely egy Zilahy mű, a „Dukay család” újbóli kiadására tett ajánlatot.

A találkozón jelen levő magyar diplomata, Bobvos György I. osztályú titkár bizalmas jelentésében azt írja, hogy már a kezdet kezdetén érezhető volt, hogy Zilahy nem rokonszenvezik Kardossal. Bár nem mondta ki nyíltan, de Zilahy egy kalap alá vette Kardost azokkal a hivatalos személyiségekkel, akik őt távollétében, még az 1950-es évek elején a szocialista Magyarország elleni tevékenységgel vádolták – ezek sorában Rusznyák akadémikus nevét említette. Kardos megértette a célzást, lakonikusan csak annyit felelt, hogy akkor ő éppen börtönben ült. Hozzátette, hogy Rusznyák véleménye egyébként sem esik egybe a magyar állam hivatalos állásfoglalásával, és bizonyítani tudja, hogy az utolsó öt évben egyetlen magyar irodalmi kiadványban sem szerepelt Zilahy neve sérelmezhető módon.

164

Kardos rátért a találkozásuk alapvető céljára: felajánlotta, hogy a Magvető nagy példányszámban kiadja a „Dukay család”-ot, és akkoriban rekordszámba menő tiszteletdíjat, 400 ezer forintot fizetnek érte. Bármilyen ezzel kapcsolatos körülményről hajlandó tárgyalni, de egy feltételhez ragaszkodik: Zilahynak át kell dolgoznia a regény utolsó ötven oldalát. Az itt leírtak – különösen a szovjet katonák erőszakoskodása a nőkkel – rossz fényt vetnek a Vörös Hadseregre, és alig egy évvel a csehszlovákiai bevonulás után sem a Magvető, sem a magyar állam nem vállalhatja a szovjet politika bírálatát. Zilahy első felindulásában sértetten válaszolt:

– Ez a változtatás a regénynek nem a befejezése, hanem a lefejezése volna.

Kardos széttárta a karját és megismételte: ebben a kérdésben nincs módja engedni. Zilahy témát váltott, de hogy ne térjen el túlságosan az eredeti felvetéstől, azt fejtegette, hogy mennyivel többre tartja az orosz népet, mint a németeket. A háború után nem véletlenül vállalta el a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság elnöki tisztségét. Különösen nagy szeretettel emlékezett meg Vorosilov marsallról, jóllehet annak idején kemény vitákat folytatott vele. Egyszer a szemére hányta, hogy a ceglédi és a gödöllői internálótáborban rosszul bánnak vezető magyar értelmiségiekkel, és máskor előfordult atrocitásokat is felemlített. Vorosilov a mellére ütött úgy, hogy valósággal csörömpöltek a kitüntetései:

165

– Most azt hiszi, hogy túl merész volt? Én is vagyok olyan bátor ember, mint Ön! Jöjjön el hozzám vacsorára, és beszéljünk meg mindent.

Ez a találkozó végül is nem jött létre, mert Vorosilov éppen akkoriban esett ki Sztálin kegyeiből, és sürgősen hazarendelték. Zilahy emlékezetébe azonban élénken bevésődött ez a mozzanat, mert Újvidéken is arról beszélt, hogy tervei szerint ez az elmaradt vacsora szolgálna apropóul új könyvéhez, melyben válaszolna a régi, de ma is aktuális kérdésekre. Az írásban megtámadná az Egyesült Államokat, bírálná a Szovjetuniót is, a világ kiemelkedő személyiségeit, önmagát, mindenkit. Azt kívánja bebizonyítani, hogy mindannyian felelősek vagyunk a jelenlegi helyzetért.

Nem kell sokat tudni Kardosról ahhoz, hogy elképzeljük, milyen idegenkedve hallgatta ezt a fellengző fejtegetést. Kivárt egy lélegzetvételnyi szünetet, és hogy nyomatékot adjon az ajánlatának, a szerződési blankettát kitette az asztalra:

– Parancsoljon!

Zilahy elolvasta, de formai okokra hivatkozva nem írta alá. Azt mondta, hogy ő már végrendelkezett, a feleségét tette meg kizárólagos örökösének, ezért egy ilyen döntés előtt ki kell kérnie az asszony hozzájárulását.

Kardos ezt a kifogást formálisnak találta, úgy értelmezte: Zilahy bizalmatlan a magyar kiadóval szemben, attól tart, hogy ez a szer166ződés jogilag hátrányos helyzetbe hozhatja, ezért előbb amerikai ügyvédjével kíván konzultálni.

A már említett Bobvos György I. osztályú titkár jelentésében így vélekedik:

„– …Nekem úgy tűnt, hogy Kardos György nem merített ki minden lehetőséget, hogy józan érveléssel meggyőzze Zilahyt sérelmeinek és feltételezéseinek tarthatatlanságáról. Talán szubjektív érzéseitől vezéreltetve az volt a véleménye, hogy Zilahy magyarországi látogatását nem kell erőltetni, ha akarja, elfogadja a meghívást, ha nem akarja, akkor nem. Ugyanez vonatkozik a vele kötendő szerződésre is.”

A programot egy kirándulás egészítette ki, a társaság leutazott a Drávának ahhoz a szegletéhez, ahol a jugoszláv partot a legkisebb távolság választja el Magyarországtól. Zilahy hosszan nézett át a túloldalra.

– 1948 óta nem jártam ott, 1964-ben mégis 27 percet Magyarországon töltöttem.

– Hogy történt?

– Az egyik nyugati fővárosból repülőgépen Belgrád felé tartottam, és közben átszálltam az ország fölött. Mértem az időt, pontosan 27 perc volt.

Az író egy hirtelen ötlettel megkérdezte:

– Kaphatnék egy olyan úti okmányt, amellyel egy fél órára most is átmehetnék Magyarországra – anélkül, hogy erről bárki is tudomást szerezne?

A diplomaták értetlenül kérdeztek vissza:

167

– Mi szükség van erre a bujkálásra? A magyar határ bármelyik átkelőhelyén kaphat vízumot, és legálisan beutazhat.

– Ezt nem fogadom el, nekem több jár, kivételes bánásmód, mert itt engem megsértettek!

Major Tamás próbálta menteni a helyzetet, meghívta Szegedre a „Háry János” daljáték bemutatójára, megígérte, hogy az előadás után még aznap este visszahozza Újvidékre, de az író ezt az ajánlatot is visszautasította.

Másnap Kardos elköszönt és hazatért, később már itthon értesült róla, hogy Zilahy mégis elfogadta a szerződés ajánlatot. A „Dukay család” hamarosan meg is jelent. A 400 ezer forintos honoráriumból az író filmet kívánt forgatni Jugoszláviában, az volt a terve, hogy majd a kész mű forgalomba hozatalával a forintösszeget kemény valutába váltsa át.

(Megérdemel néhány szót Zilahy további életsorsa. 1973-ban benyújtotta hazatérési kérelmét, ennek kapcsán összes írói jogait a Magyar Népköztársaságra hagyományozta volna, cserében azt kérte, hogy egykori saját tulajdonú házában, az Áfonya utca 11. számban kapjon egy kisebb és egy nagyobb lakást.

Az ügyben illetékes budapesti hatóságok méltatlan taktikázást folytattak vele, újabb és újabb bürokratikus akadályokat emeltek a megoldás útjába. Három év alatt Zilahynak nem kevesebb, mint tizenhatszor kellett a magyar fővárosba jönnie különböző tárgya168lásokra, de sohasem kapott egyenes választ.

Közben a „Halálos tavasz” legújabb jugoszláv–spanyol filmváltozata megbukott, az író tönkrement anyagilag. Feleségétől és New Yorkban élő családjától elhagyatva egy noviszádi szállodában vegetált, hetekig nem tudta kifizetni a szobáját, rendszeres étkezésre sem futotta a pénzéből. Zilahy fokozatosan legyöngült, 1974. december 1-jén érte utol a halál. Testét elhamvasztották, a porait tartalmazó urnát az egyik budapesti temetőben rakták le.)

169

Az Írószövetség párt alapszervezetének egyik taggyűlésén M. András költő antiszemitizmussal vádolta meg Kardost, mert elbocsátotta a Magvetőnél dolgozó feleségét. Kardos nem tartotta fontosnak, hogy reagáljon erre a gyanúsításra.

Otto Weininger működésével ugyan filozófiailag is bevezette az „antiszemita zsidó” fogalmát, de Kardos György nem tartozott ebbe a kategóriába. Származását ugyan sohasem tagadta, de nem is tartotta elkötelezőnek magára nézve.

– Ha itt valamilyen balhé tör ki, engem egészen máshol fognak felakasztani! – mondta egyszer megszokott eltűnődő félmosolyával. Még a halála órájában sem jutott eszébe, hogy a vallás vigaszához folyamodjon, nem próbált erőt meríteni egy szűkebb szellemi közösség ölmelegéből. Nem volt hajlandó az értelmiségi zsidóknak arra az önkorlátozására, hogy igyekeznek egymás között barátkozni, kapcsolatait ettől a szemponttól függetlenül szemléleti-elvi rokonszenve alapján választotta meg. Csodálkozott, mikor megtudta, hogy második, egyébként keresztény 170feleségének baráti köre jórészt zsidókból áll.

(Kardos, mint néhány más dologban, ebben a tekintetben is következetesebbnek bizonyult a patrónusának tartott Aczél Györgynél. Aczél még 1941 júliusában kitért – a költő Radnóti Miklós volt a keresztapja. Kardosnak egy ilyen váltás meg sem fordult a fejében, amellett, hogy lenézte a menekülés mindenféle gesztusát, úgy érezte, egy ilyen lépéssel túlságosan nagy jelentőséget adna az ügynek.)

A magyar közélet viszont már akkor sem úgy volt berendezve, hogy Kardos elkerülhette volna ezt a társadalmi konfliktus forrást.

1967 júniusában kitört a hatnapos izraeli–arab háború. Kardos Izrael állama iránt sem érzett különösebb szolidaritást, az arab országokkal folytatott harcát úgy ítélte meg, hogy sok ütközetet megnyerhet, de a háborút el fogja veszíteni. A helyzet megítélésében azonosult a Magyar Szocialista Munkáspárt proarab felfogásával.

Kevéssel a háborús események lezajlása után az V. kerületi pártszervezet is egybehívta a munkahelyi titkárokat, tájékoztatást adott nekik a közel-keleti konfliktus állásáról és instrukciókkal látta el őket, miképp tárgyalják meg ezt a témát az alapszervezeteikben rendezendő taggyűléseken.

Abban az időben Sz. László, a héber irodalom jeles műfordítója töltötte be a Magvető Kiadónál a párttitkári posztot. Sz. nem volt hajlandó elmenni az V. kerületi eligazításra, 171egy helyettest küldött oda, ebből következőleg a taggyűlési beszámolót is az illetőnek kellett megtartania. Kardos nem hagyta szó nélkül ezt a manővert:

„– …A tagság előtt nem lehetett kétséges, hogy Sz. elvtárs miért tartotta magát távol a titkári értekezlettől, miért mással mondatta el az alapszervezeti beszámolót. A taggyűlés után következő napok egyikén drámai beszélgetésem volt a párttitkár elvtárssal – írja Kardos egyik jelentésében. – A fentieket kifogásoltam nála és a magatartását a párttitkárságával összeegyeztethetetlennek minősítettem. Elismerve lelki problémáit hangoztattam, hogy a párt politikája és a cionista érzelmek nem férnek össze. Választania kell! Sz. elvtárs nem érvelt, nem vitatkozott, nem magyarázta álláspontját, magatartását, hanem szó szerint így fakadt ki:

„–Azt követeled, hogy hadat üzenjek a testvéremnek?”

A testvére Izraelben él. Nyugodt hangon kifejtettem, hogy a hadüzenetet nem tartom fontosnak, de a párttitkárságára való tekintettel az egyértelmű állásfoglalását annál inkább. A tisztességes döntés pedig az, ha a funkcióját és az adott nemzetközi helyzet körülményeit nem tudja összeegyeztetni önmagában, úgy vonja le ennek következményeit.

Ezen romlott meg a viszonyunk a párttitkár elvtárssal. Ettől kezdve érintkezésünk a minimumra és a legszükségesebbre korlátozódott, 172majd később Sz. elvtárs lemondott a tisztségéről.

(Előrebocsátva, hogy őszinte híve voltam és maradtam Izrael államának, mégis azt gondolom, hogy az adott ügyben Kardos viselkedett következetesebben. Sz. nyíltan is felvállalhatta volna együttérzését, de ebben az esetben illett volna szakítania a Magyar Szocialista Munkáspárttal, mely a Szovjetunió arabpárti felfogása mellett kötelezte el magát. Úgy gondolom, ha kilép sem maradt volna állás nélkül, nem halt volna éhen, bár igaz, hogy ezzel jelentős előnyöktől, hatalommorzsáktól fosztotta volna meg magát. M. Gy.)

Kardos ugyanennek a konfliktusnak egy másik jelentkezési formájában keményen összecsapott az általa „történelmi manipulátor”-nak nevezett Vas Zoltánnal is. Vas közlésre benyújtott emlékiratainál maga látta el a lektori feladatokat, fennmaradt elemzéséből idézek:

– …Vas Zoltán sokszor felveti – ennek igazság magva ismert –, hogy a felszabadulás után a Párt felső vezetősége két garnitúrából tevődött össze. Az egyik a „moszkvaiak”, a másik az itthon dolgozók, Vas megfogalmazásában: az ”illegálisak”. Néhány szabályt erősítő kivételtől eltekintve megállapítja, hogy a „moszkvaiak” zsidók, míg az otthoniak keresztény származásúak voltak. Rákosiék tisztában vol173tak azzal, hogy a zsidó quadrumviratus (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) uralma a huszonöt éves Horthy fasizmustól és a mélyen gyökerező antiszemitizmustól fertőzött magyar közvéleményben visszatetszést kelt és nehéz politikai helyzetet teremt. Jól emlékeztek arra, hogy a Horthy-fasizmus huszonöt évén keresztül élt abból a propagandaanyagból, hogy a Tanácsköztársaság kiemelkedő alakjai zsidó származásúak voltak. A magyar köztudatban a zsidó és a kommunista fogalma pejoratív értelemben összefonódott. Így tehát – Vas állítása szerint – közvetlenül a felszabadulás után Rákosiék nagy súlyt fektettek arra, hogy a felső vezetésbe minél több keresztényt vonjanak be, javítsák az arányt.

Vas véleménye szerint ezért kapott mindjárt vezető szerepet Kádár János, ezért lelkesedtek annyira, mikor a felszabadulás után Budapestre érkezett a már halottnak hitt Rajk László, és ezért akartak Münnich Ferencnek is vezető beosztást teremteni – bár ő inkább a „moszkvai” élvonalba tartozott, a hasonló helyzetű és szintén keresztény Nagy Imrével együtt. Az első időkben tehát Rákosiék törekvése arra irányult, hogy legalább a látszat kedvéért, de minél inkább az előtérbe helyezzék Kádár Jánost, Rajk Lászlót. Később azonban, a fordulat éve után, mikor úgy érezték, hogy Rákosi tekintélye elvitathatatlan és biztosan ül a nyeregben, ez a szempont elvesztette a jelentőségét. Mindebből kimondatlanul az következik, hogy a „moszkvai zsidók” 174megfelelő időpontban likvidálták az itthoni nem zsidókat. (Ebből a koncepcióból természetesen kilógott az a körülmény, hogy Rákosiék szép számmal likvidáltak „itthoni zsidókat” is.)

Nem kell külön bizonyítanom, hogy ennek a beállításnak még ma is milyen veszélyei vannak Magyarországon. Ennek a kérdésnek a felderítése nem kizárólag a kevéssé kívánatos személyi kultusz-ügyek ismételt napirendre tűzését jelenti, hanem most már egy „autentikus moszkvai kommunista” tanúvallomását is a zsidók machinációiról a keresztény pártvezetők meggyilkolására és a magyarság ellen folytatott hadjáratukról.

Ennek az ügynek van egy olyan vetülete is, mely első hallásra nincs összefüggésben Vas Zoltán kéziratával, mégis idetartozandónak érzem. Kiadásunkban jelent meg tavaly Horváth Márton: Holttengeri tekercsek című könyve. Ebben a műben van egy olyan fejezet, melyet kiiktattunk a könyvből és nem is került kinyomtatásra. Ez a fejezet egy Horváth Márton-féle teóriát tartalmazott a szovjetunióbeli harmincas évek és a magyarországi felszabadulás utáni személyi kultuszkorszakkal kapcsolatban és egy speciális összefüggésben.

Horváth elmélete szerint: kiket végeztetett ki Sztálin? Elsősorban Lenin közvetlen munkatársait. Kik voltak ezek a munkatársak? Zömében zsidók. Miért? Horváth Márton kifejti, hogy a zsidó származású forradalmárok 175kettős elnyomásban szenvedtek, ezért életük tekintélyes részét Oroszországon kívül, emigrációban töltötték – Lenin környezetében vagy vele kapcsolatban. A folyamatos külföldi tartózkodásuk, valamint zsidó voltuk miatt kevéssé tudtak azonosulni az orosz néppel – ezért kerültek ellentétbe, majd inferioritásba Sztálinnal szemben, aki soha nem hagyta el a Szovjetunió területét, legalábbis akkoriban, mindig közelebb állt az orosz néphez, mint a „világpolgár” zsidók. Horváth Márton szerint végül is azért került sor a moszkvai perekre, mert Sztálin elvei jobban kvadráltak az orosz mentalitással, mint Trockijék és Zinovjevék politikája.

Sztálin jobban mérte fel az orosz valóságot, és ezért győzött. Ugyanakkor a pártellenzékkel vívott küzdelmében – beleértve természetesen a Trockijjal folytatott harcot is – kiterebélyesedett benne az antiszemitizmusa. (Azt már nem tudom, hogy ebbe az elméletbe miképp illeszthetők bele a Kaganovics-féle, tudvalevőleg zsidó származású figurák, akik a legszűkebb politikai stábjába tartoztak.) Mármost a feltételezés után teljesen érthetetlennek látszik, hogy a rossz tapasztalatokkal rendelkező, antiszemita Sztálin miért támogatta a magyarországi quadrumvirátust.

Íme a veszélyes elmélet: éppen ezért! Sztálin gyűlölte és megvetette ezeket az embereket, de kiváló eszközöknek tartotta. Mire? Sztálin otthon kiirtotta a zsidó kommunistákat az orosz nép vélt érdekeiért, ez esetben 176Magyarországon viszont éppen ezért volt jó számára a zsidó vezetés, mert számítva elszakadottságukra a magyarságtól, pontosan ők feleltek meg legjobban az orosz érdekek magyarországi kiszolgálására.

Ez veszélyes gondolat, mert nem csak a „szovjet imperializmus” ideáját foglalja magába, hanem azon belül is a „Szent Oroszország” érdekeinek kiszolgálását marxista-leninista fedőelmélettel.

Mint mondtam, Horváth Mártonnak ez az elmélete ilyen nyíltsággal kifejtve nem található ugyan Vas Zoltán kéziratában, azonban a kézirat szövegéből az olvasó könnyen eljuthat ehhez a ki nem mondott következtetéshez.

Itt megállok egy pillanatra, hogy elmondjam régi véleményemet. Szerintem Rákosi, Gerő, Farkas, Vas nem sztálinisták voltak, hanem rákosisták, gerőisták, farkasisták, vasisták, elsősorban önmagukat képviselték és szolgálták.

Azt hiszem, az az igazság, hogy mi, többiek, magas beosztásban vagy alacsony funkcióban, de valóban tiszta hittel és őszinte lelkesedéssel kommunisták voltunk és vagyunk, úgy gondoltuk, hogy a magyar népért dolgozunk, jól-rosszul, hibásan vagy épp bűnösen, mindannyian „sztálinisták” voltunk. Mi voltunk a „sztálinisták”, bármennyire is kompromittálódott azóta ez a szó és mi is életünkkel, bajtársaink halálával fizettünk a tévedésünkért. Mi hittük, hinni akartuk, 177nem ismertünk más utat és nem éltünk másként, csak az ügyért. Ők, Rákosiék, a saját hatalmukért éltek és irányították az ország sorsát…

Azt is észre kell vennünk, hogy a kéziratban újjáéled a mítosz Rajk László „ellenállásáról” a Rákosi-vonallal szemben. Bár Rajk megítélésében Vas állítólag vitázik Júliával (Rajkné M. Gy.), de mégis fel-felbukkan Rajk „keresztény-nemzeti” vonala. Képtelenek megérteni, ha valóban lett volna „Rajk-vonal”, az bizonyos értelemben Rákosi Mátyás gyilkosságainak enyhítő körülménye lett volna. Ezzel kapcsolatban éppen most jutott birtokomba egy dokumentum. Lukács György hagyatékából előkerült egy pársoros feljegyzés:

„…meg kell mondanom: soha nem tapasztaltam, hogy Rajk László elvi ellenzéki álláspontot képviselt, még kevésbé azt, hogy ellenzéket akart volna szervezni… Ha tehát az egész Rajk-ügyre visszatekintek, mindig erősödik az a meggyőződésem, hogy az ellene indított per tisztán preventív jellegű volt. Rajknak komoly kapcsolatai voltak a dolgozó tömegekkel, sohasem volt egyszerűen apparátus ember, Rákosiék tehát, amikor az 1949-es fordulatot végre akarták hajtani, preventív okokból távolították el Rajkot, erőszakosan, kiagyalt ürügyek felhasználásával.”

(Ez a megállapítás nem jelentette azt, hogy Kardos eltagadta volna a múltját. A Magvető igazgatójaként kiadta „A tábornok”-ot, a Pál178ffy hátrahagyott feljegyzéseiből építkező dokumentumregényt, akkor is szót emelt, mikor a mártírok emlékezetére Sólyom László vezérezredesről Pálffyt megelőzőleg akartak utcát elnevezni.

Kardos mélyen lenézte Vas Zoltánt nemcsak politikai kétszínűsége, hanem leplezetlen anyagiassága miatt. Vas magát „persona non gratis”-nak nevezte és azt is gyakran hangoztatta, hogy „előleg nélkül nincs magyar irodalom!”

Kardos mégis a végletekig felvállalta az általa kiadott emlékiratokat. A könyv lapjain Vas lesújtó szavakkal emlékezett meg Farkas Mihálynak, Farkas Vladimir apjának a tevékenységéről, „akinek minden cselekedete csak kárt okozott a pártnak és az országnak és már 1945-ben titkos kapcsolatban állt Berijával”. Farkas Vladimir hiába próbálta megszerezni a művet, mely órák alatt elfogyott, egy levéllel Kardoshoz fordult:

„– …Arra kérem önt, hogy tegye lehetővé számomra a könyv egy példányának mielőbbi megvásárlását, mivel ez nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy amennyiben a kapott információim mégis megerősítést nyernének, úgy a Magyar Népköztársaság törvényei által biztosított kegyeleti jog alapján apám emlékének jogos védelmében a szükséges érdemi lépéseket megtegyem…”

179

A tértivényes levelet Kardos már másnap megkapta, azonnal válaszol rá:

„– …Ön aztán egyenes, mint az akasztófacölöp. Nem alakoskodik, nem taktikázik. Megírja: küldjek könyvet, s ha megkapta, feljelent. Még emlékszik a régi gyakorlatra: valld be, hogy bűnös vagy, az akasztásodról majd gondoskodom.

Vas Zoltán memoárt írt, nem történelemkönyvet. Ennek a műfajnak jellegzetessége a szubjektivitás. Vas Zoltán jellegzetessége is ugyanaz. Azt írta le – állítólag –, amit tapasztalt és ahogyan látta, értelmezte az eseményeket. Ha úgy gondolja, hogy Vas Zoltán kegyeletet sértett, keressen jogorvoslatot. Saját véleményem: ön érthető okból kissé elnéző édesapjával szemben, csak azért marasztalja el, mert „a kommunista eszméktől és meggyőződéstől idegen politikai gyakorlathoz” folyamodott. Nélkülözhetőnek ítéli azt a csekélységet, hogy ez a „politikai gyakorlat” gyilkosságokból és emberek megkínoztatásából állott. Legenyhébben szólva is anakronizmus Farkas Mihály emléke iránt kegyeletet követelni. Mégis helyeselném, ha Ön bírósághoz fordulna. Esetleg tisztázódna végre, hány ártatlan ember haláláért volt felelős édesapja.

Nincs szándékomban Önnel közvetlen tárgyalást folytatni, megtartóztatom magamat attól az élménytől, hogy egy helyiségben legyünk. Utoljára akkor élveztem ilyesmit, amikor Péter Gábor nevű bűntársa – az Ön 180jelenlétében – adott utasítást a megkínzásomra…”

Még egy esetről hallottam, mikor Kardos megengedett magának némi malíciát börtönben töltött éveivel kapcsolatosan. Mikor átvette a Magvető irányítását, a bemutatkozó jellegű sajtótájékoztatón odalépett hozzá J. Erzsébet, számos ifjúsági könyv szerzője. Az írónő annak a J. Béla ávéhás ezredesnek volt a felesége, aki többek között Pálffy Györgynek és magának Kardosnak is a kihallgatását vezette:

– A jövőben a Magvető gyerekeknek szóló műveket is kiad? – kérdezte J. Erzsébet.

Kardos tudta, kivel áll szemben, a maga szokott, visszafogott hangján válaszolt:

– Kedves asszonyom! Arra kérem, menjen haza és közölje a férjével, hogy ön a Kardos György által vezetett kiadónál kívánja megjelentetni a könyveit. Ha ő ezt jóváhagyja, nekem nincs kifogásom.

J. Erzsébet többé nem jelentkezett.

181

A korszakra visszatekintő liberális szellemű politikatörténészek szeretik Kardost Aczél György egyszerű kreatúrájának feltüntetni, egy elvetélt drámaíró egyenesen a „főelvtárs sameszének” nevezi.

Sok író gondolta úgy, hogy Aczél Györgyhöz Kardoson keresztül vezet a legrövidebb út, megpróbálták igénybe venni a közbenjárását. Egyik kedvenc szerzője így ír Kardosnak:

„–Hozzászoktam a kíméletlen bánásmódhoz s nem vesztettem el sem az életkedvem, sem a munkakedvem. Mégis az, ami az új könyvem körül történt, túlmegy minden mértéken. Egy darabig úgy láttam, hogy a könyvet el akarják hallgatni, utóbb két kritika véletlenül a kezembe került, ezekből az derült ki, hogy az elhallgatásnál gusztustalanabb és erkölcstelenebb eszközzel akarnak kinyírni s akarják ellensúlyozni a közönség körében elért népszerűségemet, felülről kezelik, bagatellizálják az „Utolsó hullámot” egy már kiégett író tartalmatlan írásának minősítik stb. Gátlástalanul hazudnak, nyil182ván a szerkesztők jóváhagyásával, vagy egyenesen a biztatásukra.

Nem stílusom, mégis arra gondoltam, elmegyek Aczélhoz, hogy szóljon egy jó szót érdekemben… Ahhoz, hogy ezt megtegyem, ismernem kellene véleményét a könyvről, mert ha rossz a véleménye, nagyon furcsa helyzet állana elő. Egyik kérdésem, nem tudod-e véletlenül, hogy miként vélekedik az „Utolsó hullám”-ról, hiszen te ex offo érintkezel vele. A második, hogy mit tanácsolsz, beszéljek-e vele, célravezető-e az, hiszen csak megtudom, hogy olvasta-e, vagy csak valamelyik súgója referált a könyvről elítélőleg…”

A „kemény” vagy „lágy” diktatúra ellenére megtisztelő idők voltak egy író számára, hogy feltételezhette: az ország rangban második-harmadik embere olvasta a könyvet.

Kétségtelen tény, hogy Kardos a fölöttesének tekintette Aczélt, magam is jó néhányszor tanúja voltam, hogy ha ő telefonált neki, elmosolyodott és katonás „jelenkezem”-mel fogadta a hívást. Szívvel-lélekkel támogatta Aczél kultúrpolitikai elképzeléseit, kapcsolatuk azonban messze túlterjedt a fölöttes-beosztott viszonyon. Közös múltjukra és jelen elkötelezettségükre utalva „járőrtárs”-nak tartották egymást.

Kardos, túl a Kiadóval kapcsolatos ügyeken is, számtalan más vonatkozású konfliktust derített fel és rendezett el – az adott körülmények szerint hol a maga, hol Aczél nevében –, az idők múlásával és nehezültével mind 183többet. Mégsem mondhatjuk, hogy mindig engedelmes „kinyújtott kéz” módjára viselkedett volna, gyakran megengedett magának kritikai megjegyzéseket, sokszor igen lényeges pontokat érintve. Egyik levelében így írt Aczélnak:

„– Gyurikám, én már sokszor mondtam neked: nagyon jó dolog, kimutathatóan eredményes, hogy önfeláldozó és példamutató fáradsággal kiépítetted és ápoltad személyi kapcsolataidat a kulturális élet szinte minden jelentős egyéniségével. Ismétlem, nagyon jó dolog, hiszen Magyarországon ilyenre még példa nem volt Klebersberg Kunótól Hóman Bálinton át egészen Révai Józsefig. A jövőben sem beszélnélek le erről, de tudnod kell, hogy a szellemi életünk kiválóságaival fenntartott kapcsolataidnak árnyoldalai is vannak. Először is: soha ne feledkezz meg arról, hogy ezek a kapcsolatok – bármilyen jók is legyenek – nem azonosak a művészeknek az államrendünkhöz, pártunkhoz fűződő kapcsolatával. Másodszor: kiválóságaink visszaélnek vele. Rád hivatkozva túlteszik magukat minden kötöttségen, az egyes területek pártszervei hátrányba kerülnek ezekkel a személyekkel szemben. Jó dolog, hogy személyesen vitatkozol jelentős filmrendezőkkel éjszakákon keresztül, de az optimális eredményt semlegesíti – mivel széles szakmai körben ismert e paláverekkel kapcsolatos legenda. Nem jó dolog, ha úgy tudják a filmszakmában, hogy a fontos kérdések „sóletvacsorákon” dőlnek 184el. (E fogalmat nem én találtam ki, a Filmgyárban fecsegik és nem lehetnek kétségeim, hogy a vitapartnereid dicsekedve is, ironizálva is terjesztik ezt. Ugyanakkor kiemelik vele saját fontosságukat és Aczél-közvetlenségüket.) Harmadszor, gondolj arra, hogy a területen dolgozó kommunistákat mélységesen sérti, ugyanakkor demobilizálja is ez az állapot…”

Kardos nem csak a kapcsolattartás tekintetében, hanem számos művészi alkotás megítélése ügyében is próbálta befolyásolni Aczél álláspontját. Vegyünk egy példát hivatali levelezésükből:

„Kedves Aczél Elvtárs!

Ceterum censeoként – mert nem tehetek mást – ismételten kérem a Csoóri–Kósa kötet forgalmazásának engedélyezését.

Mióta tudom – meggyőződésem szerint megvágott-megváltoztatott formában, de a film előbb-utóbb úgyis bemutatásra kerül, egyre biztosabb vagyok abban, hogy a visszatartása mellett hangoztatott, amúgy is tarthatatlan érvelés csak tovább csorbul.

Ne kötelezzük el magunkat olyan álláspont mellett, melyben semmi igazunk sincs”.

Kardos, ha úgy találta helyesnek, nyíltan is szembeszállt főnöke törekvéseivel. Az 1977-es évben Aczél mindent megtett, hogy továbbra is megtartsa a rendszer mellett elkötelezett hangadó kritikusok, mindenekelőtt 185Pándi Pál és Rényi Péter jóindulatát. Kardost nem zavarta különösebben felettesének ez a szándéka, épp az adott időben indított el egy olyan könyvsorozatot, melyben lehetőséget nyújtott az íróknak, hogy elmondják véleményüket az őket megbíráló ítészekről. A sorozat első darabjában Kardos egyik kedvence, Fejes Endre osztotta ki a kritikusokat, leginkább a két fentebb megnevezettet. Kitört a botrány, mint a kultúra irányítójának életrajzírója feljegyezte: Aczél biztosította Rényit, hogy a „Gondolta a fene!” – ez volt a kötet címe – nem jelenik meg, ennek ellenére kiadták. Később azt telefonálta, hogy csak egy fatális műhiba folytán engedték kiszállítani a példányokat a boltokba, de semmi baj, csak vidéken fogják terjeszteni, a fővárosban nem. Ez sem bizonyult igaznak, mindenütt lehetett kapni. Rényi megsértődött, az ügyet a Központi Bizottság következő ülésén is szóvá tette.

Aczél lehordta Kardost, igazoló jelentést kért tőle, természetesen meg is kapta, de a levél megszövegezésében fel-felcsillan Kardos fölényes öntudata, függetlenségérzete:

„Tisztelt Aczél Elvtárs!

Teljes mértékben felelős vagyok Fejes Endre: Gondolta a fene! című kötetéért. Úgy is, mint felelős kiadó, még inkább mint szerkesztő, leginkább pedig azért, mert maradéktalanul egyetértek az íróval. Jelentésemben nem térhetek ki a védelmemre, mert nem 186világos előttem – ebben a pillanatban –, milyen váddal szemben kellene védekeznem.

(Egy Kardos magatartására általánosan jellemző motívum következik, egyedül vállalja a következményeket, kapcsolatait igyekszik „kidobni a balhéból.” M. Gy.)

…Jelentésem legdöntőbb célja felelősségem maximális kidomborítása, tetézve annak írásba foglalásával, hogy a kötelező állami fegyelmet is súlyosan megsértettem…

(Úgy érzem, Kardos itt ironikusan a Rajk-pör gyanúsítottjainak önmagukat vádoló stílusát utánozza, ezt a modort a pörben ugyancsak érintett Aczélnak is fel kellett ismernie. M. Gy.)

…Megtévesztettem és félrevezettem dr. Marczali László miniszterhelyettes elvtársat, megakadályoztam ezzel, hogy a felügyeleti jogkörét gyakorolhassa. Mindebből kitűnik, hogy Marczali miniszterhelyettes elvtárs sem közvetlenül, sem közvetve semmilyen felelősséggel nem tartozik, nem tartozhat…”

Kardos szokásos módján most is felajánlja a lemondását, de ezúttal sem fogadják el.

A vége-hossza nincs csatározások során Kardosnak gyakran kellett tapasztalnia, hogy a fellépése nem járt sikerrel, ilyenkor nehezen titkolta csalódottságát. Mind inkább eluralkodott rajta a fenyegető pusztulást felismerő, de ellene semmit sem tehető „pompeji strázsa” alapállása.

„– …Abbahagyom! Sajnos, csak a hosszú epistola utolsó mondatainál jutott eszembe 187levelezéseim teljes értelmetlensége. Időnként anyagokat kapok tőled véleményezésre – nem is tudom pontosan, miért, hiszen mire én látom, a döntés már megszületett. Mit számít akkor a véleményem, miért törjem a fejem. Például: elolvastattad velem a Kultúrpolitikai Munkaközösség állásfoglalását, s órákon belül véleményt kértél tőlem – akkor, mikor már lement a nyomdába, s főleg mikor a Politikai Bizottság is hozzájárult már a közléshez. Újra kérdezem: mit számít ilyen esetben, hogy mi az én véleményem? Csak időt pocsékolok vele, pedig nekem kevés van ebből, én nagyon elfoglalt vagyok. Nem vagyok sehol Bizottsági Tag, csak egyetlen állásom van – akkor pedig sokat kell dolgozni az ember fiának.

Ismétlem: tudatában vagyok levelem értelmetlenségének. Talán egyre jó: saját lelkiismeretem egyensúlyban tartására…”

Kardos joggal érezhette úgy, hogy a világ adósa neki. Illegális múltjával, a Horthy- és a Rákosi-börtönben eltöltött idejét, a szocialista rend mindvégig odaadó szolgálatát akár „szellemi bankbetét”-nek is tekinthette. Anyagilag sem volt vesztenivalója, olyan magas kitüntetésekkel rendelkezett, hogy ha nyugdíjba megy, kiadói fizetésének majdnem a dupláját kapta volna. Kardos mégsem tudta elszánni magát a visszavonulásra, fáradtan és rosszkedvűen újra és újra nekirugaszkodott a harcnak.

188

Ami a magam személyét illeti, Aczél György sohasem kedvelt engem – igaz, kevés oka is lett volna rá. Nem nyilatkoztam ugyan a Szabad Európa Rádióban a szocialista rendszer bűneiről, mint K. írótársam, és nem neveztem Lenint szifiliszes öreg zsidónak a szigligeti alkotóházban, mint tette ezt Cs., a jeles drámaíró, de az évek során megjelenő könyveim újra és újra botrányt kavartak – ez pedig Aczélra is visszahatott, mint a magyar kulturális élet legfőbb hivatalos irányítójára. A „Szent tehén”-ből éppúgy skandalum lett, mint „Az elbocsátott légió”-ból, különös módon mégis a Che Guevara bolíviai partizán hadjáratát leíró „A napló” váltotta ki Aczélból a legnagyobb ellenérzést, vagy mondhatnám azt is, hogy dühöt.

Velem személyesen sohasem tárgyalt, ha véletlenül összetalálkoztunk valamilyen eseményen, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját:

– Biztosíthatom, hogy a tejfölt nem fogja elvinni – ezen Aczél a Kossuth-díjat értette –, mire én váltig azt feleltem, hogy nem fogok jelentkezni a tejfölért.

Haragját helyettem Kardoson szokta kitölteni. Kardos sokat és sokszor tűrt miattam, de „A napló” körül kirobbant vitában megelégelte a letolásokat, és a szokásosnál nagyobb határozottsággal mondott fel.

Az is közrejátszhatott, hogy minden írásom közül Kardos ezt a könyvemet szerette a legjobban. Épp a Városmajor utcai Érklinikán fe189küdt sokadik operációjára várva, mikor elkészültem a kézirattal. Szívem szerint még dolgoztam volna rajta néhány hónapot, azt hiszem, a klasszikusokat kivéve aligha akad olyan mű, melyre ne férne rá még egy hosszabb-rövidebb csiszolgatás, de őszintén szólva attól tartottam, hogy Kardos időközben eltávozik a Magvető éléről, és nem jöhet helyébe olyan új igazgató, aki felvállalja ezt a politikailag kétesnek minősülő könyvet. Inkább kilencven százalékos állapotban jelenjen meg, mint sehogy sem, döntöttem magamban, és bevittem az anyagot Kardoshoz a kórházba. Nem csak én háborgattam ilyesmivel, éjjeliszekrényén halomban álltak a dossziék.

Legközelebbi látogatásomig elolvasta, tett néhány apróbb megjegyzést, párhuzamba állította az én változatomat Che Guevara eredeti naplójával, hitelesnek találta, alsóajkát beszíva gondolkodott egy pillanatig, aztán bólintott: rendben van, lesz, ami lesz, ezt a könyvet is magára vállalta. A kéziratot ellátta jellegzetes hullámszerű szignójával, aztán behúzódtunk a folyosó egyik ablakrésébe, a szigorú tilalom ellenére rágyújtott:

– Mit gondolsz? Ha a dolgok úgy alakulnak, én elmentem volna Che Guevarával a bolíviai hegyekbe? – majd mintha attól tartana, hogy túlságosan is leleplezte magát ezzel a kérdéssel, sietve hozzátette: – Csak a játék kedvéért kérdezem.

– Főnök! Ezer és ezer embert ismerek Magyarországon, aki jelentkezett volna Che 190Guevara osztagába, de csak egyetlenegyet, aki valóban el is ment volna vele – téged! Az összes többi jelentkező szerzett volna valamilyen orvosi bizonyítványt vagy egy igazolást az üzemi bizottságtól, hogy nem ér rá, mert halaszthatatlanul fontos dologban kell személyesen eljárnia, de te ott lettél volna akár reggel, akár éjszaka a megbeszélt helyen a hátizsákodban néhány csomag Symphonia vagy Munkás cigarettával. Az más kérdés, hogy szerintem már az első héten összevesztetek volna Che Guevarával, és egymás torkának estek.

A könyv megjelent, Kardos egyetlen dolgot tett hozzá, a borító belső oldalára rányomatta Che Guevarának Fidel Castróhoz intézett búcsúlevelét, úgy érezte, mintha ezek a sorok az ő szívéből szóltak volna:

„– …Egy napon megkérdeztek bennünket, kit értesítsenek, ha meghalunk, és ettől valamennyiünket megcsapott a halál valódi fenyegetése. Később bizonyosságot is szereztünk arról, hogy egy forradalomban (ha igazi) vagy győzünk, vagy elpusztulunk. Sok barátunk esett el a győzelemhez vezető úton…

Életemet áttekintve azt hiszem elegendő becsülettel és odaadással dolgoztam a Forradalom győzelmének megszilárdításán… Most a világ más tájain igénylik szerény szolgálataimat, ott harcolok az imperializmus ellen, ahol jelen van, ez megerősít és sokszorosan gyógyítja a lélek szenvedéseit…

Gyermekeimre és a feleségemre nem ha191gyok anyagi javakat, és ezen nem sajnálkozom, örülök, hogy így van. Semmit sem kérek a számukra, hiszen az állam megadja nekik mindazt, ami az életükhöz szükséges.

S ha más égtájak alatt eljön a végső órám, utolsó gondolatom a nép lesz.

A végső győzelemig! Haza, vagy halál!

Forró öleléssel:

Che”

Lelke mélyén Kardos is ilyen halált képzelt el magának. Egyébként is vonzotta a „Forradalom Országa”. Szeretett volna elmenni Kubába, ez akkoriban nem számított megvalósíthatatlan célkitűzésnek, évente ezer és ezer magyar középkáder is elindult hivatalos kiküldetésben Ferihegyről a havannai José Marti repülőtér felé: orvosok, mérnökök, könyvtárosok és számtalan más szakma képviselői. Kardosnak csak szólnia kellett volna, de természetétől idegen volt, hogy hasonló kéréssel forduljon bárkihez is, úgy érezte, ezzel feladná függetlensége egy darabját. Mi, a barátai a háta mögött megpróbáltuk elintézni az utazását, az akkori havannai nagykövetnek is megemlítettem az ügyet, de nem jártunk sikerrel, ma sem értem, miért.

Az is felborított minden logikát, hogy ő, aki egész Kelet-Európa legbátrabb és legeredetibb könyvkiadóját vezette, több mint huszonöt éves működése alatt egyetlen egyszer sem láthatta meg a könyves szakma ünnepét, a frankfurti könyvvásárt.

192

Kardos soha nem panaszkodott a mellőzések miatt, ezt is besorolta életének árnyoldalai közé, egy súlyos, személyesnek tekintett sértés után azonban esküt tett, hogy ha módjában állana, akkor sem megy többé külföldre.

1976-ban a Kulturális Minisztérium új személyzeti főosztályvezetőt kapott J. személyében. J., mint tősgyökeres bürokrata először nem a munkaterülettel, az ott dolgozó emberekkel ismerkedett meg – hónapok teltek el úgy, hogy egyetlen „káderét” sem tüntette ki a megszólításával, hanem kizárólag a papírokkal foglalkozott. J. átvizsgálta Kardos dossziéját is: legnagyobb megdöbbenésére sem erkölcsi bizonyítványt, sem a feddhetetlenséget jelző hatósági igazolványt nem talált benne.

Bár a mellékelt összesítő adatlap feltüntette, hogy Kardos, mielőtt a könyvkiadó szakmába került volna, a Magyar Néphadsereg hivatásos állományú ezredese volt, a vezérkar hírszerző szolgálatánál dolgozott vezető poszton – és ilyen beosztásban aligha alkalmaztak kétes megbízhatóságú személyt. Ha valaki ott megfelelt politikailag és erkölcsileg, kiadói igazgatónak okvetlenül elmegy.

A személyzetis azonban úgy érezte, hogy valamilyen szabálytalanság nyomára bukkant, folytatta a kutatást. Érdeklődött a Belügyminisztérium titkárságán, ahol azt a választ kapta, hogy Kardos büntetett előéletű. Innen egyenes út vezetett a Honvédelmi Mi193nisztériumba, itt már konkrétabb felvilágosítást nyújtottak, közölték J.-vel, hogy Kardost 1950-ben valóban elítélték „feljelentési kötelezettség elmulasztása és szolgálati titoksértés” bűntettében, de jelezték, hogy a Budapesti Fővárosi Felsőbíróság bűncselekmény hiányában minden vádpont alól felmentette Kardost, csak a Belügyminisztériumban ezt a döntést mindez ideig elfelejtették rávezetni a személyi lapjára.

Kardos nem haragudott különösebben a személyzetisre, az ügyben szereplő Hivatalokra viszont annál inkább, élete egyik legkeserűbb hangú levelét intézte Aczél Györgyhöz.

„– …A Belügyminisztérium több mint húsz éve nem vette tudomásul, hogy koncepciós per bűntettese voltam. Az a Belügyminisztérium, amelynek kötelékében, parancsnoki beosztásban 1956-ban fegyveresen harcoltam. Ha a belügyminiszter elvtárs kitekint az ablakán, amennyiben ma is ugyanott helyezkedik el a miniszteri dolgozószoba, mint akkoriban, egy kőcirádás erkélyre pillanthat. 1956. október 27-én vagy 28-án – a fene sem emlékszik rá – ott lövöldöztem játékos kedvemben. Feddhetetlenségi igazolvány nélkül. Többek között azért is játszadoztam azzal az ócska puskával, hogy a mostani belügyminiszter nyugodt körülmények között, zavartalanul dolgozhasson. Ma, húsz év múlva, titkárságának vezetője pontos információt szolgáltat hét év és hat hónapos büntetésemről, de arra nézve már, úgy látszik, nem talált adatokat, 194miképpen lopakodhattam be 1956-ban a miniszteri szobába. Érdekes ez a belügyi nyilvántartás, ahol megtalálható, ami a párthatározatok alapján nem lehetne ott (Kardos arra utal, hogy a felülvizsgálati eljárások befejeztével meg kellett volna semmisíteni a koncepciós perek anyagának nagy részét. M. Gy.), de hiányzik az, amiről tudni kellene…

Felettesem sem háborodott fel túlságosan, inkább azt tekintette meglepőnek, hogy én értesültem az egész ügyről. Alig két-három ember tudott róla – mondta –, nem lett volna szabad kiszivárogtatni. Nem gyönyörű? Nem a művelet a felháborító tehát, hanem az, hogy értesültem róla.

Egyébként pontosan erről van szó, ha más értelemben is. A Belügy- és a Honvédelmi Minisztériumban még sokan ismernek, még többen hallottak rólam. Némi feltűnést kelthetett, hogy a Kulturális Minisztérium annyi év után az előéletem után kezd nyomozni. Miért teszi? Bizonyára azért, mert valami baj van velem. Kézenfekvő. Most csak egy pár tucat ember suttogja, holnapra már néhány száz, vagy még több tételezi fel. A pletyka köztudomásúlag korlátozhatatlan. Eljut a jelenlegi közegembe is, ezen fognak csámcsogni a New York kávéházi és a Rózsadomb éttermi asztaltársaságok, de hagyjuk ezt, nézzük a közvetlent, az aktuálist.

Kassán, múlt hét csütörtökén meghalt a sógornőm. A feleségem akkor már egy hete a haldokló mellett volt. (Te tudod, hogy Klári 195egyébként is milyen fizikai és pszichikai állapotban volt, nővére személyében az utolsó rokonát vesztette el.) Oda akartam utazni a temetésre, nem annyira a végtisztesség miatt, inkább feleségem támogatására.

Abban nem kételkedtem, hogy talán kaphatok útlevelet Csehszlovákiába, de a sürgősségért a Kiadó belügyi összekötőjének a segítségét kértem. Ő nagyon készséges volt, telefonált érdekemben az I. kerületi rendőrkapitányságra. Huszonnégy órán belül megkaptam az útlevelemet.

És utána a kapitányság telefonértesítését. (Lehet, hogy közben kiderült „büntetett előéletem”, melyet még mindig nem korrigáltak?) Úgy szólt a szigorú parancs, hogy nem használhatom a már zsebemben levő útlevelet, amíg nem produkálom a Kulturális Minisztérium utazási javaslatát. J-től, az ügyemben oly sokat fáradozó személyzeti főnöktől kellene ajánlást kérnem, hogy a magyar határtól 25 kilométerre keletre huszonnégy óra hosszat tartózkodni és temetni akarok. Ha nem „ajánlanak” – szólt a szigorú parancs – a Határőrségnél letiltják az útlevelemet.

Nincs rá szükség, már visszaküldtem. Soha többé nem kérek útlevelet magán céljaimra, soha nem igénylek és nem fogadok el ilyen ajánlatot…

De hadd mondjak el egyetlen epizódot – kicsit idevág. Még soha nem mondtam el senkinek (még a feleségem sem tud róla), ma 196már nincs jelentősége, nem sértek vele érdekeket.

Tudod, én még soha nem jártam Nyugaton legálisan.

De többször is voltam – illegálisan.

A Magyar Népköztársaság küldött.

A szokásává vált, legálisan soha, mindig csak illegálisan küldött.

Furcsa utazások voltak, nem hasonlítottak egy turistaúthoz. Nem élvezhettem a tájakat, nem nézhettem meg egyetlen múzeumot sem. Illegalitásban, szigorú előírások szerint mozoghattam csak. Volt úgy, hogy minden papír nélkül dobtak át a határon, volt, amikor kedvezőbb körülmények között, hamis útlevéllel mehettem. A Magyar Népköztársaságtól kaptam. A hamis útlevelet is, a feladatot is. Az utóbbit minden esetben végrehajtottam. Nincs vele dicsekednivaló, a munkámhoz tartozott. Féltem is. Nagyon. De állítom, hogy az ügyet jobban féltettem, mint az életemet. Fiatal voltam…

(Ezekkel a bevetésekkel kapcsolatban csak egy eligazító nyomot találtam, Kardos kevéssel a halála előtt beszélt róla második feleségének:

– 1958-ban és 1959-ben, mikor még én is a „szakmában” dolgoztam, kétszer jártam bevetésen, mondjuk úgy: valahol külföldön, hamis papírokkal. Káderanyagokban nem szokás ilyesmit feljegyezni, ezért is fordulhat elő, hogy az emberek nem tudják „who is who”. Itthon komolynak ítélték a tenniva197lókat, szerintem ezt erősen eltúlozták. Ezredes voltam akkoriban, s ilyen fene nagy ranggal válogatott feladat jut osztályrészéül az ember fiának. Különösen a második utazásomat tartották „élesnek”, Kelet-Berlinből át kellett mennem egy találkozóra a város nyugati felébe. Mivel nem beszélek németül, nem kisebb rangú kísérőt kaptam, mint egy másik ezredest, a magyar követség katonai attaséját. Ő a megbeszélt időpontban nem jelent meg a helyszínen, föl-le tévelyegtem a határon, még a Hitler-bunker környékét is megjártam, de a feladat azért végrehajtatott. A biztosító az akció után azt mondta, hogy eltévedt, azért nem ért oda időre, szerintem egyszerűen megijedt, és el se indult.

– Most mit csinál az illető? – kérdezte az asszony.

– Jelenleg a Magyar Népköztársaság egyik nyugati országbeli nagykövete. Nincs semmi baj, vigyáz, nehogy le kelljen mondania konvertibilis állomáshelyéről.)

„– …Jelentéktelen epizódok ezek az életemből, már elmúltak – folytatja Kardos Aczélhoz küldött levelét –. Csak azért említem, hogy jobban megértsd, ha úgy tetszik, gőgös hiúságomat. Akkor régen nem kellett jóváhagyás, hogy vásárra vihessem a bőrömet. Ma viszont nem veszem igénybe az utánam szaglászó szorgos főtisztviselő kegyét, hogy Kassára mehessek egy napra. Nem kell, sőt, kikérem magamnak.

S ha nem veszem igénybe egy csinov198nyik jóindulatát, visszazavarnak a határról? A Magyar Népköztársaság államhatáráról, ahol – igaz, nem Keleten, mindig csak Nyugaton, sokszor hetekig néha lucsokban, máskor hóban, több éjszakát töltöttem, mint saját ágyamban?…

Az a Határőrség fog visszakergetni engem, amelynek jogelődjét, a Honvéd Határőrséget, Pálffy György mellett segédkezve mi hoztuk létre a semmiből, szinte napok alatt: mi, a felakasztottak és az életben maradt büntetett előéletűek – ma már alig fél tucatnyian élünk, megteremtve ilyen módon a felszabadulás utáni idők első, kizárólag kommunista vezetés alatt álló katonai alakulatát? Magam szerveztem a teljes elhárító apparátust, s egyéb feladataim mellett három évig a felügyeletét is elláttam.

Tempora mutantur et nos mutamur in illis, ma ezeknek a katonáknak az utódai fenékbe rúghatnak, ha nem rendelkezem egy hivatalnok jóváhagyásával?

Aczél elvtárs! Nagyon sok inzultus ért, 58. életévemben képtelen vagyok tovább tűrni. Már régen felrúgtam volna mindent, ha nem kötne a személyed és a politikád, csak az adott erőt, hogy tudtam, jó ügyet szolgálok.

A napi munkák már nem érdekelnek. Még egyetlen feladatom van, teljesíteni akarom. Nyílt titok, hogy a kulturális területen a miniszter elvtárs nyugdíjba megy. Bárki is legyen az utódja, néhány hónapig bizonyára igényli még a segítségemet. Ezt a szolgálatot 199még kiróttam magamra, utána jár nekem az obsit, mint minden veteránnak…”

Kardos 1976. június 26-án írta ezt a levelet, utána még közel tíz évig, halála pillanatáig kitartott a helyén, az idők múlásával mind inkább nehezedő körülmények között.

Visszatérve Che Guevaráról szóló könyvemre, „A napló” azért váltotta ki Aczél György különös felháborodását, mert az írás híre messze túljutott az országhatáron. Kubában is megjelent, „R” – Revolucionario, vagyis „forradalmi” kiadásban, ami annyit jelentett, hogy egy fillér jogdíjat sem fizettek érte. Állítólag maga Fidel Castro is elolvasta, és felhördült azon, hogy Chet nem úgy mutattam be, mint egy Piatnik kártyafigurát, vagyis olyaténképpen, mintha csak deréktól felfelé létezne, hanem bőven írtam szexuális életéről, sőt, emésztési bonyodalmairól is. Ezt az ábrázolásbeli felfogást nem önkényesen választottam, hanem az ő írásaiból merítettem hozzá felhatalmazást. Che gyakran feljegyzett olyan mondatokat, mint hogy: „úgy összeszartam magam, mint egy csecsemő”. Castro ezt nem volt hajlandó tolerálni, megfeledkezve arról, hogy maga sem beszélt különbül, mikor szakállas partizánjai élén a tengerparti mocsarakban, vagy a kopár hegyekben rejtőzködött – kijelentette, hogy ő nem tekinti Kuba barátjának azt az országot, ahol 200ilyen könyvek megjelenhetnek. (A kubai hivatalos kommünikét magam is láttam az MSZMP archív anyagai között – igaz, hogy vagy húsz évvel később.)

Aczélt az ügy közvetlenül is érintette. Nem tudom, akkoriban éppen milyen funkciót töltött be, de annyi bizonyos, hogy egy magas szintű magyar küldöttséget kellett vezetnie Kubába, és a könyv kapcsán az a hallatlan veszély fenyegetett, hogy a testvéri ország nem fogadja el tőlünk az éppen esedékes két-háromszáz millió dolláros segélyt, ami igencsak nagy szégyennek számított volna a Béketáborban.

Aczél és Kardos között végül is elrendeződött „A napló”-val kapcsolatos vita. Kardos felmondását előbb elfogadták, aztán – úgy emlékszem, épp egy színházi bemutató előadás szünetében – magasabb helyről telefonüzenetet kapott, melyben felszólították, hogy maradjon meg továbbra is a Magvető élén. Ehhez a döntéshez azonban feltételeket szabtak, előadás után Kardos megkért, hogy üljünk le beszélgetni.

– Fiú! Ha nem muszáj, nem szeretném odagurítani nekik a fejemet, ha úgy gondolod, segíts rajtam.

– Mit tehetek?

– Aczél úgy akarja megengesztelni Castrót, hogy visz neki egy olyan levelet, melyben te elismered Che Guevara nagyságát és érdemeit – elhárítólag felemelte a kezét –, de ha 201szerinted ez nem fér bele, akkor sem haragszom rád.

Kardos kedvéért már korábban is igyekeztem tenni néhány „reálpolitikai”, engesztelő gesztust. Néha elküldtem Aczélnak az épp megjelent könyvemet, mivel nem követtem politikai pályafutásának alakulását, az expediálást magára vállaló könyvesboltban szoktam megkérdezni, hogy hová címezzem: a Parlamentbe vagy a Pártközpontba. Aczél mindig korrektül nyugtázta a kézhez vételt, üzenetét: „a lányos apákat összekötő barátsággal üdvözlöm” – formulával zárta le. Úgy gondoltam, most is teljesíthetem Kardos kérését – önérzetem különösebb sérelme nélkül. Kértem egy papírlapot, félrevonultam vele és írni kezdtem:

„Nyilatkozat

Én, Moldova György kijelentem, hogy Che Guevarát nagy forradalmárnak és kiemelkedő hazafinak tartom” – és így tovább hasonlóan.

Csak nagy forradalmár és kiemelkedő hazafi lehetett ez a Che Guevara – gondolhatták magukban az emberek ezek után –, ha a Moldova is azt mondja. Életemben még soha nem éreztem akkora megtiszteltetést, mint most, hogy én írhattam meg a „Commandante” erkölcsi bizonyítványát.

Aczél elvitte magával ezt a levelet. Bemutatta Castrónak, a főparancsnok beérte ezzel a bocsánatkérés-félével és végül is hajlandó 202volt elfogadni azt a bizonyos két-háromszáz millió dolláros segélyt Magyarországtól. Aczél hálás volt érte, hozott nekem egy rézből domborított Che Guevara arcképet és egy zacskónyit a nevezetes karibi fekete babból.

203

Az 1960-as évek végén minden meghatározó mutató hanyatlást jelzett a magyar könyvkiadásban. 1967-ben még 4714 mű jelent meg, ez 1968-ban 4588-ra esett vissza, még nagyobb aggodalomra adhatott okot, hogy az összpéldányszám 6,4 millióról 5,3 millióra csökkent ugyancsak egy év alatt.

Jellegzetes válságtünetként megerősödött, majd határozott túlsúlyba került az úgynevezett öntevékeny kiadási forma. A megjelenő könyvek 70,9 százalékát különféle intézmények: tanácsi szervek, vállalatok vagy magánemberek bocsátották ki. Az állami könyvkiadók részesedése 29,1 százalékra szorult vissza.

A változások hátterében az rejlett, hogy a kibontakozó gazdasági válság ellenére az országban felszaporodott a propagandacélokra elkölthető pénz, jutott belőle ünnepi almanachokra, helytörténeti tanulmányokra, évkönyvekre, emlékkötetekre, a vállalatok múltjával foglalkozó monográfiákra. Általában alacsony példányszámban, tehát nagy fajlagos költséggel hozták ki őket, de ez a pazarlás senkit sem érdekelt.

204

A nyomdák kapva kaptak a hasonló munkákon. Az elszámolásban kettős árrendszer uralkodott, a könyveket, napilapokat és folyóiratokat a rendeletben előírtak szerint gyártották le, az egyéb tevékenységük viszont szabadárasnak számított.

Az alkalmi kiadványokat gyorsabban és szívesebben állították elő, mint az államilag megrendelt és leszerződött könyveket. A nyomdákat ebben több szempont is mozgatta, mindenek előtt az iparág mérhetetlen lemaradása a korszerű követelményektől. A technika és technológiai színvonal soha nem tapasztalt mélységekbe süllyedt, a termelékenység alig tizenöt százalékát tette ki a nemzetközi átlagnak. Most ebből a műszaki kátyúból kínáltak kibontakozási esélyt a „maszek munkák”, a magasabb rentabilitás, a helyi vezetés pártfogása és az egyéb kedvező járulékos tényezők révén. A kiadványok jellege a gyors piaci fogyást is biztosította, mert a megrendelő közületek mindenképpen átvették az őket közvetlenül érintő kiadványokat.

Ugyanilyen súllyal esett latba a nyomdászok kétségbeejtő bérezése is. Ismeretes tény, hogy minden rendszer elveri a port az előző rezsim kedvencein, így tett Rákosi Mátyás is a Horthy-korszak „munkás arisztokratáinak” nyilvánított nyomdászokkal is. Életszínvonalukat lenyomta, munkafeltételeiket minden elképzelhető szint alá szorította le. A Kádár rendszer sem hajtotta végre a felzárkóztatást, 205az állami szektorban egy szakképzett szedő 2100 forintot keresett, a betanított jó, ha az 1600 forintot elérte.

A fokozódó igények megnövelték a kapacitást. Rövid idő alatt mintegy 600 „kóceráj” jött létre, különféle vállalatok, termelőszövetkezetek melléküzemágai; egy-két gépen néhány munkás dolgozott. Ezek az új alakulatok kétszeres fizetéssel csábították át magukhoz a legjobb munkaerőt.

Az idők multával ez az állami könyvkiadásra nézve hátrányos irányvonal csak tovább erősödött. A központi beruházások is a bevételek fokozására irányultak, jellemző példa e tekintetben a békéscsabai Kner nyomda, melyet eleve különféle dobozok és más üzleti nyomtatványok készítésére hoztak létre.

1980-ra a magyar kortársi és klasszikus szerzők megjelenés tekintetében szinte kilátástalan helyzetbe kerültek: az előbbieket 266, az utóbbiakat 120 könyv képviselte, az egyesített műszámuk is alig öt százalékát tette ki a teljes volumennek.

Kardos nem volt hajlandó belenyugodni ezekbe az állapotokba, sorra intézte beadványait az ügyben illetékes személyekhez. A válság legfőbb jellemzőit a következőkben határozta meg:

1. Nagymérvű készletgyarapodás – pontosabban szólva úgynevezett elfekvő könyvek. A túlzott beszerzések következtében a Móra, a Corvina, az Európa raktárkészlete megközelítette a teljes volumen 40 százalékát, va206gyis tíz könyvükből négyet nem tudtak eladni. A restancia legkevésbé a Magvetőt érintette, a mutató az 5 százalékot sem érte el – ez a szám azt bizonyította, hogy a kortársi magyar irodalom háttérbe szorítása kereskedelmi szempontból is helytelen.

2. A készletgyarapodás ellenére megszaporodtak a hiánykönyvek, az olvasók által keresett és a boltokban mégsem kapható alkotások. Az elburjánzó „túltermelés” mellett ez különösen nyomasztó jelenségnek hatott.

3. Kényszerű kommercializálódás. Az előírások szerint egy krimi bolti ára egy kortársi szépirodalmi alkotás 2,5-3-szorosát kellett, hogy kitegye. Ezt az arányt és a nagyban eltérő példányszámokat is figyelembe véve egy krimi kiadásából korábban tizenöt-húsz modern magyar író megjelentetését lehetett támogatni. Most, hogy adójárulékot vetettek ki a krimikre, a kiadóknak minden ív után 0,74 forintot kellett befizetni az államkasszába, a pénz megcsappant, ugyanahhoz az eredményhez már egy helyett három „ponyvát” kellett piacra dobni.

(A Magvető is ilyen arányban fokozta a P. Howard regények megjelentetését. 1965-ben 344.850 példányban adta ki Rejtő Jenő műveit, ez a szám 1967-ben 606.600-ra, majd egy évvel később 891.760-ra emelkedett. Rejtő ezzel a példányszámokat összesítő statisztika élére került, megelőzte Jókai Mórt is.)

207

4. A kiadókon belül létrejött Gazdasági Munkaközösségek minden méreten túli elszaporodása anarchiához vezet.

5. A könyvtárellátás szervezetileg kétségbeejtő állapotba került.

6. A kortársi magyar irodalom érdekeit erősen háttérbe szorítják.

Erre az utóbbira Kardos bővebben is kitért. Véleménye szerint elsősorban azért vannak rossz helyzetben a magyar írók, mert komoly publikálási nehézségekkel küszködnek. Elég, ha csak az évente megjelentethető művek számát összehasonlítjuk az Írószövetség taglétszámával. (Mint látható, Kardos nem adta fel azt a meggyőződését, hogy aki megkapta az Írószövetség tagsági könyvét, az egyben jogot szerzett műveinek biztosított publikálásához is.) Két-három tucatnyi szerző jobb helyzetben van, mint a túlnyomó többség, de ezek a privilegizáltak csak tovább rontják a többiek esélyeit például azzal, hogy a magas példányszámaikkal sokat vesznek el a rendelkezésre álló papír összmennyiségéből.

Ha a művek el is jutnak a kiadói elfogadásig, a megjelenésre évekig kell várniuk. Idővel, úgy látszik, minden rossz megszokottá válik, az írók már el is felejtették, hogy egy-egy könyv elméletben, sőt, a gyakorlatban is akár néhány hét alatt kihozható. Karinthy Frigyesről maradt fenn az a történet, miszerint egyszer a következő szövegű levelet kapta a nyomdától:

„– Kedves Mester! Ha hétfő estig nem adja 208le a kéziratát, nem tudjuk garantálni az e heti megjelenését!”

Még egy lépcsővel visszalépve a folyamatban, nem csak a nyomdai „átfutási idő” bizonyult tűrhetetlenül hosszúnak, hanem a szerkesztőségi is, hiszen felhalmozódtak a kiadatlan kéziratok, melyek pénz, papír és kapacitás hiányában reménytelenül várták, hogy végre nyomdába kerüljenek.

A bajokat tetézte, hogy új írói honorárium rendelet lépett életbe – ezt már a megjelenés évében visszavonták, majd némi változtatással újra kiadták. A rendelet – melyet hozzáértők és illetékesek meghallgatása nélkül bocsátottak ki – hátrányosnak bizonyult az alkotók szemszögéből. Anyagi eszközök hiányában még azokkal a pontokkal sem lehetett megfelelően élni, melyek kedvezően hatottak volna. Én is emlékszem az előírások teljes következetlenségére, például az utánnyomásban megjelenő könyvek más, rosszabb adókulcs alá estek, mint az első kiadásban publikáltak. Állítólag így akarták fokozni az írók alkotókedvét.

Kardos hiába próbálta meggyőzni a felettes szerveket, mindenek előtt a Kiadói Főigazgatóságot a helyzet súlyosságáról, változatlanul azt kellett tapasztalnia, hogy azok nem tűrnek ellenvéleményt, nem hallgatnak a tanácsokra, formálisan ugyan kérnek javaslatokat, de ezek lényegében nem érdeklik őket. A szóbeli megállapodásokat letagadják, az írottakat papírrongynak tekintik, és a szán209dékos megtévesztésektől sem riadnak vissza. Egy kirívó példa ide kívánkozik.

1981 júniusában a Művelődési Minisztériumban tartott szokásos évi tervtárgyaláson a Kiadói Főigazgatóság és a kiadók vezetőinek jelenlétében elhatározó döntéseket kellett hozni. A tárgyalás során Kardos tarthatatlannak minősítette azt az állapotot, hogy a Móra Kiadó egymaga tíz millió forinttal több állami dotációban részesül, mint a kortársi magyar irodalom két legfőbb műhelye, a Magvető és a Szépirodalmi együttvéve. Ezt semmi sem indokolja, például a Móra eladatlan, illetve eladhatatlan raktárkészlete körülbelül a duplája, mint az utóbb említett két kiadóé. Az is szóba került, hogy a Gondolat a 132 kötetére ugyanannyi támogatást kap, mint a Magvető a maga 220 könyvére és mindennek az élő irodalom, illetve az írók isszák meg a levét.

Kardosnak meggyőző érveléssel sikerült elérnie, hogy módosították a tételeket, olyan döntés született, hogy a Magvetőt 1982-ben 33 millió forintos dotációhoz juttatják. Ezt a megállapodást a Minisztérium is megerősítette a 65.935/1981 számú ügyiratában.

A körülmények továbbra is szerencsésen alakultak. A Magvető 1981 decemberében értesítést kapott arról, hogy a korábban meghatározott támogatáson felül „a kortársi magyar írók szerzői díjának emelésére” további 3,5 millió forint áll a Kiadó rendelkezésére – vagyis a teljes összeg már 36,5 millió forintot tett ki. A Magvető ennek tudatában tervezett, 210215 kéziratot küldött nyomdába, ahol bele is fogtak a gyártásukba.

1982. március elején – mikor két hónap már eltelt a tárgyévből – a Magvető újabb levelet kapott a kiadói főigazgatótól, melyben a következőket jelentette be:

„– …Az 1982. évi kiadói program megvalósítására 22 millió forint dotációt biztosítok. Az összeg tartalmazza a kortársi magyar írók szerzői díjának részleges emelésére biztosított külön keretet is…”

A Kiadó tehát 36,5 millió helyett csak 22 millióval gazdálkodhatott, nem kevesebb, mint 14,5 millió forinttól, éves pénzforrásainak 40 százalékától kívánták megfosztani egyetlen visszamenőleges határozattal.

Kardos tiltakozott, hiszen a 215 nyomdában már leadott kötet munkálatainak leállításáról szó sem lehetett. Próbálta meggyőzni a főigazgatót intézkedésének képtelenségéről érdemi eredmény nélkül. Vitapartnere arra hivatkozott, hogy a Magvető az 1981-es évben túlságosan is jó eredményt ért el, tízmillió forintot takarított meg – ezt a pénzt, mint fel nem használt forrást, annak rendje-módja szerint el is vonták tőle. A főigazgató ezt elegendő alapnak minősítette a Kiadó anyagi korlátozására.

Kardos hiába bizonyította be: ez a pénz onnan származik, hogy a Rakéta Regényújság árát 6-ról 7 forintra emelték, és ez a közel 200 211ezer példányos hetilapnál valóban tízmilliós többletet eredményezett. A menet közben kialakult pluszt a tárgyévben már lehetetlen volt felhasználni, a nyomdák ilyenkor már nem vállalnak fel újabb könyvrendeléseket, még a korábban visszaigazolt rendeléseket sem teljesítették. A Magvető tehát semmiképpen sem hibás abban, hogy ezt az összeget elvonták, az 1982-es terve kidolgozásánál pedig már figyelembe vették az innen származó többletet.

A főigazgató szakmailag nem lehetett annyira tájékozatlan, hogy ne tudta volna felfogni a valódi helyzetet, nyilvánvalóan Kardosnak akart keresztbetenni. Csak a laikusok felé (ebbe a kategóriába a magasabb vezetés is beletartozott) használta tetszetős érvként, hogy felesleges a Magvetőnek az írásban beígért dotáció, hiszen az előző évi keretét sem tudta elkölteni.

Bár ezt a csatát elveszítette, Kardos továbbra is megőrizte harci készenlétét, tudta, hogy újabb és még keservesebb ütközetek várnak rá.

212

Kardost egész életében valósággal bekerítette a hozzá közel állók erőszakos végzete. Bajtársainak 1950-es évekbeli pusztulásán túl meg kellett érnie legjobb barátjának, Tömpe Andrásnak az elvesztését is.

Tömpe neve napjainkban már csak keveseknek jelent valamit, hogy közelebb kerülhessünk személyiségéhez, idézzük fel azt a címszó javaslatot, melyet maga Kardos fogalmazott meg és ajánlott az újra kiadandó új Magyar Lexikonba:

„Tömpe András (1913–1971) Gépészmérnök, nyugalmazott vezérőrnagy, diplomata és kultúrpolitikus. Negyven évig tagja volt a kommunisták pártjának. 18 évesen lépett be a KIMSZ-be, terjesztette az illegális kiadványokat. Brnóban töltött egyetemi tanulmányai alatt a Csehszlovák Országos Ifjúsági Bizottságban dolgozott. Kétszer is letartóztatták, éveket töltött börtönben.

1938-ban a XIII. Nemzetközi Brigád 5. zászlóalja első századának parancsnokaként főhadnagyi rangban harcolt, védte a Spanyol Köztársaságot, Európát a háborúra készülődő fasiszta erők ellen. Részt vett az extrema213durai, az aragoni, az Ebro parti, a katalóniai ütközetekben, kétszer is súlyosan megsebesült.

A bukás után két és fél éves franciaországi internálás következett, melyet a saint cyprieni, gousti, verneti büntetőtáborokban töltött le. Kiszabadulva, magasan képzett szakemberként a dessaui Junkers művek jól fizetett, megbecsült mérnöke lett. Ezt a pozícióját felhasználva megszervezte több mint hetven magyar internacionalista – köztük Rajk László – hazatérését, majd feladatát végrehajtva maga is repatriált.

Itthon Tömpét a Horthy rendőrség kínzókamrája és a Margit körúti fegyház várta. Egy büntetőszázaddal kiküldik Ukrajnába, fegyverrel küzdi át magát a frontvonalon a szovjet csapatokhoz. Rövid partizánkiképzés után az Észak-Magyarországon harcba vetett Nógrádi-partizánegység politikai biztosa lett. „Arra törekszünk, hogy legalább az utolsó pillanatban sikerüljön valami eredményt felmutatnunk, és ezzel enyhítenünk azt a súlyos helyzetet, amely a magyar tömegek mély tespedtsége miatt állott elő” – írja Tömpe az egység naplójába.

Tizennyolc magyar, szovjet és spanyol kitüntetés tulajdonosa volt. Életének ötvennyolc esztendejéből negyvenet legális és illegális pártmunkában töltött el, szervezőként, fronton, partizánként, börtönben, koncentrációs táborban és titkos kiküldetésekben.”

Kiegészítve és folytatva ezt a Kardos által 214megfogalmazott címszót, tovább sorolhatjuk egy romantikus életpálya állomásait. A partizánharcok befejeztével Tömpe Debrecenbe utazott, szolgálattételre jelentkezett az ottani ideiglenes kormánynál és a Magyar Kommunista Pártnál. A vidéki rendőrkapitányság politikai osztályának vezetője lett, ebben a minőségében hamarosan összeütközésbe került Farkas Mihállyal. Ezt a konfliktust Tömpe szerencsésebben vészelte át, mint Pálffy vagy Kardos – a dolgok véletlen összejátszásának következményeként.

A szovjet felderítés a háború utáni káderhiánnyal küszködve a magyar Belügyminisztériumtól kért egy spanyolul jól beszélő, intelligens, illegális tapasztalatokkal rendelkező fiatal házaspárt, Dél-Amerikában végzendő hírszerző-rezidens feladatokra. Az illetékesek Tömpe Andrást és feleségét, Ellit ajánlották.

„A munkásmozgalomban ritka volt a szép ember” – mondta egyszer valaki, a majd két méter magas, jó megjelenésű Tömpe ezek közé tartozott – ez a tulajdonság különös súllyal esett latba a szükséges kapcsolatépítésekre gondolva.

A házaspár tizenkét évet töltött távol Magyarországtól, ezalatt Mexikótól egészen le Argentínáig teljesítettek különféle titkos küldetéseket. Megbízatásukról legközelebbi barátaik sem tudtak. Egy belügyi tisztviselő Tömpéék nevében időnként üdvözlő képeslapokat küldött az ismerősöknek Varsóból, Moszkvából, Szófiából.

215

Tömpe képességeit jól jellemzi, hogy a fedőfoglalkozásként vezetett nagykereskedést olyan sikeresen irányította, hogy többszörös milliomossá vált.

Feltehetőleg a rendkívüli helyzetek sokaságával kellett megbirkózni a házaspárnak – nekünk csak egy ilyen eset jutott a tudomásunkra. Ellinél váratlanul vakbél bántalmak léptek fel, kórházba kellett szállítani. Tömpe attól tartott, hogy az asszony „törzsökös spanyol” létére az operációs kábulatban magyarul szólal meg és lelepleződik a kiléte. Különféle megvesztegetések árán elérte, hogy jelen lehessen a műtétnél és kivédje a veszélyt. Életútjának méltatói szerint rekord teljesítménynek tekintendő, hogy ilyen hosszú hírszerzői tevékenység alatt nem lepleződött le és miatta sem bukott le senki.

Tömpe 1959 elején került haza, előbb a Belügyminisztériumban szolgált vezető beosztásban, majd 1962-től egy évig a Pártközpont adminisztratív osztályát irányította. Erre az időszakra esett a korábbi törvénysértő perek lezárása és az ezzel kapcsolatos párthatározatok kidolgozása. Az eljárás során Tömpe éles vitába keveredett, kifogásolta, hogy „egyéni elbírálás keretében” több volt magas rangú ÁVH-s tisztet is meghagytak politikai funkcióban és továbbra is igazságügy miniszter maradhatott egy olyan ember, aki az 1950-es években mindvégig tagja volt a súlyos jogtalanságokat elkövető Központi Ellenőrző Bizottságnak. Ellenfelei és a hozzájuk 216kapcsolódó „holdudvar” soha nem bocsátották meg neki ezt az elvi kiállását, és csak az alkalmat keresték a bosszúra.

Tömpe formailag hamarosan nyugdíjba vonult, de gyakorlatilag továbbra is aktív maradt. A Corvina Könyvkiadó munkáját vezette, ennek során felelevenedett régi barátsága Kardos Györggyel. Tömpe 1967-ben újra magasabb beosztást kapott, a Magyar Népköztársaság kelet-németországi nagykövetévé nevezték ki.

Berlini diplomáciai állomáshelyén Tömpe különös figyelemmel követte az egyre fenyegetőbben kibontakozó csehszlovákiai eseményeket. Személyében is sokszorosan érintve érezte magát, a brnói illegális pártmunkából, a spanyolországi Nemzetközi Brigádból, majd az 1944-es szlovákiai partizánharcokból jól ismerte az újsághírekben szereplő nevek többségét. Helyzeténél fogva hozzájuthatott a szükséges információkhoz és ezek birtokában kialakította véleményét a Varsói Szerződés katonai beavatkozásáról. Álláspontját levélben közölte a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságával:

„– …Csehszlovákia azon az úton volt, hogy a szocialista országok között elsőként valósítsa meg a demokrácia olyan fokát, mely a fejlett nyugati országokban élő dolgozók számára is vonzóvá tette volna a szocialista rendszert. A Csehszlovák Kommunista Párt nemhogy gyengítette volna a szocializmus pozícióit, hanem soha nem látott mértékben 217erősítette. Az ellenforradalmi erőkkel éppen megnövekedett tekintélyére támaszkodva le tudott volna számolni.

Megszállása után Csehszlovákia a Varsói Szövetségek tényleg igen gyenge láncszemévé vált, amin a varsói hadseregek jelenléte sem segít.

A megszállás célja a csehszlovák párt kongresszusának, az új Központi Bizottság megalakításának, a parlamenti választások megtartásának megakadályozása volt. Ez azonban nem a szocializmus ügyét szolgálta, ellenkezőleg, az ellenforradalmi erők számára olyan morális igazolást jelent, mely potenciálisan hosszú ideig éreztetni fogja negatív hatását.

Feltételezem, vannak a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságában is olyanok, akik azt állítják, hogy nem lehetett mást tenni, és ami történt, még mindig a kisebbik rossz. Nyilvánvaló, nagy megpróbáltatásokat vállaltunk volna magunkra, ha a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyar Népköztársaság kormánya nem vesz részt a Csehszlovákia elleni akcióban. A nagyobbik rossz azonban a részvállalás volt, melynek hosszú távra sokkal súlyosabb következményei lesznek – különlegesen Magyarország számára. Magyarországnak most volt meg az a történelmi lehetősége, hogy a magyar–csehszlovák viszony áldatlan múltját végleg likvidálja és a nehézségek közös vállalásával a szocialista jövő szilárd alapjait lefektesse…”

218

(Tömpe helyzetértelmezése mellett szól egy személyes emlékem is. Valamikor 1968 őszén, már az események után Kádár János kijött hozzánk az Írószövetségbe, melynek akkor még én is a tagja voltam. A beszélgetés elején felállt Kamondy László barátunk és az első titkárhoz fordult:

– Mondja meg nekünk Kádár elvtárs: Magyarországnak mindenképpen részt kellett vennie Csehszlovákia megszállásában?

Kádár a fejét rázta:

– Nem, Kamondy elvtárs, módunkban állt volna nemet mondani. Ez a döntés számtalan gazdasági és politikai nehézséggel járt volna, de a Szovjetunió tudomásul vette volna. A magyar pártvezetés döntött úgy, hogy beszállunk ebbe az akcióba.

– Ha így van, akkor én meg kívánom jegyezni, hogy én lélekben nem vonultam be Csehszlovákiába!

– Ehhez joga van, Kamondy elvtárs és én nem is kívánom meggyőzni! – zárta le a vitát Kádár.)

„– …Nem lehet arra hivatkozni – folytatja levelében Tömpe András –, hogy a Szovjetunió iránti hűségből kellett együtt masírozni. A Szovjetunió iránti hűség nem azt jelenti, hogy olyan döntéseket, melyek a szocialista országoknak – ez esetben mindenek előtt magának a Szovjetuniónak – és a nemzetközi munkásmozgalomnak kárt okoznak, magun219kévá tegyük. A XX. kongresszust ilyen gyorsan senki sem felejthette el.

Mindezért a Magyar Szocialista Munkáspárt és a magyar kormány vezetőinek Csehszlovákiával kapcsolatos korábbi döntéseivel nem értek egyet és azok képviseletét nem vállalom.

Elvtársi üdvözlettel:

Tömpe András”

Tömpe minden búcsúzkodás nélkül elhagyta berlini állomáshelyét, és hazatért Magyarországra. Levelének másolatát átadta néhány illetékesnek, ennek nyomán – fennmaradt naplójegyzetei szerint – szeptember 16-án berendelte magához egy általa K. betűvel jelzett vezető funkcionárius. Nincs okunk feltételezni, hogy ez a K. betű Kádár János személyét rejti, de nem is zárhatjuk ki ezt a lehetőséget:

„– …Elmondta, hogy a levelemet, tekintettel forradalmár múltamra, igen komolyan veszik, de vegyem tudomásul, hogy kivételes jelenségnek tekintik, mert az egész országban mindössze három fontos személyiség küldött hasonló tartalmú levelet a párt vezetőségének.” (Ismereteink szerint Lukács György és Hegedűs András volt a másik kettő – ez utóbbi gesztusát különösen ellentmondásossá teszi, hogy annak idején miniszterelnökként magyar részről ő írta alá a Varsói Szerződést.

Fenntartásokat, persze, sokkal többen tápláltak magukban. Nyers Rezső később egy nyilatkozatában elmondta, hogy a bevonulást 220követő napon a Politikai Bizottság ülésén kijelentette:

– Én nem értek egyet vele! – mire Kádár állítólag, tőle egyébként idegen szarkasztikus modorban azt felelte, hogy:

– Mi sem értünk egyet saját magunkkal. M. Gy.)

„– …Erre megjegyeztem, hogy sajnos megvert ország, megvert nép vagyunk – írja Tömpe – K. a megjegyzésemre nem reagált, és folytatta fejtegetéseit. Ugyan a pártvezetőség tisztában van azzal, hogy az emberek csak az elmúlt 12 éven keresztül kiépült bizalom alapján támogatják a csehszlovák kérdésben hozott döntést és nem azért, mert meg vannak győződve a katonai beavatkozás helyességéről, mégis gondolkozzam el, jogos-e részemről, hogy okosabbnak tartom magam a pártvezetőségnél… Azt kérte, térjek vissza az állomáshelyemre – abban a reményben, hogy bekövetkezhetnek még olyan változások, melyek utólag igazolhatják majd ezt a lépésemet. Erre azt feleltem, hogy egyetlen ilyen eseményt tudok elképzelni: a jelenlegi szovjet vezetés leváltását és ennek következtében az egész szovjet politika megváltoztatását.”

Tömpe az ismétlődő rábeszélések nyomán sem retirált. Véglegesen kivált a diplomáciai kar kötelékéből és visszatért az irodalom közelségébe, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének elnöke lett. Nem tudni, mennyire mérte fel, hogy mire vál221lalkozott, az inkább ideológiai, mint gyakorlati tényezők által befolyásolt szervezet élén könnyen támadható „rögzített” célponttá vált. Korábbi ellenségei, akikkel szemben fellépett a koncepciós perek következetes tisztázásának ügyében, hamarosan offenzívába mentek át.

A további eseményeket Kardosnak egy beadványából ismerjük, melyet 1972 januárjában, Tömpe halála után a párt Központi Ellenőrző Bizottságához küldött.

1970 októberében Tömpe felmondott az egyik hivatali beosztottjának, dr. Kiss Jenőnek. Az illető korábban a párttitkári tisztséget töltötte be az Egyesülésnél, de ebbeli működése során oly mértékben lejáratta magát, hogy az új vezetőség megválasztásakor egyetlen szavazatot sem kapott. Ezután civil beosztásában is számos szabálytalanságot követett el: eltitkolta a másodállását, eltulajdonított és a saját személyes céljaira használt fel káderanyagokat és így tovább.

A felmondásnál Tömpe a legnagyobb körültekintéssel igyekezett eljárni. Kikérte a pártalapszervezet, valamint az Egyesüléshez tartozó huszonkét tagvállalat igazgatójának a véleményét, valamennyien egyetértettek a döntéseivel. Az intézkedés jogszerűségét bizonyítja Ilku Pál miniszternek az üggyel kapcsolatos helybenhagyó nyilatkozata, közvetve pedig az a tény is, hogy Kiss egy összegben felvette a végkielégítést, hat hónapi fizetésének megfelelő összeget, kísérletet sem 222tett rá, hogy törvényes jogorvoslattal éljen a felmondás ellen.

Az ügy akkor látszólag lezárult, de kevéssel később Kiss – nem tudni, saját elhatározásából vagy mások bíztatására – hadjáratot indított Tömpe ellen. Feljelentette a párt V. kerületi Végrehajtó Bizottságánál, azzal vádolta egykori főnökét, hogy őt, mint alapszervezeti párttitkárt, nem állt jogában elbocsátani, ehhez a lépéséhez ki kellett volna kérnie a magasabb pártfórumok jóváhagyását. A VB megtárgyalta a beadványt, és 1971. január 15-én született határozatában úgy döntött, hogy elmarasztalja Tömpét, mondván: Kiss munkaviszonyának megszüntetésekor nem tartotta magát a kerületi pártbizottsággal kötött szóbeli megállapodásoz.

Tömpe fellebbezett, ennek folytán az ügy a budapesti MSZMP Végrehajtó Bizottság elé került. Itt is hibásnak találták, az indoklás szerint azért, mert: „a fellebbezést anélkül kézbesítette Kiss elvtársnak, hogy az V. kerületi Pártbizottsággal megbeszélte volna…”

Könnyű átlátni, hogy az egyik ítélet indoklása kizárja a másikét. Az egyik azt rója Tömpe terhére, hogy nem tartotta magát a szóbeli megállapodáshoz, a másik azért bünteti, mert meg sem beszélte az ügyet az V. kerületi pártszervvel.

– Mi az igazság? – veti fel a kérdést Kardos az 1972-es beadványában –, az, hogy az elsőfokú fórum megállapítása valótlan, mert a hivatkozott szóbeli megállapodás soha nem 223történt meg, a Budapesti VB álláspontja pedig azért alaptalan, mert a hiányolt megbeszélésre semmi szükség sem volt. A felmondás időpontjában Kiss már nem töltött be semmiféle pártfunkciót, miért kellett volna Tömpének a Párt hozzájárulását kérni az elbocsátáshoz?

(Egy pillanatra, egy közbevetés erejéig megállok, mert attól tartok, hogy ez az egész nehézkes és bonyolult processzus untatja az olvasót. A Történelem forgószínpada rég elfordult azóta, Tömpe meghalt, Kiss és a hozzá hasonlók pedig már az első kakasszóra megtagadták a szocialista eszméket. Ez a küzdelem mégis megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, mert a korszak meghatározó konfliktusából fakad. Erdős Péter azt mondja, hogy a kommunista igazi antitézise nem az ellenforradalmár volt, hanem a pártbürokrata. Az apparátus kidarálta, kilúgozta az emberekből a meggyőződésüket – ha valaha is élt bennük ilyen. Silone, az olasz trockista író ennél is tovább megy, véleménye szerint az emberi szabadságjogokért folytatott utolsó nagy politikai harcot az ex kommunisták fogják megvívni a kommunisták ellen.)

Már itt is világosan látszott, és később még inkább megmutatkozott, hogy nem az igazság érdekli az illetékeseket, egyetlen cél vezérelte őket: le akarták járatni Tömpe Andrást. Nem maradhatott büntetlenül fellépése a koncepciós perek vétkeseivel szemben és bátor kiállása a csehszlovákiai beavatkozás ellen.

224

Mind a két elmarasztaló határozat mellékleteként kötelezően előírták, hogy nem csak az illetékes pártalapszervezetekben kell ismertetni őket, hanem az Egyesülés igazgatói tanácsülésein is.

„– …Példátlan és pártszerűtlen eset – írja Kardos –, hogy a pártfigyelmeztetést nem csak a párttagság, hanem egy olyan grémium előtt is ki kellett hirdetni, ahol a jelenlévők java része nem tagja a pártnak. Ezt egy Tömpéhez hasonló, a mozgalmi múltjára és küzdelmeire büszke ember joggal tarthatta megalázónak.

Tömpe folytatni kívánta a harcot. Módjában állt volna különféle magas protektorokhoz folyamodni, de nem vette át ellenfeleinek módszereit, tartotta magát a kötelezőnek vélt pártszerű keretekhez. Az ügyben keletkezett iratokat és a feljegyzéseit megmutatta Kardosnak, aki másolatokat akart készíteni róluk, abban a reményben, hogy közbelépésre bírhatja az ügyben Aczél Györgyöt, de Tömpe nem engedte, megtiltotta, még ahhoz sem járult hozzá, hogy a papírokat kivigye a szobából.

Tömpe még egyszer megpróbált tiltakozni az elmarasztalás ellen, beadványában az ügy felülvizsgálatát kérte, de csak annyit ért el, hogy fegyelmit indítottak ellene és az őt támogató alapszervezeti párttitkár ellen.

1971. június 28-án Tömpe meg is jelent a Budapesti Végrehajtó Bizottság fegyelmi bizottsága előtt. Az elnök összefoglalta az eddigi vizsgálatok anyagait, kifejezte sajnálkozását 225Tömpe meghurcoltatásáért egy rosszindulatú rágalmazó aknamunkája következtében. Ezzel az ügyet lezártnak nyilvánították – anélkül, hogy intézkedtek volna a korábbi elmarasztaló határozatok visszavonásáról.

Tömpe maga egy plénum előtt ismertetendő figyelmeztetéssel nem tekintette befejezettnek az ügyet. Írásos előterjesztést rakott le a bizottság asztalára, ebben további vizsgálatot kért.

Az ügy új szakaszába lépett, az eddigi bizottságot lecserélték, és más összetételűt hoztak létre. Mindennél többet mond, hogy a vizsgáló szerepét egy Vértes Tivadar nevezetű egykori ávéhás tiszt töltötte be. Az átszervezett alakulat azzal kezdte a működését, hogy Tömpe Andrást kioktatta párthűségből és pártszerű magatartásból.

Az MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottsága, mint legmagasabb fellebbezési fórum, lefolytatta a vizsgálatot, és újra elutasította Tömpe kérelmét.

1971. december 15-én a Vörösmarty tér 1. szám alatti kultúrpalotában, az első emeleti tanácsteremben készültek felolvasni az elítélő határozatot, az előírás szerint egy vállalati gyűlés keretében. A mindig fegyelmezett Tömpe ezen a napon valósággal forrt az idegességtől. A spanyol háborúban szerzett sérülései miatt olyan szokást alakított ki, hogy – bár erős dohányos volt – déli tizenkét óra előtt nem gyújtott rá, most viszont már kora 226reggeltől láncszerűen követték egymást a cigaretták.

Már összegyűltek a résztvevők a tanácsteremben, mikor Tömpe elnézést kért, hogy egy pillanatra eltávozik. Felment a tizedik emeleti irodájába, útközben beszólt a szomszédos szobába, megkérte az ott dolgozókat, hogy hagyják el a helyiséget. Ellenőrizte, hogy valóban elvonultak-e, majd bezárkózott, és főbe lőtte magát. A szomszédjait azért távolította el, mert attól tartott, hogy a koponyájából kirepülő golyó a vékony elválasztó falat is átüti, és valakit megsebez. Végletes elszántságát jól mutatja, hogy még egy pisztolyt is vitt magával arra az esetre, hogy ha az első csütörtököt mondana, úgy vélhette, nincs nevetségesebb figura a sikerületlen öngyilkosnál.

Kardos nem volt hajlandó napirendre térni barátjának halála fölött, erre vall az a levél is, melyet az MSZMP V. kerületi pártbizottságának titkárához intézett:

„Bottyán elvtárs!

Megkaptam meghívójukat a „Szocialista Hazáért” Érdemérem tulajdonosai részére szervezett december 20-i találkozójukra. (Megjegyzendő, hogy a kitüntetés a legmagasabbak közé tartozott, azok kapták, akik 2271956 októberében fegyverrel szálltak szembe a felkelőkkel – továbbá azok, akik ha nem is szálltak szembe, de igazolni tudták. M. Gy.)

Köszönöm!

Nem lehetek jelen, mert 1971. december 20-án annak a Tömpe Andrásnak a temetésén leszek, akit Önök – az V. kerületi Pártbizottság – kergettek a halálba.

Kardos György

P. S.

Levelemet megfontoltam, nem „pillanatnyi elmezavarban” írtam.

Várom fegyelmi tárgyalásom időpontjának kitűzését. Velem kapcsolatos lelkiismereti kérdések ne aggasszák Önöket, én nem fogom a fegyveremet használni. (Kardos nyilván arra utal, hogy nem kívánja Tömpe András példáját követni. M. Gy.)

Önt, akit nem ismerek, személy szerint nem szándékoztam megsérteni…”

Kardos szokásos módján most is egy Aczél Györgyhöz címzett levélben próbálja összegezni a tanulságokat. A szöveget – bizalmas jellege miatt – maga pötyögtette le az írógépen:

„…Tömpe Andrásnak igaza volt!

Meggyőződtem róla.

(Nem a csehszlovák ügyre gondolok, abban, ma is hiszem, nem tehettünk mást.)

Három éven keresztül vitáztunk Tömpével. 228Miről? Nagyon leegyszerűsítve: a párt deformálódásáról.

Az egyes példái cáfolhatatlanok voltak, de a példatárából levont következtetéseit nem voltam hajlandó elfogadni. Nem hittem, tehát vitattam, hogy a cáfolhatatlan példák mennyisége minőséggé, illetve konzekvenciák levonására kényszerítő rendszerré, a párt deformálódásának összképévé állhatnak össze.

Többet tudott, látott, mint én. Igaza volt!

Nem félek a nagy szavaktól: tizennyolc éves koromtól a magam szintjén a Pártért éltem, életem célja és tartalma volt az. Természetesen szó sincs arról, hogy a múltamat, életemet leköpjem, a hitemet eldobjam. Múltam vállalásában és meggyőződésem szilárdságában repedés soha nem volt, soha nem lesz.

Más kérdés, hogy Tömpe András igazának felismerése másnapján már lehetetlen úgy élnem tovább, mint előtte.

Leküzdhetetlen ellentmondás a Párt nevében – a magam területén – a Párt tönkretételén dolgozni. Végül is most azt teszem. A cinkos némaság nem bocsánatos bűn. Nem is kiabálhatok, mert ártani soha nem fogok és a tiltakozás sem kisebb bűn a némaságnál.

Egyetlen magatartásformában hittem mindig: a cselekvésben. Erre nem látok többé lehetőséget – jelentéktelen napi apróságoktól eltekintve –, vagyis eljutottam felismerésben a Tömpééhez hasonlóhoz: használni nem tudok. Küzdeni, harcolni a végsőkig – még 229reménytelen helyzetben is képes vagyok, de iszapos pocsolyában üldögélésre nem vagyok alkalmas.

Nem választhatom Tömpe útját – azt hiszem, elhiszed, hogy nem gyávaságból, hanem mert sok a privát felelősségem.

Félre kell állnom! Mert ez a feladatom – ehhez kell idő és erő megvívni magammal –, eldönteni: mikor és hová?

(Eltűnődve olvastam el ezt a levelet, közben a Robinson Crusoe című regény jutott az eszembe, az a rész, mikor a főhős búzát vet az elhagyatott szigeten. Az első évben alig maroknyi magja terem, nem eheti meg, mert el kell vesse újra mindet, és csak három-négy év múlva süthet kenyeret. A szocialista rendszer rossz Robinsonnak bizonyult, már az első évben nem is hogy megette, de felégette a kalászokat. Nem gondolt rá, hogy ha vetni akar, honnan vesz majd ilyen minőségű magokat. M. Gy.)

A történet még folytatódott. A belső elhárítás, amelyet szoros kötelékek fűztek a Tömpe Andrással leszámoló egykori államvédelmis korifeusokhoz, minden módon igyekezett megakadályozni, hogy az ügy hullámai tovább terjedjenek térben és időben. Az eseményeket figyelmesen követő Kardos 1972 májusában egy „tanulságos történet”-ről tájékoztatja Aczél Györgyöt.

Az Iparművészeti Vállalatnál rendkívüli párttaggyűlést tartottak, ahol ismertetni szándékozták a Politikai Bizottság levelét az ak230tuális teendőkről és a Központi Ellenőrzési Bizottság újonnan kidolgozott irányelveit. Ezt az alkalmat a vállalat egyik munkatársa, Szabóné arra kívánta felhasználni, hogy előhozza Tömpe halálának ügyét és előre be is jelentette ebbeli szándékát. Közvetlen főnöke és az igazgató háromszor is lehívatták, hogy lebeszéljék a hozzászólásról, de az asszony nem volt hajlandó visszakozni.

A taggyűlésen a párttitkár felolvasta a központból leküldött anyagot, épp hogy végzett az utolsó oldallal, mikor Szabónét kihívták a teremből. Kint egy számára ismeretlen férfi várta, egy vámőrségi igazolványt mutatott fel – ügyetlenül túlhangsúlyozva a gesztust – és az asszonynak a munkaköre szerint nem rá tartozó vámkérdéseket tett fel. Láthatólag igyekezett megakadályozni, hogy visszatérhessen a taggyűlésre. Szabóné közölte vele, hogy lejárt a munkaideje, a felvetett vámügyek különben sem tartoznak rá, azzal visszasietett a terembe, és elmondta hozzászólását Tömpe András emlékének tisztázása érdekében. Kardos a következő megjegyzést fűzte ehhez az esethez:

„–Aligha lehet kétséges, honnan jött a „vámőr”, és az sem, hogy kik értesítették a „vámőrséget” arról, hogy mi készül, valamint az sem, hogy az érkezés időpontja mikorra volt ütemezve.

„Az akció” a pártdemokrácia gyalázatos megsértése és a párttag jogainak közönséges sárba tiprása.

231

Mint jól tudod, nem keveset ténykedtem magam is a „vámőrségnél”, képes vagyok megállapítani: az eljárás brutálisan primitív és cinikus volt.

Soha nem hitted, tehát álljon itt bizonyítékként – adalékként a fenti esemény arra, hogy a vámőrségen belül is milyen vonalak léteznek.

Végül téged, a Központi Bizottság titkárát emlékeztetnem kell arra, hogy volt már Magyarországon olyan politikai szituáció, mikor a „vámőrség” a Párt fölé kerekedett.

Drága volt!

A következtetések levonására nem én vagyok az illetékes.”

232

Kardos magánéletében egymást követték a sorscsapások. Első felesége tüdőrákban halt meg 1978 nyarán. Betegségének utolsó szakaszában Kardos minden szabad idejét vele töltötte. Esténként a megszokottnál korábban járt haza, a Vigadó étteremből vitt vacsorát, beszélgetett, kártyázott az asszonnyal, tartotta benne a lelket. Klára a karjai között szenvedett ki.

„– …Az kissé vigasztal – írta az asszony kezelőorvosa részvétnyilvánító levelében –, hogy érzésem szerint mindvégig sikerült eltitkolni előle, hogy tulajdonképpen milyen betegségről van szó, és ha sejtette is, hogy valamiben nem mondunk igazat, de alapjában véve még egy nappal a halála előtt is reménykedett. Azt, hogy legalább ennyit sikerült elérni, az nagyrészt az Ön valóban hősies helytállásának volt köszönhető…”

Kardos anyagi helyzetéről már beszéltünk, mikor a felesége meghalt, hónapokig különmunkákat vállalt: újságcikkeket írt, lektorált, szerkesztett, hogy sírkövet tudjon állítani neki, pedig akkoriban a temetkezéssel kapcsolatos költségek még nem szöktek az égbe.

233

Magára maradva Kardos meggyűlölte a hétvégeket, nem tudta hogy eltölteni az idejét. Minden vasárnap kijárt a Farkasréti temetőbe az asszony kedvenc virágával, egy csokor rózsával, és órákat elüldögélt a sírja mellett.

A sírkőbe belevésette a saját nevét, a születési évszámát és a kis kötőjelet is.

Egyébként a munkájába zárkózott, napi tizenkét-tizenhárom órát is benn töltött az irodájában, esténként ő vette fel az elkésett vagy félrekapcsolt telefonokat. Már sötétedett, mire hazatért, tízkor lefeküdt, négy óra hosszat aludt, ahogy a depressziója fokozódott, ez az idő is egyre csökkent. Előfordult, hogy le sem hunyta a szemét, csak végignyúlt a heverőn, és olvasott, cigarettázott reggelig.

Kardos akkor már átköltözött a naphegyi Derék utcába, a fia időközben megnősült, feleségével együtt ott élt a nagy lakásnak az egyik leválasztott részében, de csak ritkán találkoztak. A kapcsolatuk, mint már említettük, kezdettől fogva ellentmondásosan alakult. István tipikusan az „anyja fia” volt, mikor viták robbantak ki a családon belül, mindig Klára pártjára állt.

A korán megnyilvánuló érzelmi alapú szembeszegülés mintha csak előjátékul szolgált volna a később kibontakozó elvi-politikai konfliktushoz. Mint ahogy annak idején a fiatal Kardos György nem volt hajlandó elfogadni szüleinek polgári ideáljait, a fia hasonlóképpen utasította vissza az ő eszményeit. Kardos Istvánt egyetemi-baráti társaságának 234liberális felfogása mozgatta, ezzel az értelmiségi réteggel vállalt közösséget, nem titkolta, hogy apját merev, szektás kommunistának tartja. Ha nagy ritkán közös asztal mellé ültek, az őrjöngésig fokozó viták zajlottak le köztük.

Az ifjabb Kardos és felesége is aláírta a csehszlovák Charta vezetőinek letartóztatása ellen tiltakozó kiáltványt, az asszonyt ennek következményeként kirúgták az állásából. A férj meg volt győződve, hogy a háttérben az apja intézkedett. Majdnem ölre mentek, megjegyzendő, a vézna fiúnak kevés esélye lett volna az erős testalkatú, majd kilencven kilós Kardos ellen. A kialakuló veszekedés során vad sértések hangzottak el, Kardos állítólag elővette zsebéből a kulcsait, és a fia elé dobta:

– Ha ennyire gyűlölsz egy kommunista országban élni, ott fenn van az íróasztalomban a pisztoly, lődd főbe magad, vagy lőjj le engem!

(Ha valóban mondta a fentieket Kardos, később sokszorosan megbánhatta a szavait.)

Kívülálló nem tudhat eleget a hasonló szembenállásokról, így nem is illik véleményt nyilvánítania, de okvetlenül felfedezhet néhány jelentős különbséget a két látszólag hasonló nemzedéki ellentétben. Kardos meggyőződése illegális harcokban, börtönökben, eszeveszett terhelésű munkában alakult ki, mint mondani szokás, látta a Hold túlsó oldalát is. Kardos István műveltségben kétségkívül felülmúlta autodidakta, még érettségivel sem rendelkező apját, de magatartásából hi235ányzott a személyes megpróbáltatások hitelesítő pecsétje, világlátása könnyed és súlytalan elvont viták nyomán formálódott. Természetesen tudjuk: egyetlen nemzedék sem tehet arról, hogy milyen szeletet kapott a Történelem tortájából, de a kialakult emberi minőségek ettől még meghatározók maradnak.

Okvetlenül meg kell említeni még egy jelentős eltérést: az idősebb Kardos a végletekig felvállalta meggyőződésének következményeit, elhagyta a szülői házat, a saját keresetéből tartotta el magát, a fiú viszont végig otthon maradt és még felnőtt korában is pénzt kért, néha követelt az anyjától. Kardos erről csak később értesült, különben nem maradtak volna el az újabb veszekedések.

Mindezek ellenére valószínű, hogy Kardos a maga zárkózott módján szerette a fiát, de a vele való kapcsolatában is mindvégig hű maradt önmagához, nem adta fel erkölcsi normáit. Erről tanúskodik az a levél is, melyet Nagy Miklósnak, a Magyar Szocialista Munkáspárt Kulturális Osztálya vezetőjének írt. A körülmények viszonylag könnyen kibogozhatóak a szövegből; Nagy megpróbált közbenjárni Kardos frissen diplomázott fiának elhelyezkedésében:

„Kedves Miklós!

Visszatérek a Váci utcai beszélgetésünkre. Nagyon megzavart. Ígéretemet betartottam, egyetlen szót sem beszéltem róla a fiamnak, de az ügy nem hagyott nyugodni. „Nyomoz236ni” kezdtem, és igazán nem okozott nehézséget kinyomozni az előzményeket. Óriási fantázia sem kellett hozzá, és egyetlen határozott rákérdezés mindent tisztázott.

A helyzet rekonstruálása után nagyon határozottan kérlek, hogy ne foglalkozz többé a fiam ügyével sem Te, sem más, legkevésbé egy központi pártszerv. Hozzáteszem, ha nyomatékos kérelmem hatástalan lenne, mindent megteszek az intervenció ellensúlyozására, megakadályozására…

És most nézzük az indokolást:

1.) Megalkuvás nélkül és következetesen ragaszkodom hozzá, hogy a személyi, baráti kapcsolataimat semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó igénybe venni saját ügyeim intézéséhez.

(Életem vége felé nem tudom átlépni az árnyékomat, saját normatíváimat. Annyi telik csak tőlem lazult moralitású világunkban, hogy öngúnnyal és rezignációval mondogassam magamnak a József Attilai sorokat: „most itt csücsülsz, mint fák tövén a bolondgomba!” Hát csücsülök.)

Természetesen soha nem fogok belenyugodni, nem fogom passzívan szemlélni, hogy körömszakadtáig védett „tartásom” dezavuáltassék. Nem veszek részt színjátékban, ahol olyan a szereposztás, hogy én kimondom a nem szócskát, aztán a feleségem kitapossa az ellenkezőjét. Sematikus darab, sokan és sokszor eljátsszák, de én nem veszek részt 237ezen a fesztiválon. (A levél keltezéséből világosan következik, hogy Kardos első feleségéről van szó. M. Gy.)

2.) Kardos Istvánnal nem szabad pártközpont-szinten törődni. Az ügyének előzménye van. Tavaly – szintén akaratom ellenére – az a megtiszteltetés érte, hogy Aczél elvtárs személyesen foglalkozott vele. Több állás között válogathatott, friss diplomájával két egyetemen is elhelyezkedhetett volna, és egyéb ajánlatot is kapott. Különböző indokolásokkal, gyártott ideológiákkal mindegyiket elutasította. Nem sok fiatal diplomás válogathatott ennyi lehetőség között, ő mégis a „maszek” módon kerített megoldást választotta. Mellette szól, hogy felismerte helyzete züllesztő kátyúját, de önmagának – munkával és öntevékenységgel – kell kikecmeregni belőle. Nem központi bizottsági titkári, vagy osztályvezetői segítséggel.

Nagyon kérlek, ne tekintsd levelemet a segélyt nyújtó kéz durva ellökésének, hiszen szavakban ki sem tudom fejezni mennyire hálás vagyok neked. Viszont arra kérlek, próbálj megérteni. Patológiás magatartásom megítélésekor gondolnod kell arra is, hogy immár húsz éve tele vagyok sebekkel, de nem vagyok hajlandó „elvakarni” és képtelen vagyok „kitakarni”. Ellenkezőleg! Tetőtől-talpig felöltözötten, sebrejtetten tudok csak élni. Felöltözöttségem egyik ruhadarabja éppen indokolásom első pontja. Ez a „muszáj Her238kules”-ség gyengém is, meg erősségem is. Elvtársi, baráti üdvözlettel, köszönettel:

Kardos György”

Később Kardos örömmel figyelte, hogy a fia kezdi megtalálni a helyét a világban. István a neves filozófusasszony, Ancsel Éva mellé került, ezen a munkahelyen valósággal kivirágzott. Megírta disszertációját egy francia gondolkodóról, a „Világosság” című folyóirat le is közölte, Kardos büszkén mutatta a példányt ismerőseinek.

Úgy látszott, oldódnak a kölcsönös fenntartások, a kapcsolatuk mintha kezdett volna rendbe jönni. Kardos akkoriban gyakran emlegette, hogy egy unokát szeretne, akivel kiélhetné a kisgyerekkel való foglalkozás örömét, melytől a börtön annak idején megfosztotta.

A fiatalok házassága azonban fokozatosan megromlott, Kardos – alapvető természete ellenére – békítgetni próbált, de kísérletei ellenére végül is szakításra került sor. Az asszony 1980. szeptember 6-ára elhagyta a Derék utcai lakást, és új szerelméhez költözött. Csak néhány nap múlva jelent meg újra a helyszínen, hogy elvigye a személyes holmijait. Férje kérlelte, hogy térjen vissza hozzá, de erre nem volt hajlandó. Míg hordta le a ruhákat a ház előtt várakozó taxiba, István kihasználva, hogy Kardos nem tartózkodik otthon, bement a dolgozószobájába, felfeszítette az íróasztala fiókját, majd kivette az ott tárolt TT-típusú 7,62 milliméteres kaliberű pisztolyt, 239és főbe lőtte magát. A kiérkező mentőorvos már csak a halálát tudta megállapítani, mely „egyrendbeli fejlövéshez társult nyúltvelő roncsolódás miatt állott be.” A jegyzőkönyv szerint az eljáró rendőri szerv bűncselekmény elkövetését nem észlelte, erre való figyelemmel a vizsgálatot lezárta.

Kardost benn a kiadóban értesítették a történtekről, hazarohant, de már nem tehetett semmit.

A dolgozószoba falán sokáig ott maradt a koponyából kirepülő golyó nyoma. Kardos a rendőri jegyzőkönyv megállapítása szerint engedély nélkül tartotta birtokában a TT-pisztolyt – a regisztrált önvédelmi fegyverét, egy Zbrojowkát a hivatali páncélszekrényében őrizte. Nem találtunk arra utaló nyomokat, hogy ezzel kapcsolatban büntető intézkedést hoztak volna ellene, az illetékesek hallgatólagosan tudomásul vették ezt a szabálytalanságot. Később hazavitte a Zbrojowkát, tanúja voltam, hogy ha ivott, néha elővette:

– Hidd el, szívesen főbe lőném magam, semmi sincs, ami visszatartana – mondta nekem egyszer. – Csak attól félek, hogy nem halok meg, hanem a golyó megakad középen és egész hátralévő életemre nyomorék vagy hülye maradok.

Kardos szeme előtt barátja, Tömpe András példája lebegett; mikor elhatározta, hogy végez magával, nem véletlenül készített ki két pisztolyt is, tudta, hogy nincs szánalmasabb kudarc egy félig sikerült öngyilkosságnál.

240

A magánéletben bekövetkezett tragédiák sem terelhették el a közösségi alapállású Kardos figyelmét. Továbbra is folyamatosan és illúziók nélkül követte a társadalmi mozgások mindennapjait, a saját személyes tapasztalatain kívül gyaníthatólag számos más információs forrásból is tájékozódott.

Tekintetét nem kerülte el Hegedűs Andrásnak – aki a Varsói Szerződést aláíró miniszterelnökből vált ellenzéki alapállású szociológussá – az az 1980-as évek legelején kibontakozó koncepciója, mely szerint: amit Lengyelországban a munkások harcoltak ki, az a feladat nálunk a humán értelmiségre vár. Véleménye szerint ez egyrészt a honi kondíciókból ered, másrészt a lengyelekénél sokkal kedvezőbb gazdasági helyzetünkből.

Az ellenzék célja egyelőre még nem a politikai hatalom megragadása volt – a mozgalom résztvevői is tisztában voltak ennek irreális voltával –, hanem az úgynevezett „legalizált pluralizmus”, a parlamenten kívüli többpártrendszer egy sajátos formája.

A közvetlen program már a kialakítandó ellenállásról beszél. Konrád György, a polgári 241ellenzék ideológusa így fogalmazza meg a stratégiát:

„– … A magyar kultúra két nagy reformhulláma liberális-demokrata volt, a harmadik is az lesz. Legyen ennek a reformmozgalomnak a legfontosabb tulajdonsága, hogy végre sikerül és el nem fojtható. Jobb, ha olyan formákat és színtereket választ, amelyen leváltások, rendőri akciók sem állíthatják meg. A változások természetüknél fogva különbözni fognak az egy-két éves reform időszakoktól az 1956 előtti Budapesten és az 1968 előtti Prágában csalódott kommunista értelmiségiek moralizmusa uralta azokat, nem pedig egy átfogó értelmiségi többségnek a kormányhatalomtól független, messzire látó nemzeti stratégiája…”

A „kormányhatalomtól független” értelmiség tömörítését szolgálta az írói autonómia erőteljes hangsúlyozása és „az irodalmi irányzatok szabad megszerveződése” gondolatának bedobása a köztudatba.

A magyar helyzetet a lengyelországival összevetve Kardos abban is párhuzamot érzett, hogy a Gierek nevével jelzett irányítás az utolsó pillanatig nem vette tudomásul a mind nyíltabban fenyegető társadalmi robbanást, hozzá hasonlóan a magyar vezetés sem tulajdonított kellő fontosságot a nálunk kialakuló értelmiségi mozgolódásoknak.

A Magyar Szocialista Munkáspárt Politikai 242Bizottsága meghozta ugyan a maga állásfoglalását az „ellenzékiek” ügyében, de ez csak a félig, vagy egészen illegális mozgalmakra vonatkozott, holott a szervezés, a szervezkedés, a csoportok gyülekezése, a követelések megfogalmazása és sok más egyéb tevékenység kiterjedtségében sokkal jelentősebb arányban legális körülmények között folyt. A folyamat azt a külön fenyegetést is hordozta magában, hogy rendkívüli gyorsasággal terjedt. Az apró csoportok, körök, társaságok kezdtek közös áramlattá szerveződni és súlyuk növekedését megtapasztalva öntudatuk is magasabbra hágott.

Kardostól idegen volt az a magatartás, hogy a homokba dugja a fejét. Tárgyilagosan mérlegelte, hogy mi válthatta ki az értelmiségi ellenzéki erőknek ezt a rohamos aktivizálódását, mely csak 1956 nyarához volt hasonlítható – ennek emléke változatlan erővel élt az emlékezetében.

Kétségkívül közrejátszottak a nemzetközi helyzetben végbement változások, mindenek előtt a lengyel események, de a kultúra területén Kardos megítélése szerint két belső körülmény is befolyásolta a dolgok kedvezőtlen alakulását:

1) A Kulturális, később az összevonás után a Művelődési Minisztérium tehetetlensége, illetve politikai magatartása, mely irányultságát tekintve kétségeket váltott ki.

2) A Minisztérium hibáinak következtében felszaporodtak a jogos sérelmek, panaszok és 243követelések. Az ellenzéki erőknek sikerült kívánalmaiknak valójában ellenséges tartalmát jogos sérelmek göngyölegébe csomagolni.

Kardos – egy Aczél Györgynek szánt elemzésében végigmegy az általa belátható területen:

„…az elmúlt négy esztendőben a kultúra minden ágazatában – különösen a megelőző húsz évhez viszonyítva – nagymértékű penetráció következett be. Nincsen olyan szféra, amely kivétel volna e negatív megállapítás alól.

– a tartós színházi válságról beszélni már közhelynek számít

– a magyar film nagy mértékben elidegenedett a tömegektől

– a képzőművészeti életben kétes elemek a hangadók, a helyzetet bonyolítja az anyagi manipulációk elburjánzása

– a jelentős erővel és sikerrel beindított közművelődési program leülepedett, megfeneklett

– a folyóirataink – elvi irányítás, szellemi iránytű, kontaktus és ellenőrzés hiányában vagy tartalmatlanok, vagy nem ritkán botrányos publikációk tárházai

– a korábban legstabilabb ágazat, a könyvkiadás is válsággal küzd.

Természetes, hogy ezzel az utóbbival Kardos részletesebben is foglalkozott. A kiadók elemi működési biztonsága is megingott, 1982-ben megesett az a szégyen, mely koráb244ban soha nem fordult elő; egy bizonyos időszakban a Magvető nem tudta kifizetni a szerzőknek az esedékes tiszteletdíjat.

Az alkotókkal napi kapcsolatban álló lektorok-szerkesztők formálisan nyomorogtak. Teljes joggal hasonlították össze keresetüket a rokon szakmában tevékenykedő újságírókéval és óriási hátrányt regisztráltak. Átlagbérük 4000 forint körül mozgott – ez több mint ezer forintos lemaradást jelentett és az újságírók által élvezett nagyobb fokú szociális ellátottságban: külön orvosi hálózat, üdülők, vasúti kedvezmény – sem részesülhettek.

A gyér kereseti lehetőségek mind szakmailag, mind politikailag káros következményeket vontak maguk után. Sok lektor, szerkesztő alapfelfogását tekintve elsődlegesen már nem a saját műhelyének a munkatársa volt és az ott rábízott művek gondozásával törődött, hanem külső érdekcsoportosulásokat képviselt a kiadón belül. Az is egyre gyakrabban fordult elő, hogy az állami alkalmaztatásban lévő szerkesztő neve „aláírói” minőségben bukkant fel, nem ritkán ellenzéki szervezkedés, csoportosulás aktív részesévé lett.

Kardos újfent megnevezi a hibák legfőbb felelősét, véleménye szerint a jelenlegi Művelődési Minisztérium a legcsekélyebb mértékben sem teljesíti azokat a feladatokat, amellyel a kultúra állami igazgatásában rá hárulhat.

„– …Hiába árasztják el a sajtót, a rádiót, a televíziót különféle beszédekkel, cikkekkel, 245nyilatkozatokkal, a napi valóságos munkát nem lehet szónoklatokkal helyettesíteni. Belátom, a mindennapos cselekvés nem olyan reprezentatív, mint a megjelenés és a nyilatkozgatás. Aki a szereplést nem a funkciójával együtt járó kényszernek tekinti, hanem a munkája lényegének, előbb csak azt tapasztalja, hogy nincs ideje cselekedni, később viszont már a szándékában sem áll, mert a szerepjátszást már a munkájával azonosítja.

Az illetékes miniszter elvtárs ugyan jól tudja, hogy milyen rossz a hangulat a kulturális területen, mégsem a munka javításához keresi a megfelelő eszközöket, hanem a „szerepjátszásban” merül el. Azt sugallja, hogy minden pozitív indítékú lépését akadályozzák és ezeket a gáncsoskodókat felül kell keresni. Tőle feljebb. Kik lehetnek azok?…

Belügyi szerveink tudnák igazolni azt a szűk plénum előtt tárgyalt, de szélesebb kulturális körben is ismert álláspontot, hogy jelenleg és még (1981-et írunk M. Gy.) Kádár elvtárs – nemzetközi és hazai népszerűsége miatt – nem támadható, tehát taktikusabb, célba venni a „támasztékait”, reális lehetőségnek tartják Óvári Miklós és Aczél György elvtárs „kilövését”. Siker esetén – bármelyik posztra – adott az új ember, akivel könnyebb lesz egyetértésre jutni…

Mi az igazság abban, hogy a miniszter elvtárs azért nem tud cselekedni, mert nem engedik? Közismert, hogy évekkel ezelőtt bírálat tárgya volt Aczél elvtárs munkamód246szere: kifogásolták, hogy részletkérdésekbe avatkozik bele, átnyúl az illetékes ügyintézők fölött, közvetlenül irányít. Lehet, hogy a bírálatban jogos elem is volt, de azt is látni kell, hogy azokban az időkben a kultúra területén kisebb zökkenőktől eltekintve, stabilitás uralkodott, hatalmas művelődési eredmények születtek; valóban kialakulónak tűnt a szocialista nemzeti egység. Ezek az eredmények most veszendőben mennek és az azonnali cselekvés elmulasztása esetén senki sem tudja kiszámítani a következményeket.

Húsz esztendeje dolgozom ezen a területen, állítom, hogy ezalatt egyetlen kulturális miniszter sem rendelkezett olyan hatáskörrel, szabad kézzel, mint a jelenlegi. Évek óta senki sem nyúl át fölötte, viszont ugyancsak évek óta, most már nehezen eltűrhetően semmiféle eredményes munkát nem végez. Nem is számíthatunk cselekvésre, hiszen most már ideológiává formálódott a mozdulatlanság, politikai taktikává, posszibilitásra törekvéssé a bűnbak felmutatás.

Nincs értelme ködös körülírások mögé rejtőzni, mint a német mondja: „meg kell nevezni a lovat és a lovast”, mondjuk ki nyíltan: Kardos Pozsgay Imre tevékenységére gondol. Egy 1982 februárjából származó feljegyzésében alig burkoltan azzal vádolja, hogy át-átkacsintgat az eszmei barikád túlsó oldalára. Kardos idéz a Párizsban megjelenő „Magyar Füzetek”-ből és más nyugati médiumokból:

„– …a magyarság sorsának jobbrafordulá247sához elengedhetetlenül szükséges az, hogy Budapesten hatalomra jussanak a népies-szocialista-balos intranzingensek: akkor majd manifesztté válnak a társadalom ellentmondásai…” – írják.

A Szabad Európa Rádió a Magyar Írószövetség közgyűlésén elhangzott funkcionárius beszédek közül (Óvári, Aczél, Pozsgay) a miniszteri szavakban vélte felismerni a támogatandó reform gondolatokat”.

Kardos ezekhez a szemelvényekhez hozzáteszi a maga személyes tapasztalatait is:

„– …a legerőteljesebb „ellenzéki vonal” (Csoóri) és a miniszter személyi összefonódása nemcsak közismert, hanem bátorító elem is. Ha ez nem létezne, ellenfeleink kialakuló, összefüggő frontvonala ismét apró, elszigetelt csoportocskákra osztódna…

Január 21-én érdekes beszélgetésem volt a miniszter elvtárssal – Csoóri Sándor jelenlétében. (Kissé furcsa, már a személyi összetétel is.) Hosszú beszélgetésünk során szóba hoztam a januári Tiszatáj számot – a folyóirat ellenzéki vonala közismert, ennek ellenére a publikálói között tisztelheti magát a minisztert is. Kiemeltem azt a fejtegetést, amely Bajcsy-Zsilinszky Endre 1930-as Lengyelországgal kapcsolatos nézeteit tartalmazza. Jelen pillanatban időszerűtlennek tartom Bajcsy-Zsilinszky 1930-as álláspontját, amely a „keleti és nyugati veszedelem” elhárításának egyik eszközét a Varsó–Budapest „tengelyben” látta.

248

Csoóri meglepő válasza az volt, hogy ennek a számnak a tervét még december 13-a előtt határozták el. (Nyilvánvaló, hogy a dátum előtti varsói helyzetre gondoltak.) Tehát: elhatározták! A jelenlevő miniszter nem kommentálta Csoóri közlését, észrevétlenül hagyta.

(Nagyon jellemzőnek tartom, annak véltem az egész szituációt és még sok más ott elhangzottat is.)”

Egy másik, ugyancsak Aczélhoz küldött levelében Kardos még határozottabban ítéli el Pozsgayt és magát Aczélt is:

„– …Miniszterem televíziós szereplése késztet arra, hogy szóljak, lehet, ezzel túlcsordult poharam. Szívesen bocsátkoznék ideológiai vitába is a miniszteri deklamációkkal, de ez lehetetlen is, meg értelmetlen is. Szólni csak a szemforgató demagógiáról érdemes. Pozsgay elvtársunk a közéleti demokratizmus fontos ismérvének hirdette, hogy a nyilvánosság ítélkezzen az egyes ember teljesítményéről. Mennyire igaza van, milyen jó lenne itt tartani. Ha saját példáján illusztrálhatnánk a tételeit. Ha a nyilvánosság előtt megkérdezhetném: ugyan mit produkált, milyen eredményeket ért el közel ötéves minisztersége alatt. Mert ez hosszú idő, hosszabb, mint egy USA-elnök megbízatása, ennyi idő után mérhető a teljesítmény. Szeretném hallani, mit mond a miniszter elvtárs: melyik kulturális-művelődési szakágazat, melyik testület nem penetrálódott, melyik nincs rosszabb helyzetben, mint regnálása előtt. Rengeteg szónok249lattól, szerepléstől, saját politikai posszibilitásának építésétől eltekintve milyen produktumot tud felmutatni?

Emlékeztetlek rá Aczél elvtárs: több mint négy évvel ezelőtt, 1977 januárjában, Lovasberényben bíráltam minisztersége kezdeti negatív jelenségeit. Azóta bőségesen tapasztalhattam a »baráti« és »demokratikus« miniszter retorziós megkülönböztetéseit irányomban.

Kissé szomorúan hozzátehetem: mindezt a Te szekundálásoddal művelték.

Mert egyetlen kétes eredményt elkönyvelhetett. Öt év alatt sikerült kinyírni, félreállítani, perifériára sodorni tucatnyi olyan kipróbált embert, akik a kádári politika rendíthetetlen expozensei voltak a kulturális területen. Sikerült »kilőni« egyebek között a minisztérium egyetlen cselekvőképes és az államigazgatásban jártas főtisztviselőjét, Marczalit, hidegre tenni Rónait, megbuktatni Gyurkót, perifériára pöckölni Vitányit, kétségbeejtő helyzetbe kényszeríteni engem is. Habozás nélkül áldásodat adtad Gábor Viktor embertelen kinyírásához…

Tragikomédia: áldásoddal a miniszterem és Csoóri Sándor elhatározása alapján nyírják ki az »Aczél-boyokat«! Még a sorrendiséget is mérlegelik, hogy előbb Vitányit, vagy Kardost intézzék el? Döntenek; előbb Vitányit, mert a Kardos nehezebb ügy, meg aztán előbb-utóbb úgyis nyugdíjba megy, ráadásul arra is számítani lehet, hogy előbb-utóbb úgyis »kilövi önmagát«.

250

Sorozatos retorziók alanya vagyok, nevetséges, jogalap nélküli fegyelmik elszenvedője, hazug bírságolás célpontja, napi akadályoztatások kibírója. Tudod, hogy még abban is megakadályoztak, hogy útlevelet kaphassak a rokonom temetésére…

Most már nincs ilyen gondom, azóta meghalt mindenkim. Ha Klári élne, dehogy bukdácsoltam volna végig ezt a néhány éves vesszőfutást. Ha élne, régen nyugdíjban lennék. Ha nem lennék teljesen egyedül, dehogy vállaltam volna ezt a golgotai vánszorgást.

Mit tudhatsz arról, milyen kínlódás minden napom? A miniszter elvtárs és a minisztériumi apparátus prepotens nyilatkozataival propagálja önmagát – ugyanakkor tartózkodva minden munkától, olyan látszatot teremt – nem teljesen sikertelenül –, mintha létezne állami irányítás, s a zökkenőkért tőlük feljebb vagy lejjebb kell keresni a felelősöket. Ebből következik, hogy naponta kell és többször is kell csatázni, hogy nem te vagy minden panasz előidézője, és érveket találni, hogy mederben tartsuk a rengeteg jogos panaszt. Naponta kell a hátamat tartanom az elmúlt néhány év sorozatos tévedéseiért. Nekem! Aki próbált figyelmeztetni.

Ezekben az években sikerült szétrombolni két évtized nagyszerű építményét.

Miért nem szerkesztgetek javaslatokat? Mert elegem van az értelmetlen tervezetgyártásokból. Elmúltam hatvan éves, ilyenkor már nem illik bohóckodni.

251

Az elmúlt hónapokban az alábbi javaslatokat fabrikáltam:

1.) 1980. szeptember 8-án javaslatot készítettem Pozsgay elvtársnak.

2.) 1980. november 3-án Hozzád írott levelemben észrevételeztem az Agit. Prop. Bizottság elé kerülő „Irányelveket”.

3.) 1981. március 2-án szintén Hozzád írott felterjesztésemben sürgős tennivalók ügyében javaslatokat tettem.

4.) 1981. április 7-én szintén sürgős tennivalókat javasoltam a Kiadói Főigazgatónak.

Három emberhez írott négy feljegyzésem közös »reagálást« váltott ki. Sem szóban, sem írásban nem méltattak válaszra. Elég volt!

A felsoroltak közül teljesen érthető számomra, hogy miniszterem és főigazgatóm nemcsak javaslataimat, hanem személyemet is teljesen mellőzhetőnek ítéli. Nem így vagyok Veled. Sokáig éltem abban az illúzióban, hogy Tőled talán több figyelmet igényelnék. Már nem igénylem, semmit nem igénylek.

Beteg vagyok és fáradt. „Fogyó életem növő lázában” még elkísérletezgetem valamivel. Ideig-óráig védeni próbálom kiépített erődömet, gyanítom, hogy a Magvető az utolsó védelmi vonala – legalábbis a jelentősebbek közül – egy kommunista kultúrpolitikai frontnak. Partizánharcra kell berendezkednem, mert sem a »Nagy Föld«-et, sem a reguláris erőket nem látom. Olyan magányosnak érzem magam, mintha egyedül lennék a Föl252dön. Rossz befejezése ez egy eléggé aktív életnek.

Tisztelettel üdvözöl:

Kardos György »járőrtársad«, akiben bizonyára nem kellett csalódnod. Jó lett volna, ha magam is így érezhetnék…”

Nem áll rendelkezésünkre Aczél György válaszlevele. Ha volt ilyen egyáltalán, valószínűleg kevés vígasztalót-biztatót írhatott Kardosnak. Már őt is elfogta a csömör a politikától, maga is szeretett volna visszavonulni a pártirányításból, emberei sorra elhagyták, passzivitásba húzódtak vagy átmentek a Berecz János vezette „baloldali” csoportosuláshoz.

Úgy gondoltam korrektnek: ha leírom Kardos vádjait, Pozsgaynak is meg kell adnom a lehetőséget, hogy reagáljon rájuk. Néhány évvel ezelőtt már készítettem vele interjút, hitelesnek találta és egy névjegy hátán megköszönte a munkámat, most is készségesen ráállt a beszélgetésre.

Az egykori miniszter jelenleg tanít, előadásokat tart, inkább csak a háttérből politizál. A Puskin utcai régi szakszervezeti központban nyitott egy irodát, ide invitált. Előzetesen közölte, hogy televíziósokat vár, másfél órát tud rám szánni.

253

Bonyolult helyzetből kellett indítanom: Kardos szóban forgó leveleit egy zárt jellegű akadémiai archívumból kaptam meg, a kuratórium azt a feltételt szabta, hogy kívülállónak nem mutathatom meg az anyagot. Így csak a kéziratomból olvashattam fel egy-egy fontosabbnak vélt részletet. Pozsgay arcára érdeklődő mosoly ült ki, de láthatólag nem értette, hogy mit várok tőle. Kénytelen voltam a történet elejéről kezdeni.

– Mikor és hogyan kerültél a Kulturális Minisztériumba?

– Évekig dolgoztam lent Kecskeméten az MSZMP Bács–Kiskun Megyei Bizottságán. 1969-ben hoztak fel a Központi Bizottsághoz sajtóosztály vezetőnek. 1971-ben rám bízták a „Társadalmi Szemle” című folyóiratot. Biztos emlékszel rá, ebben jelentek meg a legfontosabb elvi állásfoglalások.

– Főszerkesztő voltál?

– Nem, csak helyettes. A lapot formailag Benke Valéria jegyezte, de mivel ő a Politikai Bizottság tagja volt, erre a munkára már nem futotta az idejéből, így az irányítás gyakorlatilag rám maradt. Ebben a beosztásomban keresett meg Aczél György.

– Mivel keltetted fel a figyelmét?

– Ez már korábban megtörtént. Kecskeméti működésem során is tartottam a kapcsolatot a kultúra olyan jeleseivel, mint Jancsó Miklós, Kósa Ferenc, Sára Sándor. Aczélnak tetszett, hogy egy vidéki pártfunkcionárius tud közlekedni a szellemi életben. Bekerültem abba 254a 40-50 tagból álló körbe, melynek megküldte véleményezésre a kéziratait. Az is imponált neki, hogy én nem értem be sima hódolattal, hanem vitatkoztam vele. Olyan megjegyzéseket írtam a lapszélre, hogy: „Ez olcsó! Maga nem mondhat ilyet!”

– Hogy értékelted az ő művelődési politikáját?

– A „mihez képest”-elv alapján.

– Ez mit jelent?

– Ismertem Moszkvát, Bukarestet és a többi szocialista központot. El tudtam helyezni magunkat egy viszonylat rendszerben, Magyarország egy üde zöld szigetnek tűnt, maga volt a nyíltság és a szabadság. Akkoriban még elfogadtam Aczélnak az olyasféle téziseit, mint hogy: „a magyar tudományban minden téma kutatható, de a publikálás a társadalmi érdek szerint elbírálandó”. Ez ugyan eleve korlátozásokat rejt magában, de Moszkvában le sem lehetett volna írni.

Aczél egyébként is szerette magához vonzani a társadalom különböző rétegeiben felbukkanó tehetségeket és felhasználni őket. Engem is közéjük sorolt, 1975-ben úgy döntött, hogy felvisz kulturális miniszterhelyettesnek. Előzetesen összejöttünk egy beszélgetésre Gyurkó lakásán, ahol, úgymond, letesztelte a nézeteimet. Úgy emlékszem a beszélgetésen Kardos is részt vett, és nem emelt kifogást.

– Az előléptetéshez, gondolom, kellett Kádár János jóváhagyása is. Ő mit szólt hozzád?

255

– Kádárral akkoriban korrekt kapcsolatban álltam, ha bejelentkeztem nála, mindig fogadott. A tárgyalásaink során nem gorombáskodott velem, pedig a „ruhatárával” szemben sokszor megengedett magának durvaságokat. A viszonyunk csak később romlott meg, rám is kiterjesztette az értelmiséggel szemben általánosságban táplált ellenérzéseit.

– Mondanál egy ezzel kapcsolatos epizódot?

– Éppen egy kocsiban utaztunk le valahová vidékre, én akkoriban jöttem haza Franciaországból, lelkesedtem neki az ottani viszonyokról, mire Kádár csak annyit mondott: maga ne Párizsból jöjjön, hanem Bukarestből, akkor itt is mindent csodálatosnak fog találni – Pozsgay elmosolyodik. – Vagyis a saját „mihez képest”-elméletemet fordította ellenem. A kinevezésekbe általában nem szólt bele, ha módjában állt, elkerülte a felesleges konfliktusokat, különösen a kulturális területtel kapcsolatosokat, ezeket mindig rábízta Aczélra. Most sem szólt, bár nem rajongott értem, Aczél kockázatot vállalt azzal, hogy mellettem döntött.

A beszélgetés eddig zökkenők nélkül folyt, de a következő kérdés előtt megköszörülöm a torkomat:

– Szabadna tudnom: te akkoriban kommunistának érezted magad?

Pozsgay nem készülhetett erre a kérdésre, de most sem késlekedik a válasszal, hasonlít 256arra a rutinos röplabdázóra, aki már a felszálló ágban megüti a labdát.

– Igen, nekem a kommunizmus nem születésnél kapott vallásom, hanem a kamaszkorban szerzett világnézetem volt. Egy magamfajta, szegényes házból kikerült parasztfiúnak egyszerű jelszavakban összefoglalta a napi teendőket és a távlati életcélokat. Azt hittem, szárnyalok ezzel az eszmével, csak később jöttem rá, hogy azért nem érzem a földet magam alatt, mert talajtalanná váltam.

– Mikor inogtál meg a meggyőződésedben?

Pozsgay elhárító mozdulatot tesz.

– Erre is válaszolok, de majd akkor, ha időrendben eljutunk odáig. A témánknál maradva: 1976-ban alig egy éve töltöttem be a miniszterhelyettesi posztot, mikor Orbán László, a miniszterem nyugdíjba vonult, engem neveztek ki a helyére. Majd 1980-ban a kulturális és művelődési minisztériumok egyesítésénél is én kaptam bizalmat.

– Térjünk rá a Kardos feljegyzéseiben foglaltakra.

– Parancsolj.

– A miniszteri döntéseidnél mennyiben játszott közre Csoóri Sándor hatása?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Csoóri nem állt közelebb hozzám, mint Kardos. Az is előfordulhatott, hogy egy-egy jelenlétemben tett közlését, mint például az említett „Tiszatáj”-ra vonatkozót, nem tartottam szükségesnek kommentálni. A nagyobb ügyekben, például az inkriminált személyi 257átszervezésekben viszont a saját elgondolásaim vezettek.

– Menjünk sorba. Miért váltottad le Marczali Lászlót?

– Az utódja fiatal ember volt, közgazdász végzettségű, azt hittem, szilárdabb alapokra helyezi majd a Kiadói Főigazgatóság munkáját.

– Ez nem következett be – lapozok a jegyzeteimben –, Kardos ezt írja, hogy az embered tizenhat hónapig töltötte be a posztját, azalatt beutazta az egész világot Frankfurttól Havannáig, de nem jutott el a Vörösmarty térre, a Magvetőbe. Mint bukott embert kellett eltávolítani. Nem így történt?

– Elismerem, az ő ügyében tévedtem.

– És a többi felsorolt név: Rónai, Vitányi, Gábor Viktor, Gyurkó László?

– Javarészük inkább fölfelé bukott, jobb helyre került, Gábor Viktor például a Rádió vezetésébe. Rónaival, aki a Kulturális Kapcsolatok Intézetét irányította, csak a minisztériumok egyesítése után kerültem kapcsolatba. A nemzetközi kontaktusokat addig a Belügy tartotta a kezében, én a magam felügyelete alá vontam, így Rónai szerepköre feleslegessé vált. Ez a lépés egyébként számos pozitív következménnyel járt, el tudtam intézni, hogy zenészeket, pedagógusokat és más szakembereket külföldi alkalmaztatáshoz segítsek. Vitányi szoros kapcsolatban állt Aczéllal – erre Kardos is utal –, ahogy a főnöke iránt, úgy iránta is csökkent a bizalmam. 258Nem ragaszkodtam hozzá, mikor felmerült, hogy átmegy a Népművészeti Intézetbe, elengedtem.

– És Gyurkó?

– Őt iránymutató egyéniségnek tartottam, főleg a „Szerelmem, Elektra” című színdarabja miatt. Az általa vezetett Huszonötödik Színház-nak segítettem feljutni a Várba, de ő is más irányba kötelezte el magát.

– Kardos hogy fogadta ezeket az intézkedéseidet?

– Vele és Aczéllal összejöttünk a lovasberényi katonai üdülőben, Kardos nekem támadt:

– Nem szolgáltál rá a bizalmunkra! – én azt feleltem:

– Engem nem egyes személyek bizalma hozott ide, hanem az Ügy szolgálata.

Aczél csitítgatott minket, de félreérthetetlen jeleit adta annak, hogy nem hisz bennem. 1981-ben bevezette a Hétfői Egyeztető Megbeszéléseket, minden hétfő reggel nála indult a nap, kettőnkön kívül két bizalmi embere, Óvári és Kornidesz vett részt rajtuk, tehát eleve biztosítva volt, hogy a véleményemmel kisebbségben maradok. Minden káderpolitikai személyi döntésben leszavaztak. Hiába írtam Kádárnak, kérdeztem, hogy működik-e Magyarországon kormány és valódi döntési mechanizmus, nem lépett közbe. Egy év alatt ledaráltak, 1982-ben fel kellett adnom a miniszteri pozíciómat.

– Így utólag, miképp ítéled meg a tevékeny259ségedet? Kardos joggal nevezett téged bomlasztónak?

Pozsgay eltöpreng egy pillanatra, nyilvánvalóan a minősítés súlyát mérlegeli magában, aztán határozottan bólint:

– Igen, az ő normái szerint mindenképpen – objektív és szubjektív értelemben egyaránt.

– Ezt leírhatom?

– Nyugodtan.

Ezzel a beszélgetés lényegi része, Kardos állításainak verifikálása megtörtént, de nem zártam le a párbeszédet, úgy éreztem, történelmi érdekességű részleteket tudhatok meg.

– Én elképzelhetőnek találtam a szocialista rendszer bukását, Kardosék nem juthattak el eddig. Új elemeket vezettem be a társadalmi kapcsolatteremtésben, messze túlléptem az akkor adott határokon. Ez legélesebben az új közművelődési törvény megalkotásánál világlott ki. És nem a népnevelő, hanem az önművelő felfogást állítottam a központba: ez egyteres nagy előadótermek helyett a kisebb klubokat és szolgáltató helyiségeket forszíroztam. A beruházásokra előirányzott összegnek a dupláját költöttem el ezekre, tervfegyelmi eljárást akartak indítani ellenem, ezt olyan adatokkal védtem ki, mint hogy egyedül a Szekszárdi Húsipari Kombinát elfuserált helyiségeinek korrekciója többe került, mint a teljes kulturális fejlesztés.

– A leváltásod után hova kerültél?

– Ragaszkodtam hozzá, hogy magam választhassam meg az új helyemet, ha mást 260nem találok, elmegyek egyetemi oktatónak. Végül is a Hazafias Népfronthoz kerültem.

– Akkorra már nem érezted magad kommunistának?

– Legalábbis meginogtam. Olyan tényezők is közrejátszottak, hogy nem tudtam elfogadni azt a hivatalos szövetségi politikát, mely a generációkkal való kapcsolat helyett a személyes lekötelezettségre épít.

1985-ben a Népfront VIII. Kongresszusa idején érlelődött meg a politikában a többjelöltes országgyűlési választások gondolata, ekkor sok hatalmi visszaéléssel találkoztam és természetesen ez is hatott rám. Ekkor vettem fel a kapcsolatot többek között a „Rakpart Klub”-bal, Méccsel, Kőszeggel, Solt Ottiliával. Az előadásom után arról faggattak, hogy a törvény mellett állok-e, vagy a Hatalom oldalán.

– Mit gondoltál a Hatalomról?

– Nem annyi rosszat, mint mások. Érdekesnek és fontosnak találtam az úgynevezett népi ellenzék gondolatvilágát is, de aztán 1987-ben Lakitelekről én nem Kenderes, hanem Budapest felé indultam.

A Horthy temetésre való utalással Pozsgay nyilvánvalóan a jobboldali konzervatív irányzatra célzott.

– Ez meglep – jegyzem meg. – Amennyire én ismerem a közvéleményt, az az általános felfogás, hogy élesen eltolódtál jobbra.

– Az ember soha nem tudhatja, hogy a kapilláris mozgások miképpen alakulnak körülötte, milyen nem általa kezdeményezett ha261tásokért kénytelen felelni, de szubjektíve nem tudom elfogadni ezt az általad idézett vélekedést.

– Akkor végül is milyen irányzathoz kötődsz?

– Tavaly San Sebastianban tartottam egy előadást, és a levezető elnök megkérdezte, hogy világnézetileg hová sorolom magam. Azt feleltem: a demokrácia és a sajtószabadság tekintetében szabadelvű vagyok, a szolidaritás és a társadalmi elosztás tekintetében baloldali, a kultúrában pedig nemzeti konzervatív. Olyan párt pedig nem található a magyar politikai palettán, amely mindezt egyesítené magában. Ha valaki megkérdezi tőlem: melyik pártra kell szavazni, mindig ezt felelem: inkább maga mondja meg nekem.

Kint az előszobában már mocorognak a televíziósok, be kell fejeznünk a beszélgetést.

– Később találkoztál még Kardossal?

– Aczél szólt nekem egyszer, hogy látogassam meg, mert már nem sok van hátra neki, akkor elmentem hozzá. Beszélgettünk, de kerültük az aktuális dolgokat. Tömpe Andrásról kezdett beszélni, őszintén szólva nem értettem, hogy miért hozza elő. Most a halála után is elismerem, hogy sokat tett a magyar irodalomért.

262

Kardos a következőképpen értékelte a Pozsgay leváltása utáni helyzetet:

„– …A távozó miniszter személyéhez valamikor sokan jó reményeket fűztek. Semmit sem váltott be, de félreérthetetlenül utalt tehetetlenségének „okozójára”. Csattanós, látványos, azonnali és sorozatos cáfolatra van szükség – a jövőt biztosító lépések megtételére…”

A kibontakozást megnehezítette, hogy az a „mag”, mely korábban a kultúrpolitika középpontjában állt, az adott időszakra már meggyengült és megfogyatkozott, elveszítette akcióképességét és vonzerejét. Kardos fontosnak ítélte új „magok”, reformképes csoportosulások, intézményrendszerek létrehozását, mely megújíthatná a kulturális terület szövetségi politikáját. (Egy kiegészítő megjegyzés híven mutatja, hogy gondolkodásában mindvégig éltek a katonai kategóriák, sürgeti a csapattisztek bekapcsolódását, azokét, akik a napi „frontmunkát” végzik. „Kizárólag tábornokokkal, akik soha nem kerülnek harci érintkezésbe az ellenséggel, nem lehet háborút viselni.”)

263

Kardos elképzelései szerint több irányba is nyitni kellene. Módot kell teremteni a „népiek” bevonására (elvi engedmények nélkül, de bizonyos gesztusok alkalmazásával, például a népművészet fokozottabb támogatásával, hasonlóképpen kísérletet kellene tenni a korábban avantgardistának ítélt irányzat, sőt a „polgári radikálisok” megnyerésére is.) A két legfontosabb témának a közoktatási és közművelődési reformot tekinti, olyan ügyek ezek, melyekbe bele lehet vonni az egész országot.

„– …Üssünk meg új hangot; a siránkozás helyett a reform hangját, a kapkodó, ötletszerű, hátráló védekezés helyett legyen offenzív zászlóbontás. Ne engedjük át a demagógoknak valós problémáink zászlótartását. Ne engedjünk annak a látszatnak, hogy miénk csak a gazdaság gondja, de másoké a nemzet sorsáért való aggódás…”

Nem tudhatjuk, Kardos mennyire hitt elképzeléseinek megvalósíthatóságában. Komolyan gondolta-e, hogy Aczél és az általa képviselt irányzat partnerre találhat egy önmaga képzelt fontosságától megittasodott humán értelmiségben, mely mind inkább a változások mellett kötelezte el magát? Mindenképpen lehettek kétségei, erre vall, hogy megemlít néhány adminisztratív intézkedést, melyet elkerülhetetlennek ítél az adott helyzetben:

„– …Nem rendőrségi lépésekre gondolok, mert a mi területünkön csak a legvégső eset264ben szabad ilyen eszközökhöz nyúlni. Viszont egyre elviselhetetlenebbé válik a „fizetett ellenzéki” fogalma. Ez a furcsa státus annyira átment a köztudatba, hogy már nyomtatásban is megjelent, hiszen a győri színház új főrendezője ezt egy újságban is „kinyilatkozta” magáról.

A kulturális terület munkatársaitól nem követelhetjük meg, hogy kommunisták legyenek, de lojalitást elvárhatunk tőlük. Aki ezt sem tudja elvállalni, hanem „fizetett ellenzéki”-nek tartja magát, és ennek megfelelően ténykedik, üsse fel a harcálláspontját más területeken. Ilyen intézkedést azért sem tartanék antihumánusnak, mert akik ilyen kipenderítésre számításba jöhetnek, szabadúszóként is jól megélnek. Vagy tartsa el őket a SZETA! („Szegényeket Támogató Alap” nevezetű polgári ellenzéki szervezet – M. Gy.)

A hangulatjavító intézkedésekkel párhuzamosan néha szükséges államhatalmi erőt is felmutatni. Ha nem tudjuk elkerülni, ám lássuk „a bársonykesztyűből kibújó vaskarmot” is. Tudom, hogy ellenfeleink alig várják ezt. De ne feledjük; csak a kis létszámú szervezőgárda akarja ezt kiprovokálni, a „minél rosszabb, annál jobb”-elv taktikusai. A szervezetteket és a szervezendőket valószínűleg elgondolkoztatja.

Általában: mozogjunk, mozduljunk! Ahol mozdul valami, ott megváltódik a rossz közérzet!”

A politikai vezetés azonban nem tudta, 265vagy nem merte elszánni magát a frontok tisztázására, félszemmel mindig önmaga lehetséges átmentésére figyelt. Kardos beszélgetéseink során is gyakran kifejtette abbeli véleményét, hogy a Kádár rendszer folyamatosan alapvető hibát követ el, mikor elmulasztja embereit visszavonhatatlanul elkötelezni maga mellett:

– 1956. októberben egy ávéhás sem választhatott, ha akarta, ha nem, ki kellett tartania a szocialista állam védelmében – most viszont nincs ilyen kényszer. A bekövetkező változások során mindenki szabadon sétálgathat majd a barikád két oldala között, és csak az érdekei és a hiúsága határozza meg, hogy végül is hova áll.

Kardos sokszor tiltakozva, néha felháborodottan, de továbbra is a szocialista kultúrpolitika legsokoldalúbb és legtevékenyebb kivitelezői közé tartozott. A már említett, Aczél György életét feldolgozó monográfiában több említés is történik különféle kezdeményezéseiről, a nehezen kitáruló utak sokaságát nyitotta meg barátja, egyben főnöke előtt. Aczél kezdetben elzárkózott a táncház mozgalom elfogadása elől, Kardos, felismerve a törekvés népszerűségét, mely beleillett a népiek felé történő nyitásba is, rábírta, hogy látogassa meg a Sebő együttest, törzshelyén, a Kassák Klubban. Mint a Magvető igazgatója, tevékenyen beszállt abba a vitába, mely a tiltakozó értelmiség kedvenc filmje, „A tanú” körül alakult ki, kiadta a film irodalmi 266szövegváltozatát. Ezeknél nagyobb horderejű ügyeket, sőt botrányokat is magára vállalt Aczél céljainak szolgálatában.

1977-ben Illyés Gyula a Magyar Nemzet karácsonyi számában megírta „Válasz Herdernek és Adynak” című cikkét, melyben az Aczél monográfia megállapítása szerint „olyan nyíltan és szenvedélyesen szól az erdélyi magyarság szellemi kifosztásáról, már-már apartheid sorsáról, mely példa nélkül állt az időszak magyar sajtójában…”

Aczél állítólag ismerte a kéziratot, és az újságbeli megjelenés után is gratulált Illyésnek. A cikk azonban magyarellenes kampányt váltott ki Romániában, ennek nyomán arra a „Szellem és erőszak” című kötetre, melybe Illyés ezt az írását belefoglalta, Magyarországon is a betiltás sorsa várt.

Harmincezer példányt nyomtak ki belőle – természetesen a Magvető gondozásában –, ezt azonnal zárolták, csak egyet hoztak fel a dabasi nyomdából a párt tudományos, közoktatási és kulturális osztályára, hogy az, mint illetékes fórum eldönthesse a kiadvány sorsát. (Arról a további öt kötetről nem tudtak, melyet Kardos személyesen csempészett ki a nyomdából és adott át Illyésnek.)

Az illetékesek végül is nem engedélyezték a könyv terjesztését. A felelősség ezúttal is Kardosra hárult, „prügelknábe”-ként, a hercegi ifjak vétkeiért lakoló bűnbakként, most is rajta verték el a port, Aczél azt állította, hogy nem mutatta meg neki a könyv kéziratát. 267Kardos ez alkalommal sem tiltakozott, csak egy levélben vonta le az ügy tanulságait:

„Kedves Aczél Elvtárs!

F. hó 19-én meglátogattam Illyés Gyulát, és tájékoztattam arról, hogy Szellem és erőszak című könyvecskéje egyelőre nem terjeszthető. Indokolásom nem lehetett meggyőző, hiszen magam sem ismerek elegendő indokot.

Kötelességem felhívni a figyelmet arra, hogy a romániai magyar kisebbség ügye társadalmunk minden rétegét – különösen az értelmiséget – egyre fokozottabban foglalkoztatja. Nehezen lehet az ismert kérdést kizárólag román belügynek tekinteni, hiszen érzékelhető feszültséget teremtve, nálunk is belpolitikai nehézségeket fog okozni.

A párt vezetői bizonyára jobban ismerik a bonyolult kérdés minden hazai és nemzetközi összefüggését, de talán nem szükségtelen hangsúlyozni: ha a teljes hallgatás álláspontjára helyezkedünk, szólnak majd a felelőtlenek, ha nem nyitunk szelepet – bizonyos kockázatokat is vállalva – robbanás lesz. Ma még lehetőségünk van ellenőrzésünk alatt és mederben tartani a lappangó szenvedélyeket. Éljünk lehetőségeinkkel, kár lenne elmulasztani.

268

Kardos jelentette az egyik legsűrűbben használt hidat, melyen keresztül Aczél „sub rosa” fenntarthatta a kapcsolatot a mind inkább aktivizálódó politikai ellenzékkel. Az 1979-ben színre lépő SZETA már kiterjedt tevékenységet bonyolít le, két alkalommal is pénzgyűjtő rendezvényt tart a szegények javára. Kardos a szíve mélyéből viszolyog ettől az alakulattól, csak Aczél bírhatta rá, hogy az egyik összejövetelükön megjelenjen, Schiffer Pál filmrendező lakásán.

Feszültségcsökkentő szelepként Kardos magára vállalja a József Attila Kör füzeteinek gondozását. Kiadja többek között a JAK felforgató társadalmi-politikai mondanivalójának alapszövegeit magába foglaló „Fasírt” című könyvet is.

„– …Gondolom közös örömünk, hogy a hosszúra nyúlt kényszerszünet után újraindult a JAK-füzetek sorozata – írja Kardosnak Csengey Dénes, a szerzők, egyben a legfőbb szervezők egyike – a sorozat szerkesztősége így »elfekvőből« ambulanciává válik a kétségkívül szervi bajban szenvedő magyar könyvkiadás rendszerében”.

Nehéz feltételezni, hogy Kardos könnyedén lenyelte ezt az utóbbi megjegyzést, mindenesetre szó nélkül hagyta.

Néhány hónappal később viszont Csengey megengedi magának, hogy elkéssen egy megbeszélt találkozóról. Kardos katonás fegyelmi érzéke ezúttal legyőzi a benne rejlő taktikust és kijelenti, hogy a legközelebbi hónapokban 269Csengeynek a telefonhívását sem tudja fogadni.

Az Aczél Györgynek tett szolgálatai sorában nem maradhat említés nélkül az úgynevezett Konrád-ügy. Kardos nem elhanyagolható szerepet játszott Konrád írói karrierjében, ő adta ki első, és véleményem szerint mindmáig legmagasabb színvonalú könyvét.

„– …»A látogató«-t az utóbbi évek egyik legjelentősebb magyar irodalmi alkotásának tartom – írja Kardos. – Azzá teszi humánus indulata, a társadalmat behelyettesíthető »látogató« elesetteket segíteni akaró szándéka és az egész művet »fűtő« közéleti szenvedélyessége.”

Véleménye később – főleg érzelmi tekintetben módosult, erre vall egy 1979-es levele.

„– …Abban nincs kétségem, hogy ez az ember író, minden sorából érződik a tehetség. Viszont minden sorából árad a gusztustalanság is. Mintha penetráns szagok terjednének, helyenként kínoz a hányinger. Ha hivatalból nem kellene elolvasnom, saját kedvtelésemre biztosan nem lapozgatnám. Ez a gusztustalanság távolról sem vonatkozik az erotikájára – ezen már túl kell lennünk –, és ízléstelensége nem olyan mértékű, hogy a közlés akadálya lehetne. Gusztustalanság alatt olyasmit értek, hogy nem zavar a nagypapa kilesett szeretkezésének naturális megjelenítése, de hányok, mikor a szeretkezést élvező nagypapa nyögdécsel, mintha székelne.

Meggondolnám még, hogy meghagynám-e 270a »kis oláh cseléd« kifejezést, mert író szava ez és ma. Viszont megtartható a »kecskebaszó hegyi móc«, mert ez viszont apai szidalomra való visszaemlékezés” …Kardos levonja a rá általában jellemző következtetést: „Meg kell jelentetni! Miért ne?”

Bár Kardos tisztában volt Konrád alapvetően ellenzéki politikai meggyőződésével, a tehetsége iránti tiszteletből igyekezett normális mederben tartani a dolgok menetét. Nem rajta múlott, hogy nem sikerült.

Konrád 1976-ig nem utazhatott Nyugatra, jóllehet más prominens ellenzékiekhez hasonlóan neki is felajánlották a nyugat-német DAAD ösztöndíjat – ennek pontos összegét nem ismerjük, csak annyit rebesgetnek; élvezőinek arra is tellett, hogy külön gondozókat fogadjanak a gyerekeik mellé.

Az évek folyamán újra és újra kérték az utazási tilalom feloldását. Kádár János maga nem kívánt foglalkozni azzal, hogy Konrád kilátogathat-e Nyugatra, Aczélra bízta a döntést. 1976-ban egy „gentlemen’s agreement” született, az illetékesek az engedély fejében elvárták Konrádtól, hogy kint lojális magatartást tanúsít a szocialista rendszer iránt. Ennek jegyében Konrád 1976. május 25-én a következő levelet küldte Kardosnak:

„Kedves Barátom!

Május 19-i szóbeli megállapodásunkhoz híven e levélben jelentem ki, hogy »A városalapító« című regényem legközelebbi ame271rikai, valamint minden ezt követő külföldi kiadása a Magvető Könyvkiadó által közlésre elfogadott szövegváltozattal fog megegyezni. Más szavakkal: nem fogja tartalmazni azokat a mondatokat és bekezdéseket – összesen mintegy ötoldalnyi szöveget –, amelyet kívánságodra regényem magyar nyelvű megjelenése érdekében töröltem.

E törlések érvényesítését a kiadóknál biztosítom, s azokért a felelősséget a nyilvánosság előtt is vállalom…”

Konrád azt is elfogadta – többek között –, hogy nem ad nyilatkozatokat, nem vesz részt a velencei emigráns találkozón. A már többször hivatkozott Aczél-monográfia szerint Konrád a megállapodás egyetlen pontját sem tartotta be.

A magyar pártvezetés nem vehette szótlanul tudomásul ezt a kihívó magatartást, tekintélyének alapos sérelme nélkül. A megtorlást illetően több javaslat is elhangzott, a „kemény vonal” egyenesen azt indítványozta, hogy fosszák meg Konrádot a magyar állampolgárságtól.

Aczél most is kompromisszumot keresett, nem akart a saját nevében lépni, újra Kardost vette elő. Egy levelet íratott vele, melyben azt javasolja, hogy egy ideig még ne térjen haza, várja ki, amíg itthon elül a botrány. Konrád nem volt hajlandó megfogadni a tanácsot, nem kívánta meghosszabbítani nyugati tartózko272dását, Aczél további kényszerlépéseket kellett, hogy tegyen. Megkérte Kardost, hogy utazzon ki Párizsba, és próbálja rábeszélni Konrádot álláspontjának megváltoztatására. Kardos ezt a megbízást nem utasította vissza, de szükségesnek tartotta, hogy néhány relevánsnak tűnő tényt közöljön Aczéllal.

„– …Az esetleges párizsi utazásommal kapcsolatban – különös tekintettel arra, hogy Konrád és megbízói szinte bizonyosan nemzetközi botrányt óhajtanak kavarni, mérlegelni kell az alábbiakat:

1. Annak idején én voltam, aki lebuktattam de Lannurien őrnagy volt budapesti katonai attasét és hálózatát. Ennek következtében utasították ki Magyarországról Lannurient.

2. Irányítója voltam annak az akciónak, melynek eredményeképpen felgöngyölítettük az MHBK innsbrucki-francia irányítású csoportozatát.

3. Személyesen vettem őrizetbe és jegyzőkönyvbe Guartier francia hírszerző kapitányt. (Tudomásom szerint ő volt az egyetlen francia hivatásos felderítő tiszt, aki tettenérés folytán lebukott Magyarországon.)

Fentieket azért kérem mérlegelni, mert ezeket Budapesten kevesen tudják, de Párizsban valószínűleg – megfelelő helyen – jobban számon tartják.”

Aczél elfogadta Kardos érveit, végül Örkény István vállalta el a feladatot, kiutazott 273Párizsba és rábeszélte Konrádot, hogy három hónappal hosszabbítsa meg a kinntartózkodását. Az író, hazatérve, minden különösebb következmény nélkül megúszta provokációinak sorozatát.

274

1985 februárjában Kardos egy beadványt intézett a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Ellenőrző Bizottságához, melyben azt kérte, hogy rendeljenek el vizsgálatot ellene. Kérelmét azzal indokolta, hogy a Művelődési Minisztérium posztjáról távozó párttitkára egy értekezleten olyan dolgozatot olvasott fel, mely példátlanul durva támadást jelentett a párt kulturális irányvonala és gyakorlata ellen általában, és Kardos személye ellen különösen.

A távozó párttitkár azt állította, hogy I.-t, a Kiadói Főigazgatóság korábbi vezetőjét azért váltották le, mert leleplezte Kardos szabálytalanságait és egyéb törvénytelen lépéseit.

Kardos egyetlen, de megcáfolhatatlan érvvel utasította vissza az állítást: I. leváltásáról már hónapokkal azelőtt megszületett a döntés, mintsem megkezdődött volna a Magvető ellen folytatott vizsgálat – ilyen összefüggés tehát nem létezhetett. Az ok-okozati kapcsolat éppen hogy fordítva érvényesült, a gyakorlatilag már megbukott főigazgatónak mintegy az utolsó kívánsága volt a felügyeleti 275ellenőrzés lefolytatása, így kívánta megbosszulni, hogy Kardos mind a hivatalos kapcsolatukban, mind a sajtónyilatkozataiban keményen szembeszállt vele.

Mikor a vizsgálatok végbementek, és nem hoztak eredményt, a Kiadói Főigazgatóság körül csoportosuló klikk azt kezdte hangoztatni, hogy csak azért nem került sor a hibák leleplezésére, mert felülről leállították az átvilágítást.

Kardos kijelentette, hogy senki sem állított le egyetlen revíziót sem, időben sem korlátozta. Mindenki eltűrte, hogy hosszú hónapokig felügyeleti ellenőrzés címén kívülálló személyek olyan garázdálkodást folytassanak, melynek már semmi köze sem volt a valódi tények felkutatásához, egyetlen célt tűzött ki: a Kiadó munkájának tönkretételét. A vizsgálat után is bőséges idő, nem kevesebb mint ötven nap állt rendelkezésre a „vádirat” megfogalmazására.

Vizsgálatot kérve önmaga ellen Kardos még egyszer sorra veszi a Kiadó és az ő személye ellen folytatott ellenőrzéseket, ezek eredményeit. Külön-külön felülvizsgálatot bonyolított le a Kiadói Főigazgatóság, a Pénzügyminisztérium, a Budapesti Népi Ellenőrzési Bizottság, valamint az Anyag- és Árhivatal – mint megjegyezte, csak a Tűzoltóság nem tette tiszteletét a Magvetőben.

Az Országos Anyag és Árhivatal Ellenőrzési Főosztálya IY 994-1982 szám alatt rögzítette vizsgálatának eredményeit: egyetlen 276kifogásolható körülményt vagy gazdasági jelenséget nem tapasztalt.

A Budapesti Népi Ellenőrzési Bizottság 5826. számú megbízás alapján célvizsgálatot tartott. Kardossal sem akkor, sem azután nem közölték, hogy mi volt ez a cél. Az eredmény itt is negatív: semmiféle visszaélésnek vagy más kifogásolható ténynek a nyomát sem találták.

Harmadikként a Pénzügyminisztérium 215-1177/1983 szám alatti revizori ellenőrzése következett. Ők már felfedeztek kárhoztatandó motívumokat, de ezek távolról sem minősültek törvénytelenségnek vagy visszaélésnek. Lényeget tekintve egy könyvtétel ellen emeltek kifogást, melyet a „befejezett termelés” helyett szerintük a „készlet” rubrikába kellett volna beiktatni. Kardos úgy vélte, minden magyar vállalat örülhetne, ha egy pénzügyi revízió csak ilyen hibát képes produkálni.

Végül következett a közvetlenül az I. kiadói főigazgató által szorgalmazott, úgynevezett felügyeleti ellenőrzés. A „független szakértői csoport” hat tagból állott, ebből három a főigazgató közvetlen beosztottjai közé tartozott, ide sorolhatunk még egy nyugdíjast is, akinek a foglalkoztatása függött attól, hogy olyan jelentést produkáljanak, mely kielégíti a megbízó várakozásait.

A „független szakértői csoport” hosszú és tendenciózus vizsgálatot folytatott le a Magvető vezetésének „botrányos ügyeit” óhajtván 277bebizonyítani. Bárhogy is igyekeztek, semmiféle kompromittáló jelenséget nem tudtak feltárni olyan alapvető területeken, mint a szervezés, tervezés, eredményesség, az árképzés szabályszerűsége, költséggazdálkodás, létszám- és bérgazdálkodás, számviteli rendszer, bizonylati rend, pénzügyi fegyelem, vagyonvédelmi ellenőrzés és így tovább.

– Akkor hát mit találtak? – kérdezheti a szemlélő. Négy pontban foglalták össze a kifogásaikat.

1. Könyvműfaji besorolás és ennek folyományaként honorálás tekintetében véltek felfedezni következetlenséget. Kardos válaszában röviden elintézi ezt az ügyet:

„– A teljesen dilettáns vizsgálók nem tudták, hogy az esszé, a memoár és a publicisztika is szépirodalmi műfaj, ezért kifogásolták az ide történő besorolásokat.”

2. Egyes íróknak felsőbb sugalmazásra túlságosan magas előleget folyósítottak. Ötszáz érvényes szerződés közül csak egyetlen ilyen esetet lehetett kimutatni – Fejes Endrénél.

3. Kifogásolták a könyvek alacsony fogyasztói árát és az írók magas tiszteletdíját. Kardos nem tagadja ezt a szándékot:

„– …Bizony alacsonyak a fogyasztói áraink, és lehetőleg magas honoráriumot adunk – még pedig tudatosan” – de a maga részéről ezt nem tekinti bűnnek: „soha egyet278len fillérrel sem adtuk olcsóbban a könyveinket, mint ahogyan a rendelet megengedi, és soha egyetlen írónak sem fizettünk egy fillérrel sem többet a szerzői jog által előírtnál.”

4. A Magvető személyzeti munkájának hiányosságait taglaló rész az egyetlen olyan fejezete a „független szakértői csoport” ténykedésének, mely a valóságnak megfelelő adatokat állít. Kardos valóban hajlott rá, hogy hirtelen, sokszor erőszakos eszközökkel zárja le a Kiadón belüli konfliktusokat. Hibáját elismervén nem mentségként, hanem magyarázatként arra hivatkozik, hogy gyakorlatilag három munkakört kell betöltenie, és türelméből nem futotta mindenre.

– Nem vagyok egy Makarenko! – jegyzi meg.

A tények felsorolása után beadványában Kardos kifejti szubjektív mondanivalóját is:

„– …A párttitkár elvtárs, nyilvánvalóan hangulatkeltési célból, hosszú mozgalmi múltjára hivatkozik, ezzel arra kényszerít, hogy én is megemlítsem a saját, közel ötven éves párttagságomat. Körülbelül az idő tájt, mikor a titkár elvtárs megszületett, már megjártam Horthy börtönét, toloncházát, amikor ő belépett a pártba, akkoriban én Rákosi börtönében ültem. Mielőtt, ahogy mondja »visszalépett« a pártba, én fegyveresen harcoltam azért, hogy legyen hová visszalépnie.

Amikor megismétlem kérésemet, amelyben a Központi Ellenőrző Bizottság vizsgálatát kérem magam ellen, ezt olyan pillanatban teszem, midőn elhatároztam a nyugdíjba vonulásomat. Nem tocsogok többé e ha279zug, karrieristáktól iszaposított ingoványban.

Pontosan azért kérem a vizsgálatot, mert olyan tisztán óhajtok visszavonulni a közéletből, mint ahogy ez ideig éltem benne” – fejezi be Kardos.

Hosszú évekkel később, már Kardos halála után, ugyanazon kórházi osztályon fekve találkoztam Marczali Lászlóval, Kardos egykori felettesével és barátjával:

„– …Gyuri megmutatta nekem a beadvány szövegét és kérdezte, hogy mit szólok hozzá. Azt mondtam: semmi értelme protestálnod, ami történt, az sem véletlenül történt, hanem azért, mert hagyták megtörténni. A világ megváltozott, te már nem férsz bele az új pártelit elképzeléseibe, sőt útjában állsz a céljaiknak.

– De hát kié ez a párt? – kérdezte Gyuri.

– Ez az, amit jó volna tudni – feleltem neki.

Nincsenek ismereteink arról, hogy a Központi Ellenőrző Bizottság foglalkozott-e Kardos ügyével.

Magányában átgondolva sorsát, Kardos mind gyakrabban visszatért fiatal korának romantikus eszmevilágához, ennek kapcsán el-eltöprengett azon a hivatalos állásponton, hogy Magyarországon ez idő szerint proletárdiktatúra van érvényben, és a munkásosztály tartja kezében a hatalmat. Így ír erről a feljegyzéseiben:

„– …Az elmúlt tíz nap alatt egyik írónkkal, 280kéziratának ügyében többórás vitánk támadt – mely két menetben is folytatódott. Írónk kifejtette, hogy keleten-nyugaton egyaránt arrafelé haladunk, hogy az értelmiség válik uralkodó osztállyá. (Nem új elmélet, sokszor találkoztunk már vele.) Azzal a kijelentésével viszont meglepett, hogy a hatalomátvétel Magyarországon gyakorlatilag már meg is történt. Szerinte a munkásosztály vezető szerepének hirdetése nem egyéb, mint ortodox-marxista frazeológia, melynek semmi köze nincs már sem a valósághoz, sem a gyakorlati életben érvényesülő erőviszonyokhoz.

A vitában addig még könnyű dolgom volt, amíg csak azt kellett bizonyítanom, hogy az értelmiség soha nem volt osztály, jelenleg sem az, így uralkodó osztály sem lehet. De már nehezebb dolgom volt, mikor a munkásosztály vezető szerepéről »okfejtettem«. Sokszor éreztem hamisan csengeni saját érveimet. De érveltem! Mikor viszont egyedül maradtam, töprengeni kezdtem.

Mert milyen vezető osztály az, mely a saját uralma alatt hátrányos gazdasági helyzetbe kerül?

Mert milyen vezető osztály az, mely hátrányos gazdasági helyzete következtében háttérbe szorul az elosztásnál, fejlődési és előrelépési esélyei sem versenyképesek?

Az országban belpolitikai feszültség alakult ki, az, ha nem is kizárólag, de legdöntőbb módon munkás elégedetlenségben manifesztálódik.

281

Haladéktalanul változtatnunk kell az elosztási igazságtalanságokon, drákói szigorral törjük le az illetéktelen keresetből fakadó társadalmi egyenlőtlenségek anarchiáját. Ne tápláljuk az egyre esztelenebbül tomboló harácsolást, hanem vessünk véget neki.

Egyértelműen kiállunk amellett: nem a »minőség forradalma« van napirenden, hanem a »mennyiségé«, a tömeget kell felemelni.”

(Kardos gondolkodásában vészesen közel kerül Milován Gyilász „új osztály”-elméletéhez, ám túlságosan is elkötelezett és fegyelmezett ahhoz, hogy az utolsó lépést is megtegye afelé. M. Gy.)

„– …Vissza kell adnunk azt a tiszteletet a fizikai munkának, amely megilleti. Például nemcsak eléggé bugyuta munkásportrékkal, hanem olyan gesztusokkal, hogy egy ország álljon feszes vigyázban, ha két bányász megfullad a komlói tárnákban. Erről szabvány napihírben értesülök a TV-híradó szenvtelen tényközlőjétől, s negyed óra múlva sokkal melegebb együttérzésről tanúskodó információt kapok tőle egy külföldi táncosnő szemműtétjéről. Őszintén sajnálom a szimpatikus táncosnőt, de engedtessék meg nekem, hogy jobban fájlaljam a bányászok sorsát. Úgy hallom, a családjuk ezernégyszáz forint gyorssegélyt kap, kevesebbet, mint amennyit én adok a mi kis vállalatunknál, ha valaki megbetegszik. S annyi végkielégítést kap a család, amennyi nívójutalmat adok egy írónak – a kifizetett honoráriumon felül…”

282

Kardos élete végéig nem szabadult meg a József Attila-i képtől: „de elvtársaim, ez a munkásosztály, mely osztályharcban vasba öltözött, kiállunk érte, mint a torony, lássák és bújunk érte, mint az üldözött”, tudja azonban, hogy a gyakorlatban nem sokat tehet:

„– …Ha egy valódi író megírná az igazat, könyvét olvasván gyötrődnék, mint kommunista, és a kiadását elutasítanám, mint kiadói igazgató.”

283

Feleségének és fiának halála után Kardos magányosan élt a Derék utcai lakásban, hivatali munkáján túl mind kevésbé kívánt érintkezni a külső világgal. Nehezen viselte el régi szeretőjét, O.-t is, akivel évtizedes, de már rég megunt kapcsolatot tartott fenn. O. férjes asszony volt, úgynevezett nyitott házasságban élt, mindenképpen fenn akarta tartani ezt a megingott viszonyt. Szerette volna, ha Kardos elveszi feleségül – ennek érdekében ízléstelen eszközöktől sem riadt vissza. Mikor megtudta, hogy Kardos István öngyilkosságot követett el, kiment vele a lakásra, feltakarított, utána odaállt a szeretője elé:

– Most már soha nem hagyhatsz el, mert én mostam fel a fiad vérét!

A magába roskadt férfi csak legyintett.

Kardos egyre többet ivott és cigarettázott, gyakran érezte rosszul magát, a szíve aritmikusan vert. Titkárnői nekem is szóltak, hogy próbáljam rábeszélni: mérsékelje magát, de nem vállalkoztam rá:

– Hogy jövök én ahhoz, hogy tanácsokat adjak neki? Kardos felnőtt ember, a világon minden kötelességét teljesítette, nem tartozik 284senkinek semmivel, jogában áll magának eldönteni, hogy mihez kezdjen a maradék életével.

Álmatlan éjszakáin Kardos újra és újra átgondolta az életét. Testének nem volt olyan porcikája, mely ne viselte volna magán ütések és romboló betegségek nyomát. Kapcsolatai felbomlottak, mindenki, aki valaha is hozzá tartozott, meghalt, vagy eltávolodott tőle. Bár formailag számtalan emberrel tartott fenn jó viszonyt, nem volt egy lélek sem, akihez egy bizalmas szót intézhetett volna. Eszméibe sem kapaszkodhatott, a szocializmus, melyet minden erejével és gondolatával szolgált, megingott a folyamatos ellenzéki támadások nyomán.

Be kellett látnia, hogy az élete a végső összeomlás felé közeledik és eltöprenghetett azon, hogy ez a helyzet következetes elvei miatt alakult így, vagy az önsorsrontásnak, az életképtelenségnek lett a következménye. Úgy érezte, hogy nincs más esélye, mint hogy nyisson a világ felé.

Valamikor 1982 őszén – mikor talán már csak néhány lépés választotta el az öngyilkosságtól – Kardos elszánta magát, és felhívta régi titkos ideálját, Annát. Az asszonyt már évtizedek óta ismerte, B.-nek, az egyik bajtársának a felesége volt, B. 1956 októberében vele együtt ott feküdt a géppuska mögött a Belügyminisztérium épületének hevenyészett lőállásaiban.

Az 1950-es évek végén B. is leszerelt a tes285tülettől, feleségével és kislányával együtt az egyik skandináv országba került, kereskedelmi kiküldöttként. Bár az asszony kezdettől fogva tetszett neki, Kardosban fel sem merült a gondolat, hogy kikezdjen egykori fegyvertársa feleségével. A kapcsolatot fenntartották, levelezésükből ki-kicsillan az érdeklődés:

„– A küldött könyveket kiolvastam – írja Anna – egészen az utolsó oldalig, hogy »kiadásért« felel! – ez a személy tudvalevőleg Kardos volt.”

A B. házaspár később elvált, de Kardos akkor sem jelentkezett, ezt az őszi éjszakát viszont végigbeszélgették, a férfi bevallotta, hogy fél az élettől. Ebből a találkozásból bontakozott ki a második házassága, mely három boldog évet adott neki:

– Három év jutott nekünk, huszonöt évet elpaccoltunk – mondta Anna.

Kardos nehezen szabadult Klára emlékétől, vasárnaponként még sokszor kijárt a farkasréti temetőbe rózsacsokraival, néha Annát is magával vitte. Később megritkultak ezek a hétvégi látogatások, élvezte az otthoni nyugalmat.

Munkaritmusában Kardos továbbra sem engedett meg magának semmiféle lazítást, nem csökkentette a napi normáját. Degeszre tömött aktatáskában cipelte haza az olvasnivalót, mire felkapaszkodott a lépcsőn, arca hamuszürkévé vált a fáradtságtól. Felesége gyakran kérte:

– Engedj meg magadnak egy kis lazítást!

286

Kardos kurtán válaszolt:

– Nem lehet. Tudod mit mondott Trockij? Ha az ember nyugodtan akar élni, rosszul tette, hogy a XX. században született.

Mikor végzett a magára kirótt penzummal, és az utolsó lapot is letette, mozdulni sem tudott, csak hátratámaszkodott a kanapén és bámulta a plafont. Néha felrakott egy-egy lemezt; Theodorakisz Mauthauseni szimfóniáját, az Igor herceget, egy korongot Nagy László verseivel, melyet éppen ő adott ki.

Felesége rábeszélésére igyekezett többet törődni az egészségével, megpróbált leszokni a cigarettáról, helyette pipázott, egy egész bögrére való különféle csutorát szedett össze. Inni csak ritka alkalmakkal szokott, hetek múltak el úgy, hogy egy korty szeszt sem fogyasztott.

Kardos egész magatartása oldottabbá, megengedőbbé vált. Jancsó Miklós feljegyezte egyik jellemző beszélgetésüket, ennek során a rendező arról mesélt neki, hogy az 1956-os felkelés idején Kínában járt egy művészeti csoporttal. November 4-én épp egy pályaudvar előtti nagy szabad térségben vesztegeltek, mikor bejött a budapesti rádió adása, a csoport tagjai hallották Nagy Imre segélykérő felhívását a világ közvéleményéhez. Valamennyien szerettek volna otthon lenni, az egyik baritonista megjegyezte:

– És én ráadásul mesterlövész is vagyok, tudnának használni!

„Kardos felállt – írja Jancsó – az ablakhoz 287ment, az egyik szárnyát kinyitotta, kihajolt. Hosszan nézett lefelé. Alig hallottam, hogy mit mond.

Közelebb léptem hozzá:

– Bocsánat, ne haragudjon, nem értettem.

– Én akkor a másik oldalon álltam. És lőttem a Belügyminisztérium erkélyéről.

Visszafordult, koccintott:

– Szervusz – mondta.

Kiitta a konyakot, poharát letette az íróasztalára, újra azt mondta, »Szervusz«, és megölelt.”

Az elveihez való hűség továbbra sem zavarta meg Kardos politikai tisztánlátását, pontosan felmérte a rendszer ellen most már nyíltan felsorakozó erők súlyának növekedését. Gyakran mondta a feleségének, hogy a kommunista eszme időlegesen megbukhat, de végérvényesen soha, Claude Roy egyik írását szokta idézni:

„– A kommunista nem szükségszerűen hős, szent, vagy bölcs, de csaknem mindig olyan ember, aki vállalja, hogy vele kevésbé érzik feszélyezve magukat az emberek, mint másokkal… Olyan fehér, aki vállalja, hogy színes bőrű, olyan szabad ember, aki vállalja, hogy pária lesz. Bármilyen mély és gyökeres különbségek vannak Hitler Németországa, Franco Spanyolországa és Albánia, Nasszer Egyiptoma és Görögország, vagy Irán és Peru között, mindenütt elsősorban és szinte automatikusan a kommunisták vannak kitéve a kis és nagy zsarnokok düheinek. Őket tar288tóztatják le elsőnek, őket lövik le a legkisebb kockázattal, és ha életben maradnak, őket bocsátják szabadon utolsónak…”

Anna minden gondoskodása sem tudta helyreállítani Kardos egészségét. Egyre gyakrabban kellett befeküdnie a Városmajori utcai Érklinikára, comboperációt, carotis értisztítást végeztek nála, a nyakától a köldökéig értek a műtéti hegek.

„– …Számítottunk a halálára, valahogy mégse hittük el – mondta Galsai Pongrác. – Lehet, hogy felnégyelik, a kések össze-vissza vágják, szívét gépre kapcsolják, szervei fölrobbannak – valami azért mégiscsak marad belőle…”

Kardos arteriosclerosisban szenvedett, az operációk során az orvosok úgy kaparták le a meszet az érfalairól, mint kéményseprő a kormot a füstjáratokból. Erei úgy eltömődtek, hogy egy cérnaszálat sem lehetett volna átcsúsztatni rajtuk. Az agyát már alig táplálta oxigén, különös kegyelme volt a sorsnak, hogy az utolsó pillanatig meg tudta őrizni szellemi frissességét. Figyelme töretlen maradt, esze órák hosszat tartó tárgyalásokon is hibátlanul vágott.

Ritmusszabályozó szerkezetet ültettek a szívébe, de nem sokat segített. Beletörődéssel fogadta az újabb és újabb operációkat:

– Hatvan év után lejárt a szavatosság! – szokta mondani.

Nem számolt közeli halálra, úgy képzelte, két-három év még jut neki, azt szerette volna 289békében, nyugalomban leélni. Örökös városlakó létére azt fontolgatta, hogy kapálni fog, füvet nyírni felesége vidéki kertjében.

Gyakran idézgetett egy szakaszt Hemingway Folyón át a fák közé című regényéből, melyben Richard Cantwell, az Egyesült Államok hadseregének ezredese elmorfondírozik a sorsán – alig néhány perccel a halála előtt:

„– …Most pedig nyugodj meg – mondta az ezredes önmagának. – Most már csak magaddal kell törődnöd, és hidd el, ez nagy fényűzés…”

Kardos úgy döntött, hogy ezúttal már véglegesen és visszavonhatatlanul nyugdíjba vonul. Szándékáról tájékoztatta Knopp András művelődési államtitkárt – levele felért egy politikai helyzetelemzéssel:

„– …Beláthatóan rövid időn belül nyugdíjba szándékozom vonulni. Ezért forszíroztam hónapok óta – természetesen eredménytelenül –, hogy nevezzünk ki olyan helyettest, aki néhány hónapos tréning után, biztosítva a kontinuitást, alkalmas lehet utódlásom kérdését megoldani. Nem tehetek róla, hogy a kultúrpolitika igazában soha nem ismerte fel, mennyire bástyája a Magvető, legkevésbé azt, hogy a jelen helyzetben az egyik utolsó erődítménye. Ha igazán tudná, talán nem odázta volna el a megoldást, vagy legalább annak keresését.

Néhány esemény nem teszi lehetővé, hogy tovább várjak, amíg a sok szőnyeg alá söpört megoldandó gond közül valamikor ez is elő290kerül – hiszen volna időm várni, elég régóta azt teszem – de az ellehetetlenülésem most határt szab. Pontosabban fogalmazva: a tudatosan kialakított ellehetetlenülésem. Nem tartok igényt a megértésre – túl sokat láttam, éltem, de keserű tapasztalataim nem akadályoznak meg álláspontom kifejezésében. Azért sem, mert önmarcangolásom ellensúlyozására egy belső ünnepélyt rendeztem. Megünnepeltem a 30 éves Magvetőt – senki sem vette tudomásul, nem jelentős esemény –, mivel rendíthetetlenül hiszem, hogy az irodalomtörténet annaleseiben egyszer, ennek a három évtizednek a kapcsán nem kevesebbet fognak hivatkozni a Magvetőre, mint a maga (rövidebb) idején a Nyugatra. Ez az 1985-ös búcsúév különösen emlékezetes lesz.

Eredeti témámra visszakanyarodva jelzem; nincs lehetőségem tovább várni, és ezért most február 6-án kérni fogom azonnali nyugdíjaztatásomat, egyúttal a munka végzése alóli felmentésemet. Február 11-én, hétfőn már nem akarok dolgozni. (Később megmagyarázom, miért választottam a jelzett dátumokat.)

Jöjjön az indoklás, most kizárólag a közvetlen kiváltó okról fogok beszélni, amelytől kicsordult a telített keserű pohár.

Meghallgatás nélkül, sok-sok éve ceterum censeoként prognosztizáltam, milyen veszélyes úton halad a könyvkiadás, majd nem kevés ideje hangoztatva a jósolt valóságos helyzet bekövetkeztét. A korábbi miniszter, majd nyúlványa, I. főigazgató rágalmazása válság291ba sodorta ezt a korábban stabil kulturális szektort, azt, amit, nem félve a közhelyes fogalmazástól, méltán tarthattunk európai színvonalúnak…

Senki sem figyelt a vészjelzésekre, sokéves késedelemmel jutottunk el oda, hogy a legilletékesebbek is felismerni vélik a könyvszakma válságos helyzetét, most sok év bűnös mulasztásait eltakarítandó, elrejtendő gyorsan tenni akarnak valamit.

F. hó 18-án a Miniszter elvtárs (Pozsgay utódjáról, Köpeczi Béláról van szó. M. Gy.) értekezletet tartott ebben a tárgykörben. A résztvevőkből bizottságot alakítottak – feladatául tűzve, hogy két hónapon belül dolgozza ki a szakmát megreformáló javaslatot. Az a legkisebb baj, hogy többéves bűnös mulasztás után ez a kéthónapos idő még arra sem elegendő, hogy a felgyülemlett szemét eltakaríttassék, arra pedig végképp alkalmatlan, hogy a kitakarítandó szobát újrarendezzék. A nagyobbik baj abból áll, hogy ez az életre hívott bizottság olyan összetételű – tudatosan így válogatták, vagy csak a teljesen tájékozatlan dilettantizmus szülte –, hogy eleve alkalmatlan a züllés megállítására, még inkább egy új fejezet megnyitására. Társaim a bizottságban többek között a három terjesztővállalati igazgató – közülük ketten politikailag analfabéta kupecek, alkalmatlanok rá, hogy kultúrpolitikában gondolkodjanak. Ott található az az általam nagyrabecsült igazgató, aki előrehaladott korának következ292ményeként tulajdonképpen már nem is fogja fel, miről van szó. Társamul tudhatom a szakma politikailag-emberileg legsötétebb direktorát, akad olyan is, akinek privilegizált helyzeténél fogva fogalma sincs az általános szakmai problémákról. Rátelepszik a bizottságra az a Kiadói Főigazgatóságot vezető apparátus, mely a rombolás kontinuálója…

Az összetétel milyenségénél fogva én csak inferioritásba kerülhetek. Nem veszek részt ebben az ostoba, számomra lealázó játékban. Mert építettem ezt a házat, tönkretételéhez vagy korábbi züllésének konzerválásához nem nyújtok segédkezet.

Kedves András! Azért február 6-án nyújtom be a nyugdíjazási kérelmemet, mert tudom, hogy a távollevő Aczél elvtárs továbbutazása előtt egy napig Pesten lesz. Remélem, akkor fogadni tud. Kötelességemnek érzem előzetes tájékoztatását…”

Ezúttal Aczél sem emelt kifogást a távozási szándék ellen, csak annyit kért Kardostól, hogy töltse ki a felmondási idejét, és továbbra is tartsa meg legalább a Rakéta Regényújság szerkesztői posztját – ebben meg is állapodtak.

Kardost 1985. december 26-án egy csendes infarktus érte, nem vette komolyan, nem feküdt be a kórházba. Alapállásából eredt, hogy csak a külvilágból érkező fenyegetéseket volt hajlandó elfogadni, a szervezete jelzéseivel nem törődött. Az sem intette óvatosságra, hogy a beépített pacemaker nem működött kifogástalanul, mind nehezebben is járt, húsz-293huszonöt méter megtétele után meg kellett állnia a rátörő fájdalomtól. Felesége figyelmeztetéseit tréfával ütötte el:

– Nekem, mint ezredesnek dísztemetés jár majd, ágyútalpra kell rakniuk a koporsómat. Szólj nekik, ha meg akarnak rövidíteni!

December 27-én is bement a Magvetőbe. Délelőtt tizenegy felé találkoztunk, Sopronba készült Annával néhánynapos üdülésre, arról beszélt, hogy az ünnepek után majd beszélgetünk. Kardos végigdolgozta a napot, aztán hazament, hat óra felé otthon rosszul lett, hátsófali infarktust kapott. Bevitték a Kútvölgyi úti kórházba, Rétsági professzor három óra hosszat küzdött az életéért, de már nem tudta visszahozni.

Az íróasztal mellett ültem, mikor közös barátunk, Székely Éva, az olimpiai bajnoknő felhívott a hírrel, hogy meghalt Kardos. Nem tudtam ülve maradni, melegítőt, tornacipőt húztam, és addig futottam, amíg ki nem fáradtam. Mikor lihegve megálltam, azzal vigasztaltam magam, hogy ha ennek meg kellett történnie, nem történhetett volna méltóbban. Kardos a végletekig elhasználódott, felélte minden erejét céljainak szolgálatában, testét üresen teszik be a koporsóba. Később sokszor gondoltam rá: a Sors kétségkívül tartozott neki annyival, hogy ne kelljen megérnie a rendszerváltást.

294

A minisztérium illetékesei számos írót, közéleti személyiséget felkértek, hogy mondjon búcsúztatót a temetésen. Kardosnak mindenki adósa volt, így hát első intrádára sokan elvállalták azt a feladatot, de rövid gondolkodás után különféle ürügyekkel valamennyien visszaléptek. Döntésük érthető volt: 1986 elején jártunk, a rendszerváltás már előrevetette hosszú árnyékát, sokan tartottak attól, hogy a posztok jövendő újraelosztásánál rossz pontnak számít majd, ha a személyük egy elkötelezett kommunista nevével kerül kapcsolatba – még ha csak egy gyászbeszéd erejéig is.

Én talán tizedikként vagy huszadikként jöhettem szóba, mikor már mindenki retirált és az a veszély fenyegetett, hogy „csak a vak Hivatal és a süket Megszokás hozza koszorúit”. Ha jól emlékszem, a kulturális minisztérium államtitkára keresett meg, minden töprengés nélkül igent mondtam a felkérésre.

Éjszakákon át írtam a búcsúztatót, újra és újra átjavítottam a már elkészült szöveget. Mikor végül elkészültem vele, otthon többször is felolvastam a családomnak – nem a hatást akartam lemérni, csak azt szerettem 295volna, ha a sorozatos ismétlések nyomán egy kicsit közömbössé válok a saját szavaim iránt, és nem sírom el majd magamat a ravatal előtt.

Egyébként is igyekeztünk megadni az eseménynek az illő méltóságot. Anna összeroppant a gyásztól, idegcsillapítókon élt, nem tudta volna megrendezni a halotti tort, helyette a mi családunk vállalta magára. Feleségem és Székely Éva készült sorra járni a gyászolók tömegét, és funerátorként meghívni hozzánk néhány embert, olyanokat, akiket Kardos kedvelt, és megemlékezésüket még a föld alatt is szívesen vehette. Neveket nem akarok említeni, mert korántsem vagyok biztos benne, hogy most, másfél évtized elmúltával is felvállalnák kötődésüket hozzá. Elég legyen annyi, hogy akadt a társaságban író, filmes, kritikus, néhányan a kiadó munkatársai közül.

– Ne hívjuk meg Aczél Györgyöt is? – kérdezte Székely Éva. Eltűnődtem:

– Nem hiszem, hogy elfogadja, még sohasem volt nálunk.

– Most nem rólad van szó, hanem Kardosról.

– Jó, megpróbálhatjuk.

Kardos temetése napján korán elmentem hazulról, csatangoltam a városban, hűttettem a homlokomat a januári széllel. Lementem a Blaha Lujza téri aluljáróba, lent egy alkalmi muzsikus játszotta szintetizátoron a maga egyforma ritmusú számait. Próbáltam fel296idézni egy dalt, melyet Kardos szeretett, aztán odaléptem a zenészhez és pénzt tettem a hangszer pultjára:

– Eljátszana nekem egy számot? „Hull az elsárgult levél…”

– Természetesen, de ilyen címmel kettő is van. Melyikre tetszik gondolni?

– Arra, amit Máté Péter szokott énekelni.

– Kérem.

És az aluljáróban járókelők, kóbor vagányok, kosarat áruló cigányasszonyok, koldusok, bóbiskoló újságárusok között hosszan kitartva felívelt a dallam, a zenész csak úgy dünnyögte hozzá a szöveget:

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Kardos feszes tartású alakja átvonult volna az aluljáróban, és eltűnt volna a felfelé vezető lépcső forgatagában. Az oszlopnak dőltem, mikor véget ért a dal, kezemet felemelve megköszöntem, és elindultam a villamos felé.

Azt hittem, a sétával sikerült megnyugtatni az idegeimet, de a ravatal előtt állva mégsem tudtam könnyek nélkül elmondani a beszédemet:

„Isten veled…

Tizenegy órakor még találkoztunk, megbeszéltük a következő munkát, és este kilenckor már halott voltál. Utolsó pillanatig dolgoztál, 297mert »oportet, ut princeps stans moriatur«, »úgy illik, hogy a vezér állva haljon meg.«

Gyuri!

Most úgy szeretnék szólni hozzád, mintha egy asztal mellett ülnénk valahol, és elmondani végre, amit neked sohase lehetett elmondani, mert minden érzelmes szótól elhúztad a szádat, és elnéztél valahová messzire.

Több mint húsz éve vagyok a barátod, mindvégig felnéztem rád és irigyeltelek. Olyan életet éltél végig, mely csak a te nemzedékednek adatott meg, mi, mostani ötvenesek még tudunk róla, akik utánunk jönnek, elképzelni sem bírják majd.

Férfi voltál és katona. Életed minden évtizedében egy-egy világot láttál elmúlni, láttad meghalni példaképeidet, bajtársaidat, a szüleidet, a feleségedet, a fiadat, de az idők nem hozhattak olyan megpróbáltatásokat, melyek megrendítették volna a tartásodat.

És mégsem faragtál fegyvert a szenvedéseidből, mint annyian megteszik, nem váltál gonosszá megpróbáltatásaid nyomán. Az ablakod nyitva maradt az Életre, minden érdekelt, ami a hivatásodhoz tartozott, és azon túl is.

És most kivonultál az életünkből. »Istenem, bár sohasem született volna meg, vagy ha már megszületett, örökké élt volna!« – mondjuk a nagy halottaikat temető prédikátorokkal. Ki lesz az, aki a nyomodba lép, és a szívével fűti fel életünk szél- és esőverte utcáit?

Jó volna bízni abban, hogy valahol mégis 298van egy túlvilág, ahol most elgondolkodva cigarettázol, kortyolgatod a kávédat és várod, hogy mikor szólítanak, mikor lesz újra szükség rád. De nincsenek ábrándok, magunkra maradtunk, azt a harcot már nekünk kell megvívnunk. Talán ez a temetés is egy ütközet, nem csak mi, barátaid, de kérlelhetetlen ellenségeid is figyelik most nyitott sírgödrödet, szívükben megnyugszanak, hogy kiközösítő »állathős« eszméik előtt ledőlt egy bástya, de a harcnak folytatódnia kell.

Dolgoznunk kell – a lehető legjobban. Eddig lehetett mentségünk kompromisszumokra, kényelmes kitérésekre, másodosztályú küzdelmekre, mert te ott voltál a helyeden, ahol a nagy dolgok eldőltek, de most már többé nincs felmentés egyikünk számára sem.

Búcsúzom tőled barátom, nem élhetünk addig, hogy hozzád hasonlót találjunk. Isten kezdheti elölről.”

Kiejtettem az utolsó szót, de nem mozdultam a ravatal elől, mintha nem tudnám, hová mehetnék ezek után. Feleségem odasúgta:

– Szedd össze magad! Te kell, hogy szólj Aczélnak!

Feleségével együtt ott álldogált a gyászolók között, odamentem hozzá:

– Aczél elvtárs, szeretném, ha megtisztelne azzal, hogy eljön hozzánk, és iszik velünk egy pohárral Kardos emlékére.

– Hol laknak? – kérdezte Aczél tartózkodóan. – Ha tudok, elmegyek majd.

299

Megadtam a címünket, és elindultam hazafelé. A nagyszobánkat vendégfogadásra rendeztük át, az asztalra kolbászt, sonkát, süteményt, őrségi pálinkát készítettünk ki.

Úgy emlékszem, tizenketten-tizennégyen jöhettünk össze, a temetői fagy után jól esett elüldögélni a melegben. Arról folyt a szó, hogy valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, mikor a már kialakult és magukba bezárkózott művészeti-irodalmi szekértáborok még hajlandók voltak elviselni egymást. Most, hogy Kardost, az utolsó közös nevezőt lerakták a földbe, ez a szembenállás feloldhatatlanná vált.

Az Aczél házaspár egy félóra után érkezett meg. Aczél elfogadott egy kupica pálinkát, evett néhány falatot. A diskurzus arra terelődött, hogy a minisztérium nem talál senkit, aki Kardos utódja lehetne a Magvető élén. Aczél közbeszólt:

– Az a baj, hogy ők nem egy igazgatót keresnek, hanem egy Kardost, és az nem nő minden bokorban. Tennék egyébként egy javaslatot maguknak: össze kellene állítani egy könyvet Kardosról, mindenki írhatna bele, akinek fontos volt az ő személye. Minél hamarabb ki kellene hozni.

(Az ötlet megfogant, és azokban az időkben szokatlanul gyors átfutással néhány hónapon belül meg is valósult. Megjelent az „In memoriam Kardos György” című kötet, 39 író, költő, művész, filozófus és közgazdász írt bele, névsoruk Berkesi Andrástól Csurka Ist300vánig, Jancsó Miklóstól Szinetár Miklósig, Nemeskürty Istvántól Szabó Magdáig terjedt. Mai eszemmel azt hiszem, sokan szeretnék meg nem történtté tenni a szereplésüket.

„– Az átmenet idején senki sem sejtette, hogy milyen kínos kordokumentum is lesz az 1986-ban meghalt (miért pont ez a tény stimmelne? Kardos 1985-ben halt meg. M. Gy.) Kardos György »In memoriam«-kötetének pusztán a névsora is” – írja egy kritikus már az 1990-es évek végefelé. )

Mikor elmondta, amit akart, Aczél kissé visszahúzódott a társalgásból. Én házigazdaként kötelességemnek éreztem, hogy foglalkozzak vele, leültem mellé. Beszélgetni kezdtünk, meglepődve tapasztaltam, hogy Aczélnak viszonylag kevés mondanivalója van Kardosról, vagy ha van, nem akarja velem megosztani. Az én hangsúlyozott politikai különállásom mindig is bizalmatlanságot és egyfajta idegenkedést keltett a párt embereiben. Ezek a fenntartások néha Kardosnál is megmutatkoztak; mikor a kezébe kerültek a Pálffy Györgyről szóló addig rejtőzködő titkos dokumentumok, azt hittem, nekem adja, hogy írjak belőlük egy esszéregényt, de ő mást választott ki, Száraz Györgyöt. Valamiért megbízhatóbbnak találhatta.

Beszélgetésünk vezérfonala így hamarosan elkanyarodott Kardostól. Aczél azt ajánlotta, hogy vezessek naplót ezekről az időkről, én nem hajlottam rá, sohasem szerettem négyszemközt maradni önmagammal. Távozóban 301még elkérte tőlem annak a beszédnek a szövegét, melyet a temetésen mondtam el:

– Jó társaságba kerül, vannak Ady Endre és József Attila kézirataim is.

Aztán néhányszor ellátogattam Aczélhoz a Benczúr utcai irodájába, ahol a Központi Bizottság Társadalomtudományi Intézetét vezette. Bár ez nem számított kiemelkedő politikai tisztségnek, de a szobájához vezető folyosón fel-feltűntek akkori miniszterek, sőt a hatalomra törő polgári ellenzék frontemberei is.

Újfent megerősödtem abban a felismerésben, hogy a közpályán mozgó emberek nem szokták elkerülni a letűnőfélben levő régi hatalmasokat. Erre számtalan okuk lehet. Így bizonyíthatják be a leglátványosabban – egyben a legolcsóbban –, hogy szuverén lények, függetlennek tekintik magukat az aktuális politikai áramlatoktól. Az ilyen kapcsolat egyébként sem kellemetlen, amilyen gőgösek voltak hatalmuk csúcsán, olyan szerények lettek lefelé tartva, bölcsen és tanulságosan fogalmaznak. Különben is: mindig rejlik bennük valami esély, hiszen még a temetőre is ki van írva, hogy „feltámadunk”.

Köztudott volt Aczélról, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt összes vezető személyisége közül ő állt a legközelebb Kádár Jánoshoz. Az első titkár csak vele tegeződött, 302még Lázár Györggyel is kitartott a magázódás mellett, pedig az több mint másfél évtizedig működött együtt vele miniszterelnökként.

– Milyen emlék marad a világban a maguk vezetői gárdájáról? – kérdeztem egyszer.

– Semmilyen, mi csak barkácsoltuk a Történelmet. Egyetlen nagy egyéniség volt köztünk: maga Kádár János. Mindig is ő határozta meg az ország sorsát.

– Ez hogy lehetséges? Azt mondják, hogy Kádár nem rendelkezett megfelelő információkkal az ország helyzetéről.

– Az ismeretei valóban gyakran hiányosak voltak, főleg az utolsó években.

– Miképp fordulhatott elő egy első embernél?

– Nem bízott meg a szakértőkben és a tanácsadókban. Angyalföldről jártak be hozzá az öreg munkások a pártközpontba, azokra hallgatott. Őt nem érdekelték az értelmiségi mozgolódások, azt mondta, hogy akkor fog közbelépni, ha majd a csepeli munkások között is feltűnnek az izgatók. Általában lenézte a politizáló értelmiséget, azt tartotta róluk: úgy hordják magukon a meggyőződésüket, mint a zsoldos az egyenruháját. Pénzzel, ranggal vagy hízelgéssel bármikor rá lehet venni őket, hogy uniformist cseréljenek. Kádárban ösztönös gyanakvás élt az entellektüelek iránt. Ő a Hatalom legfelső polcán is megmaradt kisembernek, a Svejk, a derék katona volt a kedvenc könyve, minden évben legalább egyszer elolvasta. A történelmi ta303pasztalatain kívül a személyes élmények is ilyen irányban befolyásolták. Soha nem felejtette el, hogy amikor az anyja segéd-házfelügyelőként szolgált, a ház úri lakói hozzájuk adták le kitisztíttatni a cipőjüket, éjfélig görnyedt fölöttük. Már akkor lehetett tudni, hogy ez az ember nem fogja szeretni a háziurak magzatait.

– Végül is: a maga véleménye szerint mi indította el a bukását?

– Valamikor, még az 1970-es évek közepén a Csehszlovák Kommunista Párt egy politikai elemzővel jellemképeket készíttetett a testvérpártok vezetőiről. Például Todor Zsivkovról megállapította, hogy egy balkáni szintű pojáca, Ceausescu pöffeszkedő diktátor – Kádár volt az egyetlen pozitív kivétel. Az elemző azt írta róla, hogy a legmagasabb kategóriába tartozó államférfi a politikai „kis lépések” mestere, akinek egyetlen, de alapvető hiányossága van: ha a népe elindul egy nagymérvű, valóban demokratikus kibontakozás felé, okvetlenül szembe fog kerülni vele. Bevallom magának: a szívem mélyéből irigylem ezt a cseh szakértőt, aki már 1975 körül ilyen tisztán látta a helyzetét.

Egy másik alkalommal Aczél a szovjetunióbeli száműzetésben élő Rákosinál tett látogatásáról beszélt. Hosszú napokon és éjszakákon át győzködte az egykori diktátort, aki nem mellékesen őt is börtönbe záratta, hogy nem térhet vissza Magyarországra, csak súlyos politikai korlátozásokkal, ha azt nem 304vállalja, hagyjon fel minden reménnyel és kísérletezéssel.

Bevallom: íróként én mindig akkor éreztem magam a legjobban, ha belekontárkodhattam a történelemírásba. Ilyenkor mindig biztonságot nyújtott az a tudat, hogy nem homályos és ellenőrizhetetlen agyszüleményeket adok elő, hanem legalább alapjaiban kétségtelen hitelességű, valódi eseményeket.

Aczél emlékezéseiből úgy tűnt, a História szele fúj. Egy hirtelen ötlettel megkérdeztem tőle: volna-e kedve ahhoz, hogy egy riportkönyvet írjak az életéről. Vonakodás nélkül, sőt látható örömmel állt rá az ajánlatra.

El is terveztük a közös munka formáját. Az irodájában telepedtünk volna le: Aczél az asztal egyik végén, én a másikon, középen pedig Ihászné, a titkárnője, aki gyorsírással jegyezte volna az anyagot. Ha elkészülünk, közösen néztük volna át a „piszkozatot”. Ha jól tudom, valaha ilyen technikával jött létre Aczél korábbi emlékezetes interjúkötete is, melyben egy vagy két francia újságíró tette fel a kérdéseit.

A könyv – amennyire az ilyet előre lehet látni – sikert ígért. Jovánovics Miklós, Kardos utóda a Magvető igazgatói székében, hajlandó volt kiadni. Már a címét is kitaláltam: „A kettes számú céltábla” lett volna – egyes számúnak akkoriban Kádár János számított.

Már a munka megkezdésének időpontjában is megállapodtunk, néhány nappal a terminus előtt csak a biztonság kedvéért hívtam 305fel, hogy minden rendben van-e. Aczél fátyolos hangon szólt bele a telefonba:

– Szeretném, ha lemondanánk erről a vállalkozásról. Nem hiszem, hogy volna értelme.

Nem tudtam felfogni ezt a hirtelen pálfordulást, próbáltam kifaggatni, hogy miért változtatta meg az elhatározását. Háttérben meghúzódó politikai megfontolásokat sejtettem, veszélyes fenyegetéseket, esetleg az én személyemet lepocskondiázó „súgásokat”. Az ok azonban egyszerűbb volt, mint gondoltam volna: E. István, ez az állandó agresszivitásban szenvedő polgári publicista az előző vasárnap délelőtt megtámadta Aczélt a rádió valamelyik politikai adásában – olyan hangnemet használt, hogy letargiába ejtette az öregembert.

Bárhogy is érveltem, nem tudtam rábeszélni Aczélt az interjúra, másoknak sem sikerült igazából ez a vállalkozás. Mit tehettem egyebet, belekezdtem egy másik riportkönyvbe, de mindmáig úgy érzem, hogy egy nagy „ziccert” elvett tőlem a sors.

Homályosan és futólag felmerült bennem a kérdés, hogy Kardost meg tudta volna-e ingatni E., vagy egy hozzá hasonló figura. Úgy gondolom semmiképpen, de ez az összehasonlítás éppoly igazságtalan, mint minden párhuzam, melyet két egymástól eltérő sorsú ember között vonnak.

306

Kardos György mindmáig kiátkozottnak számít nemcsak a jobboldali, de a liberális irodalomtörténészek és kritikusok szemében is. Aczél György, Pándi Pál és más szocialista rendszerbeli kultúrpolitikusok objektív értékelésére már történtek kísérletek, de Kardos még most is „vörös posztónak” számít. Halálának tizedik évfordulóján több újságot is megkerestem, hogy legalább egy rövid jegyzetet írhassak róla, vagy, ha az én személyemmel baj van, segítsek annak, akit nálam alkalmasabbnak tartanak erre a feladatra, de mindenhol elutasítottak. Aligha fog ez másképp történni a huszadik évfordulón is.

Még a halála utáni évben kijártuk, hogy egy újonnan megnyílt újpesti könyvesboltot róla nevezzenek el. A rendszerváltást követőleg levették innen Kardos nevét, talán már a bolt sem létezik, egy butik vagy egy játékterem működik a helyén.

Kardos szelleme-hatása azonban minden nyilvános említés és megjelölés nélkül is eleven és búvópatak módjára fel-felbukkan. 1988 februárjában mikor a nyílt fasisztáktól a szabad demokratákig terjedő egész ellenzéki 307egységfront az utcára tódult, hogy tüntessen a bős-nagymarosi vízlépcső felépítése ellen, néhányad magammal, akik ellenkező felfogást vallottunk, megmutattuk magunkat a tömegnek. A többiek néhány perc alatt lemorzsolódtak, egyedül maradtam célpontnak, egy kövér és kopasz, de sportosan öltözött férfi nekem esett:

– Mit szólna Kardos elvtárs, ha nézne le az égből, és látná ezt a sok embert?

Hirtelenjében nem fogtam fel, hogy került ide a már tizenhárom éve halott barátomnak a neve, aki egyébként soha nem foglalkozott a vízlépcső ügyével. A férfi folytatta:

– Most, bezzeg, összecsinálná magát az öreg ávós verőlegény!

Akkor megértettem, hogy a halál sem vet véget a harcoknak, mint Kardos kedvenc költője mondja, a harcost hiába temették el „a televény titokzatos honában izgat tovább, nem nyugszik, nem felejt…”

Ami élete legfőbb alkotását, a Magvetőt illeti, Kardos halála után egy darabig még lendületből ment a munka, táplálta a felhalmozódott szerződésállomány, de hamarosan úgy tűnt, mintha a levegőt is kiszivattyúzták volna a Kiadóból.

Már említett utódját, Jovánovics Miklóst 1986 őszén iktatták be. Ő hozta magával a saját embereit, az egykori Kardos csapat szét308esett, KFT-k váltak ki a vállalatból, mint például a regényújságra alapozott „Rakéta”, vagy az önálló, verseskötetek kiadására szakasodó „Orpheus”.

Az írók nehezen vették tudomásul a változásokat. Mesélik, hogy Karinthy Ferenc egyszer benyitott egy szerkesztői megbeszélésre, megállt az ajtóban, és körülnézett:

– Kardos György igazgatót keresem! – mondta, holott jól tudta, hogy rég halott már. Szavaihoz sok író csatlakozhatott volna, nekem sem volt maradásom a Magvetőben, több mint húsz éves kapcsolat után új kiadót kellett keresnem.

Azontúl csak távolról, másod-harmadkézből szerzett értesülésekből követtem a Magvető sorsát. Mind kevésbé tudta betölteni korábbi irányító szerepét a magyar irodalomban, eredeti bázisa és személyi állománya a töredékére esett vissza. Az 1993-ban történt privatizálásakor a két vidéki boltját többre értékelték, mint magát a Kiadót. Egy holding váltotta magához – a hírek szerint jelentéktelen összegért.

Csak most, tizenöt év elteltével, e könyv megírásával kapcsolatban szántam rá magam, hogy felkeressem a Magvetőt. Nyomozni kellett, hogy merre találom, már 1995 szeptemberében elkerült a Vörösmarty térről, a köznyelvben csak „Elizélt Palota”-ként emlegetett kulturális központ kilencedik és tizedik emeletéről. Azóta többször is költözött, mostanra egy belvárosi irodaház két szobájában he309lyezkedik el. A munkatársak létszáma valaha 80-90 fő között mozgott, jelenleg hét állandó szerződéssel rendelkező alkalmazottat foglalkoztatnak – ebbe már a raktáros és a gépkocsivezető is bele van számítva. A változások külső jelei közül az is szembeötlik, hogy a kiadványokról eltűnt a Magvető korábbi jelképe; a kötényéből magot széthintő földműves stilizált figurája, a helyét egy absztrakt betűkompozíció vette át.

Az igazgatói posztot jelenleg Morcsányi Géza tölti be. Ő színházi dramaturgként dolgozott, ebben a minőségében találkozott nemzedékének legsikeresebb íróival, ők beszélték rá, hogy vállalja el a Kiadó irányítását. 1995 óta tartozik ide.

– Ha már amúgyis megváltozott minden, miért tartották meg a „Magvető” nevet? – kérdezem tőle.

– A Magvető korábbi működése nem átugorható-kiiktatható időszak a magyar irodalom történetében. Ez a név ma is kedvezően rezonál az írók és olvasók lelkében és emlékezetében. Emellett a piacon is jól bevezetett márkának számít, ezért hiba lett volna lemondani róla. Még egy kapcsolódó pontot szeretnék megemlíteni: az egykori Magvetőből nyugdíjasként ma is dolgozik nálunk három hölgy, ők a legfontosabb munkatársaink közé tartoznak.

– Számokra lefordítva a Magvető milyen helyet foglal el a mai magyar könyvkiadásban?

310

– A múlt évről még nem kaptam meg a pontos adatokat, annyi bizonyos, hogy 1997-98-ban mi számítottunk a magyar irodalom legnagyobb kiadójának a magunk 40-45 műcímével.

Visszaszorítom magamba a megjegyzést, hogy ez a szám valaha meghaladta a 240-et. Nem volna ildomos a negyven év körüli Morcsányin számon kérni a változásokat, a Gutenberg galaxis magyarországi hanyatlását. Az egykori nagy riválisra terelem a szót:

– A Szépirodalmi hogy áll?

– Ők már évekkel ezelőtt csődbe mentek. A helyzet az új gazdasági viszonyok között gyökeresen megváltozott, és ehhez nem tudtak alkalmazkodni. (Csak úgy kíváncsiságból megnéztem a nagybudapesti telefonkönyvet, onnan is eltűnt a Szépirodalmi neve. M. Gy.) Drasztikusan meg kellett emelni a könyvek árát és ez a folyamat a jövőben is folytatódik, még tovább szűkül a könyvet vásárló réteg.

– Mennyi az átlagos példányszám?

– Gondolom tudja, hogy ilyen mutató a gyakorlatban nem létezik, minden a műfajtól és az író személyétől függ. Egy esszé- vagy egy verseskötet jó, ha a nyolcszázat eléri, egy kezdő regényíró 1000-1500 példányra számíthat. Ha egy könyv háromezerben fogy el, az már komoly sikert jelent. Természetesen van néhány „ászunk”, akik több kiadást egybevetve a harminc-ötvenezret is elérik.

– Milyenek a honoráriumok?

311

– Az adott helyzetnek megfelelőek. Néhány kivételtől eltekintve szívességet teszünk az íróknak azzal, hogy egyáltalán kiadjuk őket. A saját erőfeszítéseinken kívül külső támogatásokat is keresnünk kell.

– Mondana egy gyakorlati példát az elszámolásra?

– Egy kezdő írónak 150-200 ezer forintot tudunk fizetni a művéért. (Ez a szám nem lep meg, sokszor hallottam olyan eseteket, hogy az író egy fillér tiszteletdíjat sem kapott, csak néhányszáz példányt a saját alkotásából. Egy 2001-ből származó példa K. Zsolt, aki már többkötetes szerző, azt nyilatkozta az egyik napilapban: Borzasztó ezt kimondani, de én utoljára a megboldogult szocializmusban kaptam életem első és utolsó könyvhonoráriumát. M. Gy.)

– Vegyünk a példa kedvéért egy sikeresnek mondható, háromezer példányban és 1500 forintos áron elkelt könyvet.

– Tételezzük fel, hogy ez a könyv az utolsó szálig elfogyott, bár ilyen eset csak elméletben létezik – akkor az összbevétel 4,5 millió forintot tesz ki. Számítsunk egy viszonylag magas, tízszázalékos honoráriumkulcsot, ez 450 ezer forintos tiszteletdíjat jelent bruttóban, az adó még lejön belőle. Vélelmezzük továbbá, hogy az író csak egy évet dolgozott rajta – a gyakorlatban általában többet szokott –, akkor sem éri el a havi 40 ezer forintos munkabér szintet.

Az igazgató alig-alig feltűnően, de ránéz az 312órájára, nem udvariatlanság tőle, már az előzetes megbeszélés során jelezte, hogy korlátozott az ideje. Felteszem a záró kérdésemet:

– Ismerte Kardos Györgyöt?

– Személyesen nem találkoztam vele. Én akkoriban születtem, mikor ő a Magvető igazgatója lett.

– Kardos hagyományként mennyire van jelen a kiadó működésében?

– Azt hiszem már semennyire, a tevékenységét persze sokra tartom.

Távozóban még körülnézek:

– Ha jól látom nincs kirakva a képe. Gondolom nem véletlenül.

– Számomra nem hiányzik innen egy Kardos kép. Ő katona volt, és én nem szeretem ezt az emberfajtát. Nehezen tudnám elviselni, hogy a falon egy katona arcképe lógjon a fejem fölött.

– Igen, ő katona volt.

Kardos egykori titkárnője, a találkozás megszervezője kísér le a lépcsőn. Nem mondja ki nyíltan, de nem tartana szerencsésnek egy Kardosról írandó könyvet, csak baj lehet belőle, a magyarázat helyett inkább a feledésre kellene bízni a megoldást. Nem vitatkozom vele.

Egy régi emlék jut eszembe: Kardos halála után Anna még évekig ott tartotta az előszoba fogason férje kalapját; legalább azt a pillanatnyi illúziót megélhesse, hogy Kardos él és otthon van.

313 314

In memoriam Kardos György. Gondozta Hegedős Mária és Sebestyén Lajos.

Bossányi Katalin – Gyertyán Ervin: Demény Pál, 1901–1991

Révész Sándor: Aczél és korunk

Kiszely Gábor: ÁVH. Egy terrorszervezet története

Csáky Judit – Kovács Dezső: Rejtőzködő legendárium

Standeisky Éva: Az írók és a hatalom

Berkesi András: Vallomás

Berkesi András – Kardos György: Kopjások

Szász Béla: Minden kényszer nélkül

315

Kéziratos tiltott magyar irodalom a Kárpát-medencében. Az anyagot összegyűjtötte Zsille Zoltán.

Aczél Tamás – Méray Tibor: Tisztító vihar

Haraszti Miklós: Darabbér

Kardos György hivatali és magánlevelezése. Újságok, levéltári anyagok, beszélgetések.

Hogyan készül egy menedzser. Erdős Péterrel beszélget Acsay Judit.

Pünkösti Árpád: Rákosi a csúcson

Tóth Gyula: Írók pórázon

Ignotus Pál: Fogságban

Kubinyi Ferenc: Ketrecbe engem zártak…

316