Távol áll tőlem az a tiszteletlenség, hogy a golyóstoll feltalálásának fontosságát egybevessem a korszakos jelentőségű számítógép vagy a holográfia megalkotásával. Hasonlóképpen Bíró Lászlót sem kívánom egy sorba állítani Neumann Jánossal vagy Gábor Dénessel.

Milyen is lehetett testi valójában? A fennmaradt fényképről egy alacsony, korán kopaszodó férfi tekint vissza ránk, homloka boltozatos, álla előreugrik, jobb kezében szemüveget tart. „Különleges kék szeme volt – írja róla későbbi veje, Francis Loring Sweet –, tekintete átható, de nem fürkésző, és mentes minden erőszaktól. Figyelmét a hallgatásra és a meghallgatásra összpontosította, a gondolkodásra és a gondolatok másokkal való megosztására. Volt belső tere és ideje, hogy megtalálja a lényeget.”

Az anyaggyűjtés során beszéltem néhány emberrel, aki személyesen ismerte őt, dinamikus, erős kisugárzású egyéniségként jellemezték. B. János, egykori brazíliai magyar nagykövet elmesélt egy epizódot a kapcsolatukból. B. hosszú ideje eredménytelenül próbálkozott elsajátítani az autóvezetés tudományát, már feladta a reményt, hogy valaha is sikerül. Egyszer közös útra indult Bíróval, és elmondta a gátlásait, Bíró azonnal átadta neki a volánt, és valóságos szuggesztiót gyakorolt rá, ennek hatására B. megtáltosodott, és önmagát felülmúlva kifogástalanul vezetett. Egy másik diplomatánk szerint Bíró volt az utolsó kétszáz év legnagyobb magyar lángesze: feltalálóként, festőként, gondolkodóként.

Ezek a vélekedések erős túlzásnak tűnnek – nem véletlenül eredtek diplomatáktól –, annyi viszont kétségtelen, hogy Bíró személyében alkotó szellemű, erős éntudatú, pestiesen szólva „zsenigyanús” egyéniséggel állunk szemben.

Bíró pesti zsidó kispolgári családból származott. Apja, Bíró Mátyás vizsgázott fogászként jól menő rendelőt tartott fenn a Lipótvárosban. Képességei túllépték szakmája szűken vett határait, kedvtelés18ből kiötölt néhány találmányt, például egy „gumiportás”-t, melynek segítségével bármelyik szobából ki lehetett nyitni a lakás bejárati ajtaját. Mintha a Sors előre kívánta volna vetni Bíró László legnagyobb vállalkozásának gondolatát, az idősebb Bíró egy újfajta tollal is kísérletezett: tinta helyett vízzel töltötte fel a tartályát, a folyadék egy hajszálcsövön áthaladva feloldott egy darab tintaceruzabelet. Az új eszköz azonban nem vált be, mert nem biztosított folyamatos és egyenletes írást.

A család első gyereke, György 1897-ben született. Bíró jellemzése szerint mintagyerek volt, szorgalmas, vizsgáira készülve könyvvel a kezében ezerszer is körülsétálta az ebédlőasztalt, de minden különösebb fantázia nélkül haladt életútján. Betöltötte szüleinek vágyát, apjánál egy fokkal magasabbra lépett a társadalmi ranglétrán, fogorvosi diplomát szerzett.

Hősünk két évvel később, 1899-ben látta meg a napvilágot. Kora gyerekkorától a család „enfant terrible”-jének számított, verekedett, csavargott, különféle trükkökkel el-ellógott az iskolai előadásokról. Tizennyolc éves korában behívták katonának, de a frontra már nem került ki, mert az osztrák–magyar hadigépezet időközben összeomlott. Bátyjával ellentétben Bíró László nem sokat törődött azzal, hogy módszeresen építgesse jövendő egzisztenciáját. Elvégzett néhány szemesztert az Orvostudományi Egyetemen, de az egész hivatásból csak a hipnózis érdekelte igazán:

„Én voltam az első Magyarországon, aki komolyan foglalkozott a gyakorlati hipnotizálással. Annyi pénzt kerestem vele, hogy elveszítettem minden érdeklődésemet az orvosi tanulmányok folytatása iránt” – magyarázza kimaradását az egyetemről.

Később is gyakran váltogatta foglalkozásait: „Voltam orvostanhallgató, autóversenyző, grafológus, biológiai kutató, biztosítási alkalmazott, de voltam szállítmányozó, festőművész, újságíró, könyvkiadó, szobrász és feltaláló is. Voltaképpen az a szakmám, hogy nincs szakterületem…” Hitetlen korunk nehezen fogadja el azt a feltételezést, hogy a huszadik században is élnek reneszánsz típusú egyetemes alkotók, ezért a hasonló kijelentéseket hallva önreklámra 19gyanakszik. Bíró szavait megvizsgálva is gyakran juthatunk effajta megállapításokra: az autóversenyzés egyetlen alkalomra vonatkozik, a biológiai kutatás pedig néhány béka felboncolására. Másrészt viszont kétségtelen, hogy festőként az igazán jelentős művészek közé tartozott. Nekem nem lehet célom Bíró egész életpályájának elemzése, a fölötte való ítélkezés pedig még kevésbé. A tömkelegből egyetlen szálat kívánok kiragadni: a feltalálói tevékenységet.

Az első találmányát 1928-ban jegyezték be, egy „vizes töltőtoll”-at, közelebbit nem tudunk róla, csak gyanítani lehet, hogy az egykori atyai ötlet alkalmazásáról van szó.

Bíró következő felfedezése 1930-ra datálódik. „Mesemosó” néven egy „tökéletes házi mosógépet konstruált, melynek energiaellátását úgy lehetett biztosítani, hogy rátették egy közönséges konyhai tűzhelyre. Önműködő készülék jelezte azt az időpontot, mikor a hófehér tiszta ruha már öblítésre kész állapotban van.” A prospektus azzal kecsegtette a vásárlókat, hogy a költségek a kézi mosásnak alig egytizedét teszik ki, a gép mégsem aratott különösebb sikert, hamarosan el is tűnt a kirakatokból.

Nem keltett különösebb feltűnést Bíró következő találmánya, az elektromágneses továbbító berendezés sem. – „A ma használatban levő csőpostaszerkezetek a ritka levegő szívó hatásának elve alapján készültek – szól a leírása –, elképzelésünk szerint viszont nincs semmi gyakorlati akadálya, hogy az evakuált csőrendszer helyett az elektromágnesesség segítségével szinte korlátlan gyorsasággal és biztonsággal működő, tetszés szerinti hosszúságú postaberendezéseket alkalmazzunk…”

A működéssel kapcsolatos részletek megfogalmazásában feltűnik, hogy az akkor éppen hírlapírással foglalkozó Bíró László milyen alaposan ismeri és gondolja végig a leggyakorlatibb technikai megoldásokat is. A szakértők szerint ez a találmány megelőzte korát, az elgondolás lényegét évtizedek múlva alkalmazta a japán vasúttársaság a vonatok továbbításánál. Bírónak nem hiányzott a megélhetéséhez a találmányokból származó jövedelem.

20

Törzshelyén, az Andrássy úti Japán kávéházban a tulajdonos, Kraszner Menyhért egyszer pályázatot írt ki vendégeinek, hogy melyikük tudja a legrövidebben megfogalmazni az önéletrajzát, a vetélkedést Bíró nyerte meg a következő pályaművel: „Hol volt, hol nem volt…” Akkor épp a „hol volt” szakaszban tartott, sokat keresett különféle vámügyleteken, számos cikke jelent meg a lapokban.

Barátaival gyakran töltötte idejét szórakozóhelyeken. Egy átmulatott éjszaka forgatagában Bíró egy tizenkét hengeres, vörös színű Bugatti versenyautót vásárolt egy ismert színésztől. Az ügylet megkötésekor némi pezsgőmámor hatása alatt azt is magára vállalta, hogy a kocsival elindul a két hét múlva esedékes svábhegyi versenyen. Komoly hendikepnek számított, hogy Bíró addig még sohasem ült volán mögött, és az alapfogalmakkal sem volt tisztában.

Bíró adott magára annyit, hogy nem futamodott meg, leckéket vett egy ismerős öreg sofőrtől. Nehezen sajátította el a szükséges fogásokat, gyakran próbált sebességet váltani a kuplung benyomása nélkül, ilyenkor persze diótöréshez hasonló recsegő hang hallatszott a tengelykapcsoló felől. Oktatója azzal torolta meg a botlását, hogy minden ilyen esetben rátiport tanítványa lábára, a sajgó testrész esténként borogatásra szorult. Bíró – állítása szerint – megnyerte a svábhegyi versenyt, de szöget ütött a fejében, hogy miért kell a vezetőt sebességváltásnál a tengelykapcsoló benyomására kényszeríteni. Hosszas töprengés után megszületett benne az automata sebességváltó gondolata.

Bíró felvázolta és megszerkesztette az elképzelt automatikát. Megmutatta egy Buday András nevű mérnöknek, az illetőnek megtetszett, ötvenszázalékos részesedés fejében hajlandónak mutatkozott finanszírozni a kísérletet. Több mint egy évig tartott, amíg sikerült megkonstruálni egy megfelelően működő mintadarabot – egy „Mérei” típusú oldalkocsis motorkerékpárhoz méretezték.

A társak megpróbálták értékesíteni a találmányt. Megmutatták a Ganz-gyár műszaki igazgatójának, neki tetszett a szerkezet. Bár ő maga nem kívánt foglalkozni vele, ajánlólevelet adott Bírónak a General Motors berlini fiókgyárához. Létre is jött a kapcsolat, 21a GM a németországi Avus autópályát jelölte ki az ellenőrző próbák színhelyéül. Bíró nem bízott az óriáscég jóindulatában, könyvében leírja, hogy igyekezett előre kivédeni minden lehetséges kifogást: „Felhívtam a Magyar Automobil Klubot, hogy plombálja le a sebességváltó karterjét. Így akartam igazolni, hogy ez az alkatrész az egész ezer kilométeres, sokszor magas hegyeket átszelő úton sem szorult semmiféle javításra. Ezek után felültem a háromszázötven köbcentis motorkerékpárra, és oldalkocsimban a kilencvenkilós szerelővel elindultam Berlin felé.”

Négy alkalommal is tartottak próbafutamot az Avus körpályán, a sebességváltó minden esetben kifogástalanul működött, a német mérnökök ennek ellenére szerették volna megvizsgálni az automata szerkezetet. Bíró nem teljesítette a kívánságukat, mivel a találmányra csak Budapesten váltotta ki a szabadalmat, attól tartott, hogy ellopják az ötletét. Arra hivatkozott, hogy erre nincs szükség, a leplombált váltót semmiképp sem manipulálhatta.

Az ügyet függőben hagyva tért vissza motorkerékpárjával Budapestre. Itthon kapta kézhez a General Motors szerződéstervezetét: a legyártott egységek eladási árának fél százalékát ajánlották fel neki, erre öt esztendőn keresztül havi kétszáz dollár előleget kínáltak – ennek fele Bírót illette meg, fele Budayt, a társát.

1932-ben a száz dollár értékben sokszorosan felülmúlta a jelenlegit, Magyarországon átváltva mintegy ötszáz pengőnek felelt meg. Összehasonlításul megemlíthetjük, hogy ebben az időben a mezőgazdaságban egy-két pengős napszámokat fizettek, és épp divatban volt az a sláger, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”.

Bírót, aki közben megnősült, valósággal elkábította ez a gondtalan polgári megélhetést biztosító ajánlat. Így fordulhatott elő, hogy társával együtt sietve aláírta a megállapodást anélkül, hogy bemutatták volna a szöveget egy ügyvédnek vagy szabadalmi ügyvivőnek. Avatatlan szemmel nem vették észre, hogy a kontraktus két jogi csapdát is tartalmaz: nem intézkedik a gyártás megkezdésének időpontjáról, és nem határozza meg az előállítandó sebességváltók 22számát sem. Mikor végre észbe kaptak, sürgető levelet intéztek a General Motorshoz, partnerük azonban kellő jogi alappal hivatkozott a szerződés szövegére. Pacta sunt servanda – a kötéseket teljesíteni kell.

„Csak később tudtuk meg – világítja meg Bíró az események hátterét –, hogy a General Motors eljárásának az volt az oka, hogy találmányunk alkalmazásának esetén nagy mennyiségű, évekre előre gyártott alkatrész vált volna eladhatatlanná. Ezenkívül a gyár már évek óta kísérletezett egy hidraulikus rendszerű sebességváltó automatával, és ettől többet várt, mint az én mechanikus alapfelfogású készülékemtől. A szerződést csak azért kötötték meg velünk, nehogy a konkurencia megkaparinthassa a találmányomat.”

A nemzetközi gyakorlatban nem mentek ritkaságszámba a hasonló esetek. Owers palackgyártó gépét megvásárolta ugyan a német palackgyárosok kartellje, de évekig nem használta, nehogy az olcsóbban termelő új gép áresést és ennek következményeként profitcsökkenést idézzen elő. Ugyanígy alakultak a fejlemények a többszörös élettartamú izzólámpa és az amerikai izzólámpakartell között is.

Bíró most először került szembe a szabadalmi világ „nagy cápáival”, melyek fondorlatos eszközökkel forgatták ki őt remélt licencdíjaiból. Joggal feltételezzük, hogy elhatározta magát: soha többé nem válik az áldozatukká.

Bíró új munkába fogott. Egy nagy teljesítményű turbómotor tervezésébe kezdett, de a társa családi katasztrófák következtében elveszítette minden vagyonát, ezért anyagiak hiányában fel kellett hagyniuk a kísérletezéssel.

23

Bíró folyamatos műszaki kísérletei közepette sem szakított az újságírással. Előbb az Hongrie – Magyarország – Hungary nevezetű művészeti folyóiratot szerkesztette, majd ennek megszűnte után az Előre című ellenzéki hetilaphoz került.

Bent a redakcióban csak ritkán lehetett megtalálni, cikkeit a már említett Japán kávéházban írta. A Japán, mely nevét díszes orientális falicsempéiről kapta, csak egyike volt a számtalan hasonló vendéglátó helynek. Budapest már a század elején is „kávévárosnak” számított, alig akadt utca, ahol ne működött volna kávéház vagy kávémérés. Még a legkisebb társadalmi rétegek is külön törzshelyekkel rendelkeztek, így a kofák, a marhakereskedők, a borbélysegédek, de említhetnénk a vak muzsikusokat és a zsebmetszőket is.

Mint a krónikás megjegyezte, a kávéház az Élet nagy földszintje és piaca volt, félig utca, félig hajlék, ehhez egy cinikus szellem még hozzátette: „A kávéháznak két előnye is van, az ember nincs otthon, és még sincs a szabad levegőn.”

Folyamatos nappali-éjszakai nyitva tartásra rendezkedtek be, több kávéházról is elterjedt az a legenda, hogy az ünnepélyes megnyitásánál kulcsait a Dunába dobták, jelezve, hogy sohasem lesz bezárva. Minél szélesebb körű kiszolgálásra törekedtek, a New Yorkban egy időben fodrászat és zálogfiók is működött. A tulajdonosok a vendégek rendelkezésére bocsátották a saját Pallas Lexikonjukat, de az előtér polcain meg lehetett találni Budapest teljes lak- és címjegyzékét, a pénzügyi kompaszt és a vasúti menetrendet is.

Némely törzsvendég a postáját is ide kézbesíttette. Egy Csetéry Kálmán nevezetű öreg színész huszonöt évig ült ugyanannál az asztalnál, halála után ennek a márványlapjából faragták ki a síremlékét. A kényelmes székeken elterpeszkedve is híven lehetett követni a történelem nagy változásait. A história néha házhoz is jött, ennek legemlékezetesebb példájaként azt szokás emlegetni, hogy 1848-ban a Pilvaxban bontott zászlót a forradalmi ifjúság.

24

Az első világháború idején a Keleti és a Nyugati pályaudvar környékén fekvő úgynevezett „halálkávéházakban”, a Terminusban, az Ilkovitsban és a Wágnerben búcsúztatták el a családok a frontra induló katonákat. A hadi erőfeszítések szolgálatában a kávéházaknak le kellett adniuk fém evőeszközeik nagy részét. Az ellenséges országokra utaló elnevezéseket megváltoztatták, így lett a London kávéházból Berlin. A módszerek később eldurvultak, nem lehet véletlennek tekinteni, hogy a huszadik században minden terrorisztikus hatalom a kávéházak betiltásával kezdte meg a regnálását.

Visszatérve az 1930-as évek Japán kávéházára, ezt elsősorban írók és újságírók látogatták. Több száz hazai és külföldi lapot lehetett forgatni, a pincében demizsonszámra tárolták a tintát, „kutyanyelvek”, tollak, itatós tapperek álltak a vendégek rendelkezésére – ezeket Bíró is igénybe vette napi rendszerességgel.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy Bíró milyen kaliberű újságíró volt. Bele-belelapozgatva az Előre régi évfolyamaiban felbukkanó cikkeibe, meg kell állapítanunk, hogy nem tartozott a nagy tollforgatók közé. Sablonos dolgozatokkal jelentkezett, olyanokkal, mint hogy: „Szabályozzák a sütőipari munkát és árulják kilóra a péksüteményt!”, vagy „Ötszázezer forintot örökölt egy MÁV segédtiszt”, vagy „Leleplezzük az aszódi testvérgyilkosság és kettős eltűnés rejtélyét”. Csak az úgynevezett apró színesekben bontakozik ki Bíró briliáns agya, többnyire álhíreket talált ki. „Dióban csempészték ki a valutát, de a vámőrök feltörték a csonthéjas gyümölcsöket, és százpengősöket találtak bennük.” „Az angol repülőezredbe csak olyan embereket vesznek fel, akik legalább hatvannyolc másodpercig vissza tudják tartani a lélegzetüket.” „Egy borbély egy búcsúbeli verekedés után két évig hordott a fejében egy zsebkést, és nem tudott róla.” Fizetése arányban állt írásainak színvonalával, míg Márai Sándor havi kétezer-ötszáz pengőt kapott a Pesti Hírlapnál, Bíró a kétszáz pengőt is csak ritkán kereste meg.

Feltehetőleg maga Bíró sem táplált különösebb illúziókat zsurnalisztai képességei iránt – bár ezt nyíltan sohasem ismerte el, természetétől idegen volt bármilyen önmagát lebecsülő megnyilvánulás. 25A mélylélektan törvényszerűségei azonban itt is megmutatkoztak. Mélységes tisztelettel vonzódott a szakma valóban nagy egyéniségeihez, gyerekkori barátjához, Fodor Lászlóhoz, a későbbi hollywoodi forgatókönyvíróhoz, és még inkább az Est-lapok vezető publicistájához, Lakatos Lászlóhoz, akit „Mester”-nek szólított.

Lakatos saját képére formált európai szintű műveltséggel rendelkezett. Irodalmi önéletrajzában apjának Voltaire-t, anyjának Heinrich Heinét jelölte meg. Kedvenc matematikusának Beethovent, kedvenc muzsikusának Einsteint tartotta. Illúziók nélkül figyelte a fasizmus megerősödését az 1930-as évek Magyarországán.

A publicista folyamatosan végigdolgozta az egész napját, az írásrobot rövid szüneteiben viszont szívesen fogadta asztalánál Bírót. Ilyenkor megengedett magának egy-egy pohárka nemes szeszt is, nem tartozott a bigott antialkoholisták közé. Felfogása szerint az embernek csak arra kell vigyáznia, hogy sohase legyen olyan szegény, olyan ostoba, olyan szerencsétlen, vagy olyan üres, hogy ne maradjon más választása, mint az ital.

– El kell menni innen, Edison – mondogatta Bírónak. – Lehetőleg addig, amíg teli bőrönddel mehet el, és nem üres kézzel. Csak a megfelelő pillanatot nehéz kiválasztani, egy dél-afrikai közmondás szerint: amikor a zsidók mennek el, akkor még korán van, amikor a portugálok, akkor már késő. Mindent egybevetve azt hiszem, mégis az előbbi számít kisebb hibának.

Lakatos csak hét évvel volt idősebb Bírónál, mégis olyan tekintélynek számított előtte, hogy csak félve kockáztatott meg egy ellenvetést:

– De én itt szeretnék élni, Mester.

– Én is, ha hagynának.

Egy nap aztán Bíró hiába kereste a Japánban Lakatos Lászlót, a publicista megfogadta a saját tanácsát, és emigrált imádott Franciaországába. Hamarosan Fodor László is elköszönt barátjától, Bíró egyre inkább magára maradt. Bár közvetlen veszély egyelőre nem fenyegette, el kellett gondolkodnia a sorsán. Egy látszólag jelentéktelen esemény meggyorsította a döntést. „Cigarettát egy idősebb asszony trafikjában szoktam vásárolni, akinek a férje az 1914-es há26borúban a harctéren tanúsított hősiességével sok kitüntetést szerzett. Ezért a kormányzat trafikos engedélyt adott az özvegyének – írja Bíró az önéletrajzában. – Egy nap megtudtam, hogy a hatóságok visszavonták ezt az engedélyt, mert a család egyik tagja zsidó lánnyal kötött házasságot. Azt hittem, hogy én, mint egy keresztény irányzatú hetilap szerkesztőségének tagja, az Előre tekintélyével elérhetek valamit az özvegy érdekében.

Felkerestem a Városházán az illetékes hivatal egyik tanácsnokát, aki régi jó ismerősöm volt. Rendkívül barátságos hangulatban előadtam neki az asszony helyzetét, és kértem a közbenjárását. Szemrebbenés nélkül hallgatott végig:

– Kérem Önt, hogy ne foglalkozzék ilyen ügyekkel! – felelte keményen. – Ami ővele történt, az egyedül az ő dolga.

Én humanista meggondolásokra hivatkozva az asszony idős koráról, kétségbeejtő helyzetéről kezdtem beszélni, de a tanácsnok félbeszakított:

– Jól tudja, Bíró úr, hogy Ön is a »nemkívánatos elemek« közé tartozik – és fenyegetően tette hozzá –, jobb, ha nem ártja bele magát az ilyen ügyekbe!

Szótlanul tudomásul vettem” – írja, de, mint egy 1980-as nyilatkozatából kitűnik, haláláig élt benne ez a sérelem.

Mint mondani szokás: ez volt az utolsó csepp a pohárban, Bíró eldöntötte, hogy kivándorol. Önbecsülésével került volna ellentmondásba, ha egy pillanatig is feltételezi magáról, hogy nem állja meg a helyét idegenben, de a külföldi újrakezdéshez szüksége volt bizonyos induló tőkére. A General Motorstól élvezett havi százdolláros járadék semmire sem lett volna elegendő, más anyagi forrással pedig nem rendelkezett. Csak egy új, sikeres találmányból származó jövedelem oldotta volna meg a helyzetet, de kétesnek látszott, hogy születhet-e ilyen a kényszerűség szorító görcsében?!

27

A feljegyzésekben számos különféle variációt találunk arról, miképp merült fel Bíró Lászlóban a golyóstoll ötlete. Egyes források úgy értesítenek minket az idea születésének körülményeiről, hogy bizonyos apró golyók egy felborult üvegből kiáradó tintától sodortatván nyomot rajzoltak Bíró előtt egy asztallapra. A magyarázat nem tért ki arra, milyenek voltak ezek az apró golyók, és hogy kerültek éppen akkor az asztalra.

Mások szerint Bíró egy kávéház teraszán üldögélt, előtte gyerekek golyóztak az aszfalton, és feltűnt neki, hogy az egyik golyóbis átszelt egy mélyedésben összegyűlt víztócsát, majd továbbhaladva nedves nyomot hagyott maga után a burkolaton. Ennek a változatnak a hitelessége az előzőéhez mérhető.

Maga Bíró a következőképp emlékezik meg a gondolat születésének körülményeiről. Szerkesztőségi ügyeletesként gyakran járt be a nyomdába korrigálni a kefelevonatokat. Bár márkás Pelikán töltőtollat használt, gyakran került kínos helyzetbe: a tinta munka közben hol kifogyott, hol beszáradt, és eldugaszolta a tollhegy csatornáját. Ha erősebben megnyomta, a toll két fele szétcsúszott, és az írás csúnyán megvastagodott. A bosszúságok tetejeként a nedves jelek gyakran elkenődtek a papíron, és elölről kellett kezdenie a munkát. Míg saját kezűleg javítgatta a szétszedett töltőtollat, irigykedve figyelte a szolidan dübörgő rotációs gépeket: a betűkön egyenletesen oszlott el a festék, megszáradt, mihelyt a papírra nyomódott, az újságpéldányok folt nélkül hullottak le az asztalra.

Szent-GyörgyiAlbert mondta egyszer, hogy feltalálónak lenni annyi, mint: látni azt, amit mindenki lát, és gondolni olyant, amit senki sem gondol. Bíró sem maradt meg az irigykedésnél, eltöprengett, hogy a rotációs gép modelljéből kiindulva ki tudna-e alakítani egy kézzel működtethető, töltőtollat helyettesítő íróeszközt. Talált volna megoldást a méretek szükséges miniatürizálására, az alkatrészek számának csökkentésére, de nem sikerült áthidalnia az alapvető nehézséget: 28a hengerek csak egy irányba képesek mozogni. „Mivel helyettesítsem hát a hengert? – tűnődtem el a kávéházi törzsasztal mellett. Villámcsapásként futott végig az agyamon a megoldás: golyóval!!!” Az ötlet annyira kifordította magából, hogy a rendelésre várakozó pincértől is tej helyett golyóval kérte a kávét.

„Amit kerestem, valami merőben új volt az íráseszközök között – mondja önéletírása más helyén. – Az íróeszközök eredetét és fejlődését részletesen ismertem, kezdve a kőbe vésett jelektől a kínai ecseten át a tengelyirányban metszett lúdtollig, az acél, arany, irídium tollhegyig és végül a töltőtollig. De mindezek az előzmények semmiféle segítséget nem jelentettek a munkámban…”

Bíró itt az ismeretek hiányából vagy túlzásba vitt önérzetből kifolyólag elfelejt említést tenni arról, hogy nem akkor és nem benne merült fel először a golyóstoll ideája. Az elképzelés a távoli múltba nyúlik vissza. John J. Loud amerikai technikus már 1888. október 30-án szabadalmat szerzett egy hasonló elgondoláson alapuló írószerre. Őt a feltalálók hosszú sora követi: 1901 októberében a német Anton J. Schafer jegyezteti be egy golyós iron patentjét, majd 1911 októberében Michael Braun jelentkezett. G. L. Lorenz az 1924-es drezdai vásáron már egy Mungo márkanevű kész golyóstollal állt elő. Még Magyarországon belül is találni elődöket, 1934-ben Hajdú Ödön vasúti mérnök és dr. Ránki Dezső védette le a tárgyba vágó ötletét. Nehéz feltételezni, hogy Bíró ezek egyikéről sem hallott.

Bármennyire kínálja is magát az ítélkezés, mégsem mondhatjuk, hogy Bíró plagizált, illetve szabadalmi jogsértést követett volna el. Történetünk adott időpontjában, az 1936-os évben még nem létezett igazán használható golyóstoll, az egyikfajta folyt, a másik ki-kihagyott írás közben vagy más hiányosságban szenvedett. Még majd’ egy évtizednek kellett eltelnie, mire megszületett az első, hibátlannak mondható változat, mely éppen Bíró nevét viseli majd. A különféle országokban érvényes szabadalmi törvények viszont mind megegyeznek abban, hogy a részeredmények elérése nem teremt jogalapot, az utolsó lépést megtevő személyt ismerik el teljes értékű 29feltalálónak, a német megfogalmazás szerint azt, „aki kitette a pontot az i betűre”. Az amerikai felfogás szerint az is közömbös, hogy az ötlet kinek jutott előbb az eszébe. Ebben a tekintetben kifejező példa Sauer és Mann esete, akik rájöttek a villanylámpa elvére, de nem volt pénzük a kivitelezésre. A később induló Edison viszont rendelkezett apparátussal a megvalósításhoz, így az övé lett a szabadalom. Bíró teljes gőzzel vetette bele magát az új vállalkozásba, nem riasztotta el, hogy a célba vett területen semmiféle tapasztalattal nem rendelkezett. A kísérletek lefolytatásához meg kellett szerveznie a maga kis csapatát. Elsőnek bátyját, Bíró Györgyöt vonta be, ő orvosként szerzett bizonyos vegytani tapasztalatot, ezért rá várt az a feladat, hogy megtalálja a megfelelő festékanyagot. Ez a teendő a vártnál keményebb diónak bizonyult, pedig még az alkalmazott kémia egyetemi tanszékvezető professzorát is megkeresték.

– Olyan festéket kérünk, professzor úr, mely a tartálytestben folyékony marad, de a papírra kerülve azonnal megszárad.

A tudós kikelt magából:

– Kétféle festék létezik, uraim: az egyik gyorsan szárad, a másik lassabban. Hogy az ördögbe képzelnek el egy olyan festéket, mely öntevékenyen eldönti, mikor száradjon gyorsan és mikor lassan. Ez contradictio in adiecto, ellentmondás magában a feltételezésben, olyan, mint a forró és kovácsolható jég: nem létezik.

Az idősebb Bíró fiút nem törte le ez az elutasítás, elmerült a szakmai irodalomban, és időnként mély értelmű kijelentéseket tett a felületi feszültségről, a viszkozitásról és a telítettség fokáról.

A hat évig tartó kísérletezések során mindvégig a célnak megfelelő festék megtalálása járt a legtöbb gonddal. Az alapelvet sikerült tisztázni: a toll nem tintával, hanem egy speciális pasztával működik majd, de a próbákba bevont anyagok, így a nyomtatáshoz, illetve a pecsételő párnához használatos festékek újabb és újabb módosításokra szorultak.

„Ha a folyadék egy nap túl sűrűnek bizonyult, másnapra túl híggá vált, és egy idő múlva újra megsűrűsödött. Sokkal később tudtuk meg, hogy a festékanyagban mutatkozó változások az anyag hőmér30sékletétől függnek. Hogy állítsuk be a golyóstoll szerkezetét egy olyan festékanyagra, amely szinte mindig változik? Ráadásul az anilin gyakorta kikristályosodott, és az egész keverék használhatatlanná vált.”

Bírónak más nehézségekkel is meg kellett küzdenie. Az egykori „önéletrajzi pályamunkának” mind inkább a második, „hol nem volt” tétele vált érvényessé, lassan kifogyott a pénzből, a legszükségesebb teendők költségeire sem futotta.

Önéletrajzában Bíró azt állítja, hogy egy kezdetleges golyóstollmodell vázlatrajzára szabadalmat váltott ki, így legalább egyéves időtartamra biztosította magának az elsőbbség jogát. Nincs túl nagy jelentősége, de sem a hivatalos szabadalmi jegyzékben, sem más forrásban nem találjuk ennek a nyomát.

A szabadalmi processzus lefolytatása annyi pénzbe került volna, amennyinek Bíró a töredékével sem rendelkezett. Aki saját feje után fogalmazta meg az igénypontjait, könnyen pórul járhatott, mert szakmai vetélytársai kijátszották. Például, ha egy általa feltalált új gyógyszer nyolcvan százalék egyfajta és húsz százalék másfajta anyagból állt össze, a konkurenciának elég volt nyolcvanegy – tizenkilencre-módosítani az arányt, és máris megkerülhette az eredeti szabadalmat. A támadhatatlan megszövegezéshez egy profi szabadalmi ügyvivőt kellett fogadni két-háromszáz pengőért. Be kellett fizetni a húszpengős bejelentési díjat, és az ugyanakkora összegű illetéket – hogy az apróbb kiadásokat ne is említsük.

A szabadalom fenntartása is komoly költségekkel járt, az összeg folyamatosan emelkedett, az első évben huszonöt pengőt tett ki, a lejárati huszadik esztendőben viszont már kétezret. Késedelem esetén százszázalékos felpénzt vetettek ki a kérelmezőre – és ehhez jött még az esetleges külföldi szabadalmaztatás költsége.

Bíró nem boldogulhatott külső pénzforrások igénybevétele nélkül. Csapatába harmadik emberként bevonta gyermekkori barátját, Gellért Imrét, aki Rapid néven utazási irodát tartott fenn a Nádor téren. Gellért tudott segíteni némi anyagiakkal, és a műszaki gondok megoldásában is közreműködött.

31

A kivitelezés irányítását továbbra is Bíró tartotta a kezében, minden szabad percét a munkálatokra fordította. Műhelypadja fölé egy rajzot erősített, mely az elképzelt modell felnagyított képét ábrázolta. A vázlatot figyelve újra és újra végiggondolta a működtetés minden lehetséges módját, a számba jöhető hibákat, és próbálta megtalálni kiküszöbölésük módozatait. A kombinációk száma a végtelenhez közelített.

Kísérletként néha összerakott egy-egy példányt, de ezek messze jártak a tökéletestől. A tollat függőleges helyzetben kellett tartani, a golyó mozgása így is akadozott, legfeljebb néhány bizonytalan kört lehetett rajzolni vele. Ha a sűrű folyadékra nagyobb nyomást próbáltak gyakorolni a dugattyúval, a golyó puskalövedékként kiugrott a helyéből, és a festék előre-hátra szétfröccsent, egy idő után vastag rétegben borította el a kis laboratórium falát, és a kísérletezők ruháját, arcát-kezét is belepte.

Az anyagi gondok egyre növekedtek. A közelgő háborús krízis nem kedvezett a turizmusnak, Gellért utazási irodája is pangott, mind kevesebb pénzt tudott fordítani a kutatásokra. 1937-ben lejárt Bírónak a General Motorsszal kötött szerződése is, a cég többé nem küldte a havi százdolláros licencdíjat.

A további mecénások megnyeréséhez mindenképpen szükséges volt egy kezelhető és szükség esetén bemutatható modell elkészítése. Bárhogy is szeretett volna takarékoskodni, Bíró végül mégis rákényszerült, hogy néhány alapvető fontosságú alkatrészt Svájcban vásároljon meg. Ezeket saját készítésű darabokkal kiegészítve egy Kaplony utcai műszerész legyártott néhány mintadarabot.

32

Az 1938-as év Európa-szerte a menetelő német katonák csizmáinak ütemes dobogásától és győzelmi indulóitól volt hangos. Hitler csapatai előbb Ausztriába vonultak be, majd a müncheni egyezmény megkötése után az addig Csehszlovákiához tartozó Szudéta-vidéket is megszállták. Nem érték be ezekkel a hódításokkal, továbbra is ugrásra készen álltak.

Ezek az események Magyarországon is éreztették hatásukat. A vezetés arra számított, hogy a német szövetséges oldalára állva elérheti revíziós céljait, visszaszerezheti a trianoni döntésekkel elszakított területeit. Folyt a háborús készülődés, mind szélesebb tömegeket nyertek meg a szélsőséges jobboldali eszmék, a Nyilaskeresztes Párt húszszázalékos eredményt ért el az országgyűlési választásokon.

Gorkij szerint „az antiszemitizmus a fasizmus eszperantója, ezen a nyelven terjed és hat a világra”. Az 1935-ös németországi, úgynevezett nürnbergi törvények után Magyarországon is zsidóellenes intézkedéseket hoznak. 1938. május 29-én a parlament megszavazza az első zsidótörvényt, majd alig egy év múlva a másodikat. Ezek a jogi lépések korlátozták a zsidók arányszámát a gazdasági és a kulturális életben, különösen a sajtó területén, a közpályákról pedig egyenesen kizárták őket.

Bíró a saját bőrén is tapasztalta a kedvezőtlen változásokat, cikkei többé nem jelenhettek meg az Előrében, és azt is tudomásul kellett vennie, hogy az idő ellene dolgozik. Leginkább attól tartott, hogy hamarosan lezárulnak a határok, és nem tudja keresztülvinni családjának rég elhatározott kivándorlását. Hiába próbált tájékozódni, hogy melyik ország fogadná be őket, a követségek elzárkóztak a kérelmezők elől, csak minimális számban adtak ki vízumot.

Egyszer – talán épp ilyen reménytelen informálódó körút befejeztével – felment bátyja fogorvosi rendelőjébe. Az idősebb Bíró fivér egy Pogány Mária nevű feltűnően csinos és elegáns nővel foglalkozott. Kezelés után leültek néhány szóra, Bíró megtudta, hogy Mária 33elvált asszony – fia, Kleinlein Harry Svájcban él –, most második házasságára készül, egy Láng Lajos nevezetű, Argentínában letelepedett magyar üzletemberhez megy feleségül, és elindulása előtt még rendbe hozatja a fogait:

– Nem tudom, mit kérnek Argentínában a fogorvosok, nem kezdhetem az életet kint százdolláros számlákkal – a két Bíróra nézett –, maguk miért nem jönnek? Be akarják várni, amíg a németek a nyakukra teszik a kést?

Bíró vállat vont:

– Nem tudunk vízumot szerezni, de ha kapnánk is, akkor sincs miből elmenni.

– Úgy tudom, maguk nem álltak rosszul anyagilag.

– Az régen volt, minden pénzünket ráköltöttük egy találmányra, egy újfajta tollra.

– Megnézhetném?

Bíró megmutatta az éppen nála lévő modellt, elmagyarázta a működését, az asszonyt érdekelte az ügy:

– Én ebben látok fantáziát, és a megérzéseim nem szoktak cserbenhagyni. Szívesen segítek maguknak. Kössünk szerződést: kint Argentínában alakítunk egy közös vállalatot, mi a férjemmel finanszírozzuk a kísérleteket, cserében koncessziót kapunk a golyóstoll dél-amerikai gyártására és árusítására. Ez egy korrekt üzlet, mindketten jól járunk.

Bíró beleegyezőleg bólintott, de nem vette komolyan az ajánlatot, csak udvariasságból rakta el az asszony névjegyét, melyre ráírta az argentínai címet. Meglepődött, amikor a következő találkozásukkor Pogány Mária már egy kész szerződéssel állt elő.

– Vettem egy telket a Holdon! – gondolta a feltaláló, de úgy érezte, nincs különösebb vesztenivalója, ezért aláírta a szerződést, majd hamarosan el is feledkezett az egészről.

Fogyatkozó energiáját arra fordította, hogy megfelelő pénzembert találjon, aki fedezné a golyóstoll további tökéletesítésének költségeit, cserében részesedne a vállalkozás reménybeli hasznából. A próbálkozások rendre kudarcot vallottak. A „rossz passz” Bíró öltözetében is tükröződött, a Gellért Imrétől csurranó-cseppenő pénzből 34csak egy-egy új ingre tellett, új ruhát már évek óta nem csináltatott. A baj nem járt egyedül, Bíró felesége tüdőcsúcshuruttal szanatóriumba került, lányát, Mariannt a nagyszülők vették magukhoz. Bíró elvesztette munkakedvét, mind több időt töltött a Japánban. Csak egy kapucínerre futotta neki, de az ismerős pincér hol „javító tejet”, hol „javító kávét” töltött hozzá, ezért nem számoltak fel külön pénzt, így felért egy közepes étkezéssel. Az asztalra könyökölve órákig merengett csészéje fölött, úgy érezte, elrontotta az életét, mikor a golyóstollal kezdett el foglalkozni, jobban járt volna, ha bármilyen más tervbe vág bele.

1938. március 5-én Bíró rosszkedvűen ébredt. Bekapcsolta a rádiót, épp Darányi Kálmán miniszterelnök győri beszédét közvetítették, a kormányfő bejelentette, hogy az országnak minden erejét a fegyverkezésre kell fordítania. Közben megszólalt a telefon, Bíró csak nehezen szánta rá magát, hogy felvegye, Gellért jelentkezett:

– Gyere le a Japánba, azt hiszem, sikerült találni egy mecénást.

– Kis jubileum.

– Milyen jubileum?

– Ez lesz épp a századik ajánlat. Hogy hívják az illetőt?

– Goy, Goy Andor. Ipszilonnal írja, és nem j-vel, persze azért mégis „gój”. A féltestvére, Gábor Dezső abban a színházban művészeti titkár, ahol a feleségem játszik, ő ajánlott neki minket. Komoly iparosember, egy százfős írógépszervize van.

– Megmondom őszintén: már nincs kedvem egy újabb kudarchoz.

– Ugyan, Laci, vagy te olyan jó rulettjátékos, hogy tudjad: nincsenek azonos előjelű végtelen sorozatok. Száz fekete után egyszer be kell jönni a pirosnak is. Szedd össze magad, egy óra múlva találkozunk.

35

Ismerkedjünk meg másik hősünkkel. Goy Andor Rezső Boldizsár 1896-ban született, három évvel volt idősebb Bírónál. Törvénytelen gyerekként jött a világra, anyja, Goy Ilona házivarrónőként esett teherbe a munkát adó család „fiatalurától”. Természetes apja nevéről Goy nem tesz említést memoárjaiban. Az asszony később férjhez ment egy Weiss Emil nevezetű, sváb származású részeges újságíróhoz. Weiss egy személyben volt a Vendéglősök Lapjának tulajdonosa és teljes munkatársi gárdája, különféle újságokból és a távirati iroda jelentéseiből ollóval és gumiarábikummal állította elő az épp soros számot.

Goy anyja néhány év házasság után meghalt, a gyereket Weiss második felesége nevelte fel kemény nyomorban. A kisfiú kivette a részét a család fenntartásából, néhány fillérért bevásárolt a házbeli lakóknak. Nyaranta az volt az egyetlen szórakozása, hogy a locsolókocsi után baktatva a vízsugarakban megmosta a lábát.

Goy értelme korán kinyílott, élt benne az állhatatos vágy, hogy vigye valamire. Arra nem tellett volna, hogy szabályos középiskolába járjon, de váratlan szerencse érte: mostohaapja közbenjárására felvették ösztöndíjas tanulónak Braun Vilmos hatósági joggal felruházott magánpolgárijába. Goy a helyért takarítással és különféle írásbeli munkákkal fizetett, a szünidőben pedig vasreszelőket vágott és csomagolt keménypapírba.

Egy év után lejárt az ösztöndíj, a család anyagi helyzete ez idő alatt nem javult, sőt Weiss mind többet betegeskedett. Fel sem merülhetett, hogy Goy folytathassa középiskolai tanulmányait. 1910-ben, öt héttel tizennegyedik születésnapja előtt elszegődött írógépműszerész-tanoncnak. Ez a szakma feltehetőleg azért vonzotta, mert intellektuális képességeket is igényelt, mintegy átmenetet képezett a fizikai munka és a műszaki foglalkozások között. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy húsz évvel később a törekvő fiatal Kádár János is ezt a szakmát választotta.

36

Goy reggelenként öt órakor kelt, hogy a Pest környéki Erzsébetfalváról gyalog beérhessen a Párisi utcai műhelybe. Munkakezdés előtt még kitakarított, a szomszédos kávémérésből áthozta a reggelit a segédeknek, de arra nem volt hajlandó, hogy kipucolja a mester cipőjét, és azt sem vállalta, hogy a fél városon átvágva egy nyakába akasztott „trogli”-n visszaszállítsa a kijavított írógépeket.

– Én műszerészinasnak jöttem ide, és nem trógernek – mondta. Önérzetes gesztusaiért az elcsapatást is vállalta volna, de erre nem került sor, főnökei méltányolták ügyességét és szorgalmát.

A fiú gyorsan haladt előre a szakmai ismeretek megszerzésében, másodéves tanonc korában már „kijáró” műszerészként önállóan végezte a reklamációs és karbantartási munkákat. Annyit keresett, hogy az időközben megözvegyült mostohaanyjával egy önálló főbérleti lakásba tudott költözni – igaz, hogy ez a hajlék csak egyetlen földszinti kőpadlós helyiségből állott a Főherceg Sándor (jelenleg Bródy Sándor) utca sarkán, de így is nagy előrelépésnek számított a korábbi szűk cselédszoba-albérlet után.

A törekvő fiatal segéd feljebb is tudott volna kapaszkodni, de 1916. január 15-én behívták katonának. Sok évvel később Goy lányai egy kis táblázatot készítettek, ebben összehasonlították apjuk és Bíró László életútját: bizonyos meghatározott időszakot hol és milyen körülmények között töltöttek el. Már az első sorokban megjegyezték, hogy a világháborús években Bíró karpaszományosként Budapesten maradt, apjukat viszont kivitték a balkáni frontra.

Goy egy műszaki osztagba került, valahol Cattaro és Montenegro között egy magaslati drótkötélpálya-állomáson teljesített szolgálatot. Három év után, a magyar kommün kitörésekor szerelt le – egy baleset következményeként vált alkalmatlanná.

Itthon a semmiből kellett újrakezdenie az életét. Megfelelő civil öltözék híján még hosszú ideig a katonai jelzésektől megfosztott egyenruhájában járt. Az egyik népbiztosi hivatalba került írógépjavító-műszerésznek, majd a Tanácsköztársaság bukása után kiváltotta az iparengedélyt, és önállósította magát. A Főherceg Sándor utcai lakás egyetlen szobájából választott le egy műhelyrészt – szakado37zott ágyterítőket használva függönyül. Egy hosszú asztalt állított be, a házban lakó aranyozó- és képkeretező-mestertől kapta ajándékba. A falra Goy egy deszkalapot erősített, szegeket vert bele, és felakasztotta szerszámait, a mosótálak az asztal alatt hevertek, ezzel a szegényes felszereléssel kezdett el dolgozni.

Mint leszerelt katonát, kezdetben a Hadigondozó Központ látta el megrendelésekkel, de az újdonsült iparos lelkiismeretes és pontos munkájának hamarosan híre szállt, klientúrája megnövekedett, egyedül már nem is tudta ellátni a teendőket. Társul maga mellé vett egy fiatal műszerészt, Kovalszky Istvánt, akivel aztán huszonnyolc esztendőn át működött együtt, csak a közös üzemük államosítása szakította meg a kapcsolatukat.

1921 tavaszán egy elegáns férfi állított be a műhelybe, egy filmfelvevőgépet hozott magával, ennek egyik alkatrésze, az úgynevezett „máltai kereszt” a használhatatlanságig elkopott, és kérte a műszerészeket, készítsenek újat helyette. Goyék általában nem foglalkoztak „nyers darabok” gyártásával, de részben szívességből, részben szakmai érdeklődésből mégis felvállalták és teljesítették a rendelést.

Munkájukért nem fogadtak el pénzt, az idegen ezen meghatódott, és hálából néhány hét múlva egy ajánlattal jelentkezett. Kiderült, hogy az édesapja, Juhász Andor a Kúria elnöke, és az ő révén megbízást szerzett Goyéknak a magyar bíróságokon használt írógépek karbantartására és javítására. Ez a nagy volumenű munka lehetővé tette, hogy a leválasztott félszobából igazi műhelybe költözzenek át. A szerencse továbbra is kegyelte Goyékat. Az első világháború után sokáig pangott a magyar írógéppiac, az import még nem indult meg, az újságok hirdetésrovatait megtöltötték a vásárlási szándékkal jelentkezők. Ebben a szorító helyzetben egy Komlós Manó nevű ügynök hasznos információhoz jutott. Amerikában az írógépgyárak azzal a kötelezettségvállalással adták el új termékeiket, hogy az árukba beszámították a leadott régi masinákat. Ezek többnyire kiváló műszaki állapotban voltak, de az adott üzleti szektorban nem árusíthatták, ezért jutányos áron exportálták őket.

38

Komlós engedélyt kért, hogy amerikai rokonainak közvetítésével behozathassa ezeket a gépeket, a nehéz helyzettel ismerős hatóságok támogatták a szándékát, szokatlanul alacsony vámtételeket szabtak ki, a darabonként előírt százhúsz korona helyett százkilónként csak hatvan koronát kellett fizetni.

Ha nagyobb szállítmány érkezett, Komlós Goyéknak is juttatott belőle, ők csak kitisztították, megolajozták, és új festékszalaggal szerelték fel a gépeket, ellátták magyar ékezetes betűkkel, és már szállították is ki a vevőkhöz.

Később, biztosítva Komlós jutalékát, Goyék közvetlen összeköttetésbe kerültek az amerikai Regal céggel. Ez a kapcsolatfelvétel csak az első lépésnek számított egy magasba vezető úton, néhány év alatt a „Goy és Kovalszky” megszerezte a legnevesebb írógépmárkák, az Underwood, az Ideal, az Erika és végül a német Wanderer Werke Continental típusú gyártmányainak magyarországi vezérképviseletét.

Az írógépjavító szerviz létszáma hamarosan meghaladta a száz főt, de megbízható műszaki vezetés alakult ki, Goy már megengedhette magának, hogy feltalálói becsvágyának hódoljon. 1938 tavaszán egy újfajta, úgynevezett „sorvégnyitós” írógép megszerkesztésével foglalkozott.

39

Önéletrajzában Bíró csak ritkán, négy vagy öt alkalommal említi meg Goy nevét, az első, 1938. március 5-i találkozásukra pedig egy szót sem veszteget. Goy viszont mind feljegyzéseiben, mind későbbi, újságoknak adott nyilatkozataiban részletesen beszámol a történtekről.

Emlékezete szerint a jelzett napon ő érkezett később a Japán kávéházba, Bíró és Gellért már ott tartózkodott. Az egyik, Liszt Ferenc térre néző bokszban épp golyóstolluk modelljét mutatták be az érdeklődőknek, a kísérleti darab most sem működött megfelelően, a kifolyó festék összekente a kezüket. Üdvözölték a belépő Goyt, bemutatkoztak, majd papírszalvétával megtörölték a tollat, és átnyújtották kipróbálásra. A vállalkozó azonban nem kívánt tárgyalni illetéktelen kíváncsiskodók gyűrűjében, meghívta partnereit az irodájába, másnap délelőtt tíz órára.

Goyban derengett az emlék, hogy korábban már találkozott ilyen jellegű íróeszközzel. Otthon megnézte a páncélszekrényét, és az egyik sarokban megtalálta azt a hat darab Mungo márkájú golyóstollat, melyet még 1932-ben vett a lipcsei nyári vásáron. Eredetileg ajándéknak szánta őket, de Budapestre hazatérve a tollak már nem írtak. Átmosta a szerkezetüket, tartályukat megtöltötte friss tintával, de reggelre megint bedöglöttek, akkor félrevágta őket.

A tollakat őrző dobozban Goy rábukkant egy prospektusra is, a szélére annak idején felírta: „ez egy remek dolog, ennek beláthatatlan jövője van”. A dobozt magához vette, és a tárgyalás napján lerakta maga elé az asztalra:

– Mi az ön szakmája? – kérdezte Bírót.

– Újságíró vagyok.

– Ezek szerint kívülálló. Hogy jutott eszébe, hogy a golyóstollal foglalkozzon?

– Az írószerek fejlődésében nem a technikusok, hanem a magamfajta outsiderek játszották a legfőbb szerepet. Waterman ügynök volt, 40egy rosszul működő toll miatt elesett egy előnyös szerződéstől, ezért találta ki a nevével jelzett eszközt. Parker középiskolában tanított, és a növendékeinek mindennapos munkáját kívánta megkönnyíteni a találmányával.

– Térjünk a tárgyra. Mielőtt bármibe is belemennénk, szeretném tisztázni: bejelentették-e már a tollat szabadalmi védelemre.

Gellért a fejét ingatta:

– Nem.

– És miért nem?

– Ön tudja, mekkora költséggel jár a szabadalmi eljárás. Én annyi pénzt fektettem ebbe a találmányba, hogy erre már nem futotta.

– Azt mondja, hogy találmány?! Önök nem értesültek róla, hogy a golyóstollat már rég feltalálták?

– A cseh Wenzel-Klimesre gondol? Azt ismerjük: a patentja csak papíron létezik, a gyakorlati megvalósítás minden esélye nélkül. Ha szükséges, egypár pengőért megszerezhetjük tőle az opciót.

– Másról van szó, uraim, erről – mondta Goy, és kivette a dobozból az egyik Mungót. Bíró engedélyt kért, hogy kipróbálhassa, az ő kezében sem fogott, de a szerkezeti elvet fel tudta mérni.

– Ez valóban golyóstoll. Ahogy a rászáradt foltokból látom, tintával működött, az abban levő sav rövid idő alatt szétmarta a golyót, és a fészkét is, az egész toll használhatatlanná vált. Az én találmányomnak épp az a lényege, hogy nem tintát, hanem egy bizonyos összetételű festékpépet töltök be. Ez pedig már elégséges alapot jelent egy szabadalomhoz.

Goy eltöprengett:

– Ezt én nem tudom megítélni, bízzuk az ügyet arra a szabadalmi ügyvivőre, aki az én dolgaimat szokta intézni. Ő elvégzi majd az előírt kutatást, megteszi a szükséges bejelentéseket – természetesen mindent az én kontómra. Viszonzásul szóbeli opciót kérek önöktől, hogy két hónapig jogom legyen kísérletezni a golyóstollukkal, utána majd eldöntöm, hogy érdekel-e a cikk.

Goynak egyre jobban tetszett a golyóstoll ötlete, de közben jelentkezett a szabadalmi ügyvivő, aki nem lelkesedett a tervért:

41

– A szabadalom minden további nélkül kiváltható, akkor is, ha az elgondolás, hogy úgy mondjam „elődös”, vagyis más ember agyában is megfogant már. A Szabadalmi Hivatal nem folytat újdonságvizsgálatot, helyette az úgynevezett „latin rendszert” követi, mely szerint a találmány létét, értékét vagy újdonságát a szabadalom megadása nem szavatolja. A visszaéléseket az gátolja, hogy a közzététel után két hónapig bárki felszólalhat, ha úgy véli, hogy a szabadalom sérti az érdekeit, és birtoklási pert indíthat, majd megsemmisítési keresetet nyújthat be.

– Akkor mi a gond?

– A feltaláló személye. Bíró úr erős kétségeket kelt bennem, bár igen ambiciózus ember, azt sem zárhatjuk ki, hogy lángésszel van dolgunk, de nem rendelkezik megfelelő műszaki képzettséggel, és ebből rengeteg baj származhat. Nem tudom azt tanácsolni önnek, hogy munkát, ötleteket, sőt pénzt fektessen ebbe az ügybe.

A figyelmeztetés ellenére Goy továbbra is fantáziát látott a találmányban, megbízást adott a szabadalom bejelentésére.

Kezembe került az eredeti irat, a már megsárgult, töredező papír tanúsága szerint Bíró László hírlapíró 1938. évi április hó 25-én jelenti be töltőtollát a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróságon. Igénypontjai szerint: „íróeszközbe forgathatóan ágyazott golyócska, és jellemzője a golyócska mögött elhelyezett, pépszerű festék felvételére alkalmas tér.”

Ezt a bejelentést még ugyanazon év május tizenhatodik napján egy újabb Bíró-szabadalom követte: „cserélhető festéktartály íróeszköz számára, valamint íróeszköz ilyen tartályra” címmel.

„A találmány célja olyan festéktartály szerkesztése, amely lehetővé teszi, hogy a kiürült festéktartály helyébe bárki egyszerűen új, festékkel teli tartályt szerelhessen, továbbá, hogy a teli tartályok a kereskedelemben forgalomképesek legyenek” – ez, ha jól értjük, a cserélhető golyóstollbetétek feltalálását jelenti.

Néhány nappal később a két fél újra leült tárgyalni egymással. Goy azzal nyitott, hogy bemutatta az általa néhány apróbb javítással továbbfejlesztett modellt:

42

– Tessék, uraim, próbálják ki.

Gellért átvette, majd azt írta a blokkjára:

„A XX. század új íróeszköze, a golyóstoll elindult hódító útjára” – majd szóban hozzátette –: Gratulálok!

– A gratuláció még korai, a festék egyelőre távol áll a tökéletestől, és a tartállyal is akadnak gondok. Odáig azonban csakugyan eljutottunk, hogy megismerhessem az önök feltételeit. Hogyan képzelik el az együttműködést?

Bíró odaszólt Gellértnek:

– Beszélj te, Imre!

Gellért átvette a szót:

– Nem kellene bevonnunk egy ügyvédet?

– Ha ragaszkodik hozzá, természetesen hívhatunk egyet, de én a magam részéről szívesen mellőzném. Mi, iparosok azt szoktuk mondani: ha a szél befújja a kalapodat az ügyvéd udvarába, ne menj be érte, mert a gatyádat is le fogja szedni rólad. Azt hiszem, elég lesz, ha a feltaláló részéről ön, Gellért úr tanúskodik, mellettem pedig Kovalszky úr, a társam.

– Kérem, ahogy gondolja.

Gellért még egyszer áttanulmányozta az elképzeléseit rögzítő jegyzeteket:

– Mi úgy terveztük, hogy a gyártást kizárólagos érvénnyel a partnerünk indítaná el és folytatná a továbbiakban is. Ez nemcsak Magyarországra vonatkozik, hanem a külföldi piacra is. Kezdjük Németországgal, úgy tudjuk, ön ott kitűnő kapcsolatokkal rendelkezik, vegyük hozzá Svájcot, Lengyelországot – feltéve, hogy a németek addig nem foglalják el.

Goy felcsattant:

– Szeretném, ha nem kevernénk politikát az üzleti ügyeinkbe.

– Elnézést, de nem tudok szabadulni ettől a gondolattól.

– Tegyük túl magunkat rajta. Azt kérem, hogy vegyük ide Franciaországot is, két jó barátom él Párizsban: Kovács Sándor és Van der Eynde mérnök, finommechanikai üzemük van Evelco néven. Ha a gyártás valóban megindul, őket is be kell kapcsolnunk. Beszél ön idegen nyelveket, Bíró úr?

43

A feltaláló elmosolyodott:

– Mostanában úgy szokták feltenni ezt a kérdést: „árja ön, vagy angolul tanul?” Sajnos, csak németül értek egy keveset.

– Jó volna, ha hozzákezdene a franciához, könnyen lehet, hogy kapcsolatba kerül majd az Evelcóval.

Végül tizenegy európai ország nevét jegyezték fel. Bíró úgy gondolta, hogy itt a kizárólagos gyártási és forgalomba hozatali jogot átengedi Goynak, ennek fejében meg kell osztani a keletkező hasznot: Magyarországon hatvan–negyven százalékban Goy javára, külföldön pedig fele-fele arányban.

– És ugyanez a kulcs volna érvényes a fel nem sorolt területeken is? – kérdezte Goy.

– Előfordulhat, hogy hozzávesszük még valamelyik európai államot, esetleg többet is, de a tengerentúli, elsősorban az amerikai piacot saját rendelkezésünkben szeretnénk megtartani.

– Rendben van. Mik az anyagi igényei, Bíró úr?

– Önnek mi az elképzelése?

– Én ahhoz szoktam, hogy az eladó közli az árat, és nem a vevő.

– Egy jelentősebb előlegre gondoltam, ezt a későbbi elszámolás során levonhatná az engem illető haszonrészből.

– És mekkora összegre gondolt?

– Huszonötezer pengőre. Ötezret a megállapodásunk aláírásakor kapnék kézhez, a másik ötezret legkésőbb hatvan napon belül a festékrecept átadásakor – a fivérem addig okvetlenül elkészül ezzel a munkával –, a fennmaradó tizenötezret pedig az év végéig.

Csend támadt, Kovalszky eddig hallgatagon figyelte a tárgyalást, most először szólalt meg:

– Nem gondolja, Bíró úr, hogy túl sokat kér? Huszonötezer pengő több mint ötezer dollár, ezért már egy szép házat lehet venni. Gyakorlatilag semmit sem nyújt érte, a golyóstoll jövője teljesen bizonytalan.

Az ellenvetést Gellért, a rutinos vitatkozó védte ki:

– Önnek igaza van! Itt csakugyan sok pénzről van szó, de ezt a tétet olyan lóra teszik fel, amelynek nagy esélye van, hogy megnyerje 44a derbit – főleg olyan jó „zsokék” kezében, mint önök.

Mindenki a pénz fölött rendelkező Goytól várta a végső szót, de ő egyelőre nem akarta kimondani:

– Kérek még két nap gondolkodási időt, május utolsó napjaiban, mondjuk harmincadikán, megadom a végleges választ.

Bíróban most is felmerült a General Motorsszal kötött szerződésének emléke. Ki akarta zárni azt a lehetőséget, hogy a partnere örök időkre elfektesse a találmányát:

– Volna még egy kikötésem, Goy úr. Vegyük be a megállapodásba, hogy ön 1938. december 31-ig megkezdi a gyártást.

– Kicsit szoros a határidő, de elfogadható. Viszontlátásra, uraim.

45

1938. május 30-án aláírták a szerződést. Bíró felvette az első ötezer pengős előleget, kiérve az utcára, átölelte Gellért vállát:

– Mindent neked köszönhetek, Imre, te igazán nem vártál délig, hogy higgyél a Napban – megpróbálta a bankjegyköteget barátja zsebébe dugni –, ez az első törlesztés.

Gellért eltolta a kezét:

– Szó sem lehet róla, neked szükséged van erre a pénzre. Annyi viszont jár nekünk, hogy most elmegyünk a Semmelweis utcába Staub úrhoz, és csináltatunk magunknak egy-egy elegáns öltönyt.

– Én sohasem mertem elmenni hozzá, azt mondják, ezer pengőt is elkér egy ruháért.

– Az biztos, hogy nem olcsó, de hát qualität kostet geld, a minőség pénzbe kerül. Én sem jártam már nála legalább két éve, néha összefutottunk, mindig azt mondta: Nem megy a bolt? Stírek vagyunk? Ne törődjön vele, akkor fizet, amikor akar – de hozomra nem ruházkodik az ember.

Beléptükre a szabó otthagyta kuncsaftját a próbafülkében, és az üdvözlésükre sietett:

– Nem tudja elképzelni, Gellért úr, hogy mennyire örülök önnek. Remélhetem, hogy újra elindult a bolt?

– Az én utazási irodám most is úgy megy, mint a macesz Vatikánban, de a barátom ajser lett. Úgy nézze meg Bíró urat, hogy ezentúl ő jár ide évente kétszer ruhát rendelni.

– Szabad megkérdeznem, hogy Bíró úr mivel foglalkozik?

Gellért elővette a golyóstollat:

– Ez az ő találmánya, milliókat fog keresni vele. Próbálja ki ön is, Staub úr.

A próbafülke felől türelmetlen megjegyzések hallatszottak. A szabó, hogy exkuzálja magát, engedélyt kért, hogy az íróeszközt megmutathassa bent várakozó vendégének. Kisvártatva szétnyílt a függöny, és egy fekete hajú, bajuszos, villogó fehér fogsorú férfi lépett elő 46a fülke mélyéből, még csak próbára fércelt ujjatlan zakót viselt, kezében hozta a golyóstollat.

– Ez a toll engem nagyon érdekelne. Bocsánat, még be sem mutatkoztam: Víg Vili vagyok Belgrádból. Export-importtal foglalkozom, a Teraziján tartok fenn egy ügynökséget – az órájára nézett. – A feleségem vár rám a Keleti pályaudvaron, így most csak egy rövid kérdésem volna: van-e már képviseletük erre a cikkre a Balkán-félsziget területén?

Gellért kapásból válaszolt, egy blöffel megpróbálta javítani a pozíciójukat:

– Több ajánlattal is rendelkezünk, de szerződést még nem kötöttünk.

– Egyelőre ne is kössenek – mondta Víg már öltözködés közben. – Beszéljük meg ezt az ügyet kényelmesebb körülmények között. Van egy javaslatom: én júliusban elmegyek nyaralni a tengerpartra, legyenek a vendégeim, mondjuk huszonnyolcadikától. Írják fel a dátumot és a szálloda nevét: Hotel Jugoslavinska-Rochlitz – a mostani nevén Roganska Slatina. Kérek egy névjegyet, hogy elküldhessem a vonatjegyeket. Örülnék, ha az asszonyokat is hoznák magukkal, az én feleségem is pesti lány, élvezné a társaságukat.

– Ez sajnos nem fog menni, az én feleségem szanatóriumban fekszik, a barátomé pedig színésznő, minden este fellép.

– Rettentően sajnálom, de önökre okvetlenül számítok – mondta Víg, elköszönt, és beszállt az érkező taxiba. Bíróék a szóáradattól még mindig kábultan néztek utána:

– Gondolom, ezt hívják amerikai tempónak, öt perc alatt lerohant minket. Staub úr, ön mit tud róla, hogy áll anyagilag?

– Sohasem próbálta bizonygatni, hogy van pénze, tehát valószínűleg van neki.

Víg ajánlatához híven időben megküldte a vonatjegyeket. Bíró és Gellért leutazott Roganska Slatinába, a szállodában is várta őket a nevükre lefoglalt lakosztály. Gellért egy kisebbet próbált kérni:

– Jobb az óvatosság! Víg még sehol, lehet, hogy nem is jön, és le kell mosogatnunk a szoba árát, egy olcsóbbal hamarabb szabadulunk. Bíróék úgy gondolták, hogy a mindennapos személyes propaganda nem árthat, a bejelentőlapot is az egyik bemutatóra 47használt golyóstollal töltötték ki. Mellettük a pultnál egy hatvan körüli, szemüveges férfi állt fiatal titkárnője társaságában, érdeklődve figyelte a szokatlan íróeszközt. Spanyolul beszélt, a portás útján közölte a magyarokkal, hogy szeretne megismerkedni velük:

– Augustin P. Justo tábornok úr szívesen látja önöket apartmanjában ma délután négy és fél öt között.

Gellért udvarias biccentéssel fogadta a meghívást, de nem vette komolyan.

– Tudod, hány tábornok van Argentínában? Több, mint ahány közlegény. Én olvastam erről: mindenki tábornok lehet, aki elég jól tud tangózni.

Bíró rázta a fejét:

– Nincs rezsi rá, találkozzunk vele.

Befutott Víg, az asztalához invitálta őket, már ebéd közben elkérte a golyóstollat, sokáig vizsgálgatta:

– Hogy állnak a szériagyártással?

– Vannak terveink, de minden attól függ, hogy sikerül-e megszereznünk az elinduláshoz szükséges tőkét. Már kötöttünk szerződést egy magyar gyártó és forgalmazó céggel, de szeretnénk újabb partnereket is keresni.

– Szóval egyelőre még csak a szándéknál tartanak? Nem baj, én szeretem az olyan startot, ahol több függ a lovastól, mint a lótól. Azt hiszem, én vagyok a maguk embere. Az egész Balkánon kiépítettem a terjesztő hálózatomat, a bankszámlám erősen aktív – Víg felemelte a kezét –, nem fogok megharagudni, ha leinformálnak.

– Mi az elképzelése?

– Egyelőre kérek egy opciós levelet, melyben rám bízzák a golyóstoll vezérképviseletét a Balkán-félsziget államaiban. Árat, határidőt ne írjanak, ez a cikk egyelőre még cseppfolyós állapotban van, mint mondani szokás: lehet belőle cár, és lehet kalaposinas. Én a magam részéről komoly reményeket fűzök hozzá, mert maga az ötlet kitűnő…

Gellért közbeszólt:

– Én a bóknak csak egyetlen formáját vagyok hajlandó elfogadni: a készpénzt. Magyarul: mit kapunk mi ezért az opcióért?

48

– Ez a kérdés, bocsásson meg, nem illik egy profihoz. Önök pénzt kérnek egy olyan cikk elővételi jogaiért, amely a gyakorlatban még nem is létezik. Jó, hogy nem a perpetum mobilét kínálják jutányos áron. – Víg ásított, mintha végképp elvesztette volna az érdeklődését. – Elnézést, de egész nap utaztam, felmegyek a szobámba sziesztázni, majd este folytatjuk.

Gellért lesújtó pillantást vetett utána:

– Ez is, ha belenézne a vízbe, megdöglenének a halak.

Bíró szeretett volna sétálgatni a tengerparton, de társa mutatóujja körmével megkocogtatta az órája üveglapját:

– Négy óra elmúlt, vár minket a mi kis tábornokunk.

Felmentek Justo lakosztályába, Gellért ámuldozva nézett körül:

– Nem tudom, miből fizeti ki majd az öreg ezt a luxus hédert. Azt hiszem, együtt fogunk mosogatni.

Justo tábornok barátságos mosollyal jött elő szobája mélyéből:

– Hallom, hogy önök magyarok. Szeretem ezt a kis nemzetet. Tudom, hogy sok értékes találmányt adtak már a világnak. Őszintén remélem, hogy ez a golyóstoll is közéjük tartozik majd. Ilyen tehetséges embereknek ki kellene jönniük Argentínába, biztos, hogy fényes jövő várna magukra.

– Sajnos, nem ilyen egyszerű a helyzet, tábornok úr. A közép-európai országok állampolgárainak mostanában nem adnak beutazási engedélyt, azt mondják: a csónak megtelt. Mi is próbálkoztunk, de hiába.

– Ebben, azt hiszem, segíthetek, de látok egy többet ígérő esélyt az önök számára.

– Mi volna az?

– Meg kell, hogy mondjam: nem sokat értek az üzleti ügyek gyakorlatához, nem is az én dolgom, ha kell, rendelkezésre állnak a megfelelő szakértők. Ezt a golyóstollat azonban alkalmasnak érzem arra, hogy beiktassuk az iparfejlesztési programunkba: kevés nyersanyagszükséglet, nagy hozzáadott érték. Létrehoznánk egy érdekcsoportot a találmányuk argentínai megvalósítására. Természetesen csak abban az esetben, ha önöknek is konveniál.

49

– Mi kész örömmel vennénk.

– Én holnap reggel hazautazom, most meg kellene állapodnunk egy újabb találkozóban.

A tábornok elkérte határidőnaplóját a titkárnőtől, és hosszan lapozgatott benne:

– Idén már nincs terminusom, és csak jövő tavasszal látogatok el újra Európába. Mit szólnának egy 1939. március 10-i időponthoz, mondjuk délelőtt tíz órakor a párizsi argentin nagykövetségen?

Gellért odasúgta a barátjának:

– Ez már a blöffök blöffje. Csak úgy kapásból kitűz egy randevút nyolc hónappal előre.

Bíró leintette:

– Ne idétlenkedj! – a tábornokhoz fordult. – Ha rajtunk múlik, ott leszünk. Az ügyet, persze, meg kell beszélnünk a társunkkal is, de őszintén remélem, hogy nem lesz akadálya a találkozásunknak. Ami a költségeket illeti…

– Erre ne legyen gondjuk, tekintsék magukat az én vendégeimnek.

Justo tábornok tárcájából elővett egy névjegyet, a hátára felírt néhány sort:

– Parancsoljanak, emlékeztetőül feljegyeztem a helyszínt és az időpontot, ez a kártya egyben belépőjegyül is szolgál. A vízumot a budapesti argentin követségen kapják kézhez, ugyanott hagyom meg, hogy melyik párizsi szállodában foglaltatunk szobát az önök számára. Uraim, örültem a szerencsének.

Lassan mentek lefelé a lépcsőn. Bíró eltűnődött:

– Nem tartod különösnek, hogy ilyen rövid idő alatt most már másodszor merül fel előttünk Argentína neve? Először Pogány Mária beszélt róla, most pedig ez a tábornok.

– Csak nem veszed komolyan?

– Miért ne? Reménykedni csak szabad.

– Tévedsz, Laci, nekünk már nem, mi túl öregek vagyunk hozzá. A remény jó reggeli, de rossz vacsora.

– Mindegy, reggel hazamegyünk, és húzzuk tovább az igát. Gyere, sétáljunk egyet.

50

A promenádon szembetalálkoztak Víggel, a kereskedő meghívta őket egy pohár borra, beültek a parti kioszkba:

– Remélem, nincs „brajgesz”? Nem haragszanak rám, amiért nem vettem meg az opciót?

– Miért haragudnánk? Az üzletben nincsenek érzelmek.

– Hogy töltötték a délutánt? Gondolom, aludtak egyet.

– Nem volt időnk, egy argentin úrral tárgyaltunk a golyóstoll ottani gyártásáról.

Víg felkapta a fejét:

– Egy argentinnal? Nem is beszéltek erről a kapcsolatukról. Szabad megtudnom, hogy hívják az illetőt?

– Természetesen, itt a névjegye.

– Tőle kapták?

– Igen, megállapodtunk egy párizsi találkozóban.

Víg egy pillantást vetett a kártyára, sokáig nem tudott megszólalni:

– Tudják önök, hogy kivel beszéltek?

– Valamiféle tábornoknak mondta magát.

– Ez az úr, Augustin P. Justo tábornok húsz évig volt az Argentin Köztársaság elnöke, és most félhivatalosan egy többmilliárdos államközi megállapodásról tárgyalt Jugoszláviában. Ha ő bizalmára méltatta önöket, azt jelenti, hogy megcsinálták a szerencséjüket. Köszöntsük egy üveg francia pezsgővel.

Míg a pincér töltött a poharakba, Víg barátságosan megveregette Bíró vállát:

– Szieszta közben volt alkalmam átgondolni az ügyet, első intrádára negyvenezer tollra tartok igényt fix számlára, készpénzfizetés mellett. Ami az opciót illeti, hajlandó vagyok megkockáztatni némi pénzt. Vagyonokra ne számítsanak, de annyi ákontót adhatok, hogy ne jelentsen gondot néhány öltönyt rendelni közös szabónknál, Staub úrnál. Jöhet a következő üveg, uraim?

Éjfél után bontottak asztalt, a két magyar leült egy padra, kiszellőztetni a fejét, Bíró filozofálgatott a holdfényben:

– Gondold meg, Imre, hány véletlen kellett ahhoz, hogy ez összejöjjön. 51Meg kellett kapnunk a pénzt Goytól, épp akkor állítottunk be a szabóhoz, amikor Víg próbált nála. Lejövünk ide, és belefutunk egy argentin elnökbe.

– Foglalkozzunk inkább az üzlettel. Víg azt mondta, hogy negyvenezer tollat rendel. Argentínában mennyit adhatunk el?

– Hány lakosa van?

– Nem tudom, tizenöt-húszmillió biztos.

– Akkor legalább százezret, és ez még csak a kezdet. Ha ott megvetjük a lábunkat, megszerezhetjük az egész amerikai kontinenst.

– És ott van még Ausztrália, Ázsia, Afrika. Egy év alatt több mint egymillió toll.

– Ugyan már, ne essél túlzásokba!

(„Most már mosolyognom kell akkori »vakmerőségemen«– írja Bíró néhány évtizeddel később. – Argentínában ma egyetlen vállalat hétmillió darabot termel havonta – és az eltelt évek alatt ez a mennyiség is megsokszorozódott.”)

52

Nyár elején Goy üzleti körútra készült Németországba. Folytatni kívánta tárgyalásait találmányának, a sorvégnyitó írógépnek elhelyezéséről, de élve az alkalommal, a golyóstollat is szerette volna bemutatni partnereinek.

Bár folyamatosan dolgozott a kísérleti mintákon, Goy továbbra sem találta megfelelőnek a műszaki színvonalukat. Telerakta velük az aktatáskáját és zsebeit is, minden szabad percében próbálgatta, vajon kezdenek-e írni abban a pillanatban, amikor a csúcs megérinti a papírt. Sokszor előfordult, hogy nem fogtak azonnal, és a vonalak később is meg-megszakadtak, a morze ábécé jeleihez hasonlítottak. Goyt nemcsak a szakmai renoméját féltette, de attól is rettegett, hogy kudarcot vall a közelgő németországi bemutatókon. Esténként sokáig dolgozott, utána hiába próbálta lezárni a napot, a feszültség tovább munkált benne. Sokszor az éjszaka közepén felkelt, pizsamájára munkaköpenyt húzott, és visszatérve műhelyébe, hajnalig töprengett a lehetséges megoldásokon.

Az „üresjáratok” kiváltó okait kutatva egyik alkalommal az írógolyó festékellátását vizsgálta meg. A golyófészek alján egy 0,5 milliméteres furat volt, a paszta ezen áramlott a tartályból a csúcs felé, a műszerésznek megfordult a fejében a gondolat, hátha nem elégséges ez az átmérő. Goy sokéves szakmai rutinjával magabiztosan látott neki a kísérletnek.

„Elővettem egy kis háromszegletes tűreszelőt, a hegyét mindhárom oldalon simára köszörültem. Egy írócsúcsból kiemeltem a golyót, és a tűhegyű reszelőt enyhén benyomtam a 0,5-ös furat felső peremén, ezzel ott három, szabad szemmel alig észrevehető kis festéktároló mélyedést alakítottam ki.

Ezután az írógolyót visszahelyeztem a fészkébe, újból ráperemeztem a kiszereléskor kitágult golyórögzítőt, majd az írócsúcsot becsavartam egy festékkel töltött tartályba. A festékpasztát továbbító dugattyúra nyomást adtam, és kipróbáltam a tollat, azonnal és egybefüggő vonalakkal írt.”

53

Bár ez az ötlet fontos, ha nem meghatározó szerepet játszott a golyóstoll tökéletesítésében, Goy inkább csak szakmai elégedettséget érzett fölötte, nem gondolt rá, hogy szabadalmaztassa. Szíve mélyén nem tételezte fel, hogy a golyóstoll valaha is világszerte elterjedt cikké válik, sokkal többet várt másik találmányától, a sorvégnyitó írógéptől. Ezt a nemtörődömségét Goy később megbánta, felfedezésének hasznát mások söpörték be.

Táskájában néhány tucat ily módon tökéletesített golyóstollal Goy elindult németországi körútjára. Először Siegmar-Schönauban tárgyalt az írógéptalálmányáról, sikerrel járt, opciót kértek a gépre, és öt hónap múlva meg is vásárolták.

Ezután Goy már a golyóstoll ügyére összpontosította a figyelmét. Nürnbergben felhívta a híres Faber-Castell írószergyárat, bejelentette, hogy egy újszerű, eleddig ismeretlen rendszerrel működő tollat szeretne bemutatni. Sattmann, a műszaki igazgató hajlandó volt fogadni.

A bemutatkozás formaságai után Goy elővette aktatáskájából a golyóstollat.

– Ha most nem fog rendesen, elsüllyedek – mormogta magában.

Néhány próbavonalat húzott vele, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy működik, majd felírta: „Hiermit wird Ihnen das erste Kugelschreiber muster vorgeführt” – és a lapot a golyóstollal együtt letette az igazgató elé.

– Parancsoljon!

Sattmann csak vonakodva vette át, kipróbálta ugyan, de rögtön le is tette:

– Ha úgy gondolja, hogy ez egy új találmány, akkor ön igen rosszul van értesülve. Mi ebben a tárgyban egy egész sor német és külföldi szabadalmi bejegyzést őrzünk az archívumunkban.

– De még egyik sem került forgalomba!

– Feltételezi, hogy véletlenül? Egy klasszikus acél- vagy aranyhegyű töltőtollal ez a kezdetleges eszköz nem veheti fel a versenyt.

Goy visszaemlékezett a vitára, melyet korábban Gellérttel és Bíróval folytatott a találmányról, ahol is ő játszotta az „ördög ügyvédjének” a szerepét, felidézte akkori ellenfelének érveit:

54

– Úgy látszik, nem fejeztem ki magam elég világosan. Ennek a golyóstollnak minden eddigi változattal szemben egy sor előnye van. Tinta helyett pépszerű festékpasztával működik, nem folyik, folyamatosan ír. Arról már nem is beszélek, hogy egy hagyományos töltőtoll egy vagyonba kerül, ezt viszont egy ceruza áráért lehetne adni.

Sattmant ezek az argumentumok sem győzték meg. Nem kívánt belemenni hosszadalmas vitákba, arra kérte a vendégét, hagyjon nála vizsgálatra néhány mintadarabot, megígérte, hogy néhány napon belül értesíteni fogja döntéséről.

Próbaútjának következő állomásán, a hannoveri Pelikán gyárban Goy még eddig sem jutott el. A kísérleti műhely vezetője épp csak kézbe fogta a tollat, ki sem próbálta, úgy adta vissza:

– Kedves uram, kár a fáradságért, nincs ebben fantázia.

Hannoverből Goy Hamburgba utazott, a Mont Blanc-gyárnál tett kísérletet. Itt is csak annyit ért el, hogy mintát kértek tőle kipróbálásra. Néhány nap múlva hazaszólt Budapestre, Kovalszky közölte vele, hogy a Pelikántól és a Mont Blanctól is visszajöttek a minták, a kísérőlevelekben csak annyit közöltek, hogy nem érdekli őket a golyóstoll. Egy kedvező momentum is akadt: tárgyalási szándékkal bejelentkezett a DFW, a Deutsche–Amerikanische Füllhalterwerke. Goy úgy döntött, megjátssza ezt az esélyt.

A gyár a náci mozgalom bölcsőjének számító Münchenben működött. Goyt a pályaudvaron egy horogkeresztes pártjelvényt viselő férfi, Zorn igazgató várta. Hitlerista karnyújtással köszönt, majd a városnézés után elvitte vendégét egy sörözőben rendezett politikai gyűlésre. A mindig jó étvágyú Goynak ízlett a félliteres agyagkorsóban felszolgált sör és az „egységmenü”: kolbász párolt káposztával és krumplival, de a szónoklatokat, a résztvevők harcias indulatait fenyegetőnek találta. Megkönnyebbült, amikor elhagyták a helyiséget. Goy újságolvasó ember volt, követte a nagyvilág eseményeit, de most először szembesült személyesen is a háborúra készülődő Németországgal. Attól tartott, hogy ez a szándék Magyarországot is bajba sodorhatja.

55

Másnap reggel Zorn bevitte a DFW-gyárba, ahol az igazgatótanács fogadta a magyar szakembert. Goy szokásos módon bemutatta a golyóstollat, örömmel tapasztalta, hogy szavai ezúttal nem hullanak a semmibe, hanem osztatlan érdeklődést váltanak ki. Kézről kézre adták a tollat, mindenki kipróbálta, először a szabadalmi részleg vezetője nyilvánított véleményt:

– A mi német népünk nem ellenséges az újdonságokkal szemben – ebben is felülmúlja az angolokat vagy a franciákat, de döntéseiben mindig egészséges bizalmatlanságot tanúsít. Nem lehet egyik napról a másikra meggyőzni, és kétszer is becsalni ugyanabba a csapdába. Mint ön is tudja, a golyóstoll a Mungo változatban egyszer már megjelent a német piacon, és akkorát bukott, hogy az újságok vezércikkekben figyelmeztették az embereket: ne vásároljanak belőle. Ilyen körülmények között meg kell gondolnunk, hogy vállaljuk-e egy újabb kísérlet ódiumát.

Az igazgatótanács elnöke leintette a mérnököt:

– Ön igen szépen fogalmaz, Baumann úr, nagyot tévedett, amikor nem a szónoki pályát választotta, de ezúttal nincs igaza, mert nem veszi figyelembe az egyedül fontos szempontot, a vállalatunk jelenlegi helyzetét – az elnök Goyhoz fordult –, ön előtt nyíltan beszélünk, biztosak vagyunk, hogy nem fog visszaélni vele. Azt bizonyára tudja, hogy mi készítjük a hamburgi Riepe cégnek a híres piroskarikás Tintenkuli töltőtollat. A velük kötött szerződésünk az év végén lejár, és a partnerünk nem szándékozik meghosszabbítani, mert időközben felépítette a saját gyártóbázisát, így mi vezető termék nélkül maradunk. Ha ez a golyóstoll beválik, és a Tintenkuli helyébe léphet, akkor én csak annyit mondhatok, Goy úr, magát az Isten küldte hozzánk.

Az iroda hangulata egy játéktereméhez kezdett hasonlítani, mindenki a golyóstollal foglalkozott. Zorn egy feje fölé tartott lapra vonalakat és köröket rajzolt:

– De hiszen ezzel még a sztratoszférában is lehetne írni. Ha szabad javasolnom, legyen Stratos a neve.

Zornék akár azonnal is lekötötték volna a találmányt, de Goy egyelőre 56elhárította az ajánlatukat, előbb referenciákat akart szerezni a cégről. Megkérte partnereit, hogy minden szempontból vizsgálják meg a golyóstollat, tetszésük szerint kísérletezzenek vele, és próbáljanak tájékozódni, miképp lehetne megszerezni rá a németországi szabadalmat. Szóbeli megállapodást kötöttek, hogy ha váratlan akadályok nem merülnek fel, december huszadikáig megkezdik a gyártást.

Goy otthon összegezte magában körútjának eredményeit. Tárgyilagosan meg kellett állapítania, hogy a három igazán tekintélyes gyár elutasította a jelentkezését, ez akkor is rossz ómen, ha beszámítja a DFW érdeklődését, de úgy érezte, most már végig kell mennie az úton.

Leinformáltatta a müncheni céget: szakmai és pénzügyi helyzete megfelelőnek bizonyult, elindulhatott a közös munka. Zornék nekiláttak, hogy egy kísérleti szériát alakítsanak ki az immár véglegesen Stratos márkanevű golyóstollból, és megbízták vegyészüket, dr. Zychlinskyt a festékpaszta tökéletesítésével.

A világtörténelem eseményei azonban továbbra sem kedveztek az ügynek. A német hadigépezet már Lengyelország ellen készülődött, kiadták a „vaj helyett ágyút” jelszót, a polgári igényeket kiszolgáló termelés háttérbe szorult. Zornék mind gyakrabban jeleztek különféle akadályokat a golyóstoll bevezetése körül, legsúlyosabb csapásnak az bizonyult, hogy dr. Zychlinskyt behívták katonának. Goy párizsi barátainál, az Evelco cégnél is folytak ugyan kísérletek a megfelelő festékpaszta kifejlesztésére, de ők sem értek el igazi eredményeket.

Mindinkább kérdésessé vált, hogy az 1938-as évben meg lehet-e kezdeni a gyártást, ennek időbeni eltolódása viszont sértette volna a Bíróval kötött szerződést. Goy, emlékezete szerint, ritkán találkozott a feltalálóval, ha bejött hozzá az irodába, a kísérleti munkák állásáról érdeklődött, vagy újabb mintadarabokat kért. Ha beszélgetésbe elegyedtek, Bíró igyekezett megmagyarázni, hogy bátyja miért nem tudja produkálni a beígért festékpasztát, jóllehet már felvették a recept után járó pénzt.

57

Goy egyelőre nem tett lépéseket a megállapodás módosítására, csak a társával, Kovalszkyval ült le tárgyalni. Ő kezdettől fogva nem értett egyet azzal az elképzeléssel, hogy egy írógép-képviselet és -szerviz golyóstollkísérletekkel foglalkozzék, de egyetlen szóval sem éreztette a neheztelését. A kockázatosabbá vált feltételek között Goy úgy találta méltányosnak, hogy magára vállalja az összes eddig keletkezett költséget, és a pénzt saját vagyonából visszafizette a közös vállalatnak.

December elején Goy újra elutazott Münchenbe, a felmerülő gondok ellenére sikerült megkötnie a szerződést a DFW-vel.

Az eredeti időpontot már semmiképp sem lehetett tartani, a gyár 1940. júliusi terminusra vállalta, hogy megindítja a golyóstollgyártást, majd 1941 júliusáig eladja az első százezer darabot. A partnerek nem tudhatták, hogy akkor már javában dúl majd a német-szovjet háború.

58

Bíró Gellért közvetítésével kapta meg Goy üzenetét, hogy december huszonharmadikán délelőtt találkozni kíván vele. A feltaláló akkor már rég eldöntötte magában, hogy még az 1938-as évben elhagyja Magyarországot. Elhatározásához az adta meg a végső lökést, hogy értesült egy készülő rendeletről, mely 1939. január 1-jei hatállyal megtiltja magyar szellemi termékek külföldre történő kivitelét, és Bíró attól tartott, hogy ez az ő találmányára is kiterjed majd. Az utolsó hónapok azzal teltek el, hogy sorra járta a szerkesztőségeket, megpróbált alkalmi munkákkal néhány száz pengőt keresni, de csak ritkán járt sikerrel.

Mikor Bíró elindult a találkozóra, a város már karácsonyra készülődött, lezajlottak az ünnepi bevásárlások, amerre elhaladt a szitáló ködben, alig mutatkozott forgalom. A Nádor utcai irodában is meghitt hangulat uralkodott, a fenyőfán már kigyúltak a kis lámpák. Az előtérben az alkalmazottak köszöntötték egymást, Goy kivált a csoportból, és egy kézszorítással üdvözölte Bírót:

– Isten hozta, fáradjon beljebb.

Goy általában nem tűrte meg, hogy az üzemben bárki is italt fogyasszon, de most, az ünnep tiszteletére előkereste a konyakot és a poharakat. Bíró hátradőlt a bőrfotelban, unatkozott, tekintetével végigpásztázta az íróasztalon heverő lapokat. Újságírói munkája során kifejlődött benne a képesség, hogy a vele ellentétes irányban lefektetett iratokat is el tudja olvasni. Pillantása megakadt egy DFW fejlécű levélpapíron, lassan kibetűzte a szövegét:

„Esküvel megerősített nyilatkozat.

Vállalom azt az esküvel is megerősítendő kötelezettséget, hogy egy zsidómentes Európa felépítésének érdekében a Deutsche Füllhalterwerke GmbH München gyártmányait sem közvetlenül, sem közvetve nem fogom eladni zsidó cégeknek. Kötelezettséget vállalok továbbá arra is, hogy valamennyi viszonteladómtól ezen nyilatkozattal 59azonos tartalmú deklarációt fogok bekérni. Abban az esetben, ha bizonyítást nyer, hogy a fenti nyilatkozatban vállaltakat nem tartottam be, a DFW GmbH jogot nyer arra, hogy a feladott rendeléseimet semmisnek tekintse.”

Bíró feltételezte, hogy a nyilatkozatot a német cég fogalmazta meg, és küldte szét körlevélként, úgy látta: Goy még nem írta alá.

Az iparos közben végzett a szervírozással, koccintásra emelte a poharát:

– Kellemes ünnepeket!

– Köszönöm, viszont. Szeretnék egyben boldog újévet is kívánni.

– Ráér, addig még úgyis találkozunk.

– Nem hiszem, én még a napokban külföldre utazom. Már ki is váltottam az útlevelemet.

Goy felkapta a fejét:

– Valamilyen üzleti ügyben?

– Nem, a legszigorúbban személyes okokból. Nincs kedvem megvárni, amíg bejönnek a németek, és fel kell varrnom a sárga csillagot.

– Azt hiszem, egy kicsit sötéten látja a helyzetet. Nem eszik olyan forrón a kását.

Bíró vállat vont:

– Lehet, de itt a tévedés kockázata a halál.

Goyban felrémlett a müncheni sörözőben látott gyűlés emléke, és elbizonytalanodott:

– Megértem, hogy nem akarja vállalni a rizikót. Hová készül?

– Franciaországba. Megpróbálok kint összeszedni annyi pénzt, hogy kihozathassam magam után a családomat.

– Az az argentin tábornok már jelentkezett?

– Nem, de nincs késésben, csak március tizedikén esedékes a találkozás Párizsban. Addig is igyekszem elhelyezkedni.

– Ha úgy gondolja, segíthetek. Írok barátaimnak, az Evelco cég tulajdonosainak, hogy foglalkoztassák magát. Talán a szállását is megoldják.

– Köszönöm.

60

– Mikor szándékozik visszajönni?

– Legvalószínűbb, hogy soha.

– Értem. Én őszintén remélem, hogy nem így lesz, az itthoni viszonyok javulnak majd, és maga visszatérhet, de addig is tisztáznunk kell néhány üzleti ügyet.

Goy egy iratcsomót vett elő:

– Egy bejelentéssel tartozom. Jártam kint Németországban, tárgyaltam a DFW céggel, bárhogy is szeretném, nem tudom még az idén elindítani a golyóstoll gyártását. Ha nincs kifogása ellene, hosszabbítsuk meg a határidőt 1940 júniusáig.

– Semmi akadálya. Min kíván még változtatni?

Goy továbblapozott a papírkötegben:

– Be kell látnia: a költségek messze felülmúlták az eredetileg tervezett szintet, ezért úgy gondolom méltányosnak, hogy az eredendő haszon elosztását módosítani kellene a javamra néhány százalékkal.

Az iparos egyhangúan sorolta fel a tételeket, Bíró alig-alig szólt közbe, csak a francia piacra vonatkozó status quo-hoz ragaszkodott, reménykedett benne, hogy ahhoz a pénzhez esetleg közvetlenül is hozzá tud jutni. Mikor Goy befejezte, bólintott:

– Döntsön a tetszése szerint. Egyetlen kérésem van: nekem minél kevesebbet kelljen foglalkozni vele.

– Azt ajánlom, hogy az ügyvédeket ne vonjuk be, mindent túlbonyolítanak, az idő különben is szorít minket. Én csak felvázolom az érintett pontokat, maga az újságíró, jobban meg tudja fogalmazni. Csináljuk úgy, hogy a két ünnep között egy küldönc átviszi magához, maga formába önti, legépeli és egy nekem címzett levélben visszajuttatja hozzám.

– Ez is rendben van, de volna egy kikötésem. A küldönc ne jöjjön üres kézzel, illetve ne csak a vázlatot hozza.

– Mit kíván még?

– Adjon még ötezer pengő előleget későbbi levonásra. Nem akarom egy fillér nélkül hagyni a családomat.

Goy összevonta a szemöldökét:

– Az üzletfeleknek nem kötelességük eltartani a partner családját. 61Erről nem is volt szó a korábbiakban.

– Arról sem, amit maga kért tőlem. Higgye el, ha volna huszonötezer pengőm, kiváltanám magam a szerződésből, és visszalépnék.

Az iparos elgondolkodott, aztán beleegyezően bólintott:

– Rendben van, de ötezer pengőt nem bízok rá egy küldöncre. Jöjjön be érte.

– Igaza van, én sem bízok rá egy ilyen fontos szerződést, majd behozom magammal.

Goy nevetett:

– Úgy látszik, a bizalom kölcsönös. Azonnal szólok, a házipénztárban majd kifizetik. Kér még egy konyakot?

– Tudja mit? Igen.

– Az az érzésem, hogy ha más körülmények között találkozunk, jó barátok lehettünk volna.

– Ne menjünk bele ebbe. Az érzelmesség a lélek gyomorsavtúltengése.

Mikor koccintottak, Bíró harminckilenc éves volt, Goy negyvenkettő, egyikük sem gondolt arra, hogy életükben utoljára találkoztak.

A Bíró által megfogalmazott levél később egy sokmilliós tétre menő licenciaper alapjául szolgált, ezért fontosnak tartom ide iktatni a szövegét:

„Budapest, 1938. december 24.

Nagyságos Goy András (sic!) úrnak

Budapest

A mai napon megállapodtunk abban, hogy az ún. Bíró-féle íróeszközzel kapcsolatos eddig kötött megállapodásainkat hatályon kívül helyezzük, és helyettük a következőkben állapodtunk meg:

Társas viszonyt létesítünk az íróeszköz Magyarországon, továbbá Németország, Jugoszlávia, Románia, Görögország, Sveic (sic!), Lengyelország, Észtország, Bulgária, Litvánia és Görögország területén való kihasználása tekintetében, mégpedig oly feltételek mellett, 62hogy Magyarországon az elérendő tiszta haszon 2/3-a Önt illeti meg, 1/3-a pedig engem, az egyik említett területeken való értékesítésből származó jövedelem pedig fele-fele arányban illet meg bennünket. Franciaországra vonatkozólag megkötött megállapodásunk változatlanul érvényben van.

Az itt említett országokon felül az íróeszköz értékesítése kizárólag az én jogomat képezi…

A magyarországi értékesítést illetőleg az a tervünk, hogy Ön a magyar szükséglet ellátását biztosító üzemet állít fel, mely esetben azonban az üzem felállításával kapcsolatos dologi kiadások nem általános regie-tételként számolandók el, hanem a szükséges összeget Ön előlegezi meg, és azt amortizáció formájában számoljuk el. Az egyéb országok ellátása céljából a Füllfeder Fabrik A. G. gyárat bízza meg, mely gyártól a legyártott, illetve eladott darabok után vagy licencdíjat kapnánk, vagy pedig közös érdekeink másképpen biztosíttatnának.

Üzleti érdekünk megvédése és előmozdítása céljából szükségesnek tartjuk a fent nevezett országokban a közös ügyvivőknél lévő és Ön által is ismert szabadalmak bejelentését, és az ezzel felmerülő költségeket Ön vállalta a várható közös haszon terhére előlegezni, arra az esetre, ha ezt részben vagy egészben nem sikerült Önnek esetleg a reménybeli német, vagy más partnerre áthárítani…

Tekintettel arra, hogy Önnel szemben én haszonelőleg tartozásban vagyok, megállapodunk abban, hogy a részemre mindenkor esedékes társi haszon 1/3 részét visszatartja, és haszonelőleg tartozásom törlesztésére fordítja.

Teljes tisztelettel

Bíró László

Gellért Imre úr megbízásából kijelentem, hogy a korábban kötött és őt is érintő megállapodások hatálytalanításához ő is hozzájárult, tehát Önök vele szemben semmiféle kötelezettségben nem állanak.”

63

Bíró eredeti szándékához híven, az 1938-as év végéig el akarta hagyni Magyarországot, de amíg lehetséges volt, szeretett volna a családja mellett maradni, ezért a szilveszteresti párizsi vonatra váltott jegyet. Délben összejött a család, boldog újévet kívántak egymásnak, aztán Bíró behúzódott a szobájába pakolni. Gellért ott ült mellette, az egyik cigarettát a másik után szívta. A feltaláló egy kék dossziét vett elő az íróasztala fiókjából, ebben gyűjtötte össze ötleteit, a kísérleteit tartalmazó feljegyzéseket, a fontosnak tartott névjegyeket.

– Ezt is elviszed magaddal? – kérdezte Gellért.

– Persze. Ez az egyetlen tőkém. Hátha találkozom valakivel, akit érdekel.

– Lebukhatsz vele a határon.

– Az igaz, de eddig mindig megbántam, amikor nem mertem kockáztatni. Majd elrakom a ruhák közé – Bíró nyugodt mozdulatokkal folytatta a pakolást –, szilveszter éjszaka talán nem lesz olyan szigorú a vámvizsgálat.

– Jól leplezed a félelmeidet.

– Tudod miért? Mert nem félek. Most is rajtam van a „sárkányvérrel festett trikóm”.

– Ez mit jelent?

– Hat- vagy hétéves koromban kaptam egy trikót, a mellén egy széles vörös csík húzódott, egyébként fehér volt. Apám azt mondta, hogy a csík sárkányvérrel van festve, és ha felhúzom magamra, akkor sérthetetlen leszek. Ez nekem nagyon tetszett, és rögtön ki is próbáltam a varázserőt. Az utcán szándékosan nekimentem egy biciklistának, az felborult, és majd a nyakát törte, én pedig meg se karcoltam magam. Aztán felálltam a lakásunk utcai ablakába, belekapaszkodtam az oszlopba, és ki-be ugráltam, nem estem le, akkor megbizonyosodtam, hogy ebben a trikóban valóban sérthetetlen vagyok.

64

– Még mindig megvan neked?

– Már nincs, de belül még hordom.

Bíró becsukta a bőröndjét, és leült, ujjaival idegesen dobolt az asztallapon:

– Csak az induláson lennék már túl. Aki felszállt a vonatra, az már megtette az út felét.

– Párizsban vár valaki?

– A kis Faragónak táviratoztam, hogy foglaljon szobát egy éjszakára. Másodika már munkanap, akkor kimegyek az Evelcóhoz, Goy barátaihoz, kaptam hozzájuk egy ajánlólevelet – hirtelen Gellértre nézett –, nem akarsz mégis eljönni velem?

– Én? Tudod, hogy milyen zűrös lélek vagyok. Ha magamat itthon hagyhatnám, talán elmennék veled, de magammal együtt? Akkor itthon is maradhatok.

Nyolc órakor taxival mentek ki a Keleti pályaudvarra, amerre elhaladtak, az utcákat már megtöltötte az újévet köszöntő tömeg. Bíró nézett ki a kocsi ablakán, szeretett volna olyan emléket felszedni, mely valaha felidézi benne a mai estét, de semmi megjegyezni valót nem talált. Kislánya, a hatéves Mariann ott ült az ölében, a babája karját mozgatva integetett a járókelőknek:

– Pápá! Apu búcsúzik Budapesttől!

Bíró sorra elköszönt a barátaitól és a rokonaitól, a vonatra csak Elza, a felesége szállt fel vele. A fülke üres volt, az asszony elrendezte az úti holmikat, aztán leültek egymással szemben.

– Még van tíz percünk. Jó volna, ha jönne valaki, nem utaznál ennyire egyedül.

– Ki indul el ilyenkor? Vigyázz anyámra, nagyon öregszik.

– Tudom, folyton azt mondja: „nem tehetek róla”. Ne félj, minden rendben lesz.

Hallgattak, újra Elza szólalt meg:

– Már most hiányzol. Tegnap számolgattam: egy hétnél hosszabb időre csak akkor voltunk távol egymástól, amikor a szanatóriumban feküdtem, akkor is naponta láttuk egymást.

– Ki fogsz jönni utánam, talán már a tavasszal.

65

– Ne legyél túl önérzetes! Ha nem sikerül, gyere haza, megpróbálunk valami mást.

– Sikerülnie kell.

A hangosbeszélő jelezte, hogy a vonat öt perc múlva indul, az asszony felemelkedett az ülésről:

– Betettem a táskádba egy üveg pezsgőt, éjfélkor bontsd ki, otthon én is iszom majd. Olyan, mintha együtt volnánk.

– Menj, mert a vonat elvisz magával. Isten veled!

– Isten veled!

Alighogy az asszony leszállt, figyelmeztető füttyszó hallatszott, majd a forgalmista menesztő tárcsája a magasba emelkedett, a vonat elindult. Elza integető figurája mindinkább a láthatár peremére szorult, majd egy kanyar után végképp eltűnt. Bíró teleszívta a tüdejét levegővel, attól félt, hogy megáll a szíve.

Leült, és kigombolta az ingnyakát, megnyugodva érezte, hogy a szívverése újra szabályossá válik. A tudat, hogy ezután csak magára számíthat, felszabadította erőtartalékait. Elővette a francia nyelvkönyvet, beleolvasott:

– „Pourquoi m’avouez vous, Monsieur? C’est mon petit travail n’estce pas? Miért irigyel engem, uram? Bizonyára a kevés munkám miatt?” – mormogta maga elé a példamondatot.

A vonat sűrű hóesésben vágott át a Dunántúlon, a váltókat gyakran kellett tisztítani előtte, tizenegy óra körül ért le Hegyeshalomba. Bíró arra gondolt, hogy ha meg is találják is nála a szabadalmi feljegyzéseit, nem büntethetik meg, mert a magyar szellemi termékek kivitelének tilalma csak éjféltől lép életbe, mégis megkönnyebbült, mikor az újévi koccintásra készülő vámosok minden különösebb vizsgálat nélkül továbbengedték.

Az egykori osztrák határon már birodalmi német egyenruhát viselő katonák teljesítettek szolgálatot, hosszasan nézegették az útlevelet. Bíró már évekkel korábban kitért, a „vallás” rovatba: ágostai hitvallású evangélikus volt beírva, ezt valamiért kisebb árulásnak érezte, mintha a katolikus hitet választotta volna, bár ez a váltás nem mentesítette a zsidótörvények rendelkezései alól, most úgy érezte, hogy 66megkönnyítette a bejutást. A határőr benyomta a pecsétet, a szöveg fölött egy kiterjesztett szárnyú sas ábrája látszott.

Francia földre érve aludt néhány órát, arra ébredt fel, hogy az idő megenyhült, esőcseppek koppantak a vagon tetején.

– C’est Paris! – mondta a benyitó kalauz.

A Gare de l’Est üvegcsarnoka is megtelt párával és az utcáról behúzódó benzingőzzel, a lámpák nehezen birkóztak meg a félhomállyal. Az ünnepre csak néhány színes lampion emlékeztetett.

A feltaláló letette a csomagját, és egy oszlopnak dőlve várakozott, néhány perc múlva elő is került a kis Faragó. Bíró megölelte és megcsókolta, annyira örült, hogy végre ismerőst lát, és újra magyarul beszélhet.

Faragó meghívta Bírót a párizsi magyar emigránsok törzshelyére, a Café des Deux Pistolets-be. Kávézás közben kifaggatta az otthoni hírekről, és beszámolt róla, milyen neves magyarok tartózkodnak a francia fővárosban. Károlyi Mihályt, az egykori köztársasági elnököt, Tihanyi Lajost, a festőművészt említette. Bíró örömmel hallotta, hogy régi barátja, Lakatos László is feljön időnként nizzai tartózkodási helyéről.

A beszélgetés után Faragó elkísérte a jövevényt szállására, az Avenue MacMahonon fekvő kis hotelbe, és elköszönt tőle.

Másnap reggel Bíró jelentkezett az Evelco-gyárban, átnyújtotta a Goytól kapott ajánlólevelet. A két tulajdonos, Kovács Sándor és a belga nevű, de magyar származású Lucien van den Eynde alig titkolt fenntartásokkal fogadta őt – mint Goy megjegyzi emlékezéseiben: „nem voltak éppen antiszemiták, de nem is szerették mózeshitű embertársaikat”. Bíró megérezte az ellenszenvet, de szüksége volt az állásra, megpróbálta túltenni magát a kellemetlenségeken.

– Külföldnek azt a helyet nevezzük, ahol nem szabad megsértődnünk – nyugtatgatta magát.

67

Az Evelco-gyár kiváló gépi hátterét kihasználva Bíró folytatta a kísérleteit, sorozatban készítette el az egyre használhatóbb golyóstollmintákat. Természetesnek vette, hogy az indulásnál egy átlagos munkás bérének alig a felét kapja, de két hónap elteltével megpróbált magasabb fizetést kérni. Kovács, a tulajdonos nem válaszolt rögtön, hanem behívta magához az irodába:

– Kedves barátom! Szeretném, ha tudomásul venné, hogy most nem Goy úrral áll szemben. Mi nem tudunk vagyonokat adni semmiért.

Bíró tudta, hogy ha belemegy a vitába, csak a maga helyzetét rontja vele, mégsem bírta megállni:

– Ezt mire érti, Kovács úr?

– Én szerettem volna elkerülni ezt a beszélgetést, de ha úgy kívánja, kezdjük el. Nekünk megfelelő dokumentáció áll a rendelkezésünkre, így pontosan felmérhettük, hogy ön lényegében semmit sem talált fel. Vegyük sorra az egyes alkotóelemeket. Az írócsúcs jelenlegi formájában Goy úr műve, a festéktartállyal kapcsolatos gondokat mi oldottuk meg, maradna még az a bizonyos festékpaszta elgondolás…

Kovács egy fotókópiát vett elő:

– Kezemben tartom egy szabadalmi okirat másolatát. Svájcban tették közzé 1938. május 2-án. Így szól: „írószer, feltalálók Wenczel Klimes és Paul Eisner prágai lakosok. A bejelentés időpontja 1936. április 22. Igénypontjai: írószer golyóval felszerelve, festékmasszával töltve.” Tehát, ismétlem, nem tintát, hanem festékpasztát használ, ezek szerint ez az elgondolás sem az ön nevéhez fűződik. Arról már nem is beszélek, hogy a csehek ideája két évvel korábbról kelteződik. Van valami ellenvetése?

– Ez a vita nem először merül fel, annak idején Goy úr is hasonló kifogásokat emelt. Most sem tehetek mást, mint hogy önnek is felteszem ugyanazt a kérdést, mint neki: tud mutatni egy megbízhatóan működő golyóstollat?

68

– Ez már csak részletkérdéseken múlik. Mindenekelőtt végre meg kell találnunk a megfelelő festéket – akad majd olyan vegyész, aki ezt kikísérletezi. Ha ez megvan, már csak össze kell szerelni a tollat, és elindulhat a nagyüzemi gyártás.

– Ne vegye dicsekvésnek, ha azt mondom, hogy minden próbálkozó közül én vagyok a legközelebb a célhoz. Itt pedig csak a siker számít, nincs kettes számú győztes, a második helyezett csak a vesztesek között az első. Ha kiderül, hogy bárki is megelőzött engem, természetesen visszalépek, nem leszek tovább a terhükre.

– Adandó esetben magam is ezt tartanám helyes megoldásnak. Visszatérve a kérésére: sajnos nem tudom megemelni a fizetését. Méltányosságból hozzájárulok, hogy a továbbiakban ne túlórázzon, hanem csak a kötelező munkaidőt töltse benn a gyárban.

Bíró végigdolgozta a napot, aztán hazament a szállására: a gyár közelében, Vincennes-ban lakott albérleti szobában. Levelet írt a családjának, majd olvasni próbált, de nem találta a helyét, úgy döntött, hogy az elővárosi vasúttal bemegy Párizsba.

A francia főváros már a háborúra készülődött, gyakran tartottak légvédelmi gyakorlatokat. Ilyenkor a közvilágítást is kikapcsolták, az autók saját lámpájuk tompított fényében haladtak a síkos utakon, a közlekedést irányító rendőrök foszforeszkáló fehér köpenyben tevékenykedtek.

Bíró térképet és zseblámpát vett magához, úgy járta a várost. A Diadalívnek, az Operának és a többi műemléknek csak a körvonalait látta. A középületek környékén gyakran igazoltatták:

– Vos papiers! – mondták az őrök, és bár rendben találták Bíró útlevelét, mind több bizalmatlanság érződött mozdulataikon, amikor visszaadták. Ezen az estén a Montparnasse környékén járva Bíró két ballonkabátos, cigarettázva veszteglő férfi alakját vette ki a félhomályból. Biztonsági embereknek vélte őket, szerette volna elkerülni a velük való találkozást, de attól tartott, hogy gyanút kelt, ha visszafordul, ezért inkább folytatta az útját. Közelebb érve megdöbbenve konstatálta, hogy magyarul beszélnek:

– Szóval szerinted, Jancsi: hol a legmélyebb a Tisza?

69

– Abból kiindulva, hogy minden folyó medrének folyamatosan mélyülnie kell, különben a vize visszafordul, Titelnél, ahol a Dunába ömlik.

– Szerintem inkább a felső folyásán, ahol gyorsabb a sodra.

Bíró a vitatkozókhoz lépett, arcukba világítva felismerte régi pesti kollégáját, Lakatos Lászlót, a másikkal még nem találkozott, magas, fekete hajú férfi volt.

– Maguknak nincs más témájuk, mint a Tisza? Miért nem a francia nőkről beszélnek?

– Üdvözlöm, Edison, örülnék, ha nem égetné ki a szemünket a lámpájával – mondta Lakatos közönyösen, mintha csak az előző napon találkoztak volna utoljára –, majd meglátja, hogy itt magának se lesz más témája.

Lakatos intett a beszélgetőtársa felé:

– Bemutatom Meyne János György urat – ő egyébként a nőkről is tudna beszélni. Soproni huszárhadnagy korában elcsábította az ezredparancsnoka feleségét, aztán egy német grófnő alkalmazta, hogy úgy mondjam, vagyonkezelőként, a legutóbbi értesülésem szerint jelenleg egy francia kalaposnő a kedvese. A hölgyek mindenütt bizonyos anyagi támogatásban részesítették.

Meyne halkan nevetett:

– Lakatos úr hízeleg. Egyébként az a véleményem, hogy aki egy huszártisztet akar, az fizesse meg.

– Mikor érkezett? – kérdezte Lakatos Bírót.

– Két hónapja.

– Kár, hogy nem találkoztunk, de lent jártam Nizzában – belekarolt a jövevénybe. – Jöjjön, meghívom vacsorára.

– Gondolom, nincs annyi pénze, hogy idegenekre költse.

– Pénztelen milliomos vagyok ugyan, de mindig volt a zsebemben annyi, hogy egy barátomnak is ki tudjak fizetni egy vacsorát.

Séta közben Lakatos tovább filozofálgatott:

– A pénz főként miben különbözik a többi dolgoktól? Leginkább abban, hogy a pénz pénzzel pótolható, a többi dolog nem alkalmas rá, hogy önmagával helyettesítsék. Figyelmet érdemel a pénzhez való viszonyunk is. A többség, amilyen nehezen keresi meg, olyan 70könnyen adja ki. Mintha csak a pénzzel együtt szabadulni akarnának attól a keserűségtől is, mellyel azt megszerezték.

A Café des Deux Pistolets-ben ültek le vacsorázni, jórészt most is magyar emigránsok töltötték meg.

– Milyen sors vár rájuk? – kérdezte Bíró.

– Eltűnnek, jövőre itt is német katonák ülnek majd, és a Horst Wessel-dalt rendelik a zenekartól. El is fogja játszani nekik.

– Olyan biztos a vereség?

– A francia nagyszájú, de gyenge katona. Csak azokat a háborúkat nyerte meg, amelyeket a németek elvesztettek.

– Maguk hová mennek tovább?

– Meyne úrral nem történhet baj, megtalálja a helyét a világban, amíg valahol két szelet kenyér van, abból másfél mindig az övé lesz. Én viszont már nem megyek sehová.

– De hát maga nemzetközi tekintélyű újságíró, biztos, hogy találna olyan országot, amely befogadja.

– Ezek az országok jelenleg nem tülekednek értem. Tegyük fel, hogy mégis akadna egy, ahol jól fizetett íróasztal várna, megengedhetném magamnak, hogy ne az olcsó nagyáruházakban vásároljak, hanem azokban a finom kis boltokban, ahol csak egy ruhafogast vagy egy antik szekrényt tesznek ki a kirakatba. Volna egy lakásom, ahol a megszokott helyen állnak a Voltaire-kötetek, az orvosság és a dugóhúzó. Azt hiszem, ez volna a legrosszabb.

– Miért?

– Már csak puszta hálaérzetből is ókonzervatív mamelukká válnék, támogatnám azt a rendszert, melynek a biztonságomat és a jólétemet köszönhetem. Ez mindenképpen méltatlan volna hozzám, és nem is jelentene végleges megoldást. Egy nap a dolgok ott is kezdenének rosszul menni, lassan megmozdulna a föld a talpam alatt, és elővehetném a világtérképet, hogy egy újabb hazát keressek magamnak.

– De hát Magyarországról el tudott jönni.

– Ez nem olyan egyszerű eset. Nem én szálltam ki Magyarországból, hanem Magyarország szállt ki belőlem.

71

Egy őszülő hajú, szikár termetű, elegáns megjelenésű férfi lépett oda az asztalukhoz, gomblyukában a Becsületrend szalagját viselte. Lakatosékat ismerősként üdvözölte, Bírónak kezét nyújtotta:

– Michel Marie Bouchonnet vagyok. Azt hiszem, még nem találkoztunk.

– Csak nemrégiben érkeztem.

– Hogy érzi magát a mi sötét párizsi estéinkben? Nehéz elhinni, hogy valaha a fény városának hívták?

– Minden elismerésem az önöké. Ha az emberek nem volnának ilyen fegyelmezettek, akkor ebben a homályban a fél várost elgázolták volna az autók.

Bouchonnet örült a bóknak:

– Franciaországban rendetlenség van az utcákon, de rend van a fejekben – és ez az erősebb tényező. Szabad megkérdeznem, hogy mivel foglalkozik?

Lakatos válaszolt Bíró helyett:

– Feltaláló, a magyar Edison.

– Nagyszerű. Szívesen beszélgetnék önnel, de most várnak rám valahol. Előfordulhat, hogy hasznára lehetnénk egymásnak – mondta Bouchonnet, átnyújtotta a névjegyét, majd esernyőjét kinyitva kilépett a vendéglő ajtaján.

– Ki volt ez? – kérdezte Bíró.

– Nyugdíjas városi tanácsnoknak mondja magát, de ehhez képest túl messzire ér el a keze. Azt suttogják róla, hogy a belső elhárítás, a Deuxième Bureau embere. Ajánlom, legyen vele óvatos.

– Nem félek tőle, ő csak a Deuxième Bureau, én viszont a Premier Bíró, az Első Bíró vagyok.

– Már szóviccet is gyárt franciául? Brávó!

Néhány nappal később Bouchonnet váratlanul felkereste Bírót vincennes-i lakásán, a feltalálónak sejtelme sem volt, honnan tudhatta meg a címét. A francia körülnézett a nyomorúságos albérleti szobában:

72

– Ez a környezet nem méltó önhöz.

– Sajnos nem telik különbre.

– Ezen mindenképpen változtatni kell. Most menjünk át egy vendéglőbe, egy jó vacsora nem árthat.

A fehér asztal mellett Bouchonnet rátért a tárgyra.

– Én kiváló referenciákat szereztem önről, és megpróbálok segíteni abban, hogy érvényesülni tudjon a mi Franciaországunkban. Azt találtam ki, hogy egy Norman nevű bankár barátommal összefogva társaságot alakítanánk, egyelőre ötszázezer frankos alaptőkével. Ennek az volna az egyik célja, hogy kidolgozza, szabadalmaztassa és értékesítse az ön találmányait.

– És nekem mivel kellene beszállnom?

– A munkájával és a golyóstollszabadalmával. A gyakorlati tevékenységet természetesen ön irányítaná, ha szükségesnek tartja, tetszőleges számú munkatársat vehetne fel.

– De én már el vagyok kötelezve egy másik francia cégnél.

Bouchonnet elmosolyodott:

– Meg tudom ígérni, hogy az illető cég nem nyújt majd be tiltakozást. A döntés egyedül az ön kezében nyugszik. Én elkészítettem egy vázlatos szerződést, kérem, hogy tekintsen bele.

Bíró már rendelkezett annyi tapasztalattal, hogy átlássa: ez a szerződés kezét-lábát megköti, mégsem utasíthatta vissza. Bouchonnet a Kovácséknál kapott fizetésének a többszörösét ajánlotta fel rendszeres havi járandóságként, így Bírónak lehetősége nyílott, hogy támogathassa otthon maradt családját, esetleg ki is hozathassa maga után. Csak egy feltételt kötött ki mintegy „visszavonulási ösvényként”, névlegesen bár, de továbbra is megtartotta állását az Evelco-üzemben.

A szerződés aláírása után Bouchonnet elintézte, hogy Bíró lejárófélben lévő tartózkodási engedélyét három hónappal meghosszabbítsák.

– Miért nem kapok állandó engedélyt?

– Majd annak is eljön az ideje, egyelőre még korai volna – felelte Bouchonnet mosolyogva.

Megalakult a Société Française d’Application des Brevets L. J. Bíró 73elnevezésű társaság. A boulevard Haussmannon béreltek egy nagyméretű lakást: két szobát irodának rendeztek be, a harmadikban a szükséges felszereléseket tárolták, maguk a kísérletek a konyhában folytak. A személyzet Bírón kívül egy Madarász nevű volt tüzérkapitányból állt, aki elfogadhatóan beszélt franciául, és némi technikai ismerettel is rendelkezett. Bíró eleinte nem értette, miért fogadta el ezt a rosszul fizetett állást, később elejtett célzásokból úgy vette ki, hogy Madarász egy közigazgatással kapcsolatos csapdába esett: hosszabb időt töltött börtönben, és csak Bouchonnet közbenjárásának köszönhette, hogy szabadulása után nem utasították ki az országból. Madarász lakással sem rendelkezett, Bíró hallgatólagos beleegyezésével éjszakánként az irodában húzta meg magát néhány padlóra vetett matracon.

Változatlanul a megfelelő festékpép megtalálása jelentette a legfőbb gondot. Bár a foltok már elborították a konyhalaboratórium minden falát, a kísérletek még mindig nem hoztak eredményt.

Vele párhuzamosan Budapesten Bíró György is dolgozott a megoldáson, kölcsönösen tájékoztatták egymást, mintákat is küldtek, de ezek nem hoztak előrelépést.

„Már-már azt hittük, hogy meg vagyunk babonázva, s az egymáshoz eljuttatott festékösszetétel Hegyeshalmon áthaladva katasztrofálisan megváltoztatja korábbi tulajdonságait. Arra kellett gondolnunk, hogy a két országban felhasznált nyersanyagok minősége alapvetően eltér egymástól, vagy az éghajlatbeli különbség okozza az eltérést, egy dolog azonban biztos volt: a keresett megoldást továbbra sem tudtuk megtalálni.”

74

Március 9-én Gellért Imre megérkezett Párizsba, rossz híreket hozott. Elza, Bíró felesége varrásból tartotta fenn magát és a kislányát, de tüdőcsúcsbántalmaival meg kellett operálni, és a lábadozás időszakában nem dolgozhatott. Az egész család csak az idősebb Bíró fiú fogorvosi fizetésére és a Párizsból érkező pénzküldeményekre támaszkodhatott.

Az asszony még fel sem épült betegségéből, mikor rendőrök jöttek érte, és bevitték a gazdasági rendészetre. Azt feltételezték, hogy Bíró külföldön eladta a szabadalmait, és az értük kapott valutát nem szolgáltatta be a Nemzeti Bankba, hanem illegális úton hazaküldte. Arról faggatták Bírónét, hová rejtette a pénzt. Az eredménytelen vallatás után elengedték, de megfenyegették, hogy hamarosan újra becitálják.

– Mindenképpen tenni kell valamit – mondta Gellért –, kitelik tőlük, hogy börtönbe zárják, és a tüdeje újra belobban.

– Igazad van, én szerettem volna várni még egy kicsit, de nem lehet. Mikor hazamész, mondd meg Elzának, hogy adjon el mindent, intézze az útlevelét, és jöjjön ki a gyerekkel Párizsba.

– Miből fogtok élni?

– Egy barátom menyasszonya kalapszalont tart fenn, megkérem, hogy adjon munkát Elzának.

Rosszkedvűen ültek be egy kávéházba vacsorázni, Bíró megkérdezte:

– Hogy utaztál?

– Pesten bementem az argentin követségre, de nem érkezett meg a vonatjegy, és a szállodai foglalást sem jelezték vissza, Goy Andortól kellett útiköltséget kérnem.

– Könnyen adott?

– Eleinte húzódozott, hogy már így is túlfizetett minket, mi a biztosíték, hogy visszakapja? Mondtam neki, hogy én nem hagyom egyedül az édesanyámat, és ha megjövök, letörlesztem az adósságomat. Úgyis el akarom adni az utazási irodát, a berendezésért és a két 75írógépért csak kapok annyit, amennyivel sáros vagyok nála – Gellért letette a villát. – Te Laci, mi lesz ebből? Az argentinok már most, a kezdet kezdetén sem tartják be az ígéreteiket.

– Hátha ez csak az a bizonyos „mányáná”, „majd holnap”. Hamarosan kiderül.

Másnap reggel tíz órakor Bíró és Gellért megjelent az argentin nagykövetségen. Felmutatták Justo tábornok névjegyét, a portás felkísérte őket a kereskedelmi titkárhoz.

– Elnézésüket kérem, de Budapestről visszajöttek a vonatjegyek és az úti előleg is, azzal a postai megjegyzéssel, hogy a címzett Bíró úr ismeretlen helyre költözött. Mekkora összegre tartanak igényt a párizsi kiadásaik fedezésére? – kérdezte a tisztviselő, és a pénzt azonnal ki is fizette nekik. Ezután átkalauzolta őket a tárgyalóterembe, ahol már összegyűlt egy argentin gazdasági szakemberekből álló bizottság. Az asztalfőn Justo ült, fáradtnak látszott, néhány üdvözlő szó után át is engedte az irányítást Bernáth Bélának, egy Buenos Airesben élő, magyar származású műanyaggyárosnak, aki a tolmács szerepét is betöltötte.

A megbeszélésen egyetlen téma került terítékre: a golyóstoll ügye. Bíró a szokásos módon vezette elő a találmányát, jelezte, hogy a jelenlegi formájában is használható ugyan, mégsem tekinthető végleges megoldásnak. Megígérte, hogy hamarosan megszületik az a prototípus, mely szériagyártásra is alkalmas lesz majd. Bernáth közbekérdezett:

– Ön miért Franciaországban folytatja a kísérleteit?

– Jelenleg itt találok kedvezőbb feltételeket a munkámhoz. Az ötlet nincs országhatárokhoz kötve, szívesen tárgyalok az Argentínában történő gyártásról és értékesítésről is – Bíró néhány golyóstollat tett ki az asztalra –, próbálják ki önök is, uraim.

A vendéglátók megkérték a két magyart, hogy fáradjanak át a szomszédos büfébe. Míg a kávéjukat itták, Bíró és Gellért a tárgyalóteremből kiszűrődő zajokat figyelték, a fel-felcsattanó hangok azt jelezték, hogy élénk vita alakult ki odaát. Gellért felsóhajtott:

– Most lenne jó tudni spanyolul.

76

– Szerinted vannak esélyeink?

– Amíg vitatkoznak, addig minden lehetséges. Te tudnál élni Argentínában?

– „Én Magyarországon tudnék élni, csak nem hagynak” – mondta a Mester, Lakatos László.

Egy félóra is eltelt, mikor újra hívatták őket. Bíró elfoglalta helyét az asztal végében, közben látta, hogy az egyik argentin tárgyalófél keze foltos lett a kifolyó festéktől. Odasúgta Gellértnek:

– Annyi esélyünk van, mint egy falónak az epsomi derbin.

Bíró pillantásával Justo tekintetét kereste, a tábornok nem szólt, csak egy sajnálkozó gesztust tett.

– Igyekeztünk minden lehetséges szempontból megvizsgálni a találmányt – kezdte Bernáth, az üzletemberek szóvivője –, végül úgy határoztunk: az lesz a legjobb, ha megvárjuk, amíg ön eljut a teljes értékű megoldáshoz. Mi abban a pillanatban akcióba lépünk, kijelöljük az árucikk gazdáját, minden valószínűség szerint egy részvénytársaságot hozunk létre, ez nyújtaná be a szabadalmi kérelmet Argentínában – természetesen a saját kontójára. Biztosítaná a repülőjegyeket, elintézné a beutazási és munkavállalási engedélyeket, fedezné az argentínai tartózkodás minden költségét. Reméljük, hogy minél hamarabb prezentálja majd a tökéletes golyóstollat, és üdvözölhetjük a hazánkban. A viszontlátásra, Bíró úr!

Justo tábornok is elköszönt:

– Sajnálom, hogy nem sikerült többet elérni. Ha esetleg találna valamilyen más anyagi forrást, az én névjegyemre mindig megkapja az argentin vízumot. Bonne chance! – mondta, és vigasztalásul átnyújtott egy szivart.

Kilépve az utcára Bíró megállt, és a falnak támaszkodott:

– Nem fogok örökké elbukni az utolsó lépcsőfokon!

– Mihez akarsz kezdeni?

– Van még egy adum, az a szerződés, amit Pogány Máriával kötöttem. Írok neki, hogy hajlandó vagyok teljesíteni a feltételeit, küldjön hajójegyet, és fedezze az argentínai tartózkodásom költségeit.

– Nem akarlak elkeseríteni, öregem, de ez elég halvány esély.

77

– Hogy szokták mondani? Akinek már nincs mit veszíteni, az bármit megpróbálhat – Bíró a homlokára csapott –, te jó Isten, lehet, hogy otthon hagytam Budapesten Mária névjegyét? Siessünk, mert belehülyülök.

Taxiba ültek, Bíró otthon átlapozta a hazulról hozott iratdossziéját, felforgatta íróasztala fiókjait, de a névjegy nem került elő:

– Sehol sincs.

– Egy dolog egyszerre csak egy helyen lehet, de ott biztosan. Ne idegeskedj, kezdd elölről.

Bíró kirázta a bőröndjét, a selyembélés egyik zsebéből kihullott a névjegy, örömében megcsókolta. Leült, és hogy megjutalmazza magát a gyötrődésért, elszívta a Justótól kapott szivart:

– Beláthatod, Imre, ennyi jár nekem.

Másnap reggel átmentek a postára, hogy feladjanak egy táviratot Pogány Mária címére. Bíró eltöprengett a szövegen:

– Nem akarok egyedül nekivágni ennek az útnak. Két jegyet kérek, azt írom majd, hogy okvetlenül szükségem van egy munkatársra.

– Kit akarsz magaddal vinni?

– Téged, hátha meggondolod magad.

– Ebben ne reménykedj!

– Akkor Meyne Jancsit, ő egy tapasztalt mocsári hajós, kint is feltalálja magát.

– Hajlandó lesz csapot-papot itt hagyni?

– Miért ne? Argentínában is vannak gazdag özvegyasszonyok.

Bíró beadta a kitöltött távirati blankettát, ezzel mintha ereje maradéka is kiszállt volna belőle, fáradtan tárta szét a karját:

– Ez volt az utolsó tétem. Ha ez sem jön be, feladom a partit.

– Ne mondj ilyeneket, Laci. Hinni kell abban, hogy mindig van még egy utolsó utáni esély is.

– Ez jó szöveg, kár, hogy egy kicsit régi.

78

Hazatérve Gellért megpróbálta elintézni Bíró feleségének és lányának franciaországi utazását. A szervezés sok nehézséggel járt, csak július végén érkeztek meg Párizsba. A család igyekezett kialakítani mindennapi életének kereteit: Elza Meyne menyasszonyának szalonjában kezdett el dolgozni, Mariannt egy napközis táborba íratták be, hogy minél hamarabb elsajátítsa a nyelvet.

Szabadidejében Bíró megmutatta a várost családjának. Párizs a béke utolsó napjait élvezte; mint a háborúk előtt általában, most is zsúfolásig megteltek a színházak, mozik és zenés szórakozóhelyek. A kávéházak teraszain is nehezen lehetett helyet találni, az asztaltársaságok a leküzdhetetlen Maginot-vonalról tárgyaltak, és a legendás Weygand tábornokot emlegették, akit éppen azokban a napokban reaktiváltak és bíztak meg a francia haderő parancsnoklásával.

Az ipar és a kereskedelem működésére azonban már rányomta a bélyegét a közeledő válság. Bíró ezt a maga bőrén is tapasztalhatta, mert az Evelcónál lelassultak a golyóstollgyártás előkészítő munkálatai, majd végképp le is álltak, mert a gyárat katonai célokra vették igénybe.

A feltaláló megélhetése ezek után teljes mértékben Bouchonnet-tól függött, aki igyekezett kihasználni helyzete minden előnyét. Bíró így ír erről egy későbbi levelében: „Minden különösebb indok nélkül azt kívánta, hogy az összes, a golyóstollal kapcsolatos jogomat adjam át a »Société Bíro«-nak. Ugyanakkor ő nem utalta át a Társaságnak azt a pénzt, mely formailag már mint befizetett összeg szerepelt. Nem folyósította az én fizetésemet sem, enélkül pedig nem tudtam fenntartani magam.

Egyszer egy vita alakult ki köztünk erről a témáról, Bouchonnet a nálunk alkalmazásban levő Madarász előtt kijelentette, hogy 1. Ha nem írom alá a lemondást a golyóstoll franciaországi jogairól, huszonnégy óra alatt elvitet egy koncentrációs táborba – ezt 79ő, mint Saint Clou városrész tanácsosa könnyűszerrel megteheti egy magyar állampolgárral.

2. Ha pedig arra gondolok, hogy elutazom, mondjak le erről a tervemről, mert ő már elintézte a rendőrségen, hogy ne kapjak kiutazási vízumot.”

Madarász megpróbált Bíró védelmére kelni, de Bouchonnet őt is megfenyegette:

– Ha nem fogja be a száját, nem segítek meghosszabbítani a tartózkodási engedélyét. A magafajta „sale étranger”-t, piszkos idegent huszonnégy óra alatt kiutasítják az országból.

Az egykori tüzértiszt megdühödött, nekiugrott Bouchonnet-nak, ha Bíró nem szedi ki a kezéből, meg is fojtja, a francia nyakán így is felszakadt a bőr, vérfoltok szivárogtak le a fehér ingére. Madarász távozóban is szidta Bouchonnet-t, azt ígérte, hogy visszatér, és végez vele.

Ez az incidens mintha jobb belátásra bírta volna Bouchonnet-t, elnézést kért Bírótól, és kifizette járandóságának egy részét. A munka egyelőre véget ért, a francia megígérte, hogy megfelelő időpontban újra jelentkezik majd.

A feltalálónak továbbra is kevés oka volt a bizakodásra. Ami késett, nem múlott, bekövetkezett a már régóta fenyegető katasztrófa. Szeptember elsején a németek Danzignál megtámadták Lengyelországot, két nappal később Franciaország hadat üzent nekik, végérvényesen kitört a második világháború.

A fronton még nem kezdődtek meg a harcok, de a német offenzíva bármelyik percben megindulhatott. A fővárosban – egyelőre csak gyakorlatképpen – sokszor megszólaltak a szirénák, az emberek fogták a legszükségesebb holmijukat tartalmazó bőröndöket, és levonultak a légitámadások elől biztonságot nyújtó metróalagutakba.

A francia közvélemény félelmeit fanatikus hittel próbálta elnyomni, az utcákon gyakran felhangzott a jelszó:

– Ha kell, ismét taxin megyünk a háborúba, éppúgy, mint 1914-ben, mikor Párizst fenyegették a „boche”-ok.

80

Az idegengyűlölet felerősödött, ha valaki nyilvános helyen más nyelven szólalt meg, azonnal ráförmedtek:

– En français, comme tout le monde! Franciául, mint mindenki! – mondták, és az illető még áldhatta a szerencséjét, hogy nem inzultálták. Ilyen körülmények között Bíró azt találta a kisebbik rossznak, ha a feleségét és a lányát hazaküldi Magyarországra. Alig egyhónapos együttlét után újra el kellett válniuk. Az újabb találkozásra még kevesebb reményük maradt, mint az előző év szilveszterén.

A feltaláló elképzelni sem tudta, hogy alakul majd az élete. Az egyetlen reménybeli esélye nem teljesedett be, az Argentínába feladott táviratra nem érkezett válasz. Jobb híján naphosszat benn üldögélt a párizsi magyarok törzshelyén, a Café des Deux Pistolets-ban.

A társaság mindinkább megfogyatkozott, néhányan beléptek a francia hadseregbe, másokat detektívek tartóztattak le az ismétlődő razziák során. A megmaradt ismerősök közül Lakatos betegeskedett, hatvankét éves kora ellenére öregembernek látszott, sálját a fűtött kávéházban is a nyaka köré csavarta:

– Nincs annál szörnyűbb, mint mikor az ember haragban van a saját testével – ujjával a mellére bökött –, és nekem ezt a hálátlan testet kell átmentenem minden határon keresztül, most már annyi éve.

Szeptember közepén Lakatos is rászánta magát, hogy változtasson a sorsán, kihasználva egy alkalmi fuvart, visszatért Nizzába, csak a pincérnél hagyott üzenetet Bírónak:

„Úton vagyok a semmibe, ahová már akkor megérkeztem, mikor elindultam. Viszontlátásra este hatkor, a háború után.

Áhásvérus”

Bíró másik kapcsolata, Bouchonnet a háború kitörése óta nem mutatkozott. A feltaláló már le is írta őt, mikor az egyik este a francia váratlanul megjelent a kávéházban:

– Üdvözlöm, barátom, örülök, hogy itt találom. Azonnal és okvetlenül beszélnem kell önnel – de nem itt. Menjünk el a boulevard Haussmannra.

– De hát azt a bérleményt már felmondtuk!

– Én újra kivettem.

81

Beérve a lakásba, Bouchonnet gondosan bezárta az ajtót, és úgy ült le Bíró mellé:

– Azért nem akartam a kávéházban tárgyalni önnel, mert ott csak úgy hemzsegnek a titkos ügynökök és a spiclik.

– A magyar vendégek között is?

– Igen. Ne vegye sértésnek, de a honfitársai igen könnyen kaphatók bizonyos titkos feladatok elvégzésére. Különösen az újságírók.

– Ezt személyes tapasztalatból tudja?

Bouchonnet-nak a szeme sem rezdült.

– Nem, egy ismerősöm révén értesültem róla. A szóban forgó ügy pedig különösen bizalmasnak számít – a hangját a bezárt lakásban is suttogóra fogta. – Tulajdonképpen egy ajánlatot közvetítek önnek. Bizonyos hivatalos körök hajlandók volnának biztosítani az ön párizsi tartózkodását – korlátlan ideig, a megélhetési költségeit is magukra vállalnák, ha képességeit hajlandó volna a francia háborús erőfeszítések szolgálatába állítani.

Bíró annyira megdöbbent, hogy eszébe sem jutott megkérdezni Bouchonnet-t, miképp került kapcsolatba ezekkel a „hivatalos körök”-kel, és ezek honnan tudnak az ő létezéséről.

– Miről volna szó?

– Korábbi beszélgetéseink során ön utalt arra, hogy van néhány elgondolása hadi célú találmányokkal kapcsolatban. A hivatalos köröket a legkisebb idea is érdekelné. Gondolja át, és holnap reggel ugyanitt találkozunk, akkor végleges formában rögzíthetjük a teendőket. Természetesen addig is a legszigorúbb titoktartást kérem, senkinek sem beszélhet az ügyről.

Bíró elképesztőnek találta, hogy Európa egyik legerősebb hadserege háborús helyzetben az ő segítségére szorul, de már rég leszokott a csodálkozásról. Tisztában volt vele, hogy nem térhet ki a felkérés elől, mert valamelyik, a nevezetes „Fekete kolostor”-hoz hasonló internálótáborban találja magát. Hazament, végiglapozta az ötleteit tartalmazó dossziét, több olyan feljegyzést is kiemelt, melyben fantáziát látott, ezeket másnap magával vitte a megbeszélt randevúra.

Bouchonnet másodmagával jelent meg a találkozón, egy ismeretlen 82férfi kísérte, akit nem mutatott be név szerint, csak annyit közölt róla, hogy a hadügyminisztériumban dolgozik fontos beosztásban. Bíró sorra lerakta elébük a terveit, az ismeretlen, aki szokatlanul jártasnak mutatkozott a haditechnikai kérdésekben, valamennyit érdekesnek találta, de kiválasztott egyet, melyet a legfontosabbnak ítélt. Ez az elgondolás egy olyan gyújtó hatású, vízzel el nem oltható vegyület ötletét foglalta magában, mely repülőgépről leszórva rövid idő alatt hatalmas területet képes lángba borítani – bizonyos tekintetben a napalmbomba elődjének volt tekinthető.

A tisztviselő megkérte Bírót, hogy azonnal lásson munkához, és adjon folyamatos tájékoztatást a kísérlet állásáról. A feltaláló szinte beköltözött a régi konyhalaboratóriumba, Bouchonnet engedélyével egy segítőtársat is felvett, régi Evelco-gyárbeli kollégája, Ruzsák Ferenc személyében.

„Káliumklorátot széntetrakloriddal és fehér foszforral vegyítettem megfelelő arányban, és felszívattam facellulózzal. Ez a keverék légmentesen elzárva akármeddig eltartható, de ha levegővel kerül érintkezésbe, a széntetraklorid gyorsan elpárolog. Az elpárolgás után a foszfor felmelegszik, majd meggyullad, és felrobbantja a káliumklorátot. Vékony falú üvegedénybe zárva alkalmas lehet arra, hogy repülőgépről tömegesen leszórva gyújtóbombaként használják” – írja le Bíró találmányának lényegét.

Bíró és munkatársa minél hamarabb kész eredményeket akart felmutatni, éjt nappallá téve dolgoztak, felváltva pihentek néhány órát. Egyik alkalommal Bíró hatalmas dörrenésre, majd azt követő jajveszékelésre riadt fel. Társa elaludt a készülék fölött, az egyik edény felrobbant a túlnyomástól, és a tartalma Ruzsák szemébe fröccsent. A feltaláló azonnal telefonált mentőkért, és bekísérte munkatársát a kórházba. Mire visszatért, már egy rendőr biztosította a helyszínt, Bíró lélekben felkészült rá, hogy letartóztatják. Mi lehet gyanúsabb, mint egy olyan ideges idegen, aki a háborús Párizs közepén titokban robbanóanyaggal foglalkozik, és sérülést is okoz valakinek? – kérdezte magától. Bouchonnet hamarosan megjelent a lakásban, Bíró beszámolt a történtekről, de a francia egy kategorikus 83mozdulattal lezárta az ügyet:

– Mindent tudok. Nem beszélünk róla, a rendőrt elküldöm, ön pedig folytassa a munkát.

Ezen az estén Bíró már nem tudta rászánni magát, hogy beálljon a készülékek közé. Arcát tenyerébe szorítva sokáig mozdulatlanul ült a székén. Belátta: örülnie kellene, hogy következmények nélkül úszta meg a balesetet, de mindent elnyomott benne a kiszolgáltatottság érzése. Amíg Párizs francia kézen marad, addig Bouchonnet és megbízói tetszésük szerint döntenek a sorsáról, ha pedig bevonulnak a németek, és itt találják őt, a „nem árja” külföldit, aki fegyvereket gyárt a francia hadsereg számára, aligha lehet kétséges, hogy milyen sors vár rá.

Végre elszánta magát, hogy hazamenjen albérleti szobájába, altatót vett be, de így is sokáig bámulta nyitott szemmel a mennyezet gipszmintáit.

84

A lakásban semmi sem moccant – a főbérlő, egy elvált, középkorú férfi már bevonult katonának –, Bíró csak délfelé ébredt fel. Kapkodva felöltözött, és útnak indult. Mielőtt bezárta volna maga után a ház kapuját, tekintete megakadt a postaládán, melyet hetek óta nem ürítettek ki, szinte kifolytak belőle a papírok. Bíró kinyitotta, a háborús röpcédulák között egy neki címzett levelet talált: „Pogány Mária, Buenos Aires” feladóval, ezen kívül három, a nevére szóló értesítést a Francia Nemzeti Banktól, mindháromban ugyanazt közölték: ezer dollárja érkezett Argentínából, melyet a hivatalos órák alatt felvehet. Az utolsó cédula már egy figyelmeztetést is tartalmazott: ha nem jelentkezik negyvennyolc órán belül, akkor mozgósított személynek tekintik, és a pénzt visszaküldik az átutalónak.

Az elmosódott dátumbélyegzőkről Bíró nem tudta megállapítani, letelt-e már ez a terminus, a hidegben is kiverte az izzadtság arra a gondolatra, hogy elkésett. Taxit keresett, de Vincennes-ban már mindegyiket igénybe vette a hadsereg és a dél felé menekülő civilek, kénytelen volt metróra szállni.

A sarokba húzódva Bíró felbontotta Pogány Mária levelét. A nő előbb a házasságáról számolt be, jól megértik egymást új férjével, Láng Lajossal, majd közölte, hogy elfogadja az ajánlatot, szívesen látja Bírót és munkatársát Argentínában. A levél feladásával egyidejűleg elküldte a pénzt Párizsba, a hajójegyeket pedig Barcelonában deponáltatja számukra.

A feltaláló még zárás előtt beért a bankba. Rossz sejtelmei beigazolódtak, az ezer dollárra szóló utalványt már átutalták a remittendák közé, a kelletlen tisztviselő csak hosszas rábeszélésre volt hajlandó kifizetni.

Bírón most jött ki az idegesség, térde remegett, le kellett ülnie néhány percre. Átgondolta a teendőit, egyelőre azt találta a legfontosabbnak, hogy Bouchonnet ne fogjon gyanút, mert kapcsolatai 85révén módjában állana meghiúsítani távozását Franciaországból. Úgy döntött, hogy bemegy a laboratóriumba, és felveszi a munkát, Bouchonnet már várta, az előző napi robbanás nyomait takarította el.

– Hol késett, barátom?

Bíró gáláns kalandot sejtetve tárta szét a karját:

– A kicsike túlságosan tüzes volt – legalábbis az én koromhoz képest.

Bouchonnet vállon veregette:

– Gratulálok, örülök, hogy kezdi jól érezni magát Párizsban. Reggel meglátogattam a kórházban Ruzsák urat, a szeme sajnos még nem jött rendbe, majd küldök helyette egy megbízható új segéderőt.

Bírónak nem voltak kétségei, hogy a biztonsági szolgálat egyik ügynökét állítják majd mellé, még szorosabbra zárva az ellenőrzést. Ha valamit akart, néhány napon belül lépnie kellett. Szeretett volna néhány golyóstollmintát elvinni, de Bouchonnet valamennyit magához vette.

Bíró késő este jutott el Meynéhez. Bár kedvelte az egykori huszártisztet, nem bízta rá az egész pénzt, csak ötszáz dollárt adott át neki és Justo tábornok névjegyét.

– Az argentin követségen erre kiadják a vízumot, utána menj el és váltsd meg a vonatjegyeket Barcelonáig.

– Holnap nem érek rá, majd holnapután bemegyek.

– Tegyél félre minden mást. Csak idő kérdése, hogy lezárják a francia–spanyol határt, és akkor bezárult az egérfogó körülöttünk. Goebbels a jövő hónap tizenötödikére ígérte Párizs bevételét.

A tapasztalt Meyne akcióba lépett, és eredményesen működött, már két nap múlva jelentkezett a kész papírokkal – Bíró még azon az éjszakán összepakolt. Nem tartotta kizártnak, hogy a Deuxième Bureau ügynökei figyelik a lakását, ezért nem vette magához a bőröndjét, mert ez elárulta volna a távozási szándékát, egy nagyobb aktatáskába rakta bele személyes tárgyait és a feljegyzéseit tartalmazó dossziét.

Bár a vonat csak délben indult, Bíró nem bírta ki a négy fal között, már a hajnali metróval beutazott Párizsba. Lassú léptekkel haladva szemlélődött, a belvárosi házak falára óriási plakátokat ragasztottak ki: 86„Bizalom! Hidegvér! Bátorság! Weygand győzni fog!” Máshol egy világtérképet függesztettek ki, vörössel jelölték rajta a szövetséges angol és francia birodalmakat, szürkével Németországot, alá odaírták: „Győzünk, mert erősebbek vagyunk!”

Az utca képe ellentmondott ezeknek a jelszavaknak. Az üzletek ajtaját sok helyütt „Mozgósítás miatt zárva” felirat takarta, az Orléans-i kapu felé délnek tartó teherautó-oszlopok vonultak, a Quai d’Orsay-n a külügyminisztérium kéményeiből vékony szürke füst kanyargott az ég felé.

– Már égetik az iratokat! – mormogta Bíró magában.

Meynével abban állapodtak meg, hogy a Lyoni pályaudvar nagyórája alatt találkoznak. Mikor felkapaszkodott az oda vezető lépcsősoron, Bírót valósággal mellbe vágta az elébe táruló látvány. A pályaudvar zárva volt, a fehér köpenyes rendőrök eltorlaszolták a bejáratot, de az emberek reménykedtek benne, hogy előbb-utóbb mégiscsak sikerül elutazniuk, nem tágítottak a környékről, fejüket csomagjaikra hajtva feküdtek a feljárón és a falak tövében. A metróállomás felől újabb és újabb tömegek csatlakoztak hozzájuk.

Már csak alig egy óra volt hátra a vonat indulásáig, és a rendőrblokád áthatolhatatlannak tűnt. Bíró tudta, hogy az adott körülmények között azt tenné a legjobban, ha elgondolkodna, miképp folytathatja párizsi életét, de nem volt hajlandó ezen töprengeni. Biztos volt benne, hogy nem bukik el az utolsó pillanatban, sikerül kijutnia Franciaországból.

Meyne jóval a megbeszélt időpont után érkezett meg, Bírót akkor már eltöltötte az ingerültség, de igyekezett uralkodni magán:

– A vonat, úgy látszik, elment.

– Nem, a mi vonatunk bent áll a négyes vágányon. A kérdés csak az, hogy mi is el tudunk-e menni vele.

– Mitől függ?

– Van száz dollárod, hogy lefizessem a rendőröket?

Bíró átnyújtotta a pénzt:

– Ennyi elég lesz?

– Bőven, kétszáz dollárért a belügyminisztert is megvehetném. 87Húzódj kicsit hátrább a tömegtől.

Bíró aktatáskájával beállt egy telefonfülkébe, hogy ne háborgassák, leemelte a kagylót, és úgy tett, mintha beszélgetést folytatna. Gondolatai elkalandoztak, azt képzelte, hogy távolban élő lánya van a vonal túlsó végén, ez az ábránd lassan úrrá lett rajta, beszélt a felidézett archoz. Idegei már elfáradtak a hosszan tartó feszültségtől, könnyek fojtogatták.

– Vedd fel ezt!

A férfi felnézett, Meyne állt a telefonfülke előtt, fehér rendőrköpenyt és sapkát nyújtott felé, maga is ilyen ruhadarabokat viselt. Elindultak, az uniformisok előtt szétvált a tömeg, a feljáró tetejére érve a blokádsorompó is felemelkedett egy pillanatra. Bent leadták a kölcsönholmikat, cserébe Meyne visszakapta a bőröndjét, futva indultak a négyes vágány felé.

A vonaton alig néhányan utaztak, a két magyar egy üres kupéba ült be. A helyzet Bírót az előző szilveszterre emlékeztette, amikor elindult Párizs felé. Átfutott rajta a gondolat, hogy talán Buenos Aires is csak egy átmeneti állomás lesz az életében, és még számtalanszor útra kell majd kelnie távoli célok felé. Kivette az útlevelét, és feltette táskáját a csomagtartóba.

– Ennyi az egész poggyászod? – kérdezte Meyne.

– És legszívesebben úgy utaznék, hogy a fogkefémet beletűzném a zakóm gomblyukába, utálok cipekedni.

A vonat hosszan vesztegelt a vasúti csomópontokon, újra és újra eltért az eredetileg jelzett útiránytól, több száz kilométeres kerülőt tett Nimes és Montpellier felé, csak másnap este ért le a Port Bou-i határállomásra. A francia vámhivatal nem működött, elterjedt a hír, hogy előző nap, május tizenkettedikén véget ért a „furcsa háború” passzív szakasza. A németek megtámadták Franciaországot, páncélos hadosztályaik átkeltek az Ardenneken, a szövetséges erők hátába kerülve a tenger felé haladtak. A katasztrófa nyomán összeomlott az egész államgépezet.

A felfordulásban senki sem akarta vállalni a döntést, hogy a szerelvény folytathatja-e az útját, csak órák múlva lökték át a spanyol 88oldalra, Geronába. Bíró csekély úti holmijával feltűnést keltett, a spanyol vámosok félreállították, és különös gonddal vizsgálták át. A feljegyzéseket tartalmazó dossziéból egyenként emelték ki a lapokat, mikor a golyóstoll kereszt- és hosszmetszetét ábrázoló vázlat került elő, a vámkirendeltség főnöke elkomorodott:

– Ez egy torpedó tervrajza! Hogy került önhöz, és kinek kell átadnia?

Bíró a maga gyér franciaságával hiába próbálta bizonygatni, hogy nem fegyverről, hanem egy újfajta írószerről van szó, végül felmutatta a szabadalmak másolatát, a vámos ettől megnyugodott, és ráütötte a pecsétet a beutazási vízumra.

Barcelonába érve a két magyar legszívesebben azonnal folytatta volna útját Argentína felé, de a hajójegyük még nem érkezett meg. A megélhetésre egyelőre nem volt gondjuk, Lángné a Hotel Continentalban foglaltatott számukra szobát. Hiába tartozott a város legjobb szállodái közé, Bíró mégis úgy érezte, hogy csapdába került:

– Minden hely börtönnek számít, ahonnan az ember nem távozhat kedve szerint, tetszőleges irányba.

Alig néhány hónapja ért véget a spanyol polgárháború, még a romokat sem takarították el, az ország súlyos gazdasági válságot élt át. A luxusszállodákban is csak hetenként kétszer, a bikaviadalt követő napokon szolgáltak fel húst, az emberek többsége éhezett, az utcákon gyerekekből álló bandák kóboroltak ennivaló után kutatva a szeméttárolókban.

Mivel minden értesítés nélkül jött el Franciaországból, Bírónak gondolnia kellett arra, hogy családja és üzleti partnerei nyugtalankodnak az eltűnése miatt. Levelet írt a feleségének, Goy Andornak és az Evelco cég tulajdonosainak, majd úgy találta, hogy Bouchonnet-nak is tartozik legalább egy formális magyarázattal. Mindenkinek beszámolt jelenlegi helyzetéről, és az Argentínával kapcsolatos várakozásairól.

Kitéve az utolsó pontot, Bíró már indult volna postahivatalt keresni, de Meyne visszatartotta, azt tanácsolta, hogy ne adja fel azonnal a leveleket:

– Várj, amíg elutazunk, és csak az utolsó órában dobd be őket. Senkinek sem kell tudnia, hogy Barcelonában tartózkodunk.

89

– Mitől félsz?

– Az egész várost ellepték a külföldi kémek, hallottad, hány emigránst öltek meg.

Bíró megrázta a fejét:

– Azt tapasztaltam, hogy a félelem menekülés közben növekszik. Én különben sem vagyok nagy préda, egy merénylet osztályon felüli megtiszteltetés volna a számomra. Most pedig, ha nem haragszol, mégis bemennék a postára.

A válaszok még Barcelonában találták Bírót, természetesen minden címzett másképpen reagált. Elza megnyugtatta férjét, hogy a legjobb megoldást választotta, ez az egyetlen mód, hogy a család újra találkozhasson. Az asszony elkezdett spanyolul tanulni: „Hasta la vista en Argentina!” írta. Kovács, az Evelco cég vezetője sok szerencsét kívánt a feltalálónak, és kérte, hogy alkalomadtán számoljon majd be a dél-amerikai piac lehetőségeiről. Bouchonnet hálátlansággal vádolta, amiért cserbenhagyta az őt befogadó és neki megélhetést nyújtó országot, nem bízott a francia fegyverek erejében. Csak abban az esetben volt hajlandó megbocsátani, ha Bíró ráruházza minden Franciaországban érvényes jogát.

A negyedik válaszról Bíró a következőket mondja memoárjaiban: „Goy Andor levele tele volt durva sértésekkel és fenyegetésekkel. Szerinte az én »szökésem« tipikus példája a gyávaságnak, és ezzel is bebizonyítottam, hogy »áruló« vagyok. A szökésem teljesen hiábavaló, mert bármily távol kerülök is tőlük, nem lesz olyan hely a földön, ahol kezeik (ahogy írta „kezeink”) el ne érnének. Az árja voltából eredő fölényére is hivatkozott.”

(Ez a levél kétségtelenül rossz fényt vetne Goyra, a feltételes mód használata azonban indokoltnak látszik, mert semmi nem bizonyítja, hogy valóban megírta. Majd harminc évvel később a két egykori üzlettárs peres félként került szembe egymással a nürnbergi bíróság előtt. Ennek a levélnek az ügye a tárgyalásokon is felmerült, Bíró nem tudta bemutatni a dokumentumot, így nem is fogadták el érvként. Az állításban inkább a lejáratás szándéka érződik, ebben a túloldalon sem volt hiány. Goy azt írja a Csendes forradalomról, hogy 90„egyetlen őszinte mondatot sem találtam benne a hemzsegő öndicséretek mellett. Talán meg sem érdemli, hogy nyomdafestéket lásson.” Más helyen azt bizonygatja, hogy Bíró újságíró létére sincs tisztában a helyesírás elemi szabályaival, a „költség” szót „kölcség”-ként vetette papírra.)

Posta a továbbiakban már csak ritkán érkezett, olyan egyhangúan teltek a napok, hogy Bíró úgy érezte, mintha indigóval lennének lemásolva. Kimerültek közös témáik Meynével, a feltaláló legszívesebben egyedül üldögélt a kikötő padján, egy üveg narancslevet vitt magával, azt iszogatva tekintete elkísérte a láthatár széléig a nyílt óceán felé induló hajókat. Meyne is itt találta meg őt egy délután, lélekszakadva lihegte:

– Azonnal gyere!

– Mi történt?

– Telefonáltak az utazási irodából. Megüresedett egy kétszemélyes kabin, ha egy órán belül el tudunk készülni, felvesznek minket.

Sietve nekivágtak a szállóhoz vezető útnak. Bírónak később sokszor eszébe jutott a padon felejtett, narancslével félig telt üveg, ez volt az utolsó emléke Európa ízeiből.

A két magyarnak sikerült feljutnia a már indulóban levő hajóra. A Ciudad de Sevilla névre keresztelt, hatezer regisztertonnás gőzös valaha Barcelona és a Kanári-szigetek között közlekedett kirándulóhajóként. A polgárháborús időkben sokáig egy dokkban vesztegelt, a harcok befejeztével itt fedezte fel egy frissen alakult hajóstársaság. Megvásárolta, és a világháborús utazási konjunktúrára számítva átalakíttatta kontinensek közötti forgalomra. A személyzetet sebtében toborozták össze, maga a kapitány is először vágott neki az Atlanti-óceánnak.

Ezt a járatot néhány gazdag dél-amerikai család bérelte ki, hogy hazahozassa Európában rekedt hozzátartozóit. Az utaslistában több Rothschild neve is feltűnt. Kívülállók csak a valamilyen okból üresen maradt kabinokra pályázhattak, Bíróékat a szerencse segítette. Megmaradt belépőkártyájuk szerint a 171-es és 172-es sorszámot kapták, és az első osztályon helyezték el őket.

91

Mikor fellépett a fedélzetre, a feltaláló önkéntelenül meglazította a nyakkendőjét, úgy érezte, mintha a pokolból sikerült volna kiszabadulnia. A frissen érkezett jövevények lerakodtak a hálóhelyükön, aztán felmentek vacsorázni. Alig ültek le a nagy étterem asztalához, mikor gongszó hallatszott, jelezve, hogy a hajó elindult. Az utasok valamennyien Hitler hadigépezete elől menekültek el a különféle közép- és nyugat-európai országokból: felálltak és tapsoltak.

A pincérek hatalmas adagokat szolgáltak fel, a szakács egy-egy személyre ötven-hatvan deka húst számolt.

– A világon mi, argentinok esszük a legtöbb húst – mondta az egyik pincér –, de negyvenötmillió tehén él a pampákon, nem ehetünk annyit, hogy elfogyjanak.

A gyér barcelonai menük után Bíró és Meyne úgy teleette magát, hogy a vacsora után alig tudták követni a szalonba átvonuló társaságot. Spontán ismerkedési est alakult ki, a jelenlévők sorra bemutatkoztak: a spanyol hangzásúakon kívül bőségesen akadtak olasz, német és szláv családnevek is. Többségük második-harmadik nemzedékes argentin állampolgárnak számított, mintegy bizonyítva, hogy nem a világháború az első olyan üldöztetés, mely a menekülőket útnak indította a dél-amerikai ország felé. Bíró eltöprengett:

– Ha ennyiféle embernek sikerült beilleszkednie, nekünk miért ne volna esélyünk?

– Majd meglátjuk. Meséltem már neked a kedvenc nagybátyámról, Fábiánról?

– Nem, mi történt vele?

– Egyszer utazott a tengeren, nem ihatott sört, bele is halt.

– Értem a célzást – mondta Bíró. – Menjünk fel a fedélzeti büfébe, már kezd émelyegni a gyomrom.

– Próbáld meg egy szilárd pontra szegezni a pillantásodat, például a horizonton a víz és az ég határára, ilyenkor az a legjobb.

92

1940 augusztusában az óceán térségében még nem bontakoztak ki a háborús ellenségeskedések, a Ciudad de Sevilla kapitányának tapasztalatlansága azonban gyakran sodorta veszélyes helyzetbe a hajót. Egy alkalommal alig sikerült elkerülni egy víz alatti zátonysort, másszor rosszul értelmezve egy meteorológiai jelentést, viharzónába tévedtek.

Az utasok a tengeri betegségtől szenvedve alig-alig jöttek elő a kabinjukból. A tapasztalt Meyne igyekezett enyhíteni barátjának az átkeléssel járó megpróbáltatásait, hányinger ellen vöröshagymát etetett vele, és rábírta, hogy lefekvéskor tegyen párnát a hasa alá. Bíró mégis megkönnyebbült, amikor a hajó zenekara a híres brazil számot, az Aquarela do Brasilt kezdte el játszani, a hagyományok szerint így jelezték, hogy hamarosan kikötnek a dél-amerikai parton.

A két magyar a fedélzeti korlátra támaszkodva figyelte, hogy húzza be a vontató a Ciudad de Sevillát a santosi kikötőbe. Mozgó vegyesbolttá átalakított kis hajók manővereztek melléjük, Bíró vett tőlük egy nagy fürt banánt, majd meglobogtatta az utolsó tízdollárosát:

– Ennyi maradt, ezután minta sincs belőle.

– Elég vézna, mikor kapunk pénzt?

– Nem tudom.

– Ha minden jól megy, holnap reggel megérkezünk Buenos Airesbe, ott vár ránk ez a Lángné, csak kihoz nekünk egypár pesót.

– Nem kezdhetjük rögtön a pénzzel. Az a legfontosabb, hogy berendezzen nekünk egy kicsi, de jól felszerelt üzemet a szükséges gépekkel, kapjunk hozzá megfelelően képzett szakmunkásokat, és akkor keményen megfogjuk a munka végét.

– Már úgy érted, hogy én is?

– Igen, te is.

– Ne haragudj, de rám ne számíts, Laci. Ismered az elveimet: aki huszártisztet akar, fizesse meg. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy beálljak dolgozni, én most azonnal visszaúszom Európába.

93

Bíró Meynére nézett:

– Ugye te nem hiszel ebben az egész golyóstollban?

– Őszinte legyek? Nem nagyon. Már évek óta kínlódsz vele, és még mindig hiányzik valami hozzá.

– Megértelek, olyan az emberi természet, hogy mindenki utólag ítélkezik. Ha sikerül a golyóstoll, a magyarok azt mondják majd, hogy magyar vagyok, a zsidók pedig azt, hogy zsidó. Ha pedig leégek vele, a magyaroknak zsidó leszek, a zsidóknak pedig magyar.

– Igen, ez így van.

– János, tudnod kell: bárhogy alakulnak is a dolgok, én nem akarlak visszatartani. Ha jobb esélyed akad, nyugodtan elmehetsz.

– Kösz. Ha akad ilyen, először neked fogok szólni.

Éjszaka továbbindultak, a hajó felúszott a Rio de la Platán, másnap délután négy órakor kötött ki a Puerto Surón, Buenos Aires déli kikötőjében. A folyó itt tószerűen kiszélesedett, az alig mozduló vizet barnuló nád borította el, a növények között vadkacsák úszkáltak. Néhány leselejtezett hajót félig behúztak a partra, ott porlasztotta őket a rozsda, köröttük a vizet teledobálták szeméttel. Madarak ereszkedtek le csapatokban a rakodáskor elhullott magokra. A sűrű pára ködfelhőben szállt fel, a gyárépületek teteje öt-hat méter magasságban eltűnt a kavargó gőzben.

Bíróék csekély poggyászukkal hamar átestek a vámvizsgálaton, levonultak a mólóra. A Ciudad de Sevilla fogadására összegyűlt tömeg hamarosan eloszlott, de Lángnét sehol sem látták.

– Most mit csináljunk? – kérdezte Meyne. Bíró tehetetlenül tárta szét a karját:

– Egyelőre ne menjünk sehová, üljünk le itt a közelben. Ha valaki keres minket, csak itt találhat meg.

Elindultak, követve a városba vezető villamossíneket, amerre elhaladtak, a levegőben átható kátrány- és csatornaszag terjengett. Megvárták, amíg elhúz előttük egy sárga kéttengelyes villamoskocsi, és átmentek a túloldalra.

Egy nyomortelep sarkán hulladékbádogból összeeszkábált kocsma állt, a homlokzatát egy teherautó laposra összepréselt váza alkotta. 94Bíró benézett a kocsma belsejébe: az előtérben bádogtálcán sütésre váró szürke kolbász volt kikészítve, hátrébb ütött-kopott hűtőszekrény tűnt fel, ajtaja már nem zárhatott rendesen, mert dróttal volt körülkötözve.

– Halló, van itt valaki?

A háttérből egy fekete, rövidre nyírt hajú öregember lépett elő, bal szemét félig csukva tartotta, nem lehetett megállapítani, hogy lát-e vele. Bíró két sört kért, aztán társával leült a kocsma előtt az egyetlen fa árnyékába. A felszolgáló fémpohárban hozta ki az italt, Bíró óvatosan megtörölte az edény peremét:

– Egészségedre, Jancsi!

– Egészségedre, Laci. Ne keseredj el, ha ez a Lángné felszívódott is, a mi bőrünk nem kerül a padlásra. A magyar ember az idegenek mögött lép be a forgóajtóba, és előttük jön ki.

– Jó szöveg, csak egy kicsit régi már.

Meyne a forgalmat figyelte:

– Nézd, milyen furcsák az autók, nincs rajtuk ablaktörlő lapát. Elképzelheted, milyen gyakran esik az eső.

A város irányából egy hatalmas Packard kocsi érkezett, épp a kocsmánál fékezett le, ötven év körüli, európai stílusú, keskeny karimájú kalapot viselő férfi lépett ki belőle.

– Bíró úrhoz van szerencsém? Müller Gábor vagyok, Láng úr társa. Mária asszony küldött ki önökért, nagyon sajnálom, hogy elkéstem – egy pillantást vetett Meyne bőröndjére és Bíró aktatáskájára. – A poggyászukat majd később hozzák ki a hajóból?

– Nem, ez minden.

– És hol vannak a golyóstoll gyártásához szükséges felszerelések?

Bíró a homlokára mutatott:

– Itt tartom őket.

– Értem – mondta Müller, és látszott rajta, hogy nem érti, kinyitotta a kocsi ajtaját. – Tessék beszállni.

Müller bevitte a két jövevényt a belvárosba, és lerakta őket a Hotel City egyik szobájában:

– Ez csak ideiglenes megoldás, később majd átköltöznek egy olyan 95panzióba, ahol beszélnek magyarul. Pakoljanak le, és egy óra múlva jöjjenek át az irodánkba, egész közel fekszik ide a Reconquista út 92, ki van írva a kapura: Láng and Co., Láng és társa. Hagyok egy térképet, bejelölöm rajta, nem lesz gond odatalálni.

Bíróék valóban könnyen kiismerték magukat Buenos Aires belvárosában. A tervezők New York-i mintára sakktáblaszerűen alakították ki az utcaszerkezetet, középpontját egy szabályos négyszög alkotta, melynek mindegyik oldala pontosan egy kilométer hosszú volt. A távot keresztutcák osztották meg, valamennyi így kialakult háztömb száz kapuszámot foglalt magába. Innen indult ki a világ egyik leghosszabb sugárútja, a Rivadavia – több mint tízezer házzal. Meynének feltűnt, hogy a járda sok helyütt ezüstösen csillog, közelebbről is megnézte: a megolvadt aszfaltba ezerszámra nyomták bele a sörösüvegek kupakjait.

– Fábián nagybátyám azt mondaná: itt lehet élni!

Bíró megállt egy postahivatalnál, és fellapozta a telefonkönyvet, Meyne elcsodálkozott:

– Kit keresel?

– Justo tábornok számát, a névjegyére nincs rányomva.

– El tudod képzelni, hogy benne van?

– Miért ne? Gustav Adolfot is meg lehet találni a stockholmi névsorban, úgy hogy „Gustav Adolf, király”.

Bíró nem ismerte ki magát az idegen nevek között, csalódottan csukta be a könyvet:

– Biztos van valamilyen központi hivatal, ahol megtudhatjuk.

Nyolc óra körül járt, mikor megtalálták a Láng cég irodáját jelző réztáblát, a kapu már zárva volt, Müller engedte be őket. A folyosón egy kékköpenyes takarítónő söprögetett, Bíró megkérdezte tőle:

– Mondja, lelkem, hol van a főnökasszony?

A nő mosolyogva fordult meg:

– Én vagyok az, Laci, főnöknő és takarítónő egy személyben, itt semmiféle munkát nem szabad szégyellni – kezét nyújtotta Meynének –, Láng Lajosné vagyok, a barátaimnak csak Mária.

Az asszony levette a köpenyét, alatta divatos, kétrészes vászonruhát viselt:

96

– Kerüljenek beljebb. Mi újság Pesten, mi most a sláger? Persze maguk nem is Pestről jönnek, hanem Párizsból, mi újság Párizsban?

Az irodában Láng fogadta őket, mikor felkelt a székéből, látszott, hogy egy kerek, középen lyukas párnán ült, melyet aranyérben szenvedők szoktak használni. Az üzletember már korábban áttelepült Bécsből, ahol egy időben Uruguay tiszteletbeli konzuljának szerepét is betöltötte, de meg sem próbált alkalmazkodni az oldottabb dél-amerikai stílushoz, megőrzött maga körül egy talpalatnyi Ausztriát. Most is kifogástalan öltönyt és kalapot viselt, az itt szokásos mate tea helyett kapucínerrel és aprósüteménnyel kínálta meg a vendégeit.

Az üzletvitelben láthatólag az asszony játszotta a kezdeményező szerepet, már a kávét kavargatva rátért a tárgyra.

– Rég láttam már a golyóstollat, még a bátyja rendelőjében, amikor a fogamat csináltattam nála. Gondolom, azóta sokat haladtak, megmutatná, hogy most hol tartanak?

Bíró nagyot nyelt:

– Sajnos, Marika, semmit sem tudok prezentálni. Olyan hirtelen kellett elmenekülnünk Párizsból, hogy nem állt módunkban magunkkal hozni semmit sem.

– De, gondolom, lehetséges volna átküldetni Franciaországból néhány példányt.

– Nem hiszem, ott most háború van, senki sem foglalkozik ilyenekkel.

A nő ingerülten lökte el maga elől a kávéscsészét:

– Szóval, mi hámozott luftballont vettünk, mikor kihozattuk magukat! – hangján érződött, hogy ha nem fektettek volna pénzt Bíróékba, azonnal visszaküldené őket Európába. A feltaláló próbálta megnyugtatni:

– A helyzet nem olyan súlyos, mint amilyennek látszik, mi már komolyan előrehaladtunk a kísérletekben. Ha rendelkezésünkre állnak a megfelelő eszközök, rövid idő alatt elkészítjük a mintadarabokat. Mi sem azért jöttünk ide, hogy a hasunkat süttessük a nappal.

– Mit jelent ez dollárban?

Bíró végiggondolta magában, mibe kerülhetnek a gépek és egyéb 97berendezések, a szükséges alapanyagok, hozzávetőlegesen felbecsülte a munkabéreket, majd az így kapott összeghez a biztonság kedvéért hozzátett még huszonöt százalékot. Láng megdöbbenve fogadta a számot:

– Ez igen nagy pénz.

– Azt nem vitatom, de meg kell mondanom, ez a költség minden nappal csak tovább növekszik. Minél hamarabb hozzá kellene látni a munkához.

– Ebben az egyben igaza van – mondta Láng, és felemelkedett a helyéről –, az anyagiakat majd később megvitatjuk, addig is megmutatom a műhelyüket. Fáradjanak utánam.

Három nagy termen vágtak keresztül, valamennyit zsúfolt árutároló polcok, medencék, nagyméretű papírládák töltötték meg, roskadoztak a ruhaneműk, dísztárgyak, édességek súlya alatt.

– Szép szortimentje van, Láng úr! – mondta Meyne udvariasan.

– Gondolja? Szerintem egyetlen jó árucikk létezik, az, amit már eladtunk, itt viszont nincs vásárlóerő. Az indián, ha van neki két banánja, már nem dolgozik, következésképpen nem is keres, nincs mit elköltenie.

Ahogy végignézett az elpangó raktáron, Bíró felfogta: Lángék azért hozatták ki őket, mert a csőd előtti utolsó esélyként meg akartak próbálkozni a golyóstollal. Ez a felismerés nem aggasztotta különösebben, csak attól tartott, hogy a házaspár tőkéje nem lesz elegendő a kísérletekre. Láng egy alig hat négyzetméter alapterületű fürdőszobába vezette őket.

– Tessék, uraim, remélem, megfelelőnek találják ezt a helyet. Végeredményben nem mozdonygyártásra készülünk, a golyóstoll nem kíván sok teret – Láng átnyújtott egy bankjegyet –, a személyes kiadásaikra adok egyelőre száz pesót, az több mint húsz dollár. Ismerkedjenek meg a körülményekkel, nekem még van dolgom az irodában, ha végeztek, ott várom önöket.

Mikor magukra maradtak, Meyne körülnézett:

– Itt aztán akkor fürödhetsz munka közben, amikor csak akarsz.

– Én nem fogadom el ezt a helyet. Jó, hogy nem a vécébe raktak ki minket.

98

– Ha sokat lázongsz, még ki is rúgnak.

– Ne félj ettől, már túl sokba kerültünk nekik, futnak a pénzük után.

Láng meghívta őket vacsorázni törzshelyére, az Alte Wienerin nevezetű, osztrák stílusú kisvendéglőbe. A főfalon Bécs távlati képe látszott, alá a ház jelszavát írták ki: „Termeinket még sohasem bővítettük, borainkat még sohasem vizeztük!”

Az asztalok körül ott ültek a különböző európai válságkorszakok menekültjei, a galíciai pogromok túlélői éppúgy, mint az első, majd a második világháború poklából kiszabadultak. Ha nem barátkoztak is össze, megfértek egymás mellett a német junkerek leszármazottai és a kommunista emigránsok. Többségükre már ráragadt a dél-amerikai lezserség, kigombolták a ruhájukat, az összegyűrt szalvétát ledobták a padlóra.

– Mussen Sie gewören! Meg kell szokniuk, uraim! – mondta Láng, és felemelte a poharát. – Hát akkor igyunk a szerencsés megérkezésre!

Bíró nem volt hajlandó koccintani.

– Azt hiszem, egyúttal a búcsúpoharat is megihatjuk.

Az asszony összehúzta a szemöldökét:

– Ezt hogy érti?

– Én egy fürdőszobában nem vagyok hajlandó dolgozni. Ez nem önérzeti kérdés, egyszerűen arról van szó, hogy ilyen körülmények között nem lehet tisztességes munkát végezni.

– Mi kihoztuk magukat a biztos halálból, magukra költöttünk egy rakás pénzt, és maga most a kákán is csomót keres.

– Mi nagyon hálásak vagyunk érte, és legyen megnyugodva Marika, mindent le fogunk törleszteni az utolsó fillérig.

– Miből?

– Lehetetlen, hogy ne találjunk magunknak egy megfelelő helyet Argentínában – Bíró megpróbált blöffölni. – Kaptunk ígéreteket Justo tábornoktól is, hogy hajlandó közbenjárni az érdekünkben.

– Még ki sem szálltak a hajóból, máris másfelé tapogatóznak! Ez hálátlanság maguktól!

Láng leintette a vitatkozókat:

– Felesleges így kiélezni a helyzetet. Tudomásul kell vennünk, hogy 99egy csónakban evezünk, egész biztosan találunk majd megfelelő kompromisszumot.

Az asszony elhallgatott, de a tekintetén látszott, hogy sohasem bocsátja meg a történteket. A hangulat nem jött helyre, a társaság hamar szétoszlott.

– Nekem az a véleményem – mondta Bíró –, hogy az öreg Láng sokkal különb, mint a felesége.

Meyne elhúzta a száját:

– Látszik, hogy még sohasem volt dolgod a rendőrséggel, nem ismered a „jó nyomozó – rossz nyomozó” taktikát.

– Ez miből áll?

– Beviszik a pasast a kapitányságra, ott rögtön nekiesik egy vadállat rendőr, üvölt vele, fenyegeti, esetleg le is kever egy-két pofont. Másnap egy jóságos rendőr folytatja a kihallgatást, cigarettával kínálja meg a delikvenst, mindenféle kedvezményeket ígér neki, a pasas ettől meghatódik, és puszta hálából is bevall mindent. Itt az a beosztás, hogy az asszony a rossz nyomozó, a férfi pedig a jó. Össze vannak stimmelve, ne ugorj be nekik.

100

Lángék ragaszkodtak hozzá, hogy még a munkák megkezdése előtt tisztázzák a golyóstolltalálmány tulajdonjogát. Felkeresték a közjegyzői hivatalt, ahol Bíró felelős nyilatkozatot tett, felsorolta mindazokat a korábbi megállapodásait, amelyeket európai partnereivel, a Goy és Kovalszky céggel, Bouchonnet-val és másokkal kötött.

„Ebben az okiratban leszögeztük azt a tényt, hogy ha az éves szabadalmi díjakat nem fizetik be, és a szabadalom megadásától számított egy éven belül nem újítják meg azt, a találmány védettsége megszűnik. Az európai háború mind a díjak befizetését, mind a gyártás megkezdését lehetetlenné tette, így »vis maior« állapot következett be. Ennek folyományaként a felsorolt megállapodások maguktól érvénytelenné váltak” – fejti ki a feltaláló.

Húsz évvel később a Németországban lefolytatott licencper bebizonyította, hogy ez az érvelés jogilag több sebből is vérzik, de az kétségtelen tény, hogy Dél-Amerikában Bíró egyedül és szabadon rendelkezhetett találmányával.

Ennek a nyilatkozatnak az alapján Bíró és a Láng házaspár megalakította a Dél-Amerikai Bíró Kft.-t, amely egyetlen célt tűzött ki maga elé: a golyóstoll-szabadalom értékesítését.

Az üzlettársaknak meg kellett állapodniuk a haszonrészesedés arányában is. Bíró fele-fele megosztásra számított, megdöbbent, amikor Lángék ettől eltérő kívánságokkal álltak elő:

– Jutalékot kell biztosítanunk dr. Adolfo Mujica ügyvédnek is.

– Milyen alapon?

– Mujica úr fontos ember az itteni politikában, ő segít elintézni a maguk letelepedési engedélyét, és a jövőben is szükségünk lehet rá. Nem kell sajnálni tőle azt a pár pesót.

– Rendben van. A továbbiakat hogy képzeli, Marika?

– Az így fennmaradó hasznot három egyenlő részre osztanánk. Egyharmadot kapna a férjem és a társunk, Müller úr, a munkák finan101szírozásáért. A másik harmad az enyém volna, a Budapesten folytatott tárgyalásainkért és az itteni dolgok ügyviteléért, többek között a tőke megszerzéséért.

– De hát ezt a tőkét a maga férje adja, és ő már megkapta a maga részét!

– Ez jogi szempontból közömbös, azt hiszem, egyáltalán nem vagyok túlfizetve. Arról a kockázatról nem is beszélek, hogy esetleg sohasem jutok a pénzemhez. A harmadik rész viszont teljesen a magáé volna Laci.

– Szerintem Gyuri bátyámnak és a társamnak – Bíró Meyne felé mutatott – szintén járna bizonyos hányad a munkájukért.

– Teljesen egyetértünk, Lacikám. Maga annyit ad nekik a saját részéből, amennyit csak akar. Parancsoljon, itt a szerződés, a következőt, remélem, már a maga golyóstollával szignáljuk.

Bíró némán bámulta a papírt maga előtt. Annyira méltánytalannak találta ezt a felosztási kulcsot, hogy az indulatai nem engedték elfogadni. Mindenki érezte a bekövetkezett patthelyzetet, hosszú percek teltek el néma csendben, végül Láng szólalt meg:

– Én megértem magát, Laci, még nem szokott hozzá az üzleti élet kemény kondícióihoz. Hajlandó vagyok egy ponttal kiegészíteni a szerződést: kötelezettséget vállalunk, hogy záros határidőn belül kihozatjuk a családját Argentínába.

Bírónak nem voltak kétségei, hogy a házaspár most is a „jó nyomozó – rossz nyomozó” taktikai trükköt alkalmazta vele szemben, de nem akart törődni ezzel. Nem ismert olyan árat, amit ne lett volna hajlandó megfizetni azért, hogy kimentse a családját a biztos pusztulásból. Bólintott, és aláírta a papírt, mely Lángéknak kétszer annyit juttatott a finanszírozásért és a közvetítésért, mint neki a találmányért és a vele kapcsolatos sokéves erőfeszítésért. A jövőbeli haszonrészesedés terhére havi ötszáz peso előleget vehetett fel, ebből nemcsak a saját és a társa megélhetését fedezhette, de valamennyi pénzt Budapestre is küldhetett.

– Ne haragudj, hogy nem tudtam többet elérni, mi ketten természetesen együtt sírunk-nevetünk – mondta Meynének.

102

Az egykori huszártiszt egy frissen felszedett argentin közmondással felelt, ilyeneket folyton kéznél tartott:

– El zonzo trabaja, el vivo vive!

– Ez mit jelent?

– A bolond dolgozik, az élelmes él.

Már átköltöztek a magyar panzióba, ahová rendszeresen járt az Amerikai Magyar Munkás, hazaérve Bíró belenézett a frissen érkezett számba, tekintete megakadt egy címen: Beszámoló egy magyar újságíró haláláról – olvasni kezdte:

„Egy nizzai szálloda harmadik emeleti szobájának ajtaján erélyesen kopogtatnak.

– Ki az? – hallatszik belülről fojtott hangon.

– Tür aufmachen! Gestapo!

A következő pillanatban revolver dörrent, és véres homlokkal bukott a szegényes hotelszoba padlójára egy ősz hajú, szikár férfi: Lakatos László magyar író és hírlapíró, Horthy meghajszolt emigránsa. A nizzai temető árkában temették el.”

Bíró leengedte az újságot:

– Hát így végezte a Mester is! – suttogta maga elé.

A feltaláló olyan lendülettel látott munkához, mintha ezzel is közelebb hozhatná a találkozást a családjával. Láng beváltotta a technikai fejlesztésre tett ígéretet, a „fürdőszoba-laboratórium” helyett szerzett egy megfelelő helyiséget a főváros központjában, az Oro utca 3040 szám alatt, Bíró itt már berendezhette a műhelyét. Leült az asztalához, és tapasztalatait összegezve néhány hét alatt megtervezett egy olyan esztergapadot, melyen precízen és gazdaságosan lehetett előállítani golyóstollhegyeket.

A gyakorlati megvalósítás már nehezebben ment. Az argentin műszerészek vállalták ugyan a kivitelezést, de a „mañana”, „majd holnap”-felfogás jegyében neki sem kezdtek. Meyne már erről is tudott egy spanyol közmondást:

103

– Mañana es nunca! Soha nincs holnap!

Láng egy német származású szakembert ajánlott abban a reményben, hogy az illető korrekt munkát végez majd, de már ő is hozzáidomult a helyi stílushoz, hónapokkal túllépte a vállalt határidőt. A többi célgépet viszont csak azután lehetett beállítani, és a megfelelő képzettségű munkásgárda toborzásához is csak késve lehetett hozzáfogni.

A kényszerű várakozás hónapjaiban Bíró egy vegykonyhát alakított ki, ahol továbbra is a megfelelő festékanyag kikísérletezésével foglalkozott. Bátyjától rendszeresen érkeztek a receptek, ezeket próbálta ki a gyakorlatban – kevés eredménnyel. Az idősebb Bíró fivér a kémia területén is az egykori mintagyerek szorgalmával tevékenykedett, de itt is képtelennek bizonyult az önálló gondolkodásra. Mint a tehetségtelen táncos, aki csak egyetlen figurát képes megtanulni, és azt ismételgeti unos-untalan, ő sem tudott elszakadni a szakirodalom által ajánlott sablonoktól, csak különféle gyantákat és olajokat kevergetett. A feltaláló egyre kevésbé hagyatkozott bátyja ajánlataira, figyelme a glikolvegyületek felé fordult – később valóban ezek lettek a golyóstoll-festékpaszta alapanyagai.

Lángné, aki akaratát rávetítette minden tevékenységre, mely a környezetében zajlott, a festékkísérletekbe is beleszólt. Egyik éjszaka telefonon hívta fel laboratóriumában a tégelyei fölött görnyedő Bírót:

– Dobjon félre mindent, Lacikám, én megtaláltam a megoldást a tökéletes festékre.

– Mi az?

– Majd meglátja, a sofőröm már útban van az anyaggal. Magának nincs más feladata, mint hogy fesse kékre – ezzel letette a kagylót.

A sofőr egy fehér színű, illatos, ismeretlen vegyi összetételű kenőcsöt hozott. Bíró az utasítás értelmében kékre festette, és megtöltött vele néhány tollbetétet. Másnap reggel Lángné személyesen próbálta ki, de csak zsíros pacák keletkeztek a papírlapon.

– Most már megmondaná, Marika, mi ez voltaképpen?

– Lefekvés előtt éjszakai krémmel dörzsöltem be az arcomat, olyan síkosnak találtam, hogy meg voltam győződve, a papíron is lehet majd használni. De hát emberek vagyunk, mindannyian tévedhetünk.

104

Megfeszített munkával telt el az 1940-es év, bár a kísérletezés nem hozott kézzelfogható eredményeket, Bíró bízott benne, hogy néhány hét múlva már használható és eladható tollakat tud előállítani. Január elején Láng behívta magához az irodába, és meglobogtatott előtte egy köteg számlát:

– Maga, Bíró úr, messze túllépett minden előirányzatot, ezt én nem tudom tovább finanszírozni.

– Most álljunk le, a siker kapujában?

– Sajnos én csak a Láng vagyok, és nem a Rothschild. Oldja meg, ahogy tudja, de énrám ne számítson.

Meyne bólogatva fogadta a rossz hírt:

– Meg kell tanulnod, öregem, hogy a tőkés csak egy bizonyos összeghatárig úriember, ha ezt át kell lépnie, kijön belőle a rabló.

Bíró meg sem hallotta ezt a bölcselkedést, próbált találni valamilyen kiutat:

– Ez nem minket érint elsősorban, van annyi pénzünk, hogy két-három hétig telik tejre és kenyérre…

– És sörre…

– És sörre is. A legnagyobb baj az, hogy nem tudjuk kifizetni az emberek bérét.

– Nézd, Laci, én tudom, hogy nem szeretsz kérni senkitől semmit, de most, egyszer az életben erőt vehetsz magadon. Ezeknek a munkásoknak nem a főnökük voltál, hanem a barátjuk, nem véletlenül hívják a városban szanatóriumnak ezt a gyárat. Állj eléjük, és próbálj beszélni velük.

Bíró megfogadta a tanácsot, másnap reggel összehívta a munkásokat:

– Kedves barátaim! Én nem vagyok tudós ismerője a Bibliának, de arra a mondatra emlékszem belőle, hogy „méltó a munkás az ő bérére”. Maguknak is szükségük van a keresetükre, enni kell adniuk az asszonyuknak és a gyerekeiknek, és semmit sem kapnak ingyen a piacon. Kellemetlen bejelentést kell tennem: most nem tudok fizetni. Nem rajtam múlik, a társaim lépnek vissza, már nem hisznek a golyóstoll sikerében, úgy gondolják, hogy döglött lóra kár a patkó. Én nem értek egyet velük, biztos vagyok benne, hogy egy hónapon belül 105piacra dobhatjuk az első szériát, és akkor minden anyagi gondunk megoldódik. Arra kérem magukat, hogy erre az időre hitelezzék meg nekem a bérüket, persze csak az, aki hajlandó rá, aki nem, azt is megértem, és tiszta szívemből mondom, hogy nem haragszom rá. Most leteszek ide egy papírlapot, aki vállalja ezt a kockázatot, írja fel rá a nevét.

Bíró ezzel befejezte, sarkon fordult, és kiment a folyosóra, nem kívánta jelenlétével befolyásolni a munkások döntését. Méltóságán alulinak találta, hogy kihallgassa a műhelyből kiszűrődő párbeszédtöredékeket, arrább húzódott, és megpróbálta másfelé terelni a figyelmét, rágyújtott, bal kezével kopaszodó homlokát simogatta. Mint más nehéz helyzetekben, most is megpróbálta felidézni a sárkányvérrel festett trikó emlékét, de ebből az illúzióból most nem áradt a megszokott energia.

– Elfáradt a szerencsém – gondolta magában. – Lehet, hogy kissé sokat használtam.

Kinyílt az üzemcsarnok ajtaja, az előmunkás lépett ki rajta, kezében az önkéntes jelentkezőknek otthagyott papírlapot hozta. A feltaláló gyors pillantást vetett rá: egyetlen aláírást sem látott rajta. Felsóhajtott, igyekezett szépen veszíteni, kezet nyújtott a beosztottjának:

– Megértem magukat, a maguk helyében talán én is nemet mondanék.

Az előmunkás két tenyerébe szorította Bíró kezét:

– Nem erről van szó, Bíró úr. Megbeszéltük a helyzetet, és mind a negyvennégyen úgy döntöttünk, hogy nincs itt szükség semmiféle aláírásokra. Mi bízunk önben, élőszóval közöljük, hogy folytatjuk a munkát, és ha egy hónap rövid lesz, akkor két hónapig is.

Bíró úgy érezte, élete legfontosabb csatáját nyerte meg, gondolatban bocsánatot kért kabalájától, a sárkányvérrel festett trikótól.

A szerencse a továbbiakban is kitartott a feltaláló mellett. Alig három hét alatt elkészült a golyóstollak első, piacképes sorozata.

Lángék a forgalomba hozatal feladatát az argentin Wolf és Társa cégre bízták, amely kiterjedt kereskedelmi hálózattal és megfelelő tapasztalatokkal rendelkezett. Széles körű propagandakampány indult.

106

Az újdonság az Eterpen márkanevet kapta – ez magában foglalta az „eterna”, „örökéletű” szó gyökét. Az újságok két párhuzamos oldalán átfutó hirdetések a golyóstollat két oldalszárnnyal ábrázolták, mintha azt akarnák kifejezni, hogy a földön és a levegőben egyaránt használható. Ez az utóbbi adottsága azért volt jelentős, mert a hatalmas, 2,8 millió négyzetkilométeren elterülő Argentínában rohamléptekkel fejlődött a légi forgalom. A repülőgépeken az atmoszferikus nyomáskülönbségek miatt a hagyományos töltőtollakból állandóan szivárgott a tinta, és ezáltal használhatatlanná váltak. Nem volt véletlen, hogy a légitársaságok az első vevők között jelentkeztek, nagy tételeket rendeltek, és határidőre fizettek. Bíró ragaszkodott hozzá, hogy a befolyó pénzből mindenekelőtt a munkások elmaradt bérét egyenlítsék ki.

A hirdetések jelmondata azt hirdette, hogy „az Eterpen kettő együtt – ceruza is, toll is” – ezt a megfogalmazást Bíró a maga részéről túlzásnak tartotta. Nem értékelte túl az első eredményeket, tisztában volt vele, hogy a termék most még csak az újdonság vonzerejével hat a közönségre, valójában alig jutott túl a kísérletezések szintjén, bármikor bekövetkezhetett egy visszaesés. Optimizmusa azonban megerősödött, már nem látta elérhetetlen célnak, hogy a golyóstoll hamarosan kiszorítsa a hagyományos íróeszközöket.

107

1941 nyarán a Délamerikai Magyarság mind riasztóbb híreket közölt az óhazai állapotokról. Június huszonhatodikán Kassa provokatív bombázása után Magyarország hadat üzent a Szovjetuniónak, a magyar honvédség csapatai átlépték a határt. Negyvenötezer katona kezdett támadásba a tengelyhatalmak oldalán. A belpolitikában is mind inkább érvényesült a fasiszta Németország iránti eszmei elkötelezettség, a parlament augusztus nyolcadikán megszavazta a harmadik zsidótörvényt.

Bíró minden lehetséges alkalommal kérte Lángékat, hogy tartsák be a szerződéskötéskor tett ígéretüket, és intézzék el a családja bevándorlását Argentínába. Lángék kitérően válaszoltak, távoli és bizonytalan terminusokat jelöltek meg, a férfi egy közmondást idézgetett:

– Időt kell hagyni az Időnek!

A golyóstoll sikere azonban Lángékra is megtette a maga hatását, most ők kezdeményeztek, az asszony nyíltan megkérdezte:

– Mennyit érne meg magának, Laci, ha kihozatnánk a családját Magyarországról?

– De hát egyszer már fizettem érte, amikor hajlandó voltam aláírni a szerződést a haszon megosztásáról. Szégyenletes feltételeket fogadtam el.

– Az akkor volt, azóta a körülmények megváltoztak. Ismétlem: mennyit hajlandó áldozni a részéből?

– Ezt komolyan kérdezi? Akármennyit.

– Azért ennél egy kicsit pontosabban kellene meghatározni az árat.

– Mondja meg, hogy mit akar, és én látatlanban elfogadom.

Az asszony megrázta a fejét, úgy tett, mint aki megbánta, hogy felvetette a témát:

– Azt hiszem, elgaloppíroztam magam. Itt akkora összegről van szó, melyet maga évekig nem tud letörleszteni. A felesége, lánya, anyja, bátyja útiköltsége, szállása, a befogadási taxa. Nem, ez túl sok volna.

108

A férje leintette:

– Emberek vagyunk, Marika, segítenünk kell egymáson. Én bízom Laci tehetségében, remélem, hogy előbb-utóbb nagyobb méretekben is piacképes lesz a golyóstoll. Én hajlandó vagyok pénz helyett részvényeket is elfogadni tőle. Nem akarok túl sokat, mondjuk a részvénycsomagja felét, 16,5 százalékot.

Ez az ajánlat annyit jelentett, hogy a feltaláló már csak a részvények alig egyhatodával rendelkezik majd – szabadalma és hároméves munkája ellenértékeként mégis habozás nélkül elfogadta.

„Ma is úgy hiszem, hogy ez volt életem legjobb üzlete – mondja Bíró később. – Papírra írt számokért, képzeletbeli és reménybeli bizonytalan járandóságokért valóságos életeket kaptam cserébe, azoknak az életét, akik mindennél többet jelentettek a számomra…”

Hiába teremtette elő az anyagi alapot, szándékának megvalósítása folyamatos akadályokba ütközött. Bár Argentína formálisan még nem üzent hadat a tengelyhatalmak blokkjának, amelybe Magyarország is tartozott – erre csak a háború utolsó napjaiban, 1945 márciusában került sor –, fenntartással kezelte azokat, akik abból a térségből kívántak bevándorolni, nehezen adott ki számukra beutazási engedélyt. Bíró kérelmét is elutasították, utolsó esélyként Justo tábornokhoz fordult segítségért:

– Tudja, kedves László, hogy szívesen könnyítenék a sorsán, de nem tehetem túl magam a törvényes előírásokon. Egy magyar ember családját semmiképp sem engedik partra szállni nálunk, egyetlen lehetőséget látok a megoldásra, gondolom, sejti, miről van szó.

– Legyek kettős állampolgár?

– A mi jogrendünk nem ismeri ezt az intézményt, egyértelműen és kizárólagosan argentin állampolgárrá kell válnia. Hajlandó rá?

– Igen – Bíró attól tartott, hogy a válasza kényszeredettre sikerült, ezért még hozzátette –: természetesen.

– Akkor keresse meg az itteni magyar nagykövetet, Bobrik Arnó urat, és kérje elbocsáttatását a magyar állampolgárság kötelékéből. Ő köteles kiadni az erről szóló írást, ha vonakodna, hivatkozzon énrám. Ha ezt elintézte, a többi már az én dolgom lesz.

109

Bíró késedelem nélkül bejelentkezett a Buenos Aires-i magyar külképviseleten, de Bobrik csak hetekkel később volt hajlandó fogadni. Bíró az utcán ácsorgott a jelzett időpontban, majd becsengetett a kapun, de sokáig nem engedték be. Közben kitárult a kocsibejáró, és egy Mercedes hajtott ki rajta. Utasai között Bíró felismerte a brazíliai magyar nagykövetet, ifjabb Horthy Miklóst, a kormányzó fiát, mellette maga Bobrik ült. A kocsi nyomában egy teniszütőt lóbáló, elhízott férfi lépkedett, kelletlenül beljebb intette a várakozót:

– Bíró úr? Semsey követségi tanácsos vagyok, a nagykövet úr rám bízta, hogy foglalkozzam az ön kérelmével. Sajnos, nekem is sürgős elfoglaltságom akadt, ezért szeretném, ha minél gyorsabban végeznénk – egy kerti padra mutatott. – Üljünk le talán itt.

Bíró nehezen tűrte ezt a lekezelő fogadtatást, de nem engedte eluralkodni magán az indulatait. Kérte, hogy adják ki neki az elbocsáttatást igazoló bizonyítványt. Semsey összevonta a szemöldökét:

– Önt ennyire befolyásolják az így elérhető látszatelőnyök?

– Ezek nem látszatelőnyök, hanem a családom megmenekülését jelentik.

– Mégis csak a szülőhazáját készül elhagyni!

Bíró elhúzta a száját:

– Az a tapasztalatom, hogy még soha senki nem hivatkozott a Hazára, Nemzetre vagy a Népre, ha adni akart valamit. Ezek a fogalmak kizárólag arra vannak fenntartva, hogy kérjenek, vagy rosszabb esetben követeljenek valamit az emberektől. Bocsásson meg, de ez az érv nem hat rám. Igyekszem elfelejteni egész Európát minden áldásával és átkával együtt.

– És úgy gondolja, hogy Argentína megváltást hoz majd az ön számára?

– Nem, nekem nem Argentína lesz a hazám, hanem a Buschiazzo utca 3031, ahol lakom, és ahol, remélem, a családom is velem él majd. Én ennyivel beérem.

Semsey az órájára nézett, és felállt a padról:

– Tudomásul vettem a kérelmét, Bíró úr. Továbbítom a nagykövet úrnak, megfelelő időben értesítjük a döntésünkről.

– Én azonnali választ szeretnék kapni. Már mondtam, hogy a családom sorsáról van szó.

110

A tanácsos felkapta a fejét:

– Hogy meri megengedni magának ezt a hangot?

Bíró felmutatta Justo névjegyét:

– A tábornok úr úgy tájékoztatott, hogy van mód a sürgős elintézésre.

Semsey megnézte a kártyát, elolvasta a hátoldalára írt ajánlást, aztán kelletlenül intett a feltalálónak, hogy kövesse őt az irodába. Alig néhány perccel később Bíró megkapta a kért igazolást.

A férfi gyalog indult el hazafelé, elégedetlen volt magával, úgy érezte, hogy a vita hevében beugrott Semsey provokációjának, és nem azt mondta, amit valójában szeretett volna. Szégyellte hatásosnak vélt kihívó mondatait, hogy nem beszélt arról az ezer emlékről, mely Magyarországhoz fűzte. Felvillant előtte a gyerekkori játszótér, apja mosolygós arca a kávéházi társaság karéjában, az esős éjszakai séta a Vajdahunyad vár körül, amikor megkérte Elza kezét, a szájában érezte a Gerbeaud gesztenyepüréjének ízét.

– Ezért valaha még megbüntet a Sors – gondolta, megrázta a fejét, és felgyorsította a lépteit.

Családját csak nehezen tudta értesíteni a történtekről. A háborús ellenségeskedések mindinkább kiterjedtek, Magyarországot kizárták az amerikai ellenőrzés alatt álló légiposta-forgalomból, ennek következtében szinte egyik napról a másikra megszűnt vele az összeköttetés. Időbe tellett, amíg Bíró kinyomozta, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt vállalja küldemények továbbítását Magyarországra, de csak huszonöt szót tartalmazó levelezőlapokat vesz fel – a rendes postai díjak tízszereséért.

Bíró minden magyar ismerőse közül változatlanul Gellért Imrében bízott leginkább. A korlátozott terjedelmű levelek sokaságát küldte barátjának, kérve, hogy segítsen megszerezni családjának az útlevelet és a szükséges vízumokat.

A levélbeli érintkezés meg-megszakadt, Bíró sokáig nem lehetett biztos benne, hogy hozzátartozóinak sikerült-e kimenekülniük a háborús Európából, vagy már elkésett a mentőakcióval. Nagy kő esett le a szívéről, amikor megtudta, hogy mind a négyen elindultak Magyarországról. Ötödikként magukhoz vettek egy Ver111mes Róbert nevű kisfiút is, a gyereket elvált édesanyja küldte ki Argentínában élő apjához. A vonatút Bilbaóig három napig tartott, végig lezárt fülkében utaztak, melyből a háborús elsötétítés miatt hiányzott mindenféle világítás. Az egyik padon az öreg Bíróné aludt, a másikon a két gyerek, Elza és az idősebbik Bíró fivér pedig a padlóra kényszerült.

1941 szeptemberében érkeztek meg Bilbaóba, átvették az ott lerakott jegyeket, és négynapos várakozás után felszálltak a Cabo de Hornos nevű spanyol hajóra. A gőzös legfeljebb százötven utas befogadására volt alkalmas, de több mint háromszáz embert zsúfoltak fel rá. Bíróéknak egy két személyre méretezett kabinban kellett meghúzódniuk.

A Cabo de Hornos elhagyta az európai partokat, de ez még nem jelentett teljes biztonságot. A korszerűtlen gőzösnek a menetrend szerint három hétre volt szüksége, hogy átkeljen az óceánon, és a nyílt vizeken haladva mindvégig súlyos fenyegetéseknek volt kitéve. A háborús felek a semleges zászlók alatt közlekedő hajókra is rátámadtak.

Barbados szigetére érve az angol hatóságok kilenc személyt – köztük Bíró Györgyöt is – leszállítottak a fedélzetről. Azzal gyanúsították őket, hogy kémtevékenységet folytatnak a németek javára. Kihallgatásuk után a foglyokat egy helyi koncentrációs táborba zárták, a Bíró családnak megfogyatkozva kellett folytatnia az útját.

A fenyegetések Dél-Amerikához közeledve sem szűntek meg, egy Kelet nevű magyar motorost alig néhány héttel korábban torpedóztak meg, már az argentin partok közelében. A vízi odisszeia az eredetileg tervezett időtartamnak a duplájára nyúlt, a hajó az indulástól számított negyvenedik napon kötött ki Buenos Airesben, és Bíró másfél év után újra magához ölelhette a családját.

Bíró György két héttel később érkezett meg. Az angolok megtalálták a kémet a barbadosi tábor foglyai között, egy hadihajóra vitték, és kivégezték, a többiektől bocsánatot kértek, és engedték, hogy folytassák útjukat. Bíró napbarnított arccal és jókedvűen lépett le a fedélzetről:

112

– Buenos dias! Què tal?

A feltaláló összecsapta a kezét:

– Csak nem kezdtél el spanyolul tanulni?

– Ugyan már, csak a néhány legfontosabb kifejezést vettem át.

– Ó, te örök stréber!

113

Új környezetbe jutva Bíró György megpróbált kilépni öccse árnyékából, önálló egzisztenciát kívánt teremteni. Tájékozódott, hogy miképp hasznosíthatná magyar fogorvosi diplomáját, – kiderült, hogy az elismertetéshez újra kellene kezdeni a tanulmányait – a legalsó foktól. A Buenos Aires-i magyar újságban gyakran jelentek meg híradások arról, hogy egy honfitárs, mérnök vagy orvos, sikerrel végezte el az általános iskola nyolcadik osztályát. Belátva a kudarcát, Bíró György feladta függetlenségi ambícióit, beállt a gyári laboratóriumba, és tovább kevergette a festékanyagokat. Háborgás nélkül lemondott korábbi receptelképzeléseiről, mindenben öccse intuícióit követte, egyre használhatóbb mintákat szállított.

A feltaláló a kémikusi tevékenységtől megszabadulva végre a gyártmány műszaki fejlesztésével foglalkozhatott. Bőven akadt tennivalója, a megrendelők a golyóstollak több mint ötven százalékát visszaküldték különféle minőségi panaszokkal. A festék gyakran hátrafelé, a dugattyú mögé folyt, vagy rövid idő alatt megkeményedett, és betapadt a tartályba.

A vállalkozás minden eszközzel megpróbálta fenntartani a termék jó hírnevét. Meyne javaslatára egy fényűzően berendezett szervizszalont alakítottak ki Buenos Aires belvárosában. A pultok mögött csinos hostess lányok álltak, akik mosolyogva cserélték ki a hibás tollakat. Azt a külön szolgáltatást is bevezették, hogy ha a tollból kifolyt festék foltot hagyott a zakón vagy nadrágon, a károsult kapott egy utalványt ingyenes ruhatisztításra. Mindez sokba került, és egyfajta ellenpropagandát is jelentett, mert önkéntelenül is azt sugallta, hogy a gyártmány még további tökéletesítésre szorul. Gyökeres megoldást kellett találni a bajokra.

Bíró nem tudta, miből ered az az ellentmondás, hogy az egyforma technológiával készült tollak némelyike kifogástalanul, más részük viszont defektesen működik. A hibák lehetséges forrásait kutatva 114újra és újra végiggondolta a szerkezet minden elemét. Először az írógolyókat vizsgálta meg: ezek rozsdamentes acélból készültek, átmérőjük körülbelül egy millimétert tett ki, a felületüket mesterségesen érdesítették, hogy írás közben jobban tapadjanak a papírhoz. Ezeket az alkatrészeket a legendás hírű svéd SKF cég szállította, eredetük látszólag garantálta a hibátlan kivitelt, de Bíró sohasem tisztelte a tabukat. Beszerzett egy ezredmilliméteres pontossággal dolgozó mérőműszert, és kísérletképpen néhány tucatnyi golyót külön leosztályozott vele. A kapott eredmény igazolta a kétségeit: a tökéletesen gömbölyű darabok mellett szép számmal akadtak olyanok is, melyek többé-kevésbé ovális formát mutattak.

Az így szelektált golyókat Bíró beépítette egy-egy tolltestbe és összehasonlította a működésüket. Az ideálisan gömbölyű golyók többnyire kifogástalan írásminőséget eredményeztek, az ellapultak viszont folytak vagy szakadozott vonalakat rajzoltak. Ezzel Bíró megtalálta a hibák egyik forrását, azonnal panaszt tett az SKF cégnél. A svédek megígérték, hogy kiküldik a helyszínre szakembereiket, de az utazásuk hosszú heteket vett igénybe, a gyártás nem állhatott le ennyi időre, Bírónak magának kellett megoldania az elhúzódó átmeneti periódus gondjait.

A raktárakban tíz- és tízezer beépítésre szánt golyó halmozódott fel, lehetetlenség lett volna minden egyes darabot mérőműszerrel ellenőrizni. Lángéktól nem remélhetett pénzt további beruházásokra, az eddigi kiadásokat is sokallták már. A kényszerhelyzetben Bíró a maga egyszerűségében is hatékony megoldást talált ki: „Levágattam egy száz centiméter hosszú, hatvan centiméter széles fémlapot, és tükörfényesre csiszoltattam. Ezt a lapot elhelyeztem a munkapadomon enyhe, tizenöt fokos dőlésben. A lap felső szélének közepére egy adogató apparátust szereltem fel, mely folyamatosan, de egyenként engedte rá a golyókat a lejtőre. A fémlap alsó végéhez több dobozt illesztettem, a tökéletesen gömbölyű darabok minden esetben a középső skatulyába gurultak, a többé-kevésbé torzultak viszont valamelyik szélsőbe.” A szelektálás eredményes voltát az íráspróbák is igazolták, de ezzel a kézműves módszerrel hosszabb 115távon nem lehetett gazdaságos termelést folytatni. Szerencsére időközben megérkeztek a svéd mérnökök, akik alapos vizsgálódás után elfogadták Bíró kifogásait.

A hibákat azzal magyarázták, hogy ez ideig egyetlen megrendelőjüknek sem volt szüksége ilyen kisméretű, mégis ennyire tökéletes formájú golyókra. Jó hírük védelmében ígéretet tettek, hogy hazatérve új gyártósort állítanak be, és a technológiájukon is változtatnak majd. Néhány hónap alatt valóban megjavult a minőség, a következő szállítmányokkal érkező golyók kilencven százaléka használhatónak bizonyult.

Bíró, a gyakorlati megoldások mestere, egy másik szerkezettel is megpróbálta fokozni a minőségi ellenőrzés hatékonyságát. Egy kimustrált lemezjátszó tárcsáját excenterré képezte ki, kart csatlakoztatott hozzá, mely kör alakban mozgatta a ráillesztett golyóstollat, alatta pedig üres papírlap forgott szabályozható sebességgel. A toll csúcsának rajza megjelent a lapon, ebből meg lehetett állapítani az írás folyamatosságát, illetve az esetleges kimaradásokat. Ez az eszköz egy véletlen folytán döntő előrelépést hozott a tökéletes golyóstoll kifejlesztésében.

Egy este, napi munkájának már a tizenötödik órájában az elfáradt Bíró szinte automatikusan hajtotta végre a kialakult műveleti sablonokat, figyelme közben el-elkalandozott. A kipróbálás folyamatában rendszeresen meg kellett állítania a gépet, hogy a tartályban levő festéket – az elhasználódott mennyiséget pótolandó – a dugattyúval feljebb nyomja az íróhegy felé. Az utolsó alkalommal figyelme egy pillanatra kihagyott, és nem az egész, dugattyúval ellátott golyóstollat rakta fel a próbagépre, hanem csak a heggyel egybeépített tankot, utána bezárta a laboratóriumot. Tévedése csak akkor ötlött az eszébe, amikor elalvás előtt végiggondolta az elmúlt napját, de nem tulajdonított neki különösebb fontosságot.

Másnap reggel Bíró le akarta cserélni az ellenőrző gépbe fogott darabot; amikor kiemelte, csodálkozva észlelte, hogy a golyóval összeillesztett tank dugattyú nélkül is folyamatosan rótta a köröket, az utolsó cseppig kiírta a tartályban levő festékanyagot.

116

Bíróval megfordult a világ. Immár negyedik éve folytatta kísérleteit, ez idő alatt figyelmét jórészt a golyóval és a festékanyaggal kapcsolatos gondokra összpontosította, a dugattyú alkalmazását magától értetődőnek vélte, eszébe sem jutott, hogy bármiképp is kiiktathatná a szerkezetből. A „serendipity”, a találmányoknál oly gyakori véletlen elem kellett hozzá, hogy bebizonyosodjon: a toll dugattyú nélkül, felül nyitott tankkal is működik.

Ez a felfedezés nem hagyta nyugodni Bíró fantáziáját, ismét csak napi három-négy órát aludt, valósággal beköltözött a műhelybe, napi két doboz Craven-a cigarettát szívott el.

A jelenséget a hajszálcsövesség törvényeivel próbálta összefüggésbe hozni: ezt igazolandó, különféle átmérőjű csöveket eltérő sűrűségű folyadékokkal töltött meg, így akarta megállapítani, milyen körülmények között érvényesül legjobban a kapillaritás elve. Ha az optimális keresztmetszetű csőbe megfelelő sűrűségű folyadékot öntenek, és az egyik végét lezárják, akkor a vegyiparban használatos pipettához hasonló szívócső jön létre. Ennek az eszköznek az a jellemzője, hogy az atmoszferikus nyomás nem engedi távozni a folyadékot a cső nyitott végén, akár függőleges, akár vízszintes helyzetben tartják.

Bíró ezt a felismerést igyekezett alkalmazni a golyóstoll egész konstrukciójára. Az adaptálás nem ment nehézségek nélkül. Annyi biztosnak látszott, hogy a festéktanknak az írócsúcs felé eső végét légmentesen le kell zárni, különben nem mehet végbe a kapilláris folyamat. Ez a megoldás azonban technikai gondokkal járt, hiszen a golyó és a foglalata között bizonyos űrnek kellett maradnia, melyben szabadon foroghat. Újra hosszú hónapokig tartó kísérletek következtek, amíg Bíró megállapította, hogy ha a festéknek megvan a megfelelő viszkozitása és a szükséges felületi feszültsége, akkor semmi sem akadályozza a golyó mozgását.

117

A folyamatos változások nyomán kialakult golyóstoll már alig emlékeztetett arra az első modellre, melynek leírását Bíró még 1938. április 25-én nyújtotta be a Magyar Királyi Szabadalmi Bírósághoz. Egy minden igényt kielégítő íróeszköz volt születőben, és ezt egy új szabadalommal kellett levédeni a világ összes fontosabb országában. Az eljárás azonban olyan költségeket igényelt, melyeket a Láng házaspár már végképp nem kívánt a nyakába venni, ezért újabb közreműködő tőkéstársat kellett keresni. A feladatot Meyne vállalta magára.

Az egykori huszártiszt már Buenos Airesben is kialakította a maga gyümölcsöző kapcsolatait, többek között bejutott a főváros legelőkelőbb lovas klubjába, az El Caballeróba, ahol a sport amatőr kedvelőit oktatgatta. A tanítványai közé tartozott Leon Hartung, a Philips cég argentin részlegének igazgatója, és őt akarta megnyerni üzleti partnernek.

Meyne már magára szedett annyi műszaki és kereskedelmi ismeretet, hogy meggyőzően tudta ecsetelni a golyóstoll gyártásában és hasznosításában rejlő esélyeket. Hartung hajlandó volt beszállni a vállalkozásba, cserében kizárólagos jogot kért a Philips cég számára a golyóstoll terjesztésére egész Dél-Amerikában. Időről időre bizonyos összegeket utalt át, a feltaláló ezeket „Hartung-injekció”-nak nevezte el. A világcéggel megkötött szerződés visszahozta Lángék már megingott bizalmát, ők is hajlandók voltak további beruházásokra.

Bíró folytathatta kísérleteit. A munka hevében friss ötletei is támadtak: az addig mereven rögzített íróhegy egy gombnyomásra előugrott a tolltestből, majd használat után egy másik kattintásra visszatért oda. Bíró jól haladt, biztosra vette a közeli sikert, de alig néhány hónap után a szilárdnak hitt anyagi alap megingott.

Hollandia háborús megszállása után a Philips cég eindhoveni központja német irányítás alá került, a nácik hadi céljaik kiszolgálására szervezték át a termelést. Fennhatóságuk a külföldi részlegekre, így 118Argentínára is kiterjedt. Nem kívántak a golyóstollal, ezzel a még be sem vezetett új cikkel foglalkozni, ürügyet kerestek, hogy kiléphessenek a szerződéses kötelezettségekből. Készítettek egy manipulált piacfelmérést, mellyel kimutatták, hogy a golyóstollból legfeljebb havi hatvanezer darabot lehet eladni. Ez az eredmény is csak akkor volna teljesíthető, ha a toll ára nem haladja meg az öt és fél dollárt – Lángék pedig tizenöt-húsz dollárt terveztek. A szerződést aláíró és az ügyet továbbra is támogató Hartungot pedig áthelyezték Kanadába – utódja azonnal felbontotta a kontraktust.

Azt a veszteséget, melyet a Philips kivonulása jelentett, a vállalkozás nem tudta kiegyenlíteni. Az üzemvitel egyre több pénzt igényelt, Lángék hamarosan kifogytak az utolsó tartalékaikból is. Bankkölcsönöket vettek fel, a kedvezőbb kamatozás érdekében a golyóstollgyártás finanszírozását jelölték meg indokul, de a lejáratkor nem tudtak tökéletes minőségű készterméket bemutatni, így a bank nem hosszabbította meg a határidőt.

A házaspár és üzlettársuk, Müller a kísérletek során már másodszor jelentette be, hogy a hétvégi béreket sem tudják kifizetni. Bíró most is felajánlotta a közbenjárását.

– Megpróbálok beszélni a munkásokkal, lehet, hogy most is hallgatnak majd rám.

– Ezúttal hiába agitálná meg őket Bíró úr, ha sikerülne, azzal sem mennénk semmire – mondta Müller. – A további működéshez szükséges nyersanyagokat sem tudjuk megvenni. Nem egyenlítettük ki a régi számlákat, egyetlen szállító sem hitelez nekünk.

Bíró tiltakozott:

– Lehetetlen, hogy épp most hagyjuk abba! A becsületszavamat adom rá, hogy a golyóstoll néhány hónapon belül frenetikus világsikert fog aratni, addig ki kell tartanunk.

Láng elhúzta a száját:

– Tudja, hol leszünk mi néhány hónap múlva? Még a talonban sem. Beszéljünk végre őszintén: én nagyon tisztelem a tehetségét, a szorgalmát, de maga, Laci egy született pechvogel. Ha maga gyertyát árulna, soha nem menne le a nap.

119

Lángné indulatosan hozzátette:

– Nem lett volna szabad belevinni minket ilyen kétes ügybe. Maga tönkretett két embert.

– Hármat! – mondta Müller.

Meyne, aki eddig csendben figyelte a vitát, felemelte a kezét:

– Bocsánat, hogy közbeszólok, de véleményem szerint létezik kiút. Huszártiszt koromból emlékszem egy taktikai szabályra: tüzérségi tűzből mindig előrefelé kell kimenekülni.

– Ne beszéljen rébuszokban, ez mit jelent a mi esetünkben?

– Most öngyilkosság volna leállni, épp ellenkezőleg: minden erőnkkel fokozni kell a tevékenységünk tempóját. Olyan propaganda-hadjáratot kell indítanunk a golyóstoll elterjesztésére, amilyet még nem pipáltak Argentínában. Minden sarkon ott kell lógni a plakátunknak.

– Maga még mindig a vásárlóközönségben reménykedik? Tapasztalatból tudjuk, hogy az ő érdeklődésük nem helyettesíti a tőkét.

– Nem rájuk gondolok, hanem a „nagy cápákra”. Önök előtt sem titok, hogy a tőke most kivonult a háborús Európából, viszont az az alaptermészete, hogy mindig mindenáron működni akar. Lámpással keresi azokat a lehetőségeket, ahol elhelyezkedhet. Adataim vannak róla, hogy maga az argentin gazdaság is túl van fűtve, az ország mind a két hadviselő félnek szállít búzát, húst, ásványi termékeket, a világon ő rendelkezik a legnagyobb valuta- és aranytartalékokkal. A Nemzeti Bankban annyi aranyrudat halmoztak fel, hogy az őrök szék helyett azon ülnek. Nekünk nincs más dolgunk, mint hogy felhívjuk magunkra a befektetők figyelmét.

Láng megállította Meyne szóáradatát:

– Ez nagyon szépen hangzik, de miből fizessük a propaganda-hadjáratot?

– Egyelőre semmiből, a hirdetési díjakat csak a megjelenéstől számított hat hónap után kell törlesztenünk. Az újságok tárt karokkal fogadnak minket, a szerkesztők számára nincs szebb cikk a lapban, mint egy háromhasábos hirdetés. Hat hónap hosszú idő, Laci azt mondta, az alatt be kell jönni az eredményeknek, önök pedig kijelentették, hogy hisznek a tehetségében. Én nem értem, mi itt a gond.

120

– És ha mégsem sikerül?

Meyne széttárta a kezét:

– Akkor úgyis megbukunk minden vonalon, és az már igazán mindegy, hogy egyszerre öt vagy hat helyen akasztanak fel minket.

Lángné tiltakozott:

– Az egész egy nagy blöff. Üres telken ház alakú köd.

– Úgy van, de senki sem tudja megkülönböztetni egy valódi háztól.

A gyakorlatias Müller tovább aggodalmaskodott:

– De hogy képzeli el a termelés folytatását? Újra mondom: annyi pénzünk sincs, hogy elmehessünk a nyersanyag-kereskedőkhöz.

– Ki akar elmenni hozzájuk? Ők jönnek ide a helyünkbe. Egymásnak adják majd a kilincset, korlátlan hitelt nyújtanak, nehogy elveszítsenek minket, a világsikert arató kliensüket.

Mindenki Lángra nézett, tőle várva a döntést.

A kereskedő bólintott:

– A szegény ember számára a retek is alma, nincs más választásunk, el kell fogadnunk Meyne úr javaslatát, akármilyen ingatag lábakon is áll.

A tanácskozás befejeztével Bíró és Meyne szokásos módon gyalog indult el hazafelé.

– Egy dolgot elfelejtettünk tisztázni – mondta Meyne. – Mi legyen a toll új neve?

– Nem maradhat Eterpen?

– Nem, ezzel egyszer már megbuktunk, rossz asszociációk tapadnak hozzá. Különben is, „új bort új tömlőbe”.

– Kitaláltál már valamit?

– Csak egy ötletem van. Neked olyan jó latinosan cseng a neved, elég rövid is, legyen a toll neve Biro. A „buro”-ra, az íróasztalra is rímel, ahová kiteszik majd, a franciák is „bureau”-nak mondják az irodát, az orosz nyelvben is valami hasonló.

– Köszönöm, hogy rám gondoltál, de ez nem igazságos. Nélküled nem jutottam volna el idáig, még mindig Párizsban lennék egy német börtönben. Legyen a toll neve: Biromeyne.

– Ez sok. Ha neked két szótag jár, nekem legfeljebb egy.

121

– Akkor birome?

Bíró többször is kimondta a szót:

– Birome, birome, birome! Tetszik nekem.

122

Meyne már másnap akcióba lépett, felkereste az El Globót, Buenos Aires legismertebb reklám- és propagandairodáját. Megjelenését gondosan megtervezte, Lángék nagy Packardjával vitette ki magát a helyszínre, a kiszállásnál megkérte a kocsit vezető Müllert: jöjjön át a jobb oldalra, és nyissa ki előtte az ajtót, jelezve, hogy egy tekintélyes személyiség érkezett.

Meynét az üzlet tulajdonosnője, egy olasz származású özvegyasszony fogadta, akit elbűvölt az egykori huszártiszt stílusa, készségesen vállalta a propaganda-hadjárat megszervezését.

Minden úgy történt, ahogy Meyne eredetileg is elképzelte. Az újságban kétoldalas hirdetésekben mutatták be az „új rendszerű, tökéletes működésű automata golyóstollat”, a rádió és a filmhíradó is megjelent az Oro utca 3040 szám alatti üzemben. A tolltest masszív felépítését bizonyítandó mély völgyekbe dobták le, megrakott autóbuszokat járattak át rajta. Bérelt repülőgépek írták fel Buenos Aires egére a Birome nevet. Meyne egy olyan hírt is kiszivárogtatott, hogy a második világháborút lezáró békeszerződést is valószínűleg ezzel a tollal írják majd alá. Bíró idegenkedve fogadta az ilyesfajta népszerűsítést.

– Muszáj ekkora felhajtást csinálni?

– Ha nyerni akarunk, akkor igen.

– És téged nem zavar?

– Nem. Ha el kell buknunk, bukjunk el látványosan az egész világ szeme előtt. Nincs rosszabb annál, mintha valakit titokban akasztanak fel.

A hírverő kampány elsőként a partnerkereskedőkre hatott, minden külön kérés nélkül leszállították a szükséges alapanyagokat, a termelés folytatódhatott. A legfőbb célpontként kiszemelt tőke viszont nem jelentkezett. Meyne vigasztalást keresve esténként mind gyakrabban látogatott el Donna Maria Fulgenciához, az El Globo iroda tulajdonosnőjéhez. Virágot vitt neki és egy golyóstollat, melybe belevésette az asszony nevét.

123

Már több mint egy hét telt el az akció kezdete óta, mikor egy reggel az irodában megcsörrent a telefon. Az egyik legjelentősebb argentin pénzintézet, a London Bank titkárnője közölte, hogy az igazgatótanács elnöke, Henry George Martin kéreti Bíró és Meyne urakat, továbbá a Láng házaspárt, hogy másnap reggel tíz órakor keressék fel őt a bankban.

– A fal leomlott! – mondta Meyne.

Martin az irodájában fogadta a vendégeket.

– Utánanéztünk a cégük tulajdoni viszonyának – kezdte a tárgyalást –, megfelel a tényeknek, hogy részvényeiket száz százalékban a saját rendelkezésükben tartják?

– Igen, de már számos opciós ajánlatot kaptunk – mondta Meyne, aki önmagát jelölte ki a tulajdonosi csoport szószólójának. – Épp a napokban szándékozunk kiválasztani közülük a legmegfelelőbbet.

– Őszintén remélem, hogy a mi ajánlatunk versenyezhet velük. Egy évre szóló elővételi jogot kérünk a részvények 51 százalékos többségére, ezért hajlandók vagyunk 65 ezer dollárt, vagyis 325 ezer pesót készpénzben kifizetni. A részvények áráról természetesen később állapodnánk meg.

– Nagyon megtisztelő az ajánlata, de üzleti becsületünknek tartozunk annyival, hogy a többi partnerünknek is módot nyújtsunk a tárgyalásra. Negyvennyolc óra gondolkodási időt kérünk.

– Ezt kénytelen vagyok akceptálni, de meg kell, hogy mondjam: ezzel az én kezemet is szabaddá tették – Martin felemelkedett a székéből. – Holnapután ugyanebben az időpontban várom önöket, ha a szándékunk közben megváltozik, okvetlenül küldünk értesítést, hogy ne fáradjanak hiába.

Alig ültek be a kocsiba, Lángné nekitámadt Meynének:

– Maga szerencsétlen, tönkretett mindent! Azonnal el kellett volna fogadni az ajánlatot. Az lesz a vége, hogy a London Bank vissza fog lépni, és mi eláshatjuk magunkat.

Bíró ismerte annyira a barátját, hogy nem nyeli le szó nélkül ezt a sértést, összecsapástól tartott, de Meyne uralkodott a hangján:

– Maga kitűnő üzletasszony Mária, így bizonyára nem kerülte el a figyel124mét, hogy Martin úr nem kerek összeget jelölt meg az ajánlatában.

– Ez miért fontos?

– Én a magam amatőr módján úgy gondolom: ezzel azt jelezte, hogy ha alkudni kezdünk, hajlandó valamennyit emelni a téten. Ezt ki kell várni, és ki kell használni. Ha nem ért egyet velem, módjában áll visszafordulni, és bejelenteni, hogy elfogadja az ajánlatot. Nagy örömöt szerezhet vele Martin úrnak.

Meyne taktikája bevált, a bankár valóban rátett az induló ajánlatra; Lángék végül 75 ezer dollárt, vagyis 375 ezer pesót kaptak. Ez az összeg felülmúlta a házaspár minden várakozását, busásan megtérült vele az összes golyóstollal kapcsolatos kiadásuk – ez csak előleget jelentett, hisz ha Martin él majd opciós jogával, további bevételekre számíthattak – a negyvenkilenc százalékos részvénycsomag megőrzése mellett.

1943. szeptember 29-én Bíró szokásos módon hajnalban ébredt. Kávéval és cigarettával kezdte a napot, majd gyalog indult el a munkahelyére. Úgy tűnt neki, mintha a portás üdvözlő meghajlása mélyebb lett volna a szokottnál, de szórakozottan napirendre tért fölötte.

A folyosón a Láng házaspár, Müller és Meyne ünnepi öltözékben jött elé, valamennyien megölelték, és gratuláltak neki. A feltaláló csak most eszmélt rá, hogy ma van a születésnapja. Bevezették az üzemcsarnokba, ahol a munkások tapssal fogadták:

– Hola, Ladislao! Szervusz, László!

Egy sarokból kislánya, Mariann futott oda hozzá, kezében virággal, majd kisvártatva a felesége is mellé lépett. Meyne a megterített asztalra mutatott.

– Parancsolj, Laci! Itt a születésnapi ajándékod!

A negyvennegyedik születésnapot üdvözlő, marcipánból készült két négyes számjegy, az édesség és gyümölcshalmok egy ezüsttálat fogtak közre, melyen egy Birome feküdt, alatta egy diploma. Bíró felemelte, és megnézte: az Argentin Akadémiai Bizottság tanúsította 125rajta a gyártmány tökéletes minőségét. Bíró kezébe vette az íróeszközt, és leült, egy pillanatig úgy tűnt neki, mintha egyedül volna a népes teremben. Átfutott a gondolatain, hogy idestova hat év telt el azóta, hogy először merült fel benne a golyóstoll ötlete. Az idő múlásával a világ minden ízében megváltozott körülötte, távoli országban, idegen csillagok alatt él, keresnie kell a szavakat, ha ki akarja fejezni magát egy alig megszokott nyelven. Úgy érezte: túlságosan is nagy árat fizetett a sikerért. A legszívesebben eltörte volna a tollat, de nyomást érzett a karján; a kislánya kapaszkodott bele.

– Add nekem, papa!

Bíró átnyújtotta, felsóhajtott, mosolyt erőltetett az arcára, és elfogadta a pezsgőspoharat Meyne kezéből. A háttérben hirtelen jupiterlámpák gyúltak fel.

– Mi az?

– Kijött a filmhíradó, felvételt készítenek. Mondanod kell valamilyen pohárköszöntőt!

– Miről beszéljek?

– Azt te érzed.

Bíró keresgélte a szavakat:

– Most, amikor alaposan végiggondolom mindazt, ami negyvennégy év alatt történt velem, arra az eredményre jutok, hogy a Természetben létezik egy meghatározó rend, amely mozgat mindnyájunkat. Mi csak csinálunk valamit anélkül, hogy tudnánk, miért is tesszük, ebből születnek az eredményeink – Bíró szája sarkából megkérdezte Meynét –: elég lesz ennyi?

– Nem, folytasd!

– A kislányom egy alkalommal azt kérdezte tőlem: Apu, ki a fontosabb ember, egy portás vagy egy elnök? Én azt feleltem neki, hogy mind a kettőnek azonos az értéke, mert egyik sem tud létezni a másik nélkül. Mindenben kölcsönös, egymást feltételező összefüggés rejlik, ezen az sem változtat, hogy mi magunk nem mindig vagyunk ennek tudatában. A kislányom tovább erősködött: de ki a jó ember? Az, aki jóban van magával és a környezetével.

126

Bíró elhallgatott, a riporter átvette a kérdező szerepét:

– Úgy tudjuk, hogy önnek több mint negyven találmánya van, melyiket tartja a legfontosabbnak?

– Mindig a következőt. Nem szeretném, ha a nevem csak a golyóstollal azonosulna.

– Kérem, beszéljen a feltalálói hivatásról!

– Valójában nem tudom, miért találok fel új dolgokat, de ha visszatekintek az életemre, és megkérdezem magamtól, mindezt szeszélyből tettem-e, azt válaszolom magamnak: nem, ezeket fel kellett találnom, így volt elrendelve. A Sors rajtam keresztül akarta kifejezni magát. Az a legfontosabb, hogy ne kelljen félni attól, amit nem ismerünk.

A riporter még feltett egy kérdést:

– Még azt szeretnénk tudni, mit tanácsol a fiataloknak, a jövő feltalálóinak?

– Azt üzenem, ne hagyják elmenni maguk mellett az életet. Folyton legyenek tudatában annak, hogy az élet a létező legnagyobb élvezet.

A minden területre kiterjedő hírverés nyomán a Birome kereskedelmi slágercikké vált. Az aranyozott testű, visszanyomós rendszerű golyóstollért a vásárlók tizennyolc dollárt is megadtak. Feltűnést keltett, hogy az Egyesült Államok légiereje húszezer darabot rendelt belőle a pilótái számára; míg a hagyományos töltőtollak nagy magasságban minden javítási kísérlet ellenére szivárogtak, a golyóstollak fennakadás nélkül működtek.

A siker Martin bankárt is gyors döntésre ösztönözte. Nem várta meg az egyéves opció lejártát, hanem élt elővételi jogával, kifizette Lángéknak a kikötött egymillió pesós vételárat, ezzel magához váltotta a részvények többségét.

A Láng házaspár összehívta a vállalati tanácsot, ahol a felek részesedésük arányában szétosztották maguk között az egymillió pesót. Bíró megütközéssel vette tudomásul, hogy levonták tőle a megélhetésére folyósított havi előlegeket, jóllehet ez a kiadás egyszer már 127megtérült a cégnek az opciós jogért kapott pénzből. Az asszony nem érte be ennyivel, ragaszkodott hozzá, hogy a társaság kezében megmaradt negyvenkilenc százalékos részvényhányadból a férje is részesüljön. Bíró ezt már nem hagyta szó nélkül.

– Milyen alapon kéri ezt, Mária? Lajos már eddig is háromszáz százalékos haszonnal kapta vissza a befektetett pénzét!

– Ha a férjem nem vállalja az anyagi kockázatot, ez a találmány sohasem születik meg. Arról már nem is beszélek, hogy az ő segítsége nélkül sem maga, sem a családja nem tudott volna kimenekülni Európából.

Bíró már sokadszor hallotta ezeket az argumentumokat, de még most is zavarba hozta az érzelmi zsarolás, nehezen talált ellenérveket:

– Én ezért mindig is hálás voltam Lajosnak, de úgy érzem, hogy már messzemenőleg letörlesztettem az adósságomat. Számolja össze, mennyi pénzről mondtam már le.

– Maga szerint csak a pénz számít?

– Ahogy magát hallgatom, Mária, úgy tűnik, hogy igen.

Bíró megbeszélte az ügyet közvetlen társaival: bátyjával és Meynével, velük egyetértésben úgy döntött, hogy nem vitatkozik tovább az asszonnyal. Beleegyezett, hogy az eleve tizenhat százalékra csökkent részesedésének fele Láng Lajosra szálljon át.

– Ennyi jár a „jó nyomozó”-nak – mondta Meyne.

Martin többségi tulajdonosként határozott módszerekkel vette kézbe az ügyek irányítását. A kedvezőbb adózási feltételek miatt a közeli Uruguay fővárosában, Montevideóban egy holdingvállalatot alapított Fomento elnevezéssel. Egy New York-i ügyvédi irodát megbízott a szabadalmi jogok hitelesítésével, több nagyvállalattal pedig személyesen is tárgyalt.

Erőfeszítései hamarosan eredményekkel jártak. Egyik nap New Yorkból keresték telefonon az Oro utcai irodát. A világhírű Eversharp töltőtollgyár igazgatója jelentkezett be, New York-i székhelyén tárgyalni kívánt a gyártási jogok megvételéről. A társaság egyhangúlag úgy döntött, hogy a képviseletével Martint bízza meg, fölényes pénzügyi szakismeretén kívül az is mellette szólt, hogy mint angol állampolgár, mindenféle külön engedély nélkül utazhatott 128be az Egyesült Államokba. A vélemények viszont megoszlottak a tekintetben, hogy mennyit kérjenek a jogok átengedéséért.

Az elképzelések félmillió dollár körül ingadoztak, volt, aki sokallta ezt az összeget, volt, aki kevesellte, végül Martin kezébe tették le a döntést.

A bankár elutazott New Yorkba, ahol tárgyalásokat kezdett Strauss juniorral, az Eversharp cég alelnökével. A Buenos Airesben várakozó társak néhány nap múlva értesültek róla, hogy Martin minden elképzelésüket felülmúló sikert ért el: kétmillió dollárt kapott az Egyesült Államok, Kanada és Puerto Rico területére vonatkozó kizárólagos gyártási jogért. Bíró azonban már sejtette, hogy a befolyó haszonnak a százalék töredékében kifejezhető hányada jut majd neki.

„El-eltűnődöm azon, hogy ha csak valamivel is több pénzügyi érzékem van, milyen mérhetetlen vagyonhoz jutottam volna a találmányommal, de semmiféle elégedetlenséget nem érzek. Annyi éven át küzdöttem, és annyi küzdelem árán sikerült diadalra vinnem az elgondolásomat, melyből a ceruzát és a töltőtollat messze túlszárnyalva a világ legelterjedtebb írószerszáma lett, és ez a tudat bőségesen kárpótol minden elszalasztott vagyonért.”

129 130

Gellért szokásos módon a belső, művészek számára fenntartott büfében várta meg, amíg a felesége lesminkel. Az asszony hamarosan megjelent, csókkal köszöntötte a férjét:

– Milyen voltam?

– Szem nem maradt szárazon.

– Te ronda hízelgő, de azért csak mondd.

– Te istennő! Imádlak!

Gyalog indultak el, Sallai Imre utcai lakásuk csak néhány percnyire feküdt a színháztól, de útközben még benéztek egy „álomhozó korty”-ra a háború után újjáépített és frissen megnyitott Luxor kávéházba. Ismerősöket találtak, hosszasan eltársalogtak velük, már éjfél körül járt, amikor hazaértek. Alig vetették le a kabátjukat, csengettek az ajtón.

– Ki az? – kérdezte Gellért.

– A Szövetséges Ellenőrző Bizottság futárja vagyok, McGray kapitány. Küldeményt hoztam.

Gellértben még élt a Gestapo éjszakai jelentkezéseinek emléke, ezért csak a kémlelőablakot nyitotta ki: egy amerikai katona állt kint a körfolyosón, tisztelgett:

– Gellért úr?

– Igen.

– Parancsoljon.

A katona testes levélcsomagot nyújtott be a kémlelőablak rácsai között, aláíratta a postakönyvet, és eltávozott.

– Ne bontsd fel, hátha levélbomba! – rémüldözött az asszony.

– Ne ájuldozz, Olly, ez nem egy francia rémdráma!

Gellért megnézte a feladót:

„Compania Sudamericana Bíró.

Telegramma: Birocco, Telefono: 73 Parque 4709

Buenos Aires, Calle Oro 3040”

– Laci írt! – mondta izgatottan, és kibontotta a csomagot. 132Elsőnek egy névjegyborítékot emelt ki belőle: egy százdolláros bankjegy lapult benne – ez a pénz a háború utáni Budapesten valóságos vagyonnak számított.

– Vizitkártyának nem rossz. Tedd el jól, Olly, nehogy valaki megtalálja nálunk.

Majd egy díszes kisméretű doboz került elő: egy golyóstoll feküdt benne, oldalába a Birome márkajelzés alá a „Lacitól-Imrének” felirat volt belevésbe. Gellért egy pillanatig csak vörös ködöt látott, olyan hullámokban lepte meg az öröm:

– Istenem, hát mégis sikerült neki, itt van a golyóstoll. Igyunk egy pompás valamit, Olly!

– Mit?

– A premieredről maradt egy kis francia konyak!

Míg az asszony kitöltötte az italt, Gellért próbaképpen különféle ábrákat rajzolt egy papírlapra: a toll tökéletesen, kihagyások nélkül működött, és festékfoltot sem ejtett a kezén. Gellért felemelte a poharát, mintha koccintana a távollevővel:

– Gratulálok, Laci. Szívemből gratulálok.

Ivott egy kortyot, és tovább kutatott a csomagban; egy tábla csokoládét, kávét és teát talált, legalul pedig egy levél feküdt:

„Kedves Öregem!

Te szoktad mondani, hogy ha a tisztességről lekéstünk, a gyalázatra már ráérünk. Én is annyi ideig elhúztam a levélírást, hogy úgy gondoltam, egy-két hónap már nem számít. Bocsáss meg érte!

Mindenekelőtt szívem minden melegével újra megköszönöm Neked, hogy segítettél kijutni a családomnak Magyarországról. Csak most, Auschwitzról és a többi koncentrációs táborról olvasva fogjuk fel, hogy a biztos halálból mentetted ki őket.

Amint a mellékelt golyóstoll is bizonyítja, a hatéves munkám eredménnyel járt, a „Birome” már az egész amerikai földrészen elterjedt, és most, a háború után Európába is eljutott, feltételezem, hogy hamarosan Magyarországon is kapható lesz.

Csak egy dolog fontos: mindenképpen és minél hamarabb szeretnék találkozni Veled. Én megesküdtem, hogy többé nem megyek haza, 133ez nem indulati, hanem értelmi döntés nálam. Magyarország mérgezett föld, ahol a fasizmus bármikor újra feltámadhat. Neked kell kijönnöd Argentínába, hidd el, nem fogod megbánni. Írjál, és én rögtön küldöm a repülőjegyet.

Egyelőre ennyit. Sietek az írással, mert egy ismerősöm megígérte, hogy ezt a levelet még bejuttatja egy Európába induló katonai postaszállítmányba. Mellékelek egy kis csokoládét, kávét, miegymást, egypár dollárt, remélem ezeket is megkapod. Kérlek, ne szégyelld magad, bátran írd meg, hogy mit küldjek.

Sok szeretettel ölellek Titeket: Laci”

Visszaemlékezve korábbi együttműködésükre, Gellért kötelességének érezte, hogy Goy Andornak is megmutassa Bíró küldeményét, a Biromét. A műszerészt hiába kereste a régi, Nádor utca 9. szám alatti üzemében, ezt a helyiséget Vas Zoltán kormánybiztos hivatala vette igénybe, helyette a Roosevelt téri Gresham-palotában utaltak ki neki egy bombasérült saroküzletet. Goy néhány régi munkatársával helyrehozta, író- és számológépeket javított benne. Gellért jöttére abbahagyta a munkát, megtörölte olajos kezét, és üdvözlésre nyújtotta:

– Örülök, hogy újra látom, Gellért úr. Hogy vészelte át ezeket a szörnyű időket?

– Ne kérdezze, hol voltam, és mit csináltam. Ha a világ megint világ lesz, majd leülünk valahol egy kávéra, és mindent megbeszélünk. De térjünk a tárgyra. Azért kerestem meg, hogy bejelentsem: életre kelt a mi sokáig tetszhalottnak látszó közös gyerekünk, a golyóstoll. Parancsoljon.

Gellért átnyújtotta a kisméretű dobozt, Goy minden sietség nélkül kiemelte belőle a tollat:

– Szóval ez volna az, műanyag test és kupak?

Goy arcára indulatok helyett a szakember őszinte kíváncsisága ült ki. Először kívülről vizsgálta meg az íróeszközt, a nyomóklipszen 134elolvasta a Birome feliratot, aztán az írócsúcsot nézte meg:

– Ezt a megoldást én dolgoztam ki, még 1938-ban.

Ezután szétcsavarta a tolltestet. Konstatálta, hogy az írócsúcshoz egy rézből készült, vékony csőtartály kapcsolódik:

– Ez nem új elgondolás, ilyet már az Evelco cégnél is alkalmaztak a háború előtt.

Végső próbaképpen Goy elővette a jegyzetblokkját, és írt rá néhány szót:

– A festék nóvumnak látszik, ismétlem: csak a festék. Egyébként semmi kétségem sincs, hogy ez a Birome lényegileg azonos azzal a golyóstollal, melynek Magyarországra és még tizenegy államra szóló gyártási jogát megszereztem még az 1938-as szerződéssel. Azt a papírt az ön nevében is aláírták. Szabad kérdeznem: Bíró úrnak milyen elképzelései vannak a továbbiakkal kapcsolatban?

Gellért szabadkozva tárta szét a karját:

– Nem beszélhetek helyette. Ami engem illet, mindenben kész vagyok teljesíteni a szerződést.

– Ezt ön már azzal bebizonyította, hogy eljött hozzám, és nem egy idegentől kellett megtudnom a történteket. Van még néhány perce a számomra?

– Természetesen.

– Tiszteljen meg azzal, hogy megiszik velem egy kávét.

Az asztal mellett Goy eltűnődve folytatta:

– A mi kapcsolatunk Bíró úrral arra a bibliai esetre emlékeztet, mikor Jákób elcsalta az elsőszülöttségi jogot Ézsautól. Az én helyzetem annyival rosszabb, hogy én még azt a bizonyos tál lencsét sem kaptam meg, ezt most utólag szeretném behajtani. Barátságos elintézésről már nem lehet szó, de békésről talán még igen.

– Pontosan mit kíván?

– Én nem ismerem Bíró úr jelenlegi címét, különben sem volna ildomos személyes kapcsolatba lépnem vele, ezért megkérem önt, szóljon neki, hogy küldje el nekem a festékanyag receptjét. Feltételezek róla annyi méltányosságot, hogy nem tagadja meg tőlem.

Gellért még aznap levelet írt Bírónak, tolmácsolta benne Goy kérését. 135Hetek teltek bele, mire megérkezett a válasz Buenos Airesből. Bíró nem volt hajlandó megadni a festékpaszta vegyi összetételét – megjegyzendő, hogy a kompozícióra az emlékezéseiben sem tért ki, még azt sem említette meg, mikor és milyen körülmények között jutott el a végleges megoldáshoz. Soraiban inkább a Goy elleni vádjait ismételte meg:

„…Neked mindent, Goynak semmit! Ez az ember morálisan maga rúgta fel a szerződésünket, mikor még 1940-ben azt írta nekem, hogy mehetek bárhová, ő mint árja, mindenütt utolér…”

Gellért igyekezett diplomatikusan körülírni a levél tartalmát, de Goy kikényszerítette belőle annak lényegét:

– Csak annyit tudok mondani, hogy Bíró úr nagy bajban volna, ha fel kellene mutatnia azt a levelet, amelyben megfenyegettem őt, mert én ilyet vagy ehhez hasonlót sohasem írtam. Egyébként nem áll egyedül a rágalmaival, üzleti konkurenseim már többször is feljelentettek, hogy a háború alatt szélsőjobboldali magatartást tanúsítottam. A vállalatom helyiségeiben horogkereszt volt a falfestések girlandja, megtagadtam a zsidó viszonteladóim kiszolgálását, elbocsátottam a könyvelőgép osztály zsidó vezetőjét, leveleimet „magyar üdvözlettel” zártam, ami nem volt más, mint a „mit Deutschen Gruss” szolgai utánzata.

Gellért közbe akart szólni, de Goy kezét felemelve türelmet kért:

– Ilyen vétkek nem terhelnek, nem fogadtam el a Füllhalterwerke követelését, hogy szakítsam meg a kapcsolatot nem árja ügyfeleimmel, a háború alatt egy zsidó családot bújtattam, nagyon szívesen megadom a nevüket és a címüket. A rágalmakat már mind megvizsgálta a Népbíróság, és büntetés helyett dicséretben részesített. Szó szerint azt írták, a demokratikus fejlődés megkívánja, hogy az olyan emberek, mint én, a tehetségüket ennek a folyamatnak a szolgálatába állítsák. Most pedig bocsánatot kérek, hogy az előbb önbe fojtottam a szót, parancsoljon.

Gellért megpróbált barátja védelmére kelni:

– Nincs okom kételkedni az ön szavaiban, és Lacit sem kívánom mentegetni, inkább csak azt keresem, hogy milyen rugók mozgat136hatják őt. A háború elején nyilvánvalóan kialakult benne az üldözési mánia, annál az egyszerű oknál fogva, hogy valóban üldözték, végigkergették a fél világon. Én vagyok a tanú rá, hogy a családját is csak milyen keservesen tudta kimenteni a bajból.

– Terhel engem ezért bármilyen felelősség? Nem segítettem őt anyagilag?

– Ezt senki sem állította. Csak azt akarom mondani, hogy ilyenkor az ember könnyen hallucinációkba eshet, hajlamos arra, hogy valóságosnak tekintsen különféle fantazmagóriákat. A másik, amire gondolok, az, hogy ő kint Argentínában bekerült egy kegyetlen üzleti világba, ahol mindenki úgy akar érvényesülni, hogy letapossa a másikat, és ennek a szellemnek nehéz ellenállni…

Gellért beleizzadt a magyarázkodásba, Goy intett, hogy nem kívánja tovább hallgatni az érvelést:

– Őszintén szólva, engem nem érdekel Bíró úr lelkivilága. Az egészből csak egy tényt veszek tudomásul: kérésem ellenére sem küldte el a festékreceptet, pedig erre elkötelezte magát. Ha konfliktust akar, én állok elébe. Fenntartom magamnak azt a lehetőséget, hogy ha kell, jogi úton védjem meg az érdekeimet.

137

Bár hosszú évek óta dolgozott rajta, a háborús nehézségek miatt Goy még 1947-re sem készült el legfontosabbnak tartott találmányával, az újfajta nyomdai szedőírógéppel. Kísérletei egyelőre csak vitték a pénzt, ezért úgy döntött, hogy időlegesen szünetelteti őket, és a golyóstollgyártással próbálja szanálni a cégét. Az elinduláshoz szükséges alkatrészeket keresve átnézte a raktárát; talált egy milliméter átmérőjű golyókat, pár tucat írócsúcsot, melyet még az 1938-as minta után esztergáltak le. A tolltest és a kupak legyártását egy Jobbágy utcai műszerész, Kovács Gyula vállalta el, rábeszélte Goyt, hogy ne műanyagot, hanem fémet alkalmazzanak, az olcsóbb és megbízhatóbb megoldás. Hosszas nyomozás után megfelelő festékpasztát is találtak, a svájci Ciba-gyár Victoria Blau Base jelzésű anyagát. Az állami importvállalat segítségével beszerezték a kezdéshez elegendő adagot.

A minták kifogástalanul sikerültek; a giluzsált, krómozott testben kihagyás nélkül működött az írócsúcs. Utolsó lépésként már csak el kellett keresztelni az új gyártmányt. Goyt kezdettől fogva bántotta, hogy Bíró önmagáról nevezte el az első golyóstollat, most úgy próbált elégtételt szerezni magának, hogy a saját termékére a Gopen márkajelzést íratta. Ezt a megoldást telitalálatnak tartotta, mert a „go” benne egyaránt utalt a Goy családnévre és az angol „go” igére és a golyóra, a „pen” pedig a „toll” megfelelője volt.

Minden készen állt már arra, hogy a Gopen kiléphessen a piacra, amikor egy váratlan esemény megzavarta az elképzelést. A Keleti pályaudvarnál, a Teleki téri zsibvásáron eddig is feltűnt egy-egy külföldi gyártmányú Biromét vagy későbbi kibocsátású Biroccót kínáló árus, de most egy veszélyesebbnek látszó konkurencia jelentkezett. A napilapokban öles hirdetések reklámoztak egy új írószercsodát, az Akron nevezetű örökíró amerikai golyóstollat, mely „a levegőből nedvet facsaró tintával működik”. A cikket jó lélektani pillanatban, a karácsonyi bevásárlások idején kezdték elterjeszteni, és átütő 138sikert aratott. A vevők csak bonyolult előjegyzéssel és hosszú sorbaállás után juthattak hozzá hatvannyolc forintos áron – az összehasonlítás kedvéért megemlítjük, hogy ebben az időben a háziasszonyok tíz-húsz forintért beszerezhették családjuk egész hétvégi élelmiszerszükségletét.

A drága tollak három-négy nap alatt kimerültek, a felháborodott vásárlók követelték vissza a pénzüket, de csak cseredarabokat kaphattak. Egymást követték a botrányok, hamarosan le kellett engedni a Deák Ferenc utcai mintabolt rolóját.

Néhány oknyomozó riporter rögtön utánajárt az Akron-ügynek. Kiderítették, hogy a tollakat nem Amerikában gyártják, hanem Budapesten a Huba utcában, az engedély egy obskurus öregasszony, özvegy Herzfeld Zsigmondné nevére szólt. A szabálytalanságokat csak tetézte, hogy a forgalomba hozatalhoz nem kérték ki a jogtulajdonos engedélyét.

Goy joggal tartott attól, hogy ez a kudarc az ő bevezetni szándékolt Gopenjének is megárthat, ezért igyekezett minél hamarabb lezárni az ügyet. Felkereste a bizományost, György Imrét, bemutatta a Bíróval kötött megállapodását, melynek értelmében egyedül ő jogosult arra, hogy Magyarországon golyóstollat gyártson és eladjon.

György próbálta menteni a menthetőt, együttműködést ajánlott fel, de ezt Goy elutasította, követelte, hogy vonják ki az Akront az írószerek piacáról.

György csak ügyvédi felszólítás nyomán volt hajlandó beszüntetni a működését, a megmaradt készletet az eredeti ár feléért árusította ki. A bizományost nem sokkal később letartóztatták, és hosszú börtönbüntetéssel sújtották.

A vetélytárs fiaskójának emléke egy ideig még megnehezítette a Gopen elterjedését, de lassan mégis sikerült megnyerni a vásárlók bizalmát. Bevált Goy üzleti alapelve: „a vevőt nem szabad becsapni, minden eladott darab, ha jó minőségű, segít eladni egy újabbat!”

A hevenyészett gyártó és forgalmazó bázis hamarosan képtelenné vált arra, hogy kielégítse a megnövekedett igényeket. A gazdaság még nem heverte ki a háborús károkat, zavarok mutatkoztak 139a nyersanyagellátásban és a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokban is. Goyék nem jutottak hozzá a szükséges rézcsövekhez és a Ciba-gyár festékanyagaihoz. A működés folyamatos fenntartása egyre több kiadást igényelt, Goyék a kedvező üzletmenet ellenére sem győzték volna anyagiakkal. Külön szerencséjükre akkor jelentkezett náluk Mezei Gyula, a legnagyobb magyarországi írószergyár, a Schuler József Rt. igazgatója. A gyár nevének hallatán Goyban keserű emlékek tolultak fel. Mikor személyesen is találkozott Mezeivel, rögtön bemutatkozás után rátért:

– Ha megengedi, kérdeznék valamit. Hol volt ön 1938 júniusában?

Mezei meglepődött.

– Úgy emlékszem, Csehszlovákiában jártam tanulmányúton a Hardmuth cégnél. De miért érdekli ez önt?

– Akkoriban én épp Németországba készültem üzleti körútra, fel akartam ajánlani mintáimat az ottani írószergyáraknak. Mielőtt elindultam volna, itthon is tettem egy próbát. Felkerestem önöket, a Schuler céget, hogy érdekelné-e a golyóstoll. Az igazgatóval beszéltem, ő csak annyit mondott, hogy a golyóstollban nem lát fantáziát.

A kínos helyzetet Mezei egy joviális mosollyal hidalta át:

– Az a bizonyos igazgató az én apósom volt. Engedje meg, hogy az ő hibáját a vő tegye jóvá.

– Én kérek elnézést, de ki kellett beszélnem magamból ezt az emléket, mert annak idején nagyon rosszul esett. Felejtsük el, állok a rendelkezésére.

Mezei szerződést ajánlott fel, Goy, miután felmérte és kitűnőnek találta a gyár műszaki hátterét, elfogadta a javaslatot. Folytatni kívánta kísérleteit a szedőírógép megvalósítására, e célból idejének egy részét a Roosevelt téri műhelyében kellett töltenie. A Schuler cégnél csak a közvetlen gyártási folyamatot vonta a saját irányítása alá, a nyersanyag beszerzését, a forgalomba hozatalt és az egyéb technikai teendőket átengedte szerződéses társainak.

Goy új pozíciójában megpróbálta feléleszteni régi német kapcsolatait. A Duna–Rajna Szállítási Vállalat Magyarországra látogató igazgatójával két Gopent küldött ki Münchenbe egykori üzleti part140nereinek, a Deutsche Füllhalterwerke vezetőinek. Ők hamarosan jelentkeztek, kiválónak minősítették a megkapott mintákat.

Változatlanul nagy kereskedelmi esélyeket láttak a golyóstollban, de egyelőre nem tudtak foglalkozni vele. A cég első emberét, Gerolf Zorn vezérigazgatót náci múltja miatt eltávolították a szakmából, az irányítást egy kormánybiztos vette át. Zorn fivére azt ígérte, hogy ha a dolgok kedvezően alakulnak, újra felveszik majd a tárgyalásokat.

A hazai eredmények kárpótolták Goyt, az eladások grafikonja meredeken emelkedett, a termelés nem tudott lépést tartani a kereslettel. Goy megpróbálta rábírni Mezeit, hogy a gyár fémüzemét is állítsák rá a golyóstollgyártásra, vezessék be a harmadik műszakot is, de a vezérigazgató elzárkózott.

– Ha egy fél évvel ezelőtt áll elő ezzel az ajánlattal, valószínűleg belementem volna. De most valahogy rossz előérzeteim vannak.

– Már nem bízik a golyóstollban?

– Dehogynem, látom: a viszonteladók itt éjszakáznak az udvaron, hogy áruhoz jussanak, de valami mégis lóg a levegőben.

Goy nem érzett veszélyt. Találmányának, a szedőírógépnek az ügye jó úton halad, már állami támogatást is élvezett. A Találmányi Hivatal égisze alatt létrejött a Talért, a Találmányokat Értékesítő Vállalat, az új alakulat fedezte a kísérletek költségeit, később állományba is vette a feltalálót. Munkatársai Kossuth-díjat javasoltak neki.

Goy megengedhette magának, hogy megvegye a háború utáni első kocsiját, egy öreg Ford Taurust. Az 1940-es évek végi Magyarországon a saját autó nagy luxusnak számított.

1949. október 13-án Goy a Roosevelt téri üzemének irodájában kezdte a napot. Kilenc óra tájban épp a frissen érkezett üzleti leveleket nézte át társával, Kovalszkyval, amikor három bőrkabátot viselő férfi lépett be az ajtón. Goy felnézett:

– Parancsolnak?

141

– Maga a cég volt tulajdonosa?

Goy elmosolyodott:

– Bocsásson meg, de mi az, hogy volt tulajdonos? Az a vicc jut az eszembe, mikor Schwarcz beállít Kohnékhoz, és azt kérdezi: ön özvegy Kohnné? Csakhogy én még nem haltam meg.

– Megnyugtatom, hogy elmegy a kedve a viccektől.

Az egyik bőrkabátos hivatalos papírt emelt ki az aktatáskájából, és az asztalra tette:

– Olvassa el. A Minisztertanács rendeletileg államosította az üzemet, és mai hatállyal engem nevezett ki vezetőnek. Kérem, azonnal hagyja el a helyiséget – Kovalszkyhoz fordult –, maga kicsoda, és milyen minőségben tartózkodik itt?

– Kovalszky István vagyok, az üzem társtulajdonosa.

– Akkor magának is távoznia kell. Kérem, adják át az összes kulcsot, a páncélszekrényét is.

A jövevények ki akarták használni a tulajdonosok dermedt lelkiállapotát, igyekeztek mind gyorsabban ténykedni. Egyikük leltárt vett fel a kézipénztárban talált értékekről, másikuk a műhelyben terelte össze az alkalmazottakat, és előadást tartott nekik a kialakult új helyzetről. A kirendelt vállalatvezető megismételte a felszólítást:

– Kérem, vegyék a kabátjukat, és azonnal távozzanak.

Goy összeszedett néhány személyes holmit. Az íróasztalon ott feküdt a Gopen első példánya, az aranyozott testbe felesége, „Fernácska” nevét vésette bele, azt is magához akarta venni, de a bőrkabátos nem engedte.

– Hagyja ott, ne nyúljon semmihez. Felvesszük a leltárt, és ha kiderül, hogy valami a maga tulajdona volt, vissza fogja kapni.

Kovalszky csak a munkaköpenyét vihette magával, az új vállalatvezető annak a zsebeit is átkutatta. A két társ kilépett az utcára, megálltak a kapu előtt, Kovalszky elsírta magát:

– Mondd, hogy lehetséges az, hogy egyszerűen kidobjanak minket a saját üzemünkből?! Elraboljanak mindent, amit évtizedek becsületes munkájával szereztünk.

– Úgy látszik, itt már minden lehetséges, de ne keseredj el. A két 142kezünket nem vehetik el tőlünk, és ameddig dolgozni tudunk, addig megélünk. Menj haza, aludd ki magad, reggel majd hívlak, addigra talán nem látod ilyen sötéten a világot.

Elváltak, Goy a szomszédos Zrínyi utca felé indult, ahol a kocsija parkolt, nem vette észre, hogy az új vállalatvezető a nyomába szegődött. Mikor ki akarta nyitni a Ford Taurus ajtaját, elébe állt:

– Kérem a kulcsokat, ezt a kocsit is állami tulajdonba vettük.

– Téved. Ez az enyém, a saját magánkeresetemből vettem.

– Ha elolvasta a megbízólevelemet, tudja, hogy ezt az autót is államosították.

– Tiltakozom, ez önkényeskedés.

A bőrkabátos rátette a kezét az autó tetejére.

– Ha botrányt kavar, rosszul járhat. Hívjak rendőrt? Egyébként semmiféle méltánytalanság nem éri. Ha kiderül, hogy a maga tulajdona, a kocsit is visszaigényelheti, de most nem viheti el innen.

Közben a másik két bőrkabátos is előlépett a sarok mögül, felzárkózott vezetője mögé. Goy természetétől távol állt az erőszak, most sem kezdett el dulakodni. A tiltakozás jeléül zsebre vágta a kulcsot, és elindult lassú, remegő léptekkel a Lánchíd felé. Lányai emlékezése szerint Goyt az idegsokktól önmagából kifordulva, ismeretlen emberek hozták haza.

Goy nem tudta felmérni, hogy az államosítás milyen széles körben ment végbe, azt remélte, Mezeitől tájékoztatást kaphat. Összeszedte magát, és felhívta a Schuler-gyárat. Kiment a csengetés, de a túloldalon nem vették fel a kagylót, Mezei otthoni számán is hiába próbálkozott. Tovább kísérletezett, megkereste a vezérigazgató barátját, Kránitz, Dorottya utcai papírkereskedőt, tőle értesült, hogy az ő üzemével szinte egy időben a Schuler-gyárat is államosították. Mezeinek alig néhány órával korábban a családjával együtt sikerült elhagynia Magyarországot.

A Gopen-gyártás leállt, mert az alkatrészeket szállító kisebb üzemeket is kisajátították. Úgy tűnt, hogy a golyóstoll sorsa Magyarországon örökre bevégeztetett.

143

A technikai nehézségek elhárultak, a Birome-gyár teljes lendülettel dolgozott, havonta sokmillió golyóstollat dobott piacra. A tulajdonossal a termelés további növekedését tűzték ki legfőbb célul, többé nem új ötletekre, nagyvonalú áthidaló megoldásokra volt szükség, hanem mind tökéletesebb iparszerű szervezésre: az idő, az anyag és az energia leghatékonyabb kihasználására. Ezek az elvárások határozott és következetes vezetőket igényeltek, akik minden eszközt bevetnek, hogy megteremtsék és fenntartsák a fegyelmet egy lazaságra hajlamos környezetben.

Bíró alapvetően különbözött ettől a típustól. Reggelenként „hola chicos!” (halló srácok!) felkiáltással lépett be az üzemcsarnokba, minden munkását a barátjának tekintette, akivel szívesen megiszik egy csésze kávét, és nem kívánt változtatni ezen az alapállásán. Természetétől idegennek érezte a felsőbbség által megkívánt hajcsárfelfogást – bármilyen kulturált formában valósuljon is meg. Bíró önként felállt a helyéről, átengedte a gyár irányítását egy Svájcból szerződtetett mérnöknek.

Az állandó szorongások és anyagi gondok között eltelt évek után Bíró szeretett volna lazítani feszült életritmusán, felesége gondos gazdálkodásának köszönhetően rendelkezett annyi tartalékkal, hogy ezt meg is engedhette magának.

Bíró visszahúzódott az otthonába. Hálószobája ablaka előtt egy hatalmas hibiszkuszbokor tornyosodott, épp akkor bontotta ki piros virágait. Minden reggel, amikor felébredt, erre esett az első pillantása, a feltaláló önkéntelenül elmosolyodott, és megköszönte a növénynek az elinduló napot.

Hetenként kétszer-háromszor eljárt egy lakásához közel fekvő golfpályára, esténként sakkozott vagy bridzselt a barátaival. Hosszú idő után újra foglalkozhatott kedvenc passziójával, a festészettel is. Bíró képei messze meghaladták az amatőrök szokásos színvonalát, magas áron keltek el, néhány műve különféle gyűjteményekbe is beke144rült. Az interjúra érkező újságírók gyakran találták őt a festőállvány előtt merengve, az ecsetet ugyanazzal a nyugalommal forgatta, mely minden másban is jellemezte.

– Hogy fér meg együtt az ön lelkében a technikai jellegű hivatás a művészet iránti vonzalommal? – tették fel neki a kérdést.

– A festészet számomra mindig is „Ingres hegedűje” volt, az a tevékenység, melyre összpontosítani tudtam minden lelkesedésemet – persze, ha ezt a munkám lehetővé tette. Úgy érzem, hogy azok a belső folyamatok, amelyek egy találmány kidolgozására vagy egy kép megfestésére indítanak, lényegében nem különböznek egymástól; ugyanaz a nyugtalanság, ugyanaz az izgalom hajt, hogy elérjek valamit.

– Mikor tanult festeni?

– Semmikor, még kiállításokra is csak ritkán jártam. Nem vehettem át a klasszikus alkotók módszereit, mert az én képeim nem a természetet kívánják ábrázolni, hanem azt, amit a képzeletem létrehoz. Egyébként ha az előzetes tanulmányok nélkülözhetetlenek volnának, feltalálónak sem nevezhetném magam, mert a kémia, a fizika és a gépészet elméletével sem foglalkoztam.

Bíró nem sokáig maradhatott meg csendes foglalatosságai mellett, társai nem hagyták, hogy passzivitásba húzódjon. A gyakorlatias Meyne felmérte a dél-amerikai piac lehetőségeit, úgy látta, hogy az itteni kisebb országok aligha lesznek képesek önálló gyártásra berendezkedni, ezért érdemes volna vállalatot alapítani a golyóstollak forgalmazására az adott térségben. Bíró szíve szerint visszautasította volna az ajánlatot, de nem tehette meg. Bátyja és Meyne egyaránt kívül szorult a Birome-gyáron és kapcsolt részein, az újonnan alakuló Bíró–Meyne–Bíró Kereskedelmi és Ipari Részvénytársaságban viszont megfelelő álláshoz juthattak.

Meyne most is adott a formákra. A cég létrejötte alkalmából ajándéktollat küldött a köztársasági elnöknek, a Buenos Aires-i tartomány szövetségi kormánybiztosának és más előkelőségeknek. A tőlük kapott köszönőleveleket pedig közzétette az újságokban. Székházul két teljes emeletet bérelt ki a belváros egyik üzleti palotá145jában, innen szervezte az argentin golyóstoll „terítését” a különböző dél-amerikai államokban. A vállalkozás indulásakor beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Bíró leginkább azon érzékelte a magyarországi helyzet 1953 után bekövetkezett enyhülését, hogy az óhazából érkező postája erősen megszaporodott. Budapesten újságcikkek jelentek meg róla, melyekben „dollármilliomos feltaláló”-ként aposztrofálták, ennek nyomán sokan felkeresték pénzkérő leveleikkel, vagy támogatást igényeltek tőle Argentínába történő kivándorlásukhoz. Valamennyien Bíró testi-lelki jó barátjaként, vagy legalábbis közeli ismerőseként mutatkoztak be, a feltaláló sokuknak a nevét sem hallotta. Bíró eleinte szívesen segített, aztán megunta a kérincsélést, és a levelek válasz nélkül vándoroltak a papírkosárba.

Egyik nap örömmel fedezte fel a küldemények paksamétájában Gellért Imre jelentkezését. Egykori társa közölte, hogy szívesen élne a korábbi meghívással, a karácsonyi színházi szünetet kihasználva a feleségét is magával hozná.

Bíró megszerezte a vízumot, és repülőjegyet is küldött Gellértéknek – a visszautazásuk időpontját szándékosan nyitva hagyta, abban reménykedett, hogy rá tudja beszélni őket a végleges letelepedésre. Az argentin főváros már az ünnepre készülődött, a repülőtéri hangszóró is karácsonyi korálokat játszott, amikor a DC-6-os gép leereszkedett a betonra. Az utasok többségét rokonlátogatásra érkező olaszok tették ki. Gellérték szándékosan lemaradtak hangoskodó csoportjuktól, utolsóként estek át a vámvizsgálaton.

A házaspár több mint harminchat órája indult el Budapestről, a repülőgép leszállt velük Zürichben, Genfben, Lisszabonban – itt feltöltötték az üzemanyagtartályt –, majd Dakarban, Recifében, Rio de Janeiróban és Montevideóban is. Bírónak mégis úgy tűnt, mintha Gellérték most léptek volna ki pesti lakásuk ajtaján. Kiszállás előtt rendbe hozták a külsejüket, friss kölniszag áradt belőlük.

146

Az asszony egy kis csomagot nyújtott át Bírónak:

– Mákos és diós bejgli. Az ünnepre sütöttem magának, Laci, azonnal meg kell kóstolnia!

Bíró kezet csókolt neki, és sietve elrakta a tésztát, nem akarta megmondani, hogy a mákot Argentínában a patikákban árulják, mert kábítószernek számít, és tilos az országba behozni. Megölelte Gellértet, majd eltolva magától hosszan nézegette:

– Ez még az az öltöny, melyet Staub mesternél csináltattál a Semmelweis utcában?

– Igen, az első pénzből, amit a golyóstollért kaptunk. Olyan, mintha új volna. Ezer pengőbe került, de megérte.

Kint, a repülőtér előtt a kocsijával várakozó Meyne fogadta a vendégeket. Gellért kezet nyújtott.

– Utoljára Párizsban láttuk egymást még 1940-ben, ugye?

– Pontosan így volt.

Gellért a homlokára ütött.

– Mit szól hozzá? Van itt egy arzenál?

Bírónak csak most ötlött az eszébe, hogy a két férfi karaktere mennyire hasonló: minden körülmények és változások között otthonosan mozognak a világban, mindig találnak magukban elegendő erőt új és új kezdeményezésekhez, sohasem mártírkodnak, hanem jókedvűen és elegánsan élvezik az élet örömeit. Bíró minden szeretete mellett őszinte irigységet is érzett irántuk. Azzal vigasztalta magát, hogy Gellért és Meyne stílusa nem véletlenül nem eredményezett kimagasló teljesítményeket, aki messzire akar eljutni a dzsungelben, az csak keskeny ösvényt vághat magának.

A meleg tavaszi estén Elza kint a teraszon terített. Bíró az ifjúkori társalgások stílusában invitálta asztalhoz a vendégeket:

– Bocsássatok meg, hogy a feleségem szolgál fel, de az a helyzet, hogy az inasaim ma futballmeccset játszanak a sofőrjeim ellen.

Az argentin ételek mellé magyar bort szervíroztak, és megkóstolták a hazulról hozott bejglit is. Már éjfél körül járt, amikor asztalt bontottak, de Gellért nem volt álmos, kint maradt Bíróval egy utolsó cigarettára.

147

– Nem kérsz egy Koronát? Úgy emlékszem, otthon azt szívtad.

– Köszönöm. Mi a szándékod, Imre?

– Ezt hogy érted?

– Nem gondolsz arra, hogy itt maradj? Mindig azt mondtad, nem akarod magára hagyni az anyádat. Ő már meghalt, szegény, ez nem tarthat vissza a váltástól. Még nem nézhettél körül, ezért el kell hinned nekem becsületszóra: Argentína olyan, mintha tengerentúli Európa volna – annak is a jobbik fele. Buenos Aires jobban hasonlít Párizsra, mint a bigott Madridra. Argentína az az ország, mely leginkább előrehaladott a szellemi felszabadulásban, megtanult mosolyogni a papokon, a saját kezében tartja a sorsát, és kritikus szemmel nézi azokat az eszméket, melyeket tegnap még szentnek hitt.

– És milyenek az emberek?

– Azt szokták mondani, hogy az argentinok senkit sem szeretnek, legkevésbé az argentinokat. Én úgy tapasztaltam, hogy mindenkit befogadnak.

– Ez mind szép, de mihez kezdenék én itt?

– Te könnyen érvényesülnél. Fiatal ország, még nagyon vékony a szellemi humuszréteg, az igazi tehetség ritka, ezért rendkívüli módon megbecsülik. A vállalkozásokhoz könnyű pénzt szerezni, és bármit termelsz is, nem probléma eladni, olyan nagy és nyitott a piac.

– Mondjuk, én úgy-ahogy konvertálnám magam, de Ollyval mi történne? Egy magyar színésznő csak Hegyeshalomtól Biharkeresztesig létezhet, ahol a közönség megérti, amit mond.

– Ő is megtalálhatná a helyét. Dél-Amerikában lassan már több magyar színész játszik, mint otthon: Szeleczky Zita, Vaszary Piri, Páger Antal a feleségével, Hajmássy Miklós. Működik itt egy állandó magyar színház is, nagyon szívesen látnák Ollyt. Azt nem kell mondanom, hogy az én segítségemre mindenben számíthatsz.

– Köszönöm, Laci.

– Puszta önzésből teszem, örülnék, ha a közelemben lennél.

A két barát elhallgatott, fejük fölött az égen elhalványodott a Dél Keresztje, a homályból lassan kibontakoztak a hibiszkusz tűzpiros virágai.

148

– Én nem akarlak agitálni, Imre. Maradjunk abban, hogy megpróbálod. Állj be a vállalathoz Meyne mellé, nem lesz más dolgod, mint hogy tanulj spanyolul, és figyeld a munkát. Ha nem tetszik, akkor mondasz fel, amikor akarsz.

Gellért elfogadta az ajánlatot. Beállítottak neki egy asztalt az egyik irodába, de ő inkább lent az üzemben töltötte az idejét. Prospektusokat nézegetett, gyakran kivett a dobozából egy-egy golyóstollat, szétcsavarta, és sokáig könyökölt az alkatrészek fölött. A raktárból különféle kisméretű tartályokat kért fel, illatszer-keverékeket töltögetett beléjük. Egy nap váratlanul, előzetes megbeszélés nélkül kereste fel Bírót:

– Volna egy ötletem, Laci. Lehetséges az, hogy ezt a golyós megoldást más cikkeknél is alkalmazzuk?

– Ez így túl általános, mire gondolsz?

– Szerintem csak olyan dolgokkal érdemes foglalkozni, amelyek összefüggnek a divattal. Például lehetne egy olyan kölniszóró, amely nem porlasztóval működik, hanem egy gördülő golyóval vinné fel az illatot a bőrre.

Gellért mutatott egy hevenyészett műszaki vázlatot, Bíró lassan nézegette, aztán bólintott:

– Ez nagy ötlet, meg van véve. Hogy akarod megkapni a járandóságodat: készpénzben vagy jogdíjrészesedésben?

– Készpénzben, csakis készpénzben. Mit tudom én, meddig élek, utánam ne örököljenek idegenek.

– Ahogy tetszik, bár a jogdíjjal jobban járnál.

Bíró kiállított egy kétezer dolláros csekket. Gellért gyanakodva nézegette az utalványt:

– Biztos, hogy ez nem egy burkolt alamizsna?

– Ne hülyéskedj!

– Akkor rendben van – Gellért kihúzta magát. – Kedves Laci, nagyon sajnálom, de ebben a pillanatban felmondok. Köszönök mindent, amit értem tettél.

Bíró nem akart hinni a fülének:

– Most mész el, a sikerek kezdetén?

149

– Nekem Argentínában nem terem siker. Egy pesti vagánynak csak az a siker, ha a Nagykörúton beszélnek róla.

Bíró megpróbálta lebeszélni Gellértet szándékáról, de ő nem engedett. Néhány hét múlva elbúcsúztak a Buenos Aires-i repülőtéren.

– Gyere máskor is, Imre – mondta Bíró. – Ahogy a német mondja: einmal-keinmal!

– Inkább te gyere haza, lehetőleg addig, ameddig élek. Isten veled!

150

Meyne és az idősebb Bíró fivér komoly üzleti esélyeket látott Gellért ötletében. Aprólékos munkával kidolgozták a technikai részleteket. A golyós parfümöt egy ajakrúzshoz hasonló aranyozott tokban szándékozták forgalomba hozni, melyet a legjobb minőségű francia illatszerrel töltenek meg. A keverék összeállítását kiváló szakemberekre, a Budapestről frissen kivándorolt Lengyel testvérekre bízták.

A vállalkozók úgy találták célszerűnek, hogy ezt az új cikket ne a konzervatív beállítottságú argentin piacon kezdjék terjeszteni, hanem a divatra érzékenyebb Egyesült Államokban, ezért kereskedelmi fiókot nyitottak New Yorkban.

A cég vezetőit mindennapos munkájuk a központi Buenos Aires-i telephelyhez kötötte, egy megfelelő irányítót kellett keresni a New York-i részleg élére. Bíró György felesége New Yorkban élő bátyját, Rapaport Emilt ajánlotta erre a posztra. Mielőtt döntöttek volna az alkalmazásáról, Bíró személyesen is meg akarta ismerni, felkereste New Yorkban.

Az alacsony, nagy fejű, de kackiás bajuszt viselő Rapaport eredetileg színésznek készült, onnan nyergelt át az üzleti világba. A beszélgetés során elejtett félmondatokkal, látszólag véletlenül megemlített nevekkel azt érzékeltette, hogy elsőrendű kereskedelmi összeköttetésekkel rendelkezik. Bíró átlátott a taktikáján, de semmilyen kézzelfogható érvet nem tudott felhozni ellene, sógornőjével sem kívánt vitába keveredni, így nem minden rossz érzés nélkül, de megadta Rapaportnak a szükséges felhatalmazást. Bíró az új cégvezető rendelkezésére bocsátotta az általa készített mintadarabot, ennek alapján meg lehetett kezdeni az alkatrészek sorozatgyártását. Bíró folyamatos szakmai konzultációt ajánlott fel, de Rapaport elnéző mosollyal elhárította.

– Megoldottam már ennél nehezebb feladatokat is.

A cikk piaci bevezetésére a hirdetési szakma élvonalába tartozó 151Garant Agency közreműködésével elindítottak egy százezer dolláros propaganda-hadjáratot. Hamarosan meg is mutatkoztak az első eredmények. Rapaport bejelentette a sajtóban, hogy a gyártási jogért pályázók között olyan világhírű cég is akadt, mint a Cartier üzlethálózat, mely tizennyolc karátos aranyból kívánta elkészíteni a maga golyós parfümjét. A cégvezető a Parker jelszavával kommentálta a sikert:

– Csinálj valami jobbat, és az emberek megveszik.

Meyne diadalt ült, de Bíró nem csatlakozott hozzá, kivárt. Pályafutása során már megtanulta, hogy a vesztes csaták éppúgy ágyúlövéssel kezdődnek, mint a győztesek. Balsejtelmei rövidesen beigazolódtak; a sokat ígérő nyitány váratlanul technológiai csődbe torkollott. A műszaki ügyekben járatlan Rapaport hibás méretezésű fémtartozékokat vett át a gyártótól, a belőlük összeszerelt golyós parfümökből éppúgy szivárgott az illatszerkeverék, mint a kezdeti időszak golyóstollából a tinta. A már feladott áru teljes egészében visszaérkezett a raktárakba, a szállítási szerződések meghiúsultával a cég nagy összegű kártérítést is kénytelen volt kifizetni.

Arra nem volt mód, hogy újabb, ezúttal már kifogástalan minőségű változattal álljanak elő. A vevők bizalma megingott a cikk iránt, és csak olyan költséges reklámakcióval lehetett volna helyreállítani, melyhez hiányoztak a megfelelő anyagi források. Rapaportot nem rendítette meg a kudarc.

– Csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. Valószínűleg visszatérek a színi pályára – nyilatkozta a sajtóban.

A végső egyenleg kétszázezer dolláros veszteséget mutatott, ezzel nemcsak a Bíró–Meyne–Bíró Részvénytársaság teljes alaptőkéje úszott el, hanem a hármas vállalkozás tulajdonában levő Birome részvényköteg hatvanhat százalékát is el kellett adni a szanáláshoz. Meyne elköszönt Bíróéktól, átment az El Globo reklámcéghez. Hamarosan elvette feleségül az özvegy tulajdonosnőt, Maria Fulgenciát. Néha még visszalátogatott régi helyére, a megszokottnál is elegánsabb öltözékben, a legújabb típusú Mercedest hajtva.

– Aki huszártisztet akar, az fizesse meg!

152

A bukás nem törte meg Bíró kísérletező kedvét. Agyában új és új ötletek fogantak meg. Képzeletét leginkább egy olyan karóra formájú készülék foglalkoztatta, mely folyamatosan ellenőrizné viselőjének vérnyomását. A feltaláló nekilátott volna a kísérleteknek, de a golyós parfüm kudarca elvitte minden anyagi tartalékát. Kénytelen volt Lángékhoz fordulni segítségért. Az asszony készséggel állt rendelkezésére, a kölcsön biztosítékaként azt kívánta, hogy Bíró helyezze nála letétbe a még meglévő Birome részvényeit.

– Ez puszta formalitás, Lacikám – mondta –, olyan, mintha a pénzét átrakná az egyik zsebéből a másikba.

Bíró nem látott különösebb kockázatot ebben az ügyletben. A részvények a nevére szóltak, tehát a tudta és hozzájárulása nélkül nem lehetett elidegeníteni őket. Nem kívánt megválni tőlük, értékük Martin elnök szakavatott és szerencsés kezű irányítása alatt folyamatosan emelkedett.

Néhány hónap múlva a kísérletek folytatása azt kívánta, hogy Bíró Svájcba utazzon. Ekkor már összegyűlt annyi pénze, hogy visszafizethesse a kölcsönt. Indulása előtt felkereste Lángnét, de az asszony elhárította a törlesztő szándékot:

– Maga most idegenbe megy, Laci, ott mindig sokkal drágább az élet, és adódhatnak előre nem látható kiadások is. Egyelőre tartsa meg a pénzt, én továbbra is minden kamat nélkül hitelezem magának.

A feltaláló meghatódott:

– Mindig tudtam, hogy maga igazi barátom, Marika.

– Cserébe egy kis szívességet kérek. Tudja, hogy én néhány ügyviteli kérdésben nem értek egyet a Martin-féle csoporttal, de a javaslataimat csak úgy tudom keresztülvinni, ha a maga részvényesi jogait is én gyakorolhatom a távollétében. Szeretném, ha hozzájárulna ehhez.

Másnap Lángné egy kiegészítő kérelemmel állt elő. Azt kívánta, hogy Bíró formai okokból adjon egy átruházási nyilatkozatot is a részvényekről – nem említette meg, hogy ez gyakorlatilag tulajdonosi változást jelent. A férfi tudatában ekkor már megszólalt a vészcsengő, felidéződött benne a Láng házaspár korábbi manipulációinak emléke, de a kölcsön 153meghosszabbításának gesztusától lekötelezve érezte magát, és nem tudott nemet mondani, aláírta a „formai” átruházást.

„…Kétségtelenül el kell ismernem, hogy ebben az ügyben, mely később életem egyik legkeserűbb csalódását okozta, meggondolatlan voltam, és nem tanúsítottam kellő gondosságot…” – ismeri el hibáját Bíró.

Gondolataiban igyekezett lefokozni az ügy jelentőségét, azt bizonygatta magának, hogy a részvények sorsa eltörpül a svájci útjának várható eredményei mellett, és a többi kezdeményezése is mind nagyobb haszonnal kecsegtet.

Bíró svájci tartózkodása a tervezettnél hosszabbra nyúlt. Időnként vissza-visszalátogatott Buenos Airesbe, ilyenkor megpróbálta rendezni adósságát abban a reményben, hogy megkaphatja az értékpapírokat. Lángné most is elhárította kísérleteit:

– Lacikám, ezek a részvények túl értékesek ahhoz, hogy magára bízzam őket. Ismerem a hirtelen természetét, ha egyszer pénzre lesz szüksége, gombért-csatért elkótyavetyéli mindet.

Bíró megengedett magának egy szarkasztikus megjegyzést:

– Szóval úgy gondolja, hogy kés, villa, olló nem gyerek kezébe való?

– Higgye el, jobb helyen vannak nálam, én megőrzöm őket Elzának és Mariannak. Maga egyszer még hálás lesz nekem érte.

A feltaláló egy év után tért haza véglegesen. Otthon azzal a hírrel fogadták, hogy Láng meghalt, a felesége pedig súlyos szívbajokkal kórházban fekszik. Bíró inkább csak udvariasságból látogatta meg, a történtek után már méltóságán alulinak tartotta, hogy újra előhozza a részvények ügyét. Az asszony magától tért rá:

– Még két-három hetet itt bent kell töltenem, de amint kiengednek, az lesz az első dolgom, hogy visszaadjam a részvényeit. De, ha ne adj’ Isten, valami baj történne velem, magát akkor sem éri méltánytalanság, a végrendeletembe belevettem, hogy ez a paket a maga tulajdonát képezi, és vissza kell adni magának.

Egy hirtelen roham azonban már másnap végzett az asszonnyal. Meghallva a hírt, Bíró elmormolta magában a zsidók szokásos gyászimáját:

154

– Dicsértessél, Urunk, te az Igaz Bíró! – elgondolkodott, és megismételte az utolsó szavakat –, te az Igaz Bíró!

A temetés után doktor Mujica, a család ügyvédje – mint emlékezetes, annak idején ő is leszakította a maga sápját a találmány hasznából – felolvasta Lángné végrendeletét. Az asszony első házasságából származó fiát, Kleinlein Harryt tette meg általános örökösének, Bíróról egy szóval sem emlékezett meg.

Bíró Svájcban gyakran találkozott a Zürichben tanuló Kleinleinnel. A nyomorék fiatalember, talán, hogy a világgal való elégedetlenségét kifejezze, anarchista, tőkeellenes elveket vallott. Lehetségesnek látszott, hogy ezeket továbbra is vállalja, és kiigazítja az anyja által elkövetett méltánytalanságot. Bíró megkereste, de az újdonsült kapitalista tárgyalni sem volt hajlandó a részvények tulajdonjogáról.

– Régen másként beszéltél! – mondta Bíró szemrehányóan.

– Az lehet, de minden vegetáriánus megváltozik, ha örököl egy kolbászgyárat.

Így történt, hogy abban a gyárban, amelyben a kísérletek ezreit végezte, hogy megalkossa a tökéletesen működő golyóstollat, a feltalálónak egy fillér értékű részesedése sem maradt.

155

Üzemének kisajátítása után Goy az egymás helyébe lépő állami cégek alkalmazottjaként a már említett találmányának, a Typopress nyomdai szedőgépnek tökéletesítésén dolgozott. Fizetéséből nem tudott volna megélni öttagú családjával, kisegítő munkák után kellett néznie. Budai házának környékén számos úgynevezett „osztályidegen elem” lakott. Ezek összefogtak, és egy Eckert Ede nevezetű egykori nagyfuvarozó vezetésével szövetkezetet alapítottak. Szőnyegszerűen vastag ágyterítőket készítettek vidéki eladásra. Az anyagot festették, gőzölték és savazták a pincében kialakított műhelyben. A kész darabokat Ferdinanda, Goy felesége szegte be Pfaff varrógéppel. Amikor összejött egy nagyobb mennyiség, Goy a hátán vitte le a szövetkezet Fodor utcai központjába.

Az 1952/4-es rendelet nyomán Goy házát is államosították, az sem biztosított számára mentességet, hogy egy olyan találmánnyal foglalkozott, melyet a magyar államnak ajánlott fel.

További hányattatások után – melyek felsorolása megtöltene egy külön könyvet – Goy 1958-ban eljutott odáig, hogy egy négytagú delegáció tagjaként kiküldték Nyugat-Németországba. A frankfurti Adler gyárban kellett bemutatni a Typopresst.

A küldöttség november huszonkettedikén indult el a délutáni bécsi gyorssal, a kora éjszakai órákban szálltak át a frankfurti expresszre. Goy egy Halász István nevezetű mérnökkel, az állami tulajdonú Licencia Találmányokat Értékesítő Vállalat osztályvezetőjével került közös hálófülkébe. Halász maga is feltaláló volt, most egy újszerű megoldással működő logarlécről szándékozott tárgyalni a Faber-Castell céggel.

Mind Goy, mind Halász hosszú évek után most lépte át először a nyugati határt, az izgalomtól nem jött álom a szemükre. Halász még leugrott a pályaudvari büfébe, ropogós virslit és császárzsömlét vásárolt, hozzá néhány üveg sört. Ültek az ágyuk szélén, az ölükben tartott papírtálcáról falatozgattak, amikor hosszú sípszó hallatszott, 156a vonat megrázkódott, és elindult. Goy bámulta az elmaradó vasúti raktárépületeket.

– Ismerős vagy erre, Andor bátyám? – kérdezte Halász tele szájjal.

– A háború előtt évente kétszer-háromszor is utaztam ezen a vonalon. Jártam le a Wanderer írógépgyárba, én voltam a budapesti képviselőjük, közben a golyóstollhoz is kerestem partnert.

– Mi közöd volt a golyóstollhoz?

– Még 1938-ban szerződést kötöttem Bíró Lászlóval, gondolom ismered a nevét.

– Hogyne, a világhírű feltaláló.

– Akkoriban még nem volt világhírű, úgy le volt égve, hogy a cipője mellett járt. Finanszíroztam a kísérletét, sőt magam is részt vettem bennük, ennek fejében én kaptam meg a gyártási jogot Magyarországon és még tíz európai államban. Ha nem hiszel nekem, egyszer gyere el hozzánk, és megmutatom a papírt.

Halász épp inni készült, de a meglepődéstől megállt a kezében a sörösüveg:

– Még most is élnek ezek a jogaid?

– Igen.

– Nem értelek, Andor bátyám. Ha ilyen esély volt a kezedben, miért nem mentél ki Nyugatra? Milliókat kereshettél volna.

– Ami azt illeti, lett volna rá módom. 1956. november elején egy ismerős sofőr odaállt a kocsijával az ajtónk elé, csak be kellett volna ülnöm a családommal, de én itthon szerettem volna érvényesülni. Bíztam és most is bízom ebben a találmányomban, a szedőírógépben. Én tudom, hogy tette tönkre az ólom a nyomdászokat, ehhez pedig egy deka ólom sem kell.

Már virradt, mire a vonat befutott a frankfurti pályaudvarra. A magyar küldöttség egyenest a szakmai prezentáció színhelyére sietett. A bemutató sikerült, a gép megnyerte az Adler vezetőinek tetszését, ha rajtuk múlik, azonnal lekötötték volna a jogokat, de nem dönthettek önállóan, mert a Grundig konszern a közelmúltban felvásárolta a gyárukat. Kérték a delegációt, hogy utazzanak tovább Nürnbergbe, és jelentkezzenek ott a központosított szaba157dalmi osztályon. Ezt a programmódosítást nem volt egyszerű végrehajtani, mert a magyar küldöttség tevékenységét szigorú állami előírások szabályozták. Verő Béláné, a külkereskedelmi üzletkötőnek álcázott belügyes összekötő, aki a csapatban afféle politikai tiszti szerepet töltött be, külön engedélyt kellett, hogy kérjen Budapestről, és csak a beleegyező válaszra utazhattak tovább. A gép a Grundig szakemberei előtt is sikert aratott, magukhoz vették, hogy elvégezhessék a szükséges felméréseket.

A kitűzött feladatot teljesítve Goy visszavonult szállodai szobájába, összeállította az úti jelentést, majd lepihent. Álmából küldött-társának, Halász Istvánnak a hívása riasztotta fel. A mérnök hangja különösen izgatottnak tűnt.

– Ne haragudj, Andor bátyám, hogy zavarlak. A Faber-Castell gyárból beszélek, az urak szeretnének találkozni veled.

– Velem? Miért?

– Eldicsekedtem azzal, hogy most egy szobában lakom Goy Andorral, a golyóstoll feltalálójával…

– Hogy mondhattál ilyet? Én ezt sohasem állítottam.

– De te vagy a gyártási jog tulajdonosa, és ez nem olyan nagy különbség. Sattmann úr, a gyár vezérigazgatója emlékszik rád még az 1938-as látogatásod idejéből. Nem utasíthatod vissza a meghívást.

Goy még mindig habozott, Halász könyörgőre fogta a hangját.

– Nekem is nagy szívességet teszel; ha kijönnél, javulnának az esélyeim a logarléctalálmányommal kapcsolatban. Máris küldik a kocsit érted.

Halász, hogy eleve kizárjon minden ellenkezést, letette a kagylót.

Kész helyzet elé állíttatván, Goy öltözködni kezdett. Míg a tükörbe nézve megigazította a nyakkendőjét, felidézte magában a húsz évvel ezelőtti találkozást. Emlékezett Sattmann elutasító stílusára, mikor még azt is kétségbe vonta, hogy a bemutatott golyóstollminta önálló találmánynak számít-e, és néhány nap múlva minden kísérőszöveg nélkül küldte vissza a modellt. Akkor megemésztette, de most, öregkorában méltánytalannak találta ezt a viselkedést. Újra csengett a telefon, Goy úgy vette fel, hogy ha újra Halász jelentkezik, 158lemondja a látogatást, de csak a portás szólt bele a kagylóba:

– Szíveskedjék lefáradni, a Faber-Castell cég kocsija várja önt a kapu előtt.

Bárhogy igyekezett is, Goy nem tudta kikerülni a szálloda előcsarnokában üldögélő Verőnét.

– Hová mégy, Goy elvtárs? – kérdezte szigorúan.

– Egy könyvesboltot keresek, szeretném megvenni eredetiben Marxtól a Tőkét.

– Nagyon helyes. Ha akarod, elkísérlek.

– Köszönöm, de biztos elfáradtál ettől a nehéz naptól.

– Sajnos igen, mindenre nekem kell figyelnem.

Goy attól tartott, hogy az üzletkötőnő utána néz, ezért csak néhány méterrel lejjebb szállt be az érte küldött Mercedesbe. Utazás közben elpárologtak az indulatai, élvezettel figyelte az ünnepekre készülődő várost. A keresztben-hosszában kihúzott lámpagirlandok nappali fényt árasztottak a bevásárlóutcákban. Az egykori központ megújult, modern épületek sorakoztak egymás mellett, csak a homlokzatával egy középkori kastélyra emlékeztető Faber-Castell gyár arculata maradt változatlan.

A sofőr egyenest a tanácsterembe kísérte, ahol Halász és a gyár néhány vezetője várta a vendéget. Sattmann vezérigazgató sietett a vendég üdvözlésére, két tenyere közé szorította Goy kezét.

– Önön nem látszik az évek múlása.

– Az öregség csak addig számít, amíg megöregszik az ember. Most, hogy már megöregedtem, húszévesnek érzem magam. Egyébként ön is bátran letagadhatna egy tízest.

– Meg kell ünnepelni ezt a találkozást – mondta Sattmann. Intésére a pincér egy kerekeken gördülő asztalt tolt be, megrakva konyakkal, pezsgővel és szendvicsekkel. Koccintásra emelte a poharát:

– Belátom, hogy kissé elkéstem vele, de legalább most bocsánatot kérek azért a régi ostobaságomért, hogy elutasítottam az ajánlatát. Ha akkor több eszem van, a golyóstoll tőlünk, Nürnbergből indult volna el diadalútjára.

– Ne tegyen magának szemrehányást! Annak idején ugyanígy véle159kedtek Hannoverben a Pelikán cégnél és Hamburgban a Mont Blancnál is.

– Ez engem nem vigasztal. Ha lehetséges, szeretném helyrehozni ezt a botlásomat.

Goy értetlenül nézett vissza rá:

– Mire gondol, Sattmann úr?

– Az imént beszélgettünk Halász úrral, és ő úgy tájékoztatott, hogy még érvényben van az a régi szerződés, melyet ön Bíró Lászlóval kötött. Megfelel ez a valóságnak, és ami fontosabb, bizonyítható-e?

– Igen, minden ezzel kapcsolatos irat a rendelkezésemre áll. Budapest ostroma alatt több bombatalálat is érte a házunkat, a kavarodásban bútoraink, edényeink, ruhaneműnk jó része is eltűnt, de ezek a dokumentumok, úgy látszik, nem kellettek senkinek.

– Ennek nagyon örülök. Ha a dolgok így állnak, a Faber-Castell gyár tesz önnek egy ajánlatot, de talán jobb lesz, ha jogi osztályvezetőnk adja elő. Parancsoljon, Czirnich doktor!

– Mindenekelőtt azt szeretnénk, ha fotokópiát készíttetne az összes olyan iratról, amelyek egy esetleges perben bizonyítékul szolgálhatnak.

– Milyen perre gondol?

– Amit ön indítana Bíró László jogutódja, a svájci székhelyű Biropatente Részvénytársaság ellen az eredeti szerződésben rögzített jogai védelmében.

Goy a meglepetéstől szóhoz sem jutott, hagyta tovább beszélni a jogászt.

– Ha elkészültek a másolatok, juttassa el hozzánk. Mi megvizsgáljuk őket, és ha úgy ítéljük meg, hogy esélyekkel biztatnak a kedvező kimenetelre, segítünk önnek a per kezdeményezésében. A lebonyolítás konkrét formáját majd kitaláljuk. Az látszik a legcélszerűbbnek, hogy a családjával együtt ide költözne Nürnbergbe, kapna egy megfelelően berendezett lakást, és kreálnánk önnek egy állást a gyárunkban. Itt tartózkodhatna egészen az ítélet kimondásáig.

– Ugye érdemes volt ide kilátogatnod! – mondta Halász, és Goy vállára tette a kezét, de az elhárította a bizalmaskodó gesztust:

– Ez olyan ajánlat, amelyre nem tudok kapásból válaszolni. 160Mindenekelőtt egy dolgot szeretnék tisztázni: milyen hasznot remélnek ettől a pertől? Feltételezem, hogy nem az irántam érzett emberbaráti szeretet mozgatja önöket, mert alamizsnára nem vagyok ráutalva.

Sattmann visszavette a szót:

– Igen, ez jogos kérdés, de roppant egyszerű választ adhatok rá. Bizonyára tudja, hogy a Faber-Castell cég is foglalkozik golyóstollgyártással, sok millió darabot állítunk elő, de arról fogalma sem lehet, hogy mennyi licencdíjat fizetünk a Biropatente Részvénytársaságnak. Ők visszaélnek a monopolhelyzetükkel, minden Németországban szokásos normát felülmúló magas árakat szabnak, darabonként harmincöt századcentet. Tavaly majdnem kétmillió márkát utaltunk át a számlájukra, ez az összeg idén hárommillióra is felmegy. Ez tűrhetetlen állapot.

– Ez mennyiben tartozik rám?

– Ha egy esetleges perben olyan ítélet születne, hogy az a szerződés, melyet Bíróval kötött, érvényesnek tekintendő, a továbbiakban ön lenne jogosult a licencdíjakat beszedni. Meg vagyok győződve, hogy mi méltányosabb, kölcsönösen előnyös megállapodást köthetnénk, és ez megér nekünk némi anyagi befektetést.

– Hadd fordítsam le ezt a gyakorlat nyelvére: a per költségeit önök vállalnák?

– Igen, de a jogi felállás szerint ön volna a felperes, mint érdekeinek sérelmében közvetlenül érintett személy. Az eljárást viszont feltétlenül innen, Németországból kellene megindítani, mert a vasfüggöny mögül aligha lehet eredményesen pereskedni. Újra mondom: ez csak úgy oldható meg, ha ön letelepszik nálunk, legalábbis időlegesen. Ez minden, amit jelenleg mondhatok. Gondolom, arra nem kell figyelmeztetnem, hogy ebben az ügyben a legteljesebb diszkrécióval kell eljárnunk. Mikor számíthatok a döntésére?

– Nem ígérhetek gyors választ. A magyar viszonyok nem hasonlítanak az itteniekre, be kell járnom néhány jogi útvesztőt.

– Sajnos, ebben mi már nem tudunk segíteni. Azt tartja a német közmondás: a méh dolga, hogy bújik bele a kasba. – Sattmann fel161állt. – Örültem a szerencsének, és várom a jelentkezését, Goy úr. A sofőr majd visszaviszi önöket a szállodába.

A belvárosban egy kocsma elé érve a két magyar elküldte a kocsit, és beült egy sörre. Halász megemelte a poharát:

– Gratulálok, Andor bátyám. Nagy siker vagy legalábbis nagy esély.

– Köszönöm, de teljesen össze vagyok zavarodva. Te mit tennél a helyemben?

– Úgy hiszem, ezt az ügyet nem bonyolíthatod le titokban a saját szakálladra. Azt mondják, hogy nálunk már nincs postai cenzúra, én ezt nem hiszem, de vegyük a legkedvezőbb esetet, hogy sikerül kijuttatnod a fotokópiákat Nürnbergbe, előbb-utóbb akkor is kiderül, és becsuknak devizabűntettért. Még a gyerekeidet is kicsapják az iskolából. Nincs más hátra, meg kell keresned a céljaidnak leginkább megfelelő illetékes személyt.

– Te otthon vagy ezekben a berkekben, kihez érdemes fordulnom?

– Ismered László Gézát, az én főnökömet a Licencia vállalatnál?

– Párszor már találkoztam vele, még azokban az időkben, amikor a sógora cégénél, a Friss és Guido Szemfedélgyárnál dolgozott. Nálam vásárolták az írógépeiket.

– Biztos, hogy ő is emlékszik rád. Mielőtt bármit lépnél, próbálj beszélni vele.

Goy elbizonytalanodott.

– Olyan bonyolult ez az egész, lehet, hogy nem is érdemes belevágni. Úgy látszik, a szedőírógép most befut Németországban, talán inkább azzal kellene foglalkoznom.

– Ebben csak te dönthetsz, öregem, de szerintem ott van a marsallbot a tarisznyádban, és ez a golyóstoll.

Már éjfél is elmúlt, mire visszatértek a szállodába, de Verőné változatlanul ott ült az előcsarnokban:

– Sikerült megszerezned a Tőkét, Goy elvtárs?

Goy először azt hitte, hogy a nő a Faber-Castell cég által felajánlott támogatásra gondol, csak aztán jutott eszébe, hogy a kérdés Marx Károly művére vonatkozik.

– Sajnos éppen kifogyott, de azt ígérték, hogy szereznek, és utánam küldik.

162

Hazatérve Goyt rossz hír fogadta: munkahelyén, a Typopress Nemzeti Vállalatnál, mely a szedőírógép fejlesztésével foglalkozott, kezébe nyomták a felmondólevelet, mert felhagytak a további kísérletezéssel. Felajánlották neki, hogy folytassa tevékenységét egy másik üzemben, de Goy korábban már erről az alakulatról is rossz tapasztalatokat szerzett, ezért nem fogadta el a javaslatot. A sors kezét látta abban, hogy nem neki kellett választani életének két nagy esélye között, hanem a körülmények döntöttek helyette.

Figyelmét ezentúl a golyóstoll ügyére összpontosította. Összeszedte a szükséges dokumentumokat, és Halász tanácsát követve megkereste velük László Gézát, a Licencia Vállalat igazgatóját. Beszámolt a Faber-Castell gyár vezetőivel folytatott tárgyalásokról, és engedélyt kért, hogy kiküldhesse nekik az iratok fotokópiáit. László óvakodott attól, hogy bármiben is elkötelezze magát:

– Ez az ügy nagyon bonyolult, meg kell beszélnünk a jogászainkkal. Arra kérem, hagyja itt ezeket a papírokat, ha valamire jutottunk velük, értesíteni fogjuk.

Goy átadta a dossziét.

– Mennyi idő múlva remélhetek választ? Nem akarom sürgetni, de az a helyzet, hogy állás és kenyérkereset nélkül maradtam, és el kell tartanom az öttagú családot.

– Úgy hallottam, hogy magának volt egy másik találmánya, az a bizonyos szedőírógép, most nem megy?

– Az momentán befuccsolt.

– Értem, sajnos nem tudok gyors ügyintézést garantálni. Nem volna kedve addig is visszatérni a golyóstollhoz?

– Hogy kapnék erre iparengedélyt?

– Nem arra gondoltam, hogy gyártó tevékenységbe kezdjen, hanem álljon be egy írószergyártó szövetkezetbe. Kölcsönösen hasznára lehetnénk egymásnak.

László összehozta Goyt az Írószerkészítő Kisipari Termelőszövet163kezet (az ICO jogelődje) elnökével, Káldori Endrével. Goy ismerősként üdvözölte, emlékezett rá még azokból az időkből, amikor Káldori a nagybátyjának, Schwarcz Zoltánnak Szabadság téri műhelyében tanulta a töltőtolljavító szakmát.

– Mindig is önt tekintettem a példaképemnek – mondta az elnök –, mindmáig őrzök a fiókomban egy régi Gopen tollat. Eddig csak azért nem jelentkeztem önnél, mert féltem, hogy tiszteletlennek tart. Örülök, hogy László elvtárs létrehozta ezt a találkozót.

Goy ismerkedésképpen kilátogatott a szövetkezet Kálmán utcai telephelyére. Megdöbbenve tapasztalta, hogy a termelés kézműipari szinten folyik, a primitív esztergapadokon csak írócsúcsokat gyártanak, minden más tartozékot importból szereznek be. Káldori szabadkozott:

– Amit itt lát, annak nincs jelentősége, Bandi bátyám. A jövő év elején elkészül Újpesten az új központi épületünk, már most kezdjük beszerezni a megfelelő színvonalú gépeket.

Az idős szakember 1959. január 15-én lépett be a szövetkezet tagjai közé. Három hónappal később szerződést kötöttek a gyártási szabadalom átengedéséről, ennek fejében a legyártandó golyóstollak gyári árának öt százaléka illetné meg, addig Goy havi ezerkilencszáz forintos fizetésben részesült – ez alig haladta meg egy átlagos szakmunkás keresetét. A Kálmán utcában még egy saját íróasztalt sem kapott, de azt ígérték neki, hogy Újpesten egy külön telefonos szobában dolgozhat majd.

A kontraktus egy homályos zárómondatot is tartalmazott, miszerint csak az OKISZ, a kisipari szövetkezet országos központjának jóváhagyása után lép életbe. Goy ennek nem tulajdonított különös jelentőséget, mint ahogy a viszonylag alacsony bérrel sem törődött. Biztos volt benne, hogy a sorsát a Biropatente Rt. elleni per kimenetele fogja eldönteni.

Káldori élt Goy szakismeretével, bevonta a golyóstollkészítő célgépek kiválasztásába, lehetőségeiket mérlegelve úgy döntöttek, hogy a tennenbronni Schneider-gyár leszerelt berendezését veszik meg. Szándékukat bejelentették a minisztériumban, de egy fél év is eltelt, 164mire megkapták a szolgálati útlevelet, és biztosították számukra a vásárláshoz szükséges valutát. Indulás előtt Goy felkereste Lászlót, és érdeklődött, hol tart a per előkészítése, nem igényli-e az ő jelenlétét.

– Egyelőre nyugodtan elutazhat – mondta az igazgató –, mire visszajön, talán megszületik a döntés.

A halogatást látva Goy úgy döntött, hogy nem bízza az ügyek intézését a hivatalokra, hanem ő maga is kezdeményezni próbál. Előkeresett egyet a régi Gopen tollakból, megtöltötte svájci festékanyaggal, és magához vette. Készített egy huszonnégy gépelt oldal terjedelmű, német nyelvű feljegyzést, ebben összefoglalta a golyóstoll magyarországi történetét, különös figyelmet fordítva a Bíróval kötött szerződésre. A kéziratot berakta az útibőröndjébe, bár tudta, hogy az akkori törvények szerint tilos dolgot művel, csak az illetékes hatóságok által ellenőrzött és engedélyezett dokumentumokat vihetne magával. Ha a vámosok megtalálják nála, visszafordítják a határról. Megkönnyebbült, amikor átesett a vizsgálaton.

– A slamposság enyhíti a diktatúrát! – idézte fel magában a régi mondást.

Emlékezései szerint Goyt valósággal lenyűgözték a Schneider-gyárban tapasztaltak. Két párhuzamos sorba telepítve két tucat úgynevezett tányérautomata állt a hatalmas üzemcsarnokban. Szinte emberi kéz érintése nélkül alakították ki az írócsúcsokat a beléjük táplált, méretre vágott rézdarabokból. A technikai fejlődés ritmusa folyamatosan gyorsult: korábban a magyar termelési normákhoz hasonlóan négy perc alatt készült el egy darab az esztergapadokon, most egyetlen automata percenként harmincat állított elő, a legújabb tervezésű célgép pedig már hatvan-nyolcvan írócsúcsot produkált.

– Mégis mindez kevés ahhoz, hogy kielégítsük az igényeket – mondták a német vendéglátók. Goy újra megbizonyosodott, hogy mekkora pénzt hozhatna számára a legszerényebb mértékű licencdíj is.

Az ismerkedés végén a magyar látogatók arra az elhatározásra jutottak, hogy a lecserélendő „tányérautomaták” közül kellene megvásárolniuk kettőt-hármat. Az üzemlátogatást ebéd követte a gyári étkezdében. A súlyos cukorbajban szenvedő Káldori kitért a meghí165vás elől, inzulininjekciót adott be magának, és lepihent a vendégszobában. Megszabadulva az egyetlen lehetséges tanútól, Goynak nem kellett tartania attól, hogy az események a magyar hatóságok tudomására jutnak, ezért megpróbálkozott egy taktikai lépéssel.

Az ebédet követő „tislizés”, asztal menti beszélgetés során először a Gopent mutatta meg vendéglátóinak, a több mint tíz évvel ezelőtt gyártott toll most is kifogástalanul írt.

– Ha ilyen kitűnő terméket tudott előállítani, miért hagyta abba?

– 1949-ben államosították a vállalatomat, jöttek és elvettek mindent.

– De hát miért nem hívta a rendőröket?

Goy nem próbálta tovább magyarázni a történteket, témát váltott. Megemlítette a Bíróval kötött szerződését, újra elmondta, hogy ő rendelkezik a golyóstoll kizárólagos gyártási és forgalomba hozatali jogával számos európai államban – köztük Németországban is. A házigazdák hitetlenkedve fogadták a bejelentést, Goy kinyitotta az aktatáskáját:

– Uraim, ha elkezdeném ezt a történetet, órákig tartana, amíg a végére érnénk – elővette a kéziratot. – Egyszerűbb, ha átadom ezt a néhány lapot, amelyből megismerhetnek minden lényeges részletet, így azt a szerepet is, melyet én játszottam az ügyben. Ha érdekesnek találják, felhatalmazom önöket, hogy készítsenek róla fotokópiát maguknak. Még annyit kívánok megjegyezni, hogy nem szeretném, ha a beszélgetésünk tartalma Káldori úr tudomására jutna. Ő a helyzeténél fogva bizonyos jelentéstételi kötelezettséggel tartozik.

Schneiderék ott helyben elolvasták a feljegyzést. Akárcsak a Faber-Castell gyár tulajdonosát, őket is fellelkesítette az esély, hogy többé nem kell fizetniük a méltánytalanul magas licencdíjat a svájci Biropatente Rt.-nek, hanem kedvezőbb megállapodást köthetnek Goyjal, mint a jogok új tulajdonosával.

Schneiderék úgy ítélték meg, hogy ennek az ügynek a kimenetele az egész német írószerágazat sorsára hatást gyakorolhat, mindent megtettek, hogy megfelelő nyilvánosságot kapjon. Néhány nappal meghosszabbították a magyar vendégek kint tartózkodását, ezalatt 166Goyt összehozták Robert Göllerrel, a Fachzeitung Papier nevezetű szakmai szemle tulajdonosával és főszerkesztőjével. Az újságíró exkluzív interjút készített az idős szakemberrel, a beszélgetés folyamán értesült a kézirat létezéséről, ő is elolvasta, és engedélyt kért a közlésére.

Ezek után Goy már nem kerülhette el, hogy tájékoztassa Káldorit, de attól továbbra is óvakodott, hogy közölje vele: kész kéziratot hozott el hazulról.

– Tudod, az történt, hogy újra és újra el kellett mondanom ugyanazt az ismertetőt. Meguntam, és írtam itt egy néhány oldalas német nyelvű összefoglalót a golyóstoll történtéről. A sajtó jelentkezett, hogy lehozná, mit gondolsz, odaadhatom nekik? Azt hiszem, erősítené a mi itteni szakmai pozíciónkat.

A tapasztalt Káldori átlátott a szitán, de nem törekedett arra, hogy kiélezze a helyzetet:

– Én nem ismerem ezt az anyagot, németül sem tudok annyira, hogy megítélhessem a tartalmát. Csak egyetlen kérdésem van: jó ez nekünk? Nem vet árnyékot a szocialista rendszerre?

– Nem is vethet, mert a történet 1938-ban kezdődik, és a háború kitöréséig tart. Egyébként úgy gondolom, számos olyan közös gondolatunk született, mely bekerült ebbe a tájékoztatóba, ezért téged is bevennélek társszerzőnek. Nem árt, ha a te nevedet is megtanulják Németországban, jól jöhet az üzleti tárgyalásokon.

– Megtisztelsz, Bandi bátyám.

Goy és Káldori még haza sem ért, mikor a cikksorozat már elindult a lapban Aber die Kugel, die rollt – De a golyó gurul tovább címmel.

167

A hivatalos engedélyezés ügye továbbra sem mozdult előre, Goy attól tartott, hogy az illetékesek már meghozták az elutasító döntést, és csak taktikából vagy puszta kényelmességből nem közlik vele. Hazatérése után néhány nappal felkereste Lászlót, hogy bizonyosságot szerezzen.

– Örülök, hogy látom – fogadta az igazgató. – Káldori már beszámolt róla, hogy milyen sikerrel jártak. Hallom, hogy a német sajtó is foglalkozott magukkal, tulajdonképpen mit írtak?

Goy átnyújtotta a Papier Fachzeitung magával hozott példányát:

– Parancsoljon. Született valamilyen határozat az ügyemben?

– Úgy tudom, a jogászok elvben már döntöttek, de mielőtt megtennék a konkrét javaslatot, magát is meg akarják hallgatni, szeretnének tisztázni néhány részletet – László a naptárára pillantott –, a jövő kedden sort keríthetünk erre a tárgyalásra, javasolom, hogy itt az én szobámban rendezzük meg.

Goy igyekezett lelkiismeretesen felkészülni a találkozóra. Az 1936-ban megkötött szerződést már korábban benyújtotta, most a kiegészítő iratokat is összeszedte: Bíró leveleit és a rájuk adott válaszokat, a nyugtákat, a müncheni gyárral való együttműködés dokumentumait és így tovább. Az irodába belépve mégis elbizonytalanodott, a tárgyalóasztal mellett jogászok egész hada várta a Külkereskedelmi Minisztérium, a szabadalmi iroda és a különféle export-import vállalatok képviseletében.

Ezt az érdeklődést az ország általános gazdasági törekvései indokolták. Azokban az években bontakoztak ki az olyan nagy beruházások körvonalai, mint a Paksi Atomerőmű, a Tiszai és a Borsodi Vegyi Kombinát, megkezdődött a szénbányászat úgynevezett eocén programja, és már felvetődött a bős-nagymarosi vízlépcső gondolata is. A forint messze állt a konvertibilitástól, a tervek megvalósítása több valutát igényelt, mint amennyit a magyar nemzetgazdaság ki tudott termelni, ezért a vezetés megpróbált felkutatni minden pótlólagos 168forrást. Feltételezhetjük: az illetékesek úgy ítélték meg, hogy a golyóstolljogokért indítandó per is ilyen lehetőségnek számít.

A megjelent jogászok mindenekelőtt a Bíróval kötött szerződés hátterét kívánták tisztázni. Goy újból összefoglalta a történteket; átnyújtotta a kiegészítő iratokat, ezeket a jogászok ott helyben el is olvasták. Nem hoztak egyértelmű döntést – nem lehet tudni, hogy az óvatosság tartotta vissza őket, vagy a szakmájuk közismert vonakodása attól, hogy lezárjanak bármilyen ügyet. A minisztérium delegáltja, doktor Ürmösi Gábor foglalta össze a közös véleményt:

– Úgy gondoljuk, hogy ezt az anyagot nemzetközi vonatkozásai miatt egy külföldi jogásznak is meg kell néznie. Ha Faber-Castellék már amúgy is belekapcsolódtak a dolgok menetébe, kérjük meg őket, hogy a saját jogtanácsosuk vagy egy általuk ajánlott ügyvéd vizsgálja meg a dokumentumokat. Ha ő is úgy vélekedik, hogy elegendő alappal rendelkezünk a per megindítására, akkor a további határozatot és költségeket már nem nekik kell viselni, a magyar állam magára vállalja.

László közbekérdezett:

– És ebben az esetben ki volna a felperes?

– Ez még a jövő zenéje, Géza, de én azt sem tartom kizártnak, hogy téged kellene kijelölni, persze nem magánszemélyként, hanem mint egy állami tulajdonba tartozó szabadalmi vállalat vezetőjét.

Az asztal végén ülő doktor Zelen, Goy régi segítője jogi ügyekben, nem értett egyet az ajánlattal:

– Szerintem sokkal többet ígér Faber-Castellék eredeti elképzelése: Goy úrnak Nürnbergből kellene perelnie. Szabályos útlevéllel és kinti munkavállalási engedéllyel teljes jogú felperesként jelenhetne meg.

Bár senki sem mondta ki, de mindnyájan ugyanazt gondolták; ha emellett döntenek, nekik kell vállalniuk a felelősséget azért, hogy Goy családjával együtt kiutazva Nürnbergben esetleg politikai menedékjogot kér, és a saját nevében, a maga hasznára folytatja le a pert. A döntés elodázásaként úgy határoztak, hogy Goy doktor Ürmösi társaságában utazzon ki Nürnbergbe, próbáljon tájékozódni a Faber-Castell cégnél.

169

Sattmann vezérigazgató fogadta az érkezőket, Ürmösi neki is kifejtette, hogy csak a német jogi szakértő tanácsát igénylik, ha sor kerül a perre, a költségeket és a kockázatot már a magyar állam viseli. Sattmann meglepődött:

– Én a magam részéről nagyon örülök, hogy a magyar állam olyan sok pénzzel rendelkezik, hogy elháríthatja a mi anyagi támogatásunkat. Meg vagyok győződve, hogy a Német Szövetségi Köztársaság ezt nem tehetné meg, de természetesen tiszteletben tartom az elhatározásukat. A per azonban a német írószergyár érdekeit is szolgálja, így megadunk minden lehetséges segítséget. Ha szabad, felajánlom a mi jogtanácsosunk szolgálatait, doktor Gustav Maasnak hívják, és az irodája Fürthben működik. Ha úgy kívánják, megkérdezhetem tőle, tudja-e most fogadni önöket.

Sattmann átszólt telefonon, a hívás a helyén találta a jogászt, hajlandó volt időt szánni a vendégekre.

Az iroda egy öreg háromszintes épület teljes első emeletét elfoglalta, az előtérből nyílott a kancellária, az archívum, a gépterem és maga a tárgyaló. Maas szobáját szigorú puritán szellemben rendezték be, egyetlen olyan tárgyat sem helyeztek el benne, mely elvonhatná a figyelmét a megbeszélések témájáról, a falat csak az NSZK zászlaja díszítette. Az ősz hajú, de fiatalos Maas éppen egy meghámozott almát evett apró falatokban. Goyék érkezésére kivitette a tányért titkárnőjével, és azonnal a tárgyra tért:

– Szabad látnom az iratokat?

Átlapozta a dossziét, minden egyes darabra vetett egy futó pillantást, végül a Bíróval kötött megállapodás német nyelvű fordítását emelte maga elé. Többször is átolvasta, mielőtt megszólalt volna:

– Azt hiszem, ez a lényeg, a többi csak staffázs – Maas félretolta az iratot. – Sattmann úr úgy tájékoztatott, hogy önök engem kívánnak megbízni képviseletükkel egy, a Biropatente Rt. ellen indítandó perben. Jól értettem a szándékukat?

– Igen, ezért kerestük meg.

170

– Gondolom, nem várnak tőlem stante pede, azonnali döntést. Részletesen át fogom tanulmányozni az anyagot, utána levélben közlöm, hogy vállalom-e a felkérésüket. Legkésőbb két héten belül megkapják a válaszomat.

Bár Maas ezzel befejezettnek tekintette a tárgyalást, Ürmösi nem tágított:

– Nem szeretnék erőszakoskodni, de számunkra sokat jelentene, ha megtudhatnánk: így, első pillantásra milyennek ítéli esélyeinket egy esetleges perben?

Maas széttárta a karját.

– Kedves uram, ilyen kérdésekkel nem jogászokhoz, hanem jósokhoz kell fordulnia. Mi meg lehetünk győződve, hogy nyerő ügyet képviselünk, de ez kevés az üdvösséghez, sajnos még a bírósággal is be kell láttatnunk. Csak akkor mondhatunk biztosat, ha a harmadik instancia is a javunkra dönt.

– De azért fel lehet mérni a sanszokat?

– Ez a per a szokásosnál is keményebbnek ígérkezik, ismerem a Biropatente Rt. alapállását, profitjuk védelmében az utolsó töltényig harcolnak majd, és van annyi pénzük, hogy a legjobb szakembereket mozgósítsák. Nekem is volna egy kérdésem: Ki lesz a felperes? Bizonyára Goy úr.

– Ebben a kérdésben még nem döntöttünk véglegesen.

– Nem kívánok beleszólni a dolgaikba, de a magam részéről fontosnak tartanám, hogy maga Goy úr álljon szemben a Biropatente Rt.-vel.

Maas felállt a székéből:

– Uraim, örültem a szerencsének! A titkárnőmtől kapnak majd meghatalmazási űrlapokat, töltsék ki, és ha pozitív választ adok, két példányt küldjenek vissza cégszerű aláírással ellátva.

– Gondolom, igényt tart valami költségelőlegre is…

– Még korai az anyagiakról beszélni. Ha elkészül a kereset, akkor nyújtom be a számlát.

171

Itthon tovább folytatódott az esélyek felmérése. A jogászok újra és újra végigelemezték a lehetőségeket. Megállapították, hogy a Biropatente Rt. számos ellenérvet támaszthat. A szerződés szövege csak az „úgynevezett Bíró-féle íróeszköz”-t említi, vitatni fogják, hogy az egész világon szabadalmaztatott golyóstoll azonos volna ezzel. Goy számára kedvező körülmény, hogy a golyóstoll három alapvető működési elve közül kettő már ebben a hazai változatban is megvalósult. Mellette szólt továbbá, hogy annak idején jelentős összeget fektetett be a szabadalmaztatásba, és maga is részt vett a technikai tökéletesítés munkálataiban.

Komolyabb gondot jelentett, hogy Goy húsz éven át nem érvényesítette a jogait, ezért okvetlenül fel fog merülni az elévülés kérdése, országonként külön-külön kell megvizsgálni, hogy ezzel kapcsolatban milyen magánjogi szabályok érvényesek.

A jogászok azt a végkövetkeztetést vonták le, hogy az alapszerződést nem lehet teljesen hatástalannak tekinteni ugyan, de Goy részesedését nem lehet az eredeti ötven-ötven százalékos arányban fenntartani.

A kialakult bizonytalanságot csak Maas időközben megérkezett levele oszlatta el. A német jogtanácsos bejelentette, hogy az átvizsgált iratok alapján hajlandó elvállalni a képviseletet. Ezután a Külkereskedelmi Minisztériumban úgy döntöttek, hogy meg kell indítani a pert. Félretéve minden korábbi ajánlást, a Licencia vállalatot jelölték ki felperesnek, így lényegileg maga a magyar állam lépett sorompóba. Goynak minden jogát a Licenciára kellett engedményeznie, csak az elérhető bevétel megosztásába lehetett beleszólása – végül hetven százalékot alkudott ki magának az államnak jutó harminccal szemben. Ezt a kedvező arányt csak azért sikerült elérnie, mert a járandóságát az előírások szerint nagyrészt forintban kapta volna meg, az állam számára pedig a megszerezhető deviza volt a lényeg. Maas benyújtotta az iratot a nürnbergi Landsgerichtnél. Mivel a perköltségek a beterjesztett követelések nagyságától függtek, a túlságos kockázatot elkerülendő a jogtanácsos egyelőre csak egy tízezer márkás részösszeget jelölt meg.

172

Újpesten a Zrínyi utca 4. szám alatt tető alá került az Írószerkészítő Ktsz. kétemeletes új épülete. A Schneider cég leszállította az írócsúcs-készítő „tányérautomatát” és kiegészítő berendezéseit, Mittenwaldból is beérkezett a minden igényt kielégítő festékpaszta, elindulhatott a korszerű magyar golyóstollgyártás.

A beruházás az akkori méretekben hallatlanul nagy összegnek tekinthető egymillió devizaforintot emésztett fel. Káldori szerette volna minél hamarabb visszanyerni ezt a pénzt. Egy toll alig tizennyolc forintba került, kevesebbe, mint egy jó minőségű importceruza, ennek megfelelően jól fogyott a hazai boltokban, de Káldori a külföldi piacokra is szeretett volna betörni. Konvertibilis valutában jelentkező bevételt kívánt felmutatni, hogy igazolja magát a minisztérium illetékesei előtt.

Még meg sem száradt a tinta a Goyjal kötött szerződésen, mely lényegében elismerte az idős szakember idevágó jogait, amikor az elnök levélben kereste meg Aknai Miksa szabadalmi ügyvivőt, Bíró László jogutódjának, Henry George Martinnak budapesti képviselőjét. Káldori kérte tőle a gyártási engedély megadását a licencdíj megjelölése mellett. Goy értetlenül fogadta ezt a próbálkozást:

– Mi szükség van erre? Hiszen már beadtuk Nürnbergben a periratokat, és azokban azt rögzítettük, hogy Magyarországon enyém a gyártási jog.

– Ez igaz, de egyelőre nálunk is Martinék rendelkeznek a szabadalmi jogokkal, és amíg nem kapunk tőlük engedélyt, addig nem tudunk exportálni sehová, márpedig ez volna a legfontosabb feladat. Mellékutakon hiába próbálnánk kijuttatni az árut, bárhol lefoglaltathatják a rendőrséggel. Egyébként közlöm veled, ez nem az én egyéni kezdeményezésem, a minisztérium is hozzájárult, hogy felvegyük velük a kapcsolatot.

– Ezt a kísérletezést csak akkor tudnám elfogadni, ha olyan országokról volna szó, amelyeket az eredeti szerződés is Bírónak juttatott, 173például a dél-amerikai államokat, de ez nem vonatkozhat az európai területekre, ahová ti tendáltok.

– Én őszintén remélem, hogy Nürnbergben minél hamarabb megszületik a számunkra kedvező ítélet, és ez az egész gond magától megoldódik, de addig csak az érvényes szabályok szerint járhatunk el.

Három héttel később megérkezett Martinék budapesti képviselőjének válasza, Goy nem minden káröröm nélkül konstatálta, hogy Aknai elképesztő mértékű licencdíjra jelentette be igényét. A betétek eladási árának tíz százalékát követelte függetlenül attól, hogy teljes golyóstollakról vagy csak a cserebetétekről van szó. Azt is elő kívánta írni, hogy minden darabba nyomják bele a „Bíró-licenc” feliratot.

Káldori továbbra is ragaszkodott elképzeléseihez. A kedvezőbb megállapodás reményében személyes találkozót kért dr. Weiss zürichi ügyvédtől, a Biropatente Rt. egyik vezetőjétől. Nürnbergi helyszínben állapodtak meg az 1959. október 24-e és 31-e közti napok valamelyikén. A randevú végül is nem jött létre: a célkitűzéseiben elbizonytalanodott Káldori csak üzenetet küldött, közölte, hogy haladéktalanul Bécsbe kellett utaznia. Kérte Weisst, hogy ott keresse fel. A svájci ügyvéd más irányú elfoglaltságokra hivatkozva nem fogadta el a meghívást, de nem zárta le véglegesen a kapcsolatokat: újabb összejövetelt javasolt november 30-ra, ezúttal svájci helyszínnel. Káldori ekkor végképp visszalépett, döntésében feltehetőleg az vezette, hogy Nürnbergben már foglalkozni kezdtek a Licencia által benyújtott keresettel.

Goyt tanúként idézték meg a tárgyalásokra, már egyedül is biztonsággal mozgott a városban, megszokott helyén, a Hotel Postban szállt meg. Alig rakta ki a holmiját, amikor egy telefonhívást kapcsoltak fel a szobájába. Egy Meier nevű nürnbergi fémárugyáros jelentkezett, sürgős találkozót javasolt. Goy nem ismerte őt személyesen, de nem utasította el, mert lehetségesnek tartotta, hogy fontos adalékokkal szolgálhat. Egy órát kért a válaszra, ezalatt megkereste 174tanácsért Maast, a jogász sem hallotta Meier nevét, de nem látott különösebb kockázatot a kapcsolatfelvételben.

A fémhúzó üzem a városszéli Wetzendorfer strassén állott, ezért Meier kocsit küldött a vendégéért. Megérkezése után nem tudta azonnal fogadni, mert egy törzsvevőjével tárgyalt, unokaöccsére bízta, hogy kísérje végig Goyt az üzemcsarnokon.

A szádtetős kialakítású mennyezet alatt hat régimódi, transzmissziós szíjjal meghajtott húzópad állt, mögöttük egy-egy munkás adogatta a rézcsöveket. Összecsukható golyóstolltesteket gyártottak itt vásározó kereskedők számára. A terem végén az időközben szabaddá vált Meier sietett Goy elé:

– Gondolom, nem túl sok érdekeset látott itt. Ezekből a szegény öreg roncsokból kihozzuk még, amit lehet, aztán irány a kohó. Menjünk fel az irodámba egy jó kávéra és egy konyakra.

Míg az italokat kortyolgatták, Meier sűrű pillantásokat vetett a faliórára. Goy nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

– Várunk még valakit?

– Igen, jön egy úr, aki az ön számára is fontos lehet.

– Ez nagyon titokzatosan hangzik egy olyan egyszerű ember számára, mint én vagyok. Megtudhatnám, miért akart találkozni velem?

– Olvastam a cikksorozatot a Fachzeitung Papierban, és mint szakmabeli, kíváncsi lettem arra az emberre, aki kikaparta a gesztenyét Bíró Lászlónak.

Goyt nem elégítette ki ez a magyarázat, visszahúzódott, csak tőmondatokban válaszolgatott Meier kérdéseire. Már azon gondolkozott, milyen ürüggyel távozhatna, mikor kinyílt az ajtó, egy hetven év körüli, elegáns, csokornyakkendőt és zsinóron lógó cvikkert viselő férfi lépett be az irodába:

– Goy úr? – kérdezte alig felemelve a hangját, nyilvánvalóan azt akarta így elérni, hogy fokozottan figyeljenek a szavaira.

– Igen, kihez van szerencsém?

– Doktor Hugo Weiss vagyok, a Biropatente Rt.-től.

Goy igyekezett leplezni meglepődését afölött, hogy hirtelen szembetalálja magát perbeli legfőbb ellenfelével.

175

– Szóval ön szervezte ezt a randevút. Miért kellett ez a konspiráció?

– Ha a magam nevében hívom, eljött volna?

– Valószínűleg nem.

– Na látja – intett Meiernek –, elmehetsz, Edvard. Küldj be egy „blümchen” kávét.

– Az milyen?

– Olyan gyenge, hogy a csésze alján látszanak a virágok.

Mikor magukra maradtak, Weiss végigjártatta tekintetét Goy arcán:

– Szóval maga az a „blőde magyar”? – kérdezte változatlanul visszafogott hangon.

– Már megbocsásson, de miért vagyok én bolond?

– Mert fejjel megy a falnak, holott tudnia kell, hogy a fal mindig keményebb, mint a mi fejünk.

– Én meg azt tapasztaltam, hogy ha az ember komolyan elszánja magát, hogy nekimegy, a fal gyakran meghátrál előle.

– Mire alapozza ezt a feltevését?

– Például arra, hogy ön most itt van.

Weiss felnevetett:

– Szellemes, nagyon szellemes.

– Én még arra is szeretném megkérni, hogy beszéljen egy kicsit hangosabban.

– Szóval minden taktikai előnyt el kíván venni egy öregembertől? Rendben van, legyen a kívánsága szerint. Hamarabb kellett volna találkoznunk, de talán még most sem késő, hogy szót értsünk egymással – Weiss kinyitotta a jegyzetblokkját. – Mit még erről? Ön jól kártyázott, sok ütést hazavitt, maga mögé állított néhány német golyóstollgyártó céget, mozgósította a sajtót, de garantálhatom, hogy a partit nem nyeri meg. A Reynolds elég nagy cég, de rajtuk is be tudtunk hajtani kétmillió dollár elmaradt jogdíjat.

– Ha ennyire biztos a dolgában, mit akar tőlem?

– Egy perben nincs százszázalékos siker, nekünk is van vesztenivalónk, minél tovább tart, annál több. Ez a per nemcsak komoly anyagi áldozatokra kényszerítené a Biropatente Rt.-t, de a botrány híre akciókra indíthatná azokat az üzletfeleinket is, akik elégedetlenek 176a mi feltételeinkkel. Ezért arra kérem, hogy próbáljunk megegyezni.

– Azt ön is tudja, hogy ezt a pert nem én viszem, hanem a Licencia Vállalat, illetve rajta keresztül maga a magyar állam.

– Megtisztelne, ha nem nézne amatőrnek. Az egész felperesi koncepció az ön személyére van építve, ha kilép alóla, magától összeomlik. Nem kívánjuk, hogy olyan kockázatokat vállaljon, melyek veszélyeztetnék az egzisztenciáját. Nincs szükség látványos pálfordulásra, elegendő, ha a tanúvallomásokban „véletlenül” elkövet néhány gikszert.

– A magyar vezetésben nem hülyék ülnek, nem hagynák szó nélkül.

Weiss elmosolyodott:

– Gondolja? Nos, elég legyen annyi, hogy a magyar csapatban nem ön az első, akivel tárgyaltunk, és eddig még mindenkivel megtaláltuk a közös platformot, fele annyi idő alatt, mint amióta most beszélgetünk.

– Ezt nem hiszem.

– Ön most szabad földön tartózkodik, azt hisz, amit akar – Weiss újra a jegyzeteibe nézett. – Mit még erről? Ja, igen. Elképzelhető, hogy önt személyes indítékok is motiválják, értve ezen, hogy bosszút kíván állni Bíró Lászlón. Magánemberként nekem is az a véleményem, hogy Bíró nem járt el korrekt módon önnel szemben, legalább azt a néhány ezer dollárt meg kellett volna térítenie, melyet ön a kísérletek során készpénzben kifizetett neki. Ez az érzelmi körülmény azonban magától elesik, dieser unglückliche Bíró, ez a szerencsétlen Bíró már csak a nevével van jelen a cégünkben, gyakorlatilag nincs köze hozzá, semmiféle tulajdonjoggal nem rendelkezik. Ezt persze nem verjük nagydobra, a nevének komoly vonzereje van.

Goy elégtétel helyett önkéntelen sajnálatot érzett egykori partnere iránt. Nyomasztotta, hogy közös munkájuk minden nyoma szétfoszlott, a golyóstoll sorsának intézése végképp idegen kezekbe került.

– Ezt tisztáztuk, foglalkozzunk végre a konkrét számokkal – folytatta a jogász. A mostani perbeli követelésük tízezer márkát tesz ki, a szerződésük szerint ennek hetven százaléka járna önnek, illetve valamivel még kevesebb, mert forintban fizetnék ki, így átváltási vesztesége is keletkezne.

177

– Úgy látom, elég jól van értesülve.

– Köszönöm a bókot. Mi felajánljuk ennek az értéknek mondjuk a harmincszorosát, kétszáztízezer márkát. A pénzt letétbe helyeznénk egy ön által megjelölendő ügyvédi irodában, attól sem zárkózunk el, hogy előleget folyósítsunk belőle. A teljes összeg a jogerős ítélet kimondásának napján állna a rendelkezésére. Felvehetné készpénzben, vagy ha úgy jobban megfelel, meghatározhat egy treuhandot, egy közvetítő személyt. Mit még erről? Számlát vagy nyugtát nem igénylünk, a diszkréció nekünk is érdekünkben áll, a lebukás veszélye tehát ki van zárva. Szívesen engednék gondolkodási időt, de a körülmények sajnos nem teszik lehetővé. Várom a válaszát.

Goy szeretett volna még egy konyakot inni, de attól tartott, hogy Weiss ezt a kérését beleegyezésnek, mintegy áldomásnak tekintené. Elfordult, és végiggondolta a helyzetét. A magyar minisztériummal kötött szerződése alapján a most felajánlottnál nagyobb összeget várhatott, de ez a pénz, ha valaha is hozzájuthat, a kiszámíthatatlan jövőben rejlett. Otthon változatlanul ezerkilencszáz forintot keresett havonta, ez családjának elemi igényeit is alig fedezte. Weissék ajánlatának már az előlege is megoldotta volna anyagi gondjaikat – távlatban pedig fedezte volna a gyerekek továbbtanulását egy jó külföldi iskolában. Mégis, szinte a gyomrából, egy tiltakozó inger indult el benne, az öreg férfi úgy érezte, hogy ha belemenne ebbe az alkuba, élete utolsó percéig nyomasztaná az önvád, amiért nem vitte végig a becsületéért vívott harcot. Megrázta a fejét, és a maga számára is idegennek tűnő elszorult hangon megszólalt:

– Nem fogadhatom el az ajánlatát, Weiss úr.

– Nem szokásom alkudozni, de egy szerény százalékban emelhetünk az összegen.

– Nem arról van szó. Én győzni szeretnék.

– Mint Dávid Góliát ellen?

– Mondjuk úgy.

– Szerintem a korabeli sajtó meghamisította ennek a meccsnek az eredményét, Dávid nem győzhetett. Ezt majd ön is tapasztalni fogja. Köszönöm a beszélgetést, minden másodpercét élveztem.

178

A megegyezési kísérlet elutasítása után egy hosszan elhúzódó per következett, az egyes tárgyalási fordulók között sokszor négy-öt hónap is eltelt. A Biropatente Rt.-nek nem állt érdekében, hogy felgyorsítsa az események tempóját, birtokon belül állt, élvezte a befolyó jövedelmeket, reménykedett benne, hogy 1966-ig el tudja húzni az ítélet kimondását. Ebben az esetben már semmit sem veszíthetett volna, mert a golyóstoll szabadalmi védettsége akkor mindenképp lejárt Németországban.

Maas doktor és segítőtársai elöljáróban azzal próbálták megingatni az ellenérdekű fél pozícióját, hogy beterjesztették azoknak a korábbi pereknek az anyagait, melyeket német és francia gyárak viseltek Bíró, illetve a tulajdonában lévő vállalkozások ellen. Némelyikük győzelemmel zárta le a jogi konfliktust, például Walter Langweiler, a Floball golyósirón szentgalleni gyártója azóta sem fizetett licencdíjat a Biropatente Rt.-nek.

A legfőbb felperesi tanúnak minősülő Goyt többször is meghallgatták, be kellett számolnia Bíróval folytatott kapcsolatának minden részletéről. Vallomásában főleg a beadványban már felsorolt adatokat ismételte meg, de a harmadik alkalommal egy új dokumentumot is bemutatott. Egy budapesti szabadalmi ügyvivő archívumából azokban a napokban került elő egy 1939-ben kelt levél, amelyben Bíró a golyóstoll találmányát olyan országokba ajánlotta ki a maga nevében, ahol a terjesztés joga ötven százalékban Goyt illette meg. Az öregember úgy vélte, hogy az az írás, mely kétes fényben tünteti fel a feltaláló üzleti tisztességét, egyben feleletül szolgálhat arra a kérdésre is, miért nem kívánta Bíró felvenni vele a kapcsolatot:

– Nyilvánvaló, hogy nehezen tudta volna megmagyarázni ezt az eljárását – mondta Goy.

Az ellenfél Weiss által irányított, tapasztalt jogászokból álló csapata védekezés helyett ellentámadással válaszolt. Kikeresték a felperesi pozíció gyengének vélt pontját: a képviselet jogosságát. Kifejtették 179azt az álláspontjukat, hogy a Licencia Vállalat már csak morális okokból sem képviselheti Goy érdekeit, mert annak az államnak a tulajdonába tartozik, mely 1949-ben az üzemét sajátította ki, 1952-ben pedig a családi házát. A Biropatente Rt. ügyvédjei azt állították: nincs semmiféle biztosíték arra nézvést, hogy a Licencia Vállalat perbeli sikere esetén nem próbálja meg kiforgatni Goyt azokból a jogaiból is, melyek a Bíróval kötött szerződéséből fakadnak. A bíróság különös fontosságot tulajdonított ennek az érvnek. Maas újra és újra szemrehányást tett magyar klienseinek.

– Mindezt elkerülhettük volna, ha megfogadják a tanácsomat, és Goy urat nevezzük meg felperesnek. Már rég a tarsolyunkban volna a kedvező ítélet.

– Higgye el, nem rajtam múlott! – hárította el Goy a szemrehányást.

– Most már mindegy. Egyetlen dolgunk volt és maradt, harcolni az igazságunkért az utolsó töltényig.

A Weiss által irányított csapat nem érte be az első sikerekkel, végleges győzelemre törekedett. A muníciót közelebb találták meg, mint gondolták volna; irattárukból előkerült a magyarországi cégekkel folytatott levelezésük. Előbb Káldori Endrének, az Írószerkészítő Ktsz elnökének 1959-es licenckérelmét mutatták be, mely a golyóstoll magyarországi gyártásának engedélyezésére irányult, majd a szövetkezet képviseletét átvállaló Chemolimpex hasonló célzatú jelentkezését – az utóbbi már a per tartama alatt kelt. A svájciak szerint a magyar fél ezekkel a lépésekkel elismerte a Biropatente Rt. jogtulajdonosi helyzetét, különös hangsúllyal emelték ki, hogy Goy maga is tagja az említett szövetkezetnek.

Ezeket a csapásokat Maas nem tudta kivédeni, helyette azzal próbálkozott, hogy kétségbe vonta Bíró egész találmányának eredetiségét, a golyóstoll minden egyes alkotóeleménél korábbi szerzőket jelölt meg, de lélekben már feladta a harcot. Az egyik tárgyalás szünetében leült Goyjal és a Licencia Vállalat képviselőjével egy beszélgetésre:

– Egy orvos még megteheti, hogy elhallgatja a bajokat a páciense előtt, néha így segít a legtöbbet, de egy ügyvéd nem hordhatja légvárakhoz a téglát. Őszintén kell beszélnem. Nem akarom elkeseríte180ni önöket, de ezt a pert minden valószínűség szerint elbuktuk. Századjára is csak azt mondhatom, amit az első alkalommal: nem tudtuk kivédeni a helytelen felperesi kijelölésből eredő hátrányt és azt a fölényt, amelyet a Biropatente Rt. anyagi túlsúlya jelentett.

– Másodfokon még mindig győzhetünk.

– Ebben az esetben értesíteni kellene a területileg illetékes katolikus papot, mert csoda történt. A feljebbviteli bíróság szinte soha nem változtatja meg az elsőfokú döntést.

Goy némán nézett maga elé, a Licencia Vállalat képviselője viszont képtelen volt belenyugodni a veszteségbe:

– Szerintem a kudarcból ön is elviheti a maga részét. Én gyakran hallgattam önt a tárgyalásokon, sohasem éreztem a szavaiban az igazi szenvedélyt.

– Amire ön gondol, az a színház vagy a cirkusz, nem pedig a törvényszék, itt nincs helye az indulatoknak. Az én lelkiismeretem tiszta, a lehetőségek határain belül megtettem minden tőlem telhetőt.

A továbbiakban már gyorsan követték egymást az események. Maas jóslata bevált, a bíróság első-, majd másodfokú ítéletében is elutasította a Licencia Vállalat keresetét.

A végső döntés másnapján Goy épp elutazni készült, amikor a szálloda portása díszes dobozt nyújtott át neki:

– Önnek hozták.

Goy kinyitotta a csomagot, egy golyóstoll került elő belőle, a toll testét Michelangelo Dávid-szobrának kicsinyített mása alkotta – abba az ismert sorozatba tartozott, amelyet különböző képzőművészeti alkotásokról mintáztak. A kísérő kartonlapra csak néhány szót írtak: „Őszinte nagyrabecsüléssel, Góliát.”

Goy keresett egy hulladékvödröt, és beledobta a tollat.

Goy bízott benne, hogy a nürnbergi törvényszék kedvezőtlen döntése nem érinti majd az Írószerkészítő Ktsz-szel kötött korábbi megállapodását, hiszen annak szövege nem tartalmazott semmiféle megkö181tést a per kimenetelével kapcsolatosan. Arra számított, hogy licencdíjként megkapja a Magyarországon gyártott golyóstollak gyári árának öt százalékát.

Az öregembernek csalódnia kellett várakozásában, mert a szövetkezet elzárkózott kérésének teljesítése elől. Káldori a szerződés eddig homályos célzatú záradékára hivatkozott, mely szerint érvényességének az a feltétele, hogy a Kisipari Szövetkezetek Központja is jóváhagyja, ez a felsőbb szerv viszont sem beleegyezését, sem elutasítását nem volt hajlandó jelezni.

Goy megpróbált harcolni a jussáért, jogi állásfoglalást kért dr. Windisch Ferenc ügyvédtől, az igazságügy-minisztérium törvény-előkészítő osztályának volt vezetőjétől. Windisch szakvéleményében kifejtette, hogy az Írószerkészítő Ktsz és Goy közötti szerződés létrejöttének időpontjában érvényes jogszabályok nem írták elő a felügyeleti szerv hozzájárulását. Mivel a felek megkezdték megállapodásuk teljesítését, és folytatták akkor is, amikor már mindkettőjük előtt nyilvánvalóvá lett, hogy a szövetkezeti központ jóváhagyása továbbra sem következik be, a megállapodásban rögzített jogaikkal élhetnek, a benne vállalt kötelezettségeiket pedig teljesíteniük kell.

Mikor a szövetkezeti vezetők továbbra is elzárkóztak a jogorvoslat elől, az ügyvéd azt tanácsolta Goynak, indítson pert érdekeinek érvényre juttatásáért. Az öregember nehezen szánta volna rá magát erre a lépésre, nem akart méltánytalan lenni azzal a vállalkozással szemben, amely már hosszú évek óta kenyeret adott neki. Szándékaiban az is befolyásolta, hogy Káldoriról kiderült: előrehaladott rákban szenved. Újabb kísérletet tett a megegyezésre: levelet írt a szövetkezetnek, melyben kifejtette, hogy a sokszor emlegetett Bíróval kötött szerződésének előnyeit mind az ország általában, mind a Ktsz különösen élvezte, komoly hasznuk származott belőle. A Biropatente Rt. beszedte vagy jogi úton behajtotta a licencdíjat a világ minden államában, ahol golyóstollat gyártanak, ez alól egyedül Magyarország számított kivételnek – épp a szóban forgó kontraktusnak köszönhetően. Ennek fejében Goy méltányosnak tartotta volna, hogy 1959. január 15-től, a szövetkezetbe való belépésének 182napjától az 1969-es év végéig terjedő időre annyi pénzt kapjon, amennyi megfelel az ötszázalékos haszonrészesedésnek, 1970-től pedig folyósítsanak neki havi kétezer forint fizetést kiegészítő prémiumot.

A szövetkezet vezetőségi ülésén megtárgyalták Goy beadványát. Úgy döntöttek, hogy kérése nem teljesíthető, de méltányosságból egy alkalomra szólóan húszezer forint jutalmat folyósítottak neki, úgymond a „golyósiróngyártás területén szerzett érdemei elismeréséül”.

Goy Andor akkor már betöltötte a hetvenedik évét, nem érzett erőt magában a további küzdelemhez. Felvette a pénzt, és ezzel lezárta a vitát. Továbbra is megmaradt a szövetkezet állományában, de hamarosan szabadságot vett ki, hogy élhessen a nyugatnémet Schneider cég meghívásával. Egy új írószerfejlesztési munkához kérték fel szakértőnek.

Az öregember fejében megfordult, hogy végképp kint marad, el is töltött néhány hetet Tennenbronnban, de a luxuskörülmények ellenére sem találta a helyét, gondolatban mindig otthon járt, a németek hiába tartóztatták.

Schneider vitte ki a vasútállomásra, még maradt idő a vonatindulásig, meghívta a restibe egy búcsúkonyakra.

– Egészségére, kedves barátom, és a viszontlátásra!

– Mindent köszönök, Scneider úr, de nem hiszem, hogy még egyszer rászánnám magam egy ilyen útra. Elég volt, mindenképpen elég volt.

– Nem szabad elkeserednie. Isten nem kőművesmester, aki minden pénteken elszámol a munkásaival, de hosszabb távon mindig igazságot szolgáltat.

– Valaha én is azt hittem, hogy rend van a világban, de azóta oly sokszor láttam, hogy az ügyeskedés sikert arat, a valódi teljesítmény pedig jutalom nélkül marad. Mondjuk ki nyíltan: a golyóstollon százezrek gazdagodtak meg, de én szegény maradtam.

Scneider nem tudott válaszolni, csak széttárta a karját. A beálló csendben hallatszott, hogy megszólal a megafon, a bécsi gyorsot mondta be. Goy felállt a helyéről:

– Zeit zu abgehen! Indulnunk kell!

183

Ha Elza nem takarékoskodik olyan gondosan a szerencsésebb időkben, minden fillért kettéváltva és a felét elrakva, a Bíró család a Birome részvények elvesztése után földönfutóvá vált volna. Így a feltaláló viszonylagos anyagi biztonságban foglalkozhatott újabb ötleteinek megvalósításával.

Bíró annak idején behatóan tanulmányozta a golyóstoll testét alkotó műanyagok tulajdonságait. Az itt szerzett tapasztalatait felhasználva kialakított egy merőben új összetételű változatot, mely fényével, szilárdságával és az oldószerekkel szembeni ellenállásával felülmúlta a legjobb minőségű bakelitet is. Felfedezésének a Birolit nevet adta. A befolyó jövedelmet Bíró újabb kutatásokra fordította. Kikísérletezett egy újfajta kettős szűrésű cigarettaszipkát, amely a káros anyagok hetvennégy-hetvennyolc százalékát kivonta a füstből. Az egészséget óvó eszköz első példányát tisztelete jeléül Juan Domingo Peronnak küldte el. Szívélyes kapcsolat fűzte hozzá, még azokból az időkből, amikor az elnök az iparügyi miniszter posztját töltötte be. Gyakran kikérte a feltaláló tanácsait, viszonzásul Bíró is számíthatott rá bármely gondjában. Peron hamarosan magához hívatta:

– Szeretném megköszönni a szipkát, elsősorban Evita hálás érte, mert nem kell minden reggel hallgatnia a krákogásomat.

– Belőlem is a feleségem zsarolta ki, hogy ezzel foglalkozzam. Hiába ígértem meg neki, hogy hatvanadik születésnapom után már csak napi hatvan cigarettát szívok el, a nők telhetetlenek.

– Igaza van, de nem ezért hívattam. Bíró Lászlót eddig is Argentína legeredményesebb nagykövetének és legsikeresebb propagandistájának tekintettem, mert a golyóstoll elterjedésével az egész világon gyarapította az ország hírnevét. Most azonban szeretném, ha elvállalna egy egyetlen alkalomra szóló, valóban diplomáciai jellegű küldetést. Mikor járt utoljára Magyarországon?

– Még 1938-ban, amikor el kellett menekülnöm onnan, ennek már idestova harmincöt éve. Azóta legfeljebb Ausztriáig jutottam. Engem 184akkor nemkívánatos elemnek neveztek, és én ezt máig sem felejtettem el.

– Szeretném, ha most újra ellátogatna régi hazájába. Egy kereskedelmi-ipari küldöttség utazik Budapestre, és önre kívánom bízni a vezetését. Elképzelheti, hogy minden módon meg akartam kímélni ettől a fáradtságtól, de egyszerűen nem találtam megfelelő embert – önön kívül.

– Elnök úr! Én akkor, harmincöt éve megesküdtem, hogy többé nem lépem át a magyar határt.

– Ennyi idő alatt már ennél nagyobb ügyek is elévültek – Peron elmosolyodott. – Ha megnyugtatja a lelkiismeretét, beszélhetek Isidro Kleinnel, a Buenos Aires-i főrabbival, hogy oldozza fel magát az esküje alól.

– Amennyire ismerem őt, azt fogja mondani: én arra esküdtem, hogy nem lépem át a határt, tehát ez nem vonatkozik repülőn való érkezésre.

Mindketten nevettek, aztán Peron a kezét nyújtotta:

– Gondolja meg az ajánlatomat, nagyon örülnék, ha holnap azzal jelentkezne, hogy mégis elvállalja. Természetesen a felesége is önnel tartana.

Bíró arra számított, hogy Elza is nemet mond Peron ajánlatára. Meglepődött, amikor az asszony rábeszélte az utazásra:

– Örülnünk kell, hogy még egyszer eljuthatunk oda. Nem vagyunk szegények, de saját pénzből nem engedhetnénk meg magunknak egy ilyen utat.

Bíró nem válaszolt, az asszony maga felé fordította az arcát:

– Kire haragszol? Magyarország nagyobbik fele már olyan emberekből áll, akik még nem is éltek akkor, amikor nekünk el kellett jönnünk. El kell kezdeni a megbékélést.

– Semmi más oka nincs, hogy Budapestre akarsz menni?

Az asszony lesütötte a szemét:

– De van, a bajai Klári, az unokanővérem Ausztráliából, most Pesten van, szeretnék találkozni vele.

185

A budapesti tárgyalások napjai úgy teltek el egymás után, hogy semmiféle érdemleges eredményt nem hoztak. A két országot elválasztó hatalmas távolság gyakorlatilag lehetetlenné tette a komolyabb gazdasági együttműködést. Bíró hamar megunta ezt a látszattevékenységet, mind gyakrabban bízta rá helyettesére a megbeszélések irányítását.

A feltaláló igyekezett megőrizni inkognitóját, csak egy magyar újságíró talált rá szállodai szobájában. Bíró épp influenzával kínlódott, nem volt ereje kitérni az interjú elől.

– Kapott-e valaha díjat? – kezdte az újságíró.

Bíró értetlenül kérdezett vissza:

– Kifizették, ami járt. Mire gondol?

– Valamilyen kitüntetést. Nálunk például Kossuth-díjat adományoznak olyan jelentős felfedezésekért, mint a golyóstoll.

– Ja, persze. Én semmiféle ilyen nem kaptam.

– Pedig járna önnek.

– Járna? Miért?

– Hát az eredményekért, a sikerekért.

Bíró vállat vont:

– A sikerek az ostobák tanítói. Aki végigcsinált egy alkotó vállalkozást, az a maga bőrén tapasztalhatta, milyen kevés kellett volna ahhoz, hogy menet közben kudarcot valljon.

– Mégis mit tekint igazi sikernek?

– Azt, hogy most ön is golyóstollat tart a kezében. Egy íróeszköz könnyen, olcsón vált hozzáférhetővé milliók számára. Ugyanolyan demokratizáló folyamat játszódott le, mint a tranzisztoros rádió vagy a kvarcóra esetében. Ledőltek a pénzen alapuló kiváltságok falai.

Az influenzából felépülve Bíró gyakran indult sétára a feleségével. Úgy tapasztalta, hogy minden megváltozott a fővárosban; régi lakásuknak csak a helyét találták meg. Az egykori kétemeletes polgárházat egy toronyépület váltotta fel, első randevúik színterét, a Royal Szálló Vörös Szalonját is bezárták már.

– Csak az ég és a Duna maradt változatlan – mondta Elza.

Egyik nap Bíró azt kérte, menjenek ki a rákoskeresztúri temetőbe, 186meg akarta nézni az apja sírját. A bejáratnál vett egy csokor virágot, olyan esetlenül tartotta a kezében, hogy Elza elvette tőle. A portásnak adott néhány dollárt, az készségesen kikereste a lajstromból, hogy az idősebb Bíró melyik parcellában fekszik, egy hevenyészett helyszínrajzot is készített.

Útközben megálltak egy márványoszlopnál, Bíró elolvasta a feliratot: a balf–idegségi munkaszolgálatos század emlékére emelték, tagjait a háború utolsó napjaiban végezték ki a nyilasok.

– Velem egyidősek voltak. Ha itthon maradok…

– Ne gondolj erre. Menjünk tovább.

Bíró Mátyás a sírkertnek egyik már régen betelt sarkában feküdt. A zsidó temetőkben nincs érvényben a máshol szokásos harminc-negyven éves elévülési idő, az ő csontjait is a helyükön hagyták. Gondozás híján az egész parcellát áthatolhatatlan bokor- és iszalagdzsungel nőtte be, Bíró megkért egy közelben dolgozó kertészt, hogy vágjon nekik ösvényt a sírig. A márványkő lassan bontakozott ki a gaztengerből, valamelyik keményebb télen hosszában megrepedt, a betűkből és számokból is eltűnt az aranyfesték, olvashatatlanokká váltak.

– Ne hagyd elfeledni, hogy adjunk pénzt a Hitközségnek, hozassák rendbe.

– Szólni fogok, Laci.

Bíró régi szokás szerint emlékezésül egy követ tett a sír szélére, aztán intett a feleségének:

– Üljünk le egy kicsit.

A férfi behunyta a szemét, arcát a kora őszi nap felé fordította, homloka megizzadt a kalap karimája alatt. Elza zsebkendőt nyújtott felé:

– Milyen melegen süt a nap, a zsidó ünnepek táján mindig szép az idő.

Bíró nehezen szánta rá magát, hogy megszólaljon:

– Valamit szeretnék elmondani neked. Te a szanatóriumban feküdtél, mikor az apám haldoklott. Már három hete eszméletlen volt, kómába került, a bátyámmal egymást váltottuk az ágya mellett. Az egyik éjszaka észrevettem, hogy visszatért az öntudata, de az arcán látszott, hogy nagyon szenved. Hívtam az ügyeletes orvost, megálla187pította, hogy apámnak kardiális görcse van, adrenalint kért, és egy hosszú tűvel egyenesen a szívébe akarta beadni. Én megfogtam az orvos kezét, és megkérdeztem: ettől az injekciótól életben marad? Nem – mondta –, legjobb esetben annyi időt nyerünk, hogy a család megérkezhet, és elbúcsúzhat tőle. Akkor ne adja be az injekciót, doktor úr. Egy perc sem telt bele, és apám meghalt. Azóta sokszor eltűnődtem, jól tettem-e, úgy gondolom, hogy igen. Apám akkor már túlesett a halál előtti pillanatokon, melyek a legfájdalmasabbak, milyen alapon kényszeríthettem volna őt, hogy újra átélje?

– Ezt miért mondtad el?

– Egyszer beszélni kell róla, Elza. Ha majd én is odáig jutok, kérlek, engedj meghalni. Társam voltál mindvégig, láttad, hogy szép életem volt. Minden erőmet, energiámat ki tudtam adni magamból, csak az üres testemet rakják majd le.

Az asszony sírt:

– Megígérted, hogy nem hagysz itt!

– Nem együtt jöttünk, nem együtt megyünk el, de többé ne beszéljünk erről.

Felsegítette az asszonyt a padról:

– Gyerünk, szívem.

188