A történet szereplői kitalált alakok, az események is az írói fantázia szülöttei, minden egybeesés a valósággal a véletlen műve.

Némely vonatkozásban a történelmi eseményeket is a cselekmény menetéhez igazítottam, arra valók, hogy csatadalt zengjenek a jelen harcaihoz.

Az idézett versrészletek korabeli költők alkotásaiból származnak.

Moldova György

3

Úgy tapasztalom: a memóriám már kellőleg meggyengült ahhoz, hogy végre emlékiratokat kezdjek el írni. Most, hogy a tények lassan már elmosódnak, vagy legalábbis kerekre csiszolódtak bennem, egyre több olyan történet idéződik fel gondolataimban, mely elmondásra érdemesnek látszik, ebbe a sorba tartozik az alábbiakban következő is.

Hosszan tűnődtem, hogy milyen címet adjak neki, legszívesebben a „kimutatkozás”-t választottam volna, de mielőtt leírtam volna, megnéztem a Magyar Értelmező Kéziszótárt és ez a főnév nem szerepelt benne, csak a „kimutat” igét tünteti fel, így a nyelvtani szabályok tiszteletének jegyében lemondtam róla.

Mégis, azt hiszem, léteznie kellene egy ilyen szónak, illetve fogalomnak. Mint ahogy szokás bemutatkozni valakinek egy ismeretség kezdetén, úgy illendő volna kimutatkozni is, ha a kapcsolat véget ér, tennénk ezt, mondjunk ilyenformán:

– Engedje meg, hogy kimutatkozzam! Örülök, hogy többé nem ismerjük egymást! X. Y. voltam.

– Részemről a szerencse, már sok rosszat hallottam Önről! Z. W. voltam!

Egyúttal kölcsönösen vissza lehetne kérni 5a névjegyeket is. Aki ezt túlságosan előkelősködőnek találja, választhat egyszerűbb formát is, például mondhatja éppen jelen elbeszélésünk hősének egyik kétsoros bökversét:

Aztán többé nem kell köszönni egymásnak, a találkozásnál nyugodtan át lehet nézni az egykori ismerős feje fölött. Ebben a „kimutatkozásban” fellelhető volna a megbecsülésnek egy halvány árnyalata is, mivel alkalmat adna még egy utolsó, tiszteletet kifejező gesztusra.

Persze nem reménykedem benne, hogy elfogadják a javaslatomat, ez a becsontosodott világ nehezen hajlik az újra. A magam részéről mégis szeretnék jó példával elöljárni – ezért az alábbiakban lefolytatok egy ilyen képzelt ceremóniát – egy húsz évig tartó barátságféle lezárásaképpen.

6

Ha jól emlékszem – ami, mint fentebb jeleztem, korántsem biztos –, az 1960-as évek vége felé kezdtem el szerepelgetni a Rádiókabaréban, rövidebb szatirikus írásaimat olvastam fel. Ezek a fellépések akkoriban semmihez sem hasonlítható népszerűséget hoztak. A televíziós adások még gyerekcipőben jártak, a Rádiókabaré szinte egyetlenként elégítette ki a közönség csillapíthatatlan szomját a humor iránt, minden adása sokmilliós hallgatóságot vonzott. Az én írói ismertségem kialakulásában is nagy szerepet játszott.

Most már, annyi idő elmúltával, bevallhatom, hogy nem egy mélységes belső késztetés indított el a Rádiókabaré „világot jelentő” mikrofonja felé, csakis a viszonylag magas honorárium vonzott. A kabaré mindig is jobban fizetett, mint a többi műsor, 1500 forintot kaptam egy fellépésért, ehhez még hozzájött az ismétlésért járó ötven százalék. Ennyiért ma egy jobb vendéglőben jó ha egy korsó sört adnak, de akkoriban a feleségem egy egész hétre be tudott vásárolni belőle a boltban.

Nincs jogom megítélni, de azt hiszem, hogy a kabaré más szerzőit sem mozgatta az enyémnél erősebb szakmai hivatástudat 7vagy idealizmus. A példa kedvéért vegyük Kákonyi Bencét, az egyik szerkesztőt. Ő, mint „osztályidegen származék”, korábban éveket töltött el kitelepítésben, egy felhagyott kazánházban lakott az apjával, napközben egy téesz melléküzemben emelgette a zsákokat gyermekkori betegségben eltorzult karjával.

1953-ban, mikor a Nagy Imre-beszéd után feloldották a kitiltásokat, Kákonyi feljött a fővárosba, és jobb híján szentképekkel ügynökölt, ez keveset hozott a konyhára, kiegészítésül a Nemzeti Színházban is statisztált, de így is nyomorgott. A teleket egy olyan hideg albérleti szobában vészelte át, hogy a novemberben behozott és az asztalra állított hóember március végéig sem olvadt el. Kákonyi nem nyugodott bele a sorsába, esélyeket keresett. Még középiskolás korában megnyert egy novellapályázatot, úgy ítélte meg, hogy a nincstelenségből az irodalom felé kell kitörnie. Példás precizitással felmérte, hogy a literatúra melyik területén a legkisebb a konkurencia, arra a megállapításra jutott, hogy az úgynevezett könnyű műfajban a legalacsonyabb a megjelenő szerzők száma, tehát ez kínálja a legjobb esélyeket az érvényesülésre. Kákonyi munkába fogott, napi penzumként három humoreszket írt – egy év alatt több mint ezret –, és sorra járta velük a szerkesztőségeket. Szívós munkával előbb az akkori egyetlen vicclap, a Ludas Matyi hasábjaira sikerült betörnie a dolgozataival, majd némi 8ismeretséget szerezve összegyűjtötte a bátorságát és jelentkezett egy rádiós szerkesztői pályázatra. Kákonyit felvették, mégpedig – különös módon – annak köszönhetőleg, hogy nem tagadta le „osztályidegen” származását és a kitelepítésben eltöltött éveit, mint tette ezt a pályázatra vele egy időben benevező Radványi László, aki egy nagy földbirtokosi család sarja volt. A bizottság őszinteségéért a szerkesztői státusz odaítélésével jutalmazta meg Kákonyit – Radványinak még éveket kellett várnia, míg elkezdhette a rádiós pályafutását. Az igazsághoz tartozik, hogy az illetékeseknek nem kellett megbánniuk Kákonyi kötelékbe vételét, megbízhatóan és invenciózusan dolgozott, módszeresen szélesítette a szerzők és szereplők körét, engem is ő kért fel a Rádiókabaréban való közreműködésre.

Aztán több mint két évtizeden át figuráltam ebben a műsorban. Nem csináltam nagy felhajtást ebből az ügyből, úgy gondoltam, hogy számomra más utak vezetnek, ha nem is a Parnasszusra, de legalább az irányába. Mindig és kizárólag prózaírónak hittem magam, ez határozta meg az egész alapállásomat. Ha leültem, hogy dolgozzam egy regényen, szinte az egész testem görcsbe állt a nagyot akarás feszültségétől, miközben viszont a kabarészámaimat fabrikáltam, nyomokban sem jelentkezett ez az izgalom; gyakran előfordult, hogy munka közben a két lányom ott lovagolt a térdemen, és beszélgettünk. Talán épp ez a lezserség lazított fel annyira, 9hogy sikerült néhány olyan poént kiötlenem, mely később országosan elterjedt. Ide iktatom az egyik jellemző „sztorimat”.

„– Régóta kéri az öreg gazda a környéken dolgozó mezőgazdasági pilótát, hogy egyszer már vigye fel repülni magával. A pilóta végül megsokallja:

– Na, jól van, üljön be, András bácsi. Majd igyekszem, hogy ne felejtse el ezt az utat.

A gazda beül, a pilóta fenn a levegőben rögtön csinál egy meredek figurát, András bácsi bólint:

– Hát igen, erre gondoltam.

A pilóta »dugóhúzóba« viszi a gépet, aztán hirtelen felkapja, az utas alatt forró lesz az ülés, de ő csak derűsen legyint:

– Hát igen, erre is gondoltam.

A pilóta »leborít«, vagyis fejjel lefelé fordítja a gépet, az öreg megköszörüli a torkát, de csak annyit mond:

– Hát azért erre nem gondoltam volna!

Leérnek a földre, a pilóta nem állja meg szó nélkül:

– Ugyan már, András bácsi, mire mondta azt, hogy gondoltam és hogy nem gondoltam?

– Hát arra, ugye, számítottam, hogy bepisálok, arra is, hogy összecsinálom magam, de hogy mindez a nyakamba folyik, arra nem gondoltam volna.”

De elég legyen a dicsekvésből! A javamra csak egyet írhatok: mindvégig megőriztem a mértéktartásomat, egy pillanatig sem kép10zeltem magamat vérbeli humoristának, tudtam, nem vagyok más, mint egy olyan író, aki járja az országot, sokfélét lát-hall, és ebből, ha kell, össze tud hozni többé-kevésbé mulatságos szövegeket, majd amatőr, de még elfogadható módon fel is olvassa őket.

Volt annyi eszem, hogy a felvételeken is háttérbe húzódtam, a fellépésemig azzal töltöttem az időt, hogy megpróbáltam csiszolgatni a poénjaimat, a kéziratlap pereme megtelt javításokkal, félhangosan gyakoroltam a bevezető mondatokat, hogy majd a pódiumra lépve biztosan meg tudjak szólalni. Soha nem szereztem „rutint”, még a századik alkalommal is remegett a térdem, mikor a háttérből el kellett indulnom a mikrofon felé. Az egyik színészbarátomnak panaszkodtam erről, ő ezt felelte:

– Csak addig érdemes csinálni, amíg az embernek remeg a térde, mert addig biztos, hogy komolyan veszi!

A várakozó szereplők között kialakuló adoma- és paródiaversenybe sem szálltam be, a látszatát is igyekeztem elkerülni annak, mintha egy sorba állítanám magamat az igazi profikkal: régi gimnáziumi iskolatársammal, Hofi Gézával – annak idején sokat fociztunk egymás ellen a királydinnyés suliudvaron – vagy Alfonzóval, de akár a második vonalbeli mesteremberek legjobbjaival. Geréb Pál – nevezzük így azt a személyt, akinek jelen írás keretében „kimutatkozni” szándékozom – ebbe az utóbbi kategóriába tartozott.

11

Beosztását tekintve Geréb afféle kiemelt szerkesztőnek számított a Rádió kabarérovatában, ahogy ő mondta „rovatmúltú” volt, közvetlenül a főrendező, Torma Félix keze alá dolgozott. Gyakran láttuk, amint a hatalmas termetű Torma nyomában lohol a stúdiók folyosóján, az udvaron vagy a Rádió társalgójában, a Pagodában. Párosukat a bennfentesek „Délceg és Gazsulá”-nak nevezték el, az előbbi jelző Tormára, az utóbbi Gerébre vonatkozott.

Geréb nem csak szerkesztői munkát végzett, maga is írt számokat a műsorba. Kétségtelenül „menőnek” számított, egyéni hangú szerző volt, aki a pesti aszfalthumor blődlijeit emelte át a kabaréba, olyan közhasznú bemondásokból kiindulva, hogy „ennek az énekesnek kincs van a torkában – attól nem tud énekelni”, vagy „ismertem valakit, akit az SzTK-ban három évig kezeltek sárgaság ellen, és akkor kiderült róla, hogy japán”, de ezeket a szövegeket kissé megcsiszolta és beillesztette a kabaréműfaj hagyományos kereteibe.

Geréb akkoriban élte szerzői virágkorát. Mindig minőségi „árut” szállított, a különféle műsorösszeállítók el is halmozták megrendelésekkel, jeleneteit, verses magánszámait általában az estek végére szerkesztették be, mert garantálták a program sikeres, csattanós befejezését. Prózai szövegeibe is gyakran iktatott be verses betéteket, egy-egy kínríme ellenállhatatlanul hatott a kö12zönségre, mint például egy rádiós hirdetésben a halogén világítás előnyeit reklámozó szöveg:

Írásának egyrésze mindmáig állja az idők próbáját, a hallgatók még most is gyakran kérik őket a Rádiókabaré csütörtök délutáni ismétlő műsoraiban, dalszövegei is gyakran felhangzanak. Geréb megkapta a humorista szakma legnagyobb kitüntetését, a Karinthy-gyűrűt is, bár később, mint mondta, folyamatos pillanatnyi pénzzavarában eladta egy gyűjtőnek.

Már nem emlékszem rá, hogy mikor és milyen körülmények között találkoztam először Gerébbel. Gyaníthatólag egy rádiós kabaréfelvétel során mutatkoztunk be, de igazából a Hungária Kávéházban kerültünk közelebb egymáshoz.

13

A Hungária Kávéház hosszú évekig nem is a második, hanem az első, az igazi otthonomnak számított. Még karácsonykor, újévkor is beültem ide dolgozni. Ez a környezet a luxus netovábbját jelentette számomra: anyám kétszobás kőbányai lakásában hatan-heten éltünk kéz alatt vásárolt olcsó bútorok között, asztal helyett egy ócska varrógéphajóra fektetett furnérlapon írtam – itt a Hungáriában viszont egy márványasztalra rakhattam ki a füzeteimet és a jegyzetblokkjaimat.

Már a kávéház elődje, a legendás New York is hosszú nyitvatartási idővel működött, záróra gyakorlatilag nem is létezett, az avató ünnepségen a kulcsokat a Dunába dobták, jelezve, hogy valamelyik részlegébe éjjel-nappal betérhetnek a vendégek. Ez a hagyomány részben a későbbi időkre is átmentődött. Reggel hétkor nyitottak, én néhány perccel utána szoktam belépni az ajtón.

A korai időben még senki sem üldögélt az asztalok mellett, legfeljebb a „Kis Gonosz”, egy szemüveges öregember, állítólag egykori hírlapíró, olvasgatott, maga alá kaparva a nádkeretbe rakott újságokat.

Egyszer egy kocsmában tanúja lehettem 14a világ valószínűleg legszerényebb cehhelésének. Benyitott az ivóba egy öregasszony, és megkérdezte, hogy milyen nap van ma: kedd vagy szerda, majd a felvilágosítást megköszönve eltávozott. Őt a fogyasztás volumenjének tekintetében közvetlenül a „Kis Gonosz” követte egy képzeletbeli ranglistán. Egy teát szokott rendelni, ez akkoriban egy forint tíz fillérbe került, minden lehetségeset kihozott belőle; elfogyasztotta magát az italt, majd másodlagos hasznosítás céljából a filtertasakot és citromszeletet néhány mokkacukor társaságában egy papírszalvétába rakta, és hazavitte magával.

„Kis Gonosz” egyébként is messzemenőleg kihasználta a Kávéház nyújtotta lehetőségeket. Egyszer a toalett márvány mosdójában sikálta le a lábait, mikor a pincérek leszidták ezért, éles hangon vágott vissza:

– Én, kérem, kultúrember vagyok, tartozom magamnak annyival, hogy minden héten lábat mosok, és nekem otthon nincs fürdőszobám.

Később „Kis Gonosz” elmaradt, a pincérek nagy megkönnyebbülésére. Aztán valamilyen rokona jelentkezett a Kávéházban bejelenteni a halálhírét, egyben visszaszármaztatta a telefonkönyvet, melyet a megboldogult annak idején ellopott a fülkéből.

Nyitás után néha egy-egy lump is feltűnt, aki egy-két féldecivel itt akarta befejezni az éjszakát, de Lojzi, a pincér már az ajtóban elébe ugrott és feltartóztatta:

15

– Ide nem lehet bejönni, kérem, ez nem nyilvános vendéglő!

– Nem vendéglő?! Hanem mi?

– Klub! Belépés csak tagsági igazolvánnyal!

Ettől a jövevény általában elbizonytalanodott és eloldalgott.

Én a földszinten a korlát melletti utolsó asztalt választottam ki törzshelyemül. Bár a terem homályosabb részén állt, de ez esett legtávolabb az ablakok előtt zajló utcai forgalomtól, és a hátamat is nekitámaszthattam egy oszlopnak, senki sem telepedhetett le mögém.

Az adott helyhez fűződő „jogaimat” általában tiszteletben tartották. Csak egyszer fordult elő, hogy egy hajléktalan, az egész éjszakát megállás nélkül végigmenetelő költőpalánta – minden „csövező” tudja, hogy ha leül egy padra, okvetlenül magára vonja a rendőrök figyelmét – a Hungáriába betérve megpróbálta elfoglalni a székemet. Talán az vonzotta, hogy itt feltűnés nélkül alhatott is egy keveset. Egyszerre érkeztünk, megfeszült arcán látszott, hogy felkészült az ajtótól az áhított székig tartó versenyfutásra, meg is előzött, de mikor megkértem, hogy válasszon egy másik asztalt, szó nélkül megtette.

Akár jól álltam anyagilag, akár rosszul, mindig csak egy dupla kávét rendeltem. Lojzi megvárta, amíg megiszom, közben elmondta az aktuális viccét.

– Hallotta, Moldova úr, hogy megjelent 16Solohov „Új barázdát szánt az eké”-nek a zsebkiadása?

Ismertem már, de illett alkalmat adni neki, hogy elmondhassa a poént.

– Igen? Mi a címe?

– Mikrobarázdát szánt az eke!

A pincér elvitte az üres csészét, csak a pohár vizet hagyta az asztalon, aztán háborítatlanul csendben írhattam néhány órát. Ez jelentette számomra a nap csúcsidejét, a fejem még frissen fogott, szaporodtak a sorok az előttem fekvő vonalas füzetlapon. Közben elengedhettem magam; kedvemre mormolhattam a leírandó mondatokat, gesztikulálhattam, nevethettem egy-egy hőseim szájába adott sikerültnek vélt szövegen, senki sem nézett rám őrültnek gyanítva.

Tíz óra tájt érkezett meg a délelőtti vendégek első hulláma. A legnépesebb társaság a vásározó kereskedőkből jött össze, itt beszélték meg soronkövetkező túráikat. Öt-hat vásározó közösen bérelt ki egy-egy teherautót, mely aztán egy hétig városról-városra, faluról-falura vitte őket. Egy-egy szakmából egy-egy kereskedő került be a csapatba, hogy legalább maguk között elkerüljék a konkurenciát, a lacikonyhásokat ritkán fogadták be, mert a hurka-kolbászáru már a túra közepére megbüdösödött.

Félreeső székemből figyeltem őket. Tárgyalás közben vöröslő zónapörköltet ettek, télen kocsonyát, virslit. Szeszt ritkán fogyasztottak, mint a második világháború egykori munkaszolgálatosai többnyire bete17geskedtek a szívükkel, gyakran nézegették elhalványuló körmeiket. Az üzleti megbeszélés után kései gyerekek, unokák fényképei kerültek elő a tárcákból és jártak körül az asztalok mellett. A legjobban azt szerettem nézni, ahogy fizettek: egy vastag stósz százforintost vettek elő a zsebükből – akkoriban ez volt a legmagasabb címletű bankjegy – ráérős komótossággal végiglapozták az egész köteget, majd a közepéből kiemeltek egy tízest, és azt nyújtották át a pincérnek.

Más vendégek is jöttek; a terem hátterében magánpraxist folytató könyvelők adtak tanácsot ügyfeleiknek, nyelvtanárok kántálták példamondataikat feszült arccal figyelő tanítványaiknak, és a házban székelő könyvkiadókból ugrott le egy-egy lektor tárgyalni a szerzőkkel.

Szokatlan esemény ritkán adódott. Egyszer egy vastag szemüveget viselő költő a szemközti házasságkötő teremből egyenesen ide jött át fiatal, sápadt arcú, szőke arájával, kézen fogva levonultak a „mélyvízben” elhelyezkedő kihalt bárba és a férfi az ottani zongorán szerenádot adott a szerelmének.

Nagyjából tizenegy óra felé szokott feltűnni Geréb Pál. A kabarészerző hat-hét évvel volt idősebb nálam, barátságunk kezdetén negyvenöt körül járhatott, de egész elhízott alakja, görnyedt tartása, slampos öltözéke, melyet hiába próbált feljavítani egy hanyagul megkötött nyakkendővel, va18lódi koránál többnek mutatta. Belépésnél csak a kezét felemelve üdvözölt, hogy ne háborgasson a munkában, a „Kis Gonosz” elhagyott helyéről magához vett néhány újságot, és helyet foglalt az egyik szomszédos asztalnál.

Geréb mindig bőséges reggelit rendelt: ham and eggset evett, vagy lágytojást pohárban, egy-egy csepp néha lehullott és sárgás foltot ejtett a zakóján. Valamilyen süteményt is fogyasztott, hozzá teát, utána feketekávét tejszínhabbal. Ilyenkor gyakran eszembe jutott egy Csortos Gyuláról szóló anekdota. A nagy színész egyszerre hét-nyolcfajta ételt is kihozatott, és valamennyibe belekóstolt. Mikor megkérdezték, hogy miért teszi ezt, csak annyit válaszolt:

– Pótolok, kérem, pótolok.

A háború alatt sokat éhezett nemzedék is ugyanígy „pótolt”, amikor már megengedhette magának, hogy kedvére éljen. Én is évtizedekig a különféle füstölt húsok jó ízének bűvöletében éltem.

Az étkezést befejezve Geréb néhány pillanatig komoran összehúzott szemöldökkel nézett maga elé, mintha ezzel az arckifejezéssel kívánná elrettenteni a környezetet a falánkságára vonatkozó esetleges megjegyzésektől. Azok közé tartozott, akik az ellenük irányuló pikírtséget csípős replikákkal igyekeztek letorkolni. Néha a pincérekkel is vitába keveredett az ételek minőségével, a kávé hőfokával kapcsolatban, vagy mert hiányzott az újságból egy lap, melyet 19a „Kis Gonosz” tépett ki. Geréb a szóváltás során úgy fogalmazott, mintha színpadi vagy rádiós használatra szánt dialógusokat írna. Én ezt olyan méltatlannak találtam, mintha egy profi bokszoló egy játszótéren civilekkel állna le verekedni. Lojzi, a pincér mindig békíteni próbálta:

– Halottakat a temetőből visszahozni szigorúan tilos! – mondta, és elvitte a szennyes edényt.

Mikor kiürült az asztal, Geréb felém fordult:

– Nem zavarlak, ha átülök egy pillanatra?

Én akkorra megírtam a délelőtti penzumom jórészét, bólintottam:

– Gyere csak nyugodtan, addig sem kell dolgoznom.

20

Geréb rágyújtott, a szenvedélyes dohányzók közé tartozott, aztán beszélni kezdett. Szinte folyamatosan ő vitte a szót, ahogy mondani szokás: állandó adásra volt állítva, azt a benyomást keltette, mintha csak a saját hangja tudná megnyugtatni. Én nem bántam, hogy rám a passzív hallgató szerepe hárul. Három-négy óra hosszat úgy írtam, hogy a tekintetemet nem emeltem fel a papírról, nehezemre esett volna társalogni.

Az igazsághoz tartozik, hogy érdekeltek is Geréb történetei. Bár mindketten külvárosi környezetből indultunk, ő Zuglóból, én Kőbányáról, a köztünk fennálló néhány éves korkülönbség, az eltérő családi körülmények és más adottságok mégis úgy hozták, hogy szinte egy egész nemzedéknyi távolság mutatkozott a sorsunkban, ezért afféle történelmi leckeként fogadtam a „sztorijait”.

Geréb legszívesebben a fiatalkori emlékeiről mesélt. Ebből a tényből egy pszichológus akár messzemenő következtetéseket is levonhatna: egy domináns adottsága, az íráskészsége kiemelte ugyan a külvárosi környezetből, de egész egyénisége nem tartott lépést ezzel a fejlődéssel. Korai élményei olyan erősen hatottak rá, hogy nem tu21dott túllépni rajtuk, a jelenbe átszivárogva meghatározták egész lelkivilágát. Ismerjük a közmondást, hogy „a gyerek a felnőtt apja”, az első éveink tapasztalatai befolyásolják az egész életutunkat, de a világ Geréb nemzedékének nyakába mintha az átlagosnál is nagyobb súlyokat rakott volna.

Ahogy Geréb mondani szokta: a bölcsőjét nem Auguszta főhercegnő ringatta, egy zuglói zsidó proletárcsaládból származott, a nevüket eredetileg Grünfeldről magyarosították. Szülei egy utcára nyíló, egyetlen helyiségből álló lakásban éltek, melyben nem volt bevezetve a villany és a víz, petróleumkályhán főztek, és örökké füstölgő petróleumlámpával világítottak. Vízért a külső udvari csapra kellett járniuk, mely telente gyakran befagyott, szalmából rakott tűzzel kellett kiolvasztani a jégdugót.

Gerébék ágy helyett a padlóra vetett szalmazsákokon aludtak, testükön kiirthatatlan poloskacsapatok mászkáltak. Ruházatuk alig tett ki többet annál az egy rendnél, amit naponta felvettek magukra, lakásuk előtt a szél csak száradni kirakott felmosórongyokat lengetett a kötélen.

Az ajtón kilépve sem láttak sok vigasztalót. A környéket ellepték a Rákos-patakból táplálkozó zöldes felszínű mocsarak, híd helyett csak korhadó deszkákat vetettek át a lefolyóárkokon. Sokáig ide vetették be a háztartási szemetet, az elhullott macskákat, kutyákat, az elöljáróság ezt meg kívánta akadályozni, és később gázüzemi salak22kal töltötte fel a dágványt. A felső réteget belepte ugyan a vékonyszálú burján, de egy-egy nagyobb eső után kénes pára szállt fel a sárból.

Az apa – Geréb Márton – egy faluról felkerült, hatalmas fizikai erővel megáldott férfi volt. Előfordult, hogy a kocsmában egy ülő férfit fogadásból felrakott az asztalra úgy, hogy csak egy kézzel markolta meg a szék lábát. Testi adottságaihoz képest szelíd szakmát választott: szabónak tanult ki, mint gyakran emlegette: Püspökszilágyon szabadult fel a nevezetes Paraszkay mesternél.

Geréb Márton – mintegy fia eljövendő hivatásának előképeként – szívesen írogatott. Fiatalkorában, a Tanácsköztársaság idején egy alkalmi kiadványban megjelent egy nyolcsoros forradalmi verse. Az első két sort egy nagyhatású tiszta rím alkotta:

A kommün bukása után ezért az írásáért háromévi börtönre ítélték. A büntetést „csontig” le kellett töltenie a váci fegyházban, ez az időszak nyomot hagyott egész további életén, elkötelezett tagja lett a szakszervezetnek és a szociáldemokrata pártnak.

A kis Geréb születésénél komplikációk léptek fel, anyja nyomorékká vált, csípőficamot kapott, botra támaszkodva is csak nehezen tudott járni. A szülők házassága 23már korábban megingott, de ekkor véglegesen csődbe jutott. Az életerős, vidámságot kedvelő férfi nem jött ki vékony, folyton betegeskedő feleségével. Folytonosan távozásra készülődve nem akart gyereket tőle, mikor az asszony teherbe esett, és a veszekedések ellenére mégis megtartotta a magzatot, végképp otthagyta őt, és átköltözött a szeretőjéhez, egy pesterzsébeti szerény családi házba.

Gerébné magára maradt a gyerekkel. Lánykorában elvégezte ugyan az úgynevezett polgári iskola négy osztályát, de az itt kapott végbizonyítvány semmiféle szakmunkára nem képesítette. Néhány, már elavult könyvelési szabályt ismert, egypár német és francia szót, a magyar irodalomból vett közhelyidézeteket. Szerencséjére megfelelő kézügyességgel bírt, így egy belvárosi üzlettől rendelést kapott játékállatok készítésére; sárga viaszosvászon zsiráfokat, kék egereket, csokornyakkendőt viselő macskákat állított össze előre kiszabott darabokból. Az ezzel járó kereset a legszükségesebb kiadásokat is alig fedezte. A férj eltávozása, majd a gyerek világrajötte csak növelte az anyagi gondokat. Gerébné már a szülést követő harmadik napon feltápászkodott a szalmazsákról, a csecsemőt a szomszéd gondjaira bízta, botjára támaszkodva kiment a téglagyári munkáskolóniába, ponyvaregényeket árult néhány filléres jutalékért. Szoptatni alig tudott, a gyerek első hónapjaiban leginkább tejjel felöntött krumplipürén élt.

24

Gerébné este a petróleumlámpa fényében továbbra is varrogatta a játékállatokat, közben dúdolt a szalmazsákon fekvő fiának a „Sonny boy” dallamára:

A nyomor végigkísérte az ifjabb Geréb egész gyermekkorát és ifjúságát. Használt, könyöradományként kapott ruhákat hordott, a lábán olykor olyan zoknit viselt, melynek csak a szára volt meg, a fejét egy szál spárga pótolta. Anyja egyszer ing helyett egy női blúzt adott rá, melyen az emlőknek külön tömlőszerű tartók voltak kialakítva, mikor kiment benne az utcára, a suhancok kinevették, és fogdosni kezdték, mintha lány volna.

Az elemi civilizációs szokásokat sem ismerte meg, Geréb tizennégy éves korában tanult meg fogat mosni, sokáig fogalma sem volt arról, hogy éjszakára pizsamát illendő húzni – a mosásra váró szennyes ingek és gatyák közül választott ki egyet hálóruhának.

Gerébnek hiányzott a követendő-utánozható férfimodell is, akitől megtanulhatta volna a mindennapi élet olyan szükséges dolgait, mint a borotválkozás vagy a nyakkendő megkötése. Anyja meg sem kísérelt új párkapcsolatot kialakítani, apjával pedig csak havonta egyszer-kétszer találkozott egy József körúti cukrászdában. Ezek a rit25ka alkalmak is kínos jelenettel zárultak: Geréb tüntetőleg becsomagoltatott egy krémest, hogy hazavigye az anyjának:

– Nekünk, sajnos, nem telik!

Egy idő után az idősebb Geréb belátta: őrá hárul az a feladat, hogy rendbe hozza a kapcsolatukat. A cukrászda helyett a pesterzsébeti házba hívta meg a fiát. Új élettársa, Irén egy tál süteményt rakott ki az asztalra, aztán tapintatosan magukra hagyta őket.

– Ha ízlik, vegyél még a tésztából, ne szégyelld magad – mondta az apa. – Beszéljünk úgy, mint férfi a férfival: én megértem, hogy az anyád pártjára álltál – ő a világ legjobb édesanyja és a legrosszabb felesége. Én csak azt szeretném, hogy ne legyél rossz véleménnyel rólam. Én igyekeztem becsületesen viselkedni volt feleségemmel szemben. Mikor eljöttem tőletek, illetve csak tőle, mert te még nem éltél akkor, nem búcsúztam el, de hagytam neki egy levelet: „bocsáss meg nekem, amiért boldog mertem lenni!” Ennél szebbet nem írhattam. Mi nem voltunk egymáshoz valók, és az ember nem élhet örökké a hajlamai ellenére. Megkérdezheted: rendesen fizetem a tartásdíjat is.

Geréb igyekezett komoly, elgondolkodó arckifejezéssel hallgatni az apját, de a figyelme valójában az asztalra kitett süteményre összpontosult. Néhány darabot ott akart hagyni a tálon, nehogy mohósággal vádolhassák, de aztán ezeket is megette. 26Hallgatását az apa tiltakozásnak tekintette:

– Bár az anyád volna ilyen korrekt ővele! Az ismerősöktől hallom, hogy gúnyolja Irénkét, mert egyszerű galgamácsai parasztcsaládból származik és tájszólással beszél. „Az a mócsai disznópásztor”, ugye így mondja?!

Az idősebb Geréb rágyújtott, hogy levezesse az indulatait, a cigarettásdobozt a fia felé fordította:

– Tessék! Tudom, hogy dohányzol, az apád előtt soha ne szégyelld magad. Neked tudnod kell, Pali, hogy a magunkfajta embereknek csak kétféle nő lehet a társa: vagy zsidó, vagy paraszt, mert csak ők hajlandók kitartani mellettünk a bajokban is. Konzekvencionális ember vagyok, nehezen mondok ki nagy szavakat, de Irénke ideális élettárs, nem egy cserép virág az ablakban. Ezer százalékig számíthatok rá – és ha úgy alakul, te is.

E beszélgetés után helyreállt a kapcsolatuk, gyakrabban találkoztak, az idősebb Geréb egyszer elvitte a fiát a körúti Komédia Orfeumba is:

– Nem tudod, fiam, milyen jó hely ez – majd férfias cinkossággal hozzátette –, a színpadon mindent a nevén neveznek, nem szégyenlősek!

Geréb életében először járt színházban, tátott szájjal bámulta a nemesnek látszó anyagokat: az aranyozott oszlopokat, a bordó bársonyfüggönyt, elragadtatva szívta be a nézőtér enyhe kölniillatát, a hármas gong27ütés úgy hatott rá, mint egy szertartás kezdete. A „80 perc alatt a Föld körül” című revüt adták, a főszerepben Karády Katalinnal. Geréb izgatottan súgta oda a fiának:

– A világ legszebb nője! Odaadnám a karórámat, ha egy éjszakát eltölthetnék vele – majd némileg kijózanodva hozzátette –, erről ne beszélj Irénkének, úgyis olyan féltékeny!

28

Mintha egy púp tetejébe még egy púpot raktak volna, úgy nehezítette tovább a filléres gondok között tengődő csonka Geréb család sorsát a zsidó volta.

Bár a felszabadulás után felröppentették és folyamatosan táplálták azt a legendát, hogy a budapesti külvárosok mindig is az illegális kommunista mozgalom bázisai voltak, ahol az agitátorai nyitott fülekre és szívekre találtak – a valóságban, ritka kivételektől eltekintve, a szélsőjobb szerveződések uralták ezt a terepet. Csak Zuglóban, Gerébék tágabb környezetében, 1500 nyilaskeresztes párttagot tartottak nyilván.

Az antiszemitizmus egészen a gyerekek világáig lehatolt, ezt hamarosan Geréb is megtapasztalhatta. Az iskolai illemhely kátránnyal lekent fala előtt végezvén a dolgukat, a fiúk össze-összehasonlították a nemi szervüket, Geréb körülmetélt hímvesszője előbb feltűnést, aztán gyanakvást keltett.

– Milyen vallású vagy? Ugye zsidó?! Római zsidó.

Nyíltan kiközösítették, elutasították, ha megpróbált részt venni az iskola udvarán folyó közös nyargalászásokban. A kis Geréb az iskola kerítésén kívül is társai támadásainak célpontjává vált. Jövet-menet meg29kergették, és ha elkapták, megverték, ő fel sem merte emelni a kezét a maga védelmére, a kígyó által hipnotizált nyúlhoz hasonlóan ellenállás nélkül tűrte az ütéseket. Csak akkor úszhatta meg bántatlanul, ha otthonról kockacukrot lopott, és a támadóinak adta, de ezt csak ritkán sikerült megcsinálnia, mert az anyja gyanút fogott, és ha elment, szatyrában magával vitte a cukros dobozt is.

Egy alkalommal az átlagosnál is veszélyesebb helyzetbe került. Valamelyik délelőtt néhány felsőbb osztályba járó tanulót ültettek be Gerébék osztályába, akik tanítójuk távollétében csak csellengtek az udvaron. Egyikük, egy Bükkösi nevezetű fiú – nyomorék jobbkeze miatt a társai „Háromujjú”-nak gúnyolták – épp a Geréb mögötti padba került, ahogy megmozdult, áporodott testéből mintha enyhén erjedt kukorica nyers szaga szállt volna fel.

Geréb félt a nála egy fejjel magasabb fiútól, gyakran látta, amint katonai díszlépést imitálva fel-le masírozik a folyosón, és a közismerten nyilas érzelmű apjától tanult, zsidókat gúnyoló dalokat énekel:

30

Most, attól tartva, hogy Bükkösi tarkón vágja, Geréb óvatosan hátranézett. Csodálkozva figyelte, hogy a nagyfiú a zsebébe nyúl, és egy marék aprópénzt tesz előre az ő füzetei közé, aztán tüntetően félrefordítja a tekintetét, láthatólag időt hagyott, hogy beleessenek a csapdájába. Geréb nem értette pontosan, hogy mi történik, érezte: jobb volna, ha nem venne tudomást róla, de félt, hogy valami baja adódik belőle, ezért figyelmeztette a mögötte ülőt. Bükkösi úgy tett, mintha hirtelen most térne magához az elmerültségéből, megszámolta a pénzét, és felháborodva jelentette a tanítónak, hogy ő húsz fillérrel többet tett oda, de Geréb ellopta. A tanító átlátott a trükkön:

– De miért tetted oda a pénzt? – kérdezte.

Bükkösi mormogott valamit, de nem tudott magyarázatot adni, végül kapott néhány körmöst a vonalzóval. Geréb rajongó tekintettel nézett az igazságosztó tanítóra, először érezte meg, hogy mit jelent a Hatalom oltalma alatt állni. Legnagyobb megdöbbenésére a tanító az ő körmére is rásuhintott:

– Ezt azért kapod, mert nem szóltál időben!

Geréb olyan méltánytalannak érezte ezt az ütést, hogy még feljajdulni sem volt ereje. Sejtette, hogy az ügy még ezzel sem zárult le, Bükkösi bosszúra készül. Tanítás után nem messze az iskolától valóban várta néhány nagyobb fiú társaságában. Geréb megjelenésére előlépett a fa árnyékából:

31

– Megjöttél, zsidó?! Mondd utánam: „alázatosan kérek egy hungarista pofont!” – Bükkösi nyilvánvalóan egy apjától hallott szófordulatot használt.

Geréb összeszorította a száját, nem szólalt meg, behunyt szemmel várta, hogy zuhogjanak rá a pofonok, mikor hirtelen megszólalt mellette egy hang:

– Ne a kisebbel óberkodj, „Háromujjú”! Pakolj fel és állj ki velem, majd én bemérem az agyadat. Öt perc alatt tízszer szarod tele a cipődet!

Geréb felnézett: egy Weiner László nevű, nála néhány évvel idősebb fiú kelt a védelmére. Weinert „tróger zsidó”-nak hívták a környéken, mert a család abból élt, hogy az apa egy kétkerekű szállítótargoncával fuvarokat vállalt. Esőben-szélben, hajnalban és alkonyati sötétségben is dolgozott, lámpa helyett egy papírzacskóba állított égő gyertyával világított magának. Késő éjszaka végzett, ilyenkor kiemelte a tengelyt és bevitte a lakásba, hogy a tolvajoknak ne legyen érdemes ellopniuk a targoncát. Cipekedéseibe gyakran bevonta segítségként vékony, de izmos fiát, néha rá is bízta a kézikocsit. Weiner most is egyedül dolgozott, egy ládát vitt valahová, de az összecsapás előkészületei felkeltették a figyelmét, megállt az út szélén.

– Tűnj el, Weiner, ez nem a te ügyed! Ha beleszólsz, kapsz egy akkora pofont, hogy felcsavarodsz a fára, mint a szójabab!

32

– Ki fél tőled, te kripli? Beköpök a szádba, hogy tűz csap ki a seggeden!

Bükkösi elfogadta a verekedésre szóló kihívást, de felrúgva a külvárosi erkölcsöt, nem egyedül állt ki, a csapata is csatlakozott hozzá.

– Jó, hogy az anyádat nem hoztad magaddal! Biztos strichel! – mondta Weiner, hogy tovább dühítse és meggondolatlanságba kergesse az ellenfelét. Harci viseletként visszafelé fordította sapkájának sildjét, és egy fejmozdulattal maga mögé küldte Gerébet, aki legszívesebben elfutott volna, de attól tartott, hogy a banda valamelyik tagja utána ered.

Weiner rutinosan küzdött a sokszoros túlerővel. Szabályos ökölvívó alapállást vett fel, hideg, porcelánkék szemével kikereste az ellenfél érzékeny pontjait, és kíméletlenül odavágott az arcukba vagy a gyomorszájuk környékére. Egyik támadóját hirtelen szembeköpte, és amíg az vakon pislogott, gyors ökölcsapásokkal lerohanta. A túlsúlyban levő ellenlábasok persze hamarosan diadalmaskodtak, a földre teperték és megrugdosták, de Weiner akkor sem adta meg magát, kezét az arcára szorítva védekezett, és közben is teli szájjal szidta a támadóit. Összehúzódzkodott, majd egy hirtelen mozdulattal lendületet vett, sikerült talpra állnia, újra ütni kezdett olyan elkeseredett hévvel, hogy a banda azt hitte, megőrült, fokozatosan hátráltak, majd szétszéledtek. Mintegy a harc befejezését jelezve Weiner 33visszafordította a sapkája sildjét, és Gerébre nézett, aki a kiállt rémülettől támolyogva dőlt neki a fának.

– Rosszul vagy?

– Nem, csak egy kicsit szédülök.

– Van pénzed villamosra?

– Nincs.

– Akkor ülj fel a targoncára, eltollak hazáig. Egy ekkora kerülő még belefér.

Geréb helyet foglalt a platón, Weiner feltette magára a gurtnit, és mélyen beledőlve a mozdulatba, elindult:

– Máskor is megvernek?

– Igen. Sokszor.

– Miért hagyod magad?

– Anyám mindig azt magyarázta, hogy jobban járok, ha nem ütök vissza. Hamarabb abbahagyják.

– Süket duma, mindig vissza kell ütni, mert elszemtelenednek. Ha nekik is fáj, amit kapnak, akkor majd elmegy a kedvük attól, hogy belédkössenek.

A targonca rázkódott az út kockakövein, Geréb behunyta a szemét:

– És mikor lesz ennek vége?

– Majd akkor, ha jön Józsi bácsi, és elkeni a nyilasok szájaszélét.

– Ki az a Józsi bácsi?

Weiner leszegett fejjel nézett maga elé, csak a szája széléről bökte ki:

– Sztálin.

– De hát azt mondják, hogy az oroszok mindent elvesznek mindenkitől!

34

– Tőletek például mit? A córeszt? De erről ne beszéljünk.

A targonca megállt Gerébék lakása előtt, a fiú leszállt:

– Kösz, hogy megvédtél.

– Nem nagy dolog, más is megtette volna. Biztos, hogy van más zsidó is az iskolában.

– Van, de ők inkább örülnek annak, hogy mást bántanak. Addig sem velük foglalkoznak.

Weiner vállat vont:

– Lehet, nem ismerem őket. Rám máskor is számíthatsz. Persze azt nem tudom ígérni, hogy mindig éppen arra járok majd – és belekapaszkodva a fogantyúkba megfordította a targoncát.

35

Az elemi iskola utolsó éveiben Geréb gyöngén tanult, egyszer meg is bukott, és osztályt kellett ismételnie. Tanítója gyakran mondogatta neki:

– Ha egy zsidó hülye, akkor nagyon hülye!

Geréb csukott szájjal hallgatta a pocskondiázást, csak magában tiltakozott:

– Nem vagyok hülye, te vagy hülye!

Gerébné nem akarta feladni a reményt, hogy a fiú tanulmányi eredményei megjavuljanak, minden este foglalkozott vele: számtanpéldákat oldottak meg, a helyesírást gyakorolták. A különleckék eredményeként a fiú nagynehezen elvégezte az elemi iskola negyedik osztályát.

Az asszony ragaszkodott hozzá, hogy a gyerek tovább tanuljon, kérte volt férjét, hogy szálljon be a költségekbe, de az idősebb Geréb nem volt hajlandó rá:

– Nem csak az az ember, aki leérettségizik! Egy jó iparos többet ér ezer tintanyalónál.

Az anya magára maradván szándékával, további munkát vállalt: gombáthúzást, pohárfestést, hogy a fiát gimnáziumba járathassa. Geréb nem váltotta be a reményeit, már az első osztályban is több tárgyból 36elégtelenre végzett. Sokáig emlegették, hogy a némettanár kérdésére: mit jelent a „Gott behüte”? – azt felelte, hogy vallásos hűtőszekrény. Ő ugyan viccnek szánta, de komolyan vették.

Az év végére kiderült, hogy nincs értelme a további taníttatásnak. Geréb kifutófiúnak állt be egy vegyeskereskedőhöz, kis triciklijén naphosszat szállította a megrendeléseket. Figyelme nem volt ott a munkánál, gyakran elábrándozott, egy-egy slágert dúdolva táncritmusban kanyargott az úttesten. Egyszer a jármű kereke nekikoccant az útszegélynek, és az áru kiborult. Azonnal kirúgták, másutt sem járt több szerencsével, szinte havonta kellett új állást keresnie.

Legtovább egy szélhámos alkalmazásában tartott ki, az illető eternit palabevonatot ígért a konyhaasztalokra, egy pengő előleget vett fel a munkára, másnap Gerébnek végig kellett járnia ugyanezeket a címeket, a szédelgő fiaként mutatkozott be, és kérte a megrendelőt, hogy ne jelentse fel halálos beteg „édesapját”. A csaló hamarosan lebukott, így Geréb állása is megszűnt.

Geréb minden szabadidejét a közeli Univerzum moziban töltötte. A jegy árát nem tudta volna kifizetni, de a szomszédjuk, Nehadoma Rezső a moziban dolgozott afféle mindenes szolgaként, és mindig beengedte.

Az Univerzum az egész főváros legelhanyagoltabb „utánjátszó mozgói” közé tartozott; a vetítőgép sugárnyalábján bolhák ugráltak át és molylepkék szálltak ke37resztül. A nézőtérre zsöllyék helyett durván ácsolt padokat állítottak be, keményebb teleken előfordult, hogy ezeket az ülőalkalmatosságokat is feltüzelték a kályhában, a közönség a falnak támaszkodva nézte az előadást.

A műsoron már évekkel korábban lefutott, kötélkarcos kópiájú amerikai, német és olasz szuperlátványos filmek szerepeltek, olyanok, mint „A sejk fia”, a „A hindu síremlék”, vagy a „Vaskorona”. A nézők izgatott megjegyzésekkel kísérték a cselekmény menetét, a nyíltszíni csókokat hangos „Sicc!” kiáltások, a gonosz szereplők bukását örömujjongás kísérte. Geréb is lázba jött a nagyvilági felvételektől, a pompás kosztümöktől és vacsoráktól, de aztán az utcára kilépve vékony göncét átfújta a metsző szél, és ez visszatérítette a valódi világba.

Az Univerzumon kívül semmiféle szórakozóhelyre nem járt, csak apja vitte el néha magával a szaktársaihoz, a budapesti szabók kulturális egyesületének rendezvényeire. Itt vetítéssel kísért előadások hangzottak el olyan témákról, mint hogy Krisztus valóban hiteles személyiségnek tekinthető-e, vagy mi hasznosabb a társadalomnak, az evolúció vagy a revolúció. Ezt kultúrműsor, vacsora és táncmulatság követte.

A kis Geréb szívesen járt ide, hamarosan helyet is talált magának; belépett a műkedvelő színjátszó csoportba. Túlságosan fiatal kora és vézna termete miatt szerepet ritkán kapott, de felfigyeltek magabiztos beszéd38stílusára és őrá bízták az egyes műsorszámok bekonferálását. A bejelentések mellett néhány poén elmondásával is megpróbálkozott:

„– A dominógyárban vagyok pontozó, most csak azért érek rá, mert ma a »dupla simát« csinálják!” stílusban. Utánozta a dinnyeevés közben magokat köpködő parasztot, a szemöldökét tépdeső dámát, a bezárt vécé előtt hasmenéssel küszködő embert. A közönség hálásan fogadta a produkcióját, egyik alkalommal egy vékony bajuszos férfi külön is gratulált az apának:

– Légy büszke a fiadra, Geréb elvtárs, valaha még sokra viszi.

Geréb Márton szerénykedve fogadta a dicséretet:

– Köszönöm, Eisenberger elvtárs, de ha nem volnék ateista, azt mondanám, hogy Isten tudja, mit hoz még a Sors. Még csak annyit tudhatunk, hogy aki ecet akar lenni, az savanyú, vagyis valami mozog a fiamban.

– Csak egy megjegyzésem van: egy virtigli proligyerek, egy ilyen „mi kutyánk kölyke” nem érheti be politikailag semleges művészkedéssel. Az ideológiai harcban nincs légüres tér, ahol mi nem vagyunk jelen, oda az ellenség hatol be. A fiadnak is jobban kellene szolgálnia a forradalmi munkásosztály céljait. Ki kellene gúnyolnia a nagytőkéseket, a földbirtokosokat, ezt az egész Horthy-féle úri hóbelevancot! Legyen 39gondod rá, hogy ebbe az irányba fejlődjék! – mondta búcsúzóul.

Geréb kíváncsian kérdezte az apjától:

– Ki volt ez?

– Eisenberger Béni, a Komlós és Wunderlich cégnél dolgozott mint másodszabász, de kirúgták, mert kommunista. Ha a dolgok úgy alakulnak, még nagy ember lehet.

– Úgy érted, apa, hogy még nőni fog?

Geréb nevetett a fia viccén, és szelíden hátba verte:

– A színpadon hülyéskedj, ne velem!

A tizenhatodik születésnapjára egy halszálkás mintájú öltönyt varrt a fiának. Gerébnek ez volt az első, testére szabott új ruhája, mikor felvette, mintha feloldódtak volna a gátlásai. Apjától egy szinte tökéletes állapotban levő kalapot is kapott – csak a karimáján látszott egy odahullott cigarettaparázs halvány égésnyoma –, a fejére tette, és nézegette magát a tükörben, anyja mögéje botorkált, és rajongva mondta:

– Filmszínész!

Az egyik műkedvelő előadáson a pódiumról letekintve Gerébnek feltűnt a nézőtéren egy vékony szőke lány. Megtetszett neki, a műsor végeztével fel akarta kérni táncolni. Az idősebb Geréb csóválta a fejét.

– Az én apám mindig azt mondta: suba a subával, guba a gubával!

– Ezek szerint ennek a lánynak van gubája?

– Az apja, Vass Béla gazdag ember, 40ipartestületi elnök, nem ilyen partnerről álmodnak a lányuknak, mint te vagy. De rendben van, próbáld meg, nehogy azt mondhasd: én beszéltelek le róla.

Geréb összeszedte a bátorságát, és felkérte a lányt. Mielőtt a parkettra léptek volna, a lány bemutatkozott:

– Erzsike.

– Pali, de azért nem vagyok pali.

– Milyen iskolába jár?

– Két krematóriumot végeztem és három faiskolát.

– Én komolyan kérdezem.

Geréb titokzatos arcot vágott:

– Az a helyzet, hogy egyelőre csak tanulmányozom az életet – mondta, és beszívta a lány „kivágásából” felszálló enyhe ibolyakölni illatot.

– De hát mi akar lenni?

– Világcsavargó, Magyarország túl kicsi az én becsvágyamnak.

– Miért kicsi? Most szereztük vissza Erdélyt és a Felvidéket is.

– Nekem ez még mindig kevés. Vannak terveim, lehet, hogy semmi sem sikerül majd, és úgy kaparnak el egy útszéli árokban, de az is lehet, hogy milliókat nyerek majd a montecarlói kaszinóban.

– Nincs olyan foglalkozás, hogy világcsavargó! Ha lenne ilyen, az édesapám már mondta volna.

A zenekar keringőt kezdett játszani, Geréb alig-alig ismerte ezt a táncot, számolgatnia kellett a lépéseket, ettől épp a legfőbb 41adottsága, a folyamatos beszédkészsége hagyta cserben, csak egy erőltetett szójátékot tudott kipréselni magából:

– Annyian vagyunk, hogy ez már nem is keringő, hanem heringő!

A lány nem reagált a viccre, Geréb megpróbált témát váltani:

– Látta, Erzsike, az új Karles Bojer filmet az Univerzum moziban?

– Mi olyan kétes helyekre nem járunk, és más sem, aki ad magára. Különben sem úgy mondják, hogy Karles Bojer, hanem Sárl Boájé! Ezt mindenkinek illik tudni.

Geréb megsemmisülten forgott még néhány ütemet, mikor egy fiatal repülőstiszti egyenruhát viselő férfi lépett be a terembe, oldalán dísztőrt hordott. Geréb megpróbált belekapaszkodni ebbe az eseménybe:

– Megjött a főpilóta úr, az aviatikus, aki a levegőből él! Csak nehogy ő is úgy járjon majd, mint a kis Horthy. Állítólag be volt rúgva, azért zuhant le.

A lány megállt:

– Ne gúnyolódjon a vőlegényemmel! – mondta, és faképnél hagyta Gerébet a parkett közepén.

A repülőstiszt láthatólag nem örült, hogy a mennyasszonyát ilyen, megítélése szerint alantas környezetben találja, váltott néhány szót a Vass szülőkkel, aztán a karját nyújtotta Erzsikének, és eltávoztak. Geréb megkönnyebbült, attól félt, hogy a lány beárulja a gúnyolódásáért. Azt sem tartotta lehetet42lennek, hogy a repülős előhúzza a dísztőrét, és leszúrja vele.

Az újabb találkozástól félve Geréb elmaradt a szabók kulturális egyesületének rendezvényeiről. Idejéből sem futotta volna szórakozásra, mert egy Málnainé nevű zuglói zöldségboltos alkalmazta. Az özvegyasszony maga vezette az üzletet, ő hajtotta a könnyű kocsi elé fogott lovakat, mindkét karján férfias bőr csuklószorítót viselt, de miközben magasra emelte az ostort, vagy a vállára vetett egy zsák krumplit, érzelmes filmslágereket dúdolt:

– Orgonavirág, orgonavirág, gyógyítsd meg a szívemet! – volt a kedvenc dala.

Az eddigi segédjét lopáson kapta, megpofozta és kidobta. A háborús behívások idején nem kapott felnőtt férfi alkalmazottat, ezért vette fel Gerébet nyolcvanfilléres napi bérrel.

A fiú segített a reggeli kirakodásnál és az esti összepakolásnál, de napközben is ott lógott az üzletben vagy a mögötte álló családi házban. Szerelmes lett az özvegyasszony tizennégy éves lányába, Kingába, érzelmei viszonzásra találtak az alacsony, kövér bakfisnál. Hátra-hátra szöktek a lány szobájába, a gramofonra feltették Ravel Boleróját, vagy egy gyors ritmusú dél-amerikai számot, és egymásba kapaszkodva táncolni kezdtek. Egyikük sem ismerte a szabályos lépéseket, ezért túlmozogták a figurákat, táncuk leginkább élet-halál harcra készülődő indiánok szertartására 43emlékeztetett. Gerébnek egy ideig eszébe jutottak Vass Erzsike könnyű léptei a szabók kultúrházának parkettjén.

Testi kapcsolatba nem kerültek. Gerébné igyekezett minél távolabb tartani fiát a nemi élettel kapcsolatos fogalmaktól, úgy képzelte, így őrizheti meg leginkább maga mellett. A fiú úgy tudta, hogy már egyetlen közösülés is elkerülhetetlen terhességhez vezet, ezért inkább pózolásokban élte ki magát. Az Univerzum moziban látott romantikus filmek nyomán Geréb beszökött a lánnyal a Bosnyák téri templomba, és az oltár előtt megeskette Kingát, hogy örökké szeretni fogja őt.

44

Az idők egyre nehezedtek. Az idősebb Gerébet újra behívták munkaszolgálatra; az Aréna úti zsidótemplomba kellett bevonulnia, melyet ideiglenes kaszárnyává alakítottak át. A századot egyelőre Budapesten tartották, a lebombázott épületek romjait takarították el. A jó életérzékű Geréb itt is feltalálta magát, szinte baráti kapcsolatot alakított ki a keresztény századparancsnokkal, egy tartalékosként behívott magyar irodalomtanárral. Kezdetben a szakmájába vágó kisebb javításokat végzett, főleg a keretlegények egyenruháit alakítgatta át az általuk megkívánt fazonra, majd hamarosan szakáccsá nevezték ki, magyaros ízű gulyásait, pörköltjeit a tisztek is szívesen fogyasztották.

Az ifjabb Geréb még messze járt a 18 éves kortól, így egyelőre nem fenyegette az a veszély, hogy megkapja a katonai behívót, de civilben is egyre kilátástalanabb helyzetbe került. A különböző szakmai kamarák felhívására a kereskedők és az iparosok sorra bocsátották el zsidó alkalmazottaikat, még a legjelentéktelenebb kisegítőktől is megváltak. Málnainé egy ideig próbálta tartani Gerébet, de a szomszédok ismétlődő figyelmeztetései nyomán kény45telen volt elköszönni tőle. Búcsúzóul egy láda almát adott neki.

– Azért néha benézhet hozzánk, Palika! – átölelte, aztán eltolta magától a fiút, és hosszan méregette – csak most látom, hogy mennyire megnőtt, kész férfi lett.

Állás nélkül maradva Geréb napközben nem tudott mit csinálni. Délig feküdt, hogy legalább a reggelit megspórolja, aztán bekéredzkedett apjához az Aréna úti templom udvarára, kapott a munkaszolgálatosok menázsijából, sőt haza is vihetett belőle. Egyszer, nem tudni, tréfából vagy komolyan, az egyik őr lekapta a válláról a puskáját és rászegezte, Geréb behunyt szemmel várta a lövést, de aztán továbbengedték.

Ha Kinga iskolai foglalkozások és különórák ürügyén el tudott szabadulni Málnainé őrizetéből, találkoztak néhány percre. Behúzódtak a Bosnyák téri piac már becsukott árusítóbódéi közé, papírdobozokon és elhullott salátaleveleken taposva csókolództak és fogdosták egymást. A lány torokhangú nyögésekkel jelezte, hogy szívesebben venné a szorosabb kapcsolatot, de Geréb változatlanul nem mert tovább merészkedni, beérte azzal, hogy Kingát „az én bűnös asszonyomnak” nevezte.

Hivatalosan csak Húsvétkor találkoztak. Gerébné zsidó fiúhoz méltatlannak találta, hogy a gyereke locsolni járjon, de ő nem akart lemondani az így összeszedhető pénzről. Geréb körútján a Málnai családot is felkereste, és egy medvealakú locsoló46üvegből az anyát és a lányt meghintette kölnivel. Az özvegyasszony egy csókkal fogadta a köszöntést, szája közben mintegy véletlenül a fiú ajkára tévedt, kugligolyó nagyságú melle is hozzányomódott a fehér inghez. Szokatlanul nagy összeggel, egy kétpengőssel jutalmazta. Kinga gyanakodva figyelte a jelenetet, mikor kikísérte Gerébet, meg is jegyezte:

– Az anyám minden fiúmra rászáll, nem bír a vérével. Ha megtudom, hogy veled is kikezd, megöllek mind a kettőtöket.

– Ugyan mit képzelsz?! Számomra csak egy nő létezik: te!

Geréb az elfogyasztott likőröktől kótyagosan már hazafelé tartott, mikor egy kapualjból sziszegést hallott. Arra kapta a fejét, egy idegennek tűnő, bajuszos és szemüveget viselő férfi intett felé:

– Pali, várj meg a Kis Háromszögben!

A hangról végre felismerte gyerekkori védelmezőjét, Weiner Lászlót. Korábban gyakran összefutottak az utcán, de most már hónapok óta nem találkoztak. Geréb bólintott és elfordult a Körvasút sor felé, itt a vágányok között húzódott a gazzal ellepett Kis Háromszög. A vagonokból lehulló papírdarabokból, lemezekből és a bokrok ágaiból „csövesek” és alkalmi szerelmespárok építettek búvóhelyet maguknak. Geréb óvatosságból az összeeszkábált fedelektől távolabb ült le. Kisvártatva megérkezett Weiner is.

– Mi történt? Miért maszkíroztad el magad? – kérdezte Geréb.

47

– Behívtak munkaszolgálatra, de én nem akarok bevonulni. Nem leszek én a „szittya fergeteg”! Figyelmeztetni akarlak, hogy te is lépj le. Nagy bajok jönnek, nehogy késő legyen majd.

– Anyám azt mondja, amíg Horthy a helyén van, addig a zsidóknak nem esik bajuk.

– Anyád rosszul tudja. Horthyt különben sem sokáig tűrik meg a németek – Weiner felállt. – Mennem kell, szóval próbálj valami kéglit találni magadnak.

– Te hol laksz?

– Nem fontos. Amit nem tudsz, attól nincs meleged – ezzel átvágott a sínek között, és leereszkedett a töltés túlsó oldalán.

Geréb elgondolkodott a figyelmeztetésen, de olyan békésnek tűnt körülötte a húsvéti napsütésben fürdő környezet, hogy úgy találta, Weiner túlbecsüli a veszélyt, nincs ok változtatnia megszokott életvitelén. Továbbra is minden este beült az Univerzum moziba; mikor Nehadomát, a szomszédjukban lakó ismerős mindenest behívták katonának, a tulajdonos őt fogadta fel a helyébe: jegyet szedett, vizet árult, a szünetben pacsulit fecskendezett szét az illatpuskából. Előadások után kitakarította a termet, igyekezett példás rendet hagyni maga után.

A filmvetítéseket néha varietéműsor egészítette ki, artisták, bohócok, bűvészek szórakoztatták a közönséget, ilyenkor húszfilléres pótdíjat számítottak fel a jegyárakhoz. Egy alkalommal egy színpadról lepa48rancsolt zsidó komikus, Holló Henrik lépett fel. Az állandó partnere valamilyen okból nem érkezett meg, az előadást viszont okvetlenül meg kellett tartani, már csak a húszfilléres pótdíjra való tekintettel is. A mozitulajdonos, hogy áthidalja a nehéz helyzetet, azt ajánlotta a színésznek, hogy vegye be Gerébet untermannak az előadandó kabaréjelenetbe. Holló bizalmatlanul nézett a fiúra:

– Mit tudsz? Ismered az „Anyám tyúkját”?

– Csak az apám tyúkját. Irénkének hívják, ilyen „vas”!

Holló elnevette magát:

– Jöhetsz.

A kisegítő szerepe annyiból állt, hogy kidobott egy tányért a vetítővászon előtti kis színpadról és azt mondta:

– Azt hittem, hogy kint ebédelünk!

Geréb egy ötlettel megtoldotta az alakítást, úgy tett, mintha dobás közben magát is fejbe vágta volna a tányérral. A színész ügyesnek találta a fiút, a műsor végeztével megajándékozta a „Tanulj meg, fiacskám, komédiázni!” című önéletrajzi kötetével. Holló ezt a saját kiadásában jelentette meg, hogy legyen valami jogcíme végigjárni tehetősebb ismerőseit, és a könyvet letéve az asztalukra, néhány pengős támogatást kérhessen tőlük.

– Közöd lehet a szakmához, öcsi – mondta elismerőleg. – Most nincs időm beszélgetni veled, mert rohanok a „lovi”-ra, de 49beírom a könyvbe a címemet, egyszer majd keress fel.

– Mikor?

– Mikor? Azt volna jó tudni! Este hatkor háború után, ha túléljük. Halló, Holló! – köszönt el szokásos bemondásával.

Az egyetlen helyiségből álló zuglói lakásban az obligát Petőfi összes költeményein kívül alig akadt könyv, legfeljebb néhány árusításból visszamaradt ponyvaregény. Később Geréb műveltségbeli hiányait gyakran magyarázata azzal az indokkal, hogy:

– Nagy különbség van aközött, hogy ha valaki gyerekkorában nekitámaszkodott a falnak, akkor egy fedő esett a fejére vagy pedig a Dante-kötet!

Geréb érdeklődéssel vetette rá magát Holló ajándékba kapott önéletrajzára, élvezte a művészek világában játszódó történeteket, az ott elhangzott bemondásokat, „bakikat”. Könnyesre nevette magát azon a nyelvbotláson, hogy a veronai herceget játszó színész Rómeó és Júlia holtteste fölött: „A viszályon legyen úr a tűrés!” – helyett azt mondta: „A viszályon legyen űr a túrós!” Újfent megerősödött benne az elhatározás, hogy valaha be kell kerülnie ebbe a világba.

50

1944 tavaszán, Magyarország német megszállását követőleg újabb korlátozó intézkedéseket hoztak a zsidókkal szemben. Elrendelték a sárga csillag viselését. Gerébné egy régi blúzából vágta ki a megkülönböztető jelzést, némi büszkeséget érzett, hogy milliméteres pontossággal sikerült megtartania az előírt méretet. A fiú nem volt hajlandó felvarrni mellére a csillagot.

– Olyan, mintha egy céltáblát akasztanék magamra; legyetek szívesek, ide lőjetek!

– De hát ez a törvény, fiam!

– Ha valakit meg akarnak ölni, arra már semmiféle törvény nem vonatkozik!

Hamarosan egy újabb rendelet jelent meg, melynek nyomán a főváros többi zsidó lakosával együtt a zuglói illetőségűeknek is kijelölt, úgynevezett „csillagos házakba” kellett költözniük. Geréb, bármennyire is ragaszkodott az anyjához, ide nem követte. Az áttelepülésre kijelölt terminus utolsó napján Geréb elköszönt az anyjától, búcsúzásnál néhány pengőt kapott tőle.

Hajnalban indult el, felkapaszkodott a vasúti töltésre, és visszanézett a békésen alvó pirostetős családi házakra. Soha nem érezte magát ilyen idegennek, feleslegesnek, és reménytelennek találta, hogy ezzel a világgal 51szemben megküzdjön az életéért. Egy füstbe burkolódzó vonat közeledett, arra gondolt, hogy aláugrik, lába már mozdult is, de mégsem tudta rászánni magát.

Nem tudta, merre induljon, a zuglói környéket messze el kellett kerülnie, hallott róla, hogy gyerekkori nyomorgatója, a „háromujjú” Bükkösi belépett az SS egyik Magyarországon szervezett fegyveres alakulatába, rendszeresen cirkál a zuglói utcákon, nem voltak kétségei afelől, hogy miképp végződne az esetleges találkozásuk. Apjától sem kérhetett segítséget, túlságosan nagy volt a kockázat, hogy a laktanya kapujában posztoló őrszemek felismerik, és letartóztatják, amiért nem viseli a sárga csillagot.

A délutánt moziról-mozira járva töltötte el, mire kijött az utolsó előadásról, már lement a nap. A város teljes sötétségbe borult, az állandó légitámadások elleni védekezésül sötétkék papírokkal ragasztották be a lakások ablakait, az utcai lámpák is csak tompított fénnyel égtek. Geréb tanácstalanul húzódott be egy kapualjba, tudta, hogy ha a nyílt utcán tölti az éjszakát, okvetlenül a cirkáló rendőrök kezébe kerül. Sorra vette ismerőseit, akiknél meghúzódhatna, de egy olyat sem talált, aki kockáztatta volna a biztonságát azért, hogy rajta segítsen. Egyébként is szinte valamennyien zsidók voltak, akik maguk is oltalomra szorultak volna.

Geréb arra gondolt, hogy a fokozott kockázat ellenére is vissza kell térnie Zuglóba, 52ahol helyismerete folytán könnyebben találhat búvóhelyet. Letért az Univerzum mozi felé, abban reménykedett, hogy bent találja a vele mindig jóindulatúan viselkedő tulajdonost, és néhány napra menedéket kérhet tőle, de a mozi megszűnt, a helyét a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség nevezetű katonai veterán egyesület vette át. Kiment a Kis Háromszögbe, de itt sem járt szerencsével; távolról is látszott, hogy villognak a razziázó rendőrök kézilámpái. A villamos végállomáson megpróbált bebújni egy téli csúszásmentesítő homokot tároló lezárt ládába, de nem tudta lefeszíteni róla a lakatot.

Geréb feladta a menekülés reményét, elindult a „csillagos ház” felé, ahová anyja költözött. Szerencséjére a kaput nyitva találta, az egyik korábbi keresztény bérlő épp most szállította el a holmiját, felüzent vele. Hamarosan hallatszott, ahogy Gerébné botja kopog lefelé a lépcsőn, fiát meglátva megrémült:

– Mit akarsz itt?

– Sehol sem találok helyet magamnak.

– Akkor is el kell tűnnöd. Egy órája sincs, hogy egy katonai járőr keresett, egy SAS-behívót hoztak neked, azt mondták, hogy nemsokára visszajönnek.

Geréb megcsókolta az anyját, és újra nekivágott az útnak. Mind nehezebben emelte a lábát, lelke mélyén már azt szerette volna, ha minél hamarabb találkozik a rendőrökkel, és véget ér kálváriája. Megállt, egy kerí53tésről vadsóska leveleket tépett, és azt eszegette.

A fiúnak hirtelen Málnai Kinga jutott az eszébe, már napok óta nem látta a lányt, eltöprengett, hogy felkeresheti-e őt ilyen késő éjszaka. Váratlanul felsivítottak a légitámadást jelző szirénák, az égbolton kigyúltak a légvédelmi reflektorok pásztázó sugarai, és a repülőgépekről ledobott Sztálin-gyertyák, hamarosan bombák robbantak a közelben. Nem maradt ideje a további tépelődésre, elindult a zöldségesbolt felé.

Az üzlet ajtaján lakattal lezárt vaspánt feszült. Geréb továbblépett, óvatosan koppantott a szélső szoba sötét redőnyén, mely mögött Kinga lakott. Csak a megismételt zörgetésre érkezett válasz, a szomszédos redőny húzódott fel, Málnainé nézett ki rajta:

– Ki az?

Gerébet csak az egésznapos lebukástól való félelem tartotta vissza attól, hogy elfusson:

– Pali vagyok, Geréb Pali.

– Mit akar itt ilyenkor?

– Kingát keresem.

– Ő nincs itthon, elment mezőgazdasági munkára az osztályával.

Geréb visszafogott hangon, de kitört magából:

– Nincs hová mennem, nagyon kérem, engedjen be! Megígérem, hogy reggel továbbmegyek.

– Várjon, nem is tudom, hogy mit csináljak. Nézzen körül: senki sem látja?

54

– Nem.

– Belülről kinyitom a kertkaput, ott jöjjön be.

Néhány perccel később kulcs csikordult a zárban, Geréb lenyomta a kilincset. Bent a kertben még érződött az esti locsolástól felélénkült tearózsák illata, egy üveg díszgömbön megcsillant egy lehulló világítórakéta vörös fénye. A nő egy fa alá húzódva várta, mutatóujját figyelmeztetően a szájára téve előrement, majd egy néma mozdulattal maga után intette. Geréb vacogó fogakkal lépett be a lakásba.

Az asszony már lefeküdt, arcát zsíros éjszakai krém fedte, a hálóinge fölé kapott fel egy pongyolát. A fal mellett álló ágya is meg volt vetve, a lámpa fénykörében egy szemüveg és egy kinyitott könyv feküdt a szőnyegen.

– Hol van Kinga?

– Levitték az egész osztályát falura, nincs munkaerő, ők kapálnak.

– Mikor jön haza?

– Csak holnapután. Megbeszélték, hogy találkoznak?

– Nem, véletlenül jöttem ide. Ne haragudjon.

– Miért haragudnék?

Málnainé a fiúra nézett:

– Maga egészen átfázott, Palika.

– Nem, csak a belső idegességtől reszketek.

– Igyon valamit.

Pálinkát töltött neki. Egy bomba a köz55vetlen közelben csaphatott be, mert a robbanás a ház falait is megrázta. Geréb remegő ujjai között megcsúszott a pohár, és kiloccsant az ital, az asszony erős mozdulatokkal megtörölte a kezét, újra töltött a fiúnak. Gerében most jött ki az egész napos bújkálás fáradtsága, elszédült, alig tudott magáról, csak azt érezte, hogy levetkőztetik.

– Istenem, még meztelen a melled – mondta az asszony, és az ágyhoz vezette –, utálom a szőrös majmokat!

– Én még soha nem csináltam. Segíts.

– Ne félj, nagyon jó lesz. Nézd meg a mellemet, másnak az én koromban már olyan, mint a mosogatórongy. Nekem most is van egy tornatanár szeretőm, húszéves lányokat is kaphatna, de engem választ.

Geréb csak két napot tölthetett a házban, mert számítani kellett Kinga megérkezésére. Hajnalban is szeretkeztek, a ruha alatt izzadt testtel surrant ki a kertkapun, az utcára kilépve épp szembetalálta magát a hazatérő Kingával.

– Hol jártál?

– Téged kerestelek, öt perce jöttem.

Kinga végignézett rajta:

– Nem igaz, lefeküdtél az anyámmal, érzem rajtad a kölnijét. Az a mocskos kurva, minden fiút elvisz előlem!

A földre vetette magát, és kiabálni kezdett, Geréb botránytól tartva futva menekült a környékről. Távolabb megállt, előkereste a zsebkendőjét, hogy megtörülje iz56zadt homlokát, egy húszpengős bankjegy akadt az ujjai közé – Málnainé csúsztatta oda búcsúajándékként.

Egy kerékpáros középkorú férfi jött vele szemben, nadrágja hajtókáját csíptetők védték a beakadástól. Geréb megpróbált kitérni az útjából, de a férfi megállította:

– Te nem a Geréb fiú vagy?

– Nem.

– De igen, többször is találkoztunk a szabóknál, mikor a műsoros esteken hülyéskedtél. Egyszer táncoltál is a lányommal, Erzsikével. Vass Béla ipartestületi elnök vagyok. Neked nem kellett beköltöznöd a „csillagos házba”?

– Nem, én nem vagyok zsidó.

Vass nem törődött az ellenkezéssel, figyelmeztetően felemelte a mutatóujját:

– Most még nem hívok rendőrt, de azt ajánlom, hogy sürgősen vonulj be oda, ahová való vagy. Ne lássalak még egyszer errefelé.

57

Geréb a Málnainétól kapott pénzen cigarettahüvelyeket és egy kézi cigarettatöltő apparátot vásárolt. Az utcán csikkeket szedett össze, felbontotta, és a dohánytörmelékből új cigarettákat készített. Nem zavarta, hogy a csikket esetleg egy tüdőbajos vagy szifiliszes ember dobta el, bontogatás közben ő is megkaphatja a betegséget, vagy elterjesztheti azok között, akik elszívják a készítményeit. A cigarettákat hatosával újságpapírba csavarta, és úgy árulta a Teleki téri piacon, egy csomagért tizenkét fillért kért, feleannyit, mint amennyibe féltucat „Levente” került a trafikban.

Hamarosan otthonosan mozgott a zsibvásár forgatagában, mellékfoglalkozásként őrködést vállalt egy ruhásbódéban – éjszakai szállásért cserébe. Keresetéből arra is tellett, hogy lecserélje nyomorúságos öltözékét, egy jó állapotban lévő öltönyt és cipőt is vásárolt a bódé tulajdonosától, kék selyeminget hordott, mint a walesi herceg.

Egy alkalommal a tömeg felkavart hangyabolyra emlékeztető mozgása jelezte, hogy egyenruhás rendőrök és detektívek fogták körül a teret. A tapasztalatok szerint nem lehetett kicsúszni jól megszervezett hálójukból, melyet előrehaladva egyre 58szorosabbra fogtak. Geréb megpróbált elbújni a hálóhelyén felhalmozott ócska ruhák között, máskor sikerült itt átvészelnie az ellenőrzést, de most a gyakorlott razziázók rábukkantak a rejtekhelyére. A rendőr igazolványt kért tőle, a fiú, bár semmilyen papírral nem rendelkezett, egy darabig kutatott a zsebében, mintegy módot adva Istennek, hogy egy csodával segítsen rajta, aztán széttárta a karját:

– Nem találom.

A rendőr unott hangon rászólt:

– Mutasd a pöcsödet, fiam!

Geréb reszkető kézzel gombolta ki a nadrágját, a rendőr egy pillantást vetett a hímvesszőjére, és az ujjával hátrafelé bökött:

– Semmi baj se’, Majse! Állj be a többiek közé!

Geréb begombolkozott, közben körülnézett, hogy érdemes-e megkísérelnie a futva menekülést, de a rászegezett puskák és pisztolyok között a legkisebb esély sem kínálkozott. Kezét a tarkójára emelte, és besorolt az elfogottak csoportjába. Ösztönösen úgy helyezkedett, hogy a sor végére kerüljön – ez kínálta a legtöbb sanszot az útközben való esetleges lemaradásra.

Elindultak, a rendőrök kibiztosított fegyverrel kísérték őket a Mosonyi utcai kapitányság irányába. Alig hagyták el a razzia helyszínét, mikor egy német katonai rendszámú oldalkocsis Junkers motorkerékpár húzott el mellettük. Már ötven-száz méterre túlhaladt rajtuk, mikor hirtelen megfordult 59és a letartóztatottak oszlopa elé vágódott. A vezetőülésből egy fiatal, fekete egyenruhás, sötét napszemüveget viselő SS-tiszt szállt le. Hanyag mozdulattal felmutatta az igazolványát a rendőrnek, magyarul szólalt meg.

– Heil Hitler! A parancsnokukkal megállapodtam, hogy én is részt veszek az akcióban, de sajnos nem értem ide a megbeszélt időre – végigsétált a sor mellett, Gerébre mutatott –, de úgy látszik, hogy Önök elfogták azt a személyt, akit kerestünk.

A rendőr hitetlenkedve kérdezte:

– Ez a kis zsidó jabranc olyan veszélyes elem?

– Veszélyesebb, mint amilyennek látszik. Egy szabotázsszervezethez tartozik, ha ma nem kapjuk el, holnap lehet, hogy felrobbantja a Parlamentet. Azonnal be kell szállítanunk a Gestapóhoz, megpróbáljuk felgöngyölíteni a hálózatukat.

Geréb nem értette a szituációt, de semmiképp sem akart a németek kezébe kerülni, ahol biztos halál várt rá, magyarázkodni próbált:

– Valakivel összetévesztenek, nekem ahhoz semmi közöm sincs!

A rendőr letorkolta, az SS-tiszt aláírt egy szolgálati jegyet a fogoly átvételéről, utána megbilincselte Gerébet, és beültette az oldalkocsiba. Keresztülvágtak a Rákóczi úton, majd a Rottenbiller utca egyik lebombázott házának fedezékében megálltak. Geréb azt hitte, hogy kivégzik, térdre vetette magát, 60magyarul, majd töredékes német mondatokkal könyörgött az életéért. Az SS-tiszt azonban nem nyúlt a pisztolyához, sőt kinyitotta a bilincset:

– Nem tudom, hogy úsztad volna meg, ha tíz perccel később jövök! Egyébként nagyon félted azt a tyúkszaros életedet, kedvem lett volna jól belerúgni a fenekedbe.

Levette a sötét szemüvegét. Geréb nem akart hinni a szemének: Weiner állt előtte.

– Te vagy az? Honnan tudtad, hogy én a Teleki téren vagyok?

– Fogalmam sem volt róla. Én csak az ottani razziák időpontjáról értesülök, van egy beépített emberünk a Mosonyi utcában. Ilyenkor megállok a hálón kívül a motorral, és próbálok kimenteni egy-egy embert.

– Ezt a ruhát honnan szerezted?

Weiner arcára kemény mosoly ült ki:

– Aki hordta, annak már nincs szüksége rá. Gyorsan mondd, hogy mi van veled!

Geréb beszámolt a helyzetéről, Weiner beültette a motor oldalkocsijába, és magával vitte a Vadász utcai úgynevezett „Üvegház”-ba. A kapuban egy civilruhás őr állt, ismerhette Weinert, mert szótlanul félreállt az útjából. Beljebb egy kopasz, kövér férfi fogadta, átölelték egymást:

– Ő a barátom, itt hagyom nektek, segítsetek rajta, Elefánt!

Weiner elköszönt, hamarosan hallatszott, hogy elhúz a motorkerékpárral.

Az épületben fiatal cionisták hamis személyi dokumentumokat gyártottak, Geréb61nek is adtak egy garnitúrát. Az eredetihez hasonlóan hangzó nevet választottak neki: Veréb Pált, így könnyebben tudott reagálni az esetleges megszólításra. A fiú ezután Erdélyből menekült gimnazistaként igazolhatta magát, így már bérelhetett szobát, vállalhatott alkalmi munkákat: újságot árult, szállítóknak segített.

Geréb – hogy elhárítson magáról minden gyanút – munkatársai előtt teli szájjal szidta a zsidókat. Annyira belemelegedett a szapulásba, hogy érzelmileg önkéntelenül is azonosult az eredetileg csak álcázásként hangoztatott szitkokkal. Jogosultnak és alaposnak találta a gazdag zsidók elleni vádakat, úgy érezte, hogy nyomorúságos körülményei felmentik őt a szolidaritás alól.

Néha már túl is játszotta a szerepét. Egyszer egy rakodómunkás kollégája – aki feltehetőleg maga is hamis papírokkal bújkált – félrevonta:

– Vegyél vissza a hangodból! Túl feltűnően csinálod!

Geréb úgy tett, mintha nem értené a tanácsot, de a továbbiakban igyekezett visszafogni magát.

62

1944. október 15-én, vasárnap Geréb szokásos módján moziban töltötte a délelőttjét. Az előadásról kijövet értesült a rádióban elhangzott kiáltványról, melyben Horthy Miklós kormányzó bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból.

Geréb úgy gondolta, hogy ebben a helyzetben újra kockázat nélkül felkeresheti az apját, futva indult el az Aréna úti kaszárnya felé. Útközben látta, hogy a zsidók tépik le a ruhájukról és a kijelölt házak homlokzatáról a sárga csillagot, rá is átragadt a lelkesedés, de apja leintette:

– Ne örülj, most jön a neheze. A németek és a nyilasok nem engedik meg, hogy Horthy köpönyeget forgasson, órákon belül akcióba lépnek.

– Mit csináljak?

– Minél hamarabb el kell tűnnöd. Van valami biztos búvóhelyed?

– Nincs.

– Akkor menj ki hozzánk, Pesterzsébetre. Ahogy tudok, én is lelépek, ott találkozunk.

A nyilaskeresztesek valóban villámgyorsan átvették a hatalmat. A Pasaréti úti laktanyában nyolcezer emberüket fegyverezték fel és látták el egyenruhával vagy karszalaggal. A gyér ellenállási kísérleteket letör63ték, őrjáratokat szerveztek, többszörös ellenőrző kordonnal vették körül a várost, átfésülték az utakat, mind a kifelé, mind a befelé tartókat igazoltatták, razziáztak a villamosokon és az autóbuszokon.

Geréb hiába rendelkezett látszatra megfelelő keresztény papírokkal, azok szerint is betöltötte már a 16. évét, és így az újonnan kiadott rendelkezések szerint már hadkötelesnek számított. Ha tábori csendőrökkel találkozik, letartóztatják, jobb esetben valamelyik harcoló alakulathoz irányítják. A fiú, hogy elkerülje a lebukást, élt korábbi, még rikkancsként kialakított összeköttetésével, szerzett egy nagy köteg nyilas újságot és azok főcímeit harsogva haladt kifelé a városból:

– Megjelent az „Összetartás”! Itt a „Virradat”! Nagy német győzelmek Ceglédnél!

Megkönnyebbült, mikor átjutva a veszélyes zónán végre kiért Pesterzsébetre.

– Apa mit akar csinálni? – kérdezte Irént.

– Majd ő megmondja.

Az idősebb Geréb már korábban felkészült rá: alakulhatnak úgy a dolgok, hogy el kell rejtőznie. Élettársának kertjében talált egy régóta használaton kívül helyezett jégvermet, ezt kezdte el bővíteni, nem akarta magára vonni a szomszédok figyelmét, ezért virágcserepekben hordta fel a kitermelt földet, a konyhában tárolta, és az asszony éjszaka szétszórta. Még a behívása előtt, majd gyakori eltávozásai során Geréb nagyjából el is végezte a munkát. Valaha 64ácsok mellett is dolgozott, így ki tudott alakítani egy primitív főte-szerkezetet; a mennyezetet tartó deszkákat cölöpök helyett hasábfákkal támasztotta alá. Ilyen módon olyan alacsony belső tér alakult ki, hogy egy gyerek sem tudott volna felállni benne, csak mélyen meghajolva lehetett mozogni, de beomlástól nem kellett tartani. A levegőt egy kerti vízaknába kivezetett cső szállította. A külső álcázást is hevenyészett módon oldották meg; a kert megbolygatott szakaszát halomba rakott lefűrészelt ágakkal takarták le – így is kizárva, hogy valaki arra tévedjen, és felfigyeljen rá, hogy a talaj kong a lépései alatt.

Az idősebb Geréb éjszaka érkezett meg, magával hozta a munkaszolgálatos század parancsnokát is, aki segített neki a szökésben. A százados nem akart felesküdni az új nyilaskeresztes hatalomra, az utolsó napiparancs kihirdetésénél úgy kommentálta a politikai változást, hogy:

– Szar idők! Szar emberek! Mindenkit elengedek, mentsék magukat, ahogy tudják!

Megvacsoráztak, aztán elvégezték szükségüket, majd átmentek a kamrába. A házigazda kiemelte egy ott álló kiszuperált szekrény alját, ezen keresztül lehetett lejutni a rejtekbe. Az ifjabb Gerébnek eszébe jutott egy iskolában olvasott legenda, amely szerint Krisztus egyszer úgy menekült meg az üldöző római katonák elől, hogy egy pókhálót szőtt a barlang elé, jelezve a hely háborítatlanságát. Azt ajánlotta, hogy ők is 65ragasszanak néhány pókhálót a szekrényre, de az apja letorkolta:

– Ezt bízd a pókokra! Egyébként is: még ketten jönnek.

A búvóhely egész berendezése néhány kátránypapírra terített ócska vattapaplanból és pokrócból állt, egy petróleumlámpa szolgáltatott némi fényt, de ez csak rövid ideig éghetett, mert fojtogató bűzével elnehezítette a levegőt.

A két előre jelzett jövevény egyszerre érkezett meg egy késő éjszakai órában. Egyikük, egy vékony, bajuszos férfi ugyan semmit sem mondott magáról, de a fiú felismerte benne azt a szabósegédet, aki a szakegylet műsoros estjén megdicsérte az ő előadói képességeit, és a munkásosztály harcainak szolgálatára buzdította. Később a neve is eszébe jutott: Eisenberger Béninek hívták. Eisenberger láthatólag testőri feladatot látott el az ötödik bújkáló, egy magas termetű, kiálló pofacsontú férfi mellett, aki szintén nem mutatkozott be, azt kérte, hogy becenevén, „Mongol”-nak szólítsák. Eisenberger egy Walter típusú pisztolyt őrzött a pokróca alatt – ez volt az egyetlen fegyver a veremben.

A szűk helyen öt ember nehezen fért el, naphosszat szinte mozdulatlanul kellett feküdniük, csak éjszaka mehettek fel a lakásba egy-egy órára kinyújtóztatni a tagjaikat, használni az illemhelyet. Mikor újra leszálltak a mélybe, Irénke visszatette a helyére a szekrény alsó elzáró lapját.

66

Az asszony szerezte be a szükséges élelmiszert is, sorra járta a környékbeli piacokat, a feketézőktől kenyér- és húsjegyeket vásárolt, ezeket különböző boltokban adta le és váltotta ki, hogy ne keltsen feltűnést a nagy mennyiségű áruval.

Az eső, majd a korán elolvadó hó becsurgott a hevenyészve összeillesztett deszkamennyezet résein, a földre leterített ócska vattapaplanok magukba szívták a nedvességet. A párás levegőben újra megeredtek az oldalfalakból kiálló, korábban elvágott gyökerek, a verem alján egerek futkároztak.

A „dekkolók” eredetileg csak néhány napos itt-tartózkodásra rendezkedtek be, már nappal is tisztán hallatszott a főváros ostromára felvonuló szovjet csapatok ágyúinak dörgése, de a frontvonal aztán megmerevedett, a bújkálás mind hosszabbra nyúlt. Geréb nehezen viselte el az idő lassú múlását, egy-egy pillantást vetett apjának szögre akasztott karórájára, de általában alig néhány perc telt el az előző szemrevételezés óta.

A bújkálók mind nehezebben tűrték az idegeikre háruló feszültséget, szinte folyamatosan veszekedtek egymással. A volt századparancsnok számolta, hogy a mellette fekvő Eisenberger hányszor fújja ki az orrát. Figyelmeztette, hogy hagyja abba, mikor az újra megfeledkezett magáról, őrjöngeni kezdett:

– Én ezt nem bírom tovább. Inkább kimegyek, és feladom magamat a nyilasoknak!

67

El is indult, a többiek alig tudták visszafogni.

Az egymással egybefolyó nappalokon és éjszakákon gyakran alakultak ki politikai viták, elsősorban Magyarország háború utáni sorsáról beszélgettek. Az ideológiailag is alacsony műveltségű idősebb Geréb csak néhány, a szakegyleti előadásokon hallott eszmei sablont ismételgetett, olyanokat mint, hogy: „államosított államot akarunk”, „a tőkés társadalomban a múlt uralkodik a jelenen, a kommunista társadalomban a jelen a múlton”, de mikor visszakérdeztek, hogy mit is ért ezen, nem tudta megmagyarázni. A katonatiszt, civilben tanár, annál felkészültebb volt, a polgári demokrata államberendezkedés előnyeit taglalta, a szabad vállalkozás miként mozgósítja a társadalom minden többre-jobbra törekvő erejét. És ezt az erőt pusztulás fenyegeti, ha bejönnek ide az oroszok.

„Mongol” csak ritkán szokott megszólalni – általában hanyatt dőlt a fekhelyén, és népdalokat fütyült, de ezt a fejtegetést nem hagyta válasz nélkül:

– Az a gondolat, amelyet Ön kifejtett…

A katonatiszt legyintett:

– Ilyen körülmények között nyugodtan tegeződhetünk. Én vagyok az idősebb, szervusz. A barátaim Gézának hívnak.

– Szervusz. A pertut köszönöm, de én hadd maradjak „Mongol” továbbra is. Ha jól értettelek, attól félsz, hogy a kommunisták meg akarják szüntetni a magán68tulajdont – ezen kár aggódnod, mert már rég megtörtént. A társadalom kilenctized része nem rendelkezik semmiféle vagyonnal – ebből származik a maradék egytized minden gazdagsága.

– Ha eltörlik a magántulajdont, akkor a munka is megszűnik, és általános lustaság terjed el.

– Ha ez így volna: a polgári társadalomnak rég tönkre kellett volna mennie: mert azok, akik dolgoznak benne, nem szereznek, és akik szereznek benne, azok nem dolgoznak. Ezt különben nem én találtam ki, a marxizmus „Énekek éneke”, a „Kommunista Kiáltvány” írja.

– Én is olvastam, olyanokat mond, hogy a kommunisták el akarják törölni a hazát és a nemzetet.

– A munkásoknak nincs hazájuk, nem lehet tőlük elvenni azt, amivel nem rendelkeznek. Sőt, ha úgy vesszük, jelenleg neked sincs hazád, különben nem szorultál volna ide a föld alá. A munkásosztály hatalomra kerül, el fogja söpörni ezt a mostani nemzetiszínű államdekorációt, mely a puszta kizsákmányolást takarja, és önmagát nemzeti osztállyá szervezi.

– Aztán minden tisztességes nemzeti érzelmű embert börtönbe zártok.

– Nem tudom, honnan veszed, hogy nekem közöm lehet majd ilyesmihez, de én úgy tudom, hogy veszély csak a nacionalistákat fenyegeti.

69

– Mi a különbség? A nacionalizmus a kis népek önvédelme.

– Valaki, aki a ti oldalatokon áll, másképp fogalmazott, azt mondta, hogy a nemzeti jogot véd, a nacionalista jogot sért.

A tiszt hadonászott:

– Ezt ti egybe fogjátok mosni. Ki fogjátok használni, hogy a magyar embernek szántani lehet a hátán, ha nemzetiszínű az eke, aztán vörös magot vettek bele…

– A magyar emberek tudják, hogy nem mi vesztettük el az ország kétharmadát Trianonban, és ezt a háborút sem, hanem a díszmagyart viselő urak.

– Azt gondolod, hogy a magyar nép magától trónra emel titeket?

– Nem gondolom. Ebben az országban két- vagy hárommillió fasiszta meggyőződésű ember él, akik nem fogják egyik napról a másikra feladni az elveiket. Sőt azt sincs okunk feltételezni, hogy a gyerekeik különbek lesznek náluk. Ők is arra fognak törekedni, hogy visszaállítsák a Horthy-féle államrendet vagy valami hasonlót. Az a polgári demokrácia, amelyről te beszéltél, tehetetlen ezzel a veszéllyel szemben, csak a kommunisták tudják megfékezni. Ilyen körülmények között csak a jobb- vagy baloldali diktatúra között választhatunk – és a választás nem lehet kétséges.

– De azok a milliók, akiket te csak fasisztának nevezel, itt maradnak. Lehetségesnek tartod, hogy fasisztákkal építsétek fel a kommunizmust?

70

– Ha úgy alakul a helyzet: igen.

– Még egyszer kérdezem: mi van akkor, ha a keresztény, nemzeti érzelmű magyar nép ezt nem akarja?

„Mongol” elmosolyodott:

– Én nem hiszem, hogy a népfenség elvébe a nemzeti öngyilkosság gondolata is beleférhet. A nép nem dönthet a saját érdekei ellen.

„Mongol” nyugodt hangon elmondott érveiből tájékozottság és meggyőző erő érződött, az egyébként is vele rokonszenvező Eisenberger és az idősebb Geréb szinte megbabonázva hallgatta a szavait. A katonatiszt, látva, hogy az erőviszonyok nem az ő javára alakulnak, megsértődött:

– Semmit sem kívánok neked kevésbé, mint hogy egyszer majd szembesülnöd kelljen megvalósult elveiddel, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ez óhatatlanul bekövetkezik majd.

– Ez biztos, mindannyian saját cselekedeteink törvényes gyerekei vagyunk.

A fiú igyekezett távol tartani magát a szóváltásoktól. Iréntől kapott egy elemlámpát, ennek fényében vakoskodva régi Friss Újság mellékleteket olvasgatott. Különösen a viccrovat érdekelte: „Lüke Árpád levelei” és a többi tréfa, úgy gondolta, ilyeneket ő is tudna írni.

A bújkálók idegfeszültsége egy-egy estére néha feloldódott, egy nagy fazék teát vittek le magukkal, és míg poharukkal meregettek belőle, elbeszélgettek, verseket 71idéztek fel emlékezetből. Geréb itt hallotta először a Villont fordító Faludy György költeményeit, a példaképévé fogadta, az elragadtatástól borzongva ismételgette magában a „Ballada a senki fiáról” bevezető sorait:

Soha át nem élt kalandok izgalmát érezte meg ezekben a sorokban, a maga módján megpróbálta feldolgozni a hatást. Egy a rejtekbe betelepedett egérről megírta az első versét, „A zsidó egér balladájá”-t, melyben a macskák közeli bűnhődését jósolta meg. Mikor felolvasta, dekkoló társai udvariasan megdicsérték a művét, sokáig csak „kis Karinthy”-nak szólították.

Pesterzsébet január közepén szabadult fel. Szovjet katonák törtek be a verembe, az ott tartózkodókat bújkáló fasiszta katonáknak vélték, és hadifogságba akarták hurcolni. Már úgy látszott, hogy cseberből-vederbe estek, mikor „Mongol” megmentette a helyzetet. Elővett egy papírt és az illegális Magyar Kommunista Párt egyik vezetőjeként igazolta magát. Geréb még nem hallotta a nevét. Rajk Lászlónak hívták.

Geréb majdnem száz napot töltött el a föld alatt, ez az idő évek hosszú sorával felérő változásokat hozott az életében. Ok72tóber közepén még egy tétova suhanc ereszkedett le a verembe, és most egy határozott fiatal férfi lépett ki belőle. Alakja hirtelen megnyúlt, bár a háta kissé meghajlott, a bajusza kiserkent, a haja a válláig ért.

– Hogy hasonlítasz az apádra! – mondta Irén, de azt nem tette hozzá, hogy csak egy gyengébb és halványabb másolat szintjén, mert hiányzik belőle az idősebb Geréb roppant fizikai ereje és magabiztossága.

Amikor kimászott a veremből, Geréb megállt a kamrában és még egyszer visszanézett a sötét lyukba. Felidézte magában az ott töltött napokat és megesküdött: a sorsa nem alakulhat úgy, hogy még egyszer hasonló helyzetbe kényszerüljön.

– Inkább a halál! – tette hozzá magában.

Szívesen csatlakozott volna a város felé tartó társaihoz, de egyikük sem hívta magával, egyedül kellett nekivágnia az útnak. Nyugat felől heves ágyúdörgés hallatszott, a német csapatok közeli ellentámadását jelezve. Geréb meggyorsította a lépteit, csak később állt meg, kint maradt káposztát, hagymát keresve a földeken.

73

Geréb nagy kerülővel tartott Zugló felé. A frontvonal még óráról-órára változott, nem akarta megkockáztatni, hogy a németek kezébe kerüljön, vagy szovjet hadifogságba essen. Letért a főutakról; bulgárföldeken, gyárudvarokon és mellékösvényeken átvágva jutott el a hazai környékig.

Zuglóba érve Málnainé zöldségesüzlete mellett haladt el; a házat telitalálat érte, a helyén egy hóval megtelt bombatölcsér tátongott. A légitámadás idején anya és lánya bent tartózkodott a lakásban, mindketten szörnyethaltak. A gödör mellett a szomszédok egy hevenyészett sírhalmot emeltek fagyott göröngyökből, és egy fakeresztet tűztek bele Málnainé és a lánya nevével. Geréb megrendülten nézte a tintaceruzával felrótt betűket és számokat, visszaemlékezett az asszonyra, akinek a testéről oly sokat álmodozott a verem sötétségében.

Még súlyosabb csapásoktól tartva a fiú sietősen továbbindult. Több mint három hónapja nem tudott semmit sem az anyja sorsáról, feltételezte, hogy ha életben maradt, visszatért régi otthonukba. A lakást még az előző nyáron hatósági pecséttel zárták le, senki sem tartotta érdemesnek kiigényelni, 74csak az ajtót-ablakot lopták le róla, és a bent maradt szegényes berendezést vitték el. Geréb belépett az üres falak közé, felnézett: a mennyezetről is leszedték a stukatúr deszkákat, belátszott a felhős téli égbolt.

Geréb kétségbeesve ült le egy rongycsomóra, maga elé meredt. El sem tudta képzelni, hogy folytassa az életét, úgy gondolta, mindenképp el kell mennie ebből az országból. Néhány perccel később egy bot közeledő koppanásait hallotta, anyja sietett felé, akit értesítettek az ő megérkezéséről. Gerébné már napokkal korábban visszatért a csillagos házból, és az egyik szomszédnál húzódott meg. Ideiglenesen Geréb is odaköltözött.

Az utca átellenes oldalán üresen állt egy kis családi ház, a tulajdonosa, egy nyilas villamoskalauz feleségével együtt Nyugatra szökött a felelősségre vonás elől. Az elöljáróság hivatalos pecséttel zárta le az ajtókat a további intézkedésig. Gerébnek megfordult a fejében, hogy el kellene foglalni a házat és beköltözni, de az anyja megtiltotta neki, hogy ezzel próbálkozzék:

– Ugyanazt akarod csinálni, amit a nyilasok tettek a zsidókkal, csak éppen fordítva – hajtogatta felháborodottan az öregasszony –, én inkább kenyéren és vízen élek, de nekem nem kell a más tulajdona.

Így Gerébék maradtak a régi helyükön. Az elöljáróság raktárából szereztek egy ajtót és egy ablakot – üveg helyett beolajozott papírt ragasztottak rá, a szomszédok 75segítségével befoldozták a mennyezetet, a lebombázott házak romjai közül összeszedtek némi bútort, két szalmazsákot és egy vaskályhát, melynek egyik lába hiányzott, téglával kellett kipótolni.

Nem tudtak kiszabadulni a nyomor szorításából, a lakás egyetlen helyiségét is csak egy-egy órára fűthették fel kiszaggatott kerítéslécekkel, deszkamaradványokkal, gyékényből font őrcsizmákkal. Ennivalóhoz is alig jutottak, egy közeli istállóban talált korpából főztek levest, az utcán heverő elhullott lovakból vágtak ki hússzeleteket és megsütötték, de az étel meghajtotta őket, egész éjszaka ültek a vécét helyettesítő vödrökön. Geréb erre is talált egy poént:

– Régen az ember hajtotta meg a lovat, most a ló hajtja meg az embert.

A kemény télen, leszakadt vezetékek és temetetlen holtak között nehezen indult meg az élet. A változásokat csak a különféle párthelyiségek megnyitása jelezte, ajtajukra színes emblémákat és plakátokat ragasztottak ki. Az egykor német, illetve nyilas érdekkörbe tartozó intézményeket is feloszlatták. Az egykori Univerzum mozit a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége betiltása után a Magyar Kommunista Párt helyi szervezete kapta meg használatra. Vetítéseket egyelőre nem tartottak, de a betérő Gerébnek megígérték: ha újra elkezdődnek az előadások, alkalmazni fogják. A kezébe nyomtak egy ingyenjegyet, mely az elsőnek kinyitó belvárosi Uránia mozi bemutatójára 76szólt, a „Továris P.” című szovjet partizánfilmet játszották.

A fűtetlen nézőtéren télikabátban, sapkában ültek az emberek, arcukra mégis kiült az öröm, hogy túlélték a háborút, és most már szórakozásra is módjuk nyílik. Geréb legnagyobb meglepetésére a műsor azzal kezdődött, hogy a konferanszié bejelentette: a vetítés előtt az auschwitzi haláltáborból visszatért nagy színész, Holló Henrik fog szavalni. A felismerhetetlenségig lesoványodott Holló egy régi, Napóleon oroszországi vereségéről szóló verset adott elő:

A felcsattanó tapsot régi szlogenjével köszönte meg:

– Halló, Holló!

Geréb az előadás után szeretett volna találkozni vele, de nem sikerült a közelébe jutni, a tőle kapott könyv pedig elveszett az események forgatagában, a beleírt címmel együtt.

Élete visszazökkent a mindennapok egyhangúságába, reggeltől-estig járkált a városban, hogy tüzelőt és valamilyen élelmiszert szerezzen. Sorban állt a Nemzeti Segély és a zsidó jótékonysági szervezet, a Joint népkonyhái előtt is, kendőbe takart lábasokban levest és főzeléket vitt haza az anyjának.

Egyik nap a Stefánia úton egy szánkót húzott maga után, rajta egy vájdling kénnel 77tartósított sárgabarack befőttel, melyet egy feltört konzervgyárban szerzett, mikor összefutott Weiner Lászlóval. Régi barátja erősen lefogyott, kiugró orrcsontja fölött csak hideg porcelánkék szeme világított változatlanul. Szíj helyett egy szál spárgán lógó puskát hordott a vállára vetve, karján egy vörös szalag jelezte, hogy a kommunista irányítás alatt újjászervezett rendőrség állományába tartozik. Geréb megállt szánkójával egy bombatölcsér mellett, félszegségében csak annyit mondott:

– Látom: megint van fegyvered.

– Van is, lesz is. Felnőtt férfit nem érhet nagyobb baj, mint hogy nincs fegyvere.

– Ugyan már, olyan sokat számít egy puska?

– Arra elég, hogy átjuss az utca egyik oldaláról a másikra, ha ez sikerül, utána már van esélyed.

– És hogy kerültél a rendőrségre?

– Itt van a helyem. Megölték apámat, anyámat, a nagyszüleimet. Fasiszta vért akarok inni. Emlékszel Bükkösire?

– A „Háromujjú”-ra? Hogyne. Azt hallottam, hogy belépett az SS-be.

– Igen. Egész nap errefelé kószált az utcán, egyszer össze is futottunk. Hiába volt rajtam is SS-egyenruha, felismert, alig tudtam elmenekülni. A felszabadulás után ő volt az első, akit elkaptam, most bent „üdül” a sitten. Addig fog ülni, amíg rározsdásodik a lakat. Éhes vagy?

– Nem nagyon – mondta Geréb, de 78a gyomra hallhatóan megkordult, Weiner elmosolyodott, és elhívta magával. Geréb meglepődött, hogy a kapitányságon milyen tisztelettel fogadják Weinert, huszonkét-huszonhárom éves kora ellenére a legfontosabb beosztású vezetők közé tartozott.

Az ebédlőben borsólevest és melaszos süteményt tettek elébük, evés közben tovább beszélgettek. Geréb, aki több mint három hónapot a föld alatt töltött, nem ismerte a Szálasi-puccsot követő eseményeket, Weiner viszont az illegális mozgalom résztvevőjeként mindent közvetlen közelről látott. Tanúja volt, hogy a zuglói nyilaskeresztesek több mint hatszáz embert végeztek ki a Thököly út 80. szám alatti kerületi bázisukon, vagy az Andrássy úti Hűség Házába beszállítva, a Nyomorék Gyerekek Otthonában, zsidó imaházakban vagy az utcai gödrökbe belelőve. A falhoz csapták a csecsemőket, bajonettel metszették fel az asszonyok mellét, tüzes szöggel szúrták ki az emberek szemét.

– Ez történt.

Sokáig hallgattak, aztán Weiner megkérdezte:

– Te most mivel foglalkozol?

– Egyelőre nincs állásom. Azt ígérték, hogy ha újra elindul az Univerzum mozi, felvesznek oda.

– És söpröd majd a tökmaghéjat? Neked köztünk van a helyed. Egyelőre kevesen vagyunk, száz gyilkosból kilencven még most is szabadlábon flangál, minél hamarabb le 79kell számolni velük. Ne felejtsd el, hogy te is ajándékba kaptad az életedet az oroszoktól, ha ők nem jönnek, nem volnának olyan gondjaid, hogy milyen pályát válassz!

Geréb hosszú töprengés után jelentkezett rendőrnek. Puskát és karszalagot kapott, ettől egész magatartása öntudatosabbá vált, minden különösebb ok nélkül benyitott a kocsmákba és az üzletekbe, igazoltatta a jelenlévőket. A szolgálat mellett esett át a fegyveres kiképzésen, itt gyöngének és ügyetlennek bizonyult, végül is fogdaőrnek osztották be.

A letartóztatottakat hely hiányában nem különítették el, csak egyetlen nagy terembe zárták. Geréb kötelmei közé tartozott, hogy akadályozza meg a gyanúsítottak összebeszélését és az információk kicserélését, de nem volt elég ügyes ahhoz, hogy teljesítse a feladatát. Nem tudott tekintélyt teremteni magának, nyíltan gúnyolódtak vele, csak akkor támadt csend, ha Weiner megjelent a fogdafolyosó végén.

Geréb a törvényszék elé is elkísérte a vádlottakat. A Népbíróság gyakran hozott halálos ítéletet, utána zárt kegyelmi tanácskozást tartott, az elítéltet általában nem találta kegyelemre méltónak, a tanácselnök kihirdette, hogy a verdikt jogerős, két órán belül végre kell hajtani.

Weiner nem értett egyet ezzel a sietséggel. Véleménye szerint hosszabban és alaposabban ki kellett volna faggatni a bűnö80söket különféle személyekről és eseményekről, ezek titkát így elvitték magukkal a sírba.

Geréb alkalmatlansága a rendőri szolgálatra mindinkább nyilvánvalóvá vált. A Magyar Kommunista Párt nem akarta elveszíteni a vonzáskörébe került megbízható fiatal kádereket, őt is megtartotta a sáncai között, előbb futárnak, majd ügyintézőnek osztották be a zuglói kerületi pártbizottságon.

– Hazatértem! – mondta tréfásan, mikor belépett az egykori Univerzum moziból kialakított hivatali épületbe.

Az eddigi élete során magát mindig üldözöttnek érző Geréb a rendőrségi szolgálat után itt is tapasztalta, hogy mit jelent, ha hatalom áll mögötte. Valósággal fürdött az ebből eredő fölénytudatban, megbízólevelét vörös párttagsági könyvében hordta, és minden lehetséges alkalommal felmutatta, élvezte a tárgyalófeleinek arcára kiülő félelmet. Kiszállásai színhelyén hanyagul, mintegy mellékesen jegyezte meg.

– Ajánlom, hogy igyekezzünk! Ha egy órán belül nem jelentkezem a Pártban, két géppisztolyos R. gárdista jön ki a Központból ellenőrizni, hogy mi történt velem! És ők kemény fiúk, nem kérnek, és nem adnak kegyelmet.

Szomszédságukban egyre többen kerülgették-mustrálták a Nyugatra menekült nyilas villamoskalauz továbbra is üresen álló házát. Geréb attól tartott, hogy valamelyikük megveszteget egy hivatalnokot, és kiu81talási határozatot szerez vagy csak egyszerűen feltöri a zárat és beköltözik, ezért döntő lépésre szánta el magát: egy éjszaka eltávolította az ajtóról a hatósági pecsétet, és birtokba vette az épületet. A kerületi elöljáróság tudomást szerzett az ügyről, és eljárást kívánt indítani, hogy visszaállítsa az eredeti tulajdoni állapotot, de Weiner – bár leszidta barátját a párttaghoz méltatlan önkényes akcióért – elsimította az ügyet, Geréb birtokon belül maradhatott. A többi vetélkedő, aki aspirált a házra, nem mert tiltakozni a kialakult helyzet ellen, csak egyikük törte be lesből az utcai ablakot.

Az öregasszony sokáig nem volt hajlandó követni fiát az új hajlékba, Geréb indulatos hangon vitatkozott vele:

– Értse meg, anyám, előbb-utóbb én is családot akarok alapítani, hová hozzam a feleségemet, hol neveljem fel a gyerekeimet? Ebben a nyomortanyában?

Gerébné egy idő után beletörődött a kialakult helyzetbe, sőt azt is kénytelen volt tudomásul venni, hogy a ház bérleti jogát az ő nevére írják, mert Geréb még nem érte el a nagykorúságot jelentő huszadik évét. Az öregasszony azonban továbbra is hangoztatta a fenntartásait:

– Hidd el, Pali, az egész környéken gyűlölni fognak minket ezért a házért.

– Nyugodjon meg, anyám, a ház nélkül is gyűlölnek. Legalább legyen valami okuk rá.

– Mégsem jó ellenségek között élni.

– Mit veszíthetünk? A nyilas időkben ki 82nyújtotta ki a kisujját is, hogy segítsen rajtunk?!

Geréb életében először mondhatott a magáénak olyan lakást, amelyhez fürdőszoba is tartozott. Már az első este befűtött a kályhába, beült a kádba, aztán hosszan folyatta magára a vizet. Közben hangját elmélyítve indulókat énekelt, majd Majakovszkijnak az Iván Kozirjev vasöntő új lakásba való költözéséről szóló versét szavalta:

83

Geréb öröme nem szűnt, hogy életében először egy nagyobb közösséghez tartozhat, ahol őt is egyenrangú, értékes tagnak tekintik, igyekezett minden módon beleolvadni a kollektívába.

Vasárnaponként csatlakozott az önkéntes munkásbrigádokhoz, melyek járták a falvakat, és segítettek a parasztoknak; bevezették a házakba a villanyt, megjavították a háború alatt tönkrement traktorokat, cséplőgépeket. Geréb nem értett az effajta reparálásokhoz, helyette egyszemélyes kultúrműsort adott a helybeli vendéglátóknak. Hangsúlyozni akarta, hogy ő is a rohambrigád részét alkotja: simléderes sapkában, rövid, öves viharkabátban és bakancsban lépett fel a rögtönzött pódiumra. Majakovszkij költeményeit és a saját verseit szavalta, de élt humoros vénájával is, antifasiszta vicceket mondott.

„– Napóleon vörös inget hordott, hogy ne lássák rajta, ha vérzik. Miért hordott Hitler barna nadrágot?!” stílusban, mindig nagy közönségsikert aratott velük.

Egyik vasárnap reggel is a szokásos gyülekezőhely felé tartott, mikor egy fekete tüll fejkendőt viselő szőke nő jött vele szembe az utcán. Geréb ismerősnek találta az arcát, 84de nem tudta, honnan. Már majdnem elhaladtak egymás mellett, mikor halvány ibolya kölni illatot érzett, erről eszébe jutott, hogy ez az a lány, akivel még évekkel ezelőtt a szabók műsoros estjén táncolt, és aki faképnél hagyta, mert megjegyzést tett repülőstiszt vőlegényére. Egy pillanatra elfogta a harag a régi sérelem miatt, aztán, mivel csinosnak találta a nőt, egy kézmozdulattal megállította:

– Kezit csókolom! Erzsike, ugye?

– Igen, Vass Erzsébet vagyok. Kihez van szerencsém?

– Jaj de köszönöm, hogy szerencsének nevezi. Mond valamit Kegyednek az a név, hogy Karles Bojer az Univerzum moziból? Sajnos nem vagyok azonos az illetővel, Geréb Pali vagyok Zuglóból.

A nő elnevette magát:

– A szabóknál találkoztunk, ugye?

– Igen, a mértékadó, illetve mértékvevő körökben egy viharos keringő erejéig.

– De rég is volt, talán igaz sem volt.

Beszélgetni kezdtek, kiderült, hogy a repülőstiszt, a lány vőlegénye a háború utolsó óráiban lezuhant a Kárpátok fölött és meghalt.

– Őszinte részvétem! Nagyon röstellem, hogy annak idején viccelődtem róla.

– Köszönöm – zsebkendőjét a szeméhez emelte. – Imádott Jóskámnak már jó. Csak egyet csinált rosszul, hogy nem vitt magával engem is. De nem tartom fel, örülök, hogy találkoztunk.

85

A lány távozni készült, de Geréb megfogta a könyökét.

– Most hova indult, Erzsike?

– A hajnali misére. A templom az egyetlen hely, ahol megtalálom a lelki békémet, egyébként nem járok sehová.

– Ez nem helyes. Maga még nagyon fiatal ahhoz, hogy élve eltemesse magát.

– Hová mehetnék? Nincs társaságom.

– Én sem járok fényes mulatókba, ahol léha gazdagok vedelik a pezsgőt, én a vasárnapjaimat a falujárókkal töltöm el. Jöjjön el velünk, Erzsike, a mi kollektívánkban maga sem marad egyedül.

A lány rövid rábeszélés után beleegyezett, hogy a következő vasárnap reggel ő is csatlakozzék a brigádhoz. Csak azt a feltételt szabta, hogy Geréb látogasson el hozzájuk, és kérje el őt a szüleitől.

Gerébben újra felmerült az az 1944-es tavaszi nap, mikor reménytelenül kóborolva a zuglói utcákon találkozott Vass Bélával, a lány apjával, és a szabómester megfenyegette őt, hogy ha nem vonul be azonnal a „csillagos házba”, a rendőrökkel viteti el. Első dühében arra gondolt, hogy most ő ígéri be a feljelentést, de mivel őszintén érdekelte a lány, igyekezett lecsillapítani indulatait. Úgy döntött, hogy elfogadja majd a szabómester bocsánatkérését.

Geréb telefonon hívta fel Vassékat, és szerda délutánra jelentkezett be. Esett az eső, Erzsike a családi ház kerti kapujában 86egy esernyővel várta. A fiú kibontotta a papírból a csokrot és átnyújtotta:

– Virágot a virágnak!

– Köszönöm, de nem kellett volna!

– Ugyan már, én is használtan vettem.

Geréb az ajtó felé indult volna, hogy letörölje a cipőjét, de a lány visszafogta.

– Ne ott, apu nem szereti, ha a bejárat előtt koszos a lábtörlő, hátul van egy másik, azt szoktuk használni rossz időben.

Vass Béla kézszorítással fogadta a látogatót, majd pálinkát töltött:

– Isten hozott, Pali – mondta megemelve a poharat –, essünk túl azon, ami tavaly nyáron történt, a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Szeretném, ha nem hálálkodnál azért, mert megmentettelek a lebukástól, emberi kötelességemnek tartottam, hogy segítsek rajtad. Neked fogalmad sincs, hány fasiszta spicli él ezen a környéken, akik elől csak a kijelölt házakban lehettél biztonságban, én többet tudok erről, jobban ismerem az életet. De, mondom, zárjuk le ezt a témát egyszer s mindenkorra. Szervusz!

Vassné friss pogácsával kínálta:

– Fogyasszon, kedves Pali!

Geréb a házigazda szóáradatától elkábulva foglalt helyet a hatalmas, régimódi fotelben, nyakát tekergetve fészkelődött, szeme megakadt a karfára varrott, fényesre súrolt, láthatólag soha nem használt ezüst hamutartón, nem mert rágyújtani. Kezdte kényelmetlennek találni helyzetét ebben 87a konszolidált kispolgári környezetben, úgy tűnt neki, mintha már az ittlétével is árulást követne el.

Az apa magáról beszélt, elmondta, hogy hatvanhárom éves korára még mindig igazolt kerékpárversenyző, és megmutatta a vitrinben őrzött érmeit. Vassné, aki ebben a kapcsolatban esélyt látott, lassan már végképp pártában maradó lányának, nem tudta megállni, hogy vissza ne térjen az induló témához:

– Én nem értem az antiszemitákat. Már nem élünk a középkorban, amikor gettóba zárták az embereket. Az is gyalázat, amit a németek csináltak az üldözöttekkel. Nekünk nagyon sok zsidó barátunk volt, tanúsíthatom, hogy a zsidó férfiakból lesznek a legjobb férjek, mert megbecsülik a családjukat.

A lány tiltakozott:

– Ugyan, anyu, ki beszél itt házasságról?! Pali a barátom.

Geréb várt egy keveset, majd arra hivatkozva, hogy a szokások szerint az első vizit csak egy félóráig tarthat, elköszönt. Erzsike kikísérte, a kertkapuhoz érve belekapaszkodott a fiúba:

– Ne haragudjon rájuk, Pali! Higgye el, az én szüleim a szívük mélyén nagyon jó emberek, csak más világban élnek, mint mi.

– Én nem hozzájuk jöttem, Erzsike, hanem magához – és mélyre hajolva kezet csókolt a lánynak, de nem oszlott el az a rossz sejtelme, hogy még sok baja lesz a Vass házaspárral.

88

– Az antiszemitákat még a zsidóknál is jobban utálják! – mormogta magában.

Vasárnap reggel együtt indultak el a falujárásra. Erzsike bizonytalankodva lépett fel a hágcsón, fenn a teherautó platóján állva Geréb átfogta a vállát:

– Nézzen meg minket, Erzsike, csupa kemény proli! Május elsején bemegyünk a városba, és leszoktatjuk a burzsuj csordát a pártellenes provokációkról!

Erzsike zökkenők nélkül illeszkedett bele a brigád munkájába, szabásminta készítésre tanította a parasztasszonyokat. Este, a falusi kultúrházban fellépve Geréb már a lány szemébe nézve szavalta el az új versét:

Erzsike rajongva hallgatta:

– Én még sohasem hallottam ilyen szép verset! Maga, Pali, egy igazi költő!

– Ugyan már, Erzsike! A verseimben nem én szólok, a Párt szava tör ki belőlem.

– És nem fél attól, hogy pártköltőnek tartják majd?

– Hogy pártköltőnek hívnak? – Geréb megvetően legyintett. – Ostobák! Nincs annál 89becsesebb dolog, boldog volnék, ha kiérdemelném ezt a nevet.

Hazafelé már együtt énekelték a brigáddal a „Falujáró indulót”:

Geréb hazakísérte a lányt, sokáig álldogáltak a kapuban.

– Ismeri „A négyökrös szekér” című Petőfi-verset, Erzsike?

– Igen, kívülről tudom.

– Ne válasszunk magunknak mi is csillagot?

– De igen, melyik legyen?

– Amit én már egy életre kiválasztottam magamnak: vörös és ötágú. Szeretném, ha magának is ez tetszene.

– Ahogy akarja, Pali!

Bár Erzsike hamvassága már megkopott, homlokát finom ráncok szabdalták, de Geréb úgy érezte, hogy mint nő így is messze az ő korábbi kalandjainak színvonala fölött áll. Egy féléves udvarlás után megkérte a lány kezét, Erzsike igent mondott. Elhatározásukat bejelentették a szülőknek, Vass meghatottan ölelte át jövendőbeli vejét.

– Mi mindig ott fogunk állni a házasságotok mögött. Annál jobb barátok leszünk, Pali, minél boldogabbá teszed a lányomat.

– Nem számít, hogy egy kicsit ritkul a 90hajad – jegyezte meg praktikusan Vassné –, csak az a fontos, hogy az esküvői fotón legyen még frizurád.

Gerébné sírógörcsöt kapott arra a hírre, hogy a fia keresztény nőt vesz el feleségül.

– Hoztad volna a legnyomorultabb zsidó lányt, én úgy fogadtam volna, mint a saját édes gyermekemet, megosztottam volna vele az utolsó ruhámat is, de egy siksze! Nem tanultad még meg, hogy ha baj lesz, le fog szarni, nem emlékszel Ürögdinére, a patikusnőre?!

Geréb azt akarta felelni, hogy ő zsidóhoz ment feleségül, mégis tönkrement a házassága, de az öregasszony nem hallgatta meg, zokogva elvonult.

Az idősebb Geréb sem volt kibékülve ezzel a tervezett házassággal.

– Ismerhetsz, fiam: konzekvencionális ember vagyok, nem szoktam változtatni az elveimen. Személyesen nincs kifogásom Erzsike ellen, de most is úgy tartom, hogy a magunkfajta ember csak zsidó vagy parasztlányt vegyen el feleségül, mert csak ezekben bízhatunk meg. Én a te helyedben nem választanám egy olyan ember lányát, aki a Horthy-korszakban ipartestületi elnök volt, és a cégtáblájára is kiíratta, hogy „papi és polgári szabó”. De a te dolgod, fiam, amilyen rózsát szakajtasz, olyat szagolsz majd.

Geréb beszámolt vitáiról Erzsikének, a lány félénken felajánlotta, hogy ha ez megoldaná a gondokat, ő hajlandó áttérni 91a zsidó vallásra, de a férfi nem fogadta el:

– Ezzel nagyobb jelentőséget tulajdonítanánk ennek a dolognak, mint amennyit megérdemel. Én különben is kommunista vagyok, sőt a Párt funkcionáriusa, nem térdelhetek le egyetlen pap előtt sem.

A polgári esküvőt követő vacsorára sikerült ugyan egy asztal mellé ültetni a négy örömszülőt, de azok alig-alig szóltak egymáshoz. A gratuláció után Gerébné az ajkához emelte a poharát, úgy tett, mintha inna belőle, de érintetlenül rakta vissza az asztalra. A násznép hamarosan szét is oszlott, Geréb egy pártüdülőbe utazott le újdonsült feleségével.

Geréb fontosnak tartotta, hogy végképp magához kösse az asszonyt. Hamarosan megszületett gyerekük, akit az anyai dédapja után Bertalannak neveztek el. Illendőnek tartották, hogy az újszülöttet megmutassák az öregembernek, aki az első világháborús sérülésének következményeként már negyven éve élőhallottként feküdt a Hadigondozó Intézet putnoki kórházában.

– Tata! Itt a dédunokája, őt is Bercinek hívják! – mondta Geréb.

Bár az idegsokktól tagjai reszkettek, az öregember felült az ágy elsárgult matracán, kivette a szájából a félig elszopott, dohánytörmelékkel belepett cukorkát, és a csecsemő szájába próbálta tenni. A gyerek kézzel-lábbal tiltakozott, a cukor leesett a földre, de Geréb felvette, egy papírba rakta, és elvitte magával, otthon az íróasztalon őrizte.

92

1949 májusában Geréb megdöbbenve olvasta a „Szabad Nép”-ben, a Magyar Dolgozók Pártjának központi lapjában a Rajk Lászlónak és társainak letartóztatásáról szóló közleményt, majd később munkahelyén, a kerületi pártbizottságon a belső tájékoztatásra szánt bizalmas jegyzőkönyvi kivonatokat. Geréb a dokumentumokban több ellentmondást vélt felfedezni, ezért előbb az apjához fordult, majd mikor tőle nem kapott megfelelő magyarázatot, régi barátját, Weiner Lászlót kereste meg.

Időközben Weiner a rendőrségtől átkerült az Államvédelmi Hatósághoz, ahol már századosi rendfokozatot ért el. A fegyveres erők általános hierarchiáján belül ez igen magas rangnak számított, megfelelt egy honvéd- vagy rendőrezredesi sarzsinak. Weiner elfoglaltsága miatt csak a szolgálatának végeztével, késő este tudott időt szakítani Gerébre. A Sztálin út 60. szám alatti ávéhás központ előtt találkoztak, a százados javaslatára sétára indultak a Városliget felé.

A családi életre vonatkozó szokásos érdeklődés után Weiner rákérdezett.

– Milyen ügyben keresel?

Geréb kifejtette kétségeit: a Rajk-perben 93benyújtott, még vázlatos vádirat néhány állítását személyes tapasztalatai alapján tévesnek találta. Kint az elhagyatott Városligetben megálltak egy gázlámpa fénykörében, és Geréb elővette táskájából a dokumentum másolatát, melynek néhány sorát ceruzával vékonyan aláhúzta.

Weiner, mikor meglátta, hogy bizalmas iratokat szed elő, szigorúan rászólt:

– Ilyen anyagokat nem volna szabad magadnál tartanod! Gondold meg, hogy véletlenül rosszul leszel, és egy éppen erre leselkedő ellenséges ügynök elveszi tőled.

Geréb fejet hajtott:

– Igazad van, Laci, vétettem az éberség ellen, de ha már így alakult, szeretném, ha mégis beszélnénk róla.

– Rendben van, mondjad.

A félhomályban Geréb közelebb emelte szeméhez a ceruzával megjelölt szövegrészt:

– Rajkot azzal vádolják, hogy 1944 novemberében többször is találkozott a nyilas irányítás alá került rendőrség vezetőivel, testvérének, az ugyancsak nyilas államtitkárnak a közvetítésével, tőlük utasítást vett át, és fontos adatokat szolgáltatott ki.

Geréb elhallgatott, a barátja türelmetlenül rászólt:

– És mi bajod ezzel?

– Ez nem történhetett meg.

– Miért nem?

– Mert ebben az időben Rajk velem együtt dekkolt Pesterzsébeten egy földalatti veremben. Minden napot és éjszakát együtt 94töltöttünk, még azt is figyeltük, hogy ki hányszor fújja ki az orrát, nem találkozhatott idegenekkel.

– Sohasem jöttetek fel ebből a veremből?

– De igen, éjszakánként egy-egy órára friss levegőt szívni.

– Na látod! Ez alatt az egy óra alatt bármi megtörténhetett. A konspirációs kapcsolattartásnak olyan fejlett eszközei vannak, amelyekről az átlagembernek fogalma sem lehet.

Geréb makacsul kitartott az igaza mellett:

– Újra mondom: én semmi hasonlót nem láttam. Egyébként nem értem, miért akarod bebizonyítani, hogy tévedtem.

– Te hány éves voltál akkor? Tizenkettő-tizenhárom?

– Tizenhét.

– Gyermekfejjel nem sokat érthettél abból, ami körülötted történik.

– Rendben van, elfogadom, hogy én akkor még csakugyan gyerek voltam, de rajtam kívül még három ember tudja tanúsítani, akik ugyanott tartózkodtak.

– Kik ezek? – Weiner feszült tekintetén látszott, hogy igyekszik megjegyezni az elhangzó neveket.

– Az apám, egy katonatiszt…

– Hogy hívták?

– Nem tudom, nem mutatkoztunk be egy másnak. Ha akarod, megkérdezhetem az apámtól, az ő munkaszolgálatos századának a parancsnoka volt.

95

– Mindjárt gondoltam, hogy egy horthysta tiszt.

Geréb próbálta tartani magát, hogy ne zavarják bele a mondanivalójába:

– És ott bújkált Rajk mellett testőrként, Eisenberger Béni is.

Weiner szúrós tekintettel nézett vissza rá:

– Jobb szeretném, ha az Államvédelmi Hatóság legfőbb vezetőjét a rendes nevén, Péter Gábor elvtársnak hívnád.

– Értem, igazad van. Ott volt mellette Péter Gábor elvtárs is, aki nélkül egy lépést sem tehetett.

– Honnan tudod, hogy nem éppen Péter Gábor elvtárs tárta fel a Párt előtt Rajk László bűneit?

– Ha ő tette, miért várt vele négy évig? Az Államvédelmi Hatóság első embere nem tűrhetett volna meg ennyi ideig egy árulót a Párt vezetésében – legalábbis énszerintem.

– Most már az egész pártvezetést ki akarod oktatni forradalmi éberségből? Figyelmeztetlek, hogy nagyon veszélyes dolgokat kezdesz állítani.

Geréb visszakozni próbált:

– Én nem állítok, én csak kérdezek.

– Azt hiszed, hogy az ellenség nem tud ilyen kérdéseket feltenni?! Csak ami az ellenségnél természetes dolognak számít, az egy magadfajta pártfunkcionáriusnál megengedhetetlen. – Weiner felemelte a hangját. – Egyáltalán mi közöd van neked Rajkhoz, hogy ennyire véded?

– Te is tudod, hogy semmi, és nem védem.

96

Weiner indulata nem csillapodott:

– Csak a régi barátságunknak köszönheted, hogy nem közlöm az illetékesekkel a provokációdat.

– Én nem provokálok.

– De igenis provokációnak kell tekinteni, ha ilyen dolgokkal foglalkozol. A legkomolyabban ajánlom, hogy fejezd be, senkinek ne beszélj ezekről a dolgokról, tartsd meg magadnak a kispolgári kétségeidet, ne zavard össze a környezetedben élő embereket. Tekintsd ezt első és utolsó figyelmeztetésnek.

Weiner faképnél hagyta a barátját. Geréb borzongva tudatosította magában, hogy az az ember, aki annyiszor mentette ki élete nehéz szituációjából, most minden érzelgés nélkül a büntető bíróság kezére adná őt. Még jobban megdöbbentette az a makacsság, amellyel Weiner elzárkózott a tények tudomásulvétele elől.

A találkozás után Geréb sokáig aludni sem tudott a rettegéstől, attól tartott, hogy Weiner meggondolja magát, és mégis feljelenti. Az esetleges eljárásra számítva megpróbált előre mentő tanúkat toborozni maga mellett. Újra megkereste az ügyben az apját, de az idősebb Geréb úgy tett, mintha nem emlékezne semmire. Többször is idézte Bokányi Dezső szociáldemokrata vezetőnek egy 1912-es kijelentését az általános és titkos választójogról, felfoghatatlannak látszott, hogy ez a szentencia milyen összefüggésben áll az adott üggyel. Péter Gá97borhoz nem juthatott el, a verem másik régi lakóját, a munkaszolgálatos század parancsnokát is hiába kereste: osztályidegen származása miatt kitelepítették a Hortobágyra.

Hetekkel később Geréb idegesen vette a kezébe a Szabad Népnek azt a számát, mely a Rajk-per immár hivatalos vádiratát közölte. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy az általa kifogásolt részt megváltoztatták a szövegben. Rajknak a fasiszta rendőrséggel való kapcsolatba kerülését időben egyrészt korábbra tették, másrészt azokra a későbbi napokra, mikor a későbbi kommunista belügyminiszter a pesterzsébeti veremből kiszabadulva a térségbe visszatérő német csapatok kezébe került.

– Megtanulhatjuk, Erzsike, hogy a Párt nem tévedett, mert nem tévedhet – mondta a feleségének. – A világimperializmus érzi, hogy elkerülhetetlenül vereséget szenved, ezért kiélezi az osztályharcot, belső megosztásra tör. Ilyen körülmények között előfordulhat, hogy a Pártot pontatlanul tájékoztatják, de ez csak múló állapot lehet, mert mindig van ereje hozzá, hogy feltárja a teljes igazságot. Nyugodj meg, kedvesem, jó csillagot választottunk annak idején.

Geréb nem kételkedett benne, hogy Weiner fontos szerepet játszott az ügy tisztázásában, meg akarta köszönni neki a közbenjárást. Többször is kereste az irodájában, de nem találta benn, üzeneteket is hiába hagyott neki, hogy hívja vissza. Félfüllel csak annyit hallott róla, hogy állítólag kiküldték Moszkvába pártiskolába.

98

A Rajk-per mind szélesebb hullámokat vetett, Geréb nap mint nap tapasztalhatta, hogy eltűnt valamelyik ismerőse, és a neve hamarosan a Szabad Nép hasábjain bukkant fel a letartóztatottak listáján. Geréb most már bizonyos volt benne, hogy az Államvédelmi Hatóság megalapozottan és törvényes módon jár el velük szemben. Ha a közvetlen környezetében jogtalanságokról, vallomások erőszakos kikényszerítéséről suttogtak, erélyesen visszautasította a híreszteléseket.

Geréb egyik reggel épp szokásos ügyintéző körútjára indult, félig már be is csukta maga mögött az ajtót, mikor az asztalán megszólalt a telefon. Bizonytalan, rossz érzés fogta el, valami azt sugallta neki, jobban jár, ha nem fogadja ezt a hívást, de soha nem engedte meg magának, hogy a sejtelmeire hagyatkozzék, most is felvette a kagylót.

Az Államvédelmi Hatóságtól keresték, utasították, hogy a lehető leghamarabb, legkésőbb egy óra múlva jelentkezzék a Sztálin út 60-ban Pécseli Ferenc őrnagynál, a berendelésről senkit se értesítsen – majd a telefonhívás hirtelen megszakadt.

Geréb megszédült, az asztal sarkába kapaszkodott, hogy ne essen el. Meg sem 99fordult a fejében, hogy megtagadja a jelentkezést, csak arra gondolt, hogy a tilalom ellenére hazaszól, és közli a hírt a feleségével, de tudta, hogy ebből komoly bajok származhatnak, mert a telefonját lehallgathatják. Becsukta az irodája ajtaját, a kulcsot az előírásos biztonsági fémdobozba tette, és a személyi pecsétjét rányomta a lezáró gittre. A büfében vett egy doboz kekszet és idegességében azt majszolgatta.

Villamossal utazott el a November 7-ike térig – a korábbi Oktogont keresztelték át erre a névre –, onnan gyalog folytatta az útját. Menetközben igyekezett összeszedni magát, azzal nyugtatgatta feszült idegeit, hogy ha csakugyan valamilyen komolyabb intézkedést terveznének ellene, akkor nem ilyen módon hivatják be – esélyt adva az esetleges szökésre, vagy elrejtőzésre, hanem kocsival jönnek ki érte az irodájába. De rögtön felmerült benne a kétség, hogy csak a letartóztatásával járó feltűnést akarták elkerülni, hagyják, hogy önként sétáljon be a csapdába. Ha ez a feltételezés igaz – fűzte tovább a gondolatait –, akkor valószínűleg most is követik, és ha megpróbál letérni a legrövidebb útvonalról, azonnal őrizetbe veszik. Geréb nem merte elszánni magát, hogy próbát tegyen a helyzet tisztázására – akár egy háztömb megkerülésével. Egyébként sem mozoghatott tetszése szerint, mert a Sztálin úton éneklő tömeg vonult végig: a Világifjúsági Találkozó résztvevői tartottak látványos felvonulást, a menet két oldalán 100több helyen is biztosító őröket állítottak fel, Gerébet is csak igazolványa felmutatása után engedték át.

A kapuügyeletes telefonon bejelentette érkezését Pécselinek, majd kiállította a belépőcédulát. Egy kísérő kalauzolta el az irodába, Geréb menetközben engedélyt kért, hogy WC-re mehessen, könnyített feszülő belein. Mikor belépett, az őrnagy a Sztálin útra nyíló ablaknál állt, az éneklő-táncoló felvonulókat figyelte, magához intette Gerébet.

– Nézze, Geréb elvtárs: itt a mi jövőnk, az új nemzedék. Sztálin elvtárs azt mondta, hogy a kommunizmus a világ ifjúsága!

Mikor a demonstráció véget ért, leültek az asztalhoz, Pécseli konyakot töltött, Geréb kezében megremegett a pohár, az őrnagy felnézett:

– Csak nincs megijedve?! Aki nem követett el semmi rosszat, annak nincs oka félni tőlünk! – megemelte a poharát: – Lö chájim!

Geréb felkapta a fejét, felfogta: az őrnagy ezzel a köszöntéssel nyilvánvalóan azt akarta éreztetni, hogy ő maga is zsidó származású. Külseje, beszédstílusa, egész habitusa azonban ellentmondott ennek, inkább dörzsölt külvárosi vagánynak tűnt. Geréb feltételezte: ezt a taktikai trükköt az ő bizalmának a megnyerésére eszelte ki. Felismerve az ellenfél taktikájának egyik láncszemét, Gerébben feloldódott az agyát bénító görcs, többé nem képzelte, hogy egy mindenben tökéletes ellenféllel áll szemben.

101

Pécseli előbb a Geréb család tagjainak egészsége iránt érdeklődött, a kedvező válaszokra bal mutatóujjával alulról megkopogtatta az asztallapot. Majd, mintha csak véletlenül tenné, megemlítette: úgy hallotta, hogy Gerébék körzeti házbizalmijának újabb gyereke született – immár a hetedik. Geréb arra gondolt, hogy talán az illető rágalmazta meg, de az őrnagy nem időzött el ennél a témánál.

– És mi van a barátjával?

– Melyikkel?

– Olyan sok barátja van? A legjobbal: Weiner Lászlóval. Az irodájából azt jelentették, hogy maga többször is kereste. Mit akart tőle?

Geréb úgy érezte: ebben a kérdésben rejlik annak az oka, hogy berendelték. Weiner mégis jelentette, hogy a városligeti beszélgetésük során ő kételkedett a Rajk László ellen emelt vádak hitelességében. Elképzelhetőnek találta, hogy a barátja ott áll az ajtó mögött, figyeli a kihallgatás menetét, bármikor beszólíthatják és szembesíthetik vele. Úgy ítélte meg: semmiféle bizonyíték nem lehet Weiner kezében, elhatározta, hogy letagadja a találkozást.

– Mi van, elaludt? – kérdezte az őrnagy –, azt kérdeztem, hogy mit akart Weinertől.

Geréb úgy érezte: az őrnagy nem véletlenül mellőzi Weiner neve mögül az „elvtárs” megjelölést, de nem tudta eldönteni, hogy ez mennyiben és milyen irányban befolyásolja az ő helyzetét. Igyekezett úgy 102fogalmazni, hogy később ne keverhessék ellentmondásokba:

– Mostanában rég nem láttam, azért érdeklődtem iránta. Azt hallottam, hogy Moszkvába ment pártiskolára.

– Kitől hallotta?

– Már nem emlékszem rá.

– Szóval semmit sem tud róla?

– Nem.

Az őrnagy láthatólag elégedetlen volt ügyfele magatartásával, elhallgatott, majd újra töltött a konyakból, de ezúttal csak a maga poharába. Az asztal fiókjából egy papírt vett elő, mintegy emlékeztetőül átolvasta. Geréb visszafelől nézve is ráismert saját kezével írott önéletrajzára, melyet a kerületi pártbizottsághoz való felvételénél kellett benyújtania. Azt a tényt, hogy a dokumentum Pécseli kezébe került, úgy értékelte, hogy a hivatali főnökei is kiszolgáltatták őt az Államvédelmi Hatóságnak. Ellenállása megingott, csak nehezen szorította vissza a sírást.

– Maga azt írja – mondta az őrnagy –, hogy 1944 nyarán, mikor a rendőrök letartóztatták a Teleki téri piacon, és kísérték befelé a kapitányságra, Weiner mentette ki a kezükből. Megfelel ez a valóságnak?

– Úgy emlékszem.

– Igennel vagy nemmel feleljen!

– Igen.

– Utána hová vitte magát?

– A Vadász utcai „Üvegház”-ba.

– Ott mi volt?

103

– Tudomásom szerint egy illegális cionista központ működött ott.

– Weiner ott kikkel tartott kapcsolatot?

– Nem tudom.

Az őrnagy visszatért a régi taktikájához, bizalmaskodva ráhunyorított:

– Nézze: úgyis kiszedik magából. Én is „unzeráner” vagyok, inkább nekem mondja el, mint egy gojnak.

– Én nem mondhatok mást, mint amit tudok. Engem lerakott, és ment tovább a motorkerékpárjával.

– Valamilyen névre csak emlékszik!

Geréb próbálta felidézni magában a történteket.

– Azt hiszem, hogy egy kopaszodó, kövér férfit, aki az iratokat állította ki, Elefántnak szólított.

Pécseli ezt a felvilágosítást az együttműködési szándék jelének tekintette, felírta a nevet, és elégedetten bólintott.

– Látja, érdemes erőltetnie a memóriáját. Más nem jut az eszébe: ott hallott mondatok, papírok, amelyeket látott, tárgyak?

– Nem, semmi. Csak perceket töltöttem ott.

– Lépjünk tovább. Mit tud Weinernek az SS-hez fűződő kapcsolatairól?

– Csak burkolt formában beszélt róla. A szavaiból azt vettem ki, hogy megölt egy SS-tisztet, elvette tőle az egyenruhát, a motorkerékpárt, a szolgálati igazolványt, és ezeket a tárgyakat használta.

– Maga ezt elhitte neki?

104

– Miért kételkedtem volna benne?

– Itt egyelőre én kérdezek. Magukat rendőrök kísérték, az ő parancsnokuknak is felmutatta az igazolványát?

– Igen.

– És egy tapasztalt fasiszta kopót is meg tudott téveszteni egy olyan igazolvánnyal, melyben nyilvánvalóan kicserélték a fényképet? Milyen magyarázatot talál erre?

– Úgy látszik, a rendőr nem nézte meg tüzetesebben.

– Más elképzelése nincs?

– Nincs.

– Pedig van még egy lehetőség: az igazolvány nem hamisítvány volt, hanem valódi, és Weiner csak egy német fedőnevet kapott az SS-kapcsolataitól.

Geréb megdöbbenve kérdezett vissza:

– És engem miért hozott ki a foglyok közül?

– Lehet, hogy mentőtanúnak szánta, arra számított, hogy maga kaserolja majd. Számtalan ilyen esetet láttam.

Az őrnagy újra benyúlt a fiókjába, elővett egy SS-tiszti igazolványt és anélkül, hogy kiengedte volna a kezéből, a tanú elé tartotta:

– Ez volt az?

Geréb közelebb hajolt: a beragasztott fénykép kétségtelenül Weinert ábrázolta, és más nyomok sem utaltak manipulálásra, de emlékezett rá, hogy az „Üvegház”-ban tökéletesnek mondható technikával gyártottak hamis dokumentumokat, ő maga sem bu105kott le a tőlük kapott bejelentőlappal, és könnyen előfordulhatott, hogy ezt az SS-igazolványt is ott alakították át ilyen hibátlanul. Kétségeit azonban nem merte kifejezni, csak tétován bólintott.

– Igen, lehet, hogy ez volt az, de nem értem, hogy zsidó létére hogy dolgozhatott volna a németeknek.

– Ez az egybeesés sem a véletlen műve. A szovjet elhárítás, de a szovjet történelemtudomány is tényekkel bizonyította, hogy a fasiszták és a cionisták együttműködtek a háború alatt. Weiner mind a kettőnek dolgozott, Rajk László és társai ezt tudták róla, így sikerült beszervezniük az összeesküvő terveikbe.

Geréb csak most fogta fel, hogy mivel vádolják a barátját, és ezen keresztül ő is milyen veszélybe kerülhet. Weiner akár a vallatás hatására, akár hogy a helyzetén javítson, az ő nevét is előhozhatja, sőt ez talán már meg is történt. Olyan szorongás kerítette hatalmába, mintha egy magas fáról leesve a gyomrára zuhant volna, nehezen vette a levegőt, és attól félt, hogy elhányja magát.

– Kaphatok még egy kis konyakot?

– Parancsoljon, Geréb elvtárs.

Egyetlen szándék dolgozott benne: szabadlábon elhagyni az épületet. A továbbiakban nem mert kiállni Weiner védelmében, szinte olvasatlanul írta alá a jegyzőkönyv oldalait. Az őrnagy látta, hogy Geréb valósággal sokkba esett a kihallgatás végére, vigasztalón jegyezte meg:

106

– Nyugodjon meg; amit itt elmondott, az örök titok marad. A periratokban nem nevesítjük a vallomását és a tárgyalásokon sem kell megjelennie. Senki sem fog értesülni róla – legkevésbé Weiner László. Most elmehet, ha valami eszébe jut, értesítsen.

Geréb biccentett, és lehajtott fejjel kifelé botorkált, mikor Pécseli utánaszólt:

– Egy pillanat!

Geréb reszkető lábbal megállt, érezte, hogy híg széklet folyik az alsónadrágjába, az őrnagy kinyújtotta a kezét:

– Alá kell írnom a belépőcéduláját, nem engednék ki a kapun.

Az ajtó előtt várakozó katona visszakísérte a bejárathoz. Kint Geréb beült egy utcai WC-be, és a csészén kuporogva végiggondolta a történteket. Nem volt biztos benne, hogy végképp megúszta a Rajk-perrel kapcsolatos kijelentéseit. Még a régi rendőri kiképzése során hallott a „sárga csikó”-ról, arról az eljárásbeli taktikai elemről, hogy egyet félreraknak a vádlott által elkövetett bűntények felsorolásánál, és csak később veszik elő, mikor nagyobb hatóerővel tehetik.

Felidéződött benne barátja feszült, számonkérő arca, azzal próbálta meggyőzni magát, hogy az ő helyében Weiner sem viselkedett volna másképpen, de a szigorú látomás még sokáig nem oszlott el.

107

Bár írásban kötelezte magát, hogy soha senkinek nem beszél a kihallgatáson elhangzottakról, Geréb nem tudta megállni, hogy ne számoljon be a történtekről a feleségének. Az asszony, aki soha nem is hallott hasonló esetekről, megrémült, és továbbadta a hírt a szüleinek.

Gerébnek hamarosan azt kellett tapasztalnia, hogy az apósa és az anyósa más hangon kezd beszélni vele, mint korábban, a társalgás során igyekeznek elkerülni minden politikával összefüggő témát, legföljebb olyan általános megjegyzéseket tesznek, mint hogy:

„– Egy jó országos eső többet ér, mint egy pénzügyminiszter!”, vagy „Üres hassal nem lehet a Himnuszt énekelni!”

Geréb nem kérdezett rá a visszahúzódás okaira, úgy gondolta, jobban jár, ha kivárja, amíg Vassék maguktól rukkolnak elő a magyarázattal.

1953. január 13-án reggel Geréb szokásos módon kinyitotta a pártlapot, hogy felkészüljön a mindennapos Szabad Nép félórára. Szeme megakadt egy TASZSZ-közleményen, mely hírül adta, hogy zsidó orvosok egy terrorista csoportja szándékosan ártalmas terápiát alkalmazva megölte a szovjet 108állam több vezetőjét is, közöttük Zsdanovot és Scserbakovot.

„…Megállapítást nyert – idézte az újság a TASZSZ jelentését –, hogy a terrorista orvoscsoport minden tagja külföldi hírszerző szervezetek szolgálatában állott, eladták nekik testüket és lelküket, felbérelt, fizetett ügynökeikké váltak. A terrorista csoport tagjainak többségét – Vovszkit, Kogant, Feldmant, Grinsteint, Ettingert és másokat – az amerikai hírszerzés fizette le, és az egyik leányvállalat, a Joint nemzetközi zsidó burzsoá nacionalista központ szervezte be. A terrorista csoport más tagjai – Vinogradov, Jegorov – az angol hírszerzés régi ügynökei.

Geréb kezéből kiesett az újság, gyomrát most is összeszorította a görcsszerű félelem, kiment a mosdóba, és könnyített magán. Elgondolkodott a követendő taktikán, tudta, hogy a munkatársai előtt nem titok zsidó származása, úgy gondolta, könnyebben elkerülheti a konfliktusokat, ha ő maga foglalkozik a hírrel. Már az aznapi Szabad Nép félórán felszólalt:

– Újra megtanulhatjuk elvtársak, hogy a burzsoázia számtalan fronton támad. Már a háború alatt is előfordult, hogy a fasiszták titokban együttműködtek a cionistákkal, és ezt a tevékenységüket most a felszabadulás után is fenntartják. Szégyenkezve és önkritikusan vallom be nektek elvtársak, hogy gyerekkoromban én is elfogadtam a Jointtól használt ruhákat és élelmi109szeradományokat: silány csokoládét, tejkonzervet, lekvárt, mint gyerek, nem ismertem fel, hogy milyen szándék rejlik a látszólagos jótékonyság mögött. De mára felnőttem eszmeileg is, tudom, hogy fokoznunk kell a forradalmi éberséget, és szorosabbra kell zárnunk sorainkat minden terrorista behatolás előtt – bármilyen köntösben is jelentkezzék!

Bár a saját helyzetét sikerült tisztáznia, a Szovjetunióból elindult folyamat Magyarországra is átterjedt, tapasztalta a feléledő antiszemitizmus jeleit. A budapesti egészségügyi intézményekben gyakran előfordult, hogy a betegek nem voltak hajlandók zsidó orvossal kezeltetni magukat.

Néhány héttel a cikk megjelenése után egy vasárnapi családi ebéd után Vass Béla bizalmas beszélgetésre vonta félre a vejét:

– Kérlek szépen, Margit – mondta a feleségének –, légy szíves hagyjál magunkra minket. Két férfi négyszemközt jobban megérti egymást, különben is vigyáznod kell az idegeidre.

– Nem megyek ki, az unokám ügye énrám is tartozik.

– Rendben van, akkor maradj.

– Mi baj van Bercivel? – kérdezte csodálkozva Geréb.

– Nézd, fiam – kezdte az öreg szabó –, már mondtam neked, hogy mindig is sok zsidó barátom volt, például Amsel Frédi, akivel évekig együtt versenyeztünk egy kétülésesen, és tökéletesen megértettük egy110mást. Én nem hiszek a fajelméletben, ezt magad is tapasztalhattad, tisztellek-becsüllek, örömmel beleegyeztünk a házasságotokba.

– Azt hiszem, nem volt okotok megbánni!

– Így van, szépen éltek együtt, Erzsike ideális háziasszony, te is igazán jó férj és családapa vagy. Bercikét is nagyon szépen nevelitek.

Geréb nem értette, hogy az apósa hová akar kilyukadni, egyre nehezebben gyűrte le az ingerültségét.

– Ezt most miért hozod elő, Béla bátyám?

– Mert az idők megint kezdenek rosszra fordulni a zsidók számára. Biztos te is olvastad, hogy a Szovjetunióban pert indítottak a zsidó orvosok ellen, mert megöltek egy csomó vezető embert, direkt félrekezelték őket…

Geréb türelmetlenül közbevágott:

– Nem az számított, hogy zsidók voltak, hanem az, hogy cionisták, ez egészen más ügy. A zsidók épp olyan jó hazafiak, mint a többi szovjet ember, a Nagy Honvédő Háborúban negyvenegy zsidó tábornok szolgált a Vörös Hadseregben, ezt hivatalosan közölték.

Vassné ingatta a fejét:

– És azt is közölték, hogy hány református vagy mohamedán tábornok volt? Ugye, hogy nem! Azért ez is jelent valamit.

– Azt magad is láthatod, hogy ami a Szovjetunióból elindul, az átterjed Ma111gyarországra is – folytatta Vass –, újra előhozzák a zsidókérdést. A szomszédom is megkérdezte, mi lesz a „jeruzsálemi székely” vőddel? Látom, ideges lettél, Pali, pedig engem csak a jóindulat vezérel. Igyunk meg egy pohárka snapszot.

Vass ivott egy kortyot, aztán megtörölte a bajuszát:

– Nem szeretnénk, ha ez a dolog Bercikét is érintené.

– Ő nem kapott vallásos nevelést, ő már egy olyan társadalomban fog felnőni, ahol nem léteznek vallási megkülönböztetések. Az anyám szerette volna, ha körülmetéltetjük, de én nem engedtem.

– Bercike katolikus. Én elvittem a templomba, és megkereszteltettem – mondta az anyós.

– Hogy mertétek megtenni?! Nekem ez az állásomba kerülhet!

Vass békítőleg emelte fel a kezét:

– Most fontosabb dolgunk is van, mint ilyeneken veszekedni.

– De én vagyok az apja, illett volna, hogy megkérdezzetek.

– Ne nyakaskodj, fejezzük be ezt a témát.

– Elmondod végre, hogy mit akarsz tőlem?!

– Sokat beszélgettünk a feleségemmel a ti ügyetekről, úgy gondoltuk, hogy az volna a legjobb, ha elválnátok Erzsikével.

Geréb megdöbbenve kapaszkodott bele a fotel karfájába:

112

– Azt akarjátok, hogy hagyjam ott Erzsikét, illetve ő engem?

– Nem véglegesen, csak amíg ezek a politikai hullámok le nem csillapodnak. Semmi sem tart örökké, eltelik pár év, aztán újra élhetnétek együtt békében-boldogságban.

Vassné ismét közbeszólt:

– Egyelőre el kellene költöznöd a házból, ezt, gondolom, nem tekinted áldozatnak, hiszen a saját családodra hagyod. Mi szereznénk neked és anyádnak egy szép albérleti szobát valahol. Hozzájárulnánk a költözés költségeihez is.

Az após vette át a szót:

– Még egy dologról kell beszélnünk.

Geréb indulatosan legyintett:

– Halljuk, mit tudtok még kitalálni. Azt ne kérjétek, hogy varrjam fel a sárga csillagot, erre 1944-ben sem voltam hajlandó, legföljebb újra megfenyegetsz, hogy rám hozod a rendőrséget.

– Nem értem, miért dühöngsz, Pali, érezned kell, hogy mi csak segíteni akarunk.

– Nyögjétek már ki, hogy mit akartok még?

– Szeretnénk, ha adnál egy nyilatkozatot, hogy Bercike nem tőled származik, vagyis nem te vagy a vérszerinti apja. Így ő nem minősülne zsidónak, a későbbiekben nem érné hátrány emiatt. Persze ezt a papírt nem mutatnánk meg senkinek, elraknánk, és csak akkor vennénk elő, ha szükség van rá.

– El tudjátok képzelni, hogy én egy ilyen papírt aláírok?

113

– Miért ne, ez a legkevesebb, amit megtehetsz Bercikéért! Az igazi áldozatot mi hozzuk! El tudod képzelni, milyen szégyen egy szülőnek, ha kiderül, hogy a lányuk félrelépett?!

Geréb szó nélkül felállt, és elhagyta a házat, az autóbusz megállóban várta be a feleségét:

– Döntened kell, Erzsike: vagy a szüleiddel szakítasz vagy velem. Én igazán megpróbáltam mindent, de nem tudok kijönni velük.

Az asszony sírva borult a nyakába:

– Én csak veled akarok élni, Pali. Ne haragudj, hogy ilyen nagy szomorúságot okoztam neked.

– Rendben van, Erzsike, felejtsük el. Úgy veszem majd, mintha árva lányt vettem volna el.

Geréb az apjának is beszámolt a történtekről, az öregember csak annyit jegyzett meg:

– Nem akarok triumfálást ülni, és Erzsikét sem vádolom, de emlékszel rá, hogy mit mondtam neked: csak zsidó vagy paraszt családból szabad élettársat választani.

Az események leginkább Gerébnét viselték meg. Az öregasszony csontritkulásban szenvedett, bottal is csak nehezen tudott járni, egyre kevésbé volt képes kivenni részét a háztartási teendőkből:

– Még lakatnak sem tudtok használni!

Már korábban is elítélte fia magatartását Weiner László ügyében, mikor megtudta, 114hogy Bercikét megkeresztelték, végképp le akarta zárni közös életüket.

– Nézd, Pali, az embernek csak annyit illik elvenni egy tálból, amennyit maga is odatesz. Én nemsokára végképp tehetetlenné válok, és a nyakatokba szakadna az én gondozásom, amit én nem tudok anyagilag revanzsálni. A vége az lenne, hogy előbb-utóbb megutálnátok, és ezt nem kívánom megvárni. Úgy döntöttem, hogy bemegyek az aggok házába.

– Ne tegye ezt velünk, anyám.

– Hidd el, így lesz a legjobb mindannyiunknak.

Gerébnét a mentők szállították el, egyetlen fekete ruháját adatta magára, felvette régimódi kalapját, melyet az álla alatt egy szíj rögzített. Geréb ott lépkedett a hordágy mellett, simogatta az anyja kezét:

– Madárkám!

Az öregasszony lesújtóan bólogatott:

– Igen, nemsokára elrepülök.

Mielőtt berakták volna a mentőautóba, levette a magán felejtett nyakláncot, melyen egy Dávid-csillagos függő lógott, és átnyújtotta a fiának:

– Ezt majd adjátok oda Bercikének, ha felnő. Jusson eszébe, hogy volt egy nagyanyja is.

Geréb magára maradva megnézte a láncot, majd bezárta a családi kincsesládának számító barnára festett acélkazettába.

115

Néhány héttel később, 1953. március 5-én este 21 óra 50 perckor Moszkvában meghalt Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió és a Szovjet Kommunista Párt vezetője. Az orvosi jelentés szerint halálának közvetlen kiváltó oka agyvérzés volt.

Másnap, mint minden szocialista ország fővárosában, Budapesten is gyásznagygyűlést rendeztek. A Sztálin téren álló Sztálin-szobor előtt százezres tömeg sereglett össze. A magyar országgyűlés is rendkívüli ülést tartott, melyen törvénybe iktatták Sztálin emlékét. A törvényjavaslatot Nagy Imre, a Minisztertanács elnökhelyettese terjesztette be. A beszédet szinte az egész városban hallani lehetett az ablakokba kitett harsogó rádiókból, Geréb is meghatódottan figyelte:

„– Fájdalmas csapástól lesújtva lépek a szónoki emelvényre gyászba borult népünk színe elé – mondta Nagy Imre –, Sztálin elvtárs elhunyt! Kiragadta közülünk a halál, de tanításában és alkotásában örökké élni fog. Emlékét a népi milliók forró szeretettel zárták szívükbe, és legszentebb örökségként hagyják jövendő nemzedékekre, nagy ügye folytatóira. Legnagyobb barátunk, felszabadítónk és tanítónk iránt táp116lált mélységes szeretetének kifejezéséül a magyar nép még szorosabban tömörült pártunk, kormányunk és szeretett Rákosi elvtársunk köré, és minden erejével segíti Sztálin nagy ügyének diadalát országunkban…”

Ezeket a legmagasabb szintű rendezvényeket minden vállalatnál, gyárban és egyéb munkahelyen gyászünnepség követte. A XIV. kerületi pártbizottság állománya az aulában gyűlt össze Sztálin mellszobra előtt, melyet egy fekete drapériával letakart asztalra állítottak.

Geréb a sarokba húzódva nekitámaszkodott a falnak, és elmerült gondolataiba. El sem tudta képzelni, hogy a világ miképp mehet tovább Sztálin nélkül. Úgy érezte, mintha a feje fölül eltűnt volna egy erős, védelmező kéz, és az elkövetkezendőkben egyedül kell majd szembeszállnia minden ellenséggel és megpróbáltatással.

A beszédet egy központi kiküldött tartotta, az elfogódottságtól egy nyelvhiba csúszott bele a szavaiba, azt mondta:

– Készen kell állnunk, hogy visszaverjük az imperialisták ellentámadásait!

Geréb mintha halk kuncogást hallott volna a terem mélyén, odakapta a tekintetét, de nem tudta megállapítani, hogy kitől származik. A hasonlóan tiszteletlen, sőt gúnyolódó hangok az idő múltával csak tovább erősödtek. Egy részeg takarítónő, mikor megkérdezték, hogy ő hogy emlékszik meg Sztálin haláláról, azt felelte, hogy egy fekete 117szalagot köt a nemiszerve szőrzetébe. Ezért a kijelentéséért azonnali hatállyal elbocsátották, és a rendőrségen is feljelentették.

A következő hetekben mind különösebb változásokra utaló hírek érkeztek a Szovjetunióból. A fontos posztokon bekövetkező személycseréken túl Gerébet az az április elején kiadott közlés is meglepte, hogy Moszkvában mindegyik korábban gyanúba fogott és letartóztatott zsidó orvost kiengedték a börtönből.

„– …A vizsgálat kiderítette – írta az újság –, hogy a vádak hamisak, a dokumentált adatok valótlanok. Megállapítást nyert, hogy a letartóztatottak vallomásait, amelyek állítólag igazolják az ellenük felhozott vádakat, az államvédelmi minisztérium nyomozó osztályának munkatársai megengedhetetlen és a szovjet törvények által legszigorúbban tiltott módszerekkel csikarták ki…”

Geréb megkönnyebbült ettől a bejelentéstől, tudta, hogy ennek a Szovjetunióból érkező iránymutatásnak Magyarországon is érvényesülnie kell majd, és valóban: a politikai nyilatkozatokból és az újságcikkekből eltűntek az antiszemita utalások.

Közben már kitavaszodott, a zuglói ház kerítése mellett már kibomlott az aranyeső és az első orgonafürtök. Hétvégeken Geréb gyakran kiült olvasgatni a kertbe. Egyik szombat délután el is aludt a nyugágyban ülve, arra riadt fel, hogy csöngetnek a kerti kapun. Az álomtól még káprázó szemmel 118arrafelé fordította a tekintetét, megdöbbenve vette észre, hogy a rácsos vasajtó mögött az apósa és az anyósa áll. Egy pillanatra arra gondolt, hogy nem vesz tudomást róluk, hagyja őket csöngetni, amíg megunják, és elvonulnak, de a csengőszót a felesége is meghallotta, kilépett a házból, és kitárt karral az érkezők felé futott. Geréb kezét felemelve megállította:

– Majd én, Erzsike!

Lassú léptekkel a kapuhoz ment, egy pillanatig szótlanul nézte az öreg párt; Vass egyik kezében egy játékbiciklit tartott, a másikban egy üveg pálinkát, az asszony egy nagy piros díszgyertyát és egy kézi kötésű gyerekpulóvert szorongatott.

Geréb tudta, hogy el kellene fogadni ezt a bocsánatkéréssel felérő látogatást, és be kellene engedni őket, de mintha az összes, életében eddig elszenvedett sérelem feltámadt volna benne, a harag elsöpört benne minden józan megfontolást.

– Jó napot kívánok, kit tetszenek keresni? – kérdezte az indulattól rekedt hangon.

Vassné nem akarta tudomásul venni a sértő fogadtatást:

– Szeretnénk látni a vejünket, a lányunkat, az unokánkat!

– Rossz helyen tetszenek járni, ők már nem laknak itt! A viszontlátásra! – mondta Geréb, és magához szorítva a döbbenettől szinte megmerevedő feleségét, bement a házba és becsukta maguk mögött az ajtót. A 119csengetés még megismétlődött néhányszor, aztán elhallgatott.

– Miért voltál ilyen szívtelen velük? – kérdezte sírva Erzsike.

– Mert ők is épp ilyen szívtelenek voltak velünk. Ne gondold, hogy most azért jöttek el, mert megszállta őket a Szentlélek, olvasták az újságban azokat a változásokat, amelyek a Szovjetunióban és nálunk is végbementek, úgy gondolták, hogy most már lehet vállalni a zsidó vejüket.

– Akkor is meg kellett volna bocsátani nekik. Két öregember, akiknek semmijük sincs rajtunk kívül.

Geréb dühbe gurult:

– Én soha nem kértem és nem is kaptam bocsánatot. Ha te másképp gondolod, tessék, menj utánuk, én nem tartalak vissza!

Az asszony elhallgatott, de a szája hangtalanul is mozgott tovább, mintha magában folytatná a vitát.

120

Az augusztus huszadiki Alkotmány ünnepre Geréb társadalmi munkában egy díszelőadást szervezett. Más megfelelő helyiség hiányában a pártbizottság nagytermét alakították vissza erre az alkalomra az egykori Univerzum mozi nézőterének formáját követve. Geréb felkért szereplésre néhány a kerületben lakó neves művészt, a műsorközlő feladatát ő vállalta magára.

Az eseményre a Pártközpont kulturális osztályáról is érkezett egy kiküldött: egy idősebb, elhízott, de lezser mozgású férfi, kéznyújtással üdvözölte Gerébet:

– Hogy vagy mindig, Palikám?

– Jól, de bocsáss meg, elvtárs: honnan ismerjük egymást?

A jövevény tettetett szörnyülködéssel tárta szét a karját:

– Ezek szerint el lehet felejteni engem?! Épp itt, az Univerzum moziban te voltál az untermannom: „Azt hittem, hogy odakint ebédelünk”, és kidobtad a tányért, még arra is emlékszem, hogy gázsiként az önéletrajzi könyvemet adtam neked. „Tanulj meg, fiacskám, komédiázni!” – Holló a homlokára ütött – Halló, Holló! Na mit szólsz hozzá? Van itt egy arzenál?! – az órájára nézett –, de kezdjünk, mert engem várnak a lovak.

121

A produkció végén Holló elégedett volt a látottakkal:

– Egészen kitűnő volt, ahogy kimutattad a „Kerek ez a zsemle, nem fér a zsebembe” kezdetű dal osztálygyökereit! Most is azt mondom, hogy közöd van a szakmához, kár elvesztegetni az idődet adminisztrátorként. Nem volna kedved kulturális területen dolgozni?

Geréb addigi ügyintézői beosztásában mindvégig odaadó és precíz munkát végzett, de igazából soha nem szokta meg a száraz hivatali előírásokat. Úgy érezte, hogy ebben a szűkre szabott mozgástérben épp a legjobb képességei maradnak kihasználatlanul. Meg volt győződve, hogy az állásváltoztatással végre közelebb kerülhet a régen áhított művészi érvényesüléshez is, ezért minden gondolkodás nélkül igent mondott Holló ajánlatára. Hónapokig nem kapott semmiféle értesítést, már biztosra vette, hogy Holló felelőtlenül ígérgetett, mikor a következő év elején megérkezett munkahelyére a kikérő levél. Geréb továbbra is a Magyar Dolgozók Pártjának apparátusában maradt; a „Vaci”-hoz, a Varieté és Cirkusz Vállalathoz került függetlenített párttitkárnak.

A központi irodák egy körúti színházépületben, az egykori Komédia Orfeumban, a jelenlegi Meteor Színházban helyezkedtek el. Geréb elfogódottan lépett be a kapun, visszaemlékezett rá, hogy 15 éves korában ide hozta el az apja a „Nyolcvan nap alatt a Föld körül” című revü előadására, itt látta 122Karády Katalint és a korszak többi sztárját. Irodájába felérve első dolga volt, hogy felhívta az idősebb Gerébet, és közölte vele, hogy ma estére két tiszteletjegyet leadott számára a pénztárba. Ő maga fogadta a bejáratnál a feleségével érkező öregembert, mivel díszpáholyt nem alakítottak ki a nézőtéren, az igazgatói irodába hívta meg a párt egy pohár pezsgőre, majd a földszint első sorába ültette le őket.

Geréb munkába állva hamarosan átlátta, hogy a vállalat látszólag szigorú belső szervezeti szabályzatát nagyfokú rendetlenség és nemtörődömség hatja át. A párt, a szakszervezet és a többi politikai, szakmai döntéshozó nem határozta meg pontosan a feladatát és hatáskörét – valószínűleg azzal a rejtett szándékkal, hogy az esetleg bekövetkező bajok esetén elháríthassa magáról a felelősséget. A tisztázatlan körülményeket kihasználva Geréb jelentős hatalmat összpontosított a maga kezében. Az ő jóváhagyása nélkül egyetlen magyar artista sem szerződhetett külföldre, sőt a hazai cirkusz- és varietéműsorokban sem szerepelhetett. A legkisebb politikai jellegű gyanúra is megtagadta a működési engedély aláírását, egész művészdinasztiák maradtak munka nélkül.

Számosan próbáltak közbejárni nála a félreállítottak magas művészi kvalitásaira hivatkozva, Geréb csak legyintett:

– A fasisztákat senki sem gyűlöli jobban, mint én, de hallottam tőlük egy olyan mon123datot, amelyben igazuk volt: „ha azt a szót hallom, hogy kultúra – és ennek, ugye, a művészet is a része –, kibiztosítom a pisztolyomat.”

A kisemmizett művészek mintha megátkozták volna, sorra követték egymást olyan rendkívüli események, melyek veszélyeztették Geréb pozícióját.

Egy alkalommal a cirkuszi elefántgondozó idomárok úgy elmerültek a beszélgetésben, hogy az állat gyakorlatilag felügyelet nélkül maradt. Az elefánt kihasználta a szabadságot, és bezabálta a vödrökben tárolt reklámkészítésre szánt festéket, a hasa néhány perc alatt hordónyira puffadt fel. Geréb tudta, hogy a dollárezrekbe kerülő elefánt elhullását magasabb helyen nyílt szabotázsnak tekintenék, súlyos börtönbüntetéseket osztanának ki a vétkesek között, ő maga is aligha kerülhetné el a felelősségre vonást. Utasítást adott, hogy mindenáron meg kell menteni az állatot. Abban a reményben, hogy lejárja majd a beleit feszítő festéket, nyolc cirkuszi szolga sétára indult vele a Városliget környékén. A testmozgás lassan, de folyamatosan hatott, az elefánt menet közben dögleteseket szellentett, majd a Hősök terére kiérve végül könnyített magán: piros, sárga és kék színben játszó híg széklete elborította a szoborcsoportozat előterét, szerencsére az éjszaka leple alatt el lehetett takarítani.

Geréb egy másik, hasonlóan kényes helyzeten is sikerrel lett úrrá. A körúti Meteor 124Revüszínház a Varieté és Cirkusz Vállalat közvetlen irányítása alá tartozott, a belső szabályzat szerint a vállalati vezetők is rendszeres ügyeletet láttak el. Az egyik este épp Gerébet osztották be inspekciósnak; átlagos, nyugodt szolgálatnak ígérkezett, úgy tervezte, megírja majd azt a verset, melynek gondolatát már rég forgatta a fejében, papírt és tollat készített ki.

Alig egy órával a kezdés előtt váratlanul telefonhívást kapott a Pártközpont titkárságától, közölték vele, hogy Révai József, a Párt ideológiai vezetője néhány vendége társaságában meg kívánja tekinteni a ma esti előadást, a dallamos zenéjű szovjet operettet, a „Szibériai rapszódiát”.

Geréb látszólag megoldhatatlan technikai feladat elé került. Ismerte ugyan az ide vonatkozó protokolláris előírásokat, és be is tartotta őket. Így például: az első öt sorból, ahol általában a társadalmi-politikai ranglétrán magasabban elhelyezkedő nézők foglaltak helyet, a bűvészeknek tilos volt bárkit is felhívni a színpadra, hogy a mutatványuk során lecsatolják csuklójukról az órájukat vagy lelopják a nadrágtartójukat – ez nagyban sértette volna a notabilitások érzékenységét, csak a hatodik sornál hátrábbról választhatták ki az „áldozatokat”. A Révai Józsefhez hasonló fontosságú személyeket pedig a biztonsági előírások szerint is el kellett különíteni a publikumtól – kizárandó a merényletek eshetőségét. A revüszínház ósdi épületében viszont továbbra sem 125állt rendelkezésre olyan megfelelően zárt páholy vagy más helyiség, mely a fogadás és az elhelyezés céljára megfelelt volna – a néhány négyzetméteres igazgatói iroda szóba sem jöhetett.

Geréb tisztában volt vele, hogy Révai látogatását ennek ellenére sem utasíthatja vissza, mert ez az állásába kerülhet, mindenképpen meg kell keresnie a megoldást. Végül azt találta ki, hogy a pártkorifeust a kíséretével együtt csak akkor vezette be, mikor a mennyezeti lámpák már elsötétedtek, így gyakorlatilag észrevétlenül foglalhatták el a helyüket.

Ezután már csak a szünetbeni elhelyezést kellett megoldani. Geréb megvárta, amíg a cselekmény kibontakozik, és a kolhoztagok kórusa épp a híres teadalt harsogja:

Mindeközben négy díszletmunkás zokniban, hogy lépteik koppanásával ne vonják magukra a figyelmet, négy, lécekre szegezett vászonból álló kulisszafalat hozott be. Ezekből a nézőtér hátterében egy fogadószobaszerű helyiséget állítottak össze, beraktak egy asztalt és néhány széket, a magas rangú vendégek itt úgy tölthették el a két rész közötti szünetet, hogy kivonták magukat a közönség közelségéből.

126

(Megjegyzendő, hogy később több figyelmet szenteltek a vezetők biztonságára. Az 1950-es évek elején a revüszínház helyén felépülő Madách Színházban egy olyan különtermet alakítottak ki – az eredeti elképzelés szerint Rákosi Mátyás fogadására –, mely közvetlenül a díszpáholyba nyílott, és egyetlen ablakot sem vágtak rá, kizárva ekképpen minden kívülről induló terrorakciót. A személyi kultusz megszűnte után ez a helyiség is feleslegessé vált. Megpróbálták más célokra felhasználni, például itt tartották a társulati üléseket, de hamarosan felhagytak ezekkel a kísérletezésekkel, mert a zárt térben percek alatt elfogyott a levegő, és a színészek szédelegve mentek ki a folyosóra.)

127

Egyik nap Holló kereste fel Gerébet igazgatói irodájában.

– Halló, Holló!

– Szervusz, Henrik. Hogy vagy? Nem látszol boldognak.

– Mit csináljak, ha a korom és a kórom összefogott ellenem. Olyan magas a vérnyomásom, hogy havasi gyopárok nőnek a tetején.

– Akkor nem is kérsz kávét?

– Egy kávé azért belefér.

Holló egy bólintással a tárgyra tért:

– Egy apró szívességet kérek tőled.

– Látatlanban teljesítve.

– Azért hadd mondjam el. Egy kis malőröm támadt.

– Remélem nem egy halőrrel, mert egy halőr-malőr nagyon veszélyes tud lenni. Miről van szó?

– Tudod, hogy én gyakran kijárok a „lovi”-ra, viszem a zabpénzt a paciknak, csinálom már vagy harminc éve. Ott a versenyen megy a smúz, hozzámcsapódnak mindenféle spílerek, többnyire olyan átlagos linkek mint én, de akad a társaságban régi arisztokrata, egykori gyáros, nagykereskedő, akik próbálnak beilleszkedni a mi világunkba, sokan fizikai munkát végeznek. 128Elbeszélgetünk lovakról, zsokékról, esélyekről, tisztában vannak vele, hogy a legtutibb tippek sem tudják megdönteni a régi demokráciát.

Geréb összehúzta a szemöldökét:

– Ezek régi kapcsolataid?

– Már hosszú évek óta tartanak, valaha, a nehéz időkben sokat segítettek rajtam, az önéletrajzi könyvem javarészét is ők vették meg, nélkülük éhen haltam volna – Holló a mellére tette a kezét. – Én ezt soha nem titkoltam, az illetékesek tudtak róla, ha nem tetszett volna nekik, és szólnak érte, rögtön abbahagyom az egész lóversenyt. Most viszont egy új főnököt kaptam a kulturális osztályon, egy mániákusan éber hébert, aki ha kesztyűt húz, előtte belenéz, hogy nincs-e benne az ellenség keze. Csak a káderlapokat nézi, a képességeket nem. Kirúgni ő sem mer, ahhoz túlságosan kisfiú, de mindent megtesz, hogy alám fűtsön, el akar tanácsolni. Nincs különösebb baj, addig legyek én szegény, amíg ez a nyikhaj a helyén marad.

– És tőlem mit akarsz?

Holló megütődött:

– De furcsa hangon kérdezed! Valószínűleg áthelyezéssel oldják meg az ügyemet, és nekem nem mindegy, hogy hová kerülök. Szerencse a bajban, hogy van néhány barátom, aki segít. Elsőnek rád gondoltam: ide veszel magad mellé egy pár hónapra, amíg elvonul ez a vihar és visszahívnak engem. Te ismersz: tudod, hogy a szakma a kis129ujjamban van, bármilyen feladatra tudsz használni, a pénzben majd megegyezünk, nincsenek nagy igényeim.

Geréb szembefordult Hollóval:

– Két dolgot nem értek…

– Csak kettőt? Boldog ember! Én legalább százat!

– Ne próbáld elviccelni! Egy: hogy engeded meg magadnak, hogy felelős pártfunkcionárius létedre osztályidegenekkel bratyizzál?! Kettő: hogy képzeled, hogy én szembeszegülök a Párt irányvonalával, akár a legkisebb ügyben is.

– És a barátságunk nem számít?

– Érzelmekre nem lehet alapozni a döntéseinket. Épp mostanában kellett csalódnom egy gyerekkori barátomban. A tűzbe tettem volna a kezem érte, és kiderült róla, hogy összeesküvő.

– Ezek szerint nem vagy hajlandó segíteni?

– Nem fér össze sem a meggyőződésemmel, sem a funkciómmal.

– Melyet, egyébként, én szereztem neked.

Holló egy hosszú pillantást vetett rá.

– Szóval: te is fiam, Brutális?! Jól van, ezennel leveszem rólad a kezem.

– Megpróbálom elviselni valahogy.

– Búcsúzóul adok neked egy tanácsot: a miénk olyan szakma, hogy előbb-utóbb mindenki rászorul a másik segítségére. Ahogy az orosz mondja: ne köpj a kútba, mert lehet, hogy innod kell belőle, és te teleköpködöd. Tudod mi vagy te? Egy zsidó csendőr!

130

Holló még egy lesújtó pillantást vetett Gerébre, aztán két forintot tett az asztalra:

– Volt egy kávém, a többi a magáé!

Geréb sokáig nem tudta megemészteni ezt a jelenetet, megbeszélte a történteket apjával, aki helybenhagyta a magatartását:

– Kautsky – magyarázólag hozzátette –, a renegát Kautskyra gondolok, még pozitív korszakában mondta egyszer: ha az ellenség megdicsér, el kell gondolkodnom azon, hogy mit rontottam el, ha viszont szidalmaz, azt jelenti, hogy helyesen jártam el.

Gerébben felmerült a gondolat, hogy akkor mi történik, ha az ellenség téved, és egy, a proletariátus szempontjából helyes cselekedetet pozitívan értékel, de nem akarta zavarba hozni az apját.

Minden ténykedése mellett Geréb természetesen alapvető funkciójára, a párttitkári munkájára szánta a legtöbb időt. A szervezési ügyekkel kapcsolatosan is éles konfliktusokba keveredett. Egyik nap Béla, a törpe bohóc jelent meg az irodájában, öltönyben-nyakkendőben.

– Miért ez az ünnepélyesség, Pilisvörösvári elvtárs? – kérdezte Geréb.

– Titkár elvtárs, én azért jöttem, mert szeretném felvételemet kérni a Magyar Dolgozók Pártjába. Úgy érzem, köztetek van a helyem. Minden tekintetben rászolgáltam a párttagságra: munkáscsaládból származom, rendszeresen végzek társadalmi munkát, előfizetek a Szabad Népre, félévi fizetésemért jegyeztem Békekölcsönt. Kitartóan 131tanulmányozom a szovjet szakirodalmat, most olvastam el Iljin–Szegál elvtársak művét, a „Hogyan lesz az ember óriás”-t…

Geréb provokációra gyanakodott, attól félt, hogy ha teljesíti a törpe bohóc kérését, nevetségessé teszi a párttagság intézményét, és ezt a haragosai felhasználják ellene. Poéngyártásra berendezkedett agyában az a válasz fogalmazódott meg, hogy: hozzál ajánlást Hófehérkétől! – de ezt természetesen nem mondhatta ki. Csak köntörfalazva tudta elhárítani a jelentkezést:

– Azt hiszem, hogy ez az ügy most nem aktuális. Jelenleg nagyobb érdekünk fűződik ahhoz, hogy te kívülről támogasd a párt politikáját, mint pártonkívüli bolsevik.

Béla megvetően bólogatott:

– Rendben van, de többé ne mondjátok azt, hogy ti a kisemberek pártja vagytok!

132

Gerébnek napról napra újabb jelekből kellett tapasztalnia, hogy bomlanak fel a rendszer korábban megingathatatlannak vélt keretei. Munkahelyén, a Cirkusz és Varieté Vállalatnál mind kevésbé vették figyelembe a véleményét, korábbi döntési jogosítványainak nagyrésze kicsúszott a kezéből. Az országos párttanácskozásoktól is hiába remélt útmutatást, csak egymásnak zúduló ellenséges véleményeket hallott.

Munka után általában gyalog tette meg az utat hazáig, elutasította a hivatali kocsi használatát:

– Aki gyalog jár, az gyalog is gondolkodik – mondta –, és egy kommunistánál ez a legfontosabb.

Mind különösebb figurákat vélt felfedezni az utcán áramló tömegben: szinte madárfejű embereket – torz voltukat méginkább kiemelte nyakban magasan záródó pulóverük, a falnak támaszkodó Horthy-korabeli indulókat játszó kocazenészeket, akiket nem zavartak el a rendőrök, sőt engedték, hogy tömeg gyűljön köréjük hallgatni a játékukat, riadt, valamilyen névtelen fenyegetés elől menekülő öreg férfiakat.

Geréb fegyverviselési engedélyt kért, pártfunkciójára való tekintettel engedé133lyezték neki egy TT-pisztoly tartását. Egy vasládába rakta, és gondosan rázárta a fiókot, de szinte naponta elővette és tisztogatta.

– És ha úgy adódik, meg tudod menteni vele az életedet? – kérdezte a felesége elfogódottan.

– Egy pisztoly arra elég, hogy az ember átjusson az út egyik oldaláról a másikra, ott aztán már bármi megtörténhet – mondta Geréb magabiztosságot tettetve, csak később jutott az eszébe, hogy ezt a mondatot valaha Weinertől hallotta.

1953 őszétől mind gyakrabban lehetett hallani, hogy a politikai koncepciós perek egykori elítéltjei sorra kiszabadulnak a börtönből. Visszatérnek a polgári életbe, látják őket sétálni a Belvárosban, feltűnnek különféle kulturális rendezvényeken.

Ez a folyamat tovább nyomasztotta Geréb amúgy is feszült idegeit. Már évek óta nem tudott semmit Weiner sorsáról, csak arról értesült, hogy nyolc évre ítélték. Fogalma sem volt, hogy túlélte-e a börtönt, de ha nem halt meg, a találkozás elkerülhetetlennek látszott – csak abban reménykedhetett, hogy minél hosszabb időre kitolódik. Geréb lelkiismeret-furdalást érzett az Államvédelmi Hatóságon tett vallomása miatt, egyre súlyosabbnak találta a tettét. Bármit is ígért Pécseli, nem zárhatta ki, hogy a vizsgálat során utalt az ő tanúskodására, esetleg a nevét is kiadta. Nem látta módját, hogyan tisztázhatná magát, ha Weiner felelősségre vonja.

134

1954 tavaszán találkoztak össze a Puskin mozi előcsarnokában. Az előadás után Geréb épp sorban állt a ruhatár előtt, mikor hátulról átfogták a vállát, a meglepődéstől összerázkódott és visszafordult. Weiner állt mögötte a feleségével:

– Szevasz, Pali!

Köszönéséből és megindult arckifejezéséből Geréb arra következtetett, hogy nem értesült róla, milyen szerepet játszott az ügyében.

– Isten hozott vissza hozzánk, testvérem!

Geréb felhívta magához Weinert, aki lassan töltögetve magának megivott egy félliteres vodkát, de az ital nem ingatta meg a tartását. Külseje alig változott, csak nehézkesen mozgó lába, elferdült válla, és a vörösesszőke hajában felvillanó kopasz foltok vallottak az elmúlt idők viszontagságaira.

– Mikor szabadultál?

Weiner vállat vont:

– Azt hiszed, hogy tudom?! Most is úgy érzem, mintha bent volnék. Ha az ember elég időt tölt a börtönben, nehezebb kijönni, mint bentmaradni. Mesélek valamit, ami érdekelni fog. Tudod, kikkel voltam egy cellában? A „Háromujjú”-val és az egész zuglói nyilas csapattal, amelyet én buktattam le a felszabadulás után.

– A kommunistákat és a nyilasokat nem külön tartották?

– Általában igen, de a smasszerek velem ki akartak tolni, mert mint volt ávéhást, árulónak tartottak.

135

– Hogy bírtad ki köztük?

– Két hónapig nem aludtam, attól féltem, hogy álmomban megfojtanak. Aztán mindig csináltam valami balhét, hogy magánzárkába kerüljek. Lerúgtak a lépcsőn, leöntöttek nitrohigítóval, és meg akartak gyújtani. Nem érdekes, fogunk még találkozni, akkor majd elszámolunk.

– Most hol dolgozol?

– Visszamentem a Belügybe.

– Azokhoz, akik letartóztattak és megkínoztak?

– Igen, nekem kell ott lennem és nem nekik. Rehabilitáltak, kártérítést is kaptam.

– Mit vársz? Mi fog történni Magyarországon?

– Ahogy én látom: polgárháború. És akkor majd megint minket engednek el a láncról.

Geréb nehezen viselte el a nyomasztó jóslatot.

– És mikor lesz itt béke és nyugalom?

– Soha, még a sírban sem – felelt egykedvűen Weiner. – Onnan is fel kell majd kelnünk és folytatni a harcot. De beszéljünk másról, van még egy üveg „moslékod”? Mindig ízlett, de most nagyon jól esik.

– Én ezt az örökös harcot nem bírom tudomásul venni!

– Majd a „Háromujjú” elmagyarázza neked.

136

Október 23-a után, mint minden nagy politikai földrengés idején, az utcai sarokkövek megmozdultak és elindultak, hogy végre leszámoljanak a kutyákkal, melyek annyi éven át levizelték őket. A felkelés kitörése után az MDP szinte magától feloszlott, a Varieté és Cirkusz Vállalatnál a pártiroda ajtaját teleragasztották a tagkönyvekből kitépett lapokkal; a bélyegek magas címleteiből látszott, hogy a vállalat legjobban kereső vezetői váltak meg elsőként a vörös könyvecskéjüktől. Mikor nem jártak a folyosón, Geréb leszedte a lapokat, és gondosan elrakta.

A pártitkárra a támadások valóságos össztüze zúdult. Geréb próbált tenni néhány bizonytalan gesztust, hogy megmagyarázza korábbi magatartását, azt állította, hogy látszólagos keménysége ellenére sok művész és alkalmazott egzisztenciáját mentette meg, de nem hittek neki.

Hamarosan összehívták a vállalati munkásgyűlést, ahol az államosításnál felvett VACI – Varieté és Cirkusz – elnevezést az eredeti CIVÁ-ra – Cirkusz és Varieté-re változtatták vissza. A sorrendiséggel is hangsúlyozni kívánták a magyar nemzeti felfogáshoz közelebb álló műfaj fontosságát.

137

Először a Forradalmi Bizottmány szociáldemokrata küldötte, Holló Henrik kért szót:

– Halló, Holló! Belátom, ha azt szeretném, hogy higgyetek nekem, először önkritikát kell gyakorolnom. Ha ki is rúgtak az MDP-ből, ezt csak azért tehették meg, mert a tagja voltam. Most visszatértem oda, ahonnan elindultam: a szociáldemokrata pártba. Sokan azt állítják, hogy a szociáldemokrata párt egy kupleráj, ezeknek azt üzenem, hogy a kommunista párt viszont kaszárnya – márpedig az ember inkább egy kuplerájban éljen, mint egy kaszárnyában –, felemelt kézzel lecsillapította a felcsattanó nevetést – de nem ezért gyűltünk itt össze. Azt javaslom, hogy még mielőtt elénekelnénk a Himnuszt, távolítsuk el Geréb elvtársat. Idegen volt ő itt, semmi köze sincs a mi hivatásunkhoz, ahogy a zsidók mondják: úgy illett ide, mint a gémeskútra a barchesz.

A javaslatot elfogadták, és többé nem is törődtek Gerébbel. A Himnusz hangjaira hagyta el a termet, ez mintegy feltételes reflexként megtapadt benne, későbbi élete folyamán valahányszor meghallotta a dallamot, újra és újra felidéződött benne a régi megaláztatás.

Az emberek néhány nap alatt megbizonyosodtak, hogy a változás végleges, a rendszer valóban megdőlt, ettől fogva bátrabban kiélték bosszújukat. Gerébet is égen-földön keresték azok az artisták, aki138ket valaha megfosztott kenyerüktől; az itthoni és külföldi szerződések lehetőségétől. Ha elkapják, aligha úszta volna meg néhány pofon nélkül.

Ezzel még nem értek véget az ellene irányuló fenyegetések. Jelentkeztek a zuglói családi ház régi gazdájának, a Nyugatra szökött nyilas villamoskalauznak a gyerekei. Közölték, hogy apjuk hamarosan hazatér, és ha nem veheti birtokba a jogos tulajdonát, tudni fogja a módját, hogy intézze el a betolakodókat.

A környékbeli házak falain horogkeresztek és antiszemita feliratok jelentek meg. A hírek szerint öntevékeny ítélkezők már összeállították a letartóztatandó személyek listáját, bármelyik nap várható volt, hogy lefogják a benne szereplőket.

Geréb ajánlatosnak találta, hogy a család eltávozzon a környékről. Először az anyját kereste fel az aggok házában – emlékezett rá, hogy 1944-ben a nyilasok minden hitközségi intézményben vérfürdőt rendeztek –, de az öregasszony nem volt hajlandó menekülni:

– Ha valakinek épp az én nyomorult életem kell, jöjjön el érte, és vegye el! Még hálás is leszek neki.

Erzsikét fiával együtt a Vass szülők fogadták be, Geréb a maga számára nem akart menedéket kérni tőlük, inkább kiment az apjához Pesterzsébetre. Indulás előtt magához vette a pisztolyát, aztán meggondolta magát, attól tartott, hogy egy iga139zoltatásnál megtalálják nála a fegyvert, és baja származik belőle, inkább eldugta a ház padlásán.

Az idősebb Geréb nem számolta fel a kertjében kialakított földalatti búvóhelyet, tizenkét éven át gondosan karbantartotta és vigyázott, hogy a szomszédok ne fedezzék fel a titkát.

– Ebben az országban mindig szükség lehet rá! – szokta mondogatni második feleségének, valahányszor szóba került, hogy valamilyen gyakorlati célra, például gombatermesztésre használják fel a vermet.

Most Geréb Márton a fia mellett néhány régi, 1944-es munkaszolgálatos bajtársát is befogadta a földalatti menedékbe. Valamennyien különféle középszintű párt és szakszervezeti intézményekben dolgoztak, és attól féltek, hogy a felkelők számonkérő osztagai letartóztatják őket.

Bár Geréb Márton bevezette a villanyt a verembe és a szigetelést is megoldotta, a bújkálók nehezen viselték el a bezártságot. Indulatosan tárgyalták a felkelés kiváltó okait és a jövőben követendő magatartást. Geréb úgy találta: a beszélgetésük hangneme elkeseredettebb, mint az 1944-ben rejtőzködő társaságé volt. Ők most nem a munkaszolgálatból vagy az illegalitásból érkeztek, hanem jelentős hatalmi pozíciókból, és úgy érezték, hogy a világ adósuk maradt szolgálataikért. Nem élt bennük egy új kezdés reménye, úgy vélekedtek, hogy nem szabad Magyarországon maradniuk, 140mert az üldöztetés bármikor megismétlődhet. 1956 végén számos más, hasonlóan gondolkodó funkcionárius társukkal együtt ki is vándoroltak. Olyan hírek terjengtek, hogy egy izraeli héber nyelvtanfolyamon két volt magyar állambiztonsági tiszt végzett az első helyen, egy Bíró Dezső nevezetű, ugyancsak volt magyar rendőrezredes pedig rangban az izraeli tüzérség tábornoki karába emelkedett.

Több mint egy hetet töltöttek el a rejtekben, november 4-én szólt le nekik Irén, hogy a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. A rejtőzködők elsiettek, de Geréb kivárt, 1945-ös tapasztalatain okulva el akarta kerülni, hogy a benyomuló egységek elfogják, és a hadifoglyok közé csapják. Csak akkor jött elő a föld alól, mikor a szovjet páncélosok már betörtek az Üllői úton, és szétverve a felkelők kezdetleges védelmi állásait tovább vonultak a Belváros felé.

– énekelte meg később Geréb ezt a sorsfordító eseményt egy Bertalan fiának ajánlott versében.

Csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy a szovjet tankoszlop élén haladó parancsnoki páncélosban ott ült Weiner László is. Mint a helyi viszonyokkal, külö141nösen a harcászati körülményekkel ismerős személy ő mutatta meg az oroszoknak a legmegfelelőbb mozgási útvonalat.

Geréb hazatért Zuglóba, megnyugodott, hogy családjának minden tagja baj nélkül vészelte át az eseményeket, de az élete nem tért vissza a megszokott nyugodt medrébe. Sokáig csak fényes nappal merte elhagyni a házat, félt a téli alkonyatban barangoló felkelőktől, akik még mindig nem tették le a fegyvert. Az esetleges támadásra készülve lehozta a padlásról az elrejtett pisztolyt, és kitette maga elé az asztalra. Egész nap vastag kötöttkabátban és jégeralsóban ült otthon, pálinkát ivott, és a közelmúlt eseményein rágódott. Azt magyarázta a feleségének, hogy az egész felkelésre nem kerülhetett volna sor, ha időben elhangzik a „kommunisták fegyverbe!” felszólítás.

Geréb egyik este is ezen tépelődött, mikor kopogtak nála. Nem szokott ilyen késői látogatásokhoz, kezébe fogta a pisztolyt, és csak résnyire nyitotta ki az ajtót: egy kopaszodó, szemüveges, ballonkabátot viselő férfi állt a küszöbön:

– Tegye le azt a mordályt, mert még elsül!

Bemutatkozott, de az idegességtől feszült Geréb nem értette a nevét, gyanakodva nézett rá, nem tudta, hogy ki küldte a jövevényt, és honnan ismerte a címét.

– Kicsoda Ön?

– A Párttól jöttem, értse meg! – és felmutatta az igazolványt.

142

Geréb csak erre tárta ki szélesebbre az ajtót, a jövevény leült az asztal mellé, szemüvegén tükröződött a lámpafény.

– Az elvtársak azt üzenik, hogy magának is el kell kezdenie a munkát. Minél hamarabb jelentkezzék!

Geréb engedelmeskedett a felszólításnak, belépett az újonnan alakult Magyar Szocialista Munkáspártba, és párttitkárként visszatért régi munkahelyére, mely újra felvette a felkelés előtti időben használt Varieté és Cirkusz, VACI nevet. Rendbehozatta feldúlt, hulladékkal teleszórt irodáját, és nekilátott a pártszervezet kialakításának. Első lépésként elővette azokat a párttagsági könyvekből kitépett lapokat, melyeket 1956 októberében az irodája ajtajáról szedett le, és megpróbálta felderíteni a tulajdonosaik kilétét.

143

Geréb minden hétfőn bement anyjához az aggok házába, egész héten gyűjtötte neki a különböző újságokat, gyümölcsöt, édességet vitt neki, megpróbálta elviselhetőbbé tenni a folytonos fekvést, egy zsebrádiót állított az éjjeliszekrényére. Az öregasszony szinte ellenségesen fogadta a látogatásait, csak néhány percig tűrte meg a jelenlétét, utána ürügyet sem keresve elküldte.

Geréb aggódva látta anyján a végső romlás jeleit; arca hol elsápadt, hol elvörösödött, zihálva vette a levegőt, gyakran elvesztette az eszméletét.

– Azt mondják az orvosok, túl erős a szívem, azért kínlódok ilyen sokáig! – mondta egy tiszta percében. Megkérte a fiát, hogy hozza be a Zuglóban maradt halotti ingét és fejkötőjét, egy borítékba téve odaadta neki a temetésére félretett pénzt. A legközelebbi látogatásakor Geréb már üresen találta az ágyát.

– Átvitték valahová az anyámat?

– Nem, meghalt. Lent van a patológián.

– De hiszen tudta, hogy jövök! – mondta Geréb csak késve fogván fel a közlés értelmét. Torka elszorult, szívéből sajnálta, hogy nem ismer semmiféle gyászimát, úgy érezte, megkönnyebbülne, ha elmondhatná, 144így csak nekidőlt a folyosó hűvös falának:

– Madárkám, madárkám, hát elrepültél! – ismételgette magában.

Nem szerette volna, ha elterjed a híre, hogy pártfunkcionárius létére vallási szertartással temetteti el az anyját, de nem mert szembeszállni annak végső akaratával sem. Rabbit és kántort hívatott ugyan, de a megrendelő űrlapon idegen nevet tüntetett fel, és nem engedte, hogy a templom előtti hirdetőtáblán kiírják a halott személyét.

Az idősebb Geréb korábban sohasem látogatott el a zuglói házba, mert nem kívánt találkozni volt feleségével, az asszony temetése után azonban megjelent egy vasárnapi ebéden. Menyének a saját kertjében vágott virágot hozott, unokájának könyvet, Katajev szovjet író „Távolban egy fehér vitorla” című regényét, fiának egy üveg házi bodzapálinkát. Utcai cipőjét az előszobában lecserélte egy táskájából elővett barna műbőr papucsra. Az első poharat Gerébné emlékére köszöntötte.

– Nyugodjék békében! Most is csak azt mondhatom róla, hogy a világ legjobb édesanyja volt és a világ legrosszabb felesége. Egész életében nem volt egyetlen örömteli órája sem, talán azt leszámítva, hogy megérte Bercike születését, és a mások örömeit is elfojtotta az örökös aggodalmaival. De halottról vagy jót, vagy semmit!

Megebédeltek, a feketekávé mellett Geréb Márton kettesben maradt a fiával:

– Azt akarom mondani neked, Pali, hogy 145a múlt héten kértem a felvételemet a Munkásőrségbe. Joggal kérdezheted, hogy mi vezérelt erre a döntésre, hiszen már nem tartozom a legfiatalabbak közé. Nos, 1956 októberében annyit azért megtanulhattunk, hogy inkább nálunk legyen a fegyver, mint az ellenségeinknél. Neked mi a véleményed erről?

– Nagyon büszke vagyok rád, apám!

– Ennél többre van szükség, neked is köztünk van a helyed. Én biztos voltam benne, hogy egyetértesz velem, ezért be is jelentettem az elvtársaknak, hogy csatlakozni akarsz hozzánk. Persze ez rád nézve egyáltalán nem kényszer, ha másképp gondolod, én még visszavonhatom a szavamat, de bevallom: csalódott lennék.

– Nekem van önvédelmi fegyverem.

– Nem magunkat kell megvédenünk, hanem a munkáshatalmat.

Geréb szótlanul elnézett az apja arca mellett. A párttitkárként kézhez kapott hangulatjelentésekből közvetlenül tapasztalta, hogy az átlagemberek milyen általános viszolygással fogadják ezt a szürke egyenruhás gárdát, a tagjait nagyhangú és sunyi karrieristáknak tartják, akik politikai helyezkedéssel próbálnak előnyt szerezni civil pályájukon. Nem lehettek kétségei, hogy ha belép a testületbe, ez az ellenszenv őrá is kiterjed majd, tovább nehezíti amúgy sem könnyű helyzetét a vállalatnál. Míg azon töprengett, hogy fogalmazza meg az elutasító választ, az apja tovább ütötte a vasat.

146

– Én nem akarlak agitálni, de a gyereked érdekében is meg kellene tenned ezt a lépést. Berci nagyon okos, ha leérettségizik, külföldi egyetemen kellene tanulnia tovább, Moszkvában vagy Berlinben.

– Kitűnő tanuló, csak sikerül neki.

– Nem olyan biztos. Kevés a fóka, és sok az eszkimó, nagy a konkurencia. Minden azon múlik, hogy mi szerepel a gyerek káderlapján – és tovább sorolta az előnyszerzés lehetőségeit.

Geréb, aki rajongott a fiáért, meghajolt az érvek előtt, és aláírta a jelentkezési lapot. A döntést később érzelmileg is elfogadtatta magával, néhány hét múlva már dalban köszöntötte fegyvertársait:

Geréb felvette magára a simléderes sapkát, a szürke egyenruhát, felhúzta a magasszárú bakancsot. A fegyvert apja kezéből vette át, az erről készült fotó megjelent egy újság címlapján is. „Két nemzedék, mely a munkáshatalmat védi” aláírással.

A kiképzés után egy újonnan alakult szakaszba osztották be, a menetoszlopban 147az egyik szomszédja egy altatóorvos volt, a másik egy üzemi cukrászda vezetője. Geréb a maga rendőrségnél szerzett gyakorlati ismereteivel hamarosan az egység parancsnokhelyettesévé lépett elő. Szorgalmasan részt vett a foglalkozásokon, megtanult bánni a géppisztollyal, az állami ünnepeken társaival együtt díszlépésben vonult el a vezetők tribünje előtt. Később rendszeres szolgálatot teljesített: beosztották őrnek fontosabb objektumok elé, biztosított országúti vagy üzemi katasztrófák színhelyén, imitált harci helyzetekben rohamozott a hűvösvölgyi Nagyréten, vagy kúszott a Városliget sarában.

Egy éjszaka Újpestre vezényelték ki a szakaszát, egy nagy építkezés területét kellett megtisztítaniuk a félig kész házakba betelepedett hajléktalanoktól. A helyszínre kiérve csatárláncot alkottak, és a szállító teherautók reflektorainak fényében haladtak előre.

Egy pincehelyiségben egy őszi időben is félmeztelen férfi emelkedett fel a földre vetett rongyairól, a félhomályban is lehetett látni, hogy mind a két karja vállból hiányzik. Az akciót vezető munkásőr parancsnok ismerte őt, magyarázólag intett a társai felé:

– 1944-ben beállt az SS-be, ha egy kicsit világosabb volna, látnátok a vércsoport-tetoválást a hóna alatt. Katonaszökevényekre és zsidókra vadászott. A felszabadulás után megkapta a „fekvő nyolcas”-t, vagyis az életfogytiglant. Kilenc évet leült, 56-ban 148kiszabadult, „fegyveres kéregetés” közben összecsapott a karhatalmistákkal, akkor sérült meg. Visszakerült a börtönbe, de ott már untak vesződni vele, a smasszernek kellett kitörölni a fenekét, inkább adtak neki büntetésfelfüggesztést, és ezt folyamatosan meghosszabbítják.

Bár több mint tíz éve nem látta már, Geréb felismerte a nyomorékban egykori iskolatársát, a „háromujjú” Bükkösit. Bár ösztönei azt sugallták, hogy maradjon a háttérben, nem bírt parancsolni magának, előrelépett és a géppisztolya csövével meglökte:

– Tűnj el innen „Háromujjú”! Ez nem öröklakás!

Az ismerős megszólításra Bükkösi felnézett.

– Te ki vagy?

– Semmi közöd hozzá!

– Ne félj, rá fogok jönni, hogy hol találkoztunk – előredőlt, és hosszan figyelte ellenfele arcát. – Aha, a kis Geréb! Hát még itt vagy, biboldó? Nem mentél el Palesztínába?

– Ne ugass!

– Te ne ugass! Itt te nem parancsolhatsz, ebben az országban én vagyok a bennszülött! – Bükkösi megemelte a csonkjait: – Nagyon tetszik neked, ugye?

– Mondd már, legföljebb nem hordasz felhúzós órát!

– Tudod, ki lőtte szét a karomat?

– Akárki tette, jól tette, csak egyben tévedett: a fejedet kellett volna!

149

– A te bibsi hitsorsosod volt, a Weiner Laci, az a mocskos ávós. De még találkozom vele és veled is, lesz még leszámolás.

Két munkásőr elvonszolta Bükkösit, aki torkaszakadtából üvöltött.

Geréb úgy érezte, meg kell magyaráznia a helyzetet:

– 1944-ben engem is ki akart nyírni!

Társai bólintottak, de egyikük sem nézett vissza rá. Geréb, aki az együttérzés jeleire számított, úgy találta, mintha magukban nem tudnák eldönteni, hogy kinek is adjanak igazat. Hirtelen reménytelennek tűnt minden igyekvése, hogy beilleszkedjen társai közé.

– Ha itt nem vagyok otthon, akkor hol leszek? – dünnyögött magában, magányosság és félelem fogta el.

150

Geréb továbbra is a régi kötelességtudással látta el feladatát a Varieté és Cirkusz Vállalatnál, de egyre inkább úgy érezte, hogy kinőtte ennek a tevékenységnek a kereteit, új utakat kell keresnie az érvényesüléshez. Úgy találta, eljött az idő, hogy megvalósítsa az álmait, és költőként is a nyilvánosság elé lépjen.

A körülmények kedveztek a szándékának. A magát szocialistának nevező rendszer restaurációja után még érvényben volt az írósztrájk, az országosan ismert nevű poéták hallgattak – kellett még egy-két év, amíg, ahogy mondani szokás, a Hatalom keblére borulnak. A kulturális vezetés azonban úgy vélte, hogy az irodalmi „légtér” addig sem maradhat védtelenül, kiszolgáltatva az ellenséges ideológiának, ezért egy második világháborús légoltalmi elgondolást alkalmazva, „ágyúk” és „vadászgépek” hiányában luftballonokból álló „léggömbzárat” bocsátott fel.

A szerkesztőségek és a kiadók szinte minden jelentkezőnek helyet adtak. Kivénhedt egyetemi tanár-salabakterek, érettségi előtt álló újdondász süvölvények, a szovjet emigrációból hazatért, vagy éppen jobboldali múltjuk miatt szilenciumra ítélt költők 151és prózaírók művei töltötték meg a lapok irodalmi rovatát.

Geréb joggal érezhette, hogy ebbe a szedett-vedett csapatba ő is beleférhet. Íróasztalából előkereste a legkorábbi, még a falujárásokon szavalt alkalmi verseit, melyekben a közönséghez alkalmazkodva a népies stílussal kísérletezett. Leginkább a „Legény-enyelgő” című írásának kezdősoraival volt elégedett, úgy érezte, sikerült visszaadni a falusi szerelmes édelgések hangulatát Petőfi és Burns modorában:

Ez az anyag önmagában kevésnek bizonyult egy kötethez, munkához látott, és kiegészítette újabb, aktuális témákat feldolgozó költeményekkel. Leleplezte például azokat a vezetőket, akik 1956 októberében párttagsági könyvük kitépett lapjait felragasztották az irodák falára, és lélekben átálltak a felkelők oldalára, de most, a politikai helyzet fordultával megpróbáltak az új hatalomhoz törleszkedni. Szenvedélyes ítéletet mondott ki felettük:

(Nehéz elhinni, mégis tényként kell elfogadnunk, hogy ezeknek a klapanciáknak a szerzője később magas szintű mesterség152beli tudással megformált kabarészámokat és dalszövegeket produkált. Nincs mit tennünk, legfeljebb széttárhatjuk a karunkat, és a régi latin mondást idézhetjük: „Spiritus flat, ubi vult”, a Szellem oda száll, ahová akar, és annyit tehetünk hozzá, hogy a Szellem néha különös célokat választ.)

Geréb kétségtelen humorérzéke néhány gúnyversben érvényesült. Az egyikben imperialista bérencnek minősítette egykori példaképét, Faludy Györgyöt, aki az 1956-os felkelés leverése után Amerikába menekült.

Megénekelte a felkelés eseményeiben részt vevő írók iránti megvetését is. Összehasonlításul apja sorsát idézte, aki az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után három évet töltött a váci fegyházba egy nyolcsoros forradalmi verséért:

Geréb benyújtotta a verseket egy belügyi könyvkiadóba, ahol aktuális politikai mondanivalója miatt zöld utat kapott, 1959-153ben meg is jelent első kötete „Fegyverpróba” címmel. A fülszöveg úgy jellemezte Gerébet, hogy ő „való világunk ismerője és ihletettje, a munkásnép tudatának és érzelemvilágának tolmácsolója a költészet emelkedett nyelvén… Az ellenforradalomban megedződött kommunista hitével, egy munkásőr megszilárdult tartásával áll jelenünk talaján mindkét lábával…”

A kötet ünnepélyes bemutatóját a Ruhaipari Dolgozók Szakszervezetének központi könyvtárában tartották meg. Geréb a helyszínre kiérve legnagyobb meglepetésére régi háborús rejtőzködő társával, Péter Gáborral találkozott. Az Államvédelmi Hatóság egykori legfőbb parancsnoka már kiszabadult a börtönből, visszavette eredeti nevét, az Eisenberger Bénit, abból élt, hogy a szakszervezetnél – szabósegédi múltjára való tekintettel – kisegítő könyvtárosként alkalmazták. Visszavonult a politikától, nem nyilatkozott, került minden a múltjához fűződő kapcsolatot, Gerébet is csak vonakodva volt hajlandó felismerni. Az újdonsült szerző maga nem kívánta feleleveníteni közös emlékeiket, inkább csak a társalgás kedvéért tett fel egy kérdést:

– Olvasta a könyvemet?

– Igen, hát a kezembe került. Szakmailag én szerveztem meg ezt a bemutatót, így bizonyos mértékig tájékozódnom kellett.

A hangjából kivehető távolságtartás sértette Geréb hiúságát, válaszképpen szinte provokálta a könyvtárost:

154

– És hogy tetszett?

– Tudja, Geréb elvtárs, én őszinte híve vagyok a maga bátor tehetségének. Már lent, abban a pesterzsébeti veremben megláttam magában azt a bizonyos isteni szikrát. Ezek a versek politikailag mérhetetlenül hasznosak, segítenek eligazodni az embereknek ebben a osztályharcoktól terhes világban, de őszintén szólva engem az ilyen művek nem vonzanak igazán. Kicsit úgy állok velük, mint Lenin Majakovszkij verseivel – agitációs-propaganda szempontból fontosnak tartotta őket, de szívesebben olvasgatta Puskint vagy Jeszenyint.

– Szabad tudnom, hogy mit kifogásol bennük?

– Magának elárulom, Geréb elvtárs: fiatal koromban magam is költőnek készültem, talán nem is voltam híján minden képességnek – Péter-Eisenberger lemondó mozdulatot tett –, a világ soha nem tudja meg, hogy hány tehetséget veszít el, de a munka és a Pártért folytatott harc elvitte minden időmet és erőmet. Meg kellett maradnom egyszerű idealista irodalombarátnak, néha elmorzsolok magamban néhány szép sort, olyanokat, mint hogy – az egykori altábornagy arca eltűnődővé vált és a hangja megemelkedett:

155

– Azt az elvet vallom – folytatta –, hogy a költészet az örök szépség és a humánum birodalma, fennkölt lázadás az emberi élet véges volta, létünk korlátai ellen. De maga, Geréb elvtárs, csak menjen tovább a saját útján, ne törődjön egy öregember okvetetlenkedéseivel, aki már csak a lélek finomabb rezdüléseire figyel – fejezte be az Államvédelmi Hatóság egykori első embere.

A kötet megjelenésének idején még nem ismertük egymást Gerébbel, de aztán 1968-ban engem is megajándékozott ezzel a könyvvel. A belső címlapra írott ajánlásának értelmét mindmáig nem sikerült megfejtenem, így szól:

„Hogy ha nincs benzin, a lőgyapot is megfelel!…

Baráti szívvel:

Geréb Pál”

Később kiderült, hogy ez az ajándék nem volt mentes minden gyakorlatias szándéktól. Geréb hamarosan megkért, hogy újabb verseinek gyűjteményét próbáljam meg beajánlani barátomnak, Kardos Györgynek, a Magvető Könyvkiadó igazgatójának. Kardos rámnézett az orra hegyére lecsúszott szemüvege fölött, és bólintott:

– Persze, majd megkeresem őt.

Aztán többször is megismételtem a kérésemet, Kardos nyíltan soha nem utasított el, de egy lépést sem volt hajlandó tenni Geréb érdekében.

156

Most a „kimutatkozás” során előszedtem, és újra elolvastam ezt a „Fegyverpróbát”, úgy tűnt, mintha minden sorából áradna a nagyszájú hősködéssé átlényegült rettegés. Igyekeztem minél hamarabb a végére érni, hogy becsukhassam és letehessem a kötetét.

157

Bár közben igazgatóhelyettessé nevezték ki, Geréb továbbra sem érezte jól magát a Varieté és Cirkusz Vállalatnál, szeretett volna minél hamarabb elkerülni a cégtől.

Nemcsak a megjelent verseskötetével, hanem gondos cenzori munkájával is felhívta magára az illetékesek figyelmét, például a dalszövegekben előforduló „szent” szót mindig „hős”-re javította ki, de működésére egy különleges bravúrral tette fel a koronát.

A revüszínháznak a műsortervben rögzített feladatai közé tartozott, hogy szovjet darabokat is bemutasson. A könnyű műfaj ottani sikerei között igyekeztek válogatni, de csak nehezen találtak megfelelőt. Az egyik évben „A furfangos Agraféna Nyikiforovna” című ukrán termelési operett mellett döntöttek. A zenéje elfogadhatónak tűnt, de a szövegkönyvet minden mozzanatában át kellett dolgozni, az eredeti szüzsé ugyanis arról szólt, hogy a dohánytermesztést milyen százalékban lehet kiadni a kolhoztagoknak egyéni művelésre.

A munkát, bizalmas jellege miatt, csak belső emberre lehetett bízni, végül Geréb vállalta magára. A címmel kezdte, „Hölgyválasz éjfélkor”-ra változtatta, majd egy 158szinte teljesen új librettót írt. A nyitókórus szövegét:

„Örül most a kolhoztag, kolhoztag

Boldog, amért dolgozhat”, „Sejh ma minden kislány selymá”-ra fogalmazta át.

Új, az eredetiben nyomokban sem fellelhető humoros jeleneteket illesztett be: például a kolhozjampecek bugi-vugi vetélkedőjét vagy a részeges pópa magánszámát:

„…Mentem fölfelé a liften

Mikor eszembe jutott az Iften…” – kezdettel. A látványosságot artistamutatványok beiktatásával is fokozta: póktestű nő, keleti zsonglőr és excentrikus diabolista is színpadra lépett. Az eredeti falusi hangulatot egy trükkök segítségével mozgatott kuglizó kakas képviselte.

A produkció elnyerte a közönség tetszését, szezonokon át ment a körúti színházban, később ukránra is visszafordították.

Geréb önbizalmában megerősödve több helyen is megpróbált tájékozódni egy új állás ügyében, de az általa elfogadhatónak ítélt posztok hosszú távra be voltak töltve, és mindinkább kimentek a divatból a tisztán politikai okokból történő felmentések és kinevezések. Továbbra sem hagyott fel kísérleteivel és kitartásának jutalmaként felvillant előtte egy váratlan esély.

Geréb tudta, hogy a Rádió szórakoztató osztályán ott dolgozik Holló Henrik is. Az egykori színészből lett kulturális funkcionáriust sokan kedvelték, ezért az 1963-as nagy „állami megbocsátások” idején amnesztiát 159kapott pártellenes vétkeiért, egyben utolsó figyelmeztetést, és mint a könnyű műfajban sokat tapasztalt szakember, fontos beosztásba került, nehezen lehetett volna kikezdeni.

Geréb egy pillanatra sem felejtette el, hogy Holló milyen jelentős szerepet játszott az ő 1956. októberi menesztésében, kereste az alkalmat, hogy bosszút állhasson. Kapcsolatba lépett a Rádió pártbizottságának egyik funkcionáriusával, aki folyamatosan tájékoztatta Holló minden lépéséről. Ezen összeköttetése révén megtudta, hogy Holló új helyén messzemenő korrektséggel betartja az előírásokat. Geréb nem érte be ezzel a tájékoztatással; a Revüszínházban jól fizető „bedolgozói” munkát adott Holló beosztottjának, ő már használhatóbb információkkal szolgált.

Az egykori öreg színész egy év elteltével úgy érezte, hogy lazul a rá irányuló figyelem, és újra megengedett magának kisebb-nagyobb stikliket. Állandó látogatója maradt a lóversenyeknek, gyakran és sokat vesztett. A folytonos hiányt úgy próbálta bepótolni, hogy a szórakoztató osztálynak dolgozó külső szerzőknek kéziratoldalanként százforintos „átgépelési díjat” számított fel, és ezt a plusz pénzt zsebre vágta. Mikor ez a tény Geréb tudomására jutott, a hivatalos út mellőzésével személyesen tájékoztatta a Rádió elnökségét, Hollót azonnali hatállyal elbocsátották, és a bejelentőt nevezték ki a helyére. Geréb már amúgy is 160szerepelt a várólistájukon, és most az első adandó alkalommal kötelékbe is vették. Az öreg színész nem bánta a kirúgatást:

– Már éppen ideje volt – mondta Holló, miközben táskájába rakta az irodában tartott tárgyait. – Ha valaki a Magyar Rádióban eltölt négy-öt évet anélkül, hogy felfüggesztenék az állásából, vagy elbocsátanák, önmaga fölött mondta ki az ítéletet, minden bírói vizsgálat nélkül a falhoz lehet állítani és kivégezni, mert okvetlenül kapitális aljasságok elkövetése nélkül maradt meg a helyén. Már kezdtem rossz véleménnyel lenni magamról, de ez a lapátra kerülés igazolja romlatlan erkölcseimet! Halló, Holló! – búcsúzott el a munkatársaitól.

Kifelé tartva a Rádió társalgójában, a Pagodában üldögélő Gerébet látta meg, aki jelenésére várva épp kávét ivott. Odalépett hozzá, és az arcába nézett:

– Csak annyit akarok mondani, hogy unok már Auschwitzba járni miattad. Te zsidó csendőr!

Geréb új munkakörében is megpróbálta megőrizni régi magatartásbeli stílusát. Továbbra is „lelki bőrkabát”-ba burkolódzott, minden lehetséges módon kimutatta, hogy a környezetét polgárinak, sőt ellenségesnek tartja, és velük szemben minden eszközzel helyt kíván állni a szocializmus védelmében. Szájról szájra járt az az eset, mikor egy rendező munkamegbeszélésre felkereste a zuglói lakásán, és a kéziratcsomó egy pisztollyal volt lenyomatva.

161

Geréb még a saját pártalapszervezetének a tagjait sem tartotta elég megbízhatónak. Ha a Központban a véleményét kérdezték róluk, megvetően legyintett:

– Szalonkommunisták! Most verik a mellüket, de majd ha újra zeng az ég, megint minket engednek el a láncról, hogy megvédjük a hazát! – jelentette ki a Sors által örökös helytállásra ítéltek férfias mélabújával.

Ténykedése rosszul indult, a szórakoztató rovatban sugárzott sorozatok, melyeket Hollótól vett át, fokozatosan vesztettek népszerűségükből. A kudarcok nyomán Torma Félix, a főrendező behívatta magához.

– A legutóbbi „Csillagpor-kabaréd” olyan volt, mintha az ecetgyári portás írta volna, és Jeremiás próféta „geggelte” volna meg. Többé nem lehet vezércikkeket dramatizálni: „az imperialisták még táncolni fognak, mert a szocialista tábor elhúzza a nótájukat!” – A kabaré egy szelep kell hogy legyen, ahol le lehet engedni a társadalmi feszültséget. Beszéltem a miniszter elvtárssal, többé nem kötik meg a kezünket, hogy csak a Patyolattal vagy a Házkezelőséggel foglalkozhatunk, mindenkit kritizálhatunk – egészen a főosztályvezető-helyettesi rangig.

– De hát milyen rímet lehet találni arra, hogy főosztályvezető-helyettes?!

– Ez csak fantázia dolga, nemsokára már főosztályvezetőket is célba vehetünk – ter162mészetesen elvont formában, név és munkahely nélkül. Írjál bürokrata, álszent, szektás, nyugatimádó, vesztegetéseket elfogadó figurákat, és tegyünk alá jó dögös zenét!

Geréb átgondolta, hogy mit várnak tőle, és néhány napon belül le is szállította az első megkívánt stílusú számot:

Torma elolvasta, térdet hajtott Geréb előtt, és mély tisztelettel kezet csókolt neki.

163

Geréb mélyen lenézte a környezetét, csak egy emberért rajongott, azért viszont feltétlenül és változatlanul: Weiner Lászlóért. A Hungária kávéházbeli beszélgetéseinken mindig szóba hozta, a névrokon jeles kortárs zeneszerző, Weiner Leó keresztnevét átvéve barátját „Leó”-ként, „Oroszlán”-ként emlegette. Egy oroszlán-dalt is írt a tiszteletére, melyben a szellemi ellenforradalmárokat fenyegette meg:

szövegű refrénnel.

Annyit a kívülállóknak is el kellett ismerniük, hogy Weiner következetesen haladt tovább a maga szinte még gyermekfővel elkezdett útján. Ezredessé lépett elő, és a belső elhárítás egyik vezetőjének számított.

Weiner az 1967-es év derekán nagyszabású akcióba fogott. Már a felszabadulást követő korszakban kezdő rendőrként is elégtelennek találta a nyilas uralom idején elkövetett bűnök feltárását. A rendőrségnek nem állt rendelkezésére megfelelő nyilvántartás, ahol lyukkártyák segítségével feltárhatták volna a gyilkosok múltját, kapcsolatait, bűntársaik személyét és hollétét. Csak a kihallgatási jegyzőkönyvekre és a tanú164vallomásokra támaszkodhattak, azok elégségesnek bizonyultak az ítéletek meghozásában, de nem vezettek el a tények kellő mélységű feltárásához.

Elszalasztva a „forró nyomokat”, azt az előnyt, melyet az elkövetett cselekmények időbeni közelsége jelentett, később már nem tudtak érdemleges felderítőmunkát végezni, a tettesek nagyrésze külföldre menekült vagy nevet és külsőt változtatva itthon rejtőzködött el.

Csak véletlenül sikerült néhányukat kézre keríteni: 1949-ben egy, a zuglói nyilasházban megkínzott ember Prágában ismerte fel a hírhedt tömeggyilkos Végh fivéreket. Ők Érsekújváron születtek, onnan jöttek fel csatlakozni a fekete egyenruhás alakulathoz – ez mentességet biztosított nekik a katonai szolgálat alól. A háború befejeztével hazatértek és a régi országhatárok visszaállításával csehszlovák állampolgárok lettek. Karlovy Varyban telepedtek le – ott tartóztatták le őket a magyar rendőrség kérésére. Mindkettőjüket bíróság elé állították és kivégezték. Még ugyanebben az 1949-es évben további 25-30 nyilas pártszolgálatost is letartóztattak, úgy látszott, hogy ezzel minden elérhető zuglói fasiszta hóhér megkapta a maga méltó büntetését. A felderíthetetlennek látszó ügyek iratait nem semmisítették meg, de ad acta téve az irattárak mélyére kerültek.

Bár semmilyen gyakorlati lépést nem tehetett, Weiner nem nyugodott bele, hogy 165a régi bűnök megtorlatlanul maradnak. Élt benne az elhatározás, hogy szembekerüljön szülei és rokonai gyilkosaival, figyelemmel kísért minden ezzel kapcsolatosan felbukkanó jelzést.

1957 elején bejelentés érkezett, hogy az előző év októberében a harcok során felbukkant Zuglóban a kerületi nyilasok egyik volt vezetője. Fegyvert viselt, körülnézett, megfenyegetett néhány embert, aztán eltűnt. A tanú név szerint nem ismerte őt, csak arra emlékezett, hogy a vöröses hajú, magas, vékony férfi ott volt azok között, akik a pártház pincéjében megkínozták őt. A nyomozás megindult, de megfelelő adatok híján és az ügyben eljárók kényelmessége folytán kátyúba jutott. Az aktát azzal zárták le, hogy a szóban forgó személy valószínűleg meghalt a felkelés harcaiban, és a papírok visszakerültek az irattárba. Weiner akkor még mindig nem volt olyan pozícióban, hogy megfellebbezhette volna ezt a határozatot.

1965 közepén azonban váratlan fordulat következett be: a már egyszer jelzett nyilas vezető a Dunaparton sétált, mikor valaki felismerte, és informálta róla a rendőrséget.

– Ő kínzott meg engem és a családomat, Kröszl Vilmosnak hívják, és ő volt a zuglói nyilasok parancsnoka.

Weiner ekkor már kellő magasságban állt a hivatali ranglétrán ahhoz, hogy a saját irányítása alá vonja a nyomozást. A politikailag legmegbízhatóbb és legképzettebb 166operatív tisztekből állította össze a csapatot.

Munkájukat a központi személyi nyilvántartóban kezdték, megállapították, hogy 18 Kröszl vezetéknevű férfi él az országban – ez a szám magában foglalta azokat is, akik időközben magyarosítottak. A körből eleve kiesett hat személy, akik koruknál fogva nem lehettek a zuglói nyilasház vezetői. Kihagyták azokat is, akik soha nem laktak Budapesten, mivel valószínűtlennek látszott, hogy egy ilyen helyismeretet kívánó feladatot járatlan vidéki emberre bíztak volna. Még mindig maradt három lehetséges jelölt, ezek közül a vörös hajszín alapján választották ki a legfőbb gyanúsítottat, aki a Pest környéki Nyáregyházán lakott, és kazántisztítóként dolgozott.

Bár Weiner biztos volt benne, hogy azt a személyt sikerült felderíteni, akit már több mint húsz éve kerestek eredménytelenül, egyelőre nem vette őrizetbe. Figyelőszolgálatot szervezett a lakása és a munkahelye köré, hogy megállapítsa, kapcsolatban áll-e más rejtőzködő egykori nyilasokkal. Közben szélesebbre engedte a hálót; visszavonatta a „háromujjú Bükkösi” büntetésfelfüggesztését, és behozatta a rendőrségi fogdába, bízott benne, hogy segítségére lehet az alanyok azonosításában.

A rendőrök hamarosan felfigyeltek egy negyven év körüli férfira, aki gyakran találkozott Kröszllel, egy közlekedési szabálytalanság ürügyén igazoltatták: Bánsági Kál167mánnak hívták. Ezt a nevet megtalálták az 1944-es eseményeket rögzítő aktacsomóban: rendszeresen a nyilasházban tartózkodott, és fivérével, Jánossal együtt részt vett a foglyok megkínzásában és kivégzésében. Ők annak idején úgy kerülték el a felelősségre vonást, hogy egyikük amerikai, a másikuk szovjet hadifogságba került, és csak évekkel később tértek vissza. Hazaérkezésük után eltűntek a fővárosból, vidéken vállaltak munkát, és csak alkalmilag jöttek fel Budapestre.

A megfigyelést rájuk is kiterjesztették, a gyanúsítottak köre egyre szélesedett. Hónapokig tartó előkészítő munka után Weiner akciócsoportja megkezdte a letartóztatásokat. A foglyokat szembesítették Bükkösivel, aki annak idején SS-katonaként együttműködött velük. A „Háromujjú”-ban élt a bosszúvágy, amiért ő leülte a maga kilenc évét, és nyomorékká vált, a nyilasok viszont háborítatlanul folytathatták az életüket, ezért fenntartás nélkül segítette a vizsgálók munkáját. Sorra jelentkeztek a még életben lévő egykori üldözöttek is.

A kihallgatások folyamán több mint ezeroldalas jegyzőkönyv keletkezett, ennek lezártával befejeződött a nyomozás, az ügy átkerült az úgynevezett ügyészi szakba. Weiner feladata azonban nem ért véget, az ügyész, majd a bíróság rendelkezésére kellett hogy álljon munkájuk segítésében.

A tárgyalásokra Gerébet is meghívta hallgatónak, aki csak vonakodva fogadta el az 168invitálást, nem szívesen szembesült az 1944 végén lezajlott eseményekkel.

Most hallott először a „hűségpróbáról”, a hatalom átvétele után minden pártszolgálatosnak meg kellett ölnie egy foglyot. Egyikük egy kisgyereket fojtott bele a fogdának használt mosókonyha egyik tartályába.

Egy villamos vezetőjét arra próbálták meg rábírni, hogy a szerelvénnyel hajtson a sínek közé terelt zsidók csoportjába, a vezető az életét kockáztatta, mikor nem teljesítette az utasításukat.

A pártház pincéjében őrzött foglyaikat meztelenre vetkőztették, és arra kényszerítették, hogy egymással közösüljenek, majd még aznap este kivégezték őket.

Gerébet elborzasztották a vallomások, és a tárgyalások végén kihirdetett ítéletek után is nyugtalan maradt. Három vádlottat felakasztottak, a többiek 12-15 éves börtönbüntetést kaptak, mivel nagyjából egyidősek voltak Gerébbel, számíthatott rá, hogy valaha még szembetalálkozik velük az utcán. Borzongva gondolt bele ebbe a lehetőségbe.

Ugyanígy nyomasztotta a megjelent hallgatóság magatartása is. Az egykori áldozatok hozzátartozóit csak a rendőrök tudták megakadályozni abban, hogy meglincseljék a gyilkosokat, a közönség másik része viszont álcázatlanul rokonszenvezett a vádlottakkal. A terhelő tanúkat már korábban is megpróbálták elijeszteni, és ez a befolyá169solási szándék a törvényszék folyosóin és a tárgyalóteremben is megmutatkozott. Mikor az ítélet kihirdetése után leültek egy eszpresszóban, a benyomásait megemlítette Weinernek is, de az alezredes csak legyintett:

– Mire számítottál? Ilyen környezetben kell élnünk.

– Nem lett volna politikusabb enyhébb ítéletet hozni? Az emberek csak azt látták a televízióban, hogy síró öregemberekre halálbüntetést szabnak ki.

– Mind megérdemelte volna a kötelet, és meg is kapta volna, de a minisztériumból leszóltak a bíróságnak, hogy már eltelt majdnem huszonöt év, fejlődnek az ország nemzetközi kapcsolatai, mit szólnának Nyugaton, ha tíz-tizenöt embert hazavágnak Magyarországon.

– Nincs könyörület?

– De van, csak kezdjék a gyilkos urak. Nem értem, hogy mit érzelegsz? Ha annak idején te is a kezükbe kerültél volna, most nem töprengenél ilyesmin! – zárta le a vitát Weiner, és egy rosszalló pillantást vetett a barátjára.

A tárgyalások után néhány héttel egy különös egészségügyi bántalom lépett fel Gerébnél. Emésztése eddig rendben működött, de most hirtelen megbomlott; a legkülönbözőbb időszakokban hirtelen székelési inger jött rá, és alig tudott eljutni a legközelebbi illemhelyig. Előfordult, hogy egy felújítás alatt álló, ajtójától megfosztott WC-be kuporodott le egy népes előcsarnok közepén.

170

Bertalan, a Geréb család legfiatalabb tagja az otthon magába szívott eszmék méltó folytatójának bizonyult. Már középiskolás korában eljárt tüntetni az Egyesült Államok Szabadság téri követsége elé, követelve, hogy a jenkik fejezzék be a háborút, és távozzanak Vietnámból. Kiállt Fidel Castro Kubája mellett is, általában nehéz lett volna olyan forradalmi mozgalmat találni bárhol a világon, amelynek ne szegődött volna lelkes hívévé. Elvi meggyőződését a külsejében is kifejezésre juttatta, meghagyta korán kiserkent bajuszát-szakállát, és szélestányérú, Che Guevarára emlékeztető barettet viselt.

– Egy kicsit túl forradalmár a fiad, Pali! – mondták Gerébnek a rádiós főnökei, mikor megtudták, hogy Bertalan egy tüntetés során még az amerikai követség védelmére kivezényelt rendőrökkel is összecsapott.

– A „forradalmár” jelző mellé nem illik a „kicsit” vagy a „nagyon” meghatározás. Valaki vagy forradalmár, vagy nem. Nem én küldtem tüntetni, de nem tilthatom meg neki, hogy részt vegyen benne – mondta az apa alig titkolt büszkeséggel.

Mint ahogy korábban is eltervezték, Geréb Bertalan érettségi után külföldi ösz171töndíjra jelentkezett. Kitűnő tanulmányi eredményének, megfelelő politikai alapállásának és családi hátterének köszönhetőleg elfogadták a pályázatát.

Bertalan felkerült a Sashegyre, az „Oleg Kosevoj”-ról elnevezett kollégiumba, ahol speciális előkészítőt és intenzív orosz nyelvtanfolyamot végzett. Itt történt meg a szakok szerinti elirányítás is. Bertalan örökölte apja és nagyapja költői vénáját, már írt és publikált is néhány verset, ezért az esztétikai tagozatra pályázott, de a felvételi bizottság átirányította az ideológiai kar fontosabb frontszakaszának tekintett filozófiai fakultásra, és Bertalan fellebbezése után sem másította meg a döntését. A fiú a leningrádi egyetemre került.

Geréb a ferihegyi repülőtér előcsarnokában köszönt el a fiától, búcsúajándékként egy szívalakú kis fémdobozt nyújtott át neki, mely egy félig elszopott cukorkát tartalmazott:

– Ezt a cukrot még egyhónapos korodban a dédapád adta neked, a hadigondozottak elfekvő kórházában. Még az első világháborúban egy gáztámadásnál tönkrement a tüdeje, onnantól csak kínlódott a haláláig. Mikor megmutattunk neki, akkor ez a cukor kiesett a szádból, de én megőriztem neked, most vidd el magaddal, hogy soha ne feledd el, hogy a kizsákmányolt, de elpusztíthatatlan proletariátushoz tartozol – Geréb elérzékenyült a saját szavaitól. – Nem tudom elképzelni, hogy va172laha is megtagadd az osztályodat, de ha mégis megtennéd, dobd el ezt a cukrot, és dédapád meggyötört szíve a föld alatt is megérzi majd.

– Esküszöm, apám, hogy ez soha nem fordulhat elő!

Fia elutazásának másnapján Geréb bejött a Hungária Kávéházba, és a kialakult szokással ellentétben azonnal leült az asztalomhoz.

– Ne haragudj a zavarásért! Te tudod, hogy én ritkán szoktam alkoholt fogyasztani, különösen délelőtt, a nagyapám is azt mondogatta: ne fogadj el tanácsot attól, aki délelőtt megissza a szeszt, de most tisztelj meg azzal, hogy megiszol velem egy pohár pezsgőt a fiam egészségére és boldogságára.

Koccintottunk, Geréb elábrándozott:

– Nagy nap ez a mai! Ezzel egy életformaváltás következett be a családunkban. Berci az első olyan nemzedékünk, mely eleve értelmiségi pályára készülhet.

Eltűnődve forgattam kezemben a poharat.

– Ez egy zsidó családban eléggé szokatlan. Mindent meg szoktak tenni, hogy taníttassák a gyerekeiket.

Geréb tiltakozott:

– Nagyon kérlek, hogy ezt általánosító szempontot ne alkalmazd rám. Én csak a bajokban szoktam elfogadni a közös zsidó sorsot.

Majdnem közbeszóltam, hogy ez nem túlságosan nagy kockázatvállalás, mert az 173ilyen esetekben nem rajta múlik a döntés, hanem kényszerhelyzetbe kerül, de még időben magamba fojtottam a megjegyzést. Geréb folytatta – megingathatatlan arckifejezéssel nézve maga elé:

– Az előbb már említettem a nagyapámat, egyszer ő mesélt nekem egy történetet. Egy paraszt vett egy tehenet, minden nap próbálta megfejni, de soha nem adott tejet. Aztán jött egy járvány, mely csak a teheneket vitte el, a paraszt jószága is megdöglött. Állt fölötte, és azt mondta: a tejadáshoz ökör voltál, a járványhoz tehén.

– Érdekes történet, de mit akarsz kifejezni vele?

– A saját sorsomat. Én legalább annyira megszenvedtem a zuglói proli voltomat, mint a zsidó származásomat, nekem mindenből csak a hátrányok jutottak. Kint Zuglóban üldöztek a fasiszta kölykök, a belvárosi zsidók pedig le sem szartak, mert nekik meg proli voltam. Én gyerekkoromban nem tanulhattam teniszezni, vívni, táncolni, németül, franciául, én nem is a nulláról, hanem a mínusz hatszázról kezdtem, fel vagyok mentve minden faji szolidaritás alól.

Közben eszembe villant Geréb egyik régi elbeszélése, hogy az anyja annak idején, erejét meghaladó különmunkával gimnáziumba járatta, és csak az ő lustasága miatt vált semmivé ez a próbálkozás, de Geréb nem hagyott szóhoz jutni:

– Ismersz annyira, hogy tudd: én nem 174panaszkodni akarok, a Sors engem kifizetett, csak más valutában. Ott, lejjebb a lentnél mindkét világból kirekesztve egész életre szóló, mindenre érvényes tapasztalatokat gyűjtöttem. Ennek is köszönhettem, hogy a családomban végre tudtam hajtani ezt az életformaváltást: én még zuglói proli voltam, Berci pedig egy allround értelmiségi lesz.

Igyekeztem elkerülni a vitát, bólintottam:

– Igen, annyi biztos, hogy ő jobb indítást kapott.

– Én nem tudom, hogy alakul majd a fiam sorsa és gondolkodása. Elveszni nem fog, de megmarad-e olyannak, mint amilyen most, kijön-e majd a síromhoz elénekelni az Internacionálét. De ez már nem az én dolgom. Bocsásd meg, hogy zavartalak a munkádban.

Geréb megitta az utolsó korty pezsgőt, és felállt az asztaltól. Távozásánál – mint a színpadi jelenetből kilépő színészek – ő is megcsinálta a maga „abgang” poénját:

– Egyébként most nyílt meg egy ortodox kóser pékség a Dob utcában, tudod, hogy hívják?

– Hogy?

– Jud süss! Na, szervusz.

175

Geréb később is gyakran beszámolt fia sorsának alakulásáról. Bár a körülményekhez képest megfelelően készítették fel, kint Leningrádban nehezen illeszkedett bele az új környezetébe. Tanáraik erőltetett tempóban próbálták felzárkóztatni a magyar vendéghallgatókat a helyi diákok szintjére; a tantervben rögzített foglalkozások után még napi ötórás orosznyelvű korrepetálást tartottak nekik, és külön házi feladatokat is adtak.

Bertalan csak napi négy órát aludt, kínai csoporttársa minden hajnalban felkeltette:

– Bertalan Pavlovics, vsztáváj! – és mentek tanulni. A fiatal Geréb az első hónapokban több mint hat kilót fogyott. Napközben félig aludt; mikor egy adatlap kitöltésénél megkérdezték, hogy hány éves, eltévesztette az orosz számnevet, és huszonegy helyett tizenegyet mondott.

A fiú csak egyszer engedett meg magának szórakozást a felkészülés rovására: egy este színházba ment, megnézte Honthy Hanna leningrádi vendégszereplését. Másnap rosszul szerepelt a negyedéves filozófiai vizsgán, a professzor rákérdezett, hogy mivel töltötte az előző estét, meghallva, hogy színházban járt, leszidta:

176

– Még egyszer ne tegyen ilyet, Bertalan Pavlovics! Mert ha majd egy orosz növendékemnek azt mondják, hogy te nem tudsz semmit, tehát hülye volt, aki tanított, az sem nagy öröm nekem, de ha egy külföldi diákommal fordul elő ilyesmi, az egyenesen megalázó a számomra! Ezentúl a filozófiatörténet oktatójának, Szvetlána Emerikovna Kápengutnak a gondjaira bízom.

Ez a tanítványainál alig néhány évvel idősebb tanárnő, egy a háború előtt a Szovjetunióba emigrált német kommunista vezetőnek volt a lánya. Apját a moszkvai koncepciós perek idején titkos szervezkedés gyanújával letartóztatták és kivégezték, anyja pedig öngyilkos lett a bizonyosra vehető börtönbüntetés elől menekülve. Az árván maradt Szvetlána egy állami gyermekotthonba került. Kötelességtudó, mindig a tőle telhető legjobb teljesítményre törekvő, de zárkózott felnőtt vált belőle. Bár később formailag rehabilitálták az apját, Szvetlánát továbbra is gyanú övezte a származása miatt, tudta, csak akkor érvényesülhet, ha messze többet nyújt, mint előnyösebben besorolt társai, sorra nyerte a szovjet össz-szövetségi irodalmi és nyelvi tanulmányi versenyeket, majd a képesítő vizsgákat.

A lány magas, vékony alakjával, hosszú fekete hajával is kivált testes, szőke egyetemi kolléganői közül, megjelenésére is különös gondot fordított, keresetének jórészét Nyugat-Európából kéz alatt behozott ru177hadarabokra és kozmetikumokra fordította. Az Egyetemen dolgozó férfiak valósággal vadásztak rá, de Szvetlána kitért minden kapcsolat elől, szigorú magányosságban élt társbérleti szobájában. Megközelíthetetlensége miatt a háta mögött csak „Jeanne d’Arc”-nak nevezték.

Szvetlána nem először vállalt korrepetálást, a rábízott Bertalan ügyét is az idők során kialakult módon igyekezett kezelni. A fiút az előadóterem első padsorába ültette, hogy tisztábban hallja a szöveget, segített neki a jegyzetelésben, könnyített szövegű orosz–magyar szószedetes olvasmányokat szerzett a számára.

A minden érzelmi kapcsolatától elszakított Bertalan szinte természetes módon beleszeretett a tanárnőjébe. Sokáig nem merte ennek jelét adni, de egy alkalommal összeszedte a bátorságát, és megkérte a tanárnőjét, hogy a következő konzultációt egy városnéző séta keretében bonyolítsák le. Szvetlána kissé meglepődött, de elfogadta az ajánlatot, mely némi változatosságot hozott megszokott napjaiba, évek óta szinte csak egyetlen útvonalon közlekedett: az Egyetem és a lakása között.

Végignézték Leningrád néhány nevezetességét: a Téli Palotát, az Ermitázs múzeumot, álldogáltak a Rézlovas szobor és a páratlan méretű Diadalmi Oszlop előtt. Egy látogató csoporthoz csatlakozva bejutottak az Októberi Forradalom bölcsőjének nevezett Szmolnij Palotába is. A társaságtól 178kissé lemaradva hosszan nézegették Lenin és Krupszkaja egykori lakószobáját, Bertalant megfogta az a puritánság, mellyel a szobát annak idején berendezték: két vaságy, egy dívány, egy asztal és néhány szék állt benne.

Egy hosszú, visszhangzó folyosón mentek tovább, melyből hatalmas, fehérre festett ajtók nyíltak; a városi pártbizottság irodái. Bertalan belelapozott a magával hozott magyar útikönyvbe.

– Itt ölték meg Kirovot 1934-ben?

Szvetlána rémülten nézett vissza rá:

– Ezt honnan veszi?

Bertalan megmutatta az útikönyvet, szó szerint lefordította az idevágó szöveget, de a nő kérte, hogy fejezzék be ezt a témát.

– Csak akkor – mondta Bertalan bátorságra kapva –, ha máskor is eljön velem sétálni. Mondjuk a jövő szombaton.

– Ennek semmi értelme sincs.

– De igenis van. Ha nemet mond, akkor tovább lapozok az útikönyvben.

– Rendben van, engedek az erőszaknak.

A következő héten az ősz utolsó szép napjaival búcsúzott, a szél sós és langyos vízcseppeket sodort a tengeröböl felől, a Nyevszkij Proszpekten rongyos hárászkendőbe burkolódzó, maguk elé motyogó öregasszonyok fagyöngycsokrokat árultak, Bertalan vásárolt egyet a partnerének:

– Fogadja el virág helyett.

– Ó, köszönöm.

A Nyevszkij Proszpekt épületein gyakran 179feltűntek kék festékkel felmázolt feliratok:

„– Polgártársak! Tüzérségi tűzben az utcának ez az oldala veszélyesebb, menjenek át a túloldalra!”

– A háború alatt a német tüzérség már Leningrád külvárosában ásta be magát, szinte szünet nélkül lőtte ezt a környéket, nem volt rá lehetőség, hogy az emberek lemenekülhessenek az óvóhelyekre, csak arra vigyázhattak, hogy az utca „biztonságosabb” oldalán járjanak. A háború után kegyeletből nem távolították el ezeket a feliratokat – magyarázta Szvetlána. – Van egy egykopejkása?

– Tessék, mire kell?

– Megszomjaztam, innék szódavizet egy automatából.

– Ne igyon vizet, hadd hívjam meg egy teára.

– Köszönöm szépen.

Beültek egy vendéglőbe, teát és süteményt fogyasztottak. A zenekar közben a divatos keringőt játszotta:

„De szép ott fenn, a Lenin hegyek ormán

Ha kézbe simul egy parányi kéz…”

Bertalan táncra kérte fel a tanárnőjét, aki fejét kissé oldalt döntve kíváncsian nézett fel a fiúra:

– Miért nem inkább egy fiatal lánnyal randevúzik?

– Ha nekem tetszik valaki, a szívét szoktam kérni, és nem a születési bizonyítványát.

– Ez gyakran előfordul magánál?

180

– Már háromszor: most, először és utoljára! – és közelebb húzta magához Szvetlánát.

Néhány nap múlva Bertalan megírta élete első orosznyelvű versét, az „Anyegin” hősnőjének, Tatjánának levélparódiáját, a „Tatján levelét”, virágot csempészett a tanárnő íróasztalára.

Kollégáinak durva próbálkozásai, lerohanási kísérletei után Szvetlánát meglepte a fiú állhatatos, mégis szelíd udvarlása. Randevúik mind gyakrabban megismétlődtek, hamarosan kézen fogva jártak a Nyevszkij Proszpekten, kirándultak a Vaszilij szigetre, és összeölelkeztek a tengeri kikötőhöz vezető sétányon. A konzultációk színhelye is áttevődött a nő társbérleti szobájába, de Szvetlána nem engedte, hogy a szerelmi enyelgések elvigyék az időt, a fiú tanulmányi eredményei továbbra is javultak.

A hasonló kapcsolatokat semmiféle hivatalos rendelkezés nem tiltotta és nem korlátozta, Szvetlána tanártársai mégsem nézték jó szemmel a kialakuló viszonyt. Meghívták kolléganőjüket az Egyetem teázójába, és leterítették az asztalra a Szovjetunió térképét:

– Nézd: milyen hatalmas a mi országunk a déli hegyektől egészen fel az Északi tengerig, 260 millió ember él itt, és te nem találsz köztük egyetlen magadhoz illő társat sem?!

Szvetlána kikérte magának, hogy beleavatkozzanak a magánéletébe, továbbra is fenntartotta a kapcsolatát Bertalannal. A 181fiú szerette volna végképp magához kötni, bejelentette házasodási szándékát a magyar követségen. Az illetékesek tudomásul vették az elhatározását, és kiadták azt az engedélyt, melyre egy pár jegygyűrűt vásárolhatott a kijelölt központi boltban.

Szerette volna ünnepélyes formában átnyújtani a gyűrűt választottjának, ezért a szívalakú dobozból kivette a még dédapja által rá hagyományozott cukorkát, és ennek helyére rakta be. Szvetlána igent mondott, a pár hamarosan megtartotta az eljegyzését is.

Végigvirrasztották az ünnepi éjszakát, arról beszélgettek, hogy hol töltik majd eljövendő közös életüket. Bertalan felajánlotta, hogy néhány évre hajlandó letelepedni a Szovjetunióban, vagy Szvetlána kérjen magyar állampolgárságot, de a menyasszony csak ingatta a fejét:

– Nem hiszem, hogy csak ez a megoldás létezik. Előbb-utóbb kinyílik majd a világ.

182

Bertalan külföldre történt távozása a zuglói családi ház korábbi szokásos életmenetét is megváltoztatta. Geréb már korábban is a Hungária Kávéházban reggelizett, és déli szabadidejében egy kisvendéglőben ebédelt a Rádió épülete mellett, otthon is maga szerette rendben tartani a dolgait, alig valamiben igényelte a felesége gondoskodását. Erzsike napjait elsősorban a gyerek kiszolgálása töltötte ki, meleg étellel várta, különórákra vitte, meghallgatta ügyes-bajos dolgait, ez a foglalatossága most megszűnt, illetve havi egy-két csomag feladására korlátozódott.

– Majd az unokáddal foglalkozhatsz! – vigasztalta Geréb.

– Ó, hol van az még!

Nem tudni, mennyiben vezette az asszony elvesztésétől való félelem, de Geréb már kezdettől fogva igyekezett minél szűkebbre vonni a mozgásterét. Egy kevéssé tapasztalt pszichiáter is messzire menő következtetéseket vonhatott volna le abból a versből, melyet még eljegyzésük alkalmából intézett jövőbeni feleségéhez:

183

(Később az öreg Vass többször is megkérdezte, hogy mikor készül el már végre ez a kupola, vagy ahogy tréfásan fogalmazta: a kupakolda.)

Erzsike szinte csak vásárolni léphetett ki a lakásból, a férfi arra is gondot fordított, hogy a felesége telefonon se tarthasson kapcsolatokat: a készülékről leszerelte a tárcsát, így csak hívni lehetett a számukat, beszélgetést kezdeményezni nem.

Az asszony – az emlékezetes veszekedés után a szüleivel is megszakította a kapcsolatot. Megszokott vigaszként megpróbált újra templomba járni, de a férj tudomást szerzett róla és nekitámadt:

– Jól van, csak járj nyugodtan a csuhásokhoz, biztos meglát majd valaki és bejelenti a főnökeimnek. Ha azt akarod, hogy engem kirúgjanak a Rádióból és Bercit is hazazavarják Leningrádból, akkor a legjobb utat választottad. Értsd meg: a Magyar Rádió kommunista intézménynek számít, ahol nem tűrik meg, hogy a vezető beosztottak hozzátartozói klerikális kapcsolatokat ápoljanak.

A megrémült asszony erről a vigaszról is kénytelen volt lemondani, naphosszat magára maradt a négy fal között. Magá184nyában inni kezdett. Eleinte nem a töményhez nyúlt, mely hamar leverte volna a lábáról, hanem a könnyű literes asztali borokat választotta – ezeket bőségesen fogyaszthatta, a hatásuk gyorsan kiment a fejéből, és a gyakori töltögetés elfoglalta nyugtalanul reszkető kezeit. A borszag leplezéséül időnként elrágcsált egy-egy kockacukrot, vagy pörkölt kávészemet. Arra vigyázott, hogy gondosan elrejtse a kiürült üvegeket, és távoli boltokban váltsa vissza.

A szűkmarkúan megszabott kosztpénz kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az asszony elegendő összeget csíphessen le belőle szenvedélyének kielégítésére. Erzsike az utcáról felhívta férje barátait és arra hivatkozva, hogy Geréb most épp nincs otthon, és ki kell fizetnie valamilyen számlát, egy-kétezer forintot kért kölcsön tőlük. Valószínűleg elképzelései sem voltak arról, hogy miből törleszti majd le az adósságát.

Engem is megkeresett a Hungária Kávéházban, természetesen adtam neki. Gondoltam, hogy majd a férjétől megkapom. Telt-múlt az idő, továbbra is rendszeresen találkoztam Gerébbel, de ő szóba sem hozta az ügyet. Sokáig tűnődtem, ér-e annyit ez a pénz, hogy esetleg összekülönbözzünk rajta, végül mégiscsak megemlítettem. Geréb arcára elkeseredés ült ki:

– Tőled is kért? Már félek összefutni az ismerőseimmel, mert mindenkit megvágott.

Geréb korrekt módon ott helyben kiegyenlítette a tartozását, de a kávéházból egyene185sen hazament, és botrányt rendezett. Azt ígérte az asszonynak, hogy ha tovább folytatja a részegeskedést és a kölcsönkérést, megírja Bertalannak. Eszébe jutott: annak idején miképp próbálta elkötelezni fiatalkori szerelmét, Kingát, hogy örökké hű marad hozzá, most ugyanehhez az eszközhöz nyúlt. Csuklón ragadta Erzsikét, elvitte a Bosnyák téri templomba, és az oltár előtt megeskette, hogy soha többé nem iszik.

Erzsike megfogadta, és néhány hétig meg is állta. Az ő esetében is bebizonyosodott azonban, hogy az alkoholisták nemcsak azért nyúlnak újra és újra a pohárért, mert örömüket lelik az italban, hanem azért is, mert továbbra sem szűnnek meg a részegeskedésüket kiváltó okok. Az asszony ezután is rosszul érezte magát a négy fal közötti visszhangtalan magányban, visszaesett, sőt a szenvedély természete szerint növelte a napi adagját.

Mivel pénzt alig kapott a kezébe, a könyvespolcról elhordta az antikváriumba a hátsó sorban álló köteteket, azt remélte, hogy Geréb így később fedezi fel a hiányukat, eladta a nászajándékként kapott ezüst evőeszközkészletet is.

Az asszony a bor mellé most már töményet is ivott, a kábulatig berúgott, céltalanul kóborolt az utcán, nézegette a felette elszálló repülőgépeket, úgy képzelte, hogy mindegyikben a háborúban meghalt vőlegénye ül, kinyújtotta a karját:

– Jóska, ne hagyj itt!

186

Sokszor annyira rosszul lett, hogy csak idegenek segítségével tudott hazajutni. A veszekedések sorozatban követték egymást, Erzsike idegzete lassan felőrlődött. A férfi kiköltözött a közös hálószobából, és felajánlotta, hogy váljanak el.

Geréb mind kevésbé bízott meg az asszonyban, végképp kivette kezéből a háztartási ügyek intézését. Hogy lekösse, és ellenőrizni tudja Erzsike szabadidejét, egy általános iskolában használatos matematikakönyvet vásárolt, melyből az asszonynak estére meghatározott számú példát meg kellett oldania és be kellett mutatnia.

Szenteste délelőttjén Geréb maga vásárolt be az ünnepekre. Otthon csend fogadta, csak a fenyőfa tetejére felszerelt ötágú vörös csillag világított – az évek során ezt az áthidaló kompromisszumot alakította ki a házaspár. Geréb szólította az asszonyt, de hívására senki sem felelt, meg volt győződve, hogy megint lerészegedett, és indulatosan a keresésére indult. A hálószobában talált rá, az asszony az ágyon feküdt, egyetlen sötétkék kosztümjét viselte, a halál már megkeményítette arcvonásait, a szája szélére száradt italfoltban fehér üledékpor látszott, a mellén egy levél feküdt:

„Azért mentem el épp ezen a napon, mert így majd tovább emlékeztek rám. Imádott Jóskám mellé temessetek!…”

A holttestet átszállították a kórbonctani intézetbe, a rendőrorvosi eljárás végeztével 187elsőnek a szülők jelentkeztek érte, ők vitették át a temetőbe.

A régi haragot a tragédia sem oldotta fel. Vassék megtiltották Gerébnek, hogy a temetésen a család tagjai közé álljon, így a gyászszertartásra hazatérő Bertalannal együtt a ravatal túlsó oldalán helyezkedett el. A részvétnyilvánítók egyrésze nem is lépett oda hozzájuk.

A búcsúztatás után kezdték felrakni a virágokat a koporsót szállító kocsira. Az öreg Vass előrelépett, félrevonta a temetőszolgákat és mondott nekik valamit, azok – mintha véletlenül tennék – félredobták, és otthagyták a ravatalozóban Geréb koszorúját.

A temetés után Bertalannal együtt tértek haza a családi házba, ittak a halott emlékére, Geréb megjegyezte:

– Szép temetés volt, értenek hozzá a csuhások!

– Nekünk nem lesz ilyen – ingatta a fejét Bertalan –, Heine azt írja:

– Ez mit jelent?

– „Senki sem fog misét énekelni vagy kádischt mondani az én halálom napján!” Szvetlánától hallottam.

– De te ugye kijössz és elénekled fölöttem az Internacionálét?! – kérdezte Geréb és belekapaszkodott a fiába, aki lefejtette magáról a kezét:

– Ugyan, apu, te sohasem fogsz meghalni!

188

Egymagára maradva Geréb túlságosan is tágasnak találta a zuglói családi házat, eladta és a Belvárosban vásárolt magának egy lakást közel a Rádió épületéhez.

Meglátogattam új otthonában, megdicsértem a választását, de valójában nem tetszett a hely. Túlságosan kitettnek tűnt, a földszinten helyezkedett el, és közvetlenül az ablak alatt sűrű utcai forgalom bonyolódott le. Bárki beláthatott, egy tréfáskedvű vagy részeg járókelő bármikor megzörgethette az üveget. Ennek maga Geréb is a tudatában volt, mert a redőnyöket többnyire leeresztve tartotta, fény csak az udvar felől szűrődött be.

Az özvegyen maradt férfinak önellátásra kellett berendezkednie, de megszokott pedantériája átsegítette a nagyobb bajokon. Reggelenként műanyag szatyrokkal jelent meg, a Hungáriában, a szomszédos „Éjjel-Nappal Közért”-ben vásárolt élelmiszert cipelt bennük, vagy a Patyolatból hozott fehérneműt. Rádióbeli munkáját is kifogástalan profi színvonalon látta el.

Hangulatilag is a vártnál hamarabb összeszedte magát. Geréb először arról számolt be alig titkolt büszkeséggel, hogy a Rákóczi 189téren áthaladva felajánlkozott neki egy cigányasszony:

– Olyan szép fekete szemed van, mint az uramnak. Ha velem toszol, soha nem felejted el!

Elismerően bólogattam, nem akartam elkedvetleníteni olyan megjegyzésekkel, hogy az elmúlt száz évben már több hasonló eset is előfordult.

Geréb „vadászterülete” később kiszélesedett, előbb egy öregedő színésznővel, majd egy ugyancsak éltesebb televíziós bemondónővel mutatkozott együtt. Ennek nyomán már elillantnak hitt szerelmi költészete is kivirágzott, nem tudhattuk, ki ihlette a Rádióújságban közvetlenül a keresztrejtvény mellett megjelent versét:

Bár néhány szőrszálhasogató olvasóban felmerült a kétség, hogy ugyan melyik fehér galamb merne elkergetni egy nála jóval termetesebb hollót, amely mint a Magyar Posta címermadara még bizonyos társadalmi beágyazottsággal is rendelkezik, de az érzelmek őszinteségét senki sem kérdőjelezhette meg. Mégis meglepődtem, mikor 190Geréb az egyik reggel bejelentette, hogy újra megnősül. Egy nála több mint húsz évvel fiatalabb, molett testalkatú titkárnő, Pipitsch Andrea vetett rá szemet az egyik szerkesztőségben, ahová Geréb rendszeresen szállított tréfákat és bökverseket. Andrea kitartó előkészítő műveletek után valósággal maga fölé teperte a férfit, és azután sem engedte ki a körmei közül. Geréb nem mondta ki nyíltan, de sejtetni engedte: az esküvő kitűzésében az is közrejátszott, hogy a nő teherbe esett tőle. Elismerően bólintottam:

– Ez igen! Irigylem a bátorságodat, hogy ilyen korban még föl mersz vállalni egy gyereket.

– Miért ne? A tudomány bebizonyította, hogy az idősebb apáktól és a fiatalabb anyáktól származnak a legtehetségesebb gyerekek.

– És a legkövérebbek is! – tettem volna hozzá a világban szerzett tapasztalataimból kiindulva, de még idejében visszafogtam magam, és csak kezet nyújtottam. – Őszintén gratulálok, legyetek nagyon boldogok.

– Köszönöm. Még valami: szeretném, ha te volnál az egyik esküvői tanúnk – persze csak ha nincs kifogásod ellene.

– Sőt, megtiszteltetésnek tekintem. Ki lesz a másik tanú?

– Weiner Laci, a jövő héten össze kellene jönnünk hármasban, hogy megbeszéljük a részleteket.

191

A magam részéről nem bántam, hogy újra találkozhatok Geréb legendás régi barátjával, addig csak alkalmilag, néhány percre futottunk össze. Írói hiúságomnak hízelgett, hogy ismeri a könyveimet, olykor idézgetett is némelyikből.

Weiner pályája az utóbbi időben éles fordulatot vett. Nem értett egyet a magát szocialistának nevező rendszer fokozódó liberalizálódásával, meg volt győződve, hogy ez az út előbb-utóbb újra egy társadalmi méretű robbanáshoz vezet majd. Egy állománygyűlésen felállt, és kifejtette, hogy ha a dolgok ilyen irányban haladnak, a gazdagok még gazdagabbá, a szegények még szegényebbé válnak, parancsnokait, mint az adott folyamat részeseit, vagy legalábbis tétlen szemlélőit, a szocializmus árulóinak nevezte, és nem volt hajlandó közösséget vállalni velük. Bár érdemeire való tekintettel elnézték neki ezt a botrányt, és mindenképpen igyekeztek visszatartani, Weiner kilépett a fegyveres testületből. Nem fogadta el a hasonló esetekben szokásos módon felkínált állást a polgári védelemnél, a Televízióban vagy az Ibusznál, ő keresett munkát magának. Egy halász szövetkezetnél helyezkedett el; egy hűtőautót vezetett, a sofőrködés mellett a rakodómunkás feladatát is ellátta. A cipekedéstől meggörnyedt, a fagyos fémládáktól reumát kapott, és a gyermekkori tébécéje is kiújulással fenyegetett.

Weiner a megbeszélés napjára szabadságot vett ki, ragaszkodott hozzá, hogy ő hív192hasson meg minket ebédre a neves és drága „Százéves” vendéglőbe. Kalapot, elegáns öltönyt viselt, de ez sem rejthette el, hogy a robotban már csontig lefogyott, hideg porcelánkék szemei mintha megnőttek volna horpaszos arcában.

Ebéd közben elmeséltem egy, a vendéglőhöz fűződő emlékemet. Még az 1960-as évek elején az „Új Írás” című folyóirat itt rendezte meg havi irodalmi találkozóit a lap munkatársainak és vendégeinek. Az egyiken megjelent a börtönből csak nemrégiben szabadult Déry Tibor is, néhány hívével az egyik sarokba húzódott. Én az egyik nagyobb asztalnál ültem többek között Örkény István társaságában, akiről köztudomású volt, hogy bár Déry legszűkebb baráti társaságához tartozott, a bírósági tárgyaláson – valószínűleg félelmében – terhelő vallomást tett ellene. Kapcsolatuk a szabadulás után nem állt helyre, Örkény ezen az estén is csak sűrű pillantásokat vetett a sarokasztal felé, aztán hirtelen közelebb hajolt hozzám:

– Szeretnélek megkérni valamire. Légy szíves, ülj át Déryékhez, aztán hívjál oda engem is. Magamtól nem merek kezdeményezni.

Természetesen teljesítettem a kívánságát, a két író kibékült, és legendás barátságuk tovább folytatódott.

Ezt a történetet csak afféle „irodalmi csemegé”-nek szántam, megdöbbentem, hogy társaim miképp reagálnak rá; Weiner szú193rós és sötét tekintetet vetett Gerébre, aki zavartan piszkálta tányérján az ételt.

Ha már Geréb ránk bízta a tanú szerepét, mindketten igyekeztünk gálánsan ellátni tisztünket. Megvettük a menyasszonyi csokrot, megszerveztük a taxikat, fényképészt hozattunk, kifizettük az anyakönyv-vezetőnő tiszteletdíját.

A szertartásnál ünnepélyes arccal beálltunk a mátkapár mögé. Úgy láttam, Geréb már megbánta, hogy belement ebbe a házasságba, visszacsinálni már nem tudta, helyette abban élte ki magát, hogy ceremónia közben félhangosan rosszkedvű, maliciózus megjegyzéseket tett.

A hivatalos aktus végeztével elmentünk Geréb belvárosi lakásába, a redőnyök most is le voltak eresztve, nappal is égtek a lámpák. Bertalan és szovjet menyasszonya fogadott minket, az esküvő alkalmából jöttek haza néhánynapos szabadságra. Geréb láthatólag haragudott jövendőbeli menyére, alig-alig szólt hozzá, akkor is csak foghegyről, sokáig nem értettük, hogy mi rejtőzik magatartásának hátterében. Később kiderült, hogy a szovjet ellátási nehézségekhez szokott Szvetlána nem tudott alkalmazkodni a magyar viszonyokhoz, ebből kifolyólag számos balfogással idegesítette Gerébet. Például egyik reggel lement a szomszédos élelmiszerboltba és megörülve annak, hogy lehet vajat kapni, televásárolta vele az egész hűtőszekrényt. Mikor leszidták, Szvetlána bocsánatkérően mondta:

194

– Mi, emigránsok nehezen alkalmazkodunk. Szegény anyám azt szokta mondani, hogy nekünk két Messiás kell majd: az egyik kihoz minket a száműzetésből, a másik pedig kihozza belőlünk a száműzetést.

– Te nem emigráns vagy, hanem szovjet állampolgár, ha pedig férjhez mégy Bercihez, magyar leszel.

Szvetlána nem válaszolt, de Geréb látta a szemén, hogy nem ért egyet vele, sőt úgy tűnt, hogy mélyen lenézi őt. A nő el akarta kerülni a vitákat, melyek elsősorban a vőlegényét hozták volna lehetetlen helyzetbe, igyekezett minél kevesebb időt tölteni Geréb lakásán. Most is csak kirakta az asztalra a szendvicseket és a gyümölcsöt, aztán elköszönt, Bertalan csatlakozott hozzá.

– Ki kell mennünk a repülőtérre, Németországból jönnek barátaink.

– Folyton jönnek hozzád ezek a németek! Nem tudnád legalább az apósod esküvőjén elhanyagolni őket?

Szvetlána úgy tett, mintha nem hallaná, belekarolt Bertalanba, és kiléptek az ajtón. Geréb utánuk nézett.

– Tudom, mit forgat a fejében! Nem akar sem Leningrádban, sem Budapesten maradni. Nyugat-Németországban most hoztak egy törvényt, hogy a német származásúak bárhol is éljenek jelenleg, volksdeutschnak, vagyis népi németnek számítanak, és jogukban áll hazatelepülni. Az állam lakást, állást, induló segélyt biztosít nekik. Így akarják javítani a németek ará195nyát a törökökkel, arabokkal és a többi bevándorlóval szemben.

– Bercit is magával akarja vinni, vagy felbomlik a kapcsolatuk?

– Sajnos, amilyen jó bolond az én fiam, mindent el tud fogadtatni vele. Kint aztán kedvére járhat rongyokban, kiélheti az ellenzéki hajlamait.

Geréb pálinkát ivott, az egyik poharat a másik után hajtotta fel, mintha meg akarná mutatni, hogy milyen keményen bírja a szeszt. Én tudtam, hogy ez az erőfitogtatás a hajlamai ellen való, és attól tartottam, hogy hamarosan lerészegedik, és összevész újdonsült, de máris megunt feleségével. Ezt semmiképp sem akartam kivárni, de azonnal elmenni sem illett volna. Valamivel el kellett húzni az időt, kínomban rossz szóvicceket eszeltem ki:

– Milyen növény a „menyasszony-vágó”? – kérdeztem.

– „Ara-nyeső”, aranyeső! – mondta a hasonló poénok megfejtésében jártas Geréb, és a pillantásával valóban szinte megnyeste az aráját. Aztán összeszedte magát és megpróbálta átvenni a házigazda szerepét:

– Berci hozott néhány régi mozgalmi lemezt Leningrádból, ott fillérekbe kerül. Nem akarjátok meghallgatni?

Be sem várva a választ, sorra tette fel a korongokat. Először Lenint hallottuk, amint a munkás- és katonaküldöttek kongresszusán beszél, majd a Világifjúsági Induló hangzott fel:

196

Geréb elérzékenyült:

– Tudjátok mikor hallottam ezt utoljára? Még 1950-ben a Világifjúsági Találkozón. Épp jött velem szembe a menet a Sztálin úton, és ezt énekelték.

Weiner arcán hirtelen megkeményedtek a vonások, de nem szólalt meg. Végighallgattuk a lemezt, aztán elköszöntünk a háziaktól.

197

Arra számítottam, hogy az utcára kilépve elbúcsúzunk, és ki-ki hazafelé indul, de Weiner megállt és rámnézett:

– Ráérsz?

– Igen.

– Gyere, igyunk még valamit, különben elhányom magam.

Nem illett kitérni a meghívás elől, kerestünk egy talponállót a közelben, Weiner beállt a kassza előtti sorba:

– Mit kérsz?

– Sört.

– És alá?

– Alá? Legyen vodka.

Aztán én váltottam blokkot, majd megint ő, úgy fogyasztottuk el a korsókat és a féldeciket, hogy közben alig-alig szóltunk egymáshoz. Lassan „feltöltöttük” magunkat, Weiner az ivópultra támaszkodott és dúdolni kezdett:

– Mi ez a dal? Nem ismerem.

– Valamilyen régi daljátékból való. Még az 198elemi iskolában adtuk elő, a címére nem emlékszem.

A dalról eszembe jutott, hogy Weiner milyen komor arcot vágott Gerébéknél, mikor Bertalan felrakta a lemezjátszóra a Világifjúsági Indulót.

– Miért lettél olyan rosszkedvű, mikor a VIT-indulót játszották?

Weiner elnézett a pohara fölött:

– Emlékszel, Geréb mit mondott? Akkor hallotta utoljára ezt a dalt, amikor a VIT idején a Sztálin úton sétált, és jött vele szembe a felvonuló tömeg. Én is abban az időben hallottam utoljára. Tudod hol?

– Nem.

– Én is a Sztálin úton, csak nem kint az utcán, hanem a 60-ban, egy irodában vallattak. Már hetek óta nem hagytak aludni, és hülyére voltam verve. Lehet, hogy Geréb épp akkor jött be a Hatósághoz tanúskodni ellenem.

– Pali ellened vallott?

– Nem tudtad?

– Nekem sohasem beszélt róla.

– Azt elhiszem. Az sem tűnt fel, milyen képet vágott, mikor a „Százéves”-ben a Déry–Örkény ügyről meséltél?

Széttártam a karomat:

– Író vagyok, tehát a hivatásomnál fogva rossz megfigyelő.

Weiner hirtelen szembefordult velem:

– Akarok kérdezni tőled valamit: mi a véleményed Gerébről?

199

Megütötte a fülemet, hogy beszélgetésünk folyamán már sokadszorra csak a vezetéknevén említi közös barátunkat, óvatosan visszakérdeztem:

– Ezt hogy érted? Egy embert sokféle szempontból lehet megítélni.

– Az alapvető dolgokat tekintve.

– Mik ezek az alapvető dolgok?

– Például, hogy ki tartja a kezében a hatalmat. Szerinted hogy viselkedne, ha újra kitörne egy ellenforradalom?

– Ebbe kár belemenni, nem valószínű, hogy újra bekövetkezne.

– Levelet kaptál valahonnan, amelyben megírták?! Én nem vagyok biztos benne. De jól van, vegyük úgy, hogy más formában, mint 1956-ban, de megpróbálnák megdönteni a rendszert, Geréb mit csinálna?

Vállat vontam:

– Munkásőr, gondolom, hogy fegyvert fogna.

– Én meg biztos vagyok benne, hogy átállna a túlsó oldalra.

Életemben kevésszer döbbentem meg annyira, mint most Weiner szavaitól. Olyat már láttam, hogy egy hívő csalódott az ideáljában, és elpártolt tőle, de hogy egy példakép ilyen egyértelműen megtagadja az őt oltárra emelő hívét, azt most tapasztaltam először. Még mindig valamiféle ugratásra gondoltam, nem akartam semmi olyat mondani, amit később megbánhatnék:

– Biztos, hogy csak azért látod ilyen sötéten a helyzetet, mert rossz hangulatban zaj200lott le az esküvő. Meg ezt a szerencsétlen hanglemezt is rosszkor rakták fel. Majd leülünk egyszer piálni hármasban, nevetünk egy nagyot, és minden tisztázódik.

Weinert nem lehetett lecsillapítani.

– Hallottad, hogy milyen megjegyzéseket tett, amíg ott álltunk az anyakönyv-vezetőnő előtt?

– Ilyenkor mindenki zavarban van, nem tudja, hogy viselkedjen.

– Nem erről van szó, már unja a feleségét, de nem mer szakítani vele, helyette így éli ki magát. A gyávák bátorsága a szemtelenség. Hajlandó vagy még egy felest meginni, vagy nem akarsz velem berúgni?

Bólintottam, kíváncsi voltam, hová lyukad ki ez a furcsán induló beszélgetés. Weiner térült-fordult, kihozta az italt, egy slukkra felhajtotta a magáét, ettől mintha az utolsó gát is átszakadt volna benne.

– Nem tudom, mennyire ismered az én koncepciós perem körülményeit. Nem szeretek beszélni róla, de elmondok annyit, hogy megértsd a dolgokat. – Weiner körülnézett, és bár senki sem figyelt ránk a kocsmai zsivajban, halkabbra vette a hangját. – Miután letartóztattak, az ÁVH-n háborús bűncselekményekkel vádoltak meg. A kihallgató tisztem, egy Pécseli nevű őrnagy két fő bizonyítékot hozott fel ellenem, az első az a hamisított, vagy mondjuk úgy, hogy részben hamisított SS-igazolvány volt, melyet a németek bevonulása után szereztem – egy SS-tiszttől vettem el, a Vadász 201utcai „Üvegház”-ban ragasztották bele az én fényképemet, ott, ahol Geréb iratait is készítették. Tudtam, hogy kiadták a körözést az igazolvány felmutatója ellen, ezért folyamatosan nem használhattam, de amikor nem volt más esély, elő kellett vennem. A felszabadulást követőleg elkérték tőlem a Partizánszövetségtől, egy állandó kiállításon mutatták be, a Hatóság onnan hozta el bűnjelként. A másik adujuk Geréb vallomása volt, nem tudod elképzelni, hogy miket hordott össze rólam: együttműködtem a fasisztákkal és a cionistákkal, sőt oda is tartoztam mind a két csoporthoz.

– De hát ez a két ideológia, ez a két szervezet két végletet jelent, hogy férhettek össze a szemükben?

– A hatalom mindig megpróbálja egy kalap alá venni az ellenfeleit, bármennyire is különböznek azok egymástól – így egy csapásra el tudja hitetni az emberekkel, hogy ő az igazság egyedüli birtokosa.

– De miért épp téged választottak ki bűnbaknak, illetve az egyik bűnbaknak?

– Nem tudom pontosan. Valószínűleg azért, mert én a háború alatt itthon, Magyarországon dolgoztam a mozgalomban, és nem Moszkvában dekkoltam – az ilyeneket Rákosi mindig gyanúsnak találta, ez a körülmény Rajk és Kádár lebuktatásában is szerepet játszott. Másodszor: én zsidó vagyok, így, ha engem pécéznek ki, rájátszhatnak az emberek antiszemita érzelmeire, mellesleg elterelhették a figyelmet a saját 202származásukról. Igyunk még valamit, jó?

– Nem lesz sok?

– Ez az utolsó.

Az újabb féldecitől Weiner gondolatai mintha lelassultak volna, eltöprengett:

– Hol is hagytam abba?! Szóval Geréb ellenem vallott, és épp csak azt nem mondta, hogy kutyákat izéltem az utcasarkon.

– Honnan tudod ezt ilyen biztosan?

– A kihallgató tisztem, egy bizonyos Pécseli őrnagy megmutatta nekem a jegyzőkönyvet. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem állok szóba Gerébbel. Mikor kiszabadultam a börtönből, eszembe sem jutott, hogy megkeressem őt, de évek múlva egyszer véletlenül összetalálkoztunk egy mozi előcsarnokában. Az volt az első reflexem, hogy belecsapok a pofájába, de aztán arra gondoltam: nem lehet tudni, hogy csikarták ki belőle ezt a vallomást, talán megfenyegették, vagy meg is kínozták.

– Azóta nem beszéltél vele erről?

– Nem, ő volt a sáros, neki kellett volna kezdenie. Lehet, még mindig azt hiszi, hogy én nem tudok a vallomásáról.

– És ha most próbálnátok meg tisztázni?

– Most már akármit is mondana, ennyi idő után nem hinnék neki.

Weiner tovább hergelte magát:

– Már rég nem is ez a fő bajom vele, hanem az egész jelleme. Ezt a senkit egyetlen dolog mozgatja: a félelem.

– Senki sem tehet arról, hogy fél. Te is félsz, én is félek.

203

– De egy határon túl már bűnnek számít.

– Hol az a határ?

– Nála sehol! Megcsókolná a hóhéra kezét, hogy egy perccel később akassza fel.

– Azért ez túlzás!

– Azt hiszed? Mikor SS-egyenruhában kiszedtem őt a rendőrök karmai közül, azt hitte, hogy ki akarom végezni, és úgy kért kegyelmet, hogy ezt a szőrös kezemet csókolgatta. A félelem nála világnézet, mindent meghatároz.

Próbáltam összefogni az italtól kavargó gondolataimat:

– Ha egyszer ez a véleményed Gerébről, miért nem szakítottad meg vele a kapcsolatot?

– Mondom, hogy akartam, de én is csak egy gennyes, lágyszívű zsidó vagyok, ha a régi barátaimról van szó. Úgy jött utánam, mint egy megvert, szűkölő kutya, folyton úgy éreztem, hogy szüksége van a segítségemre, különben összecsuklik. Nem tudja felfogni, hogy nem húzódhatunk állandóan az erő árnyékába, magunkban kell megtalálnunk az erőt. Mindig elhatároztam, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor segítettem rajta, legközelebb beolvasok neki, és lerázom magamról, aztán mindig csak elhalasztottam. De most ez a szörnyű esküvő, ez a képmutatás megint felkavart bennem mindent. Hagyni kellett volna, hogy agyonverjék. Még egy felest, „szétcsapatni”, amit ittunk?

– Kösz, de már nem fér belém.

204

– Akkor ketten egy üveg sört?

– Rendben van.

Kilépve az utcára váratlanul Bertalannal találkoztunk, aki közben hazaérkezett, nem vett észre minket, de Weiner megállította:

– Apád hogy van? Elkezdődött már a nászéjszaka?

– Rosszul lett és hányt, most alszik.

– Igen, ő egyetlen italt bír: a lágytojást.

– Szeretném, Laci bácsi, ha nem beszélne így az apámról.

– Miért? Különben mi lesz?

A fiú nem válaszolt, Weiner tovább provokálta:

– Te hová mégy? Most éppen melyik gyarmati nép mellett tüntettek?

Bertalan sarkon fordult, otthagyott minket, Weiner félrehúzott szájjal nézett utána.

– Ez is tud lelkesedni a világ összes nyomorult szegény emberéért, kivéve azokat, akik az ő saját országában élnek. Ehhez valahogy nincsen kanala.

Valamikor késő este váltunk el egymástól, gyalog indultam el hazafelé, hogy kiszellőztessem a fejemet. Eltöprengtem azon a jellemzésen, melyet Weiner adott közös barátunkról; nem akartam elfogadni:

– Lehet, hogy fél, de ha úgy adódik, nem megy át a barikád túlsó oldalára – győzködtem magam. – Biztos, hogy nem megy át! Nem is teheti, az ő múltjával ott el sem fogadnák.

Az a remény is élt bennem, hogy Weiner és Geréb valaha még megbékülhet egymással.

205

Az a beszélgetés, melyet Weinerrel folytattam a talponállóban, annyi nyomot mindenesetre hagyott bennem, hogy ezentúl figyelemmel kísértem Geréb gesztusait. Azt kellett tapasztalnom, hogy továbbra is mindenre kiterjedő éberséget tanúsít.

Mikor meglátta, hogy a kávéházi asztalon egy levelet írok Kanadában élő anyósomnak, azt tanácsolta, hogy mindig készítsek egy másolatot is, és helyezzem letétbe valamilyen hivatalos helyen, így egy gyanúsítás esetén ennek felmutatásával igazolhatom magam.

Arról is le akart beszélni, hogy beiratkozzam az Olasz Kulturális Intézetben meghirdetett nyelvtanfolyamra:

– Mit gondolsz, azért rendezik, hogy minél többen eredetiben olvassák el Dantét vagy Petrarcát? Ne légy már olyan naiv! Megbízható helyről tudom: így tapogatják le, hogy kit lehet és kit érdemes beszervezni.

Más alkalommal is éreztette, hogy otthonosan közlekedik a közrend és az állambiztonság korifeusainak környezetében. Egyszer arról panaszkodtam Gerébnek, hogy becsaptak a kocsim eladásánál. Megkérdeztem, hogy nexusai révén tudna-e segíteni a pénzem visszaszerzésében.

206

– Természetesen megvannak a megfelelő összeköttetéseim – mondta ünnepélyes hangon. – Ha azt jelezném nekik, hogy valaki rejtjelzéses levelet vagy más titkos üzenetet rakna le valahol az országúton egy kilométerkő mellé, azonnal ugranának, és öt percen belül elkapnák a pasast. Azt nem hiszem, hogy egy ilyen, számukra jelentéktelen ügybe beleártanák magukat, de azért szólok nekik. Hátha rám való tekintettel kivételt tesznek.

Néhány nappal később meghozta a választ:

– Pontosan úgy volt, ahogy sejtettem is: ez az ügy nem illik az ő kaliberükbe. A barátaim azt üzenik, hogy ismerik azt az illetőt, aki becsapott téged az autóeladásnál, azt tanácsolják, hogy ne kezdj ki vele, mert vérbe fagyva visznek el téged – figyelmeztető hangsúllyal megismételte – vérbe fagyva!

Ezen erősen elcsodálkoztam, mert a testsúlyom akkoriban kilencven kiló körül járt, napi egy-másfél órát gyakoroltam súlyzókkal, a szélhámos pedig egy szemüveges, vékony emberke volt. Mindenesetre megköszöntem a jó tanácsot, hátha az illető a keleti harcművészetek feketeöves mestere – nem valószínű ugyan, de sosem lehet tudni.

Geréb egyre feljebb lépett a Rádió hivatali ranglétráján, ügyintézőként bekerült az elnöki titkárságba is.

– Fegyveres őr van nálunk, és az irodához egy kis konyha is tartozik, ahol főzni 207lehet! – számolt be büszkén új helyéről szokásos reggeli beszélgetésünkön.

Igyekeztem elismerő képet vágni, bár nem értettem pontosan, hogy ezen mi a dicsekednivaló.

Nem tudni, mit és hogyan főzhettek ezen az elnöki titkársághoz tartozó kis konyhán, annyi bizonyos, hogy Geréb beszállt egy nyilvános súlycsökkentő vetélkedőbe, amelynek résztvevői hetente egyszer leméretkeztek a televízió kamerái előtt – így bizonyítva, hogy mennyit fogytak az eltelt idő alatt. Az öltözéke is megváltozott: a korábbi térdben-fenékben kinyúlt nadrágok és plump zakók helyett Boss-öltönyöket kezdett hordani.

A tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy férfi igyekszik átalakítani a megjelenését – akár bajusz-szakáll növesztéssel, akár leadott kilókkal, akár elegáns ruhákkal –, akkor ott egy új nő szokott a háttérben állni. Ez a régi igazság most is beigazolódott, Geréb elvált a második feleségétől, közös kislányuk, aki az idősebb Gerébné után a Franciska nevet kapta, az asszonynál maradt, megkapta vele a belvárosi földszintes lakást is, a férfi új élettársához, egy orvosnőhöz költözött.

Életének felfelé ívelő menetét egyetlen szomorú esemény zavarta meg: édesapja, Geréb Márton váratlanul elhunyt.

– Ne haragudj, hogy nem hívtalak meg a temetésre – mondta néhány nappal a szertartás után. – Apám íróasztalában talál208tunk egy részletes leírást, hogy miképp gondolja a búcsúztatást, egy rajzon még azt is feltüntette, hogy a felravatalozásnál melyik ismerős hova álljon, neked is megvolt a kijelölt helyed a koporsó mellett. Megnyugtatlak, hogy egészen kitüntetett pozíciót szánt neked – fogadd ezt az ő síron túli üdvözleteként.

– Köszönöm.

– A végakarata szerint száznál több embert kellett volna meghívnunk, elsősorban régi mozgalmi társait, kollégáit, de mi Irénkével úgy döntöttünk, hogy csak a legszűkebb család legyen jelen.

– Miért határoztatok így?

– Te az utóbbi időben nem találkoztál az apámmal, nem tudhatod, hogy teljesen megváltozott. Ahogy testileg gyengült, úgy zuhant egyre mélyebb vallási tébolyba. Minden szombaton eljárt a templomba, imádkozott, és felhívatta magát a Tórához is. Irénkének kóser konyhát kellett vezetnie.

– Úgy látszik, a vallás megadta neki azt a vigaszt, amit a marxizmus nem tudott.

– Nem értek veled egyet ebben a kérdésben, de nem vitatkozom. Azt mondogatta, hogy élni keresztények között kell, meghalni zsidók között. Mindenképpen vallási temetést akart rabbival-kántorral, ezt az akaratát teljesítenünk kellett, de úgy gondoltuk, hogy egy ilyen szertartás sok régi elvtársát megbotránkoztatná, vagy legalábbis elkeserítené, így végül csak mi, hozzátartozók álltunk a sírja mellett.

209

Geréb ivott egy korty kávét, és elgondolkodva előrekönyökölt az asztalon:

– Még egy különös dolog történt, amit el kell mondanom neked, hátha tudsz magyarázatot adni rá. Agyvérzés végzett az apámmal, még élt, mikor a mentők kijöttek érte, és hordágyra tették, de már nem volt magánál. A szeme be volt csukva, és azt hajtogatta: ne bántson, ne bántson! Lehet, hogy az én erős, büszke apám egész életében félt, és ez a félelem a halála perceiben kijött rajta? Miket élhetett át, és miket képzelhetett el magában?! Már soha nem fogjuk megtudni.

Csend állt be, hogy tovább lendítsem a beszélgetést, megkérdeztem:

– Berciékkel mi van?

Geréb megütközve nézett rám:

– Nem tudtad, hogy elmentek?

– Nem mondtad. Hová?

– Úgy, ahogy gondoltam, Németországba. A menyemet elfogadták volksdeutschnak, az ulmi egyetemen tanít, a fiam egy újságnál dolgozik. Nem érdekli őket a régi hazájuk, Berci még a nagyapja temetésére sem jött haza, csak egy táviratot küldött. Az én temetésemre ennyit sem fog megreszkírozni.

210

Weiner korábban hihetetlennek tűnő jóslata mindinkább beigazolódott, a szemem láttára bontakozott ki az úgynevezett „rendszerváltó értelmiség” tevékenysége. A kezdetben alig száz főt számláló csoportosulás hamarosan félmilliósra szaporodott, és egyre sikeresebben keltette azt a benyomást, hogy tízmillióan tartoznak hozzá. Közvetett formában engem is megkerestek, a postaládámba be-bedobták az akkor még illegálisnak számító „Beszélő” című folyóirat egy-egy számát, üzeneteket és rendezvényekre szóló meghívókat kaptam, de nem reagáltam rájuk.

Tudtam, hogy a magát szocialistának nevező rendszer tevékenységével önmaga fölött tört pálcát, de nem találtam rokonszenvesebbnek a föltörekvő új alakulatot, a „földszintes Dugovics Tituszok” hangos seregét sem. Feleslegesnek tartottam részt venni a mindent elárasztó közéleti handabandázásban, meggyőződésem, hogy csak akkor szabad politizálni, amikor nem lehet. Mint korábban, most is csak egyetlen ellenfelem maradt: a papír, mely megkövetelte, hogy a tőlem kitelhető legpontosabb szavakat írjam rá, és ez alól semmiféle társadalmi változás nem adhatott felmentést.

211

Hamarosan második otthonomba, a „Hungária” Kávéházba is begyűrűztek az új idők hullámai. Már a reggeli kapunyitáskor különféle alakulgató mozgalmak tagjai, főleg újságírók és tanárok csörtettek be a helyiségbe, és folytatták nyilván még az előző este elkezdett és egész éjszakán át tartó vitáikat. Áradt belőlük a cigaretta és a tömény alkohol bűze, hangoskodtak, beszélgetésükből csak annyit vettem ki, hogy még meg sem szerzett pozíciók és rangok elosztását tárgyalják meg.

Eleinte csak a bejárat melletti, tőlem távolabb eső asztalokhoz telepedtek le, később már egészen hátul, az én közvetlen közelségemben helyezkedtek el. Arrébb húzódhattam volna, de még nem született meg az a politikai irányzat, mely rábírhatott volna engem arra, hogy elhagyjam a „bal egy”-et, megszokott helyemet. Inkább a tenyerembe támasztottam a fejem, úgy hajoltam a papír fölé, igyekeztem nem odafigyelni a beszélgetésekre.

Egyik reggel egy félig-meddig ismerős újságíró, Nyújtó Lajos ült le feleségével a szomszéd asztalhoz, mind a kettőjükön látszott a szesszel-füsttel eltöltött éjszaka, én biccentettem feléjük, és próbáltam nem tudomásul venni az ottlétüket.

Nyújtó emelt hangon hívta Lojzit, a pincért, és két zónapörköltet rendelt. Mivel a konyha még nem nyitott ki, Lojzi nem szolgálhatott vele. Nyújtó teli torokból becs212mérelte a Hungáriát, egy idő után meguntam a hőzöngését.

– Fejezd be, légy szíves, mert zavarsz!

Nyújtó végre egy kézzelfogható ellenséget talált, teljes dühével felém fordult:

– Ügyvédfi!

Apám, aki összesen egy polgári iskolai osztályt végzett, aztán egész haláláig különféle alkalmi munkákkal próbálkozott, megtisztelve érezte volna magát, hogy ügyvéddé „nevezik ki”, de tudtam, hogy itt és most nem erről van szó, a jelzőt más értelemben használták, és sértésnek szánták.

Felkeltem, fogtam a kávéhoz szervírozott pohár vizet, és belelöttyintettem Nyújtó arcába. A szemüvege mögött is látszott, hogy egy pillanat alatt kijózanodik. Bólintottam, majd visszaültem a székembe, és folytattam a munkát, csak periférikusan láttam, hogy az újságíró elsiet a galéria felé.

Egy-két perc múlva megéreztem, hogy valaki mellém áll, felkaptam a fejem, de alig azonosítottam az alakot Nyújtóval, már a képembe zúdult egy pohár víz – nyilván a galéria mosdójából hozta magával. Felugrottam, és nyitott tenyérrel úgy pofonvágtam, hogy a szemüvege leesett és pattogott a kőpadlón.

Nyújtó nem merte viszonozni az ütést, helyette üvöltözni kezdett, a közeli leszámolással fenyegetődzött, mikor minden hozzám hasonlót elintéznek majd.

– Az lehet – mondtam –, de neked sok örömed nem lesz benne, mert rögtön megöllek.

213

Nyújtó sietve elkotródott. Megemlítendő, hogy ez a csata nem a Fővárosi Nagycirkusz porondján zajlott le, hanem az ország legnevesebb, osztályon felüli kávéházában. Lojzitól, a pincértől bocsánatot kértem az okozott kellemetlenségért, de az eset nem ingatta meg a lelki egyensúlyomat, újra csak rádöbbentem, hogy valami rotyog a politika fazekában, és mint a húsleves főzésénél, itt is először a szemét kerül a felszínre.

A kabaré világában is más szelek kezdtek fújni. Ha jól emlékszem a dolgok menetére, ebben a minivilágban először a színészek magatartása változott meg először, ők hivatásukból eredőleg mindig is közvetlen hatásokra törekszenek, így fogékonyabbak minden fordulatra.

Engem személyemben nem zavart ez az átalakulás, több „rendszerváltó” színészhez is régi, félig-meddig baráti kapcsolat fűzött. Például Sinkovits Imre abban az évben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, amelyben én „gólya”-ként odakerültem. Később, 1956. október 23-án, mikor Imre a Petőfi-szobor talapzatára állva lelkesítette a tömeget, én nyújtottam fel neki a „Két évszázad versei” című kötetet. Ha jól emlékszem, a „Nemzeti dal” mellett Batsányi János: „A franciaországi változásokra” című költeményét szavalta el. A rendszerváltás idején a színész nem volt hajlandó felolvasni a kabaréműsorokban azoknak a szerzőknek a műveit, akik a gyülekező népi és polgári ellenzéken gúnyolódtak. 214Velem ebben is kivételt tett, felvállalta a számaimban való közreműködést.

A színészeket hamarosan követték a kabarészakma egyéb művelői is, elképesztő metamorfózisokat tapasztalhattunk. Baráth, a humoralista – akinek külsején, mint mondani szokás, látszott az egész Hitközség – megtért az Anyaszentegyház ölelő karjaiba. Jezsuita gyóntatót választott magának, és új vallásának harcos apologétájává vált. A kabaréfelvételeken nyakában hatalmas kereszttel állt a mikrofon elé, a rendező udvariasan megjegyezte:

– Ez a jelkép jó, a televízióban roppant hatásos volna, de nem igazán a rádióba való. Ha gesztikulálsz, himbálódzik és „becsörög”.

A Baráth magatartásában megnyilvánuló ellentmondások összeegyeztethetetlennek látszottak, az egyik kollégája joggal kérdezte tőle:

– Nem félsz attól, hogy amikor mégy hazafelé, belelövöd magad a Dunába?!

A főrendezőt, Torma Félixet is leváltották – tulajdonképpen saját taktikai trükkjeinek esett áldozatul. Valahányszor hátrányba került az ellenfeleivel szembeni konfliktusokban, nem engedték megvalósítani szakmai elképzeléseit, azonnal bejelentette, hogy nyugdíjba vonul. Az illetékesek, néha maga Kádár János is, el akarták kerülni, hogy még egy területen megmozduljon alattuk a föld, sietve közbeléptek, és Torma győzedelmesen került ki az összecsapásból. Most 215is ehhez az eszközhöz nyúlt, már nem emlékszem rá, hogy milyen ügyben, de a korifeusok más, ennél fontosabb problémákkal voltak elfoglalva, úgy gondolták, nem cipelik tovább azokat a terheket, melyeket Torma szokott a nyakukba rakni, és ezúttal elfogadták a nyugdíjkérelmét.

Torma szinte egyedül találta ki és fejlesztette fel a Rádiókabaré egész intézményét, távozásával akkora űrt hagyott maga után, hogy egy ember nem is vállalhatta fel a betöltését. Két felfedezettje lépett a helyébe; az egyikük, Bányaváry Elek, a liberális eszmékhez kötődött, társa, Bogár Előd viszont nem is titkolta jobboldali vonzódását. Kapcsolatukat sokan a tűz és a víz házasságának képzelték, melyből csak gőz és füst származhat, meglepetést váltott ki, hogy – legalábbis látszatra – harmonikusan dolgoztak együtt. Igyekeztek minél hamarabb eltüntetni Tormának a szinte a falakba is beleivódott emlékét. Bár nem nyilvánították nemkívánatos személynek, nem segítettek megélhetési gondjaiban a betegségekkel küszködő egykori mesterüknek, jóllehet módjukban állt volna különböző szakmai feladatokkal megbízni.

A két szerkesztő példája nyomán a kabarétársulat többi tagja is igyekezett megszabadulni Torma kompromittáló szellemi hagyatékától, egymás után jelentették ki, hogy ők bizony nem tartoztak az úgynevezett „Torma istálló”-ba.

Korábban nekem is megvoltak a magam 216összecsapásai Tormával. Egyszer nem akartam a szünet utáni második részben elsőként fellépni, mert ilyenkor a késve visszaérkező nézők elvonják a többiek figyelmét, Torma megfogta a karomat, és erőszakkal ráncigált be a mikrofon elé, máskor is vágtam a fejéhez sértő dolgokat. Most azonban úgy gondoltam, hogy aki egyszer betette maga mögött az ajtót, azt többé nem érheti semmiféle gáncs. Ha megjelent egy új művem, mindig felhívtam az egykori főrendezőt, megittunk egy kávét, és dedikáltam neki a kötetet. Évek múlva a sírjánál is én beszéltem, a temetésen egyébként Bányaváry és Bogár is megjelent – nagy koszorúkat cipelve.

Geréb politikai színeváltozása is hamarosan bekövetkezett, igaz, sokkal kevésbé látványosan indult, mint a többieké. Az egyik reggel a szokásos időpontnál később és sáros cipőben jött be a Hungária Kávéházba.

– Merre jártál? – kérdeztem, Geréb legyintett.

– Temetésen. Már kijelölt helyem van a ravatalozó előtt.

– Ki halt meg?

– A mostohaanyám, Irénke, tudod: szegény apám második felesége. Nem voltak gyerekei, a fiamra hagyta a pesterzsébeti házat. Berci nevében én vettem át az örökséget.

– De hol lettél sáros?

– Megnéztem a kertben azt a régi föld217alatti búvóhelyet, ahol 1944-ben és 1956-ban rejtőzködtünk apámmal. Szerencsére épségben maradt, csak egy-két támasztógerendát kell majd kicserélni.

– Ezt miért tartod fenn? Mégiscsak gombát akarsz termeszteni?

Geréb nem felelt, csak egy sokatmondó pillantást vetett rám, nem akartam tovább erőltetni a témát:

– Egyébként Berci hogy van?

– Járt itthon, beszélgettünk, de nem ismerem ki magam rajta. Szakállt növesztett, és átsodródott a túloldalra, az úgynevezett másként gondolkodók közé – mintha lehetséges volna másként gondolkodni, mint marxista módon. Vitatkozunk, de az én érveimre csak nevet, és olyanokat felel: elég, ha annyit mondok, hogy Milton Friedman? Ehhez mit szóljak?! Te tudod, hogy ki ez a Milton Friedman?

– Annyit tudok, hogy közgazdász, a fogyasztáselemzéssel, pénzelmélettel, stabilitási politikával foglalkozik. 1976-ban Nobel-díjat kapott.

– Nem lehet olyan nagy szám, ha én nem hallottam róla.

Geréb töprengve nézte maga előtt az üres kávéscsészét:

– Mit gondolsz: lehet, hogy mégis én tévedek, és Bercinek van igaza?

– Nem tudom.

– Néha úgy érzem: ő már nem fogja elénekelni a sírom fölött az Internacionálét – akkor pedig hiába éltem, és hiába haltam meg.

218

Hamarosan a Hungáriában is változások történtek. Minden politikai fordulat rajta szokta hagyni a kézjegyét a kávéházon, az 1950-es években ilyen hatásra építették át sportbolttá. Most új közönségre számítva reggel hét óra helyett csak tízkor nyitott – amikor én már túl szoktam járni a napi penzumom felén. Később pedig egy sorompószerű alkalmatosságot állítottak fel a bejáratnál, mellette egy pincér őrködött, aki csak egy kétszáz forintos belépő megváltása után engedte be a vendégeket.

– Ha élnének a kávéház régi nagy író vendégei: Karinthy, Kosztolányi, Nagy Lajos és a többiek, nekik is meg kellene váltani ezt a kétszáz forintos belépőt? – kérdeztem az illetékesektől, és aztán már csak ritkán nyomtam le a Kávéház kilincsét.

A különféle átalakítások kapcsán már többször is elbúcsúztam ettől a törzshelyemtől. Régebben, a bezárás előtt kedvenc pincérem, Lojzi egy kiskanalat szokott átnyújtani, melybe a „Hungária Kávéház” jelzés volt belevésve, az újbóli megnyitáson ezt ünnepélyes formában visszaadtam. Ez a búcsú azonban nélkülözött minden fennköltséget, Lojzi már rég elment, magánvendéglőt nyitott, így a szertartás is elmaradt.

219

Végképp kiszorulva korábbi találkozásaink meghatározó színhelyéről a Hungáriából, Gerébbel csak a Pagodában, a Rádió társalgójában futottunk össze olykor-olykor. A kabarészerző előbb mindig a vécére sietett, ahol könnyített magán, erről a kényszeres szokásáról egy kétsoros bökverset fabrikált:

Az illemhelyről kilépve megállt a helyiség közepén tájékozódni, hogy hol igya meg a kávéját. Megfigyeltem, hogy sohasem ül le olyan asztalhoz, amely mellett azok a szerkesztők, riporterek foglalnak helyet, akiket a rendszerváltásra készülődők támadásaik célpontjául választottak, nyilvánvalóan nem kívánt vállalni velük semmiféle közösséget. Engem egyelőre nem sorolt közéjük, mikor intettem felé, ha kényszeredetten is, de letelepedett a szomszédságomban. Megvetően mutatott néhány, a közelben beszélgető közismert liberális személyiségre:

– Libareálisok!

Megráztam a fejem:

– Ne haragudj, lehet, hogy ez jó vicc, 220annyi viszont biztos, hogy éppen te ezt nem engedheted meg magadnak.

Geréb méltatlankodva nézett vissza rám:

– Miért nem mondhatok ilyet? Mi a kifogásod?

– Nem szeretem azokat, akik a menekülő szánkóról lerugdossák a társaikat az üldöző farkasok elé. Abban bíznak, hogy amíg felfalják a többieket, addig ők biztonságban vannak.

– Nem tudom, miért gondolod úgy, hogy én a szánkón kivételezett helyen ültem. Szerintem éppen én voltam az, akit folyton próbáltak lerugdosni. Már mondtam neked, hogy én tehén voltam az ökrök között és ökör a tehenek között.

Elakadt a lélegzetem, és a vér a fejembe tolult, Weiner jóslata jutott az eszembe Geréb pálfordulásáról. Váltottam a témán:

– Mit tudsz Weiner Laciról?

– Kórházba került, kitört rajta a tuberkulózis.

– Jártál nála?

– Egyszer meglátogattam, leültünk és megpróbáltam kifejteni neki egy összetettebb világképet.

– Mi ennek a lényege?

– Nem kell mindent törik-szakadra beállítani, fehérre és feketére felosztani az egész világot, embereket ellenségnek minősíteni csak azért, mert nem pontosan azt gondolja, amit én. Erre tudod, hogy reagált? Elém köpött az asztalra és otthagyott! – Geréb háborgott – Túl sokat képzel magá221ról! Azok után, amit tettem érte, nem ezt érdemeltem tőle.

Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy valójában mit is tett ő Weinerért, de váratlanul Holló Henrik állt meg az asztalunk mellett. Az öreg színészt kisegítő ügyelőként szokták alkalmazni egy-egy rádiós produkciónál.

– Halló, Holló – az öregember Geréb arcába nézett. – Hallom, hogy beszálltál az „Aranyszarvas” Stúdióba. Rájöttél, hogy egyszerre több segget kell nyalni. Bravó!

Geréb felpattant a helyéről, és búcsúzás nélkül elrohant, az öregember leült mellém:

– Megbüntetlek egy kávéra, gazfickó!

Én csak nehezen fogtam fel a történteket.

– Mi az az „Aranyszarvas” Stúdió?

– Egy jobboldali sajtó nagyáruház. Anyagokkal látja el a fél- és egész fasiszta lapokat, a rádiót, bedolgozik televíziós műsorokba, reklámszöveget fogalmaz, szórakoztató műsorokat szervez.

– De hát hogy vehették fel Gerébet? Hiszen ő munkásőr volt, párttag.

– Egy mozgalomban soha nem érdeklődnek az első hullámban érkezők erkölcsei után. Geréb még idejében jelentkezett.

Szerettem volna valakivel megbeszélni ezt az ügyet, Weiner jutott az eszembe. Kinyomoztam, hogy az egyik zuglói kórházban ápolják, a legközelebbi szabad délutánomon felkerestem. Kint ült a kertben, a napsütés elől félárnyékba húzódott, a kezében egy könyvet tartott. Arcán a bőr már 222valósággal rászáradt kiálló pofacsontjaira, koponyájának formája egy halálfejre emlékeztetett. Ő sem volt megelégedve az én külsőmmel.

– Hová lett a hajad? Lassan olyan kopasz leszel, hogy le lehet enni a tésztát a fejedről!

– Mit csináljak? Fogyóanyag.

Átadtam neki a magammal hozott gyümölcsöt, Weiner kérdőn nézett rám:

– Valami „moslékot” nem hoztál?

– Nem árt?

– És ha árt?! Mondd már, legföljebb egy évvel tovább leszek halott.

Odacsúsztattam neki egy kétdecis vodkásüveget, azért választottam épp ezt az italt, mert nincs olyan átható utószaga, hogy lebukhatna vele. Weiner meghúzta az üveget, aztán elrakta a köpenye alá, pizsamája zsebébe.

– Az ápolónők nem haragszanak meg, ha megtalálják nálad?

– De igen, ők szokták becsempészni a piát némi felárért, most legalább egy százast kiveszek a zsebükből. Mi újság?

– Geréb beállt a „Csodaszarvas” Stúdióba, egy jobboldali sajtóvállalathoz.

– Tudod mennyit nyertek vele? Annyit, amennyit mi vesztettünk.

– Igazi profi mesterember.

– Egy hóból gyúrt szobor, még ki sem sütött a nap, máris elolvadt. Egyébként éljen boldogan.

– Hogy vagy?

223

Weiner legyintett:

– Nem jól, érzem, hogy lassan megy ki belőlem az erő, folyton csak feküdnék. Csak délután tudom összeszedni magam egy-két órára.

– Milyen a hangulatod?

– Milyen? Mint a veszett kutyáé, amelyik harapni akar.

– Ez mit jelent?

– Állandóan mozdulna a kezem, hogy felcsatoljam a szuronyt, és nekimenjek ennek a fasiszta bandának, amely most át akarja venni a hatalmat.

– Folyton vérre, csatákra, halálra gondolsz.

– Nem én kerestem a balhékat, az viszont igaz, hogy soha nem tértem ki előlük.

– Ez a kényszerű érzés soha nem szűnik meg benned?

– Nem kényszer és nem is érzés, nem én akartam, hogy így legyen. Nem én osztottam fel a világot kizsákmányolókra és nyomorultakra, gyilkosokra és áldozatokra.

A mellé lerakott könyvre néztem, címoldalával lefelé volt fordítva.

– Mit olvasol?

– Che Guevara bolíviai naplóját. Kiadták magyarul is zárt terjesztésben, egy barátom behozta.

– Hogy tetszik?

– Nagyon. Itt a kórházban hangosak az éjszakák, az emberek nyögnek, jajgatnak, viszik a halottakat fürdetni. Felébredek, nem tudok újra elaludni, olvasgatok. Arra 224gondolok, hogy milyen jó lett volna, ha én is elmehettem volna vele Bolíviába! Meghalni egy tiszta forradalmi harcban és nem itt egy rossz kórházban, vérző tüdővel. Olyan volna, mint mikor a felszabadulás után elindultam egy szál madzagra fűzött puskával. De az élet nem szokta kétszer is megadni ugyanazt az esélyt.

Weiner ivott még egy kortyot a vodkából, aztán gyorsan eldugta az üveget, mert az épülethez vezető ajtóban egy ápolónő jelent meg, és a látogatási idő leteltére figyelmeztetett. Szedelődzködni kezdtem.

– És a világgal mi lesz?

– „…Szibériából már újra elindult egy kopaszodó ügyvédjelölt, táskájában forradalmi iratokkal!” Még képzelődni is jó róla.

Többé nem találkoztam Weinerrel. Valamikor tavasszal kaptam egy partecédulát, ebben jelentette be a halálát a felesége. Sokan összejöttek Keresztúron az urna befalazásánál. Weiner utolsó kívánsága szerint egy recsegő magnetofonon eljátszották az „Il silenzio” kürtszólóját, a zenét hallgatva körbeforgattam a fejemet, de Gerébet nem láttam a gyászolók között.

225

Mint életem során annyi más foglalatosságtól, a Rádiókabaréban való szerepléstől is megváltam. Ha megkérdeztek volna, hogy miért döntöttem így, valószínűleg hatásos pózba vágom magam, és azt felelem:

– Egy fenyegető társadalmi robbanás árnyékában többé nincs kedvem viccelődni!

Szerencsére a kutyát sem érdekelte a visszavonulásom miértje, így elkerülhettem a mellébeszélést, mert valójában magántermészetű indokok mozgattak. A kabarettisták gárdájában valaha benjáminnak számítottam, az évek múlásával viszont lassan a veteránok közé kerültem. Számtalan esetben tapasztaltam, hogy a kiöregedő humoristák fellépéseit milyen méla közöny és unalom övezi, milyen kétségbeesett erőlködéssel próbálják bizonygatni, hogy még van helyük a szakmában. Ripacskodtak, túlhangsúlyozták gyengécske poénjaikat. Még a szexuális ügyekkel kapcsolatos szakértelmükkel is próbáltak kérkedni, nem ismerték az öreg Berger bácsi filozófiai alaptételét, mely szerint: „mind bolond ember, aki a f…val dicsekszik!”

Folyamatos kudarcaikat általában alkoholba fojtották. Két fellépésük között egy deci konyak várta őket a büfé pultjára kiké226szítve, néha az eszméletlenségig berúgtak. Árpás, a konferanszié hazatérve nem találta a kertkapu kulcsát, a kerítésen akart átmászni, de a tetejére érve elaludt, a hajnali járókelők ilyen pózban csodálhatták meg.

Én nem akartam hasonló helyzetbe kerülni, erőmet és időmet végképp és kizárólagosan a prózaírásra kívántam fordítani. Egyik-másik szerkesztő rá akart beszélni, hogy folytassam a szereplést:

– Az élő, kézzelfogható népszerűségből visszaszorulsz a könyvtárak mélyére!

– Nem baj, az is jó hely.

Mint a beidegzett passziókról való leszokás általában, ez sem ment kisebb visszaesések nélkül. Néha hiúságból elfogadtam még egy-egy felkérést, de a színpad hátteréből a mikrofon felé haladva már nem a térdem remegett a közönséggel való találkozás feszültségétől, hanem kivert az izzadtság, hogy itt nekem mindenáron meg kell nevettetnem az embereket. Azt mormogtam magamban:

– Ez az utolsó szégyen, amin túl kell esnem!

Ha az ember halogatja az egyértelmű döntéseket, biztosra veheti, hogy a lehető legrosszabb történik vele, az én kabaréval kapcsolatos hezitálásomnak is egy megaláztatás vetett véget. Egy műsorhoz, amelyben én is felléptem, túl sok anyagot vettek fel. A két szerkesztő, az egyikük nemzeti, a másikuk liberális alapállású, összeült, hogy megvágják a szöveget. Kiszámolták, 227hogy két „szólót” kell kihagyni, a konszenzus jegyében megállapodtak, hogy a szöveg szakmai színvonalától függetlenül az egyik jobboldali, a másik baloldali hangvételű legyen, ezt az utóbbit az én szerény dolgozatomban találták meg. Tagadhatatlan illendőséggel felajánlották, hogy ha nekem nagyon fontos, akkor megpróbálják beleapplikálni a műsorba, de én köszönettel elhárítottam, a levonható tanulsággal én messze ki voltam fizetve.

Geréb is visszavonult a nyilvános szerepléstől, de mind gyakrabban jelentkezett az uszító jobboldali sajtóban, rádiós magazinokban. Fölényes hangon gúnyolódott a megbukott szocialista rendszer emlékein, vicceket gyártott az egykori „pufajkás” karhatalmistákról és munkásőrökről. Egy többrészes sorozatot indított Rajk Lászlóval és a Rajk-pörrel kapcsolatos élményeiről. A csúcsot az jelentette, mikor egy vasárnap reggeli rádióadásban az általa írott anyag egy, a „háromujjú” Bükkösiről, a „szabadság karnélküli mártírjáról” szóló megemlékezést követte, és hangulatilag szinte egybemosódott vele.

A közben hatalomra került jobboldal nem bizonyult hálátlannak, az ő példájával is igyekezett bizonyítani: érdemes megtérni az eltévedt bárányoknak. Geréb rövid egy-két év alatt több díjat és kitüntetést kapott, mint pályafutásának korábbi évtizedeiben összesen. Pálfordulása sokakat megdöbben228tett, még a fia, Bertalan is megszakította vele a kapcsolatot.

Néha láttam Geréb egyre inkább meggörnyedő alakját, felsőkabátja hasban kidagadt, visszaszedte a nyilvánosság előtt lezajlott súlycsökkentő verseny során leadott kilókat. A hírek szerint az új barátnője is elhagyta, egyedül élt, önellátásra rendezkedett be, mindkét kezében megrakott nejlon szatyrokat cipelt. Valahányszor láttam, mindig jobbra-balra tekintgetve óvakodott végig a józsefvárosi utcákon, majd befordult egy sarkon.

Egy alkalommal épp szembejött velem a Bródy Sándor utcán, megpróbált leszegett fejjel elhaladni mellettem, felemeltem a kezem:

– Egy pillanatra, Pali!

Megállt.

– Tessék, mit akarsz?

– Csak azt szeretném tisztázni, hogy köszönünk-e még egymásnak. Mert ha nem, akkor én sem fárasztom magam vele.

– Ha úgy gondolod, nem muszáj.

– Nem én, hanem te gondolod úgy.

Geréb valósággal kilökte magából a szavakat:

– Neked könnyű, te nem félsz!

– Dehogynem félek.

– Akkor legalább tudsz uralkodni rajta, én már rég nem. Ha az utcán jön velem szemben egy ember, akárki, azt méregetem, hogy erősebb-e nálam, és ha meg akar verni, meg tudom-e védeni magam.

229

– Azt hiszed, az emberek azért mennek ki az utcára, hogy téged megverjenek?

– Nem tudom, de amit az ember lehetségesnek tart, az meg is történhet vele.

Próbáltam oldottabban szólni Gerébhez:

– Fogd fel már végre, hogy a félelem menekülés közben növekszik.

– Te nem érthetsz meg engem, éppúgy, mint az impotens embert az, aki tud baszni. Te nem látod magad előtt naponta a „Háromujjú” arcát.

– Ő már meghalt.

– Majd jön helyette másik, ennek soha nem lesz vége. A kislányom most tizennégy éves és üldözésekről, gázkamrákról álmodik. Egy olyan országban élek, ahol a nép mindig mást akart, mint én: a németeknek drukkolt, hogy nyerjék meg a háborút, ami az én halálomat jelentette volna, a többség ma is azt szeretné, hogy az országot olyanok vezessék, akik engem mindenből ki akarnak rekeszteni. Te láttad, hogy én megpróbáltam mindent, ami tőlem tellett: fegyvert fogtam, erőm fölött dolgoztam, keresztény nőt vettem el feleségül, de hiába. Hidd el: én beértem volna annyival, hogy békében élhetek, mint a többi ember; élvezhetem a napsütést, a jó ételeket, baráti beszélgetéseket, de soha nem hagyták.

– És azt képzeled, hogy ha átmégy a túloldalra, akkor biztonságban leszel?

– Ha szolgálatot teszel nekik, talán elfogadnak. Könnyebb volna, ha mások is engednének a gőgjükből.

230

– Mesélek neked erről egy történetet…

– De ne túl hosszút, dolgom van.

– Igyekszem rövidre fogni. Ismertem Szegeden egy öreg ügyvédet, úgy hívták, hogy doktor Weisz Aladár. Mulatós, kártyás, adomázgató ember volt, sokan szerették a városban. Még 1944-ben utazott a szegedi villamoson, mikor felszállt a helyi nyilasok vezetője, megállt a kocsi közepén, és azt mondta:

– Minden zsidó szálljon le – te, Aladár bácsi maradhatsz!

– Ennek a bratyizó, disztingváló fajgyűlöletnek már régen vége van, ne reménykedj abban, hogy különbékét köthetsz. Ha elindulnak ezek a hordák, nem nézik majd, hogy te „jó zsidó” voltál, vagy „rossz”, válogatás nélkül lőnek majd.

Lassan beláttam, hogy hiába beszélek. Az még rendben van, hogy Geréb mindent megbocsátott magának, de már ideológiát is gyártott hozzá, mellyel a világra hárítja a felelősséget – és ebbe bezárkózott, akár egy erődbe. Megalázónak és méltatlannak találtam az egész vitát:

– Nem agitállak tovább. Maradjunk annyiban, hogy többé nem köszönünk egymásnak – zártam le a beszélgetést, és otthagytam.

A „kimutatkozás” ezzel lényegében végbement, jó volna egy romantikus fordulattal befejezni a történetet. Például olyannal, hogy Geréb hetekre eltűnik, hiába keresik, végül Bertalan, a fia találja meg a pest231erzsébeti ház kertjében ásott, földalatti búvóhely sarkába húzódva, amint éppen régi újságokat olvasgat. Érzelmesebb lelkek kedvéért még egy olyan jelenetet is lehetne szerkeszteni, hogy apa és fia kibékül, egymás kebelére borul.

A valóságnak viszont, sajnos, nincs fantáziája, benne minden szürkébben és silányabban alakult. Az idők múltával Gerébet, akárcsak Baráthot, a humoralistát és a többi jobboldali hangoskodót a kabaré világának szereplői visszafogadták maguk közé. Megbocsátották nekik korábbi tévelygéseiket, mintegy előre megváltva a jogukat a maguk jövőbeni machinációihoz. Kétségtelen: tökéletesnek kellene lennünk, hogy számonkérhessük mások vétkeit.

Geréb, Baráth és a többiek továbbra is csinálhatják ugyanazt és ugyanúgy, mint eddig. Mostanában az eltévedt báránytól már nem követelik meg, hogy visszatérjen a nyájhoz, a csengőt is meghagyják a nyakán, elegendő, ha nem próbálja megharapni a pásztort.

Most is, amikor a befejező sorokat írom, a rádióban épp egy Geréb által írt reklám bökvers szól:

VÉGE

Moldova György

232