„Nem az angolna döglik, hanem a Balaton pusztul!”
Tölg István
5 6Már a kezdet kezdetén beláttam: alkalmatlan vagyok rá, hogy a Balatonról írjak. Kevés és jelentéktelen fontosságú szál köt ide; néhány gyerekkori, majd főiskolai nyaralás emléke, kirándulások, baráti látogatások, semmi több. Soha nem volt itt házam, egy talpalatnyi telkem, sőt még egy csónakom sem, nem szeretem a nyári Balaton hangos, mégis kerítések mögé bezárkózó életformáját.
A feladathoz szükséges képességekkel is baj van, teljességgel hiányoznak belőlem a „Magyar Tenger” nagy ábrázolóinak adottságai: Egry József látomásos révülete, vagy Eötvös Károly tárgyi biztonsága és higgadt magyar bölcsessége. Tehát írjon más könyvet a Balatonról! – gondoltam magamban. Nem írtak, évtizedek óta nem nyúlt senki ehhez a témához.
Hogy mégis belekezdtem ebbe a vállalkozásba, abban sok a véletlen elem. Meg akartam írni Magyarország igazi útikönyvét, mely nem azt tartalmazza, hogy melyik vendéglőben sütik a legjobb túrós palacsintát, vagy melyik kempingben legolcsóbb a sátorhely, hanem azt, hogy a magyar nép milyen természeti és társadalmi körülmények között él a huszadik század végén.
Az első kötetben[sic vessző] a „Magyarország szennybemenetelé”-ben a környezetvédelem helyzetét próbáltam ábrázolni, innen egyenes út vezetett a vizek sorsáig. Szokásos nagyzási mániámban a legkisebb pataktól, jóléti tótól, egészen a Dunáig minden folyó- és állóvizet be akartam mutatni, de hamar beláttam, ehhez nem egy, de tíz élet is kevés volna, így választottam végül a Balatont.Továbbra sem áltatom magam és az Olvasót, „nem a szépségre való ingerült szemem!” Nem a Balaton rejtelmes zöld-kék színeváltozásait jöttem kutatni, a felhők futó árnyékát a vízen, nem akartam lekottázni a nádas esti suhogását, megfesteni, hogy hullnak le a vízcseppek a felszálló madarak lábáról a tó tükrére.
7Egyetlen cél vezérelt a munkámban: rá akartam tenni a Balatont az ország gazdasági-politikai térképére.
Szándékomban állt megmutatni, hogy minden mellébeszélés és ködösítés ellenére a tóra is ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint a Csengertől Bajánsenyéig húzódó egész Magyarországra. Mert – mint Leonardo mondta – a napfény ugyanúgy törik meg a vízen, mint a hídon, egy kocsma vagy egy palota falán.
A Balaton mellett is elpusztult az ipar, felszámolódott a mezőgazdasági szövetkezések jórésze, itt is kilátástalan küzdelmet vívnak a fennmaradásért a pénztelen vállalkozók. A tőke itt is fillérekért vásárolta fel az állami tulajdont, nemzeti szempontból életfontosságú gazdaságok kerültek idegen kézre. A „Mi Magyarországunk”-hoz hasonlóan szertefoszlott a „Mi Balatonunk” illúziója is.
A különbség csak annyi, hogy ezek a jelen idejű történelmi folyamatok itt a pannon táj pompájában játszódnak le, hegyek, szőlőtőkék, hullámok örökzöld díszletében. Ezért lettem „vízválasztó”, jöttem le éppen a Balatonra és nem máshová. Természetesen ha az összefüggések bemutatása megkívánta, húsz-harminc kilométerre is eltávolodtam a tóparttól.
Több mint másfél évet töltöttem itt halászok, borászok, vízügyesek, természetvédők, rendőrök, polgármesterek, balatoni emberek között. Vallomásaik, melyeket feljegyeztem, szenvedélyesek voltak és magukkal ragadók, de egyben indulatosak és egymásnak ellentmondóak. Ez talán nem az ő hibájuk, a tények naponta kapnak új magyarázatokat.
Soha nem törekedtem jobban arra, hogy egyértelműen tisztázzam a valóságot, mint ebben a balatoni vállalkozásomban, de be kell látnom, hogy sohasem maradtam távolabb a kitűzött cél elérésétől. Minden kérdésemre logikusnak látszó és széles körű adatapparátusokkal bizonyító válaszokat kaptam, melyek homlokegyenest ellenkezően ítélték meg a jelenségeket. Bárhogy is igyekeztem, nem mindig futotta erőmből, hogy a valódit végül is megkülönböztessem az igazitól.
Biztosra veszem, hogy a szakértők nem egy tévedést találnak majd az írásomban, ezért előre is elnézést kérek.
8Az is lehet, hogy szomorú felismeréseim csak nekem fontosak, mégis elmondtam őket, „lelkem nagyobb nyugsága végett”.
Ez a könyv nem lesz halhatatlan, mint ahogy mi sem vagyunk azok, mégis fontosak számunkra azok a változások, melyek életünk mindennapjait érintik. Ha más érdeme nincs is ennek a könyvnek, de napjainknak ezt a mozgását igyekszik híven tükrözni.
A siófoki vasútállomáson Fejér Vilmos, a Balatoni Vízügyi Kirendeltség vezetője vár rám kocsijával kissé félrehúzódva a parkolóban. Fejér negyven körüli, szakállas, udvarias férfi, idegileg feszültnek tűnik, először arra gondolok, hogy látogatásommal zavarom a munkájában, de kiderült: asszonylánya kórházban fekszik, első gyerekével vajúdik.
A kocsiban ülve felteszek néhány ismerkedő kérdést; Fejér egy régi vízügyes dinasztia leszármazottja, később egy alkalmi múzeumban láttam az apja fényképét, amint egy megingott gát koronáján állva az árvízvédekezést irányítja. Nagyapja pedig valaha a Zala folyó rendezési munkálatait vezette.
Ingyenes parkolóhelyet kereső német rendszámú kocsik között manőverezünk be a Kirendeltség épülete elé. A lépcsőházat szakmai relikviák díszítik; régi fényképek, térképek, öblösre faragott kövek, melyeken a hajósok szűrték át az ivóvizüket.
– Tulajdonképpen ki a Balaton gazdája? – kérdezem leülve az irodában. Fejér két gépelt lapot vesz elő:
– Épp mostanában írtam össze a Balatonnal foglalkozó szervezetek névsorát. Parancsoljon.
A felsorolás megérdemli, hogy teljes terjedelmében idézzem, felvillant valamit abból a káoszból, mely a tó körül kialakult állapotokat jellemzi.
– Továbbá hallatja a szavát a 41 balatonmenti település önkormányzata és arról sem szabad megfeledkezni, hogy már kormánybiztosunk is van Nemcsók János államtitkár úr személyében. Ezek a szervezetek sokszor átfedik egymás illetékességét, számosan egyetlen célt tűztek ki maguk elé: be akarják bizonyítani, hogy a többiek milyen tehetetlenek. Mindenesetre két dolog van Magyarországon, melyhez mindenki ért: a futball és a Balaton.
– Miért ne lehetne a Vízügy a legfőbb gazda?
– Mi csak kezelői vagyunk a Balatonnak, többre nem vállalkozhatunk, a Vízügy általános leépítése minket is érintett. Két-három éve még 500-an voltunk a Balaton mellett, önálló tervező és kivitelező részlegünk is működött. Egyesek aztán úgy találták, hogy helytelen volna egy kézben hagyni az engedélyezést és a vállalkozást, vagyis hogy mi adjuk ki a munkákat sajátmagunknak. Nehéz volna eldönteni, hogy szakmai vagy inkább politikai okok játszottak közre, ugyanis a Vízügy mindig a legutolsó negatívnak számító minősítést kapta, a szocializmusban horthystának neveztek minket, mert sok régi szakembert befogadtunk a sorainkba, most pedig sztálinisták lettünk.
Önmagunk korlátozásával 260 főre mentünk le, erről a szintről indult a végső átszervezés, le kellett adnunk a tervező és ki13vitelező részlegünket, a Kirendeltség jelenleg 90 főből áll. Egy hadsereg nélküli tábornoki karhoz hasonlítunk, mely önmagában nem sokra megy. Ha elbocsátjuk azt az embert, aki behajt egy csavart vagy kiszedi a döglött halat, mi, vezetők nem tehetünk mást, mint hogy ülünk az irodában és bölcseket mondunk.
A baj csak az, hogy a munkánkat senki sem vette át tőlünk. A töredék létszámmal is el kell látnunk a hatósági, kezelői és karbantartói feladatokat, például ha valaki egy kikötőt akar építeni, azt mi is véleményezzük és engedélyezzük. Ránk hárul a Sió-zsilip üzemeltetése, a balatoni vízmérleg megállapítása, a vízszint szabályozása. A Sió 40 kilométeres szakasza is a Kirendeltségre tartozik, a mi dolgunk a kotróhajó és hadd ne soroljam, mi terhel még minket.
A költségvetési pénzünket is lecsökkentették, ehhez jön még az inflációs veszteség. Az évi 120 millióból 60 a kotróhajónk működtetésére megy el az idén. Tavaly végig álltak a gépeink, mert még üzemanyagra sem tellett, csak néhány napot tudtak dolgozni, mikor egy benzinkút-hálózat propaganda célokból ellátott minket olajjal.
– Az önkormányzatok miért nem vonták a saját hatáskörükbe ezeket a munkákat?
– Nincsenek felkészülve rá. Mondjuk Hollandiában ötszáz év alatt kialakult egy, a vízhez kapcsolódó polgári végrehajtó rendszer, mely folyamatosan és eredményesen működik, ezért szokták azt mondani, hogy a világot Isten teremtette, Hollandiát pedig a hollandok. Egy balatoni polgármester viszont komoly baj esetén aligha tudna kiállítani 300 embert homokzsák tömésre. A vízkárelhárítási tervek végrehajtására nem lehet rákényszeríteni az önkormányzatokat, akkor sem, ha már születtek különféle megállapodások, mert az újonnan megválasztott testületek általában azzal kezdik a működésüket, hogy érvényteleneknek nyilvánítják az elődeik döntését.
A helyzet ilyen alakulását persze korábban kellett volna végiggondolni, még mielőtt visszavágtak volna minket. Ha egy új házat akarok építeni, nem kezdhetem azzal, hogy lebontom a régit, előbb el kell mennem a tervezőkhöz, az iparosokhoz – Fejér legyint. – Dehát hagyjuk ezt, úgyis mindig azt mondják ró14lunk, hogy demagógok vagyunk. „A Vízügy egyetlen adut tart a kezében: az árvízzel, a vízkárokkal való fenyegetődzést.” Tovább erőltetem a témát:
– És a többi nagy balatoni szervezet nem osztja meg magukkal a gondokat?
– 1991-ben, mikor bekövetkezett a tömeges angolnapusztulás, mindenki tudta, hogy kezelni kellene a bajokat, de például ez Idegenforgalom egy fillért sem adott hozzá, csak a szállodák telefonáltak át hozzánk reggelenként, hogy mikor visszük el már előlük a dögöket. A Balaton nem egy hotel, hogy kitakarítjuk, feltöltjük, aztán jön a vendég és költ, hozza nekünk a hasznot. A pénzt itt nem a mi javunkra forgatják vissza.
A Balaton kerülete 235 kilométer, ezt mi nem tudjuk megtisztítani a szeméttől a magunk néhány tucatnyi emberével. Megint külföldi példára kell hivatkoznom: a salzkammerguti tavaknál a magántulajdonosok szedik le a vízfelületről az összes szennyeződést.
Katasztrófa egyelőre nem következett be, de pusztán azért, mert még nem adódott igazi katasztrófahelyzet.
Fejérrel és egy öreg vizessel körülnézünk a tópart siófoki szakaszán. Rég jártam itt és a változások még az én laikus szememnek is feltűnőek. Az egykori vállalati üdülők jórésze kis szállodává alakult át, a magánházak kertjében kötésig érő gaz jelzi: a tulajdonosoknak nem telik benzinre vagy vonatjegyre, hogy lejárjanak rendbentartani a kertjüket. Mind több kapura kerül fel az „eladó” tábla, de vevő csak ritkán jelentkezik. A környéket sokhelyütt elborítja a szemét.
– A rend rendet teremt, a káosz pedig káoszt – elmélkedik Fejér. – Egy magyar ember Ausztriában járva nem dobja el a csikket vagy a konzervdobozt, itt viszont igen, ezt látják az idegenek és ők is többet megengednek maguknak, mint otthon.
Lemegyünk a mólóra és Fejér közelebbről is megmutat néhány villát. Gazdáik néhol engedély nélkül vágtak bejáratot a nádas15ban és lerakták a stégjeiket, másutt mesterségesen megnövelték a telkük méreteit.
– A kivitelezés módja valójában sablonos. A tulajdonos egy kőbástyát rak le a vízben jóval a telekkönyvben rögzített határon túl, ezt a területet feltöltögeti a házi szemetével, aztán telehordja egy pár teherautó földdel, egyengeti és befüvesíti, olyannak tűnik, mintha már száz éve is így festett volna. Harminc, de lehet, hogy ötszáz négyzetméternyi területet nyer így, egy négyzetméter ára pedig a parton 20 ezer forint körül jár.
Ezt a trükköt persze nemcsak Siófok környékén alkalmazzák, például Kenesén a magántulajdonosok által épített védőművet a hivatalos telekhatártól 70-80 méterrel beljebb rakták le és ezt a sávot a saját birtokukhoz csatolták. Az 1985-ös és az 1993-as állapotfelmérés adatait összehasonlítva megállapítható, hogy mindent összevetve 87 hektárral csökkent a Balaton menti nádasok felülete, ebből két hektárra kértek hivatalos jóváhagyást, tizet pedig engedély nélkül kebeleztek be.
– És maguk nem tudják meggátolni ezeket a partizánakciókat?
– A szárazföld felől már nem tudunk ellenőrizni; szemből a házak homlokzata elfedi ezt a manipulálást, oldalról is képtelenség bejutni, mert a kerítések már úgy egybenőttek, hogy kilométereken át nem hagytak lejáratot a vízhez. Azt pedig mondanom sem kell, hogy a tulajdonosok nem engednek be minket a kapun. Elutasítanak: ha akarnak valamit, jöjjenek a víz felől – onnan viszont eltakar mindent a nád.
– Maguk hatóságnak tekinthetők, joguk van belépni a telekre.
– Bár hatósági személynek számítok, nincs hatósági jogköröm, hogy leállítsam a manipulációt és helyszíni bírságot sem vethetek ki. Tulajdonképpen örülhetek, ha beengednek, mert ki is rúghatnának magánterület sértésért.
– Egyszóval semmit sem tehet?
– De, feljelenthetem őket, vagy rádión kihívhatom az őreimet és jegyzőkönyvet vétethetek fel. Tegyük fel, hogy túllépem a hatáskörömet és erőszakoskodok, vállalom a veszélyt, hogy egy országos nagykutyával kerülök szembe, mozgósítom a rendőrö16ket, akkor sem érek el semmit. Ha felfedezzük és bebizonyítjuk a visszaélést, akkor is csak néhány ezer forintos bírságot szabnak ki, az illetők azt sem fizetik be, fellebbezgetnek, akár öt évig is elhúzhatják az ügyet.
– Nem csak az a 87 hektár veszett el, hanem a „körüljárható Balaton” illúziója is – szól közbe a minket kísérő öreg vízügyes.
– Nem volna szabad megengedni, hogy a tó a „kiválasztottak” birtokába kerüljön. Gondolja meg, hogy egy strand 5000 embernek is helyet adhat, egy ugyanolyan hosszú villasor pedig talán 200-nak.
– Mihez lehetne kezdeni?
– El kellene vinni a Balaton-partot a villák alól, mint ahogy Ausztriában is visszavásárolja az állam a vízmenti utakat, sétányokat teremthetnénk, de tisztító nádasokat is telepíthetnénk – ez most nem megy, mert a maszekok nem hajlandók feladni a stégjeiket. A szennyvízcsatornák lefektetését is meg lehetne oldani, mert a tulajdonosok tiltakozása miatt a villasor mögött kellett végigvinni a nyomvonalat. Szivattyúval küldik fel a szennyvizet, de ezt nem minden telektulajdonos vállalja, a keletkező közel 160 ezer köbméternyi szennyvíznek több mint a fele nem kerül be a csatornákba. Hiába építették ki a gerincvezetéket, a lakók nem kötnek rá a főművekre, mert azonnal ki kellene fizetniük a 60 ezer forintos belépést és a vízdíjukat is majdnem a duplájára emelnék fel.
Az emésztőgödröknél is számtalan trükköt alkalmaznak. A betonfalba beleraknak két-három sörösüveget, azt letakarják egy vékony habarcsréteggel, hogy az átvevő műszaki ellenőr ne vegye észre, aztán kihúzzák a falból és a helyén szabadon folyhat el a trutyi előbb a talajba, aztán a Balatonba.
Mindennek egy a kulcsa: ha rendet akarunk, egy központi irányítás alatt kellene tartani a tavat – legyen bárki is az illető személy vagy hivatalos szerv.
Az egyik balatoni községet felmérő statisztika tanúsága szerint a helységben 100 házból 65 engedély nélkül épült fel, az 17utóbbi évtizedben mégsem került sor hatósági fellépésre a szabálytalankodók ellen – ez egyébként a tópart egészéről is elmondható. Különösen jelentősnek tűnt tehát az az akció, melyet 1995. augusztus 18-án a Vízügy hajtott végre; megkezdte a Zala-torokban illegálisan megtelepült horgásztanyák lebontását.
Hajnalban indultunk el Siófokról, amerre elhaladtunk, csak egy-egy korai kutyasétáltató ballagott ráérősen az út mellett, a kocsiban ülő vízügyesek mégis inkább idegességükben ásítoztak:
– Bár el se kellene kezdeni.
– Miért?
– Hadd nyugodjon békében szegény anyám, ne emlegessék.
– Valamilyen botránytól tartanak?
– Az sem kizárt dolog. Eddig még csak késsel ijesztgettek minket, de most az egyik horgászkunyhó gazdája azzal fenyegetődzik, hogy telirakja a házát gázpalackokkal, az asztalra tesz egy olajjal megtöltött lavórt, beleállít egy templomi gyertyát, meggyújtja, aztán az egészre rázárja az ajtót. A gyertya leég, az olaj lángrakap és felrobbantja a gázpalackokat.
– A kis pirotechnikus – mondja Fejér –, csak azt nem tudom, hogy ő kívül vagy belül lesz majd. Mert azért ez nem mindegy.
– Voltaképpen min háborodtak fel a tulajdonosok?
Fejér tiltakozva emeli fel a kezét:
– Ők nem tulajdonosok, ez a föld az államé. A Zala torok egyébként is a Balaton medréhez tartozik, ráadásul természetvédelmi terület, itt tilos építkezni.
– Mégis mi váltotta ki a mostani bonyodalmakat? A hatóságok nem tartották be az előírásokat vagy a bontási határozat törvénytelen?
– A Vízügynek már két nemzedéke foglalkozott ezzel a témával. Az egész ügy harminc évvel ezelőtt kezdődött. Megkotortuk itt a Zala medrét és a kikerülő iszapot kétoldalt leraktuk, a nádasban egy-egy szárazulat keletkezett, ezen telepedtek meg a horgászok minden engedély nélkül.
– Az előbb azt mondta, hogy a kunyhók a Balaton medrében állnak.
18– Amíg a partvonal jogilag nincs módosítva és a változást nem jegyezték be a Földhivatalnál, addig a terület tómedernek tekintendő. A horgászok megjelentek és letelepedtek minden engedély nélkül. Mi rögtön el akartuk távolítani őket, de sokáig még a gazdákat sem sikerült megtalálnunk. Bementünk egy kunyhóban, ott ült valaki, megkérdeztük:
– Uram, a magáé ez a ház?
– Dehogy is, én csak a kulcsot kaptam egy ismerősömtől.
– Hogy hívják az illetőt?
– Hamarjában nem jut eszembe a neve.
Évekbe tellett, amíg felkutattuk őket és eljuttattuk hozzájuk a bontási felszólításokat – a postástól át sem vették, rendőröknek kellett kikézbesíteni. Utána is húzták az időt, kihasználtak minden fellebbezési lehetőséget. Azt próbálták bebizonyítani, hogy a kunyhójuk nem felépítményes stég, hanem szabályos épület, mely tízéves fennállás után nem esik bontási hatály alá, hanem a büntetés kifizetése után megmaradhat. Az egyik „tulajdonossal” még mindig nem sikerült lezárnunk az ügyet, őt most is ki kell hagynunk.
Megérkeztünk a Zala hídhoz, Fejér keres egy kevésbé tocsogós helyet a parton és félreáll a kocsival. A folyó most piszkosan kavarog, esett az eső és a magas vízállású Balaton is visszaduzzasztja.
A helyszínen már népes csoportok várakoznak: az „elrettentő erőt” képviselő helyi rendőrök, a „Magyar Királyi Televízió” és még vagy öt állomás rendezői és operatőrei vállukra emelt kameráikkal, az eljárásnál nélkülözhetetlen hivatalos tanúk, a balatonszentgyörgyi önkormányzat képviselői – a mai intézkedés az ő területükön zajlik le, az átellenes keszthelyi part a jövő héten kerül sorra. A vízen bevetésre készen áll két úszódaru is.
Az akció kezdetét hét órára tűzték ki, még senki sem mozdul, csak egy csapatnyi fiatal férfi indul befelé a sűrűbe, kaszát, feszítővasat, fűrészt, szekercét visznek magukkal. Hivatalos személyeknek vélem őket, mikor kiderül, hogy az egyik kunyhó tulajdonosai és maguk látnak neki az épület lebontásának, a nyomukba szegődöm. Nehezen vergődök át a sűrű nádon, nad19rágom szárát térdig felverik a sárszeplők, mire eszembe jut, hogy fel kellene gyűrnöm.
A kopácsolás nyomán igazodok el, négyen verik szét a deszkafalakat, szekercével feszítik le a hegyesre faragott díszléceket, hogy könnyebben haladjanak, az egyik férfi egy ösvényt kaszál ki a vízhez, hogy el lehessen majd szállítani a bontott anyagot – a környéket csak csónak tudja megközelíteni. Megállok mellettük, nézem a munkát:
– A bontásnak van valamilyen technikája?
– Csak olyan parasztos: ütni kell, aztán majd csak szétesik.
– Nem rossz érzés szétverni azt, amit építettek?
– Mit csináljunk? Ha egyszer menni kell, akkor menni kell.
Ugyanez a passzív belenyugvás uralkodik az egész parton. A többi kunyhó tulajdonosa el sem jött, vagy ha itt is van, a túloldali nádasokban megbújva figyeli az eseményeket.
Kikapaszkodok egy roskatag stégre, megnézek egy kalyibát. Egy víz fölé benyúló, sok ágban széthajló fűzfába épült bele, akár egy madárfészek. Az ajtó mellé a Vízügy itt is kiszögezte a bontást bejelentő értesítést, a gazda tudomásulvételképpen levette a lakatokat.
Belesek, számtalan limlomot hagytak benne: egy gázpalackot, emeletes sodronyos fekvőhelyet kék és piroskockás ágyneművel, egy kis asztalt, egy sárga műanyagkeretű tükröt, evőeszközöket.
Elérkezett a hét óra, a vízügyi munkásokból álló különítmény elkezdi bontani a szélső kalyibát, hivatalos nevén a 3-as számú vízi építményt. Az oldalról nekitámasztott csónakra lépve két ember felkapaszkodik a tetőre és egy feszítőkapoccsal szedi le a hullámpalákat. Mikor az első szög megreccsen, a munkások egy pillanatra elbizonytalanodva megállnak, mintegy felfogva, hogy ezt a dolgot többé nem lehet helyrehozni, aztán vezetőjük intésére folytatják.
A brigád másik része feszítővassal bontja el az oldalfalak külső deszkaborítását, alatta töredezett műanyag lapok tűnnek fel, kátránypapírt, sőt még bugás nádat is beraktak ide szigetelésül. Körbejárom a házat, hogy jobban lássak, lépéseim nyomán fel20tör az elmorzsolódó vízi menta illata. Az egész kunyhóban nem találni egyetlen darab ép deszkát, évekig eltarthatott, amíg száz és száz helyről összehordták vagy összelopták őket. MÁV raklapok, talpfák, gépcsomagoló lécek, törött nyomdai nyomólemezek kerülnek elő.
Az építkezők a betontuskó alapokat is drágának találhatták, helyette fűzfából kifűrészelt kuglikat raktak le a talajra, ezek egy ideig ellenállnak a rothadásnak, de mikor teleszívták magukat, a nedvességet továbbadják a rájuk szegezett padlózatnak. A padlódeszkák elkorhadtak, de a lakók nem cserélték ki őket, hanem egy-egy újabb réteget borítottak rájuk, a padló vastagsága a fél métert is meghaladja.
Hat ember emel ki nyögve egy-egy ilyen módon összeszerkesztett fapanelt, bár kesztyűt viselnek, az nem véd meg semmitől, csak az Isten óvhatja meg őket a kiálló szögektől.
– Jó munka, mi? – kérdezi Fejér elhúzott szájjal. – A múlt héten az angolna dögöket szedték ki a vízből, most pedig ezeket a kulipintyókat feszegetik szét az embereink. Közben ott kell hagyniuk a vízpartokat, a kotróhajókat, a zsilipeket.
Az önkormányzat képviselői részletes leltárt vesznek fel az itt talált berendezési tárgyakról és építőanyagokról, még a töredezett deszkaroncsokat is feltüntetik. Az egész romhalmazt felpakolják az uszályokra és a fenékpusztai vízügyi raktárba szállítják. Ide érte mehetnek a tulajdonosok és ha kifizetik a kunyhónként 40-50 ezer forintos bontási költséget, megkaphatják a holmijukat.
Egy béka ugrik ki a rejtekhelyéről, siklók tekergőznek elő a résekből, jelezve, hogy a bontás már közeledik a nedves talajhoz. A ház alá törött műanyag vödröket, rozsdás vaskereteket löktek be, sőt feltűnik minden környezetvédő rémálma, egy fehér akkumulátordoboz is.
Alig egy óra kellett hozzá és a 3-as számú vízi építmény eltűnt, most már csak az apró szemetet: hungarocell törmeléket, csődarabokat kell zsákokba gyűjteni. Elbontják a háttérben álló budit is, a rés alá nem tettek edényt, a fekália egyenest a talajba szivárgott.
21Körülnézek, el sem tudom képzelni, hogy itt a nedves sárban valaha egy ház állott, két-három hónap és a nád visszahódítja a területet.
A leltározás szünetében megkérdezem az egyik önkormányzati tisztviselőt:
– Kik építették ezeket a házakat?
– Műszerészek, nyugdíjas katonatisztek, egyikük sem volt helybeli lakos. Hosszú távra rendezkedtek be, némelyikük már huszonöt éve járt ide, télire konvektort szerelt be magának gázpalackkal, padlást is felhúztak. Sokan szégyentelenül visszaéltek a helyzetükkel; nem csak horgásztak, hanem vadászgattak is a víz mellett, a rendőrök egyiküknél egy vidravasat is találtak. Általános szokássá vált, hogy ezeket az engedély nélkül épült házakat, melyek után egy fillér adót sem fizettek, kiadják valutáért romantikát kereső német horgászoknak.
– Nem találhattak volna valamilyen áthidaló megoldást?
– A horgász szövetség köthetett volna velük egy szerződést, építhettek volna a környéken kikötőt és kelléktárolókat, de ezek az emberek nem ezt akarták, hanem egy kis családi házat maguknak.
Egy öregember közeledik felénk csónakon, az uszályhoz érve kiemeli evezőit a vízből és átkozódni kezd:
– Ti csak velünk mertek ilyen erélyesek lenni. A györöki kempinget egy fél hektárral betöltötték a tóba, azért ki szólt egy szót is?
A rendőrök nem törődnek. kiabálóval, nyugodtan szívják tovább a cigarettájukat.
– Ismerem az öreget, régi rabsic, egyszer ötven méter eresztőhálót találtam nála.
Most már szinte futószalagon megy a bontás, egy-egy kunyhó fél óra alatt eltűnik. Megjelennek a „tulajdonosok”, összeszednek néhány használható tárgyat, még a vízből is kirángatják azokat a szálvasakat, melyekhez a csónakjaikat kötötték ki.
A piszkos Zalán is újabb csónakok közelednek: rádiósokat, újságírókat hoznak a helyszínre. El akarom kerülni az óhatatlan vitát Bős-Nagymarosról és a többi vízügyes konfliktusról, az ak22ció érdekessége egyébként is kifutott már, bekéredzkedem egy távozó mérnök kocsijába.
– A horgászok mennyire befolyásolják a víz tisztaságát?
– Mondd meg, hogy hány horgászjegyet adtak ki valahol és azt a számot szorozd meg egy mázsa kukoricával évente, ez a mennyiség mind bekerül a vízbe, mégpedig egy viszonylag szűk részen a parti sávban. Nehéz harcolni ellenük, legalább olyan szervezett lobbyt hoztak létre, mint a vadászok.
Az augusztus 18-i bontást még négy vagy öt hasonló akció követte, három héttel később újra lementem a Zala-torokba megnézni a műveletek eredményeit. A motorcsónak beállt az egykor kikötőnek használt kis öbölbe, és az orrára lépve ki tudtunk ugrani a partra.
Lehangolóan sok szemét maradt vissza az egykori kunyhók helyén: egy betontuskónak használt magassági jelzőkő, csőkötő acélelemek, rozsdás patkányfogó, bádoglemezek, törött befőttes üvegek. Valaki megpróbálta elégetni a korhadt deszkákat, de a nedves talajon a fa épp csak lángra kapott, alig-alig perzselődött meg. A nádas még nem indította meg az ellenrohamát, egy szál sem ütközik a megtaposott fekete iszapból.
Az átellenes, Keszthelyhez tartozó oldalon is bontottak, a szemét összetétele itt sem különbözik a már tapasztaltaktól: akkumulátordobozokat, födémbéléseket, autógumikat, tetrapackos üdítőitalos dobozokat különböztetek meg a tömkelegben.
Egy jobban kiépített stég egykori gazdája legalább 100 négyszögölet hasított ki magának a partból. Nem csak kunyhót épített, de közlekedő utakat is vágott a nádasba, farácsokkal tette járhatóvá.
Egy öreg horgász közeledik a Zala híd felől, észreveszi a motorcsónakon a vízügyes jelzést, ránk kiabál:
– Nem ezeket a szegény embereket kellene megbüntetni, akik vigyáztak itt mindenre. Szégyellje magát ez a mocskos nemzet, de remélem, nemsokára lecsúszásra áll majd.
Felismerem benne azt a csónakost, aki a bontásnál bibliai átkokat szórt a brigádra. Már túljárhat a hetvenen, vértolulásos dühe agyérelmeszesedésre vall. Erőnek erejével beljebb invitál minket a nyílt Balaton felé:
23– Nézzék meg, hogy a vízügyesek is mit hagytak maguk után! Kissé lemaradva követjük, az öreg időnként kiinteget a part felé, de a motorzúgástól nem értjük a szavait. Végül megáll és egy vízben álló fára mutat, legalább húsz méternyi feltekert drótkötél lóg le az ágairól, beljebb a kotróhajó zagyvezetékéről elszabadult fémhordó húzódik meg, de széles átmérőjű csövek is bekerültek a vízbe, egy-egy vitorlás hajótörést szenvedhet rajtuk.
– Én dolgoztam a Vízügynél, villanyszerelő voltam, én tudom, hogy milyen piszkos munkát végeznek maguk. A Kis-Balatonnal tönkrevágták a Zalát. Tudják, milyen vize volt ennek a folyónak? Iható, szőke vize volt. Én már hatvan éve, a hercegek idején is itt dolgoztam. Mikor szedtük a gyöngykagylókat, a mellig érő vízben is láttuk, hogy melyik van kinyílva. Amíg maguk el nem rekesztették a Zalát, itt nem nőtt meg ez a selymes hínár, csak az a derék szálas fajta, ha ledobtunk közé tíz fillért, meg lehetett mondani, hogy fej vagy írás.
Aztán egy hirtelen fordulattal arról kezd mesélni, hogy még 1947-ben az édesanyja agyonvágta a szomszédban lakó kommunista Simon tyúkját, ezért őt bevitték a Fő utcába és ha nincs egy ismerős, egy bizonyos Mitró nevű derék ügyész, még most is bent ülne. Annyira elmerül keserű emlékeiben, hogy észre sem veszi, mikor a motorcsónakunk eltávolodik tőle. A vízügyesek végig hallgatagon figyelték az indulatkitöréseit, megkérdezem tőlük:
– Mit szólnak hozzá?
– Valahol azt olvastam: tökéletesnek kell lennünk, hogy ne kelljen megbocsátanunk mások hibáit. Ha megköveteljük, hogy a horgász ne öntse a vízbe a levese maradékát, mi sem hagyhatunk magunk után hulladékokat. Ebben az öregnek igaza van. Ami pedig azt illeti, hogy lehetett-e inni a Zalából, az ízlés dolga. Például nem szabad elfelejteni, hogy Zalaegerszeg kommunális szennyvize tisztítatlanul ömlött a folyóba. A víz ma tisztább, mint az utolsó húsz évben bármikor. Nézze meg: a motorcsónakunk után nem habzik, hanem pezseg a Zala.
Elmegyünk még a fenékpusztai raktártelepre, ahová a kunyhók bontási maradékát hordták az uszályosok. Egy ha24talmas amerikai nyárfa alatt házszámok szerint csoportosítva halmozódnak a deszkák, hullámpalák, vasszerkezetek, gázcsövek.
A stégeket, melyeket a markoló egyben emelt ki, külön tárolják a kerítés mellett, a kupacnak legalább az egyharmadát a deszkákra-gerendákra rátapadt iszap teszi ki, erős rothadásszagot áraszt.
– Mi lesz ezzel az anyaggal?
– Hatvan napig meg kell őriznünk – mondja a raktáros eddig még senki sem jelentkezett, hogy kiváltaná. Talán majd akad valaki a környéken, aki elviszi ingyen tüzelőnek.
Valahogy megragadt a fülemben az öreg horgász panasza, hogy a györöki kemping engedély nélkül töltött be a Balatonba, október közepén leutaztam a helyszínre és körülnéztem.
Útközben az illetékes fehérvári vízügyesek tájékoztatnak a helyzetről. A „Castrum” kempinghálózat 1993-ban kibérelte Balatongyörökön a községi szabadstrandot az önkormányzattól, sátorhelyeket, sportpályát, csónaktárolót és más épületeket létesített rajta és ennek során mintegy 2000 négyzetméternyi területet elvett a tómederből. A Vízügy hivatalból feljelentette a céget, az ügy most már a másodfokú bíróságon jár, a közeljövőben várható az ítélet.
A kemping vezetője nem volt hajlandó kijönni a fogadásunkra, kötelezni persze nem lehet rá, így a kapun keresztül nem tudtunk bejutni. A szomszédos mocsárban oldalazunk le a partig, meg-megcsúszunk, de a kerítésbe kapaszkodva sikerül talpon maradnunk. A nádas teli van eldobott műanyag palackokkal, kidurrant léggömbökkel, maga a növényzet jó minőségűnek látszik.
Oldalról tekintjük át a terepet: mintegy negyven méteres mélységben hatoltak be a jogi mederbe, a félkör alakú part körül eltűnt a nádas. Benézünk a kerítésen, már mindent bezártak, de a kora őszi napsütésben látszik, hogy a területet tisztán tartják, a berendezések és az épületek is gondozottak.
25– Szednek ezért a területért valamilyen bért? – kérdezem a vízügyeseket.
– Nem fogadhatunk el semmiféle bért, mert akkor elismernénk, hogy jogosan alakítottak ki itt szárazulatot.
– Tegyük fel, hogy megnyerik a pert a kempinget üzemeltető társaság ellen, akkor mi fog történni?
– Papíron módunkban állana a visszabontást elrendelni, de mi maradna a helyén? Egy nagy gödör.
– Előírhatnák azt is, hogy telepítsék vissza a nádat?
– Előírhatnánk, csak nem tudnánk őket rákényszeríteni, hogy végre is hajtsák. Már hosszú ideje folynak a partvonal ellenőrzések, de még a három-négy évvel ezelőtti ügyekben sem tudtuk elérni a végrehajtást.
Átnézünk a kemping területének eredeti tulajdonosához, az önkormányzathoz; a jegyző udvariasan, de elutasítólag fogad minket:
– Az ügy jelenleg nem miránk tartozik, majd a bíróság dönt benne.
Ilyen könnyen nem adom fel:
– Hogy került a terület a Castrum kezelésébe?
– Mi nem tudtuk fenntartani a községi szabadstrandot, 1993-ban pályázatot írtunk ki a bérletre. Egyedül a Castrum jelentkezett, húszéves szerződést kötöttünk vele. Indulásnál egymillió forintot fizetett, ez az összeg az infláció mértékében növekszik, idén már 1,7 milliót tesz ki.
– Ez a pénz mekkora tételt képvisel Balatongyörök költségvetésében?
– A község 16 millió forint állami támogatást kap, a többit magunknak kell kigazdálkodnunk.
– Ér ez az összeg annyit, hogy az önkormányzat szembekerüljön miatta a saját polgáraival? Tudja, hogy levelek tucatjait küldik a balatoni kormánybiztosnak?
– Tudom, mert ő hozzánk utalja át intézkedésre. Csak annyit mondhatok, hogy ezt az egész ügyet ötven-hatvan Pestről lejáró üdülőtulajdonos mozgatja. Idejönnek és azt kiabálják, hogy mikor megvették a telküket az OTP-től, garantálták nekik, hogy ingyen strandolhatnak majd – és 26most nem akarnak 100-200 forintos belépőt fizetni a kempingben. Teszik ezt olyan emberek, akiket kint Mercedes kocsi vár.
– És személy szerint nem zavarja, hogy a kemping betöltött a jogi mederhatáron túlra?
– Nem tudom, hol húzódik a jogi mederhatár.
– Lehet, hogy arról sem értesült, hogy az egész Balaton körül szólásmondássá vált: ha Györökön elvehettek a mederből, akkor nekünk miért nem szabad?!
– Én csak annyit kérdeznék az illetőtől, hogy mi kívánatosabb a Balaton mellett: egy kemping vagy egy szemétlerakónak használt nádas?
Az ügyet nincs miért erőltetni tovább, elköszönünk, távozóban még hallom, hogy a jegyző sóhajtva jegyzi meg az egyik vízügyesnek:
– Majd csak kihúzom már ezt a kis időt a nyugdíjig.
Alig hogy elhagytuk Paloznakot, a vízügyes vezető a part irányába nézve felkapja a fejét és szól a sofőrnek, hogy forduljon vissza.
– Mi történt – kérdezem.
– Ott lent egy telken egyszerre dolgozik egy markoló és egy dömper – ez soha nem jelent jót.
Közelebb érve látjuk, hogy a markoló szedi ki az iszapot, a dömper pedig földet tölt a tóba. Nyilvánvalóan a partvonal „kiigazításán” ügyködnek, feltehetőleg egy védőművet akarnak építeni. Az egész munkálathoz „elfelejtették” kikérni a Vízügy engedélyét.
A telken egy faházat húzott fel valamilyen dunaújvárosi telephelyű osztrák vállalkozó és magyar társa, sem őket, sem a képviselőiket nem találjuk, a munkások pedig a vállukat vonogatva térnek ki a válaszok elől.
– Ilyenkor a tulaj soha nincs a helyszínen – mondja a vezető, rádión felhívja az őreit és kirendeli őket a helyszínre, hogy vegyenek fel jegyzőkönyvet.
27Én nem tudom ilyen könnyen tudomásul venni a helyzetet, indítványozom, hogy keressük meg a helyi jegyzőt, partnerem egykedvűen bólint. A jegyző csak annyit tud az ügyről, hogy a telek tulajdonosa engedélyt kért, hogy búvárokkal kotortassa meg a medret maga előtt, valamilyen rég elsüllyedt stéget emeltek ki, a betöltésről nem értesült.
– Ezzel a telekkel folyton bajunk van. Ez volt az utolsó szabad lejárási lehetőség a vízhez, a környékbeliek tiltakoztak is ellene, mikor eladtuk.
– Akkor miért adták el?
– 120 négyszögölért ötmillió forintot kaptunk, nem mondhattunk rá nemet.
Elköszönünk és visszaülünk a kocsiba, Fejér erre az ügyre is ismer egy külföldi összehasonlító példát.
– A zürichi tónál az állam visszavásárolja a telkeket, hogy biztosítsa a víz szabad megközelítését. Mi majd talán száz év múlva eljutunk odáig.
A part mentén egy üdülősor tűnik fel, a vízügyes reménytelenül legyint:
– Külterület, szigorúan tilos ide építeni, mert nincs csatornázva, a szenny megy bele egyenest a Balatonba. Ha kérdőre vonjuk a tulajdonosokat, mindről kiderül, hogy kisnyugdíjas vagy a kommunista rendszer üldözöttje volt, és megpróbál az ügyből politikai botrányt csinálni.
– És egyikben sincs sajnálkozás a kár miatt, melyet okozott?
– Sok éve vagyok már a helyemen, de még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna: igen, én kárt okozok azzal, amit csinálok. Mind csak azért tölt be a Balatonba, hogy eltakarja a szemetet, aztán mindig talál újabb szemetet, amelyre rátölthet.
Szerencsének kell tartanunk, hogy nem mindegyik önkormányzati vezető szemléli ilyen elnézően az illetékességi körén belüli területfoglalásokat és mederfeltöltéseket. A balatonfűzfői polgármester évek óta kemény harcot vív az egykori községi 28strand új tulajdonosával. Bejelentette igényét arra az 500 négyzetméternyi területre, melyet engedély nélkül hódítottak el a víztől, nem járul hozzá, hogy a beépítés engedélyezett ötszázalékos mértékét húszra emeljék és nem tesz le arról a szándékáról, hogy a strandot visszaszerezze a fűzfői polgároknak.
Bonyolultabb és nehezebben kezelhető helyzet alakult ki Kővágóörs határában a pálkövei parton. Egy neves művész, aki a rendesi hegy oldalában megvásárolt egy kúriát, tornácáról letekintve gyakran legeltette a szemét a pálkövei öblön és baráti körben társalogva megfogamzott benne a gondolat: egy szállodával egy beépített vitorlás klubot kellene létrehozni ezen a szakaszon. A megvalósítás céljából megalakították a Pálkövei Kikötőhasznosító és Vagyonkezelő Kft.-t, képviselőjüknek a művészt választották meg.
A képviselő néhány festményt készíttetett a tervezett sportközpont majdani látványáról, ezeket magam is láttam és be kell vallanom, hogy tetszetősnek találtam őket.
Stílusukban a 19. századbeli fürdőházakra emlékeztettek. A Balaton medrébe levert cölöpökön állt volna a háromszintes fogadó, a bungalók, a bár, az étterem, a vitorlástároló és a többi kiegészítő létesítmény. Csak akkor döbbentem meg, mikor a tervekből kiderült, hogy ezt a vízi paradicsomot háromszáz vendégre és ötven vitorlás befogadására méretezték, huszonkétezer négyzetméternyi területet foglalnának el a vízen.
A vízügyesek döntésük előtt tájékozódni szerettek volna, lementünk a tervezett építkezés színhelyére. Az egykori tölgyfaerdő nagyrészét már kiirtották és a falatnyi telkeken felhúztak néhány villaszerű monstrumot – egyikük hatalmas homlokzati ablakaival műtermet sejtet –, de maradtak még elhagyott, sommal-kökénnyel-csalánnal felvert oldalak is. Feltűnik egy elhagyott kőbánya karéja, melyet még alig nőtt be burján és néhány lézengő bokor.
A térkép szerint a tervezett „Club Pálköve” még beljebb fekszik, átkelünk a vasúti síneken, melyek a parttal párhuzamosan húzódnak. Egy földnyelv – a területe egy-másfél hektár körül járhat – belenyúlik a tóba. A szélén egy elhagyott magasrakodó áll, valaha a Vízügy uszályai jártak alá, itt pa29kolták fel a követ a déli Aranypart nagy védműveinek építéséhez, 15-20 ezer tonnákat szállítottak el, a kövek dübörgése kilométeres körzetben tönkretette a pihenők nyugalmát. Ezek az idők már elmúltak, csak a rózsaszín bazalthulladék emlékeztet a régi munkákra. A Vízügy később átadta a létesítményt a balatoni hajózásnak, de az se nagyon használja már. A mólószerű térforma ránézésre leginkább egy kishajó kikötő céljaira felelne meg.
A tervezett „Club Pálköve” területe a valóságban sokkal kisebb, mint képzeltük, a vasút és a víz közötti sáv alig szélesebb egy kocsiútnál, terjeszkedni csak az oldalsó nádasok rovására lehetne.
– Milyen minőségű ez a nád? – kérdezem a vízügyesektől.
– Megfelelő, sőt inkább jónak mondható.
– A tervek szerint itt lejáratokat vágnának a vízhez, így akarják fokozni a romantikát.
– Semmiképp sem engedjük megbontani az összefüggő nádmezőt, degradálódási folyamat indulhat be, mely az egészet tönkreteszi.
– Már többször is mondtam, hogy a Balaton medre és a közvetlen parti szakasz a magyar állam tulajdonába tartozik, azt eladni nem lehet. Legfeljebb arra kérhet hatósági engedélyt, hogy egy víziállást létesítsen rajta.
Bemegyünk a községházára. Kővágóörs önkormányzatát egy tiszteletdíjas polgármesterasszony, Szabó Dénesné irányítja, munkahelyéről, a helyi iskolából hivatják át, hogy tájékoztatást adjon. Szabóné valamiért úgy képzeli, hogy a tervezetet benyújtó művészhez afféle „brancsbeli” együttérzés köt és protekciót akarok kérni neki, ezért eleve igyekszik határozottan megfogalmazni a véleményét:
– Megszoktuk már, hogy aki a Balaton mellé jön le építkezni, az őserdei nyugalmat akar nagyvárosi színvonalú ellátottsággal és lehetőleg egy fillér befektetés nélkül. Mi vigyázunk a földünkre, nem kótyavetyéljük el, bár nem az a célunk, hogy minden kérelmet gondolkodás nélkül elutasítsunk.
A polgármester asszony előveszi a „Club Pálköve” ügyében született beadványt:
30– Az a véleményünk, hogy ezt az egész tervezetet nem gondolták végig. Már maga a két sarkalatos időpont is: az 1995 harmadik negyedéves kezdés és az 1996-os befejezés eleve komolytalannak látszott.
A vízügyes szakember rábólint:
– Nekem is megfordult a fejemben, hogy túlságosan belelkesedtek, vagy valaki beugratta őket.
– Az elképzelés már a méreteit tekintve is eltúlzott, aránytalanul sok a férőhely és az épülettömeg, zavarná a közeli strandfürdő működését. Az is szinte biztosra vehető, hogy a fejlesztés nem érné be az eredetileg jelzett két hektárral, hanem vagy a nádasokat számolná fel, vagy befelé terjeszkedne, túllépné a vasúti sínek által határolt területet, mert csak így oldhatnák meg a parkolást.
Mint Önök is láthatták, az adott partszakaszon nincs sem villany, sem víz. Ki kellene alakítani a szennyvízcsatornát is, márpedig a regionális gerincvezeték, melyre ráköthetnének, biztosan nem épül meg arra az időpontra, amikor a „Club Pálköve” beruházást engedélyezni kellene. És akkor még mindig nem tisztázták, hogy bentről a cölöpökön álló létesítményekből hogy hozzák ki majd a szennyvizet.
Még tovább is sorolhatnám az aggályainkat; a tervezett védőgátak nem ígérnek teljes biztonságot, felmerül a gond, hogy kezelik majd a keletkező veszélyes hulladékokat, de talán ennyi is elég lesz.
– Mekkora összeg kellene a terv teljes megvalósításához?
– Becslésünk szerint inkább 200 mint 150 millió forint és nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ez a pénz a rendelkezésükre áll majd. Félünk, hogy az egész építkezés elakad, felében-harmadában marad majd és egy új „Bős-Nagymaros”-i csőd látványa rontja el a környékünk képét.
Ennek ellenére nem utasítjuk vissza kapásból a tervezetet. Tisztában vagyunk a lehetséges előnyökkel: a „Club Pálköve” munkahelyeket teremtene, növelné az idegenforgalmat, de minden aggályunkra választ kell kapnunk, mielőtt engedélyeznénk.
– Nem fél attól, hogy itt is megismétlődnek a balatongyörökihez hasonló szabálytalanságok?
31– Itt egy kapavágást sem fognak tenni! – mondja a polgármesterasszony, arca megfeszül az indulattól és a szeme nedvesen csillog.
Más téma kerül elő, a Vízügy igazgatója felajánlja, hogy néhány kezelésükben levő kisebb parti részt átadna az önkormányzatnak, aztán elköszönünk.
– Meddig terjed az önkormányzat illetékessége; megakadályozhatja ezt a tervet? – kérdezem már a kocsiban.
– Igen, jogában áll nemet mondani. Az más kérdés, hogy végül is mennyire tud ellenállni a kísértésnek, hiszen esetleg súlyos milliókat kaphatna a község fejlesztéséhez. Az is előfordulhat, hogy a saját képviselőtestületével kerül szembe. Szerintem kétesélyes a meccs.
– Nincs valamilyen magasabb illetékességű balatoni szerv, amelyik közbeléphetne?
– Papíron akad húsz is, de a gyakorlatban egyiknek sincs pénze, se joga, hogy beleszólhasson az ügyekbe.
A következő állomásunk Balatonakali. Még az angolnadöglés idején Fejér Vilmos helikopterről mérte fel a környéket, akkor tűnt fel neki a faluban néhány újonnan felhúzott partmenti villa magán-jachtkikötővel.
Hiába kopogtatunk az ajtókon, a tulajdonosokat itt sem találjuk. Állunk az októberi napsütésben és bámuljuk a törvényeket semmibevevő, gőgös gazdagok palotáit.
A Balaton kezdettől fogva rendezetlen lefolyású, változó vízszintű tónak számított. A római időkben olyan mértékben leapadt, hogy Fenékpusztánál villák épültek a medrébe, máskor az ár meghágta a déli partokat. A feljegyzések szerint már Galenius császár is foglalkozott azzal a tervvel, hogy szabályozó csatornát építsen a Borostyán-út védelmére, de a végleges megoldásra csak a történelmileg közeli múltban, az 1860-as években került sor.
Ekkor adták át a déli parton a Budát Trieszttel összekötő vasútvonalat. Már az első tél jégtáblái nagy kárt tettek a vaspálya 32töltéseiben, ezért Michel János, a Délivasút igazgatója felajánlotta, hogy mérnökeivel elvégezteti a szabályozást, egyben magára vállalta a költségek felét. A Zala és Veszprém megyei birtokosok nádtermésüket féltve elfogadták az ajánlatot.
A Sió-csatorna medrét úgy alakították át, hogy másodpercenként 12 köbméter vizet tudjon átbocsátani. A Balaton vízállása 1863-ban 95 centimétert esett vissza, Siófoknál előbb egy fa-, majd egy vasból készült zsilipet építettek, mindmáig ez a Balaton legfontosabb vízügyi műtárgya.
A zsilip most éppen zárva van, túlnan a Sió-csatornában alig-alig mozdul a víz, a mélysége – talán harminc centi körül járhat. Alattunk a hajózsilip tó felőli oldalán döglött pontyok, kárászok lebegnek a víz felszínén, megszorultak itt és elfogyott az oxigénjük.
– Majd a patkányok értük mennek.
– A patkányok jól úsznak?
– Minden állat tud úszni, még az egér is, csak ha a bundája elnehezedik a víztől, akkor süllyed el.
Az idők folyamán többször is átépítették a zsilipet. Jelenlegi formájában elméletileg 80 köbmétert tud átbocsátani másodpercenként, de a tényleges teljesítménye ritkán emelkedik 35 köbméter fölé.
– A tó egyetlen centiméternyi szintcsökkentése 6 millió köbmétert jelent. Néha hetekig nyitva tartjuk a zsilipet, ha viszont kevés a víz, vissza kell fogni a Balatonban, az 1993-as évben egy litert sem engedtünk át.
Ha eresztik le a vizet, a hajók is tudják használni a Sió-csatornát. Mikor még működött a füredi gyár, itt bocsátotta le a hajóit a Dunára, most legfeljebb a flottilla egységei manővereznek ilyenkor.
– Nem lehetne fenntartani a Sión az állandó hajózási lehetőséget?
– Ehhez négy további zsilipet kellene építeni, 1990-es árszinten kilencmilliárdba kerülne.
A zsilipmelléki vízügyi telepen minden a pusztulás képét mutatja. A sólyatéren valaha a hajókat javították, azóta a nagy elevátorsorozat átkerült a Maharthoz, hat homok- és kőszállító 33uszályt is elvittek. A megmaradt szállítóeszközöket épp most vagdossa szét egy alkalmi brigád, az értékesebb anyagokat kimentik, amit nem találtak használhatónak azt lerakják a parton, egy erősebb hullámzás majd bemossa a vízbe.
Ugyanilyen elhagyatott a kiliti részleg. A három hektáros telepet kiadnák, hogy legalább a fenntartás költségei bejöjjenek. A folyamat meglehetősen nehezen halad.
– Egy cég jelentkezett, hogy kivenné raktárnak, kérdezem őket, hogy mennyit fizetnének.
– 1000 forintot négyzetméteréért.
– Jó, de előbb meg kell kérdeznem a minisztériumot, mert az ő jóváhagyásuk nélkül nem dönthetek.
Felküldtem az ajánlatukat, három hónap múlva érkezett meg a válasz: 1100 forint. Ha az ajánlattevő 900-at kínál, feltehetőleg 1000-ért megkapta volna. A kérdés közben elméletivé vált, mert az érdeklődő addigra már régen visszalépett.
(Később alkalmam nyílott megnézni a Velencei tó régi üzemi kikötőjét, ahol a használaton kívüli kotróhajókat tárolják, a hatalmas alkotmányok a kotrófejükre támaszkodva vesztegelnek a partmenti vizen.
A járókapukat, melyeken keresztül feljutunk a fedélzetre, rozsda borítja, a kigödrösödött vaslemezeken megállnak a tócsák, a tűzoltó homok tárolójából méter magas gaz nőtt ki. Megpróbálok belesni a hajó belsejébe, de az ablakokra átláthatatlan pókháló és koszréteg rakódott rá.
– Hol gyártották ezeket a hajókat?
– Még az NDK-ban, de már rég leálltak ezzel a típussal, a motorokat, kisgépeket nem lehetne pótolni többé. Tíz évig szolgáltak nádkotró hajókként, négy négyzetkilométernyi területet tisztítottak ki: kivágták a nádat, aztán felszedték és a gyökérzónáját is szétszabdalták.
Arra gondolok, hogy talán jobb is, hogy tétlenül vesztegelnek ezek a hajók, szerencsére a kísérőm nem lát bele a gondolataimba.
– Évi 40-50 millió forintnyi munkát kellene biztosítani nekik ahhoz, hogy kifizetődjön a működtetésük, az utóbbi években már nem jött össze ennyi rendelés. 1992-ben leálltak a hajók, 34most már a műszaki engedélyük is lejárt, kétévenként kellene megújítani.
Kinek a tulajdonába tartoznak?
– A Vízügy átadta őket a Velence-tavi Térségi Tanácsnak. Ez a szervezet nem tud költeni a fenntartásukra, de neki itt helyben legalább a tárolási díjat nem kell fizetnie, mert ez is milliókra rúg évente.
– Mi lesz a végső sorsa ezeknek a hajóknak? Mennek a bontóba?
– Nem, ezek használhatóbbak, mint amilyennek látszanak. Egy maszek megveszi majd öt-hat millióért, kipofozza, aztán vállal vele holtág karbantartást, nádkotrást.
– Ha most kellene megépíteni őket, mennyibe kerülnének?
– Egy hajó nem jönne ki kevesebből, mint 80-100 millió forint. És olyan öt-tíz év múlva, mikorra a Velencei tó újra feltelik, itt is szükség volna majd a munkájukra.)
Elindulunk lefelé a Sió mentén, a parton ecetfák és akácok nőnek. Aljukat felverik a szívós bokrok, ezek a mederbe is betörtek már, fennakad rajtuk az uszadék és a hordalék is megáll a tövükben, egyre csökken a csatorna átbocsátó képessége.
Az elhagyott parton nincs forgalom, csak a cigányok közlekednek itt, errefelé haladva nem kell tartaniuk attól, hogy portyázó rendőrökkel futnak össze.
A Siófokhoz közelebb eső területeket, melyek valaha a termelőszövetkezetek tulajdonába tartoztak, a régi főnökök felosztották maguk között. Egy-két hektárt hasítottak ki, várnak egy kis időt, aztán felparcellázzák, milliókat keresve az ügyön.
Megállunk egy csatorna őrháznál, az öreg szolgálatos lejelentkezik Fejérnél, aztán megmutatja a birodalmát. A csatornaőr tízmilliós értékekért felel, 16 kilométernyi partszakaszt kell folyamatosan végigjárnia, rá vár az oldalak lekaszálása és a szivattyútelepek állapotának ellenőrzése is. Ezért 14 ezer forintos havi fizetést kap és szolgálati használatú földet. Jövedelemkiegészítésként két tehenet tart.
– Nem üzlet, 18 forintot adnak egy liter tejért és azt sem szedik össze, hanem nekünk kell beszállítani Ádándra. A saját 35költségünk nem jön vissza: csak azért dolgozunk, hogy dolgozzunk, szoktam mondani az asszonynak.
Eleddig ismeretlen növényi károkozók lepték el a kertet. A vadgesztenye tele van vakótával, hullik a levele és a diófán is hemzsegnek a levéltetűk.
– Az öregek sem láttak ilyet, de valamibe a fának is bele kell halnia – mondja az őr, aztán a témából-kedvből kifogyva csak nézzük a vizet.
A Balaton foszfortól való megtisztításának egyik legfontosabb eszköze a „Zsuzsi” kotróhajó a keszthelyi medence szabad vizein dolgozik, csak motorcsónakkal lehet kimennünk oda. Beszállásnál Fejér megkönnyebbülve konstatálja, hogy az éjszaka semmit sem vittek el a motorosról.
– Gyakran fordulnak elő lopások?
– A 15 lóerős Yamaha motorjainkból, melyek 300 ezer forintba kerülnek, kettőt is leszereltek már, pedig az egyik a rendőrhajó mellett parkolt Keszthelyen. A Velencei tavon egy 60 lóerős motort vettek le, utána még a hajótestet is felgyújtották. A kihelyezett műszereinkre is dobozszerű fedeleket kellett hegesztenünk, hogy el ne vágják a kábeleket.
(A Vízügy létesítményei az egész országban a tolvajok állandó céltárgyaivá váltak. Kaptam egy kimutatást, mely csak a szolnoki székhelyű Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság területén keletkező károkat tünteti fel 1994. január elsejétől 1995. augusztus 11-ig.
| Megnevezés | 1994 | 1995. I-VII. | Összes |
| Telefon légvezeték, kábel |
9.191.000 | 5.538.400 | 14.729.400 |
| Színes fém | 346.229 | 109.130 | 455.359 |
| Egyéb károkozások | 2.126.919 | 2.219.060 | 4.345.979 |
| Összesen: | 11.664.148 | 7.866.590 | 19.530.738 |
A rongálások következményeként a kisgyepi szivattyútelep végképp használhatatlanná vált. A cigányok elvágták a négy kábelt, kivették a kapcsolószekrényt, elvitték az elosztó alumínium ajtaját, a szemétfogó gereben motorját, a szállítószalag gumihevederét, sőt a 110 méteres kerítéshálót is a feszítődrótokkal együtt. Egy másik, kevesebb szakértelemmel végrehajtott rongálásnál az egyik elkövető elektromos áramütést kapott és meghalt. Béke poraira!)
A motorcsónak elindul, nézegetem az elmaradó partot, ahol nem védi nád vagy kő, ott a fák meginganak és bedőlnek a vízbe. Berénynél látszanak a kísérleti partszabályozás nyomai, nyolc különféle természetes védőművel próbálják megakadályozni az elhabolódást.
Az idő viharosra fordult, a „Zsuzsi” személyzete is behúzódott a tanyahajóba, csak két esőkabátos ember áll kint a parton, halászlét főznek bográcsban. Megmutatják a szállásukat, viszonylag kényelmesen élnek itt, a régi tanyahajókon egy légtérben aludt mindenki és egy elemről táplált huszas körte világított. A munkájuk persze most is kemény, télen az üzemi telepeken tetőt javítanak, barkácsolnak, aztán ahogy a jég engedi, mennek ki a vízre. Egy hét munka – egy hét pihenő fordában napi 16 órát dolgoznak, de ők alkotják a Vízügy egyetlen embertartalékát is, ha valamilyen rendkívüli feladat adódik, őket rendelik be, néha hetekig nem kapnak szabadnapot.
A szél mintha csillapodna, rábeszélem Fejért, hogy menjünk be a szabad vízre a „Zsuzsi”-hoz. Nehezen kapaszkodunk fel a kotróhajóra, a támadó szél elől behúzódunk a gépkezelő fülkéjébe.
– Még az 1049-es számú kormányhatározat intézkedett a Balaton ökológiai fejlesztéséről, ebben szerepelt ez a rétegkotrás is, de sokáig nem jutott rá a pénzből. Maga a hajó 1 millió dollárba került, Phare-segélyből vásároltuk, a működéséhez szükséges üzemanyagra havonta 1,5 millió forintot kell költeni.
– Mit tud a gép?
– A vágófej húszcentis rétegben szedi fel az iszapot, mélyebbre is le tudna menni, de ott már nem található jelzett foszfor. Évente másfél négyzetkilométernyi területet tisztít meg, 37ilyen tempóban haladva, húsz év kell ahhoz, hogy az egész keszthelyi öblöt mentesítse a foszfortól, de a teljesítmény növeléséhez hiányzik a pénz. A kiemelt iszapot egy a tízhez arányban vízzel keveri össze és az így keletkezett zagyot egy hosszú csővezetéken kinyomja a partra. A munka rendkívül nehéz, a vihar gyakran szétszedi a műanyag kötéseket, a munkásoknak ilyenkor ki kell menniük a nyílt vízre és ott kell helyrehozniuk a zavarokat.
A csővezeték négy kilométer hosszan hánykolódik a vízen, amíg kiér a partra. A keverékbe belehullottak a szállongó magok, a zagytéren lerakott szürke iszapból fűz- és nyárfaerdő nőtt ki. Őzek és nyulak rejtőzködnek a sűrűben, a szivattyú halakat is kivet, vadászó madarak köröznek fölöttünk.
– Ezt a zagyot nem lehetne felhasználni valamire?
– Magának is eszébe jutott? – kérdez vissza Fejér savanyúan –, épp a napokban járt nálam egy országgyűlési képviselő, felfedezte, hogy ez a zagy magas foszfortartalmú, egy keverőtelepen fel kellene dolgozni és el lehetne vinni például a Bácskába műtrágyának. Csak azt az egyet nem számolta ki, hogy mennyibe kerülne a szállítás. Olyan volna, mintha vennénk egy olcsó telket kikötőnek, amivel csak egy baj volna: háromszáz kilométerről kellene odavezetni a tengert. Menjünk vissza a tanyahajóra, a fiúk meghívtak minket egy halászlére.
A rétegkotrás folyamatosságát számtalan veszély fenyegeti. A balatoni kormánybiztos is felvetette annak lehetőségét, hogy két évre leállítsák a „Zsuzsi” munkáját, meggondolandónak találta volna, hogy az ide jutó 100 millió forintot inkább a Vízügy és a Környezetvédelem műszerállomásának fejlesztésére fordítsák.
A Vízügy is nehezen birkózik meg a rá jutó költségekkel, az 1995-ös jeges árvíz 300 millió forintot vitt el a pénzügyi keretéből, kiegészítő juttatásokat nem kapott, ezért a kotróhajó üzemanyag-költségét is alig-alig tudja előteremteni.
38A Vízügy ellen felhozott számtalan vád között is kitüntetett helyet foglal el az a vélemény, hogy a szervezet a partfalak kiépítésével betonteknővé változtatta a Balatont. Semmiképpen sem kerülhetjük el ennek a kérdésnek a vizsgálatát.
A vízszint mindenkori változásai meghatározták a partvonal alakulását, ennek megfelelően jöttek létre az északi part szinlői, délen pedig a berkek, dűnék és homoktúrzások. Az első jelentős partszabályozási munkákra a 19. század végén került sor, a balatoni hajózás körülményeit kívánták javítani általuk. Később színre léptek a strandépítők is; 1916-ban elkészült az első partfeltöltési terv.
Már 1942-ben megjelent a mai beton partfalak őse – meg kell jegyezni, hogy nem a Vízügy, hanem a polgári lakosság kezdeményezésére. Balatonfenyvesen épült fel az az 1100 méter hosszú partvédő mű, mely megalkotója, Kaáli Nagy Dezső mérnök neve után KND rendszerként ismert. Lényegét tekintve vasbetétes betont és követ felhasználó technológiára alapozódott. Ami a kezdeményezés kiváltó okait illeti, a korabeli Balatoni Kurir így ír:
„…Szinte percek alatt olyan esővel, havasesővel kombinált szélorkán közeledett és tartott napokig, amilyent itt a déli oldalon még a legöregebb emberek sem tapasztaltak. Ez a szélorkán igen nagy károkat okozott Balatonfenyvesen is. Az esőtől és az olvadástól amúgy is megdagadt Balaton vizét hatalmas hullámrajokban kergette ki a partokra. Fákat tördelt, háztetőket dobott le.
A vízpart melletti telkek nagyobb része teljesen víz alatt áll, néhol majdnem a vasúti töltésig szakadt be. Az egyik elkeseredett háztulajdonos, aki az országúton túli épülete tetőzetét jött le visszatétetni és mindig is a partvédelem harcosa volt, nagy elkeseredéssel jelentette ki: most kellene idehívni a partvédelem ellenzőit, mikor így áll a víz! S ha így is ellenzik, minden keletkező kárt velük kellene megfizettetni.” A történethez hozzátartozik még, hogy a betonművek sikeresen megállták a helyüket.
A Balaton partvonalának legnagyobb része különféle jellegű és mérvű védelemre szorul. Az északi oldalon a biztosítás nélkül hagyott partok elhabolódása, vagyis a víz munkájával kap39csolatos területvesztesége legfeljebb néhány centimétert tesz ki évente, mert itt a meder anyagát túlnyomórészt a hegyek lejtőtörmeléke alkotja, és az uralkodó szelek által keltett hullámzás sem veszi igénybe komolyabban, de a homokos déli part védelem nélkül hagyott szakaszain a víz évi 4-5 métert is elhódíthat a szárazföldből. Egy szakértő szerint Zamárdinál 1954 és 1968 között tíz méterrel vonult hátrébb a part vonala. Feltételezhető, hogy egy idő után itt is kialakulna egy többé-kevésbé maradandó természetes partvonal, de nem kizárt, hogy ez a mostaninál jóval beljebb húzódna – esetleg a mai üdülők helyén.
Az általános partépítési munkák üteme 1960-ban gyorsult fel. Fő célként azt tűzték ki, hogy megakadályozzák a további kedvezőtlen változásokat és területeket nyerjenek vissza sétányok, strandok, kikötők, mólók kialakítására. 1971-ben 78, 1979-ben további 34 kilométernyi partvédelmi mű építését irányozták elő a tervek, ez körülbelül 1000 hektárnyi tófelület feltöltését eredményezte.
A teljes partvonalnak mintegy 10 százalékát védi jelenleg is az eredetileg ideiglenes megoldásnak szánt kőszórás – ezt a tervek szerint később partfalak váltották volna fel, de anyagiak hiányában erre nem került sor. A technológiája nem is lehetne egyszerűbb: a víz által támadott szakaszokon termésköveket terítettek le kötőanyag nélkül. A vele szemben támasztott elvárásokat nem szabták túlságosan magasra: a hullámzás ne mozdítsa ki a köveket, ne süllyedjenek el és ne mossa ki őket az áramló víz. A kőszórás hosszabb időre nyújt védelmet a hullámzás és. jég eróziója ellen, de végső fokon nem tudja megőrizni a parti rézsű állékonyságát.
A Balaton kerületének mintegy 40 százalékán épült ki állandó és hosszú távú biztosítást jelentő partvédőmű, melyeket függőleges vagy ahhoz közeli homlokfalakkal való kialakítása miatt partfalaknak szokás nevezni. A velük kapcsolatos tervezési előírások figyelembe vették mind a statikus, mind a dinamikus vízszintet, a tó víztükrének kilendülését, a jégnyomást, a térszíni terhelést és a mederviszonyokat is.
A már említett KND modell mellett modernebb megoldások is kialakultak, így a „Zamárdi” és az „Uvaterv” elnevezésűek, de 40legelterjedtebben a Balatoni Vízügyi Kirendeltség által kifejlesztett „BVK” típust alkalmazták. A VIZINTER Mérnökiroda leírása szerint: „szerkezete a vízről történő szalagszerű építés igényeihez és a tóparti bányából kitermelt terméskő gazdaságos alkalmazásához igazodott. Fontos része a lábazati kőszórás, mely hullámtörésre és a zajló jég ütéseinek felvételére szolgál. A mértékadó vízszint fölött a vasalt betonhoz ciklopkő rézsűt és járólemezt raktak. Ehhez szervesen csatlakozik egy függőleges vasbeton gerenda, mely megfogja a felcsapó hullámokat és a felcsúszó jégtáblákat, valamint megtámaszt egy körülbelül 5 méter széles, a használati igényeknek megfelelő burkolattal kialakított parti sávot. A parti sáv a mögöttes terület felé 20 centit emelkedik, majd egy 40 centi mély árokban folytatódik, ez az árok gyűjti össze a kicsapódó hullámok vizét és kis átereszeken visszavezeti a tóba. A kőmag mentett oldalára talajkimosódás ellen forgácskő vagy műanyag szűrőszövet kerül.”
A szakértők elemzései szerint ezek a partfalak megfelelnek a műszaki elvárásoknak, biztosítják a part állékonyságát, jól viselik a jég nyomását, kedvező áramlási viszonyokat teremtenek, karbantartásuk is könnyen megoldható. Ellenük szól, hogy megszakítják a víz és a part ökológiai kapcsolatát, nem segítik a Balaton öntisztulási folyamatát és a természeti értékek védelmét.
A partfalak elleni támadások 1996 tavaszán ismét felerősödtek. Sajtónyilatkozatok sora jelent meg, melyek a szóban forgó partvédelmi rendszer kudarcairól beszéltek; „újra bebizonyosodott, hogy mennyire elhibázott volt a hetvenes években az az ötlet, hogy betonteknőbe szorítsák a Balatont…” hangnemben.
Május elején Fejér Vilmossal kimentünk megnézni a jég néhány jellegzetesebb kártételét. Általános tapasztalatok szerint a partfalak ott roppantak meg, ahol a víz üreget tudott vájni magának a part rézsűjében és ott megfagyva alulról megemelte a betont. Ahol a fenntartási munkákat rendben elvégezték, a partfalak teljesítették a feladatukat. A jég felcsúszott a lábazati kőszóráson, akár egy görgőn és a part szélén tornyosult fel, fákat döntött ki, elérte egy-egy parthoz túl közel épített nyaraló emeleti ablakait, de az energiáját hamar elvesztette és a nagyobb 41károkozás elmaradt. Máshol, ahol nem álltak partfalak, a jég hegyekbe nyomta fel a földet és a réteket úgy feltekerte, mint az üzletben négyzetméterre árusított gyeptéglát.
A támadások nyomán mind szélesebb körben merült fel a partfalak lebontásának gondolata, éppen terepszemlénk előtt néhány nappal alakítottak vissza egy részt fövenyes parttá Keszthelyen. Kimentünk a helyszínre, felülről nézve tetszetős volt a megoldás, a homok természetesen jobban hat mint a beton, de a vállalkozás méretei folytán egészében jelentéktelennek tűnik. A partvédő falat alig 30-40 méteres szélességben bontották meg, a víz áramlási viszonyait ezzel aligha módosították. Hasonló kiigazítást maga a Vízügy is végrehajtott már, például Szigligetnél néhány évvel korábban.
A lidós-fövenyes partszakaszok kialakításával kapcsolatos nagyobb arányú kísérletek eddig kevés sikerrel jártak. Gyenesdiáson az 1:5-ös rézsűre az első évben homokot terítettek, ezt elvitte a víz. A második évben folyami kaviccsal töltötték fel, de ez sem állapodott meg, jelenleg is rendezetlen és a hátráló erózió jeleit mutatja. A balatonboglári központi szabadstrandon a leterített kavicsot rendszeresen széthordja a víz, a partot itt is erodálja a hullámzás. Zánkán a korábbi Úttörőváros strandját néhány alkalommal homokkal töltötték fel, de minden évben elsodorta a víz, egy idő után nem próbálkoztak tovább. A szakemberek szabályként állapították meg, hogy védelem nélküli lapos, homokos rézsű a Balaton partján sehol sem marad állékony.
– A Balaton kerülete 235 kilométer, ebből 107 kilométernyit védenek betonnal és kőszórással. Mintegy 18 kilométer tartozik vízügyi kezelésbe, a többi az önkormányzatoké és a magánbirtokosoké és tapasztalataink szerint sehol senki nem bontja el a partfalakat – mondja Fejér –, de ha közlik velünk, hogy ez a megoldás kártékony, hagyni kell, hogy a Balaton maga alakítsa ki a saját körvonalait, mi hajlandók vagyunk eltávolítani az utolsó deka betont is. Viszont azt senki sem várhatja el tőlünk, hogy mi kezdeményezzünk, nem a mi feladatunk filozófiai és tájesztétikai problémákkal foglalkozni.
– A szakág tudósai mit szólnak hozzá? Milyen a kapcsolatuk velük?
42– Mi mindig is elhittük azt, amit ők mondtak nekünk. Megvalósítottuk az elgondolásaikat, aztán sokszor kijöttek és megcáfoltak minket. Elővettük a papírokat és megmutattuk nekik: ti akartátok így! – erre csak rázták a fejüket. A partfalakkal kapcsolatban is tudok mutatni olyan szakvéleményt, mely szerint bontani kell, de olyat is, amely megállapítja, hogy mindent a mostani állapotában kell fenntartani.
Az egész ügyet – véleményem szerint – mesterségesen fújják fel. 1993-ban a külföldi és a magyar vendégek körében készítettek egy felmérést, megkérdezték tőlük, hogy mivel elégedetlenek. A legtöbb kifogás a kiszolgálás minőségére, a tisztaságra, a közbiztonságra vonatkozott, a partok kiépítettségével kapcsolatos ellenérzések messze az utolsó helyre szorultak.
A téma lezárásaképpen elengedhetetlennek tűnik, hogy ejtsünk néhány szót a dolgok mögöttes rétegéről, a sokat emlegetett „vízügyi lobby”-ról. A szocialista rendszerben a Vízügy szinte a második hadseregnek számított, a lehetséges árvízveszély miatt létszámukat és technikájukat olyan szinten alakították ki, hogy egy gyengébb harmadfokú készültségnek feleljen meg. Ez az elgondolás számomra elfogadhatónak tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország úgynevezett alulfekvő ország, vizeit a határain kívülről kapja és oda is engedi tovább, sorsa tervezését nem tartja a maga kezében.
A fenntartás költségeit a Vízügy maga kellett hogy kitermelje, elsősorban különféle bérmunkák vállalásával. Az állam ebben legföljebb adókedvezményekkel segített, például a társadalombiztosítási járulékot az általános negyven százalék helyett tizenötben határozta meg – ez természetesen előnyt jelentett az egy-egy megrendelésért folytatott árversenyben. A Vízügy országos létszáma meghaladta a harmincezer főt, befolyása messzire elért. Jogosnak tűnik az a kifogás, hogy néhány munkáját túlzott arányokban vitelezte ki, sekély patakok impozáns betonmedrekbe kerültek, másutt a szükségesnél gyakrabban végeztek kotrásokat, egy-egy vízügyi igazga43tóságnál az éves termelési érték az egymilliárd forintot is elérte.
Aztán, mint tapasztalhattuk, a Vízügy volt az a rés a rendszer falában, ahová az 1980-as évek végének ellenzéki mozgalmai be tudták illeszteni a feszítővasukat. A bős-nagymarosi vízilépcső elleni támadás mellett a balatoni partfalak ügye is hasonló politikai célokat szolgált. Ezt jól mutatja az a tény is, hogy a zöldek egyetlen igazi vízügyi szakembert sem tudtak maguk mellé állítani, a szakma egységesen összezárt előttük.
Minden rendszer elveri a port az előző rendszer kedvencein, 1990 után a Vízügy sem kerülhette el ezt a sorsot. Rövid idő alatt és drámai méretekben épült le, munkáslétszáma az eredetinek egyhatodára zuhant vissza, egy esetleges egy hónapig tartó árvízvédekezés után nem lehetne leváltani az első lépcsőt, mert egyszerűen nem volna kivel. A helyzetet tovább rontja, hogy a gyérülő állománynak alig negyedrésze vett részt éles árvízi küzdelmekben. Az egyetemen megszűnt a vízügyi mérnökképzés és a vízügyi szakközépiskolák vonzása is csökkent, nem tudnak távlati jövőt biztosítani a növendékeiknek.
A Vízügy technikai arzenálja is felszámolódik, a gyengülő támogatás miatt kénytelenek voltak áron alul elvesztegetni felszerelésük jelentős részét, a maradék technikával nem állják a versenyt az építőipari vállalatok konkurencia viaskodásaiban. Leharcolt járműveik, földgépeik kevéssé hatékony KFT-k tulajdonába kerültek át, fedetlen udvarokon rozsdásodnak, telephelyeik nagy részét is eladásra kínálják.
Mindez talán nem bírna különösebb jelentőséggel, ha valamilyen más szervezet átvette volna a Vízügy feladatait, de ez nem történt meg. Az 1995-ös téli árvizek már jelezték a helyzet súlyosságát, a technikai színvonal nem bizonyult elegendőnek a biztonságos védekezéshez. Gyula városát és más Körösökmenti településeket is csak a csoda mentette meg attól, hogy a víz alá kerüljenek. Ennek a csodának a folyamatos megismétlődésében nincs okunk reménykedni, igazat kell adnunk Fejérnek, mikor azt mondja, hogy eddig csak azért nem következtek be katasztrófák, mert még nem alakultak ki igazi katasztrófahelyzetek. Ha hinni lehet a tapasztalatokon alapuló várakozásoknak, ez a ve44szély fenyegetőbbé válik, mert az elmúlt nyolc-kilenc aszályos évet ugyanannyi csapadékos követi majd. Az idei rekord havazás és a bőséges májusi esők igazolni látszanak ezt a feltevést.
Siófokról motorcsónakkal visznek át Tihanyba. Korábban indulunk el, hogy egy kis körutat tehessünk a vizen. A szezon még nem kezdődött el, a bő tavaszi esők után most tiszta és harsogóan zöld a víz, ahogy belenyúlok, már langyosnak érzem.
A motort kezelő öreg vízügyes a régi szocialista időkről mesél: – Zárt világ volt. A tihanyi pártüdülőt két sorban lerakott tüskésdrótos kerítés fogta körül, amely a vízbe is belenyúlott. Egyszer benti munkákat végeztünk, este az egyik emberünk kiszökött a kocsmába, mikor vissza akart mászni, fennakadt a tüskésdróton, az őrség már célzott rá, alig tudtuk megmenteni. Az aligai Pártüdülőt is úgy elzárták a forgalomtól, hogy a gépkocsiknak nyolc-tíz percet kellett kerülniük a sorompók miatt.
Minden törvény fölé helyezték magukat. Tomajon a Munkásőr üdülő megrendelt tőlünk egy partvédelmi munkát és egyszerűen nem fizette ki:
– Minket nem érdekel a maguk számlája! – mondta a parancsnok.
Azt hallottam, hogy egy vadászház építésére költötték el azt a pénzt, ami nekünk járt volna.
Az akkori vezető elvtársak azt is megengedték maguknak, hogy a villájuk szennyvízlevezető csöve belelógjon a Balatonba – ez akkor derült ki, mikor megépítettük az új partvédelmi műveket és minden a napvilágra került. Egyszer járt csak rosszul egy államtitkár, egy áradásnál elromlott a vezeték, visszafelé folyt a víz és elöntötte a házát. Igaz, kártérítésként még a kiszáradt fáit is felszámította, a kerítését is újra rakatta velünk.
A motorcsónak közeledik az északi part felé, feltűnik a Sajkodi Tájvédelmi Központ. Bár itt semmiféle szennyeződés nem jöhet a szárazföld felől, az érintetlen zöld környezetbe is csomósan ritkul a nád – előbb babásodik, aztán gyökerestül kiszakad.
45– Mi okozza ezt a pusztulást?
– A nádról két dolgot nem tudunk; azt, hogy mitől szaporodik és mitől vész ki. Még az sem igaz, hogy vízi növény, inkább csak vízben élő, hiszen a gátak tetején is megjelenik, csak a gyökereit bocsátja le.
Annyi azonban biztos, hogy nem bánunk vele megfelelően. A nád, ha nem vágják le évről évre, silányabbá válik és most már régen aratatlan maradt. 1100 hektárnyi partmenti nádast kellene rendben tartanunk, egyre kevésbé vagyunk képesek rá. 1986-87 telén még 715 hektárt tudtunk levágni, 1991-92-ben már csak 476-ot. Ezeken az enyhe teleken általában egy-két olyan hét adódik, amikor a jég megbírja a hátán a kaszás embereket.
– És az úszó aratógépek?
– Ezek nehezen tudnak dolgozni a Balatonon. A partmenti nádasokba legalább 4000 stéget helyeztek ki – csak úgy mellesleg említem meg, hogy minden másodikat-harmadikat engedély nélkül. Javarészüket télire is kint hagyják – ha magát a stéget nem is, a rögzítő karókat okvetlenül. Ha az úszó aratógép nekimegy és egyetlen gumija kidurran, az kétszázezer forintos kárt jelent. Egy külön embernek kellene lépkednie a gép előtt, hogy felderítse a veszélyeket. Fűnyíróval pedig mégsem lehet dolgozni. A nád nálunk nem számít bevételi forrásnak – amennyit a jobb területekért kapunk, annyit ráfizetünk a rosszabbakra.
– A kereskedők jelentkeznek a nádért?
– Inkább csak egyes kis vállalkozók próbálkoznak. Olyan is előfordul, hogy egyes cégek megveszik az aratási jogot, aztán otthagyják az egészet, nehogy leessenek az árak a nádpiacon.
Tihanyban kötünk ki a Balatoni Limnológiai Intézet mólóján – a „limnológia” az Idegen Szavak Szótára szerint a tavakkal és folyóvizekkel, különösen ezek élővilágával foglalkozó tudományág.
A kapun egy tábla lóg, „apartements zu vermieten”, lakosztályok bérelhetők, jelenlegi lakóik vörösre sült, fagylaltot nyalogató németek sétálgatnak a kertben. Értetlenül figyelem őket:
– Egy európai hírű kutatóintézetnek valóban szüksége van arra, hogy vendégszobákat adjon ki?
46– Ez még hagyján, de a kutatóhajójukat is kikölcsönözték a Balatoni Halászati Részvénytársaságnak. Biztos, hogy nem jókedvükben csinálják így.
Ugyanezt a kérdést teszem fel doktor Heródek Sándornak, az Intézet igazgatójának is:
– Gazdánk, a Magyar Tudományos Akadémia költségvetésünknek csak a kisebbik felét biztosítja, ez az összeg épp hogy fedezi a béreket, a pénz nagyobbik részét, a működési költségeket nekünk magunknak kell előteremtenünk szerződésekkel, bérmunkával, és ha végképp nem megy másként, nagy fekete mágiával.
Számokra lefordítva: hárommillió forintot kapunk az Akadémiától és nekünk jelenleg 15 millióra volna szükségünk. Csak a vízszámlánk l milliót tesz ki, az olajért 5 milliót kell fizetnünk – egy különösen „szerencsés” húzással épp a világpiaci árrobbanás előtt egy évvel „sikerült” átállnunk olajtüzelésre.
Mint mindenütt másutt, nálunk is főképp a béreken próbálnak takarékoskodni, a bevallott 26 százalékos infláció mellett a keresetek csak 8-10 százalékkal emelkedtek. Így kiváló, „F” kategóriába sorolt kutató 60 ezer forintot kap kézhez, előfordulhat az a felettébb sajnálatos helyzet, hogy valaki egy Nobel-díjas felfedezése előtt egy nappal hal éhen.
– Ilyen körülmények között mennyire esett vissza a kutató tevékenység színvonala?
– Ez, szerencsére, nem következett be. Tavaly másfélszer annyi tudományos közleményünk jelent meg, mint 1981-ben, pedig az akadémiai intézetek publikációk tekintetében akkor is jobban álltak, mint az egyetemek. Nálunk is a szovjet szisztéma uralkodott: az egyetemek oktassanak, az akadémiák kutassanak. A mérvadónak tekintett angol nyelvű publikációk vonalán is az élcsoportba tartozunk, valahol Anglia és Csehország között foglalunk helyet.
A nyolcvanfős összlétszámunkból 24-en foglalkoznak kutatással: ebből egy akadémikus, hat a tudományok doktora, tizenkettő pedig kandidátusi minősítéssel rendelkezik. Ennek a csapatnak kell megkeresnie a költségvetésünkből hiányzó milliókat.
47– Hogyan sikerül?
– Az OTKA, az Országos Tudományos Kutatási Alap folyamatosan ír ki pályázatokat a gyógyszeriparból, elektronikából, mezőgazdaságból és más szektorokból érkező megrendelések teljesítésére, esetenként 1-2 milliós összegben. Ezekre jelentkeznek a mi kutatóink, a kapott pénzből az Intézet levonja a felmerülő költségeit és külön tizenöt százaléknyi hasznot. Tavaly 15 millió forintot szedtünk össze ilyen módon, ebből folyóiratokat rendeltünk, vegyszereket, műszereket vásároltunk. A kutatóknak a bevételből átlagosan évi 100 ezer forint jut, tehát aki komolyabb pénzeket akar keresni, az nem hozzánk jön, hanem alapít, mondjuk, egy környezetvédelmi Kft.-t. Csak az a Széchenyi-mondás vigasztalhatja őket, miszerint „minden ember annyit ér, amennyit használ!” – ebből legföljebb annyit kell levonni, amennyit árt.
Kávét hoznak be, Heródek elképesztő adagot tölt magának, ezzel doppingolja idegeit az irodájában uralkodó hőség ellen – légkondicionáló készüléknek se híre, se hamva.
– Néhány szót kívánok szólni magáról az Intézetről is. 1927-ben alapították, egyrészt általános biológiai, másrészt Balatonkutatási osztállyal, ennek az utóbbinak az élére Klebersberg Kunó, az akkori kultuszminiszter Hollandiából hívta haza az európai hírű Entz Géza professzort – ő kiváló és mindmáig maradandó munkát végzett.
1945-ben a munkatársi gárda nagyrésze testületileg disszidált, az a legenda terjeng róluk, hogy egy zsák macskát vittek magukkal, ezeket eleresztve akarták lekötni a határőr ávósok kutyáinak figyelmét.
Voynárovich Elek 1956-tól 1962-ig tartó igazgatósága alatt az Intézetben megerősödött a hidrobiológiai vonal, de mikor ő Debrecenbe távozott, sajnálatos visszaesés következett be. Én 1991-ben kerültem az igazgatói székbe, akkor újra előtérbe került a vízi élővilág kutatása, mindenekelőtt természetesen a Balatoné.
– Megfelelő kezekben van jelenleg a Balaton sorsa?
– Egy-egy tavat legjobban egy-egy tartomány tud megvédeni, mint például a Bodeni tavat Baden-Würtenberg. Egy ország 48túl nagy ehhez a feladathoz, egy helyi önkormányzat túl kicsi, mint a mi esetünk is bizonyítja, de bárhogy is álljon a helyzet, ez nem adhat felmentést a teendőink alól.
– Mi alkotja a munkájuk gerincét?
– A Balaton ökológiájával foglalkozva ezt próbáljuk megállapítani, hogy a meghatározott környezetben miért éppen az adott élőlények találnak teret, persze a puszta tudomásul vétel helyett meg kell bizonyosodnunk arról, hogy mi és miért történt és ezek milyen lépéseket tesznek szükségessé.
Biztos mondták már magának, hogy a Balaton sérülékeny tó – ez a szerkezetéből következik, a 2,3 méteres átlagmélységéből. Ha tízezres kicsinyítésben papírból próbálnánk meg kivágni, egy olyan lapot kapnánk, melynek hossza két méter körül jár, a szélessége 30-100 centi között ingadozik, a mélysége viszont a milliméter harmadrészét sem éri el.
A Boden-tó vagy a Garda-tó 70 méter mély, a vize lefelé haladva hőfok szerint rétegződik. Nyáron alul helyezkedik el a hideg, télen keveredik a víz, de például a Boden-tó soha nem fagy be. A Balaton sekély vize viszont közvetlen módon követi a külső hőmérséklet változásait, rétegei állandóan átjátszanak egymásba.
A másik alapvető különbség abban áll, hogy egy szubalpin tó még 16-18 méter mélységben is átlátszó, a Balatonnál ez a táv 70 centis, viharban csak a fény egy százaléka jut le egy méterig.
Ilyen körülmények között már viszonylag jelentéktelen külső körülmények is katasztrófát válthatnak ki. Az 1960-as évek életszínvonal emelkedésének az volt az egyik jellemző vonása, hogy tízezrek szereztek üdülőtelket a Balaton mellett. Erről a lépésről nehéz volna pontos értékelést adni. Mindenesetre tény, hogy például Franciaországban a lakosság arányait figyelembe véve tizedannyian sem rendelkeznek saját nyaralóval, mint Magyarországon, az emberek sokkal inkább utaznak és valahol külföldön töltik el a szabadidejüket. Mindegy.
A számtalan budi öntötte bele a vízbe a szennyeződést, ehhez a mezőgazdaság is hozzátette a magáét a magas dózisban alkalmazott műtrágyával, valósággal megtrágyázták a tó növényzetét.
49A tó eutrofizálódott, vagyis megsokasodott benne a tápanyag, elszaporodtak az algák. Ez önmagában nem jelent okvetlenül bajt, például egy halastóban a zöld víz számít a legjobbnak, mert az algákon nőnek fel a halak, de egy élő tóban az algák beárnyékolják a felszínt, felborul az egyensúly a hosszú idő alatt kialakult rendszerben. Előfordult, hogy az algatömeg 99 százalékát egyetlen fajta alkotta, külön balszerencsénkre olyan, melyet a kis rákok nem tudtak elfogyasztani, szinte kipusztultak velük a halak is, melyeknek a kis rákok voltak a legfőbb táplálékuk.
Az algák szaporodásához húszegynéhány anyag kell, ezek nagyjából megtalálhatóak a vízben, a nitrogént a levegőből képesek lekötni, a leggyengébb utánpótlási vonaluk, melyet sikerrel vághatunk el: a foszfor.
A műtrágya felhasználás visszaesésével a foszfor napjainkban főleg a kommunális szennyvizekből jön. Tapasztalataink szerint a víz minősége nem ott a legrosszabb, ahol sok turista tartózkodik, például Siófok körül, hanem ott, ahol a befolyó vizek ömlenek be: a Zala, a Kétöles patak, a Lesence, a Nyugati Övcsatorna és a többi, mert ezeket a partjuk mentén megtelepült községek csatornaként használják.
A Balatonnál évi húszmillió vendégnapot szoktak számolni, csak a Zalaegerszegen élő állandó lakosság sokkal nagyobb időmennyiséget képvisel ennél. Jellemző, hogy mióta felépült az egerszegi víztisztítómű, azóta egyharmadára esett vissza a Kis-Balatonba bejutó foszfor mennyisége; 36 tonnáról 12-re. Véleményem szerint érdemes volna közelebbről is megnéznie ezt az ügyet.
– Valamit nem értek. Ha a mezőgazdaságban ilyen mértékben esett vissza a műtrágya felhasználás, hogy kerül a vízbe mégis ennyi foszfor?
– Az emberi szervezet is termel ilyen anyagot, naponta másfél grammot ürítünk, még a csontjaink is tartalmaznak foszfort, nem véletlen, hogy a temetőkben olyan zöld a fű. Ehhez jön még a háztartási mosószerek foszfortartalma; mikor az Ontárión kezdtek elszaporodni az algák, akkor Kanadában olyan víztörvényt hoztak, mely a nagy mosóporgyártó cégeknek megtiltot50ta a detergensek használatát. Nem járunk messze a valóságtól, ha mindent összevetve évenként egy kilónyi foszforkibocsátást számítunk egy emberre.
(A Heródek professzor által felvázolt megalapozott gondolatokat szokta túlzásba vinni néhány „méregzöld” természetvédő. Egyikük azt mondta nekem, hogy a két legnagyobb csapás, ami az emberiséget érte: az angol vécé és az automata mosógép feltalálása volt.)
– A romlás már meglehetősen előrehaladt – folytatja Heródek –, a Balaton üledékében az idők folyamán annyi foszfor gyűlt össze, amennyi kétéves külső terhelésnek felel meg. Nyolcvan százalékkal kellene csökkentenünk a tóba bejutó mennyiséget ahhoz, hogy valódi javulást érhessünk el.
Az eutrofizálódás elleni harcot tekintjük a legfontosabb feladatunknak; az Intézet megmenti a Balatont, és a Balaton talán megmenti az Intézetet – állami megbízások formájában.
Modellkísérleteket folytattunk, persze nem a klasszikus szocialista recept szerint, hogy „modell, modell, mondd meg nékem, mi történik, ha nem csinálunk semmit?!…” Kitenyésztettük a környezetben uralkodó algafajt, ez Anabenopsis Racziborskyt és tanulmányoztuk, hogy milyen körülmények között szaporodik, mennyi toxint termel és így tovább.
Én magam a hatvanas évek közepén azt vizsgáltam, hogy a különböző fényhatások miképp befolyásolják az algák kifejlődését. Azt a módszert alkalmaztam, hogy meghatározott mélységekből vízmintákat vettem és jelzett szénsavat adtam hozzá, majd az edényt visszasüllyesztettem az eredetivel megegyező fény- és hőkörülmények közé. Ellenőriztem, hogy különböző szinteken mennyit vettek fel a szénsavból, úgy találtam, hogy egy és két méter között a legerősebb a fotoszintézis, utána általában már gyengül.
Az 1970-es években újabb felmérést készítettem, megállapítottam, hogy egy évtized alatt a tó közepén a háromszorosukra szaporodtak el az algák, Keszthely alatt viszont nyolcszoros mértékben. Ezen az utóbbi helyen a víz egy időben már úgy elsötétült, hogy a fény nem jutott le a mélységbe. Eltűnt a hínár is – ezen nincs mit csodálkoznunk, hiszen a hínárnak másfél 51métert kellett volna növekednie, úgy, hogy közben nem vehet fel fényt – csak a partmenti sekélyebb részen maradt meg belőle egy kevés.
Minden Balatonban élő lényt igyekszünk megóvni, túl az élővilág változatosságának megőrzésén, egy-egy növényben vagy állatban annyi információ gyűlt össze, mint egy egész könyvtárban és ha a lény elpusztul, ezt az ismeretet is egyszer s mindenkorra elveszítjük.
Mikor vízügyes kísérőmmel belépünk a Dunántúli Regionális Vízmű siófoki székházába, a portán egy-egy kitűzőt nyújtanak át, fel kell csíptetni a kabátunkra.
– Miért kellett bevezetni ezt az intézkedést? – kérdezem Szántó Imrét, a vezérigazgatót. – Valaki ide járt vizet lopni?
– Kénytelenek voltunk megszigorítani a bejutást. Kétszer is besurrant egy tolvaj, először elvitte magával az egyik belső ellenőrünk teljes havi fizetését, a második alkalommal aztán lebukott. Ügyviteli szempontok is indokolják a kitűző-rendszert. Kétszázezer fogyasztóval állunk kapcsolatban, képzelje el, mi történne, ha csak minden századik egyszerre jönne be hozzánk – és ez a jelzés azért jobb, mint a belépőcédula. A belső rendet is meghatározza, hogy bizonyos osztályokra csak megfelelő színű lapot viselő dolgozók léphetnek be. Nekem személy szerint nagy könnyebbség, hogy ha az ember nem jegyzi meg a tárgyalópartnere nevét, csak egy pillantást vet a kitűzőjére – szeme egy pillanatra a kabátom hajtókájára téved –, kedves Moldova úr, így van ez.
– Minden téren sikerült ilyen biztonságot kialakítani?
Szántó reménytelenül legyint:
– Bár a nagy víztározónkat is megóvhatnánk valamilyen hasonló módon! Minden ellenkező híreszteléssel szemben a Balatonon nem a lebegő fekália ad okot a félelemre, hanem az ivóvíz biztonsága, úgy is mondhatnám, hogy „egy vízzel töltött puskaporos hordón ülünk”.
Nem az olyan esetekre gondolok, mint mikor Vonyarcvashegyen permeteztek és közben egy hirtelen nyomáscsökkenés kö52vetkezett be; a depresszió beszívta a permetlét, itt segíthettünk a bajon, átmostuk a rendszert. Nincs azonban kellő védelmünk egy esetleges őrült merénylő ellen, aki úgy határoz, hogy megmérgezi a vizet. A rendszer kivételi csöve a Balaton közepén van elhelyezve, bármit beszippant, amit a közelébe kiöntenek. A nagy pesti víztározóknál fegyveres őrök állnak, de ők is mit tehetnének, ha a szomszédságban egy Csernobilhoz hasonló fertőzés következne be?!
– Hogy oldják meg ezt más országokban?
– Különféle példákat lehetne felhozni. Zürichben 100 méter mélységből veszik ki a vizet, ötvenszer mélyebbről, mint nálunk, mégis csak két-három ember tudja, hogy hol helyezkednek el ezek a pontok. A vízellátó rendszer energiatelepét egy atombiztos bunkerben helyezték el. Ahol mi vascsöveket használunk, ők rozsdamentes acélt, szegények, nem engedhetik meg maguknak, hogy évente újrafessék egészen addig, amíg a vas már teljesen eltűnik a rozsdától és csak a festék marad meg.
Chicagóban a Michigan-tóból emelik ki a vizet, ott viszont szabadon hull a pernye a fedetlen tározókba és az embereket is utcai cipőben engedik a víz közelébe. Limában tökéletes technológiát alkalmaznak egészen a kibocsátási pontig, de a víz innen húsz kilométeres hosszú csatornán jut be a városba, útközben számos oldalág csatlakozik hozzá, melyekben fürdenek, állatokat tisztítanak, a csapból kifolyva már nem alkalmas ivásra, legfeljebb mosni lehet vele – a vezérigazgató egy pillantást vet a kitűzőmre. – Így van ez, kedves Moldova úr. Mi érdekli még?
– Az emberek valaha épp olyan természetesen fogyasztották a vizet, mint ahogy levegőt vettek, sőt kedvükre pazarolták is. Hogy jött létre ez az állapot?
– Az én 120 forintos lakbérembe is beleszámították a vízdíjat. Az állam iszonyatos módon túltámogatta a fogyasztást, egy köbméter ivóvizet 10 forintért állítottak elő és 70 fillérért adták. A 28 vízmű vállalat, mely tevékenységével lefedte az ország egész területét, nem azt tűzte ki a legfőbb céljának, hogy a lakosságtól beszedje a díjakat, hanem abban volt érdekelt, hogy minél magasabb fogyasztást mutasson ki, mert így több dotációt igényelhetett.
53Országos számokat véve az állami támogatás 11-12 milliárdot tett ki, ez ment le napjainkra 2 milliárd erősen inflálódott forintra. Ez a változás természetesen megmutatkozott a fogyasztói árak emelkedésében; egy balatoni ember 1988-ban egy köbméter vízért 3 forint 60 fillért fizetett, 1992-ben már 40-et, 1996-ban pedig 102 forintot. A szennyvíz díjak ugyanezen idő alatt 2 forintról 68-ra emelkedtek.
– A jelenlegi árak hogy aránylanak az előállítás költségeihez?
– Az állam igyekszik közelíteni őket egymáshoz, csak a kis falvakban tesz hozzá a saját zsebéből, például Pamukon, ahol egy drága vastalanítási folyamatot kell elvégezni, 2500 forintba kerülne egy köbméter. Általában a 102 forint fölötti költségrészt vállalja magára.
– A vízművek hogy viselik el ezeket a változásokat?
– Egészen az 1980-as évekig a víztermeléssel nem győztük követni az igényeket, aztán sorra leálltak a nagy fogyasztóink, például a Péti Nitrogénművek, mely korábban egymaga napi 40 ezer köbmétert igényelt. 1990-re a vízművek kihasználtsága 40-50 százalékra esett vissza. Ahogy a fogyasztás csökken, úgy kell emelkednie a köbméterenkénti árnak, mert az olyan állandó tényezők, mint a karbantartás vagy a működtetés, változatlanok maradtak. További visszaesésre számíthatunk, mert több önkormányzat is ki akar lépni a nagy regionális rendszerekből, távolból hozni a vizet komoly energiaköltségekkel jár, inkább helyben próbálnak kutakat fúratni.
Mindent összevetve, egy főre valaha 300 literes napi fogyasztást számoltak, ezt a 80-as években visszavették 200-ra, napjainkra pedig lement 150 literre.
– A balatoni emberek hogy alkalmazkodnak az új körülményekhez?
– Az én házam előtt fekszik egy 30 négyzetméteres önkormányzati terület és a kertem is körülbelül ekkora lehet. Itt már nem locsolom a füvet, csak a virágaim és a fügefák kapnak vizet. A szomszédom locsol, de ő is csak slaggal, az pedig semmire sem elég. A másik szomszédom fúratott egy kutat, rátett egy orosz búvárszivattyút, abból öntöz, de ennek is megvan a maga hátulütője: megzavarja a talaj vízháztartását, fertőzött rétegeket 54tár fel. A laikus kútfúrók olyan erősen szívják meg a talajvizet, hogy depressziót keltenek, mely kimossa a homokot a házalap alól, megrepednek és összedőlnek a falak.
– Miért nem állítják le őket?
Vízügyes kísérőm közbeszól:
– Mi a múltkor kiszálltunk Baracskára, 682 engedély nélküli kutat tártunk fel. Ezzel csak öngólt lőttünk, mert a nyakunkba szakadt az adminisztrációjuk, büntetni pedig gyakorlatilag nem tudunk. Amúgy is nehéz szívvel intézkedünk, mert ha az emberek felhagynak a locsolással, homokosabbá és sivárabbá válik a környék.
– Hány ilyen kút működhet a Balaton mellett?
– Pontos számot senki sem tud. Annyi biztos, hogy a déli parton a fosóhomokban könnyebb lejutni a vízhez, itt 5-8 ezer kút lehet. Azt már nem is számítom, hogy a vízparti tulajdonosok egyszerűen beleraknak egy szivattyút a tóba.
– Mennyi vizet fogyasztanak a Balaton mellett?
– Ez egy érdekes kérdés, mert a vízfogyasztás mértéke mindig is híven tükrözte a Balaton állapotát, látogatottságát és az egész életvitelét. 1988-ban, mikor egymillió ember is tartózkodott a tó mellett, az igény meghaladta a napi 193 ezer köbmétert – mi viszont csak 166 ezret tudtunk szolgáltatni. A hosszabb idegenforgalmi szezont jelezte, hogy már április közepén megkezdődött az emelkedés és a csúcsidőben elérte az átlagos fogyasztás kétszeresét.
Jelenleg 198 ezer köbméter vizet tudnánk adni, de az átlag felhasználás csak 72 ezret tesz ki, a hétvégi csúcsok pedig szinte teljesen elmaradnak. A grafikon csak két nyári hónapban mutat kiugróan magas értékeket, de akkor sem éri el a 150 ezer köbmétert.
Miután elmondta a szükséges adatokat, a vezérigazgató meghív minket a Részvénytársaság hajójára, az „Aqua Pannonica”-ra és kimegyünk a Balatonra. A víz most is szokatlanul tisztának tűnik, idén sok csapadék esett, a tó kétmilliárd köbméteres tömegének egyötödét leengedték a Sió-zsilipen, rengeteg szennyeződést vitt magával. Vízügyes kísérőm maroktelefonján felhívja a laboratóriumot és a klorofilértékek iránt érdeklődik – 55ezek jelzik, hogy mennyi alga él a tóban –, s korábbi évekhez viszonyítva szinte hihetetlenül alacsony számokat kap.
A tó közepére érve megáll a hajó, merítenek a vízből és megkínálnak.
– A miniszterek is szoktak inni belőle – főleg a televízió kamerái előtt. Így mutatják be, hogy az ő működésük alatt mennyit javult a vízminőség – a vezérigazgató egy pillantást vet a véletlenül rajtam maradt kitűzőre. – Nos, Moldova úr, óhajt egy kortyot?
Úgy érzem, tartozom annyival a hely szellemének, hogy megkóstoljam – nem tűnik rosszabbnak a pesti csapvíznél.
– Igen, a Balatonvíz jó alapanyag. Aztán mi bonyolult kémiai beavatkozásokkal igyekszünk elrontani ezt a természetes vizet, hogy ivóvizet csináljunk belőle. Alumíniumszulfáttal kicsapatjuk belőle az iszapot, átmegy a homokszűrőn, közegészségi okokból le kell klóroznunk, ha alga vagy más szín- és ízrontó anyag kerül bele, akkor kálium-hipermanganáttal kezeljük.
– A víz minősége mindig kielégítő marad?
– A tó sekély volta miatt mindig fenyeget valamilyen veszély. Az arányok érzékeltetésére én a következő példát szoktam felhozni: egy 75 méter hosszú és 10 méter széles folyosót a takarítónő végigönt egy vödör vízzel és így alakul ki egy három milliméteres vízmélység – ez a Balaton. A terhelése viszont aránytalanul magas, minden egyes méterét 3-4 emberi fenék szennyezi.
100 egységnyi vízből 54-et emelünk ki a Balaton felszínéről, ennek hőmérséklete nyáron elérheti a 22-23 fokot is – összehasonlításul megemlítem, hogy a Zürichi-tó vize 8 fokos. A vezetékben sem hűl le, ha lehúzzuk a vécét, a szennyvíz elkezd rothadni és kénhidrogén termelődik. Ha ehhez magas páratartalom és kedvezőtlen széláramlat társul, a bűz az egész környéket ellepheti.
– A vízszolgáltatás mennyire kifizetődő tevékenység?
– A Nemzetközi Vízellátási Szövetség statisztikája szerint egész Európában a magyarok fizetik a legmagasabb vízdíjat az egy-egy háztartásra jutó bevételhez viszonyítva, az utánunk következők egy nagyságrenddel kevesebbet költenek rá. Ennek 56ellenére a múlt évi mintegy ötmilliárdos bevételünk alig kétezrelékes nyereséget tartalmaz.
– Mi ennek az oka?
– A szolgáltatás során 30 százalékos hálózati veszteség keletkezik, a víz egy része elszivárog, a másik részét ellopják. Nem akarok ötleteket adni a tolvajoknak, ezért csak egy trükköt említek meg: meglazítják a hollanddereket és megfordítják a mérőórát, ismerik a leolvasás időpontját, előtte néhány nappal visszaforgatják, mások még ennyi fáradságot sem vesznek maguknak, hanem egyszerűen összetörik az órát és letagadják a fogyasztást.
Az éves bevételünket egymilliárd forintos kintlevőség terheli, ez már működési zavarokhoz vezethet. Általában nem a szegény emberekkel akad bajunk, hanem a dörzsölt jogászokkal, orvosokkal, uszodával rendelkező vállalkozókkal.
– Látja ott azt a pitbullt? – kérdezik az ellenőrünktől.
– Igen.
– Még mindig le akarja olvasni a vízórát?
– Már nem.
A balatoni idényvállalkozóknál félévenként olvassák le a fogyasztást, addigra ezek a BT-k, KFT-k eltűnnek, vagy fel is számolódnak. Az indulásnál eleve kauciót kellene kérni tőlük. Nyugaton a kintlevőségek az egy százalékot sem érik el, a vízművek felszólítás nélkül kikapcsolják a vízórát.
– Nálunk miért nem lehet megcsinálni éppúgy, mint a villanynál vagy a gáznál?
– Minden más szolgáltatásnak van alternatívája, az elektromosságnak mondjuk a gyertya – a vizet viszont semmivel sem pótolhatják. Elégséges ellátást kell biztosítanunk, vagyis ha kizárunk valakit, az illetőnek jogában áll elvárni, hogy 150 méteren belül találhasson víznyerési lehetőséget. Egy tömbházban pedig egy-egy lakót ki sem lehet kapcsolni, máshol pedig egy-egy szűkítő gyűrűvel csökkenthetjük csak le a folyást.
– Sor kerülhet a vízművek privatizációjára?
– Néhány önkormányzat már a saját kezelésébe vonta ezt a szolgáltatást. Abban bizakodtak, hogy olcsóbban tudják előállítani a vizet, de az első komolyabb üzemzavarnál milliókat 57kell kiadniuk, ezután többnyire megújítják velünk a szerződést.
Ha egy külföldi tőkés lépne be a területre, a fenntartásra kevés gondot fog fordítani, lényegileg a működtető vagyont veszi meg, ami rögtön pénzt hoz. Ne tételezzünk fel róla mohóságot, de ha csak a szokásos és elfogadott nyolcszázalékos profitra törekszik, akkor is legalább ötven százalékkal emeli majd a vízdíjakat.
58„De azért ne kérkedjünk túlságosan a Természet fölött aratott győzelmeinkkel. A Természet minden ilyenfajta vereségéért bosszút áll rajtunk, Bár az akcióink első fokon olyan következményeket hoznak, melyekre számítottunk, de másod- vagy harmadsorban egészen más, előre nem látott hatások mutatkoznak majd, melyek az első eredményeket gyakran semmivé teszik…”
Friedrich Engels
A Balatonba 70-75 patak, ér, csatorna ömlik bele, de jelentőségében egyik sem ér fel a Zalával, mely a tó vízutánpótlásának közel a felét szállítja. A múlt század közepéig a folyónak az alsó Zalavölgyben gyakorlatilag nem volt medre, Zalaapáti térségében „eltűnt a láp alatt”, vize egy mocsárvilágon átszűrődve jutott be a tóba – ezt a lápos-vizenyős, néhol szabad vízfelületű részt nevezik Kis-Balatonnak.
Még visszább tekintve a múltba, a történelmi nyomok szerint a 8-9. században itt feküdt Mosaburg, a frank birodalom keleti közigazgatási központja, később Valcum, a fenékpusztai római erőd, itt jelzik Nagy Teodorik valószínűleges szülőhelyét, itt fejtette ki tevékenységét Cyrill és Methód is. Később, a jelenlegi víztározó felépítésénél az ország hadrafogható régészeinek majd a fele itt dolgozott, megpróbáltak legalább egy lépéssel a tereprendezési munkák előtt járni, avar kori temetőt éppúgy találtak, mint szláv és ősi magyar emlékeket.
Lotz Gyula kutatásaiból tudjuk, hogy a Kis-Balaton elnevezés először 1805-ben tűnt fel egy térképen a balatonhídvégi híd és a tőle három kilométernyire fekvő „Lik” közti terület jelzéseként. A korábbi dokumentumok semmiféle különbséget nem tettek a Kis- és a Nagy-Balaton között. A legmélyebb fek59vésű részeken kiterjedt nyílt vízfelület alakult ki, a Kis-Balaton a tó negyedik medencéjének számított, jellegében a mai Keszthelyi-öbölre emlékeztetett, átlag mélysége 2-2,5 méter körül járt.
A Balaton szintje akkoriban három-négy méterrel haladta meg a jelenlegit – állítólag a mostani Marina Szálló második emeleti ablakáig ért volna – ezzel állt arányban a benne felhalmozódó víztömeg is. Tihany szigetnek számított, a víztükör széle elért egészen Balatonhídvégig – ma mintegy 11 kilométerrel került beljebb. Gyakran támadtak „árvizek” is 3-5 méteres „vízjátékkal”, ezek időlegesen még kijjebb tolták a mederszéleket.
A kis-balatoni partok mentét erdőmentes mocsarak borították, a parasztok felszedték az iszapot és azzal trágyázták a kaszálókat, bőséges terméseket takarítottak be.
„Nem vetettünk búzát, mégis nőtt nekünk” – mondogatták, mert a külső vidékekről idejártak a gazdák szénát vásárolni és búzával fizettek érte.
A szájhagyomány szerint a Simon-szigeten egy százötvenes tehéncsorda szokott legelni, egy kis töltésen járt be a partról, ha ezt a tavaszi áradáskor ellepte a víz úgy úsztatták be a marhákat, a pásztor csónakon ment utánuk. Az elsüllyedt jószágokat két bivallyal húzatták ki a sárból, ha közben kitört a nyakuk, csak annyi történt, hogy aznap a cselédek olcsó húst ettek. Mikor a szigeten elfogyott a táplálék a csorda ment a visszahúzódó víz után, és lelegelte a frissen ütköző sást.
Az idilli állapotoknak a 19. század eleji szabályozási munkák vetettek véget, több lépcsőben lesüllyesztették a Balaton vízszintjét. A változásokat jelzi, hogy 1822-ben a siófoki, 1847-ben a kiliti, majd 1853-ban az ozorai malmot bontották le, mert kifogyott a víz alóla – ennek az utóbbinak a felszámolása időben szinte egybeesett a Sió-zsilip felépítésével.
A Balaton víztömege a felére csökkent, a Kis-Balaton magasabban fekvő területei szárazra kerültek, a környező mocsarak is szinte eltűntek. Később ezt követte a betorkolló vízfolyások rendezése, a medrüket mintegy vonalzóval tervezve nyílegyenesre alakították ki, lehetetlenné tették, hogy a hordalék a hajlatokban és a kanyarokban lerakódjék, így a Zala vize is közvet60lenül és tisztítatlanul került be a Balatonba. A bajokat súlyosbította, hogy ez az átalakítási folyamat éppen akkor ment végbe, mikor a partok mentén fejlődő civilizáció melléktermékei egyébként is jelentősen rontották a tóba jutó vizek minőségét.
1922-ben a Festetichek újabb lecsapolást hajtottak végre a környéken, így akartak további szántókhoz jutni, de egy ekehajtásnyi igazi termőterületet sem nyertek – mondja Futó Elemér, a Kis-Balaton természetőre, akire a továbbiakban gyakran hivatkozunk majd. Errefelé nagy szervesanyag-tartalmú tőzeges és lápos földek fekszenek, megkötik a kalciumot és a foszfort, melyet a növények nem tudnak felvenni a talajból, ezért itt eredményesen gazdálkodni nem lehet. A tőzeg könnyen kiszáradt, ha felszántották, a könnyű port messzire elhordta a szél.
Ennek a kudarcnak a tanulságai később feledésbe merültek, erre vall, hogy 1950 körül újra azt hirdették az újságcímek, hogy „lecsapoljuk és termőfölddé tesszük a Kis-Balatont!” A tavat állítólag csak az mentette meg a teljes felszámolástól, hogy a MALLÉRD igazgatója, a pártvonalon is jól álló Molnár 1950 pünkösdjén lehozta ide Rákosi Mátyást és elérte nála, hogy 1403 hektárt mentesítsen. A következő, valóban hatékony lépésre egészen 1980-ig kellett várni, akkor a legendás Rakonczay Zoltán intézte el majd 15 ezer hektárnyi terület védetté nyilvánítását.
Az idők folyamán a vizet beszállító Zala folyó terhelése csak tovább fokozódott, Zalaegerszeg képében egy igazi nagyváros jelent meg a partjai mellett, és számos más település is fejlődésnek indult, kommunális szennyével terhelve a vizet. A kialakuló üdülőhelyek és strandok is hozzátették a maguk részét, a becslések szerint csak napolajból egy hordónyit bocsátottak ki naponta. A csatornázás viszont lassan haladt a partmenti községekben, a legutóbbi húsz év erőfeszítéseinek ellenére sem jutottak el az ötven százalékig.
Megindult és befejeződött a mezőgazdaság nagyüzemi átalakulása is, ennek folyományaként módosult a vetésszerkezet, a Zala mentén is az „országos súlyponti növény”, a kukorica termesztése került előtérbe. A korábban meghatározónak számító kultúra, a tömör lucerna megfogta a csapadékot, a kukoricatáb61lákon viszont átrohant a lezúduló csapadék, pusztítva a talaj felső rétegeit. Magyarországon egy hektárra évente 10-15 tonnányi humuszképződést számítottak, ott viszont az erodálás mértéke a 20-30 tonnát is elérte, így jelentős mínusz keletkezett. A legfelső, az úgynevezett „A” szint gyakorlatilag eltűnt a környéken, a termőerőt műtrágyával próbálták pótolni; ennek következményeképpen több tízezer tonna nitrogén, foszfor és kálium került a csapadékkal a vízbe, majd a Zalán keresztül a Balatonba. Máig élő legendák maradtak fenn az esztelen pazarlásról, Néhány éve a hó alatt alvó búzát szórták meg fejtrágyázás címén, a fagyos földbe persze egy deka sem jutott be, hanem elfolyt a tavaszi olvadással. Balatonbogláron egy közös gazdaság kertésze azt találta ki, hogy hektáronként 15 mázsa műtrágyát ássanak el egyméteres mélységbe az almafák alá, úgy gondolta, hogy ezzel évtizedekre biztosítsa majd a tápanyagutánpótlást. A kertész Kossuth-díjat kapott az ötletért, a fák viszont kipusztultak, mert a műtrágya összecementálódott alattuk.
Jórészt a növekvő foszfor és nitrát-terhelés hatására az 1960-as évektől mind gyakoribbá vált a Balaton felszínének elalgásodása, a „vízvirágzás” és a tömeges haldöglés. Mivel a Balaton csak akkor számít igazi értéknek, ha tiszta a vize, mindenképpen meg kellett keresni a kitörési pontot a helyzetből. Újra számításba vették azokat a történeti adatokat, melyek szerint 1863 előtt az iszapképződési, eutrofizálódási folyamatok a Kis-Balatonon zajlottak le és csak mikor ez a vidék szárazra került, akkor kezdett el nagyobb mértékben romlani a Keszthelyi-öböl vízminősége.
1975-ben világviszonylatban is egyedülálló méréssorozat kezdődött a fenékpusztai Zala-torkolatnál. A vizsgálatok megállapították, hogy a tóba átlag 500 millió köbméternyi vízzel mintegy 300 tonna foszfor, 3000 tonna nitrogén és 30.000 tonna lebegőanyag kerül be és ennek fele-harmada a Zala vízgyűjtőjéből származik.
Elengedhetetlennek látszott a Kis-Balaton védőrendszer kiépítése. A tervezőket feltehetőleg az a cél vezette, hogy mintegy visszaállítva a hajdani mocsárvilágot, a vízi és lápi növényzet, a kialakítandó mederfenék vegye fel a Zalával érkező káros hatá62sú tápanyagokat, még mielőtt azok a Balatonba jutnának. Leegyszerűsítve: a Keszthelyi-öbölben lejátszódó kedvezőtlen folyamatokat hozzák előbbre a kevésbé frekventált Kis-Balaton térségébe.
Széles körű kutató-tervező munka indult el, ennek csak a főbb állomásait soroljuk fel. 1976-ban a Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság elkészíti a védőrendszer tanulmánytervét, a Minisztertanács 3476/1976-os határozata még abban az évben elrendeli a Balatoni Vízgazdálkodási Fejlesztési Program megvalósítását, majd 1979-ben döntés születik a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer létrehozására. 1980-ban a Víziterv elkezdi a leendő létesítmény tervezését. A megalapozó tanulmány mintegy 40 részmunkából állt össze, számtalan alvállalkozót foglalkoztatott, mint több helyen is olvashattuk:
„ismereteink szerint sehol a világon nem hajtottak még végre hasonló vállalkozást”. (Csak úgy közbevetőleg jegyzem meg, hogy az ilyen megjelölés többféle előnnyel is szokott járni. Nemcsak arra alkalmas, hogy növelje a szakmai önérzetünket, de felment minket minden összehasonlítási és okadatolási kényszer alól, mert mihez is mérhetnénk azt, ami a maga nemében páratlan?!)
Feltehetőleg a rendelkezésre álló szűkös anyagi lehetőségek indokolták, hogy a Védőrendszert két egymást követő lépcsőben kívánták megvalósítani. Az I. ütem a Zala folyó Zalaapáti betorkolásától indul, a víz mintegy 18 négyzetkilométeres területen szétterülve Zalaszabar, Nagyrada, Garabonc, Balatonmogyoród határát érintve, töltések által terelve jut el a balatonhídvégi zsiliphez, itt kezdődik az 51 négyzetkilométeres II. ütem, melynek végén a víz a fenékpusztai zsilipnél a Balatonba ömlik.
– Előzetesen hol modellezték le ezt az elgondolást? – kérdezem az egyik vezető tervezőt.
– Egy 1:4000-hez viszonyított modellt készítettünk az I. ütemről a Műegyetem pincéjében, a II. ütemről pedig egy kis udvari sátorfélében. Itt természetesen az áramlási viszonyokat, holttereket, a terelőgátak elhelyezését vizsgáltuk.
Az anyaggyűjtés közben sikerült megtalálni az egykori felmérés dokumentumait. A Budapesti Műszaki Egyetem Vízgazdál63kodási és Vízépítési Intézetének Vízgazdálkodási Tanszéke 1982-től modellkísérletek révén vizsgálta a Felső-tó (vagyis az I. ütem) áramlási viszonyait, erről a szakértők a következőket állapították meg:
„…Ez a modell nem feltétlenül tükrözi helyesen a tározó valós áramlási viszonyait, mert
a.) a modell méretaránya túlzottan kicsi volt
b.) a tározóban területenként változó mértékű bentonikus eutrofizáció (ez nagyjából a növényi fedettséget jelenti – M. Gy.) jelentősen módosítja az áramlási viszonyokat, melyek modellezése meglehetősen nehéz
c.) a tározó déli részének geodéziai felmérése hibás volt, így az elkészült modell nem a reális terepviszonyokat tükrözi…”
– és még oldalakon át lehetne sorolni a modellezés pontatlanságait. Nincs mit csodálkozni azon, hogy később a rossz szintezés következtében a Kányavári-szigetnél visszafelé folyt a víz, a medernek utána kellett kotortatni a gépekkel. Egy másik szakaszon 1986. július 16-án olyan erős folyás alakult ki, hogy az élénk északi szél ellenére a hínárhajtások észak felé mutattak.
Baljós előjelek már a kezdet kezdetén!
Szerettem volna megtudni, hogy történtek-e hasonló felmérések az elárasztás biológiai következményeit illetőleg: mi fog történni egy majd 70 négyzetkilométeres területen ha víz alá kerül, de bárhol is kutakodtam, nem találtam erre utaló nyomokat. Még az egykori Kis-Balatonról sem készültek átfogó elemzések, jóllehet ezek nem pótolhatták volna az aktuális vizsgálatokat, hiszen az egy szabadon elfolyó mocsár volt, az új létesítmény pedig egy töltésekkel lezárt tározó – a különbségek feltehetőleg jelentősek lehetnek.
Ha mégis lett volna egy hasonló célokat szolgáló létesítmény, azt nem nyelhette volna el a föld – a kiegészítő létesítményeket már nem is számítjuk. Végül ismét a VITUKI egyik vezető munkatársa közölte velem, hogy ebben az irányban semmiféle komolyan vehető vizsgálat nem történt. Mikor ezt meghallottam, végigfutott a hátamon a hideg, feltehetőleg laikus voltomból következőleg úgy képzeltem, hogy kellő felmérések híján az egész építkezés egy sötétben végrehajtott ugráshoz vált hason64latossá, ki lett szolgáltatva beláthatatlan következményekkel járó meglepetéseknek.
A védőrendszer alapelgondolásában az rejlett, hogy a víz a töltések által kerülő útra kényszerítve a lehető leghosszabb időt töltse el a tározóban: az I. ütemben 30, a II. ütemben 60 napot, mert így szabadulhat meg a legtöbb lebegő hordaléktól, a Zala folyó által behordott foszfortól, káliumtól és nitrogéntől. Ez az elgondolás nagyjából azonos a szennyvíztisztító telepek működési elvével: az ülepítéssel, oxigéndúsítással, de nem számol igazán a Kis-Balaton hatalmas méreteiből adódó különbségekkel, a tófenékből kioldódó anyagokkal és egyéb reakciókkal. Nem véletlenül nevezik ezt a felfogást „lavór szemlélet”-nek.
Az I. ütem beruházási költségeit ugyanaz a Vízügyi Igazgatóság két különböző összegben határozza meg, egyszer 501, másszor 541 milliót említ. A II. ütemmel járó kiadásokat eredetileg 4 milliárdra becsülték de szerintem sokan örülnének, ha végül 6-8 milliárdból kijönne, az összeget tetemesen megnövelte, hogy az eredetileg 1995-re tervezett átadás az utómunkálatokkal együtt 2005-ig is elhúzódhat.
Az I. ütemben elárasztott terület valójában soha nem volt a Kis-Balaton része, nagyrészt magassásosok, mocsárrétek, telepített erdők és aranyvesszős gyomtársulások borították. Ez az állomány a vízbe – víz alá kerülve 1987-ig fokozatosan csökkent és jelenleg alig 7-800 hektárra terjed ki.
A tervezők nem tulajdonítottak különösebb fontosságot a növényzet pusztulásának, elutasították a VITUKI szakértőinek nádtelepítésre irányuló javaslatait is. Véleményük szerint a vízfelületet elborító algák saját testükbe beépítve sokkal hatékonyabban lekötik a legveszélyesebb anyagnak számító foszfort, egyrészük elpusztulva lesüllyed a mederfenékre, ilyenformán lecsapdázva az általa felvett foszfort is.
A tízéves üzemelés alatt folyamatos mérésekkel ellenőrizték a tározó I. ütemének hatásfokát és a megállapítások szerint a lebegő anyag 68 százalékát, az összes foszfor 52 százalékát, a foszfát-65foszfor 75 százalékát, az összes nitrogén 22, a nitrát 62 százalékát tartja vissza. Az ilyen módon „feljavított” víz a balatonhídvégi zsilipen keresztül tovább halad a II. ütem már elkészült 16 négyzetkilométert kitevő részébe, az úgynevezett ingói öbölbe, majd Fenékpusztánál a Balatonba jut.
A magam laikus módján lelkesedéssel jegyezgettem fel ezeket az adatokat, melyek elismerésre méltó eredményességet tükröznek, csak akkor döbbentem meg, mikor egy kezembe kerülő tanulmányból kiderült, hogy a Balatonba végül is bekerülő legfontosabb szennyeződések mértéke növekszik.
Az 1994-es év folyamán a Zalaapátinál belépő Zala például 32,4 tonna összfoszfort hozott magával, ez a mennyiség a fenékpusztai kilépésnél nem hogy nem csökkent, hanem 36,9 tonnára emelkedett. A nátriumnál még riasztóbbnak tűnt a helyzet: 495,7 tonna belépés után a kilépésnél 734,8 tonnát regisztráltak, Mi történhetett itt, nem kérdőjelezik-e meg ezek az adatok a Kis-Balatoni Védelmi Rendszer egész hatékonyságát?!
Először Keszthelyen a vízügyi laboratóriumban kerestem a választ. Ez az intézmény meglehetős hírnévre vergődött, már 1991 októberében szerepelt az Országgyűlés tárgysorozatán, Ráday Mihály így számolt be egy képviselő bizottság terepszemléjéről:
„…Láttuk a laboratóriumot ahol szakmabeli kollégáink megállapították, hogy nem folyik semmilyen jellegű munka, a műszerek le vannak takarva nejlonnal, üresek a szobák. Ahol egyáltalán munkálatok nyomát láttuk, az olyan rutinfeladatok megoldására szolgál, amit a keszthelyi középiskola kémiai szakköre is meg tudna csinálni sokkal olcsóbban, ezért fölösleges ekkora üzemházat fenntartani…”
Én 1994 nyarán láttam első alkalommal ezt az épületet. Megjelenését tekintve „Makovecz barokk”-stílusban felhúzott kétemeletes palota, a bejárattól vörös márvány padozat visz befelé, a lapokat annak idején egyenes Kubából hozták, egyesek szerint kevesebbe került, mint a magyar műkő, mások viszont úgy vélik, hogy korántsem volt olyan olcsó, azért rendelték, mert a tervezés díja arányos volt a felhasznált anyagok árával.
Az épület belseje sötét és levegőtlen, hiába erőlködik néhány zajos elszívóberendezés. A szellőzést ottjártamkor kereszthuzat66tal próbálták feljavítani, a rosszul kitámasztott ajtók neki-nekivágódtak a gipszkarton falaknak mély horpadásokat vágva beléjük.
Magát a laboratóriumot az emeleten helyezték el, de a fedélszéket olyan szerencsétlenül alakították ki, hogy némelyik helyiség területének a fele egy méternél alacsonyabb lett, itt dolgozni nem lehet, legfeljebb üvegeket tárolhatnak a padlón. A tetőt itt is gipszkarton lapok takarják belülről, az összeillesztéseknél látszik a beszivárgó eső nyoma. Laikus elképzeléseim szerint ezt az egész épületet épp a laboratórium céljaira hozták létre, ezért logikusabb lett volna a kedvezőbb kialakítású földszinten elhelyezni, esetleg a látványos tanácsterem helyén. Még arra emlékszem, hogy a nyári időben nyolc-tíz ember lézengett az egész hatalmas épületben.
1995 nyarán újra eljutottam Keszthelyre, Pomogyi Piroskát, a laboratórium országos hírű vezetőjét kerestem. Cigarettafüstfelhők és üres kávéscsészék garmadája között hallgatta végig a kételyeimet.
– Először azt kell megállapítanunk, hogy a Kis-Balaton I. üteme, az úgynevezett Hídvégi-tó betöltötte és most is megfelelően látja el a feladatát. 60 százalékkal kevesebb lebegő anyagot enged tovább, ugyanilyen jó hatásfokkal tartja vissza a foszfátfoszfort is, a balatonhídvégi zsilipnél évente 1-3 tonna folyik csak át.
– Akkor miért kerül mégis több foszfor a Balatonba, mint amennyit a Zala belehord Zalaapáti térségében?
– Ennek a lehetőségét előre jeleztük. Egyrészt tovább jut a víz le nem kötött foszfortartalma, másrészt átsodródik egy bizonyos mennyiségű alga, mely korábban foszfort vett fel a szervezetébe és ezt természetesen viszi magával, a foszfor növekmény mégis döntő részben a II. ütem saját vízgyűjtő területéről származik.
– És ez miből ered?
– Az évszázadok óta pangó vízzel borított területeken az árasztás nyomán kioldódnak a különféle felhalmozódott elemek és ezek bekerülnek a vízbe. Továbbá az intenzív műtrágya felhasználás hatása is érződik még.
67– És ez a folyamat meddig fog tartani?
– Természetesen meg kell várnunk, amíg a II. ütem teljes kijelölt területe víz alá kerül majd és ott is végbemegy a kioldódás folyamata. Azután hamarosan csökkennek a kedvezőtlen hatások. Jelenlegi ismereteink szerint öt-tíz éven belül érvényesül a védőrendszer pozitív szerepe.
(Eszembe jutott F., a sokat tapasztalt öreg környezetvédő szakember egyik régi megjegyzése:
– A várható pozitív folyamatok kezdete általában egybeesik az ügyben illetékes szakember nyugdíjba vonulásának valószínű időpontjával.)
– És mi a garancia arra, hogy ez a folyamat öt-tíz év alatt valóban lezajlik majd? Legjobb tudomásom szerint a védőrendszert biológiailag nem mérték fel előzetesen. Hallottam már olyan véleményeket is, hogy a II. ütem kijelölt területén 12 méter vastag tőzegréteg fekszik és ez esetleg ötszáz évig biztosítja a folyamatos plusz foszfor termelést.
– Hasonló jelenségek az I. ütem beindítását követő időszakban is előfordultak, mégis az a tapasztalatunk, hogy a kis-balatoni védelmi rendszer működésének eddigi tíz éve alatt mindig megfelelt a tervezett elvárásoknak. Mást nem hallott?
– Dehogynem. Egy országgyűlési képviselő azt mondta a parlamentben, hogy a Kis-Balaton I. ütem elkészülte után sárga-, illetve zöldborsó püré jellegű víz folyt le a Balatonba, vagyis sűrű algaszőnyeg vonult lefelé.
– Az illető feltehetőleg nincs tisztában azzal, hogy az algák több káros anyagot tudnak visszafogni, mint a magasabbrendű növények.
– Nekem úgy tűnik, hogy a kilépő víz most is elég zavaros.
– Szeretném tisztázni, hogy ennek semmi köze nincs az eddig tárgyalt foszforhoz. Arról van szó, hogy a tározó alján lápi és tőzegtalajok fekszenek, ezért lényegesen több szervesanyag szabadul fel és bomlik le, mint a feljebb levő Zala-szakaszon. Figyelembe kell vennünk az élő és élettelen lebegő anyagokat is, ezek összevetve eredményezik a sötétebb színű úgynevezett berki vizeket.
– Ezek semmiféle veszélyt nem hordoznak magukban?
68– Ha ivóvíz kivételnél klórozzák őket, az klórozott szénhidrogént is eredményezhet, mely távlatilag rákkeltő hatású lehet, de ez a veszély csak elméleti, mert a Keszthelyi-öbölben nincs vízkivétel…
– A Balaton vizét nemcsak egészségügyi szempontból szokás értékelni hanem esztétikailag is. Ez a barna szín sok emberre riasztólag hat, mert azt hiszik, hogy a parti üdülőkből kieresztett fekáliától származik.
– Szerintem viszont ezek a barna vizek szebbek mint a zöldek, és azt is kimutatták, hogy baktériumölő hatással rendelkeznek.
Nem veszem magamnak azt a bátorságot, hogy laikus létemre felülbíráljam Pomogyi Piroska nézeteit – melyek sok tekintetben azonosak a Vízügy felfogásával, de meg kell említenem, hogy egész sor olyan hivatalos vagy magánszemélytől eredő szakvéleménnyel találkoztam, melyek határozottan szembenálltak az ő elképzeléseivel. Találomra idézek néhány dokumentumot és beszélgetésrészletet. Én továbbra sem kívánok állástfoglalni, a Kis-Balatonnal kapcsolatos viták hangnemére mindkét oldalon a feltétlen magabiztosság és az ellenfél nézeteinek elsöprő erejű elutasítása a jellemző és ebből mindenképpen szeretnék kimaradni.
A szakma nagy öregje, Felföldi Lajos már rég kivonta magát a dolgok viharos menetéből de a Kis-Balatonról most is hajlandó beszélni:
– Már 1956-ban elkezdtük kutatni a nádasok szerepét a tápanyag visszatartásban, attól a felismeréstől vezéreltetve, hogy a nádasok mélyén mindig kevesebb foszfort találtunk, mint az oda befolyó vizekben. Kollégám, Tóth László a tihanyi szennyvíztisztító előtti tószakaszon mutatott fel bizonyító erejű mérési eredményeket.
Szerettünk volna egy kísérleti kazettát felépíteni, ahol folytathattuk volna ez irányú vizsgálódásainkat, de az akkori Vízügy nem engedte. Úgy tűnt, mintha esküdt ellensége lett volna a 69nádnak, igaz, a nádirtásért tízszer akkora tarifát számolhatott fel, mint a sima fenékkotrásért.
Végül egy taktikai trükk segített rajtunk. Egy VÁTI-s kollégánk azt a feladatot kapta, hogy rendezze a Badacsony felszíni vizeinek a lefolyását. Azt a módszert kívánta választani, hogy a vizet egy tározóba gyűjti, amelybe nádast ültet és ezen átengedve bocsátja bele a Balatonba.
Az illető ezt az eljárást újításnak szánta és szakmai elbírálásra benyújtotta a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézetbe, ahol éppen énrám osztották ki az ügyet. Behívtam a kollégát és felvetettem neki, hogy mi volna, ha az ötletét nem újításnak, hanem találmánynak minősítenénk. Akadály nem merülhetett fel, mert a Találmányi Hivatalban nem dolgoztak ilyen képzettségű szakemberek, tehát szó nélkül el kellett fogadniuk a mi javaslatunkat. A kolléga belement, személy szerint is nagyon jól járt ezzel a megoldással; a leírás később megjelent a nemzetközi találmányi értesítőben és jöttek hozzá a külföldi érdeklődők.
Mi is megtaláltuk a számításunkat, a megépülő kazettát felhasználhattuk saját vizsgálataink céljaira. Úgy alakítottuk ki, hogy egy gyűjtőrendszer hozta be a vizet, a felület ötven százalékát nádas borította. Lemértük a különböző összetevők belépő-kilépő értékeit, kísérletképpen a foszforsav átlagos mennyiségének a tízszeresét adagoltuk be, áthaladt a nádason, itt gázzá alakult át és kibuborékolt, a felszíni vizek közepén már nyomokban sem lehetett kimutatni.
A folyamatot az anaerob, vagyis oxigénmentes körülmények között élő baktériumok végzik el, a nádas pedig megtermeli azt az anyagot, melyen ezek a baktériumok létezni tudnak. A nád növényi felépítésénél fogva széles teret nyújt a hasonló élő bevonat megtapadására, egy négyzetméteren harminc négyzetméteres felület alakulhat ki. A nád az első dérre eldobja a leveleit, az avarszerű hulladék erősen árnyékol és ülepít, egy háborítatlan nádasban a fotoszintézis a nyíltvízi folyamatnak a két százalékára csökken le.
A kísérleti kazettában végzett felméréseink és a későbbi kutatásaink alapján le lehetett vonni néhány olyan következtetést, melyet a Kis-Balaton megépítésénél figyelembe kellett volna 70venni. A rét – magassásos – nádas – nyílt víz átalakítás fokozatait tekintve mindenképpen meg kellett volna állni a nádasoknál, nem kellett volna elmenni a nyílt vízfelületig.
A nádat még az elárasztás előtt kellett volna elültetni. Azokon a mocsári területeken, melyeket az egyik évről a másikra borítottak el vízzel, több helyen is tapasztalhattuk a nádas pusztulását. Nem számíthatunk arra, hogy mélyebb víz alá kerülve az egykori réteken vagy magassásosokban szálanként élő nádpéldányok megerősödnek és elszaporodnak.
Ezeket azért fontos leszögezni, mert hogy a tó eredeti feladatát, az üledék csapdázását, a patogén baktériumok, nehézfémek és növényi tápanyagok eltávolítását teljesíthesse, be kell „rendezni” nádassal; nád, gyékény, káka, harmatkása állományokkal fedett, nagy összefüggő felületeket kell létrehozni, hiszen már az 1985-86-os felmérések is jelezték, hogy nagyvíz idején nádas nélkül a lebegőanyag ülepedése nem megy végbe a tóban.
Összefoglalva: a felső tározó (I-es ütem) foszfor eltávolító képessége a meghatározó szerepet játszó adszorpció alapján – más tározókhoz hasonlóan – korlátolt, és a jelenlegi terhelési viszonyok mellett további külső vagy belső beavatkozások nélkül legfeljebb tíz évig biztosítja a rendszer megfelelő üzemeltetését.
Eddig szól a szakma nagy öregjének a véleménye, mikor a tőle hallottakat elmondtam néhány illetékesnek, ők csak a vállukat vonogatták és kijelentették, hogy azok a mérések, melyeket Felföldi a kazettában végzett, nem hitelesek, mert a töltések rosszul voltak megépítve és a víz jelentős része átszivárgott alattuk. Ennyi.
Találtam azonban néhány más dokumentumot is. A Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium Közgazdasági Főosztályának hivatalos megállapításaiból emelem ki a következőt:
„…Az igaz lehet, hogy a tározóban az algatömeg a foszfor tápanyag 70 százalékát és a nitrogén tápanyag 20 százalékát köti meg, a probléma azonban abban van, hogy ez a nagytömegű alga le is úszik a Keszthelyi-öbölbe, rontva az amúgy is bizonytalan vízminőségét.
Lehet, hogy ez az állapot a befejezetlen II. ütemnek is köszönhető, azonban az már kevésbé fogadható el, hogy ennek a hely71zetnek az enyhítésére a tározót üzemeltető VIZIG az elvárható lépéseket sem teszi meg.
Az I. tározó a beruházási engedélyokirat szerint olyan mocsárjellegű nádas-tó, mely alkalmas lesz a Zalán érkező lebegőanyag teljes, a tápanyagok jelentős részének visszatartására. Ebből következően, ha a nádasodás nem következik be, a rendszer nem nyújthatja a tervezett vízminőségi paramétereket.
Amennyiben az I. ütem területén nem nő nád, úgy a rendszer egészének az értelme kérdőjelezhető meg.
Megjegyzendő, hogy ha lassan is (a tározó feltöltésének kezdete óta több mint hét év telt el) növekedés mutatkozott, mely azután az elmúlt két évben vészesen kiritkult… az I. ütem nádasállománya hirtelen, nagy mértékben csökkent 1990-re…”
Mikor tolmácsoltam ezeket a megállapításokat, az illetékesektől rövid és tömör választ kaptam: egyáltalán nincs bebizonyítva, hogy a nádas valóban képes jelentősebb foszformennyiség eltávolítására – és ha fel is vesz valamennyit, az sem távozik el a nád learatásával, mert a gyökérzónában, a rizomában rakódik le.
A VITUKI-ban készült tanulmány azt veti a kivitelezők szemére, hogy a pontatlan felmérések nyomán rosszul építették ki a terelő gátakat, ennek következtében a víz nem áramlik le egészen az I. ütem kijelölt végpontjáig, hanem annál jóval hamarabb megfordul, a célzott eljárás ilyen módon sokat veszít hatékonyságából. Ennek az állításnak az igazságáról én magam is meggyőződtem, de az illetékesek elhanyagolhatónak ítélték az így keletkező veszteséget.
A többi, félig-meddig kívülállóktól származó ellenvetés még keményebben hangzik. Czigler Zászló, a Czilab Első Magyar Kutató Magán Részvénytársaság elnöke a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszert egyszerűen „Balatonszaurusz”-nak nevezi „mely a Zala 20 ezer éves eddig leülepedett szennyét bemossa a Keszthelyi-öbölbe. Mindezt igazolja egy külső, külföldi szakértői csoport által mért – 176 százalékos foszforvisszatartási tényezőjű mérési eredmény” (értelmezve: a víz foszfortartalma 76 százalékkal növekszik meg a zalaapáti bejutástól a fenékpusztai Zala-torkolatig).
72Czigler nem vitatja, hogy az I. ütemben az algák lekötik-e a beérkező foszfor egy részét, de azt állítja, hogy az bőségesen pótlódig az oldalról becsatlakozó vízfolyásokból, másrészt a II. ütembe átjutó algatömegek megdöglenek, testüket a baktériumok lebontják és a bennük lekötött foszfor felszabadulva feloldódik a vízben. Ehhez jön még a Pomogyi Piroska által is észrevételezett, az altalajból feljövő anyag. Czigler magánvéleménye szerint a víz a Kis-Balatonban megtett körútján foszfortartalmába legalább a duplájára feldúsul, de egyes kivételes esetekben nem tartja kizártnak a négyszeres szorzót sem. Czigler jelezte, hogy birtokában van egy olyan elképzelésnek, mely megoldaná a Kis-Balatonnal kapcsolatos gondokat, ezt 350 millió forintért ajánlotta fel az illetékes döntéshozóknak.
Egy másik kutató Császár József arra hívja fel a figyelmet, hogy az algákat lebontó baktériumok oxigént vonnak el a vízből. A Hídvégi zsilipnél még túltelített víz oxigéntartalma a II. ütemben 36-38 százalékra csökken.
Egy balatoni szervezet vezetője aggályosnak találja, hogy a Kis-Balaton felépítésével 10 százalékkal növekszik a párologtató felület, ez a veszteség különösen az aszályos években veszélyezteti a vízszintet.
Végül többen is úgy vélekednek, hogy 15-20 év után az I. ütem medre olyan mértékben telítődik, hogy képtelen lesz ellátni a feladatát, sőt a már lecsapdázódott foszfor egy része is felszabadul majd és elindul a Balaton felé.
Az ellenvéleményekből talán elég lesz ennyi ízelítőnek, annyi biztosnak látszik, hogy a tározó ügye nem tekinthető megoldottnak. Ezzel a ténnyel az illetékesek is tisztában vannak. 1996 márciusában született egy írásbani javaslat a Kis-Balaton II. tározójának felülvizsgálatáról, melyet két elismert szakértő, Heródek Sándor és Somlyódy László neve fémjelez. Megállapításaik, hogy óvatosan fogalmazzunk, kevéssé alkalmasak optimista várakozások felkeltésére.
A tanulmány bevezetőjében leírja, hogy az I. ütemben „1991-et követően az eltávolítás hatékonysága számottevően csökkent, amelyek okai egyelőre nem teljesen felmértek.
73A részlegesen elárasztott alsó tározó, a 16 km2 területű ingói lápon végzett megfigyelések azt mutatják, hogy a tározó mocsárvilág az eutrofizálódás szempontjából alapvető biológiailag hozzáférhető foszfort nem, vagy csak alig tartja vissza, sőt foszfát-foszfor tekintetében forrásként működik, azaz a kilépő terhelés nagyobb, mint a belépő. Ez párosul azzal a ténnyel, hogy a hasonló jellegű »természetes tisztító« rendszerek megértése még napjainkban is igen hiányos.”
Az ingói mocsár nitrát terhelésének körülbelül a felét sikerült eltávolítani „kérdés azonban, hogy ez valóban előny-e, vagy valamelyest hátrány, hiszen a nitrát hiány elősegítheti (a Balatonban is) azoknak a kedvezőtlen hatású fonalas kékalgáknak az elszaporodását, amelyek a levegő nitrogénjét képesek megkötni.
A fentieken túl a mocsaras területek a befogadók vizét a kibocsátott szerves anyagaikkal ronthatják, amelynek kellemetlen íze, szaga és színe lehet. Az ingói mocsár nyári áradás esetén sok humuszanyagot bocsát ki, amely az egész Keszthelyi-medence vizét elszínezheti. Erre vonatkozó vizsgálatok alig állnak rendelkezésre.”
A tanulmány szerint szükség van a meglevő terv felülvizsgálatára, nem tartja kizártnak a hatalmas költséggel elárasztott ingói terület időszakos vagy állandó kiiktatását a tározóból. Innen, bevallom, már nem volt erőm követni a gondolatmenetet, arra gondoltam: talán egyszerűbb volna betemetni az egész Kis-Balatont és utána elgondolkodni azon, hogy valójában mit is kellene csinálni.
Először 1994 augusztusában jártam be a Kis-Balaton környékét egy környezetvédő igazgató társaságában. Az aszályos időben valóban zöldborsó püréhez hasonló sűrűségű vízzel lépett be a Zala, a meder közepén emlékezetem szerint egy döglött kárász úszott. Megleptek a kitárulkozó méretek nem tudtam, hogy a Kis-Balaton nagyobb a Velencei tónál.
Elindultunk befelé a töltésen, négy évvel az elárasztás után a tavat már felfedezték és ellepték a madarak, kormorán, szürke 74gém, bölömbika, hattyú úszott benn, egy nyári lúdcsapat szállt le melléjük. A madarászok állítólag nyolc olyan fajtát is megfigyeltek, melyek korábban csak átvonultak a környéken, de most már itt is fészkelnek. Különös módon alkalmazkodtak az emberi környezethez: a száguldó autók dübörgése nem zavarta őket de ha a kocsi motorja leállt, azon nyomban felröppentek. Tapasztalatból tudhatták már, hogy az orvvadászok ilyenkor szoktak akcióba lépni.
Néhány elhullott madár feküdt előttünk a gát tetején, haláltusájukat vívták. A sirályok nehézkesen repülnek, esetleg egy lassan haladó kocsi is elütheti őket, de nem mindegyik állat lett baleset áldozata.
Ha a tározó alacsony vize átmelegszik, az iszap hőmérséklete is húsz fok fölé emelkedik, ilyenkor elszaporodik benne a clostridium botulicum nevezetű baktérium. Ez toxint termel, ahhoz a fajtához hasonlót, mely előidézi a hurkamérgezéseket és a rosszul sterilizált konzervek fogyasztása nyomán fellépő járványokat.
Ez a „botulizmus” általában mindenütt felléphet, ahol szervesanyag bomlik le oxigénhiányos környezetben. Az algával erősen elborított területeken fokozott mértékben következik be ez a jelenség. Mint tudjuk, az alga a napfény hatására oxigént termel, melyet napközben átad a környezetének, de éjszaka az alga visszaveszi a „kölcsönt” és hajnalra oxigénszegény állapot alakul ki körülötte a vízben – ez az időszak általában egy-két óra hosszat tart, a halak ennyit még át tudnak vészelni. Viszont ha már délután is borús az idő, akkor megszűnik az oxigént képző fény utánpótlása, az alga ilyenkor maga is fogyaszt, a halak már este tíz óra körül „pipálnak”, vagyis feljönnek levegőért, reggelre pedig tömeges elhullás következhet be.
Valószínűnek látszik, hogy a botulizmus során keletkező méreg bekerül a halak szervezetébe, sőt fel is dúsul benne. A botulizmust kiváltó baktérium a hidegvérű állatokra nem hat, de a gémfélékre és a többi halászó madárfajra halálos veszélyt jelent az ily módon mérgezett hal húsa, tetanushoz hasonló bénulás lép fel náluk. A pusztító láncolat itt nem áll meg, mert eze75ket a legyengült, védekezésre képtelen madarakat megtámadják a ragadozó társaik, így a toxin rájuk is átterjed.
A dögökben tenyésző ugyancsak fertőzött nyüveket pedig az énekesmadarak fogyasztják el. A veszély nem kíméli a réceféléket sem, hiszen ők úgy szűrik ki a táplálékukat, hogy nagyon sok vizet átengednek a csőrükön.
Az első nagy pusztulást 1977-ben figyelték meg a környéken a sármelléki szennyvíz kazetták térségében. Az itt uralkodó körülmények kedveztek a baktériumok elszaporodásának, de ha megsokasodnak a kék algák, ők is képesek hasonló toxinokat termelni.
Egy-egy rosszabb időszakban napi 10-15 bénulásban vergődő madarat is összeszedtek a Kis-Balaton töltésén. Az állatokat állítólag meg lehetne menteni, ha vízben feloldott szőlőcukrot itatnának velük. Mivel a madarak ezt a maguk erejéből képtelenek volnának felvenni, egy bicikli szelepgumit kell letolni a begyükbe és ezen keresztül betölteni az oldatot. Állítólag egy háromnapos kúra után magukhoz térnek és újra képesek lesznek táplálkozni – kár, hogy ehhez a mentőakcióhoz általában mind a közreműködő ember, mint a szükséges eszköz hiányzik.
Az 1988. évi madárpusztulásról a Kis-Balaton legfőbb gyakorlati ismerője, Futó Elemér természetőr ad képet kéziratos feljegyzéseiben, ebből idézek most kivonatosan:
„Tavasszal sok csapadék hullott, a három évvel ezelőtt elárasztott tározóban elegendő víz gyűlt össze. A kevés nád és sás miatt azonban komoly hullámverés alakult ki, mely veszélyeztette a töltésrendszereket. A vízügyi szakemberek arra az elhatározásra jutottak, hogy a bajok megelőzése érdekében csökkenteni kell a vízszintet.
A nyár elejére azonban megváltozott a helyzet, nem esett az eső, éjszakánként még harmat sem képződött. A Zala olyan kevés vizet szállított, hogy a 2000 hektáros tófelület párolgási veszteségét nem tudta pótolni.
Először előbukkantak a víz alól a magasan levágott tuskók, az árasztás előtt el nem távolított, vízzel telített leszakadt fadarabok, majd itt-ott apró iszapszigetek jelentek meg. Könnyű kis csónakunk egyre többször feneklett meg. A víz előbb a már 76közmondásos zöldborsó leveshez kezdett hasonlítani, később még inkább besűrűsödött.
A Vízügytől jött egy levél, hogy a tározót le kell zárni, mert ez a rossz minőségű víz nem kerülhet be a Balatonba. Ezzel a helyzet tovább romlott, mert a kifolyó zsilip lezárásával a tározóban megállt az áramlás, a víz szinte felforrt.
Július 6-án csónakkal jártuk be a tározót. Feltűnt, hogy több olyan tőkésrécét látunk, melyek nem tudnak felrepülni, hanem szárnyukkal verdesve a vizet a nádasokba menekülnek be.
A nagy meleg hatására embertelen körülmények alakultak ki. Az iszapzátonyokat borító néhány centiméteres víz hőmérséklete elérte a negyven fokot. Szívfacsaró látvány volt, mikor a híg sárba bele-beleragadó bíbicek az utolsó erejüket összeszedve, panaszosan jajongva próbáltak elrejtőzni. A szárazulatokra kimászott récéknek már csak a kínoktól megtört, élettelen szemébe nézhettünk. Csak augusztus 15-én múlt el a vész, néhány jótékony eső addigra felhígította a tározó vizét…”
Futó Elemér egy felsorolással emléket állít, ahogy mondja: „díszes vagy dísztelen tollazatú elpusztult barátainknak”. Ebben a néhány hétben elhullott többek között 328 tőkésréce, 19 bíbic, 18 kontyosréce, 15 böjtiréce, 9 billegető cankó, 6 fattyúcankó, küszvágó csérek, havasi partfutók, sárszalonkák és így tovább, összesen 499 különféle madár, mely szám csak közelében járhat a teljes elpusztult állománynak, a többség ugyanis a nád vízsírjában végezte.
A természetvédők egyébként gyakran kerülnek konfliktusba a Kis-Balatont kezelő vízügyi igazgatósággal és meg kell állapítanunk, hogy nem mindig ők képviselik a helyes álláspontot. Jellegzetes példaként emlegetik azt a kívánságukat, hogy tavasszal tartsák alacsonyabb szinten a tó vizét, nehogy elmossa néhány éppen akkor költő madár fészkét, ha teljesítik ezt a kérésüket, lehet, hogy az egész Kis-Balaton vízháztartása meginog.
Más alkalommal azt kívánták, hogy a Vízügy ne bontson el egy feleslegessé vált, több helyen átvágott töltést, mert az kiváló keltetőhelynek bizonyulna és azzal magyarázták a Vízügy elutasító magatartását, hogy így akar munkát biztosítani a gépeinek.
77Az igazi ellentétek azonban valószínűleg mélyebbről fakadnak. A természetvédők lelkük mélyén nem tudják elfogadni, hogy a Kis-Balaton nem egy élő tó, hanem egy szennyező- és tápanyagvisszatartó tározó. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a Tájvédelmi Körzet a Ramsari Egyezmény hatálya alá esik és így fokozottan védett területnek számít.
A Természetvédelmi Hivatal fenékpusztai kutatóházában várakozunk, a fiatal zalaegerszegi részlegvezető késik. Unalmamban előszedek a táskámból néhány átolvasásra félretett iratot, egyikük-másikuk éppen a kutatóházhoz hasonló létesítményekkel foglalkozik.
Egy képviselőcsoporti vizsgálat már 1991 végén meglepődik azon, hogy a Kis-Balaton létesítésére szánt pénzből milyen mellékes beruházásokat is fedez a Vízügy. A keszthelyi laboratórium székházának egyik szárnyában a székesfehérvári igazgatóság vendégszobákat tartott fenn – közbevetőleg megjegyzendő, hogy az említett igazgatóság területi illetékessége nem terjed ki sem az adott Balaton-szakaszra, sem a Kis-Balatonra. Olyan csónakházakat alakítottak ki zárt tárolóhelyekkel, melyhez hasonlókkal a balatoni profi egyesületek sem rendelkeztek. Kikötőjüket kibetonozták és bérbeadták a helyi rendőrmotorosok parkolására. Fenékpusztán egy monumentális új üzemcsarnokot építettek fedett autóparkolókkal – itt jelenleg pang minden, a megfogyatkozott gárda csak gyéren és alkalmilag jut munkához.
Magán a Kis-Balatonon „kis kazetta kísérleti halasítása” ürügyével egy áramlási holttérben vízügyi magán halastavat alakítottak ki, melyet szigorúan csak a kebelbeliek látogathattak és amelyet a környék most is csak „Major tó”-nak hívja szombathelyi igazgató neve után. Ebbe a sorba tartozik a vízalatti villanyvezetékkel felszerelt faragott bútorokkal berendezett stílusos nyaraló is a Pogány – népies megjelöléssel „Falkland” – szigeten.
A Természetvédelem a kezdeti időkben még csak egy csónakház méretű bódéban intézte a hivatali ügyeit, melybe állítólag 78még a telefon sem volt bevezetve, de hamarosan javultak a körülmények. Egy nádkitermeléssel kapcsolatos szerződés folytán a Hivatal pénzhez jutott, azt egy új kis-balatoni kutatóház építésére fordította. Létrejöttével kapcsolatban idézzük egy, a dologban jártas megfigyelő megjegyzéseit:
„…Igaz, hogy a Diás-szigeten (ez a Kis-Balaton II. ütemének területén fekszik – M. Gy.) gyönyörű, vadregényes környezetben már volt egy háromszobás, a környezetbe illő nádfedeles épület, ahol minden igazi kutató örömmel szállt meg és munkája mellett még külön élményt is jelentett neki az itteni miliő. Na, de volt egy nagy hibája: csak a fák alatti asztalnál tudott harminc ember vaddisznó pörköltet és halászlét enni. Ennyi ember viszont rossz idő esetén a kis házban nem fért el, márpedig közismert tény, hogy rossz időben nagyobb az étvágy. Micsoda malőr ez, ilyen nagyfokú hiányosság miatt kész csoda, hogy eddig fennmaradhatott a Kis-Balaton.
Ezért a Vízügyi raktárak mellett egy kukoricaföldön felépült – jórészt, a kis-balatoni nád árából – egy kutatási-oktatási központ fedőnevű épület. Nem véletlenül említek fedőnevet! Bár beszereztek olyan sztereomikroszkópot, melyre akadémikusok is hiába áhítoznak, döntsék el önök, hogy milyen kutatási bázis lehet az, melynek laboratóriumát az eredetileg személyzeti WC-nek szánt helyiségbe tették, egyszerre csak egy ember fér el benne, az áramot külön hosszabbítóval kellett bevezetni, mert még egy konnektort sem szereltek fel a helyiségben.
És milyen oktató központ az, ahol a könyvtárnak nincs helye?! De kell-e egyáltalán ilyen oktató palota ide a Kis-Balatonra?! Véleményem szerint nem, mégpedig a következők miatt: az elárasztásokat követően olyan területek alakultak ki, ahol az élőlények zavarása nélkül be tudjuk mutatni a vízivilág nagyrészét. Az eddigi gyakorlat azt bizonyítja, hogy egy úgynevezett közönséges madár megtekintése is többet jelent az ifjúságnak, mint egy teremben dián levetített ritka madarak képe. De ha már az itteni étkezőben lesznek a diavetítések, mint ahogy tervezték, és a gyerekeket nem visszük ki a természetbe, akkor hol itt a logika?! Az előadó nyugodtan fel79keresheti az iskolákat, ott vetíthet és még olcsóbban is jön ki, mert nem egész osztályoknak kellene utazniuk, hanem csak egy embernek.
Viszont az említett új házban hat vendégszoba van!
Az már csak hab a tortán, hogy a természetvédelmi őröknek kell a ház körül kaszálni, rendet tartani, fűteni. Kit érdekel, hogy emiatt nem jut idejük a madárfészkelő szigetek megvédésére, melyeket a hullámok elmosással fenyegetnek…”
Közben egyórás késéssel megérkezik a fiatal felügyelő Zalaegerszegről, mentegetődzés helyett csak ennyit mond: – Kérem, mi dolgozunk! – amit, ha akarok, érthetek úgy is, hogy én viszont naphosszat csak a legyeket csapkodom a lábam szárán – dehát nem kell felvenni minden elénk vetett kesztyűt. Nem lepődtem meg, mikor a felügyelő stílusának jellemzéséül később megemlítették, hogy a kinevezése utáni napon visszavonta a korábbi pertut egyik munkatársával.
Elindulunk, hogy megnézzünk néhány fontosabb kis-balatoni horgászhelyet, majd találkozzunk a halállomány hivatalos gondozójával, a Halászati RT-nek az embereivel. A már hivatkozott Futó Elemér természetőr, akit a barátai „Berki Manó”-nak becéznek, mert élete nagyrészét a Kis-Balatonon tölti, lesújtó véleménnyel van a horgászok erkölcseiről:
– Régen, ha sásaratás közben egy munkás megfogott egy vadlibát, Festetich azonnal kirúgatta, mai napság pedig az számít menőnek, aki éjszaka lemegy a Mercedesével a tópartra és összeszed egy mázsa csukát vagy süllőt.
– Hogy tud az illető az állomány nagyrészét alkotó kárászok közül éppen ilyen nemes halakat kifogni?
– Minden attól függ, hogy milyen szemnagyságú hálót használ, egy ötcentisen a kárász vagy a keszeg kiúszik, a csuka viszont bennmarad.
A két hivatalosan engedélyezett kis-balatoni horgászhely közül előbb a zalavár-zalaszabari országút mellékét érintjük. Amerre a szem ellát, mindent elborít a szemét, csak úgy találomra elemezgetem az egyik hulladékdomb összetételét; találni benne Talco, Nesquik feliratú dobozt, üres kukoricakonzervet, tejeszacskót különféle csalétkek és haltápok göngyölegeit, de 80még kettétört műanyag vállfa és gyűrött postai dísztáviratlap is akad a kupacban.
Mikor rákérdezek, kiderül, hogy az út egyik oldaláért a Halgazdaság, a másikért a Horgászszövetség felel, de egyikük sem tesz túl sokat a tisztaság megőrzéséért. A Halgazdaság annyit talált ki, hogy a kiadott horgászjegyre rányomatta: „szemetes helyen tilos horgászni!” Ha valakit aztán mégis ilyen környezetben találnak, azt akár több hónapos, mások által elszórt hulladékért is feljelenthetik. A partoldal végig kikopott, a horgászok után a fű sem nő ki.
A másik horgászparadicsomot, a kányavári szigetet a tó felől közelítjük meg. Útközben az elárasztott területen csodaképpen mutatnak meg egy egykori kutat, melynek gémje még mindig kiáll a vízből. A partnál egy elhullott hattyút ringatnak a hullámok, Futó Elemér megpróbálja kiemelni az evezővel, de a dög legalább húszkilós, alig boldogul vele.
– Mi történhetett ezzel a hattyúval?
– Nem tudom, valószínűleg benyelt egy horgot.
(A vízügyesekkel járva a tavat, gyakran úsztak el mellettünk hattyúcsapatok, alamizsnában reménykedve egy méterre megközelítették a hajót.
– Az ember eldöntötte, hogy melyik a kellemes állat és a hattyút ilyennek találta – valószínűleg a hattyúdal hatotta meg. A kígyót viszont utálatosnak nevezte ki a paradicsomi kísértés miatt – filozofálgatott a mérnök.
Ma már többezer hattyú él a Balatonon, kötélvastag ürüléket engednek ki magukból, agresszív magatartásukkal elriasztják az őshonos madarakat. Elszaporodásukat úgy próbálják lassítani, hogy lakkal kenik be a tojásaikat, melyek így bezápulásra ítéltetnek, aztán visszateszik a fészekbe.
– Nem volna egyszerűbb eltüntetni?
– Nem, mert akkor tojik másikat.
Mások radikálisabb megoldásokat választanak. R. igazgató minden levágott hattyúfej ért száz forintot fizetett az embereinek.)
A kányavári szigeten több hulladékgyűjtő kosarat is felállítottak, de itt is túlcsordult belőlük a szemét. Magát a szigetet 81egyébként bemutató parkká alakították ki, sok német turista keresi fel, a környékbeli gazdaasszonyok német feliratokkal kínálják savanyúságaikat, befőttjeiket.
A sziget fő látványosságát egy enyvezett, hajlított fából készült híd jelenti, akár egy dunai gőzhajó is elmehetne alatta, jóllehet még csónakok is csak ritkán fordulnak meg errefelé. A hozzáértők szerint egy korláttal ellátott palló is megtenné ugyanezt a szolgálatot, igaz viszont, hogy néhány szál összeszegezett deszkán kevesebbet kereshettek volna a tervezők és a kivitelezők. Azt már csak a kuriózum kedvéért említem meg, hogy a hasonló kis-balatoni hidakra hajóforgalmat szabályozó fényjelzőket is felszereltek, melyek eredményesen irányítják és szervezik a semmit. A környékbeli emberek csak „békaszemafor” néven emlegetik ezeket a lámpákat.
Megnézzük még az úgynevezett „Major tavat”, melyet a Vízügy a saját használatára alakított ki, most is a szombathelyi igazgatóság néhány embere lógatja a zsinórt a vízbe.
– Itt is legyengült a halállomány – mondja az egyikük legyintve –, valaha Major, az igazgató telepített ide pontyokat, de azok már elfogytak, maradt az ezüstkárász, a keszeg és a többi úgynevezett B-hal. Nem is éri meg 200 kilométert ideautózni érte, a benzin árán otthon tíz kiló húst vehetnék. Ráadásul nem is szeretem a halat.
Nézem a vízben tartott szákokat:
– Mégis mennyit fogtak ki ma?
A kérdést kínos mosollyal fogadják, a szabályok szerint a zsákmányt abban a percben be kellene vezetni a naplóba, mikor kiemelik a vízből – itt senki sem törődik a nyilvántartással. A töltés végében posztol ugyan egy őr, de ő aligha merné felnyittatni a magas beosztású horgászok autójának csomagtartóját, tehát gyakorlatilag mindenki annyi halat visz el, amennyit akar. A természetvédők fanyar mosollyal köszönnek el a horgászoktól:
– Így megy ez egész héten, vasárnaponként csak annyi a különbség, hogy kihoznak két láda sört is és egy Lagzi Lajcsi kazettát.
82A halászoknak nem a hideg az igazi ellensége, néhány szerfölött fagyos napot leszámítva végig kijárnak a Kis-Balatonra, de szélviharban nem merik megkockáztatni a vízreszállást. Most pedig valóságos orkán tépi a tó felszínét, a víz haragoszöldre sötétült. A halászok behúzódtak a kunyhóba, sűrűn dobálják a tűzre a vágott fát.
Itt gubbaszt a Halászati Rt. egyik részlegvezetője is, valamilyen okból leleplező szándékot sejthet bennem, mert nem kezdeményez beszélgetést, nekem kell nyitnom:
– Többektől is hallottam, hogy maguknak nem éri meg halászkodni a Kis-Balatonon.
– Igen?! És azt is megmondták, hogy miért?
– Szerintük a tóban hetven százalékos arányban B-halak élnek: ezüstkárász és keszeg, ezt valójában nem is érdemes kifogniuk, mert az önköltségük felülmúlja az értékesítési árat. Igaz ez?
– Előfordulnak olyan esetek, mikor a helyzet csakugyan így alakul. A kereskedőknek 78 forintért adjuk az ezüstkárászt, a saját feldolgozó üzemünknek pedig még olcsóbban. De hát nemcsak B-halat fogunk és a ponty napi ára most 252 forint kilónként, a süllőé pedig majdnem 900.
– Nem volna egyszerűbb nyolc-tíz magánhalászra bízni a Kis-Balatont, akiket nem terhelnek egy nagyvállalatot sújtó ügyviteli terhek és kiadások?
– Ők sem úszhatnák meg a társadalombiztosítási és egyéb adók nélkül, de ennél többről van szó. Mi nem csak a használói, de a kezelői is vagyunk a tónak, hadd mondjak erre egy példát. 1986-ban 1400 mázsa ezüstkárász pusztult el, nem tudni, miért, lehetséges, hogy egy erős felmelegedés vagy túlnépesedés következtében. Az igazi nagy veszteséget még sem maga a dögléssel járó kiesés okozta, hanem a tetemek eltakarítása. El kellett szállítanunk őket Sárvárra az ÁTEV-telepre, ahol egy konténert 25 ezer forintért fogadtak be és itt nem csak egy konténerről volt szó.
– Amennyire ismerem az áraikat, ez elég soknak tűnik.
– Azt mondják, hogy ezt már nem tudják feldolgozni, nekik is meg kell semmisíteniük valahogy, összesen több mint kétmil83lió forintba került. El tud képzelni olyan maszek halászt, aki magára vállalta volna ezt a veszteséget?!
– Ha szabad tovább kötekednem, azt is hallottam, hogy nem minden dögöt szállítottak el, hanem volt, amit itt ástak el a környéken.
A részlegvezető arca megmerevedik:
– Én erről csak annyit tudok mondani, amennyit a rendőrségi vizsgálat hivatalosan is megállapított: valaki csakugyan elásott a környéken másfél mázsa haldögöt, de az elkövető személyét nem lehetett azonosítani.
– Mégis mit gondol: kinek állhatott érdekében, hogy elföldelje a dögöket?
– Nem tudom, honnan tudhatnám?!
Ezen a nyomon nincs miért tovább próbálkoznom – kibámulok az ablakon, a hullám felcsapja a vizet a töltés oldalára, jéggyöngyökben fagy rá a levelekre. Inkább csak tisztes visszavonulásként teszek fel még egy kérdést:
– Mennyiben változik a kis-balatoni halállomány összetétele?
– A tőzeges berki vizeket leginkább az ezüstkárász kedvelte, de az elárasztás után másféle spontán halasodás következett be. 1991 és 1993 között csuka csukát evett, annyira elszaporodtak, aztán megjelentek a süllők is.
Nem téveszthetjük szem elől, hogy a Kis- és a Nagy-Balaton halvilága soha nem volt és nem is lesz független egymástól. A tavaszi áradások idején ki kell nyitni minden zsilipet és a halak szabadon járnak fel a nagy tóból. Tavasszal az ívás idején annyi úszik fel, hogy megáll az evező bennük. A Kis-Balaton volt a Keszthelyi-öböl halbölcsője, itt erősödtek meg az ivadékok és kétnyaras korukban visszatértek a Balatonba.
A busák időnként „megfutják a Zalát”, tömegekben állnak meg a zsilipnél. Hálóval nehéz elkapni őket, mert úgy ugranak ki belőle, mint a delfinek, de az alkalmi horgászok bementek a vízbe, bedugták a kezüket a busa kopoltyúján, a száján jött ki és úgy emelték ki. Ívás idején a vízitök levelekből félméteres haluszonyok állnak ki, ötven-százkilós példányokra vallanak. Ha itt belobbanna valamilyen fertőzés vagy járvány, senki sem 84tudná megakadályozni, hogy tovább terjedjen. Tehát itt voltaképpen az egész Balatonra kell vigyáznunk.
A Kis-Balaton töltésén zötykölődünk Futó Elemér ócska Trabantjával, útközben nem látunk embereket, erre a belső vidékre látogató csoportok is csak előzetes bejelentkezéssel és vezető kíséretében juthatnak be. Egy veszett róka vág át az úton ráérősen, nem fél az autótól, majdnem a kerekek alá sétál.
– A Kis-Balaton visszaállításának gondolata mérnökileg lehet hogy helyes volt, de a Természethez kevés köze van – elmélkedik Futó a kormányt markolva. – Az I-es ütem területén kirohadt a növényzet, nyílt víz alakult ki és elalgásodott.
– Az alga állítólag kiszedi a foszfort.
– Azt nem vitatom, csak az a kérdés, hogy az algát ki szedi ki majd.
– Valaki biztos ezt is végiggondolta! – próbálok meg lojális képet ölteni.
– Hát, látja, ez nem lehetetlen.
Megállunk, Futó motort szerel fel egy „Romantika” mintájú régi szovjet csónaktestre és elindulunk befelé a II-es ütem már elárasztott szakaszára. Kinyitom a térképet és bemérem a helyzetünket: az északi részen járunk, túlnan a töltés baloldalán helyezkedik el a keszthelyi szennyvíztisztító, mely lejjebb torkollik bele a Kis-Balatonba.
A zalaegerszegi természetvédelmi felügyelő úgy tájékoztatott, hogy ezen a vidéken kétezer hektárnyi összefüggő nádas terül el. A töltésről tekintve még elfogadhatónak látszik a nádas állapota, de ahogy beljebb haladunk a 90-100 centi mély vízben, alig néhány perces utat megtéve hatalmas 4-500 négyzetméteres csupasz vízfelületek bukkannak ki, nád még mutatóban sem ütközik rajtuk.
– Mi történt itt? – kérdezem megdöbbenve.
– Van türelme végighallgatni? Mert nagyon hosszú a mese – mondja Futó Elemér, kikapcsolja a motort és a csónak ringatódzik a sötét berki vizeken.
85– Nehezen hittem el, hogy az úgynevezett szakemberek mennyire nem értenek a nádhoz. 1985-ben mikor az első ütemet elárasztották, megpróbálkoztak a telepítéssel, de hogy csinálták?! A Velencei tóból korábban nagy mennyiségű rhizomát, nád gyöktörzset kotortak ki a rendezésnél és ezek ott álltak halomban a vízparton, az iszap persze lemosódott róla az idők folyamán. Az illetékesek nem tudtak mit kezdeni vele, ezért úgy döntöttek, hogy ez a rhizoma épp jó lesz ide, a beruházó Vízügyi Igazgatóság teherautókkal áthordta a Kis-Balatonba és a töltés melletti szakaszon belebillentették a vízbe. Az senkit sem érdekelt, hogy a gyöktörzs darabok nem voltak hajlandók lesüllyedni a fenékre, hanem a felszínen úsztak, így persze gyökeret sem tudtak ereszteni, csak tovább terhelték a tavat rothadékony szerves anyagokkal.
Ha már a tudósoknál tartunk, meg lehet említeni egy biológiai felügyelő újítását is. Ő három részre osztotta volna fel a Kis-Balaton nádasait, minden évben egy-egy területet kellett volna learatni, tehát az egyes szakaszokra háromévenként került volna sor. Ez nagyon szép gondolat, az illető csak azt felejtette el, hogy nincs a világon olyan vállalkozó, aki megvenné a hároméves avas nádat, mert ezt csak a kalapja mellé tűzheti, másra nem használhatja. Arról már nem is beszélek, hogy mekkora kárral járna, ha a kialakult madártelepeket háromévenként feldúlnánk.
Az sem mindennapos ötlet, melyet a Természetvédelmi Hivatalban talált ki valaki: nem baj, ha a Kis-Balatonból kipusztul a nád, dózerral szigeteket tolatnak majd össze, a partjait beültetik náddal és ez majd fokozatosan elborítja az egész tavat. Egy kis nehézség mutatkozott a megvalósításban, ugyanis még sehol a világon nem találtak ki olyan tolólapátos gépet, mely az ötméteres ingoványban szilárd szigeteket tudna összehordani.
De száz „tudományos” ötlettel sem tudtak annyi kárt okozni, mint a nádaratás helytelen módszerével. Valaha a nádat kézi erővel aratták, ehhez a munkához leginkább két eszközt használtak: a kacért vagy a tolókaszát. A kacér 40-50 centi magas torzsot hagyott maga után, a tolókasza közvetlenül a jégfelszín magasságában vágott. A régebbi tulajdonosok csak ritkán enge86délyezték a tolókaszás aratást, tudták, hogy a tavaszi olvadásnál a víz szintje fél méterrel is megemelkedik, két-három hétig is elborítja a torzsot és az helyrehozhatatlanul kirothad. Az újuláskor ezeken a területeken csak két-három szál lengedezett egy-egy négyzetméteren.
Az ötvenes években nagyot változott a helyzet. Aki csak tehette, elhagyta a kis-balatoni falvakat és beállt dolgozni a gyárakba, kézi munkaerő hiányában a Nádgazdaság kénytelen volt gépesíteni az aratást.
Külön erre a célra szerkesztett eszközök nem álltak rendelkezésre, ezért a meglévő NDK gyártmányú kis traktorokat kellett felhasználni; meghagyták rajtuk az eredeti fűkaszákat, csak dupla kerekeket szereltek fel rájuk. Ketten ültek fel: a vezető működtette magát a traktort és a kaszát, a kévés pedig egy karót tartott vízszintesen a nád fölé, mikor összejött egy megfelelő mennyiség, elkapta a botot és a nád lefeküdt a földre. Aztán jöttek a gyalogmunkások, akik dróttal egybekötötték a kévéket, melyeket egy dán gyártmányú Rolba gép kivitt a szárazulatra. Ha az adott terület nagyon ingoványos volt, a Rolba néha elsüllyedt és a parton álló traktorok húzták ki kilométeres drótkötelekkel.
1970 táján speciális nádarató gépeket vásároltak Nyugaton, a háromkerekű Seigákat. Az arató adapterük kévekötő-szerkezettel is el volt látva, így sikerült kiiktatni vele a legnehezebb fizikai munkát. Kevéssel később beállították a géptípus modernebb, hatkerekű változatát, mely már a szállítást is el tudta látni, rakfelületén ezer kéve nád is elfért, üresen, vagy fél teherrel a Zalán is át tudott úszni.
1990-ben a Vízügyi Igazgatóság versenytárgyalást hirdetett meg a kis-balatoni nádra – nyilván már az újabb idők jegyében. Két érdeklődő cég: a sárszentmihályi és a fertői gazdaság képviselői meg is jelentek és a learatható nád mennyiségével arányban – mintegy egymillió kévére lehetett számítani – hatmillió forintot ajánlottak fel. A hasonló megoldás megfelelt a már kialakult gyakorlatnak, korábban is magyar vállalatok végezték el az aratást. Fizettek is érte valamennyit, de nem is annyira a bevételt tekintettük fontosnak, hanem azt, hogy megtartsák az igen szigorú és részletező, több mint három nyomtatott oldalt 87kitevő természetvédelmi előírásokat. Inkább fizessenek kevesebbet az aratók, de újítsák fel a leromlott területet, másrészt pedig hagyjanak meg avas nádasokat, hogy a madarak nyugodtan lerakhassák a fészküket.
Most is már a szerződés aláírására készültünk, mikor az igazgató egyszer csak behívott egy eddig még soha nem látott férfit, bemutatta mint egy Menkweld nevű osztrák-magyar Kft. egyik tulajdonosát és közölte, hogy végül is ő nyerte meg a versenytárgyalást. A Kft. kétmillió schillinges átlagbért ajánlott fel az egész terület nádaratási jogáért, az akkori átváltási kulcs szerint ez legalább tizennyolcmillió forintnak felelt meg, ezzel egyetlen hazai vállalat sem mérkőzhetett, az új pályázó megszerezte a jogot.
Hamarosan kiderült azonban, hogy kisebb-nagyobb hibák csúsztak bele az ügylet lebonyolításába. Az Igazgatóság vezetői feltehetőleg elfelejtették, hogy a frissen bérbeadott terület egy részére az egyik hazai közös gazdaságnak még érvényes szerződése volt és az teljesen jogszerűen le is aratta a maga részét.
Az osztrák-magyar Kft. rögtön kihasználta ezt a szabálytalanságot. Közölte a bérbeadó Igazgatósággal, hogy ezzel a lépésével megszegte a szerződésben vállalt kötelezettséget, ezért ő a maga részéről nem fizeti ki a bérleti díjat az adott esztendőre és egymilliós kártérítésre is benyújtotta az igényét.
Ezt az egymillió schillinget nem kérte azonnalra, de bírósági eljárással fenyegetőzve elérte, hogy a továbbiakban minden feltételt ő határozhasson meg.
Ezek után a nádat ingyen aratták le – a beígért legmodernebb nyugati technika helyett a létező legprimitívebb eszközökkel. Olyan gépeket használtak, melyeket az eredeti tulajdonosaik már tíz évvel korábban leselejteztek, a hidraulika hengereiből sugárban dőlt az olaj. Bevetettek még egy szovjet rizskombájnt és egy átalakított fűkaszát is – ez szerencsére már az első napokban beleragadt a jégbe és mikor ki akarták húzni, kettészakadt. A munkát csak azért tudták úgy-ahogy elvégezni, mert szerencséjükre ezen a télen vastag jég borította el a berket, így biztonságosan rámehettek.
881991 januárjában bekövetkezett a régen beígért átszervezés: különvált a Természetvédelmi Hivatal és a Vízügy, ennek a korábbi igazgatója is lelépett a színről. A Vízügy lett a terület gazdája, saját rendelkezésébe vonta a nádasokat, kitiltotta onnan az állami gazdaságokat és termelőszövetkezeteket, ezzel a korábbi szerződéses partner, az osztrák-magyar Kft. vált egyeduralkodóvá a Kis-Balatonon. A társaság nagylelkűen elvállalta, hogy a náddal borított területek hatvan százalékát learatja majd – amennyiben mégsem végezné el ezt a munkát, minden elmaradt hektárért ötezer schillinges felújítási hozzájárulást fizet majd. Ezt az ígéretüket nem tartották meg, szerintem egy pillanatig sem gondolták komolyan.
A kis-balatoni nádasok összesen 2200 hektárt tesznek ki, ebből a Kft-nek 1200-1300 hektárt kellett volna levágnia, ezzel szemben 1992-93-ban 800-at, 1993-94 telén pedig már csak 400-at aratott le. Kimaradt tehát összesen 1800 hektár, a kártérítés a felkínált kulccsal számítva kilencmillió schillingre rúgott volna. Ebből a pénzből a magyar állam soha egy fillért sem látott és most más nem is nagyon fog, mert a Menkweld Kft. 1994 tavaszán tönkrement.
Az anyagi káron kívül hatszáz hektárnyi olyan terület is maradt utánuk, ahol a nád helyrehozhatatlanul kipusztult. Hogy megértessem mi történt, el kell mondanom valamennyit a nád természetéről.
Ősz elején az addig zöld nádasok lassanként elsápadnak, majd megsárgulnak, jelzik, hogy vége a vegetációs időszakuknak. A szél leveri a leveleket, csak a szár végén bókol fenn a barna címer, december végére be is fagy a mocsár.
Mint tudjuk, a jég alatti vizek soha nem hűlnek le plusz négy fok alá, folyamatosan fennmarad bennük az élet. A nád is átvészeli a telet, a gyöktörzsén január elejére megjelennek az első apró dudorok, melyekből lassanként sápadtzöld „lándzsák” fejlődnek ki. Január második felére az új hajtások hossza eléri a 15 centimétert, különösen kedvező időben pedig februárra a 45 centit. Mikor végre felmelegszik, az egész területen egyszerre törnek fel a vízből ezek a „lándzsák” és az eddig összelapuló levelek szétpattannak.
89Ezt a növekedési folyamatot zavarhatja meg a vízből történő aratás. Amíg a gép kerekei a talajon gördülnek, addig lefektetik ugyan a friss hajtásokat, de a gép elhaladtával azok újra felállnak, amennyiben a Seiga csak egyszer ment végig egy nyomon. Ha viszont mélyül a víz, a gép megúszik, ilyenkor a vezető nagyobb sebességre kapcsol, hogy a gyorsan pörgő kerekek előre tudják vinni, mégegyszer végighalad ugyanazon a sávon és ez a módszer szörnyűséges következményekkel jár.
A gép összedarálja a nádtorzsot, a víz leszivárog a rhizomába, melynek nagy része megrothad és letöri az ütköző hajtásokat is. Ha emlékszik még rá: annak idején épp a hasonló következmények miatt tiltakoztak a régi gazdák is a tolókaszás aratás ellen. A növény ugyan újra kihajt, de csak néhány, csökött szállal, ezt a jelenséget a környékbeliek söprűsödésnek hívják, majd bekövetkezik a babásodás, mikor csak egyes különálló csomók maradnak meg.
Az itteni nádasok alatt híg iszap terül el, ezt fedi le egyenletesen a növény gyöktörzse. Ha ennek a folyamatossága megszakad, a szél és a hullámverés belekapaszkodik a nádba és kezdi kidöntögetni. Példaként hasonlíthatjuk egy sűrű fenyveserdőhöz; ha a vihar vagy a roskadozó hó akár egyetlen fát is kicsavar, az állomány a megbontott rész felé dől majd. Adja az Isten, hogy ezt az évet megúszhassuk nagyobb baj nélkül.
Tél derekán Futó Elemér üzent, hogy meg kellene nézni a kis-balatoni nádat. Február elején leutaztam, beültünk a szakállas természetőr dohányfüstös Trabantjába és elindultunk kifelé a tóhoz. Útközben Futó odaadott egy a feletteseinek szánt jelentést, a térdemre terítve olvasgattam a zötyögő kocsiban.
A Kis-Balatonon évről évre csökken a learatott nád mennyisége. A Somogy megyei oldalon az 1989-90-es szezonban 335 ezer kévét arattak le – bár a terület 40 százaléka így is érintetlen maradt. 1992-93-ra ez a szám 100 ezer kévére esett vissza. 1993 tavaszától 1995 őszéig nem folyt számottevő művelés ezen a szakaszon, az egyik őszön 50 ezer, a másikon már csak 40 ezer ké90vét vágtak le. Ugyanilyen képet mutat a zalai oldal is, az 1989-90-ben még egymillió kévés termelés 1992-93-ra 300 ezerre esett vissza.
Az avas területek aránya fokozatosan nőtt, 1994-95-ben csak 400 hektáron arattak, 1800 hektár levágatlanul maradt.
1995 februárjában a vörsi Diás-sziget mellett megpróbálták leégetni a többéves avas nádat. Viharos szélben kísérletezgettek, ami azt eredményezte, hogy a légáramlás belekapott ugyan a lángokba, de keskeny pászmákban hajszolta végig, így a terület nagy részére nem terjedt ki.
Felnézek a papírokból:
– Egyáltalán, szabad égetni a nádasokat?
– Mióta csak emberek élnek a berkek vidékén mindig is alkalmazták az égetést a nádak felújítására. Persze ha meggondolatlanul gyújtogatnak, nagy károk származhattak belőle. Mikor a böjti szelek fújnak, kiszárítják a növényzetet, ilyenkor kiszámíthatatlanul terjednek a lángok, egy szál gyufával száz hektárokat is le lehetett égetni, pusztult a nád, a sás, a madárfészkek.
Az 1970-es évek közepétől megszigorodtak a szabályok. Az égetés legkésőbbi időpontját mindig a legkorábban fészkelő madarakhoz, a nyári ludakhoz igazítottuk, hogy ne tegyünk kárt az élővilágban.
Az égetés megkezdése előtt tűzpásztákat kell kialakítani legalább 25 méteres szélességben. Ha jó eredményt akarunk elérni, akkor november végére le kell taposni a kijelölt területet, mert a lenyomott növényzet égetésig a vízben illetve a jégben marad, nem kap lángra és nem vezeti át a tüzet azokra a területekre, melyeket meg akarunk kímélni.
Ahol erre mód nyílik, a nagyobb összefüggő nádasokat meg kell szakaszolni., Ha olyan természeti értékek fekszenek a területen, melyek érzékenyek a hőhatásra, akkor ellentüzek gyújtásával védjük meg őket.
Az égetésnél legalább két hatkerekű Seiga nádarató gépnek jelen kell lennie. Biztonságos távolból követik a tüzet és ha a lángok nem a kívánt irányba próbálnak kitörni, a személyzet hosszú nyelű lapátokkal megakadályozza a terjedésüket.
91– És az idei „egyidejű” nád ilyenkor nem pusztul el az avassal együtt?
– Ha nincs alatta sűrű sásos, akkor nem esik baja. A tűz különben sem tud annyit ártani mint az ember a lecsapolással vagy a rablógazdálkodással.
Kiértünk a tóhoz, Futó Elemér a töltésen hagyja a Trabantját és elindulunk befelé a szilárd jégen:
– Decemberben magas vízállással fagyott le a Kis-Balaton, a vizet aztán kiengedték, nem tudott tovább hízni a jég. Hat nap alatt, január 16. és 22. között 15 centit csökkent a vízszint, aztán egy hét is eltelt, amíg újból elkezdték emelni. Később beszakadt a jég, csak a nád tartott fenn a gyökereivel egy centi vastagságú fagyott réteget – ez aztán nem is erősödött tovább.
Futó Elemér megkopogtatja a nád tövét, a bot hegye szinte akadálytalanul szalad át a vékony jégen.
– Bekövetkezett az, amit mondtam magának: ha a nádarató gépek rámennek, ez a jég beszakad, a kerekek megúsznak, felkavarják a talajt, kitépik a rhizomát, a nád elpusztul.
– Kik és mennyiért végzik el az aratást?
– Régebben csak egy jelképes összeget kaptunk érte, de előírhattuk az aratóknak, hogy hol és mekkora területen kell felújítaniuk a nádat – főleg olyan részeket jelöltünk ki, ahol mi a magunk erejéből nem boldogultunk volna. El kellett vinniük mindent, ahogy mondani szokás: szarostul-húgyostul. Az osztrák-magyar Kft. idejéről már meséltem, most egy holding vállalta fel a munkát, úgy tudom, 3-4 millió forintot fizetnek érte, de meglehet, hogy ennél többre rúg a kár, amit okoznak.
Sok helyütt látni az aratógépek két párhuzamos keréknyomát, kipusztult utánuk a nád.
– Talán jobb volna, ha nem aratnának? – kérdezem.
– Azt nem lehet megtenni, a nád egészségéhez hozzátartozik az évenkénti aratás.
Futó Elemér mutat egy tavaly levágatlanul hagyott részt: a nád valósággal megfeketült a gombáktól, a lebegő címer helyén csak az üszög nyomai éktelenkednek. Elszaporodnak a kártevő rovarok, a frissen kelt „egyidejű” nádat is megtámadják, belülről vékonyra rágják, annyira, hogy egy gyenge szél is letöri. A lá92bon hagyott nád elkezd ritkulni, négyzetméterenként jó ha nyolc-tíz szál marad meg.
Amennyire ránézésből meg tudom ítélni, az aratógépek minden rendszer és következetesség nélkül végzik a munkájukat, inkább csak „rabolnak” a nádasban. Érthető, hogy a vállalkozó minél nagyobb haszonnal szeretné visszanyerni a kifizetett bérleti díjat, ahhoz képest alakítja ki a körülményeket. A gépeit kikölcsönzi a kisebb magánarató csapatoknak – a gyakorlati munkát ők végzik el – kint a parton 11 forint 50 fillérért veszi át tőlük a nád kévéjét. A kévékben egy szál avas nád sem lehet, mert rögtön visszadobja nekik. A csapatok is igyekeznek jól járni, ezért messze elkerülik az avassal vegyes vagy nehezebben bejárható részeket, csak a jót szedik, nem törődnek vele, hogy mekkora kárt okoznak közben gépeik mozgásával.
– És mit szólnak a szakértők ezekhez az állapotokhoz?
– Akadnak olyan kutatók, akik azt írták, hogy itt a Kis-Balaton II. ütemében terjed a nád, pedig csak 1990 és 1993 között legalább 500 hektárnyi pusztult ki. Mikor komolyabban rájuk kérdeztek, kiderült, hogy három éve már ki sem jöttek a tóra. Aki pedig nem jár ki ide, az nem is érthet hozzá, azt mondták erről a régiek: hallja, hogy harangoznak, de nem tudja, hogy kit temetnek. Ismerek olyat is, aki egyenesen örül a pusztulásnak, mert kitömött-madár kiállításra készül és ha hullanak, akkor nem tíz, hanem esetleg harminc fajt tud bemutatni.
Elindulunk visszafelé a parton, hogy megkeressük a nádaratókat. A gépek valaha a Sárszentmihályi Állami Gazdaság tulajdonába tartoztak, aztán az újabb idők szellemében privatizálták a nádágazatot, létrehoztak egy holdingot és ennek keretében kölcsönzik ki a gépeket.
– Mennyit fizetnek egy szezonra? – kérdezem az egyik kisebb vállalkozó csapat vezetőjét.
– 300 és 500 ezer forint közti összeget szoktunk, de minden költség minket terhel. A gépeket olyan állapotban kapjuk meg, hogy hetek telnek bele, mire helyrehozzuk őket alkatrészeket kell vásárolnunk hozzá, azokat is a saját pénzünkön. A mozgásunkat is megkötik, elénk raknak egy szerződést, melyben 93meghatározzák, hogy hol kell dolgoznunk és attól nincs eltérés. Most akadt volna egy jobban fizető munkánk a Fertő-tavon, nem engedtek el minket, úgy látszik, sértette volna az érdekeiket.
– Az idei szezon hogy alakul?
– Az időjárás is ellenünk dolgozik, november végétől mostanáig csak 39 ezer kévét tudtunk levágni, a szezon végéig sem érjük el a 100 ezret. Pedig az se volna sok, egy kévét 11,50-es áron számolva l millió 150 ezer forintot tenne ki, ebből le kell jönni minden költségnek, a maradék pedig négyfelé oszlik a csapaton belül. És ha legalább időben kapnánk meg a pénzt a holdingtól, de csak öt-tízezreket adnak mutatóban, még üzemanyagra sem elég és egy félév is beletelik, amíg végre elszámolnak velünk.
Búcsúzóban még megkérdezem a csapatvezetőt:
– Mi az eredeti foglalkozása?
– Mezőgazdasági mérnök vagyok.
– Mennyi hasznát veszi annak, amit a nagyüzemi mezőgazdaságról tanult az egyetemen?
– Itt már semmi sem érvényes, de mit csináljunk?! Valamiből meg kell élni a családnak.
A holding a felvásárolt nádat a saját üzemében dolgozza fel, ide is benézünk Futó Elemérrel. A csarnokban tíz, talán még a század elejéről származó Berger-gép készíti a nádszövetet. A technológiai szint hihetetlenül alacsony, a munkafolyamat leginkább a barkácsolt kézi szövőszéken végzett tevékenységhez hasonlít, a gépkezelőnő minden nádszálat külön fog meg és egyesével teszi be a gépbe, melyet egy kar üt be a helyére.
A fizetések arányosak a munka színvonalával: a „szövőnők” 18 ezer forintos bruttót kapnak, ehhez csak 1200 forint étkezési hozzájárulás jár. Mégis örül, aki bejuthat ide, mert nincs más munka a környéken. Az egykor virágzó téeszre már csak az elhagyott, törött ablakú istállók emlékeztetnek.
– Milyen a kis-balatoni nád minősége?
– Be kell vallani, hogy a fertői és az alföldi nád jobb, mert szikes földön nőtt, de erre is van vevő, francia és osztrák cégek vi94szik el. Ha az egész Kis-Balatont learatnák rendszeresen, arra is akadna jelentkező.
Megkértem az illetékeseket, hogy hozzanak össze egy tájékozódó beszélgetést a Kis-Balaton melletti falvak polgármestereivel. A találkozóra a már említett vízügyi bázison, a Pogány – vagyis „Falkland”-szigeten került sor.
A megállapodott délutáni időben a Vízügy kocsijával vittek ki a helyszínre, átkeltünk egy hídon, majd megálltunk egy bádogbódénál és a kísérőm megnyomott egy csengőt. Hangot nem lehetett hallani, de túloldalt egy csónak elvált a sziget partvonalától és elébünk jött.
A csónakból kikapaszkodva körülnéztem a két-három hektár alapterületű szigeten: a közepén egy kutató-pihenő ház emelkedik, a széleken néhány meteorológiai megfigyelést szolgáló műszert helyeztek el. Az a benyomásom támadt, hogy ez a sziget leginkább reprezentációs célokat szolgálhat, a ház melletti szabad tűzön most is halászlé főtt, az oldalt nyitott szín alatt pedig sokszemélyes vacsorára terítettek.
Kezemben egy borospoharat forgatva figyeltem, hogy fordul újra és újra a motoros csónak a meghívott polgármestereket és jegyzőket szállítva. Elég sokan érkeztek, huszonkilenc kisebb-nagyobb település érzi érintve magát a Kis-Balaton ügyében.
Az önkormányzati vezetők láthatólag fontos eseménynek tekintették ezt a találkozót, mert ünnepiesen kiöltöztek. Érdeklődve néztek körül a szigeten, többségük most először járt ezen a közösség elől elzárt bázison, egyikük meg is jegyezte:
– Az én nagyapám valaha még aratott ezen a környéken, én meg csak úgy juthatnék be ide, ha vaddisznónak álcázom magam.
Garabonc községből népes küldöttség kísérte el a polgármestert, a csoportból kiválik egy fiatal férfi és odajön hozzám:
– Szokott horgászni, Moldova úr?
– Sem horgászni, sem vadászni, sem madarászni. Én mindig is az állatoknak drukkoltam.
95– De ezt talán elfogadja.
A férfi egy műanyag tokba bújtatott igazolványt nyújt át, a GOSZ – a Garabonci Orvhalászok Szövetségének nevemre szóló tagkönyvét. A kép hátán sorakoznak a tudnivalók:
„Ezen engedély tulajdonosa jogosult
– A Kis-Balatonon és a hozzá tartozó vízrendszeren horgászni és halászni és annyi halat kifogni, amennyit a lelkiismerete megenged.
– Az engedély az első elfogásig érvényes. Elfogatáskor meg kell kísérelni mentőkörülmények alkalmazását. Érdeklődésre valamelyik ősre kell hivatkozni: annak neve, lakhelye hallatán az ellenőrnek (halőrnek) mérlegelési joga van. A mérlegelési jog nem a kifogott halra vonatkozik.
– Az engedély jeges vízben való fürdésre nem jogosít. Ezen engedély felmutatásával egyidejűleg más irat használata szigorúan tilos!”
Biccentek köszönetül és elrakom az engedélyt. Már hordják körül a köszöntő pálinkát, a garabonci polgármester is leemel egy poharat.
– Ilyet nálunk idén nem kaphatna, mert a sirályok mind leszedték a szilvát a fáról, de a régiből még maradt. Szívesen látjuk egy kiadósabb beszélgetésre Garaboncon, akkor megkóstolhatja.
A polgármesterek letelepednek a hosszú asztal mellé, a házigazda szerepét betöltő vízügyi igazgató üdvözli őket, aztán, ha csendes, visszafogott hangnemben is, de elindul a panaszáradat:
– A Kis-Balaton környékén sehol sem épült ki a kommunális csatornarendszer, a trutyi sok helyen az árokba folyik és az eső belemossa a Zalába. A falvak egy valóságos szennyvíztengeren lebegnek és ha a Kis-Balaton végleges kiépülésével megemelkedik a talajvíz szintje, az csak ráfejel majd erre a folyamatra. Mi értelme volt létrehozni vagyonokért ezt a védőrendszert ha a szennyvíz végül mégis csak belejut majd a Balatonba?
– Maguk a községek nem tudnának tenni valamit? – kérdezek közbe.
– A lakosság nem akarja a szennyvízcsatorna bekötést, kiszámolták, hogy a hozzájárulásuk összegéből ötven évig ki tudják 96fizetni az esztendőnkénti kétszeri szippantás költségeit. Olyan önkormányzat pedig nem akad a Kis-Balaton mellett, melynek tellene a költségekből rá jutó ötven százalék fedezetére. Létezik ugyan egy bizonyos csatornázást segítő állami támogatási forma, de erre csak a kétezer lakosnál nagyobb helységek pályázhatnak – a mi kis falvaink akkor sem érnék el ezt a számot, ha hárman összefognánk.
– Nem igényelhetnek kedvezőbb egyedi elbánást?
– Ugyan kérem. Az állam nem kapcsolta be a mi önkormányzatainkat ebbe a támogatási formába a Kis-Balaton a leghátrányosabb a III. kategóriába van sorolva. Csak a kiviteli tervet 2 millió forintért készítenék el, maga a csatornázás 350-400 millióba is belekerülne. Miből, uram, miből?
A sármelléki polgármester veszi át a szót:
– Mindenképpen lefelé tartunk. Nálunk ezer ember lakik és ezek valaha 1500 szarvasmarhát neveltek, most már tíz gazda sem foglalkozik állattenyésztéssel a faluban. A határunkból 20 ezer hektár került át a Vízügy kezelésébe, azóta az a terület parlagon maradt és csak vadkender nő rajta.
– És ez így van mindenütt, A Zala tavasszal-ősszel kiöntött és olyan szénát adtak a földek, hogy még az Alföldről is jártak ide érte.
– A mi községünk határának már a felét sem művelik.
– Jönnek a németek, megveszik a házakat és a szőlőket, jó ez nekünk?
– Még mindig jobb, mintha engednénk összedőlni, vagy a cigányok vennék meg.
A beszélgetést elvinnék az indulatok, de egy testes férfi nyugalomra inti a társait:
– Mit akartok? Értsétek meg, hogy a Kis-Balaton nem üdülőövezet, hanem egy jobb minőségű szennyvíztisztító.
Felteszem azt a kérdést, mely már régen motoszkált bennem:
– Nem lehetne összeegyeztetni a Kis-Balatonnak ezt a két feladatát? Felfogná a Balatonba jutó káros anyagokat, de megmaradna élő tónak is.
– Nem tudjuk.
97– Lehetetlen, hogy ne akadnának erre külföldi példák és megoldások. Miért nem kutattak utána és nézték meg?
Nincs válasz, úgy látszik, erre nem jutott pénz és harci hevület. Kevéssel később asztalt is bontanak a polgármesterek és a motoros csónak elindul velünk a túlsó part felé.
A garabonciak külön is elköszöntek tőlem:
– Akkor ne felejtse el a meghívásunkat.
Október 9-én jutottam le Garaboncra, Keszthelyt elhagyva már őszies ködben futott a kocsink. Az „anyósülés”-ből félig hátrahajolva kérdezősködtem, hogy valami előzetes fogalmat szerezhessek a faluról.
Garabonc nyolcszáz lelkes község, lakói valaha főleg szőlőműveléssel foglalkoztak. A zalavári apátság tulajdonába tartozó részén felsrófolták a kataszteri tiszta jövedelmet, itt a földek értéke megközelítette a 30 aranykoronát, beljebb a parasztbirtokokon a 13-at sem mindig érte el. Később ennek a viszonylag magas besorolású területnek volt köszönhető, hogy a helyi „Thúry György” téesz nem került be a hátrányos helyzetű szövetkezetek közé és így számos kedvezménytől és támogatástól esett el. Napjainkra ez a közös gazdaság is széthullott, az egykori 300-as létszám helyett ma 30-40 ember próbálja tartani a maradék kereteket. Az állatállományt felszámolták, az istállók üresek, csak az öreg gazdák pinceszövetkezete kísérletezget a borral és néhány magánparaszt birkózik a földdel.
Beérünk a faluba, az utat valóságos paloták szegélyezik úszómedencékkel, széles teraszokkal, de közülük csak alig néhány tartozik a garabonci polgárok tulajdonába.
– Annak idején, mikor az állam milliós kölcsönökkel segítette a városi blokklakás akciókat, a falusi családi házak építéséhez nem adott 100 ezer forintnál magasabb szociális támogatást. A fiatalok, akik családot akartak alapítani, Garaboncról is elköltöztek, akkor csökkent le a kétharmadára az eredetileg 1200 fős lakosság. A bekövetkezett elöregedést jelzi, hogy a hetven év körüliek száma most is meghaladja a 0-3 évesekét.
98A letelepedni vágyó német turisták fedezték fel maguknak Garaboncot. A kiemelt üdülőhelyeken sokáig nem vásárolhattak ingatlant, később is csak bonyolult formában és drágán, ez a falu viszont félreeső, de egyaránt közel fekszik a Balatonhoz és a zalakarosi gyógyvizekhez is. Megindult a roham, az árak Garaboncon soha nem képzelt magasságokba emelkedtek: egy másfél szobás vályogviskó állítólag hárommillió forintért cserélt gazdát, egy valamirevaló épületért 6-8 milliót is megkaptak. Fent a hegyen is egymillióért adtak el egy hold szőlőt – bár szeretném hangsúlyozni, hogy én egyetlen üzletkötésnél sem voltam jelen és a szerződéseket sem láttam. Az ostrom azonban még most sem csillapodik, a betelepült családok száma lassan eléri az őslakosokét.
A régi tulajdonosokat a németek kertésznek-karbantartónak-vincellérnek alkalmazták. Egy-egy évre, mely a gyakorlati munkát tekintve áprilistól a bor lefejtéséig tart, 2000 márkát fizetnek és ezt a pénzt tisztes ajándékokkal is kiegészítik. Az öreg garabonci parasztemberek a valutával nem kezdenek üzleti manőverekbe, városba szakadt gyermekeiknek vesznek belőle autót vagy lakáscseréhez segítik hozzá őket.
A megszerzett birtokot a németek nem tekintik holt tőkének, hanem különböző vállalkozásokba vágnak vele. Egyikük kecskesajtot akar készíteni nagyüzemi méretekben, ehhez törzsállattenyészetet alakított ki, mások beszálltak a helyi vendéglők működtetésébe és egyre gyakrabban hozzák ide fizető vendégnek honfitársaikat, Németországban szervezett turistacsoportokat. A németek „Drang nach Osten”-je, Kelet felé való törekvése nem áll le, a környéken most is számos házon ott áll a tábla: „Haus zu verkaufen!”
Bár a helybeliek anyagilag nem versenyezhetnek velük, a németek példája mégis megtermékenyítőleg hat az egész falura. Zalakaros ugyan korábban is felvette a garabonci munkaerő egyrészét, de inkább csak primitívebb és rosszabbul fizetett beosztásba: szobaasszonyoknak, házimunkásoknak, ehhez képest nagy előrelépést jelent az újonnan megnyílt garabonci állatklinika és patika, magánkemping és lovasiskola. A falu külső képét is meghatározza a német gondosság, például a magyar gaz99dák is rászoktak, hogy egy-egy szezonban többször is lenyírják a füvet a házuk előtt, amire korábban nem volt példa.
A vendéglőben ülünk le beszélgetni a község néhány vezetőjével.
– A Kis-Balaton építése során mennyi földet sajátítottak ki a környéken?
– A „Thúry György” termelőszövetkezettől, mely több falu határát is magába foglalta, 1700 hektárt, jórészt legelőt, rétet és erdőt. Szántóföldi művelés itt nem folyt, a Komáromi árok gyakran kiöntött, ilyenkor a gépek is elsüllyedtek a felázott táblákon.
A földeket az 1970-es évek közepén vették át két-három lépcsőben. Az állattenyésztő telepeket is fel kellett számolni, hogy ne szennyezzék a majdani víztározót. A kártérítés összegét nem ismerjük pontosan, úgy értesültünk, hogy ötven-hetvenmillió forint körül járt. Ebből a pénzből legjobb tudomásom szerint semmiféle beruházás nem történt, a téesz saját belső gondjainak megoldására használta fel.
– A falubeliek kaptak azóta valamilyen kárpótlást?
– A Vízügy előre kivédett minden lehetséges panaszt. Az emberei még az elárasztás előtt megjelentek minden Kis-Balaton melletti faluban, így nálunk, Garaboncon is és az összes házat lefényképezték. Ha valahol egy repedést láttak a falon, arról külön felvételt is készítettek. Ha utána reklamált valaki, hozták az albumot és odalapoztak: nézze meg, az a fal már korábban is meg volt repedve, tehát egy fillér sem jár magának. Azzal már hiába álltunk elő, hogy régebben csak ritkán tört föl a víz a pincébe, most pedig már folyamatosan elborítja. Azt már mondtam a „Falkland”-szigeten, hogy a szennyvíz nálunk is elfolyik, az emésztőgödrök kezdenek elszappanosodni. Egyetlen előnyünk származott csak abból, hogy a Zala pöcegödre lettünk: a szőlőhegyről szép kilátás kínálkozik a vízre.
Némelyik kis-balatoni falu még nálunk is rosszabbul járt. Balatonmogyoród kultúrterületének hatvan százaléka került víz alá vagy kerül oda hamarosan – ettől kényszerűen átalakul a foglalkoztatás egész szerkezete. A pénz pedig, amit érte adtak a téesz zsebén keresztül elvándorolt a semmibe.
100Közben megérkeztek a „klubtársaim”, a Garabonci Orvhalászok Szövetségének tagjai. Egy videofilmet mutatnak be társadalmi tevékenységük legfőbb eseményéről, az „Orvhalász bál”-ról, ezt minden évben megrendezik egészen addig az ideig, amíg meg nem szűnik a tilalom.
– A halőrök is el szoktak jönni a rendezvényre, ezért úgy szervezzük az estét, hogy a falu egyik fele bálozik, a másik pedig kihasználja az alkalmat és elmegy horgászni.
– Egyébként kockázatosnak számít a „rabsickodás”?
– Tulajdonképpen nem, a büntetés 1000-5000 forint körül mozogna, de például a szomszéd faluban Zalaszabaron, az önkormányzat ezt sem hajlandó kivetni a polgárokra. A büntetésnél sokkal jobban bántja az embereket, hogy a halőrök farkaskutyát ugratnak nekik.
A film után a GOSZ néhány jeles képviselője, általában a helyi értelmiség soraiba tartoznak, leinvitál egy kis sétára, a Kis-Balaton partjára. A Babos-szigeti természetvédelmi terület bejárati hídjánál egy tábla szokott állni: „Üzemi terület! Idegeneknek belépni tilos!” – a falu ezt már önérzetből sem tűrheti, nem csak a táblát, de a tartórudat is letörik.
Beljebb a Vízügy valaha egy parkot akart építeni, de közben elfogyott a pénze és a munka félbemaradt. Csak egy belső tónak szánt hatalmas vizesgödör tátong itt a környékbeli békák örömére és a sétány borításához kiszállított sóderhalmok emelkednek ki a gazból. Végig csatakos, térdig érő burjánban törtetünk le a partig, a víz mentén számos kitaposott folt jelzi az alkalmi horgászállásokat.
– Maguk lejárnak ide? – kérdezem a kísérőimet.
– Igen.
– Rendelkeznek horgászengedéllyel?
– Mindannyian kiváltottuk; a Balatonra is 3600-ért, a Kis-Balatonra is 1500 forintért évente.
– De hát két kijelölt horgászhely is van a Kis-Balatonon, miért nem mennek oda?
– Ha már járt ott, tudja, hogy térdmagasságig ellepi őket a szemét, különben sem fogunk hatvan kilométert kerülni, mikor 101itt lemehetünk szinte a kertünk végébe. A szomszédos kiserdőben tartjuk a készségeinket.
– Most ki kezeli ezt a tószakaszt?
– A halászati jog itt is a siófoki Rt-é, de úgy tudjuk, hogy ők egy időben kiadták valamilyen győri szövetkezetnek. Elektromos módszerekkel halásztak, három aggregátort is bevittek magukkal, mégis alig fogtak valamit.
Vadászat is folyik a környéken, de magyar vadász nem mehet be a vízre, olaszokat és svédeket hoznak ide. Ezek műkacsákat meg hangutánzó sípokat használnak és csónakból lőnek félautomata fegyverekkel. Mindenki örült, mikor a múltkoriban egy svéd vadászcsoport pórul járt, kint hagyta a gumicsónakját a parton és a cigányok ellopták.
– Végül is mit szeretnének elérni a garabonci horgászok?
– Hadd járhassunk be szabadon ide a Babos-szigetre. Illegálisan úgyis bejövünk, de be szeretnénk hozni magunkkal a családunkat is, hogy együtt tölthessük a hétvégét. A Természetben élő embertől nem kell félteni a Természetet, vigyáznánk itt mindenre és rendben is tartanánk. Nem tőlünk, hanem azoktól kell óvni a tavat, akik olyan piszkos anyagokat bocsátanak bele, hogy viharos időben negyven centi vastag piszkos hab ül ki a partra.
Történetek hangzanak el a halőrökkel folytatott harcról. Az orvhalászok néha már egymással is össze-összecsapnak a megélhetést jelentő zsákmányért. Balatonmogyorodón két horgász is eltűnt, holtan kerültek elő, állítólag a társaik végeztek velük. Visszafelé tartva megállunk a hídnál és nekidőlve a karfának bámuljuk a vidéket.
– Hogy élnek az emberek a faluban?
– Minden megy lefelé itt is. Valaha a téeszben 300 tehenet gondoztak, az egyénieknél pedig 200-at a hús- és a tejhaszon mellett karbantartották a legelőket is, most mindent felver a dudva. Mikor jött a visszaesés tízezer forintot fizettek egy állat levágásáért, ki az a bolond, aki tovább kínlódik velük?! Hárman farmerkodtak itt száz-száz tehénnel, ketten rögtön felszámolták az állományukat a harmadik most az év végén teszi meg; minden héten levág egy tehenet és kiméri féláron.
102A borunk sem kell, nem találjuk meg rajta a számításunkat. Egy liter 11-12 fokos borért negyven forintot fizetnek a felvásárlók, pedig a minőséggel nincs baj, nem véletlenül jönnek ötezer literes tartálykocsikkal és naponta fordulnának, ha lehetne. Ha tihanyi rizlinget vagy veltelinit vásárol a boltban, lehet, hogy valójában zalai bort iszik.
A Kis-Balaton felépítése még az uralkodó széljárást is megváltoztatta, kelet-délkeletivé vált, hozza fel a párát a hegyre, ha az ember benyúl a szőlőtőkék közé vizes lesz a keze. Terjed a peronoszpóra, a tó közelsége miatt csak természetbarát vegyszereket szabad használnunk, ezek pedig sokkal többe kerülnek.
A sirályok is felszoktak a hegyre és leszedik a gyümölcsöt. Azt szokták mondani, hogy ha a garabonci ember cseresznyét akar enni, akkor lelövi a sirályt és kiszedi a szájából.
A pénz hiánya persze meglátszik a falu életén, csak azok érvényesülnek, akiknek már régebben is volt megfelelő tőkéjük, időben megvették a földeket és most eladják a németeknek. Az 1980-as évek vége óta itt már nem építkeznek, örülnek, ha azt be tudják pucolni, amit korábban felhúztak.
– Ebben a kis faluban már 60 család szorul rá a jövedelempótló támogatásra – mondja a polgármester.
Újra kinyitott a tavasz, bemegyünk a Kis-Balatonra. A „Romantika” egyre beljebb siklik a vízen, Futó Elemér a csáklyaként használt evezővel döglött kárászokat hárít el.
A nád mindenütt betegnek tűnik, idén sokhelyütt már alig-alig hajtott, régen egy négyzetméterről jött le egy ölre való, most talán háromról. Oldalt hatvanezer kévére elegendő nád halmozódott fel, valamikor levágták, de úgy látszik, kiszállítani már nem érte meg, inkább itt hagyták rothadni – valóságos padokat alkot a vízben.
Hirtelen kisüt a Nap, sugarai megcsillannak az egyre terjedő szabad felületű beltavak tükrén. A nád helyén a sás vagy még inkább az értéktelen gyékény tör föl. A nádnak még a természetadta esélyei is rosszabbak; a magja későn érik, csak janu103árban kezdi el hullatni, a gyékény bugája viszont már hamarabb szétnyílik. Még szívósabban terjednek az alacsonyrendű növények, mint például a vidra, keserűfű.
– Sem a nád, sem a széleslevelű sás nem bírja a folyamatos elárasztást. Az I. ütemben valaha olyan nádak álltak, hogy a csónakos két napig sem talált ki belőle mostanra, láthatta, a csupasz víz maradt csak. Számos más hasznos növény is kipusztult, például a nagyharmatkása, amely tápértékben megközelítette a lucernát, valaha a fejőstehenekkel etették fel.
– És például a sást nem lehetne hasznosítani?
– De, egy okos vízügyi főnöknek eszébe jutott, hogy komposztálni kellene a learatott sást. Isten tudja hány millióért biogilisztákat vettek, a termelők persze örültek, hogy megszabadulhattak a nyakukon maradt tenyészettől, én azt sem tartom lehetetlennek, hogy dugtak egy pár milliócskát az ötletadó zsebébe. Balatonhídvégnél a zimányi domb alatti réten aztán összekeverték a sást a gilisztával, alul-felül lefedték fekete műanyagfóliával, de onnan soha egy deka komposztált anyag sem jött ki. Még a fólia is belerothadt a földbe, egy-egy darabot még most is találni belőle.
– Legalább giliszták maradtak?
– Még annyi sem, amennyit a horgászok csalinak feltűzhetnének.
Tönkrementek a környékbeli legelők is, az állatokat nem legeltették, hanem istállóban tartották. A rétek elgyomosodtak, pedig száz és száz szürke marha megélne rajtuk. Ha nem hiszi mondhatok egy bizonyítékot is: tavaly kevés volt az alomnak való, ezért lekaszáltak egy részt a mentett oldalon. Elég volt az az egyetlen tisztítás, hogy minden feltámadjon a réten, 15-20 ezer tő hússzínű kosbor virágzott ki.
A lápba beledőlt fákat kerülgetve kifelé tartunk, még egyszer visszanézek:
– És a nád meg a sás helyett nem nő semmi a Kis-Balatonon?
– Dehogynem, ezt úgy hívják majd, hogy kék alga és az élő vizek végét jelenti. Bevadul majd és kipusztul tőle a hal, a madár és minden vízi jószág, márpedig még az én nagyapám sem ivott soha olyan kútból, amelyben nem brekegett egy béka. Már lehetne keresni azt a tölgyfát, melyből megácsolhatjuk a halotti keresztet, hogy beállítsuk a Kis-Balaton közepébe.
104„A Balaton az ország vízterületének mintegy 40 százalékát képezi, szokták mondani, hogy a legnagyobb »élőlény« Magyarországon. Nem lehet kísérletezgetni vele! A nemzetközi haltudományban alapszabálynak számít, hogy az élővizek halfaunájával racionálisan kell foglalkozni: megismerni az összetételét és sajátos törvényszerűségeit, melyek tavanként változóak, a halállomány egészségi állapotát, a halfogás ésszerű módjait az adott tóban vagy folyóvízben. Röviden ezt a szabályt az angol szaknyelv így határozza meg: »it’s necessary to fish!« halászni kell!”
Tölg István
halgazda
A déli parton több vendéglőben is hiába kértem balatoni halat, a pincér csak egy sajnálkozó kézmozdulattal válaszolt, az egyik helyen még a rácpontyot is amurból készítették. Azzal védekeztek, hogy a balatoni hal drága, kétszáz forinttal többe kerül, mint a tiszai – még ha a szállítási költséget is rászámítjuk. Amit balatoni halnak neveznek, az is ritkán származik a Magyar Tenger vizéből – tették hozzá –, inkább „úsztatott hal”, vagyis a halastavakból emelik ki és két hétig úsztatják egy ketrecben, amíg elveszíti a mellékízét.
Bármilyen hatásosan is hangzottak ezek a panaszok, nem engedhettem meg magamnak, hogy fenntartás nélkül higgyek a vendéglősöknek, megpróbáltam tisztázni a helyzetet.
A balatoni halászati jogot – melynek eszmei értéke többmilliárd forintot is kitesz – forma szerint egy részvénytársaság birtokolja. Az állam azonban megőrizte tulajdonosi szerepét az BT-ben, és ezt a jövőben is meg kívánja tartani, legalább 75 százalék erejéig.
105– A vízben élő hal az államé! – szögezi le Gönczy János, a Balatoni Halászati RT vezérigazgatója.
– És a döglött hal kié?
– Ez érdekes kérdés. Jogilag megfogalmazott kötelezettség nincs a döglött hallal kapcsolatban.
– A vízügyesektől hallottam egy mondást. Ha a rendőrök találnak egy döglött halat egy partőr tarisznyájában, az eset elbírálása attól függ, hogy milyen állapotban került oda. Ha élve, akkor megbüntetik a partőrt, mert lopott, ha eleve döglötten, akkor megdicsérik, mert óvta a víz tisztaságát.
Gönczy arcán látszik, hogy mindenféle kötekedést megszokott már, lemondóan vonja meg a vállát:
– Lehet, ez is belefér.
Kinyitom a jegyzetblokkomat és kérek néhány sarokszámot a halászok munkájával kapcsolatban.
– A 420 emberünk 700 millió forintos értéket termel, jelenleg négy halásztelepen dolgozunk: Siófokon, Szemesen, Fonyódon és Keszthelyen. A régi tihanyi bázisunkat fel kellett adnunk, annak a helyén épült fel a „Club Tihany”, hadd ne részletezzem, mekkora értéket vesztettünk el ezáltal. Fenntartunk továbbá 1500 hektárnyi tógazdaságot Irmapusztán és Zárdaváron.
– Mekkora haszonnal jár a halászkodás?
– Minimális nyereséget hoz, a halból csak az tud megélni, aki kereskedik vele vagy felszolgálja az éttermében. A haszon a serpenyő mellett csapódik le – szokták mondani.
Megemlítem vendéglői tapasztalataimat, Gönczy bólint, ez sem lepi meg:
– Tudnia kell, hogy a tengeri import halon eleve nagyobb a nyereség, mert olcsón hozzák be és aztán felviszik az itthoni általános árszintre. A vendéglősök szempontjából egyébként is számos előnye van: konyhakész – vagyis szeletelhető, nem kell lepikkelyezni, kibelezni, ezért jobb a kihozatala is. A tengeri hal ehető súlyrésze megközelíti a száz százalékot, a magyar halnál ez jó, ha a hetvenet eléri.
– A magyar halászat miért nem hoz forgalomba több konyhakész terméket?
106– Folyamatosan próbálkozunk vele. Az első kísérletre a biharugrai tavaknál került sor, félig-meddig kényszerből. Az történt ugyanis, hogy felszámolták a környékbeli vasutat, a szállítás akadozott, ezért tanácsosabbnak látszott ott helyben megoldani a halfeldolgozást. Ez a vállalkozás került át aztán Gyomára, ahol már mélyhűtött szeletelt tálcás busát, halpépet, halpogácsát is készítettek. Megbuktak, most, ha jól tudom, nyulakat tenyésztenek az épületekben.
Végül a dunántúli Bikalon építettek egy mamutméretű feldolgozót. Európai színvonalú gépi berendezésekkel látták el, évi 400 vagonra tervezték, ez az ország teljes haltermelésének 30-40 százalékát jelentette volna. Bikal tavi rendszergazdának nyilvánította magát és kizárólagos jellegű szerződéseket kötött számos, halászati szövetkezettel. Sajnos alig két-három év alatt a bikali feldolgozó is csődbe jutott.
– Mivel foglalkoznak most a bikali üzemben?
– Azt hiszem, hogy semmivel, üres a ház.
(Később derült ki, hogy a Möbius húsárú cég vásárolta meg az épületet és alakította át a saját céljaira, a speciális halfeldolgozó gépeket minimális értéken eladták.)
– Mi váltotta ki ezt a csődöt?
– Három okot is megemlíthetünk: eleve túlméretezett volt a vállalkozás, nem tudták megszervezni az alapanyagellátást és nem sikerült megfelelően elhelyezni az áruikat. Átvehették volna a Coca Cola cég módszereit; ők mikor piacra dobták az italukat, egyben hűtőládákkal is ellátták a boltokat.
A magyar halkereskedelem nem állt rá a gépi kiszolgálásra, az árusítóhelyein nem működnek pikkelyező vagy szeletelő masinák, sonkavágóval pedig nem megy. Persze azt is meg lehet érteni, hogy a kereskedelem nem akar nagyobb pénzt befektetni erre a területre, Magyarországon jelenleg több nyulat vásárolnak, mint halat és még a galambhúsfogyasztás is magasabb. A hazai halból évente 1,3 kiló jut egy főre, tehát egy ételadagra 3 dekát számolva, négy-öt alkalommal eszünk halat.
– Jelenleg sehol nem folyik halfeldolgozás?
– Néhány kisebb vállalkozás ügyeskedik. Olyan emberek vezetik, akiket mi ezért-azért elküldtünk a cégtől és ők öt-hat fő107re méretezett üzemeket alapítottak. Tőlünk csalják el az embereket, a második műszakjukért többet fizetnek nekik, mint a Halgazdaság az elsőért. Konzervgyártásra álltak rá, külföldről behozott heringet dolgoznak fel, melyet szezonális áron tudnak megvásárolni, mert a piac csak az olcsó halból készített konzervet veszi fel, a doboz így is megemeli az árakat. Tiszai halhoz nem nyúlnak.
– Nem lehetne a brojler csirketenyésztéshez hasonlóan a halaknál is egy-egy termelőrendszert kialakítani?
– Nehézségekkel járna, mert ennek a kiszolgálására át kellene szervezni a magyar halnevelés egész szerkezetét. A magyar vizekből évi 25 ezer tonna hal kerül ki, ebből 8 ezer tonna kistestű fiatal vagy apró állat. Egy hektáron 4-500 kiló ponty terem, csak a nem kívánatosnak nyilvánított növényevő busából, amurból és a hozzájuk hasonló fajokból lehetne két tonnát kihozni.
– A Balatoni Halászati Rt. hogy tudja fenntartani magát?
– Mi is küszködünk értékesítési gondokkal, nincs száz olyan bolt az országban, mely az egész évben folyamatosan igényt tartana élő halra. Itt a saját üzletünkben is sokszor „Piros arany” tubusok vannak kirakva a pultra. A hasznot leginkább az angolna hozza.
Széttárom a kezem:
– Bárhogy szeretném is, nem lehet kikerülni a témát: hogy került az angolna a Balatonba?
– Tény, hogy már a múlt század végén maga Hermann Ottó is fogott itt angolnát, a Fekete tengeren, a Dunán és a Sión át felúszhatott ide néhány példány, de gondolom, nem erre kíváncsi.
Az indulás Ribiánszky Miklós nevéhez fűződik, kiváló szakember volt, az első állattenyésztő, aki a munkájáért Kossuth-díjat kapott. Én úgy tiszteltem őt, hogy nem mertem visszategezni.
1961-ben ő vezette az újjászervezett Országos Halászati Felügyelőséget, ebben a minőségében jó kapcsolatot tartott fenn a keletnémetekkel, náluk találkozott az intenzív angolna tenyésztéssel. A németek a meleg vízzel dolgozó ipari létesítmények: hőerőművek, brikettgyárak mellett angolnatelepeket alakítot108tak ki, a háborús építkezésekből számtalan betonteknő megmaradt, ezeket is felhasználták a nevelés céljaira. Az induló állományt a Skóciából vásárolt üvegangolnákból és a tengerről beúszó halakból alakították ki. Az állam hozzájárult a több mint 40 százaléknyi fehérjét tartalmazó tápok beszerzéséhez és a tenyésztés minden további ütemét is támogatta.
Egész Európában az angolna bizonyult a legmagasabb áron eladható mezőgazdasági terméknek és ami talán még fontosabb, ez hozta a legnagyobb profitot. Egy kis hal négy év alatt harminc dekásra nőtt meg, ez 25 deka hasznos húst adott, nem tartalmazott ikrát és a pikkelyezéssel sem kellett bajlódni nála. Ezek az adottságok különös súllyal estek latba az 1960-as évek magyar tógazdaságában, mely a csőd felé tartott, csak a magas árbevétel tette volna lehetővé a szanálást.
Mivel mi nem rendelkeztünk a németekéhez hasonló melegvizes lehetőségekkel és termelési tapasztalatokkal, Ribiánszky NDK-s szakértőket hívott meg. Azt a tanácsot kapta, hogy nálunk a természetes vizeket kellene felhasználni a nevelésre, mert az adottságaik kedvezőek; a Velencei tavat, a Körösöket javasolták és mindenekelőtt a Balatont.
Az első magyarországi angolna telepítések az 1870-es évekre nyúlnak vissza; a soroksári Duna-ágban, a hódmezővásárhelyi artézi kút levezető árkában, majd a Balatonban kísérleteztek – különösebb eredmény nélkül.
Ribiánszkynak természetesen elölről kellett kezdenie ezt a munkát. Azt javasolta, hogy a Balatonba évente 2 millió, a Velencei tóba l millió üvegangolnát helyezzenek ki, de került belőle a Szelidi-tóba, a Körösökbe, holtágakba és más vizekbe is. A kavicstavakat kivéve szinte minden magyarországi természetes vízben található angolna – ha elenyésző számban is. Mindent összevetve 1962 és 1979 között 130-150 millió ivadékot telepítettünk. Az első szállítmányokat egy Grünsend nevezetű osztrák kereskedő hozta be, csereárúkért magyar tenyészhalakat vitt ki.
Az angolnát nem csak a jövedelmezősége miatt kellett hasznosnak tekintenünk, hanem ökológiai okokból is. Az 1960-as évekre a Balatonban rendkívüli mértékben feldúsult a táp109anyag, ez a körülmény az olyan értéktelen halaknak kedvezett, mint a keszeg; az ivadékai ugyanazt a táplálékot fogyasztották, mint például a nemes halnak számító pontyok, melyek így fokozatosan visszaszorultak. Olyan ragadozó természetű halat kellett keresni ennek a gondnak a megoldására, mely vegyes táplálkozású, csökkenti a víz terhelését és megritkítja az értéktelen fajták ikráit is.
Erre a jelenségre máshonnan is vehetünk példát. Több mint tíz évvel ezelőtt a cibakházi holtágba ezüstkárászok úsztak fel Jugoszlávia felől, mindent megettek és kipusztítottak. Védekezésül angolnákat telepítettek, ezek hamarosan lecsökkentették a kártevők létszámát. Azt már csak mellesleg említem, hogy a szövetkezet évi 6-10 mázsa angolnát is le tudott halászni.
– Az angolnák nem zavarták meg a süllők szaporodását?
– Nem, mert a süllő olyan korán ívik, mikor az alacsony vízhőfok miatt az angolna még nem táplálkozik. Ez a két hal a nyugat-európai tavak némelyikében is együtt él.
Először csak a horgászok fogtak ki angolnát a Balatonból. 1964-ben megépült a Sió-zsilipben az angolnacsapda, és itt már nagyobb mennyiségben ki tudtuk emelni a hatéves, vándorlásra érett példányokat – ezek súlya 30 deka körül járt.
– Az angolnák miért hajlandók belemenni ebbe a csapdába?
– Bizonyára hallott róla, hogy az édesvízi angolnák csak a Sargasso-tengerben ívnak. Ez a titokzatos víz az Atlanti-óceán része, a benne nagy tömegben lebegő barna színű Sargassum moszatról kapta a nevét. Mintegy 8 millió négyzetkilométeren terül el, hőmérséklete télen 17-23, nyáron 23-27 fok között ingadozik, de jeleztek már tartós 30 fok fölötti értékeket is. Az oldott oxigén tartalma igen magas és 36, százalék só is kimutatható benne. Minden óceánfelület között itt mérték a legnagyobb átlátszóságot, a 30 centi átmérőjű úgynevezett Secchi korong még 66, méter mélységben is tisztán kivehető, a behatoló fény nyomait még 618 méteren is észlelték.
Az itt keletkező lárvák a felszíni víz keleti irányú mozgását kihasználva elindulnak az európai partok felé, három év alatt kelnek át a tengeren, fő beúszási területük az Atlanti óceán francia 110partjai és Skócia. Nem véletlen, hogy épp a skótok és a franciák váltak az angolna ivadék fő szállítójává.
– Hat-kilencéves korukban a megfelelő érettséget elérve az angolnák, bárhol is éljenek, elindulnak vissza a tenger felé.
Az európai angolna vándorlási csúcsideje általában őszre esik, ezt egy második mérsékeltebb tavaszi hullám egészíti ki. Az angolnák érzékenyen reagálnak a hőmérsékletre, a hideg erősen leblokkolja a vándorlási ösztöneiket. Ugyanilyen fontos szerepet játszanak az áramlások is: egyrészt meghatározzák a vándorlás irányát, mert a vizek mindig a tenger felé tartanak, másrészt megkönnyítik az úszást.
A keszthelyi öbölben tartózkodó angolnák a vándorlási időszakban azonnal megérzik, hogy mikor nyitják ki az ötven-hatvan kilométerre levő Sió zsilipet és elindulnak, hogy a kifolyó vízzel kijussanak a Dunára. A leeresztések idejét vízgazdálkodási szempontok határozzák meg, ritkán esik egybe a vándorlási csúcsokkal, az angolnák nagy része nem ér el a zsilipig, ezért túltelepítés következett be a Balatonon, az állomány meghaladta a kívánatos mértéket. A csapdával történő fogást 1981-től a lehalászásnál elektromos módszerekkel kellett kiegészíteni.
– A balatoni angolna milyen minőségű?
– Nálunk állítólag a balatonmogyoródi kubikusok fogtak ki elsőnek három angolnát: hazaküldték az asszonyoknak, megfőzették, aztán megkóstolták:
– Jó hal, jó hal, de egy kicsit rágós.
Nem tudták, hogy meg kellett volna nyúzni, a bőre erősebb, mint a marháé, akár cipő varrófonalat is lehetne készíteni belőle.
A balatoni angolnát Európában a legjobbak közé sorolhatjuk. Megfelelően hűthető, füstölhető, szállítható. Előfordult, hogy felvásároltunk dunai, tiszai angolnát is, de a kereskedő partnereink rögtön felismerték a különbséget.
Az olasz és a német kamionok ott állnak a Sió zsilip csapdájánál és valósággal veszekszenek az angolnáért, pedig a kilónkénti ára 13 és 17 márka között ingadozik.
– Hogy alakul ki az adott napi ár?
111– Harci taktika eredménye. Régebben a kereskedő megnézte a ketreceinket, melyekben a kifogott angolnát tároltuk, ha tele voltak, akkor lejjebb vitte az ajánlatát, csak 12-13 márkát kínált. Mi is felismertük ezt a trükköt, a zsákmányt éjszaka leszállítottuk különféle tavakba tárolni és még arra is vigyáztunk, hogy ne követhessék a kocsijainkat. Ők is változtak, meg akarták vesztegetni az embereinket, hogy árulják el, mennyit fogtak. Néhányan máskor is megpróbáltak „övalatti” módszereket alkalmazni, lenyomnak ötszáz márkát a rakodóinknak és megkérik, hogy tegyenek fel többet a kifizetett mennyiségnél.
Néha konzorciumba tömörülve próbálják letörni az árainkat. A viták idején egy kamion sem jön le a zsiliphez, a határ túlsó oldalán várakoznak ugrásra készen. Ha a kereskedők elérik a céljukat, egy félnapon belül öt-hat kocsi is megjelenik és vásárol.
Mi megpróbálunk ellenakciókat indítani. Piackutatásokat végeztünk Németországban, felkerestük partnereink konkurens cégeit és elláttuk őket hallal, erre a konzorcium sietve visszaállt az eredeti árakra. Nem tudom sajnálni őket, mert így sem járnak rosszul. Egy huszonkét dekás füstölt angolna csomag a frankfurti repülőtéren 24 márkába kerül – rajta fel van tüntetve „Original von Plattensee”. Persze a mozgásterünket beszűkíti az a körülmény, hogy a kifogott angolna élve átlagosan egy hetet bír ki, sőt ha nagy mennyiséget szűk helyen tárolunk, órák alatt megromolhat. Általában húsvét előtt lehet a legjobb árat elérni.
– A hazai piac hogy áll?
– Ide gyakorlatilag nem kerül angolna. Nekünk minimálisan 800 forintot kellene kérnünk egy kilóért, ami azt jelenti, hogy a boltokban 1500 forintnál olcsóbban nem lehetne hozzájutni.
A vezérigazgató kimutatásokat vesz le a polcról:
– A tavalyi évben hétmillió márkát hoztunk ki az angolnából, ez a teljes árbevételünk 80 százalékának felel meg, de a gyengébb években is mindig az 50 százalékos arány fölött marad. Ezt a teljesítményt úgy lehetne igazán értékelni, ha számításba vesszük: az angolna több valutát hoz Magyarországnak, mint a hét legnagyobb balatoni hotel együttvéve és lényegesen nagyobb nyereséggel.
112– Meddig marad még angolna a Balatonban?
– 1991-ben a nagy angolnapusztulás után betiltották a telepítést a Balatonba, a folyamatos csapdázással és lehalászással mostanában is ritkítjuk, de ha szándékosan irtanánk, akkor is még legalább 25 évig rá-rábukkannánk néhány példányra. A Velencei-tóba már húsz éve nem helyeztek ki angolnát és még mindig fognak ki ebből a halból.
– Tisztázták már az 1991-es angolnavész okait? Amennyire én tudom, több magyarázat is született, de a közvéleményt egyik sem győzte meg teljesen.
– Ez, véleményem szerint, összefügg azzal, hogy a Balatonról senki sem tud egységes, tudományosan megalapozott képet adni. Nincs megfelelő együttműködés a Limnológiai Intézet, a VITUKI, a környezetvédő, a vízügyi és a halegészségügyi laborok között, alig-alig tudnak egymás munkájáról. Ilyen körülmények között a tömeges halpusztulásokat mondvacsinált, megalapozatlan okokkal indokolják.
1975 február-márciusában Fonyód környékén nagyméretű halelhullást észleltek. Ráfogták a kovaalgákra, melyek a légzés során tömegesen bejutottak a halak kopoltyújába és ott felsértették a rendkívül érzékeny légzőhámot – ez végső soron a halak fulladását okozta. Később derült ki, hogy a vészt a szervezetükbe bekerült DDT váltotta ki. Azt pedig figyelemre sem méltatták, hogy sok rákfaj is eltűnt ugyanakkor a Balatonból.
Az 1991-es angolnapusztulásnál is sok kérdés maradt válasz nélkül. Hivatalosan az úszóhólyag fonalférget jelölték meg kiváltó okként. Egy alig két lakószobányi vízfelületen 2000 dög is összezsúfolódott, az egyikben 1000 fonalférget találtak, a másikban csak kettőt. Ez az utóbbi miért pusztult el, szolidaritásból?!
Miért nem állapították meg, hogy helyileg pontosan hol pusztultak el ezek az angolnák? Az áramlatokból, az elhullás idejéből és a többi tényezőből nagy valószínűséggel ki lehetett volna számolni.
– Csakugyan: mit gondol, miért nem került sor ezekre a vizsgálatokra?
113– Nem tudom, tehát csak feltételezéseket engedhetek meg magamnak. Ha bebizonyosodna, hogy az elhullást valóban és kizárólag a fonalféreg okozta akkor csak mi a halászok vagyunk bűnösök, mert beteg példányokat telepítettünk, maga a vízminőség tökéletes, a turisták megnyugodhatnak, le lehet zárni az ügyet.
Mi úgy gondoljuk, hogy a pusztulást egy vízbe jutott erős idegméreg okozta. Erre vallott, hogy a halak megbénultak, mindenféle koordinált mozgásra képtelenné váltak, csak a fejüket tudták mozgatni. Saját szakállamra és költségemre felküldtem néhány elhullott angolnát egy pesti biokémiai laboratóriumba, ott a legmodernebb eszközökkel folytatták le a vizsgálatot; az agyukban és a májukban kimutatható volt a toxikus anyag.
– Ez hogy kerülhetett a vízbe?
– Bizonyos öbölszakaszokon repülőgépes szúnyogirtást folytattak.
– Dehát ez máskor is előfordult és nem okozott halpusztulást.
– Ez a permetezés feltételezhetőleg eltért a többitől. Olyan legendák szállonganak, hogy az akkori, Antall József vezette kormány Őszödön ülésezett és a miniszterelnök úr állítólag megjegyezte volna, hogy a múlt alkalommal túl sok volt itt a szúnyog. A gondnokságon valaki megígérte, hogy ez még egyszer nem fog előfordulni, intézkedik ez ügyben. A pilóták, ugyancsak állítólag, több mint háromszoros adaggal szórtak, hektáronként két litert az előírásos hat deci helyett. Úgy hírlik, hogy nem csak a belső lakott zónában tevékenykedtek, a víztükörre is jutott.
– Miért csak az angolnák pusztultak el, közülük is elsősorban a nagytestűek?
– Az angolnát minden más halfajnál jobban jellemzi a fokozottan érzékeny idegrendszer. Japánban a szeizmográfok mellé angolnákat raknak le mert a műszereknél is gyorsabban reagálnak a földrengés hullámaira. Másik példa: ha az angolna az édesvízből a tengerbe kerül, a bőre olyan lesz, mint a szivacs, hogy átjárhatóbbá váljon és az alkalmazkodás jegyében a vérében megnövekszik a sótartalom.
Az adott esetben különösen szerencsétlenül alakultak a dolgok. Az angolnák éppen vándorlási időszakba kerültek, elin114dultak a Sió zsilip felé, ezt a vízlebocsájtás végén lezárták, a halak nagyobb része nem jutott el a csapdáig sem, visszafordult a tó belseje felé. Tudnia kell, hogy a vándorlásra készülőben az angolna majd egy félévig nem eszik, a testében felhalmozott tartalékait fogyasztja, ezért most fokozott étvággyal esett neki a part mentén található tápláléknak: szúnyoglárváknak, apróhalaknak, nádgyökerek között élő állatoknak és éppen ezeknek a szervezeteknek az élőhelyén tapadt meg az egy nappal korábbi permetezés le nem bomlott hatóanyaga.
– És ennyi elég volt egy óriási méretű halpusztuláshoz?
– Egész pontosan 350 tonna angolna tetemet szedtünk ki a vízből. A Balaton vize olyan labilis állapotú, hogy ha az ember nem jobbról, hanem balról pisál bele, már abból is baj származhat.
Akkor, 1991-ben, mint ahogy mondtam, betiltották a további angolnatelepítést, a hivatalos ellenérzésnek azóta is számtalan jelét tapasztalhattam. A múltkoriban egy magas állást betöltő politikai személyiség azt mondja nekem:
– Ne csak a jugók küldjenek hozzánk menekülteket, mi is adjunk nekik: úsztassuk le hozzájuk az angolnákat!
– Jó ötlet, csak járna némi veszteséggel.
– Mennyivel?
– Olyan 30 millió márkával.
Akkor elhallgatott az illető.
– Szíve szerint folytatná az angolnatelepítést?
– Ha lehetne sem bocsájtanék angolnát a Balatonba, mindaddig, amíg nincs megkutatva és megnyugtatóan tisztázva a víz minősége és az élővilág vegyszerterheltsége. Valamilyen károsító tényező rejlik a tóban, melyről nem tudunk biztosat, de a jelek szerint bármikor berobbanhat. A süllő, a keszegek, az ezüstkárász máján elfajulások mutatkoznak, de az igazi botrányt a busa esetleges pusztulása okozhatja majd. A busa nagy testű, csordában jár, nagyjából egyidős állományú, tehát egyszerre sok példány fog elhullani. A testsúlya az 50-60 kilót is elérheti, a bőre sem olyan erős, mint az angolnáé, tehát a magas víztartalmú busa egyszerűen szét fog folyni a tó felületén.
Csönd támad, bámuljuk az iroda falán lógó Ős-Balaton térképet.
115– Mindezek ellenére azt kell mondanom, hogy a Balaton sorsának megoldása elsősorban nem biológiai, hanem műszaki problémát jelent – szólal meg Gönczy. – A víz túlságosan lassan cserélődik, egyes feltételezések szerint a teljes folyamat 17 évet is igénybe vehet. Egy gyorsabb vízmozgás kitisztítaná a tavat, ehhez persze a mostaninál is magasabb szintet kellene tartani.
– Honnan vehetnék a szükséges vizet?
– Három forrás is kínálkozna. Fel lehetne duzzasztani a Dunát és a Sión át zsilipekkel beterelni. Ide lehetne hozni a Rábát is, vagy ami nekem a legjobban tetszene, a Drávát bevezetni a fonyódi árkon keresztül.
Elhűlve méregetem a térképen a Dráva és a Balaton közötti távolságot: legalább száz kilométernek tűnik.
– Ez szerintem sok milliárdba kerülne. El tudja képzelni, hogy a mai viszonyok között belevágnának egy ilyen vállalkozásba?
– Korábban készültek tervek ezzel kapcsolatban, de ma már én sem érzem megvalósíthatónak őket. Úgy kell kínlódnunk tovább, ahogy eddig, de ábrándozni szabad, nem?
Már július elején szállongtak a hírek egy újabb angolnapusztulásról, hamarosan az újságok is beszámoltak róla, de én csak a hónap végén jutottam le Siófokra. Fejér Vilmos, a vízügyes az állomáson várt, rosszkedvűnek és kialvatlannak látszott. Reggeltől estig a vízen járt, irányította a dögszedést, a telefonok otthon éjszaka is megtalálták:
– Ne tudja meg, hogy milyen büdösek ezek a dögök! Ha a konténeres kocsi megy keresztül a városon és egy piros lámpánál megáll, a szomszéd kocsikban hánynak a sofőrök.
– Kik végzik az elhárítást?
– A part mentén az önkormányzat emberei; a középvizeken mi, a Vízügy, belül a Halászat, de így együttvéve is kevesen vagyunk. Ha bejön egy munkásunk, mondjuk Balatonmáriáról reggel félhatkor, az este kilenc előtt nem ér haza. A pihenőnapját viszont ki kell adnunk, mert ha egy hétig dögöt szed, az 116amúgy sem tud enni, a gyengeségtől egyszer csak beleszédül a Balatonba.
– Nem tudtak felvenni alkalmi munkásokat?
– Ha volna rá pénzünk, akkor sem tehetnénk, ez nem hókotrás, a vízen való mozgáshoz képesítés kell. A polgárok persze elégedetlenek velünk, jönnek a telefonhívások: kiverődött egy hal a telek végébe, azonnal távolítsuk el, de csak a víz felől, mert a telkére most sem enged be minket.
A hajókikötőben motorcsónakra szállunk és elindulunk a nyílt Balaton felé. Alig teszünk meg néhány métert és máris feltűnnek az első dögök, a szél a középvizekről kisodorja őket a partra.
– Nagy az elhullás?
– Ez most már istenes – mondja Fejér –, a múlt szombaton „durrant be” a tó, hétfőn értük el a csúcsot, egy nap alatt 4 ezer dögöt szedtünk össze. Alsóörsön voltak olyan helyek, ahol délután háromkor alig lehetett látni tőlük a vizet.
– Mi az oka ennek a pusztulásnak?
– Nem tudom, a vízminőséget folyamatosan vizsgáljuk, azzal biztos nincs baj. Valószínűleg több más ok is közrejátszott.
Az elpusztult angolnák körül egy sima kör képződik a vízfelületen, némelyik halat sárgászöld hínárdarabkák öveznek. A sirályok nem eszik meg őket, csak a fejüket harapják le.
– Lábrakap köztük a fejetlenség, aztán fejvesztve menekülnek! – jegyzi meg a szarkasztikus Fejér.
A „Partőr IV” elnevezésű kis motorcsónakkal találkozunk. A benne ülő vízügyes munkások egy ütemben 11 órát töltenek a vízen, el kell viselniük a 30-35 fokos meleget, csak viharban mehetnek fel a távolabb manőverező tanyahajóra. Már két zsákra való dögöt gyűjtöttek össze, mintegy 230 darabot. A halak olyan büdösek, hogy nem lehet kitartani a közelükben, kiviszik őket a partra, onnan majd elszállítják az állati fehérjefeldolgozóba vagy valamelyik környékbeli dögkútba.
117– Nem mindegyik fajtát lehet ilyen egyszerűen kiszedni. A szélesszájú angolna az iszapban tanyázik, ha megdöglik, elpang, csak a benne keletkező gázok nyomják majd fel. A halászhajók próbálják megbolygatni körülöttük a vizet, de hetekig is lent maradhatnak a mélyben, némelyik úgy kerül a napvilágra, hogy a strandon rálép valaki.
A part mentén horgonyzó „Vízvédelem” nevű hajón egy alkalmi vizsgáló laboratórium működik, négy különböző tudományos intézet kutatói vizsgálják itt az elhullás okait. Sorra boncolják fel a beszállított dögöket, májukban és a veséjükben degeneratív elváltozásokat találnak. Ez ezért figyelemre méltó, mert ha egy hirtelen fertőzés következett volna be, akkor inkább gyulladásos tünetek léptek volna fel. Más kémiai és biológiai jelenségeket is megfigyeltek, értékelésre nem vállalkoznak, önkritikusan megemlítik, hogy még az 1991-es pusztulás okait sem derítették fel.
Átmegyek Gönczy irodájába, a vezérigazgatót nyomott hangulatban találom.
– Mi baj van? – kérdezem tőle.
– Tegnap egy főilletékes beszélt a televízióban, többek között azt is kijelentette, hogy ha megszegtük az 1991-es telepítési tilalmat és négy évnél fiatalabb angolnát találnak a Balatonban, rendőrségi vizsgálatot indítanak ellenünk.
– Dehát maga azt mondta, hogy ilyesmire nem került sor.
– Most is azt mondom, de az én szavam önmagában kevés. Az én beosztásomban az ember óhatatlanul szerez ellenségeket, az ilyen kijelentések nyomán félig-meddig a kezükbe kerültem, tönkretehetnek.
– Hogyan?
– Mondok egy példát. A hévízi angolnatelepünkről ki kell csempésztetni valakivel három-négy kis halat, a négymillió ivadék között azt nem nehéz megoldani. Aztán az illető elviszi valahová a Balaton-partra, horogra akasztja, látványosan kifogja, két tanúval igazoltatja, hogy hol és miképpen történt az eset és már indulhat is az eljárás ellenem. Az sem baj, ha közben megdöglenek az angolnák, azt is meg lehet magyarázni. A közvélemény most rosszat akar hallani rólunk, ezért bármilyen rágal118mat elfogad majd. Mit tehetek? Állítsak Hévízen az összes kapu elé fegyveres őröket, akik mindenkit átkutatnak? Maga mit gondol erről?
– Én nem hiszem, hogy sor kerülne egy ilyen provokációra, de már azt is épp elég nagy bajnak tartom, hogy maga ezt el tudja képzelni.
Gönczy töprengve néz maga elé:
– Lehet, lehet, hogy sötéten látok.
– Mást nem mondott a főilletékes a televízióban?
– Beszélt arról is, hogy a halpusztulást megelőzőleg megfigyeltek egy vitorlást, amely Tihanyból Almádi felé tartott. Két férfi tartózkodott rajta és egy hordóból valamilyen sötét folyadékot öntött a Balatonba, mely egy filmszerű rétegben elterült az angolna elhullás valószínű környékén. Ha ez bebizonyosodna, a permetezést végző CORAX Kft. eleve gyanún kívül kerülne. Erről a hajóról azonban azóta sem hallani.
– Mi történt valójában?
– Biztosan tudja, hogy az árvaszúnyogok ellepték a környéket, még a teraszvendéglőkben felszolgált ételekbe is beleszálltak, á turisták tömegei hagyták el emiatt a Balatont. Talán ezért tartottak július 13-tól 15-ig egy nagyobb szúnyogirtást. 16-án nagy eső hullott le, ez feltehetőleg belemosta a permetet a tó vízébe, azután 20-án következett be az első döglés. Csak úgy mellesleg jegyzem meg, hogy 1991-ben is épp ilyen ritmusban, a permetezés után négy nappal jött a katasztrófa.
Kimentem a helyszínre, megnéztem a halakat; a testük vergődött, a fejük mereven megállt, mintha tetanuszt kaptak volna, kétségkívül valamilyen idegméreg végzett velük.
Az 1991-es pusztulásnál még csak álcázva, macskatápként küldtem be vizsgálatra a tetemeket az élelmiszertoxikológiai laboratóriumba, most nyíltan megrendeltem: tessék megállapítani, hogy mi történt, kimutatható-e a permetezés hatása, fellelhetők-e a permetezőszer hatóanyagának a nyomai. Három angolnát és tíz darab küszt juttattam el hozzájuk, mert ez a halfaj is halomra pusztult.
– A vízügyesek azt mondták, hogy a többezer halból csak nyolc-tíz nem volt angolna.
119– A küszök pusztulása azért nem tűnt fel, mert ezeket az angolnákkal ellentétben megették a sirályok. Küldhettem volna más fajokat is, például a keszeg is beteg, a háta behorpad, kiáll a gerince.
Én a pusztulás okát a permetlé kaotrin tartalmában vélem felfedezni. Remélem a vizsgálat tisztázza majd a történtek hátterét, bár hasonló esetekben mindig folynak bizonyos elterelő hadműveletek. 1991-ben is a döglés közepén engedélyezték az újabb szúnyogirtást, attól tartok, most is sor kerülhet egy ilyen akcióra.
– Ennek inkább örülni kellene, hiszen egy újabb permetezés hatása eldönthetné a vitát.
– Feltéve, ha ugyanazt a szert használnák, mint az első alkalommal és nem, mondjuk, desztillált vizet.
– Nincs túlságosan jó véleménye róluk?
– Nem táplálok előítéletet irántuk, de bizonyos tapasztalatok óvatosságra intenek. Úgy hallottam, hogy ezeket a permetezési munkákat nem pályáztatták meg, pedig lettek volna olyan pilóták, akik olcsóbban elvállalták volna. Mondom, ezt csak hallottam, ellenőrizni a valóságukat nem állt módomban.
Sajnos azt kell tapasztalnunk, kevés partnerünk akad abban a szándékunkban, hogy teljes mértékben feltárjuk a tényeket. A Környezetvédelmi Igazgatóság is elzárkózott az elől, hogy résztvehessünk a felmérő kutatásokban.
Gönczy egy héttel később telefonálta meg a vizsgálatok eredményét: a halak testében megtalálták a permetlé hatóanyagának, a kaotrinnak a nyomát.
Szeptember végén Nemcsók János államtitkár, a Balaton kormánybiztosa egy tájékoztatót hívott össze a halpusztulás ügyében, az eseményre a füredi Annabella szállodában került sor. Nemcsók megerősítette Gönczy véleményét, hogy a katasztrófa egyik, valószínűleg a legfőbb oka a szúnyogirtásnál használatos permetezőlében keresendő. Cáfolta azokat a feltételezéseket, hogy a tóban levő angolnák természetes úton szaporodnának; 120valaki láthatott két egybefonódó angolnát, és ez a násztánc képét keltette az illetőben. A gazdasági méretű szaporítással kapcsolatos kísérletek Japánban sem jártak sikerrel.
Nemcsók bejelentését a jelenlevő szakemberek egy része ellenkezéssel fogadta. Nem érezték igazoltnak, hogy miért csak az angolnák és ők is csak az adott körzetben pusztultak el a permetlé hatására.
– Nem fordulhat elő olyan eset, hogy csak egyfajta hal hulljon el!
Mások arra hivatkoztak, hogy az ÁNTSZ Pest megyei Intézetének laboratóriumával szemben, melyre a hivatalos megállapítások alapozódtak, a VITUKI-ban negatív eredményeket hoztak a kaotrinnal kapcsolatos vizsgálatok.
Hosszú és szenvedélyes vita bontakozott ki az ügyben, hogy kerültek szermaradványok a partmenti iszapba és ha már odakerültek, mennyi idő alatt bomlanak le. Egy biológus azt vetette fel, hogy a szúnyog kémiai úton történő irtása 5000 más rovarféle elpusztításával járhat, a permetezés az ízeltlábúak 40 százalékát veszélyezteti. Elhangzottak olyan panaszok, hogy általánossá válik a halak sorvadása, az 5-6 balatoni éves dévérkeszeg testméretei a 3-4 évesek normáinak is alig felelnek meg.
Mivel a helyzetet tisztázatlannak ítélték, többen is megjövendölték, hogy az elkövetkező években minden nyáron újra bekövetkezik majd angolnapusztulás. A vita megegyezés nélkül ért véget.
Nekem egy résztvevő fél véleménye hiányzott, a permetezést végző CORAX Környezetvédelmi KFT-é, úgy véltem, nélkülük nem volna teljes a kép, ezért megkerestem őket a Budaörsi úti telepükön.
Pontatlanul adták meg a címet, 32 fokos melegben egy óráig keresgettem a CORAX-ot. Emlékeztetem magam: nem szabad megengednünk, hogy a személyes indulataink belejátszanak a riportkészítés menetébe, de nem tudom legyűrni a dühömet, szándékoltan provokatív kérdéseket teszek fel.
– Valóban a permetezésben kell keresnünk az angolnapusztulás legfőbb okát?
121– Igen, mi vagyunk az „angolnagyilkosok” – bólint Lőrincz Árpád, a KFT. vezetője –, legalábbis ezt mondja minden érintett, aki önigazolásra törekszik. A valóság az, hogy ha mi nem végeznénk szúnyogirtást, akkor is lenne angolnapusztulás a Balatonon – azzal kiegészítve, hogy a maradék turisták is eltűnnének.
– Elfogadja azt a megállapítást, hogy a permetezőszer hatóanyagát megtalálták az elhullott halak testében?
– Természetesen, bár érdekes, hogy az ezt igazoló eredmények csak azután születtek meg, miután két laboratórium is bekért egy-egy litert az általunk használt vegyszerekből. Nem vagyok olyan rosszindulatú, hogy a két mozzanat között összefüggést tételezzek fel. Annyit viszont ki merek jelenteni, hogy ha a permetező helikopter teli tankkal beleesik a Balatonba, akkor sem érhette volna el a víz az angolnák mortalitási szintjét.
– Akkor mi váltotta ki ezt a katasztrófát?
– Nem tudom pontosan. Az általam mélyen tisztelt Pénzes Bethen szerint bármikor előfordulhat hasonló, ha a Balaton vize huszonöt fok fölé melegszik.
Tovább folytatom a provokálást:
– Igaz, hogy pályáztatás nélkül kaptak megbízást a permetezésre?
– Igen, ez a tavalyi évig így történt, amíg életbe nem lépett a közbeszerzési törvény. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy 14 évig végeztük ezt a munkát anélkül, hogy komolyabb kifogások merültek volna fel ellenünk.
– Ebben a korábbi időszakban más cégek is jelentkeztek volna?
– Magyarország a kényszervállalkozók hazája, akkor is tülekednek a zsákmányért, ha fogalmuk sincs róla, hogy mit kell majd csinálniuk. Idén viszont már nyílt versenyben győztünk.
– Hányan indultak?
– Nyolcan, ebből hárman jutottunk be a második fordulóba. Meg kellett tennünk az ajánlatunkat, nagy meglepetésekre nem lehetett számítani, mindenki ismerte az előző évi árakat.
A kémiai szúnyogirtást mi 520 forintért vállaltuk hektáronként, az egyik vetélytársunk 500-ért, a másik 600-ért, az ilyen 122szóródás megengedhető. A biológiai védekezésért mi 1600 forintot kértünk, az egyik vetélytársunk 2000-et, a másik konkurensünk legnagyobb megdöbbenésünkre csak 850-et.
– Mi ebben a megdöbbentő?
– Talán az, hogy csak maga a szükséges vegyszer 900 forintba kerül.
– Akkor milyen meggondolások vezethették őket?
– Azt mondták: mi hajlandók vagyunk áldozatokat hozni a Balatonért és távlatilag, üzleti szempontokból tekintve megéri nekünk. Jellemző, hogy a bíráló bizottság sem vette komolyan ezt az indoklást, elutasította az ajánlatukat. Nyilvánvaló, hogy minket akartak tönkretenni azzal, hogy megfosztanak ettől a munkától.
– Miből gondolja?
– Nem ez volt az első összecsapásunk velük. Amikor megalakult a szóban forgó konkurens cég, a vezetői eljöttek hozzánk és felszólítottak minket, hogy lépjünk ki a szúnyogirtásból, a továbbiakban korlátozzuk tevékenységünket az anyagbeszerzésre. Megkértem őket, hogy távozzanak, az ajtóból még visszaszóltak:
– Akkor megvívunk majd a piacon!
Gondolataim nem tudnak elszakadni a különös aláígéréstől:
– Mi történt volna, ha a bizottság mégis elfogadja a 850 forintos ajánlatot?
– Csak találgatni tudok. Annyi biztos, hogy nem akartak volna ráfizetni, annyit teljesítettek volna, amennyi a kapott pénzzel arányos. Előbb megfelezték volna a hatóanyag dózisát, aztán negyedelik, nyolcadolják – egészen le a rózsavízig.
– És az ellenőrzések nem mutatnának ki egy ilyen csalást?
– Gyakorlatilag semmiféle ellenőrzés nem létezik. Régebben a KÖJÁL szakembere szándékosan beállt a helikopter permetsávja alá, a fejére tette az aktatáskáját, aztán a táska oldalán mérte le a kijuttatott cseppek számát és méreteit. Most beérik azzal, hogy megállapítják: nincs maláriaveszély és a szúnyogok az AIDS-fertőzést sem terjesztik – a többi már nem rájuk tartozik. Ez a leépülés persze nem csak az ÁNTSZ-re vonatkozik, a növényvédelmi rendszert is szétverték, nincs 123semmiféle előrejelzés, ezért következett be az almáskertek pusztulása is.
– A Balaton térségében mit várhatunk az idén?
– A sok csapadék és a belvizek miatt szúnyoginvázióra kell számítani. Három biológiai és két kémiai védekezést hajtunk majd végre.
A kémiai a már ismert permetezést jelenti, akkor rendelik el, ha egy-egy próbaszemélyt óránként száznál több csípés ér. Idén május 11-én ez a szám megközelítette a 300-at. A biológiai védekezés egy Joel Margarit nevű izraeli kutató felfedezésén alapul, olyan bacilusokat juttatunk a vízbe, melyek felbontják a szúnyoglárvák belső bélfalát – a neve Bacillus Thüringiensis Israelensis, vagyis BTI.
A BTI használata mindenütt bevált, 96 százalékos eredményeket tud felmutatni, a kémiai védekezést csak valamilyen hiba bekövetkezténél alkalmazzák. Nálunk néhány momentum csökkenti a hatékonyságot. Természetvédelmi területeken a kémiai szerekhez hasonlóan ezt sem lehet alkalmazni, a tihanyi külső tó, a szigligeti nádas és még néhány más hely valóságos szúnyogkeltetővé alakul át és az egész északi partot fenyegeti. Tudnia kell, hogy a szúnyog 3-5 kilométerre is elrepül.
A másik zavaró körülmény, hogy a Mansonia Richardi nevezetű csípős szúnyogfaj – ez teszi ki a balatoni szúnyogállomány 40 százalékát – nem reagál a biológiai védekezés mostani formájára. Régóta és hiába keresték a lárváit a Balaton vízében, végül egy Becker nevű német szakértő találta meg őket a partmenti nádszálak külső falába belefúródva – mintegy periszkópnak használták fel a lélegzéshez. Így a Mansonia Richardi nem érintkezik olyan közvetlen vízzel, mint a többi szúnyogfaj, nem hat rá úgy a BTI bacilus, az elpusztításához a mostani dózis ötszörösét kellene alkalmazni, erre viszont nem jut pénz. Most kísérleteznek egy újabb ellenszerrel, a Bacillus Sphericussal – de ez még a jövő zenéje.
– Mit lehet tennünk? – kérdezem készülődve, hogy behajtsam a jegyzetblokkom fedelét.
– Sokat nem, véleményem a szerint mindig is illúzió volt a szúnyogok nélküli Balaton képe.
124Kimegyünk a Sió zsilipnél létesített halcsapdához. A szezon már lefutott, alig ötven kiló angolna akadt fenn a rácson, szákkal emelik ki.
– Figyelje meg: ha valamelyiknek sikerül kiugrania, ösztönösen a Balaton felé menekül, mert tudja, hogy a másik oldalon a tartály vár rá.
– Tudja? – kérdezem kételkedve.
– Tudja! – feleli Gönczy teljes meggyőződéssel és tovább mutogat –, amelyik angolna megeszi a halat, annak széles a feje, amelyik nem, annak keskeny marad.
– Mi lesz a kárászokkal, melyeket itt kifognak?
– Nem visszük piacra, hanem odaadjuk a nyugdíjas klubunk tagjainak. Sajnos akkora a szegénység, hogy összeverekednek rajta.
A halász tisztelettudóan jelentkezik a vezérigazgatónál, vigyáz a „recht”-re, mert ez a hely jó beosztásnak számít, főszezonban az éjszakai műszakokat beleszámítva 100 ezer forint fölött is megkeres havonta, kint a nyílt vizeken a 30 ezret sem hozná össze.
Kocsiba szállunk, kimegyünk a Halászati RT. hévízi telepére, megnézzük az angolna nevelőt.
– Ha nem telepítenek a Balatonba, akkor miért foglalkoznak ezzel?
– Egy olasz cég veszi meg tőlünk továbbtenyésztésre, tisztes haszon marad rajta. Az angolna még öt évig a meghatározó halfajunk marad, de már készülünk a váltásra. Szeretnénk rákokat tenyészteni intenzív körülmények között, Indokínából és Brazíliából hozunk be kísérleti anyagot. Ezeket ráksaláta alapanyagként adhatnánk el, igen jövedelmező volna, négyhónaponként fordulna meg bennük a tőke.
– Ennél az ügyletnél nagy óvatosságot kell tanúsítani, titokban kell kihoznunk abból az országból, ahol honosak és rejtve-fedve kell bevinnünk Magyarországra is, mert a konkurencia megtudja, hogy mire készülünk és megelőz minket.
A telep elején medencékben tárolják a kihalászott angolnát. A frissen kifogott halak körül hab lebeg, mert szállítás közben védekezésül nyálat termeltek, ami itt a bő vízben leoldódik róluk.
125Az angolna minél idősebb, annál fehérebb a hasa és sötétebb a háta, egyébként alul-felül alkalmazkodik a körülményekhez. Ivaruk attól függ, hogy mennyien vannak egy helyen, ha sűrűbb az állomány, akkor inkább hímekké válna ha ritkább, akkor a szaporulat érdekében nősténnyé. Életük folyamán többször is változhat az ivaruk, felszívódik az ivarszervük és újat nevelnek.
A telepet a hévízi hőforrások táplálják, a meleg vízben az angolnák az árnyékos oldalon verődnek csapatokba. A farkukat felfelé meresztik, Gönczy szerint húsz-huszonöt kilós feszítőerő rejlik benne.
Bent a csarnokban egy kisebb medencében tokhalak keringenek, ha valaki benyújtja hozzájuk a kezét, megszopogatják. Értékes hal, tíz márkát lehet kérni darabjáért. Megnézzük a pisztrángsügéreket is, aztán kifelé sétálunk.
– Hogyan változnak a magyar fogyasztói szokások, milyen halakat kedvelnek leginkább?
– A szokások alapvetően módosultak. Régen három szintre tagolódtak, a gazdagok süllőt vagy fogast ettek, a középosztály pontyot, a szegények kárászt. A régi „süllősök” ma már cápát vagy „tenger gyümölcsei”-t fogyasztanak, ismerek egy pesti kereskedőt, aki egy tételben öt mázsa homárt hozott be. A „pontyosok” ráfanyalodtak a kárászra.
– És a kárászosok?
– Aki régen kárászt evett, az ma már egyáltalán nem tud halat venni.
A halászok összegyűltek, mind helybeli, szemesi illetőségű, azért válogatták össze őket így, hogy egy esetleges vonatkésés ne zavarja meg az indulást. Az ég borult, túlnan az északi parton két helyen is villog a viharjelző.
– Már nem villog soká.
– Miért.
– Nem lesz pénz a jelző működtetésére – mondja Tölg István, a balatoni halászkodás egyik legjobb ismerője. Kifogyhatatlanul ömlenek belőle a tapasztalatok és megfigyelések, a vízre mutat:
126– Nézd meg; a Balatonon sehol sem látni azt a bizonyos ultramarin kéket! Ismertem egy festőt, aki nem fogadta el a tanítványaitól a tóról készült vázlatokat, ha ilyen színt látott rajtuk. Viszont a zöldnek minden árnyalatát megtalálhatod.
– Ilyen rossz időben is érdemes elindulni?
– Voltak olyan mesterek, akik inkább kivárták amíg fordul a víz. Gyuri egy nádszálat dobott a tihanyi kútnál a vízbe, ha az áramlat függőlegesbe állította, csak akkor vágott neki, úgy gondolta, ilyenkor jön a garda, a Balaton heringje. De hát már eltűntek a régi nagy halászok, akik csak rászagoltak a vízre és már tudtak mindent a halak vonulásáról és azt mondták:
– Ha a hal enni akar, izélni akar vagy megy valahová, mi megfogjuk.
Most már többnyire hálóhúzó munkások dolgoznak a Balatonon, nem tudják, hogy a hal életének milyen szakaszában tart és az áramlatokat sem ismerik.
Egyszerre két motoros hajó vág neki a víznek, hozzájuk tartozik egy hálós és egy halas fadereglye. A kezelő brigád 15 főből áll: egy halászmesterből, helyetteséből, a rákötőből, hajónként egy-egy vezetőből, gépészből, matrózból és hét halászból.
Próbálom megérteni a műveletet, de csak egy-egy részletét fogom fel. A halászmester embereivel folyamatosan engedi be a hálót a vízbe, karikára van összehajtogatva, hogy folyamatosan lehessen teríteni – az ejtőernyősök készítik elő ilyen precizitással az ugróernyőiket, aljára ólmot raktak, hogy lehúzza, erre a nehezékre pedig pöröst szereltek, amely nem engedi beleragadni a meder sarába.
A háló hamarosan elmerül a vízben, csak egy hosszanti páros úszója marad ki feltehetőleg jelzésül – valaha lócsontból vagy parafából készítették, most már ide is betört a nem rothadékony műanyag.
A tanyákat, a hálóhúzóhelyeket ősi módon a parti azonosító jelek határozzák meg, a szélességük 800-1000 métert tesz ki, a hosszúságuk 2-3 kilométer. Mindegyik tanya külön nevet visel, mint például Szepezden a „Nádeleje”, egy elpusztult halász emlékét őrzi a „Horváth halála tanya”. A Gulácsi-hegy kettévá127lasztja a szelet, ahol a vízen újra összeér a fuvallat, azt „Összeverés tanyá”-nak nevezik.
A kiterített hálófelületet „rugató”-ban mérik, egy rugató nagyjából egy négyzetkilométernek felel meg, most a part közelében járva a halászok másfél rugatót fognak. Egy-egy tanya a kezdés vonalának a parttól mért távolsága szerint lehet egy-két vagy három rugatós.
Megérkeztünk a tanyahelyre, a halas dereglye leáll, a hozzá tartozó motoros hajó elvonul a part felé és tőle egy kilométernyire lehorgonyoz.
A háló végét rákötik a halas bárkára, majd a hálós bárka és a motorosa elmegy 800-1000 méterre, így a háló a parttal párhuzamosan kifeszül.
Épp a zánkai heggyel szemben vesztegelünk, fenn a peremén venyigetüzek égnek. Jut időnk körülnézni, amerre ellátunk, horgászcsónakok ringatóznak a vízen. Némelyikük felszerelése világszínvonalon áll, radarkészüléket is alkalmaznak a gazdája egy mederfenékre lebocsájtott miniatűr kamerával a halak vonulását követi.
– Sok köztük a „rabsic”?
– Rengeteg – mondja Tölg, a halgazda –, gondold meg: ha csak tíz kiló süllőt fog ki naponta, akkor is megkeresi a maga 8-10 ezer forintját. A balatoni vendéglők 70 százalékában olyan halat főznek, melyet orvhalászoktól vásároltak számla nélkül.
(Tölg szavainak igazságát később megerősítette egy beszélgetés, melynek tanúja lehettem. Egy vendéglős nagy mennyiségű halat kínált fel eladásra a Halászati RT. egyik vezetőjének.)
– 12 millió forintot költöttünk a rádióhálózat kiépítésére, csónakokra, őrkutyákra, hogy védekezzünk a haltolvajok ellen, évente 1500 feljelentést teszünk, mégsem jutunk előbbre. A rendőrség, sajnos nem kezeli ezt az ügyet a megfelelő szigorúsággal. Az egyik orvhalásznál 10-12 négyzetkilométernyi hálóanyagot találtak, lefoglalták, de aztán visszaadták neki pusztán azért, mert igazolni tudta, hogy Ausztriából hozta és fizetett érte vámot. Mintha ez számítana! A lebukott kábítószer csempésztől még az autóját is elveszik, melyen a drogot szállította. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a rabsicok egyre inkább vér128szemet kapnak. A lopásaikhoz felfegyverzik magukat, nemrégiben meg is ölték az egyik halőrünket – aztán ráfogták egy cigánygyerekre, aki olyan fiatal volt, hogy nem lehetett megbüntetni. Évente legalább százmillió forint értékű halat visznek el.
A halászok fedélzeten sült hallal kínálnak meg minket, levonulunk enni a kabinba. Kissé megilletődök, mikor megtudom, hogy a panírozás méregdrága süllőt takar.
– Sohase zsenírozd magad, a nyomtató lónak sem kötik be a száját és te is sokat kinyomtattál már – mondja Tölg –, egyébként ez csak a halvány utánzata a régi nagy szocialista traktáknak.
Emlékszem; egy Állami Gazdaság valamilyen kitüntetést kapott és B., az igazgató úgy ünnepelt, hogy eltereltette a forgalmat a faluján keresztül vivő országútról és ott fogadta a vendégeket. Az út két oldalán teljes hosszban sátrakat állított fel, ahol ingyen mérték az ételt és az italt.
– Nagyon megharagszom – jelentette ki –, ha olyan embert látok, akinek üres a keze!
Igaz B. akkoriban a hatalma csúcsán járt, olyan befolyással rendelkezett, hogy ő neveztette ki a mezőgazdasági minisztert és még azt is meghatározta, hogy ki legyen az államtitkár.
Egy mellettünk ülő öreg halász ingatja a fejét:
– Nem mindenki szórta így a pénzt. Ti nem ismertétek „Olcsó” Sándort, a régi igazgatónkat, ő soha egy deka halat sem adott ingyen senkinek sem. Jöttek hozzánk ellenőrizni miniszteriális emberek, délben szóltak neki, hogy illene meghívni őket ebédre, Sándor megkérdezte a halraktárost:
– Van még azokból a süllőkből, melyeket a múlt héten koboztunk el?
El tudjátok képzelni, hogy néz ki egy hetes süllő? A rokonainak meg mindig a hullott halakat főzette meg.
– A Laki is vízhordó legényből lett megyei vezető és mégsem szállt a fejébe. Volt neki egy kedvenc kapája, egyszer eltörött a nyele, a munkatársai meglepték egy pászentos új nyéllel.
– Köszönöm – mondta Laki köbözzék ki, hogy mennyi anyagot használtak fel hozzá, aztán kérdezzék meg az asztalost, hogy mennyi idő alatt csinálta meg. Szeretném látni annak a kocsinak a menetlevelét is, amelyik ide hozta…
129Mindent összeszámoltatott, a végén 228 forintot fizetett ki a nyélért, a boltban húszért is megvehette volna.
– Minden országban kell uralkodni egy általános szellemnek, amely meghatározza az emberek viselkedését – bölcselkedik valaki. – Kint jártam Svájcban egy barátomnál, úgy fogadtak, mint egy királyt, de az egyik reggel csak vacak száraz löncskonzervet és kekszet raktak ki az asztalra. Csodálkoztam, persze nem szóltam, de aztán a barátom elmagyarázta:
– Hadi élelmiszerkészlet csomagokat kell itthon tartanunk és ezeknek időnként lejár a szavatosságuk. Kidobhatnánk, hidd el, nem mennénk tönkre bele, de egyszerűen nem illik.
Szótlanul hallgattam végig a beszélgetést, csak azt állapítottam meg magamban, hogy mennyivel felelősebben és nívósabban nyilatkoznak meg ezek az emberek, mint a képviselők a Parlamentben. Megtöröltem zsíros kezemet és visszamentem a fedélzetre, bekéredzkedek a kormányállásba a fiatal hajóvezető mellé.
– Mennyit keresnek? – térek rá a dolgok lényegére.
– Én nettó 15 ezer forintot kapok.
– Nem sok.
– Nem bizony. Egy kiló süllő, amit kifogunk, 1000 forintba kerül, mi meg két forint ötven fillért kapunk utána.
– Hogy lehet ebből megélni?
– Nagyjából sehogy. Mi különösen nehéz helyzetben vagyunk, mert a kislányom magzati sérült volt, a köldökzsinór rátekeredett a nyakára és most hároméves korára sem tud rendesen beszélni és járni.
– Hogy történt?
– A feleségemnél nem engedték megindítani a szülést, egymás után csúsztak el a határidő, vártak. A szobatársnői azt tanácsolták neki, hogy lépcsőzzön, vagyis ugráljon emeletről emeletre, így szült meg végül. Azt mondják, hogy ha még egy félórát bent maradt volna a magzat, meghal.
Az asszony minden héten viszi a gyereket az orvoshoz Szegedre, legalább ezer forint az útiköltség és egy másik ezrest illik odaadni borravalóban.
– Hogy futja erre a 15 ezres nettóból?
130– Nem abból élünk. Ha hallok valahol építkezést-betonozást, szombaton és vasárnap elmegyek, télen bejárok Siófokra jeget vágni. Most akarok vendégszobát berendezni a házunkban, kértem kölcsön a vállalattól, de a főnök azt mondta: jóember, nem merek adni magának, mert olyan keveset keres, hogy nem tudja majd visszafizetni. Az volt a szerencsém, hogy a vállalati üdülőkben selejtezik le a bútorokat, ezer forintért meg lehet kapni egy olyan heverőt, ami a boltban 15 ezerbe kerül. Nyárig elkészülök mindennel, csak aztán legyen vendég is.
– Nem gondolt még arra, hogy elmenjen a cégtől?
A hajóvezető kinéz a haragoszöld Balatonra:
– Ha nem szeretném a vizet, elmennék, bár az is igaz, hogy sokkal jobb helyet nem találnék. Mindenhová hazulról kell vinni az ételt, itt pedig annyi halat eszünk, amennyi jólesik.
– Mindig halat?
– Meg lehet variálni. Hétfőn megpucoljuk és készítünk valami hirtelent, kedden tejfölös fogast, szerdán halászlét, csütörtökön megsütjük, pénteken kirántjuk, csak szombat-vasárnap eszünk másféle kosztot.
– Haza is vihetnek a halból?
– Van éves járandóságunk: 24 kiló keszeg, 14 kiló nemes hal, ponty és süllő, 25 forintot fizetünk kilójáért. Kapunk a tavakról húsz darab elsőosztályú és húsz selejtes pecsenyekacsát, ez is húsz forintba kerül kilónként. Ennyi a megélhetőségünk.
Az egyik vezető, aki csak úgy félfüllel hallgatta a beszélgetésünket, előrevisz a hajó orrába és ott legyint lemondóan:
– Azért már ne sírd el magad a sorsukon. Mit gondolsz, ha itt havi 15 ezer forintot keresnek, miért maradnak itt, miért nem mennek el napi kétezerért szőlőt kapálni? Mert itt reggel hatkor kezdenek és déli 12-re már haza is érnek, és addig sem szakadnak meg a munkában, ha komolyan hajtanának, 30-35 mázsát, a mostani mennyiség dupláját is ki tudnák fogni.
Mi is panaszkodhatnánk, hogy nem a legjobb minőségű munkásgárdát kapjuk. Sokan italoznak, akad köztük egy-két magasabb képzettségű ember, de az is két deci pálinkával kezdi a napot. Az asszonyaik dolgoznak, bizony néha az ő kevés fizeté131sükből él meg a család. Azt meg már nem is érdemes elmondani, hogy van nálunk olyan brigád is, melyet az idén egyszer már el kellett bocsátani, annyi halat loptak, úgy könyörögték vissza magukat.
A hajó orrából figyeljük a munkát. Elkezdik az első rugatást, motorral becsörlőzik a hálót. Majd a két motoroshajó a partközelben keresztbemegy, csapatnak, előbb a kötelek fedik át egymást, majd maga a háló is, aztán a hajók folytatják a vontatást.
A halászmester és helyettese, a rákötő egy csónakkal előreevez, megigazítják a hálót, ha kiakad, felemelik. A háló végét, az úgynevezett zsákot a halas hajókon viszik. A halászok kézzel húzzák be a hálót, éppúgy, mint száz évvel ezelőtt, a különbség csak annyiban áll, hogy ezt a műanyag fonatot nem kell szárogatni. Lassú tempóban engedik fel a zsákot, kicsúszik a hálóból a hal. A zsákmány elég szerénynek látszik, öthat mázsa körül járhat, pénzügyileg sok hasznot nem hozott, mert csak a Balatonra való kimenet költségei elérik a 30 ezer forintot.
– Azért nem szégyenteljes fogás – mondja Tölg –, mert lehetne 50-60 kiló is, előfordult már olyan.
Csapkodnak és ugrálnak a halak, lapáttal szétválogatják őket: a süllőt és a pontyot kosarakba rakják, megy a feldolgozó üzembe, a dévér, a keszeg és a busa megmarad a supedlában, vagyis a hajórekeszben, a kereskedelem kapja meg. Külön zsákokba gyűjtik össze a tófenékről felhozott szemetet: az üdítőitalos flakonokat, tejfölös dobozokat.
A bárkát körülveszik az egyhelyben evező horgászok, hátha a brigád visszadob egy-két méreten felüli halat, vagy egy kába süllőt kaphatnak el menekülőben, aztán látva, hogy most nem esik le nekik semmi, csalódottan elhúznak.
– Nem kell sajnálni őket – mondja a kemény szívű Tölg –, van olyan köztük, aki egymillió forint értékű süllőt, pontyot összeszed nyaranta egy puszta horgászengedéllyel. Mindig épp akkor fogja ki az engedélyezett halmennyiséget, mikor kérdőre vonják, ő legalábbis ezt állítja.
– Hogy lehetne ezt ellenőrizni?
132– Vannak rá módszerek, hogy megállapíthassuk, ki hol tart. Brazíliában, a Héttorony természetvédelmi területre csak úgy mehet be valaki, ha felteszi az egy-egy alkalomra szóló matricát a kocsija szélvédőjére. Ez darabokból áll, tehát nem lehet többször leszedni és visszaragasztani. Ha viszont fennhagyja és úgy megy be a városba, a rendőrség keményen megbünteti. Ettől az ellenőrzési rendszertől lett önfenntartó a terület. Nálunk is valami hasonló módszert kellene bevezetni, amellyel a horgászokat kézben tarthatnánk.
Átnézve a jegyzeteimet, úgy találtam, hogy nem egészen értettem meg a nagyhálós halászat technikáját, márpedig véleményem szerint egy riporternek elfogadható szinten kell ismernie azt a mesterséget, melynek művelőiről éppen ír. Hogy kiegészítsem gyér tapasztalataimat, majd egy év után újra megkerestem a balatonszemesi halászokat.
A brigádra rossz idők járnak; június 25-én, kedden összesen tíz kiló halat fogtak, jórészt olcsó ezüstkárászokat. A zsákmány összértéke alig érte el az ezer forintot, míg a két hajó által elfogyasztott üzemanyag több mint háromezer forintba került, ehhez jött még a tizenhat ember munkabére, az amortizálódás és a többi költség. Ez a kudarc mostanában nem mondható kivételesnek, a következő éjszaka a siófoki brigád eresztő hálóval összesen 8 halat fogott: 2 amurt, 3 busát és 3 pontyot, az együttes tömegük sem rúgott többre 60-70 kilónál. Nem véletlenül emelkedett meg a piacon a hal ára, a pontyért 400-500 forintot is elkérnek, többet mint a lapockáért, holott a sertéshús konyhakész, a pontynak pedig legalább a harminc százaléka kiesik az elkészítés során.
– Kifogyott a hal a Balatonból? – kérdezem az öreg halászt, aki elkísért minket az úton.
– Az a szerencse, hogy nem tudjuk, merre jár a hal a tóban, mert csakugyan kifogyott volna már belőle. Hosszú évekig csak a terv volt a lényeg, ha azt teljesítették, a legénység kétszer-háromszor is megkapta a prémiumot. A halat meg elrakták, mert 133nem kellett senkinek, néha két évig is tárolták a hűtőben, csak akkor vették elő, kiáztatták, a hasüreget az asszonyok kitörölték konyharuhával és aztán el tudták adni. Rég volt, de még ma is nyögjük a bajt.
Már kint járunk a nyílt vízen, vág a szél, behúzódok a kormányfülkébe:
– Hogy vált be a fizetővendég fogadás? – kérdezem a kormányostól.
– Tavaly egy irodán keresztül adtuk ki, leszedték ők a pénzüket, a német partnerük is kikapta a magáét, ebből még lejött az adó, a végén épp hogy maradt egy fizetésre való pénz.
Idén ennyi sem lesz, elmaradnak a vendégek, a nagy szemesi üdülőkben 8-10 ember lézeng. Lellén láttam kiírva, hogy már 8 márkáért is adnának ki szobát. Csak egy pár partmenti villát tudnak kiadni, a „doktorok”, a tulajdonosok kiköltöznek a garázsba és gumimatracon alszanak a családjukkal. Mindent valutában kérnek, ha jön a villanyszámla, nem tudják kifizetni, mert márkájuk van, forintjuk viszont még mutatóban sem.
– Semmi sem megy – szól közbe egy másik halász. – Leálltak a faluban a fóliázással is, csak a baptisták tartják fenn a sátraikat – az ő Istenük tudja, hogy miből telik rá nekik. Én mondtam az anyámnak, hogy hagyja abba, mert kétheti locsolóvíz árából megvehetjük télire a két zsák krumplit.
Figyelem a munkát, próbálom tisztázni a homályban maradt fogalmakat. Most végre megértem, hogy mikor a háló kiterül, a víz alatt a két hajó még vontatja l kilométer hosszú drótkötélen és ez a rugatás. Ha becsörlőzik a kőtelet és még egy negyedrésznyit újra kiengednek belőle, akkor a rugatást l és negyed szálasnak mondják. Megfigyelem a csapatást is; a két hajó keresztben elhúz egymás előtt és a vontatott kötéllel lezárják a V alakú háló száját, a hal nem menekülhet visszafelé. Megnyugszom: most már talán le tudnám tenni a technikai minimum-vizsgát.
Átmegyek a halas bárkába, négy, egyenként háromfős csapat húzza be a hálót. Az első emberek fogják a legnagyobbat, a középső szedi ki a hálóba beakadt kisebb halakat, egyet véletlenül túldob a hajón, utána köszön: – Szabadság!
134A harmadik karikába rakja le a hálót. Lassan beúszik a háló végét jelző piros bója, majd kiemelik a „zsák”-ot. A fogás ezúttal is gyenge, az egy mázsát sem éri el, javarészük most is silány ezüstkárász.
– Nem baj, gyerekek – vigasztalja a csapatot az öreg halász –, fogunk még hat mázsa fogast is egyszerre.
– Ha újra kezdhetné, most is halásznak menne? – kérdezem öreg kísérőmet.
– Igen, mert ez a legszentebb szakma. Az apostolok nagyrésze halász volt és a hal is hamarabb volt a kereszténység jelképe, mint maga a kereszt.
Visszafelé indulunk, a halászmester kimegy a hajó elejére és végigdől a vastetőn. Délután dolgoznia kell a szőlőjébe, most tud pihenni egy keveset.
Hogy legalább hozzávetőlegesen teljes képet szerezzek a Halászati RT. háttértevékenységéről, ellátogattam az irmapusztai halastavakhoz is.
A kilenc tó 320 hektárnyi területet foglal el, elsősorban a tükrös ponty tartására rendezkedtek be, a fogyasztók azért kedvelik, mert „egy gúnyában lehúzható róla a pikkely”.
A tavak fölött kárókatonák lebegnek, ötven-száz példány is összeverődik egy csapatban. Fészkelési időszakban egy madár három-négy kiló halat is elfogyaszt naponta. A halgazdaság kilövési engedélyt szerzett rájuk, a vadászok már különleges módszereket is kidolgoztak: egy lelőtt kárókatonát kikötnek egy ághoz, reggel odaszállnak hozzá a többiek, ilyenkor tovább ritkítják az állományt.
Folyik a lehalászás. Elmúltak már azok az idők, mikor a halgazdaságok szinte ingyen kapták a vizet, most már takarékoskodni kell vele. Egyszerre lehetőleg csak egy tó vizét engedik le, ha mód nyílik rá, azt sem engedik elfolyni, hanem áttöltik egy szomszédos mederbe. A vízveszteség így is jelentős, száraz és meleg időben naponta l centivel ereszkedik lejjebb a szint.
Most éppen a 3-as számú tavat engedték le és hagyják kiszellőzni, ilyenkor távozik a metángáz és a többi felhalmozódott bomlástermék. A medret vastag sár borítja, kiállnak belőle az etetési helyeket jelző karók, gémek keringenek fölötte kis ráko135kat keresve, a mélyedésekben megmaradt pocsolyákon egy-egy kacsa úszkál.
A meder tavaszig marad szárazon, aztán feltöltik és ívatni fognak benne. A halászmester mond néhány szót az újabban alkalmazott szaporítási módszerekről. Az anya testének izomzatába előadagos hipofízis kivonatot nyomnak, ennek következményeként nem szakaszosan engedi le az ikrát, hanem egy ütemben, persze párja, a tejes hal is megkapja a maga hormonadagját. A beavatkozással elérik, hogy egyöntetűbb új állomány jön a világra, öt korosztály helyett csak egy-kettővel kell majd foglalkozni. Nem vagyok hivatva megítélni a módszer hatékonyságát, de megerősödik bennem a régi elhatározás, hogy lehetőség szerint nem eszem tavi halat.
Egy továbbfejlesztés alatt álló üzemcsarnokban a Halgazdaság már hozzálátott a magasabb értékű áruk gyártásához, két-két és fél vagon füstölt angolnát küldenek piacra. A halat szegényes kinézetű piros fóliába pakolták, valamilyen korábbi rendelésből maradt vissza a raktárban, maguk a vezetők is tudják, hogy ez a csomagolás a minimumra csökkentheti az eladás kínálkozó esélyeit.
Az irmapusztai gazdaság a haltenyésztéssel szinte egyenrangú módon foglalkozik a pecsenyekacsa nevelésével.
A tavakat így kétszeresen hasznosítják, a kacsák nem zavarják a halakat, sőt ürülékükkel táplálékot nyújtanak nekik – még egy érv a tavi halak fogyasztása ellen.
Valaha egymillió kacsát kívántak tartani a szovjet piacra és a belföldi fogyasztásra alapozva. Mikor ezek a lehetőségek bedugulni látszottak, svájci exportra próbáltak átállni, itthon pedig gesztor szerepre aspiráltak. Már kihelyeznek törzsanyagot nevelésre, aztán visszavásárolják és feldolgozva hozzák forgalomba.
Az egyik környékbeli polgármester a kettős hasznosítás miatt „duplaszaros víz”-nek nevezte a halastavak kibocsátását. Egy alkalommal egy helikopteren ülve magam is élesen meg tudtam különböztetni a halastavakat tápláló Tetves-patak balatoni befolyását; a víz itt sötétebb szürkés árnyalatra váltott. A gazdaság vezetői azt állítják, hogy kacsát csak az év egyik felében nevelnek és ilyenkor gondosan ellenőrzik a vízkibocsájtást. Szavaikban nincs okom kételkedni.
136Úgy látom, hogy a halászkodás a Balaton jövőjének egyik meghatározó irányát jelenti, ezért az állami nagyvállalat mellett szerettem volna megismerni egy magángazdaság szerkezetét és törekvéseit is.
A Balatontól néhány kilométernyire a Nádor-csatorna zsilipjei körül jórészt magántulajdonba vett halastavak terülnek el, az örspusztai kis duzzasztómű két tavat is ellát vízzel.
– Itt vagyunk Pátkailandban – mondja a kísérőm –, itt már minden az övé.
Valaha egy malom is állt ezen a környéken, az öreg gátőr még emlékszik az épület mestergerendájának a méreteire: negyven centi vastag volt, ötven széles és tizenkét méter hosszú, egy hatlovas kocsi egy év alatt hozta ide a Kárpátokból. A malomépület azóta szétbomlott, mert műtrágyát raktároztak benne és az agresszív savak szétmarták a téglákat. A mozdulatlan tájban most egy új vállalkozás lendülete érződik, Pátkai, a magánhalász saját energiavezetéket és telefonhálózatot alakít ki, ennek nyomvonalát követve egy dinamikusan épülő termelési és lakóközponthoz jutunk egy burjánzó pusztaság közepén.
Pátkai meghallva a kocsizajt, elénk jön, alacsony, szakállas, mokány, de idegileg láthatóan túlfeszített férfi, ennek ő maga is tudatában lehet, mert igyekszik lassan, visszafogott hangon beszélni és óvatosan kivárja a kérdéseket.
– Eleve halásznak készült?
– Én igen, de apám nem engedett erre a pályára. Az volt a véleménye, hogy minden halász szegény vagy alkoholista, esetleg mind a kettő. Így állattenyésztő üzemmérnöknek tanultam, de ha szerét ejthettem, mindig is a halászokkal jártam.
Tettem néhány más kitérőt is az életemben, dolgoztam például a MOM-ban is műszerészként. A halas szakmát a százhalombattai halkeltetőben tanultam ki, húsz évet töltöttem itt, segédmunkásként kezdtem és igazgatóhelyettesként fejeztem be.
Mikor elérkezett a vállalkozások ideje, családunk alapított egy kisszövetkezetet „Ezüstponty” néven. Érden kezdtük egy hathektáros halastóval. Tőkehiány következtében minden le137hetséges partnerrel kooperálnunk kellett, így sikerült továbblépnünk.
Háromszáz hektárt béreltünk ki Molnárfalva határában, itt az elődöm egy olyan KFT. volt, melyben egy tollkereskedő és egy egyetemi tanár dolgozott együtt. Nem akarom minősíteni az elvégzett munkájukat, csak annyit említek meg, hogy harmincmillió mínuszt hoztak össze. A második évben megvettem a bérelt területet.
– Mennyibe került?
– 45 millióban szabták meg az árát, ebből 3 milliót kellett leraknom készpénzben. 42 millió forint reorganizációs hitelt vettem fel tíz százalékos kamatra. Egyéves türelmi időt engedtek, aztán 1992-től el kellett kezdenem a törlesztést, négy év alatt az utolsó fillért is vissza kell fizetnem.
Minden létező vagyonomra jelzálogot terheltek rá – leszámítva, mint mondani szokás, a lányom szüzességét. Még a szomszédaimtól is kellett vinnem egy írást, melyben magukra vállalják, hogy befogadnak, ha nem fizetem ki a tartozásomat és elveszik tőlem a házamat. A tőkére kamat és kamatos kamat formájában 15 millió forintos plusz rakódik rá, ha minden jól megy, 1997-ben szabadulok.
– Ennek ellenére megérte belekezdeni ebbe a vállalkozásba?
– Hatalmas eszközértéket jelent, de nagyon nehezen lehet mobilizálni. A gazdaság valaha Zichy Ödön tulajdonába tartozott, saját kútrendszert, villanytelepet épített fel, ezt vette át később az Állami Gazdaság. Az elődeim hagyták lezülleni, az utolsók még a vízvezetékeket is kihúzták a falból. Megpróbálok lassanként helyrehozni mindent, amit tudok.
Ki kellett ásnunk az épületeket a fekete földből, a régi cselédszállást a csupasz falakig szétvertük, hagytuk szellőzni egy fél évig, aztán kialakítjuk belőle a munkásszállót.
Két székely házaspárt telepedett le nálunk, a férfiak bármilyen munkát el tudnak végezni, az asszonyokkal gyümölcsöst telepítettünk, a virággruppokban őszirózsát, bazsalikomot magnyerés céljából. Lassan hódítjuk vissza a környező földeket, dehát a mezőgazdaságban nincs rövid táv.
– Szükség van erre a halászkodás mellett?
138– A tavakon talán 5-7 százalékos hasznot lehet elérni, ennek egyformán oka és következménye, hogy a magyar halastavak műszaki állapota 25-30 százalék körül jár.
– Akkor miből él?
– A halászkodásban jelenleg a kereskedelem hozza a jövedelem nagyobbik felét – ez alól egyikünk sem kivétel. Valaki meghallja, hogy Norvégiában nagy mennyiségű eladatlan halfilé halmozódott fel. Lecsap rá, átcsomagolja és akkor már magyar termékként dobhatja piacra. Egy tételen annyit keres, mint az egész éves halneveléssel. Sokszor a pénzügyi feltételek is kedvezőbbek: Csehországból hozattam pontyot, három hét múlva fizettem, mikor én is megkaptam a kintlevőségeimet.
(Ez a jelenség csak addig tűnt felfoghatatlannak, amíg a gyulai húskombinátban meg nem tudtam, hogy a füstölt kolbászhoz nagy mennyiségű „Viking” márkájú dán húst használnak fel. A dán állam jelentős összegekkel támogatja hústermelőinek exportját, így a kínálati áraik messze a magyar nívó alá kerülhettek.)
– Maguk nem kapnak állami szubvenciót?
– Újzélandot és Ausztráliát leszámítva Magyarország az egyetlen olyan ország a világon, ahol a mezőgazdaság nem hogy nem kap elegendő segítséget, hanem be is kell fizetnie az államkasszába. Pénz nélkül kell kínlódnunk.
Az elődeink a haltenyésztésben is alacsony termelékenységi szinten maradtak. Ezer tonna tápot használtak fel és 300 tonna áruhalat tudtak kihozni belőle. Ehhez jöttek még a gigantomániás tervek: a célszerű húsz-harminc hektáros tavak helyett százhektáros egységeket alakítottak ki és gyenge minőségű „KGST ötödosztályú” vízzel töltötték fel.
Egy laboratóriumhoz hasonló csarnokba nyitunk be. Pátkai tavaly még vásárolta az ivadékokat, 70 fillért fizetett darabjáért, ami nem tűnne soknak, ha nem milliós példányszámokról volna szó, idén már el tudja látni önmagát.
A szaporításra szánt halak itt is hormonkezelést kapnak a kádban, így elérhető, hogy a termelés igényei szerint akár 24. órán belül is leadják majd az ikrát. A kapott anyagot üvegekben tartják, 12 liternyi vízbe mintegy 50 ezer darab kerül. Itt a csar139nokban történik a megtermékenyítés, az ésszerűség diktálja így; a szabad vizekben 30 százalék körül jár az eredményesség, itt megközelíti a 90-et.
Mindenütt látszanak a takarékos szervezés nyomai, még arra is vigyáztak, hogy a laboratóriumba becsatlakozó vízvezeték csöveit feketére fessék, mert így a bennük futó vizet jobban felmelegíti a Nap.
Az újszülött halak csak lebegnek, úszni még nem tudnak, erre csak később válnak képessé, amikor már levegőt vettek. Egyhónapos előnevelés után kerülnek ki a nyílt tavakba.
Elindulunk a tavak között, feltűnik, hogy mennyi gép mozog a környéken:
– Olyan rossz utakat örököltünk – mondja Pátkai –, hogy még a traktorokat is traktorok húzták. Kétezer tonna salakot raktunk le a sárba, hogy közlekedni tudjunk. És soha nem akar vége szakadni a kiadásoknak. A földgépeinket is meg kellett vennünk, mert a bérletük egyre többe került. A megfelelő őrzésre is sokat költöttünk, biztonsági embereket állítottunk be, ha elkapnak egy rabsicot, kezét-lábát elverik, biztos, hogy nem jön még egyszer lopni. Két kutya jár velük, nápolyi masztif és farkaskutya keverékek, csak a kiképzésükért 100 ezer forintot fizettünk, de ha kellene, megfognák a vidrát is.
Kitárt szárnyú fehér madarak keringenek a tavak fölött, Pátkai tekintete elborul:
– Csak ezekkel nem tudunk mit kezdeni. Legalább száz pár kócsag él itt, három mázsa halat megesznek egy nap és főleg az ivadékot, melynek kilója három-négyszáz forintba kerül. Egy emberünk vaktölténnyel riasztgatja őket, de nem szállnak el, csak arrébb mennek és folytatják a vadászatot. Egyelőre nem tudok mit csinálni velük, létezik egy olyan törvény, hogy a gazdálkodók kötelesek eltűrni a védett állatok által okozott károkat. Arról viszont senki sem intézkedett, hogy valamiképpen kárpótoljanak minket.
A természetvédők lába nem ér le a földig, nem értik meg, hogy védett állatokat csak ott lehet tartani, ahol ez a szándék nem sérti az ott élő és dolgozó emberek érdekeit. Ne tessék lenézni a vállalkozókat és ellenségnek tekinteni minket, amit mi 140összehozunk, az mind itt marad az országban. De egy szó mint száz: ha továbbra is engedik elfajulni a dolgokat és nem kárpótolnak minket, le fogjuk sörétezni a kócsagokat.
– Milyen kedvezményeket szeretne kapni?
– Bárhogy is takarékoskodunk a vízzel, az évi költsége kitesz öt-hat millió forintot, ebből kellene kapnunk valamilyen engedményt. A Vízügy január-februárban is ugyanannyit kér egy köbméterért, mint tavasszal vagy nyáron, pedig télen a víz semmire sem használható, egyszerűen kifolyik az országból. Ha ilyenkor ideadnák nekünk ingyen, azzal mindenki jól járna; a feltöltött tavak magasabban tartanák a talajvíz szintjét, párásabbá tennék az egyre szárazabb mikroklímát.
– Azért ez a dolog nem ilyen egyszerű, Feri – mondja a társaságunkban lévő vízügyes –, ezt a pénzt nem mi vágjuk zsebre, hanem az államnak fizeted ki. Ezt az egy-két millió köbmétert neked mindenképpen meg kell venned és ha januárban ingyen vagy féláron megkapnád, akkor áprilisban nem jelentkeznél érte. Ez a vízmennyiség akkor folyna ki feleslegesen az országból. Az állam tehát veszítene rajta.
Pátkai alig figyel a válaszra, már a következő sérelemmel hozakodik elő:
– Ha egy víztározóban akarunk halászni, akkor a Vízügy külön pénzt kér érte, pedig a halászati jogot egyszer már megvásároltuk a Földművelési Minisztériumtól.
– A tározót nekünk kell karbantartani és nem az az egyetlen feladata, hogy hallal népesítsék be, árvízcsökkentő és más egyéb szerepe is van.
Pátkai vállat von:
– Ezt minden vízparti területre rá lehet mondani.
– Öntözési célokat is szolgálhat – próbál a vízügyes egy újabb érvet felhozni.
– Én be tudom bizonyítani, hogy némelyik tározóból az építése óta nem emeltek ki egyetlen liter vizet sem öntözésre és a Vízügy mégis tartja a markát a halászok felé.
A vízügyes nem felel, csak kint a kocsiban szólal meg:
– Nehéz vitatkozni vele, mert a feltételeink nem azonos szinten állnak. Pátkai a saját személyes érdekeiért harcol, én pedig 141egy szervezetlen, alig létező állam nevében beszélek. Mi lelkesítsen?!
Október közepén mentünk le újra a tavakhoz, hogy megnézzük az őszi lehalászást. Viszonylag korán értünk le, Pátkai reggelizni invitál minket az udvari nagy hársfa alá. Evés közben átnézem a múlt alkalommal készített jegyzeteimet, nehezen ismerem ki magamat bennük, tisztázásként felteszek néhány kérdést:
– Mennyi hasznot hoz a haltenyésztés?
– Mindent összevetve az árbevétel öt-hat százaléka marad meg nekünk, ezt is csak állandó odafigyeléssel, ügyeskedéssel tudjuk elérni. A legnagyobb kiadást a takarmány jelenti, egy mázsa triticale ára 1500 forint körül jár majd tavaszra, most, hogy a parasztoknak szükségük volt készpénzre, meg tudtam venni tőlük 800-ért. De az energiaárakat és a munkabéreket semmiféle trükkel nem csökkenthetem. Az igazi hasznot nem én fölözöm le; itt a tóparton 180 forintért adom a pontyot, a boltokban 280-300-ért árulják, a kiskereskedelem legalább 30-40 százalékot visz el. Úgy próbálunk javítani a helyzetünkön, hogy összeállunk egy nagykereskedelmi céggel, autókkal járjuk a boltokat és három helyen magunk is árusítunk. Az értékesítésben egyetlen kiugró hozamú halfaj akad, a Balatoni Halgazdaság angolnái, ezért Gönczy az évszázad szerencsegyerekének mondhatja magát. Az importált tengeri halon magasabb a hasznunk, legalább tízszázaléka.
– Még ez a tíz százalék sem tűnik túl soknak. Ha valaki betenné a pénzét a bankba, elérhetné a 25-30 százalékos kamatot. Miért tartanak ki?
– A magyar mezőgazdaság nagyrésze már leállt, mert nem tudja elviselni a terheket. Egyszer egy pénzügyminisztériumi revizor azt mondta nekem: olyan mezőgazdasági vállalkozás, amelyik a mi előírásaink szerint működne, nem létezik, mert ha mindent betartott volna, már tavaly meg kellett volna 142szűnnie. A megszorítások alól kevés kibúvót találunk, egy halász legföljebb annyit tehet, hogy nem ad teljes összegű számlát a kereskedőnek, vagy nem kér attól, akitől a takarmányt veszi.
Ha egy állattenyésztő húsz forintot keres a sertéshús kilóján, abból nem tud új etetőket és más gépeket beállítani, tehát tönkre kell hogy menjen. Ugyanez vonatkozik a szántóföldekre is, országszerte harminc százalékkal csökkent a megművelt terület. Az elképzelésekben is teljes a zűrzavar, hagyták leöregedni a gyümölcsösöket, helyette ész nélkül áttértek az olajos magvakra, pusztán azért, mert volt egy jól fizető év. Orrba-szájba erőltették, nem törődtek vele, hogy például a napraforgót nem szabad két-három évig ugyanarra a helyre vetni – be is következett a szárrothadás. A dinnyések ugyanilyen túltermelési krachba keveredtek, csak áron alul szabadulhattak meg a gyümölcstől.
A gazdaságok területméretei is elfogadhatatlanok, egyre inkább elaprózódnak. Németországban a paraszt állami hitelt kap, ha megveszi a szomszédja földjét, mert így növekszik a táblák nagysága, eltűnnek a felesleges utak, lehetővé válik a koncentráltabb művelés.
Mi, halászok azért maradtunk talpon, mert a halastavak túlnyomó részben azok kezébe kerültek, akik már korábban is foglalkoztak velük, a vízfelületet nem szabdalták fel egy-két hektárokra. Bár új beruházásokra nekünk se telik.
Beszállunk Pátkai Opel kocsijába és elindulunk ki a tavakhoz.
– Tudom, hogy tájékozatlanságra vall, de azért megkérdezem: miért szükséges a lehalászás?
– Ha a hőmérséklet leszáll 12 fok alá a ponty nem táplálkozik tovább, át kell raknunk téli pihenőre. Minden évjáratnak megvan a maga helye éppúgy, mint az osztályoknak az iskolában, a harmadéveseket kiszedjük és eladjuk.
Egy kibetonozott medencében a halászok kerítő hálóval szedik össze a tóból ideterelt halakat; nagy részük ponty, a többi amur, busa, a tavakat tápláló Malom csatornából egy-egy süllő is átkerül a vízzel. Sűrűn felveti magát a rettegett szeméthal, az 143ezüstkárász, a halászok szerint olyan, mint a pipacs a búzában, életereje kimeríthetetlen, ha belefagy az iszapba, másnap feléled. A kárászokat félredobják a válogatóasztalról, nincs ára, nem érdemes foglalkozni vele.
Az ebédszünet előtt valamivel a halászok abbahagyják a válogatást, kosarat fognak és átmennek a leeresztett tóba. Az elhanyagolt tófenék eliszaposodott, sok hal megakadt benne, ha nem szedik össze őket, egy óra alatt megdöglenek. A halászok combtőig érő csizmájukban, vízhatlan ruhájukban beállnak a nyolcvan centi mély sárba, kézzel hajtják magukat előre a dágványban és csupasz kézzel szedik ki a halakat. Az állatok már megfeketedtek, kopoltyújukat eltömte az iszap – java részük nem is marad meg.
– A dögöket vagy itt helyben elássuk, vagy átküldjük Soponyára a vaddisznós kertbe eleségnek.
Lejjebb a kopolyákban is megbúvik a hal, az egyik halász leereszkedik a csatornalefolyóba és a vizet rugdosva próbálja megfelelő helyre terelni az elbitangoltakat.
Erre a zsákmányra mások is pályáznak, alig száz méterre tőlünk sirályok és kócsagok várakoznak. Ha tehetik, leszállnak az iszapba beleragadt halakra és szétverik a fejüket. Pátkai dühbe gurul, felpattan az autó hűtőjére és vaktában lead egy riasztólövést a kormoránok közé.
– Szabad vadászni rájuk?
– Valaha 8-10 példány települt meg a környéken, most már 10 ezernél is többen vannak, ezért is engedélyezik a ritkításukat.
– A kormorán húsa ehető?
– Minden halevő madár húsa büdös és élvezhetetlen.
Még egy pillantást vetünk a tavakra, a halászok épp nekilátnak az ebédjüknek.
– Hogy kívánja továbbfejleszteni a gazdaságot?
– Ha kitermelhetnénk innen százezer tonna iszapot, annyival több életteret kapnánk a neveléshez, hogy megduplázódhatna a hasznunk. De hát a legszélső lyukon fütyülünk, nincs szabad felhasználható tartalékunk. Ha néha megszorulunk pénzügyileg, el kell adnom a tenyészanyagot, kevesebbet népesítek be. 144Csak a számok vígasztalnak: régen az állami gazdasági időkben 115 ember 110 millió forintos értéket termelt, most meg 32-en 200 milliót hozunk. Még ha be is számítjuk az inflációt, akkor is ugyanannyit érünk el – egyharmadnyi létszámmal. És lesz ez még jobb is.
145A Balaton körül közel s távolban alig maradt állami tulajdonú erdő. Háromezer hektárt a honvédség vont saját kezelésébe – a lőtereken állítólag a tábornokok maszek birkái legelnek – 6-700 hektárt elvitt a privatizáció. Csak kis szigeterdőket hagytak meg, ilyen körülmények között alig-alig fizetődik ki a művelésük, a munkásokat nagy távolságokba kell szállítani, hogy elvégezhessék a szükséges fenntartást.
A felügyeletet ellátó VADEX Mezőföldi Erdő és Vadgazdálkodási RT. egyelőre még százszázalékos állami tulajdonban van. Az RT. valójában erdőnélküli erdőgazdaságként működik, alig 16 ezer hektárral rendelkezik, összehasonlításul megemlítjük, hogy a hasonló intézményeknél nem számít ritkaságnak a 100 ezer hektáros területnagyság sem. Ezt az alapot nem tudják bővíteni, mert erdőt csak magánszemély vásárolhat. Ha valamilyen fontos területet mégis meg akarnak szerezni, egyik-másik dolgozójukkal mint privát emberekkel licitáltatnak az árverésen aztán a vételár fejében kifizetnek neki 100-200 ezer forintot ötvenéves bérleti díjként.
– A másfél milliárdos árbevételünkből egymilliárd a vadból ered, a vad az erdő tartozéka, tehát semmi rendkívüli nincs abban, hogy ebből fedezzük az élőhely fenntartását. A Gazdaság most negyvenezer hektáron gyakorolja a vadászati jogot. A felosztott erdő kistulajdonosok kezébe került, akikkel vagy meg tudunk egyezni, vagy sem. Mi megtesszük azt, ami rajtunk múlik, például Gemencen a vadásztársaság évi 50 millió forintos vadkárt fizet ki a mezőgazdasági termelőknek. Remélem, a kapcsolataink tovább fejlődnek, egyszer mi is eljutunk oda, hogy azt mondjuk a parasztnak: nekünk az kellene, hogy ide kölest vessél, adunk a költségeidre öt- vagy tízezer forintot.
– A vadtartáshoz okvetlenül szükségük van idegen területre?
– Igen. Kialakítottunk három vadaskertet is, ahol egy szarvasra tíz hektár jut, de az állat legalább ötvenet igényel. Egy éj146szaka ötven kilométeres távolságot is bekóborol, tehát szinte törvényszerűen téved át idegenbe.
A múlt évben országszerte elszaporodtak a szarvasok, mindenki irtotta őket, mi is szűkebb területre szorultunk vissza. Elsősorban tenyészállatokat nevelünk és eladjuk őket, bikáinkat még Újzélandba is elvitték, 85 ezer dollárt kaptunk értük.
– A vadhúst ki veszi meg?
– Nagy nyugati cégek jönnek hozzánk, például a német Kaufhof hálózat csak nálunk vásárol, de meg kell küzdenünk a konkurenciával. Magyarországon legalább 180 cég foglalkozik ezzel az üzletággal – meglehetősen alacsony színvonalon. A többségük még hűtőkamrákkal sem rendelkezik, a lelőtt vadat egyszerűen lehajítják a pincébe. Mivel kiadásaik alig vannak, alá tudnak ígérni a mi kilónként negyven márkás árainknak. A tündöklésük nem tart soká, ha véletlenül benyit hozzájuk egy Közös Piacról érkező állatorvos és meglát akár egy legyet is, már csak legyint:
– Majd egy félév múlva jelentkezzenek újból, ha rend lesz maguknál.
Mi messzemenőleg alkalmazkodunk a piac igényeihez, például nem véletlen, hogy a teljes évi árbevételünk háromnegyed részét az utolsó három hónapban végzett szállításainkkal keressük meg, mikor a partnereink a karácsonyi vásárra készülnek.
Egy erdei körsétára indulunk, egy személyszállító kocsiban utazunk, az ablakára rácsot illesztettek, mert így haszonjárműnek lehetett minősíttetni és visszaigényelhették az általános fogyasztási adót.
Az úgynevezett „Kápolná”-ban állunk meg, hatalmas bükkfákat látunk itt, melyek egy évben több ezer tonna oxigént is megtermelnek. Tarra egy tagot sem vágnak, inkább csak szálazzák az öreg fákat, ezzel is megvárják a jó makktermő éveket – ez sajnos csak néha adódik, utoljára 1969-ben fordult elő. Az újulat kefeszerű sűrűséggel indul, aztán ritkítással alakítják ki a megkívánt tőtávolságokat.
Maga az erdőtalaj meglehetősen elhanyagoltnak tűnik. Néhány éve még 1300 ember dolgozott a Gazdaságban, mostanra 147már 600 sem maradt állományban. A termelést csak úgy vihették tovább, hogy az erdőt üzleti szellemben kezelik.
– Most már a száraz ágakat sem engedjük ingyen kivinni, mint ahogy régen szokásban volt. Aki igényt tart rá, az gyűjtse össze, rakja sarangba, aztán a 3000 forintos ár helyett 1400-ért megvásárolhatja.
Az egykor fixfizetéses favágók megvették a Stihl-fűrészt és önálló vállalkozóvá léptek elő, szabályszerűen szerződnek egy-egy ritkításra vagy tarolásra. Az öreg parasztasszonyok sem dolgoznak már napszámban, hanem egy-két hektárt kibérelnek a saját nevükre – élve azzal a lehetőséggel, hogy a mezőgazdaságból származó jövedelem egymillió forintig adómentesnek számít. 5-600 hektáros területeken egyetlen agronómus működik, ő is inkább csak a szükséges könyvelési munkákat végzi.
Talán az irányító-ellenőrző apparátus felszámolódásával áll összefüggésben, hogy elszaporodtak az erdei kártevések. A falopások összege milliókra rúg, de akadnak más szabálysértések is. A cigányok drótokat feszítenek ki keresztben, nekihajtják a szarvasokat, hogy a drótban megakadva leváljon az agancsuk, utána összeszedik és kilóját ezer forintért eladják magának az Erdőgazdaságnak.
Távolabb újra megáll velünk a kocsi, az egykori Kisgyón község helyén járunk. Valaha szénvagyont fedeztek fel és bányát nyitottak ezen a területen, a falu 300 lakosának még a környékről is el kellett költöznie. A művelés már régen leállt, de néhány bányaépület maradványai még most is látszanak. Egy munkásszállóban, melyet az 1950-es évek hírhedt koreai hadifogoly táboráról „Kocsedó”-nak neveztek el, feketevágásért és más közellátással kapcsolatos „bűncselekményért” elítélt rabok laktak. A szállító pálya oszlopokon futott, megmaradt a fordító, ahonnan a teli csilléket borították ki. A sűrű gazból kilátszik az egykori bányászemlékmű, régebben itt tartották a bányásznapi ünnepségeket. A felszín néhol jelzi, hogy a szénrétegek az átlagosnál magasabban helyezkedtek el, mert a lefejtés után két-három méteres süllyedések maradtak vissza.
Soponya következik. Valaha ebben a térségben működött az „Egyetértés” Vadásztársaság, annak idején csak az ország veze148tő politikusai léphettek be ide tagnak. Évi 30 millió forint állami pénzt utaltattak ki a fenntartási költségekre. Vadászerkölcseikre jellemző, hogy egyetlen vadászaton kilencezer (!) fácánt lőttek le.
– Jelenleg nyugatnémet vadászok járnak ide – mondja a kísérőnk –, a szállodánkban elég magasak az árak, egy szobáért 110 márkát kérünk egy éjszakára, a napi koszt hetvenötbe kerül, igaz, a gazdaasszony messze földön híres szakácsnő. A szezon novembertől februárig tart, általában a szobák ötven százalékát foglalják le.
– Mi hozza ide a németeket?
– Ők a saját hazájukban nem tűrik meg a szarvasokat, mert megrágják a fákat és a bokrokat, inkább idegenbe járnak vadászni. Persze ennél is fontosabbak nekik a trófeák, náluk egy hatkilós agancs szenzációnak számít, nálunk tizenötkilós is előfordult már.
A német állam első számú vezetői közül is sokat vendégül láttunk…
– Kiket?
– Neveket, ne haragudjon, nem mondhatok. Ilyenkor a legmesszebb menőkig eleget kell tennünk a biztonsági követelményeknek. Mi szervezzük meg a határon a fegyvereik behozatalát – sajnos ez az eljárás elég lassan bonyolódik le, hiába ajánlottuk fel, hogy megfizetjük egy külön erre a célra kirendelt vámtiszt szolgálatait. Mi közöljük a vadászokkal az engedélyezett és a tilos lőirányokat, két töltőembert adunk melléjük, mert a puskájuk hamar átforrósodik.
– Jó üzletet jelent ezeknek a vadászoknak a fogadása?
– Minden tekintetben. Csak az egynapos hajtásért 200 ezer márkát fizetnek, a trófeák drágábbak az aranynál, de még ennél is többet számítanak az itt született megállapodások. Egy kancellár itt írt alá egy nagy összegű kölcsönszerződést, itt döntöttek a Holsten sör magyarországi forgalmazásáról.
Megnézzük a soponyai tavat, ezt a vízfelületet is az ismert halász, Pátkai bérli, de partján vendégségben gyakran megfordulnak az Erdőgazdaság üzleti partnerei, a Dunaferr és más vállalatok vezetői.
149A tótól egy hosszú egyenes ösvény vezet tovább, „zöld alagút”-nak hívják ezt a részt. Valaha lelátogatott ide Tito marsall és ebből az alkalomból órák alatt le kellett burkolni a 750 méter hosszú utat. Ötven billencs és kétszáz katona hordta rá a hóra a zúzalékot, az út alig élte túl a látogatás időszakát, tavasszal az egész nyomtalanul eltűnt a sárban.
Egy kis maradványerdő mellett haladunk el, a kocsi dudaszavára nyáriludak rebbennek fel. A szűk térségben majdnem száz vaddisznó élt, áttörték a szomszédos almáskert kerítését és felszedték a földre hullott gyümölcsöt. Nemrégiben körülzárták az erdőt, 24 vaddisznót lelőttek, hetvenet befogtak. A disznókat csapdával ejtették el, némelyikük átugorta a két és fél méter magas falat, vagy kiásta magát a puha altalajban.
Egy magánút mellékén alagcsövezett napraforgótáblák tűnnek fel, szokatlanul gondozottnak látszanak.
– Kié ez a föld?
– Érdekes történet. Egyszer kijött egy olyan jogszabály, mely nem említette meg kifejezetten, hogy külföldi állampolgár nem szerezhet földet. Négy nap múlva észbekaptak és kiegészítették a szöveget, de ezalatt „ami nincs megtiltva, az szabad” – alapon egy olasz megvásárolt 4 ezer hektárt és most is a birtokában tartja. Most még nem nagy vagyon, de tíz év múlva százmilliókat ér majd ez a terület.
A Balatonról nem lehet írni anélkül, hogy a borral ne foglalkoznánk. Mindvégig kerestem az alkalmat, hogy találkozhassak az itteni szőlészekkel és borászokkal, Csopakon kezdtem az ismerkedést.
Dél felé jár, a Csopaktája Termelőszövetkezet borozójának kapuját zárva találjuk, az árnyékba húzódva várjuk ki, amíg előkerül a vezető a kulccsal. A belső teremben ülünk le, vendéglátónk kinyit néhány palackot és sorra tölt belőlük: Chardonay, Sauvignon blanc, Muscat otonel, azt hiszem, a világ nagy borversenyein is megállnák a helyüket. Lassú kortyokban iszunk, 150ahogy illendő, és mintha a Nap tombolása is csillapodna a spalettákon túl. Kezemben a pohárral körülnézek:
– Kié ez a borozó?
– 186 természetes személy vette meg a téesztől, hozzá tartozó szőlőterület nem maradt, a szőlőt úgy vásároljuk fel a magántermelőktől.
– A földek kinek a kezébe kerültek?
– A kisebb rész tagi tulajdonba ment át, a javát kárpótlásban adták ki. Igen drágán keltek el, hektáronként 40-80 aranykorona között mozgott az áruk. Mint a hasonló árveréseken általában a pontos érték attól függött, hogy az adott helyről mennyire látszik a Balaton és mennyire valószínű, hogy hamarosan belterületté nyilvánítják. Az egyik liciten egy hektár az egymillió forintot is elérte, a pályázók értesültek róla, hogy ezt a részt hamarosan kisajátítják majd és a pénzük busásan megtérül.
A sok jelentkező következtében a terület eléggé elaprózódott, Füreden 3000 tárcsát adtak ki az árverésen. A környéken nincs ötven olyan ember, aki két hektárt szerzett volna és kettő sem, aki tíz hektárnál többet.
A kialakult helyzetben egy főre átlagosan 3 ezer négyzetméter jut, ez egy házikert méretének felel meg, áruszőlő termelésére nem alkalmas. Nejlonzsákokban, kis Polskik hátsó ülésén hozzák be a szőlőt hozzánk. Ebből a megosztottságból természetszerűleg következik, hogy az egykori koncentrált gépi háttér nem érvényesülhet.
– Ön, személy szerint mennyi földet vásárolt?
– Én 1,3 hektárnyi területet tudtam szerezni több darabban, a legnagyobbat Balatonszőlősön – a licit itt is pofozkodások közepette zajlott le.
Az emberek hamar megtapasztalhatták, hogy nem színaranyat találtak, amikor szőlőt vettek és ennek megfelelően viselkedtek. A mi környékünkön 60 hektárból legalább 200 megműveletlen maradt, vagy elfogadhatatlan színvonalon kezelik. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha ezt az arányt a Balaton felvidékén általánosnak tekintjük, vagyis a szőlők egyharmadát ugaron hagyták. Az is szabálynak tekinthető, hogy minél nagyobb a turistaforgalom egy vidéken, annál elhanya151goltabbak a táblák, a vendégszobák sokkal könnyebb munkával hozzák a pénzt.
Aki ma akarná elkezdeni a szőlőtermesztést az nem, tudja, mire vállalkozik. Egy négyzetméternyi terület 1000-5000 forintba kerül, ennyi pénze senkinek sincs és ha mégis le tudná rakni valaki, még mindig csak az első lépcsőnél tartana, gépeket is kellene vásárolnia és további más beruházások is kellenének. Aki mégis erre adná a fejét, inkább máshol próbálkozik, ahol a költségek alacsonyabbak; Etyeken 130 ezer forintba kerül egy olyan pince, ami itt két és fél millióba.
De tegyük fel a lehetetlent, ha maga Krőzus jönne el a Balatonfelvidékre kimeríthetetlen pénzforrásokkal, még ő sem mehetne semmire sem. A nagyobb területegységek kialakítása lehetetlenné vált, a legjobb szőlőtermő földeken építkeznek.
– Nem törődnek vele, hogy tilos és büntetéssel jár?
– Aki 15 millió forintot rá tud szánni egy villára, azt hiába próbálják visszatartani egy százezres nagyságrendű bírsággal.
– És a lokálpatriotizmus, a „helyi érdekű hazafiság” sem hat?
– Itt az üzleti élet a meghatározó, ennek pedig az öt százalékát sem uralják a helybeliek. Minden a pesti kereskedők kezébe került, akiknek a presztízséhez hozzátartozik, hogy egy villát építsenek a környéken, de ugyanezt teszi az is, aki kárpótlási jegyekből olcsón tudott területet szerezni.
A német szőlővidékeken nem engedélyeznek épületeket, a borászkodás lent folyik a völgyben. Ez a gazdáknak jobban ki is fizetődik, mert nem kell felvinni a villanyt és a vizet a hegyre. Tölthetek még egy kortyot?
A vezető magasba emeli a poharát és bár feltehetőleg százszor is látta már ezt a bort, hosszan vizsgálgatja.
– Szabad egy laikus kérdést feltennem? Mi határozza meg a bor minőségét?
– Három tényező: a termőhelyi adottságok, a feldolgozás technikai lehetőségei, végül az, hogy ki készítette, hogy nyúlt hozzá az illető.
– A minőség hogy érvényesül a bor forgalmazásában?
– A Balaton partján ma nem lehet igényes bort eladni. A magyar nyaraló sóher, azt számolja, hogy hány napra futja a pén152zéből, 80-100 forintnál többet nem ad egy literért. Ugyanígy állnak a mostanában idejáró „szandálos németek”, nekik csak az számít, hogy a bor jó édes legyen és minél hamarabb a fejükbe szálljon.
A legtöbb termelő erre az árra állt be és ehhez igazítja a módszereit is. Ma Magyarországon legalább egymillió hektó hamisított bort adnak el, ez az évi össztermés 15-20 százalékának felel meg. Ennek nem kis része a Balaton mellett kél el.
– Miből készülnek ezek a borok?
– Vagy törkölyt öntenek fel, ez az a bizonyos csiger, amivel semmi baj nincs, amíg nem akarják bornak beállítani. A másik trükk, hogy borseprőt használnak fel. Az eredeti borok hat-nyolc százalékát teszi ki a leválasztott seprő, ezt tízszeres arányban lehet aztán felhígítani. Franciaországban úgy előzik meg ezt a csalást, hogy a termelőknek hivatalos formában le kell adniuk a seprőt.
– És a manipulálók nem akadnak fenn az ellenőrzéseken?
– Valaha csak 3-400 cég foglalkozott boreladással, mostanra már több ezerre szaporodott a számuk. Lehetetlen volna rendszeresen végigjárni őket, ha az ellenőr mégis eljut valahová és megérzik rajta, hogy gyanakszik valamilyen visszaélésre, be sem engedik a pincébe.
– De úgy tudom, hogy a bor minősítéséhez be kell küldeni a mintát!
– Az igaz, viszont erre a célra elegendő egy flaska bor, azt elkérheti a szomszédtól aztán eladhat ötven hektót a maga csigeréből. A törvény jelenleg nem ellenőrzi, hogy kinek hány hordó áll a pincéjében és mihez kezd vele. Nem akarom a múlt időket dicsőíteni, de a régi hegyközségi szabályok kizárták a visszaélések lehetőségét. Meghatározták, hogy mikor kell elkezdeni a szüretet, megtiltották a gazdáknak, hogy fenn lakjanak a hegyen, mert úgy könnyebben manipulálhatják a bort.
– Tisztességes módszerekkel nem is lehet megélni a szőlőből vagy a borból?
– A háború előtt ha valaki 4 hektáron szőlőt termelt, az cselédet fogadhatott a felesége mellé, most ennyiből éhenhalhat. Vegyük először a szőlőt. Egy hektárról átlagos jó műveléssel le153jöhet 70-80 mázsa, erre rákölt legalább 100 ezer forintot, bevesz jó esetben 200-at, marad rajta 100 ezer. Soknak találja?
Nézzük tovább. Tegyük fel, hogy feldolgozza bornak, kap belőle 55 hektót – lekötötte vele a tőkéjét és a munkaerejét egész évre, utána pedig aggódhat, hogy el tudja-e adni. Ha negyven nap alatt nem sikerül megfelelő vevőt találnia, ki lesz szolgáltatva a kocsmárosoknak, azok pedig nem érzékenykednek, itt is érvényesül a szabad rablás törvénye. Távolabbi vidékekre nem merészkedhet, mert nincs kiépítve a hűtőköre. Ezeket a kevésbé stabil borokat régebben is csak Révfülöpig lehetett elvinni, Pozsonyig már nem jutottak el velük minőségromlás nélkül.
A másik nagy baj, hogy nincs olyan kis piac, melyet néhány hektáron termelt áruborból el lehetne látni. Egy vérbeli kereskedőnek legalább 3-4 nagy vevőpartnere van, akiknek folyamatosan kell szállítania, ez minimálisan 500 hektárnyi, három-négy fajtájú palackozott bort feltételez.
Mi a nagyobbak közé számítunk, mégis be kell vallanom, hogy mi sem tudjuk minden esetben kielégíteni a jelentkezők igényét. A japán piacra 100 ezer palackot küldünk, körülbelül ez a maximális teljesítményünk. Egy borunk sikert aratott Amerikában, rendeltek belőle 2 millió üveggel. Mit mondhattunk nekik? Jöjjön vissza három év múlva, addig talán felfejlődünk erre a szintre.
És ha mondanám is, el tudja képzelni, hogy egy vevő visszajön majd?!
– Itthon kinek adják el a boraikat?
– Elsősorban a nagy szállodák vásárolnak tőlünk és néhány borszaküzlet. Nincs mit tagadni: mi az átlagos árak háromszorosát kérjük és erre a partnereink is ráteszik a maguk hasznát, egy palack bor asztalnál felszolgálva 3-4 ezer forintba is belekerülhet nálunk. De hát a bor ünnep és az ünnep mindig drága.
A tomaji polgármesteri hivatalban négy rosszkedvű badacsonyi szőlész-borász üldögél, nem panaszkodnak, csak úgy tárgyilagosan beszélgetnek a helyzetükről.
154– 1988 után a badacsonyi hegyről eltűntek a történelmi fajták: a szürkebarát, a kéknyelű, az olaszrizling és így tovább, vagy legalábbis megcsappant a területük. A korai érésű szőlők kerültek előtérbe, ezekkel a gazdák tudtak csalni egy kicsit, egy hónappal hamarabb szüreteltek és mikor a finánc kijött szemlézni, azt mondhatták neki, hogy óbor van a bordókban, már tavaly elintéztük az adóját. Még fontosabb ok volt, hogy ezekből mennyiséget lehetett termelni, ugyanis a felvásárlási árban nem jelent meg a minőség.
– Máig sem – szól közbe valaki.
– A rizlingszilváni jött divatba, bár a szőlőfajták között alacsonyabb a rangja, mint az olaszrizlingé. Ez a váltás német hatásra következett be, az ő területeik északabbra fekszenek, kevesebb náluk a napsütéses órák száma, az olaszrizling be sem érne, ezért nevelték rá a közönséget a rizlingszilvánira, amit aztán mi is leutánoztunk.
– Mindig ki voltunk szolgáltatva a divatoknak. A vörösbor-bumm idején a vendéglősök csak úgy vásároltak tőlünk olaszrizlinget vagy szürkebarátot, ha mellé oportót vagy kék frankost is szállítottunk. Tudnia kell, hogy ezer hektárnyi badacsonyi szőlőterületből jó ha tízen termelnek kékszőlőt, úgy kellett hozatnunk Szekszárdról. Egyébként a vörösbor mániát egy reklámtrükk alakította ki, valaki elterjesztette, hogy kevesebb kalóriát tartalmaz, mint a fehér, ezért a fogyókúrázók átálltak rá.
– Mostanában sem adódik lehetőség, hogy újra meghonosítsák a régi történelmi szőlőfajtákat?
– Egy hektár telepítése jelenleg másfél millió forintba kerül, ehhez 5-800 ezer forintos állami támogatást adnak, a fennmaradó összeg egyharmadára pedig bizonyos; nem túl nagy kamatkedvezményt. Az új telepítés négy évig csak viszi a pénzt, egy hektárba legalább 2,5 milliót kell befektetni, amíg termőre fordul. Ez a pénz jó ha 15 év alatt megtérül, gondolja meg, hogy még az államkötvények is kifizetik magukat négy év alatt – minden kockázat és fáradság nélkül. Ki az a hülye, aki ilyen körülmények között szőlővel próbálkozik?
(Szükséges megjegyezni, hogy az állami támogatások terén folyamatos kedvezőtlen változások következtek be, az összegük 155napjainkra gyakorlatilag megfeleződött. Kézhez kaptam egy 800 négyszögöles tagyoni betelepítendő terület mérőszámait.
A gazda 300 mázsa trágyát szórt szét a földjén, a szállítással együtt 48 ezer forintot adott ki érte. A szükséges műtrágyára 30 ezer forintot költött. A talajfertőtlenítés 4,5 ezer, az alászántás 1,5 ezer, a forgatás 30 ezer, az egyéb felszíni talajmunka 2,5 ezer forintba került. A telepítendő oltványokat 96 ezer forintért vásárolta, a támokat 60 ezerért, a drótot még nem szerezte be, ez a költség is megközelíti majd a 60 ezret. Húzzuk alá és adjuk össze; mindösszesen 332.500 forintot tesz ki, anélkül, hogy a gazda a saját munkáját felszámította volna. A ráfordítások ezzel még nem értek véget, a termőre fordulásig 3-4 év munka van hátra folyamatos költségekkel – az első szüretig legalább 450 ezer forint megy majd el. Az állami támogatás viszont csak 144 ezret tesz ki, vagyis az egyharmad részt sem éri el. Az aránytalanság még kirívóbbá válik, ha feltételezzük, hogy a gazdának meg is kellett vásárolnia a betelepítendő földet.)
– Régebben hogy ment ez?
– Sokszor előfordult, hogy a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok telepítettek szőlőt, de vagy irtózatos költséggel és kevéssé hatékonyan dolgoztak, vagy csak addig törődtek vele, amíg a támogatást leutalták nekik, utána a sorsukra hagyták az ültetvényeket.
– Ma már csak az igazi megszállott badacsonyi gazdák próbálkoznak telepítéssel, évente egy-egy fél hektárt kockáztatnak meg. Az agrárolló azonban egyre nyílik, amíg a bor ára a kétszeresére emelkedik, a ráfordított költség a tízszeresére. Tápanyag utánpótlásra már nem telik, amíg a föld bírja szuflával, addig tart majd, azután összeomlik minden.
– Egy-egy külföldi, aki megteleFpült a Badacsonyon, vett területet és traktort, Kéknyelűt nevelnek, de keményen ráfizetnek. Egyszer azt mondja nekem az egyik: ebből a pénzből annyi konyakot vehettem volna, mint amennyi borom termett.
– Jelenleg is sok már a parlag terület a környéken?
– Leginkább az úgynevezett „ügyvéd szőlőket” hanyagolják el, ezeket eleve is spekulációs célokból vásárolták. 900 négyszögölhöz hozzájutottak húsz-harmincezer forintért, ez a pénz 156még a belevert karók árát sem fedezte volna. Az illetők azt se nagyon tudják, hogy merre fekszik a birtokuk, nemhogy egy kapavágást is tennének. Az a szokás alakult ki, hogy a szomszédok gondozzák a feléjük eső szélső két sort, de ez nem jelenthet teljes értékű megoldást. Azt szokták mondani, hogy a szőlőt két évig nem kell művelni, a harmadikban viszont már nem is lehet.
Nyomasztó csend áll be, próbálom megtörni egy kérdéssel:
– Az állam nem látja be, hogy a történelmi borvidékeket külön is kellene támogatnia?
– Világszerte akadnak példák rá, hogy az állam segít. A németeknél 200 százalékos szubvenciót kaptak a termelők, hogy a borfeleslegüket 45 dollárcentnek megfelelő összegért adhassák el a szovjet piacon.
Nálunk is fel kellene fogni végre, hogy a badacsonyi hegyen háromszor annyiba kerül egy liter bor előállítása, mint az alföldi homokon. A badacsonyi bort soha nem mérték kocsmában, az Esterházy uradalomból is amerikai exportra szállították palackozva. Még a mi időnkben is jöttek olyan vevők, akik bizony megkérdezték, hogy hol nőtt az a bor, amelyre alkudnak – sajnos ezek is eltűntek mostanára. Elriasztották őket azok a pincemesterek, akik azt a jelszót vallották, hogy „inkább a fogyasztó feje fájduljon meg, mint az enyém”.
– Az országos propaganda is a sörfogyasztást reklámozza, megteheti, mert sokkal több haszon jön ki belőle, mint a borból. Egyszer egy sörgyárban jártam kóstolón és kérdeztem, hogy aránylik egymáshoz a ráfordítás és a profit. Az igazgató fogott egy korsó sört, ráöntötte a kőfalra és azt mondta: amennyi ott maradt, annyi a költség, amennyi lefolyt, annyi a haszon.
A boltban már negyven forintért is kapni egy üveg sört, mi viszont egy palack bort nem tudunk 200 forintnál olcsóbban az üzletek polcára tenni. Tavaly 67 forintért vásároltuk fel a termelőktől a bor literjét, ehhez hozzá kell számítanunk a tízszázalékos kamathányadot, a tizenöt százalékos általános borászati költséget, a szállítást és már száz forint fölött járunk. Ezzel még nincs vége a terheknek: jön a 11 százalékos fogyasztási adó és a 25 százalékos ÁFA.
– Ezt a szövetkezet visszaigényelheti.
157– Ez igaz, de az árba akkor is bele kell számítani, és akkor még valami szerény nyereséget is illendő volna felmutatnunk.
– A gazdák miért nem maguk mérik ki a boraikat? A költségek felét meg lehetne takarítani. Ausztriában minden szőlő végében áll egy kocsma, ahol a saját termést árulják, és egyszerűbb ételeket is felszolgálnak.
– Nálunk három hasonló hely sincs a faluban. A magyar gazda még nem tanult meg kereskedni, nem tudja, hogy kell adószámot kérni, pénztárgépet venni. Pénze sincs rá, hogy felépítse ezt a helyiséget és egy szakembert alkalmazzon hozzá.
Gyakran olvasni hirdetéseket, hogy a különböző magyar „Tourist”-ok borkóstoló utakat szerveznek Ausztriába, de olyat nemigen hallunk, hogy ide hoznának csoportokat. Őszintén szólva: nincs jogunk fölháborodni ezen. Hiába jobbak a boraink, mint például a burgenlandiak, nem tudjuk rendesen leültetni a vendégeket, nincs kint melegvíz, ahol elmoshatnák a poharakat, a WC-k színvonala miatt is csak szégyenkezhetünk.
– Így van ez – bólint rá a polgármester –, a múltkor járt nálunk vendégségben az Osztrák Szociáldemokrata Párt küldöttsége. Tizenkétféle bort kóstoltattunk meg velük. Ízlett nekik, vittek volna haza a teljes választékból, de egyetlen olyan boltot sem találtunk a környéken, ahol mindegyik fajtából tartottak volna, a dobozokról meg a csomagolóanyagokról már nem is beszélek.
Folytatva utunkat át a Káli-medencén, már nyitottabb szemmel figyelem a környéket; a hegyeken számtalan új ház épült, de a kertjeikben alig néhány szőlőtőkét ültettek.
A kővágóörsi Béke Termelőszövetkezet valaha 5600 hektárnyi területet művelt hét falu határában, ebből 2200 volt a szőlő. Ha a muskotály jól elvirágzott, akkor sokat hozott, még novemberben is szüreteltek, hét-nyolc tonna jött le egy hektárról.
1972 és 1980 között mennyiségi visszaesés következett be, mert a modernebb nagy gépek nem fértek be a 180 centis közökbe, minden harmadik sort ki kellett vágni. Csak 1980 után 158az úgynevezett „Káli térségmeliorizációs program” keretében telepítettek új szőlőket. Ezeket később kiadták ötéves bérletbe, ez alatt a bérlők valósággal kirabolták a tőkéket: „ami bejön róla, az tiszta haszon” – mondogatták.
Később, a rendszerváltás idején a kővágóörsi „Béke” sem kerülhette el a termelőszövetkezetek általános sorsát, az 5600 hektárt hat hét alatt kellett szétosztani. A szőlőre itt is számtalan igénylő jelentkezett, például egy alig húsz hektáros szürkebarát táblában negyven embernek kellett részt juttatni. Csak úgy mellesleg említve: a szántókért senki sem tolongott, Kővágóörs határa az aranykorona szerinti minősítésben a 38-ik helyen állt a megyében, talán csak Kemenesszentpétert sorolták mögé.
Az új gazdák nem kapták ingyen a földet, egy-egy hektárra 30-40 ezer forintot is ráterheltek a korábbi rekultiváció költségeiből. A többség még ezt a pénzt sem tudja kitermelni, felhagytak a műveléssel, a 2200 hektárnyi szőlő kétharmada parlagon maradt.
A termelőszövetkezet létszáma 15 főre olvadt le, föld nem maradt meg a tulajdonában, csak egy major, pincék és néhány más hasonló telephely. A legértékesebb ingatlanaitól meg kellett hogy váljon, reprezentatív borházát a számlavezető bank kapta meg az adósságok fejében. Ez a bank a hírek szerint több mint 600 ilyen épülethez jutott hozzá, a fenntartásuk súlyos milliókat emészt fel; a szelestei antik bútorokkal berendezett kastélyt például heti 150 ezer forintért őrzik. Érthető a bank törekvése, hogy csökkentse a rá háruló terheket és viszontlásson valamennyit a pénzéből, a kővágóörsiek borházát is valószínűleg továbbadja egy svájci partnerének, aki kezdetben csak időszakos vendégként szállt meg benne, de utána megkedvelte a környezetet.
Az egyik istállót egy lovasiskola akarta megvenni, 3 és fél millió forintos összeget helyezett kilátásba, de elvitte előle egy volt téeszvezető 800 ezer forintnyi vagyonjegyért, melyet 10-15 százalékos áron vásárolt össze.
A háromezer hektós pincét is 800 ezerért adták el, nagyarányú kereskedelmi manőverek bázisául szolgál. Villányból hoznak ide vörösbort, Barcsra szállítanak innen fehérbort.
159Az egyik telepet ritka szép fekvése miatt egy svéd akarta megvásárolni 22 millióért, ezt végül a természetvédelem vitte el a fenti összeg alig egyötödéért.
– Lehet, hogy így volt jobb – mondja a téesz volt elnökhelyettese –, fenn a hegyen majd minden szomszédom kettős állampolgár, hazánkba visszaszakadt magyarok. Sokmilliós tanyákat tartanak fenn, de a szőlővel nem törődnek, lepusztul a földjükről.
– Ki termel még bort a környéken?
– Négy-öt – KFT is foglalkozik vele, két-háromezer hektó jön össze nekik évente. Nagyobb méretekben nem szabad gondolkodni, mert az eladás túl nagy kockázattal jár, le van fedve a piac. Annak idején kartellbe kellett volna lépni a termelőknek, akkor ők szabhatták volna meg a feltételeket, ezt elmulasztották és a közvetítők diktálnak. Egy százforintos boron a termelőnek tizenöt forint haszna sem marad.
A helyzetünket tovább nehezíti, hogy a borfogyasztás kultúrája alacsony színvonalon áll, Magyarországon kevés ember tudja, hogy milyen is az igazán jó bor. Van aki megveszi tőlünk és rögtön továbbcseréli, ezer liter olaszrizlingért háromezer liter seprőbort kapott Dömsödről. Tíz évvel ezelőtt eladtunk egy fogadósnak 6-7 hektót és még mindig azt árulja, ez csak úgy lehetséges, hogy folytonosan cukrozza-keveri-hígítja a borunkat.
Vendéglátónk elnézést kér és kivisz egy pohár bort egy reszketeg öregembernek.
– A traktorosunk volt. Mit gondol, hány éves?
– Hatvanöt? Hetven?
– Ötvenöt sincs, de már az is csoda, hogy él még egyáltalán. Hét-nyolc traktorosunk halt meg 50 éves kora, előtt, annak idején ők permetezték a táblákat méregtartalmú vegyszerekkel, az ő keserves munkájukat osztották most széjjel.
Varga György 1976-ban szerzett diplomát, ezt követőleg egészen 1990-ig egyetlen munkahelyen dolgozott, a Badacsonyi Állami Gazdaságban. A fiatal mezőgazdasági mérnök előbb szőlőt 160telepített Akaliban, majd főkertésszé nevezték ki. Néhány vezetőtársával együtt a termelést a magángazdálkodási formák irányába igyekezett fordítani. Huszonöt éves bérletre adták ki a földeket, a rajta növő szőlő a bérlő tulajdonába ment át, megoldották az állami támogatást és a termés felvásárlását – távlatilag a föld is a vállalkozók kezébe került volna.
– Bár továbbra is tudtuk, hogy jó irányba haladunk az átalakítással, rá kellett jönnünk, hogy lassan kiszervezzük magunk alól az Állami Gazdaságot. Akkor úgy döntöttem, hogy én is magángazdálkodó leszek lakhelyemen, Révfülöpön. Megalakítottuk a KÁL-VIN BT.-t, a nevünket nem a nagy vallásreformátorról vettük, hanem a Káli-medencéről és a latin „vinum”, bor szóból. Először egy áruházi vezetővel társultam, bíztam az ő kereskedői rutinjában, de nem találtuk meg a közös hangot, kivásároltam az ő részét és most a feleségemmel kettesben alkotjuk a BT-t.
– Ő ért hozzá?
– Annak idején együtt végeztünk az egyetemen, most is részt vesz a művelésben, amellett üzletkötő a holland Nationale Nederlanden biztosítónál. Mivel minden borból származó jövedelmünket visszaforgatjuk a termelésbe, az ő biztosítási jutaléka tartja el a családot. De ne rohanjunk ennyire előre, nézze meg a szőlőinket.
Kocsiba ülünk, Szentbékkála határában állunk meg, szemben velünk a Feketehegy emelkedik, északról zárja le a medencét, valóságos mediterrán éghajlatot teremtve. Vargáék itt egyhektáros területet birtokolnak.
– Egyetemista koromban erre jártam kirándulni. Az egész környéket felverte a bozót, de nekem tetszett a fekvése, éreztem benne a lehetőséget, 1977-ben megvettem nyolcszáz négyszögölet 8 ezer forintért. Nekiálltam kitakarítani, ahogy dolgozom, megáll mellettem egy öregember.
– Mit akar itt?
– Szőlőt.
– Itt magának nem lesz szőlője!
– Majd jöjjön vissza tavasszal.
Sajnos addigra meghalt, láthatta volna, hogy be is telepítettük a földet. A szomszédomban álló pincében egy öreg kulák lakott, 161akkor költözött fel, mikor kirakták a házából. Ádventista hiten állt, el akart menni a dunaújvárosi szeretetotthonukba, felkínálta nekem a birtokát, előbb 50 ezret kért, aztán felemelte az árat 60 ezerre. A családunk összeszedte a pénzt és kifizettük, ő meg továbbadta a papjainak a befogadásért. A pincét egy ideig tárolásra használtuk, de már elvittük a bort innen. Néha munka után leülünk a ház mellett és szalonnát sütünk, nagyon szép a kilátás a kertből.
Amennyire meg tudom ítélni, az egyhektáros tábla jól gondozott, a levelek közül sűrű fürtkezdemények ütköznek ki, a tőkék alatt egy szál gaz sem mutatkozik.
– Milyen rendszert alakított ki itt? – kérdezem Vargát és próbálok kotorászni idevágó emlékeim között. – Lenz-Moser, kettős függöny?
– Ez az úgynevezett ernyős művelés. Az az alapelgondolása, hogy egy hektáron sok tőke legyen, ne háruljon rájuk túl nagy terhelés, de összességükben hozzák meg a kívánt mennyiséget. Egy kétszer egyméteres darabon egy-egy tőke áll, összesen 5 ezer darab, kettő-négy kilót adnak le egyenként.
A nagyüzemben ugyanekkora területen 2400 tőke áll, tehát az elvárható tíztonnás limithez öt kilót kellett levenni mindegyikről – ez pedig kiszipolyozta a növényeket és a talajt. Arról már nem is beszélek, hogy a termőre fordulásig a tőkék tíz százaléka kipusztult és nem jutott időnk pótolgatni.
Megnézünk néhány szomszédos táblát is, a hegy irányába haladva fokozatosan romlik az állapotuk. Előbb csak félig művelt szőlőket találunk, ahol a sorok között meghagyott magas fű elveszi a vizet a tőkék alól. Itt egy hektárról legföljebb másfél tonna szőlő jön le, a kívánatos hozam alig 15 százaléka. Feljebb már elvadultak az ültetvények, a tőkék kipusztulnak, épp hogy a továbbéléshez elegendő termést hoznak, csak a vad alanyok hajtanak, itt a traktor már a semmit permetezheti. Még feljebb a hegy lábánál már a bokrok vették át az uralmat, a zöld tömegből fehéren ütköznek ki a bodzavirág tányérjai.
– Kinek a tulajdonába tartoznak ezek a szőlők?
– Tanároké, hivatalnokoké, a szüleik után kaptak kárpótlási jegyeket, mire fordítsák? Azt gondolták, hogy mégiscsak a föld 162a legbiztosabb befektetés. Egyikük megkért, hogy hozzam rendbe, de nem vállaltam el, nem éri meg. Ki kellene takarítani, pihentetni néhány évig, aztán újratelepíteni, ha ma kezdenék hozzá, akkor is beletelne tíz évbe, amíg termőre fordul.
Egyes helyeken, főleg az üdülőnek használt présházak körül maga a tulajdonos irtotta ki a szőlőt, egy éles csákánnyal alávágott a tőkéknek.
Vargáék nagyobbik táblája Balatonrendes határában fekszik; olaszrizlinget termesztenek rajta.
– Az olaszrizling olyan, mint a jó feleség: nincsenek kiugró tulajdonságai, de megbízható és hűséges, jó vele élni.
– Hány órát kell dolgozni ahhoz, hogy ilyen rendben legyen a szőlő?
Varga számolgatni kezd:
– Egy hektárra számítva évente 4-500 óra kézimunkát kell ráfordítani, ehhez jön még 40-50 gépi munkaóra. Segítséget csak ritkán hívunk, leginkább a szürethez, mindent magunknak kell elvégeznünk. Meg is látszik az emberen; télen 70-72 kiló a súlyom, nyáron lemegyek 65-re.
– És ha valami baja történne és hónapokra munkaképtelenné válna?
– Ezt nem engedhetem meg magamnak, egy komolyabb betegség tönkretehetné az egész vállalkozásunkat.
A régi nagyüzemben is ekkora volt a hajtás?
– Semmiképp sem. A kezdet kezdetén úgy történt, hogy összejött a brigád, lement metszeni, aztán a teljesítményt visszaosztották személyekre és órákra, minden tag azonos pénzt kapott. Persze senki sem hajtotta magát, aki hamarabb végzett, az tüzet rakott és bevárta a többieket. Aztán bevezettem, hogy megszámoztuk a sorokat és így adtuk ki személyre szólóan, a megmetszett tőkék szerint fizettünk, azonnal két és félszeres jövedelmi különbségek alakultak ki. Később magánosok, például gyerekgondozási segélyen lévő asszonyok kaptak egy-egy táblát önálló gondozásra és elszámolásra, innen már egyenes út vezetett a teljesmérvű privatizációig.
A KÁL-VIN BT. pincéjénél állunk meg, lejáratánál tábla hirdeti, hogy 1903-ban épült Gaál Lőrinc rendelésére Stendli Ist163ván keze nyomán. Varga 1100 hektónyi fahordót megvett a termelőszövetkezettől, ebben tartja a borát – ma már 30 forintba kerül az edényzet literje. Magát a pincét béreli a révfülöpi önkormányzattól, évi 200 ezer forintot fizet érte, szeretné végleg megvásárolni, de az ingatlanhoz két lakás is tartozik és a bennélőkkel nem tud egyezségre jutni.
– Itt kialakíthatnánk egy kis üzemközpontot pincével, feldolgozóval, palackozóval. A nagylányom vendéglátóipari szakiskolát végzett, most tovább tanul menedzsernek, ő nyithatna mellettünk egy kis borozót, bemutatóteremmel, irodával, néhány szálláshellyel.
– És megvan a pénz ehhez a tervhez?
– Egyelőre ötmillió forint forgótőke és húszmillió beruházás hiányzik. Csak lépésről lépésre haladhatunk; mikor a feleségemnek megszűnt a munkahelye, kapott 400 ezer forint újrakezdési támogatást, abból alakítottunk ki egy kis palackozót.
Varga meghív magukhoz ebédre, feltűnik, hogy a házuk kapuján egy tábla hirdeti: fizetővendégeket is fogadnak. Az asszony mosolyogva fogad minket, de a vonásaira állandó feszültség ül ki, ismerem ezt a kifejezést, a túlhajtott emberek arcát jellemzi. Fiatal kora ellenére a füle mellett egy ősz tincs fehérlik. Vargáné a szőlő és a vendégfogadás mellett, mint már említve volt, egy biztosítónak is dolgozik.
– Ha sok szerződést hozok, jól keresek, de ha nem, oda kell állnom a szőnyeg szélére és bizony keményen kérdőre vonnak.
Néhány éve még uborkát is savanyítottunk. A család reggel három órakor ment ki a földekre leszedni a termést, még égtek az utcai lámpák, a szúnyogok kint szétmartak minket és akkor értünk vissza, mikor az átlag polgár már kenyérért ment a boltba. Aztán a teli savanyúságos hordókat egyedül szállítottam és emeltem le a büfék elé. Mikor szültem, azután sem pihenhettem, fel kellett kelnem szőlőoltványt árulni.
– Érdemes ennyire hajtani?
– Nem mi akartuk így, a szomszédunkban lakik egy ember, azt mondta a feleségének: a szőlő csak egy embert tud eltartani, neked el kell menned dolgozni.
164Csak legalább annyi volna, hogy az este este volna, a vasárnap pedig vasárnap. A férjemet is alig látom, este a fürdőszoba az ütközőpontunk, ott összejövünk és nézünk egymásra, akkor én is azt kérdezem, mint az előbb maga: – Érdemes volt?
– Ha nem így, akkor hogy?
Nem tudok aludni sem, fekszem az ágyon és megfogom a férjem kezét, hogy érezzem az ő álmának nyugalmát.
Varga saját palackozású bort bont fel az ebédhez, a félliternyi ital 120 forintba kerül, de az üveg, a dugó, a feliratos cédula, a ragasztó, az adók és a többi járulékos költség ugyanannyit tesz hozzá. A vendéglőben aztán 900-1000 forintot kérnek érte. Koccintunk.
– Táplál magában messzebbre tekintő terveket?
– Van valami, de egyelőre nem szeretnék túl sokat beszélni róla, mert még semmi sem tisztázódott. Biztos hallotta, hogy egyre több külföldi cég száll be a magyar bortermelésbe, Tokajban a franciák állítólag lehordatták a tábláról a termőréteget, alatta elegyengették a talajt szabályos terasz formába, aztán visszaterítették a humuszt. Egy hektárra tízmillió forintot is ráköltöttek.
– Megéri nekik?
– Úgy látszik igen, a tulajdonos bank magas minőségű saját borával dicsekedhet, biztos, hogy az adó jóváírásban is megtalálja a maga számítását.
Most egy régi tanárom nekem is akar közvetíteni egy holland partnert. Az illető már tárgyalt a nagyrédei gazdasággal is, csak akkor állt el a tervétől, mikor kiderült, hogy ott minden döntés 600 ember véleményétől függ. Most hozzám jön, egyelőre még nem tudom, hogy milyen feltételeket ajánl majd.
– Volna kedve belemenni egy ilyen kapcsolatba?
– Ezt sem tudom. Most én a nagyobb és viszonylag jól álló termelők közé számítok, de ha jön egy külföldi tőkés, aki nagy pénzt fektet be bárhol a Badacsonyban, akkor én tönkremegyek. Én nem csak a magam termését dolgozom fel, ha felvásárolja előlem a szőlőt, két forinttal drágábban, mint amennyit én tudok adni érte, a borát pedig két forinttal olcsóbban adja, nem állhatom a versenyt vele. Nem tudom, hogy mit tegyek. Annyit 165már tanultam az üzletből, hogy nem fogok rögtön válaszolni, igyekszem végiggondolni a lépéseimet.
Az asszony nem szól, de az arcára most is kiül az aggodalom.
A Balaton déli partja nem számít történelmi borvidéknek és ha szabad a saját ízlésemről beszélni, én magam sem szeretem az ott termelt borokat. Elmondtam ezt a véleményemet a budapesti székhelyű „Vinárium” egyik tulajdonosának, ő nem bocsátkozott vitába velem, csak meginvitált balatonlellei telepükre.
Lefelé tartva a budafoki környék ihletésére a magyar pezsgő újabbkori történetéről beszélgetünk, melyben a balatoni borászkodás is komoly szerepet játszott. A háború után a magyar pezsgőfogyasztás alig érte el fejenként az évi három literes szintet, külkereskedelmi szempontok indokolták a gyártás hirtelen felfejlesztését.
A szocialista országok gazdasági együttműködésén belül többek között borral is törlesztettük a szovjet olajat, literjét hetven-nyolcvan kopejkában számították be – megjegyzendő, hogy a rubelt akkor magasabban jegyezték, mint az amerikai dollárt, legalábbis Moszkvában. Keleti borexportunk méreteire jellemző volt, hogy a kiszolgálására külön hordógyárat építettek Cegléden, a kiürült hordókba aztán heringeket raktak a szovjet tengerparton.
Később a magyar illetékesek rájöttek, hogy ha ezt a bort pezsgőnek dolgozzák fel, majdnem a dupláját lehet kérni érte – ekkor futott fel a budafoki gyár termelése és indult be a balatonboglári pezsgőüzem is. Évi 30-40 millió palackot szállítottunk a Szovjetunióba, az ottani ízlésnek megfelelő édes és félédes ízekben.
– Ez a pezsgőexport vitathatatlanul nagy üzletnek számított – mondja a partnerem. – A KGST-vel kapcsolatban nem egészen úgy állt a helyzet, ahogy mostanában sokan feltüntetik: egy derék magyar ember behajt oda két szép lipicai lovat és elcserélik két csipás bolgár macskára. Mi is nagyon sokszor megtaláltuk a számításunkat.
166– Amellett, úgy tudom, a pezsgőgyártásban túladhattunk a gyenge minőségű borainkon.
– Elnézést, de ezt nem jól tudja. A pezsgő alapbora nem gyenge minőségű, hanem más adottságú. Semleges hatású, magasabb sav- és alacsonyabb alkoholtartalmú, másoderjesztésre alkalmas. Az erős fajtajelleg nem tolakszik nála az előtérbe, egy tramini, vagy egy olaszrizling önmagában kiváló lehet, de pezsgőnek nem való.
– Most kinek a tulajdonába tartozik a magyar pezsgőgyártás?
– A német Henkel cég megvásárolta a balatonboglári üzemet és gyakorlatilag a budafoki Törley gyár is az ő kezébe került. Az új tulajdonos a maga képére formálta át a gyártmányszerkezetet, a budafoki borászkodást elsorvasztotta, erőit a pezsgőgyártásra összpontosította. Az egykori Hungarovin 1200 emberéből mostanra alig 300 maradt.
– Milyen üzletet kötött a Henkel, mikor megvette ezeket a gyárakat?
– Jobbat elképzelni is nehéz volna. Ha jól tudom, Budafokba 12 millió dollárt fektettek be, ezért termékeket, piacot, kialakult műszaki gárdát kaptak. Öt évig adómentességben, további öt évig adókedvezményben részesülnek, emellett a vételárból leírhatják azokat a veszteségeket, melyek a működtetés beindításával kapcsolatosak, ezt a németek, természetesen, meg is tették. Ezután a harmadik évben már 400 millió forintos nyereség mutatkozott náluk.
– Az üzemek irányítása mennyire maradt meg a magyar vezetők kezében?
– A Henkelnél minden döntést a számítógép határoz meg, az pedig a wiesbadeni központjukban ketyeg. A magyar menedzsment csak kivitelező-végrehajtó szerepet tölt be.
A közhiedelemmel ellentétben a Balaton déli partja sem rajztáblaszerűen lapos vidék, a víz szélétől számított egy-két kilométeres távolságban Siófoktól egészen Balatonfenyvesig egy dombvonulat emelkedik. Egy ilyen magaslaton, a lellei Kishe167gyen helyezkedik el a „Vinárium” pincészete is, melyet Szent Donátusról, a viharok védőszentjéről neveztek el. Két éve épült zöldmezős beruházásként, méretei tiszteletet parancsolóak, találni olyan pincerészt is, melyet 400 ezer téglából húztak fel. Évi tízezer hektónyi bort termelnek, nyolcvanmillió forintos árbevételt mutatnak ki.
A tíz tulajdonos összesen mintegy 40 millió forinttal szállt be a vállalkozásba. Egy elejtett megjegyzésből kiderül, hogy valamennyien nagyobb szőlőterülettel is rendelkeznek a környéken. Több szempont is indokolta, hogy kialakítsák ezt a pozíciót: egyrészt ilyen módon biztosíthatják a bortermeléshez szükséges szőlőalap nagyobbik felét, másrészt mint mezőgazdasági termelők komoly adókedvezményeket vehetnek igénybe.
Az irodában ülünk le a KFT. vezetőivel és egy vendégként meghívott öreg szőlésszel. A beszélgetéshez az amerikai exportra menő vörösborukból bontanak fel egy üveggel. Megnézem a ráragasztott címkét: figyelmeztetik rajta az autóvezetőket és a terhes anyákat, hogy az ital fogyasztása milyen veszélyekkel járhat, feltüntetik az importőr nevét is, hogy bármilyen baj esetén felelősségre lehessen vonni az illetőt. A főnök magának is tölt:
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy vizet igyak!
A Merlot sokkal jobbnak bizonyul a hírénél, a későbbi kóstolónál is tiszta, jól kezelt borokat kaptunk.
– Hogy indult el az újabbkori borászkodás a Balaton déli partján?
– Az 1950-es évek elején kezdődött el a fejlesztés – magasabb politikai meggondolásokból. Korábban lent Villányban működött egy szőlőoltvány laboratórium, melyben kiváló képzettségű szakemberek jöttek össze. A Titóval kialakult konfliktus állandó háborús veszéllyel járt, ezért az intézetet a déli határ szomszédságából az ország belsejébe, Balatonboglárra telepítették át.
A környéken, Pusztaszentgyörgyön, Lengyeltótiban, Csillagpusztán és másutt sokhelyütt parlagon hevertek az egykori uradalmi földek, ezeket megkapták az oltványtermesztők és így alakult ki végül a Balatonboglári Állami Gazdaság. Főkertésszé 168Pettenkoffer Sándort nevezték ki, ő korábban Albrecht főherceg szőlészetét irányította.
– Ő milyen típusú szakember volt?
– Inkább elméleti, pontosan tudta, hogy hány szürke ló kell egy gazdaságba, de azt már nem volt képes megszervezni, hogy ezek a lovak dolgozzanak is. Az igazi gyakorlati munkát az utódja, Lakatos András végezte el.
– Ő mihez értett jobban: az emberekhez vagy a növényekhez?
– Vitán felül áll, hogy az emberekhez, tudta mozgósítani a környezetét. Fent Pesten senki sem értette, hogy mi hajtja őt és a beosztottjait, miért nem hagyják összedőlni azt a kastélyt, amelyben dolgoznak – mikor mindenki más azt teszi. Csak azt az egy magyarázatot találták rá, hogy Lakatos várja vissza a grófot és el akar számolni neki a birtokkal – mondja az öreg szőlész visszaemlékezőleg.
– Milyen feladatokat állítottak az induló Balatonboglári Állami Gazdaság elé?
– A balatoni üdülőket kellett ellátniuk gyümölccsel, saszlát, csabagyöngyét telepítettek. A nagyüzemi szemléletet kellett megvalósítaniuk a maguk területén, magyarul: azt akarták tőlük, hogy műveljék úgy a szőlőt, mint Burgert a kukoricát Bábolnán. Szerencsére arra nem kényszerítették a Gazdaságot, hogy szovjet módszereket alkalmazzon, ott ugyanis rendeletileg tiltották be a peronoszpórát. Tömegtermést kellett produkálniuk és messzemenő gépesítéssel ki kellett iktatniuk a kézi munkát.
A telepítésnél túlléptek minden ésszerű mértéket, a szőlőt meg akarták tanítani úszni, vagyis levitték egészen a Balaton partjára. Aztán Siófok környékén, de más vidékeken is már az első télen csonttá fagyott a szőlő, ez a pusztulás kijelölte azokat a határokat, ameddig érdemes foglalkozni a művelésével – három és fél – négyezer hektárról lehetett szó. Tizennyolc-harminc aranykoronás földek tartoztak ebbe a körbe, korábban búza és kukorica nőtt rajtuk, de a szőlő is jól fizetett, a Cardinal 300 mázsa fölött hozott hektáronként.
Hírük ment a világban, az ukránok meghívták őket szőlőt telepíteni Beregszász mellé. Ott tönkrement a kultúra, a hegyek169ből lement a síkra, a direkttermőre pedig azt mondták, hogy hibrid.
– A Gazdaságban túltermelés következett be, kazalszámra égették el az oltványokat – mondja az öreg szőlész. Bementem az igazgatóhoz: ne pusztítsuk el, hanem adjuk oda a környékbeli téeszeknek. Ha termőre fordul, majd szőlőben letörlesztik az árát. Később esetleg a mi leselejtezett technikánkat is kihelyezhetjük hozzájuk. Az igazgató rámnézett: mondtad ezt már valakinek? Még nem. Ne is merd, mert ezt úgy hívják, hogy gyarmatosítás! Később persze csak bevezették.
– Mikor kezdődött el a bortermelés Boglár környékén?
– 1961-ben telepítették az első borszőlőt, már a szovjet igények kielégítésére, négy évre rá szüretelték le az első termést. Akkor még csak két kis pince állt rendelkezésre, 1967-ben indultak meg az építkezések.
– A gyengébb termőhelyi adottságaival a Gazdaság hogy vehette fel a versenyt a történelmi borvidékekkel, Tokajjal, Badacsonnyal és a többiekkel?
– Lakatos András tudta, hogy itt nem lehet olyan csúcsminőséget termelni, melyet egy évben csak ünnepi alkalmakkor egyszer-kétszer isznak az emberek. Olyan tömegbort szeretett volna előállítani, melyet jó gyártási technikával az átlag fölé emelnek és az alacsony ára miatt sokan és sokszor vásárolnának. Lakatos bejárta a világot és gyűjtötte a tapasztalatokat. Végül a Lenz-Moser rendszert vezette be és ezzel kapcsolatosan a német borászati filozófiát: magas savtartalmú, reduktív hatású borra törekedett. A szőlő eredeti virágillatát úgy kívánták megőrizni, hogy fahordó helyett acéltartályban tárolták – így nem érintkezhetett a levegővel.
Azokban az időkben amúgy sem mutatkozott meg a különbség a jobb és a gyengébb termőhelyek között, mert a minőséget nem lehetett érvényesíteni az árban. Az Állami Borminősítő Bizottság megajánlott egy árat; a 300 forintos valódi érték helyett jó, ha 150-et megítélt, mégis tanácsosnak számított elfogadni, különben az illető gazdaság kegyvesztett lett. Így a bormezőny egyben maradt, a legjobb és a legrosszabb termék között sem mutatkozott 100 forintnál több különbség. Tokaj170ban sem tehettek mást, mint hogy csökkentették az önköltséget, az igazán jó magaslati parcellákról lehozták a termelést a hegy „szoknyájára”.
Bogláron egyre nagyobb szellemi kapacitás jött össze, míg másutt kirúgták a fehérköpenyeseket, addig nálunk igyekeztek idehozni a szakértőket és ez megmutatkozott a termelés színvonalának emelkedésében.
1975-ben leváltották Lakatos Andrást. Egy kócos párttitkár, egy kiugrott pap le tudta minősíttetni őt. Még az előző évben egy központi bizottsági titkár Nagyatádon a kispolgáriasság ellen beszélt, hozzánk is lejött egy osztályvezető, hogy ezt az elvet átültesse a gyakorlatba. A kicsik között a legnagyobbat, Lakatost találta meg: miért épített magának ekkora házat, miért tart egyholdas szőlőt, miért jár templomba. Megvonták tőle a politikai bizalmat, Széll, az igazgató sem tudta megvédeni. Lakatos most Brazíliában él, szakértő az ottani öntözéses szőlőtermesztési tervben.
1992-ben, mikor a tőkék már kezdtek elöregedni, a szőlők egy részét kiosztották kárpótlásban. Néhányan arra gondoltunk, hogy elmegyünk innen és megvetjük a lábunkat az északi oldalon, de Badacsonyban akkor már győzött a turizmus a borászkodás fölött, a legszebb táblákat felszabdalták, teleépítették nyaralókkal. A megfelelő gazdálkodáshoz legalább 20-30 hektár összefüggő területre lett volna szükség, ahol megterem 2000 hektó bor, abból ki lehetett volna szolgálni 10-15 nagy vendéglőt – de legföljebb 800 négyszögöleket kínáltak eladásra.
Végül is megmaradtunk a helyünkön, kézbe vettük a szőlőt, meg lehet nézni, hogy milyen állapotban vannak. Korábban soha nem értek el olyan magas cukorfokot, mint most, mert úgy végezzük el a zöldmunkákat, hogy a fürtök valósággal ki vannak téve a napra. A gazdák szinte név szerint szólítják a tőkéiket.
Hiába dolgozik akármennyit az egyes ember, mindig fennáll a veszély, hogy megbukhat. Néhányan, nem is a legrosszabbak „one man show”-nak tekintették a borüzletet, egyszemélyben akartak termelni, tárgyalni, eladni, propaganda munkát végezni – többnyire megfelelő kapcsolatok és nyelvtudás nélkül. 171Márpedig az a szakács, aki felszolgáló és fizetőpincér is akar lenni, az előbb-utóbb főzni is elfelejt. Mi ezt el akartuk kerülni, ezért is alakítottuk meg a KFT-t. Vigyázni kellene erre a szakmára, Magyarországon legalább 500 ezer ember él a borból.
Az előszobában várok a balatonboglári borászat egyik vezetőjére, hogy ne fusson hiába az idő; megkérdezem a titkárnőjét:
– Hogy aránylik a fizetése egy hasonló feladatkört ellátó német titkárnőéhez?
– Ilyen adatot nem ismerek, csak annyit tudok, hogy az én jövedelmem egy német munkanélküli segélyének az egyharmadrészét teszi ki.
– Mások is így keresnek az üzemben?
– Nálunk a magyar vidéki átlagfizetések vannak érvényben.
Közben a vezető befejezte előző tárgyalását, beinvitál az irodájába.
– Mikor kezdődött a boglári gazdaság kapcsolata a jelenlegi. tulajdonossal, a Henkel céggel?
– 1984-ben a Henkel cég 42 és félezer hektónyi nyomásálló pezsgőerjesztő acéltartályt adott el nekünk.
– Újakat?
– Nem, használtakat, de még jó karban levőket.
– Miért nem Németországban adták el?
– Feltehetőleg nem kívánták segíteni a konkurenciát. Öt éven át borban fizettünk, a fennmaradó részletekre 9 százalékos kamatot számítottak fel.
– Úgy hallottam, hogy az Állami Gazdaság akkori vezetői azért kedvelték ezt a lebonyolítási formát, mert úgy lehetett minősíteni, mintha árut szállítottak volna tőkés exportra.
– Ez így nem pontos, csak a törlesztés fölötti részre járt export támogatás. Ha mindent akar tudni, az ügyletet lízing formában bonyolították le – mert adózás szempontjából ez bizonyult a legelőnyösebbnek.
– A tranzakció után is tartották a kapcsolatot a Henkellel? A vezető vállat von:
172– Miért tartottuk volna? Az üzlet nem szerelem. Legközelebb már csak a privatizáció idején találkoztunk.
– Hogy ment végbe ez a magánosítás?
– Olyan pletykák szállongtak, hogy az Antall kormány nemzeti tulajdonban akarja tartani a Balatonboglári Állami Gazdaságot éppúgy, mint Tokajt vagy Bábolnát, de végül mégis kiírták a tendert. Az első fordulóban nem érkezett érdemi ajánlat, az illetékesek úgy határoztak, hogy egy újjászervezési tervet kell kidolgozni, ennek keretében a magyar bankok adtak volna annyi pénzt, hogy a Gazdaság megszabadult volna a hitelektől és állami tulajdonban marad. Később anélkül, hogy végigvitték volna ezt az elgondolást, meghirdették a második fordulót. Hatan jelentkeztek, ebből csak kettőt lehetett komolyan venni: minket, a helyi vezetést és a Henkelt. Az országgyűlési választások után az új hatalom nem kívánt dönteni és eredménytelennek minősítette a tendert. Pályázaton kívüli tárgyalásokat kezdeményeztek, a magyar bankok fokozatosan kihátráltak mögülünk, így a Henkel győzött.
– Mennyiért vették meg Boglárt?
– 36 millióért tokkal-vonóval. Kizárólagos tulajdonra törekedtek, először tőkeemelést hajtottak végre, így növelték a részesedésüket, aztán megvették a dolgozók részvényeit is. A következő lépcsőben egy újabb tőkeemelést vittek végbe, ennek eredményeként az állami tulajdonhányad már 25 százalék alá került, a Henkel ezt felvásárolta és ma már itt minden az övé maradéktalanul.
– Azt a vádat hallottam balatonboglári emberektől, hogy maguk, a Gazdaság akkori vezetői nem tettek meg mindent azért, hogy a cég állami tulajdonban maradjon. Állítólag az érdekeik mást diktáltak.
A vezető arcára sértődött félmosoly ül ki:
– Ha mi keresni akartunk volna ezen az átalakuláson, könnyen megtehettük volna. Veszteségbe hajszoljuk a Gazdaságot, aztán mikor az értéke leszáll a sárga földig, haverokon keresztül felvásároljuk. Tudnék mondani néhány hasonló esetet.
– Ön most a Henkel cég alkalmazottja?
173– Nem, én a Balatonboglári Borgazdasági RT.-hez tartozom. Mellettem két német foglal helyet az igazgatóságban és az ÁVÜ megbízottja – de őt állami részesedés hiányában eltávolították. A döntéseket a közgyűlésen hozzák meg, ezt viszont a Henkel cég tartja a kezében, mert minden az ő tulajdonának számít.
– Mi értelme van ennek a szembekötősdi játéknak? A Henkel miért nem érvényesíti közvetlenül az érdekeit?
– Az eladásnál állami részről kikötötték, hogy az RT. jogi formáját a vevő nem változtathatja meg és így nem csökkentheti a foglalkoztatást, nem állíthat le termelési szektorokat és így tovább.
– De a gyakorlatban megteheti?
– Természetesen.
– Akkor ezek az állami kikötések nagyjából annyit értek, mintha azt határozták volna meg, hogy mindenki köteles sárga kalapot viselni, aztán vagy hordják, vagy nem.
– Körülbelül így áll a helyzet.
Hallgatunk, össze kell szednem magam, hogy tovább tudjak kérdezni:
– Önnek mennyi lehetősége nyílik arra, hogy a saját felfogása szerint dolgozzon? Valóban a wiesbadeni központi számítógép határoz meg mindent?
– Igen, a számítógép dönti el a vállalati stratégiát, jelzi a rezsit és a hasznot, nincs különcködés, én sem térhetek el ettől.
– És ha valaki zseni a cégnél?
– Az az ő baja. Ha valakinek eszébe jutna egy világrengető ötlet, fel kellene hogy terjessze, a vállalati keretekbe háromnégy hónap alatt juthatna el a döntésig:
– Ez magyar viszonylatban rövid lefutásnak számít?
– Furcsa módon nálunk nem. 1980-90-ben a központi utasítások rendszere a minimumra esett vissza, ha valami sok pénzt ígért, gyorsan be lehetett vezetni.
– Milyen változások következtek be az új tulajdonos színrelépése óta?
– 1970-ben még 2200 fő dolgozott a Gazdaságnál, ez mostanság visszaesett 600-ra. Ez logikus következménye annak, hogy a szőlőkben és a gyümölcsösökben minden munkát a mi állomá174nyunk végzett el, most kiadtuk a területet részesművelésre, egy-egy ember 3-4 hektárt is kaphat, ez év végére 300 ezer forint tiszta jövedelmet érhet el.
Lejárt a megbeszélt idő, elköszönök. A vasútra menet beállok egy ismerős gazda borkimérésébe, a tulajdonos valaha az Állami Gazdaságnál dolgozott.
– Maga hogy fogadta azt a tényt, hogy a németeké lett a régi munkahelye?
– Magyarországon harminc évenként szoktak elvenni mindent az emberektől. Csak az a furcsa, mikor először fosztanak ki minket, utána már meg lehet szokni.
Bár még csak szeptember első hetében járunk, a sok eső miatt a szőlőszemek megrepedeztek és rothadni kezdtek, a Balaton mentén meg kellett kezdeni a szüretet. Néhol olyan gyatra a termés, hogy nem is érdemes leszedni, például Edericsen 11 cukorfokot mértek. Vendéglátóm, dr. Brazsil József is alig 15-öt regisztrált a Hivegy völgyi félhektáros tábláján.
– Cukor hozzáadásával három fokot lehet javítani rajta, száz literbe öt kiló kerül, ez mai áron számolva ötszáz forintos költséget jelent, ha visszaosztjuk, literenként öt forinttal emeli meg a must önköltségét.
– Egy liter bor előállítása most mennyibe kerül a termelőnek?
Brazsil nem csak szőlősgazda, de „civilben” a Keszthelyi Egyetem adjunktusa is, összegező szinten foglalkozik ezzel a témával, kocsijából néhány kimutatást szed elő:
– Vegyük először a szőlőt. Itt már rögtön nehézségekbe ütközünk, ha meg akarjuk határozni, hogy mit tekinthetünk szőlőültetvénynek: azt, amit a földhivatalok így minősítenek, azt, amely látszatra, például a támrendszere alapján szőlőformát mutat? Véleményem szerint egyik sem az, Európában csak azt szokás elfogadni, mely egy hektáron tíz tonna termést hoz – induljunk ki ebből.
Az egy hektárra kijuttatott tápanyag, növényvédőszer és az egyéb szükséges anyagok költségét tavalyi árakon 51.846 forint175ra kalkulálom. A munkadíj a közterhekkel együtt 87.220 forintot tesz ki. A traktoros talajmunka: a kétszeri szántás, a négyszeri felszíni művelés 22.000, a növényvédelem, az utaztatás, a szállítás ehhez hozzátesz még 33.000 forintot. Terhel minket a földbérleti díj, akkor is, ha a magunkéban gazdálkodunk, mert ha nem nőne rajta szőlő, kiadhatnánk és jövedelemhez juthatnánk általa. Ide tartozik még az ültetvény amortizációjának egy évre vetített hányada, a 10 százalékos általános költség, a felsorolt költségek kamata, ha hozzászámítjuk a hektáronként minimális 50 ezer forintos jövedelmet, akkor egy kiló szőlő 35 forintba kerül – nekem. Persze, ha tíz tonnánál több terem az egy hektáron, akkor jobban járok, ha pedig kevesebb, akkor rosszabbul.
Menjünk tovább. Egy kiló szőlőből 0,68 liter mustot tudunk kipréselni, a feldolgozási költséggel, a szükséges feljavítással, a pinceműveleti költséggel együtt az egyszer fejtett bor litere már eléri a 65 forintot. Tízszázalékos jövedelmet rátéve, majd beépítve a 11 százalékos fogyasztási adót, a 25 százalékos áfát, megkapjuk a 98,30 forintos árat. Ha valaki ennél olcsóbban kínálja, az vagy hamisít, vagy ráfizet.
– Aki megveszi magától ezt a százforintos bort, mennyiért adja tovább?
– Úgy tudom, hogy 170 és 400 forint között, a legmagasabb árat az egyik keszthelyi vendéglőben kérik érte.
– Nem volna érdemes palackoznia a bort?
– Ez csak akkor fizetődik ki, ha biztos piaci bázist sikerül kialakítani, akkor el lehetne érni a 150 forintos árat.
Forgatom kezemben a számvetés lapjait:
– Minden szőlősgazda készít magának egy ehhez hasonló pénzügyi tervet?
– Sajnos nem, pedig jó volna, ha a parasztember végre eljutna odáig, hogy nem csak a fáradtságérzés a munkája jutalma, hanem a magasabb jövedelem is. Meg kellene tanulnia, hogy a bort nem szabad a pinceajtóban eladni a kereskedőknek, hanem kiiktatva a közvetítőket, a kocsmárosokkal kell tárgyalni.
Nézem a szüretet: az eszközök alig-alig változtak, csak a lovaskocsit váltotta fel a pótkocsis traktor és a puttonyt a mű176anyag láda. A táblán egy 10-12 tagú munkacsapat is hagyományos módon szedi a rizlingszilvánit. Napi járandóságuk fejenként ezer forintot tesz ki, ehhez jön még a háromszori étkezés, két liter bor és Brazsil húsvétra külön meglepi őket egy-egy demizsonnal. A tábla barna erdőtalaja málladékony dolomit réteget fed, sűrűn kibukkannak belőle a kisebb-nagyobb kődarabok, feljebb, a hegy felé pannon homokréteg húzódik.
– Mikor ültette ezt a szőlőt?
– Hét évvel ezelőtt. A „Magyar Tenger” Termelőszövetkezetben volt egy elnök, aki mindenkit arra biztatott, hogy telepítsen szőlőt, mert, ahogy mondta, azt nem tudják elvinni az oroszok. Aki földet akart művelni, az kapott tőle, ha a törvény éppen akkor nem engedte, adott neki öt év múlva. Én 17 ezer forintért vettem az első kis táblámat, mikorra kiválasztottam, arra a mondásra gondoltam, hogy ahonnan látszik a Balaton, ott másfél cukorfokkal jobb a must. Három évig 100 forintnyi jövedelemből 110-et forgattam vissza, közben szandálban jártam, mert nem tudtam téli cipőt venni, a hónap közepén pedig fájt a fejem, hogy miből adom fel majd a kölcsönök kamatát. Aztán sikerült tovább lépnem, jelenleg hat részben három hektárnyi föld áll a családunk nevén.
Most már általánosnak mondható az a folyamot, hogy a kisebb szőlőket eladják a nagyobb birtokosoknak. Szerintem 700-800 négyszögöles darabokat nem lehet gazdaságosan művelni, a rajta termő hat-nyolc hektó bor meginni sok, eladni kevés, csak arra való, hogy megtörjön a hordóban.
– És ez a folyamat miképpen folytatódik majd tovább. Ezek a nagyobb birtokosok szövetkeznek?
– Az ügy biztosan ebbe az irányba halad, de az embereknek előbb el kell felejteniük a régi szövetkezeteket, hogy kedvük legyen létrehozni egy újat. A magyar paraszt egyébként is szervezhetetlen, csak a közülük valónak hisz, neki is csak akkor, ha a gyakorlatban bizonyít.
Megyünk tovább a kocsival, Brazsil egy, az út fölött fekvő táblára mutat:
– Ezt a 800 négyszögölet most vettem meg, nem utolsósorban azért, hogy ne kerüljön osztrák kézre. Itt a tőszomszédság177ban egy tiroli polgár vásárolt szőlőt és egyre inkább terjeszkedne.
– Szakmailag milyen színvonalon gazdálkodik az illető?
– Véleményem szerint túlművelte a földet, rotációs talajmaróval úgy fellazította a talajt, hogy nem tudta fogadni ezeket a mostani nagy esőket, lemosta az erózió.
– És maga, Brazsil úr, hogy birkózik meg a megnagyobbodott birtokukkal?
– Régen is 52 hétvégém volt rá, most is. Nem foglalkozom többet a három hektárral, mint más a 800 négyszögölével, igaz, nekem többet segítenek az emberek. Nem járok úgy, mint a zalai paraszt, aki azt mondta: ha nem jön közbe a szüret, végeztem volna a metszéssel. De hát dolgozni kell, úgyis öregszünk, ha nem csinálunk semmit.
– Milyen mértékben gépesíti a munkákat?
– A gépek birtoklása igazán csak a szüretnél fontos, egyébként a téesz gépei is elegendőek lettek volna, kölcsönkéri az ember egy-két napra. De előfordult, hogy azt mondták: ne szombaton szüretelj, hanem vasárnap, mert csak akkor tudjuk odaadni a traktort, márpedig ebben az ügyben az Istenen kívül senki se szóljon bele, ezért végül is megvettem a magam munkagépét.
Újra megered az eső, elindulunk lefelé a hegyről. A határban itt is sok az elhanyagolt kárpótlási föld és „tagi szőlő”, melyet a termelőszövetkezetek osztottak ki. Jelenlegi gazdáik nyilvánvaló spekulációs célokból tartják őket, négy-öt éve nem gondozzák, nem maradt benne elegendő szőlőtőke, felverte a gaz: a haraszt, az útifű, a feketeüröm, a szamárkóró és a csihatag.
– Ha volna becsület a növényvédőkben, fizetnének valamit ezeknek a tulajdonosoknak, mert innen indulnak a betegségek, folyamatos és örökös munkát biztosítva nekik.
Utolsó erejével süt a szeptembervégi nap, Bakonyi Károly, az öreg szőlész még behúzza a függönyöket házának ablakain. Az asztalra „Rozáliá”-t, egy általa nemesített szőlőfajtából szárma178zó bort készített ki, mellé egy tálon saját termésű körtét, őszibarackot, szilvát.
Bakonyi, akit a nagy Mathiász János és Kocsis Pál utódjának tartanak, hetvenötödik évében jár. Annak idején az apja helyét vette át és adta aztán tovább a fiának, a Bakonyi család három nemzedéke a Keszthelyi Georgikon 200 éves fennállásának több mint egyharmad részében dolgozott és alkotott az intézmény keretein belül. Ritkán szoktam elfogódni beszélgetőpartnereimtől, de most úgy érzem, mintha egy kissé magával a Történelemmel társalkodnék:
– A balatoni szőlészkedés miben különbözik például a szomszédos zalai vidéktől?
– Kialakulásában a termőhelyi adottságokon kívül a megélhetés módja döntött. Zalában valaha pergős bánkúti búzákat termesztettek, ha megérett, nem volt idő várni az aratással, a búzából származott a gazdaság legfőbb bevétele. Ugyanabban az időszakban kellett volna elvégezni a szőlőben is a fontosabb munkákat, de erre már nem maradt idő és erő. Ezért csak 200-400 négyszögöles szőlőbirtokok alakultak ki és itt is többnyire a kevés gondozást igénylő direkttermő fajtákat nevelték. Nem volt más cél, mint hogy a kenyér mellé jusson egy kis házi bor is. A helyzet mindmáig nem sokat változott, a 6,5 ezer hektáros területen 35 ezer szőlősgazda osztozik, talán 6-7 százaléka számít üzemi szőlőnek.
A Balaton mellett viszont a szőlő élvez elsőbbséget. A gazda 200-800 négyszögölből ki tudta egészíteni a megélhetését, egy holdból pedig rendesen el tudta tartani a családját. A szükséges kenyérrevalót inkább vásárolta, mint termesztette.
– Hogy tudtak megélni egy holdból, mikor most tízből sem lehet?
– Ötven-hatvan hektó bor is megtermett ekkora területen. A háború előtt a gazda literenként húsz-harminc fillérért adta el a kocsmárosoknak, ha ő maga palackozta ki az oda látogatóknak, ekkor a negyvenfilléres árat is elérhette – abban az időben, mikor egy zsömle két fillérbe került. A gazdának alig volt kiadása, nem használt drága növényvédőszereket, a rézgálicot olcsón megkaphatta, a karókat télen megvágta az erdőben, spórolt is 179velük, ősszel kihúzta őket, és csak tavasszal rakta vissza a földbe. A mustot sem cukrozta, mert egy kiló nyolcvan fillérbe, majd egy pengőbe került, egy liter bor három-négyszeresébe, inkább későn szüretelt és ha így is alacsony maradt a mustfok, saját főzésű sűrítménnyel javította fel.
Persze az is igaz, hogy az emberek más igényeket tápláltak, mint ma, nem akartak milliomosok lenni egyik napról a másikra, vagy éppen villát venni Floridában. Ez általánosan jellemezte az akkori világot, egy gyógyszerész nem nyitott magának három patikát, hanem megélt egyből, nem hajtotta túl magát egészen a temetőig.
Később az Állami Gazdaságok idején megpróbálkoztak a nagy, 1000-1500 hektáros táblákkal, de itt fel kellett rúgni a hagyományos művelési módokat. A szőlőt a fagyok után a legjobb metszeni, de ezek a gigantikus gazdaságok, ha végezni akartak a munkával, már decemberben neki kellett hogy lássanak, tavasszal aztán konstatálhatták a károkat.
– Ezek az elaprózódott kis gazdaságok hogy tették világhírűvé a badacsonyi bort?
– A badacsonyi bor nem nekik köszönheti a világhírét, hanem annak a négy-öt családnak, amely elkezdte palackozni és külföldre szállítani: az Esterházyaknak, az Ibosoknak, a Malatinszkyaknak és még néhány más famíliának. Ők azt a jelszót vallották, hogy ha a kezelésnél nem rontják el azt, amit a hegy magától adott, már kiváló árut prezentálnak, ha pedig még hozzá is tudnak tenni valamit, akkor egyenesen kiválót. Áldás kísérte a munkájukat.
Bakonyi tölt a „Rozália” borból, más kóstolóknál megjátszom a szakértőt, olyan mondatokkal; mint hogy: „milyen szép savai vannak”, de az öreg szőlész vizsgaszemei előtt nem merek színészkedni:
– Említette, hogy ez a bor is a nemesítés egyik közbenső láncszeme, milyen célt szolgál?
– Olyan Olasz rizlinget szeretnénk előállítani, melyet két-három héttel korábban és jobb minőséggel lehetne leszüretelni, mint a mostani fajtákat. Ezt egy piaci igény diktálja, mint ahogy minden egyes vállalkozásunknak ezt kell kiszolgálni.
180Az 1950-es évek végén egy korai érésű, illatos, egyenletesen és bőven termő, jó cukorfokú mustot adó szőlőfajtát akartunk létrehozni, nem azért, mert ez volt a tudományos ambíciónk, hanem mert a vásárlók azt keresték, így született meg a „Cserszegi fűszeres”. Az „Irsai Olivér”-t és a „Tramini”-t választottam szülőnek, az első biztosította a korai érést és a bő termőképességet, a második pedig a kiváló bor tulajdonságokat. Lassú és nagy türelmű munka után már 1960-ban előállítottuk az első magoncokat, de csak 1982-ben ismerték el államilag. Ma már viszont több mint 1500 hektáron termesztik, külön „Cserszegi fűszeres” borversenyt is rendeztek – Bakonyi a pohárba kitöltött „Rozáliá”-ra mutat –, ezzel az Olasz rizling nemesítéssel sem lesz másképp, már csak a fiam fogja befejezni.
– Hogy alakulnak a magyar bortermés méretei?
– A KGST időkben nyolcmillió hektoliter bort akartunk előállítani, volt olyan ötéves terv, mely alatt 45 ezer hektár szőlőt telepítettünk. A minőség háttérbe szorult, a 12-14 fokos Olasz rizlinget feljavították cukorral. Az Állami Gazdaságok 800-1000 hektáros táblákkal rendelkeztek, de 1985-ben úgy elfagyott rajtuk minden, hogy nem is tudtak szüretelni. Akkor engedélyt kértek, hogy készíthessenek bort, egymillió hektolitert állítottak elő ilyen módon. A borhamisítás állami monopóliummá vált.
Mára ez a hullám már lefutott, sőt az ellentétébe fordult, a 240 ezer hektáros szőlőterület a felére csökkent. Az üzemi szőlők átlagosan 20-25 évig maradnak igazán termőképesek, évente 5 ezer hektárt kellene felújítanunk, hogy megőrizhessük a színvonalat, ennek a felét sem tudjuk teljesíteni, az idén is jó, ha az ezer hektárt elérjük.
A privatizációnál a szőlők nagy része a pancserek kezébe került. Ők azt hitték, hogy magától terem majd nekik aranyat, hozzá sem kell nyúlni. Aztán mikor elvadult, ki akarták vágatni, de nem találtak olyan embert, aki a tőkék fájáért elvállalta volna, hanem komoly pénzt kért érte, ezért az új tulajdonosok inkább a sorsára hagyták a birtokukat.
A badacsonyi szőlőtáblákat meg kellene védeni a nyerészkedőktől. Ha valaki megvesz egy kataszterileg első vagy másodosztályúnak minősített szőlőtermő földet, az legyen köteles 181négy-öt éven belül beültetni. Nem kellene őket külön intézkedésekkel rászorítani, csak az adókat kellene megfelelően szabályozni. A szőlőre ötszörös mértéket kellene kivetni, mint a szántóra, vagy a rétre – annak idején a kulák minősítéseknél is ezt a kulcsot alkalmazták, a tulajdonos hamar megértené, hogy vagy megműveli, vagy eladja a birtokát.
Ne értsen félre, én már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne legyek „balatoni fundamentalista”. Én nem bánom, hogy most százszor annyi villa van fenn a hegyen, mint fiatalkoromban, nem dózeroltatnék le egyet sem. Tudomásul veszem, hogy a Balaton elsősorban üdülőövezetnek számít és célszerű mindent alárendelni ennek. Egy Grinziget kellene itt kialakítani sok kis borházzal, vendéglővel.
A táj képébe a szőlő mellett más növények is beleférnek, az örökzöld ültetvények, de még a mandula is – hiába fagy el öt-hat évenként, mégis meg kellene tartani, mert díszíti a hegyet. Csak egyet nem szabad megengedni: hogy akár egy négyszögölön is csihart, burjánt hagyjanak. Magasabb szempontból kellene megszervezni a balatoni életet, itt minden össze kell hogy függjön, mint ahogy az ember ha beáll a zabosbükköny egyik sarkába és kaszálni kezd, az egész tábla megmozdul, mert össze van nőve mindenestül.
Bakonyi kitölti a maradék bort:
– A szőlő a béke növénye, ez abból is. látszik, hogy minden háború tönkreteszi. Az optimisták növénye, mert aki ezt ültet, hisz a jövőben, hogy az a 20-25 év, amíg a szőlő él, nem hoz pusztulást. A barátság növénye, mert aki nem ismeri a szomszédját és nem tart jó kapcsolatot vele, az nem lehet jó szőlősgazda sem.
182Az egykori Nagybereki Állami Gazdaság a Balatonmáriafürdőnél déli irányba kiinduló övcsatorna és a keleti-nyugati főcsatorna által határolt területen feküdt. Ez a vidék valaha a Balaton része volt, sokezer évvel ezelőtt egy Balatonboglártól-Balatonkeresztúrig kialakuló homokzátony választotta le a tóról.
A Nagybereket az 1850-es évek közepéig összefüggő vízréteg borította. A Sió medence rendezése folytán a Balaton vízszintje itt is egy méterrel csökkent, ennek nyomán a környék magasabb részei szárazra kerültek. „A Nagyberek nádas, zsombékos, totyogós, sáros, lápos, zanócos, vadvizes, halásztanyás térséggé változott” – mint Takács Gyula írja tanulmányában, melyből a továbbiakban is idézek majd.
Az 1860-as évektől megkezdődött a Nagyberek lecsapolása, 2000 holdra kiterjedő csatornahálózat gyűjtötte össze a szivárgó-lappangó vizeket, melyeket szivattyútelepek emeltek át a magasabban fekvő Balatonba. Évente 20 millió köbméternyit juttatnak át a tóba, vízhiány esetén pedig gravitációs úton pótolják vissza a csatornákba.
A kialakuló uradalmi birtokokon „a szántóföldek közül az agyagos hátak I. és II. osztályúnak minősültek, a Nagyberek belseje felé haladva viszont egész a VIII. osztályig romlanak le. Ezen a területen különösen nagy gondot okoz a szélverés. A nagy mennyiségű csigahéj a szélben repülve valósággal leborotválja a zsenge kultúrákat.
Ha búzának, rozsnak, árpának nem is kedvez a bereki csigástőzeg; krumpli, kukorica, répa és csicsókrumpli számára igen jó. A hajdani tavakká duzzasztott völgyek pázsitos legelőkké váltak, de beljebb vízapadós legelők terülnek el, melyeken tehéncsordák járnak.”
A második világháborúig alig változott a környék, az 1950-es évek elején állítólag maga Rákosi Mátyás döntött úgy, hogy 183ezen a mocsaras, félnyomorban tengődő területen kell létrehozni a „Dunántúl éléskamráját”.
Az építkezést a Közérdekű Munkák Igazgatóságának, a KÖMI-nek 401-es vállalatára bízták. Búza Péter, Balatonfenyves és a Nagyberek múltjának krónikása megpróbált utánajárni ennek a titokzatos intézménynek. Kutatásai szerint a KÖMI a letartóztatott személyek termelőmunkában való foglalkoztatásának egységes megszervezésével lett megbízva, a célkitűzés szerint az volt a feladatuk, hogy „ezt a munkaerőt integrálják a tervgazdaság rendszerébe”. Az országban működő 70 rab munka táborból 20 KÖMI vállalat alakult. Aki az 1950-es évek első felében járta az országot, mindenütt találkozhatott ezekkel a szürkeruhás-szürkesapkás munkacsapatokkal a váci magasház-építkezésektől a dorogi vagy komlói bányákig. Felépítési rendszerüket nem ismerjük, arról sincs fogalmunk, hogy a Nagyberekbe települt részleg miért kapta a 401-es sorszámot.
A krónikásnak szinte egyetlen oldalnyi eredeti dokumentumot sem sikerült fellelnie, ezért csak a túlélők visszaemlékezéseire támaszkodhatott. Még a tábor létszámát illetőleg is csak feltételezésekig jutott el, egyesek szerint 1000, mások szerint 4000 főt őriztek a különféle majorokba telepített táborhelyeken – ezt az utóbbi számot a táborba szállító pék becsülte fel a kenyéradagok alapján.
Az őrizetesek társadalmi összetétele nagyjából hasonló volt a többi KÖMI vállalatéhoz. Akadtak köztük csendőrök, feketézők, falusi osztályellenségnek minősített kulákok, katonai szolgálatot megtagadó nazarénusok, de itt raboskodott Sztálinváros egyik felépítője, a Kossuth-díjas Nagy Lajos, aki állítólagos szabotázsért került a drótkerítés mögé.
A rabok először a maguk szállásait, az úgynevezett „vasbarakkokat” húzták fel, utána fel kellett építeniük a kirakatnak szánt Nagybereki Állami Gazdaság kertjeit. Hamarosan bebizonyosodott a „rabszolga munkája szükségképpen hanyag” mondás igazsága.
Kezembe került egy 1954-es újságcikk, mely a „Teremtsenek rendet a Nagybereki Állami Gazdaság építkezésénél!” – címet viseli.
184„…A Vállalat igen rossz munkát végzett, a felhúzott épületek minőségileg súlyos kifogás alá esnek, emellett 70 új létesítményt a Vállalat 1952 első felében kezdett meg és még 1954-ben sem fejezte be… Minden áron csak a mennyiségi tervek teljesítésére törekedtek. Tapasztalható volt az anyagpocsékolás, az építkezési anyagok rossz tárolása. Ott tárolták az építési anyagokat, ahol egyáltalán nem folytak építkezések, így elharapódzott a nagymérvű felesleges anyagmozgatás…”. – és így tovább hasonlóan.
„Ezután kezdődött el a nagy természetátalakító munka – írja egy 1979-ben (!) megjelent könyv –, mely a mai képet megteremtette, a szélvédő fasorokkal szabdalt jól termő parcellákat, dús füvű legelőket. Hatalmas traktorok törték fel a tőzeges talajt, megkeményítve annak felszínét, hogy a szél el ne hordja. A hároméves és az első ötéves terv egyik legnagyobb természetalakító vállalkozása valósult meg a Nagyberek síkságain. Nagyteljesítményű szivattyúkkal közel 30 millió köbméter vizet távolítottak el, 1950-ben 5000, ma pedig már 13 ezer holdon bőséggel fizet a megmunkálásért az évezredes háborítatlan tófenék.
Különösen a szálastakarmányok díszlenek itt: zabosbükköny, vörös- és füveshere, szudánfű stb. A lápos föld nagy nitrogéntartalma elsősorban a takarmánynövényeknek kedvez, de az állattenyésztés is jövedelmező ágnak számít. Szarvasmarha-, sertés-, tejtermelő gazdaságokat és hatalmas kertészeteket fejlesztettek ki…”
A valóság sajnos, kevésbé díszes képet mutatott. A Rákosi-korszak szelleméhez híven voluntarista módon alakították ki a Gazdaság terményszerkezetét is, semmibevéve a környék évszázados hagyományait és tapasztalatait. Kihasználva a szinte korlátlanul rendelkezésre álló rabsereget, kézi munkára igényes konyhakerti növényeket, zöldségeket termeltek. Az arányokat érzékelteti, hogy 1953 júniusában a Béke Világtanács budapesti ülésének tiszteletére a Gazdaság felajánlotta, hogy napi 130 mázsa spenótot, nagy mennyiségű retket, salátát és karalábét szállít az ipari dolgozóknak.
Próbálták meghonosítani a kendert, de az a tőzeges talajon nem adott rostot, a répa is hiába nőtt meg óriásira, a magasan 185megszabott műtrágya adagoktól, a cukortartalma nem érte el a feldolgozhatóság minimumát sem. Tizenkét pajtában szárították a Berekben megtermelt élvezhetetlen dohányt, nagy táblákon mentát vetettek, a faluban egy külön mentalepároló üzemet létesítettek – de ahány kísérlet, annyi kudarc.
Ma már nehéz volna kideríteni, hogy a gazdálkodás nyilvánvaló eredménytelensége tette, vagy inkább az országos politikában bekövetkezett „olvadás” szelleme, hogy a KÖMI elvonult a környékről, átengedte helyét az Állami Gazdaságok 4. számú Építő Vállalatának. A munkát egy Varga Imre nevezetű építésvezető irányította, de nem járt sikerrel, mert az igazgatóság nem rokonszenvezett vele. Elterjesztették róla, hogy hamarosan úgyis leváltják, senki sem vette komolyan az utasításait. Varga hamarosan belátta, hogy itt neki nem sok fű terem és elpályázott a környékről.
Valamilyen furcsa nosztalgiától vezéreltetve visszahozták az egykori KÖMI vezérigazgatót, Benkő Sándort, őt viszont az építési vállalat vezetősége buktatta meg szívós és kitartó aknamunkával.
Utána Sztálinvárosból vezényeltek ide egy új vezetőt, Felhősi Ferencet, de az ő irányítása alatt sem fordult kedvezőbbre az építkezés menete. „Van olyan eset, hogy csak téglát küldenek, ugyanakkor heteken keresztül nincs cement, mész és az épületfában is hiány mutatkozik” – jegyzi fel az egykori krónikás. „A Vállalat vezetősége helytelen intézkedésekkel akarja megszüntetni a nehézségeket. Tervhitelek törlésével, diszpécserek beállításával, jegyzőkönyvezésekkel, újabb és újabb kéthetenkénti halasztást kérő ütemtervekkel próbálkozik. A Vállalat szakemberhiánnyal küzd, ugyanakkor nem biztosítják a dolgozók szociális igényeinek a kielégítését. Nagy a munkaerővándorlás, májusban 67 fő belépéssel szemben 105 fő, június közepéig 26 fő belépéssel szemben 37 fő lépett ki.
A Vállalat 1954 első félévére tervezett 15 millió forintos beruházási tervéből mindösszesen 6 millió forintot teljesített. Ha a lemaradás ilyen ütemben fokozódik, akkor a Vállalat a tervezett építési tervének még az ötven százalékát sem tudja teljesíteni.”
186A folyamatos kudarcokat néhány látványos akcióval próbálták elfedni. 1953 augusztusában felépül az ötszáz férőhelyes művelődési ház beépített színpaddal, öltözőkkel – közel másfél millió forintos beruházás eredményeként. Az összeg akkori nagyságának érzékeltetésére megemlítjük, hogy az avató ünnepségen Holcmann Imre sztahanovista traktoros, aki már augusztus 15-én befejezte az éves tervét, 300 forintos jutalomban részesült.
Az alapítástól számítva tíz év is beletelt, amíg a Nagybereki Állami Gazdaság egymást sűrűn követő vezetői – akik között megtalálhatjuk a magyar szocialista mezőgazdaság kiemelkedő alakjának, Fehér Lajosnak a nevét is – rájöttek, hogy vissza kell térniük a lápi föld eredeti adottságaihoz, a szántóföldi termelést alárendelték az állattenyésztés érdekeinek, erdősávok telepítésével védték a tőzeges talajt a pusztító széljárás ellen. A kialakuló erdőkben meghonosították a fácánt és a dámvadat.
Erőfeszítéseik nem voltak elegendők ahhoz, hogy kifizetődővé tegyék az ÁG működését. Szigorúan gazdasági szempontokból tekintve továbbra is megbukott volna minden vezető, de ez sohasem világlott ki nyilvánvalóan, mert mindig jött annyi támogatás, amennyi elfedte a gazdálkodás hiányait.
1973-ban Sütő Ödön, az akkori vezérigazgató megpróbált előrébb lépni. Összetett termelési szerkezetet kívánt kialakítani, az ÁG-hoz tartozó egész 9000 hektárból csak a Nagybereken kívül eső, jó adottságú, úgynevezett ásványi földeken tartotta fenn a növénytermesztést, a belső szikes táblákon, homokon, nádas dzsumbujokon, alig két-három aranykoronára értékelt földeken visszaállította a hagyományos külterjes marhatenyésztést, tovább fejlesztette a vadgazdálkodást. A legnagyobb arányú vállalkozásnak a sertéstelepek kialakítása bizonyult, évi 60 ezer hízót vágtak le a Balaton-parti igények kiszolgálására.
Ez a fénykorszak nem tartott sokáig, 1983-ban állami rendelet írta elő a Balaton közelében fekvő sertéstelepek felszámolását. A kiváltó szándék, a Balaton tisztaságának megóvása önmagában véve tiszteletet érdemelt volna, az intézkedés azonban ellentmondásos volt: nem vette figyelembe, hogy a tóba bekerülő szennyeződésnek több mint hetven százaléka kommunális ere187detű, többek között a megszüntetésre ítélt sertéstelep közelében fekvő szennyvíztisztító folytonos szivárogtatásával fertőzte a talajt, és mégis megmaradhatott.
A termelési szerkezet ezzel kapcsolatos átalakítására 500 millió forintot utaltak át Balaton menti közös gazdaságoknak, ebből Nagyberek egymaga 48 milliót kapott. Úgy érzem, hogy most is érzékeltetni kell az összeg akkori értékét egy gazdálkodási példával: egy terménytároló szín egy négyzetméterének megépítése akkoriban kijött 3-4 ezer forintból – ma már meghaladja a 12 ezret.
Első ütemben a feketebezsenyi telepet számolták fel, ez az ország legmodernebb hasonló létesítményei közé tartozott, 1989-ig követte a másik két sertésnevelő is, az ÁG vágóhídját ezentúl kívülről kellett ellátni állatokkal.
Ezt a csapást a Gazdaság nem tudta kiheverni, általánossá vált a leromlás. Az egykori krónikás szomorú képet fest az állapotokról: „a kisvasút síneit több helyen szemét fedi, mert már régen nem darál tőzeget Feketebezsenyben a gyár, s a lecsapolt nádas csalamádévá korcsosult kukoricát sem terem, csak gyomot, melyen az Amerikából importált tehéncsorda vírussal fertőzve kódorog és pusztul. Kudarcot vallott itt minden, ami intenzív és extenzív és mindenki, aki gazdálkodott… Csisztapuszta felé félúton a Hunyadi akolban két üres istálló van, a másik kettő meg romokban, de száz tehén hever még bennük mocsokban. Nincsenek ablakok és hullik a vakolat, de a gulyások igencsak hallgatnak, ők tudják, hogy kár itt a szóért.” A Gazdaság 27 millió forintos veszteséggel zárta az évet.
A korszak jellemző taktikai felfogása szerint a Nagybereki Állami Gazdaság is kapcsolatainak kiterjesztésével próbált kimenekülni a válságból. Vendégházában ha egy külföldi szállt meg, 10-20 ezer márkát is kifizetett 3-4 itt töltött napért, viszont a hazai magas állami és párt tisztségek viselőit ingyenesen fogadták, előfordult, hogy egy-egy elvtársi vadász egy délután 4-5 őzbakot is kilőtt. A Gazdaság jobb vendégei számára két szobát bérelt állandó jelleggel az Atrium Hyatt szállodában évi ötmillió forintos költséggel. Münchenben pedig saját önálló kirendeltséget tartott fenn két kiküldöttel és hatmillió forintos kiadással.
188Ennek a taktikának a folytatásaként Sütő vezérigazgató és csapata nem gazdasági intézkedésekkel, hanem egy látványos huszárcsínnyel próbálta meg szanálni a helyzetet; elvállalta a kettes fogathajtó világbajnokság megrendezését. A dolog eleve olyan kockázatosnak látszott, hogy a felettes szerv nem adott hozzá egy fillért sem, a Sporthivatal is „lenyelte” később a beígért félmillió forintot, majd szép sorjában a többi korábban jelentkezett támogató is visszavonult, a rendezőnek végül hiteleket kellett felvenni az esemény lebonyolítására.
A Gazdaság felépített egy lovasstadiont, a lelátók alatt üzletsorral, motelekkel, ezekhez kialakította a megfelelő utakat, telefonhálózatot és így tovább. A kivitelezés műszaki színvonala komoly kívánnivalót hagyott maga után, így például háromezer ülést elmulasztottak alulról leszigetelni, az eső valósággal elárasztotta az alatta elhelyezkedő kiszolgáló helyiségeket. A pályát jelenleg csak Balatonfenyves megyei másodosztályú labdarúgó csapata használja.
Külön balszerencse volt a bajban, hogy a kísérő körülmények sem kedveztek. A fő attrakciónak számító maratonhajtás napján zuhogott az eső, emiatt több tízezernyi néző elmaradt. A befektetett pénz megtérülése helyett be kellett érni olyan kétes erkölcsi sikerekkel, mint hogy a windsori lovasnapokkal kapcsolatos bemutatókra meghívták a Gazdaság 26 lovát…
Sütő megpróbált előre menekülni, egy újabb lovasversenyt akart rendezni, de ehhez már nem jutott hozzá, a bekövetkező krach valósággal felrobbantotta a Gazdaságot.
Az eddig egységesnek tűnő szervezetből egymás után váltak ki a valóban hasznot termelő egységek, az újonnan megalakuló Hunor Vadgazdálkodási Kft., mely a magyar vadászati szervezés központjának számított, évi 300 milliós árbevételt vitt el magával, ugyanilyen súlyos érvágást jelentett az önállósuló Öreglaki Vadfeldolgozó távozása, a vágóhidat sem lehetett tovább működtetni, bérbe kellett adni a Kaposvári Húsipari Vállalatnak. Csak a klasszikus mezőgazdasági ágazatok maradtak meg: a szántóföldi művelés, a marha- és a lótartás. Az eddig egymilliárdot is meghaladó összesített árbevétel a 30 százalékára esett vissza.
1891992-re az adósság elérte a 600 millió forintot, csak az éves kamatteher 144 milliót tett ki. A felsőbb szervek Nyírlugossal, Kemecsével és néhány más állami gazdasággal együtt a Nagybereki ÁG-t is fel akarták számolni.
A vendégház egykori élvezői, a magas állásokat betöltő vadászok nem siettek a Gazdaság segítségére, felmérhették, hogy Sütő bukásával nem számíthatnak további kedvezményekre. Elvitték az itt őrzött trófeáikat, melyeket otthon már nem tudtak felaggatni a zsúfolt falakra és eladták őket Nyugatra csontnak – kemény milliókat bekasszírozva. Megszaporodtak az adóellenőrzések, a bankok is felmondták a hiteleket. Sütőt feljelentették, hogy még 1982-ben kihozatta a Budapest Galériából II. Rudolf szobrát és a vállalat jelképeként felállította az udvaron. A Szikrai Állami Gazdaságtól titokzatos módon ide került egy faragott bútorgarnitúra, azt is el akarták vinni, de az újonnan megválasztott üzemigazgató, Baumstark Mihály leállította az akciót.
Baumstark igyekezett tisztázni az addigi zavaros ügyvitelt, nem engedte, hogy könyvelési manőverekkel eltüntessék a veszteséget, felmondta az Atrium Hyattben bérelt szobákat, megszüntette a müncheni kirendeltséget és nem járult hozzá, hogy a vezetőjét külkereskedelmi vezérhelyettesévé minősítsék át.
Az újonnan megválasztott üzemigazgató megpróbálta felhajtani a további működéshez szükséges tőkét. Jobb híján olyan kétségbeesettnek tűnő ötletekkel kísérletezett, mint hogy marhabelet ajánlott felszívódó műtéti cérna gyártásához. Baumstark sokadik golgotajárásán akadt össze egy német befektető céggel, mely gyógyászati eszközök és kellékek gyártására szakosodott. A tulajdonosok, Ludwig és Berndt Braun, érdeklődést mutattak az egykori Állami Gazdaság iránt. A cég, mely hárommilliárd márkás évi forgalmat bonyolít le, már több területen is betört a magyar piacra, így például tucatnyi művese állomást működtet nálunk.
190Braunék részletes, 16 különféle szempontra kiterjedő környezeti vizsgálatot tartottak a Nagyberekben, ellenőrizték a talaj, a víz, a levegő és a takarónövényzet szinte minden meghatározó tulajdonságát. A felmérések kedvező eredményeket hoztak, például az Európai Közösség által engedélyezett nehézfém terhelési szintnek alig az egytizedét mutatták ki. Ezek után egy vegyesvállalat alakult Hubertus Agráripari BT néven, indulásnál 54 százalékos külföldi és 46 százalékos magyar tulajdonaránnyal. Az ÁPV RT. részesedése fejében pénz helyett Pusztaberényt szerette volna megkapni az ottani udvarházzal és ménessel egyetemben, egyes hírek szerint már ki is volt jelölve az új tulajdonos, akinek továbbadták volna, de a többiek nem fogadták el a legértékesebb területi egység elvesztését. Később a német cég 90 százalékra rúgó abszolút többséget szerzett, csak az Országos Kereskedelmi és Hitelbank tartott meg tíz százalékot a régi Állami Gazdaság adósságainak fejében.
A Braun cég egy speciális tervének megvalósítására kívánja felhasználni újonnan szerzett nagybereki tulajdonát. Egy szabadalommal rendelkezik, segítségével a marhavérből olyan fehérjekivonatot tud előállítani, mely a műtétek során kiválthatja a humán vért és minden előzetes vércsoportvizsgálat nélkül alkalmazható.
A termék iránti kívánalmak igen szigorúak, az Európai Unió egy 72 oldalra terjedő ajánlást bocsátott ki, az ajánlásnak adott esetben természetesen kötelező jellege van, ha valaki be akar jutni a piacra.
Mindenképp célszerűbbnek látszik a külterjes marhatartásra alapozni. Az istállókban a takarmány folyamatosan ki van téve a különböző rágcsálók által terjesztett fertőzéseknek, az állomány antibiotikummal vagy hormonnal történő kezelése pedig hátrább sorolja a tenyésztőt a kockázati osztályok ranglistáján. Extenzív tartási körülmények között viszont nincs szükség oltásokra, a megbetegedett állatot egyszerűen ki lehet emelni a többiek közül.
Persze ez a módszer nem csak előnyökkel jár. A modern felfogású szabadban való nevelésben nem lehet alkalmazni a korábbi „vadmarhás” legeltető tartásnál használatos technikát. Figye191lő rendszereket kell kiépíteni, ezek a legelőkön is jelzik azokat a talajban vagy vízben jelentkező káros hatásokat, melyek az állományt fenyegetik.
– Mennyiben volt alkalmas erre a feladatra egy elmaradott állami gazdaság? – kérdezem Baumstark üzemigazgatót, akit a német tulajdonosok is megtartottak a helyén.
– Pályám kezdetén én magam is közös gazdaságokban dolgoztam, így tapasztalatból tudom, hogy az 1960-as évek végére már kialakultak a háztáji termelés normái és ennek megfelelően a reform elvárások – ezért adva volt a lehetőség, hogy átálljunk egy modernebb stílusra.
– A nagyüzemi jelleg nem akadályozta ezt a váltást?
– A második világháború után Japán és Ausztria mezőgazdaságának kétszer is váltania kellett éppen azért, mert túlságosan elaprózódtak a birtokméretek, vissza kellett térni a nagyobb egységekhez. Nálunk sem lehetne működtetni a 170 kilométer hosszú, meghatározó fontosságú csatornarendszert úgy, hogy mind a két oldalon tízméterenként más és más birtokolja a földet. Ki garantálja, hogy karbantartanák a maguk részét, mikor még a művelési kötelezettséget sem sikerülne rájuk kényszeríteni?! Szerencsére a kárpótlások az 5000 hektárnak alig a tíz százalékát érintették.
Az átszervezést sajnos nem tudtuk elkerülni, az 1989-es csúcsévben 890 ember dolgozott az Állami Gazdaságban, a létszám jelenleg nem éri el a 370 főt.
– Magát mennyire engedik a saját elgondolásai szerint dolgozni?
– Teljes mértékben szabadkezet kaptam. A német tulajdonos évente háromszor-négyszer jön el ide tájékozódni.
A német cégnek ez az egyetlen agrárjellegű telepe, eddig 12 millió márkát fektettek bele. Eredetileg 400 millió forintot szántak a mezőgazdasági háttér rendbehozására, ezt az összeget kissé alábecsülve állapították meg, a végén 600 millióra kerekedett ki.
Az idei 1996-os év már az ötödik, melyet erre a munkára fordítunk. Most születnek meg azok a borjaink, melyekkel teljesíteni tudjuk az Európai Közösség összes ajánlását. De talán néz192zük meg a majorokat és az állatokat kint a helyszínen, vagy van még valamilyen kérdése?
– Csak egy: ha annak idején lett volna pénze rá, maga is megvette volna ezt a gazdaságot? Úgy értem: jó üzletnek találta volna?
Az ügyvezető igazgató eltöpreng, eztán bólint: – Igen, azt hiszem, érdemes lett volna megvenni.
A „Hubertus”, leszámítva néhány irodájának és más épületének a házülését nem tulajdonosa a földnek, hanem bérli azt az államtól és a privatizáció kedvezményezettjeitől, de így is gondosan őrzi a birtokát. A bereki vizet a Balatonba átemelő vízháznál egy sorompó zárja le az utat. Egy félévvel korábban már jártam itt a pécsi Vízügyi Igazgatóság vezetőivel, akkor nem engedélyezték, hogy beljebb mehessünk, ha jól tudom, a „Hubertus” igazgatóhelyettesnője rendelkezett így – csak általa ismert indokok alapján. Most Baumstark megjelenésére az őr szó nélkül felemeli a sorompót.
A tavaszi olvadástól még sár és megszámlálhatatlan tócsa borítja nem csak a földet, de az utakat is, egy terepjáróval indulunk befelé. Meglepnek a távolságok, a „Hubertus”, úgy tűnik, valóságos kis birodalmat alkot, hosszan fut velünk a kocsi.
– Ha a Sors visszaadná nekünk az elmúlt éveket és a mai eszünkkel már az események ismeretében újra kezdhetnénk a magyar mezőgazdaság felszabadulás utáni történetét, mit kellene másképpen csinálnunk – kérdezem az üzemigazgatót.
– Inkább arra tudnék válaszolni, hogy mit nem kellett volna csinálni. Minden ötéves tervvel egy-egy programot kívántak megvalósítani és senkit sem érdekelt, hogy az mibe kerül. Tizenkétmillió tonna gabonát akartak termelni és ennek a célnak az érdekében olyan területeket vontak be, melyeknek nem voltak ilyen hagyományai – hadd tegyem hozzá, nem véletlenül. Olyan intenzív művelést folytattak, hogy a műtrágya hordozóanyaga elsavanyította a földeket. Valaha mi adtuk egész Európa 193vetőmagját, a kiváló bánkúti fajtákat, most pedig nekünk magunknak is idegenből kell hoznunk.
– A közelmúltban lezajlott változások segítettek e gondokon?
– Nem sokat. Napjainkban a magyar mezőgazdaság visszaesett abba az állapotba, amelyben az 1950-es téesz-szervezések alatt senyvedett és most sem áll rendelkezésére tőke a szükséges változások keresztülviteléhez.
Mi is csak jelentős beruházások és modernizálások árán tudtunk fejlődni. Nem is olyan régen még 240-280 kiló búzát kellett elvetnünk hektáronként, ma már lementünk 160-170 kilóra és a termés mennyisége nem csökkent. A korábbinál gyakrabban tudunk fejtrágyázni, mert kisebb mennyiségeket juttatunk ki egyszerre, akkor és úgy, ahogy a növények éppen igénylik – mintha csak sóznánk.
Három kombájnunkból kettő fedélzeti komputerrel van ellátva. Ha kiépül az úgynevezett GPS-rendszer, melyen most dolgozunk, a kombájn a vezető képességeitől és figyelmétől függetlenül a gyomosodás mértékének megfelelően adagolja majd a vegyszert.
– Megtérül majd egy ilyen rendszer bevezetése?
– Ez egy olyan terv része, mellyel a legalacsonyabbra akarjuk csökkenteni a költségeket. Ha a gép nem az egész táblára szórja ki a 3,6 literes adagot, hanem csak oda, ahová éppen kell, a mostani növényvédőszer árak mellett két év alatt kifizeti magát ez a befektetés.
A tervezett rendszer segítségével követni tudjuk a tápanyagok és védőszerek hatását. Nem húsz év múlva fogunk reagálni egy-egy kedvezőtlen jelenségre, hanem azonnal. Meglesz az esély, hogy többé ne kövessünk el helyrehozhatatlan hibákat.
A német tulajdonosok úgy fogalmazták meg távlati stratégiájukat, hogy számukra jelenleg nem a Gazdaság területén álló épületek állaga a fontos, hanem a termelés fokozása, hogy az emberek minél hamarabb többet kereshessenek. Ennek a felfogásnak lehet a következménye, hogy a modernizálási törekvé194seknél egyelőre sokkal szembeötlőbbek az elmaradottság különféle nyomai.
A Gazdaság területén számos termelési és tanyaközpont jellegű major feküdt, közülük Rigóháza gyakorlatilag felszámolódott, az utolsó itt lakókat nemrégiben költöztették el.
A legnagyobb lélekszámú Imre-major is a lassú pusztulás képét mutatja. A játszóteret felverte a gaz, az árkokba régen kibelezett autók roncsai dőltek bele. A kiszórt hamu megázott az esőben és nehéz kén-dioxid szagot enged ki magából.
A terület közigazgatásilag a balatonfenyvesi önkormányzat illetékességi körébe tartozik, de a hivatalnak nincs pénze, legfeljebb annyit tudott tenni, hogy minden majorban felszereltetett egy-egy telefonfülkét. Az új német tulajdonos korrektül teljesíti a törvényben előírt kötelezettségeit, évente százmillió forint körüli közterhet fizet ki, de ezen felül nem száll be a helység gondjainak megoldásába.
Végigjártuk a majort, kísérőmmel bekéredzkedtünk néhány lakásba. A majd ötven évvel ezelőtt épített házakat akkor sem az öröklétnek szánták, mára alulról-felülről meginogtak. A svédpadlót sárga homokba lerakott párnafákra szegezték fel, ezeket az idők folyamán megette a nedvesség, a konyhákban lerakott kövezet is meg-megsüppedt, a bútorok lábait fadarabokkal kell alátámasztani, hogy előre ne bukjanak. A talajvíz derékmagasságig felkúszott a falakban, a lakásokban nyitott ajtónál is erős dohszag terjeng.
Fent a tetőgerendák is megroskadtak a cserép súlya alatt, csak meghajolva lehet végigmenni alattuk, a kémény is összedőléssel fenyeget. A padlást szinte senki sem meri használni.
A fúrt kutakból érkező ivóvíz büdös, állítólag metán keveredik bele, időnként kis kukacok tűnnek fel benne, aki teheti, inkább üveges üdítőt fogyaszt. A lakások zömét már megvásárolták, amelyik nem került magánkézbe, az még gyorsabban bomlik le, előfordult, hogy az egyik lakó berúgott és magára gyújtotta a házat. A bérleményekért a Gazdaság havi 1000-1500 forintot szed be, ezért elhordja a szemetet és elviszi a szennyvizet is, távlatilag csatornázást is ígér.
195A kultúrház, ahol valaha évente kétszer a kaposvári színház is előadást tartott, már rég bezárt, megszűnt a pálmajori bolt is, csak egy kocsma működik. Benézünk a söntésbe, most délidőben is tizenhárom vendéget számolok össze, mindannyian többé-kevésbé kapatosak. Foglalkozásuk felől érdeklődöm; van köztük vasutas, lapkihordó, de a nagy többség munkanélküli.
A szocializmus idején kirakatnak szánt Gazdaság termelő keretei is felbomlottak. Egy nagy irodát lebontottak, csupasz falaira felírtak egy Fradi-mondókát: „újpesti cigányok, b…tok az anyátok!” Az Imre-major elhagyott istállóinak beszakadt a teteje, az élet leállását jelzi, hogy a villanyoszlopokon háborítatlanul megmaradtak a tavalyi ázott gólyafészkek. Egy takarmánykeverő üzemet most bontanak le, ugyanerre a sorsra jutott a korábbi nagyratörő tervekre emlékeztető nyomda épülete is.
Baumstark nem akadályoz a vizsgálódásban, nem tartozik azok közé a vezetők közé, akik szemtől-szembe is megpróbálják letagadni a nyilvánvalót, a helyzetét persze megkönnyíti, hogy nem őrá hárul a felelősség a kialakult helyzetért.
– Mikor a Gazdaság átalakult, 150 ember ment el korkedvezményes nyugdíjba. Ezek korábban is rosszul kerestek, tízezer forintos fizetésekből nem tudtak felhalmozni annyit, hogy egy lakást vegyenek maguknak Balatonfenyvesen, így gyakorlatilag kiszolgáltatott bérrabszolgákká váltak. Annyi anyagi tehetségük volt, amit ilyen-olyan módon meg tudtak szerezni maguknak: halat, kukoricát, mindent, amihez hozzáférhettek. A mostani kapitalizmusban jobban vigyáznak az értékekre, tehát ezek az emberek nagyon szegényen élnek.
– És akiket nyugdíjba küldtek, továbbra is itt laknak a Gazdaság területén?
– Hová mehetnének?!
– És a körülményeken nem tudnak változtatni?
– Mondtam már, hogy csak olyan mértékben, ahogy a Gazdaság nyereségessé válik. Egyelőre csak arra vagyunk képesek, hogy legalább a táj képét megóvjuk, felújítunk egy-egy stílusos régi épületet, a bontásokhoz kibéreltünk egy kőőrlő gépet, hogy ne maradjon vissza a sitt.
196Továbbindulunk, az oldalt elmaradó kukoricatáblákon valóságos tavaszi beltengerek alakultak ki. A 170 kilométernyi belső csatorna hálózatot négyszázmillió forintos beruházással próbálják alkalmassá tenni a természetes vízmozgás lebonyolítására, átépítik a műtárgyakat, a mederből kiemelik a kivágott faóriások gyökereit és sorban lerakják őket a táblák peremén.
A bereki sár így is nehezen adja meg magát, Baumstark maga vezeti a terepjárót, feszült figyelemmel próbál manőverezni a réten.
– Nem tart sofőrt?
– Ha lehet, nem veszek igénybe senkit sem, kezdettől fogva épp ez volt ellenem az egyik fő kifogás: mit különcködik?!
– Furcsa volt a maguk nemzedéke.
– Inkább a sorsunk volt az. Először a „partizánoknak” kellett hálásnak lennünk, vártuk, hogy mikor mennek el végre, eztán jöttek helyettük a „forradalmárok”, most őket kell kiböjtölnünk.
Közben a kocsi végképp leáll. Szerencsénk van, mert a közelben már ott legelnek a Gazdaság tehenei. Az 1100 állatot öt nagy gulyába szakítva őrzik, számuk május végére 3000-re emelkedik majd. Az állomány tovább nem növelhető, mert egy-egy tehénre másfél hektárnyi legelőt kell számítani, így a 3800 hektárnyi gyepterület behatárolja a lehetőségeket. Külön tartják a negyven tenyészbikát, rájuk nem vár ígéretesebb jövő, a Gazdaság áttér a kizárólagos mesterséges megtermékenyítésre.
Alacsony, sárfoltos ruházatú gulyás jelentkezik az üzemigazgatónál, majd beinvitál a melegedőül szolgáló lakókocsiba. Nehezen találok témát:
– Hány tehénből áll a gulya?
– 276 állatból, legelőn tartjuk őket, amíg akad zöld, aztán behajtjuk őket egy zárt részre, ott silót, szénát, ásványkiegészítőt, sót kapnak.
– Lefogynak ilyenkor?
– Nem sokat, az 5-6 mázsás tehén talán 20 kilót ad le.
– Szabad tartásban hogyan szoktak elleni a tehenek?
– Az öreg tehén nem kér segítséget, ha elleni akar, elvonul a többiektől, mikor kiesik belőle a borjú, elszakad a köldökzsi197nór. A fiatal elsőhasú fél a borjútól, nem tudja, mit csináljon vele, neki sokszor kell segítenünk ellető kötelekkel. A tehén hat hónapig, az elválasztásig vigyáz rá, nem enged oda más borjút.
– Itt kint nehéz a munka?
– Nem a munka nehéz, hanem a megélhetés. Egy hónapban 360 órát dolgozunk és még 40 óra rámegy a bejárásra. 17 ezer forintos bruttót kapok, ez 70 forint 50 filléres órabérnek felel meg. Ezért a pénzért felelek az állatok meglétéért, az ellésekért, a felfújódásokért, mindenért. Ha az én hibámból elhullik egy tehén, ötezer forintot vonnak le a béremből, egy borjúért ezret.
– Mi jön rá az alapbérre?
– Ellésenként 200 forint, de ez két ember között oszlik meg, egy évben tízezer forint körül jut rám. A választásnál pedig súly szerint kapunk prémiumot, de a keresetünk mindenestül sem megy 20 ezer fölé. Az egész gazdaságban mi, a vadmarhások keressük a legkevesebbet, a kubikusok a szombat-vasárnapot otthon töltik és így is megvan a 13-14 ezer forintjuk tisztán, tessék ezt elosztani órára. Még rendes munkaruhánk sincs, úgy kell kérnünk valamit, ha leszakad rólunk.
– Nem gondolt rá, hogy elmenjen innen?
– 53 éves vagyok, hová menjek?!
– Nincs más szakmája?
– Traktoros voltam Homokszentgyörgyön, az orvos levegőváltozást javasolt a fiamnak, akkor jöttem át ide a családdal még 1975-ben.
– Hogy telik el a napja?
– Reggel félhétkor veszem át a munkát a váltótársamtól, egy-két óránként megnézem a gulyát. Apróbb bajokat magam is ellátok, ha felfúvódik egy tehén, egy csövet dugok le neki és kijön a levegő a torkán. Éjszaka muszáj aludni egy keveset, de csak úgy lerúgott csizmával.
– Főzni szokott?
– Nem, száraz ételt szoktam hozni magammal. Másnap reggel félkilenckor szoktam hazaérni, a fiam és a feleségem is dolgozik, a házimunka rám marad. Baromfit, kecskét tartunk, most veszek majd három malacot.
– Alkalmi munkát nem vállal?
198– Van a faluban 6-8 munkanélküli, akik nem hagynák, hogy elvigyék előlük.
Baumstark visszajött értem, egy fiatal beosztott mérnöke kíséri. Fenn a kocsin elmondom, miről beszélgettünk, az üzemigazgató nem cáfolja a gulyás szavait.
– Igen, keveset keresnek az embereink, de mi legalább egész évre alkalmazzuk őket. Más gazdaságokban úgy csinálják, hogy csak a munkás időszakban veszik őket állományba, egyébként munkanélküli segélyen hagyják.
– És megéri a tőkésnek, hogy ilyen alacsony szinten tartsa a béreket? Nem mond le ezzel eleve a legképzettebb, legértékesebb munkaerőről?
A hozzánk csatlakozott fiatal mezőgazdasági mérnök közbeszól:
– Az a helyzet, hogy a nagyüzemek szétesése óta a magyar mezőgazdaságban munkanélküliség uralkodik, a munkaadók a legjobb szakemberek között is válogathatnak – még ilyen pénzekért is.
– Ha magát most valamiért elküldenék a „Hubertus”-tól, hová mehetne?
– Megkeresném a barátaimat, hátha tudnak egy helyet valahol.
– Önálló vállalkozásba nem kezdhetne?
– Az nem menne. Hatvan-hetven hektárnál kisebb területen nem lehet kifizetődő módon gazdálkodni, ehhez viszont már gépek kellenek. Miből vegyem meg őket?
– A tulajdonos-váltásoknál egy-egy állami gazdasági dolgozónak 20 aranykoronával szúrták ki a szemét – 40 éves munka után. Minden értékesebb eszközt elvittek az ügyeskedők.
A „Hubertus” tulajdonosainak anyagi szűkkeblűsége egyébként nem számít egyedi jelenségnek. A külföldi cégek ritkán emelik alkalmazottaik bérét az átlagos magyar színvonal fölé, akkor is csak 10-15 százalékkal. Egy balatoni gyár privatizálása során az új német gazdák meg akarták tartani az addigi igazgatót, de a megállapodás nem jött létre. Az igazgató szavai szerint: felelős irányítói beosztásban egy német segédmunkás fizetését kínálták neki.
199Később elmeséltem tapasztalataimat egy öreg barátomnak, ő csak ennyit mondott:
– Tanuld meg, hogy a tőke kegyetlen!
A Balaton északi partjának „stratégiai mélysége” kilométerekre bővült a Káli-medence és kapcsolt részeinek fokozatos betelepülésével, a déli parton ez a dimenzió még az ötszáz métert is alig éri el. Az idegenforgalmi terjeszkedés iránya elkerülhetetlenül a Nagyberek felé kell hogy mutasson.
Maga a „Hubertus” is igyekszik elősegíteni a turizmus fejlődését. A mederrendezési munkák azt a célt is szolgálják, hogy a Nyugati csatornát hajózhatóvá tegyék, a vízi járművek egész Marcali városáig úszhatnának le rajta.
A Berek másik lehetséges megközelítési módja a „give”, a Balatonfenyvesről kiinduló gazdasági vasút lehetne. A felújítások már hosszú ideje elmaradtak, a pályahosszon az engedélyezett sebesség nem haladhatja meg az óránkénti 15 kilométert. A megálló-épületek állaga is siralmas, a hat négyzetméter alapterületű pálmajori „Hauptbahnhof”-on is csak az imádság tartja egyben a téglákat. A MÁV 1996-ra már nem tudja elvállalni a közforgalommal járó ráfizetéseket, egy új gazdának kellene üzemeltetni a „givé”-t, feltehetőleg nosztalgiavasútként.
Kiegészítésképpen megnéztem egy átlagos balatoni szarvasmarha telepet is, a Hegymagasi Mezőgazdasági Szövetkezet tehenészetét. Ez a vállalkozás 1992-ben vált ki a tapolcai termelőszövetkezetből. Magasabb támogatásra számítottak, de reményeikben csalódniuk kellett. A téesz az átadásnál 60 milliós árat határozott meg, ez messze túlhaladta a reális értéket, a régi vezetők feltehetőleg nem kívánták kedvező indulási pozícióba hozni az utódokat. Az új tulajdonosok vagyonjegyekben rakták le ezt az összeget, próbáltak szerezni 40-50 millió forint hitelt, mert így egy nagyobb telepet vásárolhattak volna meg, de a 200bankok elzárkóztak a kéréseik Ötszáz húsfajtájú marhával kezdték, magyar tarkával, hereforddal.
– Most, négy év után hány jószáguk van?
– Jelenleg 250.
– Ezek szerint felélik a vagyonukat?
– Mikor elindultunk, 40 forintba került egy liter gázolaj, most 110-be, még további húsz százalékkal kellene emelni az energiaárakat és végképp lehetetlenné válunk. Növekszenek a közterhek, a társadalombiztosítási járulék. Most már annak is örülünk, hogy annak idején nem kaptunk hitelt, legalább a kamatokat nem kell törlesztenünk. Ilyen körülmények között csak túlélési stratégiát folytathatunk.
– Ezeket a veszteségeket nem lehetne kiegyenlíteni hatékonyabb munkaszervezéssel?
– Összesen tíz-tizenkét ember termeli meg a takarmányt, legeltet és dolgozik az istállóban, nem tudom, mit lehetne még kiszorítani belőlük – mondja a társulás vezetője –, én magam már agyérgörcsöt kaptam az állandó idegi terheléstől, hónapokig mozdulni is alig bírtam. Most pedig már megint csodálkozik a feleségem, ha este tíz óra előtt hazaérek.
– Nem gondolt rá, hogy valamilyen más vállalkozásba kezdjen?
– Mihez értek én, jó uram? Egész életemben csak ezt csináltam. Ha volna pénzünk, megpróbálkozhatnánk kertépítéssel, kenyérgabona termesztéssel, de anyagilag a legszélső lyukon fütyülünk.
– Kinek adják el a gazdaságban megtermelt tejet?
– Mi magunk áruljuk, mert így 20-22 százalékkal többet kapunk érte, mintha a Tejiparnak adnánk, az is sokat számít, hogy így egy hónappal hamarább jutunk hozzá a pénzünkhöz.
– Az eladási árak hogy alakulnak?
– Egy litert öven forint körül tudunk tartani, míg a boltokban sehol sem mennek le nyolcvan forint alá. Arról már nem is beszélek, hogy a mi tejünk zsírtartalma 3, százalékos, a bolti tejé pedig 1,5-2,8 százalék között mozog.
Az értékesítés ennek ellenére nehezen indult meg, például Tapolcán alig ötven litert tudtunk eladni; az emberek inkább a zacskós tejet vásárolták.
201– De miért? Azt hitték, hogy jobb minőségű?
– Egyáltalán nem – szól közbe egy sokat tapasztalt helyi vezető –, csak a különféle közületi konyhákban dolgozóknak a zacskós tejet könnyebb ruha alatt hazalopni, egy kancsóval könnyen lebukhatnak.
– És a másik termékük, a hús hogy megy?
– Közismert, hogy a magyar tarka tehén húsa magas biológiai értékű, mégis hiába ajánlgatjuk végig a Balaton mellett. A borjúhús sem kell a henteseknek, nincs vevő, aki meg tudná fizetni, a vendéglők inkább kiáztatott marhát adnak el borjúhúsnak. Távlatilag tovább romlik a helyzet, a kergemarha-kór miatt a kockázatra hivatkozva biztos leszállítják majd a felvásárlási árakat.
– Mi lesz itt?!
– Mi lesz az országban? – kérdez vissza.
Átmegyünk megnézni az istállót. Útközben megállunk az udvaron: 30-40 éves traktorok és kombájnok vesztegelnek itt javításra várva.
– Sokat költöttünk rájuk, de az első két évben úgy látszott, hogy csak több tonna vassal lettünk gazdagabbak. A kombájn úgy aratott, hogy elhullatta a magot, a búza kikelt utána. A német egyesülés után a régi NDK-s gépekhez csak kétszeres áron lehetett alkatrészeket kapni, mégis muszáj volt megvenni őket. Mostanra már úgy-ahogy helyrehoztuk a technikánkat.
A gulya kint legel, az istállóban csak néhány frissen leellett tehén kérődzik. Megállunk, házigazdáim várják, hogy kérdéseket tegyek fel, de én keveset értek az állattenyésztéshez, csak egy-egy töredékes emlék jut az eszembe:
– Mi történt a régen olyan divatos hígtrágyás módszerrel, mikor vízsugárral mosták ki a trágyát az állatok alól?
– Nem vált be. A tehén lefeküdt a rácsos padozatra, a csecsbimbói beleakadtak a résekbe, négyből egy-kettő leszakadt, az állatorvosok mást sem csináltak, mint foltozták őket. A hígtrágyás öntözés sem ment, az állatok belesodorták a szénát, a szivattyú nem tudta felaprítani és kijuttatni a földekre, télen pedig befagyott az egész. Hála Istennek már a kutya sem ugat utána.
202– Ha egy ausztriai tónak a Balatonhoz hasonló módon kezdene romlani a hírneve, mihez kezdene az osztrák idegenforgalom? – kérdezem a budapesti Osztrák Ügynökség vezetőjét.
– Az 1980-as években a Wörthi-tónál alakult ki ezzel rokon helyzet; a környéken nem volt megoldva a szennyvízkezelés, algásodás, vízvirágzás következett be. Közcsatornát építettünk és a szennyvizet kivezettük a parti körzetből.
– És a tisztított szennyvíz nem hiányzott a tó vízháztartásából? A Balatonnál előfordulhat, hogy enélkül nem lehetne tartani a megfelelő szintet.
– Mások az arányok, a Wörthi-tó hússzor mélyebb a Balatonnál és a környező kétezer méter magas hegyekben olvadó hó bőségesen pótol minden veszteséget. Egyéb intézkedéseket is hoztunk; megpróbáltuk az utolsó példányig lehalászni az angolnát, mely a Wörthi-tóban helyidegen fajtának tekintendő.
– Az a lehetőség nem fordult meg a fejükben, hogy ebben az átmeneti időszakban az árakat is levigyék?
– Ez lett volna a létező legrosszabb politika. Képzelje el, hogy valaki idén tízezer schillinget fizetett a nyaralásáért és meglátja egy prospektusban, hogy jövőre ugyanezt nyolcezerért kínálják. Csak arra gondolhat, hogy becsapták és örökre elveszítjük mint ügyfelet. Egy dolgot tehettünk, és ezt meg is tettük: ugyanazért a pénzért több szolgáltatást nyújtottunk, például beiktattunk a programba egy borkóstolót vagy ingyenes vízisíelést.
A nagyközönséget folyamatosan tájékoztattuk arról, hogy miképp alakul a tó állapota, a vizsgálatokat a leghitelesebb szakértőkkel végeztettük el.
– És ha ők kedvezőtlen jelenségeket tapasztaltak volna?
– Azokat sem hallgattuk volna el. Személyes meggyőződésem, hogy mindig csak előre szabad menekülni, minden mellébeszélés 203csak tovább rontja a helyzetet. Ha a maga idején Waldheim nyíltan elvállalta volna, hogy főhadnagyként szolgált az SS-ben, el tudta volna kerülni a későbbi bonyodalmak nagy részét.
A megfelelő tájékoztatás döntő az idegenforgalomban, befolyásolni tudja, hogy az elkerülhetetlenül bekövetkező bajoknál milyen kép alakul ki a közvéleményben. Annak idején egyes olasz cégek metilalkohollal hamisították a boraikat, ez a manipuláció halálos áldozatokat is követelt, a sajtó megfelelő irányításával mégis sikerült elérniük, hogy az ügyből kisebb botrány keletkezett, mint mikor a burgenlandi szőlősgazdák az ártalmatlan glykollal dúsították fel az áruikat.
Tudnék néhány szót mondani a glykol hatásáról, de visszanyelem, a beszélgetésünk aligha folytatódna a mostani barátságos mederben.
– Ön is tartja a kapcsolatot a magyar sajtóval?
– Már öt éve, mióta itt tartózkodom, havonta egyszer reggelire fogadom a magyar újságírókat és megkérdezem tőlük, hogy mi a véleményük Ausztriáról. Minden érdekel, legyen szó akár idegenforgalomról, akár politikáról vagy sportról.
– Látta már ennek gyakorlati hasznát?
– Hogyne, ha megengedi, felhoznék egy jellemző példát. Lipták úr, az Amerikában élő ismert magyar professzor köztudomásúlag esküdt ellensége a bős-nagymarosi vízlépcső tervének. Mikor kiderült, hogy Androsch, a volt osztrák miniszter bankja anyagilag támogatja a vízlépcső építkezést, a professzor tüntetésre hívta fel a budapesti polgárokat, vonuljanak az osztrák követség elé és a továbbiakban bojkottálják az ausztriai turizmust. Azonnal úgy döntöttem, hogy ezt az akciót nem szabad válasz nélkül hagynunk, megszerveztem, hogy a nagykövetünk még aznap este nyilatkozhatott a magyar televízióban. Elmondhatta, hogy Androsch magánszemély és az osztrák kormánynak nincs hatásköre arra, hogy befolyásolja, milyen üzletekbe fektetnek pénzt az állampolgárok. Be kell vallanom, hogy megfelelő kapcsolatok nélkül nem tudtam volna elintézni, hogy ilyen gyorsan reagálhassunk.
– Visszatérve a kiinduló témánkhoz: milyen hibákat tapasztalt a mi balatoni idegenforgalmunkban?
204– Nem vagyok illetékes hivatalos kritikát gyakorolni, csak a személyes tapasztalataimról beszélhetek. Én is Magyarországon születtem, gyerekkoromban Keszthelyre jártunk le nyaralni. Itt azzal kerestem pénzt, hogy beetettem a halakat kukoricával, paprikás kenyérrel aztán megkerestem a német turistákat és felajánlottam nekik, hogy olyan helyre viszem őket, ahol biztos a fogás. Egy sem maradt hálátlan. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy most felnőtt koromban is ugyanezt csinálom.
Egy konferencián Szent Istvánt idéztem a magyar idegenforgalmi szakembereknek: „…becsüld meg az idegent!”, majd hozzátettem: jobban mint eddig. Számomra felfoghatatlan például az a gyakorlat, hogy a szállodákban más árakat szabnak a külföldieknek, mint a magyaroknak. Ha hivatalosan leutazunk a Balatonra, a magyar titkárnőm ugyanolyan szobáért kevesebbet fizet, mint én, az osztrák állampolgár. Ezt egyetlen nyugati üzletember vagy turista sem fogja megérteni és elfogadni.
(Én viszont értem: ez az intézkedés ama szépségflastromok egyike, melyet az antiszociális politikát folytató magyar kormány a lelkiismeretére kíván ragasztani. Most sem szólok közbe, hagyom tovább elmélkedni a partneremet.)
– Ami a lényeget, a szervezést illeti; úgy tapasztaltam, hogy a Balatonnak nincs gazdája. Összehasonlításul megemlítem, hogy Salzkammergut környéke hiába fekszik három tartomány területén, mégis van egy központi idegenforgalmi hivatala. A balatonmenti három megyét nem fogja össze egy közös magasabb koordinátor és ez megérződik az egész ügyvitelen. Azt hallottam, hogy most decemberben összesen két balatoni prospektust küldtek ki Bécsbe, nálunk az 1994-95-ös téli szezonra 1114 helyi katalógust terjesztettek, ehhez jött még a mi ügynökségünk központi reklámfüzete. Véleményem szerint ennek megfelelően itt is kellene egy általános Balaton-programismertető és emellett minden tóparti helység külön-külön megjelenhetne a maga ajánlatával. Azt hiszem, az itteni polgármesterek egy része nem érzi át az idegenforgalom fontosságát.
– Inkább arról lehet szó, hogy nem jut rá elég pénz.
– Ezt nem tudom elfogadni. A magyar idegenforgalmi bevétel értéke azonos a mezőgazdasági exportéval, csak a pénzt nem 205oda forgatják vissza, ahol keletkezett. A fekete szálláskiadásból származó veszteséget is meg lehetne fogni. Ausztriában senkinek sem áll érdekében, hogy letagadja a forgalmát, mert csak akkor vehet fel valaki hitelt fejlesztésre, ha megfelelő bevételt igazol. Minél többet keres, annál magasabb a támogatás.
A helyzetet az is ingataggá teszi, hogy Magyarországon az idegenforgalmi támogatás felét a tervezett adóbevételből kívánják fedezni – ez a pénz viszont nem szokott bejönni. Véleményem szerint az államnak mindentől függetlenül kellene garantálnia az idegenforgalom működőképességét, ezt a politikai változások sem befolyásolhatják. Bárki is nyeri majd a választásokat Ausztriában, a mi 500-600 milliós büdzsénk megmarad, mint ahogy vezetőket sem váltanak le politikai okokból. A vezérigazgatói székbe akkor kerülhet új ember, ha öt százalékkal csökken a forgalom és az illetékesek egy friss erő bevetését látják szükségesnek, aki majd új és megfelelő irányba viszi az ügyeket.
Ennek a mentalitásnak köszönhető, hogy Ausztria a hatodik az idegenforgalmi világranglistán, az egy főre jutó bevétel tekintetében pedig az első helyet foglalja el. Megelőz nemcsak olyan nagy országokat mint Brazília, hanem egy egész világrészt, Ausztráliát is.
Másik jellemző hibának a balatoni adatbázis teljes hiányát tartom. Azt hiszem, senki sem tudja pontosan, hogy mennyi ágy van a Balatonon, milyen igény mutatkozik rájuk, következésképpen semmit sem tehetnek a nyilvánvalóan megmutatkozó túlkínálat ellen. Elnézését kérem, amiért ismét osztrák ellenpéldákra hivatkozom, de Salzburgban már régen nem engedélyezik a harminc vendégnél többet befogadó új szállodák építését. Vagy ami még jellemzőbb: Bécsben összesen 3600 taxiengedélyt adtak ki és egységesen kötelező tarifát vezettek be, Magyarországon két taxis az Alkotmánybíróságnál meggátolhatta egy hasonló intézkedés megvalósítását.
Az sincs tisztázva, hogy az érkező turisták mit szeretnének itt látni, nem alakítottak ki egységes Balaton képet. Mi végeztünk ilyen irányú kísérleteket: egy megterített büfét ábrázoló képet mutattunk és a szemlélőnek azt kellett megállapítani, hogy melyik országra jellemző: Ausztriára, Svájcra vagy Németországra. 206A jellegzetességek alapján el is lehetett dönteni. Anekdotaként megemlítem, hogy egy másik, döglött halakat ábrázoló fotóról mindenki Németországra kapcsolt.
– Mikor járt utoljára a Balatonon?
– Idén már nem, de tavaly nyáron voltam a családommal Balatonfüreden beültünk egy vendéglőbe ebédelni. Időspórolás céljából egyszerre rendeltük meg a főételeket és a desszertet. A levest kanalaztuk, mikor jött a pincér és kicserélte a desszert árlistát, 15 százalékkal felemelték az árakat – evés közben. Odahívtam az üzletvezetőt, aki személyesen ismert, tudta, hogy én is turistákkal foglalkozom, de csak annyit mondott nekem:
– Most megy az üzlet, most tudunk keresni.
Az 1995-ös hivatalos magyar turisztikai és külgazdasági partnerjegyzék a 30. oldalon tünteti fel a bécsi Ungarisches Tourismusamt-ot, címként az I. kerületi Park-ring 112-t jelöli meg, valójában a Park-ring 12. szám alatt működik a magyar idegenforgalmi kirendeltség. A valódi cím ismeretében sem könnyű megtalálni, mert egy toronyépület harmadik udvarának hatodik emeletén helyezkedik el.
– Ezt tekinthetjük az eldugottság jelképének? – kérdezem Czeglédi Józsefet, a kirendeltség vezetőjét.
– Ahhoz képest, hogy az egész hivatalunk két és fél emberből áll: belőlem, egy adminisztrátorból és egy félállású segítőből, azt hiszem, hogy megtesszük a magunkét.
Volt olyan év, hogy 208 fontos közéleti személyiséget vittünk el Magyarországra, zömében újságírókat az úgynevezett „Presse Fahrt”-ok keretében. Bemutattuk nekik az idegenforgalmi nevezetességeinket, fogadta őket a miniszterelnök és Budapest főpolgármestere is. Így sikerült megnyernünk az osztrák sajtó jóindulatát; ez olyan eredményekben gyümölcsözött, hogy 1995-ben egyetlen olyan cikk sem jelent meg Ausztriában, mely felhánytorgatta volna a Balaton vízminőségének romlását.
– Az én tudomásom szerint 1995-ben nem hogy romlott, de javult a Balaton vizének minősége.
207– Ezt egy turista másként értékeli, mint a tudósok, őt nem a víz oldott oxigén tartalma érdekli, hanem az, hogy feltűnik-e egy döglött angolna a strandon. Nekünk ezeket a jelenségeket kell kivédenünk.
Megpróbáltuk elhárítani a határátkeléssel kapcsolatos nehézségeket is. Ausztria január elsején csatlakozott a schengeni egyezményhez, ennek jegyében a határon mindenkinek átvizsgálták a poggyászát, végiglapozták az útlevelét és minden Európa Unión kívüli állampolgár esetében felhívták a bécsi belügyminisztériumot: nem körözik-e az illetőt, van-e tiltó akadálya a beutazásának.
Március 12-én kilenc és fél órás várakozás alakult ki a Hegyeshalom-Nickelsdorf határátkelőhelyen. Az eset után sorozatban kaptam a telefonokat magyarországi utazások lemondásáról, egyes osztrák és más nyugati utazási irodák törölni akarták katalógusukból a magyar programokat. Egy gyógyszálló-vendég kártérítési pert indított a szállodája ellen, mert a taxija lekéste a swechati repülőtéren a csatlakozást. Nagycenken három csoportot mondtak le, mert nem merték elvállalni, hogy az osztrák esküvői násznép bizonytalan helyzetbe kerüljön a határon.
Ez az állapot katasztrofális helyzetbe hozhatta volna a magyar idegenforgalmat, hiszen az osztrák-magyar határon érkezik a teljes nyugati forgalmunk, egyben devizabevételünk mintegy háromnegyed része.
Mi már előre figyelmeztettünk erre a veszélyre és megpróbáltuk megszervezni a két fél határkoordinációját, nem mondhatom, hogy könnyen ment. Kezdetben még az osztrák nagykövet is természetesnek találta, hogy három órát kell várakoznia, csak mostanában tapasztalható egy lassú elmozdulás.
– A Balatonnal kapcsolatos hírverés milyen súllyal jelenik meg a munkájukban?
– Az idegenforgalom 70 százaléka Budapest és a Balaton felé irányul, az 1,7 milliárd dolláros összbevétel 25 százalékát a tó termeli ki, nem lehet közömbös számunkra, hogy ez a hányad egyre csökken.
– Milyen bajokat lát?
208– Valaha magam is foglalkoztam a Balaton gondjaival és elindítottam néhány kezdeményezést. Megszerveztük a „Balatoni Ősz” rendezvényeit, javaslatot tettünk a fedett tetős, melegvizű uszodák építési programjára, a gyógyvizek jobb felhasználására – be kell vallanom, nem sok sikerrel.
Czeglédi elkéri a tollamat és egy háromszög alakú ábrát rajzol a jegyzetblokkomba, különféle szektorokra osztja:
– A bajok abból erednek, hogy a magyar idegenforgalomnak nem alakult ki a megfelelő szerkezete. Ausztriában ez egy piramishoz hasonlít, melynek csúcsán a minisztérium helyezkedik el. Ez alatt foglal helyet a 9 tartomány idegenforgalmi hivatala, még lejjebb a 35 régióé, majd 1500 helység szervezete következik, végül 75 ezer idegenforgalmi vállalat alkotja a piramis alapját. Nálunk ebből a piramisból hiányoznak az osztrák tartományoknak megfelelő megyei központok és a regionális szervezetek – még Budapestnek sincs megfelelő idegenforgalmi irányítása, már két éve hiábavalóan próbálják megszervezni. Ilyen körülmények között nekünk rendkívül nehéz megfelelő kapcsolatot tartani az otthoniakkal.
Januártól-márciusig négy nagy ausztriai kiállításon jelenünk meg „Magyarország nap”-keretében; Bécsben, Grazban, Salzburgban és Linzben. Ezeket a megnyilvánulásokat valójában Budapestről kellene megszervezni, de az utazási irodák, szállodavállalatok és más érdekeltek alig-alig jelentkeztek.
– Lehet, hogy drágának találták?
– Egy-egy stand felállítása ötszázezer forintba kerül, ennek az összegnek a felét is az Idegenforgalmi Alap fedezi. Az az igazság, hogy Ausztriát ma már sokan alábecsülik, nem akarok rosszindulatú lenni, de az illetékesek szívesebben utaznak Párizsba vagy Londonba, mint mondjuk Grazba, ahová magánemberként is könnyen eljuthatnak.
Elindítottunk egy mozgalmat az Austrian Travel Mailhez való csatlakozásra. A magyar vállalatoknak kellene adniuk önmagukról egy egyoldalas tájékoztatót és az ATM kapcsolatokat teremt számukra az 1100 legnagyobb osztrák turista, közlekedési és egyéb lehetséges partnercéggel. 1500 schillingbe kerülne az egész, de alig 20-25 magyar vállalkozás jelentkezett.
209Ilyen körülmények között a kirendeltségünknek egyszerre kell nemzeti és vállalati propagandát folytatnunk, senkit sem hagyhatunk ki, mert ezt látványos megkülönböztetésnek tartanák.
Újabban mind több magánember is fordul hozzánk, például Csisztafürdőről írt nekünk valaki, hogy az udvarában levő kútban minősített gyógyvizet találtak és kérte, hogy szerezzünk neki tőkés partnert a fejlesztéshez.
– Milyen évet vár 1996-ra?
– Az idegenforgalmi kampány sajnos eltolódott februárra, de a millecentenárium hatása kiegyenlíti ezt.
Beszélgetőtársam, az Országos Idegenforgalmi Hivatal egyik irányítója régi bútordarabnak számít a szakmában, ez utolsó tíz évben hét vezetőt üdvözölt és búcsúztatott a Hivatal élére érkezőben és onnan távozóban. Higgadtan, de némi pesszimizmussal fogalmaz.
– Az idegenforgalmi bevételünk 1995-ben 1,7 milliárd dollár körül járt, ez 20 százalékkal több, mint az előző évi. Véleményem szerint ez a növekedés egyrészt az inflációból ered, másrészt abból, hogy csökkent a fekete valutabeváltások mértéke.
Százalékosan vizsgálva a dolgokat, az Idegenforgalom valaha az országos bevételek egyharmadát hozta, most az egynegyedét sem.
– Ebből mennyit fordítunk vissza a magyar idegenforgalom fejlesztésére?
1995-ben 1,2 milliárd forintot költöttünk ilyen célokra, ez reálértékben egyharmadát teszi ki a négy-öt évvel ezelőttinek. Az összegből 700 millió jut propagandára, ezzel a számmal még Bulgáriától és Lengyelországtól is elmaradunk, ők négyszer-ötször ennyit áldóznak rá.
– Egyébként hogy állunk az idegenforgalmi világranglistán?
– Nehéz komolyan venni azokat a hivatalos kijelentéseket, hogy Magyarország turisztikai nagyhatalomnak számít.
Partnerem egy hivatalos beszámolót tesz elém:
210„…Míg a turisták számát tekintve Magyarország a 4. helyet foglalja el Európában (az adatgyűjtés módszertani különbségei miatt valószínűleg mérsékeltebb ez a helyezés), az összes bevételeket illetően becsléseink szerint a rangsor 13-15. helyén van. A központilag regisztrált devizabevételek alapján sem található az első tíz európai országot bemutató rangsorán. Mindezek alapján a külföldi vendégek egy napra jutó költése a nyugat-európai átlagnak fele-egyharmada…”
Mint jól tudjuk, az ördög a zárójelekben lakik, én is szemügyre veszem az ebben foglaltakat:
– Mit jelent az, hogy „az adatgyűjtés módszertani különbsége”?
– Azt, hogy nem azonos mutatók alapján számolnak. Nálunk a határbelépő forgalmat veszik és azt hasonlítják össze más országok szálláshelyeinek vendégéjszakáival. Azt szerényen elhallgatják, hogy a határátlépők nagy százalékát az országon megállás nélkül átzúduló vendégmunkás rohamok szállítják. Nem véletlen, hogy az állítólagos magas helyezésünk ellenére a devizabevételi rangsorban 49-ikek vagyunk.
– A visszaesés mennyire vonatkozik a Balatonra?
– A bevételek évente mintegy 10 százalékkal csökkennek és 1996-ban is az lehet a legoptimistább várakozásunk, hogy nem zuhan vissza ennél nagyobb mértékben.
Az utóbbi időben a Balaton számos korábbi vonzó tulajdonságát elveszítette. Többé már nem szolgál bevásárló piacul a keleti országokból érkezőknek és nem tölti be a keletnémet-nyugatnémet randevúhely szerepét sem. A németek a keleti országrészeikbe eszközölt beruházások miatt egyébként is 60-70 milliárd márkával fogták vissza a külföldi turista kiadásaikat, ezt a visszavonulást még a nálunk fejlettebb osztrák idegenforgalom is megsínylette.
Egyes országokban a belföldi vendégforgalom aránya eléri a 70-80 százalékot is. Ezt a részesedést helyesnek kell mondanunk, mi messze elmaradunk ettől a számtól és ilyen tekintetben további csökkenéssel számolunk. Az embereknek nincs pénzük rá, hogy a Balatonhoz utazzanak és eltöltsenek ott egy-211két hetet, inkább a környékbeli folyók és tavak mentén kialakított strandokban és kis kempingekben nyaralnak.
Megfelelő hírveréssel talán még lehetne menteni a menthetőt, de az előjelek szerint az 1996-os szezonra sem sikerült megfelelően felkészülnünk. Most november végén összesen kettő elfogadható prospektussal tudunk szolgálni a Balatonról, márpedig nyilvánvaló, hogy az olasz vendégeket mással kellene megnyernünk, mint az angolokat, vagy a svédeket. De érdemes volna inkább egy helyi szakemberrel beszélnie, aki a saját bőrén érzi a bajokat.
Fodor Józsefet 1954-ben helyezték át a fonyódi tanácstól a siófoki Idegenforgalmi Hivatalhoz, ahol 38 évet töltött el:
– Kezdetben igen szűk körben mozogtunk: menetjegyeket árultunk, szerveztük a fizetővendég szolgálatot. Valutát alig-alig váltottunk, külföldiek ritkán fordultak meg nálunk, legfeljebb néhány orosz vagy bulgár turistacsoport, melyek a budapesti kiránduláshoz kiegészítésképpen kaptak egy balatoni sétahajózást is.
Annak a kornak az volt a jelszava, hogy: „Miénk a Balaton!” A nagyobb villákat már korábban államosították és átkerültek szakszervezeti tulajdonba. A kisebb házakban a Budapestről leköltözött úgynevezett „osztályidegen elemek” éltek, ők csak úgy tudták fenntartani magukat, hogy kiadták a szabad szobáikat – olyan vállalatok bérelték ki tőlük, melyek saját önálló üdülőben nem tudták elhelyezni a dolgozóikat. Nyáron az ország minden vidékéről érkeztek a különvonatok, ezek azonban esténként elindultak visszafelé, utasaik ritkán töltötték itt az éjszakát.
Az élet viszonylag olcsó volt, egy személy napi 40-50 forintból kijött, ez már az l forint 50 filléres üdülőhelyi díjat is magában foglalta. Sokat senki sem mert költeni – még ha esetleg tellett is volna rá, mert a rendőrök nyitott szemmel jártak és ha valaki szórta a pénzt, azonnal gyanúba fogták és nyomozni kezdtek utána.
212Sok bajjal küszködtek a nyaralók ellátásában. Hideg italt nem lehetett kapni, a frizsidereket még nem ismerték, a sört legfeljebb a télről elvermelt jéggel hűthették le. A három partmenti megye létrehozott egy óriás szervezetet, a Balatonkörnyéki Kiskereskedelmi Vállalatot, de ők sem tudták megfelelő árukkal feltölteni a boltjaikat.
A romló állagú épületekben egy csapot vagy egy kilincset is csak nehezen lehetett pótolni.
1957-ben megalakult a Balatoni Intéző Bizottság, ők végre kaptak pénzt beruházásokra. Sokáig emlékezetes marad az a döntésük, hogy a brüsszeli világkiállításon megvették az ott bemutatott motelt és Siófokon állították fel, majd harminc évig működött. Feltűntek a lepketetős épületek, melyekben üzletek, büfék, önkiszolgáló éttermek kaptak helyet.
1964-ben jelent meg a Balatonon a cseh turisták első hulláma, őket követték a lengyelek, majd a keletnémetek. Az NDK-s vendégek tavasztól-őszig folyamatosan érkeztek, a német vállalatok egész szezonra kibéreltek fizetővendég szobákat, megnyíltak az első kempingek is.
1980-ban csak maga a Siotour – az Idegenforgalmi Hivatal utóda – 1,5 millió turistát fogadott, ha ehhez hozzávesszük a többi idegenforgalmi szervezet teljesítményét is, akkor ez a szám 3,5 millió főre emelkedik. Kissé előreszaladva az időben megemlítem, hogy jelenleg évi 800 ezer vendéggel sem számolhatunk.
Bevételeink 20-25 százalékát fizettük be a megyének, de ezt megpótolva kaptuk vissza fejlesztésre. Minden kulturális, művészeti vagy építészeti vállalkozásunkhoz támogatást biztosítottak, ilyen módon építettük fel a tájházakat, így helyeztük el a különféle emléktáblákat. Ezek a létesítmények napjainkra kicsúsztak a kezünkből, csak a szántódpusztai skanzen-üdülőegyüttes maradt még a mi kezelésünkben.
– Ehhez az utóbbihoz érdemes volt ragaszkodniuk?
– Sok pénz megy rá, de azt hiszem, nem tehettünk másképpen. A gyakorlat egyébként azt mutatja, hogy a vállalkozók tulajdonába kerülve számtalan kastély megy tönkre. Megveszik, de nem találnak megfelelő tőkével rendelkező partnert a restau213ráláshoz és a megfelelő működtetéshez. Ha véletlenül mégis sikerült helyrehozniuk, akkor is üresen tátonganak.
Lengyeltótiban áll a Zichy-kastély, a második világháború idején itt egy tábort alakítottak ki a menekült lengyel tiszteknek, később tüdőszanatóriumot, majd elfekvő részleget rendeztek be. Egy magánvállalkozó csoport jelentkezett rá vevőnek, azt ajánlották fel, hogy egy nyolcvanágyas kórházat építenek fel cserében, de az egész üzlet most is holtponton áll.
Azok a kastélyok maradtak a legjobb karban, melyeket a régi Állami Gazdaságok használtak székháznak. Ezek a gazdák is eltűntek már napjainkra, csak az állami pénz tartja fenn az épületeket, ha fennmaradnak egyáltalán.
A balatoni idegenforgalom helyzete szinte minden vonalon megnehezedett. Az 1970-es évek végétől egészen a 80-as évek derekáig nem volt szabad reklámot csinálni a Balatonnak, a hivatalos értékelések szerint a tó túlnépesedett, el kell irányítani innen az embereket. Talán akkor következett be a nagy törés a hírverő munkában.
A helyi kiadványok jelenleg igencsak kezdetlegesek. Általában úgy születnek, hogy nyomdával rendelkező kis KFT-k jelentkeznek az önkormányzatnál és felajánlották a szolgálataikat. A polgármester és a jegyző kapva kap rajta, mert így emléket állíthatnak a hivatali működésükről.
Arról viszont senkinek sincs fogalma sem, hogy hova kellene küldeni az elkészült kiadványokat, miképp lehetne felhasználni őket az idegenforgalmi propagandában.
– És mi várható mostanában?
– Kevés jó. Általában augusztus végéig kell megkötni a jövő évi szerződéseket a külföldi partnerekkel, ezek meghatározott árakat tartalmaznak, melyeket később a magyar fél nem módosíthat. Ez azért baj, mert ebben az időszakban nálunk még nem rögzítették a helyi adókat. Az üdülőhelyi díjak mértékét az önkormányzatok felszabadították, a mostani 100 forintról akár 400-ra is növekedhet. Ami azt jelenti, hogy egy négytagú család 1200 forinttal többet fizethet majd éjszakánként.
Akik szobákat vagy házakat akarnak kiadni a fizetővendég szolgálatokon keresztül, azoknak is már a nyáron kellett jelent214kezniük, hogy a kínált bérlemény fotója és ára szerepelhessen a külföldre kiküldendő katalógusokban. A tulajdonosok ekkor viszont még nem tudhatták, hogy jövőre, mikor ez a pénz befolyik majd, milyen kulcs szerint adóznak. Most, hogy a Parlament megszavazta a 48 százalékot, kétszer is meggondolják, hogy beszálljanak-e.
Tarthatatlan az a helyzet is, hogy az olyan nagy irodák, mint az IBUSZ vagy a COOPTOURIST minden bevételezett forintjuk után adóznak, a kisebb cégek viszont jó, ha a forgalmuk húsz százalékát bevallják. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy lestrapált buszokat használnak, minden színvonal alatti szervizt nyújtanak, akkor érthetővé válik, miért tudnak olcsóbb árakat számítani. Emellett nem csak az itthoni piacot ingatták meg, de tönkretették a magyar idegenforgalom külföldi reputációját is. Nem fizették ki az igénybevett szolgáltatásokat, ennek következtében az osztrák partnerek ma már előre kérik a pénzt, elképzelheti, hogy ez mennyire leköti a vállalatok forgótőkéjét.
Beszélnünk kell a balatoni maffiákról is. A szántódi Orbisnál tízmilliós nagyságrendben váltanak márkát a bankinál magasabb árfolyamon, más helyeken a mi irodáink lépcsőjére is leülnek és nem engedik be hozzánk a turistákat. A Balaton környékén több pénzmosási célokat szolgáló szálloda is üzemel, melyeket egyre durvább módszerekkel vezetnek. Előfordult, hogy megrendeltek egy hangosító berendezést, az iparos le is szállította, de mikor jelentkezett a pénzéért, fegyverrel kergették el.
Végül, de nem utolsósorban megemlítem, hogy a jövő évi kulturális programokkal is elmaradtunk, most december elején még csak a jelentkezők pályáztatása folyik.
– Akkor miben reménykedhetünk?
– Talán az egykori keletnémet vendégeink már kiélték a frissen szerzett szabad utazási lehetőségek örömét, beteltek a tengerekkel és visszatérnek hozzánk. Talán megszűnik végre a jugoszláv háborús helyzet és emelkedik majd a délről érkező forgalmunk is. Talán fokozni tudjuk az előszezon látogatottságát, ehhez persze az kellene, hogy ne csak mi csökkentsük a szállás árainkat, hanem a szomszédos vendéglőkben is követni kellene 215a példánkat. Talán a honfoglalás 1100. évfordulójára hazatérnek majd nyáron a külföldi magyarok is. Talán, talán, csupa talán.
Az 1963-as évek második felében a balatoni szállodák működtetési jogát felosztották három nagy hoteltársaság között. Az északi part a Hungarhotelsnek jutott, a gyógyüdültetés hévízi központtal a Danubiusnak, míg a déli part 12 szállodájában a Pannonia vetette meg a lábát. A Pannonia később hét egységét eladta, jelenleg Siófokon négy, Földváron pedig egy hotelt tart fenn.
1993 novemberében a Pannonia Hotels RT. részvényeinek 51 százaléka a HOLPA S. A. tulajdonába került. A HOLPA stratégiai partnernek az ACCOR szállodacsoportot választotta, mely világszerte 2200 hotelt üzemeltet.
– Hogy sikerült ez 1995-ös balatoni szezonjuk? – kérdezem a cég egyik vezetőjét.
– Száz forint bevételből 25 forintnyi adózás előtti nyereséget tudunk felmutatni.
– Ez sok vagy kevés?
– Bizonyos visszaesést mutat. 1993-ban még 30 százalékot értünk el, 1994-ben pedig 27-et.
– Nyugaton milyen hasznot hoznak a szállodák?
– A beruházók általában tízszázalékos jövedelmezőségre számíthatnak.
– Azt hiszem, ez kevesebb, mint amennyit néhány más iparágban el lehet érni.
– Így van, a szálloda azonban nem rosszul fizeti vissza a tőkét, csak lassan. Tizenöt év alatt megtérül és az ingatlan megmarad.
– Gondoltak arra, hogy eladják a balatoni szállodáikat?
– Az elkövetkező öt-tíz évben erre biztos hogy nem kerül sor, sőt a bezárásukat sem tervezzük. Ha a jövedelmezőségük csökken is, de valamennyi hasznot mindenképpen hoznak.
A szállodák csak működés közben őrzik meg a piaci értéküket. Ha nem folyik bennük tevékenység, még egy aranyból épí216tett szálloda értéke is csak a telek és az arany értékéből adódik össze, semmiféle más plusz nem jön hozzá.
– A „Pannonia” mennyire folyik bele a Balatonnal kapcsolatos nagy vállalkozásokba?
– Úgy érti, hogy anyagilag? Először is Siófokon a városi önkormányzat rendelkezik Pannonia részvényekkel, 1,4%-os arányban.
– Ez mennyi pénzt jelent évente?
– Tavaly a közgyűlésünk nem szavazott meg osztalékot, ennek ellenére Siófok városa 8 millió forintot kapott tőlünk.
– Nem tűnik túl soknak.
– Ezen nem vitatkozom, de emellett fizetjük az iparűzési adót és minden egyéb ránk kivetett járulékot is, többre nem vállalkozhatunk.
– Hogy alakul a vendégkörük?
– A vendégéjszakáinknak alig 8-10 százalékát kötik le a magyar turisták – ennek kétharmad részét sem a magánemberek, hanem a vállalatok veszik igénybe: például egy banknak vendége étkezik és meghívja egy rövidebb balatoni tartózkodásra. Ezen a vonalon a továbbiakban sem várható javulás, amíg egy szállodai szoba napi ára 12 ezer forint körül jár, nem számíthatunk azokra, akik havonta átlagosan 40 ezer forintot keresnek. Ezért nem is hirdetjük magunkat Magyarországon sem a tévében, sem az újságokban.
Január eleje van, tombol a tél. Siófokon csak a belvárosi utcákat tisztították meg, a partmenti szállodasor felé tartva végig jégen csúszkálok, hiába megyek le a gyalogjáróról a kocsiútra.
Minden üzlet, szórakozóhely, strand becsukott, töretlen a csend, csak néha hallatszik egy-egy tompa puffanás, mikor valamelyik meredek szabású tetőről sűrű tömegben lezúdul a hó. Útközben megállok a városi strandfürdő előtt, megnézem az árlap táblát; tavaly egy kabin heti bérlete 5000 forintba került.
A Pannonia konszern „Hungária” szállodáját is zárva találom. Bejáratot keresve kétszer is körbe kerülöm az épületet a felújí217tásokat kísérő törmelékhegyek között botladozva, végül egy közben megérkező alkalmazott bocsát be. Az előcsarnokban beszerelésre váró felfordított vécécsészék mellett haladunk el.
Vida Kocsárd, a „Pannónia” négy siófoki szállodájának igazgatója elnézést kér a rendetlenségért és az irodájába invitál. Miközben levetem a kabátomat, szemem megakad az igazgató székén: erősen leharcolt ülőalkalmatosság, támlája oldalán kifeslettek a varrások.
– Ez az Ön állandó széke?
– Igen.
– Még nem gondolt rá, hogy kicserélje?
– A helyzet jelenleg úgy áll, hogy választanom kell: vagy az étterembe veszek tíz terítőt vagy magamnak egy új széket – és egyelőre ez a legkevésbé fontos. Parancsoljon, mi érdekli?
– Már a központban is megkérdeztem, most csak megismétlem, milyen volt az 1995-ös szezon?
– Erre azért nehéz felelnem, mert a szezon szót kétféle jelentésben is szokás használni: egyrészt a nyitástól a zárásig terjedő időt értik ezen, másrészt azt a szakaszt, amíg dübörög a vendégforgalom.
Az utóbbi tekintetben tavaly egyáltalán nem volt szezon. A július-augusztus még rosszabbnak bizonyult mint a május vagy a szeptember. Az elő- és az utószezonban csoportosan érkező turistákat fogadtunk, ennek köszönhetően sikerült elérnünk az éves 58 százalékos átlag foglaltságot.
– Mikor voltak a zeniten?
– A csúcs 1978-79-re tehető, akkor 80-85 százalékos kihasználtságot regisztráltunk, a főszezonban egyetlen szobánk sem maradt üresen, azóta fokozatosan romlott a helyzet. Erősödött a konkurencia, a régi szakszervezeti üdülők kiírták a homlokzatukra, hogy „Hotel” és ezzel a balatoni szállodai férőhelyek száma 9000-ről a háromszorosára növekedett meg.
Sajnos ezzel párhuzamosan szűkült a lehetséges vendégek köre is. 1990-ben ismert okokból véget ért a tömeg-turizmus, ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a balatoni vendéglátás milyen szerény lehetőségeket kínál. A szállodák általában nem rendelkeznek saját uszodával, teniszpályával, nem alakultak ki a kiegé218szítő programok és így tovább. Onnantól számítva fokozatosan lerövidült a szezon, a régen még két hónapos intervallum előbb a július 20-tól augusztus 20-ig tartó időszakra korlátozódott, majd két hétre, végül eljutottunk odáig, hogy egyetlen nap sem maradt – legalábbis a fogalom eredeti értelmében.
– Érzelmileg hogy tudja megemészteni ezt a visszaesést?
– Harminckét éve dolgozom a szakmában, elhiheti, hogy nem mindegy számomra, miképp alakulnak ezek a dolgok. Háromnégy évvel ezelőtt még panaszkodtam volna és gyötörtem volna magam a tehetetlenségemért, azóta a Pannónia francia tulajdonosaitól megtanultam, hogy indulatok nélkül kell értékelnünk a helyzetet. Nem mi rontottuk el ezt a világot, de ha már így alakult, arra kell törekednünk, hogy a megmaradt tortából minél nagyobb szeletet tudjunk kihasítani.
– Milyen túlélési stratégiát dolgoztak ki? Megpróbálnak előre menekülni új beruházásokkal?
– A szállodáink 30 évesek, a panelelemek száz évig is kitartanak, de a falakról hullik a vakolat, a gépészeti felszerelések is sok helyen cserére szorulnának. A Pannónia akár egymilliárd forintot is rákölthetne erre a négy szállodára, de kérdés, hogy megérné-e, miképp térülne meg ez a kiadás. Egyáltalán nem biztos, hogy a szállodák ezzel arányosan több bevételt hoznának. A cég így csak a karbantartásra és a felújításra költ, például az „Európa” szállóban lecseréljük az ajtó- és ablakkereteket, ezek valaha vasból készültek, rossz a hang- és hőszigetelésük és már nem is záródnak megfelelően.
Mit tehetünk akkor? A cég szokott küldeni ellenőröket inkognitóban, hogy vendégként ismerhessék meg a munkánkat és ezeknek a megfigyelőknek az volt a legfőbb kifogásuk, hogy az alkalmazottaink nem mosolyognak eleget.
– Bocsásson meg, de nem hiszem, hogy túl sok okuk volna rá.
– Még a „bádogmosoly” is jobb, mint a sírás, tehát próbálkoznunk kell, hogy változtassunk ezen az alapálláson.
Stratégiánk másik meghatározó eleme: agresszívebben kell fellépnünk a vendégekért folytatott harcban, hogy megszerezzük az előbb említett „nagyobb szelet tortát”. Nekünk továbbra sem áll módunkban „jattot” adni a különféle turistairodákban, hogy 219hozzánk irányítsák a vendégeket. Régebben szokásban volt, hogy egy-egy vendéglős odacsúsztatott egy milliócskát az adminisztrátor Julikának, hogy terelje el hozzá a csoportokat, ez a pénz az illető Julika egyéves fizetésének az ötszörösét tette ki, persze, hogy igyekezett megszolgálni. A vendéglős aztán a koszt minőségének lerontásával hozta be a kiadásait. A vendégek természetesen csalódtak és a következő évben már nem jöttek le a Balatonra, de ez a kiesés az állami tulajdonban levő utazási irodáknak nem számított, a költségvetés kipótolta a veszteségeiket. Most viszont egy maszek iroda kétszer is megnézi, hogy megfelelő helyre irányítsa az ügyfeleit, mert jövőre is szüksége lesz rájuk – és mi ebben a tekintetben nagyobb garanciát jelentünk.
– Ezek az irodák milyen mértékben kötik le a Pannónia hotelek szobáit?
– A helyzet itt is romlott. Valaha az IBUSZ vállalat lefoglalt mondjuk 50 szobát és 83 százalékos kihasználtságot garantált az egész idényre és ezt akkor is kifizette, ha valamelyik hely tartósan üres maradt. Ez napjainkra úgy alakult, hogy az utazási irodáknak szerződés szerint fenn kell tartanunk mondjuk 10 szobát, ők viszont nem vállalnak semmiféle kötelezettséget.
– Előfordulhat, hogy az egész szezonban egyetlen vendéget sem küldenek?
– Elméletileg az sem kizárt és mi semmit sem tehetünk ellene. Szállodai túlkínálat állt elő és ha sok a hús a hentes köszön előre a vevőnek. A helyzetünket tovább nehezíti, hogy alacsonyabb presztízsű külföldi vendégkör alakult ki, a magasabb állásúakat elriasztja az a lehetőség, hogy a sofőrükkel vagy a takarítóasszonyukkal kerülhetnek egy szállodába.
– Ebben az új helyzetben mennyire változik meg a szállodai szakemberek magatartása és stílusa?
– Tudnia kell, hogy a hotelszakmában a többséget a betanított munkás szintjén álló alkalmazottak jelentik. Például a szakácsoknál vagy a cukrászoknál olyan apró elemekre bontották fel az egész tevékenységet, hogy két-három hét alatt is be lehet tanítani rájuk valakit. Ha valaki úgy kerül hozzánk, hogy már kialakult technológiához szokott, nehezen tud beilleszkedni ebbe a rendszerbe.
220Ami a menedzserek munkáját illeti, őket a nagy hoteltársaságok két-három évenként pörgetik a különböző szállodáik között. Az én nemzedékem nemigen rúg labdába ezen a versengésen. Mi nem tudunk olyan szakmai életrajzot felmutatni, mint a nyugatiak, a munkahelyek sokaságát sem tüntethetjük fel, és nemzetközi tapasztalatokkal nem dicsekedhetünk.
Általában nem értünk ahhoz, hogy kell a szart márványszobornak eladni. Példaképp megemlítem, hogy miképpen pályázik egy nyugati társaság egy privatizációs üzlet lebonyolítására. Benyújtanak egy 300 oldalas anyagot, ebből 280 öndicséretet tartalmaz, 10 elméleti általánosságokat és csak 10 oldal foglalkozik az adott üzlettel kapcsolatos elképzelésekkel. Ugyanakkor ne vegye szerénytelenségnek, ha azt mondom: a mi gárdánk kiállja az összehasonlítást bárkivel, mint ahogy egy magyar falusi lakodalmon felszolgált fasírt is van olyan jóízű, mint az amerikai gyorsételek.
– A fiatalabb menedzserek nem hagyták el a vállalatot?
– Az esetek többségében nem éri meg nekik. Itt több szakmai tapasztalatot szerezhetnek, mint egy kisebb magántulajdonban levő szállodában.
Keszthelyen néhány éve még az iparvágány melletti réten is lesátoroztak a külföldi turisták, mert nem sikerült bejutniuk a túlzsúfolt kempingekbe. Mára az érdeklődés ebben a térségben is visszaesett, a vendégkör más üdülő célpontok felé fordult.
– Nehéz felvenni a versenyt olyan országokkal, ahol az állam hathatósan támogatja az idegenforgalmat – mondja a keszthelyi Helikon szálloda igazgatónője. – Spanyolországban 6 százalékos általános fogyasztási adó terheli az ilyen jellegű szolgáltatásokat, nálunk a szállodára 12, a felszolgált italra 25 százalék rakódik rá. A török kormány 10 milliárd dollárt áldozott arra, hogy felfuttassa az ország idegenforgalmát. Nálunk sokan kijelentették, hogy segítenek majd nekünk, de soha senki nem tartotta be az ígéretét. A mi lobbynk alacsony szinten áll, az országgyűlés idegenforgalmi bizottságában egyetlen olyan képviselő került be, akit a foglalkozása a szállodaiparhoz köt. Azt sem lehet véletlennek te221kinteni, hogy még a szlovákoknál és a szlovéneknél is külön turisztikai miniszter tartja kézben az irányítást, nálunk ennek a posztnak a méltósága visszasüllyedt főosztályvezetői szintre.
A kevesebb fókáért ebben a térségben is egyre több eszkimó verseng. Itt is végbement az egykori vállalati üdülők „hotelesedése”, míg 1990-ben Hévízen 980 ágy, szakszerűbb megfogalmazással kereskedelmi szálláshely várta a vendégeket, 1995-re ez a szám 5500-ra emelkedett.
A térség három nagy szállodája közül a keszthelyi Helikon, mely Balaton-parti fekvésénél fogva vizsgálódásaink körébe tartozik, a legnagyobb egységnek számít a maga 232 szobájával – bár árbevételben a felét sem éri el a közvetlenül a gyógyvízre települt Aqua Szálló teljesítményének.
A „Helikon” szolgáltatásainak bővítésével igyekszik vonzóvá tenni magát; nem csak vitorlázást, szörfözést kínál, de akupunktúrás fogyasztást, biokozmetikát, sőt trófea becslést is vadászoknak. Ennek ellenére a vendégek a napfényes tavaszi időben is csak félig töltik meg az éttermet. Az asztalok mellett épp egy „szépségtúra” osztrák résztvevői ülnek – kevés olyan akad köztük, akire ne férne rá némi csinosítás. A túracsomag a félpanziós szállás mellett bőrgyógyászati vizsgálatot, kerékpártúrát és három biokozmetikai kezelést is tartalmaz.
– Ez Ausztriában mennyivel kerülne többe?
– Legalább harminc százalékkal.
A „Danubius” három szállodája öt és félmillió forintos saját reklámbüdzsével igyekszik vendégeket toborozni, emellé természetesen megkapja a maga részét a vállalati keretből is.
A „Helikon” igyekszik rugalmasan megszabni az árait. Egy fő az előszezonban 45 márkát fizet egy napra, ez a főszezonban 85-re is felmehet. A szoba árából a főportás húsz, az igazgató ötven százalékot is engedhet, a lehetséges kedvezmény maximális mértékét az úgynevezett „Yield Management” számítógépes program jelzi, mely azt a minimum összeget mutatja, mely a szálloda egy szobára vetített bevételi tervének a teljesítését még biztosítani tudja.
– Természetesen meghúztunk egy olyan szintet, amely alá semmi körülmények között nem mehetünk le – ez valahol a 35 222márka közelében húzódik. Nem adhatunk egy szobát 10 márkáért, mint a maszekok teszik, mert roppant gyanússá válnánk.
– A magyar vendégek milyen kedvezményben részesülnek?
– Jelenleg 5800 forintért kaphatnak egy kétágyas szobát.
– Mennyien veszik ezt igénybe?
– Sajnos a vendégforgalmunknak alig tíz százalékát teszik ki a belföldiek – ez az arány Törökországban 45 százalék, Olaszországban pedig a hetvenet is eléri.
– Ezzel az összetétellel, azt hiszem, nagyon vékony jégen járnak.
– Lehetséges, de nem tudunk mit tenni. Ezek a dolgok nem tőlünk függenek.
Körülnézünk az ebédlőben: gyorsan és zökkenőmentesen folyik a felszolgálás.
– Annyi hasznunk azért van a mostani szorongató körülményekből, hogy a munkánkból kiszűrődik minden, ami nem valódi szakmai érték. Kialakul az ügyek vitelének megfelelő színvonal és létszám.
Az embereink folyamatos tréningben állanak, megszokták, hogy a telefonba beszélve is mosolyogni kell, mert megérződik az ember hangján. Megtanulták, hogy terítésnél a művirág csokrot nem egy csomóban, hanem lazán elrendezve kell betenni a vázába – és még sok mást.
– Milyenek a fizetések?
– Egy nő 21 ezer forintos fizetéssel mosogat nálunk és boldog.
– Már úgy érti: boldog, mert állásban van és nem munkanélküli segélyen?!
– Nem, a szó legszorosabb értelmében boldog, mosolyog és jól érzi magát.
– Jó természete lehet az illető hölgynek.
– Mondhatok más példát is. Egy német vállalkozó egy új szállodát nyitott a közelünkben, a gyógyászati főnökünket és a szakácsunkat megpróbálta átcsábítani dupla fizetésért, de egyikük sem ment.
Bármily valószínűtlenül is hangzik a fenti állítás, nincs sem okom, sem jogom kételkedni az igazgatónő szavaiban, a lehetsé223ges mögöttes okokat később magyarázták el nekem a szakmabeliek. Az állami-szövetkezeti szállodákban mindenütt keveset fizetnek. Füreden egy két nyelven beszélő, számítógépet kezelő, valutabeváltásban jártas recepciós havi 22 ezer forint alapot kap és minden juttatással, pótlékkal, jutalommal, borravalóval sem kerül 40 ezer fölé. Még ilyen állás is csak ritkán adódik, egy-egy alkalmilag meghirdetett helyre 20-25 jól képzett pályázó is jelentkezik.
A maszek szállodás többet ígér ugyan, de egyáltalán nem biztos, hogy a végén fizetni is fog. Bevált trükk, hogy a főnök augusztusban összevész az alkalmazottal, például megvádolja, hogy lopja a fagylaltpénzt és kirúgja őt. Az elővigyázatosak írásbeli szerződést szoktak kötni.
Balatonfüreden három különböző tulajdonformába tartozó szállodát néztem meg. A „Marina” a Hungarhotels RT-n keresztül állami érdekeltségnek számít. Még a balatoni építkezések első nagy hullámában épült, már túljár a 26-ik évén. Jellegzetes panel toronyépület, jelenlegi műszaki állapotát az igazgató mintegy ötven százalékosra becsüli.
– Egy szállodát átlag tíz évenként kellene generálozni, de nálunk 1969-től 1985-ig semmihez sem nyúltak hozzá, még most is nyögjük ennek a kihagyásnak a következményeit.
A legutóbbi időkben lecserélték az elektromos hálózatot, melyet eredetileg csak a világítással járó terhelésre méreteztek. A szobák berendezése azonban változatlanul sok kívánnivalót hagy maga után: a bútorok, a szőnyegek, a fürdőszoba berendezések mind felújításra szorulnak.
Az épület néhány szoba kivételével nem fűthető, ezért október tizedike körül bezárják és csak április végén nyitják meg újból.
A kommunális terhek egyre fokozódnak, a helyi adók összege az idők folyamán 3,5 millió forintról 11 millióra emelkedett, a víz köbméteréért kétszer annyit kell fizetni, mint például Zalaegerszeg városában. A bevételt tovább csökkenti, hogy a vendégeket szervező partnerirodák több mint tízmillió forinttal maradtak adósak a szállodának. A szakemberek általában az IBUSZ-ra panaszkodnak a legtöbbet.
224Ilyen körülmények között sikernek lehet elkönyvelni az igazgató által jelzett 65-70 százalékos foglaltságot, de nem néz túlságos derűlátással az új idény elé.
C. János eredeti foglalkozása szerint kőműves, a nagy építkezések leállása idején tért át a vendéglátásra, egyik nap még a vakolókanalat fogta, másnap már a pincérek asztalkendőjét. Egy húszágyas panzióval kezdte, a feleségével és a két fiával dolgozott benne, később megvásárolt egy elhanyagolt vállalati üdülőt, felújította és átépítette, így alakult ki a mostani szállodája a maga 132 ágyával.
Mint minden balatoni fogadónak, ennek a sorsa is azon áll vagy bukik, hogy milyen telítettséget tud elérni. 1995-ben, az indulás csonka évében C. beérte volna egy harminc százalék körüli eredménnyel is, a körülmények kedvező alakulása folytán végül ötven százalék fölött teljesített. A hasznot igyekszik visszaforgatni a vállalkozásba, panoráma liftet akar építeni, rendbe kívánja hozni a partmenti sávot. Túl sok pénze nem marad beruházásra, a fejlesztésre felvett japán hitel után évi 20 milliót kell fizetnie.
– Ebben az évben mire számít? – kérdezem.
– Sok jót nem lehet várni. Horvátország újra belép a nemzetközi idegenforgalomba és a Balatonnal azonos áron a tengert kínálja. Közben nálunk egyre romlik a kommunális háttér: a közbiztonság, a tisztaság, a szolgáltatások színvonala, az utak és a közterületek is elhanyagoltak.
Gondolom, maga is tapasztalta, hogy a fogyatkozó vendégkörért egyre többen harcolnak. A magánüdültetők itt telepszenek le a hotel bejárata előtt, CB-rádión tartják az összeköttetést a házukkal. Tíz márkáért adják ki a szobákat, a turista örül, hogy spórolhat, azt persze nem tudja, hogy húsz ágyhoz tartozik egy vécé és egy zuhany aztán megtapasztalja, megundorodik az egész környezettől és soha többé nem jön a Balatonra.
– A turistairodák mennyire segítenek?
225– A helyzet ugyanaz, mint másutt, a szobák harminc százalékát kötötték le szerződésileg, azt fenn kell tartanunk a számukra, de egyáltalán nem biztos, hogy akár egy vendéget is küldenek. Csak a legutóbbi időben négy általuk előre bejelentett csoport mondta le a foglalását – a tervezett érkezés előtt néhány órával, ha hamarabb szólnak, esetleg ki tudtuk volna adni másoknak.
– Az irodák megtérítik a hasonló jellegű károkat?
– Nem, gyakorlatilag nekik csak jogaik vannak, nekünk pedig csak kötelességeink!
(Bár C.-ék a szálló fenntartását szinte családi alapon oldják meg, mérhetetlen mennyiségű saját munkát fektetve az ügyek intézésébe, a szakemberek mégsem jósolnak nagy jövőt ennek a hotelnek és a hasonló vállalkozásoknak általában.
– Ilyenbe csak az vághat bele, aki annyi induló tőkével rendelkezik, hogy nem kell hitelt felvennie. Nem kívánok senkinek a zsebében sem turkálni, de egy százágyas szállónál a nyereség nem haladhatja meg a bevétel 10-15 százalékát, ami a mai viszonyok között maximálisan 10 millió forintot jelenthet – 120-150 milliós befektetés mellett.
Magyarországon ma legalább száz olyan terület kínálkozik, ahol a tőke ennek a haszonnak a dupláját vagy akár a többszörösét hozza, miért jönne a pénz éppen a Balatonra?!)
Az „UNI” Hotel különös képződmény. Valaha a budapesti Műszaki Egyetem üdülője volt – az „UNI” feltehetőleg az Universitas rövidítése – ma is az oktatási intézmény tulajdonába tartozik, de önálló szállodai vezetés működteti.
Az „UNI” elsősorban konferenciák rendezésére állt rá, egy százhúsz férőhelyes nagyteremben és két kisebben folyhattak a tanácskozások. A résztvevők – a kialakult gyakorlat szerint – ritkán térnek haza már az első nap estéjén, általában igénybe veszik a szálloda mintegy száz vendégágyát is.
A közvetítő partnerek itt is épp oly kevéssé megbízhatóak, mint ahogy más balatoni szállodák esetében is láttuk már. Egy-226két hónappal korábban minden következmény nélkül lemondható a foglalás, néhányan rövidebb időtávot is megengednek maguknak, látogatásunk idején épp egy magyar utazási konferenciákat szervező társaság sztornírozta rövid távú megrendelését; a kéthetesre tervezett program kiesésével másfél millió forint bevételtől esett el a szálloda.
– Miért nem kérnek előleget?
– Ez bizalmatlanságnak számítana, azon kívül a rendelés időpontjában általában még a szervezőhöz sem futott be a pénz, nincs miből fizessen.
– Az elmúlt év hogy sikerült? – kérdezem és a már megszokott választ kapom.
– Viszonylag jól, ami azt jelenti, hogy az átlagos húsz százalékos visszaeséshez képest nálunk csak tízszázalékos mutatkozott és azt tekintenénk előrelépésnek, ha helyben maradhatnánk, vagyis tartani tudnánk ezt a szintet.
– Milyen nyereséget értek el?
– A forgalmunk mintegy tíz százalékát tekinthetjük annak, de ezt a pénzt nem oszthatjuk szét magunk között. Bizonyos mértékig megmaradtunk a Műszaki Egyetem üdülőjének, a főszezonban is biztosítunk a számára tíz szobát. Egy itt töltött nap önköltségi áron 3000 forintba kerül személyenként, hogy tudná ezt a pénzt kifizetni, mondjuk egy adjunktus, aki havi 40 ezer forintot keres? A töredékét kell hogy térítse, a különbség kipótlása viszont elviszi a nyereségünk nagy részét.
– Mit csinálna másképp, ha a szálló nem az Egyetemé volna, hanem a maga személyes tulajdonába tartozna? – próbálom provokálni az igazgatót.
– Akkor is ugyanígy intéznék mindent, hiszen én a jelenlegi felállásban is szabad kezet kaptam. Az Egyetemmel való kapcsolat egyébként is olyan biztonságot ad nekünk, mint régen az országnak a keleti piac. Vagyonokat nem hoz, de a nemzetközi összeköttetései révén az Egyetem mindig tud szervezni ide annyi konferenciát, hogy a megélhetésünket kigazdálkodjuk belőle.
– Az „UNI” sokat változott, mióta egyetemi üdülőből szálloda lett?
227– Azt hiszem, igen. Itt a szakácsok valaha csak pörköltet tudtak főzni, a recepció helyett egy öregember adogatta ki a kulcsokat. Az épület szerkezetileg is átalakult, például korábban nem volt hall, most már van, és így tovább. De nem engedem meg a rossz profi trükköket, hogy a pincérek kint a folyosón két adag salátából hármat készítsenek, vagy behozzanak egy üveg konyakot és a saját szakállukra kimérjék féldecinként.
Én akkor vagyok boldog, ha látom, hogy a tömegek jól érzik magukat nálunk. Egy nemzetközi szakmai találkozóra háromezer bányász jött el, mulattak a kertben, én csak álltam a kerítésnél és néztem.
– Bocsásson meg, de ez a szöveg úgy hangzik, mintha egy, a szó jó értelmében vett amatőr mondaná.
– Lehet, hogy így áll a helyzet, mert bár diplomás vendéglátó vagyok, nem csak ebből élek. Egy Volkswagen márkakereskedésbe is beszálltam, épp most építünk egy bemutatótermet. Az üzleti alapelveim itt is ugyanazok: egyszer mindenki bejön egy új autószalonba, rajtunk múlik, hogy másodszor is felkeressen minket.
– Hogy fér bele ez a két munka egy napba?
– Úgy, hogy sok más kimarad a napból, például a család és az igények.
A szállodaigazgatónak ez a szokatlan második foglalkozása adta az ötletet, hogy felkeressek egy Balaton-menti autószalont is. L. úr (nem írom ki a teljes nevét, mert nem biztos, hogy örülne neki) Volkswagen márkakereskedése és szervize az északi parton fekszik egy országút melletti domboldalon. A létesítmény elemes szerkezetével, hatalmas ablakaival nem sokban különbözik száz és száz európai társától. Talán L. úr sorsát is tipikusnak lehet mondani, eredetileg műszerész mester volt, érdeklődése csak az 1960-as években fordult az autók felé. Vett magánhasználatra egy Volkswagen „Bogarat”, tüzetesen átvizsgálta és megbizonyosodott róla, hogy olyan minőségű járművel van dolga, melyre érdemes rászánnia erejét és idejét. L. egy átalakí228tott nyúlólban kezdte meg működését, aztán a családi háza alsó szintjét rendezte be műhelynek.
– Ez már az „Opus három” – mutat körül az új épületben.
– Mennyiben segíti magát a Volkswagen gyár?
– Az 1970-es években, mikor még elnyomott keletieknek számítottunk, engem is gyakran hívtak és fogadtak továbbképzésre, de a rendszerváltás után csökkent ez a hév.
– A nyugatiak gondosan vigyáznak rá, hogy a szar éppen a szánk széléig érjen, ne feljebb és ne lejjebb – jegyzi meg a kísérőm.
– Hogy egy példát mondjak: ígértek ingyenes identifikációt, vagyis különféle márkajeleket és jelvényeket, aztán sajnálattal közölték, hogy csak térítés ellenében tudják megadni ezeket.
– Kapnak valami kedvezményt a gyártól?
– Mi nem vásárolhatunk közvetlenül a gyártól, hanem egy vezérimportőr cégnél kell leadnunk a rendeléseket. Egy kéz közbeiktatása viszont természetesen csökkenti a mi hasznunkat.
– Megtudhatnám, hogy milyen a haszonkulcs?
L. lesújtóan bólogat:
– Ez a kérdés, úgy látszik, nagyon izgatja a fantáziákat. Egy nagy nyugati vegyiárukat gyártó cég magyar leányvállalata rendelt tőlünk húsz kocsit és az ügyintéző csak úgy bizalmasan érdeklődött tőlem, hogy mennyit keresünk ezen a bolton. Visszadobtam neki a labdát: Ön szerint mennyi lehet a haszonkulcsunk? Ő legalább harminc százalékra becsülte, valójában az ötöt sem értük el. Van olyan kocsink, melyen papíron 400 márkát keresnénk, de gyakorlatilag ennyi hasznunk sem marad, mert lejön belőle a nulla revízió költsége, az állagmegóvás és így tovább.
– Egyébként létrejött az üzlet a vegyiárukat gyártó céggel?
– Nem, később visszaléptek.
Kint már teljes erővel készülődik a tavasz, a forgalom is megélénkült lenn az országúton, de vevők nem jelentkeznek, csak egy-egy bedolgozó kisiparos nyit be számlái kiegyenlítését kérve.
– Ilyen mostanában egy átlagos napjuk?
229– Sajnos igen, és tovább erősödik a konkurencia. Már két Volkswagen márkakereskedés és szerviz is működik a megyében, most épül a harmadik. Befelé az országban minden területet lefedtek már, mi csak a hegy felé tudnánk terjeszkedni, de arra meg minek? Magyar vevőkre nem nagyon számíthatunk, csak külföldiekre, ha úgy vesszük, mi is az idegenforgalomtól függünk.
– Hány kocsit adnak el? Naponta egyet?
– Bár kétnaponként sikerülne egy. Két éve még elértük a 150-es darabszámot, tavaly visszaestünk 90-re, idén április végén még csak 18-nál tartunk. Magánszemély ritkán jelentkezik, leginkább még a KFT-k vásárolnak, melyek le tudják írni a kocsi árát. A javítási tevékenységünk is visszaesett, egy év alatt 30 százalékkal kevesebb munkalapot állítottunk ki, mint előzőleg. 1994 júniusában az udvarunkban nem fértek el a külföldi kocsik, tavaly volt olyan nap, hogy egy sem jött be. Ha a télen gázolajjal fűtöttünk volna, ráfizetünk a működésünkre, mert annak az árát sem kerestük meg, szerencsére sikerült egy olcsóbb anyaggal pótolni.
– Mit hoz a jövő?
– Az összkép elég lehangoló. Fenn Pesten megszűnt az „M0”-ás Volkswagen, a tulajdonosa leült az asztalhoz és kiszámolta, hogy csak úgy tud tovább reuzálni, ha olcsóbb kocsikat árul és átállt a Fiátokra. Én őszintén irigylem a rugalmasságát, mert én képtelen volnék feladni a boltomat. Túl kell élnem ezeket az időket, vigyáznom kell, hogy csak annyi víz folyjon bele a csónakomba, amennyit még ki tudok meregetni.
1996 áprilisában benéztem egy balatonkenesei magán turista irodába. Szinte alig találni olyan nyaralótulajdonost, aki ne ajánlotta volna fel kiadásra a szobáit, az ügyfelek között akad országgyűlési képviselő, volt államtitkár és egy idős orvos, akinek 26 ezer forintos nyugdíjából kellene megélnie. Maguk a családok inkább csak az elő- és utószezonban veszik igénybe a házukat.
230Az árakat folyamatosan csökkentik, valóban nem tűnnek túl magasnak, 4000 ezer forintért már ki lehet bérelni egy háromszobás villát, mely német típusú kávéfőzőtől egészen a mosógépig mindennel fel van szerelve. Ennek ellenére április elsejéig még egyetlen magyar család sem foglalt szobát a szezonra ebben az irodában és a németek is inkább csak érdeklődtek.
Június 11-én a SIOTOUR balatonszemesi kirendeltségéhez kopogtattam be; itt sem jelentkeztek magyar nyaralók.
– Egy négytagú családnak mennyit kellene költenie egy tíznapos szerény üdülésre?
– Ha, mondjuk, Budapestről jönnek le, legkevesebb 6000 forintot számíthatunk az útiköltségre. A szállás a legolcsóbb motelben az úgynevezett „házas”, zuhanyozóval felszerelt Lidóban 22 ezer forintba kerül – ehhez jön hozzá 3000 forint üdülőhelyi adó. Egy napi ellátás nem úszható meg fejenként ezer forintnál kevesebből, adjuk hozzá még azokat a kiadásokat, melyek nélkül nem nyaralás a nyaralás: egy fagylaltgombóc 30 forint, egy zöldpaprika 50, egy korsó sör 80-nál kezdődik – most az előidényben. Mindent összevetve egy négytagú család tíznapos nyaralása minimálisan 80, de inkább 100 ezer forintot igényel, a magyar átlag havi fizetésnek majd a háromszorosát.
– A külföldi turistákkal hogy állnak?
– Néha találkozunk egy-egy régi volt keletnémet vendégünkkel. Azt mondják, nagy náluk a munkanélküliség, akinek olyan szerencséje van, hogy dolgozhat, az nem engedhet magának pihenést, igyekszik bespájzolni a nehéz időkre. Ha mégis elmegy üdülni, akkor Tunéziát vagy a bolgár tengerpartot választja, az utazási irodák hatalmas kedvezményeket kínálnak ezekre az utakra, egy hetet el lehet tölteni 30-40 ezer forintnak megfelelő összegért és a cég adójóváírásra jogosító igazolást is kaphat.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy 1995-ben a két nagy balatoni irodaláncnál, a Balatontouristnál és a Siotournál egyaránt 20-25 százalékkal esett vissza a forgalom.
Lemegyek a partra, megnézek néhány üdülőt, alig-alig mutatkozik mozgás a környékükön. Az Ady Endre utcában megállok az Április 4. Gépipari Művek nyaralója előtt, kapuján tábla hirdeti, hogy eladó, az érdeklődők F.-et keressék. Már évek óta 231nem használhatják, az ajtóra rácsukták a zöld biztosító fatáblákat, a tetőn behullott magok sárgállanak. A kertet ellepte a magas fű és a vastagodó száraz levélréteg. Ugyanilyen képet mutat a közeli VERTESZ üdülő is. A legnyomasztóbb látványt az egykori szovjet úttörőtábor nyújtja, pontosabban fogalmazva: a tábor helye. Teljesen szétlopták, a kerítésnek még a nyomai is eltűntek, csak egy-egy levágott elektromos kábelköteg maradványai állnak ki a földből. A platánfák közét burján verte fel, az egyik tisztáson egy ráérős munkanélküli újságot olvas. Az önkormányzat 150 millió forintért szeretné eladni a telket, vevő egyelőre még nem jelentkezik, hiába a szép partmenti fekvés, a szél erős bűzt sodor erre a mocsarasodó nádasból.
232A Balaton menti nagy össznemzeti egymásramutogatásban mind gyakrabban éri a rendőrséget az a vád, hogy a közbiztonság megromlása az egyik fő oka az idegenforgalom visszaesésének. Az autólopásokat, a prostitúciót és az erőszakos bűncselekményeket szokták felemlegetni. Először a Veszprém megyei Főkapitányságon próbáltam tájékozódni ebben az ügyben – az ő felügyeletük alá tartozik az északi part Balatonaligától egészen Balatonedericsig.
– A Balaton mellett még mindig nagyságrendekkel kevesebb autót lopnak el, mint például a Garda-tónál. Az 1995-ös idegenforgalmi szezonban Veszprém, Tapolca, Balatonfüred városok körzetében összesen 163 személygépkocsit tulajdonítottak el.
– Ez is elég sok.
– Kétségtelen. Vannak egész megyék, ahol összesen nem fordul elő ennyi kocsilopás, mint mondjuk Balatonfüreden. Az elkövetés helyét illetőleg mindinkább Almádi, Kenese, Aliga kerül előtérbe, mert a bűnözőknek itt legföljebb egy parti ellenőrző ponton kell átjutniuk és hamarabb eltűnnek Budapest irányába.
Ami a prostitúciót illeti, mi nem panaszkodhatunk, nálunk nyolc-tíz rossz ukrán és szabolcsi cigánykurva üldögél az országút mellett, három kilométerre a parttól. Néhány „illetékes” ennek ellenére azt állítja, hogy itt több a kurva, mint a pipacs, ezt az egyensúlyt szerintem úgy lehetne helyreállítani, hogy nekiállunk pipacsot vetni a környéken.
– Maradnak még az erőszakos bűncselekmények. A főkapitányság területén hány emberölés fordul elő évente?
– Régebben 10-15 volt, most 20-25-re emelkedett a számuk.
– Hány ilyen ügy maradt felderítetlenül?
233– 1990-től számítva négy esetben fordult elő, hogy nem tudtunk gyilkost fogni. Belátjuk, hogy ebből egy is sok, különösen annak fényében, hogy 1980 és 1990 között minden emberölési ügyet eredményesen zártunk le. Ezek többnyire „családi gyilkok” voltak – egy asszony 25 év után megunta, hogy a férje folyton veri és felkapott egy kést. Az elkövetők általában a szűkebb közvetlen környezetből kerültek ki, most viszont már a szélrózsa bármelyik irányából jöhetnek a gyilkosok – akár a határokon túlról is.
– Ha már a változásokra utalt, nehéz elkerülni egy kérdést: a rendszerváltás mennyiben befolyásolta a rendőrség szellemét? Köztudott, hogy a szocializmusban nem a hadsereg, vagy a munkásőrség számított a rendszer első számú támaszának, hanem a rendőrség.
– Igen, a testületet akkoriban egyértelmű elvi elkötelezettség jellemezte, semmiféle kompromisszumot nem engedélyezett a tagjainak. Emlékszem egy esetre, mikor egy körzeti megbízottunk kérelmet adott be, hogy templomban esküdhessen – a menyasszony vallásos családjára való tekintettel. A parancsnoka azonnal ki akarta rúgni a cégtől, keményen közbe kellett lépnünk, hogy itt tarthassuk ezt az embert.
Persze mindenki megpróbálta kijátszani ezeket az előírásokat. Mostanában egy fehér asztal melletti beszélgetésben kiderült, hogy „svarcban” azért a legtöbb rendőr megkereszteltette a gyerekét. Élt egy pap itt a Balatonnál, hadd ne mondjam ki a nevét, annak a vitorlására hordták fel a csecsemőket, nem volt nagy kajütje a hajónak, de egy feszület és egy medence azért elfért benne.
1990 után természetesen fordulat következett be a testület alapállásában. A változások után nehéz volt megmagyarázni a körzeti megbízottaknak, hogy rendszeresen tárgyalniuk kell az új polgármesterekkel. Sokan háborogtak:
– Elmenjek ehhez, aki tele szájjal szidta a kommunistákat?!
Meg kellett értetni velük, hogy nem csak az lehet tisztességes és társadalmi szempontból is hasznos ember, aki a párttagkönyvét a homlokára ragasztja. Ha a plébános a szószékről leszidja a 234népet a mezei lopásokért, az többet ér, mint száz rendőri intézkedés.
Politikai okok miatt senkit sem bocsátottak el a testülettől, néhányan, akik feltehetőleg bosszúállástól tartottak, maguktól leszereltek. Sajnos sokan elmentek a 35-45 éves korosztályból is, kihasználták azt az egyszer adódó lehetőséget, hogy kedvező feltételekkel vonulhatnak nyugdíjba. Ez a réteg máig is hiányzik, nemcsak azért, mert ők hordozták a vállukon a terhek nagyobbik részét, de azért is, mert alig maradt valaki, aki betanítsa és a személyes példájával irányítsa a fiatalokat.
Talán ezért, talán másért, de a harminc éven aluli nemzedékből már hiányzik a megszállottság – tisztelet a kivételnek. Félnégykor már nézik az órájukat és ha valamilyen akcióhoz próbáljuk mozgósítani őket, sokszor hiába megy ki értük a kocsi, az asszonyok letagadják, hogy otthon vannak, pedig közben ott lapulnak a lakásban. Ez nagy veszély, szörnyű nagy veszély a munkában! A kisebb egységeknél, ahol mindenki ismeri egymást, jobban állunk, de egy-egy „gyilok”-nál azért a nagy kapitányságokon is összejönnek az emberek.
A fiatal tisztjeink közül, sajnos, épp a legmagasabb iskolázottságú embereinket veszítjük el – többnyire családi villongások következtében. Gondolja meg: húsz-harminc évvel ezelőtt ki ment feleségül egy rendőrtiszthez? Az, aki felnézett rá: egy gépírónő, egy óvónő, egy bolti eladónő. Ezek az asszonyok elfogadták a mi életformánkat, hogy keveset keresünk és a hétnek esetleg öt napján is távol vagyunk hazulról. Most viszont jönnek a jogi, közgazdasági és egyéb diplomával rendelkező fiatal tisztek, státuszuknak megfelelően ügyvéd, menedzser, orvos feleséggel. Ezek az asszonyok már nem veszik tudomásul, hogy a férjüknek nemcsak alacsony a fizetése, de ráadásul még folyton el is rángatják őket esténként. Döntés elé állítják a párjukat: vagy leszerelsz, vagy elválunk. Ha a férfi ebben a helyzetben a hivatását választja, akkor gyakorlatilag tönkremegy. Az egyik tisztünk elvált, a nettó 35 ezer forintos keresetéből fizeti a gyerektartást és fedezi a megélhetését. Jelenleg egy kollégiumban lakik, ahol napi 290 forint a térítés és hiába próbálunk egy olcsóbb szállást keresni neki. Nincsenek csodák, előbb-utóbb 235megunja ezt a kínlódást és elmegy a testülettől. Az ő példája nem számít ritkaságnak, megemlítem a balatonfüredi kapitányságot, ahol a bűnügyi állomány harminc százaléka elvált és hasonló körülmények között él.
Rajtunk, öreg csontokon, a megmaradt standbeli rendőrökön úgy dübörgött át a rendszerváltás, hogy alig volt időnk észrevenni, hogy mi is történik itt. Mi akkor is, most is napi 14-16 órákat dolgoztunk. Csak az jelentett könnyebbséget, hogy többé nem kellett bejönnünk reggel hatra pártcsoport megbeszélésre, ahol még egyszer elmondták ugyanazt, amit az előző napi eligazításon.
– Jelenleg mennyire van feltöltve az állomány?
– A főkapitányságon mintegy tízszázalékos hiány mutatkozik, kilencven-száz embert tudnánk felvenni azonnalra – a kisebb kapitányságok majd nyilatkozzanak külön magának. Ilyen körülmények között elsősorban a nagy ügyekre próbáljuk koncentrálni az erőinket, a kevésbé fontosakra már nem nagyon marad.
A vagyon elleni bűncselekmények száma emelkedik, akár a marha dereka. Sok közülük teljesen jelentéktelen, mégis foglalkoznunk kell velük. Tegnap egy részvénytársaság hatvan liter gázolajért tett feljelentést, melyet egy kaszálógépből szívtak le a gépműhelyük udvarán, a kárérték az ötezer forintot sem éri el.
Jellegzetes ügytípust alkotnak a Balaton mellett nyaraló külföldi állampolgárok kárbejelentései. Ezeket általában az üdülés utolsó napján teszik meg, hogy lehetőleg minél kevesebb időnk maradjon vizsgálgatni, mielőtt kiadnánk az otthoni biztosítójuknak szóló igazolást. Sok közülük eleve gyanús: ócska Wartburgokban állítólag csúcsminőségű fotóapparátokat tartottak, júliusban szőrmebundát és így tovább.
Már meguntuk ezeket az átveréseket, a rendőreinknek kiadtuk a Neckermann katalógusokat, a károsultnak ebben kell megmutatnia, hogy milyen típusú volt az eltűnt Nikon fényképezőgép. Egyszer megkérdeztem az egyiket:
– Hol vette azt a gépet?
– Miért? Maga ismeri a várost?
236– Igen, ott éltem egy évig. Nevezze meg a boltot, átszólok az ottani rendőrkapitánynak és ő majd előkeresteti a számlát.
Persze csak blöff volt, de az emberünk megfordult, hogy utánanéz az ügynek és elfelejtett visszajönni.
– A főkapitányság technikai körülményei milyen szinten állnak?
A tiszt, talán kötelező titoktartásból, kitérőleg válaszolt, később tapasztalnom kellett, hogy a magyar rendőrség egészéhez hasonlóan a veszprémiek is komoly gondokkal küzdenek. A rendőrség kétmilliárd forintos adósságállományt görget maga előtt, mely olyan tételekből jött össze, mint például az üzemanyagárak ugrásszerű emelkedése. Ilyen körülmények között már az is külön főkapitányi intézkedést igényel, hogy a rendőrök égőket kaphassanak az elemlámpájukba.
Adomaszámba megy, pedig valóságos tény, hogy a veszprémi központi ügyelet telefonján nincs megfelel szűrő, ezért minden hívás, mely olyan számokra szól, ahol a 0 és a 7 egymás mellett áll, például a 307-299, vagy a 320-790, itt a főkapitányság ügyeletén is csörög. A szolgálattevőnek egy óra alatt legalább harmincszor kell felkapkodnia a kagylót.
Másik példa: a főkapitányhelyettes kocsijában menet közben gyakran leáll a motor. Nem tudják felderíteni a baj okát, az autó lecserélésére viszont nem jut pénz.
A járőrkocsik között szolgáló Zsigulik már 300-350 ezer kilométert futottak, karosszériájuk át és átrohadt. Némelyiket már háromszor is leadták a központban, de újra és újra ugyanazt kapták vissza – rosszabb esetben pedig egyáltalán nem pótolták őket.
– A rendőr kint az országúton megállít egy kocsit, súlyos hiányosságokat talál rajta, kér egy tizes kulcsot, hogy leszerelje a rendszámtáblákat. Az ügyfél két tizes kulcsot vesz elő és azt mondja: őrmester úr az egyik a magáé, vegye le a táblákat a maga kocsijáról is, mert ilyen műszaki állapotban az sem közlekedhet.
Mára már az újabb, az 1991-ben beszerzett Volkswagenek is 200-300 ezer kilométert futottak és cserére szorulnának.
237Ezzel a helyzettel szemben különös ellentétet alkot az elhagyott, elkobzott, ellopott, vagy tisztázatlan tulajdonú autók tárolóhelye a főkapitányság udvarán. Az egyik sarokban régi, még NDK-s rendszámú Trabantok, összetört Skodák állnak – némelyiket a Balatonból szedték ki leköszörült alvázszámmal, nagy nehezen azonosítom egy lezuhant sárkányrepülő roncsait is. Ezeket a járműveket az esetleges vételi szándékkal jelentkező kereskedő csak egy tételben vihetné el, már 500 ezer forintért megkapná mind a húszat, ezt az összeget aztán letétbe helyeznék az esetleg előkerülő tulajdonosok részére. Beljebb viszont 15-20 millió forintot érő Mercedesek, 525-ös turbodiesel BMW-k sorakoznak – árukból meg lehetne oldani a főkapitányság minden járműgondját.
Feltűnik, hogy öt-hat kocsi is az EZT betűjelet viseli, A kísérőm megfejti a titkot: ez a vizsgáztató, aki hajlandó volt a lopott autókat „fehérre mosni”, Veszprémben lakott és csak az itteni rendszámtábla készletből válogathatott.
A veszprémi kommandósok arra készültek, hogy este lecsapjanak egy kocsitolvaj bandára, engedélyt kértem, hogy végignézhessem az akciót. A főkapitányság vezetői hozzájárultak, de feltételül szabták, hogy a leírásomból ne lehessen azonosítani a helyszínül szolgáló kisvárost, mert csak így lehet megőrizni a közreműködő ügynök inkognitóját és megóvni a testi épségét.
– Ha lelepleződik, hiába próbálunk vigyázni rá, lehet, hogy két év múlva vágják el a torkát.
A történések helyét a továbbiakban tehát nevezzük Z.-nek. Kifelé tartva, a kocsiban megkérdezem:
– Hogy működnek jelenleg az „operatív kapcsolatok”?
– A rendszerváltozással ezek is átalakultak. Elvonultak azok az „atá”-k, alkalmi titkos adatszolgáltatók, akik gyakran öntudatból segítettek nekünk, most már mindent a személyes érdekek mozgatnak.
– Mekkora összegeket tudnak adni?
238– A skála párezer forinttól pár tízezerig terjed. Egy országos díjkitűzés más esetnek számít, elérheti az egymillió forintot is, de ez a tapasztalat szerint ritkán szokott eredménnyel járni.
– Ez az egymillió nettóban értendő?
– Igen, központilag adózzák le.
– Azt a rendőrtisztet, aki 35 ezer forintot kap kézhez, nem nyomasztják az így kifizetett magas összegek?
– Nem, ő tudja, hogy a mi munkánk információk nélkül nem megy – ezek pedig pénzbe kerülnek. Inkább az háborítja fel, ha egy Mercedesben ülő nyikhaj fél kiló arannyal a karján és a nyakában sértegeti őt. Az operatív kapcsolatokkal összefüggésben meg kell említeni, hogy bevezették a vádalku lehetőségét. A bűnözők és az ügyvédjeik tudják, hogy jól járnak, ha a magukénál egy nagyságrendileg súlyosabb bűncselekményt fednek fel. És azt is tudják, hogy mi megtartjuk azt, amit ilyenkor ígérünk.
(Később tudtam meg, hogy a régi operatív szervezésből megmaradt a fogdaügynökök intézménye. Veszélyes, tagadásban levő bűnözők mellé telepítik be őket azzal a feladattal, hogy próbáljanak cellatársuk bizalmába férkőzni és kiszedni belőlük a titkaikat. A lebukástól teljes adat-legalizálással védik őket, „bűncselekményeiket” bevezetik a hivatalos nyilvántartásba is. Viszonylag jól fizetett szakma, javadalmazásuk napi 3 ezer forintot tesz ki.)
Közben megérkeztünk a Z-i kapitányságra. Este hat óra körül jár, az akciócsoport már összegyűlt a tanácsteremben. Létszámukat 35-40 főre becsülöm, helyben ekkora erőt nem lehetett volna mozgósítani, több balatoni kapitányság is adott embereket a vállalkozáshoz.
Szokatlanul fiatal csapat ül az asztal mellett és álldogál a falnak támaszkodva, néhányan egyenruhát viselnek, mások öltözéke szándékosan lezser, hogy szükség esetén könnyen beilleszkedhessenek egy átlagos utcai vagy kocsmai környezetbe. Alacsony termetű, bajuszos-szakállas, vörös haját hosszúra hagyó parancsnokuk egy német krimisorozat magándetektívjére hasonlít, ő tájékoztat az előzményekről:
– Az elmúlt hónap közepén ismeretlen tettesek ajtóbefeszítés módszerével Balatonalmádin betörtek egy német állampolgár ál239tal bérelt villába. Kutatás közben megtalálták a ház előtt parkoló Porsche kulcsait és ezeket felhasználva elvitték magukkal a kocsit. Akkor nem maradtak utánuk értékelhető nyomok, de néhány nappal ezelőtt itt Z-ben megvételre ajánlották fel az autót.
– Miből gondolják, hogy épp az adott kocsiról van szó?
– Az eleve nyilvánvaló volt, hogy lopott áru, mert a 4 és fél milliós Porschéért 400 ezer forintot kértek attól az illetőtől, aki jelentette nekünk az ügyet. A teljes azonosítás pedig akkor következett be, mikor a vevőnek kiszemelt férfi nemcsak a kocsi márkáját és színét közölte, hanem a hátul felszerelt hangszórók típusát is.
– Kik voltak azok, akik eladásra kínálták fel ezt az autót?
– Egy Pestről leköltözött butikos és a macája, de feltehetőleg még 3-4 ember tartozik a bandájukhoz. Itt Z.-ben mostanában hét kocsit loptak el, lehet, hogy ezekben az ügyekben is benne volt a kezük.
– Az illetők rendelkeznek lőfegyverekkel?
– Nem tudjuk, de az állományt úgy igazítottuk el, hogy számítsanak rá.
– Milyen taktikai tervet dolgoztak ki a mai akcióra?
– A „vevő”, a mi ügynökünk találkozik a banda megbízottjával, akivel már tegnap is tárgyalt. Közli vele, hogy nem sikerült összeszednie a szükséges pénzt, de talált a baráti körében két új érdeklődőt – ezek már a mi rendőreink lesznek, természetesen civilben. Összehoz egy randevút, ahol a mieink „felvillantják” majd a pénzt…
– Valódit?
– Nem, preparált bankjegyeket kértünk kölcsön, nem vállalhatjuk a felelősséget, hogy a csibészek esetleg meglépjenek a 400 ezer forinttal. Szóval bemutatják a pénzt és megkérik majd az eladót, hogy hozza elő a kocsit és a város szélén, egy meghatározott helyen adja át.
– Miért nem ők mennek oda, ahol az autót rejtegetik?
– Mert így rá tudunk készülni az akcióra, olyan helyet jelölhetünk meg, melyet módunkban áll előzetesen biztosítani.
A parancsnok a tárgyalóterem falán lógó táblára felvázolta a helyszínt és a taktikai elképzeléseit, majd mindenki megkapta a 240feladatát. Néhányan elindulnak, hogy elfoglalják a figyelőhelyüket közeli lakásokban, műhelyek udvarán, mások tartalékként a teremben maradnak, a döntő csapás végrehajtásával megbízott kommandósok lent a kapitányság földszintjén várakoznak. Az akció időpontja bizonytalan, valószínűnek látszik, hogy a kocsitolvajok csak a sötétség leszállta után jelentkeznek majd. A parancsnok kiteszi maga elé a rádióját és rágyújt:
– Pipahuja.
– Az akció résztvevőinek milyen anyagi érdeke fűződik a sikerhez? – kérdezem.
– Semmilyen, csak presztízsre megy. Szeretjük érezni, hogy mi vagyunk a jobbak.
– Ha megkerül a kocsi, a német tulajdonos nem ajánl fel valamilyen jutalmat? Mondjuk az autó értékének öt százalékát, 200 ezer forintot. Így is jól járna, túl azon, hogy visszakapja a kocsiját, a biztosítónál is javulnak a kondíciói.
– Nem hiszem, hogy bedobna valamit, nem nagyon szoktak áldozni erre. Egyébként minket ne jutalmazgassanak, hanem fizessenek meg. Németországban a rendőr végigszolgálhat úgy egy egész életet, hogy egy pfennig prémiumot sem kapott, mégis jól élt és emberi körülmények között megy el nyugdíjba.
Lassan leereszkedik a sötétség, de a tárgyalóteremben, ahol várakozunk, nem gyújtanak villanyt, talán azért, hogy a szokatlan kivilágítás ne keltse fel egy külső szemlélő figyelmét. Nyolc óra körül jár, mikor villogni kezd a telefon jelzőgombja, az egyik figyelő jelenti, hogy egy zöld Skoda állt meg a ház előtt, egy piros és egy kék pólóinget visel férfi szállt ki belőle, felvették a „vevő”-t és elvitték magukkal. Ezt a tényt hamarosan mások is megerősítik rádión. A parancsnok újabb cigarettára gyújt rá:
– Fújja már a szél rendesen a szemetet.
Valaki bemondja az előtte elhaladó zöld Skoda rendszámát, utánanéznek a központi nyilvántartóban. A tulajdonosa a butikos csapatához tartozik, régi ismerőse a rendőrségnek, a priusza, mint mondani szokás, a térdéig ér.
A dolgok kedvezőnek látszó alakulását egy váratlan bejelentés zavarja meg. Attila, a városka egyik maszek taxisa három 241kört is leírt a kapitányság épülete körül, észlelnie kellett, hogy legalább húsz rendőrségi kocsi gyűlt itt össze. A taxis nyilvánvalóan a banda megbízásából járt el, megfigyeléseit jelenteni fogja nekik. Az asztal körött ülők rosszkedvűen néznek egymásra.
– Mi történhetett? – kérdem. – Hogy fogtak szagot?
A parancsnok vállat von:
– Bármi becsúszhatott. A butikos felfedezhette, hogy az előző este követtük a kocsiját. Az is lehet, hogy az alkudozásból utólag azt a következtetést vonta le, hogy a „vevő”-nek nincs is pénze, csak provokál.
Az események tempója felgyorsul. A „vevő” visszatért a lakására, telefonon közli, hogy a tolvajok csak neki adják el a kocsit, más személyt nem hajlandók belevenni az ügyletbe. A parancsnok nyugtázza a jelentést, kéri, hogy tíz perc múlva jelentkezzen újra utasításért, majd lerakja a kagylót és a jelenlévő feletteséhez fordul:
– Most mit csináljunk vele?
– Mennyit vállal az illető?
– Ő vállalna mindent, de most már könnyen megbukhat és akkor hogy vonjuk ki a balhéból?
– Ki kell találni neki egy új „legendát”. Mondja azt, hogy nem sikerült összeszednie a teljes összeget 280 ezer forintja van, csak a pesti ismerősei tudják megvenni a kocsit. A két emberünk most menjen oda a lakásra és ha megjön az eladó, mutassák meg a pénzt…
– Ne haragudj, de ez nem jó. Ilyen kiélezett szituációban már biztos, hogy jobban megnézik és kiderül, hogy preparáltak a bankjegyek.
– Ez igaz – gondolkodik el a felettese. – Akkor mondják azt, hogy a pénzt lenn tartják a kocsijukban és csak akkor veszik elő, ha látják az autót. A tervezetthez képest annyi engedményt lehet tenni, hogy ők menjenek ki a rejtekhelyhez.
Az ügynök jelentkezett a megadott időben, a parancsnok eligazította a teendőiről, aztán újra csönd lesz, tovább várunk. Most sem gyújtanak lámpát, csak a rádió piros gombja világít. A sötétség egyre sűrűbb a teremben, már azt sem látom, hogy a 242golyóstollamnak kiáll-e a hegye, az ujjammal tapogatom meg, mikor fel akarok jegyezni valamit:
– Miért megy ilyen nehezen ez az akció? Túl jól képzettek ezek a bűnözők?
– Épp ellenkezőleg: pitik – és ez a baj. A fociban is amellett nehéz elmenni, aki nem tud játszani, mert nem lehet kiszámítani a reagálását és beleakad a labda.
Féltizenegykor a parancsnok még egy utolsó kísérletre szánja el magát. Utasítja a „vevőt”, hogy keresse fel a butikost a lakásán és közölje vele: ötvenezer forintot „bukik”, ha a pesti barátai nem vehetik meg az autót. Hátha a kocsitolvajok megijednek, hogy nekik kell megtéríteniük ezt a pénzt. Ez a próbálkozás is eredménytelen marad, a biztosító gorilla a lakás ajtaján sem engedi be a férfit, a telefonhívást sem fogadják. A parancsnok maga elé húzza a rádiót és halkan beleszól:
– Központ minden egységnek! Bontsatok le! De ne úgy vonuljatok be, hogy közben csillagszórókat gyújtotok a városban! Ennyi!
Én is becsukom a jegyzetblokkomat:
– Most mi lesz.
– Maradt még egy másik nyomunk is, holnap elindulunk azon.
Elköszönünk és beülünk a kocsiba, útközben a főkapitányhelyettes néhány szóval lezárja az estét:
– A fiúk most felnyitják a klubot, leülnek sörözni és ezerszer végigbeszélik, hogy mi történt, mit kellett volna másképp csinálniuk. Nem nyugszanak addig, amíg meg nem nyerik ezt a meccset.
Már Veszprém határában járunk, mikor megszólal a maroktelefon. Az ügyeletes bejelenti, hogy Tihany és Aszófő között az országúton kigyulladt egy kocsi és bennégett egy nő. Megalapozottnak látszik a gyanú, hogy bűncselekmény történt.
– Jól van, öcsi, várjatok egy kicsit – mondja a főkapitányhelyettes hazaugrok lezuhanyozni, aztán kiugrok a helyszínre.
A lámpák egy rezzenéssel elhalványulnak, elmúlt éjfél.
243Egy hét múlva jutottam le újra Veszprémbe, azzal a hírrel fogadtak, hogy elkapták a kocsitolvajokat.
– Hogy történt?
– Említették a fiúk, hogy van egy másik nyomuk is, melyen elindulhatnak: kiderült, hogy a Porschét már korábban felkínálták eladásra valakinek. Egy sarkon állították le, benne hagyták az indítókulcsot, hogy el lehessen vinni próbaútra. Az illető lopásra gyanakodott és nem vette meg a kocsit, megjelölte nekünk azt a sarkot, ahonnan a bandának vissza kellett vinni a kocsit a rejtekhelyre, többet nem tudott. Innen jobbra és balra is vezetett út, mindkét irányban egy-egy kisebb lakótelep felé, ott lehettek a célnak megfelelő garázsok. A fiúknak szerencséjük volt, mert találtak egy öregembert, akinek az adott estén feltűnt az őrült sebességgel haladó Porsche – tehát az irány már adott volt. Végigjárták a környéket, három kilométerre onnan egy kétszer hatlakásos társasháznál éjszaka sorra bevilágítottak minden garázsba és az egyikben végre felfedezték a kocsit. Ott hagyták, várták, hogy valaki jöjjön érte. Két nap, két éjszaka dekkoltak egy nyugdíjas katonatiszt lakásában, aki szívességből beengedte őket. Harmadnap reggel jöttek a haramiák, lecsaptak rájuk. Száznál több lakásbetörésből származó tárgyat is találtak a kocsi mellett: videókat, fényképezőgépeket. Azóta már két másik autó elvitelét is beismerték.
– Az a banda volt, amelyre gyanakodtak?
– Igen. Jobb lett volna, ha még a múltkor sikerült volna „elütni” őket. Így sokat rá kellett dolgozni.
– Az emberek lecsúsztathatják ezt a plusz szolgálatot?
– Nem tudnánk pótolni őket, túlórában számolunk el velük. Ráment az egész negyedéves keretünk, de hát ilyenkor megéri.
Szeretném megismerni a megyei rendőrségi szervezet alacsonyabb fokozatait is, megkérem a főkapitányhelyettest, hogy menjünk ki valamelyik balatoni város kapitányságára, a kínálatból Balatonfüredet választom ki.
A kapus felemeli a sorompót a kocsink előtt, az ablakon keresztül benézek a fülkéjébe:
– Nyugdíjas rendőr? – kérdezem a kísérőmtől.
244– Nem, civil. A rendőrök nem jönnek vissza dolgozni, nem éri meg nekik munkát vállalni, mert a keresetüket összevonnák a nyugdíjukkal és egy magasabb sávban kellene adózniuk. Pedig jó volna egy olyan kapus vagy kézbesítő, aki mindent és mindenkit ismer.
Füreden néhány helyi parancsnok fogad minket, egyikük vörös szemmel hunyorogva próbál részt venni a beszélgetésben, gyakran ásít, az éjszaka akciót vezetett, az előző nap reggele óta nem jutott haza.
A kapitányság illetékessége Paloznaktól Balatonszepezdig terjed, a parttól 20-25 kilométernyi mélységben, ezen a területen húsz helység fekszik.
– Milyen létszámmal rendelkeznek? – teszem fel a megszokott kérdést.
– Összesen harmincegy járőr, körzeti megbízott dolgozik a területen, még 12 ember kellene, de inkább 15.
– Nem csak a nyári időszakban hiányoznak? A szezon után is szükség van rájuk?
– Ez nem így van, nyáron arccal a Balaton felé kell fordulnunk, szeptemberben jön a hátraarc, akkor a hegyek felé kell néznünk, az üdülőket kell őriznünk a betörőktől. Ősszel amúgy is kevesebb a hadrafogható emberünk, mert ilyenkor kell kiadnunk az elmaradt szabadságokat.
– Nehéz betölteni az üres státuszokat?
– Ma már nem úgy megy, mint régen, mikor magunk toboroztunk, fél évig itt tartottuk az újoncokat, aztán elküldtük tiszthelyettesi iskolára. Most minden felvett jelentkezőnek el kell végeznie a kétéves rendőr szakközépiskolát. Aztán ha levizsgázik, elkezdheti a pályát 25 ezer bruttóval. Ide már csak az jön, aki fél, hogy másutt nem tudna elhelyezkedni, állást keres és nem hivatást.
– Lakást tudnak adni nekik?
– Nem. A rendőrség régebben vásárolt a tanácsoktól bérlőkijelölési jogokat, de ezek már lejártak, új lakásokat nem tudunk venni. Itt Balatonfüreden magasabbak az árak, mint például Budapesten. Várpalotán viszonylag olcsóbban meg lehet oldani a lakáskérdést, oda húzódnak ki a rendőreink. Az a lehetetlen 245helyzet állt elő, hogy az állományunk hetven százaléka a kapitányság működési területén kívül települt le. Márpedig, ha valaki Várpalotára jár haza, a parancsnoka meggondolja, hogy akár öt percig is feltartsa az illetőt, mert ha lekési a vonatot, lehet, hogy csak három óra múlva kap másikat. Ez a helyzet komoly szakmai hátrányokkal is jár, mert aki nem él kint a területen, az nem tudhatja, hogy mi történik ott, nem alakulnak ki megfelelő információs csatornái.
– Milyen előnyökkel jár, ha valaki egy balaton-parti városban teljesít szolgálatot?
– Többet dolgozhat. Az illetékességünkbe tartozó húsz helységben évente 1800-2000 bűncselekmény történik és ez a szám csak emelkedni fog, mint ahogy egyre növekszik az a réteg, mely a bűnözést életformának választja. A július eddigi 23 napjából 17 éjszakát töltöttünk talpon. Egészen biztos, hogy ezt az emberek megunják és át fogják kérni magukat a lakhelyükön működő kapitányságra. Ott azonos pénzért a felét sem kell dolgozniuk, gondolja meg: a csendes és eseménytelen Zircen ugyanannyi a rendőri létszám, mint nálunk Füreden.
– Nem mennek át az emberek őrző-védő káeftékbe?
– Csak nagyon ritkán fordul elő ilyen eset. Ott háromszor annyit keresnének, de attól tartanak, hogy ezek a vállalkozások csődbe mennek majd, és ők az utcára kerülnek. Többre becsülik a biztosabb keveset.
– A felsőbbség mennyire van tekintettel a maguk nehézségeire?
– Ők különféle szempontok alapján próbálják irányítani a munkát: ma ez ellen harcolunk, holnap az ellen. Például időnként keveslik a közlekedési szabálysértésekkel kapcsolatos bírságolásaink és feljelentéseink számát. Mit csináljunk? Délelőtt 5-6 emberünk van kint, éjszaka, mikor a nagy balhékat kell megelőznünk 30, fordítsuk meg ezt az arányt? Más alkalommal nagy sikernek könyvelik el, hogy míg tavaly januárban hét halálos baleset fordult elő az utakon, addig idén egy sem – holott egyszerűen arról van szó, hogy most sok hó esett és az emberek nem merészkedtek ki a garázsból.
A hangulat nyomottá vált, új témát próbálok keresni.
246– Melyek a leggyakoribb bűncselekmények?
– Mint a Balaton mellett általában, a kocsilopás áll az első helyen. Egy hétvégén 20-25 nyomozást kell elrendelni, ebből 10-15 autókkal kapcsolatos. Az eredményességünk nem túlságosan magas, a 34 kocsiból, melyet idén elloptak, eddig 4 került meg.
– A füredi szórakozóhelyeken is jelentkeznek az úgynevezett „védelmi pénzt” kérő bandák?
– Erre inkább másutt kérdezősködjön, mi sajnos keveset tudunk róla. Annyi biztos, hogy akitől ilyen módon pénzt lehet zsarolni, az maga is simlis kell hogy legyen. Csak egy-két ember hajlandó jegyzőkönyvbe beszélni, de később ezek is visszavonják a vallomásukat. Meg lehet érteni őket, ha elismernék, hogy fizetnek mondjuk havi 200 ezer forintot, akkor megkérdezhetik tőlük, hogy miből? Ugyanis összesen nem vallottak be ennyi jövedelmet.
A bandák módszereiről persze hallottunk. A bevétel 6-10 százalékát kérik vagy beszállnak a forgalomba. A három bárpult egyikét ők működtetik a saját zsebükre, ők adják a kuverosokat, vagyis a biztosító nehézfiúkat, esetleg ők szállítják a konzumáló lányokat – ez is komoly pénz, mert egyetlen ital ötezer forintba kerül. Akad olyan kuveros, akinek egy BMW-je van és hozzá egy nyolcmillió forintos terepjárója – egy rendőr hét életen át nem tud annyit keresni, hogy akár az egyiket megvehesse. Az már csak hab a tortán, hogy az illető öt éve jogosítvány nélkül vezet és nem tudjuk úgy megbüntetni, hogy meg is érezze. Jogsija nincs, amit elvehetnénk tőle, tíz-húszezer forint pedig nem számít neki.
Dr. Frankberger Ferenc, a siófoki kapitányság vezetője is talpon töltötte az éjszakát – egy ellenőrzést irányított. Negro cukrot szopogatva próbálja ébren tartani magát:
– Véleményem szerint Siófoknak azért költik veszett hírét, mert a politikai uborkaszezonban az újságoknak kell a szenzáció. Az itteni szervezett bűnözés inkább csak nagyobb bandák fiókvállalkozása és egy évben három hónapig sem tart. Attól 247sem dől össze a világ, ha egy kurva egy éjszaka megkeres ötvenezer forintot, a prostitúciót nem tiltani kellene, hanem szabályozni…
Úgy gondoltam, engedni kell, hogy elszálljon a kapitány első indulata, csak hosszú percek után kérdeztem közbe:
– Mekkora a körzetük?
– Balatonszemestől Balatonaligáig terjed, mélységben pedig egészen Igalig, 80 ezer ember él ezen a területen. A rendőri állomány 200 főből állana, de 36 emberünk hiányzik, 22 a legfontosabb frontról, a közterületről.
– Újakat nem tudnak felvenni?
– Nálunk sem tolonganak a jelentkezők. Évi 4.500 bűncselekmény történik, ennek 65-70 százaléka két hónap alatt, júliusban és augusztusban. Az ügyek legalább elfogadható szintű kezelése napi 12 óra munkát és 24 óra készenlétet igényel.
Megfizetni nem tudom őket, képzett rendőrök 22-25 ezer forintos nettót kapnak, egy szórakozóhely portása viszont itt Siófokon 5 ezer forintot is megkeres egy éjszaka. A béremelés gyakorlatilag reálbér csökkenést jelent, a rendőr 12 órás szolgálatba két összehajtott zsíroskenyeret visz magával. Láttam már néhány nyugati országot, de sehol sem tudják olcsón fenntartani a rendőrséget, biztos anyagi hátteret kell teremteni ahhoz, hogy a rendőr ne kezdjen „zsebbírságolás”-ba.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy az embereinknek fél négykor „kiesik a kulcsdoboz a kezükből”, indulnak egy másik munkahelyre, valamiből el kell tartani a családjukat.
– Milyen mellékfoglalkozást vállalnak?
– Képzettségük szerint helyezkednek el biztonsági őrnek vagy jogásznak. Azt viszont nem engedélyezem, hogy kuverosok legyenek egy bárban, lehetetlen szituáció keletkezne, ha egy razziánál saját szabadnapos rendőreinkkel kerülnénk szembe.
Még annyit, hogy lakáshoz sem tudjuk juttatni őket, egy albérlet viszont 15-20 ezer forintba kerül Siófokon.
– Milyen pluszt adhat az embereinek?
– Semmit, legföljebb nem szólok, ha egy nyomozó szolgálat közben kiugrik és a hivatali kocsin viszi haza a gyereket az óvodából.
248– A rendőri szakközépiskolákból már kerültek ide végzett növendékek?
– Még nem, pedig most volna szükség rájuk. Sajnos ők már nem kapják meg azt az indítást, mint mi annak idején, hogy olyan mesterektől tanuljanak, mint amilyen Dobos vagy Láposy volt. A mai fiatalok nem tudják, hogy kell bemenni egy kocsmába adatot gyűjteni, ők az akciófilmekben látott trükköket próbálják utánozni.
Közben percenként szól az asztalra kirakott maroktelefon, Frankberger legyint:
– A múlt hónapban 18 ezer forintot tett ki a számla, a magasabb gazdasági vezetők sokallták. Mondtam nekik: itt van, vegyétek el és rendeljétek el, hogy a siófoki kapitánynak napi 24 órát az irodájában kell tartózkodnia a hivatali telefon mellett. Én nem fogadom a hívásokat, hanem kezdeményezek, parancsokat kell kiadnom és az többe kerül.
– Személy szerint milyen körülmények között él?
– 54 ezer forintot kapok kézhez – két diplomával és 18 éves szolgálattal az ország egyik legnehezebb vezetői beosztásában. Előzőleg végigvándoroltatták velem a fél Dunántúlt, Barcson, majd Marcaliban voltam kapitány. Az új és új helyeken a feleségem nem tud elhelyezkedni stabil állásban, a biztosítónál dolgozik mint bróker, de ha sikerülne bejutnia valahová, az sem sokat jelentene, Siófokon 15-16 ezer forintot kap egy adminisztrátor.
Nincs szívem tovább feltartani a fáradt kapitányt, átmegyek a közrendvédelmi osztályvezetőhöz. Régi, tapasztalt rendőr, véleménye szerint az emberek Siófokon még mindig többet keresnek, mint például Szabolcsban, azért nem alakult ki itt úgynevezett megélhetési bűnözés. A típus bűncselekményeket folyamatos akciókkal próbálják megelőzni, heti 3-4 alkalommal kerül sor ilyenekre.
– Van hozzá elegendő emberük?
– Ilyenkor kapunk erősítést és együtt tartjuk az állományt. Én 27 éve szolgálok itt, de még egyszer sem vehettem ki nyáron a szabadságomat, soha nem jutottam hozzá, hogy együtt mehessek üdülni a gyerekeimmel.
2491995-ben már a minimum szolgálat ellátása is veszélybe került. Az előírások szerint az objektum- és fogdaőrséget minden körülmények között ki kell állítanunk, viszont a fogdaőr és kísérő alosztály 13 fős létszámából nyolcan hiányoznak. Tíz őrizetesig két embert kell vezényelnünk, húsz őrizetesig hármat, ezt megoldani nem tudjuk, az utcáról kell elvonnunk járőröket. Sokszor egyetlen főből áll az egész őrszemélyzet, ha egy őrizetes vécére akar menni, az őrnek fel kell csengetnie a kapitányságra erősítésért.
– Milyen morál uralkodik az állományban?
– Amilyen az országban. A rendőrök joggal döbbennek meg, ha olyanokat tapasztalnak, hogy egy villa vécéjéből 17 millió forintot vittek el úgy, hogy egy másik rejtekhelyen további 10 milliót otthagytak. Honnan szerezték ezt a pénzt? Vagy ha egy 19 éves fiú egyedi gyártású 50 milliós Lamborghini kocsival áll be a Fleur Bár elé.
Sajnos előfordulnak bűncselekmények a mi sorainkban is; a megyeszékhelyen egy tiszthelyettes könyvelte a megvesztegetési pénzeit, 600 ezer forintig jutott, amikor lebukott. Egy másik emberünk adott ugyan nyugtát a bírságokról, de a 100 forintos szelvényt úgy tépte le a blokkról, hogy ezresnek lássék. Az állomány javarésze azonban remélhetőleg tisztakezű maradt.
Szerettem volna kimenni az utcára, ezen a napon a Ferencváros futballcsapata lent játszott Siófokon, a kapitányság erőit a meccs biztosítására összpontosította, csak egyetlen járőr cirkált a városban, beültem mellé egy órára.
A rendőr ócska szolgálati Skodájával lehúzódik a szélső sávba és végig visszavett sebességgel halad.
– Mit figyel ilyenkor?
– A Volkswageneket és az Opeleket, ha túl nagy az aránytalanság a kocsi és a sofőr külseje között, feltartóztatom és igazoltatom, persze nézem a járdát is.
Hirtelen lefékez és kiugrik az autóból, az út baloldalán két cigány férfi közeledik, megáll előttük és elkéri a személyi igazolványukat. A hasábrádióba bemondja az adataikat, a kapitányság számítógépén utána néznek: nincs folyamatban körözés ellenük, köszön és elengedi a két férfit.
250– Miért igazoltatta őket?
– Az egyiket ismertem, ő tavalyelőtt kurvákat futtatott, most a családjával együtt áttért a zseblopásra. A kisebbikkel még nem találkoztam, de ő is pöttyös lehet, most sincs munkahelye.
– Mitől válik valaki gyanússá?
– Az mindig feltűnő, ha elfordul, mikor meglátja a rendőrkocsit, a rafkósabb inkább odajön hozzám és kérdez valamit.
– Sok a lebukás?
– Tegnap egy románt találtunk meg, video volt nála, holnaputánra kiállított számlával igazolta az árut.
– Kinek tudják itt eladni a lopott holmikat?
– Az orgazdák általában a milliomos csemeték közül kerülnek ki.
A rendőr két középiskolás korú lányt tartóztat fel, felírja a nevüket és figyelmezteti őket, hogy ne csavarogjanak a városban.
– A régi csövezés mára már átmegy kurválkodásba. Az itt ólálkodó stricik egy óra alatt beforgatnák őket.
Letelt a szieszta ideje, megélénkül a gyalogosforgalom, a bűnözők is elindulnak lefelé a parti sétányon, a járőr összehúzott szemmel figyeli őket a tömegben.
Nagy László őrnagy, az Országos Rendőr Főkapitányság Szervezett Bűnözés Elleni Szolgálat V. számú, siófoki kirendeltségének vezetője kijött elém a pályaudvarra. A parkolóból kihajtva felmutatja szolgálati igazolványát az őrnek.
– Minden megkezdett órára 75 forintot kellene fizetnem, a pénzt visszakapnám ugyan a Belügytől, de menetlevelet kellene vezetnem és jelentést írnom.
– De így felfedi az inkognitóját!
– Nincs inkognitóm, mi nem vagyunk titkosrendőrök.
A kirendeltség a Vízrendészeti Kapitányság épületében kapott egy emeletnyi helyet. Az anyagi állapotokra jellemző, hogy az udvar hátsó felét a rendőrség kénytelen volt bérbe kiadni egy maszek kerékpárkölcsönzőnek.
– Mikor alakult meg a Szolgálat siófoki kirendeltsége?
251– 1993-ban. Öt-hat főt vettünk át a helyi kapitányságtól, elsősorban azokat a bűnügyes kollégákat, akiket fenn Budapesten már ismertek.
– Akik átléptek magukhoz, magasabb fizetést kaptak?
– Én a régi helyemen, a BRFK gyilkossági nyomozójaként többet kerestem, mint itt kirendeltségvezetőként, mégis elterjedt a hír, hogy milyen nagy pénzt szakítunk le. Ennek nyomán kissé megromlott a kapcsolatunk a három parti megyében dolgozó rendőrökkel. Később nyolc főre emelkedett az állomány, ekkora csapatnak kellene harcolnia a szervezett bűnözés ellen az egész Balaton mellett. A mi dolgunk információkkal ellátni a többi rendőri szervet, intézkedni a kizárólagosan ránk tartozó ügyekben: kábítószerben, emberkereskedelemben, védelmi zsarolásokban. Dossziékat kellene nyitnunk, ahol gyűjtjük az adatokat a bűnöző csoportok főnökeiről, évekig kellene vezetnünk és feldolgoznunk ezeket az anyagokat, de tőlünk két héten belül várják az „okosságokat”. Így nem lehet eredményeket elérni, hiába fogták le B.-t, az északi part „királyát” kis történeteken, mindig szabadlábra kellett helyezni őt.
Persze azért sikereket is fel tudunk mutatni. Egy siófoki taxis a helyi vállalkozók pénzét forgatta át valutába, egy-egy ügyfelétől 1-5 millió forintos összeget vett fel.
– A vállalkozók miért alkalmazták őt? Hiszen a bankokban ma már gyakorlatilag korlátlanul lehet valutát vásárolni.
– Az igaz, de így nem marad nyoma az ügyletnek, később senki sem tudja bizonyítani a pénzmosást. Aztán a taxis nem számolt el a felvett összegekkel, az egyik megbízója a lakására akarta rátenni a kezét, a másik a kocsiját próbálta elvinni – kiderült, hogy minden vagyonáról legalább hat embernek adott papírt. Az ügyész szerint polgári perben kellett volna rendezni az ügyet, mi azonban összegyűjtöttünk annyi bizonyítékot, hogy vádra tudtuk vinni.
A Szolgálat most dolgozik egy bérgyilkos társaságon. Egy főgengszter hárommillió forintért szerződtette őket, hogy tegyenek el láb alól egy vállalkozót. Ők fel is vették az előleget, aztán úgy döntöttek, jobban járnak, ha a megbízójukat ölik meg, nála sokkal több pénzt találnak. „Haza is vágták” a főgengsztert, 252de ezzel az ügy még nem zárult le, mert három nap múlva azt a vállalkozót is halva találták, akinek a megölésére eredetileg szerződtették őket. Mi történhetett itt, szétvált-e, szembekerült-e egymással a társaság, most ezt kutatjuk mi is.
– Be tudnak épülni az ilyen bandákba?
– Még nem született meg az operatív munkáról szóló törvény, ezért nekünk tilos minden hasonló vállalkozás. Ha valamelyikünk bejutna egy bűnszövetkezetbe, ott csak úgy őrizhetné meg a hitelét, ha maga is részt venne a bűncselekményekben és a felelősségrevonás alól semmiféle mentességet nem kaphatna.
Olyan trükkökkel próbálkozunk, hogy a kábítószeres próbavásárlásokra Siófokon a budapesti nyomozókat vetjük be, Szegeden esetleg a siófokiakat, de nem tudunk sokat variálni, hamar a végére érünk a lehetőségeinknek. A magyar bűnügy kis piacnak számít, mindenki ismer mindenkit. Annak idején én buktattam meg a Váci utcai zsebes cigányokat, ezek most lejöttek a Balatonra. Ha elmegyek mellettük, hallom, hogy mondják egymásnak: roviare, vagyis nyomozó!
Talán az lesz egykor a megoldás, hogy a nagy akcióknál fedésben levő nyomozókat alkalmazunk, akik soha nem szolgáltak rendőrként, de hát ezek meg nem rendelkeznek megfelelő tapasztalattal.
– A „védelmi pénz” ügyekben mit tudnak tenni? – teszem fel itt is a kérdést.
– Ez a bűncselekmény típus sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Nem úgy szokott kezdődni, hogy ma nyitok egy mulatót, aztán holnap bejön három „szekrény” és pénzt kér. Már korábban történt valami, az illető rontotta az üzletet, kupit tartott fenn mások területén, vagy valutát váltott. Egy ilyen bártulajdonos megkeresett egy nehézfiút:
– Elfogytak a lányok, küldjetek nekem újakat!
– Lányok nincsenek, de mivel te ezzel foglalkozol a mi városunkban, mától fogva fizetsz nekünk.
Az embereik hiába buknak meg, akkor sem vallanak a főnökeik ellen, tudják, hogy az egy-két év sitt után is ők szelik nekik a kenyeret. A fegyelem abszolút, a diktatúrának és a maffi253ának egyetlen közös előnye van: rendet tartanak a területükön. Ahol a nagymenők uralkodnak, ott nincs piti bűnözés. A tihanyi révnél összeverekedtek a cigány árusok, B., a főnök behivatta és eligazította őket:
– Ha még egyszer balhét csináltok, úszva mentek át a túlsó partra.
– Mit lehetne tenni ellenük?
– Például B.-t csak adóvonalon foghatnák meg. Egyszer ő maga nyilatkozta az újságban, hogy napi tízezer forintot költ, megkérdezhetnék tőle, hogy miből. Az sem volna érdektelen, ha azt firtatnák, hogy ki fizeti ki az autóbiztosításait és mekkora az összeg. Ehhez persze alapvetően új törvényeket kellene bevezetni az amerikai Rico-törvény mintájára, mely felhatalmazást ad, hogy a bűnözőktől mindent elvegyenek, függetlenül attól, hogy a vagyont kinek a nevére íratták. Mi tudjuk, hogy kik B. strómanjai, akik formailag bitorolják a bandavezér telkeit, ha megfenyegethetnénk őket öt-tíz év börtönnel, biztos hogy mindent bevallanának.
Ugyanilyen tehetetlenek vagyunk a szervezett autótolvaj bandákkal szemben is. Mostanában már zárt udvarokból viszik el a kocsikat, még jobban is kedvelik azt a helyszínt, mint a forgalmas utcákat, mert itt csak arra kell vigyázniuk, hogy a házból meg ne lássák őket. Kihúzzák a zárat, megcsinálják hozzá a kulcsot, leemelik a kaput és „ezerrel” eltűznek”.
P. alezredesen, a legendás bűnügyi nyomozón csak a mereven előrehajló nyaka jelzi, hogy Bechterew-kórban szenved, háza építésén maga emelgeti a cementeszsákokat és a betonelemeket. A rendőrségen is a legnehezebb feladatokat bízzák rá, kétéves időtartamra felhozták Keszthelyről és rábízták a Zala megyei bűnüldözés irányítását. A főkapitányság balatoni felségterülete Györöktől Fenékpusztáig terjed.
P.-vel is a „védelmi pénzek”-ről kezdünk beszélgetni, a zalai részen is a már említettekhez hasonló módszereket alkalmaznak:
254– Félelmet keltenek valakiben, aztán elvállalják a védelmét, és innen kezdve nincs megállás. Egyszer csak beállítanak hozzá azzal a szöveggel, hogy meg kellett ölniük két embert, akik az ő életére törtek. Új fegyvert kell szerezniük, mert a régi kompromittálódott az ügyben és a két védőnek is el kell tűnnie. Kétmillió forintot követelnek a védencüktől és amíg össze nem szedi a pénzt, beköltöznek hozzá, lerabolják az utolsó fillérig.
Megvásárolnak adósságokat, aztán ötven-száz százalékos kamattal behajtják. A legkeményebb módszerekkel dolgoznak, megverik, megrugdossák az adósukat, telefonon felhívják és a családjuk kiirtásával fenyegetik meg, az országúton leszorítják és balesetbe hajszolják a kocsijukat. Ha az illető fizet, akkor is durván bánnak vele, taknyos húszéves gengszterek meglett embereket térdre kényszerítenek és megcsókoltatják velük a kezüket.
Épp ül a fogdában egy Szabó Norbert nevű fiú, akit hasonló ügyekkel gyanúsítanak. Nem egy lángész, de ha akar beszélgetni vele, megpróbálom elintézni a vizsgálójánál, persze kell az ő beleegyezése is.
P. telefonál, néhány perc múlva visszaszólnak, az érintettek ráálltak a találkozóra azzal a feltétellel, hogy az ügyben illetékes vizsgálótiszt mindvégig jelen lesz.
Szabó valaha válogatott szinten sportolt, kondícióját visszavonulása után is megőrizte, a félelmet keltő megjelenés alapvető kelléknek számít a szakmában. A pénzbehajtó bandákba alapvető tagként sorol be egy-egy orvos, aki az izomfejlesztő szerek káros hatásait megfelelő injekciókkal ellensúlyozza. Szabó itt a fogdában is „gyúr”, napi 2500 fekvőtámaszt nyom le.
Az üggyel kapcsolatos vallomások, operatív jelentések és egyéb nyomozati anyagok szerint Szabó B.-hez, a már említett északi bandafőnökhöz hasonlóan korlátlanul uralja a maga területét. Tizenhét éves kora óta portásként szolgál, tekintélyét általánosan elismerik a szakmában, a többi kuveros büszke rá, ha az ő beosztottjaként emlegetik. A rendőrség szerint Szabó a szórakozóhelyek tulajdonosaira portásként rákényszeríti az embereit, adósságbehajtásokat vállal, engedély nélküli lőfegyver tartással is gyanúsítják.
255Egy ügyvéd szinte folyamatosan a letartóztatott Szabó rendelkezésére áll, az egyik beszélőn állítólag a mobil telefonját is megpróbálta a védence rendelkezésére bocsátani, együtt dolgozhatták ki a teljes tagadás taktikáját.
Egy irodában ülünk le beszélgetni. Szabó igen szerényen bútorozott szellemnek tűnik, meglepően gyenge színvonalon fogalmaz, szövegéből csak egy Nietzsche-idézet tűnik elő váratlan kakukktojásként:
– Minden magasabb kultúra az erőszakon alapszik!
– Ezt mire mondja?
– Arra, hogy mi rendet tartottunk a területünkön.
– Ez nagyon szép, de nem hiszem, hogy a maguk dolga volna.
– Értsék meg végre, hogy az éjszakában más törvények uralkodnak, mint a polgári életben. Ha bejött a bárba egyszerre ötven cigány, vagy ukrán csavargó, a rendőrök elmentek, csak mi fogadtuk őket.
– Erőszakot nem alkalmaztak?
– Soha. Szépen megkértük az illetőket, hogy menjenek el, ha nem voltak hajlandók, kicsavartuk a karjukat és kidobtuk őket.
– Védelmi pénzt se követeltek?
Szabó indulatba jön:
– Állítsák elém azt az embert, akitől egy fillért is ki akartunk zsarolni. Ha ők elutasítottak volna minket, bérelhettünk volna egy csövest, aki ötezer forintért benzinnel körbelocsolja és meggyújtja a kocsijukat. Hány ilyen esetet tudtak rám bizonyítani, őrnagy úr – fordul a vizsgálójához. – Fegyvert sem találtak nálam, a rektor úrhoz is hiába mentek ki a házkutatók.
– Milyen rektorról van szó? – kérdezek közbe, a vizsgálótiszt válaszol Szabó helyett:
– Nem rektor az illető, hanem egy főiskolai rektor fia.
– Ő is a csapatba tartozik?
– Igen, neves sportolók, sőt tornatanárok is beállnak kuverosnak.
Még az én csapongó kérdéseimre adott válaszaiban is feltűnik egy-egy olyan elem, melyet a gyanúsítás is tartalmaz: a főnöki szerep, a terület felosztása a bandák között, de Szabó mindent 256megpróbál belefojtani különféle érzelmi kitörésekbe. Beteges szüleiért aggódik, a szeretőjét emlegeti, akit kiszabadulása után el akar venni feleségül. Az az érzésem, hogy Szabó még a pályája elején jár, a legközelebbi „bebukásakor” már iskolázottabban fog viselkedni.
Megunom a mellébeszélést, a vizsgálótisztet sem illik sokáig feltartani, elköszönök. Szabó búcsúzóul még átnyújtja egy versét, melyet itt a fogdában írt, a liftben lefelé tartva belenézek:
P. alezredes meghív, hogy vegyek részt a negyedévenként tartott balatoni regionális rendőri ellenőrzésen. Az akció csak este 22 órakor indul, maradt még idő, hogy portyázzunk a Balaton mellett. Benézünk Cserszegtomajra, feltűnik három frissen felhúzott egyforma ház.
– Egy német vállalkozó építette. Otthon, ha a dolgozói elmennek nyaralni külföldre, neki be kell szállnia a költségekbe, ezt akarta megspórolni ezekkel, a nyaralókkal. Sok más német már a szervezett turizmus piacára is betört, konkurál a magyar szállásadókkal.
Visszatérünk az országútra, a rendőrök épp intézkednek, elterelik a kuncsaftokra várakozó rosszlányokat. Egy vendég olasz kórus jön errefelé autóbusszal, szeretnék, ha útközben jó benyomásokat szereznének a környékről. A háttérben meghúzódó stricik nem vitatkoznak, felszedik kocsijukba a védenceiket.
E alezredes tekintete megakad egy baloldalon haladó zöld Suzukin, leinti. Ismerős ül benne, a Vízügy régi főmérnöke. Egy vadászaton gondatlanságból lelőtte az egyik társát, öt évet ka257pott, a felét már letöltötte Tökölön. Jó magaviseletet tanúsíthat, mert minden hónapban kétszer-háromszor is kap 48 órás eltávozást. Most is hazafelé tart. P. nem akarja feltartani, váltanak néhány szót, aztán összeölelkeznek és elköszönnek.
Bemegyünk Hévízre, a főtéren a polgármester most nyitja meg a borhetet, népes slepp jár a nyomában, kezükben pohárral, végigkóstolják a kínálatot. Félrehúzódunk, megvárjuk, amíg elvonulnak. P. itt is talál ismerőst, egy hosszanti csíkozású rövidujjú inget viselő szemüveges öregembert, aki a saját elárusító pavilonja előtt áll.
– Feri bácsi – magyarázólag hozzáteszi – egy régi ávéhás. Az öreg ma már a környék legtehetősebb vállalkozói közé tartozik, harminc hektáron termel szőlőt és egy szállodát is működtet a városban. Most nyugdíjas rendőrök gyűltek össze körülötte beszélgetni egy pohár bor mellett:
– Tudjátok, kit láttam itt? Hansot, akit annak idején a Stasi telepített ide Balatongyörökre figyelni, hogy találkoznak a keletnémetek a nyugatiakkal. Nagyon kivakaródzott a jófiú, vadászruhát viselt, meg sem akart ismerni. Mi van? – kérdeztem, nem emlékszel rá, hogy hozzánk jártál át kocsit mosni, ha egy kis pénzt akartál keresni?
– Hagyjuk ezt, rég volt. Tudtok valamilyen viccet?
– A vizsgán megkérdezik a rendőrt ismeri-e a „Szeptember végén”-t. Hogyne, mondja a rendőr: huszonnyolcadika, huszonkilencedike, harmincadika.
Tihanyi Rozé bort kapok, forgatom a poharat, közben figyelem az öreg borászt:
– Hosszú utat járt be, Feri bácsi, hogy tudott átállni?
– Mezítlábas parasztcseléd voltam, soha nem képzeltem, hogy valaha is vöröscsillagos sapka lesz a homlokomon. Ezért is tudtam olyan könnyen visszakapcsolni a munkára. Nem pártoskodok, nem is ajánlom senkinek.
– Mostanában hogy érzi magát?
– Valaki azt mondta, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána jön. Én is aláírom.
– Ma is akadnak a cégnél olyanok, akik „felfelé” tartanak – mondja E már a kocsiban ülve –, a Főkapitányságon dolgozik 258egy tiszt, aki szállodát épített, rendőri telefonvonalon rendeli meg a zöldséget és a kiflit és rendőrigazolvánnyal a zsebében intézi az üzleti ügyeit.
Már 22 óra körül jár, átmegyünk a tervezett akció kiindulópontjára, a keszthelyi tűzoltó laktanyába. Negyven-ötven egyenruhás és civil rendőr ül a nagyteremben – az egész megye területéről hívták be őket, két tolmácsnőt is berendeltek.
Az eligazítást tartó parancsnok ismerteti a feladatokat, idegenforgalmi és közbiztonsági célokat kívánnak megvalósítani. Megjelöli a felállítási helyeket, ellenőrző-átengedő pontokat, megnevezi a járművek, razzia osztagok parancsnokait és beosztott állományát. Kéri a rendőröket, hogy ne csak az autóban ülve figyeljenek, hanem minél többet mozogjanak gyalogosan.
Egy Budapestről megfigyelőként érkezett tiszt következik. Figyelmezteti a rendőröket, hogy egyre keményebb összecsapásokra kell számítaniuk. A Balaton körül sok a létalap nélküli körözött személy, ez a német turistákra is vonatkozik, szinte csak alkoholra és más kábítószerekre költenek, a reakcióik kiszámíthatatlanok.
Most már minden héten előfordul olyan eset, hogy az intézkedő rendőrt elütik, a bűnözők kocsijukban csőre töltött fegyvert tartanak, melyet gátlás nélkül használnak. Az ellopott autókat keményen kiképzett, pszichopata orosz és ukrán katonák viszik le a határra. Vonulás közben konvojt alkotnak, az élen haladó gondolkodás nélkül nekihajt a zárásként felálló rendőrségi járműveknek, ezért különös gondot kell fordítani a biztosításra.
Az eligazítás után a rendőrök elindulnak, csak hajnali ötkor vonulnak majd be. Az utca sötétjében foszforeszkálnak a zubbonyok hátára felragasztott fényvisszaverő csíkok. P.-vel ballagunk utánuk, az alezredes erősen szkeptikus:
– Hétórás akcióknak nincs értelmük, éjjel háromkor már a levél sem rezzen. Csak kifárasztunk feleslegesen fontos erőket.
Az éjszakában csakugyan alig mutatkozik mozgás. Egy élesen kivilágított útmenti mutatványostér is elhagyatott, csak a tulajdonos lökdösi ide-oda a dodzsem kocsikat. Először a Sport sörözőben nézünk körül, a felszolgáló civilben a keszthelyi fut259ballcsapat gyúrója, de itt keresi meg a pénzét, meghív minket egy pohár sörre.
– Milyen volt a szezon? – kérdezem.
– Gyenge. Lent a strandon kétmillió forintért bérelték ki a vendéglőt és az időjárás miatt összesen 18 napot tudtak nyitva tartani. Ossza el: csak ebből több mint százezer forint rezsi jut egy napra, és hol van még a többi.
Még tart az elmúló nyár kegyelmi időszaka, a nyitott teraszon fiatalok ülnek, isznak és beszélgetnek. Beérkezik az egyik razzia alegység, munkához látnának, de P. leinti őket:
– Nem kell igazoltatni. Hagyjuk élni az embereket.
A „Magyar Tenger” diszkó következik, kevesen váltják meg a 400 forintos belépőjegyet.
– Ez is tönkremegy! – mondja egy „szabad” jelzéssel várakozó taxis.
Egy üzemi szerelőcsarnokhoz hasonlóan kialakított térben irtózatos hangerejű technozene szól. A gyomrom elkezd remegni tőle, de erőt veszek magamon és körbesétálok. Korhatár nincs, vagy ha van sem veszik komolyan, 10-12 éves gyerekek isszák a „Red Bull”-t, a nagyobbak tekintetén komolyabb szerek hatása érződik.
Kimegyünk a teraszra, leülünk beszélgetni a megyei kábítószerellenes csoport vezetőjével.
– 1994-ben talán 300-350 ember drogozott Zalában, viszonylag primitív módon, sokan mérgesgombákat szedtek az erdőben, kifőzték és azt a levet itták meg. 95-ben aztán megjelentek a szintetikus kábítószerek, akkor többezerre nőtt a szenvedélybetegek száma – innen a Balaton-partról indult el a mozgás befelé a falusi diszkók irányába. Az Exstasy sok szempontból előnyösebb, mint a régi drogok, a fogyasztóknak nem kell szurkálni magukat, nem marad utána látható nyom és nem okoz másnaposságot sem. Persze ez is elkerülhetetlen leépüléshez vezet.
– Miből látni, hogy valaki bevette ezt a tablettát?
– Leginkább a feldobott közérzet jelzi, az illetőnek úgy tűnik, mintha egy százas égőt gyújtottak volna fel a fejében. Megnő a mozgásigény: lekapcsolják a zenét, de a táncosok tovább menetelnek. Sok baleset történik úgy, hogy valaki még kint is 260táncol a sötét út közepén és az autók elgázolják. Az a módszer alakult ki, hogy az Exstasyval felpörgetik magukat, aztán hasist szívnak, hogy megnyugodjanak.
– Mennyibe kerülnek ezek a szerek?
– Az Exstasy tablettákat Németországból és Hollandiából hozzák be, a gyengébb minőségűeket cseh laborokból. Az első nepper 400 forintért veszi meg és 800-1200-ért adja tovább, mire eljut a diszkókba, már 2500 forintot is elkérnek érte, hajnalban még drágább. Ehhez jönnek még a kellékek: a diszkó belépő, a fogyasztás, az elengedhetetlen divatos ruhadarabok.
– Hogy tudnak harcolni e nepperek ellen?
– Nagyon nehezen. Nem hordanak maguknál nagy készleteket, legfeljebb 3-4 szemet egyszerre, ha igazoltatjuk őket, eldobják, vagy elvállalják, hogy kábítószerfogyasztók – ez nem jár többel, mint hogy végigcsinálnak egy gyógykezelést. A szert „postaládában”, vagyis a kocsijuk csomagtartójában őrzik – a nyomozó kimutat a sötét parkolóra – nem lehet felderíteni. Csak próbavásárlásokkal tudjuk megbuktatni őket, épp most göngyölítettünk fel így egy ügyet: egy autószalon tulajdonosának fiánál találtunk 300 tablettát és 25 gramm Amphetamint. Az átmenő forgalmat is figyeljük; Törökországból jön a drog, Szlovénián keresztül Olaszországba szállítják. Az egyik magyar határmenti városban egy butikos üzletszerűen beszállt, autóval szállítja át a határon a szert. Hatvan-nyolcvan milliós vagyont szedett össze, de már nem sokáig csinálja, meg fog bukni, mint Rottenbiller. Az ilyen napi sikerek feledtetik velünk a folyamatos kudarcokat.
A többi keszthelyi diszkó is pang az ürességtől, E azt ajánlja, hogy nézzünk meg egy alig leplezett kuplerájt. A szórakozóhely előtt valaha stilizált piros lámpák égtek, de újra és újra letörték őket, így felhagytak a pótlásukkal.
A presszóhelyiséget a bejárattal szemközti tükörfal próbálja tágasabbra varázsolni, a visszaverődő fényben nyolc-tíz „fuvarra” váró nő üldögél egy-egy üdítő mellett, ha felállnak, tanga bugyijukból kilátszik a fenekük.
A biztonsági ember, valaha magasrangú katonatiszt volt, a rakétaegységnél szolgált, a nagy honvédségi leépítéseknél nyug261díjazták, akkor került ide. P. becslése szerint 900-1000 forintot kereshet éjszakánként.
– Ő még istenesen él. Ismertem egy ezredest, aki négy tábla csokoládét lopott a közértben. Mikor lebukott és jegyzőkönyvet vettek fel az ügyről, hazament és főbelőtte magát.
A biztonsági ember néhány szóval bemutatja a „felhajtás”-t, akad köztük anya a tizenhét éves lányával, tanárnő, ukrán és orosz „import baba” egyaránt.
– Mennyi a tarifa?
– Hétezer forint egy félórára.
Ingerlően szól a zene, de érdeklődők nem jelentkeznek. Csak egy lányt látunk elmenni szobára, egyik társnője unalmában körbevonaglik egy függőlegesen felszerelt rézrudat.
A kocsi ajtaját nyitva hagytuk, behallatszik a rádió: benn a városban betörés történt, P. int, hogy indulunk.
Egy helyi orvos lakásába hatoltak be a hátsó udvari ablakon keresztül – a betörők kivárták, míg a Zsiguli eltűnik a ház elől, jelezve, hogy a tulajdonosok elmentek valahová. Antik ezüsttárgyakat vittek el egy-másfél millió forintos értékben. A forrónyomos rendőrtiszt gépeli a jegyzőkönyvet, két tétel között le-lecsukódik a szeme, előző nap reggel nyolc órakor állt szolgálatba. Róla akár az egész bűnügyi szolgálat képét meg lehetne mintázni, mely a végletekig kizsákmányolja az erejét, hogy legalább elfogadható szinten tartsa az ország közbiztonságát. Alig harminc-negyven éves rendőrök kapnak infarktust munka közben.
P. megbizonyosodik, hogy az adott helyzetben nem tud segíteni, elköszönünk és megyünk tovább. Egy rendőr bekéredzkedik hozzánk a kocsiba.
– Alezredes úr – mondja – erről az orvosról mesélnek egy érdekes sztorit. Ment valahová egy névnapra és vitt ajándékba egy üveg italt, a páciensektől kapta, még ki sem bontotta a csomagolásból. Képzelje el: az üveg nyakára rá volt tekerve két ötezer forintos.
– És visszaadta az illető a pénzt?
– Nem, úgy tudom, hogy nem adta vissza.
Csak bólogatunk, nincs kedvünk nevetni. Az ablakon túl még bontatlan a sötétség, nehezen virrad.
262Fűzfő felé tartva a kísérőm átad egy gépelt papírlapot: „A NIKÉ RT-nél tervezett látogatás során felvetésre javasolt kérdések” – felirattal.
– Csak egyre kérem: ne árulja el, hogy én állítottam össze őket.
Bólintok: alapelvnek számít, hogy az ember ne adja ki az informátorait. Már Papkeszinél járunk, az itteni naftalin gyárat elbontották, de a bűze még mindig ott terjeng az út fölött, szekrénybe elrakott télikabátok szúrós szaga idéződik fel bennem. Kenesétől az orrunk rövid pihenőt kap, de Fűzfő előtt kilométerekkel újra elborít mindent a vegyszerek kipárolgása. Kísérőm azt mondja, hogy ezt a szagot minden mezőgazdasági termék magába szívja a környéken, a fűzfői bor ihatatlan és a gyümölcsöket is csak erős gyomrú ember tudja elfogyasztani.
A bűzövezet határait függőleges kiterjedésben is nehéz volna meghatározni. Egyszer egy „Pilátus” helikopterrel repültünk el Fűzfő fölött 2-300 méteres magasságban, mikor egy televíziós operatőr felvételt akart készíteni, ezért félrehúzta az ablakot, a felszálló bűz hirtelen betört az utastérbe és csak nehezen tudtuk legyűrni hányingerünket.
A NIKÉ gyár igazgatói irodájában ülünk le, „puskámat” jegyzetblokkommal takarva kilesem az első kérdést.
– Milyen indokok alapján telepítették az üzemet a Balaton mellé?
– Az első világháború után a magyar kormány úgy határozott, hogy Mosonmagyaróváron a határ veszélyes közelsége miatt felszámolja az ország addigi egyetlen lőporgyárát. Felmerült a terv, hogy az üzemet a csepeli vagy a soroksári Duna-ágba telepítsék át, de ez az érintendő földek kisajátítása miatt nehézségekbe ütközött. Végül 1922 tavaszán Vörösberény és Litér község határában találták meg a legalkalmasabb helyet egy néptelen, erdő és rét borította vidéken. A terület másfél kilométer263nyire feküdt a Balatontól és egy Bugyogóér nevezetű forrás is feltört rajta, így a megfelelő vízellátás biztosítva volt, előnyt jelentett a már kialakult vasúti összeköttetés is.
A gyár építésénél különleges biztonsági szempontokat is figyelembe kellett venni. A lőporraktárt és más üzemi épületeket erős sáncokkal vették körül az esetleges robbanások hatásainak csökkentésére, zivatarok idejére a munkásoknak külön tartózkodó helyiséget alakítottak ki. Az erőműtelep egy részét a hegyoldalban helyezték el, ahová egy 400 méter hosszú alagút vezetett, mozdonyok szállították be ide a szénnel rakott vagonokat. Az álcázás szándéka olyan végletes ötleteket is magával hozott, mint hogy a gyári lakótelep templomára nem engedélyezték torony felhúzását, mert így kevésbé hívja fel a környékre a figyelmet.
A tervezett üzem kiegészítéseként a be nem épített területen egy papírgyárat hoztak létre. Ez az új üzem erős párhuzamosságot mutatott a lőporgyárral, főként annak nitrocelluloze részlegével, berendezéseivel szükség esetén növelni lehetett a lőporgyár kapacitását.
– Az üzem telepítésének időszakában milyen cikkekből állt össze a gyártási profil?
– A lőpor mellett itt készült a kincstári robbanóanyagok nagy része: a nitroglicerin, a trinitrotoluol, majd a salétromsav és a nitrogén műtrágya termelést is bevezették. A gyártmányszerkezet megváltozását külső jelek is mutatták, 1928-ban a Magyar Lőporgyárüzem RT. elnevezés Nitrokémia Ipartelepek RT.-re változott.
A második világháború aztán tovább szélesítette a termékek körét, Papkeszin állítólag mustárgázt is előállítottak.
A gyárban erős szellemi kapacitás összpontosult, tevékenységük túlmutatott a NIKÉ keretein. Brazíliában, Finnországban, Törökországban építettek lőporgyárat – ez az utóbbi még jelenleg is működik. A kutatók eljutottak a szilícium kristály előállítási módszereihez is, de mivel az nem illett bele a hadiipari fejlesztésekbe, nem foglalkoztak vele tovább.
– Újabb időkben milyen hatások nyomán formálódott a gyár termékszerkezete?
264– A NIKÉ-t a cikkek sokfélesége tartotta fenn, csak így állt módunkban megőrizni a gárdánkat. Ioncserélő gyantákkal éppúgy foglalkoztunk, mint különféle faragasztókkal, messzemenőleg támaszkodtunk saját szabadalmainkra és körülményeinkre alkalmazott licencekre is.
Alapvetően azonban a növényvédő szerekre álltunk rá, a korszak műszaki felfogása szerint a prémium mindig a túlteljesítések mértékétől függött és a bonyolultabb eljárást igénylő ftálsavanhidritből nem lehetett annyit előállítani, mint egy gyomirtóból.
A Nitrokémia területének minden négyzetkilométerén folyt növényvédőszergyártás, négy helyen is fenn kellett tartanunk külön-külön porformázó kapacitást – most a privatizáció elősegítése végett központosítottuk őket.
– Az utóbbi években milyen környezetvédelmi beavatkozásokat hajtott végre az üzem?
– Mint bizonyára tudja, a Dikonirt növényvédőszerünk szaga beleveszi magát a salátába, a szőlőbe és más mezőgazdasági termékekbe, ezért a földtulajdonosok egyszeri kárpótlást kaptak tőlünk.
A termelés során egy évben hat-hétezer tonna veszélyes hulladék keletkezik, ugyanilyen mennyiségű iszap és mintegy 15 ezer köbméter szennyvizet bocsátunk ki naponta. Idén 60 millió forint bírságot fizettünk, ez jövőre 120 millióra emelkedhet. A büntetés legfőbb oka a kiengedett só mennyiségében rejlik, a gyáron belül sokba kerülne a közömbösítése.
Felteszem az első „önálló” kérdésemet a beszélgetés során, igaz, ez valósággal kínálja magát.
– Mégis: nem az volna az olcsóbb és egyszerűbb megoldás, ha megszüntetnék a szennyeződés forrásait?
– Mi megteszünk mindent, ami az erőnkből telik. Eddig elégettük a folyamat végén megmaradó alkoholt – most zárt rendszerbe kerül és visszaforgatjuk – csak ez az egyetlen beruházás 120 millió forintunkba került. A gyár anyagi helyzete azonban nem teszi lehetővé a minden oldalú és teljes rendezést. A környezetvédelmi gondok megoldásához szükséges összeget csak a NIKÉ privatizációjából teremthetnénk elő, de ez az ügylet egy265előre késik. A magyar ipart az illetékesek mesterségesen felértékelték és ezt a manipulált árat senki sem fogja megadni. Nincsenek világszabadalmaink, látványos fronttermékeink. Nem fogják kilóra megvenni a nullára leírt elavult gépeinket, nem vállalják fel a magas gyári létszámot – ez a kettő természetesen összefügg egymással, mert minden technológiai lyukat emberi erővel kellett betömnünk. Ennek persze logikus következménye, hogy a munkásgárdánk rosszul fizetett, a havi átlagfizetés 34 ezer forint körül mozog.
Így hát egyelőre képtelenek vagyunk vállalni a versenyt a világpiacon, de mintha egy Trabantot indítanának el egy Mercedes ellen. Ha megpróbálnánk lekoppintani egy nyugati szabadalmat, a mi körülményeink között csak rosszabb eredményeket érhetünk el, mint az eredeti felhasználók.
Marad a végső eszköz: az önkorlátozás. Minimális készlettel kell dolgoznunk, 35 százalékos kamatlábbal nem lehet alapanyagokat tárolnunk, a megtermelt árúinkat is minél hamarabb ki kell juttatnunk a gyárból. A magyar viszonyok között elviselhetetlen az a gyakorlat, hogy a külföldi cégek 60-90 napra fizetnek. A belföldi piacon is másfél-két hónapba kerül, amíg a vásárlóink kifizetik az ÁFÁ-t, ez tovább csökkenti a mobilitásunkat.
– Az állami privatizációs szervek mennyiben határozták meg a NIKÉ árát?
– A könyvek szerint négymilliárdos értéket képviselünk, de csak a rövid lejáratú hitelállományunk 3,5 milliárdot tesz ki. Ilyen helyzetben többféle megoldás lehetséges, aszerint, hogy a vevő átvállalja a tartozásokat és az esetleges környezetvédelmi beruházásokat, vagy előzőleg mi rendbehozunk mindent és egy terhektől mentes üzemet ajánlunk fel neki. Mivel ezt még nem döntötték el odafenn, találgatnunk sem érdemes a szóba kerülő összeget.
– Ha Önnek volna pénze, mennyit adna a NIKÉ-ért?
– Egymilliárd forint körül, de az a veszély nem fenyeget, hogy összejön nekem ennyi pénz.
– Egy esetleges privatizáció után hogy alakul az Ön személyes sorsa?
266– Nagyjából biztosra vehetem, hogy én mint államilag kinevezett vezérigazgató, nem maradhatok meg a helyemen, a tőkés nyilvánvalóan a saját embereit hozza majd, de ez nem menthet fel engem a kötelesség alól, hogy a gyárat addig is a legjobb kondíciók között tartsam. De Önt úgy látszik a környezetvédelmi helyzetünk érdekli, azt ajánlom, hogy nézzünk körül.
Nagyot kerül velünk az autó a 600 hektáros gyártelep mélyéig. Az egyik melléképületet egy mini sörgyárnak adták ki, a szükséges vizet is a NIKÉ kútjai szolgáltatják neki. Megkínálnak, megkóstolom, bár nem vagyok a sör ellensége, és az idő is meglehetősen meleg, a poharat félig telten visszaadom. Folytatjuk az utunkat.
A hulladékégető porkibocsátása meghaladta az öt százalékot, a közelmúltban át kellett építeni. Az átmeneti időszakban deponálni kellett a szemetet, egy rácsos tárolóban tömött zsákok halmozódtak fel. Az új berendezés 800-1000 kilót emészt el óránként, különösebb bűzt nem érzek a közelben.
Az égetőn túl terülnek el a NIKÉ szennyvíztavai, látszatra háborítatlan vízi élet alakult ki itt, part menti nádasokkal, fészkelő madarakkal. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ezek a madarak megtanultak alkalmazkodni a korábban soha nem tapasztalt körülményekhez, elviselik a rossz minőségű vizeket is, a sirályok szükséghelyzetükben dögöt is esznek, a Kárpát-medence keselyűivé váltak.
– Ezt a szennyvizet Izraelben kibocsátanák a sivatagba és csak a csekély szárazanyag maradékot szednék össze. Nekünk pedig 300 millió forintot kell költenünk a kezelésére.
– Tovább kívánnak terjeszkedni?
– Ennek határt szabnak a tulajdonviszonyok változásai. A tavakon túli területet a termelőszövetkezet eladta, aztán az új tulajdonosok húszszoros áron ajánlották fel megvételre a NIKÉ-nek. Egyelőre nem megyünk bele semmiféle alkuba.
A gyár folyamatos ellenőrzésekkel igyekszik elkerülni az esetleges összecsapásokat a környezetvédelemmel. A kibocsátásnál egy kerék forog, egy-egy cseppet kiemel a távozó vízből és beleejti egy tárolóvályúba, így órára lebontva meg lehet határozni ez átlagértékeket.
267A végső befogadó a Séd, a betorkolás fölött nyáridőben kopogóan száraz a patak, medrét ellepték a növények. Lejjebb csatlakozik hozzá a papkeszi üzemegység szennyvize is. Állítólag halastavak feltöltéséhez használják fel.
– Mi történne ezzel az egész rendszerrel, ha maguk tönkremennének?
– Itt maradna gazda nélkül a szennyvízkezelő és a veszélyes hulladék. Még egy kezelhetetlen fertőző góc keletkezne az országban.
Fűzfő mint önálló település az újabb korban alig negyvenéves múltra tekinthet vissza. Fejlődése 1920 körül a Nitrokémia megalapításával kezdődött, a lőporgyár és az erőtelep tisztviselőinek-munkásainak egy 700 lakásos kolóniát építettek. A lakótelepet minden szolgáltatással ellátták – talán az önálló temetőt leszámítva. Külön boltok, postahivatal, iskola, művelődési otthon, könyvtár, sporttelep, az újabb időkben uszoda, sőt csillagvizsgáló is létesült. Valamennyi a NIKÉ területén és költségén. A kiadások arányainak jellemzéséül megemlítjük, hogy a fenntartási ráfordítások összege meghaladta a 100 millió forintot, csak maga az uszoda 30 milliós ráfizetéssel járt.
Időben kissé előreszaladva megemlítem: mikor a gyár gazdasági egyensúlya megingott, mindezeken túl kellett hogy adjon. A lebonyolítás egy különleges tranzakció keretében valósult meg. A privatizációnál a NIKÉ négymilliárdos könyv szerinti értéke után az előírások szerint 180 millió forintot kellett volna fizetni a fűzfői önkormányzatnak a belterületi földérték alapján. A gyár ezt a térítést meg kívánta váltani, létrehozott egy „Nexus KFT” elnevezésű gazdasági alakulatot és ide csoportosította át a nem termelési célokat szolgáló vagyonát: a vendéglőt, a munkásszállást, a postát, a tűzoltóságot, a rendőrség épületét, az üzemi orvosi rendelőt és így tovább. Magát a KFT-t pedig átadta a nagyközségi önkormányzatnak a 180 millió forint fejében. Az ügylet számos érdekessége közül megemlítendő, hogy Magyarországon itt privatizáltak először gyógyszertárat.
268A nagyközség másik alkotóelemét a papírgyári kolónia jelentette, az úgynevezett „Tobruk”. A különös elnevezés valószínűleg onnan származik, hogy az itteni első házakat abban az időben adták át, mikor Rommel német tábornok győzelmet aratott Tobruk líbiai kikötőváros térségében. Ugyanilyen alapon keletkezhetett a „Tripolisz” körzet is. A szocializmus évtizedeiben nem tűrték meg ezeket a megjelöléseket. „Tobruk”-ot egy közeli dűlőnév nyomán Cseberére keresztelték át, a „Tripolisz” állomásjelző táblát pedig jogutód nélkül egyszerűen kifűrészelték a helyéből.
A kolóniát kiegészítették a voltaképpeni ófaluval, így 1958-ban megszületett az önálló Fűzfő. Területét a szomszédos községek határaiból kellett kihasítani, ennek megfelelően alig 900 hektárra terjed ki. A szűkös tér mellett az is Fűzfő egyedi jellegzetességei közé tartozik, hogy ez az egyetlen olyan helység a Balaton-parton, amelyik nem minősült üdülőhelynek.
– Ez komoly hátrányokkal járt – mondja a polgármester –, nem létesültek nálunk szakszervezeti és vállalati üdülők, ennek következtében nem épült ki a víz-, a csatorna- és a telefonhálózat. Fűzfő megmaradt egy darabka szűz Balatonnak, még az 1960-as évek elején is csak ötven fillérbe került egy négyszögölnyi föld.
Ezt a helyzetet feltehetőleg a különböző kellemetlen szaghatások idézték elő. Három jelentős bűzforrás is található a területükön: a Dunántúli Regionális Vízmű szennyvíz átemelője, a gázfogadó állomás, mely a Mercaptan szagosítóanyaggal dolgozik, végül a NIKÉ-ben a volt festékgyári vonal. Ez utóbbi 1950 körül létesült, ez tette tönkre a szőlőt és a többi gyümölcsösöket. Az emberek elrakják a befőttet, aztán februárban felbontva megdöbbennek, hogy milyen büdös. Ha a három bűzforrás alkalmilag egyesül, nehezen elviselhetővé válik.
– A bajok között meg kell említenem, hogy a településünk lassan elöregszik – folytatja a polgármester. A NIKÉ annak idején 200 millió forintért megvette 200 veszprémi lakás első bérlőkijelölési jogát, Litéren, Balatonalmádiban, Budetován is segítették a lakásépítéseket. Így a fűzfői fiatal korosztályok idegenben kezdték el az életüket és ott is maradtak. A nagyközség 2695000 fölötti lélekszáma 4500 alá esett vissza, ezen belül az általános iskolások száma 243-ról 176-ra csökkent.
Mindent megteszünk, hogy a község kiheverje a veszteségeit és elinduljon felfelé. Idén 70 telket adtunk el négyszögölenként 3500 forintért, ha egy helybeli ember lakásépítési célból vásárolta meg, ebből is kapott ötven százalék engedményt. Bevezettük a faluba a vizet, a telefont, a gázt, jövőre az összes fontosabb utunk kemény burkolatot kap majd.
– Miből tudják fedezni ezt? Mennyi Fűzfő éves költségvetése?
– 300-310 millió forint között mozog. Az adóbevételünk 90 százaléka a NIKÉ-től és a Papírgyártól származik.
– Ezt a pénzt távlatilag is biztosnak lehet tekinteni?
– Bárki is lesz a két gyár gazdája, építményi, iparűzési és telekadót neki is kell fizetnie – a polgármester tekintete elborul –, de mostanában hallottam egy nyugtalanító pletykát. Az egyik gyár vezetősége állítólag azt fontolgatja, hogy átrakja a székhelyét egy közeli faluba, Királyszentistvánra.
– Ez milyen változásokat hozna magával?
– Az iparűzési adót a nettó árbevétel 3-8 ezrelékébe határozzák meg, mi 7 ezrelékben állapodtunk meg. Előfordul, hogy egy konkurens helység kedvezőbb megoldást ajánl fel, mondjuk négy ezreléket kér és szerződést köt tízéves időtartamra. Az adott falu így is komoly összeget kapna az addigi semmi helyett és a gyár is milliókat spórolhatna meg. Remélem, nem kerül sor erre a jogi manőverre, bár a mai Magyarországon minden lehetséges.
Motorcsónakon közelítjük meg a füredi hajógyárat. Féltizenkettő körül jár, de még mindent elborít az októberi köd, csak a tihanyi templom tornya és a Marina Szálló teteje látszik ki belőle.
– Hány fokos lehet most a víz?
– Nem tudom – mondja az egyik kísérőm –, az biztos, hogy a tésztát nem dobná fel.
270A délidő ellenére a sólyatéren semmi sem mozdul, a két megmaradt portáldaru elhagyottan mered az égre, a többit már rég eladták ócskavasnak.
A kikötőben alig néhány hajó vesztegel. Egy magyar tervezésű, sorozatgyártásra szánt csempészelfogó motoros mintapéldánya hánykolódik a hullámokon, két, egyenként 200 lóerős Yamaha motor hajtja, óránként 150 litert fogyaszt. 12 milliós áron hirdették meg, de nem talál vevőre.
A „Baltika” szovjet óceánjáró egy évtizeddel ezelőtt elsüllyedt az indonéz vizeken, nagy méretű mentőhajója épségben maradt, a magyar munkásőrség kapta meg használatra. A mentőhajó a legújabb időkben „Sweetheart” néven magánjachttá alakult át, 30-40 vendéget képes elvinni vízi körútra.
Egy lerobbant pesti propeller már ötödik éve vár a sorsára, egymillió forintért is odaadnák, ha jelentkezne érte valaki. A „Visegrád” valaha menetrendbe állítva közlekedett a Dunán, mikor kiöregedett a forgalomból, lehozták ide azzal a szándékkal, hogy úszó szállodává alakítsák át. Leszedték a fedelét, de közben elfogyott a vállalkozók pénze, a hírek szerint felvágatják a „Visegrád”-ot és ez is megy a kohóba.
Kísérőm, az öreg hajóépítő körbemutat:
– Valaha ez a partszakasz volt a Hajógyár próbapályája. A szerződésekben vagy vonóerőt vagy sebességet határoztak meg alapfeltételként. A vonóerőt úgy ellenőriztük, hogy kikötöttük a hajót egy vascölöphöz és egyhelyben állva meghajtottuk a motort. A sebességet pedig egykilométeres távon, a tengeri hajóknál pedig egy mérföldön mértük – most utólag már bevallhatom, hogy az egy kilométer néhány esetben 890 méterre sikeredett.
Kikapaszkodunk és körbesétálunk a dokkon, a part mellé telepített kiszolgáló berendezések java része már tönkrement.
– Ezt a hegesztő blokkot mi építettük magunknak egy kommunista szombaton.
Az üzemi hangárokba be akarták vezetni a vizet, mintegy csatornán szállítva helybe a hajókat, utána lezárva a zsilipet kiszivattyúzták volna a vizet és a helyiség szárazdokká alakult volna át. Ezt a tervet is feladták, üres a fogadótér, az esztergamű271helyben is csak néhány gép dolgozik, földgyalukhoz készítenek pótalkatrészeket.
– Mi volt a legkülönösebb hajó, melyet itt építettek?
– Valaha átjárt Ajkáról egy öregember, egyszemélyes tengeralattjárót próbált szerkeszteni – a „Titanic”-ot akarta felkutatni vele. Én sokat beszélgettem az öreggel, volt szakmai alap és fantázia az ötletében.
Közben elértünk az igazgatói irodához, a kísérőm elbúcsúzik:
– Itt elköszönnék, nem megyek fel, inkább itt lenn a parton megvárom.
– De hát itt dolgozott.
– Az igaz, de mikor elmentem nyugdíjba, leüzentek, hogy nem érnek rá fogadni. Negyven év szolgálat után.
Az igazgatónál valamilyen tanácskozást tartanak, várakozás közben belenézek egy kéziratos gyártörténeti tanulmányba. Young Richard angol hajószakértő 1879-ben jelent meg Balatonfüreden és a következő évben építette meg a „Mariska” nevű bemutató vitorlását. Tovább kívánta fejleszteni az üzemet, de 1883-ban rossz viszonyba került a nagy befolyású gróf Esterházy Mihállyal és Young a hajógyár átadására-elhagyására kényszerült. Nem érdekelnek túlságosan a „daliás idők”, a múltra vonatkozó ismereteimet később a szakma nagy öregjével, Wágner Imre nyugdíjas főmérnökkel folytatott beszélgetéseim során egészítettem ki.
– Mi okozta a füredi hajógyár csődjét? – kérdeztem tőle.
– Ez egy hosszú folyamat volt. A vég kezdetét az jelentette, hogy nem álltunk át időben az új hajók készítéséről a már legyártottak karbantartására. A javító tevékenység mindig is jobban jövedelmezett, ha a szervizben vett alkatrészekből állítanánk össze egy hajót, legalább kétszer annyiba kerülne, mint egy készen árult. Ha behoztak hozzánk egy puszta orrtőkét, mi abból is egy komplett hajót igyekeztünk fabrikálni. Ezzel a magatartásunkkal valósággal rákényszerítettük a partnereinket: a Vízügyet, a Mahartot és a többieket, hogy saját javítóbázisokat építsenek ki.
272A mentségünkre legyen mondva, hogy nekünk füredieknek nem sok beleszólásunk volt ebbe a stratégiába. Már 1945 után megindult a vezetők exportja Budapestről és mindvégig folytatódott, így akarták megszakítani a gyárban kialakult dinasztikus – családi kötődéseket.
1962-ig a Magyar Hajó és Darugyárhoz tartoztunk, utána 1989-ig a Ganz Danubiushoz és csak akkor váltunk önálló részvénytársasággá, mikor már minden késő volt. Az általunk megtermelt haszon a „nagy kalap”-ba került és nekünk mindig ki kellett jönnünk a meghatározott idő- és bérkeretből, nem sírhattunk ki pót óraszámot vagy pénzt, mint ahogy a pesti üzemek nem egyszer megtehették ezt.
Mi a folyami és a balatoni hajók építésére, de mindenekelőtt az exportmegrendelések teljesítésére összpontosítottuk az erőinket. Az összes kitűző, jégtörőhajó nálunk épült, minden utcánkban folyt az összeszerelés. Egy 2400 tonnás tankuszályt készítettünk a hollandoknak, a hatalmas test épphogy át tudott jutni a siófoki zsilipen, egy tengeri pontont viszont csak két darabban lehetett kivinni – ez most is működik Norvégiában.
A kivitelünknek csak jelentéktelen hányada irányult a Szovjetunióba, ezért nem uralkodott el üzleti kapcsolatainkban a „vodka szemlélet”. 350 hajót küldtünk Egyiptomba a Lloyd Társaság közvetlen felügyelete alatt, az ilyen munkáknál tovább tanulhattuk a tőkés világ gondolkodásmódját.
A gyárban önálló ajánlati és értékesítési osztályt hoztak létre, 130 különféle típusból álló kínálatot alakítottak ki. Olyan intenzitással dolgoztak, hogy egy alkalommal egyetlen szombat-vasárnapi hétvégén összehoztak egy komplett ajánlattervezetet Szíriának. Valaki a gyárban mindig készen állt rá, hogy fogadja a megrendelőt, ott helyben elemezte az igényeit és rögtön megmondta, hogy milyen áron és milyen minőségben tudunk szállítani. Nem kellett egy tárgyaló delegációt küldenünk például Egyiptomba, itt el dőlt minden:
Balatonfüredet mindig is az igényesség és a kivitelezés magas színvonala tartotta talpon. Annak idején a művezetőnk személyesen járt ki Hamburgba, hogy kiválassza a hajóépítéshez szükséges mahagóni rönköket; ha egyenes szálú az anyag, akkor nem mozog 273és nem vetemedik. 1950 után a sporthajó gyártásunk éppen azon bukott meg, hogy nem kaptunk engedélyt további mahagóni behozatalra. Egy makoro nevezetű anyaggal kellett helyettesítenünk, ez túl azon, hogy könnyen elvetemedett, a vele dolgozó munkásoknak is eleresztette az orruk vérét. Adtunk az esztétikus megjelenítésre, konstruktőri alapelveim közé tartozott, hogy az eszményi hajóvonalakat a női testről kell mintáznunk.
Az idők egyre tovább nehezedtek. Az 1980-as évek végére már felszámolódott a tervező irodánk, le kellett állnunk a korábbi önálló termékeinkkel is, elveszítettük a piachoz való rugalmas alkalmazkodás lehetőségét.
A gyárban részfolyamatokat elemeztek és nem a termelés egészét vizsgálták. Ha egy-egy alkatrész sokba került volna, inkább visszaléptek az üzlettől – bár a kész hajó mindent összevetve nyereséget ígért. Az esztétikai szempontok háttérbeszorulását már nem is említem.
– Bocsánat, hogy közbeszólok – mondja a Hajógyár régi igazgatója, aki eddig hallgatagon figyelte Wágner szavait –, de emlékeztetni szeretnélek egy megjegyzésedre. Egyszer velem együtt vettél át egy hajót, körülnéztél és azt mondtad:
– Gyerekek, hol lehet itt egy jót izélni?
Az öreg főmérnök elmosolyodik:
– Igen, erre egy vitorlásnál gondolni kell, nem szabad 150 centis ágyakat berakni.
1986-ban a közelgő összeomlás előjeleként magasabb utasításra be kellett szállnunk az úszódaru programba, a Szovjetunióba szállítottunk, az Urálon túlra. Ez sem tartott túl hosszú ideig. 1988-ban bezárt a keleti piac, könyvelési trükkökkel néhány darut még át tudtunk játszani 1989 januárjára, hogy ne legyen túl magas az egy évre eső nyereségünk.
Megpróbáltunk egérutat keresni a bajokból, lehívtam egy régi ismerősömet, a norvég attasét és tanácsot kértem tőle, hogy mihez kezdjünk. Megmutattuk neki az üzemet, a sólyatér akkor is teli volt eladatlan hajókkal. Az attasé megnézett mindent, aztán azt kérdezi tőlem:
– Uram, meg tudná mondani, hogy maguk miben a legjobbak a világon?
274– Nagyon könnyű a felelet: semmiben.
– És Európát tekintve?
– Ott sem dicsekedhetünk.
– És Magyarországon mi az a terület, ahol kizárólagos joggal maguk határozzák meg a termelési profilt?
– Nincs ilyen.
– Akkor mit akarnak?!
Az öreg főmérnök elhallgat, mintha jelezni kívánná, hogy ezen a ponton véget ért az ő személyes illetékessége, a Hajógyár régi igazgatója veszi át tőle a szót:
– Adódtak volna még esély, hogy rendbehozzuk a magyar hajógyártás ügyét. Csak példának említem, hogy a dánok hatmilliárd forintot kínáltak az óbudai üzemért, ebből részben szanálni lehetett volna az iparágat, de nem fogadták el az ajánlatukat. Megbukott a vezérigazgató is. Végül a török uszályok ügye verte be az utolsó szöget a koporsónkba.
Úgynevezett magasabb nemzetgazdasági érdekekből korábban is rákényszerültünk olyan üzletekre, melyek a mi gyárunk szempontjából előnytelenek voltak. Például Egyiptomnak áron alul szállítottunk hajókat, mert Magyarország csak így tudta törleszteni az onnan importált gyapotot. A korábbi viszonylag kiegyenlített üzemmenet még kibírta ezt a veszteséget, de leszálló ágba érve, már nem tudtuk elviselni.
– Pontosan mi történt?
– A törökök tíz darab, egyenként 250 tonnás úgynevezett fenékürítős uszályt rendeltek tőlünk, ha jól tudom, az Aranyszarv-öböl kotrási munkáinál kívánták felhasználni őket. A kötés értéke 14 és félmillió dollárt tett ki, tízéves hitelt adtunk rá, kétéves türelmi idővel – ez a megoldás távlatilag magas kamatokat biztosított volna, csak mi azt már nem értük meg.
Mindenki pontosan tudta, hogy ez a kötés nem korrekt, legalább negyvenszázalékos veszteséget hoz nekünk – ennek ellenére az Állami Hitelcenzúra Bizottság jóváhagyta és a Magyar Nemzeti Bank is garanciát vállalt érte. Azt ne tőlem kérdezze, hogy milyen rugók mozgatták őket a döntésükben.
1989-ben alá is írták a szerződést, közben a nagyvállalat, a Ganz Danubius megszűnt, a tíz hajót az utódjának, az eredeti 275tőke töredékével rendelkező KFT-nek kellett legyártania, 400 millió forintos veszteséget szedtünk össze.
Közben véget ért a tanácskozás, a jelenlegi igazgató beinvitál az irodájába. Megpróbálom úgy szervezni a beszélgetést, hogy az események leírása az eddigi időrendben folytatódjék.
– A veszteségek nyomán likviditási gondok keletkeztek, magyarul, nem maradt pénzünk. Csődöt kértünk magunk ellen, 1991 februárjában meg is indult az eljárás. Másfél éves huzavona után úgy látszott, hogy meg tudunk egyezni a hitelező bankokkal és magánérdekeltségekkel. Az kértük, hogy segítsenek minket egy tulajdonosi hitellel, mellyel az esedékes jelzálog kölcsönt ki tudjuk egyenlíteni és mi továbbvisszük az üzemet egészen addig, amíg kialakulnak a kedvező privatizációs feltételek – ebben az esetben mindenki jól járt volna. Ígéretet kaptunk, elegendő pénzt viszont nem, 1992 októberében kijött a felszámolási határozat, a tulajdonosok elveszítették a jogaikat, az ECONOMIX RT. kezébe került a lebonyolítás.
A már eredetileg is csökkentett 600 fős létszám 70-re olvadt le, de a hajógyártáshoz szükséges emberi bázist mindenképpen át akartuk menteni, abban a reményben, hogy egyszer majd újra nekivághatunk.
– Van erre valódi remény?
– Egyelőre nulla forint nulla fillérrel indultunk el, hitelt nem tudunk felvenni, anyagot is csak készpénzért kaptunk. A Lőrinci Hengerműben akartam vásárolni, elmentem a főkönyvelőhöz és mondtam neki, hogy csak később tudunk fizetni.
– Valami garancia? – kérdezte.
– Egy isten bizony.
Mi magunk is csak két és fél-három hónap után kapjuk meg a járandóságainkat. A pénzforgalom egyre primitívebbé válik, az emberek nyolc-tízmillió forintot hurcolásznak a táskájukban, hogy kikerüljék a bankokat. Talán már nincs messze az az idő, mikor újra eljön a „papírért – vasat” csere rendszer.
276Mégis bízom a jövőnkben, a magyar hajópark 60 százaléka nálunk készült, tehát itt lehetne kialakítani a megfelelő javítóbázist. Általában: mi lehetnénk a Balaton gazdája, mi adhatnánk ki a környezetvédelmi zöld kártyákat a vízi járműveknek.
Néhány külföldi partnerünkkel is megőriztük a kapcsolatunkat, kaptunk tőlük megrendeléseket műanyag vitorlásokra, egy acél környezetvédelmi kishajóra, lehet, hogy többet is igényelnek majd. Addig pedig megpróbálunk megélni a dózer, bagger alkatrészek gyártásából.
A beszélgetést a következő tavasszal folytattuk. Az igazgató elmondta, hogy egy Magyarországon bejegyzett német cég alkuszik a gyárra, az érte felajánlott összeg nem publikus, az igazgató erről csak annyit jegyzett meg, hogy többszáz millió forintról van szó. Ez egy magánháztartásban minden bizonnyal hatalmas pénznek számít, de korántsem tekinthető túlzott árnak egy gyárért, melynek csak a területe 11 hektárt tesz ki –, különösen, ha ez a Balaton mellett fekszik.
– Milyen szándékokat táplál a német cég és milyen előírások vonatkoznak rá?
– Semmiféle megkötés nincs sem létszám, sem tevékenység tekintetében, csak az adott ipari kategórián belül kell maradnia, például veszélyesnek minősülő galvanizáló üzemet nem rendezhetnének be.
A cég egyébként földmunkagépeket gyárt Németországban. Természetesen befolyásolja őket az a tény, hogy nálunk olcsóbb a munkaerő és nagyobb piaci lehetőségek nyílnak Kelet-Európa felé. Tavaly egy gépet adtak el Magyarországon, ha megtelepednek, ez a szám okvetlenül emelkedni fog.
– Jártak már itt a reménybeni vevők?
– Igen, 15-20 magyarországi cég közül választottak ki minket. Már végzünk számukra bérmunkát, földgépek alvázát szereljük össze. Sokat tanultunk a módszereikből, amit kezdetben három ember végzett, azt most már egy csinálja.
A németek respektálják a hajóépítő hagyományainkat is. Egy KFT-t kívánunk szervezni, a reménybeni új tulajdonosok is beszállnának.
277– Ugyanazt kérdezem, mint a múltkor: mennyi esély van erre?
– A hajóiparban jelenleg még teljes a recesszió, de a világon már mutatkoznak a fellendülés jelei. Németországban a hajóépítés már 25 százalékos állami szubvencióban részesül.
Elköszönök az igazgatótól és visszaballagok a partra, kísérőm, az öreg hajóépítő arcát a Nap felé fordítva vár rám. Mikor meghallja, hogy miről beszélgettünk, legyint:
– Vannak, akik énekelnek a sötétben, hogy ne féljenek. Érdekli még valami, uram?
– Szeretnék találkozni egy régi hajóépítő mesterrel, ha lehet.
– Semmi akadálya, elviszem M. Jóskához.
M. valaha a Hajógyárban dolgozott asztalosként, de otthagyta és önállósította magát. Mikor a régi időkről kérdezem, csendes mosollyal kitér a válasz elől, behív a műhelyébe és megmutatja a hajót, melyet éppen most épít a fiaival. Egy magas bakon egy majdnem kész 12-15 méter hosszú vitorlás teste feszül, ránézésre is mestermunkának tűnik.
– Egy osztrák ember trélerre rakva hozott egy 84-es Sonderklasse típusú hajót, arra kért, hogy renováljam. Megnéztem közelebbről: talán a húsz százaléka maradhatott volna meg a deszkának, annyira szét volt rohadva mindenütt, de hat-nyolc év múlva az is kibukna. Végül semmi sem maradt meg belőle, csak a régi kormányrúd, az is inkább a folyamatosság kedvéért. A régi anyagot kint tartom az udvaron, semmire sem tudom használni.
– Hogy kezdett neki a munkának?
– A régi hajóról levettem a vonaltervet, aztán szabadon engedtem a fantáziámat. Agykontroll tanfolyamra jártam, az is sokat segített.
– Menyiért építette fel ezt a hajót?
– Az osztrák hozta az anyagokat és a szerelékeket. A munkánkért azt hiszem, nem kértünk sokat, egy németországi kiállításon láttam egy ugyanilyen hajót, Amerikából hozták be és 100 ezer dollárért kínálták, mi ennek a negyedét sem kaptuk.
– Feltünteti valahol, hogy ezt a hajót maga készítette?
278– Igen, egy kerek rézlapra felírom a nevemet, nem csak büszkeségből, de hátha megtetszik valakinek a hajó és rendel egy hasonlót.
Kísérőm nem tudja elfordítani tekintetét a csillogó hajótestről:
– Ha megmenti valami a füredi hajógyártást, csak ez lehet az.
A balatonfüredi Hajógyár jövőjét mintegy előrevetíti egy másik jelentős bázis, a tiszalöki hajógyártó és hajójavító üzem sorsának alakulása.
Az üzem az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság kezelésében működő Tisza I. vízlépcsőhöz tartozott, mintegy harminc éve fejlesztették ki néhány kezdetleges kiszolgáló műhelyből. Tevékenysége hamarosan túllépte a vízlépcső kereteit, itt javították a Vízügy akkor még jelentősnek számító „flottá”-jának nagy részét, de zagy- és kavicsszállító uszályokat is készítettek, itt épült a „Margit” motoroshajó és a konferenciáknak otthont nyújtó „Vízvédelem I” is.
1993 áprilisában egy magasabb döntés született, mely a hajójavítást és építést többé nem ítélte vízügyi alaptevékenységnek, ezért elrendelte, hogy az üzemet válasszák le a Vízlépcső szervezetéről és alakítsák át önálló vállalkozássá.
A döntés idején a Hajóüzem gazdaságilag elfogadható képet mutatott: létszáma 88 főt tett ki, az éves termelési értéke elérte a hatvanmillió forintot, ebből hét és fél millió forint számított adózás előtti nyereségnek. Jövőjét egy társas tevékenység keretében képzelték el, melybe az üzem apportként telephelyének nagy részét és a felszerelését vitte volna be mintegy hetvenmilliós értékben.
– Hogy lehet az, hogy csak ennyire becsülték? – kérdezem hitetlenkedve. Az üzemvezető széttárja a karját:
– Szerintem is csak ennek az összegnek az ötszöröséért lehetne felépíteni, de ma a piacon minden annyit ér, amennyit megadnak érte.
– A Vízügy nem akarta megtartani magának?
279– Akkor nem állt volna módjában és a helyzet azóta csak tovább romlott. A mostani költségvetési törvény szerint az árbevétel 13 százalékát be kell fizetni az államkasszába, a Vízügy joggal mondhatja: „ne termeljünk, legyünk inkább hivatal, sokkal jobban járunk!”
Egy fővárosi holding céget bíztak meg a „házasságközvetítéssel”, ők fél évig keresték a megfelelő partnert, kiajánlották az üzemet Franciaországba is, de nem találtak komolyan vehető jelentkezőt. A holding 1994 végén vissza is lépett az ügytől.
A társulási megoldás helyett akkor már csak az eladás jöhetett szóba, a Vízügyi Igazgatóság megkérte az értékesítési engedélyt. A Minisztériumból – feltehetőleg a nyári szabadságolások miatt – sokáig nem válaszoltak, csak augusztus végén közölték velünk, hogy akár van vevő, akár nincs, december 22-ig végképp be kell zárnunk az üzemet, az 1996-os évre már nem vállalhatunk szerződéseket.
A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy a kért értékesítési engedélyt akkor sem adták ki, enélkül kellett megkezdenünk a közalkalmazotti törvény szerinti leépítést, csak szeptemberben járta ki a képviselőnk, hogy megkaphassuk ezt a papírt.
Ekkor végre meghirdették az üzemet, új értékbecslést készítettek, 97,2 millió forintos árat hoztak ki. Ez az összeg méltánytalanul magas volt, mert az üzemhez tartozó sólyateret nem foglalta magába – mint part menti terület állami tulajdonban maradt volna – és mivel az üzemnek ezen kívül nincs más kijárata a Tisza felé, az új tulajdonos kénytelen lett volna külön kibérelni ezt a sávot.
Meghatározó feltételként kötötték ki, hogy az új tulajdonos az ingatlant továbbra is eredeti rendeltetése szerint használja és vegye át az ötven fős dolgozói állományt is.
Néhányan lejöttek körülnézni. Egy osztrák vállalkozó, aki kavicsbányákat működtet Magyarországon, leszállt a helikopteréről, sétált egy órát, aztán vállat vont:
– Momentán nincs kedvem parkerdőt vásárolni, mást pedig nem látok itt, amit komolyan vehetnék.
Jött aztán a „Drávakavics” igazgatója, ugyancsak helikopterrel. Ők nagy terveket forgatnak a fejükben, állítólag az eljöven280dő sztrádaépítkezések kiszolgálására készülnek, de sokallták az árat, 50 millió körüli összegről hajlandók lettek volna tárgyalni. Jelentkezett még egy szlovák kereskedő is, aki már jelen volt a tiszalöki piacon: vécépapírt szállított egy itteni vállalkozónőnek, ő 30 milliót szánt volna rá az üzletre.
Október 17-én az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság miskolci székházában megtartották volna az árverést, de erre végül mégsem került sor, mert senki sem fizette be a meghatározott 4, millió forintos bánatpénzt. Mint a jegyzőkönyv megállapítja: „az árverés törvényes pályázó hiányában eredménytelenül zárult le”.
– A kiírt 97,2 milliós összegbe beleszámították a tárgyi felszerelés értékét is?
– Nem, az külön 3,2 milliót tett volna ki.
Az üzemvezető elém rakja az árjegyzéket, kimásolok belőle néhány tételt: Skill fúrógép 1992. gyártmányú 16.900 forint helyett 5.400-ért kapható, ugyanilyen korú Bosch csiszológép 27.200 helyett 10.800-ba kerül, egy 1977-es lemezhajlító gép pedig 1.041.000 helyett 65 ezerbe. Becslésem szerint az árakat a valódi bruttóérték egyharmada körül határozták meg. Köszönettel visszaadom a lajstromot.
– Most mi történik majd?
– Kiírtak egy újabb felhívást 96.272.650 plusz ÁFÁ-s irányárral.
– Feltételezik, hogy valaki megadja majd ezt a pénzt?
– Amennyiben az ajánlatok nem érik el legalább a 40 milliót, akkor érvénytelennek tekintik az ügyet. Azt hiszem, igyekeznek majd, hogy ez az árverés eredményesen záruljon, mert most még a Vízügy is kapna valamennyit a vételárból, de január 1-től feláll a Kincstári Szervezet és az valószínűleg az egészre ráteszi a kezét. Tudja mit? Ha érdekli az árverés, jöjjön le és nézze meg, majd értesítem az időpontról.
Bejárjuk az üzemet, jelenleg teljesítőképességének az egyharmadával működik, december végétől pedig márcsak egy kisebb munkálatokra alkalmas műhely marad meg, az is a Vízlépcső kezelésében.
– Ha ez megszűnik, hol lesz majd a legközelebbi komolyabb hajójavító bázis?
281– Tápén, ide 320-330 kilométerre.
Lent a sólyatéren még áll néhány javításba fogott hajó: a Mezőtúr-Szarvas között közlekedő komp, egy minden porcikájában szétrothadt uszály, a százéves „Jókai” csupasz acélteste. Ezt az utóbbit annak idején egy budapesti KFT. vásárolta meg, a Világkiállításra szervezett volna vele vízi promenádokat, most már két éve itt áll, az adósságterhe napról napra növekszik.
– Ha tud egy komoly vevőt, nyolcmillióért megkaphatja, további tíz-húszmillióból helyre is lehetne hozni. Ha kell hozzá kapitány, az is van, a KFT. azt is szerződtetett.
A pályázati kiírást öt vállalkozó címére külön is megküldték, az illetőknek 1995. november 30-ig kellett volna beküldeni a jelentkezésüket – csatolva hozzá a bánatpénz befizetését igazoló szelvény másolatát.
December elsején reggel kilencig – ekkor érkeztem meg Miskolcra – még egyetlen borítékot sem adtak le a Vízügyi Igazgatóság portáján.
– Mit tudnak róluk? – kérdezem a gazdasági igazgatót.
– Az első, egy szlovák cég nem tudta beszerezni sem az otthoni, sem a Magyar Nemzeti Bank engedélyét, hogy külföldiként tulajdont vásárolhasson. A második helyen felsorolt magyar-német társaság képviselőjét, L. urat ide várjuk, azt jelezte, hogy már elindult Győrből, elképzelhető, hogy ő a táskájában magával hozza a szükséges iratokat.
– Ez az eljárás nem áll ellentétben a kiírással?
– De igen. L. úr hátrányban is részesülne az esetleges többi pályázóval szemben – de ezt az elvet egyelőre nem tudjuk alkalmazni, mert a többieknek se híre, se hamva.
– Fontos volna a Vízügynek, hogy ez a hajóüzem elkeljen?
– Mit szépítsem, igen. Az ár felét fenntartásra fordíthatnánk, például a lassan már lakhatatlan gátőrházainkat újítanánk fel belőle, jelenleg egy fillérünk sincs erre a célra.
– Tételezzük fel, igazgató úr, hogy Ön jelentős pénzzel rendelkező magánszemély, mennyiért venné meg ezt az üzemet?
282Az igazgató láthatólag kényelmetlennek találja a kérdést, három-négyféle formában is fel kell tennem, amíg válaszol rá.
– Mint magánszemély legfeljebb 30 millió forintot adnék érte, de mint a Vízügy gazdasági igazgatója, kénytelen vagyok ragaszkodni a 40 milliós minimumhoz, olcsóbban nem adhatom, mert az már a könyvérték szerint is vagyonveszteséget jelentene.
– Tegyük fel, hogy megkapná, mihez kezdene vele?
– Meghagynám az eredeti profilt, de az 55 fős létszámot lecsökkenteném 20-30-ra és kevesebb technikai eszközt és kisebb alapterületű telephelyet vennék igénybe. De ez persze csak játék – zárja le a témát.
– A Vízügyi Igazgatóság más tulajdonait is eladásra kínálja?
– Eladtuk a „Sárospatak” nevezetű tanyahajónkat másfél millió forintért. Az új gazda kicserélte a fenéklemezt, átalakította a berendezést és egy diszkót alakított ki belőle. Most hirdetjük a testvérhajóját, az „Abasár”-t, ez jobb műszaki állapotban van, hárommilliót szeretnénk kapni érte, de 1,2-nél többet még senki sem ígért.
És meg kell említenem a legnagyobb értékünket: a géptelepünket, ezt egy RT. 26 millió forintra értékelte.
Belenézek a dossziéba: a miskolci városközponttól alig 4 kilométerre fekvő telephely négyzetméterét 350 forintra becsülték, szerény véleményem szerint néhány éven belül az ötszörösét fogja érni. Az építmények és műtárgyak összesített értékét 3.758.900 forintban állapították meg.
– Azt hiszem, nem sok – mondom.
– Így sincs rá vevő, azt mondják: Egerben feleennyiért is jobbat kapnak. Mi viszont nem hagyhatunk fel az értékesítési szándékunkkal; a géptelep eredeti rendeltetésében már nem működik, parkolásra, raktározásra, előkészítő műhelyek céljaira adtuk ki. Összesen 150 ezer forint bevételt hoz és nekünk 200 ezret kell költenünk őrzésre, energiára, vízre és így tovább.
Már csak néhány perc hiányzik a pályázatban előírt tíz órához, felmegyünk az irodába, ahol a közjegyzőnő és a vállalati jogász várakozik.
– Jelentkezett L. úr? – kérdezi tőlük a gazdasági igazgató.
283– Telefonált, hogy karambol érte Győr alatt, ma már nem tud ideérni.
– Nem volna érdemes várni rá? – aggodalmaskodom.
– Először is illik komolyan venni a saját pályázatunk feltételeit, másodszor: el tudja képzelni, hogy ha igazán érdekli az üzlet, nem ül bele egy taxiba?! Egyébként ez a karambol a legáltalánosabb ürügy, melyet bedobnak mostanában, ha vissza akarnak lépni egy üzlettől.
– És most mi fog történni?
– Jelentjük fölfelé, hogy a pályázat eredménytelennek bizonyult, a továbbiakról majd ott döntenek.
A sekély vízmélység és a déli Berekvidék után az Északi part mögöttes részei alkotják a Balaton harmadik sérülékeny dimenzióját.
– Területileg ez már kiesik egy kicsit, de beletartozik a képbe. Ha érdekel, itt is körülnézhetünk – mondják a vízügyesek –, leginkább az energiatermelő üzemeket, hulladéklerakókat és víznyerőket érdemes felkeresni.
Az ajkai erőműben kezdjük, az igazgató tájékoztatójából lesújtó kép bontakozik ki. Az öt elavult porszén-tüzelésű kazán 100 tonna gőzt termel. A szenet a három Ajka-környéki aknából kapják, ahol nem működik osztályozó berendezés, csak a termelés lakossági igényeket kielégítő egy százalékát válogatják át kézzel, így a kazánokba bekerülő fűtőanyag leginkább a virágföldre hasonlít. A szén hamutartalma 40-50 százalék körül mozog, egyéb mutatói is a legalacsonyabb minőségi osztályba sorolják: a kalóriaértéke 8800, a kéntartalma kirívóan magas.
– Ha a kokszolható feketeszenet termelő Komlót leépítik, ezeket a bányákat érdemes fenntartani?
– A termelés itt is fokozatosan visszaesik, az 1980-as években az össztermelés meghaladta az 1,5 millió tonnát, most ennek a kétharmadát sem hozzák fel. Mintegy 150 éves fennállás után végképp megszűnik az ajkai bányászkodás: a „Padrag” a jövő év végéig, a „Jókai”-akna 2000-ben, az „Ármin” 2005 körül fe284jezi be a működését. Vannak megkutatott területeink, ahol jelentős szénvagyont találtak, de már aligha fogják feltárni őket.
– Ebből a szénből mennyiért tudnak előállítani egy kilowattóra energiát?
– Hat forint nyolcvan fillérért, ennél akad jobb is, rosszabb is. Paks 2 forintból termeli ki, Inota viszont 15-ből.
– Ők miért olyan drágán?
– Inota hozzánk hasonló, vagy talán még a mienknél is nehezebb helyzetbe került. Fűtőanyagot szolgáltató bázisa a balinkai bánya korábbi piacai összedűltek és az Erőműnek mintegy kényszerlépésként fel kellett vállalni őket, közös irányítás alá tartoznak.
A vízügyes kísérőm csendesen megjegyzi:
– Szerintem a világon sehol sem fordul elő, hogy az erőművek és az őket ellátó mélyművelésű bányák egy kézbe kerüljenek, ezeket a különböző érdekeket nem lehet összeegyeztetni. De majd megnézzük Inotát is.
Az erőmű igazgatója rábólint:
– Mi is tudnánk Indonéziából kiváló minőségű feketeszenet importálni; a hamutartalma l százalék körül mozog, kén egyáltalán nincs benne. Kilenc-tíz dollárért adnak egy tonnát, Koper és Ajka között a vasúti szállítás 35 dollárba kerül, de minden egyéb költséget beszámítva is olcsóbban jönnénk ki, mint a saját szenünkkel.
– Ők hogy adhatják ilyen alacsony áron?
– Mások a termelési adottságaik, nem hatvan-hetven centis telepeket fejtegetnek le, mint mi, hanem egy vékony földfedés alatt hetven méter vastag feketeszén réteg húzódik, csak beáll egy gép és gyalulja.
– Akkor miért nem ezt a szenet vásároljuk?
– 1994 végén már kísérleteztünk vele, de kiderült, hogy a kazánjainkat kissé át kellene építeni a magasabb fűtőértékekhez – erre jelentős környezetvédelmi kiadások is rárakódnának. A döntő ok azonban mégis az, hogy az indonéz import veszélyeztetné azt a megállapodást, melyet a kormány és a szakszervezet kötött a magyar széntermelés érdekeinek védelméről. Végső fokon ezért nem engedélyezik.
285Nézegetem a jegyzeteimet, szemembe ötlik egy korábban felszedett adat:
– Azt hallottam, hogy azokban a házgyári panelekben, melyekben a barnaszén meddőhányókról vett anyagokat használták fel, feldúsul a radioaktív sugárzás. Vonatkozik ez Ajkára is?
– Még 1960-ban törvényileg megtiltották, hogy az erőműből kikerülő hamut emberi vagy állati lakóhelyek építéséhez használják fel. Előfordult a környéken, hogy a födém feltöltéséhez salakot használtak fel, ott valóban magasabb átlagsugárzást mutattak ki, de az az anyag, mint jeleztem, tőlünk nem származhatott. A meddőhányóinkat, ha óhajtja, természetesen megnézheti, de előbb tegyünk egy kört az erőműben.
(Csak közbevetőleg jegyzem meg: terjengenek olyan hírek, hogy más lakótelepeken is kimutattak már fokozottabb mérvű radioaktivitást, az egészségügyi szolgálat, mivel bontásokat nem javasolhat, a lakás gyakori szellőztetését ajánlotta.)
Valaha az ajkai erőmű is a timföld feldolgozás kiszolgálására épült, az iparág csődjével maga is hanyatlásnak indult, hatékonyságának alig ötven százalékával működik és az egykori 750 dolgozóból 500 sem maradt.
Az erőmű olyan, mint egy fényképmelléklet a Szovjet Kultúra című folyóirat valamelyik 1950-es számából – csak az egykori optimista felhang hiányzik a látványból.
A gépek életkoruk végén járnak, a bélésezés már megkopott, a réseken kifolyik a pernye, két nő takarítja össze folyamatosan söprűvel-lapáttal. Sok néznivaló nem kínálkozik, lassú léptekkel átvágunk a csarnokon.
– Ide nem akar betörni a külföldi tőke?
Meglepődöm, mikor az igazgató komolyan veszi a kérdésemet.
– A nyugati villamosenergia cégek bányát nem vásárolnak, erőművet is inkább a telephely kedvéért, mert így biztosan kialakult fogyasztótáborra számíthatnak. Nyugaton 20-25 éves működés után leállnak az erőművek és egyre modernebb üzemeket létesítenek a helyükön. Ma már játéktermet, közösségi használatú fedett uszodákat építenek bennük, hogy így is megnyerjék a környék lakosságának jóindulatát.
286– Ha már a kapcsolatoknál tartunk: Ajkának is volt két NB III-as futballcsapata, mi lett velük?
– Fuzionáltak, maradt belőlük egy megyei első osztályú együttes.
Átmegyünk a HUNGALU ajkai központjába, a falakon még ott lógnak az 1980-as évek aranykorának emlékei: kitüntetések, vándorzászlók diplomái.
– Az 1988-as években félmillió tonna timföld ment ki a Szovjetunióba és feleannyi súlyú alumínium jött vissza – mielőtt külön megkérdezné, ez a korrekt kihozatali arány. Mi rubelért dolgoztattunk, viszont az alumíniumot dollárért tudtuk eladni Nyugaton. 1986-ban az ország devizamérlege 860 millió pluszt mutatott, ebből 300 milliót a Magyar Alumíniumipari Tröszt hozott.
Ez az együttműködés 1991-ben összeomlott, az orosz piacra betörtek az ausztrálok és a többi konkurens ország. Olcsóbban szállították a timföldet és a fémet dollárért vásárolták vissza tőlük. Könnyen megtehették, hogy alánk ígérnek: a termelési költségük tonnánként alig 2-3 dollárt tett ki, mert a készletet csak föld fedi és bányanyitás helyett felszíni műveléssel is lefejthető – ugyanaz a helyzet, mint az erőműben az indonéziai szénnel, biztos meséltek róla magának.
Az 1990 és 94 közötti időszakban világossá vált, hogy a magyar bauxitbányászat és timföldgyártás méreteinek szükségképpen csökkennie kell. Leépítettünk egy kétszázezer tonnás timföldgyárat és felszámoltuk azt a kohót is, melyet még működésünk kezdetén, 1943-ban indítottunk be. Egy tonna itt termelt anyagért 1000 dollárt kaphattunk, az önköltségünk pedig meghaladta az 1500-at. A cég bezárta a tatabányai kohókat is. A kohófém-gyártás megszűnésével leállt a préstuskó gyártó üzemünk is, mely korábban évi 10-12 ezer darabot állított elő, jelen körülmények között, külső cégektől vásárolt alapanyagokkal nem fizetődne ki a működése.
Már korábban hozzáláttunk a gyártmányszerkezetünk átalakításához; tömegáruk helyett kisebb volumenben nagyobb ér287tékű cikkeket akartunk termelni. Próbálkozunk mosószer alapanyagok előállításával, azt is figyelembe vettük, hogy a világ timföldtermelésének 10-15 százalékát nem az alumíniumgyártásban használják fel, hanem a kerámia-, tűzálló anyagok előállításában, a textil és a papíriparban. Felépült egy 3-4 ezer tonna kapacitású fémöntödénk is, itt nyugati exportra dolgoztak: a NATO katonaládáktól gépipari alkatrészekig mindent gyártottak.
– Múlt időt használt, jelenleg mivel foglalkoznak ebben az öntödében?
– Nem tudom pontosan, egy francia tőkéscsoport vette meg és ők működtetik, a kapcsolatunk abból áll, hogy az ötvözetgyártó üzemünk szállít nekik.
– Milyen sors vár a magyar alumíniumiparra?
– A tervek 25, aztán 50, majd 73 százalékban állapították meg a privatizálás mértékét, mostanra már eljutottak a 100 százalékig. Reálisan gondolkodva be is kell látnunk, hogy a magyar alumínium nem maradhat meg állami tulajdonban. Először nyilvánvalóan azokat a részlegeket adják el, ahol magasabb értékű termékeket gyártanak: Kőbányát, Inotát, Mosonmagyaróvárt.
Mi itt Ajkán nehezebben tudjuk megoldani a gondjainkat. Nálunk egy kézben összpontosulnak a bányák és az üzemek és ennek feltehetőleg a továbbiakban is így kell maradnia. A legnagyobb bányák: Halimba, Nyirád, Fenyőfő meglehetősen szétszórva helyezkednek el, igen nehéz egybefogni őket.
– Mi lesz az emberekkel?
– A tehetséges munkatársakat együtt kell tartanunk, hogy megőrizhessük a bázisunkat, ez a 3300 emberből talán 1600-at jelent.
– A vezetők elmennek?
– Magyarországon egy vezető nem vándorolhat tetszése szerint, nem kap másik állást és lakást, itt kell megélnie.
– Az üzem milyen szerepet tölt be Ajka város életében?
– Korábban minden szociális és művelődési ügy finanszírozásához hozzájárultunk, de a termelés visszaesésével és az üzemen belüli KFT-k megalakulásával csökkentenünk kellett a támogatásainkat.
288Egy kérdéssel megpróbálok visszakanyarodni az eredeti témánkhoz:
– A termelés visszaesése mennyire csökkentette a környezeti ártalmakat?
– Megszűnt a kohógáz kibocsátás és vörösiszapból is kevesebb kerül ki, évente mintegy 300 ezer köbméter, ez lehet, hogy soknak tűnik, de valaha elérte az 1,2 milliót is.
Az eddigiekből következően Ajka határában tehát kétféle hulladékot kellett lerakni: a szenes erőmű fekete meddőjét és a bauxitfelhasználásnál keletkező vörösiszapot. Ez az utóbbi vegytanilag vas-oxidnak számít – egy szakkönyvből puskázom ki, hogy a vegyjele Fe2O3 – de mégsem lehet ércként felhasználni, mert lúgot tartalmaz, literenként 10 grammot, melyet a jelenlegi technikai adottságokkal nem tudnak kivonni. Ajka alatt kiterjedt karsztrendszer húzódik, az esetleg lejutó szennyeződés tönkretenné a vízvagyont, ezért rendkívül fontos a hulladék biztonságos kezelése.
Természetes tárolóhelyek nem kínálkoztak a környéken, ezért mesterséges kazettákat kellett kialakítani. Az első ilyen tároló még az 1960-as években épült, mikor megtelt, letakarták egy fűrésztelep forgácshulladékával és fákat ültettek rá. A fák gyökereiket a magas mésztartalmú meddőbe lebocsátva gyorsan megkötöttek és megerősödtek, segítették a felület megfelelő megszilárdulását. A domb hat-nyolc méter magas és bár Ajka belterületén helyezkedik el, alig-alig ütközik ki a városképből. Jelenleg különféle üzemi kiszolgáló épületek állnak rajta, de a későbbiekben talán egy pihenő-játszó park céljait is szolgálhatná. Ilyenféle hasznosításra számos hazai példa akad, de megemlíthetjük a nyugat-berlini Teufelsberget is, melyet a város összehordott háborús romtömegéből alakítottak ki és most a helybeliek kedvenc kirándulóhelyének számít.
A további hulladéktárolók helyét már a centrumtól távolabb választották ki, a terepjáró hosszan rázkódik velünk az odavezető kikopott utakon, majd egy szakaszt gyalog kell megtennünk, követve a lábakon álló zagyvezeték vonalát.
A vörösiszapot befogadó kilenc kazetta egymáshoz illeszkedő füzérben fekszik, a feltöltés időrendjéhez alkalmazkodva előbb 289a már felhagyott részeket nézzük meg. Az első kazetta fölötti dombtetőn semmi sem jelzi az altalaj összetételét, teljesen beerdősült már, nyír, olajfűz, gyalogakác és feketefenyő nő rajta. A rézsűt már nehezebb volt helyreállítani, nem is sikerült igazán. Sokmillió forintos költséggel különféle magvakat tartalmazó oldatokat próbáltak injektálni a meredek felületbe, de alig néhány szál gyom maradt meg rajta, az oldalak csupaszon látszanak.
– Nem könnyű feladat, ilyen formában valószínűleg meg sem lehet oldani – mondja egy környezetvédelmi szakember. – Skóciában olajat kutattak, a területről az egész felső talajréteget átvitték megőrzésre egy nemzeti parkba, majd a munkák befejeztével szálanként telepítették vissza az őshonos füveket.
A magasabb sorszámú, tehát később feltöltött kazettáknál már megfigyelhetjük a rekultiválás technikáját. A vörösiszapot az erőműből kikerült fekete hamuval, törmelékkel fedték le, fanyesedéket raktak rá és hogy elősegítsék a termőréteg kialakulását, ide hordják a városi szennyvíz iszapot is. A környéken erős csatornabűz terjeng.
– A szemét nem szalonképes, de sokkal értékesebb, mint ahogy a közvélemény feltételezi – mondja a kísérőm –, 4000 kalóriás fűtőanyagot lehetne előállítani belőle – ez magasabb értékű volna, mint az a barnaszén, mellyel itt az Erőművet táplálják.
– Tehát a bányáink egy részét érdemes volna szemétbányákkal helyettesíteni?!
– Így is fogalmazhatunk.
Beljebb megyünk a még használatban levő kazetták felé tartva, oldalt zsákos cigányok húzódnak vissza, a lerakott fanyesedékből próbálnak tüzelőt válogatni maguknak. A fekete meddőből kialakított töltéseken járunk, a laza talaj meg-megcsúszott, keresztbevetődő árkokon kell átugrani, cipőmbe belefut a homokszerű salak.
A jelenleg is művelés alatt álló két kazetta, a VIII-as és IX-es sorszámú mintegy 90 hektáron terül el, ezek falait is szürke hamuból alakították ki. A lerakandó vörösiszap zagy formájában jut ki ide egy a tízhez arányban felhígítva, a tárolt anyagot a kazettában is 60-80 centis víz borítja el.
290A víz színe olyan ideálisan kék, hogy az operabeli János vitéz biztosan belehajítaná Iluska porából nőtt rózsáját, de valójában még belenyúlni sem tanácsos. A víz PH-ja az átlagos 7 helyett a 11-es értéket is meghaladja, tehát erősen lúgos, a szembe fröcskölődve biztos gyulladást okoz, a benne lebegő kioldott sókat már nem is említjük.
A felhasznált százezer köbméternyi víz hatalmas költségvetési tételt jelent, körforgásban próbálják tartani, mikor a vörösiszap már összeáll annyira, hogy nem hordja el a szél, leszivattyúzzák róla. A visszanyert vizet egy külön tóban tárolják, ez már feltehetőleg tisztább, madarak raktak fészket a partján.
– Lehet, hogy a végén valaki megveszi halastónak.
– Ebben megnőne a hal?
– Az illető egy fia pontyot sem tartana benne, de kérhetne kártérítést, hogy eredetileg volt benne, csak a fűzfői NIKÉ által kibocsátott szennyeződés pusztította ki. Mostanában ez a legjobban fizető ötlet.
A VIII-as kazetta egyrészében a fedetlenül maradt iszap már egyméteres mélységig megszilárdult, de az alatta levő réteg még sokáig kenődik, képlékeny marad, ha rámenne egy kocsi, beleszakadna.
– Mennyi vörösiszap gyűlhetett itt össze?
– Csak találgatni lehet, talán 34-35 millió tonna.
A szenes erőmű salakját külön kazetták fogadják be, egy legalább ötven méter magas rézsűn kell felkapaszkodnunk hozzájuk. Innen fentről belátni a tájat, fel lehet mérni, mekkora munkával járhatott a tároló térségének a kialakítása. Hogy elkerülhessék az élő környezet beszennyeződését, elterelték medréből a Torna patakot és áthelyezték a Budapest-Szombathely vasút nyomvonalát is. A távolban egy sárga, agyagszínű vízfolyás látszik, az Övárok.
Ha a szürke hamu és a vörösiszap területek közötti völgyet feltöltik, a két tároló egybeér majd. Ez rövid időn belül bekövetkezik, a két párhuzamos vonulatnak csak a végeit kell lezárni.
– Ha az ajkai szénbányák leállnak, az alumíniumosok bajba kerülnek, a kazetták építéséhez szükségük van a hamura. Ezt ők is tudják, és megpróbálnak előre dolgozni.
291Ide sokkal kevesebb anyag került, 1968 óta a 115 hektárra 1011 millió tonna meddőt rakhattak le, de ez épp olyan veszélyes hulladéknak számít, mint a vörösiszap. A meddő kőzet felét kálcium-oxid alkotja, ez felhasználhatóságát tekintve egy sovány cementnek felel meg, jó vízzáró tulajdonságokkal rendelkezik, néhány építési vállalkozó már igényelt is belőle.
Az itteni zagykazetták még inkább világvége hangulatot árasztanak, a szürke lében néhány behullott fűzfa áll, hamarosan kipusztulnak majd. Kisüt a nap, a fényben villog a kopár fennsík.
A teljesebb áttekintés kedvéért benéztünk a BITÓ II. nevezetű bauxitbányába is. Azt hittem, hogy a szokásos kisvonat a „népes” visz el minket a fejtésig, de a liftből kiszállva egy Multicar típusú régi NDK-s gépkocsi fogadott minket. Az autót alig-alig alakították át erre a különleges használatra, csak a kipufogóból előtörő gázt vezetik át egy vízrétegen – a zárt levegőtérbe kijutva komoly bajokat okozhatna. A sofőr ördögies ügyességgel manőverezik a főszállító vágatokban; lelassít, ha a talpba bemélyült gödrökhöz érünk, egy kormánymozdulattal félreállítja a kocsit, hogy helyet adjon a munkagépek vonulásának.
A kocsi közben rázkódik alattunk, néhány tájékoztató adatot nyomtatott nagybetűkkel jegyzek fel, hogy később majd el tudjam olvasni őket. 1975 és 1986 között évente mintegy 480 ezer tonna bauxitot termeltek, most ennek a felét sem küldik fel. Még ez a mennyiség is soknak bizonyul, a szállítási költségek növekedése olyan magasba emelte az árakat, hogy a magyar alapanyag még az orosz piacokon is versenyképtelenné vált, csak Szlovákia és Lengyelország tart igényt továbbra is egy-egy szerényebb tételre.
– Ahogy eljött az igazság pillanata, a magyar alumíniumipar alapjai összeomlottak – mormogja mellettem környezetvédő kísérőm.
– Maga örül ennek?
292– Az talán túlzás, de érzek némi elégtételt. Valaha egész fenyőerdőket vágtak ki, hogy hozzáférhessenek egy-egy jelentéktelen bauxitlencséhez, most pedig a nagy készletekkel sem tudnak mihez kezdeni.
A fejtés – melynek közelében kiszálltunk a kocsiból – már kimerülőben van. Egy-egy szakaszon folyik a „tömedékelés”, a biztonságos felhagyás keretében az üregek nagy részét a visszamaradt meddő kőzettel töltik fel. Ez a munka elkerülhetetlen, különben a lefejtett szeletnek megfelelő méretű horpadás keletkezne fenn a napszinten. A vágat néhány hónap alatt így is beszakad, a keletkező sebek eltüntetésére hatmillió tonna Keszthelynél kikotort iszapot szándékoznak lerakni, ez foszfortartalmával a talaj termőerejét is fokozná.
Jöttünkre a brigád néhány percre abbahagyja a munkát, az emberek nekitámaszkodnak a falnak. Fiatal, vidéki családapák, semmiben sem emlékeztetnek az ötvenes-hatvanas évek sztahanovistáira, akik külön toldást hegesztettek a szívlapátjukra, hogy minél többet tudjanak dobni vele.
– Közöttünk is akadt hat-nyolc ember, akik nem érték be azzal, hogy egy hónap alatt 16-18 ezer forintot keressenek. Kimentek Németországba.
– Ott is bauxitbányában dolgozzak?
– Inkább a szenesekhez kerülnek, azért választják éppen őket, mert gyakorlottak a vízmentesítésben. 1200 márkát hoznak haza havonta, mindent hazulról visznek, hogy ne kelljen költeniük. A szálláson is csak egymás között élnek, a németek alig állnak szóba velük, fehér négerek.
– Szóval maguk semmiképp sem követik őket?
– Amíg itthon megélünk, addig nem. De azt hallani, hogy Nyugaton is megmaradnak ezek a bányák, nálunk miért volna másképpen?!
– Itt Bitón meddig tart ki az ércvagyon?
– Azt mondják 1998-ig.
Talán a bányászoknak az idegenekkel szemben táplált óvatossága tette, talán az én pillanatnyi rossz kérdezőformám, de a beszélgetés mindenesetre elakadt, elköszöntünk egymástól.
293Egy szomszédos aknában, Rákhegy II-n folytatjuk az ismerkedést. Itt már régen felhagytak a bauxit kitermeléssel, a felfakadó vizet emelik ki, percenként 40 köbméternyit. Székesfehérvárt valaha a környékbeli kutak és a csóri források látták el, 1965-től a város már bányavizet iszik.
(A mészkőben-dolomitban tárolt karsztvizek sorsa egy külön misét is megérdemelne. Halimbától egészen Dorogig a bányászok a karsztvízzel közvetlenül érintkező ásványvagyont hozták felszínre. A munkák során percenként 850 köbméter vizet szivattyúztak ki – csak a nyirádi bauxitbánya 300 köbméterrel részesedett ebben. A víz természetes pótlódása 650 köbméter körül jár, tehát az 1960-as évek közepétől, a bányászkodás fénykorától számítva percenként 200 köbméteres mínusz keletkezett.
Következményei jól ismertek előttünk; a tapolcafői forrás egyszerűen elapadt, az ásott kutakból is sokhelyütt eltűnt a víz. Amíg az alumíniumipar hozta a nyereséget, rehabilitációs intézkedésekre is jutott pénz, a bányakár alapból jó néhány faluba bevitték a vezetékes vizet.
Később az idők változásával a bányászat számos hadállásának feladására kényszerült rá. A hévízi fürdő védelmében bezárták Nyirádot, lent hagyva a mélyben az ásványvagyont. Újranyitása kevéssé látszik valószínűnek, ha az igények valamikor szükségessé tennék ezt a lépést, akkor is inkább új bányákat tárnának fel.)
Beöltözünk, magunkhoz vesszük a biztonsági felszereléseket és ereszkedünk lefelé. Még soha nem láttam különösebb bányát! A kristálytiszta patakok az egykori bauxit nyomoktól mélybarna mederben rohannak a zsomp felé. A párás levegőben a vágatfalakat alkotó kőzet meg-megduzzad, helyenként kis üveglapokat ékelnek be ellenőrzésül, ha ezek eltörnek a falakban, gyaníthatólag omlással, repedéssel fenyegető mozgás megy végbe.
Mínusz 130 méterre érünk le, a lezuhogó víz itt gyűlik össze és innen emelik ki 330 méteres magasságba. A vízszintet azért süllyesztették ilyen mélyre, hogy kikerülhessék a kenődő bauxitlencsékből fenyegető szennyeződéseket.
294A hat méter átmérőjű hatalmas aknában két darab, egyenként egy megawattos szivattyú dolgozik, összteljesítményük a székesfehérvári belváros energiaigényének felelne meg. Rákhegyet valaha csak egy cső kötötte össze Székesfehérvárral, mikor ez eltörött, a város háromnegyed része nem kapott vizet, most már három cső szállít.
– Nem lett volna olcsóbb annak idején kutakat fúrni és azzal megoldani Székesfehérvár vízellátását?
– Ma már látszik, hogy az lett volna a jobb megoldás, de ez az ügy is alá volt rendelve az alumíniumipar érdekének.
A megtermelt víznek csak a fele kerül a csapokba, mind több korábbi nagyfogyasztó áll le. Például az egykori szovjet laktanya napi 3-4 ezer köbméter vizet igényelt, a létesítmény területén újabban megtelepült vállalkozók összesen sem fogyasztanak 100 köbméternyit. Ez az irányzat országosan is érvényesnek tekinthető, a környékbeli ipar Péten, Várpalotán 40-50 ezer köbméter vizet használt fel, a hőerőművek, alumíniumkohók, nitrogéngyárak visszaszorulásával ez az igény is a töredékére csökkent.
Búcsúzóul megállunk a fedő deszkasor végén és a védőkorlátnak támaszkodva bámuljuk a zsomp homályos kupolájában lezuhogó vízsugarakat:
– Mennyi idő alatt ér le ide az eső?
– A napszinten lehulló csapadék körülbelül egy hónap múlva jelenik meg itt. Sok függ persze a víz agresszivitásától, a csernobili katasztrófát például már tíz nap múlva érzékeltük.
A felesleges vizet a Gaja patakba engedik be, itt is olyan tiszta marad, hogy a belőle merítő halastavak gazdái panaszkodnak rá, mert nem tartalmaz lebegő planktonokat. Nagyobb szárazság idején a Gaja vizét a Velencei-tóba irányítják át a veszteségek pótlására.
A Balaton felé tartva mi is elhaladtunk a Gaja mellett. A nyári melegben a gyerekek kövekkel elrekesztették a patak folyását és fürödtek a feltorlódó magas vízben.
Szabályos fenékküszöb – mondta az öreg vízügyes elismerőleg –, csak meg ne lássák a zöldek.
295Várpalotát a 8-as út mentén a Balaton kapujának is tekinthetjük, minden itt végbemenő esemény a tó sorsára is kihat. Inota felé tartva a fűtésvezeték kilométereken át követi az országút vonalát, amíg végre odaér a lakótelep házaihoz. Még az én laikus fejemben is megfordul a gondolat, hogy közben mennyi hő veszhet el feleslegesen. Az ezüstszínű vezeték hosszú szakaszokon át rozsdabarnává változik, ezeken a helyeken lelopták róla a szigetelő alumínium lapokat. Később hallottam egy számot: másfél kilométeres távon történt károsodás, a helyreállítás költségei kétmillió forintot tennének ki. Az üzem ismeri az elkövetőket, de hiába adja meg a címüket is, panaszukat nem követik rendőri intézkedések.
Az Inotai Erőmű a szocializmus nagy építkezései közé tartozott, fiatalok ezrei jöttek ide dolgozni „kommunista útlevéllel”, féltucatnyi költő írt róla verseket. Teljes kiépülése idején az ország második legnagyobb erőművének számított.
Az indulásával kapcsolatos nehézségeket nem jegyezték fel, csak néhányan emlékeznek rá, hogy a turbinák eredeti cseh lapátjai összetörtek, a Láng gyárban javítgatták, de nem készültek el vele az avatás idejére. Hogy mégis tudjanak valamilyen füstöt produkálni, fával fűtöttek be a kéménybe.
Azok a daliás idők már rég elmúltak, a 200 ezer órára tervezett szenes blokkok turbinái már 300 ezernél tartanak. Az üzem homlokzata megbarnult, szellőző berendezései elavultak, a munkások nyáron kitörik az ablakokat, hogy levegőhöz jussanak, télen aztán újra beüvegezik őket.
Rosszkedvű, szakmai önérzetükben megbántott, ezért sértődésre folyamatosan készen álló mérnökök fogadnak minket, láthatólag ahhoz is erőt kell venniük magukon, hogy elsoroljanak néhány alapadatot.
Az üzemben két energiatermelő rendszer működik: egy gőzös, két darab egyenként 100 tonna per óra gőzáramú kazánnal és egy gázturbinás, mely 170 megawattos teljesítményre képes – illetve ez a gázturbinás gyakorlatilag nem működik.
– Ezt hogy kell érteni? – kérdezem óvatosan.
– A gázturbinás rendszer az országos energiahálózat általános vésztartalékát képezi, egy-egy nagyobb kiesés esetén lép be. 296Alapvető erényei közé tartozik, hogy 90 perc alatt el lehet indítani, míg egy gőzös rendszernél legalább hat óra kell.
– És milyen gyakran kell igénybe venni?
– Egy évben kétszer-háromszor kapcsolják be, minden alkalommal néhány órára – inkább csak ellenőrzésképpen.
– Mennyibe kerül a fenntartása?
– Az úgynevezett rendelkezésre állási díj 185 millió forintot tesz ki félévente.
Később megnéztem ezt az 1974-ben épített LMZ típusú berendezést. A vezérlőpultnál a délutános műszak éppen kávézott, feladatuk alig több a figyelésnél és a portörlés színvonalú karbantartásnál. Ez a gyakorlatilag mozdulatlan rendszer 13 embert köt le, a legendás időkben a létszám a 26 főt is elérte. Anyagi megbecsültségük a feladatukkal arányos, egyikük arról panaszkodott, hogy 40 éves munkaviszonyának jutalmául 14 ezer forintot kapott.
A folyamatosan működő gőzös erőművet széntüzelés táplálja. A környékbeli bányák közül Dudar és Várpalota már bezárt, a legfőbb beszállító Balinka is elveszítette korábbi üzleti lehetőségeit, korábbi meghatározó termékére, a brikettre sem talál vevőket. Mint ahogy Ajkán már említették, jobb híján az Erőművet jelölték ki a bánya kényszerpiacának. A balinkai szén 30-40 százalékos hamu- és 7 százalékos kéntartalma valószínűleg hozzájárul ahhoz, hogy Inota hatásfoka épp hogy eléri a 16 százalékot, a nemzetközileg még épp hogy elfogadható szintet 40 százalék körül szokás megjelölni.
Ebből az adottságból szinte törvényszerűen következik, hogy magasak az energia előállításának a költségei. A hőszolgáltatás ráfizetéses: egy gigajoule-t 850 forintért termelnek meg és 511 forintot kapnak érte. Az Erőművet is magába foglaló Bakony RT. összességében 350 millió forint veszteséget hoz össze évente.
Az újabb idők szelleme mind ingerültebb leépítési szándékkal reagál ezekre az állapotokra. Az 1970-ben még 800 főt kitevő üzemeltető gárda 200-ra olvadt le, a megoldandó feladatokhoz képest tulajdonképpen ez a létszám is túlméretezett, a vezetőség feltehetőleg csak azért tartja vissza az embereit, mert egy távlati fellendülésben reménykedik.
297 298A Balaton-vidék társadalmi szerveződésének krónikája éppoly kuszának tűnik, mint a vele párhuzamosan futó magyar történelem. Már a 19. század végén létrejöttek az első fürdőegyesületek. 1928-ban alakult meg a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság, tevékenységét három évvel később egy kormányrendelet törvényesítette. Feladatául a Balaton partja mellett fekvő gyógyhelyek és üdülőhelyek ügyeinek egységes irányítását jelölte meg. A BIB állandó tagjai közé az érdekelt törvényhatóságok főispánjait és alispánjait, továbbá a népjóléti és munkaügyi, kereskedelemügyi, belügyi, földművelésügyi, pénzügyi, igazságügyi, honvédelmi és vallás- és közoktatásügyi miniszterek egy-egy kiküldöttjét delegálták. A Bizottság nevéhez fűződik a Balaton polgári kereteinek kiépítése: a parcellázások és területrendezések, a partvédelmi munkák folytatása, a turizmus felfejlesztése és így tovább.
A felszabadulást követően 1948-ban megszüntették a szervezetet, egy botcsinálta BAKIB nevezetű alakulat vette át a feladatait, majd a döntések jogát a Közlekedési és Postaügyi Minisztériumra ruházták. 1950 és 1957 között a Balaton ügyeinek nem volt komolyan vehető társadalmi fóruma.
1957-ben alakult meg az új Balatoni Intéző Bizottság, tevékeny kezdet után fokozatosan elvesztette a tekintélyét, 1993-ban Ábrahám Kálmán elnöknek és csapatának leváltásával csak formálisan létezett tovább. A BIB megtartotta a számlaszámát, székházának kezelői jogát, de az anyagi eszközei a minimumra csökkentek le. A működési költségeit úgy ahogy még elő tudja teremteni, de 14 főállású alkalmazottjából csak hat maradt meg.
Létrejött a Balatoni Regionális Tanácsa – afféle koalíciós alakulatként: 12 tagját a különféle minisztériumok jelölték ki, a másik 12-t a polgármesterek választották ki a maguk soraiból. Ez az átalakítás természetesen nem oldhatta meg az alapvető ba299jokat. Általános anyagi forrásvisszavonás következett be, a balatoni pénzek visszakerültek ágazati keretekbe, itt a tóparton alig maradt pénz.
A polgármestereknek továbbra is meg kellett verekedniük minden forintért, nekem, mint kívülállónak úgy tűnik, hogy annak jutott több, aki közelebb ült a tűzhöz, némelyik községben partmenti harangjáték építésére is jutott, máshol az utak portalanítására sem.
1996 tavaszán a Balatoni Regionális Tanács is bomlásnak indult. Három tekintélyes polgármester is bejelentette a kilépését, mivel – véleményük szerint – a szervezetben gyakorlatilag kormányzati túlsúly alakult ki, továbbá nehezen viselték a késhegyig menő nyilvános összecsapásokat a balatoni kormánybiztos és a környezetvédelmi minisztérium helyettes államtitkára között. Ezzel a lépésükkel számos kartársuk nem értett egyet, ők hibának tartották feladni az állammal való közvetlen kapcsolat tartásnak ezt a formáját. A három távozó tevékenységét a Balaton Szövetségben folytatta, ebben a szervezetben a tóparti önkormányzatok vesznek részt, de más tájon fekvő községek is csatlakozhatnak hozzá.
A helyzet jelenleg ellentmondásokkal terhes, csak annyi látszik bizonyosnak, hogy a dolgok irányítását továbbra is a polgármesterek tartják a kezükben, ügyvitelükbe sem a minisztériumok, sem a kormánybiztos nem avatkozhat bele.
Egy konferencia szünetében az önkormányzatok munkájáról beszélgetünk a polgármesterekkel.
– Milyen támogatásokat és hozzájárulásokat kapnak a központi költségvetésből?
Egyikük – mintha csak készült volna erre a kérdésre – egy nyomtatványt vesz elő a táskájából és átnyújtja. A községek általános támogatásként évi kétmillió forintot kapnak, a többi juttatott pénzt leginkább egy-egy főre kivetítve határozzák meg. Egy óvodába vagy általános iskolába járó gyerek nevelésére és oktatására 54 ezer forint jut, egy középiskolásra 86 ezer.
300– Elégséges ez az összeg?
– Semmiképpen sem – felelik a polgármesterek szinte egyszerre –, legalább 120 ezer forintba kerül egy gyerek évente. A születések csökkenésével az osztályok létszáma is visszaesik, így tovább nőnek a fajlagos költségek.
– Nálunk a régi 250 diákból mára csak 160 maradt – mondja a révfülöpi polgármester –, ezért, hogy ne kelljen elbocsátanunk pedagógusokat, egy gazdaasszony és óvodai dajkaképzőt indítottunk, ide helyeztük át őket, kitölthették a nyugdíjig hátralevő időt.
A keszthelyi polgármester veszi át a szót:
– Nálunk a mezőgazdasági középiskolában alig akadt felvételre jelentkező. Formailag akár meg is szüntethettük volna, de gyakorlatilag lehetetlen. Egy budapesti kerületben százszor könnyebb bezárni egy iskola kapuját, mint egy vidéki városban, mert ott a vezetés nem találkozik olyan gyakran és olyan közvetlenül az emberekkel, mint mi. Én egyébként is a mezőgazdasági képzés fenntartása mellett voksoltam, előbb vagy utóbb csak elindulnak majd a farmergazdaságok és kellenek a szakemberek.
Tovább nézegetem a nyomtatott tájékoztatót. Az oktatásban a legtöbb támogatást a fogyatékosok ápoló-gondozó otthoni és gyógypedagógiai intézetben történő ellátására adják, személyenként 289.500 forintot. A hajléktalanok átmeneti intézményeiben egy főre 87.000 forintot szánnak. Igazgatási, kommunális, közművelődési és aportfeladatokra 1637 forint jut fejenként.
A Balaton partján fontosnak számít a 3-as sorszám alatti tétel: minden idegenforgalmi adó formájában beszedett forint után az állam két forintot ad.
– Ezért jelent számunkra különösen nagy veszteséget, hogy a magán szobákat kiadók felveszik az úgynevezett kurtaxát a vendégeiktől, aztán lenyelik – egészíti ki a szemesi polgármester –, én felajánlottam a szállásadóknak, hogy fizessék be ezt a pénzt és az önkormányzat visszatérít nekik minden fenntartással kapcsolatos költséget, például, hogy kikotorják a telkük előtti levezető árkot és leraknak benne három betoncsövet. Így ők is spórolhatnának és mi is megkapnánk a két forintot.
301A másik fajta, meghatározott irányú felhasználási kötöttséggel járó állami támogatások még szélesebb skálán helyezkednek el, az önálló színházat fenntartó helyi önkormányzatok segítésétől a települési folyékony hulladék ártalmatlanításában való részvételtől egészen a helyi kompok, révek üzemeltetéséig.
– Mindent egybevetve ezek az összegek elégségesnek szoktak bizonyulni?
A polgármesterek szinte egyszerre intenek nemet. Például Balatonkenese éves állami támogatása már 1992 óta 60-62 millió forint között ingadozik, az éves költségvetés viszont eléri a 300 milliót és hasonló a helyzet a többi önkormányzatnál is.
– A helyi adókból gazdálkodják ki a különbséget?
– Abból is, de főleg a község vagyonának a működtetéséből. Például Révfülöpön nem adták ki magánbérlőknek a két strandfürdőt, hét-hétmillió forintot hozott a községnek, nem véletlen, hogy az egész Balaton körül itt csökkent a legkisebb mértékben az idegenforgalmi bevétel – alig tíz százalékkal.
A belterületen álló egykori állami üdülőket átengedték a különféle RT-knek és BT-knek, de ezeknél az ügyleteknél az önkormányzatokat is megilleti egy bizonyos rész. Általában részvényekkel elégítették ki az igényeinket, nekünk ezekkel kell megfelelő módon bánnunk. A képviselőtestület ránk bízta ezeknek a csomagoknak a kezelését, valóságos brókerekké kellett felnőnünk. Szerencsés esetben a névérték 150-200 százalékát is kihozhatjuk, de ha nem sikerül az ügylet, akkor a börtön szélére kerülünk, mint az a szerencsétlen budapest-külvárosi polgármester.
– Meglep, hogy a balatoni polgármesterek ilyenekkel is foglalkoznak, úgy képzeltem, hogy tevékenységükben a rendeletek által meghatározott kényszerpályán mozognak.
Végül is mi jellemzi a jó polgármestert? Milyen tulajdonságok kívántatnak tőlük?
– Nagyon fontosnak tartjuk, hogy helybeli legyen az illető, jól ismert, úgynevezett „köszönő ember”; orvos, tanár vagy akár postás. Ami az adottságait illeti, a polgármester politikus, ennek megfelelően csapatot kell gyűjtenie maga mellé szakértőkből.
302– Meg kell tanulnia lobbyzni – mondja egy másik vezető. – Mi 1992-től minden felmerülő témára pályáztunk és el is értünk bizonyos eredményeket: harminc kilométernyi gázvezetéket és telefonhálózatot tudtunk kiépíteni. Mindent többször is el kell mondanunk, hátha az illetékesek megunják hallgatni és inkább elintézik nekünk.
– Elengedhetetlen, hogy merjük vállalni a kockázatot. Ha egy kezdeményezés 70 százalékos valószínűséggel sikert ígér, a maradék 30 százalékot menet közben hozzá kell tudnunk tenni. Mikor az új községházát építettük, a régit eladtuk egy magáncégnek, amely részletekben fizetett. Mindvégig fennállt a veszély, hogy a cég csődbe megy és mi a két szék között a pad alá esünk.
– Meg kell éreznünk, hogy mikor kell a sarkunkra állnunk – mondja a révfülöpi polgármester –, 87-ben a községi kutakból kifogyott a víz, 89-ben a lakosság az úgynevezett „vödrös tüntetés”-sel tiltakozott. Egy ideiglenes vízművet kellett építenünk. 130 millió forintba került volna, de minden anyagi forrásunkat mozgósítva is csak 115 milliót tudtunk összeszedni. Tartottunk egy megbeszélést, a szakértők csak vonogatták a vállukat: ez a pénz kevés, felejtsük el az ügyet! Én akkor rájuk zártam az ajtót és a kulcsot zsebrevágtam: innen addig nem mennek el, amíg nem keresnek olyan megoldást, hogy 115 millióból is kijöjjön. Órák alatt meg is találták.
– Érdemes volt verekedni! – mondom elismerően.
– Lehet, nem tudom. Pár évvel később felépült a végleges vízmű 200 millióért, így a másik 115-öt akár kidobott pénznek is tekinthetjük. Akkor viszont nem tehettünk mást.
Siófokon kezdem az ismerkedést a helyi önkormányzatok életével.
– Ez a város kezdettől fogva a földrajzi fekvésének, a Balatonnak köszönheti jólétét és azt, hogy a fejlődése napjainkban is töretlen maradt. Siófok adókból származó bevétele megegyezik a nála hatszor-hétszer nagyobb Nyíregyházáéval, vagy hogy a Ba303laton-parton maradjunk, a mi éves költségvetésünk hárommilliárd forint, a velünk azonos nagyságrendű Keszthelyé kettő. Füred és Almádi tudomásom szerint már nyakig eladósodott. Siófok viszont nem vesz fel kölcsönöket – mondja a város egyik vezetője –, itt a legmagasabb az ezer főre jutó autók aránya, ezen belül külön elsőséget szereztünk a katalizátoros kocsik tekintetében.
– Kik alkotják a helybeli tehetősebb réteget?
– Az első igazán gazdag emberek a magánkereskedők közül kerültek ki, most hozzájuk csatlakoztak azok, akik a privatizációba szálltak be: Tüzép-telepeket, malmokat és más élelmiszeripari létesítményeket vásároltak meg.
– Milyen vagyonok halmozódtak fel?
– Remélem, nem kívánja tőlem, hogy pontos összegekkel szolgáljak, maradjunk annyiban, hogy egy-egy személy esetében százmilliókról beszélhetünk, sőt már egy milliárdosról is hallani. Ez a tőke már nem marad meg a város keretein belül, a vállalkozók ugyan változatlanul itt laknak Siófokon, de egyre táguló körben terjeszkednek. Szándékaikban természetesen vetélytársakkal találják magukat szembe, területi okokból is leginkább Kaposvár számít riválisnak.
– Milyen eredményeket hoznak ezek az összecsapások?
– A siófokiak általában nagyobb eséllyel tudják érvényesíteni az érdekeiket, mert itt évente megfordul szinte mindenki, aki számít a gazdasági életbe és könnyű kapcsolatot kialakítani az országos méretű vállalkozócsoportokkal. Jönnek miniszterek, akiket mindenki ismer és a város főterén megkérdezik a járókelőktől, hogy hol fekszik ennek vagy annak a pincéje. Ezeket a pincéket persze nem földbevájt lyukaknak képzelje, hanem lovagterem nagyságúak, némelyikben több fontos döntés született már, mint a Parlamentben.
– Ha már itt tartunk: hogy kaptak építési engedélyt ekkora pincékre?
– Sehogy, mert nem is kértek, de ezeket a pincéket még a régi időkben húzták fel, az akkori vezetőknél érdeklődjön. Tovább sorolva az előkelőségeket: az egyik legnagyobb bank elnöke is itt tartja a hajóját, aki találkozni akar vele, a szezonban naponta megteheti.
304– Ilyen körülmények között hogy tudják megakadályozni a korrupció kialakulását?
– Siófokon az utóbbi öt évben nem fordult elő ingatlanbotrány. A polgármester is csak ötmillió forintos értékhatárig hozhat önálló döntéseket, azon felül ki kell kérnie a testületi hozzájárulást. Siófokon nem a polgármesteri poszton gazdagodnak meg az emberek, oda eleve tehetősebb polgárok kerülnek. A mostani vezetőnk is sikeres ügyvédnek számított, polgármesterként viszont a felesége tartja el.
– Feltételezem, hogy azért szegény emberek is akadnak Siófokon.
– Természetesen nálunk is folyik egy bizonyos gazdasági átrendeződés, melynek megvannak a maga vesztesei.
– Ez nagyon szép mondat, de pontosan kire vonatkozik?
– Például a régi nyaralótulajdonosok anyagilag lecsúsznak, eladják majd az ingatlanukat és a pénzt olyasmibe fektetik, ami kézzelfogható jövedelemkiegészítést hoz. Az árak nominálisan mennek felfelé, reálértékben nem változnak, mégis alig-alig jelentkeznek vevők.
– Az üdültetés nem jelent megoldást?
– A szállásadóknak egyre kisebb számú és egyre lepusztultabb turistaállományon kell megosztozniuk. Valaha a bejelentőlapokon a külföldi vendégek után ez állt a foglalkozás rovatban, hogy „rechtsanwalt”, illetve „geschftsführer”, ügyvéd illetve üzletvezető, most viszont „montier”, segédmunkás vagy „arbeitslos”, munkanélküli. A mi idegenforgalmi adóbevételünk már évek óta azonos szinten maradnak, ez az inflációt beleszámítva komoly visszaesést jelent, a forgalom 35-50 százaléka fekete csatornákon bonyolódik le.
Be kell látnunk, hogy ez a visszaesés nem véletlenül következett be, nem túloznak azok, akik erős balkanizálódást emlegetnek. Itt nem csak a rosszlányokra gondolunk és az engedély nélküli árusokra – éppen ma kellett eltávolítanunk két bódét, melyek illegálisan települtek a vasútállomás előtti területre – sokkal nagyobb gondot jelentenek a környezeti károk. A strandok WC nélkül épülnek, a szippantós kocsik java része beleengedi a szennyvizét a nádasokba, most már éves rendszerességgel elbo305rítják a tavat az angolnadögök, felhőkben rajzanak az árvaszúnyogok.
– A minisztériumtól milyen támogatást kapnak?
– Ha jól tudom, a Környezetvédelmi Minisztériumtól mostanában egyetlen levél sem érkezett hozzánk. Ha ma megszüntetnék a minisztériumot, mi körülbelül két év múlva vennénk észre.
Balatonalmádi határában a 71-es út és a vízpart között egy 120 hektáros szabad terület fekszik. Valaha a veszprémi székhelyű „Dózsa” Termelőszövetkezet tulajdonába tartozott, mezőgazdasági művelést folytatott itt, a rendszerváltás után kárpótlási területnek jelölték ki.
A Balatonnak ezen a partszakaszán már nem maradt hasonló beépítetlen rész, az önkormányzat megkísérelte, hogy megőrizze a táj jellegét. Javasolta, hogy a föld egyharmadát válasszák le közterületnek, építészük egy külön településrészt tervezett ide, hogy ha már nem tudják megakadályozni a felparcellázást, akkor legalább szabályozott formában menjen végbe. Terveik szerint a raszterek, vagyis a telek alapméretek egyike sem lehetett volna húsz méternél kisebb, sőt ennek többszörösét találták volna kívánatosnak. Minden törekvésük megtört azonban a földigénylők ellenállásán.
Az egykori „Dózsa” Termelőszövetkezet működési területe 29 településre terjedt ki, mindezen helységek polgárai, akik alanyi jogon kárpótlási jeggyel rendelkeztek, igényt formálhattak a szóban forgó 120 hektár egy darabjára.
A kívánalmak húszszorosan meghaladták a lehetőségek mértékét, az őslakosoknak számító vörösberényiek a területek alig tíz százalékát tudták megszerezni.
– Most veszítettük el örökre a régi káposztásföldjeinket – mondták az öregek.
A hasonló fekvésű földek négyzetméteréért szabadforgalomban 4-5 ezer forintot kérnek, itt kisebb előzetes megegyezések folyományaként egy-egy egész telek alig néhány ezerbe ke306rült. Végül is a 120 hektáros tábla 1286 új tulajdonos között oszlott meg. 5-7 méter széles, 120 méter hosszú parcellák alakultak ki – évtizedekre munkát adva a földmérőknek és a jogászoknak. Az ügyintézés jelenlegi ritmusa kevés jót ígér, a Földhivatal még az 1992-ben kiadott földeket sem nevesítette a környéken.
A területre öt évig mezőgazdasági művelés kényszere vonatkozik, de ilyen keskeny sávokra be sem tud állni a traktor. Néhányan kerítést húztak fel, gyümölcsfákat telepítettek, de a többség beéri azzal, hogy levágja a gazt és várja, hogy a területet minősítsék át építési övezetté. Minden valódi építkezés csak további új megegyezések eredménye lehet csak, négy-öt földdarabot kell majd összevonni, hogy kiadják egy lakótelek elfogadható méreteit.
– Még nagyon sok keserűségük lesz ebből az embereknek! – jósolgat az almádi polgármester.
A környék most téleleji időben vigasztalan képet nyújt. A partmenti nád aratatlan, legföljebb az első osztályú minőségűt vágják le. Régen a gőzmozdonyból kiszálló szikrák felgyújtották és leégett, most kézi szerszámmal, „gyalázká”-val próbálják megtisztítani legalább a kikötő és a horgászállások mellékét. Ha le tudnák vágni a nádat, kiadnák tüzelőnek, volna rá igény, mert a nyomor rávitte az embereket, hogy előszedjék a régi vaskályhákat, azokban jól elég.
A balatonalmádi önkormányzat sok hasznot húzott a privatizálási folyamatból. A régi vállalati üdülőket az idejekorán ébredő üzletemberek bevitték különféle jóléti KFT-kbe és adják-veszik őket. A nagyhírű Zsófia gyermeknyaraló a Megyei Önkormányzat tulajdonában maradt. Valaha 300 iskolás töltötte itt a szünidőt, most elhagyatott az épület, leromlott, csövesek húzódnak meg benne – a megye ilyen állapotban is csak 300 millió forintért engedné át Almádinak. A strandot, a kempinget és a többi vagyont is elvitte Veszprém, élve azzal a lehetőséggel, hogy korábban ő rendelkezett az ingatlanok kezelői jogával. A város büdzséjéhez viszont egyetlen fillérrel sem járul hozzá, megteheti, mert mint költségvetési szerv nincs adófizetésre kötelezve.
307– Évi 400 millió forintot kell előteremtenünk a legszükségesebbekre – sóhajt fel az almádi polgármester. – Amíg nem muszáj, az oktatáson nem akarunk spórolni; három óvodát, három iskolát és egy zeneiskolát tartunk fenn. Három éve elindult nálunk a Balaton Akadémia, száz érettségizett gyereket vettünk fel ide, többségében olyanokat, akik nem jutottak be más főiskolákra. Itt humán tárgyakat, számítógép kezelést és más ügyviteli ismereteket tanulnak, speciális, a Balatonnal kapcsolatos műveltséget is szereznek.
A közművek fejlesztésére kevés pénz jut, Almádiban a csatornázottság foka alig éri el az ötven százalékot. A tisztítatlan szennyvizet kilométereken át vezetik, ahelyett, hogy itt helyben oldanák meg a kezelését. A strand melletti átemelőnél nyáron olyan bűz terjeng, hogy a fürdőzők okádnak tőle. A városi szemét egy felhagyott murvabányába kerül, épp a nyitott karszt fölé, már annyira megtelt, hogy az almádi hegy fölött hamarosan látni lehet majd a szeméthalom csúcsát.
Kint a zártkertekben nálunk is engedély nélkül felépítették a nyaralókat és a tulajdonosok most követelik az odavezető utakat, a vizet, a gázt, a bolthálózatot. Legalább kétmilliárd forint kellene ahhoz, hogy mindenestül felszámolhassuk az infrastruktúra elmaradottságát. Ha viszont nem tudunk változtatni a helyzeten, akkor az egész környékünk elértéktelenedik.
Nyáron 400, télen 800 munkanélkülit kell támogatnunk és minden ötödik lakosunk szociális segélyre szorul. Sok öreg feladta a városi lakását, téliesítette az itteni víkendházát és leköltözött. Közben a biztos megélhetésnek hitt nyugdíjuk elértéktelenedett és éhen halnának, ha időnként nem juttatnánk nekik néhány ezer forintot. Sorolhatnám még a bajainkat, de azt hiszem, elég unalmas hallgatni.
– A bevételeik hogy alakulnak?
– Általában a kurtaxát, az üdülési adót tekintik a Balaton menti önkormányzatok legfőbb bevételi forrásának. 1989-ig valóban sok pénz összejött ilyen módon, de akkor eltörölték a bejelentési kötelezettséget. Szervezett üdüléseknél, a nagy vendéglátó egységeknél továbbra sem lehet csalni, az ilyen jellegű városok, Füred vagy Földvár most is 60-80 milliókat kasszíroz308nak. Nálunk a kisebb panzióknál nem megoldható az ellenőrzés, ha egy emberünk kimegy a helyszínre és megpróbál körülnézni, a német vendég zaklatásnak veszi. Régebben 25-30 panzióból 15 millió forintot kaptunk, most 75-100-ból alig hetet. Elismerem, hogy csökkent a forgalom, de ezek a számok akkor sem tükrözik a valódi helyzetet.
Ilyen körülmények között nem jut pénz idegenforgalmi propagandára, a szerény műsorfüzetünk egymillió forintba kerül, egy komolyabb prospektus hárommillióból sem jönne ki. De mit is hirdessünk benne? A koszos strandunkat, ahol eldugulnak a vezetékek?!
Régi mániám, hogy három-négy évre be kellene zárni a Balatont és végre valóban alkalmassá tenni vitorlások fogadására. Jelenleg 3-4 ezer hajót tartanak nyilván, a jóval kisebb Fertő tavon viszont 19 ezret. Ezzel a hathetes szezont megnyújthatnánk hat hónapra és jobban fizető turistaréteget vonzhatnánk ide. Képzelje el, hogy ide jönne 20 ezer vitorlás és csak a tárolásért évi kétmilliárd forintot fizetnének!
(A tó időleges „bezárásának” ötlete már sok Balatonnal foglalkozó szakembernek eszébe jutott. Például a vízügyesek arról ábrándoznak, hogy ezt a szabad időszakot kihasználva végre megtisztíthatnák a szennyezett partmenti sávokat.)
– A helyi adózók köre is leszűkült. Az „Aurora” Szállodát a privatizációs pályázatok önkényes elbírálásával egy teljes szezonra bezárták, a Bauxitkutató Vállalat is megszűnt, elveszítettük a tőlük befolyó pénzt. 1250 nyilvántartott vállalkozónk alig 2 millió adót fizet – nem fejenként, hanem összesen! – csak a helyi OTP és néhány hasonló intézmény számít megfogható alanynak.
A polgármester által említett Bauxitkutató Vállalat megszűnésével Almádi város a legfontosabb ipari háttérbázisát vesztette el. Az egykor ezer főt foglalkoztató vállalat létszáma alig háromnégy év alatt 150-re csökkent, míg végül 1995-ben be kellett fejeznie a tevékenységét.
309A cég sorsát természetesen az alumíniumipar változásai döntötték el. 1995-től a magyar kormány többé nem fedezte a halmozódó veszteségeket, a bauxitkutatás sem kapott több hitelt, nem tudta törleszteni a Hungalu Vállalat felé fennálló 200 milliós tartozását.
A csőd után néhány emberük átkerült a bányákhoz, ők ha korlátozott mértékben is, de folytatják a kutató tevékenységet, negyven fő a meglevő felszerelés maradékával kútfúró vállalkozásba kezdett, de az állomány nagy részét szélnek eresztették.
A volt főmérnökkel kimegyünk az egykori székházba – öt kilométerre fekszik Almádi központjától. A bejárat előtt töretlen a hó, igaz, régebben sem használták, a teherportán át közlekedtek. Megállunk az udvaron:
– Mennyit érhet ez az ingatlan?
– A könyv szerint 60-70 milliót, ehhez jön még 20-30 milliónyi szerszám és felszerelés.
A Bauxitkutató Vállalat a maga nemében Közép-Európa legjobban felszerelt intézményei közé tartozott. Erős pénzügyi-ipari háttérrel rendelkezett, már tíz évvel ezelőtt is nyugati szintű csúcstechnikával dolgozott. Az általa használt Wirth márkájú fúróberendezéseket most a csőd után német és osztrák cégek vásárolták vissza. A kiszolgáló műhelyeket is úgy felfejlesztették, hogy hibátlan minőségben voltak képesek előállítani a szükséges pótalkatrészeket. Háromszor olyan termelékenyen dolgozott, mint vetélytársa, a várpalotai Kutató-Fúró Vállalat, mely szovjet gépeket használt – ez a cég már nyolc éve megszűnt.
Az udvaron traktorok, teherautók, mérőműszeres kocsik állnak, ez már csak a maradék, a jobb darabokat rég eladták. Az épület egy részébe egy diszkont áruház telepedett be, a műhelyeket a kútfúrók vették át, maga az irodaház egyelőre még vevőre vár. A berendezésre már akadt jelentkező, néhány szállítómunkás épp hordja el a külső tárolóban lerakott szekrényeket.
A régi főmérnök elkéri a portán a kulcsokat és bemegyünk a háromszintes irodaépületbe. A fűtés már rég leállt, a folyosókon fogvacogtató a hideg. Benézünk a számítógép-terembe: egymás hegyébe hányták a monitorokat és az adattároló szekrényeket.
310– Már eljárt fölöttük az idő, de 15 éve, mikor beszerezték őket, a kor magas színvonalán álltak.
A lépcsőkanyarban egy térkép lóg a falon: Magyarország reménybeni bauxit-lelőhelyeit tüntették fel rajta. Az ásványvagyont jelző kis körök Budapesttől Nagyegyházán és Mányon keresztül egész Tapolcáig húzódnak.
– Ezek mekkora értéket jelentenek?
– A megkutatott bauxit összlelet nagy része a karsztvíz szintje alatt helyezkedik el, ezért nem lehetne gazdaságosan lefejteni.
Minden folyosószárnyat ajtók zárnak le, benézek az üvegen, a félhomályban feltűnik néhány funkcióját vesztett felirat: szakszervezeti iroda, titkos ügykezelő, polgári védelem. Az emeleti pihenőn még nem bontották le a kis földtani kiállítást, feltehetőleg valamelyik bányaüzem kapja meg, talán ők viszik el Vadász Elemér akadémikusnak a sarokban álló megkoszorúzott mellszobrát is.
Benyitunk a tanácsterembe, már ezt is kipakolták, csak a falon maradt ott egy konferenciáknál használatos kisméretű vetítővászon, az ablakpárkányon néhány régi telefonkönyv és megfagyott sansaveria.
– Mi lesz a sorsa ennek az épületnek?
– Nem tudom. Ekkora irodaházat a Balaton mellett egyetlen vállalat sem tud használni. Talán egy átképző intézet, iskola vagy kollégium jelentkezik majd érte.
Balatonfüreden is megnéztem néhány kárpótlásban kiosztott területet. A „Görög falu” nevezetű tervezett bevásárló központ mellett az Állami Gazdaság egykori szőlőjét is felszabdalták. A három hektár több mint ötven új tulajdonos egyelőre osztatlan közös birtokába került.
A szőlő állapota híven tükrözi ezt a tisztázatlan helyzetet. 1990 óta csak a termést szedték le a kordonokról, egyébként senki sem nyúlt hozzájuk. Most is már áprilisra jár az idő, de még nem metszették meg a szőlőt, minden szál rajta ma311radt, mikor megfogom az elfagyott ágakat, száraz pattanással törnek el.
– A kárpótlással önmagában talán még nem lett volna baj – mondja a kísérőm –, de utána két év kemény munkát kellett volna ráfordítani erre a területre, megtrágyázni a földet, visszavágni a szőlőt, hogy friss, egészséges hajtások jöjjenek fel rajta, de ezt egyetlen új tulajdonos sem vállalta. Némelyikük nem is ért hozzá, eleve nyerészkedési céllal vásárolt, csak két szempont vezérelte: Füreden legyen a föld és látni lehessen róla a Balatont. Aki pedig szakember, az nem kockáztatja meg, hogy rendbehozza a parcellát, aztán a végső felosztásnál kiderüljön, hogy nem is az a darab lesz az övé. A kárpótláskori felmérés és a végleges telekkönyvi tulajdonrögzítés között ugyanis öt-tízméteres csúszások is lehetnek majd.
Füred központjában a Hotel Agro és a lakótelep között a Kéki patak mellékét is kiosztották kárpótlásban. A föld itt még a szokásosnál is jobban elaprózódott, egy-egy hektár 45-50 új tulajdonos kezébe került, a legnagyobb „birtok” 4-500, a legkisebb 10-20 négyzetmétert tesz ki, de kísérőm azt állítja, hogy ő tud egy 3 négyzetméteres „latifundium”-ról is.
Szerintem senki sem gondolhatta komolyan, hogy gazdálkodni akar ezen a juttatott földön. A Kéki patak partjain eleve meg kell hagyni a két-két méteres védőzónát és a maradék felületet egyre inkább feltölti a szemét. Ahol még kilátszik a meztelen talaj, ott rossz nádas borítja.
A kemény tél bekergette az erdőből a rókákat, rájártak a lakótelepi kukákból kicsurgó szemétre, aztán ide is szoktak, kotorékot vájtak maguknak a hulladékdombokban. Az állatok nagy része veszett – kedvenc táplálékuk a pocok közismerten vírushordozó –, összevesznek a kóbor kutyákkal és rájuk is átörökítik a kórt. Az önkormányzat vadászokat küldött ki rájuk, akik két hónap alatt 36 rókát lőttek ki – ennyi dúvad egy üdülőváros közepén nem tekinthető lebecsülendő teljesítménynek.
– Végül is miért vásárolták meg ezeket a földeket? – kérdezem. Kísérőm a lakótelep felé mutat:
– Valaha itt nagy lendülettel indult meg az építkezés, mert a győri panelgyárat el kellett látni munkával. Az emberek azt hit312ték, hogy ezt a területet is kisajátítják majd és ők komoly hasznot zsebelhetnek be, de az építkezések elakadtak, még az eredetileg tervezett házakat sem húzták fel.
– És most mit lehet itt csinálni?
– Büntetni nem tudunk, mert nincs kit, még nem nevesítették a tulajdonosokat. Ha mi magunk nekiállunk rendet rakni, másnap már öten-hatan jönnek:
– Mit keresnek itt maguk? Ez a miénk!
– És nem lehetne visszavenni tőlük a földet?
– Elméletileg erre is volna lehetőség, de nem tudok róla, hogy a gyakorlatban valahol is sor került volna egy ilyen lépésre.
A kísérőm szeretne egy szívderítőbb példát is prezentálni, kimegyünk a Bocsár dűlőbe. Itt már előbbre tartanak a változásokkal, nevesítették a kiosztott birtokokat. Egy részüket ennek ellenére műveletlenül hagyták, de néhány tábla már felújult, kézzel forgatták át a földjüket – az egyikből 300 köbméter követ hordtak el házalapba, még a sorközöket is végigkapálták.
Ezeken a helyeken általában egy-egy család dolgozik. Az öreg családfő kint tölti az egész napját, a háta már meghajlott; „a szőlő nem szereti az egyenes embert”, fiai-unokái szabad óráikban járnak ki segíteni. Napszámos csak ritkán akad, akkor sem lehet megfizetni: 1500 forintot kér, hozzá ebédet és két liter bort. A maga munkáját viszont nem számítja az ember.
Itt fenn a hegyen 70-80 forintért árulnak egy liter bort, jó, ha 10 forint marad rajta, de az emberek reménykednek, hogy egyszer lesz még különb világ is.
Badacsonytomajon is a privatizáció témájával kezdjük a beszélgetést. A környék adottságai kedvezőbbek, mint Balatonalmádié vagy Balatonfüredé, ahol a múlt századi filoxéra elpusztította a szőlőket. A helytörténeti kalauz a következő jellemző adatokat említi: 1873-ban Balatonfüreden 606 hold szőlőt műveltek, a vész után csak 55-öt, a Badacsonyon viszont 1022 holdból 988 maradt meg.
313A felszabadulás előtt a terület 40-50 százalékát a nagybirtokosok tartották a kezükben. A nemesi családokat: az Esterházyak, a Somsichok, a Forgáchok, a Purglyk úgynevezett „presztízs” szőlőket tartottak fenn a környéken. Az anyagi ráfizetést is vállalva termelték itt boraikat, a megszentelt nemzeti hegyen gyakran tartottak mulatságokat, bálokat, a nyarait ugyancsak itt töltő Herczeg Ferenc író Horthy Miklós kormányzót is többször vendégül látta.
1945 áprilisában a Földosztó Bizottság 4018 holdat vett igénybe a környéken, ebből több mint 3 ezret herceg Esterházy Páltól koboztak el. Vincellérek, gazdasági cselédek, bányászok kaptak földet 300 négyszögöltől 2,2 holdig terjedő mértékben. A terület nagy része a Magyar Államkincstár tulajdonába maradt, később erre alapozódott az Állami Gazdaság.
A magángazdákra később szerencsés idők jártak Badacsonytomaj vidékén. Az 1950-es évek elején itt nem jött létre harmadik típusú termelőszövetkezet – csak a forma és a statisztika kedvéért engedtek át két holdat a szomszédos téesznek. 1957-ben alakult egy hegyközségi szakszövetkezet, mely részben a növényvédőszerek és egyéb művelési eszközök jutányosabb beszerzését szolgálta, másrészt módot teremtett rá, hogy a bort ne kelljen áron alul eladni az állami felvásárlóknak, hanem a gazdák maguk értékesíthették.
A badacsonytomajiak az 1990 utáni változásokat követő privatizációs folyamatba is az átlagosnál nagyobb gondossággal és szervezettebben léptek fel. A Badacsonyi Állami Gazdaság is a magánosítás sorsára jutott ugyan, de a terület nagy része a Gazdaság dolgozóinak tulajdonába került és a szőlőket nem engedték nadrágszíjparcellákra elaprózni.
A község határa jelentős mértékben Veszprém fennhatósága alá tartozott – feltehetőleg azért, mert ott működtek a kezelőként működő gazdaságok irodái –, az ottani illetékesek le is szóltak a községbe, kérdezve, hogy mikor tartsák meg az árveréseket. A tomajiak mielőtt válaszoltak volna, megtudakolták a Meteorológiai Intézettől, hogy ezen a télen mely napra várható a legnagyobb havazás és ezt a terminust adták meg. Az időzítés bejött, a jelzett napon valóban akkora hóvihar tombolt, hogy a 314faluból se ki, se be nem vezetett járható út. Az árverésen csak a helybeliek vettek részt és maguk között intézték el a szóban forgó földek sorsát. Csak az árverések harmadik fordulójában jelenhettek meg a veszprémi és fehérvári ügyvédek és már csak a maradékon osztozhattak. Ebben a szakaszban alakultak ki a 4060 négyszögöles, 100-szor 3 méteres „kígyó parcellák”.
A „bebírók”, vagyis a nem állandó tomaji lakosok számos épületet húztak fel a külterületeken, egy reprezentatív felmérés száz házat vizsgált meg és közülük 67-nél talált különféle szabálytalanságokat. Az újabb rendelkezések szellemében a lebontás gyakorlatilag szinte lehetetlenné vált, a bírság behajtása is kérdéses, az önkormányzat legfeljebb annyit tehet, hogy a szőlészekkel és a természetvédőkkel karöltve figyelőszolgálatot szervez, hogy meggátolja a további kísérletezéseket.
A telekadót is megpróbálják felhasználni a falu képének és szerkezetének célszerű korrigálására. Korábban jó néhányan vásároltak belterületi földeket nyerészkedési szándékkal; öt-hatezer forintért megkaphatták és az ingatlan értéke az út, a csatorna és egyéb szolgáltatások kiépültével milliókra emelkedett – minden különösebb személyes ráfordítás nélkül. A tulajdonosok csak a további értéknövekedésre vártak és a legszükségesebb karbantartást sem végezték el, az udvart felverte az akác, az elburjánzó gaz áthúzódott a szomszédos kertekbe, a bozótosban balatonfüredi mintára megbújtak a rókák.
Az önkormányzat a be nem épített belterületi telkekre négyzetméterenként 100 forintos adót vetett ki. Ezzel a kulccsal számolva 200 négyszögöl után már indulásnál 72 ezer forint adó járna, de mivel a tulajdonosok eleinte nem vették komolyan az intézkedést, a második év végére a befizetendő összeg a kamatokkal és a büntetéssel együtt majd 200 ezer forintra emelkedett. Ezt sokan nem bírták vagy nem akarták kifizetni, eladták a telket és így sikerült házhelyhez juttatni azokat, akik építkezni szándékoztak. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy Pichler, a zseniális közgazdász hasonló adószabályozással teremtett több helyen is egész városrészeket az üres grundok helyére.)
A „bebírók” egyéb tekintetben is gondot jelentenek. Az állami támogatás csak a 2500 állandó lakos után jár, nyáridőben pe315dig sokszor 15 ezer emberről kell gondoskodni. A nyaralók elől telente a tulajdonosok nem takarítják el a havat, a község pedig nincs abban a helyzetben, hogy tisztogató brigádokat fizessen. Ausztriában már régen megszülettek azok a törvények, melyek meghatározzák az állandó és az üdülő lakosság arányát, felszámolva az aránytalan teherviselést.
Az őstomajiak száma pedig folyamatosan csökken. Az elmúlt évtizedekben viszonylagos jómódban éltek, megengedhették maguknak, hogy taníttassák a gyermekeiket, ez az új nemzedék aztán felnövekedve a városokban találta meg a helyét és nem tér vissza a faluba. Az öregek elhalnak, a megüresedett házakat újabban külföldiek vásárolják meg, már több mint százan szereztek tulajdont, akadnak köztük kitelepített svábok, 56-os disszidensek Svédországból, osztrákok és bajorok.
– A Balatont az ország mindig is gyarmatnak tekintette – mondja Kálóczi Kálmán, Badacsonytomaj polgármestere. – Egy angol történész kétféle gyarmattípust különböztet meg, a mi vidékünkön mind a két fajtára találhatunk példát. Az úgynevezett „fair gyarmatokon” azért települnek meg az emberek, hogy békében és jólétben éljenek ott – ennek felel meg a közelünkben Révfülöp vagy Szigliget. Ez a lakosság olyan fontosnak találja a maga nyugalmát, hogy még ahhoz sem járult hozzá, hogy az ő partszakaszán alakítsák ki az új átkelő komp állomását.
A második változat: a „kizsákmányoló gyarmat”, melyet az aranybányászok a rájuk tapadó kurvákkal és szélhámosokkal azért szállnak meg, mert el akarják vinni a kincseket, a hulladékot viszont ott hagyják, ehhez hasonlít Badacsonytomaj sorsa.
A tó körül sokáig nem alakult ki megfelelő közlekedés, a helységek határa sem nyúlt le a vízig, mert a partmelléket hitbizományi birtokok foglalták el, még a lakosság sem juthatott be ezekre a területekre. Kivételnek tekinthetjük Balatonfüredet, melyet Jókai, Wesselényi és más országos hírű személyiségek gyakori jelenléte fürdővárosi rangra emelt fel.
316A Balaton jelentőségét a trianoni békeszerződés növelte meg, a diktátum elvette Karlsbadot, Marienbadot, az adriai tengerpartot és az erdélyi fürdőket, így ez a tó lett az ország központi üdülőhelye.
A badacsonyi falvakat a század elején megnyíló bazaltbányák lendítették fel, a kőfejtők 3-500 embernek adtak munkát. Badacsonytomaj is gyors ütemben épült ki, hamarosan nagyközséggé vált.
A munkásgárda szociáldemokrata szellemiség jegyében szerveződött, ez a politikai alapállás túlélte a háborút is, a Szociáldemokrata Párt 1945-ben négyszáz fölötti taglétszámot mutatott fel itt. Kommunisták alig-alig jelentkeztek a községben, 1947 után ezeket is kiemelték és országos pozíciókba helyezték el. A szelídebb szociáldemokrata felfogás sokat enyhített a Rákosi korszak megszorító intézkedésein, nem került sor begyűjtéssel kapcsolatos padláslesöprésekre, letartóztatásokra.
Talán ez a szellem hozta le Pestről Badacsonytomajra a kitelepítés elől menekülő arisztokratákat és a Horthy-rendszer magasabb állami tisztviselőit. Itt megbízható menedéket találtak: földet műveltek, tanítottak, én is tőlük tanultam meg németül gyerekkoromban – mondja a polgármester.
Az idők csillapultával ezek a meghatározó társadalmi erők – ha már új nemzedékükkel is, de jelen vannak a közösség életében, megkülönböztethetőek az egykori kőbányászok és a háború előtti felsőbb osztályok utódai.
(A Balaton mellett maradva érdekes párhuzamot kínál Akarattya társadalmi összetétele. A helyi Fürdőegyesület annak idején egy katolikus pénzügyi alaptól vette meg a földet és a parcellázásnál alapvető feltételnek számított, hogy a telekért jelentkező hithű katolikus ember legyen. Csak hat-hét család telepedett meg állandó lakosként, a többiek inkább nyaralókat építettek. 1949-ben a kitelepítések idején 600-ra duzzadt fel a lélekszám, ennek ellensúlyozásaként 120 fűzfői munkást is ide irányítottak. A „deklasszált elemek” 1956 és 1961 között aztán elhagyták a környéket, ki Pestre ment, ki külföldre.
Sokszor támadt az a benyomásom, hogy a Balaton-part településeit ma is sokkal inkább jellemzik a látványos nemzeti, 317néhol nemzetieskedő megnyilvánulások, mint az ország más vidékeit.)
1990-ben a tomaji polgárok leváltották a tanácsi vezetést, helyét a Faluszövetség vette át, majd itt is sor került az önkormányzati választásokra. A jobboldali hisztéria időszakában különösen feltűnőnek találhatjuk, hogy egy szocialista polgármestert választottak a fentebb már említett Kálóczi Kálmán gépészmérnök személyében.
Kálóczi kezdettől fogva a támadások kereszttüzébe került. Fellépett az 1980-as években kibontakozó gyakorlat ellen, melynek keretében némely korábbi vezető politikai hatalmát gazdasági pozíciók kialakítására használta fel, vállalkozásba kezdett, a privatizálásra kijelölt üzleteket, jobb fekvésű telkeket a Pestről csak nyaralni lejáró réteg kezére játszotta át. Kálóczi inkább a helyi erőket kívánta támogatni, felmérte, hogy ez a megoldás munkahelyeket teremt a községben, egyben biztosítja az üdülési szezon meghosszabbítását, mert az itt lakó iparosok, boltosok nem zárnak be augusztus végén.
Kálóczi viaskodásai jelentős eredményeket hoztak, de fontos energiákat is lekötöttek. Egy szomszédos község polgármestere megjegyezte: amíg Kálmánék egymásnak feszültek, addig mi csatornát építettünk. Az más lapra tartozik, hogy el lehetett-e kerülni ezeket a harcokat.
A következő, 1994-es választások alatt az egykori nómenklatúra összefogott, hogy újból elfoglalja a helyi politikai hídfőket, a cél érdekében elfogadták az olyan jobboldali pártok támogatását is, mint amilyennek például az Egyesült Kisgazdapárt számít. Megnevezték azt a kilenc embert, akinek az ő szándékuk szerint az új elitet alkotni kellett volna, megválasztásuk érdekében nagyvonalú kampányt folytattak, a becslések szerint 2-3 millió forintot költöttek el. Sok helybeli polgárt nem tudtak meggyőzni, ezek úgy ítélték meg, hogy a jelöltek valóban demokráciát akarnak ugyan – de elsősorban saját szándékaik megvalósítására. Kálóczi másodszor is győzött.
Az időközben vállalkozóvá lett régi tanácselnököt tehát nem sikerült polgármesterré választatni, de a csoportosulás öt jelöltje bejutott a tízfős önkormányzati testületbe – ezzel 318a megoszlással előrevetette árnyékát egy közigazgatási patthelyzet.
A konfliktusok sokasága állt elő. Kálóczi nem járult hozzá, hogy a vállalkozók egy reprezentatív szállodát építsenek Badacsonytomajban. Túl azon, hogy a hotelt egy szigorúan védett természetvédelmi területen, a „sziklagörgetegen” kívánták elhelyezni, az a sokszoros tapasztalat is ellene szólt, hogy a Balaton mellett szinte minden hasonló létesítmény a maffia melegágyául szolgál. A helyi kereskedelem védelmében Kálóczi visszautasította egy nagyáruház létesítésének a tervét is.
– Azzal vádoltak, hogy vállalkozóellenes vagyok – mondja a polgármester –, ezt visszautasítottam: apám kőművesként, anyám pedig szabó kisiparosként dolgozott. Az egész gyerekkorom abban telt el, hogy tanultam, miképp kell terveket-költségvetéseket készíteni, milyen módon kell bánni a kuncsaftokkal. Viszont úgy tartom méltányosnak, hogy aki vállalkozni akar, az vállalja a terheket és a kockázatot, ne az önkormányzattól várjon telket, pénzt, ingyen ügyintézést. A mi erőforrásainkat a helyi infrastruktúra fejlesztésére kívánom fordítani, minden forintnak száz helye is akad, elég, ha annyit mondok, hogy a községnek alig négy százaléka van megfelelően csatornázva.
Számos akció indult a polgármester pozícióinak meggyöngítésére. 1995 februárjában a képviselőtestület úgy döntött, hogy kilépnek a Balaton Szövetségből, ennek következményeként a Regionális Tanácsból is kikerültek. Később, mikor Kálóczi előtt komoly esély kínálkozott, hogy a Községi Önkormányzatok Országos Szövetségének elnökévé válasszák, a testület kenyértörésre vitte a dolgot, lemondtak, új választásokat kellett kiírni. Ezzel a lépésükkel Kálóczit megfosztották a magas tisztség elnyerésének lehetőségétől, mivel az adott pillanatban nem számított hivatalban levő vezetőnek.
Kálóczit aztán újra megválasztották, öt év alatt immár harmadszor. A korábbiaknál is nagyobb fölénnyel győzött a vele szemben álló csoportosulásból hárman is kiestek; így egy együttműködésre hajlamosabb testülettel dolgozhat tovább.
319Sétálunk a polgármesterrel a hóban-fagyban elmerülő tomaji utcákon, délidőben is alig-alig mutatkozik forgalom.
– Ilyenkor télen miből él a falu?
– Mint a Balatonon általában: abból, amit nyáron megkeresett. Persze sokan vannak, akik folyamatos munkaviszonyban állnak: 87 közalkalmazottat és tisztviselőt tartunk nyilván, pedagógusokat, orvosokat, az Állami Gazdaságból leválasztott borpalackozóban százan dolgoznak, egy másik hasonló üzemben ötvenen, a pinceszövetkezet is ötven embert foglalkoztat. Sajnos sok korábbi munkahely megszűnt; az Erdei Termék Vállalat Pepsi üzemének épülete üresen áll, csak az őrök és az elszámolást végzők lézengenek benne. Feloszlott a 120 fős Nagyközségi Szolgáltató Üzem is, sok utódszervezet megpróbálta „lenyúlni”, de egyiknek sem sikerült.
– Alkalmi munkák adódnak?
– Egyre ritkábban. Csak kevesen tudják megfizetni az 1200-1500 forintos napszámot – ehhez jön még az étel és a bor is –, ennél olcsóbban csak az erdélyi és olténiai vendégmunkások dolgoznak, őket vállalkozók hozzák-viszik buszokkal. Sok szőlő műveletlen marad, gyeppé alakul át, felveri az akác.
– Hányan szorulnak segélyre a faluban?
– Alkalmilag 250 embernek juttatunk pénzt, nyolcvanan igényelnek rendszeres jövedelempótló támogatást. A faluban két cigány család lakik, gyakran megjelennek nálunk, még az orvosságok kiváltására sem telik nekik. Valaha a gyertyánosi részen egy egész „péró” alakult ki, de egy 1964-es kormányhatározat az egész Balaton mellől elirányította az engedély nélkül letelepült cigányokat.
Megállunk a második világháború halottainak emlékművénél, az oszlopot félmagasságban elmetszették és a két részt kissé elcsúsztatták egymáson, mintegy az eltört életeket jelképezve. Böngészem a neveket; számos idegenes hangzású is akad köztük: a Braun, Deutsch, Grosz, Gatmenn család tagjai.
– Több mint ötven zsidót vittek el Tomajról a fasiszták és csak ketten tértek vissza közülük. Sajnos kemény vitát kellett folytatnunk néhány helyi tisztségviselővel, hogy ezek a nevek is felkerülhessenek az oszlopra.
320Séta közben fel-feltűnnek a „vállalkozói barokk” csiricsáré színei és jelképei – megjegyzendő, hogy szerényebb mértékben, mint a tópart más divatos helységeiben.
– Mi várható az idegenforgalomban?
– Azzal kell számolnunk, hogy a Balaton-vidék nem fogja elérni a korábbi szintet. Annak idején többek között a közép-európai térség felértékelődése is ide vonzotta az embereket. Az olaszokat, franciákat, németeket érdekelte, hogy élnek a szocializmus reformországában – erről most már nincs szó. A Balaton a csökkenő hozadék jeleit mutatja és ez nem csak minket, itt lakókat érint, ha nem a beszállítók révén a fél Dunántúlt.
Az idegenforgalom mégis a fejlődés serkentője marad. Megfelelő csatornázás híján sokan engedik ki a szennyvizüket a felhagyott kutakba, vagy egyszerűen az útmenti árkokba – itt a trutymó elpang és bűzölög. Az a szomszéd viszont, aki szobák kiadásából él, ezt nem fogja tudomásul venni, mert az orrfacsaró szag elriasztja a vendégeit. Rákényszeríti a szabálytalankodót, hogy legalább a szippantós kocsit hívja ki.
Néhány Balaton-vidéki polgármester korábban sikeres vállalkozóként működött és éppen az ott szerzett szakmai tekintélye miatt esett rá a választás. Két ilyen pályát választottam ki, mint a sláger mondja: „az egyiknek sikerült, a másiknak nem…”
Az első példa kedvéért néhány kilométert el kell távolodnunk a Balaton-parttól. Vértes Árpád Hévízen tölti be a polgármesteri tisztet. Legendás üzletember és szervező hírében áll: alig ért véget a borverseny, melynek rendezési jogát Keszthelytől hódította el, már nemzetközi írókonferenciát hozott létre a városban, néhány héten belül Kodály-szobrot avat, melyre a mester özvegyét is meghívta.
Vértes már ezen a koradélelőtti órán sem tudott elszabadulni tárgyalásaiból, az egyik adminisztrátort küldte ki elém a vasút321hoz, a kocsi útközben az Önkormányzati Hivatal Keszthelyen lakó vezetőit is összeszedi.
A városháza felé tartva útitársaim különös történeteket mesélnek a fürdőhelyre látogató vendégek gazdagságáról:
– Néhány német, mikor fürödni megy, szándékosan tilosban, parkol le. Beül egy szomszédos eszpresszó teraszára és onnan figyeli, hogy a rendőrök mikor teszik rá a kerékbilincset az autóra. Mikor ez megtörténik, megnyugodva elmegy: biztonságba került a kocsija, nem fogják ellopni. Az ezerforintos büntetés nem érdekli.
– Egy orosz vendég bejelentette a rendőrségnek, hogy a tízéves kisfiuk fagylaltozni ment és a tolongásban ellopták az övtáskáját. A panaszt felvevő rendőr csak úgy rutinból megkérdezte, hogy volt-e pénz benne. Hogyne lett volna – felelték a szülők – kétezer dollár, ennél kevesebbel nem illik elengedni egy gyereket fagylaltozni.
Az autó ablakán kibámulva úgy tűnik, mintha ugyanaz a nyugatias bőség áradna az egész város levegőjéből is. Az üdülési szezon Újévtől Szilveszterig tart, a város gyors ütemben terjeszkedik. A régi kukoricaföldek helyén kis tornyokkal díszített villák emelkednek, még a lakótelep is egyedi tervezésű házakból áll, igaz, az áruk felülmúlja nem csak a balatoni, hanem a budapesti színvonalat is. Az utcákat csak díszkövezettel szabad burkolni, számtalan építészeti megoldás szolgálja az erre járók kényelmét: sétáló körzeteket, pihenőket, szabadtéri sakktáblákat alakítottak ki.
Vértes Árpád a polgármesteri hivatal pincéjében fogad, egy kis klubhelyiséget alakított ki a polgári védelem egykori támaszpontján.
– Most mondja meg: minek ez a katonásdi a mai Európában? – kérdezi a zömök, korán őszült ötvenes féri, aki tapasztalataim szerint egyforma biztonsággal találja el a megfelelő hangot, akár Habsburg Ottóval, akár a városi lőtér pályamunkásával kerül szembe. Engem, úgy vélem, valahova kettőjük közé rangsorolhat.
Elöl a söntés részen három ötvenliteres hordó fekszik, utoljára a borverseny résztvevői töltötték fel a város hasznára, sörben 322sem mutatkozik komolyabb hiány, bár a sörverseny indulóitól kapott palackok nagy részét a szomszédos zöldségbolt hűtőjében tartják. Beljebb tisztán megterített kecskelábú asztalok állnak – amennyire a magyar viszonyokat ismerem, biztos vagyok benne, hogy ebben a környezetben nehéz milliók sorsa szokott eldőlni.
Vértes utasítja a titkárnőjét, hogy ne zavarják a beszélgetésünket, de a mobil telefonja gyakran megszólal, végül megunja és kikapcsolja a készüléket.
– Szabad megkérdeznem, hogy kivel tárgyalt ma reggel?
– Egy bank pesti központjából jöttek le ügyintézők. Egy valutaváltó automatát akarnak felállítani az egyik közösségi épületünkben. Volt egy kis vitánk, mert a bankosok megszokták, hogy más városokban ingyen jutnak helyhez, én az egy négyzetméterért ötezer forintot kértem.
– Egy évre?
– Hová gondol?! Egy hónapra. Úgy látszik, nem kértem sokat, mert a végén megadták.
A söröspoharat forgatva próbálom megfogalmazni az alapvetőnek vélt kérdést:
– A maga kezemunkájának számtalan nyoma látszik a városon és mind arra vall, hogy elsajátította a menedzseri gondolkodásmódot. Azt szokták mondani, hogy a magyar embertől idegen az úgynevezett „kereskedői szellem”, maga hogy lépett túl ezen az előítéleten?
– Én már otthon, a szülői házban megkaptam az indító lökést. Apám nagyvágó volt Türjén, hentes és mészáros. Hetven segéddel dolgozott, Bécsbe és Fiumébe is szállított húsárukat. Akkoriban még nem jártak hűtővagonok; kiszedték a borjú belsőségét, a testüreget teletöltötték jéggel, botokkal kitámasztották, hogy állva maradjon, így utazott napokig. Apám engem is korán munkára fogott, egy kis billrot kötényt csináltatott nekem.
A háború aztán elkobozták a családi vagyonunkat. Apámnak még azt sem engedték meg, hogy megkeresse a kenyerét: ha vásárt rendeztek Türjén, lefogták előtte és csak a sátorbontás után engedték ki, nehogy valamilyen üzletet köthessen. Aztán 1954-ben el is vitte őt az ÁVO. A bátyám akkoriban egyetem323re járt, ma akadémikus, a nővérem a premontreieknél tanult, én maradtam otthon családfenntartónak. 14 éves koromban egy lóval fuvaroztam, a pékárut szállítottam szét a községben. Nem juthattam el a zalaszentgróti gimnáziumba, ahová korábban készültem.
Apám kiszabadult, de nem múlt el a veszély a feje fölül. A türjei tanácselnöknő valaha újságkihordóként dolgozott, nagy nyomorban élt a gyerekeivel, apám sokat segítette, most, hogy magas posztra került, hálából megmondta, hogy soha nem hagyják békén, jobban jár, ha elmegy Türjéről.
Feljöttünk Pestre a Bródy Sándor utcában szereztünk egy egyszobás lakást, öten éltünk benne. Később átmentünk a Révay utcába, egy nagyobb lakásba, de ebben a házban gerendákkal volt feltámasztva a folyosó, attól féltünk, hogy a plafon a nyakunkba szakad.
Itt Pesten már tanulhattam, elvégeztem az autóközlekedési technikumot. A futball révén érvényesültem, az NB II-es Autóbuszban játszottam, Kiss II., a „Tüdő” volt az edzőnk. Elhelyeztek a vállalatiak műszaki főellenőrnek. Hiába jöttek be a dolgaim, nem tudtam megszokni a budapesti hajtást.
Apámnak sikerült visszatérni a szakmájába a Rákosmenti Termelőszövetkezet húsboltját vezette. Az egész család beállt mellé segíteni, sikerült egy kis pénzt félreraknunk. 1964-ben találkozott egy régi ismerősével, valaha marhákat vásárolt az illetőtől, aki közben az egyik zalai téesz elnöke lett. Megállapodtak, hogy a családunk a téesz neve alatt épít egy tízszemélyes panziót lent Hévízen. Az országban ez volt az első maszek panzió.
Az építkezést a bátyám irányította, de mikor elkészült, idegenek kezébe került, akik megloptak minket. 1969-ben én mentem le Hévízre és átvettem a panzió vezetését. Formailag a téesz alkalmazottjának számítottam, 1200 forintos fizetést kaptam, nagyjából ugyanennyi jutalékot, azt azzal egészítettem ki, hogy pincérként is dolgoztam, részesültem a borravalóból. Hat évvel ezelőtt vásároltam ki a téesz részét, így már én lettem az egyedüli tulajdonos.
Szerettük volna továbbfejleszteni a családi vállalkozást, az idők változása lehetővé tette. Negyven éve, mikor elvették a 324boltunkat, leszedték a cégtáblákat a homlokzatról, kértük az intézkedő rendőröket, hogy adják nekünk, de ők csak legyintettek: nem kell az már maguknak.
Mikor sikerült megnyitni az új boltunkat Hévízen, megpróbáltam visszaemlékezni rá, hogy nézett ki a régi firma, egy marha- és egy disznófejet festettünk rá, a tetejébe pedig a Vértes cég nevét. Régi türjei recept szerint készült cserkészkolbászt árultunk az első napon, külön örömet okozott nekünk, hogy édesanyánk megérhette ezt a napot.
– Hogy kapcsolódott bele a politikába?
– 1990-ben önkormányzati képviselőnek választottak, bekerültem a sport és kulturális bizottságba, itt csak folytattam azt, amit korábban már elkezdtem. A focit korán, 27 éves koromban abba kellett hagynom, mert összeszedtem egy porcsérülést. Elvégeztem az edzői tanfolyamot, az ifiknél kezdtem a munkát, aztán átvettem a felnőtt csapatot, felvittem a Hévízt az NB III-ba. Önkormányzati képviselőként öltözőket építettünk a pályán, most is tízmillió forinttal támogatom a sportklubot.
1994-ben megkértek, hogy induljak el a polgármester választáson. Az apát úr személyesen keresett fel, hogy vállaljam el.
– Vallásos embernek tartja magát?
– Nem különösebben, Karácsonykor és Húsvétkor ha elmegyek a templomba, de tisztelem a nép szokásait.
Négyen pályáztunk a polgármesteri székre: a volt VB-titkár, a marxista tanszék egykori vezetője, a keszthelyi Georgikon egyik tanára és én. Ellenfeleimet az MSZP támogatta, engem senki – a barátaimat és az apát urat leszámítva. Hivatalos helyről többen is felkértek, hogy lépjek vissza a vetélytársaim javára, de én kitartottam és toronymagasan nyertem. Talán még az segített, hogy épp a nevemnapján, december 11-én tartották a választásokat, ki is írták a plakátra: „Árpádkor szavazz Árpádra!”
– Anyagi szempontok mennyire játszottak közre a döntésében?
– Tudtam, hogy ezen a téren én csak veszíthetek. Tehetős embernek számítottam Hévízen; a Piroska panzión kívül két hús325boltot nyitottam a városban, egyet pedig bent Keszthelyen. Személyesen nem vezethettem tovább őket, át kellett adnom a fiamnak, reggel hat óra felé át szokott jönni hozzám megbeszélni az üzleti ügyeket.
Egy olyan várost vettem át, melyben 4.600 állandó lakos él, a népessége pedig meghaladja a harmincezret, 85 százalékos folyamatos telítettséggel számolunk, nálunk nem látni „Zimmer frei” táblákat. Létrehoztuk a szobakiadók egyesületét, összehívtam őket és közöltem velük, hogy nem küldök ellenőröket senki nyakára sem, de elvárom, hogy rendesen fizessék be a kurtaxát. Évi 158 millió forint jön be idegenforgalmi adóból.
Nyitottunk külföld felé is. Stockholm egyik külső kerületével testvérvárosi szerződést kötöttünk, idén 14 csoport jött ide üdülni tőlük. A sármelléki repülőtéren is leszállnak hozzánk érkező svájci turisták.
– Sok idegen állampolgár vásárol ingatlant Hévízen?
– Igen és én igyekszem leegyszerűsíteni a dolgukat. Olyan döntést hoztam, hogy a külföldiek polgármesteri aláírással vásárolhatnak lakást vagy házat Hévízen – amennyiben ez az ügylet nem sért magyar érdekeket.
– Miért hozták ezt a könnyítést?
– A hévízi polgár rengeteget költ a környezetére, például a Kodály utcában lakók egymillió forintot adtak össze, hogy a járdájukat díszburkolattal fedjék be. Ha egy német idejön, végigjárja a hivatalos engedélyezési folyamatot és megvásárol egy ingatlant, nem kell beszállnia az ilyen vállalkozásokba, egyszerűen beleül a készbe. Én viszont azt mondom neki: segítek rövidebb úton elintézni az ügyedet, de tegyél le 200 ezer forintot egy alapítványba a város javára. Három hónap alatt 6, millió forint jött be ilyen módon.
– Mennyire törvényes ez az eljárás?
– A jogász és bíró barátaimmal megbeszéltem, hogy mit lehet kapni ezért, a felfüggesztett börtönig hajlandó vagyok elmenni. Rizikó nélkül semmire sem lehet jutni.
– És mindenki hajlandó kifizetni ezt a pénzt?
– Lehívom őket ide a pincébe, elbeszélgetünk és megértik a kérésünket. 168 Betéti Társaság vásárolt itt ingatlant, most pró326bálják nevesíteni a tulajdonost, ez majdnem 18 millió forintot jelent Hévíznek.
Vértes rászán még két órát és körbevisz a városon. Először a saját, „Harangláb”-hoz címzett húsboltjába nézünk be, a pulton a régi türjei recept szerint készült felvágottak és kolbászok sorakoznak. A forgalomról kérdezem az eladót, ő udvariasan kitér és a főnökéhez utasít, aki százezer forintra becsüli a napi bevételt.
– Mekkora haszonkulccsal dolgoznak?
– Mi kínáljuk a legalacsonyabb árakat a városban, ez a legjobb politika, mert 450 helyen árulják a szalámit Hévízen, kell tennünk valamit, hogy éppen hozzánk jöjjenek. Mi öt-tíz százalékot rakunk rá, mások 25-öt, de emögött egy trükk rejlik – ők a nagy intézmények bevásárlóinak leadnak belőle öt-tíz percentet.
Az egregyi városrészben megállunk az új „Jézus Szíve” templomnál, melyet a környéken csak „Fradi kápolna” néven emlegetnek. Eredetileg csak egy 1930-as években épült harangláb állt itt, a hívek egy különálló imaházba jártak misére. A község kezdeményezésére ezt az utóbbit eladták és nekikezdtek egy új templom építésének. A helyi apát úr mintákat keresve Pozsonyban talált megfelelőt, bemutatta a helyieknek is. Vértes polgármesternek csak az épület kék-fehér színvilága nem tetszett, túlságosan szlávosnak találta, helyette a magyarosabb zöld-fehér kombinációt javasolta. Innen szinte már magától jött az ötlet, hogy vonják be a Ferencváros labdarúgó csapatát is. A bajnok lejött egy hírverő meccsre, ötezer ember támasztotta körben a korlátokat, a bevétel több mint félmillió forintra rúgott.
A templomot Ladócsy püspök, dandártábornoki rangú tábori lelkész szentelte fel. A kapcsolat a zöld-fehérekkel azóta is változatlanul tart. Simon, a válogatott hátvéd itt kereszteltette meg a fiát, ha a csapat Nyugat-Magyarországon játszik, mindig betér ide egy kis áhítatra. Az előtérben egy kis Fradi múzeumot is berendeztek; a ferencvárosi pálya világítóberendezésének tervezője itt rakta le a munkájáért kapott 001-es sorszámú örökös belépőjét, találni zöld-fehér részvényeket, a virágok az egyesület szelvényével díszített vázákban állanak.
327Maga a templom világos és kényelmes, a kálvária stációit erdélyi fafaragók készítették, talán csak az oltárkép festését bízhatták volna avatottabb kezekre.
Kint az utcán egy hintó vágtat végig, a parádé egy beállított jelenet része, a tévések egy órás műsort készítenek Hévízről. Megállunk és megvárjuk, amíg eltűnnek a kanyarban.
– Milyen távlati célokat szeretne megvalósítani? – kérdezem Vértest.
– Sajnos az önkormányzatnak semmi köze sincs a hévízi tóhoz, mely a világ legnagyobb felületű természetes melegvizű gyógytava – legföljebb annyi, hogy a szemetet takaríthatjuk a látogatók után. A kórház le van robbanva, sokáig nem lehet tartani, attól félünk, hogy valamilyen tulajdonlási manőverrel átjátsszák az egész tópartot a nyugati érdekeltségek és a magyar rablólovagok kezébe. Azt szeretnénk, ha nekünk adnák ide használatra és kezelésre, mégis csak mi vagyunk itthon mellette. Megmutatnánk, hogy „a bánat valóban csak meghalni jár ide”, mint ahogy azt a finn költő mondta.
(Természetesen a Hévízi Állami Gyógyfürdő Kórházba is elmentem tájékozódni, hamarosan kiderült, hogy egy régóta húzódó, de indulataiban nem csillapodó vita darázsfészekbe nyúltam. A polgármester már régen akcióba lépett, ügye érdekében írt országgyűlési képviselőknek, számos alkalommal nyilatkozott a sajtóban, sőt állítólag olyan ígéretet is tett, hogy ha a tó önkormányzati tulajdonba kerül, az ország összes nyugdíjasa ingyen használhatja majd.
Az intézmény vezetői lehetetlennek ítélték a polgármester kívánságainak teljesítését. A 62 hektáros területből 28 természetvédelmi területnek számít, magát a tavat „forgalomképtelen állami vagyon”-ként említi a vízvédelmi törvény, tehát a legszigorúbb elidegenítési tilalom vonatkozik rá.
A vezetők úgy vélik, hogy a hévízi önkormányzat egy feltételezett tulajdonbavétel esetén nem tudná működtetni, előbb-utóbb felborulna a kialakult gazdasági szerkezet. A kórház fekvőbeteg ellátása többnyire ráfizetéses, csak ritkán lehet nullszaldósra kihozni, ugyanez vonatkozik a járóbetegek kezelésére is. Hasznot csak az egyéb tevékenységek hoznak, mindenek328előtt a tófürdő, vagy az olyan árucikkek, mint az egyszer használatos iszappakolás. Ezt a pénzt forgatják vissza a gyógyító tevékenységbe, fejlesztik a kórházat, felújítják a száz éve elhanyagolt erdőt. Ez a mintegy százmilliót kitevő összeg nem léphet ki a belső körforgásból – kérdéses, hogy az önkormányzat fenntartaná-e ezt az állapotot.
Távlatilag reményt adhat, hogy az intézmény nem zárkózik el egy önkormányzattal közös közhasznú társaság alakításától.) Mivel a soron következő polgármester ellen folytatott perben még nem született meg a jogerős ítélet, ezért illik megváltoztatnom a nevét és a lakóhelyét, legyen tehát a továbbiakban Bolla László Balatonegyházáról.
Bolla már nyugdíjas, családi háza előtt a tábla a fia vállalkozását hirdeti. Mielőtt belépnénk a kapun, kísérőm elmondja, hogy a háromholdas farmját, szőlőjét és minden más vagyonát már életében szétosztotta a gyerekei között, nem akart örökösödési adóterheket hagyni rájuk. Meglepődöm a személyes találkozásnál: Bolla távolról sem kelti egy, az élettől már visszavonult ember benyomását, megjelenése, mozgása, hangja erőt és öntudatot sugároz. A nappaliban ülünk le, a házigazda mögött feszület és szentképek lógnak a falon.
– Tizenkét évig dolgoztam a Hajógyárban mint sofőr, aztán mint csoportvezető, de én nem arra születtem, hogy naphosszat azt mondogassam: „Józsi, töröld meg az orrodat, mert taknyos!”, azt akartam, hogy hagyják úgy végezni a munkámat, ahogy kitelik tőlem. Ha én elmentem a vasútra vagont kirakni, egyedül kipakoltam egy 600-as kocsit, melybe máskor hat ember szokott beállni.
A semmiből indultam el. Juhokat kezdtem tartani, 680 darabra vittem föl, ha éppen nem akadt juhász, akkor magam hajtottam ki őket. Aztán szállítással foglalkoztam, megvetten néhány lerobbant keletnémet teherautót, fuvaroztam velük, közben fokról-fokra feljavítottam és kicseréltem őket, hamarosan az egész környéken én hordtam az építőanyagokat.
Közben két negyven körüli férfi lép be a szobába, a bemutatkozásnál kiderül, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt megyei vezetői. A házigazda is ennek a pártnak a soraiba tartozik, be329leegyezésemet kéri, hogy az újonnan jöttek is leülhessenek az asztalunk mellé. Nincs miért kutatnom, hogy látogatásuk időpontja összefüggésben áll-e a mi érkezésünkkel, bólintok és tovább kérdezek.
– Hogy jutott eszébe, hogy polgármesternek jelöltesse magát?
– Nem volt természetes. A dédapám azt mondta nekünk bármilyen szegények is lesztek, vagy bármilyen gazdagok, ne politizáljatok! Később az apám sorsából is tanulhattam volna: ő az 1950-es években lovakkal és gazdálkodással foglalkozott, állítólag nem fizetett be valamilyen adót, elítélték egy évre. Előbb börtönbe zárták, ugyanabban a cellában tartották, ahová később én kerültem, aztán Uzsa kőbányán dolgozott kilenc hónapig. Mindent összevetve én sem jártam jól: 20-22 millió forintos ráfizetésembe került a politika és ráment az egyik vesém is.
– Miért kezdte el mégis?
– A rendszerváltás idején úgy éreztem, hogy a szél végre felkapja a keresztény eszméket és ebben a lendületben nekem is segítenem kell, mert ha megint mások intézik helyettünk a sorsunkat, akkor most is csak ők járnak jól.
Egyik este kint dolgoztam az udvaron, mikor eljöttek értem a gimnáziumi tanárok: fürödj meg, öltözz fel és gyere le a kultúrházba beszélni, téged akarunk indítani a polgármester választáson. Ki akartam térni előlük; ehhez én nem értek, de azt mondták, ha a saját gazdaságomat úgy fel tudtam fejleszteni, hogy Balatonegyháza leggazdagabb polgára lettem, akkor a falu dolgait is rendbehozhatom.
Épp jelölőgyűlést tartottak, nem készültem beszéddel, csak felálltam és elmondtam, amit gondolok: hozzánk mindig idegeneket küldtek vezetőnek, most végre a magunk embereit akarjuk. Mikor befejeztem, csend lett, senki sem szólt, akkor hozzátettem, hogy ezek szerint vagy nagyon jól beszéltem, vagy nagyon rosszul. Jól! – mondták és mellém álltak. A másik jelölt, egy kutatóintézeti tanár is visszalépett a javamra, egyenesben választottak meg polgármesternek. Még teljesítettem a vállalásaimat, leszállítottam a megrendelőknek az építőanyagot, aztán átadtam a munkát a fiamnak. Olyan optimizmussal kezdtem el 330dolgozni a faluházán, hogy még a névkártyámat is rózsaszín papírra nyomattam.
– Mikor hivatalba lépett, milyen célokat tűzött maga elé?
– Abból indultam ki, hogy Balatonegyháza valaha az idegenforgalomból élt és most is abból kell megélnie, semmi másból. Adómentességet vezettem be, eltöröltem a kurtaxát is, de rendbehozattam a kikötőt, nem engedtem tovább terjeszkedni a maffiát, kiépítettem a parkolókat. A költségvetés összegét 200 millió forint fölé vittem fel, mióta eljöttem, lement 150 millióra, de még így is kétszer annyi, mint például Fűzfőé, pedig az városnak számít.
– Miből jött össze az indulópénz? Hitelből?
– Nem, én polgármesterként is vállalkozni kezdtem. Például mikor meghirdették a faluban a telefonhálózat kiépítését, én egy évvel korábban elkértem a 40 ezer forintos hozzájárulásokat. Az igénylőknek megtérítettem a 9 ezer forintos kamatot és más kedvezményeket is adtam nekik – de az összejött pénzt háromszor is megforgattam egy év alatt. Ami a legfontosabb: éltem az önkormányzat elővételi jogával és felvásároltam azokat az ingatlanokat, melyeket az illetékesek áron alul szándékoztak elkótyavetyélni. Ilyen-olyan formában hasznosítottam őket, például a régi apátsági pincében bort tároltam. Sajnos amikor lecsuktak engem, akkor mégis átjátszottak mindent idegen kézre. A Sport Szálló vendéglőjét tízmillóra tartottam, az utódomtól elvitték hétért, a strandot az elérhető 15 millió helyett ötért adták ki.
– Mennyiben talált partnereket ehhez a munkához?
– Amíg magánvállalkozó voltam, egyszemélyben határoztam el minden lépésemet, itt viszont egy testület döntött. Olyan embereknek kellett beszélnem tízmilliós tervekről, akiknél egész életükben nem volt többjük egy üres tarisznyánál, épp olyan reménytelen volt, mint vakoknak színeket emlegetni. Minden lehetséges alkalommal ellenem szavaztak, ha azt mondta, hogy az óvodában adjanak reggelit a gyerekeknek, csak azért sem, minek elkényeztetni őket?! Újra tapasztalhattam, hogy ez a nemzet még nem polgárosodott.
Nem voltam megelégedve a hivatal dolgozóinak munkájával sem. Én embereket szolgáló ügyintézést szerettem volna, ők 331pedig valósággal tolták kifelé az ügyfeleket. Egyikük még valamiféle dolgozatot is írt, melyben a tanácsi rendszert dicsérte. Én láttam, hogy nem tudunk együtt dolgozni, „kiborítottam a tintatartót”, sorra megváltam tőlük, új embereket akartam hozni.
Elindítottak egy bosszú hadjáratot, különféle vádaskodások alapján aláírásokat gyűjtöttek ellenem, de csak nyolc-tíz embert tudtak megnyerni, akiknek az érdekei az előző rezsimhez fűződtek. Az ügyet aztán felkarolta egy volt rendőr, feljelentett a megyei ügyészségen hat pont alapján, szerepelt benne jogtalan ingatlanvásárlás, az iskolaigazgatóra alaptalanul kiszabott fegyelmi visszaélés a parkolók bérbeadásáról, de még a dinnyeárushely szabálytalan kijelölése is. Én tudtam, hogy tiszta a kezem, nem vettem komolyan az egészet.
A botrány 1993 október elején robbant ki. Még korábbról üzleti kapcsolatban álltam egy Sándorfy Jenő nevezetű helyi vállalkozóval, bort és birkahúst szokott vásárolni tőlem, melyet a büféjében árult. Egy alkalommal nem tudott fizetni, 300 ezer forinttal maradt adósom, abban maradtunk, hogy hamarosan letörleszti majd. Sándorfy közben úgy döntött, hogy eladja a büféjét, az átírás előtt ki kellett fizetnie a 600 ezer forintos bérleti díj hátralékát is, egy füst alatt el akartuk intézni a mi ügyünket is.
Ez a nap már eleve rosszul indult. Részt kellett vennem egy tárgyaláson, melyen az egyházi vagyon visszaadásával foglalkoztunk. Reggel egy ismeretlen férfi felhívott telefonon, hogy nem fogsz elmenni a tárgyalásra, mert letartóztatnak téged. Ne fenyegessen – mondtam neki –, hanem fedje fel magát! – erre letette a kagylót. Ezután jelentkezett Sándorfy, rá akart beszélni, hogy menjek ki a pincékhez és majd ott adja át a 300 ezer forintot. Nem értettem, miért körülményeskedik, végül mégis bejött a faluházára és elintéztünk mindent. Mikor kiléptem az épületből, már vártak a rendőrök, átkutattak, elvették a pénzt és letartóztattak.
332Most sincs okom kételkedni egy interjúalanyom szavaiban – miért beszélgetek vele, ha eleve nem hiszek neki? –, de úgy érzem, érdemes ide iktatnom néhány részletet az elsőfokú ítélet szövegéből. Az események leírásában felfedezhető, hogy a magyar igazságszolgáltatás milyen módszereket tart valószínűnek és szokásosnak napjaink gazdasági életében.
„…1993 augusztusában Sándorfy Jenő úgy döntött, hogy eladja a büféjét, felvette a kapcsolatot Bolla Lászlóval, közölte vele ezt a szándékát és kérte, hogy segítsen. Szeptember közepén Bolla találkozott régi barátjával, Kovács Bélával, aki egy vállalkozásba kívánt kezdeni Balatonegyházán és ehhez keresett területet, akkor Bolla elkísérte Sándorfy üzletéhez és megmutatta neki. Kovácsnak megtetszett a büfé, Bolla közvetítésével többször is találkozott Sándorfyval; végül megállapodtak 2.350.000 forintos vételárban.
Bolla közölte Sándorfyval, hogy ebből a pénzből 950.000 forintot neki kell átadni, ebből kiegyenlíti majd a bérleti díj hátralékot. Sándorfy ezt el is fogadta, mert azt hitte, hogy azért ilyen magas az összeg, mert késedelmi kamat is felgyülemlett. Később azonban kiderült, hogy a kötelezettség csak 600 ezret tesz ki, a fennmaradó részt Bolla magának tartja meg, mivel állítása szerint ez jár neki. Tudomására hozta Sándorfynak, hogy ha nem kapja meg ezt a pénzt, nem járul hozzá az üzlet lebonyolításához. Sándorfy kényszerhelyzetében látszólag elfogadta Bolla ajánlatát, de a b.-i Rendőrkapitánysághoz fordult és bejelentette a történteket.
1993. október 3-án került sor a szerződés megkötésére a Balatonegyházi Polgármesteri Hivatalban. A vevő a vételárból 950 ezret egyenesen Bollának adott át, aki ebből kifizette a hátralékot és a késedelmi kamatot, a maradék 321.266 forintot pedig a diplomatatáskájába tette és eltávozott. A helyszínre érkező rendőrök igazoltatták, a pénzt lefoglalták.
Bolla tagadta a bűnösségét, állítása szerint ezt a pénzt egy korábbi tartozás fejében kapta meg Sándorfytól, ezért volt a táskájában. A bíróság a vádlott védekezését nem fogadta el az alábbiak miatt:
333– a vádlott elfogásakor azt közölte a rendőrökkel, hogy ezt a pénzt körülbelül féléve hordja magánál. Miután szembesítik azzal a ténnyel, hogy Kovács Béla aznap vette ki a szóbanforgó pénzt a bankból, Bolla akként változtatja meg a védekezését, hogy hamarabb kölcsönadta ezt az összeget Sándorfynak és aznap kapta vissza.
– Sándorfy Jenő és édesapja egyértelműen nyilatkoznak a vesztegetésről. Vallomásukat alátámasztja, hogy Sándorfy Jenő értesítette a rendőrséget is, így kerülhetett sor a vádlott elfogására.
– Kovács Béla a bírósági tárgyaláson kijelentette, hogy az adásvételi szerződés aláírásakor szó volt arról, hogy Bolla Lászlónak valamilyen személyes ügyből kifolyólag tartozik Sándorfy Jenő, ezért is adta át neki a pénzt. A bíróság a tanú vallomását nem fogadta el, a tanú saját bevallása szerint is régi barátja, üzlettársa Bollának, ráadásul haragszik is Sándorfy Jenőre. Vallomását különben is meggyengíti, hogy a nyomozás során a fentiekről egy szót sem szólt.
– Bolla László több tanút is bejelentett arra nézve, hogy milyen körülmények között adta át a pénzt Sándorfynak, aki a kölcsönadás tényét határozottan tagadta. Így a vádlott egyik barátja, doktor Gulyás Dezső úgy nyilatkozott, hogy 1993 szeptemberében ott volt a vádlott pincéjében, mikor az egy általa ismeretlen férfinak átadott pénzt egy átlátszó fehér nejlonzacskóban, Doktor Gulyás Dezső nem tudta egyértelműen azonosítani Sándorfy Jenőt azzal a férfival, aki ezt a pénzt átvette.
– Képíró Zoltánt jelenti még be ezzel kapcsolatban tanúként a vádlott, miszerint ő ott volt a pénz átadásakor. Ezt Képíró Zoltán egyértelműleg cáfolta.
– Az eljárás során megjelent Dancs Ferenc a nyomozás és a bírósági tárgyalás során is kijelenti, hogy jelen volt, mikor Bolla átadott 300.000 forintot egy balatonegyházi butikosnak. A bírósági tárgyaláson azonban nem ismeri fel Sándorfy Jenőt.
Mindezekre való tekintettel a bíróság nem fogadta el a vádlott védekezését.”
334– Kiterítem a kártyáimat – mondom Bollának –, azt hallottam, hogy maga azért került börtönbe, mert nem engedett át bizonyos ingatlanokat befolyásos személyeknek. Igaz ez?
Bolla nem válaszol rögtön, egy pillantást vált jelenlevő párttársaival, csak aztán szólal meg:
– Ez így nem pontos. Talán úgy lehet fogalmazni, hogy ezek a fontos politikai személyiségek nem segítettek rajtam.
– Miért nem? Maga az akkor koalícióban kormányzó kereszténydemokrata párt tagja volt.
– Ennek ellenére nem támogattak, hiába fordultunk bárkihez. Habsburg Ottó korábban azt mondta nekem egy gyűlésen, hogy „polgármester úr, te a szívemből beszéltél”, a családom őt is megkereste, de nem járt közbe az érdekemben.
Kilenc hónapot ültem vizsgálati fogságban, nem bántottak, de ott lebegett fölöttem a lelki terror. A gyóntatómat, Benedek atyát nem engedték be hozzám, mert állítólag a bűntársam lehet. Egy cigány cellatársammal imádkoztam együtt Húsvétkor, mikor meghallottam, hogy kint valaki azt mondja: adjatok két liter benzint, hadd gyújtsuk fel őket. Rosszul esett, a börtönben nagyon meglágyul az ember.
Mikor kiszabadultam, kivették a vesémet. Csak két hónappal az 1994-es önkormányzati választások előtt tértem vissza a kórházból. Minden kampányolás nélkül elindultam, így is csak négy szavazaton múlott, hogy nem választottak újjá. Lehet, hogy 1998-ban újra megpróbálom, addig élem a nyugdíjasok életét.
A Balaton sorsának jelenlegi irányítói között kiemelt szerep jut Nemcsók János kormánybiztosnak. Bemutatásképpen az 1990-ben, a rendszerváltás évében kiadott „Magyar Ki Kicsoda” vele foglalkozó címszavát idézem kivonatosan: „Biológus, 1949. június 26-án született Békásmegyeren, tanulmányait a József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karán végezte, 1972-től 79-ig a Magyar Tudományos Akadémia tihanyi Balatoni Kutatóintézetének munkatársa, 1979-től a szegedi egyetemen 335tanít, az adott időpontban tanszékvezető egyetemi docens, a biológiai tudományok kandidátusa, 65 tudományos közlemény szerzője. Kutatási területe: környezeti hatások biokémiai vizsgálata”. Tudományos karrierje a következő években is látványosan ível felfelé, 1993-ban megszerzi a biológiai tudományok doktora, úgynevezett „nagydoktori” címet.
A magas termetű, őszülő szakállt viselő Nemcsók külsejét tekintve egyként hasonlít Damjanich tábornokra és a Don Quijote-ábrázolásokra; önkritikusan megjegyzi, hogy az utolsó négyöt évben sokat öregedett. Balkezes, sutával nyitja ki a feljegyzéseit tartalmazó aktatáskát.
– Mikor kezdett el politizálni?
– 1976-ban léptem be az MSZMP-be – belső meggyőződésből. Láttam, hogy a Kádár-kormány rohamosan halad az ausztromarxista elvek irányába, biztosítja a társadalmi egyenlőséget, az orvosi ellátást, a tanulási lehetőségeket és így tovább.
– Semmiféle kétséget nem táplált magában?
– De, két dologgal nem tudtam megbékélni: miért tartózkodnak itt az oroszok, és miért ragaszkodunk az egypártrendszerhez. Változásokban mégsem hittem, az 1956-os eseményeket elemezve rájöttem, hogy a nyugati hatalmak nem fognak segíteni Magyarországon, cinizmusnak éreztem, hogy bíztatnak minket.
Ez a látványosan dekorált tudós a baloldal térvesztése idején vált igazán aktív politikussá. Nemcsók az MSZP szegedi vezetőjeként kapcsolódik be a párt országos irányításába, bekerül az 1994-es országgyűlés alig tíz százalékát kitevő szocialista frakciójába. Gyakran hallatja szavát környezetvédelmi vitákban, majd 1995 júniusában politikai államtitkári ranggal balatoni kormánybiztossá nevezik ki.
(Ebben a minőségében számos alkalommal találkoztam Nemcsók Jánossal, több útján is elkísértem, részt vettem néhány tárgyalásán és személyesen is elbeszélgettünk. Az a benyomásom alakult ki róla, hogy magatartását a politikusoknál szokatlanul őszinte érzelmi-indulati alapállás jellemzi. Naivan közösségi ember, céljaihoz lépten-nyomon szövetségeseket keres és könnyen elhiszi, hogy sikerült találnia. Egy önjelölt Balaton-kutató tizenegy oldalas röpiratban próbálta lejáratni az intézkedéseit, 336Nemcsók mégis fogadta őt és közölte vele, hogy komolyan számít a segítségére. Emberek sokaságát próbálja megbízni feladatokkal – igen változatos eredménnyel.
Az önkormányzati apparátus egyrésze fenntartással fogadta, mivel Nemcsók nem rendelkezik államigazgatási gyakorlattal és némely gesztusa is ellenérzést váltott ki. A Balatoni Regionális Tanács egyik ülésén felvetette, hogy a területen élő és dolgozó szakemberek töltsék együtt a Szilvesztert – mintegy baráti társaságként. Nemcsók arcára határozott csalódottság ült ki, mikor ajánlatára alig leplezett visszautasítással reagáltak.
Napjai a Budapest-Szeged-Balaton háromszögben zajlanak le. Hivatalos programokban meghirdetett fellépései gyakran elmaradnak, nagy valószínűséggel megjósolható, hogy Nemcsók nem vesz részt olyan látványos társadalmi eseményen, mint a vitorlás szezon balatonfüredi megnyitója, de rávehető, hogy megnézzen Balatonmáriafürdőn egy feltöltést igénylő mocsaras parti sávot.
Ezt a bennem kialakult képet szerettem volna szembesíteni az államtitkár elképzeléseivel, több mint egy év tellett bele, amíg Nemcsók zánkai irodájában össze tudtuk hozni ezt a tisztázó szándékú beszélgetést. Most is tartanom kellett Nemcsók közbejövő programjaitól, ezért igyekeztem felkészülni, előre megfogalmaztam a kérdéseimet, hogy legalább az indulásnál ne veszítsünk időt.)
– Milyen indokok alapján hozták létre a balatoni kormánybiztosság intézményét?
– Már az első nagy természeti katasztrófánál: a tó bezöldülésénél, az angolnapusztulásnál kiderült, hogy a Balatonnak nincs igazi gazdája. A környékbeli képviselők megkeresték a kormányt, hogy adja egyszemélyi felelős kezébe az ügyek szervezését és irányítását. Azt a választ kapták, hogy a feladat olyan sokoldalú képzettséget igényel, mellyel egyetlen szóba jöhető ember sem rendelkezik. A képviselők ebbe nem nyugodtak bele, személyes kihallgatásra jelentkeztek Horn Gyulánál és megismételték a kérésüket.
1995-ben, azon a bizonyos frakcióülésen, mikor Békesi László lemondott, a miniszterelnök megszólított, hogy volna-e kedvem 337beszállni a Balaton helyrehozásába. Azt feleltem, hogy bizonyos feltételekkel elvállalom. Később egy szegedi találkozón újra tárgyaltunk, majd június második felében kineveztek kormánybiztossá.
– A köztudatban a kormánybiztos fogalma jelentős hatalmi jogosítványokkal párosul, például egy árvízi kormánybiztos esetében. Úgy látszik, hogy Ön nem kapta meg ezeket a lehetőségeket.
– Feltételezésem szerint sokan egy szokásos „díszpintyet” kívántak látni ebben a funkcióban, aki elreprezentálgat különféle ünnepi rendezvényeken, de egyébként nem sok vizet zavar. Erre vall azoknak a személye is, akik rajtam kívül szóba kerültek.
(Nemcsók nem túlzott ezzel az állításával. Nekem is legalább féltucat interjúalanyom mondta, hogy felkérték őt a balatoni kormánybiztosi tisztségre és nem volt különösebb okom kételkedni a szavukban. Valamennyien a kiérdemesült és passzív minisztériumi vagy balatoni tisztségviselők soraiba tartoztak.)
– Az egyik miniszter azt mondta nekem, hogy valójában semmi szükség nem volt egy ilyen kormánybiztosság létrehozására – folytatom. – Minden a Balatonnal kapcsolatos állami feladatnak megvolt már a maga felelős gazdája, az Ön lehetséges szerepét legföljebb. miniszterelnök balatoni tanácsadójaként látta volna indokoltnak.
Nemcsók bólint:
– Akkoriban már csakugyan fel volt osztva minden forint és hatáskör. A klasszikus balatoni feladatok, mint például a csatornaépítés, már nem igényeltek új erőket és eszközöket, de a tó általános állapotának más összetevői annál inkább: a halászat, a vitorlázás, a higiénia megteremtése, a környékbeli mezőgazdaság átalakítása és a többi gond mind megoldásra várt. A már kialakult apparátusba senki nem tudta megfelelően kezelni ezeket a problémákat, ha akadt is ilyen ember, nem rendelkezett elegendő hatáskörrel.
Időben kissé előrelépve megemlítem, hogy a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumban véleményem szerint sokszor hoznak megalapozatlan, ad hoc döntéseket. Többször is 338felszólaltam ellenük, de javaslataimat rendre-sorra leszavazták. Például Horn akadémikussal – ő csak névrokona a miniszterelnöknek – kidolgoztunk egy legelőhasznosítási elképzelést, olyanok minősítették szakszerűtlennek, akik az adott tárgykörben középfokú végzettséget sem tudnak felmutatni.
– Milyen mértékben szólhat bele a Balatonra fordított pénzek felhasználásába?
– Már kezdetben világosan látszott: minden minisztérium arra törekszik, hogy megőrizze az ellenőrzését a tárcának juttatott balatoni pénzek fölött. Hibámnak tartom, hogy nem követeltem rögtön nagyobb beleszólási lehetőséget.
A pénzügyek tervezésénél, a konkrét összegek felhasználásánál egyetértési jogot kaptam, tehát ezek az intézkedések olyan széfhez hasonlítanak, melyet csak két kulcs nyit egyszerre: az adott szaktárca és az én személyes beleegyezésem.
Azt hiszem, nem minden Balatonra szánt állami pénzt fordítanak megfelelő célokra. 1995-ben olyan későn került sor a kinevezésemre, hogy az adott évben már nem állt módomban lényegesen változtatni a kialakult döntéseken. Ebben a tekintetben 1996-ban sikerült tovább lépnem, bele tudtam szólni a költségvetési irányzatokba, 1997-ben pedig már minden egyes forint sorsát befolyásolni kívánom.
Legalább 350 millió forintot saját rendelkezésemben akarok tartani, ebből fedezném a biológiai kutatások költségeit, ki tudom egyenlíteni belőle az önkormányzat haváriás kárait haldögléseknél, jégrombolásoknál, a minisztériumoknak idén már nem maradt fedezetük erre.
– Az a vád Ön ellen, hogy túl sokat ígér.
– Az én ígéreteim összegben kétmilliárdot sem tesznek ki és ebben az évben ötmilliárd jutna a hasonló feladatokra.
– Milyen irányba kívánja módosítani az állami pénzek felhasználását?
– Természetesen elismerem a balatoni csatornahálózat teljes kiépítésének fontosságát, de nem hiszem, hogy minden rendelkezésre álló erőt erre kellene fordítani. Nem járna különösebb károkkal, ha egy-egy város kanalizációját nem egy, hanem három év alatt valósítanák meg és ez más területekre is vonatko339zik. A felszabaduló pénzből például a rendőrség munkakörülményeinek javítására lehetne fordítani 5-600 milliót, a közbiztonság megerősítése mind a helyi lakosságnak, mind az ide látogató vendégeknek elsőrendű kívánsága.
(Nem akartam kiábrándítani a kormánybiztost, de hiába vásároltatna gépkocsikat a siófoki vagy a fonyódi kapitányságnak, ezek aligha maradnának folyamatosan a Balaton mellett. A megyei főkapitányság nemcsak a nagyobb súlyú bűncselekmények idején vonná őket a saját hatáskörébe, hanem ezekkel oldaná meg a megyében haladó IFOR-kocsik országúti biztosítását is.)
– Nem egy-egy témára szorítkozó, hanem mindenre kiterjedő általános kezdeményezést szeretnék beindítani, megemlítek néhány elemet: a diffúz foszforterhelések enyhítését a legelők intenzív kihasználásával, délen a Nagyberek, északon a Káli-medence körzetének további fejlesztését, mely tehermentesítené a part menti területeket, szeretném megoldani a 71-es út kiváltását de a balatoni vasútállomások WC kialakítását is a bajor illemhelyek színvonalán.
Mindenképpen meg kell változtatnunk a balatoni szemétkezelés jelenlegi gyakorlatát is. A 30-40 évvel ezelőtti osztrák technikát importáltuk, melyet Ausztriában már régen nem engedélyeznek: néhány szeméttároló építéséből, feltöltéséből, majd az ezt követő rehabilitációból áll. A Balaton mellett évente l, millió köbméternyi hulladék keletkezik, ezt mind eltemetik a vízgyűjtő területen. Mindenképpen szemétégetőket kellene építeni, melyek nemcsak a szemetet számolnák fel radikálisan, hanem energiát is termelhetnének.
(Kopár István, a balatoni hajózás egykori vezetője korábban már tett egy kísérletet ebbe az irányba. Kapcsolatba lépett egy francia céggel, közös vállalkozásban uszályokkal gyűjtötték volna össze a szemetet és egy felépítendő égetőműbe szállították volna. A kezdeményezés, Kopár szerint az önkormányzatok ellenkezésén bukott meg, ugyanis a helységek határában lerakott hulladékért köbméterenként 800-1000 forintot inkasszálnak, és nem voltak hajlandók lemondani erről a bevételről.)
Nemcsók tovább sorolja a terveit:
340– Alig néhány méter hiányzik a balatoni kerékpárutak összekötéséhez, ezt mindenképpen szükséges volna megépíteni. Nem mondok le az állattenyésztésben a hagyományos magyar fajták telepítéséről: a szürkemarháról, a pecsenye csikóról, a mangalicáról, a kopasznyakú tyúkról…
Felemelem a kezem:
– Itt álljunk meg egy pillanatra. Ön is tudja, hogy ezeken az utóbbi elképzelésein sokan és sokszor gúnyolódnak. Azt hiszem, azért alakult ez így, mert az alapvető terveit és a mellékes ábrándozásait Ön ugyanezen a magas hőfokon adja elő, kis túlzással fogalmazva: a desszertet is úgy tálalja, mintha főétel volna. A mangalica tenyésztést rögtön országos vendéglői láncolattal kívánja kiegészíteni, a pecsenyecsikók bőrével állítólag kulacsokat szándékozik bevonatni, melyekben biobort árulnának. Ugyanilyen gúnyos reagálás fogadta, mikor ötlet szinten megemlítette egy Tihany-Szántódi híd és vele kapcsolatos aluljáró ideáját. Feltételezem, tisztában van vele, hogy ha száz elképzeléséből csak kettőben tévedne, az is presztízsveszteséggel jár, mert ellenfelei mindenütt ezeket fogják emlegetni. Mégis hajlik az egyértelmű és azonnali válaszokra, sokszor nem kér időt és haladékot, hogy megfontolja az álláspontját, és később helyesbítésekre kényszerül. Általában milyen taktikusnak hiszi magát?
– Nincs mit szépíteni a dolgokon: rossz taktikus vagyok, csak most kezdem elsajátítani ezt a mesterséget. Ahhoz szoktam hozzá, hogy a tudományban kétségtelen a mért eredmények hitele, a politikában viszont esetleges. A politikában nem elegendő felismerni az igazságokat, ezek nem érvényesülnek önmaguktól, ha nem találok szövetségeseket, nem tudom megvalósítani őket. Meg kell tanulnom, hogy haladhatok előre ezen az úton, milyen módon építhetek kapcsolatokat.
– Hogy lehet ezt megtanulni?
– A gyakorlati munkából, emellett önképzéssel, olvasással. Számítok közvetlen munkatársaim segítségére is. Persze ezt általánosságokban nem lehet művelni, én a felsőoktatási és környezetvédelmi területen kívánok működni, itt próbálom tökéletesíteni magam.
341Talán nem vagyok eredendően tehetségtelen szervező. Szegeden egy anyagilag önfenntartó tudományos intézetet akartam létrehozni, senki nem hitt benne, másfél év alatt 60-70 százalékban sikerült megvalósítanom, ha nem kellett volna eljönnöm, biztos, hogy tető alá hozom ezt a vállalkozást.
Első generációs értelmiségi vagyok, él bennem ennél a rétegnél a túlzott szerénységtudata, de ez nem tarthat örökké. Más magatartási formát, más menedzseri stílust fogok kialakítani. Eddig olyankor is belebocsátkoztam szakmai vitákba, mikor a tények egyértelműen engem támogattak, ezek után gyakrabban fogok politikai államtitkárként dönteni és utasítani.
– Már sokadszorra merül fel ez a szó, szeretném tisztázni, hogy milyen tényezők határozzák meg jelenleg politikai alapállását?
– Szocialistaként nehezen élem meg, hogy a szegények ügye mindinkább a perifériára szorul. Nagy hibának tartom, hogy mind az Antall, mind a jelenlegi kormány a piacgazdaság mindenhatósága jegyében feladta a korábbi szociális vívmányokat.
Az a tapasztalatom, hogy semmiféle egyértelműen liberális vagy konzervatív módszer nem tudja megoldani a gondokat. A nyugati szociáldemokrata pártok ideológiájában egyre jelentősebb súlyt kap a klasszikus marxizmus tana, pontosabban a dialektikus materializmus nézőpontja, azt hiszem, a mi utunk is egyre inkább ebbe az irányba vezet.
Természetesen megpróbálok gyakorlati lépéseket is tenni. Július 20-a előtt és augusztus 20-a után, tehát a főszezonon kívüli időben terveim szerint szegény családok és külföldi magyarok gyerekeit hozatom le üdülni – ingyen vagy csekély térítés fejében.
– Mikor ezt elhatározta, mennyire lebegett a szeme előtt a közismert archív fotó azokról a proli gyerekekről, akik a Tanácsköztársaság idején életükben először utazhattak le nyaralni a Balatonhoz?
– Tisztelem a Tanácsköztársaság emlékét, hadserege annak idején honvédő háborút folytatott, példájával hazaszeretetre nevelt…
342Ismerve az MSZP bizonyos köreinek megnyilvánulásait ebben a tárgyban, visszakérdezek:
– Ezt leírhatom?
– Természetesen. Erre a nyaralási akcióra egyébként a saját emlékeim indítottak. 9-14 éves korom között minden nyaramat úttörőtáborban töltöttem Szabadi-Sóstón, pedig nem jártam kiváltságos iskolába, akkor a legszegényebb gyerekek is lejuthattak a tóhoz. Ami a gyakorlati megvalósítást illeti: a büdzsémből elkülönítettem egy összeget erre a célra és a bankoktól is kérek pénzt a nyaraltatásra. Balatonrendesen egy vállalkozó, aki egy balesetben elveszítette a fiát, támogatja a törekvéseimet, negyven sátorhelyet és főzési lehetőséget adna és mások is segítenek.
– A pártpreferencia mennyire érvényesül a munkájában? Nem érzi közelebb magához a szocialista balatoni polgármestereket?
– Nem, gyakran el is tévesztem, hogy milyen programot képviselnek. Én komolyan vettem, hogy a szocialisták nem ideológiai, hanem szakértői kormányt akarnak létrehozni, ezért is vállaltam szerepet benne.
– Milyen csapatot tudott kialakítani maga körül a programja megvalósításához?
– Sajnos lényegében egyszemélyi intézmény vagyok. A kormánybiztosi stábom összetétele egészen rendkívüli: három kormányfőtanácsadóból áll és néhány adminisztrátorból, az utóbbiakat jórészt úgy örököltem, nincs személyi titkárom sem. Ezen mindenképpen változtatni kívánok, mert nem megengedhető, hogy a kis ügyek elvonjanak a nagyobb jelentőségű munkáktól.
Jelenlegi állomáshelyemen, a Miniszterelnöki Hivatalban testidegennek számítok, ebben az épületben nincsenek speciális feladatoknak megfelelően kialakított keretek, például arra nézve, hogy kell megkötni egy kutatásfejlesztési megállapodást. Feltett szándékom, hogy a Balatoni Államtitkárságot minél hamarabb, talán még ebben az évben letelepítem a tó mellé, mert így végezhetek leginkább érdemi munkát. Helyet nem jelölök ki, döntse el a három megye együttesen, hogy hová menjek.
– A kormánybiztosi munka mennyire befolyásolja a tudományos pályafutását?
343– Most biztos ezt kellene mondanom, hogy visszaestem ezen a vonalon, de hála Istennek, nem így történt. Lent Szegeden a Biokémiai Tanszék munkáját és a Bay Zoltán Intézetet vezettem, a kinevezésemkor felmentésemet kértem ezek alól a tisztségek alól. Jogfenntartó félállású formában dolgozom tovább: a PhD programmal foglalkozom, 17 diák posztgraduális képzését irányítom, negyedévenként számolnak be nekem a munkájukról. Külön örömet okoz, hogy közülük tízen is a Balatonról írják a disszertációjukat.
Én jelzőként soha nem vállaltam azt, hogy tudós vagyok. Tudósnak azt nevezem, akit száz évvel a halála után is annak tartanak. Én egy állandó ismeretbővítésre törekvő szakember vagyok, a legelemibb dologban is azt keresem, hogy mi a gyakorlati haszna. Mindenképpen különbözni kívánok azoktól a kollégáimtól, akik szánt szándékkal választanak olyan témákat, melyeknek huszadik áttételükben sincs közük a mindennapi élethez.
Tagadhatatlan tény: mikor elvállaltam ezt a kormánybiztosi posztot, tudtam, hogy olyan kutatási feltételekhez jutok, mint Magyarországon senki más. 200 milliós összeggel meghatározhatok egy programot, melyen, mint egy fal nélküli kutatóintézetben 39 munkacsoport dolgozik – munkatársam, Salánki professzor közvetítő irányításával. Eredményeinkből hamarosan megszerkesztünk egy szakkönyvet a Balaton biológiai állapotáról, egy Balaton-enciklopédiát.
Természetesen egyéni közleményeket is publikáltam olyan meghatározó tekintélytű nyugati szaklapokban, mint például az Ecotoxicology of Enviromental Safety. Mint ahogy mind a három disszertációmat a Balatont érintő problémákról írtam, ezúttal is hasonló tárgykörből választottam a témáimat. Így foglalkoztam az 1991-es angolnapusztulással, a szúnyogpermetező szer hatóanyagának, a deltametrinnek a szerepével, olyan gyakorlati módszereket kerestem, melyekkel a halak szervezetében ki lehet mutatni a kóros hatásokat és ezekből aztán vissza lehet következtetni a kiváltó okokra.
– Mindent összevetve: mit tekintene sikernek kormánybiztosi munkájában?
344– Ha végig tudnánk vinni három szezont ökológiai katasztrófa nélkül, a víz foszfor- és klorofiltartalma alacsony szinten maradna. Annak is örülnék, ha sikerülne harminc százalékkal lenyomni az árakat. Nem erőltetem, hogy kétszer annyi turista legyen a Balaton mellett, mint most, azt viszont igen, hogy kultúrált körülmények fogadják őket. Nagy örömömre szolgálna, ha ebből a tisztségemből vonulhatnék nyugdíjba annak idején.
– És mit tekintene olyan kudarcnak, mely arra késztetné, hogy visszaadja a megbízatását?
– Egy természeti havária: a víz bezöldülése vagy egy halpusztulás önmagában nem ingatna meg, de egy pillanatig sem maradnék meg a helyemen, ha elveszíteném azok bizalmát, akik ide állítottak és azokét, akikkel együtt kell működnöm. Addig viszont soha nem mennék el, hogy valamilyen cél elérése érdekében a lemondásommal revolverezzek.
– Még egy kérdésem van, tetszésére bízom, hogy válaszol-e rá: hogy alakult a magánélete?
– Mióta kineveztek, folyton úton vagyok, nyolcezer kilométert vezetek havonta és az időm nagyobbik felét idegenben töltöm el – ez a családi és a baráti kapcsolataimra kedvezőtlen hatást gyakorolt. Erről többet nem kívánok mondani.
Bár az előre felírt kérdéseim elfogytak, érzem, hogy itt nem lehet befejezni a beszélgetést:
– Van valamilyen példaképe?
– Én egész életemben a nagyapámra akartam hasonlítani, aki géplakatos volt Békásmegyeren és kerékpárokat javított. Megfogadtam, hogy legalább olyan elismert ember leszek, mint ő, azt hiszem, nem sikerült. Mikor meghalt, 250 ember ment ki a temetésére, legalább ötször annyi, mint amennyien egy szegedi professzor koporsóját kísérnék. A magatartási alapelveket is ő határozta meg, azt mondta: egy férfi ne hencegjen azzal, hogy szereti a munkáját, vagy mire képes az ágyban, a dolgokat csinálni kell!
345