5 6

Az őszi nagy vadászatok előtt az egész házban nagytakarítást tartottak, ami Matinka néni személyes kívánsága volt. Csak azt nem lehetett tudni, miért éppen az őszi vadászatokhoz kötötte az ilyen több napos rendcsinálást, selejtezést – vagy szertartásos búcsúzást inkább? Mindenesetre azokhoz kötötte. A rekviem akkor marad fiatal, ha a vázákban nem tűrünk meg hervadt virágot. Meglehet, ő is úgy volt ezekkel, mint a muslincák a körvadászatokkal, mikor egyszerre lepleződik le élet és halál, rokkant bútor, emléktrófea, vadak utolsó, menekülő igyekvése. Mielőtt úgyis levadásszák őket. Rekviem ősszel – ki tud ennek ellenállni, mikor még vállon a puska, és a trófeáról se kopott le a dátum.

De egyelőre nyár van, tikkasztó. Az unokák közül, akik a tél beálltáig a bordácsi ősházban élik botrányokkal körülbástyázott életüket – az iskolakötelesek már szeptember elején hazavonulnak –, Kálmánka élvezi legjobban a felfordulásos napokat. Nemcsak szótlan, de fekete-sörtehajú is. Már háromévesen kivívja magának a jogot, hogy a misét az oltárlépcsőn ülhesse végig, tövig nyomva szájába a hüvelykujját, s csak Úrfelmutatáskor hajlandó változtatni a testtartásán. Az első csengetéskor csupa nyál ujját olyan erővel fogja be a másik markába, mintha ki akarná csavarni. Misetörpe! – mondja ilyenkor Júlia, és a zseb7kendőjét még szorosabban tekeri a csuklójára. Neki az ősház manzárdján van egy kis szobája, külön vécével, külön ülőfürdőkáddal. Ha az ülőkére térdel, a lombok között a közeli plébániakertre lát le, ahol minden pénteken – pilátusverés, bűnbánat! – kint száradnak a fehérneműk, ingek, a valószínűtlenül hosszú pertlis alsónadrágok, még télen is. Csontkeményen csillognak a zúzmarától, mint a penitencia. Negyven évvel ezelőtt pápai engedélyért folyamodott, hogy reverzálist adhasson a helybeli tűzoltóparancsnok fiának, s hogy továbbra is részesülhessen szentségekben. A nász végül mégse jött össze – az Isten volt előrelátóbb –, és Dús Sámuel, a tekintélyes presbiter édesapa is elégedetten vehette magához az utolsó Úrvacsoráját. Az ifjabb Sámuel – kicsit megkopva már – az Árvai Jurkók református ágába nősült be, a bogárdi Csanak Bíborkát vette el, aki megszülte neki Edinát, Edina Kálmánkát, aki viszont a misét kedvelte jobban – így a kör bezárult pápai rosszallással, s megkésett unokaként Kálmánka is belecsöppenhetett a bordácsi nyarakba.

És amire senki se számított – a manzárdon se változott semmi. Júlia látszólag ugyanaz maradt, aki volt – és ezt az ő esetében szó szerint lehetett érteni. Annyi igaz, hogy egyre erősebb lett benne a felismerés, hogy igazán csak a maga átható gondolatai között érzi magát otthon. Bár gyakran előfordul, hogy éjszakáit minden felülemelkedés ellenére is feldúlják a Kálmánkával kapcsolatos fülledt képzelgések, mégis hű tudott maradni a választékos kielégületlenséghez, amiről szívósan sejtette, hogy fontos. Tudja, mivel 8van megbízva, s mivel tartozik. Minap például az esett meg, hogy a keselyűsi makadámúton váratlanul rohanni kezdett, szinte magyarázhatatlan rémülettel. A szégyent fokozta, hogy szalaggal lekötött szalmakalapja lecsúszott közben a kontyáról, s hiába nyúlt hátra, nem tudta visszahúzni. Csakugyan úgy festett, mint aki feltartott kezekkel rohan. Az ilyen és hasonló sétáit többnyire igyekezett titokban tartani, mégis híre ment, hogy milyen aggályosan öltözik fel ezekre a sétákra: sose pontosan úgy, ahogy az évszak kívánta, viszont minden eshetőségre készen. Színes szalmakalapjához vízhatlan vászonból varrt puritán borítókat, s ezeket rejtett patentgombokkal lehetett fölerősíteni, mikor a napernyő átázott már. Más izgalom volt a tél, a Karácsony – a Pirnitzer testvéreknél ilyenkor jelentek meg a milánói Dandalo cég divatálló cipői. Ezek közül egy 1927-ben vásárolt fekete, dupla talpú trottőrtől annyira nem tudott megválni, hogy még a legnagyobb kánikulában is azt húzta föl. Féltett kincse egy zöldbe játszó selyemruha, egyik oldalán slamposan hosszabb, a másikon tépetten rövidebb – a húszas évek gyorsan kimúlt leleménye –, s ezt főképp az augusztusi sétákra tartogatta, mikor az idő megbízható.

Vélhette volna titkos rendezésnek is, hogy a rohanásos nap délutánján két napszámosforma férfi ült gyanús véletlenséggel a Paradicsom-pusztai útkaparóháznál. Két megbízatásos szobor a falárnyékban, karjukon lila bélyegzős szalag, ölükben flóbert, kalapjuk mélyen a szemükbe húzva. Semmi jelét nem mutatták, hogy látnak valamit abból, ami közeledve törté9nik. Júlia meg csak az utolsó pillanatban vette észre őket, annyira lekötötte az erőltetett rohanás, hiába virágzott a kakukkfű, ezúttal elmaradt a virágfejgyűjtés, zacskóba morzsolgatás – pedig éppen arra készült. Ehelyett a borrévi elágazásnál hirtelen rászakadt a szorongás, hogy távollétében a naplóját veszély fenyegetheti otthon – s ez azonnal el is döntött mindent. Szobakulcsa ugyan a nyakában lógott, s attól se kellett félnie, hogy ravaszul eltorzított gyorsírását valaki is el tudja olvasni – bár sejtelmük azért lehetett a naplóról, mert megesett, hogy ugratták: „Júlia, ezt beleírhatod!”, de ez csak még jobban hajtotta, hogy mielőbb hazaérjen… –, s akkor most ide terem ez a két bálvány paraszt! A nevetséges gyerekpuskájukkal! S azonnal érzi, hogy szó nélkül nem rohanhat tovább, az még a beismerésnél is rosszabb volna. Legszívesebben elátkozná őket, vagy gyanú ébredne benne, hogy nem kimódolt csapdába esett-e… Liheg, mikor melléjük ér, s hirtelen úgy dönt, hogy udvarias és megtévesztő lesz – és sokkal közvetlenebbül fordul hozzájuk, mint ahogy megszólalni szokott.

– Nem látták a kutyámat? Hiába hívtam… Német vizsla. – Közben többször is nyelnie kellett, de azért a két arcot is figyelte, hogy nem nevetik-e ki, nem szemtelenek-e. Igyekezett a veséjükbe látni, és már a választ is forgatta magában, ha véletlenül olyasmit kérdeznének. Mégsem ez történt; váratlanul ismét ő szólalt meg. – Családi vizsla… – tette hozzá, s ezzel egyszeriben a maradék fölényét is elvesztette; azt a szálkás fölényt, amit még a legnehezebb pillanatokban is meg szokott őrizni – az Isten tudja, miért. Talán a 10szenvedés méltóságával kiszínezett képzelődés miatt. Ez a helyzet azonban tényleg nem hasonlítható – hiszen valóságosat hazudott! Rolfot hazudta le, a ház kedveltjét, primadonnáját, Atya szeme fényét, s nem utolsósorban annak a rejtelmes bizalmasságnak a letéteményesét, amelybe még ő sem tudott olyan bennfentesen behatolni, ahogy szeretett volna: a vadászatba – úgy mindenestől. Abba a szertartásba és mániába, ami az ősházban töltött hosszú évek alatt szinte látomássá növekedett benne, ő meg egyre ingerültebben vágyott rá, hogy cinkosan értse. Nem mintha valaha is kezébe akart volna venni puskát, képtelen lett volna rá – de képzeletébe mégis annyira beleette magát ez a kedélyes és kegyelem nélküli „szabadkőművesség” –, hogy még a naplójában is leírta egyszer ezt a majdnem erotikusan titokzatoskodó szót. Ha ott ültek a nagy vacsoraasztal körül és bricseszük buggyosodott, tele apró fejű bogánccsal, és vastagon felhőzött a szaguk – az átizzadt és rájuk száradt ingek fojtó, de bosszantó módon mégse kellemetlen szaga –, ilyenkor még el is tudott gyengülni a felemás érzéstől, hogy gyűlölje vagy szeresse őket. Mintha csak az ő titkolt sétái a grábóci makkosban, amire nemrég kötöttek szerződést a muslincák – egyedül azok tudták volna igazán helyére tenni az elsumákolt vért, amit úgyse lehet lemosni… Nem véletlen, hogy a felülemelkedés ilyen erdei órái után – mikor már a kádjában ült otthon, nyakig levendulahabban – szinte megdicsőült érzés vett erőt rajta. Kinyomozhatatlan hangulat; amiben keveredett a mirha és a minden alantastól mentes gótikus érzékiség. Mikor fürdés után a nagy 11frottírkendővel végigdörgölte magát – azoknak a helyeknek a törölgetésére finomabb kiskendők lógtak a falon, mindegyiknek más –, a tükör előtt egy pillanatra mindig maga elé tartotta a kezét, s jólesően állapította meg, mint a fürdőből kilépő Labazov herceg a Dekabristákban, hogy az ujjbegyei megráncosodtak. Sikerült feddhetetlenül kiáztatnia magát.

Persze, kérdés.

Átható gondolatai sokszor olyan erővel voltak képesek elragadni, mintha egy föld alatti folyó sodorta volna – valahol a magasban. Ilyenkor előfordult, hogy ha a teáját történetesen nem az intarziás kis tálalóra tették – ő csökönyösen és ingerülten a több éve kiselejtezésre ítélt pohárszéken kereste. Júlia ugyanis a legritkább esetben értett egyet Matinka kiselejtezési manővereivel. Vagy egyszerűen ilyenkor szokta észrevenni, hogy Iddi lábán az ő harisnyája csúszik le, mint egy romlott sarki cédáén. És ebben mindig volt valami rafinált sérelemre ok.

Közben – megkésve – most döbbent rá, hogy a két paraszt nemcsak válaszra nem méltatta, de még a köszönést, a kalappöccintést is megspórolták! Ettől annyira felindult, hogy egy pillanatra muszáj volt lehunynia a szemét, s csak utána igazította meg hűvös mozdulattal a haját.

– Nem tetszettek hallani, hogy kérdeztem valamit?

– Dehogynem, kezit csókolom! Árvai Jurkó ügyvéd úr éppen két hete kocsizott erre, de a családi kutya akkor se volt vele, biztos szemlére ment, vagy fűárverésre, most pedig már a Hideg-foknál kaszálnak a védtöltésen, estére Lankócon lesznek, ha igaz, ott aztán 12lesz kutya bőven, azoknak a gépész Osztercsilik fogja a farkát…

Nem annyira a nyakatekert bizalmaskodás érte váratlanul, inkább az, hogy olyan hallgatólagos jólértesültséggel vették tudomásul, hogy ő kicsoda. Igaz, az öregebbik csontra aszalódott arca benne is ébresztett valamilyen emléket, csak éppen nem tudta, hová tegye. Az ősházban mindig nagyobb volt a forgalom, mint amit át lehetett tekinteni. Akik télen bundában érkeztek és kint toporogtak az alsó verandán a telelő virágok, utazókosarak, elsárgult képeslapkötegek között, azokra nem lehetett ráismerni nyáron; valamiről pedig mindig esett szó, amiről Atya halkabban beszélt a látogatóival.

Lehet, hogy ő is belekeveredett most valamibe? Labirintusba tévedt?

– Valami fuvart kellene megvárni a nagyságosnak, az biztos hazavinné a városba… – mondta a fiatalabb.

Az ősház egyébként nem volt hivalkodóan nagy – inkább a sűrű lombozatú előkert hatott indián dzsungelnek, ahogy az utcától elszigetelte. Két hatalmas hárs és szil, fanyar bogyós zsidófa, piros gesztenye és rengeteg bokor, de még egy kaukázusi fenyő is – kiszáradt matuzsálem –, ezt az apja iránti tiszteletből Atya nem engedte kivágni. A kaputól a verandáig zöld sodrony vezetett a lombokon keresztül – indián terepszín, mimikri –, s egy rézharang kallantyújára volt rákötve. Vajon ez az útkaparó paraszt ezt a harangot is ismeri, s tudja, hogy bizonyos alkalmakkor Atya rongyot töm bele? Ilyenkor csak a hátsó kert fe13lől lehetett bejutni, előbb leereszkedni egy mély szurdikba, és onnét kapaszkodni föl egy lonc-liánból font hágcsón. De ez Kálmánka és a többi unoka szökési hadiútja volt – ilyen beavatottságot pedig már ő sem tudott feltételezni. Mindenesetre igyekezett úgy leplezni a tanácstalanságát, hogy leereszkedően elmosolyodott. – Látják, tényleg gondolhattam volna, hogy felismernek… – mondta. – Hiszen a nagybátyámat is mindenki ismeri a környéken… – Igen, csak éppen ez a nagybátyám nem volt igaz. Mire az öreg egy szuszra még bennfentesebb hangot ütött meg.

– Már hogyan ne, kezit csókolom! Bordács kicsi hely, rokon is van benne elég, nagybácsi, nagynéni… Ámbár, ha a határt is hozzászámítjuk, és az ártéri érdekeltséget, amit, ugye, eltagosítottak a parasztoktól, mikor a vadásztársaság meglett, akkor már csak a dúsnoki kocapuskások mernék azt mondani, hogy Bordács kicsi, mert azok tényleg nem tudnak különbséget tenni, hogy mi mekkora, az csak olyan mellékes falu, cinegeszar, már bocsánatot kérek, náluk még a víz se folyik le a tetőről…

Júlia kénytelen volt elvörösödni az alattomos célozgatás miatt. S a képtelen helyzettől, hogy ezek itt ülnek az árnyékban, ő meg áll a napon, benne a pácban – mint aki ingyen kiszolgáltatta magát! Csupán annyira egyoldalú érvelés volt ez, hogy még Júliában is felébredt valami önkínzó gyanú, hogy az öreg esetleg még olyanabbakat gondol róla. Jól ismerte ezt – és hányszor beigazolódott az ilyen gyanúja! Végre is miért ne akarhatna olyasmiket mondani neki, ami különben az arcára van írva: „A mamus nagysága 14(mert biztos, hogy így beszélnek róla a háta mögött!), …ez aztán jól befűtött magának, mert itt az útkaparóháznál tényleg nem történik semmi, de amibe most keveri magát… Vagy talán nem beszélik, hogy szenteltvízbe nyomta a csecsemő gyerekét, csak éppen nem fürdetni, és a tragédiáról egyedül Jurkó ügyvéd úr tud, más nem…? Vagy mondhatná azt is, hogy a kiszáradt fenyő tövében kellene meggyújtani a halottak-napi gyertyát. Mondhatta volna, hogy semmilyen fűárverés nem volt – mert nem volt, és Osztercsiliknek nincs is kutyája, így Atya sem ezekért járhatott errefelé, hanem Iddi zűrzavaros személyi és születési papírjai ügyében utazott el a megyeszékhelyre… S ha már annyira fitogtatja a bennfentességét, miért csak fél füllel hallgatózik Atya irodájában…?”

Az öreg a kinyitott tenyerét nézte egykedvűen, az ártéren áthallatszott a fácánok kakatolása.

– Fuvart, fuvart! Jól mondja! De hát, milyen fuvart?

– Milyet, na! – mozdult meg az öreg. – Hát nem úgy volt, hogy azoktól a fránya varjaktól tetszett megijedni, és akkor kezdett el futni?

– Varjaktól?! Nnne… nem értem… – de érzi, hogy motyog, csak nem hallja.

– Valamit látni tetszett biztos… Hiszen erre repültek, láttuk mi is.

– Persze hogy láttam… De hogy jön ez ide? Elhihetik, nekem a legkínosabb, már rég otthon kellene lennem.

– Ne tessen aggódni, meglesz. Itt úgyse éjszakázhat. Csak, ugye, ha kiáltani tetszett volna, az más, amúgy csak az orrunkat ütjük olyasmibe, ami nem a mi osztályrészünk. Tetszik érteni.

15

Júlia erre már válaszolni se próbál, annyira méltatlannak érzi a kétértelműsködő locsogást. Úristen, Jézus! Ha otthon a fülükbe jut, megint hallgathatja a félhangos megjegyzéseket, és tűrnie kell, hogy Matinka – ez az idegen –, ez a fészekbe tolakodott öregasszony, bosszúból elzárja a manzárd melegvíz-csapját… Atya meg kedélyesen csipkedni fogja a kertben fellógatott lampionok miatt, de arra már nem veszteget szót, hogy Iddi pingpongozás közben kikapcsolja a melltartóját és kihúzza a blúzkivágásánál, s mint egy lappadt kis állat bőrét, szemérmetlenül odanyomja Kálmánka kezébe, hogy vigye a fürdőszobába, és tegye a sárga köpenye zsebébe… Vagy ami még szebb! – mikor zsebkendőbe trombitálva megérkezik Gidai Ármin válóperes ügyvéd, a Muslinca Vadásztársaság alapító tagja, és századszor meséli el a daragói bika történetét: „Hallja, Gnädige, ilyesmit hiába keres a Nagy Brehmben, ez a bika szerelmes volt a grábóci erdész feleségébe, s ha megjött az asszony vérzése, úgy követte, mint egy apród! Mert az az illat, ugye! Mert mi aztán nem mondhatjuk, hogy »szag«…, az volt folyton az orrában a betyárnak, micsoda szimat! Koccintson jobb kézzel velem, Gnädige…” Van hát mit összehasonlítani, vagy ez talán nem közönséges? Atya túlságosan is elnéző. S akaratlanul is sajnálatot kezdett érezni a két útkaparó iránt, míg a szemét járatta rajtuk, mint két durvára formázott tárgyon, két betanított szobron – hiszen ők is a világhoz tartoznak!

Júliának ezek a belső elkalandozásai a legmagányosabb meztelenséghez hasonlítottak. Egyszer – 16még kamasz lány korában, mikor egy réten rohant át – az alacsonyan szálló ködkutyák átszelték a derekánál, mint a puha penge, ő meg úgy érezte utána, mintha fele énjét elveszítette, másik felét megtalálta volna. Tény mindenesetre, hogy mikor most kezdett el futni a bekötőútnál, csakugyan egy madár vágott le előtte, és eltűnt a vadzabban. Lehet, hogy gyengeségből, mégis leküzdhetetlen izgatottsággal azonnal rá akart akadni a madárra – futkosott, hessentette, de minden eredmény nélkül. Végül az egész futkosása lett annyira baljós, mintha maga Kálmánka ült volna a vadzabban, mint egy kicsi török, és szopná az ujját, másik kezével meg szorítaná a madár nyakát, amelyben már nem volt élet. Valahogy azért mégsem a képzelgés késztette futásra, sőt, teljesen megcsöndesedve ült a vadzabban, és nagyon pontosan el tudta volna mondani… – csak hát, mit is? Van olyan meztelenség, ami már maga a ruha. Amszterdamból hajók indulnak a világ minden tájára – mások meg mindig ugyanarra emlékeznek: egy tengelici kirándulásra, a doromlási Duna-kanyarra, ahol a víz uszadékfát sodort, s a levelesszínben ott trónolt Organitó Jakab, a pártonkívüli forradalmár, akit 1919-ben fölakasztottak a vörösök, de a fehérek is fölakasztották volna, és másnapra a bal arca megfeketedett, a másik viszont ugyanolyan pirospozsgás maradt, mint volt. Egy megkésett, kuruc anarchista. Aztán…? Aztán a húsz vagy még több évig tartó gyorsíróskodás Atya irodájában – az ügyek, a bepillantás, a titkok… És később, már a magányos séták idején, az alig észrevehető elcsúszás mindenben: „Júlia, hová nézel?” „Júlia, en17gedd le a kezed!” De Úristen, Jézus: hová? Megváltó, rosszindulatú – és mégis ártatlan felülemelkedés a mocskon, az egész tenyészeten az ősházban; ahol mégiscsak ő él öregségére kegyelemkenyéren. S csak ült a vadzabban, a felhőket nézte, és értett mindent. Mindenki a magáét futja. A muslincák talán nem? Kohut Ábris talán nem? Szegény Ábris… Minden tizedik lépésnél megáll az utcán, fél fenékkel rátámaszkodik a sétabotjára, mint egy itt felejtett gavallér, miközben bizalmasan az ismerős arcába hajol, és mondja: „A választásokon, kérlek, lehúzták a nadrágot róla, de csak úgy képletesen, persze, és ez már az idők jele, barátom, rothadás, a felsőházban nincs ellenvélemény, az alsóházban az ellenvélemény is kormányvélemény! És ki lövi le a bikát, kérdezem én, kicsoda? Csak az örökös nóta folyton, nem áll másból, mint refrénből, folyékony dadogás, kívül is mellébeszélés, belül is mellébeszélés, nagy pukkanás, fekete tócsa, aztán szépen benne van a kukac, mielőtt még hámozni kezdenéd… De tudod, mit mondok, kérlek? Észre se veszik.” Júlia azonban épp az ilyen fontoskodások fölött tudott mély szomorúsággal lebegni, s változó hangulatainak ezek voltak a legátfogóbb pillanatai. Szeretet áradt szét benne, elnéző és gyengéd részvét, s szinte gyermekének tudta tekinteni az egész magához fogadott családot, rokonságot, atyafiságot, a barátok és ismerősök nyüzsgését – míg aztán egyszerre meg nem billent minden, mint távoli földrengéstől a kép a falon.

Ilyen apró rengés volt a napló. Akkor kezdett el rohanni. Közben volt egy pillanat, mikor a trottőrjével 18rátaposott valami puhára – valami tollas rongyra? indián skalpra? zsebből kiesett pisis fiúbugyira?

Távol és nagyon közel a Kálvária-domb rajzolódott az égre, s ez a távolság úgy lopott hazugságot a képbe, hogy a keresztek majdnem egyforma magasnak látszottak. A napló később így írt erről: „Atyának nincs igaza. Atya egy félúton megrekedt képződmény, még ha erős torony is a többiek fölött. Atya egy kivághatatlan tölgyfa, kölöncökből szerkesztett fantaszta, utolsó mohikán, aki képes azzal áltatni magát, hogy a horpadt mellű ügyeskedőket ráncba lehet szedni, az ősöket a vadászmezőkről vissza lehet csalogatni, akiknek a helye olyan kiáltóan üres, s akik még igenis »tudták«! Az a három kereszt nem egyforma. Az egyik magasabb.”

Aztán egészen halkra fogta a hangját, mintha magát ajándékozná meg ezzel a szordínóval.

– Még szerencse, hogy megláttam magukat – mondta választékosan. – Így legalább elidőzhettem a társaságukban.

Az öreg ráfektette tenyerét a csőre.

– Köszönjük szépen, Júlia nagyságos.

Júlia egészen kicsi zsebkendőbe fújta bele az orrát, s érezte, ezzel a nőiesen tartózkodó mozdulattal az egyensúly helyreáll, és a fölénye is újra biztosítva van.

– Ha itt volna Rolf, biztos megmosolyogná a maguk gyerekpuskáját.

– Nekünk megteszi ez, kezit csókolom, ha erre tetszett gondolni. Ugye, a védtöltés védelme, azt nem lehet mellékesen kezelni, annak élete van. Abban olyan élet folyik, hogy arról nincs fogalma a nem ille19tékesnek. Fúrja a vakondok, ugye, mi meg lelőjük, ha kidugja magát, de rögtön ám… Mi is önként csináljuk, mert ha egyszer betör a víz, csinálna nekünk is szép munkát az utakon. Így aztán megéri. Nincs idő imádkozni.

– Hogyan?! Csak ülnek lesben, és…

– Igen. Éppen ilyenkor szoktuk kezdeni, alkonyat előtt. Lassan el is késünk vele, ha meg nem sértjük…

Nem a tájékoztatástól borzong meg, hanem a hirtelen kiélesedő képtől: a föld alatti járatokban egy kis lény sétál, és várja… Nem – ez még a körvadászatnál is megbocsáthatatlanabb, és még stílus sincs benne! De uralkodik magán. Összekulcsolt kézzel néz le a két gubbasztó útkaparóra.

– Tudják, én másképp gondolom ezt. Ne higgyék, hogy jó munkát kívánok maguknak. Isten velük.

Kis biccentéssel indult vissza a városba. A két paraszt megvárta, míg kicsit eltávolodott, csak akkor néztek jelentősen egymásra.

– Hát, van árvacsalán is, az csak magát csípi, igaz?

– Szerintem volt ez már orvosnál is.

– Ha ugyan nem másutt.

– Csak ki eszi a koncát? Ki issza a levét?

– Nem irigylem az ügyvéd urat, az tényvaló.

Nyugodtan ültek tovább a falárnyékban; már rég túl voltak napi vadászporciójukon.

20

21 22

Másnap – mint mindig – az ősházban is új nap kezdődik.

Gassenguss, gézengúz – reszketett meg a nagyveranda ablaka, és a lombok között átrepült egy réz serpenyő. Matinka néni az ártatlan ragadozók mindig éles pillantásával követi a serpenyő útját, kezében megáll az olló. Előtte nagy halom régi napilap, képes újság, Fliegende Blätter, azokból vág ki figyelemreméltó cikkeket, töredékeket, fotókat és rajzokat, hogy a következő nap beragassza az Idők Könyvébe. Iddi készített neki egy erre a célra alkalmas kemény fedelű mappát, tele nemzetiszínű zsinórral összefűzött miniszterpapírral. Azok elég vastagok, hogy a reszketeg ujjak meg tudják fogni, ne egyszerre többet, és a ragasztó sem üt át rajtuk. Matinka, mint mindenben, ebben is szerette betartani a rítust, a rendet, az áttekinthetőséget, már ahogy ő képzelte az ilyesmit. Tény, hogy az egyik nap vág, a másik nap ragaszt, megbízhatóan, a kleisztert meg maga keveri ki hozzá. A világ meg történik, ahogy szokott, és nem megy vakációra. A csatárláncba ültetett tűzliliomok felét is pontos haditerv szerint metszi le a serpenyő, mielőtt beúszna a madáritatóba, hogy ott himbálóddzon, mint egy elárvult gálya. A szolgáló rabszolgák már korábban fellázadtak, még nyár elején Timbuktuban, de lehet, hogy Nasi-Vasiban, mikor hajójukat elragadta a tornádó, és kénytelenek voltak megszállni egy tőzegszigeten. 23Ez annyira megtetszett nekik, hogy nem folytatták az útjukat, berendezkedtek a szigeten. A gálya élve maradt parancsnokába és zsoldosaiba a konyha hurkatöltő pumpájával addig fújták a levegőt, míg ki nem pukkantak. Az egyébként lakatlan szigeten Jóidő közhuszárt választották meg kapitánynak, és bevezették az új alkotmányt. Jóidő Forgó Pirost kapta feleségül, de a többieknek is joguk volt feleséget választani, csak mivel kevés volt a nő, az alkotmány elnézte, hogy osztozzanak, és ki-ki a gödörbe is elvonuljon a választottjával, ha szükségét érezte. A kimentett árbocot a sziget legmagasabb kiszáradt fenyőfájához kötözték, s ez a kettős árboc egyúttal a Döntések Háza szerepét is betöltötte. Ide, az árbockosárba vonult vissza Jóidő gondolkodni, ha közügyben kellett döntenie; de bárki más is igénybe vehette, ha nem boldogult másképp. Fontos rendelkezése volt az alkotmánynak a Hajtincs Áldozat. A bonyolult feladat végrehajtása abból állt, hogy mindenki hajából levágtak egy darabot nyár elején, ezeket egy Júliától zsákmányolt selyemszalagra csomózták, majd utána a szigeten talált állványos földgömbre tekerték körbe oly módon, hogy az a különböző szélességi fokokat kövesse – s mindezt a tengerek különböző pontjaiba szúrt gombostűk segítségével oldották meg. Így semmilyen tornádó nem fújhatta el a különböző szőke, barna és fekete tincs-támaszpontokat a helyükről. A támaszpontok helyét titkos számítási kulcs határozta meg – de erről csak Jóidő tudhatott, a számítás eredményét ő hozta nyilvánosságra. A számítási kulcs a Legnagyobb Titok, ez biztosította 24a mindenkire kötelező egyenlőséget, és elejét vette, hogy pártokra szakadjanak. A Kivételes Értékek Gyűjteménye csak nemrég került át a régi kutyaházból a boltíves Nagy Raktárba, egy részben föld alatti, részben föld feletti építménybe – korábban jégverem, a 19-es kommün idején a japán kerti bútorok alkalmi tárolója volt. Június óta növendékszarvas-agancs ágaskodik a bejárata fölött, homlokcsontján néhány szálkás luk – láthatóan sokáig heverhetett az erdőn. Az egyikben vezetékes zseblámpakörte van elrejtve, ahonnét az esti takarodó közeledtével fényjeleket lehetett a kertbe küldeni…

Aztán – váratlanul megrándul a terepszínű sodrony, és a rézkongás végigrezeg a házon, mint egy sosem kiszámítható közeledés. Pedig reggel van, göngyölt szőnyegek, vödör, partvis, rumlis reggel. Vendéget senki nem várhat még, Iddiben mégis meghűl a vér – csak nem Soszterin Orsolya? Orsolya kisasszonyt úgy tartják számon, mint aki a legjobb akarattal csönget be mindig a legrosszabbkor, ami bocsánatos, csak legalább azzal hagyna föl, hogy pirosítót maszatoljon a grüberlije fölé. Ez Júlia bon mot-ja, ami kiszivárgott a Városi Kaszinóba is. Iddit csupán idegesíti a hölgy, mint az egyetlen légy a szobában. Legutóbb a Magyar Asszonyok felsővárosi szervezete nevében jelentkezett, hogy a téli szeretet-akció támogatására a ház nőtagjait felkérje. Leginkább még Matinka boldogult vele, sőt, arra is ígéretet tett, hogy előkeresi a sublótból a jakszőr fonálból készült téli bugyiját, amiből újat kötni már nem tud, se kesztyűt. „De ez a bugyi nem akármi, úgy becsülje meg, kisasszony! Leg25alább nyolcvanéves, Deák Ferencet akkor fogadta a király a Felirati Javaslattal…”

Iddi közben az alsó verandán fülelt, de mivel a harang nem kongott újra, és a Döntés Házából se lehetett mozgást észlelni a kapunál – a ház visszazökkenhetett a maga délelőtti rendjébe és nyugalmába. Egyébként gyakran megesett, hogy a szomszédos villában lakó Blazsik urat, a helyi lap szerkesztőjét tévedésből náluk kereste a nyomdai küldönc; ami inkább Júliában tudott nosztalgiákat ébreszteni – a naplójában néhány elvérzett poéma is várta a feltámadást. Persze, álom; hiszen akármilyen kézbe oda sem adná őket.

Csend van tehát és tűzszünet, s Iddi is megnyugodva klaffog tovább a család nevezetes falépcsőjén az emeleti verandára Matinkához. Mikor hátráló fenekével benyomja az ajtót és bevonul, azt is megjátszhatná, hogy most ő a kényeztetést érdemlő Nagy Állapotos, ugyanis egy irdatlan méretű nászpárnát szorít magához, tépett hasítékkal a közepén. Csakhogy másfajta humor illenék egy ilyen játékhoz, mint amilyennel ő rendelkezik. Inkább üres grimaszt mutat Matinka felé – azt bárhogy lehet érteni.

– Szent Isten, ki hentergett ezen?!

– Jézusunk, ki más!? Hát Rolf, a gyönyörű… – és legszívesebben lecsapná a párnát, de időben észbe kap, a pihék már úgyis kezdenek felhőzni a lyukból. Óvatosan leteszi Matinka mellé, leül a kissámlira, s kihuzigált hajtűivel kezdi összefogni a feslést, mely tényleg úgy hat, mint egy pocsékul fércelt császármetszés. S még azt is elnézően veszi tudomásul, hogy a sopánko26dáson kívül Matinkát nem érdekli Rolf produkciója. A kényeztetett kedvenc ért hozzá, hogy leleményesen táplálja a lappangó házi ellen- és rokonszenveket. Matinka azonban, miután elmúlt már kilencvenéves, bölcs szórakozottsággal tartózkodott a pitt-patt hullámzásoktól. A múltnál úgyse tudnak jobban hullámozni – annál meg mi lehet tartósabb? „Hamis tánc az idő, mint a piruett” – mondta egyszer bizalmas elégedettséggel Iddinek. „Teszi, mintha ő aranyozná a napot, akár a nap a holdat… pedig fordítva van! Vaksik lennénk a hold régi fénye nélkül…” Iddit elbűvölték az ilyen elszólások. Matinka pótolhatatlan rejtély és nyitott könyv. Mozgalmas elégedettséggel trónol a gibraltári támaszpontján, melyet az ablak mellett sajátított ki magának. Itt helyezték el a piros plüss nagyfotelt a lábzsámollyal, és ide került a lánykori asztala is, ahol kedvére nyírhatott, ragaszthatott. Rejtélyes akusztikával még onnét is befutottak ide jelzések, ahová az ablakból nem lehetett kilátni. És az ablak alá szerelt valamilyen csővezetékeket ő is úgy tudta megszólaltatni, hogy oda vitték a hangot, ahová ő akarta: tévedhetetlenül azt kocogtatta meg az ollójával, amelyik az éppen kívánt szobát érintette. A legendás olló-morzejeleinek meghökkentően sok árnyalatát tudta létrehozni. Úgy tudott játszani a ritmusváltásokkal, hangerősséggel, hogy a fontosság és sürgősség mértékét is ki lehetett hallani belőle, sőt, a hangulatát és érzelmeit is. Quieto, rabba, oso… celere, forzando, morendo… – emlékfoszlányai a bécsi konzervatóriumban eltöltött másfél évének.

Hallgattak, Iddi dühödten varrt.

27

Matinka helyzetét nem volna könnyű jellemezni az ősházban. Őt úgyszólván örökölte az Árvai Jurkó család, ő volt a Tanú, a Tanúk Királynője. A szálak egy része Morvaországba vezetett, a Monarchia távoli ködeibe; de más, kevésbé földeríthető szálakról is szó lehetett. Adatok, bizonyítékok állhattak volna rendelkezésre, csupán az egész maradt volna akkor is áttekinthetetlen. Ő maga talán ezért is törekedett mindig számbavételre. Ahogy korosodott, a legelképesztőbb állításokkal, gondolatkapcsolásokkal lepte meg – emlékezet óta mindig vidáman – azokat, akik a lábzsámolya mellé leültek. Egy sörgyár például elég makacsul szerepelt ezekben a zaklatott, mégis hömpölygő elbeszélésekben. „Kis tyúkom, figyelj, erről biztos nem esik szó a Philosophus kávéházban, tudod, ahol Signore Gobbi női septettje muzsikált… – de hogyan!? Hiszen az még Pesten volt, hallj oda! Nem is messze a Rókus kórodától… De ugorj csak, nézz ki a kertbe, hallom, megint nyúznak valakit azon az elátkozott tőzegszigeten! No…, láttál valamit? Nem hazudsz? No, gyere, ülj ide vissza. Ha megnézed ezt a képet, elborzadsz, ezt tegnap vágtam ki: itt jósolja a cigányasszony a fiatal császárnak, hogy legyen elkészülve tizenhárom családjabeli természetellenes halálára! Meg ez a gyönyörű lengyel Lezsimirszky-kabát a francia frakk fölött, magyar kucsmával! Jaj, inkább ne képzeld el…, inkább eldugom. Igen, morva hercegi család, ez a mi elföldelt vízjelünk … És azok a nemes paripák alig egy kocsifordulóra tőlünk, ott a címeres birtokon! És egészen közel a tartományi tébolyda. Apánk ott halt meg, mikor az anyánkat eltemette… 28de az hazugság, hogy az anyánk körüli suttogás miatt. Különben is, én már öt hónappal előbb megszülettem, mint ahogy a pletyka kiszámolta. Persze, annyi idő… 1843. augusztus 6. Persze, mondhatnám én is az ellenkezőjét, hogy dehogy hazugság, sőt, még pikáns is… És az anyám, ó! Nézd, itt a képe, tusrajz, kicsit már besárgult, az ő meleg keze tartotta valamikor. Különben én sose láttam »azt« a herceget. Hja, az én sorsom, tyúkocskám… Ha Atya nincs, nem számlálok ennyi évet! Most meg Hermina betegeskedik Bogárdon, hallom… de hát ő nyolcvanéves csak. Bogárdnak különben is rossz a vize, megrontott víz, úgy dobja le a színiről a rózsaolajat, mint az üveg a sötétet. Kemény. Hanem, tudod, mire emlékszem kristályosan? A sörgyár, az volt az elvarázsolt világ! Azok a hordók… milyenek is? Ászokhordók. Apánk úgy járt ott, mint egy király, bőrkötényben, csizmásan, nagy fehér hab volt az egész, még a fickósör is arany… Jaj, te tyúkom, az ifjúság… Hiába hullott le az a sok keserű komlótoboz, attól is csak jobb lett… Te! Emil megint azt az agglegényszivart szívja? Ide is átszivárog. Szurokba fekszik az, nem koporsóba.”

Lassan kilenc óra már, de Iddi még mindig kombinéban, vászon férfikabát a derekára kötve, a lábán bolyhos papucs. Matinka szelíden és ellenségesen néz végig rajta, mint egy helytelen műtárgyon.

– Na jó, most mondd meg. Mondd az igazat. Este mi volt odalent? Mi történt?

– Micsodát?

– Atya új oldalágat akar ásatni a Benedek-völgyi pincéjébe.

29

– Micsodát?

– Bunkert.

– Az mi a szentelt virág? Még egy pinceluk? A termés nem fér bele a régibe?

– Matinka, ez nem olyan egyszerű… Mi most haladunk az általános végpusztulás felé, a vármegyeházán tegnap titkos tanácsülés volt. Hiszen tudja, Orsolya is gyűjtésről rebeg, azt mondja, bizalmas utasítása van, hogy szükség lesz a készletekre, még vérre is… Hát tudom én?! Inkább azt, hogy Orsolyának egy belevaló férj kellett volna…! Majd tudná, hogy mit kell gyűjteni, és mikor vért adni…

– És a te urad? Ti mibe gyűjtöttetek micsodát? Könnyű a szó, csibe.

Egyszerre hosszúra nyúlt a csönd.

– Ez nem volt jó, Matinka – mondta Iddi halkan. – Hol van Dezső már, hol van a fuccs? Pedig én beleadtam mindent, csak most más szél fúj már. Még Emil bácsi se tudná megmondani, milyen szél… – s halkan dúdolni kezdett. – Ha nem vigyázol, befúj a por… eljön a nap, szíved későn válaszol…

Matinka irányítható hallása bizonytalanná teszi, hogy mikor hall valamit, de most nincs is szükség rá, egymás néma hangsúlyait is értik. Az ő kapcsolatuk tényleg kivételes – talán éppen azért, mert vérségileg egyikük sem tartozott a családhoz. Persze igaz, hogy Júlia, Emil bácsi és Bondika sem – de megérthetjük, ha az élet másképp csomózza a szálakat, egyszerűen kénytelen regényes rendet teremteni. Például ilyen igazság az, hogy Atya édesapja valóban sokat tett azért, hogy a vadóc és fűszeres morva(?) lány bejus30son a bécsi konzervatóriumba, a nobel bálok előkelőségei közé, ismeretségeket kössön nagyhírű zongorahősökkel, szélvész keringőkkel sodortassa magát, otthon legyen a mulatókertekben, a burleszk öltözetek kavargásában, s belekóstoljon a Schlapfe-Promenadokba, ahol a hölgyek mindig egyszer veszítik el, amit végre megtalálnak, miközben a térzene szól, s még zápor esetén is időben érik el a fogadót, ahol a fellógatott lámpákból a vendégek fejére csöpög a repceolaj… Szerelme az idősebb Árvai Jurkóval nem tarthatott soká, vonzalmuk mégse tudott kihűlni. A bécsi életet próbálgató fiatal jogtanácsos néhány év múlva tért vissza az ősházba, mint a család férfitagjainak legtöbbje előtte is, utána is. A dinasztikus ügyvédi iroda, a daragói rétek és csenderesek nemcsak becsületbeli kötelességet róttak rá, de olyan honvágyat is ébren tartottak, amit nem lehetett visszautasítani. Tény mindenesetre, hogy Kossuth Lajos még a síron túlról is képes volt bedobni valamit a mérleg serpenyőjébe, akár előnyös volt a pillanat, akár nem. Így a szép-vadóc Borgis Magdolna – miután a prágai mérnökbálon megkapta a Nagy Pézsma Mágnes diplomatitulust – életre szóló vonzás maradt idősebb Árvai Jurkó életében, s eszelős idilljük legendává terebélyesedett, mint valami kárpótló csillag. És az őszi látogatásokra is mindig sor került, bárhonnan kellett is útra kelni a távoli Bordácsra. Közben Borgis Magdolna Pest-Budától Barcelonáig táncolt, énekelt, klavírozott, és a szalonok muzsikai társalkodásain ugyanúgy el tudta ragadni a közönséget, mint az orfeumok színpadán. S még véletlenül sem volt rossz perce amiatt, hogy 31hátat fordított a konzervatóriumnak. Hatvan volt már, mikor először jutott eszébe, hogy hangfogóval simítsa a szoknyáját, és hetven is elmúlt, mikor rászánta magát a kontyra. Aztán még adott magának pár hazárd évet – s végül egy őszi látogatásakor rábólintott a régóta lappangó kívánságra: ott maradt az ősházban, beköltözött az emeleti erkélyes szobába, s a vignettákkal teleragasztott utazóládák egyszer s mindenkorra felkerültek a padlásra.

Iddi éppen tizenhárom éves volt ekkor.

Ha van vibráló különbség két virág között, akkor ők ez a különbség. És Iddi tudta ezt. Az ő gyermekkora fantaszta homály, s mintha sok részletére – a gyámügyi és örökbefogadási eljárás során sem, talán tapintatból? – sosem derült volna fény. Nemcsak az apa hiányzott az életéből, de az anyja is olyan emlék maradt, mint egy rejtélyes megbocsáthatatlanság. Különös, de mégse jutott eszébe, hogy ezzel a homállyal kokettáljon, bár – ha nem mutatta is – vonszolta magával. Visszatérő érzése volt, hogy az apja mégse ködkép, csak éppen rámutatni nem lehet, még kevésbé azonosítani. És ez az egész együtt, mint valami állandóan kísértő, megalvadt feltételesség vette körül – konok dacosság mérgezése, bármit csinált, vagy próbált álmodni. Mintha az apja ismerné őt, az életét, mindig tudja, hol van; ha vonaton utazik, ő is ott ül valamelyik kupéban; vagy mikor átsiet éjszaka a templomtéren, és a Mehrwert-ház mellett befordul a Bartinába, az egyik emeleti ablakból ő is kilép, a gesztenyefák lombján lecsusszan a földre, és követi őt. Az ilyesmi ugyanúgy nem mesélhető el, mint a fickósör vagy a 32hercegi paripák a zöld réten. Kamaszkora óta ugyanakkor testvérként nő fel a vér szerinti Árvai Jurkó gyerekekkel – a most tizennégy éves Eszterrel, az orvos Dáviddal –, s még a házassága két évét is az ősházban töltötte el, és nem jutott eszébe, hogy változtasson, kiröpüljön. A mélyvizeknek is vannak további bugyrai, ahol válogatatlanul úszkálnak a halak, s ahová semmi nem tud leereszkedni, csak a tény.

Mikor nem sok év múlva (Matinka él még akkor) váratlanul Atyát mérgezés gyanújával kórházba szállítják – az egész megyét megrendítő tragédia nyomozói már az első iratköteghez hozzácsatolják Júlia naplóját. Miután Júlia megtagadta legszemélyesebb sorai kibetűzését, végül az írásszakértő birkózott meg vele. A bírósági iratok többször is idéznek belőle, többek közt ezt: „Mint a nap a holdjaira – Atya is sikerrel fejti ki mérgezően jótékony hatását. Istené azonban a napfogyatkozás – nekünk a hit és a sugallat marad.” Iddi emlékszik rá, hogy hasonló szentenciát neki is mondott Júlia, mikor a válásakor epésen megjegyezte, hogy Gidai Ármin a krisztusi békéltetés megkísérlése nélkül hozott bontó ítéletet – bár Atyára akkor nem történt hivatkozás, csak holdra, hitre és sugallatra.

A kihallgatáson azonban ez elsikkadt.

S hogy azóta? Konszolidált kis hisztériák között sodródik, két keserves abortusz után, de főképp a nem szűnő suttogások célpontjaként, mióta a városi kórházban szervezett műtőstanfolyamra őt is behívták, ahol éppen Dávidnak is kilátásba helyezték a kinevezését: körülbelül így fest a leltár. Szabadság, igen; de inkább a lehulló leveleké ez a szabadság. A szél ját33szik velük, aztán mégis visszahajóznak a maguk őskertjébe, ahol nincs ugyan változás, de legalább ismerős. A mélyvízi leltárról azonban nincs hiteles napló.

Ami tudható – az másfajta jegyzőkönyv; akár egy lidérces költemény vízjele.

Iddi édesanyja – név szerint Logomár Magdolna – kamaszlányként szökik el szüleitől egy Csongrád megyei faluból, hónapokig nyomorog Pesten, szállodákban takarít, majd mikor megszüli Iddit, egy inkognitóját megőrző emberbarát biztosítja a különös leányanyának, amire az a legjobban vágyik: a tanulást. Elképesztő szívóssággal veti magát a stúdiumokba, külön engedéllyel teszi le az érettségit, s az elsők között van Magyarországon, aki nő létére szerez diplomát fizika-matematikából, filozófiából. Már egyetemistaként kivételes robbantás-szakértőnek tartják. Csak a kislánya szorul rá egy idő múlva a józsefvárosi bérház lakóinak felügyeletére, gondozására – a megszállott anya ugyanis annyit van távol, hogy végül a kerületi gyámhatósághoz is érkeznek bejelentések. A hatéves Iddit végül az anyja önként helyezi el a bordácsi járásban működő, tardosi Boldogasszony Nővérek gyermekotthonában. Nem sokkal később – egy kitörölhetetlen téli délutánon – azzal a váratlan vallomással ejti kétségbe a kislányt, hogy bizonytalan időre szigorú rendbe akar elvonulni, egyszerűen nem tehet mást, szüksége van rá, hogy tisztába jöjjön a lelkiismeretével s megtudja, mit tehet, mit szabad tennie, amit az Isten fölismertetett vele, és mit kezdjen az örvénnyel, ahová a stúdiumok elkalauzolták… És 34mondta, mondta az egészet olyan zavaros pontossággal, mintha csakugyan egy felnőtt bírónak vallana, nem a hatéves Iddinek. A bérház udvarára úgy zuhant le ezen a napon a hó, mint a tisztaság halálos ítélete. Kilencéves, mikor az anyja utoljára látogatja meg az otthonban. Piros almát visz neki ajándékba, maslival a kocsányán – a világ legkisebb almája. Mire megfonnyadt, olyan lett, mint a ráncos lávakő. Két-három év múlva Atya – mint sok egyéb mellett a tardosi otthon jogtanácsosa – névtelen levelet kap ferdített írással, hogy bizonyos Logomár Magdolna ismeretlen okból öngyilkos lett, de hogy hol, nem derült ki a levélből. Csak annyi, hogy búcsúsorokat nem hagyott hátra, érdemleges ingósága nem maradt, egyéb apróság is alig, irat és jegyzetek pedig szinte semmi, elfértek egy közepes borítékban; java részüket valószínűleg elégette az öngyilkos – írja az ismeretlen és önkéntes halottkém. A borítékban volt egy gyűrött noteszlap, szaggatott pár sorral: Álmodok sokat Curie asszonyról, itt, Európa hátsószobájában. És félek. Isten nem engedheti meg.

Logomár Magdolna nyomtalan, vidéki története természetesen szerény kuriózum csak Ettore Majorana professzor jelentős rejtélye mellett, akiről máig nem tudható, öngyilkos lett-e, vagy Itália valamelyik rendházában fejezte be az életét. Eltűnése előtt egyetlen tanulmánya maradt meg véletlenül; vagy talán szándékosan. Ebben írja: „Egy radioaktív atom bomlása arra késztethet egy automatikus számlálót, hogy a jelenségek meglehetősen bonyolult és tetszőleges láncolata jöjjön létre, melyet egyetlen radioaktív 35atom véletlenszerű bomlása »vezérel«. Szigorúan tudományos szempontból nincs semmi, ami kizárná a feltételezést, hogy az emberi történések origójában egy hasonlóan egyszerű, láthatatlan és kiszámíthatatlan létjelenség áll. Ha pedig így van, mint magunk is állítjuk, a társadalomtudományok statisztikai törvényei megnövekedett feladattal állnak szemben, mert nem csupán egy ismeretlen ok eredő-irányát kell tapasztalati úton megállapítaniuk, hanem elsősorban a valóságról hivatottak pillanatnyi és konkrét képet adni. Ennek kiértékelése azután sajátos művészetet igényel, a kormányzás művészetének nem utolsó komponensét.” Leonardo Sciascia – gazdag kutatásainak közreadásakor – így ír erről a passzusról: „…a szöveg mélységesen elgondolkodtató, nyugtalanító és félelmet ébresztő. Azon kaptuk magunkat, hogy önkéntelen versbe tegyük, a dikció s a külső forma szerint rendezve el a sorokat… s közben egyre nőtt bennünk a nyugtalanság és félelem. Próbálják meg Önök is: megdöbbentő epigrammával fogják szembe találni magukat, azzal a válfajával, melybe a rövid és magvas művek tartoznak, vagy talán – ki tudja – a másikkal is, melybe a szatirikus, csúfondáros költemények sorolandók.” Megtudjuk még tőle, hogy Majorana Shakespeare-t és Pirandellót szerette a legjobban; és a nővérének többször mondogatta, hogy a fizika tévúton jár.

Amilyen megbocsáthatatlanul kallódott el Logomár Magdolna noteszlapra írt pár sora, és maradt el a küldeményküldő felkutatása, annál elismerésre méltóbb Atya nagyvonalú örökbefogadási gesztusa. Bár Iddi és Atya számára ebben az esetben még sze36mélyesebben lehetne kínzó a kérdés, hogy végre is mindezek után mi történhet egyáltalán és felelősen? mi hozható létre, amiről kétség nélkül ítélhetünk, s amit egyúttal teljesnek, egésznek érezhetünk? – azzal a lehengerlő ártatlansággal, ami az ősházban olyan adakozóan otthonos…

Vagy csak ülni lehet a bakon, és a ló farát nézni?

Hiszen delelő nyár van – most tervezik az őszi vadászat rendjét a grábóci új bérleményen –, Iddi most szeretne teherbe esni a házas Dávidtól, Atyát most választják meg a muslincák örökös tiszteletbeli elnökének – miközben a család árad, és az Árvai Jurkók filantróp hagyományai töretlenek…

Mit tegyen egy automatikus számláló – mi egy konkrét pillanat?

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy se a Monarchia széthulló területén, sem itthon az őszirózsás forradalom idején nem akadt rendház és kolostor, ahol felbukkant volna Logomár Magdolna neve – Atya hiába nyomozott utána. A halálhírt megszelídítve közölte később Iddivel, inkább úgy, mint egy fájdalmas feltételezést, de öngyilkosságról nem ejtett szót. Ami annál is ésszerűbb volt, mert a holttest soha nem került elő, csak pár ingóság a lelakatolt józsefvárosi lakásban. Évek múlva Iddi egyszer Atyának is elmesélte visszatérő álmát az édesapjáról, aki a gesztenyefák lombján ereszkedik le az utcára, s Atya akkor gordonkás dünnyögéssel húzta oda magához: „Te lidérc… miket nem álmodsz te! Ilyenre csak a sármánymadár képes!”

És ez pontos. Ha valaki, Atya csakugyan értett hoz37zá, hogy néhány szóval helyére tegyen olyasmit, ami különben bolyong csak, mint a kívül rekedt szél.

Jó órájába beletelt, mire Iddi végzett a párnavarrással. Azóta ott ül a verandaablakban, és kitartóan nézi Ambrust, aki épp megfeszíti indián-íját. Végleges állókép – Ambrus is, ő is. Aztán lecsúszik a párkányról, Matinka képkivágásai fölé hajol, s alig érintve megsimogatja a matróna haját. Matinka bőre, redői, arcmozdulatai már rég nem ismerik a lassú és lágy átmeneteket. Önálló, magára hagyott, mégis nagyon élő szegmentumokba rendeződő tájkép az arca, s mint egy bonyolult mozaikrendszer, élesen és feltűnően mozdul el az egész, ha a reflex vagy szándék csak egy szögletet akar elmozdítani. Egyik arcrögöcske nyomja, löki tovább a másikat, s minduntalan lejátszódik a szimmetrikus aszimmetria és az aszimmetrikus szimmetria komédiája. Noha nincs semmi komikus benne, hacsak olyanformán nem, ahogy az érzéki ölelés moccanásai lesznek durva árnyképpé a falon. De ahogy idebent ilyen pontos a történések lelepleződése – az odakinti hangok, képtörmelékek is érzékletesen tudósítanak. A Nagy Árokba fektetett morzekábel – régi ruhaszárító kötél – hirtelen meg-megrándul a terepszínű fedezék alatt, ugyanakkor egy filccel bevont bunkó ütemesen csap rá a hangtompított serpenyőre. Az így továbbított morzeüzenetet a szurdiki megfigyelőben adták fel, onnét a Gyeptéglás Erődbe érkezik, ahol délelőttönként a Földgömb is helyet kap egy 14-es katonai sátorlap mögött. A szurdikban Zoltus ül, és a lombok fölött távcsővel figyeli a törvényszék és a Hamis Tanú vendéglő 38közti városszakaszt. Jól kivehető, hogy Kohut Ábris az egyik celtis fához támaszkodva tart rövid sétapihenőt. Nemegye polgármester a város valamennyi celtis fáját tömzsi-gömbölyűre nyíratta; árnyékuk így minimális, ami nagy nyárban nem előny, holdfényben viszont derengő gömbökké alakulnak, a törzsük nem látszik, mintha kívül rekedtek volna a gravitáción. Blazsik főszerkesztő mondja erre: „Ezekbe hiába lőnétek söréttel.” A vendéglő vaddisznófejes cégérén tükörként vakít valami kerek – szem vagy agyar? Zoltus nem tudja eldönteni. Azon viszont röhög, ahogy Kohut Ábris egy sokszoknyás, fejkendős asszonyt ölelget, és elindul vele a vendéglő felé. Sárközből járnak be sokat a parasztok az ártéri legelők tagosítása óta, ugyanis most robbangatnak a nagy panamabotrányok. Szerencsére a tűzoltószertár ajtaja is kivágódik hirtelen, riadót trombitálva kitolat a keskeny közbe a piros monstrum: Tűz! Az Erődbe ez a hír fut be, ahol Veron, Aniska és Kornél tartózkodik. Az ügyeletes Kornél veszi a jelentést, mellette Aniska ül piros bugyiban, Kornél keze a lány combján, s a hosszúnak számító, kitartott bunkóütésnél a mutatóujját mélyeszti bele Aniska combjába, a rövideknél a kisujját. Veron nem érti a művelet logikáját, elnyílt szájjal figyel, és a picirijét markolássza.

A verandaablakból különben épp rá lehet látni az Erőd zászlajára: fekete alapon kénsárga nap. Ambrus még mindig nem eresztette el az íját.

Iddi szótlanul nézi Matinkát, aztán sírni kezd, egészen halkan.

– Az Isten verje meg… – buggyan ki belőle.

39

Matinka összekulcsolt kézzel bólogat. – Ezt meggyónod még, csibe… – Majd erős szünetet tart. – Tudod, hogy Zsófinak még lehetett volna gyereke? Eszter után még egyszer teherbe esett, negyvenöt évesen. Aztán mégse lett, koraszülés volt. És azóta, tizenöt éve nem beszélnek egymással! Az idő már csak ilyen, ha beszárad… Hiába cukrozod meg, nem hagyja magát. Pedig még lehetett volna neki…

Iddi elég durván nevet föl, még mindig könnyes szemmel.

– Egy fia, igaz? Egy kamasz. Egy ennivaló kamasz!

– Mint Dávidnak? – kérdezi Matinka, s közelebb húzza az egyik képkivágást. – Ilyen halcsontos fűzőt sose csináltass magadnak – motyogja.

– Jó, nem csináltatok.

– Mondd csak… te Dávid kölnijét használod? Vagy csak ugyanolyat?

– Ugyanazt. Múltkor itt hagyta.

– Jaj, te, majdnem elfelejtem! Szólj Zsófi mamának, hogy a zongorát újra kell hangoltatni, a felső f már nem is emlékeztet efre, egyszerűen gé…

– Tudom, de Mányoki úr meghalt. Már két éve meghalt.

– Akkor is. Nem zavar? Nem szereted a klavírt?

– Dehogyisnem…

– Mondd csak, szoktál te álmodni?

– Ó… – húzza el a szót Iddi. – Amit én… Zavaros a víz, Matinka.

– Jó, de akkor is csak víz az… és egyszer a madarak is mind leszállnak…

Matinka fáradni kezdett, egyre halkabban beszélt.

40

– Persze… amikor a vándorkávésok… a sódar- meg a salamuccifőzők, lottériások, a rozsólis-pancsmesterek… Csak a tubákreszelő öregdiákra kell odafigyelni, hogy ne egy hétig hordja ugyanazt az inget… Az ablakban lóg a kereszt, tyúkom, ha este van…

– Szépen mondod, Matinka…

Egyik pillanatról a másikra szenderedett el, feje a kispárnára dőlt. Mauzóleumi báj volt ebben, mint amikor a teremőr az utolsó látogató után becsukja az ajtót, s a báj egyedül marad. Iddi közelről nézte a lebágyadt kezet, ujjbegyével megérintette – majd újra, megint. Ilyen rettenetesen egyszerű – gondolta –, és nem megborzongott, csak a hasa táján gyűlt össze valami hűvös. Salamucci? Fogalma sincs, hogy mi az, de ez nem jelent semmit. Érti. A kölnit is érti – és hirtelen gombócot érez a torkában, akár egy daganat, rák és üszök – valami forró elburjánzás. – Az Isten verjen meg… mindkettőnket! – sziszegi, majd gyorsan és hangosabban hozzáteszi: – Nem!

Matinka felhorkant kicsit – Iddi önkéntelenül megemelte a párnát, lopva odament az ajtóhoz, és behúzta. De azért hagyott egy kis rést, önkéntelen gyanakvással.

Itt az emeleti traktusban – talán a régiesen súlyos bútoroktól – mindig ülepedettebb volt a levegő, szó szerint nehezebb, s még a három kanári is lomhábban röpködött, ha itt engedték ki őket. Innét nyílt Matinka szobája, és Emil bácsié is. Az öregasszony pár éve még a maga lábán közlekedett a falépcsőn, bármilyen lassan is, de ehhez az utolsó pillanatig ragaszkodott. Egy 41vérnyomásos napon aztán ő kért segítséget, és Dávid vitte fel karjában az emeletre. Dávid a házassága után is gyakori vendég volt az ősházban, már csak Ambrus fia miatt is, aki nem minden indokkal kaphatott eltávozást a tőzegszigetről.

Matinka ezután majdnem egy hétig nem mozdult ki a szobájából, egész napját az ablak mellett töltötte, a fényben fürdő szőlődombokat nézte, a szüret ideje lejárt. Chi va sano va lontano. Ajándék, hogy az öreg szem messzebb lát. Júlia viszont a következőket jegyezte fel a Matinka gyengélkedését követő hónapokban, mikor a rémületesen ízléstelen lépcsőlift gondolata megszületett: „Különböző megítélések. Atya például megengedhetetlenül lojális. Bennem hullámzanak az érzések, melyek képesek a végtelent átölelni, mégis kisszerűségekbe torkollok. Jelenség vagyok, kétségtelen, de elnagyolt. Lehet, hogy nem mindig látok messze, de »átlátok«. Ha társulna hozzám a könyörtelen egyszerűség, amit annyiszor hiányolok ezekben a legjobb pillanataimban! Miért nem tud engemet senki »igazán látni«, miért nem tudom én magamat »igazán megmutatni«…? Mégsem állhatom meg, hogy ne engedélyezzek a kedélyemnek ártatlan kárörömet, és még gyűlöletet is néha. Matinka nyilván az idők keresztmetszetét igyekszik »távcsövezni« mea culpával. Ideje. Hosszú és kétértelmű élet – most megkapta az első figyelmeztetést. Dagad a lába – de vajon mitől?! A rosszulléte pedig hivalkodó alkalom lett a bogárdiaknak, hogy bizonyítsák a kálomista nagyvonalúságukat, de »én«… én áldoztam, és megfizettem a hitemért! És még a pápának is hajlandó voltam megbocsátani Kálmánka kedvéért – még ha »misetörpe« lett is belőle, miközben 42anyja az Úrvacsorájával lakik jól… Fantasztikus. Idejön ez a minden egyetemről kikopott András, ez a Csanaki ivadék, Hermina néni unokája, ez a falusi vadzseni, és elkezd Archimedesként működni – a bogárdi parókiát vajon miért nem akarja romjaiból »fölemelni«?! Mindenesetre szerkeszt Matinkának egy föl-le járó csigás karosszéket a lépcső mellett, és ellensúlyként egy kosárban nagy ólomdarabokat helyez el. Technikai fantáziám hagy maga után kívánnivalót, nem kívánok döntőbíró lenni abban, hogy miként dolgozik össze az igencsak testes Matinka és a cifra kosárba rejtett ólomnehezék. Lefelé még csak hagyján, de fölfelé?! Mégis lelkesen hiszik Bogárdon, hogy egy forgatókar sajátos mozgatásával – igaz, Matinka gyenge karja kettőt se tud forgatni rajta, de ezt udvariasan eltussoljuk – működni fog, mint a predestináció. Én bele nem ülnék. A Csanakiak megtépázott paradicsoma így járul hozzá a mi ősházunk komfortjához… Különben karácsonyi ajándéknak készült – a »Születés« napján! Istenem. Holnap körvadászat. Kell lenni valami »kéjnek« az egészben. Vonzódásom enyhén szólva többértelmű. Csak a Halálbíró a megmondhatója…”

Iddi szívesen ereszkedett le a karosszék peremén, bár a művet nem az ő súlyára kalkulálták, kamaszos háziheccnek azonban bevált, és Ambrus is szívesen elszórakozott vele. Azt azonban Iddi is gyermekesnek találta, hogy beleüljön. Olyan képzelgés környékezte meg ilyenkor, hogy ha így indulna el lefelé, meg se tudna állni az alagsorig, tovább süllyedne a pincéig, vagy tovább, még tovább… – és kihívna maga ellen valamilyen még ismeretlenebb sorsot.

Az ősház délelőtti csendje most kezdett telítődni 43olyan neszekkel, amelyek egy folytonos és rejtőző mozgalmasságról adtak hírt. Emil bácsi szobájából például halk, alig felismerhető koppanások hallatszottak ki. Arra tippelt, hogy az öreg újra elővette a Zenta makettjét. A cirkáló emlékezetesen süllyedt el 1917-ben az Adrián, s a történet fontos esemény volt Emil bácsi életében. Biztos a maketthez szabdalta megint a különböző méretű pálcikákat. A földszinti hallban még csak félig volt leszedve a nagy reggelizőasztal; a sárga mozaik-ablakos folyosóra besütött a nap. Itt lógtak a legértékesebb agancsok, a fal mellett két rézveretes láda, amforában buzogányok, hosszú szárú mák, és egy térképészeti pontossággal elkészített, repülőfelvételekhez hasonló panorámarajz a Daragó vadcsapásairól. A folyosó végén Atya szobája, majd egy többnyire zárva tartott helyiség, tele az évtizedek óta nem bolygatott családi iratok, levelek tömött polcaival, kiegészítve a selejtesebbnek ítélt trófeák elképesztő gyűjteményével – szerényebb kisvadak, madarak, szárnyasok, de még egy dunai Pontykirály üveg alatt porosodó, szomorúan félelmes és gigantomán tetemével is –, melyeknek mindegyikéhez, mégis, valamilyen erős emlék fűződött. Avatatlan vendég meg sem érthette volna, hogy ezek a relikviák a zsúfolt polcokon és falakon egyáltalán miért tartoznak össze, miért egészítik ki egymást. Olyan concubinatus természetes rendje volt ez, amely nem igényelte, hogy külön filozofáljanak róla. És csak ezután következett Zsófi mama szobája. A háznak ezt a szűkebb traktusát ülte meg valójában az a tizenöt éves hallgatás és csend, aminek az udvarias rítusait mindenki tudomá44sul vette, de a valódi okát és intimebb részleteit senki nem hozta szóba. Iddi a bolthajtásos fél-alagsori szobák egyikét lakta, pontosan attól a naptól kezdve, mikor a házba került; és ezen a soron volt a népes nagycsaládból összeverődött unokák szállása is, és a pár napos vendégeké. A nagy ebédlő és dohányzó a földszinti verandára nyíltak spalétos ablakokkal, szomszédságukban az egykori gyászszobával, ahol id. Árvai Jurkó Bálint 1914-ben meghalt. Ezt a szobát sokáig úgy hagyták, ahogy a temetés után maradt, mindennap friss virágot vittek be, s egyedül Rolf ősének, majd a fiának engedték meg, hogy az ágy mellett aludjon. A mai Rolf már harmadik unoka, és halványul benne az igény a megtisztelő és kivételes fekhelyre. Júlia tartotta csak számon – többször tanúja volt –, hogy Atya feltűnés nélkül egy-egy kedvenc falattal ott kínálta meg Rolfot. A kisgyermek Eszternek is ez a szoba volt az ábrándozó zuga. Később a piros téglás kis kerti házba költözött ki, s mindig csak télre költözött vissza a nagyházba. Legújabban a gyászszoba észrevétlenül alakult át a legbizalmasabb ügyek faburkolatszagú otthonává és néma tanújává. Igazi labirintus volt az ősház, áttekinthető és áttekinthetetlen rétegek birodalma, puritán gazdagság, lassan alakuló mű, és valamennyire rögeszme is, persze, mint minden honfoglalás – elképzelni a jövőt, befogadni, megmaradni, s egyszer már úgy álmodni, hogy ne kelljen mindjárt a batyut is a hátunkra dobni, vagy sürgősen kezet mosni; csak hol az a kút a vízzel? Szívós elképzelések legendáriuma. Közel egy ugrásra erdők, árterek érzéki csapdái, római légiók taposta kanyargó utak, elrom45lott ábrándok rezervátuma és „akkora temetők, amilyet csak egy törmelék nép érdemel meg” – ami némiképp idézet idősebb Árvai Jurkó szellemi testamentumából. Majd a záradékban ez: „Itt soha nem volt igazán felnőtt jog, mert a félelem megette. Látván a szüntelen jogtalanságot – eszméjét magunkban kell megőrizni. Lennétek zsidók, tudnátok, hogyan kell restáltatni valamit. »Ne hagyjátok a csikót!«” – Utalás ez a hírhedt perre, amelyben az idősebb Atya Kossuthra emlékeztető ékesszólással, Széchenyi higgadtságával, Kölcsey erkölcsi kategorikus imperatívuszával védte meg a jogát, hogy egy vágóhídról elszabadult és a kertjébe menekült csikót ne adjon ki az üldözőknek, akik végül is az utcáról lőtték le, az ő kertjében. Nagy parabola volt! A mára már kiszáradt óriásfenyő tövénél ezt a csikót temették el. Igaz, suttogták azt is, hogy később Júlia sietve világra jött csecsemője is oda tért meg, egy többé nem emlegetett éjszakán. Amit az idősebb Atya a csikó ügyében elmondott a bíróságon, az Ügyvédek Lapja különlenyomataként is megjelent, s egy példányát a koporsóban is elhelyezték.

A huzat közben az óvatosságból hagyott rést tovább nyomta; Iddi erre rezzent föl. Már nem tudott visszazökkenni a verandai Matinkás révedezésbe, ami azért sosem múlt el valamilyen tompa és zaklató számvetés nélkül. Vontatottan felállt, és amit sose mulasztott el, kiment, és megnézte, hogy Emil bácsi ajtaján a kulcslyuk ismét be van-e tömve. Miután hajtűjével kipiszkálta a galacsint, ásítva lement a hallba, anélkül, hogy benézett volna a lyukon. A nagyasztal rendet46lensége – mint dagály után a part – még szívszorítóbbá tette a ház soha meg nem szűnő otthoniasságát, a szó nem rossz értelmében. De neki – józan ésszel – épp ebből kellett volna kitörnie. És egyre elveszettebben kötődött hozzá.

Kiment a kertbe, és lehevert a fűbe. Két nap szabadság, még sincs semmi hír, semmi életjel Dávidtól. Este telefonált, de Dávid helyett Ágota vette fel a kagylót, s ő nem zavarában, inkább zavaros makacssággal Atyának egy elévült üzenetét adta át, amit egyszer átadott már. Ágota joggal kacagott fel: „Miket tanulsz te Júliától, Iddi! Ő szokott háromszor biztosítani valamit, mikor egyszer se szükséges.” „Lehet… de mi ezt a műtőben szokjuk meg, ott mi mindig vérre megyünk, tudod…” – s itt egy kis szünet jött, béleletlen hézag. Gyorsan elbúcsúzott, és letette a kagylót. Elhatározta, hogy délután fodrászhoz megy, este szabadtéri koncert, pesti fuvolaművész a vendég. Előtte a Harangi-cukrászdában fogyaszt majd. Az új felszolgáló fiú albán, azt beszélik, családi vérbosszú elől szökött meg, s már elég jól gagyog magyarul. Iddi úgy menekült bele az ilyen fodrozódásokba, mint aki nemcsak érzi a vesztét, hanem keresi is. Közben nem vette észre, hogy a Döntés Házából erősen figyelik. Ambrus ült odafent, aki ezen a nyáron Jóidő közhuszár rangját és nevét birtokolta – választott és kijelölt felesége Aniska, alias Forgó Piros –, és már több mint egy órája, hogy visszavonult. A gesztenyefa lombsűrűjében keskeny alagút biztosította a zavartalan szemlét. A jól ismert test, kiszabadulva a zöld félhomályból, erős fényhasítékban feküdt, s Ambrus most minden ideg47szálával erre koncentrált. A legféktelenebb drámák és kavarodások játszódtak le lelki szemei előtt; viharzó tenger és széldöntött fák, trópusi parton fekete párduc marcangolt egy fehér párducot, lobogó sörényű mének futottak versenyt a pusztán, s mikor észbe kaptak, hogy nincs célszalag, vagy legalábbis eltűnt a szemük elől, s csak a még beláthatatlanabbnak tűnő pusztaság maradt körülöttük, nyerítve habosra marták egymást… Ezeknek a drámáknak nem volt határozott értelmük, csupán kézzelfoghatóak voltak, s rendkívül készségesek, hogy vonatkozásuk legyen. Iddi történetesen most a puszta egyik oázisában feküdt, ahová a résen betűzött a nap, és álomkór szállta meg. Ambrust lenyűgözték az alvó testek. A Döntés Házában többször megesett, hogy saját magát látta alva, s ez a látvány olyan büszkeséggel töltötte el, mintha nagyértékű vagyontárgy birtokában volna. „Itt vagyok »én«, és nézem »őt«. Ez kettő. És mégse kettő. Itt tehát titok van. Lehet, hogy a gondolatokkal is ez a helyzet? A gondolat »van«, »én« gondolom, ha akarom, de akkor »neki« is gondolnia kell »engem«, mert a gondolat függetlenül »van«.” Iddi melle között volt egy körömnyi anyajegy, Ambrus tudott erről – fürdőszobai történet. A borrévi tippanosban – talán még egy hete sincs – verejtékezve látta és hallotta, amint egy nagy juhnyájat hajtottak keresztül, s volt köztük egy fekete foltos bárány, de mire átértek, elveszítette a foltját. A lélegzetállító az volt, hogy ez a folt most ott hevert a fűben, és Iddi fel fogja fedezni, mikor az oázisban felébred… De ennek még nem volt semmi jele. Jó körülmények között azonban van lehetőség befo48lyásolni az ilyen ébredést, nem a szokásos módon. Ezt nevezte Ambrus – mikor négyszemközt tudott maradni magával – beleköltözésnek. Igazában közölhetetlen módszer, még körülírni se nagyon lehet. Leginkább még ahhoz hasonlít, mikor egy jó hosszú kötelű hintán elérjük a legmagasabb pontot, ahol mindig adódik egy másodperc, amelyik sokkal tovább tart a többinél. Sőt, nem is lehet úgy mérni, mint a közönséges időt, mert annyira mozdulatlan, hogy abban nem is tud már mozogni az idő; főképp azért, mert egy kis kéjes hányinger után – amibe akár egy egész hét eseményei is képesek belepréselődni – máris másutt vagyunk ugyanott. Vagyis kettő – és mégsem kettő.

Ambrus feszült reszketéssel ült a vastag ágcsonkhoz kötözött sámlin, fél karral átölelve a törzset. Kék zsokésapka volt rajta, és egy piros trikó, a Zodiákus bűvös portréival. Mindkettő a bogárdi Gábor Izsmér ajándéka, a borbély nagybácsié: ő készítette el minden Újévre a család érdeklődő tagjainak a horoszkópját. Ez az öltözet hozzátartozott Ambrushoz, s most a siker előfeltételének is érezte. Erős, átható pillantást préselt össze a szemében, és átküldte a lombalagúton. Iddi egyik lábát felhúzva feküdt a fűben; akár egy elrajzolt háromszög, s noha lesült barna volt, mégis fehéren vibrált. Nos, ilyen másodpercekben nem tud mozogni az idő, nincs is hely hozzá. Közönségesen számítva negyedóra is elmúlhatott. Iddi végül hirtelen ült fel, megszédült, csillagos pontocskák kavarogtak előtte – mint akit forró ujjbegyekkel megnyomtak. Akkor nyugodott meg, mikor az egyik csillagos pontocska nagy, kerek folttá terebélyesedett az alagút kö49zepén. De ez mindjárt káprázattá is lett; mintha lett volna ott valami – és már nem volt. Följebb húzta vállán a kombinépántot; Ambrus meg hirtelen elkezdett lefelé mászni.

Közben vette észre, hogy Kálmánka fölfelé kapaszkodik a megcsonkolt ágakon, amennyire ereje és a még túlságosan rövid karja-lába engedte – pedig többször is értésére adták, hogy vonuljon vissza, tűnjön el innét; a Döntés Háza szigorúan egyszemélyes hely, ha foglalt.

A földtől körülbelül két és fél méterre találkoztak össze.

– Mit akarsz?

– Tűz van – mormogta Kálmánka, és megnyalta a felhorzsolt karját.

– Világos. Na és?

– Vidd a lábad onnét, az az ág még az enyém.

– Ezen a fán ilyeneket te ne mondj!

– Mondok.

– Menj vissza!

– Majd.

– A nagyasztalon feldűlt a méz.

– Mit akarsz?

– Itt maradok.

– Vigyázz, mert felfújunk hurkatöltővel! Ha lázadást akarsz csinálni, akkor rosszul fogtál hozzá.

– Nem is fogtam hozzá. És én akkor is lázadok. Bogárdon meg úgyis kinevetnek, Ómma nem ül mindig tolószékben.

– De itt nem Bogárdon vagyunk, hallod!? – s Ambrus, türelmét vesztve, lejjebb lépett, nem éppen Kál50mánka ujjaira, de az mégis elrántotta a kezét, és lekalimpált a földre. Ambrus villámgyorsan lemászott, melléje guggolt, és úgy vizsgálta, mint egy leletet. Kálmánka se talpra, se fejre nem esett, inkább mint egy ferde-egyenes bot, majdnem vízszintesen ért a földre. Felült, csodálkozva ránézett Ambrusra, és semmilyen mozdulatot nem tett.

– Beszélj, mit érzel? A fejed? A gerinced? Mit bámulsz? Nem tudsz beszélni? Hallod… nem tudsz beszélni?!

Kálmánka ült, nem mozdult, nem tudott megszólalni, csak csodálkozva nézett.

– Szedd össze magad! Most már mindig ilyen hülye akarsz maradni?!

Kálmánkán átnedvesedett a kis cérna fürdőnadrág, de úgy látszott, nem vette észre, nem is nyúlt oda, csak csodálkozva nézett.

– Különben egyáltalán nem vagy sápadt. Sőt, piros vagy. Igazán jó színben vagy. Tudod, mit csináltál? Erre mondják azt, hogy kémkedés. Organitó Jakabot is ezért akasztották fel.

– Tűz volt – mondta egészen halkan Kálmánka.

És csendesen hányni kezdett.

Iddi – aki nem sokkal előbb még káprázattá tudott átlényegülni – közben már a hallban igyekezett a reggelizőasztal csataterén valami békebelibb rendet teremteni; hiszen a nagy, indián tízórai is előrevetette már az árnyékát. A szerepek pedig hallgatólagosan ugyanúgy ki voltak osztva a házban, mint a stigmák, a sebek és a könnyek, az ajándék-álmok és az ébredés valósága. Iddi odament a rádióhoz, és még erősebbre 51állította be. A Traviata komor és érzelmes ünnepélyessége töltötte be a nappalit. Emil bácsi – egyébként teljesen véletlenül – éppen ennek a hangjaira ereszkedett le a lépcsőn, barna tropikálruhában, fekete nyakkendővel, fehér szalmakalapban. Emil kivételesen félszeg, de annál tájékozottabb és beavatottabb benyomást keltett mindig – talán ő volt a ház legkiismerhetetlenebb személyisége. Júlia naplóbejegyzése szerint: „Hímnemű átlátszó homály”. Hóna alatt most is ott volt az elmaradhatatlan krokodilbőr táska.

Iddi hökkenten nézett rá.

– Most megy el, Emil bácsi? Vagy visszajön még? Másfél óra múlva tízórai.

Az öregúr válaszolt valamit, de a Traviatától nem lehetett hallani. Iddi lehalkította a rádiót.

– Tessék?

– Ma, édesem, nem itthon ebédelek, így a tízórait is elmulasztom. Ma tizennyolc éve halt meg a főgépészünk, Relkovic Neda. Légy szíves, ments ki Atyánál.

52

53 54

Különösebb találékonyság nélkül is meg lehetett jósolni, hogy a Döntés Házában lezajlott incidens hadititok marad, a pecséteket nem töri fel, Ambrus és Kálmánka továbbra is számíthatnak egymás alkotmányos fegyelmezettségére. Mindegyik nap amúgy is meghozta maga nagy pillanatát, amikor dönteni kellett, hogy a személyes indulat győzzön-e vagy az összetartozás nyomasztó kényszere. Ha az utóbbi győzött, az volt a forró-hideg gyönyör. Volt nekik is már fogalmuk arról, hogy mit jelent cinkosnak, mégis kíméletlennek lenni. Ambrus azzal a megható ürüggyel vonta ki magát előre az ebédlői előmunkákból – terítés, szalvéták bedugdosása a csontkarikákba és hasonlók –, hogy szeretne leckét adni Kálmánkának az értelmes beszédtechnika tudományából, ugyanis erősen szörtyögve ejtette a szavakat, de hogy az oktatásra hol kerül sor, valahogy elsikkadt. Kálmánka az árván maradt Döntés Házába kapaszkodott fel újra, ott ült összekuporodva, és továbbra is hallgatott. Megtehette volna, hogy magában beszél, nem volt ez szokatlan nála, most azonban egy bonyolultabb hallgatás mélyvizeibe süllyedt, s ebben biztos része volt az esésnek is, hiszen torka alatt még mindig ott érezte a gömbölyű görcsöt, s ez a görcs hol beengedni, hol kiengedni nem akarta a levegőt. Ez viszont elég sok agyonrágott gondolatot szabadított fel benne, ez 55a nehezen légzés – gyűrött fotóképek emlékét: partra sodort halakat, halakat víz nélkül, s főképp azt, hogy mit érezhetett Organitó Jakab, mikor felakasztották. De még ezeken a töprengéseken is úrrá lett a mérhetetlen honvágy. Télvége volt, mikor idehozták Bogárdról, és ilyen messzeségből kellett visszaemlékeznie a sárgára festett parókia tornácára – már ez a szín is kivételes volt a fehérre meszelt házak közt –, a templomkert végében magasodó romfalra, borostyános oszlopra, a közeli ravatalozóház örökös lakatlanságára, ajtaján a szívforma lakattal, melyet csak akkor vettek le, mikor a ház gazdája hazaérkezett, és fogadást rendeztek a tiszteletére. Mindez nemcsak felvette a versenyt a bordácsi misékkel, a Hajtincs Áldozattal, de nagyobb szabadságot is biztosított neki, vagy valami hasonlót, amit még nem tudott megnevezni. Azon a szenvedélyén azonban se Bordács, se Bogárd nem változtatott, hogy homályos indulatai tárgyát fáradhatatlanul megszemélyesítse. A legkülönbözőbb torzpofákat találta ki számukra, s ha el tudott vonulni egy alkalmas helyre, érzelgősség nélkül mondta ki rájuk a halálos ítéletet. Most egy meglehetősen ismerős formájú torzpofát ítélt halálra – miután vadonatúj zsokésapkával ajándékozta meg –, majd úgy döntött, hogy próbaidőre felfüggeszti az ítélet végrehajtását. Amennyire egy négyéves gyereknél beszélni lehetett ilyesmiről, Kálmánka mesteri módon tudta adagolni a halogatás élvezkedéseit. Olyan természetességgel tágult ki ilyenkor a horizont, mint amikor egy csillár robban szét, s mielőtt elbúcsúzna, a legkisebb részletet is megvilágítja. Kálmánka – sok elődjétől és 56utódjától eltérően – sajnálta az áldozatait, s elképzelhető, hogy épp ez volt a legtitkosabb vonatkozása élvezkedésének.

Évekkel később, kamaszkorában, egy izgalmasnak ígérkező könyvet lop majd ki Atya könyvtárából – indiánokról szól, tele régies-barna fotókkal, fegyverek és totemjelvények rajzával, a különböző állatok becserkészésének térképével, harcosok, vadászok tablójával profilból és szemből, hogy a tetoválás vonalrendszeréből semmi ne vesszen el. Forró és kalandos titokzatosság, mesék, borzongató szokások, ügetések a hajnali szürkületben, elronthatatlan barátság és becsület, lányok fémszál-súlyos haja… Egy világ, ahol valószínűleg még tudják, hogy a csend mögött mi van. A könyv közepe táján egy fogoly harcos képe látható, gazdag tollkoronával a fején, s alatta a következő írás: „…egyes törzseknél nem azonnal ölik meg a foglyot, többnyire csak tizenöt-húsz év múlva. Addig úgy él, mint a többi törzsbeli, sőt, a legjobb falat az övé, asszonyt kap, szórakozhat, vadászhat. És ugyanúgy nem tudhatja, hogy mikor kell meghalnia, ahogy szabad harcosként se tudná, s ahogy a fogvatartói se tudják, mikor végez velük a természetes halál.” Ez a gondolat hetekre felkavarja majd; most azonban még csak lapozgatja, nézegeti a könyvet. Mintha előre próbálna megrendülni a majdani olvasmány hatására. Mert akkor már semmi nem lehet a régi – az ország éppen elkezd kimosakodni a vérből, emlékezik a háborúra, osztják a földet, az ekéket asszonyok, gyerekek húzzák, gyűjtik a bedöglött gránátokat, a romos templomokban megszólalnak az orgo57nák, az igazoló bizottságok ítélnek, az igazságot össze lehet téveszteni a bosszúval – a kiégett bogárdi parókia ebédlőjében pedig ott áll négy favágótuskó a rászögezett gerendakerettel, melyen Hermina nénit ravatalozzák föl, s az eső még hetek múlva is ott rohasztja a maradék fekete leplet… És csak azután következik el, hogy kamaszként hosszú délutánokat tölt majd együtt a könyvvel – az egykori Gyeptéglás Erőd helyén, ahol akkorra már mindent benő a vadrózsa, a jázmin. És többnyire akkor is a fogoly harcos képénél köt majd ki: mindig újra számolva a tetoválás barázdáit, mintha egy ilyen adat támpont lehetne, kulcs – csak az marad homályos, hogy mihez. Valószínű, hogy azon a majdani nyáron érinti meg a felismerés, hogy a kártyalapokat Valaki keveri.

Most azonban ártatlanul ül még a Döntés Házában, és olyan honvágya van, mint egy fogoly indiánnak, csak erről senki törzsbelivel nem beszélhetett a tőzegszigeten. Ahhoz sokkal büszkébb volt…

Fontos adalék: most, tíz óra felé is teljesen bizonytalan még, hogy végül hányan is ülnek le a nagy ebédlőasztalhoz. Általában nem szokott gondot okozni az ilyesmi, a hagyomány a vérükben volt, hogy mindenkire számítani kell, aki szóba jöhet, a váratlan utasokra is – még ha külső jele nem volt is a készülődésnek. Mintha egy álmos búra ereszkedne a házra, épp akkor, mikor ez nem látszik indokoltnak, s ilyennek lehetett felfogni a mai napot is. Az állandó készenlét nyugalmába azonban belejátszott a dinasztia százados tapasztalata – a kivárás és késleltetés semmi mással nem helyettesíthető jogi derűje és biztonsága… Ez 58a különös működési szordínó főképp Emil bácsinak adott alkalmat és ürügyet, hogy alkalmi hasonlatokat gyártson egy hajóról, melynek a mélyében megbízhatóan dolgoznak a gépek, csak a megszűrt dübörgés árulkodik róluk, és az üzembiztonság alig észrevehető remegése a kabinoktól az ebédlőig, a fedélzet korlátjáig – kinek jutna eszébe ilyenkor az elsüllyedés rémképével ijesztgetni magát? Noha Emil bácsi folyton újraszínezett történetei mégis a Zentát növesztették mitológiai méretűvé… Egyébként is hozzátartozott az emelkedett beszédmodor, melyet leginkább még a gyűrhetetlen tropikálruhájához lehetne hasonlítani: szeretett kincstári barnán és ránc nélkül fogalmazni: – „Mit tudjátok ti már! Vagy kívánjam azt, hogy mozogjatok úgy az Adrián, mint én, a sorozatos halálesetek megpróbáltatásai után… Mortuario processione!… Mikor én maradtam az egyetlen élő túlélő… ami egyáltalán nem pleonazmus, hanem szomorú bekövetkezés…” – Vagy máskor, amikor már jobban belemélyedt: „A szelet vegyétek csak! A szelek tanulmányozása nélkül nem is foglalhatunk állást, nem tudnánk megítélni az esélyeket, dőreség volna, a szél úgyis beszél, és még a legzseniálisabb taktikákba is képes beleszólni! Gondoljatok csak az árulkodó füstre! Ott van, ugye, Palmizana szigete, Spalatótól délre… Északról várható a Tramontana, keletről a Levanat, nyugatról a Punenat, délről az Ostro, no és, ha északnyugatról beleszól a Misztrál, mint egy váratlan taktikai húzás? Minden felborul. Az évi átlagos hőmérséklet Spalato magasságában harminc, a napi átlag augusztusban huszonnégy… – és ez is döntő! De még 59mennyire! Az összefüggések! A természet legyőzhetetlen organizmus. De mi nem perlekedünk már. Nekünk már kőbe vésték a gyászt. Hanem… hanem, ha azt látnátok egyszer! Mikor egy igazi acélóriás csapódik föl az orrával, és akkora mélységet hasít, mint egy templomhajó, hogy oda helyezze magát örök nyugalomba… Majd megtudnátok, mi a méltóság!” – És többnyire ezt követte egy valóban eredeti elmélet kifejtése „A füst történelmi jelentőségéről és mechanikájáról”, – bár ehhez inkább az esték hangulata illett, a félhomály, a kertből előrajzó bogarak koppanása. S főképp Atya. Ő olyan elismerő iróniával tudta Emil bácsit hallgatni, hogy közben senki nem lehetett biztos benne, mit hall, milyen szertartáson vesz részt, s hogy milyen rendhagyó szövetség köti össze őket, mikor mindenféle történelmi törmeléket szednek elő a rosszul világított kocsiszínből – ahová minden esemény úgyis betolat…

A bizonytalanságot egyelőre az okozza, hogy a mai ebédről nemcsak Emil bácsi, hanem valószínűleg maga Atya is hiányozni fog. Délelőtt kétszer is hazatelefonált az irodából, hogy ha a bogárdiak megérkeznének, az északi oldalon nyissanak ablakot – „Onnét hűvösebben jön be a hársfaillat!” –, ami gourmand fontoskodásnak tűnhetett, pedig csak figyelmesség volt, egy különc és kivételesen érzékeny szimat bizonyítéka, amelyről kizárólag Júlia néni gondolhatta, hogy panteista perverzió, – bár ő sem megrovóan gondolta ezt, hanem zaklatott csodálattal. Vagy: ez is csak egyike volt a jól időzített jelzéseknek, melyek ak60kor is biztosították Atya erős jelenlétét, amikor nem volt jelen. Ugyanis már reggel jól tudhatta, hogy a Busik-féle gyújtogatás tárgyalása politikai vonatkozások miatt elhúzódik, s hogy utána Uzdra kocsizik ki a vadkanokhoz, hogy megnézzen egy avar sírt, és a csontok közt talált farkasfejes sípot megpróbálja megszólaltatni. A véletlen egyébként úgy hozta, hogy a két telefont Ambrus vette át. A drót túlsó végén írógép kopogott, ajtó csapódott. Ambrus számára össze tudott mosódni Atya irodája és a törvényszék – biztonsági zárak, vasrácsok, a hosszú folyosók cellaajtói, a pódiumos ítélkező termek vádlottakkal és rabokkal, akik közül nincs kettő, aki hasonlítana egymásra. Csak a bűnök tudnak hasonlítani, az emberek nem – emlékezett ilyen nehezen követhető szavakra a dohányzóban, ahová ebéd után szoktak átvonulni.

– Kié ez a szoknyazenész hang? – szólt a készülékbe Atya a legmélyebb hangján. – Zoltus? Nem? Hát kicsoda? Kornél? Kálmán? Akkor ez jogeset, Kapitány! Valaki elhagyta az őrhelyét! Ebből kivizsgálás lesz. Tudod, melyik szellőztető ablakra gondolok?

– Igen, a két felsőre. Ahol a bagoly kopogott.

– Helyes. Familia ululae. És közelebbről?

– Macskabagoly lehetett.

– Mert éppen az jutott eszünkbe…? Karvalybagoly volt az, Kapitány.

A beszélgetés a földszinti hall imaszőnyeges beugrójában folyt, Ambrus a földön ült, a fekete drótot izzadt tenyérrel nyomkodta a combjához. Hamarosan Zsófima’ is megjelent, s mint mindig, most is úgy közeledett, mintha saját árnyékát használná kendőnek. Tö61rékeny elegancia, angol patentgombos cipő, matt fényű batiszt ing, kendő, amely egy szelencében elfér (ahogy az unokák képzelik az ókori bigyókat). Valahogy találóbb volt őt Bordácson Sophie-nak hívni, amire Borgula fényképész meg is tette az első kísérletet, mikor évekig főhelyet biztosított kirakatában a színesre retusált portrénak – sajnos, eltüntetve az arcról a pókhálófinom ráncok kifinomult térképét; s a paszpartura, ahogy a műalkotásokat szokták címmel ellátni, az idegen csengésű SOPHIE nevet írta fel cirkalmas rondírással. A muslincák meg azonnal felkapták, és forgalomba hozták a telitalálatot. Telefonálás közben Atya azonnal érzékelte, hogy Zsófima’ is jelen van, de azért mégis megkérdezte, nincs-e ott: „véletlenül”. Tizenöt év görcse a vakok és süketek érzékenységét is kifejlesztette bennük. Sőt, Eszter születése után – vagy éppen a szüléstől? – Zsófi mama csakugyan megsüketült a jobb fülére, s ennek olyan következménye is lett, hogy attól kezdve Atyának másik oldalra terítettek. Mióta az egymás közti hallgatás függönye leereszkedett, ilyen apróságokból épült fel a rítus, amely majdnem természetessé finomította az új helyzetet. Kicsiszolt technikává – hogy közvetve azért szót értsenek –, amiből még a gyengédség sem hiányzott. Mintha jeges selyempapírba csomagoltak volna valami reménytelenül meleget.

– Egyszer volt itt egy szék, hogy arra ülj – mondta Zsófima’ szelíd szigorral.

– De ez imaszőnyeg! – csodálkozott Ambrus, s mindjárt magyarázta is, hogy Atya adta oda a széket Eszternek, hogy kiviheti a kisházba. Ami ráadásul tele62patikusan is hangzott, mert Eszter épp átlépkedett a hallon a kisszékkel és a pertlin lógatott teniszcipőjével. Atya ugyanakkor tovább beszélt, de Zsófima’ fülelve megjegyezte, hogy nem ért vele egyet, amit Ambrus is továbbított egy vakkantással, Atya pedig a torkát köszörülte, és felhívta Ambrus figyelmét, hogy ne feledkezzen meg a bogárhálót is feltenni.

– Azokat Rolf szétrágta – közölte Zsófima’ jó hangosan.

– Akkor meg kell javíttatni őket! – jött az ukáz Ambrusnak, aki közölte Atyával, hogy Rolfnak nagyon ízlett, evett is belőle.

– Hívjatok azonnal állatorvost! – kiáltott Atya.

Zsófima’ legyintett, hogy intézkedett már.

– Igen… már kihívta. – Ide beékelődött egy hosszabb csönd. – Persze, én tudom… Zsófi mama szereti Rolfot, jobban, mint bennünket…

Ambrus diadallal ismételte:

– Hallod, jobban szereted Rolfot, mint bennünket! – és nevetve megkapirgálta Zsófima’ bokáját. Mire kapott egy hunyorítást tőle: – Vigyázz, te! Megszól a menyasszonyod…! – És jött is rá a válasz az irodából: – Miket hallok? Csak csínján a hölgyekkel, hé!

A másik telefon volt sürgetőbb és bonyolultabb – alig félórával az indián tízórai előtt –, de Ambrus ezt már nem tudta minden vonatkozásában követni. Ugyanis ekkor futott be Atyához a hír, hogy a bogárdiak érkezése megint zűrzavaros, és most már biztos, hogy ebédre nem futnak be.

– Jó… Bondikának szólok a konyhán… – s akkor egy63szerre elkomorult Ambrus arca. – Hogy…? Akkor Kálmánka szülei nem is jönnek? Csak a nagymami?

Ez leverte. Szolidaritásból kívánt volna ennél jobb hírt Kálmánkának.

– És mért nem jönnek?

– Édesapját beidézték a rendőrségre. Telefonáltak. Laci bácsinak elfoglaltsága van. Világos, Kapitány? De erről még nem pletykálunk a hölgyekkel…! Egy szót se! Majd este, mikor az avarsípot megfújjuk! Rendben? Bíborka azonban jön, de ő is csak a délutánival tud indulni.

– Igen – motyogta Ambrus; és most viharzott át rajta először valami furdalás féle. Hiszen volt két méter is, ahonnan leesett a szerencsétlen! – ahhoz pedig egy Bíborka-nagyi mégiscsak kevés…

Laci körül egyébként nem először zavaros a levegő, s még Atya közbenjárási képességét is próbára tette párszor. Az ősházban lappangó mottóvá lett egy elejtett mondata – „Van magasabb rendű elmegyengeség is” –, amit akkor szoktak citálni, amikor valaki nem szántszándékkal akar rosszat vagy helytelent, de nem képes felmérni a következményeket. A jog derűje, iróniája, makacs könyörtelensége – olyan gubanc volt az Árvai Jurkóknál, amiről akár az őszi-téli vadászati szezont végig lehetett vitázni, mikor is csak egyvalami derülhetett ki: „Egyedül a hó tiszta csak…” – meg a porkoláb-völgyi nemes fixli, amit töklopóval hoznak föl a pincéből. Az igazság az, hogy a muslincák között is otthonosak voltak a különböző vélekedések – ahogy Júlia fogalmazná. Lacit az elmúlt két évben másodszor faggatták már a fehérvári rendőrségen 64egy Turáni Közösség néven számontartott szervezkedés felől. Borzongás, gyanú, homály, vak reménykedés, félelem, nemegyszer vallásos körülményeskedés övezte ezt a „tömörülést”; bár híre alig szivárgott lefelé, a falvakban a nevét se hallották. Az Erdélyből fölbukkant levéltáros, Százados Albert, így nyilatkozott egyszer: „A feketelevest nem lehet nemzeti rózsaszínűre sózni.” Humora patkányméregből és megszállott kétségbeesésből volt összegyúrva, s csak az tette a fehér asztal mellett szórakoztatóvá, hogy mindjárt konstatálta is elégedetten a kétségbeesését, mint a tüdőbajos, amit felköhög. „Azt mondjátok, hogy a levéltár avult, pedig ami történik, az avult, és már akkor sem új, amikor megtörtént volt. Hát nem eszes? Legyen az egyenruha sötétkék dolmány három sor sárga gombbal, legyen szőrzsinór, sötétkék köpeny, fekete sarkantyús csizma, a Mant-zsák olyan posztó, mint a nyeregterítő, vörös tarsoly C. T. betűkkel (Comitatus Tolnensis!), mákszínű nyeregtartó vörös szegéllyel – csak hát! Az elkészítésük idő. Közben megkötik a kényszer-fegyverszünetet, és Napóleon a markába örül. Aztán mire oda ügyelünk: már se »turáni«, se »közösség«.” Később Csider Sándor református segédlelkészről terjedt el, hogy többet tud, mint amennyit elárul. A muslincák berkeiben viszont úgy vesztek el a bordácsi nyomok, hogy lehetetlen volt világosan látni: vajon „kedélyes nádasba” vesztek-e bele – Kohut Zsizsi nevezte így a sneffező férjek borrévi paradicsomát – vagy éppen a legagyafúrtabb csalánosba, ahol senki se keresi. Atyáról mindenesetre még az Ügyvédek Szövetségében is úgy vélekedtek, hogy kliensei ügyeiről két 65feljegyzést készít: egyet, hogy miért kell matematikai biztonsággal megnyerni, s egy másikat, hogy miért kell ugyanazon matézis alapján elveszíteni őket…

Ambrus elbizonytalanodva tette le a kagylót; nem csoda.

Nem annyira Atya megjegyzése okozott benne zavart – inkább a színe változott meg a világnak, s az egész kertre is ráfeküdt valami anyagtalan lepel, és ettől egy rövid pillanatra ősz lett; de azt gondolta, ez tévedés. Most figyelt föl egy másfajta csendre, amit nem hallott eddig. Lehet, hogy még a templomban sem arról van szó, amiről beszélnek? Úgy érezte, jobban tájékozódik Nasi-Vasiban, vagy egy olyan harci helyzetben, amilyenben Kálmánkát hagyta a fenyőfa alatt, miután bajtársiasan tanácsokkal látta el. Kálmánka egyébként akkor nem hányt már, csak hosszú nyúlósakat köpött, és annyi élelmesség is visszaköltözött belé, hogy a nyálcsíkot, amely sehogy sem akart a szájától elszabadulni, két száraz ágdarabbal ügyesen elvágta.

– Na látod! – mondta neki. – Lehet, hogy így találták fel valamikor az ollót. Nézz csak rám… így! Nem látsz kettőt?… És ezt az egyet jól látod?

– Anya jön ma. Tudom, hogy tőle félsz.

– Tévedsz. Ők boldogok, hogy itt lehetsz. És különben is, nálunk lesz a bunker, ha jön a háború. Kint, a Daragón, már kihúzták a szögesdrótokat.

– Bogárdon is húzzák.

– Majd megmondom, mit. Inkább tanulj meg rendesen köpni!… Figyelsz? Itt ez a rönk, próbálj ráfeküdni a hasaddal, az majd jól kinyomja belőled…

66

Kálmánka igyekezett úgy végrehajtani a feladatot, mintha neki jutott volna eszébe. Úgy hasalt le, hogy a lába a levegőbe került, s így, ha lógva is, a másik oldalon tenyerébe támaszthatta az állát, miközben a kúra hatását várta.

– Eszek az ebédből úgyis – szörtyögtette az orrát.

Ambrus vállat vont.

– Jó, de ameddig vissza nem jövök, ne mozdulj innét! Így nem mehetsz társaságba.

Néhány perc múlva már Kálmánka trónolt a Döntés Házában – megtörtént a váltás. Ha egyedül hagyták, mindig jobban tudta összeszedni magát. Ide éppen csak felszüremlett a hallból a porcelán koccanása, az evőeszköz csörömpölése. A suttogóra fogott megjegyzések izgalmaiból is kimaradt: „Veron, ne a bugyidba töröld a poharat…” „Júlia néni úgyse ül bele a mentőövbe…” Ez az utóbbi egy felfújható, közepén lukas székpárna volt, mely a húsvéti vacsorán hangosan bakogva lelappadt Júlia alatt. Az udvariatlan jókedvnek Atya úgy vetett véget, hogy a hatalmas csokoládényulat odatolta Júlia elé, barna tojást rakott a farka mögé, és csak azután koccintottak. Kálmánkának azonban ezúttal sokkal izgalmasabb terepszemle jutott osztályrészül: a hallban még csak a tízórai előkészületei folytak, de a hátsó épületszárny alagsori feljárójánál már maga Bondika jelent meg felgyűrt rékliujjal: ő pedig a nagy indián ebéd felelőse és varázslója volt. Fején egy Júliától örökölt piros szalmakalappal. Ő volt a ház imádságos Bondikája. Kezében négy rántani való csirke, mindegyiknek a lába összekötve, a nyakuk megtépve. Szokása volt ilyenkor 67a motyogás: „Jaj, élek-e, halok-e…” „Serkenj föl, Szent Antal!…” „Jöhet a bába…!” – s a négy csirkével beállt a feljáró mögé, és följebb mászott, hogy jobban jelen legyen. A szertartás nem sokban különbözött attól, ahogy negyven éve Janya-pusztán is csinálták, ahonnét Bondika igazában sosem jött el, és vissza sem ment soha, csak látogatóba, és ugyanúgy beépült az ősházba, mint a többiek. Atya záros irattárában még külön dossziéja is volt A brutális szerelem komikus históriájá-nak (annak idején országos újsághír) – szenvedő hősei pedig Bondika szülei, de főképp az asszony, aki kétévi együttélés után kijelentette, hogy egyházi házasságkötés nélkül inkább elköltözik; mire a sírással és szerelemmel töltött éjszaka után a férfi úgy elveszítette fejét, hogy az újra fölébredt teológiai vircsolódástól átharapta az asszony nyelvét, aki elájult, szájából ömlött a vér. A férfi megrettenve, hogy az asszony már úgyis elvérzik, lóháton bevágtatott Tornyára, és föladta magát a rendőrségen. A szomszédok pedig az asszonyt vitték be orvoshoz ugyanoda – s végül is megbocsátó nyilatkozattal, házassággal fejeződött be a bűnvádi eljárás. „Jézusnak a mennybemenetele volt csodálatos, Bondikának a létrejövetele”, mondta Gidai Ármin, akinek nem kis része volt a békéltetésben. Kálmánka most ezt a Bondikát terepszemlézte a Döntés Házából. A négy csirkét úgy fektette földre, hogy a nyolc láb elférjen a talpa alatt – ahogy a zöldjénél összefogott zöldségcsomót szokta kirakni maga elé gyönyörködve, mielőtt nekilátott késsel a tisztogatásnak –, s csak mikor biztos helyet talált a csurgatótálnak, akkor fektette föl az elsőt 68a tuskóra, hogy janyai rítus szerint – kivárva az elcsendesülő pillanatot – rácsapjon fejszével a nyakra.

A második csapásnál nyílt ki odafönt a manzárd ablaka.

– Csak négy? – lepődött meg Júlia, miközben a hajára tekert törülköző szélét gyűrködte be. – Nem lesz kevés? Vendégeket is várunk.

– Tudjuk – mondta Bondika a vér csurgatása közben, s fölnézett. – De ez csak a gyerekeké. A marha már reggel óta fő. És micsoda szegy!

Júlia elmosolyodott: észrevette, hogy a szalmakalap tetején az ökölnyi lyukat meggyűrt újságpapírral foltozta ki Bondika, s mint mindig, szemeinek metszőkék lelkesültségével lefegyverezte Júliát.

– Bizony, Emil úr nem tudja, miről marad le.

– Hát… kérdés. A főgépészek özvegyei szeretnek jól főzni.

– Igen… ha az ördög nem néz oda. De a tengeri matrózságnak még a hetedik ivadékára is muszáj odanéznie.

– Miért, Bondika?

– Csak Jézus Urunk tehette meg, hogy vízen járt.

– És a keselyűsi halászok? Akiktől azt a sok jó halat kapjuk?

– Az más, azokat a compók meg harcsák tartják a hátukon, de mi az ilyen csudáknak nem hiszünk. Nekik az a hivatásuk, hogy a háló ne legyen szakadt, nekünk meg az, hogy terített asztalnak mindenütt kell lenni… Aztán jöhet a bába!

És a harmadik csirke is fölserkent a tuskóra.

Júlia csak az utolsó pillanatban tudta elkapni a fe69jét, elfordult, s csak akkor rázkódott össze újra, mikor a negyedik fejszecsapás is fölhallatszott. Meg volt ugyan győződve, hogy a tisztaság mindenben ott ólálkodik, mégse szabad, hogy ez mindenben megtévesszen. Szerette pontos kétértelműséggel helyére tenni a dolgokat. A nap épp az íróasztalára s a támlás székre tűzött, ahonnét azért kelt föl előbb, hogy még időben ne nézhessen oda Bondika véres műveletére. Állandó jólértesültsége különben vetekedett Matinkáéval, az ő manzárdja is biztosította azt a bennfentes felülemelkedést, aminek másképp felelt meg a Döntés Háza vagy a gibraltári veranda-támaszpont. Az ősházban a felülemelkedés sosem valami önhitt vagy fennhéjázó eltávolodást jelentett, hanem éppen a szenvedelmes és majdnem szerelmes belemerülést – a kötődés kivételesen felelős elviselhetetlenségét, amit egyedül az aranyozhatott be, hogy egy egész dinasztia kipróbált múltja állt érte jót. Az Árvai Jurkók elsöpörhettek asztalukról minden arisztokratizálást, soha nem volt közük kilincseléshez semmilyen Burgban vagy Kamarillánál. Az ő jogalapjuk hitelét – vagy ha mást nem lehetett húzni a pakliból –, infámiáját mélyebbre nyúló hazai gyökerek szentesítették. És ez a cinkos promiszkuitás még a valóban gyermekes fontosságokat is megnövesztette, még az olyan mozzanatot is, mint Ambrus elmerült játéka a rejtelmes lomb-alagúttal; vagy azt, ahogy ebben a pillanatban Eszter a kerti kisház ablakpárkányán zongorázik, értsd: a virágládának támasztott kotta előtt gyakorol az elképzelt billentyűkön; hogy Emil bácsi az ebédmeghívás izgalmában elfelejtette kulcsra zárni az ajtaját, elma70radt az ismerős kattanás, vagy hogy Zsófi mama éppen Atya szobájában húzogatja a fiókokat. Ami egyébként a manzárdról is ellenőrizhető volt, de ez a résenlét mégis más volt, mint Matinka önfeledt és vajákos tájékozottsága. Nélkülözte az ő romantikusan megejtő kacskaringóit, melyek úgy tudták összemosni a régit az újjal, mint egy nagyvonalúan szórakozott mosónő a fehéret a színestarkával.

Nem – Júlia a jelen idő kémjének és fáradhatatlan kalkulátorának bizonyult. Mappáján most is ott hevert – megtévesztésül – a kék iskolapapírba kötött egyik naplófüzet. És néhány válogatott, kézügyben tartott könyv, köztük egy Képes Biblia, Ninon Önéletrajza, Szent Teréz Alapítások Könyve, Musset versei, a Magyar Nagyasszonyok Regényes Albuma, de akadt egy Atyától ajándékba kapott könyvritkaság is: Bírósági gyakorlat a török kiűzése után – a hosszú irodai együttműködésük emlékére. Mióta a havi vérzése elmaradt, gyakori hőhullámai miatt már csak kisegíteni járt be az irodába. Igen – Júlia a jelen idő vérzékeny és állhatatos membránja volt. Most is csak akkor hajolt ki újra az ablakon, mikor a fejetlen csirkék verdesése elhalkult, és nézte, Bondika tempósan hogyan dolgozik tovább. A kopasztás durváját kint végezte el, de szalmakalapját előbb rátette a telicsurgatott tálra, hogy a vért ne szállják a legyek. Ez a megoldás ezúttal is mosolyra késztette, bár az is megfordult a fejében, hogy a két piros – a kalap és a vér – ütik egymást.

– Bíborkának hol ágyaznak estére? A gyászszobában?

– Ott nem lehet, a gyászszobát Rolf telerakta bolhá71val. Most szórtuk fel porral. Majd az Eszter kisasszony téli szobájában. Ott bolha nincs, csak ami a süldő kisasszonyokat csípi…

A teknőben a csirkék egyre kisebbek lettek, a maradék toll úgy rájuk lappadt a forrázóvíztől, mint kisférgekre a szőr, mikor az anyjuk lenyalja a magzatvizet. „Ahogy a zanzafej zsugorodik”, mondanák a tőzegsziget bennszülöttei. S ezzel valahogy el is vékonyodott a beszélgetés fonala. Bondikát lekötötte a soron következő művelet, hogy ujjával bökdösse, tépdesse, megforgassa a sűrű gőzben az áldozatait.

Júlia visszaült az íróasztala mellé, és kinyitotta naplófüzetét.

72

73 74

Iddi nem lesz elragadtatva az ötlettől, hogy kirakják Eszter téli szobájából, ahol az ablakon komfortosabban, halkabban lehet éjszaka ki-be lépni a kertbe, mint közlekedni a kőpadlós folyosón, mikor semmi biztosíték rá, hogy a családi altatótabletták hatnak már… Ez a gondolat mindjárt kuszább régiókba ragadta Júliát. Ilyenkor segített a papír, a toll – csak közben kénytelen volt nélkülözni az eseményeket. Ha most tenne érdeklődő körutat a házban, aligha kerülné el a figyelmét, hogy Ambrus az emeleti hall nagyfoteljében ül felhúzott lábbal, s egy függönyrésen keresztül épp az üveges verandára lát be, ahol Matinka változatlan elmerültséggel lapoz az Idők Könyvében. Ez nem újdonság, sőt, kissé biedermeier giccs. Az viszont fülledtebben közönséges látvány, ahogy Iddi még mindig lihende öltözetben elindul Bondika birodalmából, és fölfelé lépked a falépcsőn egy csészealjnyi hagymával kisütött friss vérrel – ez a csemege emlékezet óta kijár Matinkának. Ambrus megismeri a közeledő lépéseket. A fotel támlájáról magára rántja a vadászplédet, fejét szabadon hagyja, a szemét meg összehúzza, de azért úgy, hogy jól lásson. Iddin most fehér kötény van, s éppen kicsíp a tálkából egy darab vért és bekapja, mikor éppen fölér a lépcsőn. Gyanútlanul indul tovább a verandaajtó felé, majd hirtelen mégis megfordul, és pontosan jó helyre néz.

75

– Tevagyi?

– Énvagyi – nevet föl Ambrus, és ledobja a plédet.

– Ravasz gonosztevő vagy.

– Csak ha játszom.

– Most játszol?

– Nem… – és a ruhamasnit meghúzza Iddi vállán. A fodros pánt lecsúszik.

– Tessék. Mit akarsz?

– Kihűl a vér. Láttam, hogy etted.

– Látunk mi különbet is a műtőben. Jön édesapád is ebédre?

– Azt mondták, igen.

– És holnap tényleg kimegy a Daragóra? Azt mondják, víz alatt áll.

– Igen, de a sózókat akkor is ellenőrizni kell. Meg van egy bika, az agancsa úgy görbül lefelé, hogy már belement a nyakába. Egy öngyilkos bika. És csupa genny már, ahol a nyakába belement. Azt akarják kilőni.

Iddi enyhe bizsergést érez köldöke körömnyi csomójában. Aztán gyorsan összeszedi magát, s azzal az áthidaló megoldással, mikor nem tudjuk, mit kell tenni, megingatja a fejét.

– Te, te… nagyon muslincáskodsz! Kit csókolsz meg először, amikor lefekszel? Anyut?

– Aztán aput.

– Aztán a macskátokat?

– Őt nem.

Iddi erősen magához szorítja a fiút.

– Figyelj, lesz rántott csirke! A combot szereted? – Ambrus teli tenyérrel nekifeszül Iddi mellének, az 76meg erővel eltolni próbálja, s pár pillanatig még így maradnak mozdulatlanul, Iddi guggolva, Ambrus a földre csúszva, törökülésben. Aztán Iddi feláll, szabad kezét lassan a mellére húzza, s visszatolja a masnis pántot.

– Azért nagy kisdisznó vagy te… – és bevonul Matinkához a csészealjjal.

Ambrus csak később veszi észre, hogy lehunyta a szemét, és magára terítette a plédet.

„…a szükséges dolgok apoteózisa” – folytatta Júlia az írást, és tűnődött, hogy pontot vagy felkiáltójelet tegyen. – „Így tudjuk meg, hogy milyen kevés elég ahhoz, ami különben csak »egyszerűen sok már«. És néha egy erős perc is elég. Megingathatatlan sejtést érzek, hogy régi varrásnyomok mentén lesz esedékes a feslés… és ez alól nincs kivétel. Még magam sem. Jósként is írhatnám ezt, de még »itt« sem tehetem meg, hogy fölfedjek ilyen távlatokat. Atya meglátásai újabban enyhén szólva átmenetiek. Vitájuk D.-al (de mért ne írjam ki nyíltan: Dáviddal!) egyszerűen átgázol a józanság korlátain. A »bunker« fantazmagória, még ha úgy gondolják is, hogy »tett«. Ezek férfiködök. Talán majd az fog megmenteni bennünket az Ítélettől, ha titokban egy akkora menhelyet építünk a föld alatt, ahová az egész Kisbödő be tud seregleni?! Mikor még a saját portánk sem kikezdhetetlen… Nem az önvizsgálattal kellene kezdeni, az aprólékos keresztrefeszítéssel? Amíg én tartottam kézben, az egész megyében nem volt olyan iroda, mint Atyáé… az akták, a feljegyzések, az emlékeztetők dossziéja! Jó, Matinka is ragaszt megszállottan, de annak mi köze lehet… és ugyan mihez? Hímezge77tés a szemfedőn? Persze, teszek én is hasonlót, nem mondhatom, hogy nem, de célzattal! Mintha Atya Matinka hibáival kezdene rokonságot tartani. Az én szeretetem és aggodalmaim kisugárzása már nem annyira hathatós, mint rég… És látom növekedni a felhőt, melyet rajtam kívül senki nem lát. Imádkoznom kell, és még többet figyelni. Kézbe kell ragadni a jövőt! Hibáztatom magamat is mindazokért, amiket én mulasztottam el. Miközben olyan csodálatosan »rétegezett« a világ, csupán ez a délelőtt is… Muszáj, hogy ide írjak egy méltatlanabb hasonlatot is: mintha egy égi Bondika készítene rétest a Nagy Emberi Családnak, millió réteget terítve egymásra, melyek közt ki-ki megtalálja a maga töltelékét… Ilyesmit hoz eszembe a konyhából felszálló illat. Bár ahogy »elnézem«, Bondikának mai napra választott műve nem nagyon fog különbözni a hagyományos mákos-almástól, de hát ezt is Atyának kell betudni, aki olyan gyermekes makacssággal ragaszkodik az Ábrahám-tanyai foszlott receptkönyvhöz, melyhez annyi csikóvér tapad… Ó, de ez már egy másik történet, »a vadkanoké«, akik megrögzött hitetlenekként változatlanul ott kísértenek az Árvai Jurkók és a Csanakiak jogi derűje és áttekinthetetlen filantrópiája mögött. Ők azok, akik rendhagyó oldalágként nem Pannónia keleti szívének ősbennszülöttei, hanem a déli végeké, Bácskáé. Cservenkáról költöztek el még az ezerhétszázas években, csupán a családi regestumuk irományai kerültek később az ősházba, végleges megőrzésre. Jótékonyan azokat is Atya záras szobája nyelte el, a selejtes trófeák s a könyvtárnyi levélköteg mellett, amikor bizonyossá vált, hogy a Fördős nagybácsik fékezhetetlen romantikával kétségkívül tetszetősen tudnak élni, lelkesedni (»avarsíp«, uramisten, az fog meg78menteni bennünket!?), de a sok év során közössé lett családi múltjuknak csapnivaló sáfárai. Pedig tudható egy és más, ami mementó lehetne, még ha egyelőre nincs is itt az ideje, hogy mindent a nevén nevezzünk, kétes büszkeséggel… Atya múlhatatlan érdeme a záras szoba, ahol minden irat, feljegyzés együtt van, és várja az Idő Levéltárosát… Én csak egyszer járhattam ebben a szobában Atya jelenléte nélkül, így inkább a »tapintatomnak« köszönhetem »hézagos tájékozottságomat«, és bevallhatom, fintorgok a bizarr trófeagyűjtemény minősíthetetlen kipárolgásától. És ahogy a Fördős nagybácsik múltjával keveredik ez a kipárolgás! Csupán ízelítő legyen ez az elsárgult lapokról:

– Őseik a kolera elől menekültek föl Tolnába, Baranyába, és ott vertek gyökeret. Emlékezni szoktak egy Bossányi-dűlőre a Mecsek déli lejtőjén (az egyik anyai oldalág ott telepedett meg), ahol szőlőt telepítettek, szelídgesztenyét, és kínai gyöngytyúkokat kereszteztek parlagi magyar tyúkokkal. Az egyik nagybácsi (az elsők közül) kisebbfajta lóvágóhíddal és mészárszékkel kísérletezett, ami azon a vidéken elég eredeti vállalkozás volt. A szigetvári út mellett vásárolt egy elhanyagolt majorságot, és ott rendezkedett be. Sokan csodálkoztak, hogy mért ilyen különös módon választott, de végül mégse fizetett rá, divatot csinált a lóhúsból, és az országút is elég forgalmas volt, hogy a szekeresek és búcsúsok hírét vigyék az Ábrahám-tanyának. (Megjegyzem, leszármazottaik közül egyedül ennek a nagybácsinak volt ilyen ószövetségi neve.) Kizárólag hibás, mások szerint császári mustrából elhajtott(!) csikókkal foglalkozott, s két legényével, akiknek külön lakószárnyat építtetett az istállók mellett, maguk végeztek minden 79munkát, a taglózástól a nyúzásig, a trancsírozásig. A nyárfasorról, mely foghíjasan követte az országútig kanyargó csapást, úgy emlékeznek meg, mint zörgő bitófákról. A nagybácsi ide akasztotta száradni a kifeszített csikóbőröket, télen meg máglyákkal riasztották a bőrök alatt gyülekező farkasokat. Pontos adat mégsincs arra, hogy mért volt olyan bőszült híre a tanyának, ahol »minden«(!) megtörténhet, hacsak nem vesszük hitelesnek egy Konstantinápolyba utazó svéd közlését, aki itt haladt át Belgrád felé, és még a tanya nevét is följegyzi. Ő szemtanúként választékos zavarral ír le útinaplójában egy jelenetet: három ifjú »ember-vad« (kik közül az egyik latinul köszöntötte) szálfákkal körülkerített karámban leírhatatlan ordítozással játszott egy veszélyes öklelős játékot, nem éppen tompa végű rudakkal, melyekre különböző színűre festett csikófarkot kötöttek. Majd a körülöttük nyihogó lovakat is bevonták a játékba, azokkal őrjöngtek, a hátukra másztak, verték, simogatták őket. Később (így szól egy aggodalmas családi levél) az Árvai Jurkókat, Csanakiakat még másfél század múlva is azzal igyekeztek ámítani, hogy ha törökbirssel bolondítjuk meg a farkashúst, észre se vesszük az ízén, hogy nem csikóhús… –

Igen, írhatnám azt is ide, hogy barbárul »rétegezett« a világ. Summa: Atya veszélyben van! Éppen ezért gondolom, hogy véleményem szerint nem lesz elkerülhető, hogy mihamarabb »a jövőben« vegyen részt az ő nagy erudíciójával. Atyának az eddiginél hathatósabban be kell folynia az ügyekbe. Atyának a főispáni székben a helye. De nem a nagyszabású sikertelenségek kuruc lovasaként! Másrészt: jobban kell ezentúl ügyelnie az Iddi-féle nyári ablakon történő bemászásokra és egyéb »éjszakai vonat80kozásokra«, melyek nem éppen példásan szolgálják portánk jóhírét…

Vagy meglehet, hogy Bíborka is »méltó« ágyban fog aludni ma éjszaka…?”

Júlia meg volt elégedve magával; bár azért mégis úgy, mint aki saját magát is meglepheti. Naplójában ismeretlen volt eddig az ilyen hang – nélkülözte ezt a határozottságot. Mintha tartalékokra bukkant volna – egy új öntudat fölényére? amit éppen a csődjei érleltek meg?

Letette a tollat.

A tobzódó fény festőien különítette el a plébániakert örökzöldjét a piactér rikító virágszőnyegétől, az örökké szemetelő japánakácok sárga virágavarjától. S figyelmét éppen ez ragadta meg: a tetők közé ékelődő látvány ellentéte, harmóniája. Meg nyilván az a véletlen, hogy az egészet egy félig nyílt ablak üvegén keresztül nézte, melyen ő is ott tükröződött, szétnyílt fürdőköntösben, mintegy rámásolódva a panorámára, de ugyanakkor túl is lépve rajta – ami nemcsak felszabadító érzés volt, de csábító és titkos is. Hagyta, hogy csontos válláról a köntöse hátracsússzon, s mint egy törésig hajlított, majd újra elengedett ág, a combjai szétnyíljanak – melyeket szeretett összeszorítani, mikor írt. Most önfeledten hagyta, hogy oda süssön a nap; arra azonban vigyázott, hogy pillantása ne kövesse combjai szétnyíló mozdulatát – nem; mindvégig az ablaküvegen tükröződő arcát nézte. És gondolatban repült, mint az árterek fölött köröző héja. „Kálmánka természetesen az anyját várja ma ebédre, és 81nem az anyja jön, hanem Bíborka. Bíborka, lelkes nagyanyai minőségben!… Az özvegy! A lánya, Ági, legalább nem kétszínű… tudja, mivel tartozik a mi »keserű jegyességünknek« az ő édesapjával… Bíborka pedig csak áltassa magát, hogy nem a megalkuvás gyümölcse maradt neki, amikor megszülte Ágit; és higgye azt, hogy a »dús természetű férfi« nem őmiatta feneklett bele a bogárdi sárba!… Igenis jogom van hozzá, hogy Kálmánkában a »dús vért« szeressem… Ő szeplőtelen unoka, ahogy mi is azok maradtunk a nagyapjával…”

Az ilyen gondolatok megbékéltették azzal a kárpótló, bűnös gyengeséggel, amit havonként egyszer megengedett magának. Tenyere úgy tévedt a combja közé, mint egy madárszárny, a horzsoló érintkezés szórakozottságával. Sőt, ennek is megvolt Júlia számára a maga katekizmusa. Míg nézte magát ilyenkor az ablaktükörben – szenvedő Magdolna? –, a háttér is megváltozott mindig, és átcsúszott abba a rettenetesen szép tájba, ahová a Benedek-völgyi présházból azóta is ki lehet látni. Terhessége utolsó hónapjait töltötte itt titokban, ugyanazon a zöld plüss díványon, amelyen teherbe esett, s amelyen meg is halt a koraszülött fiú! – amiből a bordácsi mocsok szövögette tovább a maga pletykáit –, de ez már olyan rohama volt az emlékeknek, hogy éppen ilyenkor nem tudott soha uralkodni a kezén. Be kellett harapnia a száját, mikor ujja odacsúszott a megduzzadt szeméremajkak közé. „Az igazság az, hogy a temetés is a legnagyobb titokban történt, mert Atya még ezt is el tudta intézni… vagy éppen ezzel tett fegyvertelenné a maga fel82foghatatlan jóságával szemben?! Mindenesetre, az már az én titkom, hogy oda, ahová valamikor a csikót temették, oda temettem én is egy kis ezüstpoharat, melyből ő ivott volna. De akkor is… egyébként is… ahogyan most… még egy ilyen helyzetben… ilyenkor is ura vagyok… ura vagyok magamnak… és tudomásul veszem… és érzem… Jaj! Uram!… Istenem…”

Júliának sosem volt szép teste, bár így – romjaiban – már nem olyan egyértelmű az ilyesmi; hiszen végül is: lehetett volna. S az ablaküveg tükre is megtett mindent, hogy az átlényegülés megtörténjen, s olyannak mutassa, amilyennek senki nem ismerhette… Aki meg egyszer ízelítőt kapott belőle, az gyáva volt, és korai halálával fizetett érte… Csupán a melle maradt meg formásnak és meglepően frissnek. Mikor lassú körözéssel a tenyere hol az egyikre, hol a másikra nyomódott rá, s a nyitott ujjközökbe a bimbója mindig újra belebotlott, beékelődött másik kezét azzal büntette, hogy egyszer sem nézett oda – és éppen ez volt a boldog szenvedés! A közvetlen látvány-hiány. „Nem… Eszter, még nem, érzem… Vagy az uzdi vadkanok lesznek a veszte?… Mi jöhet még?… Vagy egy egészen új világ?… Utólag leszek én csak érthető… és mennyi galamb most!… Jaj! Még mindig…! És még! Még… Még…”

Pedig már rég nem tudott eljutni az orgazmusig. Inkább valami más sikerült ilyenkor – sírt. Inkább az arca lett nedves, nem az ujja. Aztán felállt, behajtotta az ablaktáblát, és lezuhanyozott. Már a zuhany alatt hallotta meg, hogy a rézharang megkondult a verandafalon. Őszintén elképedt: „Csak nem Bíborka?! 83Elindult volna mégis a nyolc húszassal? Meglesz mégis a program szerinti úrvacsora-ebéd miseborral?… Ha elindult a nyolc húszassal, csak ő lehet… Akkor pedig biztos lesz nála rakott kosár, madárlátta… még a múltkoriból is szárad egy csomó… Istenem, ez a szerencsétlen Ági is képtelen megérteni, hogy egy négyéves gyerek még nem lehet felnőtt sáska, a nevelését kézbe kell venni. Kálmánka nem lehet préda. Bíborka nem helyettesítheti az anyját… …De mi történhetett, hogy Zsófi nem jött fel hozzám délelőtt lelket cserélni?”

Hosszú éjszakák.

84

85 86

A bogárdiak érkezésének mindig megvolt a maga kimondatlan célja, s ez többnyire kimondatlan is maradt. Mint ahogy annak is oka kellett legyen, hogy Bíborka miért a reggeli vonattal akart volna elindulni, bár az ilyen árnyalatokat inkább Matinka tarthatta számon, nem Júlia. Ő ugyanis értékelni tudta az olyan spektákulumot, amilyenben neki is része volt, mikor utoljára Bogárdon járt. „Hadd lássuk még egyszer, hol nem éreztük magunkat soha otthon” – szokta volt mondogatni azóta is. Júliának – érthető okból – elég szegényesek és elfogultak voltak a közvetlen bogárdi tapasztalatai.

Matinka egy kora szeptemberi napon indult útnak – akkor utoljára –, amikor még zöldbe borította a vadszőlő a parókiát; a rozsdás levelek is szaporodtak már, s a kopasz foltok is figyelmeztettek, hogy mi várható októberre: kötélvastag indák hálója a falakon, mintha az egész épületet hálószatyorba gyömöszölték volna, s kizárólag az tartaná össze a sárga-lebernyeges falakat, akár a varrásaira kopott haskötő a meglöttyedt húst. Hermina néni tizenhét éve volt már özvegy, és ritkán fogyott le kilencven kiló alá. Mikor Matinka megérkezett Iddivel – már a korai kofavonattal elindultak –, éppen a reggeli mosakodás szertartására toppantak be. Az özvegység óta fél kilenckor kezdődött ez a művelet, és háromnegyed óráig 87tartott. Volt ugyan egy fürdőszoba – fekete hengeres vízmelegítő kályha, beszürkült kád, különböző nagyságú ruhaáztató dézsák –, mégis a konyhát vették igénybe. Ez volt a ház legnagyobb helyisége a tanácstermen kívül, kőpadlós, mégis meleg, a kék csempés sparhelten folyamatosan gőzölgött a víz. Az ablakok a szomszédos cinteremre nyíltak – télen ott fáztak kitartóan a madarak. Bíborka Fehérváron szerzett be egy akkora lavórt, amekkorát nem is gyártottak piacra, valamilyen árumintavásárra készült belőle néhány darab reklámnak; mint a régi cipészkirakatban az óriás csizmák és a liliputi cipők. Laci, a család ezermestere – lásd: lépcsőlift –, ötletes mosakodószéket készített édesanyjának, és ezt állították bele az óriás lavórba. A karfát és támlát úgy szerkesztette meg, hogy a csigolyái miatt nehézkesen mozgó Hermina néninek a legpihentetőbb legyen. A közepébe jókora lyukat fűrészelt – XIV. Lajos híres vécéző trónusa adhatta az ötletet –, s mikor elkészült, maga állapította meg, hogy vizes villamosszéknek(?) is elmenne a furcsa alkotmány. Bíborka, aki évek óta segédkezett a mosakodásnál, mindenesetre kevésbé frivol mozdulatokkal tudott így hozzáférni a kényesebb testrészekhez – ami oly gyakori az elfásult kórházi ápoló asszonyságoknál. Ő mintha csak masszírozta volna az édesanyját, beszélgetés közben. És időnként vödörnyi langyos vizet löttyintett a hatalmas testre.

Matinkát és Iddit épp egy ilyen spektákulum fogadta, mikor betoppantak a parókiára. Hermina és Matinka legalább tizenöt éve nem látták egymást. Mikor Bíborka előkerített egy karosszéket Matinkának, a leg88természetesebb módon vevődött tudomásul, hogy a korai vendégfogadás miatt nem lehet megszakítani a mosakodás szertartását; és nem is volt szükség rá. Annál jobban ismerték egymást, s minden nehézség nélkül mindjárt vissza is találtak ahhoz az évődő hanghoz, amit már a megismerkedésükkor kipróbáltak egymáson – nem éppen a kölcsönös szimpátia jegyében. Valószínűleg kíváncsian izgatta őket, hogy mi a másikuk tűrőképességének a dramaturgiája.

– Ide a cinterembe akarsz temetkezni vagy a családi sírboltba? – érdeklődött Matinka. – A jó Dánielednek mind a két helyen aranylik a neve. Igaz?

– Mondd hangosabban, drágám. Mit mondasz?

– Szörnyű, hogy pusztul itt minden! Még a virágok is hamarább, ahogy látom. Nem tudom, mit akarsz örökül hagyni, de nálatok mintha hiányozna valami vezérlő gondolat. Mi még építkezünk is újabban: Eszternek külön kisházat a kertben, aztán megszavaztuk a zeneoktatást, autóbusz hozza faluról a friss palántákat, hajjaj! Atya alapítványt tett, a világmegváltásnak sosincs vége, Krisztus Urunk felibe hagyta, hazautazott. Képzeld! Én meg útközben majdnem gutaütést kaptam, a solti sörgyár udvarán vashordókat láttam. Vashordó, sörnek! Mit érzett volna apám, ha látja…? Vasba öltözik ez a világ. Hanem hallod, nem fogytál te semmit. Eszel, ugye? A gyomrod, mint a vas. Hiszen az is a hír, hogy nálatok két oldala van a húsnak. Látom a patyolat bőrödön, hogy kínozod magad a haskötővel. Én nem, Hermina szívem, legyen a boldogult ifjúságunknak igaza, mi is nevettük az ilyen vén erőlködést… Hacsak az orvos nem paran89csolja, persze. Iddi jó gyerek lenne… de nézd csak meg az arcát! Rá van írva a szomorú semmi, és ki tehet róla? Istenem, hány ilyet láttam én!… ahogy egy kigyomlált csillag kialszik, tele az ég velük Belgrádban, Bécsben. Az egyik Prágában sírta el magát a vállamon a Károly-híd közepén… Ó, hogy szerettem én azt a hidat! Mátyást meg Poděbradot össze kellett volna kötözni, a huszitákat a katolikusokkal, a Moldvát a Dunával… Másképp folydogált volna közöttünk a szeretet, hiszen láttuk, a salakjából még a mi szegény Júliánknak is jutott egy porció reverzális. De por, meg virág… a te Bíborkád így került nyeregbe, talán jobb is. Mégis azt mondom, akkor, régen rontották el. Lehetett volna itt paradicsom… és én örülök is, hogy úgy éltem Krakkótól Belgrádig, mintha tényleg az lett volna. Egy ház, egy nagy látóhatár… és mennyire nem volt az! De tudod jól, én csak azért is adtam a jó példát, és tettem úgy mintha! Csak nekem cipellőm is volt hozzá, hogy a jég be ne szakadjon alattam. Te, Hermi, mit csinálsz?! Ne a lavórba vizelj!

– Mondjad csak, drágám, te még a halálodat is el fogod mesélni, ha lesz, aki hallgatja?

– Nekem lesz. Neked a parókián kellett végigülnöd az életedet, ott meg elfogja az embert a kételkedés. Engem nem. Biztos lesz valahol egy másik Károly-híd, ahol majd én sírok egy vállon. Vagy dehogyis sírok! Akkor mondom majd, amit annak a drága csitri csillagnak olyan ügyetlenül nem tudtam mondani… Még ma is látom a szeplőit, ahogy kapaszkodott belém, és beszélt: „Jaj, Matinka! Neked mindig van egy legeslegutolsó szeplőd vagy szerelmed, a ruhádon egy 90véletlen fodor, amelyik mégis a legfontosabb… És a szemed! Nem is láttam még, hogy ne lett volna benne valami régi, vagy, nem tudom, holnaputáni…?” Látod, egy fruska beszélt így velem, akit elgardíroztam az első báljára. Ma biztos filozófiát tanulna, és el is hinné magának, hogy filozófiát tanul. De képzelheted, mit éreztem, mikor így rám nyitotta magát. És könyörgött, mondjam meg, hogyan lehet ezt csinálni… Mit mondhattam volna? Csak az ő saját szavát: mindig kell legyen egy legeslegutolsó valami.

– Hiszed, nem hiszed, bennem ez a reggeli mosakodás csinálja a vérkeringést. Teszünk vérfüvet is a tisztáló vízbe.

– Mit csináltok?!

Legalább öt méterre ültek egymástól. Matinka az ablak mellett, Hermina a tűzhely mellett a mosakodószékben, anyaszült meztelenül, csak a válláról lógott le a hurkává csavart törülköző. Már amikor megérkeztek, Bíborka végéhez közeledett a mindennapos szertartásnak, csak még a gyengéd lecsutakolás volt hátra. Megejtették ezt is. Édesanyja a csutakolás után szeretett pucéran elüldögélni a konyhamelegben, ez volt az egészségügyi légfürdő, amit előírt magának. Ura Hollandiában végezte a teológiát, s a család a hollandoknak tudta be a nálunk szokatlan meztelenkedést. Bár az is igaz, hogy öregedve kevésbé érzett mértéket. Megesett, hogy télen, az ájulásig fűtött szobából házi filcbakancsában, térdig érő bundabugyiban nyitott ki a verandára, s szólt a favágóknak, hogy a fát kupolásra rakják. De igazában nem volt szó szenilitásról, inkább csak a testiség megvetését, puritán 91nemtörődömségét mutatta így ki. Biztos, hogy enélkül az ő társalgásuk se lett volna olyan, mint a derűsre csiszolt villogás. Csakhogy még ez is pillanatok alatt meg tudott fagyni, mikor Hermina néni – már délben, fekete fejkendőben, fekete ruhában – odacsoszogott az asztalfőhöz, s két botját az abrosz szélére fektette. Az unokák szeppent tisztelettel őriztek emléket erről a két varázsbotról, képzeletükben nemcsak a vénség mankói voltak – számukra sokkal többet tudtak jelenteni. Képesek voltak már jó előre jelezni bizonyos következményeket. Ugyanis itt, a parókián, hagyományos jelentősége volt a „reccsenések kottázatának”. És ezt ismerni kellett, ha nem akarta az ember, hogy váratlan helyzetek elé kerüljön. A szabadságharc óta erősen megviselődött a házban a szobák padlózata, bár Csanaki Dániel állította, hogy a kiegyezés után újra padlózták. „Csak hát az is olyan lett, mint a kiegyezés, a Nagy Mocsár, és talán éppen előre ránk gondolhatott Shakespeare, mikor azt írta, hogy a béke megrohad…” – tette hozzá mindig ironikusan. Vagyis a ház térképéhez hozzátartozott a lépések pontosan követhető nyomvonala. Most a kiürített szalonon csoszog át… most a presbiteri fogadón… most a családi ebédlőn… most a vörös kőkockás folyosón (ott a filcbakancsba fúródott jancsiszög csiszorgott ütemesen), most a nappalin… a szekrényes szobán… Tizenhárom szobát lehetett számításba venni. Köztük tizenharmadikként a maródiszobát, a tartósabban gyengélkedők barátságos elkülönítőjét. Egyébként onnét nyílt a leginkább elmélkedésre késztető kilátás a halastavak fölött vitorlázó telhetetlen 92gémekre. És a könyvespolcon is csupa emelkedett szellemű mű volt található itt. Csupán a kertre nyíló ajtó hatott úgy, mint egy ügyetlen álajtó, kendőzött csukott száj, még képeket is akasztottak rá, hogy takarják, felső szegélyét rojtos bársonycsík díszítette, és lakat volt rajta. Itt tilos volt közlekedni, itt csak halott hagyhatta el a házat – a felvilágosult holland teológia így idomult engedelmesen az ősi bogárdi babonákhoz. Csanaki Dániel még ezen az ajtón távozott, hogy a szószék alatt ravatalozzák fel; Hermina nénit azonban, akit a presbiteri ebédlőben raktak körül gyertyákkal, már egy Liberator bombája röpítette ki a rebarbarák közé – miközben a parókiából alig három szoba maradt meg.

Mindent mérlegre téve – a látogatás nemcsak Matinkának, hanem Iddinek és Bíborkának is emlékezetes maradt. Már csak azért is, mert a két öregasszony elég sokáig nem fáradt bele egymás jelenlétébe – szinte utolsó alkalom, hogy próbára tegyék egymás türelmét –, Bíborka pedig, aki kis gonoszsággal már előre sejtette ezt, s míg a légfürdőzés ideje nem járt le, nem is sietett vissza a konyhába, kivonult a vörös téglás folyosóra Iddivel. Ott faggatta Kálmánka felől; puhatolta, hogy Atya és Zsófi mama még mindig tartják-e a némasági fogadalmukat; hogy Júlia még mindig kullancskodik-e Atyán, ez az álszent-lila némber, és hogy egyáltalán: Iddi szerint mi is az, ami olyan visszavonhatatlanul elromlott. S közben töltögette a köményes likőrt.

– Az én gyerekkoromban még nem így volt, mi még 93tudtunk osztozkodni, fele nyár itt, fele Bordácson… Hiszen emlékezhetsz, még te is belekóstoltál. Voltak itt is csodák, nem?

– De mennyire! – nevetett Iddi, és iskolásan skandálta:

– Mégse volt senki, aki úgy tudott volna fordítani Faustot a megyében, mint apa! Csak hát azt nem lehetett kiakasztani trófeának a vadnyúzó kések fölé…

– Azt csakugyan nem… A felolvasások a holdfényben! Istenem, mi bűnre hajtott… ah, mily szép volt, mily csodás volt!…

– Nagyon megjegyezted.

– Vagy nem eléggé. Történnek a dolgok, ha akarod, ha nem – mormogta Iddi.

Kaján irigység keveredett Bíborka pillantásában, majd hirtelen bosszúsra váltott: Hermina türelmetlen locspocsolása hallatszott ki a konyhából.

– Szegény. Azt hiszi, lejárt a légfürdő, pedig még van öt perce, hogy ne fázzon. Elég neki a meleg, ami odabent van.

– Úgy beszélsz, mint egy gondoskodó szadista…

– Persze. Gyakorlom az erényeket, míg ki nem nyú94lok. Nekem a mama maradt keresztnek, és én becsülettel adom, amit úgyse kap meg a többiektől. Ági meg tisztára az apja! A dús vér, amiről Júlia fennkölten nosztalgiázott egyszer egy levelében… De énnekem van tapasztalatom…

A zsírpárnákkal körbebástyázott arcon mintha egy még meg sem született Kálmánka vonásai rémlettek volna föl. Leejtette a hangját.

– Más lett a mama apánk nélkül… Különben az öreg Izsmér sem a régi már, a nagy tisztelőd!

– Tényleg, az öreg! Pedig még mindig hogy küldi a jóslatokat…! – érzékenyedett el Iddi.

– Igen, csak újabban a tehenek születésekor is készít horoszkópot.

– Jó, azért ne bántsd. Egyszer tényleg azt kezdte hinni, hogy ő az apám.

Bíborka hökkent kíváncsisággal nézett félre; nem számított rá, hogy kérdezés nélkül ilyesmire szó kerül. A család jól lezárt rekeszei közül nyúltak bele az egyikbe, Iddi előzményeibe – és ezt a homályt még Atya sem igyekezett oszlatni, sőt –, s csak ültek, kicsit üresen nézték egymást, mint akik biztosan nem egymást nézik. A lehetséges dimenziókon túl mindig van egy széthullott, végre valódi dimenzió. Iddi a soha eléggé föl nem derített bogárdi, kamaszkori délutánoknál torpant meg számtalanszor, az Izsmér másod-nagybácsi borbélyműhelyében, az illatok eldorádójában, ahol gyereklányként szinte otthonosabban érezte magát, mint az ősházban. Kimosta a pamacsokat, a beretvák éléről kézfejére húzta a szappant a fülledt nyári napokon – bugyiban a függöny mögötti 95kamrában; égetett gyertyát Ozirisz, Buddha és Jézus agyagszobrocskája előtt a falra erősített márványlapocskán, bár kettőről közülük még a gondos magyarázat ellenére is homályosan tudta csak felfogni, hogy miért égi koraszülöttek; s hallgatta a különc „izsmériádákat” – de ez a minősítés már későbbi rosszmájúskodás volt. „Figyelj, lány, ha Krakkóban szemben állsz a Sukiencével, akkor a főbejárattól jobbra az épület jobb szárnya is csupa árkád, de lehet, hogy később beüvegezték, vagy már akkor üveges volt és később árkádosították, attól függ, hogy melyik csillagról nézed, világos? Én ott tanultam a szakmát a közelben, macskakőből rakott utca volt a drága Maszejkóé, ő hívta fel a figyelmemet a lengyel szemmértékre, ahogy az tájolja be a jövőt. Hiába harsogták olyan megátalkodottan sokan a kivénhedt középkort, én, leány, elzarándokoltam Torunba, és tettem ott is megfigyeléseket – hiszen, ha úgy nézem, az se mozdul el, ami elmozdul! De csak próbáld ezt annak mondani, aki azt hiszi, hogy halad, majd mindjárt nem leszel kanonok… Tudod, mit tudtak azok még? Egyszóval: kvadráns! Jó helyre rejteni a tudást, hogy a zavaros vizek el ne sodorják. Beleépíteni a kőbe, az akkor is ott marad, ha te már régen nem vagy. Az ötödik árkádívnél, ott van a titkos beszögellés, benne az Északi Szeneszsák, a Hattyú csillagképében a sötét foltok!” – s pillantása ilyenkor árulta el igazában, hogy milyen távoli világokkal tart kapcsolatot. És hozta, küldözgette az égi híradásokat a család tagjainak, akiket hol elnéző türelemmel, hol gyermekes túlzással csodált – nem lévén közvetlen közeli vérrokon. Egyedül Iddi jelentett természetes kivételt, és egyedül ő sejthette 96volna – mint ahogy akkoriban nem sejthette még –, hogy a nagybácsi szavai mögött nem zűrzavar uralkodik, hanem tiszteletet parancsoló világosság. Csak tudni kellett másképp érteni őt, és ez nem volt könnyű. „Mi, persze, tudjuk”, beszélt máskor így, „hogy nincs fekete lyuk, lehetne annak a helyén is csillag, csak még nincs saját fénye, vagy egy másiktól várja… Ilyen a fény iskolája!” – lelkesedett sokszor Iddinek bizalmasan, mint aki vallomást tesz; és ezt el is lehetett hinni. A nagybácsi egyetlen említésre méltó szerelmi kalandja 1900. augusztus 24. éjszakáján esett meg a Városligetben; s tulajdonképpen ez volt az a sötét és mégis világító pont – időpont –, ami bonyolult számítások szerint igazolta, hogy az ismeretlen lány nem lehetett más, csak az eltűnt Logomár Magdolna – Iddi édesanyja. A gyereklány életének minden fontos dátumát felhasználta ezeknél a számításoknál. Egy ízben Atya is belelapozott a nagybácsi füzeteibe, de nem lehetett rávenni, hogy egyértelmű véleményt mondjon, irónia volt a hangjában, nála szokatlan zavar, mintha végül is elítélné Izsmért a felelőtlen meseszövésért – miközben őt magát is kerülgette a pletyka, hogy annak idején miért éppen Iddit vette magukhoz a gyermekotthonból. Csupán mert még egy lánygyermekre vágytak? A suttogás más logikával, más evidenciákkal építkezik. A kérdés legalább annyira nyitott maradt, mint Matinka hajdani beköltözése az ősházba. És Júlia?… Emil bácsi?… Rések, amelyeket a leggondosabb magyarázatok is maguk után hagynak. Mintha a jog is csak a joghézagoktól tudna élővé varázsolódni…? Atya ugyan sose mondott ilyet, de elképzelhető, hogy eljátszott a gondolattal.

97

Közben – mint kiderült – Hermina nem ok nélkül locspocsolt olyan figyelmeztető hangossággal az óriás lavórban: vécére akart menni. Mikor a szokásos körülményességgel ez is megtörtént, és a nagy vendégebédet is végigették – az előkészületekre ráment a délelőtt –, a két matróna éppen annyira fárasztotta ki egymást, hogy semmi újat ne tudjanak mondani egymásnak. És mindketten ledőltek pihenni.

A ház tisztes csöndbe burkolózott, kint hullottak a sárguló levelek. És a közeli dombok fölött is megindult a madárinvázió – a lassú előrenyomulás.

A helybeli rokonság és az ismerősök három óra felé kezdtek szállingózni, szétszóródtak a kertben, birtokba vették a bukszusokkal körbeültetett verandát, hogy ott várják be az ébredést, és azt, hogy ha minden úgy alakul, Matinkáék vacsorára is ott felejtik magukat. De erre már nem került sor. Még nem volt öt óra, mikor Matinka friss nyugtalansággal fölébredt, kinézett az ablakon, füléből kivette a levendulaolajjal átitatott vattadugaszt, és ellenállhatatlan méltatlankodással a varjakra kezdett panaszkodni. Ebből pedig biztosra lehetett venni, hogy nem várja meg a parókián a másnapot. Iddi már útközben sejtette, hogy így lesz. Az a hatvan-hetven kilométer, ami Bogárdot elválasztotta Bordácstól, egyébként is tele volt pontosan kiszámítható meglepetésekkel. Az észak-déli vicinális nemcsak az egykori római hadiút vonalát követte – nagyjában –, de az egykori őrtornyok helyét is bárki betájolhatta a kupékból, ha megvásárolta a Helytörténeti Kalendáriumot. Matinka Kocsár közelében még derűsen emlékezett rá, hogy Herminának itt 98esett ki a protézise, mikor az ablakon kihajolt, s az előzékeny kalauz hiába húzta meg a vészféket, az utasok segítségével se találták meg a fogsort, csupán egy kimosott ókori kőre akadtak rá a töltésárokban Non omnis moriar vésettel. Kocsártól kezdve aztán megváltozott a táj. Egyszeribe itt csöppentek bele a varjúság világába – Kálmánka emlegette így, és sok varjút értett rajta –, s ha úgy vesszük, volt is ebben a hirtelen változásban valami ornitológiai varázs. Bogárd és környéke kivételes vonzerőt gyakorolt ezekre a madarakra, s szinte az egész megyében nem lehetett akkora csapatokat látni belőlük, mint errefelé. Már kora ősszel megindult a gyülekezésük, és tél végéig nem hagyott alább, az eget úgy szállták meg és áradtak, mint egy képlékeny óriástest, mely nemcsak arra képes, hogy izgatott sejt-pontocskákra szakadozzon szét, majd rejtélyes parancsra megint egy testté tömörüljön össze – hanem arra is, hogy beszédes ritmust adjon ennek az engesztelhetetlen mozgásnak; akár egy bogarak miriádjától nyüzsgő apokaliptikus tetem, amely hol magasba emelkedik, hol visszacsapódik a földre; s még ezzel a megelevenedett nemlétével is – hiszen van-e egyáltalán még tetem, vagy csak bogarak miriádja? – valamilyen komor eleve elrendelést szótagol.

Matinka nem tudta beszélni ezt a nyelvet, és hallgatni is alig bírta.

– Tudod, mihez nem értenek ezek a ti házi madaraitok, édes Herminám? A fioriturához, ahogy a konzervatóriumban mondtuk: fioritura! Ahhoz a kicsi díszítéshez, amit mi teszünk hozzá, akár köze van az igaz99sághoz, akár nincs… De hát mi a csudáért is lett volna értelme, hogy voltunk, ha nem ezért?… Én soha nem tudtam mit kezdeni azzal az örökös alaphanggal, nekem az nagyon okos volt – és ráadásul olyan ártatlansággal bújt ki belőle az ilyen megjegyzés, mintha csakugyan gondolkodott volna rajta. És már este hétkor felültek a vonatra.

Nyolc év után, most – mikor a délutánra halasztódott indulás után Bíborka áll a bordácsi ősház kapuja előtt, és érzelmes reménykedéssel várja, hogy Kálmánka kapaszkodjon fel a veretes riglihez, és elsőnek csimpaszkodjon Nagyóba – még nem tudja, hogy érthető módon benne is sok minden vissza fog peregni: számtalan áttekinthetetlen ebéd és vacsora, tespedt délután, s bár mindegyiken rajta volt az árulkodó családi bélyeg, mégse lehetett egymásra fordítani őket, mint ahogy a két iker-kezünket se csak úgy egyszerűen, hacsak előbb el nem búcsúzunk a három dimenziótól, meg a naptári időszámítástól. És talán éppen erről volt szó. Bordács olyan sebeket is fölszakított, melyek úgy tartoztak hozzá az önérzethez, hogy egyúttal keserves elégtétellel is eltöltötték. Joggal hiheti, meg valamilyen érzékszervével emlékezhetik is rá, hogy most is ugyanaz fog megismétlődni, mint ami sokszor lejátszódott már, anélkül, hogy befejeződhetne. Különösen az érkezés percei voltak mindig felemásak, a várakozás a kapu előtt a mégiscsak falusias elemózsiás kosárral.

Az ősház és parókia több mint száz éve álltak a maguk helyén, egymással versengve. A három méter magas, öt méter széles bordácsi tölgyfa kaput állőré100sekkel díszített téglafal vette közre, mint egy ereklyét, s ez a kapu-kolosszus mégsem elzárkózást sugárzott, hiszen bátorítóan ott lógott az egyik lőrésben a csillogó rézkampó, ide meg lehetett térni, meg lehetett pihenni – csupán rá kellett érezni, hogy a dolgoknak itt más a rituáléja, más csodákra lehet elkészülni. A szép titkolódzás desszertjére – mint ahogy Atya és Csanaki Dániel emlékezetes levélváltásában íródott le ez a családi közszájra került finomság még 1920-ban, mikor az uzdi fekete bárányok újabb botrányát vitatta a család: a három Fördős orgiába fulladt tiltakozását a trianoni békeszerződés ellen. Bogárdon meg egyébként se kedvelték a csodákat. A parókia kovácsoltvas kerítése másfajta csapda volt, a józan szemmérték és játék kivételes találkozása: a rések, lyukak, hézagok olyan labirintusa, amely úgy takart, hogy egyúttal le is leplezte, amit takar, s éppen ebben mutatkozott meg a bogárdi arányérzék és kertelés nélküli logika. Amíg Csanaki Dániel élt, a legnagyobb hanyagságnak számított, ha a folyondár kezdte benőni a hézagok mutatványát – hogy végül is akkor hová tűnik belőlük a kerítés, hogyan van mégis benne…? Ami van: annak becsülettel kell mutatkoznia – másképp beleandalíthat olyasmibe, hogy esetleg nincs is. És ez megengedhetetlen. Vagyis tisztán kellett tartani a kerítés környékét, mint az úrvacsorai kelyhet. A láthatatlan lényeg a világossá tett rések, hézagok helyén látható. Ezért is rendelkezett úgy az esperes úr, hogy csak alacsony növésű virágfajták kívánatosak a kerítés közvetlen közelében, s a fák, bokrok között is olyan térségeket hagytak ültetéskor – nem sokkal a forrada101lom után, az elnyomás megtorlás-szüneteiben, mikor a parókia közadakozásból újra felépült –, hogy harmonikus és összefüggő kilátás nyíljon minden irányba a veranda centrumából. Így valósult meg a kert józan tágassága, a szellős és leplezetlen szembenézés kerítéssel, kapuval.

Amikor Matinkáék ott jártak, már csak romjaiból volt rekonstruálható mindkettő. Megalkotójuk pedig már rég porladt. Szomjú Mózes lakatosmester nemcsak Csanaki Dániel édesapjának, Gedeon esperesnek volt a bizalmasa, de annak a kovácslegénynek is – bizonyos Hencsei Lajosnak –, aki az Alföldről származott el, majd a Bogárd közelében fekvő Osmán-pusztán dolgozott rövid ideig. Szomjú Mózest – mint valami Keresztelő Szent Jánost – szellemi-lelki atyjának tekintette, míg meg nem ismerkedett a nazarénusok konok eszméivel, mely tiltja a fegyverviselést, így a vadászatot is elítéli – ami nem jelentéktelen adalék –, s végül szelíd kérlelhetetlenséggel összekülönbözött Szomjú Mózessel. Egyszerűen nem akarta a maga eszmélődéseit idegenből kölcsönzött járszalagra szögecselni – még ha rokon gondolatokról volt is szó. Így útjaik elváltak, a lakatosmester maradt a parókia árnyékában, rejtélyes egyetértésben a konzervatívnak ismert Gedeon esperes úrral; a kovácslegényben pedig egyszerre föllángolt a hivatástudat. Olyan látomás kerítette hatalmába, hogy a Fegyvertelenség Istenének éppen a mi rideg pusztánkat, az Alföldet lehetne először és legcélszerűbben megtéríteni, s hogy ebben még a természet mostohasága is segíteni fog. Lásd 102alább az orosházi levéltárban található jegyzőkönyvi részletet; amit a levéltáros – literátusi szenvedéllyel – áttett helyesírásba és megfésült mondatokba, gondolatokba. Hencsei úgy vélte: „Éppen ez lehetne a magyar misszió, a fegyverviselés megtagadása. Mert hiába mondja a Példabeszédek Könyve, hogy Építe magának a bölcsesség egy házat: faragott hozzá hét pillért, megölte vágnivalóit, kitöltötte borát, asztalát is elkészítette, az ölés azonban akkor is ölés! Még ha igyekszünk is úgy hazudni, hogy lám, az állatot bizony megilleti a tagló, és hogy éppen ez a főbenjáró különbség közöttünk! Miszerint minden más bocsánatos volna tehát, ami nem tesz különbséget állat és ember között?! Vagy még nagyobb hamissággal merjük-e mondani lelkünkre, hogy becsülettel teszünk más főbenjáró különbséget állat és annyi embertársunk között? Milyen különbséget? Mikor éppen hogy gonddal megöljük őket, még mielőtt a lelkük valamennyiünk hasznára kívánatosan kihízhatott volna… vajon mi mást teszünk számtalan embertársunkkal, még annyi haladékot sem adva nekik, mint amennyit egy kései vágású hízónak adunk, a saját érdekünkben?!” – érvelt így a rettenetes kovácslegény, ez a minden bölcsességet felülmúló vegetáriánus. És már akkor prédikált így, mielőtt átkelt volna a Dunán a posztózsákjával, maga mögött hagyva a zsombékos, szikes tájat, hogy misszionáriusként átáradjon Pannóniába az agyonperzselt pusztáról, ahol századok óta olyan emberek éltek, akik elvesztettek minden felesleges dolgot azért a személyes szabadságért, mely közel járt az éhséghez és a halálhoz, akiknek nem volt másuk, mint fölöttük 103az ég és a járatlan föld alattuk, akik a lemondásban, nélkülözésben s az önmegtartóztatásban találták meg a fényűzést, akik nem láthatták Istent önmagában, mert túlságosan biztosak voltak, hogy ők vannak Benne, akik talán megmentették a saját lelküket, de rideg önzésben, s akik megsebesítették magukat, hogy tessenek maguknak, akiknek a puszta lelki jégkamrává lett, melyben érintetlenül, de tökéletlenül őrizte meg magát az Isten egységének látomása…

És hogy mindez ne így legyen, talán tényleg nem kell hozzá fegyver. Nyilván a kovácslegény is ebben bízott, amikor elindult, hogy a gazdag Dunántúlon tegye próbára magát, ahol még a táj is olyan megható igyekvéssel emlékezik napnyugati gyermekkorára – Bogárd azonban sem itt, sem ott nem volt igazán. Homokfutóval fél óra járásra esett a Duna, parasztszekérrel vágtában háromnegyedre. Talán ebben a bujkáló „sem itt, sem ott”-ban kereshetjük okát, hogy Gedeon esperes úr rejtélyes egyetértést árult el Szomjú Mózes iránt; s hogy épp vele készíttette el a kerítést és kaput. Pedig az öreg a szakítás ellenére sem gondolt soha haraggal a tévelyedett Hencseire, és kérdés, hogy maga az esperes úr mennyire volt haragos Hencseire, hivatalosan. Ki tudja. Mindenesetre tény – és erről tudnia kellett –, hogy a kovácslegény már az Alföldön is meglehetősen szép sikereket ért el egy olyan klimatikus Isten képével, amelyik „nem tűri, hogy meddő töprengések és formai szertartások fátyolozzák el”, s emögül ráadásul folyton előbukkant a kétfejű sas és a fekete-sárga lobogó. Ilyen körülmények között Hencsei alföldi sikere egyáltalán nem volt lebecsülendő.

104

Persze, igaz, Gedeon esperes úr megérte még a 48-as forradalmat, láthatta, hogy végül is hány rongyos híve tagadta meg a bűnös fegyvert, s nézte inkább helyette nádasból a nagy nemzeti menetelést – talán olyan felkiáltással, hogy „Én hagyom a részemet veszni!” –, s persze, gyakorlatilag ők se nagyon másképp, mint akik ugyanakkor a kiadós birtokaikon ültek és halált megvetően kivártak, lemondva az örökös koszorúról, amely mégiscsak a regiment-kivételeket illeti meg… – noha filozofice: micsoda nem tud kivétellé lenni, vagy teljesen véletlenül azzá válni? Bizonyos azonban, hogy a család sem előtte, sem utána nem szűkölködött szállóigékben: „Beszéljetek csak! A mi nádasba húzódó szervilizmusunk eltaposhatatlanul életképes, van abban is halált megvetés!”, amire így replikázott egy megyei követválasztáson, pontosan nem tudni, ki, talán Atya dédapja, Gergely: „Nádasban a béka ül, de ha én bekvártélyozom magamat Bécsben, akkor ott előbb-utóbb kardostul Pest-Buda lesz!”

Régidők… Bogárd napja észrevétlen áldozott le – Atyának nem maradt már igazi ellenfele. Így viszont jobban megérthetjük azt az időbe palackozott zavart, amit a bordácsi tölgyfa kapu előtt várakozó Bíborka érzett… Miközben eszébe juthatott sok minden, ez meg az, történetesen olyasmi is, hogy vajon milyen ebédet mulasztott el – hiszen délután hat óra felé érkezett meg Laci rendőrségi hercehurcái miatt, és Ágit is úgy hagyta otthon, mint egy kisírt szemű, megátalkodott falusi Médeiát, aki megkésve is, még mindig az anyja „bűne” miatt bűnhődik ártatlanul. Milyen ebé105det? Mert ha véletlenül nyúlgerinc lett volna zsemlegombóccal – menthetetlenül surrognának körülötte otthon a sörétek; ami azonban le is leplezné mindjárt a bogárdi tudatlanságot –, amit még Bordácson is illő tudni, hogy február elejétől augusztus tizenötig nazarénus kíméletben részesülnek a nyulak –, mint ahogy az is igaz, hogy a Csanakiak hagyományosan nem hódoltak a puskapornak. Pontosabban: amíg Bordácson mindenki maga granulázta az őszi-téli töltényekbe a sörétet, puskaport, s tették ezt olyan áhítattal, mintha megbízatásuk volna, hogy a természet helyett működjenek – ugyanakkor a bogárdi parókia a következetlenség zord méltóságával ugyan, de készségesen elfogadta a rúdra fűzött, jégmerev nyulakat, vadszárnyasokat, őz- meg szarvascombokat, a vaddisznó puháját. Ezeket a rokoni szállítmányokat azért is indította útnak Bordács egy-egy fogadott ponyvás szekéren, „hogy családilag rághassuk együtt az igazság két végét, amíg a szánk össze nem ér…” – ismeretlen ős feljegyzése ez a regestumban; vagy Júlia apokrifje? Tény, hogy ezek a szállítmányok a legutolsó időkig megmaradtak hagyománynak. És nemcsak azokban az előidőkben provokálták a bigott következetességet, amikor Hencsei hatodik éve porlott már, hanem akkor is, amikor az ország nyakig ült Haynau és Bach dragonyosbékéjében, a parókiának viszont még mész- és malterszaga volt, s a kerítés és kapu kovácsoltvasán még matt-feketén komorlott az újdonság, ám az éléskamra üresen kongott – s mikor az esperes úr személy szerint is arra hajlott a forradalom alatt, hogy azért mégse nádasba vezessen a véres út. 106És tett is róla, hogy még éretlen két fia felcsernek osztassék be, akik közül az egyik elborult elmével, lerongyolódva vándorolt haza Isaszegről, és a szomszédban éppen kimúlt csikót mindenki megrökönyödésére a fiaként siratta. Ezekben az időkben Bordács a legendás Tihamér fiát gyászolta, aki tiszti becsületből először habozott ugyan, hogy hova álljon, aztán végezetül vágta az osztrákot – míg később örökös emigrációban Pennsylvaniában alapított szeszgyárat, ahol Magyarország valamennyi megyéjéből telepített barackból főzték a Viribus Unitist. Ebből a csemegéből néhány rakomány még a millenniumi ünnepségekre is eljutott – és erre a kettős történetre szokta földhöz csapni a poharát Misi, a legidősebb vadkan: „Döbling–Turin! Haha!”

Régidők…

Egy éjszakán szokatlanul sötét volt az ég, a pusztáról hajtott felhők vastagon takarták a holdat, a karintiai dragonyosok elszállásolása tulajdonképpen az egyik szomszédos faluban bonyolódott, Bogárdra csak néhányan jöttek át, hogy csörtetésükkel tudassák, a csend biztosítva van. És hogy a marháknak se kell már riadozniuk, ugyanis mikor a csertési Duna-ágnál – ahol korábban a pusztáról Bécsnek hajtották őket – egy bizonyos letarolt nádashoz érve, érthetetlen őrjöngéssel makacsul visszafordultak. „Most majd a nádas is ki lesz vizsgálva!” – mondták a dragonyosok. Ez az éjszaka annyira hosszúra nyúlt, hogy nem is lehetett volna végigaludni, hajnalra meg egy fejetlen dragonyos volt a parókiakerítés vasára akasztva, mint egy ruhabábu, a fej odébb kicsit, a hegyes dísz107vasak csúcsainak egyikén, amelyeket Szomjú Mózes annyi gyengédséggel kovácsolt csavarosra – pontos mását készítve el azoknak az égbe hajózó magocskáknak, melyeket egy tippanféle nevel a cinteremben. Az öreg még büszke is volt rá, hogy ilyen mesterjelet sikerült a művébe belelopnia. Reggel aztán közösen szemlélhették a befejezett látványt. A pára még nem szállt föl, és a hosszú döbbenet után letagadhatatlan hűvös zavar is megkörnyékezte őket. „Mennyivel szebben lehetett meghalnia egy csikónak!” – dörmögte Szomjú Mózes; mire az esperes merev nyakkal bólintott: „Mégse ítélhetjük el a kemény kezet, atyai megbocsátás nélkül.” És sikerült úgy nézniük egymásra, hogy pillantásuk mégse találkozzon össze, s úgy álldogálniuk a kertben, mint két megvert illetékes, akik pontosan tudják, csak nem beszélnek róla, hogy jöhet bármi… – végül is, lehet bármilyen az a kapu meg kerítés…

Ami persze nem jelentette azt, hogy annyi temérdek év után Bíborka ne olyasmit érezzen most a bordácsi tölgyfa kapu előtt, mint amit érzett. Enyhén szagosan izzadt a még erős késő délutáni napsütésben – így volt ez vele leány korában, sőt, a nászágyban is –, és az is hozzátartozott a balsorsához, hogy a nap hátulról sosem a háta közepét tűzte a legforróbban, ami megszokott és általános, hanem a fenekét. Egyedül ott izzadt megállíthatatlanul. És már negyedszer tette át az elemózsiás kosarat az egyik kapusarokból a másikba, annyira eldönthetetlen volt, hogy hol van hűvösebb.

És még mindig nem hallatszottak bentről lépések.

108

109 110

A következő hetekben a Döntés Házában átmeneti zavar volt tapasztalható. Látványosan szinte semmi nem mutatkozott – a természet a maga rendje szerint pótolta a különböző színű hajtincsek csonkolását: a sörényt serkentő nedvek újra munkához láttak; s valamennyi szigetlakó biztos lehetett – korra való tekintet nélkül –, hogy a Nyarak Históriájában emlékezetes nyomjelet hagynak. Indiánul: nyomvért. Ez valójában borzongatóan érzékletes, még inkább érzéki szó; mégse volt az ősházban esély rá, hogy a kettő közti halálos különbségben bármilyen érdemi megegyezésre lehetett volna jutni. Csak egy volt bizonyos: Júlia soha nem tudja már pótolni a maga elmaradt vérveszteségeit – a természet már csak így igazságos. Ő többé nem volt versenytárs.

Persze, Atya sem volt mindig nyugodt. Sokszor érezhette úgy, hogy a tervek, értesülések összecsapnak a feje fölött, még két év, még két őszi hajtás, és hetvenéves lesz, a halál ődöng valahol, ő meg olyan művet hozott létre, amely kétes. A Daragón elszaporodtak a korcs bikák, a ház északi falán az egyik nap repedést fedezett fel. Annyi tény, hogy minden mögött ott lappanghat a folytonos várakozás, s ha valaki, ő lehetne csak illetékes, hogy erről baljósan sokat tudjon. Eszter még csak második éve menstruál, s hiába csüng rajta, a lány már alig vált vele szót, mindig 111megtalálja a módját, hogy kitérjen, régi dolgokra ne úgy emlékezzen, hanem másképp – s közben olyan gyönyörű, mint egy új állatfaj példánya. Talán valami régi adalék kellene, amire hivatkozni lehet – talán ilyesmire volna szükség? Vagy az idő azt is elmossa? Noha máskor úgy csinál, mintha épp napfényre hozná, amit a trágyából kivakar. Végre is ébredhet ilyen iszapos gondolat. Mint mikor az alkony kezdi megjátszani magát – rettenetes bozót. Mintha nem is ember találná ki. Ártéri erdők sűrűje, ahová a vizek becsapnak, kiáradnak, mindenütt csak a szívósan kéretlen igyekvés és nagyravágyás, hogy valami történjen – a vizek rögeszméje! Nehéz eligazodni Atya álmain. Persze – az idő megfélemlítése. Kinyitni az ablakot, még ha valami hangtalan szél folyton vissza is akarná nyomni. Bár az ő esetében minden hasonlat sántít, és helytálló is lehet. Vagy egyszerűen úgy kellene gondolni ezekre a famíliás dolgokra, mint a látomások Imsós erdejére? – ahová sokáig Iddi költöztette az eltűnt édesanyját, vagy száműzte később büntetésből, mikor úgy érezte, hogy jogtalanul halt meg idő előtt, s neki az maradt keserű hozománynak, hogy újra és újra megölje, feltámassza – de ezt még Matinkának se merte bevallani. Összegubancolódott labirintus és televény, századok óta rakódó rétegek, elnevezések, beszédes ködkutyák a fekete kiöntések fölött, Hátfő és Sándorhát – ahogy a muslincáktól hallotta téli éjszakákon –, Körmös-görönd, Pula-vár, Csipkés-gyűr, Szunda-görönd, Kis-Cseper, Sinnyó – mind tovább élő halottak, megszüntethetetlen vegetáció. Unokák és kihantolás közben odébb kotort lapockacsontok – mi112közben föléjük emelkedik a nap, rájuk ereszkedik a hold. Volt hát alapja az árnyékos zavarnak, ami Atya tekintélyét övezte; s hogy mire megy a százados játék, nem tudott mindig világos lenni. De ezek már alig ellenőrizhető vonatkozások. Pedig ha rendet, paragrafust lehetne beleépíteni a rengeteg mulandóságba…! Ha a daragói háromszögelési pontról Imsós felé nézett az ember – végre is milyen látomásnak ne lehetne valami valódibb inverze? – akárha egy kigöngyölt domborzati makett ígéretes és csalóka térképe. Táj – ahol a dombok falkája váratlanul megcsappan, itt-ott még néhány előretolt nekigyürkőzés, az utolsó nyúlvány magasabb valamennyinél, a sűrű cserbozótos egészén a széléig kiütközik, hogy végül egy meredek lejtő a dombot és bozótost is látványosan megszüntesse. És onnét már a csatári síkság érvényes, távolabb a pörbölyi mocsaras és a Címerfok, télen vadludak szálláshelye, és Júlia késő őszi sétáinak szemtanúja. Félrevezetett ösvényekkel telepített tájék, ahol a nyomok már sehová nem vezetnek, mégis biztosan kanyarognak a céljuk felé. Valahányszor ezt a csatári lapost hajtották meg, Atya mindig visszagyalogolt a háromszögelési ponthoz, s hacsak tehette, egyedül. Volt valami utolsó mohikános ezekben a szemlékben; csupán a hagyományos ló hiányzott az akaratlanul is megkomponált képhez: körben, a horizont széléig, egy mégiscsak kordában tartott rendetlenség madártávlata. És se egyiknek, se másiknak nincs határa.

Nyomvér? Még az utolsó pillanatban is képes úgy továbbvonszolódni, mintha csakugyan valamilyen hold igézete vonzaná. Júlia, például, még az alig föl113sértett szüzességét is csak úgy tudta elviselni, hogy életre szóló indulat maradt benne a felelőtlen és félhivatalos termékenység iránt. Atyát viszont a nagy indián ebéd napján reggel nyolckor várta már a törvényszéken a Busik-féle gyilkosság egyik tanúja – egy nem képletesen, hanem legvalóságosabban zabi csősz, bizonyos Kormányos Miletics, aki foszlott papírokkal tudta igazolni, hogy kétesen vér szerinti leszármazottja az Ábrahám-tanyai ős-nagybátyáknak, a bogárdi Somodi-ág vadhajtása, lecsúszott kisnemes, így oldalágról nemcsak az uzdi vadkanok rokona, de az Árvai Jurkóknak is, szélre sodródott mag – egyszóval, családi zabi. Bozontos szemöldökével, acélszürke pillantásával csakugyan emlékezetbe tudta idézni a tanyai lómészárszéket megalapító Somodi Ábrahámot és Márkot – akikről valóban maradt megörökítés, egy pokolkőoldatba kevert krétaporral készült fotográfia 1822-ből –, ahogy ott állnak lecövekelve és kemény férfiassággal a pécsi Müezzin Kávézó előtt. Egyébként az ilyen sűrűre sikerült napokon ajándék volt a tárgyalási szünetekben a közeli Hamis Tanú vendéglő – a hírhedten mogorva Kótai mesteri zónapörköltjével –, vagy ha a kvaterka elmaradt, és a magány volt időszerű, rendelkezésre állt a törvényszék alagsorában a „fiskálisodú” is. Ez egy kisebb helyiség volt a börtönudvar felé kanyarodó folyosó végén, ahol a vizelde csapóajtaját állandóan járatta a huzat. Évekig raktárnak használták, vödrök álltak benne, ormótlan kefeseprűk, hiányos Döntvénytár kötetek, amelyeket olvashatatlanná roncsolt valamilyen egykor kiömlött mész. Később Atya javaslatára az 114ügyvédeknek engedték át, hogy beülhessenek valahová, ha intim beszélgetést akartak folytatni a felekkel; bár nagy sikere nem lett, ritkán vették igénybe, a többség hű maradt a Hamis Tanúhoz. Ez az indián nyár azonban két éve elmúlt már, sőt még többel is – hiszen e pillanatban erős a tél Bordácson, minden hófehér. Mondják, hogy a nyomvérnek nem kedvez a hó, még egy Rolf szimatát is megtéveszti hamar. Úgy szivárog szét, mint a jégmázas ágvégről csöppenő koppanás, ha fölenged a bágyadt napon. Így emlékeznek már a nagy indián ebéd izgalmaira is, vagy az utolsó pillanatban újra felbukkant Kormányos Miletics tanúvallomására, akit csak Atya félhivatalos családi tapintata mentett meg, hogy ne bűntárssá lépjen elő tanúból. A per során nemcsak az derült ki, hogy a gyilkos Busik mellesleg okosan ravasz szocialista, hanem az is, hogy Kormányos Miletics Isten taszította csökönyös, akiből még tanítvány is lehetne. „Nem fordult még elő, hogy a rokonságban olyan gyávaságot koszorúzzunk, mint soha még!” – írják a családi levéltárban 1916-ban, ami persze soha nem volt igaz. „Szívet cseréljen, aki hazát cserél! A hazát nem lehet csereberélni! Csak a szocialisták, kozmopoliták, anarchisták, nihilisták, materialisták azok, akik előtt nincs haza, akik szerint ubi bene, ibi patria… Mink, magyarok, magyar elem, nem tudnánk megélni saját hazánk és nemzetünk kebelén, a saját országunkban?! Szégyen, gyalázat!” Az avarsípot azonban sikerült szerencsésen megszólaltatni, mikor este hiánytalanul körbeülhették a nagyasztalt. Különös ez, a lassú érlelődés koreográfiája. Lehet, hogy mégis szükség lesz arra a bunkerra? Atya nem volt mindig nyugodt.

115

A legrejtélyesebb házicsősz azonban minden látszat ellenére mégiscsak Zsófi mama volt – nem Júlia vagy Matinka. Bizonyára ő maga volt az, aki eddig sem érezte szükségét, hogy a történetben túlságosan előre tolakodjon. A tél mindent megváltoztat, s most éppen ítéletidő volt, mintha csakugyan felsőbb bíróság rendelte volna el. Ilyenkor még a múlt is meztelenebb lesz – meztelenebbül beszédes, mint a tartalék utazóládák, melyeket nyitva hagytak szellőzni, hogy mindig rendelkezésre álljanak. Tartalék-sors. Zsófima’ nem a dolgokra nyomta rá a bélyegét, hanem némán segítette lenni őket. És ez nehezen megbocsátható. Mégis, legemlékezetesebben egy nevetségesnek is gondolható és évekig érlelt gourmand bosszú és lázadás lett az oka a tizenöt éves hallgatásuknak. Atya ugyanis kizárólag nemes és méltó vadak húsát volt hajlandó megenni, vaddisznóét, agancsosokét – de nyúl szóba se jöhetett, s a szalonkáknak is csak a sneffezés ősz-alkonyi kéje miatt bocsátott meg –, és a tett elkövetése után Zsófima’ ezt nem érdemelte ki. Lázadása gourmand árulásra vette rá – elfojtott érzései műveltek csodát. Felhasználta Bondika többnapos csúzos bántalmait, birtokba vette a konyha boszorkányos magányát, és a legnagyobb titokban egy szívós kan-nyúlcombból varázsolt marhafelsál-szeletet, a fűszerek olyan alkímiájával, amihez képest Júlia naplóbeli merészkedése a szabadkőműves kifejezéssel csupán szimpla magánélvezkedés volt. Valóban onánia csak; ami igazában sosem lehet jóvátétel. Zsófima’ megtalálta a módját, hogy ártatlan bűnné finomítsa a bosszút, ami évekig emésztette – egy igazi 116Sophie-hoz méltóan. Megetette Atyával a keserűségét, a muslincaság komédiáját.

És éppen a téli nagy hajtások idején… Mikor a Daragó boltozatos fái úgy roskadoztak a hótól, mint megannyi szentély, mikor a tilalmi szabályzat szerint csak tehén és suta kerülhet terítékre, bika soha! Lövés azonban akkor sem hangzott el az ősházban semmilyen ügyben, ezért Atya is megtalálta a módját, hogy hasonló gourmandsággal viselje el a felsülés csendes szégyenét. Csupán akkor hűlt meg benne a vér, mikor az utolsó falatnál a szószból egy sörétszemet tolt villájával a tányér szélére, és Zsófi mamára nézett. Bizonytalan, hogy Júlia észrevette-e a drámát; és a bíróság sem talált később erre utaló feljegyzést a naplójában. Mindenesetre ebben a pillanatban ereszkedett rájuk a nyíltan soha nem firtatott némaság igazi oka. Annyi mégis igaz, hogy Zsófima’, ahogy az évek múltak, hagyta magán elhatalmasodni a már gyermekkorában is titkolt kedvtelését – az aggódó házi őrködést. Már gyerekként is szertelenül volt álmodozó, az éjszakai csend megbabonázta, és annyira vonzotta, hogy képes volt rendszeresen azért fölébredni, hogy minél gyakrabban élhesse ki a kéretlen aggódást. Ebből is lehet sejteni, mennyire új lehetett neki a bosszú és lázadás váratlanul feltört gondolata, a konyhai boszorkányosság kísértése. Hiszen még Dávid és Eszter születése után is megesett, hogy számtalanszor odasurrant az ágyukhoz, föléjük hajolt – pusztán, hogy meggyőződjön, vajon lélegzenek-e, élnek-e. Most ez erősödött föl benne: szorongott, hogy tettével olyasmit indított el, ami éppen a téli nagyvadászat el117tökéltségéhez járul majd hozzá – ami mindig könyörtelenebb, mint a nyári vagy őszi. Hidegebb, fagyosabb döntés, mint a téli gyilkolás. Ekkor kezdett újra mindennapossá lenni, hogy késő éjszaka hangtalanul végigjárja a házat, cél nélkül, mégis módszeresen, rebbenő éberséggel – a folyosókat, emeletet, alagsort, s ahol nyitva találta a hálószoba ajtaját, oda is besurrant, a szuszogást hallgatta percekig, a bútorokon megigazított egy terítőt, a vázák fölött száradt levelet morzsolt el: a csendet és sötét homályt hallgatta ki. Mintha penitenciaként tenné az ártatlan bűnbeesésért. Sophie nem volt tudatában, de flagellánsként élt az ősházban.

Pedig nem így kezdődött. Rebbenékeny éjszakai fölébredéseit már gyerekkorában se puszta szorongás kísérte csak, hanem titkos mesei csodavárás; s később ez csupaszodott szorongássá. Valamiképp tréfája a sorsnak, hogy éppen ő lett Fördős-ivadék – a vadkanok másodunokahúga. Már kilencéves korában erős elmerülései voltak, s bizonytalannak érezte a határt és átmenetet álom és ébrenlét között. Egyszer késő délután szökött el otthonról, a közeli Lisztes szőlőskertjeiben bolyongott, a permetlé hamvas színétől kék vibrálásba merültek a völgyek, hosszú ideig egy szajkó követte, hol elmaradt, hol eléje röppent, s majdnem érthetően kiáltozott: „Kránic, kék, mint a gálic!” – mintha vezetni akarta volna. A hold rég fent volt már, mikor a Bati-keresztnél egy saroglyányi szalmát talált, és egy üres stohlwerkes dobozt. Úgy érezte, nem tévedt el, kezdettől fogva ide igyekezett – s reggel találni fog a dobozban egy szem cukrot. Minden szoron118gás nélkül aludt el a szalmán; hajnalban aztán egy kapatos vincellér rázta meg, és erővel hazakísérte; ő meg hiába sírt, hogy fölébresztették a valóságból.

A mostani erős tél azonban más változást is hozott. Például feltűnhetett volna, milyen átható hangsúlyt kapott ezúttal a körvadászatok eredményének egyébként rituálisan kedélyes és elégedett megvitatása, nagy záróvacsorával egybekötve, többnyire a keselyűsi fogadó patinás nagytermében. Ez volt a pillanat, mikor a vadőrök, hajtók is betódultak a nagyterembe a kék abroszos külön asztaluk mellé, és beszámolhattak, hány vad került végül is terítékre, hány kan és nőstény – mi lett a Karácsony előtti elhalálozási statisztika. Nyulakról volt szó, s bár mindenki tudott Atya különc ízléséről, egyoldalú és finnyás szenvedélyéről, akit ilyenkor hagyományosan illetett meg valamilyen külön étek – a téma mégis kibillent most szokásos kedélyeskedő medréből. Többek közt izgatottabb szóváltásra került sor a hatékony találatok megosztásának kérdésében. S ebbe még az a rendhagyás is belejátszott, hogy a hajtásba egy őzsuta is beleesett, két lövést kapott, s vitatott volt, hogy a halálosat kitől: Atyától vagy Nemegye polgármestertől. Ehhez járult még, hogy Kohut Ábris állítása szerint sutát – noha paragrafus nincs rá – a legújabb módi szerint nem illő december tizenötödike után kilőni; és történetesen aznap éppen december tizenhetedike volt. A Keresztény Vadásztársaságok Egyesülete már több körlevélben foglalkozott ezzel a kétségkívül morálfilozófiai kérdéssel – tekintettel a túl közeli ünnepek egyetemesebb üzenetére. A hajtók megfontolt tartózkodással 119hallgatták a hullámzó vélekedéseket, noha az ünnepi vacsora s az eldöntetlen vita kora hajnalig eltartott. És Atyának is elkészült az őzsutapaprikás kopogós csipetkével.

Mindez együtt, bár változást semmiben nem hozott, mégis az észrevétlen várakozás hangulatát tartotta ébren. S talán többször esett szó résekről, repedésekről, mint korábban – az az északi házfal! Árulkodónak lehetne tartani, hogy két nappal később, tizenkilencedikén, mikor Matinka is leereszkedett az emeletről a vacsoraasztalhoz, hogy az ünnep előkészületeit közösen beszéljék meg, Atya önkéntelen következetlenséggel válaszolt közvetlenül Zsófima’ kérdő megjegyzésére. Szándékosan-e vagy tapintatból? – mindenesetre senki nem adta jelét, hogy észrevette a finom eltérést. Júlia sem. Csupán utólagos bírósági adalék, hogy huszadiki dátummal naplójába ezt jegyezte fel: „Igenis: Atya valamennyiünket felülmúlni akar. Mind többször gondolok rá, hogy ez lehet ugyan gyermekes, de vészjóslóan igaz. Az önfeláldozó gőgöt és élhetetlen megértést vegyíteni össze tetszetős eleggyé, és zsaroló…” Itt az olvashatatlanságig át volt húzgálva néhány szó. „Ahogy több mint évtizede nem szólnak egymáshoz, nem csupán rejtély, de romlottan gyanús is. Lehet, hogy két áldozatos »gyűlölet« cinkossága forog fenn, s most hamis békülékenységet játszva (hisz Karácsony közeledik!) ezentúl tetszetős elegyként kíván elhatalmasodni?! Jézusom, Uram! Lehető volna, hogy a filantróp Árvai Jurkó nemzetség »ilyen« őshungarus avarsípot akarna megfújni?!”

Igaz – ennek a fellengzős magánfeljegyzésnek meglehetősen ellentmondtak kezdetben az események. 120Ugyanakkor – Júliában mély felelősséggel lángoltak föl az Atya mellett töltött irodai évek emlékei. Mikor cselekvő részese is tudott lenni a dolgok alakításának, nem csupán vérszegény szemlélője. Nyomtalan? És ha megkísérelné, hogy méltó nyomot hagyjon…? – bár azért kockázatos volna megítélni, valójában mitől pezsdült meg Júliában egyszerre s ilyen egyszerűen a klimaktérium. Maga a vér is csalóka, félrevezető, nagyot tévedhetünk. Annyi mondható, hogy feltehetően megosztott örvények közt őrlődött. Volt bőven alkalma megfigyelni Matinka kétségbeesett erőlködését, hogy vénségére pezsgésbe hozza magát – de min őrlődjön, akinek sikerült az ifjúságát kétes vurstlivá ügyeskednie, és fogalma sincs a másokért szenvedés ínyenc kéjéről? Júlia nem kevéssé érezhette magát a kétértelmű szerencse kegyeltjének, némiképp glóriás perverznek – amit csak a naplójának vallhatott be.

Mindenesetre – különös egyezésnek lehet betudni, hogy Atyának épp ez idő tájt jutott eszébe régi és végleg le nem zárt ügyeket, iratokat átnézni, újra megfontolni, s ehhez Júlia mániákusan aprólékos emlékezetére is szükség volt. És ez minden mellékgondolat nélkül tette természetessé, hogy újra rendszeresebben járjon be a régi irodahelyiségbe – ahol önkéntes kivonulása óta látszólag semmi nem változott, pontosabban, néhány irat, akta mintha gondosan hiányzott volna régi helyéről. Vagy rejtélyes okból máshová került? Például Matinka hajdani árulkodó szerződései, hogy hol és mikor boldogította a talmi csillogású éjszakák kétes közönségét szerte Európában; vagy Iddi örökbefogadásának és származásának enyhén szól121va romantikusan ingatag dokumentumai. Milyen szándékot zavartak, hogy ott maradjanak, ahol korábban elhantolva voltak? Igaz, azelőtt is szigorúan titkosított fiókban voltak elrekkentve, amiben egyszer a kulcs ott felejtődött, s Atya váratlanul gyorsan tért vissza az irodába, hogy levegye. Egyébként most is elég gyakran maradt egyedül az irodában; Atya azelőtt se volt soha pontos, csak végül is megbízható, a késedelmek következményei számára már nagyvonalúan összemosódtak. Ám Júlia, aki minden exhumálást ünnepi szertartásként tudott zsigeri élvezkedéssel megélni, most ott folytathatta a bepillantást és beavatottságot, ahol sok lelki tusa után évekkel korábban megszakította. Napok múlva kezdte észrevenni, hogy sajnos, igenis van bomlás azóta az irodai misztikus testen, különböző céltalan túlburjánzások – mint a haj s a köröm szomorú és megkésett erőlködése a föld alatt –, amit idefent, tudjuk, kik engednek meg maguknak. Valami bomlott és foszlott, bár határozottan nem lehetett tudni, hogy mi. Apró jelek, jelzések sokszor egészen távol eső vonatkozásokat lepleztek le, és világítottak meg. Mint egy öntudatlan vetkőzés – vagy egy bírósági tárgyalás paródiája, ahol a bíró helyén van ugyan, s türelemmel hallgat, csak az ügyvéd esze jár máson, mintha süket volna, s nem fogná fel az ügy tétjét. S éppen ez, az elfojtott elégtétel és emelkedett lelkiismeret skizofréniája volt az, ami között őrlődött. S még soha nem volt annyira kétértelműen boldog, mint Atya kérésétől, hogy segítsen iratokat rendezni és emlékezni. Ekkor történt, hogy mint egy éber alvajáró, tisztes vénleányból észrevétlenül 122átváltott valami elképzelhetetlenbe. Egy délután az irodában olyan hasi görcs fogta el, mint régen már, s a váratlan nyilallásokat követően megindultak a belső intim csatornái. Furcsamód olyan elmerülésként élte meg a váratlan ajándékot, mint Zsófima’ az átsuhanást ébrenlétből az álomba és vissza. Szálkás és mégis petyhüdt vonásai egyszerre felduzzadtak az új ihletésű vérbőségtől; s valóban úgy érezte, csoda történt, ami után felelőssége még parancsolóbb lehet, mint eddig! A napló fontos, de nem elég már! Egyszerűen a Szabadság ajánlkozott fel neki – a legkényesebb vőlegény! Zsugori világ, ó! – a kicsiségek még törpébbé tudnak zsugorodni, és még egy tölgyfa sem kivétel. Tanulság: másképp kell szeretni… Mikor ezt minden ízében képes volt megérteni, szó szerint reszketni kezdett, s egy hosszú éjszakát kellett rászánnia a manzárdon, hogy felelőssége új távlatain tépődjön. És sírjon hajnalig.

Bordács bebugyolálta magát az erős télbe, és ugyanezt tette az ősház is. Az „élet a hó alatt” közhely egyáltalán nem veszített érvényéből, sőt. Még a mindennapos gyalogút is, az irodáig, számos észrevétellel gazdagította, amilyenektől az utóbbi időben – talán nem éppen helyesen – önként fosztotta meg magát. Tanúja lehetett például, hogy Atya a korzósarkon egy tizenöt év körüli süldőlánnyal folytatott elmélyült beszélgetést, akiről nagyon úgy rémlett neki, hogy valamelyik fűárverésen látta az apjával – vagy éppen az útkaparóé, aki olyan érzékenyen felbosszantotta? Mindenesetre, nem Atyához illő bizalmas látvány volt ez a korzó sarkán, sűrű hóesésben, ami amúgy is 123mindent titkosabbá tesz, még ha történetesen nincs vagy nem is lenne ok rá. Noha csakugyan úgy festett a pelyhek örvénylésében, mint egy kivételes szálfa. És ezt még azzal is megtoldotta, hogy a lány vállát átfogva elvonult a Kaszinó és Borgula fényképész műterme felé, s rövid topogás után átvezette a lányt a túlsó oldalra, csúszkálva, mert a szánnyomos úttesten még friss, igencsak szűz volt a hótakaró; és együtt benyitottak a Harangi-cukrászdába. Júlia a Vár-közből szemlélte mindezt, a keskeny sikátorból, amelyet nyáron dögletes halszag ül meg, s végig pikkelypáncél borítja a földet; és holdfényben ez villódzik úgy, mint valami alsó-égi, ördögi firmamentum, mert csak hajnalban takarítanak az árusok után. Ez a villódzás szívósan végigkísérte az álmait, így is ébredt fel. Atya az irodából már korán elment, mielőtt ő megérkezett volna. Hosszú délelőtt volt. Az előjegyzési naptárban két birtokháborítási és egy elhúzódó hagyatéki ügy kiegészítő tanúmeghallgatása volt beírva, s feltételesen egy első békéltetés. Júlia csodálkozott, hogy mennyire nyugodt, még a dögletes halszag sem kísértette meg, pedig erősen emlékezett, hogy éjszaka egyszer attól riadt fel öklendezve. Inkább a különös villódzás hatott rá mélyebben; mintha szelíd állhatatossággal mindenbe behatolt volna, akár egy csábító hívás. „Semmi baj! A csillanó fénypontocskák nem eltérítenek, hanem vezetnek. Ne félj, Júlia, semmi baj. Légy nyugodt, és derűs… Másképp kell szeretni, másképp megbocsátani…”

Rejtély, hogy ki beszél ilyenkor belőlünk, nekünk. Kicsoda?

124

Júlia nyugalma és derűje tartósnak bizonyult, úgy múlt el a Karácsony is, hogy nem volt nyoma vádaskodásnak, kimagyarázkodásnak. Minden egyszerűnek, átlátszónak mutatkozott, mint egy tapintatosan fölébresztett ünnep. Nem került szóba, hogy Matinka ereje feltűnően hanyatlik, sem az, hogy Iddi újabban szokatlan gyakorisággal vonja ki magát az otthoni közös munkákból, s váratlan fordulattal már nem megalkuvásként beszél a műtősnői munkáról, hanem olyasmiről, aminek aszkézis a szépsége; és számára igazi kielégülés. Egy ilyen spontán érvelés persze kevéssé illett Iddihez – inkább Atyához jobban, mikor hasonló fennköltségeket engedett meg magának. Ezek finom árnyalatok; a helyzet mégis olyanná kezdett alakulni a felszínen, hogy a hasonlóképp finom válaszgesztusok és rezzenések közt elsikkadtak.

Másfajta friss árnyék települt rá az Árvai Jurkók rokoni tenyészetére. Bogárdról érkeztek nyugtalanító hírek. Izsmér Gáborról a helybeli körorvos állítólag olyan diagnózist említett a parókián, hogy az öregúr orvosilag ugyan szelíd következményekkel, de mind jobban közeledik ahhoz, hogy megbolonduljon. Zárt intézetbe valószínűleg nem kerül, sötét horoszkópjainak mániákus terjesztése miatt viszont elképzelhető, hogy közhangulat-nyugtalanítás miatt a hatóság bizonyos felügyeletet lát majd szükségesnek. Az apocalipsis túl gyakori világias emlegetése aligha volt elfogadható a predestináció fenséges keménységével szemben – és éppen Bogárdon! Burkolt politikai szándékot és célzást gondolhattak az emberek mögéje – ami jogos bizakodásokat tehet 125tönkre, erősíti a nincs remény pesszimizmusát; szuggerálja a közös végpusztulás látomását.

S ebből csakugyan támadt kisebb vita a vacsora utáni feketekávézás közben. Ez már Vízkereszt után történt, éppen ott voltak Dávidék is. Ágota asszony szép volt, derűsen és felhangoltan ideges, ugyanakkor mintha elégedett megadással hízott és gömbölyödött volna az utóbbi időben. Atya pátoszosabb hangján próbálta lazítani az egyre komolykodóbb érveléseket – de ezúttal célt tévesztett az ironikusan jogászi hangvétellel.

– A bogárdi akusztikákat, persze, ismerjük, tiszteljük, és a mi szegény Gáborunk de jure, persze, hogy ártatlanul bolond, ha pechjére nem tud jó dűlőre jutni apocalipsis és praedestinatio kérdésében. De nem is könnyű ám! Gondoljátok el, hogy már Luther és Erasmus is erről polemizált. Luther szerint, ugye, Istenünk fölséges ténykedése, hogy egyeseket kiválaszt, már az érdemek bizonyítása előtt, és hozzájárul az üdvösségükhöz… pusztán ingyen kegyelemből… (Mint a zsidók a kiválasztottsághoz? – kérdezhetné egy okoskodó ügyész.) Kálvin még ennél is bizonyosabban mondja, amiről biztos értesülése van: Istenünk személyválogatás és érdemek nélkül, eleve rendelte el, vagyis elválasztotta a szenteket, akiket Krisztusban üdvözíteni akar… Nem érdemükért, hanem Krisztusban és Krisztusért választott el Isten minket… bizonyos célból: hogy szentek és feddhetetlenek legyünk Őelőtte… Hát kérdezem, tisztelt családi konklávé, ezekután milyen jogon kezdeményezhetnénk mi perbehívást arról, hogy kinek az értesülése a bizonyosabb? Meg 126hát, grammaticusan szólva: a kiválasztottak miként lesznek mink-é és legyünk-é, vagy kezdjünk mink is itt arról teologizálni, vajon a praedestinatio nem valamilyen másfajta apocalipsis-e vagy fordítva? És hogy melyik jobban ez vagy az a másiknál? Mert, ugye, mi itt Bordácson békén megvagyunk a fontos bűneinkkel és az ingyen érdemeinkkel, miután szent ígéretünk is van rá, hogy érvényes lesz a kiszabott őszinte bűnbánat és az ügyeinket lezáró perbeli megbocsátás… Hanem, Emil! Te, aki tudósa vagy a füstök és szelek alkímiájának… szerinted miben bíztak azok, akiknek nem sikerült megmenekülni, mint neked és Nedának? A kegyelemteljes praedestinatióban vagy az apocalipsis felmentő üzemzavarában? Ott, az utolsó pillanatban, milyen ködök, szelek jöhettek szóba a Zentán?

– Nihil aliud – mondta hosszas töprengés után Emil bácsi, amin csak Eszter mosolyodott el egyetértő elismeréssel, s egy vitát lezáró szigorú mozdulattal még a japán cukortartót is sikerült felborítania, el is törött, sőt, egy teli csésze is odabillent a fehér kupac szélére, és rögtön szétszivárgott az alátét-ereklyén.

– A strassbourgi csipkém! – sikoltott szordínósan Zsófima’, miközben Ágota a zsebkendőjével tunkolta a foltot, míg Dávid szokatlan fintorral Atya monológját nyugtázta.

– Ugyan… hagyjátok már ezeket az atlantiszi metafizikákat! – s egy levelezőlappal kezdte visszaszórni a cukrot a csempe porcelánaljba. Akár egy ügyetlen patikus a porokat. Iddi szelíden megfogta Dávid kezét.

– Ne bántsátok az öreg Izsmért, én mindig csak jót kaptam tőle…

127

– Ne haragudj… tudom – súgta Dávid, és erősen megszorította Iddi kezét az abroszszél alatt, és erősen másfelé nézett.

Ezek szintén finom árnyalatok; mint ahogy Júlia önfeledt elámulása is az volt – mikor rámeredt a kupac porcukorra, és a szívósan szivárgó bűnfoltra – mint a furdalás? Sokszor megesett, hogy ilyen furcsa szavak villantak belé, amikor feltűnő figyelemkiesésre gyanakodtak nála, holott éppenséggel nem ilyesmiről volt szó – ám azért rögtön megkapta a szokásos megjegyzést: „Júlia, ezt beírhatod…” Most azonban semmi ilyen nem hangzott el; és az is csak futólag említődött, hogy Matinka egy új, egy még régebbi Fliegende Blätternek vágott neki ollóval, kleiszterrel, s csak ezért nem ereszkedett le közéjük, nem a hanyatló egészsége miatt – amire már úgyse volt gyógyszer, praedestinált versenyfutás volt Hermina néni és Matinka között. Úgy látszott, a bogárdi prognózis induló vitája teremtett olyan hangulatot, ami a legkülönbözőbb hátsó gondolatoknak kedvezett… Akárhogyan is, de ez a Vízkereszt nem hozott szerencsés estét; s Atya is érezhetett valami elcsúszást, bizonytalan hűvöset maga körül. Végül ő indítványozta, hogy bontsanak asztalt.

Jó óra múlva csakugyan elnyugodott a ház, sokkal korábban, mint máskor, alig múlt tíz óra. Gyerekidő.

Különös, különös téléjszaka volt. Atya szórakozottan bújt a háziköntösébe, a vetett ágyban fölpaskolta a kis- és nagypárnát, eligazította a paplant, s hosszában ráfektette hálóingét. Ez a kis pedáns szertartás úgy hatott – egy kis öncsalás –, mintha ezentúl már 128nem ugyanabba az ágyba lehetne csak visszafeküdnie. És letelepedett a kedvenc bőrfoteljébe. A folyosón, az emeleten még fel-felhallatszott egy kis jövés-menés – lehetett itt is kottázni a neszeket, csosszanásokat, koppanásokat, mint a bogárdi parókián, amire Matinka fáradhatatlan malíciával emlékezett vissza. A könyvespolcról leemelt a Biblia mellől egy bőrbe kötött kis vademecum-kiadást, az Institúciókat, s benne mindjárt a II. Helvét Hitvallás X. részére lapozott rá. Több mint negyven éve nem volt a kezében. Kíváncsi volt, hogy – akár az avarsíp – megszólal-e annyi idő után, és hogyan. Csakugyan igaza volna Dávidnak – Atlantisz? Igazában most lett nyugtalan. Visszatette a helyére a könyvet, halkan az ajtóhoz lépett, kifülelt, majd óvatosan behúzta maga után. Azonnal megérezte, hogy a hallban nyitva hagyták a kis felső csapóablakot, ahonnét nyáron olyan töményen árad be a hársfaillat – s ahol a bagoly tanyázik: Familia ululae! Egy pillanatra megengedte magának, hogy majdnem szentimentálisan emlékezzen – mint valami utolsó nyárra. És Ambrus nem ígérkezik rossz muslincának. De annak már vége, hogy akit ő szeret, szinte zsigeri hűséggel végigkísérhesse az életútján… Pedig ha sommázni kellene, talán mégis ez volt a bűnösen leggyönyörűbb az életében; bűnbánattal megtoldva, hogy ilyen kétértelműen és kitartóan tud vonzódni, szeretni – egészen a temetések bevallhatatlan és rettentően szép színjátékáig. S ő is, mint Zsófima’, alvajáró biztonsággal indult el óvatosan a folyosón; előbb mintha csak az irányt keresné, jobbra, ahol Eszter alsó ajtórésén még fény szüremlett ki, Zsófi mamánál 129már nem, a forduló után pedig Iddién. Mikor végigjárta a földszinti folyosó-labirintust, csak akkor indult el tudatosan az emelet felé – mint az inga a hezitáló holtpont után. Hirtelen megértette, most erre van szüksége. Már Emilnél is sötét volt, kivételesen ma nem építette tovább a Zenta befejezhetetlen makettjét. Pillanatra azért megállt az ajtaja előtt, tűnődve; csupán a kék biztonsági körte égett odabent – erről az ősházban se volt képes lemondani, annyira megszokta a hajók kajütfolyosóin. Atya nem tudott elfojtani egy bajtársias mosolyt, noha maga csak szimbolikusan számíthatott front-bajtársnak – a 14-es mozgósításkor közismert poliglott talentuma, nemzetközi jogi jártassága miatt a külügybe kapott csak behívót. Relkovic Neda ismertette össze őket, több mint húsz éve, s kérte, vállalja el az ügyét: felesége szakmaszerűen csalta, és gonoszságból elégette a félig kész Zenta-makettjét, amelyet a párizsi Hajózási Világkiállításra kívánt kiküldeni, öregbíteni a magyar nemzet hírnevét. Az ügy ilyen értelemben kimeríthette a hazaárulás bűntettét. Atya elvállalta, s megnyerte a pert, Emil bácsit pedig örökös családtagul. Nagy szcéna volt annak idején ez is, a példamutató ítélet s a felperesi okfejtés – az Úri Kaszinóban még a Himnusz is elhangzott; és a Muslinca Vadásztársaság elnökéből akkor választották meg örökös díszelnökké Atyát.

Tulajdonképpen olyan stáció volt ez a váratlan ácsorgás Emil ajtaja előtt, amit nem tudott volna egy vallatásnál hitelesen megmagyarázni, főképp az időszerűségét nem. Matinka, akinek szobája a másik emeleti szárnyon volt – valamiképp egy egé130szen másfajta ösztönzésnek lett a hirtelen felelőse. Nem nélkülözte a zsigeri zűrzavar elrévülését, s záróakkordjának férfias melankóliáját. A pontos félhomály, ami az árnyéktömböket, körvonalakat még formátlanul is családiassá tette, a mélyvizek tetszhalott emlékhalait vonultatta el szeme előtt. Matinka ajtaja sárga katedrálüveges volt, s égett bent a villany. Előbb hallgatózott, hogy hall-e ollónyisszenést, aztán vigyázva rést nyitott. Olyan kép tárult a szeme elé, ami megremegtette. Matinka élő mozdulatlansággal támasztotta fejét a piros kasmír fotelpárnára, maga is hibátlan kivágatként egy új-régi Fliegendéből. Éppen az volt az elképesztő, hogy megszólalásig halottnak tűnt, s ugyanakkor a megszólalásig élt; és ez nagyon más, mint amikor alszunk. Valami rejtelmes különbség; egy olyan dimenzió és létforma, ami ritka ajándék a praedestinatiót és apocalipsist elválasztó senkiföldjén… Egyébként már őt is kezdte zavarni, hogy gondolatai folyton visszaugranak ehhez a rögtönzött és műkedvelő teologizáláshoz. Leült az ajtó melletti kisszékre, és sokáig ott időzött. Lehunyt szemmel nézte a szobában rajzó mélytengeri halak suhanását… – idősebb Árvai Jurkó in flagranti elképzelgett posthumus némafilmjét. Szinte úgy hatott rá ez az ajándék, mint egy megdicsőült, fiúi vérfertőzés. Odalépett Matinka mellé, s ujjbegyével, érintés nélkül, körberajzolta a megtöppedt száj vonalát. Úgy érezte, egyszerre a saját megcsettent mulasztásainak elbizonytalanodott múltjába zuhan vissza. Minden reccsenésre ügyelve lépett ki a folyosóra.

131

Atya szédült – de valószínű, hogy ezt csak a szokatlan éjszakai séta koreográfiája okozhatta. A verandával szemközti bőrpamlagra zöttyent le támolyogva, hideg verejtékkel a homlokán, ahol a nyári kivagyi-tevagyi diskurzusra került sor; de erről nem tudhatott, a titok az titok. Itt jött rá az a csikaró belső remegés, amilyen már napok óta kerülgette, de igyekezett nem tudomásul venni. Jó félórát töltött ott, s mikor a csikarás enyhülni kezdett, a karfába fogózva a lépcsőlejáróhoz lépett, és lenézett a nappaliba. Minden a maga megszokott helyét őrizte. Percekbe telt, mire ráérzett valami többletre, egyensúlyváltozásra: szobor-mozdulatlansággal Zsófima’ állt odalent az egyik kapitális agancs alatt, és mereven fölfelé nézett. Ahogy az övé, elképzelhető, hogy Zsófima’ szája is rányílt egy hökkent kis hangra; de hang nem hallatszott se lent, se fönt. Sokáig nézték így egymást a lesötétített bútorcsöndben – aztán Zsófima’ határozott lassúsággal megfordult, visszaindult a szobájába.

Más nem történt – ez volt a Vízkereszt utolsó stációja. Atya dupla altatóval próbált elaludni. Abortált Vízkereszt? – mondhatta volna, ha történetesen egy sikertelen téli hajtás után jut eszébe ez a keserű végszó, a keselyűsi fogadó muslinca-asztala mellett.

A következő hét egyik délutánján fiatal lány csöngetett be az irodába. Aznap nem esett a hó, Júliának mégsem esett nehezére visszaemlékezni a cukrászdai bevonulásra. A lány zavart biztonsággal mondta meg a nevét, és Atyát kereste. Júlia sem maradt alul a biztonságban, már új és oldottabb hangján fordult fe132léje, meglepetésnek nyoma se látszott rajta, inkább a fegyelmezetten harapós kíváncsiság és öröm.

– Hát ez kedves, hogy ilyen hamar jelentkeztél… Az ügyvéd úr már biztos várt… Te vagy az útkaparó úr kislánya, igaz?

– Igen.

– Gyere beljebb.

– Köszönöm.

– Terus vagy?

– Nem… Ilonka.

– Érdekes… Azt hittem, Terus. Olyan Terus-formád van.

– Pedig nem… Nálunk senki se Terus.

– Különös. Pedig én nem szoktam tévedni.

– Nem zavarom az ügyvéd urat?

– Nem… dehogy.

– Itt van…?

– Nincs. Lehet, hogy ma már nem is jön vissza.

– Akkor nem tudom… Ne tessék haragudni…

– Hát kellene valamiért?

– Én arra nem gondoltam…

– De valamire csak gondoltál?

– Igen.

– Mire? Mondjad, bátran…

– Hogy én nagyon boldog vagyok… Márhogy, amit az ügyvéd úr ígérni tetszett…

– És mit tetszett ígérni?

– Minekünk nagy kitüntetés volna, ha ügyvéd úr elfogadna bentlakó segítségnek a házuknál…

– No, persze, egyszer volt valami szó egy kiscselédről, Bondika már öreg, és beteg a veséjével… Tudod, hogyan tud az fájni? A kő…

133

– A kő? Nem…

– Igen, a kő. Nem hallottad még? Majd belekóstolsz, ha vajúdsz a gyerekeddel.

– Furcsákat tetszik mondani nekem… Sokára lesz az még.

Júlia Atya székében ült az íróasztalnál, a lány egyik lábáról a másikra állt, mindketten erősen mustrálták egymást, csak másképp.

– És mondjad… édesapád öli még a vakondokat a töltésen?

A lány döbbenten pirult el.

– Honnan tetszik hallani ilyet?

– Honnan… hát beszélik!

– De hiszen az nem ölés, kezit csókolom! Olyankor nem azt csinálják… – tette hozzá őszinte zavarodottsággal.

– Hanem mit?

A lány lesütötte a szemét, kötött sapkája alól az ügyetlen frufruról most kezdett leolvadni a hó, s a nedvesség ráfolyt az arcára.

– Nem tudom – nyögte halkan. – Ők csak… ők nem azért… – s egy lépésnyit az ajtó felé hátrált.

– És ezt te így mered kimondani?! – állt fel hökkenten Júlia, és egészen közel odalépett a lányhoz. Izgatott lágysággal belenézett a szemébe, bár ugyanakkor szinte körömmel szorította meg a karját. – Nyugodj meg, próbálok majd beszélni az ügyvéd úrral. Rám hallgat.

Júlia sikernek tudta elkönyvelni ezt a beszélgetést, amire a legkevésbé sem számított. Megvolt benne az a hiteles megértés, amire aggályosan ügyelni szándé134kozott, hogy az ártatlanság vélelmét – kezdett újra hatni rá az irodai beszédmód – betartsa és előlegezze. Ez a Terus vagy Ilon majdnem illetéktelenül formás és csinos, őt nincs ok hibáztatni; mindenesetre örült, hogy a cukrászdai bevonulásról sikerült diszkréten hallgatnia. „Butuska ahhoz, hogy megértse az ilyen nyilvános szcénák kiszámíthatatlan és káros következményeit. Atyát kell és szabad olyan kétes útról eltéríteni időben, amilyenre újabban hajlamos rátévedni. Nem kívánhatjuk, hogy a család méltóságát magasabb szempontból bárki, vagy éppen egy Terus, képes legyen átérezni. Igen, tudni kell jól óvni és eltéríteni… amiről aztán, szükség esetén, akár gyónni is lehet.”

S közben bebugyolálva zajlott a tél, esett a hó. És készülődtek a polgármester-választásra – megújítsák-e Nemegye megbízatását vagy sem. Még ugyan bőven volt idő, de a korteskedés lefutása úgy megnyugtató, ha nem kell kapkodni, s kényelmesen férnek bele a titkos és nyilvános vacsorák, megbeszélések – ahol a muslincákra is fontos szerep vár még: a nagy daragói körvadászat diplomatikus, mégis pártatlanul körültekintő megrendezése; aztán Eszter első beavattatása a Magyar Asszonyok Szövetségének farsangi bálján, majd Iddi születésnapja, Zsófima’ névnapja, a Zenta makettjének ünnepélyes felavatása és ünnepélyes vízre bocsátása – legalábbis Emil bácsi ígérete szerint –, és végül, még pontosan nem kalkulálható időpontban, Hermina néni halála. Ez utóbbiról Izsmér Gábornak jó előre megvoltak a számításai, s mint szorgalmas hírnök, gondoskodott róla, hogy kiszivárogtassa az új családi csillagállást. Egyébként – ahogy 135öregedett – feltűnően megszaporodtak az asztronómiai sejtései, amelyek képesek voltak meghökkentő összefüggéseket találni egy olyan porszemnyi pont, amilyen Bordács és Bogárd a maga firmamentumával, és a távoli csillagok születésének, halálának lidércesen pontos széphistóriája között; és hát, persze, Hermina néni csendes és közeli elköltözésének asztrológiai bemérése – ami jószerivel nem tűnt ugyan meglepetésnek, mikor a hír megérkezett Bogárdról, mégis úgy hatott, mint egy rideg harangkondulás a toronyban, ami az elmúlások lappangó versenyhelyzetében új reményeket, csalódásokat okozhatott. Egyszóval, az erőegyensúly megváltozásának elégiája. Akár a csillagoknál. Ahogy az energiák átalakulnak, módosulnak – egyszóval, azok a rettenetesen fontos és lappangó paraméterek! A legfrissebb izsmériáda a maga titkos nyelvén arról szólt, hogy minden a hőmérsékleten, sűrűségen, nyomáson múlik, az elemek és részecskék összetételén, s ha hosszú időn át a csillag megtartja formáját, csak akkor mondhatjuk, hogy stacionárius. S hogy azok a lappangó paraméterek a csillag középpontjától mért távolság függvényei – hívják ezt Atyának, Herminának, csillagmodellnek, bárminek –, és nem függnek az időtől. Hanem… Hanem valami mástól. Valami még rejtelmesebbtől, amit az idő is csak eltakarni képes – mint valami álarc? –, de sem megmagyarázni, sem föléje kerekedni nem tud. Az álarc nem peresíthető, nincs föllebbezés, nincs perújrafelvétel: az idő is csak szolga, nem határtalan. Az idők beteljesednek. Van végállapota, mikor nem tehet mást, elfajul, instabillá válik, felrob136ban – győz a Nagy Gravitáció. S a csillaggal is ez történik: öngyilkos nevén neutroncsillaggá névtelenedik vissza – elemei magába zsugorodva omlanak össze; mint egy egykor nagyreményű lyuk, ahonnét többé nem szivárog ki sugárzás, üzenet. Izsmér, szegény, nem sejthette, hogy ezt a széphistóriát nemsokára átírják egy más evangéliumba, ahol már csakugyan nevén nevezik a lyukat, nemcsak körülírják… Pedig mindennek még bele kellene préselődnie ebbe a hosszan elnyúló télbe…

A névtelen krónikás is zavarban van.

Sietni kell hát? Vagy lehet, hogy mégis ábránd pontot tenni egy mindig újra parttalan áradás végére? S hol is kezdődhetne ez a pont? Júlia valóban csodálatos klimaktériuma mutatkozhatna krónikástrükknek is – ha az olvasó úgy akarja –, és nem megakadályozható. Ám akkor aligha nyújtottunk többet… – de minél?! Mint például…? Akkor már egyszerűbb és tisztább, ha semmit nem akarunk nyújtani – s főképp nem ráfogások tetszetős csapdáit –, csupán alázatosan helyet adni a tények képzeletének és mágiájának. Ilyen közönségesen vagyunk némák, de nem figyelmetlenek. Észrevesszük, hogy Júlia valóban siet, de nem holmi jelen pillanatok, hanem egy átláthatatlan és mégis bizonyosan megragadható jövő kedvéért. Ahogy a keselyűsi úton rohant oly emlékezetes riadalommal az útkaparóház felé! Sőt, rajtakaphatjuk, hogy mintegy előre helyesbít olyasmit, ami még csak útban van, vagy lehet, hogy egy teljességgel nem várt fordulat után, majdnem perdöntőnek bizonyuló, enyhítő nemességet kölcsönözzön egy önmagában magyaráz137hatatlan és menthetetlen rideg ténynek. A manzárd így lett télen még fokozottabban puritánul lakályos odú; amilyen az acélóriás Zenta parancsnoki toronykuckója lehetett. A plébánia kertjébe most is kiakasztott hosszú alsónadrágok csontmereven csillogtak a hótól – ami nyáron csak futó gondolatfoszlányként merülhetett föl. Nem volt valósága. A manzárdnak ebben a zárt magányában semmi nem volt elképzelhetetlen – minden kitágult, mint a tenger, ahol muszáj a felsőbb parancsot félelem nélkül végrehajtani; s ahol az évszakok álmait nem lehet egymástól már megkülönböztetni, se méricskélni a következményeket. Jó volt kinézni ideföntről az ablakon, különösen éjszaka, mikor a holdfény tette, amit tud; varázslatosan elcsúsztatta a kontúrokat, miközben dermesztően élesebbre is rajzolta őket. S ha valami, pontosan ez volt az, ami ezekben a hetekben nagyon kedvére volt Júliának. Egy nap így vette elő újra a naplóját, de csupán azért, hogy utólagos helyesbítést tegyen az elmúlt hónapok titkos térképén. Ugyanis hibátlan jó lelkiismerettel igazított kicsit az időrenden. Egészen pontosan – ahol nyáron még így fogalmazott: „Iddi és Ambrus sajátos kötődése és kötekedése »nem ártatlan«; bár meglehet, hogy Atya ebben a vonatkozásban bocsánatosan vak, miután a maga gyümölcsoltó múltját és szerepét sem képes jótékony ködök nélkül tisztába tenni… De hát, Istenem! Most már áldásomat is adhatnám rá; hiszen mi lehetne értékesebb a megbocsátás kiérdemelt gesztusánál?” Nos, ugyanide, most – mintha már nyáron írta volna – ezt a kiegészítést szúrta be: „Ámbár az én megbocsátásomnak már az Égig kell nyújtóznia jóváhagyá138sért… Vagy nézzük tétlenül, hogy a szentesített filantrópia az egymás párájába révülő »csorda« promiszkuitásába tereljen vissza bennünket?!… egy nem akármilyen nemzetség felelőseit?! Micsoda keveredésnek nézhetünk elébe, Jézus? »Mi«, a tanúk, Bordács és Bogárd nyilvános színe előtt! Felelősen aggódom, és szomorú vagyok. Ez az avarsíp az ördögé is lehetne… Amúgy mellékesen megkérdezném: Iddi vajon »kivel, mivel és hogyan« kárpótolja magát a romlottság útján? Ambrus szerintem eszköz csak…”

Nyomvér-keveredés?

Júlia egy beszögellő falsík jóvoltából – ha merészen kihajolt az ablakon – kénytelen volt belátni a földszinti traktus legszélső szobájába, melyet Iddi birtokolt télen. Megesett néha, hogy nem húzta össze a függönyt. Egy nap – talán épp az emlékezetes Vízkereszt éjszakáján – maga Júlia sem tudott könnyen elaludni, és az ablak is nyíltan világított. Nem lehetett behunyni a szemet. Iddi esetlen mélasággal – mint Grünewald izgalmasan, majdnem zsigerien csúfszép Évája – a kinyitott szekrény tükre előtt állt pucéran, két kezét éppen lecsúsztatta melléről a hasára, ott körözött vele lassan, miközben a saját arcába bámult bele, s különböző arckifejezéseket próbálgatott – legalábbis föntről így kellett látni –, mint egy beugrásra készülő vidéki színésznőcske. Tehát némajáték, pantomim – másfajta meztelenség. Oh…! – csúszott ki Júlia száján a szordínós elégedettség. És akkor történt valami, ami pár pillanatig az in flagranti dermedtségét fokozta ugyan, de még nem leplezte le. Ez hatásosan eltartott egy hosszú-hosszú pillanatig. Erős kép: egy paradicsomi Éva, egy váratlan kígyómarás után. 139Aztán – mintha az ablakkeret széléről vált volna le, bele az ablakkivágat közepébe – Eszter lépett be a szobaképbe. Iddi ijedten fordult meg, majd hirtelen átölelték egymást, és Eszter is odacsúsztatta kezét Iddi hasára, a még enyhe domborulatra. Nem lehetett félreérteni – lányiskolai hálószobajelenet volt. Egyetlen hallható hang nélkül beszélt önmagáért: Iddi terhes. És ráadásul Eszter – a kis barátnő – cinkos a titkolódzásban! A gyanú azonban nem volt új Júlia számára, és egyáltalán nem most kellett összefűznie az előzmények árulkodó gyöngyeit: Dávid…

Micsoda tisztázatlan nyomvér-keveredés veti itt előre az árnyékát!

Ekkor vette elő a naplóját; bár úgy érezte, hogy érdemi újat nem tud beleírni, legfeljebb árnyaltabban aláhúzni egy régtől érlelődő gyanút és bizonyosságot. Tartozott ennyivel a lelkiismeretének és a sok éve berögződött irodai pedantériának, hogy lehetőleg mindennek írásos nyoma is maradjon; amire éppen Atya nevelte rá.

S akkor éjszaka már nem nyitotta ki az ablakot.

Mert nem kíváncsi volt. Valami sokkal mélyebbről jövő nyugodt felindulás kerítette hatalmába; majd állig betakarózva lefeküdt, ügyelve, hogy ne a szekrényszárny belső tükre előtt vetkőzzön le, ahogy megszokta.

Különös, új derűvel köszöntött be a csonka február, időszámításunk fekete báránya. Az ilyen rendhagyások már hozzátartoznak a világ természetes rendjéhez. Ha véletlenül kiderülne, hogy a huszonnyolc helyett a harminc-harmincegy ritmusa érvényes, gyá140szolnánk, hogy elvesztettünk valami nagy nehezen domesztikált bicsaklást a teremtésben. De volt közvetlenebb oka is a derűnek, oldottabb hangnak és mozdulatoknak. Csak az Isten jogos tudni, miért. Bordács és Bogárd megejtő versenyfutása Bordács javára látszott elbillenni. Hermina néni állapota nem javult biztatóan, sőt, az orvos egyre fokozódó alsótestbénulást és lassú szellemi leépülést helyezett kilátásba – de mégsem hamari elköltözést. Zsófima’ mindenesetre heti engesztelő szentmisét rendelt meg a plébánosnál – nemcsak bogárdi istentiszteleti imát –, amit a család mély egyetértéssel nyugtázott; s ez még azt is lehetővé tette, hogy hetenként valamennyien együtt térjenek be a templomba, fekete ruhában. Nem volt ez lebecsülhető lelki kéznyújtás és látvány egy közeledő barbarizmus árnyékában. A bunker új munkálatai, például, még ebben a kemény télben is folytatódtak kint Porkoláb-völgyben. Nem – a százados ösztön azt diktálta, hogy igazi baj csak akkor van, ha az ember magát a döntést adja föl, és nem akkor, mikor még van hit, avagy vakhit, amit föl lehet adni. De az igazi napfény mégiscsak az volt, hogy Matinka egyik napról a másikra erősödni látszott – mindenki magánszámítását és aggodalmát megcáfolva. Az elpusztíthatatlan fioratúra győzelmét lehetett ebben látni. Matinka klimaktériumának pogányabb volt a humusza. S különös módon minél mélyebbre ereszkedett a múlt kútjába, annál elképesztőbben tudott jelen lenni a mában. Iddi nem győzte lehordani neki a padlásról a különböző elsárgult lapokat, selejtezett almanachokat, főképp azokat, melyek bővelkedtek képekben, karcok141ban – egy lidércesen letarolt csatatér laposra mángorolt múmiáit. De ahogy Matinka ollója körbevágta s fátumként egymás mellé házasította őket, egyszerre úgy elevenedtek meg az Idők Könyvében, mint valami sugallatos jóslat – mintegy előre példázva a szégyent és méltóságot, amivel majd a halált fogadták. Ennek a jelenlétnek pedig bonyolultabb volt a kisugárzása, semhogy nyíltan vagy pusmogva beszélni lehetett volna róla. Meglehet, hogy nem is kellett. Átszivárgott. Az egyik nap, például, Iddi ott felejtett egy almanach-paksamétát a földszinti padlásfeljáró beugrója mellett, rádobva egy viseltes paróka-valami, valószínűleg az egyik ős méla hagyatéka. Iddi meg elképzelte, Ambrusnak milyen jól fog állni a farsangi maszkamulatságon, mikor a nyári indiánok egy viharos hétvégre az ősházban összeverődnek. Alatta azonban mindjárt ott virított egy letépett borítójú almanach a díszes rajzolattal, amit még boldogult Oláh Miklós püspök úr vizionált, mikor Felhévízen jártában elnézte a pucéran fürdőző parasztokat, vincelléreket, kiknek csak a feje, válla látszott ki glóriásan a napsütött Dunából, „olyan látványt nyújtva, mint templomainkban az Általános Feltámadást ábrázoló föstményeken”. Atyának ezen akadt meg a szeme véletlenül. Nem a vélt parókamaradékon, amely különben csak egyszerű alátét volt, pehellyel fejformára tömött selyemzacskó – Istenem, poltron! (még gyerekkori elmesélésekből emlékezett a nevére) –, hanem inkább a glóriás látomáson. Fölemelte a padlásszagú zacskót, hosszan rábámult a kegyeletes rajzra, s a püspök úr alája idézett apokrif szavaira. Mintha egy kihalt né142zőtér hirtelen kivilágított zugába pillantana be a függöny kémlelőlukján. Aztán gyorsan félrekapta a fejét s továbbsétált – a konyha felől Zsófima’ lépései hangzottak fel a folyosó végén. Júlia sokért nem adta volna, ha egy ilyen „újabb rezdülés” mélyére igazán be tudott volna kémlelni egyszer; de valójában tapogatózott csak, bár tévedhetetlen biztonsággal és eltökéltséggel. Mégis – túl soká hiányoztak neki a hajdani irodai eszmecserék magasabb regiszterei, amin egyedül lehetne kifejezni s megmagyarázni jelen és jövő elrontott jegyességének valamilyen perújrafelvételét… – de hogy így történt, abban magát is vétkesnek érezte. Ezen pedig csakugyan az enyhíthet majd, ha az ítélet valóban következetes lesz magához. Ez volt az ára, hogy mindenkire zavarbahozóan tudott újabban rámosolyogni, sőt, mikor reggel a fürdőkádból kilépett, és rituálisan a köpenyébe burkolózott, a manzárdablakot is hasonló mosollyal tárta ki, mint aki elégedett a csípősen hófehér látvánnyal – nem éktelenítették el a zavaros elképzelések fellengzős rögtönzései. Az így elrontott nyomoknak pedig egyedül a hó szüzessége és aszkézise a hathatós bírája. Júliát szó szerint boldoggá tudták tenni ezek a reggeli friss ablaknyitások – mint Labazov herceget az elráncosodott ujjbegyei.

Február huszonhetedikét tartotta alkalmas és feltűnés nélküli időpontnak, hogy egy titkosan belső napfordulót emlékezetessé tegyen.

Valamikor ugyanezen a téli napon ült le először irodai asztalához, az emeletes Remington írógép mellé; s éppen Atya kívánságára nem háttal, hanem vele 143szemben. Az ilyesmi jelentéktelen apróságnak tűnhet, véletlennek, amit csak az idő érlel be, s képes fontos hátteret adni neki. Évtizedekig nézni egy arc rezdülésnyi változásait, s főképp akkor, mikor az érzések és gondolatok már-már személyes koncentráltságával szegezi rád a pillantását – magyarán, éppen férfimód szül és diktál –, az ilyesmi nem maradhat csak ártatlan beavatottság. Hogy még jobban megértse magát, kénytelen volt előszedni ruhái közül azt a téli kosztümöt, amelyet még arra az első huszonhetedikére vásárolt a Pirnitzer testvéreknél. Hogyan fest? Milyen érzés belebújni, kibújni belőle? Vajon mit üzen vissza ma a tükörből? – az ilyesmi fölér egy előzetes magánnyomozással. Még előző nap délelőtt szakított magának időt egy önfeledt sétára, amivel többnyire össze szoktuk kötni a kissé céltalan, vagy inkább szándékosan bizonytalanságban hagyott alkalmi bevásárlásainkat. Majd ami eszünkbe jut… ami kínálja magát – mondjuk ilyenkor magunknak; s ezzel a lebegtetett tétovasággal saját figyelmünket is eltereljük arról, hogy nincs szó tétovaságról. Sokkal inkább valami eldöntött szabadság súlyos rabságáról? De ez már messzebb vinne, mint amit izgatottan boldog hangulatában Júliától – éppen most – el lehetne várni; hogy kövesse, belássa… Az ég változatlanul hófelhős volt ezen a délelőttön is, a kirakatokban lámpák égtek, mint egy naptár nem-jelezte ünnepnapon. Ez a csábító többlet-ünnepélyesség rejtélyes módon képes hatni egyesekre; vidéki asszonyokban nemegyszer ilyenkor lazul fel a valóban provinciális kis-tilalmak áthágásának drillje. Míg felvonulnak, tipegnek a kor144zón, a kirakatok színes fényjátéka és kínálata hatására ők is hajlamosabbak a kissé szokatlanabb kokettségre, va banque-ra. Aztán az atyáknak majd nem mondják el otthon, csak a titkosabb lelkiismeretüknek. A hibátlan egyensúlynak sok változata van. Júlia nem kerülhette el a Pirnitzer testvérek diszkrét galériáját, ahol egy elmésen forgó lámpafej világította meg a Dandalo cég téli kollekcióját; se a Kék Duna drogéria erős illatfelhőit, amiből némi áramlást az üzletből kilépve akaratlanul is magával vitt – de ezt most mégis úgy élte meg s vette észre magán, mint a ledérség valaminő bélyegét, amivel akár meg is gyanúsíthatnák! És mennyire nevetségesen ok nélkül! És itt a drogéria mellett vehette szemügyre Börcsök úr agancsnyelű késeinek művészi elrendezését is, aki nemcsak késeket árult, mindenes vadászboltja volt, s párszor ő is betért hozzá. Atya akkoriban a vadállományt károsító kisragadozók pusztítását szervezte megyeszerte, s lelkesen segített neki a különböző nyalatók és szörpök nagybani beszerzésében. Egyike volt ez is a rögeszmés fellángolásoknak – füst és láng, amire csak a maradék készletek emlékeztettek már az iroda kamrájában: a nagy múltú Wirker J. Őrangyal Gyógyszertárának emblémájával. Itt elbávult kicsit, s az indokoltnál tovább ácsorgott a kirakat előtt, mintha csakugyan érdekelnék a kések, de mikor észrevette, hogy a pultnak támaszkodó Börcsök úr odabentről felfigyel rá – zavarba jött. Hirtelen a lába kezdett átfázni, cipőjét úgy kellett fölrántani a jegesre söpört hóról. Dideregve érkezett vissza az üres irodába, és azonnal teavizet tett oda. A régi tél-délutánokon 145ennek is megvolt a maga szertartásos rendje. Egyébként, időre visszavárni Atyát a törvényszékről, a Hamis Tanúból – nem tartozott a szórakoztató irodai szolgálatok közé. Ő viszont szívesen vette – különösen ilyen kopogós időben –, ha a teavíz épp akkor kezdett zubogni, mikor belépett váratlanul. A felkészült otthoniasságnak ez a hangulata láthatólag erősen hatott rá, akár a zsongítóan pattogzó tűz hangja – az ilyesmitől furcsa módon el tudott gyengülni s szinte gyermekesen szórakozottá válni, különösen a kezdődő délutáni félhomályban, villanygyújtás előtt.

Júlia igazában így szerette volna időzíteni ezt a mostani irodai teázást – s nem is tagadta, hogy drukkol a tárgyalások elhúzódásáért.

Majdnem sikerült is; már négy óra elmúlt, mikor Atya megérkezett.

– Győztünk! – rázta meg a kucsmáját; pedig nem volt havas, kint már nem esett, viszont pattogott a tűz a cserépkályhában, s ez vonzotta az ilyen mellékmozdulatokat.

Júlia az ablakfénybe húzódott, közben a kisasztalon ütemesen kocódott a teáskanna födele. Erre lehetett mondani, hogy „minden együtt volt”. Valóban, mint egy komplett gonddal kiválasztott teáskészlet.

Atyának nem tűnt fel az egykori téli kosztüm.

– Győztünk… győztünk… – ismételgette szórakozottan.

Júliának kicsúszott a száján: – Nocsak… megint miben?

– Az előjegyzésiben utánanézhetsz… hogy miben is hát? – s kezét összedörzsölte a kályha mellett. – Szerin146tem, ugyanabban másképp. Vagy valami másban is? Nem tudom. A Kormányos Miletics-ügyben ügyészi fellebbezés, újabb tanúkihallgatások… De azért jók a kilátások. Vagy rosszak. Ahogy újabban mondani lehet…

Éppen egyszerre léptek oda a könyvállvány végéhez, ahol a tizenkilences Döntvénytár kötete mellé a csészék voltak becsúsztatva egy intarziás tálcán.

Kicsit összeütköztek.

– Úristen… – húzódott el Júlia.

– Mi baj? – nézett rá Atya.

Elpirult. Mélyebbre nyúlt be a Döntvénytár mögé. – Semmi… csak azt hittem…

Szórakozottság; nem volt a tálcán kiskanál, cukor. Ekkor gyorsan benyitott a kamrába, idegesen matatott kicsit, aztán mosolyogva hozta:

– Kész!

Ezekre a fölelevenített, mindennapos teázásokra általában négy körül, négy előtt kerülhetett sor.

Otthon Júlia megkülönböztetett tartózkodással vette tudomásul Terus megjelenését, aki időközben munkába állt, de egyelőre kevés hasznát vették; legalábbis nem derült még ki, hogy mi lesz a dolga. Hol itt tűnt fel, hol ott, leginkább még a hólapátolásban igyekezett nélkülözhetetlennek mutatkozni. Figyelemreméltó, hogy Zsófima’ többször és zavartalanul fiamnak szólította, és nem javította ki magát. Bondika szívós gyanakvással várakozó magatartás mellett döntött. Júlia megfigyelhette, hogy a „vén csoroszlya” – nála csak három évvel volt idősebb – föláll az alag147sori konyhában egy sámlira, és onnét les Terus után. Március idusa előtt Atya egy hétvégi közös ebéden lett feltűnőbben rosszul. Már a fogásokhoz sem nagyon nyúlt hozzá. Persze, mutatkoztak már előbb is előjelek, de ismerve elképesztően megtévesztő és derűsre hangolt zárkózottságát, ha rosszullétről, fájdalomról panaszkodhatott volna – nem volt senkinek mersze rákérdezni, a megszokott mértéken túl beléavatkozni. Az, hogy arcszíne mind barnásabb lett újabban, és egyre makacsabb kötőhártya-gyulladás kínozta, arra megvolt a hagyományos válasza: „Nyüszít a róka, ha néma – nem tudod?” Érezni lehetett a kitérésben a kemény mókát. Erős kézreszketését úgy tudta szabályozni, hogy szabad kezével combjára szorította a másik csuklóját, mintha mindkettőt így pihentetné; ami amúgy is szokása volt. Nem hatott feltűnőnek. A rángógörcsöt azonban, s a már-már vonító csuklásrohamot, öklendezést nem lehetett kedélyessé hangolni. Süvöltött belőle a fájdalom; s valami megmagyarázhatatlanul egyszerű csodálkozás. Dávid, aki mind gyakrabban egyedül jött el a hétvégi ebédekre, a szakember rémületével ugrott oda Atyához, közben Iddinek intett: – Telefon!!… huszonkettő-huszonöt… ügyelet… Varjasi adjunktus… azonnal autóval! Atya rosszul…

Egy pillanat alatt fonódott össze a sikoltás és döbbent csend.

Zsófima’ a személytelen gondoskodás ijedt fegyelmezettségével szólt oda Terusnak:

– Rohanj, fiam, nyisd ki a nagykaput, hogy ne kelljen…!

148

A lány a sültet akarta épp a tálalóra tenni, mikor Atya zihálva mondani akart valamit, de csak annyi volt érthető, hogy: – Nem!… Erre ne Őt…

Terus megtorpant –, mint két rándítás közt egy tétova holtpont; majd az ajtót nyitva hagyva, reszketve kirohant.

– Nyugodj… nyugodj, apa… elmúlik, apa… – súgta Dávid monoton csendességgel, s közben mellére húzta Atya fejét.

Eszter volt az, aki Iddivel a másik szoba felé indult a telefonhoz – aztán mégis ledermedt az ajtónál, pusztán mert véletlenül visszanézett. Egyedül ő kapta szembe ennyire közvetlenül Júlia önkéntelen magánszámát: a sikoltás és döbbent csend összemosódó pillanatában ő is fölemelkedett, s – ami elkerülte a figyelmüket – egész a falig hátrált, és előrecsukló fejjel, legyezőszerűen széttartott tenyérrel markolt bele a faliszőnyegbe. Minden jel szerint már az első pillanattól kezdve ott zokogott összeszorított szájjal, a hátuk mögött.

Eszter megbűvölt émelygéssel meredt rá. Csupán Emil bácsi könnyezett egyszerűen és az elrontott boldogság gyermekes vigasztalanságával: ő is épp elkészült a Zenta makettjével, s úgy tervezte, a már napokkal előbb megvásárolt pezsgőt megbontja vacsora után, és bemutatja művét. Ez azonban elmaradt. Atyára olyan fokú gyengeség jött rá, hogy még az orvos megérkezése előtt ágyba fektették, láza felszökött negyven fölé, azonnal beszállították a kórházba, a gyomorgörcsöktől elvesztette eszméletét, és estére meghalt.

149

A tünetek hirtelen fölerősödése és rendhagyóan gyors végzetesre fordulása után nem lehetett más a konzílium döntése, mint törvényszéki boncolást kérni. Erre kivételesen még az éjszaka folyamán sor került; s bármennyire morbid is így fogalmazni, éppen Atya kivételes társadalmi megbecsültsége nem engedett percnyi késlekedést sem. Arzén, illetve azzal rokon mérgező anyagokat mutatott ki a laboratóriumi vizsgálat. A szakvélemény tartósabb mérgeződést állapított meg, túladagolásnak tulajdonítva a halál bekövetkeztét. Ez félreérthetetlenül hangzott. Nem volt mód, se lehetőség, hogy a nyilvános következményektől megkíméljék magukat, s más se gondolhatta, hogy bármilyen kínos nyomeltakarítással kimutathatja az együttérző részvétét. A rendhagyás minden vonatkozásban jellemzője maradt a megyeszerte elhíresült tragédiának, amit még a hétről hétre erősödő háborús készülődés sem homályosított el. Különösen azok után nem, hogy a halálesetet meglehetősen gyorsan követte a rendőrségi nyomozás s az azzal kapcsolatos részletek feltárása. Ami egyébként semmivel se bizonyított többet és mást, csak azt, hogy még a legmeztelenebb rendhagyás is mennyire banális és magát magyarázó, mennyire vaklárma csak, hogy ilyen nem volt még. A rendhagyás szemérmesebb vallomása csak a rendnek – talán mert túlságosan mélyről hozza fel a maga tiszta forrásvizét…? Meglehet. Júlia nem kertelt: vallott, büszkén volt összetört, semmit nem indokolt, nyomát se mutatta megbánásnak. Megközelíthetetlenül volt közömbös, szenvedélyesen szenvtelen és elégedett – s valamiképpen mégis 150vigasztalhatatlan. Mint a szolid, a keresztrefeszített história? A nyomozásnak, a ház- és irodakutatásnak nem kellett mestermunkát végeznie. A gyanú önként terelte magát önmagához. Az iroda kamrájában, a sarokban, csupán egy hanyagul rádobott portörlőrongy takarta az Őrangyal Gyógyszertár egykori küldeményét. És a napló után sem kellett különösebben kutatni, ott hevert az asztalon. Júlia előzetes letartóztatása szokatlanul hosszú ideig eltartott. A hivatalból kirendelt védő és az ügyész a muslincákkal együtt töltöttek el számolatlanul sok estét a Hamis Tanú vendéglőben. Minden érv felmerült, minden érv el is bizonytalanította magát. S a mindennapok – a maguk megrögzött gyanúsítottságával – tették vagy nem tették tovább a magukét.

Imsós erdeje! Kusza és parttalan vérnyomjelek. Az Idők Könyve végigírhatatlan, azt még Matinka se tudja lélegzettel bírni. Mindenesetre Hermina néni csakugyan teljesítette, amit az orvosok jósoltak neki, a háborúig végigkínlódott még egy kis időt, néhány évszakot, telet és nyarat – még megvárhatta, míg a Liberatorok lerombolják félig a parókiát, ahol majd felravatalozzák. És a bordácsi bunker se tudott elkészülni időre; anélkül zajlott le a háború. Iddi azonban egészséges fiúgyermeket szült! És Zsófima’, aki magába fojtott szégyennel viselte a tovább nem titkolható eseményt – végül mégiscsak megtört. Új, boldog keserűséggel tudta mondani a pólya fölé hajolva, hogy – mégiscsak a mi fiunk… A következő indián ebédek ideje is közeledett már, s Kálmánka indián sejtelmei is érlelődhettek tovább, hogy miképp is van azzal a fogoly 151ellenséges törzsbelivel? – hogy ne érje váratlanul, amikor az elcsent könyvet már nemcsak nézi, hanem el is tudja olvasni. Avagy Ambrus, hogy végre is kit tiszteljen anyjának – az anyját vagy szerelmét, elképzelt szeretőjét, aki az apjával csalja meg…?

Ki csal meg kit, és mikor, kicsoda boldog, és ki nem, kicsoda ártatlan, és ki bűnős? – Matinka meg hallg…

VÉGENINCS

152