Mészöly Miklós Bunker – Az ablakmosó 1979 3-180
Mészöly Miklós
Bunker – Az ablakmosó
Bunker – Az ablakmosó
3 4
Bunker
Dráma három megszakítással
5 6
Személyek
HADNAGY
ŐRMESTER
TIZEDES
KÖZLEGÉNY
BOTOS ÖREG
TARISZNYÁS ÖREG
LÁNY

Bemutatták

Nova Huta, 1967, Teatr Ludowy

Poznań, 1977, Państwowy Teatr Nowy

7 8

A darab hármas megszakítása formai. A várakozás, az eseménytelenség, az emlékeken kérődzés, a bunkerlét csendjét felkavaró külvilág (szükségszerűen bizonytalan körvonalú külvilág) s az érlelődő lázadás légköre: idő nélküli közegben préselődnek egymás mellé. A rendező felfogásától függ, hány megszakítással, hogyan tudja elérni a legjobb hatást. A darab többet bíz rá az atmoszférára, mint a cselekményre. A mozgás ábráját a szöveggel egyenértékű kifejezésmódnak szántam. Ha a pantomimelemek kifejezőbbnek bizonyulnak a játék során egyes szövegrészeknél, a mozgást, a mozdulatot kell a rendezés hangsúlyaival előnyben részesíteni: a csendet a hanggal szemben; s a játék mikrorealizmusát.

Lefelé fordított, hatalmas betonkúp belseje a színpad: a kúp csücskét alul a színpad vízszintesen metszi. Vagyis félkör alakú a játszótér, s viszonylag igen szűk. Balra négy, emeletesen elhelyezett ágy, a fal megdőlt síkjához igazodva: olyanok, mint a lépcsőfokok. Vaslétra vezet fel az ágyakhoz. Szemben, hátul, keskeny vasajtó, 9három előlépcsővel. Középtől kicsit jobbra kerek lyuk, a szellőzőakna nyílása. Jobbra beépített mosdó. Középütt asztal, két szék, az asztalon telefon. A legalsó ágy mellett hangosbeszélő telefon, amely a figyelővel köti össze a bunkert. A láthatatlan mennyezetről kellemetlenül hosszú fémcső nyúlik le, a végén háromszög alakú neoncső, ez világít. A csőben időnként vibrál a fény, ilyenkor a szereplők valamelyike székre áll, megkocogtatja a neoncsövet, mintha az segítene. Néha csakugyan segít. Mikor a függöny felmegy, Őrmester és Közlegény vannak a színen. Öltözetük bizonytalan nemzetiségű egyenruha. Őrmester az alsó ágyon hever, lelógatja a fél lábát. Közlegény az asztalon matat, a mosdóhoz megy, vizet tölt, megbugyogtatja a szájában, kiköpi. Távoli dörrenések. Közlegény a szellőzőaknánál hallgatózik. Őrmester unottan lóbálja a fél lábát, a dörrenéseket számolja.

ŐRMESTER

Egy… kettő… három… Lassan felül. három… három…

KÖZLEGÉNY

Tisztelettudóan. Ez az ötödik volt.

ŐRMESTER

Ki itt a följebbvaló? Te vagy én?

KÖZLEGÉNY

Kihúzza magát. Az Őrmester úr.

ŐRMESTER

Akkor nyugodj bele! Lemászik az ágyról, megveregeti a Közlegény hátát. 10Azért isteni pofa vagy te! Mint egy kiskutya. Csak pislogsz folyton, mintha kettőig se tudnál… Újabb dörrenések, hallgatják.Különben teljesen mindegy. Attól függ, mikor kezdi számolni az ember. Leül az egyik székre, ásít. Gyere, borotválj meg.

Közlegény magához veszi a szükséges holmikat, pamacsolni kezd.

ŐRMESTER

Kis szünet után. Na?

KÖZLEGÉNY

Semmi, Őrmester úr.

ŐRMESTER

Pedig beszélhetnél. Szeretem, ha közben beszél valaki. A borotvakrém-tubusból arasznyi krémgilisztát nyom ki. Mit gondolsz, meddig tart egy ilyen tubusban a krém?

KÖZLEGÉNY

Azt hiszem, sokáig… ha be nem szárad. Jó kis krém. A szaga is olyan finom.

ŐRMESTER

Megszagolja. Nagyszerű. Az ilyen gólyáknak való… Szünet. Csak azt tudnám, mi az istennek kényeztetnek benneteket! Mi még tudtuk, mi a nélkülözés… meg a roham! Ki az árokból… bele, hogy csurogjon… érted?

KÖZLEGÉNY

Igenis.

ŐRMESTER

Dehogy érted. Szünet. Semmit se tudtok. Beleszülettetek az összkomfortba, gyapjúpokrócba, meleg levesbe, csokoládéba… Most aztán jó. Nem is lehet jobb. Igaz?

KÖZLEGÉNY

Pamacsol. Nem tudom…

ŐRMESTER

Gondolkoztál már, hogy mi 11lesz a vége? Hová jutunk így? Mint az anyád hasában! Kiszolgálás, biztonság, friss levegő, az élelem sose fogy ki, mindig új érkezik… Meg borotvakrém – krém! A szappan már nem is jó. Tudod, mi mit kentünk a pofánkra? Elhajítja a tubust.

KÖZLEGÉNY

Szelíden. Nekem még nem kell borotválkoznom.

ŐRMESTER

Hirtelen indulattal. De én akkor is rólad beszélek! Húzd ki magad! A szemembe nézz!

Csönd. Nézik egymást. Őrmester zavartan megtörli a homlokát, akadozva nevetni kezd, újra elkomolyodik. Föláll, tesz pár lépést.

ŐRMESTER

Iszonyú ez a hőség…

KÖZLEGÉNY

Nyissam ki az ajtót?

ŐRMESTER

Szordínós iróniával. Az kevés. Nyisd ki az ablakokat. Reggelit a teraszra! Ahogy a Szabályzat előírja.

KÖZLEGÉNY

Lehajtja a fejét. Nem akartam megbántani az Őrmester urat. Nem tehetek róla, hogy gólya vagyok még.

ŐRMESTER

Visszazöttyen a székbe. Te nem. Erről a döghőségről se…

KÖZLEGÉNY

Borotválni kezdi az Őrmestert. Télen mindig ilyen meleg van nálunk.

ŐRMESTER

És most tél van? Olyan biztos vagy benne?

KÖZLEGÉNY

Azt hiszem… Vagy tavasz lenne már? Szünet.

12
ŐRMESTER

Ordít. Legalább aludni tudna az ember! Halkan. Nem ébredtél fel hajnalban?

KÖZLEGÉNY

Nem.

ŐRMESTER

A hadnagy úr énekelt álmában.

KÖZLEGÉNY

A hadnagy úr? Ő sose szokott…

ŐRMESTER

Legyint. Ez is a krém miatt van.

KÖZLEGÉNY

Pedig még van egy ládára való.

ŐRMESTER

Na, hála Isten. Az Úristen nem feledkezik meg rólunk. Keresztet vet, állánál fejezi be a mozdulatot. Ide kenj még egy kicsit.

Közlegény fölveszi az elhajított tubust, Őrmester állára nyom belőle, szétdörzsöli.

ŐRMESTER

Nevet. Az a fontos, hogy tartjuk a támaszpontot! Semmi más nem fontos. Az ellenség lapul, morzsolódik… Úgy fognak megemlékezni rólunk, mint akik a nap huszonnégy órájából… Fölnéz. Véres kockapartik! Tíz méterre a föld alatt!

Csönd.

KÖZLEGÉNY

Őrmester úr…

ŐRMESTER

Mondtam, hogy beszélj! Szeretem, ha közben beszél valaki.

KÖZLEGÉNY

Mostanában sokat gondolok rá, hogy hogyan is volt – miért volt? Próbálom összeállítani azt a néhány képet meg… nem 13is tudom… Emlékek? Ezt a szót nem szereti a Hadnagy úr.

ŐRMESTER

Közbevág. Az ember azt nem szereti, fiam, ami úgyis cserbenhagyja. Majd megtanulod! Ha már nem bírod, szépen fölzabálod az emlékeidet, hogy ne legyenek útban. Jó szaftos vacsorát csinálsz belőlük – megeszed a nagyanyucikát, akinek tornácos háza volt vidéken, méhes meg gyümölcsös meg hasonlók… Ami van. Mindenkinek más van. Ahány ház, annyiféle. Csak a lényeg ugyanaz: ne maradjon szem előtt semmi, üres legyen az asztal… Kis szünet. Fura, mi? Hogy egyszerre ilyesmit akarjon az ember?

KÖZLEGÉNY

Feni a borotvakést. Furcsa…

ŐRMESTER

De figyelj csak tovább. Egy ideig tényleg úgy érzed, hogy jóllaktál, ülhetsz a fenekeden, mint a parancsnok, aki likvidált egy falut, egy egész várost… Üresek az utcák, a házak, az udvarok… Arca keményre vált, hangja mégis önkínzó. Tudod te, micsoda érzés: egy likvidált városon végigrobogni motorral? Vagy lóháton, rövid vágtában? Mikor a kövezet visszhangzik csak, a paták… – és semmi fény, csak az olajos tócsák… a kockakövek! Tudod, mi az? Mikor te magad érzed meg látod, hogy minden üres… senki se néz utánad… ha kinyitsz egy ajtót, senki se csukja be… Kis szünet után. Ez a vacsora vége. 14Akkor már nincs gondod az emlékekkel. Nevet. Oda küldted a tornácos házat, ahová a reggeli feketekávét szoktad, meg azokat a rohadt kincstári konzervhúsokat: a közös nagy reterátba. Hosszabb szünet. Tudsz jobb megoldást?

KÖZLEGÉNY

Bizonytalanul. Nem… Így még sose gondoltam végig. Változott hangon. Szabad? Közelít a borotvával.

ŐRMESTER

Félrekapja a fejét. Mit akarsz?

KÖZLEGÉNY

Befejezni. Még itt a nyakánál van egy kicsi…

ŐRMESTER

Lassan a nyakához nyúl. Itt? Fürkésző pillantást vet a Közlegényre. Nincs itt semmi…

Közlegény megnedvesített kendőt nyújt át, Őrmester megtörli az arcát, de továbbra is ülve marad.

ŐRMESTER

Úgy látszik, hiába tartom ezeket a reggeli lelkigyakorlatokat. Hálából majd egy szép nap… Mutatja, hogy elvágja a nyakát. A törülközőt odadobja a mosdóra.

KÖZLEGÉNY

Tréfál az Őrmester úr… Ártatlan nyíltsággal. Én még soha nem öltem.

ŐRMESTER

Nevet. Óriási! Azt hittem, nem is tudsz másra gondolni.

KÖZLEGÉNY

Viccel az Őrmester úr…

ŐRMESTER

Élesen. És ha nem?

KÖZLEGÉNY

Hökkenten. Tudom, hogy mivel tartozom… Az Őrmester úr tanított meg 15vigyázzban állni, tisztelegni… meg hogy az alkatrészeket hogyan hívják…

ŐRMESTER

No? No?

KÖZLEGÉNY

Iskolásan számolja az ujján. Cső, lobbantyú, závárzat, závárzattok, ütőrugó, adogató és hüvely… adogató és hüvely… irányzék és foglalványok…

ŐRMESTER

Harsányan nevet. És ezért nem nyiszálod el a nyakam! Mit tudsz még felhozni a mentségemre?

KÖZLEGÉNY

Akadozva. Az Őrmester úr…

ŐRMESTER

Ne dadogj!

KÖZLEGÉNY

Az Őrmester úr se gondolja komolyan. Az emlékeiről is szívesen beszél. Csak engem félt tőlük…

ŐRMESTER

Meglepődve. Kis disznó! Ez tényleg kimondja, amit gondol. Ordít. Húzd ki magad! Hátra arc! Vissza! Feküdj! Föl! Feküdj! Föl! Tovább!

Közlegény lehasal, felugrik. Őrmester nézi, dünnyögve dúdol, feláll a székre, megkocogtatja a neoncsövet.

ŐRMESTER

A széken állva. Ki van a figyelőben? A Hadnagy úr?

KÖZLEGÉNY

Hasalás-felugrás közben. Nem… a Tizedes úr.

ŐRMESTER

Odamegy a hangosbeszélőhöz, felkattintja, a készülékhez hajol. Tizedes?

TIZEDES HANGJA

Igenis.

16
ŐRMESTER

Mondja, milyen évszak van most? Maga tudja?

TIZEDES HANGJA

Nem értem…

ŐRMESTER

Tagolva. Milyen – évszak – van? Most már érthető?

TIZEDES HANGJA

Azt hiszem, tél vége. De ha fontos, megkérdezem a parancsnokságtól.

ŐRMESTER

Nem fontos. És nem telefonál sehová! – Újság? Van valami újság?

TIZEDES HANGJA

Csak a szokásos. Valamelyik északi körzetet bombázzák.

ŐRMESTER

Kicsoda?

TIZEDES HANGJA

Nem tudom. Tegnap nem mi voltunk soron. Hangot vált. Őrmester úr… nincs kedve feljönni? Játszhatnánk egy partit.

ŐRMESTER

Felcsattan. Micsodát?

TIZEDES HANGJA

Elbizonytalanodik. Semmit… csak gondoltam.

ŐRMESTER

Csak ne vigye túlzásba! Ráér idelent gondolkodni… – Várjon! Ha lát valami madarat…

TIZEDES HANGJA

Nem értem…

ŐRMESTER

Azt mondtam: ma-da-rat. Két lába van, csőre, két szárnya. Érthető?

TIZEDES HANGJA

Igenis.

ŐRMESTER

Ha valami ilyesmit lát, szóljon le, azt megnézzük mi is.

Őrmester lekattintja a készüléket, ledől a 17legalsó ágyra, onnét nézi barátságosan a le-föl ugráló Közlegényt. A fiú ereje fogytán van.

ŐRMESTER

Elég! Ülj oda a székre.

Közlegény szuszogva leül.

Látod, kell ez a kis testmozgás. Holnap majd megkezdjük a kézállást. Én a te korodban fél órát járkáltam kézen, körbe a laktanyaudvaron. Nagyon jó dolog. Egészséges. Jót tesz az a gyereknek.

KÖZLEGÉNY

Ha úgy gondolja az Őrmester úr, én szívesen… akár most is…

ŐRMESTER

Jó! Azért stréberkedni nem kell. Szuszogd ki magad. Kezét kényelmesen a tarkója alá húzza, így bámul fölfelé. Fogadni mernék, a tizedesünk már húzza a lóbőrt. Nagy katona! Tegnap egymás után nyolcszor dobott hatosat a kockával. Aztán láttad! Ugrált, mint egy bakkecske. Meg vagyok én áldva… Felkönyököl. Amióta itt vagy, még sose dobtál hatosat. Mit gondolsz, miért?

KÖZLEGÉNY

Megvonja a vállát. Nem tudom.

ŐRMESTER

De nem is izgulsz, mi? Jó neked úgy, ahogy van. Ha nem dobsz, hát nem dobsz.

KÖZLEGÉNY

Én annak is örülök, ha az Őrmester úrnak sikerül.

ŐRMESTER

Megvető pillantással. Marha. Olyan jámborka vagy, mint nyolc évvel ezelőtt.

KÖZLEGÉNY

Tizedik éve, hogy itt vagyok már.

18
ŐRMESTER

Bosszúsan. Megint kezded? Folyton okosabb akarsz lenni! Ezerszer megmondtam, hogy én tudom, mire emlékezhetsz! Kölyök voltál még… olyan kopasz, mint a biliárdgolyó. Erre csak emlékszel?

KÖZLEGÉNY

Igen.

ŐRMESTER

Meg arra, mikor az első éjszakát töltötted idelent? Nevet. Úgy fulladoztál, mint akinek kupicával mérik a levegőt. Mint az egér a lábas alatt… „Őrmester úr, ez igazi levegő? – Hadnagy úr, én egy autóról estem le… vissza kell mennem a garázsba…” – Emlékszel?

KÖZLEGÉNY

Igen.

ŐRMESTER

Na, és hol van az a garázs? Gondoskodtunk róla. Csönd. Eredj, mosd meg a kezed.

KÖZLEGÉNY

Megnézi a tenyerét. Nem piszkos.

ŐRMESTER

Akkor helyettem mosd meg.

KÖZLEGÉNY

Nevetni próbál. De tényleg nem piszkos…

ŐRMESTER

Hirtelen indulattal. Nem pofázunk vissza!

Közlegény hosszan kezet mos. Őrmester mozdulatlanul fekszik, tenyerével eltakarja az arcát. Közlegény lassan odamegy az ágy mellé, nem szól.

19
ŐRMESTER

Elhúzza a kezét. Mit bámulsz?

KÖZLEGÉNY

Most mit csináljak?

ŐRMESTER

Bánom is én!

KÖZLEGÉNY

Nem jut eszembe semmi.

ŐRMESTER

Idegesen. Azt hiszed, nekem folyton eszembe jut valami új?

KÖZLEGÉNY

Cinkosan. Kezdjem a mesélést?

ŐRMESTER

Hirtelen mozdulattal felül. Nem! Lassan visszadől. Még nem…

Csend.

KÖZLEGÉNY

Még messze van az este.

Őrmester fal felé fordul, nem mozdul. Közlegény az asztalhoz lép, matat. Hol itt vakarja meg magát, hol ott, a körmeit nézegeti, kihúz egy szálat a hajából, ezzel a láthatatlan szállal játszik. Közben oda-odapislant az ágy felé.

KÖZLEGÉNY

Sóhajt. Akkor felsöpröm a szobát.

ŐRMESTER

Anélkül hogy megmozdulna. De halkan! Ne csinálj zenebonát!

Közlegény lábujjhegyen a mosdóhoz megy, előszed egy kis seprűt, fehér zománcos lapátot. Sokáig, aprólékosan söpörget. Őrmester egy idő múlva megfordul, felkönyököl, nézi. Odamutat egy helyre.

ŐRMESTER

Ott is.

Közlegény szó nélkül engedelmeskedik.

Őrmester maga elé bök. Itt is.

Közlegény az ágy előtt söpörget.

Mutasd, 20mit működtél össze? Ez az egész? Cérna, gomb… egy kis por…

KÖZLEGÉNY

Még egy papírdarab is van.

ŐRMESTER

Ez semmi.

KÖZLEGÉNY

Nem is szokott több lenni. Minden órában felsöprök.

ŐRMESTER

Visszafordul a fal felé. Söpörj félóránként.

KÖZLEGÉNY

Tétován áll a szemétlapáttal. Hová szórjam?

ŐRMESTER

Ahová a többit.

KÖZLEGÉNY

Igenis.

Körülnéz, félkörös mozdulattal leszórja a földre a szemetet. Aztán a mosdóhoz megy, újra alaposan kezet mos.

ŐRMESTER

Hirtelen megfordul. Mit szólnál egy kis pálinkához?

KÖZLEGÉNY

Elmosolyodik. Én szívesen…

ŐRMESTER

No, ugrás! De valami erőset!

Közlegény rábök egy helyen a falra, tolóajtó nyílik ki, a süllyesztett szekrénykében üvegek.

ŐRMESTER

Fektéből mutogat. Várj csak… Azt a hosszúnyakút…

KÖZLEGÉNY

Ezt?

ŐRMESTER

Abban még sose csalódtam. A szenteltvizet csak igya a hadnagy úr.

Közlegény megtölt két poharat, átnyújtja az egyiket.

Hát akkor – egészségünkre! Iszik; kiveszi a másik 21poharat is a Közlegény kezéből. Ezt meg arra, hogy legalább egy nyavalyás, dög madár… Iszik. Bár amilyen daliák vagytok! Hirtelen föláll. Kapcsold csak be… mit csinál ez odafönt?

Közlegény bekapcsolja a hangosbeszélőt, egyenletes hortyogás hallatszik.

Na! Nem mondtam? A szolgálat! Újra tölt magának, iszik. A tizedes úr! Hát nem röhej? És még azt se mondhatom, hogy… Nevet. Belehortyog a poharamba! Ordít. Kapcsold ki!

Közlegény kikapcsolja a hangosbeszélőt.

A tizedes úr… Mustrálva nézi a Közlegényt. Azért te se bízd el magad… Egyformák vagytok! Azt várnátok, hogy a szátokba röpüljön… Iszik. Pedig csak az ér valamit, ami élve… Látni, ahogy úszik… Aztán jól odapörkölni! Újra kortyol.

KÖZLEGÉNY

Bátortalanul. Az Őrmester úr rá tudna lőni?

ŐRMESTER

Rámered a Közlegényre. Nevet. Madárra? Ordít. Egy hangyára is! Egész halkan. Ha nincs más… Suttog. Nem érted, hogy meg kell őrülni? Csak ülünk itt… mint valami számsor… Megrázza a Közlegényt. Süket vagy? Mi jöhet még? Se ölni, se megkegyelmezni… Leejti a poharat, rátapos, lezöttyen az egyik székbe.

Hosszabb szünet. Közlegény a széttört poharat söprögeti.

ŐRMESTER

Csöndesen. Tudod, mit gondo22lok néha? Hogy a fiam vagy. Csak már egyikünk se emlékszik… Hirtelen felnéz. Gyere… Most nem bánom. Most mesélhetsz.

KÖZLEGÉNY

Lerakja a lapátot, seprűt, odalép az Őrmester mellé. Honnét kezdjem?

ŐRMESTER

Lehunyt szemezel, pohárral a kezében. Tudod te. Ahonnét szoktad.

KÖZLEGÉNY

A garázstól?

ŐRMESTER

Hümment.

KÖZLEGÉNY

Mintha távoli, vetített vászonról olvasná, amit mond; mimikája lassú, szögletes. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap… vagy tegnapelőtt… Igazi, nagy garázs volt, betonkifutóval, olajfoltokkal. Sokáig ott bújtunk, aztán engem küldtek ki, hogy szerezzek kenyeret. Azt mondták, egy gyereknek könnyebb, jobban megsajnálják. Akkor már nem volt semmi kenyér, csak valami kemény, rozsdás színű…

ŐRMESTER

Kortyolgatás közben. Cvibak volt, fiacskám. Jó régi cvibak.

KÖZLEGÉNY

Igen. Az lehetett. És más nem is volt már. A város se, csak a tűzfalak, kémények. Egész délután mentem alattuk, de nem találtam semmit. Még embert se…

ŐRMESTER

Nagy csuda – egy kiürített városban!

KÖZLEGÉNY

De halottat se! Az volt a legrosszabb. És akkor leültem a járdán…

ŐRMESTER

Kortyol. Egy angol vécére.

23
KÖZLEGÉNY

Valahogy odakerült, de nem volt eltörve. Egészen olyan volt, mintha új lett volna.

ŐRMESTER

És bőgtél.

KÖZLEGÉNY

Éhes voltam.

ŐRMESTER

Meg be is esteledett.

KÖZLEGÉNY

Még nem…

ŐRMESTER

Zsörtölődve. Hogyhogy? A gázgyár égett, attól volt világos. Mért akarod mindig másképp mondani?

KÖZLEGÉNY

És akkor jött a szirénás autó. Pedig nem volt értelme, hogy szirénázzon…

ŐRMESTER

Ez igaz. Egy üres városban?

KÖZLEGÉNY

És hirtelen fölrántottak a vécéről. Ezt sose fogom elfelejteni. Azokat az arcokat ott! Feketék voltak, szakállasak…

ŐRMESTER

Újra tölt, iszik. Na ja. Ha egyszer nincs borotvakrém.

KÖZLEGÉNY

Egy macska is volt velük…

ŐRMESTER

És madár?

KÖZLEGÉNY

Az csak később. Előbb még próbáltam könyörögni, hogy rakjanak le, de kinevettek.

ŐRMESTER

Te meg szépen kipottyantál.

KÖZLEGÉNY

Nem vették észre, hogy kiestem.

ŐRMESTER

Vagy megunták, hogy bőgsz. Azt hiszed, öröm hallgatni? Rontja a harci szellemet.

24
KÖZLEGÉNY

Azt hiszem, elájultam akkor…

ŐRMESTER

Iszik. Egy frászt!

KÖZLEGÉNY

Bizonytalanul. De igen!

ŐRMESTER

Már megint kezded? Pancser! Oktatóan. Az volt a szerencséd, hogy puhára estél, egy nagy gyapotbálára – érted?

KÖZLEGÉNY

Igenis.

ŐRMESTER

Tudod te, micsoda ritkaság az? Gyapot? Egy kiégett városban? – No, mondjad! Aztán?

KÖZLEGÉNY

Betakaróztam a gyapottal. Ott esteledett rám. Láttam a csillagokat… a kémények olyan kicsik lettek, mint a gyufaszálak. Tudtam, hogy többé nem találkozom azokkal, akiket a garázsban hagytam – s akkor egyszerre összeszorult a szívem…

ŐRMESTER

Halkan. Hogyan?

KÖZLEGÉNY

Mintha valaki a markába szorította volna… egyre kisebbre… mint valami szivacsos gumilabdát…

ŐRMESTER

Zavartan. Gyere. Térdelj ide mellém. Közlegény odatérdel, Őrmester magához húzza. Nem akarok én rosszat. Csak szeretem, ha mesélsz. Hallod?

KÖZLEGÉNY

Igenis.

ŐRMESTER

Akkor mondd még egyszer. Hogyan szorult össze?

KÖZLEGÉNY

Mintha valaki a markába 25vette volna… egyre kisebbre szorította volna…

ŐRMESTER

Behunyt szemmel. Mint egy gumilabdát… Rázogatja a fejét. Büdösül szépen tudod ezt mondani! Ezzel veszel le a lábamról mindig. Tölt, itatni kezdi a Közlegényt. Nesze. Most megérdemled. Akarsz még egyet? Igyál! Újra tölt, itatja. Aztán hogy volt tovább?

KÖZLEGÉNY

Még mindig térdepelve. Akkor jött a madár…

ŐRMESTER

És?

KÖZLEGÉNY

Egy olyan fél lábú madár, oda szállt le az úttestre, pár méterre tőlem. A szárnyát használta a hiányzó lába helyett.

ŐRMESTER

Kicsit hangosabban. És?

KÖZLEGÉNY

Kényszeredetten, mint aki tudja, hogy ennél a fordulatnál mi következik. Én meg szerettem volna, ha közelebb jön. Összekapartam a zsebemben egy kis morzsát, hogy odacsalogassam…

ŐRMESTER

Kiált. És? Mondd ki már!

KÖZLEGÉNY

De éppen akkor robogott arra az Őrmester úrék motorkerékpárja. És attól megijedt, elröpült. Engem meg fölraktak az oldalülésre. Az Őrmester úrék. Lehajtja a fejét.

ŐRMESTER

Föláll, lassan körbejárja az asztalt, a Közlegényt. Igen. Szóval én voltam az oka, hogy elröpült, mi? És hogy azóta se lát26tál másikat. Mi? Az őrmester úr beleköpött a tálba! Az őrmester úr egy megveszekedett vadállat! Ilyesmiket gondolunk magunkban? Na, mondjad! Kellett nekem akkor robognom arra, mikor már magadhoz tértél… meg a madár is pityegni kezdett, pityegni, a drága! Kellett nekem egy gyerekbe belebotlani, egy senkifiába, aki még azt is elfelejtette, hogy hívják, csak feküdt ott szaros képpel meg kificamodott bokával, mert még ahhoz se volt esze, hogy a gyapotbálára essen – de nem ám! Éppen melléje zuhant a hülye! Érted? Muszáj volt nekem pont arra mennem, mikor a madár is megtette volna – szépen fölcsíp, aztán huss! – elvisz valahová, ahol nem ordítozik folyton az őrmester úr – mi?! Ilyeneket gondoltunk magunkban? De az istenit! – most már itt vagy! Mit csináljunk? Liheg a felindulástól, a zubbonya nyakát rángatja.

KÖZLEGÉNY

Még mindig lehajtott fejjel térdel; fölnéz. Csurgasson egy kis vizet a nyakára, Őrmester úr.

ŐRMESTER

Hökkenten. Micsodát?

KÖZLEGÉNY

Egy kis vizet. Az jót szokott tenni.

ŐRMESTER

Halkan. Jó. Majd csurgatok.

Lassan elindul a mosdó felé; Közlegény is föláll. Őrmester félúton visszafordul.

ŐRMESTER

Legalább gyűlölsz már egy kicsit?

KÖZLEGÉNY

Szelíden. Nem.

27
ŐRMESTER

Csodálkozva, de bosszankodva is. Szóval, még azt se. Nem gyűlölünk, csak gyilkoljuk egymást szeretettel. Nagyon jó.

A csaphoz megy, hosszan vizet csurgat a nyakára.

KÖZLEGÉNY

Én szeretem az Őrmester urat. Az Őrmester úr jó ember. A Tizedes úr is jó ember.

ŐRMESTER

Vizesen visszafordul. És a Hadnagy úr?

Csönd.

ŐRMESTER

A Hadnagy úr nem jó ember?

Újra hosszú csönd. Közlegény lesüti a szemét.

ŐRMESTER

Szóval nem nyilatkozunk. Erőltetetten nevet. Csuda kis pofa vagy! Elkomolyodik. A mi időnkben, tudod, mi járt ezért? Két óra kikötés. Ájulásig. Mert így kezdődik a lázadás. Hallgatással. Kicsit enyhébben. Nézz rám!

Nagy robajlás kintről: mint mikor a lépcsőn meglódul valaki, s nem tud megállni. Pár pillanat múlva kivágódik az ajtó, beesik a Tizedes, tenyeréről lepöndörödik valami, utánaveti magát, négykézláb áll meg fölötte: egy kis fekete dobókockát emel föl diadalmas arccal.

TIZEDES

Hatos! Megint hatos! Kis csönd. Mi az? Nem is örültök?

ŐRMESTER

Kimérten odamegy, megnézi a kockát. Nagyszerű.

28
TIZEDES

De tényleg… tényleg annyi! Föltápászkodik. Ma ez az első.

ŐRMESTER

Akkor pláne.

TIZEDES

Tétován. Mit csináltatok egymással? Történt valami?…

ŐRMESTER

Köztünk?

TIZEDES

Mustrálja őket. Csak a szokásos lelkigyakorlat?

ŐRMESTER

Ingerülten. Micsoda hang ez?

TIZEDES

Nevetni próbál. Azt hiszem, fórban vagy… Az üres üvegre mutat. Én csak kávét ittam még.

ŐRMESTER

Ingerülten. Beosztott!

TIZEDES

Flegmával leül a földre, dobálni kezdi a kockát. Nem vagyok szolgálatban. A figyelőben, az más.

ŐRMESTER

Ki adott engedélyt, hogy otthagyd?

KÖZLEGÉNY

Kérlelve. Őrmester úr… tessék kockázni inkább.

ŐRMESTER

Tizedeshez. Meguntuk a horkolást?

TIZEDES

Csak öt percet… Annyit ti is szoktatok. – Fontos jelentenivalóm van.

Csönd. Mind a ketten a Tizedesre néznek.

ŐRMESTER

Fáradt kíváncsisággal; mint akiből kifújódott a gőz. Micsoda?

TIZEDES

Hunyorít. Három civil madarat láttam közeledni a Csatornánál.

29
ŐRMESTER

A Csatornánál?… Hitetlenkedve. Még mindig nem tanulták meg?…

TIZEDES

Tovább játszik a kockával. Azért mondom. Nevet. Úgy látszik, angyalkák. Nem a földön járnak. Civil angyalkák.

ŐRMESTER

Már humorod is van? És?

TIZEDES

Szerintem ide jönnek.

ŐRMESTER

Hová?

TIZEDES

Ide, hozzánk. Ha eddig nem mentek aknára, biztos tudják, hol az átjárás. Biztos dörzsöltek. Vagy a parancsnokság engedélyével jönnek.

ŐRMESTER

Gúnyosan. Vagy csakugyan angyalok.

TIZEDES

Ezt mondom én is. Két öreg, egy fiatal. Eltűnődve. De a harmadik, az…

ŐRMESTER

Közbevág. Nő?

TIZEDES

Aha.

Csönd.

TIZEDES

Igaz, nem tudtam jól kivenni a messzelátóval… Újra dob, megnézi. Ötös! Mosolyogva fölnéz. Lehet, hogy mégis?…

ŐRMESTER

Töpreng, majd legyint. Hülyéskedsz megint! Ismét indulatosan. Egyáltalán, mért jöttél le? Legalább a formát tartanátok be!

KÖZLEGÉNY

Csitítva. Tessék kockázni inkább…

ŐRMESTER

Tizedeshez. Három civil?

30
TIZEDES

Most tényleg nem hazudok. Nincs olyan kedvem.

ŐRMESTER

Akkor annál inkább. Menj, nézz körül jobban. Vontatottan. Néhány riasztólövést is leadhatsz… A parancsnokság mindenesetre nem értesített. Ha meg a faluból… Majd észbe kapnak! Ha ugyan föl nem robbantak azóta. Emlékeztek? Mikor az a három betévedt az aknamezőre?

KÖZLEGÉNY

Konzervdobozokat kerestek.

ŐRMESTER

Szépen föl is lettek bontva! Miszlikre. Tizedeshez. Na, nem érted? Indulás!

TIZEDES

Tovább dobálja a kockát. Szívesebben maradnék.

ŐRMESTER

Keményen. Azt mondtam, fölmész!

TIZEDES

Kis zavarral, még mindig a földön ülve. Most nem akarok… Drukkolni szeretnék, hogy van-e köztük… Fölnéz. Baj? Nyugodtan kiröhöghettek, nem érdekel. Szeretném utolsónak megtudni… hogy legalább addig… Újra fölnéz. Mért nem röhögtök? Ültéből hátradől a földön, széttárja a karját. Tudjátok, mi lenne szép? Ha szőke haja volna… mint a sörény… be lehetne takarózni vele. A szeme, mint a kék üveg… Azt se bánnám, ha nem szólna… – „Tessék, jöjjön közelebb… Nem vagyunk mi emberevők…” – Kikockáznám a szerencséjét! A kocka mindent tud. Majd31nem mindent. – „Tessék… dobjon! Ez nem robban… igazán nem robban…”

ŐRMESTER

Lemondó mozdulatot tesz; halkan odaszól a Közlegénynek. Erre rájött! Eredj, menj föl te. Szólj le, ha látsz valamit.

Közlegény csöndben kimegy, behúzza az ajtót. Őrmester leül a székre, tenyerébe hajtja a fejét, hallgat.

TIZEDES

Mutassam meg a fényképét? Hirtelen felül.

ŐRMESTER

Dörmögve. Mit csináljak vele? Megmutattad már tízezerszer.

TIZEDES

Élénken. De most egészen más… Előszed egy gyűrött fotót a zubbonyzsebéből. Nézd csak! Mutatja.

ŐRMESTER

Odanéz. Aha.

TIZEDES

Nézd a száját… Ott, ahol meggyűrődött. Olyan, mintha nyitva volna.

ŐRMESTER

Nem volna jobb, ha békén hagynád a halottakat?

TIZEDES

Nevet, elkomolyodik. Azt mondod?…

ŐRMESTER

Szándékos szárazsággal. Tekintettel arra, hogy együtt temettük el, miután a pincéből előhúztuk, kénytelen vagyok ezt mondani.

TIZEDES

Nézi a képet. Ha mondod, mindig elhiszem. De mégis őrültség…

ŐRMESTER

Mi?

TIZEDES

Hogy mondod. Rólunk is ugyan32ezt mondhatják, és… Az ember mégse mondja. Addig bűn mondani! Gyilkosság. Öngyilkosság. Hirtelen hangot vált. Különben tudom, mi bajod…

ŐRMESTER

Micsoda?

TIZEDES

Irigyled a képet! Azt hiszed, nem tudom? Négy éve egyszer… egyszer télen… majdnem egy hétig nem találtam. Te loptad el!

ŐRMESTER

Felugrik. Tizedes!

TIZEDES

Ül és vigyorog. Te loptad el! Még a budiba is magaddal vitted! Azt hiszed, nem tudom? Meglestelek! Láttam… de nem szóltam semmit. Kicsit csöndesebben. Nekem is jólesett, hogy…

ŐRMESTER

Fojtottan. Hagyd abba!

TIZEDES

Ismét támadóan. Ha letagadod, akkor tényleg tolvaj vagy!

ŐRMESTER

Hagyd abba!

TIZEDES

Tolvaj! Harsányan röhög. Te aljadék! Te…

ŐRMESTER

Ordít. Fogd be…

TIZEDES

Rabló! Szorongatja a képet, úgy hadonászik. Kellene, mi? De nem rabolod el… ha megdöglöm, se adom… Az enyém, csak az enyém! Különben is, ki találta meg a retikülben – te vagy én? Mi? Te meg se érdemelnéd… Egyáltalán, mi van benned? Veri a mellét. Itt, itt, igen! Mi van a zubbony alatt? Egyáltalán, mi voltál civilben? Arról sose beszélünk? Hogy miből lettünk?… Én nem szé33gyellem, megmondom… Rámered a fotóra, elteszi a zubbonyzsebébe. De te! Te mi voltál?

ŐRMESTER

Ordít. Most már elég!

TIZEDES

Nem!

Őrmester nekiugrik a Tizedesnek, rásújt az öklével; Tizedes megtántorodik, összeszedi magát. Vadul dulakodnak, ráesnek az ágyra. Tizedes van alul, Őrmester öklével veri a fejét.

ŐRMESTER

Ez kell? Ez a hála?… Hogy mindent elnézek… a szolgálatot… a fegyelmet… És még én vagyok a gyanús? Te rongy!

TIZEDES

Már nem védekezik, a hangja rekedt. Ne bánts… Már elmúlt.

Őrmester továbbra is a Tizedesen fekszik – akaratlanul is erotikus ez a póz –, és nem engedi el, csak elernyeszti magát.

ŐRMESTER

Megválogathatnád, hogy miket pofázol.

TIZEDES

Csöndesen. Ilyenkor nem tudom. Nem érted?

ŐRMESTER

Mert csak magatokkal törődtök. Mit gondoltok – én hogyan?

TIZEDES

Te erős vagy. Bírod.

ŐRMESTER

Dehogy bírom. A Hadnagy bírja. De azt az isten érti… Pedig én igazán laktanyákban nőttem fel.

TIZEDES

A Hadnagy nem normális.

ŐRMESTER

Kesernyésen nevet. De mi aztán!… Például te az előbb.

TIZEDES

Az más.

34

Szünet.

ŐRMESTER

Mit akarhatnak ezek? Megint a faluból?

TIZEDES

Milyen lehet most egy falu?

ŐRMESTER

Úgy látszik, visszafordultak. Nem volt robbanás.

TIZEDES

Nem is lesz. Fönt kikockáztam.

ŐRMESTER

És?

TIZEDES

Biztos ideérnek. Csak az a harmadik… Te nem drukkolsz?

ŐRMESTER

Kis nevetéssel. Drukkolhatok. Sokba nem kerül.

Halkan nyílik az ajtó, belép a Hadnagy. Meglepett pillantást vet az intim pózban heverő Őrmesterre, Tizedesre. Elmosolyodik.

HADNAGY

Diszkréten krákog. Látom, jól szórakoztok.

Őrmester és Tizedes felállnak, nem gyorsan, de azért katonásan.

ŐRMESTER

Unott hangon. Vigyázz! Hadnagy úr, jelentem, szobalétszám kettő, foglalkozás…

HADNAGY

Finomkodó mozdulattal közbevág. Ne részletezzük. Bár az ilyen érzelmes jeleneteket éjszakára halaszthatnátok inkább. Tessék?

Őrmester és Tizedes pihenjre váltanak, zsebre dugják a kezüket.

TIZEDES

Nem szóltunk.

35
HADNAGY

Vagy ott a lőszeres raktár. Ott sötét is van.

ŐRMESTER

Éllel. Köszönjük, de másképp is tudjuk egymást… Kis mozdulatokkal keresi a szót.

HADNAGY

Mosolyogva. Gondolom. Különben nem kívánok beleszólni. Ez csakugyan magánügy. A faliszekrényhez lép, tölt magának, kortyol, ízlelgeti. Kóstoltátok már? A legjobb édes tömény, amit eddig kaptunk.

TIZEDES

Utáljuk az édeset.

HADNAGY

Ízlés dolga, Tizedes úr. Egy másik üvegből tölt, azt ízlelgeti. Például ez is egészen remek. Eltűnődve. Egy kis napfény a szigorúságban… Hogyan is mondtuk valamikor? Buké… jó bukéja van. Megszagolja a pohárban az italt.

ŐRMESTER

Mellékesen. Azt borra szoktuk mondani. Töményre soha.

Tizedes a kockával játszik. Őrmester az ágy szélére ül. Hadnagy az asztalhoz megy, megemeli, majd szájával lefelé fordítja az üveget, amit az Őrmester ott hagyott.

HADNAGY

A mértékletesség mindenesetre nem árt. A borostás Tizedesre néz; odafordul az Őrmesterhez. Tizedesünk újabban nem borotválkozik? Nem bántja a szemedet?

ŐRMESTER

Biztos szakállt akar.

HADNAGY

Kapott engedélyt rá?

ŐRMESTER

Nem… úgy határozottan.

36
HADNAGY

Sajnálnám, ha elcsúfítaná magát. Nem fog jól állni neki. Azt hiszem, helyes volna, ha már ebédre… Kis mozdulatot tesz az arcán, jelezve a borotválkozást.

TIZEDES

Kelletlenül. Igenis. Nem szoktam ebédelni.

HADNAGY

Annál is inkább, mert fontos évfordulónk van, ha nem tudnátok. Leül az asztal mellé, pedánsan keresztbe rakja a lábát.

ŐRMESTER

Évforduló?

HADNAGY

Ma tizedik éve, hogy itt járt a Tábornok úr.

TIZEDES

Elbámulva. Tényleg…

HADNAGY

Bizonyára emlékeztek ezüstös kefehajára… Végigsimítja saját kefehaját. Nagyszerű egyéniség volt! Szeretném, ha ma ebédkor valamelyikőtök pohárköszöntőt mondana a tiszteletére. Én majd válaszolok rá. Nos?

Tizedes az Őrmesterre néz, kis grimaszt nyom el a tenyere mögött.

ŐRMESTER

Ez igazán a legtöbb… Ez a legkevesebb.

HADNAGY

Másik lábát veti keresztbe. Meggyőződésem, hogy a legközelebbi szemle alkalmával nem marad el a parancsnokság elismerése. Mint tudjátok, támaszpontunknak különleges érdemei vannak. Azt sem felejthetjük el, hogy mikor a Tábornok úr itt járt, rendkívül hasznos tanácsokat adott, amelyeket módunkban volt magunkra alkalmazni. Emlékezve. Igen, 37ő már akkor tisztában volt vele, hogy mire kell felkészülnünk, és milyen veszélyek ellen kell felvérteznünk magunkat. Újabb pózban helyezkedik el. Feladataink számbavétele mellett mindig szem előtt kell tartanunk azt a pluszt, amire a kivételes helyzet kötelez. Azt hiszem, e téren elég figyelemreméltóak az eredményeink. Ugyanis vegyük csak az áttekintés kérdését. Hogyan értem ezt? Nagyon egyszerű. A mi áttekintésünk az eseményekről egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint azokban a régi időkben, mikor az eseményekben való közvetlen részvételt még nem sikerült kiküszöbölni. A mi helytállásunk, barátaim, sokkal nagyobb elszántságot igényel, és sokkal felelősségteljesebb. Mintha idézné. „Áttekintés helyett engedelmesség – közvetlen részvétel helyett türelem – tékozlás helyett erőtartalékolás.” – A Tábornok úr szavait idéztem. Klasszikus szavak. Kis szünet, lazább póz. Végül azt is meg kell őszintén mondanom, hogy az a bizalmas és hosszas együttlét, ami osztályrészünkül jutott, mindvégig bajtársias maradt. Ez pedig csak azért volt lehetséges – nos, miért? Körülnéz. Mert a kiindulás volt helyes, a kipróbált direktívák pontos betartása. És kitől kaptuk a direktívákat? A Legfelső Parancsnokságtól. És ki képviseli a Legfelső Parancsnokságot? A Tábornok úr. Föláll, kimérten járkál, magába merülve.

Őrmester és Tizedes összenéznek a háta mögött.

Hadnagy 38hirtelen feléjük fordul. Szóval, így valahogy. Szeretném, ha ezeket a gondolatokat szőnétek bele a pohárköszöntőbe.

A neoncsőben vibrálni kezd a fény, mindhárman fölnéznek. Tizedes föláll a székre, megkocogtatja a csövet. Hadnagy megvárja, míg a Tizedes visszalép.

HADNAGY

Valami nem világos?

ŐRMESTER

Valamit kezdett mondani a Hadnagy úr.

HADNAGY

Aha. Persze. Megnézi az óráját. Még négy órátok van ebédig. Talán helyes volna, ha előre leírnátok a pohárköszöntő szövegét. Az ilyesmi nem árt.

ŐRMESTER

Vontatottan. Ártani nem…

Megszólal a telefon. Rámerednek a készülékre.

HADNAGY

Csillogó szemekkel, kezét föltartva, mint aki üdvözölni készül valakit. Ugye! Tudtam! Ez Ő! A Tábornok úr! Ő se feledkezett meg rólunk!

TIZEDES

Gyorsan leejti a kockát a földre, megnézi. Nem ő az.

ŐRMESTER

Odalép a telefonhoz. Vegyem fel?

HADNAGY

Eltolja az Őrmestert. Majd én! Fölveszi a kagylót, kihúzza magát. Halló! Halló! Kis szünet. B/2-es különleges támaszpont. Igen. A parancsnok beszél. Hosszabb szü39net. Hogy ide… most? Hozzánk? Arca csalódott.

TIZEDES

Izgatottan meglöki az Őrmestert. Mibe fogadsz?

HADNAGY

Halló! Többször belefúj a kagylóba.

TIZEDES

Halkan. Reggel óta tudom mikor még nem is láttam őket.

ŐRMESTER

Lepisszenti a Tizedest. Várj!

HADNAGY

Tessék? Nem értem… A saját felelősségükre? De mire jó ez, százados úr? Hosszabb szünet, Hadnagy ismét kihúzza magát. Kérlek. Nekem csupán kötelességem…

TIZEDES

Újra megböki az Őrmestert. Szerintem fix!

HADNAGY

Kérlek. Saját belátásom szerint. Igenis. Kis szünet. Halló! Végeztünk! Vége… Lassan leengedi a kagylót; kis csörrenés jelzi, hogy a drót másik végén már letették. Tétován az Őrmesterre, Tizedesre néz. Mit bámultok? Kicsit hangosabban. Na és? Tévedtem. Tessék? Őrmester, Tizedes hallgat, Hadnagy hirtelen ráordít a Tizedesre. Tíz éve igenis itt járt a Tábornok úr! Megértette? Tizedes hallgat, Hadnagy az orra előtt gesztikulál. Ez nem rögeszme! Tizedes hallgat, Hadnagy fojtott indulattal a saját homlokára mutat. Normális. Kár reménykedni. Kihúzza magát; a Tizedesre mutat. A pohárköszöntőt maga mondja el!

40
TIZEDES

Mormogva. Igenis.

ŐRMESTER

És a telefon?

HADNAGY

Kizökken. Valami három civil… Parasztok. Elhúzza a száját. Mindenesetre sajátságos idea. Kicsit túlságosan is… Megnézi az óráját. Állítólag most kell ideérkezniük.

Egyikük se szól, várakozva állnak. Kerülik egymás pillantását. Majdnem egy fél perc telik el. Kint lassú, súlyos lépések hallatszanak fel; mind a hárman felütik a fejüket.

TIZEDES

Halkan. Stimmel! Ezek lesznek azok.

Az ajtó felé fordulnak; lépések kopogása erősödik.

Sötét.

Hirtelen világosodik ki. Balra két parasztforma öregember. Az egyik szakállas, bot van a kezében; a másik borostás, vállán tarisznya. Tisztelettudó görnyedtséggel váltogatják a lábukat. A lány, aki velük jött, jobbra helyezkedik el. Nincs rajta cipő. Hosszú, szőke haja befonatlan, válla fölött előreomlik. Rövid ujjú ruhája testhez simuló, egyik térdét takarja, a másikat nem. Ártatlan és nagyon testi mégis, félrehajtott fejjel áll. Őrmester az ágyon ül, arcát a tenyerébe ejti. Tizedes a mosdónak támaszkodik, a lányt bámulja. Mellette a Közlegény, a lányéhoz hasonló pózban. Ők ketten, többször, kutatva méregetik egymást a jelenet során. De 41ez mindig csak hangsúlyos némajáték marad. Hadnagy a középrészen járkál; hol a két öregre, hol a lányra néz.

Feszült csend. Itt már elmondták a tényeket; de ez nem jelenti azt, hogy újra végig ne rágjanak mindent.

HADNAGY

Nos? Kezdjük már érteni egymást?

BOTOS ÖREG

Akkor se tudunk mást mondani, uram. Vártunk, ameddig lehetett…

HADNAGY

Jó, ezt hallottuk. És?

TARISZNYÁS ÖREG

Rettenetes tél volt az idei, uram.

BOTOS ÖREG

Nem volt fa…

HADNAGY

Közbevág. Nincsen liszt, nincs vetőmag, a faluban nincs más, csak öreg – tudom. A lányra néz. Ami különben nem is igaz. Na és?

TARISZNYÁS ÖREG

Még trágya se volt, amivel fűtsünk.

HADNAGY

Trágya mindig van.

BOTOS ÖREG

Meg az ennivaló… Nem tehetünk róla, hogy élünk.

HADNAGY

Mi sem!

BOTOS ÖREG

Akkor se tudunk mást mondani, uram.

HADNAGY

Csak mint a szajkók! Föl-alá járkál, hirtelen megáll. Nem érthető? Erőszakoltan száraz, halk hangon folytatja. Megszoktam, hogy nem kell kétszer elmondanom… Ez 42most rátok is vonatkozik. Nincs felhatalmazásunk, hogy a szavakkal dobálózzunk… meghatódjunk… „tekintetbe vegyünk”! Ez az én álláspontom. Kis szünet, a lányra néz, hangját közvetlenebbre fogja. Persze, el is szoktunk a civilektől. De azt hiszem, világos: a feladataink speciálisak. Szigorúan tilos mindenféle kódorgás. Szünet. Amit egyébként nem is értek… Hogyan engedtek ide benneteket? Kétértelmű mosollyal a lányra néz. Ő járta ki nektek?

Csönd.

ŐRMESTER

A lányhoz lép; súgja. Beszélj! Látod, hogy meg akarja engedni…

HADNAGY

Folytatva a célozgatást. Ő a közbenjáró?

LÁNY

Hangja határozottabb, mint ahogy várta volna az ember. Nem, uram. A járvány.

BOTOS ÖREG

Minden állatunk elhullott, nincs mit levágjunk…

HADNAGY

A készleteinkkel nekünk is gazdálkodnunk kell.

BOTOS ÖREG

Nem abból kérünk mi… A Csatornán túl el van ásva egy hordó zsír…

HADNAGY

Idegesen. De ki ásta el? Ti?

BOTOS ÖREG

Nem…

HADNAGY

Ez az! Valaki elásta! Akkor mért nem az jött könyörögni?

Csönd.

TARISZNYÁS ÖREG

Meghalt már, uram.

HADNAGY

Meglepetten. És ezt csak most 43mondjátok? Szünet. Persze, féltetek, hogy így még gyanúsabb. Nem, itt valami nem tiszta… Újabb szünet. Ha meghalt, honnét tudjátok, hogy hol a hordó?

BOTOS ÖREG

A lány tudja a helyet.

HADNAGY

A lányhoz. Te? Honnét? Kis gúnnyal. Megálmodtad?

TIZEDES

Halkan a lányhoz. Beszélj…

HADNAGY

Félretolja a Tizedest. Téged kérdeztelek!

LÁNY

Az apám ásta el. És ott voltam én is.

HADNAGY

Mikor? A nagy támadás előtt?

LÁNY

Nem tudom. Ötéves voltam.

Közlegény a lányra néz. Kis csend.

HADNAGY

A lány lábára mutat. És azóta nincs cipőd?

LÁNY

De van… csak szeretek mezítláb járni.

HADNAGY

Télen?

LÁNY

Már nincs tél. Tavasz van, uram.

HADNAGY

Ahogy vesszük. Ha egyáltalán jól emlékszünk rá…

TIZEDES

Bizalmasan közelebb lép a Hadnagyhoz. Én szívesen megmutatom nekik az átjárót…

HADNAGY

Élesen. Csak ne mutogasson! Tudhatná, miről van szó…

ŐRMESTER

Szintén közelebb lép. És ha én… a saját felelősségemre?

HADNAGY

Parancsom van a Tábornok úr44tól, hogy kizárólag katonai akciókért vállalhatunk kockázatot. Ez pedig nem katonai akció… Egészen közelről nézi a lányt. Egyáltalán nem az. Lassan továbblép, hirtelen ismét a lány felé fordul. Tulajdonképpen mi közöd ezekhez az emberekhez? Rokonaid?

LÁNY

Nem… Ők neveltek fel, amikor megtaláltak.

Közlegény összerezzen, Őrmester is felkapja a fejét.

HADNAGY

Kis tűnődés után, a lányhoz. Nem túlságosan kényeztettek el. Ők csizmában, te cipő nélkül… A végén a zsírral is így járnál, nem kapnál belőle. Kis pátosszal. Sajnos, nem egyedülálló eset, a bajtársiasság nem erénye a civileknek. Kis szünet után, közvetlenebbül. Nem akarsz valamit a lábadra?

LÁNY

Köszönöm… szeretek mezítláb járni.

HADNAGY

Ha véres, akkor is? Mibe léptél bele?

LÁNY

Nem tudom… Sok a konzervdoboz a mezőn.

HADNAGY

És nem féltél kimenni? Két ilyen öreggel?

TARISZNYÁS ÖREG

Az öregekért már nem kár.

HADNAGY

Hirtelen. És a lányért?

Csönd.

HADNAGY

A lányhoz. Hallod? Érted se kár.

45
LÁNY

Indulnunk kellene, uram…

HADNAGY

Olyan nincs, hogy kell. Különben is jegyzőkönyv nélkül… – Hm? Őrmester?

ŐRMESTER

Közelebb jön. Már hogy kísérő nélkül? Lehalkítja a hangját. Szerintem hagyjuk. Ha egyszer vállalkoznak rá… De akkor már inkább estefelé vagy holnap…

HADNAGY

Kicsit hosszabban, kutatva nézi az Őrmester arcát; elmosolyodik. Értem. A két öreghez fordul. Hol az az engedély?

TARISZNYÁS ÖREG

Előkotorja a papirost. Tessék, uram.

HADNAGY

Vizsgálja a papírt, a lányra néz. Mért van itt két neved? Egy nem elég?

LÁNY

Az egyiket a faluban kaptam.

HADNAGY

Kis mosollyal. Cipő helyett?

LÁNY

Nem… csak mindig az anyámat kerestem, amikor megtaláltak. Aztán rám ragadt az ő neve is.

HADNAGY

Aha. Újra a papirost vizsgálja. Az anyádé. Felnéz. Azért bekötözhetted volna a lábadat.

LÁNY

Lepillant a lábára. Már puha a föld. Most először, kis mosoly suhan át az arcán.

Közlegény előszed a zubbonyzsebéből egy tiszta, fehér zsebkendőt; a lány felé lép. Lány tétovázik, hogy elfogadja-e. Mielőtt nyúlna utána, a Hadnagy int a kezével.

HADNAGY

Közlegény!

46
KÖZLEGÉNY

Vigyázzba kapja magát. Igenis!

HADNAGY

Menjen a raktárba, hozzon egy pár bakancsot. Valami kisebb fajtát… A lány lábát nézi. A legkisebbet hozza.

KÖZLEGÉNY

Igenis! Nem mozdul.

HADNAGY

Mire vár?

KÖZLEGÉNY

Zavartan. Nem várok, Hadnagy úr.

Közlegény kisiet, nyitva hagyja az ajtót. Hadnagy újra a papirost forgatja, hümmöget. Közben a Tizedes is végigtapogatja a zsebeit; előhúz egy nem éppen tiszta, gyűrött zsebkendőt. Nem tudja, hogyan adja oda a lánynak. Tanácsot kérő pillantással az Őrmesterre néz, az megrázza a fejét, végül vállat von.

HADNAGY

Miközben a papirost nézi. Nézze csak, Őrmester! Még mindig ugyanazt az írógépet használják, mint öt évvel ezelőtt, az n betűjük ugyanúgy félreüt. Nem komikus?

Mikor felnéz, éppen elkapja a Tizedes és Őrmester néma jelenetét. Tizedes báván lógatja a gyűrött zsebkendőt.

HADNAGY

Tizedeshez. Magának mi baja? Náthás?

TIZEDES

Zsebébe gyűri a zsebkendőt. Tudja a Hadnagy úr. Tavasszal mindig náthás szoktam lenni.

HADNAGY

Nem tudtam. De nem ártana, ha igyekezne meggyógyulni.

47

Csönd.

ŐRMESTER

Bizalmasan megfogja a Hadnagy karját. Nem akarok beleszólni, de… Halkra fogja a hangját, hogy a többiek ne hallják. Muszáj ezt az egészet?… Most már egy órája csináljuk.

HADNAGY

Fojtottan. Valami nem tetszik?

ŐRMESTER

Kelletlenül. Nem értek a kihallgatáshoz…

HADNAGY

Gúnnyal. Csak éppen máshoz értenénk szívesebben? Hm?

ŐRMESTER

Lehet. De én nem húznám így az időt…

HADNAGY

Bosszúsan megrándítja a derékszíját. Jó. Majd igyekszem!

Amíg a Hadnagy és Őrmester beszélgetnek, Közlegény megjelenik a bakanccsal, tétován áll az ajtóban. Tizedes nyugtalanul forgolódik, mint aki kimaradt az eseményekből. Végül újra előveszi a zsebkendőjét, a homlokát törölgeti. A Hadnagy erre fordul vissza. Ránéz a Tizedesre, de az állja a pillantását; tenyerében dobigálja a zsebkendőt.

HADNAGY

Utánozza a Tizedes mozdulatát. Nem idegesíti ez?

TIZEDES

De igen.

HADNAGY

Akkor szüntesse be! Tizedes zsebébe gyűri a zsebkendőt; Hadnagy a lányhoz fordul. Hallgass rám. Azt szeretném, ha őszin48tén beszélnél. Zavar, hogy ennyien vagyunk itt? Küldjem ki őket?

Őrmester és Tizedes – néma tiltakozásul – zsebre dugják a kezüket, közelebb lépnek. Csak a Közlegény nem mozdul az ajtóban.

HADNAGY

A lányhoz, a két öregre mutatva. Csak nem félsz tőlük? Megfenyegettek? A szádba rágták, hogy mit mondj?

LÁNY

Nem…

HADNAGY

Hát akkor?

LÁNY

Indulnunk kellene, uram.

HADNAGY

Összekulcsolja hátul a kezét. Nos, tessék. Rajta!

LÁNY

Bizonytalanul. Indulhatunk?

HADNAGY

Vissza a faluba. Oda igen.

BOTOS ÖREG

Térdre esik. Uram, ne tegye ezt…

HADNAGY

Idegesen. Mondtam, hogy mindent megteszünk! Amit lehet. A Közlegény felé int. Ott a bakancs, például… Még azt is. De kötelességem tisztán látni. Mért jöttetek ide?

LÁNY

Éhesek vagyunk.

HADNAGY

Helyes. Itt vacsoráztok mind a hárman. De miért makacskodtok azzal a hordóval? Már rég romlott az a zsír! Büdös. Még egy bunkert is tönkretesz az idő! Vagy ha nem az idő, a bombázások. Mélyre ástátok el?

LÁNY

Nem tudom.

HADNAGY

Apád ásta el egyedül?

LÁNY

Nem, még két barátja is ott volt.

49
HADNAGY

Na, végre két tanú! És ővelük mi lett?

LÁNY

Meghaltak.

HADNAGY

Csak úgy egyszerre?!

LÁNY

Lelőtték őket, mikor jöttünk visszafelé.

HADNAGY

És azután?

LÁNY

Az anyámat meg a bátyámat kerestem…

Őrmester és Közlegény egyszerre ütik fel a fejüket.

HADNAGY

Volt bátyád is?

Hosszú csönd.

LÁNY

Nem tudom… nem emlékszem már.

HADNAGY

Hogyhogy nem? Akkor a hordó is csak hazugság! Csönd. Én mondjam meg, hogy mire emlékszel?

LÁNY

Azt tudom, hogy égett a város…

HADNAGY

Hol?

LÁNY

Egy üres pályaudvaron… egy garázsban voltunk…

Közlegény lassan előbbre jön a fal mellett, mereven a lányt nézi. Őrmestert is meghökkenti ez a fordulat.

HADNAGY

És még?

LÁNY

Talán a pályaudvarról vittek el… aztán krumplit kerestünk…

HADNAGY

Kik?

LÁNY

Hát ők… akik meghaltak később.

Csönd.

50
HADNAGY

Szóval, senki, semmi nem maradt meg, csak te meg a zsír! Nem gyanús ez kicsit?

ŐRMESTER

Vakkantva. Nem!

TIZEDES

Különben is kikockáztam! Vihog.

HADNAGY

Oda se hallgat az Őrmesterre és Tizedesre. Na jó. Elég sovány történet. Minden harmadik jegyzőkönyv ilyen. Ha nem zsír, akkor krumpli; ha nem krumpli, akkor csizmák, ha az se, akkor járvány! Kis szünet után. De lánynak még nem jutott eszébe idejönni.

KÖZLEGÉNY

Váratlan bátorsággal. A lány igazat mond!

HADNAGY

Gúnnyal. Nem kém?

ŐRMESTER

Rákiált a Közlegényre. Hallgass! Bizalmasan a Hadnagynak. Most már tényleg hagyjuk… Tizedes is odalép melléjük, hallgat. Megvolt a formaság… megtettük a magunkét. De akkor már menjenek estefelé. Vagy holnap… Félrenéz.

HADNAGY

Élvezi az Őrmester zavarát. És addig?

Egymás arcát kutatják.

ŐRMESTER

Nem tudom…

TIZEDES

Különben is évforduló van!

ŐRMESTER

Hülye!

HADNAGY

És ha rátok bíztam volna? Gúnyosan az Őrmesternek. Fogalmatok sincs a stratégiáról! Hirtelen megfordul. Közlegény!

51
KÖZLEGÉNY

Vigyázzba kapja magát. Igenis!

HADNAGY

Közlegény helyett a két öreghez fordul. Egyelőre fölmentek a figyelőbe, és ott vártok. Aztán majd kitalálunk valami megoldást. Se a lány, se a két öreg nem mozdul. Na, mi az? Ez se tetszik? Int a Közlegénynek. Vezesd fel őket!

Közlegény válaszul kihúzza magát. Tétován odalép a lányhoz, átadja a bakancsot. Lány kis mosollyal biccent. Közlegény nem mozdul mellőle – de elérti a Hadnagy pillantását, aki összefont karral figyeli. Lassan továbbmegy a két öreghez. Megérinti a karjukat, de azok se mozdulnak szívesen. Végül a Botos elindul, mögötte a másik. Pár lépés után megállnak.

BOTOS ÖREG

És a lány?

HADNAGY

Majd ő is megy. Csak menjetek.

BOTOS ÖREG

Nélküle hiába indulunk el, uram…

ŐRMESTER

Látható rossz lelkiismerettel veregeti az öreg vállát. Ne féljen. Nem bántottuk mi… Menjenek nyugodtan.

BOTOS ÖREG

Nélküle hiába megyünk, uram…

TIZEDES

A Tarisznyáshoz. Nézd! Ugye, hasonlít rá? Ő a menyasszonyom! Mutatja a fényképet.

HADNAGY

Keményen. Gyerünk.

A két öreg kimegy, utánuk a Közlegény. 52Zavart csönd. Félrehúzódnak, hogy a lány ne hallja őket.

HADNAGY

Most mért hallgattok?

ŐRMESTER

Csak ezt a két öreget… Zavartan félrenéz.

HADNAGY

Mereven. Mindenesetre meg kell találnunk a megfelelő formát… Hallja, Tizedes?

TIZEDES

Tenyerében dobigálja a kockát. Én hallom.

ŐRMESTER

Vontatottan. Mi lenne az a „megfelelő” forma?

Csönd.

HADNAGY

Ti hogy gondoljátok?

TIZEDES

Felmutatja a kockát. És ha ez?… Ez igazán nincs betanítva… Kezdjem én? Hirtelen leejti a kockát, leguggol, megnyúlik az arca. Kettes… Gyorsan felegyenesedik. De ez csak próbadobás volt! Tétován kínálja a kockát. Nem akarjátok?

ŐRMESTER

Nem! Megigazítja a derékszíját. Így semmi esetre sem.

HADNAGY

Kimérten. Örülök, hogy nem nekem kellett kimondani. Kis szünet után. Hagyjatok magamra!

Feszült csend. Őrmester és Tizedes merev fejbiccentéssel kimennek. Nem néznek vissza a lányra. Hadnagy szándékosan háttal áll nekik; csak mikor hallatszik az ajtócsukódás, akkor mozdul meg. A lány emelt fejjel néz rá, kezé53ben a bakanccsal. Hadnagy kerüli a pillantását, járkálni kezd. Nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Iszik egy kortyot, húzza az időt.

HADNAGY

Oldalról, éles szögből nézi a lányt. Szépeket gondolhatsz most… Pedig nincs igazad. Csak látnád, másutt hogy megy a kihallgatás! Ahhoz képest mi… Újra iszik, vár. De ti is olyanok vagytok – nem értetek szóból! Nem beszéltél okosan. Szünet. Jó lesz a bakancs? Nézted?

LÁNY

Leteszi a bakancsot, a lábához méri. Azt hiszem, igen. Ha nem nekem, majd a szomszédban valakinek.

HADNAGY

Mit szomszédnak – neked adtam! Úgyis csak kihasználnak. Hiszen látom! Te vagy a jó bolond, aki mindenre kapható – törődnek is vele, hogy mit gondolsz! Ha egyáltalán megmondod nekik. Szünet. Kicsit belezavarodtál a válaszokba.

LÁNY

Mellére teszi a kezét. Én?

HADNAGY

Te, te. Már amikor hajlandó voltál megszólalni.

LÁNY

Mindenre válaszoltam.

HADNAGY

Amikor rászorítottalak. Persze, az se rossz, ha valaki hallgatni tud. Szünet. Mondom, hogy hallgatni.

LÁNY

Biccent. Igen.

HADNAGY

Amikor beléptetek, azt hittem, néma vagy. Aztán meg, hogy süket.

LÁNY

Mindent elmondtam.

54
HADNAGY

Az kevés.

LÁNY

Most se tudnék mást…

HADNAGY

Nem igaz! Csöndesebben. Hallottál mindent?

LÁNY

Nem mindig beszéltek hangosan.

HADNAGY

Közelebb lép. Csak a civilek hiszik, hogy az egyenruha mindjárt ordítozás is. Van úgy, hogy napokig halkan se beszélünk. Szünet. Nem akarsz leülni?

LÁNY

Köszönöm. Leül a székre, amelyet a Hadnagy mögéje igazít. Egyenes derékkal ül, kezét két combjára fekteti.

HADNAGY

Nos?

LÁNY

Kérdezzen, uram.

HADNAGY

Hagyd már ezt az uramozást! Nem vagyok én bíró. Megsimogatja a lány haját. Kik voltak a szüleid? Valahogy nem parasztlány formád van.

LÁNY

Fiatal vagyok, uram.

HADNAGY

Akarsz egy kis likőrt?

LÁNY

Nem… még sose ittam.

HADNAGY

Éppen azért. Tölt, és kínálja a lányt. Megkóstolod?

LÁNY

Köszönöm. Még soha nem ittam.

HADNAGY

Nevet. Akkor nézd meg, hogyan kell. Iszik. Így! Beleszagol a pohárba. Azt hitted, méreg van benne?

LÁNY

Nem… Nem hittem semmit.

HADNAGY

Rólam mit hiszel?

LÁNY

Igazán semmit. Lassan feláll. Hadnagy úr…

55
HADNAGY

Töltsek?

LÁNY

Azt hiszem, mégse jó, ha este indulunk. Sötétben biztos nem találok oda.

HADNAGY

Hát aztán. Megvárjátok a hajnalt. Vagy annyira rossz itt?

LÁNY

Nem…

HADNAGY

Akkor ülj le. Meg akarja ölelni a lányt, de az elhúzódik. Akkor ne ülj le!

Lány lassan visszaül a székre.

Látom, még nem szoktál hozzá a felnőttekhez. De nem is csoda… Az öregek nem felnőttek, hiába van annyi belőlük. Mint a csecsemők, egyik se különb a többinél. Csak a panasz, a siránkozás! Felcsattan. De hát miért? Mi vagyunk a felelősek? Vagy a megbízatásunk? Miért nem lázadtok? Féltek? Csak egyedül mi nem félünk?

Csönd. Lány hátrakapja a fejét, kifelé fülel.

LÁNY

Valaki szólt…

HADNAGY

Senki.

LÁNY

Azt hiszem, engem hívnak…

HADNAGY

Odamegy az ajtóhoz, kulcsra zárja. Még mindig hallod?

LÁNY

Igen.

HADNAGY

Pedig csak a dörrenés hallatszik le. Az se mindig.

A neoncsőben vibrálni kezd a fény. Hadnagy föláll a székre, megkocogtatja.

HADNAGY

Sokat szoktál képzelődni? Újra megkocogtatja a csövet. Ez megbolondult! És 56nincs megint letörölve! Kezét undorral eltartja magától, visszalép a földre. Csak a kosz meg a por! Még az ilyesmivel is nekem kell törődnöm.

A mosdóhoz megy, kezet mos. Lány gyorsan fölveszi a földről a bakancsot, mintha indulni készülne.

HADNAGY

Kézmosás közben. Mit akarsz a bakanccsal?

Lány riadtan visszateszi a földre a bakancsot.

Hadnagy mosolyogva megfordul. Ne félj, hátul nincs szemem. A tükörből láttalak. A mosdóra dobja a törülközőt a szappannal; odamegy a lányhoz. Szagold csak! Meg akarja simogatni a lányt, de az hátralép. Nem jó? Megrázza a fejét, fogai közt szűri. Nagyon válogatós vagy!

LÁNY

Fiatal vagyok, uram.

HADNAGY

És az mindenre érv? Azt hiszed? Arra is, hogy becsapj? Leül az egyik székre, de szembe a támlájával, arra könyököl. Ha tudni akarod, egy szót se hiszek ebből a hordóügyből. Valami célotok van vele. Kijátszottátok a parancsnokságot, ideküldtök két aggastyánt, hogy sajnáljuk meg őket – aztán idejössz te! És ez az egész mese az apáddal… Föláll. Olyan ártatlan, olyan kerek, amit kértek… de éppen azért gyanús! Ugyanis semmi se ártatlan, és semmi se kerek. Csak a parancs egyenes és félreérthetetlen. És a kötelesség. Kis szünet után. Hogy keveredtél ebbe az egészbe? De most már őszintén… Hosszabb szünet. 57Egyáltalán, jártál a Csatornán túl?

Lány lehajtja a fejét, hallgat.

Szóval nem! Még le is leplezed magad! De hát mit akarsz akkor? Először hazudsz, kikönyörgöd az engedélyt – most meg odadobod az egészet?!

LÁNY

Még mindig lehajtott fejjel. Az igazat mondtam.

HADNAGY

Csak éppen összekeversz mindent! Kis szünet után. Bele akarsz kergetni, hogy zsaroljalak? Pedig tévedsz… Ha az ember ilyen közelről nézhet egy hajfürtöt, egy szemöldököt, két eset lehetséges. Vagy olyan lesz, mint az állat… – Halkan – és van egy másik eset. Többet én se kérek tőled… Újra meg akarja ölelni a lányt, de az megint elhúzódik.

LÁNY

Fölveszi a bakancsot a földről. Indulnunk kellene, uram…

HADNAGY

Nézz rám… Nézik egymást. Úgy tudsz nézni, mint egy szentkép. Elfordul, úgy folytatja. Tudod, hogy szép vagy?

Lány hallgat.

Hadnagy elül, tenyerébe ejti az arcát. Azért mersz hazudni. Fölnéz. De vigasztalódj, még a beosztottjaim se őszinték hozzám. Éjszaka hallom őket… azt gondolják, hogy alszom. Néha énekelni szoktam… azt hiszik, álmomban énekelek. Aztán jön a reggel, a nappalok, a színlelés… Én meg örökké gyanakodhatom, hogy mikor rohad meg a fegyelem, ami összetartja ezt az egészet. De csak látnád őket, mikor kicsúszik kezükből a kötél… a 58rend, amibe kapaszkodni Iehet! Egyszerre meg tudnák ölni egymást. Nem tudnak mit kezdeni magukkal. Kis szünet után. Láttál te már állatkertet, amit szétbombáztak? Én láttam. Az ember azt várta volna, hogy mindegyik szedi az irháját – szegény rabok! –, de nem. Mind egymásnak estek… egyetlen gondjuk volt, hogyan meneküljenek vissza a ketrecükbe. Pedig akkor már vége volt a bombázásnak. Szünet. Ostobák? Még azt se mondhatom. Gyengék. Éretlenek. Persze, nagy dolog az, ábrándozni! Meséket hazudni szabadságról… mesebeli vashordóról! Én megértem, hogy muszáj. Nektek se könnyű… nem könnyebb. Mindennap ugyanaz az este száll le, ugyanaz a sötét… a faluban nincs más, csak öreg… unjátok a világítórakétákat, a lassú postát, meg hogy egyáltalán nincs posta… Föláll, ismét a lány felé fordul. Hány éves vagy? Tizenhét? Tizenhat? Azt hiszed, nem értem én? Ki kellett találni azt a hordót, hogy az egyik nap ne legyen olyan, mint a másik. S a végén már magatok is elhiszitek. Kis szünet után. Hacsak nem kémkedni jöttetek ide. Tölt magának, iszik. De valahogy mégse úgy nézel ki. Szünet. Hm? Tulajdonképpen hálás is lehetnél nekem.

LÁNY

Hálás vagyok… Fölveszi a földről a bakancsot.

HADNAGY

Nem nagyon veszem észre. Közelebb húzza a széket, leül; mint az előbb, most 59is a támlájára könyököl. Mért nem mesélsz magadról?

LÁNY

Nincs az én életemben…

HADNAGY

Férfi? Nem is volt?

Lány hallgat.

Ide figyelj… Még közelebb megy a székkel. Én jót akarok. Nem ismered te őket. Nem szeretném, ha kézről kézre… meg hogy összevissza… A beosztottak felelőtlenek. Tovább közeledik a székkel. Hallgass rám. Most egy kicsit itt maradsz még, aztán visszamentek a faluba.

LÁNY

Szájához kapja a kezét. Nem!… Odarohan az ajtóhoz, de csak a feje koppan. Lassan megfordul. Engedjen…

HADNAGY

Hirtelen gúnnyal. Hívjam a Tizedes urat?

LÁNY

Engedjen ki…

HADNAGY

Asztalra dobja a kulcsot, feláll. Tessék. Itt a kulcs. Hátat fordít, a lány lassan elindul az asztal felé. Már nyúlna a kulcs után, mikor a Hadnagy megszólal. Azt hiszed, magadtól is megtalálod az átjárót az aknazáron?

LÁNY

Megtorpan. Arrafelé is van?…

HADNAGY

Hirtelen megfordul. Mit gondoltál? Ismét magához veszi, a kulcsot, játszik vele. Mindenütt van az. Csak tudni kell a kulcsát.

LÁNY

Most először látszik rajta, hogy elvesztette a reményt; leül az ágy szélére, ott gubbaszt. Akkor is meg kell próbálnunk…

60
HADNAGY

Mosolyogva nézi. Hát persze! Még fejjel is a falnak…

Csönd.

HADNAGY

Azért nagy kár, hogy nincs nektek is tábornokotok! Úgy látszik, az kell hozzá, hogy a rögeszmékből kigyógyuljon az ember… Vár, majd közelebb lép; szuggerálva folytatja. Nem érted? Nincs hordó. Nincs! Különben se azért jöttél, hogy kockáztasd az életedet. Halkabban. Nem bírod a szagomat, az aranycsillagot rajtam?…

LÁNY

Kínlódva. Mindent elmondtam már…

HADNAGY

Ami hazugság! De jó… Majd vetkőzöm én! Egyszer nekem is szükségem lehet rá… Csak azt ne gondold, hogy hisz valaki neked, ha eljár a szád! Senki se hiszi el. Rólam senki. Meg van az én renomém alapozva! Vagy azzal döglök meg, vagy sehogy. De most le kell nyelned, ha akarod, ha nem… Szünet. Szép vagy – tudod? Szépen idehoztad a bacilust. „Süt a nap… mezítláb lehet járni… puha a föld, csak sok a konzervdoboz…” Na és? Vagy azt gondoltad, én már nem emlékszem? Azért én se voltam mindig… Csak kicsit régen volt már. Mindenesetre büszke lehetsz…

Lány mondani akar valamit.

Kifogtál rajtunk! Befertőzted a raktárainkat, a zubbonyainkat, a pokrócainkat – amitől mindig óvott a Tábornok 61úr! Szünet. Mielőtt ide értetek volna, telefonáltak – tudod?

Lány megrázza a fejét.

Ritkán szól itt a telefon. Egyszer két éve, éjszaka… Csak én voltam itt, a többiek fönt kockáztak. Tudod, mit csináltam? Nem vettem föl a kagylót. Mértem az időt. Tizenhét percig szólt… tizenhat? Csak ültem. Nem nyúltam hozzá. Nem volt senki, akinek elmondhattam volna, hogy mit éltem át… mi jutott eszembe… régi dolgok… csecsemőkori dolgok… Nevet. Képzelj el pólyában! Gyönyörű látvány! Elkomolyodik. Ha most megszólalna, most se venném föl. És ez a baj. Azt hiszed, azért zártam be az ajtót, hogy itt maradj? Azért zártam be, hogy ne gyere vissza. Hogy soha többé ne lássunk… Szünet. Pedig sajnállak is. De ha már itt vagy… Fölveszi a földről a bakancsot, játszik vele. Ha más jött volna, fordulhatnának vissza. Csak neked teszem meg… Pedig a vesztedbe mész! Azt hiszed, nem rossz a lelkiismeretem? Szünet. De most te nem játszol becsületesen! Lerakja a bakancsot. Mit gondolsz, mi az, amit csinálsz? Az a zsarolás! Visszaélsz a helyzetemmel… és még vissza is dobod, amit kínálok! Ahelyett hogy segítenél. Segítenél tisztességesnek maradni. Szünet. Vagy jobb, ha hazudnék? Fönt mindegyik arra vár, hogy… Még a Közlegény se ártatlan, az is hazudni akar. Szünet. Ide figyelj… én őszintén akarlak. Nézz rám. Jól 62nézz meg! Tudod, hogyan neveltek engem? Ahogy szokás… ahogy illik. A fél szemüket behunyták közben – aztán mi is megtanultuk. Lakkcipő, matrózruha… Az ártatlanság! Az a rohadt nagy bizalom meg jóság… de ami mögötte van! Mocskos színészkedés. Csak a gyengék színészkednek. Szünet. Ide figyelj… Volt a városunkban egy nagy tér, piactér, tele zöldséghulladékkal, paradicsommal… Mint a húscafatok, ha megsütötte a nap. És a templom! A piactér az erőseké volt, nem illettem oda a matrózruhámban. A templom nem tudom, kié volt, de mindenki úgy csinálta, mintha az övé volna… Szünet. Iszonyúak a terek, ha üresek. És ha gyenge vagy. Mindig féltem, ha egyedül kellett átmennem… sose tudtam, honnét jön a támadás, a kavics, a sár. Vagy a paradicsom! Az még megalázó is, ahogy csurog… Sokszor szerettem volna átfutni a téren, mint valami golyó, valahol nekicsapódni a falnak, beszorulni a téglák közé, várni… Szünet. Egyszer kitaláltam valamit… tudod, milyen a gyerek. Amerre laktunk, ott hordták el az üveggyárból a törmeléket. Egész zsákra valót gyűjtöttem, egyenként elhelyeztem őket az utcákon sorba, ugyanolyan távolságra. Mint egy stratéga! Titkos vonalakat raktam ki színes üvegből, házakat, városnegyedeket kerítettem körbe – bezártam őket! Persze, hagytam kaput meg átjárót – de azokat csak én ismertem! Ők meg végig azt 63hitték, hogy szabadok… Szünet. S akkor elkezdtem szűkíteni a kört, mindennap egy kicsit. Először az egyik utcát vettem el, aztán a másikat, a harmadikat – a végén csak a piacteret hagytam meg nekik a rothadt zöldséghulladékkal… Hosszabb szünet. Tölt magának, iszik. – Ez csak elég jó történet? Azért van önkritikám. Szünet. Meg se hatódsz, hogy ilyen őszinte vagyok?

LÁNY

Gubbasztva az ágyon. De igen.

HADNAGY

Csak ennyire?

LÁNY

Lassan feláll. Hol az átjáró az aknamezőn?

HADNAGY

Mondom, hogy nincs hordó!

LÁNY

De van!

HADNAGY

Megígérem, hogy a többiek nem…

LÁNY

Hol van az átjáró?

HADNAGY

Nem érted? Még telefonon se… soha… ötödik éve senki…

LÁNY

Hátrálva. Engedjen…

HADNAGY

És ha kaptok a miénkből? Amit akartok…

LÁNY

Tovább hátrál. Engedjen…

HADNAGY

Követi a lányt. Mennyi kell? Beszélj!

LÁNY

Háttal nekifeszül az ajtónak, mereven nézi a Hadnagyot. Engedjen…

HADNAGY

Inkább éhezzenek otthon?

LÁNY

Kitör. Zsarol!…

64
HADNAGY

Egyszerűen. Nem jobban, mint te. De jó. Tévedtem. Azt hittem, emberek vagyunk. Hosszabb szünet. Tudod te, hány ember életét mentettem meg, akiket szívesebben láttam volna elpatkolni? És mindig az ilyenekből lettek a legjobb beosztottjaim. Arra mindenki alkalmas – szeretni! Mindig csak úgy, hogy nekem is jó legyen! De megérteni azt a másikat… még ha a fogam csikorog is bele! És helytállni!

LÁNY

Mintha újra bizakodna, közelebb lép. Mi igazán nem árulnánk el… Nem vagyunk kémek.

HADNAGY

Bizonyítsd be!

LÁNY

Kínlódva. Hogyan?

Hosszabb szünet. Hadnagy arcán látszik, hogy újabb „érvet” talált ki.

HADNAGY

Én kísérlek ki személyesen… de az átjárón bekötött szemmel jössz végig. Szünet. Még így is érdekel az a hordó?

LÁNY

Halkan. Igen.

HADNAGY

Kis mosollyal. Rendben van. Akkor mostantól te is katona vagy. Szünet. Bajtárs.

LÁNY

Lehunyt szemmel áll, remeg. Induljunk, uram…

HADNAGY

Elővesz egy fehér zsebkendőt. Várj… előbb bekötöm a szemed. Kipróbálod, hogy milyen. Ne félj…

Felköti a zsebkendőt, Lány bénultan hagyja, csak a kezével 65tesz egy erőtlen mozdulatot.

Ez már nem játék.

LÁNY

Remegve. Induljunk, uram…

HADNAGY

Gyere utánam. Megfogja a lány kezét, húzza az ágy felé.

LÁNY

Ki akarja szabadítani magát. Nem!

HADNAGY

Nem engedi. Itt csak én tudom a járást…

LÁNY

Sikolt. Nem!! Lány elrántja magát, bekötött szemmel az ajtó felé rohan, az asztalba botolva elvágódik.

HADNAGY

Vigyázz!

Hadnagy utánakap, de ahogy megragadja, kezében marad az elzuhanó testről lerepedő ruha. Mintha csak egy bőrt húzott volna le: a lány feláll, s egy majdnem ugyanolyan ruha van rajta, mint amilyen leszakadt róla. Hadnagy elképedve nézi, leejti kezéből a ruhát.

HADNAGY

Nevetni próbál. Az egész ruhatáradat magadon hordod?

Lány mozdulatlanul, félrehajtott fejjel áll.

Gyere közelebb.

Lány nem mozdul.

Azt mondtam, bajtárs vagy. Beleegyeztél. Nem hallod?

Lány bizonytalanul közelebb lép, de ebben a pillanatban erős dörömbölés hallatszik az ajtón. Elindul az ajtó felé; Hadnagy lefogja.

HADNAGY

Mit akarsz?

LÁNY

Hívnak…

Kiáltani akar, Hadnagy a szájára tapasztja a kezét.

66
HADNAGY

Rekedten. Ha előbb nem kiáltottál, most hallgass!

Dulakodni kezdenek.

Itt maradsz!…

LÁNY

Csak suttogni mer. Nem!…

Dulakodás közben Hadnagy ismét letépi a lány ruháját – s az megint úgy marad ott, felöltözötten, az előbbihez hasonló ruhában.

HADNAGY

Elképedve, fojtottan. Mi vagy te? Hány bőrt akarsz még levedleni?

Lány újra kiáltani akar, Hadnagy ismét befogja a száját.

Vagy mégse süt úgy a nap?

Újabb dörömbölés.

Csak engem hagytál vetkőzni? Most meg odadobnál… eléjük… a Tábornok úr elé? A saját becsületem elé?

Újabb dörömbölés.

Most már vállald, amibe belekergettél… Erőszakkal csókolja a lány mellét, aki egyre hátrál.

Mint két bábu, dülöngélnek. Kint újra felhallatszik a dörömbölés.

LÁNY

Lihegve. Nem… ne!…

HADNAGY

Hazudsz!…

Folytatják a dulakodást. Egy váratlan pillanatban Lány ellöki magától a Hadnagyot, de az olyan erősen kapaszkodik bele, hogy ismét lerepeszti róla a ruhát. A lányon – mint előbb – újra egy hasonló formájú s színű ruha marad. Mindez olyan természetes képtelenségnek hat, hogy a Hadnagy már meg se döbben. Bambán néz a lányra, halkan nevetni kezd; alig tudja abbahagyni. Utána hirtelen elkomolyodik. A lány most rémül meg. Már nem mer az ajtó felé 67menni, ahonnét egyre türelmetlenebbül hallatszik a dörömbölés; az ágy végéhez hátrál, a hangosbeszélő alá, s ott kuporodik le. Olyan kicsinek látszik így, hogy a belépők nem veszik észre azonnal.

HADNAGY

Kezében a lány ruhájával. Trükknek nem rossz. Mezítláb… aztán egy egész rongyraktár! Körülnéz, fölkapja a másik két ruhát is, tétovázik, hogy mit csináljon velük, végül behajítja az ágy alá. Utána kihúzza magát, megigazítja a zubbonyát, derékszíját – most ismét olyan, amilyennek az első belépésekor ismertük meg.

HADNAGY

Hűvösen. Különben sajnálom. Engem kötelez a bajtársiasság. Kimért léptekkel az ajtóhoz megy, kinyitja, hatásos szünet után kiszól. Tessék! Ti következtek!

Vár, de nem lép be senki. Erre ő lép ki az ajtón. Csak a Hadnagy távolodó lépései hallatszanak. Kis idő múlva belép az Őrmester, aztán a Tizedes, a Közlegény. Egymással szemben állnak, de kerülik egymás pillantását. Bizonytalanul nézegetnek körül. Halkan beszélnek.

TIZEDES

Gyűlölettel. Láttátok az arcát?

ŐRMESTER

Fogai közt szűrve. Inkább a magadét nézd…

KÖZLEGÉNY

Az ágy felé néz, visszafordul. De mért nem mozdul?

ŐRMESTER

Ő is az ágy felé néz, vissza68fordul. Mért nem!… Mert olyan okosak vagytok! Törölgeti a homlokát. Azért mondom, hogy nem lehet így…

TIZEDES

Gyanakodva. Ki akarsz golyózni?

ŐRMESTER

Megvetéssel. Megérdemelnéd…

TIZEDES

Könyörögve. Hallgassatok rám! Előveszi a gyűrött fotót, forgatja. Hagyjátok, hogy én… A képet is én találtam meg! Hirtelen az Őrmesterhez. Ugye, én találtam?

ŐRMESTER

Félrenéz. Egy órája még a kockára esküdtél.

TIZEDES

Neked volt feleséged!

ŐRMESTER

És?

TIZEDES

Egyszer azt mondtad, hogy él.

ŐRMESTER

Nyolc éve mondtam.

TIZEDES

És a fiad?

ŐRMESTER

Ingerülten. És a lányom? Mit tudom én már!

KÖZLEGÉNY

Az ágy felé mutat. Még mindig nem mozdul…

ŐRMESTER

Idegesen. Azért mondom, hogy nem lehet így! Hirtelen elhatározással. Majd én beszélek vele. Indul az ágy felé.

TIZEDES

Őrmester karjába kapaszkodik. Nem – én! Egész testében remeg.

Őrmester végigméri, szája mosolyba rándul.

ŐRMESTER

Na jó. Siess. Mielőtt letérdelnél könyörögni.

69

Tizedes nem veszi fel a gúnyt. Sugárzó arccal indul az ágy felé, mint egy alvajáró. Kezében a kép. Őrmester és Közlegény hátul maradnak, az ajtó közelében. Néhány pillanatig a Tizedest nézik, aztán hátat fordítanak, a falnak támaszkodnak. Tizedes megáll a lány mellett, de a nézőtér felé néz. Nyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán, csak az arca torzul el. Sokáig tusázik. A képet odahúzza a szájához – aztán hirtelen megfordul, mint aki menekül.

TIZEDES

Őrmesterhez, aki változatlanul a falnak támaszkodik. Nem megy… Félek… Megcsukló hangon. Mért mondtad, hogy mi temettük el?!…

Eszelős mozdulattal visszales az ágy felé, a fénykép szélét rágja, majd szó nélkül kirohan. Mintha bukdácsolna a lépcsőn. Hosszú csend. Őrmester és Közlegény egy darabig még a falnál állnak, háttal. Nem látják, hogy a lány feljebb húzódzkodik, és őket nézi; csak akkor fordul el, mikor az Őrmester becsukja az ajtót. A Közlegény is megmozdul erre. Zavartan jönnek-mennek, egymásba ütköznek a szűk helyen – mintha a lány nem is volna ott.

ŐRMESTER

Halkan a Közlegényhez. Rakd a helyére a székeket.

Közlegény aprólékos gonddal helyezi el a két széket. Őrmester újra körülnéz, hogy mit vehetne még észre. Lehajol, fölvesz valamit, mutatja.

70
ŐRMESTER

Nézd csak… Dugó. Az ilyet hova szoktad rakni?

KÖZLEGÉNY

Átveszi. Ki szoktam vinni. A lányra néz, vissza az Őrmesterre. De el is rakhatom. Zsebébe csúsztatja a dugót.

LÁNY

Feléjük fordul. Visszaküldtétek őket?

ŐRMESTER

Megrázza a fejét. Odafönt várnak. Kis szünet után. Nem vagy éhes?

LÁNY

Elmosolyodik. De igen. Csak most nem.

ŐRMESTER

Sóhajt. Tudod, kicsit őrültek vagyunk itt… Udvariatlanok. Elszokik az ember.

KÖZLEGÉNY

De frissen van takarítva!

LÁNY

Körülnéz. Nagyon szép.

ŐRMESTER

Azt éppen nem mondhatnám…

KÖZLEGÉNY

A csaphoz megy, zubogtatva folyatja. A meleg víz is folyik!

ŐRMESTER

Bosszúsan. Mit vágsz föl! Azt hiszed, érdekli?

Lány fölnevet, de mintha lyukba esett volna a nevetése, utána még süketebb a csönd.

Látod!

LÁNY

Föláll, tesz pár lépést. Nem azért nevettem. Egy kis vizet szeretnék.

ŐRMESTER

Meglepődve. Vizet? Odasiet a faliszekrénykéhez, új üveget vesz elő, pohárkát. Ez édes… Nem akarsz ebből?

LÁNY

Megrázza a fejét. Nem, sose szoktam. Egy kis vizet szeretnék.

71
ŐRMESTER

Már úgy, hogy… Bizonytalan mozdulatot tesz, a mosakodásra célozva.

LÁNY

Nem. Inni. Nagyon szomjas vagyok.

ŐRMESTER

Ja. Csalódottan lerakja az üveget s poharat.

KÖZLEGÉNY

Élénken. Várj! Kiengedem a csapot!

Amíg a Közlegény a mosdónál foglalatoskodik, Őrmester kis pillantást próbál kicsikarni a lányból, de nem nagyon sikerül. A lány fázósan összefonja a karját.

ŐRMESTER

Fázol?

LÁNY

Kis mosollyal. Nagyon meleg van itt.

ŐRMESTER

Biztos azért fázol.

LÁNY

Most már nem.

ŐRMESTER

Jó hideg vizet kapsz mindjárt.

LÁNY

Szeretem a hideg vizet.

ŐRMESTER

Szorosan a lány mellé lép, hadarva, halkan beszél. Ne félj, minden meglesz… majd én elmagyarázom, hol az átjáró… bennem bízhatsz, a Hadnagy egy mocsok… ha mondott valamit rólunk, hazudott… ha meg éhes vagy, kérjél… kiküldöm a gyereket valami ennivalóért…

KÖZLEGÉNY

Megfordul, elindul a teli pohárral. Tessék.

ŐRMESTER

Kis zavarral. Mi az – elég hideg már?

LÁNY

Átveszi a poharat. Elég… Most 72már nagyon jó lesz. Kiissza a vizet, visszaadja a poharat a Közlegénynek. Köszönöm.

Suta csönd.

ŐRMESTER

A lányhoz. Valamit akartál mondani…

LÁNY

Én nem.

ŐRMESTER

De igen. Csak lenyelted a vízzel.

LÁNY

Pedig igazán nem… Elmosolyodik.

ŐRMESTER, KÖZLEGÉNY

Egyszerre. Nem akarsz leülni?

Őrmester és Közlegény maguk is meglepődnek, hogy ilyen egyszerre szólaltak meg, s nyúltak a szék után. A szék fölött egymásra bámulnak. A lány újra fölnevet, gyorsan elkapja a végét.

ŐRMESTER

Most melyikünkön nevettél? Megmondhatod. Nem veszünk össze.

LÁNY

Arra gondoltam, hogy… mért hasonlíttok úgy egymásra?

ŐRMESTER

Hökkenten. Mi? Közlegényre néz. Ezt még senki se mondta.

LÁNY

Pedig most nagyon! Külön-külön megnézi őket.

ŐRMESTER

Pont most?

KÖZLEGÉNY

Tőle szokatlan, kamaszos nevetéssel. Én tudom, hogy miért!

ŐRMESTER

Kelletlenül. Nofene! Összefonja a karját a mellén, vár.

KÖZLEGÉNY

A lánynak. Amióta itt va73gyok, mindig azt játsszuk, hogy ő az apám. Húsz évvel idősebb, csak nem látszik, hogy olyan öreg.

ŐRMESTER

Nyel egy nagyot, de majd szétrobban. Marha jó. Tudsz még valami mást is?

LÁNY

Őszintén helyeselve. De igazán nem látszik…

Őrmester mondani akar valamit, de meggondolja magát. Kis mozdulatot tesz a lány felé, aztán megjátssza más mozdulatnak. Végül megveregeti a Közlegény hátát.

ŐRMESTER

Halkan a Közlegénynek. Ez ügyes volt – fiam. Gyorsan megfordul, a mosdóhoz megy, aztán a faliszekrénykét nyitja ki, mintha sürgősen keresne valamit.

A Közlegény utánalép.

KÖZLEGÉNY

Nem úgy értettem… Nem akartam…

ŐRMESTER

Megjátszott szórakozottsággal. Hogy? Micsodát? Lányhoz. Te meg mért nem ülsz le? Hm? Lány leül. Mit is akartam még?… Körülnéz. Ja, igen. A lányhoz fordul. Most még várnotok kell, érted? Majd én megpuhítom a Hadnagyot, bízd csak rám. Meg a két öreggel is beszélek. Továbblép, ismét visszafordul. Az átjáró miatt meg ne fájjon a fejed, valahogy megoldjuk. Töpreng. Odafordul a Közlegényhez. Ismered te is a járást ott, mi?

KÖZLEGÉNY

Igen.

ŐRMESTER

Vontatottan. Ha azt mondom, magyarázd el… el tudod magyarázni?

KÖZLEGÉNY

Igen.

74
ŐRMESTER

Le tudod rajzolni az utat?

KÖZLEGÉNY

Igen.

A neoncsőben ismét vibrálni kezd a fény. Ettől kezdve – kisebb-nagyobb szünetekkel – megismétlődik a vibrálás. De egyelőre nem vesznek róla tudomást.

ŐRMESTER

Kis hallgatás után. Nahát. Akkor más nincs is. Csend. Vagy várjatok csak… Hirtelen megfordul, sietős mozdulatokkal az asztalon kezd kotorászni. Hova az istenbe tűnt el megint?

KÖZLEGÉNY

Micsoda?

ŐRMESTER

A dugó… amit ahhoz az üveghez találtunk. Műfelháborodással. Mert szappan van, krém van, minden van, csak a rohadt dugók tűnnek el mindig!

KÖZLEGÉNY

Zsebébe nyúl, előhúzza a dugót. Itt van… Adjam vissza?

ŐRMESTER

Csöndesen. Most már hagyd. Szünet. Úgyis jövök majd… Megmondom, mit végeztem. Szünet. Te…

LÁNY

Nem néz az Őrmesterre. Tessék.

ŐRMESTER

Azért vigyázz… ne vedd el tőlünk. Neki lesz rosszabb. Meg én is egyedül maradok. Kisiet, behúzza az ajtót.

Közlegény a becsu75kott ajtóra bámul, aztán leül a másik székre. Elég sokáig ülnek így.

KÖZLEGÉNY

Sóhajtva. Akkor én… felsöpröm a szobát.

Indul a seprűért, lapátért. Lány továbbra is maga elé néz, de elmosolyodik. Aztán ő is feláll. A fiút figyeli, lépeget mellette, vele együtt hajol, fölegyenesedik – majdnem humoros ez a pantomim. De egy idő múlva egyáltalán nem humoros már. A lány visszahátrál a székig, újra leül. Közlegény abbahagyja a söprögetést, de háttal marad a közönségnek. A fénycső – hol erősebben, hol gyengébben – változatlanul vibrál. A lány sírni kezd, Közlegény erre fordul meg. Odamegy hozzá, letérdel, ölébe hajtja a fejét. Olyan természetességgel csinálja, mintha hosszú beszélgetés előzte volna meg ezt a mozdulatot.

LÁNY

Nem igaz, hogy hasonlíttok egymásra. Csak azért mondtam, mert láttam, hogy szeret. De engem biztos gyűlöl most…

KÖZLEGÉNY

Ne félj… nem olyan.

LÁNY

Tényleg a fia vagy?

KÖZLEGÉNY

Túlzó nevetéssel. Dehogy! Ahogy te az ő lánya. Elkomolyodik. Játékból. Meg hát, ő nevelt fel… Amit tudok, mindenre ő tanított. Az alkatrészek nevét hallottad már?

LÁNY

Nem.

KÖZLEGÉNY

Iskolásan. Cső, lobbantyú, 76závárzat, závárzatok, ütőrugó, adogató, závárzat… Elakad.

LÁNY

Megpöccinti a fiú orrát. Nem is tudod már!

KÖZLEGÉNY

De igen… csak nem jut eszembe. Kis mosollyal. Pedig hányszor megvert!

LÁNY

Szórakozottan. Egyszer engem is megvertek… még otthon. De már nem emlékszem, miért.

Csönd.

KÖZLEGÉNY

Nem akarsz mesélni az apádról?

LÁNY

Most?

KÖZLEGÉNY

Hümmentve bólint.

LÁNY

Mit szeretnél hallani?

KÖZLEGÉNY

Ami eszedbe jut. Szünet. Szoktál úgy lenni, hogy egyszer csak látod?…

LÁNY

Néha. De sokszor mégse tudom…

KÖZLEGÉNY

Én már biztos nem emlékszem úgy, mint te. Mint te a saját apádra.

LÁNY

Halkan. Ezt mért mondod?

KÖZLEGÉNY

Nem akarsz beszélni róla?

Csönd. A lány a fiú nyakán kulcsolja össze a kezét.

LÁNY

Most nem. Melyik a te ágyad?

KÖZLEGÉNY

Ott fönt… a legfölső.

LÁNY

Mindet te szoktad bevetni ilyen szépen?

KÖZLEGÉNY

Nem mindet, csak a Hadnagy úrét.

77
LÁNY

A csizmáját is te pucolod?

KÖZLEGÉNY

Igen.

LÁNY

A ruháját is?

KÖZLEGÉNY

Azt is.

LÁNY

És az őrmester hagyja?

KÖZLEGÉNY

Muszáj.

LÁNY

Én nem hagynám az ő helyében.

Hosszú csönd.

KÖZLEGÉNY

Ha ő nem hoz ide, sose találkozunk.

LÁNY

Elveszi a kezét a fiú nyakáról. Csak most.

KÖZLEGÉNY

Lassan elhúzódik. Hát nem?

Közlegény föláll, lány ülve marad.

KÖZLEGÉNY

Nem néz a lányra. Milyen volt a garázs, amire emlékszel?

LÁNY

Üres hangon. Nem garázs volt… egy pályaudvarról vittek el.

KÖZLEGÉNY

Halkan ismétli. De az a garázs milyen volt?

LÁNY

Nem garázs volt… csak a pályaudvarra emlékszem.

Hosszú csönd.

LÁNY

A fiúhoz lép, a mellére bukik. Nem érted?

KÖZLEGÉNY

Simogatja a lány haját. De…

LÁNY

Még jobban a fiúhoz bújik. Mégis, hogy faggatsz…

KÖZLEGÉNY

Félsz?

78
LÁNY

Megrázza a fejét a fiú mellén. Most már nem. Felnéz mosolyogva. Pedig még a nevedet se tudom! Talán nem is tudnám kitalálni.

KÖZLEGÉNY

Én se a tiedet. Kis szünet után. Vagy próbáljuk meg?

A neoncső egyszerre erősebben vibrál, pár pillanatra kihagy a fénye. Lány riadtan néz föl.

LÁNY

Nem ! Halkabban folytatja. Nem hallasz semmit?

KÖZLEGÉNY

Kifelé fülel. Csak a lámpa. Mért ijedtél meg? Reszketsz…

LÁNY

Kicsit.

Csönd.

KÖZLEGÉNY

Bántott a Hadnagy?

Lány visszahajtja a fejét a fiú mellére.

Nézz rám…

A lány fölnéz.

LÁNY

Azt hittem, megérzed rajtam.

Hosszabb szünet.

KÖZLEGÉNY

Ne haragudj…

LÁNY

Buta…

KÖZLEGÉNY

Megérdemelném, hogy megbüntess.

LÁNY

Kis mosollyal. Hogyan?

KÖZLEGÉNY

Azt nem tudom… huszonöt fekvőtámasz… vagy „Feküdj! Föl! Feküdj! Föl!” – Ahogy a gólyákkal szokták.

LÁNY

Egyre nagyobbra mereszti a szemét; elengedi a fiút. Azok kik?

KÖZLEGÉNY

Aki kisebb meg ügyetlenebb.

79
LÁNY

Te nem vagy kisebb nálam! Én vagyok a fiatalabb…

KÖZLEGÉNY

Persze. De mondjuk, ha nem bátyád volnék, hanem az öcséd…

Lány a fiú szájára teszi a kezét, pár pillanatig így állnak. A neoncsőben ismét vibrálni kezd a fény; fölnéznek rá.

LÁNY

Miközben a lámpát nézi. Játsszuk azt?

KÖZLEGÉNY

A lámpát nézi ő is. Jó. Nevet. De akkor parancsolnod kell. A gólyáknak parancsolni szoktak. Mit csináljak?

LÁNY

A lámpára mutat. Nem szeretem, hogy pislog. Mintha valaki folyton jönni akarna…

KÖZLEGÉNY

Kihúzza magát. Igenis. Föláll a székre, a csövet kocogtatja, közben lenéz a lányra. Különben már tíz éve pislog. Amióta itt vagyok. Ez az egy, ami nem működik jól. Tovább kocogtat.

LÁNY

Hagyd akkor… nem fontos.

KÖZLEGÉNY

Várj… Azért megpróbálom.

A neoncső drótjával babrál – a lámpa végképp kialszik. Sötétségbe borul a színpad; és így is marad a jelenet végéig.

LÁNY

Puff! Ezt jól megjavítottad.

Csönd.

KÖZLEGÉNY

Pedig nem akartam.

Csönd.

80
LÁNY

Most megbüntetnek?

Dobbanást hallani a sötétben: a fiú lelépett a székről. A továbbiakban semmi nesz, csak a beszélgetésük. A két hang váltakozva egymáshoz közel, majd egymástól távol hallatszik fel.

LÁNY

Hová mész?

Csönd.

LÁNY

Mit keresel?

Csönd.

KÖZLEGÉNY

Gyufát. Máskor mindig van nálam… most meg egy szál se! Biztos az Őrmester úrnál maradt.

LÁNY

Hagyd most…

Csönd.

KÖZLEGÉNY

Nem is kerestem. Közlegény gyufát gyújt, a láng megvilágítja az arcukat, ahogy egymással szemben állnak.

LÁNY

Csak megtaláltad?

KÖZLEGÉNY

Fújd el.

LÁNY

Elfújja a gyufát. Így egészen más. Ezt a sötétet mi csináltuk.

Csönd.

KÖZLEGÉNY

Most legalább megtudod, milyen nálunk…

LÁNY

A színpad jobb széle felől. Nálatok nincs is temető?

KÖZLEGÉNY

A színpad bal széle felől. Nappal is tudunk éjszakát csinálni… éjszaka meg nappalt. Külön áramfejlesztőnk van.

81
LÁNY

Továbbra is jobbról. Nagyon büszke vagy rá…

Csönd.

KÖZLEGÉNY

Már szintén jobbról. És nálatok? Nálatok nincs?

LÁNY

Csak gyertya. Van egy színes gyertyánk is.

Csönd.

LÁNY

Kis hangon, a színpad bal széle felől. Gólya! Gólya…

Csönd.

LÁNY

Hangosabban. Bátyó!…

Lány halkan fölnevet. Aztán megint. Egyszer-egyszer a fiú is. Nevetésük hol innét, hol onnét hallatszik fel. Egyre inkább elcsöndesednek. Kitartott, hosszú csönd.

Hirtelen kivilágosodik a színpad.

Őrmester a földön ül, a Tizedes mellette térdel. Szótlanul kockáznak, de most szabályosan, pohárban rázogatják a kockát. Pár pillanatig csak a monoton üvegkocogás töri meg a csendet. Hadnagy az ágyon fekszik. Szeme nyitva, de mozdulatlan. Lehet, hogy hallja, ami körülötte elhangzik, lehet, hogy nem. Néhány dobás után a Tizedes nem nyúl a pohárért; kissé félrefordulva a zubbonyzsebéből előcsúsztatott fényképet bámulja. Viselkedésén ott kísért a tétovaság, ami a lánnyal való utolsó jelenetét idézi. Őrmester fölnéz, dob helyette. Egy darabig türelmesen vár.

82
ŐRMESTER

Te következel.

TIZEDES

Zavartan visszasüllyeszti a fényképet. Én?

ŐRMESTER

Hát kicsoda? Van, akinek derogál a kocka… nekünk nem derogál.

TIZEDES

Dob, de nem nézi meg.

ŐRMESTER

Meg se nézed?

TIZEDES

Úgyis kettes.

ŐRMESTER

Megnézi a kockát. Hármas.

TIZEDES

Halkan, de kitartóan nevet.

ŐRMESTER

Ordít. Ne nevess! Halkan. Dobjál még egyszer.

TIZEDES

Elkomolyodva. Most már jönniük kell. Hatodik órája, hogy elmentek. Az Őrmesterre néz. Tudod, hogy a két öreg százhuszonhárom? Hatvan meg hatvanhárom, az százhuszonhárom.

ŐRMESTER

Szedd össze magad. Dobjál.

TIZEDES

Dob, megnézi. Három.

ŐRMESTER

Na látod. Nem is rossz. Ha azt vesszük, hogy egyes is lehetne… Rázogatja a pohárban a kockát. Ha a hármas átjárót megtalálják, talán nem lesz baj. Legalább lesz valami haszna! Rajtunk kívül aztán úgyse… a fene se… De nekünk, ugye, tilos! Drága az életünk! Csak parancsra dögölhetünk… Mégis akadnak, akiknek derogál kimenni. Dobjál.

TIZEDES

Te következel.

ŐRMESTER

A kezében tartott pohárra bámul. Én? Leborítja a poharat, úgy hagyja.

83
TIZEDES

Figyelj csak! Fölemeli a poharat, szórakozottan fújni kezd bele. Tizenhét… hatvan… hatvanhárom… Mennyi az? –

ŐRMESTER

Tudom én? Ceruzát vesz elő. Add össze. Kis szünet után. Különben nem lehet tizenhét… A Kölyöknél biztos fiatalabb.

TIZEDES

Most a ceruzát rágja. Akkor csak száz… százharminckilenc… – Mit gondolsz, az elég? Szerinted mit csinálnak, ha megtalálják? Gurítják hazáig?

Egy darabig némán kockáznak.

ŐRMESTER

Mért tőlem kérdezed? Mindenki alszik? Nem fordul a Hadnagy felé, a Tizedesre néz, mintha annak beszélne. Persze, ha már mind ilyen rongyok voltunk… Mi maradhat a végén?! Dob, megnézi. Majdnem. Kis nevetéssel. De csak majdnem! A hatosért tenni is kellett volna valamit… Nem?

TIZEDES

A Hadnagy felé int. Nem alszik.

ŐRMESTER

Szeretem, amikor ilyen értelmes vagy. De még ez is jobb, mint ha valaki süket. Kis szünet után. Volt neked már kutyád?

TIZEDES

Sűrűn bólogat. A Madár?

ŐRMESTER

Kutyád, azt kérdeztem.

TIZEDES

Madárnak hívták.

ŐRMESTER

Az se rossz. Vagy még jobb is… Magában hümmöget. Madár… Akkor te is tudod, hogy van. Ha egyszer kezedbe kerül egy, nem azt csinálod, hogy igyekszel fölnevelni? A szívedet beleadod, a májadat, a fa84latot megosztod vele… még egy kutyával is. Egy madárral! Hiszen a tied, nem? Jogod van hozzá. Ha nem nyúlsz utána, ott döglik valami gyapotbálán… mindegy, hogy hol. Akkor kinek van joga hozzá? Ordít. Ki köphet bele a tálba?

TIZEDES

Bizonytalanul, az ágy felé. Hadnagy úr…

ŐRMESTER

Rám figyelj most. Nem kell fölébreszteni.

TIZEDES

Csak azt gondoltam, egy világítórakétát lőhetnénk fel… Mit csinálnak, ha nem találják meg?

ŐRMESTER

Elintézzük. Ha félórán belül nem jönnek – kettő kimegy, és átvezeti őket.

HADNAGY

Anélkül hogy megmozdulna. Senki se hagyja el a körletet.

ŐRMESTER

Ő se fordul hátra. Mondtam. Kettő kimegy, és megkeresi őket.

HADNAGY

Mint fent. Senki se hagyja el a körletet.

Csönd.

ŐRMESTER

Odamegy a hangosbeszélőhöz, fölkattintja. Gyere le. Beszélni akarok veled.

KÖZLEGÉNY HANGJA

Igenis.

Őrmester lekattintja a készüléket, visszaül a földre. A poharat ütemesen a földhöz ütögeti. Közben a Hadnagy – ugyanolyan kimért mozdulatokkal, mint az Őrmester – odalép a készülékhez, most ő kattintja fel.

85
HADNAGY

Fönt marad. Megértette? A válasz bevárása nélkül elzárja a készüléket, visszafekszik az ágyra.

ŐRMESTER

Tizedes elé tolja a poharat. Na, mi az – miért nem dobsz?

TIZEDES

Rázogatni kezdi a poharat, hirtelen abbahagyja. Nem bírom tovább…

ŐRMESTER

Most már csak bírd! Ha eddig bírtad. Inkább a kutyádról beszélj. Visszaveszi a poharat, dob. Azt mondtuk, ugye, hogy jogod van hozzá… a tied… Vagy vegyük azt, hogy más mit csinálna? Fölveszi a kockát, megnézi. Ötös. Mondom, hogy igazam van! Az ember tudja, mikor van igaza – még ha a parancs pofázik is, hogy kuss… semmi közöd hozzá! Mármint hogy nekem… De ki volt az, aki szó nélkül lelépett? Vagy én talán nem szívesen „pityegtem” volna? Szünet. Nem várok hálát. Egyáltalán. Ordít. De azt se, hogy a hátam mögött csomót kössenek!

Ismét szótlanul kockáznak.

TIZEDES

Bűnbánóan. Te… szeretnék valamit…

ŐRMESTER

Hm?

TIZEDES

Nem igaz, amit délelőtt mondtam.

ŐRMESTER

Mit mondtál?

TIZEDES

Hogy láttam, mikor a budiba kivitted. Hazudtam. Sose vetted el tőlem. De ha akarod, legyen közös. Egy hétig nálad, egy hé86tig nálam. Én nem akarok csomót kötni a hátad mögött…

ŐRMESTER

Halkan. Jó. De azért szedd össze magad.

TIZEDES

Most már jobban vagyok. Csak jönnének már… Nevet. Emlékszel? A retikül… Azért csoda, hogy úgy megmaradt! Persze, az mégiscsak pince volt, betonpince, nem kint a mezőn! Kis szünet után. Nem kellene indulni?… Az ágy felé néz.

HADNAGY

Anélkül hogy megmozdulna. Senki se hagyja el a körletet. A Tábornok úr parancsa.

ŐRMESTER

Nem hallod? Dobjál!

Tizedes tétován rázza a poharat; közben belép a Közlegény. Megáll az ajtóban. Tarkóján nagy, ragasztott kötés. Roggyant vállal, bizonytalanul lép. Csak a Tizedes néz rá, Hadnagy és Őrmester nem mozdulnak. Közlegény igyekszik elkerülni, hogy szembenézzen velük.

ŐRMESTER

Nem fordul hátra. Te vagy az?

KÖZLEGÉNY

Én.

HADNAGY

Mint fent. Azt mondtam, fönt marad. Ez parancsmegszegés.

ŐRMESTER

Közlegény helyett. Az. Gúnnyal. De reggel óta úgyse csinálunk mást… a legfelsőbb direktívák szellemében! Most megengedünk magunknak egy kis kimenőt. Lassan föláll, a Közlegényre néz, de az elfordítja a fejét. Mi van a nyakaddal?

87
KÖZLEGÉNY

Már nem fáj.

ŐRMESTER

Közelebb lép, nézi a kötést. Jó kis ütés volt! Pontos. Ha két centivel följebb… De látszik, hogy szeretettel ütöttek le. Csak kicsit ügyetlen a kötés. Nem nagy szakértelemmel csinálták.

KÖZLEGÉNY

Most már nem fáj. Továbbra se néz az Őrmesterre.

ŐRMESTER

Éppen rólad beszélgettünk. Szünet. Rólad is.

TIZEDES

Az ágy felé pillantgat, megfogja az Őrmester karját. Gyere… kockázzunk.

ŐRMESTER

Elhúzza a karját, nem néz a Tizedesre. Félórát adtam magunknak. Utána kimegyünk a Csatornához. Megnézi a karóráját. Még van negyedóránk.

HADNAGY

Mint fent. Reggel leltárellenőrzés! Ha elfelejtettétek volna.

ŐRMESTER

Újra megnézi az óráját. Még van tizenöt percünk. Körülnéz, mintha a szavai hatását várná. Tudjátok, mennyi az? Mennyi az örökkévalóság? Annyi csak elég, hogy az ember megpróbáljon őszinte lenni? Közlegényhez. Hm?

KÖZLEGÉNY

Kínlódva. Már elmondtam, Őrmester úr…

ŐRMESTER

Közbevág. Újra akarom hallani.

Csönd.

ŐRMESTER

Mintha csak általánosságban 88beszélne. Valaki azt mondta az előbb, hogy inkább akkor brillíroztam volna, mikor értelme volt a vallatásnak. De köszönöm. Inkább bízzák rám… Az olyan vallatást átengedem másnak. – Na, és a válasz? Tizedeshez. Hallottad!

TIZEDES

Bizonytalanul, idéző hangsúllyal. „Ehhez a hanghoz nincs joga…”

ŐRMESTER

Hirtelen indulattal. De leütni egy bajtársat, egy kölyköt, akit én kapartam össze… én hoztam ide! Ahhoz van jogunk! Csöndesebben. És még örülhet is, hogy nem golyót kapott… Az ágy felé. Igaz?

HADNAGY

Mint fent. Igaz.

ŐRMESTER

Közlegényhez. Nekem nem vagy hálás?

KÖZLEGÉNY

De igen…

ŐRMESTER

Keserű gúnnyal. Azért vonultatok el a Hadnagy úrral! Mert úgy érezted, hogy mindannyiunkra tartozik! Azért hazudtad, hogy beverted a nyakad, mert kímélni akartál? Hálából? Bizalomból?

KÖZLEGÉNY

Nem voltam magamnál. Hadnagy úr a karjában vitt le a kötözőbe.

ŐRMESTER

Utána meg ide se lökted a képed. Csak egyszer. Nagy nehezen.

KÖZLEGÉNY

A raktárban voltam.

ŐRMESTER

Mint a kiskutya! Elviszi elásni, elkaparni – mi?

Csönd.

89
ŐRMESTER

A Közlegény mögé lép, a nyakát nézi. Tudod, én mikor kötöztelek utoljára? Tízéves voltál. De akkor tényleg a csapóajtó vágott fejbe.

Tizedes leül a földre, kockát dobigál. A képet is előveszi, nézegeti, néha elmosolyodik közben, ismét elkomorodik az arca. Föl-fölfigyel a beszélgetésre.

ŐRMESTER

Mondd… amikor lejöttünk ide a lányért… mért nem akartad, hogy mi is fölmenjünk a figyelőbe? Kis szünet. Jó… el akartál még búcsúzni. De csak mi nem kellettünk? A Hadnagy úr nem zavart?

KÖZLEGÉNY

Kínlódva. Nem tudtam, hogy ott lesz… Ott lesett rám.

Hadnagy hirtelen fölkel az ágyról, elindul a faliszekrényke felé. Egy pillanatra megáll.

HADNAGY

Most már elég. Szüntessétek be! Szekrénykéhez lép, teletölt egy nagy poharat, egy hajtásra kiissza.

ŐRMESTER

Mereven nézi a Közlegényt. Mért ütött le?

HADNAGY

Úgy emlékszem, ezt már tisztáztuk. A földön ülő Tizedesre pillant. Vagy mind bediliztek most? Legjobb volna, ha ezt a… ezt az egészet… És ez rám is vonatkozik. Hiba volt. El kell felejteni. Nagyon az orrotokba ment a szaga! A mezítláb… a puha föld… Közlegényhez. És különösen te hallgass!

90
ŐRMESTER

Nyugtalanul. Hogy?!

HADNAGY

Tudja ő nagyon jól. Hogy mért így jobb.

ŐRMESTER

Zubbonyánál fogva megrázza a Közlegényt. Beszélj

HADNAGY

Kis mosollyal. És ha nincs kedve előtted?

ŐRMESTER

Újra megrázza a Közlegényt. Beszélj!

HADNAGY

Mit akarsz tőle?

Csönd.

ŐRMESTER

Közelebb lép, már egész a Hadnagy arcánál van. Vissza akarom kapni…

Hadnagy hangtalanul nevet.

ŐRMESTER

Nagyon halkan kezdi. Jogom van hozzá! Jogom! Nem fogod lekenyerezni! Nem fogod ellenem uszítani! Nem csinálunk belőle rongyot! Azért, mert nektek kijutott… nektek kettőtöknek – ennyi már elég is, hogy a hátunk mögött?… Ölbe vegyük, kötözgessük – hogy a végén még ő legyen hálás?

HADNAGY

Még mindig nevet. Parancsolj! Senki se veszi el tőled. Ha már annyira aggódsz… Csönd. Hadnagy leül az asztal mellé. Különben – tényleg van mit menteni rajta.

ŐRMESTER

Elbizonytalanodva. Mit csinálni?…

HADNAGY

A Közlegényre néz, aki lesütött szemmel áll. Semmi.

ŐRMESTER

Ordít. Hallani akarom!

91
HADNAGY

Ne ordítson. Halljuk.

ŐRMESTER

A néma Közlegényt nézi. Na jó! Jó! Jó. Odamegy a mosdóhoz, vizet csurgat a nyakára.

HADNAGY

Tizedeshez. Hozza ide azt a kockát. És mit ül folyton a földön? Nem elég, hogy a föld alatt vagyunk?

Tizedes odaviszi a poharat a kockával.

HADNAGY

Dobjon!

Tizedes kifejezéstelen, de elszánt arccal nemet int; visszaül a földre.

HADNAGY

Kiált. Azt mondtam, dobjon!

Tizedes újra megrázza a fejét. Őrmester nem törülközik meg, vizesen jön vissza a csaptól.

ŐRMESTER

Maga mért kiabál? Halljuk.

HADNAGY

Közlegényhez, halkan. Gyere ide.

ŐRMESTER

Megragadja a Közlegény karját. Én hívattalak le a figyelőből!

HADNAGY

Mosolyog. Helyes. Arca hirtelen megkeményedik. De a fegyelem kérdésére még visszatérünk. Erre valamennyiüket figyelmeztetem. Burogatni kezdi a poharat, nem mozdul el az asztaltól; mint aki csapdába esett.

ŐRMESTER

Maga felé fordítja a Közlegényt. Velük akartál menni?

KÖZLEGÉNY

Bólint.

ŐRMESTER

És a lány nem akarta?

KÖZLEGÉNY

De… csak…

ŐRMESTER

A Hadnagy őt is megfenyegette?

92
KÖZLEGÉNY

Nem…

ŐRMESTER

Hát?

KÖZLEGÉNY

Engem féltett a Hadnagy úrtól.

HADNAGY

Anélkül hogy felnézne. Annyit egy lány is tudhat, hogy mi jár a parancsmegszegésért. Kis szünet. Ha nem azonnal – akkor később. Csak most néz fel.

ŐRMESTER

Fojtottan. Pontosan. Megvárod, míg elindul, és hátulról lövöd le, mint egy kutyát!

HADNAGY

Dob magának. Nem lőttem le.

ŐRMESTER

Nem… Csak rosszabbat csináltál vele.

HADNAGY

Újra dob. Vagy ő magával.

TIZEDES

Hazudik! Sumákol!

HADNAGY

Hozzám őszinte volt. Igaz – nem volt magánál… De hát! Kemény mosollyal néz fel. Egy parancsnok elégedjék meg olyan őszinteséggel, amilyen jut neki. Köztetek ezt is megtanultam. Közlegényhez, halkan. Gyere. Ha már senki se akar velem…

Mind a Közlegényre néznek. Közlegény kínban van. Őrmesterre sandít, de annak meg se rezzen az arca. Így állnak pár pillanatig, aztán a Közlegény a pohár után nyúl.

ŐRMESTER

Rekedten. Csak rajta! Nyugodtan. Nem kell szégyellni, fiam. Ha köpsz rám – köpjél! Keserűen. Neked van igazad. Így vagy úgy – mégiscsak élsz! Kicsit nyakcsigolyán 93vágtak figyelmeztetésül… de miért ne? Vagy engedték volna, hogy legalább te becsülettel csináld végig… legalább helyettünk is? Nem könnyű hősnek lenni. Látod! Nevet. Itt ülsz, vele kockázol… Elkomolyodik. Most aztán ideális! Szépen el vagyunk konzerválva, jöhet a Tábornok úr. Nem lesz hiány a készletben…

HADNAGY

Eddig fegyelmezetten burogatta a poharat, mintha feladatot teljesítene. Meddig akarja folytatni?

ŐRMESTER

Végkimerülésig.

HADNAGY

Asztalra csapja a poharat. De hát mit akar?

ŐRMESTER

Tagolva. Helyrehozni. Amit lehet. És ha nem késő… Hirtelen, a Közlegényhez. Melyik átjáróhoz küldted őket?

KÖZLEGÉNY

Halkan. Az egyeshez.

ŐRMESTER

Felkiált. Az a legrosszabb!…

HADNAGY

Felugrik. Kiadtátok a térképet?

TIZEDES

Én is kiadtam volna.

HADNAGY

Ez árulás! Haditörvényszék!

ŐRMESTER

Én parancsoltam.

HADNAGY

És ha kémek?

KÖZLEGÉNY

Kiáltva. Nem azok!

HADNAGY

Metsző gúnnyal. Nocsak! Védjük a húgocskánkat? Azt hiszem, jobb lesz, ha… Figyelmeztető mozdulattal fejezi be a mondatot.

Csönd.

94
ŐRMESTER

Halkan. Hogy?! Húgod? A húgod?

KÖZLEGÉNY

Izgatottan. Nem… Csak azt játszottuk…

HADNAGY

Nekem mást gagyogtál a kötözőben!

Őrmester a Közlegényre néz, aztán a Hadnagyra. Közlegény lehajtja a fejét.

ŐRMESTER

A Közlegénynek, halkan. És te még itt vagy? Nem szöktél utána? Hatalmas pofont ad a Közlegénynek.

HADNAGY

Fölemeli a kezét. Őrmester!

ŐRMESTER

Ordítva. Takarodj ! Takarodj utána! Átöleli a Közlegényt. Gyere!

Kirohannak az ajtón.

HADNAGY

Támadó lendülettel ugrik utánuk. Itt maradtok! Megtil…

TIZEDES

Előrántja a revolverét, oldalról a Hadnagyra tartja. Kuss!

A nyitott ajtón behallatszik a távolodó léptek dobogása. Hadnagynak mosolyba rándul az arca.

HADNAGY

Szóval, így vagyunk.

TIZEDES

Így.

Hosszú csönd.

HADNAGY

Most mit óhajt csinálni?

TIZEDES

Megvárjuk, amíg visszajönnek. De esetleg kockázhatunk is. Ha megígéri, hogy nem kapkod. Muszáj vigyázni. Kicsit remeg a kezem.

95
HADNAGY

Kis fáradtsággal. Hagyjuk ezt.

Hosszú csönd.

TIZEDES

Le akar ülni?

Hadnagy lezöttyen a székbe az asztal mellett.

TIZEDES

Nem ide. Oda üljön. Tizedes az ágyak felé mutat.

Hadnagy először az ágyakra néz, aztán a Tizedesre. Nem szól. Fegyelmezetten nekidől az ágylétrának. Tizedes a háta mögé lép, szorosan.

TIZEDES

A négy közül melyik ágyat… használta?

HADNAGY

Anélkül hogy megfordulna. Egyiket se. Arcán kényszeredett mosoly. Most már boldog?

TIZEDES

Nem. De most már ez se segít magán. Felmutat. Oda menjen föl. A legfölsőre. Az a Kölyöké. Kérjen bocsánatot.

Hadnagy nem mozdul.

Nem hallotta? Oda, a legfölsőre.

Hadnagy lassan föllépked, fönt hanyatt dobja magát. Tizedes visszahátrál az asztalig, szemmel tartja a Hadnagyot. Kicsit maga is tétova, nem tudja, mihez kezdjen. Leül a földre, a kockával játszik, a revolvert se teszi le a kezéből.

TIZEDES

Fölpillant a Hadnagyra. Mért nem hangosan imádkozik? Ne szégyellje. Most lövik fel mindjárt a világítórakétákat… Mosolyog. Aztán egyszerre világos lesz. Most már hamarosan húsvét… Magának nem szokott eszé96be jutni? Nekem még a hordóról is ez jutott eszembe… Meg a pince. Amikor megtaláltuk a retikült, akkor is világos lett… egyszerre akkor lett világos. Mikor már meghalt. Újra fölnéz. Mért nem imádkozik? Csak nem fél? Nevet. Biztos még soha életében nem volt kutyája… olyan igazi kutyája. Madár! Biztos azért…

Csönd.

HADNAGY

Anélkül hogy megmozdulna. Biztos. Csak most már késő. Nektek is.

Tizedes a kockát gurigálja. Távoli sorozatdörrenés hallatszik. Hadnagy hirtelen felül, Tizedes is felugrik, Hadnagyra fogja a revolvert. Így nézik egymást némán.

TIZEDES

Ez a maga bűne…

HADNAGY

Nem! Hebeg. Nem én…

TIZEDES

Mint aki ítéletet olvas fel. Ezek ők. Ez a maga bűne. Kezdje…

HADNAGY

Nem lehet…

TIZEDES

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… – Folytassa!

HADNAGY

Szenteltessék meg a Te neved… jöjjön el a Te országod… Elakad.

TIZEDES

A Te országod…

HADNAGY

Legyen meg a Te akaratod… Elakad.

TIZEDES

Tovább!

HADNAGY

Miképpen a mennyben… úgy itt a földön is… Elakad.

97
TIZEDES

Tovább!

HADNAGY

Nem tudom…

TIZEDES

Hogyhogy nem? Pedig most jön még! – Úgy itt a földön is… a földön is… Ő sem tudja tovább. Na mindegy. Kezdje elölről!

Hadnagy engedelmesen motyog, de inkább a ritmusát lehet kivenni, a szavakat nem. Tizedes kihúzza a tárat a revolverből, megnézi, erősen visszalöki. A csattanásra a Hadnagy megemeli a hangját, két keze összetéved, úgy marad. Mikor elhallgat, Tizedes a revolverével kocogtat sürgetően. Elég sokáig tart ez. Aztán közeledő lábdobogás hallatszik; majd egyre lassuló léptek. A nyitott ajtó felé fordulnak. Először az Őrmester lép be, utána a Közlegény. Látszik rajtuk, hogy rohantak; s érződik, hogy nem sokat fognak beszélni. Mindent hosszan néznek meg, egymást, a tárgyakat.

TIZEDES

Még mindig a Hadnagyra tartja a revolverét. Melyik robbant?

ŐRMESTER

Az egyes aknazár.

Csönd.

TIZEDES

Akkor fuccs.

Csönd.

ŐRMESTER

Tizedeshez. Érted jöttünk vissza. Őrmester leoldja a derékszíját, ledobja a földre. Tedd le a revolvert.

98

Tizedes zsebébe csúsztatja a revolvert, ő is leoldja a derékszíját, ledobja a földre. Közlegény szintén. Pár pillanatig így állnak. Közben a Hadnagy – hátát a létrának döntve – lassan lefelé lépked. Őrmester odamegy a Közlegényhez, letépi a két vállpántját; Közlegény az övét. Tizedes a magáét kezdi lerángatni, az Őrmester segít befejezni. A Hadnagy ekkor már lent áll, mögöttük. Reszket; reménykedik; bosszút állna; fél.

HADNAGY

Legalább reggelig várjatok… tudjátok, mi ez?… gondoljátok meg… esküt tettetek!… és hová?… kihez?… bajtársak voltunk!… hány tél meg nyár!… és soha semmi… vagy azt hiszitek, csak én?… ti meg ártatlanul, mint cukor a selyempapírban?!… azt hiszitek?… hogy elfelejtik, ami volt?… még a szátok széle is véres!!… csak itt hisznek nektek!… megvolt mindenetek… az éjszakák, amikor énekeltünk! Őrültek vagytok!!… Ordít. Hozzátok beszélek!!!

Míg a Hadnagy beszél, némán jönnek-mennek. Apró tárgyakat szedegetnek össze, a szekrénykéből, a mosdó mellől. A zsebeiket ürítgetik. Van, amit visszaraknak, van, amit földre szórnak. Mintha nem is látnák a Hadnagyot, aki folyton a nyomukban van. Mikor rájuk ordít, szótlanul ránéznek, folytatják a járkálást.

HADNAGY

Izzadva, halkan. Hallgassatok 99rám… nem jobb, hogy így?… Nemsokára húsvét… ti mondtátok… akkor úgyis világos lesz… egyszerre világos… most már nem tarthat soká… vége lesz… puha lesz a föld… csak addig kell kitartani!… hallgassatok rám…

Őrmester és Tizedes letérdelnek, kezdik előhúzni az ágy alól a három egyforma, fogantyús faládát.

HADNAGY

A Közlegényhez. Emlékszel, mit mondtál a kötözőben? Hogy mért csak leütöttelek… hogy jobb lett volna, ha te is… De én azt akartam, hogy élj!

KÖZLEGÉNY

Artikulálatlan hangon. Elég!

Közlegény a Hadnagyra emeli a kezét; de nem üt. A Tizedesre mered, aki éppen előhúzza az ágy alól a három letépett ruhát. Csöndben nézik. Már kezükben a kis faláda. Egyszerre fordulnak a Hadnagy felé. Lassan megindulnak. A Hadnagy az ajtó felé hátrál, kezét széttárva, mintha az utat akarná elállni, de úgy összetömörülnek előtte, hogy csak feltartott karja látszik, a motyogása hallatszik.

HADNAGY

Vissza… vissza!… És a Tábornok úr?… Úgyis elfognak… elfognak benneteket…

Sorban kilépnek az ajtón, anélkül hogy visszanéznének. Hadnagy a nyitott ajtónak támaszkodik. Távolodnak a lépések. Hosszú csend, 100majd csörömpölni kezd a telefon; erre összerázkódik. Hátrálva az asztalig lépked, lenyúl a kagyló után. Végül mégse veszi fel. Lezöttyen a székbe.

Függöny

1959
101 102
Az ablakmosó
Burleszk-tragédia egy felvonásban
103 104
Személyek
ABLAKMOSÓ
TOMI
ANNI, a felesége
HÁZMESTER
HÁZMESTERNÉ
NUSI
I. OVERALLOS
II. OVERALLOS

Bemutatták

Miskolc, 1963, Nemzeti Színház

Augsburg, 1966, Komödie

Párizsi Rádió, 1968

105 106

Halk dzsessz fogadja a közönséget, háromdimenziós hangtechnikával. A dzsessz stílusa különböző tájjellegzetességek keveréke, egyvelegszerű s mintegy előre érezteti, hogy amihez bevezetőül szolgál: valamikor a mában történt vagy történik. Közben leereszkedik a plakátfüggöny: absztrakt és bántóan naturalista képelemekből összevágott, zsúfolt montázs. A képelemek jó része – hídtraverz, pálmafa, hernyótalp, kiállítási anyakoca a malacaival, meztelen női combok, lemetszett felhőkarcolócsúcs a tenger fölött, angol W. C., üres szónoki emelvény, romvárosrészlet, Marcus Aurelius szobra, hátsó nézetből egy bikanyakú férfifej feltartott s ökölbe szorított kézzel stb. – mindez inkább csak hangulatkiegészítő. Nem középütt, de feltűnő helyen: benzinkút, két ráakasztott harmonikacsővel. S különböző olvashatatlan felírások. Csupán két felírástöredék értelmes valamelyest
ROL-ROL A KLASSZIKUS – ÉLJEN A JÖVŐ.
A Plakátfüggöny felgöngyölődik, s vele a zene is elúszik.
Csend.
107 A színpad majdnem sötét.
Jobboldalt rekeszekre osztott, nagy, üveges ablakráma: rézsút magasodik, s enyhén előredől. Az ablakon túlról távoli neonreklámok fénye szűrődik be. Ebben a pirosas derengésben rajzolódik ki a baloldalt álló heverő. Tomi és Anni feküsznek rajta, összefonódva, mindketten pizsamában. Kívülről halk fütyörészés hallatszik. Kis idő múlva – a fekete körfüggöny középső része felől – éles pászma kutatja végig a színpadot: olyan, mint valami tolvajlámpa fénye. Egy pillanatra megállapodik a heverőn. Tomi álmosan, kócosan felül, bizonytalan mozdulatot tesz a fény felé, majd ismét átöleli Annit. A fénypászma elhúzódik róluk, tétován másutt keresgél, kialszik. A fütyörészés felerősödik kint; szinte várnánk, hogy belépjen valaki. Néhány pillanat múlva – rövid keresgélés után – a fénysugár újra visszasiklik a heverő párra.
Tomi – miután a fény megint kialudt – bosszúsan feláll; fölemel a földről egy rózsaszín huzatos, arany virágos paravánt, és félkörösen a heverő mellé állítja. Elégedett a munkájával. Aztán, mintha elkésett gyanakvás venne erőt rajta, óvakodva odasétál az ablakhoz, kinéz; hátramegy a körfüggöny középső részéhez, ahonnét a fénysugár tűzött be, és ott hallgatózik. Közben kivilágosodik a színpad. Tomi megnyugodva előrejön, de mielőtt beszélni kezdene, még egyszer igazít valamit a paravánon.

108
TOMI

Paraván… öreg, kopott jószág, de azért még megteszi. Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy bizonyos tárgyak milyen makacsul ellenállnak az idő vasfogának. A dédnagymama meghal, a nagymama is meghal, a mama is elhalálozik… mindez nem számít. Ezek a szívós holmik talán az özönvizet is túlélnék. Fölkerülnek a padlásra, lekerülnek a pincébe, aztán megint a padlásra, rádobálják a nagybácsi kofferjét, a szétszedett kályha csempéit, morzsolt kukoricát szórnak rá… Nem számít. Egyszer csak megint a szemétdomb tetejére tornázzák magukat, és újra fölfedezik őket: Nini, a paraván, nem is olyan poros! Tűnődve nézi a paravánt. Gondolják el, hányan vetkőztek már e paraván mögött! Hány nemzedék! Micsoda történelem! A csípő- és mellbőség változik, de egyébként… Tudják, ezeknek a hajnali filozofálgatásoknak van egy nagy előnyük: legalább őszinték. Az ember fekszik… aztán egyszer csak felriad. Nem is tudja először, hol van, csak azt, hogy egyedül van, kifoszthatatlanul és kileshetetlenül egyedül… Semmi nem ér annyit, mint ezt elhinni. És fecsegünk, fecsegünk közben, persze csak gondolatban. Birizgáljuk a köldökünket, alvó kedvesünkről lehúzzuk a takarót, a szemetesautó eldübörög az ablak alatt… Ó, nem, mondjuk, korán van még – s különben is, mi közöm hozzá? Hagyjanak békén. Én megfizetem az adót, kitérek a járművek elől… 109Meghatottsággal és pátosszal. Csak ezt az ábrándot tessék meghagyni nekem: hogy a paravánunk nem lyukas még. Kicsi kis bárka a hullámok tetején… Összeteszi a kezét, fölfelé néz. Könyörgök, méltóságos orkán hatalmasság, szíveskedjék valami más összetörnivalót keresni… Két éve házasodtam, a feleségem bimbózó virág, és olyan rövidek az éjszakák. Az éjszakák mindig rövidebbek a kelleténél… Hosszabb szünet. Azt hiszem, túllőttem a célon. Egyáltalán – érdekli ez önöket? Nem akarom a vasárnapjukat elrontani. Nekem is drága, hat napig gyűjtöttem hozzá a piros festéket. Szünet. Tegnap este azt mondja a feleségem: Szívem, mért piros betűs a vasárnap? – Látják, ez az. Ezek az okos kis butus kérdések. Ezekben van a boldogság. Csak hallanának ilyenkor! Hogy miket ki nem tudok találni! „Encsembencs, drága bogaram, te vagy a tündöklő lótuszvirág, neked nyit a kakasmandikó és a réti kikerics, nincs párod a tízes számrendszerben, de most ne szólj, egyszer majd elmagyarázom az új fizikai világképet és a repülő csészealjakat, amit az újságok írnak, marhaság, csak nekem higgy, akkor nem vétkezel… Ugye, hiszel nekem?” – Nem dicsekedni akarok, de mi igazán boldogok vagyunk. Feleségemnek én írom a vezércikkeket – és mondhatom, irigyelhetnek az újságírók. Ő el is olvassa az enyéimet. „A vasárnap azért piros betűs, drágám, mert nem nyit be a kül110dönc, az ügynök, a detektív, a postás, a házmester, egyáltalán nem nyit be senki, és ha a nap túl korán süt a hasadra, egyszerűen felállítod a paravánt, ami még az Irma nénié volt szegényé, nyugosztalja Isten, és nyugosztalja mindazokat, akik véreztek és meghaltak, mert az ő vérük festette pirosra a vasárnapot. Ámen.” Megnézi az óráját. Fél hat. Bűn fölkelni ilyen korán. Mondják… kérdezhetek valamit? Szeretnek önök hajnalban csókolózni? Én bevallom… Szünet. Nos, igen. Erről nem illik. Szünet. Pedig úgy van ám… valahogy nem igazi boldogság, ha nem beszélhetünk róla. Ellágyulva. Hogy a kedves csak most ébredezik… a pillangó még ott a száján – így mondják a költők –, meg egy csöpp nyál, egy kicsi ékszer… és olyan kiszolgáltatott! Csiga a háza nélkül. De nem… ez nem szép. Vállat von. De hát én nem vagyok költő. Csak színész. Az is valami. És olyan szívesen kitárnám magamat! Csak ne vallassanak, ne vallassanak, azt ki nem állhatom, ha vallatnak! Ha átvilágítanak, mint valami tüdőlebenyt…

A paraván mögött ébredezve felsóhajt Anni, nyújtózkodik, meztelen lába kilátszik a paraván végénél.

TOMI

Megyek, megyek már, drágám! Indul, visszafordul. De azért önök is imádkozzanak értünk. Becsületszavamra mondom, adóztam, szavaztam, a gázszámlát kifizettem, a háború111ban nem öltem, tiltakozom az atomfutball ellen, és azt akarom, hogy mindenki szeresse egymást, és csak indokolt esetben gyűlöljünk. Imádkozzanak értünk. Kis szünet, majd beint a paraván mögé, kacsintva. Mi elvégezzük a magunkét. Lefekszik a paraván mögött.

Zene: az előbbi halk dzsessz, ugyancsak háromdimenziós technikával.

Zene a továbbiakban is háromdimenziós.

A dzsessz elhalkul; újra felhallatszik a füttyszó.

Fénypászma siklik a körfüggönyre.

Kis idő múlva megjelenik a fénykarikában az Ablakmosó feje. Körülnéz, folytatja a fütyörészést. Zsebre dugott kézzel belép a függönyrésen. Hóna alatt hengerforma, újságpapírba göngyölt csomag. Pirospozsgás, negyven év körüli férfi. Öltözete: kék kabát, sárga nadrág, csokornyakkendő. Azokhoz a rendíthetetlen kedélyű kocsmalátogatókhoz hasonlít, akik egymaguk képesek egy egész társaságot elszórakoztatni: asztaltól asztalig sasszéznak, pohárral a kezükben, s a hamut mindig más kabátjára szórják.

Középütt megáll, csomagját lerakja a földre, kényelmesen leveti a kabátját, és az ablakrámára akasztja. Még meg is igazítja pedánsan. Rikító, kockás inge fölött széles, fekete hózentráger. Aztán visszatér a csomagjához, szétbontja a földön, s fölemel egy nagy darab, puha szarvasbőrt.

112
ABLAKMOSÓ

Szarvasbőr. Mindkét oldalát megmutatja. Üres, nincs benne semmi. Két lyukra mutat a bőrön. Itt bement a lövés, itt meg kijött. Aztán a nyúzás, a cserzés, a puhítás, a lágyítás… Semmi se megy egyszerre, mindenhez idő kell. De most már tökéletes. Olyan bársonyos, hogy öröm csavargatni. A két lyukon kidugja az ujját. Itt bement a lövés, itt meg kijött… Bocsánat, ezt már mondtam. Vállára veti a bőrt, és fütyörészve kimegy a függönyrésen.

Tomi előmászik a paraván mögül, előrejön, megáll.

TOMI

Hangosan. Ki az? Ki az? Fejéhez kap. Csak nem hagytam nyitva az előszobaajtót? Indul hátra, közben észreveszi az ablakrámára akasztott kabátot. Odaugrik, nézi, forgatja. Szentséges Isten! Egy valóságos kabát! Gyorsan átkutatja a zsebeit. Üres… nincs benne semmi… Kissé bambán. Mintha már hallottam volna egyszer… Álmodtam? A heverő felé siet. Anni… ne mozdulj… Egy valóságos kabát… egy idegen kabát! Változott hangon. Különben kár idegeskednem. Alszik. Utána mindig aludni szeret a drága… Visszafordul, megpillantja a földre terített újságpapírt. Óvatosan melléje guggol, elmerülten nézi, aztán fölkapja hirtelen, és beletemetkezik. Először csak bizonytalanul, majd egyre izgatottabban olvassa. …a déli megyékben megte113kintették a kora őszi munkanélküliséget, ünnepi díszfogadást rendeztek a tiszteletükre, és harminc százalékkal emelték az üzemi pályatestek karbantartási pótköltségvetését az új stílusirányzatoknak megfelelően, de amint a jelentés is mondja, nem sokra rá elhalálozott, és ma délután temetik, a lakásán háromezer-hétszázhuszonöt különböző fajta tükröt találtak, mellőzött színésznő, nincsenek örökösei, pedig ő volt a nagy, ő volt az egyetlen, de már nem láthatta, hogy százezres tömeg tüntetett, a hidakat felrobbantották, és Kongóban is fölfedezték a föld alatt, a szakértők szerint ez még kimeríthetetlenebb, s mint ahogy már tegnap lapzártakor is jelentettük, a világ legnagyobb emlékművét építik fel ez alkalomból, mivel már Varro is megmondotta: akik a nép számára az első szobrot felállították, véget vetettek polgártársaik félelmének, és csak növelték a tévelygést, szoros kapcsolatban Marcus Aurelius megállapításával, miszerint nehéz eldönteni, mikor öltek meg több embert, vajon előbb, hogy győzzenek, vagy utóbb, mivel már győztek, erről nyilatkozott az érsek is, és a kongresszus leszögezte, hogy az el nem sütött fegyver a jövő háborúja, ó, értsék meg, uraim, amíg dárda recsegett a bordák között, közelebb voltunk egymáshoz, de már csak filmmúzeumban látható eredeti lovasroham, gyermekeknek ingyen előadás és felhívás, hogy akik mesterséges megtermékenyülés útján, 114fájdalommentesen születtek, tíz év múlva jelentkezzenek a Központi Laboratóriumban felülvizsgálatra… Kiejti kezéből az újságot, bambán maga elé mered.

Fütyörészve megjelenik hátul az Ablakmosó. Tomi felugrik.

ABLAKMOSÓ

Derűsen. Jó reggelt.

TOMI

Kicsoda maga? Hogy kerül ide?

ABLAKMOSÓ

Na, ne izéljen. Inkább azt mondja meg, hol tartják a vödröt. Nincs a helyén. Egy évvel ezelőtt még a konyhában állt, a stelázsi alatt. Most meg sehol semmi. Szép kis háztartást visznek maguk!

TOMI

Kikérem magamnak ezt a hangot! És különben is… Hogyan? Hogy képzeli? A kabát is a magáé?

ABLAKMOSÓ

Jó pofa. Azt hiszi, talán inassal jöttem? Na mondja, hol az a vödör?

TOMI

Nem mondom.

ABLAKMOSÓ

Nincs vödrük?

TOMI

Nincs.

ABLAKMOSÓ

Tönkrement?

TOMI

Tönkre.

ABLAKMOSÓ

Hát jó. Akkor kérek a házmestertől. Ezen igazán ne múljék. Nevet, kifelé indul.

TOMI

Utánalép. Az én nevemben csak ne kéregessen semmit. És egyáltalán – miféle őrültség ez?

115
ABLAKMOSÓ

Visszafordul. Mért, tud valami jobb megoldást ajánlani?

TOMI

Mit keres itt, arra feleljen!

ABLAKMOSÓ

Momentán egy vödröt. Meg esetleg egy létrát. Sajnos, enélkül nem megy, ez már hozzátartozik. Mindig így szoktuk kezdeni.

TOMI

Türtőztetve magát. Igazán?…

ABLAKMOSÓ

Visszasétál Tomihoz. Nézze… én megértem, ha egy kicsit szokatlannak találja ezt az egészet – ebben én is hibás vagyok. De ilyenkor kora reggel valahogy túl nagy a svung bennem. Maga meg bal lábbal kelt föl, látom… De megígérem, hogy nem zavarom soká. Bizalmasan. Megengedi, hogy kérdezzek valamit?

Tomi dühödten hallgat.

Maguk soha semmit nem szoktak kölcsönkérni egymástól? No, nem mondom, hogy nagy dolgokat… de mégis! Ezt vagy azt… ami adódik éppen – hiszen egy ember mégiscsak egy ember! Két ember meg pláne…

TOMI

Mit halandzsázik itt összevissza! Azt mondja meg, miért jött!

ABLAKMOSÓ

Nem is sejti?

TOMI

Nem.

ABLAKMOSÓ

Csodálom. Pedig maga igazán intelligens ember. Nem azzal kezdi, hogy mindjárt hozzám vág valamit, hanem érdeklődik… szeretné tisztázni a dolgokat. Kedélyesen folytatja. Nem úgy, mint a kedves házmesterük! Az aztán igen! Nem szólt ugyan egy szót 116se – de nagyon gyanús képet vágott, mikor bejött a kapun. Úgy tett, mintha meg sem ismerne. De maga… maga, tudom, hogy megismer! Nyújtja a kezét. Vagy a kézfogásomról inkább?

TOMI

Szuggeráltan kezet nyújt. Örvendek.

Ellenséges csönd.

ABLAKMOSÓ

Mosolyogva. Látom, kicsit megnyugodott.

TOMI

Téved. Nem nyugodtam meg.

ABLAKMOSÓ

Nem baj. Meg fog nyugodni. Most csak azért ideges, mert rossz az emlékezete.

TOMI

Majdnem kitör, de nyugalmat erőszakol magára. Semmi baja az emlékezetemnek. És különben is hagyjuk ezt az ostoba tréfát! Ha eddig nem vette volna észre: ez itt magánlakás. Tudja, ez a szó mit jelent? Ez a fogalom? Magán… lakás! Az enyém.

ABLAKMOSÓ

Hát persze. Nincs is erről szó, nem költözöm én ide. Kár aggódni ilyesmi miatt.

TOMI

Azt csak bízza rám, hogy mikor aggódom. Látja ezt a kulcsot? Előhúzza a pizsamája zsebéből, mutatja. Ez is az enyém. Meg tudná mondani, miféle kulccsal jött be?

ABLAKMOSÓ

Nem tudnám. Nincs kulcs. Bizony isten, nincsen. Kopogtattam, és magától kinyílt az ajtó. Még örültem is, hogy na, nem kell felcsöngetni a kis nagyságost, hadd alukáljon…

117
TOMI

Ingerülten. Mit csináljon?

ABLAKMOSÓ

Bocsánat. – Szóval nincs vödör? Mert akkor megyek, és hozok egyet.

Az Ablakmosó indul. Tomi visszahúzza.

TOMI

Itt marad!

ABLAKMOSÓ

Ne féljen, nem szököm el.

TOMI

Mit akar azzal a vödörrel?

ABLAKMOSÓ

Na látja! Ha maga tényleg tudná, miért jöttem, mindjárt ezt kellett volna kérdeznie. De maga tudja… emlékszik is rám. Nem lenne egyszerűbb, ha nyíltan beszélnénk? Én igazán nem akarom kritizálni a háztartásukat, de ilyen piszkos ablakok mellett nem lehet élni. Ezeket le kell mosni.

Szünet.

TOMI

Elképedve. Mit csinálni?

ABLAKMOSÓ

Lemosni.

TOMI

Szóval… Ön…

ABLAKMOSÓ

Igen.

TOMI

Az ablakokat?…

ABLAKMOSÓ

Miért ne? Ha már itt vagyok egyszer… Az időmből futja.

TOMI

De… de hogy jutott eszébe ilyesmi? Hívta valaki? Megbeszélte a feleségemmel?

ABLAKMOSÓ

Nincs ezen mit megbeszélni, kérem. Csak a vak nem látja, hogy szükség van itt rám.

TOMI

Gúnnyal. Értem. Szóval, vegyem úgy, hogy betört a lakásomba.

ABLAKMOSÓ

Nevetve. No, azért az túl118zás. Kerestem… és itt találtam meg. Kis mozdulattal körbemutat, a nézőteret se hagyva ki.

TOMI

Félre. Csak tudnám, hogy honnét ismerem! Ez a hang, ez az arc… Szép kis vasárnap reggel…

ABLAKMOSÓ

Blazírtan. De még odakint milyen gyönyörű!

TOMI

Meglepetten. Mit mond?

ABLAKMOSÓ

Mondom, hogy odakint milyen gyönyörű!

TOMI

No és? Mit akar ezzel?

ABLAKMOSÓ

Mosolyogva. Kedvet csinálni. Elkomolyodik, lehalkítja a hangját. Különben téved, ha azt hiszi, hogy én csak a „színház” kedvéért jöttem ide. Nem. Kimutat a közönségre. Ez csak olyan körítés… nem kell komolyan venni. Meg talán nem is igaz ez az egész, talán nincs is… Hirtelen elhallgat. Én csakugyan magukhoz jöttem.

Hosszabb szünet.

ABLAKMOSÓ

Elneveti magát. Ámbár nem mondom, az se rossz játék, ha az ember szépen odaképzeli maga elé a teli széksorokat, a színpadot, a vészkijáratokat azokkal a kis piros lámpákkal… ami egyébként nagyon fontos, a vészkijárat, anélkül fenét sem ér az egész, és monologizál, és játszik közben, mintha csakugyan színpadon állna.

TOMI

Idegesen. Honnét veszi ezt?

119
ABLAKMOSÓ

Mellékesen. Csak úgy mondom. Az előbbi hangon folytatja. Persze, szórakozásnak nem rossz – csak egy kicsit veszélyes. Semmi összehasonlítás, semmi visszhang… csak a kisnagyságos. De hiába – ez nem az igazi. Családon belül marad.

TOMI

Fojtottan. Szóval hallgatózott?

ABLAKMOSÓ

Azt éppen nem – csak nem akartam megzavarni közben. Kint vártam az ajtó előtt, amíg befejezi. Bizalmasan. Az a paravánmonológ különben nem rossz! Valami régi szerepből való? Vagy csak olyan alkalmi rögtönzés?

TOMI

Semmi köze hozzá!

ABLAKMOSÓ

Jó, jó, csak érdeklődtem. Érdeklődni se szabad?

TOMI

Fegyelmezetten. Uram! Ha nem tudná, vasárnap reggel van…

ABLAKMOSÓ

Tudom. Azért vagyok itt.

TOMI

Emeltebb hangon. És én ilyenkor magamban szeretek monologizálni – ahogy volt szíves megfogalmazni az előbb.

ABLAKMOSÓ

Legyint. Nekem mondja? Ismerem én az ügyfeleimet. Dehogyis tudnának kibújni a bőrükből, megváltozni… Pláne maguktól! Még ha segíti, vezetgeti őket valaki…

TOMI

Például maga!

ABLAKMOSÓ

Például én.

TOMI

Elképedve. Nagyszerű! Félre. Szemtelenebb, mint egy biztosítási hiéna!

120
ABLAKMOSÓ

Megveregeti Tomi vállát. Bocsánat… hogyan is hívják magát? Tominak? Csönd. Na?… Na?…

Tomi dühösen hallgat.

Na látja! Még ez is stimmel… S még azt akarja elhitetni velem, hogy rossz helyre jöttem! Kis szünet után. De valahogy tényleg pechem van magukkal. Mikor egy évvel ezelőtt itt jártam…

TOMI

Csattanva. Itt ugyan soha! Ezt talán jó lesz, ha leszögezzük!

ABLAKMOSÓ

Jó, szögezzük le. De legalább nyugtasson meg, hogy nem tartom fel… Az ablakokkal egykettőre végzek.

TOMI

Remek! S mi mással foglalkozik még? Általános nagytakarítás, vécétisztítás, magánlaksértés…

ABLAKMOSÓ

Nevet. Csak hétköznap, az utóbbival csak hétköznap! Vasárnap oda megyek, ahol tudom, hogy szívesen fogadnak, megértéssel – még ha nem vallják is be.

TOMI

Meg kell hagyni, a technikája nem rossz. Ügynök?

Ablakmosó megrázza a fejét, és tiltakozva hümmög.

Pedig azt hittem. Körbejárja az Ablakmosót, alaposan megnézi, mint valami kiállítási unikumot. Egyáltalán kinek dolgozik maga? Magánvállalatnak?

Ablakmosó keresztbe fonja a karját, tiltakozva újra hümment.

TOMI

Állami vállalatnak?

Újabb fejrázás és hümmentés.

121
TOMI

Hallja… ha a végén benyúl a zsebébe, és előhúz egy reklámcédulát, hogy használjak… mit tudom én… Rol-Rol ablakmosó vegyszert – én igazán nem tudom, mit csinálok!

ABLAKMOSÓ

Rázza a fejét, hümment. Nem húzok elő semmit.

TOMI

Elkeseredetten. Majd bolond lesz előre megmondani! Csöndesebben. Tudja, mi a szerencséje magának? Hogy erősebb nálam. Az egyetlen sport, amiben vittem valamire, a pingpong, de a döntőben ott is megvertek mindig. Fegyelmezetten, udvariasan folytatja. Különben kirúgnám, elhiheti, összegyűrném, mint egy papírlapot… Odalép az Ablakmosóhoz, megfogja a hózentrágerjét, elhúzza, visszaengedi. Ismeri a Ketten vagyunk egyek című könyvet?

Ablakmosó hümment, hogy nem.

TOMI

Nem is magának való. Nem is értené. Szerelmes történet. Két fiatalról szól… nincs semmijük… még a vendéglőben is egy széken ülnek… Van egy födeles gyermekkocsijuk, úgy találták valamelyik pályaudvaron, és délutánonként ezzel sétálnak az utcán… A kocsi üres, de azért mégis mindig átmennek a napos oldalra – érti? Erről szól a könyv. És akkor a negyvenedik oldalon jön egy reklámkép, egy benzinkút, azokkal az undok harmonikacsövekkel, amikre ha csak ránézek, hányingert 122kapok, mint a polipoktól – érti? – és alatta valami lelkes szöveg, hogy mit csináljak, ha boldog akarok lenni…

Hosszabb szünet. Nézik egymást. Ablakmosó, mellén keresztbe font karral, mozdulatlanul áll. Tomi lassan közeledik hozzá.

TOMI

Tudja, mit csináltam ezzel a negyvenedik oldallal? Kitéptem a könyvből és összegyűrtem – így! Mutatja. Semmi keresnivalója nem volt ott. Csak belerondított a történetbe. Tetszik érteni?

ABLAKMOSÓ

Zsebre dugja a kezét. Tökéletesen értem. De a mi esetünk más. Ha megengedi… Járkálni kezd. Önök valahogy a szívemhez nőttek. Nem érzelgősség ez, nem tolakodás – legalábbis szeretném, ha nem annak venné. Legtöbben úgy képzelik, hogy az efféle munkát, mint az enyém, csak úgy mellékesen is el lehet végezni. Házilag. Mi szakértelem kell hozzá? – mondják. – Hiszen bárki meg tudja csinálni… Megáll. Ha akarja. De többnyire nem akarják. Érthetetlen, de így van. Nekünk magunknak kell munka után nézni, ha meg akarunk élni… Ne értsen félre. Önök kivételek. Még ha adnának, se fogadnék el mást, mint amit kérek. Szimpatikusak nekem. Újra járkálni kezd. Valahányszor elmegyek az ablakuk alatt, és felnézek, valahogy megforrósodik a szívem… Bizonyára ismeri ezt. Szakmai szenve123dély. S alig várom a május tizenhetedikét, amikor önök a sorosak.

TOMI

Hogy érti ezt?

ABLAKMOSÓ

Mondom. Önök a sorosak. Egy éve pontosan ugyanezen a napon jártam itt.

TOMI

Önnek rögeszméi vannak!

ABLAKMOSÓ

Lehet. De a rögeszméim nélkül elpusztulnék. Én is csak test vagyok, amit táplálni kell. De ha hallgat rám, az összes ablakot kipucolom. És a tavalyit se számítom föl.

TOMI

Felcsattan. Nincs semmi tavalyi! És idei sincs! Semmi sincs. Hát nem érti meg végre?!

ABLAKMOSÓ

Flegmával. Értem én. De mikor tavaly itt jártam, nem voltak itthon.

TOMI

Úgy! Szóval akkor is besurrant a lakásba, mint most!

ABLAKMOSÓ

Szerényen. Akkor is kopogtattam előbb. És éppen ettől hatódtam meg. Hogy önként nyílik az ajtajuk előttem. Régi a zár? Rossz a zár? Ez csak olyan lárifári. Én intést éreztem ki belőle. Önöknek szükségük van rám. Úgy élnek, mint a galambok. Csöndben, magányban, egymásért… Azt hiszi, ez nem látszik kívülről? És itt is… minden szögleten látszik.

Ablakmosó a színpad közepe táján lehajol, s a heverő felé néz, mintha ajtón lesne be.

124
ABLAKMOSÓ

Kedves neje a másik szobában?

TOMI

Idegesen. Mit akar ott? Menjen onnan!

ABLAKMOSÓ

Odabent hány ablak van? Kettő?

TOMI

Semmi joga leskelődni!

ABLAKMOSÓ

Kis mosollyal. Látom, redőny is van. Annyira bíznak ezekben a redőnyökben?

Tomi az Ablakmosó elé áll széttárt karokkal, mintha az ajtórést takarná.

TOMI

Nézze, szeretném, ha békében búcsúznánk el, mért molesztáljuk egymást? Jó trükk volt, jó tréfa, elismerem… sőt még azt is, hogy van valami ellenállhatatlan magában, a közvetlenségében, a frisseségében. Fantáziája van… csak egyben szenved hiányt. Nincs érzéke a mások fantáziája iránt.

ABLAKMOSÓ

Nagyon jó! Ezt még senkitől se hallottam ilyen kereken. Úgy érti ezt…

TOMI

Közbevág. Ahogy a legkevésbé kellemes önnek.

ABLAKMOSÓ

Őrültnek néz?

TOMI

Nem szívesen döntök ilyen kérdésekben.

ABLAKMOSÓ

Megvonja a vállát. Sajnálom, hogy ennyire nem ért meg. Ellenséges és bizalmatlan… nem velem – önmagával szemben. Én csak jót akarok. Hirtelen. Nem 125fázik idebent? Nézze ezeket a szomorú ablakszemeket… Az embernek a szíve facsarodik. Pedig micsoda tavasz van kint! Ne kényszerítsen rá, hogy elérzékenyedjem… Hatásos szünet és gesztus. Hát mindenképpen muszáj, hogy akaratuk ellenére végezzem el a munkámat?

Szünet.

TOMI

Döbbenten. Akaratunk… ellenére?

ABLAKMOSÓ

Szerényen, de jelentősen bólint. Mondtam. Önök a sorosak. Olyan mozdulatot tesz, ami hangsúlyozza a jóindulatát. És mit gondol: nem jobb, ha én?… Jobb, ha velem. Vagy jöjjön holnap valaki más? Akiben még annyi fantázia sincs, mint bennem? Csak képzelje el. Egyszerűen bedöntik az ajtót, fölállítják a létrát, és nekilátnak. S talán még szarvasbőrük se lesz… Meglobogtatja a bőrt. Ez még valódi, hamisítatlan, nem műanyag. Itt bement a golyó… itt meg kijött… Vállára veti a bőrt.

TOMI

Végképp elbizonytalanodik. De hát… ki küldte önt?

ABLAKMOSÓ

Körülnéz, majd cinkosan magához inti Tomit. Jöjjön közelebb. No ne féljen… megsúgom.

Tomi kis tétova várakozás után odalép az Ablakmosóhoz, az a füléhez hajol – így állnak mozdulatlanul. Közben menetelő léptek dübörgése hallatszik fel, majd egy üresen pufogó, szájbarágósan taktusos induló; ellenszenves paró126diája a vasfegyelmet szuggeráló indulóknak. Tomi artikulálatlanul felkiált, hátratántorodik, feltartja két karját, mint aki megadja magát. Zene hirtelen elhallgat.

ABLAKMOSÓ

Kis mosollyal. De aztán szót se senkinek! Hivatali titok. Kis szünet után. Bár ugyan – olyan édes mindegy. Nem maguk az egyetlenek… Vannak még kuncsaftjaim. Már inkább csak megszokásból mondom, hogy „hivatali titok.” Szuggerálva. Mindenesetre, nem beszélünk róla – aztán punktum. Hát nem jobb így? Minek még el is kiabálni? Újra mosolyog.

TOMI

Továbbra is feltartott kézzel, dadogva. De most?… Éppen most? Vasárnap?…

ABLAKMOSÓ

Fejét ingatva. Csuda egy makacs ember maga! Vasárnap – hát mit csináljunk? Véletlenül így alakult. Vagy azt hiszi, hétköznap kényelmesebb lenne?

Tomi – még mindig feltartott kézzel – megrázza a fejét.

ABLAKMOSÓ

Na látja.

Ablakmosó fölemeli a földről az újságot, és Tomi felé nyújtja.

ABLAKMOSÓ

Olvasta? Mert ez is hozzátartozik ám. Pár hetes ugyan, de ha hátulról visszafelé olvassa, még egészen friss.

Tomi az újság után nyúl, majd ismét föltartja a karját, kezében az újsággal. Ablakmosó vállára teszi a kezét.

127
ABLAKMOSÓ

Valahonnét muszáj egy vödröt szereznem. Higgye el, a végén igazat ad nekem. És holnapra el is felejti a felfordulást. Új életük lesz. A galambok kirepülnek a világba… Hangjában pátosz, de felemásan hangzik. Először csak bizonytalanul emelik a szárnyukat, először vakít a fény… meg kell szokni, hogy nincs biztos föld a lábuk alatt… de repülnek, repülnek a bizonytalan bizonyosság felé! – s úgy fognak visszaemlékezni a fészekre, mint valami szűk kalitkára. – No, fel a fejjel. Higgye el, nekem csak az önök jóindulata fontos – hogy önök is akarják. Gyűlölöm az erőszakot. Ha minden szép rendben megy, megígérem, hogy egy évig nem jelentkezem. Indul, visszafordul. Létra a padláson? Tavaly még ott volt…

TOMI

Zavartan. Nem… a pincében…

ABLAKMOSÓ

Indul, ismét visszafordul. A nagy pincében?

TOMI

Hirtelen leereszti a karját, ordít. Egy pince van csak! Karját újra fölemeli, megismétli halkan. Csak egy pince van…

ABLAKMOSÓ

Kedélyesen. Ordítson nyugodtan, megszoktam én már. Tudja, hogyan jártam egyszer? Gránátot vágtak hozzám. Szavamra. Még szerencse, hogy múlt világháborús volt… vagy csak a kapszlija döglött be? Nem robbant. A vitrinben őrizgették. Ez is különös szokás, mi? Ismét indul, megint visszafordul. Vitrinjük nincs? Tisztítani, fényesíteni?

128
TOMI

Megrázza a fejét. Nincs. Gránát sincs. Nincs semmink, csak amit itt lát. Mintegy magának. De mintha már ez se volna… Ablakmosó felé. Tessék. Menjen. Hozza a létrát.

ABLAKMOSÓ

Együttérzéssel, halkan. Hozom a létrát. Meg a vödröt. Széles mozdulattal. Ön akarta.

Ablakmosó kimegy hátul a függönyrésen. Tomi mereven bámul utána. Kis idő múlva – még mindig föltartott kézzel – szédelegve járkálni kezd, a heverőhöz közelít, visszafordul, az ablakrámához megy, vonalakat húzgál a poros üvegre. Hirtelen föleszmél, hogy kezében van az újság. Lassan maga elé emeli, forgatja, hol keresztbe, hol hosszába. Közben letérdel, elmerülten föléje hajol, anélkül hogy egyszer is fölemelné a fejét.

A paraván mögül ásítás hallatszik, mozgolódás. Önfeledten, kigombolkozva, fél lábán felcsúszott pizsamában, megjelenik Anni, nagyot nyújtózik a közönség felé. Törölgeti a szemét, kuncogva nevetni kezd.

ANNI

Hát ez csuda! Muris! Azt álmodtam, hogy színházban vagyok. Pedig ritkán járunk színházba… Sóhajt. Tominak ötödik éve nincs szerződése. Nem is tudom, miből élünk azóta. Öt év nagy idő… Jaj, pedig hogy tud játszani az én Tomim! Csak látnák, hallanák egyszer! És tudják, mivel bocsátották el a színháztól? Kicsit elhallgat. Egy reggel behívták 129az irodára, és azt mondta neki az igazgató: „Sajnos, a mi darabjainkban nincs szerep az ön számára, ön túlságosan komolyan veszi önmagát.” Érzelmes felháborodással. Istenem, hát már ez is bűn? Én igazán nem értek hozzá, nem akarok beleszólni, és nem is kérdez meg engem senki – de azt az egyet tudom, hogy Tomi nem alkuszik. Ő aztán biztos, hogy nem!

Kis szünet. Anni a „másik szoba” felé pillant, s szólítja Tomit, de az meg se mozdul.

ANNI

Tomi!… Tomi!… Tűnődve, magának. Hol lehet ilyen soká? Jaj… tudom már! Biztosan lement a boltba zsemléért. De most már jönnie kell… most már biztos itt lesz mindjárt. Körülnéz kis sóhajjal. És még össze se raktam semmit! A heverő körül matat, járkál – mintha tárgyakat rakosgatna, de persze csak a levegőben nyúlkál. És közben beszél, félbeszakítva a „rakosgatást”. Hiába, az ilyen kicsi lakással is van ám gond! Különösen ilyenkor, reggel… De én szeretem. Szeretem, ha gond van vele. Így valahogy jobban a miénk. Mosolyog. Tomiban is az a legkedvesebb, hogy olyan ügyetlen itthon. Mindent szanaszét hagy, leejt meg összetör – aztán kétségbeesik. És legközelebb megint ugyanúgy csinálja. Megáll, összecsapja a kezét. És hogy miket ki nem tud találni! Múltkor azt mondta egyik reggel: „Sose felejtsd el, szívem, hogy mi ketten vagyunk egy kicsi világegyetem.” – Igen, ilyeneket mond. – 130És még azt is mondja: „Mindig arra gondolj, drágám, hogy ha ez a kicsi világegyetem felrobban, olyanok leszünk, mint csiga a háza nélkül, és csak mászkálunk összevissza, és minden hozzánk ragad – piszok meg szemét, és a végén már nem is ismerünk egymásra…” Tomi nem költő, de nagyon szépen tudja mondani az ilyesmit. És megígérte, hogyha megszületik a kislányunk Fejét félre fordítja, két tenyerét a hasára teszi, lassan felcsúsztatja a melléig. …akkor a meséket is ő írja majd neki. Lesz kicsi házi színházunk is, csak meghívottak részére! Ellágyulva elnéz valahová. És minden darabban én leszek a főszereplő… A mi házunk a mi színházunk… Ki is mondta ezt? Tűnődve. Ki is? Nevet. Biztos Tomi, csak ő mondhat ilyen kedveset.

Tomi nagy zajjal megfordítja az újságot a földön, újra föléje hajol elmerülten. Anni felfigyel a zajra, ujját feltartja, a közönség felé fordul.

ANNI

Azt hiszem, jön már! Mintha ajtó csapódott volna… A színpadközépre szalad, a képzeletbeli ajtóhoz, s előrehajolva kiles. Kukucs! Annika éhes!

Tomi nem mozdul. Anni lassan elindul feléje, megáll mögötte, kicsit lehajol. Hangja már bizonytalanabb.

ANNI

Annika éhes…

131
TOMI

Lassan, mereven fölemeli a fejét. Annika még semmit se tud.

ANNI

Riadtan. Tomi… mi történt?

TOMI

Monoton hangon, maga elé, mintha ítéletet olvasna fel. A fészekbe kakukktojást tojtak. A fészeknek szűkek a perspektívái. A fészek olyan szűk, hogy meg kell fulladni benne. A kakukktojást a magunkéval együtt kell kikölteni, ezt megköveteli a korszerű áldozatosság. Csaltuk eddig magunkat, és most bűnbánatot kell gyakorolnunk. Azt hittük, legalább a föld biztos a lábunk alatt. De a szempontjaink porosak, mint Irma néni hagyatéka. Lassan Annira néz. Ismételd el te is.

ANNI

Rémülten. Tomi… hogy beszélhetsz így? Kimutat a közönségre. Nézd… mennyi ember!

TOMI

Kinéz a közönségre, s legyint, mintha csak utánozná az Ablakmosót. Ez csak olyan körítés… nem kell komolyan venni. Ha itt vannak, hát itt vannak. Véletlenül így alakult. Nincs mit titkolnunk előttük.

ANNI

Kétségbeesetten. De Tomi… Hiszen előbb még te is… alig egy órával ezelőtt… Szerelmes mozdulattal idézi, amire céloz.

TOMI

Közbevág. Még hazug komédiát játszottunk. Bekötött szemmel fogócskáztunk. Mostantól kezdve nyitott szemmel célba lövünk, és aki a porondon marad, azé a mennyek országa.

132
ANNI

Elhúzódik. Megrémítesz… Nem ismerek rád.

TOMI

Hirtelen fáradtsággal. Én se magamra.

ANNI

Megrázza a térdeplő Tomit. Beszélj! Mi történt?

TOMI

Föláll, kimutat a közönségre. Majd ők. Ha már idejöttek, legalább tanúskodjanak. Látták, hallották… és bizonyára elfogulatlanabbak, mint én. Ők még csak ezután kerülnek sorra.

Anni tétován a közönség felé fordul, mereven nézi a széksorokat, majd lassan – mint aki hosszú magyarázatot hallgatott végig – homlokához emeli a kezét.

ANNI

Halkan. Nem értem. Egy szót sem értek az egészből.

TOMI

Ugyanannyira értem én is. De jobb, ha belenyugszol, hogy mindez így van. Sőt – mély értelme van.

ANNI

Nézz rám. Ugye, tréfálsz?

TOMI

Azt hiszem, nem.

ANNI

Átöleli Tomit. Tomi… én félek. Mondd, mitől félek?

TOMI

Eddig is féltünk, csak nem akartuk észrevenni.

ANNI

Sírósan. Mért nem küldted el azt az embert? Te erős vagy… Emlékszel? Mikor megházasodtunk, fél karral hoztál fel az emeletre… Így… kinyújtott karral… mintha egy cserép virágot tartanál…

133
TOMI

És látta valaki?

ANNI

Csak én.

TOMI

Na, ugye.

ANNI

De hiszen épp az volt benne a szép! Hogy senki más…

TOMI

De csak próbáld elmesélni valakinek. Senki se hiszi el. Hogy éppen én? Felhúzza a pizsamakabátja ujját. Ezekkel a sovány karokkal? Ezekkel? Nem is lehetett igaz.

ANNI

Csókolja Tomit. De igaz volt. Én tudom. Ez nem elég?

TOMI

Félek, hogy nem. Elhúzódik Annitól. Anni… mit látsz magad körül?

ANNI

Hogyhogy mit látok?

TOMI

Mit… látsz? Azt kérdezem.

ANNI

Hát… a lakásunkat… a bútorainkat… az állólámpát… a dédmama arcképét… meg azt a tóparti képet, amit te is úgy szeretsz… De mit akarsz ezzel?

TOMI

Zavartan. Nem… semmit.

ANNI

Mért titkolózol? Nem vagy őszinte. Sírósan. Tomi…

TOMI

Eredj csak… gyújtsd fel az állólámpát.

Anni az ablakráma mentén az egyik hátsó szöglethez lép, s úgy tesz, mintha felgyújtaná az állólámpát.

ANNI

Tessék.

TOMI

Fölnevet. Nagyszerű!

134
ANNI

Tomihoz szalad. Te gúnyolódsz… Te nem hiszed többé!

TOMI

Csak próbálom, hogy milyen lesz.

ANNI

Mikor?

TOMI

Lehorgasztott fejjel. Holnaptól kezdve.

ANNI

Riadtan hátrál a heverő felé, a képletes falon át. Holnaptól?…

TOMI

Vagy mától. Nem mindegy? Anni után lép. Vigyázz, nekimész a falnak. Megáll. Vagy talán jobb is, ha gyakoroljuk előre… Karon fogja Annit. Nézz körül. Pusztaság. Egy átkozott bútordarab sincs sehol. Csak a heverő, hogy több kedvünk legyen szaporodni. A dédmama arcképe csak agyrém. Én találtam ki. Beléd diktáltam, hogy elhiggyük, mi sem vagyunk olyan ágrólszakadtak, nekünk is voltak őseink. Aztán az ajtók meg a többi… Dajkamesék. Közönséges egyszobás kripta… igen… nem érzed a kriptaszagot? Magunkat zártuk be ide – megóvni a személyiséget! Eh! Bagatell mániák. Zsebéből kirántja az újságot, meglobogtatja. Olvastad? Persze hogy nem olvastad. Pedig ez is hozzátartozik. Minden hozzátartozik… Az is, hogy öregszel, drágám. Még sose mondtam ezt? Most mondom.

Egymással szemben állnak.

És őszülsz… szarkalábak nyílnak a szemed alatt. Halkan. Tudom, hogy visszered van. Tudom, hogy szakállas gyermeket hordozol magadban… Biceg, biceg 135a csöppség, nem érzed? Mintha szuronyok hegyén lépkedne… Ahogy én is bicegek, ha nem figyelek oda. Tram-tram… tram-tram… veri a dobot a csöppség – nem hallod? – nem érzed?

Anni dermedten szorítja hasára a kezét, arcán elfojtott kiáltás görcse. Tomi egész halkan folytatja.

TOMI

Vége a mesevilágnak… Ha nem mész magadtól, visznek… Ha nem látsz magadtól, az orrodig nyomják… Hirtelen ordítani kezd. De elég volt! Elég! Hazudtam, csaltam… mindent elismerek!

ANNI

Hallgass! Nem bírom… Térdre rogy, átkarolja Tomi lábát, így marad néhány pillanatig. Lassan felnéz. Mi lesz most velünk?

TOMI

Aminek lenni kell. Szerződést vállalok.

ANNI

Újra játszani fogsz? Feláll.

TOMI

Igen.

ANNI

Milyen darabban?

TOMI

Mindegy.

ANNI

És milyen szerepet?

TOMI

Annál jobb, minél kevésbé hasonlít énrám. Annál jobb, minél kevésbé ismerünk egymásra.

Szünet.

ANNI

Halkan. Tomi… te meg tudnál engem csalni?

TOMI

Eddig az egész világot csaptuk be, mert hátat fordítottunk neki. Azt hiszed, az be136csületes volt? Most ezért kell fizetnünk. A saját boldogságunkkal kell fizetnünk.

ANNI

Hirtelen szenvedéllyel. Nem igaz! Nincs igazad… Elakad. Persze, én nem tudok érvelni. Csak azt tudom mondani, amit te szoktál… De ezt már én se tudom. Kis szünet után hirtelen kimutat a nézőtérre, olyan mozdulattal, mintha mégis érvet talált volna. És ők… ez a sok ember? Akik talán éppen bennünk bíztak? Ővelük se törődsz? Hogy mit hisznek, mit gondolnak… Csönd. Elfelejted, hogy mit ígértél? Én nem felejtettem el. Mintha idézne. „Csak olyan darabban lépek fel, amiben nincs hazugság… amiben magunkra ismerhetünk.” Ezt mondtad. Két karját, vállát tehetetlenül előreejti. S ezek a mai darabok… Mindenki nyomorék, őrült bennük… a szereplők úgy beszélnek egymással, hogy a felét se lehet érteni… Hirtelen. Vagy azt akarod, hogy most már mi is?…

Tomi hallgat. Anni reménykedve várja a választ, majd kétségbeesetten a közönséghez fordul.

ANNI

Mondják meg őszintén, tegyék a szívükre a kezüket: nem így van? Nem arra vágyik az ember, hogy egy kis reményt lásson maga előtt? És ahelyett mit kap? Iszonyat mindenütt. Őrültek és nyomorékok… a színpadon, az utcán… – de ez nem igaz, nem lehet igaz! Ezért születtünk volna… ezért rendeztük be a la137kásunkat… ezért tervezgettünk annyit? Hogy egy kéz mindent szétnyomjon, mint valami bogarat? Kezd sírósra válni a hangja. Mondják meg: szabad ezt… lehet ezt? Én igazán nem kívánok sokat… Tomihoz. Tomi, nézz rám… Most dobjunk oda mindent? Tomi elfordul, Anni sír. Ha én nem számítok, legalább nekik mondd… Húzza, s igyekszik a közönség felé fordítani Tomit. Nézz a szemükbe… Látod, hogy várják…

TOMI

Kényszeredetten a közönség felé fordul, szórakozottan körülnéz, kis mozdulatot tesz. Mit várnak? Ne féltsd te őket. Ma itt ülnek – holnap meg ott. Nyugodj meg, legközelebb már ők is ott lesznek a színházban, ahol fellépek. Ott lesznek, és tapsolni fognak. Ők se tehetnek mást.

Anni megsemmisülten áll.

Kintről hirtelen nagy dübörgés, dobogás, kiáltozás hallatszik.

NŐI HANG

Felháborító! Hogy képzeli? Pimasz fráter!

FÉRFIHANG

Igenis, jelenteni fogom! Majd kiderül, kérem! Én vagyok a felelős a lakók nyugalmáért

NŐI HANG

Lajos! Ne engedd! Lajos!!

Hátul a függöny mögött folyik a vitatkozás. Látszik, ahogy a dulakodó testek a függönynek nekilódulnak. A függönyrésen hirtelen behátrál a Házmester, s széttárt karokkal próbálja elállni a benyomuló Ablakmosó útját. A Házmester 138alacsony, komikusan törékeny emberke az Ablakmosó mellett. Szemüveges. Csíkos, kávészínű háziköpeny van rajta. Megingathatatlanul bízik hatásköre fontosságában. Ablakmosó félretolja a kis emberkét, és becsörtet a létrával, vödörrel. Mögötte Nusi, a Házmester felesége, pongyolában. Nagydarab, negyvenötre járó, telivér nő. Dühe, indulatossága hirtelen változik át erős testiséget sugárzó ellágyulássá. Anni és Tomi mozdulatlanul nézik a bizarr bevonulást.

ABLAKMOSÓ

A házmester házaspárra mutat. Íme, a házmester és a felesége. A kedves védnökök. A házioltár őrei. Végigordítozták az egész lépcsőházat, hogy megőrizzék a kedves lakók nyugalmát. Nyugodtan az ablaknak támasztja a létrát, és tesz-vesz.

HÁZMESTER

Annihoz és Tomihoz. Hogyan? Maguknak egy szavuk sincs?

ANNI

Kis szünet után. De igen. Nekem volna. Az Ablakmosó felé indul, megáll félúton, hangja halk, mint egy elítélté. Mit csinált az urammal?

ABLAKMOSÓ

Ó… kisnagyságos! Bocsánat. Zsebkendőjével törölgeti a kezét. Azt hiszem, nem kell bemutatkoznom…

HÁZMESTERNÉ

Ingerülten. Nem igaz! Hazudik! Ismerem az ilyen vasárnapi betolakodókat. Nincs pénze kocsmára, aztán csak beállít, mintha hívták volna…

139
ANNI

Nem mozdul, megismétli. Mit csinált az urammal?

Mindannyian Tomira néznek. Tomi lehorgasztott fejjel áll. Az Ablakmosó Tomihoz lép, vállára teszi a kezét.

ABLAKMOSÓ

Ártatlanul. Csakugyan… mi van magával?

HÁZMESTER

Fontoskodva. Tessék csak őszintén megmondani. Nos, nos? Most majd mindjárt tisztán látunk…

HÁZMESTERNÉ

Csak nem történt valami tragédia?

HÁZMESTER

Nagyon kérem, szíveskedjék elmondani, amit tud. Valamennyiünk érdekében. Tudom, hogy nincs jogunk egymás életébe avatkozni, de a tényállás földerítése…

HÁZMESTERNÉ

Ugyan, hagyd ezeket a rögeszméket. Egyszerűen arról van szó…

HÁZMESTER

Megadással. Miről?

ANNI

Lassan az Ablakmosó felé lép, aki még mindig háttal áll nekik, az ablaknál. Az igazságot akarom tudni.

Csend.

ABLAKMOSÓ

Megfordul, derűsen. De hát – én is.

ANNI

Mit csinált az urammal?

HÁZMESTER

Idegesen. Könyörgök… tartsunk rendet!

HÁZMESTERNÉ

Félretolja az urát. Szerintem arról van szó, hogy mért ezt a pimasz frá140tert küldte a nyakunkra, ha valamire szükségük van. Hiszen nem vagyunk ellenségek… Ellágyulva néz Tomira.

ABLAKMOSÓ

Félre. Na végre!

ANNI

Makacsul. Az igazságot akarom tudni.

ABLAKMOSÓ

Előrelép. Szabad egy szót?

HÁZMESTER

Nem! Várjon, míg ön következik!

ANNI

Mereven nézi az Ablakmosót. Beszéljen.

ABLAKMOSÓ

Meghajol Anni felé. Köszönöm. Szerényen összekulcsolja a kezét. Tudtam, hogy ön megért. Én csak egy egyszerű ablakmosó vagyok. Ma itt, holnap ott… Igazán nem mondhatják, hogy telhetetlen vagyok. Mi kell nekem? Egy létra… egy vödör… egy darabka szarvasbőr… De az van, azt hoztam. Még régi, nem műanyag.

HÁZMESTER

Idegesen. Ez csak olyan fecsegés!

ANNI

Ablakmosóhoz. Beszéljen!

HÁZMESTERNÉ

Tomihoz, kedvesen. És maga? Maga miért nem beszél?

ABLAKMOSÓ

Aztán lementem a pincébe. Oda küldtek. És tudják, mit találtam odalent? Augias istállóját. Sajnos, én már nem tanultam ilyen latin meg görög dolgokat, de erre emlékszem még. Valamikor így mondták az urak: Augias istállója. 141

HÁZMESTERNÉ

Felháborodva. Az én pincém?

HÁZMESTER

Ahová csak rajtunk keresztül lehet lemenni! Tiltakozom! Ehhez nincs joga!…

TOMI

Anélkül hogy megmozdulna. A mi közös pincénk.

Csend. Házmesterné hirtelen megfordul, Tomira szegezi a pillantását.

ANNI

Tomi…

HÁZMESTER

Kétségbeesetten. Nem értem… Mire jó ez? Mit akarnak ezzel?

ABLAKMOSÓ

Flegmával. Talán rendet.

HÁZMESTERNÉ

Tomihoz halkan. No… Hát beszéljen már.

ANNI

Ablakmosóhoz. Mit csinált az urammal?

ABLAKMOSÓ

Derűsen. Éppen hatodszor tetszik érdeklődni. Számoltam. De becsületszavamra, semmit. Isten bizony, csak az ablakok miatt kértem ezt meg azt – de hát tudhattam én, hogy ott tartják a létrájukat, ahová még belépni se mernek? Házmesterhez. Most már csak arra volnék kíváncsi, hogy maguk mit tartanak az ő padlásukon?

HÁZMESTER

Élesen. Mi egymás nyugalmát tartjuk tiszteletben – nem úgy, mint ön! Tomihoz. És ön!

ABLAKMOSÓ

Értem. Annihoz. Szóval még nem is járt soha a pincében? Anni meg142rázza a fejét; Ablakmosó Nusihoz fordul. És maga se a padláson?

HÁZMESTERNÉ

Tomira néz, majd halkan. Még… nem.

TOMI

Anélkül hogy megmozdulna. A mi közös padlásunkon.

HÁZMESTER

Indulatosan. És nem is fog menni! Nincs semmi szükség rá! Nusihoz. Itt maradsz! Megértetted?

ABLAKMOSÓ

Tessék! Még a házat se akarják ismerni, ahol laknak! Hát nem különös? Egyáltalán: egymást ismerik?

HÁZMESTER

Dadog. Ho-hogy? Micsoda kérdés ez?

ABLAKMOSÓ

Legyint. Privát. Nem szakmai. Semmi köze az ablakhoz.

Hosszú csend. Mindenki lesüti a szemét, csak Anni nézi mereven Tomit.

ABLAKMOSÓ

Nos? Még mindig úgy érzik, hogy ismerik egymást?

Újra hosszú csönd. Lassan fölemelik a fejüket, s kutatva méregetik egymást. Nusi – mindjobban fölbátorodva – kellemkedő mozdulatokkal fixírozza Tomit; az zavartan viszonozza a kihívó pillantásokat.

HÁZMESTERNÉ

Hiszen… tudhatnánk többet is egymásról…

HÁZMESTER

Szigorúan. Nusi!

ANNI

Nusi felé lép. Mit akar az uramtól? 143

HÁZMESTERNÉ

Hát nem arról volt szó, hogy tisztázzuk?…

ANNI

Csak nem képzeli, hogy az én uram?… Tomihoz fordul. Tomi!

Tomi elfordítja a fejét. Ablakmosó kis kajánsággal csettint.

ABLAKMOSÓ

Na látják. Ha történetesen nincs szükségem a vödörre, létrára – mindez ki se derül.

HÁZMESTER

Tiltakozom! Ez szófacsarás! Ez bujtogatás! Egyszerű bujtogatás! Ez a ház eddig is megvolt az ilyen közösködés nélkül, és ezután is meglesz. A rendelet különben se intézkedik a használat mikéntjéről. És különben se alkalmas az időpont, hogy új rendeleteket kezdeményezzünk. Ez jogtalan… ez ellen fellebbezni fogok!

Tomi határozott léptekkel középre megy.

HÁZMESTER

Elbizonytalankodva. Igenis, fellebb…

TOMI

Egy mozdulattal elhallgattatja. Már késő. Semmi értelme, hogy áltassuk magunkat. Mindez igaz volt tegnapig, de nevetséges mától kezdve. Nincsenek titkaim. Ahhoz nyúlnak hozzá, amihez akarnak. Szabad az út a padlásra, és a pincétől se tilthatnak el minket… Nusira néz.

HÁZMESTERNÉ

Hiszen nem is magát… magának bármikor, szívesen…

TOMI

Udvariasan. Ez a legkevesebb, amit 144megtehetünk. Nem zárkózhatunk el egymás elől. Hosszan kezet csókol.

HÁZMESTERNÉ

Érződik rajta, hogy megborzong. Milyen kedves ember…

HÁZMESTER

Motyog. Megőrült… megőrült…

ANNI

Sápadtan. Tomi…

TOMI

Furcsa révülettel, mint aki egyre inkább beletalálja magát egy új, kényszerű szerepbe. Nyugodj meg, drágám… Megsimogatja Anni haját. Fizetnünk kell. Vagy értsd, ahogy akarod. Nekem már rémlik… Hogy újra megtaláljuk egymást…

HÁZMESTERNÉ

Elragadtatottan. Újra megtaláljuk… Hangot vált. Lajos! Te soha nem mondtál nekem ilyeneket!

HÁZMESTER

Motyog. Megőrült… megőrült…

TOMI

Tovább is Annihoz. Ha nem ma, akkor holnap… Jönnek, és bedöntik az ajtót, felállítják a létrát… Most legalább a saját akaratunkból… egymásért!

HÁZMESTERNÉ

Suttogva. Egymásért!…

HÁZMESTER

Hirtelen gyűlölettel, Nusihoz. Te ringyó!

HÁZMESTERNÉ

Őrmesteri hangon. Lajos!

TOMI

Tovább is Anninak. Újra kell kezdenünk mindent, drágám…

HÁZMESTERNÉ

Az urához. Hallod? Ezt figyeld inkább!

145
HÁZMESTER

Kapkod, topog. Őrültek! Mind őrültek!

TOMI

Tovább is Anninak. Le kell szállnom a pincébe…

HÁZMESTERNÉ

Rajtunk keresztül…

HÁZMESTER

Ordít. Megtiltom! Mit akar ott? Visszaélnek a szavakkal!

HÁZMESTERNÉ

Tomihoz. Ne hallgasson rá… Kicsit szenilis szegény.

ABLAKMOSÓ

Félre. Szépen alakul!

HÁZMESTER

Dadog. Sze… szenilis… azt mondta…

ABLAKMOSÓ

Félre. Súgni se kell, úgy fújják a leckét.

HÁZMESTERNÉ

Fokozódó kellemkedéssel. Igazán nem volt szép magától… Mért nem maga jött mindjárt? Mért ezt a csúnya embert küldte?

ANNI

Eddig a lejét fogva, szédelegve állt, most egyszerre nekiugrik Nusinak. Takarodjon! Takarodjon innét!

HÁZMESTER

Rángatja Annit. Kikérem magamnak! Ezzel engem sért meg! Hogy beszél a feleségemmel? Aztán a feleségét rángatja. Te ringyó! Te…

A két nő dulakodik, a Házmester inkább csak topog, botladozik körülöttük.

ANNI

Menjen! Takarodjon!

HÁZMESTERNÉ

Ki akarta tudni az igazságot? Én vagy maga?

146
ABLAKMOSÓ

A révült Tomihoz lép, cinkosan oldalba böki. Na, mit szól? Ugye, igazam volt? Kell egy kis felfordulás, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Az a nagy békesség se tesz jót.

ANNI

Kiált. Tomi… Tomi!… Segíts!

TOMI

Fölriadva. Igen… Segítek.

Tomi odalép a dulakodókhoz, s egy határozott mozdulattal kiszabadítja Nusit, félrehúzza, és ő is melléje áll. Anni és a Házmester döbbenten nézik a félreérthetetlen fordulatot.

ABLAKMOSÓ

Rendezői, derűs mozdulattal. Bocsánat, azt hiszem, itt most nincs szükség ránk…

Mind Tomit és Nusit nézik: úgy állnak egymás mellett, mint két bűnbeesett.

ABLAKMOSÓ

Tomi felé. Elmehetünk?

TOMI

Jobb felé hajtja a fejét.

NUSI

Bal felé hajtja a fejét.

TOMI, NUSI

(egyszerre) Igen!

ABLAKMOSÓ

Anniéknak. Hallották. Nem én mondtam.

Fölhallatszik a dzsessz.

Anni és Házmester bábumerevséggel hátrálnak ki, szemüket Tomira és Nusira szegezve. Amelyikük megtorpan, azt az Ablakmosó továbbtessékeli. Balra el.

Jobbról két overallos díszletező munkás jön be, kitolják az ablakrámát, a heverőt, a paravánt, s betolnak helyette egy padot, egy görcs fát, majd egy sík makettépület-jelzést, HOTEL fel147írással. Komótosan, közönyösen rendezkednek. Az egyik fütyöli, a másik dúdolja a dzsesszmelódiát. Tudomást se vesznek Tomiról és Nusiról, akik a díszletezés alatt végig a „bűnbeesett” pózban állnak. A két overallos már menne kifelé, amikor egyszerre beront a Házmester, magából kikelve ordít.

HÁZMESTER

Tomihoz. Tiltakozom! Ehhez nincs joga! Ez több, mint magánlaksértés!…

A két overallos egymásra néz, de olyan mozdulattal, mint akik már felháborodni se tudnak, annyira nevetségesnek tartják a rendbontó jelenetet. Kétoldalt megfogják a Házmestert a gallérjánál, s mint egy tárgyat, húzzák kifelé. Az meg, mint valami hurokba akadt groteszk madár, úgy hadonászik.

HÁZMESTER

Könyörögve. Nusikám… a tej nincs felforralva… nincs leszűrve a kávé… megfázol… az ascorbinsavat se vetted be!…

A két overallos és a Házmester balra el.

Dzsessz lassan halkul.

Csend.

Először Tomi mozdul meg. Mintha álomból ébredne: tétova. Körülnéz. Végigsimítja a homlokát. Nusi is bizonytalan, külsejéhez egyáltalán nem illő kislányos zavarral mozog.

TOMI

Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz.

HÁZMESTERNÉ

Én is… Azt hittem, 148mindenre emlékezni fogok. De semmire sem emlékszem. Talán csak erre a padra…

TOMI

Megnézi a padot. Egészen új pad.

HÁZMESTERNÉ

Pedig régi. Legalább harmincéves. Sóhajt.

TOMI

Ne mondjon ilyen nagy számokat. Csöndesen. Most nem otthon van. Itt most minden friss, ki nem próbált, vadonatúj… Maga is. Jobb is, ha nem emlékszik semmire. Sóhajt. Annál könnyebben fog menni.

HÁZMESTERNÉ

Révedezve leül a padra. Milyen furcsák a szavai… Annyi minden van bennük! Ó, a férfiak… Nem gondolja?

TOMI

Leül melléje. De igen.

HÁZMESTERNÉ

Mondjon szépeket nekem. Mi az magának!…

TOMI

Csakugyan – mi az nekem? A többi már úgy megy akkor, mint a karikacsapás.

HÁZMESTERNÉ

Ellágyulva. Szeretem, ha a boldogságról beszél. Ha szépeket mond, jobban tudok emlékezni. Tudja, mi egy lánynak ez a szó: boldogság? Mikor az első kivágott ruhánkat fölvesszük… Tessék?

TOMI

Nem szóltam.

HÁZMESTERNÉ

És a vállunkon egyszerre égni, parázslani kezd az a kis anyajegy, amivel nem is törődtünk addig – s most ez a semmiség egyszerre védtelenné tesz… És milyen jólesik ez a védtelenség. Félrehúzza vállán a pongyolát. Itt van, ez az.

149
TOMI

Odahajol. Semmit se változott. Megcsókolja. Vadonatúj.

HÁZMESTERNÉ

Hirtelen körülnéz. Vigyázzon… Nem jön senki?

TOMI

Sajnos, nem.

HÁZMESTERNÉ

Olyanok vagyunk most, mint a szökevények. Mintha valahol a tengerparton volnánk… fehér márványpaloták… mólók… eukaliptuszok… Nem, nem is azok – pálmák !

TOMI

Odapillant a görcs fára. Egy pálma!

HÁZMESTERNÉ

Durcásan. Maga rossz fiú. Olyan szűkszavú. A férfiak, ugye, keveset beszélnek? Mért nem dicséri meg az emprimé ruhámat? Feláll, kislányosan illeg a pongyolájában. Az első nagy nyári ruhám volt… És éppen a Riviérára utaztunk. Kissé elbizonytalankodva Tomira néz. Nem hiszi?

TOMI

Micsodát?

HÁZMESTERNÉ

Hogy a Riviérára…

TOMI

Megadással. Dehogynem… hát persze. Milyen csacsi maga. És akkor? Akkor mi volt?

HÁZMESTERNÉ

Zavartan motyog. Nem tudom…

TOMI

Dehogynem tudja. Csak folytassa úgy, mintha olvasná valami könyvben. Aztán belejön az ember. Hogyan is volt csak? Éppen a Riviérára utaztak… a legelőkelőbb szállodában laktak… 150

HÁZMESTERNÉ

Hálásan. Igen, igen! Egy gyönyörű márványszállodában. Észre sem lehetett venni, hogy háború van, nem is tudom, hogyan csinálták. Egyszerűen nem tudtam, hogy háború van. Csak tenger volt, és homok… Visszaül a padra, szerelmesen Tomi vállára hajtja a fejét. Csak tenger és homok… És még alkonykor is olyan messzire lehetett látni! Az éjszaka is kék volt. Kék, és világított. A mólón egy panama inges fiatalember sétált… Összegombolja Tomi nyakán a pizsamakabátot. Ilyen inge volt, mint a tied. Pontosan ilyen. Anyu fönt olvasott a hotelszobában, az erkélyen… Ha egyszer bevette az ascorbinsavat, utána mindig olvasott egy kicsit.

Hosszabb szünet. Látszik Nusin, hogy valami választ várna.

NUSI

Maga rossz fiú. Egyetlen szava sincs?

TOMI

Kényszeredetten. De… egy volna…

HÁZMESTERNÉ

Felragyog. Ugye! Halkan. De ne mondja most… várjon még.

TOMI

Sóhajt. Jó. Várok.

Szünet.

HÁZMESTERNÉ

Keljen csak fel… Jobbra, a színpadszélre mutat. Ha onnét… – de nem, mégse! A bal színpadszélre mutat. Ha onnét jönne errefelé…

TOMI

Lassan jobbra, majd balra fordul. Igen. És? 151

HÁZMESTERNÉ

Ugye, megérti?

TOMI

Hogyne.

HÁZMESTERNÉ

Hiszen maga mondta…

TOMI

Persze.

HÁZMESTERNÉ

Lehajtja a fejét. Hogy újra meg kell találnunk egymást…

TOMI

Két kezét mellére teszi. Én mondtam?

HÁZMESTERNÉ

Nem emlékszik? Hogy most kell megtalálnunk… Meg kell találnunk a mólót.

TOMI

Hosszan nézi Nusit. Igaza van. Talán az kellene. Ültében előrehajol, tenyerébe hajtja a fejét. De azt én se tudom, hol van.

HÁZMESTERNÉ

Révülten újra a bal színpadszélre mutat. Ha onnét jönne errefelé… a kezét zsebre dugná… megállna egy percre a mólón, lerúgna egy követ a vízbe… – Figyel?

TOMI

Még mindig tenyerébe hajtott fejjel. Én mindig féltem a mólóktól. Olyanok, mint az egérfogó. Mindig beljebb… mindig beljebb csalogatnak, hogy majd a végén – a móló végén egyszerre minden kitágul!

HÁZMESTERNÉ

Vagy fütyörészne inkább? Az még jobb volna. Én meg hallgatnám a padon, ahogy közeledik… ahogy jön vissza a biztos part felé…

TOMI

És akkor egyszerre vége a mólónak. Nincs tovább. Csak sötétség van, és víz van. Rengeteg víz. Az ember imádkozni szeretne, 152hogy legalább egy percre nyíljon meg a sötétség… De nem történik semmi.

HÁZMESTERNÉ

S akkor egyszerre észrevenné, hogy egyedül vagyok…

TOMI

És kulloghatunk vissza a part felé. A csoda nem adta meg magát. Csinálhatunk egy külön kis világegyetemet magunknak… külön kis háziszínházat… Az biztos, azt mondják. Abba nem rondíthat bele senki…

Nusi lassan feláll, s húzza magával Tomit is a bal színpadszélre.

HÁZMESTERNÉ

Ugye, megérti?

TOMI

Hogyne…

HÁZMESTERNÉ

Hiszen maga mondta.

TOMI

Persze…

HÁZMESTERNÉ

Ha innét jönne… Hirtelen körülnéz. Vagy nem… Mégse. Átvezeti Tomit a jobb színpadszélre. Ha innét jönne lassan…

TOMI

Motyog. Igen. Ez jó. Nem onnét, hanem innét. Hiszen szabadon választhatunk.

HÁZMESTERNÉ

Súgva. És nincs senki a közelben… Csak én, csak maga!

Megszűrten felhallatszik a Rózsalovag-keringő, de időnként – mintha csak lesné az alkalmat – bele-beleront a melódiába néhány édeskés ütem.

Nusi kislányosan visszasiet a padhoz, és álmatagon elhelyezkedik. Tomi zsebre dugott kézzel megindul a színpad szélén. Halk füttyel kí153séri a zenét. A súgólyuk előtt megtorpan; mintha csak akkor venné észre Nusit. A padhoz lép, és tisztes távolságra leül melléje. Némajáték.

Nusi kínálkozóan tartózkodó. Tomi mind közelebb húzódik hozzá. Aztán Nusi megy bele egyre szenvedélyesebben a játékba, és Tomi húzódik el sután. Van egy pillanat, amikor mindketten fásultan néznek maguk elé.

HÁZMESTERNÉ

Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz.

TOMI

Tessék?

HÁZMESTERNÉ

Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz.

TOMI

Én is.

Mozdulatlanul ülnek. Hirtelen elhallgat a zene. Mindketten fölkapják a fejüket, s ugyanazzal a védekező mozdulattal összefogják magukon a pizsamakabátot, pongyolát. Arcukon riadtság.

HÁZMESTERNÉ

Mi történt?

TOMI

Nem tudom. Mintha fényszóró tűzne ránk.

HÁZMESTERNÉ

Nem… Mintha kikapcsoltak volna valamit.

TOMI

Az mindegy. Ugyanaz. Kis szünet után. Próbáljuk újra?

Nusi feláll, szembe a közönséggel. Most tiszta és szenvedő az arca. Megrázza a fejét; de a könnycsepp azért nem gördül le a szeméből.

154
HÁZMESTERNÉ

Nem. Jöjjön. Tomi felé nyújtja a kezét.

TOMI

Essünk túl rajta?

HÁZMESTERNÉ

Halkan. Igen.

Vad dzsessz harsan fel, szinte fülsértő. Nusi és Tomi rángatózó groteszk mozdulatokkal egymásba kapaszkodnak, táncolva körbeugrálják a színpadot, majd távolabbról megcélozzák a háttérben álló HOTEL épületjelzést, s karjukat-lábukat dobálva elindulnak feléje. A Hotel ajtaja kinyílik, s szinte beesnek rajta. Az ajtó becsukódik.

Pár pillanatig üres a szín, csak a dzsessz harsog tovább. Aztán bejön a két overallos. Kicsit hökkenten bámulják az ide-oda dülöngélő Hotelt, majd vállat vonva egymásra néznek, mint akiknek nem az a dolguk, hogy bármin is fönnakadjanak, hanem hogy tudomásul vegyenek. Mozgásukban maguk is átveszik a dzsessz ritmusát, s félig táncos léptekkel kitolják a fát, a padot, legvégül a dülöngélő Hotelt. A dzsessz tovább bömböl.

Aztán váratlanul csönd.

Csapzottan, lihegve, szánalmas esettséggel berohan a színre a Házmester, és elbizonytalanodva, körbepislogva megáll. Ugyanaz a háziköpeny van rajta, mint amiben megismertük.

HÁZMESTER

Azt hiszem, eltévedtem… Nem jól tájékozódom ilyenkor estefelé. És nappal se. Úgy látszik, már nappal se. Ütögeti a 155fejét. Reggel óta keresem a Törvényszéket, a Kapitányságot és… Hirtelen jobbra lódul pár lépést, körülnéz. Várjunk csak! Nem itt volt valamikor a régi kikötő? Pedig itt volt. Valahol itt kellett lennie… Aztán lebontották. A raktárakat, a hajókat, a mólót… A vizet is! Kicsit eszelősen nevet. A vizet… szétbontották a vizet! Halkan. És erről se tudtam semmit. Titokban csinálták. Egyetlen rendelet se beszélt róla. Pedig hogy ígérgették! – hogy a beleegyezésünk nélkül semmihez se nyúlnak hozzá, minden a helyén marad! Lassan középre megy. Valamikor egy pad állt itt. Ezt se jelentették be, hogy elviszik… Körülnéz. Olyan üres minden… Majdnem komikus sírással térdre roskad. Mért csinálták ezt velem? Mért zavartak így össze? Egész életemben csak a tényállás érdekelt… hogy legalább a tényállást tisztázni lehessen! Támadóan összehúzza a szemét. Miért – a rendelet talán nem írja elő? A törvény? Feláll, majd hunyt szemmel, vigyázállásban mondani kezdi. „Mindenekelőtt tisztázzuk a tényállást, az okokat és indokokat, ez a legfontosabb teendő. Ha ez megtörtént, sem csalás, sem hazugság nem maradhat leleplezetlenül. Elmulasztása esetén könnyen megeshetik, hogy a tisztázatlan tényállás a szükségszerűség látszatát keltve, a törvényesség tekintélyét kölcsönzi magának.” Felnyitja a szemét, vár kicsit, legyint. De ez sem ér semmit. Nem tudom elég 156hangosan mondani. Berekedtem. Reggel óta járom a várost, az utcákat, a kikötőket…

Nagyvárosi, kaotikus járműzaj hallatszik, dudálás, fékcsikordulás, berregés, hajótülkölés, szintén háromdimenziós technikával. A lárma föl-fölerősödik, de csak annyira, hogy a Házmester szavait tisztán hallani lehessen.

HÁZMESTER

De ez sok… ez sok már. Egy emelet… tíz emelet… húsz emelet… – az egész város! Kétségbeesetten. De én csak egy házért vagyok felelős!

Lárma fölerősödik, elhalkul.

HÁZMESTER

A fülem is berekedt már. Fáradt vagyok. Pedig szerettem volna elmondani az illetékeseknek, hogy mi történt. Talán van mégis egy ember… egy hivatal, ahol megértik, mit jelentett ő nekem. Tizenöt évvel ezelőtt született egy gyermekünk. Egy kislány. Szünet. Ilyen szép, hosszú, göndör haja volt… ő meg ekkora, ilyen picike… Mutatja. De aztán ő is megnőtt, mint a többiek. Csak éppen nem beszélt. Hülye volt szegény. Már úgy született. Igen. Pedig minden előírást betartottunk, minden rendelkezést. És mégis. Ez volt az első tényállás, amit nem tudtam tisztázni. Hogy miért ő?…

Lárma fölerősödik, elhalkul.

Miért éppen ő? Lehorgasztja a fejét. Aztán szereztünk egy macskát. Egy kismacskát. Hogy mégis legyen valaki, aki nyávog legalább, ha az ember fáradt vagy berekedt. Istenem, milyen gyönyörű 157kismacska volt! Szürke. Nem is hasonlított a többi macskára. Rövidek voltak a lábai… a teste meg hosszú… Mutatja. És a farka hol így, hol úgy… Mindig csinált vele valamit. Mozgott, mi meg nevettünk, talán nem is nevettünk annyit életünkben, mint akkor. Ő meg egy szép napon hanyatt vágta magát, a padlóba verte a fejét, és úgy nyivákolt… Epilepsziás volt szegény. Pedig olyan macska nincs is. És mégis. Ez volt a második tényállás, amit soha nem tudtam tisztázni. Hogy miért ő?…

Lárma fölerősödik, elhalkul.

Miért éppen a mi macskánk? Ide-oda totyog. És most itt van ez… ez a harmadik. Reggel óta kódorgok, mint egy koldus, mint egy elbocsátott ügynök… Halkan, mintha titkot árulna el. És nem merek hazamenni se… Mi lesz, ha közben lebontották a házat is?… Mi lesz, ha azt mondják: „Itt, kérem? Nem is volt itt ház, kérem. Ugyan! Rosszul tetszik emlékezni. A Városi Húsfeldolgozó talán, az igen, az itt állt valamikor, de azt már csakugyan régen lebontották, mert büdös volt.” – Hm? És ha ezt mondják a Kapitányságon? Hogyan bizonyítsam be, hogy ott éltünk éjjel és nappal, ott ittuk a reggeli kávét, ott adtam be a feleségemnek az orvosságot?… Elcsuklik a hangja. Hogyan bizonyítom be egyedül? Hirtelen behúzza a nyakát, felhajtja a háziköntöse gallérját, és óvatosan elindul a körfüggöny mentén. Pszt! Talán oko158sabb lett volna, ha hallgatok… Lehet, hogy engem is figyelnek. Egy járókelő, egy fekete ruhás férfi már úgyis megszólított előbb, és azt kérdezte: „Na, mi van, öreg? Nincsenek otthon?” Egy ujjával a homlokát ütögeti. És ez igaz. Nincsenek otthon. Elment. És én is félek hazamenni… Óvatosan továbblépked körbe, kétszer körbejárja a színpadot. Aztán hirtelen meggondolja magát, középre rohan. Nem bírom… nem bírok tovább bujkálni! Zsebkendővel törölgeti az arcát. Lassan megnyugszik. Így jó. Most már jó. Tessék, itt vagyok. Kihúzza magát, két tenyerét ki-be forgatja a közönség felé. Kívül-belül üres… nincs benne semmi. Hosszan nézi a tenyerét. Semmi nincs benne. Még sebhely se… Heherészve nevet. Nem adják azt olyan könnyen! Inkább észre se veszik, hogy itt állok… Pedig itt van a zsebemben a Szabályrendeletek Könyve. Előhúz egy vaskos, kicsi könyvet. Istenem, mennyit forgattam valamikor! Betéve tudom minden sorát. Lassan pörgeti a könyv lapjait. Utasítások a lépcsőházra… a padlásra… Heherészik. Reggel láttam egy majmot, egy kifeszített kötélen ugrált, és verte a mellét: „Tiltakozom! Megtiltom! Jelenteni fogom!” Heherészik. Aztán egyszer csak elég… Becsukja a könyvet. Itt a földön talán megtalálja valaki. A gyerekek. Azok közelebb vannak a földöz. Nem olyan magosak. Heherészik. Azok talán még észreve159szik.

A lárma erősödik kissé.

Fölemeli a fejét, mintha csakugyan valami gyermekek fölötti régióba emelné az arcát. Itt fönt… itt őfölöttük… itt már az ember szeme is megsüketül. Mennyi nép, istenem! És hogy rohannak… egyik a másik után! Délután láttam egy teherautót, tele volt csupa új teherautó-gumival. Feketék voltak, és mégis hogy ragyogtak! Kicsi folt se volt rajtuk… semmi… És azok is mind gurulni fognak. Nem, most már nem haragszom senkire…

Hirtelen erős robajlás, berregés.

A Házmester tétován jobbra mered, előrelép, mintha észrevett volna valamit a távolban. Belekiált a robajlásba. Nusi!

Lárma elhalkul.

Házmester visszahátrál középre. Azt hittem, ő volt… Pedig tudom… Hangja megcsuklik. Valahol ő is ott gurul… Mind ott gurulnak… Leoldozza a köntöse övét, babrál vele, az egyik végére hurkot köt. De most már jobb így.

Közben leereszkedik a Házmester fölé egy benzinkút-makett, két ráakasztott harmonikacsővel. Az egyik cső magától kiakasztódik, kampója éppen a Házmester feje fölött billeg.

Többé úgyse lehetne ugyanaz, ami volt…

Lassan sötétedik a színpad, olyan ütemben, hogy még látjuk: a Házmester a hurkot a nyakába akasztja, ráigazítja az övet a kampóra, majd az öv másik szárát húzni kezdi lefelé.

Közben halk dzsessz.

Ahogy sötétedik a színpad, sziluetté halvá160nyodik a kép: a Házmester lábujjra állva, félrehajtott fejjel csüng a kampón.

Ebbe a félhomályba lép be a két overallos. Felváltva fütyülik a dzsesszmelódiát. Betolják az üveges ablakrámát, a heverőt, a paravánt, s ugyanúgy helyezik el mindegyiket, ahogy a játék elején álltak. Már indulnak kifelé, mikor észreveszik a Házmestert. Meglepett füttyentéssel egymásra néznek, vállukra veszik, és kiviszik jobbra.

Dzsessz egy pillanatra fölerősödik; teljes sötét. Aztán csönd.

Színpad kivilágosodik, de jelezzük, hogy este van; az ablakrámán távoli neonfény vibrál.

Ablakmosó az ablakráma mellett áll, a szarvasbőrt hajtogatja össze. Anni katatón pózban a heverőn kuporog, maga elé bámul.

ABLAKMOSÓ

Sóhajt. Na, ezzel megvolnánk. Félig… Hiába, jó bőr ez… Átsandít Annira. Egész jó kis bőr… Tovább hajtogat. Még sose hagyott cserben. Csak persze nem szabad elsietni. Mindenhez idő kell. Ehhez pláne. Előbb a nyúzás, a cserzés, a puhítás… Újra Annira sandít. Nem mondom, először érdes egy kicsit… kicsit morcos – de aztán! Ez már olyan puha, hogy öröm csavargatni. Leakasztja az ablakrámáról a kabátját, fölveszi. Ebben a kabátban különben is ellenállhatatlan vagyok… a jó úristen tudja, mért. Pedig nincs a hajtókája mögött semmi. Mu161tatja. Talán a modorom? Nevet. Biztos a modorom. Kihúzza magát, lesimítja a kabátját. No, lássuk csak! Krákog, a torkát köszörüli, közben Annit nézi, de Anni nem mozdul. Ablakmosó töprengve hümmög; egyszerre felderül az arca, a homlokára csap. Megvan! Tudom már! A líra maradt ki… Hiszen este van, tavasz… Elmerengve. A szobánkba bebólogat egy virágzó faág…

Felülről, a heverő fölé, behajlik egy virágzó faág. Anni erre se mozdul.

ABLAKMOSÓ

Hamis pátosszal folytatja. A lelkünk egyszerre olyan, mint valami ódon hangszer… Pengető mozdulatokat tesz. Plam-plam… plam-plam…

Anni nem mozdul.

ABLAKMOSÓ

Józanul. Úgy látszik, több gázt kell adni. Benyúl a zsebébe, előhúz egy szál piros rózsát, gomblyukába tűzi, nekitámaszkodik az ablakrámának. Először csak dúdol, majd énekelni kezd.

Lám a madarak is
hadd szaporodjanak,
majd eljőnek
a szép kikeletkor,
sok szép énekszóval
zengedeznek.
162
Mert ilyetén helyben
mint gyümölcsös kertben
a fia fák
nevelkednek ifjak,
gyermekek, jó fiak
Isten által.

Anni lassan fölemelkedik a heverőről, a rivalda felé lép, megáll. Ablakmosó kis mosolyt nyom el. Újra ismétli a második strófát. Míg énekel, Anni elindul feléje, lépésenként megtorpan. A strófa végeztével Ablakmosó kisfiús zavarral lehajtja a fejét, a virággal játszik.

ANNI

Halkan. Hol tanulta ezt?

ABLAKMOSÓ

Továbbra is lehajtott fejjel. Régen. Nagyon régen… Sóhajt, fölnéz. Ismeri?

ANNI

Hol tanulta?

ABLAKMOSÓ

Ez a gyengém. Munka után szeretek egy kicsit énekelni, dudorászni… Az ember sose lesz igazán felnőtt. Itt, a szívünk mélyén egy kamasz él, egy gyermek. Undok komédia a többi, én is tudom. De hát mit csináljunk?

ANNI

Van egy harmadik strófája is…

ABLAKMOSÓ

Harmadik? Nem, az nincs. Rosszul emlékszik.

ANNI

Tomi tudja.

ABLAKMOSÓ

Érdekes. Sose hallottam még.

ANNI

Hol tanulta?

ABLAKMOSÓ

Igazán érdekli? Kedves ma163gától… Ha nem tudnám, hogy bízik bennem, talán gyanakodnék is, hogy csak zavarba akar hozni. Szünet. Nekünk se könnyű, higgye el. Hol hallunk mi… mikor hallunk egy őszinte szót? Ritkán. Évre év, és senki se kérdi, hogy mit érzünk – hogy nekünk mi fáj. Csak mi érdeklődünk mindig: hol a vödör? hol van ez meg az… – s hogy nem zavarunk-e? Legyint. Minden mesterségnek megvan a maga bánata.

ANNI

Fegyelmezetten, de irtózva. Gyilkos.

ABLAKMOSÓ

Szelíden. Ezt is mondják. De én ezt is megértem. Olyan könnyű összetéveszteni az embereket! Azt hiszi, csak úgy megy, egykettőre fülön csípünk valakit, és rámondjuk: te vagy a felelős! Mindannyian felelősek vagyunk. Szívére mutat. S itt bent… a gyermek sír idebent. És már a harmadik strófára sem emlékszik. Mert cserbenhagytuk egymást… nincs, aki megfogja a kezünket, és azt mondja: Te sem vagy jobb, se rosszabb, mint más… ha belépsz a szobába, te is ugyanott balra találod a villanykapcsolót, a konnektorokat, a fürdőszobaajtót – mindent ugyanott… Hiszen nincs idegen lakás, mindenütt otthon érezheted magad! De cserbenhagytuk egymást, és nincs, aki megfogja a kezünket… Megfogja Anni kezét, aki húzódna el, de Ablakmosó nem engedi.

ANNI

Halkan. Gyilkos…

ABLAKMOSÓ

Sóhajt. Istenem… A heverő felé vezeti Annit, aki szuggeráltan enge164delmeskedik. Tudja, mikor? Még inaskoromban tanultam ezt a dalt. Amikor kezdő az ember, tele van a szíve dallal. A meg nem értés, a közöny az, ami öl – ami felnőtté tesz… Megáll a heverőnél. Tessék. Foglaljon helyet.

Anni tétován leül.

Ablakmosó a szarvasbőrt teríti le a földre, arra telepszik. Több ablak nincs? Valahol… mellékhelyiség… miegymás… Ráadásnak szívesen megcsinálom.

ANNI

Gyilkos.

ABLAKMOSÓ

Mellesleg igaza van – egy csakugyan volt közöttünk. De hát azt is a körülmények kergették bele. Pedig nem volt rossz fiú… együtt kezdtük a szakmát. No, nem mindjárt az emeleten meg ilyen gyönyörű, tágas ablakokkal… Az ilyen csakugyan ritkaság. Öröm dolgozni rajta. Nézze csak, hogy ragyog! Nem érzi, hogy tágul a tüdeje… hogy minden megváltozott! Ültéből Anni felé hajol, de az riadtan hátrább húzódik, a lábát maga alá húzza. Bezzeg, valamikor! Tudja, mivel kezdtük? Koszos kis pinceablakokkal. De az volt a hőskor! Gyors rántással kihúzza maga alól a szarvasbőrt, meglobogtatja, mint egy zászlót. Ez még abból az időből való. Filléres munkák… huzatos pincék… aztán a szén meg a piszok… a patkányok… Fintorít. Nem is lehetett azt másképp kibírni, muszáj volt énekelni közben. De most már csak munka után. Az ember legyen tekintettel a háziakra. Vis165szateríti a földre a szarvasbőrt, mintha ismét rá akarna ülni, de csak leguggol, rákönyököl a heverő végére. Ha, például, most felülnék ide… így valahogy… Felül. – Ez már határsértés volna?

Anni még jobban összekuporodik, hirtelen felugrik a heverőről.

ANNI

Mit akar?

ABLAKMOSÓ

Udvariasan a szarvasbőrre mutat. Tessék. Foglaljon helyet.

Anni leül a szarvasbőrre, de közben nem veszi le szemét az Ablakmosóról. A férfi kényelmesen elnyúlik a heverőn.

ABLAKMOSÓ

Szóval, az a kolléga, az csakugyan peches volt, szegény. Emlékszem, valami ronda alagsori helyiségben dolgoztunk… akkor is tavasz volt, mint most… – s egyszer csak fejébe vette, hogy fölmegy a harmadik emeletre. Volt ott egy függönyös ablak, egy szép kétszárnyas, karcsú… Két érzéki hullámvonallal női sziluettet rajzol a levegőbe. Csak éppen csukva volt. Micsoda izgatóak tudnak lenni az ilyen állig begombolt ablakok! No de, nem nyújtom hosszúra. Fölment a fiú. A kilincs engedett. Aludtak. A férfi is meg az asszony is. Odament az ágyhoz, és próbálta ébresztgetni őket. De egy istennek se akartak ébredni. Rázta őket, könyörgött, letérdelt, rimánkodott, hogy térjenek magukhoz… ne hagyják cserben a céget… ne hozzák szégyenbe… inkább meg166csinálja ingyen… – de azok csak aludtak. Képzelje el – sírt a kollégám! Sírt. De aztán mégse bírt magával. Odament az ablakhoz, széthúzta a függönyt… – mutatja – és hozzákezdett. Engedély nélkül. Belemelegszik a történetbe, hirtelen lendülettel feláll, de Anni félreérti, védekező mozdulattal hozzásimul a heverőhöz, mint a macska, ismét felkúszik rá, és ott kuporog.

ANNI

Alig hallhatóan. Gyilkos!

ABLAKMOSÓ

Nevet, pátoszos mozdulatot tesz. És tudja, mi történt akkor? Egy gránátot vágtak hozzá. Igen. Egy gránátot. Még szerencse, hogy múlt világháborús volt, nem robbant. De ki tudta ezt előre? Ki tudhatta? Mikor az ember csak jót akar – és így válaszolnak! Hát csuda, ha a kollégámban is fölébredt az életösztön? Hogy védje magát… hogy megmagyarázza… Szerényen leül a heverőre, lehajtja a fejét. Nagy hiba volt. Csak a konkurens cég röhögött a markába. Évekig nem kaptunk munkát, odalett a hitelünk, a bizalom… Oldalt dől a heverőn, Anni felé közeledik; Anni bénultan nem mozdul, csak összerezzen. Látja, még maga is bizalmatlan mindig. Pedig nincs oka rá. Ami akkor történt, az többet nem fordulhat elő. Tanultunk belőle. Felhúzza a lábát, térdét átfogja a karjával, Annira néz. Csak az a fontos, hogy maguk ketten megértsék egymást… Hűvösen, mellékesen teszi hozzá. És 167minket is megértsenek. Kis szünet után. Várjon csak… azt hiszem, eszembe jutott a harmadik strófa. Énekeljem el magának?

Anni hosszan az Ablakmosóra néz, mereven biccent.

ABLAKMOSÓ

Köszönöm. Köszönöm, hogy megengedi. Megköszörüli a torkát. Szóval, hogy is?… Igen. Megvan. Énekelni kezd.

Mert ha nem úgy lészen,
vízipuskánk készen,
jól tudjátok…

A dallam másik felét dúdolja, mintha a szövegét keresné.

Ablakodba tartom,
ha reátok lövöm
mind össz’áztok.
Ezután kívánok
szép áldást reátok
az Istentől.

Kis szünet.

ABLAKMOSÓ

Így van?

ANNI

Halkan. Így…

ABLAKMOSÓ

Közelebb húzódik Annihoz. Próbálja most maga… Majd kezdem én, jó? Énekelni kezd.

Téli-nyári piszkot,
a tavaszi mocskot
lemossátok…
168
ANNI

Iskolás, vékonyka hangon.

Mert ha nem úgy lészen,
vízipuskánk készen,
jól tudjátok…

Anni elakad, ismét hátrébb húzódik a heverőn; Ablakmosó utánacsúszik.

ABLAKMOSÓ

Biztatva. No… no… folytassa. Most jön a legszebb.

ANNI

Lehunyja a szemét, úgy énekel.

Ablakodba tartom
ha reátok lövöm
mind össz’áztok…

Elakad, nagyot nyel, folytatja.

Ezután kívánok
szép áldást reátok
az Istentől…
ABLAKMOSÓ

Elérzékenyedve. Hát nem gyönyörű? Ilyeneket már nem hallani az utcán. Ilyeneket már csak maguk tudnak… Félre. Meg én, ha nagyon muszáj.

ANNI

Felnyitja a szemét, kezét összekulcsolja a mellén, kinéz valahová a nézőtérre. Valamikor… amikor húsvét volt… házról házra mentek… házról házra mentek, és beköszöntek…

ABLAKMOSÓ

Diadallal. Na látja! Ugye, hogy nincs semmi új! Hiszen maga mondja… Csak a régiektől érdemes tanulni. Hogyan is volt az a régi köszöntés?

ANNI

Mintegy magának, halkan. Eljöttem 169hozzátok ifjú létemre, hogy harmatot öntsek e szép növendékre…

ABLAKMOSÓ

Folytatja, de bujkáló frivolsággal. Meg is öntözzük, csak legyen csöndesség, nem is erősen, csak elő adassék…

ANNI

Tétova mozdulatot tesz. A kakast is látom, az ajtóban sétál… azt kiáltja a tyúk: ne bántsa a leányt! Maga is kiáltva mondja ezt, majd hangját könyörgőre fogja, az Ablakmosóra néz, úgy folytatja. Mert megváltja magát két veres tojással…

ABLAKMOSÓ

Még közelebb húzódik, Anni már a heverő végén kuporog. Nem magát… mindannyiunkat! Hatásos szünet. Ugye, ért már? Megért engem? Simogatni kezdi Anni combját. Olyan kevésen múlik… És nem alamizsnát kérek. Bizalmat. Hitet, hogy utána minden más lesz… szebb lesz! Most gyűlöl, de – sajnos – ez hozzátartozik. Gondoljon azokra, akiknek még annyi boldogság se jutott, mint maguknak… mint magának meg nekem, hogy legalább tudják: van értelme az áldozatnak – a holnapért! Mindannyiunkért!

Míg az Ablakmosó beszél, Anni lassan fölemelkedik, de úgy, hogy lábát maga alá húzva ülve marad, két tenyerére támaszkodik mereven hátradől. Elnéz a férfi feje fölött. Szoborszerű most. Ablakmosó érzéki mozdulatokkal kíséri szavait, a végén majdnem ráhajol Annira. Utolsó szavainál újra a menetelő léptek 170távoli dübögése hallatszik – de ezúttal a disszonáns induló nélkül. Egyre erősödik a dübögés, s az egész némajátékot végigkíséri. Mikor eléri a fortisszimót, Ablakmosó ráhajol Anni mellére, átkarolja a derekát. Anni eszelősen nagyra nyitott szemmel, bábumerevséggel, szintén átöleli az Ablakmosót. Így dőlnek hátra.

Hirtelen sötét. Csak az ablakráma üvegén villódzik a kinti neon fénye. A paraván, a heverő egyáltalán nem látszik. A menetelő léptek dübögése halkulni kezd. Csönd. Fokozatosan kivilágosodik. Anni hanyatt fekszik a heverőn, mellén összekulcsolt kézzel; mintha ki volna terítve. Ablakmosó a heverő végénél guggol, a földön hajtogatja a szarvasbőrt. Feláll, a bőrt a zsebébe csúsztatja, ráütöget.

ABLAKMOSÓ

Fanyarul. Hát ez volt. Ennyi a tudomány. Nem sok, de elég. Annira néz. Alszik. Utána mindig aludni szeret a drága. S majd fölébred… Elhúzza a száját, legyint. De hagyjuk. Most már csak ismételgetném magamat. Az én közreműködésemnek vége. A többi már úgyis megy magától. Megvonja a vállát. Különben is, én csak egyszerű beosztott vagyok. Ismét Annira néz. Én speciel sajnálom, például. Nem is számítok fel semmit… Nem vagyok én rossz fiú. Cinikusan. Meg aztán: kibírja a cég. Szünet. De hogy egy csöpp érzés se legyen valakiben, még egy kis gyűlölet, egy kis karmolás se… semmi! Csak mint egy darab 171fa! Megcsóválja a fejét. Higgyék el, nekem se könnyű. De hát ezt is mondtam már párszor. Mindegy. Talán jövőre majd. Akkor úgyis találkozunk. Noteszt vesz elő, belelapoz, olvassa. Igen. Május tizenhét. Ne felejtsék el: pontosan egy év múlva, ugyanitt. És hogy addig? Hát istenem… Arra nincs szabály. Háttal a közönségnek, Anni felé. Higgyétek azt, amit akartok. Gyorsan kimegy balra; Anni nem mozdul. Kis idő múlva visszajön lábujjhegyen, a heverő végéhez lép, onnét hajol Anni fölé. Május tizenhét… Gyorsan el.

Hosszú szünet. Anni továbbra se mozdul. Mikor már kínos a várakozás a nézőtéren, a körfüggöny hátsó nyílásán belép Tomi. Haja csapzott, mozdulatai tétovák. Megtántorodik. Arckifejezése réveteg. Odamegy a heverőhöz. Hosszan nézi Annit. Leül a heverő szélére; mintha nem merne igazán ráülni. Térde között lógatja a kezét. Legalább egy perc telik el így. Anni lassan felül. Egymásra néznek. Anni lecsúsztatja lábát a heverőről; ugyanolyan bizonytalanul a legszélére ül, mint Tomi. Ő is a térde között lógatja a kezét. Ismét egy perc telik el.

TOMI

Összeborzong. Hideg van.

ANNI

Vedd fel a pulóveredet.

TOMI

Igen.

ANNI

Ott van a szekrényben.

TOMI

Az egyik színpadsarok felé néz. Ott?

ANNI

Ott volt.

172
TOMI

Jó, fölveszem. Majd fölveszem. Ülve marad. Te nem fázol?

Szünet.

ANNI

Tessék?

TOMI

Tenyerét a homlokához emeli. Nem tudom… valamit akartam kérdezni. Miről is beszéltünk?

ANNI

A pulóver. Hogy a pulóvert, ha akarod…

TOMI

Persze… De nem, köszönöm. Nem kell.

ANNI

Azt mondtad, fölveszed. Hozzam ide?

TOMI

Nem… igazán nem fázom. Igazán nem fázom.

Szünet.

ANNI

Tomi…

TOMI

Tessék.

ANNI

Közelebb húzódik. Nem mondasz semmit?

TOMI

Dehogynem…

ANNI

Énekeljek neked?

TOMI

Gyors, elhárító mozdulattal. Nem!

ANNI

Halkan. Igazad van…

TOMI

Most nem. Ne haragudj.

ANNI

Igazad van. Körülnéz. Te…

TOMI

Tessék.

ANNI

Hány óra lehet most? Este van… vagy már éjszaka?

TOMI

Nemsokára hajnalodik.

173
ANNI

Persze… Most hajnalodik majd. Még csak most virrad.

TOMI

Világos lesz megint.

ANNI

Sütni fog a nap.

TOMI

Azt hiszem, le kell majd menni zsemléért.

ANNI

De hiszen hoztál… Nem hoztál?

TOMI

Nem… Azt hiszem, elvesztettem. De mindegy most már. Majd megeszi egy kutya.

ANNI

Egy macska.

TOMI

Elmosolyodik. Jó. Egy macska.

ANNI

Egy szürke macska. Olyan, mint a házmesteréké volt.

TOMI

Az megdöglött már.

Elcsöndesednek. Tomi zavartan félrenéz. Anni is lehajtja a fejét.

ANNI

Tomi…

Egymás felé fordulnak. Anni közelebb húzódik.

ANNI

Csókolj meg…

TOMI

Két tenyere közé veszi Anni arcát, hosszan nézi. Nem csókolja meg. Semmit nem változtál.

ANNI

Te se változtál semmit.

Átölelik egymást.

TOMI

Közben. Majdnem eltévedtem, mikor jöttem hazafelé…

ANNI

De most itt vagy. Az a fontos, hogy itt vagy.

TOMI

Annyi ember tolongott az utcán. Nem 174is tudom, milyen nap van… hogy ennyien! És még éjszaka is. És olyan furcsák voltak… Mintha valami körmenetre készülődtek volna.

ANNI

Ne gondolj most rá. Az a fontos, hogy itt vagy.

TOMI

Azt hittem, soha többé nem találok haza. Meg féltem is…

ANNI

Hazajönni?

TOMI

Igen.

ANNI

Mert csacsi vagy. Mert olyan nagy-nagy gyerek vagy. Tudhatnád, hogy én soha…

TOMI

Pedig gyűlölhetnél most.

ANNI

Hallgass…

TOMI

Nem is irtózol?…

ANNI

Ne beszélj így…

TOMI

Válaszolj. Legalább egy kicsit gyűlölj…

ANNI

Kis szünet után. Nincs jogom hozzá. Halkan. És ha volna is… mit érne? Hallgass meg. Hallgass rám. Mi nem tehetünk róla… Hiszen nem mi… Sír. Nem te meg én…

TOMI

Nem. Csak én. Előre tudtam, hogy így lesz… és mégis belenyugodtam. Elhittem, hogy így muszáj. Hiszen, ha csak engedelmeskedtem volna! De hittem… hittem is! És vártam, hogy valami csoda történik, ami megszabadít… Anni ölébe hajtja a fejét, úgy marad.

ANNI

Halkan. De hiszen megszabadított. Itt vagy.

175

Szünet.

ANNI

Simogatja Tomit. Én nem tudok érvelni, Tomi. Én csak azt tudom mondani, amit te szoktál. „Mindig arra gondolj, drágám, hogy mi ketten vagyunk egy kicsi világegyetem…” Tomi arcához hajol. Hallod? Most én mondom neked: Semmi nem fontos, csak az, hogy újra itt vagyunk. Akárhogy is, de itt. Nézd a bútorokat, az állólámpát, a tóparti képet… Ezeket még ők sem tudják elvenni tőlünk. Én nem tudok érvelni, Tomi…

TOMI

Fejét nem emeli föl Anni öléből. Énekelj valamit. Most szeretném, ha énekelnél.

ANNI

Jó, de maradj így… Ne mozdulj. Ringatja Tomit, majd vékony madárhangon énekelni kezd.

Lám a madarak is
hadd szaporodjanak,
majd eljőnek
a szép kikeletkor,
sok szép énekszóval
zengedeznek.
Mert ilyetén helyben,
mint gyümölcsös kertben,
a fia fák
nevelkednek ifjak,
gyermekek, jó fiak
Isten által…
176

Tomi fölé hajol. Ezt a dalt is el akarták venni… De nem tudták!

TOMI

Hirtelen fölegyenesedik. Várj… hallgass egy kicsit…

Távoli dübögés; aztán csend.

ANNI

Mi volt ez?

TOMI

Nem tudom.

Szünet.

ANNI

Mért nézel így?…

Tomi föláll, kifelé fülel.

ANNI

Fojtottan. Tomi…

Tomi pisszent, tovább fülel. Kis idő múlva újra hallatszik a dübögés, közelebbről.

TOMI

Hallod? Mintha dörömbölnének…

ANNI

Tétován. Nem nálunk… Valaki másnál.

Tomi tovább hallgatózik.

ANNI

Egy másik házban, biztos.

Szünet.

ANNI

Egy másik utcában…

Tomi nem mozdul, fülel.

ANNI

Szorongva kiált. Tomi!…

TOMI

Hirtelen Anni felé fordul. És ha hozzánk is újra visszajön?

ANNI

Szája elé kapja a kezét, sikolt. Nem!…

Ebben a pillanatban tisztán fölhallatszik a menetelő léptek dübögése, majd a disszonáns induló is; de most nem háromdimenziós technikával, hanem a körfüggöny mögül: mintha va177lahonnét az utcáról, az ablakon át szűrődne be. Tomi az induló hangjára föltartja a kezét, hátrálni kezd. Anni még mindig a sikoltás pózában: így nézik egymást. Anni lopakodó léptekkel odamegy az ablakhoz, kiles.

ANNI

Nem… nincs igazad. Mosolyogni próbál. Látod, csak ijesztgetsz. Nincs semmi… semmi olyan. Isten bizony, semmi… Gyere, nézz ki te is… Ne csinálj úgy a kezeddel! Hiszen mondom… Valami zenés felvonulás… virággal… lampionokkal… Most éppen jól látni őket… most kanyarodnak be a térre… És mennyi virág! Mennyi lampion!… Elcsuklik a hangja.

A disszonáns induló hol erősebben, hol gyengébben tovább is behallatszik.

Visszafordul az ablaktól, odaszalad Tomihoz, aki még mindig föltartott kézzel áll. Nem hiszed?… Csak virág meg lampion… Talán mert tavasz van? Biztos csak azért… Tomi mellére hajtja a fejét. Mondd, hogy nem jöhet vissza… Mondd, hogy soha többé…

Tomi leengedi lassan a karját. Anni szorosan eléje áll. Induló elúszik. Csend.

ANNI

Ugye, nem vállalsz szerződést?

TOMI

Tétován. Nem…

ANNI

Csak akkor, ha nem akármilyen szerepet adnak?

TOMI

Csak akkor…

ANNI

Esküdj meg!

TOMI

Esküre emeli a kezét. Esküszöm!

178
ANNI

Gyorsan megcsókolja. Meglátod… Tomi… Nézz rám… Hirtelen tapsolni kezd, lallázva körbeugrálja Tomit. Jó lesz! Jó lesz! Nem vállalunk… nem vállalunk szerződést… Váratlanul összegörnyed, a várandósok mozdulatával hasára szorítja a kezét, megszédül. Csak őt…

TOMI

Anni után kap. Vigyázz!

ANNI

Már ismét mosolyog. Semmi. Már elmúlt. Csak egy kicsit nagyon boldog voltam.

TOMI

Jobban kellene most már…

ANNI

Gyere, emelj föl a karodra. Emlékszel?

TOMI

Karjára veszi Annit. Emlékszem.

ANNI

Érzed, hogy nehezebb vagyok?

TOMI

Vagy én vagyok gyönge. Gyáva… Lassan leereszti Annit.

Induló újra fölhallatszik. Összerezzennek, még szorosabban ölelik egymást.

ANNI

Súgva. Nincs igazad. Bátor leszel.

Az induló tovább erősödik. Jobbról és balról bejön a két overallos, az induló ütemére. Előbb a paravánt viszik ki, közben megtartják a katonás lépést: mintha vezényelnének nekik. Tomi és Anni nem vesznek róluk tudomást, önfeledten nézik egymást. Anni Tomi arcához nyúl, végighúzza ujját a száján. Az induló ismét halkul, és a színpadi világítás is gyengül. Csak ők ketten kapnak erős fényt.

ANNI

És csak virág meg lampion lesz…

179
TOMI

Virág meg lampion…

ANNI

És a városokat… ha az egész világot lebontják körülöttünk… ugye, akkor is?

TOMI

Akkor is, Anni.

Utolsó szavaiknál az induló egészen elhal. A két overallos is megjelenik balról és jobbról, a hirtelen csendben megtorpannak, lassan kitolják az ablakrámát.

TOMI

Megismétli. Többet nem jöhet vissza!

Reszketve fogóznak egymásba.

Felhangzik a játékzáró zene, amibe beleszövődik a „Lám a madarak is” motívuma. A színpad tovább sötétül, csupán Annit és Tomit világítja meg változatlanul erős fénykarika; s kissé elmosódottan a megmaradt egyetlen díszletet, a heverőt. Így állnak néhány pillanatig, majd gyors függöny és sötét. A zene ekkor ível föl.

Mikor kivilágosodik a nézőtér, s leereszkedik a játékot nyitó plakátfüggöny, a zene átvált dzsesszre. A dzsessz mindaddig hallatszik, míg a színház ki nem ürül.

1957
180
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]