Bemutatták
Nova Huta, 1967, Teatr Ludowy
Poznań, 1977, Państwowy Teatr Nowy
7 8A darab hármas megszakítása formai. A várakozás, az eseménytelenség, az emlékeken kérődzés, a bunkerlét csendjét felkavaró külvilág (szükségszerűen bizonytalan körvonalú külvilág) s az érlelődő lázadás légköre: idő nélküli közegben préselődnek egymás mellé. A rendező felfogásától függ, hány megszakítással, hogyan tudja elérni a legjobb hatást. A darab többet bíz rá az atmoszférára, mint a cselekményre. A mozgás ábráját a szöveggel egyenértékű kifejezésmódnak szántam. Ha a pantomimelemek kifejezőbbnek bizonyulnak a játék során egyes szövegrészeknél, a mozgást, a mozdulatot kell a rendezés hangsúlyaival előnyben részesíteni: a csendet a hanggal szemben; s a játék mikrorealizmusát.
Lefelé fordított, hatalmas betonkúp belseje a színpad: a kúp csücskét alul a színpad vízszintesen metszi. Vagyis félkör alakú a játszótér, s viszonylag igen szűk. Balra négy, emeletesen elhelyezett ágy, a fal megdőlt síkjához igazodva: olyanok, mint a lépcsőfokok. Vaslétra vezet fel az ágyakhoz. Szemben, hátul, keskeny vasajtó, 9három előlépcsővel. Középtől kicsit jobbra kerek lyuk, a szellőzőakna nyílása. Jobbra beépített mosdó. Középütt asztal, két szék, az asztalon telefon. A legalsó ágy mellett hangosbeszélő telefon, amely a figyelővel köti össze a bunkert. A láthatatlan mennyezetről kellemetlenül hosszú fémcső nyúlik le, a végén háromszög alakú neoncső, ez világít. A csőben időnként vibrál a fény, ilyenkor a szereplők valamelyike székre áll, megkocogtatja a neoncsövet, mintha az segítene. Néha csakugyan segít. Mikor a függöny felmegy, Őrmester és Közlegény vannak a színen. Öltözetük bizonytalan nemzetiségű egyenruha. Őrmester az alsó ágyon hever, lelógatja a fél lábát. Közlegény az asztalon matat, a mosdóhoz megy, vizet tölt, megbugyogtatja a szájában, kiköpi. Távoli dörrenések. Közlegény a szellőzőaknánál hallgatózik. Őrmester unottan lóbálja a fél lábát, a dörrenéseket számolja.
Egy… kettő… három… Lassan felül. három… három…
Tisztelettudóan. Ez az ötödik volt.
Ki itt a följebbvaló? Te vagy én?
Kihúzza magát. Az Őrmester úr.
Akkor nyugodj bele! Lemászik az ágyról, megveregeti a Közlegény hátát. 10Azért isteni pofa vagy te! Mint egy kiskutya. Csak pislogsz folyton, mintha kettőig se tudnál… Újabb dörrenések, hallgatják.Különben teljesen mindegy. Attól függ, mikor kezdi számolni az ember. Leül az egyik székre, ásít. Gyere, borotválj meg.
Közlegény magához veszi a szükséges holmikat, pamacsolni kezd.
Kis szünet után. Na?
Semmi, Őrmester úr.
Pedig beszélhetnél. Szeretem, ha közben beszél valaki. A borotvakrém-tubusból arasznyi krémgilisztát nyom ki. Mit gondolsz, meddig tart egy ilyen tubusban a krém?
Azt hiszem, sokáig… ha be nem szárad. Jó kis krém. A szaga is olyan finom.
Megszagolja. Nagyszerű. Az ilyen gólyáknak való… Szünet. Csak azt tudnám, mi az istennek kényeztetnek benneteket! Mi még tudtuk, mi a nélkülözés… meg a roham! Ki az árokból… bele, hogy csurogjon… érted?
Igenis.
Dehogy érted. Szünet. Semmit se tudtok. Beleszülettetek az összkomfortba, gyapjúpokrócba, meleg levesbe, csokoládéba… Most aztán jó. Nem is lehet jobb. Igaz?
Pamacsol. Nem tudom…
Gondolkoztál már, hogy mi 11lesz a vége? Hová jutunk így? Mint az anyád hasában! Kiszolgálás, biztonság, friss levegő, az élelem sose fogy ki, mindig új érkezik… Meg borotvakrém – krém! A szappan már nem is jó. Tudod, mi mit kentünk a pofánkra? Elhajítja a tubust.
Szelíden. Nekem még nem kell borotválkoznom.
Hirtelen indulattal. De én akkor is rólad beszélek! Húzd ki magad! A szemembe nézz!
Csönd. Nézik egymást. Őrmester zavartan megtörli a homlokát, akadozva nevetni kezd, újra elkomolyodik. Föláll, tesz pár lépést.
Iszonyú ez a hőség…
Nyissam ki az ajtót?
Szordínós iróniával. Az kevés. Nyisd ki az ablakokat. Reggelit a teraszra! Ahogy a Szabályzat előírja.
Lehajtja a fejét. Nem akartam megbántani az Őrmester urat. Nem tehetek róla, hogy gólya vagyok még.
Visszazöttyen a székbe. Te nem. Erről a döghőségről se…
Borotválni kezdi az Őrmestert. Télen mindig ilyen meleg van nálunk.
És most tél van? Olyan biztos vagy benne?
Azt hiszem… Vagy tavasz lenne már? Szünet.
12Ordít. Legalább aludni tudna az ember! Halkan. Nem ébredtél fel hajnalban?
Nem.
A hadnagy úr énekelt álmában.
A hadnagy úr? Ő sose szokott…
Legyint. Ez is a krém miatt van.
Pedig még van egy ládára való.
Na, hála Isten. Az Úristen nem feledkezik meg rólunk. Keresztet vet, állánál fejezi be a mozdulatot. Ide kenj még egy kicsit.
Közlegény fölveszi az elhajított tubust, Őrmester állára nyom belőle, szétdörzsöli.
Nevet. Az a fontos, hogy tartjuk a támaszpontot! Semmi más nem fontos. Az ellenség lapul, morzsolódik… Úgy fognak megemlékezni rólunk, mint akik a nap huszonnégy órájából… Fölnéz. Véres kockapartik! Tíz méterre a föld alatt!
Csönd.
Őrmester úr…
Mondtam, hogy beszélj! Szeretem, ha közben beszél valaki.
Mostanában sokat gondolok rá, hogy hogyan is volt – miért volt? Próbálom összeállítani azt a néhány képet meg… nem 13is tudom… Emlékek? Ezt a szót nem szereti a Hadnagy úr.
Közbevág. Az ember azt nem szereti, fiam, ami úgyis cserbenhagyja. Majd megtanulod! Ha már nem bírod, szépen fölzabálod az emlékeidet, hogy ne legyenek útban. Jó szaftos vacsorát csinálsz belőlük – megeszed a nagyanyucikát, akinek tornácos háza volt vidéken, méhes meg gyümölcsös meg hasonlók… Ami van. Mindenkinek más van. Ahány ház, annyiféle. Csak a lényeg ugyanaz: ne maradjon szem előtt semmi, üres legyen az asztal… Kis szünet. Fura, mi? Hogy egyszerre ilyesmit akarjon az ember?
Feni a borotvakést. Furcsa…
De figyelj csak tovább. Egy ideig tényleg úgy érzed, hogy jóllaktál, ülhetsz a fenekeden, mint a parancsnok, aki likvidált egy falut, egy egész várost… Üresek az utcák, a házak, az udvarok… Arca keményre vált, hangja mégis önkínzó. Tudod te, micsoda érzés: egy likvidált városon végigrobogni motorral? Vagy lóháton, rövid vágtában? Mikor a kövezet visszhangzik csak, a paták… – és semmi fény, csak az olajos tócsák… a kockakövek! Tudod, mi az? Mikor te magad érzed meg látod, hogy minden üres… senki se néz utánad… ha kinyitsz egy ajtót, senki se csukja be… Kis szünet után. Ez a vacsora vége. 14Akkor már nincs gondod az emlékekkel. Nevet. Oda küldted a tornácos házat, ahová a reggeli feketekávét szoktad, meg azokat a rohadt kincstári konzervhúsokat: a közös nagy reterátba. Hosszabb szünet. Tudsz jobb megoldást?
Bizonytalanul. Nem… Így még sose gondoltam végig. Változott hangon. Szabad? Közelít a borotvával.
Félrekapja a fejét. Mit akarsz?
Befejezni. Még itt a nyakánál van egy kicsi…
Lassan a nyakához nyúl. Itt? Fürkésző pillantást vet a Közlegényre. Nincs itt semmi…
Közlegény megnedvesített kendőt nyújt át, Őrmester megtörli az arcát, de továbbra is ülve marad.
Úgy látszik, hiába tartom ezeket a reggeli lelkigyakorlatokat. Hálából majd egy szép nap… Mutatja, hogy elvágja a nyakát. A törülközőt odadobja a mosdóra.
Tréfál az Őrmester úr… Ártatlan nyíltsággal. Én még soha nem öltem.
Nevet. Óriási! Azt hittem, nem is tudsz másra gondolni.
Viccel az Őrmester úr…
Élesen. És ha nem?
Hökkenten. Tudom, hogy mivel tartozom… Az Őrmester úr tanított meg 15vigyázzban állni, tisztelegni… meg hogy az alkatrészeket hogyan hívják…
No? No?
Iskolásan számolja az ujján. Cső, lobbantyú, závárzat, závárzattok, ütőrugó, adogató és hüvely… adogató és hüvely… irányzék és foglalványok…
Harsányan nevet. És ezért nem nyiszálod el a nyakam! Mit tudsz még felhozni a mentségemre?
Akadozva. Az Őrmester úr…
Ne dadogj!
Az Őrmester úr se gondolja komolyan. Az emlékeiről is szívesen beszél. Csak engem félt tőlük…
Meglepődve. Kis disznó! Ez tényleg kimondja, amit gondol. Ordít. Húzd ki magad! Hátra arc! Vissza! Feküdj! Föl! Feküdj! Föl! Tovább!
Közlegény lehasal, felugrik. Őrmester nézi, dünnyögve dúdol, feláll a székre, megkocogtatja a neoncsövet.
A széken állva. Ki van a figyelőben? A Hadnagy úr?
Hasalás-felugrás közben. Nem… a Tizedes úr.
Odamegy a hangosbeszélőhöz, felkattintja, a készülékhez hajol. Tizedes?
Igenis.
16Mondja, milyen évszak van most? Maga tudja?
Nem értem…
Tagolva. Milyen – évszak – van? Most már érthető?
Azt hiszem, tél vége. De ha fontos, megkérdezem a parancsnokságtól.
Nem fontos. És nem telefonál sehová! – Újság? Van valami újság?
Csak a szokásos. Valamelyik északi körzetet bombázzák.
Kicsoda?
Nem tudom. Tegnap nem mi voltunk soron. Hangot vált. Őrmester úr… nincs kedve feljönni? Játszhatnánk egy partit.
Felcsattan. Micsodát?
Elbizonytalanodik. Semmit… csak gondoltam.
Csak ne vigye túlzásba! Ráér idelent gondolkodni… – Várjon! Ha lát valami madarat…
Nem értem…
Azt mondtam: ma-da-rat. Két lába van, csőre, két szárnya. Érthető?
Igenis.
Ha valami ilyesmit lát, szóljon le, azt megnézzük mi is.
Őrmester lekattintja a készüléket, ledől a 17legalsó ágyra, onnét nézi barátságosan a le-föl ugráló Közlegényt. A fiú ereje fogytán van.
Elég! Ülj oda a székre.
Közlegény szuszogva leül.
Látod, kell ez a kis testmozgás. Holnap majd megkezdjük a kézállást. Én a te korodban fél órát járkáltam kézen, körbe a laktanyaudvaron. Nagyon jó dolog. Egészséges. Jót tesz az a gyereknek.
Ha úgy gondolja az Őrmester úr, én szívesen… akár most is…
Jó! Azért stréberkedni nem kell. Szuszogd ki magad. Kezét kényelmesen a tarkója alá húzza, így bámul fölfelé. Fogadni mernék, a tizedesünk már húzza a lóbőrt. Nagy katona! Tegnap egymás után nyolcszor dobott hatosat a kockával. Aztán láttad! Ugrált, mint egy bakkecske. Meg vagyok én áldva… Felkönyököl. Amióta itt vagy, még sose dobtál hatosat. Mit gondolsz, miért?
Megvonja a vállát. Nem tudom.
De nem is izgulsz, mi? Jó neked úgy, ahogy van. Ha nem dobsz, hát nem dobsz.
Én annak is örülök, ha az Őrmester úrnak sikerül.
Megvető pillantással. Marha. Olyan jámborka vagy, mint nyolc évvel ezelőtt.
Tizedik éve, hogy itt vagyok már.
18Bosszúsan. Megint kezded? Folyton okosabb akarsz lenni! Ezerszer megmondtam, hogy én tudom, mire emlékezhetsz! Kölyök voltál még… olyan kopasz, mint a biliárdgolyó. Erre csak emlékszel?
Igen.
Meg arra, mikor az első éjszakát töltötted idelent? Nevet. Úgy fulladoztál, mint akinek kupicával mérik a levegőt. Mint az egér a lábas alatt… „Őrmester úr, ez igazi levegő? – Hadnagy úr, én egy autóról estem le… vissza kell mennem a garázsba…” – Emlékszel?
Igen.
Na, és hol van az a garázs? Gondoskodtunk róla. Csönd. Eredj, mosd meg a kezed.
Megnézi a tenyerét. Nem piszkos.
Akkor helyettem mosd meg.
Nevetni próbál. De tényleg nem piszkos…
Hirtelen indulattal. Nem pofázunk vissza!
Közlegény hosszan kezet mos. Őrmester mozdulatlanul fekszik, tenyerével eltakarja az arcát. Közlegény lassan odamegy az ágy mellé, nem szól.
19Elhúzza a kezét. Mit bámulsz?
Most mit csináljak?
Bánom is én!
Nem jut eszembe semmi.
Idegesen. Azt hiszed, nekem folyton eszembe jut valami új?
Cinkosan. Kezdjem a mesélést?
Hirtelen mozdulattal felül. Nem! Lassan visszadől. Még nem…
Csend.
Még messze van az este.
Őrmester fal felé fordul, nem mozdul. Közlegény az asztalhoz lép, matat. Hol itt vakarja meg magát, hol ott, a körmeit nézegeti, kihúz egy szálat a hajából, ezzel a láthatatlan szállal játszik. Közben oda-odapislant az ágy felé.
Sóhajt. Akkor felsöpröm a szobát.
Anélkül hogy megmozdulna. De halkan! Ne csinálj zenebonát!
Közlegény lábujjhegyen a mosdóhoz megy, előszed egy kis seprűt, fehér zománcos lapátot. Sokáig, aprólékosan söpörget. Őrmester egy idő múlva megfordul, felkönyököl, nézi. Odamutat egy helyre.
Ott is.
Közlegény szó nélkül engedelmeskedik.
Őrmester maga elé bök. Itt is.
Közlegény az ágy előtt söpörget.
Mutasd, 20mit működtél össze? Ez az egész? Cérna, gomb… egy kis por…
Még egy papírdarab is van.
Ez semmi.
Nem is szokott több lenni. Minden órában felsöprök.
Visszafordul a fal felé. Söpörj félóránként.
Tétován áll a szemétlapáttal. Hová szórjam?
Ahová a többit.
Igenis.
Körülnéz, félkörös mozdulattal leszórja a földre a szemetet. Aztán a mosdóhoz megy, újra alaposan kezet mos.
Hirtelen megfordul. Mit szólnál egy kis pálinkához?
Elmosolyodik. Én szívesen…
No, ugrás! De valami erőset!
Közlegény rábök egy helyen a falra, tolóajtó nyílik ki, a süllyesztett szekrénykében üvegek.
Fektéből mutogat. Várj csak… Azt a hosszúnyakút…
Ezt?
Abban még sose csalódtam. A szenteltvizet csak igya a hadnagy úr.
Közlegény megtölt két poharat, átnyújtja az egyiket.
Hát akkor – egészségünkre! Iszik; kiveszi a másik 21poharat is a Közlegény kezéből. Ezt meg arra, hogy legalább egy nyavalyás, dög madár… Iszik. Bár amilyen daliák vagytok! Hirtelen föláll. Kapcsold csak be… mit csinál ez odafönt?
Közlegény bekapcsolja a hangosbeszélőt, egyenletes hortyogás hallatszik.
Na! Nem mondtam? A szolgálat! Újra tölt magának, iszik. A tizedes úr! Hát nem röhej? És még azt se mondhatom, hogy… Nevet. Belehortyog a poharamba! Ordít. Kapcsold ki!
Közlegény kikapcsolja a hangosbeszélőt.
A tizedes úr… Mustrálva nézi a Közlegényt. Azért te se bízd el magad… Egyformák vagytok! Azt várnátok, hogy a szátokba röpüljön… Iszik. Pedig csak az ér valamit, ami élve… Látni, ahogy úszik… Aztán jól odapörkölni! Újra kortyol.
Bátortalanul. Az Őrmester úr rá tudna lőni?
Rámered a Közlegényre. Nevet. Madárra? Ordít. Egy hangyára is! Egész halkan. Ha nincs más… Suttog. Nem érted, hogy meg kell őrülni? Csak ülünk itt… mint valami számsor… Megrázza a Közlegényt. Süket vagy? Mi jöhet még? Se ölni, se megkegyelmezni… Leejti a poharat, rátapos, lezöttyen az egyik székbe.
Hosszabb szünet. Közlegény a széttört poharat söprögeti.
Csöndesen. Tudod, mit gondo22lok néha? Hogy a fiam vagy. Csak már egyikünk se emlékszik… Hirtelen felnéz. Gyere… Most nem bánom. Most mesélhetsz.
Lerakja a lapátot, seprűt, odalép az Őrmester mellé. Honnét kezdjem?
Lehunyt szemezel, pohárral a kezében. Tudod te. Ahonnét szoktad.
A garázstól?
Hümment.
Mintha távoli, vetített vászonról olvasná, amit mond; mimikája lassú, szögletes. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap… vagy tegnapelőtt… Igazi, nagy garázs volt, betonkifutóval, olajfoltokkal. Sokáig ott bújtunk, aztán engem küldtek ki, hogy szerezzek kenyeret. Azt mondták, egy gyereknek könnyebb, jobban megsajnálják. Akkor már nem volt semmi kenyér, csak valami kemény, rozsdás színű…
Kortyolgatás közben. Cvibak volt, fiacskám. Jó régi cvibak.
Igen. Az lehetett. És más nem is volt már. A város se, csak a tűzfalak, kémények. Egész délután mentem alattuk, de nem találtam semmit. Még embert se…
Nagy csuda – egy kiürített városban!
De halottat se! Az volt a legrosszabb. És akkor leültem a járdán…
Kortyol. Egy angol vécére.
23Valahogy odakerült, de nem volt eltörve. Egészen olyan volt, mintha új lett volna.
És bőgtél.
Éhes voltam.
Meg be is esteledett.
Még nem…
Zsörtölődve. Hogyhogy? A gázgyár égett, attól volt világos. Mért akarod mindig másképp mondani?
És akkor jött a szirénás autó. Pedig nem volt értelme, hogy szirénázzon…
Ez igaz. Egy üres városban?
És hirtelen fölrántottak a vécéről. Ezt sose fogom elfelejteni. Azokat az arcokat ott! Feketék voltak, szakállasak…
Újra tölt, iszik. Na ja. Ha egyszer nincs borotvakrém.
Egy macska is volt velük…
És madár?
Az csak később. Előbb még próbáltam könyörögni, hogy rakjanak le, de kinevettek.
Te meg szépen kipottyantál.
Nem vették észre, hogy kiestem.
Vagy megunták, hogy bőgsz. Azt hiszed, öröm hallgatni? Rontja a harci szellemet.
24Azt hiszem, elájultam akkor…
Iszik. Egy frászt!
Bizonytalanul. De igen!
Már megint kezded? Pancser! Oktatóan. Az volt a szerencséd, hogy puhára estél, egy nagy gyapotbálára – érted?
Igenis.
Tudod te, micsoda ritkaság az? Gyapot? Egy kiégett városban? – No, mondjad! Aztán?
Betakaróztam a gyapottal. Ott esteledett rám. Láttam a csillagokat… a kémények olyan kicsik lettek, mint a gyufaszálak. Tudtam, hogy többé nem találkozom azokkal, akiket a garázsban hagytam – s akkor egyszerre összeszorult a szívem…
Halkan. Hogyan?
Mintha valaki a markába szorította volna… egyre kisebbre… mint valami szivacsos gumilabdát…
Zavartan. Gyere. Térdelj ide mellém. Közlegény odatérdel, Őrmester magához húzza. Nem akarok én rosszat. Csak szeretem, ha mesélsz. Hallod?
Igenis.
Akkor mondd még egyszer. Hogyan szorult össze?
Mintha valaki a markába 25vette volna… egyre kisebbre szorította volna…
Behunyt szemmel. Mint egy gumilabdát… Rázogatja a fejét. Büdösül szépen tudod ezt mondani! Ezzel veszel le a lábamról mindig. Tölt, itatni kezdi a Közlegényt. Nesze. Most megérdemled. Akarsz még egyet? Igyál! Újra tölt, itatja. Aztán hogy volt tovább?
Még mindig térdepelve. Akkor jött a madár…
És?
Egy olyan fél lábú madár, oda szállt le az úttestre, pár méterre tőlem. A szárnyát használta a hiányzó lába helyett.
Kicsit hangosabban. És?
Kényszeredetten, mint aki tudja, hogy ennél a fordulatnál mi következik. Én meg szerettem volna, ha közelebb jön. Összekapartam a zsebemben egy kis morzsát, hogy odacsalogassam…
Kiált. És? Mondd ki már!
De éppen akkor robogott arra az Őrmester úrék motorkerékpárja. És attól megijedt, elröpült. Engem meg fölraktak az oldalülésre. Az Őrmester úrék. Lehajtja a fejét.
Föláll, lassan körbejárja az asztalt, a Közlegényt. Igen. Szóval én voltam az oka, hogy elröpült, mi? És hogy azóta se lát26tál másikat. Mi? Az őrmester úr beleköpött a tálba! Az őrmester úr egy megveszekedett vadállat! Ilyesmiket gondolunk magunkban? Na, mondjad! Kellett nekem akkor robognom arra, mikor már magadhoz tértél… meg a madár is pityegni kezdett, pityegni, a drága! Kellett nekem egy gyerekbe belebotlani, egy senkifiába, aki még azt is elfelejtette, hogy hívják, csak feküdt ott szaros képpel meg kificamodott bokával, mert még ahhoz se volt esze, hogy a gyapotbálára essen – de nem ám! Éppen melléje zuhant a hülye! Érted? Muszáj volt nekem pont arra mennem, mikor a madár is megtette volna – szépen fölcsíp, aztán huss! – elvisz valahová, ahol nem ordítozik folyton az őrmester úr – mi?! Ilyeneket gondoltunk magunkban? De az istenit! – most már itt vagy! Mit csináljunk? Liheg a felindulástól, a zubbonya nyakát rángatja.
Még mindig lehajtott fejjel térdel; fölnéz. Csurgasson egy kis vizet a nyakára, Őrmester úr.
Hökkenten. Micsodát?
Egy kis vizet. Az jót szokott tenni.
Halkan. Jó. Majd csurgatok.
Lassan elindul a mosdó felé; Közlegény is föláll. Őrmester félúton visszafordul.
Legalább gyűlölsz már egy kicsit?
Szelíden. Nem.
27Csodálkozva, de bosszankodva is. Szóval, még azt se. Nem gyűlölünk, csak gyilkoljuk egymást szeretettel. Nagyon jó.
A csaphoz megy, hosszan vizet csurgat a nyakára.
Én szeretem az Őrmester urat. Az Őrmester úr jó ember. A Tizedes úr is jó ember.
Vizesen visszafordul. És a Hadnagy úr?
Csönd.
A Hadnagy úr nem jó ember?
Újra hosszú csönd. Közlegény lesüti a szemét.
Szóval nem nyilatkozunk. Erőltetetten nevet. Csuda kis pofa vagy! Elkomolyodik. A mi időnkben, tudod, mi járt ezért? Két óra kikötés. Ájulásig. Mert így kezdődik a lázadás. Hallgatással. Kicsit enyhébben. Nézz rám!
Nagy robajlás kintről: mint mikor a lépcsőn meglódul valaki, s nem tud megállni. Pár pillanat múlva kivágódik az ajtó, beesik a Tizedes, tenyeréről lepöndörödik valami, utánaveti magát, négykézláb áll meg fölötte: egy kis fekete dobókockát emel föl diadalmas arccal.
Hatos! Megint hatos! Kis csönd. Mi az? Nem is örültök?
Kimérten odamegy, megnézi a kockát. Nagyszerű.
28De tényleg… tényleg annyi! Föltápászkodik. Ma ez az első.
Akkor pláne.
Tétován. Mit csináltatok egymással? Történt valami?…
Köztünk?
Mustrálja őket. Csak a szokásos lelkigyakorlat?
Ingerülten. Micsoda hang ez?
Nevetni próbál. Azt hiszem, fórban vagy… Az üres üvegre mutat. Én csak kávét ittam még.
Ingerülten. Beosztott!
Flegmával leül a földre, dobálni kezdi a kockát. Nem vagyok szolgálatban. A figyelőben, az más.
Ki adott engedélyt, hogy otthagyd?
Kérlelve. Őrmester úr… tessék kockázni inkább.
Tizedeshez. Meguntuk a horkolást?
Csak öt percet… Annyit ti is szoktatok. – Fontos jelentenivalóm van.
Csönd. Mind a ketten a Tizedesre néznek.
Fáradt kíváncsisággal; mint akiből kifújódott a gőz. Micsoda?
Hunyorít. Három civil madarat láttam közeledni a Csatornánál.
29A Csatornánál?… Hitetlenkedve. Még mindig nem tanulták meg?…
Tovább játszik a kockával. Azért mondom. Nevet. Úgy látszik, angyalkák. Nem a földön járnak. Civil angyalkák.
Már humorod is van? És?
Szerintem ide jönnek.
Hová?
Ide, hozzánk. Ha eddig nem mentek aknára, biztos tudják, hol az átjárás. Biztos dörzsöltek. Vagy a parancsnokság engedélyével jönnek.
Gúnyosan. Vagy csakugyan angyalok.
Ezt mondom én is. Két öreg, egy fiatal. Eltűnődve. De a harmadik, az…
Közbevág. Nő?
Aha.
Csönd.
Igaz, nem tudtam jól kivenni a messzelátóval… Újra dob, megnézi. Ötös! Mosolyogva fölnéz. Lehet, hogy mégis?…
Töpreng, majd legyint. Hülyéskedsz megint! Ismét indulatosan. Egyáltalán, mért jöttél le? Legalább a formát tartanátok be!
Csitítva. Tessék kockázni inkább…
Tizedeshez. Három civil?
30Most tényleg nem hazudok. Nincs olyan kedvem.
Akkor annál inkább. Menj, nézz körül jobban. Vontatottan. Néhány riasztólövést is leadhatsz… A parancsnokság mindenesetre nem értesített. Ha meg a faluból… Majd észbe kapnak! Ha ugyan föl nem robbantak azóta. Emlékeztek? Mikor az a három betévedt az aknamezőre?
Konzervdobozokat kerestek.
Szépen föl is lettek bontva! Miszlikre. Tizedeshez. Na, nem érted? Indulás!
Tovább dobálja a kockát. Szívesebben maradnék.
Keményen. Azt mondtam, fölmész!
Kis zavarral, még mindig a földön ülve. Most nem akarok… Drukkolni szeretnék, hogy van-e köztük… Fölnéz. Baj? Nyugodtan kiröhöghettek, nem érdekel. Szeretném utolsónak megtudni… hogy legalább addig… Újra fölnéz. Mért nem röhögtök? Ültéből hátradől a földön, széttárja a karját. Tudjátok, mi lenne szép? Ha szőke haja volna… mint a sörény… be lehetne takarózni vele. A szeme, mint a kék üveg… Azt se bánnám, ha nem szólna… – „Tessék, jöjjön közelebb… Nem vagyunk mi emberevők…” – Kikockáznám a szerencséjét! A kocka mindent tud. Majd31nem mindent. – „Tessék… dobjon! Ez nem robban… igazán nem robban…”
Lemondó mozdulatot tesz; halkan odaszól a Közlegénynek. Erre rájött! Eredj, menj föl te. Szólj le, ha látsz valamit.
Közlegény csöndben kimegy, behúzza az ajtót. Őrmester leül a székre, tenyerébe hajtja a fejét, hallgat.
Mutassam meg a fényképét? Hirtelen felül.
Dörmögve. Mit csináljak vele? Megmutattad már tízezerszer.
Élénken. De most egészen más… Előszed egy gyűrött fotót a zubbonyzsebéből. Nézd csak! Mutatja.
Odanéz. Aha.
Nézd a száját… Ott, ahol meggyűrődött. Olyan, mintha nyitva volna.
Nem volna jobb, ha békén hagynád a halottakat?
Nevet, elkomolyodik. Azt mondod?…
Szándékos szárazsággal. Tekintettel arra, hogy együtt temettük el, miután a pincéből előhúztuk, kénytelen vagyok ezt mondani.
Nézi a képet. Ha mondod, mindig elhiszem. De mégis őrültség…
Mi?
Hogy mondod. Rólunk is ugyan32ezt mondhatják, és… Az ember mégse mondja. Addig bűn mondani! Gyilkosság. Öngyilkosság. Hirtelen hangot vált. Különben tudom, mi bajod…
Micsoda?
Irigyled a képet! Azt hiszed, nem tudom? Négy éve egyszer… egyszer télen… majdnem egy hétig nem találtam. Te loptad el!
Felugrik. Tizedes!
Ül és vigyorog. Te loptad el! Még a budiba is magaddal vitted! Azt hiszed, nem tudom? Meglestelek! Láttam… de nem szóltam semmit. Kicsit csöndesebben. Nekem is jólesett, hogy…
Fojtottan. Hagyd abba!
Ismét támadóan. Ha letagadod, akkor tényleg tolvaj vagy!
Hagyd abba!
Tolvaj! Harsányan röhög. Te aljadék! Te…
Ordít. Fogd be…
Rabló! Szorongatja a képet, úgy hadonászik. Kellene, mi? De nem rabolod el… ha megdöglöm, se adom… Az enyém, csak az enyém! Különben is, ki találta meg a retikülben – te vagy én? Mi? Te meg se érdemelnéd… Egyáltalán, mi van benned? Veri a mellét. Itt, itt, igen! Mi van a zubbony alatt? Egyáltalán, mi voltál civilben? Arról sose beszélünk? Hogy miből lettünk?… Én nem szé33gyellem, megmondom… Rámered a fotóra, elteszi a zubbonyzsebébe. De te! Te mi voltál?
Ordít. Most már elég!
Nem!
Őrmester nekiugrik a Tizedesnek, rásújt az öklével; Tizedes megtántorodik, összeszedi magát. Vadul dulakodnak, ráesnek az ágyra. Tizedes van alul, Őrmester öklével veri a fejét.
Ez kell? Ez a hála?… Hogy mindent elnézek… a szolgálatot… a fegyelmet… És még én vagyok a gyanús? Te rongy!
Már nem védekezik, a hangja rekedt. Ne bánts… Már elmúlt.
Őrmester továbbra is a Tizedesen fekszik – akaratlanul is erotikus ez a póz –, és nem engedi el, csak elernyeszti magát.
Megválogathatnád, hogy miket pofázol.
Csöndesen. Ilyenkor nem tudom. Nem érted?
Mert csak magatokkal törődtök. Mit gondoltok – én hogyan?
Te erős vagy. Bírod.
Dehogy bírom. A Hadnagy bírja. De azt az isten érti… Pedig én igazán laktanyákban nőttem fel.
A Hadnagy nem normális.
Kesernyésen nevet. De mi aztán!… Például te az előbb.
Az más.
34Szünet.
Mit akarhatnak ezek? Megint a faluból?
Milyen lehet most egy falu?
Úgy látszik, visszafordultak. Nem volt robbanás.
Nem is lesz. Fönt kikockáztam.
És?
Biztos ideérnek. Csak az a harmadik… Te nem drukkolsz?
Kis nevetéssel. Drukkolhatok. Sokba nem kerül.
Halkan nyílik az ajtó, belép a Hadnagy. Meglepett pillantást vet az intim pózban heverő Őrmesterre, Tizedesre. Elmosolyodik.
Diszkréten krákog. Látom, jól szórakoztok.
Őrmester és Tizedes felállnak, nem gyorsan, de azért katonásan.
Unott hangon. Vigyázz! Hadnagy úr, jelentem, szobalétszám kettő, foglalkozás…
Finomkodó mozdulattal közbevág. Ne részletezzük. Bár az ilyen érzelmes jeleneteket éjszakára halaszthatnátok inkább. Tessék?
Őrmester és Tizedes pihenjre váltanak, zsebre dugják a kezüket.
Nem szóltunk.
35Vagy ott a lőszeres raktár. Ott sötét is van.
Éllel. Köszönjük, de másképp is tudjuk egymást… Kis mozdulatokkal keresi a szót.
Mosolyogva. Gondolom. Különben nem kívánok beleszólni. Ez csakugyan magánügy. A faliszekrényhez lép, tölt magának, kortyol, ízlelgeti. Kóstoltátok már? A legjobb édes tömény, amit eddig kaptunk.
Utáljuk az édeset.
Ízlés dolga, Tizedes úr. Egy másik üvegből tölt, azt ízlelgeti. Például ez is egészen remek. Eltűnődve. Egy kis napfény a szigorúságban… Hogyan is mondtuk valamikor? Buké… jó bukéja van. Megszagolja a pohárban az italt.
Mellékesen. Azt borra szoktuk mondani. Töményre soha.
Tizedes a kockával játszik. Őrmester az ágy szélére ül. Hadnagy az asztalhoz megy, megemeli, majd szájával lefelé fordítja az üveget, amit az Őrmester ott hagyott.
A mértékletesség mindenesetre nem árt. A borostás Tizedesre néz; odafordul az Őrmesterhez. Tizedesünk újabban nem borotválkozik? Nem bántja a szemedet?
Biztos szakállt akar.
Kapott engedélyt rá?
Nem… úgy határozottan.
36Sajnálnám, ha elcsúfítaná magát. Nem fog jól állni neki. Azt hiszem, helyes volna, ha már ebédre… Kis mozdulatot tesz az arcán, jelezve a borotválkozást.
Kelletlenül. Igenis. Nem szoktam ebédelni.
Annál is inkább, mert fontos évfordulónk van, ha nem tudnátok. Leül az asztal mellé, pedánsan keresztbe rakja a lábát.
Évforduló?
Ma tizedik éve, hogy itt járt a Tábornok úr.
Elbámulva. Tényleg…
Bizonyára emlékeztek ezüstös kefehajára… Végigsimítja saját kefehaját. Nagyszerű egyéniség volt! Szeretném, ha ma ebédkor valamelyikőtök pohárköszöntőt mondana a tiszteletére. Én majd válaszolok rá. Nos?
Tizedes az Őrmesterre néz, kis grimaszt nyom el a tenyere mögött.
Ez igazán a legtöbb… Ez a legkevesebb.
Másik lábát veti keresztbe. Meggyőződésem, hogy a legközelebbi szemle alkalmával nem marad el a parancsnokság elismerése. Mint tudjátok, támaszpontunknak különleges érdemei vannak. Azt sem felejthetjük el, hogy mikor a Tábornok úr itt járt, rendkívül hasznos tanácsokat adott, amelyeket módunkban volt magunkra alkalmazni. Emlékezve. Igen, 37ő már akkor tisztában volt vele, hogy mire kell felkészülnünk, és milyen veszélyek ellen kell felvérteznünk magunkat. Újabb pózban helyezkedik el. Feladataink számbavétele mellett mindig szem előtt kell tartanunk azt a pluszt, amire a kivételes helyzet kötelez. Azt hiszem, e téren elég figyelemreméltóak az eredményeink. Ugyanis vegyük csak az áttekintés kérdését. Hogyan értem ezt? Nagyon egyszerű. A mi áttekintésünk az eseményekről egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint azokban a régi időkben, mikor az eseményekben való közvetlen részvételt még nem sikerült kiküszöbölni. A mi helytállásunk, barátaim, sokkal nagyobb elszántságot igényel, és sokkal felelősségteljesebb. Mintha idézné. „Áttekintés helyett engedelmesség – közvetlen részvétel helyett türelem – tékozlás helyett erőtartalékolás.” – A Tábornok úr szavait idéztem. Klasszikus szavak. Kis szünet, lazább póz. Végül azt is meg kell őszintén mondanom, hogy az a bizalmas és hosszas együttlét, ami osztályrészünkül jutott, mindvégig bajtársias maradt. Ez pedig csak azért volt lehetséges – nos, miért? Körülnéz. Mert a kiindulás volt helyes, a kipróbált direktívák pontos betartása. És kitől kaptuk a direktívákat? A Legfelső Parancsnokságtól. És ki képviseli a Legfelső Parancsnokságot? A Tábornok úr. Föláll, kimérten járkál, magába merülve.
Őrmester és Tizedes összenéznek a háta mögött.
Hadnagy 38hirtelen feléjük fordul. Szóval, így valahogy. Szeretném, ha ezeket a gondolatokat szőnétek bele a pohárköszöntőbe.
A neoncsőben vibrálni kezd a fény, mindhárman fölnéznek. Tizedes föláll a székre, megkocogtatja a csövet. Hadnagy megvárja, míg a Tizedes visszalép.
Valami nem világos?
Valamit kezdett mondani a Hadnagy úr.
Aha. Persze. Megnézi az óráját. Még négy órátok van ebédig. Talán helyes volna, ha előre leírnátok a pohárköszöntő szövegét. Az ilyesmi nem árt.
Vontatottan. Ártani nem…
Megszólal a telefon. Rámerednek a készülékre.
Csillogó szemekkel, kezét föltartva, mint aki üdvözölni készül valakit. Ugye! Tudtam! Ez Ő! A Tábornok úr! Ő se feledkezett meg rólunk!
Gyorsan leejti a kockát a földre, megnézi. Nem ő az.
Odalép a telefonhoz. Vegyem fel?
Eltolja az Őrmestert. Majd én! Fölveszi a kagylót, kihúzza magát. Halló! Halló! Kis szünet. B/2-es különleges támaszpont. Igen. A parancsnok beszél. Hosszabb szü39net. Hogy ide… most? Hozzánk? Arca csalódott.
Izgatottan meglöki az Őrmestert. Mibe fogadsz?
Halló! Többször belefúj a kagylóba.
Halkan. Reggel óta tudom mikor még nem is láttam őket.
Lepisszenti a Tizedest. Várj!
Tessék? Nem értem… A saját felelősségükre? De mire jó ez, százados úr? Hosszabb szünet, Hadnagy ismét kihúzza magát. Kérlek. Nekem csupán kötelességem…
Újra megböki az Őrmestert. Szerintem fix!
Kérlek. Saját belátásom szerint. Igenis. Kis szünet. Halló! Végeztünk! Vége… Lassan leengedi a kagylót; kis csörrenés jelzi, hogy a drót másik végén már letették. Tétován az Őrmesterre, Tizedesre néz. Mit bámultok? Kicsit hangosabban. Na és? Tévedtem. Tessék? Őrmester, Tizedes hallgat, Hadnagy hirtelen ráordít a Tizedesre. Tíz éve igenis itt járt a Tábornok úr! Megértette? Tizedes hallgat, Hadnagy az orra előtt gesztikulál. Ez nem rögeszme! Tizedes hallgat, Hadnagy fojtott indulattal a saját homlokára mutat. Normális. Kár reménykedni. Kihúzza magát; a Tizedesre mutat. A pohárköszöntőt maga mondja el!
40Mormogva. Igenis.
És a telefon?
Kizökken. Valami három civil… Parasztok. Elhúzza a száját. Mindenesetre sajátságos idea. Kicsit túlságosan is… Megnézi az óráját. Állítólag most kell ideérkezniük.
Egyikük se szól, várakozva állnak. Kerülik egymás pillantását. Majdnem egy fél perc telik el. Kint lassú, súlyos lépések hallatszanak fel; mind a hárman felütik a fejüket.
Halkan. Stimmel! Ezek lesznek azok.
Az ajtó felé fordulnak; lépések kopogása erősödik.
Sötét.
Hirtelen világosodik ki. Balra két parasztforma öregember. Az egyik szakállas, bot van a kezében; a másik borostás, vállán tarisznya. Tisztelettudó görnyedtséggel váltogatják a lábukat. A lány, aki velük jött, jobbra helyezkedik el. Nincs rajta cipő. Hosszú, szőke haja befonatlan, válla fölött előreomlik. Rövid ujjú ruhája testhez simuló, egyik térdét takarja, a másikat nem. Ártatlan és nagyon testi mégis, félrehajtott fejjel áll. Őrmester az ágyon ül, arcát a tenyerébe ejti. Tizedes a mosdónak támaszkodik, a lányt bámulja. Mellette a Közlegény, a lányéhoz hasonló pózban. Ők ketten, többször, kutatva méregetik egymást a jelenet során. De 41ez mindig csak hangsúlyos némajáték marad. Hadnagy a középrészen járkál; hol a két öregre, hol a lányra néz.
Feszült csend. Itt már elmondták a tényeket; de ez nem jelenti azt, hogy újra végig ne rágjanak mindent.
Nos? Kezdjük már érteni egymást?
Akkor se tudunk mást mondani, uram. Vártunk, ameddig lehetett…
Jó, ezt hallottuk. És?
Rettenetes tél volt az idei, uram.
Nem volt fa…
Közbevág. Nincsen liszt, nincs vetőmag, a faluban nincs más, csak öreg – tudom. A lányra néz. Ami különben nem is igaz. Na és?
Még trágya se volt, amivel fűtsünk.
Trágya mindig van.
Meg az ennivaló… Nem tehetünk róla, hogy élünk.
Mi sem!
Akkor se tudunk mást mondani, uram.
Csak mint a szajkók! Föl-alá járkál, hirtelen megáll. Nem érthető? Erőszakoltan száraz, halk hangon folytatja. Megszoktam, hogy nem kell kétszer elmondanom… Ez 42most rátok is vonatkozik. Nincs felhatalmazásunk, hogy a szavakkal dobálózzunk… meghatódjunk… „tekintetbe vegyünk”! Ez az én álláspontom. Kis szünet, a lányra néz, hangját közvetlenebbre fogja. Persze, el is szoktunk a civilektől. De azt hiszem, világos: a feladataink speciálisak. Szigorúan tilos mindenféle kódorgás. Szünet. Amit egyébként nem is értek… Hogyan engedtek ide benneteket? Kétértelmű mosollyal a lányra néz. Ő járta ki nektek?
Csönd.
A lányhoz lép; súgja. Beszélj! Látod, hogy meg akarja engedni…
Folytatva a célozgatást. Ő a közbenjáró?
Hangja határozottabb, mint ahogy várta volna az ember. Nem, uram. A járvány.
Minden állatunk elhullott, nincs mit levágjunk…
A készleteinkkel nekünk is gazdálkodnunk kell.
Nem abból kérünk mi… A Csatornán túl el van ásva egy hordó zsír…
Idegesen. De ki ásta el? Ti?
Nem…
Ez az! Valaki elásta! Akkor mért nem az jött könyörögni?
Csönd.
Meghalt már, uram.
Meglepetten. És ezt csak most 43mondjátok? Szünet. Persze, féltetek, hogy így még gyanúsabb. Nem, itt valami nem tiszta… Újabb szünet. Ha meghalt, honnét tudjátok, hogy hol a hordó?
A lány tudja a helyet.
A lányhoz. Te? Honnét? Kis gúnnyal. Megálmodtad?
Halkan a lányhoz. Beszélj…
Félretolja a Tizedest. Téged kérdeztelek!
Az apám ásta el. És ott voltam én is.
Mikor? A nagy támadás előtt?
Nem tudom. Ötéves voltam.
Közlegény a lányra néz. Kis csend.
A lány lábára mutat. És azóta nincs cipőd?
De van… csak szeretek mezítláb járni.
Télen?
Már nincs tél. Tavasz van, uram.
Ahogy vesszük. Ha egyáltalán jól emlékszünk rá…
Bizalmasan közelebb lép a Hadnagyhoz. Én szívesen megmutatom nekik az átjárót…
Élesen. Csak ne mutogasson! Tudhatná, miről van szó…
Szintén közelebb lép. És ha én… a saját felelősségemre?
Parancsom van a Tábornok úr44tól, hogy kizárólag katonai akciókért vállalhatunk kockázatot. Ez pedig nem katonai akció… Egészen közelről nézi a lányt. Egyáltalán nem az. Lassan továbblép, hirtelen ismét a lány felé fordul. Tulajdonképpen mi közöd ezekhez az emberekhez? Rokonaid?
Nem… Ők neveltek fel, amikor megtaláltak.
Közlegény összerezzen, Őrmester is felkapja a fejét.
Kis tűnődés után, a lányhoz. Nem túlságosan kényeztettek el. Ők csizmában, te cipő nélkül… A végén a zsírral is így járnál, nem kapnál belőle. Kis pátosszal. Sajnos, nem egyedülálló eset, a bajtársiasság nem erénye a civileknek. Kis szünet után, közvetlenebbül. Nem akarsz valamit a lábadra?
Köszönöm… szeretek mezítláb járni.
Ha véres, akkor is? Mibe léptél bele?
Nem tudom… Sok a konzervdoboz a mezőn.
És nem féltél kimenni? Két ilyen öreggel?
Az öregekért már nem kár.
Hirtelen. És a lányért?
Csönd.
A lányhoz. Hallod? Érted se kár.
45Indulnunk kellene, uram…
Olyan nincs, hogy kell. Különben is jegyzőkönyv nélkül… – Hm? Őrmester?
Közelebb jön. Már hogy kísérő nélkül? Lehalkítja a hangját. Szerintem hagyjuk. Ha egyszer vállalkoznak rá… De akkor már inkább estefelé vagy holnap…
Kicsit hosszabban, kutatva nézi az Őrmester arcát; elmosolyodik. Értem. A két öreghez fordul. Hol az az engedély?
Előkotorja a papirost. Tessék, uram.
Vizsgálja a papírt, a lányra néz. Mért van itt két neved? Egy nem elég?
Az egyiket a faluban kaptam.
Kis mosollyal. Cipő helyett?
Nem… csak mindig az anyámat kerestem, amikor megtaláltak. Aztán rám ragadt az ő neve is.
Aha. Újra a papirost vizsgálja. Az anyádé. Felnéz. Azért bekötözhetted volna a lábadat.
Lepillant a lábára. Már puha a föld. Most először, kis mosoly suhan át az arcán.
Közlegény előszed a zubbonyzsebéből egy tiszta, fehér zsebkendőt; a lány felé lép. Lány tétovázik, hogy elfogadja-e. Mielőtt nyúlna utána, a Hadnagy int a kezével.
Közlegény!
46Vigyázzba kapja magát. Igenis!
Menjen a raktárba, hozzon egy pár bakancsot. Valami kisebb fajtát… A lány lábát nézi. A legkisebbet hozza.
Igenis! Nem mozdul.
Mire vár?
Zavartan. Nem várok, Hadnagy úr.
Közlegény kisiet, nyitva hagyja az ajtót. Hadnagy újra a papirost forgatja, hümmöget. Közben a Tizedes is végigtapogatja a zsebeit; előhúz egy nem éppen tiszta, gyűrött zsebkendőt. Nem tudja, hogyan adja oda a lánynak. Tanácsot kérő pillantással az Őrmesterre néz, az megrázza a fejét, végül vállat von.
Miközben a papirost nézi. Nézze csak, Őrmester! Még mindig ugyanazt az írógépet használják, mint öt évvel ezelőtt, az n betűjük ugyanúgy félreüt. Nem komikus?
Mikor felnéz, éppen elkapja a Tizedes és Őrmester néma jelenetét. Tizedes báván lógatja a gyűrött zsebkendőt.
Tizedeshez. Magának mi baja? Náthás?
Zsebébe gyűri a zsebkendőt. Tudja a Hadnagy úr. Tavasszal mindig náthás szoktam lenni.
Nem tudtam. De nem ártana, ha igyekezne meggyógyulni.
47Csönd.
Bizalmasan megfogja a Hadnagy karját. Nem akarok beleszólni, de… Halkra fogja a hangját, hogy a többiek ne hallják. Muszáj ezt az egészet?… Most már egy órája csináljuk.
Fojtottan. Valami nem tetszik?
Kelletlenül. Nem értek a kihallgatáshoz…
Gúnnyal. Csak éppen máshoz értenénk szívesebben? Hm?
Lehet. De én nem húznám így az időt…
Bosszúsan megrándítja a derékszíját. Jó. Majd igyekszem!
Amíg a Hadnagy és Őrmester beszélgetnek, Közlegény megjelenik a bakanccsal, tétován áll az ajtóban. Tizedes nyugtalanul forgolódik, mint aki kimaradt az eseményekből. Végül újra előveszi a zsebkendőjét, a homlokát törölgeti. A Hadnagy erre fordul vissza. Ránéz a Tizedesre, de az állja a pillantását; tenyerében dobigálja a zsebkendőt.
Utánozza a Tizedes mozdulatát. Nem idegesíti ez?
De igen.
Akkor szüntesse be! Tizedes zsebébe gyűri a zsebkendőt; Hadnagy a lányhoz fordul. Hallgass rám. Azt szeretném, ha őszin48tén beszélnél. Zavar, hogy ennyien vagyunk itt? Küldjem ki őket?
Őrmester és Tizedes – néma tiltakozásul – zsebre dugják a kezüket, közelebb lépnek. Csak a Közlegény nem mozdul az ajtóban.
A lányhoz, a két öregre mutatva. Csak nem félsz tőlük? Megfenyegettek? A szádba rágták, hogy mit mondj?
Nem…
Hát akkor?
Indulnunk kellene, uram.
Összekulcsolja hátul a kezét. Nos, tessék. Rajta!
Bizonytalanul. Indulhatunk?
Vissza a faluba. Oda igen.
Térdre esik. Uram, ne tegye ezt…
Idegesen. Mondtam, hogy mindent megteszünk! Amit lehet. A Közlegény felé int. Ott a bakancs, például… Még azt is. De kötelességem tisztán látni. Mért jöttetek ide?
Éhesek vagyunk.
Helyes. Itt vacsoráztok mind a hárman. De miért makacskodtok azzal a hordóval? Már rég romlott az a zsír! Büdös. Még egy bunkert is tönkretesz az idő! Vagy ha nem az idő, a bombázások. Mélyre ástátok el?
Nem tudom.
Apád ásta el egyedül?
Nem, még két barátja is ott volt.
49Na, végre két tanú! És ővelük mi lett?
Meghaltak.
Csak úgy egyszerre?!
Lelőtték őket, mikor jöttünk visszafelé.
És azután?
Az anyámat meg a bátyámat kerestem…
Őrmester és Közlegény egyszerre ütik fel a fejüket.
Volt bátyád is?
Hosszú csönd.
Nem tudom… nem emlékszem már.
Hogyhogy nem? Akkor a hordó is csak hazugság! Csönd. Én mondjam meg, hogy mire emlékszel?
Azt tudom, hogy égett a város…
Hol?
Egy üres pályaudvaron… egy garázsban voltunk…
Közlegény lassan előbbre jön a fal mellett, mereven a lányt nézi. Őrmestert is meghökkenti ez a fordulat.
És még?
Talán a pályaudvarról vittek el… aztán krumplit kerestünk…
Kik?
Hát ők… akik meghaltak később.
Csönd.
50Szóval, senki, semmi nem maradt meg, csak te meg a zsír! Nem gyanús ez kicsit?
Vakkantva. Nem!
Különben is kikockáztam! Vihog.
Oda se hallgat az Őrmesterre és Tizedesre. Na jó. Elég sovány történet. Minden harmadik jegyzőkönyv ilyen. Ha nem zsír, akkor krumpli; ha nem krumpli, akkor csizmák, ha az se, akkor járvány! Kis szünet után. De lánynak még nem jutott eszébe idejönni.
Váratlan bátorsággal. A lány igazat mond!
Gúnnyal. Nem kém?
Rákiált a Közlegényre. Hallgass! Bizalmasan a Hadnagynak. Most már tényleg hagyjuk… Tizedes is odalép melléjük, hallgat. Megvolt a formaság… megtettük a magunkét. De akkor már menjenek estefelé. Vagy holnap… Félrenéz.
Élvezi az Őrmester zavarát. És addig?
Egymás arcát kutatják.
Nem tudom…
Különben is évforduló van!
Hülye!
És ha rátok bíztam volna? Gúnyosan az Őrmesternek. Fogalmatok sincs a stratégiáról! Hirtelen megfordul. Közlegény!
51Vigyázzba kapja magát. Igenis!
Közlegény helyett a két öreghez fordul. Egyelőre fölmentek a figyelőbe, és ott vártok. Aztán majd kitalálunk valami megoldást. Se a lány, se a két öreg nem mozdul. Na, mi az? Ez se tetszik? Int a Közlegénynek. Vezesd fel őket!
Közlegény válaszul kihúzza magát. Tétován odalép a lányhoz, átadja a bakancsot. Lány kis mosollyal biccent. Közlegény nem mozdul mellőle – de elérti a Hadnagy pillantását, aki összefont karral figyeli. Lassan továbbmegy a két öreghez. Megérinti a karjukat, de azok se mozdulnak szívesen. Végül a Botos elindul, mögötte a másik. Pár lépés után megállnak.
És a lány?
Majd ő is megy. Csak menjetek.
Nélküle hiába indulunk el, uram…
Látható rossz lelkiismerettel veregeti az öreg vállát. Ne féljen. Nem bántottuk mi… Menjenek nyugodtan.
Nélküle hiába megyünk, uram…
A Tarisznyáshoz. Nézd! Ugye, hasonlít rá? Ő a menyasszonyom! Mutatja a fényképet.
Keményen. Gyerünk.
A két öreg kimegy, utánuk a Közlegény. 52Zavart csönd. Félrehúzódnak, hogy a lány ne hallja őket.
Most mért hallgattok?
Csak ezt a két öreget… Zavartan félrenéz.
Mereven. Mindenesetre meg kell találnunk a megfelelő formát… Hallja, Tizedes?
Tenyerében dobigálja a kockát. Én hallom.
Vontatottan. Mi lenne az a „megfelelő” forma?
Csönd.
Ti hogy gondoljátok?
Felmutatja a kockát. És ha ez?… Ez igazán nincs betanítva… Kezdjem én? Hirtelen leejti a kockát, leguggol, megnyúlik az arca. Kettes… Gyorsan felegyenesedik. De ez csak próbadobás volt! Tétován kínálja a kockát. Nem akarjátok?
Nem! Megigazítja a derékszíját. Így semmi esetre sem.
Kimérten. Örülök, hogy nem nekem kellett kimondani. Kis szünet után. Hagyjatok magamra!
Feszült csend. Őrmester és Tizedes merev fejbiccentéssel kimennek. Nem néznek vissza a lányra. Hadnagy szándékosan háttal áll nekik; csak mikor hallatszik az ajtócsukódás, akkor mozdul meg. A lány emelt fejjel néz rá, kezé53ben a bakanccsal. Hadnagy kerüli a pillantását, járkálni kezd. Nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Iszik egy kortyot, húzza az időt.
Oldalról, éles szögből nézi a lányt. Szépeket gondolhatsz most… Pedig nincs igazad. Csak látnád, másutt hogy megy a kihallgatás! Ahhoz képest mi… Újra iszik, vár. De ti is olyanok vagytok – nem értetek szóból! Nem beszéltél okosan. Szünet. Jó lesz a bakancs? Nézted?
Leteszi a bakancsot, a lábához méri. Azt hiszem, igen. Ha nem nekem, majd a szomszédban valakinek.
Mit szomszédnak – neked adtam! Úgyis csak kihasználnak. Hiszen látom! Te vagy a jó bolond, aki mindenre kapható – törődnek is vele, hogy mit gondolsz! Ha egyáltalán megmondod nekik. Szünet. Kicsit belezavarodtál a válaszokba.
Mellére teszi a kezét. Én?
Te, te. Már amikor hajlandó voltál megszólalni.
Mindenre válaszoltam.
Amikor rászorítottalak. Persze, az se rossz, ha valaki hallgatni tud. Szünet. Mondom, hogy hallgatni.
Biccent. Igen.
Amikor beléptetek, azt hittem, néma vagy. Aztán meg, hogy süket.
Mindent elmondtam.
54Az kevés.
Most se tudnék mást…
Nem igaz! Csöndesebben. Hallottál mindent?
Nem mindig beszéltek hangosan.
Közelebb lép. Csak a civilek hiszik, hogy az egyenruha mindjárt ordítozás is. Van úgy, hogy napokig halkan se beszélünk. Szünet. Nem akarsz leülni?
Köszönöm. Leül a székre, amelyet a Hadnagy mögéje igazít. Egyenes derékkal ül, kezét két combjára fekteti.
Nos?
Kérdezzen, uram.
Hagyd már ezt az uramozást! Nem vagyok én bíró. Megsimogatja a lány haját. Kik voltak a szüleid? Valahogy nem parasztlány formád van.
Fiatal vagyok, uram.
Akarsz egy kis likőrt?
Nem… még sose ittam.
Éppen azért. Tölt, és kínálja a lányt. Megkóstolod?
Köszönöm. Még soha nem ittam.
Nevet. Akkor nézd meg, hogyan kell. Iszik. Így! Beleszagol a pohárba. Azt hitted, méreg van benne?
Nem… Nem hittem semmit.
Rólam mit hiszel?
Igazán semmit. Lassan feláll. Hadnagy úr…
55Töltsek?
Azt hiszem, mégse jó, ha este indulunk. Sötétben biztos nem találok oda.
Hát aztán. Megvárjátok a hajnalt. Vagy annyira rossz itt?
Nem…
Akkor ülj le. Meg akarja ölelni a lányt, de az elhúzódik. Akkor ne ülj le!
Lány lassan visszaül a székre.
Látom, még nem szoktál hozzá a felnőttekhez. De nem is csoda… Az öregek nem felnőttek, hiába van annyi belőlük. Mint a csecsemők, egyik se különb a többinél. Csak a panasz, a siránkozás! Felcsattan. De hát miért? Mi vagyunk a felelősek? Vagy a megbízatásunk? Miért nem lázadtok? Féltek? Csak egyedül mi nem félünk?
Csönd. Lány hátrakapja a fejét, kifelé fülel.
Valaki szólt…
Senki.
Azt hiszem, engem hívnak…
Odamegy az ajtóhoz, kulcsra zárja. Még mindig hallod?
Igen.
Pedig csak a dörrenés hallatszik le. Az se mindig.
A neoncsőben vibrálni kezd a fény. Hadnagy föláll a székre, megkocogtatja.
Sokat szoktál képzelődni? Újra megkocogtatja a csövet. Ez megbolondult! És 56nincs megint letörölve! Kezét undorral eltartja magától, visszalép a földre. Csak a kosz meg a por! Még az ilyesmivel is nekem kell törődnöm.
A mosdóhoz megy, kezet mos. Lány gyorsan fölveszi a földről a bakancsot, mintha indulni készülne.
Kézmosás közben. Mit akarsz a bakanccsal?
Lány riadtan visszateszi a földre a bakancsot.
Hadnagy mosolyogva megfordul. Ne félj, hátul nincs szemem. A tükörből láttalak. A mosdóra dobja a törülközőt a szappannal; odamegy a lányhoz. Szagold csak! Meg akarja simogatni a lányt, de az hátralép. Nem jó? Megrázza a fejét, fogai közt szűri. Nagyon válogatós vagy!
Fiatal vagyok, uram.
És az mindenre érv? Azt hiszed? Arra is, hogy becsapj? Leül az egyik székre, de szembe a támlájával, arra könyököl. Ha tudni akarod, egy szót se hiszek ebből a hordóügyből. Valami célotok van vele. Kijátszottátok a parancsnokságot, ideküldtök két aggastyánt, hogy sajnáljuk meg őket – aztán idejössz te! És ez az egész mese az apáddal… Föláll. Olyan ártatlan, olyan kerek, amit kértek… de éppen azért gyanús! Ugyanis semmi se ártatlan, és semmi se kerek. Csak a parancs egyenes és félreérthetetlen. És a kötelesség. Kis szünet után. Hogy keveredtél ebbe az egészbe? De most már őszintén… Hosszabb szünet. 57Egyáltalán, jártál a Csatornán túl?
Lány lehajtja a fejét, hallgat.
Szóval nem! Még le is leplezed magad! De hát mit akarsz akkor? Először hazudsz, kikönyörgöd az engedélyt – most meg odadobod az egészet?!
Még mindig lehajtott fejjel. Az igazat mondtam.
Csak éppen összekeversz mindent! Kis szünet után. Bele akarsz kergetni, hogy zsaroljalak? Pedig tévedsz… Ha az ember ilyen közelről nézhet egy hajfürtöt, egy szemöldököt, két eset lehetséges. Vagy olyan lesz, mint az állat… – Halkan – és van egy másik eset. Többet én se kérek tőled… Újra meg akarja ölelni a lányt, de az megint elhúzódik.
Fölveszi a bakancsot a földről. Indulnunk kellene, uram…
Nézz rám… Nézik egymást. Úgy tudsz nézni, mint egy szentkép. Elfordul, úgy folytatja. Tudod, hogy szép vagy?
Lány hallgat.
Hadnagy elül, tenyerébe ejti az arcát. Azért mersz hazudni. Fölnéz. De vigasztalódj, még a beosztottjaim se őszinték hozzám. Éjszaka hallom őket… azt gondolják, hogy alszom. Néha énekelni szoktam… azt hiszik, álmomban énekelek. Aztán jön a reggel, a nappalok, a színlelés… Én meg örökké gyanakodhatom, hogy mikor rohad meg a fegyelem, ami összetartja ezt az egészet. De csak látnád őket, mikor kicsúszik kezükből a kötél… a 58rend, amibe kapaszkodni Iehet! Egyszerre meg tudnák ölni egymást. Nem tudnak mit kezdeni magukkal. Kis szünet után. Láttál te már állatkertet, amit szétbombáztak? Én láttam. Az ember azt várta volna, hogy mindegyik szedi az irháját – szegény rabok! –, de nem. Mind egymásnak estek… egyetlen gondjuk volt, hogyan meneküljenek vissza a ketrecükbe. Pedig akkor már vége volt a bombázásnak. Szünet. Ostobák? Még azt se mondhatom. Gyengék. Éretlenek. Persze, nagy dolog az, ábrándozni! Meséket hazudni szabadságról… mesebeli vashordóról! Én megértem, hogy muszáj. Nektek se könnyű… nem könnyebb. Mindennap ugyanaz az este száll le, ugyanaz a sötét… a faluban nincs más, csak öreg… unjátok a világítórakétákat, a lassú postát, meg hogy egyáltalán nincs posta… Föláll, ismét a lány felé fordul. Hány éves vagy? Tizenhét? Tizenhat? Azt hiszed, nem értem én? Ki kellett találni azt a hordót, hogy az egyik nap ne legyen olyan, mint a másik. S a végén már magatok is elhiszitek. Kis szünet után. Hacsak nem kémkedni jöttetek ide. Tölt magának, iszik. De valahogy mégse úgy nézel ki. Szünet. Hm? Tulajdonképpen hálás is lehetnél nekem.
Hálás vagyok… Fölveszi a földről a bakancsot.
Nem nagyon veszem észre. Közelebb húzza a széket, leül; mint az előbb, most 59is a támlájára könyököl. Mért nem mesélsz magadról?
Nincs az én életemben…
Férfi? Nem is volt?
Lány hallgat.
Ide figyelj… Még közelebb megy a székkel. Én jót akarok. Nem ismered te őket. Nem szeretném, ha kézről kézre… meg hogy összevissza… A beosztottak felelőtlenek. Tovább közeledik a székkel. Hallgass rám. Most egy kicsit itt maradsz még, aztán visszamentek a faluba.
Szájához kapja a kezét. Nem!… Odarohan az ajtóhoz, de csak a feje koppan. Lassan megfordul. Engedjen…
Hirtelen gúnnyal. Hívjam a Tizedes urat?
Engedjen ki…
Asztalra dobja a kulcsot, feláll. Tessék. Itt a kulcs. Hátat fordít, a lány lassan elindul az asztal felé. Már nyúlna a kulcs után, mikor a Hadnagy megszólal. Azt hiszed, magadtól is megtalálod az átjárót az aknazáron?
Megtorpan. Arrafelé is van?…
Hirtelen megfordul. Mit gondoltál? Ismét magához veszi, a kulcsot, játszik vele. Mindenütt van az. Csak tudni kell a kulcsát.
Most először látszik rajta, hogy elvesztette a reményt; leül az ágy szélére, ott gubbaszt. Akkor is meg kell próbálnunk…
60Mosolyogva nézi. Hát persze! Még fejjel is a falnak…
Csönd.
Azért nagy kár, hogy nincs nektek is tábornokotok! Úgy látszik, az kell hozzá, hogy a rögeszmékből kigyógyuljon az ember… Vár, majd közelebb lép; szuggerálva folytatja. Nem érted? Nincs hordó. Nincs! Különben se azért jöttél, hogy kockáztasd az életedet. Halkabban. Nem bírod a szagomat, az aranycsillagot rajtam?…
Kínlódva. Mindent elmondtam már…
Ami hazugság! De jó… Majd vetkőzöm én! Egyszer nekem is szükségem lehet rá… Csak azt ne gondold, hogy hisz valaki neked, ha eljár a szád! Senki se hiszi el. Rólam senki. Meg van az én renomém alapozva! Vagy azzal döglök meg, vagy sehogy. De most le kell nyelned, ha akarod, ha nem… Szünet. Szép vagy – tudod? Szépen idehoztad a bacilust. „Süt a nap… mezítláb lehet járni… puha a föld, csak sok a konzervdoboz…” Na és? Vagy azt gondoltad, én már nem emlékszem? Azért én se voltam mindig… Csak kicsit régen volt már. Mindenesetre büszke lehetsz…
Lány mondani akar valamit.
Kifogtál rajtunk! Befertőzted a raktárainkat, a zubbonyainkat, a pokrócainkat – amitől mindig óvott a Tábornok 61úr! Szünet. Mielőtt ide értetek volna, telefonáltak – tudod?
Lány megrázza a fejét.
Ritkán szól itt a telefon. Egyszer két éve, éjszaka… Csak én voltam itt, a többiek fönt kockáztak. Tudod, mit csináltam? Nem vettem föl a kagylót. Mértem az időt. Tizenhét percig szólt… tizenhat? Csak ültem. Nem nyúltam hozzá. Nem volt senki, akinek elmondhattam volna, hogy mit éltem át… mi jutott eszembe… régi dolgok… csecsemőkori dolgok… Nevet. Képzelj el pólyában! Gyönyörű látvány! Elkomolyodik. Ha most megszólalna, most se venném föl. És ez a baj. Azt hiszed, azért zártam be az ajtót, hogy itt maradj? Azért zártam be, hogy ne gyere vissza. Hogy soha többé ne lássunk… Szünet. Pedig sajnállak is. De ha már itt vagy… Fölveszi a földről a bakancsot, játszik vele. Ha más jött volna, fordulhatnának vissza. Csak neked teszem meg… Pedig a vesztedbe mész! Azt hiszed, nem rossz a lelkiismeretem? Szünet. De most te nem játszol becsületesen! Lerakja a bakancsot. Mit gondolsz, mi az, amit csinálsz? Az a zsarolás! Visszaélsz a helyzetemmel… és még vissza is dobod, amit kínálok! Ahelyett hogy segítenél. Segítenél tisztességesnek maradni. Szünet. Vagy jobb, ha hazudnék? Fönt mindegyik arra vár, hogy… Még a Közlegény se ártatlan, az is hazudni akar. Szünet. Ide figyelj… én őszintén akarlak. Nézz rám. Jól 62nézz meg! Tudod, hogyan neveltek engem? Ahogy szokás… ahogy illik. A fél szemüket behunyták közben – aztán mi is megtanultuk. Lakkcipő, matrózruha… Az ártatlanság! Az a rohadt nagy bizalom meg jóság… de ami mögötte van! Mocskos színészkedés. Csak a gyengék színészkednek. Szünet. Ide figyelj… Volt a városunkban egy nagy tér, piactér, tele zöldséghulladékkal, paradicsommal… Mint a húscafatok, ha megsütötte a nap. És a templom! A piactér az erőseké volt, nem illettem oda a matrózruhámban. A templom nem tudom, kié volt, de mindenki úgy csinálta, mintha az övé volna… Szünet. Iszonyúak a terek, ha üresek. És ha gyenge vagy. Mindig féltem, ha egyedül kellett átmennem… sose tudtam, honnét jön a támadás, a kavics, a sár. Vagy a paradicsom! Az még megalázó is, ahogy csurog… Sokszor szerettem volna átfutni a téren, mint valami golyó, valahol nekicsapódni a falnak, beszorulni a téglák közé, várni… Szünet. Egyszer kitaláltam valamit… tudod, milyen a gyerek. Amerre laktunk, ott hordták el az üveggyárból a törmeléket. Egész zsákra valót gyűjtöttem, egyenként elhelyeztem őket az utcákon sorba, ugyanolyan távolságra. Mint egy stratéga! Titkos vonalakat raktam ki színes üvegből, házakat, városnegyedeket kerítettem körbe – bezártam őket! Persze, hagytam kaput meg átjárót – de azokat csak én ismertem! Ők meg végig azt 63hitték, hogy szabadok… Szünet. S akkor elkezdtem szűkíteni a kört, mindennap egy kicsit. Először az egyik utcát vettem el, aztán a másikat, a harmadikat – a végén csak a piacteret hagytam meg nekik a rothadt zöldséghulladékkal… Hosszabb szünet. Tölt magának, iszik. – Ez csak elég jó történet? Azért van önkritikám. Szünet. Meg se hatódsz, hogy ilyen őszinte vagyok?
Gubbasztva az ágyon. De igen.
Csak ennyire?
Lassan feláll. Hol az átjáró az aknamezőn?
Mondom, hogy nincs hordó!
De van!
Megígérem, hogy a többiek nem…
Hol van az átjáró?
Nem érted? Még telefonon se… soha… ötödik éve senki…
Hátrálva. Engedjen…
És ha kaptok a miénkből? Amit akartok…
Tovább hátrál. Engedjen…
Követi a lányt. Mennyi kell? Beszélj!
Háttal nekifeszül az ajtónak, mereven nézi a Hadnagyot. Engedjen…
Inkább éhezzenek otthon?
Kitör. Zsarol!…
64Egyszerűen. Nem jobban, mint te. De jó. Tévedtem. Azt hittem, emberek vagyunk. Hosszabb szünet. Tudod te, hány ember életét mentettem meg, akiket szívesebben láttam volna elpatkolni? És mindig az ilyenekből lettek a legjobb beosztottjaim. Arra mindenki alkalmas – szeretni! Mindig csak úgy, hogy nekem is jó legyen! De megérteni azt a másikat… még ha a fogam csikorog is bele! És helytállni!
Mintha újra bizakodna, közelebb lép. Mi igazán nem árulnánk el… Nem vagyunk kémek.
Bizonyítsd be!
Kínlódva. Hogyan?
Hosszabb szünet. Hadnagy arcán látszik, hogy újabb „érvet” talált ki.
Én kísérlek ki személyesen… de az átjárón bekötött szemmel jössz végig. Szünet. Még így is érdekel az a hordó?
Halkan. Igen.
Kis mosollyal. Rendben van. Akkor mostantól te is katona vagy. Szünet. Bajtárs.
Lehunyt szemmel áll, remeg. Induljunk, uram…
Elővesz egy fehér zsebkendőt. Várj… előbb bekötöm a szemed. Kipróbálod, hogy milyen. Ne félj…
Felköti a zsebkendőt, Lány bénultan hagyja, csak a kezével 65tesz egy erőtlen mozdulatot.
Ez már nem játék.
Remegve. Induljunk, uram…
Gyere utánam. Megfogja a lány kezét, húzza az ágy felé.
Ki akarja szabadítani magát. Nem!
Nem engedi. Itt csak én tudom a járást…
Sikolt. Nem!! Lány elrántja magát, bekötött szemmel az ajtó felé rohan, az asztalba botolva elvágódik.
Vigyázz!
Hadnagy utánakap, de ahogy megragadja, kezében marad az elzuhanó testről lerepedő ruha. Mintha csak egy bőrt húzott volna le: a lány feláll, s egy majdnem ugyanolyan ruha van rajta, mint amilyen leszakadt róla. Hadnagy elképedve nézi, leejti kezéből a ruhát.
Nevetni próbál. Az egész ruhatáradat magadon hordod?
Lány mozdulatlanul, félrehajtott fejjel áll.
Gyere közelebb.
Lány nem mozdul.
Azt mondtam, bajtárs vagy. Beleegyeztél. Nem hallod?
Lány bizonytalanul közelebb lép, de ebben a pillanatban erős dörömbölés hallatszik az ajtón. Elindul az ajtó felé; Hadnagy lefogja.
Mit akarsz?
Hívnak…
Kiáltani akar, Hadnagy a szájára tapasztja a kezét.
66Rekedten. Ha előbb nem kiáltottál, most hallgass!
Dulakodni kezdenek.
Itt maradsz!…
Csak suttogni mer. Nem!…
Dulakodás közben Hadnagy ismét letépi a lány ruháját – s az megint úgy marad ott, felöltözötten, az előbbihez hasonló ruhában.
Elképedve, fojtottan. Mi vagy te? Hány bőrt akarsz még levedleni?
Lány újra kiáltani akar, Hadnagy ismét befogja a száját.
Vagy mégse süt úgy a nap?
Újabb dörömbölés.
Csak engem hagytál vetkőzni? Most meg odadobnál… eléjük… a Tábornok úr elé? A saját becsületem elé?
Újabb dörömbölés.
Most már vállald, amibe belekergettél… Erőszakkal csókolja a lány mellét, aki egyre hátrál.
Mint két bábu, dülöngélnek. Kint újra felhallatszik a dörömbölés.
Lihegve. Nem… ne!…
Hazudsz!…
Folytatják a dulakodást. Egy váratlan pillanatban Lány ellöki magától a Hadnagyot, de az olyan erősen kapaszkodik bele, hogy ismét lerepeszti róla a ruhát. A lányon – mint előbb – újra egy hasonló formájú s színű ruha marad. Mindez olyan természetes képtelenségnek hat, hogy a Hadnagy már meg se döbben. Bambán néz a lányra, halkan nevetni kezd; alig tudja abbahagyni. Utána hirtelen elkomolyodik. A lány most rémül meg. Már nem mer az ajtó felé 67menni, ahonnét egyre türelmetlenebbül hallatszik a dörömbölés; az ágy végéhez hátrál, a hangosbeszélő alá, s ott kuporodik le. Olyan kicsinek látszik így, hogy a belépők nem veszik észre azonnal.
Kezében a lány ruhájával. Trükknek nem rossz. Mezítláb… aztán egy egész rongyraktár! Körülnéz, fölkapja a másik két ruhát is, tétovázik, hogy mit csináljon velük, végül behajítja az ágy alá. Utána kihúzza magát, megigazítja a zubbonyát, derékszíját – most ismét olyan, amilyennek az első belépésekor ismertük meg.
Hűvösen. Különben sajnálom. Engem kötelez a bajtársiasság. Kimért léptekkel az ajtóhoz megy, kinyitja, hatásos szünet után kiszól. Tessék! Ti következtek!
Vár, de nem lép be senki. Erre ő lép ki az ajtón. Csak a Hadnagy távolodó lépései hallatszanak. Kis idő múlva belép az Őrmester, aztán a Tizedes, a Közlegény. Egymással szemben állnak, de kerülik egymás pillantását. Bizonytalanul nézegetnek körül. Halkan beszélnek.
Gyűlölettel. Láttátok az arcát?
Fogai közt szűrve. Inkább a magadét nézd…
Az ágy felé néz, visszafordul. De mért nem mozdul?
Ő is az ágy felé néz, vissza68fordul. Mért nem!… Mert olyan okosak vagytok! Törölgeti a homlokát. Azért mondom, hogy nem lehet így…
Gyanakodva. Ki akarsz golyózni?
Megvetéssel. Megérdemelnéd…
Könyörögve. Hallgassatok rám! Előveszi a gyűrött fotót, forgatja. Hagyjátok, hogy én… A képet is én találtam meg! Hirtelen az Őrmesterhez. Ugye, én találtam?
Félrenéz. Egy órája még a kockára esküdtél.
Neked volt feleséged!
És?
Egyszer azt mondtad, hogy él.
Nyolc éve mondtam.
És a fiad?
Ingerülten. És a lányom? Mit tudom én már!
Az ágy felé mutat. Még mindig nem mozdul…
Idegesen. Azért mondom, hogy nem lehet így! Hirtelen elhatározással. Majd én beszélek vele. Indul az ágy felé.
Őrmester karjába kapaszkodik. Nem – én! Egész testében remeg.
Őrmester végigméri, szája mosolyba rándul.
Na jó. Siess. Mielőtt letérdelnél könyörögni.
69Tizedes nem veszi fel a gúnyt. Sugárzó arccal indul az ágy felé, mint egy alvajáró. Kezében a kép. Őrmester és Közlegény hátul maradnak, az ajtó közelében. Néhány pillanatig a Tizedest nézik, aztán hátat fordítanak, a falnak támaszkodnak. Tizedes megáll a lány mellett, de a nézőtér felé néz. Nyitja a száját, de nem jön ki hang a torkán, csak az arca torzul el. Sokáig tusázik. A képet odahúzza a szájához – aztán hirtelen megfordul, mint aki menekül.
Őrmesterhez, aki változatlanul a falnak támaszkodik. Nem megy… Félek… Megcsukló hangon. Mért mondtad, hogy mi temettük el?!…
Eszelős mozdulattal visszales az ágy felé, a fénykép szélét rágja, majd szó nélkül kirohan. Mintha bukdácsolna a lépcsőn. Hosszú csend. Őrmester és Közlegény egy darabig még a falnál állnak, háttal. Nem látják, hogy a lány feljebb húzódzkodik, és őket nézi; csak akkor fordul el, mikor az Őrmester becsukja az ajtót. A Közlegény is megmozdul erre. Zavartan jönnek-mennek, egymásba ütköznek a szűk helyen – mintha a lány nem is volna ott.
Halkan a Közlegényhez. Rakd a helyére a székeket.
Közlegény aprólékos gonddal helyezi el a két széket. Őrmester újra körülnéz, hogy mit vehetne még észre. Lehajol, fölvesz valamit, mutatja.
70Nézd csak… Dugó. Az ilyet hova szoktad rakni?
Átveszi. Ki szoktam vinni. A lányra néz, vissza az Őrmesterre. De el is rakhatom. Zsebébe csúsztatja a dugót.
Feléjük fordul. Visszaküldtétek őket?
Megrázza a fejét. Odafönt várnak. Kis szünet után. Nem vagy éhes?
Elmosolyodik. De igen. Csak most nem.
Sóhajt. Tudod, kicsit őrültek vagyunk itt… Udvariatlanok. Elszokik az ember.
De frissen van takarítva!
Körülnéz. Nagyon szép.
Azt éppen nem mondhatnám…
A csaphoz megy, zubogtatva folyatja. A meleg víz is folyik!
Bosszúsan. Mit vágsz föl! Azt hiszed, érdekli?
Lány fölnevet, de mintha lyukba esett volna a nevetése, utána még süketebb a csönd.
Látod!
Föláll, tesz pár lépést. Nem azért nevettem. Egy kis vizet szeretnék.
Meglepődve. Vizet? Odasiet a faliszekrénykéhez, új üveget vesz elő, pohárkát. Ez édes… Nem akarsz ebből?
Megrázza a fejét. Nem, sose szoktam. Egy kis vizet szeretnék.
71Már úgy, hogy… Bizonytalan mozdulatot tesz, a mosakodásra célozva.
Nem. Inni. Nagyon szomjas vagyok.
Ja. Csalódottan lerakja az üveget s poharat.
Élénken. Várj! Kiengedem a csapot!
Amíg a Közlegény a mosdónál foglalatoskodik, Őrmester kis pillantást próbál kicsikarni a lányból, de nem nagyon sikerül. A lány fázósan összefonja a karját.
Fázol?
Kis mosollyal. Nagyon meleg van itt.
Biztos azért fázol.
Most már nem.
Jó hideg vizet kapsz mindjárt.
Szeretem a hideg vizet.
Szorosan a lány mellé lép, hadarva, halkan beszél. Ne félj, minden meglesz… majd én elmagyarázom, hol az átjáró… bennem bízhatsz, a Hadnagy egy mocsok… ha mondott valamit rólunk, hazudott… ha meg éhes vagy, kérjél… kiküldöm a gyereket valami ennivalóért…
Megfordul, elindul a teli pohárral. Tessék.
Kis zavarral. Mi az – elég hideg már?
Átveszi a poharat. Elég… Most 72már nagyon jó lesz. Kiissza a vizet, visszaadja a poharat a Közlegénynek. Köszönöm.
Suta csönd.
A lányhoz. Valamit akartál mondani…
Én nem.
De igen. Csak lenyelted a vízzel.
Pedig igazán nem… Elmosolyodik.
Egyszerre. Nem akarsz leülni?
Őrmester és Közlegény maguk is meglepődnek, hogy ilyen egyszerre szólaltak meg, s nyúltak a szék után. A szék fölött egymásra bámulnak. A lány újra fölnevet, gyorsan elkapja a végét.
Most melyikünkön nevettél? Megmondhatod. Nem veszünk össze.
Arra gondoltam, hogy… mért hasonlíttok úgy egymásra?
Hökkenten. Mi? Közlegényre néz. Ezt még senki se mondta.
Pedig most nagyon! Külön-külön megnézi őket.
Pont most?
Tőle szokatlan, kamaszos nevetéssel. Én tudom, hogy miért!
Kelletlenül. Nofene! Összefonja a karját a mellén, vár.
A lánynak. Amióta itt va73gyok, mindig azt játsszuk, hogy ő az apám. Húsz évvel idősebb, csak nem látszik, hogy olyan öreg.
Nyel egy nagyot, de majd szétrobban. Marha jó. Tudsz még valami mást is?
Őszintén helyeselve. De igazán nem látszik…
Őrmester mondani akar valamit, de meggondolja magát. Kis mozdulatot tesz a lány felé, aztán megjátssza más mozdulatnak. Végül megveregeti a Közlegény hátát.
Halkan a Közlegénynek. Ez ügyes volt – fiam. Gyorsan megfordul, a mosdóhoz megy, aztán a faliszekrénykét nyitja ki, mintha sürgősen keresne valamit.
A Közlegény utánalép.
Nem úgy értettem… Nem akartam…
Megjátszott szórakozottsággal. Hogy? Micsodát? Lányhoz. Te meg mért nem ülsz le? Hm? Lány leül. Mit is akartam még?… Körülnéz. Ja, igen. A lányhoz fordul. Most még várnotok kell, érted? Majd én megpuhítom a Hadnagyot, bízd csak rám. Meg a két öreggel is beszélek. Továbblép, ismét visszafordul. Az átjáró miatt meg ne fájjon a fejed, valahogy megoldjuk. Töpreng. Odafordul a Közlegényhez. Ismered te is a járást ott, mi?
Igen.
Vontatottan. Ha azt mondom, magyarázd el… el tudod magyarázni?
Igen.
74Le tudod rajzolni az utat?
Igen.
A neoncsőben ismét vibrálni kezd a fény. Ettől kezdve – kisebb-nagyobb szünetekkel – megismétlődik a vibrálás. De egyelőre nem vesznek róla tudomást.
Kis hallgatás után. Nahát. Akkor más nincs is. Csend. Vagy várjatok csak… Hirtelen megfordul, sietős mozdulatokkal az asztalon kezd kotorászni. Hova az istenbe tűnt el megint?
Micsoda?
A dugó… amit ahhoz az üveghez találtunk. Műfelháborodással. Mert szappan van, krém van, minden van, csak a rohadt dugók tűnnek el mindig!
Zsebébe nyúl, előhúzza a dugót. Itt van… Adjam vissza?
Csöndesen. Most már hagyd. Szünet. Úgyis jövök majd… Megmondom, mit végeztem. Szünet. Te…
Nem néz az Őrmesterre. Tessék.
Azért vigyázz… ne vedd el tőlünk. Neki lesz rosszabb. Meg én is egyedül maradok. Kisiet, behúzza az ajtót.
Közlegény a becsu75kott ajtóra bámul, aztán leül a másik székre. Elég sokáig ülnek így.
Sóhajtva. Akkor én… felsöpröm a szobát.
Indul a seprűért, lapátért. Lány továbbra is maga elé néz, de elmosolyodik. Aztán ő is feláll. A fiút figyeli, lépeget mellette, vele együtt hajol, fölegyenesedik – majdnem humoros ez a pantomim. De egy idő múlva egyáltalán nem humoros már. A lány visszahátrál a székig, újra leül. Közlegény abbahagyja a söprögetést, de háttal marad a közönségnek. A fénycső – hol erősebben, hol gyengébben – változatlanul vibrál. A lány sírni kezd, Közlegény erre fordul meg. Odamegy hozzá, letérdel, ölébe hajtja a fejét. Olyan természetességgel csinálja, mintha hosszú beszélgetés előzte volna meg ezt a mozdulatot.
Nem igaz, hogy hasonlíttok egymásra. Csak azért mondtam, mert láttam, hogy szeret. De engem biztos gyűlöl most…
Ne félj… nem olyan.
Tényleg a fia vagy?
Túlzó nevetéssel. Dehogy! Ahogy te az ő lánya. Elkomolyodik. Játékból. Meg hát, ő nevelt fel… Amit tudok, mindenre ő tanított. Az alkatrészek nevét hallottad már?
Nem.
Iskolásan. Cső, lobbantyú, 76závárzat, závárzatok, ütőrugó, adogató, závárzat… Elakad.
Megpöccinti a fiú orrát. Nem is tudod már!
De igen… csak nem jut eszembe. Kis mosollyal. Pedig hányszor megvert!
Szórakozottan. Egyszer engem is megvertek… még otthon. De már nem emlékszem, miért.
Csönd.
Nem akarsz mesélni az apádról?
Most?
Hümmentve bólint.
Mit szeretnél hallani?
Ami eszedbe jut. Szünet. Szoktál úgy lenni, hogy egyszer csak látod?…
Néha. De sokszor mégse tudom…
Én már biztos nem emlékszem úgy, mint te. Mint te a saját apádra.
Halkan. Ezt mért mondod?
Nem akarsz beszélni róla?
Csönd. A lány a fiú nyakán kulcsolja össze a kezét.
Most nem. Melyik a te ágyad?
Ott fönt… a legfölső.
Mindet te szoktad bevetni ilyen szépen?
Nem mindet, csak a Hadnagy úrét.
77A csizmáját is te pucolod?
Igen.
A ruháját is?
Azt is.
És az őrmester hagyja?
Muszáj.
Én nem hagynám az ő helyében.
Hosszú csönd.
Ha ő nem hoz ide, sose találkozunk.
Elveszi a kezét a fiú nyakáról. Csak most.
Lassan elhúzódik. Hát nem?
Közlegény föláll, lány ülve marad.
Nem néz a lányra. Milyen volt a garázs, amire emlékszel?
Üres hangon. Nem garázs volt… egy pályaudvarról vittek el.
Halkan ismétli. De az a garázs milyen volt?
Nem garázs volt… csak a pályaudvarra emlékszem.
Hosszú csönd.
A fiúhoz lép, a mellére bukik. Nem érted?
Simogatja a lány haját. De…
Még jobban a fiúhoz bújik. Mégis, hogy faggatsz…
Félsz?
78Megrázza a fejét a fiú mellén. Most már nem. Felnéz mosolyogva. Pedig még a nevedet se tudom! Talán nem is tudnám kitalálni.
Én se a tiedet. Kis szünet után. Vagy próbáljuk meg?
A neoncső egyszerre erősebben vibrál, pár pillanatra kihagy a fénye. Lány riadtan néz föl.
Nem ! Halkabban folytatja. Nem hallasz semmit?
Kifelé fülel. Csak a lámpa. Mért ijedtél meg? Reszketsz…
Kicsit.
Csönd.
Bántott a Hadnagy?
Lány visszahajtja a fejét a fiú mellére.
Nézz rám…
A lány fölnéz.
Azt hittem, megérzed rajtam.
Hosszabb szünet.
Ne haragudj…
Buta…
Megérdemelném, hogy megbüntess.
Kis mosollyal. Hogyan?
Azt nem tudom… huszonöt fekvőtámasz… vagy „Feküdj! Föl! Feküdj! Föl!” – Ahogy a gólyákkal szokták.
Egyre nagyobbra mereszti a szemét; elengedi a fiút. Azok kik?
Aki kisebb meg ügyetlenebb.
79Te nem vagy kisebb nálam! Én vagyok a fiatalabb…
Persze. De mondjuk, ha nem bátyád volnék, hanem az öcséd…
Lány a fiú szájára teszi a kezét, pár pillanatig így állnak. A neoncsőben ismét vibrálni kezd a fény; fölnéznek rá.
Miközben a lámpát nézi. Játsszuk azt?
A lámpát nézi ő is. Jó. Nevet. De akkor parancsolnod kell. A gólyáknak parancsolni szoktak. Mit csináljak?
A lámpára mutat. Nem szeretem, hogy pislog. Mintha valaki folyton jönni akarna…
Kihúzza magát. Igenis. Föláll a székre, a csövet kocogtatja, közben lenéz a lányra. Különben már tíz éve pislog. Amióta itt vagyok. Ez az egy, ami nem működik jól. Tovább kocogtat.
Hagyd akkor… nem fontos.
Várj… Azért megpróbálom.
A neoncső drótjával babrál – a lámpa végképp kialszik. Sötétségbe borul a színpad; és így is marad a jelenet végéig.
Puff! Ezt jól megjavítottad.
Csönd.
Pedig nem akartam.
Csönd.
80Most megbüntetnek?
Dobbanást hallani a sötétben: a fiú lelépett a székről. A továbbiakban semmi nesz, csak a beszélgetésük. A két hang váltakozva egymáshoz közel, majd egymástól távol hallatszik fel.
Hová mész?
Csönd.
Mit keresel?
Csönd.
Gyufát. Máskor mindig van nálam… most meg egy szál se! Biztos az Őrmester úrnál maradt.
Hagyd most…
Csönd.
Nem is kerestem. Közlegény gyufát gyújt, a láng megvilágítja az arcukat, ahogy egymással szemben állnak.
Csak megtaláltad?
Fújd el.
Elfújja a gyufát. Így egészen más. Ezt a sötétet mi csináltuk.
Csönd.
Most legalább megtudod, milyen nálunk…
A színpad jobb széle felől. Nálatok nincs is temető?
A színpad bal széle felől. Nappal is tudunk éjszakát csinálni… éjszaka meg nappalt. Külön áramfejlesztőnk van.
81Továbbra is jobbról. Nagyon büszke vagy rá…
Csönd.
Már szintén jobbról. És nálatok? Nálatok nincs?
Csak gyertya. Van egy színes gyertyánk is.
Csönd.
Kis hangon, a színpad bal széle felől. Gólya! Gólya…
Csönd.
Hangosabban. Bátyó!…
Lány halkan fölnevet. Aztán megint. Egyszer-egyszer a fiú is. Nevetésük hol innét, hol onnét hallatszik fel. Egyre inkább elcsöndesednek. Kitartott, hosszú csönd.
Hirtelen kivilágosodik a színpad.
Őrmester a földön ül, a Tizedes mellette térdel. Szótlanul kockáznak, de most szabályosan, pohárban rázogatják a kockát. Pár pillanatig csak a monoton üvegkocogás töri meg a csendet. Hadnagy az ágyon fekszik. Szeme nyitva, de mozdulatlan. Lehet, hogy hallja, ami körülötte elhangzik, lehet, hogy nem. Néhány dobás után a Tizedes nem nyúl a pohárért; kissé félrefordulva a zubbonyzsebéből előcsúsztatott fényképet bámulja. Viselkedésén ott kísért a tétovaság, ami a lánnyal való utolsó jelenetét idézi. Őrmester fölnéz, dob helyette. Egy darabig türelmesen vár.
82Te következel.
Zavartan visszasüllyeszti a fényképet. Én?
Hát kicsoda? Van, akinek derogál a kocka… nekünk nem derogál.
Dob, de nem nézi meg.
Meg se nézed?
Úgyis kettes.
Megnézi a kockát. Hármas.
Halkan, de kitartóan nevet.
Ordít. Ne nevess! Halkan. Dobjál még egyszer.
Elkomolyodva. Most már jönniük kell. Hatodik órája, hogy elmentek. Az Őrmesterre néz. Tudod, hogy a két öreg százhuszonhárom? Hatvan meg hatvanhárom, az százhuszonhárom.
Szedd össze magad. Dobjál.
Dob, megnézi. Három.
Na látod. Nem is rossz. Ha azt vesszük, hogy egyes is lehetne… Rázogatja a pohárban a kockát. Ha a hármas átjárót megtalálják, talán nem lesz baj. Legalább lesz valami haszna! Rajtunk kívül aztán úgyse… a fene se… De nekünk, ugye, tilos! Drága az életünk! Csak parancsra dögölhetünk… Mégis akadnak, akiknek derogál kimenni. Dobjál.
Te következel.
A kezében tartott pohárra bámul. Én? Leborítja a poharat, úgy hagyja.
83Figyelj csak! Fölemeli a poharat, szórakozottan fújni kezd bele. Tizenhét… hatvan… hatvanhárom… Mennyi az? –
Tudom én? Ceruzát vesz elő. Add össze. Kis szünet után. Különben nem lehet tizenhét… A Kölyöknél biztos fiatalabb.
Most a ceruzát rágja. Akkor csak száz… százharminckilenc… – Mit gondolsz, az elég? Szerinted mit csinálnak, ha megtalálják? Gurítják hazáig?
Egy darabig némán kockáznak.
Mért tőlem kérdezed? Mindenki alszik? Nem fordul a Hadnagy felé, a Tizedesre néz, mintha annak beszélne. Persze, ha már mind ilyen rongyok voltunk… Mi maradhat a végén?! Dob, megnézi. Majdnem. Kis nevetéssel. De csak majdnem! A hatosért tenni is kellett volna valamit… Nem?
A Hadnagy felé int. Nem alszik.
Szeretem, amikor ilyen értelmes vagy. De még ez is jobb, mint ha valaki süket. Kis szünet után. Volt neked már kutyád?
Sűrűn bólogat. A Madár?
Kutyád, azt kérdeztem.
Madárnak hívták.
Az se rossz. Vagy még jobb is… Magában hümmöget. Madár… Akkor te is tudod, hogy van. Ha egyszer kezedbe kerül egy, nem azt csinálod, hogy igyekszel fölnevelni? A szívedet beleadod, a májadat, a fa84latot megosztod vele… még egy kutyával is. Egy madárral! Hiszen a tied, nem? Jogod van hozzá. Ha nem nyúlsz utána, ott döglik valami gyapotbálán… mindegy, hogy hol. Akkor kinek van joga hozzá? Ordít. Ki köphet bele a tálba?
Bizonytalanul, az ágy felé. Hadnagy úr…
Rám figyelj most. Nem kell fölébreszteni.
Csak azt gondoltam, egy világítórakétát lőhetnénk fel… Mit csinálnak, ha nem találják meg?
Elintézzük. Ha félórán belül nem jönnek – kettő kimegy, és átvezeti őket.
Anélkül hogy megmozdulna. Senki se hagyja el a körletet.
Ő se fordul hátra. Mondtam. Kettő kimegy, és megkeresi őket.
Mint fent. Senki se hagyja el a körletet.
Csönd.
Odamegy a hangosbeszélőhöz, fölkattintja. Gyere le. Beszélni akarok veled.
Igenis.
Őrmester lekattintja a készüléket, visszaül a földre. A poharat ütemesen a földhöz ütögeti. Közben a Hadnagy – ugyanolyan kimért mozdulatokkal, mint az Őrmester – odalép a készülékhez, most ő kattintja fel.
85Fönt marad. Megértette? A válasz bevárása nélkül elzárja a készüléket, visszafekszik az ágyra.
Tizedes elé tolja a poharat. Na, mi az – miért nem dobsz?
Rázogatni kezdi a poharat, hirtelen abbahagyja. Nem bírom tovább…
Most már csak bírd! Ha eddig bírtad. Inkább a kutyádról beszélj. Visszaveszi a poharat, dob. Azt mondtuk, ugye, hogy jogod van hozzá… a tied… Vagy vegyük azt, hogy más mit csinálna? Fölveszi a kockát, megnézi. Ötös. Mondom, hogy igazam van! Az ember tudja, mikor van igaza – még ha a parancs pofázik is, hogy kuss… semmi közöd hozzá! Mármint hogy nekem… De ki volt az, aki szó nélkül lelépett? Vagy én talán nem szívesen „pityegtem” volna? Szünet. Nem várok hálát. Egyáltalán. Ordít. De azt se, hogy a hátam mögött csomót kössenek!
Ismét szótlanul kockáznak.
Bűnbánóan. Te… szeretnék valamit…
Hm?
Nem igaz, amit délelőtt mondtam.
Mit mondtál?
Hogy láttam, mikor a budiba kivitted. Hazudtam. Sose vetted el tőlem. De ha akarod, legyen közös. Egy hétig nálad, egy hé86tig nálam. Én nem akarok csomót kötni a hátad mögött…
Halkan. Jó. De azért szedd össze magad.
Most már jobban vagyok. Csak jönnének már… Nevet. Emlékszel? A retikül… Azért csoda, hogy úgy megmaradt! Persze, az mégiscsak pince volt, betonpince, nem kint a mezőn! Kis szünet után. Nem kellene indulni?… Az ágy felé néz.
Anélkül hogy megmozdulna. Senki se hagyja el a körletet. A Tábornok úr parancsa.
Nem hallod? Dobjál!
Tizedes tétován rázza a poharat; közben belép a Közlegény. Megáll az ajtóban. Tarkóján nagy, ragasztott kötés. Roggyant vállal, bizonytalanul lép. Csak a Tizedes néz rá, Hadnagy és Őrmester nem mozdulnak. Közlegény igyekszik elkerülni, hogy szembenézzen velük.
Nem fordul hátra. Te vagy az?
Én.
Mint fent. Azt mondtam, fönt marad. Ez parancsmegszegés.
Közlegény helyett. Az. Gúnnyal. De reggel óta úgyse csinálunk mást… a legfelsőbb direktívák szellemében! Most megengedünk magunknak egy kis kimenőt. Lassan föláll, a Közlegényre néz, de az elfordítja a fejét. Mi van a nyakaddal?
87Már nem fáj.
Közelebb lép, nézi a kötést. Jó kis ütés volt! Pontos. Ha két centivel följebb… De látszik, hogy szeretettel ütöttek le. Csak kicsit ügyetlen a kötés. Nem nagy szakértelemmel csinálták.
Most már nem fáj. Továbbra se néz az Őrmesterre.
Éppen rólad beszélgettünk. Szünet. Rólad is.
Az ágy felé pillantgat, megfogja az Őrmester karját. Gyere… kockázzunk.
Elhúzza a karját, nem néz a Tizedesre. Félórát adtam magunknak. Utána kimegyünk a Csatornához. Megnézi a karóráját. Még van negyedóránk.
Mint fent. Reggel leltárellenőrzés! Ha elfelejtettétek volna.
Újra megnézi az óráját. Még van tizenöt percünk. Körülnéz, mintha a szavai hatását várná. Tudjátok, mennyi az? Mennyi az örökkévalóság? Annyi csak elég, hogy az ember megpróbáljon őszinte lenni? Közlegényhez. Hm?
Kínlódva. Már elmondtam, Őrmester úr…
Közbevág. Újra akarom hallani.
Csönd.
Mintha csak általánosságban 88beszélne. Valaki azt mondta az előbb, hogy inkább akkor brillíroztam volna, mikor értelme volt a vallatásnak. De köszönöm. Inkább bízzák rám… Az olyan vallatást átengedem másnak. – Na, és a válasz? Tizedeshez. Hallottad!
Bizonytalanul, idéző hangsúllyal. „Ehhez a hanghoz nincs joga…”
Hirtelen indulattal. De leütni egy bajtársat, egy kölyköt, akit én kapartam össze… én hoztam ide! Ahhoz van jogunk! Csöndesebben. És még örülhet is, hogy nem golyót kapott… Az ágy felé. Igaz?
Mint fent. Igaz.
Közlegényhez. Nekem nem vagy hálás?
De igen…
Keserű gúnnyal. Azért vonultatok el a Hadnagy úrral! Mert úgy érezted, hogy mindannyiunkra tartozik! Azért hazudtad, hogy beverted a nyakad, mert kímélni akartál? Hálából? Bizalomból?
Nem voltam magamnál. Hadnagy úr a karjában vitt le a kötözőbe.
Utána meg ide se lökted a képed. Csak egyszer. Nagy nehezen.
A raktárban voltam.
Mint a kiskutya! Elviszi elásni, elkaparni – mi?
Csönd.
89A Közlegény mögé lép, a nyakát nézi. Tudod, én mikor kötöztelek utoljára? Tízéves voltál. De akkor tényleg a csapóajtó vágott fejbe.
Tizedes leül a földre, kockát dobigál. A képet is előveszi, nézegeti, néha elmosolyodik közben, ismét elkomorodik az arca. Föl-fölfigyel a beszélgetésre.
Mondd… amikor lejöttünk ide a lányért… mért nem akartad, hogy mi is fölmenjünk a figyelőbe? Kis szünet. Jó… el akartál még búcsúzni. De csak mi nem kellettünk? A Hadnagy úr nem zavart?
Kínlódva. Nem tudtam, hogy ott lesz… Ott lesett rám.
Hadnagy hirtelen fölkel az ágyról, elindul a faliszekrényke felé. Egy pillanatra megáll.
Most már elég. Szüntessétek be! Szekrénykéhez lép, teletölt egy nagy poharat, egy hajtásra kiissza.
Mereven nézi a Közlegényt. Mért ütött le?
Úgy emlékszem, ezt már tisztáztuk. A földön ülő Tizedesre pillant. Vagy mind bediliztek most? Legjobb volna, ha ezt a… ezt az egészet… És ez rám is vonatkozik. Hiba volt. El kell felejteni. Nagyon az orrotokba ment a szaga! A mezítláb… a puha föld… Közlegényhez. És különösen te hallgass!
90Nyugtalanul. Hogy?!
Tudja ő nagyon jól. Hogy mért így jobb.
Zubbonyánál fogva megrázza a Közlegényt. Beszélj
Kis mosollyal. És ha nincs kedve előtted?
Újra megrázza a Közlegényt. Beszélj!
Mit akarsz tőle?
Csönd.
Közelebb lép, már egész a Hadnagy arcánál van. Vissza akarom kapni…
Hadnagy hangtalanul nevet.
Nagyon halkan kezdi. Jogom van hozzá! Jogom! Nem fogod lekenyerezni! Nem fogod ellenem uszítani! Nem csinálunk belőle rongyot! Azért, mert nektek kijutott… nektek kettőtöknek – ennyi már elég is, hogy a hátunk mögött?… Ölbe vegyük, kötözgessük – hogy a végén még ő legyen hálás?
Még mindig nevet. Parancsolj! Senki se veszi el tőled. Ha már annyira aggódsz… Csönd. Hadnagy leül az asztal mellé. Különben – tényleg van mit menteni rajta.
Elbizonytalanodva. Mit csinálni?…
A Közlegényre néz, aki lesütött szemmel áll. Semmi.
Ordít. Hallani akarom!
91Ne ordítson. Halljuk.
A néma Közlegényt nézi. Na jó! Jó! Jó. Odamegy a mosdóhoz, vizet csurgat a nyakára.
Tizedeshez. Hozza ide azt a kockát. És mit ül folyton a földön? Nem elég, hogy a föld alatt vagyunk?
Tizedes odaviszi a poharat a kockával.
Dobjon!
Tizedes kifejezéstelen, de elszánt arccal nemet int; visszaül a földre.
Kiált. Azt mondtam, dobjon!
Tizedes újra megrázza a fejét. Őrmester nem törülközik meg, vizesen jön vissza a csaptól.
Maga mért kiabál? Halljuk.
Közlegényhez, halkan. Gyere ide.
Megragadja a Közlegény karját. Én hívattalak le a figyelőből!
Mosolyog. Helyes. Arca hirtelen megkeményedik. De a fegyelem kérdésére még visszatérünk. Erre valamennyiüket figyelmeztetem. Burogatni kezdi a poharat, nem mozdul el az asztaltól; mint aki csapdába esett.
Maga felé fordítja a Közlegényt. Velük akartál menni?
Bólint.
És a lány nem akarta?
De… csak…
A Hadnagy őt is megfenyegette?
92Nem…
Hát?
Engem féltett a Hadnagy úrtól.
Anélkül hogy felnézne. Annyit egy lány is tudhat, hogy mi jár a parancsmegszegésért. Kis szünet. Ha nem azonnal – akkor később. Csak most néz fel.
Fojtottan. Pontosan. Megvárod, míg elindul, és hátulról lövöd le, mint egy kutyát!
Dob magának. Nem lőttem le.
Nem… Csak rosszabbat csináltál vele.
Újra dob. Vagy ő magával.
Hazudik! Sumákol!
Hozzám őszinte volt. Igaz – nem volt magánál… De hát! Kemény mosollyal néz fel. Egy parancsnok elégedjék meg olyan őszinteséggel, amilyen jut neki. Köztetek ezt is megtanultam. Közlegényhez, halkan. Gyere. Ha már senki se akar velem…
Mind a Közlegényre néznek. Közlegény kínban van. Őrmesterre sandít, de annak meg se rezzen az arca. Így állnak pár pillanatig, aztán a Közlegény a pohár után nyúl.
Rekedten. Csak rajta! Nyugodtan. Nem kell szégyellni, fiam. Ha köpsz rám – köpjél! Keserűen. Neked van igazad. Így vagy úgy – mégiscsak élsz! Kicsit nyakcsigolyán 93vágtak figyelmeztetésül… de miért ne? Vagy engedték volna, hogy legalább te becsülettel csináld végig… legalább helyettünk is? Nem könnyű hősnek lenni. Látod! Nevet. Itt ülsz, vele kockázol… Elkomolyodik. Most aztán ideális! Szépen el vagyunk konzerválva, jöhet a Tábornok úr. Nem lesz hiány a készletben…
Eddig fegyelmezetten burogatta a poharat, mintha feladatot teljesítene. Meddig akarja folytatni?
Végkimerülésig.
Asztalra csapja a poharat. De hát mit akar?
Tagolva. Helyrehozni. Amit lehet. És ha nem késő… Hirtelen, a Közlegényhez. Melyik átjáróhoz küldted őket?
Halkan. Az egyeshez.
Felkiált. Az a legrosszabb!…
Felugrik. Kiadtátok a térképet?
Én is kiadtam volna.
Ez árulás! Haditörvényszék!
Én parancsoltam.
És ha kémek?
Kiáltva. Nem azok!
Metsző gúnnyal. Nocsak! Védjük a húgocskánkat? Azt hiszem, jobb lesz, ha… Figyelmeztető mozdulattal fejezi be a mondatot.
Csönd.
94Halkan. Hogy?! Húgod? A húgod?…
Izgatottan. Nem… Csak azt játszottuk…
Nekem mást gagyogtál a kötözőben!
Őrmester a Közlegényre néz, aztán a Hadnagyra. Közlegény lehajtja a fejét.
A Közlegénynek, halkan. És te még itt vagy? Nem szöktél utána? Hatalmas pofont ad a Közlegénynek.
Fölemeli a kezét. Őrmester!
Ordítva. Takarodj ! Takarodj utána! Átöleli a Közlegényt. Gyere!
Kirohannak az ajtón.
Támadó lendülettel ugrik utánuk. Itt maradtok! Megtil…
Előrántja a revolverét, oldalról a Hadnagyra tartja. Kuss!
A nyitott ajtón behallatszik a távolodó léptek dobogása. Hadnagynak mosolyba rándul az arca.
Szóval, így vagyunk.
Így.
Hosszú csönd.
Most mit óhajt csinálni?
Megvárjuk, amíg visszajönnek. De esetleg kockázhatunk is. Ha megígéri, hogy nem kapkod. Muszáj vigyázni. Kicsit remeg a kezem.
95Kis fáradtsággal. Hagyjuk ezt.
Hosszú csönd.
Le akar ülni?
Hadnagy lezöttyen a székbe az asztal mellett.
Nem ide. Oda üljön. Tizedes az ágyak felé mutat.
Hadnagy először az ágyakra néz, aztán a Tizedesre. Nem szól. Fegyelmezetten nekidől az ágylétrának. Tizedes a háta mögé lép, szorosan.
A négy közül melyik ágyat… használta?
Anélkül hogy megfordulna. Egyiket se. Arcán kényszeredett mosoly. Most már boldog?
Nem. De most már ez se segít magán. Felmutat. Oda menjen föl. A legfölsőre. Az a Kölyöké. Kérjen bocsánatot.
Hadnagy nem mozdul.
Nem hallotta? Oda, a legfölsőre.
Hadnagy lassan föllépked, fönt hanyatt dobja magát. Tizedes visszahátrál az asztalig, szemmel tartja a Hadnagyot. Kicsit maga is tétova, nem tudja, mihez kezdjen. Leül a földre, a kockával játszik, a revolvert se teszi le a kezéből.
Fölpillant a Hadnagyra. Mért nem hangosan imádkozik? Ne szégyellje. Most lövik fel mindjárt a világítórakétákat… Mosolyog. Aztán egyszerre világos lesz. Most már hamarosan húsvét… Magának nem szokott eszé96be jutni? Nekem még a hordóról is ez jutott eszembe… Meg a pince. Amikor megtaláltuk a retikült, akkor is világos lett… egyszerre akkor lett világos. Mikor már meghalt. Újra fölnéz. Mért nem imádkozik? Csak nem fél? Nevet. Biztos még soha életében nem volt kutyája… olyan igazi kutyája. Madár! Biztos azért…
Csönd.
Anélkül hogy megmozdulna. Biztos. Csak most már késő. Nektek is.
Tizedes a kockát gurigálja. Távoli sorozatdörrenés hallatszik. Hadnagy hirtelen felül, Tizedes is felugrik, Hadnagyra fogja a revolvert. Így nézik egymást némán.
Ez a maga bűne…
Nem! Hebeg. Nem én…
Mint aki ítéletet olvas fel. Ezek ők. Ez a maga bűne. Kezdje…
Nem lehet…
Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… – Folytassa!
Szenteltessék meg a Te neved… jöjjön el a Te országod… Elakad.
A Te országod…
Legyen meg a Te akaratod… Elakad.
Tovább!
Miképpen a mennyben… úgy itt a földön is… Elakad.
97Tovább!
Nem tudom…
Hogyhogy nem? Pedig most jön még! – Úgy itt a földön is… a földön is… Ő sem tudja tovább. Na mindegy. Kezdje elölről!
Hadnagy engedelmesen motyog, de inkább a ritmusát lehet kivenni, a szavakat nem. Tizedes kihúzza a tárat a revolverből, megnézi, erősen visszalöki. A csattanásra a Hadnagy megemeli a hangját, két keze összetéved, úgy marad. Mikor elhallgat, Tizedes a revolverével kocogtat sürgetően. Elég sokáig tart ez. Aztán közeledő lábdobogás hallatszik; majd egyre lassuló léptek. A nyitott ajtó felé fordulnak. Először az Őrmester lép be, utána a Közlegény. Látszik rajtuk, hogy rohantak; s érződik, hogy nem sokat fognak beszélni. Mindent hosszan néznek meg, egymást, a tárgyakat.
Még mindig a Hadnagyra tartja a revolverét. Melyik robbant?
Az egyes aknazár.
Csönd.
Akkor fuccs.
Csönd.
Tizedeshez. Érted jöttünk vissza. Őrmester leoldja a derékszíját, ledobja a földre. Tedd le a revolvert.
98Tizedes zsebébe csúsztatja a revolvert, ő is leoldja a derékszíját, ledobja a földre. Közlegény szintén. Pár pillanatig így állnak. Közben a Hadnagy – hátát a létrának döntve – lassan lefelé lépked. Őrmester odamegy a Közlegényhez, letépi a két vállpántját; Közlegény az övét. Tizedes a magáét kezdi lerángatni, az Őrmester segít befejezni. A Hadnagy ekkor már lent áll, mögöttük. Reszket; reménykedik; bosszút állna; fél.
Legalább reggelig várjatok… tudjátok, mi ez?… gondoljátok meg… esküt tettetek!… és hová?… kihez?… bajtársak voltunk!… hány tél meg nyár!… és soha semmi… vagy azt hiszitek, csak én?… ti meg ártatlanul, mint cukor a selyempapírban?!… azt hiszitek?… hogy elfelejtik, ami volt?… még a szátok széle is véres!!… csak itt hisznek nektek!… megvolt mindenetek… az éjszakák, amikor énekeltünk! Őrültek vagytok!!… Ordít. Hozzátok beszélek!!!
Míg a Hadnagy beszél, némán jönnek-mennek. Apró tárgyakat szedegetnek össze, a szekrénykéből, a mosdó mellől. A zsebeiket ürítgetik. Van, amit visszaraknak, van, amit földre szórnak. Mintha nem is látnák a Hadnagyot, aki folyton a nyomukban van. Mikor rájuk ordít, szótlanul ránéznek, folytatják a járkálást.
Izzadva, halkan. Hallgassatok 99rám… nem jobb, hogy így?… Nemsokára húsvét… ti mondtátok… akkor úgyis világos lesz… egyszerre világos… most már nem tarthat soká… vége lesz… puha lesz a föld… csak addig kell kitartani!… hallgassatok rám…
Őrmester és Tizedes letérdelnek, kezdik előhúzni az ágy alól a három egyforma, fogantyús faládát.
A Közlegényhez. Emlékszel, mit mondtál a kötözőben? Hogy mért csak leütöttelek… hogy jobb lett volna, ha te is… De én azt akartam, hogy élj!
Artikulálatlan hangon. Elég!
Közlegény a Hadnagyra emeli a kezét; de nem üt. A Tizedesre mered, aki éppen előhúzza az ágy alól a három letépett ruhát. Csöndben nézik. Már kezükben a kis faláda. Egyszerre fordulnak a Hadnagy felé. Lassan megindulnak. A Hadnagy az ajtó felé hátrál, kezét széttárva, mintha az utat akarná elállni, de úgy összetömörülnek előtte, hogy csak feltartott karja látszik, a motyogása hallatszik.
Vissza… vissza!… És a Tábornok úr?… Úgyis elfognak… elfognak benneteket…
Sorban kilépnek az ajtón, anélkül hogy visszanéznének. Hadnagy a nyitott ajtónak támaszkodik. Távolodnak a lépések. Hosszú csend, 100majd csörömpölni kezd a telefon; erre összerázkódik. Hátrálva az asztalig lépked, lenyúl a kagyló után. Végül mégse veszi fel. Lezöttyen a székbe.
Függöny
Bemutatták
Miskolc, 1963, Nemzeti Színház
Augsburg, 1966, Komödie
Párizsi Rádió, 1968
105 106Halk dzsessz fogadja a közönséget, háromdimenziós hangtechnikával. A dzsessz stílusa különböző tájjellegzetességek keveréke, egyvelegszerű s mintegy előre érezteti, hogy amihez bevezetőül szolgál: valamikor a mában történt vagy történik. Közben leereszkedik a plakátfüggöny: absztrakt és bántóan naturalista képelemekből összevágott, zsúfolt montázs. A képelemek jó része – hídtraverz, pálmafa, hernyótalp, kiállítási anyakoca a malacaival, meztelen női combok, lemetszett felhőkarcolócsúcs a tenger fölött, angol W. C., üres szónoki emelvény, romvárosrészlet, Marcus Aurelius szobra, hátsó nézetből egy bikanyakú férfifej feltartott s ökölbe szorított kézzel stb. – mindez inkább csak hangulatkiegészítő. Nem középütt, de feltűnő helyen: benzinkút, két ráakasztott harmonikacsővel. S különböző olvashatatlan felírások. Csupán két felírástöredék értelmes valamelyest
ROL-ROL A KLASSZIKUS – ÉLJEN A JÖVŐ.
A Plakátfüggöny felgöngyölődik, s vele a zene is elúszik.
Csend.
107
A színpad majdnem sötét.
Jobboldalt rekeszekre osztott, nagy, üveges ablakráma: rézsút magasodik, s enyhén előredől. Az ablakon túlról távoli neonreklámok fénye szűrődik be. Ebben a pirosas derengésben rajzolódik ki a baloldalt álló heverő. Tomi és Anni feküsznek rajta, összefonódva, mindketten pizsamában. Kívülről halk fütyörészés hallatszik. Kis idő múlva – a fekete körfüggöny középső része felől – éles pászma kutatja végig a színpadot: olyan, mint valami tolvajlámpa fénye. Egy pillanatra megállapodik a heverőn. Tomi álmosan, kócosan felül, bizonytalan mozdulatot tesz a fény felé, majd ismét átöleli Annit. A fénypászma elhúzódik róluk, tétován másutt keresgél, kialszik. A fütyörészés felerősödik kint; szinte várnánk, hogy belépjen valaki. Néhány pillanat múlva – rövid keresgélés után – a fénysugár újra visszasiklik a heverő párra.
Tomi – miután a fény megint kialudt – bosszúsan feláll; fölemel a földről egy rózsaszín huzatos, arany virágos paravánt, és félkörösen a heverő mellé állítja. Elégedett a munkájával. Aztán, mintha elkésett gyanakvás venne erőt rajta, óvakodva odasétál az ablakhoz, kinéz; hátramegy a körfüggöny középső részéhez, ahonnét a fénysugár tűzött be, és ott hallgatózik. Közben kivilágosodik a színpad. Tomi megnyugodva előrejön, de mielőtt beszélni kezdene, még egyszer igazít valamit a paravánon.
Paraván… öreg, kopott jószág, de azért még megteszi. Nem tudom, megfigyelték-e már, hogy bizonyos tárgyak milyen makacsul ellenállnak az idő vasfogának. A dédnagymama meghal, a nagymama is meghal, a mama is elhalálozik… mindez nem számít. Ezek a szívós holmik talán az özönvizet is túlélnék. Fölkerülnek a padlásra, lekerülnek a pincébe, aztán megint a padlásra, rádobálják a nagybácsi kofferjét, a szétszedett kályha csempéit, morzsolt kukoricát szórnak rá… Nem számít. Egyszer csak megint a szemétdomb tetejére tornázzák magukat, és újra fölfedezik őket: Nini, a paraván, nem is olyan poros! Tűnődve nézi a paravánt. Gondolják el, hányan vetkőztek már e paraván mögött! Hány nemzedék! Micsoda történelem! A csípő- és mellbőség változik, de egyébként… Tudják, ezeknek a hajnali filozofálgatásoknak van egy nagy előnyük: legalább őszinték. Az ember fekszik… aztán egyszer csak felriad. Nem is tudja először, hol van, csak azt, hogy egyedül van, kifoszthatatlanul és kileshetetlenül egyedül… Semmi nem ér annyit, mint ezt elhinni. És fecsegünk, fecsegünk közben, persze csak gondolatban. Birizgáljuk a köldökünket, alvó kedvesünkről lehúzzuk a takarót, a szemetesautó eldübörög az ablak alatt… Ó, nem, mondjuk, korán van még – s különben is, mi közöm hozzá? Hagyjanak békén. Én megfizetem az adót, kitérek a járművek elől… 109Meghatottsággal és pátosszal. Csak ezt az ábrándot tessék meghagyni nekem: hogy a paravánunk nem lyukas még. Kicsi kis bárka a hullámok tetején… Összeteszi a kezét, fölfelé néz. Könyörgök, méltóságos orkán hatalmasság, szíveskedjék valami más összetörnivalót keresni… Két éve házasodtam, a feleségem bimbózó virág, és olyan rövidek az éjszakák. Az éjszakák mindig rövidebbek a kelleténél… Hosszabb szünet. Azt hiszem, túllőttem a célon. Egyáltalán – érdekli ez önöket? Nem akarom a vasárnapjukat elrontani. Nekem is drága, hat napig gyűjtöttem hozzá a piros festéket. Szünet. Tegnap este azt mondja a feleségem: Szívem, mért piros betűs a vasárnap? – Látják, ez az. Ezek az okos kis butus kérdések. Ezekben van a boldogság. Csak hallanának ilyenkor! Hogy miket ki nem tudok találni! „Encsembencs, drága bogaram, te vagy a tündöklő lótuszvirág, neked nyit a kakasmandikó és a réti kikerics, nincs párod a tízes számrendszerben, de most ne szólj, egyszer majd elmagyarázom az új fizikai világképet és a repülő csészealjakat, amit az újságok írnak, marhaság, csak nekem higgy, akkor nem vétkezel… Ugye, hiszel nekem?” – Nem dicsekedni akarok, de mi igazán boldogok vagyunk. Feleségemnek én írom a vezércikkeket – és mondhatom, irigyelhetnek az újságírók. Ő el is olvassa az enyéimet. „A vasárnap azért piros betűs, drágám, mert nem nyit be a kül110dönc, az ügynök, a detektív, a postás, a házmester, egyáltalán nem nyit be senki, és ha a nap túl korán süt a hasadra, egyszerűen felállítod a paravánt, ami még az Irma nénié volt szegényé, nyugosztalja Isten, és nyugosztalja mindazokat, akik véreztek és meghaltak, mert az ő vérük festette pirosra a vasárnapot. Ámen.” Megnézi az óráját. Fél hat. Bűn fölkelni ilyen korán. Mondják… kérdezhetek valamit? Szeretnek önök hajnalban csókolózni? Én bevallom… Szünet. Nos, igen. Erről nem illik. Szünet. Pedig úgy van ám… valahogy nem igazi boldogság, ha nem beszélhetünk róla. Ellágyulva. Hogy a kedves csak most ébredezik… a pillangó még ott a száján – így mondják a költők –, meg egy csöpp nyál, egy kicsi ékszer… és olyan kiszolgáltatott! Csiga a háza nélkül. De nem… ez nem szép. Vállat von. De hát én nem vagyok költő. Csak színész. Az is valami. És olyan szívesen kitárnám magamat! Csak ne vallassanak, ne vallassanak, azt ki nem állhatom, ha vallatnak! Ha átvilágítanak, mint valami tüdőlebenyt…
A paraván mögött ébredezve felsóhajt Anni, nyújtózkodik, meztelen lába kilátszik a paraván végénél.
Megyek, megyek már, drágám! Indul, visszafordul. De azért önök is imádkozzanak értünk. Becsületszavamra mondom, adóztam, szavaztam, a gázszámlát kifizettem, a háború111ban nem öltem, tiltakozom az atomfutball ellen, és azt akarom, hogy mindenki szeresse egymást, és csak indokolt esetben gyűlöljünk. Imádkozzanak értünk. Kis szünet, majd beint a paraván mögé, kacsintva. Mi elvégezzük a magunkét. Lefekszik a paraván mögött.
Zene: az előbbi halk dzsessz, ugyancsak háromdimenziós technikával.
Zene a továbbiakban is háromdimenziós.
A dzsessz elhalkul; újra felhallatszik a füttyszó.
Fénypászma siklik a körfüggönyre.
Kis idő múlva megjelenik a fénykarikában az Ablakmosó feje. Körülnéz, folytatja a fütyörészést. Zsebre dugott kézzel belép a függönyrésen. Hóna alatt hengerforma, újságpapírba göngyölt csomag. Pirospozsgás, negyven év körüli férfi. Öltözete: kék kabát, sárga nadrág, csokornyakkendő. Azokhoz a rendíthetetlen kedélyű kocsmalátogatókhoz hasonlít, akik egymaguk képesek egy egész társaságot elszórakoztatni: asztaltól asztalig sasszéznak, pohárral a kezükben, s a hamut mindig más kabátjára szórják.
Középütt megáll, csomagját lerakja a földre, kényelmesen leveti a kabátját, és az ablakrámára akasztja. Még meg is igazítja pedánsan. Rikító, kockás inge fölött széles, fekete hózentráger. Aztán visszatér a csomagjához, szétbontja a földön, s fölemel egy nagy darab, puha szarvasbőrt.
112Szarvasbőr. Mindkét oldalát megmutatja. Üres, nincs benne semmi. Két lyukra mutat a bőrön. Itt bement a lövés, itt meg kijött. Aztán a nyúzás, a cserzés, a puhítás, a lágyítás… Semmi se megy egyszerre, mindenhez idő kell. De most már tökéletes. Olyan bársonyos, hogy öröm csavargatni. A két lyukon kidugja az ujját. Itt bement a lövés, itt meg kijött… Bocsánat, ezt már mondtam. Vállára veti a bőrt, és fütyörészve kimegy a függönyrésen.
Tomi előmászik a paraván mögül, előrejön, megáll.
Hangosan. Ki az? Ki az? Fejéhez kap. Csak nem hagytam nyitva az előszobaajtót? Indul hátra, közben észreveszi az ablakrámára akasztott kabátot. Odaugrik, nézi, forgatja. Szentséges Isten! Egy valóságos kabát! Gyorsan átkutatja a zsebeit. Üres… nincs benne semmi… Kissé bambán. Mintha már hallottam volna egyszer… Álmodtam? A heverő felé siet. Anni… ne mozdulj… Egy valóságos kabát… egy idegen kabát! Változott hangon. Különben kár idegeskednem. Alszik. Utána mindig aludni szeret a drága… Visszafordul, megpillantja a földre terített újságpapírt. Óvatosan melléje guggol, elmerülten nézi, aztán fölkapja hirtelen, és beletemetkezik. Először csak bizonytalanul, majd egyre izgatottabban olvassa. …a déli megyékben megte113kintették a kora őszi munkanélküliséget, ünnepi díszfogadást rendeztek a tiszteletükre, és harminc százalékkal emelték az üzemi pályatestek karbantartási pótköltségvetését az új stílusirányzatoknak megfelelően, de amint a jelentés is mondja, nem sokra rá elhalálozott, és ma délután temetik, a lakásán háromezer-hétszázhuszonöt különböző fajta tükröt találtak, mellőzött színésznő, nincsenek örökösei, pedig ő volt a nagy, ő volt az egyetlen, de már nem láthatta, hogy százezres tömeg tüntetett, a hidakat felrobbantották, és Kongóban is fölfedezték a föld alatt, a szakértők szerint ez még kimeríthetetlenebb, s mint ahogy már tegnap lapzártakor is jelentettük, a világ legnagyobb emlékművét építik fel ez alkalomból, mivel már Varro is megmondotta: akik a nép számára az első szobrot felállították, véget vetettek polgártársaik félelmének, és csak növelték a tévelygést, szoros kapcsolatban Marcus Aurelius megállapításával, miszerint nehéz eldönteni, mikor öltek meg több embert, vajon előbb, hogy győzzenek, vagy utóbb, mivel már győztek, erről nyilatkozott az érsek is, és a kongresszus leszögezte, hogy az el nem sütött fegyver a jövő háborúja, ó, értsék meg, uraim, amíg dárda recsegett a bordák között, közelebb voltunk egymáshoz, de már csak filmmúzeumban látható eredeti lovasroham, gyermekeknek ingyen előadás és felhívás, hogy akik mesterséges megtermékenyülés útján, 114fájdalommentesen születtek, tíz év múlva jelentkezzenek a Központi Laboratóriumban felülvizsgálatra… Kiejti kezéből az újságot, bambán maga elé mered.
Fütyörészve megjelenik hátul az Ablakmosó. Tomi felugrik.
Derűsen. Jó reggelt.
Kicsoda maga? Hogy kerül ide?
Na, ne izéljen. Inkább azt mondja meg, hol tartják a vödröt. Nincs a helyén. Egy évvel ezelőtt még a konyhában állt, a stelázsi alatt. Most meg sehol semmi. Szép kis háztartást visznek maguk!
Kikérem magamnak ezt a hangot! És különben is… Hogyan? Hogy képzeli? A kabát is a magáé?
Jó pofa. Azt hiszi, talán inassal jöttem? Na mondja, hol az a vödör?
Nem mondom.
Nincs vödrük?
Nincs.
Tönkrement?
Tönkre.
Hát jó. Akkor kérek a házmestertől. Ezen igazán ne múljék. Nevet, kifelé indul.
Utánalép. Az én nevemben csak ne kéregessen semmit. És egyáltalán – miféle őrültség ez?
115Visszafordul. Mért, tud valami jobb megoldást ajánlani?
Mit keres itt, arra feleljen!
Momentán egy vödröt. Meg esetleg egy létrát. Sajnos, enélkül nem megy, ez már hozzátartozik. Mindig így szoktuk kezdeni.
Türtőztetve magát. Igazán?…
Visszasétál Tomihoz. Nézze… én megértem, ha egy kicsit szokatlannak találja ezt az egészet – ebben én is hibás vagyok. De ilyenkor kora reggel valahogy túl nagy a svung bennem. Maga meg bal lábbal kelt föl, látom… De megígérem, hogy nem zavarom soká. Bizalmasan. Megengedi, hogy kérdezzek valamit?
Tomi dühödten hallgat.
Maguk soha semmit nem szoktak kölcsönkérni egymástól? No, nem mondom, hogy nagy dolgokat… de mégis! Ezt vagy azt… ami adódik éppen – hiszen egy ember mégiscsak egy ember! Két ember meg pláne…
Mit halandzsázik itt összevissza! Azt mondja meg, miért jött!
Nem is sejti?
Nem.
Csodálom. Pedig maga igazán intelligens ember. Nem azzal kezdi, hogy mindjárt hozzám vág valamit, hanem érdeklődik… szeretné tisztázni a dolgokat. Kedélyesen folytatja. Nem úgy, mint a kedves házmesterük! Az aztán igen! Nem szólt ugyan egy szót 116se – de nagyon gyanús képet vágott, mikor bejött a kapun. Úgy tett, mintha meg sem ismerne. De maga… maga, tudom, hogy megismer! Nyújtja a kezét. Vagy a kézfogásomról inkább?
Szuggeráltan kezet nyújt. Örvendek.
Ellenséges csönd.
Mosolyogva. Látom, kicsit megnyugodott.
Téved. Nem nyugodtam meg.
Nem baj. Meg fog nyugodni. Most csak azért ideges, mert rossz az emlékezete.
Majdnem kitör, de nyugalmat erőszakol magára. Semmi baja az emlékezetemnek. És különben is hagyjuk ezt az ostoba tréfát! Ha eddig nem vette volna észre: ez itt magánlakás. Tudja, ez a szó mit jelent? Ez a fogalom? Magán… lakás! Az enyém.
Hát persze. Nincs is erről szó, nem költözöm én ide. Kár aggódni ilyesmi miatt.
Azt csak bízza rám, hogy mikor aggódom. Látja ezt a kulcsot? Előhúzza a pizsamája zsebéből, mutatja. Ez is az enyém. Meg tudná mondani, miféle kulccsal jött be?
Nem tudnám. Nincs kulcs. Bizony isten, nincsen. Kopogtattam, és magától kinyílt az ajtó. Még örültem is, hogy na, nem kell felcsöngetni a kis nagyságost, hadd alukáljon…
117Ingerülten. Mit csináljon?
Bocsánat. – Szóval nincs vödör? Mert akkor megyek, és hozok egyet.
Az Ablakmosó indul. Tomi visszahúzza.
Itt marad!
Ne féljen, nem szököm el.
Mit akar azzal a vödörrel?
Na látja! Ha maga tényleg tudná, miért jöttem, mindjárt ezt kellett volna kérdeznie. De maga tudja… emlékszik is rám. Nem lenne egyszerűbb, ha nyíltan beszélnénk? Én igazán nem akarom kritizálni a háztartásukat, de ilyen piszkos ablakok mellett nem lehet élni. Ezeket le kell mosni.
Szünet.
Elképedve. Mit csinálni?
Lemosni.
Szóval… Ön…
Igen.
Az ablakokat?…
Miért ne? Ha már itt vagyok egyszer… Az időmből futja.
De… de hogy jutott eszébe ilyesmi? Hívta valaki? Megbeszélte a feleségemmel?
Nincs ezen mit megbeszélni, kérem. Csak a vak nem látja, hogy szükség van itt rám.
Gúnnyal. Értem. Szóval, vegyem úgy, hogy betört a lakásomba.
Nevetve. No, azért az túl118zás. Kerestem… és itt találtam meg. Kis mozdulattal körbemutat, a nézőteret se hagyva ki.
Félre. Csak tudnám, hogy honnét ismerem! Ez a hang, ez az arc… Szép kis vasárnap reggel…
Blazírtan. De még odakint milyen gyönyörű!
Meglepetten. Mit mond?
Mondom, hogy odakint milyen gyönyörű!
No és? Mit akar ezzel?
Mosolyogva. Kedvet csinálni. Elkomolyodik, lehalkítja a hangját. Különben téved, ha azt hiszi, hogy én csak a „színház” kedvéért jöttem ide. Nem. Kimutat a közönségre. Ez csak olyan körítés… nem kell komolyan venni. Meg talán nem is igaz ez az egész, talán nincs is… Hirtelen elhallgat. Én csakugyan magukhoz jöttem.
Hosszabb szünet.
Elneveti magát. Ámbár nem mondom, az se rossz játék, ha az ember szépen odaképzeli maga elé a teli széksorokat, a színpadot, a vészkijáratokat azokkal a kis piros lámpákkal… ami egyébként nagyon fontos, a vészkijárat, anélkül fenét sem ér az egész, és monologizál, és játszik közben, mintha csakugyan színpadon állna.
Idegesen. Honnét veszi ezt?
119Mellékesen. Csak úgy mondom. Az előbbi hangon folytatja. Persze, szórakozásnak nem rossz – csak egy kicsit veszélyes. Semmi összehasonlítás, semmi visszhang… csak a kisnagyságos. De hiába – ez nem az igazi. Családon belül marad.
Fojtottan. Szóval hallgatózott?
Azt éppen nem – csak nem akartam megzavarni közben. Kint vártam az ajtó előtt, amíg befejezi. Bizalmasan. Az a paravánmonológ különben nem rossz! Valami régi szerepből való? Vagy csak olyan alkalmi rögtönzés?
Semmi köze hozzá!
Jó, jó, csak érdeklődtem. Érdeklődni se szabad?
Fegyelmezetten. Uram! Ha nem tudná, vasárnap reggel van…
Tudom. Azért vagyok itt.
Emeltebb hangon. És én ilyenkor magamban szeretek monologizálni – ahogy volt szíves megfogalmazni az előbb.
Legyint. Nekem mondja? Ismerem én az ügyfeleimet. Dehogyis tudnának kibújni a bőrükből, megváltozni… Pláne maguktól! Még ha segíti, vezetgeti őket valaki…
Például maga!
Például én.
Elképedve. Nagyszerű! Félre. Szemtelenebb, mint egy biztosítási hiéna!
120Megveregeti Tomi vállát. Bocsánat… hogyan is hívják magát? Tominak? Csönd. Na?… Na?…
Tomi dühösen hallgat.
Na látja! Még ez is stimmel… S még azt akarja elhitetni velem, hogy rossz helyre jöttem! Kis szünet után. De valahogy tényleg pechem van magukkal. Mikor egy évvel ezelőtt itt jártam…
Csattanva. Itt ugyan soha! Ezt talán jó lesz, ha leszögezzük!
Jó, szögezzük le. De legalább nyugtasson meg, hogy nem tartom fel… Az ablakokkal egykettőre végzek.
Remek! S mi mással foglalkozik még? Általános nagytakarítás, vécétisztítás, magánlaksértés…
Nevet. Csak hétköznap, az utóbbival csak hétköznap! Vasárnap oda megyek, ahol tudom, hogy szívesen fogadnak, megértéssel – még ha nem vallják is be.
Meg kell hagyni, a technikája nem rossz. Ügynök?
Ablakmosó megrázza a fejét, és tiltakozva hümmög.
Pedig azt hittem. Körbejárja az Ablakmosót, alaposan megnézi, mint valami kiállítási unikumot. Egyáltalán kinek dolgozik maga? Magánvállalatnak?
Ablakmosó keresztbe fonja a karját, tiltakozva újra hümment.
Állami vállalatnak?
Újabb fejrázás és hümmentés.
121Hallja… ha a végén benyúl a zsebébe, és előhúz egy reklámcédulát, hogy használjak… mit tudom én… Rol-Rol ablakmosó vegyszert – én igazán nem tudom, mit csinálok!
Rázza a fejét, hümment. Nem húzok elő semmit.
Elkeseredetten. Majd bolond lesz előre megmondani! Csöndesebben. Tudja, mi a szerencséje magának? Hogy erősebb nálam. Az egyetlen sport, amiben vittem valamire, a pingpong, de a döntőben ott is megvertek mindig. Fegyelmezetten, udvariasan folytatja. Különben kirúgnám, elhiheti, összegyűrném, mint egy papírlapot… Odalép az Ablakmosóhoz, megfogja a hózentrágerjét, elhúzza, visszaengedi. Ismeri a Ketten vagyunk egyek című könyvet?
Ablakmosó hümment, hogy nem.
Nem is magának való. Nem is értené. Szerelmes történet. Két fiatalról szól… nincs semmijük… még a vendéglőben is egy széken ülnek… Van egy födeles gyermekkocsijuk, úgy találták valamelyik pályaudvaron, és délutánonként ezzel sétálnak az utcán… A kocsi üres, de azért mégis mindig átmennek a napos oldalra – érti? Erről szól a könyv. És akkor a negyvenedik oldalon jön egy reklámkép, egy benzinkút, azokkal az undok harmonikacsövekkel, amikre ha csak ránézek, hányingert 122kapok, mint a polipoktól – érti? – és alatta valami lelkes szöveg, hogy mit csináljak, ha boldog akarok lenni…
Hosszabb szünet. Nézik egymást. Ablakmosó, mellén keresztbe font karral, mozdulatlanul áll. Tomi lassan közeledik hozzá.
Tudja, mit csináltam ezzel a negyvenedik oldallal? Kitéptem a könyvből és összegyűrtem – így! Mutatja. Semmi keresnivalója nem volt ott. Csak belerondított a történetbe. Tetszik érteni?
Zsebre dugja a kezét. Tökéletesen értem. De a mi esetünk más. Ha megengedi… Járkálni kezd. Önök valahogy a szívemhez nőttek. Nem érzelgősség ez, nem tolakodás – legalábbis szeretném, ha nem annak venné. Legtöbben úgy képzelik, hogy az efféle munkát, mint az enyém, csak úgy mellékesen is el lehet végezni. Házilag. Mi szakértelem kell hozzá? – mondják. – Hiszen bárki meg tudja csinálni… Megáll. Ha akarja. De többnyire nem akarják. Érthetetlen, de így van. Nekünk magunknak kell munka után nézni, ha meg akarunk élni… Ne értsen félre. Önök kivételek. Még ha adnának, se fogadnék el mást, mint amit kérek. Szimpatikusak nekem. Újra járkálni kezd. Valahányszor elmegyek az ablakuk alatt, és felnézek, valahogy megforrósodik a szívem… Bizonyára ismeri ezt. Szakmai szenve123dély. S alig várom a május tizenhetedikét, amikor önök a sorosak.
Hogy érti ezt?
Mondom. Önök a sorosak. Egy éve pontosan ugyanezen a napon jártam itt.
Önnek rögeszméi vannak!
Lehet. De a rögeszméim nélkül elpusztulnék. Én is csak test vagyok, amit táplálni kell. De ha hallgat rám, az összes ablakot kipucolom. És a tavalyit se számítom föl.
Felcsattan. Nincs semmi tavalyi! És idei sincs! Semmi sincs. Hát nem érti meg végre?!
Flegmával. Értem én. De mikor tavaly itt jártam, nem voltak itthon.
Úgy! Szóval akkor is besurrant a lakásba, mint most!
Szerényen. Akkor is kopogtattam előbb. És éppen ettől hatódtam meg. Hogy önként nyílik az ajtajuk előttem. Régi a zár? Rossz a zár? Ez csak olyan lárifári. Én intést éreztem ki belőle. Önöknek szükségük van rám. Úgy élnek, mint a galambok. Csöndben, magányban, egymásért… Azt hiszi, ez nem látszik kívülről? És itt is… minden szögleten látszik.
Ablakmosó a színpad közepe táján lehajol, s a heverő felé néz, mintha ajtón lesne be.
124Kedves neje a másik szobában?
Idegesen. Mit akar ott? Menjen onnan!
Odabent hány ablak van? Kettő?
Semmi joga leskelődni!
Kis mosollyal. Látom, redőny is van. Annyira bíznak ezekben a redőnyökben?
Tomi az Ablakmosó elé áll széttárt karokkal, mintha az ajtórést takarná.
Nézze, szeretném, ha békében búcsúznánk el, mért molesztáljuk egymást? Jó trükk volt, jó tréfa, elismerem… sőt még azt is, hogy van valami ellenállhatatlan magában, a közvetlenségében, a frisseségében. Fantáziája van… csak egyben szenved hiányt. Nincs érzéke a mások fantáziája iránt.
Nagyon jó! Ezt még senkitől se hallottam ilyen kereken. Úgy érti ezt…
Közbevág. Ahogy a legkevésbé kellemes önnek.
Őrültnek néz?
Nem szívesen döntök ilyen kérdésekben.
Megvonja a vállát. Sajnálom, hogy ennyire nem ért meg. Ellenséges és bizalmatlan… nem velem – önmagával szemben. Én csak jót akarok. Hirtelen. Nem 125fázik idebent? Nézze ezeket a szomorú ablakszemeket… Az embernek a szíve facsarodik. Pedig micsoda tavasz van kint! Ne kényszerítsen rá, hogy elérzékenyedjem… Hatásos szünet és gesztus. Hát mindenképpen muszáj, hogy akaratuk ellenére végezzem el a munkámat?
Szünet.
Döbbenten. Akaratunk… ellenére?
Szerényen, de jelentősen bólint. Mondtam. Önök a sorosak. Olyan mozdulatot tesz, ami hangsúlyozza a jóindulatát. És mit gondol: nem jobb, ha én?… Jobb, ha velem. Vagy jöjjön holnap valaki más? Akiben még annyi fantázia sincs, mint bennem? Csak képzelje el. Egyszerűen bedöntik az ajtót, fölállítják a létrát, és nekilátnak. S talán még szarvasbőrük se lesz… Meglobogtatja a bőrt. Ez még valódi, hamisítatlan, nem műanyag. Itt bement a golyó… itt meg kijött… Vállára veti a bőrt.
Végképp elbizonytalanodik. De hát… ki küldte önt?
Körülnéz, majd cinkosan magához inti Tomit. Jöjjön közelebb. No ne féljen… megsúgom.
Tomi kis tétova várakozás után odalép az Ablakmosóhoz, az a füléhez hajol – így állnak mozdulatlanul. Közben menetelő léptek dübörgése hallatszik fel, majd egy üresen pufogó, szájbarágósan taktusos induló; ellenszenves paró126diája a vasfegyelmet szuggeráló indulóknak. Tomi artikulálatlanul felkiált, hátratántorodik, feltartja két karját, mint aki megadja magát. Zene hirtelen elhallgat.
Kis mosollyal. De aztán szót se senkinek! Hivatali titok. Kis szünet után. Bár ugyan – olyan édes mindegy. Nem maguk az egyetlenek… Vannak még kuncsaftjaim. Már inkább csak megszokásból mondom, hogy „hivatali titok.” Szuggerálva. Mindenesetre, nem beszélünk róla – aztán punktum. Hát nem jobb így? Minek még el is kiabálni? Újra mosolyog.
Továbbra is feltartott kézzel, dadogva. De most?… Éppen most? Vasárnap?…
Fejét ingatva. Csuda egy makacs ember maga! Vasárnap – hát mit csináljunk? Véletlenül így alakult. Vagy azt hiszi, hétköznap kényelmesebb lenne?
Tomi – még mindig feltartott kézzel – megrázza a fejét.
Na látja.
Ablakmosó fölemeli a földről az újságot, és Tomi felé nyújtja.
Olvasta? Mert ez is hozzátartozik ám. Pár hetes ugyan, de ha hátulról visszafelé olvassa, még egészen friss.
Tomi az újság után nyúl, majd ismét föltartja a karját, kezében az újsággal. Ablakmosó vállára teszi a kezét.
127Valahonnét muszáj egy vödröt szereznem. Higgye el, a végén igazat ad nekem. És holnapra el is felejti a felfordulást. Új életük lesz. A galambok kirepülnek a világba… Hangjában pátosz, de felemásan hangzik. Először csak bizonytalanul emelik a szárnyukat, először vakít a fény… meg kell szokni, hogy nincs biztos föld a lábuk alatt… de repülnek, repülnek a bizonytalan bizonyosság felé! – s úgy fognak visszaemlékezni a fészekre, mint valami szűk kalitkára. – No, fel a fejjel. Higgye el, nekem csak az önök jóindulata fontos – hogy önök is akarják. Gyűlölöm az erőszakot. Ha minden szép rendben megy, megígérem, hogy egy évig nem jelentkezem. Indul, visszafordul. Létra a padláson? Tavaly még ott volt…
Zavartan. Nem… a pincében…
Indul, ismét visszafordul. A nagy pincében?
Hirtelen leereszti a karját, ordít. Egy pince van csak! Karját újra fölemeli, megismétli halkan. Csak egy pince van…
Kedélyesen. Ordítson nyugodtan, megszoktam én már. Tudja, hogyan jártam egyszer? Gránátot vágtak hozzám. Szavamra. Még szerencse, hogy múlt világháborús volt… vagy csak a kapszlija döglött be? Nem robbant. A vitrinben őrizgették. Ez is különös szokás, mi? Ismét indul, megint visszafordul. Vitrinjük nincs? Tisztítani, fényesíteni?
128Megrázza a fejét. Nincs. Gránát sincs. Nincs semmink, csak amit itt lát. Mintegy magának. De mintha már ez se volna… Ablakmosó felé. Tessék. Menjen. Hozza a létrát.
Együttérzéssel, halkan. Hozom a létrát. Meg a vödröt. Széles mozdulattal. Ön akarta.
Ablakmosó kimegy hátul a függönyrésen. Tomi mereven bámul utána. Kis idő múlva – még mindig föltartott kézzel – szédelegve járkálni kezd, a heverőhöz közelít, visszafordul, az ablakrámához megy, vonalakat húzgál a poros üvegre. Hirtelen föleszmél, hogy kezében van az újság. Lassan maga elé emeli, forgatja, hol keresztbe, hol hosszába. Közben letérdel, elmerülten föléje hajol, anélkül hogy egyszer is fölemelné a fejét.
A paraván mögül ásítás hallatszik, mozgolódás. Önfeledten, kigombolkozva, fél lábán felcsúszott pizsamában, megjelenik Anni, nagyot nyújtózik a közönség felé. Törölgeti a szemét, kuncogva nevetni kezd.
Hát ez csuda! Muris! Azt álmodtam, hogy színházban vagyok. Pedig ritkán járunk színházba… Sóhajt. Tominak ötödik éve nincs szerződése. Nem is tudom, miből élünk azóta. Öt év nagy idő… Jaj, pedig hogy tud játszani az én Tomim! Csak látnák, hallanák egyszer! És tudják, mivel bocsátották el a színháztól? Kicsit elhallgat. Egy reggel behívták 129az irodára, és azt mondta neki az igazgató: „Sajnos, a mi darabjainkban nincs szerep az ön számára, ön túlságosan komolyan veszi önmagát.” Érzelmes felháborodással. Istenem, hát már ez is bűn? Én igazán nem értek hozzá, nem akarok beleszólni, és nem is kérdez meg engem senki – de azt az egyet tudom, hogy Tomi nem alkuszik. Ő aztán biztos, hogy nem!
Kis szünet. Anni a „másik szoba” felé pillant, s szólítja Tomit, de az meg se mozdul.
Tomi!… Tomi!… Tűnődve, magának. Hol lehet ilyen soká? Jaj… tudom már! Biztosan lement a boltba zsemléért. De most már jönnie kell… most már biztos itt lesz mindjárt. Körülnéz kis sóhajjal. És még össze se raktam semmit! A heverő körül matat, járkál – mintha tárgyakat rakosgatna, de persze csak a levegőben nyúlkál. És közben beszél, félbeszakítva a „rakosgatást”. Hiába, az ilyen kicsi lakással is van ám gond! Különösen ilyenkor, reggel… De én szeretem. Szeretem, ha gond van vele. Így valahogy jobban a miénk. Mosolyog. Tomiban is az a legkedvesebb, hogy olyan ügyetlen itthon. Mindent szanaszét hagy, leejt meg összetör – aztán kétségbeesik. És legközelebb megint ugyanúgy csinálja. Megáll, összecsapja a kezét. És hogy miket ki nem tud találni! Múltkor azt mondta egyik reggel: „Sose felejtsd el, szívem, hogy mi ketten vagyunk egy kicsi világegyetem.” – Igen, ilyeneket mond. – 130És még azt is mondja: „Mindig arra gondolj, drágám, hogy ha ez a kicsi világegyetem felrobban, olyanok leszünk, mint csiga a háza nélkül, és csak mászkálunk összevissza, és minden hozzánk ragad – piszok meg szemét, és a végén már nem is ismerünk egymásra…” Tomi nem költő, de nagyon szépen tudja mondani az ilyesmit. És megígérte, hogyha megszületik a kislányunk Fejét félre fordítja, két tenyerét a hasára teszi, lassan felcsúsztatja a melléig. …akkor a meséket is ő írja majd neki. Lesz kicsi házi színházunk is, csak meghívottak részére! Ellágyulva elnéz valahová. És minden darabban én leszek a főszereplő… A mi házunk a mi színházunk… Ki is mondta ezt? Tűnődve. Ki is? Nevet. Biztos Tomi, csak ő mondhat ilyen kedveset.
Tomi nagy zajjal megfordítja az újságot a földön, újra föléje hajol elmerülten. Anni felfigyel a zajra, ujját feltartja, a közönség felé fordul.
Azt hiszem, jön már! Mintha ajtó csapódott volna… A színpadközépre szalad, a képzeletbeli ajtóhoz, s előrehajolva kiles. Kukucs! Annika éhes!
Tomi nem mozdul. Anni lassan elindul feléje, megáll mögötte, kicsit lehajol. Hangja már bizonytalanabb.
Annika éhes…
131Lassan, mereven fölemeli a fejét. Annika még semmit se tud.
Riadtan. Tomi… mi történt?
Monoton hangon, maga elé, mintha ítéletet olvasna fel. A fészekbe kakukktojást tojtak. A fészeknek szűkek a perspektívái. A fészek olyan szűk, hogy meg kell fulladni benne. A kakukktojást a magunkéval együtt kell kikölteni, ezt megköveteli a korszerű áldozatosság. Csaltuk eddig magunkat, és most bűnbánatot kell gyakorolnunk. Azt hittük, legalább a föld biztos a lábunk alatt. De a szempontjaink porosak, mint Irma néni hagyatéka. Lassan Annira néz. Ismételd el te is.
Rémülten. Tomi… hogy beszélhetsz így? Kimutat a közönségre. Nézd… mennyi ember!
Kinéz a közönségre, s legyint, mintha csak utánozná az Ablakmosót. Ez csak olyan körítés… nem kell komolyan venni. Ha itt vannak, hát itt vannak. Véletlenül így alakult. Nincs mit titkolnunk előttük.
Kétségbeesetten. De Tomi… Hiszen előbb még te is… alig egy órával ezelőtt… Szerelmes mozdulattal idézi, amire céloz.
Közbevág. Még hazug komédiát játszottunk. Bekötött szemmel fogócskáztunk. Mostantól kezdve nyitott szemmel célba lövünk, és aki a porondon marad, azé a mennyek országa.
132Elhúzódik. Megrémítesz… Nem ismerek rád.
Hirtelen fáradtsággal. Én se magamra.
Megrázza a térdeplő Tomit. Beszélj! Mi történt?
Föláll, kimutat a közönségre. Majd ők. Ha már idejöttek, legalább tanúskodjanak. Látták, hallották… és bizonyára elfogulatlanabbak, mint én. Ők még csak ezután kerülnek sorra.
Anni tétován a közönség felé fordul, mereven nézi a széksorokat, majd lassan – mint aki hosszú magyarázatot hallgatott végig – homlokához emeli a kezét.
Halkan. Nem értem. Egy szót sem értek az egészből.
Ugyanannyira értem én is. De jobb, ha belenyugszol, hogy mindez így van. Sőt – mély értelme van.
Nézz rám. Ugye, tréfálsz?
Azt hiszem, nem.
Átöleli Tomit. Tomi… én félek. Mondd, mitől félek?
Eddig is féltünk, csak nem akartuk észrevenni.
Sírósan. Mért nem küldted el azt az embert? Te erős vagy… Emlékszel? Mikor megházasodtunk, fél karral hoztál fel az emeletre… Így… kinyújtott karral… mintha egy cserép virágot tartanál…
133És látta valaki?
Csak én.
Na, ugye.
De hiszen épp az volt benne a szép! Hogy senki más…
De csak próbáld elmesélni valakinek. Senki se hiszi el. Hogy éppen én? Felhúzza a pizsamakabátja ujját. Ezekkel a sovány karokkal? Ezekkel? Nem is lehetett igaz.
Csókolja Tomit. De igaz volt. Én tudom. Ez nem elég?
Félek, hogy nem. Elhúzódik Annitól. Anni… mit látsz magad körül?
Hogyhogy mit látok?
Mit… látsz? Azt kérdezem.
Hát… a lakásunkat… a bútorainkat… az állólámpát… a dédmama arcképét… meg azt a tóparti képet, amit te is úgy szeretsz… De mit akarsz ezzel?
Zavartan. Nem… semmit.
Mért titkolózol? Nem vagy őszinte. Sírósan. Tomi…
Eredj csak… gyújtsd fel az állólámpát.
Anni az ablakráma mentén az egyik hátsó szöglethez lép, s úgy tesz, mintha felgyújtaná az állólámpát.
Tessék.
Fölnevet. Nagyszerű!
134Tomihoz szalad. Te gúnyolódsz… Te nem hiszed többé!
Csak próbálom, hogy milyen lesz.
Mikor?
Lehorgasztott fejjel. Holnaptól kezdve.
Riadtan hátrál a heverő felé, a képletes falon át. Holnaptól?…
Vagy mától. Nem mindegy? Anni után lép. Vigyázz, nekimész a falnak. Megáll. Vagy talán jobb is, ha gyakoroljuk előre… Karon fogja Annit. Nézz körül. Pusztaság. Egy átkozott bútordarab sincs sehol. Csak a heverő, hogy több kedvünk legyen szaporodni. A dédmama arcképe csak agyrém. Én találtam ki. Beléd diktáltam, hogy elhiggyük, mi sem vagyunk olyan ágrólszakadtak, nekünk is voltak őseink. Aztán az ajtók meg a többi… Dajkamesék. Közönséges egyszobás kripta… igen… nem érzed a kriptaszagot? Magunkat zártuk be ide – megóvni a személyiséget! Eh! Bagatell mániák. Zsebéből kirántja az újságot, meglobogtatja. Olvastad? Persze hogy nem olvastad. Pedig ez is hozzátartozik. Minden hozzátartozik… Az is, hogy öregszel, drágám. Még sose mondtam ezt? Most mondom.
Egymással szemben állnak.
És őszülsz… szarkalábak nyílnak a szemed alatt. Halkan. Tudom, hogy visszered van. Tudom, hogy szakállas gyermeket hordozol magadban… Biceg, biceg 135a csöppség, nem érzed? Mintha szuronyok hegyén lépkedne… Ahogy én is bicegek, ha nem figyelek oda. Tram-tram… tram-tram… veri a dobot a csöppség – nem hallod? – nem érzed?
Anni dermedten szorítja hasára a kezét, arcán elfojtott kiáltás görcse. Tomi egész halkan folytatja.
Vége a mesevilágnak… Ha nem mész magadtól, visznek… Ha nem látsz magadtól, az orrodig nyomják… Hirtelen ordítani kezd. De elég volt! Elég! Hazudtam, csaltam… mindent elismerek!
Hallgass! Nem bírom… Térdre rogy, átkarolja Tomi lábát, így marad néhány pillanatig. Lassan felnéz. Mi lesz most velünk?
Aminek lenni kell. Szerződést vállalok.
Újra játszani fogsz? Feláll.
Igen.
Milyen darabban?
Mindegy.
És milyen szerepet?
Annál jobb, minél kevésbé hasonlít énrám. Annál jobb, minél kevésbé ismerünk egymásra.
Szünet.
Halkan. Tomi… te meg tudnál engem csalni?
Eddig az egész világot csaptuk be, mert hátat fordítottunk neki. Azt hiszed, az be136csületes volt? Most ezért kell fizetnünk. A saját boldogságunkkal kell fizetnünk.
Hirtelen szenvedéllyel. Nem igaz! Nincs igazad… Elakad. Persze, én nem tudok érvelni. Csak azt tudom mondani, amit te szoktál… De ezt már én se tudom. Kis szünet után hirtelen kimutat a nézőtérre, olyan mozdulattal, mintha mégis érvet talált volna. És ők… ez a sok ember? Akik talán éppen bennünk bíztak? Ővelük se törődsz? Hogy mit hisznek, mit gondolnak… Csönd. Elfelejted, hogy mit ígértél? Én nem felejtettem el. Mintha idézne. „Csak olyan darabban lépek fel, amiben nincs hazugság… amiben magunkra ismerhetünk.” Ezt mondtad. Két karját, vállát tehetetlenül előreejti. S ezek a mai darabok… Mindenki nyomorék, őrült bennük… a szereplők úgy beszélnek egymással, hogy a felét se lehet érteni… Hirtelen. Vagy azt akarod, hogy most már mi is?…
Tomi hallgat. Anni reménykedve várja a választ, majd kétségbeesetten a közönséghez fordul.
Mondják meg őszintén, tegyék a szívükre a kezüket: nem így van? Nem arra vágyik az ember, hogy egy kis reményt lásson maga előtt? És ahelyett mit kap? Iszonyat mindenütt. Őrültek és nyomorékok… a színpadon, az utcán… – de ez nem igaz, nem lehet igaz! Ezért születtünk volna… ezért rendeztük be a la137kásunkat… ezért tervezgettünk annyit? Hogy egy kéz mindent szétnyomjon, mint valami bogarat? Kezd sírósra válni a hangja. Mondják meg: szabad ezt… lehet ezt? Én igazán nem kívánok sokat… Tomihoz. Tomi, nézz rám… Most dobjunk oda mindent? Tomi elfordul, Anni sír. Ha én nem számítok, legalább nekik mondd… Húzza, s igyekszik a közönség felé fordítani Tomit. Nézz a szemükbe… Látod, hogy várják…
Kényszeredetten a közönség felé fordul, szórakozottan körülnéz, kis mozdulatot tesz. Mit várnak? Ne féltsd te őket. Ma itt ülnek – holnap meg ott. Nyugodj meg, legközelebb már ők is ott lesznek a színházban, ahol fellépek. Ott lesznek, és tapsolni fognak. Ők se tehetnek mást.
Anni megsemmisülten áll.
Kintről hirtelen nagy dübörgés, dobogás, kiáltozás hallatszik.
Felháborító! Hogy képzeli? Pimasz fráter!
Igenis, jelenteni fogom! Majd kiderül, kérem! Én vagyok a felelős a lakók nyugalmáért
Lajos! Ne engedd! Lajos!!
Hátul a függöny mögött folyik a vitatkozás. Látszik, ahogy a dulakodó testek a függönynek nekilódulnak. A függönyrésen hirtelen behátrál a Házmester, s széttárt karokkal próbálja elállni a benyomuló Ablakmosó útját. A Házmester 138alacsony, komikusan törékeny emberke az Ablakmosó mellett. Szemüveges. Csíkos, kávészínű háziköpeny van rajta. Megingathatatlanul bízik hatásköre fontosságában. Ablakmosó félretolja a kis emberkét, és becsörtet a létrával, vödörrel. Mögötte Nusi, a Házmester felesége, pongyolában. Nagydarab, negyvenötre járó, telivér nő. Dühe, indulatossága hirtelen változik át erős testiséget sugárzó ellágyulássá. Anni és Tomi mozdulatlanul nézik a bizarr bevonulást.
A házmester házaspárra mutat. Íme, a házmester és a felesége. A kedves védnökök. A házioltár őrei. Végigordítozták az egész lépcsőházat, hogy megőrizzék a kedves lakók nyugalmát. Nyugodtan az ablaknak támasztja a létrát, és tesz-vesz.
Annihoz és Tomihoz. Hogyan? Maguknak egy szavuk sincs?
Kis szünet után. De igen. Nekem volna. Az Ablakmosó felé indul, megáll félúton, hangja halk, mint egy elítélté. Mit csinált az urammal?
Ó… kisnagyságos! Bocsánat. Zsebkendőjével törölgeti a kezét. Azt hiszem, nem kell bemutatkoznom…
Ingerülten. Nem igaz! Hazudik! Ismerem az ilyen vasárnapi betolakodókat. Nincs pénze kocsmára, aztán csak beállít, mintha hívták volna…
139Nem mozdul, megismétli. Mit csinált az urammal?
Mindannyian Tomira néznek. Tomi lehorgasztott fejjel áll. Az Ablakmosó Tomihoz lép, vállára teszi a kezét.
Ártatlanul. Csakugyan… mi van magával?
Fontoskodva. Tessék csak őszintén megmondani. Nos, nos? Most majd mindjárt tisztán látunk…
Csak nem történt valami tragédia?
Nagyon kérem, szíveskedjék elmondani, amit tud. Valamennyiünk érdekében. Tudom, hogy nincs jogunk egymás életébe avatkozni, de a tényállás földerítése…
Ugyan, hagyd ezeket a rögeszméket. Egyszerűen arról van szó…
Megadással. Miről?
Lassan az Ablakmosó felé lép, aki még mindig háttal áll nekik, az ablaknál. Az igazságot akarom tudni.
Csend.
Megfordul, derűsen. De hát – én is.
Mit csinált az urammal?
Idegesen. Könyörgök… tartsunk rendet!
Félretolja az urát. Szerintem arról van szó, hogy mért ezt a pimasz frá140tert küldte a nyakunkra, ha valamire szükségük van. Hiszen nem vagyunk ellenségek… Ellágyulva néz Tomira.
Félre. Na végre!
Makacsul. Az igazságot akarom tudni.
Előrelép. Szabad egy szót?
Nem! Várjon, míg ön következik!
Mereven nézi az Ablakmosót. Beszéljen.
Meghajol Anni felé. Köszönöm. Szerényen összekulcsolja a kezét. Tudtam, hogy ön megért. Én csak egy egyszerű ablakmosó vagyok. Ma itt, holnap ott… Igazán nem mondhatják, hogy telhetetlen vagyok. Mi kell nekem? Egy létra… egy vödör… egy darabka szarvasbőr… De az van, azt hoztam. Még régi, nem műanyag.
Idegesen. Ez csak olyan fecsegés!
Ablakmosóhoz. Beszéljen!
Tomihoz, kedvesen. És maga? Maga miért nem beszél?
Aztán lementem a pincébe. Oda küldtek. És tudják, mit találtam odalent? Augias istállóját. Sajnos, én már nem tanultam ilyen latin meg görög dolgokat, de erre emlékszem még. Valamikor így mondták az urak: Augias istállója. 141
Felháborodva. Az én pincém?
Ahová csak rajtunk keresztül lehet lemenni! Tiltakozom! Ehhez nincs joga!…
Anélkül hogy megmozdulna. A mi közös pincénk.
Csend. Házmesterné hirtelen megfordul, Tomira szegezi a pillantását.
Tomi…
Kétségbeesetten. Nem értem… Mire jó ez? Mit akarnak ezzel?
Flegmával. Talán rendet.
Tomihoz halkan. No… Hát beszéljen már.
Ablakmosóhoz. Mit csinált az urammal?
Derűsen. Éppen hatodszor tetszik érdeklődni. Számoltam. De becsületszavamra, semmit. Isten bizony, csak az ablakok miatt kértem ezt meg azt – de hát tudhattam én, hogy ott tartják a létrájukat, ahová még belépni se mernek? Házmesterhez. Most már csak arra volnék kíváncsi, hogy maguk mit tartanak az ő padlásukon?
Élesen. Mi egymás nyugalmát tartjuk tiszteletben – nem úgy, mint ön! Tomihoz. És ön!
Értem. Annihoz. Szóval még nem is járt soha a pincében? Anni meg142rázza a fejét; Ablakmosó Nusihoz fordul. És maga se a padláson?
Tomira néz, majd halkan. Még… nem.
Anélkül hogy megmozdulna. A mi közös padlásunkon.
Indulatosan. És nem is fog menni! Nincs semmi szükség rá! Nusihoz. Itt maradsz! Megértetted?
Tessék! Még a házat se akarják ismerni, ahol laknak! Hát nem különös? Egyáltalán: egymást ismerik?
Dadog. Ho-hogy? Micsoda kérdés ez?
Legyint. Privát. Nem szakmai. Semmi köze az ablakhoz.
Hosszú csend. Mindenki lesüti a szemét, csak Anni nézi mereven Tomit.
Nos? Még mindig úgy érzik, hogy ismerik egymást?
Újra hosszú csönd. Lassan fölemelik a fejüket, s kutatva méregetik egymást. Nusi – mindjobban fölbátorodva – kellemkedő mozdulatokkal fixírozza Tomit; az zavartan viszonozza a kihívó pillantásokat.
Hiszen… tudhatnánk többet is egymásról…
Szigorúan. Nusi!
Nusi felé lép. Mit akar az uramtól? 143
Hát nem arról volt szó, hogy tisztázzuk?…
Csak nem képzeli, hogy az én uram?… Tomihoz fordul. Tomi!
Tomi elfordítja a fejét. Ablakmosó kis kajánsággal csettint.
Na látják. Ha történetesen nincs szükségem a vödörre, létrára – mindez ki se derül.
Tiltakozom! Ez szófacsarás! Ez bujtogatás! Egyszerű bujtogatás! Ez a ház eddig is megvolt az ilyen közösködés nélkül, és ezután is meglesz. A rendelet különben se intézkedik a használat mikéntjéről. És különben se alkalmas az időpont, hogy új rendeleteket kezdeményezzünk. Ez jogtalan… ez ellen fellebbezni fogok!
Tomi határozott léptekkel középre megy.
Elbizonytalankodva. Igenis, fellebb…
Egy mozdulattal elhallgattatja. Már késő. Semmi értelme, hogy áltassuk magunkat. Mindez igaz volt tegnapig, de nevetséges mától kezdve. Nincsenek titkaim. Ahhoz nyúlnak hozzá, amihez akarnak. Szabad az út a padlásra, és a pincétől se tilthatnak el minket… Nusira néz.
Hiszen nem is magát… magának bármikor, szívesen…
Udvariasan. Ez a legkevesebb, amit 144megtehetünk. Nem zárkózhatunk el egymás elől. Hosszan kezet csókol.
Érződik rajta, hogy megborzong. Milyen kedves ember…
Motyog. Megőrült… megőrült…
Sápadtan. Tomi…
Furcsa révülettel, mint aki egyre inkább beletalálja magát egy új, kényszerű szerepbe. Nyugodj meg, drágám… Megsimogatja Anni haját. Fizetnünk kell. Vagy értsd, ahogy akarod. Nekem már rémlik… Hogy újra megtaláljuk egymást…
Elragadtatottan. Újra megtaláljuk… Hangot vált. Lajos! Te soha nem mondtál nekem ilyeneket!
Motyog. Megőrült… megőrült…
Tovább is Annihoz. Ha nem ma, akkor holnap… Jönnek, és bedöntik az ajtót, felállítják a létrát… Most legalább a saját akaratunkból… egymásért!
Suttogva. Egymásért!…
Hirtelen gyűlölettel, Nusihoz. Te ringyó!
Őrmesteri hangon. Lajos!
Tovább is Anninak. Újra kell kezdenünk mindent, drágám…
Az urához. Hallod? Ezt figyeld inkább!
145Kapkod, topog. Őrültek! Mind őrültek!
Tovább is Anninak. Le kell szállnom a pincébe…
Rajtunk keresztül…
Ordít. Megtiltom! Mit akar ott? Visszaélnek a szavakkal!
Tomihoz. Ne hallgasson rá… Kicsit szenilis szegény.
Félre. Szépen alakul!
Dadog. Sze… szenilis… azt mondta…
Félre. Súgni se kell, úgy fújják a leckét.
Fokozódó kellemkedéssel. Igazán nem volt szép magától… Mért nem maga jött mindjárt? Mért ezt a csúnya embert küldte?
Eddig a lejét fogva, szédelegve állt, most egyszerre nekiugrik Nusinak. Takarodjon! Takarodjon innét!
Rángatja Annit. Kikérem magamnak! Ezzel engem sért meg! Hogy beszél a feleségemmel? Aztán a feleségét rángatja. Te ringyó! Te…
A két nő dulakodik, a Házmester inkább csak topog, botladozik körülöttük.
Menjen! Takarodjon!
Ki akarta tudni az igazságot? Én vagy maga?
146A révült Tomihoz lép, cinkosan oldalba böki. Na, mit szól? Ugye, igazam volt? Kell egy kis felfordulás, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Az a nagy békesség se tesz jót.
Kiált. Tomi… Tomi!… Segíts!
Fölriadva. Igen… Segítek.
Tomi odalép a dulakodókhoz, s egy határozott mozdulattal kiszabadítja Nusit, félrehúzza, és ő is melléje áll. Anni és a Házmester döbbenten nézik a félreérthetetlen fordulatot.
Rendezői, derűs mozdulattal. Bocsánat, azt hiszem, itt most nincs szükség ránk…
Mind Tomit és Nusit nézik: úgy állnak egymás mellett, mint két bűnbeesett.
Tomi felé. Elmehetünk?
Jobb felé hajtja a fejét.
Bal felé hajtja a fejét.
(egyszerre) Igen!
Anniéknak. Hallották. Nem én mondtam.
Fölhallatszik a dzsessz.
Anni és Házmester bábumerevséggel hátrálnak ki, szemüket Tomira és Nusira szegezve. Amelyikük megtorpan, azt az Ablakmosó továbbtessékeli. Balra el.
Jobbról két overallos díszletező munkás jön be, kitolják az ablakrámát, a heverőt, a paravánt, s betolnak helyette egy padot, egy görcs fát, majd egy sík makettépület-jelzést, HOTEL fel147írással. Komótosan, közönyösen rendezkednek. Az egyik fütyöli, a másik dúdolja a dzsesszmelódiát. Tudomást se vesznek Tomiról és Nusiról, akik a díszletezés alatt végig a „bűnbeesett” pózban állnak. A két overallos már menne kifelé, amikor egyszerre beront a Házmester, magából kikelve ordít.
Tomihoz. Tiltakozom! Ehhez nincs joga! Ez több, mint magánlaksértés!…
A két overallos egymásra néz, de olyan mozdulattal, mint akik már felháborodni se tudnak, annyira nevetségesnek tartják a rendbontó jelenetet. Kétoldalt megfogják a Házmestert a gallérjánál, s mint egy tárgyat, húzzák kifelé. Az meg, mint valami hurokba akadt groteszk madár, úgy hadonászik.
Könyörögve. Nusikám… a tej nincs felforralva… nincs leszűrve a kávé… megfázol… az ascorbinsavat se vetted be!…
A két overallos és a Házmester balra el.
Dzsessz lassan halkul.
Csend.
Először Tomi mozdul meg. Mintha álomból ébredne: tétova. Körülnéz. Végigsimítja a homlokát. Nusi is bizonytalan, külsejéhez egyáltalán nem illő kislányos zavarral mozog.
Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz.
Én is… Azt hittem, 148mindenre emlékezni fogok. De semmire sem emlékszem. Talán csak erre a padra…
Megnézi a padot. Egészen új pad.
Pedig régi. Legalább harmincéves. Sóhajt.
Ne mondjon ilyen nagy számokat. Csöndesen. Most nem otthon van. Itt most minden friss, ki nem próbált, vadonatúj… Maga is. Jobb is, ha nem emlékszik semmire. Sóhajt. Annál könnyebben fog menni.
Révedezve leül a padra. Milyen furcsák a szavai… Annyi minden van bennük! Ó, a férfiak… Nem gondolja?
Leül melléje. De igen.
Mondjon szépeket nekem. Mi az magának!…
Csakugyan – mi az nekem? A többi már úgy megy akkor, mint a karikacsapás.
Ellágyulva. Szeretem, ha a boldogságról beszél. Ha szépeket mond, jobban tudok emlékezni. Tudja, mi egy lánynak ez a szó: boldogság? Mikor az első kivágott ruhánkat fölvesszük… Tessék?
Nem szóltam.
És a vállunkon egyszerre égni, parázslani kezd az a kis anyajegy, amivel nem is törődtünk addig – s most ez a semmiség egyszerre védtelenné tesz… És milyen jólesik ez a védtelenség. Félrehúzza vállán a pongyolát. Itt van, ez az.
149Odahajol. Semmit se változott. Megcsókolja. Vadonatúj.
Hirtelen körülnéz. Vigyázzon… Nem jön senki?
Sajnos, nem.
Olyanok vagyunk most, mint a szökevények. Mintha valahol a tengerparton volnánk… fehér márványpaloták… mólók… eukaliptuszok… Nem, nem is azok – pálmák !
Odapillant a görcs fára. Egy pálma!
Durcásan. Maga rossz fiú. Olyan szűkszavú. A férfiak, ugye, keveset beszélnek? Mért nem dicséri meg az emprimé ruhámat? Feláll, kislányosan illeg a pongyolájában. Az első nagy nyári ruhám volt… És éppen a Riviérára utaztunk. Kissé elbizonytalankodva Tomira néz. Nem hiszi?
Micsodát?
Hogy a Riviérára…
Megadással. Dehogynem… hát persze. Milyen csacsi maga. És akkor? Akkor mi volt?
Zavartan motyog. Nem tudom…
Dehogynem tudja. Csak folytassa úgy, mintha olvasná valami könyvben. Aztán belejön az ember. Hogyan is volt csak? Éppen a Riviérára utaztak… a legelőkelőbb szállodában laktak… 150
Hálásan. Igen, igen! Egy gyönyörű márványszállodában. Észre sem lehetett venni, hogy háború van, nem is tudom, hogyan csinálták. Egyszerűen nem tudtam, hogy háború van. Csak tenger volt, és homok… Visszaül a padra, szerelmesen Tomi vállára hajtja a fejét. Csak tenger és homok… És még alkonykor is olyan messzire lehetett látni! Az éjszaka is kék volt. Kék, és világított. A mólón egy panama inges fiatalember sétált… Összegombolja Tomi nyakán a pizsamakabátot. Ilyen inge volt, mint a tied. Pontosan ilyen. Anyu fönt olvasott a hotelszobában, az erkélyen… Ha egyszer bevette az ascorbinsavat, utána mindig olvasott egy kicsit.
Hosszabb szünet. Látszik Nusin, hogy valami választ várna.
Maga rossz fiú. Egyetlen szava sincs?
Kényszeredetten. De… egy volna…
Felragyog. Ugye! Halkan. De ne mondja most… várjon még.
Sóhajt. Jó. Várok.
Szünet.
Keljen csak fel… Jobbra, a színpadszélre mutat. Ha onnét… – de nem, mégse! A bal színpadszélre mutat. Ha onnét jönne errefelé…
Lassan jobbra, majd balra fordul. Igen. És? 151
Ugye, megérti?
Hogyne.
Hiszen maga mondta…
Persze.
Lehajtja a fejét. Hogy újra meg kell találnunk egymást…
Két kezét mellére teszi. Én mondtam?
Nem emlékszik? Hogy most kell megtalálnunk… Meg kell találnunk a mólót.
Hosszan nézi Nusit. Igaza van. Talán az kellene. Ültében előrehajol, tenyerébe hajtja a fejét. De azt én se tudom, hol van.
Révülten újra a bal színpadszélre mutat. Ha onnét jönne errefelé… a kezét zsebre dugná… megállna egy percre a mólón, lerúgna egy követ a vízbe… – Figyel?
Még mindig tenyerébe hajtott fejjel. Én mindig féltem a mólóktól. Olyanok, mint az egérfogó. Mindig beljebb… mindig beljebb csalogatnak, hogy majd a végén – a móló végén egyszerre minden kitágul!
Vagy fütyörészne inkább? Az még jobb volna. Én meg hallgatnám a padon, ahogy közeledik… ahogy jön vissza a biztos part felé…
És akkor egyszerre vége a mólónak. Nincs tovább. Csak sötétség van, és víz van. Rengeteg víz. Az ember imádkozni szeretne, 152hogy legalább egy percre nyíljon meg a sötétség… De nem történik semmi.
S akkor egyszerre észrevenné, hogy egyedül vagyok…
És kulloghatunk vissza a part felé. A csoda nem adta meg magát. Csinálhatunk egy külön kis világegyetemet magunknak… külön kis háziszínházat… Az biztos, azt mondják. Abba nem rondíthat bele senki…
Nusi lassan feláll, s húzza magával Tomit is a bal színpadszélre.
Ugye, megérti?
Hogyne…
Hiszen maga mondta.
Persze…
Ha innét jönne… Hirtelen körülnéz. Vagy nem… Mégse. Átvezeti Tomit a jobb színpadszélre. Ha innét jönne lassan…
Motyog. Igen. Ez jó. Nem onnét, hanem innét. Hiszen szabadon választhatunk.
Súgva. És nincs senki a közelben… Csak én, csak maga!
Megszűrten felhallatszik a Rózsalovag-keringő, de időnként – mintha csak lesné az alkalmat – bele-beleront a melódiába néhány édeskés ütem.
Nusi kislányosan visszasiet a padhoz, és álmatagon elhelyezkedik. Tomi zsebre dugott kézzel megindul a színpad szélén. Halk füttyel kí153séri a zenét. A súgólyuk előtt megtorpan; mintha csak akkor venné észre Nusit. A padhoz lép, és tisztes távolságra leül melléje. Némajáték.
Nusi kínálkozóan tartózkodó. Tomi mind közelebb húzódik hozzá. Aztán Nusi megy bele egyre szenvedélyesebben a játékba, és Tomi húzódik el sután. Van egy pillanat, amikor mindketten fásultan néznek maguk elé.
Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz.
Tessék?
Azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz.
Én is.
Mozdulatlanul ülnek. Hirtelen elhallgat a zene. Mindketten fölkapják a fejüket, s ugyanazzal a védekező mozdulattal összefogják magukon a pizsamakabátot, pongyolát. Arcukon riadtság.
Mi történt?
Nem tudom. Mintha fényszóró tűzne ránk.
Nem… Mintha kikapcsoltak volna valamit.
Az mindegy. Ugyanaz. Kis szünet után. Próbáljuk újra?
Nusi feláll, szembe a közönséggel. Most tiszta és szenvedő az arca. Megrázza a fejét; de a könnycsepp azért nem gördül le a szeméből.
154Nem. Jöjjön. Tomi felé nyújtja a kezét.
Essünk túl rajta?
Halkan. Igen.
Vad dzsessz harsan fel, szinte fülsértő. Nusi és Tomi rángatózó groteszk mozdulatokkal egymásba kapaszkodnak, táncolva körbeugrálják a színpadot, majd távolabbról megcélozzák a háttérben álló HOTEL épületjelzést, s karjukat-lábukat dobálva elindulnak feléje. A Hotel ajtaja kinyílik, s szinte beesnek rajta. Az ajtó becsukódik.
Pár pillanatig üres a szín, csak a dzsessz harsog tovább. Aztán bejön a két overallos. Kicsit hökkenten bámulják az ide-oda dülöngélő Hotelt, majd vállat vonva egymásra néznek, mint akiknek nem az a dolguk, hogy bármin is fönnakadjanak, hanem hogy tudomásul vegyenek. Mozgásukban maguk is átveszik a dzsessz ritmusát, s félig táncos léptekkel kitolják a fát, a padot, legvégül a dülöngélő Hotelt. A dzsessz tovább bömböl.
Aztán váratlanul csönd.
Csapzottan, lihegve, szánalmas esettséggel berohan a színre a Házmester, és elbizonytalanodva, körbepislogva megáll. Ugyanaz a háziköpeny van rajta, mint amiben megismertük.
Azt hiszem, eltévedtem… Nem jól tájékozódom ilyenkor estefelé. És nappal se. Úgy látszik, már nappal se. Ütögeti a 155fejét. Reggel óta keresem a Törvényszéket, a Kapitányságot és… Hirtelen jobbra lódul pár lépést, körülnéz. Várjunk csak! Nem itt volt valamikor a régi kikötő? Pedig itt volt. Valahol itt kellett lennie… Aztán lebontották. A raktárakat, a hajókat, a mólót… A vizet is! Kicsit eszelősen nevet. A vizet… szétbontották a vizet! Halkan. És erről se tudtam semmit. Titokban csinálták. Egyetlen rendelet se beszélt róla. Pedig hogy ígérgették! – hogy a beleegyezésünk nélkül semmihez se nyúlnak hozzá, minden a helyén marad! Lassan középre megy. Valamikor egy pad állt itt. Ezt se jelentették be, hogy elviszik… Körülnéz. Olyan üres minden… Majdnem komikus sírással térdre roskad. Mért csinálták ezt velem? Mért zavartak így össze? Egész életemben csak a tényállás érdekelt… hogy legalább a tényállást tisztázni lehessen! Támadóan összehúzza a szemét. Miért – a rendelet talán nem írja elő? A törvény? Feláll, majd hunyt szemmel, vigyázállásban mondani kezdi. „Mindenekelőtt tisztázzuk a tényállást, az okokat és indokokat, ez a legfontosabb teendő. Ha ez megtörtént, sem csalás, sem hazugság nem maradhat leleplezetlenül. Elmulasztása esetén könnyen megeshetik, hogy a tisztázatlan tényállás a szükségszerűség látszatát keltve, a törvényesség tekintélyét kölcsönzi magának.” Felnyitja a szemét, vár kicsit, legyint. De ez sem ér semmit. Nem tudom elég 156hangosan mondani. Berekedtem. Reggel óta járom a várost, az utcákat, a kikötőket…
Nagyvárosi, kaotikus járműzaj hallatszik, dudálás, fékcsikordulás, berregés, hajótülkölés, szintén háromdimenziós technikával. A lárma föl-fölerősödik, de csak annyira, hogy a Házmester szavait tisztán hallani lehessen.
De ez sok… ez sok már. Egy emelet… tíz emelet… húsz emelet… – az egész város! Kétségbeesetten. De én csak egy házért vagyok felelős!
Lárma fölerősödik, elhalkul.
A fülem is berekedt már. Fáradt vagyok. Pedig szerettem volna elmondani az illetékeseknek, hogy mi történt. Talán van mégis egy ember… egy hivatal, ahol megértik, mit jelentett ő nekem. Tizenöt évvel ezelőtt született egy gyermekünk. Egy kislány. Szünet. Ilyen szép, hosszú, göndör haja volt… ő meg ekkora, ilyen picike… Mutatja. De aztán ő is megnőtt, mint a többiek. Csak éppen nem beszélt. Hülye volt szegény. Már úgy született. Igen. Pedig minden előírást betartottunk, minden rendelkezést. És mégis. Ez volt az első tényállás, amit nem tudtam tisztázni. Hogy miért ő?…
Lárma fölerősödik, elhalkul.
Miért éppen ő? Lehorgasztja a fejét. Aztán szereztünk egy macskát. Egy kismacskát. Hogy mégis legyen valaki, aki nyávog legalább, ha az ember fáradt vagy berekedt. Istenem, milyen gyönyörű 157kismacska volt! Szürke. Nem is hasonlított a többi macskára. Rövidek voltak a lábai… a teste meg hosszú… Mutatja. És a farka hol így, hol úgy… Mindig csinált vele valamit. Mozgott, mi meg nevettünk, talán nem is nevettünk annyit életünkben, mint akkor. Ő meg egy szép napon hanyatt vágta magát, a padlóba verte a fejét, és úgy nyivákolt… Epilepsziás volt szegény. Pedig olyan macska nincs is. És mégis. Ez volt a második tényállás, amit soha nem tudtam tisztázni. Hogy miért ő?…
Lárma fölerősödik, elhalkul.
Miért éppen a mi macskánk? Ide-oda totyog. És most itt van ez… ez a harmadik. Reggel óta kódorgok, mint egy koldus, mint egy elbocsátott ügynök… Halkan, mintha titkot árulna el. És nem merek hazamenni se… Mi lesz, ha közben lebontották a házat is?… Mi lesz, ha azt mondják: „Itt, kérem? Nem is volt itt ház, kérem. Ugyan! Rosszul tetszik emlékezni. A Városi Húsfeldolgozó talán, az igen, az itt állt valamikor, de azt már csakugyan régen lebontották, mert büdös volt.” – Hm? És ha ezt mondják a Kapitányságon? Hogyan bizonyítsam be, hogy ott éltünk éjjel és nappal, ott ittuk a reggeli kávét, ott adtam be a feleségemnek az orvosságot?… Elcsuklik a hangja. Hogyan bizonyítom be egyedül? Hirtelen behúzza a nyakát, felhajtja a háziköntöse gallérját, és óvatosan elindul a körfüggöny mentén. Pszt! Talán oko158sabb lett volna, ha hallgatok… Lehet, hogy engem is figyelnek. Egy járókelő, egy fekete ruhás férfi már úgyis megszólított előbb, és azt kérdezte: „Na, mi van, öreg? Nincsenek otthon?” Egy ujjával a homlokát ütögeti. És ez igaz. Nincsenek otthon. Elment. És én is félek hazamenni… Óvatosan továbblépked körbe, kétszer körbejárja a színpadot. Aztán hirtelen meggondolja magát, középre rohan. Nem bírom… nem bírok tovább bujkálni! Zsebkendővel törölgeti az arcát. Lassan megnyugszik. Így jó. Most már jó. Tessék, itt vagyok. Kihúzza magát, két tenyerét ki-be forgatja a közönség felé. Kívül-belül üres… nincs benne semmi. Hosszan nézi a tenyerét. Semmi nincs benne. Még sebhely se… Heherészve nevet. Nem adják azt olyan könnyen! Inkább észre se veszik, hogy itt állok… Pedig itt van a zsebemben a Szabályrendeletek Könyve. Előhúz egy vaskos, kicsi könyvet. Istenem, mennyit forgattam valamikor! Betéve tudom minden sorát. Lassan pörgeti a könyv lapjait. Utasítások a lépcsőházra… a padlásra… Heherészik. Reggel láttam egy majmot, egy kifeszített kötélen ugrált, és verte a mellét: „Tiltakozom! Megtiltom! Jelenteni fogom!” Heherészik. Aztán egyszer csak elég… Becsukja a könyvet. Itt a földön talán megtalálja valaki. A gyerekek. Azok közelebb vannak a földöz. Nem olyan magosak. Heherészik. Azok talán még észreve159szik.
A lárma erősödik kissé.
Fölemeli a fejét, mintha csakugyan valami gyermekek fölötti régióba emelné az arcát. Itt fönt… itt őfölöttük… itt már az ember szeme is megsüketül. Mennyi nép, istenem! És hogy rohannak… egyik a másik után! Délután láttam egy teherautót, tele volt csupa új teherautó-gumival. Feketék voltak, és mégis hogy ragyogtak! Kicsi folt se volt rajtuk… semmi… És azok is mind gurulni fognak. Nem, most már nem haragszom senkire…
Hirtelen erős robajlás, berregés.
A Házmester tétován jobbra mered, előrelép, mintha észrevett volna valamit a távolban. Belekiált a robajlásba. Nusi!
Lárma elhalkul.
Házmester visszahátrál középre. Azt hittem, ő volt… Pedig tudom… Hangja megcsuklik. Valahol ő is ott gurul… Mind ott gurulnak… Leoldozza a köntöse övét, babrál vele, az egyik végére hurkot köt. De most már jobb így.
Közben leereszkedik a Házmester fölé egy benzinkút-makett, két ráakasztott harmonikacsővel. Az egyik cső magától kiakasztódik, kampója éppen a Házmester feje fölött billeg.
Többé úgyse lehetne ugyanaz, ami volt…
Lassan sötétedik a színpad, olyan ütemben, hogy még látjuk: a Házmester a hurkot a nyakába akasztja, ráigazítja az övet a kampóra, majd az öv másik szárát húzni kezdi lefelé.
Közben halk dzsessz.
Ahogy sötétedik a színpad, sziluetté halvá160nyodik a kép: a Házmester lábujjra állva, félrehajtott fejjel csüng a kampón.
Ebbe a félhomályba lép be a két overallos. Felváltva fütyülik a dzsesszmelódiát. Betolják az üveges ablakrámát, a heverőt, a paravánt, s ugyanúgy helyezik el mindegyiket, ahogy a játék elején álltak. Már indulnak kifelé, mikor észreveszik a Házmestert. Meglepett füttyentéssel egymásra néznek, vállukra veszik, és kiviszik jobbra.
Dzsessz egy pillanatra fölerősödik; teljes sötét. Aztán csönd.
Színpad kivilágosodik, de jelezzük, hogy este van; az ablakrámán távoli neonfény vibrál.
Ablakmosó az ablakráma mellett áll, a szarvasbőrt hajtogatja össze. Anni katatón pózban a heverőn kuporog, maga elé bámul.
Sóhajt. Na, ezzel megvolnánk. Félig… Hiába, jó bőr ez… Átsandít Annira. Egész jó kis bőr… Tovább hajtogat. Még sose hagyott cserben. Csak persze nem szabad elsietni. Mindenhez idő kell. Ehhez pláne. Előbb a nyúzás, a cserzés, a puhítás… Újra Annira sandít. Nem mondom, először érdes egy kicsit… kicsit morcos – de aztán! Ez már olyan puha, hogy öröm csavargatni. Leakasztja az ablakrámáról a kabátját, fölveszi. Ebben a kabátban különben is ellenállhatatlan vagyok… a jó úristen tudja, mért. Pedig nincs a hajtókája mögött semmi. Mu161tatja. Talán a modorom? Nevet. Biztos a modorom. Kihúzza magát, lesimítja a kabátját. No, lássuk csak! Krákog, a torkát köszörüli, közben Annit nézi, de Anni nem mozdul. Ablakmosó töprengve hümmög; egyszerre felderül az arca, a homlokára csap. Megvan! Tudom már! A líra maradt ki… Hiszen este van, tavasz… Elmerengve. A szobánkba bebólogat egy virágzó faág…
Felülről, a heverő fölé, behajlik egy virágzó faág. Anni erre se mozdul.
Hamis pátosszal folytatja. A lelkünk egyszerre olyan, mint valami ódon hangszer… Pengető mozdulatokat tesz. Plam-plam… plam-plam…
Anni nem mozdul.
Józanul. Úgy látszik, több gázt kell adni. Benyúl a zsebébe, előhúz egy szál piros rózsát, gomblyukába tűzi, nekitámaszkodik az ablakrámának. Először csak dúdol, majd énekelni kezd.
Anni lassan fölemelkedik a heverőről, a rivalda felé lép, megáll. Ablakmosó kis mosolyt nyom el. Újra ismétli a második strófát. Míg énekel, Anni elindul feléje, lépésenként megtorpan. A strófa végeztével Ablakmosó kisfiús zavarral lehajtja a fejét, a virággal játszik.
Halkan. Hol tanulta ezt?
Továbbra is lehajtott fejjel. Régen. Nagyon régen… Sóhajt, fölnéz. Ismeri?
Hol tanulta?
Ez a gyengém. Munka után szeretek egy kicsit énekelni, dudorászni… Az ember sose lesz igazán felnőtt. Itt, a szívünk mélyén egy kamasz él, egy gyermek. Undok komédia a többi, én is tudom. De hát mit csináljunk?
Van egy harmadik strófája is…
Harmadik? Nem, az nincs. Rosszul emlékszik.
Tomi tudja.
Érdekes. Sose hallottam még.
Hol tanulta?
Igazán érdekli? Kedves ma163gától… Ha nem tudnám, hogy bízik bennem, talán gyanakodnék is, hogy csak zavarba akar hozni. Szünet. Nekünk se könnyű, higgye el. Hol hallunk mi… mikor hallunk egy őszinte szót? Ritkán. Évre év, és senki se kérdi, hogy mit érzünk – hogy nekünk mi fáj. Csak mi érdeklődünk mindig: hol a vödör? hol van ez meg az… – s hogy nem zavarunk-e? Legyint. Minden mesterségnek megvan a maga bánata.
Fegyelmezetten, de irtózva. Gyilkos.
Szelíden. Ezt is mondják. De én ezt is megértem. Olyan könnyű összetéveszteni az embereket! Azt hiszi, csak úgy megy, egykettőre fülön csípünk valakit, és rámondjuk: te vagy a felelős! Mindannyian felelősek vagyunk. Szívére mutat. S itt bent… a gyermek sír idebent. És már a harmadik strófára sem emlékszik. Mert cserbenhagytuk egymást… nincs, aki megfogja a kezünket, és azt mondja: Te sem vagy jobb, se rosszabb, mint más… ha belépsz a szobába, te is ugyanott balra találod a villanykapcsolót, a konnektorokat, a fürdőszobaajtót – mindent ugyanott… Hiszen nincs idegen lakás, mindenütt otthon érezheted magad! De cserbenhagytuk egymást, és nincs, aki megfogja a kezünket… Megfogja Anni kezét, aki húzódna el, de Ablakmosó nem engedi.
Halkan. Gyilkos…
Sóhajt. Istenem… A heverő felé vezeti Annit, aki szuggeráltan enge164delmeskedik. Tudja, mikor? Még inaskoromban tanultam ezt a dalt. Amikor kezdő az ember, tele van a szíve dallal. A meg nem értés, a közöny az, ami öl – ami felnőtté tesz… Megáll a heverőnél. Tessék. Foglaljon helyet.
Anni tétován leül.
Ablakmosó a szarvasbőrt teríti le a földre, arra telepszik. Több ablak nincs? Valahol… mellékhelyiség… miegymás… Ráadásnak szívesen megcsinálom.
Gyilkos.
Mellesleg igaza van – egy csakugyan volt közöttünk. De hát azt is a körülmények kergették bele. Pedig nem volt rossz fiú… együtt kezdtük a szakmát. No, nem mindjárt az emeleten meg ilyen gyönyörű, tágas ablakokkal… Az ilyen csakugyan ritkaság. Öröm dolgozni rajta. Nézze csak, hogy ragyog! Nem érzi, hogy tágul a tüdeje… hogy minden megváltozott! Ültéből Anni felé hajol, de az riadtan hátrább húzódik, a lábát maga alá húzza. Bezzeg, valamikor! Tudja, mivel kezdtük? Koszos kis pinceablakokkal. De az volt a hőskor! Gyors rántással kihúzza maga alól a szarvasbőrt, meglobogtatja, mint egy zászlót. Ez még abból az időből való. Filléres munkák… huzatos pincék… aztán a szén meg a piszok… a patkányok… Fintorít. Nem is lehetett azt másképp kibírni, muszáj volt énekelni közben. De most már csak munka után. Az ember legyen tekintettel a háziakra. Vis165szateríti a földre a szarvasbőrt, mintha ismét rá akarna ülni, de csak leguggol, rákönyököl a heverő végére. Ha, például, most felülnék ide… így valahogy… Felül. – Ez már határsértés volna?
Anni még jobban összekuporodik, hirtelen felugrik a heverőről.
Mit akar?
Udvariasan a szarvasbőrre mutat. Tessék. Foglaljon helyet.
Anni leül a szarvasbőrre, de közben nem veszi le szemét az Ablakmosóról. A férfi kényelmesen elnyúlik a heverőn.
Szóval, az a kolléga, az csakugyan peches volt, szegény. Emlékszem, valami ronda alagsori helyiségben dolgoztunk… akkor is tavasz volt, mint most… – s egyszer csak fejébe vette, hogy fölmegy a harmadik emeletre. Volt ott egy függönyös ablak, egy szép kétszárnyas, karcsú… Két érzéki hullámvonallal női sziluettet rajzol a levegőbe. Csak éppen csukva volt. Micsoda izgatóak tudnak lenni az ilyen állig begombolt ablakok! No de, nem nyújtom hosszúra. Fölment a fiú. A kilincs engedett. Aludtak. A férfi is meg az asszony is. Odament az ágyhoz, és próbálta ébresztgetni őket. De egy istennek se akartak ébredni. Rázta őket, könyörgött, letérdelt, rimánkodott, hogy térjenek magukhoz… ne hagyják cserben a céget… ne hozzák szégyenbe… inkább meg166csinálja ingyen… – de azok csak aludtak. Képzelje el – sírt a kollégám! Sírt. De aztán mégse bírt magával. Odament az ablakhoz, széthúzta a függönyt… – mutatja – és hozzákezdett. Engedély nélkül. Belemelegszik a történetbe, hirtelen lendülettel feláll, de Anni félreérti, védekező mozdulattal hozzásimul a heverőhöz, mint a macska, ismét felkúszik rá, és ott kuporog.
Alig hallhatóan. Gyilkos!
Nevet, pátoszos mozdulatot tesz. És tudja, mi történt akkor? Egy gránátot vágtak hozzá. Igen. Egy gránátot. Még szerencse, hogy múlt világháborús volt, nem robbant. De ki tudta ezt előre? Ki tudhatta? Mikor az ember csak jót akar – és így válaszolnak! Hát csuda, ha a kollégámban is fölébredt az életösztön? Hogy védje magát… hogy megmagyarázza… Szerényen leül a heverőre, lehajtja a fejét. Nagy hiba volt. Csak a konkurens cég röhögött a markába. Évekig nem kaptunk munkát, odalett a hitelünk, a bizalom… Oldalt dől a heverőn, Anni felé közeledik; Anni bénultan nem mozdul, csak összerezzen. Látja, még maga is bizalmatlan mindig. Pedig nincs oka rá. Ami akkor történt, az többet nem fordulhat elő. Tanultunk belőle. Felhúzza a lábát, térdét átfogja a karjával, Annira néz. Csak az a fontos, hogy maguk ketten megértsék egymást… Hűvösen, mellékesen teszi hozzá. És 167minket is megértsenek. Kis szünet után. Várjon csak… azt hiszem, eszembe jutott a harmadik strófa. Énekeljem el magának?
Anni hosszan az Ablakmosóra néz, mereven biccent.
Köszönöm. Köszönöm, hogy megengedi. Megköszörüli a torkát. Szóval, hogy is?… Igen. Megvan. Énekelni kezd.
A dallam másik felét dúdolja, mintha a szövegét keresné.
Kis szünet.
Így van?
Halkan. Így…
Közelebb húzódik Annihoz. Próbálja most maga… Majd kezdem én, jó? Énekelni kezd.
Iskolás, vékonyka hangon.
Anni elakad, ismét hátrébb húzódik a heverőn; Ablakmosó utánacsúszik.
Biztatva. No… no… folytassa. Most jön a legszebb.
Lehunyja a szemét, úgy énekel.
Elakad, nagyot nyel, folytatja.
Elérzékenyedve. Hát nem gyönyörű? Ilyeneket már nem hallani az utcán. Ilyeneket már csak maguk tudnak… Félre. Meg én, ha nagyon muszáj.
Felnyitja a szemét, kezét összekulcsolja a mellén, kinéz valahová a nézőtérre. Valamikor… amikor húsvét volt… házról házra mentek… házról házra mentek, és beköszöntek…
Diadallal. Na látja! Ugye, hogy nincs semmi új! Hiszen maga mondja… Csak a régiektől érdemes tanulni. Hogyan is volt az a régi köszöntés?
Mintegy magának, halkan. Eljöttem 169hozzátok ifjú létemre, hogy harmatot öntsek e szép növendékre…
Folytatja, de bujkáló frivolsággal. Meg is öntözzük, csak legyen csöndesség, nem is erősen, csak elő adassék…
Tétova mozdulatot tesz. A kakast is látom, az ajtóban sétál… azt kiáltja a tyúk: ne bántsa a leányt! Maga is kiáltva mondja ezt, majd hangját könyörgőre fogja, az Ablakmosóra néz, úgy folytatja. Mert megváltja magát két veres tojással…
Még közelebb húzódik, Anni már a heverő végén kuporog. Nem magát… mindannyiunkat! Hatásos szünet. Ugye, ért már? Megért engem? Simogatni kezdi Anni combját. Olyan kevésen múlik… És nem alamizsnát kérek. Bizalmat. Hitet, hogy utána minden más lesz… szebb lesz! Most gyűlöl, de – sajnos – ez hozzátartozik. Gondoljon azokra, akiknek még annyi boldogság se jutott, mint maguknak… mint magának meg nekem, hogy legalább tudják: van értelme az áldozatnak – a holnapért! Mindannyiunkért!
Míg az Ablakmosó beszél, Anni lassan fölemelkedik, de úgy, hogy lábát maga alá húzva ülve marad, két tenyerére támaszkodik mereven hátradől. Elnéz a férfi feje fölött. Szoborszerű most. Ablakmosó érzéki mozdulatokkal kíséri szavait, a végén majdnem ráhajol Annira. Utolsó szavainál újra a menetelő léptek 170távoli dübögése hallatszik – de ezúttal a disszonáns induló nélkül. Egyre erősödik a dübögés, s az egész némajátékot végigkíséri. Mikor eléri a fortisszimót, Ablakmosó ráhajol Anni mellére, átkarolja a derekát. Anni eszelősen nagyra nyitott szemmel, bábumerevséggel, szintén átöleli az Ablakmosót. Így dőlnek hátra.
Hirtelen sötét. Csak az ablakráma üvegén villódzik a kinti neon fénye. A paraván, a heverő egyáltalán nem látszik. A menetelő léptek dübögése halkulni kezd. Csönd. Fokozatosan kivilágosodik. Anni hanyatt fekszik a heverőn, mellén összekulcsolt kézzel; mintha ki volna terítve. Ablakmosó a heverő végénél guggol, a földön hajtogatja a szarvasbőrt. Feláll, a bőrt a zsebébe csúsztatja, ráütöget.
Fanyarul. Hát ez volt. Ennyi a tudomány. Nem sok, de elég. Annira néz. Alszik. Utána mindig aludni szeret a drága. S majd fölébred… Elhúzza a száját, legyint. De hagyjuk. Most már csak ismételgetném magamat. Az én közreműködésemnek vége. A többi már úgyis megy magától. Megvonja a vállát. Különben is, én csak egyszerű beosztott vagyok. Ismét Annira néz. Én speciel sajnálom, például. Nem is számítok fel semmit… Nem vagyok én rossz fiú. Cinikusan. Meg aztán: kibírja a cég. Szünet. De hogy egy csöpp érzés se legyen valakiben, még egy kis gyűlölet, egy kis karmolás se… semmi! Csak mint egy darab 171fa! Megcsóválja a fejét. Higgyék el, nekem se könnyű. De hát ezt is mondtam már párszor. Mindegy. Talán jövőre majd. Akkor úgyis találkozunk. Noteszt vesz elő, belelapoz, olvassa. Igen. Május tizenhét. Ne felejtsék el: pontosan egy év múlva, ugyanitt. És hogy addig? Hát istenem… Arra nincs szabály. Háttal a közönségnek, Anni felé. Higgyétek azt, amit akartok. Gyorsan kimegy balra; Anni nem mozdul. Kis idő múlva visszajön lábujjhegyen, a heverő végéhez lép, onnét hajol Anni fölé. Május tizenhét… Gyorsan el.
Hosszú szünet. Anni továbbra se mozdul. Mikor már kínos a várakozás a nézőtéren, a körfüggöny hátsó nyílásán belép Tomi. Haja csapzott, mozdulatai tétovák. Megtántorodik. Arckifejezése réveteg. Odamegy a heverőhöz. Hosszan nézi Annit. Leül a heverő szélére; mintha nem merne igazán ráülni. Térde között lógatja a kezét. Legalább egy perc telik el így. Anni lassan felül. Egymásra néznek. Anni lecsúsztatja lábát a heverőről; ugyanolyan bizonytalanul a legszélére ül, mint Tomi. Ő is a térde között lógatja a kezét. Ismét egy perc telik el.
Összeborzong. Hideg van.
Vedd fel a pulóveredet.
Igen.
Ott van a szekrényben.
Az egyik színpadsarok felé néz. Ott?
Ott volt.
172Jó, fölveszem. Majd fölveszem. Ülve marad. Te nem fázol?
Szünet.
Tessék?
Tenyerét a homlokához emeli. Nem tudom… valamit akartam kérdezni. Miről is beszéltünk?
A pulóver. Hogy a pulóvert, ha akarod…
Persze… De nem, köszönöm. Nem kell.
Azt mondtad, fölveszed. Hozzam ide?
Nem… igazán nem fázom. Igazán nem fázom.
Szünet.
Tomi…
Tessék.
Közelebb húzódik. Nem mondasz semmit?
Dehogynem…
Énekeljek neked?
Gyors, elhárító mozdulattal. Nem!
Halkan. Igazad van…
Most nem. Ne haragudj.
Igazad van. Körülnéz. Te…
Tessék.
Hány óra lehet most? Este van… vagy már éjszaka?
Nemsokára hajnalodik.
173Persze… Most hajnalodik majd. Még csak most virrad.
Világos lesz megint.
Sütni fog a nap.
Azt hiszem, le kell majd menni zsemléért.
De hiszen hoztál… Nem hoztál?
Nem… Azt hiszem, elvesztettem. De mindegy most már. Majd megeszi egy kutya.
Egy macska.
Elmosolyodik. Jó. Egy macska.
Egy szürke macska. Olyan, mint a házmesteréké volt.
Az megdöglött már.
Elcsöndesednek. Tomi zavartan félrenéz. Anni is lehajtja a fejét.
Tomi…
Egymás felé fordulnak. Anni közelebb húzódik.
Csókolj meg…
Két tenyere közé veszi Anni arcát, hosszan nézi. Nem csókolja meg. Semmit nem változtál.
Te se változtál semmit.
Átölelik egymást.
Közben. Majdnem eltévedtem, mikor jöttem hazafelé…
De most itt vagy. Az a fontos, hogy itt vagy.
Annyi ember tolongott az utcán. Nem 174is tudom, milyen nap van… hogy ennyien! És még éjszaka is. És olyan furcsák voltak… Mintha valami körmenetre készülődtek volna.
Ne gondolj most rá. Az a fontos, hogy itt vagy.
Azt hittem, soha többé nem találok haza. Meg féltem is…
Hazajönni?
Igen.
Mert csacsi vagy. Mert olyan nagy-nagy gyerek vagy. Tudhatnád, hogy én soha…
Pedig gyűlölhetnél most.
Hallgass…
Nem is irtózol?…
Ne beszélj így…
Válaszolj. Legalább egy kicsit gyűlölj…
Kis szünet után. Nincs jogom hozzá. Halkan. És ha volna is… mit érne? Hallgass meg. Hallgass rám. Mi nem tehetünk róla… Hiszen nem mi… Sír. Nem te meg én…
Nem. Csak én. Előre tudtam, hogy így lesz… és mégis belenyugodtam. Elhittem, hogy így muszáj. Hiszen, ha csak engedelmeskedtem volna! De hittem… hittem is! És vártam, hogy valami csoda történik, ami megszabadít… Anni ölébe hajtja a fejét, úgy marad.
Halkan. De hiszen megszabadított. Itt vagy.
175Szünet.
Simogatja Tomit. Én nem tudok érvelni, Tomi. Én csak azt tudom mondani, amit te szoktál. „Mindig arra gondolj, drágám, hogy mi ketten vagyunk egy kicsi világegyetem…” Tomi arcához hajol. Hallod? Most én mondom neked: Semmi nem fontos, csak az, hogy újra itt vagyunk. Akárhogy is, de itt. Nézd a bútorokat, az állólámpát, a tóparti képet… Ezeket még ők sem tudják elvenni tőlünk. Én nem tudok érvelni, Tomi…
Fejét nem emeli föl Anni öléből. Énekelj valamit. Most szeretném, ha énekelnél.
Jó, de maradj így… Ne mozdulj. Ringatja Tomit, majd vékony madárhangon énekelni kezd.
Tomi fölé hajol. Ezt a dalt is el akarták venni… De nem tudták!
Hirtelen fölegyenesedik. Várj… hallgass egy kicsit…
Távoli dübögés; aztán csend.
Mi volt ez?
Nem tudom.
Szünet.
Mért nézel így?…
Tomi föláll, kifelé fülel.
Fojtottan. Tomi…
Tomi pisszent, tovább fülel. Kis idő múlva újra hallatszik a dübögés, közelebbről.
Hallod? Mintha dörömbölnének…
Tétován. Nem nálunk… Valaki másnál.
Tomi tovább hallgatózik.
Egy másik házban, biztos.
Szünet.
Egy másik utcában…
Tomi nem mozdul, fülel.
Szorongva kiált. Tomi!…
Hirtelen Anni felé fordul. És ha hozzánk is újra visszajön?
Szája elé kapja a kezét, sikolt. Nem!…
Ebben a pillanatban tisztán fölhallatszik a menetelő léptek dübögése, majd a disszonáns induló is; de most nem háromdimenziós technikával, hanem a körfüggöny mögül: mintha va177lahonnét az utcáról, az ablakon át szűrődne be. Tomi az induló hangjára föltartja a kezét, hátrálni kezd. Anni még mindig a sikoltás pózában: így nézik egymást. Anni lopakodó léptekkel odamegy az ablakhoz, kiles.
Nem… nincs igazad. Mosolyogni próbál. Látod, csak ijesztgetsz. Nincs semmi… semmi olyan. Isten bizony, semmi… Gyere, nézz ki te is… Ne csinálj úgy a kezeddel! Hiszen mondom… Valami zenés felvonulás… virággal… lampionokkal… Most éppen jól látni őket… most kanyarodnak be a térre… És mennyi virág! Mennyi lampion!… Elcsuklik a hangja.
A disszonáns induló hol erősebben, hol gyengébben tovább is behallatszik.
Visszafordul az ablaktól, odaszalad Tomihoz, aki még mindig föltartott kézzel áll. Nem hiszed?… Csak virág meg lampion… Talán mert tavasz van? Biztos csak azért… Tomi mellére hajtja a fejét. Mondd, hogy nem jöhet vissza… Mondd, hogy soha többé…
Tomi leengedi lassan a karját. Anni szorosan eléje áll. Induló elúszik. Csend.
Ugye, nem vállalsz szerződést?
Tétován. Nem…
Csak akkor, ha nem akármilyen szerepet adnak?
Csak akkor…
Esküdj meg!
Esküre emeli a kezét. Esküszöm!
178Gyorsan megcsókolja. Meglátod… Tomi… Nézz rám… Hirtelen tapsolni kezd, lallázva körbeugrálja Tomit. Jó lesz! Jó lesz! Nem vállalunk… nem vállalunk szerződést… Váratlanul összegörnyed, a várandósok mozdulatával hasára szorítja a kezét, megszédül. Csak őt…
Anni után kap. Vigyázz!
Már ismét mosolyog. Semmi. Már elmúlt. Csak egy kicsit nagyon boldog voltam.
Jobban kellene most már…
Gyere, emelj föl a karodra. Emlékszel?
Karjára veszi Annit. Emlékszem.
Érzed, hogy nehezebb vagyok?
Vagy én vagyok gyönge. Gyáva… Lassan leereszti Annit.
Induló újra fölhallatszik. Összerezzennek, még szorosabban ölelik egymást.
Súgva. Nincs igazad. Bátor leszel.
Az induló tovább erősödik. Jobbról és balról bejön a két overallos, az induló ütemére. Előbb a paravánt viszik ki, közben megtartják a katonás lépést: mintha vezényelnének nekik. Tomi és Anni nem vesznek róluk tudomást, önfeledten nézik egymást. Anni Tomi arcához nyúl, végighúzza ujját a száján. Az induló ismét halkul, és a színpadi világítás is gyengül. Csak ők ketten kapnak erős fényt.
És csak virág meg lampion lesz…
179Virág meg lampion…
És a városokat… ha az egész világot lebontják körülöttünk… ugye, akkor is?
Akkor is, Anni.
Utolsó szavaiknál az induló egészen elhal. A két overallos is megjelenik balról és jobbról, a hirtelen csendben megtorpannak, lassan kitolják az ablakrámát.
Megismétli. Többet nem jöhet vissza!
Reszketve fogóznak egymásba.
Felhangzik a játékzáró zene, amibe beleszövődik a „Lám a madarak is” motívuma. A színpad tovább sötétül, csupán Annit és Tomit világítja meg változatlanul erős fénykarika; s kissé elmosódottan a megmaradt egyetlen díszletet, a heverőt. Így állnak néhány pillanatig, majd gyors függöny és sötét. A zene ekkor ível föl.
Mikor kivilágosodik a nézőtér, s leereszkedik a játékot nyitó plakátfüggöny, a zene átvált dzsesszre. A dzsessz mindaddig hallatszik, míg a színház ki nem ürül.