| tűz | tűz |
| kiégett agyag | a parton |
| döf szúr mint a kő | |
| dogmák | hitványan illeszkedő |
| cserepei | gyík-lágyrepedések |
| holt a halottal összenő | |
| víz | víz |
| magzatmázas | hínár-hurok |
| kagyló-agyú kések | nyeldeklő |
| forgó torok | |
| szárazra vetett hal vergődik | |
| vízbefúlt ember hánytorog | |
| de itt a víz a tüzet nyalja | |
| de itt pávázik a pára | |
| ahol a részeg partszegély tántorog | |
| szívünkben | |
| vergődik a hal | énekel |
| a szív a dob |
| Hosszasan nézem a folyót | |
| foglyul ejtem | rázárom szemem |
| keletkezik szememben | |
| egy mélyebbre pillantó szem | |
| álmatlanságok | |
| émelygések | |
| mélységeiben | elföldelt kút |
| mozdul | párnányi kerek gyep-darab |
| egyszerre fölszakad | |
| két víz találkozik | a víz két pólusa |
| valahol bennem | összeér |
| víz-bizonyosság | |
| víz-hatalom | víz vagyok |
| sértődötten köröznek | valahol |
| a gémeskút-angyalok |
| ahol a kanyargós utca holt medret | követ |
| ott vénebb | a tenyerek ránca |
| repedt köröm az ablak | elmeszesíti a holdat |
| a muskátlik hiánya | |
| verejték | a folyó |
| régen beleömlött | |
| a tenyér sorsvonalába | |
| árad | dagad mint a kenyér |
| apad | vénség szikvirága |
| egyszer dirib-darabra tört a folyó | |
| az égbolton | |
| széthintett só | sóval bevont kéz |
| remegő tisztasága |
| itt a folyó a legmeztelenebb | |
| kicsapongó asszony | |
| kézfogása után | |
| a szoknyát igazító mozdulat | |
| vet függönyt a holdra is | |
| inget a lányra is | |
| kendőt a halottra is | a folyóra |
| fűzfalombokat | |
| éjjel a folyó | |
| a holdból a temetőre zuhog | a temetőből |
| asszonyok testébe ömlik át | |
| itt reggel mindenki szégyelős | |
| keskeny folyó | lesütött szemek |
| vízjel-hold | |
| már égig ér a gát |
| a horgász egyszál húron játszik | |
| a révész egyszál kötelet penget | |
| hegyes hang pattan | |
| a víz bőréről | |
| táncoló tűk szanaszét | |
| í-vel beszél az itteni nép | |
| csupa égő gyertya | |
| szavaiban | bíbic sikít |
| sok kicsi híd | |
| íve púposodik | |
| itt nincs | itt nincs |
| sértetlen magasság | szűz mélység |
| veri pipiskedő szó | csáklya üti át |
| szélesen hentergő vizek ellen | |
| hömpölygő hordák ellen | |
| tüskés ostorvég | hosszú daruláb |
| szukák | |
| szemetekben | a sárga agyagrög mögött |
| részegek pohara imbolyog | |
| mindig fölveti a víz | |
| a fanyelű kést | |
| belerezzen az apák mája | |
| torkunkban tűzkerék forog | |
| tengelye lukán | |
| piros folyó kiált | |
| lennék ha nem volna gát! | |
| de a zsilipnél | vékonyka kendőn át |
| csókolóznak a szeretők | |
| ahol a mohóság | |
| szitán szüremlik át | ott a beteljesülés |
| a szó | |
| a gáton túl | |
| csak sóhajtozás csak panasz csak | vallomás a folyó |
| fejjel lefelé | |
| térdig felhőben | |
| lábol a folyó | |
| haja | |
| kristály-zápor-fésű | a föld |
| álomhaj-gombolyag | |
| benne rigó alszik | |
| fölriad | |
| csőrével hasogatja | a megsebzett folyó |
| a földre zuhan | |
| elterül | |
| örökre ottmarad | |
| elhagyta minden csontja | |
| hajnalodik | vérző folyó-test |
| halom folyó-csont | |
| folyó-koponya | |
| ha földobják fehér | |
| nem esik le soha |
| két földfal | végtelen vakablak |
| örök hátatfordítók | háta |
| a mellük is hát | |
| két ember | két gát |
| bizalmatlan zárójelek | |
| hogy senki se nézzen oda | |
| csak félig lássa | |
| a hullámok betűit | |
| az eldobott vízgyűrűt | |
| az aranykarikát | |
| két comb völgyében | elkapart gyerek |
| a folyó véres temető | |
| itt valaki | nagyon félt |
| nagyon gyűlölt | nagyon szeretett |
| mert mindig föltámadt | |
| akit elásott | nem bírta többé |
| a bizonytalanságot |
| léckerítések | megtestesült í-betűk |
| beszéd helyett | |
| a némaság tájszólása | |
| ahol semmit se mond a szó | |
| két léc között | kérdőjel kanyarog |
| futórózsa ága | |
| ez a meztelen bordák világa | |
| már nem titkolható | |
| a teremtő lehelet | |
| végülis | levágjuk a rózsa-kérdőjelet |
| túl közel önmagunkhoz | |
| semmire sincs felelet |
| itt a folyó | a föld alól figyeli a kertet |
| a jácint-gumó | |
| szonettek ágyásaiban | a virágzó szó |
| félig papírhajó | |
| örökké útra készen | |
| vesztegel | egy halott szemgödrében |
| az elhatározás | kitaposott kerti csapás |
| elmosható | |
| akár a gang | akár a ház |
| ha tűz lobog | |
| itt nem a vizes fa | maga |
| a sárból rakott | |
| katlan zokog | |
| keserű a füst | indulni kell |
| a kút vize fölbuzog | indulni kell |
| a kerítés lécei között | |
| döglött vakond | |
| szivárvány | halálos uszonyok |
| ártér gyepén | az elveszített tükör |
| kiszemel magának | |
| egyetlen csillagot | |
| ott behorpad az ég | |
| ég-jégcsap csüng | |
| csúcsa megérinti a tükör közepét | |
| csillagra csimpaszkodva | |
| szálltában szeretkezne | |
| a tükör | |
| csak vigye magával az ég | |
| szökik a csillag | |
| a víz alatt | már halak hasát mustrálja |
| a tükör | |
| ijesztő hibrid-mancs | vérünk |
| csillagos ikrás kotujában | |
| ott matat | |
| ahol kőre követ rakunk | |
| ahol kő kövön nem marad |
| éjjel az ártéren | |
| szembefordul | a félkagylóhéj |
| domború sötét háta | |
| homorú gyöngyház hasa | |
| mintha kettéválna | a félkagylóhéj |
| és kifordulva csukódna össze | |
| fonák tokjában | |
| fekete hold terem | |
| harapj belőle | melled kipattan |
| hátad kihasad | |
| lukas vagy | átlátni rajtad |
| két kéregarcú hatalom | |
| gyilkolja egymást | a rövid folyosón |
| pontosan a szíved helyén | |
| ugrál | két ellenséges kés |
| titokban testvérek | |
| de te idegen vagy | téged ér minden ütés |
| orgonabokor és kerítés között | |
| bujkáló kölyök folyosója | |
| orgona | |
| szarvas homloka óvja | |
| az anya se mehet oda | |
| meghal a család | |
| a járdán döngő léptek | deszkából kilökött görcs |
| hüvelyében | |
| lekerekített utca | megnyíló szoknya |
| égi szeméremdomb | fekete vakondja |
| a gyerek gerincén | végigoson |
| a halál partján kanyargó | folyosón |
| állati ezüst gyönyör | nyálkás csiganyom |
| kiszakadt szíven | meleg kavicson |
| ég és föld között | ahol a merevítő deszka |
| kettéosztja | |
| a faintarziás kaput | |
| álmatlan kilincs | |
| fölötte | faküllős Nap |
| fa-föld | |
| fa-föld alatt | |
| félelmünk | a fekete kakas bukdácsol |
| halálunk | a fekete kutya ugat |
| és lábunk a küszöbé lesz | |
| fejünk a napba zuhan | |
| kezünket a kilincs ragadja el | |
| ég és föld között | |
| kilép-belép | |
| a folyó-alakú végtelenség | |
| a kulcs te vagy | |
| a kulcs delel |
(Juhász Gyula)
Táj ahol minden barna holdkráteres kenyérhéj hatalmas kenyérbarna kontinens lassan emelkedik egyenletes tömör sötétségben égő higanygőz-kukac vaskosabb mint a repülőterek szélzsákja lengedezve kenyérhéjbarna kráterből a függőlegesen emelkedő barnából kiemelkedik és most egy másik harmadik tétován kóvályognak mint messzi viharlámpák a novemberi szélben harmonikázva és most fölröppen a leghosszabb acetilén-fényű giliszta vastag ráncos elefántormány hajladozik mint a barna táj legbüszkébb kisérlete hogy fényes csápjával átüsse a sötétséget nem! meghajlik felém dől szuggesztiv fa-zuhanás akár ha filmeken lángoló fa a vászonból a nézőtérre kidől ösztönösen elkapom a fejem két fejem van? a másik meg se moccan higanygőz-giliszta-óriás közeleg egyre mélyebbre hajlik tüzijáték-rakéta ívben és dagad kétoldalt szükülő sötétség már keskeny gyászkeret a fény rám-dől lágy ütés mintha léggömb koppanna a homlokomon de nincs burok csak elviselhetetlen fényesség semmi forróság csak elviselhetetlen fényesség és csönd kezemet emelem nincs kezem maga a fényes gőz behunyom a balszememet és jobb szememmel orrom tövét figyelem nincs orrom fényes gőz lábam sincs fényes gőz de megyek gyerekkori sokáig-egyhelybenforgásérzés könnyű szédülés megritkít „átdugom mellem közepén a kezemet” hátamonérzem az ujjamat de a mellem a kezem és talán a hátam is maga az egynemű hömpölygő fényes gőz köd csend semmi fulladás spirál-érzések olykor magamból kicsavarodva kiugorva mint a rugó otthagyom magamat fényes gőz a fényes gőzt a fényes gőzben valahol álombeli szökellés gátfutás lassított-felvételérzés egyre ritkább vagyok egyre könnyebb és otthagyja az egyre ritkábbat az egyre ritkább az egyre könnyebb
Mikor a vasárnapi labda, az édeni Nap gyepszőnyegen guruló bőrszobra cikkcakkos útján elindul, és az utcák átadatnak a szélnek meg a fák lélegzetének, és a szobák elhomályosodnak, és az emberi tekintetek, e nyugtalan elektromos pálcikák vége összeér, fellobbantva a képernyők fehér tüzét, és a stadionok kő-galériája morajjal mérhető varázslat örvényében forog, te figyelem-, és reményszülte középcsatár-isten, amikor átvállalod a felületi feszültségek föloldását, a csipcsup indulatok kitörését megelőzve, te, aki embereket közelítesz egymáshoz, kilencvenperces társaságokat teremtesz, és a szavakat a beszédet mozgékony művészeteddel helyettesíted – kiemelsz bennünket önmagunkból: ember-formájú világűröket alkotsz, ahol magukra hagyatva kóvályognak megjelenésed előtti befejezetlen mozdulataink, félbeharapott mondataink, a lehetőségek útja eltorlaszolva; ott bolyonganak álombeli ismerőseink, a sugallatok, hatodik érzékünk vattába bugyolálva ott árválkodik, és a minden dolgokból kiáradó üzenetek ott öregszenek, s ott várakoznak porosodnak a teremtés testcseleket nem méltányoló angyalai; te vagy az, aki vasárnapi labda-zajoddal körülhatárolod a birodalmamat, anélkül, hogy tudnál róla, föláldozod magad értem, s én elfogadom az áldozatot: a varázslatodtól elfordulva megnyitom az emberformájú világűrök ajtóit, s otthont adok nekik, akiket a te megjelenésed számüzött: a kószálóknak, az elhagyatottaknak.
61már-már sulyomvirág uszodává kiképzett pincei erjesztőmedencék és „fegyelmezettségemet átvállalta a félelmem”-szerű homály kikopott kőlépcsőkön lefelé lefelé félre-fejjel hogy a bolthajtásról csüngő pókháló pofámba ne ragadjon le-lép-csőn-le-lép-cső már-már sulyomvirág szétlábkéz meztelenül aki fürdesz? vársz? halott? már-már sulyomvirág a lebben-alebbe-bille-tolla-bolla medence vizében meztelen és hordozád szétlábkéz kehelyben tornyát fekete hajadnak és két szemed feketéjét is benne hordozád és hirtelen ébredéssel onnan-a-lebbena-tolla-bolla elgyengülve kiveszek
körülsasszézva a velenehogytalálkozzt füledbe sugdaló marginális toportyánodat, e félfürdőszobányi légteret – mert úgy döntöttem: legyen e féreg képlékeny s ha láthatatlan is, mégis elérhető –, reggel mosakodás előtt, beszorítva kád és porcelánkagyló közé – e félig képzelt alakot – piszokul megsorozom, kiütöm, hogy elnyekken a kendermagos betonon: „hiába minden praktika, te léggané, holnap csakazértis kéznyújtásnyira tőle, ölelésnyire bár egy nemzeti klasszikus márványölében!” – és szutykos alsógatyámba csavarva e sittyegő dögöt a szennyesláda szarkofágjába búbig benyomom.
73(Jegyzet, mint mottó)
E fejezet főszereplője: Kluzsinszky – akit a következő lapokon Kl. rövidítéssel, ha tetszik: fonéma-duóval jelölök – félig valóságos, félig képzelt személy. Mind valóságosságát, mind képzeletességét hadd jellemezzem két megnyilatkozásával. (Elismerve egyben, hogy az efféle jellemzés nem felel meg semmiféle „összetett képződmény” leírására vonatkozó vagy ennek szabályait meghatározó módszertani előfeltevéseknek, – vagy szigorúbban fogalmazva: konzisztencia-kritériumoknak.)
2. Egyszer Kluzsinszky, meglett korában, anélkül, hogy jelen lett volna, találkozott velem, és azt mondta: „azért szeretlek kevésbé, mint magamat, mert barna szemed van. Igaz, hogy nekem is barna szemem van, de munkálkodj rajta, hogy legyen a 82szemed kék, mivel, mindenkiben két ördög bujkál – a kék szemű emberben barnaszemű, és megfordítva –, és mégis jobb, ha az ördögöd elparazsasodott hegyű karóval rikoltozva hadonászik, mintha valami borzongató kékeszöld folyadékkal teli kémcsövet vizslat és fölöttébb gúnyos pofával.”
Az egyidejű és kölcsönös csábítás csábíttatás megment az ön- és egymás-igazolás erőszakosan bevert csapszegeitől, s nincs szükségetek az ámítás és a hazug jóindulat köszörűkövére: eleve a platoni ideális olló két szára vagytok, eleve élesek, és könnyed összecsattanástok, bármelyőtök kicsorbultáig egyaránt elvágja a Deáknévásznát meg az iridiumrudat.
Úgy tetszik, már tegnap tudtátok, hogy már tegnapelőtt beköltözhettek és holnap beköltözhettetek volna egy átlátszó befőttes üvegbe, avagy a főtéri főáruház főkirakatába –, időtlen bizonyosságtok: a rejtőzés tagadása: átléptek az üvegfalakon is, hadd repedjen, akár a vakok a függönyökön.
89Óvakodjatok, hogy ki-ki a másik előtt múltja próbababája ölébe üljön, vagy próbababáját ölébe ültesse: a szerelem ragadozó, mániákus választás, a sextöbbesszámért a maga elpusztításával áll bosszút: magatok is próbababává bűvöltettek: egymás-ölében-jelenlétetek múltja lesz valaki X és Y ölébeni külön-külön jelenlétnek.
Kezed kezemben nem te, másmagad, álarc sétál most velem, megismételve és utánozva volt-együttlétet valaki harmadikkal, aki úgyszintén másmaga volt, mint a látszatra nem álarc-magaként veled akkor – valamikor-együttsétáló – ; így kényszerítve téged, meglehet önkéntelenül, hogy e kétértelműséget – csak mint homlokodnak neki- s máris tovapillenő lepkét megérezd; te magad is – talán akkori magadnak is váratlanul, mert hirtelen – másmagad légy, mint aki nem álarc-magaként akart együtt lenni vele: örökölve tehát és gyakorolva az együtt-nem-jelenlétet az együttlét idején: itt és most, az én kezemben is csak a keze másmagadnak aki már másik másmagad, mint aki akkor lehető álarcmagaként volt együtt vele: így kényszerítesz, meglehet úgyszintén önkéntelenül, hogy kezed kezemben – alig észrevehető, nyomás, nagyujj-reflex, tenyerem szive káprázik – ne én, másmagam legyen együtt, és nem is veled, de másik másmagam másik másmagaddal.
| most-polcsor padláslépcsőn | tükör | |
| olló-szárny törülköző lavor | vizében | kitárt ablakszárny |
| tükrében | ||
| borotvahabos grimaszom | imbolygó | sátor-spanyolfal előtt |
| lavor tükrében törött grádicson | vetkezel | |
| meggyürdelt égbolt kisimul | borotvakéses | |
| helikopter | kitárt karokkal | |
| felhőhabtalanított kékes arcizom | telepedj | |
| sima állcsúcsomra | szerelmem | |
| parányi meztelen szélmalom |
| Te heverészve a fűben | – MégMindig? | Én a verandán írom |
| „Te heverészve a fűben…” | ||
| olvasod | ||
| las casadas son de oro | – MégMindig | „MégMindig” írom „olvasod” |
| Naplapozol | mondja-hallja | a golyóstoll kék szája |
| a papír fehér füle | ||
| que se ha divociado | ||
| aquella casa | ||
| tiene cuartos desquillados | „mondja-hallja” | |
| negra | a leírt szó is | |
| MégMindigMégMindig | „szeretlek” | |
| új tiszta lapon | ||
| mondja-hallja | kagylótlan-tárcsátlan | |
| dróttalan telefon |
| hangyabolyongás | ||
| kiszáradt combcsontnyakban | csillagnézés helyett | |
| egymásbahalásunkig | szám úttalan útja | |
| meztelen hasadon | ||
| ahol nem elrévedni | ||
| csak eltévedve lehet | MindétigMost | csók-lépésekben |
| ajak-lábakon | ||
| álló-viharzású fehér | gyönyörpont-fűzér | szám úttalan útja |
| bizsergő csipkelabirintus | ||
| be nem omlik | köldöktől szeméremdombig | |
| szám úttalan útja | ||
| kettőnknek egyetlenegy | ||
| meztelen hasadon | ||
| soha jel soha nyom |
| tüskekarcos kezünk | a „szeretlek” szó-közelében | akácrőzsetűz |
| az egymásban fölszítandó Nap | világunk világossága | |
| apogeumán | a kimondott szeretlek | ágról-ágra ugrik |
| két-egy bolygó | árnyéka is „szeretlek”: | ideodáz |
| vörös gumimatracon | a kimondatlan szeretlek | kunkorodó parázs |
| majd a combokon | ||
| majd a derekadon | oltatlan aluszik | |
| gyúlatlan gyúlad | egyszerese már a csend | gyűrű hamuhodás |
| ágyék Napközelben | a legfeketébb csend | |
| gyufa-lobbanás |
| ágyad fölött vasárnap | ||
| itt | ott | |
| a materosaurus duruzsa | füled tölcsérén át | virtuális ujjam a halántékodon |
| „tiszteld ?-? anyádat” | agyalapi mirigy | de engem választva mért nem magadat |
| „légy engedelmes mint a virgács” | nyilalló szó | bizonytalanság: téged választva |
| egyszerre | ||
| viasz-ujjamnak | ||
| viasz-Hamupipőke | vagy magad | |
| és árnyékod is | koponyádban materosaurus | |
| lenyomat | ||
| „tehát: hagyd el őt!” | ||
| „helyed: a szoknyám alatt!” | akarod | |
| ezt is azt is | ami lehetnénk | |
| „lányom ebből elég!” | viasz-Hamupipőke | |
| csonkká-korommá elég | ||
| ez is az is | ||
| csak semmi veszteség | ||
| díványon | ||
| tíz ujjal | ||
| magamnak borzasra írtalak | teM-felem | fésűvel |
| hátszélben boszorka | hajbolhaszál | |
| node! | szerteugrató | |
| tupír-trükk | önfodrász-lelemény | |
| megtagad | ||
| tükör-légtükörben | pára-lakk | |
| nem nekem való | comme il faut tollazat | Másoknak fölbodort |
| elegáns olvasat | jel jelzés | kié vagy |
| frizura-tünemény | ||
| mondd ki vagy |
| világszűrőkanalam | éhes vagyok | lyuktól-lyukig |
| te jól fölfogó-tartóztató | „nem ereszti át” | |
| végülis | én sehonnai | |
| tegnap beléd születtem-szűrettem | ||
| pontszerű étek | ||
| végülis | én sehovai | |
| aki ott ahol | szűrőlyukcsillagokat lát | |
| felfalhatom magamat | ||
| végül végülis | aki | felfalja magát |
| szószögközi űrben | te | bimbóiddal (kettő meg három) |
| meg (három meg öt) szabályos Ág- | ||
| nesz | ||
| emtelen | telente | |
| „oly vígan az olajkályha mellett” | ||
| to be or not to be | ||
| eldönthetetlen | fehér-fekete | Kaspar-Reiliger falócáján |
| nyaranta1853 | ||
| beugrott fecske | fecske | DELI |
| „Kátozzék sógor!…” | ||
| táncolj tehát | „odalenn délen | |
| ágnes | úgy tél idején” | |
| két nyelvöltés között | „oly vígan az olajkályha mellett | |
| 1853 | ||
| te-se-ma-se-ma-én |
| szószögekkel a papírfehérre | raszterelt asszonyi | |
| SzentSebesty | ||
| Én fájó pontok vasszegekkel | akit holttá alkot a meghatározás | |
| non-Esse = Delikát- | ||
| ESSE = sebsokaság | ime1 ime2 ime3 (és így tovább) | |
| ECCE | ||
| a szerelem | ||
| antik nyilai | sokajajság | „egyszer |
| egy asszony szülés közben…” | ||
| egy lány beleszeretett a …” | ||
| bonbonnal kirakott boncterem | de | |
| sebközi űrben | ||
| fehér fehér | fehér | |
| sekori sohaság |
| lehető (x1 x2 … xn) magad | akiket most (el) temetsz | közülük egyetlenegy |
| xk valaki | ||
| közülük most | ||
| valamikor aki lehettél volna | valahány (y1 y2 … ym) | |
| eltemetett | ||
| y1 valaki | ||
| egyetlenegy | ||
| kétemeletes ruhafogas szarvai | meg-megújul-ható | bőrödet |
| -hatott | itt és most | |
| leveted-fölakasztod | aki meztelen | |
| sok egyszerre „Igen és Nem” | aki vagy vagyandó | |
| nemNem | ||
| – embrió – | ||
| nemNem | ||
| félfelruházottan | félhantolt ámen | kényszer és/vagy félelem |
| vagy aki vagy | egyetlenem |
| tekintet ejti az utcát | egypontosult látás | bebolyongható testet |
| fülből motorzaj kigurul | lemeztelenült hallás | hangoló staccato-lihegést |
| orr kiereszti a füstöt | szagtalanult szaglás | nyak-váll-szög szagot |
| siklik nyelvgyök mögé savanykás | örökhó kóstolás | emberízű szájat |
| ujj levakar varas ruhaszövetet | embrionális tapintás | bebolyongható bőr-meleget |
| azaz | ||
| ötüresérzékszint | teremt | pohárban szemet szemben poharat |
| szélben fuvolát fuvolában szelet | ||
| forgó árnyékot pipacsban | ||
| forgó árnyékban pipacsot | ||
| szó-holdnyugtától | ||
| nemiszerv-napkeltéig | teremt | mellben vörös kályhát |
| kályhában szív-brikettet | ||
| csípőben haláltáncot | ||
| soha menüettet |
| csöndünk közösse | szóhangzatos | |
| félhangzatos | egyszeretlekEggyem | |
| körötte külön csönded | én | |
| körötte külön csöndem | te | |
| véletlen hozta jószág | egyszeretlekEggyem | |
| körötte körben egy hang | ||
| egyszeretlekeggyem | elcsöndelt | |
| csöndhangzatos | egyszeretlekEggyem | |
| körötte külön szavad | én | |
| körötte külön szavam | te | |
| véletlen hozta jószág | egyszeretlekEggyem | |
| hangunk közösse | szócsöndelt | |
| csöndhangzatos | egyszeretlekEggyem |
érkezőben feléd mindegy hogy a nagykabátomként levetett villamos ott-nem-létemet bekebelező tovatűnő helyszín, vagy sárga hókupacként roskad össze magát gyürdelve magába
én kopogás te kitárás kopokitá hálóablakingedből és ajtókabát-gyomblyukadból a gombagomb a kitá még mellbimbódhoz a legközelebb mert egymással szemben és állva még de már kimozdulóban abból aki a melledhez a legközelebb mert egymással szemben és állva még de már kimozdulóban abból aki melledhez a legközelebb szakadatlanul elhagyva azt aki ott-való és magad is melled csúcsánál már hozzám közelebb szüntelen közeledőben és elkövetkezőben magunkból egymás felé bontakozóban magunk mögé magunkat levetkőzőben kopokitáruló
arcközeledben arcodhoz közeledő arcközelem arcodig és ütközés szeretlekig a csók után száj hangokká formálja a nem-mondható iramot lelassítva a bontakozást hogy a magunk mögé dobált valamennyi levetkőzött magunk egyenként kit-kit utolérjen
hogy újra legyen a pillanat közelmúltjából várható-érkező hosszan nézhető szem a szemnek mell a mellnek és kéznek átlölelhető derék és váll és
a mindétigMost felé visszanyert magunkon át újra megindulóban lábujjhegyen kézujjhegyen szem- és száj-ujjhegyen én is én is ismerős ismétléssel lassan kopokitá igen lassan szökve magunkból egymásba egymás által egymást túlárasztóan.
109Koszorúslány-fényképed horgászhorogra tűzve s fölkötve fejem fölé damillal a kisállomási nyeszlett fa ágára, míg két vonat között rád várok, és szememet egy logikai szintakszisról szóló értekezés sorain futtatom, magad helyett üzenetnek már elég lett volna ez a vonat-kavarta szélben meg-megpördülő fekete-fehér ikon, „minden más emberi vizsgálódás csak a tényállásokra és az egzisztenciára vonatkozik és ezek nyilvánvalóan nem alkalmasak a bizonyításra” –, de semmi, csak hőség, váróterem-üresség, lézengés, kavics-tűz, sín-tűz, előérzete a szemrehányásnak, de égető az is, éles és hatszögletű és „tartalmaz-e valamiféle, a tényállással és egzisztenciával összefüggő kísérleti következtetést? Nem.” – és helyetted a perronon sündörgő kislány kíváncsisága: vajjon én vagyok-e én, vagy valaki más vagyok, aki nem táviratozta: HOLNAP ÉRKEZEM –; történt tehát és történik: bárhol bármi lehetsz – fej vagy írás –: otthon mezítláb tyúkok között, vízparton, ágyban meztelen, vagy elsötétített szobában megfojtva, halott – fej vagy írás –, „lángokba vele, mert szofisztikán és képzelgésen kívül mást nem tartalmaz”; itt a vágányok között kívánom: legyen még forróbb a dél! körém a kiszakadó-görbülő síneket! legyen a hiányod izzó ketrec-csapdám, nekem is el kell hajítanom azt a létrát, miután felmásztam rajta. – Veletek vagyok, mesterek, itt és most, szemembe kaparó verejtéktől narancs-, és ibolyavakon az utolsó grádicson.
Hogy hívó-megvető szépségedből kihajoltál, s felém: köszönöm –, s hogy rajtad, ki önmagad szobrává is lettél, tekintetemre ablak nyílt, s benne elárvult arc és bizakodó kéz lobbant – mert égő gyertya is – csak nekem; és köszönöm, hogy csak így jelezhetted – és gyötrődve, mert túl-, a szemérmességig-fokozott gőggel –: egyedül vagy könyörtelen szépséged negatívjában, mindig magaddal eltakartan, kifelé villámló foncsorba falazva –; s hogy mondatlan mondtad: „vedd már észre, te csakugyan árválkodó, tiéd ez a forró vacogás, ez a… mindig sírás előtti… ez a…”–; s hogy valóban arcomhoz ért az az arc és kezemhez az a kéz – köszönöm
l. lépésMegolvassuk a szanaszét hagyott – többnyire több helyen elszórt – más-más tércellákat betöltő – ruhaneműk, cipők, újságok, csikkek, szemét stb. – azaz dolgok – D-halmazát.
2. lépésMegolvassuk a dobozok, polcok, ágyneműtartó, fiókok, szemetesvödör stb. – azaz tárolórendszerek – T-halmazát.
3. lépésValahány tárolórendszert tárolásra kész állapotba hozunk (szemetes vödröt be a szobába! kihúzni mind a fiókot! stb.), azaz: definiáljuk a tárolórendszerek halmaza „valódi részhalmazainak” sorozatát, és megnézzük, hogy pl. valamely fiók nincs-e félig vagy egészen egy másik fiókban, azaz: két résztárolórendszer nem „metszi-e” egymást.
4. lépésA tárolórendszerek T-halmazából kitüntetett figyelemmel elkülönítjük a szemetesvödröt, s a maradék rendszereket e vödör kiegészítő (komplementer) halmazának nevezzük.
5. lépésA szanaszét hagyott dolgok D-halmazából kiválasztjuk:
a. a „szemétnek minősülő valamik” valódi részhalmazát.
b. az „elrakni való dolgok” kiegészítő halmazát nagyjából rendezve, a szoba közepén szétkupacoljuk (más-más tér-cellába helyezzük).
6. lépésMeghatározunk valamely függvényt imígyen: rendelje hozzá a szemétnek minősülő dolgok halmazát a tárolórendszerek „szemetesvödör” nevű halmazához, s e függvény jelezte utasítást a gyakorlatban is végrehajtjuk. (Szemetet a vödörbe! vödröt kivinni!)
1357. lépésMost az „elrakni való dolgok” kiegészítő halmaza valódi részhalmazainak sorozatát szerkesztjük meg „az együvé valók kerüljenek egy helyre” elve szerint, nehogy rendezés híján pl. a piperecikkek halmazának „púderdoboz” nevű eleme az „ágyneműk” halmazába kerüljön.
8. lépésMeghatározunk ismét valamely függvényt: rendelje emez az iménti részhalmazokat (ruhaneműk, ingek, lábbelik stb.) a tárolórendszerek kiegészítő halmazának részhalmazaihoz (pl. ingeket szekrényfiókhoz, cipőket sufnihoz stb.) A függvény jelezte utasítást gyakorlatban úgyszintén végrehajtjuk. (odavisszük-beletesszük). Ekkor a szoba rendezése befejezettnek tekinthető.
(u.i. Kedves mamika, elnézését kérem, hogy a fenti leírás matematikailag nem tökéletesen szabatos, és hogy a leszerelési tárgyalásokon használatos játékelméleti modellek helyett a halmazok leképezéséhez folyamodtam, kedves buzgólkodását megkönnyítendő. – Melegen üdvözlöm! Sok sikert kívánok!)
Koromsötét szín. Majd két hirtelen kigyúló reflektor két talpig feketébe öltözött öregasszonyt világít meg: egyenes támlájú széken ülnek, egyvonalban, arccal a nézőtér felé, mereven, mozdulatlanul. Közöttük pár lépésnyi térség, másutt sötétség.
Mennydörgés robajlik, majd sivítást hallunk, mintha közvetlen közelre bomba zuhanna.
Közben a színpad kivilágosodik. A hóderengéses hátsó falon vetített fekete árnyékember bolyong-imbolyog a két öregasszony közötti síkban.
144Az árnyék egy pillanatra megmerevedik, és miközben elhalványul, az egyre világosodó színre, a két szék közé kétkerekű marionett-kordély ereszkedik alá lovastól. Amint földet ér, kócos, kopott, szedett-vedett kótyagos társulat csörtet be nagy dobajjal a színpadra. Mindegyikük vas-nyakörvet visel, vékony vaslánc kapcsolja sorban egyiket a másikhoz, kezükben huzalon függő marionettbábuk. Úgy állnak fel, hogy se a két merev, szfinksz-öregasszonyt, se a kordélyt ne takarják. Együtt szólalva meg: ők a kórus, külön-külön, ki-ki a maga bábuja szövegét mondja, s olykor, ha azt humorosnak véli, nagyokat röhhent. Akinek nincs szerepe, némán lökdösődik, társát nyakláncánál fogva rángatja, bábujával játszik, orrát piszkálja, könyökével vakarózik, stb. Amikor kórusban szólalnak meg, elragadja őket valami eszelős és fölfokozott közös lelkesedés.
Piros hordársipkás fej meg flaskát tartó kéz emelkedik a kordély pereme fölé. A figura meghúzza az üveget, majd nyomban visszahanyatlik a kordélyba.
Ezalatt a színre a zsinórpadlásról aláereszkedik a kétlábú bokor, a mankós Béka, a féllábú Víziborjú.
Az érkezett s a színen lévő bábuk és mozgatóik ugra-bugra tánca közben leereszkedik a macskafejű ezüstszőke Holdkisasszony és a kordély szélén lebegve megáll.
Közben a Kamasz a kordélyhoz ér és átöleli a lehajló Holdkisasszonyt, majd mindketten beugranak a kordélyba s eltűnnek. Előugrik a Csigagatyás és terpesztett lábbal ugrál.
A Csepűhajú lányt mozgatója a kordélyba fogott ló hátára lódítja.
Közben a Csigagatyás odatáncol hozzá, lerángatja a ló hátáról, a kordélyba löki és maga is utánaugrik. Valamennyi színen maradt figura – a ló is meg a kordély is ugrabugra táncot jár.
A szín hirtelen elsötétül, hallani, amint a társulat csörögve-dobogva kivonul. Majd amikor újra kivilágosodik, a két öregasszonyt látjuk reflektorfényben, mint először. Köztük a színpad hátsó falán a megmerevedett árnyék-ember. A színfalak mögül a kórus halkuló danája.
Csend.
Az Árnyékember kezét csípőre teszi.
Az Árnyékember összezsugorodik.
Az Árnyékember eltűnik az első öregasszony felőli fal sötétjében.
Az egyik reflektor kialszik. Csak az első öregasszonyra esik fény, ez is egyre halványul. A szöveg végére teljes sötétség.
Minden kimondott félsor után citera pendül.
Citera-akkordokat hallunk magnetofonról.
magnetofonról
magnetofonról
magnetofonról
magnetofonról
magnetofonról
magnetofonról
magnetofonról
magnetofonról – énekel
távolodik
Ne szólj bele! – az életemet úgy rontom, ahogy nekem tetszik! ahogy Turbucról mesélek nektek, a kuvaszomról, bor mellett, este, egyre dadogósabban, mondom „Turbuc finom”, bizonyisten, hidd el, még a málnát is megette a tenyeremből – ne szólj bele! – téged sem érdekel, engem sem – nevess csak nevess! – úgy mondom, ahogy nekem tetszik, Turbucról vagy a nagyapám gyertyáiról, hittel hitte, a gyertya olyan mécses, melynek edénye önmaga, és a szeme kimered, hogy Európa térképét, az Atlaszomat ollóval miért vágom körül „dilinós te! – már a kollégám is mondta – te meg mért akarod a Földet összezsugorítani? Hogyan kerüljünk egymáshoz közelebb? bújjunk egymásba?” – kacsint is, nem bánom ha nem is figyelsz ide, ha dilinós vagyok is, holnap is elbajlódom a mosatlannal, a szeméttel – ne szólj bele! – nyugalmat, azt adjatok nekem, egy félévet, míg gyógyíthatatlan anyámat is eltemetem. …látod, mondom-mondom, pedig meglakolok a marasztalásért, a gyöngeségért ma is, igen, hogy silányka mesékkel hajnalokig tartóztatlak benneteket, máris szuszogsz, ne tagadd… és ha most valódi gyíkbőr cipőben, kisminkelve, vagy mezítláb flitteres ruhában grasszálnék a TV-ben, tizennyolc éven felülieknek? kit sértene, ha foghegyről odavágnám, „ az életemet úgy rontom, ahogy nekem tetszik!” vagy locsognék Turbucról-gyertyáról-térképről? vagy hogy mindjárt elalszom? de mondd meg előtte, te mondd meg hova legyek? – ne szólj! egy szót sem! – ezt a fekete göncöt meg levetem, holnap is, levetettem tegnapelőtt is –, nem baj ha sírok? sírni jó volt akkor is, a töltésnél is, amikor Turbuc loncsos hátán a cigányka gajdolászott „dalekám-dalekkám csi dukal to jilo” – ne nézz ide, fordulj el! – ha nem látsz is, azért még vagyok, vagyok mert fázom, reszketek mert vagyok, nehogy elbőgd magadat már te is! csucsujja te, … az édes álom pillangó képében… apolgassál már te nyavalyás!
174Három aprózott, kívülről befelé kanyarodó lépteddel nem valaki közeleg majd osztóvonaltól-hálóig puhán, a pálya határait oldalgással és nagyjából kijelölve, de a hirtelen támadt színvakság, a fokozódó viszketés, a bőr-alatti vakarhatatlan; s a szemközti adogató kéz döndülése a labda hátán – ha van háta a gömbnek –, van –, de nem is az közeleg: a döndülés fel-, és elrezgő visszhangja a test üregeiben, miközben a színekre érzéketlen szemed látóterét áthasítja a hamar felgyorsuló egynemű kemény-szürke gömbbé tömörülő volt-pepita; de mindez máris megtörtént – a következőben a bekövetkező következik, vagy bekövetkezhet, mert nem az előtted eléd föladott labdára ügyelsz – az, valahol mögötted levágódóban –, de a dobbantás pillanatára-pontjára, ahol a megfékezett, lágy-fogású, már-már pepita gömb arcod elé tálalva megjelenik; és a dobbantóláb kitámasztása, a megfeszülő musculus peroneus longus három hátrahagyott léptedet is magához rántja, s velük együtt valamennyi, e három-lépést megszülő sokszázszor gyakorlott három léptedet is; és e léptekbe szétszórt, átcigarettázott éjszaka-töredékeket is, amikor a tréner-kiterítette mérnöki pauszpapíron megszerkesztett szektorokat már izmaid érzékelték-nagyították az elkerített hengerelt salak nekik megszokott méretére; és a dobbantásban ama sokszor három lépést követő dobbantás is ott van, minden begyakorlott lépted elkísér, sereg vonul át fahídon – „általmennék rajta” –, és a peronoeus longus feszülésének csúcspontján, mintha a mögüled induló labda sodorná röptében maga előtt – érkezőben a tarkód felől, és mégis a testedben –, hallani véled valóban a „ki s ki népei vagytok?”, Haj, a magyar népe!” dallamát-ütemét, de inkább emlékét csak: valami tamm-ta-ta-ta-ta-tamm bujkál-bizonytalankodik benned, és most csak benned, mert igenis, most egyedül vagy, jóllehet mikro-villanatra, míg valami izmon túli izom sejti, hogy csontot és inakat becsapva és fölülmúlva, a máris-itt-a-pillanatban magasba lendülő könnyedséggel és mégis már-már gyilkos eréllyel egyetlen gyors és összefüggő mozdulatsorral egyszerre kell megcáfolnod történelmi apályokat utánzó játék-stílusokat, edzői stratégiát, legjobbnak vélt védelmi szerkezetet, mulasztott edzést, hanyagolt mozdulat-elemet, mindig mindenütt jelenvaló őslazsálást; s a foszlékony felhőszerű tudást – az izmokon túli izmok felelősségét – máris szétszakítja a hátralendülő kar, valamint a teret is körkörösen szertehessenti; nincs más, csak a szemed-sarkából felmért végtelenségből alámerülő vászonfehér csík s a hirtelen eléd vágódó négy kifeszített sáncoló tenyér, vaktükrök, hogy bennük csak úgy lásd magadat, mint a saját térfeledre bombaként visszapattanó labdát; kiáltásnyi, lélegzetnyi idő négy tenyérnek, egymáshoz igazodásra; fölemelkedtedben, a hígneműre talpalva és róla is el-, följebb rugaszkodva, mindez álomszerűbben lassúbb: a nyújtózkodás majdnem kényelmes póza a musculus pectorális maior megszokott sajdulása, mintha földre rántattatásod előtt előnyt adna, rászedne, a magát ugyancsak lustának álcázó gravitáció, hogy föntlétedben a holtpontodat megelőző pálya-ponton, hordozó rakétaként váljon le rólad a tested is, s ez ezerszer(?) gyakorolt mozdulat megszerkesztettsége és szabadsága legyen valami pithagoraszi momentán-derű, a testet elhagyó, a tömegből kifosztott testből kilövődő, náladnál s vélt magasságodnál magasabbra 187felvágódó ariel derűje, a merő lebegés káprázata, valami angyali intellektus légmunkája, képesség s a horizont süllyedésével növekvő lehetőség, hogy a négytenyeres páros sáncot csípő-kar csellel holtpontodon kicselezd, míg tovább foszlik a röptödben látás által szétszivárványló s valahogy megpuhult tér – s mégis határozott pontokkal teli, melyekről el nem dönthetni, valóban e tér-szivárványon át, valóban látod-e őket, az edzői geometria kijelölte neuralgikus pontokat a rőtesnek tűnő (vagy rőtesnek tudott?) salakon, hová az ellenfél egyike – a beállós – csak a leggyorsabb, de abban a másodpercben sikerrel alig kecsegtető – mily nevetséges itt és most, és akkor és ott a szó: „kecsegtető” –, hátát meghorzsoló salakon-csúszással érkezhet meg időben, a kétségbeesettek „csakazértis”-reményével; de ez a lehető csakazértis, mint a már sejtett győzelem negatívja – karod előrelendülőben –, áttetszőségében is szilárd pont a talpad alatt, mintha ott, a magasnál már hihetetlenebb magasban, vékony röntgenlemezre hágva, s azt elrúgva vennél lendültödben még leheletnyibb lendületet, hogy szinte hallod: a te időd a leütő s a védő, reflexeitek gyorsaságán mérhető ideje kettéhasad, mint a megfeszített csúzli egyik sokéves fáradt gumija, míg párja, mint tellvilmosi íj húrja kitart, hogy még a látóhatáron túli szivárványló almát is lepuffantja –; s még mozdulta előtt érzed a másik megkésett reflexét – akár a részegeké –, s máris szétválik a két remek – támadó és védő – idő –, „tizenegyest védeni nem, csak rosszul rúgni lehet” – s míg aszinkronban, – már tenyered centruma alá süllyed a négy zárt védő-tenyér, szétnyílik, s mint négytornyú katedrális hajója, a magasból hirtelen letekintve, beroggyan –, eltolódott pálya-pontjai kézközepeknek – s te mindezt szivárványosan- és mégis mikroszkopikus pontossággal mutató kilátótornyodból, e momentán-pontról – de végülis a „mit érdekel, hogyan és hova” könnyedségével, de mesterlövészi pontossággal – a balczói ihlet virtuális angyalai mozgatják csukódat-forgódat –, ellen-csípőcsellel közösülve a végtelenséggel, megtervezhetetlen és éppen ezért néma csuka-diadalordítással látod mindez légiesen evidens 2×2 –, lágyan, igen gyengéden, mintha alvó kisfiad hasonlíthatatlan aranyfüst-haját simogatnád, és mégis nemzet-megtartó a labdát, igen lágyan, nyesve-simogatva pattintod közvetlenül és védhetetlenül, le a sánc mögé, a salakra, hogy semmi melldagasztó fölény, semmi öröm, csak állati (vagy angyali?) szomorúság, inkább a bánat kísértése –, az követ aláhulltodban, s homlokodra arcodra szemereg, mint pofozott labdáról szemedbe a salakszemcsék; s talán kielégült lennél, ha ez volna a mérkőzés utolsó pillanata, és nem kellene értük és helyettük, akik vállon csúsznak a salakon érted és helyetted – és ha adódik, magad is – megismételned – igen, most árva Sziszifusz vagy –, s ki tudja hányszor még! – ugyanezt ugyanúgy, és hátha még gyöngédebben, még magasabbra ugorva.
… meg honnan a fenéből kerülnek elém ezek a combok? Már combja van a tölgyfának is meg fara a templom-toronynak? És valaki odafönt bepelenkázhatná ezeket a vizelő furcsaságokat is… mert alighanem esik az eső… Ez is csak arra jó, hogy a halottak húsát kimossa a temetőből a kukoricásba… Ott meg csak nő és nő a dudvaféle virág… Mereszt akkor rózsaszín szemet, akár a gyereksegg… És dudál is. Hallják? Dudálnak a virágok, meg locsognak össze-vissza…
Oá-oá-oá ma-ma-umi-á-oá
Itt a gyerek! Megvan a gyerek! Derékig sárga, mint a répa, a képe meg vörös, akár a cékla. Megvan a gyerek! Én mondom, a kövér doki! Jöhet a víz meg a hintőpor!
Darázs-zúgás fortisszimó
Takarodsz innen, te posztó-fütyülőjű viasz-pofájú zúgattyú!
oá-oá-oáoá!
Mit bíztatod ezt a szopókás dögöt, te nyálházi, te öreg Csupi csiga nyúlós unokája! Nem adom a poromat!
Kell a babafarba, a testvérkém farába, mert a baba olyan mint a csiga, a fülecskéje mélyén pici csiga csavarodik és én szeretem a testvérrel teli fülűeket.
oá-oá-oá-oá! ma-ma-ma-umi-á-oá!
Oá-oá! Oázzon a világ minden babája, mert az én fiacskámnak is oázhatnékja van!
Kórus csecsemő-hangokból, gerjesztve
193visszhangosítva
A csecsemőkórus fölerősödik
Csendesen, pulyák! Csitt-csitt! A világ minden kölke fogja be a csőrét, mert az én kicsim aludni akar!
A kórus zár.
Nocsak! A sírásó és a szülésznő házasságának gyümölcse most olvad el az első saját-álmában, mint szappan a vizeslavorban. Mit álmodhat?
(gyerekhang)
Rosseb a márnába!
Tüsszenteni fog.
Dundi-bandi höcc-höcc!
Virágszagot szimmantok… ck-ck-ckba-ckba
Megfázik itt kint… a napsugár is satnya, meg kehes, mint a kofák lova.
ck-ck-ckba-ckba
Mit akarsz, te Csőrcsináló? Én még félig alszom.
Mindjárt pityeregni fog.
Dundi-bandi höcc-höcc!
Mit akarsz, te Fogreszelő? Mondom, hogy félig alszom.
195Oá-oá-oá-oá!
Felébredtél, porontyocskám? Akkor a világ minden pulyája ébredjen fel! Kezdődjék a nyivákolás
Csecsemő-kórus – forte
Hatalmas darázs-zúgást hallunk.
Én vagyok a Föld! Megérkeztem, gyerekeim, a Tavaszpontra! Most aztán mindent, ami belefér!
sírva
Bácsikám… Jaj, szegény Csupi bácsi…
Ilyen estét se láttam! Rugdalóznak meg köpködnek a halottak. Nincs olyan sírásó kívülem, aki ilyet látott volna. Én sem, pedig régóta erigetem a csontot meg a bőrt meg a szőrt a gödörbe lefelé! Megyek megnézem a kisfiamat. Viszek neki csigaházat, kecskebogyót, kakukkfüttyöt, virágot! Ezt e! Itt is tépem.
Ne cibálj, te vén hülye! Tüskekovács, szúrd meg a bütykét!
Ooá-oá-oá! A szentlábát! Megkergültem én is!
Sírtam-bőgtem eleget, meg szoptam is. Meguntam a tejet a hasamban, meguntam a hintőport a fenekemben. Nagy vagyok én már, számolni is tudok. Egy-kettő-három-négy…
öt-hat-hét… Tizenhárom fodor van a szoknyámon…
Mi van veled, apa? részeg vagy? Berúgtál a temetőben?
Gyere mama, csináljunk másik gyereket. Ez már nagy és még mindig nőni fog, akár a gyík farka!
Hú, de gyorsan növök, meg tágulok, mint a disznóhólyag, ha beleszelelnek!
ma-ma-ma-umi-á-oá
Gyere, mama, csináljunk gyereket!
Na, nyughass már… Ne itt a gyerek előtt.
Mars ki a kertbe!
Eridj ki, fiacskám, játssz a kertben csigával, virággal… Húzd meg a cica farkát.
Jaj! Már az apád is megkopasztott! Ne csépelj te nagyfülű!
oá-oá-mam-umi-á-oá! Itt hentergek a Tavaszponton!
Gyerünk, gyerekek! oá-oá! Ami belefér!
Gongütés – elrezeg
Álljon meg a menet! Ezt én mondom, a nagy Kapornagy, a lágyszárúak törvényhozója. Álljon meg a menet.
Temérdek fékcsikorgás hallatszik
No, fiam, megérkeztünk. Az ott, kint a főváros, ez a nagy tetős vonatház meg a főváros főpályaudvara.
Álljon meg a menet!
Nana, fiam, nem azért hoztalak ide világot látni, hogy elkapasd magad. Se reklám se pulyka se féldeci. Lakatold csak le a torkodat meg a sliccedet.
Fiam, óvakodj a rossznőktől meg a jóbarátoktól. Itt ez a lánc, rajta egy kis szív, akasztd a nyakadba és gondolj az anyádra, ha effélék megközelítenek.
Jó.
Álljon meg a menet! Fölolvasom az új szabályzatot, amit egyenest a háromcsillagos égi konyak-generális okádott égnek meredő kaportenyerembe egy márciusi éjszakán, míg ti, csigák, virágok, macskák, pulykák üzekedtetek.
Én, a legfalánkabb pulyka, csak annyit mondhatok, hogy megette a fene az egészet, ha Kapornagy úr felolvas.
Egy. Mindennémű szárnyas ketrecbe kerül, minden hal akváriumba, minden virág cserépbe és eladatik. Záradék. Ne legyenek idegen ketreceitek, cserepeitek, akváriumaitok.
Zutty! Búcsúcsók után, elindulok a Körúton. Előre, mint a háromkirály, akiket felpiszkált a csillag.
Kettő. Patkányok, egerek, pókok, svábbogarak, molyok, lepkék, kiknek a falak likai, a padlók rései, a fiókok zugolyai és az egyéb enyvszagú, zseb-szöszmötös, pormacskás, morzsás, terpentin- és tökmagszagú eresztékek megnyittattak, pusztuljatok el forróvíz klór- és lúgözön által, vagy rátekeredve a partvis keresztjére.
200Három. A szombat-vasárnapi nagytakarítások eredményeképpen és zabálások következményeképpen valamennyi növény és állat zuhanjon a szemetesvödörbe, a kukába vagy a reterátba.
Fékcsikorgás
Az anyádba! Nézz szét avval a nagy ökör szemeddel itt az út közepén!
Négy. Tiszteld a falánk embert.
Öt. Hagyjátok magatokat leölni. Nem utolsó, sőt kitüntető dolog jégszekrényben, vázában hűsölni, mikor olvad az aszfalt és a kisasszonyok tipegője beleragad.
Végül benézhetek ide a templomba is… Itt jó hűvös van.
Hóha, virágocskák! Nem kell becsinálni! Kapornagy úr csak jártassa a száját, én Föld ammondó vagyok, ha ti elrohadtok is vázában, cserépben, a kölykeitek tovább élnek!
Mit karattyolsz, hapikám? Ki vagy, he?
Mi közöd hozzá! Az anyám szülésznő, az apám sírásó.
Én Bádogagyú Döme vagyok.
Jó, mi? Most találtam ki. Munkát keresel?
Hat. Molyok, pulykák, mindenféle szirszar bogarak…
Elég már ebből, Kapor!
De a fenébe is! Bármerre nézek, mindenütt parázna saláta meg szabados tökinda, kedve szerint tejelő pitypang! És a sok baromfi, kedvére grasszáló, ketrecet fumigáló szárnyas!?
202Én, a legfalánkabb pulyka, csak annyit mondhatok, jobb lesz ebből a rohadt ketrecből mennél hamarabb lelécelni!
Baromfi rikácsolás
Hallod a rikácsolást, hapikám? Ez itt a Nagyvásártelep. Ettől a sivalkodástól úgy begerjedek, hogy cefrébe vágnám az összes szárnyast és pálinkát főznék belőlük!
Nézd a kurva pulykáját! Kimászott a ketrecből! Ott vágtat e! egyenest a Dunába!
Hét. Ne lopjatok! Ne fosszátok meg az embert combocskátok, májacskátok, szagocskátok élvezetétől!
Hallgasd meg az öreg Csupit
No, ez a pulyka is beadta a kulcsot. De meg kell hagyni derekasan csinálta, akár egy nyakon csípett anarchista.
Ne beszélj hülyeségeket, amikor nincs mit falnod, nincs hol hálnod! Hallgass a barátaidra. Itt is jön egy haver. Telipofával zabálja a kolbászos kenyeret. Majd ő eligazít. Én meg megyek az anyámkínjába.
Köll egy kis kolbász?
Adhatsz.
Te! Ha ilyen veszetten zabálsz, a ló is meg a disznó is üvölt fájdalmában, akiket a kolbászba beledaráltak. Forgasd azt a falatot a szádban, ott ahol zápfogak dudorodnak, meg nyál siklik a gyomor hacacáré redői felé.
Tudod-e, öcsikém, hogy én mi vagyok?
Tudja a fene.
Mondok egy éneket, találd ki abból.
Az utolsó sor helyett azt is mondhatod: megeszi a penész.
– Nos?
Asztalos. Én meg…
Azaz nem vagy senki. Gyere asztalosnak.
Én kezdtem ezt az egész cécót. Mostanáig csak hallgattam. De menjünk már tovább! Az élet is folyvást előrefele lódul.
Mifenének annyit beszélni. Ennek a kölöknek is meg kell érkeznie az ágyék a kéz meg a fejkorszakba.
Folytatom. Nyolc…
Menjünk tovább! Senki se kíváncsi, sem a nyolcadra, sem a kilencedre, sem a tizedre, sem a sehányra. Mérgemben mindjárt le is keverek neked egyet!
Mennydörgés hallatszik
Hú, az anyját! Micsoda zivatar kerekedik! Szél-meg szagözön! Húzódjunk be ide a bútorgyár kapuja alá!
Zimm-zumm! Istenfejből pattantyú, hagymahéjból kopoltyú! Ez ám az égi-légi bolhacsárdás!
Idi-idi hangarét!
Rosseb a márnába!
Brühühü-brehehehe
Szélzúgás, csipogás, sivalkodás
Csend legyen. A nevem: Robbantó Rézmus. Foglalkozásom: gyújtogató. Azt mondom, hogy csend legyen. Ha tovább tomboltok és nem fértek a rekes bőrötökbe, felrobbantom az összes elevent és holtat. Még a svábbogaraknak és a poloskáknak se kegyelmezek. Én a nagy fekete semmit akarom, köröskörül, ameddig a szem ellát.
Ezt mondom én is, Rézmus úr. Meg kell regulázni ezeket a nekieredt gegyülnököket, parázna irmagolókat, fenenagy életkedvűeket. Maga csak bánjon el a kétlábúakkal, én meg kinyírom a négylábúakat meg a lábatlanokat meg a gyökeres-töveseket.
206Stimmt, oké és fasza. Dologra fel.
Jöjjön a szárazság! Reves gerincével reszelje csak a szájat a nyelvet a torkot a gyomrot!
Mit akarnak ezek? Kedélyes pasasoknak látszanak.
Kedélyesen kitépik a belünket és elgőzölik a vizünket. Gyújtogatnak-robbantgatnak.
Ne bámészkodjatok, hé! Felnőttek vagytok! Megérkeztetek a kéz- meg a fej-korszakba! Vigyázzatok, hogy a súly essen belétek!
Vezényszavak-fegyverropogás
Kezdődhet a kiszárítás-hadművelet.
Brekegj, vartyogj Béka-Jeremiás a kútban. Hirdesd a nagy gerincreszelő elközeledését! Hirdesd a kiaszott ráncos gyomrot, a hangszálak száraz, nyáltalan pattogását.
207Egy mulató belső zaja – zene
Miféle lepratelepre cipeltél?
Nem hallottál a Hortenzia bárról? Itt dudorodnak a székre azok a pulykák, akiknek a bugyijában minden nap harang kongat.
De bitang lánc csüng a nyakadról! Még szív is van rajta.
208Van nekem még bitangabb, de az nem csüng ám!
Nini, hapikám! Idejöttem én is forgatni lapogatni a sejhajokat, sodorni-pödörni a didiket. Gyere ciceréljünk együtt!
az ének dallamára
Tüskekovács, Fogreszelő, mindenféle árusok, uccu demoralizálni a tömeget!
Úgy van, Rézmus úr, ezt mondom én is. Uccu, kopaszra seperni, hamura pörzsölni a földet, aztán pajszerrel verni szét szilánkra!
Hát még mi a radai rossebet!?
Gyufát, lottószelvényt tessék.
Megy ez, mint a karikacsapás.
A barátod elaludt. Talán nem tetszik neki a mütyürkém?
Tisztelem a huzatját, hogy ebben a világi dorombolásban hagyta az állkapcáját kilazulni.
Mi kell, apuskám?
Jó nekem így is.
Mi kell, apuskám?
Hrrr…krrr…
Nagy köpés hallatszik.
Én vagyok a Föld. Megérkeztem erre a hetikás Őszpontra… Akkora tócsát köpök, hogy elúszik a tetején egy egész város. Hrrr… krrr…
Robbanások
Tomboli-bomm-bomm! Most jön a töve-veleje! Előbb csonttá, szőrré, bőrré sikerítem a kétlábút, majd szénné, mésszé, foszforrá, nátriummá satöbbi deriválom a csontot a szőrt meg a bőrt!
Tomboli-bomm-bomm! Ez bogárnyelven, virágnyelven, csiganyelven jelenti a nagy tűzözön vakbélgyulladásos dárdáját, a szárba puhányba trehányba hulló tűz-kolbászt, amitől halálos hasmenést lehet kapni!
Gyerekeim! Itt a tűznyavalya, a pörzsláz! Az orrfacsaró füst! Hogy még az Őszponton is köhögni meg köpni kell tőle!
Hijj, a ropogósát! A ház a kő a flaszter! Potyorász!
211Ég az utca, vágtassunk, mert minket is elvisz a rézfaszú bagoly meg a morkoláb! Nyakunkon a tüzes gerenda meg a sistergő parkett az összes sercegő poloskával! Kiabálnak még azok is!
Rajta, bádogagyúak, töketlenubulok, spulnira csavarni a hangot, a villany- a telefondrótot, a vízvezetéket, az összes csövet, a gázvezetéket, az ürülék-vezetéket, valahány kéményt! Ellopni, betemetni, szétverni minden csatornát! Fölpörzsölni az ábécét! Letojni minden hírt, üzenetet!
Meg minden emberi, állati idegpályát is! Elmetélni!
Még a vérköröket is!
Hóha! Ne fröccsenjetek szanaszét, mert rátok dől a Semmi és agyonnyom! Le kell pofozni ezeket a tűzmestereket a természetes gyógyvizekbe.
Hallod?
Hallom.
Hallod, hogy hallja?
Halljuk, hogy hallják és halljátok.
Rosseb a márnába.
212Baj szaglik a tűz mögül.
Hiába recsegnek-ropognak, lángot nyilallnak az ajtókeretek, ugranak meg a téglák, nyílnak kopasz rések a falon a melleken…
… ezek úgy üvöltenek, acsarognak ellenünk, mintha komondort nyelt volna mindegyik. Mi lesz velünk, Rémus úr?
Én elrejtőzöm a múzeumba. Beállok egy üvegvitrinbe középkori kínzószerszámnak.
Ott jönnek! Ott, ahol az az igen nagy száj habzik.
Ott oson a tébolymester
Kapornagy hova lett?
Marjuk el a nyakaszegit
Kell a fenének! Nehogy gödröt vájjatok a húsomba és belém tömjétek ezt az alakot!
Akkor mit csináljunk vele?
Dugjátok rakétát az ülepébe és lőjjétek fel egy fekete holdba.
Én, a legfalánkabb pulyka, meghaltam rég, de rikkantok egy hulla-bullát.
Sivítás hallatszik.
No, engem is elkergettek Rézmus úr mellé szarjankónak. Most mi a lópisztolyt csináljak?
Idi-idi hangarét!
Brühühühü-brehehehe!
Most aztán virágot, madarat a szobákba, nem parkettet, linóleumot festéket. Bevetem a sufnit meg a konyhát meg a budit búzamaggal, virágmaggal. Nőjjön csak hétöles erdő, szagassa szét a mennyezetet, fusson mohaszőnyeg az ágyam alá!
Te meg mit csinálsz itt, hapikám? Én ketreceket tördelek, lakatokat olvasztok, kulcsokból fűzök nyakláncot és keresem a nagyfarú Böbét, akit befalaztak, hogy kivágjam onnan és bevágjak neki.
Itt az Árus! Vegyetek tőlem pénzt! Őt forintért ötöt adok, tízért tízet satöbbi!
Sündisznót vegyenek! Nem akarsz sündisznót?
Mennyiért adod?
Egy csókért.
Aztán mit kezdjek a sündisznómmal?
Ereszd útjára, én is csak azt csinálom.
Akkor az olyan, mintha te vetted volna tőlem?
Olyan.
Akkor adj érte egy csókot.
Adok.
Itt a Föld, kicsinyeim! Újfent megérkeztem a Tavaszpontra, sebesen, mint a hasmenés!
Tíz lábam van, tíz kezem, vagy tizenkét szívem is van meg szárnyam.
Nekem is szárnyam… Vagy tizennyolc.
Akkor most repülünk.
Repülőgépzúgás
Úgy zúg ez a rohadt repülőgép, mint egy jancsiszeget nyelt óriásdarázs.
Magasság tízezer méter.
Szeretsz?
Szeretlek és dobjuk le a ruhánkat a földre.
Itt a levegőben akarod…?
Magasság tizenkétezer méter. Alattunk a Háborgó Ágyékok Tengere.
Meddig megyünk még? És honnan-hova-merre? Ki mondja meg?
217William Blake úr, magyarázza meg.
Én ugyan meghaltam – állítólag –, mint a legfalánkabb pulyka, meg az öreg Csupi csiga, de mondom. „Minden emberi alak azonosult, még a fa, fém, föld és kő is. Minden emberi alak azonosult: élő: útrakel és fáradtan visszatér az évek, hónapok napok és órák bolygócsillagéletében s megpihen. – S végül felébred a halhatatlan élet kebelén.”
Lássuk már, halljuk a születést, a gyereksírást. Mire jó ez a lacafaszázás? Kiütni gyorsan a kilenc hónapot a kozmikus gongon!
Miközben a gong kilencet üt:
egy-kettő-három-négy… nesiettessehetehek… nyolc… kilenc…
Ooá-oá-oá-mama-umi-á-oá
Itt a gyerek! Megvan a gyerek! derékig sárga, mint a répa, pofája meg lila, mint a cékla! Jöhet a víz meg a hintőpor…
Csecsemők oázó kórusa
218| Előttem: | |
| papírlap-Szűz | |
| fehéren sárló négyzet | |
| vádol és kacér | |
| Balkézre: | Jobbkézre: |
| koporsóforma pohárszék | cigarettám füstje |
| kenyér cukor zsír | a tevékeny semmi gyolcsa |
| Mögöttem: | |
| két gyerek | |
| álom-sulyomindián | |
| párna-léghólyagocskán lebeg |
| Előttem: | |
| túl a hús nyögdécselő mocsarán | |
| csontjaim Jegestengere gazdátlan ágy | |
| hol ereimből a lüktetést kilopták | |
| Szív iránt: | Máj iránt: |
| mindig zsibbasztó | kanlárma-pálinka |
| asszonyi gravitáció | barát és szó |
| Mögöttem: | |
| mintha visszapillantó-tükörben | |
| karneol-színű diáksapka | |
| a magzatburok utolsó cafatja | |
| nagy röhögés ütemére ugrál elálló fülemen |
| homlokszem | ||
| pillantás | ||
| csitt! | itt sincs – cinn! | |
| cillárom | ||
| cimbalom | füllentés | |
| virágom | ||
| pagoda | ||
| dereka | ||
| húrjára billentés | bordája dana-dom | |
| ahol a | ||
| lólába | sehol is | |
| dobog a | ||
| dana dom |
| ember | ||
| abszolút fekete | test | gipszfehér fonákja |
| fényt | ||
| ki visszaver | ||
| mint holdfelszíni por | arcán föld homálya | |
| álmában | ||
| Nap iránt szemergő | ||
| szára húrján utazik | fölmagzott vadkapor | |
| részecskéi paránya | ||
| áramló | ||
| húr-ember | ||
| ernyed-jajong | iránya sorsa iránya |
| aranykörömpont | ||||
| jégkockacsengettyű | én | d | körtáncos anyajegy | |
| benne | ||||
| te | m | |||
| szív üvegpohár | nyildaló húskorona | |||
| alfa | ||||
| légvíz-borotva | tűzhelyföldes szoba | |||
| egy | egy | |||
| do-Sem-mi-fa | tüdő | szó-sár-mi-la | ||
| re-elrezgő | fal homloka | |||
| gyök- | ||||
| szél távol a | ágyék foga | |||
| ér | ||||
| ember maga | kút asszonya | |||
| tűz | ||||
| té-tova | békakirály-korona | |||
| omega | ||||
| kő |
| füst | szó | száll | mész | ||
| szó | ár | forr | szék | ||
| füst száll szó forr | szó száll ár forr | ||||
| füst mész szó szék | szómészárszék | ||||
| közepe | önmaga | márványcsíra láthatatlan | |||
| madár | fehér | magja | sirály | ||
| közepe márványcsíra önmaga magja | madár márványcsíra fehér magja | ||||
| közepe láthatatlan önmaga sirály | madár láthatatlan fehér sirály | ||||
(Legátus rigmus. Jelenések 9/15)
(a bolygómérnök, vagy tüzes indzsellér, a magyar néphit szerint, a határban bolyongó halott, aki elmérésekből eredő bűneiért vezekel.)
Vajon van-e odabent valaki?- Kopogni nem lehet, zörgetni, mert hátha kitör és árnyékomra támad eszeveszetten valaki elvert ebek fattya Abaddon a csorva földön, és falja a göröngyöt, morzsolja-köpi, falja a levegőt, rágja habzsolja, és mint büdösséget, mint szén-, mint kéngázt kifújja, hogy elsorvad még az acat a paréj is; zabálja a jöttment csillagot is, ropog a foga alatt a szilícium a vas, szikrázik, mint a kovakő és lángrakapnak mindenek, akár a száraz bozót, és elhamvad körül a félvilág, maga is ég mint benzinbe mártott overall –, csak engem nem bánt, csak én maradok épkézláb, de végleg egyedül, mint a legutolsó ember, tűzben megedzett vas, se ágadzó-leveledző, se korhadó –; csak mint légüres térbe ütött fejsze. Zörgetni nem lehet. De van-e odabent valaki? – Egy igen öreg fogatlan macska bár, összegömbölyödve a kihűlt vastűzhely sütőjében, alszik, mint álomkóros boszorkány –; vagy egy soha le nem járó óra perceg, jelképeként az idők éhségének, 239őrölvén az örökös jelent. És ha csupán két fenyőfaágy van ott, összetolva, és benne halott emberpár, vének-ráncosak, valaki Baucis és Philemon, kiket egy hanyag isten elfelejtett hárssá, meg tölggyé átváltoztatni, egy kihalt nép két utolsó halottja? Vajon van-e odabent valaki? – A kérdés kérdezi akkor önmagát, kevéssel éjfél után, mikor a dűlőutakon bolyong, és váratlan elébe áll egy sötét tanyaház.
| és megbocsássatok | feleim nem én | ki szétszabdalta volt |
| in praesidio | nem én vagyok | e sártekét |
| de Magóg | ki győzedelemesen | „gagyog s ragyog” |
| nem én vagyok | hozsanna szállni jó | és félelmetesen |
| fűben hanyatt | nagy hasbeszélgető | csak elevent zabál |
| nem én vagyok | állatszelidítő | és ustor hajcihő |
| feleim én | én vagyok | in praesidio |
| ki lepkeszárnyon ül | élő? halott? | rezzenetlenül |
| „hazádnak rendületlenül” | halottnak élő | mindétig egyedül |
| mindétig egyedül | akár a korom | ólomkristály pohárban |
| sakkló-ugrás formában | közötte háztömböknek | közelgek feléd |
| pályámat járom | hullok | számban jácintusokkal |
| ajkadat érintem | kicsinyke veszély | fényes magosság |
| mindez turpisság | csak halál | annak aki él |
| mert ki szertelen | csak szálldos | örök huzamosság |
| a szerelmet is | mint a lepentőcske | próbálja: halott |
| túl-elvigyázza | fényköre járva | verejtéke vagyok |
| az ki miért kérdezi | alél | itt in aeternitate |
| itt in aeternitate | körömnyi arany | Földöm te elkurvuló |
| hajtom kereked | virágozz | magadat mutogató |
| tavaszi napforduló | Johann Sebastian Bach | ki ma született |
| emlékezz világosságom | világosságom | pelenka bagyulában |
| csak hajtom csak járom | aranyesőcske | te csak emlékezz |
| meg ne halj nekem | világom-virágom | bölcsebb ha lehetsz |
| sine lege fidem | akárki vagy | elmenekülj és maradj |
| rectumque colebat | add meg nekem | s rázz le magadról |
| csak hajtom csak járom | kis aranykoromat | sokasodj megbocsássatok |
Milyen lehet egy jó pohár szeretet? – Először csak az üveget látni, reggel a kamrában matatva, eldugva hátul a polcon, régi szilke garaboly vendely mögül mereszti nyakát, hasán rongyos vinyetta, tintaceruzával ráhevenyészett írás, csaknem olvashatatlan, mint egy telibetalált postavonatról a hóra vetett, elázott táboriposta lapok címzése. Nem tudni, hogyan-miként került oda, de vonzza a szemet, bűvöli, akár az ismerős palackocska a pálinkára kiéhezettet. – Forgatnám? Töltenék? nézegetném? szimatolnám? – Vajon sötétsárga, mint az ó-furmint? És a szívében aranygyűrű forog, mint aprócska csík? Vagy inkább temérdek gombostűfej-csillag benne szikráz, mint megannyi fotonná varázsolt ember, holtak elevenek és leendők? Valami emberbuborékos pezsgő? Vízahólyagon átszűrt, derített szent-rizling – olyan? isteni tűzhányókitörés vulkánikus lejtőjének porrátört bazaltja, ha száz évekig ázik szerelmesed verejtékében? Csak mint a víz? gyógyvíz, de halványzöld, mint a koranyári vajalma? Lehet-e sűrű és piros, mert benne rubin, egy kétszáz évet megélt fejedelem gyűrűjéből? – És íze? Mint György-napi harmaté? lombikban párolt ibolyáé? – És ha újra kérdezek? miért? hogy előtolakodnak képzetek, elmúlt idők borseprőjéből, népdalok házatájáról, alkímisták koponyájából, Nap-evők asztaláról? – Lehet, hogy egyszerű anyatej. Vigályos búzát öntöző esővíz, tücskök itala, kalászok szárán lecsorgó? Vagy maga a semmi, hogy üres a vele töltött pohár, és aki hörpinti, lesz részeg józansággal, ámde másokká szertesemmisül, és bennük munkál, mint jól végzett dolgok utáni hatalmas csöndesség. És többé nem kérdezi: milyen lehet egy jó pohár szeretet?
Ma már aligha tudnék számot adni róla, hogyan és mikor fedeztem fel az öregeket.
Születésem idején a nagyszüleim létükben háborítatlanul már a föld mélyének lakói voltak. Nem súrlódott az arcomhoz nagyanyai arc, nem nehezedett fejemre nagyapai kéz. Némi tudákossággal úgy is mondhatnám, nem voltam részese a folytonosságnak, a nagyszülőt, a szülőt és a gyereket egyetlen család nagyobb testében érzékelhetőnek és tapasztalhatónak.
Nem a családhoz tartozó, nekem mégis csak idegen nénik és bácsik váratlan betoppanása, jelenléte és eltűnése láttatta-jelenítette az „öregeket”.
Ha gyerekkoromban valamely hím-nő-semleges nemet megkülönböztető anyanyelvet beszéltem volna, akkor szótáramban az öregeket föltétlenül a semleges nem illeti.
Kétélű volt a rejtély, vagy még inkább két villájú, mint a csúzli ágasa. Honnan jönnek és hova mennek ezek a bácsik meg nénik? Hallottam ugyan – anyám mondta –: „…az öreg Daniék házát már tatarozni kellene…” Hát van házuk? És láttam ugyan a léckerítés résén át Dani bácsit, meg láttam az utcán is. De mit keres itt az utcán? Honnan jön, hová megy?
Hát kik ők, az öregek?
Sem nem kisfiúk-kislányok, sem nem nagyfiúk-nagylányok, sem nem apám-anyám korú bácsik-nénik – noha mégis azok és különneműek, mégis valami más társaság. Gyerekfejjel úgy képzeltem, hogy két életük van. Az egyik életük hasonló ahhoz, amit a szüleimmel egykorú emberek élnek: laknak valahol, öltözködnek, esznek-isznak, jönnek-mennek. De a másik?
– Összejönnek valahol, valami, valami pusztaságon, tűz mellett, mint a kártyában a Makk Ász. Nézegettem a kártyát, mint a képeskönyvet, és sejtettem, tudtam, hogy csak: kép. De hátha nemcsak kép. Talán van valahol egy ország, ahol a Makk Ász lakik, meg Reding Itel, meg Kuoni pásztor. És az öregek is ott laknak igazából, velük. Talán azért szeretnek kártyázni, mert akkor otthon vannak.
Ez a rejtély egyik ága.
És a másik: olykor ezek a kártyavilágból érkező idegen öregek közel hajolnak hozzám, mondanak valamit, két oldalt megcsókolják az arcomat, vagy magukhoz emelnek és megsimogatnak. Nem figyelek oda, mit mondanak, mert az arcukat nézem közvetlen közelről. Látom a ráncokat-barázdákat, a bőr alatt megereszkedett húst, vagy az arcok csontjait kirajzoló bőrt, mint sátorkaróra lazán kifeszített ponyvát. Ha a filmszakmából venném a hasonlatot, azt mondanám Balázs Bélával: láttam a „fiziognómia mikrodramatikáját.”
Közvetlen közelről az arc körvonalai elmosódtak, s maradt az orr, a ráncos arc, a barázdált szájszél, a szemszeglet sok vonalkája.
Valami sajátos, talán gyermeki optika tette, hogy ezeket a ráncokat nem bemélyedni, hanem az arcból kiemelkedni láttam, és úgy tetszett, hogy ezek a vékonyabb-vastagabb szálak túlfutnak az arcon, mintha valami messzi tárgyakra, pontokra volnának fölfüggesztve: a húzóskútra, az esőcsatornára, a futballpálya lelátójának tartógerendájára, a református templom tornyára, a csillagra, amit esthajnalcsillagnak 301mondtak. Ezek a szálak tartották-feszítették ki az orrot, a szőr-pihés vagy bajuszos szájat, és mindenekelőtt a két szemet, a szemeket, az öregek vérárkos, könnyel teli vagy villogóan csudálatos szemét.
Eddig a magányos-magánzó-gyerek magán-mitológiája: érkezésről, el-jövetelről, és távozásról, jelenlétről és tartamról, az idő lét-állapottá fabrikálásáról.
Az öreg bácsik és öreg nénik örökkévalóságának megteremtéséről volna szó?
Másfelől: az arc, elmosódó körvonalain túlfeszülő hálózatról, az arcvonások támaszpontjait önkényesen kijelölőkről.
Meglehet, Bergson és Einstein jár itt kísértetesen.
Húsz és harminc éves korom között, mintha megfeledkeztem volna róluk, az öregekről. Erőm vakmerősége, valami semleges buzgalom, a járdán inalás nagy kedve – erről beszélhetnék. Emlékszem rá – amit az akkori korombéli, mai fiataloknál tapasztalok –, mentemben indulatoskodtam: „miért totyog itt ez a vén túzok, miért járja olyan lassan a járdát és miért mindig előttem, aki siethetnék?” Gyors sasszékkal vágtam át magamat közöttük, teli háborgással.
Később, úgy a negyvenes éveim felé – nem, nem a megbocsátás; valami belátás és magamnak is ismeretlen irgalom fedeztette fel őket – talán szégyenkezésnek is mondhatnám –: segítettem cipelni csomagjukat, és átballagdálni őket az úttesten. Nem, nem mindenkor, nem a karitász megszállottjaként, csak alkalomadtán, kedvem szerint, mint magát hirtelen elszégyellő bús lovag. A kártyavilágban való másik létezésük is félig-meddig ekkor omlott össze.
Irtóztatóan jelenvalóknak és kiszolgáltatottaknak láttam, hallottam, és fogadtam magamba a vénség egykor semleges neműnek hitt dimenzióját. Mintha Weöres vers sorai visszhangoznának: „téged megettek / téged leszórtak / te már elégtél / mehetsz aludni…”
Ez volt az az idő, inkább pillanat, ahogyan egy villanykörte hirtelen elpukkan, amikor tudásomban az öregek megkülönböztették magukat. Láttam, mint: Patay László festményén a kerítésre támaszkodó öreg néniket; a szelíd és kiszolgáltatott botozókat; az autóbuszra-villamosra lassacskán fölkapaszkodókat; a zsörtölődőket; akik, ha úgy adódik, magukban beszélnek, szidják a világot tetőtőtől-talpig, és a fiatalabb nemzedéket istenesen megmorogják, mint szeretnivaló vén kutyák; találkoztam velük is, a kocsmázókkal, akikre ez a Dylan Thomas-idézet illenék: „Ne ballagj csöndben amaz éjszakába / Lobogj, öregkor, a jó szürkületben / Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála…” – akik hozzájuk szólván egy szót is, azonnal készek egy jó nagy pofont lekeverni.
Bergsont említettem az imént, aki az időt, az egyenletesen múlót, a belső megélt időtől, a tartamtól elkülönítette. Az elméleti fizikában az órát így határozzák meg: „létezik olyan, bármikor reprodukálható mechanikai rendszer, melyben a sebesség állandó érték, melynek számszerű jellemzése önkényes”. Kacifántos definíció ugyan, de igaz. Viszont mi ez az időhöz, az emberre szabotthoz viszonyítva, a kívánságokéhoz: „bárcsak örökké tartana ez a pillanat” –, „bárcsak elmúlna ez a keserű óra”.
Érett fejjel kellett tapasztalnom az idő nekilódulását: fiatal koromban – s ezt valahányunk megéli –: egy nap, egy hét fél örökkévalóság –, azután évek és évek mosódnak-zsugorodnak össze, és máris itt a molesztáns öregkor. Fölfigyeltem rájuk, azokra az öregekre, akiket a várakozás bűvöl, az idő múlásának sürgettetése, akik 302reggel kívánják, lenne már dél, délben, lenne már este, és éjjel ágyukban forgolódva a hajnalodást lesik, így kopnak ki lassan a jelenlétből. Ezenközben tesznek-vesznek, szöszmötölnek, szinte ádázan keresnék az értelmes cselekvés lehetőségeit; kötnek-főznek, ételhordóval bicegnek, alusznak, kártyáznak, sétálnak; – ki-ki a maga módján, mégis öntudatlanul lassítani igyekszik vadul vagy türelmesen ezt a rohanatot. Ők a magányossá lett öregek, akiknek szárnya alól kiröpült a család, elárvulnak, vagy a nyugdíjazás, mint a fűrész a vén fát dönti ki őket, és a türelmetlenség csákánya a vén tönköt is kifordítja.
Az Öregek Tanácsa régi és törzsi kultúrák megtiszteltje volt, rang és méltóság övezte tagjait. Az idő legyőzésére a mai öregeknek a királyi méltóság birtoklása helyett marad a megszállottság. Ők a foglalkozásuknak elkötelezettjei, akik furton-fúrnak-faragnak, szerelnek, alkotnak, unokákat pátyolgatnak Ők a kivételek. A zömük beteg, fáradt, árva. Számukra az öregség a kegyetlen haza.
Marad a kérdés: hol leljenek hazára?
(Hüperion)
1. hang: Anthroposz (A.)
2. hang: Mathesis (M.)
| Mikor megszáll a fog-szú | tudósan: caries |
| lyukad mint meglőtt bunker | sistereg a fogam, |
| pocokká dagad arcom | – gyerek vagy, megijedsz – |
| fejem verem a falba | üvöltök, nyafogom: |
| „félek sróftól-csipesztől | í!! rohaszt a mulasztás!” |
| mit érnek már a pépek, | az Elmex s a hülye fogpor! |
| állkapocs-rázó fúrás | lészen s vér-kifakasztás, |
| sas-csőrű harapóval | jön Pál Mester, a Doktor |
| Kit érdekel a tézis | meg anti- meg szintézis! |
| Itt a hánytató massza | íny-nyomat magam ellen, |
| s javamra is, protézis | – lesz-e még holotézis? |
| A szájam őreiben | semmi de semmi „szellem”. |
| Ökör-bölcsész-ideák. | Hová lettek a „gyöngyök”, |
| kiken nyelvem bizsergett | Énekek Énekében? |
| Lelek a számban egyke | rossz löszbaba-göröngyöt. |
| a szám palotájában | ha egyszál kard is épen. |
| Kiképzett elit-osztag | jó mű-csont gatyás banda, |
| fogadott robot-népség | váltható gatya a számban. |
| A szavukon ha szólok? | Csak seppegő halandzsa! |
| A régi harminckettőt | magamból „kipofáztam”. |
| Most csont-brigádok hipp-hopp | a Mindenségben itt-ott |
| kalcium-népség, téged, | ki sem sirat-keresztel, |
| törekké szétszóródva | monádkák: rossz regiszter. |
| Mi lesz az új fogakkal? | Jósolja Pál! A Mester! |
A férfiúi vizelés ívének magassága az életkor függvénye. Gerontológiai adalék.
Parafrázis Kalmár György Summa c. művének ,,Alpha, első Ómega utolsó” egyik passzusára.
Major István emlékére
(Honvéd hadnagy, Klapkánál volt
bombász, majd Bem seregében,
Erdélyben szolgált, Világos után egy
szegedi halászember hajóján rejtőzött.)
Jobb időket megélt ház homályos padlásán a mestergerendán lépdelek és a koszorúfákat összekötő fecske-fark kötéssel ácsolt vékonyabbakon, óvakodva, hogy rá ne hágjak a társalgó fölötti pozdorja-lemezekből egybeillesztett padlatra – alulnézetből festett kazettás mennyezet: sejtem? vagy tudom? Fölhallik a murira gyülekezők harsánykodása, rikolgatása, telő-ürülő poharak csendülése, kések, villák és tányérok zenéje. Balra lehajtott fejjel fülelek, és megpillantom a félig nyitott ajtajú régimódi páncélszekrényt. Belső űrméretéhez igazodva, kissé meggörnyedve, pipiskedve belépek a vaskazettába. itt mintha világosabb volna. Lábam előtt kötegnyi papírbankó, ismeretlen ország betűi, jelei és címletei. Az egyikőjük ábrázolata: keresztmarkolatos egyenes kard, mellette sisakos fej, akár a száguldó motorosoké. A kazetta sarkában megfeketült vagy eleve fekete, nagyméretű, kúp-forma lámpaernyő, belső szilárd váza keskenyülő spirális, talán acél.
Odalent hirtelen házrengető erővel rock-zene robban, tíz hangfalból támadó földrengés. A páncélszekrény billeg, inog, én is vele együtt járom a táncom, fejem az acélfalba ütődik, a szekrény ajtaja becsapódik. aknára futott tengeralattjáró matróza vagyok egy padláson? kezemben a bankóköteggel zuhanok, hallom a reccsenést, amint szekrényestül áttörtem-áttöröm a pozdorja-kazettát. Még egy reccsenés, a terített asztal lapja szétzúzva, a falrengető zene abbamarad, generálpauza? cseng a fülem, a páncélszekrény ajtaja kipattan. Ügyefogyottan kikászálódom, kucorgok, és látom a hökkent, ünneplőbe öltözött, nyakkendős népséget, a volt-asztal alatt gubbasztok, fölöttem nagy kerek szemek, kétkedők és kíváncsiak. „Kiféle szerzet ez? Mintha nem tudná, hol van? Hogyan? Pénz van nála! Csak teszi magát a kölök!” A bankó-köteget kikapják a kezemből. Amíg itt-ott összebújva nézegetik, silabizálják, belenézek a fekete kúp keskenyedő tölcsérébe. Mintha nagy magasságból látnám szédelegve, mint egy cérnával összefércelt papír-helikopter pilótája, a társalgó zöld-barna és tarka-pokróc mintás szőnyegén „arányos rövidülésben” öregek ülnek, kártyáznak, söröznek, gyerekek labdáznak, lángost majszolnak, fagylaltot nyalogatnak, mint valami közligetben majáliskor. Talán szédülök? A lámpaernyő kúpját kifeszítő fekete acél spirálisban körözök lefelé, de nem is én, hanem talán ő, akinek szemszögéből E.A. Poe láttatta a Malström örvényét. Miért mondom? – és hallom is a hangomat – valami mögém került időből, annak iskolatáskás szegmentumából – ,,voltak-e ünnepek, kis ugrások? nagy esések? feledések?” – Zenekari árok féléből-magasságából basszus hang: „Könnyek, Judit, könnyek, könnyek…”
386Létezni egytömbből faragottnak, mégis maradni többnemű és mozgékony elemekből szerkesztett szervezetnek sokféle szétporladók árnyékában.
Tanulmányozni Brâncusi szobrászatát, az ön-, és a gyermekgyilkossági, valamint a válási statisztikákat.
Kiképezni a látófán ülők, a föld- és víz-kóstoló jósok, a bioáramok, a legfirnyákosabb piaci kofák és brókerek felderítő csapatát.
Hetente ellenőrizni a felelős vezérkar intelligencia-hányadosát.
Váratlan veszélyhelyzeteket megtervezni kísérleti közutakon, telefon-vonalakban, kocsmákban, járműveken és azonnal mérni a környék kutyáinak, lovainak pulzusát, vérnyomását.
Rögzíteni minden felelős döntéshozó tétovázásának állapothatározóit.
Tudással tudni, hogy öregedőben és túl ifjan nehéz kitekerni szíjas fűzgallyakat, lecsapni félkézzel az Eiffel-tornyot, a cikázó legyet és a jól navigáló vadászrepülőgépeket.
Nem kell megmosolyogni őket, a szemeteskukák beltartalmainak elemeiről ex abrupto elszámolókat, sem a kukásokat.
414Komolyan ráfigyelni a reggeli ekszkrememtumok vizslató stábjára, ők a köz- és magán-étkezések lakmuszpapír-orrai.
Fölneszelni egy éjjel váratlan megrepedt falra: életek éltetése, tehát szemed legyen a macskákon és a természetes majmokon.
A politikusok karamboljait a biliárdasztalon kell szimulálni.
Nem árt elalvás előtt fejben megoldani egy kétismeretlenes lineáris egyenletrendszert vagy egyenlőséget.
Tapasztalt szimatolással elemezni az ajzottak verejtékének szagát, ízét a szájban, férfi-nő találkákon: alaptétel.
Fölkészülni a világ, a föld, az ország, a város, a falu ezredvégi kataleptikus összeomlását előrejelző csapat-munkára.
Tudni kell köszönőben kívánni „jó reggelt” vagy „jó éjt.”
Takarékoskodni a testben és elmében gyülemlő … gyúanyaggal.
Nagy gonddal formázni a túlnyomás-regulázó szelepeket.
Óvakodni a szó-diaréktól, a combtő-villantó izgága kiskurváktól, az öregedő nimfomániás hölgyektől, a jegygyűrű-forgatóktól.
A hirtelen támadt dudorodásokat hajhálóval szorongatni, könnyen megoldhatóval, adódhat idilli alkalom is.
Nem nyitni masszázs-panziót se Leányfalun, sem a Kanári-szigeteken.
Óvakodni a vének túlzó félszétől, nincs a kéményen kulcslyuk.
Nem kell az ágy alá bújt sárkényt fröcskölni Légy- és Szúnyog-irtóval.
A bundázó csimbókosok vezérének veséjébe látni azonnal.
A politikusi nyilatkozatok mögött szövetelemzés híján értékelni a jelentést.
Óvakodni a pártok bármelyikéhez húzóktól – akár a pénzdobálós játékautomatáktól.
A „ruha teszi azt embert” ó-tézisét vizslatni hunyorgó gyanakvással.
Dossziéba gyűjteni a dioptriátlan szemüvegű autóbontók ajánlóleveleit és dokumentjeit.
Fölismerni a nyelvet eltorzulva beszélők csávás szövegelését.
Tüstént fölfedezni a kabát, derékszíj, nadrág alól kiduhadó fegyvereket.
Úszni, írógépelni, autót vezetni, beszélni angolul tudni kell.
Idegen mecénás, ha két kalap dollárt ajánl, sejteni: netán egyenlő egy kalap szar.
A sóvár szemű beszédes győzködőket budiba dugni és rájuk zárni az ajtót.
A leendő örökösökkel, vevőkkel koccintás után földhöz vágni méreg-(?) poharat.
Mesterlövész, kíber, késdobáló imádja a lomb-közi kepeszkedést.
Gyakorolni a nyájasság mosoly-, szó- és gesztus-változatait.
Ügyelni a fülbemászó-toklászokra, bogarakra, elszólásokra.
Az ajtókat éjjelre nem kulcsra zárni, de érteni settenkedni a tetőgerincen.
415Tartani házadnál macskát, nem félni, a kutya csak ugat meg támad.
A hozzáértő vállalkozó ne villájában időzzék, a parókia kertje gyepén verjen sátrat.
Bodzafák mögé húzódva szorgosan tanulmányozni az Elfogulatlanság meg nem írt könyvét.
Nincs „mutassátok meg” és efféle nyájaskodás.
A többes szám második személy esetünkben törlendő.
Megmutatni valahány országoló turista-csoportnak a kínzóeszközök múzeumait, a vallatócellákat, várbörtönök tárlóit.
Döbbenteni a nézőket, fölidézni borzongást-borzasztást, pontosan tervezett fokozással orcájuk elé tárni-tenni – legyenek a szembogarak tágak és rettegésesek – a relikviák gondosan rendezett látványát.
Vezetni a csoportot, akár Virgilius Dante Alighierit, a Gulag jóegynéhány és a hitleráj deportáló táborai zömén, randa bugyrokon által, kiváltképp reggeli és ebéd után.
Az időpontot a fölvezetőkre bízni.
Hangszórók ügyelői szakadatlanul fújják a Csárdáskirálynő keringőit – vágás ad libitum –, beleüvöltettni a kínzók félholt nyihogását, kínzottak ordítását, a káromkodásokat.
Semmi álldogálás útközben – rövidke ürítkezés itt-ott.
A szálláshelyeken vas-sodrony, párna és takaró nélkül.
Reggelire-ebédre: csalánleves és balánda, dohányozni tilos!
Elfekvéskor óránként visíttatni házi szirénát, szobánként pásztáz két reflektor.
Reggel, pontosan 05h-kor indulnak a légkalapácsok – fal alatt.
A kedves alt hangú hölgy szólal: „Kérem vendégeinket, akiket netán sokkos állapotban leledzeni vélnek, segítsék az érkezett mentőautókhoz!”
„Ma a kolimai aranybányák túlélőihez kalauzoljuk önöket. A további utazást mellőzőktől-megtagadóktól vízum és bármely valuta elkoboztatik.”
(A hazatérni szándékozók forduljanak mindenkor készséges nagykövetünkhöz.)
Folyamodni a „Beatrice” és „Dante” utazási irodákhoz!
Elszállítás kényelmes rabomobilokban – ingyenesen.
Kiosztani az újabb turnus jelentkezőinek kód-lapjait.
Hegyek tölgy-rozsdás ősze vagy zöld legelők látványa – meleg déli-szél hangulat – csak rácsos ablakon át.
Ígérni jutalmakat, mellékelve a legkiválóbb tréfa-írók mellékletét.
Némi vidulás kell.
De savanyított uborka- meg patkány- és egérszag is.
416„Bizonyára nagy dolog, hogy az emberek között hadakozások legyenek, és hogy így az emberi állat az maga felének veszedelmére siet.”
(Zrínyi Miklós: Vitéz Hadnagy)
Megpróbálásra, éles- és kiképzőgyakorlatokra, táborokba rendelni és szállítani a Földkerekség minden épkézláb és épelméjű katonáját tisztestől-tiszttől vezérlő tábornokig.
Harcban járatos, magasan kvalifikált kommandó, légiflotta és desszant, valamint mindennemű vészhelyzetek elhárításában kitűnő parancsnokoknak szolgálattételre jelentkezni.
Alkalmi kurvázást, részegeskedést, drogozást a törzslapjukból törölni.
Őket jelölni zászló-színekkel és felségjelekkel különböztetett alakulatok elöljáróivá és kiképző parancsnokaivá.
A diplomáciai konyhák üstjeinek alágyújtogatóival és fortyogtatóival csak négyszemközt beszélhetnek.
A tekintet határozott és zordon, a kéz pofonra kész.
Kiképezni minimum ötszáz elit légiót, fölszerelni a legkorszerűbb fegyverekkel.
Eligazítás in genius loci.
Megfuttatni tizenöt méter hosszú gerendán puskaport csak állatok orvvadászatán és kocsmai vagy családi csetepatékban szagolt „békebeli” tiszteket, és a tábornoki kar egyedeit, különös tekintettel a pocakos-tokásokra.
Ugratni őket át két és fél méteres palánkon, földet érve jobbra vagy balra tüstént gurulnak géppisztolyostul és lőnek szeszélyesen mozgó, futószalagon elhelyezett féldecis poharakra, sörös meg boros üvegekre, vágtázó mű-négylábúakra.
Megígérni nekik, hogy az őzek nem helyettük lőnek vissza.
Gondosan számlálni a lepotyogások, seggreesések, képtelen hengergések, elvétett lövések (mindegyik, akár a pusztába kiáltott szó)minőségét és számát.
Bízni a döntést rájuk: – kúsztak bár vietnami bozótosokat aknatűzben, vagy kúsztak jeszenyini ritkás nyíresben, golyózáporban vagy robbanások szabdalta homoksivatagban – a merő-ráncosokra: ez katona: „Marad”, az nem katona: „Hullik”.
Méltóságos vén harcosokra, akik ökölcsapással ütik le a legyet, tenyéréllel hasítják a téglát, a két colos deszkapallót, a tűzhely öntöttvas platniját.
A ,,Hullók” szó szerint mondják fel Carl von Clausewitz A háborúról c. munkája bármely fejezetének 41 sorát, ex abrupto.
Öt hiba – és nyugdíjuk javát átutalni az árvák, a sokgyerekes magányos anyák javára.
Kivételezettek az I. A. terepjárt sebesült vén obsitosok.
Gyülekezés jeleit fújni, dobbantani behívókra pecsétet civil újoncoknak.
Ők a háttér-hadsereg; gyorsított alap-kiképzés.
Kimunkálni a kiképzés részleteit.
Végeztem.
417| Istenes öreg pofont | minap lekevertek. |
| A guberáló „Kandúr | és tsa. Elcsapi portás” |
| a Föld hátizmán landolt, | a szemétdombi kertek |
| alján, ki két-egy kan volt | ma véres fejű „telt ház”. |
| Törzsnyi nájlonba húzták | gumi-fej lett sisakjuk, |
| majd kórboncnokok nyúzták, | testüket szike nyeste |
| „a jegyzőkönyvet este | holnapra átaladjuk”, |
| törzslapjukat egy beste | köpenyes kikereste | 421
| Történt. Én elaludtam. | Mókusfészekben háltam, |
| izomzat-kínzó lukban, | félig csak poppon ültem |
| félrészben macska-ébreszt | – gondoltam hőgutára, |
| „a tápászkodás éleszt” | – föl, jobb karomra dőltem, |
| hőmérő-fokához képest | aránylagost lehűltem, |
| csak macska körme vérez? | Talpraállás az ára. |
Neumann János emlékére
1997.
A zene és a matematika összefüggése már a püthagoreusok óta ismeretes. (A tiszta kvintek és az oktávok viszonya, a ,,hanglétra” megalkotása a matematikán alapul.) A rapszodoszok énekelt verseivel a költészet is hozzájuk, a „világ két nagy lelkéhez” társult. A matematika és költészet barátsága máig is élő. (Például Weöres Sándor „Téma és variációk” című prózaversének szerkezeti alapja a kombinatorika.) Megkísérelhető-e a csoportelmélet és a költészet összeházasítása? Válaszom a „Három (kvázi) csoportelméleti költemény”.
Néhány magyarázó megjegyzés a csoportelmélet szerkezetéről.
Adva az elemek véges halmaza, legyenek bár számok (1, 2, 3…n) vagy algebrai betűjelek (a, b, c, d stb.), vagy szavak, szóösszetételek. Kapcsolásukra szolgálnak a csoportelmélet alaptételei, axiómái.
Létezik egység-elem, inverz-elem, az elemek között az asszociativitás és egyetlen összekapcsoló, generáló művelet.
1. Egységelem (e)
bármely csoportbeli X elemre: e × X (x a szorzás jele) = X
2. Inverz-elem
Bármely csoportbeli X elemhez található olyan X’ elem, hogy X × X’ = e
3. A csoportművelet: asszociatív. Azaz: X × (Y × Z) = (X × Y) × Z
Néhány példa:
a.) A pozitív racionális törtek halmaza:
egységelem (e) = 1 ÷ 1; X = 2 ÷ 3; Y = 3 ÷ 2; a két elem szorzata (inverz-elemek) = 1 ÷ 1
Az asszociativitás axiómája matematikailag ellenőrizhető.
b.) A racionális negatív és pozitív számok halmaza: -n … -3, -2, -1, 0, 1, 2, 3, .... n, az összeadásra mint műveletre vonatkozóan, csoportot alkot. (Ebben az esetben a csoportművelet nem szorzás, hanem összeadás, és az egységelem a zérus =0 elem. Az egységelemre vonatkozó első axióma teljesül: 2 + 0 = 2
A második axióma – csoportművelet az összeadás! – az inverz elemre vonatkozóan is teljesül.
+2 - 2 = 0 (egységelem)
Asszociativitás:
pl. -2 + (3 - 2) = (-2 + 3) - 2 = -1
Legyen a csoportművelet a „meggyantolás”, a „meggyantolni”: amint a vers első darabjában szerepel.
438(A „meggyantolni” szót mint operációt – műveletet – két liftszerelőtől és egy festőművésztől hallottam. A „meggyantolni” jelentése: liftszerelők: „ha elromlott a felvonója, főnök, majd holnap elmegyünk és meggyantoljuk” – kb. megjavítjuk, megcsináljuk; festőművész: „a képet még egy kicsit meg kell gyantolnom”: javítanom, itt-ott festenem, igazítanom, tökéletesítenem.)
A csoport három elemű:
a.: féldecis fiú, b.: boros papa, c.: delirizáló mostoha
egység elem, e: Nagy Semleges
inverz elemek: a’: féldecis fiú párja-mása, b’: boros papa párja-mása, c’ delirizáló mostoha párja-mása
A versben a fenti három elem: csoport
1. e × b = b
e= Nagy Semleges „meggyantolja” b = boros papát b = boros papa marad az, aki volt, ugyanaz a boros-részeges.
2. inverz elem
a × a’= e, azaz a féldecis fiú (a) meggyantolja, a’ = párja-mását; e = Nagy Semleges. A meggyantolás művelettel két azonosan részeg szesztestvér aligha különbözik adott pillanatban, mintegy e = Nagy Semlegessé egyenlítődik.
3. Az asszociativitás úgyszólván evidens
a × (b × c)= (a × b) × c a zárójelbe tett elvégzett művelet: „együttgyantolás”
A „gyantolás” szexuális jelentés-árnyalata helyettesíthető a „közös ivás”, „közös lerészegedés” jelentés-változataival.
Tudniillik, a csoportelmélet megalkotása óta (Galois és Aabel) kb. egy század telt el, míg újra feltámadt. Neumann János a lappangó struktúra axiómái alapján szerkesztette meg az első számítógépet, és ez a művelet aligha volt lehetséges a kallódó rendszer, kiváltképp 3. axiómájának ismerete híján.
A három „kvázi” csoportelméleti költemény 2. és 3. darabjában – a költészet javára(?) bizonyára sértettem a csoportelmélet axiómáit. Vélem, jogosan. Bár a művelet bizarr és matematikailag – szigorúan véve – kifogásolható.
439„Az Országgyűlés heves vita után – amelynek során Stadinger István házelnök a kormány tájékoztatójának elfogadása érdekében hat ízben sérti meg a házszabályokat – túlnyomó többséggel elfogadja a kormány beszámolóját a vízlépcsőrendszer építéséről.”
(Tények Könyve ’90.)
Sok jó illatú fakanállal a pofájában megérkezett az óriási fekete kandúr, rövidebb, mint a Margitsziget, de alig hosszabb, mint az Erzsébet-híd. A véletlenül nyitva felejtett ajtón, amikor rendőrtisztnek kiadva magamat, holmi lépcsőházba vizelőkkel vitáztam, beosont – inkább bevetette magát a lakásba a következőképpen – (hiszen ki figyel akkor oda, föltehető, hogy az éjszaka sötétsége álcázta ezt a ménkű behatolót), puha lépegetéssel, ahogy a macska, egy viszonylag hosszú előszobán át besuttyant a lakásba, majd a háló-, majd a fürdőszobába, és mindezt megismételve vagy háromszor, valószínűleg rutinosan és kedélyesen, elfoglalta az önkényesen kibérelt teret. Én – kinti vitámat viszonylagos sikerrel zárva – ,,három fölszólítás után a térdükre fogok lőni, és a mentők érkezéséről is gondoskodom” – beléptem a lakásba, és a cipőm talpa a puha szőrösön megcsusszant, hogy majdnem hanyatt estem. Az előszoba villanyát fölkattintva, láttam az ásító irdatlan macska-pofát, és hogy a bajusza két oldalfalnak ütközve és általuk fölgörbülve, csaknem a mennyezetig ér, és a farka csigába csavarodva szorosan a mennyezeti lámpa rúdján.
Ekkor kellett volna mondanom: „három fülszólítás után lövök, és a mentők érkezéséről is gondoskodom” – kitalálta –: „te marha, nincs is revolvered” – ezt mondta emberi hangon, fölfaltam, pihenek. – Takarodj innen albérletbe!
És helyetted itt vannak ezek a büdös fakanalak –
448| l. Cyber.space | összekapcsolódó számítógépek hálózata, virtuális tere |
| 2. Internet | kapcsolatfelvétel bármely Int-es számítógéppel |
| 3. Anonimous FTP | bármely – a rendszerrel összefüggő – számítógép adatbázisainak megszerzése, anélkül, hogy saját gépünk azonosító jelét közölnénk |
| 4. FTP | (File Transver Protocol) számítógépek kölcsönös adat-átvételére szolgáló szabvány |
| 5. DATE | adat, hír, információ |
| 6. Archie | program Anonimous FTP-k megkeresésére File-okon |
| 7. World Wide Web | (www) „világháló” a rendszer segítségével szöveges, képi, hang, stb. Date-k vételére-továbbítására |
| 8. Unpload | adatok Date-ek továbbítására, sz.gépek „áttöltése” |
| 9. Searche engine | kereső program a hálózat bármely adatbázisának fellelésére |
| 10. Real-time-chat | két- több személy számítógépes „beszélgetése” |
Herr Obersecretär!
Agens Iskariotitsch (B/3 Qualifikation hivatkoz- N.Zríni-bán régi kroatisch agensre, ki is – man sagt – (mondják itten a rebellionieres) szokta adress: „Seervitiorum, et paratissimam commendationem” prescribálta levelét Őfelségének – (Ich: och nein! schlechtes omen!)
B/3 agens schrift (poeticus in Magyar):
Kommt ein ungarisch Dolmetscher – (sagen sie – tolmats), „Itt vagyok cenzor úr, ez az ágnes fütyi kérdi. Herr Kolb meg az… hóphóp! augsburger Allgemeine Zeitung közölheti-é a főrebellisről (Pet.Sánd.) való combinatoricus konstrukcióját, vagy gottlieb úrnak a grosze Wiener humoristnak adassék által?”
A.Kunstwerk.
467Dolmetscher „mondi” Iskariotitsch agnes (singer) énekelni ő:
Es gibt ein gemütlich Policáj
hollári-i! hollári-ó!
Das Leben ist eine Schweinerei! (2)
Herr Obersecretär – ich gébe auf!
Mit Ehrfurcht
Pest-Buda, Dezembrius 1847.
C.Z.R./1.
(Post scriptum)
Agens (C/5 Qualifikation) jelenté: „gráf Sándor Teleki vásárola a Calvin téri Arktrautól (Koffa) zweie Tüte (stanecli)
sztojola, midőn látá papiert, szotjola sofort önté ki az mag, – olvas, hahaház! – adá gráf Kutséhéberének neki papiert. Attól lopám a zwei Gedicht von Pet.Sánd.(3)
| Meddig mióta | VÁROK | két lábú akác |
| hulljon a virágom | RÁD | talpam alatt az óra |
| Ha lennél csak | ITT | ha vesztem a száma |
| Te volnál az | ELSŐ | érintésedre szavam |
| bizseregne | EGYIK | nagyujjam |
| kóstolgatna a | MÁSIK | ujjam a homlokodon |
| mintha állna | ÓRA | nincs mutatója |
| zaklatott | SZÁRNYAS | gyereked vagyok |
| évezredek óta | MIÓTA | a szemed mögötti szem |
| óvatosabban | ADSZ | magadból keveset |
| némulóban | INGYEN | enni a testedet |
| ha igen ha nem | AKAROM | esendően |
| benned szenvedek | SZERESS | Atyám Urodum |
(„Írj valamit az úttörőkről ionikusz a minore ritmusban”
Weöres S. feladata)