Bemutatkozni mindig utálatos. Az embert fülön csípik, s azt mondják: „Fiam, mondd szépen a nevedet.” No, tessék! S méghozzá szépen. Pedig én már nagyfiú vagyok, kilencéves, azazhogy csak leszek kilenc, olyan nagyfiú, akinek már megvan a maga dolga a családban, megterítek, szaladok vízért, reggel-este pedig cickafarkfüvet gyűjtök a tyúkoknak, meg miegymás. De azért csak morgok valamit a fogam közt ilyenkor. És fogadni mernék, hogy ti is így vagytok vele.

No de hiába húzom-halasztom, végül is túl kell esni rajta.

Szóval engem Gergelynek hívnak, amit erre mifelénk úgy becéznek, hogy Gergő. Teljes néven: Kondor Gergely.

Annyit hát máris tudtok rólam, hogy hány éves vagyok, hogy hívnak, és azt is kitalálhattátok, hogy 5falun lakom, másképp hogyan is tudnék cickafarkfüvet gyűjteni a tyúkoknak reggel-este? Vagyis bármennyire idegenkedtem tőle, jutottunk máris valamire.

Falun élek csakugyan, egy kis faluban egy hegy alatt – a csúcson egy várrom, fölötte vércsék köröznek –, s ha szétnézek a házunk udvaráról, kétfelől is vízre látok, csillogó, fényes vízre.

Ez a víz, amely az udvarunkon kétfelől is a szemembe csillan – mert mi egy félszigetfélén lakunk –, egy nagy tó, a Balaton. Higgyétek el, nem túlzok, valóban nagy-nagy tó. Ha előveszitek a térképet, azt, amelyen egész Európa rajta van, láttok egy kisebb foltot Közép-Európa szélén, az Magyarország, rá is van írva. Benne van egy hosszúkás kék pacni. Az a Balaton. A színe azért nem olyan kék, mint a térkép festéke, nem is olyan sötét, mint a levelezőlapokon a tenger, de nem is szürke. Inkább olyan szelíd-kék, mintha a tengerbe tejet loccsantottak volna, jó sok, finom tejet. De azért így is szép.

Nálunk odahaza folyton-folyvást szól a rádió. Aki a szüleim közül előbb ér haza, már ugrik is oda a készülékhez, és felkattintja. Édesapa le sem teszi a táskáját addig, édesanya ki sem rakja a szatyrát. És azután szól, szól lámpaoltásig, s gyakran még azután is. Közben anya elmossa az edényt, vacsorát 6főz, átszalad a szomszédba, apa meg fát vág az udvaron, kertészkedik a veteményesben, végzi a dolgát. Ha zene van, ha előadás, ha verset mondanak, az nekik mindegy. Ám ők szeretik a rádiót, én pedig nem. Nem szeretem, mert én figyelek rá. Figyelek és bosszankodom.

Most például éppen egy olyan előadásféle hangzott el a madarakról.

No igen – gondoltam magamban, amikor bemondta –, végre valami, ami engem is érdekel. Mert a madarakat nagyon szeretem. Van róluk egy könyvem is, elég vastag könyv, sok képpel. Azt gyakran nézegetem. Néha kiviszem magammal az erdőbe, s úgy próbálom belőle kinézni, hogy melyik madarat hogy hívják. Ti bizonyára azt hiszitek, hogy erre nálunk öt-hatféle madár van mindössze. Veréb meg rigó, meg gerle és persze cinke. A vízen meg sirály. Ajjaj, pedig mennyi-mennyi sok van még! Csak persze ők nem mutatkoznak be. Nem várnak be, nem udvariaskodnak, nem szólnak rád: „Én kérem, őszapó vagyok; én, kérem, tengelice; én, kérem, mátyásmadár.” Azazhogy a mátyásmadár mégiscsak be7mutatkozik, mert mihelyt megpillant, nagyot rikolt, s már tűnik is el. Jó, ha egy pillanatra látod a hullámló repülését.

No de a rádió. Az éppen most ilyesmiket mondott: „Tudvalevő ugyanis, hogy a gólya kihalófélben lévő állatfajta.”

Hát ne bosszankodjék az ember? Mert én az udvarunkról éppen két gólyafészekre látok. Az egyik szemben van, a szövetkezeti fészer tetején, a másik lent, a faluvégen, egy kettős villanypóznán. Azazhogy ott volt, amíg ősszel a szerelők le nem verték. Pedig évek óta költöttek benne a gólyák. Miért bán8tották hát őket, ha csakugyan félni kell attól, hogy kihalnak? Vagy mégis a rádiónak volna igaza? Azt nagyon sajnálnám.

De másmiért is bosszankodom én. Az üveges konyhaajtóból rálátok arra a szövetkezeti fészertetőre. S azért néha órákig is elálldogálok ott az ajtó mögött. Azt is onnan néztem végig, hogy a mi gólyapárunk hogyan építette tavasszal a fészkét. Megnéztetek-e ti valaha is egy gólyafészket? Úgy igazán láttatok-e már egyet is? Nos, én a mienkét megnéztem. És éppen azért bosszankodom egy kicsit. Bosszankodom, mert közelről minden más. Nem nagyon, de más. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a felnőttek hazudnak, de mintha nem látnák azt, ami a szemük előtt van. Azt mondják például az én gólyáim fészkéről, hogy az a szövetkezeti gólyafészek. Holott… holott, nektek elárulhatom, az a papucsos gólyafészek. Benne van ma is az édesanyám egy teljes pár papucsa.

A papucs persze nem volt vadonatúj papucs, azt gondolhatjátok. Öreg, lehordott jószág volt, édesanyám kint tartotta a küszöb mellett a tornácon, s 9ha megjött a tavaszi latyakban, mindjárt belecsúszott, hogy be ne hordja a sarat. Aztán, amikor megjött a szép idő, kint felejtődött.

De hogy ne úgy beszéljek én is, mint a felnőttek, olyan átabotában, csak félig odafigyelve: a papucs, a gólyafészek, el kell mondanom, hogy nem akármilyen papucs volt az, hanem igazi kínai papucs. Puha nemeztalpa volt, rajta valami tarka selyemféle, s ott, ahol a lábfej belebújik, körben egy kis világos prém. Ez a prém, azt hiszem, végül is ez döntötte el a további sorsát.

Mert még a szép idő elején, amikor Mihállyal, a barátommal, az üveges ajtó mögül éppen azt lestük, hogyan építi a fészkét a mi gólyapárunk, Mihály egyszerre rám mordult:

– Ne mocorogj annyit, lát minket!

Pedig én éppenséggel nem mocorogtam, csakhogy Mihály alacsonyabb volt nálam, s így hát ő állt az üveghez lapulva, én meg mögötte, mert így is kiláttam éppen a feje fölött. Vagyis kiláttam, ha pipiskedtem. Lábujjhegyen pedig persze hogy többet izeg-mozog az ember.

– Dehogy lát! – mondtam. – Nem lát be az üvegen át!

– De egyre-másra idenéz. Fél szemmel mindig idenéz! – így Mihály.

S ez igaz is volt. A nagyobbik, a hím gólya fel-felkapta a fejét, s ilyenkor oldalt fordulva felénk leskelődött.

De akkor éppen megsuhogott a levegő, s jött a gólya párja, előrenyújtott lábbal lezökkent (ezt mindig is szerettem nézni, ahogy ezek a nagymadarak tétován, már-már maflán leereszkednek), a csőrében pedig egy girbegurba gurdaly volt. Egy darabig még egyensúlyozgatta a gurdalyt, aztán a fészek szélére tette. A másik, a hím erre tuszkolni kezdte a csőrével, igazgatta a többi ágféle közé.

– Nézd, nézd – suttogta Mihály rekedten az izgalomtól.

Persze hogy néztem. De hát Mihály már ilyen volt. Egyébként csendes, alig-szóló fiú volt, ám izgalmában megeredt a nyelve, még rá is mordult az emberre csúnyán.

Az orrát az üveghez nyomta, azt láttam, az furán tükröződött az üvegben, s rövid, szőke haja az arcomat csiklandozta.

A gólya most ráállt az új ágra, és topogott rajta. Mikor az egyik felén lépegetett, a másik felkunko11rodott, s azt a csőrével nyomkodta. Aztán leszállt róla, s valahova elnézett.

– No, ez megvolna – mondtam.

Akkor egy mozdulat, s a gally megint a csőrében volt. Tartotta nyújtott nyakkal. Egy fejbillentés, s a gally kiesett a csőréből, le a fészek mellett, végigsúrolta a nádtetőt, és lehullott az udvarunkra.

– Ezt kidobta – súgta Mihály –, nem kellett neki.

– Dehogynem! – A hím kitárta a szárnyát, s lesiklott a fészekből. Le az udvarunkba.

Hátrahőköltünk.

A hatalmas, kitárt szárny ott csapott egyet az ajtónk előtt, szinte súrolta az üveget. Aztán a gólya már odalent állt az udvar földjén. Nem, nem a túlsó oldalon, ahova az az ágféle leesett, hanem kicsit féloldalt az ajtó előtt, tőlünk alig egy méternyire. Mintha csak be akarna jönni látogatóba.

Nekünk Mihállyal elállt a lélegzetünk.

A gólya fél szemmel felpillantott ránk, mintha csak tudná, hogy ott vagyunk, aztán a maga kényes-kényelmes mozdulatával most lépett egyet felénk. Megint egyet, s a csőrét előrenyújtotta, le a fal tövéhez.

Mondtam már, hogy ha jól megnézi az ember, minden egy kicsit más. Kivált közelről. Nos, ez a gólya így kartávolságnyiról, fekete-fehér frakkjában 12nem volt olyan ragyogó, olyan vasárnapias, mint odafönt a fészekben. A sárga pikkelyes csüdjén, a körmei szélén itt-ott sárnyomok voltak. A begyén a fehér pihetollak meg csapzottan kifordultak. De így közelről maga a madár volt valahogy hihetetlen. Egy őskorból itt maradt, egy ki nem halt madáróriás. S most itt áll szemtől szemben.

Még az is jól látszott, ahogy a lélegzete lebegtette a pihéket a csőr-tövi orrlikain.

A gólya most hirtelen felemelt valamit, az ajtókeret miatt nem is láttam, hogy mit, s mikor már feltűnt a magasra emelt csőrében, akkor sem ismertem fel rögtön, olyan esetlenül lógatta.

De hisz ez a papucs, édesanyám papucsa! Mit akar vele?

Nem tudom, mennyi idő alatt gondol meg valamit egy gólya. De az biztos, ez hosszan gondolkozott. Állt peckesen, s a papucs meg leesni készen a csőrében.

Aztán valóban leesett.

– No, ennek sem lesz soha papucsa – így Mihály.

De egy fehér-villanású, hersegő szárnycsapás közvetlenül az orrunk előtt, hogy mind a ketten összerezzentünk tőle, s már nyújtott nyakkal vitte is a levegőben.

– A mindenit, hiszen az édesanyámé! – Magam 13sem értem, de csak most jutott eszembe, hogy nem kellett volna hagynom. Megtaszítottam Mihályt, hogy kirohanjak.

– Hagyd, már úgyis elvitte – kapott el Mihály.

A gólya a fészek peremén magasra tartotta a zsákmányt, majd lenyúlt – s volt-nincs, a papucs eltűnt.

Én akkor ijedtem meg igazán. Most mi lesz? Mit mondjak? Édesanyám el sem hiszi, ha elébe állok: „Elvitte a fél papucsát a gólya.” S ha elhiszi, akkor mit felelek arra: „Ha láttad, miért nem zavartad el?”

Nem is olyan egyszerű az az igazmondás!

Mihály persze csak annyit látott ebből, hogy leszegett fejel, elkedvetlenedve nyomkodom az orromat.

Egyszerre oldalba bökött:

– No, nézd már!

Ott volt a gólya megint. Jött a másik papucsért, a tolvaj!

Nem, azt már nem! – gondoltam. – Elhessentem.

De Mihály megfogott. Fél papucs úgysem papucs már. S ezen valóban volt mit megfontolni.

Igaz, most a gólyán lett volna a sor, hogy elmélkedjék rajtam: „Nem tudom, mennyi ideig gondol 1415meg valamit egy gyerekember.” De ő egy csöppet sem elmélkedett, hanem huss! – elkapta a papucsot, mintha béka helyett mindig is ilyesmit fogdosott volna, s vitte. Mire magunkhoz tértünk, már el is tüntette a fészekben.

Így hát az a biztos, hogy amint mondtam, ez a papucsos gólyafészek.

De hát mit mondjak én az édesanyámnak?

Arra riadtam, hogy Mihály öklével döfködi a mellem, s az arca ragyog.

– Te, te, ez nem igaz! Ilyent nem látott még senki a falunkban! Titok! A kettőnk titka. Mert ha mondjuk, el sem hiszik ám! – S előre-hátra táncolt, mintha ringben volna.

Én is beugrottam az állásba.

– Úgyis elfecseged! – Egy pillanatig szabályosan küzdöttünk nagy örömünkben.

Odafent a fészekben a gólya hátravetette fejét, egészen a szárnya összecsukott végéig, hogy majd beletört a hosszú nyaka, s már hallottuk is, ahogy harsogva, csettegve kelepel.

– A tolvaj! – így én.

– Boldog a papuccsal! – így Mihály.

És amennyire értem a nyelvüket, csakugyan boldog volt, mert ezt a diadalmas kelepelést jó ideig abba sem hagyta.

Én azonban korántsem voltam olyan boldog. Tudom, ostobaság, de nem nézhettem fel többé a gólyák fészkére, hogy a papucs eszembe ne jutott volna. Hogy rám ne szólt volna a gallyak mélyéről: „Nicsak, itt vagyok!” Mintha én követtem volna el valami rosszat, nem a gólya.

Ami az embernek nem esik jól, azt igyekszik elfelejteni. No de a gólyafészket a papuccsal nem felejthettem, az ott volt mindig a szemem előtt. Nemsokára három félcsupasz fióka is üldögélt benne, s mint a filmet a moziban, muszáj volt nézni őket.

Hát én néztem is eleget, mert nincs arra szó, mit műveltek azok a fiókák, mennyit bozsogtak, csettegtek, lármáztak, követelőztek. Akkora falánk ehetnémséget, mint az övék, még sohasem láttam. Három ilyen feneketlen bendő, gondoltam, tönkreenne egy milliomost is.

Mihállyal még nevet is adtunk nekik. Zuárd, Bálint, Balambér – így hívtuk őket. Kissé bugyuta nevek, de úgyse nagyon tudtuk megkülönböztetni őket. Mihály legalábbis mindig összekeverte, hogy melyik a Zuárd, melyik a Bálint, pedig a neveket ő adta, 17mert övé volt az ötlet. Tetszett neki a név, hogy Papucsos Zuárd. Hát legyen Zuárd a legnagyobb, gondoltam, az úgyis olyan tekintélyes név. Bár jobban illett volna az öreg hímre. De nem akartam Mihállyal vitatkozni; úgyis mindig azt kereste, hogy min veszekedhet. Pedig én voltam erősebb.

A gólyakölykök pedig fene gyorsan nőttek, és hol ez volt a nagyobb, hol az. Találgathattuk, hogy melyik ült ki a fészek szélére, Bálint vagy Zuárd. Mert Balambért, a harmadikat, azt megismertük, annak valamivel sötétebb volt a csőre. Arról még az édesanyám is tudott, mert a gólyafiak etetését lesve, be-beszaladtam olykor a házba a hírrel:

– Édesanyám, az a sötét csőrű kis szemtelen már megint ügyesebb volt a többinél.

– Tudom, a Balambér – szólt vissza ilyenkor –, a te Balambérod.

Mert az volt a kedvencem.

Már túl voltunk a nyár derekán, amikor beállt a nagy kánikula. Szúrt a nap, vibrált a dombok fölött a forró levegő, és még éjszaka is fojtó meleg volt. Aztán az egyik délben megjött a zivatar.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én ugyan félek egy kicsit, de azért szeretem a zivatart. Valami történik ilyenkor, isten tudja, hogy mi, de mégis érezni. Szeretem a fénycsík hirtelen lobbanását, a Balaton ezüstös villanását, a földön felporzó súlyos vízcseppeket, a sercegésüket a régi nádtetőn.

A házunk tornácán, vagy ha nagyokat dördül, a konyhaajtóban szoktam meghúzódni, és úgy nézem, nézem.

Ha lecsap a villám, bele a habzó, szélkergette hullámokba, akkor azt gondolom magamban: ni, az „Isten kardja”!

Ez szamárság, tudom, de olvastam egy mondát Attiláról, a hun királyról, aki szegről-végről tán elődünk is volt nekünk, magyaroknak, s aki „Isten kardjával” fél Európát meghódította. Nos, nem tehetek róla, én azóta már csak így hívom a vízbe csapó meredek villámot.

Az a zivatar, mondom, délben jött, emlékszem, mert a szomszédos kastélyban, ahol a festőművészek nyaralnak, éppen kongattak ebédre. Hirtelen sötét lett, olyan sötét, hogy édesanyám a konyhában fel is gyújtotta a villanyt. Égett is egy darabig az az egy szál körte, azután kialudt.

Édesanyám kijött a tornácra, és megbámulta a fényes nappal besötétedett eget.

– A fene egye meg – bosszankodott a körte miatt –, ez is mindig akkor alszik el, amikor kellene.

De azért nem vette fel a dolgot. Nálunk ugyanis esténként gyakran kialszik a villany, és azután órákig sötét van. Kialszik a libák miatt.

Ugyanis a libák nálunk repülnek. Nem tudom, más vidéken hogy van ez, még senki idegen nem hitte el nekem, hogy a szelíd libák is repülnek, de én minden reggel és este látom a saját két szememmel.

A mi falunk, mint ahogy már mondtam is, dombon épült, és a libák napközben is a vízparton legelnek. Oda-vissza azt a jó fél kilométer utat óriás gágogással végigrepülik. Igen ám, de az útjukat keresztezi a villanyhuzal. És éppen ezért alszik ki alkonyat idején annyiszor a lámpa.

Mert hát a liba mégsem fecske. Ha szemberepül az emberrel a gágogó csapat, jobb egy kicsit félrehúzódni vagy leguggolni, másként kész a légi szerencsétlenség, az összeütközés egy öt-hat kilós eleven repülőgéppel. De a villanyvezeték nem méltányolja a mi libáinkat, nem húzódik el, inkább leszakad.

A tanács a sok áramszünet miatt kidoboltatta, hogy a libák szárnyát le kell vágni – de a mi falunk liba-párti, sajnálják megcsonkítani szegényeket.

Inkább időnként nincs villany. Ez az ára. Édesanyám hát nem is bosszankodott igazán. De ebben az alkonyatszerű sötétségben lett ám egyszerre fényesség! S utána nyomban dördült akkorát az ég, hogy rázkódtak az üvegek. Én magam is ugrottam egyet.

– Csak nem félsz? – így édesapám.

De már akkor kopogtak az első cseppek. Itt volt a zivatar.

Édesanyám kint maradt a tornácon, megfogta a kezem, és úgy nézte. Érdemes volt nézni, mert zivatar volt a javából. Ahogy mondják, mintha dézsából öntötték volna, ömlött a víz, s a tavon körben csapkodtak, egyenest bele a vízbe, azok az „Isten kardja”-villámok. És a szüntelen morgás, csattogás, dörgés szinte betömte a fület.

– Veszett idő! – kiáltotta édesanyám, és húzott befelé. Nekem is már nagyon mehetnékem volt, de szégyelltem, hogy félek.

Egy kicsit azért visszatartottam.

– Nézd szegényeket! – mutattam a fészekre.

Az eső sűrű függönye mögött, a fel-felvillanó éles fényben fel-fellobbant a sötét felleg-háttérből a gólyák vakító fehérsége. Mind az öt (a két öreg és a három anyányi fiatal) a fészek peremén gubbasztott; lehorgadt csőrükről, szárnyuk szegélyéről, mint a zuhany alatt, csurgott patakban a víz.

Akkor egy villanás, de olyan… s ránk szakadt a tűz. A fülszaggató csattanásban valami a falnak lökött.

Édesanyám még a földön magához kapott s tapogatott.

– Jézus, Jézusom…

Belecsimpaszkodtam a nyakába, ráborultam, s úgy jajgattam. De akkor ő már emelt is fel, talpra, s nézett megint kifelé.

– Gyere, gyere! – vonszoltam, húztam a házba. Ugrottam, futottam volna vele.

Kénköves, furcsa szag volt, s a két öreg gólya éppen átszállt az udvarunk fölött.

– A csűr – mormogta, dadogta édesanyám –, jesszusom, ég a csűr! – S aztán nagyot kiáltott bele az esőbe, s engem lökött befelé.

A csűr túlsó vége, ott, ahol az öreg nádtetőbe a villám beleütött, most lomhán füstölgött. Az üveg mögül, ahol még egyre reszketve álltam, jól láttam mindent. Nem, nem volt valami nagy füst. Ősszel, amikor égetik a gazt, az sokkal nagyobb füstöt csinál, meg le is verte a zuhogó zápor. De füst volt.

Édesanyám kiugrott az esőbe, s odaszaladt. De már jöttek mások is. Férfiak, ki ingujjban, ki hajadonfőtt, az öregasszonyok fejükre borított felső23szoknyában, mert az öregasszonyok még több szoknyát hordanak.

– Tűz van! Tűz van! Kigyulladt a tető! – kiabálták.

Egy sereg ember futott össze a tornácunkon. S mind csuromvíz, attól az egy iramodástól, mert közben zuhogott, zuhogott.

– Eloltja az eső!

– A nádat soha! Belül végigég!

– A tűzoltókat! – Négyen-öten már rohantak is, mert a falunak van tűzoltókocsija.

Fehéren esett. Nem tudom, ismeritek-e ezt: a levegőben látni lehetett a lezúduló vizet, és amikor felfénylett a villám, körös-körül mintha tejes derengés zárná le a szemhatárt.

A kigyulladt csűr túlsó végében a gólyák már újra együtt ültek a fészkükben. Hosszan néztem őket a konyha biztonságából, s csak akkor jutott eszembe, hogy az ő házuk ég.

De már jött is a tűzoltókocsi. Feldübörgött a kövesúton, s be az udvarunkba. A szőke-sörényű, csapzott lovak majd nekivitték a rúdját a kerítésfalnak. Aztán curukkoltatták őket, vissza a tornácnak, s a 24szomszédságból összefutott férfiak már dobták le róla a szívó-nyomó szivattyút meg a harmonikás, hurkaforma csöveket.

– Hol a benzin? – Az egyik férfi, aki eddig a motort babrálta, fölegyenesedett, s még a kalapját is feltolta izzadó homlokáról. – Az istenfáját – kiáltotta –, hol a benzin?!

De benzin, az nem volt. A férfi elfordult a motortól.

– Szaladjatok a kastélyhoz benzinért!

Ketten elugrottak érte. A többiek meg álltak, és bámulták a füstölgő tetőt. A zivatar közben valamelyest megcsendesedett. Nem, a felhők azért még nem ritkultak meg, az ég is fel-felmordult, de a villanásokra tompábban, távolabbról jöttek a dördülések. A bugyborékoló zuhogás is csillapodott. Átható, sűrű eső volt, de nem az a fehéres.

Valaki a tetőre mutatott. A füst mögül előtört a láng. Gyenge, erőtlen sárga fénnyel kúszott ki a napvilágra, a gőzben, füstben alig-alig látszott. De láng volt mégiscsak!

Egy fiú loholt be az udvarra a benzineskannával. A nyomában jött Sándor, a kastély sofőrje; ő szokta megreparálni a faluban az elakadt motorokat.

Odaugrottak a szivattyúhoz, locsolták bele a benzint, egy-két rántás, káromkodás, s már pöfögött is 25a nyavalyás alkotmány, hogy rázta az egész tornácot. Sándor vigyorgott:

– No, ez megvolna!

Csakhogy most már víz kellett volna, sok-sok víz. Állt ugyan egy rozzant hordónk az ereszcsatorna alatt, s most tele is volt, de azt egy fél perc alatt kiszippantja. Kint a kövesúton ott állt az artézi kút csapja, de arra rákapcsolni nem lehet – vékonyak a csövei. Hol van ciszterna? Lent a kertészetben. De addig ugyan el nem ér ez a húsz-huszonkét hurkadarab.

A motor pöfögött, a férfiak káromkodva tanakodtak. Az az előbbi bátortalan láng közben egész szépen megbátorodott, ki-kidugta áttetsző nyelvét a tetőszélen.

Igaz, messze volt az a gólyáktól.

A hím gólya azért bakkant egyet, s fölszállt, át a szomszéd tetőre. Ott megült, s nézett-nézett a fészkére.

Két legény tolatott be az udvarunkra jókora létrákkal. Nekitámasztották az égő tető szélének, s fölmásztak. Egy sereg asszony jött velük, csörgették a kannákat.

Egy pillanat alatt összeállt a lánc az artézi csaptól a létráig. Szálltak a vedrek. Dőlt a víz a lángnyelvekre.

No, most már – gondoltam magamban – csak megfogják a tüzet, s a szegény gólyák fészke se fog odaégni!

S joggal gondoltam, hiszen ott sürgött-forgott a fél falu, sőt még a kastélyból is – pedig ebédidő volt – kijöttek a művészek, ha nem is segíteni, de legalább nézni. Ráadásul az eső is megsűrűsödött hirtelen, s úgy folyt végig az embereken, hogy rájuk feszült az ázott ruha, s egyre a szemüket törülték.

A tető, igaz, csak füstölt. Mérgesen, fojtón. Sőt egyre több helyen füstölt.

– Fenét se ér ez! – mutatott Sándor a vedrekkel bajmolódókra. – Kihívom a tapolcai tűzoltókat, azok a motoros kocsival két perc alatt eloltják. – S futott telefonálni.

Kiszaladtam az udvarunkból, ki a kövesútra. Elöl, a csűr bejáratánál, már kezdték a népek kidobálni a sok benti holmit, hogy ha leszakad a tető, legalább az ne égjen meg. Boronák, ekék, üres és félig telt zsákok halomban áztak az útszélen.

Édesanyám ott állt a vízadogató láncban. Lassan jöttek a vedrek, mert nem bírt többet az az egy szem csap. Meglátott, és rám kiáltott:

– Nem mész be rögtön, meg ne lássalak!

Megijedtem, mert nem szokott ő hozzám ilyen haragosan szólni. Beszaladtam, s a tornácunkról bámészkodtam aztán. Az udvarunkon takaró nélkül álltak a lovak, hátukon, széles farukon szétspricceltek a nagy esőcseppek, verte a zápor a szivattyút is, senki sem törődött vele.

Már az anyagólya is a szomszéd háztetőn ült, a fiókák pedig topogva, nyugtalanul a fészek peremén. Egy hang hallatszott, furcsa, eddig sosem hal28lott madárhang, s erre a gólyafiókák szárnyukat tárták, de nem, mégsem repültek fel. Csak vertek velük egyet-egyet, s aztán megint elültek. Nem tudnak azok még repülni.

Az egyik vízöntő legény letámolygott a létráról, s úgy köhögött, fulladt, hogy lekucorodott nyomban az eresz alá, a vizes tornácszélre.

Túl a létrákon – már csaknem a tető közepénél –, ahol eddig semmi sem volt, egyszerre előbújt a láng. Előbújt s eltűnt. Azt hittem, hogy csak én vettem észre, de hárman-négyen is mutogatni kezdtek rá, s a mozdulatukban, a riadásukban volt valami, ami megrémített. Mi lesz a gólyáimmal?

– Le kéne hozni őket – bökött feléjük a tornácszélről a vízöntő.

– És aztán ki eteti őket, ki?

Odakint felbúgott egy motor.

– A tűzoltók! Itt vannak hát!

De nem a tűzoltók voltak, hanem csak Sándor a kocsival. Éppen csak kikiabált belőle, hogy megy a tűzoltókért, mert a telefon elromlott.

A láng a tetőközépnél most előbújt újra. Nem volt ugyan fáklyaszerűen nagy láng – hogy is lehetett volna a zivatarban? –, és a színének sem volt ereje. Olyan volt, mint az a másik az imént a tetőszélen, ott, ahol most már horpad, esik össze a nád.

Nem bírtak az emberek a tűzzel.

Pedig a zivatar mindent megtett magáért. (Mi volna itt, ha nem zuhogna?) A magja éppen most volt a fejünk felett, s azok az „Isten kardja”-villámok már nem is a tó vizébe csaptak le, hanem egyenesen a legelőre vagy fölénk a hegyoldalba, éles, fülszaggató dörrenésekkel. Mintha minden villám ide készült volna, rá, a mi tetőnkre. Kénköves, büdös volt a levegő. S a tornácunkon ott állt a motor – csupa vas.

Fénycsík s csattanás, fénycsík s csattanás – villogott s táncolt velem a világ. Reszkettem, mintha engem ráznának a dördülések.

Behúzódtam a konyhába, lekuporodtam a zsámolyomra. Onnan is láttam, hogy odafönt a fiatal gólyák már nem is próbálgatják a szárnyukat. Azok már ott fulladnak meg a fészekben.

Azt hiszem, erre kezdtem sírni.

De ekkor a férfiak vasvillával estek neki a tetőnek. Vágták bele a villát kétfelől is a nádba; és bontották szét. Magasra emelték s bele, aztán feszítették. A tető nehezen; de engedett. S azok már négyen is dolgoztak.

Két tenyerem a fülemre szorítottam, s olyan kicsire összekucorodtam, ahogyan csak tudtam: Most csap ide, most csap ide – zakatolt a fejemben, de a pillantásom nem mertem levenni azokról a villámvonzó vasakról.

Úgy ültem fölfelé meredve.

Lent a földön villant előttem valami, valami fehér, s aztán nekem szaladt, hogy majd leestem a zsámolyról.

Az ajtónk előtt kiáltoztak.

Ösztönösen elkaptam a támadót, de mint egy kalapács, rávert a kezemre, s ugrott is tovább, de elesett.

A gólya volt. Az egyik fiatal gólya.

Utánakaptam.

– Fogd meg! Vigyázz, te! Ne félj! – tódultak be vagy négyen is.

Csőrét, szárnyát szorítva emeltem fel a vergődő madarat.

A gólya, Istenem, a gólya! S akkor megismertem: az a kis szemtelen sötét csőrű. A Balambér.

– Leröpült szegény – mondta valaki. – Pedig már nem kellett volna. Úgysem égnek oda.

A gólyának nagy ereje volt, feszítette a karomat, hogy szorítanom kellett. Akkor ért oda édesanyám.

– A szemed – kiáltotta –, vigyázz a szemedre! – S ő is lefogta a csőrét.

– Majd a legények visszateszik – mondta az egyik asszony.

Édesanyám, mint aki egyszerre észrevett valamit, odahajolt a verdeső madárhoz.

– Ezt, szegényt, már hiába tennék vissza. Eltörött a lába.

Most láttam csak, a karom alatt milyen esetten lóg az egyik lába. Azért bukott hát fel.

Én csak álltam, szorítottam a madarat, féltem megmozdulni. Körül az emberek tanácstalanul néztek.

– Ha nem ugrik le, most semmi baja – mondta Zsiga bácsi, a szomszéd suszter –, hiszen miattuk bontották szét a tetőt.

S csakugyan odakint a legények már a csupasz gerendákat locsolták, hogy a fészek alatti nádra át ne terjedjen a tűz.

– Neki is az a legjobb, ha valaki kitekeri a nyakát – így Zsiga bácsi.

– Azt nem hagyom! – kiáltottam rá, hogy magam is meglepődtem a saját hangomon.

– De hát nem szorongathatod örökké!

– Beteszem a ládába. Beteszem az üres kacsaólba. – S még jobban szorítottam a gólyát.

– Úgyis elpusztul.

– Dehogy pusztul, elviszem az orvoshoz. Igenis elviszem. Az majd csinál vele valamit. – Nem, nem tudtam még, hogy mit csinálok, de éreztem, dehogyis hagyom az én gólyámat. – Az ember se pusztul el, ha a lába eltörik.

– Hát… – vakarta a fejét az öreg. – Tőlem aztán…

Édesanyám csak most szólt bele:

– Mindenesetre tedd le, tedd be, nem bánom, a kacsaólba. Majd édesapád megmondja, mi legyen.

De nem oda tettem. Volt az udvarunkon egy nagy lécláda, azt becipeltem a konyhába, a szájára fordítottam, s a gólyát beleeresztettem. Szegény megállt benne egy lábon, a másikat úgy lógatta, hogy rossz volt nézni, s gubbasztott. Kínáltam vízzel, étellel – nem kellett neki.

Már az úton az orvosi rendelő felé kezdtem magam szégyellni. Túl sokan is megbámultak, ahogy mentem a gólyámmal, a korombeli gyerekek meg hozzám csatlakoztak, egész had. Pedig addig nem volt semmi baj. Édesapámnak megmondtam, a gólyát 34pedig elviszem a doktor bácsihoz, és meggyógyíttatom, elvégre tagjai vagyunk az SZTK-nak.

Azt felelte:

– Te tudod, csináld.

Hát a hónom alá fogtam Balambért, szatyorba nem mertem betenni a törött lába miatt, s vittem, azaz vittük Mihállyal, mert ő is jött. Az udvarunkon még óvatosan fel is mutattuk a gólyáknak, hadd lássák, hogy él. De azok fenn üldögéltek a szomszéd tetőn – a fiatalok persze a fészekben –, s nem mutatták, hogy észrevették volna.

Szóval mondom, vagy tizenketten is voltunk, mire a rendelőig elértünk, s útközben mindegyik a gólya körül táncolt, ugrált, ordítozott; volt, aki suttyomban a farkát is meghúzta. Hiába kiáltottam rájuk: „Menjetek, hagyjatok békén!” – dehogy hagytak.

Ebből lett a baj.

Mert nálunk az orvosi rendelő várószobája télen egy kis zug, nyáron pedig két vörösre mázolt pad a szabad ég alatt, a ház udvarában. A rendelő ablaka éppen oda nyílik. S amíg mi az egyik pad körül ricsajoztunk, kétszer is kijött a nővér, hogy menjünk innen, mi a fenének zsinatolunk itt, éppen az ablak alatt.

Legalábbis ilyesfélét mondott, nem éppen barátságosan.

De a gyerekek ráfelelték, méghozzá kórusban és vihorászva, hogy beteget hoztunk. Eszünk ágában sem volt odébbállni. Sőt, mert a nővér nem vette észre a gólyámat, ettől csak megnőtt a kedvük.

Mihály taszigálni kezdte őket, mert ő kicsi volt, s ezért túlságosan is harcias, s ebből mindjárt lett egy kis bunyó.

Akkor aztán kipattant újra az ajtó, s ott állt benne a nővér, de már elég pirosan.

– Jöjjön a beteg!

Becsúsztam az ajtón. Ő leült, pillantásra se méltatva, s nyújtotta a kezét nagy mérgesen az igazolványomért.

Be is írt szépen mindent, amit kellett, mert a rendelés nálunk már így kezdődik. Aztán még egyre a rubrikák között kalandozva, kérdezte:

– Panasza?

– Eltörött a lába – így én.

– Szóval lábtörés. – De akkor már felnézett, s egy pillanatra még a szája is tátva maradt. – Hát… hát ez hallatlan – sipította –, hogy ezek mit mernek! Kinek tört el a lába? Neked?

– Dehogyis – s amennyire lehetett, igyekeztem összehúzódni –, a gólyámnak, tessék már nézni. Szegény gólyámnak.

No, én már szerénykedhettem, bűvölhettem.

– Doktor úr – sivította valahonnan a mennyezet magasából –, doktor úr, ide nézzen, miféle népek ezek, legközelebb a tetves tyúkjaikat is idehordják.

Akkor már láttam, hogy a doktor nézegeti a gólyát, s azért előreléptem, s nyújtottam feléje.

– Doktor úr, kérem – hadartam –, kiesett a fészekből, eltörte a lábát, és Zsiga bácsi azt mondta, hogy ki kell tekerni a nyakát, nem maradhat így, tessék már valamit csinálni vele.

– Hm – nézett rám a doktor a szemüvegén keresztül.

– Megbolondultál? – így a nővér. – Gólya az SZTK-ban? Ki hallott már olyat! Van nekünk elég betegünk.

– De én tag vagyok – böktem az igazolványomra. Rögtön láttam azonban, hogy ez valahogy nem jó érv. – Legalább elsősegélyben tessék részesíteni.

A doktor szeme körül megvibráltak az apró ráncok, olyasféleképpen, mintha rám akart volna kacsintani.

– Mit írt be eddig? – fordult a nővérhez.

– A gyerek nevét – felelte igen begyesen. – Húzzam ki?

– Nem – rázta meg a fejét az orvos. – De vezesse oda, hogy a „gólyája”, és az SZTK-igényjogosultság 37rovatába írja be, hogy „családtag”. Így talán rendben lesz, ugye, Mancika?

– Ahogy parancsolja – így Mancika, sértetten és megvetőleg.

– No, mutasd. De fogd jól, a csőrét is.

A doktor elé léptem, s ő könnyű kézzel éppen csak megfogta a gólya lábát. Már többször megfigyeltem, ha doktor nyúl az emberhez, akkor a kezében valahogy minden átalakul. Egyszerre előtűnik, amit az ember észre sem vesz másként, a test szerkezete. Egyszer, emlékszem, az édesanyám szemét vizsgálta, s az ujja alatt felfedeztem rögtön a könnycsatornát, a szemgolyót, a pupillát, úgy, ahogy az iskolában tanultuk – pedig az nekem nem egy szem, hanem az édesanyám hol vidám, hol haragos vagy szomorú szeme volt. Így most is, ahogy három ujjal fogta a gólya lábát, egyszerre világos lett az egész: látszott a narancssárga pikkelyes csüd, alatta a véraláfutás, a vékony inak kötegei s közöttük a mozgó, kettétört csont.

A gólya feszítette a karom, próbált szabadulni.

– Hát éppen begipszelhetem, de le fogja verni. 38Gólyát még nem gyógyítottam… De volt egy kopasz kis tengelicém, azt egészen szépen helyrehoztam vitaminokkal.

A gólya valahogy kiszabadította az egyik szárnyát, és csapott vele egyet.

Az asztalról lerepültek a papírok. A nővér szedegetni kezdte, de szúrt a pillantása.

– Á, túl fiatal, túl ideges – mondta a doktor –, nem fogja eltűrni a gipszet. Csak megkínozzuk vele. Jobb bele se fogni.

– De akkor mi legyen? Tessék mondani, mi?

– Hát… van az úgy, hogy nem tudunk segíteni… – és valahogy elnézett, mint aki másra gondol.

Én álltam, s nem szóltam. Gondoltam, ha innen kimegyek, vége a gólyámnak. Az állatorvoshoz hogy is vihetném el? Rendelése sincs a faluban, úgy kell kihívatni.

A nővér már nyitotta is az ajtót:

– A következő beteget kérem.

Egy bácsi jött be, kicsit sántikálva.

– Á, Piros bácsi – így az orvos –, dagad-e még a lába?

– Tetszik tudni, doktor úr, még azért… – S húzta fel a nadrágját, hogy mutassa.

Én álltam, meglazítva tartottam Balambért, a doktor a bácsi bokáját nézte.

Most mi lesz?

Akkor a gólya előrenyújtotta a nyakát, s már a csőrében is volt a doktor egyik csipesze.

– Hohó, kiskomám – kapott utána a doktor –, az nekem is kell! – S megfogta a csipesz végét.

De a madár nem engedett nyomban. Kicsit küzdeni kellett azért a csipeszért.

– Milyen erős! – mondta aztán a doktor. – Kár… – S a bácsihoz fordulva: – Ezt, kérem, még borogatni kell! – Írni kezdett valami receptet. – No, jól van!

Azt hittem, hogy ez nekem szól, és mehetek is Isten nevében. De a receptet a bácsi kezébe nyomta.

– Mancika, nézze meg, sokan vannak-e még – 40s hogy a nővér tagadólag intett: – Hívja fel a kórházban a feleségemet.

Rendezgetni kezdte az asztalát, azt hittem, máris készülődik haza. Nem akar segíteni.

De küldeni nem küldött.

Amikor bejött a vonal, azt mondja:

– Édesem, nem zavarlak? Van nektek abból a gipszezett fásliból, amit most gipsz helyett alkalmaznak?… Nem, nem kell sok… Hogy micsoda? Lábtörés… Mondtam, hogy nem kell sok. Csak egy kis darab… Hogy miért nem vitetem kórházba? Nem veszik fel… Hiába van ágy, le sem tudják fektetni… Nem, nem felnőtt… Nem gyerek… Az ördög vigyen el, hogy mindent kifirtatsz! Egy gólya! – Elnevette magát, úgy nevetett rajtakapottan, mint akármelyik pajtásom.

Egy negyedóra múlva ott volt a doktornő is. Kocsival jött a közeli városból. Becsapta a kocsiajtót, futott befele.

– Hol az a gólya? Hol a gólya? – kiáltotta az ajtóban. – Feri, hogy neked milyen eseteid vannak! Szervusz, édesem, jó napot, Mancika. Á, szóval ez 41az! Egy szépen fejlett kölyökgólya. – Odahajolt hozzá. – Aha, a lába – s mondott rá valamit, amit nem értettem. – No, szegény. – Már-már megsimította a fejét, mint egy gyereknek.

Most belenézett az arcomba.

– Téged hogy hívnak?

Megmondtam.

– Szóval te főzted meg Ferit? – S megkaptam a gólyának szánt simogatást. – Aztán hogy történt? Remélem, nem szedtétek ki a fészekből.

– Dehogy, kiugrott, mert égett a tető.

– Arról hallottam. – S már a férjéhez: – Mit akarsz csinálni?

– Befáslizom.

– Röntgen nélkül?

A doktor legyintett:

– Marhaság! Tapintani lehet a csontvégeket.

– Falusi kuruzslás! És ha elmozdul?

– Klári, megverlek!

Összenevettek.

Nagyon kedves doktornő volt, meg kell adni. A férjét is mintha csak kicserélték volna, amióta belépett.

– Nem fogja tűrni a fáslizást. Neki is fáj! – így a doktornő. – Mancika, adjon csak egy kis novokaint a legkisebb tűvel.

S amikor már kezében volt a fecskendő:

– Fogd jól, itt a combtövén is. – Felfújta a gólya fehér pihéit, egy csepp alkoholt is odacseppentett, s már szúrta is bele az oltást. – Gólyát még nem injekcióztam. Remélem, elért az idegig.

A madár összerándult a szúrásra, de nem tudott mozdulni.

– No, csak ülj vele egy kicsit.

Tanácskozni kezdtek, hogy hogyan csinálják. Nem is látszott a dolog egyszerűnek. Én hallgattam, s szorítottam a madarat. Az, mintha érezné, hogy mi készül, milyen újabb kínzatás, nyugtalanul tekingetett jobbra-balra, s meg-megpróbált szabadulni. A tenyerem alatt éreztem, milyen gyorsan ver a szíve.

Hát furcsa egy operáció volt, vagy hogy is nevezzem. Most már értem, miért szeretnek annyira altatni ilyenkor az orvosok. Mert az ember ugyan rábízza magát az orvosra, s mégis izeg-mozog, de hát a madár, hajaj, az honnan tudja, hogy mi mire jó? Én tartottam Balambért, vagy jobban mondva nekem kellett volna tartanom, mégpedig olyasféleképpen, hogy az ép lába éppen az asztal lapjára ér43jen, s csőrével meg a szárnyával pedig mozdulni se tudjon. Fogtatok-e már meg két ujjal a háta közepén egy szarvasbogarat? Még annak is olyan ereje van, hogy a lábaival letolja az ember ujját, és kiszabadul. Hát még milyen erős egy fejlett gólya szárnya! Szorítani, amúgy istenigazából, meg nem lehet.

Némi tusakodás után én ugyan leállítottam Balambért az asztalra, úgy, ahogyan a doktor kívánta. Akkor ő bemártotta a gipszes fáslit az odakészített vizesedénybe, majd nyúlt a madár lába után. Igen ám, de erre az fel akarta húzni maga alá.

– Klári – mondta az orvos kicsit türelmetlenül –, fogd a két combját.

A doktornő már akkor magától is húzkodni kezdte lefelé a gólya combjait, hogy úgy álljon természetes tartásban. Csakhogy erre a madár olyan feszítésbe, kapálódzásba kezdett, úgy bizsgett, rángott minden egyes izma, hogy a tenyeremből az egyik szárnyát csak ki tudta rántani.

Végigvágott a szárny az asztalon, bele a vizesedénybe, vert benne néhányat, felcsapott a víz, fröccsent mindhármunk arcába, s már meg is indult egy patakocska végig az asztalon, le a földre a felborult edényből.

– A mindenit! – így a doktor, s bal köpenyujjával törölgette az arcát, míg fáslis jobbjával ijedten ka44pott a felborult edényhez. – A mindenségit neki! – S míg a doktorné meg én a madárral bajlódtunk, oldalt nézett további segítség után.

Szólni azonban nem szólt, mert Mancika ott ült a másik íróasztal szélén, és cigarettázott, s félrefordulva tette, hogy se lát, se hall. A szája szöglete azért csöppet elhúzódott, s a kárörvendő belső röhögésnek ettől az apró jelétől a doktor arca egyszerre vérbe borult.

– Csináld már! Most éppen jól áll! – türelmetlenkedett a doktornő. De ahogy az orvos tekergetni 45kezdte a fáslit, Balambér megint megfeszítette magát, s míg a fásli körbe-körbe fordult, meg-megrándult a lába.

– Elmozdulnak a csontvégek – így a doktornő.

– A fene egye ezt a fáslit, már kemény! – így a doktor.

– Hagyd, majd én!

– Csak tartsd, ne szólj bele!

– De ha látom, hogy rossz – toppantott a doktornő.

– Te Klári! – A doktor felnézett, s elszürkült a szeme.

Az asszony elnevette magát.

– Ferikém, az ég szerelmére, mit dühöngsz, dobd el azt a vacak fáslit, hadd próbálkozzam én egy másikkal. Ez úgyis az én szakmám, tudod. – Előrehajolt, a két keze foglalt volt, így hát a hajával simította meg a doktor homlokát.

Az orvos odavillantotta a szemét Mancika hátára, s aztán bólintott:

– No, jó. – S tekerte le a fáslit.

Most, hogy az orvosnő lazított a fogásán, Balambér megint csak veckelődni kezdett. Megijedtem, hogy végül csapkodni fog.

– Doktor úr, kérem – vetettem közbe magam –, itt van kint a barátom, ő foghatná a lábát.

– Helyes. Mancika, kérem – emelt a hangján az orvos –, hívja be azt a kisfiút.

– Melyiket? Mert itt több is álldogál.

– Mihályt.

S hogy Mihály benn volt, már csakugyan elegen voltunk szegény gólyámhoz. Ő fogta a csőrét és az ép combját. A töröttet a doktor tartotta.

Hát az orvosnő csakugyan értette a dolgát. Járt az ujja, mint a motolla, puhán és biztosan. Az új fásli egy perc alatt fent volt a madár csüdjén. Akkor még két ujjal eligazgatta a törésnél, s azt mondta:

– Most három percet várni kell, míg megköt a gipsz, s akkor kész. – Rápillantott az órájára.

Az iskolában csöngetés előtt sem hosszabb az a három perc, mint itt volt. Csak álltunk mozdulatlanul, ez volt a legkínosabb az egészben. Szegény Balambér se mozdult, nem is igen tudott volna, meg úgy látszik, bele is fáradt a viaskodásba.

A doktornő rágyújtott egy cigarettára, s nagyot fújt.

– Így van ez – évődött vele a férje, míg egyre a gólya combját szorongatta –, a doktor urak egykettőre végeznek, a személyzet meg tovább dolgozik!

– Nesze – dugott egy cigarettát a szájába, s meggyújtotta –, ne sírj! – Aztán a körme hegyével megpöckölte a fáslit. – No, ez készen van.

– Üljetek csak le oda félre – rendelkezett velünk –, s állítsátok le az ép lábára. Hadd pihenjen kicsit.

Balambér a markolászások után bizony csapzott volt. Tolla felborzolódott, evezőtollai itt-ott kifordultak. A nyakát nyújtotta ki először, a hosszú gólyanyakát, mintha el se hinné, hogy már nem szorítjuk le a csőrét, s nézett megint fél szemmel, ahogy szokta. Aztán megrázta magát, ördög tudja, hogy csinálta, mintha egyszerre rázná helyre az összes tollát. No, most – gondoltam –, most ugrik el, s aztán kergethetjük Mancika mulatságára. Elébe tartottam a kezem, hogy elkapom. De nem akart menekülni, a törött lábával bajlódott. Egy darabig lógatta a másik mellett, s aztán gólya módra fel akarta húzni, hogy csak a behajlított lábfeje látszódjék ki a puha tollából. Fölhúzta, újra leengedte.

– Nehéz neki a gipsz – így az orvos. – Fel kellene kötni, nem tud mit csinálni a lábával.

– Örüljünk, hogy tudja hajlítani egyáltalában. Mert az is lehetne, hogy bokában, vagy hogy a csudába hívják ezt a madaraknál, merev. De te mindig is, túlságosan is gyámolítod a madarakat. – Elne48vette magát. – Tudom, még fűteni is akartad télen a madáretetődet.

– Kérlek, Klári – vágott bele kicsit sértetten az orvos –, azért ne gúnyolódj! Gyerek voltam, városi gyerek.

– Feri, no – nyúlt a férfi keze után. Aztán egyszerre csak összenevettek.

– De a lábát azért csakugyan fel kell kötni. Csak hogyan? Mert le fogja ráncigálni. – Az orvosnő odahajolt a gólyámhoz. – Mutasd csak! – S próbálta vízszintesbe hozni a test alatt a törött lábat. Mi ketten Mihállyal egy kicsit megfogtuk Balambért, hogy el ne ugorjon.

– Adhatnánk neki valami enyhe nyugtatót – így az orvos.

A doktornő erre megint felkuncogott.

– Mire gondolsz?

– Napi egy-két sevenaletta.

– Jó. Az egy csecsemőnek se sok. Ez meg nagyobb is, mint egy csecsemő. – Nyúlt a géz után, s a szárnyak alatt átbújtatva, már tekerte is. – No, így!

Hát meg kell adni, furcsán festett a gólyám fáslival, gézbe pólyálva, akár egy valódi operált.

Közben az orvos gyógyszert dobott egy kicsike vízbe, s lötyögtette, hogy feloldódjék.

– Mit evett ma? – kérdezte.

– Egy kis főtt krumplit nyomtam belé.

– Hm. Darált hússal vagy májjal kellene etetni. Nem eszik ez még magától. Nézd csak, így. – Szétfeszítette a csőrét, s belelöttyintette az orvosságot a gólya torkába. Az prüszkölt egyet, s megrázta a csőrét, hogy spriccelt a víz, de végül is feltartott nyakkal lenyelte a maradékot.

– Hát, kiskomám – nyomott egy kis üveget a kezembe az orvos –, ebből reggel és este beadsz neki így feloldva egy-egy szemet. Ha nagyon nyugtalan, még egyet. Nem baj, ha egész nap alszik. Enni, azt adj neki rendesen. Ha jobban lesz, majd kér annyit, hogy győzzed. Egy hét múlva elhozd, addigra lehet, hogy össze is forr a csontja. Ha baj van, ha letépi a kötést, elhozod előbb. – Megsimította a fejem. – Aztán vigyázz rá, ha már így megdolgoztattad vele az SZTK-t.

– Köszönjük szépen, doktor úr – így én.

– Köszönjük – így Mihály. S fogtuk a gólyát.

– Várj csak, hadd látom, hogy viszitek – így a doktornő. – A lábát nehogy megnyomjátok. No, jól van.

Nagy kezicsókolommal köszöntünk, mindenkinek külön-külön, még a nővérnek is. De Mancika nem köszönt vissza.

Odahaza kihurcoltuk Mihállyal a lécládát a konyhából, s ráállítottuk a szájára az udvar szegletében. Még gallyakat is tettem bele, hogy ha akar, hát azon álldogáljon, meg friss szénát is – ez Mihály gondolata volt –, hogy belekucorodhasson, ha pihenni akar. Hiszen nem állhat örökké azon az egy szem lábán. De hiába, a madár csak nem fekszik le. Azzal betessékeltük Balambért.

Hát nagyon rozoga állapotban volt szegény. A tolla, mintha felfújták volna, olyan lazán lógott rajta, a fejszeforma nagy fejét meg alig bírta tartani: hosszú csőrét a földig lógatta. Néztük-néztük Mihállyal, de bizony nem tudtunk rajta segíteni.

– Mégiscsak ennie kéne – így Mihály –, mikor evett utoljára?

Mondtam, hogy a krumplit nem számítva, úgy tegnap délben, mert addig etették az öreg gólyák.

– Hm – tűnődött Mihály –, akkor hát fogjunk neki békát.

De nekem sehogyan sem akaródzott békát fogni, mert azt tudtam, hogy én fel nem trancsírozom, s Mihályból sem néztem ki valami nagy mészárosi vérszomjúságot. Bementünk inkább a konyhánkba, volt ott nekem a stelázsin egy malac alakú spórkas51szám, a háta közepén egy vágott lyuk, ott kellett a pénzdarabokat beleejtegetni. A hátára fordítva rázogatni kezdtük hát a csörgő malacot, hogy némi pénzt kiejtegessen magából, s mikor vagy négy forint ötvenet kiügyeskedtünk belőle, szaladtunk húsért.

Persze falun nálunk az nem úgy van, mint a városban, hogy az ember csak úgy ni, odaáll a pult elé, s azt mondja: „Itt a pénz, tessék májat adni.”

– Máj az nincsen – vágta rá egyből a mészáros.

– Mikor lesz?

– Majd a jövő héten!

– De bácsi kérem, a gólyámnak kell!

– Hogy adjak, ha nincs – dörrent ránk a mészáros –, mondd meg az édesanyádnak… – De egyszerre csak megállt, s félbeszakította magát: – Mit mondtál, hogy minek kell?

– A gólyámnak, a Balambérnak!

– Aha, a Kondoréknak. Hát hozzátok szállt be az a gólya? No, várj csak. Majd összekaparok neki valamit. – S míg a húsok között tett-vett: – Aztán mi van vele?

– Most hoztuk vissza az SZTK-ból.

– Aha.

– Begipszelte a lábát a doktor, mert eltört.

– Azt tudom. Pénzed van?

– Van.

– Nesze. – Egy darabka májat tett elém, papirosban. – Holnap gyere el délben, akkor hozza a kocsi a friss árut. De pontosan, mert szétkapkodják. Én meg nem gondolhatok mindenre.

– Köszönöm szépen. – S nyújtottam a pénzt.

– Ezért most nem kell fizetni. Majd megnézem egyszer én is a gólyádat!

Rohantunk vissza Mihállyal. Az ám, de a máj egyben volt, meg kellett volna daráltatni. Vigyük vissza? Azt mégsem lehet. Előrángattam hát édesanyám húsdarálóját; igaz, szét volt ugyan szedve, de valahogyan összeraktuk, s aztán fölsrófoltuk az asztal sarkára, ahogy szokták, s gyerünk, bele a májat.

Forgattam, forgattam, de csak valami undorító lé jött ki belőle.

– Majd én – így Mihály. De ő se járt jobb eredménnyel.

– Te, a kés fordítva van.

Szétszedtük, s összeraktuk újra. Akkor már vitte. Csakhogy alaposan összemaszatoltuk addigra a konyhaasztalt. Balambér úgy álldogált a ládában, ahogy hagytuk. A csőrét ugyan nem lógatta már, ha54nem bedugta a szárnya alá, s úgy aludt. Csak a vége sárgállott egy csöppet az evezőtollak között.

Mihály fölemelte a ládát, erre felébredt. Kínáltam a májjal, dugtam az „orra alá”, de rá se tátogott, mint odafönt a fészekben minden jó falatra. Csak amikor a torkába dugdostam, akkor nyelte el nagy keservesen. A torkossága, az bizony odalett.

Jöttek a pajtásaim gólyanézőbe, egész zarándoklat. Mihályra bíztam őket, s addig én bementem rendet csinálni, ne találja édesanyám a holmiját piszkosan. Elmosni a húsdarálót, az bizony elég utálatos volt: dörzsöltem újságpapírral, piszkáltam a lyukait gyufaszállal, míg úgy-ahogy tiszta lett. Mire elkészültem, már alkonyodott is. A gyerekek ott zsinatoltak az udvaron a láda körül, odabent Balambér megint csak lógatta a csőrét. A szomszéd fiú, a Gara Pista egy hosszú fűszállal piszkálgatta.

– Hagyjátok békén! – szóltam rájuk. – Hagyjátok aludni!

– De nagyra vagy vele! – így Pista. – Reggelre úgyis megdöglik. Most legalább él még.

– Nem mész onnan! – S futottam feléje. Láttam, hogy Mihály megértett, mert csendesen mögéje kuporodott. Pista kihúzta magát. – Akarsz valamit?! Akarsz?! – De hogy odaértem, mégiscsak hátralé55pett, azaz hátrabukfencezett Mihályon. A többiek nevettek. Pista felugrott.

– No, megállj! – kiáltotta. – Úgyis megdöglik, úgyis megdöglik! – S elszaladt.

„Ébren forgolódott egész éjszaka” – ilyesfélét én eddig csak a könyvekben olvastam. Azt hittem, afféle költői túlzás az, hogy valaki ne aludjon éjszaka, és csak az írók találják ki. Édesapa mondta ugyan néha, hogy: „Rossz éjszakám volt”, s ilyenkor rendszerint úgy folytatta: „A fene egye meg Sárait, a főkönyvelőt, az mindenbe belebeszél. No de megmondom én neki…” S jobb volt nem szólnom hozzá. De most nekem volt „rossz éjszakám”, s rólam írhatta volna valamelyik író, hogy „ébren forgolódott”. Ha nem is egész éjszaka, mert az azért mégiscsak költői túlzás volna, de ha el is aludtam, egyre-másra felriadtam. Hiába feküdtem az ágyamban odabent a hálószobában, mindig csak kifelé figyeltem, s az eszem Balambéron járt. Mi lehet vele? Mi történik az udvarunkon? Milyen mozgalmas is egy „csendes” éjszaka! Valahogy él minden – tőlünk függetlenül. Még magában a házban is, erről meg amarról is 56hallatszik apró neszezés, aztán egyszerre csak pattan valami, mintha csak az előbbi neszezés következménye volna. És odakint! A tücskök örökös hangfüggönyéről nem is beszélek, de mögötte mennyi surranás, csapódás, pattanás, ismeretlen hang. S mindehhez a kutyaugatás távolodó és közeledő hullámai. Elkezdik a faluvégen, jön, felerősödik, átcsap rajtunk, s elül, hogy valahol megint újra kezdődjék. Most valami végigfut az udvarunkon.

Aha, a Fickó, a mi kutyánk. S már fel is hangzik hosszú, elnyújtott ugatása.

Mi lehet Balambérral? Vagy háromszor is felültem az ágyamban, hogy kilopódzkodom és megnézem. De visszatartott valami – visszatartott a saját álmom. Álmomban ugyanis reggel volt, és én ott álltam a lécláda előtt. Balambér a hátán feküdt, s a két sárga lába az égnek meredt, éppen úgy, mint a döglött kiscsibéknek. Furcsa, a két lába meredt az égnek, mintha az egyik nem is lett volna felkötve. S ettől a képtől úgy riadoztam, hogy inkább benn maradtam a meleg ágyban, s vártam, hogy jöjjön valami más álom. De nem jött más, csak mindig ugyanez.

S hajnalban, amikor kiszaladtam az udvarra, először nem is akartam a ládára nézni, hogy ne is lássam, amit látok. S amikor már ott álltam a láda fölött, akkor is úgy kellett ráparancsolnom a szememre. 57Balambér pedig úgy állt, ahogy este, s a gézpólyát feszegette a csőrével. Elfüttyentettem magam, s benyújtottam feléje a mutatóujjam.

– Szervusz, Balambér! Szervusz!

Tette, mintha észre sem venne, legföljebb kicsit hátrébb húzódott.

– Éhes vagy-e? Hm? – S futottam le a pincébe a máj maradékáért. Lenyelni ugyan lenyelte kegyesen, de a csőrét nekem kellett kifeszegetnem hozzá. Aztán fogtam az orvosságot, és megitattam.

Más nem is történt a délelőtt. Egy darabig ott tibláboltam az udvarunkon, de Balambérral nem volt mit kezdeni. Balambér unalmas volt. Többnyire aludt, vagy álmosan lógatta a csőrét. Néha-néha rendezgette a tollait. Ez volt minden.

Amikor Mihály értem jött, el is mentünk labdázni az iskola előtti rétre. A macskáktól ugyan féltettem egy kicsit, de azt gondoltam, hogy a láda megvédi, aztán meg elég nagy madár. S elvégre nem strázsálhatom örökké.

Negyed egyet ütött a toronyóra, amikor észbe kaptam. Jaj, a máj! No, pucolás a mészároshoz! Az már várt.

– Kiskomám, elkéstél – így fogadott –, én gondoljak mindenre? Nesze.

Fogtam a fél kiló májat, s futás haza. Oda egyenesen a ládához. No, mi van Balambérral?

Meglátott, s rám tátogatta a csőrét. De igen követelőleg.

– Te, ez éhes!

– Bizony az. Méghozzá – így Mihály – tudja már, hogy tőled kap enni.

No, gyerünk azzal a darálóval. Mert a májat megdaráltatni megint csak elfelejtettük.

Alig készültünk el vele, bejött az udvarunkra a tanítóék kislánya, Anna.

– Azt mondják, hogy neked eleven gólyád van – így Anna –, hadd nézzem meg.

Vittem a ládához.

– Jaj, de gyönyörű, de csodálatos – táncolta körül a lány a ládát –, milyen nagy, milyen bufti!

Aprókat sikoltozott, csak néztem. Ni csak, ez a csendes, elhúzódó kislány hogy tud örülni. Úgy éreztem, hogy érzéketlen fatuskó vagyok mellette.

– Hadd fogjam meg, hadd fogjam meg, ne félj, nem szorítom nagyon, csak érezni szeretném itt a tenyeremben. – S a két tenyerét az arca előtt egymáshoz közelítve mutatta, hogy szeretné Balambért megfogni.

Felemeltem a ládát. – De vigyázz ám!

– Gólya, gólya, gólyamadár – térdelt le Anna hozzá, s bűvölve, énekelve nyúlt feléje.

Balambér, hogy a nagy hajú szőke lány arccal ráhajolt, eltátotta a csőrét, de úgy, hogy a torka mélyére leláttunk, és türelmetlenül csettegetett.

– Hiszen éhes ez! – sikoltott Anna. – Miért nem adsz neki enni? – nézett fel rám vádlóan. – Szegény, szegény gólyamadár – fordult vissza Balambérhoz –, éhen pusztul itt, éhen pusztul itt!

Nekem a lábam bizsergett, hogy úgy, ahogy gug60gol, megbillentem, nocsak éppen-éppen, de még idejében észbe kaptam: Annával nem lehet így pajtáskodni. Ő komoly lány, és könnyen megbántódik.

Mihály már hozta is a darált májat. Kivettem egy csipetnyit, és felemeltem. Balambér ugrott egyet, pontosan elébem, s úgy tátogott, szemtelenül, mint odafönt a fészekben. Adtam neki, s ő nyelte, nyelte.

Hóha-hó, megálljunk csak – gondoltam magamban –, hiszen ez feneketlen bendő, már oda a máj fele!

De Anna ott ugrált mellettünk, és kiáltozott, hogy:

– Én is, én is, hadd adjak neki én is!

Hát hagytam, hogy adjon. Nem tudom, mi van ebben a lányban, de minden egyes falásnál annyit beszélt, mókázott Balambérral, úgy gügyögött, csivitelt neki, hogy teljesen megbabonázta. A hosszú nyakát belenyomta a guggoló Anna ölébe, és csettegett, sipákolt szakadatlanul.

– Csuda egy gólyád van! – kiáltott Anna. – Csuda madár! – És nevetett, dorombolt, kacagott, míg Balambér böködte a kezét új falatért, s mi is vele kacagtunk.

A vállára hulló szőke hajából fogott most össze egy tincset, s azt dugdosta Balambér csőre elé.

– Nesze, nesze! – Balambér belekapott. – Hát kéne a hajam? Azt is megeszed, te falánk, te! – És 61jobbra-balra húzkodta Balambér előtt. S hogy ragyogott közben a vágott szeme, a kis kerek pofácskája.

Aztán hirtelen fölállt.

– No, nekem mennem kell. Ha nem bánod, eljövök máskor is.

– Gyere.

– Csaó, Balambér, csaó! – integetett vissza, s már el is tűnt.

– No, csináljunk rendet – így Mihály. Megitattuk Balambért, s rátettük a lécládát. Most már megint csak olyan bánatosan, álmosan álldogált, ahogy szokta. Furcsa – gondoltam magamban –, ha csak mi vagyunk Mihállyal, minden mennyire más. Aztán azt is gondoltam, hogy milyen szép kislány ez az Anna. De eszembe jutott, hogy én ilyesfélét még sohasem gondoltam, csak olvastam a könyvekben. Annyit mondtam hát:

– Kedves kislány.

– Kedves – mondta Mihály kedvetlenül –, csakhogy máj, az alig maradt. Mit adsz neki este?

Hát este még nem volt baj. De reggel! Akkora zenebonára ébredtem, hogy egyből kivetettem magam az ágyból.

Balambér csettegett, tátogott a ládában, s Fickó, a kutyánk, teli torokból ugatta.

– Fickó, nem mész! – kiáltottam rá. – Nem hallgatsz!

No de hát beszélhettem neki. Ahogy Balambér meglátott, ugrándozni kezdett, s a csettegése is türelmetlenebb lett. S csak ez kellett Fickónak.

Fogtam egy göröngyöt, és feléje vágtam.

– Elhallgatsz mindjárt?! – Félreugrott, s most már engem ugatott.

Csak ez hiányzott nekem!

– Gyere ide, Fickó, gyere ide – próbáltam most már szelídíteni. No de Fickó kemény dió volt, azért is ugatott, legföljebb a farkát csóválta hozzá.

Elnevettem magam, mert olyan kis farka volt szegénynek, s olyan aprócska, fura teste. De a hangja, az óriási volt.

A mi falunkban különben ilyenek mind a kutyák. Ha az ember benyit egy idegen portára, félelmes üvöltés fogadja, s már szalad is felé, nem, nem egy behemót véreb, hanem egy ijedős, mitugrász kis kutyuska. Méghozzá miféle kutya, olyan összevissza, hogy kutyaszakértő legyen az, aki rájön, hogy hol szerezte magát. Mert a kutyaősökkel itt bizony nagy bajok vannak.

Azt mondják, hogy lakott valamikor a kastélyban, ott, ahol most festők laknak, egy grófnő, aki az ölebeket szerette. Volt is neki selyempincsije, japán pincsije, drótszőrű foxija, meg mit tudom én, milyen kis kutyája, egy egész falka. Hát egyfelől ez a megboldogult ölbeli társaság volt a mi falusi kutyáink őse. Nos, hát elképzelhetitek!

No de Balambérról beszélek, nem Fickóról. Őt valahogyan lecsendesítettem, de Balambért sehogyan sem.

Véges-végig hangosan követelődzött, míg meg nem főtt a krumpli, amit számára föltettem. Azt aztán magát kéretve és igen elégedetlenül lenyeldeste. Akkor csend lett, s én meg mehettem fürödni.

De igen nyugtalanul fürödtem. Mert rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem megy így tovább. Még két-három nap, és a malacom kiürül. Miből veszem a májat? Mihályra nem számíthattam, nekik sosincs pénzük, nagy baj volt náluk, csak hát nem beszéltünk róla: Mihály apja ivott. Gondoltam, gyűjthetnék Balambérnak az iskolában, de szünet volt, meg szégyelltem is. Otthon, hiába, nem szerettem én pénzt kérni. Édesanyám ugyan adott olykor-olykor, meg vett nekem, ha bevásárolt, csokoládés szeletet, édességet, de rendszeres heti pénzem, mint a nagyobb fiúknak, nem volt.

Aztán tudtam, jön hamarosan az iskola, s akkor annyi kell könyvre, irkára, hogy győzzek kérni, vagy hogy pontosabban fejezzem ki magam: győzzék adni. Akárhogy is van, szörnyen utáltam ezt a szeptemberi kérincsélést.

De hát mit volt mit tenni, este odaálltam édesapám elé.

– Micsoda? Hogy a gólyádnak máj kell?! Fogjál neki békát! – Így egyből le akarta lőni a dolgot.

De én megszoktam, hogy nála mindent kicsit erőltetni kell.

– Nem eszik az még eleven békát, fel kell neki 65darabolni vagy megdarálni, s úgy etetni. A doktor bácsi is megmondta…

Akartam volna tovább magyarázni, de édesanyám, aki nyilván észrevette, hogy a darálójával mahináltam, úgy pattant fel, mintha megcsípték volna.

– Te Gergő, be ne hozz a házba békát, annyit mondok! – s haragosan szólt rá apámra: – Te is miket tanácsolsz neki!

Láttam, hogy mindjárt zűr lesz, s vártam, hogy terítékre kerül a csúzli is, mert arra édesapám adott pénzt, s azóta anyám haragszik, hogy minek a gyereknek csúzli, meg majd fizethetjük a betört ablakokat. Mintha én nem tudnék vele tisztességesen célozni!

De nem lett zűr, mert édesapám – talán éppen a gyülekező viharfelhők miatt – elővett harminc forintot, s a markomba nyomta.

– Nesze! – mondta. – De aztán ne éhezzen nálunk az a gólya!

Negyed- vagy inkább ötödnap éldegélt a lécládában Balambér – már nem is emlékszem pontosan –, amikor ebéd után beállt az udvarunk elé egy autó. 66Nem is annyira Fickó ugatására, hanem a motor hirtelen leállására figyeltem fel. Kiszaladtam. Hát a doktor és a doktornő.

– Mi van a gólyánkkal, öcskös? – így a doktor, és csapja be a kocsi ajtaját. – Megvan?

– Meg, meg. Csak a gézt nem győzöm rá visszakötni, mert letépdesi – így én.

– Mutasd!

Mentünk a ládájához. De mintha a szemem kápráznék: a lécek között két gólya is fehérlett. Két világos gombolyag.

– No, ezt se kötözöd vissza! – nevetett az orvos.

Ott állt Balambér, s a csőrével emelgette a lehámozott gézpólyát. S közben olyan ravaszkásan pillantgatott föl ránk, mintha tudná, hogy túljárt az eszünkön.

– Nicsak, ni, nézd csak! – kiáltott fel az orvos, és guggolt Balambér elé. – Ehhez mit szólsz, Klári?

– Nem igaz – kuporodott le, meresztette a szemét az orvosnő –, lehetetlen!

Nem értettem, hogy mit csodálkoznak annyira. Balambér úgy álldogált, ahogy szokott, fél lábon. Leguggoltam én is, s megnéztem még egyszer. S akkor én sem akartam hinni a szememnek. Mert Balambér fél lábon állt csakugyan, csakhogy a törött fél lábán.

Bámultuk, szó nélkül.

Balambér ez után a páciensi magamutogatás után, hogy mi mindent tud ő már, leengedte nagy kényesen az ép lábát, lépett vele egyet, s akkor odahúzta mellé a másikat, de azért kissé óvatoskodva.

– Mit szólsz hozzá? – nevetett a doktornő. – Jó volna, mi, ha minden betegünknek így forradna?

– Nem lehet még összeforradva! – így az orvos.

– Nono, az állatoknál ilyen fiatal korban roppant gyors a csontsarjadás. Meg fogom röntgenezni.

– Még mit nem!

– Dehogynem! Minek legyen rajta a gipsz, ha már gyógyult?

Balambér, úgy látszik, megérezte, hogy miről van szó, mert csipkedni kezdte a csőrével a fáslit.

– Ha fájna neki, nem birizgálná – mondta az orvos, s intett nekem: – Vedd csak le róla ezt a ládát. De el ne ugorjon.

– Nem ugrik el, de majd etetem közben.

Hoztam egy kis májat, s levettem a ládát. Balambér rögtön elém lépett, s tátogatta a csőrét. Míg etettem, az orvos a csüdjét tapogatta. Majd a lábfeje alá nyúlt, s ráléptette Balambért a keze élére.

– Nézd csak, egészen szépen hajlítja. – Bal kézzel nyomkodta Balambér hártyás ujjait a törött lábán.

Puff! – egy jól hallható koppanás, s a doktor felszisszent:

– A mindenit! Ez nem valami jámbor páciens! – S fújkodta az ujját, ahol a gólya rávert.

A doktornő nevetett:

– Látod, hogy még fáj neki.

– Fáj, fáj. De azért már járkálhatna rajta. Jobb volna, ha nem ládában tartanád.

– Meg is köthetem – így én.

– De csak az ép lábán.

– Hát persze.

A doktorék azzal el is mentek. Meghagyták, járkáljon csak pár napig Balambér, s ha már egyformán használja a két lábát, vigyem be hozzájuk levenni a gipszet. Csakhogy nem is volt olyan egyszerű Balambért szabadon tartani. Mit szól hozzá majd Fickó? És mit a szomszéd macskák? Bár náluk jóval erősebbnek látszik, de mégiscsak egy kölyökgólya.

Mindenesetre elhatároztam, hogy Fickóval összebarátkoztatom. Kötöttem hát egy kétméteres zsineget Balambér ép lábára – nem fogadta ugyan azt se valami sok örömmel, meg vigyáznom is kellett, hogy a zsineg rá ne szoruljon. Szóval elég soká elbajlódtam vele.

Éppen készen lettem, amikor jött Mihály.

– Mi a csuda, most már szabadon van a gólyánk? – mondta Mihály, s igen rosszallólag nézte. Elmondtam neki, hogy mi történt, s azt is, hogy Fickóval közös lakomájuk lesz, barátkozásul.

– No, jó – mondta ő –, csak hagyd, hogy kicsit megszokja a zsinegpórázát.

Félreültünk hát, s hagytuk, hogy Balambér elálldogáljon, elmotozzon kalitka nélkül. Úgy látszott, tetszik neki a dolog. Furcsa volt ugyan, ahogy ott szöszmötölt a fal menti kopott gyepen, lépett egy-70egyet olyan halálos komolyan, mint a gólyák a réten, s közbe-közbe a zsineget ráncigálta a csőrével.

A tyúkok messzire elkerülték, csak a gúnár mert rásziszegni, de akkor Balambér széttárta a szárnyát – hát jókora szárnya volt neki –, s ettől a gúnárnak egyszeriben lelappadt a harciassága.

Balambér azonban egy idő után elunta a zsineg csipkedését, vagy ha oda is kapott hozzá, feje félfordulatával inkább fölfelé figyelt.

– Te, ez a családját nézi – így Mihály. S csakugyan, valahányszor az öreg gólyák jöttek-mentek, Balambér a nyakát nyújtogatta, s a csőrét is magasra kapta, mintha intene nekik. Pedig az öreg gólyák már nem is a fészekre jártak, az már üres volt, már odakint üldögéltek a tető ormán Balambér testvérei. Aztán valami csuda nagy falattal jött az öreg hím – gyíkot vagy kígyót foghatott –, mert jutott belőle mind a kettőnek, s akkor odalent Balambér is megszólalt, s ahogy szokta, felcsettegett.

Vártam, hogy mi lesz. Nem száll-e le vajon Balambérhoz? De oda se neki, az öreg gólya tette, mintha süket volna.

– No, ezek az etetés gondját – mondtam Mihálynak – már ránk ruházták végérvényesen.

– Úgy látszik – így Mihály, s haragosan méregette a rossz szülőket.

Akkor jött Fickó. Kint tekergett addig az utcán, s barátkozott a járókelőkkel, mert egy-két simogatás reményében képes volt pofátlanul bárkinek udvarolni. Meglátta a szabadon szöszmötölő Balambért, hát csaholva neki, egyből, mint a nyíl.

– Fickó, Fickó! – kiáltottunk rá, s felpattantunk, hogy elvágjuk az útját.

– Felrúgom ezt a dögöt, felrúgom!

Egy pillanat alatt történt az egész.

Balambér a sarokba húzódott, s sziszegve várta a támadást. De Mihály szerencsére még az utolsó pillanatban elkapta Fickót a fél lábánál fogva, s visszarántotta épp a gólya orra előtt.

Engem kivert a veríték, hogy mi lehetett volna. Hűha, rosszul kezdődik ez a barátkozás! Pedig valamit csinálnunk kell, másképp Balambér nem maradhat így.

– Ide figyelj, Fickó – kezdtük az oktatást, s nyomkodtuk le a hasára a hörgő állatot –, ide figyelj, te szerencsétlen! Ez a barátod, érted, nem szabad bántanod. Nem szabad!

No de beszélhettünk!

Balambér a sarokból sziszegett, Fickó a kezünk után kapkodva ugatott.

– Nem lesz ez jó – így Mihály –, hozd a májat.

– Jó, de te ültesd le Fickót.

Mihály leszorította valahogy, sőt, hogy biztos legyen a fogása, leült, s a kutyát a combja közé vette.

Hoztam a májat. Balambér egyszeriben hangulatot váltott, előbbre jött, s mutogatta a rózsaszín torkát. Jól van, no, hiszen éppen ezt akartuk mi, s adtam neki egy-két falatot.

Fickó nézte-nézte, s a nyers májtól még a nyála is kicsordult. Vetettem elébe is. Felhabzsolta.

– Látod, Fickó – folytattam a prédikálást –, ez a barátod; ha jó leszel, s nem bántod, kapsz te is mindig egy kis májat.

Csóválta a farkát, mint aki megértett. Dobtam néki még egy falásnyit.

Fog ez menni – gondoltam. – A kutya mégiscsak a legokosabb állat.

Igen ám, de most meg Balambér méltatlankodott, s döfködni kezdett, már-már Fickó orra előtt, hogy neki is, neki is.

Csakhogy én azt gondoltam, hogy Fickó itt a fő, az ő jóindulatát kell megvennem. Adtam hát neki harmadszorra is.

Igen, de Balambér korántsem méltányolta az én 73gondolatomat. Mert amikor a húsdarabot ledobtam, s Fickó mohón feléje erőlködött, Mihály kezével még egyre a nyaka körül, hát puff! – akár egy kalapács, csapott a fejére a csőrével. Kongott a kutya koponyája, akár a száraz tökhéj, fölsivított Fickó, s magát kitépve, iszkolt ki az udvarról keserves sivalkodással.

Én csak néztem Balambért, a felborított Mihályt, teljesen kukán.

Balambér meg, mintha mi sem történt volna, peckesen a májhoz lépett, s próbálta felcsippenteni.

– Te, te – dadogta Mihály elképedten –, ez fenevad!

Belőlem kipukkadt a nevetés. Ledobtam magam Mihályra, s gyúrni kezdtem.

– Fenevad! Fenevad! Ez fenevad! – kukorékoltam a fülébe.

Arra riadtam, hogy Balambér ott áll fölöttünk, s a hajamat húzkodja. Vagy tudom is én, döfköd és csetteg. Mert a máj ugyan ott volt előtte, de felcsípni még nem tudta.

– Folytatni akarja a vacsoráját, a disznó! – így Mihály. – Tessék kiszolgálni!

– Nem disznó, csak gólya!

– De disznó!

– Gólya!

Tovább gyúrtuk egymást, s ettől Balambér visszahúzódott, s csak tisztes távolból méltatlankodott, de azt aztán nagyon.

Barátság ebből ugyan nem lett, csak afféle béke, vagyishogy kénytelen-kelletlen eltűrték egymást Fickóval. Nem nagyon bíztam azonban a békében, s azért többnyire csak akkor hagytam szabadon Balambért, ha odahaza voltam. Éjszakára pedig mindig is rátettem a lécládát.

Csakhogy Balambér elszemtelenedett, vagy a maga csuda-eszével kitalálta, hogy a szabadsága tőlem függ, mert abban a pillanatban, ahogy hazaérkeztem, verdesni kezdett a ládában, míg ki nem eresztettem. Ha kedvem volt hozzá, ha sem, engednem kellett. Azt, hogy újra és újra nekiveti magát a lécnek, töri magát a ládában, végül is nem lehetett hosszan hallgatni. Ő viszont abba nem hagyta. Ha pedig én megmakacsoltam magamat, hogy csak azért se, nem engedek, hát édesanyám vagy édesapám előbb-utóbb úgyis rám szólt:

– Mit hagyod kínlódni a szerencsétlent? Engedd már ki!

S ebben az volt, hogy mit kínozom az állatot. Mármint hogy én mit kínozom Balambért!

Azért hát szereztem egy hosszabb zsinórt, s napközben többnyire szabadon hagytam.

Különben Balambér napról napra erősebb lett. Amikor vittük az orvoshoz az SZTK-ba a gipszet leszedni, s ketten vittük, mert annyira berzenkedett, Mihály is észrevette.

– Te, ezt kiadósan felhizlaltad! – mondta. – Ni, mekkora izmai nőttek!

S csakugyan. Bele is izzadtunk Mihállyal, míg lefogtuk, hogy az orvos nyugodtan dolgozhasson rajta. Igaz, csodaügyesen levagdosta a lábáról a gipszfáslit, egykettőre végighasította s pattantotta le. Csak néztem, már amennyire Balambér megfeszített csőrét és szárnyát tartva nézni tudtam.

Kicsit halványabb volt a bőre a gipsz helyén, s a csont benne dudorosabb.

– Gyönyörűen gyógyult – így a doktor –, most már akár el is engedheted.

Úgy néztem rá, mint a bolondra. Hogy én Balambért elengedjem? Nem ettem meszet! Szólni azért nem szóltam, mert Mihály megtanított rá, hogy néha jobb a felnőttekkel nem vitatkozni. Mondják, amit akarnak, s én teszem, amit akarok. A doktor azonban megérezte, hogy mit gondo76lok, mert egy pillanatra eltűnődött, s aztán azt mondta:

– Különben amíg nem táplálkozik maga, s nem tud repülni, úgyis hiába. – Lenézett az asztalára, s már másra figyelt. – No, jól van.

Nagyon sietett. S mi elpucoltunk haza.

Most, hogy Balambér már egészséges volt, jöttem csak rá, milyen nagy dolog, hogy van nekem egy gólyám. Annyian jöttek gólyanézőbe, hogy még! A pajtásaim egytől egyig akarták etetni, hoztak ezt-azt, ételmaradékot, darált húst is, csak hogy ők dughassák a torkába. Még Gara Pista is betolatott hozzánk, mintha a múltkor mi sem történt volna, hozott egy levelibékát, de az elugrott Balambér orra elől. Balambér különben nem volt már az a magatehetetlen kölyökgólya. Ha éhes volt, nem várta meg, amíg az ételt a csőrébe tesszük, hanem felcsipegette igen szorgosan. Persze úgy gondolkozott magában, ha etetjük, még jobb. De egyszer meglestem, ahogy egy betévedt szöcskéért végigvadászta a fél udvart. A szárnyát is egyre többet nyitogatta, bár a kötél ahhoz még rövid volt, röpülni nem röpülhetett. De az egyfészekalji gólyák, vagyis a testvérei, azok már röpültek, s csak reggel és este tértek vissza a fészer tetejére.

Anna ötlete volt, hogy tanítsuk meg Balambért is repülni. Bár ne tettük volna, talán minden másként történik. Vagy az is lehet: így jó minden, ahogy történt.

De Anna bizonygatja, hogy elég erős már, csak hát sosem próbálta.

– No, jó – mondtam, mert Anna kérésének nehéz lett volna ellenállni, meg engem is izgatott a dolog –, adok neki hosszabb zsineget.

S adtam. De hogy a lány mit akar, nem sejtettem.

– Hozz májat is!

Hoztam a krumplis májból, krumplival kevertem ugyanis, másképp nem győztem volna.

A lány magasra tartott Balambér csőre fölé egy falatot. Balambér felugrott érte, ugrott egyet-kettőt, de Anna a kezét mindig magasabbra kapta.

– Nézd a lustát, no, nézd! – S nevettünk.

De Balambér mégsem volt olyan rest, pár szárnycsapással feljutott Anna keze magosába, s aztán letottyant.

– Már repül! Nicsak, ni! – kiáltott fel Anna. De Balambér nagy hirtelen újra nekiveselkedett, s egyszerre csak kikötött a lány kinyújtott karján, s ott aztán olyan erélyesen csípte ki az ételt a markából, 78hogy a lány felszisszent. – Jaj, Balambér, fáj! Fáj! – kiáltotta. De a gólyát nem zavarta a kiáltás, befalta, ami volt, s igen elégedetten nézett.

Én ott táncoltam körülöttük, s torkomszakadtából kiáltoztam:

– Balambér repül! Balambér repül!

Anna kicsit lejjebb eresztette a karját, a madár közben a válla felé oldalozott, de kicsi volt neki a válla, meg Anna viháncolt, sikongatott is, hogy: – Jaj, de erősen fog, ha tudnád, milyen erősen fog! – úgyhogy Balambér megint csapott kettőt a szárnyával, s most már a lány feje tetejére akart telepedni.

Fogtam egy darab húst, s kínálva felmutattam Balambérnak, s erre egyszeriben átszállt hozzám, az én karomra.

– Te, mint a ventilátor, akkora szelet csap – ragyogott Anna, s a haját igazgatta, mert teljesen összekócolódott.

Hát Balambér csakugyan erősen fogta az embert, meg nyújtott karral nehéz is volt tartani fenemód, de azért tartottam hősiesen, míg Anna etette.

De jó is volt tartani! Csakhogy Balambér, ahogy jóllakott, egyszerre nagyot lendült, s már fenn is volt az ereszünkön. Ott aztán hátravetette a fejét, és ki is bukott a torkán valami diadalmas hang, olyasféle, mint az öreg hangja a papucslopás után. Kelepelt a maga kölyök módján, először életében.

Nem is jött le többet az ereszünkről, csak ha éhes volt. Akkor rászállt a ládájára, és ott kopogtatott, s ha nem jöttünk elő, a konyhaajtót is megzörgette. De ha Anna hívta, vagy én hívtam, leszállt kegyesen a karunkra, vagy ha nem vigyáztunk, a fejünkre is. Különösen a lány haját szerette. Máskülönben, mondom, fenn ült éjszakára is, s néha megpróbált repülni, s szállt körbe-körbe, mint egy helikopter, amíg le nem húzta a zsinór.

Az emberek megálltak az utcán, s úgy mutogatták:

– A Kondorék szelíd gólyája.

Zsiga bácsi, a szomszéd suszter, az, aki ki akarta tekerni a nyakát, egyszer megfogott, s azt mondta:

– Miért nem vágod le a szárnyát, még elszáll!

– Ott a zsinór – így én.

– Majd elcsípi s elszáll. Jobb a szárnyát megmetszeni.

Otthagytam az öreget, mert örültem, hogy Balambér az enyém, s mégis repül, és csaknem úgy él, mintha szabad volna. Ha a társai elszálltak fölötte, vagy leültek szemközt a fészer ormára, olykor át is szólt hozzájuk. Igaz, sosem hallottam, hogy feleltek volna neki. S ezért haragudtam is, hogy miért nem szólnak hozzá a saját vérei, miért nem törődnek vele.

Pedig nem így volt. Gondoltak rá, törődtek vele, de úgy, ahogyan sose képzeltem volna.

Egy nap rá kellett jönnöm.

Kora hajnalban ébredtem aznap, nagyon kora hajnalban, valami riadt sipákolásra. Édesapa és anya még aludt, s csend volt odakint. Már éppen el akartam aludni újra, de akkor megszólalt megint a sipákoló hang s utána valami tompa zuhogás. S akkor eszembe jutott, hogy így hajnal felé már más81kor is hallottam ezt a hangot, s ha túl korán kilopakodtam, Balambért a lécládán találtam.

Most megint mennyi szárnysurrogás. Miért repdes annyit Balambér?

Ilyen korán nálunk még nem volt szabad mozogni, mert hát baj volt abból, ha édesapát felvertük.

De éreztem, hogy valami történik odakint, s kiosontam a konyhába. Az ajtó zárva volt, féltem a zár pattanásától, s csak az üvegen át néztem ki.

Nem volt semmi baj. Látszatra legalábbis nem volt. Balambér ott ült a lécládán, úgy, ahogy szokott. De nem, mégsem úgy. Az álom bódulata egyszerre kiszállt a fejemből, s most láttam. A csőre nyitva volt, a két szárnyát kissé leeresztette. A tolla meg mintha meg volna tépve. És miért tekinget egyre fölfelé?

Nem értettem, hiába. Hiszen a gólyának nincs nálunk ellensége, nincs ragadozó, amely meg merné támadni. Legalábbis így tudtam… De Balambér mégis fölfelé tekingetett, védekezésre készen.

Sas vagy bagoly? Vajon mi lehet? Visszalopakodtam a csúzlimért, aztán kinéztem újra, s próbáltam a kulcsot csendben fordítani. Az üvegen át ráláttam a fészer tetejére, ott volt persze a gólyafészek, s a gólyák is. Megdörzsöltem a szemem, mert nem négy gólya ült odafönt, hanem nyolc vagy kilenc is. Nem, 82ez lehetetlen! A szemük láttára támadja meg Balambért valami ragadozó?

És Fickó persze sehol.

S akkor súlyos, nagy árnyékok vágtak át előttem, mintha a mi tetőnkről csaptak volna le, rá Balambérra.

Megint az a sipákolás és a zuhogás, ahogy a csőrük Balambéron csattogott. S a szárnyak surrogása, mert a levegőből ütötték.

Villogtak, vertek, gomolyogtak a fehér-fekete evezőtollak.

Kirántottam az ajtót, s a csúzlival közéjük. S már ott is álltam Balambér mellett új kővel.

Soha ennyi gólyát!

A házunk tetejét is ellepték, komoran, fenyegetőn ültek odafönn, mint a szobrok a templomoromzaton. S ahogy megláttak, egyszerre felrepültek, mint egy robbanás szilánkjai.

Találomra utánuk lőttem a csúzlimat, utánuk vágtam a gumiját, kiáltoztam, s az öklömet ráztam feléjük.

Nagyon meg voltam keveredve, nagyon.

Balambér tépett volt, a tolla csomókban a földön. A feje véres. A szárnyát pedig még egyre lógatta. Próbáltam megsimítani, de ütött. Leültem hát elébe, és azt mondtam:

– Édes egy Balambérom, ne félj. Megvédlek. Nincs semmi baj. Megvédlek. Ugye, nincs semmi baj? Itt a csúzlim.

S mert tennem kellett valamit, valamivel vigasztalnom kellett, amit megért, adtam neki enni.

Evett, de csak sokára. És bajnak nagy baj volt.

Aztán csak ültem Balambér mellett, gondolkoztam és dideregtem. Hideg reggel volt, őszelői reggel.

Meg akarták ölni. Meg. Nem csak tépni, kergetni. Azért gyűltek egybe, azért jöttek kora hajnalban, amikor még alszik a falu. De miért, miért? Még a tigris sem eszi meg a saját kölykét, még a hiéna sem. A legvérengzőbb ragadozók sem. De a gólya békát eszik, bogarat, kígyót. Szelíd madár, és mégis. Forogtak bennem a gondolatok, forgott velem a világ, mint a szélkerék. Nem értettem, nem értettem.

Egyet tudtam csak: Balambért megvédem! Kicsúzlizom mind a gólyát a fészertetőről, a faluból, az egész határból, kicsúzlizom őket, nem leszek rest! Az egy Balambérért pusztuljon mind! Pusztuljanak a vadak, a gyilkosok, az egy szelídért! Majd segíte8485nek a pajtásaim. És őrködni fogok. Mindennap hajnalban felkelek. Itt leszek, őrzöm.

De meddig? Kezdődik az iskolaév – még néhány nap. S ha megkezdődött, akkor mi lesz? Félnap itthon sem leszek. De hiszen – jutott egyszerre az eszembe –, ha itt az ősz, a gólyák is elmennek. Elmennek, s akkor nincs semmi baj. Balambér úgy élhet újra, mint eddig. Elszáll délnek az ellenséges gólyák csapata, még néhány nap talán, s túl leszünk a veszedelmen.

Megkönnyebbültem.

S ahogy így már-már vigasztalódva üldögéltem Balambér mellett, felötlött bennem egy mondat abból a madárkönyvből, amit ki-kivittem magammal az erdőbe. Hányszor olvastam, de sohasem figyeltem föl rá, s most egyszerre mégis úgy állt előttem, mint a kinyilatkoztatás. Ősszel a gólyák a költözésük előtt – így valahogy szólt az a mondat – elpusztítják a gyenge gólyakölyköket, azokat, amelyek nem tudnák elviselni a hosszú vándorutat. Elpusztítják, maguk.

Egyszerre mindent megértettem. A méltatlankodás, a harag és a bosszúvágy kiszállt belőlem, s feltámadt helyébe a szégyen. Igen, szégyenkeztem a vad gólyák előtt.

Mert végül is nekik van igazuk: nyakunkon az 86ősz, és el kell dönteni, hogy mi legyen Balambérral. És ők döntöttek: elpusztítják, mert szerintük úgyis elpusztul; lábán ott a zsinór, nem tud elszállni délnek. De én nem döntöttem, hiszen még jóformán nyár van, és olyan jó játszani vele. Olyan jó, hogy a karomra száll, hogy a hajamba túr, olyan jó, hogy van nekem egy szelíd gólyám. Nekem jó, de Balambérnak jó-e?

Hallottam valahol, éppen a rádió mondta be akkor, hogy késő ősszel összeszedik az elmaradt, legyengült gólyákat, és repülőgéppel viszik őket délre. De Balambér, ha nem megy együtt a többiekkel, ha most nem gyakorlatozik velük együtt, nem mehet másképp. Rajta nem segíthet már a gép. Ha megtartom, itt kell legyen télen is. Bent a konyhában, mert az ólban megfagy. S hogy fér meg vele édesanyám télen a konyhában? Szabadon nem lehet, csak a ládában. A ládában, véges-végig egy hosszú télen át.

Igaz, akkor az enyém marad.

Egészen átfáztam, amíg idáig jutottam. S ha az ember fázik, akkor szomorú. Nem repül többé a karomra, nem csetteg rám az ereszünkről, nem kap többé Anna haja után. De hát hogy engedjem el, hiszen sírok, ha csak rágondolok? És sírtam is egy sort.

Aztán megtöröltem a szememet, és azt mondtam:

– Szervusz, Balambér. Elengedlek. Ha befogadnak, ha nem bántanak. Élj velük. Menj el velük. Most már csak rajtatok múlik, gólyákon. Én megteszem a magamét.

Édesanyám hangja riasztott fel:

– Megőrült ez a gyerek, megfázik… Nem jössz be rögtön! Az ördög vigye a gólyádat! Idd ki gyorsan a forró kávét!

Balambér felszökött az ereszre. Megkezdődött a reggeli élet.

De más élet kezdődött, mint eddig. Nekem legalábbis más. Az, ami eddig volt, elmúlt. Balambér, ha az enyém is volt még, már nem volt az enyém. Ma még megetethetem, hozzáérhetek, de pár nap, és talán nem látom soha többé. Ha ránéztem vagy rágondoltam, elszorult a torkom. Szólni azért nem szóltam róla senkinek. Nem is tudom megmondani, hogy miért, de szégyelltem volna beszélni, magyarázkodni.

Így aztán, amikor Mihály megjött, csak annyit mondtam:

– Megyünk ki a rétre, hadd bogarásszon, békásszon Balambér.

– Mit ki nem találsz! – mondta Mihály, s láttam, bosszantja, hogy nem neki jutott eszébe. Azt hitte, ez megint egy új játék. Pedig nem az volt: föl akartam készíteni Balambért a szabad életre.

Persze játéknak sem volt rossz. Szereztem egy hosszú, vagy százméteres spárgát, s arra kötöttem Balambért. Lépegethetett a sásos fűben – legföljebb hátra-hátrapislantott, ha a spárga elakadt –, s ha akart, még repülhetett is. No, nem szállt nagyokat, mert ahhoz már odahaza hozzászokott, hogy a zsinór végül visszahúzza. De egyszer mégis, amikor néhány gólya a rét közepére ereszkedett, elindult feléjük. Megijedtem, mert mint a kő, zuhant le végül, és verdesett a feszes spárgavégen. Ez csak egyszer volt, igaz, én azért megértettem jól.

De Mihály észre sem vette a bajomat.

– Ni, hogy menne a többihez – mondta. – A hálátlan!

Nem feleltem, szerettem volna, ha Mihály magától rájön, hogy mit akarok. Ha beszéd nélkül azt gondolja majd, amit én.

Szép délelőtt volt. Egy kis buckán hasaltunk a rét szélén, egy tölgyfa árnyékában. A felhőtlen ég magosában úgy tüzelt a nap, hogy még behunyt szemmel is éreztük. Ha felnéztünk, remegett a fény a Balaton tükrén, csillogott a nád haragoszöld hajtá89sain, a szomszédos kukoricás millió nyugtalan karján, a hajló, rezgő tölgyfaleveleken. Még az éretlen makk-kopáncsok is fénylettek. Balambér buzgón vadászgatott, végiglépegetett a bokrosan növő sás között – ősszel-tavasszal feljön idáig a víz, azért buckás-lápos a rét –, s le-lecsapott az elugró bogarakra. Amikor hazaindultunk, feszült a begye, úgy teleszedte.

Csak repülni, vajon tud-e eléggé repülni?

Útközben lefékezett mellettünk egy autó. Éppen félrehúzódtunk az árokszélre, hogy a porból mennél kevesebbet nyeljünk. De ahogy megállt a kocsi, be90nyelte azt is a saját felhője. A doktor fintorogva szállt ki. S megvárta, amíg a szél kicsit arrébb viszi a port.

– Kiskomám, mutasd csak a gólyánkat!

Balambér a vállamon ült. A feje magasabban volt a doktor fejénél.

– Hűha, de szépen kifejlődött! És a lába? Katonadolog! – nevetett ránk. – A gólyakisasszonyok majd csodálkoznak, hogy miért ez a dudor – bökött a csüdjén a csontforradásra.

Balambér egyet mozdult, s rácsípett az aranygyűrűjére.

– Hohó, te betyár! Kellett a csipeszem, kellene a gyűrűm is? Mi vagy te, szarka? – S fenyegette a mutatóujjával.

Aztán egyszerre rám nézett, de már elkomolyodva.

– Mit csinálsz?

– Legeltetem.

– Aha. De hogy vele mit csinálsz?

Megértettem, hogy mi jár a fejében.

– Semmit.

– Merthogy ez jövőre már fészekrakó… – Megállt, mint aki még mondani akar valamit. De aztán levette rólam a tekintetét, s legyintett. – Vagyis hogy fészekrakó volna… No, szervusztok, fiúk! – S beszállt a kocsiba.

Alighogy indított, Mihály megbökött:

– Mit beszél annyit? Irigyli tőlünk…

Nem néztem Mihályra, elfordultam, hogy ő se lásson.

Végül mégsem hallgathattam tovább. Két nappal az iskolakezdés előtt szóltam Mihálynak:

– Holnap elengedjük Balambért.

Ott volt Anna is, ő is hallotta. Kint voltunk megint a réten. Én egy gólyát rajzoltam krétával a tölgyfára, s azt csúzliztam éppen, hogy gyakoroljam magam. Néhányszor el is hibáztam, még húsz lépésről is, olyan nehezen született meg bennem a mondat.

Mihály éppen gyors vesszősuhintásokkal kaszálgatta a perjefű magasra nőtt kalászait, kezében egyszerre megállt a bot.

– Micsoda?

– Elengedjük.

A bot nagyot ütött a földre.

– Megőrültél?! – Aztán már ott állt előttem Mihály. – Add nekem! Add nekem inkább!

– Nem!

– Miért nem? Ha neked már nem kell; majd én 92vigyázok rá. – Mihály egészen belepirosodott. – Azt hiszed, csak neked lehet gólyád?

– Nem, dehogy. De mi lesz vele?

– Majd én fogok neki békát, ne félj. – Mihály szeme egyszerre megkeményedett. – Én nem kényeskedem, mint te! Fogok neki kígyót, egeret, a Horváth fiúk, a Balázs meg a Dezső, hoznak kishalat, azok nagy horgászok! Jó dolga lesz nálam.

Ráztam a fejem, s próbáltam megértetni, hogy miért nem. Mihály süketen hallgatta.

– Értem – mondta végül –, nem akarod, hogy nekem is legyen szelíd gólyám. No, jó! – A botját mélyen beleszúrta a földbe, egész fűcsomókat feszített ki. – De engem nem látsz többet! Vége a barátságnak!

Tette, mintha elmenne, de azért csak nem ment el. Anna akkor szólalt meg:

– Csakugyan elengeded?

– Igen, holnap.

– Én is ott lehetek?

– Hát persze.

– Jaj, de jó – nevetett rám Anna –, még ilyet úgysem láttam. Ti, fiúk, mindig csak megfogjátok a madarakat. Mikor akarod, délelőtt?

– Kora délelőtt. Amikor a gólyák itt vannak.

Mihály vacsora előtt még benézett hozzánk. Ma93gával hozta a Horváth fiúkat. Nyurga fiúk ezek a Horváthok, nálam egy fejjel is magasabbak. Nem voltak eddig nálam sohasem.

Nézték Balambért, aki az ereszen ült fenn, úgy nézték, mintha már az övék volna, de nem szóltak. Mihály beszélt helyettük is. Előbb a gombcsapatát kínálta Balambérért, s hogy hallani sem akartam róla, felajánlotta, hogy közösen csinálnak nekem egy szánkót. A szánkó nagy csábítás volt, mert régóta vágytam rá, és Mihály ezt tudta. Télen nálunk mindig nagy szánkázás volt, végig az úton, le a Balatonig. S akinek szánkója volt, az volt ott a fejes. Mégis azt mondtam:

– Majd vesz nekem édesapám.

– Az nem olyan lesz, olyat nem lehet kapni, csak ócska pléhkasznit. De mi fából csinálunk, háromszemélyest.

– Nekem versenyszánkóm lesz, édesapa megígérte!

De nem akartam mégsem, hogy így váljunk el, ezzel a hazugsággal.

– Nézd – mondtam –, azért engedem el, mert úgy jobb neki. Télen itt elpusztul.

– És ha újra megtámadják? Ha agyonverik? Légy nyugodt, agyonverik, és kész.

– Ott leszek a csúzlimmal – így én.

– És akkor mi lesz? – Mihály hirtelen megörült valaminek. – Várj, ide figyelj. Ha megtámadják, akkor nekem adod! Te úgyis lemondtál már róla.

– Jó – mondtam, mert nem akartam haragot –, akkor legyen a tied.

– Holnap hát én is ott leszek a csúzlimmal – mondta Mihály –, de nekem ígérted!

Este az ágyban persze már bántam, hogy odaígértem Balambért. Mihályéknál szűk a konyha, az édesanyja meg csapkod, zsörtölődik. És vajon a gólyák csakugyan befogadják-e Balambért, ha már nem rab, ha már egészen olyan, mint ők? Miért engedtem Mihálynak? Elégedetlen voltam magammal, s ez a legtehetetlenebb elégedetlenség. Édesanyám észre is vette, hogy forgolódom az ágyban.

– Miért nem alszol, Gergő? Mi bajod?

– Holnap elengedjük Balambért – feleltem, hiszen neki is el kellett mondanom.

– Aha… – Anyám fölém hajolt, s úgy nézett csodálkozó arccal. – Aztán nem sajnálod?

Összeszorítottam a szájam, s úgy mondtam keményen, mert valami nagy gyengeség készülődött bennem:

– Nem!

– Akkor csak engedjétek el.

Másnap nem is kötöttem át Balambért a hosszú spárgára, úgy vittem a hazai zsinegen. Az iskolánál Mihály beszaladt Annáért, s aztán már ott is voltunk a réten.

Nem sokat beszéltünk közben. Balambér leröppent a vállamról, le a fűbe. Odahajoltam hozzá, és eloldottam a lábáról a zsineget.

– Szervusz, Balambér – mondtam neki –, élj boldogan! – S azzal még utoljára kicsit megfogtam.

Anna is odalépett, s egy ujját végighúzta a gólya kobakján.

– Szervusz, te csodamadár!

– Várjatok – mondta Mihály –, hozok festéket, mint a libákat, meg kellene jelölni. És nekem ígérted, tudod.

– Tudom!

De nem vártunk.

– Megismerem én, ne félj!

Balambér hát útnak indult, s ahogy szokta, lépegetett a sásos fű között. Néha ugrott egyet, vagy repült keveset a rét közepe felé. Csendben követtük. Jó messze, a túlsó végen, ott, ahol már vizenyős, zsombékos a fű, fehéren virított egy sereg gólya. Balambér, mintha csak észre sem vette volna őket, 96leste a felugró, elpattanó bogarakat. Isten tudja, sejti-e, hogy szabad.

De tudta. Egyszerre felrepült, s szállt-szállt a gólyák felé, s tőlük nem messze leereszkedett. Jól láttuk, ott állt a csapat szélén.

Futottunk utána. Én, hogy megvédjem, ha kell; Mihály, hogy megkapja.

A szívem a torkomban dobogott, de nem csak a futástól. Mihály jobbra fordult, félkörben, hogy a másik oldalról közelítse meg őket. A rét egyre inkább buckás lett, itt-ott a mélyedések süppedtek, s megütötte orrunkat a rothadó iszapszag. Guggolva, kúszva lopakodtunk tovább Annával. Mihály túloldalt még messze volt, alig látszott.

Mire odaérünk, addigra agyon is verhetik. De ha meg tudjuk védeni, akkor is már Mihályé.

Három vagy négy gólya a túlsó szélről most szárnyra kapott. Fekete árnyékuk végigkúszott a füvön, átszelte a csapatot, s aztán ott enyészett el fehér szárnyvillanások között, nem messze Balambértól. Megtámadják? Már láttam az ismert mozdulatot, a két nyitott szárny közül lesújtó csőr kalapácsütését.

A térdem s a könyököm csupa sár volt, de egyre kúsztam előre. A csúzlim a markomban, benne a kő, hogy rögtön lőhessek.

Anna meglapult egy bucka mögött, s úgy várt.

Most, most eldől!

Mihály túloldalt hasalt a fűben, s intett, hogy maradjak veszteg. Megértettem, hogy mire vár. Jó – gondoltam –, legyen meg inkább most, amikor itt vagyunk.

Elnyúltam a fűben. Verítékes arcom körül döngeni kezdtek a szúnyogok. De nem mozdultam, nem csapkodtam, történjen meg minden úgy, ahogy meg kell történnie, rajtam ne múljon.

Balambér egy jó kőhajításnyira vadászgatott előttem, s már nem is a csapat szélén, hanem bent a többi között. És nem történt semmi sem.

Akkor a hegyen, a hátunk megett, a kőbányában robbantottak. Tompán dörrent egymás után négy robbanás. A gólyákat megütötte a hang, néhány közülük felszállt, s már a levegőben volt az egész csapat. S Balambér is ott szállt fenn a magosban velük. A csapat egyre feljebb ment, s nagy ívben fordult meg a rét fölött.

Összefutottunk Mihállyal és Annával, s úgy néztük.

– Az, az ott Balambér!

– Dehogy az! – Mihály a csúzlival hadonászott.

– Hát akkor?

Nem, nem tudtuk már, melyik. Néztük, néztük, tűzkarikákat láttunk a naptól, s hátrafeszített nyakunk elmerevedett. Hiába.

Akkor Mihály egyszerre szembefordult velem, csupa sár meg maszat volt a képe is, s a hangja keserű volt, ellenséges.

– No, most már boldog vagy? Boldog?

Nem feleltem, s félrenéztem, hogy ne lásson az arcomba.

Szél volt. Anna haja röpült a szélben. A gólyák magasan köröztek felettünk.