Öregapót mi, gyerekek, nagyon szerettük, és szerették az állatok is. Nemcsak a lova meg a kutyája, a vadak is. Telente az őzek meg a nyulak bejártak az udvarába, s a kertjében annyi madár lakott, hogy tavasszal csak úgy zengett a környék a madárdaltól.
És micsoda meséket tudott Öregapó! Sohasem felejtem a szép nyári alkonyatok várakozó örömét, amikor Gyuszkóval és Jozsóval a tornácán ültünk, hallottuk, hogy zörömböl odabent, aztán lenge, földet alig érintő léptekkel kijött közénk, leült a gyalogszékére, és mesélni kezdett. Hej, de megnőttek akkor ott a fák! A házából is kastély lett egykettőre, mi meg erősek, okosak és bátrak lettünk. Hol vitézi vértezetben ültünk ott, hol meg foltos szegénylegénygúnyában, de királyi palástban is meg varázsköpönyegben.
Ijesztgetős meséket sohasem mondott. A pusztától, ahol laktunk, jó félóra járásra állt magányos háza, de a mese végeztével hazafelé menet, akármilyen sötét volt, sohase féltünk a kukoricatáblák, ligetek meg szittyós tocsogók között kanyargó úton. Az már igaz, hogy legtöbbször nem is gyalog mentünk, hanem varázsszőnyegen vagy táltos paripán.
Jozsó is nagyon szerette Öregapót. Ha megjött – 5mert ő városi gyerek volt, csak nyaranta jött le a pusztára –, első szavával Öregapót kérdezte. S már mentünk is hozzá.
– Jozsó, emlékszel-e Öregapó madaraira?
Nagyon szép július volt akkor, tündöklő és királyi, a nap mintha egyszerre akarta volna ránk zúdítani öt nyár melegét. Alkonyatkor is jó langyos volt a levegő, terpeszkedtünk Öregapó tornácán, zsíros kenyeret ettünk, ő meg kérdezte, kell-e még. Válasz helyett Gyuszkó felkiáltott:
– Ott fut egy patkány!
Meresztgettük a szemünket a félhomályban, de a virágágyások és a bokrok egybefolyó foltjai között nem láttunk semmi mozgást.
– Nagyon gyorsan futott – mondta Gyuszkó.
Öregapó felemelte az ujját.
– Figyeljük csak!
Jó darabig nem láttunk semmit, aztán hirtelen egy árny száguldott végig a bokrok alján. De valahogy furcsán, nagyon kecsesen, mintha a lába sem érné a földet.
– Inkább menyét – mondtam –, nagyon gyorsan fut.
– És mit szólnátok ahhoz – mondta csendesen Öregapó –, ha azt mondanám: madár.
– Mesebeli madár – mondta Jozsó, mert mesére számított.
– Nem mesebeli – rázta a fejét Öregapó –, igazi.
– Mi aztán minden madarat ismerünk – mondta Gyuszkó, és rám pillantott –, ilyenkor este csak a bagoly jár, az meg imbolyogva röpül.
6 7– Még hogy minden madarat ismertek! – nevetett Öregapó. – Lám, azt se ismeritek; amelyik itt röpköd.
– Ha ugyan madár – mormogott Gyuszkó.
Még kétszer vagy háromszor láttuk. Szép csendeskén surrant a bokrok között, mint egy gyors lábú kis ragadozó. De negyedszerre, amikor megláttuk, Öregapó tapsolt egyet, s az árny hirtelen felívelt a levegőbe.
Hát ez tényleg madár. Bagoly nem lehet, mert a bagoly nem repül ilyen ügyesen, s a föld felett se surrangat.
– Na látjátok – mondta Öregapó –, ez volt a lappantyú. Hallottatok már róla?
Ráztuk a fejünket.
– Hívják bagolyfecskének meg kecskefejőnek is – folytatta Öregapó. – Mert nagyobb ugyan, de hasonlít a fecskére, láttátok, éppen úgy surrangatott a föld felett, ahogy a fecskék is szoktak. Kecskefejőnek meg azért hívják, mert esténként szeret a nyáj körül röpködni, s a pásztorok azt hitték, hogy kiszopja az állatokból a tejet.
– És igaz? – kérdezte Jozsó.
– Dehogy igaz! Azért gondolták, mert kicsi csőre van és igen nagy szájnyílása, de rovarokon, bogarakon kívül egyebet nem eszik. Azért is röpköd a nyáj körül, mert a bogarak is oda gyűlnek.
– S nappal? Nappal hol tanyázik?
– Fészket nem épít – mondta Öregapó –, az erdőben a földre rakja a tojásait. De igen nehéz észrevenni, mert éppen olyan színe van, mint az avarnak. Egyébként meg faágakon szokott aludni, de ravaszul ám! Mert a legtöbb madár keresztben ül az ágon. A lappantyú nem. Hosszában lapul az ágra. Lehet, hogy ti is látta8tok már nem egyet, csak azt hittétek róla, hogy a faág göcsörtje.
– Nahát, ezt nem gondoltam volna – csodálkozott Gyuszkó –, én úgy tudtam, hogy ilyenkor csak a bagoly…
– Na, ide figyelj, te nagy madárszakértő – vágott közbe Öregapó –, és baglyot hányfélét ismersz?
– Hát kettőt. Kuvikot meg fülesbaglyot.
– Úgy? És láttad-e már valamelyiket?
– Hogy én? – húzta ki magát Gyuszkó. – Kuvikot már fogtunk is. Igaz-e? – És büszkén rám pillantott.
– Kuvikot? – kérdezte Öregapó, s a hangjából rosszallást éreztem. Megszólaltam hát gyorsan, hátha megfeledkezik erről a kuvikügyről:
– Meg van gyöngybagoly is.
De bizony hiába mondtam, mert Öregapót érdekelte ez a kuvikfogás. Kénytelen-kelletlen elmondtuk neki.
Kijárt a pusztára az állatorvos egy zötyögős, öreg autóval, ő mondta egyszer, ha szerzünk neki egy élő baglyot, ad tíz forintot. Tíz forint! Annyi pénz egy rakáson! Több se kellett nekünk, még aznap végigjártuk az összes gazdasági épületet. A lóistálló padlásán – térdig jártunk a szénában – egyszer csak Gyuszkó megmerevedett. „Oda nézz!” – suttogta. S már láttam is, a szarufán ott gubbasztott négy madár. De észrevettek ám ők is minket, kihúzták magukat, mindegyik, mint egy huszárkapitány, s nyolc sárga szem meredt ránk. Kifaroltunk a szénából, hogy el ne riasszuk őket. „Három félröpös meg egy anya” – mondta odakint Gyuszkó. Félröpösnek hívtuk a repülni még nem nagyon tudó, 9fiatal madarakat. Azokat elég könnyű megfogni. Ha szerencsénk van, pár napig még nem repülnek ki; és akkor tíz forint üti a markunkat.
Nem is vártuk meg az állatorvos érkezését. Már előtte való nap fönt voltunk a padláson. Ott volt mind a négy kuvik. Galamb nagyságú, de más formájú, zömök madarak. Most is, ahogy meghallottak bennünket, kihúzták magukat. Szinte fenyegető volt a tartásuk. Na de ki ijed meg nappal egy kuviktól? Egy ugrás feléjük, az anyamadár, huss, kirepült a tetőbe épített szénahányón, emezek meg hárman suta, rövid kis röppenéssel bele a szénába. Gyuszkó már vetődött is, és mondta: „Megvan!”
Hát így közelről nagyon szánalomra méltó jószág volt ez a kiskuvik, ahogy tekergette a nyakát. De mi tagadás, volt benne valami méltóságteljes is, volt az arcán valami emberi, még a szapora pislogása is olyan volt, mintha ember pislogna ránk. Nagyon megsajnáltam, de Gyuszkónak nem mertem bevallani. Megláttuk odakint az anyamadarat is. A kerekes kút tetejére ült. Vesztére. Nem mintha mi ártottunk volna neki. Dehogyis. De negyedórába sem telt, s egy egész madársereg csapongott, csivitelt körülötte. Olyan merészen csapkodtak feléje, mintha szét akarnák tépni. A kuvik aztán csak elunta és elröppent, a madarak meg utána, csak úgy surrogott a sok szárny „Úgy kell a ronda halálmadárnak” – mondta Gyuszkó.
Most is azt emlegette Öregapónak, hogy nem kár a kuvikért, mert halálmadár. Öregapó csak csóválta a fejét.
– Semmilyen baglyot nem szabad bántani – mondta –, a kuvikot meg különösen nem. A baglyok a leg1011hasznosabb madarak közül valók. El sem hiszitek, mennyi egeret és más kártevőt pusztítanak. Hát azt a szamárságot, hogy halálmadár, azt meg honnan veszed? – kérdezte Gyuszkót.
– Mert amelyik ház körül megszólal, ott nemsokára meghal valaki, és igaz is, amikor a Vica néni már nagyon beteg volt, minden éjjel ott szólt a kuvik az ablakával szemben. Mondta is mindenki, kár az orvosságért, ha egyszer ott a kuvik, úgyis meghal. Meg is halt.
– Szóval ahányszor kuvikszót hallottál, nemsokára meghalt valaki – mosolygott Öregapó.
– Hát azt nem mondhatnám.
– És te mit gondolsz? – nézett rám.
– Nekem azt mondta édesapám – feleltem –, hogy a kuvik azért kiáltozott a Vica néni ablakánál, mert szereti a fényt. S mivelhogy a betegnél késő éjjel is égett a lámpa, odacsalogatta a fényes ablak.
– Na látod! És édesapád azt nem mondta, hogy nem szabad a kuvikot bántani?
– De, de igen … – vallottam be csendesen. – Meg Sándor bátyám is mondta. Onnan tudom a gyöngybaglyot.
– Honnan?
– Sándor bátyámtól. Bent lakik a faluban, és tavaly ősszel bent voltam nála pár napig. Volt a kertjében egy nagy, kiszáradt, odvas körtefa. Nem élt már vagy három éve, de Sándor bátyám sajnálta kivágni, mert valamiért nagyon szerette azt a fát. De akkor elhatározta, hogy mégis kivágja, ne csúfoskodjon szegény ott a kertben. Aztán az első fejszecsapások után megállt és hallgatózott. „Nofene” – mondta, és indult is befelé. „Már abba is hagytad?” – kérdezte tőle a felesége, ő meg 121314mondta, hogy nem lehet kivágni a fát, mert lakói vannak. „Milyen lakói?” „Gyöngybaglyok” – mondta Sándor bátyám. „Akkor ez azt jelenti, hogy sohasem vágod ki a fát?” „Dehogynem, már holnap.” „És a baglyaid?” „Hazaköltöznek – mosolygott Sándor bátyám, és hozzám fordult: – Na, öcsém, akarsz-e lőni a vadászpuskámmal?” Már hogyne akartam volna! „Na, akkor fölmégy a templomtoronyba, és kinyitod az egyik zsalut” – mondta. Mert ezek a gyöngybaglyok ott laktak a toronyban, csak az előtte való héten újrafestették a zsalukat, és csukva hagyták. Szegény baglyok meg nem tudtak bemenni. Mi tagadás, féltem egy kicsit a toronyban, de a délre néző zsalut kinyitottam. Másnap nem is voltak a gyöngybaglyok az odvas körtefán. Én meg szépen felóvakodtam újra a toronyba, gondoltam, megnézem őket. Nahát, olyan furcsa szerzeteket azóta se láttam!
– Mi van rajtuk furcsa? – kérdezte Jozsó.
– Szív alakú volt az arcuk – mondtam –, és ezeknek is volt valami emberi a tekintetükben. S amikor megláttak, fintorogni kezdtek. De igazán mondom, fintorogtak.
– És a vadászpuska? – kérdezte irigykedve Jozsó. – Lőttél?
– De az ám – mondtam –, és célba is találtam. – Ami igaz is, mert nem céloztam semmire.
– Na, célba is találhatsz mindig – mondta Öregapó –, csak az a fontos, hogy mindig tudd, mire fogod a fegyveredet. Bagolyra például sose fogd. Különben azért találtad olyan emberinek az ábrázatukat, mert a baglyok szeme előrenéz, és a fölső szemhéjukkal pislognak. A tekintetük meg azért olyan merev, mert 15a szemgolyójukat nem tudják mozgatni. Ha oldalra akarnak nézni, fordítani kell a fejüket is.
– És milyen bagoly van még? – kérdezte Gyuszkó.
– Tavasszal, amikor itt voltatok, itt, a ház tetején szólt egy. Emlékeztek? Valahogy így: hu–hu, huhuhu, khrüitt.
– Még láttuk is – mondtam –, ott ült a kémény mellett.
– Na, hát az macskabagoly volt – mondta Öregapó. – De rajta kívül láthattatok már erdei fülesbaglyot meg réti fülesbaglyot is. Ezeknek egy tollpamacs van a fülüknél, és a szabadban fészkelnek. Nem szeretik az ember közelségét annyira, mint a kuvik meg a gyöngybagoly. Mind egyformán hasznos madár, védelmezni kell őket. Sajnos, azt hiszem, uhut nem láttatok. Már nagyon kevés van belőlük. Európában az uhu a legnagyobb bagoly, akkora, mint egy lúd. Ötven éve erre is fészkelt egy uhupár.
– Én már láttam uhut – mondta Jozsó. – Egy erdésznél. Ki szokta ültetni a tisztáson egy T alakú fára.
– Úgy van, úgy – mondta Öregapó. – Így vadásznak a káros ragadozó madarakra. Mert a ragadozó madarak gyűlölik az uhut, és rácsapnak, ha észreveszik. A vadász meg könnyen lelövöldözheti őket. Hogy miért ez a nagy gyűlölet, azt senki se tudja. De hiszen annyi mindent nem tudunk még a madarakról… Ha akarjátok, holnap sétálunk egyet. Nézelődünk.
Hogyne akartunk volna!
Másnap együtt keltünk a nappal. Azt mondta Öregapó, minél korábban menjünk. Persze a fecskéket nem 1617tudtuk megelőzni. Már nagyban sürögtek-forogtak, mire találkoztunk a kútnál.
– Na és ezt a madarat ismered-e? – kérdezte Gyuszkó Jozsótól, hogy lássa a városi fiú, Öregapó nélkül is boldogulunk mi a madarakkal.
– Ezt? Ki ne ismerné? – nevetett Jozsó. – Fecske.
– De milyen fecske?
– Azt hiszed, nem tudom? Az a fehér begyű, fehér torkú a molnárfecske, amelyiknek pedig a torka meg a homloka gesztenyevörös, az a füstifecske.
– A fészküket is megismernéd?
– A fészkük egyforma, mit ismernék meg rajta?
– Haha, még hogy egyforma! – Nagyon boldogok voltunk, hogy Jozsót kioktathatjuk valamire. Mert bizony a füsti- meg a molnárfecskének nem egyforma a fészke, igaz, hogy mind a kettő sárból építi, de nem egyformára ám! El is cipeltük Jozsót a disznóhizlaldához, annak az eresze alatt volt egy rakáson vagy harminc molnárfecskefészek. Szorosan az ereszhez tapasztották majdnem gömb alakú fészkeiket, mindegyiken éppen csak egy kis lyuk maradt a ki-be járáshoz. Füstifecskefészket meg a csiraistállóban mutattunk Jozsónak (csiraistállónak a növendék marhák istállóját nevezték, a dunántúli pusztákon máig is így hívják). A füstifecske szívesen fészkel az épületek belsejében, félgömb alakú fészket épít.
– Na, de azért a fecskéket megismertem – mondta Jozsó.
– Van még egy harmadik fajta fecske is – mondta tudós képpel Gyuszkó. – Az meg partba vájt lyukakban fészkel.
– Hiszi a piszi! – mondta Jozsó.
18 19 20Ezzel el is indultunk Öregapó háza felé. S azon nyomban meg is feledkeztünk a fecskékről, mert észrevettünk egy kíváncsi madarat. Azazhogy elsőnek ő vett észre minket. Egy fa tetején ült, s amikor elhaladtunk alatta, ellendült az ágról, elénk repült, megint egy ághegyre ült, szemmel láthatóan bennünket figyelt. Egy, a verébnél alig valamicskével nagyobb, messziről fekete-fehérbe öltözöttnek látszó madár volt. Persze, ha közelebbről megnézi az ember; látja, hogy a feje teteje meg a háta kékesszürke, és a hasa meg a begye fehérjében van egy kis rózsaszín is.
– Szőriszarka – mondja Gyuszkó –, kíváncsi vagyok, meddig kísérget bennünket.
Majd Öregapó házáig jött velünk, ott aztán nekifordult a mezőnek, és elrepült visszafelé.
Nagy zsivajogva tolongtunk be Öregapó konyhájába.
– Jozsó nem hiszi el, hogy van partifecske.
– Egy szőriszarka idáig kísért bennünket.
– Jó, jó, csak ne egyszerre beszéljetek – mondta Öregapó, s már vette is a botját. – Indulhatunk. Jozsónak meg majd megmutatjuk a partifecskét. S azt is megtanulhatjátok, hogy a szőriszarkának kis őrgébics a hivatalos neve. Azért hívják őrgébicsnek, mert a fák hegyén szokott üldögélni, onnan tartja szemmel a birodalmát. Egyfelől, hogy más szőriszarkáktól megvédje a területét, másfelől meg az eleségét, a bogarakat, szöcskéket is onnan figyelheti legjobban.
– Csak bogarakat eszik? – kérdeztem.
– Hát ha nagyon megszorul, elrabol egy-egy madárfiókát is – mondta Öregapó –, ezért a kertekben nem is igen tűrik, de különben hasznos madár, mert fő tápláléka a rovar.
21 22– És akkor télen miből él? – kérdezte Gyuszkó.
– Télen? Télre a kis őrgébics melegebb vidékre költözik.
– Pedig én a múlt télen láttam szőriszarkát – mondta Gyuszkó.
– Hát láthattál egy ilyesféle madarat – mondta Öregapó –, csak az nagy őrgébics volt. Nagyobb a kis őrgébicsnél, a homloka nem fekete. Magyarországra csak télen látogat el. Őkelme aztán igazán nagy rabló. Egerekkel meg kisebb madarakkal táplálkozik. De védelem illeti őt is, mert kipusztulóban van.
Ballagtunk a folyó felé, a bokrokkal, fákkal szegélyezett úton. Egy kökénybokornál Öregapó megállt, odamutatott.
– Nézzétek csak meg azt a bokrot! Találtok-e rajta valami furcsát?
Körüljártuk kétszer is, egyszer csak Jozsó felkiáltott:
– Itt bogarak vannak felnyársalva! És tényleg, a kökénybokor tövisein öt vagy hat, karóba húzott bogarat láttunk.
– Ez meg a tövisszúró gébics műve – mondta Öregapó. – Valamivel kisebb, mint a kis őrgébics, és kevesebb rajta a fekete szín. A feje teteje kékesszürke, a háta meg gesztenyevörös. Elég gyakori madár errefelé, biztosan az utunkba akad egy-kettő.
Az út itt már ereszkedett a folyó völgyébe, imitt-amott homokfalú szurdékokon vágott át. A homokfalak jó sűrűn meg voltak lyuggatva, mintha egy ürgének eszébe jutott volna vízszintes lyukakat ásni.
23 24 25 26– Most egy nagyon szép madarat mutatok nektek – mondta Öregapó.
Leheveredtünk a fűbe, s nem is kellett sokáig várni, megláttuk a madarakat. Úgy lebegtek a szélben, mintha papírdarabokat engedett volna el valaki jó magasan.
– Gyurgyókák – mondta Öregapó.
– Megeszik a méheket – toldottam meg.
– Azért is hívják némely helyen méhészmadárnak – bólintott Öregapó.
A madarak meg egyre többen lebegtek odafönt, időnként gyors siklórepülésbe kezdtek, játszadoztak. Alig-alig látni még ilyen sajátságosan játszadozó, kecses röptű madarat, mint a gyurgyóka vagy gyurgyalag. S ha Öregapó azt mondta, nagyon szép madár, még nem is mondott sokat. Rigó nagyságú, hosszú, hajlott csőre van, a hangja, az igaz, nem valami fülbemászó zene, rekedtes prr-prrr kiáltás, de a színei! Ragyogó, feketével szegett aranysárga torokfoltja, kékeszöld hasa és farka, kárminpiros szeme. S még mennyi színárnyalat van rajta! A gyurgyóka szépségét nem egykönnyű leírni. No, hát ezek a csodálatos madarak fészkeltek a „vízszintes ürgelyukakban”. Ők maguk vájják, olykor egy méter mélyre is, a lyuk vége kiöblösödik, az a „fészek”. Mindig telepesen fészkelnek, magányos gyurgyókafészek nincs. A gyurgyóka nagyon későn érkezik Magyarországra, májusban, és szeptemberben már el is megy.
– Akkor ezt, ugye, irtani kell?
– Miért kellene irtani?
– Hát mert nem hasznos madár.
– Nono – emelte fel az ujját Öregapó –, lassan a testtel, fiatalember! Régen rossz lenne szegény madaraknak meg nekünk, embereknek, ha így próbálnánk elin2728tézni a madarakat: ez hasznos, ez meg káros. Ezt irtjuk, ezt meg védjük.
Nem egészen értettem. Miért ne kellene a káros madarakat irtani?
– És a veréb? A verebet se?
– Biztos, hogy ahol sok van belőle, ott nem nagy öröm – mosolygott Öregapó –, de gondold el: holnap reggel kilépnél a házból, és észrevennéd, hogy nincs többé veréb. Egyetlenegy se. Eltűntek, mint a kámfor. Mit szólnál hozzá?
Ezen egy darabig gondolkoznunk kellett. Elég nehéz volt elképzelni, hogy nincsenek többé verebek. Mert hát: vannak. Mint ahogy levegő is van, fák is vannak. Ott lábatlankodnak etetéskor a tyúkok között, még a habzsoló disznók közé is bemerészkednek egy kis korpáért, kukoricadaráért. És a hangjuk… Tényleg, milyen is lenne verébcsiripelés nélkül? Eszembe jutott, ahogy rajokba verődve szárnyra kapnak, burrogva, mint megannyi puskagolyó, vágódnak ki a rőzsehalomból. S az eresz alól borzas szalmaszálakkal kikandikáló fészkeik! Persze csak kívülről borzas ám! Mert odabent remekel a veréb. Olyan selymes, puha a fészke, hogy különb se kell. Láttunk eleget, hisz a verébfészekszedést nem tiltotta senki. Odaálltunk a fészek alá egy hosszú, ágas fával, olyasfélével, mint a csúzlinyél, csakhogy a „fogója” két méternél is hosszabb volt. Az ágast belevágtuk a verébfészekbe, megcsavartuk, rátekeredett a szalma, és amikor már jó szorosan fogott, egy rántással kihúztuk a fészket az eresz alól. Szegény kis verébporontyok! S az anyamadár milyen sírást, röpködést csapott a fészke körül… Nem mondom, elég kegyetlen dolog volt.
29 30– Tudom, hogy nagy verébpusztítók vagytok – mondta Öregapó –, de ha már csináljátok, akkor úgy, hogy ne legyen állatkínzás. Ha már kikeltek a kicsik, ne nyúljatok a verébfészekhez.
Eszembe jutottak a védtelen, rózsaszínű bőrű, meztelen kisverebek, ahogy bőrhártyányi nyakukon ingatagon egyensúlyozzák a fejüket, meg az ijedt kis félröpösök, amint nagy igyekezettel próbálnak előlünk a krumplibokrok közé menekülni.
– A vadászokról vegyetek példát – folytatta Öregapó –, akármennyire is dúvad a vaddisznó, igazi vadász malacos kocára sohasem lő. Ennyivel tartozik a vadászbecsületnek meg ellenfelének, a vaddisznónak is. Igaz?
– Igaz – mondtuk, s én úgy emlékszem, hogy azután sohasem szedtünk ki olyan verébfészket, amelyikben kikeltek a kicsik.
– Vagy a szarka – mondta Öregapó –, örülnél, ha sohasem látnál többé szarkát?
– Dehogy, még szeretem is a szarkát – mondtam.
– Pedig a szarka aztán igazán a káros madarak közé tartozik: elrabolja az énekesmadarak fiókáit, olykor a kiscsibét, kiskacsát is. Igaz, hasznot is hajt, de a kártételéhez képest nem sokat. Ha nagyon elszaporodnak, ritkítják is őket a vadászok. Na de hogy végleg kiirtsák a szarkákat! Azt már nem!
Lelkesen bólogattam. Lám, tegnapelőtt is a kerítésünkre szállt a szarka, illegett-billegett szép fekete-fehér tollruhájában, és csörgött nagy hangosan. Édesanyám mondta is: „Csörög a szarka, vendég jön.” Vendég ugyan nem jött, de azért jó volt látni azt a hosszú farkú szarkát. Mindnyájan vidámabbak lettünk tőle.
– Sok madárról meg nem is lehet eldönteni, hogy 3132káros-e, hasznos-e – folytatta Öregapó. – Mit gondoltok, a varjú milyen?
– Káros – feleltük kórusban.
– És miért?
– Kieszi a vetést.
– Látjátok, igaz, hogy telente, amikor csapatostul kóborolnak, sok kárt tesznek a vetésben, de a pajorok, csimaszok irtásának igazán a mesterei. Ki méri le, mennyi a káruk, mennyi a hasznuk? Mert én bizony hasznosnak tartom őket.
– De a kisebb madarak fészkét is kirabolják – mondta Gyuszkó.
– Micsodát? – csodálkozott Öregapó. – Dehogyis rabolják. Én most a vetési varjúról beszéltem. Tudjátok, melyik az?
– Persze. Tiszta fekete.
– Úgy van. A vetési varjú ritkán eszik húst. A másik, a dolmányos varjú vagy szürke varjú, az igen. Az nagy rabló, de kiirtani azt sem kell. Láttátok már az út mellett szöszmételni? Olyan, mint egy bölcs, ravasz, óvatos öregember, szép, jól szabott szürke dolmányban. Megéri a pénzét, de én szeretem elnézegetni. Vagy ott van a seregély. Ki mondja meg nekem, hasznos-e vagy káros?
– Hát… hát – bizonytalankodtunk most már –, nem tudjuk.
Pedig őszönte mi is kijártunk a szőlőbe, kereplőkkel riogattuk a seregélyeket. Jó dolog volt, mert közben belakhattunk szőlővel. Igaz, a seregélyek is belaktak. Mégis annak örültünk, ha jöttek. Mert jó volt nézni őket. Néha-néha akkora csapat érkezett, hogy elfeketedett tőlük az ég, s mintha valami láthatatlan karmes33ter vezényelné őket, mindig egyszerre fordultak, emelkedtek, kanyarodtak. Szeszélyes cikcakkokat írtak le, de mindig egyszerre, egyöntetűen, mintha a sok száz madár egy test lett volna. Máig sem tudom, hogyan csinálják, s máig is szívesen nézem a seregélyek kötelékrepülését. A legszebb kötelékrepülést, amit életemben láttam.
– No, hát jobb, ha tudjátok: a seregély hihetetlenül sok rovart pusztít. Annyit, hogy a szőlőkben, gyümölcsösökben okozott kártétele bőven megtérül. És hát… kártétel meg haszon, fenébe vele – Öregapó arca felderült –, nekem egyszer volt egy seregélyem.
– Mikor?
– Van annak húsz éve is. Nagyon, fut az idő… Én neveltem, elpusztulhattak a szülei. Öt évig visszajárt hozzám. Két télen el sem ment… hogy az miket tudott! A Robi.
– Kicsoda?
– Robi. Az volt a neve. Doktor Hertelendi Róbert.
Doktor Hertelendi Róbert, foglalkozására nézve seregély. Már a neve miatt a szívembe zártam, és sajnáltam, hogy sohasem találkoztam vele. Biztos voltam benne, hogy érdemes lett volna. Egy találkozás Öregapó seregélyével.
– A seregély nagy kópé – mosolygott Öregapó –, doktor Hertelendi meg különösen az volt. Rendkívüli az utánzókészségük. Ez a Robi, akár hiszitek, akár nem… na de hadd kezdjem az elején. Hallom ám egyszer, hogy jön egy szekér. Sietek elő a házból, kémlelem az utat. Semmi. Nyikorgás se. Ejnye, képzelő3435döm – gondoltam. Fordulok vissza. Megint nyikorgás. No és akkor megláttam. Ott ült doktor Hertelendi a malomkő asztalon, félrefordította a fejét, és nyikorgott rendületlenül. Nem akartam hinni a fülemnek, csak néztem, néztem, és abban a pillanatban arra is megesküdtem volna, hogy vigyorog rajtam. De utánozta a madarakat is. Volt ő sárgarigó, pinty, még galamb is. De a legnagyobb műsort a tyúkokkal rendezte. Fölült a baromfiudvar kerítésére, és nekikezdett kotkodácsolni. De szakasztott úgy, mint az igazi tyúk. A baromfinép persze észrevette, hogy itt valami nincs rendjén. Hogy már megint a doktor úr gúnyolódik. Nosza, berzenkedtek, káráltak, futkostak, kergették volna a gézengúzt, ő meg nagy nyugalommal ült a kerítésen, és kotkodált, kotkodált. Mintha örömét lelte volna a baromfiudvar bosszantásában. De más madarak is nagy mesterei az utánzásnak. Egyszer például hallottam egy hollót…
– Mi lett vele? – szólt közbe Jozsó.
– Kivel?
– Doktor Hertelendivel.
– Egy tavaszon nem jött vissza. Vártuk, nagyon vártuk. Még a kutyám is. Volt akkor egy Gyöngyös nevű kutyám. Nagyon jóban volt Robival. Órák hosszat elüldögélt a malomkerék asztal előtt. Nem gondolhatok mást, biztosan doktor Hertelendit várta, mert annak az az asztal volt a kedvenc helye.
– Megint tessék tartani egy seregélyt – mondta Gyuszkó.
– Nem tartottam én – válaszolta Öregapó –, csak éppen itt lakott… De én már másikat nem akarok. Majd ti. Nektek még lehet seregélyetek.
36 37Hallgattunk. Néztük a levegőben bűvészkedő gyurgyókákat, és elszomorodtunk. Tudtuk, Öregapó most arra gondol, hogy ő nemsokára meghal. Kedves Öregapó, milyen jó, hogy a szomorúságtól sem óvtál bennünket…
Aztán megszólalt, kicsit hangosabban, mint szokott:
– Na meg a kakukk. Hát káros madár a kakukk? Ha semmi más hasznot nem hajtana, mint hogy tavasszal megszólal, akkor is óvni kellene. Mit ér a tavasz kakukkszó nélkül?
– Kakukk, kakukk! – kiáltozta Gyuszkó.
– Na, fiam, gyengébb utánzó vagy, mint doktor Hertelendi – mondta Öregapó, s szomorúságunk már el is inalt, mintha ott sem lett volna.
– A kakukk más madár fészkébe tojja a tojását – tudálékoskodtam.
– Úgy van – bólintott Öregapó –, méghozzá nála jóval kisebb madarak fészkébe. Igaz; nem mindig a fészekbe tojja, van, amikor a csőrében viszi oda. Kilesi, amikor az anyamadár nincs a fészkén, huss, odaröppen, és már bele is ejti a tojását. Az a szegény kis madár meg mit sem tud az egészről, melegíti, óvja a kakukktojást, dehogyis tudja, miféle tragédiának néz elébe.
– Nem ismeri meg a kakukktojást? – kérdezte Jozsó.
– Nagyon ritkán. Akkor ki is dobja. De erre alig-alig van példa. A gyakoribb az, hogy nem veszi észre.
– Pedig a kakukktojás biztosan sokkal nagyobb az övéinél – mondtam.
38 39– Nem. A kakukk testéhez képest igen kicsiny tojást rak. Ő maga akkora, mint egy galamb, a tojása meg alig nagyobb a verébénél. Rendszerint ugyanannak a madárfajnak a fészkét szerencsélteti, melyben ő maga is meglátta a napvilágot. S bármilyen furcsa, néha még a tojásának a rajzolata is hasonló a nevelőmadáréhoz. No, aztán kikel a kiskakukk, még toll sincs rajta, pihe se, már dolgozni kezd. Kidobál mindent, amit a fészekben talál. Tojást, mostohatestvért egyaránt.
– És ha két kiskakukk van egy fészekben? – akadékoskodott Gyuszkó.
– A kakukk tojó egy fészekbe mindig csak egy tojást rak – mondta Öregapó.
– Igen, de egy másik is ugyanabba rakhatta véletlenül a tojását.
– Ez elég ritkán fordul elő, mert a kakukkmama vigyáz rá, hogy idegen kakukkok ne nagyon tévedjenek a területére. Sok madárnak van saját területe, úgynevezett revirje. Oda a saját fajtájából másik, a párján kívül, nem teheti be a lábát, mert abból csata lesz. Ügyel erre a gébics is. Meg az ökörszem.
– A legkisebb magyarországi madár – mondtam.
– Nono – emelte az ujját Öregapó –, a legkisebb madár nálunk a királyka.
– Láthattunk mi már olyat?
– Persze. Télen, amikor a cinegéket néztük, itt röpködtek nagy csapatban az etető körül. Volt közöttük egy-két apró madár; a fejük teteje sárgán virított. Azok voltak.
– Szóval hogyha két kakukkfióka egy fészekben… – Gyuszkó nem tágított.
40 41– Akkor nagy harc kezdődik – mondta Öregapó –, mert egyiküknek pusztulnia kell. A fészekben csak egy kakukkfióka maradhat. Nem véletlen, hiszen a nevelőmadaraknak azt az egyet is éppen elég fölnevelni. Mert nekikezd nőni, s nemsokára már jóval nagyobb, mint a nevelőszülők.
– És azok nem veszik észre a csalafintaságot?
– Nem tudom. Tény az, hogy fölnevelik. Még akkor is hordják neki a táplálékot, amikor már akkora, hogy ki kell ülnie egy ágra, mert nem fér el a fészekben. Ezek után azt hihetnétek, hogy a kakukk káros madár, hiszen egy tojó tizenöt tojást is lerak, mindet más fészekbe, s abból a tizenöt fészekből sok-sok kis hasznos madárivadékot lök ki a kakukkfi. De ha aztán jönnek a szőrös hernyók, tavaly, ugye, mutattam nektek, azokat semmilyen madár nem pusztítja, csak a kakukk. S akkor azt mondhatjuk: haszna felmérhetetlen. Hát így vagyunk ezzel a hasznossággal.
Megindultunk lefelé a szurdékon, elhagytuk a gyurgyókák tanyáját, a völgyből idelátszott a fűztelep, a nádas, a marhalegelő gémeskútja, s az egészet, mint egy kifényesített, csillogó keret, ölelte körül a folyó. Öregapó hunyorogva nézett szét a kedves tájon, s botjával körülmutatott.
– Látjátok, egyre kevesebb az ilyen háborítatlan, békés vidék. Azért fogynak a madarak. Mert nem szeretik a zajt, a háborgatást. Akárcsak a magamfajta ember. Uhu, parlagi sas … van annak már öt éve is, hogy utoljára láttam parlagi sast – már szinte csak magának 4243beszélt –, sólymot, császármadarat… Nem tehetek róla, ezeket jobban szeretem.
– Melyikeket? – kérdezte suttogva Jozsó.
– Mert nem minden madár irtózik ám a zajtól, háborgatástól. A civilizációtól. Nézzétek, a feketerigó már beköltözött a városokba. Legtöbbje már el se megy télen, pedig a feketerigó eredetileg vándormadár. Vagy itt van a balkáni gerle. Fiatalkoromban egyet se láttam, most meg egyre több lesz belőlük. De amelyik nem tud alkalmazkodni… amelyiknek csend kell, amelyik nem tudja elviselni… – Legyintett. – Fogynak, egyre fogynak. Még a gólyák is fogynak. Pedig nekik az embertől nincs mit félniök. Ki merné bántani a gólyát? Hiszen ha a kéményre fészkelt, boldogan kiáltott fel a gazda: „Megjött a szerencsém!” S hány kéményre rakott kocsikereket láttam már. Gólyahívogatónak teszik oda az emberek, arra könnyebben építhet fészket. Kell a madár az embernek. Még annak is, aki nem tud róla. Emlékszem arra a szegény tudósra is, aki külön engedéllyel jött erre a vidékre, hogy gólyát lőjön a múzeumnak. Na, azt a ribilliót! Kaszával, kapával mentek rá az emberek. Alig tudott kimagyarázkodni. Nem bántották, de nem bocsátottak meg neki soha, máig is emlegetik a „ronda szakállast, aki gólyát lőtt”. Pedig biztos, ő maga sem szívesen lőtte le azt a gólyát.
– Öregapó, miért szeretik annyira az emberek a gólyát?
– Mert szükségük van rá, mert házuk népéhez tartozónak érzik. Mint ahogy oda is tartozik.
Jozsó felkiáltott:
– Ott egy gólya!
44 45A nádas fölött jó messze repült egy nagy madár. A színét nem lehetett látni, de tényleg olyan gólyaforma volt.
– Nem gólya az. Gém – mondta Gyuszkó.
– Honnan tudod? – kérdezte Öregapó.
– Nem tudom – mondta Gyuszkó –, de nem gólya.
– Jól látod – bólintott Öregapó. – Szürkegém. A gólya mindig nyújtott nyakkal repül, a gémé meg S alakban meghajlik. Erről lehet őket megkülönböztetni még ilyen messziről is.
Lent a lápon bíbiceket kerestünk. Nemrég még tele volt velük a rét. De most alig-alig láttunk egyet-egyet.
– Hová lettek vajon?
– A fiatalok ilyenkor már elköltöznek. Csak az öregek maradnak.
– Kár, hogy nem láthatod őket – mondta Jozsónak Gyuszkó –, micsoda röpködést csaptak itt tavasszal!
Tavasszal sokat jártunk ide Gyuszkóval. Bíbicfészket kerestünk. A bíbicet felfelé hajló bóbitájáról és ügyes röptéről könnyen fel lehet ismerni. Úgy repül, mint egy légtornász, talán még bukfencet is tud hányni a levegőben. És micsoda elszánt! Annak idején, amikor a fészkét kerestük, csak nagy sokára riasztottunk fel egyet. A földön fészkel, futottunk hát oda, ahonnan felszállt, hogy nosza, itt lesz a fészek. De nem volt ott. Az ötödiknél vagy hatodiknál jöttünk rá, hogy amikor a bíbic észrevett bennünket, kisuttyant a fészkéből, lelapulva jó messzire elfutott, s csak ott kapott nagy feltűnően szárnyra, hogy ott keressük a fészkét. Ott aztán 464748kereshettük! S amikor rábukkantunk egy fészekre, az anyamadár úgy csapkodott felénk, mint egy fúria, zuhanórepülésben vágott ránk, s csak közvetlen közel emelkedett fölénk éles szögben, hogy aztán újra forduljon, s újra támadjon. Ijesztő volt. El is hordtuk az irhánkat, csak épp egy pillantást vetettünk a fészekbe: négy zöld, barna foltos tojás volt benne, szép rendben, hegyével összefelé.
– S hova mennek télre a bíbicek?
– Afrikába, Indiába – mondta Öregapó.
– És hogyan találnak oda? Egy öreg vezeti őket, aki már tudja az utat?
– Bizony nem vezeti azokat senki – mondta Öregapó –, mégis odatalálnak. Hogy hogyan, azt ne kérdezzétek. Mert azt nem tudja senki. Csak annyi biztos, hogy a vándormadarak ősszel útra kelnek. Ki korábban, ki későbben. A darvak szabályos V alakzatban repülnek dél felé, mások, mint a seregélyek, nagy, tömött csoportokban. És sok van olyan, amelyik egymagában vonul. A ragadozók majd mind. Meg a kakukk is. Méghozzá éjszaka. Mégis odatalál mindegyik. Az is, amelyik azon a nyáron született, sohasem járhatta hát meg az utat. Nem tudni, miképpen csinálják. Ez a madarak nagy titka. Pedig mennyit fürkészték, kutatták a rejtélyt. A mi Herman Ottónk is. Jól jegyezzétek meg a nevét, nagy tudósa volt a madaraknak, sokat köszönhet neki a világ.
– És miért jönnek vissza a madarak Afrikából? – kérdezte Gyuszkó. – Ott mindig meleg van, táplálékuk van elég. Akkor miért?
– Mert itt születtek. Ez a hazájuk. Azért – mondta Öregapó.
49Évekkel később Öregapó megajándékozott egy könyvvel. Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. Soha szebb, élvezetesebb könyvet nem olvastam a madarakról. Máig megvan, semmi kincsért nem válnék meg tőle. S én is, mint a vándormadarak, minden évben elmegyek arra a tájra, ahol gyerek voltam, ahol Öregapót hallgattam.
A háza helye már nem is látszik, csak a szántás világosabb ott valamivel. De a gyurgyókák még megvannak.
50 51 52– Nézd, Apu, mit rajzoltam – mondja a fiam.
Fekete vonalak a hótiszta papíron.
Ez egy csipkés krumpli – akarom mondani, de még idejében visszaszívom, hogy is gázolhatnék bele ilyen felnőtti korlátoltsággal egy négyéves méltóságába. Különben is, krumplinak ez nagyon kecses, robbanékony, van benne valami titokzatos erő. És nicsak: szeme is van. Nem kétséges, ez egy állat. És mi az, hogy csipkés? Az állat hátán rejtélyes kinövések, fura taréjok sorakoznak, talán egy őskori sárkánygyík viselhetett ilyen díszt, ilyen félelmetest és ilyen megejtően szánalomra méltót.
– Nagyon szép – mondom, mert tényleg nagyon szép.
– Tudod, mi ez?
– Mi?
– Ez egy tüskés varabin.
Gyanakodva kutakodom állattani ismereteim között, tüskés varabin, hát az meg miféle szerzet lehet, hallottam én ilyen állatról? Vagy csak egyszerűen félremond valamit? Hiszen a gepárdot is gepárducnak mondja, a dögkeselyűt dögkeserűnek, a muflont liftonnak, a hiúzt héhúznak. Féltem atyai tekintélyemet, még azt ta53lálom mondani, hogy ez az állat nem létezik, s erre előhozza a rongyosra nézett A természet képekben című könyvet, s valamelyik szakadozott lapon megmutatja nekem a tüskés varabint. Fondorkodom hát egy kicsit, mindentudó felnőttábrázatot öltök, mintha csak vizsgáztatás céljából kérdezném:
– Meg tudnád mondani, hol láttál tüskés varabint?
– De hiszen együtt láttuk!
– Hol?
– Hát amikor nézted az álmomat. Nem emlékszel?
– Igen? – döbben belém. – Hát akkor láttuk? A közös álmunkban? Dehogyis felejtettem el. Hogy is feledhetném?!
Néhány hete vendégségben voltunk valahol, és úgy adódott, hogy egy ágyban kellett aludnom a fiammal. Sokáig firgett-forgott, rugdalódzott, karattyolt. Egy kicsit már untam.
– Most már aludjál! – mordultam rá.
– Jó – mondta komolyan –, elalszom. – És súgva hozzátette: – Nagyon szépeket fogok álmodni. Nézd te is!
Tehát onnan való ez a fránya tüskés varabin. Csakhogy a fiam nem tudja, hogy lekéstem az álmát. Nem tudtam elaludni. Először az örömtől, hogy íme, itt van egy ember, aki jó szívvel és barátságosan az álmába invitál. Aztán meg a bánattól, hogy hiszen lehetetlen ajándékot adott, nem ülhetek be – mint egy moziba – álma közepébe. Pedig lehet, hogy csak kishitű voltam. Mert aztán, amikor nagy nehezen sikerült elaludnom, színekről álmodtam. Égő vöröseket láttam, szelíd kékeket és olyasféle habkönnyű zöldeket, amilyeneket csak kora májusi ligetes réteken lehet látni. Könnyen meg5455lehet, hogy nem is én álmodtam, hanem az ő álmát láttam. Honnan is álmodtam volna én olyan csoda színeset? Lám-lám, ha akkor sikerül korábban elaludnom, már régóta ismerném a tüskés varabint.
– Nálatok, Rácpácegresen, volt tüskés varabin? – kérdezi.
Hirtelen ki akarom mondani, hogy nem volt, de aztán gyanakodni kezdek. És azok a távoli estéli füttyögések? A félhomályos bokrok között sejtelmesen elsuhanó árnyak? Azok a finom, alig hallható dobbanások a padláson? S amikor a szél bedudált a kéményen? Nem kétséges, a tüskés varabin ott mozgott körülöttünk Rácpácegresen, csak nem vettük észre.
Rácpácegres különben az én gyerekkorom színtere. Eldugott, apró település a Dunántúlon, tizenhat-tizennyolc család élt ott, se iskolája, se villanya, se boltja, az oda vezető út is csak földút. Azt szokták rá mondani: Isten háta mögötti hely. Van benne némi igazság, de azért azt sem árt tudni, hogy azért volt Isten háta mögött, mert Isten éppen a háta mögé dugta a tenyerét. Igen, a tenyerét, amin szelíden és védelmezőn tartotta Rácpácegrest.
Sokat mesélek a gyerekeimnek Rácpácegresről. Rég elhamvadt fák magasodnak föl újra, lebontott épületek állnak össze, betemetett kutak ontják a friss, üdítő vizet, réges-rég kialudt tüzek melegítik az arcunkat, földdé vált öregemberek szólongatnak bennünket.
– Volt nálatok tüskés varabin vagy nem?
– Azt hiszem, volt. De sohasem láttuk. Csak hallottuk, vagyis hogy inkább sejtettük.
– És oroszlán volt Rácpácegresen?
56– Más nem is hiányzott volna! Képzeld el, hogy ott játszunk a középsőház meg az alsóház között, és egyszer csak közénk ront egy oroszlán. Hova menekültünk volna?
– Fölpattantatok volna nagypapa paripáira, és elmenekültök.
Nagypapa paripái! Na hiszen! Elvonulnak előttem apám lovai: Madár, a nagycsontú pej; a vénséges-vén szürke, Deres; eszembe villan a kis orosz hegyi ló … és melegség tölti el a szívemet.
Ez a kis hegyi ló – alig nagyobb, mint egy póni – úgy maradt ránk a háború után, mint az elhajított töltényhüvelyek, a kilőtt tankok roncsai, az orrukkal a földbe fúródott, kiégett repülőgépek.
– Láttál te már lovat ülni? – kérdezem a fiamat.
Összeráncolt homlokkal néz rám, persze, ostobaságot kérdeztem, hiszen lovat is alig látott. Hol vannak már innen a kőrengetegből a rézdíszítésekkel kivert szerszámú söröslovak, a bútorszállító fuvarosok muraközijei. Még a szódások kiálló csontú, bánatos tekintetű gebéi is eltűntek a pesti utcáról. Legföljebb ha cirkuszban látott. Na, akkor meg még ostobább a kérdésem, mert cirkuszban aztán láthatott ülő lovat. Hiszen cirkuszi mutatványnak az számít, ami természetellenes. Hogyan magyarázzam hát el neki, hogy nincs szomorúbb egy ülő ló látványánál.
Egy éjszaka elvonultak a hadak Rácpácegresről, s a kongóan üres istállóban másnap ott találtuk ezt a kis lovat, akit később Kicsinek szólítottunk. Hátsó lábait maga alá húzta, a két elsővel úgy támaszkodott a földre, mintha valami nagy súlyt kellene lenyomnia. Pedig 57csak a saját felsőtestét tartotta szegény ilyen kétségbeesetten. A szeme ijedt volt, de látszott, nem tőlünk fél: segítséget kér.
– Na! – mondta neki szelíden apám, mert ezzel a szóval szoktuk fölkelteni a fekvő állatokat. De a kis ló meg sem mozdult, és nem mozdult a szigorúbb szóra sem. Mi gyerekek azt gondoltuk, hogy talán azért nem kel föl, mert nem tud magyarul.
– Miért, a lovak tudnak beszélni?
– Nem tudnak, de a gazdájuk egy-két szavát megértik: amivel elindítják, biztatják, megállítják őket.
– Hogy kell őket megállítani?
– A magyarok azt mondják, hogy hő vagy hőhe.
– És a nem magyarok?
– A németek is meg az oroszok is berregtek a lovaiknak, ha azt akarták, hogy megálljanak. Valahogy így, hogy prr, brr vagy trr.
– És a magyar lovak ezt nem értették?
– Nem bizony, berreghettél nekik, amennyit akartál.
Persze apám rögtön látta, hogy nem a ló nyelvtudása hézagos, a lábával van valami baj. Először arra gondolt, talán megsebesült, de egy karcolás sem volt a kis lovon.
– Megbénult a két hátsó lába – mondta.
Hoztunk neki vizet, nem kellett neki; ennivalót, azt sem fogadta el. Akkor már ott tanácskozott körülötte a rácpácegresi férfiak gyülekezete, és valaki azt mondta:
– Nem lesz ebből ló soha.
Állatorvost kellett volna hívni, de hol volt akkor állatorvos?! S ha lett volna is, honnan vettünk volna 585960gyógyszert? Ült hát szegény kis ló az istálló közepén, mint a reménytelenség szobra.
– És képzeld, egy szép napon elfogadta a vizet. Ivott. Estére már evett is.
– Meggyógyult?
– Arra még elég sokat kellett várni, még heteken keresztül pátyolgatta, etetgette, itatgatta nagypapa. De egy reggel lábra állt.
– És száguldott.
– Dehogy száguldott! Előbb meg kellett tanítani járni. Mint két rossz, érzéketlen szőlőkaró, olyan volt eleinte a kis ló két hátsó lába. Apám óvatosan vezetgette az udvaron, cirógatta, beszélt neki.
– Beszélt a lónak?
– Persze. Te is beszélgetsz a Pajtás kutyának, nem? Akik szeretik az állatokat, azok beszélnek nekik. Nagypapa biztosan ilyesféléket mondott, hogy: „Ne félj, Kicsi, vágtázol te még, akár egy versenyló. Olyan peckesen fogsz járni, hogy utánad fordulnak az emberek!”
– És a ló megértette?
– Valamit biztosan megértett belőle. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy beszélni kell az állatoknak …
– Miért hallgattál el?
Azért hallgattam el, mert keszekusza emlékeim homályából egyszerre csak előlépett két mozdonynagy ökör. A Vitéz meg a Csákó. A Vitéz volt a csális, a Csákó meg a hajszos.
– Az mit jelent?
– Hogy amikor járomba fogták őket, Vitéz állt a bal oldalon, Csákó meg a jobbon. Ha azt akartad, hogy jobbra forduljanak, azt kellett nekik mondani, hogy 61hajsz, Csákó! Balra fordítani meg úgy kellett őket, hogy csáli, Vitéz!
A két ökör özvegy nagynénémé volt. Egyszer megbetegedett, s etetni még csak megetette az állatait, de ahhoz, hogy a két ökröt meg is itassa, ahhoz már nem volt ereje. Vizet húzni a kútból, a nehéz vödröket becipelni az ökrök elé, nem beteg öregasszonynak való, az biztos. Megkérte hát apámat, segítsen neki. Apám meg rám osztotta a feladatot. Na hiszen: nemigen lehetett abban az időben két kevésbé szeretett ökre a világnak. Mert itatás idején akármilyen jóízű játékban voltam a többi gyerekkel, ott kellett hagynom csapot-papot, irány az ökröket itatni. Siettem az itatással, ahogy tudtam, hogy minél hamarabb visszamehessek játszani. És ebből lett a baj. Nagynéném egyszer megleste, hogyan felelek meg itatói tisztemnek. Na, szaladt ám apámhoz: „Micsoda egy gyerek ez, itatás közben egy szót se szól szegény jószágnak!”
– Mérges volt rád a nagypapa?
– De mérges ám! Azt mondta, szégyelljem magam.
– De amikor te rendesen megitattad őket! Nem maradtak szomjasak, igaz?
– Persze hogy nem maradtak. Volt, amikor öt-hat vödör vizet becipeltem nekik. Mert egy ökörnek egy vödör víz annyi, mint neked egy pohárral. De mégsem itattam meg őket rendesen, most már tudom, mert nem szóltam hozzájuk egy szót sem.
Azóta is, ha Vitéz meg Csákó eszembe jut, szégyenkezés fog el.
– Meséld tovább a kis lovat! Mi lett vele?
– Úgy lett, ahogy nagypapa mondta neki: egészséges lett, mint a makk. És magyarul is megtanult egy-62kettőre. De akármilyen ügyes, jóindulatú ló volt, a földművesszakmát nem neki találták ki. Nehéz volt neki az eke; nehéz a nagy, vasalt szekér is. El kellett cserélni.
– Elcserélni? A kis lovat?
– Én is sajnáltam, de hiába, erősebb ló kellett. Nagypapa elvitte a vásárba Kicsit, vele még egy anyadisznót is, és hozott értük egy másik lovat. De ne félj, az is nagyon kedves ló volt.
Még hogy kedves?! Látod, Madár, ezt is megérted, csak úgy lekedvesezlek negyven év távolából! Csupa csont, hatalmas ló volt Madár, minden elnagyolt volt rajta, ilyesféle lehetett Isten első vázlata, amikor eszébe jutott, hogy lovat is kellene teremteni. És ráadásul vak volt mind a két szemére.
– Nem látott semmit?
– Nem.
– Akkor hogyan tudott az úton elmenni?
– A kocsin mindig ült valaki, kezében volt a gyeplő, azzal elirányíthatta a lovat. De nem is nagyon kellett irányítani, hiszen mifelénk csak földutak voltak, és a vak ló nagyon biztonságosan elporoszkált a kerekek vájta mélyedésben. Ha hazafelé igyekezett, még az útelágazásokat sem tévesztette el soha, magától tudta, hol kell befordulni. Tudod, az állatoknak nagyon sok olyan képességük van, amit mi, emberek nem nagyon értünk.
Sokáig elidőztünk aznap a szomszéd faluban, jócskán ránk esteledett, mire hazaindultunk. Apám sietni akart, s az országút helyett a rövidebb utat választotta, az erdőn keresztül. A fák között ránk szakadt a holdtalan éjszaka sötétje, csak abból sejtettük, merre kell mennünk, hogy az út fölött nem ért össze a fák koro63nája, s a nyiladékon beszüremlett az ég világosabb sávja. Madárnak persze mindegy volt, hogy éjszaka vagy nappal, ballagott szépen a kerék vájta mélyedésben. A kocsi barátságosan zörgött, kevés otthonosabb érzés van annál, amikor egy elhagyatott, éjszakába hulló tájon az apjához simulva szekerezik az ember a kerékzörgés védelmező zajába burkolózva.
S egyszer csak Madár megállt. Összecsapott fölöttünk az erdő rejtelmes zajokkal teli csendje, az otthonos érzés elillant. „Na!” – mondta apám, és mozdított egyet a gyeplőszáron, hogy induljon el a ló. De az meg sem mozdult. Apám az ostorért nyúlt, odasuttyantott egyet. Madár fölhorkant, és ahelyett, hogy elindult volna, visszafelé tolta a kocsit.
– Egy tüskés varabin volt az úton.
– Nem egészen. Nagypapa leszállt a kocsiról, gyufát gyújtott. A picinyke láng, mint a lidércfény, imbolygott a ló előtt, a tárgyak körvonalai, mintegy fölnagyítva, felvillantak egy pillanatra, aztán csak a gyufaszál vörösen kunkorodó parazsa fénylett, s a fény után még teljesebbnek látszó sötétségben, mintha közvetlenül mellettem szólalt volna meg apám, pedig még mindig ott állt a ló előtt: „Lövészárok” – mondta. A háború óta nem jártunk arra, nem tudhattuk, hogy az erdőt lövészárkok szabdalják, s még senkinek sem volt érkezése betemetni őket. Nagy nehezen megfordultunk a keskeny erdei úton, s elindultunk az országút felé. Csak ott mondta apám: „Kitörhette volna a lábát.”
– De megérezte a lövészárkot, igaz?
– Láthatod.
– Mitől érezte meg?
– Talán a megbolygatott föld szagát érezte meg, ta64lán csak a veszélyt, nem tudom. Mint ahogy azt sem tudom, honnan érezte meg a Nagysaroknál, ahol négyfelé ágazott el az út, hogy merre kell fordulnia, ha haza akar menni.
– Csak a ló ilyen nagyontudó?
– Nem, nemcsak a ló. Nagyontudó a kutya is.
Elmondom neked Nyúl bácsi kutyáját.
– Ki volt az a Nyúl bácsi?
– Akkor már egy másik pusztán laktunk, Tüskésen. Nagypapa ott dolgozott az állami gazdaságban. Nyúl bácsi gulyás volt, egy távoli legelőn őrizte a gazdaság növendékmarháit. Éjszakára beterelte őket egy karámba, s maga is ott aludt mellettük egy csőszkunyhófélében. A kutyáját Bogárnak hívták. Most jut eszembe, hogy majdnem minden pásztorkutyát, amit ismertem, vagy Bogárnak hívtak, vagy Ügyesnek. Pedig azt olvastam valahol, hogy a magyar pásztor leggyakrabban valamilyen vízről nevezi el a kutyáját: Siónak, Sajónak, Tiszának, a Bodrogról Bodrinak. Méghozzá babonából. Mert a kutya legcsúnyább betegsége a veszettség, s a veszett kutya állítólag irtózik a víztől. S úgy gondolták, ha már egyszer vízről van elnevezve, sohasem veszhet meg. De mondom: én egyetlen, vízről elnevezett pásztorkutyát sem ismertem, de Ügyest meg Bogárt több tucatot.
– S miért éppen Bogárnak meg Ügyesnek hívták őket?
– Bogárnak azért, mert mifelénk a pásztorkutyák többnyire feketék.
– De a bogarak nem mind feketék! A katica piros, a kőrisbogár meg zöld.
65– Az igaz, de úgy látszik, ha a magyarok azt mondják: bogár, valami feketére gondolnak. Azért hívják a fekete hajat bogárfeketének, a sötét szemű embert meg bogárszeműnek. Nem hallottad még?
– Nem.
– Na, akkor most már ezt is tudod. Ügyesnek meg azért hívták őket, mert valóban nagyon ügyesek voltak. Pedig külsőre nem sokat mutattak ám! Közepes termetű kutyák voltak, fekete szőrük se rövid, se hosszú, hol voltak ők külsőre egy farkaskutyához vagy egy hannoveri vérebhez! Sehol. De amikor dolgozni kezdtek, tátva maradt a szád. Elég volt a gazda egy szava vagy szeme villanása, máris terelték vissza a nyájtól, kondától vagy gulyától elkóborolt jószágot (már attól függően, milyen állatot őriztek), de olyiknak szólni sem kellett, magától is tette a dolgát.
– Ilyen ügyes volt a Nyúl bácsi kutyája is?
– Azt nem tudom, mert terelni sohasem láttam. Akkor én már ritkán voltam Tüskésen, mert egyetemre jártam. De aznap éjjel otthon voltam, amikor egy kutya nyüszítésére ébredtünk. Nagypapa kiugrott az ágyból, kinézett az ablakon. „Affene – mondta –, valami baj van. Az öreg Nyúl kutyája.” Azzal már öltözött is, sötétben, hogy föl ne ébresszen bennünket, de akkor már ébren volt az egész család. Miért jött ide öt kilométerről az éjszaka kellős közepén ez a kutya? Hallottuk, ahogy nagypapával elzörög a kocsi, s egyikünk se tudott elaludni, csak azt a fájdalmas, szívszaggató nyüszítést hallottuk egyre. Pedig akkor hol volt már a kutya! Ahogy meglátta az induló kocsit, eltűnt. Nagypapa már ott találta Bogárt a pásztorkunyhó előtt, ott már nem nyüszített, riadtan, behúzott farokkal álldogált. 66Nagypapa egy darabig szólongatta Nyúl bácsit, s amikor nem kapott választ, gyufát gyújtott, és bevilágított a kunyhóba. Rögtön látta, hogy Nyúl bácsi halott.
– Azért nyüszített a kutya?
– Tudod, sokat gondolkoztunk rajta, hogy mikor indulhatott el. Már akkor, amikor az öreg rosszul lett? Vagy csak azután, hogy meghalt? Honnan tudta, hogy „szólni” kell valakinek? Miért éppen nagypapát választotta? De hát erre sohasem kaptunk választ. Csak azt tudjuk, hogy valami olyasmit csinált, amit egy kutyától nem várhat el az ember.
– A ti kutyáitok is ilyen okosak voltak?
– Hát, hogy ez okosság-e, vagy valami más, nem tudom. S ha akarod, a mi kutyáinkról is tudok neked mesélni valami emlékezetest. Melyikről meséljek? Gyöngyösről? Tücsökről? Mackóról?
– Mackóról.
– Tulajdonképpen nem is a mi kutyánk volt. Inkább a házé, ahova költöztünk. Megjött apám levele a pesti kollégiumba: „Elköltöztünk, ezután már ne Sárszentlőrincen keress bennünket, két állomással korábban szállj le a vonatról, és Tüskésre gyere haza.” Elmagyarázta a levélben pontosan, hogy melyik házban keressem őket; nem volt nehéz, négy-öt házból állt az egész puszta. És itt következett Mackó: „Kérlek, hogy legközelebb, szokásodtól eltérően, ne bejelentés nélkül gyere, mert a ház tartozékaként egy kuvasszal is gazdagodtunk, akkora, mint egy borjú, és igen vad természetű, ha éjjel találsz jönni, nem enged be a házba. Írj, kimegyek eléd az állomásra.” Persze hogy nem írtam.
– Ilyen bátor voltál?
67– Dehogyis. Az az igazság, hogy megfeledkeztem a kutyáról. Olyan két kilométernyire volt az állomástól a puszta, boldogan ballagtam az országúton, mert nagyon szerettem az elhagyatott vidék éjszakai neszeit, a felhők között bujkáló holdat, a kukoricatáblák sejtelmes zizegését, a kövek roppanását a talpam alatt és a nagy tágasságot, amit a város kőrengetegében sohasem érez az ember. A Sárvíz hídjáról már felderengtek előttem ismeretlen új otthonom épületei, és akkor villámcsapásként eszembe jutott: a kutya! Na, most mi lesz? Megtaláltam a házat, bent állt egy drótkerítéssel övezett nagy kert mélyén, ablakai sötétek. Tétovázva álltam a rozzant léckapu előtt, s aztán azt gondoltam, lesz, ami lesz. Benyitottam. A kapu nyikordulására egy fehérlő árny magasodott föl a ház mellett. Mi az, hogy borjú, mint egy elefánt, gondoltam ijedten, és rissz-rossz vulkánfíber bőröndömet magam elé kaptam, mint egy pajzsot. Legalább ugatna ez a dög! De nem ugatott, rakétasebességgel megindult felém, még kiáltani sem volt időm, már ott volt, megszagolt, és vadul ugrálni kezdett. Először azt gondoltam, megbolondult, de ahogy felocsúdtam az ijedtségből, rájöttem, hogy örül. Nekem! Akit az életben sohasem látott. Akinek szüleit, testvéreit is mindössze egy hónapja ismeri. Gondolhatod, milyen boldogan zörögtem az ablakon. Nagypapa álmosan kinézett, és rögtön azt kérdezte: „A kutya?” Oldalt mutattam, láthatta, hogy ott áll Mackó, és csóválja a farkát. „Megismert?” „Úgy látszik” – mondtam, és akkor nem is találtam ebben semmi különöset, de azóta sokat gondolkoztam rajta, honnan érezte meg a kutya, hogy új gazdája családjához tartozom. Ha ugyan gazdájának érezte apámat. Hiszen előbb lakott ott, mint 6869mi. Gondolhatta azt is, hogy ő a gazda, és mi vagyunk a befogadottak.
– Miért nem ment el a régi gazdájával?
– Azt mondják, hogy vannak állatok, amelyek nem elsősorban a gazdájukhoz, hanem a házhoz ragaszkodnak. Ilyen a macska, és a kutyák közül a kuvasz. Ha meggondolom, lehet is ebben valami.
Mackó kutyának született két kölyke. Két gömbölyű, fehér, életvidám szőrgolyóbis a hóban. A két kiskutyáról mindig a régi nagy telek jutnak eszembe, amikor szinte a házakat is ki kellett ásni a hóból, s a pusztán egyik háztól a másikig, a házaktól az istállókig és a magtárig lövészárokszerű járatokat kellett ásni, hogy közlekedni tudjunk. Olykor olyan magas hó esett, hogy a gyerekek ki sem látszottak a kiásott gyalogút hófalai közül. Egy ilyen nagy télbe született bele a két kiskutya. És nemcsak a hó ért derékig, de vicsorgott nagyon a hideg is, csípett odakinn a levegő, s szinte hallhatóan ropogtak a faágak a fagyban.
Anyám megsajnálta a két kiskutyát, és délután beengedte őket a konyhába. Megjött apám, mérges lett: „Ki engedte a kutyákat a lakásba?” – s már nyitotta is az ajtót, és a két kiskutyát a grabancánál fogva kihajította a hóba.
– Nagypapa nem szerette a kutyákat?
– Dehogynem. Csak, tudod, a falusi ember sohasem engedte be a kutyát a lakásba. A macska még csak-csak bejöhetett, bár az se nagyon, de a kutyának kinn volt a helye.
– Szegény kiskutyák!
– Csak láttad volna, milyen boldogan hancúroztak a hóban. Ahogy te szoktál a paplanok meg párnák kö7071zött. Kergették egymást, bukfenceztek, birkóztak. Ha meg elunták, bementek a kutyaházba, melengette őket az anyjuk. Ne félj, nem lett a két kiskutyának semmi baja a nagy télben.
Edzett, kemény kutyák lettek.
Az egyik kiskutyát még kölyökkorában elajándékoztuk, a másik ott nőtt fel a háznál. Hatalmas kutya lett belőle, egy jó arasszal magasabb az anyjánál. Bureknak neveztük el. Évek múlva, amikor elköltöztünk Tüskésről, az új gazda soknak találta a két kuvaszt – mert persze nem jöttek velünk, ott maradtak a régi házban –, és Burekot eladta öt faluval távolabbra egy embernek, akinek jó házőrző kellett. Aztán már csak a híreket hallottuk: Burek megvadult, megtámadott elevent és holtat, nemcsak az idegenek, de új gazdája is félt tőle, mint a tűztől. Láncra verték, de akkor meg őrjöngött, rohangált, tépte a láncot, és végül nem is bírta, belepusztult a helyváltoztatásba.
– De a többi kutya, ugye, nem a házhoz, hanem a gazdájához ragaszkodik?
– Persze.
– Az is a gazdájához ragaszkodott, amelyiket Pécelen láttuk.
– Pécelen? Hol?
– Tudod, az autós kutyát!
Ja, igen, az autós kutya! Kint csámborogtunk Pécel határában, épp fönn egy dombon, jó messzire elláttunk. Odalenn egy galagonyabokrokkal megtűzdelt birkalegelőn egyszer csak megjelent egy piros autó. Ez meg mit keres itt, jó messze a betonúttól, falutól, mindentől? „Jött az autóját legeltetni” – tréfálkoztunk, de ak72kor már az autó megállt, kinyílt az ajtaja, és egy kis tarka kutya röpült ki rajta. Valahogy nem úgy, mintha jószántából ugrott volna ki az autóból. Az ajtó becsapódott, az autó megindult, egyre nagyobb sebességre kapcsolt a birkalegelőt átszelő, keményre taposott földúton. A tarka kutya egy pillanatig tanácstalanul álldogált a sárgálló kutyatejek és szúrós levelű mezei iringók között, aztán megiramodott, uzsgyi az autó után. Az autó akkor már teljes sebességgel száguldott, a kutya is beleadta minden erejét. „Egy gepárduc utolérné, igaz?” – mondtad akkor te. Semmi kétség, egy gepárduc valóban könnyedén utolérte volna, de a kis tarka kutyának sok volt a nyolcvan lóerő, egyre nőtt a távolság közte és az autó között. Ráadásul akkor már dombnak fölfelé folyt a versengés. Az autó odafönn eltűnt egy akácerdő kiszögellése mögött. A kutya leült, égnek emelt fejjel sírt. Az autó búgását már nem hallottuk, de a szaggatott, elvékonyodó nyüszögés eljutott hozzánk. „Most, ugye, majd visszajön az autó” – reménykedtél te, de én már tudtam, hogy az autó soha többé nem jön vissza. Valaki megunta a kutyáját, és így szabadult meg tőle. Közben a kutya megijedt valamitől, és beiszkolt az erdőbe. „Most mi lesz vele?” – kérdezted, és szemrehányóan néztél rám, mintha én tehetnék róla, hogy a kis tarka kutyát kilökték a vakvilágba.
Akkor úgy gondoltam, hogy soha többé nem találkozom a kis tarka kutyával… de tévedtem. Négy-öt hét múlva újra azon a tájon kóboroltam, és egy növendék fenyvesben világosbarna foltot vettem észre. A tíz-tizenöt éve telepített, még ritkítatlan fenyőerdő olyan, mint a dzsungel, karistoló ágszövevények között kellett átvergődnöm, de vitt a kíváncsiság, mi lehet az 7374a furcsa folt. Egy széttépett őz volt. Miféle állat téphette szét, gondolkodtam, hiszen egy róka nemigen tud megfogni egy ekkora őzet, farkas meg már réges-rég nincs Magyarországon. Mi lehetett? Nem tagadom, eszembe villant a kidobott kiskutya is, de csak egy pillanatra, hiszen kisebb, mint egy róka, dehogyis tud elbánni egy őzzel. Hogy a tarka kiskutyának mégiscsak része van az őz halálában, az perceken belül kiderült. Kikecmeregtem az alacsony, sűrű fenyvesből, átvágtam egy vizenyős, békarokkával benőtt tisztáson, s szemből, a nyárfákkal szegélyezett akácerdőből négy kutya ugrott meg; köztük a kis tarka is. Nem fejvesztetten menekültek, lassan és méltóságteljesen futottak, mint akik tudomásomra akarják hozni, hogy egyáltalán nem félnek, csak okosabbnak tartják elkerülni a velem való találkozást. Méltóságteljes vonulásukban volt valami vészjósló is, figyelmeztetés, hogy támadásra ők is támadással válaszolnak, s különben is ez itt az ő területük, embernek itt semmi keresnivalója.
Hát így pusztult el az őz. Azóta tudom, hogy a kóbor kutyák csapatokba verődnek, egyszeriben lehullik róluk a több ezer éves domesztikáció (házhoz szoktatás) minden sallangja, rojtja, és éppen úgy vadásznak, ahogy a farkasok, szabályosan; mindegyiknek megvan a külön feladata, fárasztják, kerítik az áldozatot, s így csapatosan olyan erősek, hogy akár egy szarvast is le tudnak teríteni.
– Lehet, hogy a széttépett őz a mi őzünk volt?
– Miféle őzünk volt nekünk?
– Nem emlékszel rá?! Amelyik ránk kiabált.
75Dehogynem, a ránkkiabálós őzre hogyne emlékeznék. Május volt éppen, amikor ezerféle ifjonti zöldben ragyog a világ. Nagypapa faluja fölött van egy erdős, bokros, mély vízmosásokkal szabdalt terület, a helybeliek Csúnyának hívják. Ők tudják (ha tudják?), miért nevezik így, mert ez a Csúnya nagyon szép. (Vagy talán ugyanazért, amiért Rácpácegresen Rohadtsaroknak hívták a pusztától északkeletre eső részt? Mert hogy onnan jött a rossz idő, s arrafelé kaptak lábra a hideg szelek? Könnyen lehet, hiszen ez a Csúnya is északkeletre esik Péceltől.) Itt jártunk, s egyszer csak ugatást hallottunk. Vékonyka, mutálós ugatás volt, mintha egy kamasz kutya próbálgatná a hangját. „Hallod, egy kutya” – mondtad, s mi tagadás, először én is azt gondoltam, hogy egy kutya ugat az erdőben. De abban a pillanatban észre is vettük az ugatót. Egy hetyke, ifjú őzbak volt, hegyes agancskáját úgy viselte, mint egy újdonsült király a koronáját. Egyenesen felénk nézett, s nemhogy félt volna, sőt haragos volt, elszántan ugatott ránk. Talán azt akarta mondani, hogy azonnal hordjuk el magunkat az ő erdejéből. Szót is fogadtunk neki, szép csendesen elsettenkedtünk onnan, hogy ne zavarjuk őfelségét.
– Te tudtad, hogy az őz ugat?
– Nem én. De most már tudjuk mind a ketten… Ámbár ha lehet, ne mondd senkinek, hogy az őz ugat.
– Miért?
– Mert hátha nem úgy kell mondani. Kinevetnének bennünket a vadászok. Mert a szarvasra sem lehet azt mondani, hogy ordít, holott ordít, hanem azt kell mondani, hogy bőg. Érted?
– Értem hát. Mint az upupu. – Igaz is. Azaz, majdnem igaz.
76Mindenütt azt olvastuk, hogy a búbos banka azt kiabálja, hogy upupu, upupu. S egyszer csak a Bözsi néni diófáján megszólalt egy madár. „Azt kiabálja, hogy dod-dod-dod” – mondta a fiam. Tényleg azt kiabálta. Legalábbis mi úgy hallottuk. Jó érces, messze hangzó dod-dod volt. Addig kutatgattuk a tekintetünkkel a diófát, amíg meg nem találtuk a madarat. Egy búbos banka volt.
– Akkor azt sem mondhatom, hogy a búbos banka azt mondja, hogy dod-dod-dod?
– De mondhatod, mert Magyarországon vannak olyan vidékek, ahol a búbos bankát büdös dodnak hívják. Márpedig ez azt jelenti, hogy ők is dodnak hallják a kiáltását.
– És azt mondhatom, hogy melyik madárnak van a legcsúnyább hangja?
– Mondhatod, ha akarod, de úgysem hiszi el senki.
– De én mondom: sárgarigó, sárgarigó, sárgarigó!
(Na, ugye, hogy senki sem hiszi el! Még ha varjút mondott volna, vércsét, egerészölyvet vagy macskabaglyot. De hogy a sárgarigónak van a legcsúnyább hangja?! Amikor úgy flótázik, hogy öröm hallgatni. Azt mondja: Kell-e dió, fiú? Meg azt is tudja, hogy: Huncut a bíró!)
– Talán úgy kellene mondani, hogy a sárgarigónak van a legszebb hangja meg a legcsúnyább is.
– Azt elhiszik?
– Ha nem hiszik el, meséld el, amit hallottunk meg láttunk. Először fölharsant az a rémületes, hátbizsergető rikácsolás, s amikor első rémületünkből föleszméltünk, döbbenten láttuk, hogy két sárgarigó rikácsol. Alig akartuk elhinni, hogy az utolérhetetlen énekművész 7778sárgarigóapa ilyen repedtfazékhangot is ki tud adni a torkán. Márpedig így volt. Méghozzá nem akárki miatt: egy hosszú farkú szarka volt az oka. Úgy látszik, a gézengúz tojás- és fiókatolvaj túlságosan közel merészkedett a sárgarigók fészkéhez, onnan akarta elebrudalni őt a két szülő. Nagyon szertartásos, pontos szabályok szerint zajló üldözés volt. Amikor a szarka fölröppent, szárnyra kapott a két sárgarigó is, csapkodtak feléje, és szünet nélkül rikácsoltak. A szarka ekkor gyorsan egy fa ágára libbent, s megült ott. A rigók azonnal abbahagyták a kiáltozást, ők is rászálltak ugyanannak a fának egy másik ágára. Nem túl közel, de nem is messzire. Ültek, hallgattak, nézték a szarkát. A szarka újra fölrebbent, nosza a sárgarigók is, újra kezdődött az üldözés, a rikácsolás. Akkor egy másik fára röppent a szarka. A sárgarigók is. És megint hallgattak. Ahogy a gyerekek fogócskázás közben kijelentik: guggolás a ház, a szarkának a faágon „nem ért a neve”. Addig játszották ezt, amíg a szarkát jó messzire el nem kergették, akkor aztán visszaröpültek a fészkükhöz.
– A sárgarigó, ugye, majdnem olyan bátor, mint a veréb?
– Majdnem. A veréb persze bátrabb.
Nekünk a veréb a legbátrabb madár. Mit nekünk kőszáli sas, karvaly és kígyászkeselyű! Hol vannak ők a verébtől! Az igaz, hogy kőszáli sas, karvaly és kígyászkeselyű egy darab sem fészkel a közelünkben. Veréb annál több. Tele van a fészkeikkel nagypapa házának vakolatja vesztett tűzfala. Ott zajlik hát az életük előttünk, és néha elámulunk rajtuk. Nemcsak a személyes bátorságuktól. Pedig abban is van elég csodálniva79ló, amikor verébmama, mint egy zuhanóbombázó vágódik a kutya elé, ha röpülni még csak félig-meddig tudó fiókáját veszélyben látja, s amíg a meghökkent kutya fölfogja, mi is történt, fióka és anyamadár egyaránt kereket old. Ámbátor, lehet, hogy nem is az anyamadár volt, aki a hősi cselekedetet végbevitte.
– Lehet, hogy az a bátor nagyveréb nem is volt rokona a kisverébnek?
– Lehet. Egyszerűen csak a tűzfalban fészkelő verébkolónia egyik felnőtt tagja volt, aki észrevette, hogy egy kisveréb bajba került, és már cselekedett is. Mert sokat tétovázni nem lehet. A kutya már lekushad, feszülten figyel, már megfeszülnek az izmai, hogy ugrik. És ebben a pillanatban kell az orra elé vágódnia a felnőtt verébnek. Én biztos vagyok benne, hogy ezt bármelyik, a csoporthoz tartozó veréb megteszi, nemcsak az anya.
– Emlékszel a verébérettségire?
Egy nyári vasárnap délelőtt zajlott ez a nagy esemény, amit mi tréfából verébérettséginek neveztünk el. A verébkolónia rendkívül izgatott lett, szúrós verébzsivaj, tűhegyes csiripelés töltötte be az udvart. Mi lehet a nagy izgatottság oka? Egy kis leselkedés után megtudtuk. Most röptetik a megtollasodott fiókákat az öregek. Az első kétségbeesett szárnycsapások után – a fészektől a földig – a kisverebek rémülten kerestek menedéket bokorban, fűcsomók mögött, a virágágyás sűrűjében, s közben folyamatosan hallatták vékonyka, segélykérő pip-pipjeiket, ami valami ilyesfélét jelenthetett, hogy „segítség, éhes vagyok, egyedül vagyok, vissza akarok menni a fészekbe”. Közben az öreg verebek valamennyien, akár az ő gyerekeikről volt szó, akár 8081nem, lázasan tevékenykedtek. Hogy megnyugtassák a kicsiket, enni hordtak nekik, s mindegyiket árgus szemmel figyelték, nehogy valami baj érje. Lenyűgözött bennünket ez az összetartás, a verébközösség szervezett együttműködése. És hogy mire képesek, akkor tudtuk meg, amikor az egyik kisveréb rémületében egy felfordított, nagy láda alá bújt, s én azt hittem, talán nem tud kijönni, segítek neki, kiveszem. A ládához mentem – a kisveréb segélykérő csipogása felerősödött –, s abban a pillanatban egy verébörvény surrogott a fejem körül. Vad csiviteléssel támadtak rám az öreg verebek, fenyegetően keringtek körülöttem, ne merd bántani a fiunkat – harsogták a fülembe. Nem is kísérleteztem tovább, visszaültem a padra. Ahol ilyen erős a közösségi szellem, nincs szükség az én segítségemre. A kisverebek közben rájöttek, hogy előbbi szárnycsapásaik, repülésük – a fészektől a földig – nem égbekiáltó szerencsétlenség volt, hanem életelemük. Egyszer csak észrevették, hogy tudnak repülni. Rövidke, esetlen kis tanulóröppenések után céltudatosan és boldogan fölrepültek egy-egy kiemelkedő pontra; bokorra, faágra, a kút tetejére. A nagy mutatvány megnyugtatta őket, elcsendesedtek. Önálló, felnőtt verebek lettek. Az udvarba visszaköltözött a vasárnapi nyugalom, a verébérettségi lezajlott.
– Kár, hogy a veréb ügyetlen.
– Ki mondta neked, hogy ügyetlen?
– Te. Azt mondtad, hogy a veréb nem mindig tud elröpülni a száguldó autó elől, bezzeg a varjú, a csíkos gerle meg a fecske olyan ügyes, hogy sohasem gázolja el az autó.
82– Először is a csíkos gerlének a rendes neve balkáni gerle, másodszor…
– Miért hallgattál el?
– Mert eszembe jutott egy nyár végi délután. Mohácsra mentünk autóval, és döbbenten láttuk, hogy a műút feketéllik az elgázolt fecskéktől.
– A mohácsi fecskék ügyetlenebbek, mint a többiek?
– Dehogyis! Először mi sem értettük, hogy mi történt, aztán kiderült, hogy valamilyen növényvédő szerrel permetezték a földeket, s a fecskék megmérgeződtek tőle. Elbódultak, lelassultak, a villámgyors fecskecikkanásból tétova, imbolygó repülés lett, ezért gázolták el őket az autók.
– Úgy megmérgeződtek, mint a fácántyúk a Duna mellett?
– Úgy. Látod, az is milyen tehetetlenül feküdt. Csak cikákolt szegény, és rémülten nézett ránk, menekülni szeretett volna, de meg sem tudott mozdulni.
– De biztos meggyógyult, mert odatettük a víz mellé. Ihatott.
– Igen, így történt. Arra gondoltam, talán egy kis víz jót tesz neki. Ha iszik. A szántóföldekről egy vékony kis erecske igyekezett a Duna felé, odafektettük melléje a fácántyúkot. Csak otthon jutott eszembe, lehet, éppen az volt a baj, hogy korábban ivott abból a kis erecskéből. Valószínű, annak a vize is tele volt méreggel.
– Nem vigyázunk az állatokra.
– Egész nyáron a mezőn mászkeráltunk, és látod, egyszer sem hallottunk fürjet. Pedig szerettem volna, ha te is megismered a hangját. Azt mondja, hogy pity-83palatty. De alig van már fürj. Nemhogy fürj, még ürge sincs. És alig van már uhu, császármadár, haris, sólyom, menyét, hermelin, és ha így megy tovább, nemsokára elefánt se lesz, orrszarvú se…
– És rétisas?
(A rétisas valamiért a kedvenc állatai közé tartozik, nincs olyan nap, hogy a salátává olvasott állatos könyvben rá ne nyitna a képére.)
– Rétisas is nagyon kevés van már. Talán négy-öt pár egész Magyarországon.
– Mert nem vigyáznak rá az emberek?
– Most már vigyáznak. Egyszer a Dráva mellett észrevették, hogy az ártérben egy öreg fán rétisaspár fészkel. Az erdészek meg a katonák körülvették a területet, hogy senki ne zavarja a sasokat költési idő alatt, hátha úgy fel tudják nevelni a kicsinyeiket.
– És fel tudták nevelni?
– Nem tudom. Én csak ennyit olvastam az újságban, hogy vigyáznak a sasok nyugalmára. De nemcsak költési idő alatt kellene rájuk vigyázni. Okosabban kellene bánni az embereknek a természettel. Úgy, hogy minden élőlény meglelje benne a maga nyugodalmas élőhelyét.
– Nagy, nyugodt erdő kellene?
– Az is.
Estefelé egy újabb rajzot tett elém. Keszekusza vonalak hálózták be a papírt, a rajz alján valami fűrészszerű bökős képződmény, a tetején pöttyök, foltok, köröcskék, oválisok. Egy darabig tanácstalanul nézegettem, aztán a fűrészre böktem.
– Ez mi?
– Hát mi lenne?! Fű!
84 85– Ja igen. Akkor ezek meg fák, igaz? Itt vannak a leveleik.
– Persze. Ez a Nagy Nyugalmas Erdő. Ezt most éjszakára itt hagyjuk az asztalodon, és amelyik állatnak nincs nagy nyugalmas erdeje, az a sötétben ideköltözhet. Jó?
– De még mennyire.
– Mit gondolsz, a rétisas is ideköltözik?
Másnap reggel rögtön ébredés után nagy óvatosan megközelítettük a rajzot. Lábujjhegyen. Még a szoba közepén sem jártunk, amikor valami horkanásszerű hang ütötte meg a fülünket.
– Hallod? – súgta a fiam boldogan. – Horpantott a rétisas.
– Csakis – súgtam vissza –, más nem tud így horpantani.
A Nagy Nyugalmas Erdőben, egy öreg fán tényleg ott ült a rétisas.
– Itt van!
– Nézd, valami mozog itt a fák közt!
Egy elefánt, semmi kétség. Az elefánt is eljött. Ez meg fürj, ide nézz, sólymok, orrszarvú, még erszényes farkas is van. Boldogan néztük a vidám állatseregletet, s ők is boldogan néztek vissza ránk. Megmenekültek. Rátaláltak a Nagy Nyugalmas Erdőre.
86