A gyerek a jószágot fürkészte. A gulya nyugtalankodott, mintha valami szokatlan készülődne. A vezérbika fölemelte a fejét, szobormereven, táguló orrlyukakkal figyelt, s mintha a fűszálak is megneszeltek volna valamit, ijedt hullámzás söpört át rajtuk.

A gyerek az égre kémlelt, vihar előtt szokott így megbolydulni a jószág, de felhő semerre, az ég szelíd-kéken ragyogott. A vezérbika elbődült, most már valamennyi állat ugyanabba az irányba figyelt, a gyerek ágaskodva nézte, mi lehet a nyugtalanság oka, s meglátta a távolból kibontakozó lovascsapat körvonalait. Lassan-lassan idehallott a lovak patáinak tompa dobogása is.

Odalent a jurták között is mozgolódás támadt, az emberek kisereglettek a sátrak elé. A gyerek megfeledkezve a gondjaira bízott állatokról – a lovasok felé futott.

Az út szélén álló emberek akkor már kapkodták le süvegeiket. A gyerek lassított, odasomfordált a férfiak közé, szemével az apját kereste. Ott állt a többiek között, ő is levetett süveggel. A fiára pillantott.

– Le a süveggel, fiam, jön Attila fejedelem.

A gyerek lekapta a süvegét.

A kényes-fényes, aranyozott ruhás vitézek között egyszerű bőrruhában egy széles mellű, zömök ifjú lovagolt, nem volt rajta semmi dísz, csak lova kantárján 5szikrázott föl kápráztató fénnyel egy drágakő. S hiába volt a legegyszerűbb ruhában Attila, a gyerek mégis azonnal tudta: ő a fejedelem.

Az emberek süvegeiket lengetve köszöntötték.

A menet elvonult, hosszan bámultak a porfelhőbe burkolózó lovasok után.

– Ő lesz a világ ura – mondta a gyerek apja, s amikor a fia kérdőn nézett rá, hozzátette: – Megálmodta az anyja.

A gyerek elképzelte a fényes királyi udvart, látta, ahogy Attila anyja lassan álomba merül, a sürgő szolganép lábujjhegyre vált, csend lesz, a légy zümmögését is meg lehet hallani. A királyné feje fölött egy öklömnyi fénygombolyag ragyog, forog, növekszik, a színét váltja, a fényesség közepéből előlép egy ifjú – semmi kétség, ugyanaz, aki az előbb ellovagolt előttünk –, s azt mondja:

– Én leszek a fiad.

A királyné álmában boldogan elmosolyodik, látja, amint odafent megnyílnak az egek, egy fényes tárgy hull alá, egyre vakítóbban ragyog, lángnyelvek csapnak ki belőle. Egy kard. A kard hullócsillagként suhan lefelé, majd engedelmesen az ifjú oldalára simul. Ott áll az anya előtt a fia, felövezve Isten lángoló kardjával.

A gyerek ámulva néz az apjára.

– Nem az a kard volt rajta? – kérdezi.

– Valamikor nagyon régen elveszett – feleli az apja –, de Attila megtalálja, derekára övezi, és ő lesz a világ ura.

A gyerek visszasétált az állataihoz, leült a fűbe, és Attilát látta maga előtt, felövezve az Isten kardjával.

Közben néhány marha elkószált, a gyerek botját lengetve utánuk eredt, hogy egybeterelje őket.

6 7

De nicsak, az egyik üsző mintha sántítana. Szemügyre vette közelebbről, semmi kétség, megsérült az állat lába.

Mi sérthette föl? A gyerek keresgélni kezdett a legelőn, vércseppek virítottak a füvön, négykézlábra ereszkedett, óvatosan végigsimított a tenyerével a földön. Tapogatódzó ujjhegye hegyes vasdarabot érintett. Hát te voltál az – gondolta, és ki akarta rántani a földből. De a szándék csak szándék maradt, mert a fekete vasból kipattant egy szikra, a gyerek hátrahőkölt, látta, hogy a vas felizzik, lángok csapnak ki belőle, s lassan-lassan emelkedni kezd a földből. Egy kard!

Összeszedte minden bátorságát, megragadta a kard markolatát, és futni kezdett vele arra, amerre Attila és lovascsapata távozott.

Az emberek látták a lobogó karddal futó pásztorfiút, és ijedtükben eltakarták az arcukat.

Egy erdőszélen táborozott Attila csapata, ott érte őket utol a fiú. Egyenesen a fejedelemhez futott, nyújtotta feléje a kardot.

– Ezt a csodakardot a legelőn találtam, gondolom, téged illet.

Attila kezébe vette a kardot. Tudta, hogy az anyja által megálmodott kard, az Isten kardja jutott el hozzá. Keményen megmarkolta, és a négy égtáj felé suhintott vele. Északra, nyugatra, keletre, délre. Azt mondta:

– Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem.

8

A hírvivő lovas tajtékos paripáját megállította a tanácsdombon, s mintha a négy égtájnak jelentené, elkiáltotta magát:

– Végigjártam mind a hét országot; Nyéket, Megyert, Kürtgyarmatot, Tarjánt, Jenőt, Kért és Keszit, hogy uraikat, a hét fejedelmi személyt itt a tanács dombján tanácskozásra összehívjam. A hét fejedelmi személy még ma összegyűlik itt, hogy sorsunkról határozzon. Szóljanak a dobok, szóljanak a csimpolyák.

Dübögni kezdtek a sámándobok, dübögésüket, mint fát a vadszőlő indája, tekervényes csimpolyaszó ölelte körül. A domb mellé, széles karéjt formálva körüle, gyülekezni kezdett a nép, s nemsokára táncoló, széles szügyű lován feltűnt az első fejedelmi személy. A zene egy pillanatra elhallgatott, és a felzengő csendben a sámánok köszöntötték az érkezőt:

– Légy üdvöz Tétény.

Tétény leszállt lováról, és kíséretét hátrahagyva egymagában felment a tanácsdombra.

Pár perc múlva követte őt Huba, aztán Tas, Ond, Kende, Előd s legvégül pedig egy sudár termetű, barna arcú, fekete szemű férfi, Álmos.

– Légy üdvöz Álmos – zúgta el neki is a sámánok kara, s most már nem zendült föl a zeneszó, megkezdődött a tanácskozás.

9

– Mi, a hétmagyarok – mondta Tétény – azért gyűltünk itt össze, mert Szittyaország annyira megtelt népeinkkel, hogy sem táplálni, sem befogadni nem tud bennünket.

– Új földet kell hát elfoglalnunk – mondta Ond –, ahol békességben és bőségben élhetünk valamennyien.

– Pannónia földjére menjünk – mondta Álmos –, hiszen az minket illet, mert ősünk, Attila király birodalma volt.

– Úgy van – helyeselt Kende –, és tejjel-mézzel folyó földnek mondják, vizekben bővelkedőnek. Eltart bennünket is, jószágainkat is.

– Attila városa, Buda, újra a miénk lesz – mondta Tas.

Ekkor Huba szólalt meg:

– De a nagy célt csak akkor érhetjük el, ha közös akarattal vezért és parancsolót választunk magunk közül, akinek feltétlen engedelemmel tartozunk valamennyien, nehogy széthúzás, pártoskodás gyengítsen bennünket.

– Úgy van – kiáltották valamennyien. – Válasszunk!

Ekkor a sámánok közül kivált egy, és közelebb lépett a hét vezérhez. Dobját pörgetve énekbe kezdett.

– Önedbelia lányáról énekelek, Ügyek feleségéről, Emeséről…

A történetet persze valamennyien ismerték, s a sámán éneke felidézte a turult, ahogy ott lebeg a gyermekét váró Emese sátra fölött, majd leereszkedik, az asszony vállára ül és így szól:

– Dicső királyok származnak méhedből.

Emese ekkor hátracsukló fejjel, hunyt szemmel úgy látta, hogy sátrából hatalmas folyam hömpölyög elő,10 11 díszes aranyozott gályákat hord a hátán, s a gályákon egy-egy ragyogó arcú férfiú áll, koronával a fején.

A turul így folytatta:

– De király utódaid nem itt, hanem egy távoli földön fognak uralkodni.

A sámán folytatta:

– És a gyermek, akit szült, mert álom jósolta jöttét, az Álmos nevet kapta. Válasszatok, vezérek, ki legyen a magyarok fejedelme!

S a vezérek egy emberként kiáltották:

– Álmos!

Tétény lépett elő.

– Közös akarattal téged vezérnek és parancsolónak megválasztottunk, követünk téged jóban-rosszban. S hogy választásunk és szövetségünk a hegyeknél szilárdabb legyen, pecsételjük meg vérszerződéssel.

Egy szolga aranyedényt vitt a hét vezérhez, és azok elővonva késüket, sebet ejtettek a karjukon, és egy-egy csepp vért az edényben lévő borba csöppentettek. Az edényt magasba emelték és esküdtek:

– Ameddig életünk tart, sőt utódaink élete fogytáig mindig Álmos vezér ivadéka lesz a vezérünk.

– Esküszünk! – zúgták rá.

– Ami jószágot közösen szerzünk, mindenkinek része legyen abban.

– Esküszünk!

– Azok a fejedelmi személyek, akik szabad akaratukból Álmost vezérnek választották, soha a vezér tanácsából ki ne maradjanak.

– Esküszünk!

– Ha valaki az utódok közül a vezér személyéhez hűtlen lenne, annak úgy hulljon a vére, ahogy a mienk hullott, amikor Álmossal vérszerződést kötöttünk.

12

– Esküszünk!

– Hogyha valaki az utódok közül a vérszerződést megszegné, azt örök átok sújtsa!

– Esküszünk! – kiáltották a vezérek, és az aranyedény körbejárt, mindannyian ittak belőle, s az ősi magyar törvények szerint mindannyian vérrokonoknak számítottak.

Újra fölcsendült a zene, a magyarok fejedelme felemelt kézzel üdvözölte a dombot körülvevő ujjongó sokaságot.

13

– Na, mit állsz ott, mint a kapubálvány?! – kiabálták neki a barátok, de Heribáld dacosan oldalt vetette a fejét. „Úgy állok, ahogy akarok. Ha úgy tartja kedvem, meg sem mozdulok egész estig.” S álldogált tovább a nyüzsgő kolostorudvar közepén megbántottan és gőgösen.

Hogyisne lett volna megbántott és dacos, hiszen nem adták ki az idei bőrjáradékát, és itt áll elrongyolódott saruban. Tessék, csak tessék, vessetek egy pillantást a sarumra! Hát saru ez?! Laffog a talpa, a szíjai elszakadoztak. Szégyen a lábon. S különben is, nem dolgozni jöttem én ide, hanem imádkozni. Elmerülni a csendben és az áhítatban. Közelebb jutni az Úrhoz.

– Azt hiszitek, Istennek tetsző cselekedet, hogy fegyvereket fabrikáltok? Nem azért gyűltetek e falak közé. És különben is, ami jár, az jár – prédikált Heribáld, a többiek nevették.

– Majd jön Engilbertus apát, és megmondja neked, hogy miért gyűltünk e falak közé – mondta egy testes barát, miközben szaporán forgott kezében a szerszám.

– Már jön is – kiáltotta valaki, mire még szaporábban csengtek a kalapácsok, magasabb hangra váltottak a fűrészek és reszelők, a vonókések gyorsabban hámozták a fáról a kunkorokat.

Engilbertus apát a lépcső tetejéről végigröptette tekintetét a nyüzsgő barátokon.

14

– Gyere gyorsan, állj be te is – suttogta valaki Heribáldnak.

De neki aztán suttoghatott. Állt mozdulatlanul az udvar közepén, mint sziget a tengerben. Engilbertus elégedetten nézte a szorgalmasan munkálkodó testvéreket, a lándzsahegyeket kalapáló kovácsokat, a kardélező köszörűsöket, a feszülő háttal dolgozó íjkészítőket, a bőrvértekkel foglalatoskodó szíjgyártókat, s közben megakadt a szeme Heribáldon.

Bosszúsan összerándult a szemöldöke, lassú léptekkel odasétált a barát elé.

– Hát te, testvérem? Te miért nem dolgozol?

– Ebben a saruban? – méltatlankodott Heribáld, s csuháját, mint egy kacér nő a szoknyáját, combig felhúzta, s jobb lábát magasra emelve meglebegtette döglött madárra emlékeztető saruját az apát előtt.

Engilbertus elfintorodott, a barátok háta rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

– Szégyelld magad – mondta hangosan Engilbertus –, a magyarok fölégetik házainkat, kardélre hányják a csecsszopókat is, rabolnak, fosztogatnak, meggyalázzák templomainkat, s neked a sarudon jár az eszed.

– Ilyen saruban nem harcolok a magyarok ellen. Ilyen saruban én nem is félek a magyaroktól.

Engilbertus legyintett, és otthagyta Heribáldot.

– Szóval nem félsz a magyaroktól? – nevetgéltek a barátok.

– Majd karóba húznak.

– Felnégyelnek.

– Eleven tűzön elégetnek.

– Ló farkához kötöznek.

Nagy nevetgélés közben ijesztgették Heribáldot, de ő fel se vette, még a fél lábon állást sem hagyta abba.

15

Ám egy pillanat alatt kikerült a figyelem középpontjából, mert a kapuőrök berohantak az udvarra, integettek, kiabáltak, a barátok – az egy Heribáld kivételével – mind a kapuhoz tódultak. Egy lovas vágtatott be, leugrott csatakos lováról, és Heribáld elé térdelt:

– Atyám, a magyarok!

Engilbertus intésére olyan lett az udvar, mint a hangyaboly. Csak Heribáld nem mozdult továbbra sem. De most már senki nem törődött vele. Lovakat nyergeltek, ökröket fogtak a málhás szekerek elé. A kincstartó atya egy hatalmas kulccsal kinyitotta a kincsesház ajtaját, hordták a barátok a szekerekre az aranyat, ezüstöt, a díszes kelyheket és cifra gyertyatartókat. Mentették szent könyveiket, a templom kincseit, az oltáriszentséget maga Engilbertus hozta, láttára a barátok, málhával a hátukon, csomagokkal a kezükben, térdet hajtottak, egyedül csak a megátalkodott Heribáld állt ott az udvar közepén, mint a cövek.

Szekérre rakták az élelmiszereket is, a tartalék bőröket, vásznakat. Néhányan állatokat terelgettek maguk előtt. A pincemester és társai is serénykedtek, de csak néhány hordót sikerült szekérre menteniük.

– Hagyjátok, nincs idő – szólt rájuk Engilbertus – induljatok!

A karaván nekilendült.

– Gyere most már te is – intett az apát Heribáldnak, de ő konokon rázta a fejét, és a sarujára mutogatott. Engilbertus dühösen parancsolta két barátnak, hogy hozzák Heribáldot erővel. De Heribáld küzdött, mint egy oroszlán. Nem ment. Mit volt mit tenni, a két barát sorsára hagyta őt.

Engilbertusék a Sitter folyó fölé magasodó, hegybe rejtett erődítménybe vonultak. Heribáld meg, mint16 17 a kapubálvány, állt egymagában a kihalt udvar közepén.

Egy óra sem telt bele, megérkezett a magyarok előőrse. Tíz-tizenkét lovas vágtatott be hujjogatva, kardját lobogtatva a kapun. Körbeszáguldották a kolostorudvart, s hökkenten állították meg lovaikat, amikor Heribáldot észrevették. Körülállták, egyik-másik még meg is tapogatta, élő-e igazán. Az volt. S nem félt. Ez tetszett nekik.

– Hát te?

A kérdő mozdulatra Heribáld a saruját mutogatva magyarázni kezdte, hogy ő bizony erre az évre nem kapta meg a bőrjáradékát. Nagyon nagy sérelem érte, láthatja, aki nem vak. A magyarok nem értették, miről van szó, de hasukat fogták nevettükben. Betódult a kapun a portyázók derékhada is, egyre többen állták körül Heribáldot, úgy bámulták, mint egy csodalényt, ő meg egyre jobban belelendült a saruról szóló panaszbeszédébe, a magyarok harsányakat nevettek, mintha vígjátékot néztek volna.

Majd elunták a nevetgélést, és a kincseket kezdték firtatni. Nagy nehezen megértette, s kacsázó léptekkel vezette a harcosokat a kincstár felé, erőlködve kitárta a vaspántos ajtószárnyat. A katonák csalódottan, dühösen néztek rá. Odabenn néhány poros egyházi zászló árválkodott, s egy hasra esett, aranyfüsttel befuttatott fa gyertyatartó. A kincstár üres volt. Egy dühös katona kardot rántott, s ott helyben fölnyársalja Heribáldot, ha a barát magasra tartott ujja nem ígéri, hogy tud ám ő még valamit. Nosza, mutasd, lökdösték, és Heribáld a pincébe vezette őket, megdicsőült arccal mutatott a hordókra. Az egyik magyar mérgében buzogányával bezúzta az első hordó oldalát. Heribáld kétségbeeset18ten nézte a kiömlő drága bort, és a hordóra vetette magát, hogy testével torlaszolja el a rést, eközben nem mulasztott el egyet-kettőt kortyintani belőle.

A látványra elszállt a magyarok dühe, harsány nevetés feszegette a pince boltíveit, a katonák süvegükkel fogták föl a kiömlő bort, és jókat húztak belőle.

Mint egy diadalmenet, hordókat görgetve kerültek újra a napvilágra, s Heribáldot, aki serényen segédkezett a hordógurításban, barátságos hátbaveregetéssel jutalmazták. Heribáld sem maradt adós, ő is barátságosan hátba veregette a katonákat.

Odakinn már nagy tűz lobogott, nyárson sülő hús illata töltötte be a levegőt. Heribáld szimatolt és nagyot nyelt. Mi tagadás, éhes volt.

A magyarok a tűz mellé görgették a hordókat, s a konyhából odahordott edényeket borral töltötték meg. Ittak, s biztatták Heribáldot is, hogy igyék. Nem kellett neki kétszer mondani. Csurgott a bor az állára, hasára, a magyarok nevették, mint a gyerekek. Tetszett nekik. Heribáld boldogan trónolt köztük, s hogy az öröme teljes legyen, még egy nagy darab sült húst is a kezébe nyomtak.

A magyarok a bortól nekihevülve énekelni kezdtek, előkerült néhány zeneszerszám is, a fura ütemre Heribáld elégedetten ingatta a derekát. Az egyik katona fölugrott, táncra perdült, példáját a többiek is követték, járták a tűz körül. Heribáld is talpra szökkent, próbálgatta a furcsa ugrós, forgós tánclépéseket. Leffegett a saruja, röpködött a csuhája, a magyarok hujjogva éljenezték őt.

A mulatságnak egy kürt harsogása vetett véget, a magyarok villámgyorsan lóra pattantak, zárt rendben kivonultak a kapun. Heribáld sajnálkozva, bizonytalan 19léptekkel utánuk botorkált. A lovasok meglengették feléje a süvegjeiket, aztán vágtára fogták, s pillanatok alatt eltűntek az út kanyarulatában. Heribáld integető karja bánatosan lehanyatlott, visszacsoszogott a hamvadó tűz mellé, nagyot húzott egy öntöttvas fazékból, és révetegen bámulta a parazsat. Aztán csattintott az ujjával, s csak úgy magában próbálgatta a magyarok tánclépéseit. Dúdolt is hozzá.

Beesteledett. Heribáld elfáradt, leült, hátát a falnak támasztotta, s már aludt is. Bizonyára a magyarokról álmodott.

Késő éjjel lopakodott be a kapun a barátok felderítő csapata. Fáklyák villantak, kirajzolódott az alvó Heribáld alakja. A barátok ijedten körülállták, egyikük óvatosan megérintette.

– De hiszen él! Hé Heribáld, Heribáld!

Heribáld fölhorkant, álomittasan körülnézett.

– Hát nem öltek meg a magyarok?

– A magyarok? A magyarok, testvéreim, a világon a legeslegjobb emberek – mondta áhítattal, s lenyúlt maga mellé, megkereste az öntöttvas fazekat, és jó nagyot húzott belőle.

20

Kopogott az eső a vastag bőrmellényeken. Lehel vezér serege ázottan, csatakosan érkezett Augsburg vára alá.

– Nem ázunk sokáig. Odabent majd megszárítkozunk. Egyetlen rohammal elfoglaljuk ezt a vakondtúrást – kiáltotta Lehel, s a kürtjébe fújt.

Ezer meg ezer torok felelt a kürtnek:

– Huj, huj, hajrá!

A sereg hadirendbe állt, előkerültek a várostromhoz szükséges hadi szerkezetek, a magyarok vad és vidám harci kiáltásokkal kezdtek a támadáshoz, azt hivén, hogy ez az erődítmény sem bírja tovább, mint az útjukba eső többi, és rövid küzdelem után a falakon belül lesznek.

De odafönn állták a sarat, a rohamok egyre csüggedtebbek lettek. A várbeliek keményen harcoltak, a magyarok estére kelve sem jutottak be a várba.

Elcsendesült a két tábor, a magyarok halottjaikat és sebesültjeiket szedték össze, odafenn meg erőt gyűjtöttek a másnapi harcra.

Lehel a várfal alá lovagolt, és fölkiáltott:

– Add meg magad, Ulrik püspök, mert ha nem, holnap egyetlen élő nem marad a véreid közül.

Ulrik püspök nem válaszolt. Fáradtan ült a mellvéd mögött. Végignézett megtépázott csapatán, és tudta, nem sokáig állhatnak ellen a túlerőnek.

Magához intette egyik tisztjét.

21

– Ha nem kapunk segítséget, elvesztünk. Ki tud jutni valaki a várból?

A tiszt kipillantott a várfalakon túlra, a magyarok tábora mulatozástól volt hangos, őröket nem látott sehol.

– Legyőzhetetlennek hiszik magukat. Még őröket sem állítottak – mondta.

– Menjetek segítségért Konrád császárhoz. Amilyen gyorsan csak lehet – parancsolta Ulrik.

A tiszt kurta vezényszavaira két katona lépett elő, lovakat nyergeltek a várudvaron, s a két lovas csendesen a várkapuhoz lovagolt. A kapuőrök feszülten figyelték a magyarok tábora felől érkező zajokat, majd egyikük, látván, hogy nincs veszély, intett, leeresztették a felvonóhidat, s a két lovas hangtalanul kivágtatott az éjszakába.

Még nem is hajnalodott, már a császári udvarban voltak. A fáklyákkal szaladgáló őrök, a felriadt, nyüzsgő szolganép között megjelent Konrád császár egy vállára csapott köpenyben, s a két futár térdre hullott előtte.

– Felséges császár, mentsd meg Augsburgot! Ulrik püspök segítséget kér tőled, már nem sokáig tud ellenállni a magyaroknak.

– Fegyverbe! – adta ki a parancsot a császár, s a katonák visszhangozva kiáltozták: Fegyverbe! Fegyverbe!

A hadsereg, mint egy álmos óriás, megmozdult, nagy nyüzsgés támadt, prüszkölő, horkantó lovak, fegyvercsörgés – ameddig a szem ellátott a derengésben: katonák, katonák.

A magyar tábor is megbolydult a virradatban Augsburg alatt. Újra hadrendbe álltak, Lehel kürtje felrivallt, kezdetét vette az ostrom.

A magyarok elszántan küzdöttek, de hősiesen harcoltak a védők is, az esőtől megduzzadt vizű várárokba 22ömlött a vér. Már-már úgy látszott, elfoglalják a magyarok a várat, amikor odafönn elszánt harci kiáltás zengett fel, a várvédők lobogtatták zászlaikat, és újult erővel vetették magukat a harcba.

A magyarok nem tudták mire vélni a dolgot, nem is csoda, nem láthatták, amit a várvédők föntről a falakról észrevettek: közeledik a császár felmentő serege.

– Még egy rohamot nem állnak ki! Előre! Előre! – kiáltott Lehel, s a magyarok újra előre lendültek.

De ekkor ő is meglátta a császár seregének előőrseit, a zászlós kopják erdejét, a fényben megcsillanó vérteket.

– Elébük mentek, szétszórni őket! – intett Lehel lovasainak, s egy lovascsapat látványos, negyvenöt fokos fordulatot végzett, és elvágtatott a közeledő ellenség felé.

A magyar lovasroham visszaszorította a császári előőrsöt, de akkor szembetalálták magukat a már harci alakzatot öltött derékhaddal, s a túlerő egykettőre megállította őket. A magyar lovasok megfutamodtak.

Lehel a futókat látván, kürtjébe fújt, leállította az ostromot, a magyar sereg sebtében szembefordult a túlerőben lévő császáriakkal.

Öldöklő csata kezdődött. A magyarok bevált harcmodorukat, hogy színleg megfutamodnak, s aztán az üldözésben fellazuló ellenségre két oldalról lecsapnak, nem tudták alkalmazni, mert nem volt hozzá hely, a hosszú esőzéstől megáradt Lech folyó elzárta mögöttük a teret. Nem volt más, mint szembefordulni és szemtől szembe fölvenni a harcot.

Lehel maga is derekasan küzdött, hullott körülötte az ellenség, de lépésről lépésre szorították hátra, neki a megáradt Lech folyónak. A császáriak megérezték a23 24 győzelem ízét, egyre elszántabban harcoltak a gyűlölt ellenség ellen, a magyarok sorai megbomlottak, itt-ott már menekülésre fogták, de nem volt menekvés, akit nem vágtak le, az a folyóba zuhant, s a folyó egykedvűen sodorta magával a halottakat, sebesülteket, lovakat, embereket.

A folyó széléhez szorítva egyedül Lehel küzdött csak néhány emberével, körülötte a császáriak, mint a rajzó darazsak. Lerántották a nyeregből, rávetették magukat, fogták vasmarokkal.

– A vezér fogoly – harsant a kiáltás, s a szél messzire vitte a császáriak diadalordítását. Győztek! A magyar sereg megsemmisült.

Már ácsolták a bitófákat a vár előtti mezőn. A császáriak mint a birkákat terelgették a foglyokat.

Konrád diadalmasan vonult be Augsburg várába. Ulrik püspökkel megölelték egymást, s az ablakokból virágeső hullott rájuk.

A püspöki palota dísztermében állították fel a trónt, a császár körül ott állt katonáinak színe-java, még azon megtépázott véresen, de valamennyien sugarasan a boldogságtól, a magyarok felett aratott győzelem örömétől.

Katonák érkeztek ekkor, s a császár lába elé hányták a magyarok harci jelvényeit, a zsákmányolt fegyvereket, odahajították Lehel kürtjét is.

– Vezessétek elém a foglyokat – adta ki a parancsot a császár, s a terem végében föltűnt a gyászos menet, az alabárdos katonától közrefogott magyar foglyok csoportja. Elöl a vezér: Lehel.

Egyenes tartással, büszke léptekkel jött, mintha nem is egy tönkrevert sereg elfogott vezére volna. Megállt a császár előtt.

25

Konrád hosszasan, kutakodva nézte ősi ellensége arcát.

– Miért vagytok ti ilyen kegyetlenek a keresztényekhez? – kérdezte Lehelt.

– Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul.

A császár arcán egy aprócska rángás szaladt végig, de nem látta senki, csak Lehel.

– Válassz magadnak olyan halált, amilyent akarsz – mondta a császár.

– Adjátok ide a kürtömet, hadd fújjam meg előbb, aztán majd felelek.

A császár intett, hogy teljesítsék a kérést, s egy katona a trón előtt heverő halomból kihúzta a kürtöt, s Lehel kezébe adta.

Lehel, mintha a kürtfúvásra készülne, előrelépett, s iszonyú erővel lesújtott a császárra. Az vérző fejjel, holtan bukott le trónjáról, s mielőtt az udvaroncok ocsúdtak volna, Lehel zengő hangon így szólt:

– Előttem mégy, és szolgám leszel a másvilágon!

Csak ekkor rohantak rá és teperték a földre.

26

Delelőn állt a nap, amikor megpillantották a várost. Apor vezér lova szinte magától megállt, mintha őt is elkápráztatta volna a látvány. A sereg mozdulatlanná dermedt, Konstantinápoly mint egy nagy királyi ékszer ragyogott előttünk.

Botond felágaskodott a kengyelben… Hány vár alatt táborozott már, hány ostromban vett részt, hány hegynagy templom tövében álldogált már, hány várost látott fáklyaként lobogni. Micsoda város! Micsoda templom! Micsoda várfalak! – kiáltottak föl akkor, de a vén, harcban nyűtt hadfiak csak legyintettek: „Mi ez Konstantinápolyhoz?!” Hát itt állok előtted, te hét világ csodája, gondolta Botond, és farkasszemet nézett a büszke, bevehetetlen falakkal, a híres érckapu sötéten, ellenségesen bámult vissza rá.

Tisztelet és borzongás elegyedett benne, mint akárhányszor a városok láttán. A kőfalak szigorú rendje, sugárzó ereje tisztelettel töltötte el, s a borzongás, amikor az odabentiekre gondolt, a bezártságra, a falak közti éjszakákra, nem értette, hogy tudhat élni az ember tágasság, szabad száguldozás nélkül.

A sereg élén a főemberek Apor vezér köré gyűltek, tanakodtak. A várost bevenni ennek a kis létszámú, portyázó seregnek lehetetlen, igaz, nem is céljuk, de azért nem árt, ha azok odabenn a várban reszketnek egy kicsit. Nézzék csak meg, kik foglalták el országu27kat. S ha nem tetszik, nosza, csapjanak ki, gyerünk a nyílt mezőre, mérjük össze kardjainkat.

Mintegy a várbeliek bosszantására, nyíllövésnyire a büszke császári falaktól, letáboroztak, mintha csak úgy útközben pihenni támadt volna kedvük. Mintha csak egy kies, barátságos domboldalon heverésznének, nem is az ellenség torkában.

Olyan volt a tábor, mintha ünnepségre készülődnének, énekszó csendült; jókedvű kiáltások nyilai röpködtek a várfalakra. Jókedvű volt mindenki, még Apor is katonáival együtt nevetett, csak Botond lett gyanakvó. Mint mindig, ha ilyen nagy vígan voltak körülötte. Mert hátha a vigasságban valaki vele kezd gúnyolódni, valaki megjegyzést talál tenni a termetére, merthogy ő itt a legalacsonyabb mindenki közül. Hiszen nem szégyen az, de megjegyzést ne tegyen rá senki. Jól tudta persze, nem nagyon vetemedik senki gúnyolódásra, egyfelől, mert szerették, másfelől meg, aki nem szerette is, tartott hihetetlen erejétől. Botondban ettől függetlenül mindig volt egy parányi feszültség, komoly volt, keveset mosolygó.

A kiáltásokat a várbeliek nem viszonozták, a csend már-már kezdett sértő lenni. Mintha méltóságon alulinak tartották volna szóba állni a magyarokkal. Ekkor azonban egy szálfa termetű emberkolosszus jelent meg odafönn a várfalon. Mellkasa, mint a bika szügye, karja gyerekderéknyi. Hangja, mint a hegyről lezúduló szikla dübörgése.

– Mit szájaltok, nyúlszívűek? Inkább azt mondjátok meg, melyikőtök mer velem birokra kiállni!

A meglepetés csendjében a görög óriási hangja újra feldöndült.

28

– Akár ketten is jöhettek. Ha nem győzök, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.

Ez az én emberem – gondolta Botond, és halványka mosoly suhant át az arcán. Komótosan bajtársai elé lépett, közelebb a várfalhoz, hogy odaföntről is jól látható legyen, ki szól. Messze csengő hangon beszélt, hallhatta, aki akarta.

– Én Botond vagyok, igaz magyar, társaim közül a legkisebb, de elég leszek neked én egyedül is. De te vegyél magad mellé két görögöt, egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik pedig temesse el a testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög császárt.

– Gúnyt űztök belőlem? Így akartok kibújni a viadal alól? Ezt a törpét a kisujjammal kettéroppantom.

– Törpének neveztél?! Jól nézd meg a napot, görög, ma látod utoljára.

Harsogó nevetés odafönn, kaján hahota, na éppen ez a törpe! Hát mit képzel ez?

Botond erre megragadta a buzogányát, és súlyos léptekkel megindult az érckapu felé.

Odafönn elképzelni sem tudták, mit akar, csak a robbanó lendületű suhintásra ocsúdtak s a fülsiketítő reccsenésre. Botond egyetlen ütésétől beszakadt a híres érckapu, akkora rés támadt, hogy egy ötévesforma kisgyerek kényelmesen átsétálhatott volna rajta.

A várfalon csend lett.

A magyarok nyomban hozzáláttak a küzdőtér elkészítéséhez. A tábor és a várfal között egy négyzet alakú területről eldobálták a köveket, kitépkedték a gyomokat, simára döngölték a földet. Nemsokára kitárult a megszégyenített érckapu, és tizenkét lovas kíséretében kisétált rajta az óriás. Meztelen felsőtestét olajjal kente 29be, csuklóira bőrvédőket csatolt. Botondot is tizenkét lovas kísérte, de ő az olajon és a csuklóvédőn csak mosolygott.

A lovasok sorfalat álltak a küzdőtér körül, az ellenfelek a négyszögbe léptek. A görög ekkor, ahelyett, hogy Botondot üdvözölte volna, hirtelen a várfal felé fordult. Felzengtek a görögök harsonái, a mellvéden egy díszes ruhába öltözött férfi és egy hófehérbe öltözött asszony jelent meg. A császár és a császárné. Ők is látni akarták a viadalt.

A görög földig hajolva üdvözölte őket, s azok biztatóan intettek feléje.

Az óriás ekkor Botond felé fordult. Előredöntött törzzsel körültáncolta, mintha csak játszana a kis emberrel, de már fogást keresett, megmarkolta Botond karját – na, most megvagy –, hátra akarta csavarni, de a kis ember karja mintha vasból lett volna. A görögöt bántotta a sikertelenség, azt gondolta, egykettőre végez ellenfelével. Dühbe gurult, egyre vadabbul támadott. A falakról is, a táborból is zúgott a biztatás, a két test összeakaszkodott. Botond szinte nem is látszott az óriás ölelésében. Feszülő lábakkal szántották a földet, a görögnek végre sikerült ledöntenie Botondot, de nem sok öröme telt benne, mert Botond azonnal kicsúszott az öleléséből és talpra ugrott. Újból átkarolták egymást, az előbbi ledöntés sikerétől a görög megmámorosodott, előrelendült, s ekkor Botond egy gyors, ügyes mozdulattal elemelte őt a földtől, meglóbálta maga fölött, mint egy szamárbőr-tömlőt, és odateremtette a porondra. A föld megremegett. Az óriás megpróbált föltápászkodni, de Botond újra derékon ragadta, meglóbálta, és újra döngött a föld. A harmadik földhöz csapás után az óriás nem mozdult, elszállt belőle a lélek.

30 31

A magyarok üdvrivalgására még sokáig emlékeztek Konstantinápolyban.

A magyar lovasok leugráltak lovaikról, és egy pajzson a magasba emelték Botondot. Most magasabb volt mindenkinél.

– Hallod-e, görög császár, fizetheted az adót – kiáltotta, de akkorra már az aranyos ruhás férfi és a hófehérbe öltözött nő nem volt a falakon.

A görög óriást meg palásttal letakarva cipelték társai az érckapu felé.

32

A szolga mélyen meghajolt Asztrik előtt.

– Atyám, a fejedelem a toronyszobában vár. Asztrik gyors léptekkel átment a palotaudvaron – szolgák és főrangúak mély főhajtással üdvözölték őt –, egy széles folyosó végén zegzugos lépcsőre kanyarodott. Sietett szeretett fejedelme elé, hogy meghallgassa parancsát.

István – akit keresztsége előtt Vajknak hívtak – a toronyszoba ablakánál állt, szeme a hegy lábától a messzi láthatárig húzódó varázslatos tájat pásztázta, bár arcáról ítélve, gondolatai aligha időztek most a tájnál.

Asztrik tisztelettudóan megállt az ajtóban. Hallgatott, nem akarta megzavarni gondolataiba mélyedt uralkodóját.

István, anélkül, hogy feléje fordult volna, így szólt:

– Asztrik, Krisztus országává tettük Pannóniát, itt az ideje, hogy munkálkodásunkra a pápa úr áldását kérjük. Eredj Rómába, és kérd meg szent Péternek, az apostolok fejedelmének örökösét, hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével főegyházzá szentelje és a többi püspökségeket is megáldja. Küldjön nekem egy megszentelt koronát, hogy e tisztességre támaszkodva, amit Isten kegyelméből elkezdtem, még szilárdabbá tehessem.

Csak most emelte tekintetét Asztrikra.

33

– Indulj, Asztrik, ne késlekedjél! Gyűjts magad köré méltó kíséretet, vigyél ajándékot mindenből, amit gazdagon ad ez a föld!

Asztrik még aznap hozzálátott a készülődéshez. Kijelölte, kik utaznak vele, parancsot adott az ajándékok összegyűjtésére, és napokon belül elindult Róma felé.

Már Itáliában jártak, amelynek földjén Asztrikon mindig különös meghatottság vett erőt, nemcsak azért, mert itt állott vallásának fővárosa, s itt élt az az ember, akit Krisztus helytartójának szemeltek ki, de meghatotta őt a mediterrán ég kéksége, a táj lágy dallamossága, a növények lobbanni kész zöldje.

Egy keresztútnál emberei felriasztották mélázásából.

– Valamilyen csapat közeledik felénk – jelentették, s a kísérők kissé keményebben markolták a kantárszárat, egy érintéssel meggyőződtek, hogy helyükön vannak-e a fegyverek.

De ahogy közeledett a csapat – lovasok, társzekerek és gyalogos szolgák –, úgy engedett a feszültség, mert látszott, az idegenekben nincs támadó szándék, s aztán végleg elpárolgott minden gyanújuk, amikor meglátták, hogy a menet előtt keresztet visz egy ifjú lovas.

A két csapat összetalálkozván megállt, Asztrik látta, hogy az érkezők vezetője egy főpapi méltóságjelvényeket viselő idős férfi.

– Kik vagytok? – kérdezte Asztrik a kölcsönös üdvözlés után.

– Urunknak, Mieskónak, a lengyel fejedelemnek követei vagyunk. A pápa úr jeles mívű koronát készíttetett fejedelmünknek, s most azért igyekszünk Rómába, hogy hazavigyük neki.

– Mi pedig a magyarok fejedelmének, Vajknak, aki a keresztségben az István nevet nyerte, követei vagyunk,34 35 s avégett jövünk, amit ti már elnyertetek: koronát kérünk fejedelmünknek, hogy királyunkká lehessen.

A két főpap megörvendezett a találkozáson. Elhatározták, hogy együtt folytatják az utat Róma felé.

Estére kelve már meglátták az örök város tornyait.

– Itt letáborozunk, s holnap a szentatya elé járulunk.

Felverték sátraikat, tábortüzeket gyújtottak. Rómában II. Szilveszter pápa is álomra hajtotta fejét. Alighogy elaludt, nagy fényesség öntötte el a szobáját, s a fényből egy ragyogó arcú ifjú lépett elő. Így szólt:

– Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában ismeretlen nemzet követei jönnek hozzád, akik tőled fejedelmüknek, az apostoli áldás ajándékával egyetemben, királyi koronát követelnek. A koronát, amelyet Mieskónak csináltattál, ne habozz nekik adni! Mert tudd meg, hogy ez fejedelmüknek, a dicső királyi ranggal együtt, élete érdemeiért jár.

Az ifjú eltűnt, a fény kihunyt, a pápa fölriadt álmából, feszülő dobhártyával hallgatódzott, de egy pisszenés sem zavarta a zengedező csöndet. Fölkelt, abba a terembe sietett, ahol vörös bársonyra helyezve várakozott a korona, hogy másnap Miesko követeinek átadják. A pápa figyelmesen nézte a koronát, mintha azt várná tőle, hogy megszólaljon. S akkor a korona hirtelen felizzott, ragyogása betöltötte a termet.

A pápa meghajtotta a fejét.

– Legyen, Uram, a te akaratod szerint.

Másnap megérkeztek a küldöttségek, a pápa maga elé rendelte Asztrikot, s a bíbor palástra helyezett koronára mutatott.

– Vidd el ezt a koronát fejedelmednek, s vidd ezt a keresztet is – egy keresztet nyújtott át Asztriknak –, mert én apostoli vagyok, a te fejedelmed viszont mél36tán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa. Ezért rendelkezésére bízzuk, miként az isteni kegyelem őt oktatja, az egyháznak és népeiknek mindkét törvény alapján történő igazgatását.

Asztrik diadalmenetben vitte haza a koronát és a keresztet, s Istvánt nagy pompával és ünnepélyességgel királlyá koronázta.

37

Az angyal, aki imádság közben szokott leszállni mellé, és kezét nyugalmat árasztóan a vállára teszi, most sehogyan sem akart eljönni. Gizella királynő imára kulcsolt keze görcsösen feszült, a térdeplő kemény fája nyomta térdét. Szemét mereven a gyermek Jézus és Mária arcára függesztette, minden ízével szeretett volna feloldódni az imában, de a Megváltó és Mária arca kemény maradt, az angyal nem szállt le Gizella mellé.

Isten ezzel büntet – gondolta Gizella –, mert apám országába vágyom, egy kolostor szigorú és békés csendjébe, ahol háborítatlanul Krisztusnak élhetnék. De Isten ezt a vad, lázongó országot jelölte életem színteréül, ezt a feladatot rótta rám… Vállalom, Uram, legyen meg a te akaratod – motyogta, de Mária és Jézus arca nem enyhült, nyugtalanság vibrált a levegőben, a királyné háta mögött megérezte a függönyök lebbenését, óvatos léptek zaját… Nem szokták őt zavarni esti áhítatosság közben… Hirtelen visszacsöppent a valódi világba, fölállt, megfordult, a terem ajtajából ijedt arcok bámultak rá, udvarhölgyeké, udvarosoké, katonáké.

– Felséges asszony, a lázadók körülvették a várat – zengett át a termen a várparancsnok hangja.

Gizella a rossz hírre megkönnyebbült, mert még rosszabbtól tartott, első pillanatban arra gondolt, hogy Istvánt érte valami rossz.

38

– A király? – kérdezte.

– Még nem tért vissza.

Gizellát hirtelen erő szállta meg, mintha imája ebben a pillanatban mégiscsak eljutott volna az egekig, megérezte vállán az angyal könnyed érintését is.

Ereje sugárzott, bátorsággal és bizalommal töltötte el a többieket is, a királyné határozott léptekkel indult a várfalak felé, egy zömök bástya tetejéről letekintett a vár alatti völgybe.

Már égtek odalent a pogányok őrtüzei, a varkocsba font hajú férfiak körülvették a várat, lovasaik könnyű iramodással a vár tövében teremtek, de fenyegetően kilőtt nyilaik a magas sziklán álló vár első kövéig sem hatoltak, s gyalázkodó kiáltásaik is csak zagyva hangzavarként hullottak a királynő lába elé.

Az őrtüzek apró pontjai mögött föllebegett egy nagyobb is.

– Fölgyújtották a templomot a gyalázatosak!

A lángok idegesen nyaldosták a keresztet, az égő templomból menekülő hívek lángba borult ruhában, élő fáklyaként szaladtak ki a templomajtón, felharsogott a pogány íjászok vad kiáltása, nyílzápor végzett a menekülőkkel.

A templom keresztje fáradtan megbillent, s mint egy lelőtt madár rogyott a tűzbe, a pogányok győzelmi üvöltése meglebbentette a lángokat.

– Uram, bocsásd meg nekik – suttogta a királynő, de tekintete megkeményedett.

– Küldjetek a királyért! A legügyesebb ember menjen!

A királynő elnézte a nyergelő lovas arcát, tekintete megrebbent. Kemény arca volt a katonának, sötét, átható szeme, akár odalent is lehetne a varkocsosok között – villant a királynőbe.

39

A várparancsnok megérezte a rebbenésnyi kétkedést, megnyugtatóan elmosolyodott.

– Megbízhatsz benne, mint önmagadban – mondta.

A lovas kisurrant a résnyire nyitott várkapun, halk dobbanásokkal átkopogott a leeresztett függőhídon. A vár tövében megállította lovát, szeme lassacskán hozzászokott a kinti sötétséghez. Fülelt. A pogány tábor még nem nyugodott el, fémes zajok, emberi hangok foszlányai jutottak el a lovas füléig. Az őrtüzek fénylő pontjai szerint próbált tájékozódni. Lovát egy könnyed mozdulattal bekormányozta az út melletti bozótba. Átvágott egy fiatalka erdőn, a szélén egy pillanatra megint megállt, körülkémlelt, majd óvatosan kilépett a nyílt mezőre.

Két őrtűz között próbált átóvakodni, jobbra-balra pillogva jól láthatta a tűz fénykörében heverő pogányokat, az őrök körvonalait is látni vélte. Már-már azt hitte, átjutott a veszélyes ponton, amikor egy domb takarásából közvetlenül előtte lovas őrszemet pillantott meg.

Lovas és ló, egy galagonyabokor tövében, mozdulatlanná merevedett.

– Állj, ki az? – harsant az őr kiáltása, a tüzek körül mozgás támadt, néhányan lóra kaptak, és benyargalták a tábor környékét.

A lovas a bokor mellett nem mozdult. A pogány lovasok megnyugodtak, visszatértek a tűz fénykörébe. A lovas ekkor megsarkantyúzta a lovát. Előreugratott a sötétségbe. Nyílvesszők suhogását hallotta, és az üldözők kusza lármáját. Lova nyakára hajolva vágtatott, lassan-lassan csitult az üldözők zaja, még egy-egy távoli kiáltás megérintette, aztán már vágta közben is érezte, hogy üldözői elmaradtak, meghallotta az éjszaka sze40líd, háborítatlan neszeit. A felhők közül előbukkant a hold, a lovas vágtatott a sejtelmes fényben. Mezőkön, erdőkön, alvó falvakon száguldott át, patakokat ugratott, megmászott sziklás emelkedőket. A lóról szakadt a tajték, a lovas gőzölgött az izzadtságtól az éjszakai hűvösben. Egy szelíd, erdőölelte völgyben letért az útról, és nekivágott az erdőnek. Lova meg-megbicsakló lábbal erőlködött a meredek emelkedőn, s amikor megkönnyebbülve újra sík terepre ért, a lovas parazsat látott fölpislákolni az évszázados fák közt. Abban a pillanatban a kiáltás is fölharsant.

– A király nevében! Ki vagy?

– A királynétól – mondta a lovas, és fáradtan lecsusszant a lováról, szeretettel megveregette a gőzölgő ló nyakát.

A táborban mozgolódás támadt, fegyveres harcosok vették körül a futárt, az izgatott beszélgetésre a király is felriadt. A katonák utat nyitottak neki, a futár fél térdre ereszkedve jelentette:

– A várat körülvették a pogányok.

Fegyverek csörömpölése, lovak dobogása verte föl az erdő csöndjét, a harminc-negyven harcos és a király nyeregbe pattant, s lóhalálában indult a körülvett vár felé.

Felderengett a hajnal, mire a kis csapat egy erdőszélről meglátta a pogányok táborát. A tábor reggeli életét élte, mozgott, pezsgett, a király fölmérte magában az áttörés veszélyeit.

– Előre! – kiáltotta.

A kardok egyszerre suhantak ki hüvelyeikből.

– Istenért és a királyért!

A lovakat vágtára fogták, a legközelebbi, meglepett pogány csapaton szélsebesen jutottak át, de akkor már 41kürtök harsogtak körülöttük, mint egy kőgörgeteg zengett föl a huj-huj-hajrá, a lovasok, mintha a földből nőttek volna ki, két irányból rontottak a király csapatára.

A katonák kört alkottak az uruk körül, az első, még szervezetlen rohamot visszaverték, de már akkor is elestek néhányan. A király fogyatkozó csapata lélegzethez jutott, a várkapu felé vágtattak.

Most már felbolydult az egész pogány tábor.

– A király! A király! – üvöltözték, az üldöző csoport nőttön-nőtt, már-már úgy látszott, nincs menekvés, amikor a király embereinek fele egy éles vezényszóra szembefordult a túlerővel.

A harc nem tartott sokáig – a király katonái elestek mind –, de ahhoz elég volt, hogy István maradék kíséretével egérutat nyerjen. Egyre közelebb kerültek a várkapuhoz, karnyújtásnyira volt a menekülés, amikor szemből egy nagyobb pogány csoport robogott elé, lovasok, gyalogosok vegyesen.

– Menekülj, uram! – kiáltotta az egyik vitéz, s míg valamennyien szembefordultak támadóikkal, a király menekülni próbált. Így azonban egyre távolabb került a várkaputól, a várhegy legmagasabb, sziklás része alá kényszerült, ahonnan egy madár is nehezen juthatna be a várfalak közé, nemhogy egy lovas.

A király – most már egyes-egyedül – megállította a lovát a szikla tövében. Üldözői újra nyomában voltak, és szemből is feltűnt egy pogány csoport.

Gizella a vár egyelőre még biztos menedékéből kétségbeesetten nézte az eseményeket. Repdeső tekintete a menekülés lehetőségét kutatta. És ekkor megpillantotta az ösvényt.

István, mintegy búcsúképpen, fölpillantott a várra, és megdobbant a szíve. Odafönn egy kiugró fokon egy42 43 nő állt, kereszttel a kezében. Gizella. Jobb felé integetett, fölfelé, fölfelé, és a király végre meglátta a bokros sziklák között a hegynek vezető meredek kis utat.

Lova nekirugaszkodott, meg-megcsusszanó patákkal kapaszkodott fölfelé, aranypatkója szikrázott.

Odalent az üldözők csalódottan kiáltoztak, majd lovon, gyalogszerrel, foguk közé szorított karddal a király után eredtek.

István szédítő mélység fölött egyensúlyozott lovával, az üldözők – mint egy hangyasereg – kúsztak utána, néhányan lezuhantak, egy-egy lehömbölödő lovas szinte rendet vágott közöttük, de így is maradtak elegen, kiáltozásukat ridegen visszhangozták a sziklafalak.

És most merre? Mintha vége lenne az ösvénynek itt a hegy derekán. Nincs út tovább. István megint Gizellára pillantott. Az asszony ismét mutatta az irányt, a király a szűk helyen nyaktörő módon fordult meg a lovával, s megpillantotta az ösvény folytatását.

Üldözői ekkor már a nyomában lihegtek, már az eltorzult, gyűlölködő arcokat is látta. Kikapcsolta palástja csatját, és e palástot maga mögé hajította. Az üldözők a palástra vetették magukat, rikoltozva civakodtak érte.

A király lova koppanó léptekkel, feszülő inakkal erőlködött a meredeken. A király hátrapillantott, látta, hogy üldözői közül egy megszerezte a palástot, s a többiek nyomában vannak. Az aranyért nyúlt, az aranypénzeket maga mögé zúdította. A pogányok az aranyra vetették magukat, örömteli kiáltásokkal kapkodták a pénzt, a király megint néhány méteres előnyhöz jutott. Gizellára pillantott, az asszony integetett: most már fölfelé, egyenesen fölfelé.

44

István lova ekkor fájdalmasan felhorkant, patája egy sziklarepedésbe szorult. Az üldözők diadalmasan felüvöltöttek a vergődő ló láttán, de ekkor az aranypatkó leszakadt a ló patájáról. A pogányok megbabonázva nézték a fénylő patkót, rávetették magukat, s közben István király lova néhány ugrással elérte a sziklapárkányt, ahol a felesége állt.

Megmenekült a király.

A pogányok megbabonázva nézték a várfalon álló párt. A király átkarolta feleségét. Odalentről úgy látszott, hogy Istvánból és Gizellából fény árad. A pogányok dermedt szívvel nézték a csodát, félelem töltötte el őket, és fejvesztetten menekültek a vár alól.

István ekkor elhatározta, hogy megmenekülése emlékére arra a helyre, ahol Gizella mutatta számára az utat, kápolnát emeltet. Ma is ezen a helyen áll a veszprémi Gizella-kápolna.

45

Oros vitéz lova tajtékot hányt, mire egynapi vágta után András király táborába ért.

– Felség – zuhant térdre Oros a király előtt –, Henrik császár nagy haddal tör országod ellen, katonája annyi, mint a fűszál, s a Dunán egy hajóhad kíséri.

András király arca, mintha kőből faragták volna, meg sem rezdült a hírre.

– Menjetek – intett –, a császár pusztaságot találjon maga előtt, ember nélkül, állat nélkül, élelem nélkül. Egy szem búza, annyi sem maradjon neki!

Lovascsapatok rajzottak ki András táborából nyugat felé. Orosból a király nyugalma láttán egy csapásra eltűnt a fáradtság, maga is lóra pattant újból, hogy mihamarabb teljesedjék a királyi parancs.

Aratás ideje volt, a nép a határban szorgoskodott, volt, aki éppen keresztekbe rakta a gabonáját, mások éppen most vágták, a legserényebbek már a takarodást is megkezdték, nagy, búzakévékkel rakott szekerek igyekeztek a falvak felé. S most a katonák láttán riadt arcok, ijedt tekintetek, hátrahőkölő testek. Ezek mit akarnak?

– Abbahagyni! Abbahagyni! – kiáltozták a katonák. – Mindenki a faluba! Az élelmet szekérre rakni, állatokat elhajtani! Irány Fehérvár! Gyerünk, gyerünk!

– De vitéz úr – fogta könyörgőre egy paraszt –, már csak az a kicsike darab van hátra, azt még learatnám.

46

Egy besenyő lovas tornyosult fölötte, szúrós szemmel nézte a parasztot.

– Nem érted? A király parancsa! – mondta, s a kezében tartott lobogó fáklyát a maradék búzába hajította.

Oros szíve összeszorult a lángoló gabona láttán, sajnálta a rémült parasztokat, de tudta, nem tehetnek mást. Ez a király parancsa, s a király tudja, mit miért parancsol. Egy csatlásos ökrös szekér közeledett feléje, toronymagasan megrakva búzakévékkel. Az ökrök előtt megszeppent öreg paraszt, a kévék tetején egy kisfiú. Az öreg reménykedett, hogy legalább azt az egy fordulót be tudja menteni a faluba.

– Állj – mordult rájuk Oros. – Leszórni!

– De uram – próbálkozott a paraszt.

– Jön az ellenség, nem érted? Leszórni, mert különben a szekérrel együtt gyújtom föl!

Az öreg meg a gyerek fáradt mozdulattal szórták a kévéket a szekér mellé, Oros zsarátnokot vetett a csomóba, lobogva égett a búza, az öreg úgy érezte, mintha a szíve égne.

– A király parancsa – morogta Oros. – Gyerünk, igyekezzetek!

Égett, füstölgött az egész vidék, távoli domboldalakon lobogott a lábon álló búza, égtek a kepék, a falvak mellett az asztagok, a szénaboglyák. Síró asszonyok, síró gyerekek, a férfiak káromkodva rakodtak a szekerekre, terelték a marhákat, a visítozó süldőket, kocákat, az asszonynép szaporán kapkodta bucsér alá az aprójószágot.

Hosszú szekérkaravánok döcögtek délkeletnek a lángoló, fel-felparázsló, egyre jobban feketülő tájon.

47

– Ez neked a fogadjisten, Henrik császár – mormogta Oros, s a feje mellett fekete üszköt, fel-felparázsló polyvát hordott a szél.

Henrik császár hada másnap érte el a felperzselt vidéket. A fekete, kiégett táj szorongatta őket, az üres szellemfalvakban mintha túlvilági lelkek lestek volna ki az ablakokon.

– Császári felség, elfogyott az élelmünk – jelentette Henriknek a vezér.

– Gebhardt püspök a hajóhaddal már Győrbe érkezett – mordult rá a császár –, egykettőre itt lesz az utánpótlás. Itt bevárjuk. Letáborozni! – rendelkezett a császár.

Letáboroztak, s körülöttük, mint a farkasok a nyáj körül, ott ólálkodtak András király magyar és besenyő lovasai.

Gebhardt püspök valóban megérkezett a hajóhaddal Győrbe. Kikötötték az élelemmel telt bárkákat. Gebhardt magához szólította egyik emberét, és levelet nyújtott neki.

– Ezt elviszed a császárnak, írja meg, hogy hova vigyék az utánpótlást.

Oros vette észre először a kiégett puszta tájban a settenkedő idegent. Mit keres ez itt? A portyázó lovascsapat előrajzott rejtekéból, körülvették a jövevényt, egykettőre megtalálták nála a levelet. Fél órába sem telt, már András király kezében volt a levél.

– Majd mi megválaszolunk neki – somolygott a király. – Írd! – intett az írnoknak.

– „Tudd meg, kiváló Gebhardt püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg. Rontsd el hát a hajókat, amilyen gyorsan csak tudod, és 48siess utánunk Regensburgba, Magyarországon ugyanis te sem vagy többé biztonságban.”

A levelet lepecsételték, s a király Orosnak nyújtotta.

– Öltözz parasztgúnyába, s vidd el Gebhardtnak.

Oros a levéllel nekivágott az éjszakának.

Henrik seregét akkor már majdnem szétzüllesztette az éhség és a félelem. A magyarok egy percre sem hagytak nekik békét, hol nyílzáport zúdítottak rájuk, hol meg sátraik közé bemerészkedve, pányvával elragadtak közülük egyet-egyet. A rémült németek beásták magukat a földbe, s pajzsaikat maguk fölé borították.

– Csak reggelig tartsatok ki – ordította a császár –, jön már Gebhardt!

S Gebhardt nem sokkal később Oros kezéből átvette a hamis levelet. Megbolydult a német hajósok tábora, Oros a nagy zűrzavarban kereket oldott, megbújt egy Duna-parti füzesben.

Gebhardt emberei a parancs szerint jártak el. Legszebb hajóikat felgyújtották. Oros elégedetten nézte a csapkodó lángokat. Ezt az öreg paraszt szekér búzájáért – gondolta. Más hajókat megfúrtak, úgy süllyesztették el. Egy órácska alatt a császári hajóhad a várva várt élelemmel együtt semmivé lett, s Gebhardt embereivel sebtében indult Regensburg felé. Oros meg András király tábora felé vette útját, hogy jelentést tehessen mihamarabb.

Mire Oros visszaért, már megtört a császári tábor. Éhen veszünk mind, elpusztulunk, zajongtak a katonák a pajzsokkal takart gödrökben. Halottjuk is egyre több lett, ki magyarok nyilaitól, ki az éhségtől pusztult el. S Gebhardt-ot ugyan várhatták! Henrik magához intette két főemberét.

49 50

– Menjetek el András királyhoz – mondta –, és mondjátok meg, őrök békét kínálunk neki. Ha most szabad utat enged hazafelé és élelmet küld a seregemnek, soha András királyt és utódait nem támadom, soha magyar királyt szóval, tettel vagy tanáccsal meg nem bántok, sőt ha valaki utódaim közül fegyvert fog Magyarország ellen, szálljon arra a mindenható Isten haragja, és átkozott legyen mindörökre. Menjetek, mondjátok meg neki.

A küldöttség már útnak eredt, de a császárnak még valami eszébe jutott, és utánuk kiáltotta.

– És Zsófia nevű lányomat az örök békesség zálogául András király fiához, Salamonhoz adom feleségül.

András király meghallgatta a követeket és így szólt:

– Vigyetek nekik élelmet.

Ötven óriási vizát küldött a császárnak, kétezer szalonnát, ezer birkát, ökröket, több szekér kenyeret és bort is fölös bőséggel. A kiéhezett németek nekiestek az eleségnek, egymás kezéból kapkodták a kenyeret, szalonnát. Sokan annyit ettek, hogy ott helyben meghaltak tőle.

A magyar tábor a szemközti hegyoldalból nézte a németek fejvesztett zabálását s a vedelést a csapra vert hordók körül.

Oros – még paraszti gúnyában – ott állt királya mellett, arcán gúnyos mosoly, akárcsak Andrásén.

A részeg, szétzüllött német sereg ekkor eldobálva vértjeit, sátrait, fegyvereit hátrahagyva fölkerekedett, és lóhalálában elfutott Németország felé.

Csend lett, csak az elhányt fegyverek, vértek, pajzsok csillogtak a hegyoldalban. És ekkor András így szólt:

– Mától ezt a hegyet Vértesnek nevezzük.

51

Még a föld is más itt. Keményre taposott, meddő. Az ide hullott magvak szívszorongva lapítanak a kemény kéreg alatt – nem mernek kicsírázni.

Zotmund a falnak támasztotta hátát, lába ujjával megkoppintotta a házak közé szorult tér földjét, mintha barátkozni akarna vele. A föld ellenséges és néma maradt.

Talpa bőrén még érezte az otthoni rét hűvös érintését, a folyó felé vezető út forró homokját, ahogy átbugyborékol lábujjai között. Zotmund a katonák házának udvarán az otthoni tájba burkolódzott. A hangok sem jutottak el hozzá: a céltábla száraz koppanásai, a vívóbotok csattogása, a birokra kelt vitézek harci kiáltásai, a biztatások, örvendezések hangzavara fennakadt álmodozása burkán.

Pedig hát magától jött, vitéz akart lenni, fényes katona. Ellökte magát a faltól, előrelépett. A zajok rázuhantak, nemcsak a fülével, a bőrével is érzékelte a hangokat, de éppen olyan idegennek érezte őket, mint a keményre taposott föld érintését. Tekintete ijedten rebbent csoportról csoportra, ámultan nézte, milyen ügyesen forgatják a vívóbotokat, megcsapta a birkózók erőfeszítéséből kisütő vidámság, aztán szeme a nyilazókra tapadt, egy torzonborz katona kezében volt az íj, egyetlen mozdulattal emelte célra s feszítette meg a 52húrt, s azon nyomban lőtt is – a nyílvessző a céltábla közepébe fúródott.

– Még egyszer – kiáltották a többiek, mintha ez a lövés megismételhetetlen volna, s ő erre új vesszőt helyezett az íj idegére, és ugyanolyan céltudatos és határozott mozdulattal belelőtt a cél közepébe.

Zotmund melegséget érzett a szívében, örvendezett, mintha nem is az idegen katona, de ő maga talált volna ilyen magabiztosan a célba. Átjárta a vágy: közéjük tartozni. És ekkor a nyilazó katona ránézett, elmosolyodott. Zotmund úgy érezte, semmi ellenséges, semmi gúny nincs az arcán – és feléje nyújtotta az íjat.

– Gyere, próbáld meg!

– Úgy van, próbáld meg! Lőjön a zöldfülű – kiabálták a többiek.

Zotmund kezében még sohasem volt íj, de azért megpróbálta ugyanazzal a mozdulattal kilőni a vesszőt, ahogy a borzastól látta. Célra emelt, egyben megfeszítette a húrt – csodálkozott, hogy mekkora erő kell hozzá – és lőtt. A nyílvessző fáradt, beteg ívvel hullott a céltábla előtt a földre, a katonák harsogva nevettek, de Zotmund nem keseredett el, velük nevetett, érezte, ez a szerencsétlen lövés egy lépés ahhoz, hogy befogadják.

A borzas barátságosan megveregette a hátát, mintha azt mondta volna: Lehetsz még te is mesterlövész.

Talán mondott volna még valamit, de ekkor egy lovas vágtatott a térre, a katonák szétugráltak előtte, egy utca az emberek között, a lovas a kapitány háza előtt lepattant a lóról, jelentett, a kapitány kihúzta magát, visszament a házba, s szinte azon nyomban vissza is jött, tollforgós süvegben, nyalkán, s máris dübögtek a dobok, harsogtak a kürtök, a katonák szabályos négyszö53gekbe álltak. Zotmund dobogó szívvel állt a sor végére, a torzonborz katona mögé.

A tisztek kivonták kardjukat, a kapitány lóra pattant, és megadta a jelt az indulásra. A harcosok futólépésben foglalták el helyeiket a sáncon.

Zotmund a mellvéd mögül végigpásztázta a tájat. A Duna maga volt a nyugalom, s a távolba nyújtózó rét is oly szelíd, hogy Zotmund arra gondolt, ezt a békét nem boríthatja föl semmi.

De távol a látóhatár szélén, előbb, mintha csak apró hullámokat vetne a föld, aztán már szabad szemmel is jól kivehetők a tollforgós sisakok, lófejek, csillanások a lándzsák végén, özönlik a vár felé a német császár serege. S mintha sohasem akarna véget érni, a dombok takarásából egyre csak dől az ember, a ló, a szekerek, már hangfoszlányokat is hallani, dübörgést, halkuló morgást. Zotmundot furcsa érzés kerítette hatalmába: félelmet és örömet érzett egyszerre.

S ekkor, mintha vezényszóra, végigzúgott a vár sáncain a huj-huj, hajrá! Másodszorra már Zotmund is velük kiáltotta, villogtak a fejek fölé emelt kardok. Huj-huj, hajrá!

S a kiáltás nem maradt választalan, odalent feldübörgött az ellenség, zengett ezer meg ezer torok, mint a sün tüskéi villogtak a kardok.

Zotmund könnyű volt, lebegett, biztatóan dörömbölt a szíve. A császáriak, mintha kirándulni jöttek volna, úgy táboroztak le a vár körül, semmi sietség, semmi kapkodás, a felvert sátrak között magabiztosan fellobogtak a tábortüzek.

Leszállt az éjszaka, az ellenség tüzei körül elült a mozgás, csak az őrszemek ismétlődő kiáltásait lehetett hallani.

54

A várvédők, hátrahagyva a megkettőzött őröket, pihenni tértek. A vitézek ruhástul dőltek fekhelyükre, kardjukat magukhoz ölelték. Zotmund sokáig nem tudott elaludni, szorongatta kardja markolatát, és a holnapi csatára gondolt. S amikor hirtelen rázuhant az álom, álmában otthon járt a bársony réteken s önfeledten fürdött a szelíd folyóban.

Kürtök riogása tépte szét az álmát, ijedten ült föl, először azt sem tudta, hol van, csak a dobogó lábak zajától, a kardcsörgetéstől eszmélt föl. Ő is felugrott s rohant a többiekkel a sáncra. Lent a rét fölött még áttetsző párákat lebegtetett a hajnal, a párában derékig, vállig gázolva rohant a vár felé az ellenség. Ostromlétrákkal, faltörő kosokkal, sűrű nyílzápor fedezésében. A védők sem tétlenkedtek, pengtek az íjak idegei, kőzápor hullott a támadókra.

Zotmund előtt egy létra akaszkodott a falba, s gyíkfürgeséggel indult rajta fölfelé egy katona. Zotmund soha többé nem felejtette ennek a katonának az arcát. Szinte önkívületben emelte a kardját.

– Vágd! Ne engedd! – kiáltott neki a borzas fegyverbarátja, és Zotmund lesújtott. A kard először pengve megcsúszott az ellenség pajzsán, de a második vágás talált, a katona lezuhant a létráról.

Zengett, zúgott a harc. Nyolc hétig ostromolta a császár serege Pozsony várát, de nem talált rajta rést, a védők minden támadást visszavertek. Zotmund megszokta a harcot, küzdött emberül.

A nyolcadik hét vége felé már-már azt hitték a védők, győztek, amikor az ellenség felől az öröm hangjait hozta a szél. Feltartott kardok, lándzsák, örömujjongás. A védők a sánc Duna felőli oldalára rohantak.

– Hajók! – kiáltott valaki.

55

A Dunán méltóságteljesen közeledett a császári hajóhad, hozta az erősítést.

A hajók kikötöttek a vár alatt, a szakállas várkapitány kemény arccal figyelte az ujjongó ellenséget.

– Legyőzzük őket – mondta, és a körülötte állókból elszállt a csüggedés, feltöltődtek újra erővel és továbbadták: Legyőzzük őket!

Zotmundnak ekkor öröm villant át az arcán. „Hiszen halász voltam én” – gondolta, és a kapitány elé állott.

– Nagy jó Uram – szólította meg, s a szigorú arc feléje fordult.

Zotmund elmondta, mit akar. A kapitány előbb hitetlenkedve nézett rá, aztán Zotmund vállára tette a kezét.

– Menj! – mondta.

A méla holdvilágos éjszakában semmi sem mozdult. A sáncokról pontosan lehetett látni a csillámló vízen kikötött hajók otromba foltjait. A neszek fölerősödtek a feszült figyelemtől. A borzas katona tartotta fönt a kötelet, amelyen Zotmund félmeztelenül aláereszkedett. A kötél ellazult, Zotmund a bokrok takarásában osont a víz felé. Valami mozdult. Egy őr. Zotmund a földre kushadt, mozdulatlanul feküdt, mint körülötte a kövek. Az őr távolodott. Kígyómozgással kúszott tovább, egy halk csobbanás, és már a víz alatt volt. Az őr megfordult, lándzsáját előreszegezve a parthoz szaladt. A sima víztükrön körkörös fodrok. Az őr fürkészte a vizet, de semmi. Talán egy hal ugrott fel – gondolta, és folytatta útját.

Zotmund akkor már a hajótest mellett volt, szájában egy hosszú vízszint fölé nyúló nádszál. Fúrta a hajó oldalát. Odafent néma csönd, a katonák alusznak a hajón, az őr a tatnál a sötétségbe bámul. A fúró átszakítja56 57 a deszkát, surrogva ömleni kezd a hajótestbe a víz. Zotmund egy pillanatra kidugja a fejét a víz alól, mély lélegzetet vesz, elrúgja magát a hajótól. Úszik a víz alatt.

Megfúrta a második hajót is. Még mindig semmi zaj, csak az éjszaka meg a víz jellegzetes hangja.

Újra víz alá merült, irány a következő hajó.

De most megcsobban a lába, a hajón az őr felneszel, égő fáklyát tart a víz fölé. Zotmund látja a fényt a víz felől, azt is látja, ahogy az őr a fáklyát a vízbe hajítja, hogy minél jobban láthassa a víz felszínét. Zotmund a fenéken, egy kőbe kapaszkodva vár. A fáklya ellobban, Zotmund úszik tovább.

Az első hajón most vették észre a betörő vizet. Fejetlen futkosás kezdődik, kiáltozások. A többi hajón is fények gyulladnak, imbolyognak a lobogó fáklyák, senki sem tudja, mi történt.

Zotmund úszik tovább, dolgozik.

Az első hajó félrebillen. Katonák potyognak a vízbe, jajveszékelés, ordítozás.

Most már a parton lévő katonák is észrevették, hogy valami baj van. Riadót fújnak. Benépesül a part fegyveresekkel.

Zotmund végzett az utolsó hajóval is. Egy kicsit beljebb úszott, s egy víz fölé hajló bokor mögül figyelte a parti mozgást. Hogyan jut vissza a várba?

Most megbillen a második hajó is. Az első már az oldalára fordult. Akár egy döglött hal.

Zotmund kiugrott a vízből, a vár felé surrant. Már-már elérte a sáncot, amikor észrevették.

– Ott van! Ott! – kiáltozták, és egy vassisakos katona megfeszítette az íját.

De fönt a sáncon is megfeszült egy íj. A borzasé. Ahogy szokta, célra emel, és azonnal lő. A vassisakos 58összerogy. Zotmund fürgén kúszik fel a kötélen, elsuhan mellette egy-két nyílvessző, de épen és egészségesen bejut.

A borzas magához ölelte, és Zotmundban szétáradt a mérhetetlen öröm. Most már biztos befogadtak – gondolta, s csak akkor vette észre, hogy mennyire fáradt.

Másnap reggelre valamennyi hajó elsüllyedt. A császáriak még az éj leple alatt sebtében és szégyellősen szedelőzködtek, sátraik, szekereik eltűntek, a sereg hosszú porcsíkot húzva elvonult a vár alól. A várbeliekből kitört a diadalmas hurrá, de a kapitány csendesítően fölemelte az ujját. A fal mellett birkabőrökkel betakarva, fáradtan aludt Zotmund.

59

Miklós, a hírvivők ispánja két koppantást hallott belülről, ez volt a jel, hogy a király szólani óhajt vele. Kitárta a nehéz, faragott ajtót, belépett. A király baldachinos ágyban feküdt, a betegség meggyötörte.

– Küldess Béla hercegért – mondta súlyos, koppanó szavakkal a király.

Az emeleti folyosó árkádjai alól kiáltott le a várudvarra, megvárta, amíg a hírvivő nyeregbe pattan és kivágtat a kapun. Visszament a király ajtaja elé, éppen idejében, hogy bejelenthesse Salamon királyfit, aki kíséretével a szokásos reggeli látogatásra érkezett apjához.

András király intett, hogy kéreti.

A királyfi és kísérete a király szobájába lépett. Salamon apja ágya mellé állt, a király hosszan, szótlanul nézte a fiát. Aztán megfogta a kezét, és így szólt:

– Azt akarom, hogy a halálom után te legyél a király!

Pár pillanatig még szorította a fia kezét, mintha eljövendő, nagy veszedelmektől szerette volna megóvni, aztán keze fáradtan a takaróra csusszant, és egy parányi mozdulattal jelezte, hogy a látogatásnak vége.

A királyfi mélyen meghajolt apja előtt, és kíséretével együtt elhagyta a termet.

Kint az ajtó előtt már összegyűltek a főurak, András király hű emberei.

– Küldd be őket – parancsolta Miklósnak a király.

60

A főurak a király ágya köré sereglettek, Miklós odakinn az ajtó előtt hallotta, hogy a király leülteti őket, koppantak, nyisszentek a széklábak. Hallotta a király hangját is.

– Érzem, hogy nem sokáig élek már – mondta a király – és azt akarom, hogy halálom után a fiam, Salamon legyen a király. Tudom, hogy ti mellettem vagytok, és tiszteletben tartjátok akaratomat, de azt is tudom, hogy öcsém, Béla herceg beleegyezése nélkül Salamon nem uralkodhat. Ezért is hívattam Béla herceget.

Miklós érezte az ajtó előtt a benti feszültséget, egy pillanatra síri csend lett, majd mint egy hirtelen dobütés, felcsattant az egyik főúr hangja.

– El vele az útból!

– Ha azt akarod, hogy a fiad legyen a király, meg kell ölni Béla herceget – mondta egy másik.

A feszültség feloldódott odabenn, egyszerre beszélt mindenki, Miklós kővé dermedve állt az ajtó előtt, Béla hercegre gondolt, akit rajongva szeretett a nép.

– Meg kell ölni! Igen, Salamon lesz a király – hallatszott odabentről a főurak kórusa.

Aztán röpke csönd támadt, és ebben a csendrésben szinte ijedten, elvékonyodott hangon szólalt meg András király.

– De jog szerint őt, Béla herceget illetné a korona.

– Nem. Nem őt illeti – mondták azonnal, egymás szavába vágva a főurak. – Salamont már megkoronáztattad, Béla herceg beleegyezésével. Akit megkoronáztak, az a király! Úgy van! Salamon lesz a király.

– Azért hívattam ide Béla herceget – mondta a király –, mert próbára akarom tenni. Hozzátok ide a koronát és a hercegséget jelképező kardot.

61

A szolgák vörös posztóval terítették le az asztalt, a kincstárnok áhítattal nyitotta ki a vasabroncsokkal övezett aranyozott ládát, s a koronát és a kardot az asztalra helyezte.

– Választhat – mondta halkan a király. – Segítsetek fölkelni.

Két hívére támaszkodva nehézkesen kikászálódott az ágyból.

– Az ablakhoz – mondta.

András király hosszan nézte a várkaputól az erdős hegyek felé vezető utat, a szíve hevesen dobogott, ki tudja, mit szeretett volna jobban, hogy jöjjön már az öccse, vagy inkább ne jöjjön soha.

De akkor már az út végén felsejlett a porcsík, lassan-lassan a lovasok alakja is kibontakozott a messzeségből. A lovasok élén fölismerte az öccsét, Béla herceget.

– Jön – mondta, és két ember visszatámogatta őt az ágyáig, de András nem feküdt vissza, királyi palástjában, ülve maradt az ágya szélén.

Miklós meghallotta a várudvarra zúduló lovasok dobogását. Megjött – gondolta –, és összeszorult a szíve. Szerette Béla herceget.

Odabenn felcsendült a király hangja.

– Ha békességgel a hercegséget akarja és a kardot választja, legyen az övé. De ha a koronáért nyúl, öljétek meg.

A szavak átszűrődtek az ajtón. Miklós összerezzent. A folyósón feltűnt Béla herceg magas alakja, egyedül jött, kíséretét odalent hagyta. Miklós mereven nézte a herceget, s mikor az bebocsáttatásra várva megállt előtte, hirtelen odasúgta neki.

– Ha kedves az életed, a kardot válaszd.

62 63

Béla herceg értetlenül nézett rá, de magyarázkodásra nem volt idő, Miklós kitárta az ajtót, és bejelentette:

– Béla herceg.

A herceg belépett királyi testvére elé, végigpillantott a feszült arcokon, nem értette, miért van az asztalon a korona és a kard, ide-oda rebbent a tekintete.

A király ekkor így szólt:

– Herceg, én megkoronáztattam a fiamat, de nem kapzsiságból, hanem az ország békessége kedvéért. Neked azonban szabad akaratod van. Ha a királyságot kívánod, vedd a koronát – ha a hercegséget, válaszd a kardot; egyet közülük engedj át a fiamnak.

Béla herceg előtt ekkor világosodtak meg Miklós szavai. Határozottan az asztalhoz lépett.

A főurak keze kardjuk markolatára csusszant. Béla herceg fölemelte az asztalról a kardot, a király megkönnyebbülten fölsóhajtott, válla előreesett.

– Legyen a fiadé a korona, és add nekem a hercegséget.

A király minden erejét összeszedte, fölemelkedett, és meghajtotta a fejét az öccse előtt.

Miklós odakinn az ajtófélfának támaszkodott, és megtörölte verejtékező homlokát.

64

Rogerius mester szolgája kíséretében lélekszakadva érkezett meg Esztergom várába.

– Vezessetek Simeon elé! – kiáltotta.

A kiáltásra maga Simeon, az íjászok hadnagya lépett elő az egyik mellvéd mögül.

– Itt vagyok, jó Rogerius, mi hírt hozol?

– A legrosszabbat. A tatárok Esztergom ellen készülnek.

– No hiszen készülhetnek. Megvéd bennünket a Duna – mondta a hadnagy.

– Jön a tél, Simeon, befagy a Duna, és akkor ezer jaj nekünk.

– Egyet se félj, Rogerius. Helyezd magad kényelembe, és bizakodjál. Majd teszünk róla, hogy ne fagyjon be a Duna.

Nemsokára megjöttek a fagyok, dermedezni kezdett a víz háta, de Simeon emberei gondoskodtak róla, hogy Esztergom alatt be ne álljon a Duna jege, törték éjjel-nappal. S pár nap múlva igencsak megnőtt a jégtörő kedvük, mert a túlsó parton tatár lovasok tűntek fel. Az előőrsöt nagy sereg követte. Vizsgálgatták a jeget, tanakodtak egy kicsit, egy-két nyílvesszőt elengedtek a jégtörők felé, aztán letáboroztak a Duna-parton, mint akik abban bizakodnak, hogy a tél erősebb lesz a jégtörőknél. De Simeon még több embert küldött a partra, s a fagy is kegyes volt hozzájuk, nem mutatta ki amúgy istenigazából a foga fehérjét.

65

A tatárok unták odaát a várakozást, az esztergomi vár falairól látni lehetett, ahogy nagy sürgés-forgás keletkezett a sátortáborban, kialudtak a tüzek, megmozdultak a sátortartó rudak, a sátrak meglebbentek, a földre huppantak.

– Hurrá! – kiáltoztak boldogan a várfalakon. – Elvonulnak.

Vigadoztak Esztergom lakosai, a várvédők is poharat emeltek az örömre. Pedig ha több figyelmet szentelnek a túlsó partnak, kileshették volna, ahogy néhány tatár lovas nagy baromcsordát terel a Duna partjára, s lopakodik aztán hátrább, tisztes távolba, erdők, dombok mögé, s meglapul ott. De nem egyedül ám! Ott lapult az egész tatár sereg.

Az esztergomiak három napig figyelték a túlparti gazdátlan baromcsordát. Mi tagadás, azt várták, hogy hízzék, vastagodjék a jég. Próbálgatták is nagy óvatosan, megbírja-e az embert, a lovast? Harmadnap akár vágtázni lehetett rajta. Nosza, áthajtották a jégen a csordát a magyarok.

A tatároknak több se kellett, előrobbantak az erdők és hegyek fedezékéből, át a jégen, a magyaroknak alig volt annyi idejük, hogy bezárják maguk mögött a városkapukat.

A tatárok körülvették a várost, és sok ezer foglyot hajtottak oda, rőzséből magas falat rakattak velük, s a rőzsesánc mögül harminc hajítógéppel kőzáport zúdítottak a városra. Lerombolták a kövekkel a védelemre épült fatornyokat, nagy kárt tettek a falakban, épületekben is. Hiába adott parancsot Simeon meg a többi tiszt a tornyok, falak újjáépítésére, javítására, a tatárok nyílzáport zúdítottak elevenre és holtra, senki sem tudta megközelíteni az omladékokat.

66

A tatárok most már homokkal telt zsákokat hajigáltak a gépeikkel, hogy betömjék a várost körülvevő árkot.

– Nem tudjuk a külső várat tartani – mondta Simeon. – Mindent égessetek föl, pusztítsatok el, ne maradjon semmi a kutyafejűnek!

Felgyújtották a házakat, leöldösték a lovaikat, nagy vég posztókat hordtak halomba, ruhákat, bőröket, mindent, amit nem tudtak a belső városba menteni, s elégették. Aranyaikat, kincseiket meg elásták, kutakba rejtették, s bevonultak a belső városba.

A kán nagy haragra gerjedt, amikor megtudta a történteket.

– Élő ember ki nem mehet ebből a városból! Megbosszulom az elveszett zsákmányt – parancsolta.

Elfoglalták a fölégetett külső várost, s nem sokba telt, hogy a belső városba is behatoltak. Palotánként vívták meg a belső várost, senkit sem kíméltek, mindenkit legyilkoltak. Aki futni próbált, azt megfogták és elevenen égették el. Nagy máglyákban égtek az emberek Esztergomban.

A legszebb és leggazdagabb esztergomi asszonyok ékszerekkel díszítve, pompás öltözékekben egy külön palotába vonultak el. Amikor ezt az épületet is elfoglalták a tatárok, a nők kiáltozni kezdtek:

– A kán elé akarunk menni! Beszélni akarunk a kánnal!

Azt hitték, szépségük és gazdagságuk meglágyítja a kán szívét. De a kán durván rájuk kiáltott:

– Elpusztítottátok a zsákmányomat! Nincs kegyelem! Ami rajtatok van, az mind az enyém, ti pedig a halálé vagytok!

Intett katonáinak. Azok letépték a nők ékszereit, és leöldösték őket.

67 68

Rogerius a szolgájával egy ledőlt ház tetőszerkezete alatt szorongott, kitéve annak, hogy bármelyik pillanatban észreveszik, s ha észreveszik, meg is ölik, nagyon jól tudta.

– Csak az éj beálltáig ne vegyenek észre bennünket – súgta a szolga –, akkor talán el tudunk menekülni.

Szerencséjük volt. Leszállt az éjszaka. Lassan lopakodtak a romok között, odább alvó tatárok mellett kúsztak el, hajnalra már kint voltak a nyílt mezőn, alig egy ugrásnyira a menekülést kínáló erdőségtől, amikor egy tatár észrevette őket. Rájuk kiáltott, úr is, szolga is azt hitte, eljött az utolsó órája, de a tatár nem ölte meg őket. A szekere mellett összeszíjazott rabok hevertek, közibük terelte őket, rabszíjra fűzvén kezüket-lábukat.

Rogerius a didergő téli hajnalban a fellegvár felé nézett. Még magyar zászló lengett rajta.

– Úgy látom, a fellegvár még tartja magát – suttogta –, adja Isten, hogy ne tudják bevenni!

S úgy látszik, a fohász eljutott az égig, mert nem sokkal később egy lovascsapat érkezett a tatár táborba, szemmel látható izgatottság szállta meg a katonákat, az éppen csak megkezdett ostromot abbahagyták, felszedelőzködtek, és rabjaikkal, a zsákmányolt gulyákkal, ménesekkel megindultak kelet felé. Vonultak a kiégett, elpusztított Magyarországon keresztül. Mindent átkutattak, erdőket, barlangokat, raboltak, gyilkoltak s szedték a foglyokat.

– Holnap kiérünk Magyarországról – mondta az egyik fogoly –, és ott mindnyájunkat megölnek.

Rogerius ezen az éjszakán felköltötte szolgáját.

– Gyere, megszökünk.

– Uram, megölnek bennünket.

69

– Előbb vagy utóbb, nem mindegy! Gyere!

Alig értek az erdőbe, a tatárok hujjogatni kezdtek. Észrevették, hogy megszökött valaki.

A szolga gyorsan kövekkel és gallyakkal takarta be Rogeriust, aztán kissé távolabb maga is elrejtőzött. Pár pillanat múlva megérkeztek a kutakodó tatárok, de szerencsére nem találták meg őket. S nem találták meg másnap sem, pedig egyik-másik tatár lova majdhogynem rálépett Rogeriusra.

Két napig feküdtek a sírszerű rejtekhelyen. Mozdulni sem mertek, amíg hallották a vonuló tatárok zsinatolását. Aztán minden elcsendesedett. Előmerészkedtek. Nyolc napig bolyongtak a felégetett vidéken. Romok, halottak, csontok mindenütt.

Nyolcadnapon egy hegy tetején menekültekre bukkantak, akik befogadták őket. Fekete kenyérrel kínálták Rogeriust és szolgáját.

– Cserfahéjból készült – mondták.

Rogerius letört belőle egy darabot, megízlelte.

– Édesebb ez minden lánglisztből készült süteménynél – mondta.

Még hosszú ideig nem mertek lejönni a hegyről, féltek a tatárok visszatérésétől. Úgy látszott, nem is alaptalanul, mert egy szép napon nagy lovascsapat közeledett a völgyben. Már bújtak volna a barlangba, amikor egy legényke lélekszakadva igyekezett feléjük, és boldogan kiáltozta:

– Béla király! Megjött Béla király.

70

Végighordozták Székelyföldön a véres kardot.

– Jön a tatár! Jön a tatár!

A fegyverbe hívás nyomán gyülekeztek a székely hadak és megindultak a tatár hordák elé. Amikor a maroknyi sereg szembetalálkozott a tatárokkal, megrettent. Ameddig a szem ellátott, mindenütt ellenség. Annyian voltak a tatárok, mint fűszál a réten.

Megkezdődött az ütközet, egymásnak feszült a két sereg, s egyhamar kiderült, hogy a székelyek nem bírhatnak a hatalmas túlerővel. Lépésről lépésre szorultak hátra, szorultak neki a hegyeknek, hiába küzdöttek vitézül, hiába harcoltak oroszlánként.

S akkor végső kétségbeesésükben kiáltozni kezdtek.

– Szűz Mária segíts meg! Szent László király, harcolj velünk!

A nagyváradi székesegyházban ekkor tompa nesz támadt, majd kövek csikordultak, s a szent király sírjának márványfedele lassan megemelkedett s elfordult. Nem volt aki elámuljon rajta, mert a templom üres volt.

A kétszáz éve halott király fölemelkedett sírjában, kilépett a kriptából, megigazgatta magán ruháját, fegyvereit, s legendás csatabárdját megmarkolva megindult a templom kijárata felé. A mázsás kapuszárnyak hangtalanul kitárultak előtte. Odakinn egy valószínűtlen fényben égő felnyergelt paripa várakozott. A király rápattant, s a ló néhány ugrás után elemelkedett a 71földről, patáival a levegőt taposva vágtatott a királlyal a város fölött.

A tatárok diadalmas üvöltéssel lendültek előre, az egész sereg megmozdult, nem volt kétséges, ezzel az utolsó rohammal elsöprik a magyarokat.

De az előrelendült had megtorpant, a rendezett sorok fölbomlottak, a tatárok arcán páni félelem.

– Előre! Utánuk! – kiáltozták a magyarok, és újult erővel rontottak az ellenségnek. Ők maguk nem láthatták, hogy seregük fölött, vörös paripán egy hatalmas termetű koronás férfi lovagol. Szent László király – mert hiszen ő volt – a tatárok sűrűjébe rontott, s fáradhatatlanul forgatta óriási csatabárdját.

– Segíts, Szent László király – hallatszott újra a székelyek sorai közül, s megkettőzött erővel, bátorsággal vetették magukat a tatárokra.

A tatárok között egyre nagyobb lett a riadalom, egyes seregrészek már megfutottak, hiábavaló volt vezéreik parancsa, szögeskorbácsa, futottak a vörös lovon ülő vitéz elől.

– Nyilazzátok le! – ordítoztak a tatárok, és ezer meg ezer íj húrja feszült meg, s felhőnyi nyílvessző szállt a különös lovas felé. De a nyílvesszők úgy hatoltak át rajta, mint a levegőn, a vörös lovas férfi sérthetetlen volt.

Most már a tatár vezéreknek is inukba szállt a bátorságuk, futásnak eredt az egész tatár sereg. A székelyek még jó darabig üldözték a fejvesztetten menekülőket, sokat megölve s foglyul ejtve közülük.

Addigra a vörös lovas, koronás férfi eltűnt a harcmezőről.

A magyarok összeterelték a harcmezőn gazdátlanul maradt lovakat, összeszedték az elszórt fegyvereket,72 73 hadizsákmányul ejtették a tatárok hátrahagyott szekereit, kiszabadították a rabszíjra fűzött foglyokat.

A magyar vezér büszkén nézett végig a csatatéren, elvonultak előtte a hadizsákmánnyal telt szekerek, lova lába elé borultak a kiszabadított foglyok, s ott terelgették előtte a hadifogságba esett tatárokat is.

Egy öreg tatár hadifogoly kiugrott a sorból, és így kiáltott a magyar vezérnek:

– Nem a magyar, nem a székely, nem te győztél le minket, hanem az a László, akit segítségül hívtatok.

A nagyváradi székesegyház egyik papja gyanútlanul ment az oltár felé, s döbbenten látta, hogy a szent király sírjának márványfedelét leemelték. Odarohant a sírhoz. Üres. Kétségbeesetten szaladt a püspöki palotába.

– Atyám, eltűnt Szent László királyunk teste.

Nagy felbolydulás támadt a püspöki palotában, a főpap és kísérete sebtiben a templomba sietett. De amire odaértek, a márványlap ismét a helyén volt.

– Esküszöm, az előbb még üres volt a sír – mondta a pap.

– Emeljétek le a márványlapot – rendelkezett a püspök.

A kíséret nekifeszült, s nagy erőlködve leemelték a márványlapot.

A püspök döbbenten látta, hogy a szent király kipirulva fekszik sírjában, homlokán verejtékcseppek fénylenek… és mintha mosolyogna.

74

A szép Morzsinai lány a tükör előtt állt, ruhákat próbálgatott magára, illegette, billegette magát.

– Hát te mit cicomázod magad? – kérdezte tőle az anyja.

– Anyám nem hallotta? – csodálkozott a lány. – Ma érkezik a városba Zsigmond király, én is ott akarok lenni az ünneplő nép között.

Elfelhősödött a gazdag bojárasszony arca.

– Na vesd csak le magadról a tarka ruhákat. Dehogy mégy te a király elé! Amíg itt táborozik a városban, ki sem mozdulhatsz a toronyszobából!

Azzal már tuszkolta is a lányát a toronyszoba felé.

– Bolondul a király a szép lányokért. Más se kellene, mint hogy szemet vessen rád.

Becsapta a lánya után a toronyszoba ajtaját, kétszer is ráfordította a vaskos, cirádás kulcsot.

Ijedten üldögélt a leány a súlyos, barna bútorok között, fázósan összehúzta magát. A királyra gondolt. Milyen ember lehet? S távolról már hallotta is a dobok, kürtök hangját, az utcáról a megélénkülő zsivajt, a fölfölcsendülő éljeneket. Jön a király. A lány nem tudta megállni, odalopódzott a toronyszoba ablakához, elhúzta a függönyt és kilesett. Vitézek léptettek odalent lobogó sörényű, kényes paripákon, meg nem mondta volna azt senki, melyik közülük a király, a Morzsinai 75leány szeme mégis kitágult, és egy fekete paripás vitézre szegezte tekintetét – csakis ő lehet a király.

Zsigmond király ekkor – mert valóban ő volt –, mintha megérezte volna a bőrén a lány tekintetét, fölpillantott a toronyszoba ablakába. Meglátta a meseszép arcot, egy mozdulattal megállította a lovát, egy pillanatig farkasszemet nézett a király meg a lány, aztán a helyére libbent a függöny, Zsigmond hirtelen nem is tudta, a valóságban is látta ezt a csodálatos leányarcot, vagy csak látomás volt. Lova magától megindult, s a király a mellette lévő lovashoz szólt:

– Ki lakik ebben a tornyos házban?

– A gazdag Morzsinai bojár.

– Szép-e a felesége?

– A felesége, felséges uram, jól benne van már a korban és kövérebb is a kelleténél.

– Hát lánya van-e?

– Van bizony, és mondom neked, nincs nála szebb széles Erdélyországban.

– Estére azt a lányt hozzátok a szállásomra.

A lány fénylő arccal ült a homályba hulló toronyszobában, most már nem zavarták a komor bútorok, nem zavarta a falakból áradó hűvösség. A király kigyúló szemét látta, melegítette őt Zsigmond szeme. S akkor meghallotta, hogy zörgetnek a kapun. Rázendítettek a kutyák, hallotta a vastag tölgyfakapu csikordulását, valaki a kutyákat csitította, hallotta az apja dörmögő, ijedt hangját, az anyja lamentálását, a zajok egyre közeledtek a szobájához, s hallotta, ahogy megfordul a kulcs a toronyszoba ajtajának zárjában. Az ajtónyílásban megjelent az anyja meg az apja megszeppent arca, mögöttük homályba hulló idegen arcok, láthatta a lány, katonák.

76

– A király hívat – mondta az anyja.

A lány büszke arccal fölállt, termete sudár, mint egy fejedelemasszonyé.

– Mi lesz veled, kislányom – sápítozta az anyja, a lány bátorítóan rámosolygott, és magabiztosan mondta:

– Ne félts engem, anyám. Mehetünk.

Kinyíltak a király szállásán a nagy szárnyas ajtók, az alabárdosok félrehúzták az útból keresztbe tett fegyvereiket, a lány belépett a király szobájába. Hosszú percekig csak álltak egymással szemközt, aztán a király intett, hogy csukják be az ajtókat. Ráborult az éjszaka a városra, a király szállása előtt mozdulatlanul álltak az őrök.

Másnap reggel Zsigmond király a kapuig kísérte a lányt.

– Menj Isten hírével – mondta neki –, a legszebb lány vagy, akit valaha is láttam.

A lány szembefordult vele, bátran a királyra nézett.

– És ha gyermekem születik – kérdezte –, mi lesz velünk?

– Ne félj semmit, gondoskodom rólad is meg a gyermekről is.

– De honnan tudod majd, hogy én állok előtted majd, és nem más?

– Megismerlek én ezer közül is.

– De ha mégsem. Király vagy, annyi emberrel találkozol, annyi gondod van.

A király elmosolyodott.

– Na jól van – mondta, és egy fénylő aranygyűrűt lehúzott az ujjáról –, fogd ezt a gyűrűt, és ezt mutasd fel, ha elém járulsz. Erről tudni fogom, ki vagy.

A lány a keblébe rejtette a gyűrűt, a király meg elindult a csatába, megostromolta Nikápolyt, lerontotta, s 77aztán visszatért Budára. Vajon eszébe jutott-e egyszer is a szép Morzsinai lány? A lány annál többet gondolt a királyra, már csak azért is, mert bizony gyermeket várt tőle, s amikor eljött az ideje, meg is született a kisfiú.

– Jaj, mi lesz veletek, mi lesz ezzel a szegény gyermekkel? – siránkozott az anyja.

– Mi lesz a neve? – kérdezte az apja.

– Jankula – mondta a lány.

– Szegény, árva Jankula – sírta az anyja.

– Ne féljen, anyám, van aki gondoskodjon róla – mondta a lány, és boldogan ringatgatta Jankuláját.

Egy szép napon éppen mosáshoz készülődött a lány, szappanozta a ruhát, a kis Jankula meg ott feküdt az udvar közepén a bölcsőjében és nagyon keservesen sírt. A lány leöblítette a szappant a kezéről, odament a bölcsőhöz.

– Miért sír az én kis virágszálam? Nézd csak, mit adok neked. Csörgő. Játsszál szépen.

De a kis Jankulának nem kellett se csörgő, se bábu, mind kihajigálta a bölcsőből, és bömbölt tele szájjal. A lány körülnézett, látta, nem figyeli senki, benyúlt hát a keblébe, előhúzta a király gyűrűjét és a kicsi kezébe nyomta. Mintha elvágták volna a sírást, Jankula elhallgatott, boldogan gőgicsélve játszott a gyűrűvel, az anyja megnyugodva visszament a munkájához. Észre sem vette, hogy az udvar fölött körözni kezd egy holló. A madár egyre kisebb köröket írt a bölcső fölött, a kisgyerek felsikoltott, az anyja csak annyit látott, hogy a fekete madár kikapja Jankula kezéből a gyűrűt, és feltelepszik vele a nagy diófa tetejére.

– Jaj, a madár, a madár, lőjétek le, lőjétek le – jajveszékelt a lány.

78 79

Elősereglettek a cselédek, odasietett az apja, kapták az íjakat, nyilazni kezdtek a madárra. De senki sem találta el, a holló meg elunta a nagy lármát és a röpködő nyílvesszőket, lomhán szárnyra kapott. Majd megállt a szíve a lánynak, gyorsan kikapta az egyik szolga kezéből az íjat, megfeszítette és kiröpítette a nyílvesszőt. A holló szíven találva, összecsukott szárnnyal hullott a lábuk elé. A lány gyorsan kikapta csőréból a gyűrűt.

– Egy percet sem várok – mondta –, megyek Jankulával Budára.

– Minek mennél te Budára? Nagyon messze van az – mondta az apja.

– Mert Budára kell mennem. Lakik ott valaki. Ahhoz.

Már fogták is a lovakat, útnak indult a lány Jankulával. Budán karjába kapta a csecsemőt, és egyenesen a királyi vár kapujához ment.

– A királlyal akarok beszélni – mondta az őrnek.

– Azt hiszed, hogy a királynak más dolga sincs, mint veled társalogni – gúnyolódott az őr.

– Tudom én, hogy fogad – mondta a lány, és elővette a gyűrűt. – Mondd meg neki, hogy ennek a gyűrűnek a tulajdonosa akar vele beszélni.

Szaladt az őr a gyűrűvel, s alig ment, már jött is:

– Mehetsz a király elé.

A lány a trón elé járult, mutatta a királynak Jankulát. A király mosolyogva nézte a gyermeket.

– Nagyon szép gyermeket szültél – mondta. – Aztán fiú-e?

– Az, felséges királyom. Jankulának hívják.

– Kancellár, írd – intett a király. – Én ennek a gyermeknek, Jankulának adományozom Vajdahunyad várát az összes hozzá tartozó birtokkal. És mától kezdve legyen a neve Hunyadi János.

80

A lány boldogan kocsizott vissza Erdélybe a kisfiával. Nagy szeretettel szorította a szívére, és azt mondta neki:

– Nagy hős leszel, híres ember, az egész világ ismerni fogja a neved. Hallod, Jankulám?! Te, te Hunyadi János.

81

Mezet bég apró, okos szeme katonáira villant. Serege színe-virága állt előtte, vitéz janicsárok és rettenthetetlen szpáhik.

– Az oroszlánt csak az pusztíthatja el – mondta –, aki a szívét eltalálja. A magyar hadsereg szíve Hunyadi János. Csak úgy győzhetünk, ha Hunyadit elfogjuk vagy megöljük.

– Úgy legyen! – kiáltották a katonák.

– Jól figyeljetek! Hunyadi mindig a harc sűrűjében jár. Fehér paripán ül, ezüstsisakot visel. Pajzsán egy csőrében gyűrűt tartó holló. Erről megismeritek.

– Megismerjük, és meghal! – kiáltották a katonák.

Hunyadi ingujjban ült a nehéz, vaskos tölgyfaasztal mellett, gondterhelten nézte az előtte álló embert.

– Mezet bég úgy prédál itt a Maros mentén, mintha semmitől sem kéne tartania – mondta az ember. – Földúlja házainkat, jószágainkat elrabolja, gyermekeinket rabszíjra fűzi.

– Elég! – mondta Hunyadi. – Készüljön a sereg!

Fölállt, az apródok sietve hozták fegyvereit, páncéljait, ezüstsisakját és a gyűrűt tartó hollóval ékesített pajzsot.

Kemény Simon az ajtófélfának támaszkodva állt. Valaki megérintette a könyökét. Egyik jövő-menő embere volt, aki hűségét és ügyességét már számtalanszor bizonyította.

82 83

– Mezet bég táborából jövök – mondta –, a török mindenáron Hunyadit akarja megölni. Minthogy az oroszlánt csak az tudja elpusztítani, aki a szívét eltalálja. S ők most a szívet akarják.

Kemény Simon fölkapta a fejét.

– Igazat beszélsz?

– Szentigazat uram.

Mi lesz a magyarokkal Hunyadi János nélkül? Mit lehetne tenni? Rábeszélni, hogy ne vegyen részt a csatában? Hiszen az lehetetlen. Vagy térjenek ki az ütközet elől? S Mezet bég akadálytalanul fosztogassa végig a Maros mentét? Lehetetlen.

Az apródok ekkor segítették Hunyadi karjára a hollós pajzsot. Kemény Simon a maga pajzsára nézett, majd visszakapta tekintetét Hunyadiéra. Ez az! Megvan! Elmosolyodott, és arcán nagy elszántsággal Hunyadihoz lépett.

– Uram – mondta –, cseréljünk fegyvert, páncélt és lovat.

Hunyadi furcsállkodva nézett rá.

– Már minek cserélnénk?

– Hadicsel, uram. Én egy kisebb csapattal szemből fogadom őket, s amíg velem lesznek elfoglalva, te a fősereggel oldalba kapod őket, és biztos a győzelem.

Hunyadi hosszan elgondolkozott.

– Lehet, hogy igazad van, fiam.

Levette ezüstsisakját, páncélja csörrenve hullt le róla. Fegyvereit is átadta Kemény Simonnak. Páncélt és fegyvert cseréltek.

Odakinn a harcosok harsány kiáltással üdvözölték az ezüstsisakos férfit, aki Hunyadi fehér lovára pattanva a sereg élére vágtatott. Nem nagyon értették, hogy a fősereg vezetését miért bízta Kemény Simonra.

84

Az Ompoly vize mellett zajlott le a csata. A törökök, mint a darázsraj, neki a vezérnek. Akkor sem hagytak fel vele, amikor oldalba kapta őket a fősereg, szemmel láthatóan csakis a vezér kellett nekik. Hősiesen harcolt Kemény Simon, hullottak körülötte a törökök legjobbjai, de az elesettek helyére kettő más ugrott, szorult a kör Kemény Simon körül.

– Ne hagyjuk Hunyadit! – kiáltozták a magyarok, és vezérük segítségére sietve vitézül küzdöttek, de a törökök áradata egyre nőtt, mind csak az ezüstsisakos, hollós címeres vezért akarta megölni.

Maga Hunyadi is látta a veszedelmet, arrafelé fordította a lovát, és bőven osztogatta a kardcsapásokat a hangyaboly-sűrű török tömegben.

De akkor már egy dárda fúródott a fehér ló szügyébe, Kemény Simon megingott, egyszer-kétszer még megvillant ezüstsisakja az összegabalyodott kardok és dárdák között, imbolygott, mint egy süllyedő hajó vitorlája, majd lovával együtt alázuhant, nem tudta többé védeni a záporozó csapásokat.

A magyarok megrémültek vezérük pusztulásán, a török vad diadalordításba fogott.

– Hunyadi meghalt! – üvöltözték, a magyarok már-már hátrálni kezdtek, amikor mennydörgő hang hallatszott:

– Itt van Hunyadi! – kiáltotta sisakrostélyát felemelve Hunyadi János, s a magyarok örömteli huj-huj-hajrája felelt a kiáltásra.

A törökök dermedten látták, hogy az imént megölt vezér ott vágtat elevenen, és igencsak forgatja súlyos szablyáját.

Soraik fölbomlottak, menekülőre fogták a szpáhik és a janicsárok. Űzte-hajtotta őket a magyar sereg.

85

Estére kelve híre-pora sem volt a töröknek, a magyarok teljes diadalt arattak. Hunyadi János fáradtan, csapzottan kereste meg a halottak között Kemény Simont. Leszállt a fekete ménről és a halott mellé térdelt.

– Ember voltál, fiam.

86

Nehéz levegő ülte meg a tanácstermet, a királyválasztásra összegyűlt főurak egymás szavába vágva kiáltoztak.

– Álljon elő a szász herceg küldötte – harsogta túl valaki a többieket.

Az ajtónállók szélesre tárták a hatalmas ajtószárnyakat, és kíséretével belépett a szász herceg követe.

– Vilmos herceg üdvözletét küldi nektek – mondta a követ –, s mint a magyar korona törvényes várományosa, jóindulatáról biztosít benneteket. Ígéri, hogy a magyar főurak jogait csorbítatlanul hagyja, és minden igazságtalanul elkobzott birtokot visszaad egykori tulajdonosának. Vilmos herceg jó királyotok lesz!

– Éljen Vilmos! – hallatszott néhány kiáltás a padsorok közül, de az éljenzés elveszett az általános hangzavarban, mígnem egy főnemes magához ragadta a szót.

– Kázmér lengyel király éppen úgy törvényes várományosa a magyar trónnak. Hatalma, birodalma biztosítja, hogy békében éljen az ország. Csakis Kázmér lehet a magyarok királya.

Megint csak kitört a hangzavar, hurrogások, éljenzések, öklök csattantak a padokon, kardok csörrentek, egyetértésnek nyoma sincs, a szász herceg követe ijedten kapkodta a fejét, te jó ég, hova csöppent, micsoda barbárok közé, hiszen ezek még napok múlva sem tudják eldönteni, ki legyen a király.

87

Ekkor megint kivált egy hang a többi közül.

– Elegünk volt az idegenekből! Nemzeti királyt akarunk! Magyart a magyar trónra!

Most aztán valóban pokollá változott a terem, elszabadultak az indulatok, kiáltoztak a pártolók, az ellenzők, mindenki mondta a magáét, kisebb vitatkozó csoportok alakultak ki, látszott, hogy a nemzeti király kérdése fakasztja a királyválasztó gyűlés legnagyobb ellentéteit.

– Királyt csak királyi családból lehet választani – harsogta valaki.

– Hunyadi Mátyás legyen a király!

– Nem kellenek a Hunyadiak!

– Éljen Vilmos!

– Éljen Kázmér!

A legnagyobb hangzavar közepén megint kinyílt a szárnyas ajtó, és a palotaőrség kapitánya lépett be. Érkeztére csend lett, tudták, fontos bejelentenivalója van.

– A köznemesség összegyűlt Rákos mezején, és türelmetlenül várja döntésetek.

– Csak várjon a köznemesség. Ráér – mondta az egyik legtekintélyesebb főúr, s szavait élénk helyeslés kísérte.

– Másfelől – folytatta a kapitány – az a hír járja, hogy Szilágyi Mihály sereggel közeledik Buda felé.

– Mit képzel Szilágyi Mihály? Fegyverrel akar királyt választani?

– Ez törvénysértés!

Néhány főúr az ablak mellett állt, lenéztek a vár alatt sötéten hömpölygő Dunára.

– No hiszen, jöhet Szilágyi Mihály akkora sereggel, amekkorával akar. A Dunán úgysem tud átkelni.

88 89

Szilágyi Mihály csapata élén városokon és falvakon kelt át, mindenütt üdvrivalgó tömeg fogadta őket, és itt is, ott is felharsant a kiáltás:

– Mátyást akarjuk! Mátyás legyen a király!

A lovascsapat törtetett a behavazott országutakon, nemsokára elérték Rákos mezejét, ahol a köznemesség táborozott. A csapat láttán fölélénkült a tábor.

– Éljen Szilágyi Mihály! Éljenek a Hunyadiak! Éljen Mátyás!

Szilágyi Mihály elégedetten nézte az éljenzőket, és intett:

– Gyerünk Budára.

A sereg a köznemesek kíséretében egy óra múlva már a Duna-parton állt, szemben a másik parton sötétlő várral, ahol a főuraknak még most sem sikerült megválasztani a királyt. De a tömeget a túlsó parton észrevették. Izgatottan sereglettek az ablakokhoz.

– Úgysem tudnak átjönni – hajtogatták.

S akkor – láss csodát – csontig ható hideg ereszkedett a városra, a Duna hömpölygő háta megfehéredett, látni lehetett, ahogy a jég előbb vékonyka hártyával vonja be a vizet, a jég sercegve keményedett, vastagodott, percek alatt beállt a Duna.

Egy ifjú lovas vitéz a jégre ugratott, a többiek ijedten kiáltoztak rá:

– Vigyázz! Nem bír el! Beszakad!

De a jég keményen kopogott a ló patái alatt, az ifjú megtáncoltatta lovát, és a Duna közepe felé vágtatott. Példáját egyre többen követték, lovasok, gyalogosok, a jég megtelt emberekkel. Szilágyi Mihály serege is a jégre léptetett, és szabályos hadrendben megállt a Duna közepén.

A vár ablakában ijedt arcok, a Duna jegén a sokaság.

90

– Urak, döntenünk kell – mondta fehér arccal az egyik főúr, és akkor odalentről dörögve, mint a rianás, fölharsant a kiáltás:

– Éljen Mátyás! Éljen Mátyás király!

Az urak egymásra néztek, a teremben nem pisszent senki, csak a lenti éljenzés rezegtette az ablakokat.

És akkor megszólalt egy főúr:

– Válasszuk meg Magyarország királyának Hunyadi Mátyást.

– Éljen Mátyás király – rebegték falfehéren a főurak, kitárták az ablakot, harsonák hangja csendült, s az elcsendesülő tömeg jól hallhatta, hogy valaki odafönt azt kiáltja:

– Hunyadi Mátyást Magyarország királyának megválasztottuk!

Egetverő hurrá zengett fel a jégen, megszólaltak a templomok harangjai, fáklyák gyulladtak, az ablakokban égő gyertyák világítottak, ünneplő csoportokkal telt meg a Duna mindkét oldala, és fölzengett az ének:

Mint a sistergő istennyila, úgy rontottak a királyi hírvivők Bankó udvarába. A kapitányuk le sem szállt a lóról, nyeregben mondta el a királyi üzenetet.

– Vitéz Bankó, Béla királyunk harci próbát rendez, elvár oda téged is, hogy összemérd erődet a többiekkel.

Azzal már fordította is a lovát, porzott utánuk az út.

Bankó görnyedten állt a tornácon, bizony olyan elkeseredetten, mintha valóban istennyila csapott volna a házba.

Odasereglett köré a háza népe, felesége, kilenc lánya. Sajnálkozva nézték, hiszen régen elmúlt már az idő, amikor Bankó lovagi tornákon vitézkedhetett.

– Hej, csak fiatalabb volnék, nem félnék én semmilyen vitézi próbától. De hol van már a régi erőm?! Csak csúfoskodni megyek én a királyi udvarba.

Előlépett akkor a legkisebb lánya.

– Nem fogsz te csúfoskodni, apám, sehol. Ha volna fiad, most őt küldhetnéd magad helyett. De neked csak kilenc lányt adott az Isten. Engedd meg hát, hogy én menjek helyetted.

– Hogy képzeled?! Egy gyenge lányt odaengedni martalékul a sok vitéz közé?

– Ne félts engem egyet se, apám – mondta a lány. – Csináltass nekem férfiruhát, adj alám lovat, a kezembe fegyvert, meglátod, nem hozok szégyent rád! Gyerünk lányok, vágjátok rövidre a hajam!

92

A nyolc testvére nekilátott, röpködtek az olló alatt a szép hosszú, aranyszínű tincsek, hozták a vitézi ruhát, kalpagot, kardot, lóra pattant Bankó lánya, olyan ifjú lett belőle, hogy különb se kell.

Magasra szaladt Béla király szemöldöke, amikor meglátta Bankó lányát.

– Hát te ki vagy?

– Én, felséges királyom, Bankó fia vagyok, én jöttem apám helyett, mivel ő már kiöregedett a vitézi próbákból.

– Hej, te legény, túl szép szemed van neked.

– Vagyok olyan legény, mint a király bármelyik vitéze – vágta rá gyorsan a lány.

De a királyt csak nem hagyta nyugodni a Bankó fiának szép szeme. Odaintette magához udvarmesterét.

– Úgy nézem, lány ez a szép ifjú. Tegyünk vele próbát. A lovagterembe hordjatok össze válogatott fegyvereket, de az egyik sarokba tegyetek egy rokkát is. Százat egy ellen, hogy ez a szép „ifjú” elsőnek a rokkát veszi szemügyre.

De bizony hiába lesték árgus szemmel, Bankó lánya ügyet sem vetett a rokkára, kemény léptekkel odament a legnagyobb íjhoz, és mintha csak játékszer lenne a kezében, megfeszítette az ideget.

– Na, ha ilyen erős legény vagy, lőjünk akkor célba – mondta a király.

Nosza, nekiláttak. A vitézek sorban kezükbe vették az íjat, lőttek, de bizony a cél közepébe egyikük sem talált, maga a király is éppen csak a szélét csisszantotta meg.

– Lássuk Bankó fiát!

A lány nem tétovázott, gyakorolt ő otthon eleget, kézbe kapta az íjat, és annak a rendje-módja szerint a cél közepébe lőtt.

93

– Nem akármilyen legény ez, láthatja felséges királyom – mondta az udvarmester, de a király csak csóválta a fejét.

– Túl szép a szeme ennek a legénynek. Na hadd látom, ki a leggyorsabb közületek, fussatok pályát.

Nekikészülődtek a vitézek, nekilódultak. Bankó lánya könnyű lábbal előzte meg a többieket. De a királynak ez sem volt elég, akkor meg követ vettetett velük.

Nekiveselkedtek az ifjak a nehéz kőnek, nagyokat rikoltoztak, amikor egyik túldobta a másikat.

– Na, most te jössz – mondták Bankó lányának, s ő messzebbre hajította a követ, mint bármelyikük.

– Na jó, mára elég volt – mondta a király –, most már mulassatok.

Ezzel ő maga nyugovóra tért, de még álmában is mindig a Bankó lánya szép szemét látta.

A vitézek meg közben körülülték a kecskelábú asztalokat.

– Na lássuk, te tejfeles képű – mondták a lánynak –, az ivásban hogy vitézkedsz.

Ürültek a tele kancsók, törtek a poharak, vitézül ittak a vitézek, egyik a másik után gurult az asztal alá, de Bankó lányának meg se kottyant a sok bor. Ült mosolyogva az asztalfőn, s amikor az utolsó vitéz is az asztal alá itta magát, még egyszer teletöltötte a poharát.

– Emelem poharam rátok, hős cimboráim és Béla királyra, akit az Isten soká tartson.

Kihörpintette a bort, és otthagyta a részeg társaságot.

Reggel futott az udvarmester a királyhoz.

– Felséges királyom, most már egészen bizonyos, hogy nem lány a Bankó fia. Nemcsak céllövésben, fu94tásban és kővetésben győzte le a többit, de inni is ő tud a legjobban. Képzeld, mind az asztal alá itta a nagyhangú vitézeket.

– Hát… el kellene hinnem. Csak ne álmodtam volna a szeméről egész éjszaka… Tudod mit? Azért még egy próbát teszünk.

Huncutul villant egyet a király szeme, s megindult udvaroncai élén a vetélkedő ifjak közé.

– Hogy mulattok, jó vitézeim?

Na, lett erre nagy ógás-mógás, nyöszörgés, csak egy talpig páncélba öltözött ifjú kacagott rá egy lányosat.

– Azt gondoltam – mondta nagy ravaszul a király –, hogy a belülről megáztatott testnek hasznára válik, ha kívülről is megáztatják. Úszóversenyt rendezünk, hadd látom, ki ússza át a folyót legelébb oda meg vissza.

Hányta le magáról a gúnyát a sok ifjú vitéz, csak az a páncélba öltözött, az nem mozdult. Szegény Bankó lánya, járt az agya, mint a szélkelep, vajon most mit tegyen.

– Hát te, Bankó fia – fordult feléje a király –, te nem akarsz részt venni az úszóversenyen? Talán nem tudsz úszni?

– Tudok én, felség, hogyne tudnék – mondta a lány–, csakhogy igen nagy baj van otthon. Most hozták a rossz hírt, hogy apám birtokait megtámadta a tatár. Nagy szükség lesz ott az én karomra, kérem felségedet, engedjen engem azon nyomban haza.

– Ha már így van, akkor siess haza, fiam! – mondta a király, s ezüsttel, arannyal megajándékozta őt.

Gályára szállt Bankó lánya a sok ajándékkal, eloldották a köteleket, a gálya sebesen megindult a folyó sodrásában. A király a partról integetett a szép szemű vitéznek, az meg a folyó közepén suhanó gályán leve95tette a páncélinget, kigombolta piros blúzát, és kivillantotta a királynak melle két szép almáját.

– Na, ugye megmondtam – kiáltozta a király, és futott a parton a gálya után. – Állj meg, te lány, gyere vissza, legyél a feleségem!

De akkor már messzire vitte a víz a gályát, lehet, hogy a hang el sem hallatszott odáig.

96 97