Egy szeszélyes áprilisi napon az apu meg én gombászni indultunk az erdőbe. Előző éjszaka nagy zuhé volt, de most hétágra sütött a nap, vakítóan csillogtak a keréknyomok, mintha csak egy láthatatlan kéz ezüstszőnyeget gördített volna elénk, hogy el ne tévedjünk. Kézen fogva mentünk, ha a templomtoronyból valaki látcsővel figyel, azt látja, hogy egy magas, fekete hajú, farmernadrágos férfi tarisznyával az oldalán nagy léptekkel rója az utat, mögötte egy kicsi, szöszke fejű emberke piros kezeslábasban futva igyekszik a nyomában.

Azt persze a templomtoronyból semmiképpen sem hallhatták, hogy a kis szöszke fejű cérnahangon nyafog és méltatlankodik.

– Apu! Menjünk lassabban!

És persze azt sem, amit a magas, fekete hajú felelt mély, dörmögő hangon:

– Nem tudok lassabban menni. Csak így.

5

– Akkor vigyél a nyakadban! – siránkozott tovább a kis szöszke, vagyis én. Pedig tudtam, hogy hiába: már régen megegyeztünk apuval, csak ötéves koromig visz a nyakában, egy perccel sem tovább. Utána már örökre a saját lábamon kell közlekednem, és kész.

Tessék, már mondta is:

– Hogyisne! Annyit vittelek a nyakamban, hogy reumás lett a vállam. Már elmúltál ötéves, nem emlékszel?

– Nem tudok tovább menni! – nyöszörögtem, és lehuppantam az út szélére.

– Jó. Akkor nincs bogárles. Szervusz.

Azzal ott is hagyott az út szélén, de én nyugodtan üldögéltem tovább a nedves füvön, mert úgyis tudtam, nem hagy ott, csak meg akar ijeszteni, elszámolok tízig, és visszajön értem, én pedig megint loholhatok a nyomában. Legalább addig is pihenek egy kicsit. Egy, kettő három…

Csak távolodott tőlem a széles váll, a libegő-lobogó fekete haj és a tarisznya.

Négy, öt hat…

Mi van, ha ezúttal mégsem jön vissza? A szájam lefelé görbült, készen álltam arra, hogy rögtön rázendítek a sírásra, mégpedig olyan hangerővel, hogy simán túlharsogom a szarvasbőgést, a varjúkárogást meg a déli harangszót együttvéve.

6

Hét, nyolc, ki…

– Jó, menjünk haza. Végül is mit vártam egy elkényeztetett városi gyerektől? – szólalt meg felettem a mély, dörmögő hang.

– Nem! – pattantam fel, és apu kezébe csúsztattam a kezem. – Akkor mi lesz a Csillagszemű bogárkával, meg a többiekkel, akik ránk várnak a kék pettyes kalapú gomba alatt?

– Ha nem szedjük a lábunkat, akkor mind visszamennek a mesébe!

– Az álcincér is?

– Az is.

– Sakti-Bakti, a varázsló katica is?

– Bizony!

– Hát a gonosz szarvasbogár?

– Ő legelőször! Tudod, milyen sértődős.

Hogyne tudtam volna! Ki merné megkockáztatni, hogy a sértődős szarvasbogár visszamenjen a mesébe? Elindultunk megint, és apu most mintha kicsit lassabban ment volna. De lehet, hogy tévedtem. Még jó öt percig csendben gyalogoltunk, összeszorítottam a szám, és elhatároztam, jó leszek, mint egy angyal. De sajnos nem olyan gyerek voltam, aki képes sokáig csendben maradni.

– Ha nem érünk oda időben, a szarvasbogár visszaviszi a varázsvirágot is? – kérdeztem aggodalmasan. – És akkor mi lesz a…

7

– Csitt… – tette mutatóujját a szája elé apu. – Inkább keresd meg a kék pettyes gombát! Addig én leheveredek ide a magasles alá!

Az ám! Hol lehet a kék pettyes gomba?

Az erdő zsongott körülöttem, vízcseppek hintáztak a fűszálakon, a levegő simogatta az arcom. Néztem jobbra, néztem balra, de a kék pettyes gombát bizony sehol sem láttam! Egyszer csak hopp, hirtelen kövér esőcsepp koppant a fejemen. Szempillantásba sem telt, és hatalmas vihar kerekedett, épp csak annyi időm maradt, hogy bebújjak én is a magasles alá.

Odabújtam apuhoz, és most aztán igazán elkezdtem bőgni.

– Ne bőgj! – szólt rám apu szigorúan. – Főleg, mert nincs is rá okod.

Visszafojtottam a szipogást meg a könnyeket. Néha képes vagyok arra, hogy akkor sírjak, amikor csak akarok, és akkor hagyjam abba, amikor csak akarom. Mintha kinyitnék meg elzárnék egy csapot. Főleg akkor, amikor nem vagyok igazán szomorú, csak akarok valamit. Most például azt, hogy apu állítsa el az esőt.

Az én kedvemért meg is próbálta. Háromszor elkiáltotta magát, hogy „állj el, eső!”, én a nagy izgalomtól még pislogni is elfelejtettem, de az eső csak zuhogott, zuhogott tovább, vigasztalanabbul, mint azelőtt. Csalódott voltam, azt hittem, apu mindenre képes. A könnyeimet nyeltem, és csak bámultam a hullámzó, ezüstös vízfüggönyt.

8

– Most már biztosan egészen eláztak a bogárkák, a szárnyukról leázott a hímpor, a gombát pedig tövestől kicsavarta ez a fránya szél! – suttogtam panaszosan.

– Ugyan már! – szólt apu. – Nem olyan fából faragták őket. Egy mesebeli gombának meg se kottyan egy ilyen szél, azt meg honnan veszed, hogy a bogárkáknak hímporos a szárnyuk? Inkább nézd csak! Mi az a kék derengés ott? Csak nem a kék pettyes kalapú gomba?

– Hol? – kérdeztem durcásan, mert bizony nem láttam semmit.

– Ott! Éppen az orrod előtt!

9

10

– Nahát! Tényleg! – feleltem bizonytalanul, mert még mindig nem láttam semmit, de nem akartam, hogy apu butának tartson azért, mert nem látok valamit, ami pedig ott van pont az orrom előtt.

Inkább erőlködtem, hunyorítottam, becsuktam a szemem, kinyitottam, és tessék! Ott volt a kék pettyes kalapú gomba, ráadásul tízszeres életnagyságban. Hirtelen ellenállhatatlanul rám tört az álmosság, küzdöttem ellene, mert nem akartam lemaradni a meséről. De az eső monoton kopogása, az ezüstösen villódzó vízcseppek látványa úgy elringatott, hogy biztos voltam benne, máris elalszom. A szemhéjam elnehezült, süllyedni kezdtem az álom ismerős puhaságába, amikor apu hangja felriasztott:

– Odanézz!

Kipattant a szemem, aztán rögtön el is kerekedett! A mesebeli kék pettyes gomba alatt ázva-fázva kuporgott valaki. Vagy valami? Gyorsan meg akartam kérdezni aputól, hogy a bogár 11az valaki vagy valami, de erre már nem volt időm, mert a valaki – vagy valami – hát persze, hogy a Csillagszemű Bogárka! – megrázogatta a szárnyait, egy hatalmasat tüsszentett, majd rögtön hozzátette:

– Már csak ez hiányzott! Utálatos eső! Reszel a torkom, és még a hímpor is leázott a szárnyamról!

„Na ugye!” – gondoltam, de többé nem mertem megszólalni.

Hiszen, te jó ég, a gombácska alatt feltűnt még valaki (vagy valami?)! Szintén bogárka, de milyen! Egyáltalán nem hasonlított lakkfekete, smaragdzöld szemű társára, aki még mindig méltatlankodva trüsszögött, és elülső lábaival rövidke, kackiás csápjait igazgatta. Ő, azaz a Csillagszemű, szörnyen elegáns volt, sőt kimondottan jóképű. Még nyakkendőt is viselt. Szép, zöld selyem csokornyakkendőt.

De a másik! Bogár létére igencsak tarka volt. Sőt, mondhatnám, csiricsáré. Szárnya a halványsárgától a mélybíborig vagy százféle színben pompázott. Még a csápja is színes volt, ráadásul rettentő hosszú.

Hála istennek. Mármint, hogy hosszú volt a csápja. Mert ha rövid lett volna, akkor most nem lenne mese.

De nem akarok az események elébe vágni. A kék pettyes gomba törzse jó terebélyes volt, a kalapja is igen széles. Egy teljes focicsapatra való galacsinhajtó bogár is elfért volna alatta, anélkül, hogy egymás lábára lépnek. De a Csillagszemű meg a Szivárványos nemhogy egymás lábára nem léptek, de még csak látni sem látták egymást, mert egyikük a gomba bal oldalára, másikuk meg a jobb oldalára araszolt be az eső elől. 12Kicsit komikus volt, ahogy egymásról mit sem sejtve sóhajtoznak és rázogatják magukról a vizet, de ki mert volna közbeavatkozni? Én biztosan nem. Mégsem kiabálhattam be a mesébe, hogy „hé, ti ketten! tessék észrevenni egymást!” Jobb hagyni, hogy a dolgok kiforrják magukat. Előbb-utóbb úgyis mindenki belebotlik abba, akivel találkoznia kell. Az életben legalábbis így van, a mesében sincs másként.

Már-már kezdtem elunni magam, mert az eső csak zuhogott, a két bogárka pedig meg se moccant a gomba alatt. Na, gondoltam, lőttek a délutánnak. De ekkor hirtelen alábbhagyott a zuhé, egy perc sem telt bele, és éppen csak csepergett. A Csillagszemű elbóbiskolt, de a másik, a Szivárványos, mocorogni kezdett, aztán tett egy-két lépést, hogy megmozgassa elgémberedett ízesüléseit… Ugyanebben a pillanatban a Csillagszemű felriadt:

– Juj! Valami csikizi az orrom! – motyogta álomittasan, odanyúlt, hogy kitapogassa, mi lehet az. Ám amint megragadta azt a valamit, amit ő leginkább fűszálnak gondolt, megszólalt egy panaszos hang:

– Naaa! A csápom!

13

14

A Csillagszemű ugrott egyet ijedtében, tekintetével a hang tulajdonosa után kutatott, de amikor meglátta a Szivárványos Bogárkát, elnevette magát.

A Szivárványos nagyon megbántódott. De nem csodálkozott. Hozzászokott már ahhoz, hogy folyton kinevetik.

A Csillagszemű elszégyellte magát.

– Ne haragudj. Életemben nem láttam olyan bogárkát, mint te. Bogárka vagy egyáltalán? – érdeklődött.

– Én Szivárványos bogárka vagyok, nem látod? – felelt a másik önérzetesen.

– Új vagy errefelé? – kérdezősködött tovább a Csillagszemű.

– Nem is tudom – bizonytalankodott a Szivárványos.

– Hogyhogy nem tudod? Valahol csak laksz!

– Miért, te laksz valahol? – kérdezett vissza a Szivárványos.

– Természetesen, kérlek szépen – húzta ki magát 15a Csillagszemű. – Egy takaros fehér szikla tövében van a legénylakásom.

– Ó! – sóhajtott a másik. – Milyen boldog bogár lehetsz!

– Bizony! – büszkélkedett tovább a Csillagszemű. – Még pianínóm is van otthon. Ugyanis zeneszerző vagyok és sanzonénekes. Én vezetem az Erdei Bogárkórust. Ezenkívül imádok táncolni. Mellékesen pedig festegetni szoktam. Néha – tette hozzá, hogy a másik nehogy nagyképűnek gondolja.

– Ó, tehát művész vagy! – lelkendezett a Szivárványos. – Szeretem a művészeket. Fiatalabb koromban én is írtam verseket. Csakhogy ott, ahonnan én jöttem, nem sokra tartották a költészetet.

– Rémes egy hely lehet! És mondd csak, miféle szerzetek laknak ott?

16

– Páncélfejű grafitbogarak. Folyton csak masíroznak, gyűjtögetnek, és ha megunják, akkor masíroznak meg gyűjtögetnek egy kicsit. A magtárak és a vermek már csurig vannak, de ők még mindig gyűjtögetnek. Egyszerűen nem bírják abbahagyni! – a Szivárványos itt elhallgatott, úgy tűnt, tétovázik, folytassa-e egyáltalán.

– Nálunk is sokféle szorgalmas bogár él – felelt a Csillagszemű elgondolkodva. – Például a hangyák. Mondjuk nekem nem tetszik, hogy munka közben olyan fegyelmezettek, mint a robotok, és hozzájuk sem lehet szólni, de hát tudod, én művész vagyok. És gyűjtögetni muszáj, ugye. De csak éppen annyit, amennyit megeszünk, nem?

– Ezt mondtuk mi is a páncélfejűeknek – helyeselt a Szivárványos. – Mert a végén már azt akarták, hogy mi is masírozzunk meg gyűjtögessünk velük. Hiába beszéltünk, hogy mi már gyűjtöttünk annyit, amennyi nekünk kell, masíroz- 17ni meg kimondottan utálunk. Ők voltak többségben. Sőt, egyre többen és többen lettek. A végén már ők parancsoltak az erdő bogarainak. Mindenkit elüldöztek, akinek nem volt ínyére a gyűjtögetés meg a masírozás. Az sem tetszett nekik, hogy mi Szivárványosak olyan tarkák vagyunk. Folyton kigúnyoltak minket.

Én akkor menekültem el, amikor azt kezdték rebesgetni, nem csak a masírozás és a gyűjtögetés lesz kötelező, hanem a szürkeség is. A színes bogarakat egyszerűen összeterelik, és lefújják szürkére egy nagy festékszóróval.

18

– Szent Szkarabeusz! Kész rémtörténet – borzadt össze a Csillagszemű. – De most, ha nem haragszol, rohannom kell, koncertem lesz, csak az eső elől húzódtam be a gomba alá, nehogy elázzon a fellépő öltönyöm!

– És engem csak úgy itt hagysz? – kérdezte a Szivárványos Bogárka panaszos hangon.

– Egy csudát! Jössz velem. Meghallgatod a koncertet, legalább kicsit kikapcsolódsz. Aztán meg… Van nálam elég hely a fehér szikla alatt. Légy a vendégem! Addig lakhatsz nálam, ameddig csak akarsz.

A Szivárványos Bogárkának lefelé görbedt a szája, és el is pityeredett. De nem a bánattól, hanem a meghatottságtól.

A magasles alól bámultam őket, ahogy búcsút intenek a gombának, és nagy egyetértésben elindulnak a Csillagszemű otthona, a fehér szikla felé. Mentek, mendegéltek, és lassan eltűntek a szemem elől a távolban. Na, ennyi volt a mese, gondoltam csalódottan, ha álmodom, jobb, ha felébredek, ha pedig ébren vagyok, akkor jobb, ha elalszom. De nagy meglepetésemre egyszer csak már nem a kék pettyes 19gombát, hanem a nagy fehér sziklát láttam magam előtt, és közben mintha apu hangját hallottam volna, ahogy mesél…

Azt mesélte apu: a koncerten nagyon jól érezte magát a Szivárványos, ugrabugrált, táncolt, teli tüdőből fújta a nótát. Aztán a Csillagszemű, ahogy mondta, úgy is tett: elvitte magához a kis árvát. Először is főzött neki egy forró teát, mert szegényke teljesen át volt fázva. 20Megvacsoráztak, és ettől a naptól fogva elválaszthatatlanok voltak. A Szivárványosról kiderült, hogy szépen tud énekelni: a Csillagszemű rögtön be is léptette az Erdei Bogárkórusba.

A Szivárványos lassan megismerkedett az erdő bogaraival, akik megkedvelték és befogadták maguk közé. A két jó barát esténként együtt nézte a naplementét a fehér szikla alól, közben forró csokoládét szürcsöltek. Az életük már nem is lehetett volna boldogabb, amikor egy nap, egy borongós, szürke reggelen a Csillagszemű nagy jajveszékelésre ébredt.

–Jaj! Végem van! Egészen odavagyok!

21

22

–Te jajgatsz, kis bogárkám? – kérdezte hitetlenkedve. El sem tudta képzelni, mi történhetett a barátjával.

– Mindjárt meghalok! – nyöszörögte a Szivárványos.

A Csillagszemű gyorsan felkelt, odaszaladt hozzá, és a szárnya alá dugott egy hőmérőt.

– Mit érzel? – kérdezte aggodalmasan.

– Csikar a potrohom, szúr az oldalam, be van dugulva az orrom, remegek és csöng a fülem! – sorolta a Szivárványos.

– Ennek fele sem tréfa! Csak nem szedtél össze valami vírust? – ráncolta a homlokát a Csillagszemű Bogár, és kivette a hőmérőt a Szivárványos szárnya alól.

– Szent egek! Magas lázad van. Sürgősen orvost kell hívni! – azzal feltárcsázta a körzeti orvos, az öreg keresztes pók számát.

A keresztes pók, ahhoz képest, hogy már öreg volt és lassú, egész gyorsan kiszállt a fehér sziklához. Alaposan megvizsgálta 23a beteget, megkopogtatta a hátát, és egy kis elemlámpával belevilágított a szemébe. Míg vizsgálta a bogárkát, egyre gondterheltebb arcot vágott, a végére pedig teljesen elkomorult.

– Ejnye no! – bukott ki belőle végül.

– Komoly a baj? – aggodalmaskodott a Csillagszemű.

– Őszintén szólva, nem tudom. Még korai felállítani a diagnózist. Egyelőre kanalas orvosságot írok elő. Naponta háromszor adjon be neki egy kiskanálnyit. Ha reggelig nem megy le a láza, tegye őt be egy hideg vízzel telt lavórba, aztán alaposan törölgesse meg, és dugja vissza az ágyba. A homlokára borogatást kell tenni, és félóránként cserélni. Az asszisztensnőm, a fehér lepke majd minden reggel átjön, megméri a lázát, és ad egy injekciót. Egy hét múlva megnézem, gyógyul-e a kis beteg – felelt a keresztes pók, azzal levette a sztetoszkópját a nyakából, összecsomagolta az orvosi táskáját, és fejcsóválva távozott.

A Szivárványos közben elaludt. A Csillagszemű gondosan betakargatta, rátette a borogatást a homlokára, odatolta az ágya mellé a hintaszéket, és egész nap el sem mozdult mellőle.

Aggódva figyeltem a magasles alól, ahogy a fehér sziklára leszáll az éj. Vajon ilyen szomorú vége lesz ennek a mesének? Sokáig semmit sem láttam, hiába meresztettem a szemem, a nagy, bársonyos feketeség mélyén csak egyetlen csillag pislákolt bágyadtan. Aztán egyszer csak felderengett a hajnal. A felkelő nap első sugarainál jól láttam, hogy a Csillagszemű felnyalábolja a Szivárványost, és bedugja egy lavór hideg vízbe.

„Akkor nem ment le a láza” – gondoltam, és segélyt kérően apuhoz akartam fordulni, 24de nem maradt rá időm, mert a fehér szikla alá e percben belibegett a fehér lepke, olyan kellemes parfümillatot húzva maga után, hogy még a mesén kívül is érezni lehetett.

A fehér lepke leszállt a lavór mellé, és köszönés helyett így kiáltott:

25

–Te jó ég!

Bizony, mert a Szivárványosnak még mindig olyan magas láza volt, hogy a hideg víz egy percen belül gőzölögni, majd kisvártatva bugyborékolva forrni kezdett körülötte.

26

– Ez a bogár nagyon beteg – jegyezte meg a fehér lepke, teljesen feleslegesen, mert ezt a Csillagszemű is látta. Aztán ketten szárazra törölgették a kis beteget, és visszatették az ágyacskájába.

– Mondd szépen: ááá! – mondta anyáskodva a lepke.

Szegény Szivárványos olyan gyenge volt, hogy nem tudta azt mondani, ááá, csak azt, hogy óóó. De azért így is sikerült beadni neki a kanalas orvosságot.

– Most pedig, ha nem haragszol, megszúrlak – búgta bársonyos hangon a lepke. – Nagy levegőt vesz, lazít, nem ficánkol! – azzal elővett egy nagy injekciós tűt a szárnya alól, és a Szivárványos fenekébe bökte.

A Szivárványos azt sem mondta, hogy jaj. Még betegen is nagyon bátor bogárka volt.

De hiába volt az injekció, a napi három kanál orvosság, a hideg fürdő meg a borogatás. A Szivárványos csak nem akart gyógyulni. Sőt, egyre jobban csikart a potroha, szúrt az oldala, csöngött a füle, és a láza sem akart lemenni. A Csillagszemű egy hónapra előre lemondta az összes fellépését, és megkérte a tücsköt, vezesse egy ideig ő az Erdei Bogárkórust. Nem érdekelte semmi más, csak hogy meggyógyuljon a barátja. Éjszaka ott virrasztott az ágya mellett, nappal pedig cserélte a homlokán a borogatást, beadta az orvosságát. Szegény Szivárványos semmit sem tudott megenni, naponta csupán egy csészényi rántott levest hörpölt fel nagy nehezen, szívószállal.

A keresztes pók minden héten eljött, de semmi javulást nem észlelt. Sőt. A Szivárványos egyre csak fogyott, és ami 27a legrosszabb: még a színei is kezdtek kifakulni! Amikor álomba szenderült, rémálmok gyötörték. Folyton azt álmodta, jönnek a páncélfejű grafitbogarak a nagy festékszóró pisztollyal.

28

A keresztes pók végül kijelentette, hogy itt megáll a tudomány, legalábbis az övé, és konzíliumra hívta az erdő összes körzeti orvosát, hátha valamelyik okosabb nála.

A Szivárványos ágyacskáját vagy tíz fehér köpenyes bogár állta körül. A Csillagszemű közben a kezét tördelte.

– Lehet, hogy nem bírja a mi éghajlatunkat – vélte a lódarázs a szomszéd tisztásról.

– Lehet, hogy szélütést kapott – találgatott a kőrisbogár a kőriserdőből.

– Lehet, hogy idegösszeroppanása van – kockáztatta meg az álcincér, akit nem is hívott senki. Ő csak afféle természetgyógyász volt, füvekkel gyógyított, és amikor hírét vette, milyen beteg a kis Szivárványos, úgy érezte, muszáj meglátogatnia. Volt valami, amit feltétlenül el akart mondani a Csillagszeműnek, pedig tudta, hogy nem hisz semmiféle hókuszpókuszban, ráadásul nem is kedveli őt. De az álcincér ezzel sem törődött. Egyvalami lebegett a szeme előtt: meg kell menteni a kis Szivárványost!

29

Az orvosok végül megegyeztek abban, hogy ilyen betegség, amilyen a Szivárványost gyötri, még soha nem fordult elő egyikük praxisában sem, sőt, még az orvosi könyvekben sem olvastak róla. Mindannyian úgy vélték, a keresztes pók által előírt gyógymódnál nem létezik jobb, előbb-utóbb használnia kell, és ha nem, akkor nincs mit tenni, még sajnálkoztak egy darabig, aztán szétszéledtek.

Kivéve az álcincért. Ő megbújt az ajtó mögött, várta, hogy mindenki elmenjen.

A Csillaszemű egyedül maradt. A vidám kis bogárkának, aki eddig csak hírből ismerte a szomorúságot, most bizony potyogtak a könnyei.

– Mi az, hogy nincs mit tenni? A végén még kipurcanok itt neked? – kérdezte elhaló hangon a Szivárványos.

Úgy látszik, végig magánál volt, és hallott mindent. Szegény Csillagszemű annyira hüppögött, hogy egy hang sem jött ki a torkán, csak szorongatta a kis barátja kezét.

– Ha tényleg jó barátja vagy, nem gondolod, hogy többet kellene tenned érte? – szólalt meg hirtelen az álcincér az ajtó mögött.

– Ki van ott? – rémült meg a Csillagszemű.

Az álcincér előlépett.

30

– Valamit, amitől tényleg meggyógyul. Látod, hogy a keresztes pók kúrája egy fabatkát sem ér!

– Mégis mit? Mit tehetnék szerinted? – kérdezte indulatosan a Csillagszemű. Általában higgadt bogár volt, de az álcincér egy pillanat alatt fel tudta bőszíteni. Már csak az, ahogy nézett, meg ahogy a bajsza állt, mérhetetlenül idegesítette. Van ilyen.

– Hallottál már a varázsvirágról? – kérdezte csendesen az álcincér, azzal elővett a zsebéből egy gyönyörű, színes képet, és a Csillagszemű orra alá tartotta.

A Csillagszemű egy percig levegőt sem kapott az álmélkodástól, hiszen ilyen szépet még sohasem látott! A képről egy fehér virág mosolygott rá, igenis, mosolygott. Még sohasem látott mosolygó virágot, és ezzel nem volt egyedül, mert én sem, apu sem, és szerintem ti sem! Márpedig ez a virág mosolygott, szelíden és jóságosan, selymes levélkéi pedig ezüstösen foszforeszkáltak, mintha nem is igazi virág lenne, hanem…

– Varázsvirág! – suttogta a Csillagszemű elbűvölten. Ő, aki nem hitt semmiféle hókuszpókuszban!

Az álcincér megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Bizony, varázsvirág! Tudd meg, hogy csakis a belőle áradó gyógyító fény mentheti meg a kis barátod életét! – azzal zsebre vágta a képet.

A bűvölet, melybe a varázsvirág látványa ejtette a Csillagszeműt, egy-kettő elillant. A mi kis bogarunk megrázta a fejét, és dühösebb volt, mint valaha.

– Mit hablatyolsz nekem itt összevissza? Mit tudhatsz te, amit az öreg keresztes pók nem tud? Vacak gyomokkal kuruzsolsz!

31

Szegény álcincér alig tudott megszólalni, végül nagy nehezen kinyögte, hogy a növényekkel való gyógyítás igenis színtiszta tudomány, és mélyen sértve érzi magát. Még a könnye is kicsordult.

A Csillagszemű elszégyellte magát, dehogy akarta ő megbántani az álcincért. De a művészek már csak ilyenek: olykor szeszélyesek és könnyen megsértenek másokat, mert azt hiszik, rajtuk kívül senki másnak nincs érzékeny lelke. Ez van, őket így kell szeretni.

– Mutasd meg nekem is a varázsvirágot! – szólalt meg egy bágyadt hangocska.

Az álcincér és a Csillagszemű a Szivárványos ágya felé fordultak.

Az álcincér újra elővette a képet. A Szivárványos vágyakozva nyújtotta ki felé a csápjait.

– Ó, de szép! Elhozod nekem, ugye, elhozod? – kérte esedezve a Csillagszeműt.

A Csillagszemű nyelt egy nagyot. Az álcincér igyekezett, hogy ne vágjon diadalittas képet.

– Hol van ez a varázsvirág? – kérdezte a Csillagszemű megadóan.

Az álcincér a fejét rázta.

– Sajnos, nem tudom. Egyvalaki mondhatja meg, hol találod: Sakti-Bakti, a varázsló katica!

– Na és hol lakik ez a… salabakter, vagy ki?

32

– Kőriserdei tisztás, harmadik lapulevél balra. Máris indulj, szedd a lábad! Légy szíves – tette hozzá, nehogy udvariatlannak tűnjön.

Ekkor felragyogott a reggeli nap a fehér szikla felett, egészen elvakított, percekig semmit sem láttam a rejtekhelyemről. Aztán megint az a bársonyos sötétség, utána meg…

Egy nagy zöld lapulevél, alatta a Csillagszemű ücsörög egy kis mohazsámolyon, és remeg keze-lába. Vele szemben egy nagy, hétpettyes katica egy másik mohazsámolyon.

A katica elővette a varázspálcáját, ráütött az egyik lapulevélre, amitől az rögtön hatalmas, ezüstös vetítővászonná változott.

„Jaj, apu, mit művelnek?” – jajdultam fel, de a választ már nem hallottam, mert a vásznon fehér, gomolygó köd jelent meg, és Sakti-Bakti – mert a hétpettyes katica természetesen ő volt – felkiáltott:

– Ellopta! Ott őrzi az odújában!

– Micsodát? És kicsoda? – kérdezte a Csillagszemű fogvacogva. Rá sem mert nézni a vetítővászonra. „Hogy süllyedhettem idáig? – gondolta. – Itt ülök egy varázsló fogadószobájában, aki értelmetlenségeket gagyog. Hazamegyek, és jól fenéken billentem az álcincért.”

33

Ekkor azonban Sakti-Bakti delejes pillantást vetett a Csillagszeműre, amitől az, mintha megbabonázták volna, kimeredt szemekkel bámult a vetítővászonra. És mit látott? Egy vén szarvasbogarat, aki egy ájult virágot cipel az ölében. Méghozzá kétségkívül a varázsvirágot. A Csillagszemű rögtön felismerte.

Ekkor Sakti-Bakti felállt, és kiterjesztette a szárnyait. Igazán ijesztő látványt nyújtott.

– Csillagszemű Bogárka, figyelj jól! – kezdte. – A varázsvirágot a gonosz szarvasbogár ellopta, és az odújában őrzi!

– Szentséges ég! Akkor most mitévő legyek? – kiáltott rémülten a Csillagszemű.

Sakti-Bakti visszaült a zsámolyra, és jó ideig mereven bámulta a vetítővásznat. A Csillagszemű már azt hitte, elaludt, amikor Sakti-Bakti monoton hangon megszólalt:

– Indulj el Nyugat felé, menj, míg el nem éred a lombjavesztett juharfát. Onnan már magadtól odatalálsz a gonosz szarvasbogár odújához. 34Varázslatot bocsátottam rád, tudni fogod, merre haladj. Csakhogy útközben próbák várnak rád! Nézd csak!

A vásznon először sötét füstfelhő gomolygott, aztán kitisztult a kép, és megjelent egy csapat élénk narancsszínű bogár, amint szorgalmasan söprögetik az erdei utat.

35

– Látod ezeket a szeméthasznosító bogarakat? Először velük találkozol. Segítened kell nekik, jó ideje egyetlen épkézláb ötletük sincs, miként hasznosíthatnák a szemetet!

– Hogy segíthetnék én a szeméthasznosítóknak? Én művész vagyok, ha nem tudnád, a szeméthasznosításhoz még csak nem is konyítok! – tiltakozott a Csillagszemű.

Sakti-Bakti mintha meg sem hallotta volna.

–Aztán nézd ezeket a hangyákat!

A vetítővásznon megjelent egy csapat hangya, amint libasorban masíroznak, morzsákat és magvakat cipelve.

– Nekik is segítened kell! Unalmas az életük! Vinned kell nekik egy kis vidámságot – szólt a katica.

– Méghogy a hangyáknak! Olyan komolyak, mint a vakbélgyulladás! Egy cirkuszra való bohóc sem tudná felvidítani őket! – méltatlankodott a Csillagszemű, de a katica egyetlen kézmozdulattal csendre intette, és a vetítővászonra bökött, ahol ezúttal egy galacsinhajtó bogár jelent meg, aki elmélyülten dekázgatott egy focilabdával.

36

– Aztán találkozol a galacsinhajtókkal! Nekik is segítened kell! Nélküled elveszítenének egy nagyon fontos focimeccset!

A Csillagszemű kesernyésen felnevetett.

– Elment az eszed? Gyerekkoromban futballoztam utoljára, azóta csak a tévében láttam focilabdát!

A katica csak mosolygott.

– Menni fog, meglátod. Segítek majd neked.

A Csillagszemű válaszolni akart, de a vásznon máris egy kövér, rózsaszín hernyó jelent meg, aki keservesen zokogott, és a Csillagszeműnek torkára forrt a szó.

– Csak nem azt mondod, hogy neki is segítsek? – kérdezte, mikor végre meg tudott szólalni.

– De bizony! Szeretne pillangóvá válni.

– Hát ez aztán tényleg több a soknál! És amíg másoknak segítek, mi lesz a barátommal? Inkább azt mondd, hogy juthatok egyenesen a szarvasbogár odújához!

Sakti-Bakti csak legyintett, kihúzta az asztalfiókot, és elővett egy aranyláncon függő órát.

– Akaszd ezt a nyakadba, Csillagszemű Bogárka. Mire a nagymutató a tizenkettesre ér, haza kell érned a varázsvirággal, különben a kis barátod nem gyógyul meg. De előtte segíts mindazoknak, akiket láttál, különben sosem lesz a tiéd a virág, és sosem látod viszont a Szivárványost! Indulj hamar, egy percet sem késlekedj! – tette hozzá a katica, azzal lekoppant a feje a kis háromlábú asztalra, és ezúttal tényleg elaludt.

37

38

„Úgy látszik, a varázslás kimerítő tevékenység!” állapította meg magában a Csillagszemű, és ebben teljesen igaza is volt. Nyakába akasztotta az órát, aztán lábujjhegyen kiosont a lapulevél alól, és elindult Nyugat felé, szemével egyre csak a lombjavesztett juharfát kereste.

Figyeltem, ahogy egyre mélyebbre hatol az erdőben, és azon töprengtem, mit tesz akkor, ha a szarvasbogár nem akarja majd szépszerével odaadni a virágot, amikor a fák közül hirtelen éktelen zsivaj hallatszott.

– Holtbiztos tippem van. Ezek csakis a legyek lehetnek – szólt a Csillagszemű félhangosan, pedig még távol járt a zaj forrásától. Igaz, ami igaz: az erdőben a legyek voltak a fő csend- és rendháborítók. Csapatostul járkáltak az aljnövényzetben, hangoskodtak, szemeteltek, bömböltették a táskarádiójukat, és ijesztgették a többi bogarat. Senki sem mert szólni nekik, mert még a legöregebb, legtekintélyesebb bogaraknak is vis39szabeszéltek. A pimaszságuk nem ismert határokat. A Csillagszemű tehát meggyorsította lépteit, és eltervezte, igyekszik észrevétlenül elhaladni mellettük. Semmiképp sem akart szóváltásba keveredni a legyekkel, főleg most nem, amikor ilyen fontos küldetése van. Csakhogy amikor néhány perc gyaloglás után valóban megpillantotta a díszes társaságot, a mi Csillagszeműnknek földbe gyökerezett a lába.

– Jóságos ég! Hát ti mit műveltek itt? – kiáltott fel. Egyszerűen képtelen volt szó nélkül hagyni az elé táruló látványt.

Nem is csoda! A Csillagszemű sok mindent látott már, a legyek felől pedig végképp nem voltak illúziói, na de ilyet!

A legyek, élükön a hírhedt kékeszöld dongóval, egy félig rágott szendvicsen ugrabugráltak, közben vad csatakiáltásokat hallattak, a szemeiket meresztgették és rémisztő pofákat vágtak. Körülöttük minden csupa-csupa morzsa, majonéz, gépsonka-, uborka- és sajtfoszlány.

A legyek ügyet sem vetettek a Csillagszeműre, tovább hejehujáztak, dobálták a morzsákat, köpködtek, végül, amikor a mi szegény zenerajongó bogárkánk 40 úgy érezte, rögtön megsüketül, mert ezt a ricsajt már nem lehet tovább fokozni, a kékeszöld dongó bekapcsolta a táskarádióját, a többiek pedig hamis, reszelős hangjukon rázendítettek egy dallamtalan nótára, olyan hangerővel, amit már képtelenség lett volna túlharsogni. A Csillagszemű feljajdult, lehunyta a szemét, és a földre rogyott. Még a magasles is rengett minden eresztékében, pedig kívül volt a mesén. Betapasztottam a fülem, és szólni akartam apunak, hogy utasítsa rendre a legyeket, de azok e pillanatban dobhártyaszaggató hujjogatással leugráltak a szendvics romjairól, és elkotródtak. Végre csend lett, a Csillagszemű elgyötörten felsóhajtott.

Ekkor hirtelen egy csapat szeméthasznosító bogár sereglett elő.

Narancssárga volt a szárnyuk, ezüst csíkkal, épp, mint az utcaseprők ruhája.

– Na, hála Istennek, végre eltakarodtak. Mondd csak, te ki vagy? – szólította meg a mi bogarunkat az egyik szeméthasznosító.

– Én a Csillagszemű Bogárka vagyok. Beteg a barátom, a Szivárványos Bogárka. Meg kell szereznem neki a gyógyító varázsvirágot, amit a gonosz szarvasbogár ellopott. Ti pedig a szeméthasznosítók vagytok, ha nem tévedek…

A Csillagszemű körbejártatta a szemét a tisztáson, melyet szinte elleptek a nejlonzacskók, az üres konzervdobozok és a söröskupakok.

41

– Azt beszélik, sok a dolgotok. Nem lehet könnyű hasznosítani ennyi szemetet! – puhatolózott, mert eszébe jutottak Sakti-Bakti szavai: „segítened kell a szeméthasznosítóknak!” Közben lopva az órájára pillantott: a nagymutató a nyolcason állt.

– Éppenséggel fején találtad a szöget – felelt az egyik szeméthasznosító. – Reggeltől estig azon törjük a fejünket, hogyan lehetne a sok hulladékot valami hasznos célra fordítani. Volt már néhány forradalmi újításunk: a nejlonzacskókból divatos esőkabátokat varrtunk, a konzerves dobozokból harsonákat gyártottunk az Erdei Rézfúvósoknak, az üvegcserepekből parfümös üvegeket készítettünk, de mostanra kifogytunk az ötletekből.

– Ugyan már – mosolygott rájuk a Csillagszemű, aki utálta, ha valaki lógatta az orrát a társaságában. A vidámságot szerette, ő már csak ilyen volt. – Itt vannak például ezek a söröskupakok. Biztosan száz ragyogó ötlet van arra, hogyan hasznosítsátok őket!

A szeméthasznosító bogárkák egyszerre hördültek fel.

– Semmi! A világon semmi! – kiáltották egy emberként, illetve egy bogárként.

– Régen csak úgy sziporkáztunk! Most meg? Képzeletünk tájai kietlenek, akár a Góbi sivatag! – panaszolta egyikük.

– Vagy mint egy tőzegláp! – tódította egy másik.

– Vagy mint egy elhagyatott kőfejtő! – tette hozzá egy harmadik.

A Csillagszemű összeráncolta a szemöldökét.

– Honnan a csudából tudjátok, milyen a Góbi sivatag? Meg egy tőzegláp? Nem beszélve az elhagyatott kőfejtőről? – kérdezte szigorúan.

42

– Hát… Nem tudjuk. Csak elképzeljük – felelt rövid gondolkodás után a rangidős szeméthasznosító bogárka.

A Csillagszemű megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Na látjátok!

– Mit? – értetlenkedtek az ezüstsávos szárnyú bogárkák.

– Hát azt, hogy semmi baj sincs a fantáziátokkal! Aki el tudja képzelni, milyen a Góbi sivatag, egy tőzegláp, pláne az elhagyatott kőfejtő, annak igazán nem okozhat gondot néhány vacak söröskupak hasznosítása!

– Hurrá! – perdült táncra a legfiatalabb szeméthasznosító. – Nem vagyunk kiégettek!

– Te mit ugrabugrálsz itt? – intette le a legidősebb. – Góbi sivatag ide, tőzegláp oda, elhagyatott kőfejtő amoda, a söröskupakok még mindig ott hevernek, hasznosítatlanul!

– De igenis ugrabugrálok! – ellenkezett a kicsi. – Mert vedd tudomásul, kitaláltam! Legyen a söröskupakokból cintányér!

– Hurrá! – lelkesedtek a szeméthasznosítók. –Cintányér! Igen, igen! Cintányér!

Azzal ki-ki fogott egy pár söröskupakot, és lelkesen egymásnak ütögették őket. Fura egy zajt csaptak, meg kell hagyni.

Szegény Csillagszemű ismét a földre rogyott, és befogta a fülét.

–Az ég szerelmére, hagyjátok abba! Még, hogy cintányér!

43

A szeméthasznosítók csalódottan leengedték a kezüket.

– Na végre! – sóhajtott fel a Csillagszemű. – De várjatok csak! Ez a zaj mégis emlékeztet engem valamire!

A bogarak kíváncsian köré gyűltek.

– Mire?

– Mindjárt eszembe jut! – ráncolta a homlokát a Csillagszemű. – Megvan! A söröskupakok hangja majdnem úgy szól, mint a szteppcipellők!

44

– Mik azok a szteppcipellők? – érdeklődtek kórusban a szeméthasznosítók.

– A sztepp az egy tánc, amit különleges kopogós cipőben járnak! Tessék, meg is mutatom – felelt a Csillagszemű, azzal hopp, kitépett két fűszálat, egy söröskupakot a bal lábára, egy másikat a jobb lábára kötött, és már ügyesen ropta is a sztepptáncot. Hogy is ne ropta volna ügyesen, amikor művész volt. Méghozzá igen sokoldalú.

A szeméthasznosítóknak sem kellett több, rögtön ők is követték a Csillagszemű példáját, hopp, egy söröskupak a bal lábra, hopp, egy másik a jobb lábra, és tánc!

„Igyekezz már azért a varázsvirágért!” – morogtam a rejtekhelyemen, hiszen hosszú percekig csak táncoltak és táncoltak, a Csillagszemű lelkesen magyarázta a lépéseket, még koreográfiát is rögtönzött a szeméthasznosítóknak, akik olyan tehetséges tanítványoknak bizonyultak, hogy el is döntötték ott a helyszínen, a legközelebbi bogárbálon bemutatják a sztepptudományukat!

Már alkonyodott, amikor a Csillagszemű búcsút intett a szeméthasznosítóknak, akik nem győztek hálálkodni, hogy segített nekik szemetet hasznosítani, és még hogy! A Csillagszemű szerényen csak annyit felelt, „semmiség”, és már sietett is tovább, Nyugat felé. Rohamosan esteledett, de még láttam az ezüstös holdfénynél, ahogy a Csillagszemű eléri a lombjavesztett juharfát, leheveredik a tövébe, hogy ott töltse az éjszakát. Az utolsó holdsugárnál megnézte az óráját: a mutató még nem ért a kilencesre sem.

45

46

Amikor feleszméltem, reggel volt, de a mi Csillagszeműnk még mélyen aludt a fa tövében. Nagyon fáradt lehetett, nem szokott ő ilyen sokat gyalogolni. Nem beszélve az aggodalomról. Egy szó mint száz, aludt, egészen addig, amíg valami furcsa neszt nem hallott közvetlen közelből. Mivel éles volt a hallása, reggel pedig különösen érzékeny volt a zajokra, rögtön felébredt, talpra ugrott, és szemrehányóan így szólt:

–Az ég szerelmére! Muszáj már kora hajnalban surrogni, neszezni, és motoszkálni? Ráadásul pont az én fülembe?

De azok, akik surrogtak, neszeztek és motoszkáltak – persze, hogy a hangyák voltak – ügyet sem vetettek a Csillagszeműre, csak hordták tovább a morzsákat és magvakat rendületlenül.

A Csillagszemű legyintett. „Még hogy ezeknek vidámságot vinni az életébe!” Megmosta az arcát egy hajnali harmatcseppben, és már indult is tovább a gonosz szarvasbogár hajléka felé.

47

Azaz, csak indult volna. Ha tudta volna, merre kell mennie. De Sakti-Bakti, a varázsló katica tévedett: a Csillagszeműnek fogalma sem volt, merrefelé vegye az útját. Nem támadt semmiféle megérzése vagy sejtése. Csak állt ott a fa tövében nagy bután. Az órájára nézett, és a rémülettől majd’ kővé dermedt: a nagymutató, mintha megkergült volna, rohanni kezdett előre, és már-már a tizenegyesre ért!

A hangyák meg csak jöttek és jöttek, szép rendezett sorokban hordták a magvakat, mint akik se látnak, se hallanak, némelyikük még rá is lépett a Csillagszemű lábára.

A Csillagszemű fejében rémülten kergették egymást a gondolatok. El sem tudta képzelni, mitől lódulhatott meg az óramutató. „Segítened kell nekik! Segítened kell!” – doboltak a fülében Sakti-Bakti szavai.

– Álljatok meg! – kiáltotta el magát, és a hangyák után futott. – Ha már felébresztettetek és átgázoltatok rajtam, legalább valami hasznotokat vegyem! Nem tudjátok, merrefelé lakik a gonosz szarvasbogár?

De a hangyáknak beszélhetett. A fülük botját sem mozgatták.

A Csillagszemű pánikba esett. Ami azt illeti, volt is rá oka: az órája e pillanatban baljósan kongani kezdett, és a nagymutató a tizenegyesre ért!

– Sakti-Bakti, most nézz a vetítővásznadra! – azzal megragadta az egyik hangyát és jól megrázta.

– Ti süketek vagytok meg vakok is? Nem láttok engem? És nem halljátok, amit itt kiáltozok nektek?

A hangya, akire ráripakodott, megtorpant, egészen elvörösödött a csodálkozástól, pedig nem is vöröshangya volt.

48

– Nahát! Esküszöm, hogy ez a művész úr! Nézzétek csak! Ő van a plakátokon!

A Csillagszemű meglepetten nézett körül, és valóban: a tisztáson minden fűszálra az ő arcképét ragasztották, rajta harsány, vörös felirat hirdette:

A szombat esti bogárbál sztárja
a híres táncdalénekes,
az erdő büszkesége:
a Csillagszemű Bogár!

49

Mi tagadás, a Csillagszemű szívét jóleső érzés töltötte el. A hangyák megálltak, morajlás futott végig köztük, letették a hátukról a morzsákat meg a magvakat, és körülállták a Csillagszeműt.

– Nahát! Művész úr! Hogy kerülsz te ide ezen a hajnali órán? Tudod, hogy nagyon tisztelünk téged, de miért avatkozol a dolgunkba?

– Én csak annyit kérdeztem, nem tudjátok-e, hol lakik a gonosz és rút szarvasbogár – védekezett a Csillagszemű megszeppenve, mert a hangyák olyan szoros gyűrűbe zárták, hogy attól félt, a végén még megverik, és a szomorkodásnál csak a verekedést utálta jobban.

Ekkor előlépett a főhangya.

–Tudhatnád, hogy amikor dolgozunk, nem lehet hozzánk szólni! – mondta feddően. – Mi minden idegszálunkkal a munkára koncentrálunk.

– Hát éppen ez az, amiért régóta a bögyömben vagytok! – tört ki a Csillagszemű. –Akarom mondani, a potrohomban. Miért vagytok olyanok, mint a robotok? Miért nem tudjátok könnyedebben venni az életet?

– Hogy vehetnénk könnyedebben az életet, amikor nekünk dolgozni kell? – kiáltották a hangyák.

50

– Ki mondta, hogy ne dolgozzatok? Dolgozzatok, ha ez a mániátok. De közben énekelhetnétek, és haladhatnátok tánclépésben! – mondta, és lopva az órájára pislogott. A nagymutató megremegett, aztán lassan elindult visszafelé. A Csillagszemű felsóhajtott.

– Ének? Tánclépés? – hüledeztek a hangyák.

A főhangya a homlokát ráncolta.

Közben a fiatalabb, vállalkozó szellemű hangyák kiálltak a sorból, tettek néhány suta tánclépést, és közben bátortalanul dudorásztak. Úgy látszik, nagyon imponált nekik a Csillagszemű.

A főhangya látta ezt, és mivel bölcs volt, döntött.

– Na jó, üsse kő. Csak a te kedvedért ma tánclépésben, énekelve dolgozunk, és építünk egy piramist.

A fiatal hangyák ujjongtak örömükben.

De a főhangya még nem fejezte be a mondókáját.

– Te pedig, Csillagszemű, tanuld meg, hogy nem illik beleszólni a más dolgába. Mi már csak úgy szeretünk dolgozni, ahogy dolgozunk. De azért köszönöm, hogy ma jó napot szereztél nekünk. Mindenesetre tudd meg, neked sem ártana egy kis fegyelem.

– Mit akarsz ezzel? – fortyant fel a Csillagszemű. Elfelejtettem mondani, azt sem bírta, ha kritizálják.

– Például azt, hogy sokkal frissebb bogárka lennél, ha nem aludnál mindennap délig, hanem néha kijönnél az erdei tornapályára velünk. Egy kis sport jót tesz, hidd el!

– Vedd tudomásul, hogy gyerekkoromban futballoztam – felelt sértődötten a Csillagszemű.

51

– Na és miért hagytad abba? – faggatózott a főhangya.

– Azért, mert a komponálás és az éneklés mellett nem maradt rá időm!

– Nekünk meg az éneklésre és a táncra nem maradt időnk a sok munka mellett. De talán nem árt néha olyasmit is kipróbálni, amit azelőtt sohasem! – töprengett fennhangon a főhangya.

– Na látod! Rajta hát, táncoljatok! – zárta le a vitát a Csillagszemű.

Nem kellett kétszer mondania, a hangyák máris felkapkodták az eldobált morzsákat és magvakat, és sasszézva, bokázva felmasíroztak egy napsütötte homokbucka tetejére, ahol olyan szép piramist építettek a morzsákból, hogy szinte megszólalt.

A Csillagszemű gyönyörködve nézte. Végül még elmenőben odakiáltott a hangyáknak:

– Szóval nem tudjátok, hol lakik a gonosz szarvasbogár?

– Nem! – feleltek a hangyák. – Mi dolgod vele?

– Meg kell szereznem tőle a varázsvirágot, mert beteg a kis barátom, a Szivárványos Bogárka, és csakis a varázsvirág gyógyíthatja meg.

– Ó! – sóhajtottak együttérzően a hangyák. –Akkor hát járj szerencsével!

„De hát nem is tudja, merre kell menni!” – akartam szólni apunak, de e pillanatban a Csillagszemű megkönnyebbülten elmosolyodott, és határozott léptekkel elindult balra.

52

Úgy látszik, a katica varázslata csak most kezdett el hatni. A Csillagszemű nem mehetett tovább, míg nem segített a hangyáknak. „Érti a dolgát ez a Sakti-Bakti”, gondoltam, és elhatároztam, szunyókálok kicsit, amíg a Csillagszemű oda nem ér a gonosz szarvasbogár odújához.

53

54

De annak még nem jött ám el az ideje! A Csillagszeműre várt előtte egy-két kaland. Ráadásul a szunyókálásomból sem lett semmi, mert a meséből megint éktelen csatazaj áradt.

Kusza mondatfoszlányok ütötték meg a fülem:

– Ez túl hosszú volt!

– Hát neked aztán tényleg lőcslábad van!

– Passzolj már, ne álmodozz!

Utána meg hangos jajveszékelés:

– Jaj! A térdízesülésem! Jaj, de fáj!

El sem tudtam képzelni, vajon kik ezek és mit művelhetnek! Azt azonban jól láttam, a Csillagszemű jobbra-balra nézeget, fürkészi, vajon kik lármáznak, és merre tudná őket nagy ívben elkerülni. Már éppen kinézett magának egy menekülő útvonalat a fűcsomók között, amikor valaki hangosan rákiáltott:

– Hé, te ott! Tudsz futballozni?

55

A Csillagszemű megperdült a sarkán, és hopp, máris szemtől szembe találta magát egy focicsapatnyi óriás galacsinhajtóval! Meg egy másik focicsapatra való lőcslábú galacsinhajtóval.

De hát ki a csuda látott már óriás galacsinhajtót, nemhogy lőcslábút? Magam is csak azért ismertem fel őket, mert apu már mesélt róluk.

Azt mesélte apu: az óriás galacsinhajtók meg a lőcslábú galacsinhajtók valaha jó barátok voltak, sőt szegről-végről rokonok is. Mindig együtt játszottak, mókáztak, szinte elválaszthatatlanul, míg egy napon össze nem vitatkoztak valami kicsiségen. Hogy mi volt az, már senki sem tudná megmondani. Ettől kezdve két csapatra oszlottak, és háromhetente lejátszottak egy futballmeccset, hogy eldöntsék, a soron következő időszakban melyiküké legyen az addig közös játszóterük, ahogy ők 56nevezték, a grund. Így éltek már jó ideje. De a Csillagszeműt éppen azért sodorta arra a jó szél, illetve a varázslat, hogy kibékítse őket. Ezt ő is jól tudta, bár nem volt ínyére a dolog. Az órájára nézett, és látta, a mutató alig hagyta el a kilencest. Nagyot sóhajtott, és azt gondolta: jöjjön, aminek jönnie kell!

A lőcslábú galacsinhajtó – ő volt a csapatban a középcsatár, ő szólította meg a Csillagszeműt – nem sokat köntörfalazott:

– Segítened kellene rajtunk! Az egyik csapattársunknak épp az imént ficamodott ki a térdízesülése.

A sérült bogár rögtön jajgatni kezdett, hogy nyomatékot adjon társa mondandójának, az óriás galacsinhajtók pedig csúfondárosan rákezdték:

– Elesett! Ügyetlen! Kétballábas! Lőcslábú!

– Be kell állnod a csapatunkba! – folytatta a galacsinhajtó. – Kell még egy bogár, hogy esélyünk legyen megnyerni ezt a mérkőzést, különben három hétig újra ezeké a pöffeszkedő alakoké lesz a grund, és nem lesz hol játszanunk! – bökött az óriás galacsinhajtók felé.

– Mi az, hogy nem lesz hol játszanotok? Itt van az egész erdő, nem elég? – értetlenkedett a Csillagszemű.

A lőcslábú lehorgasztotta a fejét.

– De mi ragaszkodunk a grundhoz. Régen együtt játszottunk ott mindannyian, míg össze nem vesztünk.

– Hát béküljetek ki! – javasolta a Csillagszemű.

–Jó, jó, kibékülünk, de előtte meg kell nyernünk a meccset, és szükségünk van egy cserebogárra!

57

A Csillagszemű vérig sértődött.

– Én nem vagyok cserebogár. Lakkfekete Csillagszemű Bogárka vagyok, nem látsz a szemedtől?

A lőcslábú egészen kétségbeesett, hogy valami rosszat mondott, letérdelt a Csillagszemű elé, összekulcsolta a kezét, úgy könyörgött:

– Jaj, nem úgy értettem! Persze, hogy Lakkfekete Csillagszemű Bogárka vagy, a vak is láthatja. Cserejátékosra van szükségünk, kérlek segíts, és állj be a csapatba!

– Állj fel, kérlek, megőrültél? Mit térdepelsz itt előttem, nem szégyelled magad? És miért pont én segítsek, erre felelj! – a Csillagszemű egészen meg volt zavarodva.

Eszébe jutott Sakti-Bakti, és talpra rángatta a lőcslábút – így szólt:

– Szerencséd, hogy annak idején futballoztam. Másként nem csinálnék itt bohócot magamból miattatok. Gyerünk, játsszuk le gyorsan azt a meccset, sietnem kell.

– Hová sietsz? – érdeklődtek a lőcslábúak.

– A gonosz szarvasbogárhoz igyekszem, meg kell szereznem tőle a gyógyító varázsvirágot a beteg barátomnak.

Közben az óriás galacsinhajtók is türelmetlenkedni kezdtek:

– Mi lesz már, itt alszunk?

Nem volt mire várni, elkezdtek hát focizni. Az óriás galacsinhajtók nagyon magabiztosan futballoztak, és eleinte nyerésre álltak. A Csillagszeművel, kezdetben úgy tűnt, nem sokra mennek szegény lőcslábúak, mert csak téblábolt a pályán, a labdának még csak a közelébe sem jutott. De a máso58dik félidő vége felé, ki tudja, miért, hirtelen megtáltosodott, és egymás után két akkora gólt lőtt, hogy majd’ feldőlt a gallyakból és pókhálóból tákolt kapu. Meg is nyerte a meccset a lőcslábúaknak.

A csapat vállára vette a Csillagszeműt, és ujjongva hordozták körbe a grundon. Amikor a lőcslábúak kitombolták magukat, a Csillagszemű végre szóhoz jutott.

Azt mondta:

– Ide figyeljetek! Elegem van belőletek. Raboljátok itt a drága időmet, ahelyett, hogy fognátok magatokat, és kibékülnétek. Még hogy kicsi a grund! Nevetséges!

A lőcslábúak, de még a hetyke óriás galacsinhajtók is szégyenkezve hajtották le a fejüket. Sőt, épp a legesleghetykébb szólalt meg ábrándozva:

–A régi szép időkben milyen jókat játszottunk együtt! Esténként pedig tábortüzet gyújtottunk, és beszélgettünk, énekeltünk hajnalig!

59

– Bizony! Bizony! – sóhajtoztak a lőcslábúak is.

– És mégis, min vesztetek össze, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött a Csillagszemű.

A galacsinhajtók összenéztek.

– Már nem emlékszünk rá! – felelték egyszerre.

– Akkor nem lehetett valami komoly ügy! Tessék kezet rázni, és kibékülni! – parancsolt rájuk a Csillagszemű.

Nem kellett kétszer mondani, a galacsinhajtók kezet ráztak, megölelgették egymást, és ismét jó barátok lettek.

„Reméljük, ez már így marad, és nem vesznek össze megint valami butaságon” – gondoltam a magasles alatt.

Láttam, ahogy a Csillagszemű búcsút int nekik, és folytatja útját a gonosz szarvasbogár odúja felé. Vajon mikor ér már oda?

Hirtelen elsötétedett előttem minden, aztán a fehér sziklát láttam magam előtt újra. Ott feküdt a kis Szivárványos az ágyacskájában, nagyokat tüsszentett és krákogott, de legalább magánál volt. A jó álcincér éppen a borogatást cserélte a homlokán, és ott volt még mellette a tücsök, a keresztes pók és a fehér lepke is. A tücsök éppen a Szivárványos kedvenc nótáját cincogta szép halkan a hegedűjén, a fehér lepke teát főzött, a keresztes pók pedig nagy komolyan jegyzetelt a füzetébe.

60

„Jó kezekben van a kis beteg” – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. „Ó, bárcsak a Csillagszemű is láthatná!”

De a Csillagszemű egészen mást látott! Egy nagy, rózsaszín, kövér hernyót pillantott meg egy lágyan ringatózó harangvirág kelyhe alatt.

A hernyó egy aranykeretes tükörben nézegette magát, és potyogtak a könnyei. Előtte egy asztalkán salátaleves, sárgarépa-főzelék, és egy hatalmas adag eperfagylalt tejszínhabbal. Sőt, még egy nagy rakás lekváros palacsinta is, jó bőven meghintve porcukorral!

– Hát te ki vagy, és miért pityeregsz? – szólította meg a hernyót a Csillagszemű. Mert igaz ami igaz, a hernyó annyira sírt, hogy már egy egész nagy tócsa gyűlt össze alatta. És tudjuk, a Csillagszemű utálta a szomorúságot és a könnyeket.

61

62

– Én a kövér, csúnya és bánatos hernyó vagyok, nem látod? – felelt a hernyó hüppögve, és evett egy kanállal a salátalevesből.

Aztán belenézett a tükörbe, és még keservesebb sírásra fakadt.

– Na és miért sírsz, amikor annyi finom étel van előtted? A helyedben én vidáman falatoznék.

A kövér hernyó végigmérte a Csillagszeműt.

– Na persze, hiszen karcsú vagy, mint a nádszál! Na de nézz rám! Egyre kövérebb vagyok! Míg kimondtam ezt a mondatot, már biztosan híztam újabb tíz milligrammot. Rettenetes! – jajgatott a hernyó, és gyorsan bekapott egy kanál sárgarépafőzeléket.

– Akkor meg miért eszel? – kérdezte csodálkozva a Csillagszemű.

– Bánatomban! – felelt a hernyó.

63

– Na és miért vagy bánatos?

– Miért, miért? Hát azért, mert kövér vagyok!

A Csillagszemű egyáltalán semmit sem értett az egészből.

– Na és mondd csak – kérdezte óvatosan –, mi lenne, ha szép nyugodtan megennéd a levest meg a főzeléket, és közben nem bánkódnál azon, hogy hízol? Utána pedig aludnál egy félórácskát, aztán mikor felébredtél, tornáznál egy keveset. Azt a sok édességet pedig elfelejtenéd.

A kövér, rózsaszín hernyó nem lelkesedett az ötletért.

– Azt már nem! A leves meg a főzelék csak bemelegítés, igazán csak az édességtől vigasztalódom meg – azzal fancsali képpel belenyalt az eperfagyiba.

– Most jobb? – kérdezte együttérzően a Csillagszemű.

– Hát… amíg bele nem nézek a tükörbe, igen.

A Csillagszemű az órájára nézett: a nagymutató a tízesen állt. A fülébe csengtek Sakti-Bakti szavai: „a kis hernyónak pillangóvá kell válnia!”

– Ejnye, ejnye! Akiből egy szép napon pillangó lesz, az igazán jobban szerethetné magát! Biztos vagyok benne, hogy a pillangó már éledezik benned, és nagyon szeretne előbújni.

– Gondolod? – kérdezte bátortalanul a hernyó.

– Biztos vagyok benne! Tudom is, mit kellene tenned. Nem nagy dolog. Apróság. Eddig még minden hernyónak sikerült!

– Na és mi az? – kérdezte a hernyó rosszat sejtve, és bekapott egy lekváros palacsintát.

– Egyszerű – felelt a Csillagszemű. – Be kell bábozódnod!

64

„Ez az!” – ujjongtam magamban a magasles alatt.

– Na és azt hogy kell? – kérdezte gyanakodva a hernyó, és már nyúlt is egy másik palacsinta után.

– Feküdj le szépen, hunyd be a szemed, és gondolj arra, hogy pillangó szeretnél lenni! – Valójában a Csillagszeműnek fogalma sem volt arról, hogyan kell bebábozódni, de valamit kellett mondania.

– Nem jó! – komorodott el a hernyó.

– Na és miért nem? – a Csillagszemű kezdte elveszteni a türelmét. Azt gondolta magában: „ez a hernyó nemcsak kövér, csúnya és szomorú, hanem buta és makacs is!”

– Azért, mert fekve nem tudok enni – hangzott a válasz.

– Te jóságos ég! – csapta össze a kezét a bogarunk. – Most már mindent értek. Az evés fontosabb neked, mint az, hogy pillangó légy. 65Akkor egyél csak kedvedre, míg szét nem durransz, de aztán ne panaszkodj többé! Na szervusz! – és a Csillagszemű már indult is tovább a dolgára.

–Jaj! Ne menj el! – kiabált utána kétségbeesetten a hernyó. – Nézd! Már fekszem is! Nézd! Már bábozódom is!

A Csillagszemű persze, hogy erre visszafordult, és meghatottan látta, hogy a kövér, rózsaszín kis hernyó lefekszik a harangvirág tövébe, és engedelmesen lehunyja a szemét.

A hernyó rövidesen mély, öntudatlan álomba zuhant. Testét lassan finom, fátyolszerű anyag fonta körül, ami aztán átlátszatlan burokká vastagodott. Egy ideig semmi 66sem történt. Aztán a burok egyszer csak mozgolódni kezdett, majd megrepedt. A Csillagszemű tátott szájjal bámult. A repedés először keskeny volt, akkorka, mint a Csillagszemű csápja, aztán szélesebb lett, már olyan vastag volt, mint egy fűszál, aztán, mint egy harangvirág szára, végül a burok szétpattant, és egy csodaszép, fekete alapon piros mintás pillangó repült ki belőle. A pillangó tett néhány kört a Csillagszemű feje felett, aztán a vállára ült, megsimogatta az arcát a szárnyával, végül felröppent az ég felé, és eltűnt a fák lombjai közt.

67

68

A Csillagszemű az órájára pillantott, és szaporán folytatta az útját. Ha tudta volna, milyen közel jár, még jobban igyekezett volna, pedig így is szinte lihegett a sietségtől.

Egyszer csak hallja, a háta mögött a nevét kiáltják.

– Csillagszemű Bogárka! Várj egy kicsit!

A magasles alól jól láttam, hogy a fő-fő szeméthasznosító szalad utána.

– Hagyjál békén! Nem érek rá!

– Ugyan, állj már meg! Csak én vagyok, a fő-fő szeméthasznosító. Elkísérlek a gonosz szarvasbogárhoz, együtt könnyebben megszerezzük a varázsvirágot!

A Csillagszemű megfordult, és már vette a levegőt, hogy válaszoljon, amikor újabb bogárka tűnt fel az úton.

–Várj, Csillagszemű! Én is jövök! Hadd lássa a szarvasbogár, túlerőben vagyunk!

A főhangya volt az.

69

A mi bogarunk elmosolyodott.

– Ez igazán nagyon szép tőletek! Gyertek!

De az úton még két alak közeledett! Az egyik lőcslábú galacsinhajtó volt az, és sérült kis társa, akit a vállán támogatott.

– Hadd menjünk veled, Csillagszemű! Hátha az a varázsvirág a testvérkém térdét is meggyógyítja!

– Miért is ne jöhetnétek? – felelt a Csillagszemű.

Oda is értek egy-kettő a korhadozó, odvas fához, ahol a szarvasbogár lakott.

A hangya és a szeméthasznosító nem teketóriázott.

– Hé, gonosz szarvasbogár! Gyere ki és add elő a varázsvirágot, amit elloptál! – kiáltották jó hangosan.

Szegény Csillagszemű a feje búbját vakargatta. Ő finomabb megoldást választott volna. Csak remélni merte, hogy újdonsült barátai nem szúrják el az egész akciót.

Azonban a szarvasbogár odújából egy pisszenés nem sok, annyi sem hallatszott. A hangya és a szeméthasznosító már köszörülték a torkukat, hogy még nagyobbat kiáltanak, de a Csillagszemű leintette őket.

– Maradjatok csendben! Megpróbálom szép szóval előcsalni!

De a szarvasbogár a szép szóra sem jött elő. Eltelt vagy egy fél óra, a bogárkák felváltva rimánkodtak és kiabáltak, mindhiába.

A Csillagszemű kezdett kétségbeesni, és azt fontolgatta, bemászik a szarvasbogárhoz és körülnéz. Ott kell lennie valahol a varázsvirágnak! Ott is volt, az szent, hiszen a sötét odúból gyanúsan jó illat áradt. Méghozzá kétségtelenül virágillat.

70

A mi Csillagszeműnk nekigyürkőzött, és nosza, mászott is, amikor váratlanul a garázda legyek bandája repült el a tisztás felett, szokás szerint torkuk szakadtából üvöltöttek.

Az éktelen zsivajra, csodák csodája, maga a gonosz, rút és kiállhatatlan szarvasbogár is kijött az odújából!

– Látod, mire képesek a legyek? – súgta a szeméthasznosító.

A szarvasbogár öregecske volt, de meglehetősen harcias. Szidta a legyeket, mint a bokrot, közben egy sodrófával hadonászott.

– Ha még egyszer idemerészkedtek, lecsaplak titeket mind egy szálig! Nekem csendet és nyugalmat rendelt az orvos! Tűnés innen! Hess! Hess!

71

Még tovább is folytatta volna, ha e pillanatban észre nem veszi Csillagszeműt és a kíséretét. A csúnya, gonosz és megátalkodott szarvasbogár úgy megijedt tőlük, hogy még a sodrófát is kiejtette a kezéből!

A legyek közben nagy ricsajjal elrepültek. Csupán a hírhedt kékeszöld dongó telepedett le egy bokor tövébe.

A Csillagszemű szívdobogva előlépett, és bátran megszólította a szarvasbogarat:

– Kedves szarvasbogár! Kérlek, hallgass meg!

– Mit mondasz? – rikácsolta a szarvasbogár.

– Úgy látszik, süket! Csak a legyeket hallja! – állapította meg a főhangya.

– Én, süket? Kikérem magamnak! Csak egy kicsit nagyot hallok. Mit akartok?

– Csak azt szeretnénk kérdezni, mi ez a finom virágillat? – ravaszkodott a Csillagszemű.

– Nem! Nem veszek virágot! És nem adom el az odúmat! – felelt a szarvasbogár.

A kékeszöld dongó a bokor tövében már gurult a nevetéstől. A Csillagszemű azonban ügyet sem vetett rá, és még jobban kieresztette a hangját.

–Úgy hallottuk, van egy gyönyörű, ritka virágod! Megnézhetnénk?

– Nem! Nem megyek öregek otthonába! Vegyétek tudomásul, hogy védett állat vagyok! – így a szarvasbogár.

Csillagszemű teljesen kétségbeesett. Megkérte a szeméthasznosítókat, a hangyákat és a gala72csinhajtókat, kiáltsák mind egyszerre jó hangosan: „Megnézhetnénk a virágodat?” A Csillagszemű vezényelt, a bogárkák kiabáltak, ahogy a torkukon kifért. De a szarvasbogárnak aztán mondhatták! Csak hajtogatta a magáét.

Ekkor egy rekedt, dobhártyaszaggató hang robbant bele a tisztás csendjébe.

– Na hegyezd a füled, vén trotty! Mi ez az átható bűz, ami az odúdból árad? – A bogárkák levegő után kapkodtak, és a hang irányába fordultak.

A hírhedt kékeszöld dongó volt az.

A szarvasbogár céklavörös lett a felháborodástól.

– Vén trotty? Bűz? Kikérem magamnak! Ez illat, ha nem tudnád.

– És mi illatozik, ha szabad érdeklődnöm? – kérdezősködött tovább a dongó.

– Az én kis virágom illatozik – mondta ellágyulva a szarvasbogár. – Mindjárt meg is mutatom – azzal visszahúzódott az odújába.

A mi bogárkáinknak leesett az álluk.

A dongó horkantott egyet, és nagyot köpött a fűre. A Csillagszemű borzadva fordított a fejét.

Az odúból kisvártatva előjött a szarvasbogár. A kezében egy csodaszép, fehér virágot tartott. A virág bódító illatot árasztott, aranyló fénykoszorú vette körül. A szarvasbogár nagyon gyengéden, óvatosan, szinte áhítattal fogta őt.

73

– Ő az én kincsem. Tavaly nyáron találtam egy bokor alján. Szegényke alig élt már, átgázolt rajta egy vaddisznócsorda. Elhoztam az odúmba, ápolgattam, felgyógyult, azóta folyamatosan virágzik! Kész csoda, nem gondoljátok?

– Persze, hogy csoda, mivel a virágod varázsvirág! – kiáltotta a Csillagszemű.

– Mit mondasz? – rikácsolta a szarvasbogár.

– Mondd meg neki! – kérte a dongót a Csillagszemű.

– Na és mit kapok, ha megmondom? – akadékoskodott a dongó.

A Csillagszemű esdeklő pillantást vetett a fő szeméthasznosítóra. Sürgetett az idő, a nagymutató már elérte a tizenegyest!

A szeméthasznosító megadóan sóhajtott.

– Na jó. Egy hétig nem szólok rátok, ha köpködtök, ordibáltok és morzsáztok.

– Két hétig! Két hétig! – rikoltotta a dongó.

A szeméthasznosító beleegyezett. Jómagam pedig azon töprengtem a rejtekhelyemen, hogy vajon tényleg gonosz-e ez a szarvasbogár, vagy pedig Sakti-Bakti tévedett. Hiszen egy varázsló is tévedhet!

A dongó ettől fogva hűen tolmácsolta a Csillagszemű szavait. A szarvasbogár megtudta hát, hogy a virága varázsvirág, és a kis Szivárványost csakis ő képes meggyógyítani.

– Gondolhattam volna. Mióta velem van, nem hasogat a derekam, és elmúlt a szárnysipolyom is – szólt elmélázva a szarvasbogár, aki nem volt sem rút, sem gonosz, sem megátalkodott. Csak egy icipicit kiállhatatlan.

74

– Csak éppen a füled nem javult semmit! – szemtelenkedett a dongó.

– Mindent én sem tudok meggyógyítani! Már mondtam neki, hogy hallókészülékre volna szüksége, de nem hallotta – szólalt meg félénken a virág.

A bogarak meglepetten kiáltottak fel.

– Beszél a virágod! Csak nem hallod, mert süket vagy. Azt mondja, csináltass hallókészüléket! – rikkantott vígan a hírhedt kékeszöld dongó.

A szarvasbogár kérdően nézett a virágjára. A virág bólogatott.

– Na jó. Csináltatok hallókészüléket. A legyek ellen pedig vattát teszek a fülembe. Mondd csak, virág, elengedhetlek Szivárványos bogarat gyógyítani?

A virág erre a szarvasbogár vállára hajtotta a fejét. Ezt mindenki értette: csakis a szarvasbogárral együtt megy bárhová is!

A szarvasbogár büszkén kihúzta magát.

– Nos, indulhatunk!

A kis csapat elindult, a fehér szikla alá, a beteg Szivárványoshoz. Elöl lépdelt a szarvasbogár, kezében a virágjával, akit a világ minden kincséért sem hagyott volna magára. Útközben a virág odahajolt a beteg galacsinhajtó bogárkához, a szirmával megsimogatta a térdízesülését, amitől az rögtön meggyógyult.

75

76

Figyeltem őket, ahogy távolodnak az úton, aztán köd ereszkedett a tájra. Lehunytam a szemem, és amikor ismét kinyitottam, a fehér sziklát láttam magam előtt.

A Szivárványos eszméletlenül feküdt az ágyacskájában. A keresztes pók gondterhelt arccal mérte a pulzusát, az álcincér a talpát masszírozta, a fehér pillangó pedig sírdogált.

„Te jó ég, apu, már alig él szegényke! Mikor hozzák már azt a varázsvirágot?” – akartam szólni, amikor megpillantottam a bogárcsapatot. Ott mentek el tőlem alig karnyújtásnyira, ha akarom, meg is érintem őket.

Láttam, ahogy a sok kis bogár betódul a fehér szikla alá, aztán lógó orral jönnek ki. A keresztes pók kizavarta őket, nehogy még valami vírust ragasszanak szegény Szivárvá77nyosra! Csak a Csillagszemű és a pillangó maradhattak benn, meg a szarvasbogár és a varázsvirág.

A virág odahajolt a Szivárványoshoz. A beteg bogárkát körülfonta az aranyló fény.

A Csillagszemű és a többiek boldogan figyelték, ahogy a Szivárványos nyitogatni kezdi a szemét, megmozgatja a szárnyacskáit, aztán nagyot sóhajt, majd tüsszent egyet. Végül felült az ágyában, és rámosolygott a Csillagszeműre.

– Már nem csikar a potrohom! – mondta megkönnyebbülten.

– És a füled csöng még? – kérdezte aggodalmasan a Csillagszemű.

– Kicsit.

– Na és az oldalad szúr-e?

– Egyáltalán nem!

A Csillagszemű boldogan felsóhajtott. Az órájára nézett: a nagymutató épp akkor ért a tizenkettesre, az óra csilingelő hangon eljátszott egy keringőt.

A fehér lepke bedugta a hőmérőt a Szivárványos szárnya alá, és megállapította, hogy láztalan. A kis beteg napról napra jobban lett, és egy hét múlva már újra régi pompájukban ragyogtak gyönyörű Szivárványos színei.

A legközelebbi bogárbálon megünnepelték a Szivárványos csodálatos gyógyulását. Jól láttam a magasles alól, ott volt mindenki: az álcincér, a keresztes pók, a tücsök, a fe-78hér lepke, a hangyák, a szeméthasznosítók, a galacsinhajtók, a szarvasbogár a varázsvirággal, a kövér hernyóból lett pillangó, sőt, Sakti-Bakti, a varázsló katica is, na meg az egész Erdei Bogárkórus. A legyek mindenki nagy megkönnyebbülésére éppen csak beugrottak.

Elállt az eső is, és apu meg én szép lassan elindultunk hazafelé.

– Apu! Már nem fáj a lábam! – kiáltottam vidáman.

– Na és tudod, miért nem fáj?

– Miért? – kérdeztem.

– Amikor a bogárcsapat elment a magasles előtt, hozzád ért a varázsvirág szirma. Az én vállamhoz is hozzáért!

– Akkor már nem vagy reumás?

– Nem! – felelt apu.

– Akkor viszel a nyakadban?

– Viszlek!

– Akkor is, ha már elmúltam ötéves?

– Akkor is – felelt apu, felvett a nyakába, és hazáig vitt. Azért a rend kedvéért nyögött egy kicsit.