Az ábécé, annak, aki még nem tanulta meg – ákombákom. A földön sokféle ábécé van, amelyeket az írni-olvasni tudó is krikszkrakszoknak lát, amíg meg nem ismerkedik velük is. Ezért kezdődik minden tudás, mindennek a megtanulása az ábécével.
Kínában szótagokat, Egyiptomban képeket, Mezopotámiában ék alakú jelek kombinációját használták betűként, leírni ezt vagy azt a beszélt nyelvet. Mivel a beszéd, a kiejtett szó, elszáll – az embernek a műveltség legelső korszakaiban már az volt a törekvése, hogy a kimondott szónak maradandó nyoma legyen. Az élő beszédet csak az veheti tudomásul, aki közvetlenül ott van, hallgatja. Meg kellett hát találni azokat a módokat, amelyek a gondolat megőrzését, megörökítését lehetővé tették.
A kezdetlegesebb formák, mint a képírás, a rovásírás vagy az indiánok csomóírása szintén alapos gyakorlást igényeltek. Ne gondolja senki, hogy például csomóírással könnyebb volt megtanulni írni, mint ma egy iskolásnak az általunk használt írásmóddal. Ugyancsak a fejet kellett használni hozzá, hogy valaki megtanulhassa, hogy egy zsinegre vagy kötélre hányféle csoportosításban elhelyezkedő csomókat kössön s hogy ezt valaki el is tudja olvasni.
A mai írás nemcsak azáltal ésszerűbb, tökéletesebb, és árnyalatokat is kifejezni tudó, hogy mondjuk több szabálya van. Az írás nem lett bonyolultabb, mint a legősibb írásmódok voltak, sőt tökéletessége éppen abban áll, hogy egyszerűbb.
A rovásírást a pásztorok néhol ma is használják, sőt a képírást is némely helyeken. De a műveltség megörökítője és terjesztője a betűírás lett. Ahogy az ábécé megvolt, máris készen állt hozzá az írnivaló is, így született meg az irodalom: hiszen csak le kellett írni, amit a szájhagyomány már ki tudja mióta őrizgetett, mondogatott, adott tovább, csiszolgatva és változtatva is az ősrégi történeteken, verseken, énekeken.
Sokféle betűvetést találtak fel az emberek; az egyiptomi hieroglifákból és a föníciai ábécéből fejlődött ki a betűírás, a görögöké, majd a latin ábécé. A mai nyelvek közül nagyon sok használja azokat az írásmódokat, amelyek a görög vagy latin betűkből fejlődtek ki, s az egy3kori gótikus írás vagy cirill betűs írás utódainak tekinthetők.
Érdekes írásmódja volt az asszíroknak és babilóniaiaknak, akik agyagtáblákra nádtollal úgynevezett ékírást alkalmaztak, de ezt és az ősgermánok úgynevezett rúna-írását, meg a hettitákét is ma már csak a szaktudósok képesek elolvasni. A dél-amerikai maja, inka, azték kultúra írása is sok érdekes dolgot őrzött meg az utókornak, de csak kitartó kutatók sok fejtörése árán váltak elolvashatóvá, hiszen élő emberi közösség már nem maradt, aki használja. A Húsvét-szigeti bennszülöttek híres írásának titkát még máig sem sikerült megfejtenie a tudománynak. Ellenben az arab írást a legtöbb mohamedán nép ma is használja, és él a jellegzetes kínai, japán, koreai, grúz, örmény, újgörög írás is.
Az ábécéknek is van családfája, ezen pedig az elmúlt ötezer évből nem kevesebb mint 160 féle írásmód szerepel (a több mint kétezer élő és holt nyelv számára), melyek közül elég sok közeli rokonságban áll egymással, mások csak távoli leszármazottak vagy magányos tünemények, s vannak mindeddig vagy talán örökre megfejthetetlen ábécék a Földön.
Az ábécé, az írás az emberi szellem egyik legnagyobb találmánya, és egyik legfontosabb segítőtársa volt a történelem hajnala óta.
Mintegy 900 évig állt fenn és szolgálta a művelődés terjedését, a tanulást a hírneves alexandriai könyvtár. A várost magát Nagy Sándor alapította, és nemsokára Alexandriában állami költségen élő tudósok az ismeretek minden ágát művelték már, minden tudományágban átkutatták és rendezték az addig ismert anyagot. Itt gyűltek tehát össze az akkor ismert világ minden részéből azok az észlelések, tapasztalatok, melyek a találgatás, a spekuláció helyébe lépve előbbre szokták vinni az emberi tudást. Itt írta meg például Eukleidész is híres geometriáját, melynek kizárólagos uralmát csak jó 2000 évvel később Bolyai János térmértana tudta megingatni.
Az alexandriai tudós férfiak közös lakhelyét muzeionnak nevezték, a későbbi múzeum fogalmának őse volt tehát. De még egyéb fogalmak pályafutása is érdekesen kapcsolódik a város művelődési szerepéhez. Mert Alexandria büszkesége a könyvtár volt – kezdetben nem is egy, hanem kettő: az egyik félmillió papirusztekercset számlált, a másik, szám szerint tudjuk: 42.800 kötetből állt. Nos Egyiptomban ősidők óta a papirusznád volt a leghasznosabb növény: a gyökere élelmiszer, szárából tutaj, kötél vagy 4kosár készült; vékony szeletei pedig írásra alkalmas „papiruszt”, papirost adtak. A papirusztekercsre írt „könyvek” persze sokkal kisebb terjedelmű szöveget őriztek, mint egy mai értelemben vett kötet, és gondosan összecsavarva helyezték el őket a polcokon.
A papír s a múzeum mellett egy harmadik ismerős fogalmat is teremtett közvetve Alexandria – ez is a könyvvel, könyvtárral kapcsolatos.
A könyvtárak szükséglete állandó és nagyarányú könyvmásoló munkát követelt, valóságos másoló ipart hozott létre, ez viszont lendületet adott a Nílus deltájának mocsaraiban lelhető papirusznövények feldolgozó iparának. Papiros volt tehát bőven, hogy az alexandriai könyvtár rekordnagyságúra fejlődjék. Igen ám, de az alexandriai példát máshol is követni akarták, például a kisázsiai parton Pergamon városa is elkezdte a maga könyvtáralapítását. A hajók Egyiptomból hozták a papiruszt, amíg, féltékenységből vagy más okból, ezt meg nem tiltották. A pergamoniak úgy segítettek magukon, hogy az állati bőrt dolgozták ki olyan finom hártyává, melyre még szebben és tartósabban lehetett irkálni, mint a papiruszra – ez pedig a nevében máig is élő pergamen.
Ez a versengés ilyenformán nemcsak egy tartósabb s nemesebb anyagot hozott létre, hanem egy döntő fontosságú újítást eredményezett: a lapokra vágott és összefűzött, mai értelemben vett könyvalakot.
És „minden jó, ha a vége jó” – de ennek az igaz történetnek a közepe táján van a heppiendje, sajnos a vége rossz. Az a szép ugyanis, hogy ez a két riválisnak induló könyvtár végül is egyszer egyesült – maradványaiban: az egész világból odajártak már tanulni, amikor Alexandria ostrománál, i.e. 48-ban, hirtelen leégett a könyvtár, egy része megsemmisült, de Antonius ekkor Kleopátrának ajándékozta a pergamoni könyvtár megmaradt 200.000 kötetét. A továbbiakban sokféle átalakulást szenvedett, a római birodalom kebelébe került, de egy szép napon, időszámításunk szerint 210 körül Caracalla császár pénzügyi zavarán a múzeumi alapítványok elkobzásával segített. Fokozatosan pusztult a könyvtár. 389-ben Theofilosz pátriárka égetteti el egy részét, és 641-ben, mikor az arabok foglalják el a várost, Omar kalifa végleg elpusztítja. A megmaradt könyvek Bizáncba, azaz Konstantinápolyba kerültek, amely, miután elesik, török szultánok fővárosaként máris harmadik nevén, mint Isztambul válik hírhedtté-híressé, s benne a könyvek sorsa további rejtélyeket rejteget. Habent sua fata libelli – nemhiába tartja a latin mondás: a könyveknek megvolt mindig a maguk sorsa.
Mekkora? Attól függ, hogy mihez képest. Mi van közel és mi van messze? Attól függ, hogy mivel hasonlítjuk össze és mivel utazunk?
Igen, léteznek óriások és törpék. Földünk egykori lakóihoz, az óriás sárkánygyíkokhoz, brontoszauruszokhoz és dinoszauruszokhoz képest a föld mai legnagyobb állatai is törpék. De egy mai óriáshoz, az elefánthoz képest is apróság egy pillangó. Hát még a tudósok nagyítóján: a mikroszkópon is alig látható, nyüzsgő baktériumok!
Ugyanígy az emberalkotta dolgok közt is vannak óriások és törpék. Az Eiffel-torony, Párizs városának híressége, rettentő magas egy 5lakóház mellett, de a legkisebb kunyhó is sokkal nagyobb, mint például egy gyufásdoboz.
És gyalogosan messze van a szomszéd város is, de űrhajóval nincs messze a Hold sem.
Mindent a maga mértékével lehet csupán mérni, a gyufásdoboz kicsi, vagyis éppen akkora, amekkora kell hogy legyen. A ház magas és tágas, mert olyanban szeretünk lakni. Az lenne a furcsa, ha, mint a mesékben, zsebre dugható elefántok és ház nagyságú gyufásdobozok kerülnének elő valahonnan. A kicsi és nagy tehát csakúgy, mint a közel és a messze viszonylagos dolgok. Csak az használja helyesen ezeket a kifejezéseket, aki pontosan ismeri a dolgokat és arányítani tudja őket egymáshoz.
Akár hiszitek, akár nem, létezik olyan könyv a világon, amelyet csak egyetlenegyszer lehet elolvasni. Ez a könyv az idők könyve, az elmúlt évezredek naplója, és természetesen nem nyomdában készült, nem lapokra van írva, hanem magába az anyaföldbe. A történelem legfőbb segédtudománya: a régészet (idegen szóval archeológia) foglalkozik ezzel az óriási, titokzatos könyvvel, és ami bele van „írva”, azt nevezik régészeti leletnek. Ez a könyv tehát rengeteg értékes adatot: képet és szöveget tartalmaz, csak olvasni kell tudni. Azt mondtuk: képet és szöveget. Bizony, mert ha például egy több ezer éves temetkezőhelyet feltárnak, ahol egy csontváz hever, mellette ékszerek és agyagedények, ez első látásra olyan, mint egy illusztráció, de a hozzáértő, a tudós szakember olvassa is rögtön, ahogy ránéz, hogy „időszámításunk előtt 2006-ban tűzvész volt a vidéken, akkoriban temették el ezt a fiatal asszonyt, aki baleset következtében halt el…” És a többi ezer apróság, amit még leolvas a tárgyakról a korszak kézművességére, ruházkodására, táplálkozására vonatkozólag! Nem boszorkányság ez, inkább a detektívek nyomravezető munkájára emlékeztet. Ha a leletet vékony iszapréteg borítja, a régész máris tudja, hogy egy réges-régi árvíz nyomára bukkant; ha korom és hamu fedi, szinte bizonyos, hogy tűzvész pusztított akkoriban azon a helyen. Sokszor a leletnél is többet mondanak a körülmények, ezért fontos, hogy ezt az egyetlenegyszer olvasható könyvet mindig tudósok olvassák.
A rejtélyek rejtélyének szimbóluma Atlantisz, melyről még azt is nehéz leírni, hogy állítólag város illetőleg sziget volt az óceán (természetesen az Atlanti-óceán) közepén. Semmi sem bizonyítja, hogy valaha valóban létezett Atlantisz; egy ilyen jellegű és sorsú elsüllyedt város vagy sziget; mégis – vagy éppen ezért – könyvtárra megy azoknak a műveknek a száma, melyekben erről a kérdésről tudósok, írók, kutatók vitái vannak feljegyezve. Atlantisz a rejtélyek szimbóluma, ám hozzá hasonlóan ma is megmagyarázhatatlan rejtélyek azok az égnek törő templomok, piramisok, faragott kőóriások, melyek Közép-Amerikában ma már a dzsungel eleven zöld takarója alatt alusszák örök álmukat, ám valamikor nagy és eleven 6városokhoz tartoztak. A maják kultúrájának emlékei ezek. Maguk a maják, szent könyvükben, melynek Popol Vuh a neve, adnak ugyan magyarázatot származásukról és történelmükről, ám ez a magyarázat ijesztőbb minden másnál: a maja nép ősei, ezek szerint, hatalmas özönvizek közepette, keletről, valami nagy szárazföldről kerültek új lakhelyükre, kőről kőre, vagyis szigetről szigetre lépdelve keltek át a tengereken, hátukon cipelve öreg szüleiket és gyermekeiket. Honnan? Talán a legendás Atlantiszból éppen? A legenda tehát ijesztő, de nem visz közelebb a rejtély valóságos kulcsához. A maják kiváló naptárkészítők, képzett csillagászok és jó földművesek voltak. Legnagyobb rejtély: technikai tudásuk; a roppant építkezések technikája honnan származott? Ugyanis míg több száz tonnás kőtömböket mozgattak, emeltek egymásra, szállítottak messziről az építkezések színhelyére, nem ismertek például olyan egyszerű dolgokat, mint a kerék, a mérleg vagy a boltív rakása. Amilyen rejtélyes a maja birodalom eredete, őstörténete, ugyanúgy senki sem tudja pontosan, hogyan szűnt meg ez a nagy kultúra. Az utolsó dátumok a faragott köveken időszámításunk után 850 körül kerültek oda. Ezekre a kérdésekre a kitartó és körültekintő tudományos kutatásnak kell válaszolnia.
Nehogy valaki olyasmire gondoljon, hogy a kirándulók ügyetlenkedve és kínlódva, bicskával vagy fokossal, az elemlámpa gyenge fényénél bevésik a monogramjukat a sziklafalba: „Itt járt Jenő, hetedik hó negyedikén…” Azokról a rajzokról van itt szó, melyeket még jobban kínlódva és ügyetlenkedve, még pislákolóbb tűzvilágnál, sokkal rosszabb késsel és fakalapáccsal, húszezernél is több évvel ezelőtt az ősember vésett a barlangok falára – mégis maradandó értékűek, sokkal művészibbek, mint a kirándulók kaparmányai.
Az ősember életét kutató tudományoknak nagy segítségére voltak azok a felfedezések, melyeknek köszönhetően ma már szerte a világon számos barlang ismeretes, ahol megmaradtak az ősök barlangrajzai. Rendszerint állatalakokat, az akkor ismeretes és vadászott nagyvadakat ábrázolják ezek a rajzok: bölényeket, szarvasokat, medvéket –, de nem ritka a kutyák, háziállatok és a vadászó emberek ábrázolása sem. A világon talán a leghíresebb a spanyolországi Altamira barlang, melyet úgyszólván teljes épségben ástak ki, ugyanis még az ősember idején beomlott a bejárat, és a mi korunkig senki sem sejtette, hogy ott üreg rejtőzik. Ebben a barlangban színesek a rajzok. De Kínától Amerikáig, Spanyolországtól az északi tájakig mindenütt hagyott nyomot a művészkedő ősember. Rajzaiból sokat megtudunk az őt környező világról, természetről, a vadászszokásokról és főképpen ügyesedő kezéről, fejlődő ízléséről, mely minden későbbi művészet elődje.
A kerékpár, vagyis a bicikli, olcsóságánál, egyszerűségénél fogva is, egyike a legnépszerűbb közlekedési eszközöknek. Érdekes, hogy sokkal bonyolultabb találmányokkal hamarabb „elkészült” az emberi találékonyság, mire a bicikli is bekarikázott a színre.
Maga a gondolat – mint a legtöbb találmányé – az ókorból származik. Herodotosz, a nagy ógörög történetíró, már megemlíti, hogy a perzsa háborúk idején a futárok fura kétkerekű masinériákon is szaladgáltak. Aztán egy időszámításunk szerint a II. századból származó római sírkövön egy olyan jármű ábrázolása látható, mely a mai rollerhez hasonlít.
Természetesen a középkort se hagyta érzéketlenül a járógép gondolata: a mindennel foglalkozó tudós és művész, Leonardo da Vinci erről is készített tervezeteket, melyek kivitelezése valamiért feledésbe merült, mígnem 1791-ben egy nyári délután, a párizsi királyi palota kertjében egy különcködéseiről híres fiatalember fából készült, két egymás mögötti kerékre erősített falovacskán jelent meg, melyet két lábával felváltva lökött előre. A mulatságos játék hamar divatba jött, különösen a hölgyeknek tetszett. De feledésbe is merült hamarosan.
A XIX. század első felében bizonyos Drais Károly nevű német aztán megszerkesztette a kerékpár ősét. Négy évig tartott, míg olyanná fejlesztette, hogy a nyilvánosság előtt is bemutathatta találmányát. Ez a járgány két fakarikából állott, köztük a nyereg, s az első keréken a kormány, de még ő is a lábával lökte előbbre magát. Így is gyorsabban haladt, mint a gyalogosok, de azért még sokan kinevették. Aztán pár évvel később az angolok vették elő az ötletet; tökéletesítése során már vasból készült a váz meg a kormány. Mint valami stafétabot: ismét a németek kezébe került a bicikli sorsa, egy Fischer nevű műszerész feltalálta hozzá a pedált, egyelőre az első kerékre alkalmazva. Jó pár évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fa teljesen kiszoruljon s hogy a drótküllők, golyóscsapágyak, láncáttételek is előkerüljenek a feltalálók műhelyéből. Végső újításképpen, a rázás kiküszöbölésére, felkerült reá a gumiabroncs is – ettől számítható a mai értelemben használatos bicikli pályafutása. A felfújható gumik ügye egy Dunlop nevű ír állatorvos nevéhez fűződik. Felfedezését egy véletlennek köszönhette, mint történt ez nagyon sok fontos találmány esetében. Fiának is volt egy efféle játékszere, Dunlop egy hirtelen támadt ötlettel elővette a kerti öntözésre használt gumicsövet… s hosszú tökéletesítés után ebből fejlődött, alakult ki a biciklizőknek ma is néha bosszúságot okozó rugalmas csoda együttese: a külső, a belső, a szelep, a pumpa meg a többiek.
Alig 150 éves múltra tekint vissza a kerékpár, és ezalatt rengeteg neve volt minden nyelven – melyek közül említésre méltó a közkedvelt bicikli, de érdemes tudni, hogy régebben világszerte velocipédnek hívták. Innen van az, hogy a bicikliverseny-pályát ma is idegen szóval velodrom-nak nevezzük. Hajdani tréfás kedvű diákok azt a facsarintos nevet adták neki, hogy lábtaposodi körduplány.
9A lakás mozgatható berendezési tárgyait nevezzük bútorzatnak: az ágyat, a széket, az asztalt, a szekrényeket, polcokat. Minden korban nagy becsülete volt a bútorzatot készítő asztalosmestereknek.
A bútor akkor jelenik meg az emberi történelemben, amikor az állandó lakóház. A barlanglakó ősember vagy a sátrakban lakó, vándorló nomádok még nem ismerték a bútort. De az ókori népek – egyiptomiak, asszírok, görögök, rómaiak bútorkultúrája nagyon fejlett volt. Bútoraikat nemcsak fából, hanem fa és fém kombinálásával készítették: kecses, bronzlábú asztalokat, fekvőhelyeket tudtak gyártani. Érdekes bútoraik díszítése és festése is.
Ám tulajdonképpen a középkorban kezdődik a bútorok fejlődése. Alak és díszítés szerint, úgynevezett stílus szerint, annyiféle bútort lehet számon tartani, ahány nagy korszaka volt az elmúlt évszázadoknak: volt gótikus bútor – például a lovagvárak berendezése; volt reneszánsz bútor – ilyen bútorok között lakott például Mátyás király. Volt barokk és rokokó bútor, ezeket különböző francia királyokról nevezték el, például így: „Tizennegyedik Lajos stílus”, vagy „Tizenhatodik Lajos stílus”. Cifra aranydíszítésű székek, asztalok, szekrénykék kora volt ez. Aztán jött Napóleon korában egy olyan bútorgyártási stílus, mely a régi rómaiak egyenes vonalú, könnyű bútorait utánozta. Ebből a korból való a rékámié is. A rékámié (így ejtjük helyesen s nem rekamier, se nem rökamié) fekvőbútor volt eredetileg, és Récamier asszonyról nevezték el, akinek házában először volt ilyen alakú bútor. Persze, ez az akkori rékámié egyáltalán nem hasonlított a mai kényelmes rékámié nevű fekhelyhez.
10A történészek megállapították, hogy a római birodalomban a kézműipar minden ága fejlett volt; így a cipészek termékei is megfelelnének a mai igényeknek. Az ábrázolatok és a leletek is azt mutatják, hogy a szerszámok alig különböznek a cipészet mai szerszámaitól. Az bizonyos, hogy az emberi öltözködésben a civilizáció kezdetétől fogva fontos szerep jutott az állatbőrből készített lábbelinek, sarunak. Tudjuk azt is, hogy az egyiptomiak nemcsak bőrből készítettek sarut és szandált, hanem a papirusz nevű vízinövény rostjaiból is fontak. A görögök csak útra viseltek lábbelit, otthon mezítláb szerettek járni, ám már a magas szárú csizmát is ismerték, és két bőrtalp közé ők dolgoztak be először parafát is.
A középkorban a lábbeli számos furcsa átalakuláson ment át. Furcsább lábbeliviseletet, mint amilyen a lovagkoré volt, aligha lehet elképzelni. Olyan cipőket viseltek előszeretettel, amelyek orra magasan felkunkorodott. Ennek a csőrös cipőnek az orrát aztán vékony láncocskával a lábszárhoz csatolták. S hogy az ellentét teljes legyen, viseltek olyan cipőt is, melynek orrát levágták, hogy a lábujjakon is gyűrűt viselhessenek. A XV. századtól jöttek aztán divatba az olyan cipők, melyeknek talpát és sarkát különböző betétekkel szertelenül megmagasították.
Az újkor elején érte el tetőfokát a cicomás cipők divatja: tollas, csipkés, bársonnyal és selyemmel bélelt „mesebeli” cipellőket és csizmákat viseltek a gazdagok, melyek néha többe kerültek egy jó paripánál.
11A román könyvnyomtatás úttörője Coresi mester, aki a XVI. században élt. Tîrgovişteből származott, híres korabeli mesterek tanítványa volt. A brassói szászok közé telepedve, a kor nagy lendületet vett könyvnyomtató kultúrája lehetővé tette számára, hogy 1559 és 1583 között kilenc fontos román nyelvű könyv kinyomtatásával tegye halhatatlanná a nevét. Miközben brassói nyomtatványai elkészülnek, nem szünteti be a munkát Tîrgovişteben sem, ahol az akkor használatos ószláv egyházi nyelven ad ki más könyveket. Egyik munkájának utószavában – epilógusában – foglalta össze nyomdászi és könyvkiadói hitvallását, mely fontos dokumentuma a román kultúra fejlődésének és a román irodalmi nyelv kialakulásának. Coresi mester működése arra az időre esik, amikor a brassói városi polgárság egyre szorosabbra fűzi gazdasági, kereskedelmi kapcsolatait a havasalföldi városokkal, falvakkal. A brassói főbíró és Honterus, Erdély híres szász humanistája, méltán bátorították Coresit is. Hiszen a város már papírmalommal – papírgyártó üzemecskével rendelkezik. A kultúrkapcsolatok, a kölcsönös segítőkészség szép példája ez az együttműködés is. A korabeli írások nemegyszer említik „tanult mesterként” Coresit, akinek munkássága nagyban járult hozzá ahhoz, hogy az akkor használatos egyházi irományok anyanyelven jussanak el a román írástudókhoz. Szép példáját nemsokára mások is követték. Így Geszti Ferenc dévai várkapitány támogatásával Mihail Tordaş román püspök és segítőtársai Szászvároson folytatják fontos könyvkiadványokkal Coresi sikerrel elkezdett munkáját.
Különös égi tünemények híre foglalkoztatja a világot. Van aki látta, le is fényképezte ezt vagy azt a látványt s bár legtöbbször a tudományos magyarázat eloszlatja a homályt, mégis lépten-nyomon felvetődik a kérdés, mi a helyzet a repülő csészealjakkal.
Azzal a feltevéssel kapcsolatban, hogy a földön valaha már jártak más égitestekről származó értelmes lények, a történelembe pillantva a következő „adatokat” találjuk:
Az etruszkok 2800 évvel ezelőtt alapították meg országukat a mai Itália északi felében. Mivel nyelvüket jóformán még ma sem tudja megfejteni a tudomány, a sok fennmaradt feliratból egyelőre nem derült ki, hogy volt-e találkozásuk különös égi jelenségekkel, ám ezen a vidéken több olyan régészeti leletre bukkantak a tudósok, melyeket még ma sem lehet világosan értelmezni. Egyes ábrázolásokon például amolyan űrhajós ruhába öltözött alakokat is fel lehet fedezni – hacsak mindez nem a fantázia szüleménye. Ugyancsak rejtélyes a perui műemlékek egy-egy ábrája is. A híres Napkapu építése is, például, az akkori technikai feltételekkel nehezen képzelhető el, egyesek éppen ezért „kívülről jött” segítségre is gondolnak. Aztán sok olyan csillagászati adatot tartalmaznak a feliratok, melyek, ha nem az űrvendégektől származnak, akkor az ottani népek rend12kívül fejlett tudományát bizonyítják. Még néhány hasonló „történelmi” érdekesség létezik, többek közt egy olyan hosszúkás pálya, amelyet akár ősi kilövőpályának tekinthetnénk.
De lássuk a frissebb eseményeket: a világ számos tájáról jelentenek a hírügynökségek különös égi látványokat. Sokszor a látomások igaz voltát is kétségbe lehet vonni. A tudósok különbözőképpen vélekednek. A vélemények két csoportja különböztethető meg: az egyik szerint olyan természeti jelenségekről lehet szó, melyeket egyelőre nem ismer, tehát nem tud a földi tudomány, a másik szerint óvatosan feltételezhetjük azt is, hogy űrbeli küldemények vagy vendégek röpködnek eme titokzatos „csészealjakban”. Mindenesetre, amíg a tudomány nem képes kimondani a végső, megbízható szót e kérdésben, addig bárki bármit lát röpködni az egekben, cserebogarat vagy csészealjat – a csodákat, rejtélyeket kedvelő emberiség jóízűen eljátszik a szenzációs eseménnyel. Ha nem szeretnénk úgy a csodákat, nem volna annyi varázsos mesénk sem, s a gyerekek tudják a legjobban, hogy mennyivel szegényebb, sivárabb lenne akkor a világ.
A csillagok birodalma talán a legtitokzatosabb világ, melynek titkait aligha lehetne közvetlen tapasztalással felderíteni, ezért még korántsem tárta fel őket a mai tudomány se. Pedig összehasonlíthatatlanul bonyolultabb és hatékonyabb technikával dolgoznak ma már a kutatók, mint mondjuk a káldeusok ős-csillagászai, akik mégis bámulatra méltó eredményeket értek el a csillagvilág felderítésében, vagy mint mondjuk Galilei, a nagy olasz tudós idején, aki az 1600-as években az első igazi távcsöveket készítette.
Annyit mindenki tud, hogy a csillagvizsgálók tiszta levegőjű dombokon épülnek és nagy, kupolás épületükből hatalmas távcsövek merednek az égre: az emberi kíváncsiság békés ágyúi. Azon már kevesebben töprengenek el, hogy a legrégibb időkben is voltak csillagászok, akik csakis szabad szemmel vizsgálgatták s próbálták megismerni a csillagos eget. Mert itt van például a Göncölszekér, vagy a Nagy Medve közismert csillagképe, melyben hét csillagot lehet látni, pedig odatartozik még tömérdek apró csillag is, melyeket csak a távcső mutat. Az égitestek látható erőssége nem feltétlenül valódi méretüket jelenti, hanem a távolságtól függ, amennyire vagyunk tőlük. Itt van mindjárt a Nap – „mindössze” 150 millió kilométerre van tőlünk, ami azt jelenti, hogy ha ezt az utat egy 100 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó gépkocsin kellene megtenni, az utazás közel 200 évig tartana.
Ezért mérik a csillagászati távolságokat nem centivel, nem is kilométerrel, hanem a fény sebességével, mert a fénynek, a napsugárnak, csak 8 percre van szüksége, hogy megtegye ezt a távot, ugyanis a fény 300.000 kilométert repül, száll, szalad, halad egyetlen másodperc alatt. Tehát egyetlenegy másodperc alatt hét és félszer körül tudja futni a földgolyót is.
A csillagász, mikor belenéz távcsövébe, néha olyan csillagok, égitestek fényét látja éppen, ahonnan azelőtt 23.000 évvel indult felénk a fény. A műszerek végtelen finomsága s a matematikai tudományok korunkban elért fejlettsége együtt megnyitja az ember számára a sötétséget, hogy felfogjuk a szinte ésszel felfoghatatlant, a világegyetem nagyságát, mélységét, benne a Tejutat, melynek a mi Napunk és bolygócsaládja: a Föld, Mars, Vénusz, Jupiter, Szaturnusz meg a többi is, csak egyik szerényke tagja.
13Ám mégis tudjátok-e, hogy hány csillag látható szabad szemmel? Nem érdemes újra megszámolni: körülbelül ötezer. Sokszor belevéthet az ember a számolásba, mire végére ér. Viszont csillagászati óriástávcsőre szerelt fényképezőgéppel kitűnő fényképeket készítenek a tudósok az égboltról – és ezeken a képeken már annyi csillag látható, hogy a szám után legalább tizenhét nullát kell írni.
Miért pislognak a csillagok? A levegő, ahogy egyre fennebb haladunk, különböző sűrűségű és hőmérsékletű rétegekből áll. Mindenik légréteg áttetsző ugyan, de a csillagok fénye megtörik bennük, színes sugarakra bomlik, s mivel ezek a légrétegek állandó mozgásban vannak, hol az egyik, hol a másik sugár süt a szemünkbe.
Honnan erednek a csillagképek nevei? Legtöbbjük görög mondából ered, s a tudomány általában ezeket az elnevezéseket használja. De sok csillagképnek minden nép adott saját nevet; ilyen a Fiastyúk, a Göncölszekér stb.
Tudjátok-e, hogy holdév is létezik? A tapasztalat alapján egyes népek az egy év alatt látható tizenkét holdváltozás szerint osztották be az esztendőt. Ám ez az év csak 354 napos. A mohamedánok naptára ma is ilyen évekkel számol.
A Holdon vannak a legmagasabb hegyek, sokkal magasabbak, mint a Földön. A Föld legmagasabb hegye 8800 méternyi; a Holdon 9000 méter magasak is vannak.
Meddig tart egy nap a Holdon? Tizennégy napig és 18 óráig tart a nappal és ugyanannyi ideig az éjszaka, – tehát majdnem egy hónap a teljes „nap”.
Van-e holdfény vagy nincs? Naprendszerünkben csak a Napnak van saját fénye. A Föld is, a Hold is a Nap sugarait verik vissza. Tehát holdas éjjelen is tulajdonképpen a Nap világít.
Hány telehold tudná pótolni a Nap fényét? Félmillió. Ennyi teleholddal kellene kirakni az égboltot, hogy nappali világosságot kapjunk.
Mi lesz a napenergiával? Sajnos alig egy-két százalékát hasznosítja földünk. Ha a napsugár energiáját mind felhasználnák a növények, egy ember egy esztendőre való növényi táplálékát egy-két négyzetméteren meg lehetne termeszteni. A napenergia kétharmad része a vizek elpárolgását szolgálja, nagy mennyiség a levegőt hozza mozgásba, így keletkezik a szél. Egy nyolcezred rész a növényeké. Tulajdonképpen csak ez raktározódik el.
A nagyságukkal és pompájukkal kiemelkedő építészeti emlékek dacolnak az idő viszontagságaival. Az ókori világnak hét csodáját tartotta számon az emlékezet; két és félezer év után egyiknek-másiknak ugyan már csak az emlékezete maradt fenn, de van köztük olyan, amelyik még napjainkban is megbámulható.
Az ókori világcsodák a következők voltak: az egyiptomi piramisok, a babiloni függőkertek, az efezoszi Artemisz-templom, Pheidiász mester óriási Zeusz szobra Olimpiában, az ősi olimpiai játékok színhelyén, a halikarnasszoszi mauzóleum, a rhodoszi kolosszus, melynek szétterpesztett lábai között átmehettek a hajók is, s az alexandriai világítótorony Pharosz szigetén, melyről azóta minden világítótornyot fárosznak is neveznek, ahogy a kolosszusról minden nagyot kolosszálisnak is hívunk.
Az újkornak már tíz csodáját nevezték meg, még ennek a századnak az elején, úgyhogy az azóta megszületett technikai újdonságok, mint például a televízió, a holdrakéta, az űrhajózás még nem is szerepelnek a listán, mely így is nagyon fontos, forradalmi hatású találmányokat sorol fel: a gőzturbina, az automobil, a mozi, a drótnélküli távíró, vagyis a rádió, a repülőgép, a nyomdai szedőgép, a röntgensugár, a betonépítés, a villanykörte s a hangot először rögzítő fonográf, mely a patefon sőt a magnetofon őse. Ám napjainkban a technikai „csodák” sora egyre gyorsabban bővül.
15A délkörök csak képzeletbeli vonalak a Föld testén, ki is látta őket máshol, mint egy-egy iskolai glóbuszon, ott viszont fontos szerepet játszanak – kicsinyített megfelelői azoknak a képzeletbeli „köröknek”, melyek a földgömböt arányosan felosztják. Az ugyanazon délkörön fekvő helyeknek egyforma idejük van a világórán: ugyanakkor van ott dél vagy reggel vagy éjszaka, de más-más délkörök ideje, órája más és más. Mégpedig minden 1 fokra 4 percnyi időkülönbség esik. 180°-ra tehát éppen 12 óra, egy fél földi nap. Így aztán, mivel ugyebár a Föld kerek és forog, valahonnan számítani kell az újabb napokat is, a mák és holnapok határát; ezt nevezzük dátumhatárnak. Mivel megegyezés szerint a 0 (nulla) délkör az angliai Greenwich (ejtsd: Grinics) csillagvizsgálóján halad keresztül, tőle 180°-nyira – egy fél földgömbnyire éppen a Csendes-óceán közepe van. Itt halad át ez a dátumhatár, régies, de szép kifejezéssel: keletváltozás. Aki hajón vagy repülőgépen (vagy akár mentőcsónakon) utazik, és áthalad ezen a szintén csak képzeletbeli, tehát láthatatlan, de műszerekkel kiszámítható vonalon, tudnia kell, hogyha keletről tart nyugatnak, számára egy napot ugrik a dátum előre: most még szerdán vagyunk és… egy, kettő, há-rom: na innen kezdve már csütörtök!…; ha pedig ellenkező irányba, nyugatról 16kelet felé halad, akkor egy nappal „korábbra” kerül át egy miccentésnyi idő alatt… Érdekes, furcsa, különös – de logikus.
Hogy ma mit takar, vagy mit tár elénk ennek a szónak a jelentése, azt korán megtanulja az emberpalánta is. Divatos ez, divatos az, divatos így vagy úgy. Ám a „divat” lényege épp a múlandóságában gyökerezik: mindig más-más volt a divat, melyen azért főképp a ruhaviseletet értjük.
Némely helyeken, mint például az ausztriai Hallstattban, a só konzerváló hatásának köszönhetően a leletekből sok ruházati cikk is napvilágra kerül. Az észak-európai lápos vidékek is megőriztek mocsárba süllyedt tárgyakat, de egész emberalakokat is, úgy, ahogy egykor ruhástól szerencsétlenül jártak. A tőzegtalajban viszonylag jó állapotban maradtak fenn gyapjúholmik és egyéb textíliák is. Így például Dániában került elő egy közel 4000 évesnek tekinthető kétrészes női ruha, rövid ujjal, s egy bronzkorongos – akkoriban bizonyára nagyon divatos – öv egészíti ki ezt az őstoalettet. Némely vonatkozásban a „divat vonala” nem sokban különbözik a mai nyári viseletektől.
Kezdetben a ruházkodás egyedül az időjáráshoz alkalmazkodott. Az ember történetéből százezer esztendők teltek el úgy, hogy alig viselt ruhát, vagy nagyon egyszerűen fedte be testét. Ekkoriban a ruházkodás divatjellegét – akárcsak ma is egyes forró éghajlaton élő népeknél – a test festése pótolhatta. Később az efféle kipingálás nem pótolta a ruházatot, hanem csak kiegészítette, esetleg ünnepi szertartásokhoz díszítette, mint a jól ismert indiántörténetekből is tudjuk.
A jégkorszakban aztán nagyon hűvösre fordult az időjárás a föld legtöbb tartományában, ekkor jött el csak igazán az állatbundák „divatja”, mely alaposan bebónyálta a testet. A kőkorszakból bőven kerülnek elő szerszámok, melyek a bőrök kidolgozására való eszközök voltak. Aztán megjelenik a szövés-fonás, megjelenik a szövőszék is, s a ruházati termékeket gyártó háziipar rohamos fejlődésnek indul, hamarosan valóságos művészetté fejlődik s így tart ez végig az ismert történelem folyamán. Azokban a korai korokban is ott látható már a hosszú, fodros szoknya éppúgy, mint a rövid ujjas, a kabátok őse, a spencer meg a dzseki nagypapája. De ha a fennmaradt képi ábrázolásokat jól megnézzük, még a hajviseletek divatja se új soha, csak változik és időnként vissza-visszaváltozik.
Hogy ki találta fel a nadrágot, kinek volt először kabátja, mióta viselnek szandált – ma már kideríthetetlen. Ám a ruházat igazi kialakulását attól számíthatjuk, mikor az emberek felfedezték a szövés mesterségét. Már az ókori egyiptomiak is tudtak nagyon finom gyapotszöveteket szőni. Az ő sok ezer éves „divatjuk” főképp a tarka mintákat, a csíkozásokat kedvelte. Nagyon ügyesen tudták már festeni is a ruhaanyagokat. A föníciaiak és asszírok öltözködése még pompázatosabb, a gazdagok drága, arany- és ezüstszegélyű kelmékbe öltözködtek.
A régi görögök viseletét a ruhák szabadon lehulló redőzete jellemezte. Könnyen magukra tekerhető leplek, köpenyszerű felső ruhák voltak e viselet fő darabjai – a rómaiak majdnem 17változatlanul átvették tőlük ezt a divatot. Néhány jellegzetes akkori ruhadarab, például a férfi-viselet darabjai: a tóga, a tunika – az ő elnevezésükben ismeretes. A népvándorlás korában kezdték viselni a lovas népektől átvett ruhadarabokat: a nadrágot és a kabátot. A középkor öltözködése nagyon változatos, évszázadonként más és más, de egy szempontból ugyanaz: nagyon csukott, egészségtelen viselet, túlzsúfolt, túlcicomázott. A férfiak is selyemholmikat, színes díszeket, szalagokat, piros harisnyákat viseltek. Egyetlen nagyjelentőségű újítása ennek a kornak, hogy az eddigi egyruha-hordás helyett kettős ruhaviselést vezettek be: felfedezték a fehérneműt.
Az ókor egyszerű és ésszerű ruhaviselésének még egy jellegzetessége szűnt meg ebben a korban. Az ókorban a szegények és gazdagok ruhaviseletét csak az különböztette meg, hogy a gazdagok drágább, finomabb anyagokból készítették öltözetüket. A középkortól kezdődően különválik a nép és uraik viselete. A világ minden táján kialakult sokféle szép népviselet napjainkig megőrizte a maga jellegzetességeit, míg a gazdagok ruhaviselete a divatok szeszélye szerint változott.
A viselet egyszerűsödött az utóbbi két évszázadban, de csak fokozatosan vált olyanná, amilyent a XX. században viselnek. A mi korunk ruházata a legtermészetesebb és legegészségesebb az összes eddigi ruhaviseletek közül. A természetes anyagokon kívül (bőr, len, kender, gyapot, selyem stb.) a fejlődő technika jóvoltából a műanyagok is hozzájárulnak a viselet ésszerűbbé és könnyedebbé válásához.
Olvasmányaink egyik kedvenc hőse, Maugli, mesébe illő kedves történetében megmutatta, hogy, mint őseink, a mai emberfia is megél akár az őserdőben is. Ugyancsak a regényes hajlamú képzeletnek kedveskedik a másik erdei hős: Tarzán kalandsorozata is.
Érdekes, rejtelmes, izgató színhelye, színpada az életnek a dzsungel, vagyis a vadon; fontos szerepet játszott az élet fejlődésének nagyszerű kalandjában, az állat- és növényfajok alakulásában.
A földnek azokon a részein, ahol elegendő nedvességet biztosít hozzá az éghajlat, ma sem tűnt el ez a paradicsomi állapota, egymásba kapaszkodott együttélése az állat- és növényvilágnak. Egyáltalán kevés olyan hely van, ahol valami kis növényt ne találnánk s valami formáját az alkalmazkodó állati létnek; néhol még a sivatagokban, a legmagasabb kősziklák tetején, az örök hó határán túl is. A forró égövi dzsungelekben viszont olyan sűrű szövedékké fonódnak egymás hegyén-hátán a füvek s fák, mintha meg akarná fojtani egyik a másikat. Pedig nem így van – csak az egymásrautaltság bonyolult, ősi formáit őrzik, viszonylag érintetlenül, napjainkig, s bizonyos állatfajok lételemét is jelentik egyben. A növények is alkalmazkodtak a környezethez, amelyben élniük adatott, és az állatok is. Az élet kialakulása idején is hasonló körülmények uralkodtak: az al18kalmazkodás ősi formájához ma a legközelebb ez a tenyészet, bőséges, burjánzó világ áll, ami a dzsungel.
Ám a civilizáció magasabb fokainak kialakításához, az ember kénytelen volt megbontani s rendre visszaszorítani az őserdőt mindenütt a földön; bozótvágó késsel, majd bulldózerrel esett neki, hogy erőt vegyen rajta, hogy utat vágjon, vasutat, autópályát építsen, vagy településre alkalmas tisztást, megművelhető termőföldhöz való terepet szakítson ki magának. Ennek az ősi tapasztalatnak az alapján használjuk, átvitt értelemben, a rendetlenség, az áttekinthetetlenség, az elmaradottság jelzőjeként, szemléltetőjeként, megbélyegzőjeként is azt, hogy „dzsungel”.
19Meglátogatták-e a földet valaha más égitestek lakói, vagy csak a képzelet szüleménye minden ilyen gondolat? Ez is egyike ama kérdéseknek, melyek a történelemből és a jelenkorból egyaránt vonzzák magukhoz az újabb kérdéseket, az újabb tisztázatlan jelenségeket, és az a helyzet, hogy szinte könnyebb manapság kérdezni ezekről a dolgokról, mint valóban megalapozott és minden szempontból megnyugtató, tudományos feleletet adni. Természetesen, mint minden olyan különös jelenséggel kapcsolatban, melyet még kielégítően nem vizsgálhatott meg a tudomány, felmerül a képzelet és a hiszékenység szerepe. Minden kétséget kizáróan kijelenthető, hogy téved bárki, aki természetfeletti, aki a valóságon túli erők után kutat. A nagy kérdésekre a józan ész és a tudás adhat csak feleletet, türelmes vizsgálódás után. Egyik ilyen rejtélyes kérdés a piramisokban, ezekben az egyiptomi építészeti csodákban található falfestmények alapján keletkezett. Ezeket a hatalmas kőépítményeket sok ezer évvel ezelőtt a fáraók építtették, hogy sírkamráikban majd elhelyezzék koporsóikat. Egy-egy piramisban több, egész falat betöltő falfestménnyel díszített kamra is van. A festékréteget alapos vizsgálatnak vetették alá, és arra a különös megállapításra jutottak, hogy amikor ezeket a festményeket készítették, semmilyen égő dolog, 20fáklya, mécses, gyertya, abban a korban ismert világítóeszköz, nem volt a közelben, füstjének, égésének nyoma a falakon ki nem mutatható. Márpedig elektromos világítás nem volt, tehát rejtélyes kérdés marad: ilyen körülmények között ki festhette a faliképeket?
Az emberi test arányai is a természet érdekes titkai közé sorolhatók. A természet ugyanis mindent szigorú szabályok szerint alkot; a legparányibb kristályt csakúgy, mint az óriási hegységeket. Épp ilyen érdekesen „pontos” szabályoknak látszik engedelmeskedni az emberi test felépítése. Mintha valami tudóskodó, vagy legalábbis számítgató szobrász tervezte volna meg, aki az ügyes rejtvények megszállottja is volt. Ennek a „rejtvénynek” már csak az oka maradt rejtve. Minden rendes alakú ember teste bizonyos, pontosan meghatározott arányoknak engedelmeskedik. Az egész test kb. 7 és félszer olyan magas, mint amekkora a fej. A férfi 6 és 3/4-szer, a nő 6 és 1/4-szer akkora, mint a talpa. Minden arányos testű ember olyan magas, amilyen vízszintesen kiterjesztett két karjának hossza. A talp egyébként az alkar hosszával is egyenlő kell hogy legyen: a könyöktől a csuklóig annyi, mint a saroktól a nagylábujj hegyéig. A kézfej olyan hosszú, mint az arc, a mutatóujj pedig éppen félakkora. A mutatóujj két felső íze az orral egyenlő. Meg lehet figyelni, hogy a hosszú ujjú embereknek rendszerint hosszú az orruk is. Lehet méricskélni!
Valahol azt olvastam, hogy a világ évi hulladék-mennyisége többszáz millió tonna. Hatalmas hegyet jelentene, ha egyazon helyre gyűjtenék. Ebben a mennyiségben – nemcsak gondatlanság folytán – még sok az értékes, vagyis megmenthető, a felhasználható nyersanyag: új energiák forrása.
Többé-kevésbé kidolgozott, vagy még csak kísérleti stádiumban lévő eljárások léteznek, melyek lehetővé teszik például a gondosan szortírozott hulladékanyag-fajták újrafeldolgozását, kohókban, vegyiüzemekben, papírgyárakban, üveggyárakban. Gépek működnek – hála az elme s a technika összefogásának –, melyek amolyan részmunkákat oldanak meg: mondjuk óránként több tonnányi eldobni való műanyagpalackot, gumiabroncsot, kiselejtezett gépkocsik üléseit, kábelek szigetelését préselik át padlóburkolattá, virágtartóvá, sátorlappá s egyéb használati tárggyá. Máshol a magas foszfor tartalmú salakból, amely bizonyos acélgyártási eljárásnál marad vissza, műtrágyát vonnak ki. Vagy például ülepítő medencék iszapjából értékes építőanyag-pótló matériák vonhatók ki. Ha nem egyebet, a hulladék elégetésével felszabaduló hőenergiát lehet hasznosítani, hogy villamosenergiát takarítsunk meg vagy nyerjünk általa.
Miközben ezeken elmélkedik az ember, s a kor hatalmas tudását, képességeit csodálja, le21hetetlen nem gondolnia az előzményekre: az emberiség mindig értéknek, kincsnek tekintette az energiát s valamennyi előző korban szem előtt tartották a gazdaságosságot is. A maguk módján! Hol volt még egyáltalán az ipar s hol annyi azóta valósággá vált „lehetetlenség”, mikor még feltáratlan kincsek: fontos elemek, nyersanyagok hevertek mélyen a földben vagy alig a felszín alatt… Az elme boszorkánykonyhájában már akkor is főztek, képtelenebbnél képtelenebb receptek alapján kifőzték rendre a tudományosan is érvényeset! Az alkimisták sok szamárságából nem született ugyan soha egy grammnyi arany sem, de született – ha véletlen segítségével is – egyéb. Hogy feltalálta a spanyolviaszt – arra szokás mondani, aki már egyszer feltalált dolgot fedez fel újra. Nos aranyat csinálni záratott be a szász király az egyik várának tornyába egy ilyen alkimistát, aki előzőleg azzal dicsekedett, hogy ő aztán igazán ismeri a módját… Szorult helyzetbe került, kísérletet kísérlet után végzett az arany kedvéért, s helyette feltalálta ő is a porcelánt. Feltalálta, mint a „spanyolviaszt”, csakhogy ez nem volt hiábavaló, ért is annyit, mintha aranyat csinált volna: attól kezdve lendült fel Európában a porcelángyártás. Az alkímiából sok ezer közvetlen vagy közvetett szál vezetett a kémia, a vegytan tudománya irányába. És ami akkor elképesztőnek tűnt, az a XX. század technikai készenléte számára már nem is olyan képtelenség. A legnagyobb csodáknál nagyobb csodák is megestek már!
Egyesek mosolyognak, hogy olyan divatból kiment dolgok, mint a gőzgép most újra szóba jöhetnek. Kevesen tudják, hogy a gőzgép energiát termelő és energiát felhasználó forradalma nélkül maga a gépesedés nagy csodája se ment volna végbe. A gépek mellett azonban mindig, mindenütt az ember áll. A szakmai lelkiismeretesség csodája például, hogy egy ilyen gőzgép valahol egy angol szénbányában 1791-től 1918-ig dolgozott, működött. Ma is látható a kensingtoni műszaki múzeumban; olyan magas kort ért meg, amilyenre mai erőgép nemigen számíthat, mondják a szakemberek. Az energiagazdálkodás egyik nagy csodája mindig a jó munka szeretete volt és marad.
Az eszterga eddig ismert legrégibb ábrázolása egy időszámításunk előtt 300 tájáról származó egyiptomi domborművön látható. Két guggoló alak foglalatoskodik, egymással szemben. A bal oldali alak az esztergályos, kezében a késsel, jobb felől nyilván a segédje, szíjjal hajtja az esztergát. A képen azt is látjuk, hogy a munkadarabot, a későbbi esztergapadtól elté22rően, nem vízszintesen, hanem függőlegesen fogták be, ami valószínűvé teszi, hogy az ugyancsak függőleges tengelyű fúrógépből vagy a fazekaskorongból keletkezett, vált ki, fejlődött az eszterga. Meghajtásának alapelve hasonlít a két tenyér közt sodort pálcikával való ősi tűzgyújtáshoz is. Ma már megállapíthatatlan, hogy kik és hol találhatták fel; lehet, hogy Egyiptomban, de az is lehet, hogy máshonnan került oda, talán Görögországból. Ugyanis időszámításunk előtt 530 körül a szamoszi Theodorosz már „tökéletesítette”. Tény, hogy folyamatos forgású esztergapadot 1485-ben ábrázoltak először, márpedig az esztergapadot precíziós munkagéppé fejleszteni, csakis az eszterga egyirányú, folyamatos meghajtása után lehetett. Egy Hans Speidel nevű nürnbergi fémesztergályos 1561-ben feltalálta ugyan már ezt is, azonban 60 forint kártérítés ellenében összetörették vele, hogy ne jelentsen konkurrenciát a céhbe tömörült többi, kezdetlegesebb szerszámmal dolgozó esztergályos számára.
23Ott, ahol a Vaskapun zúgva-bőgve tör át a Duna, valamivel fennebb attól a helytől, ahol a híres, szép erőművet építették keresztül a nagy folyamon, van egy hely, melynek neve nemrég nagyon híressé vált. A Duna jobb partján, a jugoszláv régészek csodálatos leletre bukkantak. Azt a helyet, a völgyecskét úgy hívják, hogy LEPENSKI VIR. A régészek ásója alatt egy 8000 éves falucska romjai bukkantak elő. Ez az emberi település eddig a legrégibb nyoma az Európában élő embereknek, akik a csiszolt kőkorszakban már ügyes építményekben laktak és számos mesterséget ismertek, mint: a halászat, a vadászat, a kőfaragás. Ez a tudományosan Lepenski Vir-i kultúrának nevezett életmód legalább ezer évig állt fenn, valószínűleg nemcsak ezen a tájon, de egyelőre ez az egyetlen lelet áll a tudomány rendelkezésére. A falucska házai máris rendezetten egy terecske körül álltak, a tudósok megállapították, hogy meredek tetejük, általában trapéz alakjuk lehetett. Az emberek a környező hegyek alakját utánozták építkezésükben. A bejáratot igyekeztek úgy elhelyezni, hogy az errefelé erős szelek ne hatoljanak be a házba. A házakban és a körülöttük talált tárgyak között a legérdekesebbek a különös, kőbe faragott emberfejek és állatfejek. De találtak sok szarvasagancsból készített vadász-halász szerszámot is. Lepenski Vir ősfalujának lakói csak a Duna felől érintkeztek a világgal. Ősi kultúrájukat még sokáig kell tanulmányozni, hogy minden rejtélyre fény derüljön.
Kézimunkaórán vagy szabad időtökben szívesen gyúrjátok az agyagot. Sokan közületek nem is sejtik, hogy a fazekasság az egyik legősibb iparág. A legtávolabbi múltból előkerülő leletek közt is mindig van cserépedény. Az ősember már feltalálta a fazekat, a csuprót, a korsót, – azóta is csak a készítés technikája tökéletesedett.
Ősi eszköz a fazekaskorong is. A korong maga így működik: az álló tengely alsó végén van a „tipró korong”, a felsőn pedig a korongfej. A fazekas a gyorsan forgó felső korongra helyezi az agyagot; hüvelykujját az agyagtömb közepébe nyomva formálni kezdi az edényt, két tenyere között kellő vékonyságúra szorítja a forgó, alakuló edény falát, mialatt lábával taszítja az alsó korongot, a gépezet állandó gyors mozgásban van. Közben híg agyagiszappal időnként megnedvesíti a tárgy felületét. Végül dróttal leválasztja, levágja az edény fenekét a korong felületéről. A füleket csak a már megszikkadt edényre ragasztják fel, híg agyagmasszával. Aztán jön a szárítás, majd a kiégetés. Már az egyiptomiak így készítették edényeik jó részét. A középkor iparának híres termékei voltak a porcelánok. A kínaiaktól eltanult porcelánkészítés sok értékes étkezőkészlettel, szép vázával gazdagította az iparművészetet. Ezeknek kifestése is néha igazi művészi munka volt.
A fazekasság egyrészt ma is még népi fazekasmesterek munkája, de nagyrészt iparosodott: cserép- és porcelángyárak készítik azt a sok millió csészét, tányért, korsót, melyet a háztartásban használunk.
A történelem második nagy kora, a középkor, mely a népvándorlással kezdődik s hatalmas birodalmak kialakulásának volt a tanúja, csupa háborúság és harc ideje volt. A fegyverzet – szemben az ókoriak fegyverzetével – óriási fejlődésen ment át. Továbbra is harcoltak szúró és vágó eszközzel, karddal, lándzsával, tőrrel, csatabárddal, ám a középkori bárdok és buzogányok a kivitelezés tekintetében különböztek az eddig használt hasonló fegyverektől. Az ókor népei kezdetben bronzból készítették fegyvereiket, most már kizárólag az acél lett a nyersanyag. Gyakori volt a lovagok korában az egész testet beborító páncélzat, melyben úgy nézett ki egy-egy vitéz, mintha gépember lett volna, vasfejjel, vasmarokkal. Ám mindezt egy csapásra forradalmasította a középkor végén a lőfegyverek feltalálása. Akik felfedezték vagy keletről először Európába hozták a puskaport, 25még nem sejtették, hogy ezzel a korszerű haditechnika alapjait vetik meg. Előbb az ágyúk, vastag csövű mozsarak jöttek divatba, aztán egyre tökéletesedett a puskamívesek munkája, és szépen, díszesen kivitelezett pisztolyokat, muskétákat (puskákat) is készítettek. A lőfegyver eleinte elég lassan terjedt el, mert használata kezdetben épp olyan veszélyes volt arra, aki használta, mint az ellenfélre, akit célba vett: gyakran szó szerint visszafelé sültek el ezek a kezdetleges puskák. Ám utána a gyilkos háborúk főszereplőivé váltak a lőfegyverek, és sajnos egyre tökéletesedtek a történelem folyamán napjainkig.
A felfedezések történetében minden világrész, földsarkocska esetében nyilvántartják az első utazó nevét, akinek hősiessége, kitartása megajándékozta az emberiséget az új felfedezéssel, csupán egy név marad immáron örökre ismeretlen: a legelső utazóé. Mindössze annyit tudunk, hogy az első felfedező, akinek már feljegyezték a nevét, méghozzá sziklába vésték s mindmáig olvasható: egy Hannu nevezetű egyiptomi volt, aki időszámításunk előtt 2750-ben a fáraó parancsára expedíciót vezetett Punt országába. Punt országa a mai Abesszínia partvidékének egy részét öleli fel, tehát nem is feküdt olyan messze Egyiptomtól. Hamu és hajóstársai dicsősége mégis örök, hiszen ismeretlen és vad vidékek felkutatására vállalkoztak. Ám az bizonyos, hogy nem ők voltak a legeslegelsők!
Az emberek időtlen idők óta utaztak, vándoroltak. Nagy területeket jártak be, sokkal korábban, mint írni tudtak. Ezért az első utazók nevét nem jegyezték fel, ezek a nevek örökre elvesztek.
A nyugati világok híres utazóiról: a föníciaiakról, görögökről, vikingekről elég sokat hallottunk, de a távoli, keleti országoknak is megvoltak a maguk bátor felfedezői. Kína felfedezte magának Délkelet-Ázsia szigetvilágát, melyet az európaiak csak másfél évezreddel később ismertek meg. Indiában már hat évezreddel ezelőtt fejlett kultúra virágzott, gazdag, szép városaik voltak, ahonnan a kereskedők és más bátor tengerjárók szintén messzi földekre indultak. Persze ezek is csak a maguk számára fedezték fel a távoli tájakat. A felfedezések akkor váltak az emberi tudás közkincsévé, amikor a beutazott világról egyetlen egységes képet alkotott végre a tudomány. Az a tudomány, melyet görögül geográfiának, magyarul földrajznak nevezünk. Ennek a tudománynak bölcs művelői és bátor hősei voltak. Az egyik tábor a térképek fölé hajolva, mérnökműszerekkel és számadatokkal felszerelkezve hosszú éjszakákon át fáradtságot nem kímélve dolgozott az adatok összesítésén, egy másik tábor életét kockáztatva szembeszállott a tengeri viharral, a jéghegyekkel, a sivatag hevével, és saját szemével látott, saját kezével tapasztalt minden ismeretlen titkot. Így ismerte meg lakóhelyét, a Földet, az emberiség.
A középkor vége felé kezdődik az igazi tudatos utazások ideje. Ezeknek az utazásoknak már valóban az volt a célja, hogy felkutassák a világ akkor még ismeretlen részeit vagy hogy ellenőrizzék: az addig csak hallomásból ismert mesés gazdagságok valóban léteznek-e a távoli vidékeken. Abban a korban még nem ismerték 26a világrészek elhelyezkedését, megközelítően pontos térképek sem voltak még. A hajózás fejlődése és biztonságosabbá válása szerencsésen találkozott a kincsek utáni vággyal – s a tudomány húzta a legfőbb hasznot: ez tette lehetővé, hogy egymás nyomában futottak ki Európa kikötőiből az expedíciós flották.
Az első nagynevű utazó a velencei Marco Polo volt, aki az 1271–95-ös években eljutott Kínáig (1275) és a Nagy Mongol Birodalomig, hosszú évekig élt ott, és hazatérvén tapasztalatait, ismereteit megismerték nemcsak hazájában, de a szomszédos országokban is.
Kelet gazdagságáról már az ókorban hoztak híreket a szárazföldön nehézkesen poroszkáló kereskedő-karavánok. Aztán a karavánok útját egyszer csak lehetetlenné tették a törökökkel és arabokkal folyó évszázados háborúskodások. Ezért kerülő úton: tengeren próbáltak eljutni oda az európaiak. A legmesésebb országnak India tűnt. Mivel már a sokat töprengő tudósok agyában megszületett az a gondolat, hogy a Föld nem lapos, hanem gömb alakú lehet – úgy tűnt, hogy az óceánok és tengerek végtelenjén áthajózva, megkerülve a szárazföldet és a szigeteket, mindenüvé eljuthat az ember.
A legmerészebb és legügyesebb hajósok a portugálok és a spanyolok voltak ebben az időben. 1350 táján lehajóztak Afrika nyugati partjai mentén, és eljutottak a Kanári-szigetekig. 1431-ben az Azori-szigetekig, 1482-ben pedig a Kongó-folyó torkolatvidékéig. Látható, hogy elég lassan haladt dél felé a hajóutak vonala. Az ötlet, mely vezérelte őket, Afrika megkerülése volt, csakhogy még nem tudták pontosan, mekkora szárazföld Afrika.
1487-ben Diaz Bertalan portugál hajósnak sikerült megkerülnie Afrika legdélibb csücskét, melyet ő nevezett el a Jóreménység Fokának. Ugyanezekben az években indult útnak a világ leghíresebb hajósa, Kolumbusz Kristóf is. Ő volt az első hajós, aki rendíthetetlenül hitt abban, hogy a gömb alakú földön állandóan egy irányba hajózva is el lehet jutni Indiába. Az ő 1492-ben végrehajtott nagy utazása külön történet.
Mindazok, akik Indiába indultak, az ő elődei voltak még akkor is, ha néhány évvel később kísérelték meg az utat, mert elképzelésük nehézkesebb, tudománytalanabb volt, mint az övé. Ilyen utat tett John Cabot angliai tengerész 1496-ban és Vasco de Gama portugál hajós 1498-ban, aki megkerülve a Jóreménység Fokát, végre el is jutott Indiába.
Mégis az igazi „új föld” felfedezése Kolumbusz nevéhez fűződik – olyan nagy felfedezés, mely a világ további folyását döntően befolyásolta.
Bizonyára, mikor csak tehetitek, elmentek a moziba, és sokan vannak köztetek, akik lelkesen gyűjtik a filmszínész-képeket. A filmművészet korszakalkotó szerepet tölt be az emberiség életében: szórakoztató, nevelő, ismeretterjesztő szerepe egyaránt értékes és fontos. A film sokféle műfaja közül bizonyára mindenikből láttatok néhányat. Néztetek már filmhíradót, ismeretterjesztő filmeket, például egyes betegségek megelőzéséről, történelmi eseményekről, láttatok dokumentum-filmeket nagy emberek életéről vagy a második világháború borzalmairól. Rengeteg rajz- és bábfilmet is láthattok. De legszívesebben a játékfilmeket fogadjuk: a játékfilmen, mely kerek történetet mond el, úgy elevenedik meg előttünk minden, mintha magunk is ott lennénk.
Az első filmek óta közel száz év telt el. Ebből a hosszú és hősies időszakból elevenítjük most fel a filmművészet legkiemelkedőbb alkotásainak címeit.
A mozinéző általában nem szokta figyelmesen elolvasni a bevezető szöveget: a szereplők, a rendezők, a filmoperatőrök nevét, a gyártás helyét és évét – pedig csak így lehet komolyan tájékozódni a film világában. Meg szeretnénk könnyíteni számotokra, hogy ne csak a manapság látott vagy ezután látott filmek körében legyetek jártasok.
A film kezdete a francia Lumière (ejtsd: Lümier) fivérek nevéhez fűződik. Ugyancsak neve27zetesek ezen a téren a híres amerikai feltaláló, Edison (ejtsd: Edizon) kísérletei. A Lumière fivérek készítették az első dokumentumfilmeket a párizsi utcáról, a korabeli sportéletről. Az első játékfilmet Georges Méliès (Zsorzs Méliesz) készítette. 1902-ben forgatott érdekes filmjének címe: Utazás a Holdba. Nemsokára megindult Amerikában is a rövidfilmek készítése. Megjelent a filmvásznon Chaplin (Cseplin) figurája. Néhány hónap alatt nagyobb hírre tett szert minden más komikusnál.
Az első filmek között ott vannak már a Judex és Fantomas filmek. (A mai Judex vagy Fantomas talán már az ötvenedik változat azóta.) 1911-ben készítették az első filmet Spartacusról, 1920-ban Hamletről. 1922-ben Robin Hood-ról készült film. Ezzel egyidőben már elkészültek az első vadnyugati témákról szóló filmek is.
A szovjet filmművészet legkiemelkedőbb alkotásai ezekben az években Pudovkin filmje, Gorkij Anya című regényéből, Dovzsenko Föld című filmje és Eisenstein világhírű alkotása: a Patyomkin cirkáló.
A húszas évek végén forradalmi újításként mozgatta meg a filmvilágot a megszülető hangosfilm. Azelőtt ugyanis csak néma filmeket látott a közönség.
A harmincas években indul sok ma is játszó nagy művész és sok ma is alkotó rendező életpályája. Például ekkor látjuk először Jean Gabint. A rajzfilmek világában ekkor születnek Walt Disney híres figurái: Miki egér, Donald kacsa, Pluto és a többiek. A második világháború alatt sem szünetel a filmművészet munkája. Sok háborús témájú és dokumentumfilm készült például a Szovjetunióban, Angliában és Amerikában.
A háború utáni békés években az olasz neorealizmus filmjei aratnak nagy sikert. A világot őszintén és harcosan feltáró irányzat ez, mely a dolgozó szegény emberek sorsának javításáért küzd. Világszerte a filmművészet napjainkban is fejlődésben van.
A felszabadulás után hazánk filmgyártása is együtt fejlődik a haladó filmművészettel. Filmiparunk központja a Bukarest melletti Buftea stúdió. Több román film aratott nagy sikert külföldi filmfesztiválokon.
Mi minden van egy alaposan felszerelt iskolatáskában! Csak a gazdája a megmondhatója. Könyv, füzet, tolltartó, a tolltartóban toll, ceruza, radír. Aztán a tízórai, meg gumilabda, spárga, rajzszeg, parittyagumi és csere-gombfocikapitány.
Sok érdekes fizikai jelenséget megfigyelhetsz e mindennapi dolgok segítségével. Kezdjük azzal, hogy az emberiség életében olyan fontos szerepet játszó repülés egyik elemi törvényszerűségét igazolhatod kísérletileg, ha egy füzetlapot szemmagasságból elejtesz: lebegve hull a földre, mert a levegő ellenállása lassítja esését. Ha összegyűrve ejted el, valósággal lezuhan, mert kisebb felületen érvényesül a levegő ellenállása.
A ceruza nyomot hagy a papíron. Mindez a ceruzahegy grafitja és a papír felülete közötti súrlódásnak köszönhető, melynek következtében egy vékony grafitréteg ottmarad a ceruzahegy nyomán. Megfigyelhető, hogy puhább 28ceruza grafitja erősebb nyomot hagy, mert jobban mállik.
Egy paca. Az itatóspapíron jobban szétterjed a tintacsepp, mint az írópapíron. Az itatóspapír szerkezete lazább, a tinta könnyebben behatol a részecskék közé. Ugyanezért festi meg a tinta a pohár vizet is, mikor kimosod a töltőtollat: a tinta-molekulák behatolnak a vízmolekulák közé.
Egyszer csak észreveszed, hogy felnagyítva látod a vízzel tele pohár mögött levő írás betűit. Ugyanaz a fénytörési jelenség, mintha lencse nagyítaná fel. Ilyen nagyítót úgy is lehet készíteni, ha kiégett villanykörtét a nyakánál óvatosan kibontunk és megtöltjük vízzel.
A színkép jelenséget is megfigyelheted, ha ritka szövésű rongyon vagy finom, kilyuggatott papíron át nézed a napot vagy a lámpát: fehér fény helyett a szivárvány színeit látod.
Messziről a rezesbandából először a nagydobot hallod, és csak közelebb kerülvén a dallamot, mert a magas hangokat hamarabb elnyeli a levegő.
Aki figyelve jár-kel – és jól megtanulja amit fizikából tudni kell –, sok érdekes jelenséget fedez fel a legegyszerűbb dolgokon, és meg is tudja magyarázni őket.
Mióta van fogkefe? Nem is olyan régóta. Ám a fogat régóta mossa az ember.
Az egykori hindu bölcsek egyik régi könyve egy bizonyos fafajta rágcsálását ajánlja a fogak tisztántartására. A mohamedánok is fadarab rágcsálását írták elő, melyet előzőleg egy-két napig vízben áztattak, majd ecsetszerűvé kalapáltak. Az asszírok annak idején – amint az agyagtáblákon írják – ujjaikkal tisztogatták a fogukat. Arisztotelész, a nagy görög tudós, aki Nagy Sándor makedon király nevelője volt, egészségügyi tanácsai közt megemlíti, hogy mindennap kéz- és szemmosás után nedves vászondarabbal fogat is kell mosni. A középkorban is Arisztotelész módszere volt divatban, ám ekkor már valamilyen növényi főzetből való illatos szájvizet is használtak. Sőt, nem volt ritka, hogy fahéjt használtak a fog tisztántartására. Fogkefét először 1720 körül említenek az írott források, de csak száz évvel később kezdett általánosan szokássá válni a használata.
Ha a ma élő trópusi bennszülötteket figyeljük, egy Lophira nevű fa ágdarabkájával mossák a fogukat. Ennek a fának olyan puha az anyaga, hogy pár napi használat után kimállik s rostos lesz, mint a kefe. Ezenkívül mentolszerű nedve is van a fának, mely valószínűleg 29hozzájárul a bennszülöttek fogainak villogó fehérségéhez. Ha az ősember ismerte a fogmosást, valószínűleg ő is hasonlóképpen járt el.
Ti viszont ne keressétek a fogkefe-fa ágát, hanem vegyétek csak szépen a fogkefét…
Ennek a tüneménynek nem az éhséghez van köze, hanem ahhoz az ősi ösztönhöz, ösztönös kíváncsisághoz, hogy az emberiség is, mint a gyermek, mindent megkóstolt maga körül, s a legtermészetesebb, hogy abból, amiből a legtöbb van a természetben. A földet is, ahol ehetőnek bizonyul, ott felhasználják.
No, azért nem fenyeget az a veszély, hogy egy szép napon felfaljuk a földgolyót s ott szorongunk a maradékán, mint valami lerágott almatorzsán; ezt csak rajzfilm-jelenetként képzelhetjük el. Csodálatos módon tény azonban, hogy a földnek épp olyan tájain találkozunk földevőkkel, ahol a természet gazdagsága miatt egyáltalán nincs szó arról, hogy az ember rászoruljon a földevésre. Egyéb okai lehetnek.
Az Orinoco folyó mentén, az esős évszak elején, sárgásszürke, zsíros tapintású agyagos földdel táplálkoznak, persze növényi és állati tápszerekkel vegyesen. A San-Madalena folyó mentén, szintén Dél-Amerikában, cserépedénykészítés alkalmával, már munka közben a nyersanyag egy részét megeszegetik a fazekasok, mintha csak nyers tészta volna. A Dél-Amerikát meghódító spanyolok annak idején, Kolumbusz után, hoztak át Európába „ehető edényeket” – ehető serlegeket. Spanyolországban több száz éve bucari néven ismerik: papírvékonyságra nyújtott agyagból készülnek, melynek aromája kicsit a citroméra emlékeztet; a portugáliai Ertamos városka közelében bányásszák különös nyersanyagát. A spanyol nemes hölgyek már a XVII. században ették a jóízű „ertemozi” földet csemegének. Bolíviában még e század elején a cukrászdákban is kaphatók voltak tetszetős formába gyűrt földfigurácskák. Jáva szigetén halacskák formájában a bazárban árulták az ehető földet, mely korom és fahéjízű egyszerre, azok szerint, akik kóstolták.
A legkülönösebb nyalánkságok közé tartozik egy bizonyos „ételföld” a Szudán déli határán élő törzsek szerint, akik fűszer gyanánt teszik az ételbe vagy előzőleg lisztté morzsolják, zsemleszerű kenyerekké formálják s naponta három darabot is elfogyasztanak belőle. A Föld és a föld neve görögül, tehát tudományosan, egyéb összetételekben is geo-: geográfia, geológia. A földevés, az úgynevezett geofágia tehát az egész világon ősidők óta létező szokás volt, Kínától Amerikáig. Kaliforniában a tatu-indiánok jávorfa lisztjüket porrá tört vörös agyaggal keverik. Éhínség idején Németországban és Oroszországban ették az úgynevezett „vasvajat” vagy „hegylisztet”. Új-Kaledóniában a zöld színű „szalonnakövet” fogyasztották; a Skandináv-félszigeten, a Battoni-öböl mellékén zabliszttel, árpadarával keverten kenyérbe sütik vagy tésztává főzik az ehető agyagot. Ugyanezt ismerik a tunguzok is a tundrákon.
Alig van a trópusokon olyan vidék, ahol, ha ehető földet ismernek, ne használnák fel fogyasztásra. Az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy ott, ahol szinte kizárólag növényekkel, gyümölcsökkel táplálkoznak, a gyümölcssavak erős hatását a gyomorban a lúgos földanyagok ellensúlyozzák.
Elgondolkoztató mindez, ha hozzávesszük, hogy nem minden nép ismeri az étkezési célokra használt legközönségesebb ásványt: a konyhasót. Igen sok vadászó törzs csak elégetett fűszerfák illatos hamujával hintette meg ételeit.
Aki csak tanulta Mezopotámia történetét, tudja, hogy Babilon a kaldeusok fővárosa, és maga is hírneves városállam volt. Ebben a hajdan, sok ezer esztendővel ezelőtt alapított nagyvárosban volt az ókori világ egyik csodája. Az Eufrátesz pontosan kettészelte a várost. A keleti partra eső városrész legészakibb csücskén, erős falak védelmében, állt a királyi palota. Ennek a tartozékai voltak a híres-nevezetes függőkertek, amelyeket Szemirámisz királyné függőkertjeiként ismert a hagyomány, de nemrég a régészek bebizonyították, hogy a legendás királynő után sok száz esztendővel egy másik királyné kívánságára építették. „A legnagyobb város, melyre a Nap valaha sütött” – így áradoztak abban az időben, időszámításunk előtt 600 esztendővel az utazók, akik Babilonból jöttek. Az öreg király ezekben az esztendőkben adta át a hatalmat fiának és utódjának, akinek babiloni módra így kellett kiejteni a nevét: Nabu-Kudurriuszur, és azt jelentette: „Nabu, a haza védője”. De a történészek azóta is Nabukodonozornak mondják. Ő építtette, Babilon sok más ékessége mellé, a palota függőkertjét. Mezopotámiának ezen a részén forró és száraz az éghajlat, erdő alig volt, csak nádas és mocsár; kertek és parkok pedig maguktól nem teremnek. De születnek az ügyes emberi kezek nyomán. Nos, a függőkertek nem lógtak a levegőben, hanem oszlopokra, boltívekre emelt, több emeletes teraszok voltak, magasan a város szintje felett, ezért nevezik így őket. Egy U-betű alakját rajzolták a palota köré s az U-betűnek mindkét szára 123 méteres volt, a tartó falak vastagsága pedig 7 méter. A kőtömbökre három réteget raktak: szurokkal összeragasztott gyékényt, erre téglasort, melyet gipsszel öntöttek le, és legfelül védő ólomlemezek biztosították, hogy a kertekbe hordott földből ne szivárogjon el a nedvesség. Természetesen nem mindennapi teljesítménye volt ez a babiloni építőknek. Csak a kőanyagot többszáz kilométerről kellett ideszállítani erre a kőben szegény vidékre. De a technikai tudás és leleményesség méltó a babiloniakhoz, és méltán tekintették már az ókorban világcsodának ezeket a kerteket. Ma már semmi sincs belőlük. Mikor 1903-ban a régészek kiásták az alapzatokat, minden idevonatkozó hagyomány és adat segítségével csak a pontos helyüket sikerült meghatározni. A többit – az adatok ismeretében – felépíti a képzelet.
Az emberi találékonyság évezredek óta foglalkozik olyan alakok készítésével, melyek gépszerűen bizonyos emberi tevékenységet is elvégeznek. Egy kínai legenda szerint négyezer évvel ezelőtt egyik császáruk készítette a legrégibb játék-automatát. Egyik görög tudós, kétezer évvel ezelőtt, egy automata-Vénuszról tett említést. Claudius római császár időszámításunk után ötven körül egy automatát csináltatott, mely kiemelkedett a szökőkútmedence vizéből és kürtjébe fújt. A középkorban voltak olyan automaták, melyek el tudták oltani a lámpát vagy valamilyen hangszeren játszottak. Az utóbbi évszázadokban a technika fejlődésével egyre érdekesebb gépemberekről maradtak fenn emlékek. 1748-ban egy német mechanikus 113 alakból álló színházat állított össze. Ez a világ eddigi legnagyobb gépember-csoportja. A svájci Pierre Droz két gyermek-automatát készített, amelyek bemártották a tollukat a tintatartóba, és vagy három sornyit írni tudtak. Sok ördöngösnek hitt varázslatos mutatvány magyarázatát ilyen elmés gépszerkezetekben lehet megtalálni. Nagy hírt vert maga körül az a sakk-automata is, melyet 1769 körül Pozsonyban Kempelen Farkas készített. Ezzel a híres géppel sok koronás fő, többek közt maga Napóleon is sakkozott, s rengeteg legenda és kaland fűződik történetéhez. Egyes források szerint Amerikába került végül, és egy tűzvészben elpusztult, úgyhogy a rejtélye mindmáig megoldatlan maradt. Kempelennek egy beszélőgépe is volt, melyet még 1808-ban is mutogattak. Ugyanebben az időben bukkant fel egy Müller Lőrinc nevezetű feltaláló, aki magát fizikusnak és mechanikusnak nevezte, és egész sor automatáját mutatta be a közönségnek. Leghíresebb beszélő babája volt, melynek szépen csengő nevet is adott. Úgy hívták, hogy Karolina la Donna. Csónakban ülő tengeri tündért ábrázolt, trombita és más zenélőszerszámok voltak a keze ügyében, s ezenkívül a hozzá intézett kérdésekre is felelni tudott. Egyesek szerint ebbe a masinába egy asszony volt elbújtatva. Ezeknek az automatáknak alapjában kevés volt a jelentőségük: a technika fejlődését nem vitték előre, csak egyszerűen tükrözték a technika mindenkori színvona32lát. Manapság a korszerű tudomány is sokat foglalkozik az automatákkal, melyeket robotembereknek neveznek. A karikaturistáknak is kedvenc témája a robotgép. Ám tudni kell, hogy ma az elektronikus automaták ugyan sokkal tökéletesebbek, bonyolult feladatok elvégzésére képesek, de az embert egészében sem utánozni, sem helyettesíteni nem lehet, és nem is akarja senki.
A modern technika arra törekszik, hogy a közlekedési eszközöknek minél áramvonalasabb alakot adjon, melynek folytán egyre simábban mozoghatnak abban a közegben, ahol használják őket. Egy gépkocsi, egy repülőtípus, de még egy csónak körvonalai is, minden újabb módosítás folytán, egyre inkább megfelelnek ennek az elvnek.
Nos ilyesmire nem igen volt még gondja a gufa névtelen feltalálóinak, mégis – vagy 5000 éve – változatlan „karosszériával” – készül. Legalábbis annyi ideje ismeretes mint vízijármű, ám minden bizonnyal sokkal régebben használták már, ha nem egyik legősibb hajóformája az emberiségnek.
De hát mi is a gufa? Vízen úszó óriás kosár, fonott tutajféleség, úszó nádfazék – behemót nagy kerek edény a hullámok hátán – s manapság is ugyanott hasznosítják, ahol kezdet kezdete óta: a kisázsiai térség nagy folyamain. Alakját valószínűleg az ügyesen épített úszó madárfészektől kölcsönözte, anyagát is a környező természet szolgáltatja: bőséggel terem ott a nád, a sás, amiből fonják. A nádat akkor veszik munkába, amikor megszáradt; ez a titka annak, hogy vízrebocsátás után, mikor a nád újra megszívja magát vízzel, a kerek hajócska anyaga kideged, vízhatlanná válik. A vízhatlanságon még segítenek azzal is, hogy a környéken ugyancsak bőven lelhető kenőcs sűrűségű nyers kőolajjal, petróleumos sárral is kitapasztják a fenekét. A kerek kosáralak egyetlen hátránya az volna, hogy nem valami fürge hajócska, ám annál stabilabb ez az úszó, inkább sodródó alkotmány, többszáz kilót is beleraknak 3–4 méter átmérőjű fonott tányérjába, melynek pereme is legalább egy méter magas. Aztán viszi a víz, még evezni is alig kell benne, s ahol az idő nem számít, kényelmes és olcsó utazó- és szállítóeszköz.
A gufa különös, kézzelfogható példája bizonyítéka annak, hogy ahol a társadalmi szükségletek nem hatnak elég erélyesen továbbsürgető, feszítő erőként, ott a már megtalált, kipróbált s 33bevált eredeti formák, régi megoldások milyen sokáig elélhetnek, békés egymás mellett élésben a megjelenő modern vívmányokkal. Motoros hajók keltette hullámsávok szélén békésen, ha nem lustán, ring ugyanazokon a folyamokon a gufa is.
Jó néhány olyan találmány akad, melynek eredete még vitás. Talán sosem fog tisztázódni, hogy ki és mikor készítette az első iránytűt, a puskapor eredete sem egészen világos; vitatják, hogy a varrógép, a kerékpár, a gőzgép kinek a nevéhez fűződik. Még ilyen jelentéktelennek tűnő találmánnyal kapcsolatban is, mint a szemüveg, vitás kérdések adódnak. A „feltalálás” korát illetően három, eléggé egybehangzó feljegyzés van: a Santa-Catharina kolostor krónikája 1313-ból, egy prédikáció szövege 1305-ből, melyek határozottan kimondják, hogy a világ egyik leghasznosabb mestersége a szemüveglencse csiszolása, melyet nemrég találtak fel, és a harmadik: egy 1299-ből származó olasz kézirat, melyben egy öreg ember panaszolja, hogy szeme annyira meggyöngült, hogy a nemrég feltalált szemüveg nélkül semmire se menne. A feltaláló? Nos erről még sokat lehet vitatkozni, nem olyan világos a helyzet, mint például a könyvnyomtatás kérdésében, ahol ugye minden iskolás gyermek tudja már, hogy Gutenberg találta fel! Hát éppen erről van szó, még a Gutenberg találmánya sem olyan bizonyos, hogy a Gutenberg találmánya! Egyesek szerint már Gutenberg előtt jóval, talán éppen keletről, Kínából származott volna Európába ez a mesterség is. Mások szerint Waldfogel Prokop, egy Franciaországban letelepedett ötvösmester lenne a feltaláló. Mindenesetre 1444-ből fennmaradt egy szerződés Prokop mester és egy könyvárus között, melyben mozgatható betűk öntését ígéri a mester. Nemrég találtak erre vonatkozó öreg iratokat az Avignon-i levéltárban, s mivel Gutenberg legelső nyomtatott könyve csak 1453-ból való, lehet, hogy ha Prokop mester már 1444-ben ismerte a mozgó betűket… Igen ám, csakhogy Gutenberg könyve mégiscsak a legelső nyomtatvány, amelyről tudunk.
A gyógyítás fegyvertárából a két legősibb gyógyszer mindmáig kiállta az idők próbáját: a gyógynövény, s a gyógyvíz. Emberemlékezet óta nagy becsben álltak a források s nemcsak azért, mert jó ivóvízzel látták el a környezetük lakosságát és állatvilágát, hanem sok helyen gyógyító erejük miatt. A vizek gyógyító erejét nagyon régen ismeri az ember. Valószínűleg a növények gyógyító erejének felismerésével egyidőben már ismerték.
A gyógyvizekről biztosan állíthatjuk, hogy azonosak a mesékben szereplő „élet vizével”. Mindig foglalkoztatták az ember képzeletét. Az ókorban különösen a meleg vizű forrásokat övezte áhítat: szellemek és nimfák, láthatatlan lények védnöksége alá helyezte őket a közhiedelem. A mesékben szereplő megannyi tündér és sellő egykor mind valamelyik víz vagy forrás védőszelleme volt.
A történelem első nagy orvosának, a görög Hippokrátésznek érdekes műve maradt az utó34korra a vizek gyógyító erejéről. A rómaiak e téren is átvették a görögök tapasztalatát. Ők is betegek és sebesültek ápolására használták a gyógyvizeket. Nemcsak Itáliában, de az egész hatalmas birodalomban kiépítették és ápolták a gyógyforrások környékét. Hazánkban ilyen eredetű fürdőhelyek: Herkules-fürdő, Algyógy, Kalán, sőt Gyulafehérvár is az volt ezelőtt kétezer évvel.
A középkorban császárok és királyok érdeklődnek a gyógyvizek iránt: Navarrai Margit királynő, I. Ferenc francia király, aztán Mária Terézia, akinek nevéhez fűződik Herkules-fürdő újjáépítése. A múlt században III. Napóleon császárnak Căciulata-fürdőről hordták palackokban kedvenc ásványvizét.
A növények gyógyító erejének felfedezése nem véletlen s csak részben tapasztalás szüleménye. Az ősembernek is meg lehetett az a vele született, ösztönből fakadó képessége, melynek mását az állatvilágban is megtaláljuk. Ismeretes, hogy a kutya meg a macska, és a vadállatok is nemegyszer letépik és megrágják a gyógyító füveket.
Más kérdés, hogy a tudatlanság és a babona sokszor tévútra vezették a gyógyászatot. Mert nevetnivaló az a középkori hiedelem melyről egyes „tudósok” egész könyveket írtak: hogy minden dolog azt gyógyítja, ami hozzá hasonló. Ezért a sárga virágú füvek a sárgaság ellen jók, a pipacs, mivel piros, vérzéscsillapító, és a borzasgubacs, mivel borzas, nyilván bajusznövesztő szer. Még csak annyit, hogy amikor még minden tudományos foglalatosság a latin nyelvvel társult, a gyógyszertári rekeszes szekrénykét apothékának hívták. Innen ered a patikárius vagyis a patika szó is.
Nem tudni, mióta törték a fejüket a technikusok, hogy az ősi, acélból-kovából-taplóból álló, gyújtószerszámot új, egyszerűbb, biztosabb tűzszerszámmal cseréljék ki. Egy svájci feltaláló 1770-ben olyan gyújtó masinát szerkesztett, melyben elektromos szikra lobbantotta lángra a hidrogéngázt. 1824-ben egy német vegyész másik hasonló masinát hozott divatba. Ezeknek a szerkezeteknek rendszerint az lett a vége, hogy bármilyen elmések voltak, előbb-utóbb már az első példány felrobbant. Úgyhogy sorozatgyártásra nem is kerülhetett sor. Igazi gyufaszálkákat 1832-ben kezdtek először fabrikálni. Egy angol tűzmester agyában ötlött fel a gondolat, hogy kénbe mártott fapálcikák végét vegyszerekkel: káliumkloráttal és antimonnal kenje be, ezek aztán, ha érdes felületen húzzák végig őket, lángra lobbannak. Ám ez valóságos robbanással járt és a sok szerencsétlenség miatt a legtöbb országban tilos volt az árusítása. Végül 1836-ban Irinyi János találmánya megnyitotta az igazi gyufa korszakát. Irinyi János 1811-ben Nagylétán született. Jogásznak készült, de nemigen vonzódott a prókátori mesterséghez, hanem, valószínűleg gróf Széchenyi István szavain, eszméin fellelkesedve, technikus lett. A bécsi politechnikai iskolában folytatta tanulmányait s így fedezte fel 1836-ban a maga gyufatípusát. Akkoriban még a gyufa szó sem volt megteremtve, de végre megvolt hát az ólomoxidos-foszforos gyufa, mely nem robban, nem durrog, hanem meggyullad rendesen. A találmány hamar elterjedt, a felfedezőt hamar elfelejtették. Nagy dolog volt ez akkoriban, olyan nagy do35log, hogy vasárnaponként, ha a gyermekek jól viselték magukat, a szülők megmutatták nekik, hogy lehet egy szál pálcikával egyből világosságot terjeszteni, tüzet gyújtani. Persze ez a találmány is, mint a találmányok nagy többsége, sok vitára adott okot később, mikor az elsőség került szóba. Mert hát Irinyi János nem kért elsőbbségi jogot, úgynevezett szabadalmat arra, amit kifundált. Ezért nem is a feltaláló, hanem mások gazdagodtak meg rajta. S legalább annyi vita zajlott le aztán a gyufa feltalálása körül, amennyi okos és ügyes kísérlet kellett még ahhoz, hogy a ma már naponta több millió gyufaszálat gyártó gyárak felépüljenek az egész világon. A gyufagyárak ma az úgynevezett svéd gyufát gyártják, melyet egy Landström nevű vegyész állított elő a másik gyufát tökéletesítve: ez csakis a doboz oldalán levő barna foszforos papiroson gyullad meg, nem mérgez és minden veszély nélkül lehet vele bánni. Gyártása nem jár veszedelemmel a gyártó munkások számára, mint a foszforos gyufáé. Ezért Landström nevét is a gyufa feltalálójaként kell tisztelnünk. Egy keccintés, és ég a tűz. Az emberiség évezredes álma: uralkodni a tűzön; a gyufa bármilyen pici, mégis hathatós eszköze ennek.
Van egy monda, mely szerint az üveghegy belsejében a gyémánttóban egy hattyú úszik, csőrében egy gyűrűvel. Ha leejti, akkor vége a világnak. De a hattyú sosem ejti le, mert a gyűrű a hűség és szeretet legelső láncszeme.
E monda mellé még könnyűszerrel felsorakoztathatunk tíz-tizenöt világhíres mesét, melyben valamely gyűrű nagy szerepet játszik. Van olyan gyűrű, melynek alapján felismerik az igazi kiskirályfit, van olyan gyűrű, melyet csak kövével befele kell fordítani s viselője máris láthatatlan lesz. Hogy a gyűrűk így benne élnek minden kor meséiben, csak azt bizonyítja, hogy milyen réges-régen van jelen a gyűrű az ember életében. Valóban a legrégibb idők tárgyi emlékei között is ott találják a régészek a gyűrűket. Elsősorban ékességül, ékszerül szolgáltak mindig. Valamilyen nemes fémből, de gyakran csak bronzból, rézből készültek, sőt az ókorból ismeretesek az üveggyűrűk is. Rendszerint valamely követ is foglaltak a gyűrűkbe, és mindenféle jelképet vésettek reá. Réges-régi a gyűrű szerepe a házasságkötésben. De például azzal ellentétben, hogy ma a vőlegény is, a menyasszony is viseli, a középkor végéig csak a menyasszony kapott gyűrűt. Különböző szokások, babonák, hiedelmek is fűződnek a gyűrűhöz. A régiek a negyedik ujjon hordták, mert azt hitték, hogy 36ezen az ujjon egy szívből induló főideg megy keresztül; más szokás szerint a gyűrű a jobb kéz mutatóujján viselendő, mert hisz minden mozdulat élén ez az ujjunk áll. A gyűrű történetéből tudjuk, hogy az első pecsétgyűrűk éppen olyan régiek, mint az írás. S még ki tudja meddig, bizonyosan sokáig „megy a gyűrű vándorútra…”
37A hajat az ember mindenkor természetes díszének tekintette, megbecsülte és ápolta – így szól a fáma. De már a legrégibb korokban előfordult, hogy egyes népek nemcsak bodorították, hanem levágták, le is borotválták a hajzatukat, amiben ugyanaz a felfogás vezérelte őket, mint ma, amikor nullással nyírják le a gyerkőcöket: ez a haj növését segíti elő, erősíti a hajszálakat.
Az egykori világok hajkultuszát az ókori szobrászat emlékein, régi festményeken tanulmányozhatjuk. A copftól a kontyig mindent viseltek, s nemcsak a nők, hanem a férfiak is. Legendák is keletkeztek a hajzat körül, például a Sámsoné, akinek hatalmas ereje a hosszú hajában rejtezett s mihelyt azt levágták, odalett.
A divathóbortok gyakran valamely előkelőség testi hibájának elpalástolásából születtek. Így készültek kopaszodó császárok és királynők számára az első vendéghajak, vagyis parókák.
Az embernél átlagban 80 000 és 140 000 közé tehető a hajszálak száma. Egy-egy hajszálunk 60 gramm súlyt bír el s hosszának közel egyharmad részével képes megnyúlni, ha megfeszítik. A legtöbb hajszála a szőkéknek van: 140 ezer körül; a barnáknak 109–110 ezer, a feketéknek 102 ezer körül. A vörös hajú embereknek csak 88 000. Az egészséges ember naponta átlag 40–120 szál hajat hullat el, a többi 0,2–0,3 milliméterrel nő naponta. Érdekes, hogy legjobban a szakáll növöget: 0,62 mm-t naponta. Ilyenformán, aki nem borotválja, annak évente körülbelül 20 centit nőhet.
38Aki sohasem látta a Dunát, az is végigsimogathatja könnyű ujjal a térképen, amint hazánk déli szegélyén kacskaringózik, távoli tájakról hömpölyögve a Fekete-tenger felé. Ez a Dunaszalag sok ezer éves vízi út, a partján sok olyan hely, város, kikötő van, melyek több ezer éves hajósmúltra tekinthetnek vissza. Hogy mindig is hajóztak egy ilyen folyamon, mint Európa kék vizű óriása, azt nem is kell bizonyítgatni; bizonyíték nélkül is hihető és tudható. Már a történelem előtti időkben megpróbálta ezt minden nép, aki a partján lakott. A történelem hajnalán, az írott források is tanúsítják, görögök, perzsák áthajóztak, felhajóztak, lehajóztak rajta, legalábbis az alsó folyásán. Még a híres-nevezetes Dárius király is járt itt; ám az első rendes vízi közlekedést, vízi szállítást a rómaiak szervezték meg, egyidőben azzal, hogy erre a földre is kiterjesztették kemény hatalmukat. Kezdetben a római Duna-hajózás célja csak a szállítás volt. Főleg katonákat szállítottak, a félelmetes római légiókat. Mivel csak nekik volt hadiflottájuk, nem is ütköztek ellenállásba. Ebben az időben építették ki a rómaiak az első dunai kikötőket is, melyek közül nem egy ma is Duna menti város, csak más néven kell megkeresni a térképen. Íme néhány ezek közül az első al-dunai kikötők közül: Viminacium volt a neve annak a jugoszláviai városnak, amelyet ma Kostolác-nak hívnak; Ratiaria volt a mai Arcsar. Bulgáriában, Oescus pedig Gigen, ugyanott; Sexaginta Prista – hosszú névre hallgatott Rusze városa; Durostorum, ez ma Szilisztra; Axiopolis a jól ismert Cernavoda; és Aegyssus nem más, mint Tulcea. A hajók ma is ott úsznak el valamennyi ősi és új kikötő előtt, viszik az emberi munka, az élet gyümölcseit, csak a hullámok emlékeznek a régi nevekre.
Volt egyszer egy király, akit Athamasznak hívtak s a feleségét Nephelének. Két gyermekük is volt. A fiúcska: Prixosz, a leányka: Helle. Jó gyermekek voltak s mindnyájan vidáman éltek, míg meg nem halt az asszony. Athamasz nagyon hamar megházasodott, s Inó, a mostoha, gonosz volt, mint a mesékben szoktak lenni a mostohák. Szegény gyermekek sorsa rosszra fordult, mindenféle igaztalan vádakkal haragra bírta ellenük apjukat, s már éppen azon törték a fejüket, mi módon veszejtsék el a gyermekeket, mikor egy napon, amint Prixosz és Helle a zöld pázsiton játszadozott, egy aranygyapjas kos lépett eléjük. Bátorságra kaptak, megfogták a szarvát, meghúzogatták az aranygyapját, s mivel nagyon szelíd volt, felültek a hátára, elöl Prixosz, s mögéje kapaszkodva Helle. A kos nekiiramodott, előbb körülnyargalt a mezőn, aztán csak elrugaszkodott a földtől, és elkezdett repülni. „Édes bátyám, nem tudok kapaszkodni tovább” – sikoltott a kis Helle. – „Még egy kicsit erőlködj, drága kicsi testvérem” – biztatta Prixosz. Éppen egy tengerszoros felett repültek át, mikor Helle megint elsírta magát: „Édes bátyám, ha leesem, nem látod többé Hellét, de ne feledkezzél meg soha rólam” – s ezzel belepottyant a tengerbe, többé senki se látta. Az emberek pedig, akik a partról ijedten látták a jelenetet, a tengernek azt a részét elnevezték Helle tengerének – Helleszpontusznak. Prixosz pedig sírdogált s repült a 39kos hátán. A kos még messze repült vele, s ez a hírneves aranygyapjú még sok bonyodalom oka lett a továbbiakban.
Helleszpontusz a Dardanellák szorosának ókori neve volt. A kis Helle mondája sok mindenben hasonlít Jancsi és Juliska meséjéhez, mely sokkal később keletkezett.
A kolozsvári nyomdát 1550-ben alapította Heltai Gáspár. Igen csinos, szép metszésű betűkkel, iniciálékkal (nagy, díszes, rajzolt kezdőbetűk) s egyéb fametszésű díszítményekkel szerelvén föl. Első kiadványát e nyomdának maga Heltai mester írta, s már 1550-ben meg is jelent. Tehát nyomdász, szerző és kiadó volt egyszemélyben ez a kiemelkedő hazánkfia. Valószínű, hogy a nyomda első felszerelése, a betűk és metszetek külföldiek voltak: Wittenbergből kerültek Kolozsvárra, mert Heltai ott tanult, mielőtt Kolozsvárra jött, és azután is összeköttetésben maradt wittenbergi barátaival.
1554-ben jelent meg Heltai nyomdájában Tinódi Lantos Sebestyén híres „Chronica”-ja. Ennek betűi, hangjegyei és szép fametszetű címlapja meg záró vignettája már kétségtelenül Kolozsváron készült. Az utóbbi levélékítménnyel szegélyezett és S. T. monogramos pajzson a lantos és a vitéz szimbólumát ábrázolja: két egymással szembeállított kéz, egyikben kard, másikban lant.
A Heltaitól alapított nyomda sok jelentős könyvet adott. Több egymást követő tulajdonos kezén a XVII. század közepén még fennállott. Itt jelent meg Werbőczi hírhedt hármas törvénykönyvének két kiadása, Mélius Péter Herbariuma (vagyis fűvészkönyve), egy akkortájt híres legenda: Salamon és Markalf; és mindezeket kézjeggyel: monogramjukkal vagy teljes nevükkel számos erdélyi fametsző díszítette. Ma már ezek a könyvek értékes ritkaságnak számítanak. Heltai mester úttörő munkájára ma is büszkék lehetünk: a munka és a tudás összefogásának szép példáját adta. A nyomda pontos helyét sajnos örökre a történelem homálya fedi. Ha az óvárban, a város régi utcáiban öreg ház előtt, hűvösen ásító boltíves kapu előtt mentek el, nem lehet tudni, hogy nem ott állt-e hajdan, a kapufélfának támaszkodva estefelé, a híres nyomdász. „Jó estét, Heltai mester” – köszöntek neki és továbbmentek az emberek, mint az évek, mint az évszázadok. A mester pedig visszaköszönt és mosolygott, mint az olyan emberek, akiknek lelkében béke és csend honol, mert jól végezték a dolgukat a közösség hasznára, városuk dicsőségére.
Sok ezer évvel ezelőtt, amikor még híre sem volt a rádiónak vagy a táviratnak, valószínűleg sokat törték a fejüket az emberek, hogy nagyobb távolságokra hogyan juttassák el a híreket. Amíg a kiáltás elhallatszott, addig átkiabáltak egymáshoz. Amíg a szem ellátott, integettek. Ám megtalálták a módját, hogyan szálljon a szó, a jel, távoli városokig. A hírközlés talán első legegyszerűbb módja a jeltűz. A jeltüzeknek nappal a füstje, sötétben a fénye világított egyik ponttól a másikig, és vitte a hírt. A jeltüzeknek egész rendszerét építették ki egy-egy birodalomban. A rómaiak idején például magas gerendalábakon állott a bronz-tűzhely, mellette a tűz őre, s ahogy megpillantotta a másik hegyen fellobbanó lángot, ő is rőzsét vetett a parázsra, hogy tovább juttassa az üzenetet: „Jön az ellenség” vagy „Érkezik a császár”. A közvetlen, szóbeli üzenetet futárok vitték. Volt aki gyalog, volt aki futva, volt aki lóháton tette meg az elég nagy távolságokat a rábízott üzenettel. A körülzárt, ostromlott várakból leginkább postagalamb vitte ki az üzeneteket. Sokszor egy-egy ilyen kis szárnyas hírnök sok ezer ember életét mentette meg. A postagalamb azóta is híven szolgálja az embert, ámbár ma már a fejlett hírközlési technika korában tenyésztése egyre inkább sporttá válik. Meg kell említenünk, mint a hírközlés ősi eszközeit: a dobokat. A jeltüzek a szemnek beszéltek. A dobok a fülnek üzentek. Sötétben, világosban, esős időben vagy napsütésben egyaránt áthatoltak az erdők sűrűségén, a völgyek távolságain, s hangjuk, a ritmus, a jel vitte az üzenetet. Afrika és Ausztrália bennszülött népei még ma is használnak ügyesen kivájt fatörzseket, jól kifeszített állatbőröket ilyen célra.
Hazánk szép tengerpartja, Dobrudzsa fekete-tengeri része különösen gazdag történelmi műemlékekben. Nemcsak tárgyakat, épületmaradványokat, edényeket, szobrokat ás ki a történészek szorgalmas keze, hanem néha egész elpusztult városokat is. Mindenki tudja, hogy legnagyobb kikötőnket, Konstancát, valamikor görög hajósok alapították, aztán római gyarmatosok lakták, és akkor Tomisz volt a neve. Ma egy-egy új ház építésekor gyakran lelnek ókori faragott köveket, edényeket. Hasonlóképpen közismert, hogy ilyen kikötőváros volt Mangália, és akkoriban Kallatisznak nevezték. A harmadik, egykor csodaszép kikötőváros Hisztria volt. A Fekete-tengert Pontus Euxinus-nak hívták az ókorban és Hisztriát gyakran emlegették Pontus gyöngyének. Hisztria sorsa azért különbözik a 41másik kétezer éves város sorsától, azért halt meg ez a város, mert híres-szép kikötője eliszaposodott, a tenger hullámai feltöltötték homokkal. A város, amelynek végül is nem a történelem, hanem a természet pecsételte így meg a sorsát, elpusztult, kiürült, romba dőlt. Helyén sok száz évig romokon, köveken kívül csak a dús növényzet tenyészett. A régészek most már kiderítették, hogy Hisztriát valamikor, még időszámításunk előtt 5–600 évvel görög hajósok alapították, aztán hasonlóképpen a rómaiak kezére került. A város feltárásakor néhány épségben maradt boltozatot, kőkaput, oszlopot helyreállítottak, a házak alapzata majdnem a földdel egyenlő, de szépen kirajzolódnak az utcák, ahol egykor emberek nyüzsögtek, kosarakkal siettek a kikötő felé, melynek zöld vizén tarka vitorlás bárkák ringtak, halat, ízletes déli gyümölcsöt és kincseket hoztak távoli földről. Hisztria ma műemlék, hazai és külföldi turisták sokasága látogatja meg és gyönyörködik az egykor itt élt emberek művészetében, csodálja kezük munkáját, melynek kőbe faragott emlékei íme átvészeltek annyi ezer évet.
42Hol nem volt, akár így is kezdődhetnék ez a történet, melyet akármilyen kalandszerű és hihetetlen, de valóságos adatok igazolnak. Kétszázötven esztendőnél is sokkal több telt el azóta. Mint tudjátok, Gutenberg állította fel az első nyomdát Európában s a könyvnyomtatás feltalálása olyan jelentős esemény a kultúra történetében, mint a tűz feltalálása volt. Hiszen a szellem, az ész világosságát a könyv terjeszti. Nos, a nagy és híres otomán birodalomban, Törökországban még Gutenberg után jó néhány száz évig nem volt nyomda. Csak 1727-ben létesítette az elsőt egy Ibrahim Müteferrika nevezetű ember. Ez az Ibrahim pedig tulajdonképpen nem is volt török, hanem magyar származású, 1674-ben született és a kolozsvári református kollégiumban tanult. Ezenkívül Misztótfalusi Kiss Miklóstól, az akkori idők híres, világjárt kolozsvári nyomdászmesterétől ezt a mesterséget is elsajátította. Így történt, hogy mikor 18 éves korában török fogságba került, és nemsokára török nevet vett fel, ő lett a megalapítója a törökországi nyomdászatnak. Személyesen ismerte II. Rákóczi Ferencet is, akinek mint törökül tudó tolmács szolgált a száműzetés idején, és azt is tudják róla, hogy a nyomdájában megjelenő könyveket ő maga fordította más nyelvekből törökre, és metszeteivel díszítette. Ibrahim mester 1745-ben halt meg. Hogy annyi idő után is tisztelettel emlékeznek az ügyes kezű, okos kolozsvári mester nevére, bizonyítja, hogy a szorgalom és kitartás, a munka és a talpraesettség mindig megtermi gyümölcsét.
43Hányszor vagyunk úgy, hogy már alig tudjuk felidézni, mire is költöttük el, csak egyszer nincs már meg a pénzünk. Az idő minden pénznél értékesebb vagyonunk; hogy azzal miképp gazdálkodunk, arról igazán fontos volna pontos kimutatást, könyvelést vezetni, mert aki azt pazarolja el, az a legszegényebb a világon.
Nyilván, ahogy a pénzünket se költhetjük csupa hasznos dologra, hisz vannak elkerülhetetlen kis költségek, beruházások, előre nem látott kiadások – épp úgy az életidőnkből is jócskán rámegy fontos semmiségekre, mégcsak nem is játékra, hanem például olyasmikre, mint a szemüvegtörlés, ajtók kinyitása-becsukása, várakozás átszállásra, a nyakkendő megkötése, melyeket a legjobb akarattal sem lehet megspórolni vagy legalább hasznosítani; mint teszem azt, egy hosszabb várótermi ücsörgést olvasásra fordítani. Igen, néha nevetséges tételek ezek, percek vagy csak másodpercek, ám sok kicsi sokra megy. Nézzük csak: egy 80 évet élő ember, hogyha feljegyezné pontosan (aminthogy akadtak ilyen csodabogarak!) minden percét mire fordította s táblázatba foglalná, körülbelül így festene az életidő fontoskodó-pontoskodó könyvelése:
Életem ideje | 80 | év |
azaz | 29.210 | nap |
avagy | 701.280 | óra |
vagy | 42.076.280 | perc |
tehát | 2.524.608.000 | másodperc |
Ebből | Év | Nap | Óra | Perc |
átaludtam | 26 | 312 | 18 | 22 |
dolgoztam | 21 | 95 | 14 | 40 |
mérgelődtem | 6 | 116 | 14 | 10 |
táplálkoztam | 5 | 346 | 5 | 12 |
várakoztam | 5 | 302 | 16 | 45 |
udvaroltam | 4 | 39 | 8 | 27 |
szórakoztam | 4 | 12 | 15 | 3 |
utaztam | 3 | 273 | 18 | 24 |
újságot olvastam | 1 | 243 | 7 | 18 |
borotválkoztam | – | 228 | 3 | 52 |
fizettem | – | 140 | 23 | 19 |
aláírtam | – | 42 | 14 | 58 |
öltöztem | – | 39 | 15 | 18 |
megnéztem hány óra | – | 30 | 9 | 36 |
ajtót nyitottam | – | 29 | 4 | 47 |
veszekedtem a fiaimmal | – | 26 | 14 | 33 |
bemártottam a pennát | – | 21 | 13 | 36 |
megkötöttem a nyakkendőm | – | 28 | 12 | 6 |
színházban ültem | – | 13 | 8 | 28 |
orrot fújtam | – | 16 | 6 | 20 |
rágyújtottam | – | 12 | 16 | 4 |
szemüvegtörlés | – | 5 | 1 | 48 |
szidtam a kutyám | – | 2 | 14 | 20 |
nevettem | – | 1 | 22 | 3 |
A bácsi, akinek feljegyzéseiből ezt a különc statisztikát idézhettük, a századfordulón élt; nyilván egy mai ember életritmusát, tennivalóit egyebek is szabályozzák, könnyítik avagy terhelik, és nyilván személy szerint más-más aránya lehet a nevetésnek, az olvasásra, hasznos munkára fordított időnek. Ám a lényeg érvényes: néha jusson eszünkbe egy képzeletbeli könyvelés lehetősége, hogy a végelszámolásnál se szomorkodni, se szégyenkezni ne kelljen.
Mióta van iskola? Amikor már írás volt, rögzíteni lehetett a dolgokat, melyeket mások is megtanulhatnak. De aki az írást ismerte, valahol tanulnia kellett előbb és valaki tanította az „első” tanítókat is. Tisztára a tojás meg a tyúk meséje: mi volt hát előbb? Vajon a szóbelileg, már az írás előtt továbbadott tudás nem számíthat „iskolának”? A nyomokat olvasó, a csapdákat ügyesen felállító fiú is iskolát járt ki apja mellett, aki szintén apjától tanulta, amihez értett. Szóval, példával is továbbadható volt az, ami akkoriban „tudománynak” számított.
44Az iskola ugyanis maga az emberi tapasztalat – s főleg annak a módja, ahogy ezt tovább lehet adni. Mindig annyit, amennyi addig összegyűlt. Mondogatják is, hogy manapság már egy hetedikes többet tud, mint valaha egy tudós. Igen, mert az emberiség maga tud többet ma. Ezért az emberi haladás egyik nagy és fontos szimbóluma is az iskola. Mióta van? Nem ez a fő kérdés tehát, legfennebb azon merenghetünk el, hogy ugyan bizony mióta vannak tantárgyak, tanrend, osztályok és tankönyvek? No és jegyek. Megint az ógörögökre hivatkozhatunk, akiktől olyan máig élő fontos kifejezéseink erednek, mint gimnázium, líceum, pedagógus. A pedagógus például fiúkísérőt jelentett az ókori Athénben.
Az iskola neve maga is tőlük származik; ez a görög kifejezés áll az eredeténél: szkolé – ami eredetileg azt jelentette, hogy szívesen végzett, kedves, gyönyörködtető tevékenység. A középkori latin tudományos nyelvben vált belőle schola, melyből lett az iskola, a román şcoală, a francia école, angolul school, németül Schule – amiből aztán a tréfás „suli” is származik.
Tankönyveink is jó félezer éve vannak. Írt tankönyvet Rotterdami Erasmus is, a nagy humanista tudós, de a mindmáig leghíresebb tankönyv szerzője Jan Comenius, az ő illusztrált, szépen nyomtatott Orbis pictus (Festett világ) című könyvéből az egész akkori tudás, s a világ is megismerhető volt. Fontos, hogy az iskola mindig a legfejlettebb tudományos eredmények alapján készítsen fel az életre. A jövő iskolájában sokféle, egyelőre „mesebelinek” tűnő tevékenységre lesz lehetőség. Az iskola iskola marad, de a különféle munkaszobák, szertárak, filmszalag- és lemeztárak, audiovizuális berendezések még a jelenbelinél is bőségesebben szolgálják a tanulást. S még egy dolog előrelátható: nem szűnhet meg az osztályozás sem, a tanulói teljesítmények konkrét és pontos mérése.
A legősibb és legegyszerűbb gyermekjáték a szopóka – a cucli. Manapság is így van. Utána mindjárt a zörgő vagy csörgő következett. Ugyancsak nagyon régi játékszerek és alakutánzó játékok a babák, paprikajancsik és az állatfigurák.
A régi időkből fennmaradt bábuk és egykori képek, rajzok, metszetek a babakészítő művészet változatosságáról tanúskodnak. Már a rómaiak is ismerték a mozgatható végtagokkal bíró babát.
Bizonyára hallottátok a „karakterbaba” kifejezést. Ez bizonyos jellegzetességet, kort, foglalkozást, humoros vonást felmutató babafigurát jelent. Karakterbaba például a cilinderes kéményseprő, a kosaras kislány, a szemüveges, kopasz bohóc, és végül a népszerű paprikajancsi vagy pojáca. A pojáca név az olasz „bajazzo” szóból ered, és könnyen észrevehető, hogy ugyanebből ered a „bohóc” is.
A babák fejlődésében igen nagy szerepet játszott a szintén ősi múltra visszatekintő bábszínház-művészet. Idővel feltalálták a sírni tudó babát, a szemét lehunyó babát (alvóbaba), majd a mozgó, automata-babát is. A világirodalom s a meseirodalom sok híres műve szól ilyen csodálatos babákról, például a Coppélia című meseopera, aztán Hoffmann meséje, a Diótörő stb.
A fiú-játékok közül a ló és az ólomkatona 45járta meg a leghosszabb utat. A lóhoz kocsi vagy szekér is tartozik. Fakard, fapuska, dob, trombita – mind-mind több száz éves kedvelt játékszer.
Az optikai játékok, vetítésen alapuló látványok is már régóta tökéletesedtek az egyszerű Laterna magicától a mai diafilmekig.
A gépek megjelenésével egyre terjednek a gépek, motorok kicsinyített másai: vasutak, játékautók, gőzgépek, repülők, helikopterek.
Valamikor, több évszázaddal ezelőtt, játékkészítő műhelyek vagy egyedül dolgozó ügyes pojácakészítők foglalkoztak a játékok előállításával. Mivel mindig nagyon sok gyermek volt a világon, mindig nagyon sok játékszerre volt szükség. Az ólomkatonák öntése az 1500-as években volt divatban, de még manapság is kedvelt játék. A fa-játékszerek készítése a tiroli és német falvakból terjedt el az 1700-as években.
Manapság, a gyermekek legnagyobb örömére, hatalmas játékipara van a világ minden tájának. Hazánk is nagy gondot fordít szép játékszerek gyártására.
46Minden élő szervezet aszerint fogyaszt több vagy kevesebb kalóriát, hogy milyen éghajlat alatt él. A trópusokon például, ahol a test hővesztesége jelentéktelen, sokkal kevesebb kalóriára van szükség, mint a sarkokon. Az egyenlítő környékén átlagban 1800 kalória, északon 4500, a mérsékelt égövön 2000-2700 kalória a napi szükséglet. De még itt is különbözik aszerint, hogy éppen nyár van-e vagy tél.
Nos lássuk, hogy ez az átlag egy emberélet alatt mekkora élelmiszermennyiség elfogyasztását jelenti. Mondjuk, 70 év alatt egy ember kenyérfogyasztása összesen 10–12.000 kilóra rúg; húst és zsiradékot 12–17.000 kilónyit fogyaszt; halat 5000 kilót és 120.000 tojást. Mindezt 15.000 kiló krumplival, feleannyi főzelékfélével, zöldséggel, de 1800 kiló sóval eszi meg. Hozzá issza azt a 25.000 liternyi folyadékot: vizet, tejet, bort, sört, pálinkát, hát csoda, ha tüdeje ezalatt jó mélyeket lélegezve millió liternyi levegőt szív be?
Kiderült, hogy már a régi egyiptomiak egészségtelenül táplálkoztak, amit egy-egy múmia vizsgálatából állapítottak meg, a legkorszerűbb eszközökkel. A Nílus mentén a 3–4000 évvel ezelőtt elterjedt betegségek között már szerepelt a fogromlás, az ízületi gyulladás, a cukorbaj, az elhízás, a szívbetegségek különböző fajtái, a rák, sőt még a stressz is. A tudósok szerint pedig ennek az az oka, hogy a növényi táplálékról áttértek a zsíros ételekre. Ezek között sze47repelt az ürühús, fehérliszt, olívaolaj. Az egészségtelen táplálkozáshoz járult még a mozgáshiány, az ülő életmód, mert az előkelők rabszolgákkal szolgáltatták ki magukat.
A csiszolt kőkorszak óta végigkíséri az emberiség történetét a kenyér története. Az igazi ősember kizárólagos eledele a hús volt, még gyümölcsöt is alig fogyasztott. Ám később, ahogy megismerkedett a növénytermesztés titkaival, kenyérevővé vált. A kenyér tehát egyidős a földműveléssel. A legelső eszköz, mely a föld megmunkálására szolgált, egy kezdetleges kapaféleség volt. Mekkora utat tett meg az emberi technika a mai kombájnig! Ugyanolyan hatalmas út vezet át a történelmen a kezdetleges kenyérgabona-termeléstől a mai fejlett mezőgazdasági termelőszövetkezetig. Az egykori kiszipolyozott rabszolgák, később jobbágyok, zsellérek, szegényparasztok termelték a kenyérre valót, állandó hajsza és állandó félelem közepette. A háborúk, az urasági adók, az egyházi dézsma, az aszály, az árvíz, minden ellenük volt, minden arra törekedett, hogy elvegye tőlük munkájuk gyümölcsét.
A kenyér minősége a malomtól is függ. Az első, kőmozsárhoz hasonlatos kezdetleges malmoktól a mai malomkombinátokig szintén hosszú az út. Ugyancsak nagy különbség van a vályogból épített, rőzsével fűtött sütőkemence és egy modern kenyérgyár futószalagja közt, melyen egyik felől elindul a tészta, s a végén pirosra sült perec és kifli jön ki.
Ez az ősi találmány, a kenyér, az emberiséggel együtt fejlődött és napról napra kísérte harcát, munkáját. Milyen kenyeret ettek a különböző korokban az emberek? A régészet segítségével egész pontos választ adhatunk. A kőkorszakbeli ősember első kenyerét nem sütötte – hanem főzte. Pépszerű, kásaszerű étel volt ez. Az első sütött kenyér a lepény volt, melyet átforrósított kövön sütöttek. Nagyon kemény lehetett. Az egyiptomiak például a kenyértészta puhábbá tételére mustot használtak. Velük egyidőben találták fel Mezopotámiában a kovászt és a tészta kelesztését; Palesztina népei kovásztalanul sütötték a kenyeret. A rómaiak idején még élt a pépkészítés hagyománya is, bár ők már rozs-, árpa- és búzakenyeret is sütöttek. Sőt, volt fekete, félbarna és hófehér kenyerük is. Az amerikai földrész őslakói, a különböző indián népek csak a kukoricát ismerték, és málélepényt, málékenyeret sütöttek. Tőlük, a tengerentúlról került ez a növény Európába, ez magyarázza, hogy egyes vidékeken ma is „tengerinek” hívják. Érdekes tudni, hogy a XVIII. század óta ismeretes a dagasztógép. A gőzgép felfedezése óriás jelentőségű volt a malmok technikájának fejlődésében is. A vízimalmot és szélmalmot fejlettebb technika váltja fel. Manapság a sokmilliós városok kenyérszükségletét már nem apró sütőkemencék, nem is egyszerű pékségek, hanem hatalmas, korszerű kenyérgyárak látják el.
A földrajzi felfedezések történetében egyik eredmény a másikat támogatta. Az eddigi utazások minden eredményét egyesítette Kolumbusz Kristóf, a világ leghíresebb tengerésze. Fiatal matróz korában tett egy utazást Izland 48szigetére, ahol a vikingek utódai éltek. Ekkor hallott először Erikson utazásairól. Hazatérve sokat tanult és olvasott, megismerkedett Marco Polo híres utazásának leírásával. Ugyancsak ebben az időben élt Paolo Toscanelli olasz csillagász, aki azt vallotta, hogy a föld gömb alakú. Kolumbusz levelezett vele és Toscanelli térképeket, számításokat küldött Kolumbusznak. Nagy nehézségek árán Kolumbusz megnyerte útitervéhez a spanyol király támogatását. Ezt azért sikerült elérnie, mivel a portugál hajósok (Diaz Bertalan, Vasco da Gama) Afrika megkerülésével próbáltak eljutni Indiába, tehát a spanyolok csak úgy előzhették meg őket, ha nyugat felé hajózva érik el Indiát.
1492 augusztusában indult el Kolumbusz három hajója, a Santa Maria, Nina és Pinta. Több mint két hónapig utazva a végtelen tengeren, egy reggel a matrózok végre szárazföldet pillantottak meg. Egy szigeten kötöttek ki, melyet Kolumbusz San Salvador-nak (Szent Megmentőnek) nevezett el. Hazatérve nagy örömujjongással fogadták, és új utakra indult. Ezután következő útjain több szigetre eljutott, többek közt Kubába, és elérte Közép-Amerika partjait is – de haláláig abban a hitben élt, hogy Indiát fedezte fel. A bennszülötteket ő nevezte el, tévesen, indiánoknak. Nagy jelentőségű felfedezését kora nem becsülte meg, sok irigye akadt, egyszer még börtönbe is vetették. Elhagyatva halt meg 1506-ban.
Az első expedíció, mely valóban körülhajózta a földet és bebizonyította, hogy kerek, Fernando Magellán expedíciója volt. 1519-ben indultak útnak öt hajóval, melyek közül egy elpusztult, a másik legénysége nem bízott a sikerben és visszafordult. Magellán három hajóval megkerülte Dél-Amerikát és a ma Magellán-szorosnak nevezett tengeri átjárón átjutva elsőnek pillantotta meg a Csendes-óceánt, melyet ő nevezett el Csendesnek. Magellán nem érhette meg a dicsőséget, hogy ő jelentse a világnak útja eredményét, mert egy kis szigeten a bennszülöttekkel vívott harcban elesett. Az expedícióból egyetlen hajó jutott csak haza, hároméves bolyongás után, de ez a föld gömb alakját gyakorlatilag is bebizonyította.
Amerika nevét egy harmadik hajóstól, Amerigo Vespucci olasz tengerésztől kapta, aki már nem Indiát kereste, hanem az új földrész partjait igyekezett feltérképezni.
A nagy utazások kora, különösen az egészet megkoronázó első földkörüli hajózás természetesen nem a vak véletlen eredménye csupán. Kolumbusz is csillagász barátjának számításaira támaszkodott útitervében.
Nos, ebben az időben, ha még az is bizonyításra várt, hogy a földnek gömb alakja van, természetesen nagy és hihetetlen dolog volt annak állítása, hogy nem a Föld a világmindenség közepe és körülötte forog a Nap, a Hold s a csillagok, hanem mindez a Nap körül forog.
Felkel a Nap, lenyugszik a Nap, mintha egy nap alatt megkerülné a földet. Művelt, tanult ember ma már tudja, hogy ez csak látszat, valójában a Föld saját tengelye körül fordul meg. De milyen nehéz volt ennek az egyedül igaz és tudományos szemléletnek a meghirdetése és bebizonyítása a középkor végén! Pedig az egész tudományunk, a világmindenség ismerete többek közt ennek az egyszerű igazságnak a felfedezésétől függött.
49Nikolausz Kopernikusz lengyel tudós volt az első, aki mindezt rendszerbe foglalta, és az egyház tanításai ellenére a világ elé tárta 1542-ben. Ő akkor már nagyon öreg volt, egy élet kitartó kutatásának, tanulásának eredménye volt ez a bátor felfedezés, és egy évvel utána meg is halt. Őt tehát nem érhette el az inkvizíció bosszúja. De annál inkább sújtotta tudós követőit. Az inkvizíció egyházi bíróság volt mindazok ellen, akik új, tudományos állításaikkal vagy a kizsákmányolás ellen való lázításukkal a papság és a nemesség útjába álltak.
Giordano Bruno, Kopernikusz legelső követőinek egyike, maga is szerzetes volt, de tudós és bátor ember. Tanításai Kopernikusz felfedezéséből indultak ki. Sok országban hirdette az egyetemeken, és az inkvizíció börtönében sem akarta visszavonni. Ezért 1600-ban máglyán elégették. S még sokan jutottak hasonló sorsra tudományos meggyőződésükért.
A szerencsésebbek közül való Galilei, a történelem egyik leghíresebb csillagásza, aki többek közt a hőmérőt és a távcsövet is felfedezte. Galilei távcsöve segítségével újabb bizonyítékokat szerzett Kopernikusz rendszeréhez, és ezzel ő is magára vonta az inkvizíció haragját. De őt nem végezték ki, csak hosszasan fogságban tartották.
A felfedezések hősi korszakában összefonódik az utazók és tudósok bátorsága, küzdelme a tudatlanság ellen, az emberi haladás érdekében. Áldozatos küszködésük eredménye az, hogy ma az emberi tudomány úrrá lesz a természeten, nemcsak a földgolyón, hanem hovatovább a világűrben is.
Gondoltatok-e már arra, hogy egy-egy név, fogalom mennyi mindent kapcsol össze? Beszéljünk a kőről. A föld szilárd kérgének legkeményebb része, ugye ezt mindenki tudja: a sziklák, a hatalmas hegyek anyaga. Mi minden kapcsolódik hozzá?
A földkéregben KŐZETEK találhatók, megannyi féle, melyekben sok értékes ásványi anyag rejlik, de kő formájában is sokat felhasználunk belőlük. Például a vasérc is bizonyos kőzetekben rejtőzik. De kőzet a híres gránit, melyből épületkő és útburkolatnak kőkocka készül. Kőzet a mészkő, melyet hatalmas gyá50rakban finomra őrölnek, égetnek, kevernek, hogy cementet és meszet nyerjünk. Aztán ott vannak a DRÁGAKÖVEK, melyek legszebbike a fehér fényű gyémánt, de híres a vörös rubin, a zöld smaragd is. Ékszerek készültek belőlük minden időben.
És a márvány sokféle színben, melyből a történelem folyamán nagyon szép oszlopokat és szobrokat faragtak ügyes kőfaragók. A KŐFARAGÁS kapcsán, a kő és az ember ősrégi kapcsolatáról egyebet is elmondhatunk. A kőfaragás egyike a legrégibb foglalkozásoknak. Már „kőfaragás” volt az is, ahogy az ősember a barlangok sziklafalába karcolta kezdetleges rajzait. A kőfaragást valódi művészetté fejlesztették az ókori népek, egyiptomiak, asszírok, görögök és rómaiak. Csodálatos szobrokat faragtak és ma is megcsodált épületeket emeltek. Nemkülönben elismeréssel adózunk útépítő technikájuknak. Az útnak is a kő a legfontosabb anyaga.
Kő nélkül nem lenne sem ház, sem művészet. S ha csak a cementre gondolunk – a jelenkornak éppen olyan fontos nyersanyaga a kő, mint a történelemben bármikor. Aki geológus lesz, sokkal többet tud majd meg a kövek érdekes világáról.
Azzal fejezzük be, hogy a PÉTER név is latinul követ jelent, bár ez nem jelenti egyúttal azt, hogy a legkeményebb fiúk a Péterek.
51A köztudat úgy tartja, hogy a labdarúgást Angliában találták fel, ám ez nem egészen így van. Csak ott szerkesztették hozzá az első szabályokat, melyek a mai futballt (ez a szó már angol eredetű: foot – láb, ball – labda) diadalútjára indították s talán a legnépszerűbb sporttá tették. De hát már hat-nyolcszáz esztendővel ezelőtt is rúgták a labdát Franciahonban és Itáliában. Persze merőben más játék – vagy sport – volt még az, hiszen hol volt még a világ a gumilabda korától! Egy szénával, szalmával teletömködött bőr vagy rongylabdát használtak s nemcsak lábbal, hanem kézzel is igyekeztek előbbre juttatni. A pálya akkoriban körülbelül 300 méter hosszú lehetett s két végén „kapuként” egy-egy cölöp állt, melyre papírral, hártyával bevont abroncsot erősítettek. A labdát ezen kellett keresztüljuttatni. Viszont ha a labda a hártyát átszakította, nemigen lehetett letagadni a gólokat. A dolog érdekessége, hogy a labdát ki-ki nem az ellenfél, hanem a saját abroncsán kellett hogy keresztüljuttassa, az ellenfél pedig ezt igyekezett megakadályozni. Voltak helyek, ahol a játékban az asszonynép is részt vehetett. Azt is tudjuk, hogy akkoriban egy-egy csapat nem 11, hanem 27 emberből állott.
Végül egy ma már alig ismert apróság: jó száz-százötven évvel ezelőtt, épp Angliában tiltani kezdtek mindenféle vasárnapi mulatságot, népi játékot. Így a labdarúgás is egyre jobban 52kiment a divatból. Ám ekkor egyes iskolákban a gyerekek elkezdtek futballozni s így kapott lábra, terjedt el újra, most már talán véglegesen ez az érdekes sport. A különböző iskolákban akkor még különböző játékszabályok voltak érvényben, csak abban egyezett valamennyi, hogy a labdát kézzel nem szabad érinteni. Egyetlen iskola tért el ettől: Rugby város iskolája, ahol kézzel is szabad volt vinni a labdát. Ez a játék lett aztán a rugby (rögbi) s a kézilabda őse.
Az őskori emberek első lakásai barlangok. A barlanglakás nagyon megfelelt az ősember korában, mert olyan hatalmas, óriás állatok ellen, amelyek akkor még éltek, biztos menedéket nyújtott. Hosszú évezredek teltek el, amíg az ember kimerészkedett a hegyek, sziklák védelme alól, és önállóan épített magának lakást. Ez már majdnem ház volt: fából épített kunyhó. Legtöbbször sok-sok cölöpre valamelyik nagy tó fölé építették, hogy az állatok, ellenségek nehezen közelíthessék meg. És csak nagyon sokára kezdtek el kőből is építkezni.
A kő már olyan épületanyag volt, mely biztonságot nyújtott, akárcsak a barlang, ezenkívül tartóssága arra csábította az ember szépérzékét, hogy díszeket is faragjon bele. Ebben az időben a házak már nem állnak magányosan – ez már a városok kialakulásának kora, hiszen maga a kővel való építkezés is nagyobb erőfeszítést, közös összefogást kívánt. A kővel való építkezés tökéletesedésének egy döntő felfedezés adta meg a lendületet: a kötőanyag – a malter felfedezése. Ezután a kövek nemcsak a saját súlyuktól feküdtek egymáson szilárdan, hanem összeragasztott részeik sokszor olyan tökéletesen eggyé keményedtek, hogy kiállták az évezredek viharát is. A malter segítségével már nehezebb építkezési feladatokat: boltozatokat, párkányozásokat, íveket is meg tudtak építeni. Ekkor vette kezdetét az a korszak – s már nem őskori, hanem történelmi idők ezek –, mely a különböző stílusokat kialakította. Építkezési stílusnak nevezzük azoknak a jellemző vonásoknak összességét, melyek egy-egy korszak épületeit hasonlóvá teszik egymáshoz. A stílus ezt mutatja: mit tartottak szépnek abban a korban és főleg az építés technikája szerint mi volt megvalósítható.
A legelső ilyen stílus az, amelyben az ókori egyiptomiak építettek. Az ő építkezésük emlékei a piramisok is. Ezzel egyidőben alakult ki az asszírok, sumérok, kaldeusok építkezési stílusa. Olyan híres várost építettek, mint a nevezetes Babilon volt. Kicsit később alakult ki egy olyan stílus, mely az oszlopokon nyugvó építkezési formát tökéletessé tette – s ezért napjainkig minden ilyen oszlopos, csarnokos épületen kis változtatással visszatér. Ez a görög stílus, melyből kifejlődött a római építészeti stílus is. Az oszlopsorok látványa lenyűgöző, az oszlopok mint kőből faragott hatalmas virágszálak nyúlnak a tetőig, a tetejükön az úgynevezett oszlopfővel, mely kőből faragott levél és virág-alakokból vagy egyéb cifraságokból álló faragvány.
Távol-Keleten virágzott a kínai építkezés, amely a ma is jellegzetes kínai, japán, koreai építkezési stílus őse.
53Európában a középkor legelterjedtebb stílusa a gótika. Minden nagyobb városban maradtak emlékeink, főleg templomok. A stílusok sorában ezután a reneszánsz, a barokk követte egymást. Régi városrészekben a valóságban, történelmi filmekben pedig felelevenítve gyakran találkozunk ezekkel a stílusokkal, melyek részletes megismerésére nemcsak annak kell vállalkoznia, aki építésznek készül.
A stílusok változása összefügg a technika fejlődésével. A mi korunkban, amikor új városok nőnek ki a földből s minden újjá épül, sok ezer új lakót fogadnak be a tömbházak. Ma már minden eddigi eredményt felhasználva, de sokkal könnyebben, biztosabban, gépek segítségével épít az ember. A technika nemcsak gyorsítja az építkezést, hanem lehetővé teszi felhőkarcoló magas házak, sok ezer lakót befogadó bérpaloták építését, az új kor szükségletei szerint.
Időszámításunk első évszázadában, hetvenkilencben következett be az a tragikus esemény, hogy a Vezúv lávája elborította ezt a két virágzó római városkát: Pompejit és Herkulaneumot. Két város, mely úgy eltűnt a föld színéről, hogy több mint másfél ezer évig senki sem lelte nyomukat. A tűzhányó máskor is ki szokott törni, azelőtt is, azóta is többször előfordult ez, mert hiszen Dél-Itáliában a Vezúv máig is aktív vulkán. De ez a kitörés nagyobb volt a többinél, és elmondhatatlan borzalmak okozója lett. A hegy füstölgött már napok óta, mégis váratlanul érte a kitörés a környékbelieket, annyira váratlanul, hogy az égből visszahulló hamu, a levegőben terjengő mérges gázok elől alig néhányan tudtak elmenekülni. A vad menekülés s a rettentő halál bizonyítékait hozták napvilágra a régészek ásói, mikor a múlt században megkezdődött ennek a két szomorú sorsú városnak a feltárása. A sűrű hamu- és lávaréteg betakart mindent, embert, állatot, s megkeményedett az utcákon, a falakon, a szobákban. A holttestek aztán elporladtak, de sok helyen a lávában levő lenyomatukról gipszöntvényeket lehetett készíteni, hogy a történészek visszaképzelhessék azt a képet, melyet a szerencsétlenség óráiban Pompeji és Herkulaneum mutatott. A két város romjai körül ma már eltakarították a gyilkos tűzhányó nyomait, és a világ minden tájáról ezrek és ezrek látogatják meg évente, járják az utcákat, a feltárt épületek udvarát, ahol a római kori emberek építőművészetéről, mindennapi életéről vallanak a kövek.
Számos legenda, mese, mítosz mondja el, hogy az emberiség hosszú történelme folyamán hogyan is gondolkozott, álmodozott a repülésről. Nagyon érdekes, mesebeli elképzelések sora bizonyítja, hogy a képzelet játékaiban, a fantáziában nem volt hiány: harmattal töltött üveggömböket akart derekára övezni egyik, hogy mikor a nap a harmatot felszippantja a reggeli földekről, őt is vele emelje a magasba; vadlibákat fogott volna be papírsárkányszerű légi tutajába a másik; még a rakéta-elvre épü54lő különböző ágyúgolyós megoldások se hiányoztak. Ám komolyan csak a XVIII. század vége fele kezdtek a repüléssel kísérletezni. Először is rájöttek arra, hogy csak olyan testek emelkedhetnek a levegőbe, melyek a levegőnél könnyebbnek bizonyulnak. E látszólagos „lehetetlenségen” a léggömbök segítettek: melegített levegőt eresztettek beléjük, mely aztán megvalósította a csodát – a levegőnél súlyosabb tárgy is felemelkedhetett. Legnagyobb sikerrel a Montgolfier-fivérek tettek világraszóló kísérletet, 1783-ban. Sok előzetes próbálkozás után vászonból készült és papirossal bélelt, hatalmas gömb volt az ő léghajójuk: alsó nyílása alá rakták a tüzet, miközben nagyon kellett vigyázni arra, hogy a léggömb maga ne fogjon lángot, csak a meleg levegő szálljon belé a nyíláson keresztül. A gömbóriás alaposan le volt kötözve, ám egy pillanatban, meg se várva, hogy feloldozzák, a köteleit elszakítva hirtelen fellebbent és 700 méter magasba emelkedett s csak lassan, ahogy a levegő hűlni kezdett, ereszkedett vissza a földre. Számos áldozata volt aztán a léghajózásnak, csakúgy, mint a repülés összes egyéb kísérleteinek, mígnem a léggömbfajta léghajókat, zeppelineket is a valóságos légiközlekedés: a repülőgép egészen háttérbe szorította.
Kedves gyermekek!
Örömmel tudatom veletek, hogy most, amikor levelet írok nektek a levelezés történetéről, már sok-sok száz esztendeje feltalálták a papírt, s ez nagy könnyebbség számomra s mindazok számára, akik levelet írnak, s a postások számára, akik kézbesítik a világon a sok millió levelet. Ugyanis a levél sokkal régebben létezik, mint a papír! Az első leveleket bizonyára barlangok sziklafalára karcolhatták, tehát – akármilyen különös – a „levél” még az „írásnál” is régebbi dolog. Ám hogy ne bonyolódjunk olyan rejtélyekbe, mint ama híres és vicces kérdés: melyik volt hamarabb, a tojás vagy a tyúk – ezúttal csak a betűk feltalálása után írott levelekről lesz szó. Egyes régi népek Ázsiában agyagtáblácskákra írtak, az ókori egyiptomiak pedig papiruszt használtak, mely nem volt papír, de innen ered a papír, (vagy régiesen) a papiros neve is. A görögök és rómaiak viasszal bevont fatáblácskákra írták rendszerint a leveleket. Ám Kínában és Indiában még pálmalevélre is írtak. Aztán vagy kétezer éve megjelent a híres pergamen, mely nem más, mint finom állatbőr s nem azonos a pergamennek is nevezett lantornával, melyet nem levélírásra, hanem befőttes üvegek bekötésére 55használnak. Kínából jött s az arabok közvetítésével ismerték meg Európában a papírt. Az írószerszámok útja is hosszú volt a töltőtollig; ezekről csak annyit, hogy az acél tollhegyet Petrache Poenaru román mérnök szabadalmaztatta Párizsban, 1827-ben. A boríték még fiatalabb. Körülbelül egyidős a bélyeggel, mely szintén a levelezés szüleménye. A levél történetéből tudunk néhány érdekes adatot. Ha arra kíváncsi valaki, hogy ki után maradt fenn a legtöbb levél, akkor ez a dicsőség egy bizánci férfiút, bizonyos Izidorosz Peluziotroszt illeti. Ha pedig arra vagytok kíváncsiak, hogy naponta hány levelet lehet megírni – bizony Rotterdami Erasmus, a holland humanista tudós naponta negyvenet is megírt. Érdekes elgondolkozni azon, hogy a történelem folyamán megírt számtalan levélből is kirajzolódik a világ története, a mindennapok arca. Ezt a történetet naponta tovább írják ma is…
56A malom olyan régi találmány, hogy bajos volna bebizonyítani, ki készítette az elsőt. Ha a görögök régi mondáit követjük, akkor Milészt, Lelex spártai király fiát mondják a malom feltalálójának, időszámításunk előtt vagy 880 évvel; a rómaiak szerint bizonyos Pilumnus; de már ezeknél régebbi mondákból is hallható a malomkő csikorgása, hisz a mondabeli Sámsonnak is, midőn a filiszteusok fogságába került, malmot kellett hajtania.
Egy biztos, hogy a malom feltalálása előtt már zúzni tudták a gabonaszemeket, mozsár alakú kövekben. A római kor kezdetén már egy érdekes őrlési módot alkalmaztak: mielőtt a gabonát összezúzták, előbb megpörkölték kissé, hogy jobban porladjon. Ebből a lisztből azonban csak valamiféle lepényt tudtak készíteni, nem olyan kenyeret, mint a ma ismeretest, ugyanis a pörkölt liszt a kelésre nem alkalmas.
Az első malmok mindenesetre kézi malmok voltak – mai utódaik a jó öreg kávéőrlők is, bár a világ számos népénél még ma is használatban vannak gabonaliszt előállítására kézileg hajtott malmok. Később kerültek használatba az állati erővel működtetett nagyobb malmok. Pompeji romjainak ásatásakor kiderült, hogy a rómaiak által használt malmok két kőből állottak, melyek közül az alsó mozdulatlan, tömör, tompa, a felső pedig forgókő, mely üres kúpot képez. A gabonaszem a felső kő tölcsér alakú nyílásából került a két dörzslap közé. A világ valamennyi kövesmalma ezután eme alapelven épült.
A vízimalmot állítólag először Mitridatész pontuszi király próbáltatta ki, valahol itt, a Fekete-tenger, a Pontus Euxinus környékén. Európában az első vízimalmok Róma csatornáin voltak ugyan, de tulajdonképpen csak az ezredforduló után terjedt el ez a malomfajta.
Hogy szélmalom mikor épült először s a világ melyik pontján, arra nincs pontos adat. Ám a keresztes háborúk idején Angliában és Franciaországban már léteztek, valamint messze Kínában. Ma egyaránt jellemzői a tájnak, de már csak mint díszítőelemek, a görög szigetvilágban és Hollandiában.
Az első gőzmalomról már pontos adat beszél: 1783-ban állították fel Londonban, annak dacára, hogy sokan hevesen tiltakoztak ellene s 57egy tűzvész, gyanús körülmények között, már 1791-ben elpusztította.
Nos, a mérleghez nemcsak a súly megállapítását, hanem minden mérés, mérlegelés fogalmát társítjuk. A hosszúságot, a távolságot előbb tudták mérni, hosszabb időnek kellett eltelnie, míg az ember felismerte, hogy különböző anyagú és méretű tárgyak súlyát össze tudja hasonlítani. Ám rendre végül mindennek mérési módjára rájött – csakhogy kölönböző időkben s a föld különböző pontjain jött rá; lett is ennek eredményeképpen jókora zűrzavar. A helyi szokásoknak megfelelően kialakult itt is, ott is egy-egy hagyományos mértékrend, csak az egész emberiségnek nem volt egy általánosan érvényes mérőrendszere. A különböző népek ragaszkodtak a maguk megszokott mértékeihez: a rőf, könyök, lat, pud, mérföld, uncia, arasz, láb, hüvelyk és a többi. Egyiknek-másiknak a nevét egy-egy szólásmondás ma is őrzi. „hétmérföldes csizma”, „nem rőffel mérik a tudást”, vagy valami „esik a latba”… Hogy ez így nem mehet tovább, azt akkor vették észre igazán, amikor a technika és a tudományok fejlődésével újabb, bonyolultabb, közösen, közös érdekből megoldandó problémák adódtak. Pedig még nem is olyanok, mint mondjuk a vasúti menetrend, ahol igazán nem lehet mindenütt tetszés szerint mérni az időt vagy a távolságokat, mert akkor megbénul a közlekedés. De hol volt még a vasút feltalálása!… Mindössze a kereskedők és a tudósok kezdték egyre határozottabban szorgalmazni az egységesítést, az egyezményeket. A Nagy Francia Forradalom szellemében és légkörében megtörténhetett az áttörés végre, ezen a téren is. Korszakalkotó újítások születtek. Megegyezés jött létre például, hogy egy délkör negyvenmilliomod része lesz a „méter”. Érdekessége a dolognak, hogy mivel abban az időben nem voltak olyan műszerek, és még nem tudtak olyan pontosan elvégezni minden mérést, mint manapság, ezért a délkör „felosztásánál” is tévedtek egy kicsit, de – bár később észrevették a hibát – a méter hossza mégis megmaradt. Olyan anyagból készült el a mintadarabja, melyet se az idő, se a hő vagy a hideg nem befolyásol: a platina s az iridium ötvözetéből. Ugyanebből készült el az a kocka, melynek hossza, szélessége, magassága egyaránt a méter egytized részét teszi ki; ebbe 4 °C hőmérsékletű vizet töltvén, ennek súlyát vették alapul a „kilogramm” megteremtéséhez. Ezeket az 58eredeti mintákat gondosan őrzik, kettős üvegszekrénybe zárva, Párizs városában; hanem minden ország megkapta aztán a mértékmintákat, melyeket az országos szabványügyi hivatalok őriznek.
Mindnyájan szeretjük a meséket, és nincs is régebbi szórakozása az emberiségnek, mint a mesélés. Az olvasás, a színház, a mozi és a televízió közös őse volt a mesemondás, és faluhelyen még ma is él ez a szép szokás.
Mivel biztosra vehető, hogy a mai gyerekek közt jó néhány akad, aki meg tudja mondani, kik a világ legjobb labdarúgói és leggyorsabb atlétái, de nemigen tudják, kik voltak a legjobb mesemondók, akiknek annyi kellemes órát, szép álmot és okos tanulságot köszönhet minden felnövő nemzedék – a krónika most róluk mesél.
Réges-régen, vagy még annál is régebben – ahogy a mesék kezdődnek – névtelenségbe merült mesemondók találhatták ki az első meséket. Az első nagyon nagy és híres mesemondó, akinek a nevét is ismerjük, a régi Görögországban élt, vagy 3000 esztendővel előttünk, Homérosznak hívták. Homérosz vándorló mesemondó volt, és csodálatos történetei a világ egész irodalmának legelső emlékei – Trója pusztulásáról és Odüsszeusz bolyongásairól. Ugyancsak az ókorban élt a világ leghíresebb állatmeseírója: Ezópusz. Az ő tanítómeséit sokszor mesélték újra mások is, de jó tudni, hogy tőle származik a róka meg a szőlő, és a róka meg a holló híres meséje is. Na és ki nem hallott volna a Csizmás Kandúrról? Perrault (a nevét Perró-nak kell ejteni) francia író meséje. Ugyancsak francia volt La Fontaine (Lafontennek ejtsd), akitől a tücsök és a hangya meséjének legszebb leírása maradt ránk. Egyik leghíresebb mesélő a dán H. C. Andersen volt. A német Grimm-testvérek és Wilhelm Hauff réges-régi germán népmeséket gyűjtöttek össze és adtak ki először – olyanokat, mint Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipőke, A kis Mukk története, meg a Hideg szív. Hírneves román mesemondó volt Anton Pann, akinek legérdekesebb meséje a beszéd eredetéről szól, és Ion Creangă, aki Fehér Szerecsen (Harap Alb) csodálatos meséjét írta. Az orosz Krilov tanítómeséi is világszerte közismertek. A magyar irodalomban pedig a legszebb tanítómeséket Fáy András írta. És mindannyiatok ismerőse Benedek Elek apó, aki összegyűjtött népmesékkel és eredeti új mesékkel tette boldoggá annyi kis olvasóját.
A Földközi-tengertől keletre eső területeken két hatalmas folyam vágja át a végtelen nagy, hol puszta, hol termékeny tájakat. Az egyik a Tigris, a másik az Eufrátesz. Egymás közelében fakadnak forrásaik, s a torkolat táján egyesülve futnak a tengerbe. Közben, ha a térképen megfigyeljük a két folyó vonalát, rajzuk éppen egy homokórához hasonlít: folyásuk közepe táján alig néhány kilométerre hömpölyögnek egymástól. A terület, melyet vizük öntöz, 59ősi, nagy kultúrák földje: Mezopotámia. Ma ezen a területen több arab állam, főleg Irak terül el. Irak fővárosa Bagdad, szintén régi és nevezetes város, hisz itt székelt Harun-al-Rasid, az Ezeregyéjszaka meséinek híres kalifája. Ám Mezopotámiában Bagdadnál sokkal régebben voltak már hatalmas városok, melyeknek híre máig fennmaradt. Ezen a földön, sok ezer évvel időszámításunk előtt, éltek a sumérok és kaldeusok, később a babilóniaiak és asszírok. Az ő kultúrájuk a legősibb emberi kultúra. Egyiptom történeténél is régebbi. Ehhez a korszakhoz, melyet joggal neveznek az emberi művelődés bölcsőjének, fűződnek az első írott emlékek, az első iskolák, az első bírósági ítéletek, az első történetírás, az első naptár, az első gyógyszertár, az első költemény és az első könyvtár ténye. A régészek ásója és a szakemberek türelme sok-sok titkot feltárt és megfejtett már. Többek közt azt, amely kulcsot adott Mezopotámia egész múltjának megismeréséhez: az ékírás rejtélyét. Ugyanis ezek a népek ékírással rögzítették agyagtáblákba mondanivalójukat; többnyire a véletlen segítette a kutatókat, hogy a dombok alatt érdekes, eltemetett palotákat, beomlott épületeket, egész városokat találhassanak, s már 1900-ig annyi ékírásos égetett cseréptábla került elő, hogy kibetűzésük jóformán máig sem fejeződött be. Az ékírás megfejtése bizony találékony és kemény munkát igényelt. Egy Grotefend nevű német tanár nevéhez fűződik, aki – így szól a hiteles történet – 1802-ben fogadásból vágott az érdekes, de szinte emberfeletti feladatnak. Munkáját rövidesen siker koronázta, s ma már a szakemberek, a történészek, akik Mezopotámiával kívánnak foglalkozni, éppen úgy ismerik, olvassák az ékírást, mint mi a latin betűket. Érdemes megjegyezni Mezopotámia két-három hírneves városának nevét is; az egyik Babilon, amelynek hétemeletes óriás temploma volt az a bizonyos Bábel tornya, melyet a Biblia is emleget. Másik gyönyörű városa Ninive volt, sok hatalmas palotájának romjait feltárták a régészek. Jelentős város volt Ur, aztán Uruk, Elám és Akkád is. Ezek a világ legrégibb ismert városai, romokban. Nemkülönben híres város volt Perszepolisz, ahol a görögök ellen harcoló perzsák két hatalmas királya, Dárius és Xerxesz építtettek máig, még romjaiban is, impozáns királyi palotát. Mezopotámia volt a tudományok bölcsője is, itt figyelték az eget az első csillagászok, itt dolgoztak az első mérnökök, földmérők. Tudásuk, emberi munkájuk eredménye nem ment kárba, s nemcsak a hír őrizte meg, hiszen valamennyi azután élő kultúrnép átvette és tovább fejlesztette kultúrájukat.
Mexikóban is számtalan olyan rejtélyt takar az őserdő (az őserdőben a néma kövek, hajdani csodálatos, impozáns épületek maradványai), melyekre a tudomány mind ez ideig nem tudott egyértelmű feleletet adni. Azért hozzuk kapcsolatba ezeket is témánkkal, a nagy és izgalmas kérdéssel, melynek megválaszolása azzal jár, hogy számtalan dolgot megtanul, felfedez az ember, s akármi legyen majd a végső felelet, már ezért is megéri, hogy foglalkozzunk a rejtélyekkel. Nos, itt van például Mexikó: a Teotihuacan nevű vidék őslakóiról szinte semmit sem tudunk, sem azt, honnan jöttek, sem azt, hogy milyen nyelven beszéltek, még ke60vésbé azt, hogy hova lettek. Mert míg a világ más tájain: Afrikában, Ázsiában, még a vén Európában is, a hajdani virágzó kultúrák a sok háborúnak, tűzvésznek, természeti katasztrófának estek áldozatul, még ha nem is tudnánk pontosan nyomon követni az eseményeket, akkor is leolvashatnánk a romok arculatáról, hogy itt valami baj következett be, az okozta a pusztulást, de ott a mexikói őserdőkben teljesen ép paloták és egész városok kerülnek elő. Mi történt mégis, hogy nyomtalanul és egyből megszűnt bennük az élet, ha se háborúnak, tűzvésznek, földrengésnek, tűzhányó kitörésnek nyoma sincs? Néhány éve egy ilyen épület alatt egy titkos alagútban, jáde-kőből faragott álarc alatt egy bebalzsamozott holttestre bukkantak. A meglepő az volt, hogy a tudósok már „ismerték” ezt a férfit – ábrázolatokról, faragványokról, melyek számos helyen ábrázolják ezt az embert. Ki lehetett? Vannak komoly tudósok, akik arra hivatkozva, hogy ezek a mexikói ősi építmények nemcsak építészetileg tökéletesek, hanem emberfeletti fizikai munkát követelt volna megépítésük azokban a távoli korokban, úgy vélik, hogy más bolygóról érkező, fejlettebb lények taníthatták meg a majákat például ezekre a dolgokra, mert különben tudjuk, hogy még a kereket sem ismerték s nem használtak teherhordó barmokat. De meg kell maradnunk a józanabb, földhöz kötöttebb feltételezéseknél, amelyeknek hívei ugyancsak komoly tudósok. És kutassunk tovább.
Ma már a mosógép úgy hozzátartozik a háztartáshoz, ahogy százötven esztendővel ezelőtt még a szappan se tartozott hozzá. Persze, még a világ tiszta ingeinek nagy részét nem a duruzsoló masina, hanem a szerető anyukák és feleségek dolgos keze állítja elő, bizony fáradságos igyekezettel, mégis érdekes, tanulságos és mulatságos egy pillantást vetni a mosás múltjába, hogyan is mostak két-háromezer esztendővel ezelőtt! Régi írott emlékek, fali képek, ábrázolások mesélnek arról, hogy nem is voltak olyan rossz módszerek, melyekkel a ruhát akkoriban tisztították. A mosást minden korban befolyásolta a ruhanemű anyaga, bár a mosás technikája nem sokat változott azóta. Előbb áztattak, aztán mostak s végül öblögettek, tisztáltak. Még mosószerek is voltak, hideg-meleg vizet használtak, sulykolót. Egyiptomban már i.e. 2000-ben ismerték a lent, a rómaiak gyapotból és gyapjúból készült ruhákat viseltek. Kínában sok ezer évvel ezelőtt ismerték már a selymet, s a kender is vagy kétezer éve ismeretes, de kezdetben csak kötelet vertek belőle, vásznat nem szőttek. A szabadban, legszívesebben folyóvízben mostak, a ruhát bottal csavarva víztelenítették és napon szárították. Egyiptomban kimondottan férfimunka volt a mosás, a görögök61nél a nőké. Növényi és ásványi anyagokat említenek a források, mint a szappan őseit. Rómában már nagy mosodák működtek, hiszen vízvezetékük is volt, az ásatások kádakat, segédeszközöket hoztak felszínre. A szappan állítólag a gallok találmánya. Kecskezsírból és hamuból állították elő, néha ökörepét is kevertek hozzá. Valóságos boszorkánykonyha-recept, pedig a nép sok évszázados tapasztalata volt az a bölcs vegyész, mely előállította. Érdekesség, hogy különösen Egyiptomban nagy megbecsülésnek örvendtek a mosóemberek; a fáraó főmosója és főfehérítője jelentős udvari méltóság volt. „Aki a töltésen mos és akinek szomszédja a krokodilus” mondja egy régi szöveg. Hát ilyen szomszédságban valósággal hőstett volt alaposan kimosni a fáraó szennyesét.
Két olyan múzeumról tudunk, mely minden bizonnyal megnyeri minden múzeumlátogató gyermek tetszését. Az egyik Franciaországban van, néhány éve áll fenn, és Európa első múzeuma, amelyet kizárólag gyermekek részére rendeztek be. A múzeumban kiállított műalkotások bemutatják a művészet egész történetét, úgyhogy a kiállítás fiatal látogatói könnyen megismerkedhessenek az egyes stílusok alapelemeivel és sajátosságaival. A másik, nagyon érdekes múzeum nemcsak a gyermekeké, de talán még inkább érdeklődésükre tarthat számot. A svájci Sahr nevű községben egy lelkes gyűjtő és művészettörténész helytörténeti múzeumot kezdeményezett. Már az épülete is amolyan múzeumba való öreg ház, hiszen 1660-ban építették. A gótikus, reneszánsz és barokk korból való érdekes lakatkulcs gyűjtemény, sárgarézzel kivert lószerszámok, sarkantyúk és fegyverek mellett ennek a múzeumnak a büszkesége a körülbelül száz teljesen berendezett babaszoba, ahol évszázados, gyermekjátéknak készült, de a valódiakhoz mindenben hasonló apró bútorok és tárgyak, edények, játékszerek gyönyörködtetik a szemet és őrzik más korok hangulatát, és minden babaszobában a megfelelő ruhákba öltözött apró babák üldögélnek-álldogálnak.
Az ember a történelem mélyére pillant, mint a legtisztább és legvisszhangosabb kútba. A legtöbb rejtély mellett a legtöbb megmagyarázható csoda is ebben az időbeli „mélységben” található. Ha a rejtélyeket s a már megmagyarázott 62csodákat összevetjük, akkor járunk a leghelyesebb úton: minden rejtély közös kulcsa, hogy amott messze, a kezdetek kezdetén, hogyan sikerült kiemelkedni, kiválni az embernek a természet rendjéből a munka által. A munka egyik legszebb terméke, csodája – a többi mellett – az emberiség művészete.
Hogy könnyebben megértsünk mindent, csak arra kell gondolnunk, hányszor de hányszor történt és történik úgy, hogy az ügyes kéz, a találékony fej megalkot egy dolgot, egy mindennapi tárgyat, esetleg kimondottan használatra szánt eszközt, s amikor kész van, ámulva fedezhető fel, hogy valóságos művészi munka. Már az elnevezésben – művészi munka – is benne van a titok magyarázata. Nem műtárgynak, művészkedésnek szánták, de úgy, olyan szépen, kifejezően sikerült, hogy sokszor mindent elmond készítőjéről, a korról, amelyben készült, a társadalomról, emberi közösségről, mely örömét leli benne. Ilyen egy szépen faragott pásztorbot, ilyen egy kapufa, egy ház díszítése, egy edény festése. Ilyen és így keletkezett a legrégibb művészet, még a kőkorszakban.
Az utóbbi évtizedek fejlett kutatómódszereinek köszönhetően egyre többet tudunk az ősember első művészkedő teljesítményeiről. Barlangok falán rajzok, a föld mélyebb rétegeiben kőre karcolt ábrák, csontfésűk, gyöngyök beszélnek róla. A kőkorszak művészetének tárgyi emlékei a földgolyó minden pontjáról bőséggel kerülnek elő és mind azt bizonyítják, hogy mikor megjelent a szépérzék, a díszítő-kedv, tehát a legősibb művészi ízlés, már több százezer éves múltra tekintett vissza a még mindig barlangokban lakó emberiség. Tehát ez is hosszas, türelmes fejlődés eredménye már. Ebben a korban vette kezdetét mindaz, ami később, évezredeken át napjainkig kíséri az ember útját: a munkával karöltve megjelent művészet.
63Az ember szépérzéke, mely annyi formában megnyilvánul ősidőktől fogva, a zenétől a szobrászatig a művészetek egész sorát teremtette meg és virágoztatja. A mindennapi életben a legtermészetesebben a megszokott környezet: az otthon és a ruházkodás dolgaiban nyilvánul meg. Ruházkodás dolgában megfigyelhető, hogy különösen ünnepi alkalmakkor a falun élő emberek (az ország lakosságának nagy része) milyen sokféle, színes, érdekes díszruhát öltenek magukra. Ezt a falun viselt, gazdag díszítésű viseletet nevezik népviseletnek.
A világon mindenütt, minden népnek, a divatos „városi” viselet mellett van népviselete. A népviselet különválása még abban az időben következett be, mikor a gazdagabb osztályok viselete túl cifra és túl drága volt a kizsákmányolt parasztmillióknak. De mivel az ő szépérzékük is szép és díszes ruhákra vágyott, a maguk erejéből és eszközeivel, háziszőttes, napon fehérített vásznakból, ványolókban puhított posztókból, hímzéssel kicifrázva, minden vidéken más-más viselet vált „divattá”. Ez a népviselet-divat aztán lassabban is változik, mint a többi ruhadivat, évszázadok telnek el nyomtalanul fölötte.
Ezért a népviselet élő emléke a népek múltjának. És egyben ősi kincse is. Gondosan őrzik a különös ruhadarabokat, bőrrel kivarrt mellényeket, csizmákat, ezüstszállal, üveggyönggyel átszőtt ingvállakat, fejdíszeket a ládafiában. Apáról fiúra, anyáról leányra öröklődik a vise64let szokásával együtt egy-egy szép díszes ruha is, nem csoda hát, ha nem változik.
Hazánkban is európai hírű szép népviseleteket találunk. Az olténiai, moldvai, bánsági, mezőségi, avasi román népviselet mellett a nemzetiségek népviseletei is színezik a képet: a magyarok, szászok, szerbek, tatárok, ukránok népviselete. Az énekkarok, tánccsoportok egy-egy országos találkozója színes, kavargó bemutatója a szebbnél szebb népviseletnek is.
A népviselet tanulmányozása, leírása, megőrzése ma sok tudóst foglalkoztat. A múzeumok kincsei közt ott láthatók a különböző népviseletek is.
A mai embernél a név csupán arra szolgál, hogy valakit másoktól megkülönböztetni, önmagával azonosítani lehessen. Mindenkit a nevéről jegyzünk meg. Fontos, híres embereket pláne! A nevük olyan, mint valami dátum, sőt sokszor egy dátumot is felidéz, mint ahogy a dátum is a nevet; 1514 – Dózsa; 1784 – Horea; 1848 – Petőfi Sándor és Avram Iancu…
Valaha azonban a névadás több volt egyéni személyi adatnál. A régiek észjárásában sok száz, sőt sok ezer évvel ezelőtt a név olyan kellett hogy legyen, mely viselőjének tulajdonságairól, jelleméről is sok mindent elmesél már. Egyszerű halandóknál és hősöknél igyekeztek a név által azt emelni ki, ami legfontosabb tulajdonsága volt, ami által személyiséggé vált. Hogy kézenfekvő mesebeli példákat idézzünk: Fehérlófia, Babszemjankó, Hófehérke, Hamupipőke. Hasonlókat a mi korunkhoz közelebb főleg az irodalom által megörökítve vagy felelevenítve az indián történetekben találunk: Sólyomszem, Nagy Medve meg a többiek.
A tudomány nagyon kevés, csak közvetett úton szerzett adattal rendelkezik arról, hogy az ősi társadalmakban hogyan alakultak ki az első nevek, névadási szokások. Előbb a személyneveké s csak jóval később a családneveké. De bármely népről állítható, hogy kezdetben saját közszavaival igyekezett megnevezni közösségének tagjait. A nevek egy része aztán szokásszerűen öröklődővé, általánossá vált és át is vették, évszázadok, évezredek távolából is, mindig a saját nyelvükhöz, kiejtési szabályaikhoz idomítva alakját a neveknek. Az indiánok közt ki tudja hányadik, hányezredik Winnetou volt az, akit mi ezen a néven számon tartunk, és az első Georgiosz nevű ember óta ki tudja hány millió György, Gheorghe, Georges, Georg volt és van a világon!
Érdekes néhány ma is használatos vagy legalábbis ismeretes névnek az eredeti jelentése, mely nyilván már rég feledésbe merült ugyan, de nem árt tudni róla: például az Ábel név, melynek mai közkedveltségéhez Tamási Áron híres regénye is hozzájárult, héberül leheletet jelentett; Ábrahám – a sokaság atyja; az Adorján a latin Hadrianusnak felel meg; Aladár török eredetű, testőrhadnagyot jelentett; a Flóra latinul virágzó; István ógörögül még virágkoszorú volt: Sztephanosz; Erik a germánok nyelvében nagyrabecsült volt; Leo – oroszlán; Livius – sápadt; Péter – kőszikla; Orbán – urbánus, azaz városlakó; Olivér pedig olajfa volt az eredeti latin jelentés szerint. Jó pár név más köznyelvi szónak lett a kiindulópontja. Például Augustusból lett Augustinus s belőle származott az Ágoston néven kívül az aggastyán szavunk is.
Egyes történelmi figurák esetében már szinte vezetéknév és személynév kapcsolatot mutatnak az erényekhez, legfőbb jellemvonáshoz kapcsolódó állandó jelzők, mint: Szép Heléna, Bölcs Salamon, Nagy Sándor, Merész Károly, Erős Ágost, avagy: Mátyás, az igazságos, Robespierre, a megvesztegethetetlen.
Végül két bokréta. Az első csokorba azokból a virág illetve növénynevekből kötöttünk, melyeket ismert emberek avagy irodalmi hősök családnévként használtak: Szekfű Gyula, Fenyő Miksa, Torma Zsófia, Buza Barna és Kukorica Jancsi, Rezeda Kázmér meg Fanfan la Tulipe! De családnévként ismert a Bors, a Szalma is. A második csokor olyan növények és virágok neve, melyekből személynevek alakultak: Nárcisz, Jácint, Árpád, Margaréta, Gyöngyvirág, Ibolya, Rózsa, Kamilla, Gyopár, Hajnalka, Pálma, Hortenzia, Georgina, Dália, Boglárka és maga a Virág.
Amíg nem ismerték, bizonyos számításokban nem lehetett nagy számokkal dolgozni. Európában aránylag későn ismerték meg. Talán először Dél-Amerikában volt ismeretes, ahol a majáknak már évszázadokkal azelőtt volt a nullához hasonló számjegyük, amelyet a maguk képírásában csigaházzal jelöltek.
Ismerték azonban ennek a „fontos semminek” a jelentőségét a sumérek és babilóniaiak is, és Kelet-Ázsiában már a jel is felbukkan: egy kis kör a jele, – tehát már képileg is hasonlít a mai nullához, más kifejezéssel a zéró számjegyhez.
A mai értelemben vett nullát, amely az úgynevezett „tízes számrendszer” egyik legfontosabb eleme, az indiai tudósok találták ki vagy meg. Az úgynevezett arab számok is tőlük erednek, csak Arábián át, az arab kultúra virágzása idején terjedtek el Európában is; körülbelül időszámításunk szerint 500 táján jelennek meg először. Addig (de még azután is sokáig), ha például a milliót akarták leírni, szavakkal írták „ezerszer ezer”-nek. S ki hinné, hogy a milliárd meg a többi számóriás fogalma csak a múlt század vége óta használatos!
66Ólomból önthető tárgyak, figurák, szobrocskák már az ókorban is előfordultak. Ám a fáma szerint az első, mai értelemben vehető – nem utolsósorban játékszernek szánt – ólomkatonák 1578 körül keletkeztek Nürnberg városában, mely a középkorban híres volt ónedénygyártásáról is. Nagy népszerűségre azonban csak a XVIII–XIX. században vergődött ez a játékfajta, melyet nemcsak a kisfiúk, hanem a felnőttek is kedvelnek azóta is. Sok nagy, művelődéstörténeti értékkel bíró gyűjtemény is összeállt azóta az efféle miniatűr alakokból, és a múlttal ellentétben, ma már nemcsak katonákat, hanem a békés témákat is felöleli az ólomfigurák világa: különböző korok jellegzetes embertípusai, viseletei, mesefigurák és népszerű történetek hősei, például May Károly és Fenimore Cooper regényeiből. Az ólomfigurák kiöntése és kifestése is hatalmas technikai fejlődésen ment át napjainkig; boltban is kaphatók, de a legnagyobb örömöt a saját kezűleg öntött és kipingált alakocskák jelentik ma is annak, aki igazán kedveli, gyűjti őket.
Az idő az ember segítőtársa és ellenfele. Attól függ, hogy össze tud-e fogni vele vagy nem. Mivel azonban az idő olyan láthatatlan, mint a mesebeli szörnyek, ahhoz, hogy összefoghasson vele, az embernek előbb meg kellett találnia a módját annak, hogy láthatóvá tegye a maga számára. Az eszköz, mely erre szolgál: az óra. A legrégibb időktől egyre készítették az órákat a mesterek; napórákat, víziórákat, homokórákat. Sok híres és nevezetes órája van a világnak, messze földre ellátszó tornyokban hatalmas órák mutatják az időt, múzeumok üvegszekrényeiben csodálatos arany- és ezüstcirádás órák ingája leng, búgó hangon pendülnek a csendben.
Nem ment feledésbe az a nevezetes óra sem, melyet Harun-al-Rasid kalifa, az arabok nagynevű fejedelme küldött ajándékba Nagy Károlynak, a frankok császárának. Harun-al-Rasid olyan híres fejedelem volt, hogy alakja köré a hagyomány legendákat szőtt, még az Ezeregyéjszaka meséiben is ő az egyik főszereplő, a szépséges Seherezádéval együtt. Nagy Károly 67időszámításunk után a hétszázas években uralkodott egy óriási birodalomban, melyet a mai Franciaország területén szervezett. A két uralkodó többször küldött egymáshoz barátságból díszes követséget. Egyik ilyen követség hozta keletről a frankok udvarába Harun-al-Rasid ajándékát. Akkor még nagyon ritka kincs volt az óra.
A szóban forgó elmés szerkezet vízióra volt, vagyis a tartályában lévő víz lefolyás közben mozgatta a kerekeket, azok mozgása pedig mutatta az elmúló időt. Bronzból készült és fémtálba hulló golyókkal jelzett minden órát. Déli jelzéskor pedig a várkastélyt ábrázoló órán levő kapuk megnyíltak és lovas figurák jelentek meg. Nagy Károly császárnak és környezetének bizonyára sok öröme telt az elmés szerkezet szemlélésében. Sajnos mi már csak leírásból ismerjük. Mint annyi híres szép műkincs, a sok esztendeig tartó csúnya háborúskodások alatt valahol megsemmisült ez az óra is.
Csak nagy későre, alig néhány száz esztendeje annak, találták ki a mai értelemben vett óraszerkezetet. S alig 250–300 éve tudnak készíteni már a maihoz hasonlóan pontos, szép állóórákat, zsebórákat az ügyes kezű órásmesterek. Ezekről az antik órákról, melyek közül, ha még épségben megmaradt néhány, azokat értékes szobadísznek vagy múzeumi kincsnek számítjuk –, ezekről az öreg órákról tudnunk kell, hogy a mai óragyártási technikával ellentétben, egytől egyig kézi munkával készültek. Óriási és nagyon apró méretű óraszerkezeteket állítottak elő, ha kellett tornyokba, vagy ha kellett, akár gyűrűkbe is be tudták szerelni. Különös vegyülékei ezek a réges-régi órák a művészi alkotásnak és a használati tárgynak. Ugyanis ma már sokkal nagyobb mértékben becsüljük őket formájukért, szépen kidolgozott, vésett, vagy üvegből, porcelánból összeillesztett alkatrészeikért, dobozukért, számlapjukért, mánusaikért – mert hiszen mindenik egy kor szépérzékét, ízlését dicséri. Sokkal inkább értékeljük őket ezért, mint ama egyszerű tulajdonságukért, hogy mérni tudják az örökké múló időt. Persze nagyon sok régi óraszerkezet, például a toronyóráké, ma is fáradhatatlanul ketyeg. Különösen a szépen csilingelő zenélőszerkezetek gyönyörködtetik az embert. Felejthetetlen élmény a harangjáték, a kakukkolás, a szépen pengő húrocskák zenéje. Bing-hang, tik-tak, konganak, ketyegnek a régi órák, valamennyien az idő múlására figyelmeztetnek, és arra is, hogy a jól végzett emberi munkának sohasem vész el az értéke.
Mintha óriások jártak volna valaha a földön! – bizony ez vagy ehhez hasonló ámulatkitörés nem egyszer hagyta el az ember ajkát, még a mi korunkban, a mi tudással és tapasztalattal oly bőven rendelkező évszázadunkban is, a múlt, a legrégebbi történelem előtti idők emlékei láttán; különös és elgondolkoztató, hogy éppen a történelem előtti idők rejtélyes építő erői, alkotó lendülete váltja ki a még mindig csak kíváncsi csodálatot, amikor a válasz, a tudományosan elfogadható magyarázat még késik. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy örökre késni fog, hogy örökre lehetetlen, ez csupán annyit jelent, hogy érdemes visszanézni az ember, a földgolyó múltjába, és számba venni minden olyan rejtélyt, melyet még nem lehetett megmagyarázni.
68Ezeknek a rejtélyeknek egyike az úgynevezett baalbeki terasz. Ez a Földközi-tenger keleti partvidékén, valahol Damaszkusztól délre, az Antilibanon-hegységben fekszik, és mai emelőszerkezetekkel, darukkal is megmozdíthatatlanok azok a kőtömbök, melyekből építették. Egyelőre tehát elképzelhetetlen, hogy annak idején az emberek hogyan szállították oda, emelgették és építették egymáshoz a kőtömböket, melyek közül egyik-másik körülbelül kétezer tonnát nyomhat; de nemcsak az építkezés módja rejtély egyelőre, hanem azt sem lehetett még kideríteni: milyen célt szolgált ez a furcsa, kicsit repülőtérhez is hasonló, masszív kövezet, melyet baalbeki terasz néven ismerünk.
Rejtélyes piramisok, különös legendák, feledésbe merült rendeltetésű épületek – mind megannyi valóságos, kézzel fogható csoda, nem a meséknek, hanem a földi ember világának részei, és a történetükön való töprengés nemcsak a képzeletnek ad szárnyat, hanem a tudásvágyat is serkenti. „Mintha óriások jártak volna valaha a földön.” Nos, akkor meg lehet ismerkedni azokkal az óriásokkal! – Ám az is kiderülhet, hogy az ősi korok emberéről alkotott képünk nem volt elég pontos, elég nagylelkű, és saját elődeink ezek az óriások.
69A bátorság mindig a legszebb férfierények közé tartozott. A történelem viharos évezredei közepette sokszor előfordult, hogy nemcsak a bátor tett, hanem a bátor szó is örök időkre bevonult az emlékezetbe. Ilyen például az alábbi párbeszéd esete, a támadó és a népük szabadságát védelmező katonák közt.
Azt mondják, midőn II. Szulejmán szultán 1566-ban Szigetvárát ostromolta és Zrínyi Miklós hősi elszántsággal védekezett, egy napon rövid levelet küldött neki a török, hátha megadásra bírhatja: „Küldd el a kardodat, ha élni akarsz!” Erre Zrínyi ugyanolyan röviden válaszolt: „Jöjj érte magad, ha meg akarsz halni!” Nos, ezt a történetet szinte szóról szóra őrzi a hagyomány még néhány bátor katonáról. Bajazid szultánnak hasonlót üzent vissza Mircea cel Bătrîn, a híres havasalföldi fejedelem. Róma történetében is olvasható, hogy a birodalom félelmetes légiói egyszer bátor barbárok földvárát akarták kardcsapás nélkül bevenni s a gőgös, ezüstvértes római hadvezér beüzent a szakállas, izmos szabad férfiaknak, ám azok is ugyanúgy válaszoltak. Talán a legrégibb változata ennek az üzenet-párbajnak az lehet, mely szerint Xerxesz perzsa király, még időszámításunk előtt 480-ban azt követelte Leonidász spártai királytól: „Szolgáltasd ki fegyvereidet és elvonulhatsz!” A perzsák százezren voltak, a görögök háromszázan, de a válasz nem ké70sett: „Gyere, és vedd el!” Szikráztak ilyenkor a kardok, csattogott a pajzs, vér hullt a szabadságért.
A mesékben roppant kincsekről esik szó, földalatti barlangokat, csodaládákat színültig megtöltő fényességes aranyakról, ezüstökről. Ha elmész a múzeumba – üveglap alatt ott láthatod ezeket a kincseket: görögök, rómaiak, dákok, germánok, frankok rengeteg pénzérmét. Évről évre találnak újabb ilyen kincseket. Ezeket leletnek nevezik, és mielőtt a múzeumba kerül egy ilyen lelet anyaga, előbb tudósok vizsgálják meg.
De ki ne talált volna valamelyik elfelejtett fiókban olyan pénzdarabot is, mely nem hasonlít a mi pénzünkhöz! Ilyenkor, ha megkérdeztétek a felnőttektől, azt felelték: régi pénz, már nem jár. A gyűjtőszenvedély sokféle tárgya közül az egyik legelterjedtebb a régi pénz gyűjtése.
A pénzérméknek ugyanis, a kereskedelemben betöltött fontos szerepén túl, nagyon nagy a kultúra történetében betöltött szerepe. Sok olyan híres vezér, király, költő, tudós élt ezelőtt hosszú évszázadokkal vagy évezredekkel (mikor még nyoma sem volt a fényképezésnek), akiknek arcvonásait csakis egy-egy régi éremre vert arckép őrizte meg. Az elmúlt korokból, földből vagy ládafiából előkerülő egykori pénzdarab őrizheti éppen Arisztotelész vagy Dante, vagy Beethoven keze nyomát is, bárkiét, aki valaha fizetett vele. Sok ezer kézen át vándoroltak hosszú időkig, sok ezer kiló kenyér, kupa tej vagy bor és rengeteg fájdalom, öröm, fáradság, munka és vér ára minden pénz a történelemből. Az a sok, mesékben is emlegetett pénzféleség – a Dárius kincse, a rézpicula, a lyukas peták, az ezüst tallér, a fagaras, fabatka, a dénár – valaha valóságos pénz volt.
Mióta veretnek pénzt az államok? Bizony az első pénzek nemsokára 2600 esztendősek lesznek. A mai értelemben vehető pénz időszámításunk előtt hat-hétszáz évvel jelenik meg. Kezdetben ugyanis cserekereskedelem folyt: hoci-nesze alapon egy zsák sóért két sajtot; három kardért egy tehenet; a hízott disznóért egy tömlő jó bort engedtek át egymásnak. Lényegében így ki-ki vevő is volt és eladó is, szükségletei szerint. Ám ezután rájöttek, hogy a fémek: az arany, az ezüst és a réz – a legértékesebb csereanyagot jelentik, bármikor bármire becserélhetők, kisebb helyen tárolhatók és főleg: nem romlandók. Amióta pénz van, azóta számítható a kereskedelem. Az arany, ezüst és rézdarabok, rudak vagy kockák akkor váltak szépen vert érmecskékké, mikor rájöttek, hogy könnyebb fizetni akár ezer darabocskával is, mint egyetlen hatalmas tömbbel. És hogy ne akárki bocsáthassa forgalomba a pénzt, az elöljáróság ráverette a maga jelvényét: az ország címerét, a királyok a maguk arcképét; előbb csak a pénzek egyik oldalán volt efféle veret, aztán már mindkét oldalon, sőt a pénzdarab peremét is megjelölték, hogy ne lehessen hamisítani, avagy lereszelni belőle, mert a pénz szigorúan számítgatott súlyrendszerek szerint került forgalomba. Ez a dolog aztán az elmúlt közel két és fél évezred alatt lényegében nem sokat változott, csak a pénzdarab alakja vált egyre szabályosabbá, csiszoltabbá; később pedig megjelentek a papírpénzek is: a bankók, ugyanis mindenütt a bank bocsátja ki őket.
Egyik elmélet szerint a kis-ázsiai Lydiában ama bizonyos Kroiszosz – Krőzus – király veretett először pénzt, akinek mesés gazdagsága ma is él a szólásmondásban. Más nézetek szerint – s a leletek ezt igazolják inkább – a görögök, a szigetvilág hajós, kereskedő népei, közülük is Égina sziget lakói „találták fel” a pénzérmét. Bár ezek az első pénzek technikailag nagyon primitív módszerrel készültek, a rájuk vert állatrajzok már ügyes stilizáló készségről, fejlett szépérzékről tanúskodnak. A pénz történetének első korszakát az ógörög pénzek kora tölti ki, az ő éremverő művészetük folytatója az a rengeteg stílus, melyben hosszú századokon keresztül, mindig egy kor jellemző módján pénzt verettek a különböző királyok, császárok, államfők, hercegek, püspökök. A pénz és éremvésnöki munka mindig jó mesterség és komoly művészet volt. Egy-egy példány valóságos képzőművészeti műremek. Nem csoda, hogy már az ókorban akadtak a szép daraboknak gyűjtői. A középkor végén az első híres régipénz-gyűjtők közt van például Petrarca, a nagy olasz költő is. Korán megszületett az érmészet tudománya is, mely szoros kapcsolatban áll a történelemtudománnyal és a régészettel: a neve numizmatika, görög eredetű szó. Mint numizmatikai érdekességet említhetjük, hogy a lej – románul leu – valóban az oroszlánról kapta nevét. Réges-régen forgott errefelé közkézen egy tallér-fajta, melynek egyik oldalán ágaskodó oroszlán képe volt, ebből alakult ki a leu és a bolgár leva neve is. Az érmek és régipénzek gyűjtése ma is világszerte komoly és hasznos tudományos munkája vagy kedvtelése – „hobbija” – rengeteg embernek.
Az idők folyamán elképesztő, hogy mi mindenből készítettek pénzt a világ különböző tájain. Még gyékény-pénz is volt már. De létezett pénzféleség kagylóból, csontból, kavicsból, malomkőből, drágakőből, gyöngyökből, földből (!), harkályfejből, teknőchéjból, fogakból, tollból, elefántcsontból, teából, sóból, fából, bőrből, rongyszövetből, papírból és dohánylevélből. A felsorolás bizonyára nem teljes, már csak azért sem, mert a „fog” például lehetett kutyafog, farkasfog, kengurufog, emberfog, de vaddisznóagyar is.
Észak-Afrika a hazájuk: ott találták ki ezeket a különös építményeket: a piramisokat, sok ezer évvel ezelőtt. A Vörös-tengertől a Nílusig s azon túl a Líbiai-sivatagig gazdag és fejlett civilizáció volt az ókori Egyiptom. Északon a folyam deltája, délen a Nílus nagy vízesései határolták, s habár ellenség sokszor átviharzott rajta, hatalmas és emlékezetes ennek az országnak a léte. Az egyiptomiak hite szerint a holtak birodalmába kerülő lélek útravalót is vihet magával: gabonát, olajat, ruhákat, dísztárgyakat. Az egyiptomi kultúra első idejében kis kamrákba temették a halottakat, ezeket a sírkamrákat masztabának nevezték; kezdetben királyaik, a fáraók is csak ilyen sírhelyet kaptak, de a fáraók hatalmának, gazdagságának növekedésével Dzsószer fáraó már hatalmas, lépcsőzetes piramist építtetett emlékhelyül. Az ő piramisa tekinthető az első kőépületnek Egyiptomban. Később a piramisokat úgy építették, hogy az élek a négy égtáj felé forduljanak. A sivatagban mint mesterséges, szabályos kőhegyek emelkednek a piramisok. Közel 70 kisebb-nagyobb piramis ismeretes. A legnagyobbak a Nílus völgyében, az egykori főváros: Memphisz közelében, Gizeh falu mellett láthatók. Itt áll a három óriás piramis. Egyik például eredetileg kiszámíthatóan 146 méter magas volt, de az idő lekoptatott már 8 méternyit a hegyéből. A piramisoknak igen bonyolult belső útrendszere 72van; a sírkamrába vezető utat szándékosan tették labirintusszerűvé, hogy elrejtsék a sírrablóktól. A piramisok legnagyobb „rejtélye” az, hogy az akkori technikai viszonyok közepette csak nagyon ügyes munkaszervezéssel, nagy embertömeggel, valószínűleg főleg rabszolgákkal építhették őket. Az emberi kéz ősi és maradandó nyomai ezek a kőhegyek, s talán az ókor leghíresebb építészeti emlékei, a világ legkülönösebb „csodái”.
Olyan nagynak érezték magukat e fáraók, hogy hatalmuk örök emlékezetét egy ilyen égbe nyúló, gúla alakú építményben akarták múlhatatlanná tenni. Mivel abban az időben csakis emberi erővel építkeztek, egy-egy ilyen hatalmas sír felépítése sok ezer munkás és rabszolga életébe került.
A sivatag szélén épült piramisokon kívül a fáraók sziklába vájt sírkamrákba is temetkeztek. Egész völgyet ismerünk, melyben végig elfalazott sziklasírok, járatok vannak vágva. Ezt a völgyet Királyok Völgyének nevezik.
Az egyiptomiak a szokásnak megfelelően bebalzsamozták halottaikat, a múmiákat, s a gazdagok – főleg a királyok – sok-sok ékszert vittek magukkal a sírba. Ezért aztán nem is lehetett békés a nyugodalmuk. Alig néhány év elteltével máris rablók törték fel a legjobban elfalazott királysírt is. Az évezredek alatt sorra fosztották ki a piramisokat, sírkamrákat, pincéket. Annak ellenére, hogy a sok ezer éves piramisok ma is állnak – eddig csak egyetlenegy teljesen épen maradt királysír került elő 1922-ben: a Tutánkámon fáraó sírja. Még a tudósok expedíciója számára is nehezen hozzáférhető helyen volt. Ott feküdt benne a fiatalon elhalt király, mint a mesében: arany koporsóban, arany koronával, arany ruhában, gazdagon felékesítve. De nem az aranykincs, hanem a tudós kincse ért a legtöbbet: végre a tudósok szeme láthatta, érintetlen érdekességében, hogyan is temetkeztek, építkeztek az egyiptomiak annyi ezer évvel azelőtt.
A leghíresebb piramis a Kheopsz fáraóé, 137 méter magas. Még azt is megjegyezzük érdekességképpen, hogy Egyiptom legrégibb fővárosa, Memphisz, majdnem ugyanott terült el a Nílus partján, ahol a mai főváros, Kairó áll.
„Jön a postás” – mondja az ember, s természetesnek veszi, hogy egy kis színes bélyeg ráragasztása ellenében a világ bármelyik pontjáról gyorsan és pontosan megérkezik a levél, a csomag, az üzenet. Bezzeg 100–150 évvel ezelőtt! „Jön a postakocsi!” – kiáltották, mikor hetente egyszer felbukkant, nyakig poros kocsisával a bakon, a négy ló húzta, nyikorgó nagy hintó, s kibújtak az összerázott, álmos utasok s előkerült egy ládából a messze földről indult levél. De még régebben, mondjuk 6–700 évvel ezelőtt, a középkorban, még ennél is nehezebb volt a helyzet, még nyoma se volt a postának. Se embert, se üzenetet, se árut nem tudott szállítani semmilyen szervezett intézmény. A királyok és fejedelmek futárokat használtak az üzenetek továbbítására, ám ezt a futár-szolgálatot magán embernek halálbüntetés terhe alatt nem volt szabad használni. Az utasember gyalogosan vagy lovon járt, s állandóan nagy veszélyek fenyegették. Gyakoriak voltak az útonállások, ezért még a kereskedők sem utaztak szívesen. Miért kelt volna valaki útra csak azért, hogy egy levelet átvigyen Londonból Prágába? És ha el is indult, hónapokig tartott az útja az elhanyagolt utakon, s amíg a sok vámon és hídon és réven átkelt, minden pénzét elszedték tőle a vámosok. Máshol meg fegyveres őrség állt az utakon, hogy senki ne járjon arra, nehogy a könnyen terjedő ragályt, a jár73ványokat behurcolják a városba. Az utak és hidak fenntartása a földbirtokos kötelessége volt – de hát az ilyen kötelezettségeket rendszerint elhanyagolták. Ebben az időben még a városok utcái sem igen voltak kikövezve. Például a hírneves Párizs városában csak 1184-ben kövezték ki az első utcát.
A krónikások szerint az első, egész Európára kiterjedő postahálózat kiépítése I. Miksa német császárnak jutott eszébe. Meghívta birodalmába Francesco Taxist, mert ő állítólag értett a szervezéshez. Valóban ügyes ember volt, és 1490-től kezdve ő szervezte meg az első postaszolgálatot Európában. Bécset kötötték össze futárjai Itáliával, Franciaországgal, Spanyolországgal és Flandriával. Később egyre bővült ez a hálózat, mert az emberek megszerették, megszokták az üzenettovábbítás olcsó és pontos módját. De még évszázadok teltek el, mire az igazi posta létrejött. Mint tudjuk, az első levélbélyeg alig múlt másfél száz esztendős.
74Négy évszázaddal ezelőtt élt egy jeles rajzolóművész, aki messzi városokat bejárt, dicsőséget szerzett magának és hírnevet a városnak, ahol született. Iacobus Lucius Transylvanus-nak hívták. Szülővárosában, Brassóban kezdte a tanulást, a tudós és nyomdaalapító mester: HONTERUS tanítványa volt, s miután rajztehetségét előbb itthon, a szász mesterek műhelyében kiművelte, amennyire csak lehetett, nem egy kortársa példáját követve nyakába vette az országutat, külföldre indult, ahol tehetségével, tudásával jobban boldogulhatott. Nem volt ritkaság az ilyen. Híressé vált francia, olasz, német mesterek is sokat vándoroltak, sok városban festegettek, főleg épületek, templomok díszítésénél alkalmazták őket. Igen ám, de Lucius Transylvanus nem volt festő, őt főleg a rajzolás érdekelte, és legügyesebbnek a fametszetek készítése terén mutatkozott. Ez a korszak az első nyomdák, az első ügyes kezű nyomdászok korszaka volt, akik a kiadványaikat szívesen díszítették szép fametszetekkel. Így talált rá a szerencséjére Lucius mester is. 1547-ben már közösen egy másik, ma már ismeretlen fametszővel, 77 képpel illusztrálnak egy könyvet a németországi Wittenbergben. Példányai ma is láthatók nagyobb könyvtárakban, és őrzik Lucius mester keze nyomát. És még számos más régi, ritka könyv. Mert 1564-ben Lucius tovább 75vándorolt Rostockba, a kikötővárosba, mely a Balti-tenger partján fekszik. Itt rövidesen az egyetemi nyomda élére kerül. Munkáival nagy hírnévre és közkedveltségre tett szert, és 1580-ban kitüntetésekkel és ajándékokkal halmozták el tisztelői. Ez az utolsó adat, melyet tudunk róla. Korának ő a leghíresebb erdélyi rajzolómestere, sőt utána is alig találkozunk Luciushoz fogható fametszővel.
Csípős szelek söprik végig egész éven át a magányos szigetet, és nem él meg rajta csak a toromiro-fa nyomorúságos cserjéje. A hatalmas Csendes-óceán déli részén, egyformán távol Dél-Amerikától és a Csendes-óceán többi szigetétől, ott áll ez a földdarab. Régi, kialudt tűzhányók emelték ki hajdanában a tenger habjaiból, hossza alig huszonöt kilométer, szélessége még annyi sincs. A sziget neve a bennszülöttek mai nyelvén: RAPANUI. Ez a név azonban nem az eredeti. A legrégibb legendákban „TE POTO OTE HEMA” (A világ köldöke) néven emlegetik. Jákob holland hajós 1722 húsvét vasárnapján pillantotta meg először, és Húsvét-szigetnek nevezte el. Távoli kis jelentéktelen sziget, sem gazdagsága, sem szépsége nem emeli ki a sok ezer hasonló óceáni sziget tömegéből. Miért foglalkoztatja mégis annyi éve a tudósokat?
A hollandok, mikor partra szálltak, világos testszínű lakosságot találtak, melynek primitív életmódjával ellentétben állottak azok a hatalmas, tíz métert is elérő, egy tömbből faragott szobrok, melyek közül sok állt a szigeten. A rejtélyt ők nem is tudták megfejteni, mert csúnyán mutatkoztak be, ok nélkül a bennszülöttek közé lőttek, holtak és sebesültek borították a tengerpartot. Így aztán az utánuk következő európaiakat is mindenki bizalmatlanul, ellenségesen fogadta.
A bennszülöttek oly sűrűn voltak tetoválva, mintha harisnyát viseltek volna. Összefüggő madár- és virágrajzok vonultak végig a testükön. Háborúskodás idején vörössel és feketével félelmetesre mázolták magukat. A fülük kifúrva és tele kagylóékszerekkel, hogy a vállukig csüngött. Még a fazekassághoz sem értettek. Háziállatuk a tyúk, nagyobb állatokat nem is ismertek, életformájuk pedig a kőkorszakbeli fejlettségnél rekedt meg. A Húsvét-sziget életét 1862-ben egy rabszolgavadászat zavarta meg. Néhány évvel később már csak hatszázan éltek. Ezért a sziget rejtélye ma sincs felderítve. A magyarázathoz persze nincs arra szükség, hogy a Húsvét-szigetet holmi elsüllyedt világrész maradványának tekintsük. A hagyomány szerint a lakosok ősei HTOTMATUA király vezetésével tutajokon hajóztak több ezer kilométert a nagy óceánon. Az általuk termesztett minden növényt, és a tyúkokat is ők hozták magukkal. Életüket szigorú rend szabályozta, de mégis folyt köztük a háborúskodás. Kannibálok voltak, megették a legyőzött ellenséget, sőt ünnepeiken, például a madárember ünnepén embert is áldoztak. Még ma is hisznek az „Aku-aku” nevű szellemekben, hárijánoskodva mesélik el velük való képzelt találkozásaikat.
A sziget hírnevét az óriási szobrok alapozták meg, melyeket a szent temetkezési helyeken emeltek. Öt-hatszáz éve kezdték felállítani őket, de az 1700-as években a sok törzsi viszálykodás során mind ledöntögették. A sziget életét, mikor még az őslakók kultúrája virágzott, sajnos senki sem figyelte meg, írta le. 76Ezer kérdés maradt talán örökre megválaszolatlanul: hogyan szállították, hogyan emelték helyükre a kőóriásokat? Vagy az is lehetséges, hogy nem is a bennszülöttek készítették őket? Kik voltak a „Hosszúfülűek” és kik a „Rövidfülűek”? Ki építette a Csendes-óceáni szigetvilág egyetlen bábszínházát RAPANUI szigetén? A rejtély egyetlen forrása ismeretes: ugyanis találtak különös jelekkel teleírt fatáblákat, evezőlapátokat is. Ha ezt az írást valaha megfejtik a tudósok, kevesebb rejtély vár megfejtésre az óceán egyik legkisebb, de legérdekesebb, rejtelmes szigetén.
Sok kiadást látott, amióta először ismertté vált, a gyermekolvasó egyik kedvenc könyve, Robinson története. Valóban izgalmas és nagyon tanulságos, az emberi leleményesség, életerő szép példája. Most Robinson egyik ősévél szeretnénk megismertetni az olvasót. Réges-régi, sok ezer évvel ezelőtt írt papirusztekercsen leltek rá a történészek arra a kalandra, mely egy óegyiptomi fiúval esett meg állítólag. Hasonlóképpen járt, mint Robinson.
„Én a fáraó bányáihoz utaztam – így meséli hősünk –, és a tengerre szállottam egy hajóban, melynek legénységét 150 kiváló egyiptomi matróz képezte, kik ismerték az eget és földet s kiknek szíve bátrabb volt, mint az oroszlán… De mikor a tengeren voltunk, hirtelen szélroham támadt s a hullámok nyolc ölnyi magasságot értek el. Csak nekem sikerült egy darab fát megragadni, a többiek mind odavesztek. A hullám engem egy szigetre dobott, miután három napot töltöttem a tengeren, egyedül, csak a szívemmel együtt”.
A szigetre került hajótörött, ahogy magához tért, körülnézett s minden hasonlóképpen történt, mint Robinsonnal: bátorsága és leleményessége mentette meg az életét. „Felkerekedtem, hogy szájamnak valami élelmet keressek… Fügét és szőlőt találtam, meg mindenféle dinnyét, aztán fogtam halat és madarat. Ezután egy gödröt ástam és tüzet gyújtottam…” Az egyiptomi Robinson kalandját az tette félelmetesebbé, hogy egyszer csak megremegtek a fák, a föld megingott és megjelent előtte egy hatalmas, amolyan igazi mesebeli kígyó. Csupa arannyal volt bevonva. Kitátotta a száját, és így szólt: „Ki küldött ide, ki hozott ide, te kicsike?” Szerencsére a legénynek is helyén volt a szíve, s a kígyó sem volt a gonoszok fajtájából való, ezért aztán elbeszélgettek s a kígyó gazdagon meg is ajándékozta a szerencsétlenül járt tengerészt, aki alig néhány évi várakozás után egyszer csak megpillantott egy hajót, amely felvette és hazavitte hazájába. Szakasztott úgy, ahogy az Robinsonnal is történt végül.
Nincs a világon olyan emberlakta hely, ahol ne találnánk meg a házak körüli kertekben, parkokban a virágok királynőjét, a rózsát. Gyönyörű szirmaival, színével, illatával elbűvöli, el77bódítja az embert, és szeretettel, melegséggel tölti meg a szívét. Ezer meg ezer mese, legenda szövődik köréje. Akár egyetlen szála is üzenetet visz, vallomást ad át. Lovagrendeket alapítottak a nevével, véres csatákat vívtak a jelképe alatt. Kitüntetéseket neveztek el róla: aranyrózsa-rend, ezüstrózsa-rend… – bizonyítva ezzel is, mennyire megbecsült virág. A rómaiak gyógyító hatással ruházták fel. Valóban az is: a beteg szívek gyógyítója. De különösen nagy tiszteletben állt és áll a rózsa a törököknél, amint azt Gülbaba legendája is bizonyítja.
A törökök egyébként azt tartják, hogy a rózsának lelke van: az illata. Nem is hagyták elillanni. Kis-Ázsia népei, aztán a görögök, bolgárok nagy kitartással igyekeztek üvegbe zárni ezt a lelket. Ma különösen a bolgárok művelik a rózsaillat begyűjtését. Ott a rózsákat úgy termesztik, mint nálunk a szőlőt. Virágzás idején felejthetetlen élményt nyújtanak ezek a rózsaszőlősök. Rózsaolaj csak a szirmokban van, ezeket szüretelik le. Bizony rengeteg rózsa kell, akár egyetlen cseppért is. Egyetlen kiló rózsaolaj előállításához harminc mázsa rózsaszirmot használnak fel. Így nem is csoda, hogy a rózsaolaj az aranynál is drágább. Európai hódító útjára a rózsát tulajdonképpen Napóleon császár első felesége, Joséphine indította el. Ő tette divatossá új fajtákkal, új színekkel. Ma már sok-sok ezer fajta pompázik világszerte, s egyre újabb és újabb fajták is születnek. Nemrég a kolozsvári kísérleti állomáson állítottak elő egy új rózsafajtát, amely aranyérmet is nyert a párizsi világkiállításon.
El se hinné az ember, hogy ennek a pompás virágnak az őse az egyszerű, szerény vadrózsa, amelyet ott találunk az erdő szélén, sziklás, köves helyeken, bozótként. Ebből alakították évszázadokon keresztül határtalan kitartással, szeretettel, sok-sok munkával. Hogy mikor kezdődött a rózsák nemesítése, ki tudná megmondani! Valószínű egyidős az ember földművessé válásával.
Felénk sokáig a damaszkuszi rózsák voltak a legelterjedtebbek, de évente csak egyszer virágzanak. A sárga rózsát a törökök hozták. A kúszó vagy futórózsák (Crimsonok) Kínából, Koreából származnak. A rómaiak állították elő a többször virágzó Remontana rózsákat. De ma a legszebbek, királynők a rózsák között, a tearózsák és ezek keresztezései, hibridjei. Bimbóik karcsúak, szirmaik leheletfinoman visszatűrődnek, illatuk pompás. Olyan finomak, olyan szépek, hogy az ember minden pillanatban várja, hogy megszólalnak halk muzsikáló hangon. Ezeket a légfinom virágokat a kínai kertészek állították elő, onnan terjedtek el az egész világon.
78Hogy mióta tipegnek a fekete-fehér kockás csatamezőn a sakkfigurák, ma már szinte lehetetlen kideríteni. Több legenda született a sakk feltalálásáról, ám a leges-legrégibb írásos kútfő csak 1400 évvel ezelőtt említi először azt, hogy sakkoznak az emberek valahol a világon. India északi vidékeit vagy Perzsia keleti tájait tekinthetjük a sakk őshazájának. Itt „csaturangának” nevezték a sakkjátékot, ami négyes játékot jelent: elefántok (ma futók) lovak (ma is lovak), szekerek (ma bástyák), és gyalogosok (fikák vagy parasztok) játékát. A szép, elefántcsontból faragott sakkfigurák ezt a négy csoportot ábrázolták, természetesen két színben. A táblának is 64 kockája volt, a különös csak az, hogy négyen is játszhatták. A sakk először Ázsiában terjedt el. Perzsia, Kína, Korea, Japán sorra megismerte a sakkozás szenvedélyét. A sakk történetének két fontos szakaszát különböztethetjük meg: a perzsa szakaszt és utána az arab szakaszt. Az arabokhoz fűződik az első „sakkvilágbajnokság” emléke is. A mai Spanyolország déli része arab uralom alatt állt a XV. században, mikor Sevillában hat ország sakkozóinak részvételével megtartották a krónikákban is emlegetett nagy sakkversenyt. Ugyancsak az arabok révén ismerte meg Nyugat-Európa. I.u. 1000 körül már ismerték a sakkot Franciaországban is. De a kereskedők ezzel egyidőben Oroszországba is elvitték, ahol a papság először „az ördög játékának” tekintette és betil79totta. Még Rettegett Iván cár idejében is törvény tiltotta a sakkozást, de feljegyezték, hogy Iván cár maga is olyan szenvedélyes játékos volt, hogy a halál a sakktábla mellett érte. Itália, Németország, Svájc, Csehország, Magyarország, a balti államok, Anglia fogadóiban néhány száz év elteltével már mindenki hódolt a sakkszenvedélynek. A szerzetestől a lovagig, a kereskedőtől a királyokig hírneves sakkozók nevét őrizte meg a fáma. Kezdtek könyveket írni és sakkrejtvényeket szerkeszteni s a sakk-király útja a népszerűség növekvő fényében így vezet napjainkig.
Nálunk alig száz esztendeje ismerik, de fenn, északon a norvégek, svédek, finnek már ezer esztendővel ezelőtt sítalpakon járták a hómezőket, behavazott rengetegeket, lejtőket. Csakhogy ott annak idején nem mulatságnak, sportszernek találták fel, hanem az éghajlat, a hosszabb telek s bőséges havazások elleni küzdelemből született meg a sí. Tüzelőt, élelmet kellett szállítani, a települések közt néha minden kommunikációt lehetetlenné tett a hatalmas hó. ,,Úttalan utakon” – mondja a régi beszédfordulat; a hó egész felülete ilyen úttalan út, csak közlekedési eszköz kell hozzá. Megfigyelték valaha, hogy a rénszarvas soha nem süpped be annyira a hóba. Az eszesebb megfigyelők rájöttek, hogy az állat talpa, mikor lép, egészen szétterpeszkedik, olyanszerűvé válik, mint a lapát s így nagyobb felületre osztja el a testsúlyát. Nos erre „rénszarvas lábat” készítettek maguknak is: könnyű faháncsból, vesszőkből font szerkentyűvel megnövelték a talp felületét. Tulajdonképpen ez volt a sítalpak felé megtett első lépés. Persze ezzel a készséggel, melyet szó szerint hócipőnek is neveznek arrafelé, még csak cammogni lehetett, siklani aligha. Ám valakik addig mesterkedtek, amíg ezt is megoldották – a talpaknak hosszirányban kell elnyúlnia és simának kell lennie. Egy norvég szólásmondás szerint a sí a hómezők hajója, miképp egy legenda szerint a hajót „a tenger síjének” nevezik. A legjobb sítalp nyírfából készül ott északon. Nehéz kifaragni, mert egyike a legkeményebb, legtömörebb fáknak, de nem is törik olyan könnyen, mint más fajták. Az északi népek történelmében a harcosok sem lóháton, hanem sítalpon indultak a csatába. Norvégia fővárosában létezik símúzeum is, ahol a sí történetét szemléltető legrégebbi síféléket, sí-emlékeket állították ki.
Az emberiség történetének látszólag mellékes körülménye a táplálkozás történelme, pedig ilyen is létezik, és nem mindegy az sem, hogy a táplálkozás történetében milyen szerep jutott kedvenc ételízesítőnknek: a sónak. A táplálkozás külön történelmében – azt mondják ma a tudósok – két igazán forradalmi újítás létezett. Egyik a tűzzel kapcsolatos: a sütés-főzés bevezetése a nyerskoszt ősi évezredei után, s a másik a só felhasználása a táplálkozásban. A csiszolt kőkorszak végén az ősember már használta a sót. Természetesen akkoriban halvány fogalma sem lehetett a szervezet sószükségletéről! Ez az állandó sószükséglet (ma már pontosan tudjuk) napi 7–8 gramm 80egy átlagos termetű ember számára. Nos egyszer csak ott a csiszolt kőkorszakban a táplálkozásmód megváltozása előidézte a szervezet sóegyensúlyának felbillenését. Ezt csak ösztönösen érezte meg az ember, mint az állatok. Az oka pedig az volt, hogy áttérvén a földművelésre, sokkal kevesebbet vadászott, kisebb arányban fordult elő a vadak húsa az étrendjében, másrészt viszont az edények felfedezésével főzni kezdett, s a fövés is csökkentette az élelmiszerek sótartalmát. Sebaj, az ősember megkereste a sóhegyeket: minden sóskút, sóspatak, sómező és sóbarlang természtes sótartóul szolgált (ma is rengeteg tájnév őrzi ennek emlékét) – és hazacipelvén a fehér fűszert, elkezdett sózni. Ettől a pillanattól kezdve vált a só vagyontárggyá, viták és háborúk tárgyává, amolyan „fehér arannyá” a történelemben: vagyis vannak sóban szegény és sóban gazdag vidékek, a táplálkozás sószükséglete viszont mindenütt egyforma. Hát ennek kielégítésére fontos sókereskedelmet, sóbányászatot hozott létre az ember. Hazánkban is ősi és római kori sóbányák sokaságát tartjuk számon.
1530 táján élt Angliában, Canterbury (ejtsd: Kenterböri) városában egy cipészmester, név szerint John, azaz János, akinek olyan szép fekete, hullámos szakálla volt, hogy mindenki csodájára járt. Amikor VIII. Henrik király egyszer a városba érkezett, megnézte a híres-nevezetes szakállt, elismerően bólogatott, és kijelentette, hogy ilyen szép férfidíszt még ő sem látott. Aztán megkérdezte a vargát, hogy nincs-e valami kívánsága, s ha van, csak bátran ki vele!
– Volna, felség! – felelte John mester. – Azt szeretném, hogy ha majd meghalok, olyan pompával temessenek el, mint egy nagyurat… A polgármester vezesse a menetet, húzzák a gyászindulót, s a virágokat három szekér hozza utánam.
– No, ez valóban fura kívánság – somolyodott el a király –, de azért azt hiszem, módomban áll teljesíteni.
A polgármesternek meg a tanácsuraknak ugyan nem volt ínyére a dolog, de nem mertek ellentmondani a királynak.
– Hát a végtisztességről már gondoskodtunk, a város mindent megtesz érted, de neked is tenned kell a városért valamit: mi lenne, ha majdan a városra hagyományoznád pompás fekete szakállad?
– Nagy megtiszteltetés ez rám nézve – sóhajtott fel a varga, s másnap annak rendje és módja szerint alá is írták a szerződést, mindkét pontot a király pecsétjével szentesítették.
Negyven év telt el azután. A király meghalt, Canterbury derék polgármestere sem volt már az élők sorában, mikor John, a híres varga is örök nyugovóra tért. Amíg élt, mindig lelkesedve emlegette a dísztemetést, és végrendeletében is figyelmeztette a rokonságát, hogy aztán betartassák ám a várossal a szerződést!
A hozzátartozók hát elővették a nagy papírost, s megjelentek az új polgármester előtt. A polgármester figyelmesen elolvasta, aztán így szólt:
– Itt az áll, valóban, hogy Canterbury tartozik gondoskodni a mester temetéséről, feltéve, hogy John a városra hagyományozza pompás fekete szakállát. Kérem, hozzák el nekem azt a fekete szakállat.
– Hát… – felelték a rokonok – az a szakáll már nem egészen fekete, inkább szürke már.
– Akkor, sajnálom, nem tehetek semmit – a szerződésben ugyanis ez volt kikötve.
81Így történt, hogy John mester messze földön híres szakálla mégse került üvegszekrénybe, helyette csak a sárgult, különös szerződést őrizték meg a poros levéltárak.
Különben még jó néhány hétsinges szakállról tudunk, nemcsak a mesékből, hanem a történelemből is.
1510-ben Eberhard Rauber von Talberg két ágba fonta és botra csavarva, vagy övébe dugva hordta, különben a földet seperte volna; Johann Stauninger pedig, aki Braunau polgármestere volt 1572-ben, a karjára vetve vitte, mint valami köpönyeget.
Érdekes dolog, hogy régi időkben a szakáll megérintése annyit jelentett, mint manapság a kezet rá! vagy a becsületszavamra! A szakáll ilyen értelmű tekintélyét őrzi az a szólásfordulatunk is, hogy valaki saját szakállára cselekszik valamit.
Pápaszem, okuláré, szemüveg – mindennap ott látjuk az idősebbek orrán, megkönnyíti gyöngülő látást. Ma már fejlett technika segíti a látási zavarokban szenvedő gyermeket, embert, hogy ezen a fogyatékosságán úrrá lehessen: a rövidlátó messzire láthat, a távollátó közelről olvas. Honnan származik a szemüveg?
A szemüveg a középkor találmánya. Arab tudósoknál találkozunk először olyan üvegdarabkák említésével, melyekkel a látvány felnagyítható. Az 1200-as években egy angol tudós is említi, hogy a félgömb alakú lencsék idős emberek számára megkönnyítik az olvasást. Az is valószínű, hogy Velencében találták fel a szemüveget. Velencének már abban az időben híres üvegipara volt, Murano szigetén, itt gyártották a szükséges lencséket.
A szemüveg első ábrázolása képen egy 1532-ben festett falfestményen látható. Ebben az időben már „okularia” elnevezés alatt egész Európában ismeretes a szemüveg.
A könyvnyomtatás bevezetése után terjedt el rohamosan a szemüvegek használata is, lassan-lassan létszükségletté nőtte ki magát. A legrégibb szemüvegkeretek fából, bőrből és csontból készültek.
Ma már természetesnek vesszük, hogy az optika tudománya (mely a fizika egyik ága) lehetővé teszi a legkülönlegesebb szemüvegek, 82lencseszerkezetek előállítását is. A szemüveg az ember egyik jelentéktelennek tűnő, de fontos segédeszköze mindennapi munkájában, mindennapi művelődésében.
A színház a megjelenítés művészete. Egyike ama művészeteknek, melyek csak akkor alakulhattak ki, amikor az emberiség már bizonyos kultúrára tett szert, az írás felfedezése és tökéletesítése után jóval, amikor már az irodalom is régen létezett. Előbb volt tehát a dolgok elbeszélése költeményben vagy zenével kísért költeményben, dalban, s csak utána fejlődött ki az a forma, amikor a szöveget párbeszédben szólaltatják meg s amikor azok, akik a közönség elé kiállnak, úgy tesznek, mintha nem ők maguk, hanem más személyek volnának, mozdulatokkal utánozzák azokat.
A színjátszás a régi görögöknél alakult ki, időszámításunk előtt kb. 500 évvel. A színházzal kapcsolatos számos elnevezés is akkori görög kifejezésből ered. Ilyen például a színpad ma is sok nyelvben használatos elnevezése, például a román „scenă”. Eredete a görög „szkenion” szó. A tragédia, komédia és dráma nemkülönben görög eredetű szavak.
A színház kezdeteiről a következőket tudjuk: Dionüszoszt mint a legvidámabb istent, a bor és a mulatság, a szőlőskertek istenét dicsőítették. Az ünneplésekor költeményeket mondtak róla, melyeket „kecskedaloknak” neveztek (görögül: tragédiáknak), mivel Dionüszosz kedvenc állata a kecske volt. S ilyenkor kecskebőrt borítottak magukra. Gyakran kórusban léptek fél.
Athénben, ezelőtt jó 2500 évvel jött divatba a Dionüszosz-ünnepeken az, hogy a kórus vezetője, aki a dalt költötte és betanította, ilyenkor kivált a karból, és párbeszédet folytatott vele: ez abból állt kezdetben, hogy ő elmesélte a történteket, a kar pedig dalban mondotta el ezzel kapcsolatos érzelmeit. Emellett nemsokára bizonyos cselekvésben részes személyek szerepét is külön-külön előadta egy-egy színész. Aztán megszületett a színpadi álarc – a maszk.
Alig néhány évtized alatt ez a művészet olyan fejlettségi fokot ért el, hogy azokat a görög színműveket, amelyeket klasszikus tragédiáknak és klasszikus komédiáknak nevez az irodalom története, már akkor megírták és előadták. A művelt emberiség, mely már mindenütt a világon ismeri a színházkultúrát, ma is csodálattal adóz e művészeti ág őseinek, megteremtőinek.
Ki ne szeretné, ki ne csodálná a szép szobrot, a szép festményt. Múzeumokban és köztereken, középületek előcsarnokában, és otthon a lakásban – az embert mindenütt körülveszik a képzőművészeti alkotások.
Réges-régi vágya volt az embereknek, hogy a valóságban látható alakokat és látványokat képen utánozzák. A kezdet kezdetén, az ősemberek korában, ez olyanformán történt, ahogy ma a kisgyerek – ha papír és ceruza kerül a kezébe – lerajzolja a „törökbasát”, aput, anyut, szögletes, ügyetlen vonalakkal. Az ősember 83óriás rajzlapja a barlangok sziklafala volt. A világ majd minden részén találhatók ilyen barlangok, melyek falán megmaradt az ősember keze nyoma. Van, ahol nemcsak karcolt rajzokat, hanem kiszínezett ábrákat találtak, vagy agyagból mintázott, csontból faragott szobrocskákat.
Az emberiség fejlődésével együtt jár a művészi fejlődés is. Amikor már csodálatos nagy épületeket tudtak építeni az emberek, nagyon fontos volt ezeknek az épületeknek a díszítése is. Az ókori Egyiptom lakói, akik a piramisokat építették és sziklába vésték a képeket, már azzal az öntudattal művészkedtek, hogy alkotásuk maradandó lesz, és hosszú ideig hirdeti az utódok előtt az ő dicsőségüket. Ezek az alkotások valóban mindmáig megmaradtak és csodálatot keltenek. Az egyiptomi művészet legkiválóbb darabjai a sziklába faragott domborművek és az óriás méretű szobrok. Hasonló virágzó művészete volt az asszíroknak és a babilóniaiaknak is, már időszámításunk előtt sok ezer évvel.
A távoli múlt művészetének legszebb alkotásait a görögök hozták létre. A görögök művészetének kiemelkedő értékei a finom vázafestmények: hatalmas edényekre és óriás kancsókra, úgynevezett amforákra rajzolt jelenetek. De még ezeknél is csodálatosabbak a görög szobrok. A görögök művészete az azóta eltelt több mint kétezer esztendő alatt nagy hatással volt a világ művészetére. A rómaiak művészete úgyszólván csak ennek a hatásnak köszönheti létezését, bár ez is nagyon értékes és híres alkotásokkal gazdagította az emberiséget.
Ázsiában két nagy ország művészete fejlődött ki az ókorban: a kínai művészet és a hindu művészet.
A rómaiak utáni évszázadokban főleg az egyházi művészet virágzott, templomi szobrok és falfestmények, úgynevezett freskók születtek. A középkor végén a reneszánsz (újjászületés) művészei az ókori ábrázolási módhoz tértek vissza, s ezzel megújították az emberi test, a mozgás, az emberi arc ábrázolásának módját. Híres szobraik és festményeik ma is a világ művészeti múzeumainak legdrágább kincsei, legfőbb díszei.
A képzőművészetnek minden korszakban megvoltak a maga kiváló alkotói, akiknek nevét sosem felejti el az emberiség. A szobrászat és festészet jelentősége a mi korunkban is óriási. A zeneművészettel s az irodalommal együtt a nagy emberi érzéseket fejezi ki. A sikerült, szép szobor és kép szemlélése örömet okoz és gondolatokat ébreszt. Nagy kincs a tehetség, szorgalommal és kitartással fejleszteni kell!
A tudománynak arról a vadhajtásáról lesz szó, amely száz-kétszáz esztendővel ezelőtt divatozott. Komoly tudósok, de sok szélhámos is, tanulmányokat, sőt egész könyveket írt az állatok beszédéről: – „fülemülehangtant”, „kutyanyelvtant”, „majomszótárt”. Nem az állati hangokkal foglalkozó komoly szaktudományról beszélünk. Ennek a fontos tudományágnak ma már nagy eredményei vannak. Ezúttal arra emlékezünk, hogy mielőtt a tudomány valóban tisztázta volna ezeket a kérdéseket, egyesek az emberi beszédhez hasonló értelmes beszédet véltek hallani a cicák és bodrik nemes sokadal84mában, olyan nyelvet, amelyet – mint akármelyik idegen nyelvet – csak egyszerűen le kell fordítani, s érteni lehet „emberül” is! Viszont: az emberi beszédet a megfelelő szótár ismeretében érteni lehet kutyául és majomul! Talán azzal kezdődött, hogy a XVIII. században egy francia tudós azt állította, hogy az oroszlánok is beszélgetni tudnak, sőt nemcsak egymás közt, hanem az áldozatul kiszemelt lóval vagy bivallyal is… Aztán egy német madarász hosszas megfigyelés eredményeképpen átírt emberi nyelvre kerek huszonnégy fülemüle-mondatot. Ilyeneket: Ty, tyu, tyu – meg: zkvo, zkvo, kvarr, csi, csi, cü, cü, dlo… A varjak is emberükre találtak, aki két télen át figyelte társalgásukat s rengeteg kva, gro és gronosz, gronosz, meg ehhez hasonló szóból álló varjúszótárt állított össze. A kutyaszótár Ausztriában jelent meg, pontosan 1800-ban. Ebben olvasható összehasonlításul a kecske teljes szókincse is. Elég szegényes: E.K.M.R. Mek. Mer. Aki tehát a mek-et már ismeri elég könnyen megtanulhat kecskéül. A kutyanyelvtan maga már nehezebb. Illusztrációképpen egész kis jeleneteket tartalmaz, melyeket az udvarbeli kutyák vitáit figyelve jegyzett le a szerző. A majomszótár nem is olyan régi: 1844-ben jelentette meg egy olyan francia, aki 50 tudóstársaságnak volt a tagja és összesen 160 művet alkotott. Legfőbb hibájául azt róják fel, hogy miért csak az állatkertben végezte megfigyeléseit! Az érdemes kutatások „sajnos” abbamaradtak, mielőtt megszülethetett volna egy átfogó bolhanyelvtan s egy hézagpótló cica-szótár. S persze a legyeknek se ártana néha légyül megmondani a magunkét!
Úgy is lehetne kezdeni, hogy volt egyszer, hol nem volt egy királyné, aki sok-sok napon és éjszakán keresztül varrogatott-hímzett egy szőnyeget, de az igazság akkor is az: a világ legnagyobb szőnyege egyben a világ egyik legrégibb képes krónikája is. Matild királyné szőnyege, melyet Franciaországban, Bayeux (ejtsd: Bájö) városában őriznek, azt bizonyítja, hogy mi mindenre lehetett egykor krónikát írni: íme még szőnyegre is. A híres szőnyeg mindössze 50 centiméter széles, de nem kevesebb mint 70 méter és 34 centi hosszú. A hagyomány szerint maga a királyné, ha nem is egyedül, hanem jó néhány varróleány segítségével, éppen 1070 körül, tehát úgy 900 esztendeje hímezte ezt a máig is csodálatos színes szőnyeget. A hetven méteres hímzett krónika, Matild királyné híres férjének, Vilmosnak azt a csatáját beszéli el képekben, melynek győzelmes megvívása után Hódító Vilmosnak nevezték el, amikor ő lett 85Anglia királya. A történészek azt is tanúsítják, hogy a kincset érő szőnyeg nemcsak híven elmeséli a csata eseményeit, hanem igazságos a legyőzött ellenfelekhez is, őket is vitéznek mutatja be.
A 70 méteren, megszámolták, pontosan 623 emberalak – katona, lovag – látható, 202 ló és öszvér, 505 egyéb állatfigura, 41 hajó, 49 fa és számtalan lándzsa, íj, nyílvessző, csatabárd teszi mozgalmassá ezt az értékes műalkotást.
86Különös kirándulást tehetünk a történelembe, ha össze akarjuk számolni: mennyi város vagy falu neve lappang a fogalmak nevében! Érdekes volna egyenként megvizsgálni, kideríteni: mikor, melyik korban, milyen körülmények között alakultak így a dolgok. Mert vajon mindenki észrevette, hogy például a konyak Cognac (ejtsd: konyak) francia várostól nyerte a nevét, a pisztoly Pistoia olasz városkától? Mindkét névadásnak megvan a maga története. Nyilván a Cognac-beli szőlősgazdák ügyességéhez fűződik ama borpárlat feltalálása, mely a híres ital ősi receptje; a Pistoia-beli fegyverkovácsok pedig elsőként készítettek pisztolyokat, még ha azok egyáltalán nem is hasonlítottak a mai lőfegyverekre! Ugyanilyen érdekes módon rejtőzik egy-egy város munkájukról híressé vált mesterembereinek műve a fajánsz nevében (Faenza olasz város), a zsörszé nevében (Jersey angol sziget nevét ejtik így). Azt sem túl nehéz felismerni, hogy a forint Firenze nevéből származik, mivel itt vertek először ilyen nevű pénzt. A könyvek végén közölni szokták, hogy hol, mikor, melyik nyomdában készült a munka, ezt kolofonnak nevezik s a szokás Kolophon görög város nevét őrzi, tehát sokkal régebbi a könyvnyomtatásnál. Naponta eszünk parizert – helytelenül „parizel”-nek is mondjuk – anélkül, hogy rájönnénk, hogy a párizsi mészárosok találmánya lehetett eredetileg. Van aki „csersztont” tud táncolni, nos ez a tánc Charleston amerikai városból indult hódító útjára. Rágyújt az ember egy havannára (Havannában gyártják a legjobb szivarokat) s a cukrászdában ott a csokoládé isler (Bad Ischl pedig Ausztriában van). Téli estéken Jamaica-rumot töltünk a teába (Jamaica szigete). A panama egy vászonfajta (Panama-csatorna), a másik finom vászonanyag a damaszt (Damaszkusz). A szmirna a szőnyegek között híres, Smirna pedig a török városok között. Közismert szín a bordó. (Bordeaux francia város nevét bordónak kell ejteni, híres bortermő vidék, vörösborának különös színe van: bordó!) Finom báránybőr az asztrahán (Asztrahany, Volga-parti város). Arról már ne is beszéljünk, hogy csak ennyit mondunk: kölni, bécsi, tokaji, jénai – és mindenki tudja, 87hogy mire gondolunk: kölnivízre, bécsiszeletre, tokaji borra és jénai tűzálló üvegtálra. S ez még nem minden! Magatok is törhetitek a fejeteket, hogy ilyen egyszerű, de rejtőző összefüggésekre bukkanjatok.
Ennek a századnak számtalan technikai megvalósítása van, amely előző korok embereinek szemében egyszerűen megmagyarázhatatlan csodának számítana. Érdekes, hogy a mai kor számára is akad jó néhány olyan rejtély az előző évszázadokból, évezredekből, melyeket a mi fejlett tudományunk sem tud egészen megnyugtatóan magyarázni. Mert például, ha egy hajdani ember hirtelen becsöppenne egy mai lakásba, az egyszerű villanykapcsolótól a porszívóig sok minden láttán eltátaná a száját. Hát még a televízió, a rádió, az aztán az igazi varázslat, ügyes, okos, mai, megszokott varázslatunk. De néhol évezredes kőépítmények romjai boronganak a tájon, tudósok, kutatók sokaságát, a turisták ezreit vonzó műemlékek s az elme csak áll és bámul: hogyan volt lehetséges ekkora kőtömbök egymásra emelése, sőt: hogyan lehetséges, hogy ekkora kőtömböket, melyeket ma az emelődaruk, gépek is alig tudnak megmozdítani, ide tudtak szállítani a messze eső kőbányákból, mert a környék kőben szegény vidék. Csodálkozni lehet, gondolkozni kell, és a tudomány fáradhatatlanul keresi, kutatja a jelenségek okait és magyarázatát. Nem helyezkedhetünk arra a kényelmes álláspontra, hogy az egész mese-habbal, kitalálás, képzelődő emberek rémlátomása. A gondolkozó ember kíváncsi és szeret eltöprengeni, akkor is, ha a képzelete néha messzebb ragadja, mint amennyit a tudása képes követni. De az ilyen merész töprengés, amit a tudományban hipotézisnek, magyarul feltevésnek hívnak, sok esetben nagy szolgálatokat tett a világ megismerésében.
Bármelyik tudomány vagy művészet lényegét meg akarjuk érteni, és ki akarjuk fürkészni további fejlődésének várható és kívánatos irányát – ismernünk kell a múltat is hozzá. A technikának minden korban döntő hatása volt az élet, a társadalom fejlődésére, de szerepe a jelenkorban egyre fokozottabb. Egyes ágazatai összefonódnak és együttesen alkotják az emberiség anyagi kultúráját.
Valahol olvastam a világ legerősebb téglájáról. Vajon a sok ezer éve használatos, égetett agyagtégla lenne az, vagy a rómaiak korában 88ismert cementből való? Esetleg a samott vagy a csempe?… Különös dolog ez. Lám, az évezredek mélyéből – a föld gyomrából, az elmúlt kultúrákat elborító rétegekből annyi minden kerül elő, kőszerszámok és épületek romjai, alapkövei, téglafalak és agyagtáblák, szépen rájuk vésett, madárnyomokhoz hasonlatos ékírással vagy egyéb jelekkel. Még csont is bőven előfordul a régészeti ásatások nyomán, az is több százezer évet kibír a földben, nem mindig porlad el; azonban alig hallottam arról, hogy (hacsak nem kövületként, a kőszén vagy a borostyánkő zárványaiban) növények, fák tapintható nyomai is átvészelik ugyanazokat a nagy próbatételeit az időnek.
Ám ennek ellenére, a világ legerősebb téglája alighanem a növényi sejt lehet. Szélben zúgó fák hajladoznak, recsegnek-ropognak is, de alig törik derékba valamelyik. Földig hajlanak a fiatal ágak, a bokrok, a fű, de nem bánik el velük a vihar se. Ha elül a szél, a fenyők újra szálegyenesen állnak, a rét virága vagy a kertek veteménye szépen felegyenesedik, s léptünk nyomán is újra feltámad a fű.
Mi van a növényben, amitől ilyen rugalmas? A méhek lépének hatszögletű sejtjeihez hasonlatosak a növényi sejtek, csak sokkal kisebbek, szabad szemmel láthatatlanok és nem olyan egyenletesek. Van köztük hosszúkás, ötszögű, sőt gömbölyded is. De felfedezték, hogy ezeket a téglákat valami különös ragasztó köti egymáshoz, mely sohasem keményedik meg, állandóan nedves, kocsonyás marad, amíg csak él az a növény. Ezért mozdulhatnak el a sejtek egymás fölött, egymás mellett; ha bármi hajlítja, feszíti a hatalmas szálfát vagy vékonyka szálat, benne a sejtek erre-arra csúszkálhatnak s ettől rugalmas, hajlékony az egész csodálatra méltó építmény.
Égeusznak, Athén egyik királyának nagy későre fiú utóda született. A fiút Thészeusznak nevezték el, s mikor megszületett, apja fogta a kardját, egy hatalmas szikla alá rejtette, s megparancsolta a feleségének, Etrának, hogy a fiút csak akkor küldje el hozzá Athénbe, amikor már olyan nagy és erős lesz, hogy meg tudja emelni a sziklát s ki tudja venni alóla apja kardját. Etra meg is fogadta, s mikor Thészeusz elérte a tizenhatodik évét, anyja a sziklához vezette, amit a fiú könnyen felemelt, aztán magához vette a kardot s útra kelt Athén felé. Ez az út sokáig tartott, nagy kalandok vártak rá, mielőtt apja elé állhatott. A nagy próbákat mind sikerrel kiállta, s így lett ő Athén egyik legnagyobb hőse, hérosza, akinek híre-neve vetekszik Herkulesével.
Mindjárt az út elején legyőzött egy félelmetes rablót, utána egy másikat. Sok város környékét megszabadította a félelmetes gonosztevőktől. A rablók közül az egyiknek az volt a szokása, hogy az elfogott vándort két fa lehajlított koronájához kötötte, hogy a visszacsapódó fák ereje széttépje, a másik a tengerbe lökte áldozatait, ahol egy óriás teknősbéka várt lesben. A harmadik a hozzá betévedt vándort testéhez nem illő ágyba fektette, s ha rövidebb volt a lába, addig nyújtotta, amíg belehalt, ha pedig hosszabb volt, akkor levágott belőle. Nos, Thészeuszban ezek a gonosztevők valamennyien emberükre találtak. Ezek után került apja elé89be, de mivel már jótetteinek és erejének híre megelőzte, az athéni nép nagy szeretettel fogadta. Annál is inkább, mert éppen nagy bánat ült a városon. Minosz, Kréta királya, adó fejébe minden kilencedik esztendőben hét fiút és hét leányt követelt Athéntől, ezeket pedig ott Kréta szigetén bedobatta a Labirintusba, ahol mind felfalta őket a bikafejű szörny, a Minotaurosz. Thészeusz magára vállalta, hogy megszabadítja a várost ettől a csapástól. Egymaga utazott Krétába s ott egymaga küzdött meg a Minotaurosszal. A király leánya, Ariadné, beleszeretett a daliás Thészeuszba, s hogy könnyen kitaláljon a Labirintusból, egy gombolyagot adott neki. Miután legyőzte a szörnyet, Thészeusz Ariadné fonalát követve jutott ki a szabad levegőre, s a királylánnyal együtt egy hajón elmenekült. Igen ám, csakhogy apjával abban egyezett meg Thészeusz, hogy ha győz, a hajón lobogó fekete zászlót fehérre váltja. A menekülés hevében erről bizony megfeledkezett. Így történt, hogy Égeusz király, mikor a közelgő hajón megpillantotta a fekete zászlót, azt hitte, hogy fia is odaveszett, s bánatában a szikláról a tengerbe vetette magát. A legenda szerint azóta nevezik ezt a tengert Égei-tengernek.
A múlt nagy, rejtelmes emlékeinek sorában nem egy akad, amely a természet és az ember munkájának közös gyümölcse. A földgolyó egyik vagy másik pontján a természet a hosszú, tízezer esztendők alatt szintén „munkát” végzett: olyan csodálatos alakzatokat hozott létre, mintha emberi ész és ízlés tervezte volna őket. Pedig nem, bizony nem. A külső erők, elsősorban a szelek, a szelekben repülő kemény homokszemek, valamint az esők hatását még az állhatatosnak tűnő sziklafalak is megérezték és alaposan átalakultak. A kevésbé erős, ellenálló kőzetek még könnyebben alakulnak. Ilyen módon keletkeztek azok a különleges alakú kőgombák, kőhidak és ingókövek, melyek sorába tartozik hazánkban is a híres Babele sziklacsoport. Ám nemcsak a felszínen „dolgozott” a természet már az ember előtt. A barlangok csodavilágától, föld alatti kőerdőktől híres Bulgária és Kína például; egyik ilyen barlangokkal tele csoda Amerikában a Colorado folyó Grand Canyon-nak nevezett völgye, sziklafalakkal. Aztán sokszor közbelépett az ember, és türelmes, kitartó munkával tovább alakítja, amit az ősi erők játéka itthagyott. Így keletkeztek a sziklába vájt barlangvárosok, szépen faragott föld 90alatti kolostorok, a híres indiai barlangtemplomok. Az anatóliai Göreme-völgyben ezelőtt másfél ezer évvel, Indiában még régebben keletkeztek. A természet s az ember közös, rejtelmes alkotásai a történelem homályából üzennek, a föld szépségét őrzik sok ezer éve.
A tutajt, a csónakot sok ezer évvel ezelőtt felfedezte az ember. Talán a véletlen, egy folyóba hullt fatörzs adta az első ötletet, de az is lehet, hosszasan kísérletezett, hogy leigázza a szilárd szárazföldet át- meg átszelő folyamokat, tavakat. Az ember kezdetben a szárazföld vizein, folyókon, tavakon tutajozott. De aztán eljutott a tenger partjára, s a végtelen víz tovább csábította. Voltak népek, amelyeket a szükség vagy más népek üldözése kényszerített, hogy a tengerig szorulva tutajra vagy hajóra szálljanak és új földet keressenek.
Aki a világ térképére pillant, észreveszi, hogy az óceánok közepén, nagyon távol, sok ezer kilométerre a legközelebbi parttól sok-sok sziget van. Különösen a Csendes-óceán van tele ilyen szigetekkel, melyeket együtt csendes-óceáni szigetvilágnak nevezünk. Sokáig foglalkoztatta a tudományt, hogyan jutottak el ide az emberek. A szigetvilág bennszülöttei alacsony technikai fejlődést értek el. Ezek a népek évszázadok óta angol, holland, spanyol gyarmatosítók igájában éltek. Nem csoda tehát, ha még ma sem ismerik többek közt a hajóépítést sem, viszont az egymástól távol álló szigetek közt könnyű, de biztonságos csónakokon, tutajszerű alkalmatosságokon közlekednek. Ezek úgy készülnek, hogy az erős hullámzás sem boríthatja fel őket.
A tudomány útja nemcsak a kutatás, töprengés – hanem a kísérletezés is. A mi korunkban nem egy bátor tudós, tengerész akadt, aki expedíciót szervezett vagy egyedül vágott neki s Amerika partjairól elindulva, egyszerű tutajon kelt át a hatalmas Csendes-óceánon, hogy kísérletével igazolja azt a feltevést, miszerint ezek a népek sok ezer évvel ezelőtt ugyanígy rajzottak szét a világrészekről a szigetvilágba. A többszörös sikeres kísérlet bebizonyította elméletüket, ma már elfogadjuk, hogy a történelem hajnalán ezek a távoli szigetlakók így kerültek mai hazájukba.
Persze, akárcsak a vikingeket, még őket sem tekinthetjük igazi felfedezőknek, mert földrajzi ismereteik hiánya, kultúrájuk alacsony foka miatt ők maguk se tudták, hogy a világ melyik pontján kötöttek ki, sőt arról a hatalmas távolságról se lehetett fogalmuk, melyet tutajszerű tákolmányaikon megtettek. Az emberi kitartás és bátorság szép példái inkább – s ez a két erény később a tudással is párosulva már nagy szerephez jutott a felfedezések történetében.
91Réges-régi mondás, hogy lába nincs, mégis megyen, szárnya nincs, mégis száll a hír, s olyan gyorsan terjed, hogy nincs aki megelőzze. Mi újság? Az újság, újdonság – ma már legkönnyebben az újságból tudható meg. Az újság vagy ünnepélyesebb nevén: a hírlap, olyan rendszeresen megjelenő nyomtatvány, melyben híreket közölnek. Aprópénzért bárki hozzájuthat az első utcasarkon. De mióta?
Valamikor a városról városra járó vándorok voltak az eleven hírlapok. Az első újság, a hírlapok őse, még időszámításunk előtt 59-ben jelent meg Rómában, a híres hadvezér, Iulius Caesar (Cézár) rendeletére. Az hogy „megjelent”, ezúttal azt jelenti, hogy sok száz rabszolga naponta kézzel lemásolta a híreket, s ezeket a lapokat szétküldték a hatalmas birodalomban.
Az első, már nyomtatványszerűen sokszorosított lap Kínában jelent meg, időszámításunk szerint 732-ben. Európában az első hírlapféle értesítő bizony elég későn, csak 1566-ban jelenik meg, mégpedig Velencében. Arról nevezetes ez a velencei első újság, hogy ára egy velencei aprópénz – egy gazetta volt. Innen ered az újság olasz, francia, román, spanyol elnevezése.
Egyes országokban az első újságok tulajdonképpen röplapok voltak, nagy események alkalmával kiadott nagyobbacska cédulák. Kolumbusz utazásait, a mohácsi vészt, a spanyol király 92halálát is ilyen több nyelvű lapokon tudatták már a világgal. Ám az első, mai értelemben vehető újság csak 1609-ben jelent meg Németországban. Ezután már gyorsan bontakozik ki a hírlap történelme. A XVII. és XVIII. században rengeteg újságot alapítanak Franciaországban, Angliában. II. Rákóczi Ferenc idejében a kurucoknak is volt újságja, mely öt esztendeig jelent meg.
A múlt században a távíró feltalálása, a gőzhajó, a vasút fejlődése meggyorsította a postaforgalmat s a hírszolgálatot. Ám az újság, a hírlap fejlődésére legdöntőbb hatása a forradalmi munkásmozgalomnak volt, a haladó eszmék terjedésének.
Az újság ma éppen úgy hozzátartozik életünkhöz, mint a vonat, a telefon, a televízió. A világon naponta több millió lap jelenik meg.
A történelemben mindig óriási szerepe volt az utaknak. Az utak jelentették a közlekedés alapját. Márpedig jönni-menni, utazni mindig szükséges volt a világon. S ha elgondoljuk, hogy azokban az időkben, mikor még nem ismerték eleink a rádiót, de még a telefonpóznákon futó pillanat alatt érkező hírközlést, sőt még a rendes postát sem – akkor a hírek és gondolatok terjedésének és célbajutásának is alapvető feltétele volt az úthálózat.
Az ókori nagy birodalmakban mindenütt rendkívüli gondot fordítottak az utakra, a közlekedésre. Mégpedig nemcsak azért a mindig elsőrendű szükségletért, hogy a hadseregek gyorsan eljussanak a csataterekre, hanem már az utazás kényelmének kedvéért is. Érdekes adatok maradtak fenn; Rómában például már ismerték a hálókocsit. Lovak vontatta hatalmas fedett szekér volt, melyben fekhelyek voltak – az utazó gazdagok számára. Egy-egy császárnak olyan kocsija volt, melyben fürdődézsa is állt, meg kockajáték számára külön asztalka, és írópolc. A római futárszolgálat váltott lovakkal négy nap alatt 1500 kilométernyi utat tudott megtenni.
Aztán voltak időszakok, amikor csak akkor keltek útra az emberek, ha valamilyen sürgető szükség parancsolta, különben nem volt tanácsos kimozdulni még a szomszéd városig sem. Milyen világ volt a középkori utak világa? Minden lakott emberi település, város vagy falu megerősített hely volt, a gazdagabb városok valóságos erőddé képezték ki falaikat. Mert hadak és fegyveres rablók ellen egyaránt védekezni kellett. A város falán, a falu sáncain túl aztán mintha meg is szűnt volna az emberi világ, oda már nem ért el a törvény keze, de a technikáé sem. A középkorban szép, maradandó, ma is álló híres épületeket, templomokat, házsorokat, tornyokat, hidakat építettek, emeltek, de utakat alig. Az utas gyalog, lovon vagy szekéren, kocsin indult el, nyakig érő sárban vagy rettenetes porban járta be utazása mérföldjeit. Parasztok, kereskedők, urak, szerzetesek, vándorkomédiások, koldusok, vándorló mesterlegények népesítették be a két megerősített emberi település között kanyargó-kígyózó utat, ami nem volt más, mint ezer láb, ezer patkó, ezer kerék koptatta csapás. Itt is, ott is őrség állta el az utat, és vámot szedett ennek vagy annak a hatóságnak, méltóságnak, úrnak a nevében. Arrább az erdőből marcona, állig felfegyverzett rablók rohantak elő, és ők is elszedték a maguk vámját, még jó, ha csak kirabolták s nem gyilkolták meg áldozatukat. Mégis sokat jöttek-mentek ügyes-bajos dolgaik intézése végett és egyszerű kalandvágyból vagy 93a megismerés vágyától hajtva. Ilyen utazások eredményeképpen lassan-lassan beutazta és megismerte az ember a világot – világát. Mint érdekességet említhetjük meg, hogy hozzávetőleg ötszáz éve állnak nyomtatott útikalauzok az utasok rendelkezésére. Az első a már akkor műemlékeiről messze földön híres Róma városáról készült.
Az üveg feltalálásához a helyi körülmények a Földközi-tenger medencéjének keleti felében élő népeknél voltak a legkedvezőbbek, így aztán az egyiptomiak vagy a föníciaiak nevéhez fűzhető. Időszámításunk előtt majdnem 2000 évvel már fejlett üvegművességet találunk. A legrégebbi üvegleletek azonban nem átlátszó tárgyak, hanem eléggé nehézkesen megformált edények vagy gyöngyök, melyeket még a forró, olvadt üvegmassza kihűlése előtt alakítgattak. Azonban e holmik anyagának összetétele már azonos a mai üveg összetételével, csak nagyon nagy mennyiségű szennyeződést tartalmaz.
Jobb minőségű, színtelen üvegek előállításához az egyiptomiak a folyópart homokja helyett kvarcport használtak. Az üvegárut egyébként a római császárok koráig kézzel formázták, csak akkor találták fel az üvegfúvást; aztán az I. században már ablaküveget is tudtak készíteni.
A gyorsan fejlődő üvegipar egy-egy ügyesebb technikai fogását a középkorban a velencei iparosok újították fel és híres üvegipart hoztak létre.
Mikor ezt a szót halljuk, kinek-kinek a közeli, általa legjobban ismert nagyobb település jelenik meg a szeme előtt. A város fogalma az ismert történelem folyamán végig fontos kísérője a kultúrának – a szervezettebb és korabeli értelemben civilizáltabb életmódnak, ami persze nagyon változik korról korra. Egy biztos: a város léte még a lakatlan tájakra is rányomja bélyegét mind a mai napig. Valaha a Tigris és az Eufrátesz vagy a Nílus környékén a városok kialakulása adta meg az egész emberi fejlődés igazi lendületét – s még ma is, ahol új város építésébe fognak, a szibériai tajgában vagy az északi jégmezőkön, azonnal mindent mozgásba, fejlődésbe hoz maga körül. Grönlandban jeget robbantottak, hogy repülőteret építhessenek; a vadont kiirtják, hogy új ipari központot telepítsenek a tájra. Hát valahogy így ment ez végbe a kezdet kezdetén is. Vannak olyan városok, melyeknek még a nevét is elfeledte a világ; csak a szakemberek ismerik például Pataliputra nevét, mely valaha, valahol Indiában az akkori világ legnagyobb városa lehetett. Évezredek néma csendje alól, áldozatos munkával lehetett csak kiásni Ninive, Babilon, Pompeji romjait is.
Ám a nagy múltú városokkal s a városok múltjával kapcsolatos kérdésekre adható válaszok nemcsak történelmi szempontból érdekesek. Fontos dolgot tanulmányozhatunk általuk: hogy milyen lehet a mai városok sorsa és hogyan akadályozható meg nemcsak a háború, hanem a túl sok autó vagy a túl sok lakos várospusztító tevékenysége is. S a holnap városát se csupán a mérnöki fantázia s a technika újabb bravúrjai, hanem a tapasztalat és tanulság is építi.
Miképpen még 150–200 esztendővel ezelőtt város védőfal nélkül ritkaságszámba ment, úgy eltűnt mára: a várost ma legfennebb új utak, autópályák gyűrűje fogja körül. Ám a történelem kezdetén már háborúk dúltak s ezért a város egyszerre jelent meg falaival. A falak feltalálása volt a város „feltalálásának” lényege. Sőt a város nemegyszer magával a várral, fellegvárral, citadellával volt azonos – a védelmezhető erőddel. A falak pedig egy nagyon egyszerű dolog feltalálásával függtek össze – s tartoznak össze napjainkban is: a tég95lával, melyet időszámításunk előtt a negyedik évezredben találtak fel, épületkőben szegényebb vidékeken.
A városok mindig valósággal a földből nőttek ki: i.e. 2700-ban a dél-babilóniai Uruk városát már kettős fal övezte, a falgyűrűk hossza 9 kilométer volt és 900 bástya ékeskedett-ágaskodott rajtuk. Egy évezreddel később már olyan városfalak is épültek, melyek 7,5 méter szélesek (vastagok) voltak és 15 méter magasak.
A falak nőttek (az abszolút fal-rekordot mindmáig a Nagy Kínai Fal tartja, de az nem egy várost, hanem egy országot volt hivatott védelmezni), a várak, városok pedig rendre mégis elestek, leomlottak, elporladtak – ha nem az ostromlók ismételt rohamaitól, akkor az idő pörölycsapásai alatt. Hirosimát és Nagaszakit már úgysem tudták volna megvédeni a felhők felől jövő ostromtól, a repülőgépről ledobott atombombáktól. De a városok mégis mindig gyorsan, a lehető leggyorsabban felépültek minden háború után és annál szebben virágzott bennük az élet a beálló békeidőben. Az újonnan keletkezett városok pedig egyenesen rohamlépésben növekednek. A szibériai Angarszk helyén 1950-ben még egy vadászkunyhó se állt, ma több százezer lakosa van. Száz esztendővel ezelőtt a földnek csak 5 városában lakott több mint egymillió ember, ma 120 ilyen város van a világon. A föld népessége a rohamos városiasodás jegyében él. Néhány évtizede az emberiség olyan mértékben gyarapodik, hogy a városok kiterjedése is egyre nagyobb lesz. Az előrejelzések szerint 2000 táján már jó pár 20, sőt 25 milliós metropolis lesz a földön.
A régi idők szabómesterei hosszú hónapokig tartó munkával készítették a ruhákat: öltés öltés mellé a pici tűvel – bizony nemcsak tudás, ízlés, de jókora türelem is kellett hozzá. Ma már tulajdonképpen nem varrják, hanem gépelik a ruhákat. Ma sem pihen nyilván a fürge ujjak közt a varrótű, de a világon milliárdnyi ember ruházatát már nem az apró szabóműhelyek és varrodák, hanem ruhagyárak állítják elő. Hogy ez lehetővé vált, a varrógépnek köszönhető. Majdnem minden házban ott van ma már a technika egyik igazi csodája: a varrógép. Tulajdonképpen nem is régi találmány, s kezdetben ügyet se vetettek rá. Abban az időben, jó százötven esztendővel ezelőtt, a nagy technikai fellendülés korában, mikor egymásután jelentek meg a történelem színpadán az olyan találmányok, mint a gőzgép, a mozdony, a gőzhajó – a mesteremberek milliói féltették a kenyerüket a gépektől. Meg nem is nagyon bízott mindenki az új találmányokban, amíg be nem bizonyosodott róluk, hogy amilyen ördöngösek, ugyanolyan hasznosak is. Így történt a varrógéppel is. Amint rájöttek arra, hogy nemcsak kiválóan szolgálja az embert, megkönnyíti a munkát, de gyártása és eladása jó üzlet is, meggazdagodási lehetőség, egyszeribe jelentkeztek angol, francia, német feltalálók, akik azt állították, hogy ők a varrógép igazi feltalálói. A valóság az, hogy a varrógép tulajdonképpeni feltalálója egy Elias Howe nevű amerikai szabómester (1819–1867), ám az ő kezdetleges varrógépét még sok, ma már név96telen technikus tökéletesítette az évek folyamán, amíg a mai értelemben vett igazi varrógép létrejöhetett. Howe ügyes feltaláló volt, de maga nem gazdagodott meg találmánya révén, melyet már életében eltulajdonítottak tőle, s ő nyomorban halt meg.
Ha figyelmesen végignézzük különböző korok divatját, egyből megállapíthatjuk, hogy a varrógép megszületésének óriási hatása volt a mai ruházat kialakítására. Általában a történelem minden korszakában jellemző a ruházkodásra, hogy a ruhák szövete, kelméje bőséggel fedi a testet. A kabátok, köpenyegek valósággal szövettúltengésben szenvednek. Csaknem mindenütt látható, hogy, kevés a varrás a ruhákon, és sok az anyag. Ezzel ellentétben a mai kor ruházatánál a varrás pótolhatja a szabásművészet erőfeszítéseit, mivel a varrógéppel ma már könnyű akár kilométereket varrni, ezért olyan testhezállóak a mi ruháink.
Olyan népekről lesz szó, melyek a középkor hajnalán Európa északi részeit lakták: a Skandináv félszigetet, a Jütland félszigetet, s még néhány kisebb-nagyobb szigetet az Északi-tengerben. Ők voltak a mai svédek, dánok, norvégok ősei, ám történetüknek köze van sok más nép történetéhez.
Ezeket a harcias férfiakat normannoknak nevezték, ami „északi férfit” jelent tulajdonképpen. A germán népek családjába tartoztak és törzs-szövetségben éltek sziklás északi hazájukban. Mivel törvényeik szerint a családi vagyont mindig egyedül a legnagyobb fiú örökölte, a többiek, hogy megélhetésüket biztosítsák, kénytelenek voltak felcsapni hajósoknak vagy harcosoknak, s vállalkozó kedvű vezérek parancsnoksága alatt ügyesen megépített hajóikon tengerre szálltak. Ez a körülmény, mely látszólag csak a skandinávok történetéhez tartozik, kihatással volt egész Európa fejlődésére. Vezéreiket vikingeknek, a vizek királyainak nevezték. A vikingek vezette normann harcosok gyors flottái először Nyugat-Európa partvidékeit rohanták meg. Angliában megdöntötték az őslakó angolszászok királyságait és egyetlen erős állammá szervezték Angliát. Aztán partra szálltak a frank birodalom északi részén, s hogy tőlük békében élhessen, a frankok királya nekik adományozta az Atlanti-óceán partján azt a tartományt, melyet róluk a mai napig Normandiának neveznek.
A normannok gyors hajóikon még Itália déli részeire is eljutottak, elfoglalták Szicília szigetét s a csizmaalakú félsziget déli csücskén megalapították a nápolyi királyságot. Keleten, ahol a szlávok varégeknek nevezték a normannokat, felhajóztak a nagy folyókon a szárazföld belsejébe s egyik vezérük, Rurik, egyesítette az orosz törzseket s így ők lettek Oroszország megalapítói is. Még a bizánci császár testőrségében is szolgáltak ilyen varégek.
Mint érdekességet, tudnunk kell róluk, hogy ősi írásmódjukat rúna-írásnak nevezik, sok régi sírkövön fennmaradt. Ma már a tudósok meg tudják fejteni ezeket a kőbe vésett feliratokat. 97Ugyancsak fennmaradtak az eddák és szágák, e szájról szájra adott és énekkel kísért legendák. E vitéz harcosok voltak az elsők, akik jóval Kolumbusz előtt átjutottak az óceánon s először kötöttek ki Észak-Amerika partjain, persze anélkül, hogy tisztában lettek volna felfedezésük jelentőségével.
Az ősember valószínűleg a villámsújtotta fáról csente az első tüzet, kaparintotta meg az első fáklyát s ezzel megtette a legfontosabb lépést, hogy kiváljék az összes élőlények közül: egyetlen lény volt, aki nem félt a tűztől.
A tűz nemcsak melegítette, de távol tartotta a vadállatokat – és világított is. A nappalokat éjszakák követik mindenütt a földön; van amikor és ahol a sötétség hosszabb, mint a világos időszak, rendkívül fontos volt ilyen szempontból is a tűz, a mesterséges világosság szerepe az emberi szellem fejlődésében.
A görögök, ha a házi tűzhely kialudt, a városban vagy a faluban a szomszédoktól kértek kölcsön tüzet. Fő világítóeszközük a fáklya, mely vékonyra hasogatott és nyalábba összekötözött fenyődarabokból állt. A világítóforrást az ő szavukból kiindulva nevezik ma is lámpának. Az ókorban persze ismert volt már a szurokkal vagy viasszal átitatott fáklya is. A későbbiekben olajméccsel világítottak, különösen Rómában voltak divatban szépmívű agyag és rézedénykék erre a célra. A szél, a huzat ellen szarulemezzel, olajos papírral, üveglappal védték a lámpát. A gazdag ember természetesen maga előtt vitette, a szegény maga vitte a lámpását. Spártában azonban tilos volt a legsötétebb éjszakán is lámpással járni.
A gyertya is a rómaiaknál jelenik meg. Viaszból, faggyúból készítik – régi kifejezéssel: mártják. Külön foglalkozás volt még pár száz évvel ezelőtt is a gyertyamártóé. Rómában a gyertyafélék neve candela, állványuk candelabrum, máig ismert nevén a kandeláber. A világító anyag azonban főleg az olaj volt: növényi eredetű, rendszerint olajfa terméséből sajtolt. Bár ismerték a kőolajat, sőt a rettentő ricinusolaj is – nevével együtt – tőlük származik, ám ezek nagyon füstölve égnek, ezért nem kedvelték.
Még van egy szó, mely a világítás római kori történetével függ össze, bár ma egész más fogalmat jelöl: lucerna – ami eredetileg világítót, a világítóeszközt jelentette latinul.
98Sikerült kideríteni, hogy a legegyszerűbb, sípszerű hangszerek már a kőkorszakban ismertek voltak. A legelső hangszer mégis valószínűleg a dob lehetett. A sípok, kürtök, dobok, furulyák ettől az időtől kezdve végigkísérték az emberiség útját. Kréta szigetén a pásztorok ma is olyan furulyán játszanak, mint a dél-franciaországi barlangok egykori lakói sok ezer évvel ezelőtt.
A sípok közül máig élő ősi forma az úgynevezett pánsíp, melyet a régiek madárcsontból faragtak. A húros hangszerek közül a hárfa lehet a legrégebbi, avagy a lant, mely a költők, a költészet szimbóluma volt hosszú időkön keresztül.
A zene keletkezésének titkait sokan kutatták. Egyesek szerint a dallam volt előbb, mások szerint a ritmus. A ritmus pedig nyilván a munkából: a közösen végzett munkából keletkezett. Mivel nemcsak hangzatritmusról, hanem mozdulatritmusról is szó van – a zene, a muzsika szoros kapcsolatban áll a tánccal, annak keletkezésével is.
A dallam is, a ritmus is, tehát az éneklés, a zenélés, az ősi szertartások állandó kísérője volt, így öröklődött nemzedékről nemzedékre.
A világ minden táján, minden népnél kialakult a helybeli hangzat-hagyományokat őrző és továbbfejlesztő népi zene, jellegzetes hangszerekkel és muzsikáló szokásokkal.
A zene világa jelenti aztán az emberi alkotó képesség egyik legmagasabbrendű megnyilvánulását. A zenetörténet nagy alakjai, a leghíresebb zeneszerzők felülmúlhatatlan értékű szépséggel, örömforrással ajándékozták meg a 99világot. Legújabban felfedezték, hogy a zene derítőleg, csillapítólag hat nemcsak az emberi kedélyre, de még a növényekre is.
Nos, folytathatnánk a sort, hiszen csak a z-nél is még hátra volna a zebra, zongora, zümmögés, avagy a zsák, zsiráf, zsíros kenyér megbeszélése –, ám teljességre úgysem törekedhetünk. Ám – amint mondani szokás: – ától cettig, az álmélkodástól a zárszámadásig végigvettük, amit lehetett. Vannak fölötte fontos dolgok, melyeknek eredete olyan távoli múltba vész, hogy csak mesékben vagy mondákban találjuk meg keletkezésük vélt magyarázatát. Ezek az ember első és legcsodálatosabb találmányai – mint a kalapács, a kocsikerék, a rokka, avagy az öntözéses földművelés. Más dolgok feltalálását, illetve felfedezését valaha valahol feljegyezték szemfüles írnokok, krónikások, sok esetben dátumszerű pontossággal! Nem nehéz kinek-kinek összeállítani egy táblázatot, melyen első oszlopba az évszám, a dátum kerül, másodikba eligazításul valamilyen fontos, közismert történelmi esemény, vagy név, harmadikba pedig egy akkor aktuálissá vált találmány vagy felfedezés. Egy ilyen táblázatról aztán könnyen leolvasható, hogy egy kérdéses pillanatban (ami kezdetben lehet akár több ezer év hosszú) hol tartott fejlődésben az emberi találékonyság, a társadalom. Ezt a táblázatot aztán állandóan kiegészíthetjük az újabban olvasott, megtudott adatokkal, véglegesen lezárni szinte lehetetlen…
Időszámításunk előtt | ||
600 000-től | Paleolitikum vagy őskőkor | csiszolatlan kőszerszámok |
40 000-től | Mezolitikum vagy átmeneti kőkor | egyre szaporodó leletek |
7000-től | Neolitikum vagy újkőkor | Ur, Uruk, Jerikó városa |
4241 | ezen év július 19-ével kezdődik az egyiptomi naptár | |
3500 | Egyiptom első piramisai | öntözéses kultúrák, csatornák, égetett agyagedények, az első kocsikerék megjelenése |
3000–2000 | Memphisz Egyiptom fővárosa (2895). Kultúrák az Indus völgyében és Kínában. | a kínai írás, a hieroglifek, sumér, evezőshajók, a fazekas korong |
2000-től | Egyiptom fénykora, Babilon, Tyrus alapítása. Bronzkor. | naptár Kínában, üvegzománc, fújtató feltalálása |
1000 körül | Korea alapítása (1132). Athén köztársasággá lesz (1069). Salamon király kora (953). | Az első vízvezeték, a hajóhorgony feltalálása (egyelőre kőből). Kínában csatornaművek. |
850–750 | Spártai törvények (820). Karthagó alapítása (814). Az első germán törzs megjelenése Európában. Róma alapítása a hagyomány szerint (753). | A 775. augusztus 19-i napfogyatkozás az első olyan pont, ahol az európai időszámítás egyeztethető a kínai történelemmel. Korai vaskor. Itáliában latinok, szamnitok, etruszkok. |
600–400 | Athén virágkora. Az első pénzek. Püthagorász állította elsőként, hogy a világegyetemben matematikai törvényesség uralkodik. Thalész tételei (585). Herodotosz történész munkái. | Az első völgyzárógátak. A vízóra feltalálása. Napóra Hellászban. A perzsa úthálózat kiépítése. Híd az Eufráteszen. Hajócsúsztató csatorna a korinthoszi földszoroson keresztül. 100 |
400–300 | Arisztotelész és Nagy Sándor kora | Az első esztergák. Az alkímia kezdetei mint a vegyészet ősformája. Az alexandriai világítótorony, a rhodoszi kolosszus. |
200 körül | Arkhimédész kora. Karthágó pusztulása. | A római úthálózat kiépülése, vízvezetékek Rómában. A csavarorsós szőlőprés. |
100 körül | Spartacus és Iulius Caesar kora | Kteszibiosz tűzoltó fecskendője (140). A legrégibb szabványok Rómában. Kovácsoltvas hidak Kínában. |
Időszámításunk kezdeti évszázadai 200-ig | Augustustól Traianusig; Marcus Aurelius és Septimius Severus kora. | Az üvegfúvás feltalálása, ablaküveg Rómában. A Drobeta–Turnu Severin-i Duna-híd. Nagy fürdők építése: 865 nyilvános fürdő és 1300 közkút üzemel Rómában. |
300–500 | A Ny. Római Birodalom bukása. A népvándorlás első nagy hullámai. A hunok előretörése. | Rómában leáll az utolsó vízvezeték is (549). Kínában felfedezik a falapokkal való nyomtatást. |
600 körül | Az iszlám megjelenése. | A görög tűz Konstantinápoly (Bizánc) védelmében. A kínai porcelán. |
800 körül | Nagy Károly kora. A vikingek. | Vándorkereskedők elhozzák Kínából a papírgyártás titkát. Bagdadban papírgyár (794). Az iránytű. Az első árvédelmi töltések Hollandiában. |
900 körül | Az arab tudomány virágkora. | Függőleges tengelyű szélmalmok. |
1000–1100 | A középkor virágkora. A keresztes háborúk kezdetei. | A gótikus építészet kezdetei. Európában először építenek vízimalmokat. A regensburgi Duna-híd. Kínában már betűkkel nyomtatnak. |
1200–1400 | A tatárjárás ideje. Marco Polo utazása. Kitör a százéves háború (1337–1453). | A párizsi egyetem alapítása (1200). Európában elkezdődik a papírgyártás. A hajókormány s a szemüveg. A puskapor „hivatalos” feltalálása (1300). |
1450 körül | A törökök elfoglalják Konstantinápolyt (1453). | Gutenberg feltalálja a könyvnyomtatást. A csiszolókorong (1471). |
1500 körül | Leonardo da Vinci és Kolumbusz Kristóf kora. | Amerika felfedezése. Az első zsebórák. Az első állandó posta Európában. |
1600-as évek | A harmincéves háború (1618–48) | Galilei feltalálja a hőmérőt (1593). Az ingaóra és a mikroszkóp feltalálása. A légszivattyú (magdeburgi féltekék) és az első öntöttvas csövek készítése. |
1700-as évek | Benjamin Franklin és Lomonoszov, Lavoisier, a Nagy Francia Forradalom kora (1789). | A villámhárító (1750), a gőzgép tökéletesítése (1760). A fonógép (1770). Az első léggömb-kísérletek (1783). |
1800 körül | Napóleon kora. | A gázvilágítás bevezetése Párizsban. A méterrendszer. Az első gőzmozdony (1820). Az első fényképek.101 |
A XIX. század (az 1800-as évek) a tudományok nagy virágzásának korszaka volt. A feltalálók és tudósok évről évre tökéletesítették a sok évszázadig elnyomott tudományt. A legkiválóbbak nevét műszerek, mértékegységek is őrzik (Volta, Ampère, Ohm), mások forradalmasították az addig ismert egész biológiai világképet (Darwin). A huszadik században pedig, a mi korunkban, a technika elérte eddigi legmagasabb fejlettségi fokát: az atomenergia és az űrhajózás, űrkutatás korát. Ám lássuk, abból, amit egyáltalán tudni lehet, ismeri-e mindenki az efféle érdekes részleteket, hogy például:
– Hányszor kelt útra Kolumbusz? – Négyszer.
– Hol volt Karthágó? – A mai Tunisz helyén.
– Mikor operáltak először altatással? – 1846-ban, Észak-Amerikában.
– Ki használta először az elektromos áramot üzenetek továbbítására? – Morse, a „morzeábécé” feltalálója.
– És honnan hova adták le az első táviratot? – Washingtonból Baltimore-ba, 1844. május 22-én.
– Kik találták fel a mozgófényképet? – A Lumière-fivérek.
– Ki kísérletezett először beszélőfilmmel? – Edison.
– Ki fúrta az első petróleumkutat? – Drack, 1859-ben.
– Melyik a legnagyobb madár a világon? – A kondorkeselyű, nyitott szárnnyal tíz méter.
– Hol végezte Galilei az első ingakísérletet? – A pisai ferdetoronyban.
– Ki találta fel a 100 fokos hőmérőt? – Celsius, 1742-ben.
– Mi volt az első rádióadás? – Reginald Hessender orvosi előadása 1906-ban.
– Ki építette a Panama-csatornát? – Ugyanaz, aki a Szuezi-csatornát: Ferdinánd Lesseps.
– Hány évig tartott a százéves háború? – 116-ig.
– Ki írta a leghíresebb indián-regényeket? – Fenimore Cooper.
– Ki nevezte el a Csendes-óceánt csendesnek, annak ellenére, hogy különösen viharos? – Magellán, a föld első körülhajózója, mert az Egyenlítő mentén haladtak hajói, ahol mindig szélcsend van.
– Mit jelent ez a szó: fáraó? – „Nagy házban lakó ember.”
– Kik nevezték el Gibraltárt? – Az arabok. Egy Tarik nevű mohamedán vezér volt, aki először jött át Európába: Dzsebel-al-Tarik – Tarik dombja.
– Kik használtak először fürdőkádat? – Kréta sziget egykori fővárosának lakói; a Knosszosz-i paloták szennyvízlevezető csatornával és kályhákkal voltak ellátva, ezelőtt három évezreddel.
– Ki találta fel a puskaport? – Európában 1330 körül Schwartz Bertold; azonban Kínában sokkal korábban ismerték már.
– Hány izomból, csontból áll az emberi test? – Négyezer az izmok száma és 254 a csontoké; a zsigerek, a belek hossza 5–9 méternyi, 5 liter vérünk van és naponta 9000 liter levegőt lélegzünk be.
– Mióta van G betű? – A latin betűk kialakulására egyaránt hatott az etruszk és a görög befolyás. A rómaiak az etruszkoktól tanulták az írás művészetét; négy betűt – a B, D, O, X betűket – görög hatásra időszámításunk előtt a IV. században csatolták az ábécéjükhöz. I. e. 312-ben alakították aztán ki a C betűből a G betűt; erre azért volt szükségük, hogy a C betűt kizárólag a K-hang megjelölésére vehessék igénybe.
A SZERZŐ
102