A kudarcban írod: „tizennégy és fél éves koromban körülbelül fél óra hosszat néztem szembe egy élesre töltött golyószóró rám meredő csövével”. Ez, gondolom, a csendőrlaktanyában történhetett. Miért maradt ki ez az epizód a Sorstalanságból?

Ez a regény szempontjából anekdotikus elem, ezért kellett kimaradnia.

De az életed szempontjából mégiscsak döntő elem lehetett…

Tehát most mindent el kellene mondanom, amiről sohasem akartam beszélni?

Akkor miért írtál róla?

Talán éppen ezért: hogy ne kelljen róla beszélnem.

7

Annyira nehezedre esik?

Tudod, olyan ez, akár a túlélő öregemberek interjúi a Spielberg-féle sorozatban. Utálom az ilyen mondatokat: Behajtottak bennünket a lóistállóba… Kihajtottak bennünket egy udvarra… Elvittek minket a budakalászi téglagyárba stb.

Miért: nem ez történt?

A regényben igen. De hát a regény fikció…

Amely nálad, úgy tudom, a valóságon alapul. Hogyan kerültél arra a bizonyos szűk udvarra a csendőrlaktanyában?

Végeredményben pontosan úgy, ahogy a Sorstalanságban leírtam. Az éjszaka közepén – mélyen aludtam, a mögöttem ülő térdének támaszkodva, az én felhúzott térdemnek meg az előttem ülő támaszkodott – üvöltésre és szirénázásra ébredtem. Egy perc múlva ott álltam az udvaron, a holdvilágos ég alatt, amelyen bombázó repülők húztak át, egymást követő rajokban. Az alacsony falakon részeg csendőrök kuporogtak, a kaszárnyaudvarba szorított tömeg8re – ránk – irányított golyószórók mögött. Mindezt fölösleges elmondanom, A kudarc című regényemben sokkal jobb leírását olvashatod.

Igen, de ott úgy tűnik, hogy a fiú semmit sem ért az egészből, azt sem tudja, miként került oda.

Ez, lényegében, így is volt.

És sohasem érdekelt ennek a jelenetnek a – hogy úgy mondjam – történelmi háttere?

Már hogyne érdekelt volna. Csak hát, tudod, nem volt annyira egyszerű a körülményeket…

Tehát nem a fikciót, hanem a valóságot…

A kettő közt nem tennék ennyire éles különbséget. De ezt most hagyjuk. A baj az volt, hogy a Kádár-rezsimben rendkívül nehéz volt megszerezni a dokumentumokat. Főként a hatvanas években, amikor a Sorstalanságot írtam. Mintha csak szolidaritást vállaltak volna a náci múlttal, minden dokumentációt elrejtettek: könyvtárak mélyéről kellett előhalászni a többnyire hiányos anyagot, a korabeli könyvkiadás 9teljes fátyolt borított erre a múltra. Végül mégiscsak sikerült kikutatnom, hogy elfogatásom hátterében az 1944. június végére tervezett csendőrpuccs állt. Ennek a puccsnak – lényegében – az volt a célja, hogy Budapestről is megkezdhessék a zsidó lakosság Németországba való deportálását. Mint ugye tudjuk, Horthy, felismervén a háború kimenetelét és tekintetbe véve a szövetséges hatalmak deklarációját: a háború után mindenkit felelősségre vonnak, aki az európai zsidóság kiirtásában közreműködött, szűk hatáskörében, Budapesten, megtiltotta a deportálásokat. Ezen akart változtatni a csendőrség. Első lépésként egy hajnalon bekerítették Budapestet, és ellenőrzésük alá vonták a város közigazgatási határait. Köztudomású, ugye, hogy a csendőrség illetőségi köre Budapestre nem terjedt ki: míg vidéken a csendőrség, Budapesten az úgynevezett „kék rendőrség” volt az illetékes hatóság. Nos hát, valahogy a rendőrséget is sikerült igénybe venniük: ezen a napon a rendőrség minden sárga csillagot viselő embert letartóztatott, aki átlépte Budapest határát, akár volt ehhez valamilyen kivételes joga, akár nem. Így kerültem fogságba én is, 18 társammal – mind tizennégy-tizenöt éves gyerek –, akikkel a városhatáron kívül eső csepeli Shell Kőolajfinomító Művekben dolgoztunk.

10

Úgy tudom, ez a csendőrpuccs végül sikertelen maradt.

Igen. Faragho Gábor altábornagy, aki a „Főméltóságú Kormányzó Úr” mellett a csendőrség felügyelője volt, idejekorán értesült a készülő puccsról, és a maga részéről honvédségi egységeket vont össze; ez kellőképpen meggyőzte a csendőröket, s elálltak a tervüktől.

De téged akkorra már elfogtak… Ez is úgy történt, ahogyan a Sorstalanságban leírtad?

Pontosan.

De hát akkor mégiscsak a valóságot írtad meg. Miért ragaszkodsz annyira a fikció kifejezéshez?

Nézd, ez alapvető kérdés. Évtizedekkel később, amikor elhatároztam, hogy regényt írok, világosan meg kellett fogalmaznom, hogy úgy mondjam, a saját használatomra, hogy mi a különbség a regény és az önéletrajz, az „emlékezés” műfaja között. Már csak azért is, nehogy még egy könyvet tegyek hozzá, az akkorra – a hatvanas évekre – már könyvtárnyira duzzadt… hogy is mondjam…

11

Holocaust-irodalomhoz. Nem ezt akartad mondani?

De igen, ezt ma így mondják. Akkor, a hatvanas években a „Holocaust” szó még nem volt ismeretes. Ezt később kezdték használni, mellesleg helytelenül. Most egyszerre eszembe jut, hogyan is hívták akkoriban: lágerirodalom.

És ez helyesebb meghatározás?

Ezt most ne kezdjük boncolgatni.

Egyetértek, de később visszatérünk rá. Most engem is jobban érdekelne a fikció és az önéletrajz közötti különbség, hiszen a Sorstalanságot mind a kritikusok, mind az olvasók „önéletrajzi regénynek” szokták nevezni.

Helytelenül, mert ilyen műfaj nem létezik. Vagy önéletrajz, vagy regény. Ha önéletrajz: akkor felidézed a múltadat, minél lelkiismeretesebben igyekszel ragaszkodni az emlékeidhez, rendkívül fontos számodra, hogy mindent úgy írj le, ahogyan az valóságosan is megtörtént, mint mondani szokás: hogy semmit se tegyél hozzá a tényekhez. A jó önélet12rajz olyan, akár egy dokumentum: korrajz, amelyre „támaszkodni lehet”. A regényben viszont nem a tények a fontosak, hanem egyedül az, amit a tényekhez hozzáteszel.

De én úgy tudom – s nyilatkozataidban ezt magad is többször megerősítetted –, hogy a regényed teljes mértékben hiteles, hogy a történet minden eleme dokumentumokon alapszik.

Ez nem mond ellent a fikciónak. Sőt. A kudarc című könyvemben leírom, mi mindent követtem el annak érdekében, hogy felidézzem a múltat, hogy életre keltsem magamban a lágerek hangulatát…

Az óraszíjadat szagolgattad…

Igen, mert a frissen cserzett bőr szaga valamiképpen az auschwitzi barakkok közt terjengő szagra emlékeztetett. Az ilyen valóság-cserepek természetesen a fikció esetében is rendkívül fontosak. De a lényeges különbség mégiscsak az, hogy míg az önéletrajz valamire visszaemlékezik, a fikció megteremt valamilyen világot.

13

Szerintem a visszaemlékezés is egy darab világ újjáteremtése.

Anélkül azonban, hogy ezen a darab világon túllépne. Márpedig a fikciónál így történik. A fikció világa szuverén világ, amely a szerző agyában megszületik, s a művészet, az irodalom törvényeit követi. S ez nagy különbség, ami a mű formájában, a nyelvében és a cselekményében tükröződik. A fikció minden részletét a szerző találta ki, minden eleme…

Csak nem azt akarod mondani, hogy te találtad ki Auschwitzot?

Márpedig egy bizonyos értelemben ez pontosan így van. A regényben nekem kellett kitalálnom és létrehoznom Auschwitzot. Nem támaszkodhattam a külső, a regényen kívüli úgynevezett történelmi tényekre. Mindennek hermetikusan, a nyelv és a kompozíció varázslatával kellett létrejönnie. Nézd csak meg a könyvet ebből a nézőpontból: már az első mondatoktól kezdve érzékelheted, hogy egy furcsa, szuverén világba léptél, ahol minden, pontosabban szólva bármi megtörténhet. Ahogy a történet halad, mindinkább fokozódik az olvasóban az elveszettség 14érzése, mindinkább érzi, hogyan csúszik ki lába alól a talaj…

Igen, Non habent fata… című emlékezetes cikkében Spiró György ezt kiválóan megírta. Egyébként ez volt az első igazán komoly elemzés, amely a Sorstalanságról megjelent. De alaposan elkalandoztunk: nagyon messzire kerültünk attól a bizonyos laktanyaudvartól. Ott tartottunk, hogy a csendőrök…

Kijelentették, hogy látták, amint a lóistállóból gyertyával jelzéseket adtunk le az angol légiflottának.

Tréfálsz…

Nem, dehogy, tényleg ezt mondták. Akkor én is tréfának fogtam fel. De közben láttam, hogy korántsem tréfálnak. Ha csak egyetlen bomba is becsapódik a környékre, mindnyájunkat „felkoncolnak” – ezt ígérték, és látszott rajtuk, alig várják, hogy jöjjön már az a bomba. Gyilkos kedvükben voltak, legtöbbjük tök részeg: mint a hiénák, ha vérszagot szimatolnak. Tulajdonképpen ragyogó jelenet, és mégsem illett bele a Sorstalanságba. Majd megszakadt a szívem. Látod, ilyen a fikció. Törvényei könyörtelenek. 15De aztán átmentettem a jelenetet A kudarcba.

Hogy tudsz ilyen… ilyen…

Cinikusan?

Nem akartam kimondani…

Nem bántasz meg vele. Életemet a regényeim nyersanyagának tekintem – egyszerűen így gondolkodom, s ez minden gátlás alól felszabadít.

Akkor hát megkérdezem: mit éreztél azon az éjszakán, amikor még nem állt rendelkezésedre ez a távolságtartó… cinizmus helyett inkább talán iróniát mondanék… ez az irónia tehát, mert hiszen szemtől szemben álltál a halállal? Nem féltél?

Valószínűleg féltem is. Ma már erre nem emlékszem. Sokkal fontosabb volt azonban egy másfajta érzés, a felismerés egy neme, amelyet A kudarcban sikerült, sok-sok év múltán megfogalmaznom: „Megértettem a számomra adott világegyetem egyszerű titkát: bárhol, bármikor agyonlőhető vagyok.”

16

Lesújtó felismerés…

Igen, és mégsem. Tudod, egy tizennégy éves gyereknek, különösen ha pajtások, hasonló korú gyerekek veszik körül, akikkel megoszthatja sorsát, nem annyira könnyű elvenni az életkedvét. Van benne valami… valami romlatlan naivitás, ami megóvja őt a teljes kiszolgáltatottság, a teljes reménytelenség érzésétől. Egy felnőtt embert ilyen értelemben sokkal hamarabb lehet megtörni.

Ez a megfigyelésed a saját tapasztalataidon alapul, vagy később hallottál, olvastál róla?

Tapasztaltam is, olvastam is. Nézd, legyünk őszinték: a tengernyi hasonló tárgyú könyv között csak igen kevés akad, amely valóban képes arra, hogy hitelesen megfogalmazza a náci haláltáborok hasonlíthatatlan élményét. Ezek között a kivételes szerzők között is talán Jean Améry esszéi mondanak erről a legtöbbet. Van egy ragyogóan pontos szava: Weltvertrauen – így fordítanám: a világba vetett bizalom. Nos, ő leírja, mennyire nehéz e bizalom nélkül élni. Aki ezt a bizalmat egyszer elveszítette, az örök magányra ítéltetik az emberek közt. Az ilyen ember 17a másik személyben soha többé nem az embertársát, hanem mindig csak az ellenséget látja. („Mitmenschen”, illetve „Gegenmenschen”, az eredeti megfogalmazás szerint.) Ezt a bizalmat Améryből a Gestapo verte ki, amikor egy börtönnek berendezett belgiumi erődítményben megkínozták. Hiába élte túl az auschwitzi koncentrációs tábort, évtizedekkel később önmagán hajtotta végre az ítéletet: öngyilkos lett.

Jellemző, hogy ezek a gyönyörű – borzalmasan gyönyörű – esszék magyarul csak nemrégiben jelentek meg, a Múlt és Jövő kis példányszámú kiadásában. És az is csak egy szerény válogatás Améry munkáiból. De térjünk vissza a te „világba vetett bizalmadra”.

Hát igen, és azt hiszem, hogy ez a bizalom még a végsőkig leépült állapotomban is… ha talán nem is éppen sugárzott, de meglátszhatott rajtam. Egyszerűen úgy képzeltem, hogy a felnőtt emberek világának az a kötelessége, hogy engem innen kimentsen és épségben hazajuttasson. Ez ma egy kissé mulatságosan hangzik, de valóban így éreztem. És rendíthetetlenül hiszem, hogy ennek a gyermekes bizalomnak köszönhetem a megmenekülésemet.

18

Miközben számtalan más gyerek…

…meghalt. Igen. Nem könnyű kivételnek lenni.

Megmaradt-e még valaki a 17 közül, akikkel együtt az autóbuszról leszedtek és azután Auschwitzba vittek?

Nem. Mindnyájan meghaltak.

Megbizonyosodtál erről?

A háború után anyám feladott egy hirdetést. Senki sem jelentkezett. Mint ahogy különben 1944 nyarán is feladott egy hirdetést, amikor eltűntem. Jelentkezzenek, úgymond, a csepeli vámhatáron eltűnt gyerekek szülei.

Megjelenhetett ilyen hirdetés a németek megszállta Magyarországon?

Úgy látszik, megjelenhetett, mert megjelent. De ennél cifrább dologra is vállalkozott az anyám. Fogta magát, és bement a Hadügyminisztériumba – azt hiszem, így hívták akkoriban – úgy, ahogy volt, sárga csillaggal a mellén.

19

Nagyon bátor asszony lehetett.

Bátor is volt, de leginkább fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülötte. Az ő „világbizalma” mindvégig rendíthetetlen maradt. Szép nő volt az anyám, elegánsan öltözködött és nem ismerte az akadályokat. Ha sárga csillagjával felszállt a „villamos leghátsó peronjára”, ahogy az előírás szólt, a férfiak felugráltak és felajánlották neki helyüket a kocsi belsejében. Büszke volt rá, hogy az akkor nagyhírű színésznőre, Tőkés Annára hasonlít – megtörtént, hogy autogramot kértek tőle az utcán. Egyszerűen nem volt hajlandó felismerni a tényeket, felmérni a veszély nagyságát. Hogyan került valamilyen magas rangú tiszt – egy százados vagy egy őrnagy – irodájába, még elképzelni sem tudom. „De nagyságos asszonyom – mondta neki az őrnagy –, legalább a sárga csillagot méltóztassék levenni a ruhájáról…” Elég az hozzá, az anyám követelte, hogy adják neki vissza a fiát, vagy mondják meg, hol van, mi történt vele. És az őrnagy azonnal utánajárt a dolognak. Anyám azt a felvilágosítást kapta, hogy fiát, miként a társait is, Erdélybe szállították s ott „fakitermelői” munkára fogták őket egy erdőgazdaságban; s ha ez nem is nyugtatta meg, ott és akkor anyám ezt, legalábbis 20átmenetileg, elhitte, mert el akarta hinni. Akkoriban az emberek kétségbeesetten őrizgették magukban a racionális világrendről szőtt ábrándjaikat.

Elképesztő. De ez fölelevenít bennem egy kérdést, amelyre azóta keresem a választ, amióta a könyveiddel megismerkedtem. Tényleg ennyire tájékozatlanok voltak a magyar zsidók? Ennyire nem voltak tisztában a rájuk váró végzettel?

Én csak a magam budapesti tapasztalatairól beszélhetek, amelyekre a szűk családi és ismeretségi körömben tettem szert: itt senki sem sejtett semmit, Auschwitz nevét sohasem hallottam. Titokban minden zsidó család a BBC-t hallgatta – míg csak a zsidóknak „be nem kellett szolgáltatniuk” a rádiójukat –, s ha olyasmit hallottak, ami optimizmusukat megzavarta, legyintettek: „angol propaganda”.

Mi lehetett az oka ennek?

Számtalan oka volt, történelmi és lélektani egyaránt. Tény, hogy a doni hadsereg megsemmisülése után – amelynek során számtalan zsidó munkaszolgálatos is elpusztult, a harctéren aknaszedésre 21használták őket – enyhült a háborús nyomás. A pillanatnyi könnyebbség 1943-ban elvakította a zsidó polgárokat, azt hihették, hogy kiváltságos helyzetet élveznek. Szájról szájra járt Kállay Miklós miniszterelnök „hintapolitikájának” híre, arról beszéltek, hogy a németek háta mögött „kiegyezik majd a szövetségesekkel”. 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, és Birkenauban megkezdték a krematóriumok kibővítését és az új sínpár lefektetését, amelyre a magyarországi transzportok érkezését tervezték. Budapestre megérkezett egy Eichmann nevű magas rangú SS-tiszt. A Zsidó Tanács nagyobb pénzösszeggel fogadta őt. Ugyanakkor megkapták az úgynevezett Vrba-jegyzőkönyvet is. Rudolf Vrba, szlovákiai fogoly, hosszú és igen alapos előkészületek után megszökött az auschwitzi koncentrációs táborból, és összeállított egy jegyzőkönyvet, amelyben pontosan leírja, mi történik ebben a halálgyárban. Nagy teret szentel a magyarországi zsidószállítmányok fogadására szolgáló előkészületeknek is, ami már most, az előkészületek idején előre vetíti e szállítmányok végzetes sorsát. A magyarországi Zsidó Tanács megvitatja e jegyzőkönyvet, és úgy dönt, hogy tartalmát nem ismerteti a több százezernyi zsidó lakossággal, amelynek 22egyébként a csendőrség már megkezdte a sebtében felállított gettókba való összeterelését.

És mivel magyarázható a Zsidó Tanács döntése?

Szerintem semmivel. Kérdésedre ezt a szerfelett paradox választ adhatnám: elejét akarták venni, hogy a zsidó népesség körében netalán még kitörjön a pánik.

Keserű paradoxon… A legszomorúbb benne, hogy, sajnos, találó. Így tehát te sem tudtad, hova tart veled a vonat.

Senki sem tudta. Hatvan ember utazott a marhavagonban, Auschwitz nevét egyikük sem hallotta még.

A jelenet a Sorstalanságban, amikor Köves a bedrótozott ablakrésből megpillant egy elhagyatott állomást és a hajnali derengésben az épületről leolvassa az Auschwitz nevet: ez fikció, vagy valóság?

A leghívebb valóság, amely kitűnően szolgálta a fikció struktúráját.

23

Ezzel kapcsolatosan tehát nem merült fel benned az anekdota gyanúja…

Nem, mert kitalálni sem lehetett volna jobbat. Emellett ilyesmit nem is merészeltem volna kitalálni.

No látod…

Mit látok?

Azt, hogy végül is a valóság köt, a valóságot írod. Mégpedig a megélt valóságot. Itt van például a futballpálya. Azt írod a Gályanaplóban, hogy világosan emlékeztél az auschwitzi…

A birkenaui…

Jó, a birkenaui futballpályára, mégsem merted a regényedben elhelyezni, amíg Borowskinál is rá nem bukkantál.

A Hölgyeim és Uraim, parancsoljanak a gázba fáradni című elbeszélésében. Tadeusz Borowski is egyike a tíz ujjadon megszámlálható szerzőknek, akik a haláltáborokban valami lényeges újdonságot fedez24tek fel az emberi egzisztenciáról, és azt el is tudták mondani. Öt-hat nagyszabású elbeszélést írt, olyan kristálytiszta stílusban és olyan ragyogó, klasszikus formába öltöztetve, ami engem szinte Prosper Mérimée novelláira emlékeztet. Azután ő is öngyilkos lett. – De most azt mondd meg nekem, hogy miért triumfálsz minden alkalommal, valahányszor rajtakapsz valami igaz, konkrét részleten, ahogyan te mondod: a valóságon?

Azért, mert a fikciós elméleteddel elmosod az igazságot. Kitagadod magad a saját történetedből.

Erről szó sincs. Csak nem a történetben van a helyem, hanem az íróasztalnál (bár ilyen bútordarabom akkoriban még nem volt). Engedd meg, hogy nagy példákat szólítsak magam mellé, tanúknak. Például a Háború és béke akkor is jó könyv lenne, ha sosem létezett volna Napóleon és az oroszországi hadjárat?

Ezen gondolkodnom kell… Azt hiszem, igen.

De attól, hogy Napóleon valóban létezett és valóság az oroszországi hadjárat is, ráadásul mindez minu25ciózus pontossággal van megírva, szem előtt tartva a történelmi tényeket: ettől a könyv csak még jobb lesz, nem?

Igaz.

Ha Fabrizio del Dongo, Stendhal ifjú hőse A pármai kolostorban tétován és értetlenül bolyong a mezőkön és a ligetekben és minduntalan ágyúkba, lovas katonai egységekbe botlik, érthetetlen üvöltözést, parancsszavakat hall, ez önmagában véve érdekes fikció, nem?

Az.

De ha megtudjuk, hogy éppen a waterlooi csatatéren vágott keresztül, ez még érdekesebbé teszi. Ugye?

Így van.

Viszont, ha már a waterlooi csatáról van szó, ez pontosságra kényszerít, mert a waterlooi csata történelmi tény.

26

Értem, hová akarsz kilyukadni, és értékelem szókratészi módszeredet. De hadd kérdezzek én tovább. Elmondtad, hogy édesanyád mi mindent tett, miután megtudta, hogy rendőrkézre kerültél – milyen nevetséges kifejezés ez ebben az esetben! Nem mondtad el azonban, hogyan tudta meg a történteket. Hiszen úgy tudom, hogy a mostohaanyáddal laktál együtt.

A mostohaanyám írt egy levelet az anyámnak, amelyben értesítette az eltűnésemről. No de az a levél! A stílusa! „Kedves Aranka” – az anyámat Arankának hívták. „Egy kellemetlen dolgot kell közölnöm…” „Természetesen azonnal érdeklődtem…” A „természetesen” szót meg az eufémizmusokat a mostohaanyám szavajárásából „loptam” és alkalmaztam azután a Sorstalanságban. Pusztító személyiség volt.

Mit értesz azon, hogy pusztító?

Nem is tudom… Gombrowicz Ferdydurke című regényében van egy mondat, lehet, hogy pontatlanul idézem, de lényegében így hangzik: „Ismered az olyan embereket, akikben megkisebbedsz?” Hát az én mostohaanyám efféle típus volt.

27

Eszerint nehéz dolgod volt vele.

S neki, szegénynek, még nehezebb énvelem. Nagyon nem bírtam a… a… Szóval egyáltalán nem bírtam. Főként az ízlését. Képzeld el, volt egy közép, vagy inkább világosszürke kosztümje, ahhoz vett egy kis karimájú piros kalapot, egy lakkos fényű piros táskát meg egy piros cipőt, és úgy gondolta, hogy most roppantul elegáns. Így mentünk el sétálni, „egy kicsit lógni”, ahogyan mondta. Borzasztó volt, azt hittem, elsüllyedek. Ráadásul azt akarta, hogy szólítanám őt „kisanyának”, s ezt a vágyálmát az apám is pártfogolta. Hát próbálkoztak, próbálkoztak, de sehogyan sem ment. Egyszerűen nem jött ki a szó a számon.

Úgy látszik, már gyerekkorodban érzékeny voltál a szavakra. Új regényedben, a Felszámolásban egyenesen a szavak iránti fóbiáról beszélsz.

Igen, valami képtelen rendszer fűzött a nyelvhez; bizonyos szavak kiejtése sajátságos képzeteket váltott ki belőlem, s ez a rendszer sokáig megbonthatatlannak bizonyult. De itt nem erről volt szó. A szürke kosztüm és a piros kalap meg a „kis28anya”: ez olyan borzadályt váltott ki belőlem, amire csak később találtam nevet: a kispolgáriság apoteózisa volt ez, amelytől ma is ugyanúgy irtózom. Bárhogy is igyekeztek tehát, én megmaradtam a „Kató néninél”, mert ez illett rá, noha jóval fiatalabb volt az anyámnál. De most talán ne merüljünk el a gyermekkori emlékekben. Végül még fényképeket akarsz majd látni a csecsemőkoromból.

Pontosan, ahogy mondod. De most egyelőre maradjunk még a tárgynál. Érdekelne, hogy milyen volt a családod, hogyan telt a gyerekkorod és így tovább. Az édesapádról még egyáltalán nem szóltál. Az olyan érdekes asszony, amilyennek édesanyádat leírtad, biztosan nem akárkibe szeretett bele.

Egyedem, begyedem, szerelem: „Az mi?” – kérdi Ottlik Géza a Buda című könyvében. Apám mindenesetre biztosan szerelmes volt, s ez leginkább rettentő féltékenységében nyilvánult meg. Anyám viszont maga mögött akarta hagyni a szűk családi otthont, a három másik leánytestvért, a mostohaanyját meg az anyagi gondjaival küszködő édesapját a Molnár utcai kis lakásban. Akkoriban – a húszas években járunk – a szabadsághoz vezető út többnyi29re a házasságon keresztül nyílt meg a leányok számára. No meg a munka révén. Az anyám már tizenhat éves korában állást vállalt egy cégnél: magántisztviselőnek hívták ezt akkoriban.

Akkor tehát nem szerelmi házasságról volt szó?

Nézd, egy kisgyereknek szerfelett nehéz elemeznie a szülei szerelmi életét. Engem, mint a gyermeküket, mindenesetre eléggé megviselt a kettőjük kapcsolata.

Veszekedtek?

Nem túl gyakran, de olyankor kiadósan. Emlékszem például egy szép nyári délelőttre. A Városliget közelében laktunk, egy tágas és szellős lakásban, talán az Elemér utcában. Nem tudom, hogy ma is így hívják-e. Három-négy éves lehettem. Inkább négy, mint három, mert világosan emlékszem rá. Vasárnap lehetett, hiszen mindketten otthon voltak. Ordítottak egymással. Világosan kivettem, hogy az uszodáról van szó: apám nem akarta, hogy anyám elmenjen az uszodába. Valószínűleg gyanította, hogy anyám randevúzik ott valakivel. Az nem 30világos, hogy ő maga, az apám, miért nem kísérte el anyámat az uszodába. Valószínűleg a „gyerek miatt” – ez én voltam. Elég az hozzá, hogy apám megkaparintotta az anyám fehér gumiból való fürdősapkáját, és darabokra szaggatta. Anyám viszont hatalmas szabóollót kerített, s két vágást ejtett apám kalapjának elülső karimáján. Ma is látom a meghökkenésében lekonyuló kalapkarimát. Zöld színű nemezkalap volt. Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Végül anyám elment az uszodába, apám pedig magával vitt, új kalapot vásárolni. Talán inkább szombat lehetett, hiszen vasárnap nem voltak nyitva az üzletek.

Sok ehhez hasonló emléked van?

Akad néhány.

De később elváltak.

Annak is csak én ittam meg a levét. Beadtak egy fiúinternátusba, bennlakónak.

Kaddis… című könyvedben rá lehet ismerni erre a bizonyos internátusra?

31

Némi igyekezettel feltétlenül.

Nem szívesen beszélsz erről?

Dehogynem. Az ember mindig szívesen emlékszik vissza a gyerekkorára, bármilyen ronda és nehéz korszak is volt az.

Meddig tudod visszavezetni a családfádat?

Ez jó kérdés. Csak sosem érdekelt igazán. Szóval, bárhogy is töröm a fejem, a nagyszüleimnél elakadok. Amennyire én tudom, elődeim egyszerű, asszimilált zsidó vallású polgárok, illetve részben parasztok voltak.

Parasztok?

Miért vagy meglepve? Az apai nagyapám, zsidó létére, szegényparaszti sorban élt. Míg csak rá nem szánta magát, hogy világot lát. A családi legenda szerint mezítláb és gyalogszerrel érkezett egy Keszthely közelében lévő községből, Pacsáról Budapestre. A 19. század végén járunk, a nagy karrierek korában. A nagyapám végigsétált a Kerepesi – a mai 32Rákóczi – úton, és a szeme megakadt egy elegáns üzleten – egy rövidáru-üzleten, ahogy akkoriban az ilyen boltokat hívták. Roppantul megtetszett neki a segédek sürgés-forgása a vevők meg a pultok körül. Habozás nélkül belépett hát az üzletbe, és egykettőre fölvették segédnek. Élete a korabeli mesék törvényei szerint alakult tovább. Feleségül vette Hartmann úr, a tulajdonos (az én dédapám, akiről semmi egyebet nem tudok) legkisebbik leányát, majd hamarosan önállósította magát, és saját rövidáru-kereskedést nyitott. „A tükrös-csilláros, hét segéddel rendelkező fényes üzlet a Rákóczi úton” – így szólt a családi legenda. De amikor én megismertem, már a Tömő utcában lakott szegény, a Józsefváros legmélyén, egy szoba-konyhás lakásban.

Tönkrement?

Az első világháborúban. Minden pénzét, az egész vagyonát hadikölcsönökbe fektette. Nagy hazafi volt…

Valahol említed, hogy ő magyarosította a családi nevet…

33

Igen, a nagyapámat eredetileg Kleinnek hívták. Még az első világháború előtt magyarosított. Hogy miért pont Kertészre, azt csak az ég tudja már. „Kertész Adolf, rövidáru kereskedés. Hitel nincs” – így emlékszem a boltban kifüggesztett táblára. De ez a bolt már a Práter utcában volt, s csupán a nagyapám meg a nagyanyám szolgálta ki a főként a környékbeli cselédlányokból álló vevőkört. „Nagysádkám” vagy „kisnagysádkám” – így szólította őket. Karácsony előtt „selömharisnyát” adott nekik ajándékba. Mindvégig megőrizte tájszólását, emlékszem például, hogy alsónadrág helyett „lábravalót” mondott. Soha életében nem volt orvosnál, nem ült villamosra és nem hordott télikabátot. Órákig tudnék mesélni róla.

Mesélj. Hogy nézett ki?

Magas, szikár. Egy deka húsfölösleg nélkül. A fejét kopaszra nyíratta. Viharvert, mindig borostás arcát néha elém tartotta, hogy megcsókoljam. Rendkívül büszke volt rá, hogy „46-os lábbelit” visel. Mindig ugyanabban az öltönyben láttam, télen-nyáron. Időnként fel kellett keresnie a nagykereskedéseket, hogy pótolja az árukészletet. A nagykereskedések 34akkoriban a Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) úton tartották raktáraikat. Emlékszem szürke, fagyos napokra, amikor odaszólt a feleségének, az én nagyanyámnak: Bemegyek a városba. Mint említettem, villamosra, autóbuszra soha föl nem szállt. Kalapot nem hordott. Két kezét bedugta szürke zakójának a zsebébe, úgy, hogy a hüvelykujja kétoldalt kimaradt, némán kifordult az ajtón, majd eltűnt a saját leheletének páráiban, akár egy garabonciás.

Szeretettel beszélsz róla…

Igen, és az a furcsa, hogy ez engem magamat is meglep. Úgy látszik, nagyobb hatással volt rám, mint azt valaha is föltételeztem volna. Pedig alig-alig beszéltünk egymással; ma úgy érzem, amolyan kényesebb portékaként kezelt, amelyhez vigyázva kell hozzányúlni, mert könnyen eltörik. Én meg valahogyan tartottam tőle. Tulajdonképpen mogorva, szótlan ember volt. Néha idétlen vicceket eresztett meg. Én is tudok ám latinul – mondta. – Ide figyelj: tona ludátusz. Azaz: tón a lúd átúsz. Ezen nevetni kellett. Ő maga az akkoriban kötelező hat elemi iskolát végezte el. Nagy ritkán egy-egy péntek estén elment a zsinagógába. Máskor magával vitt a Dandár utcai 35gőzfürdőbe, a Tömő utcai lakásban ugyanis nem volt fürdőszoba, és az illemhelyet is kint a „gangon”, a függőfolyosó végén kellett felkeresni. Az ajtajához való nagy, rozsdás kulcs egy szegen lógott, a konyhában. Színházba, moziba sohasem ment. Nagyanyámmal együtt bezárták a boltot, és hazasétáltak. Vacsorájuk mindig ugyanaz volt: nagy bögre tejeskávé, sűrűn „beleaprított” macesszal. Tudod, hogy mi a macesz?

Hogy az ördögbe ne tudnám: pászka, élesztőanyag nélküli kenyér.

Nos, azt ették, minden este. A sűrűn beaprított macesztészta felitta a világosbarna tejeskávét. Pépes, bizonytalan színű massza állt elő, amelyet azután a bögréből kikanalaztak. Utána nagyapám az ablakhoz ült, hogy ne kelljen villanyt gyújtani, és a szürkületben, a sötétség beálltáig betűzgette az újságot. Korán feküdtek, korán keltek, az ebédet a cselédlány megfőzte és a kék zománcú „éthordóban” levitte nekik a Práter utcai boltba.

Azt mondod, hogy ilyen szerény körülmények közt még cselédlányt is tartottak?

36

„Szolgálót”, mint a nagyapám mondta. Ne lepődj meg, vidéken akkor olyan nagy volt a szegénység, hogy a lányok elmentek hazulról, s kosztért, kvártélyért meg némi csekély fizetségért beálltak Budapesten cselédnek. Jól emlékszem az Ilonkák hosszú sorára, akik a nagyapáméknál szolgáltak. A sötét „nagyszobát” egy világosabb helyiség, az úgynevezett „alkóv” nyújtotta meg: egy hatalmas családi ágyban itt aludt a nagyapám meg a nagyanyám, tovább, a Füvészkertre nyíló ablak irányában az apám (amíg újra meg nem nősült), az apámmal meg, ha éppen náluk tartózkodtam, én. Maradt a konyha, itt laktak az Ilonkák. Mind szerettem őket, s ők is engem. Az egyik megtanított a Herczegovina nevű cigaretta ízére. Szopókás, könnyű, világos dohányból készült cigaretta volt ez. Ültünk egymás mellett a lépcsők alján, és fújtuk a füstöt. Öt-hat éves lehettem. Ugyanez az Ilonka egy nyári reggelen azt mondta: leviszem ám a fiatalurat a henteshez, veszünk paprikás abált szalonnát meg ecetes ugorkát, majd meglátja, milyen is az! A tíz ujját megnyalja utána! Csak aztán nehogy eljárjon ám a szája! A nagyapámék ugyanis kóser módra étkeztek, ami annyiból állt, hogy disznóhúst nem ettek, disznózsírral nem főztek. Így hát bűnbe sodort engem 37az Ilonka, és elégedetten nézte, amint egymás után bekapom a „katonákat”, melyeket a saját bicskájával szeletelt föl, és annak hegyéről kínálta oda nekem. Ez az Ilonka egyébként lázadó természet lehetett, s a nagyapámat nem kedvelte: „a vén fukar” – így beszélt róla, az én legnagyobb megdöbbenésemre, mert nem tudtam mit kezdeni ezzel a súlyos titokkal. Ez a konfidencia egy időre kétségkívül megzavarta az identitásomat. Mert elárulni nem akartam a szegény Ilonkát, másfelől ugye mégis inkább a nagyapámhoz húztam. Mindennek tetejébe egy ízben istentiszteletre is elvitt. Valamilyen ünnep lehetett – de ezt csak most gondolom, akkor sejtelmem sem volt róla, hová megyünk. Már sötét volt a délután, vizes hó esett. Kezem az Ilonkáéban, erősen szorította; gondolom, lámpaláza lehetett. Majd meglátja ám a fiatalúr! Azt hiszem, az Üllői úton jártunk. Ott valahol betértünk egy templomba. Valami olyan élményben részesültem, amit később a Parsifal-legendában ismertem fel. Mint Parsifal előtt, én előttem is kitárult egy titokzatos kapu. Beléptem egy ragyogó helyiségbe, ahol asztalok hosszú sora állott, hófehér abrosszal leterítve. Az egyikhez Ilonkával leültünk. Muzsikát hallottunk, valamit ettünk. Csilingelő pap jött, hófehér köntös38ben. Nem tudtam, hol vagyok, nem tudtam, mi történik, de átjárt valami különös érzés, a csodáé és az áhítaté. Teljesen kifordultam magamból.

Vagy pedig életedben először részesültél vallási élményben.

Nem, nem hiszem, hogy vallási élmény volt. Misztikus volt, de nem vallási. Egyébként ugyanígy vagyok ezzel ma is: hajlok a misztikus élmény befogadására, de idegen nekem minden dogmatikus vallás.

De hiszen a vallás arra való, hogy közvetítse a misztériumot, hogy a misztériumban részesítsen.

Igazad lehet, mert a vallási érzés szerintem emberi szükséglet, teljesen függetlenül attól, hogy vallásosak vagyunk-e, vagy sem. Hogy tagjai vagyunk-e valamiféle vallási közösségnek, vagy nem. Sőt: hogy istenhívők vagyunk-e, vagy sem.

Te például istenhívő vagy?

Erre így, hamarjában, nem tudnék válaszolni, de mindegy is. Mert a természetes vallási érzés megvan 39bennem: végül is valakinek köszönetet kell mondanunk az életért, akkor is, ha történetesen senki sincs, aki ezt a köszönetet tőlünk elfogadhatná.

Szívesen vitatkoznék, de menjünk tovább. A…

Ne haragudj, hogy a szavadba vágok, de még nem fejeztem be az Ilonkákat. Egy másik Ilonka ugyanis nagyon szeretett engem kivinni a szabadba. Ha most meggondolom, alighanem egy udvarlója kedvéért. Emlékszem valamiféle egyenruhára is (meg nem mondhatnám, hogy kalauzéra, rendőrére vagy katonáéra), amely a háttérben felbukkant, majd sietve eltűnt, mielőtt még az Ilonka megfogta volna a kezemet, hogy hazainduljon velem. Ez valahol a Ludovika kertje mögött történt, a Népligetben. Ahogy a mutatványos bódékhoz közeledtünk, már messziről megcsapta fülemet a hatalmas fákra fölszerelt hangszórók recsegő muzsikája. Korabeli slágerek áradtak ezekből a dobozokból, mint például: „Toledóban kétszer kettő négy, Toledóban kell hogy boldog légy…” Vagy: „A purzicsán egy príma pipadohány, pipában rosszat úgyse szí a komám…” stb. A bábszínház sátra előtt faragatlan lócák sora állott, rajtuk (a jó Rejtő Jenő szavaival) ugyanolyan nézők üldögéltek, sok 40gyerek is. Órákig el tudtam nézni, hogyan veri fejbe Vitéz László egy óriási serpenyővel az ördögöt – ilyenkor az Ilonka nyugodtan eltűnhetett mellőlem. Másik kedvencem a szomszéd bódé apró színpadán tréfálkozó Káposztás Zsuzsi volt, akiről azt rebesgették, hogy tulajdonképpen férfi, s ez engem rendkívül kiábrándított. Így teltek hát a népligeti délutánok…

Feltűnik nekem, hogy úgy mesélsz, mintha örökké nyár lett volna a Tömő utca környékén, kivéve az egyetlen téli délutánt, amikor az egyik Ilonka templomba vitt.

Pompás megfigyelés. Ez azért tűnhet neked is, nekem is így, mert a nyári szünidők fele idejét az apámnál töltöttem, aki viszont, mint már említettem, amíg el nem vette feleségül Bien Katót, a nagyapáméknál lakott. Ők viszont egész nap az üzletben voltak, a nagyapámék a magukéban, apám pedig a fakereskedésében.

Apád és anyád ekkor már elvált egymástól…

Talán még nem, de már külön éltek.

Hány éves voltál akkoriban?

41

Négy, öt. De később is töltöttem ott fél nyarakat, egészen tízéves koromig. Akkor apámék találtak egy lakást, a Baross utcában, a Thék Endre, ma: Leonardo da Vinci utca sarkán.

És az édesanyáddal töltött vakációs hetekre nem emlékszel?

Már hogyne emlékeznék. Anyám mindig elvitt a városból, valami fürdőhelyre. Leginkább Erdőbényére meg Parádfürdőre emlékszem. Ma hihetetlennek tűnik, de ezek elegáns, jobb polgári fürdőhelyek voltak, kiváló szállodákkal, amelyeket a háború után „szakszervezeti üdülőkké” vagy egyéb efféle rendeltetésű intézményekké alakítottak át, és azután teljesen lepusztítottak. Erdőbényére megérkezvén, anyámnak valamit még el kellett intéznie az utazási irodában; a közelben megpillantottam egy kiszáradt patakot. Kíváncsi voltam, mi lehet a fenekén; elszabadulva anyám kezéről, rohanni kezdtem, majd megcsúsztam egy kavicson és a meredeken legurultam a patak kövekkel kibélelt medrébe. Ez aztán megszabta további szórakozásunkat: legalább egy hétig kellett a sebeimet jódozni, kötözgetni. De azt hiszem, ezek az anekdoták senkit sem érdekelnek, legkevésbé engem.

42

Akkor rövid időre térjünk még vissza a Tömő utcába. A nagymamádról ugyanis még nem beszéltél.

Nem. De szegénykéről nincs is sok mondanivalóm. Mire én megláttam a napvilágot, a legfiatalabb Hartmann-leányból házsártos öregasszony lett. Elhízott, nagyot hallott, hipertóniával küszködött és szakadatlanul panaszkodott, hol az egészségére, hol meg a „lecsúszásukra”, a „fényes időket” emlegetve. A nagyapám némán tűrte ezt, holott igen deprimáló lehetett. Egyszer-egyszer mégis megrótta: „Zelma, te örökké zugolódsz” – mondta neki, így, rövid u-val, s az első o-t is megkurtítva. Néha szeretetrohamok fogták el irántam: ilyenkor nekem esett, összecsókolt, utána, emlékszem – ilyen disznó a gyerek –, az arcomat törölgettem.

Akkor hát a Tömő utcából menjünk most a Molnár utcába, az anyai nagyszüleidhez.

Én a Molnár utcai lakásban sohasem jártam, a címet az anyámtól hallottam csak.

Milyen alkalomból?

43

Néha szóba hozta a fiatalságát; a Molnár utca valami lidércnyomásos emléke lehetett. Főként a lakás szűkössége maradt meg benne, mint valami klausztrofóbiás emlék.

Ott töltötte a gyermekkorát?

Nem, ideiglenes tartózkodási hely volt ez csupán, ahol meghúzták magukat, miután Kolozsvárról Budapestre menekültek.

Mikor?

Talán 1919-ben, miután a román csapatok megszállták a várost.

Addig tehát Kolozsváron éltek. Mondanál erről valami többet is? Egyáltalán, mit tudsz az anyai ágú családodról?

Őszintén szólva, nem sokat. Nagyapám Kolozsvárt banktisztviselőként dolgozott, a Magyar–Francia Banknál. Jakab Mórnak hívták; melankolikus mosolyú, elegáns, csendes és szép ember volt, finom bajusszal. Kellemes illat lengte körül, a zöld cukor44káé, amit a szívbetegsége miatt szedett s egy finom kis szelencében állandóan a kabátzsebében tartott. A nagyanyámat sohasem ismertem; miután negyedik leányát a világra hozta, belehalt a szülés meg a terhesség fizikai megpróbáltatásaiba, s az anyám ezt sem Bözsikének (a negyedik leánynak), s tulajdonképpen a nagyapámnak sem bocsátotta meg soha. Nagyanyám ugyanis tuberkulózisban szenvedett, s az orvosok megtiltották, hogy három gyerek után még egyet a világra hozzon.

Szomorú történet, de hát az a szegény leány nem tehetett róla…

Ezt én is mondtam az anyámnak.

És?

Azt felelte, vannak egyéb rossz tulajdonságai is.

Ez irónia volt, vagy…

Anyámtól távol állt az irónia, humora pedig egy szemernyi sem volt. Viszont nagyon ragaszkodott az édesanyjához, és nehezményezte, hogy a nagy45apám másodszor is megnősült. Holott a nagyapám ezt éppen a négy leány érdekében tette; hogy ő maga nevelje fel őket, ez kétségkívül meghaladta volna amúgy sem túltengő életerejét.

A másik nagyapáddal ellentétben, itt most egy rokonszenves, de kissé dekadens férfialak körvonalai kezdenek előttem kirajzolódni.

Valószínűleg jó nyomon jársz. Összegezve mindazt, amit anyámtól hallottam, bennem is olyan kép alakult ki, hogy kettejük házasságában a soha meg nem ismert nagyanyám lehetett a domináns személyiség. Csak hát annyira hézagosak az ismereteim… Látod, az ember egész életében unja a családi történeteket, s amikor szüksége lenne rájuk, egyszerre tudatlanul vájkál az ismeretlen múltban.

Ahogy az írásaidból kihámoztam, amúgy sem nagyon kedveled a fülledt családi titkokat, egyáltalán, a családi életet.

„Családok, gyűlöllek benneteket!” – írta Gide. Igen, egy időben azt gondoltam, hogy minden lelki beteg46ségnek – márpedig majdnem minden betegség lelki betegség – a család az oka, ahogy mondod is, a fülledt családi élet, a minden életet elnyelő nagy, puha, áporodott családi ágy.

És ma már nem így gondolkodsz?

Nézd, a második feleségemnek, Magdának van egy fia, a fiának egy kedves felesége, és kettőjüknek egy leánykája meg egy kisfia…

Szóval mindez engedékenyebb felfogásra késztetett…

Mi tagadás.

És sajnálod, hogy nem érdeklődtél alaposabban az ismeretlen nagymama iránt.

Annál is inkább, mert ennek a nagyanyámnak a rokonságában számos érdekes ember akadt, egy-kettő mind a mai napig rajta hagyta nyomát a kolozsvári egyetemi életen.

Kikre gondolsz?

47

Mindenekelőtt Bretter Györgyre, a korán elhunyt kolozsvári filozófusra és irodalomtanárra, aki talán a másod-unokatestvérem, mindenesetre vérrokonom lehetett. Nagyanyámat Bretter Bettynek hívták. Balla Zsófi, a költő, aki most Budapesten él, Kolozsváron végezte el egyetemi tanulmányait és Bretter György professzor tanítványa volt. Amikor szóba hoztam a rokoni kapcsolatot, Zsófi azt állította, hogy a beszédmodorom, a mozdulataim, szóval, hogy úgy mondjam, az egész „fizimiskám” őt egy kissé Bretter Györgyre emlékezteti.

Soha nem próbáltál kapcsolatot teremteni vele?

Soha. Eleinte André Gide véleményét osztottam, mára pedig már elkéstem vele. Mint említettem, fiatalon meghalt, s ahogy megtudtam, ő is tuberkulózisban, akárcsak Bretter nagyanyám. Mellesleg anyámnak is volt egy úgynevezett tuberkulotikus „beszűrődése”, amelyből azonban a harmincas évek közepe táján, a Barát Irén-féle Budakeszi Tüdőszanatóriumban szerencsésen kigyógyították. Akkor már rég elvált apámtól, apám néhányszor mégis felkísért hozzá látogatóba, a budai „Varázshegyre”. 48Messze a Tömő utcától, a Városmajorban fogaskerekűre szálltunk, majd visszafelé gyalogosan sétáltunk le a Svábhegyen, a városba. Apám imádott sétálni.

Tehát anyai nagyapád újranősült, majd az első világháború vége felé a család Budapestre… menekült?

Szerintem ezt ők így élték meg.

Nagyapád biztos egzisztenciáját, banktisztviselői állását is feladta – erre mégiscsak nyomós okok kényszeríthették. Mennyi idős volt akkor?

Ezt bizony nem tudom. Negyven körül lehetett. Elképzelhető, hogy a bank a románok nélkül is befuccsolt volna – ahogy akkoriban mondták. Inkább azt gondolom, hogy nagyapámat túlságosan is közelről érinthette a háborús vereség. Személyes kudarcának tekinthette. Azonosult az összeomlással, és a vereség pánikjában elveszthette lába alól a talajt. Ez természetesen tudattalan folyamat, ahogy a pszichológusok mondják, de sokakkal megtörtént. Ilyenkor egymást követik a rossz választások; az ember átengedi magát a tömegpszichózis49nak, és vagy melankóliába süpped, vagy, a tömeggel együtt, bosszúért liheg. Érdekes, hogy ezt a jelenséget nálunk nem analizálta senki. Holott a két világháború közti periódus, különösen Magyarországon – és persze Németországban – tömegével produkálta az efféle pszichózisokat, amelyek az embereket előkészítették a legszörnyűbb diktatúrák elfogadására és a második világháború katasztrófájára.

Azt mondod: nálunk nem analizálták ezt a jelenséget. Máshol talán olvastál erről?

Úgy emlékszem, hogy Sebastian Haffner, a Hitler elől Londonba menekült kiváló német szerző és politikai elemző foglalkozik vele a könyveiben.

De nagyapád valószínűleg nem a „bosszút lihegők” közé tartozott.

Annál kevésbé, mert zsidó volt, és az 1919 és 1924 közötti élesen antiszemita kurzus igencsak megviselhette, miután a román megszállás elől az – úgymond – „anyaországba” menekült.

Beszélt erről?

50

Soha. És ha beszélt volna, akkor sem az unokájának, egy gyereknek. Őszintén szólva, semmiféle bizalmas kapcsolat nem alakult ki közöttünk. Nem is alakulhatott, hiszen csak ritkán láttuk egymást. Lehet, hogy mindaz, amit mondtam róla, merő spekuláció. De mással nem magyarázhatom előkelő visszahúzódását, amely mögül kiérződött a megvertség letargiája. Gyerekkoromban rendkívül megindító vonásának tartottam ezt – megnevezni ezt a valamit persze már nem tudtam volna. Egyébként nem volt nagy intellektus. Amikor nyugalomba vonult, a saját erejéből és a család segítségével megvásárolt egy szerény, kétszobás családi házikót Rákosszentmihályon, ott élt a feleségével, akiről csak később tudtam meg, hogy nem az „igazi” nagymamám. Egy-egy vasárnap estén összegyűlt az anyai ágú rokonságom a kis rákosszentmihályi házban. Háború volt már. Nagyapám ilyenkor maga köré gyűjtötte a férfiakat, beterelte őket a belső szobába, és aggódó ráncokkal a homlokán, a hangját szinte suttogóra fogva megkérdezte: „Na, mi újság? Mit tudtok? Mi lesz?”

Meg sem merem kérdezni: „mi lett?”

51

Mindkettőjüket megölték Auschwitzban. A marhavagon ablakán még kidobtak egy anyámnak címzett levelezőlapot: „Vonatra raktak, valahová visznek, nem tudjuk, hova” – körülbelül ez állt rajta.

Megvan még ez a levelezőlap?

Anyámnál sokáig megvolt. Ma is emlékszem a szürke színű papirosra, a ceruzával rárótt, lefelé hajló két sorra.

És hogy került ez a levelezőlap a címzetthez?

Egy jótét lélek megtalálhatta, felbélyegezte és postára adta. Anyámnak akkor még volt címe: a zsidók kötelező „összeköltöztetése” során egy Gyöngyház utcai „sárga csillagos házba” került. Mint nyilván te is tudod, mielőtt Budapesten is felállították a gettót, egy rendelet során több zsidó családot „költöztettek össze”, egyetlen lakásba. Az ilyen tömegszállásokból álló házakat azután elnevezték „zsidóháznak” és kapuja fölé kiszögezték a sárga csillagot. Magam is egy ilyen házban laktam, mielőtt… hogy is mondjam: „letartóztattak” volna, mégpedig a mosthaanyám 52anyjánál, a Vas utca 24/B-ben. Mostohaanyám egész családja ide „költözött össze”.

Most lépjünk még egy kicsit vissza, a háború előtti Budapestre. Tehát édesapád és édesanyád elvált, téged pedig beadtak egy fiúnevelő internátusba, bennlakónak. Mikor történt ez?

1934 körül. Ötéves voltam, az intézet legfiatalabb növendéke. Itt végeztem el az elemi iskola négy osztályát. – „Ugorgyunk!”, ahogy a Légy jó mindhaláligban mondja az öreg… hogy is hívják?

Pósalaki.

Persze, persze! A jó Pósalaki úr!

Szeretted a könyvet?

Nyilas Misit szerettem, szegényt. És Nemecseket is szerettem A Pál utcai fiúkban. És Winnetout, és még sokakat, mindezek közt leginkább azonban Hornblower kapitányt, az Őfelsége kapitánya című angol regényből.

53

Nem ismerem a könyvet.

Ó, csodálatos könyv, ó, beteg lelkem vigasza! Bármilyen hihetetlen, ezt a könyvet a háború kellős közepén adták ki, 1943-ban. Akkor kaptam ajándékba Zsuzsi „nénitől” (néniztem, pedig harminc körül ha járhatott, korai szerelmi ébredezésem és szexuális ábrándjaim egyik kedvenc hősnője, amiről a csodált hölgy mit sem tudhatott), a házitanítómtól, aki heti két alkalommal eljött hozzánk a Baross utcába, hogy némi latin nyelvtant és matematikát tömjön ostoba fejembe. Tizenhárom éves voltam, a könyvet a bar-micvém alkalmával kaptam, tudod, mi az?

Persze. Felavatás, olyan, mint nálunk, keresztényeknél a konfirmáció.

Szóval választani kellett egy rabbit, aki majd elvégzi a ceremóniát. A Barcsay utcai Madách Gimnáziumban illendő volt az ősz bajuszos, ápolt kis szakállat viselő hittantanárt, bizonyos Schmelczer Izsák rabbit választani. Szerettem az ószövetségi történeteit: sivatagi nagyurak találkoztak egymással a nyájaik élén, s jóindulatuk jeléül levágtak és megsütöt54tek egy gödölyét. Ilyenkor összefutott a nyál a számban. A gödölye szót annyira szépnek találtam, hogy hosszan elgyönyörködtem a hangzásában, anélkül hogy pontosan ismertem volna a jelentését. Apám azt mondta: Kérdezd meg tőle, hogy mi az ára nála a bar-micvénak. Már hogy én kérdezzem meg? Mondd, hogy az apád kérdezteti. Napokig viaskodtam, míg végre elszántan kimentem hozzá a katedrához, és megkérdeztem: Ja, igen, és apám kérdezteti, hogy a tanár úrnál mi az ára egy izének, szóval… Nem dőlt össze körülöttem a világ és nem süllyedtem a föld alá, mint ahogy arra pedig számítottam. Azt felelte a rabbi: Mondd meg apádnak, hogy elvállalom, az ára pedig egy liba. Jobban örültem volna, ha gödölyét mond. Különben 1943-at írtunk, egy liba a feketepiacon száz pengőbe került – eléggé tekintélyes összeg volt ez akkoriban. A bar-micvét megtartottuk, a rabbi és népes hallgatósága zsoltárokat énekelt, a zsinagógának szánt adományokat az elöljárók az imádság közben, fennhangon hirdették ki. Én magam zsinóros-magyaros Bocskai ruhás ünneplőmben jelentem meg. A helyzet abszurditása így volt igazán teljes, de ezt szemlátomást senki sem fogta fel. De nem erről akartam beszélni…

55

Nem. Egy angol kapitányról.

Hornblower kapitányról, egy fregatt, majd egy sorhajó parancsnokáról, aki hajójával részt vett a Napóleon ellen bevezetett blokád fenntartásában. Csodálatos figura volt: kisebbrendűségi érzések gyötörték, állandóan kétkedett a saját képességeiben, beleszeretett az elérhetetlen Lady Barbarába (az én olvasatomban Zsuzsiba: ha a fény felé fordította arcát, finom, puha pelyhek jelentek meg a felső ajka fölött – megőrjített!); magyar fiú számára, aki a Toldi, a Hunyadiak, a Jókai Mór hőseinek feddhetetlen heroizmusához szokott, meglehetősen zavarba ejtő alak. Esendően emberi figura, aki végül mégis megnyeri a csatákat, és kérlelhetetlen ellenfele az uzurpátornak, a korzikai zsarnoknak, ahogyan a könyvben Napóleont aposztrofálják. Csak a hülye nem ismert itt rá Hitlerre, akit az angolszász hatalmak le fognak győzni, mert van egy tulajdonságuk, amely fölött egyetlen diktátor sem rendelkezhet: az emberség, a gyengeség bevallása, amely hihetetlen erőknek lehet a forrása.

Vigasznak nevezted a könyvet, „beteg lelked” vigaszának.

56

Igen, azt hiszem, beteg lélekkel éltem akkoriban, s persze nem csak a kamaszkor, a pubertás válsága gyötört. Nem szerettem a környezetemet, nem szerettem önmagamat, nem szerettem az iskolát, senkit és semmit sem szerettem, már reggel nem szerettem fölkelni az ágyból. Nem szerettem a Baross utcai lakásunkat sem. Tudod, a háború idején kezdődött Budapesten a lakásszűke, akkor találták fel a „leválasztott lakást”, azt, hogy egy jól megépített lakásból két-három rosszul megépített lakást csinálnak. A miénknek például nem volt előszobája: a ház belső körfolyosójáról azonnal a szobába léptél, és én ezt valami rejtélyes okból katasztrófának éreztem. Hiába biztatott mostohaanyám, hogy néha hívjam meg a barátaimat, tartottam tőle, hogy a folyosóról egyenesen a szobába lépve, a hasukat fogják majd a nevetéstől. Különben állt ebben a szobában egy „nappal fotel, éjjel ágy” című ormótlan bútordarab, az én fekhelyem. A belső szobában aludt apám és a mostohaanyám. Volt ott egy idétlen óra, amely úgyszólván rásimult a porcelán csecsebecsékkel teletömött obligát „vitrin” tetejére. Ez az óra félóránként egyet „ütött”, s minden egész órán elzengte a Big Ben harangjátékát. Néha korán ébredtem. Szorongva vártam, mit üt majd az óra. Ha egyet ütött, 57abból nem tudhattam meg, hány óra van. Meg kellett várni a Big Bent. Egy, kettő, három… hat, nem, a disznó még egyet ütött, hét óra, föl kellene kelni. Némán lapultam az ágyban. Két-három perc múlva apám szólongatni kezdett az ajtó mögül. A nevemet mondta, mind hangosabban. Aztán: Imre úr! Emmerich! Emerico! Elkeseredetten másztam ki az ágyból: az én feladatom volt, hogy a Planta teához feltegyem a kanna vizet a gáztűzhelyre. Nagy nyomorúság a gyerekkor.

Akkor már gimnáziumba jártál.

Mint említettem, a Barcsay utcai Madách Gimnáziumba. A kilencvenes évek közepe táján, amikor néhány könyvem Németországban megjelent már, itthon, Budapesten felkeresett egy német televíziós riporter, és – többek között – látni akarta az iskolát, az „alma matert”, ahol, úgymond, a tanulmányaimat végeztem. Rekkenő nyári meleg volt, vakáció ideje. Az iskolában éppen valamilyen átépítést végeztek. A bejárati lépcső tetején a magyar középületek emblematikus alakja fogadott: az egyik kezében vödröt, a másikban partvisnyelet tartó takarítónő. Nem látják, hogy építkezünk?! – rivallt ránk. Végre előkerí58tette az igazgató asszonyt. Sokkal barátságosabb ő sem volt. Hogy ide járt iskolába? Író? Hogy hívják? Sosem hallottam a nevét. Jártak ide neves írók, akik az új könyveiket mindig megküldik az iskolának. Maga küldött könyvet? Nem, nem küldtem. Na látja, mondja az igazgató asszony. A német újságíró, aki persze egyetlen szót sem értett az egészből, egyre idegesebb lett: Azt akarják mondani, kérdezte németül, hogy itt nem ismerik a Kertész urat? Bizony, itt nem ismerték a Kertész urat. De a zsidó osztály intézményére sem emlékeztek. Az 1940 és 44 közötti nyilvántartásaink – így az igazgató asszony – mind elvesztek. Ez érdekes, jegyeztem meg. Távoztunk.

Megmondom őszintén: én sem hallottam még a „zsidó osztályokról”. Nem tudtam, hogy vallási alapon már a gyerekeket elkülönítették egymástól.

Faji alapon. 1938-ban megjelent az első zsidótörvény, s vagy ez, vagy a következő visszaállította az 1924-ben felfüggesztett numerus clausust. Ez annyit jelentett, hogy a felső iskolákba az ország zsidó lakosságának a százalékarányában vehettek csak fel zsidó, illetve „zsidónak számító” növendékeket. Ha 59jól emlékszem, ez az arány akkoriban hat százalék volt. Tehát száz diák közül hat lehetett zsidó. Mármost a zsidó osztályok bevezetése bizonyos állami gimnáziumokban inkább kedvezésnek számított, semmint további hátránynak, bármilyen rútul is hangzik az elnevezés. Mert a kijelölt iskolákban így – 1940-től kezdve – minden évben elindíthattak egy negyven tanulóból álló zsidó osztályt. Ezek B osztályok voltak, az A osztályokba a kifogástalan pedigréjű gyerekek jártak. Hogy bekerülhess a B osztályba, ehhez tiszta jeles bizonyítványt kellett magaddal hoznod az elemi iskolából. Most ítéld meg, mekkora marhák voltak: létrehoztak egy osztályt, mégpedig a megvetett fajta elitjéből, míg a kedvezményezettek közé boldog-boldogtalant felvettek. Csoda-e hát, hogy végül a tanárok titokban vetekedtek azért, hogy a zsidó osztályokban taníthassanak?

Tapasztaltál a tanároknál valamiféle megkülönböztető magatartást veletek, a zsidó osztállyal szemben ?

Becsületükre legyen mondva, nem. Az egyetlen nyilas érzelmű ember egy Csorba nevezetű tornatár volt… de kezdek megint érdektelen anekdotákba bonyolódni, mint az öreg frontharcosok (Jorge 60Semprun kifejezése ez), amit egyáltalán nem szeretek.

Én annál inkább, hiszen erről a korszakról alig akad irodalmi emlékünk…

Valóban. S ez eléggé meglepő. Az 1940–45-ös korszakról én elsősorban Márai Sándor könyveit tartom számon, aztán Szentkuthy Miklós hangszalagra vett visszaemlékezéseit, amelyek a különös Frivolitások és hitvallások cím alatt jelentek meg, továbbá Hamvas Béla Karneválját… És? Hozzátennél még valamit?

A Budapesti tavasz…

Elfelejthetjük.

Cseres Tibor: Hideg napok.

Igen.

Szép Ernő: Emberszag.

Igen.

61

Déry Tibor: Emlékeim az alvilágról?

Elfelejthetjük.

Nem vagy egy kicsit könnyelmű? Déry Tibor mégiscsak…

Persze, persze. Nézd, én nem vagyok ítész, nem is szeretem a kánon-, még kevésbé a nómenklatúra-irodalmat, pimasz módon mindig a magam ízlése szerint választom meg az olvasmányaimat. Annak idején Déry Tiborral is próbálkoztam. Rég volt, igaz sem volt talán…

Ez a próbálkozásod már nyilván a háború utáni időkre esett, s bár kíváncsi lennék akkori olvasmányaidra, mégis, tartsunk inkább rendet. Apádról például még alig beszéltél.

Apám drága, sovány, szép ember volt. Levantei arc. Koromfekete, göndör haja makacsul ellenállt a fésűnek. Harcos volt, aki valami távoli csatatéren lankadatlan, s számomra ismeretlen küzdelmet folytatott. Többnyire vesztésre állt. Valamennyit ebből magam is észlelhettem, az anyámmal való rövid együttélé62sünk során. A nép a győztest szereti, Cato a legyőzöttet, mondja a latin: nos, a gyerek is. Az anyámmal szemben elszenvedett kudarca teljesen elnyerte a szívemet – ha az eszemet nem is. Ez az ambivalencia később is elkísért. De maradjunk apámnál. Megtérvén a napi harcokból, este gondokról és gyomorfájdalmakról panaszkodott. Hogy helyt álljon, híznia kellett volna. Időnként elővette a télire eltett, olvasztott libazsírt tartalmazó bödönt… tudod, mi az? Láttál már bödönt?

Arra a kékre vagy pirosra zománcozott nagy, csattal zárható fedeles edényre gondolsz…

Maradjunk a kéknél. A mi bödönünk kék volt. Ebben állott a „kiolvasztott” zsír, amelyet halványpirosra színezett a vele sült paprika. Fakó hagymakarikák is akadtak benne. Apám ezt a zsírt kanállal ette, akár Dzsingisz kán. Igen szerette a kakaót, fokhagymás pirítós kenyérrel: amíg a Tömő utcában lakott, ez volt a vasárnapi reggelije. Nagyanyám az ágyba hozta neki, s ő harsányan ropogtatta, egészséges fogai közt. Ültem mellette az ágyban – négy-öt éves fiúcska – és élveztem, ahogy ropogtat, s ahogy az ágyat, a szobát elönti a fokhagyma 63illata. Bámultam őt a borbélynál, amikor a kék szakállát beretválták: szinte recsegett a kés. Hátrahajtotta a fejét, és a penge a nyaka körül játszadozott. Hatalmas ádámcsutkája volt, amely fel-alá járt a kés alatt. Lélegzetemet visszafojtva figyeltem a fejleményeket. Vasárnap délelőttönként sétálni vitt. Az Oktogonig sétáltunk, oda és vissza. Kétségbe ejtettek ezek a séták; unatkoztam és szédültem, elbódítottak a járókelők, a sok vasárnapi ember. Akkoriban Budapest szép város volt. Szép város ma is, de akkor tiszta is volt. És a vasárnapi elegancia! A női kalapok! Az őrségváltás a Várban! A Duna-korzó! Tavasszal apám felvitt a sétahajóra, a Zsófia sétahajóra. Rohantam, hogy helyet foglaljak „az orrban”. Apám apró sakktáblát vett elő a zsebéből és tűzködte a kockákba a pici, nyéllel fölszerelt bábukat. Lépten-nyomon valamilyen meglepetés várt, kalandok leselkedtek rám minden utcasarkon. A Körúton minden vasárnap felbukkant a buldogos ember. Peckesen sétált, sokágú pórázon öt-hat teljesen egyforma buldogot vezetve. Az egyforma buldogok szájából egyforma pipa lógott. Akkoriban léteztek ilyen különös figurák Budapesten. Lassú léptekkel húztak el mellettünk a „szendvicsemberek”. A Párizsi Nagyáruház kirakatában fehér süve64ges szakács dobálta a magasba serpenyőjéből a palacsintát. Mindet elkapta, megsütötte, és tíz fillérért meg lehetett vásárolni. De apámnak nem mindig volt tíz fillérje. Ilyenkor méltatlankodtam. Sóher vagyok – mondta az apám. Nem megy az üzlet. Ez lehengerlő érv volt. Ráadásul nem is értettem. Hová menjen az üzlet a Koszorú utcából, ahol a rendes helye volt?

Egy fakereskedés, ha pontosan írod le a Sorstalanságban.

Eléggé pontosan. Tágas pincehelyiség, amelyben, bizonyos rend szerint, deszkarakások sorakoztak. A meredek lépcső tövében kivilágított üvegkalitka, az „iroda”. De a Sorstalanságban egy kissé magasabbra emeltem a nívót. Ott egy polgári családot írok le, holott mi inkább az alsó középosztályhoz, a kispolgársághoz tartoztunk. Apám még az árut sem tudta kifizetni, amivel kereskedett: „bizományba” kapta a deszkát a nagykereskedőtől, egy bizonyos Galambos úrtól, akinek fatelepe volt valahol Újpesten. Óriási terület a szabad ég alatt, a végeláthatatlan deszkarakások fölött ködfoszlányok ingadoztak, amikor egy látogatása alkalmával az apám 65engem is magával vitt hozzá. Ősz lehetett, s az ősznek olyan színe volt, akár Galambos úrnak. Galambos úr ugyanis a szürke legkülönfélébb árnyalataiból tevődött össze: szürke volt az öltönye, galambszürke kalapot viselt, és úgyszintén szürke, valódi kamásnit, az oldalán apró gombokkal. Szürke volt a szeme is, meg a rendkívül ápolt, elegáns bajusza. Honnan, honnan nem, mindig volt nála bonbon vagy cukorka, amivel úgy tudott megkínálni, ahogyan egyik férfi a másikat cigarettával vagy szivarral kínálja; így is fogott kezet velem, mint férfi a férfivel, mindenféle leereszkedő mosoly vagy efféle gesztus nélkül. Azt hiszem, hogy üzleti téren a segítségére volt apámnak, bár semmi pontosat nem tudok. Különben is, ha az „üzlet” szót meghallottam, kirázott a hideg.

Miért?

Baljós jelentése volt. Vagy „nem ment”, vagy „gondokat” okozott apámnak – egyszóval, ha az „üzlet” szó elhangzott, a játék véget ért és átvette hatalmát a komorság.

És Sütő úrnak milyen szerepe volt mindebben?

66

Semmilyen. Sütő úr regényfigura, a valóságban nem létezett. A valóságban egy Pista bácsi létezett, akit apám úgy hívott: „az ember”. Az „ember” segített, ha megjött a „fuvar” – vagyis ha a nagykereskedőtől deszkaszállítmány érkezett, amit a lovak vontatta szekérről le kellett rakodni a pincébe. Máskor az „ember” fahulladékot szállított a lakásba, amivel a cserépkályhát fűtöttük. De ez megint anekdota, cseppet sem érdekes.

Az én számomra minden érdekes, ami jobban megvilágítja az apáddal való kapcsolatodat. A Kaddis… című regényedben rettenetes dolgokat írtál róla.

Az apjával szemben az ember mindig igazságtalan. Valaki ellen fel kell lázadni, hogy igazoljuk szenvedésünket és ballépéseinket. Amikor egyszer Prágában jártam…

Ne haragudj, de ez anekdota. Ne menekülj most a kérdés elől Prágába…

Ott láttam ugyanis Kafka apjának a fényképét.

És?

67

Szép ember volt. Rokonszenves arc. És olvasd el a Levél apámhoz című szöveget.

Inkább a te Kaddis… -odból idéznék most: „apánk és isten előtt mindig bűnösök vagyunk”. Aztán: „Zsarnokra volt szükségem, hogy világrendem ismét helyreálljon […] apám pedig sosem próbált uzurpátori világrendem helyébe másikat állítani, közös kiszolgáltatottságunkét például…” Tovább: „ Auschwitz nekem az apa képében jelenik meg, igen, az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek…”

Elég! Elég. Nézd, te most egy regényből idézel, amelyben minden az élére van állítva. Az elbeszélő túloz, de mert regényről van szó, minden figurát ehhez a túlzáshoz kell torzítania. Másfelől, ha igazán belegondolsz, a művészet nem más, mint túlzás és torzítás. Ebből származnak a családi konfliktusok. Thomas Mannt például súlyos szemrehányások érték bizonyos családtagoknak a Buddenbrook házban felbukkanó ábrázolása miatt.

Ezúttal nem tudsz meggyőzni. Úgy érzem, hogy az idézett szavak mögött keserves valóság, valódi neheztelés áll.

68

Az ember mindig neheztel a szüleire.

Ha így van, mit gondolsz: miért?

Az egyéni motívumokon túl talán azért, mert a szülők ugyan a világra hozták őt, egyúttal azonban kiszolgáltatták a halálnak.

Nem spekuláció ez? Azt hiszem, nem sokan gondolkodnak így.

Freudtól azonban tudjuk, hogy létezik egy tudatalatti gondolatvilágunk is.

Engedd meg, hogy visszatérjünk a konkrétumokhoz. A Budapest-esszédben például leírsz egy jelenetet: egy estén hazafelé igyekeztek apáddal – de hadd olvassam fel szó szerint: – „A Körút felől zavaros üvöltözés hallatszott. Azt mondta apám, hogy ezúttal nem a szokott úton, hanem némi kerülővel kell hazamennünk. Csaknem rohanva vezetett a sötét mellékutcákon, azt sem tudtam, merre járunk. Az üvöltözés lassan mögöttünk maradt. Apám elmagyarázta, hogy a közeli moziban a Jud Süss című német filmet játsszák, s hogy a moziból kitóduló tömeg ilyenkor zsidókat keres69 a járókelők között és pogromot rendez. […] Kilencéves lehettem akkor, és még sohasem hallottam a »pogrom« szót. […] De a szó lényegét elárulta nekem [apám] remegő keze, a viselkedése.” Ha már Freudot említetted, ez a rémálomszerű jelenet valamilyen ki nem mondott jelentést hordoz, valamilyen szemrehányást. ..

Nem alaptalan észrevétel. A származás mindig bonyolult, titokzatos kérdés, amely már kora gyerekkorunkban érdekelni kezd. Minden gyerek eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha… Ha, mondjuk, nem az lennék, akinek mondanak, hanem, mondjuk…

Királyfi…

Vagy koldus. Vagy egyszerre: koldus és királyfi.

Erős hatást gyakorolhatott rád Mark Twain könyve, hiszen a Sorstalanságban is idézed…

Ha most nem engem analizálnánk, hanem téged, akkor hamar kiderülne, hogy kerülgetsz egy kérdést, amelyet – meglehet – magam sem tisztáztam soha. Jól pécézted ki éppen ezt a jelenetet, tényleg ben70ne van minden lényeges: a tekintélyelvű apa bukása a megrettent kisfiú előtt, akit azonban továbbra is távol tartanak a szakadék szélétől, ahelyett hogy együtt beletekintenének és fölmérnék mélységét. Nagy kérdés azonban, hogy apám maga belenézett-e valaha is ebbe a szakadékba. Nem tudhatom, hogy volt-e bűntudata, amiért továbbadta mindegyre baljósabbá váló örökségét, magyarán: amiért egy zsidó gyermeket nemzett erre a barátságtalan világra. Hogy ő ezt sohasem verbalizálta magában, abban biztos vagyok; de ez még nem óvhatta meg a tudatalatti lelkifurdalástól, amit talán éppen a cáfolhatatlannak feltüntetett tekintélyével kompenzált. Így aztán engem inkább – hogy így mondjam – beleparancsoltak a zsidóságomba, ahelyett hogy meggyőztek volna róla, hogy ennek így kell lennie. Talán kicsi a különbség, de lényeges. Nem volt mit elvállalnom, s így megfosztottak a felelősségérzéstől: a zsidóságom miatt legföljebb csak békétlenkedhettem, magamban mormoghattam, vagy álmodozhattam valami kevésbé undorító helyzetről. Azt hiszem különben, hogy így keletkeznek azok a lelki konfliktusok, amelyek azután a zsidó öngyűlölet formájában kulminálnak; főként a polgárosodó kelet-európai zsidók közt ismert ez a típus, amely71nek jellegzetes, művelt képviselője Ottó Weininger, sőt maga Ludwig Wittgenstein. Példájuk jól mutatja, hogy a filozofikus tehetség egymagában nem óv meg a téveszméktől, éppen ellenkezőleg. Súlyos kérdés ez, amelynek terhe alatt már sokan összeroppantak, vagy ellenkezőleg, agresszív, rossz jellemekké váltak.

Te mégis találtál valami más megoldást.

Nem hiszem. Itt nincs megoldás, s a probléma permanensen mindenhova elkísér, akár az árnyékunk. Én legföljebb engedtem a csábításnak, hogy őszinte legyek. De ehhez – ha szabad szélsőségesen fogalmaznom – Auschwitzra volt szükségem. Nem beszélnénk valami derűsebb dologról inkább?

Ehhez egy derűsebb életrajz kellene…

Egészében véve, én a derű pártján állok. Az én hibám, hogy ha másokban nem ezt az érzést keltem. De nézd csak: elég korán kivívtam a szellemi szabadságomat, s a pillanattól fogva, hogy az írás mellett döntöttem, a gondjaimat egyszerre a művészetem nyersanyagának tekinthettem. S ha ez a nyers72anyag eléggé komornak látszik is, a forma megváltja és örömre fordítja. Írni ugyanis csak az energiák bőségéből, tehát örömből lehet; az írás – ezt nem én találtam ki – felfokozott élet.

Ehhez az örömhöz azonban, mint magad mondtad, szenvedések árán jutottál, és most már az apáddal való kapcsolatodat is világosabban látom: egyszerűen fogalmazva, ezt a kapcsolatot nem a nyíltság jellemezte.

Igen, valamit kétségkívül elhallgattunk egymás előtt: apám azt, hogy milyen sorsra segített a világra jönnöm, én pedig, hogy ezt a sorsot nem fogadom el. De erről a tényről egyikünk sem tudott; csak az eredményt észleltük, s ez keserves volt. Ellenszegülésem mindenre kiterjedt, szolidaritás helyett distancia alakult ki bennem. Már említettem, hogy nem szerettem magamat ebben a destruktív szerepben. Szívesebben lettem volna simulékony, de gondtalan kisfiú, jó tanuló, tiszta lelkiismeretű, őszinte, szorgalmas, szeretetre méltó. Ha viszont ezzel próbálkoztam, undorodtam önmagamtól. A hazudozást ugyan korán megtanultam, öntagadásra viszont képtelen voltam. Most, hogy elmondom ezt, végte73len szeretet fog el apám iránt: nem érthette szegény, hogy miért van ennyire nehéz dolga velem.

Úgy akarod feltüntetni, mintha alattomos, rosszkedvű gyerek lettél volna…

Rosszkedvű semmiképpen: könnyen barátkoztam, minden csínyben, minden röhögésben benne voltam. S alattomos is csak annyira, amennyire a helyzetem rákényszerített. Mondom, nem ismertem a saját problémámat, amelyről ma nagyképűen azt mondanám, hogy a zsidókérdés interiorizálása volt, a félfasiszta Magyarországon.

Az édesanyáddal való kapcsolatodat is beárnyékolta ez a „helyzet”? Vagy vele talán nyíltabban beszélhettél?

Anyámat a zsidókérdés, eltekintve a… hogy is mondjam: technikai oldalától, no meg a későbben föllépő életveszélytől, egyáltalában nem érdekelte. Anyám életélvező volt, igazi epikureus, és ebben nem nagyon hagyta zavartatni magát néhány antiszemitától. A vallás mint olyan: mint meditáció, hit, bensőség, áhítat, lelkiség satöbbi, távol állott tőle. 74Mindenesetre – mert a társasága ezt tanácsolta neki – úgy a harmincas évek vége felé áttért valamilyen más felekezetre, talán a reformátusra, ha jól emlékszem, ám ez merő formaság volt, amit aztán – miután kiderült, hogy nem védi meg a bajtól – jószerivel el is felejtett. Eléggé nehezen sikerült elválnia apámtól. Akkoriban a válást nehézkes jogi formulákhoz kötötték. Például le kellett szögezni, hogy a férj vagy a feleség hibájából mondják-e ki a válást, s apám azt a föltételt szabta, hogy a válást az anyám hibájából mondják ki. Ez viszont azzal járt, hogy anyámnak le kellett mondania a fia fölött gyakorolt jogairól, s bizonyos „láthatásban” kellett kiegyezni, ami meg is történt. Így aztán anyámat hetente egyszer, vakáció idején hetente kétszer láttam. A válás után eleinte egy Pannónia utcai panzióban lakott, amit roppantul előkelő dolognak tartottam. Később, ugyanakkor, amikor apám is megnősült, ő is férjhez ment egy kellemesen szituált úrhoz, akit Seres Lászlónak – az én számomra Lacinak vagy Laci bácsinak – hívtak. Köpcös, jól öltözködő, a feje tetején már kopasz ember volt, megnyerő polgári jelenség, azt hiszem, anyám életének egyetlen igazi szerelme. Egy nagyvállalatnak volt a cégvezetője – ahogy ezt akkoriban hívták –, míg csak a zsidótörvények során 75kényszernyugdíjba nem helyezték. Én természetesen nem rokonszenveztem vele, de ellenszenvem az évek folyamán egyre csökkent, s ennek egyszerű oka volt, mégpedig az, hogy sohasem próbált megnyerni. Általában, az anyámék elegánsabban kezelték a válás nyomán előállt kínos helyzetemet, mint az apám, aki – Kató néni ide, Kató néni oda – vesztesként került ki a játszmából, s nem takarékoskodott a keserű iróniával. Például minden héten kaptam Seres Lacitól egy szép, ezüst ötpengőst. „Mondd meg a hájfejűnek, hogy nem szorulsz rá!” – biztatott apám. Ez bizony nem sok nagyvonalúságról tanúskodott, de legalább közelebb hozott apámhoz; emlékszel ugye Catóra, aki a legyőzötteket szerette…

Mondhatjuk-e, hogy két külön világod volt, melyek közt egyensúlyoznod kellett?

Pontosan ez volt a helyzet. Hogy még demonstratívabb legyen: anyámék Budán rendezkedtek be, a Rózsadomb alján vettek ki lakást. Budán lakni akkoriban előkelő dolognak számított. A háborús kilátások paradox módon konjunktúrát hoztak az építkezés terén. Sorra-rendre beépítették a Zárda (ma: Rómer Flóris) utca meg a Zivatar utca fog76híjait. Szerettem anyámék kicsi, modern lakását a Zivatar utcában. A lépcsőház még az újonnan alkalmazott építőanyagoktól szaglott, a világos konyha ablaka a Kút utcai Nardai étterem kerthelyiségére nyílott. Esténként evőeszközök diszkrét csörgése, beszélgetés, nevetés hangfoszlányai és cigányzene szűrődött fel hozzánk a lampionokkal kivilágított kertből. Évtizedekkel később, amikor Mahler IX. szimfóniája oly nagy hatással volt az életemre, az első tételnél, ott, ahol a nosztalgikus motívum – ez a prousti dallam – egyszerre egyetlen szál hegedűn szólal meg, mindig a Nardai cigányzenéjére kellett gondolnom. S tudod, ma is az a meggyőződésem, hogy ezt a hangulatot Mahler a budapesti Operaháznál betöltött főzeneigazgatói korszakából vihette magával, valamelyik pesti törzsvendéglőjéből. – Szóval, igazad van, apám meg anyám két külön világot képviselt az életemben. Megérkezve a távoli Baross utcából, anyáméknál többnyire le kellett vetnem a ruhámat, s valami elegánsabb öltözékkel fölcserélnem, ami anyám ízlésének megfelelt. Előtte a csillogó fürdőszobában megfürdetett, és a hajamat is megmosta, habzó samponokkal: ő ezen a szótlanságában annyira beszédes módon éreztette velem az apámékról alkotott véleményét; s végeredményben 77 ez legalább olyan kínos volt, mint apám maró megjegyzéseit lenyelni.

Tehát kettős életet folytattál, s a kettő eléggé elütött egymástól. Nem kerültél identitásválságba?

Nem. Annál kevésbé, mert nem volt identitásom. Nem is volt szükségem rá – mit is kezdtem volna vele? Alkalmazkodóképességre volt szükségem, nem identitásra. Ráadásul ez a bizonyos kettős élet sokkal szórakoztatóbb volt, mintha kizárólag a Baross utcai monotóniát nyűttem volna. A Zivatar utcában viszont Seres Laci dominanciája feszélyezett. Intelligens ember volt, s úgy vettem észre, hogy engem nem sokra tartott. El tudom képzelni, sőt, meg tudom érteni, hogy zavarhatta az anyám előző házasságából való gyerek. Minden héten felbukkant egy idegen világból, és elrontotta a délutánt. Fölöslegességemről azonban csak mi ketten tudtunk, anyám nem vett észre semmit. Olyan volt ez, akár a kettőnk néma szövetsége anyám érdekében, s ez olykor szinte kölcsönös szívélyességhez vezetett. Élhető élet volt. Exkluzív játékaim voltak itt, amelyekkel csak anyáméknál játszhattam, s könyveim, amelyeket csak itt olvastam.

78

Hogyan kerültél 1944 nyarán a Shell Kőolajfinomító Művekbe?

Mondhatnám, természetes úton. A leventemozgalomról nyilván hallottál már. Nos, az 1943-as gimnáziumi évben – harmadikos voltam – ez még valamilyen egyszerű marhaságnak látszott. Hetente egyszer fel kellett sorakozni az iskolaudvaron, a már említett Csorba tornatanár felügyelete alatt. A B osztály gimnazistái ilyenkor, hogy így mondjam, Auschwitzra szóló bevezető oktatást nyertek. Persze, nem így hívták. Megengedem, hogy még talán Csorba tornatanár sem volt teljesen tisztában a valósággal. Holott csak végig kellett volna gondolnia, hová vezet tevékenységének logikája. Engedd meg, hogy ezen a ponton kedvenc Kafka-mondatomat idézzem A perből: Az ítélet nem egyszerre jön, az eljárás maga válik lassanként ítéletté. A terror szisztémája Németországban dinamikus volt, Magyarországon – még a német megszállás előtt – csak kiszámíthatatlan. De az eljárás már megindult és biztosan haladt kijelölt útján. A B osztály tanulója a leventeoktatás óráján felöltötte sárga karszalagját, amelyet otthon varrt az édesanyja – vagy a nénikéje, vagy a cselédlány –, és megtanulta, hogy „kisegí79tő előképzős ifjúnak” szólítják, amit azután röhögve megtárgyalt társaival, minthogy a kifejezés érthetetlen s valóban röhejes volt. Csorba tornatanár ilyenkor valamilyen tiszti sapkában feszített. Kisegítő előképzős szakasz, ordította, sorakozó! A leventeoktatást komolyan kellett venni, mert kötelező volt. A németek megszállta Magyarországon pedig, miután a nyári vakációt korábban kiadták, minden 14 éven felüli leventeköteles „ifjúnak” hivatalosan igazolt munkahellyel kellett rendelkeznie. Kaptam az elöljáróságtól egy értesítést, hogy vagy magam választok munkahelyet, vagy ők jelölnek ki egyet. Az utóbbit választottam, és a Shell Kőolajfinomító Műveket nyertem. A többit tudod. Remélem, nem kell újra elmesélnem az elfogatásom történetét, a csendőröket, a téglagyárat…

Az egy év történetét, amit a Sorstalanságból ismerünk…

…esetleg újra kezdenünk a fikció és az önéletrajzi regény különbözőségéről szóló csevegésünket…

Nem, ezt nem venném a szívemre. Egyetlen kérdést szeretnék csak föltenni, de azt mindenképpen. Szó80val… hogyan is kezdjem… mennyiben hasonlít Köves György arra az alakra, aki te magad voltál? Továbbmegyek: mennyiben segített téged, Kertész Imrét a túlélésben, illetve mennyire nehezítette azt a szomorú gyerekkor, a minden meghittséget nélkülöző, elidegenedett életforma, amire itt, az eddigi beszélgetésünk során fény derült?

Jó kérdés. Érdemes elgondolkodni rajta. Habár úgy érzem, hogy mindig is ezen gondolkodtam. A kérdésed eszembe juttatja Jean Améry egyik esszéjét, amelyben azon töpreng, hogy a kultúra, a műveltség segítségére volt-e az értelmiségi embernek Auschwitzban. Arra az eredményre jut, hogy nem, sőt, hogy a művelt embernek nehezebb dolga volt a haláltáborban, mint a hétköznapi, műveletlen embernek. Mármost ez gyakorlatilag igaz lehet. Ha viszont – s éppen a műveltségünk birtokában – alaposabban is elgondolkodunk Auschwitzon, a haláltáborok létrejöttén és azok fenntartásán, akkor észrevesszük ezeknek az intézményeknek a szükségszerűségét. Igenis, ha megnézed az európai történelem egy bizonyos vonulatát, ha utólagos tudásod szempontjából elemzed, hogy évszázadok óta min gondolkodik és hogyan cselekszik, hogyan él az ember, 81 akkor az európai zsidók kiirtására létrejött halálgépezet nem olyan nagy meglepetés.

Azt akarod mondani, hogy Auschwitz végzetszerű és logikus következménye a…

Nem ezt akarom mondani. Ahol Auschwitz kezdődik, ott véget ér a logika. De előtérbe lép valami gondolkodásbeli kényszer, ami nagyon hasonlít a logikához, mert vezeti az embert, csak éppen nem a logika útján. Mármost én ezt a fonalat keresem, a meghasonlottságnak ezt a gondolatmenetét, ami a képtelenséget kényszerítő módon logikának tünteti fel, mert az auschwitzi csapdahelyzetben nincsen más választásunk. S ezt a gondolkodásmódot előzőleg már, hogy így mondjam, begyakoroltatja velünk az élet, amelynek mi is tevékeny részei vagyunk.

Ezt fogalmaztad meg A kudarcban, amikor ezt írod: „Egy szerényen igyekvő, nem mindig kifogástalan előmenetelű tagja voltam az életem ellen szőtt hallgatag összeesküvésnek”?

Pontosan. Nem tudom, mikor gondoltam először arra, hogy valami rettenetes tévedésnek, valami dia82bolikus iróniának kell működnie a világrendben, amelyet pedig a rendes, normális életként élsz meg, s ez a rettenetes tévedés maga a kultúra, az eszmerendszer, a nyelv s a fogalmak, amelyek elfedik előled, hogy már régen a saját elpusztításodra létrehozott gépezet olajozottan működő alkatrésze vagy. A túlélés titka a kollaboráció, de ennek beismerésével olyan szégyen hárul a fejedre, hogy azt inkább elutasítod, mintsem hogy magadra vennéd. Ezt azonban most ne taglaljuk. Tény viszont, hogy amikor ezt megértettem, megváltozott a szemléletem. Fikcióként el tudtam képzelni egy ilyen regényfigura nyelvét, lényét és gondolatvilágát, de eggyé válni többé nem tudtam vele; vagyis azt akarom mondani, hogy miközben létrehoztam a figurát, elfelejtettem önmagamat: így aztán képtelen vagyok megválaszolni eredeti kérdésedet, hogy ez a regényalak mennyiben hasonlít egykori önmagamra. Nyilván jobban hasonlít arra, aki megírta, mint arra, aki megélte, és – a magam szempontjából – nagy szerencse, hogy ez így alakult.

Mert így megszabadultál a lidércnyomásos emlékektől?

Úgy van. Mintegy kibújtam a bőrömből és másikat húztam magamra, anélkül azonban, hogy az előzőt 83elhajítottam, vagyis, hogy az élményeimet elárultam volna.

Pár évtizedet előre ugrunk, de úgy érzem, itt a helye, hogy emlékeztesselek egy 2003-ban adott interjúdra, amelyben azt állítod, hogy a Sorstalanságot a Kádár-rendszerről írtad, ami azután nagy vitát váltott ki. Többen azt állították, hogy elárultad a Holocaustot.

Ez a vita éppolyan tudatlan és inkompetens volt, mint a „Holocaust” szó gátlástalan alkalmazása. Azt, ami történt, nem merik a rendes nevén nevezni – például „Az európai zsidók megsemmisítésének”, ahogyan Raul Hilberg nagy művének a címe szól –, hanem találtak egy szót, amelynek tartalmát ugyan nem értik, de kialakították rituális, már ma megcsontosodott és mozdíthatatlan helyét fogalmi képzeteink közt, s ezt aztán házőrző kutyákként védelmezik. Akárki közeledik felé, hogy mozdítson egyet rajta, megugatják. Én sohasem neveztem a Sorstalanságot Holocaust-regénynek, mint mások, mert azt, amit Holocaustnak neveznek, nem lehet regénybe foglalni. Én egy állapotról írtam, s ugyan a regény a haláltáborok kimondhatatlan élményét 84igyekszik emberi tapasztalattá formálni, mégis, elsősorban a megélés és a túlélés etikai következményei foglalkoztattak. Ezért választottam a Sorstalanság címet. A haláltáborok élménye ugyanis ott válik emberi tapasztalattá, ahol rábukkanok az élmény univerzalitására. Ez pedig a sorstalanság, a diktatúráknak ez a specifikus vonása, a saját sors kisajátítása, államosítása, tömegsorssá tétele, az embernek a legemberibb lényegétől való megfosztatása. A regény a hatvanas-hetvenes években született: miféle regény az olyan, amely ne viselné magán kora jellegzetességeit, a nyelvét, a gondolatvilágát stb.? Miért képzelik, hogy a Kádár-éra nem volt diktatúra? Az volt, mégpedig a javából, márpedig Auschwitz után minden diktatúrában benne rejlik Auschwitz virtualitása. Csakis a magyar politikai rögeszmék közt számíthat botránynak e tény fel- és beismerése. Ezzel még nem mondtam azt, hogy a Holocaust olyan volt, mint a Kádár-rendszer; annyit mondtam ezzel, hogy a Kádár-rendszerben értettem meg világosan az auschwitzi élményeimet, amelyet egy demokráciában felnövekedve sohasem értettem volna meg. És ezt számtalanszor elmondtam már, az emlékezés erejét ahhoz a bizonyos prousti ostyához hasonlítva, amelynek váratlan íze feltámasztot85ta benne a múltat. Az én számomra ez az ostya a Kádár-éra volt, s ez Auschwitz ízeit támasztotta föl bennem.

Ha megengedsz egy észrevételt: az Auschwitz szót te is kibővített értelemben használod: mi hát a kifogásod a Holocaust szó ellen?

Ösztönös kifogásomat Giorgio Agamben olasz filozófus Ami Auschwitzból megmarad című könyvében tökéletes fogalmazásban megtaláltam. Így hangzik: „A szerencsétlen Holocaust kifejezés abból a tudattalan szükségletből ered, hogy a sine causa halál igazolást nyerjen, hogy értelmet adjon annak, ami pedig teljességgel értelmetlennek tűnik.” Kitér a szó etimológiájára is, aminek lényege, hogy az ősszó: az ógörög holókau(s)tos eredetileg melléknév, s annyit jelent, hogy „teljesen elégett”; a szó jelentéstörténete azután átvezet a korai egyházatyák szóhasználatának világába, amit most inkább mellőzzünk talán. Ami engem illet, használom a szót, mert elkerülhetetlenné tették, de annak tartom, ami: eufémizmusnak, gyáva és fantáziátlan könnyebbségnek.

86

És a fenti értelmezés szerint a szó tulajdonképpen csak azokra vonatkoznék, akiket elégettek: a halottakra, a túlélőkre nem.

Igaz. A túlélő kivétel, létezése valójában a halálgépezetben bekövetkezett üzemi baleset eredménye, ahogyan Jean Améry találóan megjegyzi. Talán ezért is olyan nehéz elfogadni, megbarátkozni a kivételes és szabálytalan egzisztenciával, amit a túlélés jelent.

A koncentrációs táborban azonban nem így láttad. Emlékeztetlek a bizalomról ejtett szavaidra: ez a bizalom segített, hogy végül megmenekülj.

Ez egy másik perspektíva. A bizalom fennállt, de fennállt a véletlenek összjátéka is, amit még most sem mernék végiggondolni, mert iszonyú csábítás rejlik benne…

A hit csábítása, a gondviselésé…

Egyáltalán, a magyarázaté. Bármilyen magyarázaté. Hamarjában nem is tudom, melyik szerző írja le, 87hogy amikor Auschwitzba érkezett, egy SS-katona ezt mondta neki: „Itt nincsenek miértek…”

Ez Primo Levi Ember ez? című visszaemlékezéseiben áll. Ne haragudj, de most mégis e miértekről kell kérdezzelek.

Remélem, hogy nem tudok válaszolni a kérdéseidre. Ha ugyanis tudnék, ez azt jelentené, hogy megértettem valamit, ami meghaladja az értelem határait. Másrészt igaz, az értelem arra való, hogy megpróbáljuk használni.

Ez annyit jelent, hogy föltehetem a kérdéseimet?

Tedd föl.

A Gályanaplóban említed, hogy nem volt könnyű a túlélés puszta tényét beilleszteni a regénybe úgy, hogy meg ne törje annak világos és logikus kompozícióját. Vagyis, a buchenwaldi „ember-hulladékig” – hogy szörnyűséges szavaidat idézzem – a cselekmény linearitásában nem áll elő semmiféle akadozás, a megmenekülés „regényes fordulata” azonban gondokat okozott. Erről valószínűleg beszélünk még ké88sőbb; most azonban mondanál-e valamit arról, hogy ebben az eseménysorban mennyi a fikció és mennyi a valóság?

Szerencsére nem tudok a kérdésedre válaszolni. Az eseménysor a valóságot követi. Feküdtem a betonon, odalépett hozzám valaki, futólag megvizsgálta a reflexeimet, majd a vállára vett, s azután minden úgy történt, ahogyan leírom. De már ez a mondat is jóval több annál, mint ami valószínű; noha így történt, a történteket mégsem tudom valóságként interpretálni, csakis fikcióként. Az áttűnés a valóságból a fikcióba, mint már említettem, akkor történt, amikor nekifogtam a regénynek. Addig a tények, ahogy te mondod: a valóság némán nyugodott bennem, akár egy hajnali álom, amit elmos az ébresztőóra csengése. Problematikussá ez a valóság akkor válik csak, ha értelmezed, vagyis ha megpróbálod kiemelni a homályból: ebben a pillanatban átlátod képtelenségét. Mellesleg ne hidd, hogy nem próbáltam felderíteni ennek az eseménysornak a valóságos hátterét. Leginkább a „paplanos revier” valóságanyaga érdekelt volna. Az, hogy hogyan volt lehetséges a buchenwaldi koncentrációs tábor kellős közepén egy kórház, ahol külön, ágyneművel ellátott ágyakon fekhettek a betegek, és 89valóságos orvosi ellátásban részesültek. A kilencvenes évek vége felé megismerkedtem a buchenwaldi emlékmű vezetőjével, dr. Volkhard Kniggével, ezzel a kivételes emberrel. Támpontul az élményleírásom szerepelt, a kórházról magáról annyit tudtam mondani, hogy a szobát, ahol feküdtem, „Saal Sechsnek”, azaz a hatos kórteremnek nevezték. Hiába faggattuk azonban a dossziékat, a tényeket, az egész rendelkezésünkre álló anyagot, semmi nyomát nem találtuk ennek az intézménynek. Létezésének egy közvetett jelére mégiscsak rábukkantunk. A buchenwaldi fogolynyilvántartásban szerepel ugyanis egy úgynevezett „fogyadék”, mégpedig „Kertész Imre, 64921-es számú magyar zsidó fogoly”, meghalt 1945. február 18-án. Ez kétségbevonhatatlan nyoma volt annak, hogy valaki vagy valakik töröltek a listáról, nehogy a tábor esetleges felszámolása során, mint zsidó foglyot, megöljenek. Aki valamelyest is jártas a koncentrációs táborok igazgatási struktúrájában, az tudja, hogy egy ilyen bejegyzés létrejöttéhez több személy titkos együttműködésére volt szükség. Ez a nyom még kíváncsibbá tett, de bele kellett törődnöm, hogy az, amit megéltem, egyedül az én agyamban létezik, valamilyen álomszerű emlék formájában. 2002 telén azonban, a stockholmi tartózkodá90som idején felhívott valaki a szállodában Ausztráliából, mégpedig egy Kucharski nevű idős úr, aki elolvasta a legújabb irodalmi Nobel-díjas író regényét, és abban, nagy izgalommal, önmagára bukkant: a fölöttem lévő ágyon feküdt annak idején a „paplanos revierben”, s történetesen név szerint szerepel a regényemben. Mondanom sem kell, hogy milyen örömteli meglepetést okozott a hívás. A baj az volt csupán, hogy ő kizárólag angolul – vagy lengyelül – beszélt, s így alig értettük egymást, mert lengyelül egyáltalán nem tudok, s angolul is csak igen kezdetlegesen. Így ez a beszélgetés szétfoszlott valahol a kontinensek közt, s szinte egy transzcendens üzenet emlékét hagyta bennem. Később Berlinben fölkeresett Kucharski úr fivére: csinált velem néhány közös fotót, de semmilyen felvilágosítással nem tudott szolgálni.

Érdekes történet…

Érdekesnek érdekes, csak éppen beleőrülhetnék, ha fel nem használtam volna fikcióként. Így azonban pompásan beleilleszkedett a regény valószerűtlen valóságába: Köves György egy általa fel nem fogható képtelenségnek köszönheti megmenekülését, mint 91ahogy a halálának oka is egy általa fel nem fogható képtelenség lett volna. Magyarázat ugyan mindkét esetre található, ám ezek a magyarázatok további magyarázatokat igényelnek, egészen a végtelenségig, a történelem, vagy ha úgy tetszik, a világteremtés kezdetéig. Ami pedig engem illet, a személyt, aki mindezt átélte, ám ezeket az élményeket egyúttal egy regény nyersanyagául fölhasználta: én tehát kellemesen eltűnök a fikció és a valóságnak nevezett tények között.

És továbblépsz, a következő regény felé…

Igen, azzal az érzéssel, hogy megírtam egy regényt, de nem oldottam meg semmit. A világ rejtélye éppoly kínzó tövis maradt, mint korábban is volt.

Tudom, hogy lágerélményeidről nem szívesen beszélsz, de az előbb említetted, hogy a buchenwaldi adatlapod megváltoztatásához több személy titkos együttműködésére lehetett szükség. Kik lehettek ezek a személyek?

Nem tudom, van-e értelme, hogy hosszasan elidőzzünk a buchenwaldi tábor struktúrájánál. Nézd, 92ahány koncentrációs tábor, annyiféle: ilyen volt az „univers concentrationnaire”, a koncentrációs világegyetem. Egy bizonyos szemszögből – semmiképpen sem az enyémből – 1944–45-ben Buchenwald már az „enyhébb” táborok közé tartozott. Ez annak a kegyetlen harcnak volt köszönhető, amelyet a piros háromszöggel megjelölt politikai foglyok a zöld háromszögű bűnözőkkel folytattak, sok éven át. A tábor belső irányításáról volt szó: a belső adminisztrációt teljes egészében a foglyok végezték, így akinél az adminisztráció, annál volt a hatalom. Minthogy a „piros” foglyok intelligensebbek, ügyesebbek és szervezettebbek voltak a zöldeknél, lassanként kezükbe kaparintották azt a hivatalt, ahol a munkákra történő beosztást meg a transzportokat intézték. Így aztán lassan megszabadultak a bűnözőktől: melléktáborokba induló transzportokba rakták, kellemetlen munka-kommandókba osztották be őket – jobb, ha a részleteket nem ismerjük. De így a politikai foglyok sok mindent tehettek, s tettek is, mindenekelőtt a gyerekekért, akikre az 1944-ben, a névtelen magyar zsidó tömegek számára megnyitott úgynevezett Kistábor tífuszbarakkjaiban a biztos pusztulás várt volna. Hosszú karjuk valószínűleg a rámpáig is elért, ahol 93a szállítmányok emberroncsai közül megpróbáltak kihalászni s a Nagytáborba átmenteni néhány szerencsés fickót.

Tehát mégiscsak van valami racionális magyarázata annak, ami neked akkor olyan irracionálisnak tűnt.

Ma is ugyanolyan irracionálisnak tűnik. Mert ha megpróbálom elfogadni mindannak a racionalitását, ami engem 1945 kora telén félholtan egy jeges pocsolyába juttatott a buchenwaldi betonon, még mindig nem tekinthetem racionálisnak, hogy pont engem mentettek ki onnan, s nem valaki mást. Ha ugyanis ezt racionálisnak tekintem, akkor a gondviselés gondolatát is el kell fogadnom. Ha viszont a gondviselés racionalitás, akkor miért nem vonatkozott a többi hatmillióra is, aki ott mind meghalt?

Nem riadsz vissza a kemény kérdésektől. Ez a műveidből is kiviláglik. De hogyan tudsz élni ezekkel a kérdésekkel?

Mint a játékos. Szeretek nagy tétekben játszani, és minden pillanatban készen állok rá, hogy mindent elveszítsek. Ha úgyis meg kell halnunk, jogunkban 94áll, sőt kötelességünk, hogy merészen gondolkodjunk.

Gondolkodásmódodat sokan pesszimistának mondják.

Nem tudom, hogy ez mit jelent. Kitérni a végső kérdések elől nem optimizmus, hanem gyávaság. Ezt megértem ugyan, de az optimistának ugyanúgy meg kell halnia, mint a pesszimistának. Vakon fogadjuk a halált, vagy nyíltan szembenézünk vele: gyakorlatilag egyre megy. Én inkább szembenézek vele, mert nekem ez teljesebb életet, végső soron több örömöt jelent. Ha úgy tetszik, hedonista vagyok.

És nem moralista.

Moralista semmiképpen. A nagy moralisták kora – a Montaigne-é, a La Rochefoucauld-é stb. – régóta véget ért. Auschwitz után többé fölösleges ítélkeznünk az emberi természetről. A moralista útja ma a tömegmozgalmakba vezet, és ez több mint problematikus; emellett unalmas. De hagyjuk őket, hadd higgyék, hogy létezik egy haláltáborok nélküli igazságos diktatúra, ahol mindenki köteles boldog len95ni. Az én szememben a boldogság mást jelent, ennyi az egész.

És az igazságosság?

Az igazság többé nem egyetemes. Ez súlyos tény, de tudomásul kell venni. Kiállni önmagunkért: ez a legnehezebb, mindig is az volt. Éppen ez elől menekül a moralista. Korunk nem kedvez az individuum fenntartásának: könnyebb megadni magunkat világmegváltó eszméknek, mint ragaszkodni a saját, egyszeri és megismételhetetlen egzisztenciánkhoz. Az igazság helyett a saját igazságunkat választani. De ebbe most ne merüljünk bele.

Folytassuk inkább a krónikát. Hogyan emlékszel a felszabadulásodra?

Ezt leírtam a Sorstalanságban. Meglehetősen sűrű napokat éltünk akkoriban. Mindennap felhangzott a parancs, hogy a zsidók sorakozzanak az Appellplatzon. Halálmenetek indultak a táborból más, távolabb fekvő táborok felé. Minden éjszaka légiriadó volt, a bombák mellett egyre közeledő tüzérségi tevékenységet is kivettünk. Az utolsó két-három 96napon SS-csizmák dobogtak a lágerutcákon, ordítozás, puskalövések hallatszottak. Végül egy délben a hangszóróból felhangzott a parancs: minden SS-katona hagyja el a tábort, „de sürgősen”. Pár óra múltán a távolból ide hallatszott Patton tábornok diadalmas tankjainak motorzaja. Már aznap éjjel minden ágyra egy tábla Hershey csokoládé, s egy doboz Lucky Strike cigaretta repült. A konyhán sűrű gulyást főztek. Mohón faltuk a levest, de a nehéz étel elfogyasztása többek halálát okozta. Április 11. volt. A dátumot mindenfelé mormolták körülöttem. A hangszóróba, amely addig az SS parancsszavait közvetítette, bekapcsolták a BBC-t, amely a Weimar közelében fekvő Buchenwald koncentrációs tábor felszabadításáról adott hírt. Furcsa volt Buchenwaldban a Buchenwaldról szóló megilletődött, döbbent tudósítást hallgatni. Furcsa volt visszatérni az emberiség világába. A többi már anekdota.

A Sorstalanságban Köves György becsönget Fleischmannékhoz, és visszaköveteli a sorsát.

Igen. Tény és való: én is becsöngettem valahová, de nem vagyok biztos benne, hogy egykori szomszé97dainkat csakugyan Fleischmannéknak és Steineréknek hívták. A Baross utcai lakásban valaki más nyitott ajtót; a nyitánya volt ez annak, hogy egy megváltozott világba tértem vissza, de az élmény, hogy apám vagy mostohaanyám helyett egy idegent pillantottam meg az ajtóban, akkor olyan volt, akár egy földlökés.

És miért a Baross utcába tértél vissza, miért nem a Zivatar utcába?

Amikor elmentem, a Baross utca volt a status quo, s amikor hazajöttem, még nem tudtam, hogy apám meghalt.

Igaz. A regényben ezt a két öregtől tudod meg.

Tudja meg Köves. Mellesleg én is a házban lakó idegenektől értesültem róla.

És a nagy beszélgetés a két öreggel?

Fikció. De lehet, hogy tényleg beszéltünk ilyesmiről. Már mondtam, hogy Köves György figurája jobban hasonlít arra, aki megírta, mint arra, aki 98megélte. Aki megírta, annak a szituáció volt fontos, a katartikus pillanat, amelyben Köves nemcsak átlátja, de értelmezni is képes a sorsát, s ennek a regényben éppen a két öreg előtti regényhelyszínen s regényidőben kellett bekövetkeznie.

Tisztelem a távolságtartásodat, s azt, hogy láthatóan inkább elbújsz a regényfigurád mögé, mintsem hogy elmesélnéd, mi történt veled ezekben a hazatérésedet követő első napokban. Pedig, ahogyan az előbb mondtad is, alaposan megváltozhatott számodra a világ.

Éppen ezekre az első napokra nemigen emlékszem. Futó benyomások maradtak csak bennem. Például, amikor a Nyugati pályaudvarról az egykori Berlini (később Marx, ma Nyugati) térre kiléptem, vakítóan sütött a nap, és a 6-os villamos megállójában egy hangszóró a „Te vagy a fény az éjszakában…” kezdetű slágert bömbölte. Mellettem egy eléggé jól öltözött ember a nyakába akasztott tálcáról „kukoricamálét” kínált a vevőknek. Emlékszem az újságárusokra – ahogy akkor mondták: a rikkancsokra –, akik soha nem hallott újságcímeket ordibáltak. Általában, ezeket az első napokat a napfény 99ragyogta be, nyár volt. Egy idegen világban jártam, ahol egyszerre megcsapott a szabadság lehelete, főként az utcákon. A lakásokban komor dolgokról beszéltek az emberek, fölmérték veszteségeiket s az előttük álló bizonytalan jövőt latolgatták. Erre nem nagyon tudtam odafigyelni. Emlékszem a Budapest–Salgótarjáni Gépgyár irodájára, ahol anyámat megleptem. Kirohantak a kolléganői – akiket korábbról magam is ismertem –, és mindenki ölelgetett és roppantul meg volt hatva. Elterjedt a híre, hogy „hazajöttem a lágerből”, és hülye kérdéseket intéztek hozzám. Éjszakánként tűrhetetlen viszketésre ébredtem. Felgyújtottam a villanyt, azt hittem, tetvek mászkálnak rajtam; de nem, a testemet vörös hólyagok borították, valamilyen allergiám volt. Anyám elvitt az üzemorvoshoz, akit – ma is emlékszem – Bock doktornak hívtak. Kalcium-injekciókat javasolt, és teljesen meghatott, ahogyan a kezébe vette a karomat és óvatosan beleszúrt a vénámba: elszoktam tőle, hogy így bánjanak velem. Egyszóval csupa meglepetés vett körül, míg aztán lassanként visszaálltak a hétköznapok.

Apád halálhírét hogyan fogadtad?

100

Lehetetlen kérdéseket teszel föl. Közhelyekre kényszerítesz.

Lehet. De mégis érdekelne.

Talán igazad van. Talán érdemes lenne elgondolkodni rajta, hogyan alakulhatott volna az életem, ha továbbra is apám mellett maradok.

Nos, hogyan?

Szerintem ugyanúgy, csak még több, még nehezebb küzdelem árán. Apám nyilván ragaszkodott volna hozzá, hogy valamilyen „tisztességes” foglalkozásom legyen. Én pedig visszasüppedtem volna a permanens ellenszegülés pszichózisába. De, ha jobban meggondolom, lehetséges, hogy így is azt tettem: apám nélkül is folytattam a küzdelmemet apám ellen, ami az ő vaskos jelenlétének híján a transzcendenciába vezetett. Mint a kilőtt nyílvessző, amely túlszalad közvetlen célján, és eltűnik a messzeségben.

Ne haragudj, de ez Arthur Koestler hasonlata. Ő adta ezt a címet önéletrajzi könyvének: Nyílvessző a 101végtelenbe. Az eredeti angol cím még szebb: Arrow in the Blue…

Köszönöm, hogy emlékeztetsz. A könyvet természetesen olvastam, s a hasonlatom talán annak a bizonyos freudi tudatalatti elmemunkának az eredménye lehet. De hát Koestler is pesti zsidó volt, ő is megküzdött a családjával, a polgári létformával, a kommunista világmegváltással, és végül önmagával.

Úgy tudom, a te „értelmedet is csapdába ejtette” a kommunizmus, hogy ezúttal Czeslaw Milosz híressé vált könyvcímét idézzem…

Természetesen. Az lett volna a csoda, ha nem. Auschwitzból hazatérve érdekes társadalomba csöppentem, amelynek keretei közt hamar meg kellett ejtenem első választásaimat – például arról, hogy Magyarországon maradok-e, vagy elmegyek innen; 1946–1947-ben az ilyen vitáktól zengtek a „zsúrok”, a teadélutánokból rumozásba forduló összejövetelek a nagyobb lakással, de legalábbis külön szobával rendelkező osztálytársaimnál. Ekkor már felbomlott a B osztály régi rendje: néhány zsidó barátunk odaveszett, elpusztult a háborúban, mások nem tér102 tek vissza az iskolába, a túlzsúfolt A osztályokból átkéredzkedtek a tanulók, vagy újak iratkoztak be. Megváltozott a világ. Amikor 1945-ben, egy ragyogó szeptemberi nap délelőttjén a Körútról újra befordultam a Barcsay utcába, hogy ott folytassam a gimnáziumi tanulmányaimat, ahol Auschwitz előtt abbahagytam, épületes jelenet tárult a szemem elé: reszkető bajusszal, rémült arccal Csorba tornatanár szaladt a Körút felé, sarkában egy csoport diák, az élükön rohanó „bandavezér” az öklét rázva üvöltötte: „Rohadt nyilas, hát vissza mertél jönni tanárnak az iskolába?!” Ez a diák egyébként híres filmrendező lett később; a kilencvenes évek elején, valamilyen fogadáson bemutatkoztunk egymásnak, s én emlékeztettem őt erre a réges-régi jelenetre. Csodálkozva nézett rám, semmire sem emlékezett.

Tényleg?

Azt nem tudom, hogy tényleg elfelejtette-e; mindenesetre ötven évvel később, egy újabb történelmi fordulat – a kommunizmus bukása – után, nem vállalta az azonosságot. De azt hiszem, ez a generáció – az enyém – túl sok ilyen éles fordulót élt meg ahhoz, hogy identitása folyamatos és töretlen maradjon.

103

Vajon a tied az maradt-e?

Olykor azzal áltatom magam, hogy igen. Máskor viszont bizonyos életkorszakaimra úgy emlékszem, mintha azokat egy idegen élte volna meg, bizonyos cselekvéseimre, mintha azok nem az én tetteim lettek volna. De hát mint író, én állandóan az identitásomon dolgozom, s ha egyszer rábukkanok, rögtön el is vesztem, mert átruházom valamelyik regényhősömre, s aztán kezdhetem az egész processzust elölről. Nem mindig könnyű önmagunk teljes birtokában lenni. „Nincs mindenki a világon, aki megszületik” – mondja Horeb tanár úr című csodálatos regényében Szomory Dezső.

Te azonban nemcsak, hogy a világon voltál, de meg is akartad váltani ezt a világot. Beléptél a kommunista pártba…

De nem a világmegváltás céljából.

Talán a ressentiment vezetett? Köves György hazatér a buchenwaldi koncentrációs táborból, s a kérdésre, hogy mit érez újra itthon, a városban, ame104 lyet elhagyott, azt feleli a villamoson az újságírónak: „Gyűlöletet.”

Ez a Sorstalanság egyik leginkább félreértett, vagy inkább mondanám: leginkább félremagyarázott mondata.

Akkor tegyük most a helyére.

Ne tegyük. Az a jó, ha egy regénynek vannak olyan szavai, amelyek égő titokként élnek tovább az olvasóban.

A Sorstalanságban számos ilyen szó akad. Például a „boldogság”, aztán a „honvágy”…

Szavak, amelyek csak immanenciájukban nyerik el jelentésüket. Drámai hatásukban, amelyet a hely, a pillanat és a beavatott olvasó cinkos együttérzése kölcsönöz nekik. Egy regényben bizonyos szavak megváltoztatják hétköznapi jelentésüket; mint ahogy egy katedrális felépítéséhez téglák kellenek ugyan, de mi végül a tornyokat és az építményt fogjuk megcsodálni, ami a segítségükkel formát öltött.

105

Tehát nem a világmegváltás vezetett a kommunista pártba, és nem is a bosszúvágy…

Sokkal inkább az illendőség, hogy így mondjam.

Az illendőség? Ezt nem egészen értem.

Talán jobban megérted, ha a „hovatartozás” szükségletéről beszélek, amit annyira természetesnek találnak az emberek. Elég hamar felismertem, hogy ez a szükséglet becsapott és csapdába vezetett. Megpróbáltam hinni valamiben, ami gyökeresen ellenkezett a természetemmel és az életstílusommal: valójában nem is a „hitem” tárgyával gyűlt meg a bajom – tehát a marxizmussal vagy, ahogy te mondod, a „világmegváltással” –, hanem egyáltalán a „hittel” mint – nem tudok mást mondani – stílussal. Elég hamar kiderült ugyanis, hogy hiába próbálom behunyni a szememet és a világot valamiféle elmélet szemszögéből megmagyarázni, folyton elém tolakodik az igazság, és ez kellemetlen helyzetekbe sodor. Először csak jól megalapozott kételyeimmel kerültem szembe, de az úgynevezett „fordulat éve” – 1948 – után beállt a terror, és meghökkenten vet106tem észre, hogy saját buzgalmam eredményeképpen menthetetlenül a rossz oldalra kerültem.

Megrázott ez a felismerés? Megváltoztatta az életedet?

Nem hiszem. Egyszerűen csak a helyemre kerültem, hogy így fogalmazzak. Ismét birtokába kerített az érzés, amelyben ráismertem az életemre, s amely érzés egy bizonyos értelemben hazavezetett: ez pedig az élet képtelenségének az érzése volt, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság egyszerű és megfellebbezhetetlen igazsága. Egy bizonyos értelemben tökéletesen megnyugtató érzés volt ez, amely később minden további töprengéstől, hamis kérdésfeltevéstől megmentett.

Próbálom elképzelni, ami a szavaid mögött rejlik. Egy tizenhat éves fiú, aki megjárta Auschwitzot és Buchenwaldot, visszatér az iskolapadba és az érettségi vizsgára készül. Még rémálmok gyötrik…

Nem gyötörtek rémálmok. Egyszer-egyszer előfordult, hogy reggel az elmulasztott Appell szorongá107sával ébredtem, de, hogyan is mondjam… a „belső” órám, ez a titokzatos lelki időszámítás hamar a helyére zökkent bennem. Az arcodon látom, hogy nem ezt vártad. Valami morbidabbat szerettél volna hallani tőlem.

Ezúttal kevésbé értékelem fekete humorodat. Ha nem írtad volna meg műveidet, azt hinném, hogy elbagatellizálod a haláltáborban szerzett élményeid komolyságát.

Így azonban jogot szereztem a teljes őszinteségre. Nézd, az igazsághoz tartozik, hogy most beszélgetünk, és nem 1946-ban vagy 47-ben. Vagyis időközben megírtam a könyveimet és ez nyilvánvalóan változtatott az emlékeimen is. Mondhatnám, más minőséget nyertek. Talán – függetlenül az eltelt időtől – elfakultak. De a tény, hogy később író lettem, önmagában véve is sajátságos természetet föltételez. Arra gondolok, hogy valószínűleg másféle anyagcsere-viszonyban állok a realitással, mint mások. Ami a legtöbb embert megemészthetetlen gondolatként gyötri, az nálam egyszerre csak egy regény nyersanyagának bizonyul, s miközben formát ölt, megszabadulok tőle. Ez persze nem tudatos tevé108kenység, és kora fiatalságomban legföljebb csak ösztönként működhetett bennem. Így ha most, hatvan évvel később visszatekintek magamra, egy alapjában véve vidám természetű fiatalembert látok, aki habzsolja az életet, és ebben senkitől és semmitől sem hagyja magát zavartatni. Természetesen emlékszik mindarra, ami vele megesett, de ezt beilleszti, hogy így mondjam: a dolgok rendjébe. Nem érez önsajnálatot; nem kérdezi, mint annyian, hogy „miért pont én”; ha az élményeiről kérdik, teljesen elfogulatlanul beszél róluk: nem kérkedik velük, de egy kicsit… hogy mondjam csak… büszke rájuk, ha érted, amit mondok. Sőt, mondok ennél érdekesebbet is: segítségül hívja őket a további élete számára.

Erről beszélsz a Gályanaplóban, amikor azt írod, hogy a sztálini diktatúra mentett meg a súlyos csalódás érzésétől, sőt az öngyilkosságtól?

Igen, valószínűleg így igaz.

Valamit azonban még mindig nem tisztáztunk: mielőtt a hovatartozásról beszéltél, azt mondtad, hogy az „illendőség” vitt a kommunisták közé. Mit értesz ezen?

109

Azt, hogy állást kellett foglalni. Már említettem, hogy heves viták dúltak akkoriban a fiatalok közt. Valami nagy alkotói kedv járta át a háborút követő években az országot. Ugyanakkor igen zavaros állapotok uralkodtak. Megkezdődött a pénzromlás, amit azóta a világ legnagyobb inflációjaként tart számon a történelem. A pengőből előbb „millpengő”, majd „billpengő” lett. Egybillió pengő volt az alapérték, de ez sem tartott sokáig. Az üzletekben óránként cserélték a kifüggesztett árcédulákat. 1946 tavaszán a Jeep, a Májzsír, a Moulin Rouge meg a hasonló nevű eszpresszók teraszán a jómódú vendégek tört arannyal fizettek a kávéért meg a whiskyért. A főpincérek apró mérleget hordtak a zsebükben, amelyet a fizetéskor kibontottak, és rémülten elrejtettek, ha „jött a razzia”. Megalakult az úgynevezett GR, a Gazdasági Rendőrség, amely nem ritkán tűzharcot vívott a csempészekkel, a „feketézőkkel”. A fizetésekből nem lehetett megélni: a gyárakban, az irodákban – a Budapest–Salgótarjáni Gépgyárban is, ahol az anyám dolgozott – úgymond „természetben” mérték ki a fizetést, pénz helyett krumplit, lisztet adtak az embereknek. Másrészt a szabadság ujjongó érzése uralkodott. Magyarországon, az ország történetében először, igazi demokrá110cia kezdett kibontakozni, mégpedig a lakosság szabad választása alapján. Nézd, nem dolgom, hogy itt történelmi leckét adjak, de megemlíteném Bibó István állítólagos testamentumát, amely sok évvel később szájról szájra járt az értelmiségiek közt. „Ha meghalok – mondta, vagy írta volna –, a sírkövemre ezt véssék: Itt nyugszik Bibó István, élt 1945-től 1948-ig.” Ez azért mond valamit a korról, nem igaz?

Mindezt az iskolapadból figyelted meg, vagy a Májzsír eszpresszóból?

Jó kérdés. Az biztos, hogy időm java részét nem az iskolapadban töltöttem. Hogyan is tehettem volna? A mozik tele voltak új és régi amerikai filmekkel. A Guadalcanal! Az Öt lépés Kairó felé, Erich von Stroheimmel! A Casablanca! Faltam a háborús filmeket, nem győztem betelni a német vereséggel – talán a filmvásznon éltem ki a ressentiment-omat. Ám ugyanígy élveztem a Broadway Melodyket is, a csodálatos Gershwin-filmet – nem sorolhatom fel valamennyit. Aztán az iskolától nem messze volt a Pollack-féle asztalitenisz- és biliárdterem: reggel nyolckor az iskolában találkoztunk, de kilenckor111 -tízkor a szűkebb baráti társaságommal már vagy moziban voltunk, vagy a pingpongteremben, esetleg a Hungária gőzfürdőben. És az ötórai teákon egyszerre fölfedeztem a lányokat…

Meg a kommunista pártot…

Igen, a kettő közt létezhet valami halvány összefüggés. Valahogy úgy hozta az élet, hogy főként jómódú polgári családokból való lányokhoz sodródtam. Nekem viszont, fájdalmas módon, sosem volt annyi pénzem, hogy kifizethessem a számlájukat. Gyilkos vitákat folytattunk az élet értelméről és a pénz alantas szerepéről. A vitákat megnyertem, a lányokat nem. Nincs kizárva, hogy így kezdődött az osztályharc iránti érdeklődésem. Aztán meg, valljuk be, a társadalom még tele volt levitézlett fasisztákkal. Akkoriban persze még ismeretlen fogalom volt a „Holocaust tagadása”, de efféle tendenciák a sajtóban is, a magánbeszélgetésekben is kezdtek már felbukkanni. Másrészt a szűken vett „zsidó” érveket sem tudtam a magamévá tenni: nem vonzott a cionizmus, viszolyogtatott a zsidó önsajnálat, nem érdekelt a vallás, s bosszantott a gyanakvás, az, hogy mindenkiben az antiszemitát keressem. A legvon112zóbb megoldásnak tényleg az osztályok nélküli társadalom látszott. Itt viszont az volt a bökkenő, hogy amikor első ízben megjelentem az úgynevezett „körzetben”, a környékünkön közismert nyilas házmesterrel találtam magam szemben. Hogyan? Igenis, vigyorgott, a háború befejeztével ő azonnal belépett a pártba. Szóltam valakinek, talán rögtön a körzeti párttitkárnak. Ő azután elmagyarázta nekem, hogy bizony, a fasizmus sok proletárembert is megtévesztett: ezeket azonban fel kell világosítani, ahogyan ő mondta: „át kell nevelni”, mert „fejlődőképes proletárokról” van szó, akiket a helyes útra kell terelni. Ez azért egy kicsit felforgatta amúgy is érzékeny gyomromat. Bármennyire idegenkedtem is azonban a házmestertől meg a párttitkártól, mindez mit sem változtatott a radikális társadalmi megoldások iránti vonzalmamon. Auschwitz után úgy éreztem illendőnek, hogy kapcsolataimat ne a személyes rokonszenvre, hanem a társadalmi haladás elveire alapozzam.

Hmm…

Hát igen, nagy marhaság volt, s ezt hamarosan be is láttam.

113

És hogyan fért össze mindez az amerikai filmekkel, a biliárdteremmel, az érettségivel meg az ötórai teákkal?

Érdekes, de akkoriban minden mindennel összefért. Valami készülődött bennem és körülöttem, a szűkebb életemben és a tágasabb világomban. A politikai dominancia, az úgynevezett „fordulat éve” előtt álltunk. Még soha életemben nem legyintett meg a szabadság érzése, s most csakugyan szabad voltam, ha a szónak nem is a legjobb értelmében, hiszen a nagy, az igazi, az életre szóló választásomat még nem ejtettem meg. Erről a három évről tulajdonképpen az intenzív élet benyomása maradt meg bennem, de hogy miből is állt ez az intenzitás: egyáltalán, hogy szellemi élmény volt-e vagy inkább a kezdődő férfikor robbanásszerű vitalitása, ezt nem tudom. Ha erre az időszakra gondolok, mindig Talleyrand nevezetes mondata jut az eszembe: aki nem élt a forradalom előtt, az nem tudja, hogy milyen édes az élet. Arra emlékszem világosan, hogy állandóan szerelmes voltam – s itt nem egy bizonyos szerelemről beszélek (vagy többről), hanem magához az élethez fűződő érzésemről. Egy könyv elolvasása ugyanolyan erotikus élmény volt számomra, mint 114egy lány melléről lehántani a melltartót, vagy elmerülni a birtokolhatatlan élet melankóliájában, ebben a hasonlíthatatlanul édes boldogtalanságban, amelyet csakis a fiatal emberek ismernek. De úgy érzem, kezdek „költői szférákba” emelkedni, holott téged valószínűleg nem ez érdekel.

Már hogyne érdekelne, különösen, ha ekkora átéléssel mesélsz róla. És örömmel hallom, hogy életednek volt olyan időszaka is, amikor maradéktalanul boldognak érezted magadat, vagy legyünk pontosabbak: amikor nem valamiféle kényszer irányította az életedet.

Ha eltekintünk a megélhetés kényszerétől… Igaz, hogy ez nem irányította az életemet, de erősen befolyásolta.

Félig-meddig diák voltál még, gondolom, az édesanyád tartott el.

Igen, és ez sok kellemetlenséggel járt, mindenekelőtt azzal, hogy sosem volt költőpénzem. Meg aztán kezdett megmutatkozni az életfelfogásunk különbözősége is.

115

Miben?

Mindenben. Veszekedtünk, mint a fiatal házasok. Csak hát azért ez nem ugyanaz.

Nem mondanál erről többet is? Hogyan élte túl édesanyád a háborút?

Kétszer is megszökött, egyszer egy menetoszlopból, másodszor az Óbudai Téglagyárból, ahonnan már Auschwitz felé indultak a szállítmányok. Elmesélte, hogyan és miként, de pontosan nem emlékszem már. Végül a budapesti gettóban talált „biztos” menedéket. A város felszabadítása után megtudta, hogy Seres Lacit egy Ausztria felé tartó halálmenetben látták utoljára: meghalt. Anyám vigasztalhatatlan volt. Viszont a Zivatar utcai lakás megmaradt: egy magyar Gestapo-tiszt még 1944 nyarán kiszemelte magának a lakást, s mielőtt anyám a „sárga csillagos házba” költözött, a tiszt szabályszerű szerződést kötött vele – valami olyasfélét, hogy, úgymond, megőrzésre átveszi a lakást. Ilyesmi természetesen csak anyámmal fordulhatott elő. Mint ahogy az is, hogy a lakást az utolsó kávéscsészéig, annak rendje-módja szerint visszakapta ettől az embertől, mie116lőtt az sietve elhagyta volna az országot. Hát ilyen volt akkoriban az élet. Faust az ördöggel kötött szerződést, anyám egy Gestapo-tiszttel, s ő járt jobban. Lehet, hogy ez a Gestapo-tiszt – ahogyan mondani szokták – rendes ember volt, de az is lehet, hogy többszörös gyilkos: a dolgoknak ez a vonatkozása anyámat egyáltalán nem érdekelte. S ne hidd, hogy ennek erkölcsi közöny volt az oka: nem, anyám az őt közvetlenül nem érintő dolgok, így például a politika iránt is, egyszerűen színvakságban szenvedett – talán ez a legtalálóbb kifejezés. Nemsokára egy régi barátja kezdett udvarolni neki, egy mérnök, a vákuumtechnika szakembere, ennyit tudok. A mérnökök általában unalmas emberek, Árpád bácsi (így hívták) mindenesetre az volt, hacsak nem éppen a vákuumról esett szó, ami engem viszont igen kevéssé érdekelt. Volt anyámnak egy másik udvarlója is, egy zongorakereskedő. Zömök, vérmes és szellemes ember volt, kétségkívül nem olyan jóképű, mint az üvegmérnök, de én mindig remekül elbeszélgettem vele a zenéről. Emlékszem, hogyan próbáltuk meggyőzni anyámat arról, hogy Bartók igenis dallamos zenét írt. Mulatságos esték voltak. Kondor úr – a zongorakereskedő – a város másik végében, valahol Zuglóban lakott. Jól emlékszem az 1946-47-es kemény télre. Kon117dor úr gyalog jött át Budára az egyetlen hídon, és a kezét melengette a cserépkályha helyére sebtében beállított kokszkályha fölött. Anyám kukoricamáléval kínálta, Kondor úr meg mindig hozott magával valami finomságot a feketepiacról. Hamarosan a zenére terelődött a szó, s megpróbáltam anyámnak elfütyülni Bartók Első Hegedűversenyének a dallamát, Kondor úr élénk bólogatása közepette.

Tehát már akkor érdeklődtél a zene iránt?

Úgy látszik. Magam sem tudom, hogyan lettem a zeneakadémiai koncertek rendszeres látogatója. Tény, hogy hetente kétszer-háromszor felbukkantam a közismert nézőtéri felügyelőnél, egy…

„…szerfölött goromba, valamiféle látáshibától mindig gyanakvó arcú öregembernél…”

Igen, látom, Az angol lobogóban lapozgatsz. Kérlek, olvasd tovább.

„… aki a markába nyomott egy-két forintért minden diákot és diákfélét beengedett a nézőtérre, a fal mellé parancsolt, majd abban a pillanatban, amikor a kar118mester a pódiumra vezető ajtóban felbukkant, nyers hangon az el nem foglalt, szabad ülőhelyekre vezényelt. Ma már hiába tűnődöm azon, hogy miért, hogyan és miféle késztetésre szerettem meg a zenét, de tény, hogy… zene nélkül már akkor, úgyszólván gyerekként sem bírtam volna ki ezt az életet, az életemet.” Igaz ez?

Igaz. Később, amikor olyan helyzetekbe kerültem, amelyek minden realitást, még a saját létezésemet is kérdésessé tették a szememben, elég volt halkan elfütyülnöm, mondjuk, a Jupiter szimfónia első tételének a melléktémáját ahhoz, hogy visszatérjen belém az élet.

Azt mondod, hogy „később”. Mikor?

Amikor tévedésből újságírónak mentem…

Egyelőre maradjunk még a Kondor úr helyeslését élvező fiatal zenekedvelőnél. Két diktatúra közt vagyunk, s te éppen a kurta szünetet élvezed, hogy stílusosak legyünk: a generálpauzát.

Nem rossz.

119

Iskolába jársz, meg a kommunista pártba, este a Zeneakadémiára mész, éjszaka mulatókban üldögélsz…

Igen, ez jól hangzik. Nagyjából így is volt. Csak éppen kimarad a legfontosabb, az életemet leginkább uraló érzés: a szorongás.

Aha. Akkor mégsem volt egészen rendben minden…

Ki mondta, hogy rendben volt? Ritkult körülöttem a levegő. Több barátom, gimnáziumi osztálytársam elhagyta az országot. Éreztem, hogy mindinkább a terhére vagyok anyámnak. Fogalmam sem volt róla, hogy mihez kezdjek az úgynevezett jövőmmel. Egyelőre érettségi előtt álltam, éjszakánként felébredtem, bezárkóztam a fürdőszobába, s egy világdrámát írtam, amely föltűnően emlékeztetett az Isteni színjátékra. Mint ott, nálam is eltéved egy ember… Azt hiszem, ez volt a lényege a történetnek, mint egyébként az akkori életemnek is: eltévedtem. Nem állt előttem semmiféle életminta. A gimnáziumban lassan kialakult egyfajta elit, amely számomra idegen nyelven beszélt. Ezek a fiúk Galsworthyt olvastak meg A Thibault családot. Fölényes intelli120genciával követték az integrál- és differenciálszámítás rejtelmeit, amiből én egyetlen szót sem értettem. Beszereztem Martin du Gard vaskos könyvét, és elkeseredetten kellett bevallanom, hogy mértéktelenül untat. Szerettem viszont az amerikai ponyvaregényeket, Rejtő Jenőt, az Esti Kornélt, Hunyady Sándor novelláit, Remarque-ot: ha az elit előtt szóba hoztam A diadalív árnyékában című regényét, amelyet talán ötször is elolvastam, szánakozó mosolyokkal találkoztam. Matematikából, általában a nehezebb tantárgyakból bukásra álltam, az általam nagyra becsült „elit” szemében műveletlen bunkónak számítottam, s anyám tekintete időnként bizalmatlanul és valami sürgető várakozással sepert végig rajtam. Számkivetett voltam, mégis tele élénk és megalapozatlan reményekkel.

Mifélékkel?

Nem tudom. Névtelenekkel. Mintha valami távoli ígéret bíztatását hallottam volna.

Az a bizonyos „Weltvertrauen” volt ez ismét, a világba vetett bizalom, ami a koncentrációs táborban is fenntartott?

121

Érdekes kérdés. Mindenesetre tervek nélkül éltem, egyik napról a másikra. De nem hiszem, hogy érdemes volna túl hosszan elidőzni életem e válságos korszakánál.

Ne haragudj, de a válság mindig érdekes. Magad mondod, hogy nem állt előtted semmiféle életminta. Nem hiányzott például az édesapád?

Azt a kegyetlen választ kell adnom, hogy nem.

De a kommunista párttal való kapcsolatod mégiscsak valamilyen apafigura hiányára vall, nem gondolod?

Nem. Éppen ez idő tájt semmiféle kapcsolatom nem volt velük. Havonta egyszer befizettem a tagdíjat, ennyi volt az egész. Sőt, Bernard Shaw egy ostobán magabiztos könyve nyomán (a címére nem emlékszem) a leghatározottabb kételyeim támadtak a marxizmussal szemben. Onnan kell elindulnom, hogy anyám, pontosabban Seres Laci könyvei közt találtam egy csinos, karcsú füzetet. A lakoma volt a címe, írta egy bizonyos régi görög szerző: Platón. Napokon át, mondhatnám, a szívemen hordtam ezt a könyvet. Aztán következett Bernard Shaw, aki a marxizmus 122légycsapójával minden problémát megoldott: egyszerűen agyonverte őket, s mindegyiket ugyanazzal a mérges mozdulattal. Eszerint, gondoltam tizennyolc éves fejemmel, mindent el lehet dobni, amin az ember 5000 éve gondolkodik? Ez szerfelett valószínűtlennek tetszett. És Engels s különösen Lenin könyvei a párt taktikájáról (Egy lépés előre, két lépés hátra, vagy fordítva?) gyötrelmesen unalmasnak bizonyultak A lakoma magasrendű költészetéhez képest.

Tehát mindent elkövettél, hogy lefűrészeld az ágat, amelyen magad is ültél…

Még nem mindent. Ez csak jóval később következett be. Egyelőre csak kényelmetlenebbé tettem az életemet, s ez is valami.

Egy lépés előre?

Ha én tudtam volna, hogy merre van előre s merre hátra!

Az előbb azt mondtad, hogy tévedésből lettél újságíró.

123

Mindent tévedésből csináltam. Egyáltalán, totális tévedésben éltem. Mindenesetre az újságírás legalább érdekesnek ígérkezett.

Hogyan jutott eszedbe, hogy újságírónak menj?

Nézd, mondtam már, hogy éjszakánként egy verses drámát írtam. Igaz, ezzel hamar felhagytam, de az írás maga valahogyan megérintett már. Akkoriban került a kezembe Jékely Zoltán Ady-regénye, A fekete vitorla – talán ez volt a címe. Egy költő, mondhatni szándékosan keresi a szó szoros értelmében vett halálos szerelmet, s egy nyilvánosház illatos ködéből végül elő is bukkan a lány, a mérgezett csókok szépséges hordozója: Hetaera esmeralda, ahogyan majd egy későbbi olvasmányom hőse, Leverkühn, a vérében bujkáló végzetet elnevezi. Mint láthatod, javíthatatlan romantikus voltam, akit egyszerre a létező szocializmus világa ölelt a keblére – hogyan is ismerhettem volna itt ki magamat?

No de az újságírás meglehetősen távol áll a romantikától, nem?

124

Ha megismered és gyakorlod, kétségtelenül így van. Nekem azonban az életforma tetszett meg, s megint csak egy könyv: Szép Ernő Ádámcsutka című regénye révén. Felbukkan ebben egy újságíró, aki a rezonőr szerepét játssza, bölcs és rezignált, tudja, amit tud, kávéházakban ül, onnan figyeli az ablaktáblákon túl zajló életet, s időnként megír egy-egy újságcikket: nos, pontosan így akartam én élni.

Azt hiszem, nem egészen pontosan interpretálod a regényt…

Mindegy, én így olvastam. Az írás mint életforma az én számomra egyfelől a halálos szerelemmel, másfelől a teljes léhasággal kapcsolódott össze.

Újságírói pályafutásodat, úgy tudom, a Világosság című napilapnál kezdted…

Igen, és nagyon unnám, ha itt el kellene merülnünk a részletekben.

Szerencsére ezeket megírtad Az angol lobogó című elbeszélésedben. „Az élet megfogalmazásának újság125írói követelménye – írod – már jó eleve a hazugság volt: de aki hazudik, tulajdonképpen az igazságon gondolkodik, és az életről csakis úgy tudtam volna hazudni, ha – legalábbis részben – ismerem az igazságát… ennek az életnek az igazságát azonban sem részben, sem egészében nem ismertem. ” Tehát sem hazudni, sem igazat mondani nem tudtál.

Pontosan erről van szó. Megfeneklettem. Láttam, hogy a tisztességes emberekből vízfolyásként patakzik a hazugság: én még erre sem voltam képes. Ahhoz, hogy létezhessem, valahogyan ki kellett vonulnom a létezésemből. Ez nem volt egészen új dolog a számomra, hiszen a koncentrációs táborban az ábrándjaimban éltem. Megtanultam, hogy ott vagyok, s mégsem vagyok jelen. Ezt minden diktatúrában meg lehet csinálni.

Az előbb mégis azt mondtad, hogy az újságírás érdekesnek ígérkezett…

Eleinte. 1948 nyarát írjuk. Az országot még egy koalíciós kormány vezeti, minden pártnak volt legalább egy vagy két napilapja. Reggeltől késő dél126utánig óránként jelentek meg a különféle újságok. Televízió akkor még nem létezett. Én még szagoltam igazi nyomdafestéket, diktáltam lapzárta előtti „szenzációt” telefonon, ismertem egy-két híres szerkesztőt, az utolsó pesti újságírókat. Meglehetősen színes életet éltem ebben a néhány hónapban. Főnökömmel, a lap városházi rovatának vezetőjével minden reggel megjelentünk a városházán, végiglátogattuk a tanácsnokok irodáit, friss információk után szaglásztunk. Rendes tagja voltam a városházán akkreditált újságírói klubnak. Egy idős hírlapíró volt ennek a klubnak a doyenje, Varjasnak hívták, a Kis Újságnál, a Kisgazda Párt lapjánál dolgozott. 1949 elején az újságírók fogadásokat kötöttek egymással, hogy letartóztatják-e Mindszenty bíborost. Pontosan emlékszem Varjas szavaira: „Ha Mindszentyt le merik tartóztatni – mondta –, akkor itt minden megtörténhet, kérem.” Néhány hónap múlva találkoztam vele az utcán, siralmas állapotban volt. Aznap elfelejtette betenni a műfogsorát, őszes haja csapzottan lógott ki roggyant vadászkalapja alól. Az újságját feloszlatták, őt magát kirúgták. Hálásan szorongatta a kezemet. „Mások már meg sem ismernek” – panaszkodott.

127

Az angol lobogóban egy még félelmetesebb találkozásról is beszámolsz. A fekete autó utasára gondolok…

Felejtsük el. Borzalmas volt.

„Nemsokára egy gyilkos gyárkaszárnya végtelenbe vesző csőhálózata alatt botorkálok” – írod.

Igen. Nagy szerencsém volt. A felmondás akkoriban nemigen tartozott az állami vállalatok és az állami alkalmazottak közt fennálló kapcsolat rendes formái közé. Legalábbis az értelmiségiekkel szemben általában másként jártak el. Inkább valamilyen politikai konfliktust kreáltak számukra, ami gyakran a letartóztatásukkal végződött. Én viszont szabályos felmondólevelet kaptam kézhez a Szikra Lapkiadó Vállalattól: 1951. január elsejétől nem tartanak többé igényt a munkámra.

Milyen különös körülménynek köszönhetted ezt a szerencsét?

Valószínűleg a jelentéktelenségemnek. Viszont ha nem akartam az úgynevezett „közveszélyes mun128kakerülés” törvénycikkelyének a hatálya alá kerülni, három hónapon belül munkahelyet kellett találnom. Gyári munkásnak mentem. Más megoldás nem volt.

Hogy hívták a gyárat?

MÁVAG.

De ronda név.

Nem rondább, mint maga a gyár volt.

Mégis, a szöveg mintha megdicsőítené ezt a rondaságot.

Megdicsőíti? Nem értem, hogy mire gondolsz.

Ha megengeded, folytatnám az idézetet: „Vasöntésszagú, sivár hajnalok várnak, hályogos nappalok, amikor a tudat észleletei nehéz fémbuborékokként pöfögnek fel és pattannak szét a gőzölgő, gomolygó massza ónszürke felszínén…”

Mi a bajod ezzel a szöveggel?

129

Az, hogy szívesen olvasom. Sőt: élvezem. Miközben Az angol lobogó a valóság és a valóság megfogalmazásának apóriájáról szól.

Nem csak arról szól, de kezdem érteni, hogy mire célzol. Nem térek ki a probléma elől. Tetszik vagy nem tetszik, a művészet mindig ünnepnek tekinti az életet.

Farsangnak vagy gyászünnepnek?

Ünnepnek.

De éppen a te esetedben föltűnő a ronda anyag és az ünnepi megdicsőítés között fennálló különbség.

Ez nem az író, hanem a moralista gondja. Aki a költőt a borzalmak voyeurének tekinti, és a maga falzettjén megtiltja neki, hogy Auschwitz után verset írjon. Helyben vagyunk?

Érzésem szerint, ha művészetről és diktatúráról beszélünk, akkor nem kerülhetjük meg az adornói mondatot.

130

„Auschwitz után verset írni barbárság.” De miért Az angol lobogó kapcsán beszélünk erről, amely történetesen nem is Auschwitzról szól?

A mi beszélgetésünk sem Az angol lobogóról szól, hanem az életedről, amelyet szakadatlanul újrafogalmazol. Miért? „Mi végre a tapasztalat? Ki lát általunk? Élni, gondoltam, az Istennek tett szívesség” – írod.

Írja Az angol lobogó elbeszélője, akit azért nem helyes összetéveszteni velem, aki őt beszélteti. De mi köze ennek Adornóhoz?

Az, hogy te egy földöntúli, metafizikai elemet iktatsz az adornói mondat és a saját mondataid közé; magyarán, hogy te Istenről beszélsz ott, ahol Adorno csakis a gyalázatot látja.

Te, ezek nagyon kényes kérdések…

Jó, akkor egyszerűen megkérdezlek: mi a válaszod Adorno e híres – vagy hírhedt – mondatára?

131

Nézd, én sokat tanultam Adorno zenei írásaiból, amikor azok Magyarországon is megjelentek, de ezzel vége, semmi mást nem olvastam tőle.

Nem válaszolsz a kérdésemre. Mi a véleményed Adorno nevezetes mondatáról, hogy „Auschwitz után verset írni barbárság”?

Hát, ha szabad egyenesen fogalmaznom, én ezt a mondatot morális bűzbombának tekintem, amely fölöslegesen rontja az amúgy is rossz levegőt.

Ez már kétségkívül egyenes fogalmazás. Meg is indokolnád?

Nem tudom elképzelni, hogy egy olyan elme, mint Adorno, miképpen föltételezheti, hogy a művészet lemond a 20. század legnagyobb traumájának ábrázolásáról. Egyfelől igaz, hogy milliók indusztrializált legyilkolása nem szolgálhat, úgymond, esztétikai élvezet alapjául; de eszerint barbárságnak kell tekintenünk Celan vagy Radnóti Miklós verseit? Ez rossz vicc, semmi más. És ami az esztétikai „élvezetet” illeti: azt várná el Adorno ezektől a nagy költőktől, hogy rossz verseket írjanak? Minél 132tovább forgatod ezt a szerencsétlen mondatot, annál világosabb az értelmetlensége. Igazán kártékonynak azonban a benne tükröződő tendencia miatt látom: egy visszásan értelmezett elitizmus tükröződik benne, ami különben más formákban is burjánzik. Arról van szó, hogy kizárólagos igényt jelent be a szenvedésre, mintegy kisajátítja a Holocaustot. S ez a tendencia furcsa módon találkozik a „Schluβstrich” szószólóinak a szemléletmódjával, azokéval, akik elutasítják maguktól s egy szűk embercsoportra korlátoznák Auschwitz élménykörét; akik a koncentrációs táborok túlélőinek kihalásával magát a tapasztalatot is holt emléknek, távoli történelemnek tekintenék.

Német–zsidó ellentétnek, amit a jóvátételekkel és az emlékművek létrehozásával végeredményben „elintézettnek és lezártnak” lehet tekinteni?

Azaz merőben politikai kérdésnek, holott nem erről van szó. Éppen ez az, ami a Holocaustot (most már maradjunk ennél az általánosan elfogadott elnevezésnél) minden más genocídiumtól megkülönbözteti. Én itt egyetlen komoly problémát látok, amit el kell dönteni: univerzális vagy 133marginális kérdés-e a koncentrációs táborok 20. századi tapasztalata.

Tudjuk, hogy te univerzálisnak tekinted. Hanem tisztában vagy vele, hogy ezzel… hogyan is fogalmazzam… kilépsz egy kultúrkörből, és átlépsz egy másikba?…

Nem beszélnél világosabban?

Az univerzalitás katolikus fogalom.

Vagy úgy. Egy lelkész egyszer azt mondta nekem, hogy Istennek nincs vallása.

Te pedig azt mondod a Valaki más című könyvedben, hogy Auschwitz sehonnan sem közelíthető meg, csakis ha Isten felől indulunk el. Engedd meg, hogy idézzelek: „Ha Auschwitz hiábavaló, Isten csődbe jutott; és ha Istent csődbe juttattuk, soha nem fogjuk megérteni Auschwitzot.”

Igen, erről van szó. Most már soha nem fogjuk megérteni.

134

Mert csődbe juttattuk Istent?

Igen, mert Auschwitz után sem változott meg a világrend.

Erről szól legutolsó regényed, a Felszámolás?

Erről. És ha a Sorstalanságban – de remélem, a többi könyvem révén is – Auschwitzot sikerült univerzális emberi tapasztalattá tennem, akkor a csődről is ugyanígy, univerzális emberi tapasztalatként kell beszámolnom. Németországban néhány kritikus ezt pontosan meg is értette.

És itthon, Magyarországon?

Ezt inkább hagyjuk. Itthonról Stockholm tornyai eltorlaszolják a regényemre nyíló kilátást. Többet erről nem szeretnék mondani.

Ezt nem hiszem el neked. De majd visszatérünk rá. Egyelőre az érdekelne, hogyan szabadultál meg a gyártól…

135

A megszégyenítő szolidaritás révén, amely életem válságos fordulóinál szinte mementóként jelentkezik néha…

És miért mondod megszégyenítőnek?

Mert érdemtelenül ér és védtelenné tesz. Mindig zavarba ejtő, ha valahol megtörik a világrend.

Mit nevezel világrendnek?

A gonosz köznapi varázsát.

Ez kezd érdekes lenni. Visszatérek a kérdésemhez: hogyan kerültél el a gyárból?

Egy délután szólt a művezető, hogy odakint az öltözőben egy újságíró vár. Hogy rövid legyek, volt lapom (amelyet Világosság helyett szovjet mintára már régóta Esti Budapestnek hívtak) úgynevezett „termelési rovatában” dolgozott Ordas Nándi hírlapíró. Olyan 25–30 éves forma, testes, tiszta arcú, a fehér fröccsöt talán túlságosan is kedvelő vidéki fiú volt. Mindig is rokonszenveztünk egymással, de inkább csak úgy, távolról, barátságra egyszerűen 136nem jutott idő. Mint „termelési újságírónak”, szabad bejárása volt a gyárakba, bizonyos minisztériumokba is. „Szereztem neked egy állást” – mondta izgatottan, amint az öltözőbe beléptem.

Megkérted rá, hogy próbáljon esetleg körülnézni?

Szó sincs róla. Azt sem tudtam, észrevette-e egyáltalán, hogy kirúgtak. Elbúcsúzni sem volt időm. „Elmész a Kohó- és Gépipari Minisztériumba, megkeresed a sajtóosztály vezetőjét, Fazekas Marcit. Már mindent tud.” Így is volt. Másnap reggel egy 50 körüli úr (illetve „elvtárs”) fogadott, vékony, inkább alacsony, nagyon halk szavú ember, jó sportzakót viselt, bajuszos arcán valamilyen melankolikus kifejezés…

A zakó gomblyukában egy szál virág…

Honnan tudod?

Olvastam A kudarcot.

Jó, jó, ott azonban nem a valódi Fazekas Marcival, hanem felstilizált, mondhatnám, mitikus mutációjával találkozol. Igaz, a valódi Fazekas Marci is írt 137verseket, amelyeket időnként bizalmasan felolvasott nekem az irodájában, a falon díszelgő hatalmas koreai térkép alatt.

Mi köze ennek a versekhez?

Minek mi köze?…

Hát a koreai térképnek…

Koreai térkép az ország valamennyi hivatalában, irodájában, műhelyében, egyszóval mindenütt ki volt függesztve akkoriban. Gombostűre tűzött vörös zászlócskák jelezték az észak-koreai hadsereg győzelmes előnyomulását a térségben; a zászlócskákat a hadi helyzetnek megfelelően naponta előre kellett igazítani, lehetőleg valami újságból kivágott fénykép vagy kommentár társaságában, amely az eszeveszetten menekülő dél-koreai hadsereget és/vagy az atombombával hadonászó MacArthur tábornokot ábrázolta.

Persze, persze, a koreai háború…

Te akkor nem is éltél még. Egyszóval a koreai győzelmek szakadatlan diadalmámorában éltünk, amíg csak 138az incshoni partraszállás után a koreai térképek egyetlen éjszakán el nem tűntek a falakról. Ekkor viszont levelezni kezdtünk az amerikai elnökkel – Trumannal vagy Eisenhowerrel, erre pontosan már nem is emlékszem. „Elnök úr – így hangzottak ezek a levelek –, mi, a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának dolgozói követeljük, hogy az amerikai intervenciót azonnal szüntessék meg” stb., és leveleink mindig így végződtek: „El a kezekkel Koreától!”

Téboly…

De van benne rendszer, ahogy a Hamletben mondják.

Erről jut eszembe, hogy mi viszont eléggé rendszertelenül csapongunk. Tehát Fazekas Márton felvett a minisztériumba, munkatársnak. Pontosan mikor történt ez?

1951 kora tavaszán.

Mi volt ott a szorosabban vett munkaköröd?

Ha én azt tudtam volna… De a legnagyobb baj az volt, hogy nem is érdekelt. Lényegében amolyan 139újságcikkszerű dolgozatokat kellett volna előállítanom, csakhogy már az újságtól is azért rúgtak ki, mert képtelen voltam ilyen dolgozatokat előállítani.

Ennek ellenére Fazekas mégsem rúgott ki.

Balszerencséjére megkedvelt. Hamar rájött ugyan, hogy én az állást csak fedezékül használom az ellenséges külvilággal szemben, de afféle „fiatal tehetségnek” tartott, akit támogatni kell.

Talán említetted neki irodalmi ambícióidat?

Lehet… Akkoriban én is megpróbálkoztam a társszerzői létformával… Biztosan ismered Mándy Iván Előadók, társszerzők című remek könyvét.

Hogyne ismerném. Te is jártál törzshelyére, a Darling eszpresszóba?

Nem, én az Andrássy… pardon, a Sztálin úton, az egykori „budapesti Broadway-en” lévő eszpresszókat látogattam… Tudod, tíz-húsz éve még remekül tudtam anekdotázni ezekről az évekről, amelyeket talán a ma már legendává vált Királyhegyi Pál 140jellemzett a legtalálóbban: „Egyszer megírom majd A rémunalom napjai című önéletrajzomat” – mondogatta mindig. Ma már elveszett ezeknek a nevetséges és félelmetes időknek az eredeti íze…

Szerencsére valamennyit átmentettél belőle A kudarc című regényed különös tenyészetébe… De térjünk vissza Fazekashoz…

Tulajdonképpen finom ember volt Fazekas; néha szelíden megrótt, de alapjában valamiféle atyai felelősségérzetet dolgozott ki magában én irántam, amibe valahogyan belekeveredett az irodalom és a soha ki nem mondott zsidó szolidaritás.

Beszéltetek erről?

Azt hiszem, Fazekas tudta, hogy megjártam Auschwitzot.

Ennyi volt az egész?

És nyíltan még ez sem került szóba köztünk. Ha tudta, akkor csak az úgynevezett „káderlapomból” tudhatta, ebből a titokzatos okmányból, amely a lát141hatatlan árnyékaként kísérte az embert, hivatalról hivatalra.

Szeretnélek erről alaposabban is kifaggatni, de bevallom, mint nem zsidót, egy kissé feszélyez a téma.

Úgynevezett „kényes kérdés”, igaz?

Sajnos, minálunk még mindig az. Nem tudom, feltehető-e egyáltalán a kérdésem…

Tedd föl, és vagy válaszolok rá, vagy nem.

Erről a bizonyos zsidó szolidaritásról kérdeznélek. Egy diktatúrában ez nyilvánvalóan nem működhetett nyíltan; úgy értem, hogy zsidóként ott senki sem határozhatta meg magát…

Hacsak nem a rabbiképzőbe jártál, vagy ha nem a rendszer határozott meg zsidóként, mint két évvel később, amikor a Szovjetunióban megkezdődött a zsidó orvosok pere.

Értem. Te például azonnal felismerted Fazekasban a zsidót?

142

Jó kérdés. Valószínűleg igen, de nem tudatosan. Szóval nem mondtam magamban, hogy ez a Fazekas zsidó, de éreztem, hogy bizonyos mértékig bizalommal lehetek iránta.

Mert zsidó.

Mert hasonlít egymáshoz a… Nehéz megmondani, hogy micsoda. Nem az arcunk, nem a gondolkodásmódunk… Azt hiszem, két zsidónak csak a félelmei közösek, igazán így lehetne meghatározni őket – legalábbis Kelet- és Közép-Európában.

Ennek ellentmondani látszik, hogy Rákosi, Gerő, Farkas, egyszóval Magyarország csaknem teljes létszámú sztálini vezetősége csupa zsidóból állt. Gondoltál már erre?

Nem. Természetesen tudtam róla, de egyáltalán nem foglalkoztatott. És te gondoltál már arra, hogy Szálasi és az egész nyilas gárda csupa keresztényből állt?

Értem a kérdésedet.

143

Nézd, a 20. század legpusztítóbb szenvedélye az individuum feladása és a népek, népcsoportok elleni kollektív vádemelés volt. Ha most azt kezdenénk boncolgatni, hogy én mint zsidó mennyiben vagyok felelős egy idegen ember tetteiért, pusztán mert ő is zsidónak született, akkor elfogadjuk ezt a gondolkodásmódot és átlépünk az ideológiák világába. Csakhogy akkor nem tudom, miről beszélhetnénk még. Máris úgy érzem, hogy túl sokat magyarázkodom.

Egyetértek, de hát az emberekben mégiscsak működnek ezek az előítéletek, amelyekből azután politikai tőkét lehet kovácsolni…

Nem vitás. De mi ketten nem abban állapodtunk meg, hogy a politika beteges kinövéseiről fogunk beszélgetni.

Nem is erőltetem tovább. Hiszen azzal kezdtem, hogy kényes témáról akarlak faggatni. Remélem, nem értesz félre, és számíthatok a segítségedre.

Ha már belekezdtünk, nem hagylak cserben.

144

Akkor folytassuk a félelemnél. Azt mondtad, hogy két zsidónak leginkább a félelmei közösek. Téged mennyire határozott meg a félelem?

Én nem féltem. Ennyiben Auschwitz tényleg nagy iskola volt. Engem a Holocaust tett zsidóvá, s ez új jelenség Európában. Természetesen ezt akkoriban még nem tudtam volna ennyire világosan megfogalmazni. De később olyan életfeladatot adtam magamnak, amely megkövetelte, hogy tisztázzam magamban a zsidóságom minőségét, hogy így mondjam. Én például aligha tudok a zsidó metafizikáról, a zsidó kultúráról, a zsidó irodalomról értekezni veled, mert azt nem ismerem. Ebben az értelemben nem is vagyok zsidó. De amikor Auschwitzba visznek vagy egy kirakatper fővádlottjává tesznek, akkor ez a tény senkit sem érdekel. Ekkor már pusztán a túlélésért küzdesz, és nem mondhatod többé, hogy hiszen a meggyőződésed szerint nem is vagy zsidó…

Te mi vagy a meggyőződésed szerint?

Zsidó. De olyan zsidó, akinek semmi köze többé az Auschwitz előtt ismert zsidó életformák egyikéhez 145sem. Sem az archaikus zsidóhoz, sem az asszimiláns zsidóhoz, sem a cionista zsidóhoz. Sem Izraelhez. Talán ezt a legnehezebb kimondani…

Egy fél évszázadra volt szükséged hozzá. 2002-ben írtad meg Jeruzsálem, Jeruzsálem című úti beszámolódat. De maradjunk még egy kicsit a Fazekas-időknél. Hat éve jöttél meg Buchenwaldból, huszonkét éves vagy: akkor, 1951-ben tehát mit jelentett neked a zsidó identitás?

Anekdotát. Zsidó viccet. Némi védelmet Fazekasnál. Egyszóval semmit. Egyáltalán, azt hiszem, hogy az identitás szónak itt semmi értelme sincs. Nem volt identitásom, és ez nem is hiányzott nekem.

Egyszer már mondtad ezt, amikor a gyerekkorodról beszéltünk.

Egy bizonyos értelemben most is a gyerekkoromat éltem. A diktatúrák gyermekké teszik az embert, amennyiben nem engedik meg az egzisztenciális választást, és ezzel megfosztanak az önmagadért viselt felelősség gyönyörű terhétől. Az ellenőrizhetetlen fantazmagóriák világában éltem akkor, a 146tökéletes abszurdban, a komolytalanság száműzöttje voltam.

Ismerős szavak A kudarcból. De mit jelent ez pontosabban?

A véletleneknek való maradéktalan kiszolgáltatottságot. Azonosultam egy személlyel, akit, mint gyors vizek egy lélekvesztőt, erre-arra vetett a véletlen, s akiről azt hittem, hogy én vagyok. Holott csak engedtem a fizikai látszatnak, s egy szerfelett bizonytalan személyiséggel véltem magam azonosnak, akit egyáltalán nem ismertem, s aki ezért állandó meglepetésekkel szolgált.

Különös állapot lehetett…

Veszedelmes állapot volt.

Ezt ma ítéled meg így, vagy akkor is a veszély tudatával éltél?

Nem tudom. Hiszen az ilyen beszélgetéseknek éppen az a hátulütője, hogy magabiztosan beszélsz az életedről, mert tudod, hogy végül hová vezetett; de 147föl tudod-e idézni akkori önmagadat, az iránytalanságot, az elveszettségedet, érzed-e lábad alatt a kötelet, amelyen táncoltál? Tudtad-e egyáltalán, hogy kötéltáncot jársz?… Évtizedek múltán megismertem Duchamp halhatatlan mondatát: Nincs megoldás, mert probléma sincs. Valószínűleg jelentéktelen részleteket kell előhívni, bár gyakran az is hiábavalónak bizonyul. Nemrég hosszan gondolkodtam azon, hogy például hogyan étkeztem akkoriban? Mit ettem, amikor csaknem minden élelmiszert jegyre árusítottak? Ki, és hogyan mosta a fehérneműimet? Emlékszem egy klasszikus utcai vécére a Rákóczi út és a Körút sarkán, az EMKE kávéház előtt. Lépcsőkön kellett lemenni. Egy töpörödött, még az „ancien régime”-ből itt maradt vécés nénike vett a gondjaiba. Még szappant is kaptam tőle, amit mosakodás után vissza kellett adnom. Különben a Lukács uszodába jártam fürödni, úszni, erre jól emlékszem. Néha csak este jutottam el az uszodába: fényszóróhoz hasonlatos reflektorok világították meg a medence zöld vizét. Úgy hullottak ki életemből ezek az évek, mint lyukas erszényből a garasok: most már hiába próbálom összeszedegetni őket. Nemrég, napsütéses, szeles téli délelőttön végigmentem a városmajori parkon, átvágtam a villamossíne148ken, befordultam a Logodi utcába. Kerestem a házat, ahol jó ötven éve albérlőként laktam. A házszámot rég elfelejtettem már, megpróbáltam hát az emlékeim alapján felismerni: nem sikerült. Hazakullogtam. Kezdtem belátni, hogy többé sohasem fogom megérteni a fiatalságomat. Nem tudom, mit miért tettem, hogyan és miért lettem azzá, akivé lettem.

Én viszont remélem, hogy végül mégiscsak megtudunk erről valamit. A Logodi utcát említetted: tehát már nem édesanyáddal laktál a Zivatar utcában?

Nem, az anyám férjhez ment az üvegmérnökéhez, akit időközben gyárigazgatóvá léptettek elő.

Politikai vagy szakmai okokból?

Gondolom, hogy kizárólag a találmányait jutalmazták; a vákuumokon kívül semmi más nem érdekelte. Az anyám viszont úgy élhetett végre, ahogyan arról fiatal leány korában ábrándozott. Szolgálati kocsijuk volt, hétvégeken vadászatokra jártak, ősszel disznót vágattak… S egy nagyszabású lakás-ügylet eredményeképpen a Zivatar utcát elcserélték a fejem fölött.

149

Gyakorlatilag tehát kitettek az utcára?

Csak elvileg. Gyakorlatilag szereztek nekem egy albérletet, úgymond „baráti alapon”: a főbérlő ugyanis valami főalkalmazottja volt az anyám férje által igazgatott gyárnak.

Akkor talán inkább korrupciós, mintsem baráti alapon…

Elképzelhető, mert nevetségesen alacsony lakbérben állapodtunk meg. De végül eléggé csinos szobám volt ott, a Vár tövében, ablakomon beköszönt egy fa sűrű lombozata. S mivel így végre megszabadultunk egymástól, ritkábban álltak elő az anyámmal való konfliktushelyzetek is.

Miben álltak ezek a konfliktusok?

Nézd, már mondtam, hogy az őt közvetlenül nem érintő dolgok iránt az anyám egyszerűen színvakságban szenvedett. Ő is, a férje is úgy tett, mintha egy kissé hóbortos, de amúgy teljesen normális világban élnénk, ahol a fiatalembereknek az a dolguk, hogy az előmenetelüket ápolják és a karrierjü150ket építgessék. 1951 nyarát írtuk… Éjszakánként, hajnalokon az ÁVH katonái járták a várost, teherautókra rakták és a kényszerlakhelyükre szállították a kitelepítésre ítélt embereket…

Említetted Mándy Iván könyvét, az Előadók, társszerzőket…

Igen, ez hozzátartozott még a totális abszurdhoz: volt akkoriban egy kis baráti társaságom, humoros jeleneteket, kisebb hangjátékokat, mindenféle marhaságot írtunk a telhetetlen Rádiónak. Éjszakai mulatókban, eszpresszókban Molnár Ferenc darabjait elemeztük, s meg voltunk győződve róla, hogy hamarosan híres vígjátékszerzők leszünk…

Van egy jelenet A kudarcban: Köves hajnal felé vetődik haza, néptelen utcákon bolyong, s egy sétatéri padról megszólítja őt egy különös alak…

A zongorista. Nem mert hazamenni, mert nem akarta, hogy az ágyából hurcolják el…

Kitalált alak ez a zongorista, vagy valóban találkoztál vele?

151

Még a nevét is meg tudnám mondani.

Ezt a jelenetet különben A pad címmel önálló elbeszélésként is megírtad, és van benne egy mondat, amely nagyon is jellemző mindarra, amit a nem létező identitásodról elmondtál. Így hangzik: „Akkoriban mindig mindenről meg lehetett engem győzni, ha kellő türelemmel vagy eréllyel kerültem szembe.”

Ez valószínűleg így is volt.

Ettől tartok én is. Mi kellett ahhoz, hogy ebből a… hát… félájult állapotból föleszmélj?

Talán az, hogy először teljesen elmerüljek benne. S azután, hogy később egyszer felidézzem és kellőképpen elcsodálkozzam rajta.

Mintha időgéppel egy ismeretlen – vagy talán ismerős? – helyre megérkeznél, és szorongva lesnéd, hogy mi történik majd veled?

Ha A kudarc második részére gondolsz, akkor nem jó nyomon jársz. Köves pontosan tudja, hogy mi fog 152történni vele, sőt ő maga idézi elő ezeket a történéseket.

Kafkai bűntudat és balsejtelmek gyötrik…

Szó sincs róla. Tudom, hogy valamelyik német lapban megjelent egy ilyen értelmezés…

Amely azt állítja, hogy Kafkát próbálod továbbírni, és felveti a kérdést, hogy ez lehetséges-e.

Ez nem kérdés. A kérdés az, hogy bizonyos esetekben lehetséges-e nem Kafkát továbbírni? És most persze nem Kafka utolérhetetlen zsenialitásáról beszélek, hanem arról, hogy Kafkát a történelem igazolta, s ez nyomot hagy az utókor irodalmán. Elég sok gondot okozott A kudarc második részének a nyelve; az, hogy miként lehet a mindig csak időleges zárt rendszerek, diktatúrák efemer fogalmait egy regény tartósabb formájába önteni. Egy használható metaforát kerestem, és végül rájöttem, hogy a totális diktatúrák – így a sztálini is – tulajdonképpen a vallások nyelvén beszélnek. És ez nem is lehet másként, hiszen a vilá153guk nem a logika, hanem az abszurd világa volt. Így azután teljesen kézenfekvőnek látszott némi Kafka-stilizálás, egyrészt, mert A kudarc végeredményben egészen másról beszél, mint Kafka csodálatos regényei, másrészt meg mi más is az irodalomnak nevezett szellemi tér, mint az írók egymásnak való kéznyújtása a végtelen időben? De ez messzire vezetne. Ami mármost A kudarcot illeti: a regény egy alapjában véve humoros ötleten alapul. A hetvenes évek, az úgynevezett brezsnyevi idők szellemi posványában egy író ráeszmél arra, hogy önmaga ellen dolgozik, mert az alkotói élet nem egyeztethető össze a korral, amelyben él. Ekkor nekilát egy regénynek, amely nem más, mint egy sorsismétlés processzusa: mozzanatról mozzanatra létrehozza fiatalkori alteregója, Köves életszituációit, egyre azt kutatva, hogy hol vétette el az utat, miért nem tudott eltűnni, elmerülni a történelem névtelen masszájában. De balszerencsével jár, a könyv végén ugyanoda jut – az L alakú folyosóra –, ahol egyszer már elérte az alkotói vízió: a kreatív élet elkerülhetetlen átoknak bizonyul, eredménye pedig a kudarc.

Ehhez talán az én humorérzékem szegényes… De azt már világosan látom, hogy A kudarc „betétregé154nyének” a cselekménye korántsem az az álombeli parabola, ahogyan azt többnyire értelmezik.

Erre csak akkor tudnék válaszolni, ha pontosan tudnám, mit kell érteni a „parabolán”. Mondanál példát?

Hamarjában Orwell 1984-e jut az eszembe; ez valódi parabola.

Akkor viszont A kudarc nem lehet az. Másféle arányban keveredik benne a fikció meg a tapasztalat. Illetve, ha parabolának akarják nézni, akkor nem jó parabola. De akad még néhány műfaj, aminek A kudarc nem felel meg. Hogy rövid legyek és parabolikus: nem adekvát, ha az őszibarackot diótörővel akarjuk meghámozni.

Túl a bon mot-n nyilván azt akarod mondani, hogy a regényt a maga eredetisége felől kell megközelíteni.

Mindent a maga eredetisége felől kell megközelíteni.

Annak ellenére, hogy A kudarchoz egyáltalán nem könnyű közelférkőzni. Olyan biztonsági rendszerekkel van körülvéve, mint egy erődítmény. És ha le155küzdöd az egyiket, mindjárt szembe találod magad a következővel. Zárójelekből épített drótakadályokon, a betétregények újabb meg újabb szakadékain kell átvergődnöd… Aztán rájön az ember, hogy pontosan erről szól a regény: a szellemi zárójelekről meg a lelki drótakadályokról. Jól látom én ezt?

Mindenesetre tény, hogy a regény témája a bezártság. És ennek megvannak a formai következményei. Lényegében egy zenei struktúráról van szó, amelyet szerkezeti elvként követtem.

A regényeid megszerkesztésében, vagy mondjuk úgy, hogy a megkomponálásukban nagy szerepet szánsz a zenének.

Nem tudom, hogy rajtam kívül mást is érdekelhet-e ez, de tény, hogy szeretem a regényeimet zenei kompozícióként is elképzelni.

Tehát nem csupán az egyes mondatok zeneiségéről van szó…

Nem: az egészről, a teljes kompozícióról. A kudarcnál például a regény eleje és a vége „összeér”, de ez 156zenei eszközökkel jön létre: a „megvilágosodás” és az L alakú folyosó motívumát például kétszer exponálja a szöveg, míg harmadszorra beteljesül… De ezek az én merőben kétes magánszórakozásaim, ami az olvasót csak untatja…

Engem ugyan nem, mert szeretnék kiigazodni ezen a talán leginkább enigmatikus regényeden. A Sorstalanságnál egyszerű, lineáris technikát alkalmaztál…

Egyszerű az sem volt éppen, de ott a lineáris technika egyúttal fontos tartalmakat fejezett ki. A kudarcnál viszont arra törekedtem, hogy egymásra „másoljam” az idősíkokat, és mivel a zene is, a regény is az időben bontakozik ki, így egy kör alakú regényszerkezet jött létre.

Egy kör, amely mind a náci koncentrációs tábort, mind pedig a kommunista börtönöket magába zárja.

Igen, szerettem volna végre egy húron megpendíteni a két rendszer haláltangóját, annak ellenére, hogy a regényt még a fordulat előtt írtam, tehát még javában működött a cenzúra.

157

A kudarc vége felé Köves egy levelet intéz a regény egyik legtitokzatosabb figurájához, Berghez, amelyben különös élményekről számol be. Ráadásul Köves itt – a regény folyamán először és utoljára – egyes szám első személyben szólal meg, ami a szövegnek a vallomás hitelességét kölcsönzi…

Tehát megint a fikció és a valóság tisztázhatatlan viszonyánál kötünk ki, amit a beszélgetésünk kezdetén egyszer már megtárgyaltunk. Csak most mintha nem látszanál annyira magabiztosnak, mint akkor.

Igen, mert félek, hogy az igazat fogod mondani…

Efelől ne legyenek kételyeid.

Jó, akkor induljunk ki A kudarc előző fejezetéből, ahol megtudjuk, hogy Kövest behívták katonának: „ugyanazzal a postával, amellyel a minisztériumi felmondása, jött meg a felszólítás is, hogy elmaradt szolgálatának letöltését tüstént kezdje meg”. Mikor történt ez veled?

1951 novemberében hívtak be a rendes sorkatonai szolgálatra, s a három hónapos úgynevezett „alapkiképzés” után kiderült, hogy az egységemmel, ahová 158beosztottak, a katonai parancsnokságnak sajátságos céljai vannak…

„… Micsoda szennyes álomra ocsúdok egyszerre? Egy szobában állok, egy íróasztalnál, amely mögött hájas testű, csapzott hajú, odvas fogú, mirigyes szemzacskós, kaján nézésű atyafi ül, egy őrnagy, és azt akarná, hogy szerződjem véle a papirosalji aláírásommal, hogy a katonák központi börtönében börtönőr leszek…” Ez úgy hangzik, mintha Köves – számos más irodalmi figura mintájára – az ördöggel készülne szerződésre lépni…

Ez lényegében nem nagy különbség.

Ha irodalmi játéknak tekintem… De itt, ahogy egy Wedekind-darabban mondják: „nem játszunk, hanem élünk”; szóval miért írja alá Köves a szerződést?

Tudatlanságból, kíváncsiságból és – főként – egzisztenciális nemtörődömségből.

„Létezésem aludt bennem vagy megbénult, mindenesetre nem figyelmeztetett a döntés fontosságát jelző szorongásával” – írja Köves; vagy talán te?

159

Én az „Öreget” írom, aki Kövest írja, aki aztán a Berghez intézett levelet írja…

„És ekkor fölemeltem a kezemet és az arcába sújtottam egy védtelen rabnak”: ezt ki írja?

Köves.

És Köves kicsoda?

Ezt nem kérdezheted komolyan. „Bovaryné én vagyok”: ennél kisebb rizikóval jobb, ha le sem ülsz regényt írni.

Úgy látszik, hogy nemcsak a kellő humorérzékem, de – hogy így mondjam – a kellő „borzadály-érzékem” is cserben hagy. Nem úgy ismerlek, mint aki valakinek az arcába sújthat…

Nem ismerhetsz. Mint ahogyan Köves sem ismerheti önmagát: hiszen erről beszéltünk korábban, amikor őt a komolytalanság száműzöttjének neveztük. Olyan világba lépsz itt Kövessel, ahol az iránytalanul botorkáló személyiségnek semmiféle támasza sincs, és ha „a létezésed alszik benned”, könnyen 160megteszed, vagy mondjuk inkább így: könnyen megtörténik veled az első, ám döntő lépés, ahonnan visszaút többé nincsen.

Ha elfogadjuk az érvelésedet, akkor egyetlen tömeggyilkost sem lehetne felelősségre vonni.

Elfelejted, hogy író lévén engem nem a felelősségre vonás, hanem a pontos ábrázolás foglalkoztat… Máskülönben nekem – s ez a „nekem” itt ismeretlen tényező, merő passzivitás –, nekem tehát szerencsém volt, én nem voltam ilyen megkísértő pillanatnak kitéve…

Tényleg azt gondolod, hogy ez egyedül a szerencsén múlott?

Nem tudom. Táborokban, diktatúrákban szerzett tapasztalataim szerint kimeríthetetlen az emberi természet rugalmassága. Amikor a regényt – csaknem harminc évvel később – megírtam, mindenesetre mérlegelnem kellett egy ilyen pillanat lehetőségét. Végeredményben a képzelet is egyfajta valóság, és ha tényleg válaszolni akartam a regényben fölmerülő kérdésekre, akkor a képzeletemben vég161re kellett hajtanom, ami a valóságban nem történt meg, már csak azért is, hogy a regénybeli Köves megélje és Berg rendelkezésére bocsáthassa a „vegytiszta tettet”.

Mielőtt leültünk beszélgetni, újraolvastam a betétregénybe iktatott betétregényt, az Én, a hóhért, amely a tömeggyilkosság apológiáját nyújtja. Jól értem, hogy kegyelemnek Berg azt az állapotot nevezi, amikor az ember megszabadul a személyiségétől és teljesen feloldja azt a hóhér szerepében?

Vagy az áldozatéban. „Talán jó volna felváltva áldozatnak és hóhérnak lenni” – jegyzi fel már Baudelaire a Meztelen szívem szövegeiben, ki tudja, miféle korai tapasztalatai alapján. Mindkét szerep lényege a személyiség terhétől való megszabadulás; ehhez keresi Berg a „vegytiszta tettet”, amely a hóhért azután elindítaná a tömeggyilkosság „megváltó” útján.

Mit jelent itt a „vegytiszta”?

Olyan tettet, amely nem az illető személy hajlamaiból, jelleméből, egyéniségéből következik, hanem egyedül a szituációból, amely idegen hatalomként uralja 162a terepet. A pillanat veszi át uralmát, és úgy kerülsz ki belőle, ahogy tudsz. Szabadulnod kell a roppant feszültségtől: egyszerre beadod a derekadat és felhagysz az ellenkezéssel – mintegy átengeded magad a könnyebbik változatnak, hogy így mondjam.

Nem ugyanarról van itt szó, amit máshol sorstalanságnak nevezel?

Lényegében igen, ugyanarról. Csak itt, A kudarcban más a nyelvhasználat.

Itt „kegyelemnek” nevezik és valamiféle pozitív töltést kap… Miért?

Mert Berg szerint a diktatúrákban fölöslegessé vált az ember. Egyedül annak révén találhatja meg a kegyelmet, amit ő „szolgálatnak”, „a rend szolgálatának” nevez.

Vagy a tettes, vagy az áldozat formájában… Ha nem ismernénk a diktatúrák hátrahagyott dossziéit, azt mondanám, hogy nem értjük, miről beszél ez az ember. Így is eléggé sűrű homály övezi a figurát. Ki is ő tulajdonképpen?

163

Berg figurájában én az első részben megismert „Öreg” imaginárius képét véltem megalkotni. Az abszolút elméleti ember ő, aki szobájában változatlanul „az erőszak esztétikai közvetíthetőségéről szóló, lehetőleg nem túlméretezett traktátus tervén” gondolkodik.

Így az „Öreg” figurája a Köves-regényben mintegy megduplázódik?

Pontosan. Olyan, akár egy prizmán keresztül készített filmfelvétel. A Köves–Berg jelenetek, majd Köves levélbeli vallomása a regény kulminációs pontja, ahol kettőjük közt hirtelen rövidre záródik a regény teljes problematikája.

Amibe Berg beleőrül, Köves azonban továbbmegy, és egyszerre az L alakú folyosón találja magát… Itt éri az elragadtatás pillanata…

A megvilágosodásé…

Bocsáss meg a nyelvbotlásért. Mindenképpen misztikus pillanatról van szó, egy élményről, amiről nem tudsz a racionalitás nyelvén beszámolni, de ami, 164mondhatni, ugrásszerűen megváltoztatta az életedet. Tulajdonképpen mi történt veled ezen a folyosón?

Ezt már többször elmondtam, és félek, hogy ismétlésekbe bocsátkozom. Illetve attól félek, hogy nem tudom úgy elmondani, mint… mint például…

…mint Stockholmban elmondtad.

Stockholm több fényévnyi távolságban van innen, ahol mi most beszélgetünk. És lehet, hogy nem is Stockholm felé visz az utunk.

Hát ezt meg hogy érted?

Úgy, hogy már többször is engedtünk ennek a hibás logikának. Teljes kényelemben és biztonságban ülünk történetünk végpontján, és elégedetten visszacsámcsogjuk a fényes diadalmenetet. Megfosztjuk magunkat minden kockázattól, mert minden lépésünk a cél felé megtett további lépés, és valamennyi lépésünkben tökéletesen megbízhatunk: csupa helyes dolgot művelünk, mert hiszen a célunk felé haladunk. Ezért ültünk az Auschwitz felé pöfögő vonaton, ezért nem lökött a bal oldalra a Bir165kenauban szelektáló orvos, ezért húztak ki barátságos kezek Buchenwaldban a hullák közül és így tovább… Így aztán beteljesülne a történet, csakhogy az nem egy elégtétel Jób-története volna, mint ezt talán te gondolod, hanem egy közönséges giccsé, egy nevetséges pojáca karriertörténete. Minden egyedi történet giccs, mert kibújik a törvényszerű alól. Minden egyes túlélő pusztán az egyes esetekben bekövetkezett üzemzavarról tanúskodik. Csak a halottaknak van igazuk, senki másnak.

De a halottak hallgatnak… És azoknak lesz igazuk, akik beszélnek. Ez a te mondatod, a Gályanaplóban olvastam valahol. Hadd tegyem föl inkább a következő kérdésemet: mi volt a közvetlen eredménye, vagy ha úgy akarod, a következménye az L alakú folyosón átélt megvilágosodásodnak?

Az, hogy heteken, hónapokon, vagy ki tudná, mennyi időn keresztül írtam, írtam egy szöveget, amely mindennap kétségbe ejtett, mert sehogyan sem akart formát ölteni, valami organikus egésszé összeállni. Valahonnan mélyről tört fel, mint a forró láva, és aztán formátlanul szétterült és mindent elpusztított maga körül.

166

Ez eléggé riasztóan hangzik. Mintha egy kártékony szenvedély eluralkodásáról számolnál be.

Pontosan. Mindennap írtam valamit, amit a nap végén, amikor elolvastam, kétségbeejtőnek találtam. Másnap, bár egyre fokozódó rémülettel, de mégis újrakezdtem…

Mi keltett benned „egyre fokozódó rémületet”?

Az, hogy engednem kellett a szöveg igényeinek. Fel kellett ismernem, hogy olykor fölkészületlenül érnek a kezem alól előbújó mondatok: többet tudnak, mint amennyit én tudok; titkokkal lepnek meg, amelyeket nem ismerek; s nem tűrik a beavatkozásomat, valami önálló, idegen életet élnek, amit inkább megértenem kellene, mintsem uralni… S lassanként földerengett bennem a fenyegető gondolat, hogy időre, időre, mégpedig rengeteg időre lesz szükségem…

Ahhoz, hogy felkészülj a pályádra?

A „pálya” szó itt egyáltalán nincs a helyén. Az én úgynevezett pályám legföljebb egy utólagos konst167rukció eredménye lehet – ha valaki a logika téveszméjét akarná becsempészni a különben spontán és megmagyarázhatatlan folyamatokba. Felejtsd el a pályát, és próbálj ehelyett egy teljesen tanácstalan fiatalembert elképzelni, aki – miért, miért nem – írni kezdett, ceruzákat hegyezett és fehér papírlapokat teregetett maga elé, miközben rémülten látta, hogy ezt a tevékenységét semmi sem igazolja, sőt egyenesen ésszerűtlen, amit művel.

Ennek ellenére naponta folytattad kilátástalannak tetsző kísérleteidet. Miért?

Egzisztenciális szorongásból, ami minden mást elhallgattatott bennem.

Egzisztenciális szorongásból… Hogyan neveznéd másként?

Kényszeres pszichózis… Feltétlen belső parancs… Egy feladat betöltése… Mit tudom én.

A feladat nem rossz. Talán a hivatástudat ébredezett benned?

168

Szó sem lehet róla. Sok hibám van, de hivatástudatom sohasem volt.

Talán a tehetséged jelentkezett ebben a formában.

Igen, a tehetség használatos szó, de senki sem tudja, hogy mit jelent.

„Végül még kiderül, hogy csakugyan van némi tehetségem az íráshoz: mit sem röstellnék jobban – írod, illetve írja az Öreg A kudarcban. – Hisz nem azért kezdtem írni, mert tehetséges vagyok, ellenkezőleg: amikor úgy határoztam, hogy regényt írok, mellesleg azt is elhatároztam nyilván, hogy tehetséges leszek. Szükségem volt rá, el kellett végeznem a munkám. Arra kellett törekednem, hogy jó könyvet írjak – nem hiúságból, hanem a dolog természeténél fogva, hogy így mondjam” – írod.

Hát igen; de akkor, az idő legmélyén, még nem tudhattam, hogy harminc év múltán ennyire bölcs leszek.

169

Ha nem vetted volna észre, még mindig az előbbi kérdésemre keresem a választ: hogy tulajdonképpen mi is történt veled az L alakú folyosón.

Fogadjuk el, hogy nem minden kérdésre létezik válasz.

„Az ember életében elkövetkezik a perc, amikor hirtelen önmagára eszmél, és felszabadulnak erői; ettől a perctől számíthatjuk önmagunkat, ebben a percben születtünk meg” – írod a Gályanaplóban.

Ennél tovább aligha juthatunk. Egy eksztatikus pillanatra emlékszem, amelyet most és itt csak idétlen szavakkal tudnék felidézni.

Mégis ez a pillanat szabta meg további életviteledet.

Ez tény.

Ez kényszerített az asztalhoz, ez tartott fogva a papírjaid között, ezt nevezted egzisztenciális szorongásnak?… Tulajdonképpen miféle szöveggel bajlódtál? Regény volt, vagy elbeszélés, napló, elmélkedés?

170

Mondjuk, inkább egy hosszabb elbeszélés…

Amely, mint mondtad, sehogy sem akart formát ölteni. Mi történt vele végül? Eldobtad?

Szerencsére nem. Legjobb oldalai harminc évvel később bekerültek A kudarc betétregényébe.

Természetesen a megfelelő változtatásokkal?

Egy szó változtatás nélkül.

Csak nem Berg regényeként, amelyet Én, a hóhér címmel felolvas Kövesnek?

De igen.

Elképesztő írói ökonómia… Különben egyáltalán nem látszik rajta a harminc év pora. Viszont most már kezdem érteni, hogyan dolgoztad ki a Sorstalansághoz vezető utad.

Örülnék, ha nekem is megmondanád.

171

Vezekelni akartál a börtönben átéltekért – csak ez alatt világméretűvé növesztetted a problémádat. A megoldás nem lehetett más, mint egy regény. Legalábbis a te esetedben, hiszen írónak születtél.

Ezt nem tudom. Semmire sem születünk, de ha sikerül elég soká életben maradnunk, végül nem kerülhetjük el, hogy valamivé ne váljunk… Amit egyébként te a Sorstalansághoz vezető útnak mondasz, azt én folyamatos deficitként éltem meg. S hogy végül a Sorstalanság megírására adtam a fejem, azt a katasztrófa beteljesítésének, amolyan önbüntetésnek szántam azért, mert sehogyan sem boldogultam a fikcióimmal. „Ezt az anyagot legalább ismered” – mondtam magamnak némi egészséges önmegvetéssel, s egy-két hónapot szántam a megírására.

Mikor volt ez?

1960-ban.

És az egy-két hónapból 13 év lett, ha jól tudom. – De alaposan eltértünk a kronológiától… Mikor történt meg veled az L alakú folyosó?

172

Pontosan magam sem tudom. Olyan… 1955 végére tenném. Emlékszem, ősz volt, esett az eső. Akkoriban megpróbáltam úgynevezett „szabadúszóként” boldogulni, s ez a létforma a megélhetés terén olykor bizony válságos pillanatokhoz vezetett. Mindenesetre az akkori Magyar Nemzetnél volt egy-két barátom, s valamelyik rovat vezetője megkért, írjak egy cikket arról, hogy miért késnek a vonatok. Így kerültem az L alakú folyosóra a MÁV egyik irodaépületében, ha jól emlékszem, valahol a Keleti pályaudvar közelében…

Várjunk csak; legutóbb még egyenruhában, katonaként láttunk. Mindenekelőtt tehát le kellett szerelned …Úgy tudom, ennek érdekében eléggé kalandos históriába bonyolódtál…

Mondhatni. De ez anekdota, fogjuk rövidre, amennyire csak lehet…

Valamilyen reggeli sorakozás alkalmával a nagy nyilvánosság előtt összeestél, nem?

De igen. Előzőleg kivettem néhány orvosi könyvet a könyvtárból. Leginkább a neurózisok válfajait tanulmányoztam, különös tekintettel a rohamokra 173és a katatón állapotra. Összeestem, sírógörcsöt kaptam, amit izommerevedés követett és így tovább. A lényeg az volt, hogy következetes maradjak…

Úgy tudom, a kórházat is megjártad…

Megkíméllek a részletektől… Nem tudtak velem mit kezdeni.

„Végül is minden az elhatározásunk szilárdságán múlik, és – így tapasztaltam – az ember ijesztő könnyedséggel léphet át az őrületbe, ha mindenképp úgy akarja” – írja Köves A kudarcban.

Így igaz.

Mikor is történt mindez?

1953 nyarán–őszén.

Ha pontos vagy a Valaki más című könyvedben, akkor ugyanezen az őszön ismerted meg későbbi feleségedet, Albinát is.

Igen.

174

Úgy szól a történet, hogy a forró nyarat hosszú, langyos ősz követte abban az évben.

Így volt, igen.

Egy ilyen szép, szeptemberi estén lusta léptekkel elindultál az Andrássy (Sztálin) úton, a Nagymező utca irányába, be-benézve a közben utadba akadó eszpresszókba. A Moulin Rouge „Sziszinek” becézett bárjában csak egyetlen pár üldögélt a pamlagok bordó huzatától meg a fali kárpit sötétebb bíborától vörösen derengő félhomályban: egy szalmaszín hajú, széles vállú vízipólós, akit futólag ismertél, meg egy ismeretlen nő. Meghívtak az asztalukhoz.

Igen.

A nőt nem találtad szépnek, de nagyon vonzónak. Furcsa, eredeti humora azonnal feltűnt. Mit is kérdezett tőled?

„Lehet magánál kéglizni?”

„Kéglizni”?

175

Hát lakni, aludni, a korabeli szlengen…

Egy kissé csodálkoztál a váratlan bizalmasságon, de rögtön rávágtad, hogy lehet. Úgy tudom, hogy a főbérlőék éppen a balatoni „vityillójukban” nyaraltak, a lakás üres volt: elfogott a könnyűnek ígérkező kaland várakozásteljes izgalma. A Logodi utcai kertkapu mögött fény villant egy ablakban, a házmester kopó tekintetét nem tudtátok elkerülni. Azután minden korábbi elképzelésed összeomlott.

Igen.

A nő tényleg aludni akart. Egy hete jött ki az ÁVH börtönéből. A lakásában mások laktak. Egy barátnője befogadta, de csak a konyhában tudott neki helyet szorítani, s ő aznap úgy érezte, nem tudna még egy éjszakát eltölteni ott, „a sparhert tövében”, ahogyan, az én tudomásom szerint, mondta.

Igen.

Miért kell ezt a történetet nekem elmondanom?

Mert én többé nem tudnám elmondani…

176

Igaz, sokszor elmondtad már. Róla mintáztad A kudarc pincérnőjét, ráismerünk Az angol lobogóban, és megrendült szekvenciákban elbúcsúzol tőle a Valaki másban. Mennyi ideig éltetek együtt?

42 évig.

Több mint egy emberöltő… „Elment, és magával vitte életem nagyobbik darabját, az időt, amelyben az alkotás elkezdődött és beteljesedett, s azt, amelyben boldogtalan házasságban élve, oly nagyon szerettük egymást” – írod a Valaki másban. Különös mondat…

Olvasd tovább.

„Olyan volt a szeretetünk, akár egy nevető arccal és kitárt karokkal rohanó süketnéma gyermek, akinek lassan sírásra görbül a szája, mert senki sem érti őt, és mert nem találja a futása célját.” Szomorú metafora… Még szomorúbb, amit a Valaki más egy korábbi oldalán olvasok: „A.-val [Albinával] a Traun See-nál. Erkély a tó fölött. Akárhogy nézzük (s ha utószezon van is): ez luxushotel, szerető ajándék A.-nak, életem elképesztő fordulatai, s e fordulatok 177teremtette lehetőség folytán. Óvatosan fogadja, az elkésettség melankóliájával s megvesztegethetetlen távoltartással, melyet mintegy a jóvátehetetlen évek keserűsége iránti hűség parancsol rá; és el-elfog a rémület, mert szinte tapinthatóan érzékelek valami megmásíthatatlant (tán, amit végzetnek szoktak nevezni), s azt, ahogy a dolgok e makacsságának az ember végül megadja magát, kihíva a hanyatlást…” Mikori följegyzés ez?

1994 nyaráról való.

A következő évben, 1995-ben meghal… Megjelent barátaitok előtt te mondtad a gyászbeszédet….

Miután pap, illetve rabbi szóba sem jöhetett, a hivatásos búcsúztató meg ostoba közhelyeket szajkózott volna…

Térjünk vissza a Logodi utcába; próbáljuk megérteni, hogy tulajdonképpen mi hozott össze benneteket. Végeredményben egy rosszul töltött éjszaka még semmire sem kötelez, és mindaz, amit erről írsz, inkább a kettőtök közti különbségről, semmint a közös vonásokról szól. „Én huszonnégy éves voltam, ő 178harminchárom – írod a Valaki másban. – Én náci koncentrációs táborokból jöttem, egyenesen az Endlösungból, majd a kemény ötvenes évek vigasztalan mélyeiből – s mindez, bár akkor még semmi jele sem mutatkozott, inkább inspiratív, semmint megsemmisítő módon hatott rám. Ő is a háborúból jött, menekültként, a családját kiirtották, a családi vagyont – örökségét – széthordták, újra kezdte, a férjét a kirakatperek idején lecsukták, pénzét, ingóságait elkobozták, újra kezdte, végül őt magát is letartóztatták, egy éven át börtönök és internáló táborok foglya volt, s mindez önmaga ellen fordította, megtörte a saját választásaiba vetett bizalmát. Minden választása, így én is, és legkivált én, önbüntetés volt egy misztikus vétségért, amit sohasem követett el.” Érdekes analízis, és ha tekintetbe veszem a Jean Améry-féle elveszített „Weltvertrauent”…

Nem hiszem, hogy ennyire bonyolult ez. Mindketten magányosak voltunk és elhagyatottak. Szükségünk volt egymásra, s később egyszerűen együtt maradtunk, ha ennek a feltétlen szüksége már el is múlt talán…

Hogyan került börtönbe? Miért tartóztatták le?

179

Vicces kérdéseket teszel fel. 1952-ben, a legvészesebb Rákosi-korszakban járunk. Miért is tartóztatták le akkoriban az embereket? Egyszerűen azért, mert a letartóztatók jogköre korlátlan volt, és így bárkit bármikor letartóztathattak. A diktatúrában élő állampolgár, aki nincs éppen börtönben, szabadságolt rab csupán. Ehhez képest maga az ügy, a „per”, aminek az ürügyén fogva tartják, minden esetben mellékes anekdota.

És ahogy egy szép napon letartóztatták, egy másik szép napon hazaengedték.

Nagy Imrének a rövid miniszterelnöksége idején, 1953 júliusában elmondott beszéde nyomán, amikor megnyitották az internáló táborokat és a „kitelepítetteket” elengedték a számukra kijelölt kényszerlakhelyekről.

És ti hol laktatok?

Albérletekben. De nem érdemes elidőzni a történetnek ezen a mélypontján. Viszontagságos és unalmas időszak következett, amelyet főként a puszta létfenntartás ostoba gondjai töltöttek ki…

180

Mígnem egy szép tavaszi délelőttön egy négykerekű kézikocsit húzva „a fél városon átkeltetek” – olvasom Az angol lobogóban…

Valamilyen elképesztő bürokratikus csoda folytán ugyanis a hatóságok visszaszolgáltatták Albinának a jogtalanul lefoglalt lakását. Egy kézikocsin elhelyeztük hiányos háztartásunk kellékeit, és elindultunk a Lónyay utcai albérletből, hogy birtokba vegyük a Török utcai lakást.

Ugyanazt, ahol, körülbelül 25 évvel később, az „Öreg” az iratszekrény előtt állt és gondolkodott?

Pontosan. Persze, az iratszekrény már a későbbi évtizedek szerves fejlődésének az eredménye volt.

Meglehetősen belterjes fejlődésé, ha pusztán a faanyag metamorfózisait tekintjük, amely eredetileg egy rekamié ágyneműtartójaként, majd egy abból kreált könyvszekrényként szolgált benneteket: ezt A kudarc minden olvasója tudja. De térjünk vissza a kronológiához…

Nehéz lesz…

181

Miért?

Mert nem fejez ki semmit. A sorrend, a linearitás eszközével nem tudjuk az elbeszélhetőség csapdájába fogni életemnek ezt a legsötétebb, de egyúttal legtermékenyebb korszakát…

Ez az a korszak, amiről…

Amiről, mint nemrég magad is megállapítottad, nem tudok a racionalitás nyelvén beszámolni.

Tehát még mindig annál a kérdésnél tartunk, hogy mi történt veled az L alakú folyosón?

Nem, hiszen ezt már megtárgyaltuk. Alvajáró módján követtem egy inspirációt, amely egyre távolabbra csalt a hétköznapi világomtól, s amelyről magam sem tudhattam, hogy végül hová vezet. Kiléptem a történelemből, és ijedten vettem tudomásul, hogy magamra maradtam. S helyzetemet csöppet sem könnyítette meg, hogy ez idő tájt egyedül Albina keresetéből éltünk.

182

Nagyjából értem a gondjaidat. „Mindig volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi” – írod a Gályanaplóban. Később egykedvűbben, sőt egy kissé cinikusan: „A gondolat, hogy bárki is megértse titkos foglalatoskodásomat és a vele járó életvitelt, annyira idegen tőlem, hogy képes vagyok bárkivel fesztelenül elviccelődni önmagamon, anélkül hogy közben a legcsekélyebb mértékben is nevetségesnek érezném magam.”

Igen, idővel megedződik az ember. Ráadásul hosszú távra kellett berendezkednem.

Érdekes, hogy mindjárt amolyan… „törvényen kívüli” írónak képzelted el magad. Mint aki ellenséges környezetben él és titkos tevékenységet folytat. Mi ennek a magyarázata?

Igen egyszerű: az, hogy ellenséges környezetben éltem és titkos tevékenységet folytattam.

Nem lehet, hogy általános bizalmatlanságod az önbizalom hiányán alapult?

De lehetséges. Akármin alapult is, „legális” művészetet, olyat tehát, amely a társadalmi környezetével 183harmonizáló viszonyban jön létre, nem tudtam volna, és ma sem tudnék elképzelni.

Akkor fölösleges is volna föltennem a kérdést: sosem gondoltál például arra, hogy a „szabályosnak” tekintett úton haladva először rövidebb elbeszéléseket közölj, hogy így belépj az úgynevezett irodalmi életbe, és hogy egyáltalán megismerjék a nevedet?

Valóban, ez prototípusa a fölösleges kérdéseknek… Még csak azt sem mondhatnám, hogy nem akartam belépni az úgynevezett irodalmi életbe; egyszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy belépjek, hogy beléphetnék, hogy be lehetne lépnem… Sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy amit otthon, a négy fal közt művelek, azt irodalomnak hívják, hogy az irodalomnak szervezeti formái vannak: Írószövetség, a Minisztérium Irodalmi Osztálya, netalán Főosztálya, Könyvkiadói Főigazgatóság, a Párt művészeti és irodalmi… Jó, abbahagyom; éppen csak jelezni akartam, hogy mellékesen azért tudtam, hogy totalitárius államban élünk, s hogy ennek megvannak a maga specifikumai, amelyeken nem árt elgondolkodni, ha az ember regényt ír… Sőt, hogy a regényírás mindaddig akadozni fog, amíg ezeken a saját184ságokon el nem gondolkodom… Annál is inkább, mert éppen ezekről a sajátságokról akarok majd írni, s mindjárt itt merül fel az első nagy kérdés: hogy ez egyáltalán lehetséges-e.

Ha jól értelek, ez világnézeti kérdés…

Pontosan. És bennem így merült fel: ha a hatalom totalitárius és a hozzá való alkalmazkodás totális, kinek a számára ábrázoljuk a totalitás uralta embert? És miért ábrázoljuk őt elutasítóan, negatívan? Miféle rejtélyes entitás számára dolgozik a regényíró? Ki az, aki a totalitáson kívül maradna és ítélkezne, sőt – hiszen regényről van szó – szórakozna, és tanulna is a műből – mi több, levonná a belőle adódó következtetéseket az eljövendő művekre vonatkozóan? Ki volna ez a megszemélyesített, vagy istenné absztrahált archimedesi pont? Az abszurditás abban rejlik, hogy amióta Isten halott, nincs objektív tekintet, a „panta rhei” állapotában élünk, nincs kapaszkodó, és mégis úgy írunk, mintha volna, vagyis, mintha mindennek ellenére léteznék a sub species aeternitatis szemszög, az isteni álláspont, vagy az „örök emberi”; hol rejlik ennek a paradoxonnak a feloldása?

185

Kezdem érteni most már, hogy mire mondtad: időre, időre, mégpedig rengeteg időre lesz szükséged…

Igen, ezeket a kérdéseket nem elég föltenni, előbb el is kell jutni hozzájuk.

Úgy veszem észre, hogy szellemi tevékenységedet egyáltalán nem befolyásolta a kedvezőtlen valóság… Az angol lobogóból például megtudhatjuk, hogy az albérleti hercehurca s minden egyéb nehézség közepette is leginkább egy könyv dúlta fel az életedet, amelyet a lakásban felejtett limlom közt, merő véletlenségből találtál. Sőt, azt állítod, hogy a könyv, amelyre szükségünk van, véletlenül vagy készakarva, de szinte törvényszerűen mindig a kezünkbe kerül. Így találtál rá a Wälsung-vérre…

Azt hittem, hogy a Ring szövegkönyvét tartom a kezemben. Hiszen tudod, hogy akkoriban fanatikus Wagner-rajongó voltam…

De amikor a könyvet kinyitottad, a Wagner-szöveg helyett Thomas Mann elbeszélését találtad benne. Tényleg annyira döntő szerepet játszott ez a könyv az életedben?

186

Igen. Most el kellene képzelned a sztálini időszak szellemi sivárságát. A radikális irodalmat A volokalamszki országút meg a Távol Moszkvától képviselte… Nekem viszont el kellett olvasnom a teljes világirodalmat, mint erre hamarosan ráeszméltem. Halvány fogalmam sem volt róla, hogyan kezdjek hozzá. Egy antikváriumban mindenesetre megvettem egy papírkötéses ócska könyvet, amelynek fölperdült, szamárfüles lapjain Paul Valéry Leonardo da Vinciről szóló, túlfinomult esszéje húzódott meg szerényen: egyetlen szót sem értettem belőle, s ezt igen imponálónak tartottam.

Paul Valéry… Az én generációm legföljebb csak a nevét hallotta, ha ugyan…

Pedig nagy szerző. A kötet mindjárt a „szellem válságáról” szóló levelekkel kezdődik; ki gondolta volna a sztálini diktatúrában, hogy a szellem válságban van? Ezen mi már rég túl voltunk, anélkül hogy gondolkodtunk volna rajta… Vagy figyelj ide, hogyan írja le a költő módszerét: „Egy igaz költő igazi állapota teljesen különbözik az ábrándozástól. Csupa tudatos kutatást vélek felfedezni benne, a gondolatok simítását, a léleknek gyönyörű béklyókba 187való verését s az áldozat állandó diadalát […] Még aki le akarja írni álmát, annak is teljes éberséggel kell ezt tennie. Ha pontosan le akarom írni annak a gyönge alvónak furcsaságait, önmagával szemben való ellentmondásait, aki csak az imént voltam, követni önnön mélységemben a léleknek e gondolkodó zuhanását, mint egy lehullt falevelet az emlékezet homályos végtelenén át, nem szabad áltatnom magam azzal, hogy ezt sikerült elérnem az öntudat végletes megfeszítése nélkül, amelynek az lesz a remekműve, hogy kilesi azt is, ami csak az ő rovására jött létre.” Az ilyen sorok valósággal megőrjítettek. Hamarosan ismeretséget kötöttem két úrral, akik rendszeresen bejártak az általam is látogatott eszpresszókba: a kicsiny egér arca meg az aránytalanul nagy, áttetsző fülkagylója után csak a „denevérfülűként” ismert Vermes úrral meg Weisz úrral, akit a találékony pesti szleng Zilahy Lajos nevezetes könyve – a Valamit visz a víz – nyomán a „valamit visz a Weisz”-nek keresztelt el. Egykori könyvkereskedők voltak, akik az üzletük államosítása után még megmaradt portékáikat cipelték a hónuk alatt vagy régimódi, viseltes aktatáskájukban. Akármit rendeltél tőlük, mindent beszereztek. Szerencsére volt néhány „eredeti”, piros kötéses P. Howard-könyvem – ki 188tudná, hogyan maradtak meg gyerekkori gyűjteményemből. Az álnév mögött köztudomás szerint Rejtő Jenő „rejtőzködött”, ez a különös humorral megáldott szerző, akit különben munkaszolgálaton, az orosz fronton öltek meg. A hivatalos tilalom alá eső könyvei akkor nagy értéket képviseltek, úgyhogy készpénz helyett ezzel a csereanyaggal fizettem. Egyszóval bensőleg valahogyan készen álltam már egy nagy szerzővel való irodalmi találkozásra, és szerencsém, hogy a sors éppen a Wälsung-vért adta a kezembe. Nemcsak a téma merészsége, az incesztus nyűgözött le, hanem a bársonyos stílus, a „spleen”, az irónia, a tudás… Képzelheted, hogyan hatott rám, amikor ilyen sorokat olvastam: „A mű! Hogyan születik a mű? Látta a sápadt, elcsigázott asszonyt, ahogy ott csüggött a bujdosó férfi ölén, látta szorultságukat és érezte: ilyen élet kell ahhoz, hogy az ember alkotni tudjon” – kihez beszélt ez a szöveg, ha nem hozzám?

Teljesen megértelek.

És nem sokkal később a Halál Velencében került a kezembe, amelyről tényleg elmondhatom, hogy megváltoztatta az életemet…

189

Milyen tekintetben?

A legmesszebb menő, mondhatnám, forradalmi értelemben. Mert a Halál Velencében értette meg velem végérvényesen, hogy az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség.

Ha jól emlékszem, a beszélgetésünk során egyszer említetted már, hogy javíthatatlan romantikus voltál, akit egyszerre a létező szocializmus világa ölelt a keblére. Volt még ehhez fogható irodalmi élményed?

Egyetlenegy. Az 1957-es könyvhéten eléggé elveszetten mászkáltam a könyves standok között, valami újdonságot kerestem, de olyat, amit meg is tudok fizetni. Egy sárga kötetke került a kezembe, ismeretlen nevű francia szerző ismeretlen könyve. Csak úgy, álltomban elolvastam néhány mondatát, majd megnéztem a borító hátlapját: 12 forintba került.

Ez Camus Közöny című regénye volt. Igaz?

190

Igen. És ez volt számomra a második halálos csapás. Évekig nem tudtam kiheverni.

És Kafka?

Fölmérhetetlen nagyságát túl későn fedeztem fel, abban a korban, amikor az elsődleges nagy élmények iránt már kevésbé vagyunk fogékonyak. Ezt a szocialista könyvkiadásnak köszönhetem, amely Kafkát először titkolni, aztán bagatellizálni, végül – amikor már kiadták – a pult alá dugni igyekezett az olvasó elől.

Tehát Albert Camus és Thomas Mann, két, egymással ennyire gyökeresen ellentétes író szabta meg az irodalmi ízlésvilágodat. Én hozzátenném még Thomas Bernhardot is.

Teljes joggal. Bernhardot egy ideig nagyon lehet szeretni, később aztán hamarabb félreteszed a könyveit. De nem vagyunk egy kicsit túl irodalmiak?

Valószínűleg igen, de hát a tárgyunkhoz tartozik.

191

Igaz, igaz; azon gondolkodom, hogy miért érzem annyira elégtelennek „az irodalmi ízlésvilág” kifejezésedet.

És? Rájöttél?

Van benne valami tetszőleges, ami nem felel meg a tényeknek. Úgy tűnik, mintha előkelően lapozgatnék egy rettentően vastag könyvben, „az irodalomban”, és aztán rábökök két szerzőre: ők az én ízlésvilágom. Valójában azonban nem ez történt. Mindkét szerző katasztrófaként rontott be az életembe, és a katasztrófát itt a gyökeres felforgatás értelmében használom. Igaz, hogy választottam ezeket a szerzőket, de nem tehettem volna, hogy nem választom őket.

Annak ellenére nem, hogy véletlenül kerültek a kezedbe?

A véletlen szónak nincs értelme. Nem magyaráz meg semmit. Minden további nélkül helyettesíthetem a „szükségszerű” szóval, és ugyanott tartok, holott a két szó látszólag ellentétes tartalmakat fed.

192

Igaz. Még mindig arra keressük tehát a magyarázatot, hogy mi tartott fogva a papirosaid között…

Holott a józan ész azt mondta, hogy értelmetlenül töltöm az időmet és élősdiként létezem, s én mindkét argumentumot halálosan komolyan vettem… Jóval később gyakran eszembe jutott Sartre egy mondata, valószínűleg a Szavak című könyvéből: „a magunk nyelvén beszélünk – mondja –, de mindig a mások nyelvén írunk.” Ezt a mondatot azonban akkor még nem ismertem s egy kicsit úgy éreztem magam, mint aki Bábel tornyát ugyan elhagyta már, de még sehová sem érkezett meg.

Pontosabban mit értesz itt a Bábel tornyán?

Egy helyzetet, amelyben nemcsak egymás nyelvét nem értjük, de a sajátunkat sem.

És te most éppen ezt kerested?

Azt hittem. De valójában azt a bizonyos harmadik nyelvet kerestem, amely nem az enyém, de nem is a másoké, hanem az, amelyen írnom kell; csakhogy akkor nekem erről sejtelmem sem volt még, s így 193mennél „közvetlenebbül” akartam írni, annál hamisabb lett a szöveg.

„Ugorgyunk” most egyet: szoktál-e olvasni a könyveidről írt kritikákat?

Hébe-hóba. És a kellő óvatossággal.

Mit értesz itt óvatosságon?

Nézd, nagy bizalom kell ahhoz, hogy megjelentess egy könyvet. „Kiadod a kezedből” – a kifejezésnek itt megvan a súlya. Azt is mondhatnád: kiszolgáltatod az embereknek.

Hacsak nem akarsz titkos író lenni, egyéb választásod nincsen.

Pontosan. Egyfelől tudnod kell, hogy maradéktalanul kiszolgáltatod magad, másfelől, hogy éppen erre törekszel. Ironikus helyzetbe kerülsz tehát. Az óvatosságra pedig azért van szükséged, mert sohasem közelíthetsz másvalaki szemével a művedhez, legkevésbé a kritikuséval.

194

És mégis olvasol néha kritikát. Miért?

Emberi gyengeségből. És, mert olykor azért tanulságos. Különösen egy cenzúrától, ideológiáktól és pozícióharcoktól olyannyira megtépázott társadalomban, mint a miénk. A kritika itt önálló műfajjá lett, gyakran semmi köze a műhöz, amelyről éppen beszél. Lírai műfaj, költőibb, mint a költészet.

Így tapasztalod? Miután évtizedeken át még a nevedet is alig ismerték, 2003-ban könyvek, monográfiák jelentek meg rólad Magyarországon.

Nem szeretnék hálátlannak mutatkozni, de egyetlen esetben sem éreztem, hogy ezek a művek valóban rólam, még kevésbé, hogy a munkáimról szólnának.Egyetlen kivétellel, s ez Molnár Sára Ugyanegy téma variációi című könyve, amely azonban csak közvetlenül a K. dosszié kéziratának végleges lezárása előtt jelent meg. Annak ellenére, hogy Molnár Sára szövegelemzései mély bepillantást nyújtanak, már nem volt időm rá, hogy empatikus analíziseire a megfelelő komolysággal reflektáljak; de ha valaki kritikai analízis útján kívánná megközelíteni a munkásságomat, annak ezt az egyetlen könyvet merném ajánlani…

195

Úgy érzed, hogy nem értenek meg?

Én nem értem őket. Más nyelven beszélünk, más értékeket becsülünk. De részemről ezzel legszívesebben le is zárnám a műbírálat tematikáját. Terméketlen és unalmas.

Ennek ellenére írói egzisztenciád idővel mégiscsak megoldandó problémaként meredt eléd; legalábbis ez a Kaddis…-ból vett kadencia, amelyet mindjárt idézni fogok, erre vall: „Amiként végül – mondja a regény narrátora, aki feltűnően hasonlít rád –, a fenyegető körülmények ellenére, gyökeresen elhárítottam utamból a magyarországi sikeres író szégyenletes egzisztenciáját is, holott, mondta a feleségem (már rég másnak a felesége), minden adottságod megvan hozzá (ami akkor meg is rémített kissé), nem azt mondja ő, mondta a feleségem, hogy feladjam a művészi vagy akármilyen elveimet, azt mondja csak, mondta a feleségem, hogy ne legyek kishitű, s hogy minél inkább, vagyis minél kevésbé (adom föl a művészi vagy akármilyen elveimet), annál jobban kell törekednem ezen elvek, vagyis végső soron önmagam érvényesítésére, tehát a sikerre, mondta a feleségem, hiszen mindenki erre törekszik, a világ legnagyobb írói is, ne ámítsd önmagadat, mondta a fe196leségem, ha nem akarod a sikert, akkor miért írsz egyáltalán?, kérdezte, és ez kétségkívül fogas kérdés, de még nem jött el az ideje, hogy kitérjek rá; […] mi több, és ez még veszedelmesebb, a magyarországi nem sikeres, sőt sikertelen író éppoly szégyenletes egzisztenciájához még inkább megvolt bennem a rátermettség, és itt megintcsak a feleségembe ütközöm, akinek megintcsak igaza volt, mert ha az ember a siker útjára lép, akkor vagy sikeres lesz, vagy sikertelen, harmadik út nincs, és bizony, ha más módokon is, de mindkettő egyformán szégyenletes, minélfogva alkoholizmus gyanánt egy időre teljesen a műfordítás objektív bódulatába menekültem…” – Látom, nevetsz…

Valld be, hogy itt a fején találtam a szöget… De persze a Kaddis… teljes egészében fikció…

Amelyet azonban még a diktatúrában írtál, ha a diktatúra késői fázisában is. Irónia ide, irónia oda, nagyon is pontosan leírtad itt az író, egyáltalán a szellemi ember dilemmáját egy zárt társadalomban…

Ahol mindenképpen szégyen élni. Új regényem, a Felszámolás okán nemrég belelapoztam a Kaddis…-ba, s magamat is megdöbbentett a halálvágy őszin197tesége, ami ennek a regénykének az ősoka, a spiritus rectora volt.

A Gályanaplóban sokat foglalkozol az öngyilkossággal, mintha feszélyezne kissé, hogy olyan túlélők, mint Borowski, Améry vagy Primo Levi végül engedtek ennek a csábításnak…

Gondolod, hogy a csábítás itt a helyes szó?

Ezt a kérdést inkább én intézném tehozzád. Egyik-másik naplójegyzeted szinte mentegetőzésként hangzik. S itt nem is arra a sokat idézett önreflexiódra gondolok, amelynek során kifejted, hogy életedet tulajdonképpen az mentette meg, hogy a náci diktatúrából egyenesen a sztálini diktatúrába csöppentél, s így nem kísértett meg a remény, mint a többieket, akik a szabad világban éltek; inkább az olyan eldugott észrevételeid tűnnek fel nekem, mint: „Bizonyos esetekben az öngyilkosság nem méltányolható: úgyszólván tiszteletlenség a nyomorultakkal szemben.”

Igen, Auschwitz után életben maradni, hát… egy kissé közönséges. Mondhatnám: magyarázatra szorul.

198

A Jean Améryről írt esszéd végén Améryt a Holocaust szentjének nevezed.

Egy beteljesült, tanúbizonyságot tévő élet; és pontosan tudta, mikor kell átlépnie az apoteózisba…

Csak nem irigyled?

A csodálatba mindig belevegyül egy kis irigység. Mindenesetre ő formát adott az életének, amihez nekem nem volt elég erőm.

Améry példája – de az alakja is – nem inspirált utolsó regényed, a Felszámolás antihősének, Bének a létrehozásában?

Őrzök róla egy fényképet. Egy köztéri padon ül, a két karja széttárva a támlán. Mosolyog. Ilyen mosolyt soha életemben nem láttam még.

Ismerem a fotót, nekem is megvan. A keserűségén túl tényleg van benne valami túlvilági, hogy így mondjam.

199

De, hogy a kérdésedre válaszoljak: a regényírás folyamán sokszor elővettem ezt a fényképet, néha félóra hosszat is elnézegettem.

Az író fagyos érdeklődésével, vagy a személy szűnni nem akaró lelkiismeret-furdalásával?

Nem tudom, hogyan választható el a személy az írótól, vagy megfordítva. Mindenestre igyekszem megtalálni az egyedül hiteles interpretációt.

A személy írói interpretációját?

A személyét és a helyzetéét.

Interpretáció helyett mondhatnál igazságot is?

Nem tudom, hogy mi az igazság. Nem tudom, hogy feladatom-e egyáltalán tudni, hogy mi az igazság. Az igazságtevő művész általában rossz művész szokott lenni. Akinek igaza van, annak általában nem szokott igaza lenni. Tartsuk tiszteletben az ember esendőségét és tudatlanságát; nincs annál szomorúbb, mint ha az embernek igaza van…

200

Azt hiszem, értem, hogy miről beszélsz. A történet vége felől nézve te elérted a célodat és igazad volt.

Akkor nincs értelme, hogy folytassuk ezt a beszélgetést. Hogy úgy mondjam, dramaturgiailag be van fejezve. Nézzük meg most, hogy milyen történet kerekedik ki belőle.

Hát… egy küzdelmes és sikeres írói pálya története…

Akkor vegyük szemügyre most, hogy miképpen viszonyul egymáshoz a sikertörténet és az az élet, amelynek interpretálására vállalkoztam.

Nyilvánvaló, hogy az első, felületes vizsgálat eredménye az abszurd lesz.

Mit értünk itt ezen a fogalmon, az abszurdon?

Azt, hogy a külsőnek nincs sok köze a belsőhöz…

Azaz a történetnek az egzisztenciához…

201

Annyi köze mégiscsak van, hogy az egzisztenciádból következnek a regényeid, és a regényeidből következik az eredmény…

Azzal a megszorítással, hogy ezek a regények korábban leváltak már rólam, tehát nem ugyanazok a regények többé, mint a megírásuk idején voltak: kockázattal teli, kivihetetlennek tűnő vállalkozások.

Jó, a főnyeremény is a rulettasztal korongjának forgásától függ, és nem az elhatározásoktól, a vívódásoktól, a konfliktusoktól, amelyeken a játékos előzőleg keresztülment…

Nem is rossz hasonlat. Én csak az elbeszélhetőség nehézségeire hívom fel a figyelmedet. Talán nem véletlen, hogy Homérosz állítólag vak volt. Ha nem tudjuk, hogy mit beszélünk el, akkor hamarosan eljutunk az egzisztencia és az elértnek látszó célok inkommenzurábilis – össze nem mérhető – viszonyához, ahol aztán mindent fel kell adnunk. Ráadásul a logika jegyében jutottunk e logikai holtpontra.

És ha felfüggesztenénk a logikát?

202

Még ez látszik a leghasznavehetőbb módszernek. Akkor néha értelmes, néha képtelen küzdelmek sorozatának láthatom az életemet. Stációknak, amelyeket azonban nem szabad felfűznöm a célszerűség madzagjára, mert akkor hamis eredményt kapok.

Ennek ellenére mégiscsak célok vezettek; valamilyen célt bizonyára magad elé tűztél, miközben az egyik stációból a következőbe átléptél…

Valószínűleg. De hát ez léttörvény: az ember a jövőnek fordított arccal él, de ez még nem jelenti azt, hogy előre halad. Elfogadom, hogy célképzetek vezethetnek, de hát ez puszta illúzió: amit jövőnek képzelünk, az még nem a valóság. Nem a jövő várakozik ránk, csak a következő pillanat, s aki e pillanaton túllát, az becsapja magát.

Többnyire mindannyian ebben a termékeny öncsalásban élünk.

Kétségkívül. Miközben igyekszünk szem elől veszíteni a végcélt…

Túl sok Schopenhauert látok a könyvespolcodon.

203

Nézd, minden nagy filozófia a halálfélelem leküzdésére szolgáló filozófia; de az igazi nagy filozófia úgy küzdi le a halálfélelmet, hogy elfogadja a halált.

Foglalkoztat még az öngyilkosság gondolata?

Foglalkoztat, de másképpen, mint régen, a diktatúra idején, amikor az egyetlen alternatívának látszott…

Befejeznéd a mondatot?

Hogyne: a továbbélés szégyenével szemben.

Mondhatjuk tehát, hogy az öngyilkosság vigasztaló gondolata segített életben maradnod?

Remek paradoxon. Így még sosem fogalmaztam meg magamnak.

Pedig éppen azt akartam kérdezni, hogy ez a szakadatlan játék az öngyilkossággal mennyire volt komoly, és ha komoly volt, mennyiben változtatta meg számodra a perspektívát…

204

Arra vagy kíváncsi, hogy miféle technikákkal húztam az időt, hogy – végső soron – mi volt a túlélési módszerem, hogy tehát mivel és miként csaptam be magam? Ha azt mondanám: mindig meg akartam halni s mindig írtam helyette egy könyvet – ez elegáns kibúvó lenne, nem?

Ha egy aforizmaszerzőnél, mondjuk Cioran egy könyvében olvasom, be is érném vele. Tőled azonban hiteles választ várok…

Nem tudom, hogy ha kéznél lett volna valami kevéssé brutális eszköz, mondjuk morfium vagy más megbízható méreg… szóval nem tudom, hogy egyszer-egyszer nem kerültem volna komoly életveszélybe. Egy nyugati demokráciában meg sem ismertem volna a kétségbeesésnek azokat a hangulatait, amelyekből az én heurisztikám táplálkozott. Másfelől a Felszámoláshoz készült jegyzeteimet rendezgetve a minap egy cetlire bukkantam… várj csak, mindjárt megtalálom… Itt van: „Még egyszer azokat az éveket, a depressziós diktatúra-hangulatot, a boldog öngyilkosság-fontolgatásokat, az egész haláljátékot a hetvenes-nyolcvanas évekből…”

205

Értem. Morbid, de követhető. A diktatúra diszkrét bája… Beszéltetek ilyesmiről Albinával?

Nem, dehogy. Más dolgunk volt: élni kellett.

Nem találhatott volna magának valami jobb, valami könnyebb foglalkozást, mint hogy pincérnőnek menjen?

Nem. Említettem ugye, hogy a férjét egy kirakatperhez használták fel. Az ítéletben a vagyonelkobzás is benne foglaltatott. Albinának azonnal el kellett hagynia a nagy, polgári lakást, és sürgősen kenyérkereset után néznie. Tanult foglalkozása nem volt, rendelkezett azonban gépkocsivezetői jogosítvánnyal. Így aztán a TEFU nevű állami teherfuvarozó vállalatnál helyezkedett el, teherautó-sofőrként. Más, hozzá hasonlóan „deklasszált elemek”, no meg néhány valódi, hivatásos sofőr társaságában a szinte büntetés számba menő hajnali zöldség- meg tejfuvarozást bonyolította: ez azt jelentette, hogy lépten-nyomon meg kellett állni a teherautóval, hogy az üzletek előtt lerakodjanak. Eléggé feltűnő jelenség volt az előző életéből megmaradt hosszú, vörösre lakkozott körmeivel, no meg a farkaskutyájával, 206amelyet magával vitt az útjaira, hiszen az állatot nem volt kire hagynia. A kutya engedelmesen felugrott a teherautó rakfelületére, de miután odafent volt, egyszerre elkezdte „őrizni” az autót, úgyhogy a rakodómunkások a kocsi közelébe sem merészkedtek.

Elképzelem a bizarr jelenetet…

Miután pedig összekerültünk, nemsokára az úgynevezett Éttermi- és Büfé Vállalatnál talált magának állást. Ez nagy kiváltság volt akkoriban: a cégnek egy Ónodi Lajos nevű egykori futballista volt az igazgatója, aki egész seregletet gyűjtött maga köré deklasszált, az életükből kicsöppent emberekből. Volt ott grófi mosogatóasszony meg bármixernővé avanzsált baronesse, elhagyott futballista-feleség – amit akarsz. Albina a ma már nem létező Abbázia kávéházban kapott pincérnői állást.

Mialatt te otthon Schopenhauert olvasgattál.

Így is meg lehet fogalmazni.

Őszintén: elolvastad valaha is ezt a négy vaskos kötetet?

207

A Parerga és paralipoménát? Persze. Sőt, egy időben alapvető olvasmányom volt; s halhatatlan érdeme, hogy elvezetett Kanthoz.

Megint egy könyv, amelyre szükséged volt, s így szinte törvényszerűen a kezedbe került?

Pontosan. Ha jól emlékszem, a hatvanas években jelent meg új magyar fordításban Az ítélőerő kritikája. Megvettem, de olvasatlanul hevert, már ki tudja, mióta. Épp ilyen rejtély, hogy miért csomagoltam be ezt a könyvet a bőröndbe, amikor Albinával egy nyáron leutaztunk Balatonalmádira. A ragyogó júliusi napsütést esős napok váltották fel. A szobánkból, amelyet bérbe vettünk, egy fedett faerkélyre lehetett kilépni. Belelapoztam a könyvbe, és azután nem tudtam letenni. Úgy olvastam, mint fiatalabb koromban Agatha Christie detektívregényeit szoktam olvasni. Megerősítést nyert – amit különben mindig is sejtettem –, hogy a világ nem „a tőlünk függetlenül létező objektív valóság”, ahogyan ezt a marxisták sulykolják, hanem éppen ellenkezőleg: csak addig létezik, amíg én létezem, és csak úgy létezik, ahogyan én elképzelhetem: a tér, az idő és az oksági viszonyok számomra adott feltételei közepette.

208

Ha jól tudom, azóta ebből sok mindent megcáfoltak.

Engem ez nem érint. Engem ez a nagy szöveg teljes mértékben igazolt és megmentett. Mit érdekelnek engem a tények? Kantot nem lehet megcáfolni, mint ahogyan nem lehet megcáfolni, mondjuk, egy tölgyfát. Kinőtt, kiterebélyesedett és ott áll. Nekünk pedig időnként szükségünk van rá, hogy megálljunk az árnyékában és megcsodáljuk, mint egy nagy, bátorító példát.

Ez úgy hangzik, akár egy krédó, ami nálad eléggé szokatlan. Tehát, mint említetted, 1960-ban kezdted írni a Sorstalanságot. Harmincegy éves vagy akkor, a fényképeid szerint jó formában lévő, elszánt fiatalember, aki – a már sokat idézett A kudarc című regényének utolsó fejezete szerint – nem él az alkalommal, hogy „ebből a minden reményt megtagadó városból, ebből a minden reményre rácáfoló életből” elmenekülhessen: „Hová? – értetlenkedik. – Hát nem mindegy? – bosszankodik a barátja. – Bárhová. Külföldre – és Köves fülében ez a szó mintha ünnepi harangokat zendített volna meg hirtelen. – Én nem mehetek, sajnos – mondta aztán. – Miért nem? – állt meg újra Sziklai, az arcán meghökkenés tükröződött. 209– Hát nem akarsz szabad lenni? – kérdezte. – Hogyne – mondta Köves. – Csak az a baj – mosolyodott el aztán, mintegy mentegetőzően –, hogy meg kell írnom egy regényt. – Egy regényt?! – képedt el Sziklai. – Pont most? Majd megírod máshol – mondta aztán. Köves félszegen mosolygott: – Igen, de csak ezt az egyetlen nyelvet ismerem már – aggályoskodott. – Majd megtanulsz egy másikat – intette le Sziklai. – Mire megtanulnám – mondta Köves –, elfelejtem a regényemet. – Akkor írsz majd egy másik regényt – Sziklai hangja ezúttal már csaknem ingerülten csengett, és Köves úgyszólván csak a rend kedvéért, semmint a megértés reményében szögezte le még csupán: – Én csak a számomra lehetséges egyetlen regényt írhatom meg… – Néhány pillanatig szótlanul álltak, majd gyorsan megölelték egymást. Azután Sziklai eltűnt a tömegben, Köves pedig sarkon fordult és lassan, vontatott járással elindult visszafelé, mint akinek nem sürgős az útja, hiszen a jövő minden fájdalmát és szégyenét előre sejti már.” – Szándékosan idéztem ezt a jelenetet, mert a maga groteszkségében mégis nagyon hitelesnek érzem…

Joggal; azt hiszem, a nagy elhatározások tulajdonképpen mind ilyen groteszkek…

210

Vajon miért?

Mert megmagyarázhatatlanok. Választanod kell a fellengzősség és a hallgatás között.

Úgy érzem, hogy Az angol lobogó után 1956-ról a továbbiakban nem kell beszélnünk. A hatvanas évek végét pedig már a nemzeti amnézia jellemzi, a későbben „gulyáskommunizmusnak” csúfolt társadalom kialakulása, amelyet hol „a brezsnyevi idők szellemi posványának”, hol „a Nyugat kedvenc kommunizmusának” nevezel.

Igen, ekkor figyeltem fel egy kollektív morál – vagy inkább „immorál” – kialakulására, a funkcionális emberre és a sorstalanságra.

A Gályanaplóban hosszú elemzéseket olvashatunk erről a felfedezésedről, „a totalitásnak kiszolgáltatott, szubsztanciátlan lényről, a funkcionális emberről”. A Felszámolásban már sommásan a „túlélő” típusáról beszél az egyik regényfigurád: „Mindnyájan túlélők vagyunk, ez határozza meg perverz és elsatnyult gondolatvilágunkat. Auschwitz. Majd ez a mögöttünk álló negyven év.” Engem most az ér211dekelne, hogy pontosabban mit is értesz a „kollektív morálon”?

Azt a sajátosan magyar konszenzust, amely a túlélés jegyében itt kibontakozott, s amely lényegében az, úgymond, „realitás elfogadásán” alapult.

Realitáson itt az 1956-os forradalom eltiprása után kialakult Kádár-rezsimet értve…

Igen, ezt a minden erkölcsi, szellemi magatartást aláaknázó olcsó konformizmust, ezt a kispolgári rendőrállamot, amely szocialistának nevezte magát, igazi mintaképének azonban a Horthy-féle tekintélyelvű, negédes, lélekgyilkos, félfeudális, féleurópai, militarista, a jóvágású diktátor mellényzsebéből kormányozott engedelmes és züllött társadalmat tekintette.

A korabeli vicc szerint Magyarország mégis „a szocialista láger legvidámabb barakkjának” számított.

Ha ironizálni akarnék, azt mondanám, hogy az ország, amely megélte a 18. századi felvilágosodott 212abszolutizmust, történelmi fejlődése során most eljutott a liberális totalitarizmusig.

„A világidő – írod a Gályanaplóban –, ez a vakon ketyegő masina, amint az itteni kátyúban csapdába ejtették, és most fürgén ellepik a liliputiak, hogy kiszereljék, de legalábbis elnémítsák a szerkezetét.”

És ezzel beállt a provinciális csönd. A Kádár-rendszer csöndje.

Talán ez is jó volt valamire: a regényíráshoz csönd kell, nem?

Így is fel lehet fogni. Az ember a minimumra redukálhatta magát. Ez volt az egyik oka annak, hogy 1956-ban itt maradtam. Az olcsó megélhetés meg a biztos rejtek. Albina könyörgött, hogy menjünk innen…

Föltehető-e a kérdés: megbántad-e, hogy nem hallgattál rá?

Föltehető, de nincs rá válasz.

213

Azt mondod, hogy elsősorban a nyelv kötött; másrészt az eddigiekből az derült ki, hogy megrázó irodalmi élményeidet szinte kizárólag idegen nyelvű íróktól nyerted, jobb vagy rosszabb fordításban. Magyar hagyományok egyáltalán nem hatottak rád?

Úgy látszik, nem. Krúdyt, Szomoryt, akiknek prózáját annyira szeretem, de még Ottlikot és Mándyt, sőt Márait is – akinek a könyveit kizárólag csempészáruként lehetett beszerezni – csak később ismertem meg.

Ezzel magyarázható a Sorstalanság nyelvének idegenszerűsége?

Nem. A Sorstalanság nyelvének idegenszerűsége egyedül a tárgy és az elbeszélő idegenszerűségével magyarázható.

Arra keresem a választ, hogyan „sikerült” magadat a magyar szellemi életben teljesen marginalizálnod, de oly mértékben, hogy – egy Mándy Iván-féle kategóriával élve – még „a pálya szélén” is alig-alig voltál jelen?

214

A Kádár-időkben ez nagyjából meg is felelt az ambícióimnak.

Ha az ember figyelmesen olvas, a Gályanapló bizonyos oldalai mégis arról tanúskodnak, hogy természetellenes helyzeted jobban megviselt, mint amennyire akár magadnak is bevallottad volna.

Nézd, van egyfajta szindróma, amit diktatúra-skizofréniának nevezek. Minden művész vágyik az elismerésre, bár pontosan tudja, hogy ez az, amit nem akar. Viszont nehéz beletörődnie, hogy létrehozta művét, amelyről senki sem vesz tudomást. Történt velem egyszer, hogy a szigligeti Alkotóház folyosóján megszólított egy ismeretlen kolléga. Nemrég érkezhetett, mert még nem láttam itt: „Te vagy a Kertész Imre?” Én vagyok. „Te írtad a Sorstalanságot?” Én. Erre átölelt, összecsókolt – magas, testes férfi volt, alig tudtam magam a karjából kitépni. Hosszasan magasztalta a könyvet, nem is ostobán. Aztán tudtam csak meg, hogy kicsoda is őkelme: a párt egyik fő ideológusa, főcenzor, úgynevezett szuperlektor, kétséges kéziratok ügyében az utolsó instancia. A főszerkesztője volt egy kritikai 215folyóiratnak is, amelybe, a nagy lelkesedése után, egy névtelen szerzővel a könyvemről semmitmondó dolgozatot íratott, melyet a lap egyik eldugott sarkában, a jelentéktelen könyvekről szóló rövid recenziók közt jelentetett meg.

Szép történet. De milyen tanulságot vonjunk le belőle, amit még ne ismernénk?

Ha jól emlékszem, azt kérdezted, hogyan sikerült „marginalizálnom” magam az, úgymond, magyarországi szellemi életben. Mint látod, nem nagyon kellett igyekeznem. A Kádár-világ értékrendje olajozottan, úgyszólván automatikusan működött, teljesen függetlenül még azoktól is, akik működtették. A kettős gondolkodás, az orwelli „double think” annyira magától értetődő attribútuma volt itt az embereknek, hogy azt semmiféle privát meggyőződés vagy magánvélemény nem ingathatta meg.

És hogyan volt lehetséges, sőt artikulálható is a saját meggyőződés, a magánvélemény?

Úgy, hogy azt teljesen elválasztották a „muszáj” régiójától, a gyakorlati cselekvéstől: ennek követ216kezményeit viszont át lehetett hárítani a fennálló világrendre, a diktatúrára, s így aztán senki sem érezte magát becstelennek.

Sem őrültnek…

Éppen ellenkezőleg, hiszen az ő oldalukon állt a pragmatikus értelem; őrültek itt csak az élet kerékkötői, a tiltakozók lehettek.

Találtam egy érdekes följegyzést a Gályanaplóban, amelyet úgy idézek, ahogyan annak idején – 1964-ben – angolul és magyarul leírtad: „He was a lonely ghost uttering a truth that nobody would ever hear. But so long as he uttered it, in some obscure way the continuity was not broken. It was not by making yourself heard but staying sane that you carried on the human heritage. Magányos szellem, kísértetként hajtogatott olyan igazságot, amelyet senki soha meghallani nem fog. De míg hajtogatta, valamely titokzatos módon mégsem tört meg a folytonosság. Nem azzal, hogy meghallanak, hanem hogy épelméjű maradsz: így folytatod az emberi örökséget. – Shakespeare.”

217

Orwell.

De te Shakespeare-t írtál, gondolom, óvatosságból…

Diktatúra-skizofrénia. Hátha átkutatják a füzeteimet…

A szellemi önfenntartásodért folytatott küzdelmednek ezeket az írásbeli nyomait.

Ezek a jegyzetek akkoriban rettentően fontosak voltak nekem…

Mint az is, hogy épelméjű maradj. Úgy látom, hogy a Kádár-világban végül is ez volt a legnehezebb: megőrizni az ép elmét. Ha van költészet a Gályanaplóban, akkor ennek az ép elméért folytatott küzdelem a forrása… De most térjünk át a könnyű műfajra. Elmondanád, hogyan lettél sokat játszott musicalek, népszerű bulvárdarabok szerzőjévé?

Lerágott csont. Százszor is elmondtam már.

A kudarcban a következő sorokat találom: „Regényt írtam, miközben hülyébbnél hülyébb vígjátékokat 218állítottam elő a zenés műfajban, hogy kenyérkeresethez jussak (becsapva feleségemet, aki »premierjeimen« a nézőtéri félhomályban várta, hogy e célra varratott középszürke öltönyömben megjelenjek a függöny előtt a tenyerek okozta zsivajban, és azt képzelte, hogy megfeneklett életünk lassacskán végre mégiscsak eloldódik zátonyáról); de én, miután szorgalmasan megjelentem az illetékes bank illetékes fiókjában, hogy felvegyem az idétlenkedéseimért járó, nem is csekély tantiémot, egy tolvaj lelkiismeretével rögtön hazasurrantam újra regényt írni…” Ez egyenesen úgy hangzik, mintha a vígjátékírás lett volna az igazi feladatod, a regényírást meg afféle naplopásnak, amolyan iskolakerülésnek tekintetted volna…

Az is volt. Gyakorlatilag semmi jobb magyarázatot nem adhattam volna rá, mint a bélyeggyűjtésre vagy a ritka madárfajták tenyésztésére adhattam volna…

Az önbizalom hiányzott belőled, vagy inkább attól féltél, hogy nem tudod meggyőzni a környezetedet?

Kétségkívül nem rendelkezem a próféták rábeszélőképességével. Mit is mondhattam volna? Várja219tok csak, majd kiderül, hogy ki vagyok… addig meg szépen keressétek meg a kenyeremet?

De hiszen feleséged volt, aki szeretett…

Végső szorultságunkban egyedül vagyunk, s e tekintetben nem csaphatjuk be magunkat. A művésznek éppolyan lelkiállapotban kell elkezdenie művét, mint amilyenben a bűnöző elköveti a tettét – mondja Degas. Ha dolgozni kezdek, ellenségemmé válik a világ…

Ez bizony elég keményen hangzik. Úgy hallottam különben, hogy egy pesti színház nemrégiben ajánlatot tett neked az egyik ilyen régi darabod bemutatására.

Alig tudtam őket lebeszélni.

Miért nem járultál hozzá a bemutatóhoz?

Nézd, ezek a darabok annak idején egyetlen gyakorlati célt szolgáltak: a megélhetésemet. Szellemi tekintetben – hogy így mondjam – egyetlen molekulát sem tartalmaznak belőlem.

220

Hogyan jutott az eszedbe egyáltalán, hogy könnyűvérű színdarabokból tartsd fenn magad?

Említettem ugye, hogy volt nekem egy kis társaságom, becsvágyó fiatalok, akikkel a sztálinizmus kellős közepén Molnár Ferenc darabjait elemeztük… 1956-ban ez a társaság szétszóródott…

Sziklai, A kudarc vígjátékíró hőse külföldre távozott…

Kállai barátom azonban, az élet hús-vér hőse Budapesten maradt és beteljesítette álmát: neves színpadi szerző lett, akinek en suite négyszázszor játszották egy darabját az egyik budapesti színházban. Hogy rövid legyek: 1957–58 telének egy fagyos délutánján beállított a Török utcai lakásba, félretolta az ócska asztalon szétteregetett papírjaimat, a kihegyezett ceruzákat, a radírgumikat, és emlékeztetett rá, hogy néhány éve beszéltem neki egy négyszereplős, egyetlen helyszínen játszódó vígjátékról. Hogy megírtam-e már? Dehogy írtam. Akkor meg kellene írni gyorsan. Nem érek rá, regényt írok. A kettő nem zárja ki egymást; vagy éhen akarsz halni? Nyomós érv, de nem tudok darabot írni. Majd megírjuk együtt. De ha 221egyszerűen nem áll rá a fejem; például képtelen lennék kitalálni a cselekményt. Majd kitaláljuk együtt.

És kitaláltátok?

Ki. A dialógusokat aztán már magam is meg tudtam írni.

És miért volt ez a darab annyira sürgős?

Az 1956-os felkelés után jó néhány színészt szilenciumra ítéltek. Egyesek más foglalkozás után néztek, mások azonban alkalmi „társulatokká” álltak össze: szorgalmasan járták az országot, kibéreltek egy termet s eljátszottak valami ártalmatlan darabot. Egy négyszereplős, egyetlen helyszínen játszódó vígjáték egy kis autóba is belefért…

Értem. És a kulturális hatóságok nem támasztottak akadályt?

Ellenkezőleg, a lassanként stabilizálódó Kádár-rezsimnek nevetésre, könnyű, apolitikus darabokra, „békebeli” Kákánia-hangulatra volt szüksége. Tulajdonképpen undorító, nem?

222

Az. A darabjaid hepiendjével hozzájárultál a konformizmus fenntartásához, amelyet irodalmi műveiddel és az egész életeddel radikálisan tagadtál.

Látod, ez a jól szervezett diktatúra. A megélhetés kényszere kollaboránst faragott belőlem.

Az élet vagy demonstráció, vagy kollaboráció – írod a Felszámolás című regényedben.

Erről van szó. Egyik napon a regényemet írva demonstráltam, a következő napon a blődlit írva kollaboráltam. Ez csak megerősíti, amit egyszer mondtam már: a Kádár-világ értékrendje, akár egy epidémia, mindenre és mindenkire kiterjedt, senki sem maradhatott itt ártatlan vagy fertőzésmentes.

Komolyra fordítva a szót: tényleg konfliktust okozott neked a darabírás?

Dehogy okozott. Afféle létfenntartási tréfának tekintettem.

Tehát megjelentél a premieren, majd egy tolvaj lelkiismeretével…

223

Pontosan így volt.

Hány ilyen darabot is írtatok így együtt, Kállai barátoddal?

Négyet-ötöt, nem is tudom.

Azután áttértél a fordításra…

De erre csak a Sorstalanság megjelenése után kerülhetett sor.

Akkor mégiscsak köszönhettél valamit a Sorstalanságnak… Meglepett annak idején a visszautasítás?

Tulajdonképpen igen, és mégsem. Valahogyan egybevágott mindazzal, ami általában történni szokott velem.

Arra nem is gondoltál, hogy, mondjuk, a „szakemberek” ítéletében lehet valami igazság… hogy esetleg tévedsz a regényed megítélésében?

Ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a kiadó levele marhaságokat tar224talmaz, s hogy az egész förmedvény csak a visszautasítás ürügyéül szolgál.

És?… Mit csináltál a visszajuttatott kézirattal?

„Egyelőre” betettem az iratszekrény egyik fiókjába.

Beletörődtél tehát, hogy a könyved nem fog megjelenni?

Úgy emlékszem, hogy idáig nem is jutottam el.

Mégis… mire gondoltál? Mit éreztél?

Végtelen undort és önmegvetést, mint aki megérdemli a sorsát.

Valahol azt olvastam, hogy Joyce több mint száz visszautasító levéllel dicsekedhetett… Proust Swannját egy André Gide nevű szerkesztő utasította vissza a Gallimard Kiadónál…

Ezek nem analóg példák. Joyce, Proust a szokott kiadói értetlenséggel és szellemi renyheséggel találta magát szemben. Ezek érthető és leküzdhető aka225dályok. Engem azonban a totalitárius rendszer illetékes rendészete utasított el, egy kiadónak álcázott cenzurális hivatal, amelyet a katonai titkosszolgálat egyik volt tisztje vezetett; itt már régen nem a könyvemről volt szó, hanem a Hatalomhoz intézett kihívásról, amelyet futólag tudomásul vesznek, az elkövetőt pedig a gyűlöletes autoritás megsemmisítő mozdulatával egyszerűen félresöprik, akár valami útakadályt.

Nem csak a már többször említett diktatúra-skizofrénia láttatta ezt így veled?

Nem hiszem.

De hát egy másik kiadó végül mégiscsak kiadta a könyvedet.

Nem egy másik, hanem a másik kiadó. Több ugyanis nem létezett. És ez a második kiadó is visszautasíthatta volna a könyvet, ugyanúgy mint az első.

Ez igaz.

Márpedig több esély akkor nem marad.

226

Ez is igaz. Vessünk most horgonyt ebben a rendkívüli helyzetben: az egyik kiadó visszaadta a könyvedet, a másik kiadó pedig még nem válaszolt. Mi történik, ha onnan is elutasító válasz érkezik? Felhagysz a regényírással?

Azt hiszem, ebben a formában sosem merült volna fel bennem a kérdés. Legföljebb többé nem kerestem volna kiadót a kéziratomnak.

Most visszatérnék egy korábbi észrevételedre: azt mondtad az előbb, hogy a könyved a Hatalomhoz intézett kihívásként is minősíthető. Magára a „témára” – a Holocaustra – gondolsz itt, vagy annak a Sorstalanságban való feldolgozására?

Az egész pimaszságra, amit ennek a könyvnek a puszta létrejötte, a stílusa, a függetlensége jelent. A nyelvezetében rejlő gyúanyagra, amely szétfeszíti az engedélyezett kereteket, elveti a gyáva meghunyászkodást, amit a megismerésnek, a művészetnek minden diktatúra előír.

Ugyanebből a „szünet-időszakból” a Gályanaplóban egy fontos felismerésed megfogalmazására bukkanok:227„Hogy – hallom – »ezzel« a témával elkéstem. Már nem időszerű. Hogy »ezt a témát« korábban kellett volna, legalább tíz évvel ezelőtt stb. Én viszont mostanában ismét rádöbbentem, hogy semmi sem érdekel igazán, csakis az Auschwitz-mítosz. […] Bármin gondolkodom, mindig Auschwitzon gondolkodom. Ha látszólag egészen másról beszélek, akkor is Auschwitzról beszélek. Auschwitz szellemének médiuma vagyok, Auschwitz beszél belőlem. Mindent bárgyúságnak látok ehhez képest […] Auschwitz és ami hozzá tartozik (de most már mi nem tartozik hozzá?) az európai ember legnagyobb traumája a kereszt óta…” – Ma, évtizedekkel később, a rendszerváltás után is ugyanígy látod ezt?

Mutatis mutandis, igen.

Miért? Mi változott?

Minden. A világ is, a politika is, te is, én is.

Lássuk, hogy mennyire. Ma is egyazon mondatban beszélnél Auschwitzról és a keresztről?

Még inkább, mint valaha. Hiszen éppen ebben az összefüggésben tárul fel Auschwitz végzetes jelen228tősége az európai etikai kultúrán nevelődött ember számára. Ennek a kultúrának a tízparancsolatba foglalt törvényei közül az egyik így hangzik: Ne ölj! Ha tehát a tömeggyilkosság napi gyakorlattá, sőt, mondhatni, hétköznapi munkává tud válni, akkor dönteni kell arról, hogy érvényes-e a kultúra, amelynek illuzórikus értékrendjére itt Európában az elemi iskolától fogva mindannyiunkat: gyilkosokat és áldozatokat egyaránt tanítottak.

Rettenetes víziót vázolsz fel: hátukon iskolatáskával gyerekek milliói baktatnak az iskolák felé, hogy később krematóriumok előterében, tömegsírnak megásott árkoknál találkozzanak újra mint tettesek és áldozatok… Végül is ide jutottunk, erről szól a beszélgetésünk?

Úgy látszik, ha kultúráról és európai értékrendről kezdünk beszélgetni, hamarosan a gyilkosság kérdésénél lyukadunk ki.

Egy régebbi esszédben erre a megállapításra jutsz: „A Holocaust – lényegi jellemvonása szerint – nem történelmi esemény, mint ahogyan másrészt, mondjuk, úgyszintén nem történelmi esemény, hogy Sinai 229hegyén az Úr egy betűkkel televésett kőtáblát adott át Mózesnek.”

Talán úgy kellett volna fogalmaznom, hogy a Holocaust nem pusztán történelmi esemény. Hiszen, hogy történelmi esemény is, annak megvan a maga rendkívüli fontossága. Mint annak is, hogy nem degradálható puszta történelmi eseménnyé.

„A kérdés – írod – így hangzik: teremthet-e értéket a Holocaust?” És hogy kirajzold ennek a kérdésnek a világos kontúrjait, jó előre leszögezed: „Ha azt vizsgáljuk, hogy vitális kérdése-e az európai civilizációnak, az európai tudatnak a Holocaust, azt fogjuk találni, hogy igenis az, mert ugyanannak a civilizációnak kell reflektálnia rá, amelynek a keretei közt végrehajtották – különben baleseti civilizációvá válik maga is, rokkant véglénnyé, amely tehetetlenül sodródik a pusztulás felé.” Ez a Jean Améryről szóló esszéd. 1992-ben írtad, A Holocaust mint kultúra címmel.

Ma is ugyanezt írnám.

Azt mondod ezzel, hogy a kérdés még nem dőlt el?

230

Nem, dehogy mondom. Éppen ellenkezőleg. Politikai vakság lenne, ha lépten-nyomon nem vennénk észre e döntés pozitív jeleit az európai államok közötti konszenzusban.

Nekem mégis úgy tűnik, mintha még elhallgatnál valamit…

Nézd, annyit talán megjegyezhetünk, hogy Auschwitz lehetséges volt ugyan, de erre az egyedülálló bűntettre való egyedülálló válasz: a katarzis, nem volt lehetséges. És éppen a realitás tette lehetetlenné, mindennapi valóságunk, az életünk, ahogyan azt éljük – vagyis, ami Auschwitzot lehetővé tette.

Ez azért elég súlyos észrevétel… Szerinted minek kellene történnie ahhoz, hogy…

Nem tudom. Szerintem ezt nem tőlem kellene megkérdezni.

2005-ben Magyarországon megnyílt a Holocaust-múzeum. Berlinben átadták a sokat vitatott Holocaust-emlékművet. Világszerte megemlékeztek Ausch231witz felszabadulásának 60. évfordulójáról… Nyilván te is kaptál meghívót az ünnepségekre…

Hogyne. Számos emlékhely tisztelt meg a meghívásával: valamennyi elől ki kellett térnem.

Miért?

Nem volt erőm elmenni. S nem tudtam legyőzni a viszolygásomat.

Szeretném, ha pontosan megfogalmaznád az okát. Akármilyen kíméletlenül is…

Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Nézd, a Holocaust gyalázata egyedül a halottakat nem mocskolta be. Keserves dolog azonban a túlélés bélyegét hordani, amire nincsen magyarázat. Itt maradtál, hogy terjeszd Auschwitz mítoszát – itt maradtál afféle csodabogárnak. Elhívnak az évfordulókra, filmszalagra veszik tétova arcodat, el-elakadó hangodat, észre sem veszed, hogy egy hamis elbeszélés giccses mellékszereplője lettél, és olcsón odaadod a történetedet, amelyet lassacskán te magad értesz a legkevésbé. S ahelyett hogy az elvesztett történetedet 232siratnád, a napi élelmiszer-fejadagról panaszkodsz. Besöpröd a jubileumi beszédek melldöngető sajnálkozását, mert azt hiszed, hogy érted szól a mise, s későn veszed észre, hogy már eljátszottad a szerepedet, rád itt tovább semmi szükség nincsen.

Ennek ellenére néhány éve mégis felkerested Auschwitzot.

Igen, 2000-ben Krakkóban tartotta meg szokásos ülését a Német Akadémia, és nem tudtam ellenállni az alkalomnak.

Készítettél egy feljegyzést ott, amelyet megmutattál nekem, amikor erre a beszélgetésünkre készültünk. Tolakodásnak tartanád-e, ha megkérnélek: hozzuk itt nyilvánosságra ezt a jegyzetlapot, hiszen semmi olyat nem tartalmaz, amit mások is ne hallhatnának.

Semmi kifogásom.

A dátummal kezdődik, ugye: 2000. április 3. „A Német Akadémiával Krakkóban. Miért mentem el onnan Auschwitz–Birkenauba? Miféle kihívásnak en233gedtem? Miből táplálkozott a hiú elégtétel, ami ott megkísértett? Felmentem a parancsnoki toronyba. Lenyűgözött és lesújtott a hely – hogy is mondjam? – stílusa. A puszta terep, ez a kegyetlenül célszerű tájkép mindent elárult. Végigmentem a rámpán, az oldalamon Magdi. Többnyire hallgatott – mindketten hallgattunk –, mégsem rázhattam le az érzést, hogy végigmegyek a rámpán, az oldalamon M. Diadalút volt, akárhogyan is nézem. Súlyosan megsértettem a halottak szellemét. Tudatában voltam ennek? A krematórium romjai között egy akadémiai kolléga – ötven körüli, némelyest feltűnően öltözködő német úr – könnyes szemmel a karomba borult, s én felfogtam őt, mintha abszolúcióban részesíthetném. De most valóban felismertem a helyzet groteszkségét. Menekültem kifelé, el, el, vissza otthonomba, a jóvátehetetlen túlélésbe, ahonnan nincs számomra átjárás a tőlem szöges drótkerítéssel elválasztott múltamba. Tudtam ezt? Vagy elfelejtettem? Mindenesetre soká fog még kísérteni e kirándulás szégyene…”

Magdi akkor már négy éve a feleséged volt; vagy tévedek?

Nem tévedsz, 1996 áprilisában volt az esküvőnk.

234

Elég nagy érdeklődést keltett az akkori Budapesten. Már nem voltál teljesen ismeretlen szerző, Magdi meg egy amerikai irodát vezetett…

Illinois államot képviselte, kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat létesített Budapest és Chicago között. A fordulat, a rendszerváltás után jött „haza”, 34 évi chicagói tartózkodás után, tele lelkesedéssel…

Egy gyönyörű kertre emlékszem, valahol a Rózsadomb tetején…

Úgy van, M. ott bérelt lakást akkor…

Rengeteg vendég volt… Éppen a szertartás kezdetére érkeztem: az unitárius papnő felöltötte fekete palástját. Ezen egyébként sokan elcsodálkoztak: miért éppen unitárius?

Talán nem mindnyájan értették meg a szertartás jelentését. A beteljesülés még mindig Isten nevét hívja elő bennünk. Magdi nagyon messzire ment innen s nagyon messziről tért vissza, hogy mi ketten találkozhassunk, s ezt nem tulajdoníthatta a pusz235ta véletlennek… Ami pedig engem illet: nem kell ahhoz hívőnek lenni, hogy fogékonyak legyünk az élet csodái iránt…

És miért éppen az unitárius szertartást választottátok?

Emlékeztetlek egy pap már idézett szavaira: Istennek nincs vallása. S az unitáriusok bennünket, egy katolikust meg egy zsidót – Szentiványi Ilona, a lelkésznő révén – befogadtak. Mindjárt másnap indultunk Németországba. Két hét együtt, a bérelt autóban: ez volt a nászutunk. Akkor jelent meg németül a Sorstalanság.

Örültél a… a…

Igen, én is nehezen találtam meg a verbális viszonyomat ehhez a kétségkívül képtelen, ám mégiscsak ámulatba ejtő valamihez…

De hát végeredményben irodalomról van szó – merjük sikernek nevezni.

Jó, merjük…

236

2003-ban Jan Philipp Reemtsma történész, a hamburgi Institut für Sozialforschung vezetője felkért, hogy mondj megnyitóbeszédet A Wehrmacht bűntettei című kiállítás újra-megnyitásán. Ebben az előadásodban egyenesen a túlélő vonakodó emlékezetéről beszélsz… Idézlek: „Bevallom, én is súlyos napokat éltem át, mialatt e kiállítás katalógusát lapozgattam. Netalán elfelejtettem volna, hogy magam is részese és túlélője vagyok e borzalmaknak? Elfelejtettem a harmatos hajnalok illatát, amikor a sortüzek eldördülnek? A vasárnap estét a lágerekben, amikor a krematóriumok várományosa még az ünnepi süteményről ábrándozik? Ha nem is felejtettem el, de miután szavakká alakítottam, mindez kiégett s valahogyan megpihent bennem. Nem szívesen adom fel ezt a nyugalmat…” – Azután mégiscsak fel kell adnod, amikor rátérsz a kiállítás képeire: „Ecce homo – ez tehát az ember? Egy napon elszólítják a felesége, a gyermekei, öreg szülei mellől, és másnap már asszonyokat, gyermekeket és öregeket lő az árokba, mégpedig látható élvezettel? Hogyan lehetséges ez? Nyilván a gyűlölet segítségével, a gyűlöletével, amely – a hazugsággal együtt – nélkülözhetetlen szükségletévé, mondhatnám, a legfontosabb lelki táplálékává vált korunk emberének…” „Én a gyűlöletet ener237giaként érzékelem – mondod a továbbiakban. – Az energia vak, de forrása ugyanaz a vitalitás, amelyből a kreatív erők is táplálkoznak. A gyűlölet, ha jól szervezett, valóságot hoz létre, mint ahogy valóságot teremthetne akár a szeretet is.”

Ez persze utópia. De néha majdnem komolyan gondolom…

Legújabb regényedről, a Felszámolásról azt mondtad, hogy az utolsó pillantást veted itt még Auschwitzra, hiszen a távolodó idő lassan lezárja előtted a látóhatárt. Tény, hogy még sosem ábrázoltál egy istentől ennyire elhagyatott univerzumot. Másfelől még sosem lengte be világodat ennyi szabadság, ami úgyszólván minden sorodban szimatolható, akár a könnyű tavaszi fuvallat.

Talán a kettő egymással szorosan összefügg.

Hogyan?

Már beszéltünk a paradoxonról, hogy Istent a diktatúrákban könnyű megtalálni; demokráciában azon238ban nincs többé metafizikai mentség, ott az ember maga küzd meg a szabadságával.

Azt akarod mondani, hogy az ember transzcendens, nem e világi élete merőben politikai kérdés?

A kérdés nem politikai, de kétféle politikai rendszerben kétféleképpen teszed fel. Az egyikben egyetlen lehetőségként, a másikban a lehetőségek egyikeként.

Auschwitzcal kapcsolatosan kétszer is használtad a mítosz szót, és mind a kétszer más értelemben…

Másodjára hamisan; magam is észrevettem.

„Mítoszon” többnyire valami hamis ideológiát értünk, nem?

Én a szót az eredeti értelmében használom. A totális értékvesztés értelmében. Ahogyan az antik időkben görög hajósok megrázó kiáltást hallottak egy szigeten: „A nagy Pán halott!”

239

Te meg nyilván Nietzsche kiáltását hallod: „Isten halott!”

Tény, hogy mindent elölről kell kezdenünk.

Valójában ez a Felszámolás témája?

De hiszen minden munkámnak ez a témája…

És most, hogy a trilógia tetralógiává bővült, befejezettnek érzed a művedet?

Trilógia, tetralógia: nekem ez semmit sem mond. Én csak a megírandó regényt írtam, amely éppoly törékenynek látszott mindig, mint a saját kitartásom, sőt: a saját fennmaradásom. Egy adornói parafrázissal szólván: Auschwitz után nem lehet többé regényciklust írni.

Hogyan vált akkor a „trilógia” – értve ezen a Sorstalanságot, A kudarcot meg a Kaddis…-t – ennyire közkeletű fogalommá?

Nincs kifogásom ellene: ha trilógia, ha tetralógia – nem változtat semmin. Tény, hogy nálam min240den mindennel összefügg, de ezek az összefüggések szervesen jönnek létre, anélkül hogy én magam valamiféle előre gyártott irodalmi skatulyára méretezném őket. Annyira szándéktalanul állnak elő, hogy gyakran engem magamat is meglepnek. A ritka lucidus pillanatok ezek, amikor hirtelen a tudomásunkra jut, hogy minden sorunk, minden leírt mondatunk valamiféle koherencia erőterében mozog, amiből a létezésünk mélyén lappangó szilárdabb valóságra, a tulajdonképpeni egzisztenciánkra következtethetünk. S ez elég ahhoz, hogy egy vállrándítással rájuk hagyjam a trilógiát.

A Felszámolás egyébként az első regényed, amely teljes egészében a rendszerváltás után keletkezett, sőt témául is azt választotta…

Témául a szabadságot választotta…

Igen, de a világa a jellegzetesen késő Kádár-korabeli világ; érdekelne, hogy honnan merítetted az anyagodat, holott teljesen visszavonultan éltél, értelmiségi körökben nem ismertek, a „demokratikus ellenzékben” nem vettél részt, ha jól tudom, egyetlen tiltakozó íven sem szerepel az aláírásod…

241

El sem juttatták hozzám, hiszen sem ők engem, sem én őket nem ismertem.

Máskülönben aláírtad volna?

Valószínűleg igen.

Rokonszenvből?

Gyávaságból: nehogy gyávának tartsanak.

Ez jó… Talán nem értettél egyet velük?

Hát… a pragmatizmusukkal például egyáltalán nem. A reformkommunizmust azért nem szerettem, mert nem hittem, hogy Brezsnyevet meg lehet reformálni; az „emberarcú szocializmust” pedig „az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet alakulatok” jelenlétében sehogyan sem tudtam volna elképzelni. Emberarcú, nem emberarcú, a szocializmus arca mindenhogy torz és visszataszító. Azután pedig – s ez már kényesebb szféra – volt az egészben valami… valami túlérett játékosság, mondhatnám, valami lappangó cinizmus. Mintha mindkét részről betartották volna az, úgymond, „ismert játékszabá242lyokat”. A rendszer, az „establishment” jó haszonnal mutogatta engedékenységét, azt, hogy legalábbis a liberális minimumot betartja. Másrészt a totalitárius hatalom bármikor áttérhetett volna a „kemény módszerekre”. S hogy a kínzások során az ember lealjasodhat és a hatóság ocsmány eszközévé válhat: az én szememben ez aránytalanul nagy ár a semmiért.

És ha történetesen megkérdeznélek, hogy mi a te politikai meggyőződésed, vagy hogy létezik-e egyáltalában ilyenféle nézeted…

Már hogyne létezne. Csak az a baj vele, hogy elmúlt a realitása. Mint, mondjuk, a Karl Jaspers-féle demokratikus, vagy a Széchenyi István-féle szabadelvű konzervativizmusé…

Lehetséges, hogy valójában a konzervatív eszmékkel rokonszenvezel?

Miért ne? Ha volna isten, istenhívő is lennék. Sőt: ha Magyarországon lenne igazi konzervatív párt – ami talán isten léténél is nagyobb csoda lenne –, őszinte támogatója volnék.

243

Biztos vagy ebben?

Nem. Abban azonban biztos vagyok, hogy a teljesen normális politikai életnek nálunk még mindig csak az előfeltételei vannak meg.

Mire gondolsz?

Arra, hogy felül kellene kerekedni végre a rendszerváltás traumáján. El kellene fogadni a szabadságot, sőt örülni kellene neki.

Lehet, hogy ez nem ilyen egyszerű. Benned is azonnal összeomlott az új citoyen, amint megpillantottál egy vámhatósági sapkát…

A Jegyzőkönyv című elbeszélésemről beszélsz.

Igen; és itt néhány nem-irodalmi kérdés jut eszembe, melyeket azonban sehogy sem tudok magamban tartani. Például, gondoltál-e arra… Nem, még messzebbről kell indítanom. Te, aki a náci koncentrációs tábort a „világba vetett bizalmad” segítségével élted túl; a sztálini időket valami szörnyűséges rémálomban töltötted; a Kádár-rezsim évtizedei során 244– mint erről a Gályanapló tanúskodik – a legmélyebb depressziót is megismerted: gondoltál-e valaha is arra, hogy véget érhet a szocializmusnak csúfolt szovjet megszállás, és visszanyered a teljes személyi szabadságodat?

Ehhez nem kell ilyen mély lélegzetet venned. Szerintem semmit sem érne a beszélgetésünk, ha mostanáig, ha nem is expressis verbis, de lényegében ki nem derült volna, hogy mindennap erre gondoltam.

A szó szoros értelmében?

Mondjuk úgy, hogy szubkután, mintegy a „küszöb alatt” legalábbis szünet nélkül… Mintha valami állandóan bizsergetne.

Tehát téged meg sem lepett a fordulat?

Ha erre a következtetésre jutsz, akkor nem jól válaszoltam. Legalábbis nem pontosan. Úgy éltem, mintha bármely napon véget érhetne a rendszer – s ebben egyébként biztos is voltam, mert az élet csak átmenetileg tűri a saját tagadását –, csak éppen nem lehettem biztos afelől, hogy ezt magam is megél245hetem… Volt akkoriban egy kedves Kafka-citátumom: „Remény az sok van, de nem a mi számunkra…”

Ennél biztatóbbat nem találtál?

Napi lelkigyakorlatnak ez nagyon is megfelelt.

Elmondanád, hogy gyakorlatilag, mint budapesti lakos, hogyan élted meg ezt a második felszabadulásodat?

Egy kissé hasonlóan, mint az elsőt, Buchenwaldban. A felszabadulások majdnem mindig egy kaptafára járnak. Vannak bizonyos előjelek, azután egyszerre behallatszik a küzdelem csatazaja, majd egy pillanatnyi csend után valaki elüvölti magát: szabadok vagyunk!

Meglepődtél? Vagy csodálkoztál? Vagy…

Az ember örült és hitetlenkedett. Hangtalanul összeroskadt egy gigászi birodalom, mint egy hatalmas tölgy, amelynek a férgek már kirágták a belsejét. Hát igen… És ezzel jelentkezni kezdtek a túl 246élés problémái, amivel eleinte senki sem számolt, én sem.

A kimeríthetetlennek tűnő diktatúra-tapasztalataid ellenére sem?

Nem, és ezt nem is szégyellem bevallani. A gyermeteg hiszékenyek közé tartozom, akik a rendszerváltáskor úgy képzelték, hogy az abnormális életviszonyok megszűntével egyszerre minden és mindenki normális lesz. Következésképpen egyik meghökkenésből a másikba ájultam: hazugság, gyűlölet, rasszizmus, ostobaság úgy tört ki körülöttem, akár egy negyven éve érlelődő kelevény, amelyet a sebész kése végre felnyit.

A Jegyzőkönyvet említettük már. Tulajdonképpen ezzel a novellával léptél a… hogy is mondjam, a közéleti viadalok porondjára, elvont regényíróból ezzel lettél egy csapásra ismert közéleti ember. Gondolom, nem ezzel a céllal írtad meg ezt a történetet…

Szó sincs róla. Egyszerűen csak az élmény szégyenétől akartam megszabadulni.

247

Mindenesetre a Jegyzőkönyv bombaként robbant; még 1991-es megjelenésének évében Kornis Mihály a Katona József Színház irodalmi színpadán monodráma formájában előadta, Esterházy Péter testvérnovellát írt hozzá, a két történet egy karcsú kötetben magyarul is, németül is hamarosan megjelent, kétnyelvű kazettán, úgynevezett hangoskönyvként is forgalomba került. Lehet, hogy eredetileg katasztrófatörténetnek szántad, de sikertörténet lett belőle.

Igen, így lesz teljes a félreértés. Ráadásul a politikai konstelláció tükrében morális állásfoglalásként hatott, mint ahogyan az is volt.

S te nem annak szántad?

Ha akkor tetted volna fel ugyanezt a kérdést, másképpen feleltem volna rá, mint ahogyan ma válaszolnék.

Engem most a mai válaszod érdekelne.

Ha az aktualitás világából visszaveszem, és a műveim sorába beillesztem, akkor ezt az elbeszélést ma 248az újraeszmélésem kiindulópontjának, az új helyzetben való első körültekintés eredményének kell neveznem.

Az első meghökkenésednek…

Így is mondhatod.

Ennek ellenére a Jegyzőkönyv énrám inkább önvizsgálatként, semmint társadalomkritikai elbeszélésként hatott. Mintha azt a kérdést feszegetnéd, hogy a diktatúrák túlélőjében maradt-e még elég erő a szabadság elfogadásához.

Kényes kérdés, nagy téma…

De lényegében ugyanezt a kérdést teszi föl magának Az angol lobogó narrátora is, igaz, post festum: ő már elszúrta az életét. Sőt, valami perverz káröröm bujkál a hangjában, ahogyan a saját vereségét az országéval összeköti.

Érdekes olvasat…

Hibás?

249

Ellenkezőleg, nagyon is empatikus.

És jó tíz év múlva, amikor a könyv megjelenik, kiderül, hogy a Felszámolás regényalakjai is mind ugyanezzel a kérdéssel vívódnak.

Talán a kor nagy kérdése ez. Az emberek most lopva bepillantanak a szakadékba – nem, ami előttük, hanem ami mögöttük tátong. És ez a szakadék az életük.

Ez így eléggé képletes metafora. Az ember a szabadságáért küzd, de amikor kivívja, vagy megajándékozzák vele, hirtelen légüres térbe csöppen. Benned nem merült fel a kérdés: és most hogyan tovább?

Dehogynem. Mégpedig szinte a „honvágy” fájdalmával küszködve, hiszen nem tudhatom, hogy a nyomás, amely alatt élnem s írnom kellett, mennyire volt hasznára a műveimnek. Az olyan könyvek, mint a Sorstalanság vagy A kudarc egészséges körülmények között talán nem is jöhettek volna létre. Ha igazán kegyetlenül akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy diktatúrában a tébolydák szabadságát „élvezheted”, a demokráciában viszont konszenzus 250létezik, valódi írói felelősség, amely korlátok közé szoríthatja kicsapongásokra hajlamos képzeletedet.

Bár Kafkát vagy Beckettet például nem zavarta a szabadság…

Igaz; az ember mindenütt megtalálhatja börtöneit. De arra az esetre, ha meginognál, mégsem árt tudnod, hogy milyen gyökerekből táplálkozik a művészeted.

Nem ez-e a Valaki más című könyved valódi problémája? „Tényleg csak a gyilkos körülmények rejtenek-e az én számomra erőforrást? Ezt nem tudhatom, mert ez az erőforrás mindig is e gyilkos körülmények ábrázolását szolgálta, ugyanazon gyilkos körülmények közepette” – írod. Miközben a Valaki más azért a kiszabadulás, a tágabbá váló perspektíva regénye is egyúttal, hiszen most teszed első útjaidat Nyugat-Európába: „M. meg én vezetünk, és diadalmasan szól a Waldstein-szonáta” – írod egy szép júliusi estén.

Igen, bérelt kocsinkkal boldogan száguldoztunk Európa útjain…

251

És, akár egy bujkáló főtéma, váratlanul ismét felbukkan a gondolat, mint megoldatlan kérdés: „Az uzsonna a Chamonix völgyben. Esteledett, a levegő metsző volt és illatos. A lakatlan erdők, völgyek és hegyhátak közt… egy kőasztalon ettünk, előző napról maradt brie-t, kekszet, s helybeli rozét ittunk rá. Fáztam, M. ideadta a pulóverét, ő maga élvezte a hűvöset, az arca ragyogott. Eszegélve fontolgattuk, mennyi út áll még előttünk, s hogy hol szálljunk meg éjszakára. Az árnyékok elkomorodtak s mind mélyebb színeket öltöttek, míg odafent a hegytetőn még napsütésben álltak a fák. Nem gondoltam rá, de azt hiszem, boldog voltam. Negyven évi bezártságom, börtönlétem egy ilyen út által, itt a Mont Blanc tövében, éreztem, inkább beteljesül, semmint kérdésessé válna. Egy másik létmód küszöbére érve megértettem, a választóvonal annyira éles, a két létmód – a köztem és köztem – tátongó szakadék olyan mély, hogy azt csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehet áthidalni. Mintha valami pusztító erdőtűz határvonalán állnék, s föl kellene becsülni a kárt, a nyereséget; fölmérni, hogy mit hoztam létre eddig, s hogy hol keressem a kreativitás erőforrásait ezután…”

Igen, igen. Szép este, választékos gondok…

252

Mi az, hogy választékos?

Hát hogy például nem azon kellett a fejünket törni, hogy miből is fizetjük ki a vacsorát.

Olyan is volt már, és akkor is választékos gondjaid voltak.

Ez igaz.

Feltűnő, hogy Az angol lobogó is, a Jegyzőkönyv is az 1991-es dátumot viseli. 1990-ben jelenik meg a Kaddis, 1992-ben a Gályanapló… Csak úgy pezsgett kezed alatt a munka. Egy ideig még a Holmi nevű irodalmi lap szerkesztőbizottságának is tagja voltál. Azután – úgy a 90-es évek vége táján – hirtelen eltűnik a neved a folyóiratról. Vártam volna valami magyarázatot a kiválásod okáról…

Én is. Például, hogy kinyomtatják a leköszönő levelemet, ahogy ez már jobb helyeken illenék… Vagy tájékoztatják az olvasót, hogy mennyire örülnek, hogy megszabadultak tőlem stb. De menjünk tovább.

253

Hová? Úgy érzem, hogy elakadtunk. Legalábbis a nagy eufória véget ért. Visszalapozva oda, ahol – a te szavaiddal – az újraeszmélésed elkezdődik s először nézel körül az új helyzetben, mindjárt el is borul a tekinteted, ha szabad folytatnom a metaforádat. Cikkeket, naplójelentéseket publikálsz, amelyekben politikai deformációkról, új antiszemitizmusról, történelmi amnéziáról és hasonlókról esik szó; majd 1997-ben megjelenteted a Valaki más című könyvedet, ami kritikai körökben általános nemtetszést vált ki…

Kicsaptak a nemzetből, mint visszaeső bajkeverőt egy zuginternátusból…

De mivel váltottad ki még a veled szemben addig barátságosnak mondható sajtó dühét is?

Mit tudom én… Túlbecsülöd az úgynevezett kritika fontosságát. A művek – a valódiak – önálló életet élnek.

Lehet. Mégsem érem be ezzel a bölcsességgel… Elméleti műveidet, az esszéidet, az előadásaidat pedig a hazai recepció szinte egyöntetűen elveti.

254

Attól még léteznek… Valójában csak a régi játék folytatódik: a Kádár-rendszer szerves meghosszabbításában csak alkalmatlankodom itt, disszonáns hang, a közmegegyezéses öncsalás fogcsikorgatva fenntartott konvenciójában.

Pontosabban mit értesz itt a „közmegegyezéses öncsaláson”?

A hallgatást. Aminek következtében megszakadt a múlt folytonossága. Az 1989-es fordulat nem a Kádár-rendszerből következett, hanem „kívülről” érkezett, valahonnan messziről, ahol az igazi történelem zajlik. Megint alkalmazkodni kellett az új helyzethez, mint annyiszor, s ez sürgősebb volt annál, semhogy visszatekintsünk, honnan is érkeztünk. Azt hitték, hogy a Kádár-rendszer sarát gyorsan le lehet vakarni a cipőjükről. Nem lehet, és a kurta emlékezetből mindenféle frusztrációk származnak. A nacionalizmusban tükröződő félelem és öngyűlölet csak az egyik; az iránytalanság vagy a Kádár-rendszer iránti nosztalgia egy másik. Ehhez képest nem sokat jelent, hogy sem a kiérdemesült irodalmi veteránok szivarfüstbe burkolózó pszeudo-Olümposzán, sem az egyetemi tanszékek irodalom255tudományi halandzsanyelvét szajkózó újkomformista törtetőknek nem tetszenek az esszéim… Én magam még kevésbé tetszem. Sosem kéredzkedtem be a magyar értelmiségi komfortba, következésképpen kívül is maradtam…

Kellemetlen idegenként?

Idegenként mindenképpen. Mert nézd, nem arról van szó, hogy tetszem vagy nem tetszem, sokkal inkább arról, hogy művészféle embernek meddig lehet alkotó módon meghasonlásban élnie a környezetével… Meddig hat ez akár inspirálóan is, és hol kezdődik a süketek párbeszédéből adódó frusztráció, ami már árt az egészségnek, hogy így mondjam.

Akár el is torzíthatja az ítélőképességedet, esetleg meg is zavarhatja aggályosan kidolgozott értékrendedet? Gyönge pillanataidban nem fog el néha a kétely, a bizonytalanság?…

Kit nem látogat meg néha a kétely? Ezt úgy kell érteni, hogy mindig minden mondatomban kétkedem, de sohasem kételkedem abban, hogy meg kell írnom, amit éppen írok. Elhiszed nekem, hogy 256nem ismerem eléggé az életművemet? Pedig valószínűleg így van. Miután egy könyvet megírok, némi bűntudat és csömör elszenvedése után már nem tudom, hogy mit írtam. Soha nem mérlegeltem a művem fontosságát; erről semmit sem tudok. Túlságosan áthat „a világ közönye”. Nem hiszem, hogy posztmodern, kaotikus, terrorral és merényletekkel fűszerezett világunkban bárminek is különösebb, hát még hogy valamilyen kiemelkedő fontossága lenne. Úgy látszik, hogy nemcsak az ember, de a társadalmak sem boldogságra, hanem küzdelemre születnek. A kitűzött cél mindig a boldogság, de ez mindig csak a csábítás képe. Még mindig nem tudni, hogyan illeszthető össze az egyéni élet a társadalom céljaival, amelyekről alig tudhatunk valamit. Még mindig nem tudni, mi mozgat bennünket, és hogy – tulajdonképpen – miért is élünk, a vegetatív automatizmuson túl. Valójában még mindig nem derült fény arra, hogy mi létezünk-e, vagy csak a bennünk munkálkodó sejthalmazok megtestesült figurái vagyunk – jelkép, amely úgy tesz – kénytelen így tenni –, mintha autonóm valóság lenne. Nekem, aki nem vagyok fontos, mégiscsak fontos valami, ami nem fontos: körülbelül így állunk az irodalommal.

257

Mostanában sokat tartózkodsz Berlinben. Mi hozott ide?

Betegség. Depresszió. Egészség. Életöröm.

Mind a négy egyszerre?

Hangozzék is bármilyen furcsán.

Kezdjük a betegséggel…

A fizikai oldalát nem részletezném, sokkal súlyosabb volt a klausztrofóbiás depresszió, ami ólomsúllyal ült a kezemen, kalodába zárta a lelkemet (ha szabad itt a lélekről mint valami hátgerinckopásról, szüntelenül nyilalló, béna végtagról beszélnem): talán egy éve is megvolt már, hogy hozzá se tudtam nyúlni a készülő regényhez. Egyszóval, ahogy pestiesen mondják: lerobbantam.

Mikor történt ez?

Úgy 2000 őszén. Magdi ekkor úgy beszélt rá, hogy próbáljunk kivenni egy kis „munkalakást” Berlinben, mint tévedhetetlen diagnoszta, akinek egyet258len műszere a szeretet. Felismerte, hogy idegenben talán inkább meg tudom teremteni magamban azt a belső szabadságot, amely az írói munka alapfeltétele. És nem tévedett, ez bizonyult a megoldásnak, ha vállalnunk is kellett a lépés kockázatát (például, hogy tudjuk-e majd rendszeresen fizetni a lakbért). Később elnyertem a Wissenschaftskolleg zu Berlin egy szemeszterre szóló ösztöndíját, s annak lejárta után egyszerűen, mondhatni, itt ragadtunk, ingázó világpolgárokként, Budapest és Berlin, sőt Chicago között. Berlinben támadt fel újra a Felszámolás, a Kurfürstendammot és mellékutcáit róva jelentek meg képzeletemben az egymásba csúszó tört vonalak, az eltűnt összefüggések helyén még éppenhogy kivehető varratok, akár egy kifordított kabáton a férc – egy még lehetséges regény törékeny építménye. Nem, ne haragudj, ne szólj most közbe, félek, hogy megint a hazai recepcióval, vagy valami effélével jössz, amivel már megküzdöttem, amin túl vagyok, s ami ezért nem érdekel többé. Néha, tudod, mondjuk itt, a Mondial szálló vagy a Kempinski kávéházi teraszán üldögélve a bágyadt őszi napsütésben, s szórakozottan elnézve a metropolisz késő délutáni forgalmát a lombjaikkal összeboruló hatalmas platánok alatt, egy-egy percre kilépek az 259időből, s futólag elcsodálkozom a kalandon, ami az életem volt.

Úgy látszik, hogy „jól hasznosítottad a szenvedéseidet” – ahogyan Lawrence Sterne, ez a spórolós angol mondaná.

Akkor már inkább örömről beszélnék, mint szenvedésről. A legnagyobb öröm itt e földön mégiscsak az írás volt, a nyelv, Ady, Babits, Krúdy, Szomory és megannyi jó magyar költő és író gyönyörű nyelve.

Híres, sőt világhírű író lettél. Az első Nobel-díjas magyar író. Az emberek figyelnek rád, a megváltó szót, a tökéletességet és a szépséget várják és keresik a műveidben; a dicsőség aurája vesz körül…

Mit akarsz ezzel mondani?

Semmi különöset, csak idézni szeretném az „Öreg” szavait A kudarcból: „Nincs birtokomban a megváltó szó; nem érdekelt a tökéletesség, sem a szépség, amelyről azt sem tudom, hogy micsoda. A dicsőség gondolatát aggkori önfertőzésnek tartom, a halhatat260lanságét egyszerűen csak nevetségesnek.” Nem látsz itt valami ellentmondást?

Dehogynem. Mindenütt ellentmondást látok. De én szeretem az ellentmondásokat.