Egy árva mezeiegérke megunta a hosszú őszi esőket, s meg a koplalást. Gondolt egyet, bemerészkedett a faluba. Tudta az egértörténelmet. Hallotta az öregebbektől, hogy a házi egereknek, azoknak mindenük megvan. Pince, kamra, padlás tele minden jóval. Egyedül csak a macskától kell óvakodniok. Még örültek is a házi egerek, amikor a falu legszélső házának pincéjébe besurrant. De amikor kiderült, hogy nemcsak látogatóba jött, hanem a telet is ott szándékozik tölteni, akkor bizony már-már a rokonságot is kezdték kétségbe vonni.

– Aki mezeinek született, maradjon mezei – mondta bajszát megpödörítve a főegér. – Magunk is szűkösen vagyunk. Meg aztán itt a macska. Az még az egerésző rókánál meg a sasnál is szemfülesebb, furfangosabb. Egy-kettőre karmába kaparint.

– Bizony, bizony! – cincogták kórusban a többiek.

– Kivált, ha megtudja, hogy milyen ínyencfalatnak való érkezett.

5

– Könnyen megtudhatja.

– Meg bizony, meg bizony.

– S akkor aztán jaj neked, jaj neked!

6

Szép egy rokonság – riadt meg a kis mezeiegér –, ezek még képesek lesznek följelenteni engem a macskánál.

– Cini-cin, fuss, ha tudsz, cini-cin, fuss, ha tudsz! – Azzal már ott se voltak. Mintha a föld nyelte volna el őket. A nyirkos pince földje.

Elsötétült a világ. A nyitott pinceablakban megjelent a macska.

– Följelentettek. Föl! A nagy cincogásukkal. Jaj nekem! Végem van, végem! – dermedt meg a kisegér.

– Hát te kiféle vagy? Vagyis voltál! – morrant a macska, és már ugrott is.

De ugrott az egérke is. Nem oldalt, nem hátra, hanem szembe a macskával. Elsurrant alatta. A macska még meg is csúszott a nyirkos pince földjén. Időbe telt, míg a fenekével lefékezhetett.

A kis mezeiegér örömében még el is viccantotta magát. Így szoktak ők egérutat nyerni kinn a mezőn a sassal, rókával szemben is. Most már magabiztosan kuporodott a legalacsonyabban ülő kád alatt. Ahová egy nagyobbfajta házi egér is nehezen juthatott volna be, nemhogy a macska. Ott ült, töprengett egész éjszaka. A macska egy ideig még kerülgette a kádat. Várta, leste, hátha karma közé kaparinthatja a kis orcátlant. Még alvást is színlelt, de a kisegér nem ment lépre. Aztán ami7kor hallotta, hogy a macska, beletörődve a sikertelenségbe, kiugrott a pinceablakon, még szundított is egyet.

Hajnalban ismerős cincogásra ébredt. Kikémlelt s látta, hogy egy jóindulatú egérmama hívogatja:

– No, csakhogy megtaláltalak. Futtomban, ahogy visszanéztem, láttam eszes életrevalóságod. Gyere, kitaláltam valamit. Itt tovább nem maradhatsz. Tud rólad a macska. S a nemzetség is, láthattad, félti a maga kis rágnivalóját.

Fölkalauzolta a kis pártfogoltját a kamrába.

8

– Itt ez a bőrönd. Már be van pakolva. Nemsokára indul a gazda fia vissza az iskolába. A városba. Már el is kezdtem rajta egy kis lyukat. A sarkán, ott a legkopottabb. Tágítsd tovább, hogy beférhess. Bújj be szépen. Utazz el. Világot láthatsz. Ott kevesebb az egér. A macskák meg csak szobadíszek. Nem egerésznek. Járj szerencsével. – Azzal már be is surrant a lyukba.

A kis mezeiegér pedig egykettőre berágta magát a bőröndbe. Még valami ruhaneművel a kis lyukat is elálcázta. Mire elkészült, nyílt a kamraajtó. Meglendült a bőrönd. S a kisegér először érezte életében a repülés boldog örömét.

9

Repült a mezei kisegér, boldogan repült. Legalábbis ő azt hitte a himbálózó bőröndben csücsülve. Kicsit meg volt riadva ugyan, de a félelemért kárpótlásul egyenrangúnak érezhette magát az egerésző sassal, kányával, ülüvel meg a többi, sokat irigyelt és rettegett magasságbeli hatalmassággal. Sőt még az űrhajósokkal is. Ha egyáltalán tudomása lett volna róluk. Icipici súlytalanságot érzett, már amekkorát egy egérke érezhet.

Csak akkor ijedt meg rettenetesen, amikor a bőröndöt cipelő diák földre zökkentette a terhét. Hogy egyik kezéből a másikba cserélje. De mert az út hosszú volt s a bőrönd nehéz, sűrűn kellett váltogatni, megszokta az odadöccenéseket is – a vége felé már várta is, hogy na most, na most: zupp. El is viccantotta volna magát örömében, amikor éppen abban a pillanatban döccent a bőrönd, amikorra várta, de okosabbnak tartotta, ha pici orrocskáját két mellső praclijába bújtatja, nehogy elárulja magát.

10

Kikukkantani is nagyon szeretett volna, mert a zajok sokaságából ítélve nagyon érdekes lehetett a kint brummogó, sistergő, zakatoló világ.

A brum-brum, zir-zurr az, ami kaszálni, szántani, vetni, aratni szokott; akik kiabálnak, azok gépeken ülő emberek… Csak nem ki a határba kerültem megint? – szontyolodott el a kis mezeiegérke. De nyomban meg is vigasztalódott, amikor egy minden eddiginél nagyobb odazökkentés után mozogni kezdett a föld alatta. És kétségbeejtő dübörgés-prüszkölés-csikorgás-csattogás és még föl sem sorolható, mi minden vette körül.

Ekkor érkezett be a vonat.

Na, most ideje meglépni – húzódott a lyuk felé. De még idejében visszarántotta az orrát, mert már újra repült. Repült, zökkent és megint repült, és már fönn is volt a vonatfülke csomagtartójában.

Lassan lecsöndesült a világ körülötte. Kivált, amikor ringatva elindult a vonat. S az utasok halkan duruzsoló hangja már-már el is álmosította volna, ha eszé11be nem jut, hogy ő milyen éhes. Jó illatokat érzett a bőröndben. De gondolta, becstelenség volna éppen az őt idáig elszállító diák hazaijába belerágni.

– Kikukkintok, lám, hol is vagyok!

Ki is kukkantott.

Érdekes – gondolta, és kinnebb dugta az orrocskáját. – Még érdekesebb.

És most már a fejét is kidugta, sőt a két mellső pracliját is.

Borzasztó érdekes. És sehol semmi vész.

Ebben igaza volt. Mert az utasok közül ki egymásra nézve beszélgetett, ki meg a tájat bámulta-csodálta.

Kibújt egészen. (A szeme egy picit káprázott a besütő, bágyadt napfényben.) Megállt. Szétszimatolt, s már surrant volna egy másik csomag felé. De az ismeretlen és szokatlan terepen megcsúszott. Érezte, hogy zuhan, s már ott is volt egy néni ölében.

– Egér, jaj, egér! – ugrott föl a néni. De nemcsak ő, a többi utas is.

– Egér, egér, egér! – terjedt el a hír a vonaton, és futott a nép a folyosóra. Ki előle menekült, ki meg kíváncsi lett volna rá. Tolongtak, visongtak, nevettek, rémüldöztek.

Az egérkének még volt annyi lélekjelenléte, hogy az ülés alatt a fűtőtestek rácsai között egér12utat nyerjen. Kutatták, keresték. Hajkurászták volna, de ő meghúzta magát.

Örökkévalóságnak tűnt ez az utazás. Végig róla beszéltek. Egy idő után ezt is megszokta, mint az odadöccenéseket. Kicsit még büszke is volt magára, amiért ennyire az érdeklődés középpontjába került. Úgy érezte, hogy nincsen rajta kívül senki más az egész nagy szürke mezei famíliában, aki ennyire vitte volna hírnév dolgában. A végén még ahhoz is volt mersze, hogy a rácsok közül egy beszorult almacsutkát óvatosan elmajszolgasson.

13

Szunyókált a kis mezeiegér, szunyókált a ringatózó vonaton. De az igazat megvallva nem is szunyókált, hanem aludt, mint a bunda. Megviselték a viszontagságok. Még álmodott is. Azt álmodta: újra otthon van az ismerős mezőn, sütkérezik a napon. Már éppen vissza akart iszkolni a lyukba, mert látta az egerésző rókát közeledni. Késő volt, már a mancsát is a vállán érezte.

Fölriadt.

– Kérem a jegyeket. – Egy egér költögette, egy házi egér formájú, egyenruhás egér.

– A jegyeket kérem ellenőrzésre – ismételte meg a kalauz-egér.

– Miféle jegyet? – szeppent meg a kis mezeiegér.

– Vonatjegyet, kiskomám, vonatjegyet.

– Hát az meg micsoda? – rémült meg, s a szeme sarkából méregette, hogy lehetne egérutat nyerni a jegyet követelő egér elől.

– Ne pislogj erre-arra. Itt nincs menekvés. 14Nincs egérút. Itt rend van. Ha valaki vonatra száll, jegyet kell váltania.

– Nem tudtam. Igazán nem tudtam. Nem vagyok idevalósi.

– Szóval potyautas vagy.

– Potya – vallotta be töredelmesen a kis mezeiegér. – Onnan fentről pottyantam le, egy bőröndből.

Erre a kalauz-egér jókedvűen elciccentette magát:

– Egy bőröndből, azt mondod.

– Abból. Megcsúsztam, amikor kibújtam valami ennivalót keresni.

S elmondta röviden, hogy és miért került ide.

– Na, jól van – enyhült meg a kalauz-egér. – Magam is valahogy hozzád hasonlóan lettem vasúti. De a szabály, az mégiscsak szabály. Én békén hagylak, de nehogy el találjon csípni az ellenőr.

– Hát az meg kicsoda? – rémült el újra a kis potyautas.

– Az, aki még nekem is parancsol. Aki engem is ellenőriz. De most bújj be valahová, mert éppen közeleg. Oda az ülés alá. Ott maradj, amíg visszajövök.

Nem kellett kétszer mondani, a kis potyautas máris fönn kuksolt az ülés rugói közt.

15

– Potyautasszagot érzek – jött egy nagy bajuszú ellenőr-egér.

– Semmi, csak egy csótánybogár volt – lódította a jegyszedő –, lepöccintettem a sínek közé.

– Csótány? Nem egér? Egérszagot érzek.

– Egérszagú csótány volt. A szerencsétlen azzal akart átejteni. De engem nem lehet. Kipöccintettem.

És azzal már tovább is surrantak.

Nemsokára azonban visszatért a jegyszedő.

– Na, kibújhatsz. Megmentettem az irhádat. Láthattad, nem volt könnyű. De nem ingyen, testvér. Hálával tartozol.

– Hálával, persze, hálával. De hogy s miképpen hálálhatnám meg jóságodat?

– Ennivalóval. Láthatod, nekem sok a dolgom. A fizetés meg itt a vasútnál… szóval, keress-kajtass. És amit találsz, azon osztozunk. Sokra lesz szükség, mert az ellenőrnek is kell juttatnom. Őt sem lehet mindig átejteni.

Attól fogva a kis mezeiegér éjt nappá téve, veszélyesebbnél veszélyesebb kalandok árán igyekezett előteremteni az egyre többet követelő kalauz-egérnek és ellenőrének az elemózsiát. Legtöbbször alig maradt annyija, hogy a maga éhét is úgy-ahogy elverhesse. Örült mégis, hogy legalább a 16bőrét megmenthette, de alig várta az alkalmat, hogy valamiképpen továbbállhasson, leszállhasson a folyton kattogó, vágtató vonatról.

Vissza, vissza, a mezőre, a mezőre. – Ezzel ringatta el magát, ha olykor elszunyókálhatott.

17

Utazott, utazott a kis potyautas a vonaton. És dolgozott szorgalmasan éjjel-nappal. Látástól vakulásig. Remegett, reszketett egyvégtében, kiderült, hogy a kalauz-egérnek igencsak népes családja van, s az ellenőrnek is felesége, fiai, lányai. S azok méghozzá válogatósak is. Nem esznek meg akármit. Sajtra meg édességre fáj a foguk.

Ráadásul a vonatot takarító személyzet is egérszagot érzett. Sokszor már alig-alig sikerült elsurrannia egy-egy lesújtani készülő seprűnyél vagy szemétlapát elől.

Az utasok sem nagyon prédálták a finom falatokat. Még a csontokat, a szalámibőrt is gondosan a szeméttartóba süllyesztették. Annak meg olyan lappancsa van, hogy oda még a legsoványabb egér se bújhat be. De még próbálkozni sem tanácsos az ilyesmivel, mert szem előtt van. Maradt hát a neveletlen gyermekek eldobált almacsutkája, félig majszolt kiflik meg perecmorzsák.

Már csont és bőr volt a mi kis egerünk. És egy 18szép napon (vagy inkább éjszaka, mert azt sem tudta már, hogy nappal van-e vagy éjszaka) az ellenőr is fülön csípte.

Ígért neki minden ígérhetőt, csak szabadulhasson.

Végül is a bajszos ellenőr megkegyelmezett neki.

– De jól vigyázz, te gézengúz, mert ezután az én szemem is rajtad lesz.

– Vigyázok, kérem tisztelettel, vigyázok – vacogta a kisegér. De abban a minutumban elhatározta, hogy lesz, ami lesz, ezt ő tovább nem csinálja. Inkább a sínek közé veti magát. Elvégre szabad mezeiegér. Nem született szolgának, még az ősei közt sem akad szolgafajzat.

Ettől kezdve elkezdte tanulmányozni az állomásokat. Jó szaglóemlékezete volt. Minden megállót, állomást a szagáról igyekezett észben tartani. Emlékezett a fölszállási hely szagára is. De sehogy sem akart kijönni a lépés. Nem volt nagy állomás. De nagy volt a jövés-menés. Életveszélyes lett volna minden próbálkozás a lesurranásra.

Akkor eszébe jutott a bőrönd. A repülő bőrönd, amellyel a vonatra szállt. Ettől kezdve a bőröndök szagát szimatolta. De a diák bőröndje szagát sehogyan sem sikerült emlékezetébe idéznie.

Sebaj. Majd bebújok egy olyan szatyorba, ame19lyikkel éppen a diák leszállása helyén akarnak leszállni. Ott történt, ahol ő lepottyant volt.

Egy szemüveges néni szatyrát szemelte ki. Mert az mindig azon a nagy állomáson szokott föl- meg leszállni. Szemüveges is meg öreg is – gondolta bizakodva –, hátha nem vesz észre.

Már éppen elszánta magát, hogy besurran a szatyorba, amikor fülön fogta a jegyszedő.

– Lassabban a testtel, fiatalúr! Régóta figyelem a te szimatszándékodat. Csak úgy ukmukfukk meglépni… Hát ez a hála, te kis mezei senki?

– Félre tetszett érteni a szándékomat – lódította hirtelen a kisegér. – Sajtot, sajtot érzek abban a szatyorban. Gondoltam, végre kedvében járhatnék a főkalauz úrnak meg a főellenőr úrnak és kedves családjuknak.

– Sajtot? – lágyult el az ellenőr. – Az már igen. Hát akkor rajta!

– Mindjárt itt leszek, csak tessék megvárni.

Azzal egerünk már surrant is, mert moccant a szatyor a csomagtartóban. S 20benne kuksolva, örömében majdnem elviccantotta magát.

A néni már vitte is a szatyrot. A kisegér újra a repülés boldog örömét érezhette.

Az ellenőr meg azóta is várhatja a sajtot. Abból ugyan nem eszik.

21

Szorongott a kisegér a szatyorban, szorongott, félt. Ha tehette volna, még a szívverését is leállította volna, nehogy észrevegye a néni. Mit tudhatta, hogy a nagy állomás zajában, zakotában az ő szíve lüktetése annyira se hallható, mint a legeslegkisebb fűszál zizegése a szélsöpörte mezőkön. Úgy érezte, mintha maga a hatalmas mozdony dohogna az ő két ujjbeggyel is összeroppantható, soványka mellkasában. Örült, hogy megléphetett a vonatról, de a jövendőt előre nem láthatta. Semmit se látott a szatyor majdnem sötétnek mondható homályában. Ahányat lépett a néni, annyiszor nyomintotta meg az orrát a műanyag szatyor oldala. Már-már majdnem eltüsszentette magát, amikor gondolt egy merészet, és lyukat repesztett a szatyron. Mintha az ellenőr lámpája hasított volna szemébe. Pedig csak régi jó barátja, a nap mosolygott be az egérfejnyi résen. S mintha azt suttogta volna:

– Szevasz, kisöreg.

22

A kisegér szeme káprázott a fénytől. De a bajuszkája betyárosra kunkorodott az örömtől. Megdörzsölte mellső praclijával a szemét, és visszasuttogta:

– Szevasz, drága barátom, szevasz.

Egész pici testét átjárta a jóleső meleg. S már surrant volna a napsugár szálaiba fogózva, futott volna föl a messzi kék égre, hogy onnan majd leereszkedik a mezőre. De újra árnyék borult rá, a járókelők tömege elfödte a napot. Billent a szatyor. Kapaszkodott a néni, s már egy burrogó busz vitte őket. Behúzta az orrát a kisegér. A rést is eligazgatta, csak éppen akkorát hagyott nyitva belőle, ahol ki-kisandított az utasokra.

– Ezek éppen olyanok, mint a vasútiak – állapította meg magában. Nem lenne jó összeakasztani a bajuszt. Hű, micsoda riadalom támadna, ha ő most előbújna. Mindenki fölpattanna a székről, a lábon állók meg a fogantyúkra kapaszkodva csüngenének, mint valami hatalmas bőregerek.

Kedve lett volna kipróbálni. De jobb félni, mint megijedni, gondolta bölcsen. Beérte azzal, hogy elképzelte a ribilliót. Ideje se lett volna már, mert újra lendült a szatyor. Leszálltak. S amikor megint kilesett, égig érő házak között találta magát. Gyereksereg szaladgált, ricsajozott, 23s a házak közt kergettek valami gömbölyűt. Mintha egy falka macska hajszolna egyetlen kisegeret. Az egyik kisfiú hirtelen kivált a csapatból, odaszaladt a nénihez, és kikapta kezéből a szatyrot.

24

– Majd én viszem – mondta mosolyogva.

– Én is segítek – fogta meg a szatyor másik fülét egy kislány. Így mentek a fölvonóig.

A kisegér úgy érezte, vége a világnak. Ájulás környékezte. Szállt a lift, mintha egy vonat hirtelen fölágaskodott volna, és nyílegyenesen az égbe rohanna. Huppanásra és kattanásra tért magához.

– Hát ebből elég volt – szedte össze magát a kisegér. – Most vagy soha! – Kinyitotta a 25rést, s amíg a néni a kulccsal babrált, kisurrant a szatyorból.

– Egér, egér! – visította el magát a kislány.

– Egér? – fordult hátra a néni.

– A szatyorból surrant ki. Itt ni, ezen a résen.

– Az én szatyromból? – hitetlenkedett a néni.

– Onnan. Ott szalad, ni – mutatott s szaladt a kisegér után a kisfiú.

– Hagyjad, hadd fusson szegényke – mondta a néni, a szatyrát kipakolva. – Nem tett kárt semmiben, csak ezt a rossz szatyort rágta ki. Dobjátok a szemétbe.

– Egér, egér van a házban! – terjedt a hír lépcsőházból lépcsőházba. Még az udvaron nyargalászók is abbahagyták a labdakergetést, s indultak volna valamennyien hajtóvadászatra, de a nagy bajuszú házmester leintette őket.

– Mik vagytok ti, macskák? Van itt éppen elég macska a házban. Munkakerülő valamennyi. Nem árt, ha ők is dolgoznak egy kicsit.

Ezen mindannyian jót nevettek, s folytatták a futballozást.

A kisegér ezalatt riadtan lapított egy gázcső mögött. Aztán a zaj s a lárma elültével besurrant egy alig hüvelykujjnyi résen az egyik lakás26ba. Üres volt a lakás. Besütött a nap. S a ragyogó napfényben mit kellett látnia? Hatalmas szürke macska dorombolt az egyik nagy fotelban.

27

Fordult volna a kisegér, fordult volna vissza. Iszkolt volna egérutat keresve, ahogy megpillantotta a fotelben doromboló macskát. De az elébe toppant. És fülön csípte.

– Jó napot, vendég úr! Talán illene köszönni, ha már csak úgy kopogtatás nélkül egy tisztességes házba besurranunk.

– De, de illenék – ciccentette el magát az egérke. – Viszlát. Viszontlátásra.

– Nem oda Buda! – fogta szorosabbra az egér piciny fülét a behemót macska. – Itt maradsz!

Az egérke érezte, hogy vége van. Úgy remegett, ahogyan még a nyárfalevélnek is csak nagy ritkán sikerül.

– Ne félj, na. Ne reszkess. Nem eszlek meg. Itt maradsz, és játszani fogunk. Unom magamat egyedül ebben a nagy lakásban.

28 29

Gyere, megkínállak. Falj valamit. Az irhádról ítélve sokat koplalhattál.

Hitte is, nem is a kisegér a macska nyájasságát. De akkor eszébe jutott az életét megmentő házi egér édesanyja, aki az mondta, hogy a városi macskáktól nem kell tartania. Lusták azok az egerészésre. Összeszedte hát magát, s ment a macskával, aki közben a fülét is elengedte, sőt barátságosan meg is simogatta. Odavitte a tányérjához, és megetette. Volt valami sajthéjmaradék is, az ízlett a legeslegjobban a kis éhenkórásznak. Még el is érzékenyült, mert azt falatonként a macska tömte a szájába a maga fönséges mellső mancsával.

– Most pedig szundítsunk egyet – invitálta maga mellé a puha fotelbe. – Gyorsan szundíts, mert nemsokára kezdődik a tévéadás.

– Az még a sajtnál is finomabb? – kíváncsiskodott a megbátorodott kisegér.

– Az nem finom, hanem szép, és nagyon mulatságos, te kis buta. Te még sohase néztél tévét?

– Nem, soha. De ha te mondod, akkor biztosan nagyon szép – mondta már félálomban. És boldogan elszundított.

Nagy zenebonára riadt. Azt hitte, újra vonaton van. Már ugrott volna a fotelből, de a macska rátette a mancsát.

30

– Oda nézz, a képernyőre.

Pillogott a kisegér. Káprázott a szeme.

De aztán örömében elviccantotta magát. Saját magát látta a tévében meg újdonsült barátját, a cicát. Kergette, kergette a hatalmas macska a kisegeret, de az egérke mindig túljárt a nagy mamlasz macska eszén. Nevetségessé tette. Meg is érdemelte a tévébeli macska, mert nagyon goromba volt. Nem olyan, mint az ő vendégszerető cica barátja. De az valahogy mégsem tetszett a kisegérnek, hogy hol az egér lapította palacsintává a macskát, hol pedig a macska csípte fülön az egeret, s már tette is sütőbe, és megsütötte volna, s bizonyára meg is eszi, ha a leleményes kisegér még idejében levegőbe nem röpíti a macskát.

Abban a pillanatban már repült ő is. A barátja, aki nyilván a tévébeli képmásának szurkolt, meggörbített háttal, vérben forgó szemmel kapta föl a kisegeret, s úgy földobta fölindultságában, hogy szegényke majdnem fönnakadt a csilláron.

– Jaj nekem, jaj nekem! – szipogta a kisegér.

– Semmiség, no, katonadolog! – simogatta meg a macska lecsillapodva. – Csak feldühített annak a mulyának a bambasága. De el is zárom. Tűnjenek el a szemünk elől. – Azzal elkattintotta a tévé gombját. Csönd lett és béke.

31

Hallgattak egy darabig. De a macska jókedve, nyájassága nem akart visszatérni. Bajszát mozgatva nagyokat szimmantott.

– Büdös vagy, pajtás – mondta mogorván.

– Folyton úton voltam – mentegetőzött a kisegér egyre riadtabban. – Biztosan vonatszagom van.

– Meg egérszagod. De azt azért nem kell szégyellned. Gyere, megfürdetlek. Nehogy a háziak, akik minden pillanatban hazajöhetnek, egérszagot érezzenek. S keresek valami zugot is, ahol meghúzhatod magad.

Bekalauzolta a kisegeret a fürdőszobába. Gondosan megfürdette. Még a háziasszony hajszárítójával is megszárítgatta. Majd a fürdőkád alá mutatott.

– Ott ellakhatsz. De vigyázz, amíg nem szólok, ne mutatkozz.

Behúzódott a kisegér a fürdőkád alá. S nagy-nagy kételyekkel az ő kicsi szívében elaludt.

32 33

Kuksolt a kisegér a fürdőkád alatt. Kuksolgatott, de előbb még azon frissiben körbejárta, szaglászta új szálláshelyét. Egérutat keresett. Mert az egyetlen, bár csempe nagyságú nyílás, ahová a macska betuszkolta, még ha kapu nagyságúnak tetszett is, mégiscsak az egyetlen kijáratnak látszott. Az pedig nem valami megnyugtató, kivált egy sokat látott, sokat próbált egérkének. Nagy örömére egérszemnyi fényt pillantott meg az egyik sarokban. Egy cső mellett. Odaóvakodott és lepillantott. És kicsiny szívében hatalmas hálát érzett a toronyházak építői iránt. A csövek mentén mindig hagynak annyi rést, ahol egy egérke átcsusszanhat, ha minden kötél szakad. De máris kapaszkodott visszafelé. Ugyanolyan fürdőszoba volt alatta is, mint amelyikben őt fürdette meg a macska. Egy férfi állt a kádban, és zuhanyozott. Még őt is lespriccelte.

Visszamászott hát, megrázta a bundáját. Szárítgatta az egyik meleg cső mellett. S aztán elkezdte a kuksolást. Merengett eddigi hányatottsá34gán. Töprengett jelenlegi nyomorúságos voltán. Vissza-visszagondolt a tévében látottakra. Furfangos kis kollégájára s a mindegyre hoppon maradt hatalmas macskára. Mi tagadás, büszke volt egérnemzetségére. S még örömében el is cincogta volna magát, ha mindegyre nem nyílik az ajtó. Olyankor úgy meghúzta magát, mintha a világon sem volna. Hazajöttek ugyanis a háziak. Nagy volt a forgalom, hol lubickoltak, hol meg zuhanyoztak a kisegér feje fölött.

Olykor meg éppenséggel, mintha egy-egy vízesés dörrent volna, úgy visszhangzott a fürdőszoba.

Aztán csönd lett és a feketénél feketébb sötétség. A cső melletti fény is kialudt. Az ember, kivált ha egér, méghozzá enyhén vöröses bundácskája ellenére is csak szürke kisegér, legyen óvatos, és húzza meg magát – így okoskodott kuksolás, merengés, töprengés közben. A jövőre már nem is mert gondolni. Inkább megpróbált egy kicsit szenderegni.

Olyan mélyen aludt, hogy a macskának háromszor is rá kellett köszönnie, míg fölébredt.

– Jó reggelt, álomszuszék úrfi, jó reggelt, jó reggelt!

– Jó reggelt! – illedelmeskedett az egérke is, amikor meglátta a macska fejét.

– Itt a finom reggeli. Tálcán hoztam, hogy meg ne sértselek.

35

Mi tagadás, tetszett az egérkének a kínáló versike. A finom falatok illata is csiklandozta. De a tálca az semmiképpen sem tetszett. Mintha már látta volna valahol. A tévében látott valami ehhez hasonlót. Egérfogó! Egérfogó! – rémült el a kisegér, s már az étvágya is elhagyta.

– Na mi lesz? – morrant rá a macska. – Meddig instáljalak?

– Köszönöm, de…

– Semmi de. Eszel, vagy vigyem?

– Nem vagyok én tálcához szokva.

– Ez úri ház. Itt így szokás.

– De nekem nem szokásos – alkudozott a kisegér.

– Neveletlen vagy és hálátlan! – jött méregbe a macska, és dühében mancsával bennebb tolta a tálcát.

Abban a minutumban: csitt-csatt, pakk! És rettenetes nyávogás töltötte be a fürdőszobát.

A ravasz, de mérges macska mancsára csapódott az egérfogó.

Aki másnak vermet ás, maga esik bele – mond36hatta volna kárörvendve a kisegér. De ő nem gondolt semmi másra, csak a sarokban lévő egérútra. Hagyta a nyivákoló macskát, hadd vesződjék a lábán lógó egérfogóval. Ő már ott sem volt. Csúszott a sarokban lévő csövön lefelé. Még arra se volt ideje, hogy megszámolja, hány egyforma fürdőszobát hagyott maga mögött. Tízet-e vagy még annál is többet. Nem tudhatjuk.

Végre földet ért. Tovább nem vitt a cső. Beleveszett a csövek birodalmába. Megcsusszant a kisegér. Körülnézett. Égnek állt minden szőrszála. Az óriások országában érezte magát. A pincebéli patkányok vagy közönségesen pocegerek tanácskozásának kellős közepébe pottyant.

37

Nagy csend támadt a pincében. Még a folyton fújtató-szortyogó csövekben is mintha bennrekedt volna a szufla.

Az óriás egerek még óriásabbakká változtak. Két lábra álltak ámulatukban. Majd az alfelükre csüccsenve, mellső mancsaikkal mindannyian a reszkető kisegérre mutattak.

– Ez egy kém! – visították kórusban.

– Egér-kém! – vinnyantotta közbe az egyik.

A kisegér a kisebbnél is kisebb lett ijedtében.

Csak pillogott, egy viccanásnyit sem értett a nagy sivalkodásból.

– Jöjjön a tolmács! – parancsolta a legnagyobb bajszú óriás. – Úgy látom, nem érti a nyelvünket.

Valahonnan elősurrant egy idősebb patkány, és megkezdődött a kihallgatás.

– Egér-kém vagy-e? – kérdezte a tolmács egérnyelven.

– Az vagyok – bátorodott meg a kisegér már attól is, hogy saját nyelvén szólhatott. – Egérkétek, testvérkétek vagyok.

38

Erre még nagyobb visításba kezdett a horda:

Ezt már a patkányköltő visította, s amint azt az udvari poéták szokták, büszkeségtől duzzadó mellel és alázatos pislogással várta a legnagyobb bajszú, vagyis a kapitány elismerését.

– Hallgass! – förmedt rá a legnagyobb bajszú rokon a verselő patkányra. – Te pedig beszélj! – fordult a kicsinél is kisebbé gomolyodott kisegérhez. – Mondd el, de röviden, s igazat szólj, ki s micsodás vagy. Hogy kerültél ide?

A kisegér, amilyen kurtára 39 40 41 csak foghatta, olyan kurtán s igazat szólva elmondta egész eddigi életét, hányatottságát egészen a pincébe pottyanásáig.

– Hihető – pödörítette meg a bajszát a kapitány –, hihető. Annál is inkább, mert ha kémkedni jöttél volna, akkor kellene tudnod patkányul.

– Hátha tud, csak teszi magát.

– Majd kiderül. Egyelőre fogságba ejtünk. És ügyedet őfelsége elébe terjesztjük.

– Mit kell előmbe terjesztenetek? – cammogott elő testőrei kíséretében a legnagyobb bajszúnál is nagyobb bajsszal őfelsége, a patkányok királya.

Valamennyien négy lábra ereszkedtek. Majd a kapitány, peckesen kihúzva magát, tisztelettel jelentette a jelentenivalókat.

Szemügyre vette őfelsége a kisegeret.

– Gyere csak közelebb, öcskös – parancsolta egérnyelven.

A kisegér összeszedte minden erejét, közelebb kúszott, s illő távolságban meglapult.

42

– Nézz a szemembe!

A szemébe nézett.

– Apródommá fogadlak.

A patkány-költő már éppen egy dicsőítő énekbe fogott volna, de őfelsége leintette.

– Mától kezdve te jársz előttünk, és minden ételünket megkóstolod. Sőt kedvedre teleeheted magad. Egyébként rád is fér, amint látom. Hozzatok máris valami harapnivalót az apródnak, hogy erőre kaphasson. Este indulunk prédaszerző útra. Végeztem – fejezte be őfelsége, és kíséretével elvonult.

A kisegér pedig evett, de olyan mohón, mintha most enne életében először.

Attól kezdve aranyélete volt. Mindig a kapitány mögött volt a helye a prédaszerző utakon. S mielőtt bárki is ételhez nyúlhatott volna, őt előreengedték, hogy kedvére lakmározzon. Ki is gömbölyödött nemsokára. Minden szőre szála fényesen csillogott. S egy-egy jobban sikerült lakoma után vállukra emelték, labdáztatták a hátukon. Egye434445dül a tolmács súgta egyszer oda egy alkalmas pillanatban, hogy azért túlságosan ne örüljön a nagy-nagy megtiszteltetésnek.

Ettől aztán a kisegér sokáig és hosszan gondolkozott. S az éjszakái egyre rosszabbat sejtető álmokkal gyötörték.

46

A jólét nem minden. Nem bizony. Kivált, ha bizonytalanság, félelem árnyékolja be. Hiába a jobbnál jobb falatok. Hiába kóstolói kiváltsága. Amióta a tolmács odasúgta neki, hogy azért olyan nagyon ne örüljön, azóta a kisegérnek egyre fogyatkozott az étvágya. Akármilyen alaposan megrágta, alig-alig ment le egy-egy falat a torkán. Pedig ennie kellett. Sokszor még rá is vinnyantottak az óriások, hogy ne lazsáljon. Hanem zabáljon. Minél hamarabb s minél többet.

A rémálmok se hagyták nyugodni. Csoda-e ha szőre kezdett fakulni s a bőre meg ráncosodni. Mintha hirtelen megöregedett volna. Egyre sűrűbben foglalkoztatta a szökés, az egérútnyerés gondolata. De mindig szemmel tartották. Még éjszaka is.

Történt aztán, hogy egy hosszabb prédaszerző út előtt a patkány-költő valami illetlen rigmust fabrikált a kapitány, sőt a király egyre gyérülő, őszülő bajuszáról. És valaki besúgta.

47

Lett erre nagy ribillió. Összehívták a tanácsot. Megjelent őfelsége is. Megidézték a patkány-poétát. Aki, az irháját akarván menteni, éppen ellenkezőleg, mint vádolták, dicsőítő éneket próbált zengeni: a kapitány kackiás, és a király, mint a nyárs, olyan bajuszáról.

– Hazug vagy és képmutató! – torkolta le őfelsége.

– Nemcsak hazug vagy, de gyáva is! – rivallt rá a kapitány. – Gyáva pocegér, aki nem meri vállalni a felelősséget a cselekedeteiért. Ezért meglakolsz! Várjuk őfelsége ítéletét. S a tanács egyetértését – ütötte össze bokáját a kapitány, s a katonás tartásból újra négy lábra ereszkedett.

– Nemcsak a hazugságodért, a képmutatásodért, s ahogyan a kapitány igen helyesen egészítette ki véleményemet, nemcsak gyávaságodért kell lakolnod, hanem legfőképpen azért, mert a versed, ez a dicsőítő, rossz rigmus. Rosszul van megírva. A gúnyolódók sem valami híresek, de legalább lehet mosolyogni rajtuk. Szőröd szála sem görbült volna, ha vállalod, de megtagadtad a jobbat. És 48gyönge, hízelgő rigmussal akartad menteni az irhádat. Ezért mától kezdve mindaddig… Tudjuk meddig – nézett körül őfelsége jelentőségteljesen –, tehát mindaddig! – Nyomatékul még kigúnyolt bajszát is megpödörte, mind őfelsége, mind pedig a kapitány. – Tehát mindaddig, ameddig… te leszel a főkóstoló. Punktum! Amiért a mi hűséges apródunk, reméljük, nem fog neheztelni.

A patkány-poéta elájult az ítélettől. A kisegér pedig hirtelen visszanyerte valamikori életkedvét.

– Mossátok föl ezt a „hőst”! És indulás a prédára! Hosszú az út a magtárig, s amint kémeim jelentették, nem is veszélytelen.

Fölmosták a dalnokot, s elindultak.

Úgy éjféltájt már jelezték is az előörsök, hogy megérkeztek. Valóságos terített asztal várta a népet.

– Főkóstoló, előre indulj! – vezényelte a kapitány, de mert a poétának nem akarózott indulni, fülön fogta és odatuszkolta az ennivalóhoz.

Falt fanyalogva vagy kettőt, de megrázta a kapitány, aztán elszántan evett, 49 50 51 majszolt. A horda meg lélegzet-visszafojtva figyelt.

A kisegérnek csak most villant eszébe, amikor ő kóstolt, akkor is ilyen nagy csend és figyelem vette körül. És csak miután ő jóllakott, hosszú idő múlva kezdett el a horda lakmározni. Figyelt hát ő is lélegzet-visszafojtva.

A kóstoló pedig nagy megkönnyebbülten befejezte a majszolást. Már éppen ki akarta húzni magát, de ahelyett egyet vinnyantott, hatalmasat. Majd fölugrott, s lehuppant, összekucorodva. Négy lábát magasba rúgta, s úgy maradt háton fekve.

Mindenki megborzadt. S már fordultak is vissza vezényszó nélkül.

Megtörtént az addig-ameddig – kapott észbe a kisegér. És most újra ő lesz a főkóstoló, mert üres az állás.

Hát abból, amit én kóstolok, abból ti többet nem zabáltok –, gondolta, s kihasználván a visszavonulás fejetlenségét, kereket oldott. Azaz egérutat nyert. Kiszaladt a fényesen kivilágított utcára. Fölkapaszkodott egy éppen indulni készülő kocsira. Szerencsére a kerekek még nem forogtak, csak a motor berregett. Meghúzódott a rendszámtábla mögött. S rábízta magát a jó szerencsére, mely remélhetőleg gondjaiba veszi.

52

Megkapaszkodott a kisegér a gépkocsi számtáblájában, de alig-alig tudta tartani magát. Szerencséjére valami ütött-kopott, ócska tragacs volt. Talált egy akkora horpadást a számtábla mögött, hogy valahogy befészkelhesse magát. Éppen jókor, mert akkorákat zökkent a vén masina a gidres-gödrös úton, hogy azt hitte, a szeme is kiugrik a rázkódástól. Be is hunyta, nehogy szem nélkül maradjon. Így furikázott vele a kocsi jó ideig.

De a kíváncsiság legyőzte a félelmét, s kileskelt rejtekhelyéből. Sötét, csak itt-ott gyéren világított utcákon kanyarogtak. Mígnem egyszerre mintha maga a nap sütött volna a szemébe, egy nagy oszlop tetejéről. Még káprázott a szeme a nagy fényességtől, s máris újabb, hatalmas fényű oszlop mellett suhantak el. Mert most már suhantak. Simán, ahogyan még a gyorsvonat se tud. Ámult-bámult, amint a sugárúton száguldott vele a megtáltosodott tragacs.

Ilyet még álmomban sem láttam – hüledezett.

53

– Csupa napot termő fasor. Világítás dolgában még a legeslegnagyobb s legfényesebb pályaudvaron is túltesz.

Valósággal beleszédült a száguldásba meg a fényességbe.

De hirtelen csusszant egyet a kocsi, s megállt. Jobbnak látta biztonságba húzódni.

Okosan tette. Mert nemsokára már fölötte matarászott egy kéz. Megnyomott egy gombot, s mintha egy hatalmas víziló tátott volna szájat, akkora rés ásított a feje fölött. Bőröndök, szatyrok kerültek ki a hatalmas szájból, s nyekkentek le a járdára. Vidám beszédet hallott az egérke. Moccantotta volna megint a kíváncsiság, de a tagjai nem mozdultak.

Megfagytam! – sajdult belé az újabb félelem. – Észre se vettem a nagy száguldásban. Meg vagyok gémberedve.

Ijedtében hirtelen újra melege lett. És egy óvatlan pillanatban, minden erejét összeszedve, beszökkent a kinyitott csomagtartóba. Éppen idejében, mert már csukódott is a tető. S nemsokára ismét útnak eredtek. A sötétségben nemcsak a bátorsága jött meg, de az étvágya 54is. Ami nem csoda, hiszen a mai vacsora, nagy-nagy szerencséjére elmaradt. A patkány-poéta ette meg helyette. Nyugodjék békében.

Fölrémlett előtte az egész rettentő jelenet. Ettől egy kis időre elment az ehetnékje. De aztán újra előjött. S mintha valami illatok is csiklandozták volna kifinomult cimpácskáját.

Itt valahol sajtnak kell lennie – állapította meg szakértelemmel. Bemelegítésül egy kicsit tornázott, mielőtt szétnézne a sötétben. Majd csalhatatlan szimata után surranva már ott is volt egy szatyorban, melynek a tetején jókora sajt kerekedett.

Hálátlanság megkárosítani azt, aki jót tett velem – gondolta, mielőtt a sajtot megkezdte volna. – De hát ilyen az élet. Éhes vagyok. A szükség törvényt bont.

És evett olyan mohón, mintha most enne először életében. Mire jóllakott, a kocsi is megállt. Ő pedig kapta magát, és beosont a csomagtartóban veszteglő pótkerék alá.

Megint jókedvű beszéd ütötte meg a 55fülét. Újra burrogás. És indulás. Érezte, hogy valami fedett helyre érkeznek.

Már bent is voltak: nyílt a csomagtartó teteje. Indult a szatyor. Vitte a sajtot. Rácsapták a csomagtartó födelét. Még hallott valami ajtónyikorgást-csukódást.

Aztán a sötétre rászállt a csönd.

Ha eddig megúsztam ép bőrrel, ezután is lesz valahogy – gondolta bölcsen, majd egy olajos rongyból ágyat vetett magának a pótkerék alatt. Bizakodva és megelégedetten hajtotta álomra okos kis fejét.

Odakint lassan pilinkélve, szállingózva hullni kezdett a hó.

56

Aludt a kisegér, s talán még most is aludna. De reggel felé azt álmodta, hogy reggelihez ül az, akinek csak a kezét látta s a hangját hallotta: a gépkocsivezető. Körbeüli családjával az asztalt, kibontják a sajtot. És meglepődnek:

– Egérrágta! – állapítják meg szörnyülködve.

– Egér volna a házban? A kamrában? Vagy talán a kocsiban?… A ga…

Itt az álom egyből kiment a kisegér szeméből. A beszüremkedő világosságból sejtette, hogy már reggel van.

Új nap, újabb veszedelmekkel – ciccentette borongósan, s már kezdte is az egérútkeresést. Szerencséjére a kopott öreg kocsiból talált annyicska kisurranási lehetőséget a rozsdamarta sárhányó felé, hogy megléphetett eddigi legkényelmesebbnek mondható szállásáról.

Körbeszaglászta-szimatolta, majd gondosan körbe is talpalta a kocsi lakását.

– Ez egy garázs! – állapította meg a sokat ta57pasztalt bölcsességével. – Ez pedig egy rés! Ezen még maga az óriások kapitánya is kiférne. De jobb, ha magam férek ki. S méghozzá minél előbb.

Kiosont.

És gyökeret vert mind a négy lába.

Akkora hó volt, hogy alagutat lehetett volna belé fúrni. S a hideg is ugyancsak égnek meresztette bundácskájának minden kis szőre szálát.

– Itt állok téli bunda nélkül. Mert ebben a nagy hercehurcában egészen megfeledkeztem a télről.

És ott, azon helyben elkezdte növeszteni a szőrét. De közben fülelt, és járatta apróka szemét is. Majd fölkapaszkodott az ajtóra, hogy messzibb láthasson.

Hógolyózó gyerekeket látott s hallott ujjongani alig két kerítéssel odább. Egy füstöt eregető, sokkéményű, nagy épület udvarán.

– Ahol füst van, ott tűz is van. Odamegyek.

De ehhez előbb erőt kellett gyűjtenie. Leszállt. Ráóvakodott a hóra. Megbírta. Fagyott volt a teteje.

És akkor eszébe jutott, hogy egy58szer még a vonaton, amikor nagyon éhes volt, megevett egy egész képesújság-lapot! Egy vers is volt azon a lapon. Azt is megette. Hát ez most biztatásul éppen jól fog jönni az útra. És reggelinek is megteszi. S már cincogta is magában:

Hát most én vagyok Ballagi – mosolydult el deres kis bajsza alatt. Már túl is volt az egyik kerítésen.

Fején kucsma, lábán csizma… Az bizony most nekem is jól fogna, meg a tarisznya is valami falnivalóval – gondolta, miközben haladt vitézül, és folytatta a verset:

59

Nem kellett ahhoz az este. Mire a vers végére ért, már ott volt az időközben elnéptelenedett iskolaudvaron. Úgy határozott, hogy a pincéket ezután messziről elkerüli. Nem akart ismét óriásokkal találkozni.

Föliramodott, a csendes lépcsőház korlátján egyensúlyozva. Föl az emeletre. Aztán az ajtó alatti kis résen becsusszant. Egy hatalmasnak mondható teremben találta magát. Ahol ágy állott ágy mellett. A sarokban meg egy langyosnak mondható cserépkályha magaslott. Mögéje húzódott, hogy egy kicsit kiszusszanja magát.

Majd terepszemlét tartott. S újfent visszabújt a kályha mögé, hogy ha éhes is, legalább ne fázzon. Ott megint az átélt izgalmak s a jótékony meleg álomba ringatták.

Nagy ricsajra, lábdobogásra ébredt.

Ijedten ugrott elő a kályha mögül. De vesztére.

– Egér! Egér van a hálóban!

– Itt szalad! Ott szalad!

– Beiszkolt a szekrény alá!

– Hozzátok a seprűt!

60

– Elő a fejes vonalzót!

– Üssük agyon!

– Húzzátok félre a szekrényt!

– Ott, ott, ott kell lennie!

Ott is volt a sarokban. Meg sem próbált már menekülni. Várta, hogy a seprű, a magasba lendült fejes vonalzók végezzenek vele.

– Megálljatok! Ne bántsátok! Nem látjátok, hogy ez egy kis idetévedt mezeiegér? Bízzátok csak rám. Húzódjatok hátrább!

Az egérkébe kezdett visszatérni a lélek.

– Egérkém, kiskomám, ne remegj, ne reszkess! – hallotta ugyanazt a hangot.

– Gyere ide szépen. Ülj a tenyerembe, és mondd el, hogy kerültél ilyen messzire.

A kisegér, mintha megbabonázták volna, elindult a kedves hangú fiú felé. Fölmászott az elébe tartott tenyérbe. Érezte, hogy a szerencse ezúttal sem hagyta el. Nem tudott a meghatódottságtól még ciccenni sem. Kuporgott a fiú tenyerében. És hullatni kezdte a hála gyémántként ragyogó könnyeit.

61

A többi fiú csak ámult-bámult némán. És olyan tisztelettel néztek az egeret markában tartó társukra, ahogyan még soha senkire.

62

Miután az egérke jól kisírta magát a kedves fiú tenyerén, körülpillogott. Megtörölgette pici mellső mancsával a szemét, hogy jobban lásson. Még egyszer és még egyszer megtörölgette. Nem akart hinni a szemének. Mintha a magas és messzi égbolt csillagai ragyogtak volna körülötte, alig egérugrásnyira. Az őt bámuló, kedvesen köré sereglett gyermekek szeme ragyogása emlékeztette őt a jaj de régen nem látott csillagokra.

– Sírd ki magad szépen, sírj csak, nem szégyen az – simogatta a kedves fiú a még mindig kucorgó egérke hátát.

– Hátha azért sír, mert éhes – suttogta az egyik jól táplált fiúcska, aki éppen egy jókora karéj kenyérrel nyomtatta le az imént bekapott reggelit. S már tört is egy darabkát.

– A karéját, azt adjad. Az egérnek rágnia kell, mert állandóan nő a foga – figyelmeztette az állattanban jeleskedő szeplős társa.

Nagy sürgés-forgás támadt, de szinte nesztelen lábujjhegyezéssel. Mindenki indult, hogy hozzon 63valami rágnivalót a vendégnek. Mire a fiú óvatosan az asztalra tette a kisegeret, egy frissen kitépett füzetlapból már szőnyeg is volt alatta és abrosz is előtte. És pillanatok alatt annyi finom falatot raktak elébe, hogy tíz „óriásnak” is elég lett volna, nemhogy egy ilyen kis mezei koldusnak.

Még csokoládé is került a terítékre. Persze az állattanász jótékonykodott.

Egérke egy pillanatig tétovázott, mintha eszébe jutott volna a patkány-költő szomorú esete. De amikor a kenyérkaréjban az adakozó foga nyomát is fölfedezte, elszégyellte magát, amiért kételkedni mert újdonsült barátai jóindulatában. Szaporán nekilátott a rágcsálásnak. Mondanunk sem kell, hogy a körben állók nem kis gyönyörűségére.

– Az enyémből is!

– Az enyémből is!

– Kóstold csak meg!

– Ebbe harapj!

– Ezt rágicsáld!

Így biztatták a kis reggelizőt. Ő pedig igyekezett minden kérésnek, biztatásnak eleget tenni. Nemsokára már szem64mel is látható volt, hogy fogott rajta a jó szó s a reggeli. Csak úgy dudorodott a kis hasikája. S a kedve is kezdett kerekedni, gömbölyödni.

Vidám bukfencet vetett. És ciccentett egy dallamosat. Ezzel adta tudtukra, hogy a reggelit befejezte. Amit jól is tett, mert abban a pillanatban megszólalt az órára hívó csengő.

Az éles berregésre megijedt, már iszkolt volna át az előtte tornyosuló ételmaradékon.

– Egyet se félj! – nyugtatta meg s vette újra tenyerébe kedves pártfogója. – Meg kell szoknod: ezután neked is szól majd a csengő. Mert ugyebár magunkkal visszük az órára – nézett körül társai közt.

– Hű de jó lesz! A lányokat ijesztgessük vele! – röhentette el magát valaki.

– Majd a te üres fejeddel ijesztgetjük őket.

– Fölhasználhatjuk kísérletre is – mondta valaki komolyan.

– Föl is boncolhatjuk – kapott vérszemet az egyik.

És mindjárt kapott vagy két sapkát meg nyaklevest is.

65

– Inkább téged, te hóhér!

– Egyelőre a nyomokat, a reggelinyomokat tüntessétek el. Nehogy meglássa a takarító néni. És egyáltalán, rajtunk kívül senkinek sem szabad tudnia az egérről – mondta határozottan az egeret markában tartó fiú. – Legalábbis egyelőre. Ebben megegyezünk?

– Meg, meg!

– Egyöntetű választ kérek. Háromszoros meggel szavazzatok. Kecske módra.

– Meg. Meg. Meg! – ismételték kuncogva.

– Tehát az egér mától kezdve a mi titkunk. Csakis a miénk. A 13-as hálószobáé.

– A mi titkunk – ismételték.

– Ebből még az egér se rághat ki.

– Még ő se! – ujjongták kórusban. Eltüntették a nyomokat is.

– Te is velünk jössz, kisöreg – csúsztatta a fiú a zsebébe az egeret. – De a titoktartás rád is vonatkozik. Egyelőre ennyit kérünk tőled. A többi majd később kialakul.

Indultak fegyelmezetten, csöndben. Szinte áhítatosan vonultak az osztály felé. Vitték közös titkukat, a kisegeret. A titok boldogságától a szemük úgy csillogott, mint odakint az udvaron, a fákon, a tetőkön a téli nap sugarától a hó.

66

Az egérke, nem ismervén jótevői nyelvét, nem érthette, hogy a titoktartás rá is kötelező. Lapított egy ideig, két-három óra hosszat a fiú zsebében. Még a tízpercekben is ott kuksolt. Néha benyúlt a fiú, és meg-megsimogatta bátorítólag. De roppant kíváncsi természetű lévén, és azonkívül is, szégyen oda, a bőséges reggeli után neki is ki kellett mennie. Amiről a fiúk egészen megfeledkeztek. Gondolta, lesz, ami lesz, és kiment. Vagyis kibújt a fiú zsebéből. Méghozzá akkor, amikor jótevőjét fölszólították felelni. Előbb kikémlelt, majd kimászott a pad tetejére.

– Jaj, egy egér! – visította el magát az egyik kislány.

Egérke érezte, hogy rosszat cselekedett, de már nem volt visszaút. Összehúzta magát, és várta a következményeket.

A fiú megállt a felelésben, 67 pedig úgy mondta, mint a vízfolyás, olyan folyékonyan.

Lett nagy sikongás, ricsaj, lárma. Volt, aki a pad tetejére ugrott ijedtében. Volt, aki akkora nyakat nyújtott, hogy még egy lúdnak is becsületére vált volna. De hiába, mert a fiú átnyúlt a padra, és markába fogta védencét.

A tanár is megrökönyödve állt a dobogón. Nem értette a hirtelen kitört vihar okát. Próbált volna rendet teremteni, de a szava beleveszett a ricsajba.

68

A fiú sietett segítségére:

– Üljön le mindenki a helyére! És én majd megmutatom mindenkinek az egeret.

– Micsodát? Az egeret? Miféle egeret? – nézett rá a tanár értetlenül.

69

– Bocsánatot kérek – hajolt meg a fiú a tanár felé. – Mindent megmagyarázok. És majd a felelést is folytatom. Csak előbb csend és rend legyen. – Ezt már szigorúan mondta az osztálynak. Pillanatok alatt rend és csend volt az osztályban. S ebben a bentlakók 13-as hálójának lakói jártak elöl jó példával.

A fiú először a tanárnak mutatta meg az egeret. S röviden elmondta odakerülésének történetét is. És azt sem röstellte megemlíteni, amiért csak úgy piroslott a 13-asbeliek arca a büszkeségtől, hogy ők pártfogásukba vették a kisegeret.

– Ezt a szép kis mezeiegér-példányt – nézett az egérre meg a fiúra kedvesen a tanár bácsi. – És milyen jó szimatú kis ügyes, aki tudta, hogy éppen állattanórán kell előbújnia a zsebedből.

Boldogan nevetett az osztály. A fiú pedig, tenyerén az egérrel, végigjárta a padsorokat. Csak úgy ragyogtak a szemek, és záporoztak a kedvesebbnél kedvesebb szavak a kisegérkére és persze a pártfogókra is.

A mutogatás végeztével visszavitte a kis vendéget a katedrára. Ahol már egy füzetlap terült alá szőnyegül. Soha jobbkor, mert a kisegér azon nyomban tettel bizonyította, hogy neki is ki kellett mennie.

70

– Biológiai szükséglet – mondta a tanár mosolyogva. – Jól van, kisöreg. Ettél, hát neked is ki kell menned olykor.

A fél osztály ugrott, hogy új füzetlapra cserélje a használtat. És eszébe sem jutott senkinek se, hogy illetlennek tartsa a kisegeret.

– Az órarendtől eltérően – mondta a tanár bácsi –, most a mezeiegérről fogunk beszélni, hogy tudjátok mindannyian, ki s miféle a vendégünk.

Lemérték a testét, tagjait, talpait, orrát, fülét, színét szemének, szőrének. S azt is megállapította a tanár bácsi, hogy ez a kis vándor valahol olyan helyen lehetett eddig, ahol nem volt alkalma téli bundáról gondoskodni. Elég nyáriasan van öltözve.

Soha még ilyen szemléletes és kedves órája nem volt az osztálynak. Kapott is a fiú, az egér védnöke nem is egy, de két jelest, s a 13-as lakói is fejenként egyet-egyet. Derekas magatartásukért. Az osztály tagjául választotta az egeret. Állandó otthonául most már hivatalosan is a 13-as hálót nevezték ki. A titoktartás már nem volt kötelező.

Így a hosszú tízpercben az egész iskolának bemutatták az újoncot. A 13-as legénysége mint valami testőrség vitte kö71rül az egeret tenyerén tartó fiút, s úgy vonultak végig a folyosón fölsorakozott társaik között. Föl s alá hordozva az egyre bátrabban pillogó kisegeret.

Órák végén, ebéd után és egész délután egymásnak adták a kíváncsiak a 13-as kilincsét. A szoba minden lakója egy tanár nyugalmával és lelkesen magyarázta mindazt, amit tudniuk kell az egérről. Szeretetcsomagokban sem volt hiány.

Lefekvéskor a fő pártfogó a saját bakancsát ajánlotta fel ágyul, amelyet az egérke azonnal s nagy bizalommal el is fogadott.

És megállapodtak abban, ha egérke is úgy akarja, akkor éjszakáról éjszakára sorra lakhatja-alhatja mindannyiuk bakancsát. De ezt már egérke nem hallotta. Aludt a bakancs orrában. Mélyen és nyugodtan. S talán először életében félelem nélkül. És azt álmodta, hogy a világon legnagyszerűbb félelem nélkül élni.

72

A reggeli ébresztőkor a kis egérfi elsőnek ugrott talpra. Bátran nevezhetjük most már egérfinek, mert a tegnapi vizsgálódáson az is kiderült, hogy fiúegér őkelme, ami egyébként eddigi történeteiből is kisejlett. Bármennyire becsüljük is a lányok bátorságát, ilyen viszontagságos kalandokra már csak illendőségből sem szoktak vállalkozni.

Talpon volt hát a kisegér, s már indult is a mosdó felé. Ismerte már a járást, az este ugyanis bakancsorrba bújás előtt alaposan tisztálkodott. Megfürdették. S mert szárító nem volt, mint macskáéknál, a kályha mögött szárítkozott.

A fiúk derékig meztelenül paskolták magukra a vizet, ő pedig egy szappantartóból. Azt nevezték ki ugyanis fürdőkádjául. Sőt még fogkeféje is került. Azt este az egyik ezermester fabrikálta. Akkorka volt, mint egy fél gyufaszál.

Aztán őt is asztalhoz ültették. Valami egeres képregényt tettek eléje, hadd szórakozzék, amíg ők átismétlik a leckét.

73

Újra berrent a csengő. Reggelihez szólította a jónépet.

– Te itt a szobában étkezel. – S már rakták is eléje a szeretetcsomagokat. Egérfi nekilátott. A fiúk meg kiosontak, s egy óvatlan pillanatban – biztos, ami biztos – halkan megfordították a kulcsot a zárban. Nehogy valaki kíváncsiskodó vagy éppen egy macska meg találja zavarni reggelizés közben.

Az óvatosság nem volt hiábavaló. Mert amikor jöttek vissza, nem is egy, de két macskát is rajtakaptak, amint az ajtórésnek hasalva befelé szimatoltak.

– Sicc! Sicc! Szemtelenek! Hogy kerültök ti ide?

A macskák azonban magyarázat helyett jobbnak látták kereket oldani. Egyből kiugrottak a félig nyitott folyosóablakon. Bele az ablak alá összelapátolt hórakásba. Alig tudtak kikecmeregni.

Elhatározták, hogy megszervezik a macskák elleni védelmet. Amit mindjárt azzal kezdtek, hogy kéz a kézben körülfogták az asztalon még mindig rágcsáló 74egérkét, és körbetáncolták, azt énekelve, hogy:

Szerencsére az állatka nem értette a verset, a dallama azonban nagyon tetszett. Meg is tapsolta az énekkel kedveskedőket. Azok meg újra rázendítettek.

– Gyerünk a díszterembe! – javasolta a zenében legjáratosabb. – Ott zongora is van. Az egér meg a zongorát kedveli a legjobban.

– Megrágni? – kérdezte kuncogva az egyik.

– Hallgatni, te botfülű – sértődött meg az egér helyett a zenész fiú. – Gyerünk, mert mindjárt kezdődik a tanítás.

75

Átvonultak a zeneterembe. A muzsikus fiú odaült a zongorához, és játszani kezdett: Képezzünk egy kereket…

76

A kisegér meg, legnagyobb ámulatukra, két lábra emelkedett a zongora tetején, és olyan ügyesen kezdte járni, mintha zeneóvodát végzett volna.

Szerencséjükre énekóra volt az utolsó, mely – mondanunk sem kell – az egér jegyében telt el. Az óra végén már nemcsak hibátlanul táncolta, de játszotta is a kedves kis dallamot. S mert a praclija kurtának bizonyult a billentyűk befogására, billentyűről billentyűre pattanva játszott. Még bocsánatkérően el is ciccentette magát, ha olykor véletlenül félreugrott egy fél hanggal.

Futótűzként terjedt a hír.

Órák végén az egész iskola apraja-nagyja ott szorongott a díszteremben. Még az igazgató bácsi is ott ült a tanítói, tanári kar élén az első sorban.

Egérke pedig hibátlan hangversenyt adott. Amiért hatalmas taps volt a jutalma. Nemcsak neki, de az egész tizenhármas hálónak és egérke minden osztálytársának is.

A végén az igazgató bácsi csak annyit mondott:

– Igazi piros betűs nap ez a mai iskolánk eddigi történelmében.

A díszterem ablakpárkányán lapuló, leskelő 77macskák megszégyenülten s röstelkedve eloldalogtak. Azután még az iskola környékét is elkerülték.

Hiába, a művészetnek, még ha egérnyi is, félelmetesen nagy a hatalma.

78

A tél, ahogy az öregek szokták mondani, alig egérfarknyi volt. Olyan gyorsan elsurrant, mintha itt sem lett volna. Legalábbis abban az iskolában, ahová egérfi járt. Meglehet, csak azért tetszett ilyen kurtának, mert jól telt. Vidáman, sok mókával. Annyit mesélhetnék róla, hogy se vége, se hossza nem volna. De most már itt a tavasz. Egérfülnyi a fű. Barkáznak a füzek. Melegen süt a nap. A hó már valahol a hegyek tarkója mögött rongyosodik. És kirándulni készül az osztály.

Az este nagy búcsúlakomát rendeztek a 13-as hálóban. Ugyanis úgy határoztak, hogy egérkét is viszik kirándulni. És nem is hozzák haza. Mezeiegérnek a mezőn a helye. Voltak, akik korainak mondták még a búcsút.

– Hátha valami megtámadja.

– Hátha valami elpusztítja.

– Kicsike még.

– Megszokta a városi életet.

– Meg a jó meleget.

79

– És minket.

Erre a minketre majdnem elsírta magát az osztály. Mire valakinek az a gondolata támadt, hogy bízzák az egérre, hogy hol akar élni. Kiviszik, elengedik. S ha neki az a jobb, boldoguljon.

– Legföljebb olykor meglátogatjuk.

– Viszünk neki egy kis hazait.

Ezek után már könnyebb szívvel kapták hátukra a hátizsákot. S indultak az állattantanár bácsival, aki egyben az osztályfőnök is.

A fő pártfogó fiú hátizsákjának zsebében ott pödörgette bajszát egérke. Aztán amikor az ének is fölcsendült, hogy: „Képezzünk egy kereket”, kihajolt a hátizsákzsebből, és úgy vezényelt, akár egy tamburmajor, aki a katonazenekarok élén szokott menetelni.

Ahogy kiértek a kirándulóhelyre, útjára engedték egérkét. Még biztatták is:

– Szabad vagy.

– Tiéd a világ.

– Jó szerencsét!

– De azért ránk mindig számíthatsz.

Egérke beleszagolt a sarjadó fűbe. Fölnézett a kék égen ragyogó napra. Szimatolt, szaglászott. Ismerős illatokat keresett. 80Cincogott is. Aztán bukfencet vetett. Cipőorrtól cipőorrig szaladt. És hirtelen besurrant egy bokor alá.

– Legalább tisztességesen elbúcsúzott – küldtek utána egy hosszú sóhajt a gyerekek. Aztán ők is nekiláttak a játéknak. De sem a foci a fiúknak, sem a bújócska a lányoknak nem ment úgy, mint ahogyan készültek rá. – Vajon látjuk-e még! – ez járt mindannyiuk eszében. – Hátha ebédelni még eljön! – próbálták vigasztalni egymást.

Egérke valóban élvezte a szabadságot. Kedvére kószált, szaladgált. És még cincerészett is jókedvében. Egyszer csak mintha visszacincogtak volna.

– Van itt valaki, volna valaki? – érdeklődött és fülelt egérke. Siránkozó vékony cincogás volt a válasz.

– Egérhang. Leányhang. Kicsit idegen a kiejtése. Csak nem valami kelepce? – kötötte át észrevételei csokrát az óvatosság pántlikájával. De azért elindult a hang irányába.

Sovány kis egérlány pillogott ki a lyukból.

– Szevasz, kislány, hát neked mi bajod?

– Szerusszék, magának is – pillogott megilletődve a hölgy.

81 82

– Szerusszék?

– Hát nem jól mondtam? Magázni akartam – mentegetőzött az egérkislány.

– Biztosan jól mondtad. De egy kicsit szokatlan így magázólag a szervusz. Inkább tegezz.

– Szevasz – bátorodott meg az egérlány. – Jaj, behívnálak hozzánk. De a lakásunk összevissza van túrva, kaparva. És úgysincs senki se odabent. Egyedül maradtam – pityeregte el magát –, egyedül az egész családból.

– A róka?

– Az is – bólogatott. – Ő kezdte a kaparással. Aztán a kánya, ülü, mindenki nekünk esett. Magam maradtam, mert éppen kijöttem volt a bokor alá ibolyát szagolgatni.

– Itt nem maradhatsz. Velem jössz. A barátaimhoz – fogta kézen a kislányt, és húzta ki büszkén magát. – Vigasztalódjál. Meglátod, jó helyre viszlek.

S már ott is voltak a lepakolt hátizsákok közt. Éppen ebédhez készülődött a társaság.

– Itt van! – kiáltotta valaki boldogan. – Itt vannak! Visszajöttek, mert ketten vannak.

Volt öröm. Nem kellett sokat magyarázkodni. Egyből értette, sőt átérezte az osztály az egérkislány szomorú esetét.

A lakomának is beillő ebéd után már sokkal vidámabb lett a hangulat. Úgy ment a foci is, ahogy 83még soha. És ibolyák nyíltak az örömtől a kislányok szemében.

Hazafelé ketten ültek a hátizsákzsebben. És egérfi, ha lehet, még szebben, még nagyobb átéléssel vezényelte a „Képezzük egy kereket” dallamát. Mire hazaértek, az egérkislány is megtanulta. Bizonyságul el is lejtették az osztály előtt, szépen, párosan, illedelmesen.

84

Híre ment a kiránduláson történt gyarapodásnak. Ettől egy kicsit meg is könnyebbedtek mindannyian. Mert őszintén szólva nemcsak a gyerekek, de a tanítók, tanárok is szomorkodtak egy kicsit, hogy a szabadság érdekében meg kell válniok a szeretetreméltó kisegértől.

– Majd a tavaszi vakációban mindkettőjüket hazaviszem a falumba, ha ti is beleegyeztek. Ott a kertünkben majd kedvükre élhetnek – mondta a fő pártfogó. – Szép, szép itt nekik. De a szabadságnál nincs szebb és jobb.

– Az jó lesz, nagyon jó lesz! – örültek mindannyian a haladéknak, s ami még ritkán fordult elő az iskola történetében, kezdték nem várni a vakációt.

– Sajnos már csak néhány hét van addig.

– Meddig?

– Hát a vakációig. Az egérszabadságig.

– Majd vasárnaponként kimegyünk a faluba, és meglátogatjuk őket.

85

– Ha ott maradnak. Ha ott akarnak maradni. Mert ugyebár mégiscsak az ő sorsukról van szó.

– Igaza van. Úgy legyen.

– Úgy lesz – mondta a fő pártfogó.

– Vagyis küldöttség viszi és ellenőrzi, hogy valóban ott akarnak-e maradni.

– Küldöttség jöhet. De engem senki se merjen sértegetni! – vörösödött el a fő pártfogó. – Vagy most nekem esnétek a seprűvel meg a fejes vonalzókkal?…

Elröstellték magukat mindannyian.

– Na – enyhült meg a fő pártfogó –, inkább azzal törődjünk, hogy mit tegyünk azért, hogy mindketten jól érezzék magukat.

– Ha már éneket ismernek, s egérfi zongorázni is tud, tanítsuk meg őket egy versre.

– Versre?

– Versre.

– A verset mondani kell.

– Magukban mondják majd, mintha olvasnák. Az éneket sem éneklik, mégis tudják.

– A zene az más.

– A vers is zene – makacskodott a versbarát.

– Hát akkor tanítsd meg őket – nyugodtak bele.

– De nehogy kényszeríteni merd, mert velem 86gyűlik meg a bajod! – fenyegetőzött az osztály legerősebb, de nem éppen legjobb verstanuló legénye.

– Meg is tanítom – fogadkozott a versbarát –, méghozzá egy Arany János-versre. Csak át kellene egy kicsit igazítani, mivel ketten vannak.

87

– A klasszikusokba nem lehet beleírni.

– Hát majd meglátjuk – nyugodott bele a verstanító. Csak azt kérte, hogy ezután ő lehessen egérkéék fölszolgáló pincére.

És szemük láttára következett be a csoda. Az egérkék megtanulták a verset. Egy szakaszt a Both bajnok özvegyéből. A magyartanár engedélyével ez alkalomra négy helyett két apátlanra igazítva:

Nem volt benne semmi ördöngösség. Minden étkezés előtt elmondta a versszakot. És akkor eléjük tette az ennivalót. Alig három nap múlva, ahogy rákezdett, már szaladt is a két kis állatka. Még a háló legtávolabbi sarkából is elő lehetett őket hívni a verssel.

A verstudás híre túlnőtt az iskola falain. Már a szülők is kíváncsiak voltak. Mit volt mit tenni? Műsoros estet kellett rendezniök közkívánatra.

Plakát és műsorfüzet is készült a nagy alkalom88ra, melynek Verses-zenés egérest volt a címe. És ki-ki képzelje el mind a plakátot, mind a műsorfüzetet. Én csak a szövegét másolom ide:

1. szám: Képezzünk egy kereket. Nyitány. Előadja az V. b. osztály és a 13-as háló, valamint egérfi és egérlány.

2. szám: Verses belépő. Előadják a versbarát és a két egérke.

3. szám: Egértánc. Előadja: egérlány, zongorán kísér: egérfi.

4. szám: A vers még egyszer.

5. szám: A szóló és a kíséret közkívánatra még egyszer, esetleg többször is. A vers is. És végül és utoljára közös körtánc. Előadja az Együttes: egerek és gyerekek vegyesen.

Nagy előkészületek után meg is kezdődött s le is folyt az előadás.

Zsúfolásig telt a díszterem. Minden számot újra és újra meg kellett ismételni. Fergeteges volt a siker. Mindenki boldog volt. Kivéve a környék macskáit. Elkeseredésükben és szégyenükben elhatározták, hogy ők is műsort adnak. De egész éjszaka hiába tüsszögtek, prüsszögtek, nyávogtak, 89nyivákoltak a háztetőkön. Még a kutyák sem ugatták meg őket, ami nem is csoda, mert a környéken senkinek sincs kutyája.

90

Alattomosság sötét felhője borította be a boldogság kék egét. Pedig pár nap volt hátra a vakációig. Egérlánynak nyoma veszett. Hiába kutattak végig minden bakancsorrot. A háló minden zugát. És hiába hívták verssel, énekkel, nem jelentkezett.

– Macska ide a lábát be nem tehette – állapították meg egyöntetűen.

Hiába tettek tűvé mindent. Se híre, se hamva. Bánatba borult az egész iskola. Érintetlenek maradtak az uzsonnák, tízóraik. Suttogva beszélt mindenki. Halkan folytak a felelések s a feleltetések. Egérfi is nagyon el volt szomorodva. Legszívesebben otthon maradt volna a hálóban. De most már nem hagyták magára.

Árvasággal virradt két éjszaka s virradt volna már a harmadik is, amikor a fő pártfogó fiú arra ébredt, hogy a talpát csiklandozzák. Felült, benyúlt a takaró alá: már azt hitte, az egérkislány, de a fogásából megérezte, hogy az egérfi ébresztette föl.

91

Ennek oka van – ült fel a fiú. Majd egérkét a földre csúsztatta, s maga is azon mezítláb leszállt az ágyból, megindult egérke után.

Az ajtó mellett az új fiú ágyánál állapodott meg.

Az új fiú volna a tettes? – fogott gyanút a fő pártfogó. – Hogy ez nem jutott eszünkbe! Alig egy hete került az iskolánkba. És itt kapott szállást a mi szobánkban – gondolta mindezt végig, miközben lehajolt, s bekukkantott az ágy alá.

A mindenit! – vett kézbe egy egérfogót. De egy olyan élvefogót, amelyik becsalogatja az egeret, de ki nem ereszti. S mogyoró, sajtdarabka, szalonnabőr is benne.

– A nyomorultja – sziszegte fölháborodva, s már éppen le akarta fogni, hogy a többieket is fölköltve ellássák a baját a gazfickónak. De akkor megmozdult az új fiú. A fő pártfogó meg gyorsan visszacsúsztatta az egérfogót az ágy alá, és félrehúzódva várt.

Az új fiú felült, dörzsölgette a szemét. Körbekémlelt a hajnali derengés92ben. És nyúlt volna az ágy alá, amikor azt hallotta:

– Hagyd csak ott, te gazember! – S már szorította is pokróc alá a merénylőt. – Ébresztő! Megvan a gazember!

Egyből pattant fel mindenki. A villany is. Kézről kézre járt az egérfogó. Aztán valaki újra eloltotta a villanyt, s már csak az új fiú jajgatása, nyögése hallatszott elfojtva a pokróc alól. Ilyen pokrócolás régen esett a 13-asban.

– Jaj, hagyjatok! Ne bántsatok! Megfulladok. Mindent bevallok.

– Azt mondd meg, hogy hol van s él-e az egérlány!

– Él, él! Mindent elmondok. Csak hagyjatok!

Abbahagyták a pokrócolást. Fölgyújtották a villanyt, és mindannyian fenyegetőleg álltak az új fiú ágya körül.

Bevallotta, hogy ismer egy részeges embert, akivel egyszerre költöztek ebbe a városba, s az is hallott a versre járó egerekről. És ígért egy futball-labdát a fiúnak, ha megszerzi az egyiket. Mert akkor ő kocsmáról kocsmára járva, min939495dig megkereshetné a pálinkáravalóját a versre járó egérrel. Ő adta az egérfogót is. Az egérlányt azzal fogta meg. De azt még este sikerült becsalogatnia, s mikor már mindenki aludt, kisurrant s kiadta a földszinti ablakon az embernek, aki már várta.

– De az a baj, hogy az egérlány egyedül nem hallgat a versre. Meg se moccan. Most követeli rajtam a társát is. Ha nem, folyóba öli egérlányt, s nekem pedig nem veszi meg a labdát.

– Hát a labdáról már le is mondhatsz – jegyezte meg a legerősebb fiú, s nyomatékul a kezét fölemelve, még hozzátette:

– És a bőrödről is, ha az egérlányt reggelig élve vissza nem hozod. Nyomás, öltözz és indulj! A részegesnek mondd meg, hogy viselkedjék józanon, mert különben az egész iskolával gyűlik meg a baja, s ha nem elég, akkor még a rendőrséggel is.

– Biztonság okáért mi is elkísérjük az úrfit – álltak elő néhányan már felöltözve.

Az embert még álmában lepték meg. Ott volt egérlány is egy rossz fazékban. Úgy megijedve, hogy szuszogni is alig mert. Mégis boldogan viccantotta el magát, amikor meglátta a fölmentő sereget.

Nagy volt az öröm az iskolában. Annyi jelest 96talán még nem osztogattak sehol a világon, mint ott azon a tavaszi délelőttön.

Nagy reggeli s még nagyobb ebéd volt az egérlány szabadulásának örömére. Úgy sietett elő a két kisegér a vers hallatán, ahogy talán még soha. És egérfi is ugyancsak kitett magáért a zongorán, egérlány táncát pedig nem lehetett meghatottság nélkül nézni.

97

Soha még ilyen gyorsan nem jött a vakáció. S jött vele a búcsú perce is. Lekuporították a két kisegeret a fő pártfogó hátizsákja zsebébe. Onnan integettek vissza az iskola kapujából utánuk integetőknek. Többen az állomásra is kikísérték őket. Szomorúak voltak mindannyian. Az egérkék is: mintha sejtették volna, hogy többet oda ők már vissza sose mennek.

– Jó utat, szerencsés utat!

– Majd meglátogatunk, ha arra járunk.

– Éljetek boldogan!

– Szabadon.

– Üdvözöljük a pacsirtákat.

Ilyen és ehhez hasonló jókívánságokat küldözgettek még utánuk.

Az állomáshoz közeledve mintha a mozdony füstje csapta volna meg az egérlegényt. Ijedten elviccantotta magát.

– Mi történt? – figyelmeskedett a meghatódottság könnyeit még mindig törülgető egérleány.

– Vonatszagot érzek.

98

– Mit érzel?

– Belém állt újra a félelem.

– De miért?

– Mert én már éltem vasúton.

Az egérleány nem értette, hogy miről beszél társa és barátja, de ő is reszketni kezdett. Előbb csak belül a pici szíve kezdett gyorsabban verni, majd egész apró kis mivoltában elfogta a remegés.

– Ne félj, mert akkor én sem félek.

– Nem félek – próbált férfiasan bátor lenni az egérlegény.

– Akkor én sem félek – nyugodott meg az egérlány.

– Nem félek, de mégiscsak meg kéne lépnünk, amíg nem késő – dugta ki a fejét a hátizsákból, de már késő volt. Billent a hátizsák, s fenn voltak a csomagtartóban.

– Így ni – igazította-simogatta kényelmesre a hátizsák zsebét a fiú.

– Remélem, jól érzitek magatokat.

– Kivel tetszik beszélni? – kíváncsiskodott egy útitárs kisfiú a nagymamája öléből.

– Én bizony a barátaimmal.

– De azok lenn maradtak a peronon – erősködött a kis útitárs.

– Van, aki lenn maradt, van, aki velem jön – mosolygott.

99

A vonat elindult. Az egérkék pedig a fiú hangjától megnyugodtak.

– Mindjárt enni is kaptok – beszélt hozzájuk tovább a pártfogó.

– De mi már ettünk – válaszolta az egerek helyett a kisfiú.

– De hátha van, aki még nem evett – rejtélyeskedett a nagyfiú.

– Mindenki evett. A nagymamám is meg a bácsi is, aki mellettem ül.

– Láttál már egeret? – kérdezte hirtelen a nagyfiú.

– Csak képeskönyvben. Meg a tévében.

– Szeretnél-e igazából látni?

– Szeretnék.

– Félnél-e?

– Nem félnék.

– Hát akkor úgy legyen – mondta a nagyfiú. Újságot terített az ölébe. Elemózsiát rakott rá. És elkezdte mondani:

Gyertek elő – mondta – gyertek

Két apátlan árva gyerek…

– Na most figyelj, jól figyelj, odanézz a hátizsákomra. – És újrakezdte a verset.

Ciccenés hallatszott. Kidugta a fejét a két kisegér.

100

Kidugta fejét a két kisegér, de nyomban vissza is húzta. Megijedhettek az ismeretlen utasoktól. Az egérfiúnak eszébe juthatott a legelső utazása is. Nem akart újra lepottyanni. Potyautas lenni. Ciccentett valamit az egérlánynak. Aztán csönd lett.

Csak a vonat kerekei kattogtak.

– Biztosan lámpalázasak – magyarázkodott a nagyfiú.

Ezen jót nevettek.

A diák csöndre intette az utasokat. Fölállt. Megsimogatta a hátizsák zsebét. Hadd érezzék a közelségét. Aztán halkan újra kezdte a hívogatót:

„Gyertek elő – mondta –, gyertek, két apátlan árva gyermek…”

Elmondta kétszer, háromszor. A harmadik mondásra újra kidugták a fejüket.

– Csak utánam – ciccentette az egérfiú. Kibújt a hátizsák zsebéből, megkapaszkodott a csomagtartó hálójában, lengett egy kicsit, mint az artisták 101a trapézon. Aztán hupp! Egyenesen a fiú ölébe pottyant, s utána az egérlány is.

A kalauz éppen akkor lépett be a fülkébe. Megállt kezében a jegylyukasztó. A kisfiú tapsolt. A nagymama azt mondta:

– Nahát!

A bácsi pödörintett egyet a bajszán: – Ilyet még cirkuszban sem láttam. Csak nem cirkuszista vagy te is, öcsém?

– Diák vagyok – mondta a fiú. És az ámuló kalauznak, a kíváncsi kisfiúnak, a néninek meg a bácsinak elmondta az egerek ki- s mi létét. S hogy most hová utaznak.

– Derék fiú vagy. Igazán derék – mondogatta a kalauz, és még a jegyeket is elfelejtette kérni.

– Itt kényelmesebb, az asztalkára terítsünk nekik – szíveskedett a néni.

Az ablak alatti kis asztalra helyezték őket, ott majszoltak. Majd miután jóllaktak, onnan gyönyörködtek a tájba. Az utasok pedig őbennük. Mert hírük ment gyorsan, és jöttek a kíváncsiskodók. A kisfiú annyira megbarátkozott velük, hogy amikor ő mondta a verset, hozzá szaladt a két egérke.

Így értek hazáig, a fiú falujáig. Most már az egész kocsi integetett utánuk. A kisfiú meg el is pityeredett, annyira fájt neki az elválás.

102

A pártfogó fiatalemberék kertje végében már várta az egérszállás őket. A főpártfogó értesítette jóelőre a szüleit. Az édesapja olyan egérlyukat ügyeskedett nekik, amilyen még az egérkirálynak sincs. Még egy tiltó tábla is volt a bejáratnál:

Buksi egyből pártfogásba vette a két kisegeret. Akik boldogan bevonultak új otthonukba. Csak akkor jöttek elő, mikor a fiú előhúzta a furulyáját, és elkezdte fújni: „Képezzünk egy kereket”…

De ott volt már a fél falu is. S ha már olyan szépen összegyűltek, összeadták az egérlányt az egérlegénnyel. Akkora lakodalmat csaptak, amekkorát még nem látott a világ.

103

Sűrűn jöttek-mentek a levelek az iskola s a főpártfogó fiú szülei közt. Minden otthonról jött levél kézről kézre járt. Utána meg kirajzszögezték a hirdetőtáblára. Hadd olvassa mindenki. A fiú édesapjának még arra is volt gondja, hogy fényképet küldjön a kertvégi lakókról. A helybéli iskolások ügyeskedték a fotókat. Mert a fiú rájuk bízta védenceit, amikor vissza kellett mennie az iskolába.

104

Nem is volt hiánya semmiben sem a boldog egérpárnak. Teltek a napok, hetek. Sűrűsödtek a levelek, tudósítások. Mire eljött a nagyvakáció, már egész regényre való gyűlt össze belőlük. És egyre titokzatosabbá vált a levelek hangja. Nagy-nagy újság van készülőben… Majd meglátjátok, mekkora meglepetésben lesz részetek.

Alighogy megtörtént a bizonyítványosztás, aki csak tehette, csatlakozott a főpártfogóhoz. Még a szülők is ajánlkoztak, hogy kocsival viszik el a látogatóba készülőket.

Úgy is történt.

Egész kocsikaraván robogott, több osztálynyi gyerekkel a fiú faluja felé. Vasárnap volt és gyönyörű nyáreleji délelőtt. Pacsirtaszó fogadta a kocsisort a falu határában.

Virággal várták a városból jövőket a faluvégén. Még a tűzoltózenekar is fölsorakozott a tiszteletükre, és fújták lelkesen azt, hogy… de mi mást is fújhattak volna: „Képezzünk egy kereket…”

Ki volt díszítve az egérlak. Körülállták. Hatalmas kereket képeztek. Rázendítettek a versre. Mire kidugta fejét a megférfiasodott egérke, s után a megmenyecskésedett felesége is.

És akkor jött, jobban mondva jöttek a meglepetések.

Pödörintett egyet bajszán a férjuram, rákacsin105106107tott boldogan pillogó feleségére, visszacincegett a lyukba, és elindultak a látogatók felé. Egyenesen a főpártfogó irányába.

Már ott voltak a fiú elébük tartott tenyerében, de még mindig jöttek. Számolni is alig győzték őket.

Nagy csend lett, nem mertek tapsolni, nehogy elriasszák a bátran masírozó egérfiókákat. Mert azok voltak. Lépegettek a szüleik után jólnevelten.

– Látszik, hogy iskolázott szülők gyermekei – jegyezte meg az állattantanár bácsi büszkeséggel.

Ezen aztán mindannyian jót nevettek. Ami egyáltalán nem zavarta az egérfamíliát.

Kiderült, hogy nem holmi rögtönzésről van szó. A helybéli iskolások fölkészítették őket az illő fogadásra.

Nem jöttek zavarba a kis egércsemeték sem. Amikor fölcsendült az ének, olyan szabályos kereket képeztek, hogy még egy népitáncegyüttesnek is becsületére vált volna.

Rázendített a tűzoltózenekar is.

Megmozdult a hatalmas kerék, meg belül a kicsi. Fújták és járták boldogan. Még a pacsirták is lennebb ereszkedtek. Minden bizonnyal azért, hogy eltanulják a kedves éneket. A nap is úgy elálmélkodott, hogyha a harangszó nem figyelmezteti, akkor még most is ott ragyogna a kert vége fölött.

108

Javában készülődtek az érzékeny búcsúzkodásra, amikor jött a meglepetések meglepetése. Erről egyedül csak a zenetanár tudott. Már nem tudom pontosan, hogy a 13-as szoba lakói közül kinek is jutott eszébe, azt hiszem, a zenész fiúnak, hogy világkörüli útra kellene indítani a kedves egereket. Koncertkörútra. Világraszóló sikerük lehetne. Verset szereztek, útravalóul, s a zenész fiú megzenésítette. A tanár úr és mindannyiuk nagy gyönyörűségére.

Most kórussá állt össze a 13-as szoba, és miután pár szóval előadták a tervüket, elkezdték énekelni az itt következő útravaló éneket: