Juhász Ferenc Halott feketerigó 1985 3-494
Juhász Ferenc
Halott feketerigó
3 4
A valóság szerelmese

Megírtam ezt a verset. Egy évig írtam, 1983 tavaszától 1984 tavaszáig, írtam, ahogy a szív ver, lélegzik a tüdő, ahogy a vér kering az emberszervezetben, ahogy emberi sejtelemlényünkben az ámulat kering, ahogy a csillagképek ragyognak a halhatatlan egyetemes halandóságban. Mit tudnék róla mondani még? A versről? E versről: a merengés-óceánról, a tűnődés-tengergyászról, a vígasz-vágyú dacos elszámolásról, a konok beszámolásról és leszámolásról, az elszánt emberlényeg-értelmezésről, valóság-féltésről, valóság-habzsolásról, valóság-csókolgatásról, arról a nászról, ami csak a hűség? Mert énekem a valóság hűségese! Látsz a kertben egy halott feketerigót, s a csönd burka megreped, széthasadozik a csönd homálymagánya, ragacsosan és enyvesen széttolódnak a burkolathomály pikkelyei, lemezei, pórusos és receszitás fedőbőrei, s lángolva nőni kezd a virág, a világ, s izzó végtelen kehelygyomrába szív mindent ami volt, ami van, ami volt, ami lesz, ami lehet még, minden életet és minden halált, minden múltat és minden jövő-lehetségest, szerelmeidet és halálaidat, osztály-sorsodat és szegénység-hitedet, csillagméz-szemű gyermekhitedet, világegyetemsors-töprengésed robbanás-szívárványait, emberiséghalál-háborúfélelmedet, az öntudatlanságba csomagolt, 5virágzásában is létkopár embernélküli jövő lényekkel-hemzsegő Gyönyörkertjét, amelynél bódítóbbat Hieronymus Bosch se tudott kitalálni. Bódítóbbat és gyötrelmesebbet. Hiszen embertelen, mert embernélküli! Ó halott feketerigó halálcsöndjéből kinőtt végtelen virág-mágnes, virággyomor-kehely gravitáció! Aki ragyogó kozmosz-tág tartályodba rántottad mind ami múlandó s múlhatatlan, mohó üst-léted szívére ragasztottad a láthatót s a láthatatlant, mindent, ami valóság, mert minden a valóság, s a valóság a minden, s hullt beléd fényesen, sötéten, véresen és feketén, mint Milton angyalai a pokolba, asszonyba az áldás, az embersors, szegénység, szegény-hűség, megvalósulás-dac, hit, téridő, történelem, országos fölszabadulás, ifjúság, zöld árnycsipkelomb, létenkívüli Isten-magány, embergyász, gyermekrettegés, emberszerelem, csók, bűn, bűnhődés, büntetés, rettegés, a gyászoló, égő, haldokló, születő kozmikus képletek, biológiai bűnhődés-szigorszégyenek, az emberiség halandó és talán mégse boldogtalan szíve köré sátrazott védő varázsigék, megmaradás-vallomások, értelem-hitek. Nem mint a titok, nem mint az álom, de mint a tudat töprengő nehéz, boldog reménye nőtt ez a vers, a valóság-szerelem! 6Mert én a Valóság szerelmese vagyok, mert ez az Egyetlen Valóság az én szerelmem! A Világösszesség Anyagvalóság boldog szerelmese vagyok én! Szerelmem minden ami van az anyagban és az anyaggal, minden emberi, emberelőtti, emberutáni, minden létezett, létező, létezhető. A Valóság tüze éget engem, s a Valóság anyaggyönyörét csókolgatom én szerelmes szigorommal. A valóság minden része, részlete, ihlete, pontja, rácsa, mezője, csomagja, erője és vágya egyformán fontos a lét-létezésben. Ami kigyűrődik, ami horpadtan behomálylik, ami rejtve titok-fedőszárnyak alatt, ami meztelen, mint szíjakkal és fémpántokkal műtőasztalhoz-bilincselt forró állat véres, forró rángó szíve az orvos véres tenyerében. S ezért a vers-létben is jelenvalóan az! Világösszesség szerelmes valóság-énekem a Halott feketerigó. És sorsom körűl komor és tiszta gyűrűk a történelem szorító-övei, vígasztalás-pántkarikái, angina-pectoris fájdalomkoszorúi, szívkoszorúér-töviskoronái, moha-gyűrűk, szivárvány-gyűrűk, köszörűkő-gyűrűk, virágpor-gyűrűk, fényesség-gyűrűk, 7ólom-gyűrűk, pamut-gyűrűk, gyémánt-szorítások. Élek, s az életet hiszem, nem a halált! Ülök a befejezett vers előtt, mint apám a mese-magányon. Mint egy boldog tűzpont a mindenség szemgolyójában. Az ősidő mögött egy rózsaszínű élő márványangyal szétlobbantott szárnyai hajnalként lobognak. A virradat-lény teherbe-ejtett asszonycsöndje ez. Mindent-tudó mosolyáig egy gigászi fénylő árny-alak magaslik: Dante! Sugárzó árny-titán: Alighieri Dante. Ő néz rám, a XX. század mohó, bízni-tudó, élet-szerelmes, forradalom-hűséges fiára. Ő: Alighieri Dante! Mert ő a fény és ő az árny, ő a kettő-együtt világvégtelen. S én mosolyogva ülök ragyogó, isten-hatalmú Univerzum-árnya tiszta hűvösében. Mert az ő gigászi szemeinek árnyfény-hűvöséből a halandó öröklét aranyhálója ragad huszadik századi költő-pupillámba, titán-arany, mint holdsütötte hűvös kút gyűretlen holdvizéből a kozmoszfürtháló tiszta galaxisok.

Budapest, 1984 November 10.

Juhász Ferenc.

8
Halott feketerigó
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni.
Szombat. Vasárnap. A szőlőt is meg kell metszeni. A rózsákat
meg kell metszeni. Sokáig Mama csinálta. Aztán a
nyugdíjas rendőr csinálta. Mama elköltözött. A rendőr kaszált
is, lassú nehéz húzással. Kaszált a kertben, mint az egyszeregy.
Kaszáló számtan. Kaszáló egyszerű remény. Kaszáló Schéner
Mihály-szobor. Fából-faragott halcsikó-huszár, fahurka-
csillagkesztyű-kezében szikrázó réz-szirmú margaréta. Koponyájától
talpáig végigrepedten és eresen fénylik belűl a barna
sebhely, a diófa-villámrepedés és facsizmája is repedt, a barna
fargolyók pont-tengelyéből gyűrűsen fogazott ördögnyelvként,
mereven fölágazó gyíkfarokként, bordalegyező-fahártyatoll
kettős csúcsvégű pikkelyrépaként a faköpeny szobor-hátközépig
fölágazó haltest-haluszony huszár-halmámor testbefejeződése.
Az egyik. És fából-faragott fodros csiperkegomba-karimájú kalapja
is repedezett, mint a kiszáradt gyönyörűség, elszáradt vénasszony-
hüvely a temető-föld alatt a koporsóban, fehér szőrfödelü sárga
hártyaköcsög, méztelen hártyakancsó, a fölfújt marhabél-palack,
a száraz bogárhártyaszárny-kitineres hártyaharang, a férfit-már-
nem-ismerő, a magáról-megfeledkezett, a halálról-elfelejtkezett,
kiszáradt egyszer-volt életkút a temető-föld alatt a koporsóban!
Ott a temető-föld alatt a koporsóban, az elszáradó testhúsra száradt
vászoningben, fehérselyem alsószoknyában, ráncosan-legyezősen
berakott feketebársonyszoknyában, amely mint harmonikásan
szétnyitott, fatoll-koszorúsan széthúzott fekete körlegyező a
Rothadás föld-kezében. A halott öregasszonyok alsótestén, szemérmén
nincs selyembugyigó, fehérvászon alsónadrág, beparfümözött picinyke
asszony-gatya, térdig-száras vagy combközépig-száras nőstény-alsótest
gatyakesztyű, levágott-ujjvégű kétujjú kesztyű-nadrágocska, vagy
az istenkard hasitékát, a szőr-méhecske-arcot, a hártyás comb-
golyókat, az ürítés gyászpontját befedő selyemháromszög-zsákocska,
az oldalt két-szemnyilású. Mint egy sárga selyemkoponya, fehér
vászonkoponya. Úgy rothadoznak ott szemérmetlenűl
a temető-föld alatt a koporsóban, az Isten előtt meztelenűl az
ezüstcsipkezászló, fehér papírcsipkelobogó szemfedő alatt a koporsóban,
kezükre tekert rózsafüzérrel, mint halott feketerigó a kertben. És a
rózsafüzér rézdróthurkokra horgolt szentjánoskenyérmag-szemei
is a kézhúsba száradnak barnán, feketén, mint a halál szemölcsei,
hulla-sömörök, barna mályvabimbók, fekete rózsarák-rügyek
élő testünkön, hátunkon, kezünkön, arcunkon, az élő halálhúson.
S a kis ólomkereszt réz-korpusza, a réz-Jézuskrisztusocska a
sötétkék ólomkereszten az egymásba-hajtogatott ujju sömörtyűs,
gyűrt, ráncrózsafánk-vadrózsaágsátor fekete halálbejárat-közepén
függ, halálpóknyál-halálhabpenész liliomkürt szőrkürtjébe lógva,
a rothadás-rongyos, szivárványló tíz-gyíknyak összegubancolódás
pikkelyes gerendarács-házikó lila ajtóüregében. Az imára
tenyérrel-összehajtott viasz-halcsontvázlevelek, a gótikus palatető
9
templomkúpok, szines halálpikkely cserép-templomok, Istenre-
hegyezett mohos templomtetők. Egymásba-harapó törpe krokodílus-
csontvázak, a halál fekete bársonymellényes mellkasára állított,
kúposan szétnyitott rothadó imakönyvek, pördült, penészes,
csigásan fölkunkorodó, faforgács-tekercsgyűrű lapokkal! És oda-
bent sötét van, a koporsóban forró sötétség. És ők ott imádkoznak
már a Földgolyóban ezentúl mindörökké. És lesz-e föltámadásuk?
Föltámadásuk lesz-e majd? Amikor testvér-önmagát megkeresve
szilárdpuha anyaggá lövődnek össze elemi részecskék, atomok,
s élő rendszert alkotva újra sugárzó boldog emberré összeépűl az
emberanyag résztvevője, részlete mind, s a csont, a hús, a szaru,
a szőr, az ideg, az ér, a vér, a hártya, a nyálka, a nyirok, a nedv,
a pálca, a csap, a szin, a keringés, eszmélés, érzékelés, a
kocsonyás és a mész-akaratú, a testecske, lemez, neuron, szövet,
huzal, kötőanyag, a membrán, és az erőtér, a vonzás, kötés, belső
mágnesesség, a váz, a szikra, az erőszövevény, a zsír és a víz, az
emberré-centrifugáló megvalósulás-gravitáció boldog dühében élő
emberré magzatosul újra s kibújnak a földgolyóból mind a volt halottak,
mint darázs-szúrta, bogár-szúrta, méhecske-szúrta almából a
kukacok, a feketepöttyös szemfoltu, fekete sarló-száj bajszos,
fehérüveggombostűfej-koponyájú rózsaszelvény-rózsaharmonika kis
kukacok, fodros gyűrűharmonikázással, rózsaszín húspumpacső
szelvénygyűrű fodorlüktetéssel. Kibújnak a földből a fekete
öregasszonyok. Kibújnak fénykukaccá magasztosúlva. Ezüst-eres, vér-
pókháló-eres, vasrozsda-eres, zafirgyökér-eres fényszárnyakkal,
mint a legyek. És a Földgolyó felszinére gravitációval ragasztva:
hemzsegnek, sírnak, nyafognak, zengenek, vinnyognak, zöngicsélnek,
zizegnek, zörögnek, gégehangon szikráznak, dünnyögnek mohos zenével,
mint a fekete, zöld, piros, kék, szürke-fehér-pepita, borostyánkőszinű,
fehér, ezüst, arany, sárga, barna, lila legyek a légypapiron. A sárga
ragasztó-mézzel átitatott széles zsírpapirszalagon egymásra-ragadva,
egymásba-visítva bozsgó vastag hártyaszőr-szalagkupacban. A légypapirt
telihold-arcú rajz-szöggel a plafongerendára tűztük, a kis zöld
papirkoporsó-dobozból a föltekercselt csirizmézes széles papircsíkot
imazászlóvá lehúztuk a konyha-levegőben. Jobb kezünk
mutatóujjával s hüvelykujjával fogva a légypapir kis zöld papir-
koporsóját, a fölnyitott-födelű keménypapir-koporsócskát: húztuk-húztuk
a mézes buddhista imaszalagot, a mézszínű halálszalag-nyelvet,
s az sercegve, mézzel-ropogva, csirizesen cuppogva halál-ragaccsal
önmagából mézszálasan, mézrost-pókfonalakkal
kigöngyölődött, s ott lebegett a sárga papirnyelv-halál, a
levegőbe kilőtt kaméleon-nyelv, lapos halálférfivessző, makkja
kis zöld papirdoboz-koporsó! „Zengő légypokol” írta Babits
Mihály. És zengő légypokol lesz ez a Földgolyó a föltámadás
után? Tudtad ezt Babits Mihály? Tudtad ezt te Illatos Vérgyapjú
Szavú? Te Virágok Gégerákja-Szavú? Te Virágok Csönd-Szűzhártyája
Szavú? Te Alighieri Dante Fordított Esernyőváz Szempillaszőrén
Ücsörgő Fekete Angyalsírás Szavú? Te Szűzanya Emlőjét Szerető-
Szavú? Te Harcos Fekete Assisi Szent Ferenc-Szavú? Te Jónás Cet-
gyomrának Zsírjának-Vérének-Savanyú Emésztőnedvének-Epehólyag-
váladékának Büdös Háborgó Sötétjéből Csillagémely-Szavú? Te Dühös
Méhecske-szúrás az Átok Piros Hüvelykujján, Fekete Fullánk a
Teremtés Makkjába döfve, Kiszakadt Méregmirigyzacskós Sötétkék
10
Potrohkard, Fénylő Fekete Darázstőr a Balga Ének Szívében!
Tudtad ezt Gyönyörű Gyászom? Gyászfehér Bagolyhím-Reményem?
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni.
Szombat. Vasárnap. Láttam egy metszőollót a késesnél a kirakatban.
Gondoltam megveszem a kirakatból. „Ez cégünk reklámja uram”
mondták. „Ezt nem szabad eladni!” Gyönyörű régi acél-metszőolló!
Szárai acél-pikkelyesek. Két sarlókése fönt, az összehajtott
sarló-címerkoponya, mint a kék keselyűcsőr. Pikkely-dorong szár-
nyelei közt a feszítő-szétnyitó rugó, mint egy kövér fémcséve-ászka.
Csévézett sűrű acélrugó-darázspotroh. Mint egy meghízott ezüst-
szalagtekercsrúd-pióca. Mint egy fémrugószalagtekercs-kukoricacső.
S alul a szárkapocsbilincs acélgomb-acélhárfacsontváz csókja,
mint a tiszta ítélet. Cápakoponya fogsora egy bálna emlőbimbójába
harapva! Hát vettem másikat egy áruházban. Ez inkább
a fürkészdarázs kövér sárga szájsarlópárjára hasonlit. Úgy is mozog,
mint a fürkészdarázs feketepettyes sárga metszőolló-rágószerve.
Én vonattal bejáró diák voltam. Budapestre jártam iskolába.
A batyuzó kofák, öreg parasztasszonyok kacsát, libát, őszibarackot,
tojást vittek vonattal Budapestre. Ha szükségük volt, hát nem
vacakoltak. Az állomás mellett a marhamázsálónál letették a
batyut a porba. Bokáig ért a szalmás, szenes por. Lócitrom,
tehénlepény a porban. Lábukat szétnyitották a kötényes szoknya
alatt. Ahogy szétnyitnak egy ollót. És úgy vizeltek állva a porba.
A szoknya alól sárga habsárkányok. Forró vízkígyók, sárga vízerek.
Fekete folyamtérkép lett a szürke por. Ezüst porhabon
kék iszap-érrendszer. Aztán magukat megtörülték. A térdek
fölött begyűrve a szoknyát. A vágásig gyűrve kemény simítással.
Aztán a batyus kosarat fölvették. Hátukra vették, mint kosaras
hámot. A fehér batyu fehér alján a kosár vesszőcímer-alja:
porpókháló, fekete kaporvirág. Van egy pók Floridában. A
Cyclocosmia-pók. Potrohfara aranykorongpajzs. Körben sugárban
aranyküllők. A potrohpajzs-napkorong mint aranylemezből kovácsolt
emberarc. Emberszemei. Emberorra. Emberszája. Aranylemezkovácsolás
napsugár-emberarc. A korongperemen szőrkoszorú körben. Arany-
Agamemnon-halotti-maszk aranypóksegg! Igy védekezik. Igy vadászik.
Csalogató pók-nap. Ilyen volt a kosarak alja. Az öregasszonyok
igy csinálták. Állomáson. Temetőben. Igy pisáltak. Állomáson. Temetőben.
És várták a vonatot, a zöld villanymozdony-húzta vonatot Bicske
felől az öregasszonyok, kofák, a fehérbatyus asszonylovak, fehér-
batyus ló-kofák, ácsorogva, toporogva, fekete fejkendőben, fekete-
pamut fejsisakban, a dobozosra-hajtogatott keményitett feketevászon
harci sisakban, amely szemöldökszőrük külső bajusz-íveitől oldalt
függőlegesen hosszan kiállt, mint a lovak aranylánc-szegélyhimzésű
fekete szemellenzője, a fekete bőrkocka-bőrfül a lófejen, a ló-
szemgolyók két külső barna tojáscsúcsa mellett, a barna lószempillák
verdesése mellett. S a dübörgő őskori fémrovar, a villanymozdony
sikítva, csikorogva megállt, s rugós, hernyós harmonika-csápja, az
áramszedő zúgott, mint darázs a gyufásdobozban, légy a kimosott, barna
csavarosfödelű neszkávé-üvegben, s fémrúd-rombusz bogárcsáp-alakja
spriccelve hányta az elektromos szikrát, mint lázas gyerek ha főzeléket,
hurutot, nyálat, tejet hány, mert testhőmérséklete a fenékben 41,5°
már és sírni se tud szegény, csak okádik pirosan, meztelenül, s feneke
likából úgy áll ki a lázmérő lapos üvegcsöve, mint középkori gyermek-
11
kereszteslovag hátából az arab dárda. Lázléces írótoll-alakú lapos
üveghenger kék higanynövényszár gerinccel. Könnycsepp-átlátszó
megszégyenités! A magasfeszültségű villanydróttal érintkező vizszintes
csápvég-szedővonal köpte a kéksárga szikraesernyőt! Tíz évig jártam én
is Budapestre. Iskolába, gyárba. Reggel ötkor be, este ötkor haza.
Házunk az állomástól három kilóméter.
S a háború alatt, s a háború után függve, lógva, csüngve a vonat-
lépcsőkön, a harmadosztályu vagonok peron-korlát rácshintájába
kapaszkodva, ülve az ütközők függőleges vastányér-emlőin, a rovar-
vasrágószerv őskapcsokon, fürtösen egymásba kapaszkodva, röhögve,
káromkodva és bozsogva rongyosan, foltozott cipőben, foltozott nadrágban,
foltozott kiskabátban, mint darazsak, méhek barna óriás-gombóca a
faágon, a tízkilós darázsdinnye, a méhekkel tömött méhecske-puttony,
dagadt kék hemzsegve síró darázs-zsák, óriás bölénybika-herezacskó
zúgó darazsakból. Meg a vagontetőn a háború után, 1946-ban. Apám mellett
ültem éppen a vagontetőn a kifosztott emberszemétdomb-embersűrüségben,
mikor egy kötélvastag villanydrót leszakadt. Egy fiatal férfi jobb
combjára zuhant, s levágta azt egy zengő drótkötél-ütéssel. Csípőjénél
a combját meg a herezsákot. S a férfi csak ült meredten, a sárga
ámulattól kikövezetten, feneke alatt sűrű vérlavór. S levágott lábát,
a nadrágszárcombosat a semmibe dülledve merev szigorral fogta, mint
rétre-kitett karonülő kisgyerek a piros szöcskét. Nem is tudta még
mi történt. Ült, mint egy porcelán-baba az ágyon. Ült: halállal
kezében a halálon. Egy cigánynál láttam ilyet, aki hajnalig hegedült
nekem. Ingujjban hegedült nekem, s ott ült a porcelánbaba az ágyon.
A kétméteres porcelánbaba az ágyon, a selyembrokáttal letakart dupla
házastársi ágyon. Vagy talán a zöld bársonydiványon. Ült meztelenűl
az óriásbaba. Kék üveg-koporsó két szemablaka, rózsaszín babateste,
mint egy óriási asszony, fején csigás szőke hajlomb, szőke fészek-
kosár, csücsöri szája rúzzsal kiföstve. Igy ült a hatalmas rózsaszín
porcelán asszonybaba-szöcske. És a férfi heréi az alvadó vérben, mint
föltört tojások ribizlilekváros edényben. Fehér spermatányér-napraforgó-
fejházba ütve remegett a két véres tojássárgája. Ült a kopott-ruhás
megmenekült. És a nagy fekete gőzmozdony sípolva, fütyülve, fekete
füsthajat okádva, fehér gőzpamacs-csokrokat hörögve ment tovább!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. A rózsát
két szemre kell metszeni. A szőlőt is két szemre kell metszeni. Szombat.
Vasárnap. Szombat. Vasárnap. Nézem a tavalyi rózsaszárak kifogzott
tüskés ágkoronáit. Kigyófogsorú grafitpálcák. Kutyafogsorú kihegyezett
grafitrudak. Anyám szemével nézek mostan. Apám szemével nézek én!
A grafitrúd rózsaágak, a grafitszál rózsapálcák rozsdafekete-alvadt-
vérbarna bőréből piros, hegyes szemfogacskák állnak ki keményen,
mint gyerekinyből a metszőfog-kezdemények, mint csecsemő-inyből
a fogcsírák éles hegye. Mint a párzási időszakban izzó kutya szőr-
kesztyűujj vesszőtokjában megmerevűlt vesszője tokvégből kiálló hegyes
vesszőcsúcsa, a piros ceruzavég piros grafitszigonyhegye: a rózsarügyek!
S a rózsaágak sárga, horgos halgége-fogai: a tüskék! Kobra-méregfogak,
sárga gyíkkarmok, jádekő-krokodíluskarmok, zöld zománcpáncélos
növénytigrisfogak, növénypárducfogak, növénysakál-fogak,
rózsahiénák zománcfogai, rózsarókák növénycsontfogai!
Hentes-öregasszony-dagadt vörös rózsapókok körömhorgonycsokra!
Lila sáskarózsák, fehér rózsasáskák lábszárának fogazat-tüskéi!
Vérpettyes rózsaszöcskék növénylábszár-fogsorfűrésze. Sáskalábszár
12
sárga csonttüske-reszelője! Rózsa-imádkozósáskák, Ájtatos
Manó-rózsák fogókarjainak tüskefésű ölelőkar-fogsorai! Rózsa-oroszlánok
zöld tépőfogai, rózsaragadozók növénykarom gyűlölet-izzása,
növénycsipesz-kézcsokrok fehér porcelán-farkas-fogsora!
Ti bosszú-éhes sziromlabdafánk lábszárfogai! Ti őrült sziromgombóc-
vadállatok, neuropata vérhabzó rózsahermafrodita láng-káposztafejek
tömzsi zománckései! Ti zöld bőrötökön gyűrűsen körbe-fogsoros
állati növényhüllők, bőrötök lila rücskein, gumóin, repedés-lángjain,
ólmos háncs-zsindelyein sárga üvegfogakkal kicsírázott
növényállat-hüllőcsöndek, kék rózsakajmánok, zöld rózsakrokodílusok!
Ti dühöngő sziromgyomrok, öntelt lábasfejüek, fekete zománcrúd
lábszárú vércsöndességek sascsőrei, keselyűcsőrei, karvalycsőrei,
héjacsőrei, bagolycsőrei! Rózsasasok, rózsakeselyűk, rózsakarvalyok,
rózsahéják, rózsabaglyok, rózsavarjuk, rózsadenevérek, rózsavámpirok,
ugató rózsakutyák, egyhelyben repülő rózsasárkányok kék zománc-
pikkelypálca-lábszárának karmos üvegháromszög-tőrei! Földbe-gyökerezett
rózsakobrák, rózsa-agyvelő fejű növényviperák, égre
meredő tébolyúlt rózsafalloszok kampós-végű üvegszögei! Ti vasrúd-
lábszárú kavernás rothadó növénytüdők, virágtüdő cserjekenyerek
növényfém-csonthorgai! Ti sziromsalátává bomlott piros vesék, salátás
sárga sziromszemgolyók, karcsú hosszú rózsatüskés languszta-
lábszárakon állva! Földbeszőtt rózsaremeterákok, fodrosra feslett
szivek, ég-felé-fordított koporsószoknyák növényasszony lábszárának
növénycsont-jégcsapjai! Ti húsomba-harapó gőgös rózsaringyók
fogai, ti, rózsaráják, rózsadelfinek, rózsakardhalak, rózsapolipok,
rózsaribancok, rózsaszajhák, rózsakurvák üveghús fogsorai!
Rózsa, rózsa, rózsa, rózsa, rózsa: mohó, céda, vak Gyönyörű Szégyen!
Rózsa, rózsa, rózsa, rózsa, rózsa: a Bűnhődés Gyilkos Öröme! A
Megaláztatás Virágtébolya! Vicsorgó Piros Haláljövendölés! Hangtalan
Sárga Gyászima! A Megváltó-test lila Utálat-Sebhelye! A Földbe-
leátkozott Ördög Bélgázának Homlokomig-lövellő Lángkoszorúja!
Meggyújtott Titok! Piros Habkoponyával Égő Halálgyertya. Tüskéid,
mint az átlátszó viaszcsurgás fagytüskéi zöld gyertyalábadon!
Az Áhitat Virágökrendezése! A Bűntudat Fodros Virágüst-Vaginája!
Piros Kegyetlenség-Könnycsepp Zománctoll-Tüskelábon!
Haldokló Tüdőbeteg Száján a Tüdővér-Habdaganatgolyó! Az
Angyalok Végbelének Vérző Aranyérkoszorúja! A Hallgatás Vérző
Szemgolyója! Az Üvöltés Néma Sziromfőzeléke. A Bizalom
Piros Növényvesztesége! A Semmibe-tátogó Halkopoltyú Bíbor
Kopoltyútoll-csokra. Véres Nyálkahártya-Derengéssziromhalmaz!
Tüskés grafitlábszáron Tiszta Havi Vérzés! A Földgolyó Dühének
Tűzgomoly-Ordítozása! Eres Alvadtvérkorona állatüveg-tüskés
növénycsikóhalak kettős-üvegorrliktrombitás karcsú csikóhím-fején.
Piros Csikló-Forgács-Serleg! Bénán Izzó Vörös Emberiség-Szégyen!
Rózsa! Rózsa! Rózsa! Rózsa! Rózsa. Kapzsi Remény a Reménytelenségben.
Boldog Fehér Növénytudat-Győzelem a Reménytelenségen. Rózsa!
Nem-Halál! Rózsa! Szerelem! Rózsa: Hitemnek Mindíg Föltámadása!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni!
Szombat. Vasárnap. Egy rózsatüske kőműves-kötényembe akadt.
Megharapott a rózsa, mint egy állat. Rózsakobra méregfogát jobb
gyűrűsujjam körme alá vágta. Egész a körömágyig. A növényállatfog
ujjamba tört. Kihúztam. Ujjamat szájamba vettem. Szívtam a vért. A
vért kiköptem. A vért a földre köptem. Nyálhabos vérpöttyök, mint
13
első virágok. Orális gyógyítás ez. Orális ujj-szerelem! Hányszor is
gyerekkoromban! Ha üveggel, késsel ujjamat megvágtam! Ha kapával
lábam nagyujját szélesen bevágtam a szőlőben, a kukoricaföldön.
S lábam nagyujja szétnyílt, mint a rózsa, s lábam nagyujja szétnyílt,
mint piros gyíkszáj, ha két ujjal a hegyes zöld pikkelypofa oldalát
megnyomtam, ahogy a tátikát, a virág-oroszlánszáj virágbársony ló-
fejét és száját tekercs-csipásan göndören kinyitotta. Megnyomtam két
ujjal a gyík fejét, a toka fölött a két gyöngyházkorong fülpikkely
alatt. A halló-dobok gyöngypikkely födője alatt. S a szempillás
szemhéjas két üvegsziklák, a zöld látósírkövek dülledten ragyogtak.
Könnytelenűl. Mint egy kínai vers. Akkor még vékony kisfiú voltam.
Ültem fekete klottgatyában a földön. Lábam nagyujját a szájamba
vettem. És szívtam a vért, köptem a vért. A hangyákra, a tücskökre,
a sáskákra, a katicabogarakra, a földre. Aztán a sebszájas
nagyujjat szőlőlevélbe csomagoltam, diófalevélbe pakoltam. Fokhagyma-
szár zöld fölfújt növénycsövével betekertem. És kapáltam tovább.
És nézett a krumplivirág, szitakötő a kaporvirágon. Nézett a
szőlőkacs zöld bajusz-csigakürttel, nézett a hagymalevél, nézett
a térdemre ugrott aranypettyes szöcske. Nézett a bárányfelhő, meg a
zöld pontok, zöld növénypontgolyók csillaghalmaz-szövevény szőlő-
fürt-kezdeménye, annak ponthalmaz-szüneteiben, a levegő-facettákban,
mint egy cellás rovarszemben, nézett az erjedő meleg
csönd meg a sáska-zengés. Még a déli nagyharang is odanézett!
Barna kondulással nézte: sántikálok. Szőlőlevéllel betekert
nagy-lábujjam vért sírt, mint a mesebeli ördögcsecsemő!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni!
Egy sárga növényfog, fehér rózsafog végigkarcolta bal kézfejem bőrét.
Vért gyöngyözik a karcolásvonal. Rózsavadak! Az ember vére ez!
Rózsavadak: az emberfia vére! Metszem a rózsát kemény gyors,
csattogással. Metszem a rózsát verseken merengve. Metszem a
rózsát s kezem összevissza írva, karcolás-csíkokkal összevissza írva,
rózsatüskeceruzával piros pókhálóvá írva! Majd elmondom a
Mamának, majd elmondom mit csináltam! Talán már Ő is metszi
Bián a rózsát a kertben. Mama hetvenhat éves. Metszi a rózsát
a kertben. Néha leül a földre. Ül szétterpesztett lábbal. Ölében,
a köténygödörben hever a metszőolló. Ölében, a szoknyavályuban,
a barna szoknyateknőben kis kezei hevernek. Tyúkszem-gyökérpupillás,
sárga pikkely-kőgyík, bütyök és ráncgomolygás
kőpolip-kezecskéi! Ujjai meggörbültek, bütykei tulipánhagymák,
körmei antik pénzek vasreceháló császárlovas-szoborral. Erei mintha
kívül lennének kezére nőve. Ott hever a kötényben két keze
hervadatlan. Pedig ő két kezéből már csak két kődarab van. Két
folyondárgyökérrel benőtt kő-sírkövecske. Két rózsafagyökérrel
beszőtt kő-keresztecske. Ül a földön és úgy lát, mint aki szalma-
száron, a sárga növénycellulóz-csövecskén át nézi a világot. Gyula
elmondta, hogy még verseket is szokott írni. És élete regényét egy kis
kockás füzetbe. Nézi a hegyek alját. Nézi a túlvilágot. Hiszen a
túlvilágban él minden, amit látott! A cső végiben, messze, az a
picinyke ember, akár egy mikróba, mikroszkopikus állat, ott a kék
pont közepén fénylő pici lény talán az Isten! Vagy talán egy ember.
Megy metszeni a szőlőbe. De az is lehet, hogy Isten. Igaz, ő nem nagyon
hitte. Vagy a fénypont a kék pontban, kék könnycseppben fény-állat:
talán a halál lesz? Talán az ő halála? Nézi a látáscsövön, nézi a
14
látás-száron sorsát: ami volt, lesz. Ami már sohasem lesz. Ami még
sohasem volt. És ami sohasem lesz. És nem fél. Mert Mama nem
fél. Mert Mama sohasem félt. Mama csak rettegett mindíg.
Reszketett, ha nyílt az ajtó. Részeg jön? Végrehajtó? Póstás a
halálhírrel? A rőfös a tartozásért? Vagy részeg urát hozzák? Vagy a
fiáért jöttek? Elviszik kivégezni? Istenem, mért szökött meg? Ilyen
makacs miért lett? És metszi tovább a rózsát. Föláll, lehajol, nézi
a semmit csőszár-szemekkel. Én itt metszem a rózsát. Én itt a Rózsa-
dombon. Mama mélytenger-lakó. Irgalmatlan rétegek fölötte! Ötmillió
év fölötte! Húszmilliárd év lebeg fölötte. Százmilliárd galaktikus
makromolekula lebeg fölötte. Az ember ennyit láthat. A kozmikus idő-
nyíl ezt mondja irányával. És hányszor százmilliárd az, ami még efölött
van? Mama ezt bizony látja. Nem látja, pedig látja. Ott él a magány-
ország mélytenger-öröklétben. Mint periszkópszemű hal, mint nyél-
szemű hal, mint csőszemű hal, mint csápvég-szemű hal úgy mozog a
létet tapogatva az állatvirágszár-végi világító szemekkel. Csápjai
jobbra-balra, csápjai föl-le lassan tapogatnak a létben. Néha
lámpát gyújt szemében az Elektromos Isten. Két százmilliárd
wattos Tungsram-villanykörtét. Abban az izzószálak, a wolfram-
szálak izzó kemény ősragyogása. Akkor belelát ő a Mindenség Szivébe!
Csápnyélen-ülő szeme akkor bevilágítja a Teremtés Minden Titkát.
Gyötrelem, Halál, Bánat, Baj, Betegség, Szégyen, Szerelem, Gyerek-
kihordás, Temetés, Létmosolygás, Gyűlölet, Bűn, Remény, Hit, Gyász
és Hullás fénylik. Kék ponttal úgy szikrázik, mint a Lyra csillagképe.
Nekem azt megmutatták ott fönn a csillagtoronyban. A távcsövön át
néztem: pici kék pont a Lyra, pici kék pont a csillag. Körötte világos-
kék szikrázó cérnagyűrű. E kékgyűrűs pici kék pont: Mama, ez a Lyra.
Nem az, amit beszélnek. Nem az, amit dumálnak: szakállas csecsemők,
vérző halott-árnyak, törpe-bakkecske könnyek, sárga bélsárkiáltók,
szervezkedő póktollak, kocsmát-motyogó szörnyek, fekete hullalángok,
kék agydaganat-szárnyak, kölnivízzel-behintett dadogó enyészet-
ernyők, ürülékliliomok, trágyából tulipánok, nyálfolyató félholdak,
zöld énekes-sakálok, vizen-szaladó gyíkként pancsoló közvitézek,
viziló-darazsak sárból, far-ringató dal-macskák, penészes bosszú-kardok!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. A verset
is meg kell írni, az époszt is meg kell írni. Az asszonyt csókolni kell.
Gyereket kell csinálni. A halottat el kell temetni. Amikor sírni kell:
sírni. Amikor nevetni: nevetni. Amikor szeretni: szeretni. Az öregnek
vígasz kell. Az embernek: reménység. A haldoklónak: mosolygás. Verej-
téktörlő kendő. Az öngyilkosnak halál kell. Étel az éhezőknek. Ital
a szomjasoknak. Víz: a szomjuhozóknak. A magatehetetlent meg kell
fürdetni szépen. A béna beteget meg kimosni szégyenéből. Vizeletéből,
sarából kimosni mosolyogva. Két vállunkra két tökszár-szőrös lábát,
a törzs két szőrös hártyacső-harisnyáját, a két száraz marhabél-
rudat, a fölfújt eres hólyagcsövet, a kettőt, a dagadt lábfej-
tőgyet a karmos ujjcsöcsökkel, a két lopótök-csöndet, a vízkóros
lábfej-könnyet a két vállunkra könnyen, könnyedén föl kell rakni! A
két hártya-keresztet, a két vízdinnye-keresztet, a két fonnyadt
hegedűt, az érzsák vízoszlopot, a két gyökércső-üvegtokot, a vízpüffedt
hőmérőt, csontszára a higanyrúd, a két sárga kristálygereblyét, a két
halálkarvaly-lábat vállainkra kell tenni. Nem, mint az asszony lábát
vállunkra szeretkezéskor, nem mint az asszony lábát vállunkra
szerelemben. Nem, mint szeretkezéskor asszonylábakat vállainkra, amik
15
a térdhajlattal égetik a vállat, a jobbvállat, a balvállat, hiszen
a szétnyitott lábak, akár egy parázs-olló bársonytűz kései lágyan a
forró férfivállon, s a lábszárak, bokapatkók, a sárga szaru-rózsák a
gerincet rúgdossák, a lapockákat rúgdossák, s odalent, a mélyben a
szétnyílt rózsaszemérem, a habzó virágállat, a csalánzó-gomolygásrab,
a húsevő rabló-rózsa, a sziromörvény-poliphab, a szerelemkönnyes-
ablak, a piros kehely-állat a kardvirágot várja, a csőkard halat várja.
S a férfi térdenállva nagy emlőbimbót csókol, görnyed érbuzogánnyal!
Nem így a tehetetlen béna két üszökrúd lábát, hernyós könyökcső-térdű
két vízrúd-kályhacső lábát! De könnyen, kis mozdulattal a két lábat
a két vállra. A két vízzel-töltött vastagbelet. A két óriás vizes-
uborkát. A két zöldindás vízkesztyű-zsákot. Ahogy vállaira tette
Leo Tolsztoj inasa a rothadó Iván Iljics lábait. A mosolygó
szőke jobbágyfiú! S a bélmocsár-foltos vásznat, a sárga
lepedőt kihúzni. Zöld gumipelenkát alája, s lavorból lassú
szivaccsal, szivacsból langyos vízzel mosni a széttárt test alját, a
hímvesszőt, heréket, bélepébe-mártott herezacskót, a sárga combsonkákat,
az aszott combtöveket, öregasszony ősz gyászát, a valaha-emberszülőt,
a fan-szőrzetet, ánuszt. S a katéter gumicsövét, a piros csőkígyócs-
kát a vesszőben fölvezetni, két ujjal fogva a péniszt, két puha
csipesz-foggal, a hugyhólyagba tolni, s a műanyag-szitagömböt
finoman fölpumpálni, szitalabdává pumpálni a burjánzó prosztatában.
Jajgat az öreg férfi, s a piros köldökzsinórként lassan lengve
kilógó, a hímvesszőből kilógó vékony katétercső végén a műanyag-
hólyag, a fehér műanyaglabda félig megtelik véres aranyszín vize-
lettel. Lóg az a műanyag-hólyag, fehér-gömb nylon labda, mint faágon
párzó csiga óriás ondótojása sárga kocsonyaszálon, virágkehelybe lóg
le, a fűhegyek zöld kaszája szikrázó kaszavégéig. Azután bepakolni.
Mint csecsemőt bepólyázni. S néz az öreg haldokló. Szeme vizenyős
hála, szeme, mint két könny-bimbó. Könny-angyal halál-rügy. Már szinte
a homlokán ül, a szemöldökszőr-késen, a szempillákon két lába, nagy
szárnyai is könnyből. Lát még? Vagy nem is lát már. Hörög akár egy
csillag. Halott már, vagy még élő? Fúj Istenig-zihálva. Lánya az
orvos-asszony, lánya a szőke asszony: hosszú szőke hajszálat tép ki
a fejéből. S e szőke hajszál-késsel, e szőke fényrepedéssel,
szőke gyökérsugárral hegedűl a szemhéjon. A sárga alvadt szemhéjon
huzigálja lassan, föl-le, jobbra-balra húzza a hajszálat.
Mint szőke cigány szőke hegedűvonójával szőke hegedűhúron ha
szőke zenét játszik. Az a szőke asszonyhajszál szőke élethegedűvonó a
szőke halálhegedű húrján, a sárga sárfazék szemhéjon. A halottat meg
kell mosni. A halottat fölboncolják. A halottnak koporsó kell. A
halottnak sír is kell. Fölöltöztetni a halottat. A gyereket megcsókolni.
A fölcsinált asszonyt ölelni. Hegyes viziló-hasára a fülünket rá kell
tenni. Az áldott asszony mellét csókolgatni kell szépen. Meztelen
testét megmosni. Ül meztelenül a kádban, mint rózsaszín elefánt-anya,
mint kövér asszony-Buddha! Testét beszappanozni. Szent teste minden
részét. Gyöngéd tenyérrel mosni. Vízhabbal locsolgatni. Az ősgyíkóriás-
tojás pocakot külön mosni. A szőrszalagos, szőrpihe-felhőfoltos,
piheszőr-csillagárnyas, érpáfrány-gömbhéjsátor forró
márványtehén-pocakot külön mosni. Már a gyermeked is mosod. Odabent
ő virágzik. Aztán meg kell törülni. A testet csókolva lassan.
Homloktól mellig, melltől köldökig, köldöktől ágyékig, ágyéktól térdig,
térdtől a lábujjakig. És megfordítva a terhest: tarkótól lapockáig,
16
végig a csigolyákon, minden csigolyát külön, a farkezdetig lassan.
Mint rózsafüzér minden fehér porcelángömbjét külön, végig az egész
láncot, egész a farkcsigolyákig. Aztán a combtalálkozások belsejét
végig lassan, míg fésülködik az asszony, szőke haja arany-miseruha,
a fargolyókig ér le, mint szőke búzakéve. Aztán a térdhajlatot.
Mint csigabiga-talpat. Aztán a bokacsontot. Aztán a bokabütyköt.
És a kisgyerek a hasban tudja, hogy csókolgatják. Az őspocak vele világit.
Mint nagy petróleumlámpa. Terhes petróleumlámpa-anyácska! Fénylő
ősgolyóhasú asszony! Medencecsontjaiból kinőtt óriás asszony-tyúk-
tojással! Vígasz kell a betegnek. A szerelmesnek jó ágy. A szerelmesnek
szép test. Cipő a kisgyereknek. Az embernek szabadság. A szabadságnak
ember. Embernek csak a jó szó. Béke a teremtéshez. Béke a teremtésnek.
A teremtésre áldás. A teremtésnek munka. A munkának okosság. Az
okosságnak érdem. Az érdemnek aranyláng. Anyamell csecsemőnek. Anyatej
újszülöttnek. Gyönyörű kövér mellből, eperszív emlőbimbóból vastag
selyemsugárban ömlő zsíros meleg tej. A kisgyereknek játék. Levegő
a felnőttnek. Az égitestnek napfény. Fény a növekedőnek. Nehéz sugár
a zöldnek. A vérrendszernek jó vér. Jó testvérnek jó testvér. A
világegyetemnek tudatos tér-virágzás. Időanyag a térben, tér az
időanyagban. A költőnek meg tudni: mi van a pillanatban. A pillanat
mögött meg miféle tény tenyészik. S meghal-e majd az ember, ha a
Mindenség kivérzik. Egyetlen beomlásban. Ha végleg összetörnek
függvények, erők, rácsok, vonzások, erőterek, megkötő taszitások.
Ha végleg összetörnek rendszerek, lüktetések, gömbpontok és örvények,
galaxis-szövevények. Ha minden összeolvad egy óriás csöndgolyóvá.
S az Egyetlen: kitört ablak! Önmagától lett vakká!
Mert ez a dolgok rendje. Vagy ez volna a rendje. És a rózsákat meg
kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. Metszem hát a rózsát.
Metszem hát a szőlőt. Könnyű metszőollóval. Kemény kézszorítással.
Csattog a metszőolló, mint az izgatott rigó csőre. Mint az ideges
rigó csőre. A vaskos fém-rovarszáj ollók, a darázsszáj-metszőkések
csattognak a nyomástól, mint a rigó-anya csőre, amikor izgatottan
a két hosszú szaru-csónak, a sárga szaru-levélkard, a két szarutőr-
csipesz horgait összecsapja. Mintha két deszkalapot üt egymáshoz
a gyermek. Kopogva brekeg keményen, mint ködben Luca napján,
mint Nagyszombat hajnalvérben nyekergett a kereplő, ugatott a
kereplő. Hengeres fogaskerék körül ahogy levegőben-tekerve pörgettük
a nyélvégre favillával függesztett toll-lapátot, a fenyőfa
lapát-tollat pörgetve kis fenyőfarúdon. A kis fenyőfarud végén
akár egy csillagos bunkó a bordázott hengercsigolya. S a hosszanti
deszkabordák, a körcsillag-uszonytollak, a függőleges fogaskerék-
küllők kiálló uszonyszárnya, s a küllő-vályuk sárga csillagtövis-
ágyékteknője mélyét-magasát a lapátvéggel súrolta-megütötte a kereplő-
toll fája. Mert elmentek a harangok. Az angyalok elvitték. Majd
délután visszahozzák. Krisztus-föltámadáskor. Addig csak kereplő
szólhat. Harang helyett fa-tekerés hang. Luca napján boszorkány-űző.
Fából faragott citeratoll fa-halcsontváz bordaciterán. És ettük a
ködöt akkor, egymásnak kiabáltunk. Gyerek gyereknek ködben. Egyik
űrcsöndben álló angyal a másik űrcsöndben álló angyalnak kiabál így.
Közöttük galaxis-tömbök, szupergalaxishalmazok. Fénypontmezők,
tércsöndek, tűzpontörvényszigetek, üresség-terjedésidők. És ittuk a
vért akkor. Nagyszombat hajnalában. Jézus kiömlött vérét. És véresen
kerepeltünk. Ahogy egy zuhanó angyal, angyalördög brekeghet. És
17
virágban a halott Krisztus. Krisztus halott teste. Virágkoporsóban. És
virágban a kertek. S a mező is virágban. És egy-két harmatos lepke.
Mint Krisztus sebei szálltak! Mint Krisztus szöggel-átvert kéz-sebei
szálltak! Mint Krisztus szöggel-átvert láb-sebei szálltak. Mint Krisztus
lándzsával-megszúrt szívsebe szállt a lepke. Szeme vérvizenyő-csöpp,
sárga mohafényszőr-könnycsepp Krisztus szívsebéből, a hullavért
csöpögőből. A hullavér hullavizenyős vér. Abban mindenféle nedvek:
nyiroknedv, sejtbomlásnedv, tüdővíz, erjedés-húslé, sejtbomlás-
tűzásványanyag büdös szirupfolyadéka, a bronchusok halálenyve,
a véranyag halálvizelet-kicsapódása. Csattog a metszőolló, mint az
izgatott rigócsőr! Metszem a rózsát, a szőlőt. Előbb a rózsát, aztán
a szőlőt, a barna venyigéket. Csattog a metszőolló. Hullnak a lemetszett
rózsaágak, csigolyatoronycérnaszál fekete hőscincércsáp-rózsavesszők.
Hullnak a gazos földre le. S a föld zöld, kék, rozsdalila és grafit-
fekete óriás tüskés szöcskelábak, fésüs sáska-fogókarok, imádkozó-
sáska ölelőkarok, letört póklábak, szarvasbogárhím-lábak, levágott
tyúklábak, libalábak, pulykalábak pikkelyes, töviskörláncos keresztűl-
kasul ceruzával összevonalazott feketekockás-zöldkockás számtanfüzete.
Mint lányaim 1.80 forintos kockás, kék kockapepita iskolásfüzete,
amit vastag ceruzavonalakkal, szürkefekete grafitszál-csíkokkal
összevissza rajzolnak és írnak, buta kezecskével ragadva még
a ceruzára, filctollra, zsírkrétára, mint levelibéka ha sárgatenyerű
zöld húsüvegbársony-kezecskével markol vékony fűzfaágat,
barna barackfa-ágat, s csuklós üvegpálca-ujjacskái átizzanak az
odaragadás-életrettegéstől. Rózsaág-filctollvonalakkal, kúsza
egyenes kazalhalmazokkal teleírva a tavaszi föld. A föld, a
föld, Emberiség-égitestem télnedves, tavaszporhanyó felszin-anyaga!
A föld, amelybe halott testemet majd leeresztik. A föld, amely
halottaimat őrzi. A föld, amely élőimet hívja. A föld, amely tavaszomat
küldi. A föld, amely nyaramat megadja. A föld, amely őszömet
reméli. A föld, amely majd magára húzza telemnek sűrű gyapját.
Agyunk megteremtője: Föld! Agyam kigondolója: Föld! Egyetlen
Anyag-Reményem, Űrben-dübörgő Égitest-Agyvelő, te, Föld,
Föld, Föld, Föld, Föld, Földgolyó! Lányaim kis lapáttal, kis
kék vödörrel, piros gumicsizmában járnak a kertben. Szemük kék,
szemük barna fénytojás. Szemük barna katicabogár. Szemük kék
katicabogár. A kiváncsiságtól kiszállna már homlokuk alól, szőke-
hajharangos fejükből, mint óriás kék katicabogár, mint óriás barna
katicabogár. Feleségem az avart gereblyézi. A barna rothadás-szőnyeget,
a fekete korhadék-szemfedőt. Lehullt tavalyi lomb. Lehullt
tavalyi levél. Sárgabarackfalevél, szilvafalevél, meggyfalevél,
őszibarackfalevél, körtefalevél, szőlőlevél, ribizlibokorlevél, piszke-
bokorlevél, orgonalevél! Elrothadt postáim, ti rothadó, hártya-ablak-
cellás falevelek, bokorlevelek, szőlőáglevelek. Venyigék barna postái
ti! Mit üzent nekem az Idő? Mit üzent nekem ez a növény-posta?
Fölveszek egy alvadtvérfekete meggyfalevelet. Nézem a könnyű halál-
hártya-szárnyon a halálírást, halálüzenetet. A meggyfalevél
felpördült-szélű rothadt bronz-lándzsatoll. Nézem, mit írt rá az
Őszi Alvilág, a Kristályos Őszi Pokol? Miféle bűnt, miféle bánatot?
Milyen nekem-szót! Milyen nekem-pokolt? Milyen üszkös, kúsza
jövő-jóslatot? Milyen jelenidőt és milyen holnapot? Rajta miféle
bélyeg, miféle alvilági stempli? Mit akart ezzel a rothadt falevéllel
nekem a Láthatatlan Rejtelem üzenni? A falevél: horpadt, gyűrt,
18
földben szitásra-rothadt bronzkori lándzsahegy, üresség-ablakosra,
hártyacellásra korhadt fekete aranytoll görög múmia-királyok, szkíta
múmia-fejedelmek aranylevélkoszorú-aranykoronájáról, letört
arany babérkoszorú letört halál-levele. Itt-ott látszanak még a növény-
pórusok, a levéltest üszkös póruspontjai. A levélszár-főérből hal-
bordázatosra szétvirágzó mellékerek, s a mellékerekből pihebolyhosan,
pamutpáfrányseprüsen szétspriccelő hajszálerek, mint vizsgálati-lemez-
anyagon a becsapódott elemi részecske robbanás-sugárszétspriccelése
buborék-vonal sugáregyenesekkel, pontgyűrűlánc csápbajszokkal, pont-
csigolya-sugárgörbe spirálkacsokkal, robbanás-tűkristály szálka-csillag
sündisznókkal dermed a halálhártya-halálzománc levéltest-foszlásanyag-
ban. És a levél-érhálózat drótháromszögei, drótnégyszögei, drótrács-
arcrostélyai levegő-üresek, csönd-üvegesek, vagy pórusos világosbarna
növényhártyával feszülők, mint halott emberfül dobhártyája feszűl a
növényhártya a barna drótvázakban, drótkeretekben, mint halott szűzlány
szűzhártyája a halálhüvely trombitatorkában, közepén kör-alakú vizelő-
lukkal, havi-tisztulás nyílással. S a levéldobhártya, mint a halottaké,
a rászáradt füljárat-zsírtól barna. Barna enyv-pecsét a fül hallás-
hártyáin. És itt-ott még a levélen a megvarratosodott növénytestmaradé-
kok, a levélbőr cafatjai. Mint szétfolyt hulla koponya-arcán bőr-
maradékok, a homlokon, halántékon, szemhéjtyúkszem is, az orrcsont
kettős villaága alatt a felső ajak lebenybőr-szárnya a bajusz-százlábú-
val, s az alsó ajak nedves cimpabőre. S itt-ott, mint térdemen
gyerekkoromban, a kőzúzás-seb rücskös, ragyás barna vaspecsétje, a
rózsaszín forradás-szélektől körben fölkunkorodva elváló var rücsök-
pecsétviaszcsillaga, az áttetsző peremszélű bronzpénz, a fekete
fedőpikkely-gyertyaviaszpaca: a parafapénz-szerű forradás vastag
rücsökgombja, a gyerektérd óriás taplógombája: a kérges levélbőr!
A valaha zöld! A valaha nap-evő! A valaha fény zöld forradalma! És
de jó volt viszketve lehúzni, kéjjel lekaparni azt a rücskös
sebkérget, száradt fekete forradás-varangyot. Mert gyógyuló térdemen,
mint száradó kövér varangy. De jó volt aztán nyálasan szopogatni,
cuppogva rágicsálni, csámcsogva harapdálni! A térdseb forradás-
csigahéját, varrat-teknőcpáncélját, mert viszketett alatta a gyógyulás,
mohó vigyorral letépni, s rágicsálni lassan, mint agyalakú barna
dióbelet, boltban-vett kukacos, kukacjárat-ürülék-forgácshabos
szentjánoskenyeret, aszalt szilvát, konyhaszekrényből kilopott
mazsolát, kátrányszagú cukorspagetticsövet, a bocskorszíjat, töltött
nápolyidiót, fekete medveszart! S a térdemen, a gyermekkönnyű térd
könnyű csomóján a letépett varrat-dióhéj talpnyoma, a seb még nyálzott
fényesen, mint csigamászás ezüstnyál hártyaszalaga, a redős csigatalp
fényes, cellofános hab-nyálcsíkja, mint újszülött borjú, könnyezett
fehéren, mint újszülött csillag, égett és viszketett édesen, mint
kamaszkölyök fölmeredő, mézelő ágyékrügye, a rózsaszín szerelemkukac
hímcsigaszarvacska, gennybimbóval sárgán csipázott, mint piros
gyulladásos szem, halottat-virrasztó szem a ravatal-éjszakában,
fehér vágásvonallal izzott, mint szőke kardél, a sebhártyás rózsaszín
hús-sziget a barna húson, tücsökfekete kamaszbőrön, fénylő piros
bőrhártyapénz. Sárga süppedés-sziget, mint nagy szürke kő alatt a fű,
ha a követ fölemeljük, vagy elgördítjük, s ott a nedves sárga élet,
szőke fű, szőke föld, kőharmat-könnyesen! Ó, mi mindent ettünk,
rágtunk, szívtunk, szoptunk, nyaltunk, rágicsáltunk mi, gyerekek,
szegények, szegények szegény gyermekei, mi, cukorra-éhesek, édességre-
19
szomjasak, megmaradni-akarók, látomás-szárnyúak, magunk-is-dolgos-
látomások, halottat-ismerők, holtakkal-beszélők, holtakat-mosdatók,
holtakat-cipelők, véres köhögések árnyékai, mi, vérköpések barna
virágai, mindíg-munkába-fogottak, verejték-ámulók, boszorkányröhögésen
nyargalók, lélekharangon-repülők, munkában-agyonsebzettek, száradó
sebeink, mint cipőnk kisujj-bütyökhelyén a rávarrt folt, mint
féllábszáras nadrágunk térdén a más szövetanyagú sötétkék folt,
mint kinőtt kiskabátunk könyökén, a szívfölötti repedés fölött a
rávarrt szürke folt, mint egyetlen fehér ingünk szakadás-sebén a
sárga foltozás! Mit ettem én, mit ittam én boldogtalan gyerekkoromban,
szőke-bajszos kis fekete tavi fiú, aki ott növekedtem, talán ott is
születtem a biai tóban, makacs és gőgös fiúcska taviszörny, szülők
reménye Reménytelenség, kicsi kéz-ujjaim és kicsi lábujjaim között
már az úszóhártya is kinőtt, mint a lázrügy-lázdió szemű sárgafoltos
bőrpaccsnak, a lihegő zöld bőrkavicsnak, a kecskebékának, s barna
csacsitöke-labda, a tömény gumigolyó-fenekem lika fölött pikkelyes
ágtőből kisarjazva nyálkás zöld kettős levéltoll halfarkuszonyom is,
a piros hártyalegyezőbordázatú úszó-harmonikaszárny! S nem is tüdőm,
de két kopoltyúm volt már, két vérszivacs-legyezőlevélcsokor alsó
állkapocspatkóm alatt a nyakamon, a gége jobb és bal oldalán! S kettős
úszóhólyag a háromszög-kisfiú-mellkasban a tüdők helyén, a gyomor,
a máj, a lép, a vesék, az epehólyag fölött, kettős töknagy sárga
hártyadió, fehér hártyatojás, levegővel töltve. S vállaim pikkelyesek,
s pikkelyes hátam két lapocka-izomszalaga is egész a fargolyó-kezdetig,
s lábszáraim is pikkelyesek, a lábfejek pikkely-kesztyűhátak egész a
lábujjakig, s voltam, mint zöld gyémántgyík, pikkelypamut sárga
vizisikló, halfiú-emberhalacska, pikkelyharisnyacipős tavi szellemecske.
S voltam erdei bolyongó zöld növény-őz, eleven kisfiú levélszobor, zöld
levélharkály, növénycinke, növénysárgarigó, növényrózsapirók, növény-
aranymálingó, növényfiú-zöldike, növényfiú-szarvas, piciny
fekete erdei hattyú, citromcsalánbagoly, zöld fűből font szarvasbika-
fiú, zöld fűkalászból font növénypamutszöcske erdei nyúl, s a nyúl
kalászkristálytű szimatolása fehér növénygyapjú orrlik-oválispárral,
két fehér pamutkarika üresség-tojással, a nyúl kalászból font
kagylótollú fül-ágaskodása. És voltam forró levélpikkelyhemzsegés
zöld erdei szél, zöld erdei szélben ifjú fekete ágnyikorgás, fekete
kőpalavessző ágcsikorgás, fehér nyírfák zöldpikkelyingű csönd-
pillanata, aranytányérból kinövő nyirfácska-lombszarvú kék
kristálytüske-pocakgömbű, kristályhártyafekete-gerincuszonyfélholdas
csikóhal, kék szelvénygyűrű-farkával a csönd hínárhártya-pilléreire
tekeredő lófejű baltácska, kis csikófejű üvegfejszécske
növényhalcsikó. És voltam erdei pillangók kavargása a zöld
zokogásban, százezer lepkelobogás, káposztalepke, citromlepke
pávatollfarok szarvcsápú állatitatós-papir-csillaga és voltam
fekete vascsigolyák antennatornya-csápú hőscincér-fiú, a
sötétkék szőrös kitinrinocérosz, a csillagokig görbülő kitinsarló
szarvú orrszarvú bogár, óriásbarna bogárteknősbéka, lapos
harctéri páncélsisak-feje két oldalán a fogó-ollók, az ollós
fogókarok, mint a dámszarvashím lapátvilla szarvai, mint a
rénszarvasok mohás szarvkoronája, voltam szarvasbogárhím-
teknősbékabogár, aki spermáját úgy lövelli nőstényére, egy méterre
nőstényétől, ahogy a tűzoltó, az arany-kakastaréju fekete lakk-
sisakos ember-katicabogár viharvászonfecskendőjéből, a vaskardhal-
20
szájú sárga dagadt vászoncsőből a vizet a tűzre, égő házra, égő
kátránypapír-asszonyszoborra! És voltam erdei hangya, erdei
katicabogár, erdei sün, háromszögüre összehajtogatott collstok-lábú
szöcske, Simon István verse ilyen, ugróvillás zöld sáska, voltam
kabóca, kabóca is voltam: égerfa recéskabóca, bordásfejű kabóca,
süveges kabóca, fapajzskabóca, tarajosfejű sarkantyuskabóca,
énekeskabóca, mamakabóca, szarvaskabóca, púposkabóca, bivaly-
kabóca, laposfejű kabóca, szélesfejű kabóca, vérpettyes kabóca,
fűzfa-tajtékoskabóca, égerfa-kabóca, változó tajtékoskabóca,
kakukknyál, füleskabóca, pompás kabóca, juharfa-kabóca, méregzöld
kabóca, lándzsafejű kabóca, kurtaszárnyú kabóca, vérkabóca, fekete
kabóca, réti kabóca, kabóca voltam, domború előhátamon oldalt álló
fülekkel, a szemeket félig oldalt körülvevő rovarszaru-szemüvegkeret-
koponyával, az előháton fölnyúló, hátrafelé fölmagasodó oldalt
szarvtüskés kitinszarvakkal, a fejtetőn háromszög-alakú
pontszemekkel, zöldbordás-zöldcsőrös kúpkoponyával, összenőtt
szemekkel, voltam gyertyafejű kabóca, akiről régen azt hitték
világít, mert szemei előtt hosszú üres hólyag van, leforrasztott-
végű kitinhólyagcsőr, hogy feje, mint hosszú petróleumlámpaüveg,
voltam az Ének hosszú lámpacsőhólyagként világító orru Kabóca-fia,
négy állatfalevél-szárnyú kabóca-kanalasgém, mert kabóca-orrom
sárga fölfújt hólyagkanál, mint a kanalasgém hosszú csőre, Kabóca-
Szent Ibisz, négy-szárnyú kabóca-rózsás flamingó, voltam az Isten-
Ének jövő-kabóca-kövülete: kabóca-papucs csőrü madár, mert ének-
fejemen orrom, mint a mai ősmadár kis sárga tollrózsa fején 48-as
férfilábra való vastag sárgakék csőrpapucsok, mint buta vastag
szaru-petróleumlámpaüveg, a kék pillangószemek előtt kövéren
kinőtt őskori szarukoporsó, zöldsárga csőrtoka-esernyőzacskós
kabóca-pelikán voltam, a Csönd Szent Rovarmadara, voltam a Négyszárnyú
Zengés, a Négy Szívalakú Hártyaszárnyas Ciripelés, a petróleum-
lámpaként égve világító iszonyat orr-gyertyájú hosszú marhabél-
hólyagcső-orrú Rovar Cyrano de Bergerac, a palackba gyűjtött harmat
pára-erejével Holdra-repülő elefántormány orrú szerelmes Költő-
Rovar Cyrano de Bergerac, énektajtékomba-búvó kakukknyál-lárvafiú,
hiszen ürülékem ez a tajték, a kakukknyál, s ebben töltöttem lárva-
koromat, s úgy vettem levegőt, hogy potrohvégemet e zöldfehér
tajtékból kidugtam, lélegeztem a potrohtüdővel, potrohvégi lélegző-
ponttal, hogy megmeneküljek a Kiszáradástól, s testváladékom
habosra fújom, a tajtékot a kifújt levegővel buborékosra a levegő-
golyókkal! Voltam dongó, darázs, méhecske, méh, poszméh, lódarázs,
szitakötő! Világító szívü Énekes Kabóca. A Fekete Saskirály hasonlata.
Hiszen a Szegények Fia más mi lehetne?
Hiszen a Szegények Fia mi más is lehetne? Mi más? Mi más? Mi más?
Mi más a Szegények Fia? Ciripelő Hit. Vígasz-ciripelés. Ciripelő
Boldog Áhitat. Halhatatlan Rovarének-eskü. Rovar-Remény Éneklő
Megmaradás. A Természet Rovarpáfránya. A Természeti Lét Százmilliárd
Létezés-alakja. Természetté Visszaváltozott Bánatfiú. Szél. Fű. Kő.
Növény. Lomb. Víz. Köd. Nap. Csillagfény. Hó. Rovar. Bogár. Szelíd
Állat. Könnyű Énekesmadár. Ragadozómadarak Szeme. Dérzizegés.
Hókürtök Hajnala. Gömbvillám Elektromos Tűzlabda Csilingelő Gurulása,
Bárányfelhő és Viharfelhő. Kék Holdfényhártya a Dolgokra Ráfeszülve.
Holdkecske Ezüstkönny Teje. Ráfolyva a Derengő Esti Létezésre.
Kukoricatáblák Hűvösség-Iráslehelete. Árnyékszöcske Ugrándozása.
21
Szőlők Feketecsipke-Sárkánytalpnyom Árnycsacsogása a Hold-Éjszakában.
Pipacspinán Lepkepihenés. Zöldkobra Csalántűz. Mályvák Koldus Kenyere.
Kis Zöld Növénykenyércsomag a Mályvalevelek Zöld Szőrhónaljában.
Őzek Virágpor-szempillája. Rókák Selyemsuttogása. Békák Zöld
Bőrhegedűje. Sárga Átokdadogása. Erdei Tisztások Aranygyász Serleg-
meztelensége. Szarvasok Fekete Csillagkopogása. Ködzihálás.
Ködnyerités. Ködök Asszonykönnye. Véres és Fostos Madársegg
Tojásvirágzása. A Magány Méze. Kalásztekintet. Zöld Tűcsokor-Pillantás.
Hímvesszőnyál Holdemlőn. Fehér Fénypárzás Barna Barlangkoporsóban.
Tarajosgőték Zöld Üvegszirom-uszonyán Piros Vérpontlánc. Piros
Temetőbogarak Iker-Rombusz Baszása. Párzó Legyek Nászröpte: a
levegőben két szőrös üveggyertyafej úszik zenélve, kék egydió-
kettősrügy zeng röpülve a nászban. Csigabigahermafroditák Egymásra-
Tekeredő Kettős Nyelvcsókja, Habos Húsgyertyalángok Egymásba-csavart
Csókörvény-Birkózása. Juharfa-Laokoon-Repkénykígyó-Verekedés.
Zöld Iszalag-fojtás Zöld Növénytüdőn. Lila Madárvizeletluk Erdei
Hóban. Piros-Kék-Zöld Negatív Állatvizelet-Liliom Erdei Hóban.
Kristályrúd Piros Rovarvizelet Bokorlevélen. A Nap Fénycsörömpölése
Temetők Sírkő-fogsorán. Fehér Fácánrikácsolás Fekete Árnyzokogásban.
Fenyőfák Mézgavaginája. Erdei Cseresznyefák Mézga-Tehéntőgye. Erdei
Koporsószag. Növények Zöld Halálszaga. Darázs-lapockák Hártyafénykard
Szárnya. Sárga Méhecskevállak Zúgó Fénytolla. Napszeretkezés.
Holdejakulátum. Zöld Csillagtakony az Ürben Szétcsorogva. Lárvák
Földmélyi Selyemkő-Gyöngyvirágszoborfája. Csíkbogarak Fekete Láza.
Halak Tagadása. Csíborok Hattyuálma. Vizipók Küllős Lencsekerék-
Vizenfutása, Selyemhártyadob-Úszása. Virágok Hajnalhasadása. Hajnalok
Menzesz-sápadása. Alkonyok Dögláng-szivárgása. Éjjelek Húsrimánkodása.
Éjszakák Szerelemváladékszaga. Sperma a Nemzőtesteken. Sperma a
Szerelemszőrben. Spermaszálak Fehér Fehér Hernyói a Férfiherén,
Asszonycombon. A Hit Lázkoronája. A Hiány Csóküszke. A Remény
Tajtékzászlója. A Remény Kabóca-Cirpelése. Ciripelő Kabóca-Remény.
Ciripelő Kabóca-Szegénység! Hiszen a Szegények Fia mi más is lehetne?
A Szegények Fia mi mást is tehetne? És otthon mindíg rossz volt.
Szegénység volt és köhögés volt. Részegség volt, veszekedés volt.
Vérhányás volt és vérköpés volt. Hurutköpések sárga medúzái, véres
sárga csillagtenyészetei a lavórban, a vödörben. És ordítozás: „Nem
birom tovább!” És ordítozás: „Kiirtom a családot!” Kés és balta és
repült a vekkeróra, röptében ébresztőt csörögve. Mint óriás réz-
cserebogár. Gömbölyü fémkalapja alatt a vas-szárú fémütő, a vasgomb-
fejű függőleges ütőbunkó, a fekete hang-bárd, az ólomkoponyás virág-
szár, a karcsú palacsintasütő rezgett keményen, gyorsan csengetve
rezgett, mint a cserebogár csápja, a rézlaplegyező-harmonikahúzás,
s a félholdként szétlegyeződő függőleges rézlapok csáplevélkoszorúja
levéltollai szünetében a levegő volt a fujtatózsák szelvényhernyója.
Röpült a vekkeróra hajnalt csörögve, röpült a réz cserebogár. De
nem találta el apám fejét. A falnak csapódott, a földre hullt.
Apám meg sírt fehér gatyában, bokáig érő hosszú gatyája ágyékvágása
résén, fehér gatyája fehér gatyasliccén szeplős szeméremteste kigyű-
rődött, mint pettyes csigabiga pettyes szarva, a szeplős fitymabőr-
szemtokkehelybe csomagolt szemgolyó-makk, a higanyszárú higany-
lopótök kék buboréka. Mint gyűrűfoglalatban zafirkő.
Röpült a vekkeróra, röpült a fémkakas, fémmel kukorékolt részeg
hajnalunkban. A szegények fiának meg kellett maradni! A szegények
22
fia halott nem lehet még! A szegények fia föltámadást hoz majd!
A szegények fia énekelni vágyott! A szegények fia: megváltó-fiú lesz!
A szegények fia: a Szegények Álma! Keserűség-fának vértajték-virága.
Föltámadás-hit Ő! Isten Körözvénye! Jézus-léptű barna Szívütés
a csöndben. Szép Fekete Zászló: vászna sűrű dacból, vászna gyász-
szövésű aranyhímzés-kendő! Fején aranydárda-levél, szűz láng,
mint az apostolok feje fölött akkor, amikor megjelent a Kis Üdvözítő,
sebei nyitottak, emberlénye fényből, emberlénye mégis húsból és
haragból, emberlénye mégis szelid szánalomból. Bedughatod ujjad
az én szívsebembe. Az a seb az Élet! Az a seb a Holnap! Az a seb a
Mámor! Az a seb: Jövendő! Az a seb a Másik Létezés Kapuja. Isten
két szemhéja az a fehér sebszáj! Alsó s felső Isten-szemhéjak
közt a szív, mint piros szemgolyó nézi a világot. Az emberiséget
nézi dobogással. Nézi ezt a Kételyt piros rugdosással. Nézi a Gyöt-
relmet szerelem-ütéssel. Nézi a Szerelmet Kegyelem-Hivéssel! Nézi
a Szánalmat szánalom-pirossal. Vicsorog szivével, mint kutya
szemfoggal. Hát ezekért jött ő Istenből kiejtve? Hát ezekért hullt
ő keresztre szögezve? Hát ezekért lett ő, mint fénysugár-sperma
az alhas falán át az Asszonyba folyva, Mária fan-szőre, s szőrgyapot-
kankalin köldöke között a tojásdomborulat bőrén s húsán törve fény-
utat magának az Asszonypetéig, a petefészekből leváló tüszőig, a
méhbe ágyazott istenfél-embercsiráig, emberfél-istencsiráig
fényszigonyként küldve? S Mária kis hasa, mint egy szines légyszem:
százezer cellából ikrásodott tojásgömb. S mint a légy kék
kristály-szemén függő-csíkban függőleges szivárványszalag pántosodik,
szivárványszinű vastag domború szalagcsík, át az ötszögletü kék
kristályszemecskék, a facetta-szemcsík, kék pontszemek halmazrácsán,
úgy az Anya hasán fekete szőrszalag függőleges íve köldöktől a
szőrszájig, a piros cimpákat virágzó szőrlázig! A szőr, mint egy
vánkos szines keresztpántja, mint kék bársonyvánkos szivárvány-
szalagja! Isten mindenség-rádiumrög agya küldte, a rádiumsugárzás
láthatatlan fallosz az Anyába őt, hogy ezekért meghaljon. Előbb
megszülessen! És gyerek lehessen. Csecsszopó lehessen. És kisded
lehessen. Majd gyerek lehessen. Majd kamasz lehessen. Legényke
lehessen. És férfi lehessen. Hiszen ez a próba. Isten csak az lehet,
aki végigjárta létével és lényével ezt az emberutat. Csak emberré
válva lehet Isten Isten. Ahhoz embertest kell. Ahhoz emberszív kell.
Hogy tudná különben az Éhséget, Szomjat, a Szerelmet és Gyászt, a
Szégyent, Szorongást, a Könyörgést, Átkot, Megaláztatást, Kínt,
Csábítást, Bűnhődést, Bűnt, Irgalmat, Sírást, Gyűlöletet,
Áldást, Erőt és Hatalmat, Futást, Legyőzetést, Koldulást,
Korbácsot, Megbocsájtást, Mágnes-terét az Asszonynak, a Gyötrődést,
Halálfélelmet, Bujkálást, Babonák rejtelmét, Kuruzslást, Varázslást,
Csodatevést, Munkát, Bajt és Betegséget, Vér-sírást és Vért-izzadó
Éjszakákat, Magányt, Elhagyottság fehér vacogását, az Istenkáromlás
Gyönyörű Vak Gyászát, az Emberkáromlás Pokolzuhogását, a Félelem
Lila Dárdáit a Szívben és a Hit-elhagyást és a Hit-elvesztést és a
Jóság Bolond Szegénységét tűrni és az Elmebajok Vad Kelyhét Kiinni?
Csak emberként. Istennek is embertestben. Hiszen ember nélkül
nem létezhet Isten! Hiszen ember nélkül a lét nem is volna!
Dolgaival a Lét égne és szorongna. Hiszen ember nélkül a világ
magányos, önmaga tébolyát virágzó anyag csak. Erő, anyag, törvény.
Ennyi csak, más semmi. Embertestben tud az Isten megteremni.
23
Embertesttel tud az Isten Isten lenni! Szegények fia voltam én. Szegények
dacos fia! Bolondnak mondtak engem a falumban. Bolondnak mondtak
már gyerekkoromban. „Boris”, mondták anyámnak, „Boris, bolond a te
fiad”, „Boris” mondták, „mi lesz a fiadból?” „Boris” mondták, „mi
lesz a fiaddal?” Bolondnak mondtak engem a falumban. Gyerekkoromban
és kamaszkoromban. És később is bolondnak mondtak engem.
Legénykoromban. Férfikoromban. Talán nem szabadott volna
merengnem? Vágyni, nézni, látni se szabadott volna? De hisz azért
van az ember, mert emberként ez a dolga! Lettem volna
gyárimunkás inkább? „Ez a taknyos mindent telefirkált!” Papirost,
palánkot, meszelt falat, falinaptárt, krajcáros regények,
regényfüzetek címlapjait a nyári klozeton ülve, meztelen fenékkel,
míg nagy zöld legyek dongtak, s áztam a nyár klozet-szagában a
baromfiudvarban, kakas kukorékolt, tyúk kotkodált, én meg megnyaltam
a lila tintaceruzát, s nyál-lila ragaccsal a regénypapírra írtam
a hölgy csipkés ólomfesték kebleire, ólomgöndör fejére, mellei
közét ólomnyomatrajz kígyó marta! Nyelvem és ajkaim lila-véresek,
hipermangán és jód-ízű tintaceruzavérben fogaim. Bolond, ki ürítve
papírra ír! Nyári gyerekkorom! Nyári gyerekkorom. Bolondnak neveztek
engem otthon. Jobb ha kimondom! Mert bolond, aki néz. Anyám, anyám,
szegény anyám, te! Nem fiút szültél, nem is bolondot. De szülted
a Gondot! Egyetlen Óriás Szemgolyót szültél Anyám: engem!
És szememmel én mindent megittam, megettem. Mert a szegények
fia mindíg éhes. Ez illik a szegényhez! Két-lábon járó Szemgolyó
voltam. És nőttem világ: a látásodban. Úgy gyűrtem a világot
szemgolyó-létembe én, ahogy álmomban egyszer: körben kis fekete
kezek nőttek a szemgolyóm peremén, és e kis majomkezecske-koszorú
Látomást, Álmot, Világegyetemet, Embert, Emberiséget, Állatot, Növényt,
Fényt, Sötétet, Virágot, Színt mohón a szemgolyómba rántott. Gyömte,
gyömöszölte szemtojásomba a létet. Mint párnacihába a tollat. És
szemem dagadt és vérzett! És szorongtam, mint annyiszor gyermek-
koromban. Tömték, gyúrták a szemperem-majomkezek pupillámon át
szemtestembe, amire lényem emlékezett és nem-emlékezett. És beleolvadt
szemembe a Lét, ahogy az ereszhordó fekete vizébe a hulló hópihék, s
szemem dagadt, dagadt, dagadt, mint valami Tehetetlen Ősakarat,
világmindenség-nagy golyó lett szemem, s benne az Értelmetlenség és
az Értelem, az Anyag, a Láz és a Halál és a Szomorúság. És én
lettem a Magányos Szemgolyó-Gömbvilág. És ez a Szemgolyó-Világ-
Gömbegyetem vérzett, mint az öreg katonaló szeme, mielőtt fejszével
fejbevágtuk. És vérzett akkor is, mikor összeesett és elzuhant.
Ahogy koporsóra zuhan a hant. Mint Illyés Gyula koporsójára tegnap-
előtt! Vérzett a Gömb! És én szorongtam ébredésre-éhesen. És
megfagyott a ló óriás véres szeme, Édesem. És a lovat nem tudtuk
megenni. Ennyi! És én barna gyűrtségben szorongtam. Mint annyiszor
szegény gyerekkoromban. Fejszével vágtuk a lócombot a fagyban.
A front már elvonúlt. A lócomb lila volt, mint a püspöksüveg.
Ránk háborús vastag éjszaka hullt. Mint világító csillag-szemfödő.
Mint kőre kő! Gyűrt álmaim! Gyűrt álmaim, ti! Barna gyűrődések.
És sehol fény a résnek. És sehol rés a fénynek. Félnek-e a hullák?
Félnek-e, akik már nem élnek? Félnek-e a halottak a földben?
Én a világot e szemperem-majomkéz-koszorúval a szemembe söpörtem,
mint lila seprűkoszorúval, kék kefekoszorúval. Mint sárga
vizes agyagföldbe a polyvát, a Létezést a szemembe gyűrtem, a
24
szemvízkocsonyába gyömöcköltem. És a szemgolyón kívűl a Semmi volt.
A Nincs-Már! Az Ott-Volt Helye. A Létezés Üres Ürege! Az
Űrtelen Űr! A Magánytalan Magány. A Lehetséges Lehetetlen. Az
Egy-Szikrázat Üresség-Kegyetlen. A Nem-is-Kárhozat Üres Némaság.
Sehol pont, fény, rés, rács, ketrec, erő, gyöngédség, gyűlölet, gyávaság,
tűz, világ! És úgy szorongtam, álmomban tudtam: szívem a homlokomon
dobban! Mintha folyékony ruganyos higanytöltelék préselődne sűrű
lilakék tódulással mellkasomból gégémen át a koponyámba. Mint
homokóra üveghólyag-ikrek egyikéből a másikába a ruganyos, folyékony
higanyanyaglámpa. Ez volt a szivem. Ez volt az ütés-hitel. Ez volt a
szívtódulás-szívfolyás. Föl-le, le-föl: a szívhigany-higanyszív
vándorlás lefolyás-föltolulás. És tudtam mindezt nem ébredve
fel, mintha a gyermek álmában bevizel! Hol vagy Halál?
Messzi még? Vagy már nagyon közel. Nem hívlak én, ne hidd,
nem hívlak én. Hisz nem azért született a Fiú, a Szegény Szegények
Fia, nem azért, hogy ne éljen még a holnapért, hogy ne éghessen
még azért, ami van! Halál! Én még nem adom magam!
Jöhetsz lőfegyverrel, vagy késsel, vagy szelíd szép nevetéssel, hiába
jössz, még nem adom magam! A költőnek itt még sok dolga van! Ujjammal
dög-szivedre bökve kiáltok: „Hátra Kurva, hátra Jégkeselyü-Átok!”
Jobb kezem mutatóujjával a Halál szivébe döfve, mint nehéz korommal
töltött koromköcsögbe, piros kést a fekete Várakozásba, piros kardot
a fekete Káromkodásba, ordítozom: „Hátra! Hátra! Hátra!” Szivem
az Elmúlást kivárta! Szivem az Elmúlást kibirta! Szivem a Halált Zöld
Énekkel teleírta! Ahogy növénnyel a tavasz a földet. Csírával,
magzással, fűszállal, virággal, ággal, levéllel, leveles ággal, leveles
indával, rüggyel, bimbóval, zöld peremajkú szelvényes csészetokkal,
zöld növényi szálkák csontváz-szárnyaival, mint levegő-hal testét a
szálkából szőtt tollak, a csontváz-tojásketrec-hasonlat, zöld növény-
szögekkel, zöld pehelyszár-csöndbecsülettel, zöld növénycsövek könnyező,
zölden síró gyertyáival, amiknek a sziromcsésze a lángja, a sziromkürt
a lángja! A fehér, a piros, a sárga, a lila, a rózsaszín, a kék
fülkagyló-csokrok, pöttöm kürtöcske-habcsokor bóbiták, zöld növény-
lovak kürtöcske-felhő-csokor csótárai, pedig a tavasz zöld lovai
Élet-lovak, nem Halál-lovak!, zöld levélcsikók, levelekből szőtt
kanca-bokrok, hermafrodita növény-lovak, bizsergő habpöttyök, nap-
csókra tengeri csillagként szétnyíló vaginagyomor-arcú sűrű
sziromlevélgyűrűk, alkonyat-csókra tengeri csalánzó-tollseprű-
gyomorvirág-koponyájú vastag szirompénzecske-koszorúk, a titkos belső
csönd zöld szivacsszárán cafrang-szoknyájú medúza-virághólyagok,
hólyagmedúzák szivárványos szappanhabbuborék-hólyagkönnye, fehéren
vérző egylábú virág-kanalasgémek, zöldlábú virág-íbiszek, sárga virág-
hattyúk zöld sáskalábszárral, s ha eltöröd a növényi gólyalábat, a
szár sípcsont-törése, növénycsont-csonkja a hólyagszár törésgyűrűje,
a zöld növénycső ásványos peremkarikája fehér könnyel vérzik, enyves
fehér tejföl buggyan ki körben a szárgyűrűcsonk növénypapír-
karikájából, csillagos sárga ánusz-kalapok, fényszempillák, izzó
hab-gyűszűk, virág-gulipánok, lila-csőrű, aranykard-taréjtüskéjű
rózsás virágflamingók, csöpp virágsündisznók törpe zöld nyélen,
sziromtűzgolyó-gesztenyetokok, kék sziromcsigabigaházak fekete ajak-
kürttel, madárangyalok véres, meszes fehér segg-köpései, angyalcsiklók
habkönnye, légi szellemszárnyasok illatos végbélköpete, ürülékláng-
mészcsipke-szitarácsgolyója, piros növényi aranyérbimbó-koszorúk,
25
vérző végbélcsomók kemény hártyaüvegből, láthatatlan angyalvaginák
fehérfolyása, zöld falloszok makk-kúpja ovális madárcsőr-orrlik
húgycsőszájából fürtösen kövéren kibuggyanó spermasisakok,
kígyó-hajú mítosz-fejek ondószálcsokorból, spermaparókás zöld
hímvesszőkúpok, zöld szártölcsérben virág-fagylaltgombócok,
habszemgolyók zöld szemhéjak közt, fekete szivek fehér harangokban,
tótágast álló növénylányok égremeredő sziromszoknyája, vastag árny-
zöld csiklóval, amely fallosz is egyben, a csikló merev üvegrúd végén,
az ötszögű üvegdorong tetején laposan, vízszintesen ráforrasztott
növényszívvel, üvegcsillag-makk-keménnyel, fodros lángzenék, habos
tűzpillanatok, habosra fölecsetelt borotvaszappan-daganatok a
levegő-férfiarcon, növényi rézüstöcskében a drótfonadéklopótökkel, a
habverővel fölvert habvatta tojásfehérje, piros halszemek zöldpikkely
növényhal csészekopoltyú-fejében, hab-pusszedlik, sziromfánkok, arany-
pont-gomba-habcsókok, fordított esernyők kinyitva zöld küllőkre
feszűlten, apró virágpirókok, büszke virágharkályok, virágzó növényi
fakopácsok, aranymálinkók a földbe szőve, aranysármányok zöld virág-
lábszárral, zöld denevérek: bársonycsönd esernyők, piros galambcsőrök
zöld pénzkása-fejben, könnyes növénykobrák fölfújt zöld pikkelyesernyő
fejjel! Megdöföm a halált virággal és szóval. Ledöföm a halált
szóval és virággal. Leszúrom a halált tavasz-énekemmel. Megkötöm a
halált virágzó szavammal. Csontfekete testét benövöm virággal.
Beburjánzom fényét a zöld szerelemmel, mint a sírkövet a repkény,
vastag zöld lánggal, ahogy zöld szivébe fullasztja a repkény, levél-
kása zsákba, a zöld duzzogásba, a zöld háborgásba, a zöld ámulásba,
a zöld halálgyászba! Vörösrézdrót-gyökérhálóba befogja, zöldfényű
levelek bíbor köpenyével dühét betakarja! S a zöld levélköpenyben
megfagy a halál! Bíborzöld szivemből most már ki se látszik! És a
vörösrézdrót hálóban a sírkő, mint mélytengeri merítőhálóban kőtoboz-
hal virág-pontsorokkal, az egyensúlypontsorvonallal világító
kőkoporsó-hal, vízmélyi őskoporsó-kőhal szürke üvegfénnyel dermed
és nem mozdul! Nincs kő-lüktetése, nincs kő-tátogása, kőgömb-szem-
golyói nem gyászolnak fénnyel, kő-kard uszonyai kőtoll-faroklángja,
kőpárolgás-mosolya, kő-alattomosság kő-tehetetlensége önmagából
most már zöld tűzbe meritve! Virágszáraimmal megverem reményét,
virágszigorommal benövöm vak fényét, virág-gyémántommal fölfalom
szerelmét, virágtűz-sóhajjal csontjait megrágom, virágtitok-lázzal
halálba gyalázom, virágóhajtással kőlángját igázom, virágbűntelenség
virágáhítattal kőlázát bezárom, virághűség virágvígaszom halála lesz
a Halál-Kőnek! Halljátok, ti, élők? Halljátok halottak? Halljátok,
ti, voltak, és ti sose-voltak? Halljátok halandók? Halandók, halljátok?
Élők, ti halljátok? Halálra-készülők? Halálra-ítéltek mind, ti, mind,
ti élők? Halálra-itéltek, mind ti, mind, halandók? Halljátok halálra-
szültek, ti, halandók? Halljátok halállal-nemzettek, ti, élők?
Halljátok, a Halál Nemzettjei, Élők? Halljátok halandók, amit így
igértem, megölöm a Halált, hiszen megigértem! Halljátok halandók,
halljátok ti élők, ti el-se-bukottak, ti-tán-nem-is-élők, ti remélve-
félők, ti gyászolva-gyávák, ti gyászban-remélők, ti türelemrózsák,
ti gyöngyevő rákok, ti zsákszájú fények, ti könnytulipánok, ti
éhségnárciszok, ti sóhajmézgyertyák, ti ködárnyak, ti agyvelőszörnyek,
ti húshagyó keddek, ti hamvazó szerdák emberhúsanyagból, ti vér-
liliomok, ti pitypangkoporsók, ti köhögéskürtök, ti szőrálomhattyúk,
ti álomtrombiták, ti halálszivattyuk, ti kék embertűzből ragasztott
26
kis könyvek, csöndnyelvű himnuszok, rejtelemlámpácskák, emberarcú
táskák, szarlélekharangok, ti félelemkesztyűk, hírhegedű csókok,
boldog hamis eskük, csaló szerelmesek, sírással üzekvők, zokogásjácintok,
jázminkáromlások, embercsaló gépek, rühes büntetések, árvákat
fölfaló emberfogsorkések, könyörgéshalottak, rimánkodáskurvák, ti
büntető rühök, embernek-se-voltak, tolvaj imák, ti gyűlöletszárnyak,
képmutatás-taknyok, ti hazugságfüstök, ti álnokságtörpék, ti
ámításrácsok, ti jajgatásingek, ti panaszpusztulások, pusztító
panaszok, áhítat-zsebmetszők, ti kétlábonjáró kakas-palavesszők, ti
emlős ragályok, ti fölcsinált szőrös büdös ólomkancsók, ti bűnhődés-
lárvák, nagytökű gipsz-szobrok, ti járványszemgolyók, ti lepra-
kolera-pestis-tífuszmáglyák, tudós boszorkányok, máglyán-égő árvák,
csöcsös szitakötők, gyémánt cikkanások, rabló kövek, gyilkos pina-
rimánkodások, bozontröhögések, ti irigységbalták, ti késevő kések,
ti lueszes fejfák, trippertulipánok, kankóliliomok, hanglemezbarázda-
korong-butulások, hanglemeztű-szószok, butaság-kolompok, rabló
kajlaságok, viszkető páfrányok, csalán-méreg ágyak, pókselyem-
csöngettyük, ti fullánk-hitüek, sötét csókolások, ti lepkeszem-mohák,
boldog csókacsőrök, a boldogság előtt gépfegyveres őrök, szivarfüst-
katonák, hódolatjelvények, majomsegg-mirigyből varrt bánatkalapok,
orrszarvufingások, elefántfingások, vizilófingások, ti emberalakú
kis ketrecablakok, stiglicketrecajtók a kétely szivében, ti mind
mégis mámor, ti mind mégis éden! Ti mind mégis ember, én emberiségem,
ti mind mégis mosoly, szerelem és munka, ti mind mégis hűség, emberség
javunkra! Ti mind mégis szépség, ha kell kötelesség, ti mind mégis
soha elhagyás és restség, ti mind mégis jóság, csak így egyszerüen,
ti mind mégis vágyunk ember-holnapunkra, ti mind mégis-mégis
haláltól nemzettek, ti mind mégis-mégis halállal megvertek, ti
mind mégis-mégis gyönyöröm keménye, ti mind mégis-mégis nem-múlásom
fénye, ti mind mégis-mégis-hárfa a kezemben, Emberiség-Hárfa
Orfeusz-kezemben! Élethúr, halálhúr hárfámra feszítve, az Emberiségen
hárfázom szivemmel, élethúrt, halálhúrt pengetek hitemmel, jobb
mutatóujjam s a többi jobb ujjam bőrrózsa-bögyével pengetem a
hárfát, az Emberiséget s a Hárfa-Világfát! Föltámasztó hitem lángol
ujjaimban, emberföltámadás virágdalaimban, világföltámadás boldog
énekemben. A Világegyetem-Hárfa az ölemben. Szivemhez szorítom
Emberiség-Hárfám, pengetem ujjammal Világlét Világfám. Orfeusz-
kezemben, Orfeusz-hitemben zenél az a hárfa Isten-teljesebben.
Halljátok, ti, élők? Halljátok, halandók? Halljátok, ti holtak?
Halljátok, ti élők? S énekemet hallja csillag, kő, víz, kristály,
s énekemet hallja tűz, erő, anyag, tér, s énekemet hallja szervetlen
és szerves, s énekemet hallja, s dalra-engedelmes a mágnesesség és
az anyag minden dolga, az elektromosság, gravitáció-hit, a bolygók,
a holdak, ősi halmazpontok, fénylázadásfelhők, a robbanás-gondok,
a szétlazulások, a sűrűsödések, alkotó elemek, héjak, vegyi fények,
hallja az elemi részecskék reménye, hallja a bizalom sugárzáscsönd
fénye. Hallja minden halott, aki létezett már: mikro-létező és rovar,
bogár, madár, hüllő, hal és emlős, tojást tojó ősgyík, sírni kezd az
egyik, álmodni a másik, hallja az Alvilág, a Túlvilág hallja!
A kezdetig lángol hitem hárfa-hangja! Orfeuszi Hárfám hitében ragyognak
mind a Tegnapiak! S fölragyog a Holnap! Orfeusz-Hárfámat pengetve
itt állok Szép Emberiségem, s zenélem a Lángot! Anyag-létezőt és
Szellem-létezőt megkérdez boldog hárfa-zeném: tudtátok e a Lét
27
veletek miért lett? Tudjátok e a Lét veletek miért lesz? S Orfeusz-
zenémtől fölragyog a Minden, lángolni kezd minden Orfeusz-hitemben.
És a teremtmények belsejébe látok! Egy kristály izzani kezd az
őshomályban. Egy pete fényleni anyja petezsákjában. Az elefánt hasa,
fénylő lámpabúra, magzata hasában kis Elefánt-Buddha. Egy tehén
hasában magzat-bikaborjú, mint kék égő csomag, nyálkahártya-
fátylakba csomagolva. És egy terhes asszony földgolyó-hasában
kuporogva lebeg boldog magányában fiú-magzata. Kis ember Imádkozó-
Sáska, magzat-Ájtatos Manó. Kezei, lábai összehajtogatva. Lebeg
önmagával becsavarva. Óriás, szempillákkal levarrt szemhéjai alatt
a szemek, a kocsonyadiók ragyogják: boldog volt a vagina-fallosz
teremtés-csók. Ragyog a magzat, mint égő villanykörte. Fényével az
anyatest minden szerve, húsa betöltve. A csontváz is, az élő, az
anya-csontváz. A fénynél szebben! Orfeuszod vagyok! Világ higgy
Orfeusz-énekemben! Önmagában boldogtalan, homályos, árva Világ
ragyogj föl halandó Orfeusz-énekemben! Hiszen én azért születtem,
születvén azért lehettem, gyarapodtam, szenvedtem, növekedtem,
hiszen én embernek Orfeuszként azért lettem, hogy megértessem veled
nélkülem-magányod, hogy ne szenvedj helyettem, fogadd el a lángot,
az ének-fényt, a dal-tüzet, a tiszta izzó álmot, hiszen nélkülem:
az a hiányod, és a hiányod a te magányod, hiszen hiányom adakozása
a te beteljesedésed, hiszen velem teljesited a Létezés-egészet,
mert ragyogásom teljes lényedet betölti! Jöttem homályod gyászát
letörölni, homályhártyáid burkát letépni boldogtalan, árva
anyagaidról, s a Káosz-Szövetség-Egészről! A Közöny Virágzó Teljesedése
becsomagolta a Létet a Tenyészet Öntudatlan Kemény Hártyáiba! Hiszen
Lét, Létezés mit tudsz te önmagadról? Élsz ahogy a csomagban a sötét,
és nem tudsz kitörni a Homály-Vigaszból! Az öntudatlanság kemény
mészhéja burkol, az önmagam-nem-ismerem fénytelen tojáshéja,
közöny-csomagolópapír, határfelületeid sugártalan héjak, hártyák,
fedők, némaság-páncélok, halandóság-bőrök, elmondhatatlanság-vásznak,
recésen megalvadt eres kék ólomrétegek! Boldogtalan, homályos, árva
Világ: hagyd, hogy fölszabadító fényed legyek, tüze a tűznek, hite
a fénynek, sugárzása a megvalósulás-edénynek! Velem átjár a láng,
pedig éghetetlen vagy te és maradsz éghetetlen, összeomolva is egész,
s egészként is a titokzatos romlás, romlandó kiteljesedés, még
szüneteidben is a múlhatatlanság dörög, így vagy örök, de fénylő
csak velem, homályhártyákba csomagolt árva örökkévalóság nélkülem!
Mert nem az anyag és nem a filozófiák, de megváltó énekem a Láng!
Hagyd hát, hogy megváltsalak önmagadtól, hagyd Világ, hogy kiváltsalak
önmagadból! Csomagburkolataid letépjem, a zsírpapír, hártyapapír
másra-csöndet nagy tépésekkel leszakitsam égő, keringő, lüktető,
száraz és szervesen nedves személyes anyagaidról, a tűzről és a
kőről, az állatról, növényről, a hártyát a fényről, a gyalázatot
a sötétről, a gyémántról az öntudatlanság mosolyát, a homályos
megbizatást a madarak szeméről, a csillagról a könnyburkolat üszkét,
a halálról is azt, ami öröklét, a magányba csomagolt állat rejtelem-
köpenyét, a halak rejtőzés-szégyenét, a vizek öntudatlanságát
megváltsam, s az idő homályhalmazcsomag létébe kiáltsam fényem,
fénnyel tudatos reményem! Hogy tudja minden Lét és minden létező,
hogy tudja: ki ő? Mi ő? Mért volt és minek van? És ha van miért is
öntudatlan és miért is boldogtalan? És általam miért lesz tudatosan
boldog! Fogadjatok el Létezések, Dolgok, Terek, Formák, Árnyékok,
28
Akaratok és Jelenések! Fogadjatok el fénynek! A fényt fénynek
fogadjátok Halhatatlan Lázak! Az öntudatlanság lázad föl énekemtől!
És a létezők majd egymásnak magyaráznak. Elmondják, hogy eddig
nem is tudták egymáshoz-tartozásuk gyönyörű szép titkát! Hogy
eddig külön-külön önmagukban éltek, mint akit zsákba varrtak!
Nem hittek, nem reméltek, csak meghaltak és éltek, szaporodtak
és összetörtek, elmondja a fény, hogy eddig ő a sötét volt, a
sötét elmondja, hogy becsomagolt fény volt, a Mindenség elmondja,
hogy nem tudott magáról, csak létezett öntudatlan, ahogy a műtéti
vászonasztal-ágyon a beteg, csuklóvénáiban injekció s infuzió-
csövek, s a hernyós nagy fekete harmonikafujtató-lélegzőkészülék
gumigégecsöve, mint egy porszívógép gégecsöve szájában, s szájperemére
tapasztva fekete gumigázálarc-lélegzőkorong, fekete gumikúp,
mint légy tapadópárnás lába! Mert nem lehet: Hiába!
Mert énekelni kell a megmaradásért! Mi másért? Nem a pusztulásért!
Nem is az elmúlásért. De a kiszabadulásért! A fölszabadulásért!
Mi másért? Nem a gyászért! S a Mindenség majd homályból-kicsomagoltan,
vígasztalanságától-megfosztottan virágzik Ének-Szivemen! Mert tudja
élőnek is holtan, halálra-készülőnek is boldog elevenen: miért lett,
miért van, hogy mi a szenvedése és mi a küldetése, homálya nem rabolta
el lététől mégse, hogy a Mindenségben mi is az ő dolga, hogy
nemcsak szolga, de tudatos akarat mindensége a Mindenségben, hogy
miért él, ha meg kell halnia egyszer, s miért hal meg, ha élnie
muszáj! És hogy mért fáj ami fáj? S ami nem fáj már, annak az a rendje!
Világ, hullj Éneklő Szivemre! Ahogy a Halott Föltámadásra hullott
Anyja Mária, hiszen már nem is hörög Egy-Fia, nem vizel a kereszten,
nyála se folyik, foslángja se pukkan, vesszője se nyálzik ondóval,
véres mézzel, sebei se folynak büdös szivárgással, halott-nyálazással!
És mégis Ő az Élet! És mégis Ő az Ének! Ő az: Fénye a Fénynek, a
Világosságnak Világossága! Az a Nem-Halott Halott! Az a Fény, de
Halál-Lárva! Az a Megváltatlan Árva. Az az Ember, aki Hit volt. Az a
Hit, aki Ember lett! Mindenség szeresd hát Orfeuszodban az embert!
Szeresd a Költőt, Világ! Mert Ő a Láng! A Lehetetlen Megvalósulás!
A Megváltó Istennek-se-más! A Kibontó, a Kimondó, a Rávezető, a
Megnevező, az Emberségre-sose-szégyen! Szeresd őt mindenség-anyag,
szeresd őt dolog-lét, szeresd őt Megszégyenűlt-Fölemelhető-Emberiségem!
Fogadd el fényem! Fogadd be fényem! Ragyogjatok rovarok petefészkei!
Ragyogjatok állatok petefészkei! Ragyogjatok asszonyok petefészkei!
Ragyogj anyag és ragyogj Létezés! Kérhetek-e mást? Ennyi az egész!
Növényi dolgok ragyogjatok! Növényi erők lángoljatok! Ragyogj növényi
rész az egészben, ragyogj növényi rész az állati részben, ragyogj
állati csönd a növény-anyagban, ragyogj hit a hitben, ragyogj mag
a magban! És én énekelek! Énekelek, hiszen mi mást is tehetnék?
Embernek költő másként hogy lehetnék? Költőnek ember: másképp hogy
tehetnék? Énekelek, mert énekelni kell. A létre a madár is azzal
felel! Hát még a költő? Énekelni kell, hát énekelek! És betelnek
fénnyel a csöndek, vak üregek. És betelnek fénnyel az anyag részei.
És betelnek fénnyel a hit repedései. És betelnek fénnyel a fény homályai.
És betelnek fénnyel a Halál álmai! És az árnyék mint a fény! És a
fény árnyéka: fény! És a fény fénye fény! És nem halok meg én.
Pedig az ember is halandó. És nem félek a Csodától! Nem az Elmúlástól.
Nem félek a Gyásztól! És semmi Mástól! Világ-virágzás a lázam. És a
Halál: pihenő-ágyam. Mint gyermekkoromban a temető. A biai temető
29
gyermekkoromban. Ott feküdtem én, ha önmagamra vágytam. Ha a dac
nehéz tűz-inget húzott szivemre. A sírok közt, vagy frissen ásott
sírgödörben. Mellettem kövér szürke-zöldfoltos varangy mászott a
sírban. A sírfal kockasárgáján kaparászott. Néha eső is esett. Ott
feküdtem, mint Carlo Lévi, a számüzött író, a kommunista, a koporsótlan
üres sírgödörben! Feküdt hanyatt a frissen-ásott sírban, a rádióban
Mussolini üvöltött, ő meg a kék téglalapot nézte, a sírból az eget,
a fényt nézte a kékben, őt meg a kecskék, szakállas kecskebakok,
fekete Faunok s a temető kakasai! Feküdtem a sírgödör agyagsárgaföld
koporsóalján hanyatt, néztem a sárgaföld-sírfal szivacs-üregeiből,
sárga spongya-likacsaiból kimászó átlátszó üvegforgács-csokor bogarat,
az üvegtestanyagban burjánzó véredényeit, testanyaga üvegbeszédű
sírfényeit, a sápadt sírföld-izzást, üvegpont-szemeiben a fénypont-
aranypont tűzmozgást, ahogy kőmüves apám vízszintező mérőléce
üveg-óralapja alatt a vízben a levegőbuborék, a víz-negatív levegő-
golyója ide-oda szaladt, mutatva a ferdét, az egyensúly-egyenest,
a függőlegesen a ferde növekedést, az elhajlást, a megtörést,
a pontosságot vagy a hanyag léhaságot, amitől megdőlt az anyag!
Szikrázott szárazon a vízben a levegőgolyó, gurult a vonalzott
üvegkorong alatt, mint higanygolyó, ha gyermekkoromban eltörtem
a lázmérőt és Mama sírni kezdett, pedig én nem akartam, csak a
lázmérővel a hátamat vakartam, Papa kiabált, de meg sose vert,
nem használta a szülői fegyvert, s így lett a fegyelemből hit-üvegtörés,
s a kék üveggolyók, a kék puhaláz higanygolyók a keskeny üvegcsőből
nyulánkan kifolyva, mint a kofák liszttel kevert tejföle lassan
csurogva, nagy nyelvbunkókkal, vagy szétdurranva, mint a bomba, a
repeszvasdinnye, szétspriccelve ruganyos lomha, lassú, mégis gyors
golyókká, pontszerűkké, picikké, nagyokká: a hátamon legurultak a
gerincágy vályújában gurulva folytak, izzadtságcsöppekkel keveredve
derekam tövéről a földre ugortak, mint óriás kék bolhák, képzelet-
ping-pong-labdák, s gurultak a konyhakövön, én meg fekete klottgatyában
álltam, nem sírtam, kiabáltam, letérdeltem a kopott konyhakőre, ahogy
a gyermekisten rátérdel az Időre, s meg akartam fogni a higanybogarat,
de a száz bogár százfelé szaladt, s ujjbegyem rányomtam az egyikre,
de az kék palacsintatésztaként ellapúlt, megnyúlva kimászott
ujjbegyem alól, mint a giliszta, s gömbbé, golyóvá rándulva össze
megint, úgy gurult tovább a fekete tulipán-mintás konyhakövön, a
kockarács-vonalak hálózatterében, mint az agyaggolyó, mikor golyóztunk,
a megszikkadt sárföldön, a házfal tövében, mint a vasgolyó, üveggolyó
a puha meleg sárföld gyermektalpnyomos, gyermeklábujj-lenyomatos, a
lábujj bőrléceitől gyűrűs sárlécek korongpajzsa csillagos tavasz-
tenyerében. És akkor az volt az Éden! A vályogház meszelt sárvakolat
fala tövében a zöld fűbajusz, a zöld növénykristály szakállcsokor,
mintha ember lenne a föld, tavasz-férfi, férfi-tavasz, s a friss fű
lenne nemi szőrzete, hónaljszőrzete, zöld haja. Feküdtem a sírban
hanyatt, kezeim nyakam alatt, s néztem az ásóval sárga függőlegesre
metszett földfalból kimászó bíbor zománcspárga fonálférget, ahogy
kúszott a bíbor zománcgyűrűlánc, mint vékony piros gégecső, nagy
hurkokban és laza ívekben tekergő eleven zománcos vércső, és nem is
tudta, hogy a függőleges, halálos földön mászik, és nem is tudta,
hogy a halál sárga föld-dobozában kaparászik gyűrűs zománc-cérnaként
vonagolva, hiszen neki csak a mászás a dolga, a titok teremtő törvényei
szerint, és nem is tudta, hogy ez a félig napfényes-félig árnyas föld-
30
dohos sárga halál-doboz holnap betelik halállal, betöltődik hullával,
deszkával, ronggyal, selyemmel, virággal, papírral, büdösséggel és
sárga tiszta sárral, hogy lesz majd erjedés, húsláng, hullagázfingás,
hullaenyv, halálpép. Hiszen hogy is lehetne másképp? S lesz majd
durranás, pukkanás, zubogás, zuhogás, tenyésző robbanás, belső füst,
forró köd, forrón csöpögő tűzpára, s összetörik majd a földben a doboz,
az elsiratás fekvő-szekrénye, lesz hullavizelés, fortyogó, pöfögő
zöld gázbuborékolás, kéksárga láng, hisz nem tudja, mi a világ! És
azt se, mi a láng, mi a tűz, mi a föld, a víz, az élet és halál. Csak
érzi, hogy körülötte és rajta a sötét és benne is a sötét, nem a
halál dög-tüzét, tűzdög-üzenetét. S az elmúlásban mászik, tekereg, s
amit fúr, az lesz az üreg. Más mi volna. Azt teszi, ami a dolga. Él
önmagát robotolva. Itt a sírban, ott benn a sírban, mint élő piros
cérna bödön disznózsírban. Mint Isten májában a mételyféreg, angyalok
fodros vastagbelében a kétkilós gyöngyházspárga gombóccá, kétkilós
élő üvegcsőpamutgombolyaggá föltekeredve megdagadt galandféreg!
Feküdtem a sírban hanyatt, s a sírgödör üvegfödőjét néztem, a szikrázó
kék téglalapot, a napfényanyag kék eget, a napszőtte kék koporsót,
gyermek-Zrínyi Miklós, hisz „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó”,
a Megváltás Harc-Époszaival lángoló szívű falusi proletár gyermek-
Zrínyi Miklós és szétvetett fekete, szarcsimbókos és bogáncsdiós, zöld
bogáncsgombos mellső lábuk közt hosszan előrenyújtott fejjel néztek a
török bégpofájú, fekete Mohamed-szakállú fekete kecskebakok, a
Mohamedán-Mefisztók, Allah-pofájú bakbűz-Átkok, s szarvuk
alatt az ereszesen kiugró szőrös szemcsontperem, a kecskearckoponya
fekete Mefisztó-terasza alatt feketén izzott lángoló vasüvegtök-szemük,
mint két higany-halálcsöcs, és oválisan, hosszan metszett orrlikuk,
mint a tevéknek, és orrlikaikból fekete tűz lövődött és zord bakkecske-
mellkasukból fényes tűzkardok szálaztak ki és fénylő árnyékkardok
és két tökük is látszott, mint szőrös vasgolyópár, dupla ágyúgolyók,
fekete zsákban és mekegésük, mint Mohács százezer muzulmán-trombitája!
Aranykürtök Allah-gyászimája, mekegésük a Hódítás Győztes Korán-
lapozgatása, a Szent Könyv cifra festett kajszos török-írása, a Szent
Könyv zord, büntető, törvénykező fehércsillagos-fehérsarlós zöld
angyalugatása! És a sírba benéztek a Piros Lángok és dagadtak a
Kukorékoló Lángok, és kukorékoltak az Aranypettyes Lánghímek, Kék
Zománcpettyes Hím-Lángok: a temető kakasai! A kakasok a temetőben.
A biai temető kakasai. A katolikus kakasok. Nem a református kakasok
és nem is a zsidó kakasok. A katolikus kakasok néztek engem a sírban!
Feküdtem a sírban. Néha bárányfelhők göndörödtek sűrű lágy pamacsokkal,
mintha borotválkozni akarna az Isten, s levegőég arcát, a láthatatlan
csillagszőröset fodros csomókban beszappanhabozná túlvilági borotva-
ecsetével, s kék arcán a habkrém kövér pacnikban, hullámos, szalagos
csomókban, néha eső esett, s a frissen ásott sír agyagdeszka-alján
fölgyűlt a sárga víz, a sárfesték sárgáját kioldva, s nagy szétpattanó
esőhólyagok úsztak a víz gyűrűző hártyafelületén, szivárványszínű
buborékok, félbemetszett, hosszában elvágott vízhártyagolyók pezsegtek
hemzsegve a sírban, s durrantak szét laza gyűrűzéssel. És a víz, mint
a hullalé. És a vízben a sírvarangy pislogva ült, mint egy mirigyes
állat-tátika, növényállatszára a Másik Halálba fúródva bolyhozta
végtelen varangy-gyökereit. A Másik Halál a Földgolyó Szíve! Az
Élet-Magma, a Haláltűz Szívcsomó. Föld, kőzetek, szilárdabb héjgömbök,
lágyabb gömbhéjmasszák egyre-melegebb, egyre forróbb, egyre-lágyabb,
31
egyre-lekvárszerűbb rétegein törve visszafelé át, lefelé a Múltba
belegyökerezett a varangyosbéka-növényszár a forró Paradicsomszószba,
a fortyogó, önmagába-fövő, nehéz Paradicsomlébe, amely mint amikor
anyám paradicsomot főzött korom-menzeszkendős rézüstben, a nyárikonyhában,
pirosan fortyogott, böfögött, pöfögött, spriccelve pukkant,
gyöngyözve olvadt, mint a menzeszvér, arcomra lövődött égő
vérpettyekkel, fekete tücsökálom gyermekkezemre, mert én kavartam a
növényi vért, a folyékony piros szivet egyméteres nagy fakanállal,
s a kanál-lapát fa-teliholdja nagyobb volt, mint a lakkfekete
tücsökarc-tücsökkoponya gyermekfejem. Az Isten Szívét kavartam
akkor, s raktam a fát az üst alatt a tűzre, aprófát, venyigét,
piros kukoricacsutkát, amely mint kihullott-fogú rózsaszín
gyermekiny: cellás hártyaüstöcskék cellulóze-csillesora gyűrűsen
körben, s növényi csontbuborékláncoszlopokként föl egészen a csutka-
csúcsig, a kukoricaszemek fog-ágyai. És kezem vérsperma-kukacos,
és arcom istenvérpettyes, mint egy ártatlan gyermek-Istengyilkosé.
Mint aki megölte a Bárányt: síró göndör bárányfejét hanyatt fölhajtva
átvágja gyors könnyű késsel a göndör báránytorkot és a fölmetszett
báránygigából sugárban lövellve dől a vér és a bégetés halott, mint
Van Eyck hármasoltára kép-szívközepén a Fehér Isten Báránya
Bárány, a Báránytestű Jézus, a Báránymegváltó Istenfia göndör szügyéből
a piros sugárban kisarlózó vér, a szivenszúrt Bárányjézus-Ember-
megváltó Emberistenbárány vére az Emberiség-Aranykehelybe, amely
a Fehér Oltáron áll, s ott áll a Halottan-is-élve Bárány, az Élve-is-
halottan Istenjézusbárány, s tejútsugárban omló vére az Aranyserlegbe
gyűlik, s páfránylevélcsipke spricceléscérnákkal ágazik ki nagy hulló
hurokcérnaivekkel a Serlegből, mint a szökőkút vize, mint piros
szökőkút piros vizcérnapáfrányai a kék levegőbe, a térdeplő angyaloktól
belehelt csönd zöld áhitatába. Mint Guillaume Apollinaire vers-
szökőkútjának betűi, a verspálmafa betülánc-levelei, a Halhatatlan
Szökőkút ívelő versvizelet-csöndje, a szökőkút vízszárnyainak vers-
fűzfalombja, a lecsüngő fröccsenet-verssor-ágak! És ha már nagyon
fájt: a sírból kimásztam. És vissza se néztem és mentem hazafelé.
Hazafelé. Hazafelé. Hazafelé. De sok az Isten! De sok az Isten!
De sok a halál. De sok a Halál! Istenek, halálok nem győztök le
engem! Isten, nem győzöl le engem Szivemben! Halál, nem győzöl
le engem Hitemben. Mert nem győzhet le semmi Isten engem! És nem
győzhet le semmi Halál engem! Hiszen lenni nem azért kellett lennem,
hogy a Halál győzelmét derengjem. Hiszen lenni nem azért kellett
születnem és lenni nem azért kellett szeretnem, hogy az Isten Kése
gyilkolódjon bennem, hogy a Halál, a Nyolcszárnyú Csontvázmadár
fészkeljen dögökből, növényhullákból, halott állatcserepekből
épített, fűszálhullákból szőtt rothadáskosz-üst Fészek-szivemben.
Amit kivett, s eleven szivem helyére Ő épített, a Csontvázénekű
Halálmadár, a sárga Nyolcszárnyú Csontvázmadár! Első szárnya: Átok,
második szárnya: Hűtlenség, harmadik szárnya: Bűn, negyedik szárnya:
Árulás, ötödik szárnya: Csalás, hatodik szárnya: Irigység, hetedik
szárnya: Csábítás, nyolcadik szárnya: Kétségbeesés! És mert nagyon
fájt: a sírból kimásztam. Hiszen a szegények fia mi mást is tehetne?
A Szegények Fia mi másért lehetne? A Szegények Fiának meg kellett
maradni! A Szegények Fia föltámadást hoz majd! Ő a Szegények
Föltámadás-Hite! Ő a Szegények Múlhatatlanság-álma! Ő a Szegények
Élet-riadalma! Ő a Szegények Szent Virághatalma! Ő a Szegények
32
Dózsa György-reménye! Ő a Szegények Történelem-fénye! Ő a Szegények
Anyjának Vigasza! Ő a Szegények Anyjának Éposza. Ő a Halhatatlanságra
Vágyó Ifjúság-Tűzesés! Ő a Halhatatlan Vándorlás, Keresés! Zöld
Apokalipszis Sáska-vulkánkitörés Túlélője. Akit nem zabál föl
semmiféle Zöld Vész! Akit nem emészt föl semmiféle Zöld Tűz.
Zabálva vándorló Állat-tűz Hömpölygés! Aki legyőzi a Tűzállat-dübörgést!
Milliárd alkatrész csattogó, kereplő, csámcsogó, nyikorgó, nyerítve
nyekergő, állatfém-ziháló sáskacsőr-rózsakanálzó, sáska-mellsőkar
fésüölelő, sáskacsévepotroh-kardokkal kaszáló, sáskabajusz-csáppal
zölden imbolygó, gyémántsírkő-sáskaszemekkel gyémántdögvarázsoló,
zöld csáppal, mint zöld ostorral zölden csapkodó, sáskaböfögéssel
zölden hajigáló, sáskaüritéssel zölden beparázsló Egyetlen Állatláng-
Falánk-Fölzabálás-Büntetés akit nem üdvözithet. És Ő a Csillagszemű
Ének, Ő a Csillagszemű Hit, Ő a Csillagszemű Egyetlen Megoldás,
Ő a Csillagszemű Föltámadás Láza! A Szegények Fia ezt magyarázza!
És szól ha szól, hát mindíg erről a Végtelen Reményről, a Végtelen
Igenről! És ha szól, mert szól, hát mindíg arról a Megfojtható Jajról,
a Legyőzhető Bajról. És mert szól, ha szól, hát mindíg a Jövő-Lázról,
akkor is ha másról, akkor is, ha gyászról, vigasztalásúl a Vigasztalás-
ról. És Életről akkor is, ha az Elmúlásról. Mert Ő a Gyermekdalok
Szivárványkoszorúja! A Haldokolva Vánszorgó Emberiségsárkányvilágszörny
béke-háborúja! Az Emberfejű-embertörzsű Világdagadt Szörny-Sárkány-
Kőéposz-Múltvágyódás-Jövőáhitat-Gyermekdal-Létámulat! Mert Ő a
Szűzanyát-rajongó Csalafinta Könyörgés-Ima: hogy a Szűzanya-popsiig
leomló hajköpenybe bújva, az Anyaszűz szoknyaredőibe bújva,
a Szűz Szoknya alá bújva, a szűz alsótestmelegbe, a szűz
vaginapárába, a szűz combok közé, a szűz szőrmaszkos virágzó
pártacimpák és mézes ajaklebenyek, csiklónyelv szőrös rózsacsomagja
alatt, a szűz hártya alatt remegve és rebegve úgy könyörögjön az Örök Anyához, hogy
az Anya szájával szóljon a Fiához, a Kereszten-függő Vérző
Fiúhoz: ne feledje őt el, pokolra ne taszítsa. Ha jön a Halál,
s majd a Föltámadás: mondja: Ő a tiszta! Közbenjárását kéri
az Anyának: szóljon Vérző Istenfiának. Hiszen ő annyira tiszteli
Őt, hogy nem is meri megszólitani Őt! Ezért inkább a Szűzanya emlőit
dicséri, melleit dicséri, cicijét dicséri, csecseit dicséri, szerelmet
vall az Anyának! Hisz szerelmes bele. S az szóljon érette a Fiának.
Hogy a testi szerelemmel elbódított Asszony, az Örök Anya a Fiúnál
őt beprotezsálja. Ez a Mindenség-Zsálya, ez a Rozmaringfa Erős
Hajnala, ez a Bazsalikom-Árnyékú Szűz, ez a Vadkapor-emlőszagú
Emlőgolyóragyogás, ez a Levendula-mosolyú Testi Tisztaság protekciót
kérjen a Fiánál, hogy megbocsássa neki a szerelmet és a Halhatatlan
megváltást igérjen. Ez az Ő szerelem-levele! Hisz hallgat a Fiú az
Anyára. De nem a Szűzanya-bujára! Ezért hát megpróbálja megfőzni az
Asszonyt. Az Örök Asszonyszó tán meghozza a hasznot. Csalafintán
csalva így könyörög. Mert még nem tudja, mit válaszol az Örök? És
válasza lesz-e egyáltalán. Talán ha buján győz az Anyán, s a
közbenjáró anyaszó segít: ő is megélheti a Fényt, a Mennyeit! És ott
majd Dante várja, az Alighieri, a Három-Egység-Járó! És várja őt
Emberiség-párja: Johann Wolfgang Goethe is, az oly emberi Szó!
A Pokolba-lebukó. És várja őt József Attila, akinek gyémánt-fulladás
a kínja! És várja őt komor és mértani vigasszal Blaise Pascal.
És várja őt a bandzsa Világmindenség-Rózsa, a kis zsidó, Baruch
de Spinoza. És várja őt a Növényember-nem-tudja-kié: Julien Offray de
33
la Mettrie. És várja őt fölpuffadt-hasú vizihulla-vígan, tekercs-
könyvvel vízkesztyű zöld kezében: Csü Jüan. És várja őt, Zeusz
akármit mond, madaraival akármi lesz: Aristophanes.
És várja őt és fingva mennydörög, mint Berda József, a szolgáló
szerzetes, az angyalpinaszakállú Rózsakölök: Arthur Rimbaud. És
várja őt a vértköhögve sohasem-alvó Csokonai Vitéz Mihály, aki a
termonukleáris háború után vízzel elborított Földgolyó fölött a kék
vízhártyán Jézus-lepke lábbal jár, a hegycsúcsok fölött, várostornyok
aranygombjai, aranycsillagai, aranyfélholdjai, aranykeresztjei, arany-
sarlói, aranykakasai óceánszálka-tüzében, és cetek, bálnák, cápák,
delfinek, ráják, fűrészhalak, vizikobrák fújnak, pipáznak, ugrálnak,
úsznak, óriásteknőcök, tengeri szirének, szirénhalak, tehénszirének,
szirénbikák, dugongok, lammantinok, narválok, fókák, elefántfókák,
ámbrás cetek, rozmárok nyüzsögnek a Pusztulás Vizében és nincs más
csak fémhártya tengerdörgés és vak viziállatharangozás, viziállat-ének!
És várja őt a Túlvilági Vérkönny Édes Alkonyatestén Babits Mihály,
az evilági barbárszép keresztény és átvágott vérző torka égő kettős
gyertyaszál-agancsok között, mint fekete lófej égő istállóablakban, és
könnyesek lószempillái. És ott áll vérző késsel Szent Balázs és óriás
sárga barka a Barkadugós Mandulagyulladás. És várja őt az ezüst-
dolmányos Ezüstmerengés Világtudat, a Világnervőz Arany János.
És várja őt, mint a pusztán-nyargaló virágpor, kilépve a Hiányból,
kilépve a Dac-Magányból, a Virágportündéremberfiú Petőfi Sándor.
És várja őt, kiszabadulva az embertest-ganéjból, a halandóság-koszból,
kék szemekkel, mindörökké ébren Szent János Apostol, s nyitott
Evangéliuma izzik a kezében és fénypapírlapokkal lapozódik,
mert fújja a könyvet a túlvilági éles tiszta szél. És várja őt és
hallgat. Nem beszél. És várja őt Jézus is, szeliden merengve, merengve
zölden derengve, benne, mintha Isten nem is lenne. Teste áttetsző lágy
kristályvalóság, mint a Jóság. Markában összegyűrve minden homály.
És a Fehér Bárány megdöfött szivéből sugárban dől a vér. Ívben
spriccel, mint a forró vizelet, mikor a kisfiú fütyülőjét fogva a
kerités mellett nyögve pisál. Ha eső esett, kimásztam a sírból, a
sírgödörből kimásztam. Ha vihar dörgése hozta szürke égi szennyét,
fénylő lilakék örvényes habtorlaszait ha fölém okádta a „rohadt-sarok”,
Etyek felől, Sóskút felöl, s tódult a piszkos, nehéz, nyúlós, foszlányos,
tömött égi sárgarézhab a dörgés mennyi kutyaszájából, mint hányó
gyerek szájából a rózsaszínsárga habos okádék, mint hároméves kislány
ha könnyezve, nyögve okádik, jajgatva éjjel fölülve az ágyban, s
szülei rémülten szaladnak, fogják homlokát, kis gyönge vállát, vékony
karjait, a kislány arca piros elárultatás, kimeredt szemei könny-
csészében, égő könnyvíz-gödörben, és sugárban ömlik ki lényéből a
láz hányadék-vize, pépes, darabos ételhányadéka pizsamájára, kezére,
az ágynemüre, ágyra, a farácsos alvóketrec lakkozott sárga gömbrúdjaira,
a padlószőnyeg-kékre, nagy alsó s felső-szempillái könnycsepp-koszorúk
és nyögve kiabál, hogy: „vizet, vizet.” És a mennydörgés csattanásai,
mintha mindenség-cintányérokat ütne össze az Ördög, kemény lövésekkel
durrogna a Sátán, vastagon szellentene a Mítoszok Görög Istenatyja,
nagy mítoszi zabálás után röhögve, böfögve, durrogatva istennő-kurvái,
mellékisten-gyermekei, fő-feleségei és al-feleségei, gyűlölet-
istenvetélytársai vihogó, üzekvő, peripatetikus részeg, sanda-
támolygású tenyészet-koszorújában, a Felvilág Ünnepi
Mitológia-kertjében, a Felső Lét önimádattal-ragyogó, önteltséggel-
34
fénylő, túlvilágselyem-abroszú Ünnep-asztalánál. És a tenyésző
istenhorda tündöklet-szája, halálcsepp-ajka, kemény lósegg-szakálla,
a csigás és hegyes szőrkéve-puttony, a fordított fenyőfa szőrtarisznya
embervér-ragacsos, alvadó embervérlekvár az ajakbőrön, a szőrön,
szőrszálakon, szőrfürtökön, s szőr-szőlőfürtös istenpofájuk ember-
vértől piros, piros az istencsecsemők, gyerekistenek, lányistenek,
istennő-anyaasszonyok homloka, halántéka, szemhéja, álla, foga, inye,
ajaklebenye, nyelve, szájcimpája, mint kisgyerek arca, keze, melle,
kis cicike-pontja a mellkason, a kettős barna mellbimbó-rügyecske,
mint kislány arca teste, ha meztelenül tálból ribizlit eszik, epret
eszik, málnát eszik, szamócát eszik, cseresznyét eszik, vagy paradi-
csomot, vagy paradicsomszószt főtt marhahússal ebédre, vagy málna-
lekvárt a lekvárosüvegből kanállal, málnalekvárt palacsintában.
Mert a Mítoszi Istenek embert zabáltak csámcsogva ebédre és
emberszagú a szájuk és emberhússzagú leheletük és pillantásuk
embervérszínű, tekintetük, az általunk-örök embervérpiros, és
embertestmaradékok szétdobálva és szétszórva a túlvilág-abroszos
asztalon s a túlvilág-gyep földön, félig lerágott emberkezek,
emberlábak, emberfülek kettőbe harapva, kiköpve, emberkezek
leszopogatott körmös ujjai, mint foszlott sárga kesztyűujjakon
sárgarézgyűszük, a kis pontlikacs-koszorúkból, pontgödörlánc-
gyűrűkből pontkúpszövedék fémkalapok, leszopogatott krusplis és
mócsingos embercsontok, bordalécek, kiszopott csigolya-cérnaspulnik,
csonttaréjléc-eres barna dióként feltört leborotvált emberkoponyák,
belőlük az agyvelő gyémánt-kanállal kikanalazva, isten-hüvelykujjal,
istennő-mutatóujjal kitörölve, nagy ujjkanyarokkal kiszakítva, puha
bárányfelhő-kenyérdarabkákkal kimártogatva, ahogy mi kenyérrel
mártogatjuk a lábosból a pörkölt szaftját, puha kenyérrel a
tökfőzeléket, kaporszószt a tányérból kimártogatjuk, a tányért
kenyér fehér belével fényesre töröljük. És emberszemek százai és
emberszemek ezrei az asztal körűl a mítoszi fűben, az istenek-
letaposottban, mint szilvafa alatt a kövér, vagy hegyes szilvák a
földön, a lila halálcsöppek, a rothadozni lehullottak, és kosárba,
vödörbe nem szedi őket senki, mert ezek a túlvilágiak, ezek a dög
mítosziak nem isszák a szilvapálinkát! És mítosz-macskák nyávognak
az emberszem-szilvák között, emberszem-bezabáltan böfögnek, mert
torkukig, garatívükig bennük az emberszem, testükben a kék
kocsonyaszilva, mint egy doromboló befőttesüvegben, és négy pamacs-
rózsa talpuk fölött felgörbítve a testük, aranypettyes ezüstláz-pocak
púppá, tevepúpkígyóvá és nyújtózkodnak és ásítanak, és az
embercsontokat rágják mítoszi kutyák, mítoszi vérebek, mítoszi
vizslák, mítoszi boxerek, mítoszi tacskók, de puli nincs köztük egy se,
se fekete, se fehér, se komondor, a fehér szelid, néha összemarakodnak,
egymásra-hörögve egymás szeme köré harapnak, s ott sebkoszorúk
és vércsöppkoszorúk, aztán lefekszenek, s az emberhús-csomós,
emberizom-piócás embercsontokat két mancsuk közé fogva
rágják az embermaradékot, mint ahogy az imádkozó sáska két
tüskefésű ölelő-fogókarja közé szúrva a dongó szőrös bogarat
módszeresen körberágja és fölzabálja a szőrös vinnyogást, üveges
állatsírást, állatcellulóze-üvegzokogást, aranyzsindely-templomtorony
szemű kövér szőrvisongást. Ahogy Vas István írta: „mint mi
egy cső kukoricát.” Csak a titánok, az emberérdekeltségű ifjú-
öregek ülnek irígy settenkedéssel az égi fák zöld árnypettyei alatt
35
maguk is arany és zöld árnypettyekkel beborítva, mint csillagos
zöld palásttal, a félig-isten félig-emberek nézik irígy bűntudattal
az Istenszörnyeteg Plátoni Lakomát, mert bűnösek, mert emberszerelem
kellett nekik, mert emberönmagukat meg nem ehetik, az isten-ember-
szerelem árva óriásai! Ezek a se-isten, se-ember éhes óriások, isten-
bűnök és emberbűnök föld-vágyú, ég-vágyú kettős árvái, a kettős
kiszolgáltatottak, a Két Létezés között az Emberalakú Vágyódáshidak!
A Titánok! Istenondó és Emberasszonypete Óriás Irigy Gyümölcsei.
A Titánok, az Istenbagzás emberszülöttei, e félig-isten, félig-emberek.
E fele-fele lényóriások. Szegények. E sehol-otthon-nem-levők! E
Két-Hazapetéjüek! E Skizofrén-Óriásbabák. Húsuk túlvilágfény
és sejtes rothadásanyag. Tudatuk két-tudat: istenfény, emberhomály,
emberfény, istenhomály. És itt vannak és ott nincsenek. És ott vannak
és nincsenek itten. Bennük kétfelé vágyódik az ember és az isten.
Bennük egybegyúrva örök és halandó. Bennük összegyúrva istengőg,
emberálom. És nincsenek itthon a földön. És nincsenek otthon a
Túlvilágon. Ülnek meztelenűl a mítoszfák zöld árnyködében. Óriás
péniszük a fűben, mint napra kijött vizilovak. És nagyobbak, mint a
bércek. Emlőjük óriás golyói, mint a Jelenések Gömbölyű Könyve. Mint
két világnagy tehénszem. Óriás vaginájuk a háromszögletű szőrfüstfák
között, mint gégéjétől tőgyéig fölhasított bivaly gőzölgő testbelseje,
az óriás csiklóval, a négykilós bivalyszívvel, s a fölvágott bivaly-
test véres asszonybelsejében pirosan füstölnek a szervek, a gyomrok,
a belek, a vesék, a tüdők a máj, a méh, a húgyhólyag, a lép, az epe-
vezeték! Ülnek a fűben, óriáskezeik, mint repülőgépről látott
Spanyolország zöld folyó-érkötegrendszere, óriáslábuk, mint a rózsaszín
Reimsi katedrális, a gótikus rózsakő-márványszoborcsipkekönyv,
az égre föllapozott márványtüntetés. A rózsaszín-márvány ember-
büntetés. És nagy csorba pikkelykagyló-körmeiken, a földi kőben
sebcsókkal fölütött titán-lábujjakon fehér sasok ülnek, kopasz
nyakú hatalmas kondorkeselyűk és sírva gubbasztanak a lábujjak
titánhegyén Fekete Saskirályok! Ha vihar jött s a durrogó arany-
repedések elektromos sikolya mögött a Csontvázat megláttam, s
zengő aranyrepedés-szoknya a falut-benőtte, a recsegő aranyrojt-
harang, az aranyrobbanás venyigekéve széthullt a falu fölött,
mintha zúgó cséplőgép dobjába, a fordított sáskaszájba, a búzakévét
buzaköteléből kioldva, ahogy egy asszony szerelemkor ruhája
övét leveszi, fehér melltartóját lecsatolja, a cséplőgép-etető férfi
a szétlazúlt búzakévét a kalászfej-rózsazsákot a dobba beledönti.
S fölzúg a gép, a dob a gépben, szinte jajgat, mint asszony a szüléskor,
s széttárt combjai közt a repedni kész szülőhasítékból a magzatvíz
zöldarany zseléje csúszva folyik, mint az ikrás méz, combra,
szőrre, szülőágy-lepedőre! Ha vihar jött, s óriás recsegő arany-csont-
vázak születtek az égen, s szétdurranva megszüntek, mint a
látomások és újra arany csontvázak íródtak föl az ég szennyes szürke
mezőire, s az arany csontvázak, mint zászlókon az aranyhímzés-
címerjelek, aranycímerek gondolatai, ha vihar jött és sötétzöld
selyemmel suhogni kezdtek a jegenyefák a temetőben, és a temető
ezüstnyárfái, mint ezüst és zöld pikkelykakasok a nyúlós fehér
szelet kavarták, az átlátszó sárga szelet a levegőre kenték, mint
feleségem a kis tollseprűvel, a fehér libatollcsokorral a tojásfehérjét,
ha főz a gyerekeknek, ha lányaimnak süti a pogácsát s a
tollseprűvel a tojássárgáját a kerekre tenyérrel gömbölyített puha
36
pogácsatésztára keni, ha vihar jött s az új koszorúk, s a rothadt
régi koszorúk a sírokról zenélve fölrepültek, mint lila, fehér,
fekete gyász-szalag farkú, búcsúszóval és búcsú-nevekkel
teleírt aranybetűs papírszalag-farkú és selyemszalag-farkú, aranyrojt-
szalagvégű, gyászrojt-szalagvégű rozsdás drótkakasok és
égő virágkakasok, rémült virág-tyúkok és kerek fenyőágtyúkok,
ha vihar jött és tudtam: a jég jön, a jég, a jég, a jég
fehér verése, a jég fehér dobverő-dzsezz-ütése és óriás, földig-lógó ezüst
pipával, pikkelygombos, billentyűpikkelyes ezüst pipával izzadtan
szaxofonozik az ég, fekete ragyogás-arccal, verejtékes széngolyó-
fejjel, lángoló koromtojás-fejjel szaxofonozik az ég,
mint Szent Louis Armstrong, a halhatatlan néger, mint Kummer
Jóska a szitakötőszemű biai szaxofonos, az ihlettől és a mámortól
és a zenétől lila fejjel a sramlizenekarban, mint Kummer
Jóska filmemben, amit Bián csináltunk, ha vihar jött
s az ég egyetlen zöld kajmán-szemgolyó volt, álló lencse-ék
pupillájából, a pupillaszélek peremaranydrótjából sugárban körben,
körlegyezősen szétcsápozó arany-gyökérlávapatakokkal az irisz üveg-
húsában, és ez az arany Kossuth-díj babérkoszorús szem nézett, mint
az embercsőd nukleáris politikája, nézett, mint a szörnyeteg-realizmus
a népmesében, nézett, mint az Idióta-Történelem Kultúra-
Szemgolyója, nézett, mint embergyilkos Ragadozó-Struktúrák szeme,
nézett, mint a Megkövesedett Éhség Gyűlölet-Szemgolyója, nézett,
mint egy mohamedán zászló a magyar középkorban, nézett, mint
Szolzsenyicin szent cári düh-szakállal és őrület-szemgolyóval,
nézett, mint Grünewald vérszilánkos Jézusának érszakadásos, vér-
pókhálógömb dülledt ökörszeme, kiguvadt zöldfekete üvegbádog-
tojás vizilószeme, nézett, mint Zöld Szűzmária vérben-vonagló
fiúja, könyörögve és megalázva, üresen és magatehetetlen zöld
csönd-dadogással, zöld némaság-vonítással, ha vihar jött és
láttam: a halottak hasrafordúlnak a koporsóban a földben és
a csontvázak hasrafordúlnak a földben és rettegnek a krétapálcáikra,
krétagolyóikra ragadt koporsófoszladékokban a földben, és a
szemfödők a hullatestekre, vázcsontokra tekerve, mint Reiner
Maria Rilke versében az emberre a magány, az ember-zászlórúdra
a zászló, és láttam, lassan fölrepülnek a háztetők, disznóólak,
tyúkólak, kutyaólak és fölrepülnek a temető meszelt kő-Krisztusai
és fölrepülnek a félig-Krisztusos temető meszelt
kőkeresztek, mert a Krisztusok karja letört, a Krisztusok keze
letört, a Krisztusok lába letört a térdnél, mint a szöcske lába
térdnél, mikor rózsapettyes sárgaréz-suhogását elkaptam a szőlőben,
s a sáskacombokat összenyomtam ujjaim között, mint
izmos, pettyes állat-legyező legyezőtollait, s a láb a térdeknél
letört, a kis rézcsipkecsillag-koromtalpas fűrésztarajú rézdrót-
lábszár, s ragyogtak a réz-kaporvirág-szöcsketalpak, s láttam,
az igáslovak is fölrepülnek lassú rémülettel, s fölrepül
a tehéncsorda, s röpül az arany-koszorúér-szorításos fekete
viharátok szívben, s szorítja az ég sötét gomolyszívét a kisülő
elektromosság, a természet angina pectorisa, s a lovak a Fekete
Szívben, mint barna buzogánykéve, barna buzogánylobogás, és a
tehéncsorda a Fekete Szívben, mint fehér-barnafoltos bőgő
ebihal-harangok és repül a birkanyáj és repül a kecskenyáj és
repül visongva, röfögve a disznócsorda és a Szennyes Fekete Szív,
37
az ég, mint állatokkal behintett űr, mekegő, bégető, röfögő, visító,
röhögő, nyerítő, sírva kalimpáló állatcsillagok, földi csillagok,
döbbent gyűlölködő űrtere fölöttem a tébolyúlt mindenség és
fölröpültek a tyúkok, kakasok, csirkék, libák, kacsák, kutyák,
vonítva repültek a kutyák és farral előre a lovak és háton
úszva hanyatt a kecskék, bivalyok, tehenek, és a viharszélen
ülve, mint bégető jógik a birkák, s a bárányok pörögve sírtak
és örvényesen pörögve zokogtak a kisborjúk, kiscsikók, kiscicák!
És a kandurok fekete tajték-kalapban, szálltak a Fekete Szívben
pipázva, kanmacska-szájukban hosszú-száru tajtékpipa, mint
Arany Jánosnak, Eötvös Károlynak, Gyulai Pálnak, Mikszáth Kálmánnak,
Babits Mihálynak. Röpült irodalmunk Tajtékpipás-Múltja.
És röpült a pap és röpült a bába, aki engem anyámból kihúzott,
és az előbbi megkeresztelt, röpült Gáger József és röpült Szeitz
Rókusné és mellette férje, az ács, mint piros vászonkötésű nyitott
Feuerbach-kötet, a sánta, bicegő szállt lobogva, mint egy szociál-
demokrata lepke és tiszta ács-szivében ott ultizott szakállas
mosolygással Marx Károly és Engels Frigyes és Bakunyin és Buharin
és az égi arany rezesbanda halál-hangosan, hamisan játszott és
fénylettek aranypillanatok: a cintányérok, pisztonok, kiskürtök,
trombiták, hatalmas arany tekercskürt-liliomszájú tubák és
Rókus ordított a viharszélben: „sztrejk, sztrejk, sztrejk, strike!”
És a kürtök, pisztonok, trombiták, mint a dörgéssel gomolygó ég
arany csigabigaszemei és a tubák, mint óriás csigabiga-házak,
őskori foraminiférák kőtekervénykürt-csigaházai. És fölrepültek
a kis temetők: a katolikus temető, a református temető, a zsidó
temető, és fölrepült az öngyilkosok árka, hiszen őket oda temették,
és röpült a katolikus templom, a református templom, a kis
zsinagóga és a pinceboncterem is fölrepült a bádogtepsis kő-asztallal
és fölrepültek a cigányok, Mani fölrepült, Trézsi
fölrepült, Sándor fölrepült, Vilma fölrepült meztelenűl, mint
egy albinó angyal és ágyéka bokrában, a fekete habpamacsban
piros csillag és emlői fekete aranyhalak, emlői piros borjúfejek,
emlői mint nehéz pécitökök, zölderes fehér növényhús-pogácsák zöld
szőrkötélen és vak piros szemgolyói, mint a majd kinyíló János
Jelenése! És a temetők, mint zöld zászlók a magasban és a
templomok, mint Isten fogsora és a cigányok fekete vályog-hegedűk,
Trézsi karján kékzománc tejeskanna, a tejeskannában a boldog
életzagyvalék: pörkölt, mákostészta, beigli, tökfőzelék, száraz
kenyér, főtt fehérrépa és sárgarépa, csirkecsont, csirkekoponya,
lecsó, szilvalekvár, József Attila-színü krumplifőzelék, Illyés
Gyula-pillantású hagymafejes paradicsomleves, palacsintamaradék,
zöld szilva, zöld barack, paprikáskrumpli e lét tetején, mint József
Attila gőzölgő faluja. Azt ették marokkal, kanállal nyúlva a
tejeskannába, a kékbe, azt ették vacsorára, ebédre, összekeverve, amit
a szegények adtak. Sándor gatyában ült a szalmán, pocakja, mint egy
óriás szappanbuborék, pöcse hosszan kilógott, mint a pávián-hímnek,
Trézsi mellei hasáig lógtak, fekete köldökéig, mint szilvalekváros
lángosok, Mani fehér ingben és sárga szalmakalapban, Vilma, a vak
Világosság meztelenűl a földön, mint fekete csillag, piros vagina-
szemekkel, szétnyilva is vakon. A sárga föld-barlangban a bodzafa-
csöndernyő mögött fehér lócsontváz. Húsát megették a lónak. És emlék-
hasukban pestises disznók, pestises tyúkok. Sándor, a Mózes-szakállú,
38
tajtékpipát szívott. Pöfékelt, mint Zeusz a Gond Reményén. Én meg
ott ültem közöttük. Nyers tojást szívtam ki a tojáshéjlukon. A tojást
a temetőben a temetőtyúk tojta. A tojáslukban szalmaszálcső.
Szívószálam. És az élet a tojás! És a sírból kimásztam. És ott ültem
a cigányok között. Kunyhójuk az én váram! Vályog-hitük: menedékem.
Kint a szürke, lobogó, iszapszennyes égen aranypolip-monstrumok
nőttek, arany-szívókorongkarjaik robbanva, recsegve tekeregtek.
Arany-medúzák hólyagosodtak az iszapszennyes, zöldmoszatos
égen, mintha a Láthatatlan Isten fújna óriás szappanbuborékokat
aranyjánosi szalmaszáron, földagadó, szétrobbanó aranyhártya-
golyókat, tapadórojtjuk a földig ért. Hatalmas arany-virágállatok
növekedtek gyorsan, s elektromos pukkanással elpárologtak és
csápkoszorú-karjaik, mint a kákics szára: zöld derengésben dörgő
levegővel üres. És a falura hulltak az izzó csápkoszorúnyalábok.
Villámfűzfák, elektromos aranypáfrányok izzottak föl, s durrantak
hosszan zengő sötétzöld csönddé. És az égi tajtékban ülve úszó
bikák heréje, mint két óriás aranydió. És Juhász-suszter
szamarának fallosza, mint a Dúlás Égi Mocsárszívéből
kinőtt vastag aranybuzogány. És a szamár hanyatt-röpülve i-ázott,
Krisztus-fülei, a bársony szamár-nyuszifülek vért folyattak, mintha
menzeszük lenne. Vért folyattak, mint asszonytest a menstruációban.
Menstruáló Szamárfülek! Szamárfülek havi vérzése volt az a nap!
Mikor a sírból kimásztam! Fölugorva könnyedén, mint a
tornász a levegőrúdra, elkapva a sírszél zöldsárga agyagélét,
fölhúztam magam a temetőtalajra! És futni kezdtem, hogy élve maradjak!
Ó, hányfajta sírból másztam ki én! Hányfajta sírból? És hányfajta
gödörből? Hány gödörből és hány megásott sírból? Hány
sírgödörből, mély sárga agyagdobozból? Földbe-sűllyesztett sárga-
föld-ládából? Hány Haláldobozból? Hány zöld agyegeres oldalú
Halál-ládából? Mert a megásott sírok könny-ragyás,
aranyveríték-sírvarangyos oldala, sárga nedvesség-enyves, fehér
vizenyőmézes, pontos, függőleges oldalfala kék és zöld és lila
agyegerek indáival beszőve, mint anyám combja, lábszára.
Úgy láttam őt, ahogy ült a kertben, nyárpihegésben, kapálás-
szünetben, s könnyű vászonszoknyáját combközépig fölhúzta.
Ült napfényglóriában, napcsönddel koszorúzva. S combjai, lábai
vastag zöld szövedékkel befonva, néhol tágulat-pecsétekké
kilazulva, néhol indafák bokraiként laza csomókban lopakodva,
néhol görcsös kék venyigékként tekeredve, kacsolódva,
néhol kék bütykökkel, belső barkákkal bolyholódva iszamlanak
a zöldzománc erek a comb-bőr, a lábszárbőr pihe-felületű
szövetében. Mert öregen ilyen az Éden! Ilyen indás, eres, érleveles
zöld Asszony-virágfa. Zöld ér-repkénykígyóharisnya a bőralatti
lángja. Pedig futni hogy tudott az Édes Szemérem! Vakon is
hogy szaladni az engem-váró Éden. Nyakában gyógyfüves zacskó,
vékony szines spárgakötélen. És hogy szaladt velem-terhesen, mikor
már benne-testesültem. Hogy Énekessé szüljön értem-üdvözülten.
Hisz szeretkezni is csak ezért szeretkezett. Tudni, mikor lesz a
„bekövetkezett!” Teste szerelme csak ezért volt! Hogy Énekesét kihordja
a Régvolt. Elég! Gyönyörű velem-pocakja is, mint a feleségemé, kékeres
boldog boltozat: az ágyékszőr fölött, az emlők alatt. Mint óriás szappanbuborék!
Aztán anyám fölállt, tenyerébe köpött, s ment dolgozni tovább. Mert
dolgozni kell mindíg. Mert a munka nemcsak kötelesség. Mert sokáig
39
ülni, elpihenni szégyen. Mert azért él az ember, hogy dolgozni tudjon,
mert a munka az élet és másképp nem lehet. Hiszen a rózsákat meg
kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. Fogta
az öreg metszőollót, tenyerébe köpött, s metszette a szőlőt, a
rózsát, lazán, könnyedén, pontos lágy mozdulatokkal, mint kislány,
ha virágot szed a réten. Rövidujjú könnyű kék vászonruháján
nyakba-akaszthatós kék kötény, zsebeiben cérna, spárga, raffia,
drót, gyufa, cérnaspulni, meg egy szem Negro-cukor, fekete-pepita
zsírpapírba csomagolva máslisan, ráncosan berakva fodrosan
a cukorpapírhólyag két papírszoknyája oldalt jobbra-balra, a kék
kötény szalag-gyeplői máslicsokorba kötve hátúl, a derekán, lábán
kis fekete zokni, lábán lélegzőkopoltyús, szakadt rossz férfi-félcipő,
az enyém lehetett, vagy az öcsémé talán, fején homlok-középig
húzott piroskockás selyemkendő, nagy bíbor-májfoltos
tarkóján csomóra kötve, s a kendőcsücskök, mint piroskockás
fehér galambszárnyak. Hajdanvolt kövér haja ritkás már, ősz
hajszála egy se, s a göndör hajszálhullámzás fekete kondenzcsík-
füstje alatt látszik fehér fejbőre már, a vedlő fej gömbtalaja
fehéren, mint szitarács mögött a nap ha fekete fogyatkozását néztem,
a nagyobb kocka-sejtű babszitát, vagy a sűrűbb rács-szövésű paradicsom-
paszirozó-szitát arcom elé emelve, gyermekarcom elé, mint hengeres
sárga furnirgyűrű-keritésű drótrács-álarcot, s néztem a fény
hogy feketül, hogy eszi meg a fekete a fényt, s az árnyék-kormozott
hidrogéngolyó, a tűzcsillag, a permanens nukleáris robbanás élet-
szülőgolyója hogy fullad fekete tintába, de előbb még a fekete
üszögtányér peremszéle aranyrojtos aranykarikagyűrűvel sárgán
izzik, mint cigány ujján az arany karikagyűrű! Aztán Föld-léte
sötét, aztán Emberiség-sötét, mint amikor a napot elrabolta a
Hétfejű Világmindenség-Pikkelydög, a Sárkány, a Bűn Pikkely-
atyja, a Büntetés Gőgös Sárkánypikkelybikája, s fekete lett és
fekete és sötét és a Föld elsötétült, mint Jézuskrisztus halálakor a
Megváltatlan, bűnös Izrael. És sötétség lett a földön, a szivekben, az
agyvelő virágzása is sötét és a sötétben sötétek a sötét szemgolyók
és a növények sírtak a sötétben és a sötétben sötéten sírtak a
vizek, a tenger gyémántgyűrődése sötét lett és a tengeri emlősök
és a halak vakon úsztak a sötétben, mint önmaguk homályában
a vakok és a madarak nem röpültek, énekük gyászkorommal
betömve, énekük mint a fekete kémény és a lepkék szárnya
bealkonyúlt és szemükön korompecsét és csápjukon koromkesztyű és
a vadállatok és a háziállatok sötét csöndje, mint a bánat, a bánat-
feketében ültek, álltak vakon merengve, vak tudattal, vak
fekete zokogással, mint Kemény Zsigmond, a Büszke Rom, mint
Vörösmarty Mihály, a Megüszkösödött Kerub-brácsa, a Hamupor
Szeráf-mélyhegedű 1849 után. A Sötétség Sötéthatalmú Rettegés-
Angyalai! Az Elmesötét Riadalmai! A Gyászgyűlölet Zokogás-
Malmai! A Mélabú Siralomház Árnyalakjai! A Búskomorság Agy-
sötét Akasztókötél-Imagyászai! A Bujakór és Mélakór Feketeség
Korallsziget-Agyhalmazai! A Melankólia Halotti-zászló Szárnyai!
A Depresszió Fekete Lángjai. Kemény Zsigmond és Vörösmarty Mihály!
És valcert táncolt az ifjú király, az ifjú császár keringőzött egy
rózsakanca ifjú lánnyal Magyarországon, mint egy ravatalon. Ravatal-
asztal volt Magyarország! Gyertyái akasztófák! Gyertyalángjai akasztottak!
Vérző virágai a lekaszaboltak, a ledöfött, a leszúrt, a lelőtt, agyonütött,
40
kivégzett holtak, s az Ország Világnagy Ravatalkoszorúja Petőfi Sándor
véres arca volt, a fehér gipsz-halotti levél, a Ferenczy Bénit kitaláló
gőgös, dühös, irgalmatlan, tréfát-nyargaló, ábránd-hiú, pikával
mellen-szúrt zseni-csődörke kisfiú, szemöldökszőre vértoll, kis
légysegg-szakálla, kékbarna bundásdarázs-popsi szakálla kékenyves
vérecset, jobb szemhéja véresen lecsukva, gyűrt, ráncos, csontos, mint
véres dióhéj, bal szeme dülledt nagy üveggolyó, mint Ferenczy Béni
üvegszeme. És szólt az Elnyomás-Valcer Zene. És a szakállas, véres arc,
a sárga krétapecsét az Országon a Halál-Boritékon, a Fekete Gyászlevélen
izzott, mint a Megvalósult Szégyen. És nem tört össze a szteppedliző
császárlábak alatt. És a ländler vízgyűrűje szaladt kék vízkarikákkal
és a Kés, a Gyűlölet-Kristálydöfés, mint vízben függőlegesen fölálló
halak domború ezüst pikkelylevele szilánkos gömbölyű gálickő-
szemekkel hívta a Megvalósúlt Szenvedést és tátogott nyálkás
sárga halálzsákkal, falatozott az Elmúlással és néma volt, mint
az állatcsönd piros kötélperemű sárga szájbélés-bőrkürtje, fehér
nyálkahártya-trombitája! De szívem nem mondja: hiába. Mert az
én szivem nem árva! Nincs a Csönd kivégző-ketrecébe bezárva.
A büdös vasrács-dobozba. Amit teleszartak, telepisáltak, telehánytak
a kivégzéstől rettegő rabok. S ülnek az ürülékben, hányadékban,
vizeletben, mint döglégy a véres sebben, mint zöld légy a gennyező,
nedves sebköpetben, s ruhájuk vizelet és testlekvár-latyak, nadrágjuk
fenekén vizeletfoltok, ürülékfoltok, s elől is a nadrágkidomborodás,
az összezsugorodott pénisz fölött a szövet ondófoltos és vizeletfoltos,
és nincs aki szólna a dologhoz, hogy a hajnal mit hoz, kötelet,
golyót, villamos-széket, gázkamrát, betonszobába bedobott
ciánfiolát, halál-injekció folyadékát, a siralomcella falán átvezetett
műanyagcsöveken, gumicsöveken át, amikor az injekcióstű a balkarbelső
könyökvénájába bekötve, s a halálraítélt vastag hevederekkel
az ágyhoz lekötve, odaszíjazva, mint az operálandó állat, hanyatt
a ló, hanyatt a tehén, az égnek állnak a lófejek, tehénlábak,
s az állat-műtőasztalt mint nagy fekete kötény beteriti földig
lehömpölyögve a lófarok, lósörény, tehénfarok, s a lószemek,
tehénszemek óriás rémület-ablakok, s a lószempillák, tehénszempillák
könnyező szőke esernyők, könnyező fekete esernyők, s a karvénába
bekötve a halál-infúzió. Ott ülnek a siralomházi ágy szélén, a priccs
szélén, a koszos hokedlin a halálraítéltek, s meztelen lábukat
összedörzsölik, mint a legyek. Összedörzsöli meztelen lábfejét a
halálraítélt, mint a légy. Ahogy apám tette, a Halálraítélt, mikor a
munkából hazajött este, s ült az ágy szélén meztelen felsőtesttel,
gatyában, nézett szőkén, kéken és szomorúan, s szőke-szőrös meztelen
lábszárait és fáradt, dagadt, kidagadt kékeres lábfejeit összedörzsölte,
egymáshoz dörzsölte, mint tapadólencsés lábukat a legyek. Borostyánkő
lábszárait, a borostyánpálcákat, a szőröseket, borostyánkő-csillag
lábfejeit egymáshoz dörzsölte, mint szőrös kékzománc-ing mellkasukból
kinövő mellső lábukat a legyek. Fekete lábszárukat, tapadópárnás, fekete
tapadó-vánkosú lábukat a legyek. A fekete kitinpálcákat, a
fekete kitinhab-diókat, a légytalpakat. Ahogy ima után a fekete-
csuhás pap két tenyerét összedörzsöli, mert tudja, most jön a jó bor,
jó falat. Apám az ágy szélén ült, meztelen felsőtesttel, térdig fölgyűrt
hosszú fehér vászongatyában, a két vászonszárú fehér lázban, szájában,
fogai között, nyelve alatt a lázmérő. Ragyogtak a villanykörtefényben
fülkagyló-szőrbarkái, előtte fehér zománclavór, a lavórban
41
forró víz, a fényes levegő szelvényesen összehajtogatva, mint egy
cellofán-harmonika, szikrázó zárt hangfujtató-edény. És egymáshoz
dörzsölte lábszárait, lábait, mint mellső lábszárukat, fekete
habpénztalpas tapadólábukat a legyek. Aztán lábait a lavór forró
vizébe dugta, áztatni dugta, s a lázmérőt lágyan harapva sziszegett.
Két lábfeje vörös lett, kék lett, s nézte lábait, mint két üres
sárcsipke-fecskefészket, az ólomkékszínű sárgolyófürt-kosarat. Ujjai
bütykös tört szalmaszálak, lábujjkörmei zöldsárga tollak, s fehér
madárürülék a hús az elszarusodott tollak alatt! Az én szivem nem
árva! Az én szivem Győzedelmes! Tudjátok, ha elmondok valamit:
az a Hit! S aki a hűségben engedelmes, s tudatával hozzáér
hitemhez, érzékeny kinyújtott ujjhegyével hozzáér boldog, hömpölygő
Énekemhez, tudata pillantásával érinti agyvelőm tüzét,
az Elgondolás Világhosszan Göngyölgő Világénekét: annak sorsa a Fénylő
Megőrzés lesz, annak sorsa a Világtiszta Lét, annak hite, akár a
boldog terhes asszonyoké, annak élete, mint az éneklő madaraké, a
mámoros hajnali rigófütty-lángolás, százezer feketerigó öblös és hegyes
és csipkés és hajlítottan keményen lenge és arany-zsákfuvallatú és
páfránylevél-csipkebordázatú és énekgyertyalánghegyű ágaskodó
madárnyerités és olvadó gyémántnyers ömlenyszalagkukorékolás boldog
rigófüttyszövedéke. Az embertudatú sose-öntelt béke. Johann
Sebastian Bach lassított fugája! Mert a megtekert gyors, csipkés
hangágaskodás mögött, a hanggyűrűtekercs-fölkobrásodás mélyén,
a dallam szivében az a világító lámpa! Az az anyagot átsugárzó
lámpafény. A világító tűzedény. Az Ősi Lángolás! S úgy láthatod
benne a Világmindenség-Múltat, mint anyám a tojásban a
csírát, mikor petróleumlámpával átvilágította a tojást. A tojást
heggyel és talppal, rózsaszín csúcsheggyel, rózsaszín fenéktalppal bal
keze hüvelykujja és mutatóujja közé fogta, jobb kezébe az égő
petróleumlámpát fogta, a tojást így átvilágította. S a tojás rózsa-
fehéren átderengett anyám ujjai között, mint a pap két keze között
a fölmutatott ostya. S a tojáscsönd belső homályában a pici sperma-
árnyék a tojás-sárga napcsillag-gömbjének felső gömbszeletén,
mint a víz gyökere a kicsi kék kocsonya-pénisz, a csíra mutatta
magát. Mint ahogy láthatod a szülőnő magzatát, ha televízióernyős
tapogatógép elektromos tapogatókorongjával az anya őstojás-hasát
lemérik, s a képernyőn fehér-fekete pettytömegekből, fekete-fehér
ponthalmazokból fölépül zöld pontragyogással a magzati test, a magzati
lábak, a magzati kezek, a magzati szív, s a szív-pulzálás pontcsomói,
a zölden foszforeszkáló szív fényponthalmaz-zsákja. A halálra sose
nézzetek hátra. Nem a halottra, de a halálra! A halálra csak
előre nézzetek. Csak így lesz lelketek. Mert meghal az, aki a halált
visszafelé nézi. Aki a halálba előre néz: a halált megigézi! Pedig
tudja, ő is lesz halott! De csak a Jövőre nyissunk ablakot. Ne a halálra.
Aki nem így: az a gyáva! Mert nézheted a halottat! A halott is lehet
a holnap! Mert a halott szivében az Idő virágzik. Kinő a halott
szivéből az Idő, kristály-virágszárát a Jövőbe fúrja, ez az Idő
Szikrázó Nagyujja! S a szártetőn a párták, cimpák, csészekelyhek égő
Kristály-Megmaradást lehelnek. Tüzelnek a kelyhek, mint a kankutyák,
folyatnak a kelyhek, mint a tehenek. Ez az Idő Vágya. Nem a
Gyászra! A Mindig-Újulásra! Én nem félek a halottól. Én nem félek
a Haláltól. Halottaimat eltemettem. Halottaimat mind megettem.
A Gyűlölet ellenem hiába károg. Fölfaltam őket, mint a kannibálok.
42
Halottak húsát enni nem öröm. Halottak szivét enni sose szégyen.
Én a halottak gyémánt-dacát összetöröm. És országot építek a
halottak szivében. A halottak karvaly-gyűlölete hiába csap le
költő-fejemre. Megőrlöm gyűlöletüket, mint kőmalom a követ, és
kőporfüst, kőporláng, kőliszt-zuhatag omlik le ránk: Énekvágyó
Emberiségre. Ez a Halottak Gyűlölete Béke! Recsegve törik, zúzzák
a vasmalom-vasfogak Gyűlölködő Halál szilárd kőlángodat.
S amit kiokád a vastorok, az örlő-gyomrú gép, az a por, az a
liszt, az a kőmaradék-kőliszt: az a trágya. Őrlő-fogsorú
vaskutyák végbele, amit a kőből kiokád, a gyűlölet-ürülék:
az a trágya. Rászórhatjuk a Virágzó Világra. És kövéredik az
Emberhűség a halottak édes trágyaporától. Nem növekszünk a
gyásztól. De haláltól-gyötörve leszünk mint a törpe, akinek csak
férfivesszője ér a földig, lába csecsemőláb, törzse kisbabatörzs,
keze csecsemőkéz, óriás vízfeje mint a sárga tök növényhólyagja,
s csak irtóztató férfi-nemzőtagja lóg le a földig, mint vastag
kék giliszta, meg a lúdtojásnagy herék a csecsemőcombok között.
Mint ráncos bőrharang, harangozó ráncszoknya bőrtarisznya.
Mert a Halálban áll ez a Kétlábú Törpe Emberbéka-Ebihal.
Ez a páros fekete üvegkehelyszemű, óriás üvegdió-fejű Szúnyoglárva,
ez az árva, ott vonaglik az Elmúlás Büdös Vizében elvékonyodó
üvegszelvénytölcsértesttel, a szelvénytölcsér fekete üvegpont-
befejeződése két oldalán kis uszonybolyh-tollseprűszárnyakkal,
csokros, lécbordás-tollú pihelegyezőkkel. És leszünk, mint szúnyog-
lárvák otthon, Bián, az ereszcsatorna fémcsipkelevél alsóajak-
cimpájú köpőszája alatt a standerban, a bordás vashordóban
a zöld esővíz porhártyái, kék olajhártya-szigetei, bizsergő
szivárványos nyálkahártyái alatt. És kisebbek, mint a törpe törpék,
a liliputik, az élő kaucsukbabák, pislogó eleven játékbabák,
síró rózsaszín műanyag-hajasbabák, leszünk pöttöm halandók, szűz
Dugó-Manók, Nagybajszú Babszem Jankók babszem-zsiráfokon
lovagolva, babszem-vizilovak, babszem-orrszarvúak, babszem-
elefántok, babszem-tapírok rikoltozó picirke lovasai, kezünkben a
Semmi cérnakardja, kezünkben a Nincsen celofán-könyve, iciri-
piciri kezünkben a Megszünés gyűrt fekete selyempapír-lobogója.
Buták, mint gyermek-kereszteslovagok, talpig páncélruhában, hordozó
állataink is fodros páncélingben, fejünkön vassisak, arcunkon kaméleon-
szemcsőtokos vascsőr-álarc, vasrostély cellaablaka és imádkozva vak
rohammal a bennünk-virágzó Semmit háborúzzuk, a bennünk-virágzó
Semmit akarjuk legyőzni, mint Herodotos kis pusztai népének
lovas férfi-hadai, akik a Szél, a Szél, a Sárga Szél ellen rohamoztak
tajtékosan, véresen nyerítő lovakkal, lándzsájuk előre állt,
mint a narválok kétméteres szemfoga, rézlándzsájuk szikrázott
a napban, s hajrá, rohamra!, a Szél, a Szél, a Sárga Szél ellen,
hajrá, rohamra, egyre beljebb a sivatagban, a gyűrt aranyredő-domb-
lapály buckáin, csúcsain, ágyékaiban, előre, hajrá, a Szél, a Szél,
a Sárga Szél szivét megdöfni halálra, hogy kifolyjon a Sárga Szél
sárga Semmi-vére! És meghaltak sorra mind, éhendöglöttek és
szomjan haltak, és a lovak is meghaltak mind, ott feküdtek
a kikalapált aranyredőhalmaz sárga gyűrődéslapjain és sárga
papírkönyvlapozódás ítélet-homoklapjai között, szőrcsiga-szőlőfürt
háromszögszakállal, fejükön izzott a vassisak tojáshéja és
fejük, a háromszögszakállas, e tojáshéjvassisakokba főtt, megfőtt,
43
mint forró vízben a likacsháló-tojásszűrő-fémtojásban a
tyúktojás. „És fekszik a mén, leütötte a vész, veres orrlikain
elakadt lihegés,” „És fekszik a harcos alatta, haját harmat lepi, s
rozsda a vértje vasát, kókadt lobogója is elfeketült, nem villog a
lándzsa se, hallgat a kürt.” Lord Byron tudta tán, hogy győzött a
Szél, tudta tán, hogy győzni fog a Szél. És betemette őket sárga homok-
kal a Szél, a Szél, a Sárga Szél és elhordta nagy lebbenő gyűrt redő-
függönyökben róluk a sárga homokot a Szél, a Szél, a Sárga Szél!
És fölzabálták őket, marcangolva megették a keselyűk, sakálok, hiénák,
sivatagi rókák, sivatagpókok. Egy barnapettyes sárga róka
szájában véres emberszívvel ügetve szaladt, fogsorai között
még vert a szív, a halott. És véres volt a keselyűk csőre,
szeme, nyak-alatti bögy-tollkoszorúja. Aztán embercsontvázak, ló-
csontvázak szikráztak félig homokba temetve, míg lapozta a Sivatag
Sárga Homok-Könyvét a Szél, a Szél, a Sárga Szél. A halottak húsa
édes, mint a méz. A halott emberhús, mint az ikrás méz: halandó! Meg
kellett ennem halottaimat! Ez nem az Ember Vétke! Nincs miért
bocsánat. Hát ne bocsássatok meg érte. Elmúlik, mint a szines
álom, ha győzünk a halálon. Gyűlöletüket hitem nem kérte!
Az vagyok: ami van! Én nem hagytam legyőzni magam. És nem
hagyom legyőzni magam! Mert nem leszek daltalan! Élek. Élek!
Sisteregve, lobogva, győzve, forrva. Az embernek ez a dolga! És nincs más.
Csak e konok ragaszkodás. Csak ez a tűz, csak ez a láng, ez a ránk-
zuhogó győztes gyönyörűség. Meg a megváltott Emberiség. És a halálba-
csomagolt árva Ember. Csak ez az Árnytalan. Ragyogás. A Megmaradás Zengő
Fénymezője. S ha temetni kell, kimegyek a temetőbe. Szóljon a lélekharang!
Mert el kell temetni a halottakat. El kell temetni szépen. Megmosni
őket ecetes könnyű vízzel, megmosni testüket. A kezeket, lábakat, a
hátat, a nyakat, a vállakat, a hónaljakat és a combokat, karokat,
lábszárakat, a combok ágyék-közét, az elsődleges és a másodlagos nemi
szőrzetet, az alvadt szőrös diót, a herezacskót, s a barnaszeplős,
sárgapettyes kékmakkú árva péniszt, a viaszemlőket, s a szőrbolyhos
ráncos barna emlőtányér száradt lila bogyóit, a segglikig csúsztatva
az ecetes szappanos mosórongytörlést. Le kell dörzsölni lágy lassú
szivaccsal a testre-száradt halálveriték-inget, a halálcelofán-inget,
a halálüveg-inget, celofángatyát, üveggatyát és akkor úgy vedlik
a halott, ahogy a gyík, vagy a kabóca kegyetlen, száraz felsőbőrét
levedli, cafatos hártyarongyokban és boldogtalan hártyacsíkokban,
celofánszalagokban, még tenyere, talpa is vedlik, akár egy ugróvillás
lábu énekes bogár. A halott arcát kölnivizes vattával kell lemosni,
vastagon csurgatva a kölnivizet a drága üvegből a vattacsomóra. És le
kell törölni az alsó szemhéjak pillás féldiósra forrasztott másik-féldió
felső szemhéjakat, a halál-szempillásakat és az orrot és az orrlikak
viaszhüvely peremét, s az orrlikak szőrös és pihés üregeiből ki kell
törölni hideg kölnivizes vattarépával a haláltaknyot, vérbolyhos hulla-
vizet és a száj sárga kettős viaszhernyóját is le kell törölni és a
fülkagyló hátát az eres lapulevélhátat és a fülkagyló bepöndörödött
rózsaszirom-peremét, a fagyott kagylóhús-állatszárnyakat is le kell
törülni csöndesen és a fülkagylók hullasárga járatait, és a gégét
és a homlokot és a halántékokat! És fel kell öltöztetni szépen a
halottakat, ingbe, gatyába, bugyigóba, hogy elfödve legyen mind a bőr, a
szőr, a szemérmetlen testi halálkimutatkozás és melltartó kell az
asszonyokra, nőkre és minden halott lábaira harisnya, selyemharisnya,
44
pamutzokni. És halotti ruhájuk, mint a Csönd ruhája és halálos arcuk
megnyúlt, összezsugorodott, viaszbéka-orrú, vagy sarlógyík-orrú pikkelyes, varangyos
Második Ragyogás. A halottakat koporsóba kell tenni, ha lehet.
S a halottakat el kell temetni szépen. Sírva, vagy könnytelenűl. Egyszerűen.
Arcuk, mint óriás zöld takonycsomó. Arcuk, mint könnytelen üvegfazék.
Arcuk, mint hegyes zsírpapircsákó. Arcuk, mint zöldpenészes diójú
fölgyűrt fitymabőrkoszorú. Arcuk, mint a büdösség kezében törött ostya.
Arcuk, mint rothadt katonabakancs a békalencsés víz-szemgolyójú
bombatölcsér túrás-peremén. Arcuk, mint bajszos, zsíros hentestőke.
Arcuk, mint fagyott, gyűrűs tehénlepény, dér-szempillákkal. Arcuk, mint
zöld nyári tök szőke hajasbaba hajjal. Arcuk, mint elhagyott kutyaól,
mert meghalt a puli, a Fekete Zengésálomcsillag. Arcuk, mint Hamlet
bánatba-lecsüngő gyűlölet-keze. Arcuk, mint döglött sirály a jégen.
Arcuk, mint véreres üvegbalta. Arcuk, mint öreg parasztasszony sárga
vizeletfoltos és ürülékmályvás alsószoknyája. Arcuk, mint kis kék
gyerekkoporsó. Arcuk, mint ezüstszemhéjas megfőtt céklarépa. Arcuk,
mint döglött liliom. Arcuk, mint tehervonat-vagonok behavazott ütközője.
Arcuk, mint háborúban kifosztott könyv. Arcuk, mint nyitott papír-
cementes-zsák. Arcuk, mint üszög-daganatos zöld kukoricacső. Arcuk,
mint levágott borjuk feje. Arcuk, mint lovak levágott feje. Arcuk,
mint elhagyott kőbánya: rozsdás gépek, rozsdás fogaskerék-daruszerkezetek,
higanyos gumiszalag-elevátorok a függőlegesen, nagy kockákban elfürészelt
és szétfürészelt kőszikla-hasábok, kősziklakockák, őscsigahéjas, ősi kagylólegyezőhéjas,
kőbordás-kővályús pozitív-negatív őskagyló-lábnyomok szikrázó csillagtörmeléke.
Arcuk, mint Jézus hímvesszője a keresztfán. Arcuk, mint Krisztus
elárúlt mosolya a kereszten. Arcuk, mint a Belűlről Kifordított Hazug
Éden. Mint kifordított ing. Kifordított kesztyű. Varrás-szegélyek.
Cérnaszálak. Kifordított Ing-Éden. Kifordított Kesztyű-Éden. Arcuk,
mint az Őrdög szőrös térdkalácsa. Arcuk, mint a Feltámadás Alkonya. Arcuk: árulás!
A Szeszler-fiú öngyilkos lett tizenhétévesen. Vonat elé ugrott a herceghalmi
kanyarban. Kis szőke sváb vörösszeplős József Attila! Szerelmes volt és
nem hagyták szeretni! A falu kurváját szerette. Hát a vonat elé ugrott.
Dühödt, diadalmas nyár volt, pipacsos, kalászos nyári gőg, vak arany-fulladás, a tűz
dagadt zöld növényrobbanásai, lónyerités, gólyakelepelés, tehénbőgés,
békabrekegés. A szekéren szalma, ahogy lóval hozták, véres a szalma és
külön a feje. Az udvaron töppedt száz bíbor-emlőjű vérbelű körtefák, tyúkok,
kakasok, láncon vonagló vonyító kutya, röfögő disznók, sáros, piros
gomborrú szőrbuborékok, krokodilfogsorú, hasított-körmű síró sárhólyagok.
Kék, zöld döglegyek, kék zománcdiók, zöld gyémántdiók zúgtak, hörögtek
szögletes, hegyes zománcvillám és gyémántszúrás és arany rovarporcelán-
kukorékolással, aranytű-fejű aranyspirálrugó rigófütty-föltekeredéssel
szinte, mint zománcos, gyémántos rovar-rigók. Lágy körtelevél-árnyékok
és mégszelidebb gyöngéd árnyékcsipkeláng tenyerek, szőlőlevél-árnyak
a nyárpuha-nyárkemény földön. A fiú teste a konyhakövön. Nyakcsonkjából
még szivárgott a vér, mint Jan Memling Keresztelő Szent Jánosának
nyakcsonkjából a vér, öt-hat elvágott ércső piros torkából lassú
sugárban folyt a vér, ívben, mint kisfiú ha állva pisil, vastag bolyh-
söprű-fejű gilisztaként füstölve mászott ki a vér az elvágott nyak
ereiből, mint Jan Memling Keresztelő Szent Jánosának nyakcsonkjából,
ott fekszik János, a Keresztelő, sárga ingben, barnaredős köpenyben
a földön hason és imádkozó sárga kezeire pisál a vér, pisál a vérző
nyak és talpa, lábujjai talpa és bokája, földbe-kapáló lábfeje fehér.
És pontosan látszik az elvágott nyakcsigolya pontjaival és csontlepke-
45
szárnyaival, mint egy rózsafehér hárfa, mint gombostűre tűzött rózsa-
lepke, szárnylapjaival könyvként kinyitottan, száradtra szétfeszülten
és az elvágott nyakizmok rostos húsa hártyacellákban lila
húshatszögletek lila szövetsége, mint a rostélyos, marhafelsál. És az
idegek sárga pontjai és az elvágott hajszálerek lila lencsepontjai és
az idegszálak, a gerincvelő rózsasárga tölteléke, mint félbevágott hagyma,
késsel félbevágott, héjától fosztott fokhagymagerezd. És a csigolya
hosszú mészcsőrei, mint a sárgarigó csőre, mint fehérrépa gipszből, mint
fehér marcipán-petrezselyem. A döglegyek, dühödt zománcrózsák,
a döglegyek, őrült gyémántrózsák síró ásványcikkanással donogtak.
Egyik a vérző nyakcsonk zsírsárga bélésű peremszakadék-szélire ült,
a pórusos és vonalvályús lépviasz-sárga bőrre, mint sárgaföldbarlang
agyag-hártyás, elszáradt fűpihés szélire a játszó kisfiú,
zöld mellső tapadólencsés lábait összedörzsölte, mint kártyás boldog
kezeit, mélyen lehajtotta fejét, összetett-szem-csuklyás fejét, mint
imádkozó szerzetes, szikrázó kékbozont fejét, mint a zarándok, kék
fénykosz üvegzománcvödör fejét, mint őrült remete, s iker zománcrózsa
fejét a nyakhúsba mártva a szájszöglet, a pofaszöglet alól
falloszként kiágazó szívókából kinőtt tapogatóit gyorsan mozgatni
kezdte, mint tapogatóit a rák, aztán a szívóka dupla vese-alakú
ajakpárnáját a hullavérbe mártva táplálkozni kezdett. A légy szívókája
végin az ajakpárnával, mint visszahúzott, legyűrt fitymabőrű fallosz,
körülmetélt, előbőreitől megfosztott fekete fallosz dupla-szív
fekete makkal. A kék szájlemezes kékzománc légyfej
kék szájából kinőtt vastag fallosz. Az ajakpárna kék
szivacsveséit, az ajakpárna kék szivacsszivét a hullavérbe mártogatta,
mint öregember piros pörköltzsírba a kenyérbelet. Aztán, hogy
a dög megtelt halott embervérrel, mint lopótök vörösborral, ajakpárnás
szívókáját a húsból kiemelte, a halott emberhúsból, két szőrös zománc-
rudacska tapogatójával szívókáját letörölte, mint gyerek kezeivel taknyos
orrát, mint böllér nagytenyerű kezeivel a hurkatöltő csövét, mert kész
már a véreshurka, kék tapadópárnás mellső lábait megint összedörzsölte,
mint gyors kezeit az ultizó boldogan. Hiszen elnyerte a pénzt.
Ott állnak előtte a gyűrt papírforintosok, fémforintok, fémfillérek
halomban. Hiszen megtelt ragyogással, böfögésig teleszívta magát halállal. Hiszen
embervérrel megtöltve a gyomra! És emberszagúan, emberhalálszagúan
dühödten elrepűlt! A fiú anyja állt a sparherd mellett, nagy kezei
szappangolyó-hasán a köténye alatt. Nem sírt, csak állt és nem is
kiabált, gyérszakállú állán a nyár zsírfényei. Pfendert János, a piros
márványsírkő-arcú, a kettős pödört lófarok-bajszú, anyámtól nagybátyám,
az öreg kazánkovács, Pfendert János egy kis sámlin ült a forró
konyha közepén, testén böllérkötény, előtte a földön hatalmas fehér-
gyomrú kék veidling, a veidlingben víz. Bal kezében a fiú feje.
Hajánál fogta a legényke-fejet, mint Jan Memling szárnyasoltár-
képe bal oldalán a feketekardos, sárgacipős, fekete harisnyanadrágos,
szürke bársonyinges ifjú Keresztelő Szent János levágott
szakállas fejét. És mosta János bácsi, mosta János bácsi, mosta, mosta,
mosta a halálgyümölcsöt, a fiú fürtös sárga gipszgolyó fejét és
nem könnyezett. Szájában hosszuszárú öreg pipa, karcsú füstölő-gépezet,
rézcsipkerostély-kalapos tajtékpipa, a rézcsipkerostély-kalap fém-
szalagkampó-orra elől, mint rugós rovarláb, empire fémasztal-lábacska,
a leszorító rugókacs-kapocs. A pipakalap rostlikain szőke füst
szivárgott, János bácsi bal szájszöglete néha buggyant, mint a
46
békatorok, vaginásan szétnyílt s kis kék füst-atombombarobbanás
gombafelhőket erjesztett a konyhacsöndbe. És hajánál fogta a fiú
fejét és mosta a fejet, mosta, mosta, mosta, nagy fehér vászonronggyal
mosta a fejet, mosta, mosogatta, mosta, pöfékelve, halál-egyszerűen.
A veidling-víz véres volt és véres a rongy is, mint disznóöléskor.
És véres a fehérvászon böllérkötény is. Mint disznóöléskor. János bácsi
kezei is véresek. Mint disznóöléskor. A szőkefürtös selyemüveglárva fej
bal kezében, a véres szőke tincsek ujjaira csavarva. Vastag sárgaréz
kazánkovács-ujjaira. Jobb kezében a mosogatórongy. És pipázott és
mosta a fejet, mosta, mosta, mosogatta, a fej nyakcsonkját, a lehunyt
arcot, a szőke bajuszka-csírákat, mint fehér petrezselyem-levelet. És
lottyanó nagy csöppekben lottyant a véres lé, a piros víz a veidling
piros vizébe, s az a víz gyűrűket vetett, s hólyagzott, buborékzott, mint
kocsikeréknyomban a nyári zápor gyors vize. Én meg ott ültem fekete
klottgatyában mellette a konyhakövön. Meztelen felsőtesttel, meztelen
lábbal és a Halált néztem. Néztem a két külön egy halottat.
Szomjas voltam, de nem kértem vizet. Néztem a szivárvány-gömbhéjarcú
szőkefürtös szappangolyó fejet. S a meztelen szűz testet a konyhakövön.
Szeméremteste, mint kicsi döglött hernyó. Mint a nagy zöld bőrbársony
hernyó a körtefán permetezéskor. Szelvénygumi zöld hátán kőrózsasorból
rózsasövény, talpai szőke-szőrös kaktuszdinnyék kettős
kék golyósora. Homlokán két fekete folt. A foltok fölött két zöld
üvegpont: a szeme. A zöld üvegpont-szemek között, a homlok-középen
félholdsarlósan görbén fölágaskodó sárga kocsonyaszarv.
Mint a rinocérosz orrlikai fölött a csonttüske-tülök: a szarv.
Aztán a fiút fölöltöztettük. Aztán az első szobába vittük. Külön a
fejet. Külön a testet. Aztán a fiút koporsóba tettük. Külön
a fejet. Külön a testet. Ott a fejet a törzshöz ragasztottuk. Mint a
varázsló a népmesében! S az elvágott nyak köré, a szétroncsolt
gége fölött kerti virágokból sűrű koszorút fontunk. Hogy a halál-vágás
kék gyűrűjét ne lássák. Hogy ne lássák a halálkarikát! A sírhoz is én
vittem, barátaimmal vállamon őt, az öngyilkos szeretőt. Akkor már ünneplő
ruhában. És fájt a vállam. Mert nyomta a koporsó. Nyomta a halott.
Meg Ehmann Jánost is én vittem. Szabó Jánost is én vittem. Szabó Jánost,
aki nem mert megszökni velem a háborúból! Hány halottat vittem a sírhoz
én? Hány halottat? Hány barátot! Vittük a halál-nehéz koporsót, fiúk,
hosszú falusi utcákon a porban. Veritékünk a sárga porba csöppent, s fekete
lukat fúrt a porba füstölögve. Vittük a halott barátot a koporsóban,
rezesbanda szólt, az asszonyok imádkoztak. És nehéz volt a koporsó,
mint a szegénység! Tudod-e Asszony, Feleségem, aki itt jársz körülöttem,
kibontott szőke hajjal, fürdőruhában, kérdezed, mi kell, kávé, tiszta
víz, kristályvíz, hogy kinek vagyok itthon, ha szól a telefon?, tudod-e
Feleségem, aki itt jársz körülöttem, gyönyörű meztelenség, itt jársz
meztelenűl, vagy zöld fürdőruhában, s szőke árnyékod után harap a
vágyam, pedig most nem lehet, mert virágzik testedből az asszony-
üzenet, s piros virágok combjaid között. Tudod-e Asszony, Feleségem,
aki itt jársz körülöttem meztelenűl, vagy kis zöld fürdőruhában, pedig
május van és mintha nyár van, 34° meleg, s a konyhaablakban
a külső ablaktokdeszkán a hőmérő fekete lázzal didereg, mint a
kisgyerek, akinek köhögése száraz, s azért fázik, mert lázas és nem
sír, csak kezét, lábát szétveti, mint Jézus a kereszten, kis kezét,
lábát szétveti az ágyon, mint Jézus a halálfán a halálon és gyors
lüktetéssel hallgat és sovány vékony mellkasán a bőr szinte
47
buborékzik a madárszapora szívveréstől, a sárga bimbótányér-kezdetben,
a pici mellbimbó-pont alatt, hogy látod rángani a gyöngyöző mellkasfalat, mint
a levelibéka sárga bőrhólyag-tokája lüktet gyorsan mellkasa
lángja, mert úgy dolgozik láztól lázban a szív, mint pici ember-
robbanómotor. És mi majd megfulladunk, csak nézzük egymást, sietve
tekerjük a priznicet a csuklóra, törzsre, lábfejekre, és egymásban
lapozva hallgatunk, mert nézzük egymás Belső Könyveit, hogy oda
mi van írva? És mi van írva itt? Élet vagy Halál? És néha elszívunk
egy cigarettát, én meg bohóckodok és elkapom a macskát a levegőben,
ami nincs, mert hiszen a semmit kapom el, és nézzük a kislány
szemével mit felel? Fog-e nevetni? Tud-e nevetni? És lázas szájába
vizet csöpögtetni kezdünk kiskanállal, nagyujjunk hegyére ragasztott,
nyállal tapasztott sót nyalatni, fehér kristályt, falatnyi megnyugvást neki, hogy
lelkét már ki ne hányja a drága, nézzük a kislányt, hiszen nem csak ezért jött a világra!
Tudod-e Asszony, Feleségem, aki meztelenűl mosakszol a fürdőszobában,
combjaid közét mosod és melleidet, hónaljaid és seggecskéd
mosod, én meg szaglászom utánad, mint egy boldog tudatos állat és
hátad csókolgatom és emlőid hegyét és nyakad csókolom és derekad
rózsaszín vályuközepét, a gerinccsigolyafa vályutörzsét egész a tompor-
vágat-kezdetig, mert lejjebb már a Rejtelem lakik és beljebb a fekete
pont és a vérző rózsatűz. És most azért nem lehet. Szép fenekedig ér
le szőke hajad és én bujkálok arcommal a hátadon, szőke hajad
kévéje alatt, bujkálok nevetve szőke hajadban. Mint kisfiúként a
szalmakazalban! Abban a szőke tűzben. Abban a
szálas zizegő szőke habban. És én faltam a mézes szőke szalmaláng
nyers szagát, mint most hajad szőke illatát, s a szálas szalma szőke
tiszta lángja, a lángtalan növényi selyemégés zizegve falta kölyök-
nemiségem, s fütyülőcském mézzel szivárgott, mint az óriás piros
pikkelyszív, a gesztenyerügy. S én forogtam a szalmakútban, a forró
szőke alagútban, a lángtalan szőke tűz örvényeiben, mint tündérfiú az
El-nem-múlás Óperenciáin-túli Világtalan Selymeiben, Tündérasszony-
Óriás Mississippi-széles meztelen hátán a Tejút-gyémántzuhatag szétpáfrányozott
szőke haj alatt a békává varázsolt fiú. Aki azzal csókolja az Asszonyt,
hogy mászik a hátán, békacsókjaival ugrál lapockáján, békacsókjaival
lapockája alatt. Mert most csak így szabad. Békacsókjaival mászik gerinccsigolyáin.
És a tündérbőrszagtól részeg és a gyémántzuhatag szagától tűzpontok
gyúlnak éhes lázcsóváin! És harapdállak hátad bőrére
ragadtan. Ahogy az ujjamra ragadt a kis levelibéka. A zöld
selyemhólyag-lüktetés. A csecsemőkezű zöld dió, ragacsos Buddha-nevetés.
Tudod-e Asszony, mennyire szeretlek? Hiszen Neked írom újabb Époszom!
Tudod-e Asszony, Feleségem, mennyire szeretlek? Tudod-e? Tudod-e?
Tudod-e, mennyire szeretlek? Meztelenűl mosakszol a fürdőszobában
és a fürdőszobatükörből nevetve visszanézel, de nem látsz meg engem,
nem láthatsz engem, csak a fürdőszoba rózsaszín csempefalán sötétzöld
sárkánygyík-árnyamat, ahogy aranypalástú hátaddal összeragad,
mint párzó idea-árnyékok Pláton barlangfalán, mint szerelemben
összeragadt oroszlánok kettős boldog árnya, a nőstény-hím aranyrost
hárfa-fuvola, mert a tükörből a tükörben csak ezt láthatod, és nem
kézzel, de hátralegyintesz nevetéssel és árnyékom zöldmoha óriás-
gyíkja a rózsaszín csempefalon a tükörben görnyedten ágaskodik,
mint hajnal-lángra a tölgyfa mosolya és én ott hempergek fejemmel
boldog hátadon, szőke hajad alatt és harapdálom vadméz, bazsalikom
és levendula-illatú hátadat, és érzékeny tiszta bőrödön mohó
48
fogaim nyoma, mint hajnali havas pusztán, hajnali havas dombokon
szarvasok futása, mint hajnali havas pusztán, Szálláspusztán, a
hajnali havas dombokon özönlő szarvasok szótlan könnyű futása! Mohó
fogaim gyors harapásnyoma bőrödön, mint szarvaspaták ütése a
hóban, fehér ütés-szivek a piros hóban, hasított szívközép-hóuszonyú
fehér szívlenyomatok a hajnali piros hóban, elmélyülőben és lassan
kiegyenesedve kisimulóban, a szerelem-iramlás szarvascsorda-
patanyomai! És a tükörben a fordított fürdőszobában homlokod,
arcod, szemeid, hajad, vállaid, emlőid, vadrózsagyümölcs-emlő-
bimbóid, s mélyen az emlők pihés súlya alatt a középen a szőrgyűrűs
köldök, s abból leágazva a szeméremszőr asszonygyapot fekete
szivéig fekete szőrpiheszalag, a hasközép domború szőrpántlikája, s
amibe lánggal beleszalad, a vastag asszonyi fekete gyapjuköteg
medúzakehely-alakú füstje a combtövek közé befele folyik feketén
szikrázva, feketén göndörödve, szőrpolipkarokkal bolyhosan kígyózik
és kacskaringózik a comb-belsők puha sűrűjébe, nehéz sarjadással
körülfolyva a hüvely látható s így láthatatlan külső részeit, kis
pödört szarvcimpával a csikló fölött, az istenkekesztyű pártacimpák
széleit ovális sűrűzéssel benőve, s a hüvelysarkantyúvirág-végiből,
a virágszájcsücsök mézpontjától sarlósan hátralángolva a láthatatlan
ánuszig! És combjaid között, a vérző asszonykapuban
vastag vattacsomó, mert most van havi tisztulásod, a boldog serleg-
vérzés, a teljes kehelytisztulás-idő, a legszebb asszonyiság legszebb
piros nyitottsága most! Az Új Készülődés, Új Várakozás Gyönyörű Előjátéka
most. Az Asszonyhónap Szent Epilógusa! És bugyigót húzol és mell-
tartót veszel, feketeselyem harisnyanadrágot és szőke hajadat copfba
fonod és ruhát veszel és barna szandált és lányaidra szólsz, hogy
szét ne szedjék a házat és csókkal csitítod szivemben a lázat és a
lányok ugrálnak, mint a tűzpontok szemedben, az egyik zokniját,
piros vászonszandálját levette, s cipőidbe lépve meztelen lábakkal
boldogan császkál, csattogva, slattyogva mászkál, mint múlt-időben
sárkánygyerek óriás mesecipőben, mintha a pici nő meztelen lábán
óriás tündérasszony-cipő lenne, gyereklábon tündérasszony-cipőország,
szöcske lábán lisztes-zsák, cementes-zsák, lepke lábán vitorláshajó.
Neki ez a jó! A másik bugyira vetkőzve föl-le szaladgál, mint
borju kinyíló szájában a csillogó selyemcérna ezüstnyál, mint
hajszál higanyselyemkötelén föl-le a pici pók, nyafog, bömböl, szagosat
pukkan, fejjel a gyomromnak szalad, barna zsírkrétával kaszabolja
Hantai Simonná a falat, nagy zöld gumipókot vagdos az ajtóhoz,
az ablakhoz, a falhoz. Nem fogja le se ölelés, se csók, hisz sírásból
van, meg örömből. Nevetésből, meg könnyből. Az már baj, ha némaságból,
meg lázból, merengésből, meg gyermeki gyászból, hallgatásból és
csöndbe-ájulásból. Ücsörgésből és tétovaságból. Lődörgésből és kutyaugatásból.
És te elmész és dolgaink teszed. És én írom tovább ezt az éposz-éneket.
Neked írom, mert nagyon szeretlek. A zöld gumipók: hasánál
nyitott zöld gumihólyag. Mint alul levegőkorong-hasú zöld gumilabda,
gumipumpa, aminek alsó szeletét levágták, szívótestű zöld
gumiszivattyú, cukrozott bőrű fél zöld-dió, kis zöld gumitőgy.
A gömbölyű tőgytestből csillagalakban hajlékony laza gumicsöcsök
ágaznak a semmi felé, mint a Meduzafej zöld kígyói. A fölgyűrt
csigaszarvként hajlongó zöld gumicsöcsök gömbölyüen leforrasztott
végű üres gumicsövek. Anyaguk ragacsos, puha, szikkadt szirup-
enyves zöld massza. Mint a levelibéka bőre. Ha az ablaküveghez
49
vágod: előbb odaragad, aztán a hullás törvénye szerint lassan
gurulni kezd az üveglapon lefelé hemperegve, de a hullást fékezi
a ragacs-gumihólyag levegőgolyótöltete s a gumicsöcsök, a zöld
gumibelek levegőtöltete a hosszú levegőrúd, a vékony levegőzsák a
zöld gumikesztyűujjakban. Tapadva gurul a zöld gumibuborék,
s gumipolipkarjai a gumifej fölött áthurkolódva az üveglapra
tapadnak megint, s megint, s így mászik lefele a ragacsos zöld gumitőgy-
állat, a gumipolip, a gumimedúza, a lukas gumipók. Amíg a
gyermek sikongva odakap, hogy elfogja s visítva az ablakhoz csapja
újra. Mert az a gyönyörű! Az a jó! Ahogy falusi gyerekek földhöz
csapták a galambtojást, verébtojást, ahogy falhoz csapták röhögve
a verébfiókát, a tökös verebet! És loccsant a tojás mészhéjszilánkos
taknyos sárga pacnikban a földön. Mint a tüdőbetegek sárga
hurutköpése. És véresen, tollpihésen eltaknyolódtak a tökös
verebek a meszelt vályogfalon, fostos belük seggük kopasz szív-
rózsáján zölden kimászott, mint a spenótcérna és aranykarimás kis
barna üveghólyagszemük odaragadt a falhoz, mint barna katicabogár
és hullaújszülött-vagina orrlikú sárga csőrük úgy állt ki nyitottan
sárga bőrrel vastag sarlóékben, harmonikaszelvény belső bőrszegélye-
ként beszegett szájuk kitátott tövéből, mint Krisztus töviskoronával
koszorúzott fejének véres tövisei. Pislogó piros tökös-takony
pacák vakondtúrás-szőnyege volt a fehér vályogfal,
rózsazöld csőrös gyűlölet-köpés, pihés, karmos, kék pikkelygereblyécs-
kék, pikkelyszalmaszál-lábszárak döglött csattanás-csomója.
A gyermeki boldogság! Miért? Csőrös spenótpacák! Meszes sárga
napcsillag-halálpacák! Miért? Tudod-e Asszony, Feleségem? Tudod-e,
miért kegyetlen a gyermek, ha kegyetlen? Mondjátok meg ti, ti,
Gyűlölködők, mondjátok meg ti Emberszívet Falhoz Csapkodók,
ti Emberagyat Falhoz Csapkodók, a kegyetlenségben mi hát az
öröm? Mondjátok meg ti, Szép Létezésre Gyávák: a pusztításnak
mi az öröme? Mondjátok: mi örömötök abban, ha elpusztíttok minden
Kezdetet, ha falhoz csaptok minden Újszülöttet, ha a Növekedés
Fészkét kirabolva a Most-Szülöttet röhögve és vihogva a Fehér
Falhoz csapjátok, hogy megdögöljön, mint kajmán-szemű kaján gyerek
a galambtojást, verébtojást, fióka-verebet, amit kiloptatok a
szaros, meleg fészekből a nádtető alsó kéveszárnya alól, amit a
kémények mellől elloptatok? Mondjátok meg Önelégűlt Bitangok,
Hazug Kakashangok, Megtévesztő Címeres Harangok, mi győzelmetek
és mi örömötök abban, ha az Emberiség világegyetem-vagináig falloszosodó
tűzrúd-füstgomolyagban halottan lebeg, mint gyermek műanyag-
játékbabája a szines fürdőviz-habban, és tűzben áznak már
vak szemgolyói? Mondjátok meg Énekgyönge Gyávák, Hullaszirének,
Szervezett Halálfák, Vaksi Motyogás-Lárvák, Dögevő Hárfák, Emberevő
Szirénhal-Asszonyok, Átok-szájbimbójú Énekbuborékok, a Sugárzás
Napcsillagszivén Fekete Rothadásfoltok, az Emberhit Emberiségtestében
pezsegve és dögletes robbanással burjánzó Halál-Szervezésű Iszonyú
Tüdőrákok, Gégerákok, Gyomorrákok, Hererákok, Veserákok, Mellrákok,
Agyrákok, Ajakrákok, Végbélrákok, Vérrákok, a Piros Emberiség
Leukémiái, mondjátok meg, ha mondani meritek, ha mondani
tudjátok: mi örömötök és győzelmetek akkor, ha ácsorgó gyermeket
üt el a traktor, ha a fehér falakból vér virágzik, ha mert többet tud
nálatok, s gyűlölitek, hát úgy akarjátok: haljon meg a másik, ha az emberiség
önmagából vérző végbelén kifordúl, mint a kifordított kesztyű, s belűl
50
van bőre, haja, körme, szeme, pénisze, szempillája, s kívűl aminek
odabent dologi nembeli munkahelye: a belső lágy szervek, az idegek,
az agy, a vesék, a tüdők, a gyomor, a belek, a húgyhólyag, a heregolyók,
a méh, a petefészek, a máj s a többiek, hisz a fordítottja a szabály,
s miféle győzelem ez a kifordítottság és milyen öröm? És ne mondjátok:
„Ehhez mi közöm?” Hiszen azért vagyunk mi emberek halandók,
hogy megtartsuk a legtisztább parancs-szót, hogy őrizzük a szivünkbe-
épített egyetlen hiteles hitet, mint ősember a tüzet, az emberiség-
megőrizőt: hogy a jó a jó, nem a hamis, de a tiszta szó, hogy az arany
arany, nem a szemét és a holnap nem „azelőtt”, hogy az őrzi meg
létünk hitelét és létünk érdemét, az tartja meg hitünk szerkezet-
pillérzetét, ha nem mondjuk felhőnek a követ, ha a csillagot
csillagnak tudjuk, nem kóros mindenség-daganatnak, ha fölkelvén
örülünk a napnak, az emberiségszülő égitestnek is, meg a növényanyagot
tápláló sugaraknak, a testmelegítő fénynek, mint az öntudatlan
természeti lények, a nemző, szülő, tápláló, ragadozó és
szelid állat-edények, a húsevők, növényevők, földevők, vízevők,
hullaevők, mikroszkópikus szervezeteket evők s az el-nem-mondottak
valamennyien. Ha mint a nők boldogak vagyunk a szerelmes
beteljesülésben, a terhesülésben és anya-beteljesedésben és
megtestesülésben, s úgy várjuk, aki jön, aki sikítva, sírva,
nyálasan, véresen, zsírosan ránkköszön, s még nyögünk a véres
dülledésben és véres szétrepedésben, de mikor már ott lóg a szülész-
orvos kezében kis véres lila lábainál fogva fejjel lefelé, s az
orvos kicsikét fölpofozza, egyszercsak véresen bömbölni kezd, mint
az égzengéssel barna szelíd Arany Jánosi est, mint Bolond Istók
Arany János éposz-kezében, mi már tudjuk: az a Hit újraszületett!
Hát mért akarjátok megölni ezt a Hitet? Ezt az Újraszületett
Ember-éneket? Gyilkolni nem könnyű! Gyilkolni mégse érdem! Az
öngyilkosok pedig örüljenek, hogy sikerült nekik! Örüljenek, ha testüket
eltemetik! Örüljenek, ha sírkövet kapnak! Verset írok. Alkonyodik.
Lassan vége lesz a napnak. Itt táncol éposz-papíromon utolsó
lázas pöttye, pontja, foltja, petéje, szeplője a csigatestébe csigaszarvként
visszahúzódó napnak. Lila sávok, sercegő aranyhasábok, szikrázva
hamvadó parázskristályrudak a kert növényzetén. Lassan meghal a fény.
Május van. 34° meleg. Az ablakom előtti körtefán feketerigók, verebek.
A rózsametszés ideje lejárt. A rózsák már megszülettek! Az első rózsák
már el is rohadtak. Tömött szirmuk foszlik, mint döglött madarak tolla.
Rothadnak a rózsák a szélben, esőben. A szőlő megbajszosodott. Ezer
zöld katona ül a levegőben. Ezer zöld baka. Zöld levelekből szőtt csipkekatona.
Egymásba kajszolódik zöld bajszuk kacskaringója, növényspárga-tekercse,
ágboga, a zöld növénydrótbajusz-bakák nem tudják, ki volt Ady Endre.
Ülnek a lángoló, fényes zöld esőtől kétméteresre földagadt csipke-
kövér szőlőbokrok, lobogó zöld csipkelevélszobrok, lazán-hajlított,
puhán tekert szőlőszárak zöld szövevény-emberei, csipkés, nagy,
puha, fénylő levelekből kis szünetekkel és párolgó sűrű csönddel
összeragasztott szőlőkatonák, hallgatag növénykatonák, ülnek párázva,
füstölögve a zöld közlegények, zöldbajszú növénykakas-katonák, szőlő-
közlegények, a békés kerti növényháború növénybakái, a kövér csipke-
levélemberek óriás zöld bajusszal, ülnek a kék levegő-dobozban,
mint háborúba bevonuló öreg bakák, fiatal katonák az állomáson a
tehervagonban, egymásba tömve, egymáshoz zsúfolva zölden, ülnek
a pihés, fényes szőlőlevél-öregemberek kétméteres, háromméteres
51
zöld növénykötél-bajusszal, ülnek a meseöregek és fejük tetejéből és
hónaljaik alól, a zöld csönd-kötegekből és zöld pára-üregekből
és hátuk levélpikkely-szüneteiből és térdükből és bokájukból is,
a zöld bokacsont csillogó porcelánbütykéből is többméteres bajusz
fúródik föl a levegőbe, spárgázik szét a levegő izmaira, a kék
bicepszekre tekeredve lágy keménységgel, kacska és kajla zöld kötél-
vonalak, göndör zöld cérnalobogások, nedves növénydrót-inda-
csavarodások szövete ez a bajusz-mindenség, ez a zöld vének zöld
bajusz-orgiája! A zöld öregek! Zöld bajszuk, mint a százéves harcsáké,
a hosszú zöld kocsonyakötél, és bajusz nő ki a bajuszból, zöld bajusz
a lábszárból, a mellkasból, a karokból, a kezekből, a nyakból,
vékony, vastag, cérnás, spárgás, drótszerű, kötélszerű, s a bajszok
egymásba tekerednek, egymásra csavarodnak, vagy a kék csöndre gyűrűznek,
mint zöld fúró, mint zöld rugótekercs, mint sűrű zöld
vascsévék, széthúzott zöld acélrugók, s van, amelyik indásan a levegő fényeibe
tekeredve fölágaskodva fölszalad, s bajuszvége zöld növénycérnából
csavarodott könnyű csigaház, többszörös zöld drótgyűrű és hallgat ez a zöld
növényhajszál-lobogás. Zöld szőlőkacskobrák merev falloszágaskodása
ez. Zöld óriáslepkék hemzsegő tülekvése a csöndön, a zöld csönd
zöld lepkenyüzsgés, zöld növénypásztorbotok, zöld páfrányszárak
csigásan csavart rackatülkök a széthínározó, fölgöndörödő lepkecsápok!
És mindenütt: a zöld növénydrótágak bőréből kinőve, a szőlőlevelek
sötétzölden derengő hónaljcsöndjébe szőve vékony drótszálon pici zöld
pontokból kirakott háromszögletű tollak, pici zöld pénzekből épített
kemény, háromszögletű szitarácsok, pici zöld golyókból szövevényesedett
háromszögletű növénylándzsahegyek: a szőlőfürtök apró előképei. Ahogy
a növény képzeli. Mert most így akarja. És pont-tollak, golyó-lándzsa-
hegyek, pénzecske szitarács templomi zászlók jobbra, balra, lent és fönt
és a láthatatlan gégékből páfránycsápként kitolakodva, mint a kakas
taréja, galamb farkatolla és a pontszünetek merengő hálózata a
levegő fehér üvegrácsfürtje. Háromszögletü fehér zacskóháló, mint
ceruzával átlukasztott, sűrű ceruzahegylukasztással kipontozott háromszögletü
zöld papírlap. A fürtös növénycsillag! Eddig írtam és most hazajöttél.
Csöngetsz, mert hazajöttél s én elédszaladok a kiskapuhoz nevetve.
Ménkü ugat, boldog, mert hazajöttél, ugrál csaholva, a keritésre mászik,
ott lóg a függőleges zöld rácson, mint egy vinnyogó, nyöszörgő zsíros fehér felhő,
s fehér felhő-fejéből, földig érő fehér puli-archajából fekete mosolya
kivirágzik és fekete szájából, fogsorai közül fekete nyelve forró higany-
lepényként kilóg és kezedet nyalja, hisz ez a kutyacsók és fekete
nyelve, mint a meztelen csiga ovális lepényteste, a hosszúkás redős
kocsonyalángos hullámosan, nyálasan mászik kézfejeden. És gyorsan
kihasználja a boldogságot közben a feketerigó. Kis koppanással a
kutyaföldre röppen, nem a kutyatálra, a sárga szirombordás
műanyagtálra, de kicsit félre, nem a sárga sziromkehely műanyag-
edényre! Fekete tolldió fejével előre-hátra néz, aztán jobbra-balra,
aztán ugrálva a tál felé fut, aztán megtorpan megriadva, aztán
hátrafelé ugrál egyenesen, aztán megint jobbra-balra-előre-hátra
néz, aztán gyors csíkban oldalt pettyegetve piros drótcsillag ugrás-
lépteit megtorpan, aranykeretes barna üvegbogyó szeme rigófejestül
fordul jobbra balra, aztán szögletes riadt keresztcsíkban ugrálva néz
és ugrálva cikkan, aztán megint csipkés grafitvonalban hanyatt, aztán
megáll, látja, a kutya sem ugat, s ő cserreg, csattog, kerepelve szól,
társainak, hogy jöhetnek, aztán a tálig szalad pattogva gyorsan és a
52
húsba csipegetve idegesen kapkod, aztán kemény sárga csőrcsattogással
újra szól a többi rigónak, hogy: „Gyertek, sietni nem szégyen, itt a
sárgán terített asztal a Kutya Szivében, nem is a puli-szívben, de a
földön a Megterített Asztal!” De nem éri be a válasz-rigófütty-vigasszal,
mert hanyatt megint rémülten hátrafelé szalad, cikázik oldalt, keresztben,
összevissza, fejét fölhajtva, lekapva, mint fekete tollaslabda, pattogva,
ugrálva szalad, mint fekete pingpong-labda, megzavarodott fekete
pillanat. Futása, láza, cikkanása, gyors lábdobogása, mintha Eszter
rajzol, mint Eszter szögletes, hegyes, pontozott grafitceruza-írása a
papíron, a szögletes, pontozott hegyes, összevissza ceruzavonal-kása,
a csipkés, hegyes, éles szögletes, pontozott vonalrács-szövevény! És
elröpül a Gyáva Jövevény, a Levegő Fekete Pislogása, az Ének Rigó-
Pillantása. Iszonyattal a levegőbe fölzuhan, s ott cserreg, kerepel
már a villanydróton, karmos lábujjacskái az élő huzal vastag kötelére
kapcsolva keményen, mint lila pikkelybilincsek. Ménkü a kőpárkányra
hasal, mint bércre a felhő Petőfi Sándor versében. Nagyot ásit. Egy
sárga darazsat néz, aki térden-állva rágja a velőscsont fagyott sárga
izomkocsonyáját. Szőrös háromszög-üvegdió fejét a sárga anyagba mártva
sarlós szájszerveivel fűrészeli szét a csont izomjegét, úgy térdel, mint
a krumpliföldön télen a munkaszolgálatosok, akik kezükkel a
fagyos földet kaparták, s ha találtak egy-egy fagyott barna növénytojást,
csámcsogva gyorsan megették, hogy meg ne haljanak! Ó, Radnóti
Miklós, Salamon Ernő, Halász Gábor, Szerb Antal, Bálint György, Gelléri Andor Endre,
nézzetek értetek is hűséges szivemre, miattatok-se hűtlen szivembe nézzetek!
Ti tudtátok, mivé lehet az ember, ha emberbizalmát tőle elveszik.
Ti tudtátok, miféle istentelen állat gyűlölet-szája zabálhat föl
költő-szivet, emberhitet, ha hagyni kell, mert másképp nem lehet! Hogy
mért bűn a bűn és mért bűnös az ember, ha védekezni nem mer, mert
azt hiszi, azzal védi magát, ha megy, mert hajtják, mint csordás a
marhát, s vérzik szája, füle, s vért vizel. Szeme is vérzik, mint az asszony
havi teste, de nem a Megtisztulásban, csak a Megaláztatásban és Halált
jelent szeme menstruációja, szemgolyó-menzesze, nem Termékenységet
és nem Jövőt! Hogy mért bűnös minden emberi teremtmény, ha elgyávul
a Végső Csillagestén, s alázattal tűri, ha rúgják, verik, reggeltől
estéig, estétől reggelig, s undorában még azt is bevallja, hogy nem az
anyja volt az anyja, de ősgyík, pikkelyes ősmadár, hangyászsün, öves-
állat, kőszelvénygolyó-tatu! Kimondom: az élt hiába, aki azt
hiszi, megmarad, ha gyáva, s az élt hiába, aki szivében az emberlángot
elfújja gyorsan, mint zsugori gazdag asszony a petróleumlámpát gyermek-
koromban, mert azt hitte, ha valamit spórol, a fényből mindenütt gazdag
lesz a szegényből, s a petróleum ami megmarad, lángtalanúl minden
sötétet fölitat, s nem párolog büdösen, mint a kárhozat, s nem
félnek már a Gyémántos Kaszától, akik ott ülnek döggyomor-sötétben,
s nem fognak rimánkodni térden, ha gyászos üzenet jön az Elmúlástól!
S ül a család a Csöndüveg-Gyomorban, a bekormozott Szégyenbúra
alatt, a Gyászhólyag-Koromban, mint baglyok a toronyban,
s iker, barna toll-legyezőtányérban sárga szemük világít, mint a
mocsárgáz lángja, a láp-láng, a lidérc és szemük szikrázik, mint
a sárga érc, mint az összeütött kovakő, s pislog emberszemhéjas,
emberszempillás szemük, mint ördögasszonyok vaginája pirosan a pokolban.
Csupa piros vagina-pislogás az éjszaka-porban! S ülnek a Csönd
korom-ágaira tekeredve, farkukkal gyűrűsen a korom-ágacskákra
csavarodva lebegnek, pislogva ágaskodnak, mint megátkozott
53
tengeri csikók, lófejű halak, csikófejű kérdőjelek, halál-arcú halcsikók,
iszonyat-csikóhalak, piros emberszemekkel. Albinó lóhalak. Piros
nyúlszemű állatbarka angóranyúl-halak! Mert az ilyen sötét nem
hozza meg az emberlét örömét! Mert ebben a sötétben nem nő
ki a kemény-levelű emberi remény, meg a puha-levelű emberi
láng, mint Ferenczy Károly festett szobájának muskátlibokra, muskátli-
levele, amely tömény zöld lánglapokkal és eres, pórusos zöld ernyő-
cafatokkal terped és tágul szétfele, fölfele, kifele, mint a szelid
növényi létezés vizszintesen szétnyitott pihés emberkeze, barázda-
vályús, vonalírásos zöld tenyere, a zöld árnyékkal derengő eres zöld
tenyészet! De mint pincében kinőtt satnya növény, hisz nem táplálta fény,
csak tülekvő korcs akarat, árva növényi viasztűz, albinó láng,
fehér csíravirág, nedves sárga növényi didergés. Öreg varangyok
lángtalan foszforlámpája, izzadó jégtűz-csókvirága, tüzeshasú
pincebékák, tüzpetty-hasú pincevarangyok rothadó pincenyál-
esernyője kinyitottan, s a fehér esernyővázra feszített fehér esernyő-
búra növényvászna, mint bordás albinó buborék, nyomorúságos
békaesernyő-szőkeség, liliomfejű fehér halálfallosz halálenyvet
izzadó hullasárga viaszból! Tövére a varangyok vizelnek. S ez
a varangyvizelet-szagú albinó hullarózsa a Halál fehér kréta-
írásjele, sárgán derengő hulla-lázgerinc, belülről bemeszelt
higanycsönd-rúdvirág, a tehetetlenség és a szégyen pinceföldbe-
szúrt fehér növényüveg-lázmérőjének hullanyál-higanyszála.
Aki a Fénytől fél: az a gyáva! És az az áruló, aki nem hisz a Fényben!
És az a gyűlöletes, aki a fényt eladja! Mert hiába volt emberapja,
emberanyja, csak mint a bélféreg a gyermek végbelében, ott tekereg a
gyermek-ürülékben, mert a Létezés Végbelében tenyészik, s attól a
lét végbélnyílása viszket és vérzik, mint a tüdőbeteg tehenek tőgye,
csöcse, szája, orrlika, vaginája és véres a nyála, véresen szálazik
hosszú vérnyál-szakállal, mint egy vérző Mózes, s tápláléka a Létezés Ürüléke!
És mi lenne más a Fény, az Egyetlen Remény, mint a Tiszta Értelem,
amely, mert hisszük őt, hitünkben mindig megterem és ki nem
alszik semmi szélfúvástól! S az Értelemnek mindig az a gondja, hogy
létezése gyönyörét kimondja, hogy kimondhassa a világ reményét,
hogy az emberlét szép örömét hirdesse. Mert mi lenne más, ha ez se?
Mi lenne az a csodás valami más? Az a Megváltó Igen? Mindíg a
Nemre az Igen! De az Igenre sohasem a Nem! Talán a Misztikus
Ájulás, ez az Emberárulás? Vagy a Gyűlölet-Fölszabadulás? Vagy
a Menekülő Megbolondulás? Vagy az Emberiség Agyéj, ez a rothadással
töltött Zárt Tojáshéj? Tojáséj-Záptojás? Vagy a Szép Cselekvést
Vígan Üldözés? Vagy a Sanda Kés, a Rozsdafoltos Konyhakés,
az Emberölő Disznóölőkés? Vagy Népek Gyűlölete Másabb Népek
Ellen? Amikor depressziósan haldoklik a Szellem, s tudja, elmebaj-
ravatala lesz a háború? Vagy a Vas-szelvény-vashólyag-vascipő-
rostélyos vas-sisak-madáron a Szárny: a Világmagány? Hát mért
lenne magányos a világegyetemben az ember, ha tudja, hogy erkölcse
törvénye sose más, csak a Cselekvő Megvalósítás, a Cselekvő
Megvalósulás, a Fölismerés, hogy mindíg dönteni kell. Tudni, mi a
rossz, mi a jó? Mi az aranygolyó, mi az agyaggolyó. S mért folyik
a folyó, mért arra folyik, amerre hömpölyög? Hogy mért tojik tojást
a madár, mért ellik az emlős, mért szül az asszony? A csillag mért csillag
és mitől fény a fény? És mért legyen gazdagabb a szegény! És a
Világegyetem-burkolat Végtelen Gömbjében a látható és láthatatlan
54
tűzpontok, rádiumpontok, lázpontok, fénypontok, rádiópontok, messzi
laza pontok mit jelentenek? És a Végtelen Gömbhéjba bezártan a
halál előtt a halál után, amikor emberré fölálltam, magányos éppen
ezért nem lettem, mert emberként megállva e cselekedetben, az
Értelem tüzét gyujtottam meg agyamban, s hiszek abban az általam
meggyújtott értelem-tudatban, mely erkölcse lett halandó hitemnek.
És megtanítom ezt a gyerekemnek. És láza ez: éposz-énekemnek!
Szeretlek Asszonyom, Feleségem. Csöngetsz. Hazajöttél. Nevetve
futok elébed! Szeretem, ahogy nézed arcomat: megérkezéskor, szeret-
kezéskor, lefekvéskor, ébredéskor, ha dolgozol, ha dolgozom, akkor
is, ha alszom, s aludván nem láthatom kék szemed aranypettyes
lángörvényét arcom fölött! Szeretem szelid lényed szelid szőke
fényét, ahogy e fénybuborék-tojásban állsz, mint kifúrt, s kifújt
tojás ovális mészhéj-buborékjában fehér harmatkristályokból született
tündérgyémánt-világegyetem, s szőke kezeddel égő gyertyát nyujtasz
nekem: bennem-hitedet. Szeretem szőke léptedet és szőke ölelésed,
szőke nyögésed, mikor lábaiddal szőkén átkarolsz és tested forró szőke
mézét férfi-lázamra csurgatod, ahogy egy piros kristálypohárból sűrű
mézet nyelvemre húsvétvasárnap reggelén. Ahogy szőke lábaiddal átöleled
hátamat, ahogy egy szőke arannyal-hímzett bogár fölmutatott
nagyujjamat, akár egy szőke káposztalepke, citromlepke
csuklós, ízelt lábaival levegőbe-szúrt kisujjamat, s bokáid rúgdossák
lapockáimat a hömpölygésben, beteljesülésben. S a lepedőn szétterülve
verdesnek a citromos érlevelek, a röpítő aranymohazsindely-zászlók,
a pikkelyes szőke gyertyaláng-szárnyak és karjaid tűzkoszorúja nyakamon.
Vagy fönt a lámpafénycsöndben a lábfejek jajgatva szállnak, mint
rózsaszín flamingók és fenékcsúcsánál meggörbített nagy V-betű
vagy a villanyfényes levegőre írva, vagy ülsz rajtam, mint egy hanyattfekvő
bozontos csikón, s kentaur-asszonytörzsem vagy s én a te
kentaurcsikótested. Vagy ha tested úgy ölelem át, mint szerelemben
madár a madárt, bogár a bogárt, párduc párducot, őzet az őz,
levelibéka a levelibékát. S mindíg mikor jajgatod a kést, tudva a
beteljesülést, s párduchörgésem forró nyakadban, s párductűzömlésem
forró hasadban. S amikor úgy maradsz, mint egy karéj szőke mézeskenyér,
vagy kis kendővel megtörlöd magad, s fekszünk összekeveredve,
egymást egymásba ölelve, mint sohasem-öreg izzadt rózsafagyökerek,
jobb melled tenyeremben, jobbkezed lucskos ölemben s én jobb-
fülemmel hallgatom szived szőke verését. Szeretem ahogy fésülködöl.
Ahogy szempilláid fested kis fekete hengerkefével, amely
mint pöttöm üvegmosókefe, s felső szemhéjad alsó szélire, a
szempillaszőr-szárnyak tőfakadásánál a bőrt vékony fekete csíkkal
kihúzod kis fekete ecsettel, mint Jani bácsi, a szobafestő,
a léniát a falon. Ahogy a kávét kortyolod,
s injekcióstűd pontos szúrását is szeretem, pontosan a piros gumicsővel
leszorított érfal véna-közepébe. Ahogy tanulsz és ahogy szőkén sikoltozol,
ha a gyerekek leesnek a háromkerekű bicikliről. Ahogy a rózsát nézed
a kertben és ahogy megcsókolod Mamát, aki szinte már semmit sem lát,
hisz csőlátó szegény! Szeretlek, te Fény! Csöngettél, hazajöttél. Futok eléd.
A nehéz kukoricacsuhé-szatyrokat kiveszem kezedből. S már ott az
udvaron nézem, mi van abban a két szőke szatyorban. Marhahús
zsírpapírban, kenyér selyempapírban, üveg francia vörösbor, zacskós tej,
só, zöldpaprika, zöldhagyma, leveszöldség és mindenféle más elemi Ragyogás!
És szájon csókollak ott a kapuban. És visszacsókolsz nevetve. Rámnézel: este?
55
Este? Vagy most? Talán már lehet. Picit még barna. És leslek éjszaka, a
fürdőszobaajtó félig-nyitott szárnya mögűl a fényrésen bekukucskálva,
leslek meztelenűl, kis nadrágot húzol-e, hálóinget veszel-e? Abból már tudom:
mi jogom. S ha nincsen jogom, hát miért nem? Emlékszel? Régen? Hisz
nem is olyan régen, mindegyik után megkérdeztelek, ahogy ragyogva
kiváncsian kérdez a gyerek, nem tétován és nem bután, csak röpülve
tűzszárnyakkal a vágy után: „Nem vagy még terhes?” És mohó boldog daccal:
„Gyereket akarok”. S te válaszoltál: „Én is.” És szőke selyemtűzzel ragyogtál,
mint egy tál ikrás méz. S aztán kérdeztelek újra, s újra, újra, hajad
alá bújva, hónod alá bújva, emlőid alá bújva, ágyékod alá bújva, kérdeztelek
újra, mikor lesz már gyerekünk? És amikor bekövetkezett, s én álltam,
mint betűn az ékezet, rámnéztél egyszerűen és elmondtad, mi van. Bián
a faluban úgy mondták ezt az asszonyok: „Úgy vagyok.” „Nem jött meg.”
„Úgy maradtam.” Néha azt, hogy: „Áldott állapotban.” Néha hogy: „Fölcsinálták.”
Néha durván, hogy: „Bekapta.” Néha, hogy: „Elmaradt, kimaradt.” „Várandós.”
De sohasem, hogy: „Terhes vagyok.” De sohasem, hogy: „Gyereket várok.”
Titokzatos és boldog akarat! Gyémántos életszigor! Szivárványpecsét az asszonytest
belsejében! Tudatos tűzcsók a méhben! Kocsonyás lángörvény-harapás a
petevezetékben! S az asszony teste, mint a lepecsételt álom. Mindenség-
írású tiszta boríték. Körbélyegzője az a záradék, hogy kilenc hónap
múlva bontatik föl csak! Kilenc hónap után olvasható csak: ki van
írva arra a levélre! És mikor azt mondtad: „Terhes vagyok. Gyerekünk
lesz”, odahajoltam a szivedhez és megcsókoltam szivedet és ágyékod
Jézus-illatú szőrébe csókoltam én és nevetve néztelek és megforgattalak
lassan, mint egy váza sárga rózsát, álltál mosolyogva, meztelenűl az
íróasztal és a barna napraforgócsempés cserépkályha között, és lassan
körüljártalak és tapogattalak és néztelek és simogattalak, mint Veres Péter
az istállóban Balmazujvároson, a Gyepsoron, a barnafoltos kis fehér
tehenet, a vemheset, a rózsaorrú kis tarka tehenet, ahogy tapogatta,
simogatta eres tarka buborékhasát és piros szivacsgombapár szájának
nyálszakállát, a kukoricaszár-szagú fehér enyvcérna-szakállszőrkévét
sárga tenyerével nagyot kanyarítva elvillázta, elkanalazta, hogy
tenyere nyálfényes hártyával bélelődött, sűrű nyálcérna-vonalakkal
és nyálcérna-tekercs-hólyagokkal és pecsétekkel íródott tele, mint
lapulevél, amin a csigabiga mászott, mint hajnalban kiskertünk virágos
földje, amin a csigabiga mászott, mint orgonabokor, bodzabokor szív-
alakú kemény és zöld sárkánylépésnyom-alakú szivacsos-ős-sárkánylenyomat
levele pókháló-ragaccsal, fénylő pókfonállal. Aztán nyálas tenyerét
a kis tehén nyakának szőrébe törülte, aztán megcsókolta a tehénke
szőkeszempillás égő széntojás-szemét. Mert az a tehénszem, mint Simon
Marmion Mater Dolorósájának, a Fájdalomanya Máriának szeme,
mert annak a feketecsuklyás, fehérfőkötős Sárga Asszonynak, a Virrasztó
Anyagyásznak, a Virradat-Feltámadás-Várakozásnak szeme fehérje nem
fehér, de fátylas és hajszáleres vérgyűrű-beszivárgás egész a fekete korongig,
az íriszig, az inhártya, a sclera sűrű vérhálószivárvány a fekete íriszig,
mint egy véres tojás, ami most bújt ki a tyúk aranyeres seggéből, s
szétrepesztette a tojónyílás hüvelybőrét körben, s a tyúkvér a tojáshéj
meleg bőrét befestette, mert nagyobb volt, mint a teve szeme, nagyobb, mint a kis
űrbeli, földretévedt szörny, az ET szeme, amit gyerekeim fognak most
álmukban kezükben. A tehénke-Mater Dolorosa sclerája, mint vértojás!
A tehén-Mater Dolorosa szemében az írisz körül a vér, mint
teljes napfogyatkozáskor a fekete napkorong körül a napkitörés lángörvény-
csápjai, mint az égi koromtányér körűl a fény aranytaréj-csipkekoszorúja.
56
Aztán V. P. a kis tarka tehén tőgyét ütögette gyöngéd ököllel, a haldomborulat
hátsó szegélyét, a szőrös buborékrészletet, ahogy az orvos szokta a vese
tájékát ököllel, mert azt mondom: fáj a vizelésem, a herezacskóba, a
herékig tüzel a fájdalom-gyémántdarázs gyémántfullánk-szúrása, mérgezett
potrohtű-döfése, s mint lepkeszárnyalakú nyitott kristálytű-legyező jobb
lapockám aljáig terped széjjel a fölvirágzó fájdalom, s átnő a bal veséig is,
derekam húsában lüktetve, szaggatva, eszeveszetten nyilallva a tűzkristály
fájdalom, az eleven korallváz-szitarács-állatlevél. Aztán V. P. fölemeli
a tehén farkát, nézi a tehénszaros és húgyos tehénpicsát, a szőr-fehérrépa szakállú
piros virágtátika-arcot, az ürítő-szülőnyílás növényerjedés-szagú
húsajakcsőrét, aztán a tehénke másik oldalára megy, teszi ott ugyanazt,
s áll az istállóganéjban mezitláb, fején zsíros, öreg kis kajla fekete
kalappal. Hát így néztelek én is Asszony, Asszonyom, Feleségem, Gyermeket-
váró Szőke Ember-Tehenecském, Lassan Fölbuborékzó Szelíd Csillagocskám,
te Virágból és Lángból Font Anya, te Fehér Liliomokból és
Tűzliliomokból és Lila Vizililiomokból Épített Ház, te Fölcsinált
Gyönyörű Szőke Égitest, Gyermeket-váró Egyszerű Napocska, Terméssel Gazdag Szőlőskert,
Kicsi Asszony-Földgolyó: Méhedben Magzatoddal, te Búzaföldek Arany-
ringása, Szőke Kalász-Óceán Habos Hánytorgása, Tőrömet Befogadó Tüzes
Tok, Nem Szűzanya Szűzanya Katalin, forgattalak, simogattalak,
néztelek, kérdeztem reggel, délben, délelőtt, délután, éjszaka, hajnalban,
este, hasadat nézve, hasadat simogatva, hasadat fülemmel lesve,
az a gyerek most mekkora lehet? Az a gyerek most milyen lehet?
Egy milliméter? Két milliméter? Egy centi? Két centi? Tíz centiméter?
Sárga spermiumfarkú petegolyó? Szelvénycsöpp? Mozaikcsíra? Osztódó
golyó? Fekete pont-szemkezdeményű piros lárvakukac? Lüktető emberebihal?
Kis görbe bunkós kocsonyasarló, a görbület-bensőben hernyószelvények
átlátszó gyűrődés-harmonikájával? Megnyúlt puha ember-üvegdió vastag
gyíkfarokkal, csigásan föltekert kaméleonfarokkal, s a szívpont,
lábkezdemények, karkezdemények, az agyvelőkezdemény, a gerinchúrkezdemény,
a tüdőkezdemények, ajakkezdemények, orrlik-kezdemények, fülkezdemények
csírabomlása, rügyágaskodása, léterjedése most milyen szakaszban? Ó,
ha láthattam volna a gyermek hogyan történik hasadban, nemcsak
Horn Béla–Zoltán Imre A szülészet tankönyvében, még a Gyermekdalok
írása előtt, írása idejében, mert ahhoz az époszhoz ez a könyv kellett nekem.
Ez a tudás! Ez a megtudás! Ez a léttudás! Ó, ha láthattam volna belűl
hasadat! Ha magzatburkodba bújhattam volna, a hüvelyeden át, hogy
láthassam odabent a Csodát, Babszem Jankó–Juhász Ferenc, költő-tudatommal
magzatvizedben lebegve, mint csöpp férfi televiziós-felvevőgép, ha
láthattam volna, odabent, hogyan és miképp és mikor épp mi van és mikor mi lesz?
Ha testedbe bújhattam volna a hüvelyen át, mint az Ősréten elfekvő
Ősasszony testébe a Fiú, a szétnyitott őscombok között az őshüvelybe bújt,
hogy bejárja a testet, bejárja belül az asszonyt, mert le kell
Győznie a Halált, a Gyermekdalokban! Hát csak
néztem meztelen testedet, ha álltál a fürdőszobában, ha ültél a kádban
és vidáman szappanoztalak és mostalak, ha feküdtél az ágyon meztelen hanyatt,
néztem tested teljesülését, szépen, pontosan, lassan dagadó hasadat, amely nőtt,
mintha szalmaszáron fújják, a szőke csövön: a szappanbuborék, s szivárványosan
olajlott görbület-oldala, görbület-teteje, s azon a szőrök is széterjedtek,
a szappanbuboréknövekedéssel az óriáshólyag görbület-oldalfalán pihésen
lefolytak, mint harmatos hajnali tyúktojásra ragadt szélhozta gyermekláncfű-
pelyhek, a fehér bolyhcsillag buborékpalást, növénytermő piheesernyőhavazás!
Hónaljad szőrei is meggazdagodtak, bodrosan, fürtösen üstösödtek és füstösödtek,
57
s a szeméremvágat vályuközepén a szőr vastag fekete taréjjal összetömörlött, mint
nyíratlan kövér sövénysarló, a hasfal oldalsó dupla gyér futamaiból
középen sűrű görbe csónakkal ágazott az üritőpontig, s bolyhos
teritőként szét a piros combokon. És köldököd is, mint szőrszálas
piros gyűszű nőtt, és emlőid megnagyobbodtak és emlőtányérod,
mint egy óriás pipacs és emlőgombod, mint a pipacs fekete kemény
bibéje! És emlőidben a tejmirigyek, mint a bodzafa fehér ikrás tányérvirága,
és ha nem láttam is, láttam, húgyhólyagod nagyobb lett, s láttam folyékony forró
aranyként, hogy nő húgyhólyagodban a vizelet, mint üveghébérben a sárga bor, ha
apám vasárnap szívta a pincében a hordóból, fönt az üvegcső száját forró szájjal
szívta, s szállt föl az üvegcsőben, a vékony üvegszárban a sárga bor, s az
üveghólyag fele még levegő, alsó fele már bor, s láttam akkor sziveden átpumpálódó
véredet, s véred alkatrészeit, s beleid embersarát. És egyszer kislányom a lábadat
is megfogtam, amikor tapinthatóan kinyomta az óriás szappanbuborék hártyafalat,
oldalt a szív alatt, ahogy a hasfalat rúgdosta keményen, megfogtam egy percre
az egyik boka sarkát anyád hasában! És tudtam: nemsokára eljön, akinek jönnie kell.
Megcsókoltam boldog szemeid! Azt mondtam akkor: „Emberiségem! Sorsod
legyen a Béke! Vakuljanak meg az én Látomásaim!” Mondtam: „Szúrd ki a
Látomás szemét.” „Elégetlek Gyász Koromvirága!” Tudtam: sorsod Isten nevetése!
Tudtam: sorsod Isten nevetése, Asszony. S akartam, sorsod legyen, mint
szárnyas-oltár, akartam, sorsod legyen hármas-oltár, mint összehajtható
fa-könyv, kilapozható hármas-kép, amit ha összehajtasz: festett jelentése
van, amit ha széthajtva föllapozol: festett jelentése van. Mert jelentések
és jelenések ama Fa-Könyvekben. De ne Matthias Grünewald
szárnyasoltára legyen a te sorsod. De a te sorsod Jan Van Eyck szent
Hármas-oltára legyen. De a te sorsod Jan Memling szent Hármas-oltára legyen!
Hiszen azért másztam ki annyi sírgödörből, hogy sorsod sorsa legyek,
hogy boldog asszonnyá összegyúrjalak fényből és örömből, teljes áhítatból
és üdvözítő gyönyörből, virágport, mézet, csillaghajnalt, nyári temető-
szagú tiszta állatorrlik-párát, zöld növénymosolyt, ázott föld sárga
páraszagát, szitakötőszem szikrapont-koszorúját, a temető-alkony
csillogó forró nyálát, égitestek csöndszilárd pillantását, haldoklók barna
szégyen-arcát és sárga verejtékpók kezét, újszülöttek első szent vizeletét,
fiatal terhes asszonyok előtejét keverve a boldogság-asszonyanyagba, a
forró előtejet is, az elefántkövér, döcögő fiatal terhes asszonyokét, ami forrón kibuggyan
a dárdalékpupillájú óriás lila emlőszeder lila pupillalukából, s apró zsíros
sárga golyókban, apró kövér sárgafehér gyöngyökben pereg le a fölfújt szőrös
szappangolyó-pocakra, s remegve megakad egy piheszálon, asszonyharmat,
mint harmat a fűszálon, vagy nagy sárga foltot növeszt, zsíros előtejországot
a fehérvászon terhes-melltartón, a fehér vászonhálóingen, ami puha redőkben
rágyűrődik a kövér tejdinnye emlők lila dióira. Hiszen azért másztam
ki annyi sírgödörből, hogy sorsod legyen a sorsom, mert tudtam, ha veled
magamat megosztom, s ha velem megosztod magad: le nem győz erő,
átok, pillanat, nem győz le semmi bűn, erőszak minket! Tudtam, ha
egymásba gyúrjuk hitünket: az éjszaka képei elfoszlanak, mint burjánzó
koromindák a hajnali büszke láztól, elfoszlanak, mint a szines és
rettenet-kőrothadás álmok, s a mítoszi szörny-tenyészet, az álnok
gyötrődés-csorda fénnyé szétlazuló ködjelenés csak, olvadozó pókháló
iszonyból, amit álmunkban a hullaraktár agy túlvilágilag kigondol,
s szinesen összevissza sző és összevissza horgol, mint Terike az Elmegyógyintézetben,
aki kétmázsásra hízott depresszióból, csalódásból, hökkenetből és iszonyból,
olyan volt, mint egy fehér flórharisnyás zsiráf, virágmintás barhetruhás
nőstényelefánt, vastag lepény-nyelve kicsit kilógott, mint rózsaszín
58
csigalángos, haja alig volt piros húsgolyó lajhárfején, csak valami szőke szálas
ritka göndör zsibongás a piros golyótömbön, mint ráhullatott ritka szőke
faforgács a parókatartó piros fakoponyán, s a göndör gömbkupactetőn
kettős nyúlfülű turbán kicsavart mosogatórongyból. Terike gyászból
volt és iszonyból! Kezei piros titánasszonykezek. Látogatóban én sose
féltem tőle. Egyszer egy pohár tiszta hideg vizet kértem tőle. Hiszen ott
mosogatott a Lipót-mezőn: a II/A női osztályon, a folyosóvégi, kilincs-
telen konyhában. Kopogtam. Beengedett. Rámnézett hosszan. „Kezét
csókolom” mondtam, „kérek egy pohár vizet.” A rácsos ablaknál orvosok,
ápolónők, betegek tolongtak, mint lepkék a fényrács-szitakeritésen.
Én meg a fehér flórharisnyás elefántzsiráfasszony-iszonyatóriást néztem.
És Terike, mint aki szépen fizet, Terike, mint aki szépen visszafizet:
a fehér vaskagylós régi vízcsapból hosszan vizet engedett, nézte a vizet,
az átlátszó hosszú csurgást, ahogy nézi vizelő gyermekkorát a lassanébredő
Emlékezet, ahogy egy titánasszony az emberidőt nézi, ahogy nézi az izzó
vízsugarat a Gyöngéden Megvalósuló, Lágyan-Visszaszülető Éhes Akarat,
aztán a kredencből tiszta poharat vett ki, a tiszta poharat rózsa-péklapát
kezeivel tisztára mosta, aztán a kredencből fehér cseréptányért vett ki,
barhetruhája aljával a tányért megtörölte, aztán megtöltötte a poharat tiszta hideg
vízzel, a vizespoharat a tányérra tette s elém nyújtotta a mosogatórongy-
turbános zsiráf-magasból, mint egy áldozási kelyhet és azt mondta: „Tessék!”
És volt-e ennél gyönyörűbb fizetség? Mint ez a szó? Mint ez a „Tessék?”
Volt-e tisztább fény az Emberiségben, mint ez elmebeteg óriásasszony akkori szemében?
Volt-e teljesebb adakozás, mint ennek a tanitónő-emberelefántnak piros
őspáfrány-őssárkánytalpnyom kezében? Volt-e hitebb hit, mint Terike
izzadó hitében? Terike harminc éven át asztalterítőket, ágyterítőket, függönyöket
horgolt. Pontos csillagokat. Pontos cérnacsillagok füzérét, láncát, lobogóját.
S egyszer lizergsav-injekciót kapott, mint a kisérleti pók, fecskendővel
combjába préselt meszkalint! Mint óriás bársonydió pocakjába a pók,
az injekcióstű szúráspontja a puhaselyem potrohdió-potrohgolyó tor-
csatlakozása barna bársonyderéknyaka tövénél. S a pók összevissza,
keresztbe-kasúl szőtte aztán a hálót, megbomlott szövéstudatában a tiszta rend,
a pókfonal hatszög kereszthálói rács-selyem függőágya helyett keresztben töredék-szál-
csomósan szálcsonkhoz ragasztva, függőleges selyemvonalak cikkje-cakkja
képzett korcs selyemszál-legyezőket, háromszögletű nyáldrót-rajzokat,
vak vízszintesek és még vakabb ferde-függőlegesek cifra és laza és nyálkötél-
csomós buta összevisszasága született a pontos tiszta kifeszített selyemrács-
szerkezet helyett! S Terike is, mikor bambán lemászott a kezelőasztalról, s
hatalmas piros pattanásos fenekére a hatalmas rózsaszín bundabugyit fölhúzta,
amely az elefánt-térdkalácsokra befőttes gumikarikákkal volt ragasztva,
s virágos barhetruháját leeresztve a folyosón a székre leült, a horgolótűket
a kezébe vette s horgolni kezdett, mint harminc éven át: kusza polipokat,
csomós meduzarongy-cérnaállatokat, összevissza-torz hülye csillagokat,
sebzett hárfa-hangokat, csigás és göndör hegedűhúrokat, laza póksegg-
mintázatokat, lágy cérnakereszteket, páfrányos, szálkás, bunkós lepkecsápokat,
vinnyogó koporsó-alakú cérnatéglalapokat horgolt a pontos tiszta csillagok helyett.
Mert megmoccant benne az Elítéltetés! Fölrobbant az Elvarázslás!
A Rend Elmebetegsége, a Csillagalakú Kanti Örök Béke bizseregve
fehér cérnakaszabolássá erjesztette magát! Én láttam a lizergsavtól a
téboly-rend örök cérnacsillagcsöndje ellen föllázadt Horgoló Óriás Kopasz
Rózsaszín Hajasbabát! Ahogy a Beteg Rend éjszakáját hálósan szétzilálja
a tömény izgalomfény, a kék mescalin-láng, a gyémántszűz kábítószertűz!
Ahogy a tűzpillantású gyógyszer-akarat tördelni kezdi a Rend fekete rácsait,
59
mint ketrecét az emberkezű állat. Mert csírázni kezd agyában a homály-
utálat! Mert messze valahol, ahol összeér a Gyász és a Pokol valami kék
izgalom-ikra, túlvilág repedés-szikra úgy születik, hogy még haldokol,
de rádiumfényével már kinagyítja, mint fényképész képből a képet: a sötétből
az Eredetiséget, a fagyott Rend-sötétből azt a Jövőt, ami úgy születik, ha a Beteg
Rend rácsdoboza összetörik, mint markunkban a papirhéjú dió! Mert össze kell
törni minden fagy-ketrecet, minden jégrács-dobozt, minden jéglap-cellát
és ki kell mászni a Fagy-Szobából, mint az Első Világállapotnak a Sötét
Harmóniából! Hogy elkezdődjön a Fény és a Sötét robbanás düh-harca, a Vágy és
a Taszítás teremtő acsarkodása, a Bomlás épülése, hogy elkezdődjenek a
Világ-Lényeg Részletek. Mert a Részletek Mindenségösszege a Lét. Nem a Sötét
Homogenitás! Nem a Fekete Csönd Morajtalan Öntenyészet-Ünnepe!
Mert: a Részletek a Lét Maga. A Lét Kibontott Formája s Összesítő Anyaga.
A Részlet-Rengeteg a Teljes Megvalósulás! És elfoszlanak az Éjszaka Képei,
mint a szines álom, halálganéj-agyunk gyötrelem-gyászmitológiája. S ha
fölébredünk, már tudjuk, hiába az álom halál-éposz szennye, vigyorgó lila
mocska, a csecsemőfejű kékpiros porcelán-százlábú-pók, a rák, a fekete
asszony-segglikú fák, Biró Zsuzsa a Notre Dame kőszörny-ördögangyal
kőpikkely-hátán lovagolva és kezeitől véres a kősárkány sűrű kőpikkely torka
és arca véres, mint véres zsák, arca mint véres zsák, amiben apám
a macskát ölte meg, a kövér aranypettyes szürke kandurt, mert ellopta
a nyárikonyha-asztalról a megtisztított sárga kacsát, s a kacsával
pofájában ott szaladt a keritéslécek falándzsasor-tetején, amíg apám
el nem kapta! Aztán a kandurt egy nagy lisztporos üres lisztes-zsákba dugta,
a zsáknyakat összefogva összetekerte, megcsavarta, s káromkodva és
üvöltve, a baromfiudvarban, mert ott volt a tőke, a lüktető zsákot, a nyávogó zsákot,
a kaparászó zsákot, a sikító zsákot, a ziháló zsákot, a macskás lisztes-zsákot a barna
fatőkéhez csapta, pattogott a macska, mint zsákban a labda, csapta,
csapta, csapta a tőkéhez a zsákot, a zsákban a macskát, mint óriás
herezacskót, s felhősen füstölt a lisztpor, spriccelt a macskavér, iszamlott
a macskanyávogás, a kandurhalálsikoly és véres lett a zsák és véres
apám keze, arca, vérpettyek ültek homlokán, halántékán, kezein, mint
a katicabogarak. Álmomban véres liszteszsák volt Zsuzsa arca és
Hantai Simon gyűrt szürke kordbársonynadrágban állt Meunben az erdei
úton, kezében kökörcsin és azt mondta: „A kutya azért csúszik le seggén
ülve a dombról, mert úgy törli ki a szart a seggéből. Ezt a kutya tudja.
De a kutya nem tudja azt, hogy mi ott ülünk Szűz Mária redős kék
köténye alatt. És ami negatív fehér, az a valóság és ami látható, az a Nincs!”
És a Szűz-Anya ráncos és redősen szétterített világköpenye, mint a kék
ég és a Szűzanya köpenye alá bújtam én, Simon Hantaï, Hantai Simon,
mert az véd meg engem a haláltól, mert ő véd meg engem a haláltól,
az a sváb-kék világköpeny, az a sváb-kék Mama-világkötény, ő véd meg minket
a haláltól, ó, Mama, Mama, Mama, Mama, ó Mama, Mama, Mama
ne hagyj el engem, Mama ne hagyd el a világot, Mama védj meg engem,
könyörögj szent fiadhoz, vegyen szivébe engem, vegyen ölébe engem, karjaiba
vegyen engem, mint régen te a kisfiút, a karonülőt és csicsijgassa és csucsujgassa
és csókolgassa és babusgassa, Mama ne hagyd, hogy meghaljak én, védj meg
engem a gonosztól, védj meg minket a gonosztól, világkék mindenségkötényed
terítsd árva fiú-szivemre, terítsd szent kötényed az árva árva világra!
Mert te vagy a Szűz-Anya és a Szűzanya kék köténye, mint a te Kék Kötényed,
szépen, vasaltan összehajtogatva az első szobában, a szekrényben, és vasárnap
reggel mindig fölvetted Mama a te Kék Kötényed, az alá bújtam én
kisfiú-koromban, és a Te Kék Kötényed, mint az összehajtogatott puha kék
60
porcelán, élesre vasalt puha kék bádog, összehajtogatott vászonpléh-harmonika,
s amikor kibontottad és magadra kötötted: merev, keményített, fényes kék
vászonkockák porceláncsempe-függönye volt az a kötény, a ropogó kék
porcelánvászon vasaláskocka-élei, mint a rácsok, mint a börtön-ablak
rácsai, mint ragadozó nagyvadak vasketrecének vaskocka-háló rácsai,
és a kötény, a szétterített alvadt gálickék porcelán-vászonanyag sötétkék vászon-
vonal-kockaélei, mint az égre terített keményített vászonrács-dobozoldalak
zászlója, ó, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, berácsoztad a világot a
vászonkék kötényeddel, a te kékvászon kötény-akaratoddal, bebörtönöztél
engem a te szivedbe Mama, világra-terített kötényed a világegyetem börtönrácsa
Mama és én ott ülök kék kötényed rácsai mögött és sírok Mama, megváltatlanúl!
Mama, Mama, mert te sem váltottál meg engem és hideg halál a te kötényed
alatt Mama, kockásra vasalt kék vászonkötényed alatt, mint kék koporsóban
ülök én Mama, Anna-Szűz Mária világrácskoporsódban, élve halottan!
És kötényed árnyéka kék és hideg halál asszonykötényed kék, rácskockás világomlása alatt!
És: „Suite-Maman! Maman!, dits: La Saucisse”. És „Like Rimbaud,
»spiritual combat is as brutal as the battle of men. Hard night!
the dried blood reeks on my face.«” És Hantai Simon Loyolai Szent
Ignác féltékeny vad gyűlölet-szivét lapozza. De hiába az álom. Hiába! Hiába!
Az álmok nem tudnak legyőzni engem! Az álmok nem tudtak legyőzni
engem! Gyermekkorom álmai, ti! Gyűrt álmok! Gyűrt álmok! Ti! Gyűrt
álmaim! Gyűrtségeim! Gyűrtségeim! Gyűrtségeim! Mert álmomban minden
olyan volt gyermekkoromban, mint a gyűrt barna selyempapír! Gyűrt
barna selyempapír volt a levegő! Barna selyempapírként összegyűrve
a szék, az asztal, a kályha, a mennyezet, a mennyezet gerendái, a padló!
Mint gyűrt barna selyempapír az asztalon a petróleumlámpa, s az
üveghólyagpocakú-üvegkéményű lámpabúra! Mint gyűrt barna selyempapír
az asztalon a csatos-üveg, a bögre, a pohár, a széken a kiskabát,
a földön a cipő, a zokni, a szék ülőkéjén a fehér ing! Gyűrt barna
selyempapír volt a szobában a csönd, és a csönd anginás szív-rémülete
is gyűrt barna selyempapír! És csak feküdtem, mint aki nyitott szemekkel
alszik, s alvása, mint a nyúlé, és gyűrt barna selyempapír a fém,
a fa, az üveg, a tárgy, a szuszogás. És ha a barna gyűrtség kisimúlt: az üveg üveg
lett újra, fa a fa, a levegő, mint sárga foszfor. A szobára a hold fekete
keresztet vetett. S az ablakléc árnyék-keresztje rettegő, kisimúlt szivemen!
Gyűrt barna selyempapír volt minden anyag anyagfelülete, határfelülete,
bőre, az üvegé, a fáé, a fémé, a rongyé, a levegő is redősen, ráncosan,
legyezősen, csomósan, hullámosan, szorongásosan összegyűrve, mint
a barna selyempapír! És szivemben irtózatos, éber feszültség, mérgező és
mérgezett sugárzó csönd, mint az atombombában, mint Pakson, az
Atomerőmű legtitkosabb vastag betonszobájában, a hosszú, zárt,
víz-vérkeringésű, hengeres fémtartályokban a 2,5 centiméteres uránpatronok
fölvagdosott szalmaszálhoz hasonlító, levegő-cső-üreges uránkapszulák
titkos, titokzatos halálcsönd-életiszonyat-jövő bizalma! És mert néhány percre
beléphettem oda, ahol úgy él a Csoda, hogy e zárt és tiszta és csönddel-erjedve
kemény, most még fény-nélküli fény erjedő irgalmából mi se látszik, csak
hosszú fémcső-vízbe mártott tartályok oszlopkötege és semmi más, se erő, se
élet, se halál, se az energia-hit, se a tűzözön-gyász tűzgomba robbanás-
köpete, se boldogtalan szörnyeteg Gyermekdal-erjedés, se az Emberiség-Fölemelkedés,
csak óriás manipulátor-karok és csuklósan, ízelten mozgó, merev és pontos fém-
iszony gépkezek, az irányított kiemelő-szerkezet, mint Ájtatos Manó zöld
izelt drótpálca-csillagkarom kezű ragadozó-fogókarjai, csak néztem az életcsöndet,
a halálcsöndet néztem, mint a Túlvilágot, mint a Másik Világot az
61
Isten-derengésben, a szétterpedő láthatatlan zöld fényben az Új Jövevény, fehér
köpenyben, könyékig érő fehér selyemkesztyűben, lábszárközépig érő
nylon cipőcsizmában, szakállas atomtudósok fehérköpenyes csöndgyűrűjében,
fejemen piros vas-sisak, mint piros lakk-félbuborék. Mint piros
kitinsisakú, ízelt, csápos fehér selyembogár, üvegcipős, puha
hártyaüveg-csizmás bajszos fehér selyemlepke álltam az Istenszívtitok-betonszobában,
a Titokra döbbent éhes ámulásban, álltam ott a Titkos Megismerésben
bajszosan mosolyogva! Álltam, a Bűvölet Foglya, az Anyag El-nem-
zárt Rabja, én, álltam a Fölemelkedés Hangtalan Szívközepén, magam
is titkos anyag! S néha fehérköpenyes testem fölött két centire a levegőben
csúszva kis kotyogó jelzőgép-szerkezetet huzigált egy fiatal tudós, a Geiger-
Müller sugárzás-mutatót, mintha fekete táblára fehér krétával vonalat
húznak, csak fordítva most: testem fölött, a fehér fölött a kis sugárzásmérő
gépagyat huzigálták, pontos kiváncsisággal írva tele fehér köpenyem fölött
a levegőt, húsomba mekkora ütést adott a fémtablettákba préselt
Szigorú Erőcsönd, a Láthatatlan Ősanyag mennyi Titkos Erőt lőtt
költő-húsomba láthatatlanúl! Ó gyűrt Barna Selyempapír Éjszakáim szorongó
gyermekkoromban. Amíg a tiszta téli holdfény is gyűrt barna selyempapír
volt és a tiszta nyári csillagok szigorú éles selyemfénye is gyűrt, barna
selyempapír: álmomban mintha ébren lennék mégis, nyitott szemem,
mint némely szemhéjtalan madáré, szemhéjtalan állaté, s szivem körűl
a barna fájdalomkoszorú, barna drótfogaival a barna szoritásgyűrű
kis barna, feszült, robbanásra-éles gyermekszivemben. És izzadtam
a barna gyűrt bánatba csomagolva, mint pólyában gyerek ha napon,
ha a kapkodó, léha felnőttek ottfelejtik, s fölötte nincsen könnyű piros
vászonselyem-napernyő, s fölötte zöld lomb, zöld csacsogás! Tudtam mindent,
hogy mi van, mi hol van, mi fáj oly iszonyatosan, hogy egyszer majd kisimúlnak
a tárgyak, gyűrt barna bőrük feszesre, keményre ugrik vissza, az
anyagra ráfeszűl az anyag gyűrt barna selyempapír-bőre, és test és testbőr
lesz ugyanaz, tudtam, hogy eljön a hosszú könnyű sóhaj és gyűrt barna
szivem is kisimúl, gyönyörűen és egyszerűen, az üvegnek üvegteste és
üvegfénye lesz, mint az üvegnek, és a kályha, a gyűrt barna selyempapírcsikó
hernyós ezüst könyökcsőnyakú kékvirágos fehér zománccsikó lesz újra,
s a fém, a fa, az üveg, a zománc barna selyempapírgyűrtsége kisimúl,
feszes lesz az eredendő anyag és újra fényes és keményen csillogó, mint a kék téli
tiszta ég és szikrázva feszülten lángoló, mint a pontos öntudat, nem a gyűrt
bűntudat, de a pontos tiszta öntudat, mint a celofán a befőttesüvegen,
mikor anyám először vízbe mártotta, aztán a vizet a celofán-fénylapról
lecsurgatva a befőttesüveg széles üveglécperemű nyak-karimájára simította,
aztán a körben nedvesen lehajtott hártyaüvegpapírt vékony szőke spárgával
szorosan lekötötte, s a spárgát megcsomózta, s az átlátszó nedves celofán-
kalap megszáradva kifeszűlt! Mint a szitakötő szivárványdob-legyező szárnya.
És bőrösen feszes lett a hártya, a puha üvegkalap az üvegnyakon, fényes korong
lett, szikrázó üveghártyakorong, lapos hártyazsák, szikrázó celofán-keménykalap,
alúl az üvegnyakon, a spárgakötés gyűrűi alatt, a szőke spárgakarikák alatt
ollóval körben cakkosra, csipkésre, hullámosra vágva, mint üveg-kalapkarima!
És mire a Hajnal megfújja piros kanásztülkét és a kecskék, disznók, tehenek
bőgve, röfögve, mekegve, piros porgomolyagban bogyót, lepényt, ürülék-
csengőt böffentve, köpve, potyogtatva végighömpölyögnek a Tópart-utcán
vastag, mohos, nádszempillás ablakunk előtt, amit virág-ágaskodás
peremével majdnem elért az ecetfás kiskerti föld, s a liliomok, tátikák,
dáliák, piros lebenyernyő-torony ricinusok, zöld cérnapáfrány szökőkutak: a
fölmagzott salátabokrok, kankalinok, tűzliliomok, törpe szekfük,
62
bazsarózsák és könnyű sárga habgombóc labdarózsák szinte a pici korhadt-keresztű
ablak lázas facettáiból nőnek ki, mint izzó harmatpetés virágtejút
egy rovar összetett szeméből, szitakötő gyémántsejt-szívkupac összenőtt
szeméből, a ragadozó dülledt kristálykoponyából, tudtam, hogy eljön
a sóhajos kisimulás boldog gyermekideje majd, a verejtékszáritó elsimulás
szív-könnyű fölszabadítása, mint az a szőkefürtös kiskatona, vállára
vetett dobtáras géppisztollyal a Német-utcában 1944 Szent Karácsony
éjszakáján. Akár a Sántha családban. Gyűrt barna selyempapír-éjszakáim!
Feküdtem barna gyűrtségbe-dermedten, mint egy barna selyempapírba
csomagolt lepke, össze-nem-nyomva piros ujjakkal, mégis halálra-dermedve,
s tudtam mindent, hogy mi van körülöttem, hogy bennem mi van, mint
amikor egyszer kisfiú-koromban álmomban az ágyban bevizeltem, azt
álmodtam, hogy a baromfiudvarban a klozet mellett állok és a füstölgő
ganédombra pisálok, tél volt, az ablak feketén jégvirágos, mint egy
virághímzéses csipkeszemfödő, s mögötte a hold, mint egy halott fénybajszos
püffedt sárga arca és mint nyitott halottszemek a sárga-üregű himlő-
foltok, az elkapart sebhelyek, a holdkráterek, Papa-Mama a nősember-
bálban, Lipka Pistánál, a kocsmában, oda fiú, lány nem mehetett be,
se menyasszony, se vőlegény, a kocsmaajtónál álltak a szigorú
dalárdisták, a Mennyország kékbársony tányérsapkás őrző munkás-őrangyalai,
sapkájuk kékbársony bordaívén a középen aranyfonálból hímzett hárfa
és szólt a rezesbanda rézlángokkal, mintha Szent János villogtatná
arany fogsorát, mintha Szeráfok, Kerubok, a százezerméteres lihegő, füstölgő gyémánt-
tornyok köpködnének dübörgő és reszkető aranyláng-lombokat, mintha
Kentaurok, Pánok, Minotaurusz-bikák, szirénhal-asszonyok rézröhögése,
rézláng-durrogása, szikrázó rézfüst-fújása kavarogna ott a hoppszasszázó,
valcerező, szteppedliző, ländlerező fekete olajpadlós bálteremben, s éjfélkor,
mert egyszer mégis beengedtek engem, jött az asszonyóra, s az asszonyok, a fiatal-
asszonyok és öregasszonyok feketeszeder-fekete vastag véreshurkákat és izelt, hernyós, zsír-
eres és hájhínáros fodros vastagbelekbe töltött májashurkákat, földig lógó új
kolbászokat, fekete, barna és piros bélbőr-zsákokat, óriás-hernyókat, vékony
sárga spárgával elkötött végű puha rudakat, tört hurkapálcával legyezőfodros
bőrtölcsérként átszúrva átfűzött végű szétnyílt harmonikákat kötöttek vastag
spárgával asszonydomb-ágyékukra, a combok közé, a báliruha fölé, a kék kötény
fölé, s a spárga hátúl a derekukon máslis hurkokkal libegett, mint sárga
lepkeszárnyak, spárga-nyúlfülek!, s ugráltak ott a szikrázó és rezesen füstölgő
rezesbanda-lángban, ugráltak, rikoltoztak, sikoltoztak és a piros borral teli
borospoharat magasan a fejük fölé emelve, mint az aranykelyhet a papok,
forogtak, egymásba-kapaszkodva sírva, bugyborékolva vihogtak, s lengett
föl-le, előre, hátra, oldalt, jobbra, balra asszonyágyékuk disznó-durungja, férfifasza,
lengett, a padlót ütötte, lóbálódzott asszonytestük hurkafallosza, kolbász-pénisze,
mint a pávián majomkutya-hím húszcentiméteres piros pöcse, bíbor fokhagymaszára,
a szívfejű, a szívszelvénykoszorú-fejü zöld növénycső, mint skarlát
buzogány, himbálódzott zsírosan és lilán ragyogva, mint a csődör tokjából
hosszan kieresztett marhaszív-makkú gerjedt és erjedt nemiszerve,
bikák óriás, mézragyogás-orrlikú rubint nemző-sárgarépája a feketezacskójú
heretojások között, ott ugráltak az asszonyok a bál virágzó falloszünnepén
rézlángú rezesbanda-csimborasszóban, a fallikus éjfél-orgiában, ősi
termékenység mitosz-ünnepek XX. századi förgeteg-utólángjában, én
meg ott feküdtem gyűrt barna selyempapír-éjszakámban, a gyűrt barna
selyempapír-gyászban, az összegyűrt barna selyempapír-magányban,
magam is barna selyempapírként összegyűrve, lábaimnál az átizzadt
Papa-szagú savanyú dunyha alatt forró-vizes csatos-üveg, piros
63
gumiszájkarikás fehér zománcdugójú, fehér porcelánorrú csatos-kalapú zöld
palack, a csat az üveg nyakán, mint dupla drótgallér, s abból a kettős
drótgallérkarikából kis horogcsuklókkal mint egy kígyókoponya alsó
állkapcsa: gömbhurokvégű drótnyelv lógott le, azt kellett hurkosan
a fehér porcelándugókalap ajaksírkő-karimájára tenni, s rugósan az üvegnyak
zöld csövére rácsattintani, s azt hittem, az üveg nyílt ki, s az folyik
lábaimnál, a lábmelegítő forró üvegvíz, a dunyha kövéren deres volt, mint a
szalmakazal Steiner Lajoséknál, a szomszédban, a szalmazsák pedig
lucskos és forró, s a szalmazsák sliccében a penészes keménykukorica-
csőlevél, az eres sárga csuhé penészes, mint öreg halott a földben,
mint a halott katonák a földben, akiket kiástunk 1945-ben, ott feküdtek
egymás mellett sorban bajszos fehér tajtékkatonák, szempillás sárga
habfiúk a földben, tíz egymás mellett, rajtuk deszka, disznóól-ajtó,
lécrács-kiskapu, azon a sírba-terített deszka-asztalon, lécrács-asztalon megint
tíz habkatona, sárga tajték-vitéz, arcuk, kezük, ruhájuk, fejük
csomós és pezsgő és erjedő sárga kövér hullapenész és döglött sárga
lárvabogarak, fehér sírférgek tíz centi vastagon a hullatesteken, mint
vastag, hideg, fagyott disznózsír, fagyott ikrás libazsír, csizmájuk, cipőjük,
zoknijuk nem volt, se kapcájuk, se harisnyájuk, meztelen volt a
lábuk, fehér hab-cipőben, sárga tajték-csizmában, ikrás zsír-zokniban,
zöld, dagadt penészharisnyában, a nadrágszár, a katonakabát fehér
csontvázukra száradt, és fogak villogtak habrózsákban, mint tajtéksárga
felhőrózsában a villámok, a zengő aranyszúrások, és szétrohadtak
a szájak és leolvadtak a fülek, s az arccsontokon némi rózsasárga
bőrmaradék és rózsakék bőrmaradék a homlokcsontokon itt-ott és
zöldpiros bőrmaradék a horpadt szőrtelen halántékokon. Három
méter mélyben álltam a fagymeleg bűztelen sírgödörben és néha föl-
kiabáltam a zokogó fekete katonarokonoknak, akik élő gyászkoszorúként
a sír-óriás körül feketén tolongtak, mint zsibongva tányér lépesméz fehér
porcelánperemén a fekete legyek, szemikrás facettagombóc-szőrös légyfejük
becsüngesztve a sírcsönd halálenyves, hullahabos, tajtékhalottas üregébe
és zúgtak jajgatás-légyszárnyaik és kezeiket tördelve szagoltak mohón,
feketén visitva sírtak, mint éhező fekete csecsemők Afrikában, és kezüket
tördelve tenyerüket összedörzsölték, mint két mellső lábukat, a fekete
tapadó lencsepárnás, izelt fekete pálcikákat, fekete vánkoslencsés fekete
mellső lábukat a legyek. Fölkiabáltam a zokogó gyászrózsakoszorúnak,
akik, mint Hölderlin rózsái a tó tükre fölé, gyászrózsa fejükkel
a sírcsönd haláltükrébe lógtak, mint Hölderlin rózsái, fölkiabáltam
a három-méteres mélységű sír közönyéből: „A gatyája milyen volt?”
„Kékcsíkos” mondta egy asszony sikítva, „kékcsíkos volt a hosszú gatyája!”
Aztán kiskabátom zsebéből a bicskámat kivettem, hiszen nekem még
nem volt nagykabátom, a bicskát kinyitottam nagy csattanással, s a
halott katona lábszárcsontjára halállal-ragadt penész-zöld nadrág-
szárat a bicskapengével fölfele hosszan, a térdcsont sárga szigetéig
fölvágtam, repedt, hersent az üszkös katonaszövet, s ott volt a száraz
csontokra száradt kékcsíkos gatya! „Ilyen volt?” kiabáltam! „Ilyen
volt a férje gatyája?” „Ő az, ő az, ő az” zuhogott le a sírba a fekete
sikoltás, mintha hányna a Gyász, mintha okádna a Fekete Zokogás!
„Ő az, ő az, de hol van a feje? A feje hol van?” „Majd megkeressük”
ordított föl a havas égbe sírásó barátom, mert lazán és lágyan pillézett
a hó a temetőre és a sírba le, mintha puha fehér selyempapírt
tépdesnének a fehér fagy-angyalok a fehér űr fehér tajtékasztalánál
ülve, jég-székeken, göndör és kócos fehér habmosollyal, mint mikor
64
lányaim a firkálni adott fehér papírost miszlikekre tépik és szórják
csomókban lepkézve a földre, az ágyra, a szobaszőnyegre és hajuk
mint papírszeplő és fehér selyempapír-lepkeszárnyak és fehér selyem-
papír rovar-hártyaszárnyak száza, ezre, tízezre térdükön, lábukon,
a paplanon, a vánkoson, a levesestányér piros zsírpöttyeire ragadva.
„A feje, a feje, a feje” kiabálta az özvegy, sírásó barátom meg egy
fejet keresett hullahabos kezekkel, hiszen kesztyűnk se volt, nemhogy
nagykabátunk! Bajszos szája szélén égő csikk, forró ezüst füstpamatokat
köpött, mint a bálna, félcipős lábával egy bajszos habgolyó-fejet gördített
elém. „Gondolod, ez az?” Aztán a katonaruhás csonthalmazt, a tajték-
mellkasú sárga rongymaradékot, fehér habzsíros csontvázhulladékot
a sírból kiemeltük. Én a sír szélén térdeltem bozontosan, ő föladta
az enyves sárga, katonaruhás csontvázsemmi-Jézust, én karjaimba vettem
a Habzsák Rothadást, mint katonaszökevény fiú Szűz Mária nem-rothadó-
húsú, rothadatlan és rothadhatatlan Egy-Fiát, fekete koporsóba
tettem, a habos, katonazubbonyos csontkupac mellé zöld üvegpalackot
tettem, az üvegpalackba darab papírt, ráírva megnyálazott tintaceruza-
heggyel, lila olvadás-ceruzaenyvvel a katona neve, halála éve.
És ajkam, és bajszom és nyelvem lila volt, mint kisgyerek segge,
a meztelen seggecske a szigorú tenyérütéstől. Aztán a sírba újra
lemásztam, nem is másztam, de ugrottam én kecskebéka-könnyedén,
szöcske-könnyen, sáska-pillanattal. S kotortam tovább a holtakról
a sírkukac-zsírt, a rothadáshabot, a hullaférges halottsárga földet!
És a sírból megint kimásztam! Ó, hányfajta sírból másztam ki én?
Hányfajta megásott sírból? Hány kinyitott nehéz sírgödörből? Szenvedés-
gödörből! Mocsok-gödörből! Megaláztatás-sírból! Hányfajta sírból és
hányfajta gödörből másztam ki én, Asszony, hogy neked megmaradjak?
Hogy neked megmaradjak, mert tudtam: eljössz egyszer és másképp nem lehet!
Mert tudtam: egyszer eljössz s én eléd állok nevetve és merengve, és azt mondom:
„Megjöttem, itt vagyok!” És másképp nem lehet! Ó hányfajta sírból és hányfajta
gödörből másztam ki én? Hány megásott sírból és hány kiásott gödörből? Hány
halál-dobozból, mély, sárga téglalap-alakú föld-ládából másztam ki én,
hány föld-doboz hullaszekrényből, halál-láda sárgaföld-dobozból? Gyökeres,
penészes, nyirkos és nyálas és izzó könnyragyás-oldalú, szögletesre-metszett
sárga föld-élű hideg üregből másztam ki én, testemről, ruhámról, arcomról
a sárga dögüreg földbüdös lehelet-szagát lekotorva tenyeremmel, mint ideges
és jégforró hóviharban arcomról, ruhámról a havat, a csípős égi meszet,
a forró mészhabot, mikor vonathoz mentem az állomásra, az állomásra,
mert az iskolába, vagy a gyárba, mert bemeszelt a téli hajnal zsíros, égő
fehérrel, cikázó vad égi ecsetével testemet, arcomat szigorú, csattogó csapkodással
bekente a vak fehér vattafénnyel, s ha árokba csúsztam, meztelen-
térdű kisfiú, s térdeim feketén kékek a fagytól, mint a tücsök fekete lakk-
bütyök térde, hát nyakig álltam a fehéren füstölgő uszony-jégcsipketollas
vastag fehér halhátak, fölálló jéghártyacsipkeszegélylángú hótaréjok között,
mint fehér rozmárok, fehér bálnák, fehér fókák, fehér ugatások, fehér fújások,
albínó lónyeritések fehéren porzó hemzsegés-sűrűjében, s abból a hajnali
fagyforró hógödörből is kimásztam, s indultam tovább, mert elkésni sohase
akartam és elkésni sohase tudtam, és nem-ott-lenni nem volt semmi
kedvem, és a télhajnali forró havazás, a télhajnali ég, mint cikázó, fehéren
zúgó, őrjöngő fehér darázs, hát kimásztam a fehér sírgödörből én, kimásztam
a fehér halálból, mint a hóviharban az orosz fronton a munkaszolgálatos meg
a katona, aki egyet akart már csak: hazamenni, menni haza, haza, hazafelé!,
kimásztam az izzó fehér sírlukból, meztelen kék térdeim feketék, mint a tücsök
65
térde, s a hótaréjok füstölögtek lobogva, mint fehér porcukor-zászlók,
fehér égő liszt-lobogók, s a hótaréjok egymásra hágva, egymásra hópatával egymásra
kapálva, jégtölcsér orrlikakkal dülledten meredtek, mint Curzio Malaparte
könyvében, a Kaputt-ban a Lagoda-tó jegébe fagyott katonalovak,
ágaskodó fehér lófejek és ágaskodó fehér lószügyek, és fagyottan lobogó
fehér sörények nyeritéstelen jégbúzakéve-csöndtorony-tolongása volt
az a tó, óriás jégkalászok tolongása, és az orrlikak párakürtjei a levegőben, mint ezer kitolt csigabiga-
szarvak, mint fagyott ködtrombiták, megfagyott pókhálóserlegek, fehér
serleges kürtszarvak, fátyolkürtök az orrlikak fehér jégcsigaházaiból kinőve,
fehér fagyliliomok levegő-erdője a csönd a jégből-kimeredt jégoszlop-lónyakak
dérszakállas fehér cseppkő-tébolya üresség-szüneteiben,
és a halálba-dülledt lószemek, mint szempillás fagy-golyók, szemhéjas
jégbuborékok, gömbölyű dérpikkelyes üvegrügyek, és kimásztam
én a fehér sírgödörből, mert tudtam: meg nem halhatok én, nem halhatok
én meg és jégliliomok nőttek a hó lukaiban, a fehér lófejek üvegcsöveiben,
jégcsöveiben, a jégben a jég, a hóban a hó, mint üvegvázában a fehér
liliomok, s úgy álltam ott a hajnali fehérben magányosan, mint Nagy László
ravatalánál, Laci sárga fejénél, a halálméz-sárga keselyűfejen ezüst
gyopársisak, Laci haja, s mert szerette a lovakat, mert a lovakat nagyon
szerette, eszembe jutott akkor, hogy Laci sárga feje fölött a ravatalcsönd, mint
egy lópata, s a sárgaszürke szarukörömre aranypatkó van szögezve, sárga
irigységkoszorú, sárga gyűlölet-patkó, a sárga gyászkaréj szorosan körülötte,
hát a fekete légykupac tömeget széttolva odamentem, eltörtem azt a sárga
patkót gyászoló kezeimmel, és néztem és néztem és néztem és néztem és
néztem az elárúlt, az elárvúlt, halállal-elgyávúlt citromhéjsárga Maradékot, ahogy
levedlett ifjúkorát nézi az ember, a rongyos, cafatos, virágsejt-mintás bőrhártya-
ruha üres celofánzsák-embert, a fényes levegővel fölfújt nylonkesztyű-
kezeket, a porló csönddel betöltött hurkabőrt, a sárga nyloning-mellkast,
s a hideg levegőcsomóval kitöltött celofánmaszk-hártyafejet, mint a sárga
halálcsönd szappanbuborékát, aztán Flórát néztem, mert nem volt ott Gyula,
s hátrébb az öcsémet láttam, Juhász Gyulát, meg Erzsikét, a feleségét és azt
gondoltam: halál-hűtlen lettél Barátom és miféle embervadak, akik halott
húsodat eszik?, hiszen egy nyelet belőled bennük valami fény, halott húsodból
egy harapás sercegő csillagparázs és ez a fölzabáltatás: az emberárulás! És teszik,
mert ez kell nekik, hiszen szegény emberevők és költőevők azt hiszik: ettől
megmaradnak! És nincs bocsánat a fölfaló vadaknak! Az emberevők bűnét
nincs Isten, nincs ember, aki megbocsássa! Nincs, aki belássa, hogy ő volt a Hiány,
a húshiány, a sóhiány! És tudjátok meg: nincs erre föloldozás! És más lehetőség,
magyarázkodás, vád, gyűlölet, eszme. Az emberevőknek Pokol lesz a teste
és a lelke ürülék! Testük, mint a leprásoké. Testük, mint a pestiseseké.
Kék rothadás, lila lerothadás. Piros hólyag-gennyvirágözön. És lelkük zöld
tehénhátsó-böffenet. Elég! Ó, hányfajta sírból másztam ki én, hányfajta sírból
és hányfajta gödörből! Szégyen-sírból! Elfelejtés-gödörből! Elhallgatás-
sírdobozból! Csönd-sírgödörből! Gyűlölet-sírházból! Vád-sírból! Fehér
megtagadás-sírból! Égő gyertyákkal kirakott peremű Skizofrénia-sírból!
Otthagyott égő cigaretták százaival kirakott, cigarettázó sírperemszélű
Mánia-gödörből! Konyhakésekkel-kaszaboló Elmebaj-sírból! Fehér asszonyjajgatás
szakállú Depresszió-sírból! Gyűlöljük-sírból! Nem-kell-nekünk-sírból!
Ő-az-áruló-sírból! Nem-magyar sírból! Üvöltés-sírgödörből! Ez-nem-
hazafi-sírból! Pletyka-sírból! Pofázás-gödörből! Nem-írunk-róla-
sírgödörből! Kiközösítjük-sírból! Leszavazzuk-sírból! A-pofájába-
bele-sírból! Politika-sírból! Ez-nem-normális-sírból! Ez-nem-is-költő-sírból!
A jobb-műveiben-gödörből! Ez-piromániás-sírból! Ez-a-saját-lányával-
66
sírból! A szegénység-sírgödörből! Azt-mondták: dekadens-sírból! Az
1951-es zsarolás-sírból! Az 1952-es-feleségét-internáljuk-sírgödörből!
1956 véres sírgödréből! Maga-kulák-befolyás-alatt-áll-sírgödörből!
Csábitás-sírból! Dolgozzon-nekünk-megfizetjük-sírból! A József Attila-
sírja-sírból! A Gyermekdalok-sírból! Tajtékos kanca-sírgödörből. Amit-ír-
annak-szar-szaga-van-sírból! Kritika-sírból! Akasszuk-föl-gödörből!
Eszelős vagina-sírgödrökből! Büdös rózsa-sírkertgödörből! A-na-
persze-kommunista-sírból! Ez-elmebeteg-sírból! Gőg-sírgödörből! Zsíros
gyászlukakból! Ez-már-kiégett-sírból! Ez-a-grafomániás?-sírból!
Dühöngés-sírból! Ki-lesz-a király-sírból! Na-ezt-már-nem-sírból!
Hát-persze-hogy-nem-sírból! Az elevenen-eltemetők sírgödréből! A-
barátok-hűtlensége-sírból! A hallgatni-róla sírgödörből! A hódolat-sírból!
A micsoda-megtiszteltetés sírgödreiből! Álom-gödrökből! Hit-gödrökből!
Tévedés-sírgödrökből. Bűntudat-sírládákból! Bűnhődés-sírdobozokból!
Kék lelkiismeretfurdalás-földdobozokból. Piros csalás-sírokból! Depresszióm-
földládából! Petyhüdt verejték-sírgödörből! Injekcióval-combomba-
adott-mescalin-haláltusa-sírból! Önakasztott öngyilkos asszony december 21-e
sírjából! Kék gyászláng-sírból! A szeretsz-még?-sírból! Az elektrosokk
korongalakú parázscsókja asszonyhalántékokon-sírból! Az éhezés-sírból!
A gyűlölködő asszonykönnyek-sírból! Ünnepély-sírból! Önvesztésvágy-sírból!
Gyűlölet-nyállal összeköpdösött sírgödörből! Hűtlenség-sírból! Hűség-sírból!
Hazug-szerelem-sírból! Elgyávulás-sírból! Elgyöngülés-sírból! Bojkott-sírból!
Csöndkoszorú-sírból! Fekete csöndzsák-éjszaka-sírból! Az ittlét-angina
pectorisa-sírjából! A vérzsírsűrűség-sírból! Sírodból hamis öröm! Sírodból
hazug gyász! Sírodból hamis hit! Sírodból hazug elsiratás! Sírodból:
asszonykönnyek! Sírodból: férfikönnyek! Sírodból: világpusztítás-akarat!
S az üres sírgödör mindíg ottmaradt. S a sárga föld-doboz sárga földlap-
oldalai kövér könnybimbókkal szikráztak keményen, mint penészes nedves
öreg pincében a varangyosbékák szeme! És látod Asszony, és látod Feleségem:
aki csókolsz engem és lázas vagy miattam, s ha néha más miatt kiabálok:
könny jön a szemedbe, s ha kiabálsz, mert ingerült vagyok, átkarollak és
csókommal nevetve a szőke tüzet eloltom, látod Szőke Szivárványházam,
aki mindíg meggyógyitod a lázam s kinyílsz fölöttem, mint szőke esernyő,
ha tűz zuhog rám, ha kő, ha föld és megvédesz engem kinyitott szőke hiteddel,
aki ételt adsz elém és gyógyszert a számba, hónaljamba könnyű lázmérőt dugsz
és megdagadt lábaimat vizes kendővel becsavarod, vizes törölközőt tekersz
vizilóvá dagadt lábfejemre, mert hajnalig jöttem a kis autóbuszon, hajnalig
az éjszakai úton, s ébren vártál és megfürödve, szőke hajad két copfliba
fonva, alúl a szőke söprűnél kék és zöld befőttesgumival gyűrűs
hurkokkal átkötve és fültöveid és halántékod, nyakad Nino Ricci kölnivel
ujjhegyeddel bekenve és Nino Ricci kölnivel behintve hónaljszőröd
és ágyékszőröd és futsz elém hosszú fehérpettyes barna hálóingben, mezitláb
futsz elém ragyogva, ahogy a csillag fut tajtékosan szőkén át az éji éjen,
és nyakamba ugrasz, mint egy kisgyerek, én meg cipőmet, zoknimat, leveszem,
és leveszem a kiskabátot is, s ott ülök ingben, mezitláb, püffedt fehér
lábdagadtan, mint egy őszbajuszú felhő és már hajnali három óra és
Somlyó Zoltán azt mondta akkor: „Istenem vezess a jóra”, és dobozos sört
adsz, vagy egy pohár vörös bort, aztán lefekszünk s egymást átölelve még
elmesélem, egész nap mi történt, mit kellett szigorral megcsinálnom
és mit tettem boldogan önként és hozzám jó szót ki mondott és ki kérdezte
meg, hogy Te most mit csinálhatsz?, és fekszünk a sötétben egymást
átölelve, a másik szobában a kislányok szuszognak és az álom-előtti
fekete tiszta fényben a szobában föl-le jár Csokonai Vitéz Mihály és Goethe
67
mellől Dante és Shakespeare és Apuleius és Mikszáth Kálmán és
Herodotosz és Szent Ágoston, azaz Augustinus és Vu Cseng-en és Spinoza
és Lukianosz és Freud és Kierkegaard a sötét szoba-levegőbe lép,
meg Rousseau, meg Melville, meg Arany János, meg Mikes Kelemen és
bajuszukat pödörve és szakállukat csavarva és kezüket összedörzsölve
és pipázva és megváltó látomást látva, és aranyszamárral a nyakukban és Zuboly szamár-
fejével a hónuk alatt, a szürke bársony baltával, és a Majomkirállyal ölükben
és borzongó mélytudattal, és peripatetikus bagzó erotika-mosollyal és
a világtengely fordított Sátán tűzbuborék-égitest szemgolyóját tartva kezükben,
mint egy zöld görögdinnyét és magukat a Szent Elvonulásba falazva, mint mikor
a csiga télen, hártyásra száradt nyálajtóval házának mészkürt-száját
befalazza, s ő ott alszik az üvegkorong sárga nyálfödél-ajtó mögött a fehér
mészkürt-tekervény Hideg Belvilágban a száraz hártyafödő-ajtó mögött,
és a Szent Történelemmel aszalt ajkukon, vidáman ülnek szerelmes szivemen,
mint piros fényszigeten, mint a kemény szőke fény világmindenség-térszigetén,
és a könyvespolc fa-csíkjaira, a szőke deszkaszalagokra gombostűvel
odatűzött halottak fényképei kinyílnak, mint a fehér lakk-ajtók, átlátszó
celofán-kapuk és álomba-merülésünk eres fehér hártyaszárnyaira
lép valamennyi kép merengő fényárny alakja, a negatív-celulóze-anyag
pozitív papír-rabja: József Attila fekete frakk-kabátban, szürke
csokornyakkendőben, Illyés Gyula homloktetője, fejbuborékja fehér
fénymezőben, Babits Mihály osztott fekete-fehéren, osztott fekete-
fehéren, mint az öröm meg a szégyen, mint a gyász meg a hit,
mert halálából kilépve még mond valamit, két fekete világ
mindenséggel fekete két szemében, Szabó Lőrinc drótkeretes szemüveggel,
haja oldalt füleire lóg szálasan, mint egy póknyálhajú drótkeret-
szemüveges Rimbaud-i csók, Baudelaire-i sátán-káromkodás és
M. Krlezsa kövérhegyesen derengve, mint Horvátország zseniális
anarchista Marx-bánatú könnye és Kazantzakisz lila sírkeresztje
a lila égre írva Heraklio lila gömbfái előtt, a lila alkony-égen
fekete faoszlopok írásjele, keresztje, mert megkezdődött már az
összeadás, a végső plusz számtan-jele odatűzve a sírra és azt mondja
a lila kereszt: „szabad vagyok, hiába rágott meg a föld!” És Csernus Tibor
zöldlángú, kéklángú, piroslángú szemétdomb-bokra, a krisztustövis, a szamár-
kóró, a hegyes, szálkás, csipkés, rothadtan csöndhólyagos száradék
növényhalál-piszokhalom, a drótvázas, papírhártya-lázas, száradt
selyemrongy-dermedésű növénycsontvázgubanc, boglyas, tornyos, gubancos
fénynövényhártya-halálfésű-bokor úgy él, hogy haldokol, s tövében az eldobott autókerék
szürke-kék recekarikája s az eldobott dinnyehéj kirágott piros bele, mint egy véres
féltojás-héj, az Elmúlás piros gömbszelet-cserepe. És már alszunk,
hogy élni tudjunk holnap. Dolgozni. Verset írni. Gyereket csókolni. Szeretni!
Ó, Csernus Tibor! Ó, Csernus Tibor! A te festett képed itt, kinyílva merengve-boldog
szerelmes éjszakámban hitem hatalmát mondja mégis! Ez a rozsdás drót-
kupac, fényhártyarongy, dróttüske-csillagzás, fémcsipkeuszony rongyos
csönd-hervadás, ez a szálkás, csöves, rudas, oszlopos, pilléres, tüskéslevelű,
hajlott, gyűrt, begyűrt, átlátszó és rothadva tömény, fényizzadtan viaszkemény zöld,
szürke hártyaüveg és hártyafém toll, páfrány, szárbozont halálámuldozás, ez
a szürkefeketekék üvegágaskodás rongy, cső, toll, tüskemaradék-halálbokor,
ami éji szobámban itt haldokol, a félálomtól ősi freskóvá fölnagyítva,
a sötét csönd nagyítóüvege alatt, mint gyermekkori nagyítóüveglencse alatt az
óriás döglött pók, az üvegrügy-üveggyöngy-állatdrótszálkupac-rojtos és bojtos
szőrharang-bársonybuborék, ízek, csuklók, combok, bütykök szőrös és pihés és
pehely-tüskés drótszár-kévék, szakállas drótkalászok és habos ajakszakállak,
68
rézcsengő-rabló rágószerkezetek, rozsdás szájmetszőollók púpos és golyós rojtzsák-
rothadása, halott mohósághalmaza, száradó fém-szőr-üvegszem összevisszaság:
rothadás-korhadás Növény-Éjszaka képed itt éji szőke és asszonytestmeleg
írószobámban, mint Isten szemgolyójának szemfenéki képe, a Fundus
oculi, a Csönd szemtest-belsejében inhártya, sugártest, érhártya, ideghártya,
mintha a Csönd többfajta átlátszó papírosba lenne csomagolva, illetve az egyik
bíborpiros, és sárgán dereng a macula, a sárga folt, és virágzik a Nervus opticus
és a Rhodopsin, a retinabíbor, mint Sigmund Freud alkonya, és a retina tíz
rétegü, és virágzanak a szemfenéki erek, a gömb-belsőt behálózó bíbor énekek,
s a látóideg akár a liliom egy szűz kezében és a Csönd üvegteste fátyolszerű
membránok éposza s felületük opaleszkál, tehát csillog, mint feleségem kis
nyálcsöppje szája szögletében, mint feleségem fehér nyála a szőke álom-tudat
derengés éjszakában! A te festett képed Csernus Tibor boldog szemgolyóbelső-
éjszakámban: a te szived Csernus Tibor, virágzó alföldi homok, virágzó puszta
homok, ez a te szived itt Csernus Tibor virágzó szőke éjszakámban, redős tiszta
csönd a te szived Csernus Tibor, virágzó homok, a szélárnyékban szélzászlók futóhomokból,
és Jerikó rózsája virágzik a te szivedben Csernus Tibor, fedélrozsnok, vadrozs,
királydinnye, átoktüske, berzedt rozsnok, ködvirág, mint fehér menyasszonyi
fátyol futóhomok sziveden Tibor, ujjas levelű és mezei veronika, apró nefelejcs,
efemer homoknövénykék habzó csillagzása vagy Csernus Tibor, homoki keserűfű,
vöröslő fényes poloskamag, és kései szekfü, szöszke, homoki bakszakáll, homoki
csenkesz vagy Csernus Tibor, mert úgy akarsz megmaradni, mint a homoki csenkesz,
mert a csenkesz kemény, merev leveleinek élei összehajlanak, s a levél hamvas
a felszinét borító viaszrétegtől, merevségét sok szilárditórost-köteg adja,
gázcserenyílásainak többsége nem a levélfonákon, hanem az összesodródott levél
szinén, a henger belsejében van, s ott azok minden légmozgástól védve alig
párologtatnak, ó, te párolgást-csökkentő viaszbevonatú kékesderes homoki nőszirom,
ágas homokliliom, te deres fényperje, gyökered vaskos homokfonál,
gyökérszálaid nedvszívó kocsonyás anyagot termelnek, s hosszú sűrű növénybundád
összetapasztja a homokszemeket, így őrzöd a nedvességet, te hangalevelű naprózsa,
homoki ballagófű, pusztai kutyatej, homoki vértő, mezei üröm, gyökérzeted
15–20 méterre a földben, mint óriás szemgolyó-érháló lomb, vízszintes gyökér-
ágad, mint Szent János mutatóujja, te homoki ballagófű, ballangó, te
magyar csenkesz, te sűrűn szőrös, molyhos virág, fehér-szőrzetű virágfény,
hófehér homoki szalmagyopár, homoki csüdfű, molyhos napvirág, barázdált csenkesz,
szártalan csüdfű, földre lapuló, élesmosófű, homoki cickafark, báránypirosító,
te kék, csikófarok, homoki kikerics, kék virágú szamárkenyér, borzas len, a homoki
szukcesszió virághatalma, Barátom, pozsgás növény: homoki varjuháj,
aki testszöveteidben nyálkaanyaghoz kötve nagy mennyiségű vizet raktározol,
gázcserenyílásaid besűllyedtek a vastag bőrszövetbe és gázcserenyílásaid nappal zárva
vannak, hogy növénytestvized el ne párologjon, te fényes sás, cinegefű, serevényfű,
szürke káka, piros madársisak, vöröses gyűrű, szürkésbarna gyűrű, barázdált pusztai
csenkesz, gyöngyvirág! És hol van a fagyal, galagonya, fehér nyár, mocsártölgy?
A te szived Csernus Tibor, mint a virágzó alföldi homok, mint a virágzó pusztai
vándorhomok, szived barátom, mit üzentél nekem, te virágzó alföldi homok,
nekem mit üzentél Párizsból, a Montmartre kővirágos kőkalap-tetejéről,
alattad a fekete kő-sírházak üszkös kőgálya-erdeje, a montmartre-i temető,
ott feküsznek a halottak, az otthon-levők, s közöttük ott fekszik, a lenti úton
a hontalan, Szomory Dezső névjegy-világfája gyökérlombját csontvázára
csavarva, a sárga csont-lúdtollcsokorra, mint barna köpenyt, mint
barna gyökércsuhát, mint boldogtalan barna túlvilág-halálpalástját,
barna halálselyemköpenyét az ideák elvont tüzében didergő Reiner
Maria Rilke, ott fekszik a boldogan-rothadó otthonlevők között a boldogtalanúl
69
szétrohadt otthontalan: Heinrich Heine, a szakállas, sárga bundásméh
arcú, fényszakáll-póksegg-tekintetű német zsidó, az árván-cinikus
németalföldi Jézus, mit üzentél nekem te, Virágzó Alföldi Homok,
Pusztahomok Növénytársulás-Világa, te Fényes Gyopáros Homoki Szukcesszió
Összesség Virághatalma, Fehér Virággyapot Gyász, Kék Kürtcsillagok,
Piros és Lila Sisakajkak Virágzó Megmaradása, Fehér Virágfátyol-Menyasszony-
lobogó, Selyemszál Élő Fátyolszövet Bánatszemfödő, Törpe Árvalányhaj-
tenger, redős, szélzászlós, barázdás, széleres, aranyhártya-lemez-lapos Homok-
Alvilág Alföld-Virága nekem mit üzentél végtelen üveg-arcú műterem-
szobádból, a Montmartre kőláza boldog üvegiszonyából, mit üzentél
nekem, aki ott jártam a múlt héten, amerre születtél, vitt a kis
kék autóbusz, a szinészek csacsogtak, röhögtek, arcukat lila selyem-muszlin
ruhájukkal legyezték a 40°-os melegben, fehér ingüket nadrágjukból
kihúzták, és izzadtak, mint Alighieri Dante a Pokolban, de Vergilius
is vele izzadt, a zöld babér-koszorús-fejű fehér Halálviasz-Árnyékember,
kezükben fehér papírlapok, verseim mormogták, kántálták, motyogták,
néha rám hátrafordúlva visszanézve, ahogy egy ismeretlen tájra mégegyszer
visszanéz az ember, néha rámkérdeztek: „Ez így van? Így jó?”, és én
nevetve válaszoltam: „Igy persze, így, de hagyjátok már abba! Minek olvassátok
ezt a sok hülyeséget?”, ők meg nyerítve nevettek, mint egy guruló kék
zománcdobozba zárt póniló-ménes és ruhájukat a bugyiig fölbuborékozta
a forró nyári szél és hajukra tolva a csészealj-lencséjű
napszemüveg, mint egy fekete szitakötő. Mint gyász-szitakötő, özvegy-
szitakötő ült szélfújta hajukon a napszemüveg! És izzadt barna combjuk
és mellkasuk szőre. És én a tájat néztem a kis kék mikrobusz forró levegő-ablakából és
forró nyári fénypamacs-kezekkel pofozott a forró nyári szél, izzadtam,
cigarettáztam, néztem a tájat, tünődve rajtad, Barátom, Csernus Tibor,
Petőfi Sándor irótollait, a hegyesen bizsergő jegenyéket, a zöld, fölágaskodó növény-
gyíkok reszkető pikkelyfuvalmát, az ezüstzöld búzatáblák Petőfi Sándor Homérosz-
verseit, a törpe rozs tömött magsejtes növénycickányfejét a függőleges ezüst-tű-
bajusszal, meg a pipacsok őrjöngő szelíd tűzpetty-tódulását, mintha bárányhimlős
lenne a zöld, az ezüstzöld tűszálkás bánatörvény, néztem a szőke juhokat,
a sötétbarna teheneket, a forró fény aranypapírjába csomagolt csokoládé-állatokat,
a pipacsok feketeszívű robbanás-csókjait, mintha bárányhimlős lenne a
zöld, mint Eszter lányom, a három és fél éves, vékony kicsi teste hemzsegő
tűzhólyagok vízhólyagpontos tejútszalagjaiba tekerve, bárányhimlő-tűzpont-
pipacsok virágzása arcán, hátán, törzsén, combjain, karjain, pihétlen kislány-
nemiszervén, még a hajas fejbőrön is, fülei himlőpettyesek, karcsú, hosszú
lábfejei és hosszú karcsú lábujjai is, amelyek mint a Brüsszeli Anonim
mester Jézus-kisdedének hosszú, karcsú lábai, bütykös hosszú liliomgyökér
lábujjai, ül anyja ölében kis fehér ingköpenyben, mint a Brüsszeli Ismeretlen
Mester kislány-Kisjézusa anyja ölében, az aranymargaréta-hímzéses bíbor
ingruhájú, piros bársonypalástú, túlvilág-merengéstojás-arcú Szűzanya ölében,
a Szűz Merengésanya haja hosszú göndör csokrokban a piros-palástos vállakra
habzik, Eszter meg fehér rázókeverékkel bemeszelve, ahogy a virágzó
kis barackfát, az ágakat, a törzset bemeszeltük tavasszal otthon, szaladgál félig
meztelenűl, mert sötétkék pizsamáját mindíg lehúzza, hol a seggecskéje
meztelen, hol barna emlőbimbó-pontos mellkasa, liliomszirom háta,
ugrál a fehérre meszelt csöppke bohóc, teste, arca meszeléscsíkok, meszelés-
pöttyök gyermekkrétarajza a sikongás-lázcsöndön és a Szűz Asszonyanya
gégéje, mint fehér liliom, azon a képen, baloldalt piros liliomfa,
jobboldalt fehér liliomfa az Anonim Brüsszeli Mester festett Titkán.
Mit üzentél nekem e festett éji képpel, Barátom,
70
e virágroncskazal-látomással, e virágzó szemgolyó-hervadással,
e fémhártya-drótszövet-üvegpernye-növényhalálláng pusztulásbokor-
tüsketaréjtűzhalállal, e szemétdombrozsda-növénytűz csonthabzással,
e foszló, bomló, csontvázasodó gyermekkorom-növényszeméthabzással,
hiszen ilyen volt gyermekkorom egyik reménytudása, ez a krisztustövis,
szamártövis, bogáncs, vadtorma erjedés-rothadáskása, ez a boldogtalan
foszló, üvegesedő, hártyacsonkos, pernyelombos, üveghabselymes, üveg-
hártya hólyagtűz-türelmes félhalál növénybokor a faluvégi szemét-
telepen, a Prindliben, rossz, lukas zománcfazekak, zöld üvegcserepek,
elszáradt habgyűrűs koszorúdrótok, fehér tányértörmelékek, ember-
lábszárcsontok, lúdkoponyák, koporsófödél-foszladékok, pléhdobozok,
eldobott műfogsorok, kihajigált fehér gumibuborékok: elhasznált kotonok,
zsákcafatok, Baudelairei dögmacskák és Juhász Ferenci kutyadögök,
döglött verebek tolla, enyve, hullanyála, szőre, drótcsokor-pár bajusza,
madárkarma és kutyakörme halmazán, erjedő rothadás-halmazain, a
katolikus temető alatt, az országút mellett, ahol a meszelt Krisztus
virágzott vastag fekete kőkereszten. És kiálló térde kőbütykein a mészhártya
fehér lemezei, mintha vedlene a térd, mert az a Krisztus, mint egy kőre
szögezett habos kabóca, kőre-csavarozott tajtékos kabóca, Krisztus térde
leütve, mint a gyereknek, mint Eszter térde, mert lelökték a lépcsőn
az óvodában, és hártyás fehér mészlemezek hullnak Krisztus térdeiről,
ahogy a fáról a dérzsíros levél lepereg, mert megkristályosodott a levél,
a levéltest vize kristályosra fagyott a levélsejtekben és a sejtek közötti
hártyák térrács-szüneteiben, a rostok kötegcsöndjében, a sejtelem
csöndkötegeiben, és a levél nehéz lett, mint a bánat, és a bánat barna varrata lehullt,
mint térdünkről a zúzódás-seb vastag barna varrata, a sötétlila árkos és
csarnokos, befalazott-pórusú sebkéreg, és Krisztus szívsebe és lábsebe piros
rojtfélhold, vörös csurgáscsipkesarló és lábszáraira, a kő-lábszárcsontok, meszelt
kő-inak, kő-izmok fürtjére piros szalaggal kötve, száradt sárga növénycsont-
koszorú, rozsdás csöndbilincs, barna csöndgyűrű mezei virágból. És
Jézus letört feje a rozsdaszakállas száraz szalmafűben a földön, libaszar
zöld száraz hernyói a fehér kő-töviskoszorús Merengésen, mint
selyemhernyók ha püffedten mászkáltak a fehér papundekli-dobozban,
megrágott, csipkésre-zabált zöld eperlevelek forgács-szőnyegén és
Krisztus letört fehér kőfeje mellett, az országútpor ezüst füstlázadásában
kékzománc pikkelytölcsér-nyakú kakas kukorékolt, kiáltozott, mint
fölágaskodó vértarisznya, sárgaszemű, sárgacsőrű piros vérszökőkút
volt kukorékolása, kévekalászosan föllövellő piros szökőkút
volt nyári lánghegy-kaszaél kukorékolása és feketezománc csendőr-
kalap farka, mint az ítélet! Ó, Tibor, Tibor, Csernus Tibor, azt mondtad
nekem: „A legrosszabb az volt, mikor a szemsebész a vékony hosszú
szikét a szemgolyómba vágta, és reccs, kis háromszögletű léket vágott
a szemgolyó kristálytestében, nem, nem is így, colobomát vágnak az íriszből,
kis háromszögletű cikkelyt vágnak ki az íriszből, szóval a pupilla
most már nem lesz kerek, hanem, mintha csöcse lenne a pupillának,
mintha görögdinnyén ottmarad a dinnye szárcsonkja, szóval a pupilla
mintha az íriszbe rügyezne, fekete bimbója lesz a pupillának. És
feküdtem utána, mint a vak, mert szemeim fehér gézzel vastagon
befáslizva. Fejem fehér gézfátyoltekercsgolyó, feküdtem, mint fehér madárijesztő.
Pedig a festő a látott dolog. Pedig a festő az, amit lát!” És te, Hantai Simon? Te?
„Azért festek, mert festenem kell. Azért festek, mert mást nem tehetek,
mint festek. Egyébként olyan vagyok én, mint egy szobafestő. Szobafestő
vagyok én.” Hol vagytok Barátaim? Hol vagytok Barátaim? Csernus Tibor,
71
te duplán meglékelt szivárványhártyájú Virágzó Alföld-Homok. És
te, Hantai Simon, akinek nem bántotta két szemét kés, nem vágta
föl mindkét szemgolyóját, ott ülsz műtermed közepén egy árva tonett-széken,
te Árva Árva Áttetsző Kristálytöprengés, szakálltalan szőke kristályláng-
Mama-sírása, ott ülsz gyűrt nagy lazsnak pulóverben, mintha egy lisztes-
zsákot húztál volna magadra, nyakadban zöldkockás sál, ott ülsz,
kezeid térdeid közé lógatva, homlokod alatt drótkeretes sváb szemüveged,
ott ülsz halhatatlan rácsaid között, kék, piros, lila, barna, sárga rácsok
világegyetem-ketrecében ülsz halandó szőke barátom és a Semmit
lapozzák gyötrött gyötrelmes emberszemeid, mint végtelen celofán-könyvet.
Egy Matisse-fényképkönyvet lapoztunk Meun-ben, 1978 Május
éjszakáján, elszívtunk száz cigarettát, Zsuzsa már aludt ruhástól
a piros padlótégla fölött a deszkakocka ágyon, fehér zománcbögréből
sárga almabort ittam, te meg az öreg Henri Matisse fényképét
mutatva a könyvben azt mondtad Simon: „Látod, milyen kövér?
Pedig negyven kiló hájat szedtek ki a hasából. Negyven kiló zsírt!
Aztán így festett! Az öreg tudta, nem a szín a fontos, hanem a fehér. Nem
az, ami be van festve. De az, ami kimaradt. Nem a piros hurok,
a levél, de a fehér, a fehér hurokbelső, a piros ágak és piros
hurokvonalak közötti fehér rács-szövevény, a piros csak áttöri a fehéret, mint
az arab épületek végtelen fonatos csipkerácsa. Mert mögötte az ég, a
fény, a fehér, a mindenség így jobban mutatja magát, Szűz Anya
köpenye, Mária kék köténye örökkévalóság-anyagát, örök szövetét.”
Én nem vitatkoztam, mert nem is akartam, pedig akartam, pedig egyszer összevesztünk
a „sokaságon”, a Valóságon, még Párizsban, a Cite Fleurs-ben, 1960-
ban. Ültem a Meun-i csillagokban, mint egy csillagokból rácsozott
dobozban, sárga csillagpontláncok, csillagpontrácslécek szikrázó dobozában.
S az öreg Matisse egy kormányozható, biciklikerekes bicikli-toló-
széken ült, nadrágban, cipőben, ingben, mellényben, mint három
összeragadt szappanbuborék, a fej, toka, has, három másméretű buborékgolyó
függőlegesen összeragasztva, két kezében négyméteres vékony farúd, a rúd
végire kötve hosszú vékonybajszú ecset. Messze a műterem másik végiben
vizesvödör, mint amiből a lovakat itatják, abban piros festék. És
szemben a végtelen széles és végtelen hosszú fehér falfelület, vagy
vászonfelület, s fönt a magasban a rúdvégi vékonybajúsz ecset, s a falon
hosszú piros virágszár, abból az oldalszárak piros ágai hosszú egyenesekkel,
így festett az öreg a hosszú ecsettel, hegyesvégű ovális hurkokat, leveleket,
de a hegyes piros hurkok gyomrát nem mázolta be pirossal! Mert
így született a piros hurokmintázat-virágképzet-valóságképzelet, s a piros
sziromhurokhálózat száz fehér szive égett fehéren, mint a Mindenség
Mosolya! S a hegyes piros hurokszirmok üres fehér tojásbelseje, mint
a megpatkolt tojás. Vaspatkó a tojáshéjbuborék körűl! S a fehér üresség-
tojások a piros hurkolat-levelekben, mint a Csönd emlői, mint
a Csönd asszonyemlői, mint a Piros Csönd disznócsöcsei, szinte
keményen dagadtak ki a piros foglalatból, a piros ecsetvonáshurokból!
A szikrázó mindenség-emlőanyag, ami a Nincs, ami a Van, ezért a
Szín-szünetért, a piros peremfoglalatú csönd-levelekért, ezért a Semmi-
lombozatért rácsozódik be a Lét hurkokkal, ívekkel, ferde és egyenes
vonalakkal, „mert ami Van, az a Nincs, ami a Látható, az a Semmi és
a Nincs-ott, az a Teljes Minden. Mert a Nem-Látható az Igazi-Valóság!”
„Ezért az Anyag-Szünetért, ezért a Hiány-Igenért kell dolgozni Ferenc!”
S az öreg Henri Matisse fekete fűzőscipői, a magasszárú fűzőscipők
lakkosan fénylettek, mint fekete lófejek. Mint lovak fekete fejei a
72
karámgerendán, Matisse magas-szárú fűzőscipői a járógépbicikli-
fémrács-saroglyán. Szerelmes voltam, nem vitatkoztam, szívtam a
cigarettát. „A valóság a dolgokban mutatja meg magát”, mondtam, „az
anyagokban, s az anyag formája, szerkezete, homálya, sűrűsége, fénye
a Valóság valódi, egyetlen reménye. A Létezés csak a formákban az, ami, a
Dolgokban tud csak önmagáról vallani. A hitről, haszonról, küldetésről!”
És fényes lett az arcunk a sötéttől. És nem nevettél, Simon, csak elmerengtél.
És most itt ülök íróasztalomnál, a szobámban, 1983 júniusában, tűz-
kristály koranyár van. A rózsákat megmetszettem és a szőlőt is
megmetszettem régen. Mert a rózsákat meg kell metszeni, a szőlőt is meg kell
metszeni! Csernus Tibor apját eltemettük, Csernus Józsefet, te meg Simon
egy gyötrelmes levélben mondtál valamit Párizsból nekem: „Eladják
fejem fölött a házat. Nem tudom, mi lesz?” Nem lehet fekete az én énekem!
Mert nem lehet! Mert nem szabad! A hit az én hétköznapom! A hit az
én ünnepnapom! A hit az én Megváltó Ünnepem! Költő: legyen a fény a
szavad! Költő: szavad a fény legyen. A fény, a fény, a fény, ha fehéren, ha
feketén, de mindíg a fény, a hitet adó sötét sugárzás, a hitet-szülő fehér
anyag-gomolygás, az izzó végtelen tértömeg-remény, a mindenható tömény
lázizgalom, a kemény gyönyöregyenes gömbszétterpedés, a szigorú engedelmes
sugárnyaláb-eszmetünemény, a teljes láng, aminek rendíthetetlen anyagútja
van, a függőleges és vízszintes és sugárszövetével keresztűl-kasúl ferde
rácstűz-mindenségfoglalat, a lazaszövésű fénypára-irgalomtűz, amit
hitéből a testekké kimondott eredendő és nem-eredendő nem-boldogtalan-
nem-boldog anyag ad, a szenvedély-lázadásszövevény, meg a falánk,
mohó, létvad tűzgyáva, erjedő mézes életizgatott gyermeki láng, a gyermekek
kristálygyönyörtiszta lángja! Ezt hiszem én, ezt mondom én, Juhász Ferenc.
És te tudod ezt, tudod ezt Asszony, Feleségem, tudod, mert szeretsz. És hogy
is írtad 1978 január 10-én, hogy is írtad Meun-ből Simon, Hantai Simon,
testvér-barátom, a levélben? „Én most már majdnem két éve nem nyúltam
ecsethez és fuldoklok. Csak a gyerekeim lángja melegít!” „Én már
meghaltam minden világi vágynak, és ami marad, amit hosszú éveken át kigürcöltem,
az el nem mondható szóban, a szótár összes szavai leestek, belesűrűsűltek
ebbe a nyelvalatti és nyelvfölötti gégerángódásba: Mama! Mama!
Aztán Cezanne a Himalája. Erről tudnánk talán beszélgetni. Vagy hallgatni,
ami ugyanarra megy.” „Ez az utolsó festményem 76 májusában, a kertben.
12 × 6 méter.” És: „Ugyanaz, kinyitva.” És a kék kép az udvaron, a
12 × 6 méteres, a Mama világköténye az udvaron a te-ültetted zöld
gyümölcsfák alatt a gyepen, kék Mama-kötény, kinyitva, becsukva, becsukva,
kinyitva, hátúl egy fatörzsnek dűlve ül Zsuzsa, vagy Anna ül, a kislány, az
ötödik gyerek, lila szoknyában, barna pulóverben, s a kinyitott 12 × 6
méteres fehér-rács kék-kocka Mama-kötény előtt Pierre, vagy Márk
vagy Jerome, nem tudom, nem látom pontosan, a szines fényképen, mert a fiú
a zöldarany napfoltok mellett a sötétkékfekete árnyékfolton ül, mint Ferenczy
Károly szelíd Ügetés-Királya, Ügető Zöld Jézuskirálya a napsütötte zöld
erdőben, zöldpettyes-aranypettyes fehérzöld lovon, mint Derengés-Moszat-
lovon. Aztán 1982 december 14-én újra írtál Barátom, Párizsból, négy
évi hallgatás után: „lélegzetvisszatartva élek évek óta és nem jön
ki hang a torkomon. Festettem képeket fehér festékkel fehér vásznon.
Testamentumnak.” „Éltessenek ezek az új életek melletted.” Emlékszel, Barátom,
ültünk Meun-ben az üvegveranda mögötti kiskert füvén és a virágok nevéről
beszéltünk, meg a madarak nevéről, és Nadejda Mandelstam emlékiratairól,
meg az öreg Monet növénylángfoszlás, viráglángfoszlás éveiről
Giverny-ben, és beszéltünk Heideggerről meg Heisenbergről, és Antonin
73
Artaud-ról beszéltünk, mert Artaud-t hajas csontvázra rágta a
kábítószer meg a szesz, mintha mészoltógödörbe hullott volna, a mészoltógödröt
félig megtöltik mészrögökkel, hatalmas fehér kréta-meteoritokkal, a mészrögökre vödrökből
vizet öntenek, s forrni kezd, habzani, sziszegni, sustorogni, bugyborékolni,
füstölni és pöfögni, a nyers mész, fröcsög a fehér mészláng, fehér buborékokat
pukkant a sűrű mésztej, az égő, sistergő fehér nyál csipkeszarvakkal
ugrál és fehéren zenél, mint a forró alvilági tél, s aki belehull abba
a sziszegő fehér lángragacsba, azt megeszi a fehér mésztejföl-zokogás,
csontig lerágja húsát, s ül a fehér fagyott lekvár-dobozban, mint ősmadár-
csontváz az ősi kő-gondolatban, ül, mint fehér tejföl-lovon a csontváz,
mint Antonin Artaud az elmegyógyintézeti szobában a széken,
mint egy őrült angyal a semmi-gyökéren az istenszív-világrepedésben,
és Jackson Pollockról beszéltünk, „aki mindent megcsinált,” és
Sigmund Freudról, „Frőd,” mondtad, „Frőd”,
meg Giacomettiről is, a Szent Lefosztóról, meg arról, hogy „Holzwege”:
benőtt erdei út, a Létsors benőtt erdei út, Ittlétünk Sorsa, benőtt erdei út,
így svábosan, meg hogy tőled kaptam egy Lenin-kötetet, az Állam és forradalmat,
1944 nyarán Simon és Feuerbach téziseit, meg hogy én Nietzschét fordítottam
tizenkét éves koromban, a Zarathustrát, és emlékszel, így kezdtem a
fordítást, a Szent Zarathustrát: „Látom a nihilizmus árját dagadni a világon,”
meg is írtad ezt Philippe Sollersnek, de inkább Marcelin Pleynet-nek,
most már pontosan nem is tudom, fölolvastad a kúsza tinta-kéziratból: „egy
tizenkétéves kisfiúval járkáltunk Bián a réten, a fiú Nietzschét fordított,
aztán hires költő lett a fiú,” persze franciáúl írtad, hiszen Marcelin Pleynet
önéletrajzot kért tőled, és Georges Mathieu-ről beszéltünk, meg hogy 1956,
Sexe-Prime. Hommage à Jean Pierre Brisset et autres peintures
de Simon Hantaï. És: Explosante-Fixe. És: L’ art est une Liberte d’
indiférence, St. Lupasco. És: il est bien entendu qu’aucune vérité
ne mérite de demeurer exemplaire, A. Breton. És: Mais dans le domaine
de l’esprit aussi, Il y a la loi du plus fort, M. de Chazal. És mert
megvettem Ezra Pound The Pisan Cantos-át, azt kérdezted: „tényleg
jó költő ez az Ezra Pound?” „Én festő vagyok.” Ültünk a kerti fűben
a virágok között, s azt mondtam: „kikerics, kökörcsin, gólyahír,
istenkekesztyű, kankalin”, feleségem gyereket várt, hat hónapos volt már gyönyörű
terhe, feküdt hanyatt a fűben mezitláb, testén gyűrtvászon kakaószínű
harangruha, haja a fűben körben szétterítve, mint széthúzott arany-
selyemlampion, mint sárga kalászglória, mint egy páfránybóbita-csápú
szőke szúnyog aranypehely-sisaktaréja, mint szétterített redős arany-
lemez-szoknya, mint hatalmas aranyhártyaharang, mint aranykéve-körlegyező,
feküdt a fűben feleségem mezítláb, mint nagy szőke vászonharang,
Anna a lehajló körtefaágig domborodó gömbölyű hasát simogatta maszatos
kezecskéivel, szürcsöltük a teát, vagy a neszkávét fehér zománcbögréből,
te meg azt mondtad a gyerekeknek: „zenéljetek!”, s a gyerekek bementek
a házba, s egyszerre klavicsemballó, orgona, mélyhegedű, fuvola
sötétbarna és világosszőke fénye tódult ki a házból és Johann Sebastian Bach
barna rigófütty-jelenése és Wolfgang Amadeus Mozart, Kazinczy
Ferenc Mozartius-urának égő kristálycsipke-toronytűzlátomása
lángolta be a tájat, Meun dombos búzaföldjeit, s ültünk a
barnaszőke pontos zenefényben, ültünk a Zenében, mintha fölgyulladt
volna a világegyetem, mintha ránkterítette volna az Isten gyönyörgyász
mindenség-szempilláját, ültünk a Fénylő Zenében, mint Alighieri
Dante a Paradicsomban. És mindennek teste volt és minden áttetsző
volt mégis és minden mozdulatlan volt és minden áthatolható,
74
anélkül hogy egyik dolog a másikat megsértené, egymás tömör fényén
átmentek a Jelenségek, mint a levegőn és egymásból kijöttek a Lények,
mint egy nyitott ablakon és a Semmi szikrázott tömbösen, mint a
kristálytestek, kristályrudak, kristályidomok. „Bíborfehér”, mondtad,
„fehérbíbor”, mondtam és azt mondtam „kék, és fönt a pacsirta a
kék ég pupillája”, te meg: „Michaux? Henri Michaux? Most
már mint egy kisérleti patkány, fehéregér a kórházban, piros-szemű
fehéregér a mescalintól. A szeme olyan kék, hogy nem is lehet
belenézni, olyan kék a szeme, hogy szinte fehér, úgy szikrázik. Olyan kék
a szeme, hogy nincs is rajta luk!” „És keze, mint a kisérleti fehéregér
lába, vékony és piros. Piros, redős hurkapálca.” „Hogy ki? Hogy kit?
Hát Riopelle, meg Sam Francis, az amerikai, aki pilóta volt a
második világháborúban, lelőtték, évekig feküdt bénán
az ágyban hanyatt, nézte a kék eget, meg a felhőt, így lett festő.
Egyszer itt ült a szobában, nézte falraszögezett képeimet, s azt mondta »öregem,
ez olyan, mint az almáspite, amit a Mama sütött, mint az almáspite
tetején, a lekvár fölött a sült tésztarács. A tenyérrel sodrott tészta-
rudak rácsa, a lekvár fölött a sült tésztarács az almáspitén, amit
a Mama sütött!«, Hundertwasser meg mezitláb jött el hozzánk,
mezitláb járta Párizst meg Franciaországot, azt mondta, a talpával
tanulja meg a francia talajt, a lábával Franciaországot.” Június van. Június 10.
A rózsákat már régen lemetszettem. A szőlőt is lemetszettem. Mert
a rózsát meg kell metszeni. A szőlőt is le kell metszeni. Metszettem
a rózsát, a szőlőt. Rozsdás száraz drótok a metszőollóval levágott
venyigeszálak, hurkosan csomózott rozsdás görbe drótszálak a tavaszi földön,
rozsdás szögesdrót-pálcák, kacsosra és kajszosra hajlított barna
vaspálcák, rozsdás fénypálcikák a venyigeszálak, üvegrozsda-tüskés
rózsaszárak, a szőlőtőkék, rózsatövek, szétcsillagzó fekete farücsök-
szivek közötti szigetcsönd-földön, mintha barna zsírkrétával lenne
mereven, kúszán, görbén, zsíros derékszögtöréssel, háncshártyabőrű
vonalkaszabolással teleírva, összevissza huzigálva a világegyetem-
iskolatábla, a porhanyó fekete föld. Összekarcolt kezem piros tüske-
üvegszilánk-vonalaiból csöpög a vér. Csöpög a földre, csöpög a venyigére,
csöpög a rózsaszárra. A kéz háta, mintha piros tintaceruzával lenne
áthuzigálva, összefirkálva. Kezemen piros életképletek. Leülök pihenni
a földre. Feleségem is leül pihenni mellém a földre. A gyerekek ugrándoznak
és ordítoznak, mint szőke szamárcsikók. Apró fehér csikószamarak,
nőstény szamárcsikók, szalmagyopár-szamárcsikócsöngettyűk, szőke
tulipáncsikók! Nézem a tulipánt. Nézem a sárga tulipánt. Hat kifele-
görbülő vastag, fényes, növényzsírszagú sziromlevele a gömbölyű vaskos
zöld növényszáron, mint szétkelyhező vagina-álom, bíbor-üstaljú
álom-vagina. Pihétlen zöld üvegszáron ül ez a sárga növénypina,
s a sárga, széles növényserleg-sziromvagina közepéből zöld rombusz-
oszloptestű növényfallosz mered. S a zöld növényfallosz makkja, sárga
csillagkalapja a fallosz-befejeződés. A négyélű növénycsatornás tulipán-
fallosz katonakés teteje, mint egy katona zöld rohamsisak-feje a harctéren,
pontosabban: csillagalakban, mint egy csillagkalap, a makk. Vízszintes küllőkben
csillagalakban hat sárga növényfül fejezi be a zöld üvegrudat, mintha egy
zöld nyakon fej helyett hat sárga emberfül nőtt volna ki csillagkerékként!
Hat sárga növénylemezkagyló, hat félbevágott szív csillagküllősen, keményen.
Hat sárga növénylepkeszárny. Hat sárga növényporcelán-levél a falloszrúd
húsából kinőve. Hat sárga csillagtárcsa. Hat sárga tányértöredék a növényrúd
falloszkoponyája. S a hat-emberfülű zöld növényfallosz-rudat hat fekete
75
koromlándzsa veszi körűl. Csillag-kosár-alakban. Hat merev koromdárda.
Hat égő koromgyertya: lándzsahegy-alakú koromgyertyalánggal! S a
zsíros koromdárdák korompora a sziromhúson, mindegyik sziromtestbelsőn
külön-külön, mint égő gyertya fekete lándzsaárnyéka, dárda-alakú
zsíros árnyék-korom, égő gyertya-alakú korom-árnyék! Hat kormos emberárnyék
a sárga növénypina tulipán-szirombelső növényviasz-hártyalapokon.
Nézem a tulipánt. Ülve nézem. És arra gondolok: mi bánt? És miért is
bántasz emberiségem? Hiszen tudnod kell, ha tudod: bántani szégyen!
Költődet mért kell mindíg bántani? A költőket ki kell irtani? Hisz
a költő nem embervéren hízik, mint ez a kétcentis méhfarkas itt, aki elszállt
a hat sárga malacfejű zöld tulipánfallosz fölött, keringett, pörgött
a tavasz-levegőben, pörgött, keringett, mint egy fekete-sárgapettyes
csikójú állat-ringlispil, zúgva lengett hártyásan legyezve körben,
mint egy sárga hártyakörhinta, a hártyaringlispil sárgapettyes,
feketefoltos kitincsikója. Mint egy sárgafoltos-feketepettyes állat-celluloze-
Pegazusló! És egy nagy bársonnyal bizsergő vércsöpp fölött a levegőben
sárga rovarhelikopter, rezegve, a levegőt szárnykéseivel hegyezve, a
levegőt barna hártyakéseivel kihegyezve, mint egy ceruzát, hogy göndör
fényforgácsok gyűrűztek csigásan le a földre, mint a ceruzahegyezőből
az asztalra a forgács, a növényzöldre, mint a
ceruzatest sárga göndör forgácsszalagai, gyalulta a levegőt szárnykéseivel,
mintha asztalos koporsódeszkát gyalul, s pörögnek le a gyalukés alól a földre
a szőke forgácshabok, aztán dörögve a levegőben megállt,
aztán lágyan púposan leszállt a vércsöpp mellett a zöldtűz rózsaszárra.
Szárnyai: keskeny barna hártyakardok. Hártyakard barna szárnyai
a levegőbe szúrva, mint tál mézbe kis barna fa-lapát! Sárgafoltos
kitinsírkőszív feje két facettatejútlepény. S a pontszemikrás sárga
lepényrózsa-szemek, mint sárga napraforgók. Sárga kristálypontokból szőtt
állatüveg-fánkok, mint sárga rézdrótzsákba gyömöszölt puha üvegvánkosok, s
kihólyagzik a puha üvegvánkosanyag a drótszitazsák rézhatszög rácsszövetén.
S alúl a két sárga folttal pontosan kettéosztott pofa középlemeze
és oldal-lemezei alatt két vastag sárga metszőollókés, a szájszerv,
két vaskos rágósarló, mint két sárgadinnyeszelet. S a metszőkéspár csúcsos
zártsága alatt sárga kitin ajak-kanalak, s azokon, mint gyerekszájban
az első fogak: sárga kitinrügypontok, sárga kitinszögecskék. És rágni
kezdte a vért, mint a bogáncsot a kecskék. A szájszerv sárga sarló-
mozgása és sárga alsó csőrkanál-vibrálása a vércsöppben, mint elektromos
habverő drótzsákfürt-kavarófeje a málnapépben, a málnahabban.
És az alvadó vércsöpp, mint egy piros szappan! Úgy is fogyott, kagylós harapás-
fog-gereblye-üregekkel, mint gyerek ha bolondként szappant eszik.
És a vércsöpp bársony szappangolyó-oldalaira tette mellső fogólábait,
a karmos fekete pálcikákat, fogta a vércsöppet, mint gyerek a dinnyét,
és sárgafoltos kitin-farkasfejét a vércsöppbe mártva, véremet rágta,
mint gyerek, ha fél görögdinnyét eszik, s fejjel hajol a dinnyébe, s
fogait a piros dinnyehúsba vágva szaftosan, dinnyevéresen harap.
S szemei fölött a barna, izelt buzogányfej-csápok föl-le mozogtak,
mint Igor Stravinszkij szögletes-mozgású vezénylőpálcája, mint barna
vezénylőpálca csuklós szöglet-vonalírása Arnold Schönberg kezében.
Sárga hátát keményen fölpúpozta s puha hurkás potrohát kihernyózta,
hogy kinyíltak a selyemgumi potroh-szelvények sárga mintái mint a sárga tulipánok.
Szétnyíltak a szelvényeket összekötő sárga háromszögek, sárga pontok, mint sárga
selyemesernyők, s a szelvények vályúiba gyűrűztek dongásan körben, mint
csontváz sárga bordahordó-mellkasa, s vékony sárga cérnavonallal
76
találkoztak alúl a potroh-has gumiközepén, minden szelvénygyűrűt
megosztva pontosan, mintha egy gyűrűsujjra öt karikagyűrűt húzna
valaki, a potroh sárga karikagyűrűi a potrohtestet harmonikásan
fölosztva fölszikráztak, aztán a potrohbőr hájredői közé gyűrődtek,
mint kövér ember hájgyűrűi közé az izzadtságvonalak, verejtékszálak,
s a torpáncél-háting sárga rombusza mögűl végig a testen a
sárga háromszögek és sárga pontok hátközép-láncsora a potrohfar
ürítőpontjánál sárga bőrszívvel befejeződik. Mint sárga bőrsisakkal,
sárga bőrkupakkal. S csomós fekete drótlábai, mint a
villanymozdony áramszedője, cakkosan behajtott, szögletesen görbe
drótrombuszokon állt a sárgafoltos fekete darázs, a feketefoltos
sárga darázs. Véremet ette. Véremet harapta. S mikor elkaptam
két ujjammal gyorsan, s belém is szúrt fölgörbűlve gyorsan, mintha
sárga rézgyűszű lőne ki sziszegő méreglángot, kritikus gyűlölet-
szigonyt Homérosz-Bálna verseimbe, Bálna-Homérosz époszomba,
a gumi testharmonikaszelvényekből, gyűszűluk-potrohpontokból, a gége alól,
a nyak körűl, a rágószerv-harangból, a szelvények találkozás-vályúiból
nyers szőke hab tódult kifele, szőke penész, szőke fonalgombanyál,
nyers szőke puha habforgács, habzó szőke köd, mint amikor hány
a részeg, vagy a beteg gyerek hányni kezd és tátott szájából szőke hab
ömlik és lövell és csurog, mint lefényképezett spritiszta médiumok
szájából a fehér fluidum, szőkén, pamutosan, habzsákosan, forgács-
nyálasan! S mert gyorsan elengedtem, hártyakardjaival, a barna
hártya-széllapokkal zúgva kaszabolni kezdett, s szőke fájdalom-
habfürtösen elrepült. Átlökte egy másik létbe magát. Mint aki
meghalt, s a halállal a Titokba tűnt, a fény ette meg, vagy a fényt ette meg ő,
nem tudjuk tovább. Mert titok-szomjas szívünk oda sose láthat!
Megette őt a fénylevegő, vagy a levegőfény. És én ott ültem jobb mutatóujjamat
szopva a földön, mosolyogva kutatva még a fényszabad fényrabot s azt
gondoltam akkor, ha meghalnék este hatkor, miféle fénycella sötét üregét
töltené be már-nem-emberi lényem? Miféle világontúli fényzsák
homálya fogadná az emberfény-sötétségmorzsát? Miféle fényfekete
ürességfehér térdobozában keringenék, mint fehér idegen-test a vérben?
Miféle lehetetlen szigetmagány láthatatlan fényanyagán, fekete fény-
állomány csöndhavazású tartománytalaján kellene vándorolnom, mint
Tyll Ulenspiegelnek az Emberi Szenvedésben? Miféle fényben és miféle
fehérben ázna nem-emberi-már Embermagányom? Mi fogadna? Miféle
fényfekete volt-létezés álom? Fordított evilág? Mert mi lehet túl a halálon?
Ezt nekem egy halott se mondta el. Pedig kérdeztem kiabálva. Az akasztottra
hajolva, a Csönd szivére állva. De senki nem felelt! Nem szólt a halott.
Éjszaka három óra volt. A halottat elvitték meztelenűl. A nyomozók is
elmentek. Egy rózsabokor tövében megláttam most a halott feketerigót!
Halott feketerigó! Halott feketerigó! Halott feketerigó! A csikkeket elvitték
egy nylonzacskóban. Elvitték a bíbor selyemköpeny akasztóövét is. A
skarlát hurkot: nylonzacskóban. „A ruhák a fürdőszobában, az ékszerek a telefon mellett!”
Koppant a meztelen asszonytest a pléhkoporsóban. Vagy fakoporsóban? Hát miféle
tömény fekete izzás fogad be minket, majd ha meghalunk? Miféle fényfekete
fényremény, fekete tűz, amely fehér, mert olyan fekete, hogy már fehér, és olyan
fehérben fehér fehér a fehérben, hogy az már sugárzó kemény fekete a feketében,
gyászfehér gyémántgyászfekete mozdulatlan tűz, fehér-fekete lángtalan égés,
gránitsűrű moccanatlan fénylobogás, feketén fehér folyékony üvegcsobogás-tűz,
mint a folyékony kristály, gyémánt-tömör habzó fényláz, folyékony fekete
napfehér, szárazan izzó kövér fénygyűlölet-kristály, fekete tajtékláng-szövevény
77
örök kristályrács-szerkezete zárja sugárzó őrület-képlete fekete reményébe
halott énekünket, kihamvadt hitünket? Miféle fénysötét árnyszoba
laza derengéstüzébe lépünk, ha önmagunkból egyszer majd kilépünk, miféle
derengésörök fényfeketeség világos homálya vesz körűl minket, miféle szikrázó
izzó, szigorú, száraz lázkocsonya, fénylő fekete méz, szilárd végtelen tűzjelen
lesz a mi örökkévalóságunk, ha majd utolsót rángunk, rugdalódzunk, „mert
a Mama már elkezdett rugdalódzni, rugkapált tutyis lábaival, tudtam
hogy vége!” és nyelvünk habosan kilóg, mint a veszett kutyának, állunk
leesik, szemünk fönnakad, s sárga kezünk a levegőben, mint gyíkkarom-
növésü elszáradt virágrács-fésű horgasan a semmibe kapaszkodik piszkos
nyiratlan saskörmeivel s megdermed ottan viaszláng-fagyottan, s úgy áll
a csöndben, mint a semmi bóbitája, megfagyott füstcsokor rovarcsáp, mint a
megfagyott emberkarmú láng, pikkelyes árvalányhaj-szökőkút, bolyhos pödörrúd-
lepkecsáp, rozsdás öreg vasgereblye a csöndkerítésnek támasztva fejjel,
mint hanyattfekvő döglött szarvasbogár lába a feketesárga csöndszegényben, s
karmai, tüskéi, sarlós ujj-ollói a gyász tömör vak selymébe akadva. S alsótestünk
mocska, s halál-lepedőnk mocska, a kifolyt vizelet, a kifolyt ürülék büdösebb
mint a halál! Mert büdösek leszünk mi akkor, büdösebbek a Pillanattól,
büdösebbek, mint az ördög szemgolyótüze, világpillantás-lángja, büdösebbek,
mint a Sátán világmagány-nevetése! És bűzlünk tovább a teljes elfolyásig,
a földalatti fénykapaszkodásig, s amit szerettek rajtunk és mibennünk,
az mind büdös lesz, büdösebb, mint a vénember durrantása, aki totyog
agylágyulás-önmagában, összevizelt és összekakált pizsamában, s a durranatra
fölcsillan szeme, hisz ez már nem szégyene. Ó, miféle fényfekete sugárzó
fehér sötét nyitja ki bűzünknek sugárzó fényperje ölét, gyapjas fénygyopár
lebenykútját, szilárd szalmatűz cimpa-örvény bizalmát, ha fölfaltuk már
a halál hatalmát, s a halál hatalma lett öröm mirajtunk? Miféle világvastag
fényrúd, feketén fénylő sejtelem-gyémántköteg döf büzlő szivünkig
az ágyék viaszfény-szőrkútjába törve, ha lábunk a halálba szétmagasodik,
kinyílva, mint az olló, a szerelemben? Miféle fénybüdös dögfehér
sugárfekete szilárd izzáskocsonya Másik Szoba, ahova lépünk köd-
puha, ködháló-gyötrelemben, és miféle tűzkitárt ajtókeritésünk lesz,
ahol megállunk, mintha élnénk, úgy emberalakként, mert ott túl a száraz
és kristálykemény fényrácsajtó mögött Sejtelem-rétek, Sejtelem-mezők,
Sejtelem-fák, Sejtelem-madarak, Sejtelem-vízcsobogás, Sejtelem-tóragyogás,
Sejtelem-állatok néznek, ugrálnak, legelnek, hemperegnek, fülelnek, a
Sejtelem-vízben Sejtelem-halak, Sejtelem-vizibogarak és Sejtelem-hüllők,
Sejtelem-kétéltűek ülnek pislogva a fényszőke, derengésfekete Sejtelem-
ágakon, Sejtelem-köveken. És Fénysejtelem és Fénysötét! Ez a Szilárd
Szőke Selyemanyag-derengés Zöldpuha Szelídségtüze átvesz a bűzből minket,
ahogy mi a postástól a kiskapuban a pénzt, az ajánlott levelet! Asszonyom,
Feleségem, te tudod, mi lehet azon túl, a Megmerevedésen? Hiszen hány
halott mellkasára hajtottad füled, hány halott szőrös, vagy emlős mellkasán volt
már kis nikkelfekete membrándob-szívhallgatód, a dobhártyás gépfül, s
a te füleidben a piros gumizsák-tokvégű hangvezető-csövek, a kétágú
szívhallgató-kantár, a fémcső-fekete gumicső Y, és nem néztél a kitátott szájú
hártyás sárga szegényre és azt mondtad: „Exitus!”, azt mondtad: „Vége!”,
s ujjhegyeiddel a szemhéjakat a halott szemgolyóra húztad! Te tudod?
Te tudtad? Boncoláskor? Koponyafűrészeléskor? Vagy amikor magad
vágtad föl a halottat kis gyorsan-rezgő elektromos embertest-fűrésszel
gégétől a húgyhólyagig, a hanyattfekvőt függőlegesen, hosszan, vagy mikor
gyakornok-asszisztensként álltál a büdös emberhalál-koszban és nézted,
a véres testbelső milyen szines? Amikor tépted a szívről, a májról, a
78
vesékről, a belekről az emberzsiradékot gumikesztyűs kezekkel, ahogy
csirkét bont föl az asszony, s a csirkeszívről, a csirkebelekről a sárga
hájfodrokat, a sárga hártyákat óvatosan leveszi, véres ujjakkal kibontja
a májból az epehólyagot, a sötétzöld hártyazacskót, s a sötétzöld
epevezetéket is kibontja, nehogy szétömöljön az epefesték, a büdös, szúrós
epeanyag, nehogy a belek zöld sara büdösen kifolyjon! Te tudod, mi a
halál? És tudod, mi van a halál után? Tudod? Tudod? Tudod, mi a halál?
És a halál után mi lesz? Tudod? Tudod? Tudod? Nem tudod? Tudod?
Halott feketerigó! Halott feketerigó! Nézem a halott feketerigót a rozsdás
rózsatő mellett a földön. Fekszik hanyatt, megtekert nyakkal, mint egy
kicsavart mosogatórongy. Fekete koromsöprűs drótpikkelylábai kicsit
meghajtva enyhe háromszögletűre, mint fekete pikkelycollstok ha lazán kinyitják,
rozsdás drótvirágcsontváz-lábai a puha bárányfelhők felé merednek,
a lábcsuklók szöghártya könyökháromszöge fekete pikkelyrohadáskúp.
Fekszik hanyatt, szürkén, nem is feketén, mint egy rothadó, ázott, szürke
keménypapírdoboz, mint papírszalagokkal teletömött papírforgács-
koporsó, kis döglött toll-láda, hastollai bolyhosan szétborzolódva,
az esőtől, gyönge széltől pihésen, pamacsosan lefosztva, hogy néhol kilátszik
kopasz hasabőre, mintha halott ingét fölhúzzák hasáról, mintha gyermekláncfű
selyembolyh-pihegömbjét szétfújja szél s a fehér piheesernyők
szikrázva elrepülnek, bolyhos hastollai habosan fölbuggyannak,
göndören kibuggyannak a testkoporsóból, mint föltépett párnacihából,
a vászontépés-sebből a zsíros, viaszfényes pehelytoll, a forgácsos göndör
pihehab. Két szárnya mereven testére csukva, mint valami fekete
vascsuklya, mint páncélos bogár fekete páncél-fedőszárnya, a két
fekete koporsófedő, mint lovagi vasruha két hernyós könyökcsövű
vas-cső karja, ízelt vaskesztyű csőcsillag-keze. Fekete szárnytollai
itt-ott fölmeredve kiállnak a szárnytest levél-alakú domború
vaspikkely-csuklyaszövetéből, mint beleszúrt nyéltelen konyhakések, mint
fémtaréjzászlós, fémhártya-uszonyú vasszögek, mint a kecskebéka
uszóhártyás keze, mint a varázsmanó taviszörny-halember kézujjai közt
a háromszögletű úszóhártya. Halállal-megcsavart tolltölcsér-nyakából
kiágazó feje oldalt fekszik a földön, mint egy halott katonaló feje,
a vasálarc lófej. Fejbúbján tollszemét-korona. Sárga szemhéja a
barna üvegdió-szemgolyó mögé csúszva, mint félgömbhéj réztok, rohadnak szempilla-
szőrei, mint a Villon-versnek! A szem piros húsgyűrűben. S a piros húsgyűrű körűl
sárga húscsipkegyűrű, sárga hús-szaru csipkekoszorú, mint apró aranyfonatok,
aranylevelek pikkelyes, gömbpontos koszorúja. Pupillájában fekete
döghomály. Sárga csőre nyitva, mint két sárga csónak-fejfa, lovagi
harci hosszú sisakcsőr sárga szaruból. Nyelve hegyes kék rothadásláng.
S a felső csőr ovális orrlik-pereme beszegve ovális fehér szarugyűrűvel.
Fekszik halottan a madár, fekszik hanyatt a rigó, megcsavartan, halottan.
Mint dögmosollyá varázsolt énekmosoly. Mint rojtos fekete vaskendő-
kupac, fekete drótvilla-lábú büdös vasforgáccsal telitömött halálszürke
kartondoboz. Mint kipelyhesedett, kitollasodott fekete embertakony,
amit egy félisten-félember titán vágott a földhöz, két titán-ujjával
összenyomva orrlikait, orrhegyét, orrával nagyot fújva, s titánujjai
bögyéről a titántaknyot odacsapva a földhöz. Fekszik a halott
feketerigó. Fekszik a foszló rigómagány. Fekszik a halott Ének, bolyhos
hastollait borzolja a gyöngéd tavaszi szél. Mint árvalányhajas dombot.
Fekszik a halott Madár-Johann Sebastian Bach. Fekszik a halott
Éposz-Énekisten! Fekszik hajnalaim füttyforgács-aranycsipketorony
tűzágaskodása, hajnalaim pirkadatláz-füttytekervény-aranycsigaház-
79
virágzása. Fekszik a halott fekete Liliomtűz-Ének! Fekszik a
halott Aranyhártya-Kürtbizalom, a Hajnali Csipkefütty-Cérnatorony,
a spiráltekercs-hártyaarany Süvegtrombita. Fekszik alkonyaim barna
fütty-Wolfgang Amadeus Mozartja. Fekszik a halott Madár-Buxtehude.
Fekszik a Madárszív-madártorok Boldog Orgonasípszövetség halottan.
Fekszik a halott Madárfütty Orgonaéposz! Fekszik a Fekete Halott Hallgatás!
A madártorok Halott Liliomkürterdője fekszik halottan. Fekszik a halott
Ének-Madárbika a tavaszi szélben tollasan lobogva, és nincs keresztény
isten és nincs zsidó isten és nincs hindu isten és nincs hellén isten és nincs latin
isten és nincs mohamedán isten és nincs a rettegő homály-öntudat
más istene se, Napisten, Holdisten, Csillagisten, Medve-isten,
Ragadozómadár-isten, Kolibri-isten, Krokodílus-isten, Ibisz-isten,
Flamingó-isten, Pelikán-isten, Kaméleon-isten, Tatu-isten, Kígyó-
isten, Hal-isten, Halulumadár-isten, Káosz-isten, és nincs Jézus és Buddha és Zeusz és Mózes
Meg-nem-nevezett-Istene, aki most nekem föltámassza őt! Nézem a
halott feketerigót. És látom, mint földre ledobott, hosszú, vékony, rozsdás
vaslánc, hosszú vékony vascérnagyűrű-lánc: barna hangyacérnafonal bizsereg
egyenes vonalban, hurkosan, gyűrűsen, lázasan motozva, matatva, barna cérnaszál-
tekeredéssel lázasan pezsegve a földön, a feketerigón, a halott feketerigóban.
Mintha fénylő barna vasbuborékok, piciny barna vashúgyhólyagok, barna
vasgyomrok, barna vashólyagocskák hosszú cérnaláncfüzére sisteregne
és bozsogna láncosan cérnázva: a hangyák hosszú, csókolódzó, fejjel, csáppal
egymást-érintő eleven láncfonata. A hangyalánc mászik a földön, a
rögmorzsalékon, a rózsaszáron, a halott feketerigó kemény fekete
szárnytollain és szárnytollai hónalj-szünetében, büdös vályúcsöndjében, a
bolyhos koponyabúbot megmászva, mint egy árvalányhajas dombot, a felső
csőr szarugerincén kígyózik tovább, egész a csőr-orrlikig. S az orrlik
büdös csöndtojásába mászva, az orrlik fekete levegőtojás-üregébe láncosan
gyűrődve, mint egy óriási barna fonalféreg, a merev kék viaszlángmadár-
nyelvre másznak rozsdás vékony vaslánc-bizsergéssel, s a kékviasz
madárnyelv pórusos csúcshegyéről az alsó csőr csónaktestébe huppannak
láncosan, fürtösen ugorva, mintha tóparti kőről szőke ladikba ugrik
az ember, s onnan az alsó csőrbelső háromszögletű koporsó-vályú fenekén
mászva leláncolódnak a csőrhegy sárga pallójáról a földre. S a rozsdás
hosszú vaslánc-cérnavonal több méteren át kígyózik a kerti földön tavaszi
tisztasággal. Barnára lakkozott vasgolyók gyűrűs és csatos csatlakozással
barnára lakkozott vashengerekhez, vasuborkához kapcsolva, barna
bunkópálca csápokkal, az egycsuklós két-buzogányokkal, barna vasdugattyú-pálca
lábakkal: a hangyák. Szemük fekete ikragombóc. Barna tűzpont. Fekete
lakkgolyó! A hangyák! Bemásznak a halott feketerigóba, kimásznak a
halott feketerigóból, mintha gyalogos katonák mennek végtelen láncban a fronton.
Bemásznak a halott feketerigóba, kimásznak a halott feketerigóból,
mint a barlangkutatók, az orrlikba, mint barlangba bújva, a madár-
orrlikon a rigószájba csúszva, mint egyik barlangüregből a másikba az ember.
Barna lakk-gázálarc fejük szikrázik a tavaszi napsütésben. Halott
feketerigó! Halott feketerigó! Mi történt veled a télen, boldog telemben
veled mi történt, halott feketerigó? Mikor haltál meg feketerigó? Mikor
haltál meg és miért? Feketerigó, feketerigó, hajnalaim, alkonyaim boldog
Ének-Virágzása. És az én telem milyen lesz. Miféle tél öl meg majd
engem, miféle fehér gyász, miféle fehér feketeség: halott feketerigó? Milyen
halál vár engem, milyen halál, halott feketerigó? Ki hozza majd az
én halálomat? Miféle Fehér Lehülés, Dér-Üdvözülés, Jég-Jézuskrisztus
Keresztrefeszítés hozza majd szivem fehér halálát? Miféle Fehér Bánat-
80
Magány? Miféle Fehér Megfizetés, halott feketerigó? S orrlikaimon át a fehér
viaszliliom-trombiták csönd-liliomaiban ki-be másznak a halálhúsomra
mohó angyalok, Isten szárnyas-hangyái, mint a te ovális csőr-orrlikaidban, feketerigó?
És sárga dermedéskürt orrlikaimon csöndre-vicsorgó szájamra másznak
a hullafalánk, döghúsomra éhes áttetsző angyalok, Isten fehér szárnyashangyái,
szárnyuk merev fehér fátyolkard, fejük két feketepontos fehér viaszkristály-
golyó és testük angyalpuha-istenszilárd üvegviaszhúsában látszik a piros
erezet hordós és gömbpáfrányos bolyhlombja, rubintszövedék pihefüstje,
s látszik a lüktető szívzacskó sötétebb sárga hártyagolyója, mint a hal
úszóhólyagja, hártyabőr-levegőtojása, s látszanak a gyomorlánc sárga
gömbjei, s a belek fodros és gyűrűs tekervénycsövei egész a fehérhangya-angyal-
testalsó viaszluk-kivezetőpontjáig, s látszanak a lélegzőpontok
izzásfürtjei, mint szőlőfürtök, mint a puha mocsárvíz fölszálló mocsárgáz-
buborékfürtjei, s az istenangyal-fehérhangyák az orrjáraton át a szájív
hátsó bordás gótikus templomhajópillérfalán a garatig másznak, s a kék
mirigybarka nyelvcsapot megkerülve a gégébe másznak, s a halálsötét
torokba, s onnan a gégecsövön, a légzőcsövön s a nyelőcsövön bizseregve
angyal-pezsegve a rothadó és habosan lángoló és enyvesen csordogáló test
belsejébe, a bronchusjáratok bolyhosan szétlazuló lila füstpamut-csöveiben
mászva a tüdőcserjék lila buborékfüggöny-buborékesernyő nyitott és halott
csomókötegeibe, hemzsegve bejárják halott testemet belülről az átlátszó
fehér angyalok, Isten fehér szárnyashangyái, hogy bozsogva fehér habosan
mindent megrágjanak és megegyenek, mindent fölfaljanak, ami voltam,
mint a folyékony fehér kristály tekergő csurgásvonala folyik szét testemben
a fehér angyalhangya-szárnyashangyaangyal hosszú sistergő cérnalánc,
beszövik mohó mászásukkal testem rothadó büdös belsejét, mint fehér
selyemnyál cérnaháló ragadozó rácsrendszerével a kerti bokrot a pók,
folyik szét testemben, a csöndekben, lombokban, üregekben, a bíbor, lila,
piros, fekete, sárga, zöld rejtelem dögalkonyatban, a szétbomló szines
félelemben a habzó, sistergő angyallánc-cérnaharang, a puhán pattogva
bizsergő kemény hangyalánc-cérnasöprű, mint a kiöntött szappanoslé, ahogy
szivárványos habsörénnyel, buborékos habvonalakkal, hólyagos habzás-erekkel
szétszivárog sercegve, bizseregve, hangtalan szappanhólyag-pukkanással
szétlegyeződik a földön, mint gőzölgő hablegyező, füstölgő lapos habharang,
habgolyó-berakásos fehér habszoknya, láncosan bizseregve hull
szét halál-költőtestemben az angyal-cérnaharangzabálás, a fehér
szárnyas Isten-petézte Angyal-Mohóság, és mit is akarsz te még szegény
magyar költő?, „Fogytán van szerencséd, Ha volna is, minek? Nincs ahová tennéd.”
„Szegény magyar költő, Mire virradsz te még? Van-e még reménység, Lesz-e
még hajnalod? Férfi napjaidban Hányszor álmodoztál, Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!”, mit akartok ti Isten-petézte Zabálás-Angyalok,
Fehér Remények Reménytelenei, Szárnyas Fehér Isteni Dögevők, Fehérhangyaszárnyú
Zabáló Angyalhangyák, akiket az Isten, a Szárnyas Ősi Döglégy, a Kékzománc
Őslégy-anya, a Zöldlakk Légyősasszony úgy tojt a párázó Semmi-Csillagokra,
ahogy a légy petéit a nyers húsra tojja nyáron a konyhában, mert
a konyhaasztalon a hártyás lila marhahús nincs fehér muszlinkendővel letakarva,
mint Krisztus véres arca a kereszten, a keresztúton, a keresztről-levétel
után, s a keresztrefeszített véres, habzó arcába petézte az Isten átlátszó
szárnyashangya-angyalait, a dülledt véres szemgolyók köré, az alsó és felső
szemhéjak véres aranykelyhei alá, a találkozás-rügyes sárga szemhéjcsücskök
véres és csipa-viaszgyökércsurgásos könny-gyomrába, az ajkak fölrepedt bőre
lila nyálkahártyavályúiba, a nyelvtő lila nyálkahártyabordázata,
nyál-legyezőtollai közé, a kék mirigybarlang bimbófalára, az orrlikak szőrös
81
takonygödrébe s a szakállszőr bodros kemény tüskefüstje izzadt csöndjébe,
mert úgy petézi Isten szörnyeteg angyalait, emberfaló hangya-szárnyasait, mint
a légy, ahogy petezsákjából, a potrohcsúcs lüktető belső petezacskójából ontja
a petecsövön át, a kidülledt sárga tojócsövön a petéket fürtösen
kupacba, gőzölgő gyöngyhalmaz-rakásra, mint petéit a légy tojócsövéből,
ami ki-be húzódik ritmikusan a légypotroh szülősegg-végiből, mint egy
szőke dugattyú, a szőrszálpajzs-gömbfél farvért, segg-páncéltakaró
szívközepéből, s ez a szőrpáncél far-ing, mint a középkori csatalovak harci
far-mellényinge, domború páncélszív segg-mellénye, s a lófarok
szőr-rúdja úgy állt ki ebből a csillogó páncélszívből, a szívvason
vágott szemrésből, luk-szünetből, mint a légy farából tojócsöve!
Mert szarja Isten létünk eleven és halott húsába, szarja Isten létünk
halandó húsára, élő sebeibe és hullaüregeibe Fölfaló Fehér Angyalait,
mint mézszínű, vagy piros húslégy a petéit a nyers húsra, a nyershús Jézus-arcra,
ahogy a légy egész lényével dülledve petézik, könnyedén mégis, ahogy a gyermek vizel,
gyorsan és könnyen, nem úgy, ahogy a burjánzó prosztata-fojtogatásban az öreg férfiak,
jajgatva, nyögve, óriás szőrös pókpocakkal, jajgatva a levegőt nézve, nem is
úgy, ahogy székrekedésben jajgatva ürítenek, mint a szülőasszonyok,
az irgalmas beöntés előtt, guggolnak a rácson, mint az aranyeres öreg katonák,
s nem is úgy, ahogy a tyúk tojik, hogy lassan, véresen, fokozatosan tolódik ki
a tojás ürülékmázas tojónyílásán, aztán gőzölögve sárgán a szalmára,
a földre, a trágyára, tyúkganéjra, a temetők zöld füvére huppan, odapottyan
a mészhéjú véres füstölgő életkönny, a sárga gömbszülőcsillag. Fekete
drótkönyökű csuklós drótlábaival guggol a légy, hátsó pár lábait kicsit
mélyebben beharmonikázva, mintha villanymozdony lehúzza az áramszedőt,
kristályrózsásan guggol a szőrös dülledésben, a levegőt élesítik
reszelve hártyaszárnyai, s tojik gyöngyökkel ürülve, mint egy gyorstüzelő
ágyú, rovaranya-ágyú tojja petetojásait csomókban. És gőzölög a
fénylő peteürülék-rakás. Mert az Isten is így: Angyalait! És költőtestemből
minden ehetőt kizabálnak, minden fölfalhatót kirágnak az Angyalok,
az átlátszó selyemüveg-angyalok, minden puha, bomló részt, minden
szilárd költő-részletet, minden testi vagyoniságot, minden hártyát, izmot,
inat, puhát és keményebb testi versanyagot, minden testi látomás-adatot,
vért, testnedvet, könnyet és húsreményt, minden belső hajdani fényt, minden
hártyás elválasztó-sötétet, minden kocsonyás magát-megadó anyag-édent,
hús-tüzet, árnyék-lombrezgést, fényreszketés-rácsot, minden izzó
akarat-szilánkot, halott redőnyt, hullahomály-szerelmet, minden
ehető szolgálat-engedelmet, hit-összekapcsolódást, virágzó remény-
türelmet, minden szétválasztás és összeköttetés membrán-szűzességét,
a belső szűzhártyák milliárd feszültség-levelét, minden szerves
kötőanyagot és szervezett pontedényt, apró hullámgömböt, a rezgő
ponthullámcsomagok megadás-szégyenét, minden vibrálás-tűzedényt,
lágy selyem-mozgást, lassu recerácsvirágot, minden kőzokogás-lángot,
minden zengő csapot, pálcát, küllőt, oszlopot, pillért, ívet szalagot, pántot,
dongát, héjat, rudat, minden falat, rácsot, szövet-lebegést, ami a megtörtént
csönd felé figyelve mutat, minden csöndkastélybelső-kristályt, csöndrezzenés-
belűlgyémántot, minden halandó szivem-szagú nyákot, veséim-szagú
szűrőketrecet, minden tüdőszagú levegőszűrő titoklapot, a májcsöndet
és a hártyaszűrőrács-vizeletszűrőlapot, gyomrot, belet, húgyhólyagot, ideget, vért,
a gerincvelő sárga csipkerúd-énekét, s az agyállomány csöndhártyába csomagolt
költő-haláltüzét, mindent kizabálnak testem halott tűzviharából a
Szárnyas Fehérhangya-Angyalok, Isten Legmohóbb Hermafrodita Állatai,
Isten Nem-Nélküli Állatangyalai, viaszsarlópár porcelán rágószervükkel
82
halálomból nagy rögöket harapva, halálom halott lángját szürcsölve
és szopva Isten hemzsegő angyalai. Mint a halott feketerigó testét belülről
a barna hangyák! Mint a halott feketerigó teste mindenét a bőr alatt,
a toll alatt a barna vasgolyó-vasuborka-vaspálca-vasfűrészszáj-vasbuzogány-
hangyák, akik a rigócsőr sárga csöndüregébe mászva, onnan a rigószáj
nyitott csőrarcú réz-lovagsisak belsejét bemászva a rigó torkán át
a rigótest belsejét rozsdás láncszalagként tekeredve bejárva kiharapnak
a testbelsőből egy halott rögöt, s kibújnak a rigófenék nyitott, gyűrt,
csücsöri bőrrózsa-szívközepén, mint nádtetős vén tanyai vályogház sárga
vályogkör-ablakán a barna fény, a padlás-sötét barna fénylángja, az
árva ház hangya-baglyai tollrózsa-gyászpontszemekkel, feketén, mohásan
izzó hangyakutyadenevérek bársonycincogással, mintha rozsdás gyapotláng
csapna ki az elhagyott padláslukon. Mert a ház beomló és vakolat-
sebhelyes és nádtetője beszakadt és a nádtetőn kőrózsa virágzik, húsos sárga
zöld pikkelytorony, mint sárga-szemhagymájú száz csigabigaszarv az alkony
tűzrése, vérző lángsebe felé tolva, és az összetört gerendák, mint eltört
halcsontváz belsejében a szálkák sárga csontokkal világítanak, a
beomlott Tegnapi Magyarország nádkévéi fekete sündisznókupacokban
rohadnak az alvadó alkonyvérben, a ház üres, bútorait, kályháit ellopták,
padlóföldje habrongyos sár-rózsaszőnyeg, a kályhacső fal-luka
körűl rojtos koromglória, bolyhos füstglória, gyászrozsdakoszorú,
mint az erdei szent-szobor festett piros kőfején a koponyába, a festett
koponyakőgömbbe vas-szögekkel ágyazott keresztküllős vasglória,
küllőpántos rozsdaglória, a ház lakói, a tegnapi vének, kinn rohadnak
már a temetőben, a kutya elkóborolt, korcs nemzőreménye gyászban, csak
lánca rozsdázik a kutyaólhoz szögezve, s a döglött kút vize már
mérgezett a haláltól, s a mohos, zöldnyálas öreg kútvízben, a zöld
halál-lekvárban úgy szikráznak a varangyosbékák, mint a földmély
ásványrügyei, mint a halottak arany fogtömése, az aranytuskó-gyökérfa
a nyitott hullaszájban, mint a fáraók arany múmia-álarca, festett
múmia-álarc szeme, kék csipketojás festés-szemhéja! S a halott
feketerigó már mint szürke vastollakkal és festett vasforgáccsal
beragasztott, vaspihe tollbolyhokkal páfrányosodó ázott kartondoboz,
üres keménypapírládika, göndör és egyenes vasforgácshabokkal vastagon
behintve és kövéren beszórva, mint egy rozsdás tollzsák-szőnyegbe
csavart mohamedán asszonykoporsó, mint csőrös büdös szemétláda,
mint fáradt tollakkal és szélben-pezsgő bolyhokkal beragasztott
uborka-alakú bőrdob, halott tollvalcer, halott hártyakeringő, fekete
szétpukkadt papírzacskó, félig szétfoszlott papírstanicli, gyűrt
indigó-zászló, fényes másolópapír sötétkékfekete gyűredék-rongya.
Halott feketerigó! Halott feketerigó! Halott feketerigó! Igy kizabálva
fekszem majd én is? Kizabálva Isten angyalaitól? Hajas és körmös
üres hártyaszobor leszek én, halott feketerigó? Nézem üres hullatested
önmagad-koporsója toll-bódulatát, nézem halott szemeid halott feketerigó!
Hiszen énekes vagyok én is! A Boldogság Énekese! Nem pusztulhatok
el így, nem pusztulhatok el én így, ilyen magányosan, mint te,
Halott Feketerigó! Hiszen a Hajnal Énekese voltam! Hajnali Ifjú
Énekesed voltam Új Történelem! Hajnali Ifjú Énekesed voltam
Történelem Hajnalidő! Hiszen a Hajnal Énekese voltam én! És
így lesz majd pusztulásom? Igy? Igy? Ilyen Rettenetes-Árván? Én a Hajnal
Énekese vagyok! Az Alkony Éposz-Mondója. Idő: nem halhat meg Énekesed!
Feketerigók! Madaraim! Feketerigók! Feketerigók! Feketerigók! Nem
pusztulhatok el én ilyen árván, szegényen, elhagyottan, ilyen rozsdás, fekete
83
tollpáncélú üres dögdobozként, ilyen tavaszi szélfújta pihetoll-csavarodás
papír-aszottan, mint testvéretek, ki tudja hányadik milliárd ének-hitetek
egyik csipkelángja, a hajnal hajdani virága, fekete ének-liliom, fekete
ének-nárcisz, fekete füttyrózsa, fekete dallam-kardvirág, fekete fütty-
spirál arany-mosolyból, szilárd hangrugó-ágaskodás fekete álomvirág
csikóból, fekete füstarany dallamtorony, amelynek égő fullánk-kúpja
a hajnali tisztulásvér harmatos hullámörvényeibe döfve, villogó harmat-
hanglétra az űr piros szövetébe kötözve, fekete harmat-fuvola, fekete
harmatorgona, fekete orgona-hangsíp, amibe a levegőt az a kisfiú fújja,
aki voltam, ugráltam a templomi orgona fújtató-szivattyúján, a fényesre
kopott rézrácsos réztalp-pedálon, kis fekete fiú, ingben, gatyában, mezitláb,
ugráltam szuszogva, az orgona-sípláda doboz-oldalán, mint kis fekete
tücsök, ugráltam fekete lakkdió tücsökfejjel, fekete lakkvirág tücsöklábbal,
mezitláb, ingben, klottgatyában, a hárfakorona-hárfapajzs függőleges rácstok
ónsípköteg dobozoldalán, a barna faláda csillogó rézfogantyújába kapaszkodva,
szinte lógva azon, azon a szikrázó rézfül-foglalaton, a fülesen odacsavarozott
rézpatkóba kapaszkodva, mint amikor a háború alatt, munkások,
bejáró diákok fürtökben lógtunk a vonatperonon, a vagonperon rézrúdjába
kapaszkodva, deres, lila kezekkel télen, a fagydörgésben, hóesésben,
és azt hittem, lezuhanok, mert úgy lógtunk ott a peronon, azon a vastag
rézrúdon, mint a mézlángszalag légyfogón fürtökben a fekete legyek, a konyhában,
alattam is, fölöttem is, rajtam is emberek, fiúk, lányok, asszonyok,
férfiak, fiatalok és öregek, nyáron harmatkesztyűs kezekkel zizegve, zúgva,
ricsajozva, bozsogva, sírva, hemzsegve és zenélve, mint legyek a légypapíron,
azt hittem, lezuhanok, W. J. le is zuhant, W. J., akinek
sose volt gatyája, mert oly szegények voltak, s pöcse a nadrágból mindíg
kilógott, SS-katona lett 14 évesen, aztán persze meghalt, mert lelőtték,
W. J. ki is zuhant a törökbálinti kanyarban, bal oldala hónaljtól
csípőig fölszakadt, s kilátszott teste szétnyílt baloldalából törpe polipként,
piros hártyagolyóként szivacsosan lüktető szive, szétnyílt, mint amikor egy
halat pikkelytelen fehér hasánál fölvágnak, a hal fehér hasát a haltoroktól
a testvég ürítőcsúcs-húscsőgombjáig fölvág a háziasszony éles konyhakéssel,
hanyatt fekszik síkosan a hal, nyálkás zöld ropogásban, nyálkás
uszonytollai még rebegnek, halbüdös méznyálú bordarácsolló uszonyfarka még
hajlik, leng jobbra, balra, s recsegnek a nyitott, merev zöld faroklegyező
nyálkás állatcelofánhártyái, a porcogópálcák közé feszített harmonika-
szelvény nyálas üvegrongyok, s a farok, a csúszkáló halfarok, mint
jéglemezes zöld petrezselyemcsokor, s a két kézzel szétfeszített haltest belseje
véres tekervénycsomagokkal, véres habpacnikkal, világospiros tüdőhab-
taplógombákkal telegyömködve, mint nylonzsákba fölvagdosott állathulla,
emberhulla véres, pikkelyes sztaniolpapírzsákban, s az eres hártyatojás is véres
a hártyafoszlányos levegőhólyag, az úszóhólyagtojás, mint egy nászéjszakán
fölszakított szűzhártya, s a hanyattfekvő hal zöldüveg pofakagylói is
ki-kinyílnak még, s bizsereg a sarlóélő nyálas szürke bőrporceláncsésze alatt,
a szétnyiló-vaginájú halfejüregben a kopoltyúk skarlát páfránypázsit-redő-
csokra, W. J. is így feküdt a havas töltés teknőalján, a dérmohás
virágszáradék-merengések, deres rozsdaszálak, fehéringes fűszálak között és
a bal oldala vérző repedésüregéből kisfiú-szive kilátszott, néztük
elveszetten és eszeveszetten, már háború volt, ő meg ott feküdt kuporogva a hóban
véresen kuporogva, mint halott anyában a magzat, a halott anya véres hasüregében
a gyermek, az asszonyalakú hajas és csecses viaszkoporsóban, mert nem tudta
az anya megszülni őt, szűkek voltak medencecsontjai, hát fölvágták az anya
hasát, feküdt a császármetszéses hal hanyatt, Jóska meg mint torzfejlődésű
84
gyermek az anyahas föltört tojásában, a császármetszésben szétnyílt
viaszgolyóban, mert szive az oldalára nőtt, mint egy nagy pórusos, ikrás eper, mint
egy nagy fényes-héjú eres paradicsom. De nem ebbe halt bele. A vonat állt,
az emberek a havas töltésoldalon lecsurogtak, lefolytak, mint zengve
bugyborgó, gőzölgő szurok, a gőzmozdony sípolt, gőzgombócokat köpött,
fehér páraperceket köpött, mint Walt Whitman forradalmi acélcsikója,
Kassák Lajos fénycsikó-nikkelszamovárja, aztán bombázók jöttek nagy
öblös rajokban, mi meg szétfutva hasaltunk a hóban, arcunkat a hó
kemény lángszövetébe dugva, lapultunk, mint a nyulak, arcunk hó-
tojásban, fémdarazsak, fémlegyek, fémszitakötők dörgő felhői fölöttünk, mi
meg feküdtünk, mint föltámadásra-készülő temetők, feküdtünk a jég-
villanykörte domboldalon, s a villanykörte üveghólyagja légyszaros, mert
barna ürülékpöttyökkel teleszarta a légy, rettegésünkkel a havat teleköpte
a Halálgondolat-légy, s hulltak ránk nagy bozontos csomagokban, zizegő
kúsza kévefürtökben, fémesen csillogó bolyhos és vonalas kazlakban
a piros, ezüstszínű, kék sztaniolpapírcsík-felhők, sztaniolforgácskévék,
a bombázókból kidobottak! S olyanok lettünk, mint a szeretők, akik
a szénakazalba bújva szeretkeznek, mint a szeretők, akik a szénakazalban
szeretkeztek, ott hemperegtek, jajgattak és nyögtek lehúzott bugyogóval,
nyakig fölhúzott szoknyával, kinyitott-sliccü nadrágban, s mikor a
kazal forró szénagyomrából, párás szőke szalmatojásából kibújtak: hajukban,
meztelen fenekükön, hasukon, szeméremszőrükön, hátukon, tarkójukon,
ruhájukon, arcukon, bajszukon szénaszálak, szalmaszálak, sárga lángszalagok,
göndör aranyforgácsok, bütykös aranycsövek, szempillájukon szalmamorzsa.
Ugráltam az orgonafújtató réztalp-pedálján mezitláb, a rézfoggantyúkba
kapaszkodva, mint a vastag szőke harangkötélbe, mikor harangoztam,
kicsi gyerek voltam, s a templomtorony-plafonig rántott az öreg Bimm-Bamm,
a plafonig a zengő nagyharang, s szálltam föl, szálltam le a harangkötélen,
a harangkötéllel, mint forró nyálfonalán a pici pók, fejem a plafonba
vertem, sírni akartam, nem sírtam mégse, föl-le, le-föl a harangkötéllel,
mint selyemcérnafonalán a pici pók, húzott, rángatott a nagyharang, cibált,
föl-le a Zengés, s fölszálltam, mint a pici pók, aki vissza magába gyömködi
testéből hosszan, szálasan kifolyó izzásfonalát, mert úgy száll le a plafonról
önmaga szálán, az üvegcérnán függve hanyatt, s ahogy csúszik a levegőben
hanyatt zuhanva lefelé, úgy lóg szőrcsillagosan szőrküllőkerékként önmaga körűl
lassan pörögve, az önmagából hanyatt kieresztett szikrázó vékony nyálon,
a semmi-cérnaszálon, s úgy száll mászva gyorsan fölfelé, hogy a plafonra-
ragasztott, önmagából kieresztett selyemnyál-végbele mézvonalán kapaszkodva
mászik, s végbele a mászásban teste selyempontjába gyömöszölve visszacsúszik,
önmagát önmagába vissza-tömködi, önmaga selyemkötelét, mint aranyeres
férfi két kézzel alsó testnyílásából hosszan kilógó végbelét, véres kézzel és
véres nyögéssel, föl-le, le-föl, mint a búcsúban a nagyujjunkra kötött,
piros spárgahurokkal rögzített jojó, a kéthátú szines koronggolyó,
ahogy föl-le száll a piros spárgán a levegőben, a korongvályú közepén
a fatengelyre tekeri a függőleges lapos faspulni-pörgésben a piros spárga
önmagát, s aztán önmagát legöngyölítve pörög tovább, a mozgató ujj akarata
szerint. Ugráltam az orgonafújtató rézrácsos réztalp-pedálján, a faláda
rézfoggantyujába kapaszkodva szálltam föl-le, le-föl a Zengés Kötelétől,
a Bronzbarna Zengés szőke kötelétől cibálva, ráncigálva, csöpp
pók-jojó, pici rovar-jojó, föl-le, le-föl, mint a
harangkötélen, fekete emberpók, a rézfoggantyúba kapaszkodva, mint
búcsúban a ringlispil kiszidolozott rézrúdjába, a rézrúd pókja
tátottszájú, fehér fogsor-patkókupolájú, fahab-sörényű facsikó, ágaskodó
85
fekete lakkcsikó piros kantárszíjjal, piros nyereggel, fehér facsikó barna
foltokkal, festett barna lószempillákkal és festett kék lószemekkel,
amelyek, mint a szinörvény-spirálos üveggolyó, és a ringlispil fehér
habhintó-hajói orrán fehér faredő-ingű angyalok, szárnyuk fehér fapikkely-
lomb-legyező, hosszú aranytrombita aranygomb-szája angyalszájukra
szorítva, hosszú aranytrombita pirosra festett angyalkezükben, és három
menet tíz fillér, és szólt a dob és szólt a trombita, és durrant a céllövölde
vaslemez-cilinderes vaslemez-urasága, festett, piros pöttyökkel pacnis
vaslemez-arcú vaslemez-szoknya asszonysága, mert találatkor, tengelyén
egy vasgyűrűvel fűzve, találatkor tengelyén csúszva gyorsan leesett, alúl
hegyes szög állt ki a vasnadrágból, vas-szoknyából, mint az övesállat
kőszelvény gyűrűfarka, a hegyes, mint a hangyászsün kőgyűrűsor-répafarka,
s a tengelyvég vastokjába a tengelyen gyűrűsen zuhanva fölrobbantotta szúrva
a vasputtony fehér puskaporát és durrant a nyár, durrant Szent Anna-
Szent Jakab napja, mert „kislány kezeket fel, egy kis szerelem kell,
három lövés tíz fillér!” A fújtató földagadt és lágyan szállt lefelé a réztalp,
a csillogó rézrácsos rézcipőtalp, boldogságom szívbillentyűje,
fölpumpáltam a harmonikaszelvényes hatalmas bőrszivet, s boldogságom,
mint a szívbillentyű, a piros húsesernyő-lábosfedő föl-le szállt pulzálva
pontosan, ahogy a Vénusz-csillag lüktet, még este előtt aranyszikra-hólyagzással
ki-be, ki-be az alkony árnyelőd szájából, mint rágógumi-hólyag a
gyermekszájból, ha hólyagosan kifújja, aztán visszaszívja szájába a gyerek,
ahogy a Vénusz-csillag lüktet már a bozontos barna est-kezdet peremén,
amikor ti énekeltek feketerigók! Feketerigók! Madaraim! Feketerigók!
Feketerigók! Feketerigók! És a kis sárga templom kórusán Dorner tanító úr
énekelt, néha Sárközi tanító úr, és sokáig Geng Tóni, a kántor,
és a függőleges ónlegyező sípláda-csokorból, a mezitláb-gyermeklábam
pumpálta orgonatüdő levegőfújását használva gyönyörére: Bach
beszélt az orgonából és Schütz beszélt, szakállas barna istengörgeteggel,
kristálygyöngéd habzás-felelettel, angyalsodródás örvénycsöngettyűvel,
arany titán-orrfújással és lázangyal-selyemámulással, fekete füst-
álom rimánkodással és fehér gyöngydelfin-csipogással, piros lepke-
dohogással és kék zománcfutással, ezüst gyűrődéspapír-látomással,
zöld Apokalipszis gyémántdühviharcsikorgással, szőke zászló-lapozással
és abroncstalan lila muszlin-harang megadással, fuldokló harmat-
ásítozással, gyűrt sztaniolpapírszobor-kaszabolással, hangcsontváz-ketrecráccsal,
kristálykard ménesfutással, jégszabad-fénydulakodással,
tűziszony-páragyásszal, ködrács-habmormolással, fényfüst-derengés-
mázzal, puha létragyogással, létkemény irgalomfújással, fekete
fényfákkal, fényszigor ködedénnyel, angyalürülék-párafénnyel, isten-
könny részegséggel, sötét üdvözülés-építésreménnyel, mert amit ürítenek
az angyalok, azt a vattás puha fényt, nem testnyilásaikon ürítik, hiszen
az nincs nekik, de testük szelvényeiből tolják lázzal kifele, hogy
szinte megdöglenek bele, mint a méhecske teste téglalap-alakú szelvény-réseiből
a lapos viasztéglát, a sárga viaszcserepet, ami virágporból, gyomor-
nedvből, belső izzadmányból, belsőszerv-könnyekből, garatmirigyváladékból,
garatnyálból, gyomorpép-rovarsárból, testanyag szervfoszlányból; belső hámrészletekből,
a lény nedveiből és gyönyörgyűlölet-sejtszöveteiből szervezett, összenőtt
létlángból-rovartudatlángból! Az angyalnak nincs vaginája,
végbélrózsája, ürítőpontja, pénisze sincs és emlője, emlőbimbója se,
csak teste van, ponttalan, nyílástalan, valami Istenképzelet-anyagból, szép
emberképzelet látomásfényhabból, s úgy szaporodnak, ahogy az amőba
osztódik, begyűrődik, befűződik, s lazán gyűrődve, folyva, önmagában
86
hömpölyögve, önmagából folyékonyan kigomolyogva kettéválik, egy
csillagból két nappá, egy-állatból két örvénylő, hullámredősen ömlő
fénytócsa-alakká, fényállat-csöndpezsgés lepényámulat hullámponttá!
S kemény fényszövet-testük puha kristályhab anyagában szabadon
hullámzik, göngyölög, áramlik, mozog, borzolódik és fényfüsttel bolyong
a küldetés-áram, az istenparancs-törvény, a kételyköd selymes fénybeszéde,
szabadabban, mint az Emberiség szivében a béke. És az
angyaloknak belső szervük sincsen, belük, gyomruk, húgyhólyagok, epehólyaguk,
veséjük, májuk, és tüdejük sincs és lépük sincsen, nincs nyirokrendszerük,
idegrendszerük és vérrendszerük sincsen, és nyálkahártyáik sincsenek
és szekréciós mirigyeik és nincs heréjük és petefészkük és persze méhük
sincsen és csontjuk se és gerincvelőjük sincs és nincsen agyvelő a koponyagömbben
és húsuk sincs, mert puha fényköd a testük és testük keményszövésű
laza fényálom, mert ők túl vannak és innen a halálon, ahogy
túl volt a jón és rosszon Friedrich Nietzsche, amíg meg nem bolondult
szegény, egy postahivatalból jött ki éppen és meglátott akkor egy nagy szőke
lovat, odament a lóhoz és ráborúlt a lóra és a szőke ló szőke
raffia-szoknya sörényes fejét két karral átölelte és csókolta a ló
szőke habtulipán száját és csókolta szőke szőrgyertyatartó orrlikait
és csókolta a ló szőke-szempillás barna szemét, mint szerelmes
szőke asszonyét, az aranyzuhatag gyopárgyászcsillag asszonyfejet két
karral átölelve és a ló pofáján sírva hemperegve, mint szőke
bársony-sírdombon, eres, kordléces, sárga kordbársony-temetőn, arany plüss-kriptán
sírva törülgette bajszos arcát és várta, hogy a vastag ló is
sírjon és azt motyogta: „Mutter! Mutter!” „Mama!” „Mama!”
És az angyaloknak nincsen orra, orrlika sincs persze, csak szeme van, füle
van és szája, karja, törzse, lába, meg képzelet-szárnya, szájuk
köd-liliom, fülük köd-nárcisz, szemük köd-golyó. Mert az angyalokban
nincsen semmi Isten és az angyalokban Ember semmi nincsen. Mert az
angyalok csak képzetünk reménye, agyunk embersűrű képzelet-fényreménye,
ők nem a Zene, csak a Tömött Puha Fény átlátszó Tűzlepkéi,
a Küldetés-Remény semmi-csápú Iszonyat-Pillangói, Vak Villámcsönd
Szúnyoglovak, hemzsegő Fényszúnyogok az Isten Világpillantás-Szemén.
Az Emberképzelet Szemgolyóütemén. Mert kellett az Angyal a Bibliának,
az Újszövetség Egyhalott Fiának, hogy ott üljön a Sír halotti kenőcsös, zsíros,
véres elhagyott testrongyai, véres halotti lepelvásznai mellett, mint fénylő,
Isten szagos szívüregébe fölszúró szárnyas kristálytorony, hogy kristálylábai
kilógtak a sírbarlangból, mint óriások sárga lába, és lábujjai a
borostyán-horgasak, elértek a harmadik hegyig és szárnyai a csönd vászontetőit
befödték, és kellett az angyal, Swedenborgnak is, a mindenféle
angyal, hogy velük beszéljen, ahogy a rózsák kinyílnak, hogy őket mondja,
ahogy kertünk a rózsát, mert kellett neki a képzelet-jóság, a túlvilág-illat
angyalkönny-lepkecsordája kellett Swedenborgnak, aki ott fekszik
Uppsalában, a katedrálisban egy piros márványládában, tüdőszínű
rózsafüggvény-márványfüzéres márvány-szarkofágban és gondoltam:
fölemelem azt a tüdőszínű márvány-koporsófedőt és megnézem,
kamaszkorom csontváza ott van-e abban a tüdőszínű márvány-
halálházban, Sven Delblanc csak ácsorgott mellettem némán, nedves
gyűrt, zsírpecsétes ballonkabátban, az előbb egy pohár sört ittunk, aztán még-egyet,
Csatlós János pedig kis aktatáskájával kezében cinkosan mosolyogva
figyelte misztikus lelkesedésem, Swedenborg-hullalázam, mit
magyarázzam?, Heinrich Schütznek is kellett az angyal és Orlande
de Lassusnak is kellett és Diderik Buxtehude-nek is kellett, meg
87
Johann Sebastian Bachnak, nem azért, mert az Angyal a Zene,
de az Angyalok az Anyag, a Halhatatlan Űrtér, az a Képzelet
Szövetség-Mindene, akiknek szerelmes gyűlöletszövetén a Zene izzó
fénydübörgés-irgalomüzenete, a Zene irgalomfény-dübörgésképzelete
közvetítve jön, ahogy a nem-üres űr létritka morzsalékmámor testtömegén,
világvégtelen ritkasűrűségtestén a fény, az időfény, a fényidő,
az égitestek látható és láthatatlan fénye! Tízmilliárd-tizenegymilliárd-
tizenkétmilliárd-tizenhárommilliárd-tizennégymilliárd év óta jön
ami emberi jelenünkre ráköszön, a tudás-szélekről, a végtelen-tág
időmélyekből a Teremtés-Fényzene, a Virágzó Létegész Zeneszép
Fényünnepe és én nézem a látható űrbeli fényt és azt kérdem: miért?
Miért: alkonyi orgonasípok, alkonyat orgona-lángmilliók, miért
rigók, feketerigók, Éneklő Aranycsőrű Tollbimbók, Barna Éhségizzás-
szemű Éneklő Boldog Gyászrügyek, Kétlábú Fekete Koporsók, Fekete
Fütty-Orgiák, Boldog Ének-Máglyatüzek, Lángkéve Torkú Fekete
Madártehenek, Fekete Madárbikák, Sziszegő Parázskristály Páfrány-
beszédű Szűzek és Nem-Szűzek, Fekete Énekálom Tolldiók, Arany-
szájú Madár Szent Jánosok, Tűz-Álomkút-Kiáltozású Fekete
Rigó-Újszövetségek, Fekete Mózes-Könyvek Fütty-Világteremtése,
Aranyhörgés-Páfrányfa Ének-Könyvek, Énekparázskatedrális Fekete
Rigónők, Rigóférfiak, Repülő Fekete Bach János Sebestyének,
Szálldosó Fekete Schütz Henrikek, akik most is itt fütyörésztek az
esős kertben. 1983 június 19-én, délután 5 órakor! Eső esik,
zöld vízselyemszálak, puha kék higanyszálak laza rácsrovata, lengő,
lobogó rojtrács-esőlebbenés üvegcimbalom húrzuhataga a kert fölött
a magos, dohos ég. Esőcsöppek porlanak vízfüstpamattá a zöld leveleken,
robbannak folyékony szikracsönd-pelyhekké az ablaküvegen. S a könnyű
feketerigók ugrálnak a lombok között, mint az ember szendergés-agyában
a gondolat, cikáznak, mint zöld esővíz-üvegtartályban a gázmolekulák,
mint elemi részecskék buboréknyomvonalai a buborékkamrában, az
anyagban, az anyagon, Éneklő Fekete elektronok a zárt pályamagányban.
Feketerigó a szilvafán, cseresznyefán, meggyfán, barackfán, orgonafán!
És itt a körtefán, az ablakom előtt énekel egy feketerigó! Én őt nézem, ő
engem néz gyöngéd tűziszony szemekkel. Alkonyodik lassan. Alkony. Eső-alkony.
Víz-alkony. Csak vasárnapom alkonya ez, nem énekemé, Feketerigó!
Vasárnap-alkony. Eső zuhog. A kert füstmeleg, füsthideg zöld vízbolyongás, zöld
vízlobogás. És ugráltok a zöld vízrobbanás szálkás fröccsenet rácstüzébe
szőve, mint boldog szűzek az égő máglyán boldogan rikoltva, fekete lángokkal
énekelve, énekeltek kibontott égő énekhajjal, mint máglyán a boldog szűzek,
szűz boszorkányok, füvesasszonyok, javasasszonyok, kenőasszonyok, lápnevelte,
nyomornevelte bábák, okos vajákosok és szelíd bűbájosok, nem-kuruzsló
kuruzslók, öreg fekete boszorkányszűzek, akik világbuja világmesét vallanak
a vallatás-szenvedésben, lábbal vasbilincses vasláncokra akasztva,
vas-malomkerékre hanyatt kifeszítve, bokára, csuklóra bilincselve a test-széthúzó
vaslánc, ami régi hajókormányszerű tengelyes facsillag-kerékkel tekerve az
elől-hátúl fatengelyre tekeredik csikorogva, mint kútvödör lánca, ha húzzák
a vizet a kocsikerekű, fémgyűrűs fakerekű kútból, akik ott vonaglanak meztelenűl,
nagycsöcsű asszony-X-ként szétfeszítve a verejtékhabos, vérnyálas vallatópadon,
lábujjaik, kézujjaik kétszárnyú faprésben, a fatengelycsavar vízszintes
tekerőrúd-tolla a vaspántos falapot nyikorogva az ujjak szétrobbanó kék
húsába tolja, lepréseli az ujjakat, mint Biblia a virágot, mint középkori
könyvprés a frissen-nyomtatott könyvlapokat, s a meztelen, nem-kurva
gyógyító-asszony hónalja izzadt szőrét gyertyalánggal égetik s hosszú, hegyes,
88
kaméleon-szájú vascsipesz-fogók lilán izzó gyíkcsőrével csipegetik
a szőrös mellbimbókat, mint madár a cseresznyét, meggyet sárga csőrével,
s az ágyékszőr izzadt szőrbokor-tüdejébe sercegő sárga parázskristály-diót
dobnak, s a vért-habzó, barna lebenykoszorúvaginába, a májfoltos,
májfoltszeplős lebenygyűrű kéken duzzadt csiklórügye alá, „az pelcsa-kútba”
élő varangyosbékát dugnak, varas, pislogó, húgyszagú dagadt zöld bőrbimbót
és öreg varjút dugnak, fejjel előre, fostos üvegszurokszar rongyládát, istentől
reszelt és istentől esztergált agancsos-szarvú kemény bogárgép-szerkezetet:
szarvasbogárhímet, sziszegő eleven, üvegkúpfejű pikkelykötelet:
siklót, két szőrbuborék-zacskó arcú, ezüst tűcsokor-bajszú cincogó rettegés-csomagot,
szőke rettegéstakony-sírászacskót: eleven hörcsögöt, és mond a megfeszített
Asszony világbuja világmesét, mondja a létbuja mítoszt, a rettenetét, amit
kitalált, hiszen azért mondja, hiszen azért mondja, hogy elhiggyék neki, hiszen
azért mondja, hogy magát megváltsa vele, ez a mese bagzás-szagú útlevél,
útlevél a Halál-Országba, és énekel mítoszt szikrázva, míg magát összehúgyozza,
összekakálja, Mitosz-Szikrafa ez a Világmese, kéken-lángoló
Mitoszláng-Őslebenyfa, ősibb, mint az ős-földkor pikkelyfái, pecsétfái,
mesét énekel jajgatva és sikongva, míg meztelen Rubens-asszonyteste
izzó vascsipeszekkel összeharapva, pucér Tizian-asszonyteste sistergő parázs-
csókokkal vérüszök-gödrökké nyalva, füstölgő gödörháló tajtékos zöld
Tintoretto-asszonyteste, habzó iszonyhíd Verocchio-asszonyteste, Caravaggio-
asszonyteste, Rembrandt-asszonyteste, Velasquez-asszonyteste, Raffaelo-
asszonyteste, Botticelli-asszonyteste, Renoir-asszonyteste, Maillol-asszonyteste,
Degas-asszonyteste! És éjfélkor, épp mikor a nagyharang
ütött, mikor beleszőtte ezüst könnyszövetét az álmokba a hold,
mikor a halottak hasrafeküdtek a sírban, mikor az árnyak a testektől
nyúlósan elszakadtak, mikor a csillagok fingani kezdtek, aranypor trombitákat
pöfögtek szentatya-fenekükből, mikor Jézus Krisztus lejött a
keresztről és sóhajtozva a földre ült, marék földet evett és sebeit szarvasok,
őzek, oroszlánok, párducok, sasok és baglyok nyalogatták, mikor hanyatt az
űrbe fölröpültek a macskák, mint négyágú nyávogó pettyes barkadiók,
mikor fehérsasfejű egerek röfögtek és csíkos hattyúkutyák lapozzák az
Undor Fonalgomba Könyvét uszóhártya-kezekkel és szerelmesek a zebrakrokodílusok,
és Jézus földet evett, mert éhes volt nagyon, és a föld a legjobb kenyér, mert
nincsen föld a túlvilágon, mikor az alvó bogarak szeme harmatpárás
lett, mint a templomablakok ónfacettás, kőküllőcsillagkerekes üvegrózsája,
mikor csilingelni kezdtek a földmély gyémántos, kristályos ásványai,
mint az aranycsengők a kisbárányok nyakán, mélyen szóltak az ásványkövek,
mint a koskolomp, a tehénkolomp, mikor a feketeség önmagát önmagába temette,
ahogy a halott halálát temeti önmagába, mikor a rózsák vért izzadtak, mint Jézus
arca az olajfák hegyén, s nagy csöppekben hullt a holdezüst hegyéjszakára a
rózsák vére, a rózsafejek vére, mint Krisztus arcának vére a fehér holdmagány
hegyéjszakára, mikor a csődörök elleni kezdtek, mint a tehenek, és kicsiny
csikóborjakat szültek szétrepedt hassal, mert úgy jöttek ki a csődörök dagadt
golyózsák-pocakjából a véres, szúnyoglárvaszemű, dupla fekete kocsonyakehely-
szemű szúnyoglárva-borjúcsikók, a tengericsikó-apák, apa-csikóhalak
fölrepedt gesztenyetok-anyahasából, megrepedt üvegtüskés pocak-kúpjából
a csöpp aranyrózsaszín tengericsikó-újszülöttek, mert a csikóhalaknál az apa
hordja ki a magzatot, a halcsikógyermeket, apatestében költőtasak van, abban
az apatest-tasakban a megtermékenyítés, a megtermékenyített pete, s a
buborékként fölfújt hasban, az apapocakban a magzatok pirosan összetekeredve,
mint szunyoglárva-fejű piros trombiták, mint üveghólyagcsokor-rózsák, kék
dupla-serleg szemekkel, lárvarózsa-fejű piros üvegkürtök, éjfélkor, mikor
89
a virágok jajgatni kezdenek, mint harctéren a sebesültek, mikor az
asszony-űrbe üveg hárfahúrokat karcol Isten szempillája, mikor a galamb
zöld epét eszik és a tudatos nemlét fekete álomvirágai a feketerigók,
és nem tudjuk, mit álmodnak és álmodnak-e a madarak, feketerigók,
éjfélkor, mikor könnyezni kezd az átok és rügyezni kezdenek a fehér kövek,
maguktól megszólalnak a cimbalmok, fuvolák, klavicsemballók, lantok,
harangok, csontvázak, citerák, dobok, furulyák, hegedűk, mikor a tűz
eltörik és a csont szikkadni kezd, a baglyok hárfahangon nyerítenek
és könnyezni kezd a Szűzanya köténye, és Szűz Mária kék bársony-palástja
sírni kezd, a csillagokkal kihímzett Mindenség-bársonyköpeny, a világkék
Mama-palást, a kék világegyetemtakaró, mikor a szamarak torkában
fehér üveghegedűk szólnak és a sárga émelygés a csöndet begyűrűzi vak
örvényesen, mint a terhes asszonyokat a hányinger és habosan nyögve
hányni kezdenek, aztán isszák az uborkalevet, éjfélkor pattog az idő
és pukkan az elmúlás felszinén, mint a szódabuborék, kristályvíz fehér
buborékpezsgése, mikor a százlábú minden lába alszik, s a bűn ott kuporog
az emberszívben, mint csirke a tojásban, s az emberszív tojáshéj-gömb-
mészgömbdobozában a bűn kuporogva növekszik, mint a törpe
ha egyszercsak nőni kezd füst-gyorsasággal, szivacs-vízdagadással,
s a Bűn szemei, már mint a fénylő égitestek, a megvilágítottak, vagy
önmagukból-önmagukkal világítók, s ott ül a Bűn a Világtojásban,
a Világegyetem-Mészhéjgömbben a Sátán, éjfélkor: egy büdös, szakállas
fekete kecskebakon, egy húgyszagú, ondószagú fekete kecskebak-táltoson,
spermaszagú táltoslóparipán a legmagasabb hegy csúcsára röpűlt! Meztelenűl
ült a fekete kecskebak hátán lovagolva, repűlt a táltosló-kecskebak,
fütyűlt az aranypor-éjbársony levegő, csöcsei lengtek, harangoztak az
ezüstfekete holdláng-sivatagban, durrogott a bak, ő is durrogott, fehér haja,
mint aranylemezekből szögecselt palást a seggéig körben fodrosan, redősen
lelógva, mint aranyhártyaharangban ült a kibontott fehér hajzuhatagban,
csak orra hegye látszott ki abból a zengő aranyharangból, meg két kristályvarangy
szeme. A büdös bakot lovagolta pucéran, aranyingben, hüvelynyálától
fényes a kecskebak háta szőre! Két marokkal a csimbókos bakfüleket
fogta, a büdös fekete bakot úgy lovagolta, s már túlrepült a sötéten, a
fényen, már átrepűlt az eszmélet határán, mikor a hegycsúcs fölött melléje
repűlt a Sátán! Meztelen volt ő is, haja fekete kakastaréj, teste sárgakék
parázsból, repűlt mint egy izzó hatalmas parázstoll s két szemgödre
üres vérgödör, kocsonyás könnyvödör, a szemgödrökben nem volt szemgolyó!
S óriás fallosza aranyból! Színaranyból óriás fasza! Úgy meredt, mint
egy kocsirúd! Bunkós véggel, hosszan az éjfél-magasban és két aranytojása,
két aranytök. Fogai színaranyból és aranyból a nyelve és sercegő parázs-kezével
a fekete levegőt legyezve szállt mellette, mint egy hulló meteorit. Forró aranycsíkot
húzott teste után az űrfeketén, szigorú sárga pihefarkat, bizsergő
lánguszonykévét, sárga pamacsrózsaláncot. És tüdeje a melléből kilátszott,
mintha piros szivacsvirág lenne sárga parázsmellkasába tűzve. Mint sárga
vázában piros rózsák: a tüdők. Lába-körmei és keze-körmei ötméteres
szaru-szalagok, göndör forgácsrózsaként gyűrűsen, rugósan betekerődve az izzó
sátán-ujjbögyökig, lábujj-végekig, ott lógtak, mint függőleges fehér tekercsek,
sárga napraforgótányérok zöld napraforgószáron, mint lapos csigaház-
porcelántányérok, megpenészesedett diósbeigli-szeletek. Tizenhatezerhatszáz-
hatvanhat kört írtak le a hegycsúcs holdlapály-fénypázsit izzáskörszigete
fölött, tizenhatezerhatszázhatvanhat bakbüdösség-kört, kancamézléskört,
sátánizzáskört, tűzgyűrűt, fénygyűrűt, kancagyűrűt, bakgyűrűt, mézes
picsakört, lángoló fingáskört, büdös bakkecskekört, világító aranypéniszkört, tüzes boszorkánykört,
90
égő ördögfejedelemkört. Aztán a könnyes sárga holdmoha-fénycsöndszigetre
leszálltak. Nem volt ott semmi jelenés. Se ördög-alattvalók, se szivárványt-
szivárgó isten-talpnyomok. Se Hableány, se Tündér, se Hétfejű Sárkány, se
Egyszemű Óriás, se Gebe Táltosló, se Faun, se Pán-Isten, se Kentaur,
se Halszirén-Asszony, se Törpe, se Manó, se Medvefejű Ló, se
Szamártestű Keselyasszony, se Sasfejű Nyúl, se Szűz Mária-arcú-féreg-
koporsó-háta-Szűz Anya-csecsű-sárga-hártyatalp-pelikánlábú szakállas
Remete, se Sátánköpete Kurvaszűz Gyermek-Madár, se Beszélő Tűzliliom,
se Egylábú Kacsaember, se Hattyúkirálynő, se Ugató Bárányfelhő, se
Liliomarcú Rothadás, se Szörny, se Gnóm, se Háromfejű Embercsikó,
se Emberláng-Csengettyűsorvadás, se Ötméteres Pók, se Skorpió-Hajó,
se Sóbálvány-Iszonyodás, se Gipsz-Rinocéroszcsorda-Ámuldozás!
Se evilág! Se túlvilág! Se fölvilág! Se alvilág! Nem volt Mennyország és
nem volt Pokol. Halálcsönd volt és Életfénysziget. A kecskebak egy kancsó
vérré változott. „És basztunk ott a harmatos fűben, basztunk nyihogva,
hemperegve. Basztunk az istenárulásban! Basztunk az emberárulásban!
Basztunk röhögve, sírva, hemperegve, basztunk a holdhavazásban. Hanyatt
fekve, állva, ülve, előlről, hátúlról, térdenállva, kuporogva, négykézláb
állva, fejtetőre állva, állt a Sátán, lábaimmal átkulcsoltam derekát,
élő asszonybilincsbe fogtam, nyakába csimpaszkodtam két karommal,
a Sátán arany-faszára ültem, mint aranyszamár fejére, pörögtem aranytengelyemen, mint
mézes kocsikerék, izzó körhinta, hajam vizszintes korongban a levegőben, hajam aranylap-
zenekerék, csöcseim szőrös, fekete bibefaszú piros tulipánok, ugráltam a Sátán
faszán, mint fekete tücsök a gyerek egymásra görbén összehajtott ujjrácsgömb
kezében, összecsukott két féldióhéj ujjrács-ketrec-kezében, mint vérpettyes
szőke szalmaszöcske a gyerektenyerek összehajtogatott belsejében, a piros, vonal-
gyűrődéses gyerekkéz-gömbdobozban, mind belémtolúlt az arany-kocsirúd,
szívem a számba buggyant, mint piros higany, gyomrom is, belem is,
mind a számba! Beleragadt a Sátán a picsámba! Basztunk hátulról, mint a legyek, mint a disznók,
mint a kecskék, marhák, erdei állatok, madarak, lovak, mint a
szamarak, bogarak, egymással fenékkel-összeragadva, ahogy piros pajzscsúcs-
seggével összeragad a pirosfoltos, piros rombuszkeretes temetőbogár,
ahogy pajzs-csücsök tomporával összeragad a két csipkefodorszegélyes aranypajzs büdös
mezei poloska. Néha embervért ittunk az ónkancsóból, sűrű embervért
a büdös kecskebak-kancsóból és vérenyves lett a mellem, az állam,
a szám, a hasam, pinaszőröm, ahogy lecsurgott, mint a piros méz, a vér, és
embervérenyves a Sátán bozontos tetves alvilág-szakálla. Pirkadatig
folyt a cicemóka, az asszony-Sátán ciróka-maróka. Aztán a vérköcsög
kecskebak lett újra. Hazarepültünk. A házamba én. A Sátán
a Pokolba! Bevallom még, hogy a Sátán fölcsinált. A gyermeket
kihordtam egy nap alatt. Meg is szültem gyorsan. Ott ül most Jézus Krisztusunk
virágzó gennyes szívsebében, mint egy piros légy. Kis kezeit imára
csukja, mint tapadótalpvánkosú mellső lábait a légy, mint imára kulcsolt
kezeit a halott, ahogy nyitottan össze van hajtogatva, mint nyitott
könyv, mint két tetősen egymásra hajtott sárga viaszlegyező. Miatyánk, ki
vagy a Mennyekben, áldassék a te neved! Üdvözlégy Mária, malaszttal teljes!
Laudetur Jesus Christus!” „Motskos kurva! Iszonyatos boszorkány! A
bizonyiték ott az pelcsán, az egyik pelcsa-fülön, az undok pelcsa
bal belső lebenyén: a szeplő! Égettessél meg motskos fingszagú, Sátán-fasz
szagú, rettenetes, ronda, Szűz Anya szégyene parázna! Megvizsgáltuk
az pelcsát!” S a vad parázna, érosz-röhögésű tortúra után ugy feküdt ott a Shakespeare-
torkú, Boccaccio-rejtelmű Nem-mítosz Mítosz-asszony, mint James G. Frazer
Aranyága, mint Henri Toulouse-Lautrec szines krétarajzán a sárga
91
papírvékony kurva az ágyon, a díványon, Londonban láttam a képet, 1980
májusában, az Impresszionisták Világkiállításán, mutattam Vas Istvánnak,
úgy feküdt ott a kínzószoba rongylevelű dikóján a Megkínzott Szegénység,
mint Toulouse-Lautrec szines krétarajzán a vékony kicsi lokál-kurva,
aki fekszik az ágyon hanyatt, fehér kombinéban, fekete selyemharisnyában,
fekete tánc-cipős, fekete selyemharisnyás lába csuklottan meghajtva lelóg a
díványról, mint egy döglött rózsapettyes selyemsáska combja, térdgolyója,
lábszára, lába, a combtövekről a fekete selyemharisnya kicsit legyűrve, mint
fekete fátyol-kályhacső selyemcsipkecsőkönyöke, fehérkréta kombinéja a vulva-
szőrig fölgyűrve hanyatt, kezei is petyhüdten, hosszan lelógnak az ágyról, mint
a csillogó szálkás nyál, mint méz-csigaszarvak, sápadt szemalján a fekete
besüppedés-tányérok, mint jóddal teleöntött tányérok, hipermangánnal teleszórt
lila lavór, lila lavór, serbli, tele defekálás-szurokkal, szemei csukva,
föltornyosúlt haja máslival átkötött szőke halálkéve, tollas-bozontos árvaszúnyogcsáp, könnyű tollforgó,
piros csótár halottas ló fehér csontos fején, úgy feküdt ott agyonbaszva,
részeg halálban, ernyedt rongy-csontváz lazán, mint egy kifordított, odacsapott
sárga-fehér selyemkesztyű, rózsakút bugyitlan combjai szétnyílva szélesen, s a fekete,
selyemharisnyás lábak lógtak, mint Szűz Anya öléből a keresztre-
feszített Jézus fekete halál-lábszárai, a térdeknél meghajtva fordított
L-alakban, úgy feküdt ott az árva Ringyóság Jézus-hasonlat, mint a Kurva
Boldogtalanság, mint odavágott véres takony egy sárga falevélen, mint rothadt
rózsára köpött nyál, csillogva selymesen és döglött-fényesen, a gumikantár
harisnyatartójú Kurva Kiszolgáltatottság, a Fehér Elhagyott Szenvedés,
Rózsaszín Bánat, az Elhagyatottság Feketeharisnyás Nyála, valami sárga,
valami rózsaszín, valami fehér, valami lila, valami fekete csontos, szögletes,
puha, lazavékony Kifordított Kesztyűmagány, Elhasznált Fehér Selyemkesztyű!
Úgy feküdt ott a tortúra után a vizimalomkerék lapátrózsáról levett meztelen
Asszonymese, mint lenyúzott véres állatok nyers, hártyás, lila teste, mint
megnyúzott nyúl, megnyúzott tehén, megnyúzott bárány, megnyúzott juh,
mint két tenyérben összetört feszes kemény nyers paradicsom, piros kocsonyalucsok,
mint földhöz vágott tyúktojás, a héj s a belső szerkezet, a szilárd s a puha összekeverve,
zöld varangy-arccal, erei lila hínárbozontjában, mint lila kötélzsákban,
s nyúzott fejéből kiálltak kék kocsonyadió-szemgolyói, mint nyers
marhahúsba dugott hagymafejek, piros retkek, fehér retkek, fekete retkek
tojásos töpörtyüpogácsa-tésztába dugva, úgy feküdt ott a Latinúl
Megalázott, mint Oscar Kokoschka nyers marhahús-portréi, aktjai,
mint Ensor sárga-kék-lila-piros-zöld gyűrt ragacslevél-massza álarcai,
festék-halálcsókörvény Hullamaszk-halálfarsangja, mint Nolde Lila Gyász-Rettegése,
Munch zöld skizofrén sikolyiszonyat Irtózat-Halállobogója!
Vasárnap-alkony. Eső-alkony! Víz-alkony! Boldogan robban szét a zöld dombokon:
a fényesen bizsergő lombokon ez a Folyékony Megmaradás, csattog, szétnyíló
szálkapamatokban, fröccsen piherongy gyöngypermet-púpokká, gyöngykása-
vízfüstcsokrokká lobban az alkonyati víz, az alkonyi nehéz selyemanyag
örömzuhogás, fodros vízláng-loccsanással hólyagzik a vasárnapi nyáralkonyi
eső a kert növényzetén, a laska sárkányrongy-szőlőleveleken, a hemzsegő
zöld növénydenevéreken, növénycickányok legyező-hártyaesernyőfarkain, a
tetves halálcsomóvá rothadt rózsafejeken, a zöldbab törpe lombozatán,
a cseresznyéken a cseresznyefán, a ribizlibokrok eres, áttetsző apró vérfürtjein,
a növényi vércsöppfürtök zöldcérna tartópillérei, küllőfürtrácsai rácsháló-
szünetében, a zöld rácsok üresség-sejtjeibe cérnásan, szálasan csorogva
pöttyen puhakeményen, laza koppanással a víz, a lentebbi dologra, fűszál
élére, fűszál hajlott-gerincű zöld papírkard-hátára, alsó, pórusos ribizli-
levélre, végűl a fekete földre, ott egy katicabogárra, a nyeles fekete
92
legyező-harmonikacsápra, ami most összecsukva, mint egy fekete legyező, mint fekete
harmonika, a feketepettyes piros katicabogár-hátra, a lakktojás piros
gömbölyűre, s úgy ömlik el a hát gömbölyű felületén, a piros lakktojás
fedőszárny-kupolán, mint csillagvizsgálótorony pirosra festett aluminium-
kupoláján, a piros gömbtetőn a zsíros holdfény, mint az üveghólyagfejű,
szikrázó üvegbuborék-fejü csillagtorony gömbüvegközegén az alkony
sűrű mézüveg lángja Szarajevóban, ott fönt a fenyvesek közt, a hegyen.
Balzsam sírja is ázik a meggyfa alatt és ázik Balzsam sírkeresztje is,
amit lécdarabokból szögeltem, szőke falapokból, s a nagy vályubetükbe
fekete filctollal satíroztam a Szent Puli nevét! Vasárnap-alkonyat.
Nyári eső zuhog. Énekelnek a feketerigók. Sem eső, sem Isten nem
mondhatja nekik: „Most hagyjátok abba!” Fütyülnek, énekelnek, amíg ott bent,
bennük, belűl, odabent el nem rendeltetik az elhallgatás, a most-már-
elég! Ahogy én is énekelek az elhallgatás előtt, az elhallgatás után, minden
örömben, minden rettenetben és hiába sürgetik a némaságot a lepedék-
szívű önazonosságra hivatkozók, a hallgatással-gyáva Sürgetők, akik nem
voltak sem Isten előtt, nem lesznek Isten után, sem Istenben elsők és utolsók,
hiába mondják: „Őrűlt! Szörnyűség!”, én csak énekelek, belső parancsra,
mint a feketerigók! Feketerigók! Feketerigók! Feketerigók! Szent Biológiai
Hangszerek! A Természet Biológiai Hangszekrényei, Biológiai Fuvolák!
Biológiai Furulyák! Szabó Lőrinc beszélt rólatok egyszer, Szabó Lőrinc,
lázasan, fiatalon! Sírkeresztjét elföldte az árnyam, kék árnyam Lőrinc
sírkeresztjére hullt, mint fekete Faust-köpeny. S ott fekszik ő, az Örök
Asszonyiságban! És nem emeli föl őt az Örök Asszonyiság, a Nőiség
Örök Anyaföld, a legalább Ember-Örök, pedig azt hitte ő is, a gyáva
iszonytudat-drága: „Alles Vergängliche Ist nur ein Gleichnis; Das
Unzulängliche, Hier wird’s Ereignis; Das Unbeschreibliche, Hier ist’s
getan; Das Ewig-Weibliche Zieht uns hinan.” Csontváza már a
földben, mint nagy kréta gót-betű, gót ß. Csontvázát a földbe J. W.
Goethe írta! Tudod-e Feleségem, te Szőke Béke? Tudod-e: sorsod Isten
nevetése? Sorsod: Hármas-oltár! Sorsod: Szárnyas-oltár. A Te Három Sorsod.
Gyerekeinket majd lefektetjük. Gyerekeink fölébrednek éjjel, jajgatnak,
sírdogálnak, kiabálnak. Pedig nem éri őket semmi bánat, nem veri őket
semmi rettenet. És hol van most Csernus Tibor, a Montmartre kőmáglya-virágra
telepített Alföld pusztai homok-virága? Az alföldi homok virágzó
csönd-magánya! És Hantai Simon, mint egy darab Gyémánt-Némaság ül fénylő
rab-cellájában, az Iszonyat-ketrecben. Benne és körülötte: a Hallgatás
rácsai, a Némaság rácsai, a Csönd rácsai, a Belső rácsok. A Világ-egyetem-
Ketrec, az Idő-Rácsrendszer, a Térrácsok Szitaháló-fénye. És én énekelek!
Ó, Simon! Ó Simon! Hantai Simon, messzi testvérem és testvér-barátom, te lánghajú
Megnémúlt Idea, te Boronőó Piros Idea-Árnyék, gyűrt szürke kord-
nadrágos Szigorú Árva Öntudat, a Koponyába Befelé Nőtt Szemgolyójú Győtrődő
Éber Merengés, aki befelé látsz, a Végtelen időpályáit és térsíkjait belátod
irgalmatlan befelé-szemeiddel, s a Gigászi Csönd Mérhetetlen Kristály-
tömegébe szőve élsz, mert e Mérhetetlenség-Kristály szigorú, roppant, néma
ásványcsönd-anyagába szőve virágzol, magad is rács és magad is drótrács-
szövedék, magad a ketrec és magad a ketrec foglya, magad a rácscella
és magad a cellarács-dobozkalicka rabja, Rab Gyémánt és Hallgatás-Rács-
rendszer, együtt a Kettő, a Két-Más Két-Ugyanaz, Csöndásvány-Iszony-tömeg
és Hallgatás-Kristályrácsrendszerek fénykomor és ásványtűztisztaság látásba-fulladt
Összege! Tudod-e, hányfajta rácsba, rácsszövetbe, hányfajta iszonyat-
rácsképletbe vagyunk mi beleszőve, belenőve, hányfajta rácsháló,
ketrec-vonal, rácsszerkezet-síklap és ketrecdrótszövedék görbe vízszintes, függőleges,
93
egyenes, kúpos, gömbölyű, keresztűlkasúl ferde irtózat-léthálózatán van
létezésünk szitásan áttörve, mint szilárd nehéz öntudat-kocsonyamassza,
valami puha párolgó üveganyag sűrű drótszitarácson, mint világegyetem-sötétség-
űrrácson a kemény fény, mint a halál fehér rácsszövet sűrűség-drót-kereszt-
ünnepén a mégis-remény, hogy mégse hiába! Tudod-e, hányfajta rácslapok,
rács-síkok, rácsketrec-szövetegyenesek és ketrecdoboz vízszintes, függőleges
vonalsűrűség, végtelen pálcakeresztháló irgalom-bűntudatszövedék sűrű
egyenes, függvényes, ferde szövetségvégtelene vagyunk mi, emberek, halandók, és
mind a létezők, dolgok, állapotok, akaratok, hitek, hiányok, gyászok, jelenések?
Mert mi is rácsai, ketrecei, sűrű drótszövetrácslapjai vagyunk a Létezés-Egésznek!
A Létezést rácsainkkal, ketreceinkkel, sűrű drótháló-kegyelmeinkkel összevissza
szőjük, mint a pók a növénycsönd árnyéküregeit rendezett, kúsza, összevissza
rácsvonalával, hálót építve a görcsös növényágak, száraz, pikkelyes növényszárak,
drótpálca virágküllők üregizzásában. Ahogy a pók a csöndet beszövi hálójával,
úgy szőjük be mi is önmagunk rácsaival, ketreceivel, magunkból-folyt
hálószövet-irgalommal a Megvalósúltság Egészét! Mert rácsok vagyunk és a rácsok
rabjai, ketrecek vagyunk és a ketrecek foglya! Ketrecek, rácsok, vonalkereszteződés-
szövetek, és ketrecek, rácsok, vonalkereszteződés-szövetek foglyai: halhatatlan
dologi létezők, erők, anyagok, és embernek mindenképpen halandók! Mert
mi vagyunk a rács és a rács van mibennünk. Mert a ketrec mibennünk és
a ketrec mi vagyunk! És a Létezés-Egész rácsai, rácsvonalai, rácskeresztjei,
ketrec-szövetei, ketrec-ládái, ketrec-dobozai úgy szövik át létünk húsát,
létünk tudatát, öntudatát, öntudatlanát, romló biológiai anyagát és
testanyagunk szervetlen pontörvényeit, úgy szövik be keresztűl-kasúl összevissza
szőve létünk romolhatatlan törvényeit és törvénytudatát, az emberszülte
fontos függvény-lángot, az örökkévalóság költészet-emberálmot, mint
kristályrács atomszövetség ponthálódobozai a kristályt, nem oly pontosan,
szögletesen, föl-le, oldalt, vízszintesen, függőlegesen egyenesen, de mégis valahogy
úgy, olyan szigorúan, szépen, együtt-teljesedésben, mert összevissza mégis
pontosan! Mert mi vagyunk a ketrec és a ketrec tölteléke és a rácsok mi
vagyunk és a világ valósúl meg hitével, anyagával rácsrendszereink tüzében,
rácsrendszereink lapjai között, rácsrovatainkban. A Lét Csontváza vagyunk
mi rácsok, ketrecek, s a világlét rácsai, ketrecei emberlét-módozatainkban!
Rácsok és rabok mi, rabok és rácsok! Hányfajta ketrec, széttörhetetlen! Idő-ketrec,
tér-ketrec, fizika-ketrec, vegyi-ketrec, biológiai-ketrec, atom-ketrec,
gravitáció-ketrec, antigravitáció-ketrec, csillag-ketrec, űr-ketrec, mágnes-ketrec,
elektromosság-ketrec, tudat-ketrec, érzelem-ketrec, érzet-rács, emlék-ketrec,
mámor-ketrec, föld-ketrec, földlét-ketrec, bolygórendszer-ketrec, bolygótér-
ketrec, fény-ketrec, űrsötétség-ketrec, halál-ketrec, halálunk-ketrec, gyász-ketrec,
növény-víz-föld-ásvány-só-mész-szén-fehérje-ketrec, gén-ketrec, molekula-
ketrec, a fölismerés határai-ketrec, földrajzi-ketrec, történelem-ketrec, haza-ketrec,
emberiség-ketrec, ember-ketrec, szerv-ketrec, agy-ketrec, agyvelő-ketrec,
idegrendszer-ketrec, álom-ketrec, vegetáció-ketrec, erő-ketrec, térrács, időrács,
halálrács, anyagrács, fájdalomrács, születésrács, halandóságrács, életidőrács, betegség-
rács, vegetatív-ketrec, éhség-ketrec, víz-ketrec, szomjúság-ketrec, vér-ketrec,
csont-ketrec, flóra-ketrec, fauna-ketrec, tűz-ketrec, láz-ketrec, embersorsunk-
ketrec! És mennyi rács és mennyi ketrec még, elmondhatatlan! Amiben élünk és
ami él mibennünk! Amivel élünk és amiben élünk! A rácsokban, ketrecekben!
Háború-ketrec, gyilkolás-ketrec, szerelem-ketrec, nemiség-ketrec, dac-ketrec,
lemondás-ketrec, sírás-ketrec, gyűlölet-ketrec, gyűlölködés-rács, szolgálat-rács,
filozófia-rács, mítosz-rács, mese-rács, iszonyat-rács, iszony-ketrec, zokogás-rács
elmúlás-ketrec, vágy-ketrec, föloldozás-ketrec, politika-ketrec, faj-ketrec,
vígasztalanság-ketrec, elmebaj-ketrec, idegbaj-rácsdoboz, megadás-ketrec, bűn-
94
ketrec, bűntudat-ketrec, megszállottság-ketrec, bánat-ketrec, búskomorság-rács,
mélabú-ketrec, vallás-ketrecek, szigor-ketrec, lemondás-ketrec, gyávaság-rács-
doboz, alkohol-ketrec, kábítószer-ketrec, tündöklés-ketrec, költészet-ketrec.
Ó, Világegyetem-ketrec! Ó, Elmúlás-ketrec! Ó, Halandóság-Ketrec! Halál-rács!
Mert mi vagyunk a Rácsozat és a Rácsozat mibennünk! És a Ketrecek mi
vagyunk és mi a Ketrecekben! Bennünk a Mindenség Ketrecei és a Mindenség
Ketrece mi vagyunk! És nem olvadnak el a ketrecek, ha meghalunk és a
világ hamvad el rácstér-függvényeink idődoboz ketrecében, mert a világegyetem
mivelünk is halandó! Mi hálózzuk be az Őslét-Pillanattól a Létős-
Végtelenig az Örök Virágzó Jelenést boldog embertudat-rácsrendszerünkkel,
s fordítva, a Létős-Végtelen Gömbegyenes Sugármagányából visszafelé az Őslét-
Pillanat robbanáskezdet-előtti egyanyag-sűrűjéig: az Ő erővonalai és
hitvonalai hálózat-keresztszövedék tűzrendszere szövi át emberlény-mindenünket,
s így vagyunk Különváltan is Együtt-Ugyanaz! És ti is ez vagytok, feketerigók! Rácsok
és a Rács rabjai. Ketrec-foglyok és Éneklő Ketrecek! Feketerigók! Feketerigók!
Ti Kerti Zenészek! Mindenség-Zenészek! Ti Kerti Boldog Zenecsinálók, Zene-
mondók, Fekete Zeneszerzők! Fekete Madár-zenészek, akik biológiai hangjegyekből
biológiai zenét mondtok biológiai hangszereken. Miséket, kantátákat
és motettákat, madrigálokat, korálokat, canconettákat, rondókat, szonátákat,
opera-áriákat és operákat, zöld templomi kórusénekeket, Ti-soha-alkonyt-
nem-ismerő-Alkonyi-Énekesek, Ti-soha-alkonyt-nem-hirdető-Alkonyi
Énekesek, Ti-mindíg-hajnalt-hirdető-Alkonyi-Énekesek, Ti-mindíg-
hajnalt-hirdető-Hajnali-Énekesek, Ti-mindíg-pirkadatot-mondó-
Fekete-Hajnaltüzek, Ti-mindíg-hajnalhasadást-ünneplő-Fekete-Arany-
pirkadatok, Ti Fekete Énekálomtüzek, Sárgacsőrű Tollgyász Öröm-ünnepek,
Feketeköpenyű Aranytrombitalázak, Tollcsuklyába-bújt Arany Orgona-
sípok, Fekete Gyopárhimnuszok, Aranyrojt Lángzászlók Fekete Lázban,
Aranycsemballók Fekete Tolldobozban, Madár-François Couperinek
(1668–1733), ti Couperin-clavecinisták, Madárcsemballó-Madárcsemballisták,
ti Madár-Jean Philippe Rameauk (1683–1764), Lángelme-Madarak
és Kisebb-tehetségű Feketerigó-Zenészek, de azért nagy zenészek mégis,
akik itt röpködtök, zsibongtok a Zöld Templomban, álltok a nedves lombok
nedves ágain, zöld pikkelykupolák alatt, szikrázó, csillogó zöld pikkely-
buborék lombtemplom-kupolák csobogó csöndjében álltok kék pikkely-
selyemharisnyacsizmás lábbal és énekeltek és torkotok hangszálain játszotok,
mint Couperin hangszerén! Száz feketerigó, száz Clavecin à ravalement,
száz Clavecin brisé (háromirányban három részre osztott, szétszedhető, ládába
csomagolható úti csemballó), száz Clavecin d’amour, száz Zongora, száz
Clavecin organise (orgonaművel ellátott csemballó), száz Clavicemballó
(húrjait toll szárából készített pengető szólaltatta meg) pengeti rigótüdejéből
fújt forró levegővel torka aranyhangszál-húrjait, beszél őrjöngő zenével,
száz Virginiál (hosszú szárny-alakú csemballó), száz Spinét (asztalra tehető kis
ládaformájú csemballó), száz Spinettó, (ami ugyanaz), Clavicytrerium (a csemballó
függőleges húrokkal ellátott magas változata) játszik itt az esős kertben
önmagán önmagával önmagából, s a feketerigó-zseni, a legboldogabb a Zöld
Lombkatedrálisban Abendmusik-ot csinál, mint Diderik Buxtehude
(1637–1707), aki előbb templomi orgonista volt Helsingőrben, Dániában,
s 1668-tól a lübecki Mária-templom orgonistája lett (Marienkirche),
s itt csinálta az Abendmusikot, az énekes-hangszeres alkony-isten-ünnepet
ádventi vasárnapokon, akihez gyalog zarándokolt Lübeckbe Arnstadtból
1705-ben Johann Sebastian Bach! Feketerigók! Feketerigók! Feketerigók!
Zeneszerszámok, Zenék, Zenészek! Mit tudtok ti arról, ami van? Mit tudtok
ti arról, ami volt? Ami volt a zenében és a létben, arról a keserű, boldog,
95
féktelen, tudatos emberébredésről, ami az Emberi Zene? Bartók Béláról tudtok-e?
És Johann Sebastian Bachról? Arról, hogy Istennel beszélt a Szent Ember-
Zenében, a Mítosznál Későbbi Létben, közelebb, mint a mesében, Orlande di
Lasso, azaz Orlande de Lassus (1530-32?–1594), Stefano Laudi (1590–
1655), Marco da Gagliano (1575–1642), Jacopo Peri (1561–1633), Giulio
Caccini (1550–1618) és Heirich Schütz (1585–1672) úgy beszélt Isten-
fehéren, ahogy a Szerelmes Isten beszélhetett Szerelme Asszonyához: önmagához, és
megváltó zenefényben Rigók, Feketerigók: Franz Tunder (1614–1667), Hans
Leo Hassler (1564–1612), Claudio Merulo (1533–1604) és Johannes Eccard
(Lasso tanítványa) (1533–1611) és zenéltek mind az Istengőg-Ember-
Feketerigók, a Boldog Szűz Anyára-ámulók: Reinken, Pachelbel, Böhm (Georg)
(1661–1733) és Johann Jakob Loewe (1629–1703), Ivo de Vento (1540–1575)
(Claudio Meruló tanítványa), Jacob Reiner (1560–1606), a Lasso-növendék,
a kolostori énekmester, Anton Gosswin (1540–1594), Leonhard Lechner
(1553–1606)! Tudjátok-e hím és nőstény Kerti Énekeseim, hogy a Zene a Lét Második
Hatalma?! Mert az Első Hatalom a Virágoké! Tudjátok-e, hogy Jean Baptiste
Lully (1632–1687) abban a Sebben halt meg, amit a Dícséretben kapott, hogy a
Te Deumot vezényelte akkor, indulatosan kaszabolva hosszú vezénylő-pálcájával,
mert verekszik a kristály-virágzással, gyémánt-lázongással, s a pálca csáptolla
cincérszigonyával lábába fúródik, s meghal ettől 55 évesen, mert lábsebe elmérgesedik,
s belehal ebbe, mint véres gennyzsákban ülve, úgy ült a Sárga Rothadásban,
mint József Attila a skizofréniában! Tudjátok-e Feketerigók, Aranyszájú
Szent János-Tolldiók, hogy mindíg-hűséges boldog szivembe írva: Palestrina
(Giovanni Pierluigi da, 1525–1594), mert Ő nekem a Hűség és az Áldás a
Zenében, s úgy állok benne, mint Elmúlás a Fényben, mint Halandó a Halhatatlan
Térben, a Soha-el-nem-múlás Fehérben, Aranycsipkéből Szőtt Öröklét-
Ravatalházban, mint Gyász a Gyászban, Öröm az Örömben, Emberöröm a Világsors-
Rózsadüh-örömben, s a Canticum Canticorum, az Assumpta est Maria,
a Viri Galilei, a Surge illuminare Jerusalem, a Peccantem me quotidie
tűzözön-siralomvízözön kristálydübörgés-gyémántvilágösszeomlás-fényföltámadás
üdvözületében fürösztöm világszerelmes emberarcomat! Aranybeszédű Feketerigók!
Az Elmúlásban nem fogok heverni! Feketerigó-Claudio Monteverdi
(1567–1643) ezt mondod nekem az ablakom előtt az esőben lángoló vén
körtefán? A zöld esőben függőlegesen fölemelt fejed mutatja a bizonyosság-
jelet, zöld vízpárába nyitott piros szád gőzölgő láng-ürege, mint piros
virágkürt, arany nyálkahártyatrombita, és dicsekvő, boldog Feketerigó-
Madárbika, az Orfeo világős zeneömleny zuhatag létüvege folyik arcomra
kövéren, mint a bűntudatra nem-gyáva világlény-emberújjongás föltámadás-láva,
s Ariadne panasza ömlik nyitott torkodból feketén, mint a fekete
fény, pestisjárvány-hullahegyek Velencében, kutyák embert esznek, patkányok
embert rágnak, nagy égő embermáglyák zsírosan füstölve kiabálnak, s az emberhús
olcsóbb, mint a gyász, s rothad az emberszégyen, s futnak csöngettyűs lovak,
csöngettyűs szamarak, s az embercsontváz-szamárka Orfeusz áll és lantját pengeti.
S nagy rühes kurvák emberszivekben járnak. Mit énekelsz te, feketerigó?
Fekete Orfeusz! Halálhitű Élet! Fekete Orfeusz! Élethitű Gyász! Mit énekelsz
te Kiszabadító? Alvilág Konok Lantosa én, feketerigó, mit énekelek?
Hogy az Alvilág Konok Lantosa voltam? Azt mondjam újra? Azt mondjam
százezerszer? Én nem az Alvilág Énekesének születtem! S az Alvilág rabja sohase
voltam! Szivemre fénykeresztet írt a Megváltozás Piros Ujja! Két fekete szemem
a fények fekete fészke lett, aranymáglya-fészket szőtt pupillámba a Lények
Teremtője, a Fűkancsó-építő Világtojó-Madár, s az aranykancsó-szövedék
fészek-máglya szemgolyóm puha üveghús csarnokvizében függve ragyog, mint
látható csillaghalmazok, csillagfürt-kürtök, mérhetetlen szupergalaxis-pogácsák,
96
hogy mindenségem tűzpontörvény-lényét és mindenségem lángoló fészek-
edényét a halandó lények, halandó dolgok, halandó tudatos remények
fölragyogva lássák, mint én a Tejútat, ha éjszaka a zöld kertre függő
balkonon állok, s nézem cigarettázva a fekete űrtér fehér fénymorzsalék-
zsákját, a rideg és konok fekete asszonyűrtér fekete csöndlábára húzott
aranyháló női selyemharisnyát, az aranydrótháló netz női harisnya-
csizmát, az arany-pontháló égő vígasz-zászlót, nézem az űrcsönd tűzpont-
gyíkhártyaruháját, az ősi gyíköltöny tűzpikkely-facettapontjait, cigarettázva
nézem, ami nem is fölöttem, de köröttem ég, a milliárdszor milliárd árva
fénybuborék mindenség-szőlőfürtöt, s mosolygok, mert látom őket, s
élek, s mosolygok, mert hozzám úgy beszélnek, mint okos testvéreim, hiszen
azok ők, nem az űrbe akasztott égő gyertya-lánghalmaz temetők, halotti
gyertyaláng-lepedők, tűzzel felvirágzott Halálkertek, Tüzes Halottak
Kertjei: halottak napján! Nézem a mi Galaxisunk, a Tejút csillagait, s ti
már alusztok boldogan, feketerigók. S feleségem is alszik égő villanycsöndben
az írószobában, mert engem várva elaludt mosolyogva, kezében nyitott
könyv, mint kétszáz-szárnyú lepke, haja a párnán szőkén szétbolyongva,
mint kemény szikrázó aranyfüst laza hullámfodrokkal körben hosszan
összevissza folyva a párnán, s a kapricon fekszik aranytajték-füstpalástban,
s a paplan alól a villanyfénybe nyitottan fekete füstláz-tövű
combja, aranypihés lábszára úgy áll ki nagy A-alakban, mert forró
himnusz-combközébe gyűrve a paplan, mint az éjszaka piros betüje, s
a lányok is alszanak a másik szobában a virágpaplanos ketrecágyban,
horkolva hanyatt az egyik, hosszú haja veritéklucsokban, s arcocskája is
pontálarcszerű verítékgyöngymaszkban, mint Giorgione maszturbáló szűz
Vénuszának arca, szinte fölpúpozódva fején-állva a kisebbik, a
másik, mert álmában az ágyban ide-oda mászik, s úgy fújja az alvást,
hogy térdepel, s közben görnyedve fejen áll, homlokára támaszkodva fujtat,
csöpp szájából sűrű fénypillanattal folyik a nyál, szájacskájából alvás-
méz csordogál, s nagy fénypecsétet sző a vánkoson. Meztelen lábuk,
mint a Sötétség Nyitott Könyvére dobott sárga porbalta-nemzőszívű
fehér liliomok, zöld szív-dorong-nemiségágú piros tulipánok. Igy
alszanak a lányok. S alszik Juhász Katalin is, az 1951-ben született, ott
túl, szemben velem, a másik hegyen. És akarom, hogy boldog legyen!
S látom, ott messze lent, a nyári kőlapály kővályú-homorulatában dupla
zöld fénypontsorok, dermedő kék villanytüzek, piros üvegcső-fény-gőzbetűk,
sárga írásjel-lüktetésüzenetek, rubint csillagtűz-tüskecsokrok, lila-zöld
villanyfénybetüfolyások, emberalakú kettős neon-narancstojások, szikrázó
fehér fény-tolulások, villanyláng-fürttódulások, ezüst vegyiláng-lepedők,
lüktetve csöndbe-sűllyedő zöld neoncsőrács-fénygömblabda földgolyók,
pókszálas fényháló szívcsomók, pulzáló száraz fénytetők tudatos szövedéke
az éjszaka. Van aki most hal meg, van aki most születik, van aki most
megy haza, van aki most gyilkol, van akit most ölnek, van aki most
zokog, van aki most szeretkezik, van aki most szül, s van akinek most
fürészelik szét a koponyáját, van aki részegen röfög, van aki pénzét számolja
most, van aki kötelet most köt a nyakára, van aki vár még villamost,
van aki maszturbál, van aki onanizál, van aki most vesz lezboszi szerelmet, van aki önmagában áll,
van aki most süt kenyeret, van aki a semmi ágán lebeg, van aki most csinál
gyereket, van aki hullákat őriz, s van aki most veri apját, anyját, gyerekét, feleségét,
van aki most írja „élete regényét”, van aki azt mondja: ő is!, van aki most
húz ki gyereket az anyából, van aki fekete gumiruhában csatornalatyakban
gázol, van aki most szedi ki a verseimet, van aki most dönti el, hogy visszafizet,
van aki most eszik, a konyhaasztalnál fáradtan könyökölve, van aki
97
azt mondja: „melled mint a zsömle”, van aki a csöndsemmire dűl, mint
híd-vaskorlátra, van aki most dönti el: sose néz hátra, van aki böfögve
horkol, van aki várja az autóstoppot, van aki disznóknak, teheneknek
most ad elektrosokkot, van aki most vágja át az állatok nyakát hosszú
egyenes késsel, van aki lopni megy, betörni a másik, van aki most mondja:
végez a szenvedéssel, van aki siralomcellában ül, s hajnali akasztását
várja, szorong vagy üvölt, vagy vinnyog, vagy cigarettázva hallgat, vagy magát
összecsinálja, tarkóján nyírógéppel a koponyáig lenyírva már a haj, a nyak
fölött leborotválva, várja, hogy kezét hátúl a derekán összekötik, vagy bal csuklóját
bal lábszárához kötik, s figyel minden csoszogást, csattogást hónapok óta
már, s valami csillanást, valami tiszta fényt, valami földindulást, remény-hasáb-
tódulást vár, nem az akasztófát, nem a zsákcsuklyát, a fejmegcsavarást,
nyakcsigolyatörést, nem a csigás tekerő-henger drótkötelét, ami bokacsontjaira
hurkolva lesz, mert ott lóg majd mezitláb, s a hengercsigát megtekerik, mint
az autóskurblit, s úgy lóg, mint aki széthúzva áll, mint inges-gatyás gumibaba
a gyerek két kezében, van aki még előtte bezabál, van aki most őrűl bele a politikába,
van aki taxit vezet, vonatot, repülőt, teherautót, van aki fémet olvaszt,
van aki most kap Watteau-hullaarcot, van aki most kap El Greco-szellem-
arcot, van aki most kap Masaccio-dicsőségarcot, van aki most gyújtja föl
mások lakását, a holnap reményét, van aki most tölti be, most üríti ki éjjeliedényét,
a műanyagbilit, üvegkacsát, van kinek most vágják föl a hasát,
akinek szivbillentyűjét most cserélik ki műanyagbillentyűre, van kinek
jobb mutatóujjal most tágítják szűk artériáját, van aki most ül piros
üveghegedűre, mint piros paripára, van aki most defloreálja kicsi lányát,
van aki háborút álmodik, s álmában szétlőtt feje kinyílik, mint a rózsa,
van aki orálisan szeret, a homoszexuális férfi a férfisegg-likat, az aranyérrózsát makkcsókkal csókolja,
van aki önmaga sérelmével szarakodik, s azt hiszi, másnak sose volt adósa,
van aki újszülöttet mos, a babát két lábánál fogva, van aki halottat mos,
van aki ruhát mos, van aki templomkövet mos, kábúltan az istenláb-
szag csókjaitól, van aki országtérképre hajol, a kékeres békét úgy szagolja, van aki
parancsra vár, s gubbaszt a szorongásra hajolva, van akinek szeme se rebben az
Elmegyógyintézetben, mert harminc éve ül nyitott szemekkel, mint vércsöpp a
sebben, van aki virraszt, az új halott arcáról leveszi a fehér ágylepedőt,
van aki guggol s a halott arcára teríti a fehér ágylepedőt, van aki rádión
üzen, s van aki rádiójeleket fog, van aki űrbe néz, s gombnyomással
szétnyitja a csillagvizsgáló buboréktornyot, aminek csöndoszlopáról
visszagördülve legyűrődik fémbuborék-teteje, mint a férfimakk bőre, van aki
kriptákat most fosztogat, s siet, hogy a múmia fejét, kezét, karjait, mint száraz
faágat letörje, van aki, mint anyjára: úgy gondol a temetőre, van aki leltárt
készít és van aki árulást hűtlen szívében, van aki álmatlanúl fekszik
a Gyönyör Hüvelyében, van aki lábát lógatja az ágy szélén ülve, mint a legyek,
van aki a csönd ketrecében ül, mint a néma bolondok, a ketrecrácsból kilógnak
kezei, lábai, mint a csimpánznak, selyemmajomnak, páviánkutyának, s arca
füst-szakáll, s emlői csomós gondok, van aki gumiketrec-ágyban ül, ürülékében,
mint malac a sárban, teste fehér porceláncsikó, feje óriás szappanbuborék, hülye
vízgolyó, van akit most rágnak a halak, hiszen vele-püffedt az epezöld folyó,
van aki vastüdőben fekszik, feje szakállas férfifej, törzse, keze, lába, pénisze
mint egy csecsemőé, van aki szerelem után mosakszik és van aki most
válik emberevővé, van akiben a szentté-kristályosodás ásványtűzszögletei
most gyarapodnak, hogy teste belűlről kifele kristállyal benövekszik, mint
fénnyel a hajnali ablak, s van aki arra gondol: versét hogy folytatja majd
holnap, szivében párducok, tigrisek, oroszlánok, őzek, szarvasok, tehenek, rigók,
leopárd-fókák, tengeri elefántok, szirénhalak, fekete saskirályok
98
assisi-Ferenc virágoskertet szagolnak! Ó, mi van még? Mi van még? Mi van még, e
Földgolyón s e Földgolyó mögött, a szalmaszáron fölfújt szappanbuborék
tágulása világtér anyagpontjain, anyagszigetein, miféle szörnyek, szörnyetegek,
látomások, csöndek, tüzek, izzások, gomolygások, örvények, gyászok, hitek?
Miféle Tények, Fények, Lehetségesek, Remény-Anyagbizalmak, Világok, amik
meg sose halnak? Túlvilágok, vagy Alvilágok? Asszonyom fölkeltelek!
Látod azt a fénypontot ott? Mi lehet az az űr-irgalmú lámpa? Hideg fény
csak? Halálsugárzás? Csönd-tűzpont? Élet-atomreaktor-örvényanyaggömb?
Vagy csak a csönd halál-mellbimbója? Élő anyag? Vagy halott fényüzenet-átok?
Árnyerdő-temetők, Alvilág-árnycsönderdőlobogások! Én nem néztem vissza
rátok! Pedig Alvilág-Vizimalomkerékzubogások! Pedig Szörnyhörgések,
Halott-zokogások! Nézd, mi az ott, az a Tiszta Lámpa? Én lementem érted az Alvilágba!
Miféle Múlt, vagy miféle Jövő, vagy miféle Jelen az a pici fénypont ott, a ki tudja,
hány fényév mögött, az a Titkos Igen, az a Titok-Üzenet, Titok-Valóság, az az úgy
kék, hogy sárga már, hogy zöld már és piros, miféle Titokpont-Tűzlényeg az a kicsi
fényszúrás ott a messzi valóságban, élő vagy halott tűzgolyó, vagy egy Volt-Csillag
magányos fényhangja csak, ami többmilliárd éve fénygörbe egyenessel süvöltve
jön költő-szemem felé, hogy világkút pupillámba nőjön hideg fényszúrás-
vonalával, s látásomnak adjon hit-injekciót! Mint könyökbelső bőrén
az injekciószúrás piros pontsebe: parázslik az a piros űrpont a Világagyvelő
magánysejtjei között, a látható fénysejtcsomók lángháló-szigetei között, a fény-
szövet-örvényhabok szünet-idejében, a megritkúlt világtér-sötét fagydörgés csöndjében,
és most már veled nézem, s lent alszik a kert puha homályszövet-páraárnyak
sűrű sötétség-tüzében, alszanak a virágárnyak is fekete pecsétszájjal, a lepkék
is alszanak harmatcelofánba burkolt állatmoha-perzsaszőnyeg szárnnyal, a hangyák
alsó fekete pontszemén a harmatcsöpp szikrapontja füstöl, a sündisznómászás,
mintha tüskés gömbmocorgás lenne holdezüstből, a kemény, katonás fiatal
szőlőlevelek lágy csipkepusmogással lengenek, mint fekete szívdobbanások
a gőzölgő növényárnyéklángok, s éjjeli bundapillék örvénylő fényszóró-
pelyheit fújja a földmeleg-léghideg áramlatösszekavarodás csöndzsák-
oduja, s szikrázik egy-egy nagyobb rovarszem a sötétben, mint az
emberelme sötét tudatgyászában a nem-értem, mint az emberszív
nehéz rák-kehely oduiban a szégyen, mint üvegszobor kék
üvegingén az odacsapódó s elszáradó fénypillanat, s a rovarszem-napraforgók
facettarácsainak peremélei hatszögű fényvonaldobozok, s a fényvonaldoboz
tölteléke, a látásanyag, az ásványkürtcsokrok gömbtányér-szövetsége
fényfátyol-ellobbanás, s fölizzanak néha a napraforgótányér pontszemei, mint a gyors
gondolat, s láthatatlan varangy kaparászik a rózsabokrok között, s fényiszap
tintavödrében ázik a zsibbadt madárálom-bizsergés a fekete lombkúpokon,
lombtollakon, lombfelhőkön, s a lombok között a madárfészkek
zöldszeplős-rozsdaszeplős új tojásai fölött. Mert odafönt, mert körülöttünk,
fölöttünk és alattunk az irgalmas fénypont-társulások, s itt a lombokban
a madáranya pehelydunyha hasa alatt az új madártojások és szivemben
a nem-egyszerű béke! Mert egyszerű minden, ami van, bármilyen összetetten, bármilyen
bonyolúltan: a fénylő égitest, vagy a holt csillag hosszú fénysóhaja a hosszú
időtér úton, s a forró fű-üstben a kékpettyes, barnapettyes madártojás! Ez
a pelyhes, meggymagszaros mély fészeküst, fordított szalmakalap: száraz fű-
szálból, drótból, papírszalagokból, rongydarabokból, üres csigaházból, pléh-
szeletekből, nyloncafatokból, szárazkék tejeszacskó-csücsökből, falevél-
forgácsból, konzervdoboz-aluminiumkulcsból, szikrázó szálkakeresztléces
halgerincből, amely mint egy csont-toll, csont-páfránylevél, csont-levélcsáp, sárga
spárga-darabokból és piros cérnatekervény-csomaghalmazokból szövődött
növény-anyaméhhé, madár-anyaméhhé, mely kívül van a madáron, madár-
99
csőrével szőtte a madár-őstudat. S ez is egyszerű, mert ilyen bonyolúlt! Meg az
a szegény árva fényévmilliárd hosszú sárga vonal, sárga űr-egyenes, a
fagyrúd-végtelen piros égitest-fény! Ez a világhosszú lángszúrás, aki pupillámba
löki hegyét, mint a szikét, mikor megoperálták Csernus Tibor szemét! Mert nehéz
szivemben a béke bonyolúltabb, mint az emberalatti sötét természeti lét minden
formája, dolga, tárgya, létezője, jelensége! Mert szivemben ez a béke, ez
a membrán-mögötti csöndes ősderengés összetettebb, mint a konok természet
ember-előtti nem-emberisége, a legbujább formák életszövetsége, a
legádázabb állapotok szerelme, türelme, nemisége! Mert költő-szivemben a
békét én csináltam, nem fegyver, nem vallás, nem egyház, nem is állam, nem
cinkos szövetségek őrület-parancsa, amely az emberbe úgy harap, mint vérnarancsba,
a pórusháló sárga golyóba, a hártyacellarózsás piros növénykocsonyagolyóba,
amelynek köpenye sárga bőr, s a harapástól vérzeni kezd, mintha kitépett
emberszivet enne ember. Mert az én szivemben az a hit a béke, hogy
nem azért születtem örömre, gyászra, hitre, szenvedésre, hogy az embersors
értelmes bizalmát föladjam, s úgy éljek döglötten, hulla-önmagamban, mint a
halott és ezzel sose-volt Salamon király a trónon, ezer évig! Mert az én bizalmam:
én ember-hatalmam! Mert az én hatalmam: én költő-bizalmam! S nemcsak a Láng
lényét és lényegét látom, de hiszek értelmed hitében Világ, te bonyolúlt-szörnyű,
egyszerű-szép Anyag és Erő és Terjedés-Szövetség, te Kúsza, Káotikus Rendezett
Minden virágzol bizonyos ember-szivemben, mint Tóth Árpád szelíd, szép
szivében a sárga rekettyebokor! Mert hitem te vagy, halandó-örök Anyag-Érdem,
a Létanyag Legbizonyosabb Bizalma, a Létezéstudat Legtitkosabb Erőhatalma:
Ember, s te, Megvalósult, s Foszló Emberiségem! S azért élek hatalmad gyönyörű
bizalom-hitében, hogy általad ismerve téged s általad tudva önmagamat: okosan
kimondjalak! Kimondjam mindened Örök Pillanat, zárt idődobozba zárt és
zárt térdobozba zárt Pillanat-Emberjelen, Embermúlt, Emberjövő, hiszen gyorsabban
foszlasz el erőpáracsomagokban és fénypára-erősugarakban, mint a természetben
ritka ősi elemi anyagrészecskék az összeütközéskor, s utánad csak buborék-nyomjel
vonala marad, vagy szétspriccelt csillag-sugárjelvonalak, vagy páfrányosan görbe,
kacsosan csigás árnyékvonalszavak pontsorlánca, s lesz halál az összerobbanáskor,
vagy kisebb, vagy nagyobb elemi hullámerőrészcsomag, vagy lehetetlen semmi-párafüst,
ellohadt, elrohadt, leszáradt robbanáscsomó-hólyagerőcsönd a Titok-
anyag örök orrlikában. S azért élek gyönyörű hatalmad világlétörömében,
hogy Kimondjalak Boldog Bonyolúlt Egyetlen Dolog, Létezés Egy-Egész Világ,
Világegyetemtudat Rendezett Boldog Összevisszaság, Virágzó Világösszesség-Szemérem,
Teljes Létegész, Minden Rész Gömbvégtelen Összefoglalása, te Anyagok
Végtelen Társulása-Módosulása-Összerobbanása-Térlazulása-Szétzuhanása:
Világ-Világ, Szétsugárzó-Laza-Tércsomagjaid Széttoló-Egyetlen Gömbegyenesség,
te Növekvő Világagy, Világmindenség-Agy, Agyvelő-Világegyetem, hisz
neuronjaid a galaxisok, galaxishalmazok, egymásba-ágazó, egymást-kereső
galaxis-szövetségek, s úgy kötődnek össze tudatos szövevény-szövetséggé
tányéralakú, lapos, pogácsa-testű, csigaház-örvénykúpos, füstbolyongás-örvényű
csillaghalmaz-csomóid, szines kötéseid, kék, zöld, piros, vörös, narancssárga, lila,
halmaztekervénykötegeid, mint az emberi agy neuronjai, egymásnak fontos
léttudathálózat-szövedékké; te Roppant Galaxishálózat-szövedék Világagy,
aki vagy, mert vagy, aki az Elmondhatatlan Világlétegész súlyának 20%-a vagy,
hogy kimondjam minden alkalmad, reményed, a puhulást és a sűrűséget,
az anyag minden módját és hitét az anyagnak és rejtelmét minden anyag-
pillanatnak, az emberben, s az ember körűl a világegyetemben. Mert nem a
kevés a minden és nem a ritka a sok, esztéták, filozófusok!, és nem a nem-
csinálom a teremtés, és nem a hallgatok: a szó!, és nem a csönd a legszebb
zengés, és a némaság nem világlét-dübörgés, de a Van, az a Részleteiben
100
Minden és Együtt Egy-Egész Közös Bolyongás és Forrongás és őt mondja
minden szavam, a Lét Együttesét, a Különös Közösét, a Részletek Remény-
Szövedék Egyetlenét, mert a Lét minden egyedi dolga arra vár, hogy kimondjam
őt és szépen megnevezzem, mert lenni velem akar, és létezni általam lehet,
és nincs csunya és szép, csak a Pontos Üzenet, a Pontos Megnevezés, a Pontos
Csak-Igy-Lehet! Ez a Minden! S ezért született minden emberi szó, hogy
megszüless Világ reményeimben, hogy hirdessem hatalmad Virág, Világ, s hitem
legyen: Emberhatalmad Emberiség! Ez az én Bizalmam, Szerelmem és Hatalmam!
Én hiszek abban, hogy nem-hinni nem lehet! Hogy is lehetnénk másképpen emberek?
Hogy is lehetne másképp az értelem jelen? A sors gyötrelme ezért nem győzhet
minden emberen! S ezért halálos jutalom a lét, mert tudjuk az ember
gyöngeség-szégyenét, s tudjuk azt is, ha elszámolni kell, lesz kivel és lesz
mivel, s nem aludtuk át homály-fészekben a tudatgyémánt-sorsot,
mint sár-üregükben a telet a vizi-békák, föld-üregükben a telet a penészes
varangyok, földevő állatok a földben a télidőt, mikroszkópikus állatok
a földben kristályponttá, kristálylegyezőkürtté, kristályharmonika-csillagtrombita-
csikóvá dermedve a fagytól! Fagy! Fehér kristályositás! Fagy, te fénylő
űrpont, kék szikrapehelyállat, zöld tűzkristálycsöndgolyó, piros sugárpont
ott a fényévmilliárd sugáregyenes sötétség-görbületében, mint pici aranypénz
templomi csöngettyűs kékbársony zacskóerszényben, bársony persely-puttonyban,
amit a templomszolga nyújtogatott hosszú partvisnyélen, vékony piros rúdon
a templomi ájtatosok felé vasárnap a reggeli misén, vagy vasárnap délután
a litánián, sárga rézfillér Isten templomi bíborbársony herezacskójában,
nem foglak világsűrű-sűrű anyagcsomagként, vagy fortyogó tűzpuha-puha
hidrogéncsomag-aranygolyóként önmagadban-bolyongó, önmagadban-borzongó héliumgömbcsomag-
ként valami gépablakból láthatni téged közelről,
mert ember vagyok, s emberként úgy halandó, hogy én is meghalok! Pedig elhagyta
már bolygórendszerünket egy sterilizált különös gépi szerkezet, kaportányér-csápos
és tükörcella-szárnyú gép-agy, az ember világkiváncsiság emberi gépcsillaga, s száll
a végtelenben végtelenűl! Mert halandó vagyok én is, mint minden ember, mert
az ember azért ember, mert halandó, mert halandók vagyunk mi emberek, mert
velem-halandó vagy Édes Emberiségem, mert halandó minden született lény
a földön, itt a Földgolyón, ezen a Különös, Titkos Életgolyón, ezen az Emberi
Égitesten. Meghalok én is és meghalsz te is Asszony, s meghalnak gyermekeink
s meghalnak az ő gyermekeik is, meghal, mert ez a törvény, halandóságunk
törvénye ez, a halandóság törvénye ez, meghal minden született, nemzett lény
a Földön! Meghal, mert ez a törvény! Ez a Halál-Litánia! Ez a Halál-Üdvözlégy!
Ez a Halál-Dicsértessék! Meghalok, meghalsz, meghalnak! Meghalnak, meghalsz,
meghalok. Meghalsz, meghalnak, meghalok. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk. Meghalunk.
Meghal az ember és meghal az emberiség. A halál a mi beteljesedésünk.
A halál a mi hiányunk magánya. A halál a mi győzedelmünk hamva. A
halál a mi szégyenünk hatalma! Ez az én Halál-Litániám. Mert halandók
vagyunk mind mi: emberek. Mert ha tudja is ezt a kisgyerek, nem érti még,
hogy akkor mi miért? Mert ha tudja ezt a haldokló gyerek, nem érti: a játék
minek? Minek Papa-Mama, minek a tejeskávé, csokoládé, főzelék,
kakaó, a hintaló és a homokozó, minek a láncos hinta, a piros és minek
a kert, a zöld? Minek az injekció és az infuzió és minek a Mama-Papa
rettenet-mosoly a kórházi ágy fehér vasrácsfüggönye fölött, minek a doktor
s a fehér köpeny, s minek a szívhallgató s a mesekönyv, s a kórházfalon
101
a festett állatok, a zsiráf, az elefánt, a majom, a pingvin, a fóka, a viziló,
minek a televízió, s a televízióban a folyamatos torna, s Rumcájsz
az ifjú mese-apó, aki mindíg úgy tesz, hogy mindíg jó legyen, hogy jó legyen a jó, a gőgös
megtörjön, a szegény jót egyen, a Fénytündér tündöklő piheláng-magánya legyen a
rengeteg-vadon zöld éjében a lámpa, s a gazdag leszálljon gőgös lováról?
Minek a Hófehérke és a Hét Törpe, a hét fehérszakállú kék körte, akik
kalaposgombák, kucsmagombák, fodorgombák, pettyesgombák alatt futkosnak
táncolva körbe-körbe, páfrányok zöld árnyéktolla alatt és csizmájuk égetett
cukorból, barna cukorcsizma lábukon és cipőjük selyemcukorból és szakálluk
ránc-pénz arcukra csapott tejszinhab-pacni, fehér fürtökben lecsurgó tejszinhab,
szakálluk habfogak félholdja, mint a tejszinhab, ami fölágaskodó csipkékkel
dermedezett a tálban, mert a Mama fölverte drótzsákfürt-nyelvű villany-gép-
keverővel és jó volt azt ujjal mártogatni, az ujjakat lenyalni és jó volt a
tálba arccal belebújni és nyalni a sárga műanyagtál aljáról, oldaláról
nyalni a habcafatot, habmaradékot, s arcunk olyan lett, mintha hóban
hemperegnénk és a törpék süvege piros selyem-dióhéj és a törpék kucsmája
puha aranygyűszű, fodros lágy viaszbimbó, és fut a Tiszta Rózsaliliom körűl:
Dédapó, Suta, Csalán, Bimbó, Pohók, Öcsi, Bül-Bül, fut hab-szakállasan
körbe-körbe: Szende, Szundi, Hapci, Kuka, Morgó, Tudor, Vidor!
„L’ Enfant et la Mort.” „Les morts, c’est ceux qui ne sons plus sur terre.
Ils ne peuvent plus vivre. On ne peut plus ouvrir les yeux. On ne
peut plus bouger. Avant qu’on est mort, on a le coeur fatigué.”
„Papa dit que c’est facile. Maman dit que c’est difficile. Je
ne sais pas qui a raison.” „La Princesse, chez moi, on m’apelle
comne ça. Elle tombe la tu-lipe. Dans mes rêves, c’est moi
qui tombe, et je suis muette.” Rumcájsz szakálla fekete krétasarló,
Rumcájsz csizmája ráncos kályhacső. Rumcájsz kalapja fordított fekete,
peremes köcsög, Rumcájsz kalapja, mint Kassák Lajos feketeposztó torony-
kalapja! És Rumcájsz felesége Manka, és Rumcájsz fia Csibészke, és Csibészke, mint
egy sült-tojás szemű fekete gumigolyó, tömör fekete gumilabda, akkora, mint
egy tojás, úgy hívtuk: csacsitöke, és Rumcájsz szakálla fekete csipkegallér, fekete
csipkegallér fehér ingnyakon, és Rumcájsz haja mint a Papáé, csipkés fekete
gyapjúsisak, és Rumcájsz szeme, mint a sülttojás, fekete csipkegallér
szakálla fölött, mert Rumcájsz szemei fényes tükörtojások, Istentől a homloka alá
sütve, Rumcájsz szemei tükörtojások, nagy fehér lepényben sárga golyók, mint
fénylő felhőtérszigeten a nap, sötét felhőfényszigeten a napgolyó, és az Úgy-kellett-
Úgy-kellett-Úgy-kellett-Tündérek sivalkodnak, mint a kismalacok, a csöpp
fénymalacok sivalkodnak, mint kismalacok Nagymama két hóna alatt, mikor a
piacról őket hazahozta, és piros gomb orruk két likából és szájuk gyöngéd piros
nyálas fogsor-papucsából jött fehéren a sikoltozás-gőz, mint fehér páros rudak,
nyálas fehér gőzlángok! Nézd azt a pulzáló piros pont-tüzet Asszony, Feleségem, s
gyűrd piros öledbe nem-gyáva költő-fejemet s csókjaid arany-csöndjével
te zárd le szememet, majd ha elmegyek; s nézd tovább azt a messzi
csillagot, azt az öröklét fénypillanatot, ha már földben a testem, hiszen
odavaló! S te szikrazokogó pici pontmagány, piros lázpont a ritka-
sűrű űr halántékcsont-feketehajlatán, vérpötty a szikrafüst ősgömbarc
egyik homályszögletén, izzó neuronpont az Örök Agyban, tréfálok most,
bolondozok: aki vagy nincs, vagy van, vagy volt csak, te tudod-e, hogy mind
meghalunk itt, emberek, emberiségek, öntudatlan lények, tudatos teremtmények,
vagy azt is tudod: csak az ember hal meg végűl, s mikor kihalt az emberiség:
tudod, mi lesz? S tudod-e, mi ez? Ez az emberiséghalál, az emberhalál: mi?
Hogy a mi halálunkkal te maradsz egyedűl! Árvább leszel, mint a legföldibb
árva árva! S magányod magányába zárva azt se tudod, hogy mindegy neked!
102
Ha meghal az ember, ha az ember hal meg, az emberiség: a tudattorony ledűl,
mint porpárna-lomb. Meghalunk? Kihalunk? Kihal majd emberi fajunk?
Békében? Háborúban? A léttörvény szigora szerint? A halott Föld nem mond Orfeusz-éneket!
S ha lesz majd növény, vagy állat, virág, vagy madár: tudja-e, kik voltunk: emberek,
emberiségek? Tudják-e, mi volt az ének? Hisz tudják-e most, hogy kik is vagyunk?
Tudják-e, kik vagyunk? Tudják-e, kik vagyunk, kik voltunk? Tudják-e, mi
leszünk? Tudják-e, kik voltunk, kik vagyunk? Kik leszünk? Tudják-e: hogyan
és kiért és miért? Hogy mit eszünk és mért eszünk? Hogy miért lett agyunk, az
emberagy miért? Hogy miféle szövetség különös szövevényszerkezet-szövete az a láng:
ember-agyvelőnk, 150 dekagrammos, másfél kilós emberagyunk, a rózsaszín
hártyába csomagolt agyállomány? Hogy mért lett ekkora a koponyánk, az ember-
koponya, mért nem kisebb, mért nem nagyobb? Hogy mért járunk fölemelkedve
függőlegesen, hogy mért ott van, ahol van a szem, szemgolyónk, a homlokcsont
alatt és két gödörben, két méter alatt és most már két méter fölött is, néha,
mert most valami csodás fölfelé-gyarapodás az emberlét újabb tulajdona, és
hogy miért, azt elmondják az orvosok, biológusok, antropológusok, biofizikusok,
biovegyészek, fizikusok, szociológusok és statisztikusok. Tudják-e, mért
mondják vérnek a vért, csontnak a csontot, húsnak a húst, az ideget idegnek,
bőrnek a bőrt, s homlokunk alatt a két csontvödörben, orrcsontunktól jobbra
és balra az a tojósalakú szines vízüveg-látásjelen mért fénylik nedvesen és
mért izzik könnyesen, ha embersorsunk alkonyába nézünk? Tudják-e, hogy
a világból mi a részünk, s a létezésből mi az a nem, ami embersorsunkban nem
lehet jelen, s ha valamit elvégzünk, vagy ha egy lényt kivégzünk, vagy ha a
Létezés múltjába visszanézünk, vagy a nem-emberi, s emberi létjövőt kutatja
szemünk, agy-kérdezésünk és eszmélkedés-igenünk: azt már egész valónkkal
látjuk, nem a szemünkkel, nem is az agyunkkal, de egész-önmagunkkal,
ember-vagy tudatunkkal, emberiség-szigorú gyakorlatunkkal, mert
tudjuk azt is, hogy nem a rész, de az egész-megismerés közös türelme
emberi dolgunk, ezért az elme, s nem azért, hogy homályba csomagolva, mint
asszonyok havi véres vattacsomója vastag ujságpapírosba, az önhiány
hagymabüdös szemétvödrébe hulljon a fölismerés, a megismerés, agyunk
világtudat-magánya, a létönismeret gyönyörű tartománya, s fölfalja a
rothadás-rettegés! Ó, foganni-kész Asszonyiság havi véres vattacsomói! Minden
28 nap után, túl a remény két ciklus közti ovuláció-pontünnepén, a
Megtisztulás Piros Folyadéka csobog úgy pirosan, hogy szinte feketén, s a combok
közti barna hüvelyrózsán a vatta a Használhatatlan Nem-Hasznosat fölissza!
Mikor a méh önmagát a végzetig kinyitja, s a virág-jövőt így bizonyítja, s
kiüríti az elöregedett Asszonyi-Előleget, a Haszontalant vérével kimossa:
az a Legszebb Asszonyiság! Amikor megtisztúlva önmaga életszennyétől:
új befogadásra, új foganásra vár: az a Legszebb Asszonyiság! Ha tisztán
már és megtisztúlva az Asszony tűzvacogásban, fényreszketésben meztelenűl
áll és nyitott szemekkel mosolyog, mert tudja: jön a Dübörgő Fényvihar,
az Őrjöngő Felhőgomolygás, Ködgyönyörtolongás, az Izzó Tornyosulás, a Féktelen
Polip-Gyöngylánc-Kavarodás, Gyöngypolip-Összecsavarodás, Kristálytintahal
Együvécsavarodás, jön a Várakozásból Legörgő Dübörgő Fekete Energia-felhő:
kigyűrt-kitolt hagymafej-szemmel, a fénycsöndbe tolúlt redőrúd-csigaszarvval,
kemény szív-alakú zsákkal, mintha egyujjas bőrkesztyű lenne teleöntve
feltört tyúktojással: az a Legszebb Asszonyiság! Tudják-e a növények,
virágok, állatok, madarak, földmélyi, vízmélyi lények, akik foganást adnak
és akik megfogannak, szerelmet tesznek és szerelembe rohannak, mert ez
a természeti rend, így folytatják önmagukkal és önmagukban a halandó
végtelent, a halhatatlan halandóság-álmot, így építik a faj-förmmaradás-
láncot, így teljesítik az Akarat Örömét, tudják-e, hogy nem az a lét, de
103
így, ez az emberi lét, így, e vérzéssel, vággyal, ölelés-vihargyöngyörvény-gomolygással
micsoda? Hogy mi is az ember-Asszonyiság? És miért az asszony-Emberiség?
Tudják-e ezek a Nemző-Zsákok, Szülő-Edények, Önnemző-Természeti Lángok,
hogy mért kell megváltani a világot, ha megvan úgyis, léte-önmagában, hogy mért
virágzik Hiány a Hiányban, mint fény a fényben, üresség ürességben, homály a homályban,
mint csönd a csöndben, fehér a fehérben, feketében a fekete, barnában a barna,
tudják-e, hogy ki az ember és tudják-e, hogy miért az ember, és mi az emberlét sorsa,
értelme, érdeme, hite? Ha látnak is minket: tudnak-e rólunk? Ha tudnak
is rólunk: látnak-e minket? Hiszik-e ember-szivünket és hihetik-e ember-
hitünket? Vagy csak félnek tőlünk, hiszen nem is félnek. Élnek rettegéstelen,
s ha rettegve élnek, mert bennük is növekszik valami módosulatlan
puha gyémántpernye-fényszilánk, valami világértelemtörmelék töredék-tűz
értelemtudat-látomáspillanat, mert bennük is valami növényhomályból, állat-
homályból kicsírázó értelem-szikraámulat, valami barna homálycsomag lágy
töltelék-szívében kivirágzó fölismerés-akarat fehér liliomgyásza, a fény,
fehér láza csak, nem a fény, a tűz piros árnyéka csak, nem a tűz, ha miránk
gondolnak: gondolnak-e ránk? S ha félnek is, mert a megmaradásban lazán
rettegve élnek, ha nem remélnek, hiszen nincs reményük, s ha nincs reményük:
jövöjűk sincsen és múltjuk sincsen, hisz csak jelenük van és létezésük és
létezésük közösen árva küldetése, tudják-e, akikben ott a béke, még a
rettegésben is és a félelemben, még a gyanakvásban is, bár gyanakvástalanok,
tudják-e a védekezés-ösztön hús-rabjai, pikkely-rabjai, toll-rabjai, mészhéj-
rabjai, vagy a fényre-törekvés-ösztön növénymámor-rabjai, a fény rácsfüggvényeibe
függőlegesen föltolt szines lepkeőstudat-nemiszervű, csipkés hablepény-nemiszervű,
sárga csiklókalapácskoszorús kürttéboly-nemiszervű, piros kehelycsók-
nemiszervű, feketelila lapos növényhártyakoponya-nemiszervű virágrabjai,
hogy mert emberek vagyunk, mért vagyunk emberek? S ember nélkül ők majd
a Magányban virágzanak, mint Hiány a Hiányban, bolyonganak egymásban
bolyongva, mint füst a füstben, s szorongástalanúl, vagy szorongva élnek csak a
Létben, mint fény a fényben, fehér a fehérben, élnek az Öntudatlan Örökös
Tiszta Gyászban, mint hab a habban, homály a homályban, élnek a Közös
Öntudatlan Tiszta vagy Zagyva Fönnmaradásban, mint Sejtelem az Üzenetben,
mint Rejtelem a Reményben, mint Láz a Virulásban, mint Virulás
a Lázban, mint Láz a Lázban, mint Reménytelen a Rejtelemben, a Létben,
mint Steril Biológiai Üvegdobozban, testi-szenvedés Koszban, bélgáz-igében,
testürülék-csatakban, zabálás-virradatban, nemzés-nyál pillanatban,
szülés-ájulatban, növekedés-gyászgyakorlatban, védekezés-révületben,
megvédem-riadásban, elhagyom-rohanásban, pusztulás-kimúlásban.
És nem gyászolnak, nem virrasztanak. A növények, állatok nem ismerik a
halottat. A növények, állatok haláltudatát tudom-e én? Tudom-e,
mi van az állati, növényi homálycsomag legtitkosabb belső tűzketrecében?
Van-e életszégyen, halálszégyen, pontos léttudat, szűk haláltudat? Tudom-e, mi
van a szőrök, pikkelyek, kérgek, héjak, tollak, bőrök, háncsok, hártyák, húsok
alatt valahol odabent a mélyben, a nem-is-tudom-hol titokzatos kevélyben,
a pulzáló csönd-szívedényben, a meg-nem-nevezhető Szövetség Erőköteg Szövevény
Rejtelem-Tengelyében? Van-e ott valami más Lényegi Előfordulás? Vagy csak
a Beprogramozott Kötelesség, Hűség: létük, az Egyetlen Dolgos Lehetőség?
Csak virágzik, növekszik, gyarapodik, szaporodik, meghal az Ember-Alatti Lény!
Van, akár a fény. Elhagyja a halottat. Otthagyja önmagára. Önmagát is otthagyja
önmagára. S eszik, zabál, legel, rág, harap, fal, szív, szopik, rágicsál, tép,
fosztogat tovább. Úgy eszi önmaga létszilánk-akaratát, mint papírost a láng!
A növény elrohad, a virág is elrohad, mint a kertben az esőben a rózsák!
És nincs irgalom és nincs szánalom és nincs tudatos hit és nincsen semmi jóság!
104
És gyilkolnak a fennmaradási-ösztön Ártatlan Gyilkosai! És széttépik
a legyilkoltat. És csak annyit esznek, amennyi kell. Aztán elterülnek, vagy alusznak
nyugodtan, vagy hemzsegve boldog elektromosság-riadtan, mégnespatkó-láncolatban,
hullamorzsákat harapnak barnán pezsegve a halott hulla-jóban, mint
a hangyák a halott feketerigóban, akik sürgölődve sietve teszik, amit ösztönük
életparancsa mond nekik, barnán súgva a hangya-idegekben, és nem
látszik semmi a hangyaszemekben. Vasbunkó-csápjuk, mágnes-patkó fejük
egy-egy pillanatra összeragad, a létezés-erővonalak érintik egymást, aztán
a csöpp mágnespatkó, a rágószerves fej a vas-szivecskétől elszakad, a másik
fejtől, vasbot vasbotot üt, mint a botvívásban gyermekkoromban, szem-
kavics kavics-szemhez csattan, mint a biliárdgolyók, ez a hangyaszem-csók,
vasbajusz a vasbajuszt metszi, mint kard a kardot, mikor a vasruhás-vas-
csuklyás fejű középkori lovagok vívtak vasöltöny-lovon ülve, ez a vaslovag-
vasló-hangyabeszélgetés, ez a pezsgő barna, ízelt, páncélos, gyorslábú, merev
mágnes-örvény halott-megrablás, zengő hangtalan hullafosztogatás. Az öntudatlan
élet tudatos halál-bizalma. Egymáshoz koccan a sűrű sok vas-alma és
rabol a rozsdás lánc! És nem tudja, hogy boldog. Mert a boldogság az ember
reménye csak! Az ember reménye s az ember legszebb vágya. A hangyának
nincsen boldogtalansága! És gyásza sincs és nincs szégyene, bűne! A
hangya nem tud sírni! És nem tudja, mi az a szörnyű-szép zokogás, amit
a mérgezett megaláztatás, vagy a gyönyörtelen gyökeres gyász, vagy a térden
imbolygó irtózatos emberi szégyen lök lényünk rettenetéből a kékre
fojtogatott emberi fehérre, hogy hemperegve és üvöltve, konyhakéssel az
ablakot kiverve, nyers ököllel az üveget törve már mi is a Homályt akarjuk.
S véres a Zokogó csuklója, arca, ökle, s az Áttetsző Angyalok ott állnak
fölötte, bambán néznek, hegyeseket köpnek, s lassan pödrögetik, pödrik
szakálluk kék szőlőfürt-habját, kévés, piros, hegyes, cukszfürer-nagyapa-
bajszuk. S ami a hangyák után marad, majd megzabálják a többi bogarak,
meg a madarak, meg a baktériumok, mikróbák, állat-egysejtüek,
mikroszkópikus üvegszerkezet-csodák, habzsoló létparány üvegórák,
parányi üveglegyező-rágáscsillagok, kürtös és ponthártyás hártyaszőr-automata-lécbordázat-
háromszöghalmaz üvegdrót-szálkereszteződés-halmazindulatok, a Blaise Pascal-
szálkakupac reményzabálás-rózsagépek, mint Megyik János halmozott faléc-szerkezetei, a
spórák, legyek, férgek, kukacok, fonalférgek, százlábúak, fülbemászók, pettyes katicabogarak!
A méhek és a darazsak! A dongók, dongólegyek! Az ember mit tehet? Akár
egy kis rüfke a sláger szövegében, a slágerzenében: nedvezni kezd a Bűn az
emberi szenvedésben. Pihepamutrózsa combközében méz szivárog. És ha holló
károg, talán varjú? Edgar Allan Poe fölül a sírban, csontváz-szögletesre,
ül, mint egy fehér vasrácskerités L-alakra hajtva, csontváz-szájából a földet
kiköpi, koponya-szemgödrében zöld földpenész-szemei kristályosan izzani
kezdenek, mint Emily Brontë halott Férfi-Őrületének kristályzöld szemei,
mint Heathcliff eszelős zöldkristály szemei tébolyúltan, halottan, s Emily Brontë
vinnyog hangafű-hangavirág koporsóba csomagoltan, a dombokon hanga, hangafű, hangavirág,
és káprázik az üvöltés, a csönddel-üvöltő emberi szemgolyó, a Szigorúság, Szomorúság,
egyetlen türkiz-zöld, zafir-kék Szemgolyó a Világegyetem, Emberszemgolyó-Láng,
és a dombokon a hanga, a hanga, a hanga, a hangafű sikít, mint nyúl,
ha tenyéréllel tarkónütik és a fák a széltől megtörve deréktől vízszintesen
nagy hajakkal hosszan előre-lobognak, mint vizszintes zöld lángok
fodros levélszőnyege, mint fagyott békanyál-zászló, fagyott békalencse-
lobogó, s „Effi komm! Effi komm!” mondja valaki a sárga fűszálas
dűnék közül, valaki Effi Briestnek, s Effi halál-lovon lovagol lobogva
a halálba, fehér fátyolvirág-kalapfátylát fújja a nyers tengeri szél és a szél
a nyers homokszakadékok, lángoló homoktaréjok sárga kakasfej-mirigy-zászlói közt
105
süvítve szalad, mint egy celofánruhás celofánasszony, mint robogó celofán-
rénszarvas-csorda, ötmillió celofán-karibu ha vándorol az eszkimók tundra-
sivatagán, s ropog ég, föld, levegő, mintha óriás celofánpapíríveket gyűrűnk
össze ideges, gyors kezekkel, ropog a celofán-futás, ropog a celofán-állatmilliók
robajlása, Effi Briest halált nevet, és Crompas lova nyerít valahol és a szél
a szél, a szél, a vad nyugati szél Verhaaren halott szájából süvölt ki zölden,
s Edgar Allan Poe örül a földnek, mert szereti a földet Poe-Atya, s Tu Fu, Csü Jüan,
s Li Taj-po csontzuhataga csontcsövein át folyik az eső s az esővíz
átcsobog az embercsontokon, a lukas embercsontokon, mint az emberszív
csövein, üregein a bánat! Az ember mit tehet? Mit mondjon a madárnak?
Mit tud a madár arról, hogy vagyok? Hogy voltatok ti mind, akikről most
beszéltem? Mit tud a madár arról, hogy ki vagyok? És mit tud az a törpe-pont
piros csillag ott fölöttem, előttem? Mit tud az emberről a fénylő anyag? Mit tud
az emberről az éneklő anyag? Mit tudtok rólunk: Emberiségről, énekesmadarak?
Mit tudtok rólunk: Emberiségről? Mit tudtok rólunk: Növények, Állatok, Némák
és Énekesek? Mit tudtok Sziszegők, Csattogók, Percegők, Cirpelők, Ciripelők, Zengők,
Zümmögők, Zizegők, Sírók, Gágogók, Hápogók, Fütyülők, Cserregők, Rikoltók, Ugatók,
Rikácsolók? Mit tudtok Vakogók, Makogók, Mormogók, Bömbölők, Víjjogók, Hörgők,
Röfögők, Trombitálók, Csivitelők, Cincogók, Csettegők, Csattogók, Kopogók, Kalapálók?
Mit tudtok Létek, Létezők, Szépek, Szemérmesek, Szelídek, Szomorúak? Mit
tudtok hangot-adók és hangtalanok? Fényrabok? Homályrabok? Mit tudtok
mirólunk Tegnapiak és Tegnapelőttiek és Azelőttiek? És Még-Régebbiek? Mit
tudtok ti rólunk, Legősibb Ősiek, Kezdetiek? Lények, Létezők, Állatok, Madarak?
És mit tudtok rólunk ti látva-vak Maiak? Mit tudtok ti rólunk, ti Mozdítható-
szeműek és ti Mozdíthatatlan-szeműek? Szemetek a kopár, szomorú látás-állatüveg
mit mutat rólunk és belőlünk? Miféle kép formálódik látásotokban és nem
álom-titokban, nálunk-egyszerűbb agyatokban, és miféle kép álmotokban, ha van
álmotok: rólunk emberekről? És rólunk: Emberiségről? Mit tudtok ti az anyagról
és a fényről? És mit tud az emberről a fény? A szegény sugárzó remény? Az önmaga-
tódulása nem-kegyetlen és nem-kegyelmes látásra-vak gyönyöranyag, az
anyagrészek szövetsége egyszerű tiszta erő, a meghódíthatatlan türelmes életkegyelem,
ha kozmikus szűrőrétegeken át csapódik létünkbe az az elemi fényvilág,
mint gázálarc disznó-orrlikú fémszűrőrózsa-hengerdobozán a halálos vad
szennyeitől megszűrt levegő! A Földgolyó körűl ezek a kozmikus szűrőbuborékok,
kozmikus szűrőhólyagok úgy védenek minket a fényerő-haláltól, hogy kiszűrik
a fényből a kozmikus halálhabot, a megölő sötét sugárzás-pillanatot, mert
létezni csak így tud, mert lenni csak így tudott a kezdetektől e bolygó-remény
minden kötődő, nyíló, virágzó, osztódó, szaporodó létezője, ha a Szűrő vigyázott a
Fényre s a Fényben a Hőre. S így lett a Fény a Nem-Halál! De mit tudja ezt
a Kopár Nehéz Sugárzás? Mit tud önmagáról a fény? És mit tud az emberről
a fény? És dolgáról mit tud a fény? És tudja-e, hogy ő: mitől, hogyan és
miért? És hiszi-e önmagának a fény a fényt? És tudja-e: hogy van és tudja-
e, hogy miért? És mit tud az emberről a sötét? És mit tud a fekete? És mit a
fehér? És mit tud mirólunk az árnyék? A testek hosszú, lapos, puha fekete
fényválasza? Mert az árnyék a testek rejtett bánata. Az árnyék a testek fekete fényvígasza.
A testek egyszerűség-képlete. A testek előtörténete. Ami bennük van és nincs
hatalmuk rajta. Ami bennünk van és nincs hatalmunk rajta. A test és a
fény találkozás-ünnepén: az árnyék az elhullatott megadás-lepény. Nem
a fénytesté, fénylő testé, nem a fényé, de a fénytelen anyag-szegényé. Az
árnyék bennünk a test fekete lombja, s létét a tiszta fény kimondja!
És mit tud az emberagy árnyéktudatáról az Árnyék, arról,
hogy mit agyal ki az emberelme, mert az Embernek a fönnmaradáshoz bizony
kevés türelme van és sok köze a gyászhoz, az Eljövendő Kipusztuláshoz
106
és Végpusztuláshoz és azt gondolja, mégis fönnmarad! Én láttam egy apró
mózeskosarat! Két gyereket csináltam, de miféle vígasz ez a Kosár-Vigasz?
Olyan volt, mint egy fölfújt levelibékazöld gumimalac! Mózes-gyermek
világossárga vesszőkosár-bárkája, amibe az újszülöttet fektetik, a fölfújt
levelibékazöld gumihólyag belsejében, mint valami virágpaplanos puha
pehely-Éden. Most egy kaucsukbaba fekszik abban, festett kék szemekkel,
rózsaszín kaucsuk-ámulatban. És a kisdedet majd abba fektetik. Atom-
háború után! Mi után? Mi után? Hát kik lesznek, akik megtehetik? Kik
azok az Irtózatos Dübörgő Fénynek Gömbtűzörvény-Oltárán, a Tűzbuborék-
agyú-Tűzglória körperemén, a Tűzkorong-Kalapú Halál-Kiáltvány Égés-lapjain
áldozati lények, akik a Világhulla dögtakony orrlikából kibújva majd
fölfújják azt a zöld gumigömböcöt, ahogy mi a léggömböt fújjuk a Vurstliban,
vagy barna nádszálcsövön, a levágott nádtetőből kihúzott bütykös barna
nádszál sárga hártyakorongját, sárga szűzhártyáit, sárga dobhártyáit rozsdás
dróttal átszúrva: nádcsövön fújtuk feszes, eres, zsírhártyapáfrányos rózsaszínű
gömbbé a disznó-húgyhólyagot, az elvágott húgycső rövid szárcsöcsébe dugva a
nádat, a húgyszagú szelvényes csöcsbe, amely olyan volt, mint félbevágott földi-
giliszta, s a nádszálat úgy dugtuk oda, ahogy egy vízfejü kisfiú óriás villanykörte
fejébe, a hajzat között, a koponyatető tökszárként, vagy kisfiú-fütyülőként
kiálló bőrcsöcsébe kisujjunkat elemi-iskolás koromban. Ki lesz, aki halott csecsemőjét
e fölfújható gumihólyagba teszi, hogy megvédje a sugárzástól, hiszen halál-
önmagától? És hogy él: a Jelennek elhiszi? És hogy aki abban a levelibékazöld
gumimalacban fekszik: él és élni fog? Emberiségem: így leszünk boldogok? Ettől a
zöld fölfújt levelibéka-őrülettől, ettől a gumimalactól? Mint hívők a malaszttól?
Mert a fölfújt levelibékazöld gumimalac feje és malacorra, mint egy kövér
kismalac feje és orra, mert szitakötőszemű, gázálarcszűrőtok-malac-orrú zöld
gázálarc-malacfej nő ki abból a zöld gumihólyag-zsákpocakból, ahogy egy
meztelen csiga ajakredőzsák-fejéből a kigyűrt csigaszem! S a gumimalac zöld
fardomborulata cippzáras gumivagina, villámzáras hüvelygumizseb. S a zöld
gumihólyag két püffedt dagadmány-oldalán a zöld gumifogantyúk: a
malacfülek! Emberiségem: ki érti ezt meg? És ki akarta ezt: Emberiségem? Hát ezért
lettünk az Értelem Fénye a Világegyetem-fényben, hát ezért lettünk a Létezés
Tudatos Emberfénye a Napcsillag Sugárgyönyörkeményben, hogy mózeskosárban
így cipeljenek: Elképzelt Jövő, Kicsi Megmaradás? Mert ez a: Világtemető! Mert ez
a cipekedés: hullavánszorgó Világhit-Öncsalás! Nem Megmaradás és nem
Fönnmaradás! Hullák, hullák, hullák, halottak, emberhullák, állathullák, madár-
hullák, világhalottak, természet-hullák, város-hullák, civilizáció-hullák, kultúra-
hullák, tűzözönhalott való világ mocskán és szennyén vánszorog majd a Megmaradt
Ember, a Megmaradt Emberiség, megőszűlt szívvel és ágyéktalanúl, őrülten
motyogva, cipelve a levelibékazöld fölfújt gumimalac-mózeskosarat,
abban a halott csöpp Embervirradat, abban a halálra-születés újszülött
emberhalottja, Megégett Piciny Remény, üveg-gyermekláncfűpehelygolyó,
megolvadt üvegrózsa, Vak Kicsi Hajnal, Nagyhajú Drótszobor-bábú, meg-
vakulva és megsüketülve, agyvelője mint megsült töpörtyűspogácsa, és
félméteres döglegyek röpdösnek cikázva, szörnyeteg gyémántgépként dörögve, rózsatüske-
örvénnyel gyűrűzve befont fekete kitin-sírkereszt lábaik csuklósan, térdbütykösen
lógnak az új csönd meszelt kőkeresztjein, lógnak a Tűzözön-Emlék vedlő
piros csöndkeresztjein, mint rozsdás vas-korpuszok, megfeszített, rozsdás vas-
Krisztustestek, szemük két kék zománcveidlingben kristályosan összetört
süvegcukor, fűvel benőtt jéghegy-torlasz, szemük két zöld zománcveidlingben
fölpúpozott darabos só, piros szőrkerítésekkel fölparcellázva, domború piros
üvegszilánk-gömbkoporsó fehér penészfüsttel kiszakállasodva, szemük két
légypotroh celofánból, amit gyűszű-pontháló pórusain élő szitahálóvá, eleven
107
rácsdobozzá szőtt a fonalgomba, s úgy lóg ki a fonalgomba a potrohpórusokból,
mint beteg ember alfeléből véres végbele, mint bivaly szájából a nyálszakáll,
szemük két gyűrt celofánfánk, üstnagy celofángyüredékrózsa, szemük
pókhálós befőttesüveg, az üvegben megromlott befőtt, mert úgy hámlik
levében az őszibarack, mint élettani kutatóintézetek polcain az üveg-
dugóval zárt üvegtartályokban az ebihal-alakú, kaméleon-alakú, nyúl-alakú,
kiskutya-alakú, fehérpatkány-alakú ébrények, magzatrózsák, magzatszúnyog-
lárvák, magzatok, karnélküli lénycsonkok, narancsszínű emberkezdetpolipok,
négylábú péniszes fiúcskák, kétfejű embrió-lányok, ülvén lebegve, vagy gyászosan
kuporogva a megtartó anyagban, a formalinban, s bőrük hámlik, mint az
őszibarack-befőtt bőre és cafatosan lebegve foszlik és csöpp körmeik kék szaru-
pontok és szemeik orrlik-páros szivacsdióra ragasztott kék viasz-golyók.
S füleik takony-csigaházak és szemhéjuk, mint pihés vászonzacskó sárga turóval
teletömve. S a befőttesüvegben a zöld szirup tetején vastag zöld penészfödő.
Mint kövér zöld penész-szűzhártya! S a félméteres döglegyek cikáznak derüsen
dörögve, kristály-testkaszabolással, zöld, piros, kék, fehér, szürke mozaik-
pepita zománc-ökölcsapások a legyek a halál-levegőben, mert szárnyuk láthatatlan.
És másfélméteres csótányok ágaskodnak, mint bajszos, szelvényes, kettős kék
bádogkard hátú bádogcsónakok, lüktetve egymásra-torlódva, mint katona-
temetők sírkeresztjei, sírjelei, csikorognak és nyikorognak, mint a viharszaggatta
pléhtetők, nyikorognak és csikorognak, mint egymásra-tülekvő nyihogó föltódulásban
a középkor vaslovai, a harci vasinges, vasmellényes, tüske-narválfogas vasmell-
páncélú, vasbuborék-farú, vasálarcsisak-fejű lovak gőzölögve és nyihogva,
kétméteres csápbajszuk összeér keresztben, szövevényesen imbolyogva metszve egymást,
mint viharban a lakótelep tetőinek cincér-bajusz, csótány-bajusz televízió-antennái,
és pillátlan szemük, mint a tojás-szén! És a kétméteres patkányok két
lábra állnak, mint a nyulak, cincognak kásás óceánhömpölyegben gyűrődve, izzó
patkányfej-térszigetek végtelen redő-nyüszítése a hajnal és az alkony, a nappal
és az éj, hosszú metszőfogaik a földig lelógnak, mint páros görbe sárga zománc-
kardok és pupilla-embriós vízgolyó méhburok szemük sunyibb, mint a Volt
Emberiségé és pikkelyes sárgarépapálca lábuk, mint a villámérlombos augusztusi
ég és hosszú szelvényes, gyűrűs, hegyes fehérrépa-farkuk, mint egy meztelen kitolt
hegyes kutyafasz, mint a tejút ikrás tatufarka az űr dzsungel-avarrongyain,
a rózsapontok iszonyat-zsákja, a hegyes csillag-kása-metszőfog. És taréjlik,
ciceregve gyűrődik, föltaréjlik, behorpad, nyúlik, fortyog a habos szürke
világvégtelen sárszőnyeg, a vándorló, nyüzsgő eleven patkánytemető, a vastag,
biliárd-szemű hömpölygő, gyűrődő világsártakaró, mert vándorolnak, nemzenek,
szülnek, szinte folynak testükből az újszülöttek, mint részeg nők ha hánynak,
kibomlott hajjal részegen okádnak, s hányadékuk rózsaszínű gyomorlekvár,
ömlenek a patkányanya-hüvelyéből a patkány-újszülöttek, és egymást
eszik és egymást falják, és egymást zabálják és egymást rágják és egymást marják
és hullát esznek és élő embert esznek, és gyermekhullát rágnak, és élő gyermeket rabolnak, mint
a tigrisek, a gorillák, a krokodilusok, a medvék! Ez lesz a világ? Hitem ne
add meg! Igy lesz a világ? Hitem ne add meg! Hát legyen vége már a Világrettenetnek,
amitől népek, nemzetek, országok, földrészek, világrészek remegnek! Amitől
nők és férfiak, ifjak, öregek dermedten dideregnek! Hitem ne add meg! Hitem
ne add meg! Ne ilyen iszonyat legyen a Vége annak, aminek szenvedése
is szebb volt, mint a Létezés bármely tárgyi, dologi, biológiai Megvalósult
Véleménye, szebb, mint minden teremtődött és teremtett dolog, mint minden
más, amibe a természet belefog, a szerves, vagy szervetlen anyag minden dologi
alakja, vagy erőcsomagja, a tér minden darabja, az idő minden salakja,
minden, ami hallgat, virágzik, elkészűl, kiegészűl! Ne add Halál Emberiség-
Sorsunknak ezt a Halált részül! Ne így haljon meg az ember, hogy ha meghal!
108
Ne ilyen Iszonyat, Kábulattalan Szörnyeteg Kábulat legyen Teljes Befejezése
annak, ami a Létezés Leggyönyörűbb Kifejezése: az Emberiségnek! Nem!
Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Nem! Tizenkétszer
Nem!, hogy kerek legyen az Irgalomkönyörgő Tudatos Áhitatcsónak, mint
ahogy tizenkétszer egy hónap a Földgolyó Idő-Éve, az emberi beosztás szerint! E
Könyörgésáhitat-Tudatcsónakba ültetem én mind, aki enyém: Szivében
Rettegő Gyöngéd Emberiségem! Emberiségem! Aki még nem égett el a Gyűlölet Tűzröhejében!
Akit még nem olvasztott gyémántos salakká a Bűn! Mint Noé! A XX. század Költő-Noéja én,
aki itt állok most az éjszaka árnyékperemén, s azt a kis tűziszonyrebegő
csillagot nézem, amely tátottan úgy dobog, mint tüzes békatorok, ahogy Illyés Gyula
írta, s ha már emberfajtám eddig is kibírta, mert a létet bírta ki és ezzel
önmagát, s hogyha a „megművelhető csillagokra” se szálltunk boldogan át,
ahogy József Attila hitte, a szegény büszke, gondos bolond, ne az legyen
az örökös emberi gond, a jelenkori: hogy pusztul el majd az Emberiség! Ne íly
halált! Közös elmúlást ne ilyet! Ne ez legyen az Üdvözülés vége: ez a
Hamu-Béke, ez a Patkány-Béke, ez a Csótány-Béke, ez a Zománc-csattogás Szines
Döglégy-Béke! Én úgy nőttem föl, nagyon szegényen, ezért hiszek én mindíg a
reményben, szivem szép lángja mindíg a reményem, az a remény, amely akár
a fény: a valóság tereit betölti, a homály fátylait a létüvegről letörli!
Hiszen a szegények létlángja mi lehetne más, mint a megváltozás
hite, az az örökös akarás, hogy egyszer jobb lesz, hogy mégis jobb legyen!
Hogy jobb ruha, jobb kenyér, jobb lakás, több tudás lesz egyszer a részünk.
Hogy szabadabb Jelen lesz a Történelem, amelybe egyszer majd mi is belépünk.
S úgy leszünk szabadok, hogy nem lesz rettegésünk, hogy mindent kimondhatunk,
és nemcsak szenvedésünk, s nem jön semmiféle Elhurcolás értünk, ha egyszer
megértük, hogy szabadok vagyunk! Hogy azt is megértjük: a fölszabadulás csak
akkor szabadság bennünk és körülöttünk, ha nem rettegi más a mi szabadságunk!
Ha amit megkapunk, azt közös jóra váltjuk. És ez a mi erőnk és megmaradásunk!
És azt is, hogy nem lehet eladni, amit egyszer meg kelletett kapni és csak előre
van és nem visszafelé! Hisz ez a szabadság csak az emberé! S ha dolgainkban
úgy készül a holnap, hogy együtt látunk neki a dolognak, s együtt teszünk, amit
tenni kell: emberré így leszünk, a közös emberivel! S nem külön-külön öröm
az öröm, de az emberi összetartozás közös hit-szövedéke tudatunkban az
a büszke béke, amelyben megvalósulhat a teremtés! Emberré ettől leszünk,
emberek ezért vagyunk! És szép csak így lesz ember-alkonyunk! És az is az
ember dolga, hogy önmagát másokban kimondja, s hagyja, hogy az az ember-
másik az ő szivében érjen a vallomásig, ahogy a kimondásig érik minden erő,
anyag, s csak az a vak a vak, aki nem akarja, hogy magányában segítsenek
rajta, mert minden dolog, tény, állapot, reménység azt akarja, hogy a
megtestesülésben lényét ne az üres űrbe csavarja, ahogy egy növekedésben megtekert
szárú virág: csavarmenet zöld szárral csak a semmi sötét dobozába lát sárga
virágszemével, hiszen csak van a zöld tekervény-növekedéssel, porzó-bibe-
pupillás sziromkürt-szemével, de nem találkozott még a fénnyel és sose
éri el, ahová föl őt növekedése gyötör, azt a felvilági lángot, a világosságot!
Tizennégy-éves koromig én is így nőttem, mint a sárga macskaszem-falánk
pincevirág, a dohos sötét csönd borszagában, pinceszagában tekerődtem,
csavarodtam vékonyan, alacsonyan fölfelé, de nem hittem: a többi Istené!
Az egyik hordó tetején, a piros-abroncsos fakoponya központi kutacsába
vert fadugón laposan keresztben a rücskös sárga einslag feküdt, mint sárga propeller,
a merev sárga kénlap-léc feküdt, mint kénlap-légcsavar, mint levágott óriás
sárga fül, mint Van Gogh borotvakéssel levágott sárga füle, s a kénlap-fülcimpába
alul, a sárga kénlukba hosszú rozsdás dróthorog akasztva, rozsdás dróthorgony
szúrva, mint aranyhal porcogókarimás aranygyűszű szájába a horog, mint
109
őserdei meztelen indián kislány fülében a drót-fülbevaló, mint akasztottak nyakán
az elvágott kötél, mint a fejjel lefelé lógó félbevágott állatok, disznók, birkák,
tehenek combfara húsába a henteskampó, mint csónak horgonya az iszapba vágva,
s a kicsi hordó, mint be-nem-nőtt kutacsú kisbabakoponya, a fejközép főkutacsa
lágyan, mélyen bőrével behorpad, ha ujjunkat picit benyomjuk: puha-e még?
A homokban sárgarépák, fehérrépák, bütykös fehér szarvakkal, ízelt
sokízű sárga üvegrúd-növénycsápokkal csírázó krumplik, gyíkhasú krumplihalom,
a kabócaként, gyíkként vedlő krumplik alatt a föld: világoszöld, sárga, nedves,
őszület, fehér bőr, mint a tarajosgőte-hímek hasa, kis koszos
petróleumlámpa a mohás, könnyező kövek közé vert rozsdás ács-szögön
a pincefalon, az ácsszög lapos rozsda-kalap fején vasrozsda-kereszt. Üveglopótök
egy másik szögön, mint egy hártyásra kiszáradt csigaszem, üvegszárú üveghólyag-csönd,
kis széken csorbúlt fehér zománcbögre. Néha a pincébe
apám jött le, bort csurgatott a hordócsap facsövéből, elcsavarva a csigacsap
fatollát, aztán visszacsavarva, állt ott micisapkában, kőmüveskötényben,
tenyerei közt melengette a fekete-herpeszes szájú fehér bögrét, forgatta,
melengette, rám nézett merengve, meg a rügyes szürkezöld penészgolyókra,
a varangyokra, a tűzrügyes vízgolyókra, a tüzeshasú békákra, akiknek
tokája, hasa tűzszeplő-gallérban, parázs-szeplő kötényben, mint az
átvágott gégéjű szomszéd nyakán a kis pettyes vászonkötény, gézfátyol-zászló, vérszeplős vászon-
ingecske, a gégéből kiálló gumitányérszájú ezüstcső, a kanül fölött, amin kibuborékolt a nyál,
vér szivárgott, köpet, hurut, az a fém-gégecső, mint gumiszájú hal, fekete gumiszoknya
WC-pumpa, vízcsap-pumpa, mint a békák kloákája szortyogva, kristályosan
ürített, a pincedombon mekegett a kecske, öreg volt már, és tőgye két
hosszú fekete, barnaszeplős gumipumpa, gömbölyű fekete gumigombbal a csöcsvégen, mikor
volt?, nem is olyan régen, és ásó is volt ott, meg gereblye, kapa, tört, csorba
öreg szerszámok, és apám kék szemében fekete pisztolycsövek, szőke
asszony-álmok, cigarettára gyújtott, nézett engem, „Minek az a sok
könyv? Minek nézel engem? Félig bolondnak, vagy egészen annak?
A tüdőmet köpöm ki! Te meg szarsz apádra! Gyárba öregem, gyárba! Hozz
te is valami anyagit. Valami anyagiakat! Vers? Ha én azt tehettem volna,
hogy ne legyek soha szolga!” Aztán otthagyott. S elment fehéren. Nem is fehéren,
hanem feketében! Apám szegény volt. Anyám is szegény. Szegénynek születtek.
Akárcsak én. Mi lehetett más hát az én reményem, hogy a Történelem
segít a szegényen, ha a Történelemnek a szegény is segít? Ez az a hit,
amely magamra-hagyottan se hagyott sohasem magamra, amelyet elhagyni
sohase tudtam én, hiszen nem is akartam. Igy volt. Megmaradtam. Igy van.
Abbahagyjam? Nem én! Nem én! Nem én! Pedig hányszor volt e negyvenegy
év alatt, hogy Más Akarat, Idegen Indulat, Elmebaj, Erőszak, Gyűlölet, Gőg,
Ringyó Ingerültség és Másfajta Erők omlasztották rám a Némaságot, mint sujtólég-
robbanás bányászra követ, sziklát, vizet, szenet, s ott feküdtem a
fekete anyag förtelmes robbanás-köpete élei, tömbjei közé és alá temetve,
és nem jött értem senki, hogy kimentsen. Ott hevertem az anyag-rémületben.
Vérben, feketében. A halált mégse kértem. Meghalni így: nem érdem! Ti
most már hallgatók, feketerigók: mégis kimásztam minden Alvilágból!
Meghalni így: nem akartam! Nem ilyen kegyetlen anyag-köpetben összeroppanva
préselődni át a Másik Világba, a Túlvilágba, Pokolba, Tisztítótűzbe, Mennyországba,
vagy a Semmibe, aminek nincsen emléke, se vágya, se szenvedése, hite, szerelme,
csak türelme van és valami könnyű, puha hamva, valami enyhe, szabályos porlényege,
sötétkék viaszfény szomorúsága, viaszos, könnyű lila bőre, mint a gömbölyű szilvának.
S alatta a semmi sárga húsa, barna, hegyes, ovális csontkoporsó magja, s abban a
semmi barnaeres, sötétsárga hártyába csomagolt Jövő-csomagja, a maghéj sárga
növényhús-szive! Ahogy a gömbölyűszilváról a viaszhamvú sötétkék bőrt lehúzzuk,
110
s ujjunk hegyén kifordítva a szilvabőr, a belső felületén sárga-piros eres lágyabb
kék selyemhúsanyag, mint megnyúzott levelibéka puha bőre, s másik tenyerünkben
a gömbölyűszilva, mint a megnyúzott levelibéka, mint lenyúzott kisnyúl,
megnyúzott gyíkocska, megnyúzott tarajosgőte: nem így akartam heverni én a Semmi
Nemlét-Világtenyéren, lenyúzott költő-bőrömmel a Semmi koszos gyermek-ujjhegyén,
hogy versből-szőtt emberköpenyem belsejét szopogassa, nyalogassa, költő-húsomat
a megnyúzott nyers gyémántnyál-tüneményt rágcsálja, lenyelje, s kiköpje barnán
megkristályosodott költő-szivemet, a Halott Lényeget, mint a szilvamagot! Nem!
Halált nem így! Meghalni nem így akartam! Ilyen önmagamból kitakartan!
Megnyúzva, mint a szilva vagy a béka! Ilyen önmagamról leválasztott bőrrel, ilyen
bőrtelen nyers-kopaszon, mint a kisnyúl, a kiöntött ürge, a szegények gyarló
természet-ajándéka. A szegények ürgét öntöttek a dombon. A lila fűpenész-
fűmoha szájú ürgelukat vihogva-bátor kézzel megtöltötték lóitatóvödör
patakvízzel, ahogy az irigátor tartályából a hosszanti léces piros gumicsövön át a
megszorúlt anyát, a végbél pontkörébe nyomva a kemény gumiléc-gumivályú
piros csövet, hogy feltöltsék vízzel, szappanoslével az asszony besült beleit,
az emésztés-sárral megtömött beleket, kimossák görcsös belsejéből
alteste bélcsomag tekervény-üregéből a megaszalódott emberi szennyet, mert nézni
nem lehet már, ahogy fetreng, vonaglik, szenved, mint engem is így kimostak piros
gumikötényes fiatal nők, mielőtt megoperáltak, feküdtem meztelenűl egy viaszos-
vászonnal leterített kórházi kezelőasztalon, és szégyelltem magam nagyon, ők meg
csak viccelődtek, seggemre vertek és nevettek: az ürgét is így öntötték a szegények,
amíg a pici szivacsszív ürgeorr, aztán a rozsdás drótsöprű ürgebajusz, aztán a két
pislogó fekete gombostűfejgolyó ürgeszem, aztán a rozsdaszürke mohaszív hátú
ürge-arc föl nem buggyant prüszkölve a földluk víznyakában, a füstölgő fehér
levegőgolyó-fürtökkel bugyborékzó víztorokból, lucskosan, sírva szinte, állati kék
rettegéssel nyöszörögve, s elkapták az ürgegigát gyorsan, s marokkal az ürgenyakat
szorítva szorosan kihúzták az ürgét a lukból, a földbüdöset, vizeletnedveset,
mert bele is vizeltek az ürgelukba, az ürgelukat röhögve körülállva, úgy pisálva,
kihúzták a vinnyogó vizes kis szőrzsákot a földből, mint újszülöttet anyjából
a bába, s dróthurkot nyakára!, s megfojtották! Kapálódzott kis gyermeki barna
ürgekezeivel, de volt már ebédre, vacsorára! Nálunk varjút is fogtak
dróthurokkal, spárgahurokkal, öreg csókát, meg galambot. Verebet sose fogtak!
És megették a sündisznót is néha. Varjúleves, csókapörkölt, sündisznósült,
ürgepörkölt, gerleleves, gerlicepörkölt! De a békát, a csigát meg nem ették! Ó,
azok a szegény-esték, szegény-reggelek, szegény-nappalok, szegény-délutánok, szegény-
éjszakák! Hiszen mi másképp voltunk szegények, mint azok a varjút-fogó, vad-
galambot lopó, ürgét-kigondoló, sündisznót fölfaló boldogabb emberiség alatti
emberi lények, barátaim, iskolatársaim, napszámostársaim, a fiúk, az apák, most
már öregapák, a Suttyók, Srácok, Faterok, Papák, Taták! Hiszen mi másképp
voltunk szegények, de az emberi lényeg abban a már gyermekeimnek ősi korban,
a templomkeresztig lazán bolyongva fölfelhőző Országút-Történelemporban
mégis csak az volt, az a Várakozás és Vágyakozás, amely a szegénység egymásra ragadt
tíz hártyarétegét alúlról fölfelé úgy szőtte át, mint erek, hajszálerek, idegek, idegszálak
érzőidegek a többrétegű bőrszövetet, mint látóidegek a szemgolyó ideghártyáját,
mint vérerek a szemgolyó érhártyáját, idegdúcok, neuronszálak az agyvelőt! Ó,
az az Azelőtt! Ó, az az Azelőtt! A Méltóság, Butaság, Gőg, Bujaság, Szenvedés, Bűn,
Munka, Szégyen, Haldoklás, Gyász forrón vagy ridegen virágzó Embertömbjeiben,
fáradtan vagy fagyosan ücsörgő Bajszos Emberkönyveiben mégiscsak ott csírázott az
a Másra-Igen, ami a Változás láthatatlan vágypontja volt, a Lenni-Akarok
világoszöld csírapontja, szalmaviasz-sárga csíraszive az Elnyomás kövei alatt, mint
nagy szürke, mohos kövek alatt a hullasápadt földből zöld gilisztaként kigyűrűző
növénycsírák. A Történelem-Kövek alatt a föltörekvés növénycsíra-emberszívei!
111
S ha leültek a szegénység-asztalhoz este, bajszosan, fáradtan könyökölve, vagy
a határban egy fa alatt a földre, vagy az erdőben egy nedves farönkre, mert fát vágtak
bérbe az uraságnak, s havas eső esett, én meg a piros kislábosból guggolva ettem a piros
krumplipaprikást, aluminiumkanállal, amit a Mama adott, és hátam is vizes volt, úgy vacogtam,
s az égerfák, iharfák, juharfák, cserfák vastag és halszálkás, halgerinces, cementfüst-erjedésű
nedves ónszövevénye csattogott, nyikorgott, zengett, nyöszörgött, mint egy roppant
gubancos, eres, szálkás drótháló-tüdő és fejszém fényes vasán úgy olvadtak el a
hópihék, mint fölébredés után a tudatban az álom dolgai, tárgyai, alakjai,
szerelmei, jelenései, s a fenyves messzi zöld kúpkorona közepéből Cantata
Profana agancsú szarvasbika nézett világító Bartók Béla-szemekkel a kis
lábosban a krumplipaprikásra, ahogy József Attila a falura nézett, ha leültek
s a fejszét letették, a nagyfűrészt, az óriás fémhalat, a kapát letették, az ásót
letették, a malteros-pfándlit letették, meg a malterkenő-kanalat, a kaszát
az akácfa-ágra akasztották, mint megfagyott villámot csönd-ágra, s a felhőtlen kék ég: Jézuska-
magzatos, földig-lógó dagadt asszonyhas, a terhes Szűz-Anya Mária világmindenség-pocakja, s fekete köldöke:
a pacsirta, s a kifeszűlt kékselyem-Mennyiség éneklő fekete pontja a pacsirta, s az
éneklő fekete pont néha lezuhan, kalászörvényaranyba csapódó énekmeteoritkő, fekete
pontzuhanás, fekete pontvonal-suhanás és a fekete pont már megint ott szikrázik
lángdicséret énekével a kék selyembuborék köldökeként és a kék már olyan kék,
hogy szinte fehér, a favillát letették, a vasvillát letették, a széna-
villát, trágyavillát, szalmavillát, az ökröket kifogták, a bivalyokat kifogták, a lovakat
kifogták, oldalra döntötték az ekét, hogy az szikrázott a förgeteges, buta, buja nyárban,
mint sekély vízben oldalra-dőlt vashajó, s a fekete földhullámokon az ekevas
fémlángjainak fényes árnyéklobogása, mint Pláton tüzzel-átvilágított
idea-árnyékai, árnyék-ideái, ha leültek, s a lópatkó-vascsipeszt letették, mint
nehéz acél-aligátort, s a nyikorgó vastag barna bőrkötényt is levették, a nyakba-akasztható
kantárút, mint barna fakéreg-mellényt, térdig-érőt, selymesen puhán ropogó sárga
parafa-szőnyeget, tehénbőr-testzászlót, s a gyalut is letették, amivel a koporsódeszkát gyalúlták,
vagy kocsilőccsel verni kezdték az asszonyt, mert jehovista volt és nem volt
vacsora, csak Biblia volt és imádság-szag, Égi-Bárány-büdösség, ha a virágos fehér
zománc-sparherd mellett a sámlira ültek, s nézték a kályha-ajtó széleit négyzetesen
beszegő tűzvonalak piros keretét az alkonyi félhomályban, s a kályha alatt
dorombolt a pettyes szürke macska, ültek, hiszen a szobafestő-ecsetet is letették,
s kint a kutya hörgött a láncon, üvöltözött a hóesésben, mint Vladimir Majakovszkij
a Szmolnij előtt a szentpétervári télben, ha ültek dörmögve az istálló-
ágyon a sötétben, télen is mezitláb, ott lógtak ülve a trágyaszag-sötét istálló-
levegőben, s teknőchéjkéreg-talpú lábuk, a meztelen térdtől az istállósötét
csöndanyagába lógott, mint a latrok zöld értuskó, kék gubancrönk lábai, Krisztus két oldalán, a
fakereszten, mert az istálló-ágy kövér vasláncokkal a levegőre akasztva, az istálló-mennyezet
gerendáinak felgörbített vasköröm-vaskampóiba akasztva a vasláncok, s
a szénával megtöltött deszkaláda-ágy ott lógott a levegőben a sötétben,
mint egy mérleg serpenyője, egy-serpenyőtányéros vas-óramutatónyelvű, láncos-rézkorong-
mérleg a kofa kezében a piacon, a Történelem-Kofa kezében az Idő-Piacon,
s úgy ültek az ágy szélén lábukkal vakaródzva, meztelen jobb lábukat
meztelen bal lábukhoz dörzsölve, mint lencsés lábukat a legyek, ahogy fekete
szívó-szivacstalpas mellső lábaikat a legyek összedörzsölik, mint akik
lábbal imádkoznak, úgy dörzsölték össze meztelen lábfejüket a levegőben-
lógó ágy szélén ülve, ha leültek, s lent a lovak fújtak, nyerítettek, nyihogtak,
a csikók csilingeltek, a tehenek szuszogtak, kérődztek, ürítettek, vizeltek,
ganéjukba feküdtek, a borjak döfkölődtek, a lovak fingtak, s
kint hullt a hó, hullt a hó, hullt a hó, mint a fehér Első Áldozás és a
disznók visítottak és röfögtek az ólban, a lovak állva aludtak és ülve
a tyúkok, kakasok, kacsák, libák, a gazda jószágai, a szolga meg
112
szájharmonikát vett elő pántos zöld, foltozott katonanadrágja zsebéből
és szájharmonikázott a szolga az ágy-serpenyő szélin ülve a jószág-
árnyékú, csikóláng-szemű, tehénszem-lángú levegőben, ha leültek
früstökkor, ebédszünetben, fejramtkor, vagy munka után a vacsorára várva, ha leültek
fáradtan nyögve, vagy mosolyogva, vagy száradtan komorodva, vagy hamufüstként pernyésen a
csöndre omolva, vagy sírósan panaszolva, hogy majd kilukad a hátuk, s az asszony
is visszapanaszkodta, hogy majd kilukadt a háta, s a nyafka rossz gyerekre ordítottak,
hogy: „Hallgass már!”, s azt kérdezték, hogy megcsinálta-e már a leckét és mi
volt az iskolában, hogy mért veszett el a palatábla, s hol a palatábla keretére
rajzszöggel rögzített, spárgán lógó spongya, a száraz sárga szivacs-állatrózsa-
felhő és hol a palavessző és hol a vacsora és mondjátok meg: a boldogság hol
van, s a Csönd világoskék asszonyszemébe néztek és férfivágyuk lett, pedig aludni
kellene!, ha leültek és fáradt szívükről a nehéz köveket fölemelték, az Idő
Köveit, a Sors Köveit, a Szegénység Köveit, a Történelem-Köveket, a Bánat-
Köveket, ha nehéz szívükről a nehéz köveket fölemelték: meglátták ott
a kő-alatti sárga talajgyászban, az elnyomott sápadt talaj-életlázban
a Tudatos Jövőremény zöld csírapontjait, sárgászöld gyűrűs, viaszbütykös törpe
csiraágait! Mintha nehéz kerti követ fölemelsz, vagy fölemelsz nehéz követ
a temetőben: a kő alatt a sárga gyászmezőben, a kő alatt a nedves fehér
földtálban, sárga nedvesség-hártyás földteknőben viaszlángocskákként csírázó növények! Mint
ellapított égő kicsi zöld viaszgyertyák. De mégis égnek! De mégis növények!
De mégis valami növényi akarás életágai ezek a csírázó, gilisztaszerű
viaszágak, növényviasz-álmok! Ezek a kő-alatti fények, növényfények, elnyomott
létakaratok! Az ő szívükben is így volt a Jövő! Ilyen sárgán és ilyen
szegényen! De mégis ott volt és mégis az a szégyen, hogy sziklák alatt, hogy kövek
alatt! S nem az ő bűnük, de másé, bizony: az Elnyomásé, hogy sokszor azt
se tudták, amit szemük lát, s nem érezték, ha bőrükön gyufa égett, ha nem
hallották, amit hallottak akkor: Alkonyatkor, vagy Virradatkor, ha az elnyomást
nem hitték elnyomásnak, de valami másnak, az „igy-kell-lenni” egyszerű tudásnak,
s bünük az se, hogy a félelem bennük úgy volt jelen, mint növények leveleiben,
sejtjeiben a klorofill, a zöld napevő anyag, s a fönti fényt ették, hogy meg ne
haljanak, hogy a félelem beszőtte sorsukat, mint üvegpalack belsejét a pók,
hogy látszott a nyálháló-félelem összevissza-kúsza szövedéke, fénylő bozontos
rácshálózata, rácsháló-póknyál selyemszövedék-rákdaganata testük szegény
burkolata alatt, lényük belsejében, s úgy kortyoltak abban, mint légy a
mézben, belefulladva az édes ragacsba, a hazugságmassza sárga fényanyagába!
És bűnük az se volt, hogy mint ünneplőruhát vették magukra Mások Vigaszát,
a háborút is, meg a szolgaságot és bűnük az se, hogy a nekik-nem-áldott világot
hitték olyannak: amilyen. Hiszen nem a munkában butultak, hiszen a munka
adta meg nekik az emberbizalmat az értelemig. Agyukat kezük tanitotta, meg
a munka, meg a dologi természet sok lénye, módja, átka, s ha néha kezükbe
vették a könyvet: gondolták, meghalni könnyebb és sorsukban nem mindíg
volt ott a: „hátha!” Apám sem azért vert meg engem, mert már gyerekkoromban volt
vagy negyven könyvem, költők, filozófusok, hiszen meg sose vert. Pofont csak
egyszer adott, s én vissza akartam adni neki! És sírni kezdett, én meg kimentem,
tizenhat-évesen remegtem a kamilla-tejút udvaron. Pedig meg se ütöttem.
De mert úgy járt a félelemben, mint könnyű nyurga állat hatalmas veremben,
valami csodás óriás virágállatember, hosszú szőke fekete-mozaik h-betű:
mint a liliomhangszál-torkú néma zsiráf, az állatvirágtorony a vasdorong-kerítés
beton-országban, csak éppen nem kéregetett, mint a barna lapos szőrös szivacsgomba-
lepénypár Nofretete-ajkú zsiráf a kerités-vaslándzsák fölött laza virág-
görbével kihajolva, s fekete-szempillás fekete ásványrügy szemeiben a koldulás.
Amit a sorsa jelez, azt hitte, az a természetes, pedig jól tudta: nem az! De panasz,
113
és társadalmi, beteg szép száján sose jött, mert mi lesz, ha neki fölmondanak?
És anyám se vert meg engem! S én tudtam: így lenni nem lehet lennem! Az
én sorsom nem lehet, mint sorsuk. Sorsuk sorsa nem lesz az enyém! Mert
nem lehet! Énbennem más az Üzenet! Nekem sorsukat kell a gyöngéd gyávaságból,
kiváltani. Ami nem más, mint élettani, társadalmi szorongás! Hiszen nem
gyávák ők sem, ahogy nem gyáva a csillag, akit veled nézek most Feleségem!
Apám úgy járt e hazában, mint a Kétlábú Szorongás, emberarcú, fröccsöt-ivó Szégyen!
És nem tudta, ha meghal, miért és mire! És nem tudta, hogy nem kell szégyenkeznie!
Hogy szégyenének oka ott kinn van: a Társadalmi Dologban. De nem mondta: „Nem hiszem!”
És azt se mondta, hogy: „Igen!” Itta a fröccsöt, hallgatott. Itta a fröccsöt: énekelt.
Szájából ömölt a vére. És elment, ahogy a kiskert elmegy a télbe. Öltözik hófehérbe.
Vetkőzik: ködre, dérre. Köd-dologra és dér-dologra. Elment a Mama kezét fogva.
Elment, mint a Szégyenkezés foglya! És nem tudta, hogy nem neki kell szégyenkeznie!
Nem tudta ezt soha: életében, s hogyan is tudhatta volna: mikor meghalt? Hogyan is
tudhatta volna ezt halottan? Hiszen a holtak semmit se tudnak, nem tudnak semmit
a halottak! Akkor, fröcskölő lila vért okádva másra sem gondolt, csak a meghalásra,
húzta magához két izzadt szőke kézzel a Mamát és vérfüst-szökőkút bokorból
kiabált, „Mama, Mama, Mama, Mama,” kiabálta, és anyámat füstölgő nehéz
tüdővérével bepingálta, mint piros festékbe mártott piros ecsettel a sárgára
leszappanozott szobafalat a szobafestő, a spahtnival lekapart mészvakolat piktor-
tégla-folyadékkal nyálasan, enyvesen besatírozott kékszegélyű vándorsebeit, fodros
lapos gombatányér hullafoltjait! S a fal, mint csiga-mászta falevél, mint csigabiga-
mászta hajnali sírföld, kiskert sárga virágföldje: ezüst nyálcsíkokkal, ezüst
nyálhabszalagokkal behuzigálva, ezüst csillámpántlikákkal telefirkálva!
Anyám arcát, haját, blúzát, kötényét, kezét piros köhögés-ecsettel befestette,
ez volt az este, húzta magához az anyámat, húzta arcához az anyámat, „Mama!”
kiabálta, „Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama, Mama!”,
s tudni nem lehetett: anyját hívja, vagy anyámat. Anyját szólongatja, vagy
anyámat? Mamát vagy a Mamát? Ki tudja most már? Ki tudhatja mostan?
Harminchárom éve már ennek. S a halottak sohasem üzennek. Mert mit mond a
halott? Apám is hallgatott! Száján hatalmas alvadt fekete rózsa, pecsétviasz
piros gombakúp csókja: a megszáradt fekete vér! Feküdt az óriás, csipkés piros
pecsétviasz-ponttal titokra-zárt sárga viaszborítékba hajtogatott, Túlvilágba
írt, titkos, idegen levél, amit majd a föld-levelesládába kell bedobni gyorsan,
a Halál-Posta sír-levélgyűjtő-dobozába, feküdt a föladásra-váró, pirossal
lepecsételt szájú Utolsó Levél, feküdt meztelenűl az ágyon, mert az asszonyok
véres ingét, véres gatyáját lehúzták, a februári konyhaajtó kinyitva, mert a
konyhában halt meg, öreg dunyha varangyszagában, az öreg ágyon, és már hajnali
három, a zöld zománcernyő üveghólyagbimbója: a villanykörte égett, a világító
üvegbuborék-mellbimbó s a Meztelen egyre kékebb és egyre sárgább és egyre fehérebb,
s lábai, karjai szőrös viaszágak, a combok, a lábszárak, a hosszú, vékony,
fagyott nyálhab-rudak, s az alkarok, a felkarok, a könyökök, a térdek,
mint fehér kandiscukorból faragott gyertyatartók, s a mellkas bordalécei,
mint süvegcukorból kalapáccsal letört hosszú hegyes cukorszilánkok,
fehér félhomály szilánktollak kunyhómagánya, máglyafészke, sárga lábfejei,
mint mélytengeri viaszrózsa állatgyomor törzse, mint viaszfűzfák törzse és
nagykörmű horgas, bütykös, tyúkszemes lábujjai, mint viaszfűzfák patakvízre
hajló viaszlombja, viasz fűzfalevélfürtök, viasz-fűzfalevél ágtollak, kék
kezei, mint farkukon ülő, fölágaskodó kajmánok, két pogácsahólyagos
pikkelypajzs-falevél: a kézfej, s kitátott, hegyes, csőrös kajmán-szájak az izelt
kézujjak, a barna szemölcsrügyek a kajmán-szemek, a kézujjoldalak kajmánfogai
az apró jég-gyökérpupillás szarurózsapontok, a jáde kézujj-tyúkszemek, s a
fölágaskodó tenyerek, mint a kajmánok sárga puha pikkelyselyem hasa, és hasa szőrös viaszlavór,
114
s szeméremszőrzete, mint megfagyott halott katonák szájából kinőtt pihecsillám
dérbozont téli visszavonulás után, és herezsákjai elhagyott deres madárfészek két döglött pettyes, deres
madártojással, kék szeméremteste: fehérpenészes hólyagfodorszelvényes véreshurka, szőrös sárga porcelántálon.
Hogy meghalt: már ő se tudta! Mert mit tud a halott? Mit tud önmagáról?
Mit tud arról: ami volt? Mit tud arról: aki volt? És mit tud a Halál
önmagáról? És mit tud a Halál a halálról? A halál hallgat! A halott nem
beszél. És mért beszél a halottról az élő? Mert ezzel él tovább? Mert kell neki?
A halállal az életet mondja ki? Mert a halál az élet? S az élet a halál? Hisz
mire vár az ember, ha a halott fejéhez odaáll, sír, vagy nem sír, csak nézi a halottat,
s fülében idegen szivek dobolnak, s szemében mint egy fényes kövület a
megkristályosodott könyörület gyáva anyagtömb-tüzei, tűz-élei, tűz-lapjai,
tűz-sikjai hidegen tenyésznek, és mert tudja: vége az egésznek, s a puha
anyagok, lágy dolgok hamar elenyésznek, és ezzel a szenvedés-dolognak
is vége, figyelni nem akar a ragadozó fénylapulásra, párduchörgő árnyékrettegésre!
S úgy gondol az egészre, hogy az Egész a Halálnak kis Része, hogy a Halál az Egész Kicsi Része?
De miért beszél a halottról az élő, ha a halott az élőről többé sose szólhat?
Ha a halott az élőről szólni nem akar? Nem tud vagy nem akar? Ez se lenne
mindegy! És mégis fáj, ha nem köszön, ki elmegy. Fejét a fénybe előre fúrja,
fénybe vagy a sötétbe, megy gőgösen, dacosan, gyámoltalanúl, megy önmagából
már végleg kilépve, az ajtót becsapja, vagy nyitva hagyja, s a két
szoba közötti félig-nyitott ajtó fényes levegő-hengerében, pont a
levegő-középen, a deszkalap-középen hagyja gyűrűs kicsi kezét, ami úgy lóg
valahonnan a fénymagasból, mint egy piros cérnakesztyű, mint egy piros sál
piros rojtcsengője, forog lágyan, könnyen, könnyedén, mint szálán folyva lecsüngő
pici pók a boldogtalan levegő-áramlattól, a nyitott hidegtől, hisz kötélen
lengünk csöndesen, amerre fúj a szél, kötélen lengünk csöndesen, amerről
fúj a szél, hanyattdönt a szél a levegőben, megy önmagából fehéren
kibújva, megy cammogva könnyedén, vissza se nézve, nem nézve az elhagyott
egészre, nem nézve hátra, megy az Árulásba, az árulásra se nézve, sem a
halott testénél kuporgó, síró csöppnyi részre, megy az áruló, megy a bitang, megy
az elhagyó vizikutya-hang, megy az áruló madártehén, ott lépdel egy csillag tüsketűz-
szivén, s ő már se hang, se fény, se gyász, se láz, se bűnhődés, se vígasztalás,
se bűn, se büntetés, se akarat, se kín, se dolog, se öröm! Hozzá akkor hát
mi közöm? Csak ami volt? Nem szól a madár, a csillag is halott? Nem szól a
halott, csak a csillag rikolt. Vagy egy madár? Hiszen már hajnali három! És
hallgatnak ők, ott túl a Világon. És ami megmarad, az így marad? Vagy változik?
S ha csak a Semmi fogad? Vagy valóban Túlvilág? Valóban: Lét? Az az ott-
igazabb Másik? Mért élünk akkor: épp az Elmúlásig? Ötvenmillió év múlva
Létezésünk lábnyoma se látszik! De lehet, hogy már holnap! Összedől minden,
s a Földgolyó termonukleáris tűzcsókok ejakulátumába olvad, s lesz mint egy
millió üvegsejtből vak-eggyé ámuló természet-anyagolvadék üvegdió, s
mint üveghalott forró s dermedő üvegcsönd-űrlakó, testére-olvadt üvegingben
kering tovább az Ámulva-Elmúló. Teste üveg, szíve vérkása-tűzanyag!
Kering az Embertelen Űrben! Embertelenűl! S ha van az a Másik Világ? Ha beledob az
Elmúlás Türelme, magába úgy fogad, hogy föloldódok Benne, mint
pohár vízben a sókristály, áttetszően, láthatatlanúl, mert maga is áttetsző,
s láthatatlan? Vagy öröklét-anyagát olvadtan befestve, párologván füstölögve, mint
vízben a hipermangánkristály, ha egy kristályszemet beledobunk, s az
füstölni, forrni kezd a vízben, pici lila buborékkal széterjedni kezd, renyhe és
kemény lila füstlombokkal, csóvafüst-erjedéspáfrányokkal úgy terjedni és
lila füstkéve-gomolyokkal bodrosan, egyre enyhültebben gomolyogni, hogy mire
megsemmisül a sötétlila kristályrög-anyag, a fortyogó fölbomlás kihül, hiszen a
lila szemcse elolvadt, a Befogadó kívűl és belűl lila egyneműség lesz,
115
a kristály szétfoszlott, mint a pára, nem emlékszik önmagára, hiszen nem
emlékezhetik, mert önmaga nincsen, csak az a Befogadó Örök Anyag, az
a Magába-Olvasztó Tudat, de ő sem ugyanaz már, de már ő is a Más,
hiszen a Lila Kristályváltozás lila párafüsttel semmivé szétesve úgy él
abban az Örök Tudatban, hogy teljességét lilára befestve, a fölbomlással az
egész víztömböt egyenletesen betölti. Általam más lesz és én más általa.
Én benne mindenütt, s ő mindenütt velem. Mert föloldódtam benne:
megváltoztattam őt, s mert magába olvasztott: megszüntetett engem. És
én is ő lettem, mert föloldódtam benne. S ő már a foglyom, mert
fölbomlásom lényébe keverte. Igy van? Igy lesz? Nem tudom. Ez az alkony
ne legyen Alkonyom! Élek még s élni akarok! És ha majd meghalok?
Hiszen nekem is meg kell halni egyszer!, ne úgy várjatok Semmi-Fürtök,
vagy Angyalok, ahogy szegény apámat! Mert őt unszolhatta még ott is a Nem-Lét
Alázat, hogy semmi-kalapját emelje le semmi-kezével a Gőgös Semmi előtt!
Hogy semmi-kezével mélyen kalapot emelve, úgy köszönjön kicsit meggörnyedve
a Semminek, mint aki van. A boldogtalan. Pedig csak földbe tettük.
Eltemettük. Mert a halottakat el kell temetni szépen. Kalap nélkül feküdt
le a földbe! Ha meghalok? Én úgy megyek el innét, akár a Nemlét
fogad, akár az Öröklét, hogy a Halandóság nem rázza rám az öklét, mert
hittem értelmes sorsodban Világ. Halandó Anyag-Szomjúság. Halandó Élet-
Szomjúság! Hittem. Akár van Isten, akár nincs Isten! Ha Öröklét fogad, ha Nemlét!
Apám kalapot emelt a Semminek. A Semmire alázatosan kalapját emelte!
De minek? De kinek? Hiszen szívében büszke volt szegény. Mint egy többemeletes
árva társadalmi költemény, mint egy nyers társadalom-vers, dühös rostokból,
létkemény fonalakból szőve, de a vers-szív, s annak tiszta bőre gyöngéd
gömbölyű illat-torony, rugalmas, édes mosolyfelhő, közepén barna gyűszűvel,
darázspotroh-alakú barna gombbal, pontcsatorna-köldökű pihés barna rüggyel,
mint a kamaszlány mellecskéje. Dehát a Semmi előtt kalapot emelt, kicsit
meghajolva, mint úr előtt zsíros szürke posztókalapját a szolga, kicsit
meggörnyedve alázatosan, szótlanúl szorongva, s szőke arcán harmat-muszlin-
kendő, kék szemén harmatpára csókok, lázas fényfátyol-zsebkendők! Pedig
csak a földbe tettük, pedig kalap nélkül temettük! Kalapja ott maradt
a konyhafogason. A zöld mosdókasztli fölé csavarozott zöld léc vastag acéldrót-
rackaszarván, a tekert tehénszarv csúcsgombján, a piros fagolyón. És mi lett
volna, ha nem a Seholnincs-Sehova-Se ide-Se oda Második Létbe kerűl,
a földbe, betemetetten, a biai földbe, a biai temetőbe, hanem az Isten elé?
Az Isten elé, aki van, aki nincs, nem tudom, s azt se tudom, ő mit tudott
Túlvilágról, Istenről, Végtelenről, ami van, aki nincs, aki van, ami nincs,
hiszen azt se tudom, apám tudott-e valamit erről a Valamiről, arról
az emberalakú istenfényből összegyúrt Emberről, erről a sztaniolból,
álomsugárzásból, fekete fényből, túlvilágnyálból, isten-könnyből,
öröklét-spermiumból és földi tiszta sárból összegyúrt Egyszerű
Értelemről, erről a szelíd és haragos
Egyszerű Kegyelemről, aki járhatott itt a földön egyszer, az a gyöngéd, buja,
bánatos, gyáva, bujdokló, rettegő, settenkedő, bájoló, varázsló, szerelmes, faját
nem szaporító, gyógyító, vakot látással vidító, leprást rothadás-szennyétől
megtisztító, halottat is föltámasztó, ördögöt elámító, halat-kenyeret szaporító,
asszony balzsam-csókját hajában hódító, rühes lábakat mosó, illatos kenőccsel
bekent szőrzetű, vizet csöndesítő, vizen-járni tudó Vígasztalhatatlan Emberalak!
Apám elrohadt a föld alatt. Most már talán csak csont, vagy az se! A
Mama csontjai közé feküdt, a Csontváz-Mama ölébe, mint a halott
Jézus anyja ölébe, hogy ringassa őt a Mama, a Mama, a Mama, s ő kísérje
őt a Semmi Anyaghitébe az embertelen rothadás-úton. A Mama
116
csontjai közé feküdt, s Papa csontjai közé akar feküdni: anyám, Mama
a Papa csontvázára, a fehér porcelánkréta léc-vonal-gömb kúszaságra,
mint magára-hagyott fészekre a visszatért madár. Mint az alkony fészkébe
az este. Hogy neki mégegyszer mindent megadjon, csontjára rárohadjon, s
úgy olvadjanak össze ott a földben, az utolsó szerelemben, ahogy élő életükben
talán sose tették! Hogy legalább ott megadja rothadó testével azt a vígaszt,
azt a teljes feloldozást, azt a semmi-panaszt, azt a gyászt-nem-ismerő
tiszta édes oldást, azt a testébe-betört vértelen, jajgató legszebb gyönyört,
amit élő életében tán sose tudott! Azok a szerelem-sívár őszi éjszakák, azok
a sivatag-szerelem téli esték, azok a hörgés-vérviszony nyári hajnalok,
azok a nyitott szemgolyó-iszony tavaszi ködhideg dércsipkelobogás fehér
szerelemtüzek! Azok a szerelemsírások, szerelemszagok! Könny, verejték,
ondónyál, hüvelytűz, vér, átizzadt vászon, penészes kukoricalevél, birsalma,
befőttesüveg, rothadó, megfagyott hamu, hálóing, slicces hosszúgatya, vizelet,
bugyi, párolgó zoknik, hét tőrrel átszúrt szívű goblein-Szűz Mária, hímzett
szines Jézuskrisztus szaga! A Csönd akkorát ütött, mint a nagyharang.
Mint a nagyharang, ha tűzvészre elsőt kondítanak! S ugrik a nép már,
ugrik az utcanép ingben, gatyában, szalad vödörrel, ásóval, kapával, szalad
mezitláb, s „tűz van, tűz van, tűz van”, kiabálnak s a fehér ordítozás
fehér vászoncsíkjaival tekeri be a vérző feketeséget a közös rettegés! S vörösen
fénylik a keleti ég, mintha hitünket gyötrő irtózatos északi fény születne éppen, iszonyatos
űr-madár tojna világnagy piros tojást, egy házba villám csapott, valaki fölgyújtotta
mások szalmakazlát, szeretkezés után parázsló csikket dobott magafeledten a szalmalukba,
míg bugyiját, melltartóját vette föl a nő, de előbb zsebkendővel combjai
méz-sebhely közét kitörölte, mert véresen gyöngyözött az, mint késsel fölvágott
hal, a fehér selyemgyöngy hasi bőrszövet, a rózsafehér halhús, s a nyitott hal-has
belsejében a véres belső szervek, nyálkahártyák, tekervény-rügyek, véres hab-pacák,
s az asszony szőrzete a hasfalra fürtösen fölgöndörödő, a szív-alakú fekete
pamut-pajzs: spermaszálas, ondópálcikás és szaga mint a tojásfehérje szaga,
mint rothadó gyöngyvirág szaga a spermaillat, égő gyufát dugott a korhadó nádtető fekete sólyomszárny-
tollaiba, a nádkéve-tollcsokrok közé, s ég már a ház, lángol az ablakkeret,
ajtókeret, égnek a nádtető egyméteres zöld csigaszemei, a zöld kagylórózsa-
szemű zöld húscsésze-csipketorony kőrózsák, féltékenység, gyűlölet, bosszú,
kajlaság: ki tudja, ki tette, talán ez, talán az és félreverik mindkét templomban
a harangokat, s a kisgyerek meztelenűl sír az udvaron, az asszony földre-
kuporodva, összegörnyedve jajgat, mintha szülne, mint aki utolsó órában már,
s most érték el tolófájásai, fetreng görcsben a földön, férje katona a fronton,
az udvarra kieresztve a ló, kieresztve az udvarra a tehén, nyerít a ló, bőg a
tehén, s a könnyes lószemekben, könnyes tehénszemekben, a tojásdad
ősgolyókban a gyermekkori nyáréji atombombarobbanás gomolygó gombatörzsű,
tüzfüst-nyakú, tűzgyűrű-gallérú, lánggyűrű nyak-glóriájú, tűzgolyó-fejű
halálgomolygása! Pici tűzgomba tűzárnyak, hosszú bordás fényrács szempilla-
árnyak a nedvrügyes lószemekben, könnybimbós tehénszemekben. S a lópupillák,
tehénpupillák koromvödör tenyészetében erjedő tűzgolyók. S iszkol a kutya
a kerti sötétbe, iszkol vonítva a piros fényfehérbe, s a fészektelen fecskék
csivitelve, sírva cikáznak a pirosfekete fényben, a vörös feketeségben,
mert a fecskefészek is elégett az ereszgerenda belső tövében, a szürke sárcsipke-
kosár, s parázspillantásként üszkösen lehullt, mint fordított, tűznyelü cement-esernyő,
mint fekete a vörösben, vörös a feketében, mint Julien Sorel az asszonyi reményben,
mint Julien Sorel asszonytól asszonyig, a megaláztatásban, szegénység-gyűlöletében,
cikáznak, mint gyermekkéz kék ceruzavonalai összevissza a piros papíron.
Aztán Mathilde, a Hajnal, a Virradat lefüggönyözött hintó-kocsijában ül
egyedül, a véres, fekete ruharedő-dombon, térdén Julien Sorel levágott feje.
117
A nyakcsonkból vér szivárog, mint kutyatej kettétört szárából
a ragacsos növénytejföl, a virág szárcsövéből, s a szárcső keskeny-oldalfalú zöld perem-
gyűrűjéből, buggyan, bugyog enyvesen. Fekete selyemkesztyűs kezeivel markolja a
fekete hajfürtöket. Mint egy Mítikus Istenasszony a Lefejezett Alvilág fejét. A bánat-fürtöset.
Az árnybozont-szörnygyapjasat. A lezárt szemhéjak alatt mintha mozogna a szemdomborulat.
A guillotine, a nyaktiló! A szerelemből már csak ez maradt! A tűzzel
vérző éjszakából már csak ez maradt! Az emberbűn lenyakazott feje.
Az embergyűlölet guillotine-nal levágott feje. Mint szétfolyva megfagyott
tojássárgája a halott szemhéjkupak. És nincsenek szavak! Mert voltak
a szavak! Mert voltak a szavak: már nincsenek szavak! Viszi a
szerelmes hajnal az éjt, viszi a hűség a bűn fejét. Viszi a bűn a hűség levágott
fejét! És szerelemkönyörgés, óraketyegés. És szerelemsírás, óraketyegés. A
vekkeróra fekete ketyegése! Mint kabócák, tücskök, cikádák cirpelése! Ahogy sárgafekete
szárnyreszelőlécét az a kis ugróvillás állat a comb-belső mángorlódeszkájához
dörzsöli, a kitin lécreszelőket a kitin fogaskerékhát vízszintes fogéleihez,
ahogy fogaskerékrecés szárnyereit a fogaskeréktollas comberekhez dörzsöli
gyorsan, ütemesen, keményen, s szikrázó tűzszeletekre vagdossa a koraőszi
éjszakát, a későnyarat az állat az égi csillagszenvedésben, s fekete tűzforgácsokban
az éj a sötétkék izzáscirpelésben, a lázban-szeletelő cirpelés-nászban,
ahogy a kabóca hólyagos hártyatrombitáját fújja részeg önismeretben, míg
a hajnal nem pöccinti arany-gyámolítással harmatköd-zacskó szivét, míg
ki nem látszik a fekete nyálból a hajnal piros kisujja, ahogy egy
asszonycsikló a fekete szőrözönből, mint a piros pipacs rongypapír-
kelyhéből a fekete bibe, vadrózsa sziromcsillag-arcán,
vadrózsa-arc tűzpettyes aranyrózsagomb-szivén alvó orrszarvú bogár sötétkék
tüskével előre-görnyedő homlokpáncél-koponyaszarva, ahogy a cikáda
zöld gyémántfűrészelés gyötrelem-szabálya a tengerparti nyári éjszakát trillió
fekete hang-darabra vágja, ahogy a tücsök hangjával harapja, millió fekete
gyászfalatra az éji árva csöndet: az ébresztőóra gyors fekete ketyegése, mint
asszonykézben a konyhakés gyors, szabályos, pontos hagymaszeletelése,
s az eres hagymahús fehérzöld vékony növényszeletekre, apró zöld növénykockákra
aprítva, ahogy az asszony a petrezselymet nagy késsel apró zöld szalag-tésztává vágja gyorsan!
Tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak-tik-tak:
óraketyegés-guillotine-nal lefejezve a milliárd pillanat-nyak, fekete óraketyegés-
nyaktilóval levágva a milliárd fekete időpercecske, kék időhólyag-fejecske,
millió Julien Sorel-fej hevert pezsegve a csöndsötétben, millió levágott Julien Sorel-
fej hemzsegett buborékpattogással a ketyegés sötét pillanat-szünetében, millió
füstbodros fekete csöndgolyó gurult le a ketyegés kés-élei alatt virrasztásom
véres fürészpor-kosarába, gyöngyözött millió elvágott-nyakú pillanat-buborék
a szülői szerelem-homályba, a gépi bárddal másodpercekként lefejezett idő fekete
másodperc-csöndhólyagai hulltak zuhogva éjszakámba, a csönd fekete nyaktiló-
áldozatai, a másodperc-Sorel-fejek, a másodperc-Julienek fekete foszforfüst
hólyag-gyöngyfejei hemzsegtek sisteregve, mint pengével, ollóval szeletekre vágott lárva,
szelvényes szeletekre vágott zöld hernyócska, gyűrűs szeletekre vagdosott giliszta,
a csettegő idő-olló pontos gyors csattogással fényes élei közűl okádta, hányta,
fosta, dobta a fénylő csöndszitára, a sárga holdszitarácsra a sötétben vérző
másodperc-fejeket! Ketyegő tömegkivégzés volt ez, ketyegő mészárlás, ketyegő
tömegirtás! Ketyegő időpontocska-nyeszetelés. Fekete pontidő-fejlefűrészelés!
A valaha boldog idő másodpercei, mint vérző fekete pontok hulltak virrasztó
nyitott szememre! A ketyegéssel szétvágott pillanat-pálcikák folytak a fekete
ketyegés gépi kései alól, mint a mák, ha barna papírzacskóból sárga tányérba
öntik. Mert a hold sárga hártyafémből aranytányért gyúrt a kis szobában.
S a gyűrt hártyafém-holdtányér nem is fény volt, de a csöndön lebegő medúzahólyag,
118
aranyrojt-fürtszoknyás világító hólyagmedúza. Szégyenem. Nemiségem. Lázam.
Véres időfejecskék, idővér-sáriszap, véres pontpillanat, fekete ponthalmaz
halálbódulat! Tömegmészárlás volt az óraketyegés! S a ketyegő géppel
másodpercenként lefejezett idő pillanatpontjai úgy hevertek a holdtál szoba-
mosolyában, a fekete időgömböcskék, a fekete hólyagcsöndecskék, a fekete
vaspontgolyók, a fekete ólompontok, a fekete álmatlanság időpillanat-
pontok, mint egy kiló mákszem a bolti réz-mérlegserpenyőben, mint egy kiló
kék mák sárga porcelántálban, mint tömegsírban egymáson a száradó
vérrel összeragadt levágott emberfejek! A befejezett másodperc-halál,
a ketyegés-késsel lefejezett idő minden belűl-üres fekete térgömbje, mint
görbe térvilágegyetem, mint fekete füstfényből, fehér fényfüstből fújt apró
üveghólyag! Zárt üveghólyag-térkoponya, amibe a gépi késketyegéssel
lefejezett idő, a láthatatlan, anyagtalan fekete pont-test van bezárva!
A kivégzett idő vérző hullafejeibe temetve ültem vacogva, mint a
halálraítélt. Mint siralomházban a halálraítélt! Ültem a sűrű, pontos
ketyegésben, mint sűrű, pontos szeletelésben, mint százmilliárd késben,
pontosan csapkodó kés-hemzsegésben, ültem a ketyegő kivégzésben,
ültem a ketyegő szenvedésben, ültem a gépi halál-jelzésben, mint büdös
siralomházban a halálraítélt. Ültem a Kés-Pillanatot várva, vártam a
halálra, amikor jönnek, zörögnek, intenek! Hallottam a cipők, bakancsok kopogását,
ahogy csikorogva kinyitják a zárkát, s a zárkaajtó kinyílik nyikorogva,
mint egy vashorogra akasztott vas-Biblia. Várt a Kivégzésre az Emberfia!
Várt a halálra az Emberfia! Várt a halandó, aki jól tudta: szavakban
hihető el csak, hogy ő is halhatatlan, hiszen ember ő is, ember, s így, halandó!
S izzadtam és sírtam a holdfénysötétben, mint halálraítélt a villanykörtefényben,
a légyszar-pettyes üvegbuborék elektromos fénytüzében, mert már előtte áll
a hóhér, a pap, az ügyész, az orvos, a hóhérsegéd, az ügyvéd, a bíró! S a rab
áll, mint egy hülye, s mint egy hülye nyálzik, s ondónyálas nadrágja eleje,
s combján a vizelet csorog, s ürülékszagú darócnadrágja, s áll hülyén,
s a körmeit rágja bambán, aztán összeesik! Aztán hónaljába karolnak,
s húzva elviszik. Bakancsa orra a betonlapot nyiszálva karcolja, mint a
bűn a papot, aki sápadtan imádkozik! Ültem a Ketyegő Rettegésben, ültem
a Rettegés-Ketyegésben. És senki nem jött! Csak a hold nyitott ajtót a zöld-
virágmintás hengerelt szobafalon. Úgy nyitott fényajtót, mint aki üres könyvet
lapoz. Vastag könyvvé kötött papírlapokat. Amilyenekbe verseimet írom.
Irjak fehér hitére, mondta. S én tudtam: a hold nem alattomos. Mert tudtam:
a hold sose csap be engem. Ültem izzadtan a büdös dunyha alatt, kisfiú-
ágyékom meztelen redős csigabigaszarva keményen fölgyűrödött sárga kamilla-
virágfej csigaszemével, mint apró lopótök, s szorongva lestem ki a dunyha alól:
fülemmel, szememmel, hisz tudtam, a holdsárga mit mutat nekem, s tudtam
azt is, azt is tudtam én: nem a holdfény fehér lapjaira írom majd megváltó Énekem!
Amire akkor még csak készülődtem! Hisz mással nem is törődtem. Pedig megcsináltam
mindent, amit kellett, csak nem akartam azt az engedelmet, fát vágtam, vizet húztam,
kapáltam, napszámba jártam a kőmüvesekhez, az ácshoz, az uradalomba, aratni
jártam, fát vágni télen az erdőbe, gazolni a vasútra, nyolcévesen, tízévesen, tizenkét-
évesen, tizennégyévesen, vittem tizenhárom-évesen a cementes-zsákot a kőmüves-
pallón, a cikkcakkos ferde, Z-alakú, meredek deszkahídon az ablaküreges
tégladoboz emeletére, s néztem: a téglasorok, piros tégladoboz-oldalak közül, a
fugákból úgy buggyan ki zsírosan, kövéren, fehéren a habarcs, mint csillogó hájrózsa, mint
ló szájából a hab, úgy buggyan ki sárgán, fagyott-fodrosan a malter, mint a kisfiú fekete
szeméből a könny, ami nem is könny, de zöld epe, sárga epeváladék, mint a kisfiú
szeméből a könny, akit a hülye legények, kőmüves-segédek röhögve seggbe-rúgtak,
s hátul kellett mennie mindíg, ha malterosládát cipelt, s a hülye Marci
119
elől a ládafoggantyút mindíg olyan magasra emelte, szinte a hóna alá a két
deszkarúd-tehénlábat, hogy a zsíros szürke habarcs bugyogva kövéren fekete kis
gatyája derékgumijára folyt, s a fekete hernyós, szelvényes fodorzsákocska,
a derekat átkötő vászonhurka-pántocska fölhólyagzása mögött a kisfiú-
hason, mert a súlytól meggörnyedt szegény, s azt hitte, hónaljánál szive kiszakad,
a kisfiú-hason a kisfiú szégyenkező pihekoszorús pöcsére folyt! S a lécbordás, pallólépcső
deszka-teraszain ha nyögve megállt, s a láda koporsóhátulját sírva letette: a
másik az le nem tette, csak röhögött, s folyt a malter, mint Szent Mihály-
lován vitt koporsó hátuljából nyáron a hullabüdösség, a hullalé,
nyáron, mikor az asztalra, vagy az állványra a fekete halál-fürészbakra
emelt koporsó, a hullával megtöltött aranyírásos hosszú fekete Charon-
ladikja koporsó alá vödörben, vagy lavórban, vagy vájdlingban jeget tesznek,
nagy szilánkos jégkristálykockákat, üvegfodros és buborékcsipkés jégszilánkokat,
kilós jégrögöket, amit a hentestől hoztak, vagy a községháza nádsüvegű
jégverméből, s a jégtartó edény mintha óriás szitakötőszemekkel lenne
megtöltve, mert már büdös a halott, bűzlik a hús, de másképp büdös,
mint mielőtt meghalt, mint amikor meghalt, s úgy néztek rá
a sárga malter habtojás buborékszemei, a mész-cement-víz-homok-
összekeveredés szürke habarcs-szemgolyók, mint a fölágaskodó koporsó
üveg-ablakából a nyitott-szemű halott! Mint Szabó Jani, akit hanyatt
hoztam le a lépcsőn a sötétbarna koporsó hátsó lábait fogva, hátúl, az ő
lábai alatt, s a lépcső oly meredek volt, hogy mikor lefele tapogattam hanyatt
lábaimmal a szögletes cementfokokat, a koporsó ferde ívben szinte fölállt,
fölágaskodott, mint egy fekete ló, kockás barna deszkacsikó, és Jani sárga arca
a koporsó-ablaküvegéhez szorúlt, s úgy nézett engem nyitott szemeivel, aki
hanyatt lent álltam alatta, s lábaimmal tapogattam, mint botjával a
vak a járdát ütögeti, mint szarvával a csigabiga a virágszárakat, fűszálakat,
mint sárga páncélszív orrfejével az ablaküveg fényét a fürkészdarázs, ahogy sárga
porcelán-ikerrózsa pajzsfejét az üveghez koppanva, csattogva odaveri, mert a
fényben az utat keresi, s az utat nem találja és sárga napraforgó tányér-kettős,
barna gumigégés fejével az üveget ütögeti, s ütögeti a fényt barna ikradorong
izelt csáp-pálcáival, mint mellső lábaival a légy a tányér fehér porcelán-peremét
tapogatja, fogdossa szinte, mint vak a fehér házfalat, a fekete légy, akinek
kidülledt szemei barna gesztenyék, akinek kiguvadt szemei, mint tűvel barna
pontgömbhalmazzá szurkált barna gesztenyék és fekete öltönye, mint a fekete
falusi papoké, akik úgy temetnek, csuhájuk fényes, zsíros, kopott, öreg, hosszú szürke
csíkokkal függőlegesen vonalazott, mint egy ezüst-szálakkal bevonalozott
fekete irkalap, a ráncos papi szoknya, és kezüket összedörzsölik, az ezüstcsíkos
fekete reverenda-szoknyás, barna gesztenyeszemű paplegyek, mint temetés előtt
a papok, s Szabó Jani úgy nézett engem a koporsóból, mint vonatablakból a messzire
utazó, amikor az ablak már fölhúzva, fütyűl a mozdony, sípol a fekete gép, a zöld
sáskapotroh-testű elektromos gépszerkezet, a villanymozdony, s a harmadosztályú
fekete vagon gurulni kezd a sinen a végtelen felé! Vittem meztelen háttal az 50
kilós cementes-zsákot, a 70 kilós búzás-zsákot a rozoga, a szuvas, lapos borda-
léces padláslépcsőn a padlásra, s gerinccsatornámon folyt a víz, a forró
verejtékcsurgás hátsó combvágatom között a végbélcsókpontig égett, égette a
fekete ánusz-lukat, mintha ecetet öntöttek volna oda, oltott mész levét, forró
zsírt, s tapogattam vak lábaimmal a lépcsőfokokat, a porzó és poros lépéspillanatokat,
a deszka merev nyelveit, mint légpárna-csúszólencsés gömbtalpú lábaival
a víz felülethártyáját a vizipók, mielőtt csúszni kezd a vizen, hat lábbal korcsolyázni,
ahogy én korcsolyáztam a biai tavon, tapogattam megvakult lábaimmal, a padlás-
lépcső fokait, a lapos, szuvas tollakat, mint a csönd szivárványos hártyáit
a lószunyog, a magas kerékkúpszerű, ízelt barna drótokból és hosszú pálcikákból
120
összeszerelt csüngő ernyőváz-szerkezet, a celofán-négylevelű-lóhere-hátú,
a négyszárnyú, két kisebb, két nagyobb merev hártyalúdtoll helikopterszárny-
lapátú állat-drótkosár-csengő, mint a lópók a levegő széleit csuklós dróthuzal
lábaival, az ízelten, csuklós szögletesen mozgó kitincérnaharang robot-állat,
magas csöndüveg-ablakú, lábléc-ablakkeretű drótkupola. Több ponthalmaz-
szemű állat-Bazilika-kupola! Mert mindent megcsináltam, amit kellett, hisz
minden kellett, kellett a pénz és kellett a munka, s ha nem mondták, hogy: „kis
Juhász”, boltba futottam, sóért, cukorért, mákért, élesztőért, és gyárba jártam,
pamutfonodába, három műszakban dolgoztam a gyárban, tizenhétévesen,
reggel egy féldeci kevertet ittam (barackpálinka+császárkörte), vagy egy nagy
krigli habos sört, s a sörhab úgy folyt le az üvegbordás-üvegvályús korsóoldalon,
mint a chartres-i katedrális üvegablakain befolyó napfény, s a szines ólomüveg-
Bibliák átvilágított lapjaitól pettyes lett a fekete Brachiosaurus-kőgyomor, az
őssárkány-bendő árnyékbelseje: piros pettyek, sárga pettyek, zöld pettyek, lila
pettyek, barna pettyek, narancspontok, tűzpontok, kék pontok, aranypontok, lila
pontok, ezüstpontok sűrű-laza rezgéshalmaza volt a fekete kőgyomorlevegő,
s Reiner Maria Rilke s Paul Claudel s Charles Péguy csúszkált ott térden,
mint három térden-vánszorgó Imádkozó Sáska, három térdrehullt Ájtatos Manó!
S a söröskorsó párás oldalán jobb mutatóujjam bőrlécpajzsának lenyomata, mint
fehér vályúvonalakból és sűrű dérlécekből épített évgyűrű-korona, kettéfűrészelt tölgyfa sárga
évgyűrű-arca, mint egy ismeretlen titkos létező lábnyoma, a hajnal piros talpnyoma a párán.
S a sörhab a fehér párafátylas kriglioldalon, a fehér harmatmuszlinos üveg-
borda hengeroldalon pezsegve és nyúlva lecsúszott, mint testünkről a dunyha,
a könnyű, nyulós habdunyha, mint testünkről a dunyha a szerelemben, mert
szerelmes voltam egy halványpirosra kifestett szájú zsidó munkáslányba, C.
Gabriellába, mert legszebb lányok a gyári lányok, reggel hétkor, éjjeli műszak
után, mikor könnyű blúzt vesznek, kis csecsükön fehér selyempillangó melltartó,
s csigatest-redős, csigabigaszarv-redős szájuk olcsó halványpiros rúzzsal
vékonyan bekenve. Oly vékonyan, hogy az ajkak sűrű redőibe már nem
juthat festék, hiszen spórolni kell nagyon. S a lágy, könnyű rúzs-
zománccal bekent ajkak függőleges fehér redővonalai, papírél-vékony
ránc-vályúi, mint fehér halcsontváz, mint halcsontváz szálkafüggönye, mert átlátszó
rózsaszín hal volt Gabriella szája, rúzspikkelyes-ajakbőrfoszlánypikkelyes, s a halhúson
átsütött a rózsahal üvegcsontváz-vonaltolla. És Marxot olvastunk és Engelsről
vitáztunk, és Mehringről, Bebelről, az anarchistákról, Bakunyinról,
Bucharinról. S az Új Társadalomról, amit most mi csinálunk. Amit már
mi csinálunk. Néha fölmentem Papához a második emeletre, ült egy kis üveg-
cellában, az „irodában”, cigarettázott és köhögött. Ült a barna széken,
szájában keskeny számlétrafogas-arcú hőmérő. Szájában lázmérő,
mint egy cigaretta. Néha azt mondta a lázmérő-üvegcigaretta lapos zárt csőtestét rossz, sárga
fogai közé harapva, rekedt suttogással, hogy az üvegoldalakon nyálbuborékok fényes
tornya tolódott kifelé az üveganyagra tapadva, mint a csigaszem, néha azt mondta:
„Ott fekszenek a vattakazalban meztelenűl, s az a nő markába fogja a férfi micsodáját!”
Szájában a lázmérő, mint egy cigaretta. Azt szopogatta. Lázát úgy mérte éjfélkor,
mint aki cigarettázik. Ült az iszonyatos gépi rázkódásban,
s az üvegcellában is ahol ültünk, mint egy kiszáradt szitakötő kupolásra
kiszáradt cellarózsa szemében, az üveghártya-rózsacella belsejében is, ahol
ültünk, egy faládán én, apám egy barna széken, gyapotpiheörvények, gyapotpehely-
lángtölcsérek kavarogtak lágyan, pillepontok hófüst-kavarodása volt
a gyárbelső üvegcellarózsa üvegszívbelseje. Cigarettáztam. Apám is szívta. Köhögött.
Hát csoda, hogy meghalt? Ki csodálja? Az életnek akkor az volt az ára! Én tudtam,
hogy meg fog halni nemsokára! Pedig mindent megcsináltam. Mentem a padlásra,
cementes-zsákkal gyermek-hátamon. Mintha egy őssárkány csontvázának bordáin
121
lépkednék nyögve lassan és hajladoztak a szuvas bordacsontok. Vonattal
jártam haza Biára, vagy ott aludtam Hantai Simonnál a Damjanich-utcában,
poloskákból összedagadt szalmazsák volt az ágyam. Háború után. Amibe nem
haltam bele. Hát a háborúba! Ez volt a hiba? Én irtóztam attól az emberárulástól,
nemzetárulástól, a masirozó terrort, a zöld terrort gyűlöltem én. A sorozótáborból haza-
szöktem, hitemet föl nem adtam! Megmaradtam! Mert azért azt tudta a szegény,
a szegények fia, tudtam én, hogy azt a világtéboly-világterrort nem szabad szolgálnia!
Mert nem lehet szolgálnia! Hogy inkább meghal, de föl nem adja hitét, a
szegényekét, a holnapét, az Új Társadalomét! Mert jobb a halál, mint a Társadalom-
Depresszió-Rabság! Mert több a halál, mint a Hamis Szabadság! Mert az Elnyomás
az nem lehet hite! Ezt tudtam akkor! Hogy dögletes az a Jelenkor, amelyben élnem
kelletett! Hiszen beleszülettem! Akkor? Jelenkor? Tudod-e Újkor, Történelmünk
Gyötrött Lángoló Új-kora: miről beszélek? És nem te tehetsz róla, hogy nem halt
meg az Ének ifjú szivemben, hogy Brontoszaurus-Tyrannoszaurusz Rex-époszaim
ki nem haltak, meg nem döglöttek az irtózatos Természet-ütemben, az iszonyatos
kék sugárözönben, a meztelen vak természeti fényben, vagy Bánatheggyé földagadt
kőpuhány-testünk nem halt ön-sötétjük szelid förtelem-testtömegébe hullva
beomolva, pislogó elme-szegényen, mint az ős-sárkányok minden fajtája,
faja, lénye, mint a szupernóva-kollapszus, mint az ős-sárkányok tömeg-
pusztulása évmilliókon át, ős-sárkányok sugár-rothadása, ingerszegénység-
rohadása, mert fejletlen volt idegrendszerük, agyuk akár egy nagyobb dió, s mire
az eleven üzenet agyukból templomtorony-nagy lábukig ért, ha vasúti
várócsarnok-nagy kígyóhólyag böhöm testük, eleven kőrücsök-bőrfelületük, megfagyott
palaiszap-bőrük homályhabjaitól, ha támasztó és egyensúlyozó rettentő
sárkánykengurufarkuk roppant hajóorrcsúcsvégeiből a reménytelen remény-ismeret
üzenet-lángja, kérés-árama, kérdés-elektromossága a gerinc-csontlánckúp
csigolya-agyáig ért, kókuszdiónyi sárkány-agyukig ért, már nem tudták
fönnmaradássá élni, megmaradássá tudni az oda-kérést, az ide-parancsot,
mert a ritka neuronszálak lassú neuronútján oly lassan vándorolt az ide-
oda-üzenet, a nász-szegény neuronhálózat oly lustán, oly szegényesen
vitte-hozta a létszükséglet-utasítást, hogy már nem tudtak
védekezni, se elbújni, se ütni, se tojni, se verekedni, se marcangolni, se legelni,
a tudatos természet új s új rajokban küldte rohamra rájuk okosabb,
gyorsabb, könnyebb, bonyolúltabb, gazdagabb-agyú lényeit, megölő fényeit, s
úgy haltak meg ártatlanúl és árván, ahogy kihal egyszer az emberiség. Ártatlanúl
és árván! Ártatlanúl és árván? Hiszen mindnyájan bűnösök vagyunk és
mindnyájan bűnösök leszünk: ha ez a halál megtörténik egyszer, ha ez a
halál megtörténhetik! S az Emberiség közös bűne lesz, ha úgy történik, ahogy
nem szabadna! Ha ez a Megsokszorozott Tudás: a Pusztulás! Ha azt
hisszük, ez a tudatkemény-létpuha emberi lét úgy fejlődött és azért és
akképp, hogy az Emberiség-Halált, a Közös-Meghalást tudása anyag-
fegyvereivel, gyanakvása tudás-gépeivel, egymástól-rettegése gépi ideológia-
szerkezeteivel, egymás-irtózata hatalom-gépeivel kurva-könnyen és
elme-részegen hű emberszivünkre, léthűség-emberiséghitünkre rohassza!
Az Emberlétnek akkor mi a haszna? És mi haszna volt annak akkor, hogy
éltünk: Emberiség? A Természetnek, a Tudatnak, a Létfejlődésnek, a
Léttudatnak, a Halandóságtudatnak, a Halhatatlan Reménynek, a Történelemnek,
a Kultúrának, Civilizációnak? A Föltevésnek és a Ténynek? A Természeti
Szépnek és a Társadalmi Szépnek, a Történelmi Szépnek? A Hitnek, a
Jövőnek, a Nem-Halálra-Vágyó-Emberiségnek? Atompalást? Lézerernyő?
Nukleáris Esernyő? Lézerfegyverköpeny? Kozmikus Esernyő? Kozmikus
Védelmi Esernyő? Sugárfegyver-Űrállomásfürt-pajzs?
Képzelet-halálvonalak Gömbrács-Ketrecében az Őrületbe-iszonyuló Emberiség-
122
Földgolyó! Halálvonalak Szövedék-Gömbketrecében, pusztítás-ívek tudatos
Képzelet-Ketrecgömbjében: Földgolyó-létünk, ez a Mégis-Gyönyörű ez
a Mégis-Mindíg-Jó, ez a Boldogan-Nekünkvaló! Ez a Világ! És mit
mondtok: Létfilozófiák, Természetfilozófiák, Történelemfilozófiák és
Tudatfilozófiák, Erkölcsfilozófiák, Ontológiák, Logikák, Etikák, Teológiák, Teleológiák?
Egzisztencia-magánymániák? Mélytudat-Altudat Reményrimák? Rációk, Hitek,
Misztikák? Munka-filozófiák, Eszmélet-fizikák? Mit mondtok akkor, ha ez
megtörténik egyszer? Ma, vagy holnap, vagy holnapután? Mit mondtok a Pusztulás
után? Miféle vegyszer mossa le az Emberiség megmaradt Roncs-Szivéről, a
Megmaradt Emberiség kiégett vak szeméről, a Fönnmaradt Emberi Létszigetekről,
a Feledhetetlen Utolsó-Fényről, amit majd úgyis elfelejtünk, hisz meghalunk
mindannyian, úgy talán, hogy föl se ébredünk, miféle vegyszer, miféle anyag mossa
le arról a lényről, aki megmaradt, arról a létről, ami megmaradt: az irtózatot,
a bűntudatot? Hisz bűnösök vagyunk mindannyian! Mert bűnös az ember,
s az emberiség, ha magán győzni hagyja az Önpusztító Halál Közös Hatalmát!
És úgy vagyunk bűnösök, hogy nem is akartuk! Mert bűnös minden öngyilkos,
a gyáva!, ringyó, rohadt, kurva, kegyetlen, hiába baj, bánat, búcsúlevél, vagy
az se, csak a kötél meg a kés meg az este! Meg a dac: hogy nem úgy lett, ahogy én
akartam. Hát inkább belehaltam! Tréfáljak? Mózes Mítoszi Könyveiben Éva
ezért ette meg az almát? Ezért az Emberért? Az Emberiségért: ezért? Az emberiség
létfejlődése: az emberiség önpusztításának útja? Kezdtük: a Szenvedéssel. Bevégezzük:
a Megsemmisüléssel? És ami a két őspillanat között van, ami ott virágzott a két
őspillanat szívütése között: akkor miért volt? A szűzhártya s a vérfolt? Az
újszülött s az elme? A kívánság szerelme? A redős lepel s a márvány?
A páncél és a rózsa? Az emberszem szivárványhártyája, s a konok György, ő: Dózsa?
Az űrlencse, a nyomtatott könyv? Társadalmak, forradalmak? A fizika, a
makrofizika, mikrofizika, csillagfizika, kozmikus fizika, magfizika, részecske-
fizika, a vegytan? A makrobiológia, mikrobiológia? Ökológia, ökonomia? Biokémia?
S minden más, ami az ember által terem? Az emberértelem és emberszerelem!
Miért, miért, miért, miért, miért? Miért, miért, miért, miért, miért, miért, miért?
Azért az Eljövendő Semmiért? Tudod-e Jelenem, Emberiség-Jelenkorom:
miről beszélek? Akkor se mondd, ha nem akarod, hogy gyűlöletednek
nem kell már az ének! És akkor se mondd, ha mondani akarod: mert
meghallani én nem akarom és meghallani nem is tudom! Mert fülem
vak lesz Te gyűlölet-szavadra, mert meghalnék én, ha énekfojtó gyűlölet-
szavad meghallanám! Ha kopasz hangodra kinyitnám szivem: a Hamis
Igének piros inge lenne szivem: szivem rothasztaná az Ige Hazug Láza, s
szivemben az Ige Rothadása, mint halotti ingben a halotté. Mint halál-
ingben a hulla. Az embertest, a halott! Egyberohad a kettő, ami
volt: a hús s az ige. Az Embertest s a Hazug Ige. Igy lesz
a Kettő Együtt-Semmise! Az Ige hazug volt, az Ember áruló! Ez, ami kellene? Ez a jó?
Jelenkorom, aki énekhitemnek nemcsak láza, habzó öröme voltál, de hányszor:
rámpáncélozott gyötrelem, vasöltöny-megfélemlítés, amit úgy szögeztek eleven
embertest-húsomra, költő-húsomra nagy ács-szögekkel, ahogy a keresztfára
Krisztus kezeit, az örök fára Jézus lábait, ahogy az ács a padlásgerenda-vázra,
a háromszöglet-ürességdoboz főgerendáira a függőleges és hosszúkás keresztgerendák
csontváztestét nagy vasgomba-kalapú, ceruzahosszú vasszögekkel, ácsszekercével
ütve a szög-vasfejet, amíg a szöget a kalap-pénzig a fába veri, s a vas-csont
a két fát, a két növényhúst összeköti, tegnapelőtti, tegnapi, mai jelenem: mért
akartad gőgös vasadba fojtani énekem? Mért akartad, hogy magamra maradjak?
Mért akarod, hogy szavamba belehaljak? Árva Korom, Gyáva Korom, Gyöngéd
Korom, Halálraítélt Korom: mért akarsz megölni engem? Attól félsz: amit
kimondok? Téged se rágnak jobban a gondok, de gondjaid bennem virágzanak!
123
Attól félsz: ahogy kimondom? Dehiszen ez a dolgom! Dehiszen így: a dolgom. És
szavaim bármi tartalmat akarnak: tiszták, mint a harmat, tiszták, mint a
csecsemő nyála, vizelete, tiszták, s újszülött-embert védők, mint az anyatej,
mert abban a szent emlőanyagban a védő anyagok, immunanyagok, fekete
fertőzet, fekete gyász ellenségei abban a fehér zsíros bőség-csordulatban, emlő-
csodahabban, mert szavaim bármi jelentést akarnak, az összetettek vagy az egyszerűek:
létük tiszta, mint a tiszta kristály, mint az emberi sperma, vagy a virágpor.
Mert szavaim: a megtermékenyítés sperma-láza, virágpor-virágföltámadása,
gyümölcs-álma. Mint az ember, állat, madár, növény, virág termékenység-hatalma!
Mert szavaim, mint a tűz és a tűz tisztasága. Szavaim: az anyag vallomása.
Szavaim: a csillagok bizalma. Szavaim: a világlét irgalma! Emberiség? Énekem halálát mért
akarnád? Emberiség: Halál-énekem mért akarnád? Hisz úgyis megéled
majd egyszer a Daltalanságot! Hiszen a Költő-Emberének az Emberlét
boldog láz-függvénye csak! Ember nélkűl nincsenek emberszavak!
Emberiség nélkűl versek, époszok! Emberiség: csöndemet mért akarnád?
Emberiség: szeresd költőd piros és fekete és arany vígasz-hangját!
Ne a hang hamvát, a világsivatag-halálredőt. De a létgyönyör gyémánt-
hegységéből eredőt, a keményen, tisztán csobogó gyémánt-létakarat szebb
emberiség-szavakat. Énekgyűlölet, ha szivemre veszlek, mert síváran rettegve
elhiszlek: egymásra-rohadunk, egymásba-rohadunk, mint az ing és a
halott, mint a halott és az ing. Egy halálkása lesz közös létünk egymásba-
összerohadása: a föld fölött, vagy a föld alatt! Úgy haljak meg: amit kimondani
tudtam, mert kimondani akartam: szabadon kimondhassam! Szabadon,
szépen! Ahogy élni akartam s éltem! Ahogy élek: hitem hatalma szerint!
Szabadon, szépen, ahogy a törvény van a létben, ahogy a nap süt, ahogy a csillagok
keményen szikráznak a nyári égen és nézem őket, mert ember vagyok. Nézem
őket, mert tudom: meghalok. Ember vagyok, hát egyszer meghalok. Hiszen
az ember is halandó, mint minden más halandó, mint minden növény, állat, mint
minden puhán-hab tényező és tajtékpuha-fénykristálykemény születő s egyszer
eltűnő tünemény a puha természetben. Istenben-Nemistenben. A Van-ban,
ami nincsen, a Nincs-ben, ami van! Haláltudat és halandóságtudat: én nem
adom föl magam, önként nem a buta elmúlásnak, mint rettegő ártatlan,
aki bújdosik, de attól fél, hogy mégis elviszik, hisz megtudják egyszer: hol
rejtőzködik, s inkább maga megy halála elébe, gondolván, akkor vége, vagy azt hiszi, hogy jó
pontot szerez, hisz becsületes, s fölmentik nincs-is-bűne alól, le nem lövik,
föl nem akasztják, futni hagyják, élni hagyják, írni hagyják, gyereket csinálni,
hisz bűne nem akármi, csak származása, hite, sorsa, verse! Történelmem:
ezzel versz-e? Ezzel a steril gyűlölettel, ember-balgasággal? Vagy hagyod, hogy
betöltődjek a valódi embergyásszal, a lassú természetes elmúlással. S hagyod,
hogy szóljak: szabadon, szépen, a természetes egyszerű léttörvény szerint? Most
a kék, sárga, piros, lila zöld szikracsönd csillagokat nézem, és nem tudom,
a csillagok néznek-e engem? Nem tudom: a csillagok látnak-e engem!
És tudják-e a fénypont-szabadok, ezek a fénnyel-halhatatlanok, tudják-e,
hogy a Földgolyón egyszer meghal majd az Emberiség? Hogy ezen az ugyanaz-
anyag Hűség-Égitesten, a Földgolyón, kihal majd az ember, a természet tiszta
törvénye szerint? Hogy kihal az ember, s az emberiség, elmúlik, mint a színes
álom, s tudja-e, hogy a Földgolyó Emberiség-utáni jelenében miféle állati,
s növényi lét bimbózik, csírázik, virágzik, párzik, eszik, szül, rabol, hisz,
remeg, s hal meg majd az Embernélküliség torz, különös, gyönyörű, pontos,
szabályos Édenében. Amiről nem tud már az ember, hiszen kihalt, s vele
az emberiség, amit elképzel most, hiszen él, gondolkodik, tudományosan
kutat, az evolúció-tudós, vagy a szemérmetlen, boldog, tobzódó költő-
tudat, a paleontológus evolúciókutató: Dougal Dixon (After man.
124
A zoology of the future), vagy a jelenlét versbe-hömpölygő fekete költő, vagy
a dörmögő halmutáció-selyemcsók-állatorchidea-hitű Csányi Vilmos,
(teremtett buta hal, seggszemű japán selyemhal, uszonyhónalj-szemű halkétfejüség
selyembíbor orchideái, stb.) Csányi Vilmos, a biológus, aki Appendixében
(Az evolúció általános elmélete) azt írja: „Végső állapotban az Univerzum
anyagának teljes mennyisége replikatív információt hordoz, a lehető legkisebb
fizikai térfoglalatban foglal helyet, entrópiatartalma zérus, belső stabilitása
maximális, külső stabilitása zérus, léte időtlen önmegújulás. Vagyis bármely
pillanatban felrobbanhat. Az evolúció általános elmélete egy oszcilláló
Univerzumot jósol, azzal a megnyugtató konklúzióval, hogy minden
egyes kiterjedés és összehúzódás evolúciós története a többitől különböző.”
Ó, Világ! Univerzum! Emberi Lét! Ó, halál, halhatatlanság! Ezzel boldog
Élet! Apám vért köpött egy sárga gyapotcsomóba. Vére a gyári gyapoton:
száradó lila rózsa. Apám meghalt. És ezért is halt meg szegény. És nemcsak
ezért és nemcsak emiatt. De a Történelemért. Hogy mégis költő lehessen suhanc
költő-fiad. Költő-fiad: Apám, Történelem. Embertörténelem. Világtörténelem.
Magyar történelem. Harminchárom éve fekszik a biai földben, két méterre,
vagy lejjebb talán a felszín alatt és nem tudják ezt a kakasok a temetőben.
Akik ott kukorékolnak a temetőben. A biai temetőben. És ő már mintha
hosszú vékony krétaléceket, fehér hosszú krétarudakat törne össze fekete
kezével a föld a földben: összetört sárga krétadarabok, szivacsos-kemény
laza kúsza összevisszaság síkhalmaza. Vicsorgó fogsoros földagyú sárga
krétagolyó, krétapálcák fehér törmeléke, vak krétatörmelék töredék-béke!
És úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy gyáva és úgy halt meg, hogy nem tudta, miért,
és úgy halt meg szégyenkezve és hiába és szégyenkezve is hiába, hogy nem
tudta, hogy nem neki kell szégyenkeznie. Hogy neki nem kell szégyenkeznie!
De annak a Történelemnek és annak a Társadalomnak, amelynek félelmében
úgy élt, mint a vak. A társadalomlét s az emberi nemlét hazugság-vakolat,
hamisság-öntudat falait tapogatta, a fröccsöt ivó okos öntudatlan. És nem
tudta, hogy van Isten, vagy nincsen. S azt se tudta, hogy a Semmi hol van?
S azt se tudta, mikor élt és meddig. S azt se tudta, hogy nem élt hiába.
Nem tudta, hogy nem is volt ő gyáva. Hogy hol élt: a Mennyben, vagy Pokolban?
Hogy hová kerül: Mennybe, vagy Pokolba? Mert nem hitte, hogy Menny van és Pokol! Hogy
hová kerül? Valami másfajta örök halotti ágyba. Végtelen örök Halottas-ágyba? Vagy
beleolvad az emberbűnt-nem-ismerő, az emberbűnt-számon-sose-kérő zölden
derengve félő és sugárzó fényzöld örökélő Egyetemes Túlvilágba, mint árvába az árva,
ahogy a hipermangán-kristály pohár tiszta vízben felolvad. Pezsegve, forrva, magát
kis pezsgés-szökőkutakkal, sistergő pontbuborékcsápokkal szétolvasztva-omolva
a Túlvilág-anyagba átlényegűl, lila füstcsóva-lángokkal, lila festékgyapjúbojt-
pamatokkal és olvadt kristálytestanyag-bolyhokkal önmagát megsemmisítve
azzá bomlik: ami őt befogadta, s mikor már lila pont se az a lila szemcse,
az a mélylila kristályrögöcske, az az öröklét lila rovarszeméből lila kristályfacetta,
mert az a lila pont is lila bodorcsönddel széterjedt
a vízben, mint elmében az emlék, hiszen föloldotta lényét az a Nemlét, s a
Befogadott a Befogadóban egyenletesen szétoszolva, s a Befogadó a Befogadottal
festékselyemlilán egyetemesen megszorozva, és nem befonva, hiszen a szétszivárgó
festékfüstszálak is bolyhos megnyugvással keserű lila semmivé bomoltak: már
nem Ő van s az a Halhatatlan Másik, egyik a másikból ki se látszik, mert
Egyik a Másikban úgy virágzik, hogy a virágzás se látszik, mert a Másik az Egyik
s az Egyik a Más: ez a Túlvilág-Megvalósulás! Úgy, hogy Összeolvadás, a Két
Lényeg összeolvadása, hiszen én benne-föloldódásommal megváltoztattam őt,
s ő lényében széterjesztvén egyetemesen befogadva engem: úgy hagyott benne és vele
nem-lennem, hogy megváltoztatva egyenletesen magába-váltott engem, s ezzel más
125
lett ő is, valami lilás összetartozás derengő örök magánya! Ő az én lényemet föloldta,
én az ő lényegét mássá-mondtam, ő magát festékemmel általam kimondta, én
magam általa, mert benne szétfolyva megváltódtam. Ez a mi Kettő-Egy-Lényegünk!
Ez a mi Kettő-Ugyanazunk. A mi összekeveredésünk, összeolvadásunk: a mi közös
Túlvilágunk! Átolvadván egy Másik Lényegbe: úgy vagyunk végleg belekeveredve,
hogy nincs centrifuga, ami a Túlvilág végtelen üvegfalára kristályanyaggá újra kicsapjon
minket, lilán összekristályosítsa húsunkat, szívünket, nincs forralás, rázás, pörgetés,
hogy a Túlvilág-Üvegcső üvegbuborék-aljában leüllepedjünk kristályformában,
lila szemcserögökké visszamódosúlva újra! Mert az Átváltozásnak csak egy az útja.
És nincs a visszaváltozásnak semmi módja, útja. Mert a Túlvilág már Mozdulatlan
Lényeg! S a benne-föloldott Emberi Lények s az Emberi Lényeg úgy örök, hogy
mindörökké ott dereng olvadtan! Mert ő már Állapot az Állapotban. Megváltozott
Állapot a Megváltozhatatlan Állapotban! De ha apámat Isten fogadta volna?
Apám az Istennek hogyan köszönt volna? Csontváza elé ha egyszer Isten jönne,
apám az Istennek hogyan köszönne? Ha Nem-Tudom Kezével a földbe
lenyúlna, s apám koponyáján kaparna kisujja, vagy legalábbis kisujja körme,
Istennek az a Csont hogyan köszönne? Hiszen csontváza régen összetörve a sárga
biai földben, mint egy szálkás, vékony hosszú krétaléc-szobor, mint kréta-
létra összetörve darabokra! Mint egy A-alakú hosszú kréta-szobafestőlétra:
darabokra törve, fehér lécrudakra! Minden csontdarabocska szuvasan, szúrósan
fölállna a földben, összetörten, nem is olyan könnyen, a Földgolyót átvilágító
Sárga Ősfény előtt, mint szerelemben meztelenűl a nők, hiszen benne
vigyázzba állva ragyognának a törmelék-csontok,
az arckoponya, a fejkoponya varrat-szélű héjtöredékei, csonthéj-
kehely-részei, a külön-heverő alsó állkapocs, s a felső állkapocs fogai, a sárga,
rózsafagyökér-harangsörényű föld-csődör porcelánpatkói, zománcpatkói, a fehér
fogsor-patkók, az ezüst-szögesek, aranytömés-gyökértyúkszem-szögesek
lángolnának az Istenfénytől, mint földbe-ásott csillaghalmazok, galaxisok, galaxis-
halmazok, mint földbe-ásott tejútak, mint földbe-ásott csillagok, földbe-ásott
csillagkoszorú? Mint ásványok, gyémántok, kristályok az örök Földgolyósötétben,
láthatatlanúl befelé ragyognak, tömény, kemény testanyaguk belseje felé, az
ásványi tűz pontos kristályrács-szívközepe felé, ami nincs is, mert attól nincs,
hogy van, hogy az a szerkezet olyan, amilyen? Töményen, keményen lángolna föl az
isteni fényben minden csontja, mint a föld ásványai. És nincsen-kezével nincsen-
kalapot emelne apám, nincsből-hebegve, nincsből megszeppenve, és nem tudná
mondani: Uram! Hiszen sose hitte, hogy van az a Van, de azt se, hogy nincs az a Nincs,
az a Nincsen, egyszóval a Túlvilág, illetve az Isten. Csak nézne gyámoltalanúl az az
összetört Csont, mint az Emberi Gond, ha úgy megfürtösűl, mint nyáron a szőlő a
kertben, s sötétzöld tölcséralakú golyócsomagjai már az eljövendő bort kezdik
kivallani, mint az emberi gond, ha mellette skizofrén asszony él, úgy bolond, hogy
sokszor nem is látszik, s csak ő tudja, hogy mikor van jobban, s mitől, mikor és
miért, ha belobban, és szemét festékkel vastagon kihúzza, és a taxisnak ünnepélyesen
bemutatkozik és szögletesen, ünnepien kezet nyújt mindenkinek, és vásárol tékozolva
mindenféle kacatot összevissza, és lekurvázza a lányát, anyját, anyósát és száz
gyertyát gyújt a szobában és a kígyók a szobában tekerődznek és ököllel betöri
a konyhaablakot, kinyitja a gázcsapot, a fekete pulit lábaszára közé szorítja
és sziszeg a gáz, és keze csupa vér, csuklója, arca, emlője, pinaszőre, néz a véres időre
és a kis fekete csillagszemű szőrcsomag reszket vonítva és a meztelen asszony nagy
konyhakéssel hadonászik, cikázik, mint megőrült zöld zománclégy a levegőben kés-
keze és annyi az erő a pici nőben, mintha hentes lenne, és a szomszédok a
nyitott ajtóban fürtökben sápitoznak, mészbe-mártott meszelő-fejekként fehér
mészfosással petyegve, lotyogva kiabálnak, örülnek persze a költői bálnak, és
szájuk fehér pépet fos, mint a madarak segge! Hát nézz a szemembe: Őrület,
126
Elmebaj, Skizofrén Depresszió-Mánia, Ködös-Hisztériás Apró Asszony-Fenevad,
te Fiatal Mennyország, Érett Elme-Pokol, akit nem csillapított a Haloperidol,
se más tranquilláns, gyógyszer, Tizercin, Tofranil, Leponex, olajos injekciók, se inzulin-sokk,
csak a két-halántékú áramcsók: az elektrosokk. És szégyenkezel-e most? Szégyenled-e
magad, ott a farkasréti temetőben? Csak fekszel önmagadban: kő a kőben! Csak
fekszel ott kis Csontváz-Nem-is Pokol. Föloldoztalak! S ki az, akit te föloldozol?
Te Szorongás-Balta, Gyémántgyűlölet-hurok, Gőg-tűzketrec, Féltékenység-tintahal, Halál-akol!
Elmebeteg-Asszony-párduc, Csöpp puma-katatónia, aki körül a csillagok mint hiénák ugatnak!
Égő égitest-hiénák, foszforfény zöld sakálkutyák, emberszív-evő sakálok keringés-dühe!
Szégyenled-e, hogy ezt tetted velem? Hiszen a szégyen a pontos emberértelem, nem dohos vak-
ablak, tegnapi fény, amit az embertelen gyűlölők gyorsan befalaztak! És szégyened most már mire?
Minek a szégyen a halottnak? A föld nem kérdezi! A föld megissza a könnyet, a kést, a panaszt!
Ki kéri azt? Hiszen ki kér tőled vígaszt? Miféle vígasz lehet a kín: emberiség-társaim!
Ó, Apám, te Krétatörmelék Jézus-Krisztus! Sorsomnak csak adósa az a
Skizofrén Rózsa! Az a Gyémánt-Skizofrén-Gyémántrózsa, aki úgy hordta szelid
őrület-tekintetét, mint a légy, a méh, a darázs, két ikrás sárga csipkekoszorús
napraforgótányér nőtt arcára, homlokára, két sárga kristály-napraforgófej, mint
a legyek, méhek, darazsak összetett szeme! Iker-szem vánkos volt a Skizofrén-arc,
két barna parázs-rózsa, ásványfényű hideg zománc-koporsóláda, s abban a pupilla,
mint lila csecsemők halálarc-magánya, mint két szúrós bánat-luk, haldokló
emberiség, konok, puha, szigorú ásványdörej, az elmúlás kerek fekete árny-istene!
Ó, Apám, te Földalatti Jézus Krisztus! Te Földben-lakó Jézus Krisztus! Te
Szelíd Szőke Vidám Szomorú Megváltó! Hisz megváltottál engem a haláltól.
Hiszen te nekem a föltámadást hoztad. Ó, Apám! Apám! Apám! Apám!
A te halálod: az én föltámadásom! Hiszen kivánságod az én dacom szülte!
Kivánságod csak vad dacom szülte! Azt hitted, azzal mindent befejeztél, hogy
szerelmesen anyámra feküdtél? Hogy bepermetezted anyám élet-kútját szép
termékenyítő tevékeny magoddal? Hogy megcsinálj engem, s velem majd törődj holnapoddal?
Szelíd dühöd, szőke dacod, mosolygó részeg éneked makacs, szorongó, bánat-gyűrt
szivembe küldte Dögkeselyü-arcú Fénykristály-angyalait, s ott ültek a barna
gyűredék-selyempapír álom-ágon, mint keselyűk, kárókatonák, kormoránok,
fehérfejű királysasok, dögkeselyűk az óriás vasketreckupola belsejében a földbe-
betonozott lombtalan száraz fákon, megbilincselt láncos lábbal, vagy lánctalanúl,
mint az ölyvek, héják, sólymok, baglyok, királybaglyok, kányák, vércsék
az állatkert hatalmas vaskalicka-tojásában, aminek
az üresség fénylő rácsablaka, egyenes, sávban hajlott vasdorong-négyszögei,
téglalapjai: ablakkeretei. És iszonyatos szárnyukat szétlobbantva szétterítik
a barna homályon, a szétlegyezett szárnytollak legyező-esernyőivel, a büdös
palatető-félboltozatokkal az alkonyati fényt betakarva felvíjjognak, sírnak,
hörögnek, ugatva kiabálnak, sárga mirigyrózsakoszorú szemkeretű ősüveg
ragadozás-szemgolyójuk, mint a sátánhím pokolüveg töketojása, fehér
nyakuk, mint ősi fehér kőlapokból egymásra hajtogatott kúpos templomtoronytető
Mosztárban, a Neretva zöld izomköteg-rángatódzásában tükröződve,
sárga horgas csőrük, mint szaru-ácsszekerce! És víjjognak és rikácsolnak,
sírnak, percre sem hagyva abba a rab-dühöngést, rab-szégyenkezést!
Rabketrec-rácsüveg szivemben azok a Madarak! Édes apám, Apám, Apám, Apám:
azok a Madarak! Azok a Verseskönyv-arcúak, azok a Vesekő-arcúak, azok
a Sírkő-arcúak, azok a Filozófus-arcúak, azok a Spinoza-arcú, Platón-arcú
Madarak! Azok a Verseskönyv-arcú Madarak! Egyiknek Csü Jüan arca volt,
másiknak Po Csüi arca volt, harmadiknak Tu Fu arca volt! Azok a Könyv-arcú
Madarak! Az egyiknek Herakleitosz-arca volt, a másiknak Li Taj-po arca volt,
a harmadiknak Giordano Bruno-arca volt, a negyediknek Galileo Galilei arca
volt, az ötödiknek Tommaso Campanella arca volt! Azok a Könyv-arcú Madarak!
127
Shakespeare-arcú sólymok! Keselyű-arcú Apuleiusok! Verlaine-arcú kárókatonák,
Cyrano de Bergerac-arcú kormoránok! Chamisso-arcú fehérfejű királysasok,
Csehov-arcú ölyvek! Marcel Proust-arcú héják! Heinrich Heine-arcú dögkeselyűk!
Voltaire-arcú baglyok! Leibniz-arcú királybaglyok! Immanuel Kant-arcú hóbaglyok!
Azok a Vers-arcú Madarak! Azok a Filozófia-arcú Madarak! Azok az Aristophanes-arcúak!
Julianus Apostata-arcú kányák! Eusebios-arcú vércsék! Az Apokrif arcúak! Az Apokrif-
apokalipszis-arcúak! Az Apokrif evangélium-arcúak! A Tamás-akta arcúak! A János-akta
arcúak! A Poimandrész-arcúak! A Hénokh-arcúak! Az Ádám-apokalipszise-arcúak! Az
Ezdrás-apokalipszise-arcúak! A XII. pátriárka végrendelete-arcúak! A Ruben-Simeon-Lévi-
Juda-Imakár-Zabulon-Dán-Neftalim-Gád-Ászer-József-Benjámin-arcúak! A Nikodémos
evangélium II-arcúak, a Krisztus alvilágba való alászállása-arcúak! Az Igazság evangéliuma-
arcúak! A Jakab ősevangéliuma-arcúak! A Mária mennyekbe való átviteléről-arcúak!
Azok a Madarak! Madarak! Madarak! Az Apostoli Atyák-arcúak! Az Alexandriai
Kelemen Krisztus-himnuszai-arcúak! A Hyeronimus presbiter-arcúak! A Didakhé-
arcúak! Az Antiochiai Szent Ignác hét levele-arcúak! A Szent Polükarposz-arcúak!
A Hierapoliszi Papiasz-arcúak! A Quadratus-töredék-arcúak! A Hermasz-arcúak!
A Pásztor-arcúak! Azok a Madarak! Az Origenes-arcúak! Az Oriánus-arcúak!
A Thales-arcúak! Az Anaximandros-arcúak! Az Anaximenes-arcúak!
Az Empedokles-arcúak! Az Anaxagoras-arcúak! Azok a Filozófus-arcú Madarak!
A Lao-ce-arcúak! A Konfuciusz-arcúak! A Mo Ti-arcúak! A Jang Csu-arcúak!
A Meng-cï-arcúak! A Csuang-cï-arcúak! A Ku Szun Lung-arcúak! A
Sziün-cï-arcúak! A Han Fei-cï-arcúak! A Szun-cï-arcúak! A Lü-mester-
arcúak! A Li Szï-arcúak! A Kuan-cï-arcúak! A Liu An-arcúak! A Wang
Cs’ung-arcúak! Apám, apám, apám, édes Apám, azok a szívem piros rácsketrecébe
zárt víjjogó, síró, jajgató madarak! Azok a Krisztus-kereszt-arcúak! Azok az Ószövetség-
arcúak, azok az Újszövetség-arcúak! Az egyiknek Schopenhauer-arca volt! A
másiknak Friedrich Nietzsche-arca volt! A harmadiknak Kalevala-arca volt!
Az egyiknek Szent Ágoston-arca volt! A másiknak Altorientalische Texte-arca
volt! A harmadiknak Assisi Szent Ferenc-arca volt. Ó, Madarak, Madarak, Madarak:
Ariosto-arcúak, Dante-arcúak, Tasso-arcúak, Nibelung-arcúak, Novalis-arcúak,
Metastasio-arcúak, Gogoly-arcúak, Dosztojevszkij-arcúak, Edda-arcúak, Leo
Tolsztoj-arcúak, Lautrèamont-arcúak, Rimbaud-arcúak, Wilde-arcúak,
Baudelaire-arcúak, Huysmans-arcúak, Bergson-arcúak, Whitman-arcúak,
Milton-arcúak, Keats-arcúak, Shelley-arcúak, Rilke-arcúak, Stefan George-
arcúak, Aquinoi Szent Tamás-arcúak, Boethius-arcúak, Aischylos-arcúak,
Plotinos-arcúak, Zéno-arcúak, Xenophon-arcúak, Szent Bernát-arcúak, Sophokles-arcúak, Angelus
Silesius-arcúak, Szuzó-arcúak, Ruysbroeck-arcúak, Eckehard-mester-arcúak, Blake-arcúak,
Gongora-arcúak! S ti, ti, ti, Másképp-ugyanazok, Megfordítottak, Madár-árny
Gőgszavak: madár-arcú Goethék, madár-arcú Berzsenyi Dánielek, madár-arcú
Csokonai Vitéz Mihályok, madár-arcú Vörösmarty Mihályok! Madárfejű Arany
János, Petőfi Sándor, Vajda János, Reviczky Gyula, Ady Endre, Babits Mihály,
Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula! József Attila madárfejjel! Radnóti
Miklós madárfejjel! És föl nem soroltak ti mind! Madarak! Madarak! Madarak!
A Könny-arcúak, Sírkő-arcúak, Szoborfej-arcúak, Vesekő-arcúak, Regény-arcúak!
Ők arra vártak apám, apám, édes apám, hogy széttörve a kamasz-szív barna
szorongás gyűrtség-ketrecét, a te-nemzetted őskalickát: hogy vijjogva, hörögve,
rikoltva, rikácsolva, sírva, ugatva, kiabálva, kaffogva és nyerítve horgas sárga
csőrrel a szabad égre föllobbanva gyűrűsen, tornyosan keringjenek, milliárd
örvénylő madárszem szikrázó, villogó toronykupacaként őrült diadallal forogjanak,
s rádzuhanjanak ropogva, lobogva, üvöltő madárvízesésként zubogva és csobogva,
sűrű folyékony fekete lángként koponyádra, testedre folyva tollal, csőrrel, körömmel, karommal:
és harapjanak, tépjenek, rágjanak, üssenek, vágjanak, kalapáljanak, zabáljanak,
nyiszáljanak és riszáljanak, fűrészeljenek, szabdaljanak, vagdaljanak,
128
marjanak! Hogy leüssenek, megöljenek és fölfaljanak, hogy megegyenek és
fölzabáljanak, széttépjenek, darabokra szaggassanak, cafatokra csipkedjenek
s gyomrukat, bendőjüket veled dugig betöltsék! S ha már fogsoros görbe
csőrükön buggyan ki tested földarált pépje, s csőrük ovális orrlikain a véred,
mint a sűrű ribizlilekvár, s szemgödrük sarkából is véred, mint a könny, piros könny, s a
szemgolyó körűl is körben, mint piros pépkoszorú, piros mirigyváladékcsipkegyűrű, mert úgy
megteltek teveled apám, hogy nagyokat böfögnek, mint a gyermek, vagy az öregek,
mert kérődzeni nem tudnak, mint a fűevő állatok, a tehenek, s csak egy
gyomruk van és nem több-gyomrúak, mint a fűevők közűl némelyek, ha már
dögig teltek veled, apám, s elől-hátúl, a csőrszájon s a madár-segglikon
bugyog ki megemésztett és meg-nem emésztett húsod és véred üledéksara és nyálas
maradéka, s vörösen köpnek és véres, szőrös mészlotyékkal fosnak és durrognak dörögve, mint
a gátlástalan vénemberek és fosadékuk a földön, csillagon, mert fölfele is
lövell madárfenekükből lágy meszes ürülékük, mint a napcsillag protuberenciái,
s csőrükre, madárfogaikra, szempilla-madárpóklábaikra ragadt
hónaljszőröd és nemi szőrzeted néhány csigás, göndör füst-gyökérszála és sárga
segglikukon és sárga csőr-orrlikukon tódúl ki megemészthetetlen szőrzeted,
mint barna füstkéve, véres gyökérkorbács, ha már így megzabáltak és megettek
téged, nem számítva emberséged és emberiséged, szemérmes fényed, szegénységed
és gyehenna-nemiséged: széthullt kopasz és fénylő csontjaidat pikkelyes lila
robot-gépujjú lábukkal keresztben markolva, s két vascsipesz-robotkéz-madár-
harapófogó lábukkal átfogva hajzattalan koponyádat, mint egy sárga rex-golyót, elefántcsont-
golyót, hiszen szőke hajad is megették,
s egy-egy véres hajszálad véresen csőrükre száradt, szemükre száradt, mint egy
napon-aszalódott elszáradt sikló foszló tekervény-egyenesben a fénylő kövön,
megalvadt pocsolya üvegbőrén, a zöldszivárvány sár-íriszen, a mocsár-szemgolyó
zöld, vértakony-eres íriszén, az érrobbanás füstkorona-inhártya félgömbön,
fölszálljanak gyűrűsen, tornyosan keringve, míg a dögök, akár egy pici fekete lepke,
gyászlepke, özvegylepke, halállepke, koromlepke, onnan a magasból ejtsék le
pucér koponyádat és pucér csontjaidat sziklára, kőre, vagy szikladarabot, nagy
követ markoljanak tollgatyás, agyonfosott dögmadár-lábukkal, s az űr kék
tornyába szárnyasan fölpörögve: a követ, a szikladarabot ejtsék földön-heverő
árva csontjaidra, koponyádra, hogy a csontokat, koponyát fölrepesszék, föltörjék, összetörjék,
aztán széttört csontjaidra, föltört koponyádra büdösen lobogván zuhogva,
mint egy félig csukott fekete esernyő, mint vasgyári nagykalapács az izzó
vasra, a vörös vaskockára, a villanykalapács, gőzkalapács: csontvelődet is
kicsipegessék gyors csőrrel, mohó baltázással, s csőrükkel kikanalazzák,
nyelvükkel kilefetyeljék rózsaszín agyvelődet, mint fordított horgas
kanállal, hegyes nyelv-késsel. Ahogy a kutya a krumplifőzeléket hosszú,
szív-alakú nyelvével lefetyeli! A Madárkutyák! Kamasz-ifjúságom
Gyönyörű, Gyönyörű, Gyönyörű Dögmadarai! Szegény apám! Szegény apám!
Ó, Apám, te a Falusi Szegénység Legszebb Virága! Te Sose-Gyáva Gyáva! Te
Ifjúságom Proletár-Kertecske Hitének Szőke Krumplivirága, Sárga
Madárfiókacsőr-Csipabőr-Hajlatszegélyes Fölfújt Szőke Növényzacskó-Csillag:
Krumplivirág Zöldbársony Csészecsillagon, Zöld Bársonyszáron Szőke Csillagzacskó,
te Hajnalig Virrasztásom Szorongáskert-Hitelében Fölmagasló Zöld
Rúdon Csüngő Napraforgó, Óriás Növényi Rovarszem Meghajló Zöld
Kocsányon, Óriás Szőke Lepkeszem a Virrasztás-Álmon, Merengő Szőke
Magány, Napraforgótányér, Napraforgófej a holdszőke szorongás-
éjszakában, te Mindíg-Alattvaló és Sose Állam, te Mindíg-Engedelmeskedő-
Csak-nekem-Ellentmondó Szőke Szempillás Sárga Napraforgó, te Földalatti
Sramlizenekar Földalatti Szőke Harmonikása, te Részeg Szőke Szarvas,
te Szőke Harmonika, Gombos Tiroli Harmonika, Juhász-nagyapám Gombos
129
Harmonikája Tirolban, a K. U. K.-baka Bajszos Harmonikája, Te Bonyolúlt-
Egyszerű Hangszerkezet, fekete bőrfujtatód szelvényélei, mint a Biblia kötése, a szelvények
háromszögletű zacskó-csücskei cérna-gyűszűpontírásos lapos réztűzoltósapkákkal beszegve,
mint a tökös kisverebek szájszéle a sárga csőrollók tövében, kivarrva sárga mirigybőr-
bársonnyal, pitypangvirág-sárga puha selyem-háromszöggel, hogy réz-
gyűszű a tátott verébfióka-száj, a gomblap terasz-ajka
feketezöld gyöngyházlap, a gombok fekete vizilófogak a viziló alsóállkapocsban!,
te Meszes Szőke Téglaporos Kőporos Kőműveskalapács, te Habarcs-Zománcú-
Habarcs-Pestisfoltos Kőmüves-pfándli, Rövidnyelű Szőke Maltermerítőkanál,
te Szőke Kenőkanál, Fehér-arcú Kőfaragó-Fejsze, te Gyönyörű Emberi Függő-ón,
szíved az ólomgolyó, ólom-uborka, sorsod a szőke függőspárga, te Csodálatos
Vízmérő az Isten Kőműves-kezében, a Világépítő kőműves-segéd őskezében,
Vízmérce, lapos téglaalakú fatokban fémtojás-üreg, a fémtojás vízszintesen
fekszik, tojáshéjteteje levágva, a fémtojás ablaka számozott vonalrács-létrával
függvényezett, mint a lázmérő üvegtokjában a lázlétrás aluminiumcsík,
a lázmérő-arcú üveglap alatt víz a fémtojás tojástöltete, a vízben egyetlen
mozgó, mocorgó, jobbra-balra guruló levegőgolyó, szikrázó légbuborék, mint
a tojásfehérjében a tojássárgája, Apám, te Szőke Kézifűrész, Fehér Kőfűrész,
Kékszemű Albinó Kés, te Elsápadás, te Megszeppenés, te Berúgott
Hajnalcsillag, Részegen Röfögő Szőke Saskirály, te, te Szigorú Szorgalom,
Pontos Munka, aki a munkából sose késtél, akárhogy voltál is berúgva,
fölkeltél reggel ½ 5-kor, ha részegen lefeküdtél ¼ 5-kor, köhögtél,
megmosakodtál, a lavórba köptél, néha a vödörbe vizeltél, vagy a konyhaajtóba
állva kivizeltél a hajnali hózuhogásba, s nemiszerveden és alul-szőrödön
a hópihék, mint molylepkék, kristályejtőernyősök egy dzsungel-szigeten,
nadrágot húztál a hosszú gatyára, a kékcsíkos ingre nikkel-ingnyakgombbal,
nikkel-csuklógombbal, amely mint nikkelszív-tökű nikkelkalap-gomba,
fehér kaucsukgallért, fehér kézelőket kapcsoltál, porcelán-partedlit,
porcelán-kályhacsöveket, Mama vinnyogott, mint egy cérnalábú nagy barna
szúnyog, homlokán a két páfránytoll, mint óriás fehér levél, hajladozott
föl-le, előre-oldalt, mint a szúnyog két hatalmas pihefüsttoll-csápja, persze
képzeletemben, betetted a disznósajtot, a kenyeret az öreg aktatáskába, s
elmentél nagy kalapban, mint József Attila, fütyörészve! Azt már nem vetted
észre, hogy én úgy jöttem, mentem körülötted, mint egy szorongó feketefényű szobor,
komor kicsi emberalakú járógép, szobor ködből, szorongásból gyúrva, amit
csak a Belső Madarak húznak össze, hogy szét ne hulljon ködrongyokra,
szorongás-rögökre, mert lába ködselyemharisnya, keze könyékig-érő köd-
selyemkesztyű, törzse ködzsák, feje tompafényű fekete vattagolyó, s benne
úgy áramlik, mint hegyek között a folyó: görbén, nagy kanyarokkal, visszafelé
hurkosan a kimondhatatlan félelemgyűlölet, az elmondhatatlan iszonyat-
irgalom, az aranyláva nem-könyörület, az-akkor-semmi-szánalom, szegényem!
Azok a Belső Madarak! Azok a Belső Madarak! Azok a Madarak!
Madarak! Madarak! Madarak! Ott ült szivemben, a Szorongás-vastojás-
Ketrecben a Könyv-arcú, Sírkő-arcú, Verseskönyv-arcú, Filozófia-arcú
Madár-Társadalom! A Bennem-rab Ragadozó Boldog Jelen-Fény és
Jövő-Alkalom. Sárga csőrük orrlikain áthurkolt, s kis rézcsavarmenettel,
rézgyűrűcsavarnyakkal a drótszárhoz rögzített hosszú ér, a drótszál, mint hivatalos
akasztókötél, testemben hosszan mereven előre kinyúlt, összevissza kúsza
szövedék drótháló-szobra voltam belűl, rézdrótpillérek, rézdróthuzalok,
rézdrótrögzitőszálak pontos és határozott szövedékhálója volt lényem belűl,
mert minden sejtembe horgolva egy-egy fényes drótszál, mint egy karcsú televíziós-
torony rögzítő-sodronydrótjai, amik lent a földön betonkockákba ágyazott
vashurkokba kapcsolódnak óriás csigolyákkal, vascsigákkal, porceláncsigákkal,
130
mert létem minden sejtjét rézdrót-rögzítőszálakkal húzták magukhoz,
árva anyagukhoz a Benső Madarak, Képzelet-Ketrec szivem Látomás-
Madarai! A Dögkeselyű-arcú Fénykristály-Angyalok! Hogy szét ne essek
sejtjeimre, morzsalékaimra én, mint mumifikált test, ha pontosan
záró koporsófödelét leveszik, a múmiát levegőkard üti meg, s füstölve
kis pordombbá összeomlik, mint az etruszk katona, mint egy addig-
stabil porszobor! Hogy el ne porladjak én: csőrükből milliárd irányban
szétsugárzó dróthálószövevény-bozontot szőtt és rögzitett belém a Belső
Madarak Boldogtalan Dögevő Angyaltársadalma! Az enyém! Mintha üvegpalackot hálóval sző be belűlről a pók! Az
engem-védő fogoly madarak Gyönyörű Gyönyörű Hűség-Társadalma! Nem
tudta ezt az Isten, hogyha van, nem tudta ezt az Isten, hogy ha nincs. Anyám tudta
talán, vagy apám, ha tudta, vagy sejtette csak, de tudni nem akarta, ezért
volt néha kezében a balta? Vagy nem is ezért, csak a szégyenért? Mit tudott?
Mit tudhatott szegény? Én kiválni akartam! Nem maradni! Elmenni,
vissza se nézve, ahogy nem néz vissza halandókra a halott! Menni! Menni!
Vissza se nézni! Nem látni apát, anyát, kakast, ablakot. Nem úgy, mint
a halott! Nem úgy! Aki ki tudja mit lát? Vak rohadás csak? Vak
összefolyás? Vagy látja a halandóság minden földi titkát? Azt is, hogy
sírunk mellette állva, vagy nem sírunk, csak állunk szárazon, mint a
kiszáradt nyárfa, mikor lábait, vállait fogva koporsóba tesszük. És koppan
a deszkaláda, a merev test is koppan, s örülünk titokban, mert az a halál
már örömünk nekünk. Én nem tudtam betenni őt a koporsóba! Nem
tudtam megfogni fehérharisnyás lábait. Amik úgy meredtek a fehér flórharisnyában,
mint megfagyott szarvasfejek agancsbozonttal a fehér szitazsákban. S a Belső
Madarak szívemben, mint léghajó emeltek engem. S szállt föl szivem velem,
mint óriás piros vászonbuborék, s abban a Titkos Madarak. Önmagamból
önmagammal szálltam. És kék volt az ég, úgy kék, hogy szinte fehér, mint
Henri Michaux szeme, a kék golyó, amin nincs is luk. Kék, mint a tintával
leöntött só! Apám elment! És én nem mentem vele. Szálltam a Millió Belső Madárral!
Szálltam a Millió Belső Madárral! Vitt a magasba az Belső Madárléggömb!
Vitt robogva és lobogva az egyik csillagtársadalomból a másik csillagtársadalomba,
az Üres Űrből a Nem-üres Űrbe szálltam, a Szenvedés-Űrből a Megvalósulásba,
a Még-nagyobb Szenvedés Zord Űrtereibe húzott és hurcolt és cipelt engem az
Apa-evő Dögmadarakkal, Ragadozó Kristályangyalokkal, Leláncolt-lábu
Szabad Rabokkal, Vasláncfüggöny-röptű Megőrző Titkokkal ketrecesen zsúfolt
Szívgömb, rácsosan áttört Vágykalicka-szív, húztak a Belső Madarak, a Nem-
rab-Rab Szívmadarak, akik ott tenyésztek Rab-Nemrab Szivemben, akik csillogó
rézdrótfonalaikkal, összevissza merev fémszálvonalakkal belűlről beszőttek engem,
mint üres üvegpalackot belűlről a pók, mint üvegpalackot belűlről szárazon
szikrázó állatüvegszálfonalukkal a pókok, pontos összevissza selyemszálszövedék-
szövet-habszobrokat nyálazva és kötve az üveg belsejében, izgatott szövőszemölcsükből
köpve az azonnal megszilárduló selyemnyálat, a szövőszál-testváladék üvegcérna-
csöndszálait böfögve testükből, mint akik szülnek, millió köldökzsinór lógott
és feszült bennem, folyamatosan szülték a fonalat, mint szülőnő ha szül folyamatosan,
egyfolytában millió évig, mint asszony ha szül, s lógtak és feszültek testemben
belül a Belső Madarak szívbelei, a Belső Madarak szív-végbelei, mint
akinek végbele hosszan kilóg, Belső Titkos Pókmadaraim, Fénylő Fekete Zord
Angyalpókjaim szivének szövőszemölcseiből ömlött, folyt, zubogott, zuhogott
a megtartó nyál, az összetartó akarat-fonál, s minden fonalszál testem egy-egy
sejtjébe horgolva és hurkolva réz-nyakbilincses rézhurok-horoggal, húzott
a Jövő Még-Zordabb Rejtelem-nyüzsgésű Űrtereibe a Százezer Madár-Angyal,
mint akiben piros léggömb van, úgy repültem, forró levegővel töltött piros vászon-
golyó, piros selyem ballongolyó, mint akiben hosszanti bordás ezüsthártya-uborka
131
van, ősmadártojás-alakú zeppelin, héliumgázzal-töltött tojásdad aluminium-
hólyag, forrongó, forró Madaraim halálod fölé húztak engem, sorsod fölé
apám, hogy magamat sorsodnak meg sose adjam, hogy halálodat halálodra
hagyjam, hogy halálod már ott feküdt alattam, mintha repülőgépből nézném,
mint a kék gyermekkor-óceánban heverő emberalakú kicsi sárga kopár sziget!
Mint kicsi sárga emberalakú homoksziget, mint kicsi emberalakú sárga, ragyás
vulkánsziget, redős óceánkék istenpólyában sárga embercsecsemő,
feketehimlőben meghalt szénhólyaghalmaztestű emberiség-csecsemő! Miért is adtam
volna neked szivemet? Hogy magaddal vidd a föld alá? Hogy megrohasszad
ének-hitemet? Miért nem haltam meg veled? Hogy rádrohadjak gyermeki
dacommal, mint ahogy szülőjére rohad a gyermek, ha meg egyszerre halnak és
a gyermeket a koporsóban szülője mellé fektetik, apja mellkasára, vagy
anyja emlőjére, s összerohadnak eggyé, mint rossz álmok, az egyik halott álnok,
s a másik halott álnok, pedig egyik se álnok, a másik se álnok, csak halott,
dehát őket együtt temetik, egy koporsóban, egy földbe. Egymásra rakva eresztik a
földbe kettőjüket, hogy elrohadjanak. S lesznek egy-mondatú kettős
csontváz-szavak? Mért nem őriztelek? Úgy őriztelek, hogy nem őriztelek,
úgy őriztelek, hogy elhagytalak! Még a konyhából is ki akartam menni,
Gyulával ültünk a konyha-asztal mellett, két zöld hokedlin, Mama már
Katusnál aludt, elszívtunk száz Szimfóniát, egy százas doboz cigarettát,
raktuk az összetört száraz venyigét a négyszögletes-szájú fehér zománckályha
sercegő sárga parázstorkába, a kályhalap fekete vasgyűrű-korong halmazszemei,
mint a Szaturnusz gyűrűi egymásba épített piros fénykarikákkal beszéltek az
élő didergésnek, te meg ott feküdtél a nyitott-ablakú nagyszobában, két halotti
fekete fürészbakra, két fekete fa-X-re fektetett fekete deszkatávlaton,
feküdtél fehér lepedővel letakarva, fehér ágylepedővel, mint egy óriás sárga
rózsa, mint egy sárga krokodílus fehér zászlóval letakarva. Sisteregve gőzölögtek
a februári csillagok, mint a folyékony nitrogén, mint a meggyújtott kén sárga rücsök-
lapja, mint az izzó vörös kályhalapon a sistergő és pezsegve ugráló nyálköpés,
mint a füstölögve oszló és párologva semmivé-foszló köpésnyál, ahogy látható gőz-
farokkal láthatatlan semmivé zsugorodva semmivé olvadnak a kisebb-nagyobb
ugráló nyálgolyók, hártyásan vedlő, rothadozó nyálgolyócskák. Még be sem
mentem hozzád, talán féltem, de az is lehet, hogy úgy gyűlöltelek, csak az ajtóablak
függönyén néztem be hozzád, a függönyt Mama horgolta, fehér cérnakockák
rácsháló-zászlója négy spárgafeszítőszállal az üvegtéglalapok mögé feszítve, a
fehér keretfába vert kis kék szögek nyakára hurkolva a feszített spárga, mint
akasztott nyakán az akasztókötél, imádkozó, nagy lobogószárnyú angyalok lebegtek
a függönyrács-csöndfehérben, ágaskodva, mint csikóhalak a tenger naprácsos
aranyszita-szivében, fehér cérnasatírozás angyal-halcsikók, fehér cérnahuzalkocka-
sejtekből szőtt tengeri-csikó-angyalok, s én a cérnapepita szünetein át, a
cérnarácsok kis négyszögletes üresség-ablakain át néztelek, néztem a Papát,
feküdtél, mint egy Segal-szobor, gipszredős gipszöntvény-alak, fehér ágylepedővel
letakarva, hogy ne lássalak, hisz látni nem akartalak, elbújtál előlem, elbújtam
előled, elbújtunk egymás elől, nem kerestük egymást, te, te, te, „Te vagy a
hunyó, te vagy a hunyó,” mondtam, pedig nem is szóltam, féltél tőlem és
én féltem tőled, „Szemeid ne nyisd ki, ne nyisd ki szemeid”, mondtam,
itt lakik a halott a halottban, virágzik a bolond a bolondban, öregem,
megöllek egyszer, azt gondoltam egyszer, de már halott vagy, halott lábaid
a lepedő alatt, mint giccses porcelán-szarvasok ágaskodtak, lábujjaid a
fehér porcelán-agancsok, lábaid, mint fehérporcelán-agarak hosszú,
vékony egyenes fejjel feküdtek a lepedő alatt, mint az a porcelánagár,
az a fehér nyúlánk kutya, amit jutalmúl kaptam a dalárdától, mert
a kisfiú én voltam a „Sárgapitykés közlegényben”, te meg részegen a konyha
132
cementkockáihoz vágtad, a feketeliliomos szürke cement-számtanfüzethez,
aztán négykézláb mászva, s részegen röfögve, sírva az agárcserepeket kerested,
kotorva kaszáltad nagy szeplős vörhenyes kezeiddel a cementföldet, kezedben
a porcelántüskék, mint fehér rózsatüskék és gatyád sliccén a farkad kilógott,
mint imbolygó hosszú csigaszem. Feküdtél a halál-asztalon, néha fölhajtotta
halántékodról a fehér lepedővászon csücskét a februáréji csillagköhögés,
s akkor láttam bal orrlikad eres viaszkürt-felét, az orrlikszőr barna kévéit is,
a gyökérfüst-kötegcsomót, meg törékeny szempilládból valamit, a bal szem
kék csomója fölött, hiszen szemed félig nyitva maradt, a bal fül jáde-
csigaszárnya is kilátszott, áttetszett, mint fényben az ostya, mikor misén
a pap két kézzel fölmutatja, te szartál a papokra, öregem, meg akartalak
ölni egyszer, részeg állat, mert megütötted az anyámat! Reggel Hess-néni
jött, a koporsós, az öreg parasztasszony, fekete fejkendőben, fekete sváb
hosszú-ruhában, fekete pruszlikban, ráncos fekete hosszú szoknyában, gombos
fekete tutyi-cipőben. A fehér leplet testedről levette, egy székre tette,
fekete szoknyazsebéből a sárga collstokot kivette, az összelegyezett,
fémgombcsuklós falapokat széthajtogatva széthúzta, mint egy sárga
szögletes farugót, a collstokot kiegyenesítette, s megmért,
a kihajtogatott sárga fa-centimétert nem a halál-testen, de a levegőn lebegtetve, hisz a sárga
mércét tested mellett a levegőre fektette, megmért, hogy mi hosszra,
mi végre, mint az Itélet Fekete Előképe, megmért fejed búbjától a
fehér harisnyát unikornis-szarvként csuklyásan előre-fölbökő zöld
karvalykörmű horgas lábad-nagyujjáig! Aztán a collstokot összehajtogatta,
a szoknya zsebébe tette összehajtogatva. S letérdelt, mint egy fejkendős
fekete légy. Kezét összetette, mint a fekete légy mell-kezeit. Imádkozott,
mint egy fekete légy, mikor zabálás előtt összeteszi fekete habtenyerű fekete mellső
lábkezeit, gyászpálca lábait, mint a fekete légy, amikor fekete habtenyerű
lakk-kezeit összedörzsölve mosakszik. Fejkendője, két szemcsenapraforgós
üvegrács-szőrszita szeme, orráig lehúzva, orráig lenőve, arccsontjait,
állát is befödve, mint barna üvegkendő, mint barna szőrös gyűszűtest.
Aztán elment. Ő majd a sírásónak mondja, hogy mekkora legyen a téglalap-alakú
sárga föld-doboz üreg, a sír, amit majd ki kell ásnia, és azt is, hogy mennyiért!
Ez a halál-láncolat! Ez az elkaparás-láncparancsolat! Ez az Utolsó Itélet!
Amíg mi állunk, nem is titokban, befelé-lánggal, kívűl-megfagyottan, álnokúl,
mint aki örül, hogy megszabadúl, mert örül, hogy fölszabadúl, mert a halál
vígaszunk már, nem gyászunk. És a Halál létrájáról púposan, hanyatt, selymesen
lemászunk, mint létráján a csöpp levelibéka, az ötliteres uborkásüvegben, a
pislogó zöld selyemközöny, a sárgahasú selyem-könnycsepp, a négy csecsemőkezű pihegő zöld bársonydió,
a ragacsos zölddió-mirigygolyó és pislogunk a befőttesüveg-házban,
a Megtartó Halandóság-üvegben, mint megtisztító gyermekkori gyermeki
lázban, priznickötéssel hátunkon, mellkasunkon, amikor anyánk az
apa nagy fehér ingét megáztatta a lavórban, s a nedves ingtestet piros, lázas
hátunkra ragasztva terítette, s két vállunk fölött az ing karjait keresztben
átvetve ferde keresztformában átfonva gyermek-mellkasunkon a csípő
két oldalán a farcombokig hátrahajlította puhán. Hogy megmaradjunk!
S fordított gyermek-Krisztusok voltunk! Nem mi a kereszten, rajtunk a fehér kereszt!
Mint a kis falétrán, aminek vékony oszlopszáraihoz vékony rézdróthurokkal
bilincseltük a keresztfokokat, a drótszál hosszabb szárához visszahajlítva szorosan,
körszerűen a dróthurok másik ágát, s azt sűrű csigásan és gyűrűsen a kiálló réz-
szálra tekertük, hogy vastag sűrű szoros rézgyűrűsor-nyaka lett a drótnak, a fát a
fához keresztcsuzlisan pántoló rézhurokháló-fejnek, mint a megnyújtott nyakú
néger nők nyakán, húsz centiméteres réztoronyként, szikrázó szelvényes rézcsőként
az egymásra-rakott rézkarikák!, mint az uborkásüveg kis falétráján a lágy zölddel
133
és még lágyabb sárgával pihegő levelibéka, az eleven páramérő, eleven légnyomás-
mérő, az esőmutató, viharmutató, szárazságmutató, hűvösségmutató békatest-elme:
a Halál-Akarat, Bűntudat, Halálod-Hívásom, Halálodért-Szégyellem-magam
vak páralétráján, csengő fény-létráján mászott föl-le, le-föl irgalmatlan kék
higanyrúd-szivem, a lét-lázmérő kék higanyszál-levelibékája, aki fölszáll
mászva lassan a létrázott lázlap számlétra szivébe ágyazott vékony üvegcsőben:
a Bűnkívánás izzásfokát mutatva, az Öldöklésvágy piros robbanáspontját,
Született Megaláztatásom aranyeres seggelikába, hónaljába, nyelvtöve alá, a kék nyálmirigy-
fürt dunyhatestébe dugva, s ha lerázzák, zuhanva visszacsúszik a lázmérő üveg-
tehéncsöcsébe, s ott virraszt az üvegcsöcs-zsákban a kékfolyékony-higanylevelibéka!
Ó, Szivem! Repülő Szivem! Föllebegő Szivem! Mint tengervízben kifeszűlt
mintás medúzahólyag, mint gyönyör-ábrás hatalmas medúzahólyag gömbölyűen
lebegve úsztál az Elvágyódás Szikár és Buja Űrtereiben! Mert a Közös
Halálból ki te húztál Benti Madarakkal megzsúfolt szivem! Mint a
tenger szivárványos szappanbuborékai, a hólyagmedúzák, a csillagmedúzák,
amiket Neptun fúj mitosz-szalmaszáron: szivem úgy lebegett a halálon!
A Halál fölött! És a Halálban. Dehát én meghalni nem akartam. Szivemet
Madaraimnak adtam. Öljenek, zabáljanak téged, röpítsenek engem! Mint
fémrács-kockacsúzda-rúdban a lift, a fölszálló üvegdoboz, úgy vitt föl
dac-motorral hajtott szivem engem a magasba, a világmindenség tág
emeleteire, a világlét irgalmatlan tetősíkjára engem, mint a lift
gyors drótkötélen húzva az üvegdobozt, mint a lift, az üvegszálú üvegpók,
amely a magasba mászik önmaga folyékony üvegszálán! Úgy húzott zsúfolt
Madár-Szivem a Múlandó Magányból a Nem-Múlandó Magasba
engem! Hogy sorsomba meg ne vakuljak, hogy lássak! Hogy vak csigaként ne tapogassak
te-képzelted sorsomban én, hogy sorsom ne az legyen, amit te akartál, szegény,
szegény apám! Hogy lássanak ember-alakú költő-szemeim, hogy költőszivem
lásson, apám! Hogy meglássalak és lássalak Világ, hogy a Teljes Lét, a Nem-
Emberi és Emberi Lét minden emeletét és területét, szikrázó térüregét és árnyék-
szigetét lássam. Az anyag minden dicsőségét és szégyenét! Hogy az Alvilágba
lássak és a Túlvilágba! Minden homályba, minden csillag-ágyba! Minden Keletkezésbe,
minden Pusztulásba. Minden Lemondásba, Gyűlöletbe, Gyászba, Örömbe, Vérbe,
Elmúlásba a Létezés Sóvárgó Szintjein! Mert látni kell a létet, hogy szeressük!
Hogy meg ne vessük formáit a Létnek! Se az őspont-süvöltést, se a kozmikus
álmot, se a nyolclábú atkák, ugróvillások, fonalférgek, talajbaktériumok,
talajélőlények létirgalom-tényét, se a planktonok kristálycsöpp-ürülékét,
a planktonok ürülékcsöppjeit, se a létparányok vedlés-hamuját, se a létgigászok
őshulla-bizalmát, se a létsejtelem szigorú fényét, amit elhallgatnak a kihamvadó lángok!
Mert beletenyészni a földbe nem akartam! Mert a Megvilágosodás
Boldog Átka rajtam! Mert a Rettenet Halálcsók Társadalomüregéből
úgy másztam ki én, az Ének Vénusz-csillagra hajított kötelén, a Dal
Hajnalcsillagra dobott kötelén, ahogy a gyémántpontokkal és ásvány-
rügyekkel kirakott kettős púpcsomó, kettős, dupla rozsdarügy, a pók, a hajnal
piros szempilláira. Egy iszonyú mindenség-szempillaszőr barna ágára
kötve csillogó nyálhurokkal selyemspárga-önmagát, mint szemrügyes,
szem-sziklás barna hólyagszőrharangot! Legyőzve az éjszakát, az alkonyt,
legyőzve a szél üvegrianását, legyőzve a harmat szikrapont-győzelmét,
legyőzve a harmat vak páratürelmét! Legyőzve a Megbolondúlt Elmét!
És ettem mindent, amit lehetett. És ettem, amit nem lehetett. Amit
szabad volt és amit nem szabad. Emberhúst, emberszivet, emberelmét,
árnyékot, halált, aranyalmát, csillagot, őslényeket, ősnövényeket, törpéket,
gigászokat, állat-törpék, növény-gigászok, növény-törpék, állat-gigászok
millió buta társadalmát, világtereket, világszigeteket, csillagfürt-lánc-
134
függvényeket, létkeletkezést, földkeletkezést, békét, háborút, hétköznapot
és ünnepet, kapitalizmust, szocializmust, demokráciát, történelmet,
időt, ősidőt, őstársadalmat, őskort, középkort, újkort, legújabb kort,
anyagrétegeket, időrétegeket, eleveneket és kövületeket, ahogy a kis
gömböc mindent magába töm, ahogy a sáska zabál, ahogy a kis gömböc, embert,
népet, népeket, hadseregeket, állatcsordákat, halat, madarat, ágyút, katonát!
Ahogy a kis gömböc asszonyt, juhnyájat, tehéncsordát, kismalacokat, mesét, katonát!
Mindent megettem! Mindent fölfaltam! Mindent bezabáltam. S a lét foszladékait
ki se kakáltam, az emészthetetlen részeket, héjakat, vázakat, csontszerkezeteket,
kitinszerkezeteket, ahogy a gyerek a lenyelt gombot, aluminiumpénzt, színörvény-szivű
üveggolyót, szin-spirálköd-tüdejű üveggolyót, kaucsukbaba üvegszemét,
a csöpp pupillás kék diót, fogpaszta-tubus piros műanyagkupakját, a függőlegesen
fogaskerék-recés piros Rumcájsz-kalapot, s szülei szorongva lesik, amin fecsegve,
nyögve, kis piros legyecskeként dülledve ül: a bilit, néha két kézzel hónaljnál
fogva fölemelik, s belenéznek az üres edénybe, de nincs ok a reményre, csak a
seggecskén az ülés piros karikája, mint a gyermekkori téli konyhakályha piros
parázs-fénygyűrűje a vaskoronggyűrűk szünetében és gyors madárfióka-szívverés a
gyermek nyaki ütőerében és glicerinkúpot adnak neki és langyos mézes vizet.
A lét gyönyörű foszladékait nem köpte ki testem, mint a madár húsrózsára kivarrt
végbele a bogarak páncélfedőszárnyait, kitinszögesdrót-lábszárait, kitin-bambusznád
pálca-csápjait, borsónyi csigaházat, bekapott egérfogat, lenyelt kék kavicsot:
együtt a lágy, meszes, zöld véres ürülékkel, ami mint fehér mészláng lövell ki fostos
pehelyszív fenekükből! Mindent megettem, ami látszott! S azt is megettem, ami
nem látszott! Mindent megettem, amit láttam! Amit hallottam: azt is megettem!
És megittam mindenféle álmot! És megittam mindenféle létet! Életet, halált,
háborút, szerelmet, bűnt és büntetést, átkot és kegyelmet, szégyen-madárfészket,
elevenen az Isten Fiát, Szent Józsefet és a Szűz Anyát: Máriát, az Apostolokat,
a keresztre-feszített halott Emberfiát, mikor röhögve levették a keresztről, s ott
feküdt megnémult anyja ölében, a Megszaggatott-húsú Véres Emberéden, a
meztelen szőrös kicsi Zsidó-Szégyen, és a Mindenség csöndpont-őscsillagai tejrúd
péniszében, eres ködgolyó rozsdás herezacskójában, és Mítoszokat, Meséket ettem
én, Szegények Fia Nem-Szegény, és a filozófusok eleven agyát is megettem,
a forró agyvelőt, ahogy a majom-agyat Ázsiában, a majmot fakalodába ültetik,
fejét vaspántgyűrűbe préselik, az eleven állatot örömükkel így büntetik,
s mig sikít, s hörög könnyezve a sárga majom: koponyafödelét lefűrészelik,
s leemelve a koponyatetőt, a szőrgyapjas csontfödőt: föltépve hosszú festett, arany
madárcsőr-emberkisujjkörömmel a velőcsomag hártyaburkolatát, körülülve
a fakalodát, kis aranykanalakkal kanalazzák a koponyakehelyből a majomagyat.
S a lefűrészelt koponyatetejű majom ugat, halálugatása rózsaszínű fáklya,
s kalamolnak majomkezei, majomlábai, mint piros pántlikák a szélben,
jajgatva lobognak és kíntól-kidülledt majomszemei,
mint barna légyszemek, majompénisze hosszan kilóg, mint lila
cérnára kötött aranydiók a karácsonyfán, üveghártyából fújt pirosrücsök piros
diók, és majomszemei úgy kijönnek az eleven halálkíntól, mint az emberi
könnyek, kétoldalt csövesen kiállnak, mint a nyélszemű légy szétálló rúdszemei,
a nyélcsövek, a piros légykoponyából kétoldalt hosszan kiálló lila kristályrudak
végén a kék ikrahólyagok, a szines üvegszemcserózsák! Ez a majom már Ürülék-Ország!
És a filozófiák szivét is megettem. És fölzabáltam a költők belső szerveit, a
költőket gégétől nemzőszervig elevenen fölvágva hitemmel, mint gyors kicsi gépi
bonc-fűrésszel, véres, párolgó, vonagló testükbe mártva arcomat, gőzölgő,
angyalszagú és kurvaszagú belső tömegükbe csókolva ifjú számat, belülről
megettem őket, mint ezek a hangyák a halott feketerigót! S belőlük csak a
feszes költő-burkolat maradt, a száraz váz, mint belűlről kievett
135
páncélos bogarak kitinváz-testöltönye a kitinhártya facettás szem-gesztenye-
burokkal! És ott ültem a derengő szemhólyag-burkolat alatt, mint tündérvér-
ringyóvér-maszattal bekent-arcú költő-evő vad gyerek egy buborék-alakú
drótszita-házban, mint boldog emberevő az Utolsó Háború után tűztől-leszopott
üvegű sejtes templomkupolában. És arcom, mintha méhecske, darázs több-szelvényből, féldomború
páncélból, pálcalábból, sarlóból, kristálymargaréta-sírdombból összecsavarozott
feje, a rudakból, drótszerkezetből, szívsisaktokból egy fej-arc, arc-fej, ha
virágporba mártja, hogy a virágport zabálja, sárga liszt-arcú lovagsisak,
arcom illatos csillagfénnyel bemeszelve, mintha aranyfestéket kennek nagy
meszelő-ecsettel Krisztus-arcra, Kőkrisztus-testre, tavasszal a temetőben.
Az ottfüggő kő-alakra. A kőtöviskoronás-kőfejre, kődió-szöges
kőlábakra! Hazát, népet, történelmet ettem én, hazát, népeket, történelmeket!
Apám szivét és anyám szivét! Buddhát és Zarathustrát. És Mózes kőtábláját
is megettem. Holdistent, Napistent, Halistent, Vízistent, Tűzistent, Medveistent,
Madáristent, Krokodílusistent, Csillagistent, Esőistent és Kukoricaistent,
Zeuszt és valamennyi ringyóját, kurváját, szeretőjét, feleségét, fiát, lányát,
zabigyerekét, kölkét, és Síva kezeit megettem, csontig ettem a húst Síva kezeiről, ahogy
az imádkozó sáska egy bőrös bogarat eszik, iszonyatos alkar-gereblyéi közé szorítva
a vinnyogó szárnyas testet és megettem csámcsogva a Szenteket, Misztikusokat és a
Prófétákat mind megettem, elkapva őket zöldzománc mereven, üvegszívfejű zöld-
zománc kettős állatlétraként, mint az Ájtatos Manó, a zöldzománc Ragadozó
Collstok, és Platón ondózsákjából az ondót kilefetyeltem, mint a tejfölt a
tálból a kutya, és Plotinosz szivéből a mézet kiszoptam, ahogy gyermekkoromban
a lepke, pillangó, virágméh, mézevő-méh kitépett szárnya tövén a szárnyerek
pillértalálkozása tetőszerkezet-csúcsán bimbózó mézcsöppet, fénylő pici mézhólyagot,
csöpp mézgömböt, gombostűfejnyi mézbuborékot, mert levegőbe kanyarított
tenyeremmel elkaptam a repülő virágszirom-állatokat, szárnyas aranygyűszűcske-
állatokat, szárnyukat kitéptem, s a szárnyhónaljak tövében hólyagzó pici
mézbimbót, pici méz-emlőt, csöpp mézcsöcsöcskét mohó szájjal magamba szoptam,
s a lepketest tépésgödréből, a seb-hónaljgödörből is kiszopogattam a szivárgó
mézes nedvet, a lepketest halálnedvét, a haldoklás-hullamézet, s akkor
a réten, a kertben, az erdőn a fürjtojást, bibictojást, verébtojást, galambtojást
is kiszoptam, rozsdás szöggel lukat fúrva a tojáshéj mészkúptetején, és kezdő
bajszom sárga száradt tojáshabarcs-kalász, mint a holdfényes Krisztus-szempilla,
és a jázmin rózsaszín csillagtányéra közepéből, az apró porzópontkoszorúval
gyűrűzött növényszív lapos csillagának cukros enyvét is kinyaltam én, mint
boldog férfi boldog asszonyt, s a vadrózsa halvány sziromcsillagát, mint egy szelid mézes pinát,
növényvaginát, virágpinát s megettem a vadsóskát, s kinyaltam a nádlevél harmatban-
oldott fültő-cukrát, s a törpe mályva zöld hónaljában csüngő kis
növénycsomagot is megettem én, a derengő, lágy, gyűrt zöld fodorbársonytányér hónaljában,
az egyik levélbe fölfutó főér zöld pillére alatt a zöld derengésmagányban
lógott a kis terméscsomag, mint zöld papírba csomagolt gömbölyű-kerek alma-
szappan, lógott a papsajt, mint kis gyűrt, ráncos cipő, mint kis ementáli sajt,
zöld erek köteleivel csillagosan körben átkötött, zöld spárgahálóba kötözött
növénysajtocska, mint összehajtogatott zöld kenyérkendőben kis zöld kenyér,
mint kicsi zöld disznósajt, csöpp zöld gömböc, kis almagomb, mint zölden
összecsomagolt, eres, ráncos zöld hártyákkal összehajtogatott ejtőernyő apró növény-
katona hátán, a szőrpihés zöld gerincszáron. És megettem én a titánokat,
félisteneket, félembereket, gigászokat, a titánok, félistenek, félemberek ujja
bögyét és zöld krokodílus-körmeit, mítikus gerinchúsát, a sugárzó
ködpamut kettős testanyagot, a harmatos bicepszeket és lángoló combsonkákat,
a Griffmadarakat, a Griffmadarak kemény heréit, mesék óriásait,
a Szélfuvót, a Világléptűt, a Vasnyűvőt, a Világmindenséget-televizelőt,
136
az óriás Rabelais-t, a zabáló, habzsoló, pisáló Pantagruelt és Gargantuát,
meg Panurgát, Lukiános Ravaszdiát, az óriások óriás szemét, mint görögdinnyét
meglékelve az óriás-szemgolyókat, s kamasz-fejemet a meglékelt szemdinnyékbe
mártva a kocsonyás csarnokvizet kizabáltam, mint éhes cigány a fazékból a megpaprikázott
disznókocsonyát, arcát a kék fazékba mártva bajszosan zabálja a fénycsontokat,
lángszőröket, csillagok szikrázó üveg-disznó fülét, megettem szőröstűl-bőröstűl
az Egyszeműt, akinek szeme homlokán, mint a gyík homlokszeme, a pikkelyes bőrrel betakart,
a boszorkányokat és farkasokat, a Kerubok szárnyait kitépve a tépéshónalj-
gödör istenváladék mézét kinyalogattam és a Szeráfok huszonnégyezer szemét
hüvelykujjammal kinyomtam, s a Szeráfok üres véres szemgödréből
a közvetités-küldetés-könnyeket hörbölve kiittam, ahogy az eltikkadt
szomjazó a száradt sárforgács-sárvályú feketezöld kocsikeréknyomból
a lóhúgyos, poshadt, szúnyoglárvás, dögolajszivárványhártyabőrös büdös vizet
szürcsölve kiissza, és az ötlábú táltoslovak láng-szökőkút fejét megettem és
megittam a táltosló-kancák, a rozsdapettyes kanca-táltoslovak szájamba-fejt lángtejét, mert
a táltoskanca hasa alá térdepeltem, a hátsó combok közt virágzó piros kancacsöcsöt szájamba vettem,
mint egy táltos-homoszexuális és két kezemmel a kancacsöcs-asszonypéniszt, a piros
mirigyuborkát rángatva, húzva a tejmirigy-váladékot számba fejtem, mint meztelen
császári urak előtt térdeplő eunuchok, szájukban a császár latin rügye s nyelvükkel,
ajkuk gyűrűvonaglásával azt fejik és nyög a táltosló, könnyesek szempillái, s a
herélt Buddha meg izzad lágy szemérem-hernyóval, a Világhódító előtt pucéran térdepelve,
és a hétfejű sárkányok heréit, a tűzpikkelyes napcsillaggolyókat
megettem és falloszuk lila pikkelyszív gesztenyerügyeit megettem és a hétfejű
sárkányasszonyok tizenkétmillió piros csecsbimbóját, mint mítoszi epret,
és a tűztornyok pikkelyüregébe, vonagló pikkelykása eleven csövébe dugva
ifjú fejemet lángjukat megittam, s csak szempillám szőre göndör perzselés-
malacfarok, s lágy bajszom pillantás-kezdete, mint göndör szőrforgács,
felpörgött szarucérna-lepkecsáp, megperzselt bolyhos nádselyembóbitazászló! És
saját spermámat is megittam, kiszürcsölve tenyeremből, hiszen száraz üres ember-
koponyám nem volt, hogy ondómat abba folyassam, s abból igyak, mint a
jógik, koponya-kehelyből, hát csak onanizáltam s ittam spermámat tenyeremből,
hogy magamból semmit el ne veszítsek, hogy így is megmaradjak! Hiszen
meg kellett maradni, hiszen mást mit is tehettem? Fejen álltam órákon át az
udvaron és hanyatt néztek a tyúkok, malacok, kamillacsillagok sárga szemekkel,
hanyatt nézett a kékrongy tollacska nyuszifül, glicerinfa: a piros vasláng-növényterpedés, az orgona-
bokor, s az orgonabokor levelein nyüzsögve rágó büdös bajszos
zöld kristályrudak: a kőrisbogarak, meg a bodzabokor, a fehér rizskásalepényeken,
a fehér habmirigycsillag-bodzabokortányérokon, vagy lila golyófürt-
csokrokon, a bodzatermés lila asszonymellein ülő szürke háziverebek,
hanyatt nézett a kút, a kutya, a kakas, a Petőfi Sándor szeme:
bárányfelhős ég. Anyám frissen-húzott kútvízzel öntött le reggel, este, pedig nem
akarta, de azért rám öntötte a vödör vizet, mert én akartam, ott álltam meztelenűl az udvaron,
hó esett, eső esett, köd göngyölgött, köd nyerített, és nyitott ablaknál meztelenűl
feküdtem éjszaka a földön, hogy élve maradjak. Mert hó esett, eső esett, köd
csomagolta be a kakast, a gyümölcsfákat, fehér gézkötéssel, mint sebesült katonákat.
Megettem apámat és anyámat. Ahogy a kislány dinnyét eszik. Három éves. Ül meztelenűl
a földön, két kezében piros dinnyeszelet. És kapkodva harsogva harapja a zöldhéjú
piros növény-kenyérszeletet, s csurog a dinnyelé vályús-szívgödrű állán lefelé, csurog
nyakán, folyik a gégegödörbe, onnan mellére, mellkasára lotyog, mint az eső buborékosan
az ereszcsatorna pléh-sárkányszájából, a bádogcsipkeszakállas csővödörből, csurog
mellkasára, hasára, köldökére, a nagy bőrrózsára, csurog a pihétlen tátikára, a nyitott
puncikára, emlő-előárnyékára is, a kerek világosbarna mályvafoltra, aminek
szive pici fehér pont, pici fehér rügyecske-szándék. És piros a bőrre belülről
137
virágzó emlő-árnyék. És kis gégegödrében nyálas, csillogó, piros dinnyeléhab.
És boldog a gyermek s úgy eszik és boldog a gyermek és azt
mondja: „Még!” S már a dinnyehéjbelső fehér húsát harapja, s a fehérsárga
növényhúsban a fogsor-vájás vályú-szivecskéi, mint fafaragók vésőnyomai nehéz
fában. És boldog a gyermek, s azt mondja: „Még!” És teste csupa dinnyenyál,
csupa piros hab-buborék. És boldog a gyermek és azt mondja „Még!” Ettelek
apám és nem tudtad, hogy eszlek. Ettelek anyám és nem tudtad, hogy eszlek!
A téli holdsivár szereleméjszakák aranyszörny-hangjait megettem, mert zörgött a
dunyha, mintha egy fénylő celofán-hattyú repülne, s a holdfénylevegő mint árva
selyemkorbács, az ágy ketyegését megettem, s cirpelt a csönd, mint a tücsök, ciripelt,
mint a kabóca a holdfény, és aranytálban véres suttogás és ezüstkoporsóban vérző
köhögés és az idő csoszogott, mint egy papucsba bújt óra, csoszogott a holdfény a
gyöngyvirágillatú, tojásfehérje-illatú szobában, mint Bobóka, az öreg filozófus,
az elmegyógyintézetben, csoszogott a holdfény foszforpizsamában, mint Bobóka
a betonszobában, föl-le, föl-le járt, mint betonketrec-koponyában a gondolattalan
hülye gondolat, az emléktelen emlék, körötte kiégett elmék néztek
majomszemekkel, légyszemekkel, varangyszemekkel, madárszemekkel, darázs-szemekkel,
kajmán-szemekkel, bikaborjú-szemekkel, puli-szemekkel, gyík-szemekkel!
És már hajnali három óra volt. S én ébren ültem az izzadó varangydunyha hasa
alatt az ágyban, s a kis elemlámpa sárga fényköréből Madách Imre hosszú
ősgyíkfarok-bajusza a verejtékszagú semmibe kilógott! Apámat megette
a hold! A sárga ketyegés-tigris, a sárga cirpelés-párduc köhögve fölfalta
apámat. Szerelem volt az? Vagy a Bánat? Vagy valami Kegyelem-Indulat,
Erőszakos Gyász, Halálfélelem-Asszonyba-kapaszkodás, Erőltetett-Szerelem-
menet? A Halálomat-így-oldom-föl-benned, a Halálodat-így-kapom-
meg-én, a Halálfélelem-Nászköltemény? Bocsánatkérés? Önvígasz? Kamasz-
szivem halálriadója: holdfény-éji-óra! Kamasz-szivem szorongás-
harangja: szerelmetek hangja! Kamasz-szivem barna zuhogása: az az
arany holdketyegés-kása! Kamasz-szivem perc-parázskriptája: az idősercegés
gyöngyvirághullása! Kamasz-szivem holdfény-gyászlovai: a fényidőezüst tücsök-
csonthangjai! Kamasz-szivem atombomba-násza: a celofánszoba sivár
kék izzása! Kamasz-szivem Krisztus-föltámadása: a szikár holdéjszaka
dér-csodálkozása! Kamasz-szivem revolver-forgása: gyűrt barna éjszakám
csönddé-simulása. Gyűrt barna éjszakám, mint összegyűrt barna selyempapír!
És feszes lett minden és holddal-ugyanaz, ha szivemről a szorongást puha
rongyával letörölte a fekete horkolás! És a szivben a lét és a dologi lét
odabent, idekint selyemfényű feszes, határozott, önmagába zárva így szabad,
mint a még ki-nem-mondott gondolat, mint az éposz, mielőtt leírnám,
hiszen még ott virágzik az agyban összevissza-szanaszét, dolgaival, tárgyaival,
jelenéseivel, alakjaival, szerelmeivel, akarataival, mint Isten agyában az Egyetemes
Lét, mielőtt elkezdem megvalósítani részleteit és mindenét! Azután meg várja:
minden összefüggés találjon magára, minden dolog úgy legyen, hogy fontos, minden
forma önmagát keresse, minden módszer magát csontosítsa, minden részlet fényleni
hogy kezdjen, minden, ami lesz, most megjelenjen, neki azzal most már semmi dolga!
Azt a döntést most már nem ő hozza! Önmagáért felelős minden lét, önmagáért,
amit ő kigondolt! Szabadsága, bűne így lehet csak. Pontos megvalósulása, torzulása.
Igy felelős minden önmagáért. Igy hiszi a költő, s tán az Isten. Aki máshoz
nem fordúl magányért! Ha a holdláng az éjből kihull: a szorongás-gyűrt
izzás kisimúl, mint kamasztest éji magömlés után! Én fölfaltalak: apám!
És a falut, a várost, az országot megettem. Mást mit tehettem? Hogy élve maradjak.
Hogy éhen ne haljak! És megettem minden halottat. És megettem minden temetőt.
Állatot, növényt, férget, embert. Minden ehetőt és nem-ehetőt! Ettem a földet,
rágni kezdtem a Földgolyót. És megettem mindent: a felszín alatt. Minden halottat
138
és minden elindulót! Megettem a kozmosz-ősidőtlenséget és a kozmosz-ősidőt.
Az égitesteket, forgásokat, pörgéseket, összefüggéseket, vonzásokat, taszításokat.
Megittam a patakokat, folyókat, folyamokat, tavakat, tengerszemeket, tengereket,
óceánokat! Minden mítoszi lényt, mese-lényt, a teremtő képzelet minden
alakját! Shakespeare bíborbársony kesztyűjét, Goethe feketegyász világirodalom-
kalapját! Dante árnyékhűségét: a foszforkérdőjel Vergiliust is megettem, Dante
fordított világtengely Sátánkirályát is megettem, akinek lábszára szőrcsimbókjain
mászott hanyatt fölfelé a Paradicsomba! Homérosz fitymabőrét is megettem.
Ady Endre kréta-kajla halálangyalszív-arcát, Ady Endre fényvirágcsokros
részeg kalapját! Babits Mihály feketekristály halálkút szemét is megittam.
Milton szemeit is! Milton két szeme két époszba-temetett hidrogénbomba!
A Tündérkirálynő beleit is megettem, mint farkas a megölt szarvaskirálynő
föltépett hasából a beleket, a lágy, forró, gőzölgő hurkás fodros selyemcsöveket.
Hüvelyk Matyit lenyeltem, mint gyermekkoromban fogadásból a cserebogarat,
s éreztem, hogy rúdnyelű fekete lemezharmonika-csápja karcolja belűlről torkomat,
mint fekete lakkcsizma csillagos sarkantyúja, hisz a cserebogár fején
két forditott fekete lakkcsizma nőtt, a zizegés fölfújható feketelakk
harmonika-kalapú nagyujja. Babszem Jankót is lenyeltem, mint gyerek
a selyemcukrot. Babszem Jankó nem csuklott, nem sikoltott. És Jeremiás
próféta fekete isten-nyelvét is megettem, csapkod a Dinoszaurusz-Jeremiás
iszonyú tejút-őssárkányfarka, hörög az ősprófétasárkány, mert néma:
megveszetten! Dániel barlangjának oroszlánait fölfaltam nevetve. Dániel
űriszony pupillámra ült, mint fekete látomás-szigetre. És véremben
Zakariás őrült zakatolása. És vérré fölfalva kering szivemben, ereimben
a Jelenések Könyvének irgalmas ítélet-vallomása! És Szuzó Szűz-
Mária emlőit ettem, mint fekete fénydörgés a felhőket. Mert Szűz
Anya-Mária szájamba fejte emlője boldog tejét. Szűz-Anya Mária úgy
etetett engem, mint madárfiókát madáranya, a tokig-tátott piros virágkehely-szájba,
a gégéig-nyitott piros tulipán éhségzsákba tömte a csőrei közé csípett szöcskét, férget, tücsköt,
bogarat, legyet, gilisztát. Fölszállt a Túlvilágba Szűz-Anya Mária s sárga csőrében elhozta
madár-mosolyogva, amit onnan rabolt, a túlvilági légi bolyongók, földi mászók, féreg-
furakodók közűl egy-egy áttetsző angyalt, ugróvillás cirpelés-szikrát, halhatatlan döglegyet,
kihullott isten-szempillaszőrt, boldog vízcsöpp-békát, fénylő angyallárvát, zárt csőrében
kék harmatot, a túlvilágrózsák egyszerű könnycseppjeit, friss vizet
az Isten kék szeméből, friss vércsöppet a Fiú virágzó szívéből, izzó
selyemhernyó spermiumszálat Isten ágyékszőréből, a hanyattfekvő Isten
éji magömlése után. Madártorkában hozta a vért, a vizet Szűz Anya-Mária!
A Szűz Anya-emlők éhes költő-szájamba kifejt tejébe áztattam az elérhetetlen csillag-
temetőket, a keserű őssárkány-temetőket, az ember-vigaszt váró
ősállat-temetőket. Mint a gyerek ha piskóta-nyelvet
tejbe mártogat: a Világanya kifejt tejébe mártogattam milliárd
galaxis-arcodat világegyetem-világ! És megettem mindent, ami megpuhúlt,
ami kemény maradt, ami kő, ami fény, ami láng! A világlétszövedék-
szövetség csönddel-dübörgő szövevényösszességét kapkodva befaltam,
hogy ne győzzön a halál hatalma rajtam! Hogy az Elmúlás ne döntsön
le engem, mint történelemszél a kőbuta szobrot, aki nem lát, hisz
kőszemekkel őrzi butasága titkát! És megettem a Világlét-Időt. És a gyönyörű
Földtörténet-időt korszakonként, rétegenként megettem. Az őskezdet robbanás-
tüzét. Az őskezdet égitestszületés-vajúdás-görnyedetét. Az őskezdet vízdörgés-
tornyait. Az őskezdet lángtorony-álmait. Az őskezdet történelmét megettem.
Az őskezdet őslényeit: vizi lényeit, földi lényeit, légi lényeit. Költő vagyok. Mi mást tehettem?
Mert mindent megittam, mindent megettem. Költő vagyok: mi mást tehettem? Az Apostolokat,
Szenteket, Vértanúkat! A Vértanúkat, akiknek eleven húsát kagylóhéjakkal kaparták
139
a csontokig, csontvázakig, pogány büntetésűl, akiket megettek, mint a kannibálok, a
mellkast az emlők között köldökig fölvágva hosszú késsel, úgy vígadtak a szenvedéssel,
hogy a kötelekkel szétfeszített fölmetszett eleven test gőzölgő gödrébe dugva fejüket
az eleven szivet csámcsogva zabálták, a lüktető vérspriccelés szemgolyójukat ütötte
élő piros szökőkút-kalapáccsal, ők meg rágták a szivet, mint a dinnyebelet, a görögdinnye
piros húsát, vagy a férfiszivet marokkal kitépték a nyitott párolgó mellkasból és
egy részeg meztelen kurva szájába dugták, röhögve, mint vérző falloszt, a nyálkoszorús
halvagina szajha-szájba, akiket szorosan egymásra összehajtogatott erős, vad, nyers
faágakra kötöztek, külön-külön a karokat, lábakat vastag rozsdás kötéllel, mint
vértanú-batyút, hogy majd a szétnyíló ideges faágak a meztelen embertestet
robbanva szétszakítsák, ahogy egy öreg matróz tépett szét sült tyúkot Várnában,
szemem előtt, egy szállodai étteremben. Unokájával jött. Bejött, leült, hóna alatt valami
nagy valami újságpapírba csomagolva. Az asztalon porcelános damasztabrosz,
címeres régi evő-szervíz, a porcelántányér áttetszett, mint fölmutatott fehér ostya
a pap fehér kezében, poharak, ezüst evőeszközök. Az öreg ült a derengő szálloda-
fényben, pakompartja mint egy légy fejének barkója, mint egy darázs fejének. Dél
volt. Várnai harangok. Két pohár pliszkát rendelt. Egyet magának, egyet az unokának.
Az ötévesnek. Hajlongott a fehér frakk-kabátos pincér, piros csokornyakkendője
fehér pettyes, mint Vas Istvánnak. Gégéjén két fehér pettyes piros katicabogár
ült. Katicabogarak piros selyemből. A csomag az asztalon. A tányérok félretolva.
S eres kőerdő-kezével kibontotta a csomagot. Az újságpapír-szemfödőket
módosan, zörögve a tartalomról lefejtette, szinte tördelte, mint háziasszony
káposztafejről a rongyosabb, sorvadtabb külső káposztaleveleket. A fehér-eres zöld
burkolat-köpenyeket. S ott feküdt az ujságpapír-koporsóban a sülttyúk
hanyatt! És sárga volt, mint egy Isten-pillanat! Szemcsés, kráterpontozott, sárga
süledék-rügyes tyúkanyó-halott. Feje nem volt, csak nyaka volt, és
alsó lábszára se volt, porcelán-csiga alakú térdbütykei alatt két combja, mint sült hangvilla,
mint döglött szöcske felső combjai, segge sült sárga szív, mint mézeskalács-
szív a búcsúban, mint habsüteménylánc-rózsafüzér mellkas-szive, a
habpogácsa-golyóláncokat összefogó, a süteményszívből kilógó cérnára sütött liszthab-
kereszt fölött, a búcsúban. Néztem az öreget mosolyogva, ő meg unokáját nézte mosollyal
ropogva, mintha egy kristály mosolyogna, mintha gyémántrög vigyorogna, s fölkapta
a Mama-sütötte tyúkot, s gyorsan apró foszladékokra tépte kővihar-kezeivel,
mint mi egy sárga papírlapot. Tépte a húst kő-sárkányfogsor ujjaival, törte
a csontot, mint mi a sárga selyempapírt, barna venyigét. S ott volt a ravasz kakasapó,
vagy tyúk-anyó kupacos foszladék-halmazatban, zsíros, szálas, csonttöredékes,
szövetes kupacban az újságpapír-koporsó tudatban, mint egy költő jegyzetfüzete!
Mint írásos, rajzos jegyzetfüzeteim: rajz-alakok, vers-cafatok, verssor-szalagok,
leírás-halmazok, emlék-csontvázdarabok, lepréselt rózsák, füzetlapok közt
lepréselt árvácskafejek feketelila koponya-arca a papíron, a papírlapok között.
Keresztrefeszített zöld béka, széttárt kezeiben és egymásra hajtogatott lábaiban
hosszú, piros, korongkalapú szögek, és kloákája piros szív és szíve piros rajzhurok-kettős, és zöld
rombuszpupillájú zöld filctoll festék-karikák dülledt szemei és páfránycsáp kék rajzolat, meg az
éposz-szerkezet gyűrűs korongtornya, belűl-örvénylő gyűrű-kereke, a világmindenség szerkezet-
képlete, meg egy légy szeme lerajzolva, mintha nézném nagyító alatt. Imák,
fekete jajszavak, ágaskodó Tyrannosaurus rex-ek, csigaszem-nyakú elnyúlt
hólyagtojás sárkányállatok, a Brachiosaurusok ceruzarajza hosszú gyíkfarokszerű
ősidőfarokkal. Mint a csapkodó történelem-idő ősgyíkfarok Vladimir Majakovszkij
eposz-töredékében: Teli torokból! És napló-sorok: gyönyörrel, örömmel, átokkal, bánatokkal.
Jegyzetfüzeteim. Aztán az öreg marokkal a szőke húsfoszladék-kupacba nyúlt:
egy marok hús magának, egy az unokának, demokratikusan, szépen, pontosan.
Ivott egy korty vizet, korty pálinkát. S enni kezdte késsel, villával, a porcelán-
tányérra kupacolt tyúk-kotyvalékot. Nyakában, nyitott ingébe tűzve
140
a kockás hajtogatás-mintájú fehér szállodai szalvéta. Fehér papíron fehér
krétakockarácsok. De előbb kenyeret kért, s két adag uborkasalátát! Szépen
kiszolgálták, nem csodálták. Nem nevették. Ők a húst mind megették, meg
a kenyeret, meg az uborkát. Az öreg a pálinkát megitta. A gyerekét is. A dolog így tiszta!
Jött: cipőt venni az unokának? Vagy télikabátot? Nyár volt. Augusztus. 1952. Várna. Akkor
is őrá gondoltam, apámra! Hányszor hozott be engem Budapestre, az irodába, ahol irodaszolga
volt. Hajlongva mindenkinek bemutatott, a gépírókisasszonyoknak, a hivatalnoknak, az igazgatónak,
úszott fekete gyerekfényemben, mint egy sárga csónak és cukrot kaptam és barackot kopasz
fejemre. Mert hajam nullás hajnyírógéppel csattogva levágva, mert csattogott a
hajnyírógép, mint a szőlőben, a réten a szöcske, fejem fekete kugligolyó.
Leültünk aztán egy kiskocsmában a Nádor-utcában, apám fröccsöt rendelt,
nekem málnaszörpöt, piroskockás abrosz az asztalon. Tányérokat kért, öreg aktatáskájából
a cukros-zacskóba csomagolt disznósajtot kivette, a lisztes-zacskóba csomagolt
kenyeret kivette, zsebéből feketenyelű, rézpontozott, varánuszgyíktaréj-pengéjű
bicskáját kivette, a szemzőkést, kockákat vágott a disznósajtból, kenyérből, tányéromra
tette, s ettünk és ittunk, boldogok voltunk, kopasz szájamon málnaszörphab-koszorú,
az asztalkendőig ért az állam, oly kicsi voltam. És a bakancsot is megvettük a boltban!
A vértanúkat mind megettem! A vértanúkat, akiket úgy szeleteltek késsel a büntetők,
mint apám a disznósajtot, kenyeret. Előbb kiszúrták késsel a szemeket, ahogy anyám
a tyúk, a hal szemét, késheggyel a szemgödröt körbekanyarítva a szemgolyókat
pengecsúccsal kiemeli, mint lágy, karikás, folt-csövű, aranykarimás kék üvegtojást,
s a laposdad hártyacafatos véres kék szemtojás a konyhaasztalon, s a fejben
a vértölcsér szemgödör, aztán az orrhegyet, mint az elvágott-nyakú, leforrázott
fejű, megkopasztott arcú tyúk csőrét az asszonyok, aztán a füleket, mint
disznóöléskor a leforrázott, teknőben láncokkal meghengergetett, kaparó bádogpatákkal
rózsameztelenre kapart disznó füleit, mikor már a rénfán két hátsó lábbal
szétfeszítvén fölakasztva, s a levágott disznófej a rénfa egyik vastüske-szarvára
tűzve, mint rinocérosz sarlós orrszarvára a hold, s úgy vigyorog piros fejjel,
lehunyt szőke szempillákkal, függőleges vastag óriás orr-gombbal, a barna
hússzivacs-fakoronggal, mint az Elefántfejű Buddha az elmúlás gyönyörében,
aztán a lábujjakat, kézujjakat vágják le reszelve, nyiszálva, kapkodva gyorsan,
s dobják a körmös véres csontokat, mint menstruáló csillagokat az ott-őgyelgő kuvasz
kutyáknak, vinnyogó, vicsorgó, habselyem-cérnanyáltátogás húsevővirág-szájú, gyomorarc-
fejű veszett szukáknak, aztán bokától a lábfejet, térdtől a lábat, combtőtől a
combot, csuklótól a kézfejet, könyöktől a kezet, hónaljtól a felsőkart, s külön
a herezacskót, a péniszt, a vaginalebenyeket, a csiklót, az emlőket, az óriás barna
bársony-gubacs mályvaszínű tej-diót, az emlőt mind a kettőt, hogy a testből, a vértanú-
üresből, már csak a csonkolt törzs marad, meg a nyakon a vak fej, aztán azt is
levágják, hogy a vértanúból már csak annyi marad, mint konyhaasztalon a pontyból,
ami, csonka véres pikkelycsomag, zöldselyem törzstok, sárga hát-pikkelysátrú
arany-gyöngyházpénz húsos zöldselyem szálkazsák. Mert levágva kopoltyús feje,
zöld süntüskés harmonikahártyalegyező nyálkás hátuszonya, kettős-ágú farktoll-
uszonycsonkra, a zöld, hárfagerincű nyálkalegyező, s kétoldalt, a kopoltyú alatt
a csontos hónaljtőnél fehér hústölcsérrel kikanyarítva az előhasi melluszonyok,
a bőrlepedék fehér hártyasöprűk, a sárga uszonypáfrányok, nyálas zöld úszótollak.
Megettem a vértanúkat én! De előbb Júdást is megettem! Húsa büdös volt, mint a
haldögöké és húsa forradalmi! És megettem a föltámasztott Lázárt, húsa, mint a
gyöngyvirág és húsa, mint az ellenforradalom. Húsa, mint az urak akasztás-tébolya
és húsa, mint jácint-erdő, gyönyvirág-vadon! És megettem mind a négy Evangélistát.
És húsuk illata: Jézus. És húsuk ize: Jeruzsálem Jézus-járta földje és húsuk ize
Názáret Jézus-szaga és húsuk szaga Bethlehem szamarának, tehenének
jászol-tekintete, Jézuska-pisi, Jézuska-kaki csillagfény-istenbüdössége. És húsuk
Genezáret tavának Jézus-lépte-mosolya és húsuk, mint a Golgotha szeméttelep-
141
virága, az égő, lángoló, füstölgő, parázsló Gyehenna szeméttelep-könnykacatja.
És Szent Pétert is megettem, az árulás hűségét ettem én, mert nem akartam,
hogy ő is eláruljon engem. Megettelek: Szívecském-Gyönyörüségem és megettelek
Áldozat, és megettelek Magdalai Asszony, Mária Magdolna, Névtelen Bűnös Asszony
és tested húsa csillagmámorú asszonyi mennyország, petrezselyemlevél és kaporvirág
szövetsége szerelem-béke és ágyékod hüvelyméz-illata és ágyékod havi tisztulás-
illata megbolondított engem, mint a nők a kutyákat, mint a nők ha nyitottak,
mint az asszonyok a kutyákat, ha nyitottak, mert a menzeszben nyitottak a nők,
testük belseje véresen boldogan kinyitva, ahogy a Lét ablaka kinyitva a Végtelen szemében,
az üresség szemgolyójában, húsodtól megbolondultam, mint a kutyák, ha közelükben az
asszony, aki éppen menstruál, fodormenta, zsálya, levendula, kapor, petrezselyem, kámforvirág
illatuk van akkor az asszonyoknak és izgatottak, lázasak, mert a nők megnyílnak méhükben
a tisztuláskor, és Ménkű, a lemezes fehér puli a fehér vastag szőrrojt-szőrlemez kan-
szoknya bolondul odaugrik, kis fekete fényvaksi lázpont-szeme a kövér fehér lemezharang
zsíros összeragadt gyapjutollai alatt, odaugrik, gyorsan a szoknya alá dugja a fejét, mert
az asszony ételt ad éppen, maradék pörköltöt, fasírtot, krumplipaprikást, kakaós palacsintát,
marhacsontokat, disznócsontokat, csirkecsontokat, szagol, hosszú szívalakú nyelvével
nyalint, lefetyelve kanyarít nyelvével a szoknya felé, nedves fekete mirigydugó orrával
a combok közé bök pimaszul, forog izgatott hülyeként, míg ugrál géplábú apró csillag-
ketyegéssel a háziveréb, ide-oda ferde szögletes lépéscikkanással, mint ceruzavonal
sötétkék pontgolyó, a feketerigó. Mert csaholva szerettelek, mint kutyák a nőket,
amikor menstruálnak! És megettelek Krisztus Rabja és Hódítója Szent Pál Apostol
és megettelek Sz. Lydia, Bíborárus Asszony, Phoebe: Kenkreai Nő-diákonus, megettelek
Isten Gabonája, Ázsia Doktora, Római Szűz, Sz. Agátha: Sziciliai Lány, megettelek
Bythiniai Vendéglőslány, Árius Első Ellenfele, Árius Legyőzője, Sivatag Óriása: Remete
Szent Antal, megettelek Kappadox Csodája, Szír Költő-Egyházatya, Oszlopos Simeon,
és megettelek Vulgata Pápája, Engedelmes Lány, Rabszolgafelszabadító Asszony,
Milánó Óriása, Könnyek Anyja, Égi Véreb Üldözöttje, Isten Konzula, Aranyajkú,
megettelek Afrika Világossága, Te Deum Püspöke, minden szentet, vértanut megettem
én, mert éhes voltam és nagyon szegény, fölfaltam mindent, hogy meg ne haljak.
Mint koncentrációs tábor láger-rabjai, akik szégyenük nem merik kivallani,
már azt se, hogy szomjasak, éhesek, már azt se, hogy rettegnek az elgázosítástól, szép
szivük megvakúlt, mint szarvaspatanyomban, lópata fagyott sárkancsó-nyomában
az esővíz, fehér hályog nőtt a víz szemére, fehér jéghártya a víz-szemgolyóra, s az
élő közöny virága virágzik rajtuk, mint holttestből kiálló fehér zsírkukacok sperma-csíraága,
mint öreg krumplin sárga krumplicsíra, minden közönybe-hamvadó embersejtjükben
mégis az emberméltóság csíralángja, mint lecsavart petróleumlámpa-láng
százezerbillió csöpp tiszta léttudat-gyertya ég az Embertest Ponthalmaz-sejt-
szövedék sejtpontjai düh-üregében, s mert tudják: nem az élet szégyen, de az,
hogy kipusztításra így vannak bezárva, s tudják, nincsen semmi szégyen az Elpusztító
Elvi Gőggyűlöletében, mert tudják: nem az a szégyen, hogy ők embernek születtek,
rossznak, gyarlónak, egyszerűnek, lángelmének, jónak, gondolkodónak, ellenállónak,
más-vérűnek, kommunistának, vagy zsidónak, de az, hogy így van, így lehet, és minden
történelemben így lehetett!: a közöny irtózat vatta-köd pólyakötésein át mégis látják,
meglátnak valami apró fénycsírát, szikratörmeléket, zörgő halk fénytöredéket, pici
lázpontot, tűzpontot, fénypontot, s már tudják: nem „Holzwege” az emberi sors,
nem benőtt, befúlt, növényszövevénnyel beburjánzott meghalt erdei út, út, aminek
zöld fulladása van csak, növénykása zsákja, hisz nincs folytatása, de mindíg
a remény pöttynyi fényüzenetcsöndje az a fény! Hát enni kezdenek: füvet, földet,
fát, rovart, gilisztát, kérget, szalmát, trágyát, emberürüléket, madárürüléket, bogarat.
Ami köröttük a sorsból megmaradt. A Szegénység szögesdrót-dobozában így támolyogva,
az áram-kockában, az elektromosság-rácskarámban, a Megaláztatás vad
gépfegyvertornyai árnytébolyában guggolva és forogva zabálni kezdtem az emberi
142
és nem-emberi lét anyag-gyászait és történelem-idejét, mert tudtam,
egyszer úgy leszek szabad, ha megölni nem hagyom magamat! Mert magamat meg
azzal se adom, ha nem fogadom el annak, ami van, azt, ami van, ha mint
a tiszta üveg hagyom, hogy áttörjön létem külsején a Kemény Tiszta Fény. S úgy várom,
cselekvő megmaradással: felszabadulásom. Mert tudtam, hogy egyszer
fölszabadítanak. Hogy fölszabadítom magamat. Ez az én Nem-Pusztulásom!
Hát megettelek titeket: Istenek, Isten-szülők, Atyák, Apostolok, Vértanúk, Szentek!
Ott keringtek testem véredényeiben, s eszmélkedésem nem-zárt vérrendszerében,
ott keringtek halandó világok, ott keringtek halhatatlan álmok, ott keringtek, amíg
meg nem haltam, ott keringtek, mert én így akartam, ott keringtek véremmé vált
sorsok, ott keringtek véremmé oldódva. Az embernek az is a dolga, hogy
kiváljon! Hogy tudja: mért van a világon! Nemcsak azzal, hogy két lábra
áll, mint emberősünk egykoron, a Hominidae, az emberféle, vagy a Pongidae,
az emberszabású majom, de hogy tudja, mit kell tennie, hogy emberalakú lényből végűl is
ember legyen! Nemcsak innia és ennie, de tenni érte mit kell, hogy végűl emberből
ember legyen. Hisz embernek született, de azzal még nem emberi az a lény, aki
megszületett, hogy embernek született. Mert embernek lenni valami más titkos
gyönyörű fölgyorsulás belső kozmosz-virágzása segít! Magunkban kell megtermelni
az emberit. Az ember nem azzal ember, hogy emberteste, emberagya van, emberagya
1500 gr, s testsúly-agyvelősúly aránya 50:1, ez csak a biológiai 1x1, ez csak
a megvalósúlt testi állapot. Semmi más! Emberiből emberré azzal leszünk, ha
elfogadjuk ember-végzetünk, s tudatunk átvilágítja a megértett-megnemértett
Létet, s a pulzálva virágzó-összeomló, s módosúlt törvényeivel, szabályaival újravirágzó
Egyetemes Lét átvilágítja tudatunkat. Ha nem adjuk meg magunkat, semmi föladásnak,
elmúlásnak, rettenetnek, iszonyatnak, gyásznak, de jónak hisszük a jót, rossznak a
rosszat, s ha tudjuk is, hogy halálba vagyunk csomagolva, azt is tudjuk: az embernek
nem az a dolga, hogy a halál vak szolgája legyen. Mint a Káosz vak szolgája a
megvakitott Világegyetem, a Csönd szolgája a megvakitott Fény. A világ homogén
és izotróp? Kaotikus a kozmosz? Instabil? Inhomogén és anizotróp a világ? Mi volt
az Ősrobbanás után? Nagy szimmetriájú, kis entrópiájú? S a véges vagy végtelen fejlődés-
történetű világ aszimmetrikus, nagy entrópiájú állapot felé tart? Nem tudom. Csak azt
tudom, ember vagyok s ezért halandó. S mert ember vagyok: költőként cselekszem. Hirdetem
hited: Világ, akármilyenek léttörvényeid! S meghalni úgy akarok, hogy azt mondhassam:
„Tettem valamit érted: Emberiségem. Tettem valamit érted: ember, elmevígaszom,
legszebb bizalmam.” Ez az én emberhatalmam. Ez az én költő-bizalmam!
Ez az én költő-hatalmam! S úgy haljak meg, ha meghalok,
hogy tudatosan haljak meg, ne tudat-szegényen, ne elhülyülve, sötét agyfekélyben,
s halálomig tudjak még beszélni! S azt mondom akkor, amit most is mondok,
neked kezem-fogó Asszony, neked Feleségem: „Jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó
volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Nagyon jó volt élni!”
Jó volt fölfalni téged Világ! Kozmosz, Történelem, Örök Asszonyiság, Ewig Weibliche,
jó volt fölfalni téged Anyag! Begyűrni, belegyömöszölni cihádba, embertudat:
a lét dolgait, akaratait, az erkölcsit, szellemit, anyagit, mint párnacihába fosztott
tollat az Asszony! Jó volt tudni: az ember mit kutasson, gyötrődni szépen: a költő
mit tegyen? Állok törvényeden, mint szikrázó tücsúcshegyen: Világ, s jó volt, hogy
volt ifjúság, új törvény, új történelem! Jó volt megenni a Tiszta-Tiszta Lángot, jó
volt habzsolni a Nem-Misztikus Világot, amit lát az ember, s amit nem lát, az Anyag-
Gyönyör Nem-Metafizikát, de azt is, a Boldog Misztikát! Mert megettelek Titokzatos
Küldött, Sz. Szeverin, Szent Bernát téged is megettelek, és téged is Tűz Testvére:
Assziszi Szent Ferenc, és téged is Mindentudó Doktor (Nagy Sz. Albert), „Doktor Angelicus”,
(Aquinói Sz. Tamás), Szeráfi Doktor (Sz. Bonaventura) és pirosan világító boldog
kristályfény-húsodat ettem Sziénai Szent Katalin, mint gyermek puha foszlós kalácsot,
és Boldog Szuzó Henrik: Mária-emlő Krisztus-folyamodásod ravasz, csalafinta
143
puha ábrándköteleiből fontam ima-rácsot, lágy selyemkötélrácsháló-világegyetemet
Boldogtalan Embersárkányszörny éposz-vánszorgóm köré a Gyermekdalokban,
az Emberiségre-visszavágyódás Páfrányút-Világhalál-Époszomban, és megettelek
Xavéri Szent Ferenc, te csoda-gyopárangyalember, és fölittam könnyeid, mint harmatot
a csigák: Misztika Doktora, Keresztes Szent János, és isten-nyál-habos száraz
óceán-szived kamasz szájamba vettem, s úgy rágicsáltam belső kristály-
várkastélyod csönd-tornyait, csönd-termeit, csönd-spirálisait, mint a kertben
a sündisznó-apa a csigabigát, óriás gesztenyetok háta alól kidugva kis, fekete
turcsi, trombitásan fölfelé görbülő orrú malac-rókafejét rágicsálja a mészhéj-
spirálkürtdob házat, abban a véredényekkel, izmokkal, nyállal, ondóiszammal
beragasztott redős állat redős kuglóftestét, aminek redőzsák lepényfejébe
úgy behúzódva négy csőhagyma szeme, mint a redős, ráncos barna herezacskóba kisfiú húsbimbó
pénisze, ettelek jóhumorú ravaszdi, mókás Avilai Nagy Szent Teréz,
Misztika Mesternője, te Boldogtalanság Boldog Temetője! Megettelek téged
is, hogy meg ne haljak! Mert élni akartam! Élni! Élni! Élni! Élni a halálig!
Tudni akartam törvényed: világ! Tudni törvényed: Együgyüség, Öröm, Szomorúság,
Munka, Költészet, Háború, Béke, Szerelem. Tudni törvényed: Történelem.
S meghalni majd úgy, hogy ne adassék félni! S azt mondhassam jónak, mert
az utolsónak: „Jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon
jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon jó volt élni!”
Jó volt minden, ami volt: mert élet! Jó volt örülni a lángnak, a fénynek, a napnak! Az
alkonyatnak és a virradatnak! Az alkonyvérnek és a hajnalvérnek! Jó volt minden, ami
volt: mert élet! A gyermekkor, a kamaszkor, az ifjúkor, az első férfikor! Jó volt a
halotti kancsó és a túlvilágcsokor! Jó volt a szivárványpánt, az ívelt domború aranyszalag a legyek
merev ásványtüdő, ikrás kristálybabszem, sejtes gyémántvese szemén és jó volt a fehér hólobogás
angyalok karácsonyest-lépése világgá kitágúlt gyerekpupillám halálkorong
peremén és jó volt anyám batyuját vinni, anyám kosarát vinni, apám aktatáskáját
vinni és jó volt a fehér gyertyaszag, jó volt apám maradék borát kiinni a májfoltos,
csorba pirospettyes zománcbögréből, vagy amikor először töltött nekem külön
függőbordás-függővályús kis borospohárba, mint Jézus vizeletét, az Anya menzeszvérét
kis üvegkosárba! Jó volt nézni a szitakötőt, ahogy ül a fehér mirigycsók kákicsvirágon,
mint zöld üvegből köszörűlt, négy recés fényszirom-szárnyú merev hímvessző, két parázs-
gumó szeme a kék zománc-csészefoglalatban, mint nehéz herék. Jó volt napszámban
ebédkor leülni, elpihenni a szikracsöppürülékkel csöpögő akácbokor alatt, mert
hirtelen zengeni kezdett a nyári eső, mint millió folyékony higanyhárfa és ezüsthasú
nyelvekkel csókolta ezüst hártyapille-tűzözönként az eszelős villámcsikorgást a
zöldtüdejű nyárfa, a nyeles zöld őslényóriás-tüdő, s a korhadék, satnya fű között
a csiga elindult szerelemért menni, fehér foszfornyálszalaggal ragasztva össze-vissza
a rozsdacsönd fűkupacot, mint a hivatalsegéd sárga cellux-szalagokkal a barna
papírcsomagot, és jó volt nézni, ha Mama vasalt nyolc táltosló-orrlikú vashajó-
vasalóval, orrlikai piros parázskorongok és illata mint a Húsvétgyertya, húsában
az aranyozott Krisztus-szög dióval, jó volt faszénért szaladni a boltba, fekete kis gatyában,
mezitláb, s hozni a hónom alatt a lila csomagrudat, a fél méter hosszú, tizenöt
centiméter átmérőjű lila papírzsákot, mintha ajándékúl hoztam volna az egész
darabos, tördelt, rúdtörmelék, szitarög fekete világot. Jó volt a hamisgulyás és a
mákostészta, még a sárga krumplifőzelék is, a babérleveles, amit nagyon utáltam,
nem a fehér krumplifőzelék József Attila-szemét, de a sárga krumplifőzelék
sátánszar, csecsemőszar szagát. Jó volt hallani Picit, a kutyát, ahogy ugatott, mert tudta: apám
most szállt le a vonatról, tudta: józanúl, vagy részegen, vagy csak spiccesen, lágyan
becsípve, öreg barna aktatáskájában minyont hoz, tíz deka téliszalámit, bőrös
virslit, két zöld hegyespaprikát, meg folyóiratot talán, a Magyar Repülőt, a kutya
tudta: apám most hol van, hol lehet, hogy mégis hazajön, hisz mindíg hazajön,
hogy ultizik éppen, vagy biliárdozik, részegen kalimpál az esőben, ködben, havazásban,
144
vagy ott ül berúgva a sárban a földön az Isten előtt, s köhög csaholva, mint
tündérré változott kutya, mint ugató fehér kutyatündér. Pici nem félt, csak
a vihartól, mennydörgéstől, villámtól, halottól, tőle is félt, amikor meghalt, az én
apámtól, elszakította vastag kutyaláncát, s vinnyogva, szűkölve, nyüszítve futott
a vakvilágba, húzta a hosszú láncot maga után, mint csörömpölő, csörgő vak
csillagfüzért a megláncolt, bűnös, rab ördögangyal, akit Isten nyakörv-vasbilincses lánccal
odakötözött jobb lába aranyozott nagyujjához, s most elszakította a láncot kiszakállasodott
vén angyalördögként üvöltve, angyalnyöszörgéssel, ördögvinnyogással remegve,
vinnyogva, véres szemekkel, úgy szakította, hogy azt hitte, gégéje betörik a vasbilincs-
ráfeszüléstől, mert valami dögszagot érzett, sárga hullaszagot, Isten testéből emberalakú
fekete halálárnyékot közeledni és megdöglött valahol, meghalt, mint az elbitangolt elmebeteg
ember, lesoványodva iszonyú bánatában, s csontváza most már hol lehet? Mert a kutyák félnek az
égdörgéstől, villámtól, halottól, s a földrengést előre megérzik, mint az asszonyok,
hogy mikor fognak teherbe esni! Jó volt a nyári éjszakában, a fekete-fekete
világmindenség-csillagpetezsákban a szomszéd kurvát lesni, ott állt a szamártöke-
fekete orgonasövénykerítés előtt, szájában égő cigaretta, piros pont ment ide-oda a
levegőben, laza össze-vissza kúsza, szögletes cikkcakkokban a piros parázspont,
mintha piros légy repülne, néha a fekete tér puhább árnyékszigetlevelein megülve,
néha fölugorva a magasba, mint egy piros macska, néha a földre lehuppanva, szinte
pirosan koppanva, mint egy piros veréb, parázsveréb. Lágy ívben piros parázs-
horgonyt, piros horgot dobott heréimbe a cigarettázó feketeség, piros szigonyt
lőtt a parázspont fekete csönd ágyékomba, mint a szökőkút-páfránycsokrot
fújó óriás óceánszivarba, a bálnába a bálnavadász, mert a Tengeristen
Neptun óriás szivarjai a bálnák, az óceán szivarjai, barna dohánylevelekből
sodort óriás szivarok a tenger kék Neptun-szájában, az óceán zöld Tengeristen-
szájgyűrűjében. Ül Neptun-isten, ül az óceánban, förgeteg mítosz-segge
a Mariana-árok 11 000-méter függőleges víztömeg alatti életkoporsófenekén, a
sötét vízderengés-árok fenekén ül, mítosz-lábai kinyújtva a vízben, mítosz-
lábujjai alatt piros virágállatok virágzanak, nyélszemű kőrács-kődoboz-kőkocka-
halak fehér foszforfinggal világítanak, csőszemű kőpikkelyegombóc-halszelidek
sárga úszónyíl-pontsorral emberiséget hisznek, ragadozó-fogsoros sziklazsákszájú kék
kocsonyatoll szúnyoglárva-őshalak virrasztanak, sárga gázálarc-fejű üvegkard-
gondok zizegnek, mint ezüstnyárfalombok és világító nyálfoszlány-lángernyő-bóbiták,
áttört üvegrács-esernyő lángoló kocsonyasziták lebegnek merengve, mint az űr pislogó
fénypont-esernyői, az égitesthalmaz-kaporvirág. Ül Neptun-isten, ül az óceán dörejtelen
zöld puha üvegében, szakállas feje a vízből kilátszik, mint egy madárszemű zöld
mohaesernyő, mint egy varangyszemű barna viharfelhő, barna habgombolyag-gombóc
jövendő Jézus-szemekkel, szájában bálnaszivar, azt szívja, azt fújja és fehér
gőztoronybóbita-csótár, fehér lepkecsáp-gőztoronytüzijáték lövell föl függőleges
horkantó spricceléssel a szivartest barna dohánylevél-fejéből, ül Neptunus
és szakálla szőrében rózsaszín redőpillangók, mint édes kurvacsók, aranypettyes
lepkecsigák, szakállszőrein kristálykockaréparúd farokkal tekeredve piros, kék,
aranyszín, sárga, zöld, lila, bíbor, fekete csikóhalak, ott lebegnek az embercsecsemő-
csikóújszülött-borjúmagzat-szemű lófejű gyémántsündisznókérdőjelek, törpe
kristályszitakötő-szárnyfülekkel, tüskés gesztenyetok-pocakkal, Betlehemi csillag-pislogással,
s mint szines szappanbuborékcsomók fürtökben a medúzák az irtózatos tölgyfagyökér-
függöny szakáll rostjai között, mert a vizisten szakálla a fémmel-dübörgő, érccel-
dörgő zöld óceánvízben lebegve végzetesen szétterűl, mint óriási barna halotti szoknya,
mint eres kék szilvabőr, sárga húsbelseje kiszopva, mint félig-elrothadt fekete
szemfödő a füstölgő, buborékzó, foszfortajtékkal rózsázó halotton, mint halott
arcán a sárga rothadáshab, mint férfién, aki borotválkozni készül éppen, s arcát
borotvakrémmel bekeni, aztán vizes ecsettel a krémet arcán, arca tüskefüggöny bőrén
fehér habcsomótornyokká paskolja, ecseteli, keni, s az a felhőtornyos őszi égbolt,
145
ül Neptun és szivarozik, hóna alatt és 11 000 méteres törzse körül és egyiptomi
szfinx-pénisze körött cápák, ráják, tengeri tehenek, tengeri elefántok, narválok,
lammantinok, dugongok, szirének, pörölyfejű halak, emlőshalak, delfinek, tengeri
teknőcök, rozmárok, fókák, elefántfókák, ichthiosaurus-szerű ősszörny halteknőc-
legyezők, dülledt narancssárga gyöngyházgombesernyőgyűlölet-gyávaságpolipok, kardhalak,
fűrészhalak, naphalak, tányérhalak, koronghalak, koponyatetőszemű halak, vizisárkányok,
Drückerfischek forognak, keringenek, lebegnek, örvénylenek, úsznak bukdácsolva, lepkézve,
nyilazva könnyedén, mint könnyű szárnycsapással. Néz a Drückerfisch, ezüstszív fejében
gyöngykorong, a gyöngykorongban aranykarika, az aranykarikában kék szemhólyag. Az ezüst
törzslevél Drückerfisch fejkúpján háromszögletes bemetszés, mint fán, amit kivágnak,
mint fatörzsön fejszével kivágott háromszögletű seb. Ez a Drückerfisch szája.
Felső inyén pici hegyes fogak, mint a csecsemő fogcsírái, mint apró üvegtüskék. Alsó ajkának
közepén két hosszú metszőfog, mint a nyusztnak, mint a nyestnek, mint a nyércnek, mint a
menyétnek, mint a hódnak, mint a pézsmapocoknak, mint a vidrának, mint a
hörcsögnek, mint a patkánynak, mint az egérnek. Alsó ínyének két hosszú metszőfoga
mint a nyúlnak, mint a nyúl metszőfogai. Alsó inyének csak két foga van, két hosszú
vékony metszőfog, mint a csecsemő első két alsó foga! Ül Neptunus és bálnával
szivarozik, szakállában, az óceán-felszinhártyán szőrhullámosan szétlebegőn,
szakálla lebegő szőr-alsószoknyájában, mint egy asszony nemi szőrzete: Haarsternek,
Hajcsillagok, mint élő gyermekláncfűpelyhek, bozsognak, bizseregnek, zizegve pihéznek
barna, vörös, zöld kéregfákból, rücsökzöld növényszárakból kinőve, göndör pókcsillagok
émelyegnek, mint szőke parókák sárga habpuszerlikból kinőve, kék tengeri
legyezők lobognak, mint brüsszeli csipkéből merevített falevelek, rózsaszín pókháló-
állatok remegnek, piros kötélszőnyeg-hálóállatok, lila mészháló csipkelegyezőfák, piros
tengeri almák, zöldszárú barna gombból kicsóvázó csalánzóállatok, mint fehér kákicsok,
gomolyognak, mint a fehér füst, és piros korsók, piros tömlőállatok, piros habszivacs-
korsók, piros szivacsállatok szűrik a víz paránycsodáit, szerkezet-mikrokozmoszát,
mint a Mindenség Szupergalaxis-állatai, a merev fölfújt női selyemharisnyák,
a muszlin-ősszívtömlők, a gipszmerev géz-kesztyűk vízzel fölfújva, mint a
selyemszita bronzkori korsók az Isten fekete lélegzetét, az Isten fekete lényhemzsegés-
csöndjét. Angyalt, ördögöt, lelket, halált, űrkönnyet, csillagürüléket, látomás-
csontvázat, Apokalipszis-halálhéj-hamut szűrnek szivükbe, szűrnek szív-
gyomrukba a Szupergalaxishalmazok, Isten Zsákállatai, Tömlőállatai, Szivacsállatai,
Selyemszita-Korsóállatai Isten fekete Mindenség-Csönddörejéből. És Neptun
fagyökér szakállszőrein zöld algafüggönyök, mint zöld nyálhegedűk és
a csikóhalak, mint aranyhoroggal átszúrt barna gubacs, mint aranyhalak
ezüsthorgon, mint anyám horgolt ajtófüggönyének térdepelve imádkozó
szárnyas angyalai. A fehér cérnakockahálóban sűrű cérnasatírozás-kocka-szövedék
fehér angyalok. Krétakockákban, fehér krétakockarácsban ágaskodó fehér kréta-
kockalap-angyaltérdeplés-ágaskodások. Fehér krétaszárnnyal. Ül Neptun-isten
nyakig az óceánban, bálnaszivarát szívja, mint Santiago de Cubában az utcán
vasárnap délután az öreg munkás: fején rongyos szalmakalap, ült egy dupla-kérdőjel
tonett hintaszékben és magát ringatva szivarozott. Az utcán 40° meleg. Az utcán
nagy újságpapírtölcsérek, sört ittak abból. Ült az ősz-borostás öreg, rongyos szalmakalapban,
szájában vastag dohánylevélrúd, mint a szamár kieresztett vesszője, szamárcsődör
fekete töke bibéje, legalább harminc centiméter. Két kézzel fogta, úgy szivarozott. Lila bálna-
fújással pöfékelt a 40°-os melegben. Ült, mint Jani bácsi, a szobafestő, ült, mint
nagybátyám, anyám bátyja a gyepes udvaron, a kút mellett egy hokedlin, 1934-ben.
Két éve munkanélküli volt már. Ült az udvaron a hokedlin, ült a nyári télben.
Ő a füvet nézte. Én meg őt néztem, hiszen mit se tudtam, csak a munkáról.
De semmit a munkanélküliségről. Még azt se tudtam, hogy szegények vagyunk. Még
azt se tudtam, hogy szegény vagyok. Hat éves voltam. Ez se szégyen. Boldogan
lélegezve éltem a szegénységben, mint haláltól-halálraítélt az oxigénsátorban.
146
Mint élettől-halálraítélt az oxigénsátorban. A fuldokló azt bizonyára tudja,
hogy sokáig nincs már lélegzet-útja. De azért liheg kéken és kevélyen, mint
egy levelibéka celofán-edényben, aminek celofánhólyag a teteje. Ez az ő
életüvege! Ez az átlátszó hártyagömb, ez a szikrázó szögletsejtes celofángolyó.
Aminek piros gumiszájába piros gumicsövön át sziszegve fújja életönmagát
a rézmargaréta-forgócsapfülű fémpalack tölteléke. Az oxigén. De mit tudtam
én? Csak éltem egyszerűen a bonyolúlt szegénységben, mint véralkatrész a vérben,
lemezecske, vértestecske, mindenféle összetétel-alkotóanyag. Apám szamarat
akart nevelni, méheket tenyészteni, hogy majd eladja a szamarat, a mézet a bolond,
a szamarat a szalámigyárnak, a mézet a Téli Isten-Báránynak, a bolond.
Az a jó, amit az ember kimond! Nem a hallgatás a jó, de a beszéd. Én nem
tudtam a szegények szégyenét, éltem a szegénységet, ahogy a méhek termelik a
mézet, ültem egy virágzó napraforgó alatt, fölöttem zöld lapos csipketölcsérben, mint
óriás rovarszem a sárga koszorúszempillás napraforgó szőke facettatányér-szeme.
S a kék csipkekoszorú-árnyékfej kék tányérüteme barna gyermekarcomig ért.
A napraforgóárnyék imádkozott a szegényekért. A napraforgó himbálva imádkozott
a szegényekért. Zöld, szőrös pórustorony-egylábon állt mint a gólya, a flamingó,
az íbisz, a kanalasgém, a vizitöcs, a gébics. Igy éltem én is: derengve és merengve.
Mert valami mégis földerengett sokszor, gyermekagyamban, gyermekszív-tudatomban,
hogy másoknak, följebb, jobb lehet a sorsa, jobban telik cukorra, cipőre, borsra,
télikabátra, gyászra, utazásra. Könyvre, dáridóra és lakásra. Másról-gondoskodásra.
Hogy az jobb lehet, ami odafönt van, hogy az másfajta fény, másik világosság.
Hogy a föntiek maguk meg nem osztják, hisz szombat délután, ha a kastélyból
kilovagoltak nyers büszke gesztenyebarna hátaslovakon, nekik mennyország volt,
ami nekem a föl-nem-ismert pokol, s kis bőrkorbácsuk szőke rafiacsokor-
selyemcsengőjével kopaszra-nyírt gyerekfejemre pöccintettek gyönge ütés-
pontcsókkal, aztán a Főutca porban ugrattak nevetve a lóval, mintha lóganéjos,
tehénszaros, szalmaszálas, kalászos félméteres ólomporban ugrálna óriás
fekete lakktücsök. Kis fekete görbe keménykalapjuk volt, gömbölyű gyász,
fekete dudorodás, pörge posztóbuborék a fejükön. A felnőtteknek és a
gyerekeknek. A fiúknak, lányoknak, férfiaknak, asszonyoknak. Lovagló-
nadrágjuk belső combfele sárga szarvasbőrből, mint a tökös verebek:
a verébfiókák barnaszürke szájszöglete sárga mirigybőrrel kivarrva.
Tudtam: mi a szégyen és mi a megszégyenítés! A társadalmi vád, a társadalmi
fenyítés. Az úgy kimondott, hogy ki-se-mondott! Hogy nekik szebb a sírjuk,
szebb a koporsójuk! Koporsójuk bronzveretes láda. Sírjuk márvány-gőg!
Dehát: hiába. Hiszen épp azzal voltam társadalmi szegény, hogy ott éltem
a Történelem óceánfenekén, a Történelmi Lét Mariana-árka halál-
üledék élethumuszán, 11 000 méteres függőleges izzó víztömb-alatt, mint
azok a foszfordülledésű agyvelő-virághalak, mint az a piros tengeri szegfű,
piros tengeri rózsa, piros virágállat, amit Professzor Piccard látott a Mariana-
árok talajára zökkenve gépi-szitakötőszem búvárhajójával, s az első sárga
fénycsóva tölcsérkörben meglátta a piros állatvirágot, mint aranytölcsér nyakában
egy virágzó vércsöppöt, mint tested kútjában a bársonygyöngy piros vércsöppöt
csöndesen kifelé gurulni, mikor tested nyitott nyálkahártyakútjába néztem
Asszony, Gyönyörű Szőke Napfény, Feleségem, a nyálkahártyaúton az élő rubintgolyót
gurulni! Én, a tömegderengésben virágzó piros kín. Igy gondolta Darwin? Az őshomály
alján piros virág: én. Piros virágállat, piros bizsergés állatvirág a Társadalmi Létóceán zöld
ősiszap koporsófenekén, piros elmevirág, virágzó piros tudathab. Emberifjúság.
Tudtam: mi az enyém nem! Nekem nem kellett azt megmondani.
De nekem kellett azt kimondani! Akkor még ezt se tudtam! Hiszen a kék
Történelem szövedék-szerkezetében virágzott az a Nekem-nem-másoknak-
igen, az az Ellenem-törvény Beosztott Szótlan Szigorúság, az a Nem-fény-
147
fekete-rendszövevény, amiért szegény a szegény, gazdag a gazdag, pap volt a pap, úr volt
az úr, csendőr a csendőr, hivatalnok a hivatalnok, értelmiségi az értelmiségi, tisztviselő a tiszt-
viselő, tulajdonos a tulajdonos, erős a gyáros, nagybirtokos, s mint erekkel össszevissza átszőtt sok
egymásra-tapadt eleven feszes, gyűrt, bodros, csigás és egyenes hártyalemez: a
paraszt, a munkás, a szolga, a béres, a cseléd, az egyszerű alkalmazott. Amiért
az volt, ami volt. S ha sziven ütött néha az az Ásvány-Szigorúság, mert kemény
történelem-alatti ásványsziklák, ásványrügyek, ásványszilánkok országa volt, amiben
éltem, a szegénység félhomály-virága, ha megrúgott, mint a ló az Ásvány-
törvény, pedig csak megsimogattam, ujjheggyel érintettem testét, nem kételkedve a Jelenvalóban, abban,
hogy van valóban, mint Tamás, aki Krisztus szívsebébe dugta jobb keze
nagyujját, hogy megbizonyosodjon: valóban az, amit lát, tapintva a Krisztus-
testanyagot, mutatóujjal a forró szívsebben, ahogy a nőgyógyász a női hüvelyben
fehér gumikesztyűs mutatóujjával, hogy kitapintsa, terhes-e az asszony, bezárult-e már
a méh, a piros boldogság-kapu, mint Tamás a Krisztus húsanyagot belűlről,
hogy tudja: testében föltámadott a Föltámadott, és nemcsak Szelid Fénylátomás az, Ködmosoly.
Csak álltam sírva, nem zokogtam, álltam,
mint aki nem mer hazamenni, mert azt hiszik, rossz volt és azt
hiszi, nem kap enni, pedig nem ő volt rossz, de az Ütő Anyag, álltam s nem
is könnyeztem én, csak megütött szivem ürülékcsöppje csöppent ki szivemből,
mint a plankton ürülékkönnye, a kristálycsöpp. Ürülékcsöppem: a gyűlölet!
Könny-ürülékem a gyűlölet! Mint mezitlábas gyermek, aki kőbe ütötte lába nagyujját,
s nem a futásra haragszik, de a kőre, hisz ő csak boldogan futott, nem
a futásra haragszik, de az ütőre, hiszen őrá majd az anyja, mint gyermek,
aki kőbe ütötte lába nagyujját, s az a lábkörömig fölzúzódott, a nagyujj sárga
homloka, s nagyujja körme kék pénz, lila szarugomb, s fáj a zúzás-csók, a
kő kemény csókja, a kő véres csókja, s áll féllábon, mint a gólya, a lúd, a
gúnár, lábfeje térde alatt előre keresztben, lábszára vízszintesen keresztben, áll, mint
egy fekete sírkereszt kis gatyában, úgy álltam én a Történelem-Ásványországban,
egylábú gyermek-kereszt, mint zöld szöcske ha bal drótcsipke lábszárát
jobb térdcsigája alá a másik szögsörényes drótpálca lábszárra keresztben
teszi: sziszegve, sírva álltam az Ásványszigorú Elektromos-dróthálópókketrec
Történelem Halál-Alvilágban, s potyogtak gyűlölet-ürülék zöld sáskakönnyeim.
Mint Szergej Jeszenyin kutyájának könnyei: az aranycsillagok.
Ó, hogy tudtam gyűlölni én! Ó, hogy gyűlöltem én ezt a szikrázó, konok, vak
Ásványvilágot! Mert nem lát az ásvány! Az ásvány sose látott. Mert vak
az ásvány! Mert az ásvány vaknak született. Fénye van csak, de látása nincsen.
Még pontszeme sincs, látólemeze, fényérzékeny korongja, látóidegpontja, látássejtje sincs,
mint a legegyszerűbb férgeknek, lényeknek, mikrolétezőknek, rovaroknak. Azért ragyog, mert vak!
S ezt a vak önragyogást, vak anyagfényt gyűlöltem én! Ezt a vak anyag-öntudatot!
Ezt a vak kemény anyaglétezést. Ezt az erkölcstelen ásványi lángot! Ezt az
Ásványgyűlölet erkölcshiányt. És jó volt élni. Mégis nagyon jó volt élni!
A nyári ég néha, mint egy hidrogénbombarobbanás. Piros golyótűz-ősvirág!
Kecskegidát hordtam a nyakamban, mint mekegő kicsi felhőt. Nyakamba
ültettem, mint boldog gyapjúsálat, szalmarügy-homlokú, fekete csikóhalarcú
pamutsarlót. Négy feketekörmös puha barkacsók lába gyerekszivemre hajtva. Úgy fogtam össze
kezeimmel szivem fölött a forró pehelycsokor lábakat, mint egy csokor szőke
árvalányhajat! S néztem az ugráló, csipogó verebeket. „A mezei veréb tojója szisztematikusan
két hímmel udvaroltat magának és párzik velük. A szerelmi háromszögben az
egyik hím, az alfa mindíg nagyobb, erősebb volt, mint riválisa, a béta hím.
Ez a testi fölény azonban nem biztositotta számára a tojó feletti abszolút monopóliumot.
Amikor az alfa hím nem figyelt, a béta hím belopta magát, vagy elkergetés után
ügyesen visszasettenkedett és gyorsan párzott egyet. De az alfa hím válasza erre
a szerelmi tánc, a »csőrcsók«! Ennek a bonyolúlt és fergeteges táncnak
148
eredményeként a tojóból kiürűl az előző párzásból származó nedv. Igy
most már az alfával való párzás bebiztosítja, hogy az utódok apja az alfa
hím lesz.” Ó, tojóból csőrcsók-táncban kirázott madárspermium, madártánc-nedv!
Igy ráztam ki én, ilyen vad, nyers csőrcsók-táncban verébtojó-szivedből a halál-
folytatás-ondót Tékozló Történelem! Éltem szegényen a felnövekedésig! Néztem
a házi verebeket, ugráltak, röpdöstek, csiripeltek, ugráltak csipogva, ketyegve,
mint kis rézlábú aluminiumdob-vekkerórák. Rebbenve röpültek: jelenüket élni!
Éltem. Szenvedtem. Szerettem. Dolgoztam. Temettem. Nem tudtam a jövőt kimélni:
költő lettem. Vágyak megszülője. Költő! Nem a vágyak temetője. Éltem.
Hiszen jó volt élni! Nagyon jó volt élni! Jó volt élni! Nagyon jó volt élni!
Igy is jó volt élni! Jó volt kinyitni apám piros pléh-dózniját, egyetlen cigarettát kivenni
abból, hosszú vékony fehér rudat, szőke-bélésű papírhüvely-rudacskát, a Mirjamot, s
elszívni a zsiráfnyakú mákgubók között ülve a kiskertben. A rozsdasárga növénycsont-
koponyák lapos kontykalapja fodros kemény növényhártya-csipkecsillag és zörgött
bennük a sok fekete grafitpont, a szürke grafitpont halmaz-zizegés, mint a csönd
belső kalászai, mert a mákgubófejet belűlről függőleges cellákra osztó, csillagküllős
belső uszonyokkal hat szívnegyedre osztó csontos hártyafalak, mint a szív pitvarfalai,
mint megcsontosodott dobhártyák zörögve visszazengték a pontütéseket, zörgött a
mákszem a mákgubóban, mint gyerek zsebében a kék, zöld, piros, sárga festett agyaggolyók, belső-tulipános,
üveggyomorban kinyílt lila margaréta-fejű üveggolyók, mint hülyék fejében az
üvegcsönd kemény pontjai, mint katatón koponyában az elszáradt, megaszalódott
gondolatok, mint fölfújt barna papírzacskóban a cserebogarak, amit alkonyatkor
szedtem össze, futva a faluvégi szántóföldeken, a tóparton, a réten, kölyökkézzel
rázva a sárgabarackfát az udvaron, zörgött a mákszem a növényi csonthéj-
koponyában, a száraz csillagkonty-hártyakalaposban, a koponyabelső csontos pitvar-falainak ütődve,
ha könnyű szél jött, könnyű, tiszta nyári szél, a levegő belső fölhólyagzása, mintha
szappanhólyagot fújna az ember, kezemre darázs szállt, ott fintorgott, mozgatva
aranyhold arclemezeit, aranybajusz rágószerveit, ott kaparászott kis fekete láb-döfködéssel,
mint mikor a felnőtt meztelen hátát vakarja a gyermek kemény körmöcskéivel,
mert megkéri az apja, hátamat Eszter, hátamat Anna, és azt mondják „Még,
még, még!” és hangosan nevetnek, hancúroznak az ágyban, vihorásznak, kaparásznak,
a fényből lepke lobbant, mint fényben gyufaláng, káposztalepke, citromlepke,
szalmalepke, s elfújta a forró fény, mint a gyufalángot és fény maradt utána és
semmi sötét, jó volt apám kabátzsebében kotorászni, csöpp dohánymorzsalékot,
rozsdás gyapjúgyíkocskát, mindenféle szőrt és szálat venni ki onnan, feszes cigaretta-
papírba ágyazni, ahogy fehérvászon batyukendőbe tettük a hegyes, száraz héjkoporsókban
zörgő száraz babot a kukoricaföldön, hogy hazavigyük, fehér pólyába a csecsemőt,
a babszárat, babhéjat a disznóknak, a fehér babot nekünk, hengeresen hosszan
fölhajtottam a cigarettapapír hártyalapját, a vízjeles fehér hártyatéglalapot,
a dohánymorzsalékot, szőrt, kék kócot, bíbor gyapjucsomót belefektettem, mint szines
halottat fehér koporsóba, s hosszában sodorva összegöngyöltem, összetekertem, mint
fehér törülközőt dagadt szőrös lábszáron, csináltam papírcsövet, vékony
papírhéjú csövecskét, kis dohánykóctöltetű füst-ágyút, vízjeles papír-ágyucsövet, s
a hosszú fehér tekercsoldal papírbőrét nyelvem hegyével vékony csíkot húzva benyálaztam
s a tekercsrúd fehéren kiálló papírléc-uszonyát a megnyálazott hengerfalra
nyomtam: ez volt a cigaretta, nagy slukkokban szívtam, köhögve, köpve a
lapuleveles pincetetőn, amely mint egy mesesárkány háta, s hátának óriás-
pikkelyei a vastag-vénás vízszintes varangyzöld lapulevél-ernyők. Jó volt
fát vágni halotti asztal-láb fűrészbakon, a kézifűrész fogai jobbra-balra hajtogatva,
mint a kajmánok foga, a fűrészkeret feszítőkötele sárga tökszár, s a feszítő-
kötél közepének kemény fatollát néha megcsavartam, s vele a kötelet, mert
meglazúlt a keret, s vele a penge, s áthajtva a középgerendácska fölött a barna
tollat, a gerendácska vonaltestére rugózva visszatettem és hullt a hó és hullt a hó,
149
és hullt a hó, és az is jó volt, az is nagyon jó volt, s az olvadt piros pecsétviasz-arcú,
égő piros gyertyafejű kakas járkált mellettem a hózúgásban, a fehér cukorliszt-zúgásban,
mint Krúdy Gyula a Fehér Alvilágban, mint Arany János a Margitszigeten, ment
föl-le, föl-le a behavazott kendermagos megőszült kakas a hórácsszitazuhogásban
és mikor kukorékolt: a hóhullásba, a zizegő krétapermet-rácsba tátva kukori
hetyke csőrszáját, fehér párapipák nőttek a havazásban, hosszúszárú fehér
tajtékpipák puha gőzből. Torkából fehér atombombarobbanás-felhők ágaskodtak
a hószita-szerkezet végtelen szitalemez-rácsdobozába, és jó volt hasábfát hasogatni
fejszével, vasékkel, pajszerrel, kőműves vasék-elefántszöggel és jó volt nézni,
ahogy hosszan hasad szét az oszlop-akácfa, a másfélméteres, még nedvedző
sárga húsában az izmok, inak szálkásan, rostszakadással csengtek, mint ácsszöggel
megütött cseppkő-szálka, hosszu narválhím-fog, sárga rinocérosz-orrtüske, orrszarvú-bogár orrkardja,
Tyrannosaurus rex őssárkány-foga, fehér kristályagyar az erdei barlangban, amit megtaláltam,
ahova nyögve, fejjel lefele bemásztam, s azt se tudtam, hogy fogok onnan kimászni,
óriás horpadt kőszikla tehénhas alatt álltam a gondbarna barlangban, kamasz
fejem fölött könnyező, nedvező, verejtékező cseppkő-tehéntőgyek lógtak, hosszú,
fodorgyűrűs, hengeres, hegyes tejszínű kristálycsecsek, csepkőcsöcsök a gyufalángban,
jó volt nézni a denevért is, ott lógott a kis fekete drótcsontvázesernyő-hártyacsomag
lába barna nyelével fölfelé, fejjel lefelé, mint kis sátán-magzat, fekete selyembe
csomagolt pöttöm Mefisztó, nagy rókafülű egérkutya-koporsócsomagocska irgalmas
higanypont-szemekkel, és jó volt aprítani a fát, kis baltával a tőkén,
nyakamon Babits Mihály ült, kis fekete kecskegida, fekete kecskegida a
nem-szigorú, fölbomló rácslaza hóesésben, a kendermagos hóköpenyű kakas
bekapott néha egy-egy hószilánkot, pontos hókristályt, mint bogarat, legyet,
ahogy a kutya a legyet fölugorva bekapja, Ménkű, a fehér puli hallgat, lapul, szimatol,
fejét a levegőben ide-oda dobja, mint nagy fehér rózsát, mint nagy fehér rongycsillagot,
mert zúg a két barna gesztenye-szemű fekete pont, zeng a légy és zúg a légy, cikázik
összevissza, jobbra, balra, a földre száll, a csontra száll, mellső lábaival ott mosakszik,
mossa mellső lábkezeivel, a habszivacskesztyű fekete dobbal függőleges fekete orrlemezét
és szívdomború szőrös pofalemezeit, fekete habszivacskesztyű kezeivel szemcse-pórusos
barna gesztenyegolyó-szemeit törölgeti, mint gyermek ha mosakszik, mint asszony ha
sír, fekete zsebkendővel, aztán fölszáll a többszínű golyófürt, aztán újra leszáll,
megint mossa, keféli szemét, mint asszony, ha mosogat, s edényt sikál zöld szivacs-
téglával, mint asszony, ha ablakot mos nedves puha ronggyal, s fölszáll megint a
zengő golyó, Ménkű fogával csattog a levegőben, nyálasan csillogva, mintha ollót
gyorsan kinyitnak, becsuknak, mintha ollóval széthajtogatott üvegpapírost vágunk gyors csattogással,
csattog szája a levegőben, a vastag, bolyhos krétalemezek füstszövedék-kosara,
állat-meszelőecset mellső lábával a levegőt kapálja, kalapálja, mintha zizegő
celofánkoporsóba verne üvegszöget, aztán egész lemezes-rojtos gyapjú-cseppkő-
krétaharanglobogás testét a levegőbe dobva, mint egy fehér ökölcsapást, egy
csattogással bekapja a legyet, s lenyeli. Aztán lefekszik a földre s lénye
úgy szétterűl szétfolyva önmagává lényegűl, mintha egy vödör ikrásodó,
nehezen-csurgó oltott meszet öntenénk a földre, úgy ömlenek szét csipkés
korongban fehér szőrlemezei, mint a sűrű mésztej lapos lemezágai a földön,
csillagosan körben, mint egy levetett fehér alsószoknya, muszlinrózsa-balettszoknya, a táncosnő-
lokálkurváé, mikor Toulouse Lautrec levetkőzteti. Toulouse Lautrec, a vaskos
törpe szivar Párizs 1890-szájában. Toulouse Lautrec, a csak térdtől-törpe,
onnan férfitörzs drótkeret-szemüveges tömzsi kurva-szivar. Ménkű a gömbölyű fehér
rojtkosár úgy néz, hogy nem is lát. Kövér vattarózsában fényvaksi barna szemei,
a hunyorgó barna könnyhólyagok. Mint vattarózsában lesüllyedt barna gyöngyök.
Ménkű a madarakat szereti. Ménkű a legyeket, darazsakat, méheket, bogarakat
nem szereti. Balzsam, a fekete puli, aki már két éve fekszik a kerti földben
a cseresznyefa alatt, Balzsam nem szerette a madarakat. De a dühöngő legyeket
150
se! Egyszer röptében elkapott egy galambot! Feketén fölugrott a levegőbe, fölugrott,
mint egy fekete bojtár, fölugrott, mint Sinka István a balladára, fölugrott
s a repülő galambot kettéharapta! Csattogva kettőbe harapta! S röpűlt
a galamb első fele csörögve tovább, a fej, a mellkas, a szárnyak, röpűlt vér-
kondenzcsíkot húzva a levegőben, vérrel lángolva a levegőben, mint egy lelőtt, kettébe-tört
repülőgép a háborúban, mikor hanyatt-fekve néztem az udvaron, s az üvegszitakötő-fej géporr, a szárnyak,
a motorok, a lángkévét köpő gépfél röpűlt tovább, s az égő testfélből kis sárga
pontok, sárga csomagocskák potyogtak ki, mint egy bogár ürüléke, s buborékszelvény
gömbhólyagrózsaként kivirágzottak a kis sárga csomagpontok a kék dörgő
levegőben, s sodorta őket a lövedékpamacsos nyári szél, mint gyermekláncfű
szőke esernyőpelyhet, magszív-csomagú piheesernyőt, röpűlt az elharapott
galambfél, az első, a levegőt befestve vérrel, mint véres
meszelővel, vérbemártott ecsettel, a galambmaradék meg a fekete puli-szájban:
a hátsó törzsfél, a farok, a lábak! Röpűlt a galamb első fele, mint báró
Münchhausen a gőzölgő, forró ágyúgolyón, mint Münchhausen báró az ágyúgolyón lovagolva, a fényes golyó-
lovon, fehér copf parókával homlokán, halántékain, fülein fehér hab-
tekercsek, hengeres, fehér parókacsigák, fehér harisnyában, aranycsatos fekete cipőben, császári csónak-
kalappal a fején, fehér copfbojtján piros máslicsokor, lebegő piros selyem-
nyuszifülek. Repűlt a vasgolyó-lovon, két lábszára a fényes golyóoldalakon,
repűlt, mint Münchhausen várkapuval félbevágott lova, aki ha gazdája megitatta: fél törzsével
sugárban vizelt, mint az asszonyok ha földüllesztett seggel állva vizelnek, s a báró a
fart s a hátsó lábakat visszaragasztotta, a törzs-seb köré babérágat tekert, s azóta
a ló derekán babérkoszorú, mint Dante fején, repűlt a báró a golyó-lovon, lábai
mint cserebogár nyeles fekete lemezharmonika csápjai! És a szürke betonon
lila galambvér-csöppek, párolgó tüdőszínű vérpöttyök, mint piros mészcsöppek
a földön meszelés után. Jó volt élni, aprófát hasogatni, a tőkére, a barna
rönkszívre állítani sárga lapfejjel a fadarabot, az akácfa hengercsillagot, s
pontos ütéssel pontos szeletekre metszeni, pontos részletekre hasítani kisbaltával,
állni a ködben, mint egy zsírral teli bödönben, mert a köd, mint a disznózsír
sűrű volt és nehéz, evickélni a ködben, mint egy befőttesüveg oltottmészbe
dugott élő békaszív, lüktetve pirosan a fehér terjedésben, megfagyott
fehér erjedésben, jó volt nézni, ahogy könnyezik a köd, potyognak szikrázó
nagy könnycseppjei a piros ecetfalevélre, a piros szederfalevélre, a kakas
piros mirigy-gyertya fejére, a tyúk sárgapettyes nyakatolléra, a lótetű
sötétbarna sarlóagancs-homlokára, a kisbalta fényvasára, a ganéjdomb-
csirkekoponyára, a mangalica szaros ellottyadt hasára, amely mint
óriás, lapos, sáros vénasszonyemlő, barna csecsgombsoros piros zakó, az ősz
rühes testéről levetve hevert a disznóól szarlatyakos, páros körömnyomos,
kövirózsa-körmökkel összegyúrt padlóján. Jó volt nézni a könnyező ködöt,
a falura gomolygó, házra-gomolygó, kiskertre-gomolygó, baromfiudvarra-gomolygó
lágy, foszlékony, omladékony, sűrű végtelen vatta-arcnak nem voltak szemei!
Mégis könnyezett! Belseje, ürege, foszlánya, géze, rostja, hálóhömpölyege, gyapja
szülte a könnyeket. Úgy könnyezett, ahogy egy bogár petézik, úgy könnyezett, ahogy a
légy petézik, habjából tojva gyorsan, ritmikusan a könnyeket, a kövér köd
cseppeket, a fényes vízcseppeket. A bokor-pókháló csöndszál-anyagvonalain
egymás mellett pontozott sorban ültek a könnyek, mintha a szálas póknyál üveggel
rügyezni kezdene, ültek a könnyek, mint fehér katicabogarak, mint a
vérpontszívű üvegpajzs tetvek szemöldökszőrömben, hónaljszőrömben,
ágyékszőrömben, bajuszomban, hajamban a háborúban, mint csíkos
ingem keskeny varratvonal-lemezein, gatyám korcában a gyöngydárdafej,
élő üveglevél ruhatetvek, hogy zizegő tetű-nyárfa voltam én, bozsgó
tetű-hársfa, eleven kicsi üvegjegenye-tetűtorony, mintha száz vízcsöpp-
csecsecskéje lenne a póknyál-huzalnak, mintha albínó szemgolyók lennének a
151
feszes pókcérnára fűzve, a ferde függőleges lapos többszögű rácsozat hatszög-
rácslap-hálóselyem galaxispókfüggvény vízcsöpp-csillagdaganatai ragyogtak, mint
az elfelejtett gondolat a mítoszok agyában, könnyekkel elrákosodott tüdő volt
a szamárkóróbokor-száradékszövevény, ragyogott a köd könnye izgatott némaságban,
mint halottak szivében a megmaradt emlék, mint halottak szivében a foszladék
fénygolyó, a meg-nem-született vágyakozás, ami a halottak szivével kezd már
rothadozni. Mint halottakon a fehér ing. Mint a halottak szempilláján a szenteltvíz
nehéz csöppje, a halálgyümölcs, a halálholdra, a hölderlini tóra hajolva a rózsa.
Mint óriás tengeri zsákállat, óriás tengeri szivacskorsó-állat: ült a köd a tájra
telepedve, s szűrte a létet táplálékul, mert a lét ott hullatta élő és halott
törmelékeit, tömegét a ködszivacsállat, köd-zsákállatkorsó, ködszitazsák-korsó
csöndvízzel telt üregében, kék gyomorszivére, lágyan lüktető szívgyomrára hullt puha
hamuhullással, könnyű pernye-eséssel a fa, a kiskert, a háztető, a tó, a sárga
kukoricaszárkúpos kukoricaföld, a hajlott szőke tarló, a nádas, a harangszó, a
hosszú vastag fényes vonatfütty, a madár, a varjú, a csóka, a veréb, a rigó, a sirály,
a lovaskocsi, a tehéncsorda, a kutyaugatás, a disznóröfögés, a harmadik szomszédban
a tehénbőgés, a lónyerítés, a kecskemekegés, báránybégetés, a halottaskocsi, ami a
temetőbe ment két öreg, csótáros fekete lóval, koszorúval és koporsóval, a halottas-
menet, a csöngettyűző ministráns térdig-érő fehér ingben, mint fehér ingbe öltözött
gyertya a fekete pappal, aki a haldoklónak az utolsó kenetet vitte, a bába,
aki a vajúdó anyához rohant, szemében könny, barna orvosi táskájában műszerek,
a doktor, aki a reflex-kalapácsot viszi gutaütött öreghez, a munkás, aki
nem szokott hozzá az ilyen kegyelemhez, nagymama, aki már második napja
imádkozik halott nővére mellett, széken ülve, mint fekete fejkendős pápaszemes
bagoly, az asszony, aki már megszült, ágylepedője vér és vizelet, mert a placentát
szüli, s arcán se fény, se hit, se gyász, se tűz, se láz, se mosoly, az újszülött,
akit most mosnak kis fateknőben, mossák lábainál fogva, mint a békát,
mossák véres gyüredék-arcát, teste magzatnyálát, orrlika-segglika magzatszurkát,
teste magzatmézét, magzatzsiradékát, s kis fütyülőjét megpöckölik hüvelykujj-
bögyből kipattanó mutatóujjal, s azt mondják: „Fiú!” A fiú meg
könnyezik, bömböl, ordít, pirosan lóg a levegőben, nyála folyik,
mintha már most nőne szakálla, szakad bömbölés-nyáluszálya. A nyálas
kisborjú fényszakáll. És a postás, aki azért
szomorú, mert nincs biciklije, a posta nem adott, s most gyalog caplat a sárban.
Jó volt tudni, hogy tavasz van, hogy tél van, hogy ősz van, hogy nyár van! Jó volt!
Nyár volt! Éjszaka akkora robbanás, mintha atombomba hullt volna le! Feketén,
vörösen hömpölyögve tornyosúlt, ágaskodott, örvénylett a vihar, mint egy világóriás rovar
arany lábaival, arany csápjaival. Kapálódzott a fölfordúlt gyapotbogár-rozsdaszőkeség.
A Mindenség-fürkészdarázs iszonyú cikkcakkos, aranyfűrészhorgos aranyszigony-
fullánkjait döfködte a Földgolyóba, a zsindelyes lepkeként, páncélos bogárként,
vinnyogó kutyaként lapuló falura, a folyóba, a tóba. S betörtek az ég ablakai.
S csörömpölve és csörögve hullni kezdtek az ég szilánkjai, a napraforgófej-nagy
szilánkos jéglapok, az égi táblaüveg-darabok, a hatalmas fehér hattyútojások.
Százezer őrült hattyú, százezer őrült fekete hattyú, százezer őrült angyal-lúd,
hattyú-tojó tojta milliárd jégtojását a bűnös földre őrűlten zokogva.
És hetvenéves szomszédasszonyunk meztelenűl kiállt a ház elé a vak jégesőbe.
Ősz haja háta közepéig lebontva. És jégütésben buborékos, hurkás, szottyadt
segge-combja. Állt az átokfehér jég-kardlapozásban, a jég-gumibot zuhogásban, mint
meztelen tüntető a nagy röhögő fekete rendőrlovak között, állt fehér
karddal pofozva, fehér bottal verve, mint üvöltő tüntető a feketeősz
tajtékvihar ágaskodó, dörrenő villámlovai között. Állt mint pincefalra kapaszkodó öreg varangy fehér
menyasszonyi fátyolban. És üvöltött a jégeső fehér sárkánypikkelyhasába kapaszkodva! Ott
üvöltött a jégesőben! Az Istent szidta, a sorsot káromolta és meztelenűl üvöltve
152
kimondta, hogy hány csecsemőt rejt a pince dombja, hogy kinek tett virágmérget
évekig levesébe, hogy hányszor és kivel csalta meg az urát, hogy megbaszná őt, az
isten-nyilát, a Sátán arany-faszára ülne most is, mint Apuleius aranyszamara
dorongjába merűlve Apuleius asszonya, mikor a szamárcsődör fekete
hasa alá feküdt, két lábával a szamárgerincet átkarolva,
átbilincselve a szamárhátat, s míg az egyetemes bunkós csődörbot kurva
asszonykútjába merűlt, és nyálas combjait ütötték az óriás fekete heretojások,
s a szamár fekete tökei verdesték az alatta függő asszony seggcombjait, mint
bársonyba csomagolt ólomgolyók, mint fekete bársonyzacskóba tömött ólomgolyók, fekete
bársonyerszényben ólomtojások, s úgy függött az asszony a szamárcsődör hasa alatt, mint
négykézláb-álló cerkófmajom, páviánkutya-apa hasa alatt a majomcsecsemő,
hosszu lila emberkezű gyermeklábaival, embercsecsemő lábkezeivel a páviánapa
derekába, majomnyakába, vörös nyakszőrébe kapaszkodva, vulvája szirmait verték a golyók,
az eleven harangütők, foszforecset-feje a szamár két mellső lába között
előredülledt, mint egy piros szitakötőfej, s úgy csókolódzott a csődörszamárral, hogy
fekete mirigygomba alsó ajkát harapta a szamárnak, s pisze orrára borúlt a felső szamárajak
szőrös bársonyszoknyája, mint vonaton állva, lopva megszült asszony
fekete szoknyája a véres, nyivákoló csecsemőre, s kezeivel a szamár fekete
növénypamut füleibe kapaszkodott, az állattal így kurválkodott.
Hogy kit ölt meg és kit akart megölni: a Varangy-asszony azt sírta a jégnek!
Ez volt bűnei feloldozása! Ez a Nyár Jég-Látomása. Sigmund Freudnál
ő azt jobban tudta: szorongásának csak ez a kiútja. A Megvallás Jégkútja!
A jégviharban embert ugyan ki lát? Meztelenűl rámokádta tudatos tudatalattiját.
Igy oldozta ki önmagát a szörnyű emberárulásból. S mikor a csönd a párás
jégrácsból csillagszikra-csókkal feketén kilépett: csak esőpára volt, vakfehér
növényrázkódás. A jéggolyóval agyonlőtt madarak tömeghullája fölött sírni kezdett
egy árva madár. Tojó, vagy hím? Nem tudom. Egy ló nyerített valahol az öreg
istállóban. Horkolt a nép, mint lövészárokban a katonák. A hajnalt ki éri meg?
Csönd volt. Csillagszél-rázta fák zokogása. S letépett a hajnal az éjből egy gerezdet.
Horkolt a nép, fújt és hortyogott, aludt a vihar után, horkolt, mint menyasszony a
nászéjszaka után, fújta az álomszél leszakított nászingét, horkolt az új asszony,
mint az öröklét, Hajnalcsillag aranyszögére akasztva esőpára-nászingét, horkolt
az öröklét, az éjszaka férfi-nemiség, az előhajnal női-nemiség, szétvetett kezekkel,
szétvetett lábakkal, egymásból harmattal kigubancolódva, födetlenűl hagyva a test szabad
szemérmét, horkolt a csecsemő és horkolt a gyermek, horkolt a felnőtt, horkolt a
kamasz, horkolt az új asszony, betört szűzhártyakapuja hajnalt szivárgott és véres a
férje, mint huszár, aki most jött meg a csatából, mint huszár csataszünetben, véres örömmel,
s fehérpettyes barna lova az esőpára réten szelíden legelészett, a huszár meg csizmáját
lehúzva szívta az álompipát, horkolt a paraszt, horkolt a kisgazda, a nagygazda,
a törpe-birtokos, a proliföldes, a napszámos, az urasági szolga, az urasági béres,
a cseléd, aki már ébredezett, úgy megszokta a megszokhatatlan hajnali ébredést,
s dörzsölni kezdte a véres álomba bedagadt, kőlap-rózsába ragasztott kicsi
orrszarvú-szemét, a kék viaszbogyót, a barna üvegdiót, horkolt a koporsós,
a kovács, az ács, a kőműves, a bognár, a lakatos, a villanyszerelő, a pap, a bába,
a doktor, a harangozó, a gyárimunkás, a kereskedő, a boltos, horkolt a férfi, horkolt a
nő, azok is, akik szeretkeztek és azok is, akik nem tudtak szeretkezni, vagy
nem akartak, vagy csak a férfi akart, az asszony nem akart, vagy csak az asszony
akart, a férfi nem akart, horkolt a varrónő, a mosónő, a kofa, a fuvaros, a kurva,
a kupec, a házaló, az asztalos, a szabó, a borbély, a hentes, a vasutas, a postás, az
ovónő, a tanító, horkolt a jegyző, a bíró, a csendőr, a kisbíró, a községházi szolga,
orra a bortól pirosra csiszolva, mint egy piros kavics, és horkolt a naplopó rab is
a községházi rab-szobában, horkolt a vitéz, a trafikos, a pék nem aludt, ébren
ő volt csak, állt a dagasztó-teknő előtt mezitláb, meztelen felsőtesttel, állt fehér,
153
lisztes gatyában, hátán a verejték gyöngyház-fedőszárnyai, mint egy két lábon álló
piros páncélos bogár piros páncél-fedőszárnyai, ragyogtak hátizmai, mint
a rángó vízkalászok, forró fonott jégkalácsok, állt, mint egy lisztes légy
a tejfölösbögre porcelánperemén állva, kemény öklét a buborékos, habos fehér
puha ragacsba mártva, bokszolva, döfve, ütve, pofozva a tésztamasszát,
mint kisfiú apja ágyában a pehelyfelhő dunyhát, nagy sárga kezeit a sárga
tésztából kihúzva, mint a légy, amikor szívóka-szájpéniszét a tejfölből kihúzza,
mellső lábkezeit a tejfölből kihúzza és csüng és szálazik fehér foszladék-
lepedőkkel a tésztahús piros kezéről, s ujjai között fehér tészta-úszóhártyák,
mint a kecskebékának és a nyúlós tésztalepedőrongyok, mint fehér nagy
denevérszárnyak és dülledt napraforgórózsa-szemgyümölcs szőrbozont légyfeje,
mint egy sűrű légyszarpontos, légyürülékpettyes lisztes villanykörte
világít, áll a tűzrácsban, a hőárnyék-rácsparázsban
a kemence előtt mezitláb, lisztes fehér rövid gatyában, mint egy gatyás galamb-
combu Faun a füstölgő mítoszkupac-növényparázs őszi hervadásban,
áll a nyitott kemenceajtó előtt a négyszögletes kődoboz-gödörben, mint
piros tulipáncsokor lóitató szürke cinkvödörben, piros kézfejével piros
homlokát törli, mint piros mellkezével piros fejszemét a légy, áll a piros
pék a piros lángba mártva, két kezében hosszú sütőlapátja, kezeiben
hosszú parázslapátja, a kéken sercegő aranyparazsat a kemence belső széleire
kotorja, gyorsan mozog a tűzbeszéd barna égés-kérgű fatolla, aztán veszi a
másik lapátot, s lisztbe-hengergetett gömbölyű tészta-agyat a lapát-fatollra
rádob, a lapátot gyorsan a piros hőség-szájba tolja, az izzó piros hőség-torokba,
s kirántja gyorsan gyors csusszanással, s így teszi, amíg a kemence megtelik.
Aztán egy székre ül, mezitláb, lisztes gatyában. Szódavizes üvegből szájába
szódavizet spriccel, s éposz-szíve behavazva liszttel, mint a Megváltás
Piros Tartománya, mint a szerelem virágpor-tűzágya, a szódásüveg
szürke ón-madárfeje, az óncső-orr madárcsőr, az ónkoponya, s hátul a
koponyán a rugósan hajló óngyíkfarok-nyomókar, a homorú-görbület
ívhegyű óntoll szürkén virágzik az égő villanykörte selyem-dühében, s
az üvegbelső egyenes, függőleges üvegcsőbele a fürtösen szikrázó, pontcérna-
vonalakkal fölszálló, sistergő, bizsergő buborékpontok vizfüggönyében, mint
a Mindenség szivének üvegcső-fényideje, s megnyomja újra az ólom-
madár fejbillentyűt a pék, szájába szódát spriccel, s keskeny sistergő sugárban
lő a vízbuborék-kéve a szomjas szájba, ez a Virrasztás Gyönyörű Életéjszakája,
a Megszületés Halál-Hajnala, aztán, talán egy óra múlva, a péklapáttal a fekete
hőzsák kemencébe nyúlva: kiránt egy rózsagyűrt, barnazománc forró kúphegyet,
kenyeret a kemencéből, vízbe-mártott hosszú nyeles szőrkefével a kenyeret
gyorsan megfésüli, megkeni, mint kezével a légy a szemét, s lesz gőzgolyó, páragolyó
a kenyér, a lét, de csak egy pillanatig, megkeni a kenyeret, mint kereszteléskor a
pap az újszülött szemhéját, ajkát, homlokát, apró vizes kancsóból csöppnyi
vizet önt a gyerek fejére és azt mondja: béke, és a gyerek ordít mint egy piros habgolyó,
nyálszűzhártyás szájjal ordít, mert mért csinálják ezt vele, neki Istenhez most
még mi köze? Hát nem alszik a pék, ő majd délben alszik horkolva az ágyban,
mezitláb, lisztes gatyában. De alszik, aki tegnap temetett, alszanak az özvegyek,
a gyászolók, a koporsóvivők, a lámpavivők, akik úgy viszik az égő gyertyaszívű,
soklapú, többszögű üveghólyagot, a halottaslámpát, szivük elé emelt kézzel,
mint egy belülről-kivilágított óriás lószúnyogot, a zászlóvivők, a keresztvivők,
a halottaskocsi kocsisa, alszik, aki az önszerelem gyászába esve, s aki tarka,
foltos tehénnel szeretkezett az este, a kérődző tehén fara mögé állva, kemény
gyönyörét a szaros tehén-vödörbe mártva, sámlin állva az istálló-sötétben,
s elfakadva ütemesen gyorsan a Sziénai Szent Katalin-szemű, kérődző árva
tehénben, s alszanak a ravatalokon a halottak, horkolva alszanak a halottak
154
a temetőben, a halállal-mérgezett, keserű, epe-izű földben, horkolnak
a bomlani-kezdők, a már-fölbomlottak, a új-erjedők, a megerjedettek,
a döglánggal-lelohadtak, horkolnak a csontvázak is, sárga krétabuborék-
koponyájuk földfüstöt lő, mint szénsavas vizet a szódásüveg, csöndpára-
kévét fröcsköl, szivárvány-csöndsugarat, csak a pék nem alszik, áll mezitláb, lisztes
fehér rövid gatyában a kemencetűz nyitott ajtajában, a lila kemencetűz
konok hőrács-dobozában, mint éjjel fölébredt gyermek mezitláb a
ketreces ágyban, a magas rácsdobozban és nem sír, mert nem pisilt be,
s nézi a szomszéd fényt nehéz szemével intve. Horkolva alszanak a sárga
földben, a temetőben a halottak és nem tudják, hogy nincsenek, csak voltak,
mert mit se tudnak már arról, ami két méterre fejük fölött van és azt
se ami volt, amit szerettek titokban, akit gyűlöltek titokban, mert a
halottak emlékezete föld és föld a halottak jövője már! Nem tudnak
semmit a fölébredésről, szerelemről, háborúról, gyilkosságról, öldöklésről,
az eljövendő emberrablásról, túsz-szedésről, munkáról, munkanélküliségről, lázról,
hadifogságról, kurválkodásról, frontról, bombázásról, megerőszakolásról,
politikáról, betegségről, nyugdíjról és egyszeri segélyről, árvízről, tűzvészről,
hófúvásról, tavaszról, őszről, rabsicolásról, börtönről, fegyházról, akasztásról,
az ökológiai gyászról, a biológiai egyensúly-fölbomlásról, arról, hogy megmérgeződik,
meghal a tudatos és öntudatlan természet, mert tudatos szennyével, emberiség-
szennyével megöli az ember, arról, hogy nem-gyáva, de védekezni nem mer,
mert nem tud az állati tenyésztődés, a növényi tenyészet, nem tud a vad
egyetemes elszennyeződésről, sem a civilizáció-ürülékről, sem a génről, sem a
génsebészről, sem az atombombáról, hidrogénbombáról, neutronbombáról,
a rakétákról, rakétafejekről, űrrakétákról, mesterséges holdakról, űrhajókról,
űrrepülőkről, lézerekről, lézerfegyverekről, atom-tengeralattjárókról és
atommeghajtású repülőkről, új földi fegyverekről, cirkáló rakétákról és az
együgyű emberiség-virrasztásról, hogy van-e tudatos lény, élőlény van-e más égi-
testen valahol a végtelen világegyetemben. És így volna ez rendben. A kék
öngyilkos nem tudja, hogy fölakasztotta magát, s a katona se, hogy lelőtte
más emberfiát. Hogy így éltünk ebben a világegyetemben. Mert így rendeltetett? Mert
másképp nem lehet? És mit tud a halott a megbolondulásról? Az erkölcsi frászról?
Arról, hogy azért élünk, mert meghalni muszáj! Arról, hogy azt mondják: „Zabálj!”
és fölötted géppisztollyal állnak, szétvetett csizmás lábbal, mint egy rozsdapettyes
zöldvarangyos szöcske, fegyverrel villogva, hangosan nyerítve, röhögve és azt
ordítják, hogy: „Zabálj!”, földet, emberszart, állatürüléket, eleven darazsat,
méhet, üvegszilánk-főzeléket, hüvelykujjal élve kinyomott emberszemet,
kivágott emberszemet, levágott emberfület, zacskóstól levágott emberpéniszt, idd a
lóhugyot, embertársad vérét, ami úgy spriccel páfránytornyosan lövellve a
megszúrt emberszívből, mint bálna fejéből a vízkéve-pamuttorony. Mert
mit tud a halott? Mit tud már a halott? Mit tud a halott arról, ami volt,
s ami lesz, egykor, nem is sokára? Hogy olcsóbb az ember ára, mint a legolcsóbb
kacat egy áruházban! Hogy olcsóbb az emberhús, mint a lóhús, a csikóhús! Hogy
pusztulásunk készűl, nemcsak végzetünk! Hogy talán egyszerre kivégeztetünk, mi,
Mai Emberiség! És mindegy, hogy megveszünk, vagy éhinségbe rogyva nem eszünk,
ha ott bolyongunk az Egyetemes Halálban, abban a Közös Pusztulásban, ami után
csak víz lesz, világóceán, vagy az se, törmelék létszigetek, sugárfertőzött vak
anyagszigetek, s mi ott kóborlunk az Egyetemes Gyászban, néhány megmaradt
világkoldus, s szivünkben fekete lámpa ég, sugárzó korombuborék, sugárzó
világhiány, örök Emberiség-Este, s a csillagok az Emberiség hamujába esve
fuldokolnak emberszégyenünkben. Mint kráter hamukútjába, kráter
tűzkása-kútjába a kalimpáló ejtőernyős, mert oda leesett,
sárga virágesernyő-csomagként, lábaival, kezeivel hiába kalimpált, a
155
hónalj-kantár hevederputtonyából fölágazó tartó ernyőköteleket kezével húzva, magát
a kötélkosár egyik pókszárán magasra fölhúzva. Az értünk-nem-felelős, miattunk-se-
közönyös csillagok, nem-kegyetlen, nem-gőgös, nem-szerelmes, nem-boldog,
nem-boldogtalan, nem-emberiségszívű, nem-magányos komoly égitestek.
S mi ott őgyelgünk, mint Szakállas Látomás a jégen a Meghalt Emberiségen,
mert gyerekünk megfulladt, feleségünk elégett, mert feleségünk ott tántorog makogva,
már nem is zokogva, csak vakogva, a Rothadó Emberiség-pépben, gyereke füst lett, férje
fénykoporsó, vagy gyerekünk mászkál ott sikítva, zokogva, a megőrűlt gyermek,
hisz anyja holttestét kezdi rágicsálni, apja széncsontváz testét ráncigálni, apja
hamukesztyű kezét cibálni, de kis rothadás-szél jön, zöld szélcsikó,
dögszagot prüszkölve, hullabűzt csilingelve, s elszáll a hamukesztyű-apakéz
mint százmillió bolyhos éjszakai pille, szétfújva a zöld csikószél-köhögéstől,
elszáll, mint százmillió hamupehely-lepke, s helyén a világüresség marad!
S ősz a gyermek, mint egy behavazott sír-kőangyal, szemgolyói is megőszültek,
mintha jéglemezekkel és jégpont-kristálytüzekkel kásásodni kezd a zöld
víz ezüstcsészében, őzpata-nyomban és a gyermek megőszült szeme körűl a
sárga viaszkorong, mint a darazsak szemének aranykarikája! A gyermek
mit tud a haraggal? Kitágult szemei, mint a szitakötőknek, méheknek,
lepkéknek, legyeknek, darazsaknak! Az őrületbe düllednek kövéren, mint
Friedrich Nietzsche szemgolyói túl jón és rosszon, az elmegyógyintézeti
ágyban, egyik szeme Apolló, másik szeme Dionizosz, egyik szeme Jézus, másik
szeme Bacchus, ül kényszerzubbonyban az ágyban, a fordítva föladott
fehér vászonkabátban, aminek hosszú kabátujjai mellkasán elől keresztben
szorítják kezeit a testhez, s a hosszú vászoncsövek, a kétméteres kabátujjak
a hátra hátrahajtva, s ott csomóra összekötve. Mint egy asszony kontykendője
pihés nyaka fölött hátúl, máslisra, nyúlfülesre! Igy van ez Friedrich
Nietzsche! Páfránykéve-bajszú! Igy van ez Emberiségem! Ne legyen, ne legyen, ne legyen ez
a Jövő költői bérem, ne legyen költészet-fizetségem ez a Jövő, kérlek
Mostani Emberiségem! Szivemet magadnak te kérted, okos szivemet
neked adtam, énekre-parancsod elfogadtam! Meghaljak érted?
Mert meghalnék inkább, ha tudnám, hogy halálommal megváltom halálod!
Ha tudnám: halálom veled megérteti, hogy nem úgy vagy szabad, ha a
Teljes Pusztulásnak eladod magad, vagy megadod magad a Gőgös Rombolás-
tudatnak, Rosszabbik Önmagadnak! Ha tudnám: halálommal megérted,
hogy ami ötmilliárd éve éltet, Földgolyó, az az erő: nem ilyen jövő
szorgalmára bíztat! De másra! Nem öngyilkos önpusztulásra! De örökös
Kitárulkozásra, folytonos Megmaradásra! Hogy minden lét azért remeg,
mert a mindenségből nemcsak azt érti meg, hogy élnie kell, mert megszületett,
de azt is, azért kell élnie, mert a Létezésmód Törvénye akarja, hogy
alkalmas legyen valami módosulás arra, hogy Világrendszer Erkölcse legyen!
Valami módosulás: az ember! S azért élek, mert elhiszem, hogy így lesz, akkor
is, ha nem így lesz! Költő vagyok: elhiszem, hogy így van. Akkor is, ha nem így van!
Költő vagyok: hinnem kell hogy így van. És mondhatom-e költőként: nem így van?
És jó volt ülni a konyhaküszöbön az epilepsziás habroham égvihar után, amely mint
a világmindenség isten-gyomorkorgása, mert hanyatt hörögve elzuhant az ég, hörgött
lilán, fénylábait rúgta, fénykezeit dobálta, szemgolyója kifordúlt, a szemhéjak
alá csúszott fehéren, a szemhéjak piros félkupakja alá és mögé a fekete pupilla,
a barna írisz, a barna repedéshálócsillag szivárványhártya, s csak a szemfehérje
világított puha fehérzománc őrülettel, mint tyúkseggből félig-kibújt tojás, hörgött,
habzott a hosszú-szakállú zsíros koldus, a tajtékzó szakállas kosz-zsák, forró, lila
habdaganatba, hörgésből fújt habtojásba fúlt száját szétfeszítette a kereskedő,
állkapcsait szétfeszítették, mint a ló habos száját, hogy megnézzék fogait, a
lófogakat, aranyvarrathálógömbbe csomagalt feje, mint az ananászdinnye, sárgadinnye,
156
mert sárga volt és lila, mint egy püspök csókja, sárga és lila a koldus szakáll-
téboly epilepszia-koponyája és szájába, fogsorai közé seprűnyelet, vagy kugli-
babát tettek a piacon, hogy el ne harapja nyelvét a nyomorúlt, hogy
ne fulladjon lilán önmagába, mint vödörbe-fojtott újszülött,
mikor anyja vödör hideg vízbe dugja, s a kis gégét
megnyomva hüvelykujjal a csöpp nyivákolót a víz alatt tartja, s az evickél,
mint kis piros bogár és még nem is bugyborékol, aztán ujságpapírba csavarja,
műanyagzacskóba csomagolja, s egy szemétdombon eldobja valahol, fogai
közé sárga seprűnyelet dugtak, talán egy kocsilőcs vaspántos szárát, vagy hegedűje barna
nyakát a cigány, a lakkos fekete fatekercs-fejű karcsú barna hegedűnyakat, a feketefejű
barna facsikó karcsú nyakát, ez volt a nyáréji vihar, ez volt, ilyen, a vak
nyári éj epilepszia-rohama, lila-görcs habfetrengés, sárga tajtékhánykódás,
szájában fehér jégbot, irtózatos felhőgyomorkorgás, iszonyú jégtrombitákat,
fényoldalú fekete esőkürtöket csapkodtak a földhöz a dühöngő, őrűlt istenek,
az örjöngő angyalok, vagy az epilepszia-agyú természeti erők, mint őrűlt asszony
üvegpoharat, üvegtálat, üvegkancsót a konyhakőhöz, áll meztelen, az elmebajtól
részegen, keze véres és arca véres és csapkodja a konyhakőhöz a törékeny tárgyakat,
az üvegdolgokat, mint üvegszárnyait egy megőrűlt angyal, és cserepekre törnek,
villogó szilánkpelyhekké az angyalszárny-üvegtollak, kibomlott haja föltornyosúl,
mint egy barna szökőkút, mint barna kéve cérnatoronyként föláll, tapossa az
égő üvegszilánk-kását, mint vízben-álló úszó lábaival a vizet, szeméremszőrében
lángoló üvegpihék, ez volt a vihar-éjszaka, ez volt a jég!, a jég, a jég, a jég
fehér őrület-verése, és talpa, lábujja vérző seb-szövedék és habzó meztelen testén
az üveg pengeél-nyomai, az üvegkorbács csapás-pillanatai, mintha az a kicsi
asszonytest megnyálazott piros tintaceruzával lenne hosszanti csíkosra, göndör
haragosra telehuzigálva, piros filctollal teleírva, az elmebaj kicsi vértanú-
asszonyteste. Mint meztelen apáca, aki korbáccsal veri magát, hátát, combjait,
ágyékát, emlőit, lábszárait, hasát, boldog fenekét, s lesz kék vérhurka-
asszonyszövedék, piros ütéscsík-zsák, bíbor csattanáscsokor, hogy legyőzze magában
a kan-ördögöt, a vágyat a hímvessző után, a fasz után, az eszméletlen szép bagzás után,
s korbácsolja ruhátlan testét reggel, délben, este, éjszaka, hajnalban, hajnal után,
s hosszú fehér vászoninge karcsú vagy kövér lábszáráig gyűrten lehullva, mint
izzadt vászonkoszorú, s áll ütései csattogás-fűzfalombja alatt, áll
lábszárakig lecsúszott fehér hosszú ingében,
mint Szűz az Igében, mint forró jégvödörben piros csaláncsokor, s vörösen
habzó, verejtékviaszláng teste már csupa piros, zöld, fekete, kék, lila toll,
vérző bőrcafat-toll, áll a Megfeszített embertesttelen, istentesttelen fekete
keresztjén, az öngyűlölet-istenszolgálat árnyék-keresztjén, a kék árnyék-
fakereszten, mint tölgyfa-árnyékban nyárhajnalon a buta juhnyáj, a kétezer
szemgolyójú sárga csapjusisak-buborékhabtorlódás, a bégető habhenger-
sziget, áll az önalázat gyűlölet-keresztjén, mint a hajnal zöld korallágán
a tukán, az óriáspapagáj, a tündérmadár, szivárványmadár, a Nagycsőrű
Szűz Asszonyvágy. Ez volt a vihar, a nyáréji vihar! Ez volt a nyáréji bűnkioldódás,
a Feloldozás Bűnkiáltozás Jégvihar-Ütésimája! Jó volt ülni a konyhaküszöbön,
s nézni, ahogy a hajnal piros szemhéja lassan kicsusszan a lázas fénypontcsóva
csillagkeserűség fekete takaróbőreiből, mint előbőr-korsóból a piros makk,
s lassan az ősszemhéj is visszacsúszik a fény mirigygyűszűjébe, mint tyúk
sárga szemhéja a szemgolyó mögé, a szem üregébe, mint a barna ég
mögé az alkony, mint zöld dinnye alá gyűrt sárga vászonzacskó, s szikrázni kezd pára-
puhán, kék ásványcsiszolatkeményen az égbolt, a hajnalutáni ég, az örökkék
buborék, a kék ős-szemgolyó, s fehér krétagolyó a pupillája, fehér sziromkorong,
nagy ezüstpénz: a hold. A Mindenség alumínium-tizfillérese. Szikrázik
a kék buborékgolyó az Őslétkoponyában, a fehér-hold-pupillás emberszem, s a
157
sárgabarackfa zöld hártyaszívkása lombjában brekegni kezd a levelibéka, a
kis zöld selyemcsomó, a kis sárgatokáju zöld mirigydiókutya ugatni kezd lágyan,
mint csecsemőkezű zöld gumiszivecske, csikó-szemű zöld gumiselyem-hattyúszemgolyó
zöldüveg pikkelyszobában, mintha kicsi zöld puttó, zöldpöcsű zöld kicsi angyal énekelne
levelibéka-hangon az Istenszívbe zárva, mint zöld keménypapírdobozban, kukorékol a kakas is, kék
cikcakk kiáltás-villámot szúrva föl a kék levegőbe, kék páraforgács-spirálcsövet fújva a fénytől-
megzabált vastag, nehéz esőköd ősállatdarabjai, Dinoszaurusz-csontvázai, megmaradt vattás
ős-sárkány törzsdarabjai, pikkelyfa-őslábai, pikkelytrombita ősgyíkfarkai,
krétatéboly mammut-ormányai, pikkelyesernyő ősmadárszárnyai közé, amik
ott hevertek a kert gyümölcsfái, bokrai között, mint gőzölgő óriás vatta-sziklák,
a strucctojás-jéggel-agyonvert, jégdorongokkal agyonütött halott Sziszifusz sziklakövei,
a lepke zsindely-filozófia szétnyitott könyvszárnyai, a kinyitott pehelymagánysziget
lepke-állatkönyvek szivárványosan párologtak, mint a piros palatetők, piros
cseréptetők, szinesen gőzölögtek, mint nyitvafelejtett, kék, piros, zöld jelzőszalagos
Ószövetségek, Újszövetségek, esőben-olvasott Bibliák, megázott filozófiák,
fehérfejű csigák cipelték csúszva sorsukat, mésztű-kupolahegyű mészhéjtekervény-
hátukat fodros, kenyérredős, nyálas lángosfejükből hosszan, gombvéggel kiálló
húscső-szemekkel, s nyáltalpú fodros lepénytestük ellipszis-alakban körben
áttetsző puha kék higanyszalaggal beszegve, lila földigiliszták csúsztak, mint
húscsőr-fejű, húscsőr-seggű lila gyűrűsor-pálcák, kis vékony receredős vályúszalagot
húzva maguk után a hajnali esősárban, s a gilisztanyálas hosszú sárvályú-
vonalegyenesek és hajlatgörbék koporsófenekén, a sárcsatorna ürességcsövében,
a gilisztanyomban, amely mint sárban biciklikerék gumirecefogas keréknyoma,
sárküllőbordás autókeréknyom a sárban, a gőzölgő gilisztanyomban hosszú
fekete földspárga, mint a giliszta hosszan-kilógó sár-végbele, mint vastag
fekete gumirúd, tömött hosszú gumicső: a giliszta ürüléke, és ketyegő, trachoma-szemű
hamudió ugrált az udvaron a sárban, verébketyegésével üresség-karmos üvegvályú-
csillagokat ütve a sárba, kacsa hápogott sárga butasággal, mint egy sárga
csecsemő-istenidióta, kankalincsőrű maradék hattyúhülye, a virrasztók elfújták
a halott mellett a gyertyát, a halott arcát egy percre kitakarták, megnézték,
megszagolták, hogy büdös-e?, aztán a virrasztók a halott arcát gyorsan betakarták, hogy
ne lássák a sárga dugó-vigyort, a virrasztók kinyújtott nyelvükön jobb mutatóujjuk sárga
bögyét végighúzták, az ujjhegyet benyálazták, s nyálas ujjhegyükkel sárga
szemhéjukat törülgették, nyállal dörzsölve mosták a piros szemhéjakat, a
virrasztáspiros dióhéjfeleket, mint szája nyálával sebeit a bogár, a légy, szája nyálát mellső
tenyértalpára kenve, a virrasztók sárga arcukat hideg vízzel mosták
a lavórból, két kézzel kanalazva arcukra a hideg vizet, s arcuk is sárga,
a gyertyacsönd is sárga, szemhéjuk is sárga és sárga a halott a szobában a
szobaasztalon, s tudták: nemsokára a koporsóteknőt is hozzák, meg a
koporsótetőt, a fekete dobozt, meg a fekete doboztetőt s rajta ezüsttel,
vagy arannyal az írás, az életkor, a szám, a név, s rajta a csipkés, vagy fodros
aranyfeszület, vagy ezüstfeszület, a papírmasé-domborulat korpusz, a kemény-
papír Jézus Krisztus, mint szelvényes aluminium-kuglófsütő, ha arcával
lefelé forditod, mint arannyal befestett gipsz halotti maszk a falon, s a virrasztók
szemhéja piros, mint Simon Marmion (ca. 1420–1489) Mater Dolorósájának
szemhéja, a Fájdalmas Anyának, The Virgin of Sorrows, Maria als
Schmerzensmutter, s barna tűzpötty-szemcsillagú, fehérmellényes könnyű
csivitelő ólomollók cikáztak kúszán, egyenesen, pontosan, lazán a gyűrt,
síma, négyszögletes fénykockákkal és négyzetes vonalakkal széthajtogatott
celofánpapír-levegőben, könnyedén vagdosva, szabdalva, szeletelve a fényes
celofánpapír-levegőt: a fecskék, s tudtam: anyám már ébren alszik, csak a
szeme behunyva, s töpreng, mint tudatos tetszhalott: mit főz ma vacsorára,
miből fizeti ki az adót, a villanyszámlát, hogy mit szült ő, mikor engemet
158
szült, embert, vagy bolondot, miből vesz nekünk télikabátot, jancsiszöges
bakancsot, aminek talpában száz fém-burgonyabogár van erősen beverve
s az mint az ezüst hold-arc, vulkán-kúpokkal szögragyás, sarkán fénylő
vaspatkó, talp-orrán kemény félhold-alakú spiccvas, tudtam, hogy apám
nemsokára fölkel, az ágy szélére ül kékcsíkos ingben, hosszú fehér gatyában,
köhög, ugat, köpköd, kis nikkel-pipakupakú fehér porceláncsészébe
köpi a véres sárga hurutot, rágyújt egy cigarettára, aztán félreteszi, aztán
szájába veszi a lázmérőt, mintha cigarettázna, szájában hosszú üvegcigaretta,
fekete léclétrás, fekete rács-csontvázas, fekete, piros számjeles üvegcigaretta,
s ül az ágy szélén, háta mögé gyűrve a dunyha, ül, mintha egy óriás
izzadságfoltos varangy oldalához dülve a varangyhas puha nedves
mirigydunyha hólyagfalába süppedve ülne, s meztelen sárga lábait lassan
összedörzsöli, mint a legyek. Részeg lesz este megint, vagy józanul jön haza este?
Anyám csukott szemhéja alól leste. A vekkeróra ketyegett serényen, mint az Elmúlás
az Ember Szégyenében. Az óraketyegés idő-pontsora, mint sáska-zizegés, szöcske-zizegés a szőlőben, a mezőn,
a hajnali nyárban, a vekkeróra ketyegés-tüdője hangvonalakat ütött a lázpiros
időre! Én meg ültem a konyhaküszöbön, ingben, gatyában, mezitláb, s apám
piros pléhdóznijából két csipet Hercegovina-dohányt kivettem, ahogy a madár,
a fészeképítő, csőrével a száraz fűszálat. A piros bádogdoboz, a lapos piros
bádogkoporsó födelén aranypénz-császárnyomatok. Három császárfejű aranypénz.
Volt egy fém-töltőkém, inkább az apámnak, kinyitható-összecsukható vékony
fémcső. Kinyitni úgy lehetett, mint egy fémcsap-csuklós végigajtó fémcsövet, s
kinyitva két félhenger-félvályú volt az a tok. A dohányt abba a kályhacső-
ajtajú hengertok-vályúba tettem. Aztán a félhenger tokajtót az alsó vályútestre
rácsettintettem. S csőszája elé egy hűznit, cigarettapapírhüvelyt, vízjeles fehér
jéghártyaszínű hártyapapírcsövet tettem, félig ráhúzva a cigarettahüvely fejét és testét
a fémcsőre, mint kondomot a férfi. Ahogy kúpjára teszi a begöngyölt
fehér gumihártyakorongot, a gumihártyahenger-karikást, s a lázrúdra
feszítve kigöngyöli a gumikoszorút hártyacsővé. S vékony farúd-dugattyúval, mint fél
sodrófával nyomni kezdtem a dohányt a fémcsőben, ahogy a hurkatölteléket
töltik hurkatöltővel a marhabélbe. A marhabél a hurkatöltő fémtölcsér
csőrcsövétől előbb hólyagrúddá fölfújódik levegővel, aztán sűrűsűl a bélrúd-
hólyagba a töltelék. A böllér kezétől, hasától nyomva! Igy telt meg dohánnyal
a vékony papírcső, a cigarettahüvely. S mikor a fémtok végéig nyomta a fehér
papírcsövet a töltőfa, a cigarettát a csővégről levettem, dohányszál korong-
arcát, a papírhéjkeretű fehér vonalglóriás barna rostarcot piros tenyerem
bőrléctengeréhez, vonal-x, vonalábra vályúkévéihez vertem, tenyeremen ütögettem.
Mint a munkás, a katona, ha ül az életszünetben, s a barna cigaretta-arcot tenyeréhez ütögeti.
Tenyerem, mint a redős Adria hajnala. Aztán kamaszbajuszos számba
vettem a cigarettát, s rágyújtottam lassú gyufával, nagy slukkot szívtam, s
néztem a parázsdarazsat, a sercegő cigarettaparazsat, ahogy a láng eszi a
szögletes pálcikát, a puha szőke fát, a gyufafej
fekete szénpontszeme, széncsöppkoponyája lassan elcsavarodik a fekete cérnává vékonyúlt
parázsnyakon, a fekete pernyecsigolyán, s lehull, mint guillotine-nal
levágott rab feje, lehull a feketeforgács szénhártya-nyakról, mint a
láng nyaktilójával levágott asszonygyilkos feje, aki fémhordóba forrasztotta
megölt szeretőit, asszonyait kazánban égette el! S a gyufaszál-nyakcsonk
hegyesen, pirosan parázslott még, ősz füstfülecskékkel, fehér füstforgáccsal,
mint bárddal lefejezett ember törzse elején a nyakcsonk, mert abból még vér lövell.
Aztán leköptem. Jó volt a cigaretta a konyhaküszöbön! És jó volt a gőzőlgő sűrű növényi
csönd és jó volt a hajnali rovaröröm és állat-öröm és madár-öröm! Jó
volt a fák üvegcsillár-esőcsöppfürtcsöngettyűzése, ha nagyobb testű madár
szállt a fára, galamb, csörgő gerle, vagy fekete ravatalbalta varjú, vagy gyorsan
159
meglökte a gyöngéd, köd-szívű kis nyugati szél a fákat, piros celofánkesztyű-
kezével kicsit megrázta a jégverte rongyhulladék lombot, ha kibomlott
egy piros fújásköteg a levegő felsőkarjából, mint egy kiboncolt izom,
s piros húsrost-ütéssel a diófára hullt. Gőzölgött a tó, mint a Túlvilág
pupillája! S a diófa, mint Zeusz levágott zöld óriás istenfeje! Jó
volt apám köhögése a szobában, mert az is jó volt, az volt a bizonyosság,
az volt a van, jó volt, hogy költőnek tudtam magam, mert verset írtam
nagy kockás, vonalas füzetekbe, már tizenkét-évesen, lángolva mindenféle
hatásban, ülve a költők szivében, mint hétfejű sárkányok tűzhólyag-gyomrában,
mellkasig besűllyedve álltam Tóth Árpád vérző bazsalikom-szivében
és virágzó rekettyebokor-szivében, és orrlikig süppedve az ős-zsák véredényben:
Charles Baudelaire szivében és köldökig leforogva József Attila világegész
skizofrén Nagyon-fáj szivében és a szőrcsillag-májpont mellbimbókig
lefolyva Verlaine homoszexuális gyűlölet-revolver-szívében és
Angelus Silesius irgalmas ködszivében ültem, mint ősvíz a piros korsóban,
a tömlőállatban, selyemnyálgéz-zsákállatban, korsóalakú szivacsállatban,
és ettem a szitaselyemtömlőbe örvénylő csillagparányokat, állathamut,
parány-állatokat, rákocska-életüvegcsillagokat, a csillószőrös pontcsók-lehullást,
az állati aranypénz-szóródást, ahogy ősibb időkben aranypénzt csorgattak
tenyérből hasas korsókba, bársonybélésű ládákba, kék selyemtarsolyokba,
és magamat Oscar Wilde buzeráns Salome-szivébe, Readingi Fegyház Balladája-szivébe
élve temettem, mint sírba a jógi, hosszú barna
szalmacső, nádcső, szőke üvegpálca állt csak ki a szívföldből, a sírföldből,
másik vége a számban, így lélegeztem, s Arthur Rimbaud pimasz, pisáló részeg
angyalkanocska szivét megettem, mint egy fiatal galambszivet, a nyers szívcsomót
egy harapással kettéharapva, mint gyerek a málnacukrot, s Alighieri Dante
ősállatszive alá feküdtem, mint nagytökű újszülött kis bikaborjú anyja
hasa alá, mert tehénanyja lefeküdt az istállóban, s nem is tudja, hogy
szaros lesz fehérszőrű, nagy-erű rózsatőgye, s nyaltam forró bikaborjú-
nyelvemmel Alighieri Dante tőgye-szőrét, hasát, s Dante kérődzött jámboran,
az Alvilágot, a Poklot, a Tisztítótüzet, a Mennyországot nagy nyálas gombócokban
lassan mozgó, örlő szájába fölböfögte, s óceán-szive aljára eresztett
Johann Wolfgang Goethe, mert leszálltam én az emberóceán-szivfenékre,
mint gázálarc-szemű szelvényes fémhólyag búvárgömbjével Piccard Professzor
a Mariana-árok ősrepedésbe, 11 000 méterre az óceánvíz eleven-halott
üveghúskötegei alatt, s nem tudtam, hol van a meleg felső víz, az epilimnion, és a
hűvösebb alsó víz, a hipolimnion, s hol van köztük az éles határ, az ugróréteg,
s nem tudtam, meddig van fotoszintézis, ezáltal oxigéntermelés, s láttam, hull lefelé,
sűllyed az emberóceán-szívben, a Goethe-szívben az elpusztúlt szervezetek
milliója, a gyöngéd és bánatos szervezet-tömeghalál hamuja hull, hull, hull,
sűllyed lefelé a vízben, alászáll a szerves törmelék a szívben, s várja őt a bakteriális
bomlás, és nem tudtam, hogy odalent oxigén van-e, oldott oxigén, csak azt láttam,
hogy tenyészik a gerinctelen élővilág, a féreg, a rák odalent, Goethe szivében, a Költő-Szív
Mariana-árkában odalent és nem tudtam akkor: ez most mit jelent, de
sejtettem már, hogy ez most mit jelent, hogy az a sziv Temető s Anyaméh,
Óceán-sír és Óceánasszony-méhburok, hogy abban egymásra hamuzva, hullva
élő, s halott, hogy élő s halott összekeveredve, egymást-táplálva, egymást-belehelve,
a Szent és a Kurva, a Szűz és a Bak, a Jóság és a Bűn, a Bűn és a
Bűnhődés, a Büntetés és a Győzelem, és a Halál és a Szerelem, s Petőfi Sándor
szivén nyargaltam én, mint piros csikón s az Itélet károgott fejem fölött, és
Arany János rettenthetetlen rettegő Paleológia-Szivén, az Ősz Földgolyó-őskor
Tartományon jártam én mezitláb, kamasz, darázs-örjöngő szív-tudós,
aki a paleogeográfia, paleobotanika, paleontológia,
160
paleoklimatológia, paleopatológia, paleobiológia, paleoantropológia gyönyörszemével
nézi az Arany János anyaglét-költő-ősidőt, s néztem kőbe-fúlt, mocsárba-fúlt,
kristályba-fúlt, jégbe-fúlt, borostyánba-fúlt őslényeit, ősembereit, őslény-
lenyomatait, ősállat-maradványait, ősnövény-pikkelyhalmazait, ősmadár-csontvázait,
ősbogarait, ősszúnyogait, ősszitakötőit, őshal-csontváz leveleit, ősbaktériumait,
ősvirágporát. Néztem a Folyamatos Megvalósulás-csodát, néztem a Folyamatos
Létezés-halált, néztem a Történő Időt, az Idővel Történő Anyagot, Teret, az
Ősz Arany János-szivet, s könnyeim a papírra csurogtak! Nagy pöttyel, mintha
lázvak, hőbuta nyáron lassan egy esőcsepp leesik, nagy vízpont, s szétdurran
cérnás vízcsillagként fröcsögve a földön, és Babits Mihály ifjú Juhász
Ferenc-arcú szivén úgy másztam én, mint gagyogó gyermek apja meztelen
mellkasán, s beszívtam az öntudatlan apaillatot, a testbőr komoly apa-szagát,
s testének jázmin és jácint és nárcisz és orgona és gyertyaszentelő és gyertyaillata, gyantaillata
átitatta kamasz-költő-szivemet, mint Krisztus testének feltámadás-illata
az Apostolok orrlikában a fénylő levegőt. És ott hemperegtem Ady Endre
világszikla-szive előtt, mint kiscsikó nevetve hanyatt nagy szikla alatt a
virágos mezőben, csikófejemet vígan hengergettem, csikólábaim levegőbe rúgtak,
csikóhátam virágot gyötört, s fekete ikertojású csikócsengőcském, fekete
csődörke-tulipánom a napgolyóba mártva! Mint folyékony arannyal
telt festővödörbe fekete ecset. Ugráltam a fényben, mint kis fekete
hárfa! Jó volt! Jó volt élni! Jó volt! Jó volt megenni őket, mint csikó a
mező füvét, szivüket legelni! Jó volt élni! Jó volt azzal lenni, ami akkor
és úgy lehettem, szegénynek születve, de nem sors-szegényen! Nem a
szegénység volt a jó, de az, hogy szegényként megszülettem, s tudtam, sorsom
nem halhat meg az eredetben! Mert a szegénység mindíg rossz! Az Alig-van,
a Kevés-van, a Más-nem-lehet, Ez-a-sorsod! Az volt a jó, hogy tudtam:
fölemelem szegénynek született arcom! S elindulok majd a Tiszta
Fényben! Hogy magamat a Bánatból Kiváltsam. Az a Világűr-Selyemharisnya
a fejem fölött, a fölfújt Tejút, ha hanyatt-fekve néztem kamillatejút
udvarunkon, csillagéletével sorsom magamra bízta! Azt mondta:
hagyjam nőni szárnyam! Azt mondta: a Jövő vagy, bízz hát magadban!
Bízz magadban! Ne az öntudatlan, de a tudatos akaratban! Mert az a győzelem,
nem a gyötrelem. Ha a szegénység önkéntelen derengő gyászába nyomott fejem daccal
fölemelem, mint amikor fürödtünk a tóban, s a nagyfiúk a tó vizébe nyomták röhögve
kölyökfejemet, s én úgy álltam a vízben farral fölfelé, fejjel lefelé, mint kacsa, vadkacsa,
réce, ha a vízbe fejjel lebukik, s úgy áll függőlegesen a vízben, a víztükörben
mellkasig rejtőzve, mint óriás fehér pamutdió, két sárga úszóhártya-háromszög talpa
a levegőben kalimpál, mint eres sárga falevél ha fújja a vízparti üveggyönge szél,
s hegyes tollszív-segge a piros kráterponttal fölszúrva egyenesen a kékbe, s néztem nyitott
szemmel a víz napszítta gyökereit, a hínárlomb taknyos merengésfürtjeit, a kistestű ezüst-
pikkelydiót, az uborkaszemű hosszú ezüstszilvát, a piros uszonytaréj-fésűhalat, az arany-
izomköteg víz ólomkék mocsáralján valami tekergő kemény barna fonalat, egyszerű pontcérna-
férget, a csuzlízva, hattyúzva úszó békát, mint üvegdiószemű, kék, aranydiószemű
eleven fakérget, a vízalatti finom ólomtalajon mászó vak csigát, akinek szemrügye,
mint két kicsi bimbózó higanyfallosz, a víz zöldhártya hüvösségvonalát, a vízbelső
sötét hideglemezét, tüdőm levegőbuborék-szőlőfürt halálünnepét, ahogy gyorsan
pezsegve száll fölfelé, s elpattan a vízfölszinen, mint a hólyagzó csönd, ami
már elköszönt, s néztem: a napfény a vizet arany tömbrudakban megterhesítette,
mint Isten a Szűz Máriát nézése sugarával, s megtelt a tóvíz Mária-méh
a létteremtés fiú-akaratával, fuldokoltam, levegőben evickélt a lábam, kapálództam
kis fekete klottgatyában, mint csíbor, vagy csíkbogár, ha a vízben fejre áll, s a
víz alól hallottam: a nagyfiúk röhögnek, a víz mondta fülembe: a nagyfiúk röhögnek,
míg valakit szájba-rúgtam, tökön-rúgtam, hasba-rúgtam, szemen-rúgtam,
161
s röhögő fogásukból kiszabadúltam, nem sírtam, csak messzire úsztam és
kisfiú-szivemben a gyűlölet barna porcelánkés-csokor keselyűkarma, fehér
dértorony-sasfeje kinőtt, kivirágzott a fordított szeretet tüzes ördög-segg-szemű ásvány-
párduc-kardcsokor, a ragadozó aranyhorgony-csőrű sötétkék gyilkolás, lila átok-
elefántok, vörös káromkodás-orrszarvúak tülköltek, zúdultak, dübörögtek, mint
pislogó emberszemű sziklák kis szivemben! Mert röhögve fojtogattak engem, a kicsit,
röhögve a termetre, korra nálam nagyobbak! És nem tudtam: kinek panaszkodjak,
hisz ki hallgatja meg a szegény kisfiút, anyja szídja inkább, apja pofont ad neki,
s azt mondják: „Mért kellett odamenned?,” „Mentél volna kapálni inkább, vágtad
volna a fát anyád helyett!” „Gyereknek ez a dolga! Ne kapaszkodj a csillagokba,
hajnalig olvasni meg minek?” Igen, így nyomta a Nem-Szánandó-Történelem virágzó
gyászvizébe fejem az a Röhögő Játékos Erőszak! S így kellett néznem, nyögve, fuldokolva,
hogy virágzik az ősi gyászanyag, a folyékony, naptűzzel átszőtt, emberszagú salak
fényárnyéktömegében, árnyékfénykötegében, az egymásra-csavarodó vízfok-kötegek,
hidegség-melegség, hűvösség-langyosság fénytömeg-árnyköteg vízlemezek, izomkötelek,
hártyarétegek aranykék, zöldezüst bánatában az az eleven tenyészet, ami
én is voltam, ami én voltam, s ami te voltál, a te részed ami volt testvérem,
apám, anyám! Hisz önmagunkból önmagunkat néztük, s tudtuk, amit nézünk:
az a részünk, s a vízalji tenyészet-részek minket néznek, hisz mi vagyunk
a Látó és a Látott, hisz mi vagyunk a Nézett és a Néző! S néztem a Szegénységben
a Szegénységet én, a tudatos fekete kislegény, ahogy a tárgyi s eleven dolgok
virágzanak abban az anyagban, s az imbolygó anyag puha kék ólomlemez fenekén:
az emberalakú csigák, pókok, rákok, szitakötőlárvák, szúnyoglárvák, kecske-
békák, különféle halak, az emberalakú törpe teknősök, vizi bogarak, vizi-
állatgombák, emberalakú kúszó piros kötelek, kék gyűrűfonalak, tekergő éhség-
láncok, denevérfülű szivattyúszatyrok, kék alganyál-lepedékbevonatú zöld-
növénycsigolyás szárak, zöld porceláncső-hálószárnyak, kék üvegcső bütyöklombok,
mászó parázspontok, izzó aranypikkely-házak, emberalakú tarajosgőte-üvegárnyak,
és emberszabású vágyaink, emberszabású álmaink! S a vízbedobott kövek,
üvegek, üvegcserepek, bádogdobozok, késtollak, porcelán-kancsófülek, aluminium-
kulccsal pléhtekerccsé fölgöngyölített fedőszárnyú szardiniásdobozok zöld vízpenész-
szőrzetű kék dolog-csöndjeit, zöld víznyál buborékálarc-szakállú, sötétzöld
moszathajfürtös dologhalottait, amiben pihés üvegpontok, küllős szőrüvegcsillagok,
legyezős pamutbajusz-iker farkú szelvényes hártyacső-ökölkérdőjelek, kocsonyapallos-
farkú villanykörte-manórügyek, égő, apró, tollseprű-lábú elemlámpa-körték laknak,
tenyészve, világítva, sugározva, evezve, kibontott zászlósan lobogva a homályzöld
ólomfényben, tűszál-soványan, vízgyöngy-kövéren, a csönd ág-foglalatába csavart piciny
világító üveghólyagkörték füzéresen, mint a kivilágított Lánchíd nagyobb ünnepeken,
állt a zöld üvegpalack a vízfenék ólomdeszkáján zöld moszathajzattal lobogva,
a palack a vízben, a víz a palackban, a fény aranydugójával ledugaszolva, fényparafa
dugók lebegtek az Egyenletes Édes Szörnyűségben, s a palackban üvegpókok forogtak
küllő-kerékagyuk, csöndtengelyük és önmaguk körűl, fölszállva, alászállva, lesűllyedve,
csavarmenetben, vagy egyenes vonalban föllebegve, mint egy galaxis csillagai. Néztem a
Virágzó Alvilágot, a homályos, szikrás, üvegsziklás Alvilág-Virágzást, ahogy lebeg
száll, lobog, forr, sűllyed, emelkedik, szálazik, forog a millió Emberi Lét, a millió
Emberi Dolog, Tárgyi Dolog, Emberszabásu Lét, és nem-ismeretlen szivükben a bánat,
és nem-szegény szivükben a dologi gyász, emberi szomorúság. És fejem e Virágzó Sötét
Sorstömeg gyásziszony folyékony tűzüvegéből kiemeltem. Ó, Sors! Ó, Sorsom Akarata Sors!
Mint aki krokodílus szájába dugja fejét, a barna fakéreg-fagyűrődés ikercsőr-
csónakot, a két porcelánfülként kiálló orrlikú, barna porceláncsészeként fölálló
orrlikú hosszú hegyes barna fakéreg-koporsófödőt, s a hosszú keskeny fehér pikkelypapíros
zacskótölcsér alsó állkapcsot szétfeszítve kezeivel, a kézcsuklókon vastüskés
szíj-öv, s a szétnyílt, tágan szétfeszítve szétlazúlt felső, s alsó cseppkőszakállas
162
fogsorú szájba dugja bozontos fejét, a forró hüllő porcelánbarlangba, a kékfehér
porcelán-cipőbe, s ott tartja hosszan, abban az óriásgyík porcelánbélés fehér
lehelet-koszban, s már nem figyel a krokodílus-szájra, a széthúzott csőrfejet
elengedi, két kezét a levegőben keresztként széttárva áll, mint aki fölrepülni
készül, pedig feje a dupla süvegalakú porcelán-fűrészben, s orra hegye a nagy
krokodílusnyelv középső mirigyfelhőjén, s a krokodílus barna fakéregkehelybe
ültetett parafadió-szeme a szemében keskenyre lecsukva, gyöngyházarannyal repedéshálósan
beszőtt barna parafalemezhártya köpenyt húz szeméből szemgolyójára, csak egy vékony
függőleges kék rombusz-alakú lék, amivel néz, a pupilla: mint aki krokodílus
szájába dugja a fejét, úgy tettem én is. Két kölyök-kezemmel szétfeszítettem a fölöttem
csüngő Tejút gyémánthüllő fejét, szétfeszítettem kezeimmel a sorsomra csüngő
Tejút krokodílus-száját, a gyönyöriszonyat űrbeli hüllő ős-száját feszítve szétnyitottam,
a lángoló ősi csillagkéreg csőrfejet, s bajszos kisfiú költőfejemet az űr-gyöngykása
Tejút krokodílszájába dugtam, az űr hosszúkás csőrszerű, gyémántkéspatkó-fogsorú
hüllőszájába, alattam, fölöttem nyálas, zománcos csillagfogak, s émelyegtem
a Tejút krokodíl-leheletében, mint igazi zenész a rossz zenében, a dög-
gőzű fekete űrzsákba dugtam fejem, a hosszúkás krokodílus-csillag-vödörbe,
a forró krokodílszáj-csillagharisnyába, a fekete lázüvegbe, a kitátott csillag-
őscipő ürességüvegbe, mint Óriásországban Gulliver, aki egy óriás aranycipőjébe
dugta fejét, elől az orrnál, mert a cipő talpa az orránál levált, mint
az én cipőm talpa annyiszor gyerekkoromban, s megnéztem, mi van az űrfekete, szótlan
hüllőtorokban, mert a Tejút szivéig akartam látni én, látni odabent, a
kitátott gyémántkocsonya-ősharisnyazsák törzsközepén a Tejút-őshüllő
ős-szivet, ahogy lüktet, dobog, csöndcsomag-fekete, tűzcsomag-őszfehér
létével énekel! A Mindenség szivébe néztem én! Fölágaskodtam a Tejútig,
hogy a Mindenség Szent Szivébe lássak! Mert tudnom kellett léte titkait!
Ezért vagyok ma itt! Ezért! A Tejút szétfeszített száján belestem a Mindenség
Csillagsötét Testébe én, és nem féltem, hogy a Tejút ifjú fejemet leharapja.
És a Szaturnuszgyűrű volt ifjúságom kalapja. Pedig kalapom sose volt. És a Tejút
volt ifjúságom fényes inge! Aranying ifjú szivemen. Gyémánting ifjú hitemen. Tűzinge
az Új Csodálkozásnak! És ittam a Tejútat, mint a mészárosok bögréből a friss,
forró marhavért, mert megmaradni akartam. A hentes a tehén elvágott barna
nyakeréhez tartja a zománcbögrét, s abba fröcsköl, abba bugyog a nyaki
ütőér bársonybánat vére, mintha száz piros varangy toccsanna a zománcbögrébe.
Azt issza. Az a tiszta élet: a vér! Nem a dér kristálycsókja! És nem is
a feketére alvadt Ismeretlen Öröklét, aminek vérlángos-kupacait az árva
halottak rágják, mint kutyadögöt a réten a hullaevő bogarak. Mint elhagyott
katonahullát, fekete emberhullát a roncsszivacs robbanás-mezőn a
dögevő emlősök, hullaevő legyek, húsevő méhek, hullahúst-evő darazsak,
férgek, rágcsálók, szitakötők, százlábú csigolyarúd-kitinpálcikák, angyalkönny-
szemű bogarak. A szárnyas állatgyémántrózsák. A fátyolszárnyas, hártyaszárnyas,
szőrös üvegliliomok, kristálydugók. Mint operáló orvos gumikesztyűje, sebész könnyű
gumikesztyűje: kiváncsi kezemen kesztyű a Tejút! Úgy nyúltam én a Mindenség
Szivéhez, megtudni, mit akar, megtudni, mit érez, megtudni, mért nem működik
olyan pontosan, ahogy elrendelve van. Az Ősszívhez nyúltam tűzkesztyűs kezemmel.
A Tejút-tűzszitakesztyűbe bújtatott hitemmel! Mert tudtam: csak így lehet! Mert
tudtam: a Mindenség fogja ifjú szivemet, mint vizsgáló orvos kiboncolt szivet,
azzal, hogy a Mindenség Szivét fogom. Mert tudtam: ez az én Tiszta Hajnalom!
Hogy egymást fogjuk, mint az ölelkező szerelmesek. A nélkülem-szegény Mindenség
meg én, a született szegény! Mi más lehetett volna az én jogom? Akkor azt
hittem, nem tudom, pedig tudtam: a Mindenséghez van jogom, s a Mindenségnek
hozzám van joga! Hiszen egymáshoz tartozunk! Együtt vagyunk a közös részletek.
Hiszen a Mindenség része vagyok én, s a Mindenség az én Halhatatlan Részem.
163
Igy vagyunk: Egészen. A tehén mikor hajnalban egyszarvú csákánnyal homlokon
ütik, s piros luk reped szőke homlokába, mert a csákányszarv a homlokcsontot
áttörve befúródott együgyű agyába, a tehén fölugrik, négy lábát maga alá rántva,
fölugrik, mint egy vérző tarka léggömb, mint a levelibéka, ha ujjheggyel farát megpiszkálod,
farka fölpördűl, mint a mézbajusz, szőke hajcopf, rafiacsokorcsengős szőke ostor,
fingani kezd, haláltusája ez, s visszazuhan döngve a földre,
mint egy májfoltos szőke rózsaszájú szikla, tőgycsöcseiből a tej megsűrűsödve,
mint a halikra, fehérgolyósan a földre kocsonyázik, kis faun-szarvú óriás
szőrtátika, bársonyoroszlánszáj-feje, mint egy szempillás fehér halotti szegfű-
koszorú eldőlve oldalt, hosszú lila nyelve szájából oldalt vastagon kilóg, a koszorúszalag,
mint levált-talpú fehér gyerekcipőből a piros gyerekharisnya piros zsákfeje,
vizelni kezd, forró aranysarlót lő ki dilettáns-költő légyszakáll-alsóajkú piros
vaginatulipánja, fürtös, hernyós vastag nyaklebernyege, mint egy elesett vérfoltos
zászló, hasa óriás véreres dérgombóc, kinyúlt merev lábai: elvesztett csaták!
Ez a tehén az ifjúság? Mert ő is az volt, az a tehén: az ifjúság! Hogy néztem,
gyémántos szitakötő kamasz-dermedésben egy nyári hajnalon azt a halált!
Az a tehén-halott: az Elmúlásba-nyitott szőke ablak! Hogy néztem, dülledt
légyszemű barna látás-didergésben minden halált és minden halottat! Hogy
néztem a halált! Hogy nézte a Halandóság a Halált! Hogy nézte a Halált az Ifjúság!
Hogy néztem minden halottat! A halottakat a koporsóban, a földön, a szoba-
asztalon, a koporsóüvegen át, az ágyban, a boncteremben, a kápolnában, a hullaházban,
a síneken, az akasztókötélen. Ahogy feküdtek zölden rothadozva az erdőben
a réten a katonák, ahogy az ablakom előtt himbálva lógott kötélen a fán az öreg
alkoholista, ahogy feküdtek: szétvagdosva zsíros piros szeletekre, mint a marhafelsál
a hentesüzlet pultján, az akasztófaszerű fémbordákhoz csavarozott
üveglap-féldobozokban, szétvagdosva vonatkerekektől
a temető alatti pincehullaház kőpadlóján, szőke zsákokkal, barna csomagoló-
papírokkal letakarva, egy asszonynak kiállt a papírból lábszártalan combja, mint
egy pulykacomb, bütykösen, kéken, a combbőr alatt körben ikrás sárga zsír,
mint büdös lépesméz-gyűrű, egy férfi bajszos feje a kőasztal bádogtepsijében,
mint a halál vicsorgó férfinemiszerve, s nagy zöld legyek röpültek, mint zöld rózsák,
cikcakkban, cikázva, körbe-forogva zölden dongva, mint zöld rózsák!
Hogy néztem a halottakat a háború-gödörben, mikor kiástuk őket, a katonákat.
Hogy nézte a Halált az Ifjúkori Kiváncsi Nem-Alázat, a Nem-Bánat Ifjú
Tárgyilagosság! Mert ők is voltak, ők az Ifjúság: a halottak! Néztem őket
mellettük leguggolva, letérdepelve, négykézláb állva, mint J. A., mint
L. Z. a fehér vonatkerék előtt, a mozdony előtt, néztem őket föléjük hajolva,
ahogy a Föld-árny hajol a Holdra, ahogy François Villon nézte szőke szélben
szőke kötélen himbálódzó akasztottait, ahogy az Isten néz, az Elképzelt Őstudat,
pontos, szigorú, tárgyilagos, nem-szánakozó, nem-gyűlölködő egyszerű szemével
az Emberiségre, mint tudós a fölboncolt állat teste gyönyörébe, mint kórboncnok
a fölboncolt ember testében a húgyhólyagra, vesékre, így az Isten, a Nem-ember-
okos, mielőtt összedöntené a világot! Nézte az Ifjúság a Halált, nézte a Halál
az Ifjúságot! És harmincezer halott volt mindíg a szememben! Mert emberszemem,
mint bogár harmincezer-facettás összetett szeme, minden szemcsekocsonyakürt
külön-külön látta a halottat, minden szemsejtben külön a halott, és együtt a harmincezer
tömött üvegliliomból összeépült kupolacsokor: költő rovarszemem látta a
halottat! Az Ifjúság az is volt: ők a Sárga Voltak! Az Isten nézhet így, hogy
megértse végre, amit látott. Megértse, mielőtt összedöntené Rejtelmét, a Világot!
Mielőtt a Semmihez csapná a Mindenséget, hogy összetörjön mint egy üvegdoboz,
rálökné a Lángot, a Világemésztés Emberbűn-Tüzet. Mert azt hiszi: nem tőle rossz
a Megvalósúlt-Valósuló Valóság! Azt hiszi, az a jóság, ha Létért Halállal fizet!
Mert az emberbűn az Isten büntetése! Az Elképzelt Istené. Mert az Isten bűne az emberi
164
tudat! A Kigondolt Istené. A költő úgy nézi a halottakat, mint geológus egy bonyolúlt
követ. Bűnös csak az ember lehet, nem az emberiség. Úgy nézi, olyan tárgyilagosan,
mint órás az óraszerkezetet, asszony hasánál fölvágott halat, orvos a ráksejteket az üveglapon,
az elektronmikroszkóp alatt, a piciny kenetet, s azon a virágzó ráksejteket, hüvelykenetet,
vérkenetet, májkenetet, köpetkenetet, a kis üvegszemű fekete műanyag-tölcsérkeret kukucskálóhoz
illesztve jobbszemét, a gerincvelőkenetet, agyvizet, mint vasesztergályos a nyers fémrudat,
ami az esztergagép rovarszájszerv-ollóival, satu-présrózsájával szorosan szorítva,
s forog a pörgő fémrózsacsipeszekbe befogott hengeres fémdarab, s a gép kése, mint a
nyúl metszőfoga, mint a hód metszőfoga a forgó vasrúd húsát háncsolva, forgácsolva,
kotorva méretre eszi, s a göndör fémforgácsok rugósan lecsigáznak a betonpadlóig,
szilánkosan, fényesen, keskenyen tekercselődnek, hullnak fémlánggal suhogva
lefelé, mint az augusztusi ég hullócsillagai, s spriccel a szappanoslé, a hűtővíz
a hengeres fényforgácsra, mintha tehén vizel, kisgyerek hány tejes vizet. Ez volt az Ifjúság?
Ez is volt! Ez a tárgyilagos vad kiváncsiság! Ez a tárgyilagos, mindent-akaró, mindent-megfigyelő
tiszta mámor! Hogy megtudjam, ami a világból megtudható! Hogy lássam, amit meglátni
lehet, s azt is, amit nem lehet, hogy azt is lássam, ami a felület mögött van, hisz
ott van a dologban, ott él a jelenségben, a határfelületek alatt csírázik, bimbózik,
szerveződik, virágzik a mélyben. Hogy lássak minden pontos részletet, s a részlet részét,
éleit, széleit, tömegpontjait, hajszálereit, hajszálérfolyadékait is lássam, s a folyadék
alkotó részeit, az elvirágzás kristálykéseit, a kimúlás ásványrepedéseit, a kezdet
pillanat-pontját, a halhatatlanság tudatfény-csontját, az öröklét fénytudat-csontvázát,
s a halandók csontvázait. A halandóság csontvázait. Azért néztem meg minden halottat!
Sorsom tudatát azért is kértem, hogy ott bolyongjak szépen az Egészben! Hogy az Egész
sorsa legyen részem, ne csak a részleté! Mert a Minden-Együtt, az Igy-Egész Sejtelem-
láza nézett velem a halálra, mert az Összes Összefüggés Együttes Nem-Magánya
nézett szememmel az emberi, s nem-emberi elmúlásra, mert Tudatos Maradandóság
Embertelen Magánya nézett belőlem az emberi, s nem-emberi világra, a Világlét Ősúj
Egyetemét úgy néztem én, mint kiváncsi gyermek párás, harmatos bogarat a piros rózsán
a kertben, zöld állatkristály zöld rózsabogarat, zöldzománc szentjánosbogarat piros
rózsán, mikor reggel játszanak a kertben, futkosnak mezítláb, hintáznak, homokoznak,
kék műanyagszitával homokot szitálnak, kis zöld fémlapáttal homokot ásnak, sárga,
piros mintázókkal, forma-alakokkal homokból, nedves sárga folyamlisztből
dolgokat csinálnak: homokgőzmozdonyt, homokhalat, homokrózsát, homokbékát, homokautót,
homokgőzhajót, homokrepülőt, homokcsillagot. Én meg fekete slaggal locsolom a rózsatöveket.
Néztem, hogy lássak. Hisz nem mindenki lát, aki néz! Az Egyetemes Egész
nézett belőlem a Rejtelmes-Pontos Részletekre. A halott feketerigóra és a köröttem,
látva fölöttem, virágzó világegyetemre. Ami ha robbanva egyszer összeroppan, s módosúlt
törvények módszerével majd újrakezdi: úgy módosúl, hogy mégis ugyanaz lesz az
Egészben, csak fejlődéstörténetében más a törvény-módosulás, Új Megvalósulás,
csak másképp történnek az Összetevők, másképp folyamodnak az anyagok, erők,
időterek, téridők az Együtt-Külön Részben, a Belső Részletekben. Mert új verset
talált ki a Töprengő Gondolat, a Világegyetem Új Történelem-Époszát az Elemi Agy.
Az a Végtelen Költő. És mindegy, hogy minek nevezzük. Ez volt az Ifjúság? Ez
már a Férfikor! Most már tudom: hol, miért, hogyan, miképp, merre, mikor? Csak
halott apám lábát nem tudtam megfogni akkor, hogy a koporsóba tegyem. Halott
apám halott lábait. A fekete koporsó a szobában a földön. Mellette apám hullája,
apám holtteste a földön. Fehér ingben, fekete ruhában, fehér harisnyában. Arca sárga
napraforgó. Kezei sárga, vedlett tüskebokrok. Kezei száraz szamártövisbokrok.
Kezei száraz Krisztustövisbokrok. Fehérharisnyás lábai: vicsorgó hosszú porcelán-agarak.
Fehérharisnyás lábai: megfagyott jégmadarak. Nagyujjai horgas hosszú zöld lábkörmei
átszúrták a fehér harisnyát, mint halott madarak csőre az őszi ködöt. Az őszi köd
sárga hervadással, piros növényi elmúlással kitömött fehér pamutharisnyáit. Redős,
sárga bőrrózsás, tyúkszemrügyes, tyúkszempontcsillagos lábai, mielőtt anyám a fehér
165
harisnyába öltöztette őket, lábai, mint a négyszarvú meztelen csigák, a sárga
redőlepény tőgyfej, csonttalan puha zsák, abból a fölmeredő higanybimbós csecsek,
a kisebbek, nagyobbak, első hosszúak, hátsó rövidebbek, mint négypöcsű kisfiú-ágyék a körrecés sajtfejű
redős csövek, mint levegőbe tornyosan fölbugyogott, önmaguk belsejéből hidroglóbuszként
tornyosan fölgyűrődő lázmérők, üvegcsövükben a szem kék tölteléke, a golyó-végű
szempálcika, mint lázmérőben a higanyszál. Mint kézben-tartott lopótökök csokra:
s a sárga tökszárakban, s a sárga tökhéjhólyagokban a vörös bor, ahogy a héjat átvilágítva
sötéten látszik, a csigák szemei, s a csigák húsrózsaszárú húsrózsa-szemtokja!
Halott apám lábát nem tudtam megfogni én, csak halott homlokát csókoltam meg
egyszer. Mint nyirkos fehér követ a gyík, ha gyöngyház-zöld puhasággal a fehér sziklára
mászik, s ott piheg, míg pislogva figyelnek emberszabású majomféle-
szemei, Pongidae-szemei, őskori emberszemei. Apám homloka
szenteltvízzel volt behintve. Kis törpe babérfa-ág, zöld puszpáng-ágacska a koporsó
mellett a vízzel-telt vizespohárban. A szemfödőt mindíg fölemeltem, ha búcsuzni
jöttek, a vizespohárba mártott babérágacskát, a sötétzöld ősmadárpikkelylomb-szárnyacskát
a vízből kiemelték, a halott halott homlokát behintették sárga vízcsöpp-gyásszal,
s az a homlok mintha gyöngyvirággal, fehér harangocskák fürt-tornyával lenne
behintve, egyik szempillaszőrén úgy csüngött egy szikrázó vízgolyó, mint őszibarackfa
ágán az őszibarack, mint a júliusi éj ezüst repedéságán a telehold, mint fölakasztott
cerkófmajom piros kötélen. Félig-nyitott szemében kék világűr-robbanás! Az ember
bűne az ember! A szemfödőt sárga fejére visszatettem. S alatta gyertyakeskeny orra,
mintha egy fagyott jégmadár volna. Összekulcsolt kezeiben a csönd, mint egy revolver.
Az ember bűne az ember. Ha az a Képzelt Isten összedönti egyszer a világot, össze az
ember dönti azt! Az ember és nem az emberiség! A Rosszra is-Tudatos Kisebb Mennyiség!
Akkor a Vég akár a Kezdet! Iszonyú hőtorlaszok, iszonyú űr-nagy lánghólyagok,
pokolvastag vérző földrepedések, a Tejútig-fölhasító iszonyú aranykések, iszonyú
virágporsárga áramütések, iszonyú kősuhogások, kőlepedékek, kőzuhogások, iszonyú
epezöld talajhánytorgások, iszonyú fénynyihogások, iszonyú szerveslét-fortyogások,
iszonyú kristálydőlések, ásványzokogások, iszonyú óceántorony zöldszöcske-ugrások,
iszonyú hőség-esők, iszonyú vízözön-okádások, iszonyú növényzet-elpárolgások,
iszonyú sugárzástajték-robajlások, iszonyú páragömb-pattanások, világnagy
gömbvillám-szétdurranások, iszonyú aranygolyó-szétgőzölgések, iszonyú fekete
dübörgés-szétesések, iszonyú Földgolyó-ejakulátum-kisülések, iszonyú fénycsattogások,
iszonyú szégyenkürt-orgazmusok, iszonyú tenger-fölforrások, iszonyú halálpusmogások,
iszonyú förtelem-átalakulások, iszonyú elzuhanások, iszonyú elmosódások, iszonyú
csillagüvöltés-rácsok bomló, kavargó-összesűrűsödő, szétlazuló, összetöpörödő, össze-
tömörülő, földagadó, kipukkanó, hörgő, rikácsoló, vinnyogó, nyüszítő, bömbölő, síró,
röhögő szövevénygolyója, iszonyat-világcsomója lesz akkor emberi végzetünk: a
Földgolyó! Mert fölforr a föld és megsül a folyó és fölforr a sziklahegyek havas
kőliliom-világfogsora, mint lábosban a tej, s kifut önmagából a világ, s buborékos
fehér hablepedővel forrva kilángol a világ a világból s a nem-néma űr fekete
döglete fénypontháló-szivére, a végtelen fénylő pontszövedék gömbkeserűségre
kifolyva csurog, és megsül az óceán, mint a mazsolás lepény, és feketén megfagy
a fény, s a víz tövéig megsülve rezeg az óceán, mint a gyorsan-dermedő-üveg,
s benne a sült hableány, töpörtyűsre égett mítosz-isten, az üvegtúsz, szakállas
Neptunusz, aki úgy ül a tövig-sült sötétzöld óceán-üvegben, mint sárga mézrögben,
borostyánkő-zárványban szakállas ősbogár bezárva, borostyánkőben a szines ősdarázs,
és Odüsszeusz a sült tengervízbe sülve halhatatlanúl örökké úgy énekel,
hogy nyitott szájában a sült víz, mint üvegrög világít, és teste szőrei és feje
szőrei leolvadottan lebegnek a kocsonyás zöld óceán-üvegben, mint gyönyörű
gondolatok a rettenetben, s ott párzanak az üveggel a tengeri viziállatok, mint
a kétnemű istennel a skizofrén gondolatok, de lehet, hogy a tenger iszonyú kéveoszlopban
forrva, fortyogva fölszökik a Mindenség-ősbajusz Tejútig, fehéren zokogva égve,
166
mint világnagy sárga búzakéve, s a világűr csillag szitazsákba, mint merítőhálóba
hullanak a bálnák, a fókák, a rozmárok, cápák, a ráják, a tengeri elefántok, a
tengeri tehenek, a dugongok, szirének, lammantinok, delfinek, repülő halak, őshalak,
s a Tejút csillagkampóira akadva fémesen száradoznak az atomtengeralattjárók,
a tengeri csillagok, gyöngyharang rózsapolipok, s a medúzahólyagok, mint eldobott,
fára-akadt, faágon-csüngő elhasznált kotonok és spermájuk taknyosan csöpög,
s földobja a százezer iszonyat-pukkanás, emberbűn-durranás a piros
forró földrészeket, országokat és szigeteket a hő-rózsa világlevegőre, ahogy az
elmebeteg forgószél a fáról letépett faleveleket a felhő-szörnytajtékra, piros
háztetőre, s ahogy a világrész-föld visszahull, nem-halhatatlanúl, mint az ásóval, kapával
sírba-hányt föld a sírgödörbe a kötéllel leeresztett koporsóra hull, rögösen, vas-söprű
csattanással, vaskefe-karcolással, morzsalékosan zúgva és zörögve, zuhogva és sárgán
röhögve, s az özvegy belekapaszkodna a rögökbe, de csak áll szédűlten, fehéren, mint
a halálraítélt, akinek összekötözték már kezét: úgy hull önmaga világtölcsér-sírgödrébe
a fényesen, pirosan fölszállt világ, darabjaira összetörve, önmagát önmaga hullamorzsalékaival
gyötörve, dögporrá összetörve, összetörve lemezekre, cserepekre, füstölgő szenes darabokra,
véres szeletekre és rongyos hasábokra, s lesz a Földgolyó az Ítélet Égő Cserépbokra,
összetört földrész-halmazkupac, a Minden-Halál füstölgő trágyadombja, s nem lesz
már az embernek se gondja, mert a Földgolyó-üstben, a Világűr-égitest-rézüstben
szappanná főtt az Emberiség, s a pöfögő, pukkanó, durranó, köpködő, spriccelő,
fortyogó, durranó, bugyborékzó sűrű szőke szappanlé őrjöngés-hártyafelszinén ötmilliárd
szappanlé-hólyagbuborék virágzik, durran, születik, fújódik, elpattan, durran, elpukkan,
mint fölrobbant villanykörte, durran kristályosan, ásványosan, mint ablaküvegen
hüvelykujjal megnyomott összetört légy, szinte csengve pukkan, mint égő villanykörtében
a sötétkék hatszögű félkosár spirálgyűrűrugókötél-wolframszál csengve durranva,
zengve pattanva, kis pukkanással elszakad, s két sötétkék spirálgyűrűkötélként
a körtebelső üveghólyagközepén lelóg, mint két lehajló zsiráfnyak, mint két EKG-
vezetékdrót, ötmilliárd emberemlék hólyagzik az emberiség-szappanlé füstölgő, fortyogó
sárga felszinén, s néha a belső pezsgés-szökőkút, a szappanlé-fortyogáscsóva
a sárga pöfögéshártya felszinére köp egy-egy emberfejet, költőszívet, emberlábfejet,
zeneszerzőkoponyát, festőkoponyát, s nézi könnyezve, csillagábránddal higanyosan az űr,
amit az emberiség-szappanlé magából fortyogva fölokád: Dante szivét, Vergilius
kezét, Goethe szemgolyóját, Homérosz veséit, Ariosto húgyhólyagját, Tasso heréit,
Rimbaud verkliszagát és sivatagszagát, Keats higanydzsungelét, Hölderlin szemében a padlás-szobát,
Csü Jüan homlokát, Bach fogsorát, Monteverdi mosolyát, Lasso haranghaját,
Haggáda homályát, Händel hüvelykujját, Beethoven fülét, Masaccio orrát,
Uccello alkonyát, Leonardo da Vinci szűz szigorát, Hyeronimus Bosch gyönyörű
bánatát, Brueghel gyermekhajnalát, Memling szivárvány-túlvilágszavát, Van Eyck
vérző-szívű aranykehely Jézusbárány-imádatát, Grünewald Matthias zöld vértüske-
csokor fagyökérgubanc Krisztus-szégyenét, Michelangelo márvány Pieta-imáját, Avilai
Nagy Szent Teréz szűzhártyáját, Arnold Schönberg márványhárfa-arcát, Hantai Simon
világkék Mama-kötényét, Jézust, Buddhát, Mózest, Szűz Máriát, Platón fitymabőrét,
Leibniz egyensúlyát, Spinoza pupilláját, Nietzsche bajuszát, a ködfüggönyt,
Heidegger alkonyát, Freud mélytudatát, Newton alma-szemgolyóját, Einstein
májfoltos mirigylebeny-majomajkát, Teller Ede hidrogénbomba-grimaszát,
József Attila herélt bikáját, Babits Mihály kiherélt gégéjét, Vörösmarty Mihály
világősz könnyeit, s ez az emberiség-szappan nyerít, mint ágaskodó konok
sárga csődörcsikó, és múltat mond felszini hólyaghemzsegése és sírni kezd, mint
a megégett gyermek, hisz ő már: az Egyetemes Béke! És megégett kezeit mutogatja zokogva,
mint csillószőrös piros papucsállatkákat, s a tűz fehér vízhólyagai,
s a forró víz fehér tűzhólyagai csuklóin, ujjhegyecskéin, a csigaszarvakon. S a világfölrobbanás
iszonyú köpése, irgalmatlan tűzköpése kicseréli, ami majd úgyis elrohad, fölfújja
a csillagokig az állatokat, a Holdgolyóra, a lila porgolyóra, az ezüst krátergolyóra
167
köpi az elefántot, a vizilovat, az orrszarvút, a zsiráfot, a tapírt, a bálnát, a rozmárt,
a pingvint, a fókát, az oroszlánt, a tigrist, a teknősbékát, a párducot, a gazellát, pumát,
a tigriscápát, a cibetmacskát, a medvét, a tevét, a Nofretete-ajkú szőke járólegyet,
a gorillát, csimpánzot, orangutángot, a majmokat, struccokat, kazuárokat, gázlómadarakat,
madarakat, mint gyermekláncfűpelyhet ahogy szétfúj a szél, megfújja a pihegömb-
hálófejet, s röpűl a millió fehér foszlányesernyő, sárga selyemcsillagesernyő, röpűl hanyatt lábbal
kalimpálva a sok állat, a varánuszgyík, a kolibri, a papagáj, a tukán, az őskígyó, a krokodílus,
a kajmán, röpűl a kaméleon, bőrpikkelykorsóba ültetett csőszeme forog, mint
egy fekete portölcsér forgószéltorok, röpűl a gyémánt-pillanat szalmacsőrúd-csőrü
kolibri, röpűl a gyémánt-másodperc szitakötő-ragadozásbunkó, röpűlnek kalimpálva
hanyatt az állatok, madarak, bogarak, halak, hogy a Holdra hulljanak, röpűlnek,
mint tűzvészben a pezsgősdugók, s leszállnak a Holdon, mint az űrhajósok!
Vagy visszahullnak a civilizáció-trágyadombra. Az Antarktiszra a zebra, a
dzsungelre a jegesmedve, az Egyenlítőre az elefántfóka, az Északi Sarokra
a sárga, vénemberszemű, apró selyemmajom. És szívéig reped a Földgolyó
azon az Alkonyon, vagy azon a Hajnalon, s az iszonyat ősrepedésen a Föld
Szivéig látnak a csillagok. A tárgyilagos csillagok. Nem az Isten és nem az Angyalok!
S látják: a világszéles repedésen kidugja fejét a Sátán! Ott ül a Földgolyó
tűzkocsonya-szivén, a magma-széken, mint földgolyótengely-nagy pávián!
Iszonyatos mirigyparadicsom-segge a folyékony parázson. Lila vesszője, mint végén
megcsomózott hosszú lila pamutszál a tűzkásába lóg, és a tűzbe mártva fekete
tökei. Mandrill a Sátán, nem is pávián. Óriás barna bundagolyó-feje elől
koszorúsan sárgára befestve. Mint virágporos darázs arca. Szénkéve szemöldöke alatt
izzó kutyaszeme. Piros orrnyerge elől páros piros, nedves porcelánkürtdugóvá dagad.
Orcái a piros orrcsík mellett jobbra-balra bordás lilaezüst, hosszanti csíkozott aluminium-
lemez-szívfelek. Bordás, hurkás ezüstpajzsok. Szája, mint asszonyszáj,
mint asszonyajak redős húsa vörös rúzzsal vastagon kihúzva. Piros
emberszája fölött szőke bajusza kétágu sarlós toll, szőke
kalászköteg. Ül a Pávián-Sátán, ül a Sátán-Mandrill, ül a földben, mint krokodílus-
magzat a krokodílus-tojásban. Feje a földrepedésből félig kiáll, a világrepedést betöltve.
S úgy feszíti szét embermajomkutya-sátánkezeivel a Földgolyót, mint cirkuszi papírtojást belűlről a törpe!
S mikor áttetsző gyöngyházcsillag levelibékakezeivel, piros csecsemőkezeivel szétfeszítette a halálfekete
papundeklitojás-keménypapírkoponya csúcsvarratát, s kidugja a belső csöndhabból, az
üres papírhólyagdaganatból szúnyoglárva-törpefejét, iker fekete fagylalt-tölcsér-fekete fagylalt-
gombóc szemű üveglopótök fejét, a páros üvegpihelegyezőcsokor gégefüluszonyú üvegöklöt:
néz és röhög és azt mondja: „Hopplá!” S azt mondja: „Ahá!” S azt mondja: „Nini!” Mert
a szétrepedt Földgolyó, mint szétrepedt asszonytest a szülésben, szinte köldöktől a végbélnyílás
üritőcsőpontjáig széthasadva az asszonyi test alul, vonagló, jajgató, spriccelő, sarlóalakú
repedés-lék, s alatta a zöld gumilepedőn, vagy a fehér vászonlepedőn a kifolyt magzatvíz, mint
a sárga zselé, a lemezes, szeletes, hatszögű kristályhasáb-alakú kocsonyás zselé, a sárga
magzatvíz, és vizelet és vér és langyos kapros tökfőzelékszerű ürülék, s úgy fekszik az
asszony, mintha egy óriás szöcske, óriás sáska feküdne hanyatt, vagy ülne hanyatt zöld szőlőlevélen,
villás nagy A-betű combjai, s lábszárai kétoldalt szétdőlve kétfelé, mint fürészbak
lábai, mályvapettyes és aranyszeplős vaskos, sonkás combjai s kitinfűrész-hegedűvonó
lábszárai, s a gyűrt zöld gumilepedőre tapadva talpai, a nagykörmű pirosra festett, ezüstre
festett horgas, tyúkszemes asszonylábujjak, mint ezüstpálcasöprű szöcsketalpak, sáskatalpak,
s a sáska két villás combága-lábszára között a vastagcsévés sáskapotroh, mint üszög-
daganat fogsorú zöld kukoricacső, mint zöld babhüvely, zöldborsóhüvely, mint zöldragyás,
zöldpattanásos zöld uborka, mint kövirózsa zöld hús-szirom rózsagolyó-kaktuszteste,
mint kaktuszfallosz, kaktusz zöld golyófeje szőke szőrfelhőburokban, s a potrohvég
szívalakú háta közepén szülőnyílása: szétrepedt Földgolyó az asszonytest alúl, s lobogva
és zokogva fodrozódó óriás nyílása a véres, húgyos, magzatmázas gyermekarccal egészen
betöltve, mintha a vérarcú Hold buggyanna ki az űr gyötrelmeit gyötörve az űr fekete
168
szégyentömegéből, s a sárga lepényhalakként, lila rájaszárnyakként, aranypettyes rózsaszín lepke-
csigákként, rózsaszeplős csigalepkeként fodrozódó, rángó, hullámzó, repülő hüvelylebenyek,
vaginacimpák, körben fodrosan rágyűrődve a kigyűrődő lilahold-gyermekfejre, mintha
egy óriáskígyó malacot, kecskegidát, kisbárányt nyel le, csak fordítva most, nem befele gyömöszölve,
de kifelé gyűrve egész testrúgással, s szuszog az asszony és sír és üvölt, s az orvos két
tenyérrel ránehezedve nyomja a pókpocakot a piros ribizligolyó-szemű emlők alatt, a
szivárványszőrszalag ívű ősbuborékot, mint egy szivárványszalag-abroncsú óriás légyszemet!
A Földgolyó szétrepedt, s az irgalmatlan véres ősrepedésben a Sátán Mandrill-feje,
mint egy vízfejű magzaté, mint egy iszonyatos világnagy égő villanykörte a repedéshüvelyt
teljesen kitöltve, kereken, hosszan, szélesen, lepényesen elnyúlva végig, repedés-széltől
repedés-szélig, rugalmasan, higanyosan, mégis ragyogva kéken, töményen, mint a
higany, sűrű folyékony kék higanyterjedés-tömörülésben, ruganyosan a fölálló, kidudorodó
repedést-betöltő szétterjedésben és kiterjedésben. Mert most szüli a Földgolyó a Belső Bűnt,
a Kisértő az Őstojásból most szabadul, most jön ki a Föld-Vaginából az égitest-belső
Rejtelem-Dühöngője, most születik a Második Büntetés! És halott, ami fölszáll és
halott, ami lehull. És halott, ami megsülve a kőhöz odaragadt és halott, ami a Tejút csillag-
gumizsák óvszerébe lövellve taknyosan ottmaradt, és halott minden élő, s élő minden halál!
A rinocérosz halottan járkál a Hold lila porában, mint orrtüskés, fölálló görbe sárga
orrsarlós gyűrt, redős ólomkönnycsepp piciny vörösbegy-szemekkel, s halottan jár az elefánt
is, az emberszempillás ólomskatulya, ólomlemezekből összegyűrt ólomfecskendőkatona,
dübörgő nyúlszájú ólomtrombita, ólomszárnytalan ólomcsattogás, ólomtömb tölcsérbánata,
a rinocérosz orrlikai ólom-féltojások, szemei ribizlibogyó madárvirradások ólomserlegkaktusz
köldökébe fújva, a zsiráf halottan gyalogol, úgy áll ki a földből, mint egy óriás szöcske mozaik-
májfoltos keze, nyaka az óriáskéz fölnyujtott barnamozaik nagyujja, csöpp pamut-szarvasgomba
feje rügyező sóhaj, kétrügyű kakaó-kancsó, gyönyörű törpegyík-zafírcsók-emberszemekkel,
az oroszlán sárga bogáncsfej-mamut folyékony sárga bársonynászba mártva, mancsa
nárcisz-halál, istenkekesztyű-arc, sárga ravatal, ordítása és ásítása, mint a barlang
denevér-oszlop gyásza, a hemzsegve fölörvénylő fekete nyikorgástorony, a bálna ezüst
kukoricacsőgigász az ezüstképlet holdalkonyon, a világűrbe szökő árnyék-kukoricaszáron
és halottan fúj, mint a szivarozó álom, virágkehelyfejű, páratölcsérszemű fújáspamatai
kürtösen, tölcséresen virágzanak a halálon, mint a futóbab zöld növényi halászháló
szárszövedékének lila, rózsaszín, fehér virágkürt-tölcsérsziromcsillagai, mint a futóka
csipkés hártyazacskó fehér kehelyfürtjei, lila szendergés-szárnyai, a viziló, mint egy
sült lila véreshurka fénypihés ezüsttálon: fodrosan halottan áll a sugárzó holdezüst
síráshomályon és dülledt csigaszemei piros atombombarobbanásgolyóként izzanak
és fülesen fölálló rombuszpupillájú orrlikaiban ezüst rozmaringágak holdanyagból
finoman kalapálva és mint zománc-gyermekláncfűpehelygömbbé, zománc virágcsokorrá
alvadt gyermekcsók áll a széternyőzött szárnyú hímpáva a Hold lila krátercsöndjébe,
a négykézláb álló Hold embersegglikába tűzve, mint Hyeronimus Bosch festett, térdeplő,
két könyékre előredűlt meztelen asszonyának gyönyörű segglikába a két zöldszárú, ötszirmú
kék virág a Gyönyörök Kertjében, kék nárcisz, nőszirom, vizililiom, nem tudom, kék virág, zöld
száron kék virág, zöld pikkelycsészében kék sziromöt, nem tudom, kéken virágzik az asszonysegglikból
a tudat, az elmeköd, nem tudom, s a fehérfejű királysas mint egy fehérzománc, fehérporcelán
halotti zászló lobogástalanúl, nyitottan áll a holdcsönd lila szívsebébe szúrva, mint a
Föltámadt Krisztus szivében Tamás Apostol mutatóujja, a Föltámadt Halottban, a Halott-Föltámadottban,
a föltámadt húsban, a nem-szellemi testanyagban, az előttük álló test anyagszünetébe
a kiváncsi mutatóujj, s a halak, mint az űr-Halálfa ezüst levelei az őrületes űr-őszben kristályosan,
deresen a Hold pattanásos sziklamosolyára hullva, az ezüst Mindenségágról ellazúlva, a Hold
kráter-gyűlöletkönnyeire pörögve és a pelikán, mint egy szárnyasoroszlán tátott ezüstbögre
lépked a lila vágyban halottan és a békák, szalamandrák, tarajos gőték, gekkók, gyíkok,
varánuszok, kajmánok, krokodílusok fölfújva, mint a szappanbuborék, fürtösen, golyósan
repűlnek a Holdon-túl, tovább, kékpettyes, zöldszeplős, barnafoltos üveghártyarudak, üveg-
tőgyek, üveggolyók, hártyaüveggömbök, aranyterasz-szemű, smaragd-oltár szemű fölfújt
169
barna fakéreg-golyók, fakéreg-bélcsövek, fűzfakéreg-állatpalackok, bodzafakéreg-gumicsöcsök,
száll a halott hüllővilág, száll a halott kétéltűvilág, mint a szappanbuborékfürt örvénylő,
forgó, pörgő gyermekszomoruság túl a Holdon és túl a halálon az űr ismeretlen gyászkötegei,
reménység-tűzizmai, virágzó szines testmirigyei, csobogó lassú kocsonyás mirigynedvei,
nyirokmirigyei és nyirokkeringés-kocsonyadzsungelei megmentő émelyében, mint nehéz
gyermeksírás a sötétben, mert fölriadt a gyermek, s álmából fölállt, hisz rosszat álmodott,
nem tudja mit álmodott, s áll zokogva, két kézzel a függőleges ágyrácsot markolva fogva,
két kézzel az anyagba kapaszkodva, mint a valóságba a szellem, a fizikai anyag tárgyaiba,
dolgaiba, formáiba, alakjaiba a gondolat, a látható világ
részleteibe a reménység, zokog, s nem tudja, mit álmodott, csak sír és nézi,
hogy nézi őt a Hold, ő meg a Holdat zokogva, tán azt álmodta, hogy egy béka bekapta, vagy hogy
a kutya megnyalta, meghalt az apja, vagy testvére elvette tőle a hajasbabát, s kiabál:
„Mama, Mama, Mama! Hol vagy Mama! Gyere ide Mama! Mama, Mama, Mama,”
mint apám haldokolva. Hisz a Mama után kiáltozunk míg élünk, s ha haldoklunk
majd, a Mama után. Mint apám, mikor haldokolt. És Mama a szájára fagyott.
Mama meg a tüdővér. Két fekete rózsa. A tüdővér buggyanás-csókja, s a Mama
szégyene! Röpűl a Hüllő-Éjszaka, röpűl a Kétéltű-Éjszaka, röpűlnek a földszavak,
vízszavak, mint Cyrano de Bergerac, aki kigondolta, hogy úgy repűl a Holdra, hogy hajnali
harmatot tölt üvegpalackokba, a palackokat bedugaszolja, a palackokat fürtösen testére
kötözi spárgával, mert harmatpalackok az ő szárnyai, karjaira, kezére, csuklójára, nyakára, hátára,
törzsére, combjaira, zacskós vesszőjére, lábszáraira, bokáira kötözi, s párává forr a
harmat a palackokban, a sok üvegedényben, a szárnyfürt-palackokban, s az a
páratűz-üvegszőlőfürt gőzkosár, az az üvegbezárt fortyogó párakosár, az a szárnyként
szétnyíló üveghólyagfüst-páraszárny lassan fölemeli, s húzza fölfelé testét, a Hold
felé, mint gázzal töltött léggömb a kötéltengelyeken csüngő vesszőkosár-dobozt,
könnyű vesszőkosarat! Röpűl a Halott Halál a Holdra, Csillagokra, Tejút-égitestekre,
s a szétrepedt Földgolyóból a Sátán boldogan kilesve, mint kígyó a föltört tojásból,
mint gyík a föltört tojásból, mint teknősbéka a föltört tojásból, mint keselyű a föltört
tojásból, a Sátán a föltört égitest-tojásmagányból kilesve énekelni kezd. „Eljött
az Éjszaka Hajnala már! Eljött a Bűnhődés Boldog Hajnala! Eljött a Boldog
Pusztulás Emberiség-éjszakája! Eljött a Vígasztalanság Gyönyörű Piros Fénye! Eljött
az Emberiség-Nemgyász Halálvirradata! Eljött az Első Csoda! Eljött a Sátán Imája!”
És kezét imára összehajtva sátán-imát motyog, mint a térdeplő álnok katolikusok.
Ott a templomban gyerekkoromban. Pedig tudtam, este anyjukat bottal ütötték!
És hiába rimánkodott az öregasszony, csak verték őket józanúl a bottal, ostornyéllel,
vagy kampósbottal, s nézte őket a szomszédság az ablakra dagadva, mint zengő
legyek a légypapírra ragadva. S fürtökben az ablaküvegen az ikrás légyszemek,
mint fekete zacskóból kiálló barna gesztenyék. Ez volt az Emberiség? Ez az anyját-
verő álnok térdeplő ima? Tán ezért kellett egyszer meghalnia. Nem Jézusnak,
az Emberfiának, meglehet Istenfiának, de az Emberi Világnak, az Önmagáért-rossznak.
Az Önmagával-Vele-gonosznak? Énekelt a Sátán, s éneke nem volt a Halálra
vígasz. Aztán kimászott a Földgolyóból, mint zöld almából a rózsaszín kukac, mint
fekete cseresznyéből a sárga kukac. És üvegcsákánycsokor-körmű fekete pamutkorong-
rózsa lábaival lépve és ugorva, szinte kuporogva, guggolva járt az elszenesedett
Emberiség-éneken, kezei a földig lelógtak, a földre támaszkodott lila tenyerével,
járt guggolva és ugorva a Sátán-Catarrhina, a Sátán-Platyrrhina, a Sátán-Cercopithecoidea,
a Sátán-Hominoidea, ugrálva, lila tenyértalppal támaszkodva járt a megrothadt vizeken,
járt a világrothadás civilizáció-köpeten, járt a betonlekvárrá olvadt városokon, járt
gyufaszálpernyenyakú-foszforszénkoponya falvakon, járt a megőrűlt növényzeten. Mert
megőrült minden, ami zöld, őrület-őszen tolongva és bolyongva virágtalanúl habzottak
a növények a Holdig, ősz, skizofrén, katatón, pathológiás, mániás növénydagadás fortyogott,
habzott a Keselyű Holdig, az őrűlten erjedő növényvilág, a megőrűlt növényi láng, mint
embertestet a rák szétszóródva és beszőve halálerjedéssel benőtte a boldogtalan
170
levegőbuborékot a szétrepedt Földgolyó körűl, s a levegő láthatatlan ágszövevényén
bolyhosan és füstösen erjedve, terjengve, tolúlva a Hold felé habzott, iszonyatos zöld
hablepedőkkel, zöld habszoknyákkal, zöld habhálókkal és habszárnyakkal gomolygott
a könnytelen csillagokig. Az embergyásztalan csillagok felé. Mért is gyászolná a csillag az
embert? Mért gyászolná az ember-halált? Mért gyászolná a Meghalt Emberiséget? Mért
gyászolná halálod: Emberiség? És zöld harsogó, fortyogó növényfüsttel lett homályos az
ég, és a zöldben megfulladt a fény, mert a növény, mint a zöldhályog az ember
szemén, a halálhályog az emberszemgolyón! Járt a Sátán a megsült folyón, a megfőtt köveken,
zöld növényfelhőkre ült, s piros mirigyparadicsom segge a növényzeten, mint zöld
paradicsombokor levelei közt, a zöld csipketűzben a feszes, piros paradicsom. És nézte
a macskanagy zöld-piros-kék-arany-ezüst-pepita-lila nyolcfejű legyeket tizenhat
szines gyémántgesztenye-szemükkel és nézte a csacsicsődörnagy kétfejű patkányokat
az Embernélküli Újkor Dögillatszárnyú Pegazusait, nézte az egymásra-hágó, egymásra-
csúszó, egymás hátára kapaszkodó kétméteres ólomrépa-bajszú csótányokat, ahogy
kopognak, zörögnek, mint fagyott lószemű fekete bádogkoporsók. S elszenesedett ember-
maradékot, szénné-rühesedett emberiség-cafatokat rágnak, szopnak, nyalnak a legyek,
patkányok, csótányok. Vigadnak az űrbe-dagadó zöld növényi gőzben, mint meztelen
homoszexuálisok a gőzfürdőben, a nedves gőz gomolyfelhőiben, csak egy-egy testrészt
látsz, testtagot, lábfejet, lábszárat, péniszt, herezacskót, fényes feneket, cuppogást és
kezeket. Mint a hermafrodita istenek a felhők fölötti felhőkben ahogy ácsorognak.
Igy lesz? Vége így lesz az Emberi Dolognak? Vége így: az Emberiség-Dolognak? Nem
tudtam Emberiség: hogy így vagy értelmed konok foglya! Hogy önmagad pusztítod önmagaddal.
Az Emberiséget emberagyaddal! Az emberiség-szenny sugárzik, mint az élő csillag! A
sugárzás-ketrec végtelen-szövetség hálórács-dobozában a zöld-szőrzetű Halott Földgolyó.
Mint fénykalickában tengeri sün a víz alatt. Mint vasketrecben zöld majom. Zöld gorilla.
És virágtalan a halál, mert világtalan, mert a virágok mind a Holdra repűltek! A Holdra
áttelepűlt a Virágok Hatalma! S ott halt meg minden virág! Meghalt a Hold halálába halva!
Virágok nélkül én mit is tehetnék. Kivirágoznak az eszmék? Győzelmesen, győztesen? Ha
így lesz: elhihetem? Mert akkor már minek a hit és minek a mámor? És minek a
vers és minek a szerelem? És minek a csók és minek a munka és minek az emberi teremtés?
Ha a Pusztulás úgy hagy magunkra, hogy gyásszal elhülyülve, gyásszal elbutulva ülünk
a Rothadó Emberiség-Sziven, mint elűzött képzelt angyal kopasz tűzön, vak elmerothadás-
szigeten, mint elűzött angyal férges csillagon. Minek a hit, ha nincs az a másik,
aki átölel a Tiszta Elmúlásig? Aki szerelmes szíved foga között tartva, mint kicsinyét
az állat, vigyáz, hogy ne üssön forró jegével a bánat, s míg érzed sziveden a forró
asszony-nyálat, tudod, hogy sorsod ő akarta, s így vigyáz rád: szája szerelmével!
Minek a csók, ha nincs aki fogadja, s visszaharapva lágyan visszaadja, minek a csók,
ha egyedűl maradtál? És minek az elme fényes szerelme, ha nem lesz kinek és miért?
Ha nem lesz minek és nem lesz kiért? Mert elhagyta az Élet a Világot, mint ébredéskor
emberagy az álmot! Mert elfelejtett minket a Jövő, vagy úgy eltörölt két ujjhegye között, mint
mi ujjaink között szúnyogot, muslicát, bolyhos molylepkét: könnyen, gyorsan, porhanyó pépesen,
nedvkönnyesen, mohaporgyémántszárazon. És ez alig haszon. Én nem tudtam megfogni
halott apám lábait, hogy betegyük őt a koporsóba. Hónaljánál anyám fogta, lábainál Katus-néni
fogta. Feleségem: tudod, miért volt? Rég volt. Rohantam fölfelé az utcán. Öcsém rohant
lefelé az utcán. Az ajtó nyitva volt. Az előszoba kék padlószőnyegén a halott. Fehér
ágylepedővel letakarva. Mint gipszredő-zászlóval szobor. Letérdepeltem, a lepedőt fölemeltem,
pedig nem akarták. Kontyos fehér porcelánbaba. Szent Erzsébet márványszarkofág-szoborfeje.
A gyűlölet szégyene. Lángolt a Megváltás Aranykardja. És nem gondoltam akkor arra,
hogy az a villanyfényes decemberi este, megváltásom tiszta fénykeresztje: Új Éneket szül
nekem! Szivemben se gyász, se árnyék, csak egyszerűség. Egyszerű csönd. Halál-ajándék!
De azt gondoltam, magamra maradva: ez az Új Csönd jövőm jutalma! Szivemben
egyszerűség! Mint egy szelet kenyér. Mint egy pohár víz. Mint egy meggyújtott gyertya. Mint kés az asztalon.
Fény a gyerek szemében. Mint piros alma a gyerek kezében. Mint becsukott könyv. Mint aki
171
nem tudja, mi a szégyen. Mit mondasz Asszonyom, Feleségem? Mit mondasz Szőke Emberi Hűség?
Mi van a szivemben? Mi van a szivedben? Mi van a szivemben? Mi van a szivünkben?
Ahogy a pingvin-anya szájába veszi kicsinye fejét, nagy sárga csőrei közé a csöpp
csőrös fekete pihegolyót, a gyermekszeműt, így védve a két hártyatalpon, sárga hártya-csillagon
totyogót, így melegitve: így vennélek számba titeket, téged, a Kisebb Emberiséget,
hogy megvédjelek minden haláltól. Mert az Élet él, nem a Halál: Szerelem-Hitünkben!
Ha szivem fogod: meg nem adom magam. Érintő asszonytested: emberhitem, költő-holnapom!
Mert Hozzádig nem volt, aki forró szájába vette volna fejemet, közönyfagytól
megszégyenűlt, dacos, vad, mámoros, hit-részeg költő-fejemet, mint pingvin-anya gyermeke
fejét, mint pingvinanya kitátott csőre nyálas és párás húsbarlangjába kicsinye fejét,
hogy melengesse, s óvja a kristálytű-kéveköteg széltől, az örvénylő, lobogó gyémánttű-
tejútkígyó széltől, hasa alá, combjai közé nem vett engem az Értem-gond-Szerelem,
a Miattam-asszony Asszony, mint pingvin-anya fekete bársonyköpeny-kabátos,
fehér pamutinges, sárga pehelybugyogós teste alá kicsinyét, a sárga úszótalpakon totyogó
fekete bársonykönnycsepp madár-gondolatot, a katicabogár-szemű tántorgó fekete-pihe
totyogástojást, ahogy a pingvinanya hosszan-meghajtott Kis Szent Teréz-fejével, sárga
gondosság-gondolat csőrével gyapot-kukoricacséve hasa alá gyömöszöli, gyömködi, tömi
gyerekét, a sárga pamuttölcsér-combok közé, hogy ne fázzon, ahogy anyánk az
új párnacihába gyömte, gyömöszölte, tömte a frissen fosztott tollpihék bolyhos gombócait,
fehér füstgolyó-csomóit, s kézfején tollpihék, hajában tollpihék, szempilláján fehér
tollpihék, mint vak pillék, szem-rózsa nélküli lepkék, olvadhatatlan hócsillagok,
s nedves ajkán is egy hópihe, mint megfagyott álomnyál, mint megfagyott
halálnyál halott katona szájszögletén, félig a bajuszra ragadva, a
fenyőfacérnabordás pehelycsillag, mert szájába nem vett
engem se Isten, se Titán, se Emberóriás, hogy melegítsen a Léthidegben akkor, se
Csőrös Isten, se Egyszemű Asszonytitán, se a Konok Jégvilág, Szigorú Kővilág fekete
Zenésze, valaki nyakával Túlvilágba-érő Nem-Iszonyat Óriás Emberalak, akinek
Sejtelem-Ősbogáncs óriásfeje már a Második Űrben virágzik, mint a kertben itt a rózsa,
és sárga naphólyag-szemű növényősbozont feje körűl galaxiskoronák égő könnycsepp-
koszorúja, halmazosan pörgő tűzcsepp-glóriája és istentelenűl pislog és embermódra
ásít, mert legszebben a kutya ásít, a fehér puli, a fehér krétalebenyrózsa fekete-
bélésű szájjal, s rózsaszínű nyelve hosszan kinyúlva keményen fölpöndörödik,
mint a vadtormalevél, mint a sáslevél, mint a nádlevél ősszel, mint az önmaga
szivébe betekercselődött fújóka, a hosszú piros papírcsőzsák, ami lobbanva keményen
előreszaladva önmagából kipöndörödik piros papirhurkabéllé, ha farsípjába
belefújnak, a puli ásítása sípol, mint a seggbefujós kiskakas, a kis feketepiros
pléhkakas a búcsúban, Bori Imre vett nekem ilyen seggbe-fujós kiskakast
a földvári búcsúban, a két szines domború pikkelydomborulat félkakas össze-
ragasztva, kis bádogcsapokkal, bádognyelvecskékkel összenútolva, a bádog-
nyelvecskék a másik kakasfél peremszéleire hajtogatva, s így az egész kakas belül
üres, mint egy kifújt tojás, s a pléhkakas sarlós bádogcsokor-farka, mint
csendőrkalap tollai, a kék zománccsokor, s e merev bádogvízesés kakascsokor
alatt a segglik helyén, a segglikba dugva, a pléhkakaséba piros műanyagsíp,
mint pléhnyelvü dugó, amivel a pléhkakas-palackot bedugaszolják, nem
vett szájába engem se Isten, se Titán, se Ember, hogy megvédjen engem az eszméletlenség-
hidegtől, mert nem akart megvédeni engem se Ember, se Titán, se Isten, nem
akart megvédeni a gyásztól, a haláltól, a hamar-elmúlástól, a csillagragyogástól,
csak hagyta, hogy csillagként ragyogjak, pokolként nagyobb pokolban égjek, közösen
gondolták, hogy majd kiherélnek, ahogy a csődöröket, bikákat, kosokat, kanokat
kiherélik, lekötözik és kiherélik a csikócsődöröket, bikaborjúkat, kamasz-kosokat,
kölyök-kanokat, lábaikat vastag kötéllel hurkosan csomózva összekötik, egymáshoz
kötik, mint patás, körmös barkaágakat, tömény-sípcsontú szőke és barna selyem-
rudakat, úgy döntik őket a földre, hogy ledőlnek rémült dülledt darázsszemekkel,
172
döngve, s a fekete zacskóból gyors herélőkéssel kimetszik a véres, sárga selyempuha
kőkocsonya-tojásokat, s habzik az állatok szája, s az is lekötve szoros kötél-
gyűrűvel, vonagló fejük szikrázó kötélhálókosárban. Gondolták: hadd égjen, amíg
a szeme fénylik, és nem védenek engem semmi ragyogástól, csillagsorsa úgyis
hamar elfehérlik, csillagútja gyufaként kilángol, csillagvére gyorsan elpereg,
s az emberiség csontvázára szárad, mint kertünkben az út kőmozaikszalagára, sárga
kőmozaiklépcsőire a verebek, rigók, seregélyek lila ürüléke, a bodza lila
vére, nagy lila plecsnikben, sötétkék fröccsenésfoltokban, egymásra-kásásodva,
elpotyogtatva ürülékük, mintha sötétlila, bíborvörös, világoskék pihehalom volna
száradva a kőre, mert a seregélyek, verebek, rigók csőrükkel csipegetve, gyors csőr-
kalapálással megették a feketecseresznyét, a meggyet, a ribizlit, a málnát, egy
mázsa gyümölcsöt ettek meg hajnalban, reggel, délelőtt, délután, s meszes potyadékuk
ezért, mint az emberi testalsó megrepedt aranyerének vére, a tüdőpiros válik
bíborpirosra, a bíborpiros sötétlilára, a sötétlila sötétkékre, a sötétkék feketére,
a növény vére most már a madár ürüléke, s most eszik a bodzafát, a bodzatermés lila
bogyófürtjeit, a lila bogyószemeket csipegetik ráülve a lila bogyófürt bodzatányér-esernyőre,
mint garabonciás a mesében-nem-mesében a lila felhőre, a rigók, seregélyek, verebek,
s folyik fenekükből a lila bodzalé, mint menzeszben az asszonyok vére a combtőre,
combfehérre, ezek a menstruáló madarak, ez a verebek, rigók, seregélyek havi
tisztulása, s tisztulás-vércsöppjük csöppen a kerti út sárga kövére, kis húsrózsacsücsöri gyerek-
csókseggük köpi a növényi vért a kerti út lépcsőkövére. Ó, nem akartak megvédeni
engem se széltől, vihartól, haragtól, se a bánattól, se a szavaktól, sem az ütéstől,
sem a fénytől a Halandók meg a Halhatatlanok, gondolták, úgyis meghalok, meghalok
hamar, hiszen minek éljen az ilyen esztelen, hisz az esztelenek élete halál! Mert mit
akar ez a vad fiú itten? Nem többet, mint az Isten, és nem is kevesebbet? Mint
az Isten, aki nincs, aki van. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem adom meg
magam! Ez a kora-gyász nem pusztít el engem! És úgy halok meg, mikor meghalok,
két kezedbe arcom Te fogod, mint érett boldog gyümölcsöt, amely már hullni
kész, s nehéz ágáról elereszti sorsa, hadd hulljon az Elmúlás Kötényébe,
sárgán beszélve, mint nagyanyám sötétkék vászonporcelán-kötényébe a körte
a lágyan megrázott körtefáról, vagy csak úgy magától, mint a körtefa súlyos sárga
könnye, mert boldog halált sírt az öreg körtefa, s nagyanyám, a kicsi fekete Mikulás-
anya állt alatta kék köténye két csücskét kezeivel föltartva, s a sárga
körte a kék vászonhólyagba hullt. Zúzódástalanúl. Mint Szűz Anya kék
világegyetem Mama-kötényébe a Megérett Világlét-Múlt, mint Szűz Anya
világkék Mama-kötényébe a Sárga Emlékgyümölcs, a Sárga Emberelmúlás
Hantai Simon depressziójában, a Gyönyörű Gyászban, a Világító Szőke Fiú-
Lázban, mint Szűz Anya levegőbe-emelt redős kék, négyzet-porcelánlap-
szövetség Világkötényébe a Sárga Mánia, Keresztről-levett Szűzen-szült
Szűzen-fogant Egyfia, Jézus, a sárga Jézus-test, a sárga Jézus-fej. S Mária
szűzhártyája a Mennyek Bezárt Kapuja. Fényes hártya-ablak, ami mögött
a testvégtelen mélyben hatalmas olajmécses ég. A Nembűnös-Bűnös
Emberiség! Ez a Virradat Ablakimája! Ez az Alkonyat-Gyászhártya szíve
mögött a Máglya! Ez a Belső Testmáglya-Ünnep! Ez a Diadalablak Emberiségálma.
Szeretlek. Mint a tüdő a friss levegőt, mint a szív a tiszta vért, mint a népek
a szabadságot, mint a fölszabadulást a hajdani szegény, mint a fény a világot,
mint a harmatot a fű, mint a halandóság az elmúlást, mint gyermek az esti
gyertyalángot, ha nagy szigetben kikapcsolták a villanyt és fél, mert sötét van,
mint kiscsikó a mezei virágot, mert ott hancúrozok én virágzó fénymező sziveden,
mint az ember a jó álmot, ember a szép álmot, mint a szegénység harminc
egymásra-tapadt eleven hártyarétegén, a szegénység egymásra-nőtt héjrétegei
halmazán világoszöld csíratestét átfúró elemi akarat az értelem-hős könyveket,
mint Húsvét a Krisztus-szívsebet, mint kalász a könnyű aranygótika-
173
aranyszálkatoronytáncot, mint hófúvást a szél, mint oldódást a bánat,
mint halál az elmúlást, mint élet a születést, mint újszülött a fölszabadító
sírást, mert kihullnak orrlikaiból a magzattakonydugók, kihull végbeléből a magzatszurok-
dugó, mint szülőanya ha megszült: a tisztába-tevést, mint kisfiú a kést, emberhúst
a kannibálok, mint emberelevenek a sót, mint tehenek a lila marhasótéglát
a jászolban, azt nyalják álmodozva a párolgó istálló-éjszakában, mint párducok,
pumák az emlős-szöcske gazellát, a Victor Vasarely-zebracsikót, mint a papok a
gyónást, bűnös a bűnt, mint a hajnal az esőmosta háztetőket, mint kutyák a tisztulásban a nőket,
mint látomást a szentek, megtisztulást a misztikusok, mint só a könnyet, könny a vágyat,
mint láz a lázmérőt, mint bolond a napsütést, ha ott ülhet őrizetlenűl a betonudvaron,
mint háború a békét, mint halott a gyertyaszagot, csillagszórót a Karácsony, mint beteg az ágyat,
mint egyensúlyt az idegrendszer, kötéltáncos a napernyőt, mint falubolondját lakodalom,
mint kamaszok a magömlést, mint holdfényes szénakazal a réten a meztelen szeretőket,
mint nászidő-énekét a feketerigó, mint halott a földet, föld a halottat,
mint kristály a csöndet, mint testünk a szerelmet, mint újszülött az anyaemlőt,
mint gyermek a mézeskenyeret, mint fehér sas az ég kék folyékony zománc-
tüzét, mint terhes asszony testében mocorgó kicsinyét, mint szitakötő a négyes
hártyasziromcsillag szárnyrezgést, mint kórboncnok a testnyitó kést, mint párzó
rovarok a napfényt, mint dzsungelek az esőt, mint embermunkát a föld, mint
jéghártya a vastagodást, mint nyárfa az ezüstlemezrózsa-csáplobogást, mint
halandóság az eleveneket, mint az állati jószág az ehető növényt, mint az
eszkimó nők szülés után a méhlepényt, mert azt is megeszik, hisz olyan éhesek
és forró vizeletüket megisszák, mint méhek a virágport, medvék a mesében
a mézet, mint a méhecske, a kis állatgyár a virágportápot, zengő apró gyártestében
az átalakuló belső nedvet, váladékot, nyákot, garatmirigyváladékot, gyomornedvet,
mert az is kell a közös fönnmaradáshoz, mint költő a szép, a jó papírost,
Mont Blanc-töltőtollat, igazi fekete tintát, mint agyam a Lét megsejtett
tiszta titkát, mint az elmúlás a halandóságot, mint pacsirta a zuhanást, mint
pacsirta az énekpont meredek fölzuhanást, mint öregemberek a forró levest, mint
csillag a sötétet, sötét a csillagokat, mint gyémánt a csiszolást, mint gyermekek a
könnyű könnyeket, mint Baruch de Spinóza a természetbe-istenájulást, mint vad
halhatatlanok a földi létet, mint Teilhard de Chardin az Anyagot, mint Paul Claudel
az Anyagot, mint e kettő a valóságot, a Láthatót, a Foghatót, a Mérhetőt, a Születőt,
mint Isten szereti halhatatlanságát, ha van, mint a Világmindenség önmagát, minden
rejtőző és kimutatkozó módját, erőjét, anyagát, mint a Mulandót az Örökéletű!
Mint költőt a betű, szavakat a költő. Mint a Megváltást az ember, a világlét-
tekintetű. Mint a Megváltó az embert, az embertekintetű. Szeretlek. Látod, ilyen
egyszerű. Állsz itt mögöttem, mikor verset írok, én meg hátranézek tollam fölemelve,
szájon csókolsz, friss kávét hozol, párolgó feketekávét forró pohárban, kiöntöd
a cigarettacsikkeket a szürkemárvány hamutálból, a hamutálat kimosod, visszahozod.
Én meg nézlek. Nézem ifjúságod, szerelmed ahogy testedből kilángol, befont
szőke hajad, vastag copfba-font szőke hajad derekad combvágat-kezdetéig
ér, mint nagy hosszú, vastag szőke fokhagymafüzér, s gyerekeink a nyitott ajtón beszaladnak
utánad. „Kész vagy Papa? Befejezted?” kérdik, s bár tudják, mégsem értik:
miféle gond, miféle öröm, miféle szorgalom, miféle bánat hajlít a papír fölé hónapok
óta görnyedni engem? S ha már aznapi tollamat letettem, s szobájukba megyek
nevetve: tudják, hogy jön a boldog este, a fürdés, pancsolás, dinnyeevés, meg a mozi,
meg más gyöngéd-szigorú embervidulás. Állapot-módosulás. S Te is tudod, hogy
csak te tudhatod elkapni a tudat-pillanatot, mint tenyérrel a pillangót, mikor
ott lobog zsindelyszűz-gyertyaláng-szív fehéren a hártyásan, viaszosan, kövéren omló
rózsa fölött a vérgyöngéd alkonyati szélben, te is tudod, hogy mennyire szeretlek.
Esőgolyók üvegfüggönyrácsa a fű. Alkonyodik. Szeretlek. Ilyen egyszerű ez a bonyolúlt
derű, ez az összetett öröm, mert összetettebb, mint egy bogár harmincezer szemcsefacettából
174
összetett szeme. Szeretlek. Ilyen egyszerű. A rózsák gyorsan rohadnak az idén.
Kibuggyannak a négyágú zöld páncélfedőszárny hüvelytok-kupolából, mint piros
láng a zöld lángból, mint nyitott sárga láng a szelvényesen zárt zöld templomtorony-
lángból, a növénybarokk zöld templomkupolából, amely szétnyílik, mint egy
űrhajó tükörfacettalemez-csápszárnyai négyfelé széthajolva kinyílnak, s a habosan,
fodrosan, körben föltoluló növényselyem-szirombugyogás habos szirom-salátagolyóvá
dagad, így születik meg a halálpillanat, mert a rózsák gyorsan rohadnak mostan,
szétlazúlva kásásan omlanak piros és sárga vászonhab-cafatosan, mint a
vakolat, a fehér mészhártya a falról, lemezesen, lazán, puhán, megszületnek
reggel, meghalnak délután. Rohadnak, foszlanak a kövér rózsafejek, mint
a szivárványos szappanhab-buboréktoronysüveg lányaim fején fürdetéskor, szinte pezsegve
esve, salátásan omladozva a földre, a feketére, vagy a rózsabokor-zöldre, a
rózsalevélre. Rothadnak a rózsák. A föld csupa fonnyadó, sorvadó rózsaszirom.
Mint a cserepekre tört téli fény, mint az összetört fehér cserépedény: szirmok,
szeletek, darabok halmaza, kupaca a fekete rózsaföldön, zöld rózsalombon.
Mint szakadt rongyos ing a zöld rózsaágra akadva, mint a hó foszlányszigetei
a tavaszi barna földeken, a rög-óriások barna mosolyában, az erdő nyírfái,
tölgyfái, bükkfái, fenyőfái közt a puha talajon, az aranybarna lázas avaron,
egy-egy barnalila árnyékrács-szigeten. Mint eldobált tojáshéjak száradó száraz
kupaca, kettőbe-tört tojáshéjak, sziromrugók, gyűrt fehér papírcsomók.
Verebek ugrálnak a szőlőlevelek közt. Verebek ugrálnak a rózsabokrok levelei
között, a rózsákra ugranak, pirosszürke pikkelypamut-horgonylábukkal
szétrúgják a rózsát, szétugrálják a rózsafejeket, ezek a szürke hamu-lócitromok,
zöldgyík-szemű szürke hamukönnycseppek, csiripelő sárpihe-csillagocskák,
csivitelő sárpehely-madárgumók. S kásásan hullnak a sziromcsomók, mint összetépett
kéziratpapirok, mint meghalt madár tollai a szélben. Halott sirály tollai a szélben.
Mint a halott feketerigó fehérebb nyaki pihetollai, fehérebb-pelyhű gégetollai!
Nézem a haldokló rózsákat. Nézem. És szürkekék szemeidet nézem Asszonyom,
Feleségem. Szeretlek. És tudhatod: nem akarom, hogy az a Földgolyó-tengely öreg
Bohóc, az az Őrület Sátánbohóc kibújjon a Földgolyórepedés-halálvirradaton,
mikor a Földgolyó szétreped, mint egy földhöz-vágott görögdinnye, s a széttört
zöldhéjú zöld gömb vérző húsa belűlről kilátszik, s az iszonyatos összetört,
szétrepedt Földgolyódinnyéből, a halálrepedés-dinnyerésen kidugja sötétkékre festett
iszonyat-villanykörte fejét a Páviánkutya-Mandrillsátán, a körtefejű világnagy
Törpe, mert feje lakkosan, zománcosan kékre befestve, mint háborúban a villanykörte,
hogy csak derengve világítson kéken, ne láthassák a sárga tiszta fényt az éjszakai repülőgépek.
Nem akarom, hogy a virágok úgy vonúljanak a Holdra, mint a kitelepítettek, mint akiket
koncentrációs táborokba küldtek, ne zsidó-világmenetek virágzó megszégyenítés-folyama
legyen az űr a Holdig, a már úgysem tiszta űr, ne kitelepítettek virágüldözöttei
szalagozzák be az űr csöndfeketéjét, nappali szőke asszonyi fényét, ne virág-
menekülők néma illatoszlop-tódulása küllőzze be az emberivé válható
embertelen űr mindenségmagányát, mint egy kocsikerék küllői, biciklikerék fénylő
küllőszálai a körfát, körvasat, ne legyen a Földtől Holdig húzódó lobogó, zengő
virágpillanat a virágok jövője, hiszen az Emberiségé, a holdfény aranyszalagára
ragadva, mint Föld-Hold függőhíd lengő légypapírra az odaragadt fekete, piros,
kék, pepita, sárga, aranyszinű, ezüst, zöld, lila, szivárványszinű legyek, ott evickélve
a holdfény-ragacsban, beleőrülve a mézes holdsugár-szalagpapír-ragacsba,
habgomb-talpuk, habszivacs-párna talptenyerük a megőszűlt fénybe ragadva, szivóka-
szakállas fejüket megissza a mérgezett méz, sejtes, összetett szemük már nem lát,
csak néz, mint a halottak, ahogy a halottak szeme néz, úgy látnak ők már, hiszen
halál-vakok. Ott a holdsugár-légypapírmézen a millió szívalakú kitinkehely,
s a drótszerkezet-áramszedő-harmonikaszakállú kelyheket félig vagy egészen betöltve,
benőve a kehelydomborulat-szívfelületek részét, vagy majdnem egészét, a homlokot,
175
a halántékokat, a koponyatetőt a tarkóig le kövéren, a pofalemezek vértvasingét
le egészen az állcsúcsig szinte: a légyszemek. Mint zöld pikkelycsészében, fényes
zöld hüvelyben világosbarna makk, dupla zöld porceláncsészében barna makkok,
a légyszemek, mint ezüstcsészében barna tüskeszemcsés barna golyók, barna gubacsok:
a légyszemek, mint piros üvegtányéron szőrös, tüskés zöld gesztenyehéj, gesztenyeburok:
a légyszemek, mint két lila bogáncsfej, zöld gyűrűből kiálló lila szőrkoponya:
a légyszemek, mint szamárkóró lila szőrcsillag-virágfeje sárga tüskepikkelytálban:
a légyszemek, mint zöld palackból kiálló világosbarna parafadugók, dagadásrügyek:
a légyszemek, mint ikrás lila margaréta-dugófejek: a dülledt légyszemek!
Mert a virág a Létet szereti, nem a Teljes Halált! S fél a Bűnös Emberiségtől
mind a virág! S félelmében a Földről elvándorol! Akik egylábon álltak, mint
a gémek, íbiszek, íriszek, flamingók, hattyúk, pelikánok, ludak, gólyák: elindulnak
a Gyönyörű Egylábúak! Kigyalogolnak a Földgolyó-Emberiségidőből a Gyönyörű
Egylábúak: zöld pikkelytoronyszár-lábakon, zöld csigolyatoronyszár-lábakon, zöld
pórusrúd-szőrtorony-lábakon elindulnak a Hold felé, menetelnek a csillagok
felé, hogy hamis halállal meg ne haljanak! Megy hatalmas illatszőnyeg-tódulásban,
sziromnyerítés-hallgatásgyásztudatban a Hold felé, a csillagok felé a Boldogtalan
Növényláng-Tűzözön, a Hold felé, a csillagok felé, milliárd kancsófejjel, milliárd
köcsögfejjel, milliárd párducpettyes csikófejjel, milliárd illat-tátogó oroszlánfejjel,
milliárd szirom-illatátok növénybőr-salátakoponyával, milliárd összetekert,
összezsúfolt, szirmosan szétspriccelő, szirombolyhosan szétlövellő dermedt
szökőkút-lánggal vonúlnak a virágok a Hold felé, a csillagok felé. Mert félnek
az örök haláltól. Mint kivándorlók, mennek a Virágok, zsúfolt öreg fényhajókon,
mint kivándorlók a régi hazából, amely csak éhséget adott, gyászt és pusztulást,
árokföldet enni a gyereknek, aki éhségében úgy ette a földet, szürcsölve, ahogy
a ló a vizet issza, ahogy a földigiliszta nyeli rágástalanúl, hiszen csak lila
gyűrűs húscső, abban üresség-csővel, a testen-végig-gyomorral, a végbélpontlukig
gyomorral, mint kivándorlók a hűtlen régi hazából: tódúl ki a Virág ebből a
világból, hiszen nem kapta meg, amit meg kellett volna kapnia, de kapott
pökhendiséget, rúgást, megaláztatást, egyéni és társadalmi elnyomást, remény
helyett reménytelenséget, föld helyett sírföldet, gödör-békességet! Hát
elmegy, s árnyékát se hagyja itt! Ez lesz a Világ? Ez az Illat-Gyász? Ez a habzó,
tajtékos Virág-Kivándorlás? Mert a virág árnyékát is elviszi! Nem adja el,
mint Chamisso teremtménye: Péter Schlemihl árnyát az ördögnek. A
virágok nem születtek dögnek. Aranyért nem adják a boldogabbat többnek!
Szeretlek. Asszonyom, Feleségem. Fogd a szivem. Az ember attól ember,
mert elhiszi: ő a Világegyetem Legfontosabb Dolga! Az ember azt hiszi: nem adott
kevesebbet a Létnek, mint a Lét őneki! Azért van. Ezért ember az ember!
Elviszi árnyékát a halott. Elviszi árnyékát minden halott. Nemcsak a virág. Elviszi
árnyékát minden testi dolog. Elviszi árnyékát minden ember, ha meghal. Hisz ez a testek
egyik módja, dolga. Fénylő árnyékát elviszi az öröm, barna árnyékát a szomorúság, kék
árnyékát a bánat, halál-árnyékát a közöny. Az árnyékot nem szabad eladni! Se
hitért, se bűnért, se aranyért, mert árnyéktalanúl homályos a lét, s árnyék nélkül a fény se
fény, csak kemény vágyakozás, szigorú fogyatkozás, pontatlan szerelem. A test meg az
árnyék közös akarat, együttes boldog kölcsönösség-tudat. Elviszi árnyékát minden
halandó. A halálnak nincsen árnyéka csak. Meg a fénynek. Meg az absztrakt szerkezetnek.
A gondolat-geometriának. A képzelet-struktúrának. A számtani függvénynek.
Meg a láthatatlan szövevény-tüzeknek. Ahogy megszerkesztve a világ, a szövetséghálórács-
mindenség-struktúraügyeknek, ahogy a pontosan-beprogramozott mindenség-szellemi-váz,
a százezermilliárd összefüggéshuzal, keresztbe-kasba szőtt mindenség-összefüggésvonal, a
szellemváz szigorú szerkezetösszege, a Mindenség váz-szerkezete, amire lenni, élni rárakódott
a sűrű vagy híg, vagy egyszerű-erkölcsű, rejtelmes, bonyolúlt anyagláz, a hitet
megvalósító anyag. A teremtéshitnek nincs árnyéka csak, nem a teremtésben megvalósuló
176
világnak. Nem a testes anyagnak. Árnyékot szül mind, aki lát, s vak árnyéka van
a vaknak is. Minden behéjazott, beburkolt, határfelületes dolognak, rostnak, reménynek,
szálnak, csomagnak, rácsnak, kötegnek, szövetnek, mint a sivatagi fának, pusztaföldből
kidagadó kőnek, sziklának, égitest-köveknek. A sejtelem árnyéka a remény. A remény árnyéka
a szerelem, az élet árnyéka a halál, a halál árnyéka az élet, a hang árnyéka a csönd, a csönd
árnyéka az ének. A költő árnyéka a büntetés, a bűn árnyéka a fénylő tiszta jóság,
a Nemlét árnyéka a Gyönyörű Szigorú Valóság, a Gyönyörű-Gyönyörű-Gyönyörű Anyag,
a százmilliárd Módozat árnyéka az Elsugárzó Bomlás, Olvadva Szétsugárzó Megsemmisülés.
Ha majd a Teljes Lét a Megsemmisülés Halálvizzel-telt Poharába ejtve lila kristályszemcseként
felolvad, s sercegve lila tűhegybuborékpontlánccal, pezsgéshólyagfüzérrel, lila bizsergéspont-
cérnákkal füstölve fölfelé, bolyhosan, bodrosan omolva lényét önmagából előbb likacsos
röggé bontja, aztán szivacshab-görönggyé, aztán lila pezsgésponttá olvad, aztán a pezsgéspont is
eltűnik, szétszivárog s helyén hiány-árok se marad, az a lila füsttel, lila kristályfüsttel
a kristályolvadás lila tüzével befestett vizű Halálpohár lesz egyetemes árnyéka a Teljes
Létnek, árnyéka minden tárgynak, dolognak, jelenségnek, részletnek, hajlamnak, közös
akaratnak, minden Egésznek, mert a Teljes Lét most már a Teljes Árnyék, halál-ajándék,
az elolvadt Teljes Lét maga az Árnyék, a test-önmagából füstölve szétbomlott egyetlen
Árnyék-önmaga. Az ürességben egyenletes lánggá szétzilált anyaga: az Árnyék Örökléte!
Nem ez a Költő reménye! De minden Valóság-Dolog, ami van hitben és akaratban, ami
van a virágzó anyagban, ami kezdődik és önmagába fog, vagy kezdődni fog, minden anyag
és alak, meg az emberi dolog, s az emberiben az erkölcsi egész. A költő reménye a
Bekövetkezés! A Megvalósulás, hogy így nem mondhatja más, az az egyszerű harmat-tiszta
hit, hogy tud, vagy tudni akar minden emberit, minden ember-előttit, s tudni akarja
azt is, ami az ember fölött van és lesz az ember után. A költő reménye nem az, hogy
eljön a Földgolyó-Nemlét világluk-feketeürege, ami eljön egyszer, ha fölrobban, vagy
összerobban a világegyetem, a költő reménye nem az, hogy eljön egyszer a Teljes Bioszféra-
halál meg a fényhalál s a Földgolyó, mint a száraz üres csigaház, mint a radiolária
tűszálkacsillagszivacs homoküvege, hisz percenként 4 millió tonnával fogy és csökken
a Nap tömege, hogy fölfalja bolygóit egyszer a Nap, mint Goya Sátán-isten-
szörnyetege az embereket, s a Nap aranyszőrbozont-dagadt szájából úgy lógnak
ki félig megrágottan a bolygók, mint az emberfaló Óriásszörny szájából a nők, a
férfiak, a Merkur, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Saturnus, az Uránus, a Neptunus,
a Plutó, s talán az eddig-nem-ismert tizedik, hisz még a Plutót is megeszi, pedig a Pluto
(Egyenlitői átmérő km: 6000?, Tömeg, holdakkal együtt [Föld=1]: 0,80, Közepes sűrűség
[víz=1]: 5,5?, Tengelyforgási idő:?, Közepes távolság a naptól, millió km: 5899,04,
Keringési ideje középnapban: 90469,1.) a bolygórendszerre tágúlt napgyomor
fagygolyója lehetne, hiszen hőmérséklete a fagypont alatti 100 fokot jóval meghaladja, hisz
a költő reménye nem a halál. Költő reménye nem lehet: Halál! Költő reménye csak
a Nem-Halál! Pedig tudja, hogy minden meghal egyszer, minden meghal, mert minden elvirágzik,
minden meghal, ami a halálból kivirágzik, mert a halálból virágzik ki minden, mert
a Halálból virágzik ki a Minden! Az Egész, meg benne a Rész, minden Tartály és
minden Tartalom, a Lehetőség Mindene és az Alkalom, minden Képzelet, minden
Jelenlét, minden Elfoszlás, Kimúlás, a Bioszféra és a Bioszféra-alatti és a
Bioszféra-fölötti, minden Egyetemes Ködgyász és Egyetemes Rideg Gyászfényöröm,
ami túl van és innen e bolygórendszer-gyűrűkörön, az elliptikus, elnyúlt gyűrűkarikák
óriás tömegpont-rohanása, a fény szines tömegtűzpont-tűztömegpontvirágzásgyásza,
meg az emberi múlt, meg az emberi jelen, meg talán az emberi jövő. Az emberé és az emberiségé!
Jaj, ne égjünk sugárzó fénnyé! Jaj, ne égjünk fertőző anyagsugárrá. Ne égjünk fodros,
forgácsos, fölkunkorodó, zizegve és ropogva összezsugorodó pernye-gyásszá, mint kezükben
az öngyújtóval meggyújtott papíros, rágalmazó levél, szidalmazó levél, újságból kivágott
betűkből fölragasztott halálfa-gyűlölet-ítélettábla, fekete betűrács lombos halálfa,
amit nekem küldtek, mikor Nagy László meghalt, ne égjünk szőke, befelé-elfogyó
aranyparázs-szivacslap szegélyű, piros sistergésű pernyecsutaklombhullássá, mint
177
gyufalánggal elégetett gonosz levél, hisz nem vagyunk gonoszak mi, csak világsorsra-
hagyottak, hisz nem vagyunk gonoszak mi, csak emberbűnre-hagyottak, s az ő szégyentelenségük
a mi szégyenünk! Mert, jaj, mi lesz velünk, ha a civilizációs Bűn meggyújtja egyszer
a Földgolyót, meggyújtja nukleáris tüzével, hidrogénbombarobbanás óriás föltoluló
fodorgalléros tűzgolyó szivarparazsával, mint mi gyufalánggal az összegyűrt gonosz papírost?
Ha a Föld helyén koromüszög-peremszélű lukat éget az ideiglenes űrön az Összmennyiség-
Atombombarobbanás, mint mi égő cigarettával kerek lukat, ürességkorongot a fehér
papírlapon, míg nézzük, hogy sűllyed át a léthártya-papíron a rányomott cigarettaparázs,
amíg a papír füstölve kilukad, s nézzük az égéslukat, a füstölgő gyászkarikát
a papírlap üregét körben beszegőt, ami mint egy vaskályha-tetőkarika, fekete peremgyűrű
s látjuk a fehérbe égetett émelylukon át az íróasztal barna szigorát, hisz írni kell,
nem sírni kell! Így látja majd a Mindenség a Mindenséget, a sötétkék indigólapon
égetett Földgolyó-helye égetéslukon, az Egyetemes űr egy indigószeletén atombomba-
csókparázzsal, hidrogénbomba-parázscsókkal fúrt, izzó gyémántrovarszem-dagadáslánggal
fújt ürességkorongon nézve át: csillag a csillagot, föntről lefelé, lentről fölfelé
pislogva szálkás fénypontokkal összevissza, arany-nyálát csordítva, mint hülye gyerek,
vízfejű gyerekidióta, aki már két méterre nőtt, pénisze is mint a szamárcsődöré,
de csak ül a ketreces ágyban, s nyála folyik. Minden csőből, tartályból, zacskóból,
üregből. S a fiú mosolya nyálzó üvegből. S a fiú vigyora folyékony üvegcérnaszakállas
lenyaló, lecsüngő lángoló vízüvegből, vizelő tűzüvegből, nedvedző kék kocsonyából!
Igy nézi majd a Lukat a Világ a Világból? Igy nézi majd az égett lukon
át önmagából önmagát a Világ? A rideg Világ a rideg Világot? Arany-
csöndcsicsergés a Csöndarany-pusztaságot? Igy nézi majd a bánatában elhülyűlt sárga
fénycsicsergés csillagegyetem az indigótömb sűrű űrkötegbe égett lukat: a Földgolyó
helyét? Nézve önmagából önmagába, hisz a Világegyetemnek nincsen egy-iránya, csak
kiterjedése van és szétterjedése, végtelen sugárgömb széterjedése, ha ugyan végtelen,
így nézi majd a Földgolyó helyén az ürességpontot és nem sír, mert bánata sincs már
és gyásza kiszikkadt, gyásza sincs. Végtelen gömbkiterjedés aranypontfürt,
aranypontsúlyzó, aranypontcsigaház, aranypont-kürtöskalács, aranypont-őskalász,
aranypont-lófejnyihogás, aranypont-zászlólobogás, aranypont-spirállepénycsobogás,
aranypont-gyémántszáradozás, aranypont-seprűsuhogás, aranypont-csikóhalágaskodás,
aranypont-csikóhalembercsecsemőpislogás, aranypont-nyikorgás-spirálkéve-diszkoszlebegés
szétlazuló-mámorú gyötrelemhitével kitöltve lazán. Mint fújásban egyre-táguló,
mint szalmacső végén a fújástól egyre-jobban szétdagadó, egyre-nagyobb szivárványgömbbé
szétámuló szappangolyóban nyüzsgő bolhafürtök, hemzsegő bolhakévék. Ez persze
képzeletben. Ez persze hasonlatúl! A költő tudja, hogy egyszer majd lehull a földre,
a halálba hull és belehull a földbe, ma, holnap, holnapután, vagy később azután, de
azt is tudja: az a legszebb dolga, hogy hitet adjon az értelemnek. Mert ránéz a Lét,
és ő ránéz a Létre, a Dolgokra néz s a Dolgok visszanéznek, megüti szemével,
megüti szivével a Létezésben magukra hagyott Dolgokat, Őgyelgőket, Létezőket,
a virágot, a tárgyat, az embert, a bánatot, az irgalmat, az ősfagyot, az óceánt, az állatot,
s a Dolgokból, Virágzásokból, Csöndekből, Folyamatokból boldog gyémántszikra
pattan, mert már nemcsak önmagukban vannak önmagukkal, de a költőtudatban
kiteljesülő szikrázatukkal, hisz igazán meg most születtek, a tétova homályból
hogy kiestek! Most született meg szivükben az erkölcsi lét, s széttörve a világegyetem
virágzó közöny-ketrecét, ott áll a költő szivén mint a Megszületés Tündérszigetén:
a párduc, a puma, a tigris, a liliom, a gyermek, a papagáj, az orchidea, a csillag,
a feketeség, a fény, a város, a tenger, úszva a bálna, szárazon a kő, ott áll az állatcsecsemő
és a megtörtént idő, minden lény, állapot, tárgy, élő és halott dolog, és az az idő, ami
még történni fog, a világegyetem minden térszigete, a világegyetem minden fényszigete,
a világűr végtelen időképlete, a végtelenné szétfolyó fekete hideg várakozásgolyó,
mert a történő anyag, a történő tér képzi az időt, az anyag-kiterjedés csinálja az
időt, ott áll a holnap, a tegnap, a tegnapelőtt, ott áll a ma, a tegnap fia, a
178
holnap unokája, ott áll az oroszlán, a viziló, az elefánt, az orrszarvú, a tehén és a páva
szólításra várva, kiszólításra várva, mint szorongó diák az iskolapadban állva, felelésre
várva, ott áll a zsiráf és a keselyű, a fenyőfa és a bagoly, a szikla és a néma nő,
a rózsa és a kígyó, a krokodilus és a nárcisz, ott áll aranycsikóhalakként ágaskodva
a csipketarajlás büszke láng, minden erdei, mezei virág, sivatagvirág, északföld-virág,
Délfok-virág, bércvirág, sziklavirág, ott áll az öregség, ott az ifjúság, minden megnevezett
és meg-nem-nevezett létező, porhanyó, nyálkás, szálkás, küllős, bordás, szelvényes, hártyás, uszonyos,
pamutos, púderes, ürülékcsöpp élő szerkezet-erő, a kiszólított és a kiszólíthatatlan, ott áll
lobogva a lila vizipaplan: a rája, a medúza, mint a pápaszemes maki aranyhólyag-
szeme, a cápa, mint a krokodílus gyöngyházrombusz-pupillája, a gleccser és a vulkán,
s a vulkán tűzkocsonyaköcsög torkában az ötlábú táltoscsikó, ott áll a Kamasz-Pegazus:
a Szárnyas csikó, Meseanyó és Meseapó, a Tündérkirály, a Hatlábú lány, a Mítosz-Manó,
a Legenda-Törpe, Bolond Istók, az embergiling-galang, fején a nagykalap a nagyharang,
ott áll a Farkas és a Bárány, Jézus és a Sátán, ott áll az emberi Történelem s ott áll
az ember-előtti Történelem, ott áll a Földgolyó-Történelem s a Világegyetem-Történelem,
Albert Einstein hegedűl, dülledt páfránytollas ezüstszúnyog feje a barna hegedű hangszekrény-csikóhal
hasára dül, mert az a hegedű, mint egy óriás csikóhal kifeszítve vízszintesen mereven, s
nyaktól a köldökig a csikóhaltestre feszített aranyhúrok vonalkötege, mint az égitestekből
meggörbitett fénysugarak, s Arthur Rubinstein mint pici piros légy áll rubintosan, életöregen
háza előtt Párizsban, a Squere l’ Avenue Foch csöpp reményszigetén, s nézzük feleségem
meg én, nagy piros szemei, mint egy pápaszemes makinak, s rubint szemgyűrűi pirosan világítanak,
az alsó és felsőszemhéj-belső kigyűrődő vérszivacskarikái, érpázsitkarikái, áll, mint
egy kis piros légy, s szemhéjbelsőinek kigyűrödött piros parázskarikái, mint Simon Marmion
Mater Dolorosájának alsó és felső szemhéjbelső félholdjai, mint két piros sarlóból
összehegesztett óriás rubintgyűrűk, szeme a piros pici légyfejben, mint akinek
üres szemgödrébe friss vér csöppen, két vércsöpp Artur Rubinstein szeme, két
tüdőszínű vércsöpp, két csöpp tüdő lüktet szemgödreiben, két kiboncolt békaszív,
két óriás pünkösdi rózsa piros homloka alatt, haja alatt, a lobogó ősz gyertyaláng alatt,
s ujjaival a levegőn zongorázik, az üvegzongorán, és Karl Vennberg, a svéd költő,
kis barna netzhálószatyorral ment a falusi boltba, borért ment éppen, mikor odaértem,
„Mindjárt jövök” mondta, s elment horgasan vékonyan görnyedve a boltba, elment
még visszanézve, s én úgy láttam, mintha apám nézne, mert Karl Vennberg éppen olyan, mint
Papa volt halála előtt, és nyitva volt a bolt és hozta a bort és a bort megittuk, vitatkoztunk
marxizmusról, kereszténységről, sokfajta emberi tényről s Hölderlin-gyüjteményét
mutatta, s kislánya nevetve fölmászott a könyvespolcra, mint a zöld növénygolyó-
pók, mint világoszöld viaszgolyó rostos zöld könnycsepp, azon kisebb fehér puha viaszgolyó, abból fehér,
törpe viasz-földmarkoló-harapószáj áll ki, a földmarkológép sáskaszája, mint egy szögletes csuklós fémrács-
vásárlókosár a boltban, ahová Karl Vennberg elment, s Ted Hughes-al Londonban egy kávéházban
ültem 1960-ban, ültünk, mint negatív cégnyomat pozitív betűi barna mosdó-
szappanban, azt mondtam neki: „Baj van”, azt mondta nekem: „Baj van”, „Most
sokkolták meg az asszonyt, éppen tegnap”, azt mondtam neki: „Az enyém is most
kapott tizenöt elektrosokkot,” „Te is 1928-ban születtél, én is 1928-ban”, „Szóval
baj van”, „halántékain az égéskorongok, az elektromos kisüléskorongok, mint kis
zöld gyík halántékain a gyöngyházlencsék, a lüktető füldobkorongok, a gyöngyházlap-
födők, a piros égés-érmek, a hártyásan vedlő piros ütéspénzek, pecsétviasz vörös
pecsétek, vörös pecsétviaszpacák, korongos testlapukon a halántékerek, mint olvadt pecsétviaszba,
gyertyalánggal olvasztott lecsöppent sűrű pecsétviaszba nyomott gyűrű ábra-állatai,
ábra-címerei, pozitív pecsétviasz-cérna oroszlánok, pecsétviaszléc-angyalok, mint
ujjhegy bőrlécei a fehér levélborítékokon, a fehér halántékokon”, azt mondta „Plath,
Sylvia Plath az asszony neve, költő ő is, verset ír, meg főz, meg gyereket nevel!”
Nem tudtam, hogy egy temetőbe lettem szerelmes, hogy egy temetőt szeretek én, hogy egy kis
koporsót szeretek én, s a koporsóban él még a halott, Halottak Napját szerettem én,
a temető égő gyertyacsorda-szárnyait szerettem én, a halottas földet, a halálos földet,
179
a halottakkal beágyazott földet és tyúkok tojtak a temetőben, kakasok kukorékoltak
a temetőben, tehenek bőgtek, lovak nyerítettek, malacok sivalkodtak a kicsi
temetőben, s Maria Wiener két hónapig olvasott hangosan Artur Lundkvistnak,
ágya mellett a kórházi szobában, Artur eszméletlenűl feküdt, most zuhatag
álmait írja Stockholmban villanyírógépen, s az írógép ordít, mint egy villanyorgona,
ez a legszebb asszonyi hűség, ez a legszebb asszonyi hit, olvasni hangosan, ha él,
ha halott a férfi, a költő, egyszer vendégségben cérnázó nyála béna szájszéléről
csillogva szálasan lecsöppent az asztalon a könyvre, folyt szálazva
hosszan csillogó nyála, mint a bikaborjú piros hümmögéséből hosszan leszálazó
nyála, folyt, fénylő pecsétszigetet szülve a gyűrűsen, csigásan nyálcérna-szigetté
ürülő fényszál üllepedés, ahogy egy mézszál függőlegese tekerődik gyűrűzve csigázva
az omlás szál-alján a mézcsöpp puha csillogástavába, s béna kezével sután söpörte
a nyitott könyv betűiről a nyálat, mint tanulatlan kiscica mancsával az üveggolyót,
mint tárgyat a kisgyerek, a járni-még-nem tudó, a csak-mászni-tudó kis kezével
sután sodorva, a levegő fölött súlyosan kanalazva, és nem megy, nem sikerül,
szeméből fáradt szigorú szomorú alázat, ez a legszebb asszonyi hűség, ez az olvasó pontos
Egyszerűség, mert a költőnek tudni kell, mi van, életben, halálban, tudni kell, mi van,
ez a piros és fehér krétarúd-darabokból összedrótozott langaléta Emberiség-létra
rámnézett nevetve, én meg ránéztem nevetve, s most ő is ott áll, mint minden Tudatos és
Öntudatlan Történelem, minden Erő, Anyag, Idő, Bizonyosság, Rikoltozó Éneklő Létcsomag
Veled-Nemárva Szivemen, Világteremtő Énekemen, a Megszületés Tündérszigetén!
Beleszerettem egy temetőbe. Szerettem egy temetőt. Egy temetőt szerettem én. Akkor még nem volt temető!
Később lett temető! Temetőt szerettem én. Ki áll a Megszületés Tündérszigetén? Veszekedett
a Temető, sikoltozott a Temető, zokogott a Temető, vagdalkozott a Temető, késsel futott
a Temető, beszűkűlt a Temető, konyhakéssel szúrt a Temető, konyhakéssel szúrkált a szivem
felé, elájult a Temető és részeg volt a Temető és öngyilkos lett a Temető, mert azt hitte,
úgy lesz jó, ha meghalni akar. És meghalt a Temető, mert azt hitte, árnyékával mindent betakar,
élőt és holtat, minden élőt és minden halottat, mint Föld-árnyék a Holdat. Hogy bíbor selyemkötél-
hullásával a Mindenséget betakarja, ahogy a sejtelem-Hold-árnyék selyemátoktűzzel zuhan
a könyvtárral bélelt szobafalra, meghalt a kristálydoboz-szemű kőtüskés kőhólyag-szörnyek
vicsorgó, ásító és vigyorgó fénydoboz-hemzsegésében lebegő fénytengeralattjáró, a mélységet-zabáló
Mániás Lebegés, meghalt a Csillagtemető Világanyácska Fénytető, meghalt a zömmögve, zúgva,
véresen káromkodva keringő Öntudatlan Konyhakés, meghalt a ködös-hisztériás kéklángú
Káromkodás, meghalt a Gyűlölködő Temető, az Egyenlőtlen Tudatkiesés, a sikoltozó
Tündérkoporsó, meghalt az Árva Nem-emberi Szó, meghalt a halálfénnyel világító, festett gipsz-
Szűz Mária-könnyel viráguralmat bódító, csontvázak száraz mosolyát megszólító, a hó
fehér rácszuhogástürelmét baltával megcsonkító, a hallgatás fekete párduchimén
meztelenűl nyargaló Ezüst Szemgolyó, meghalt a Tünődés fehér ragacs-csápjaiba két
marokkal kapaszkodó Emberi Hattyúasszony, s az ugróvillás-lábú kékpettyes-rózsapontozott
Szöcske-Cimbalom-Emlékezés a hajnali Holdra ugrott egy szökkenéssel, mint egy sziszegő
sárga hártyakard, s elvékonyodó gyűrűs kék higanyrúd-csápjaiba, kék higany-gyűrűrúd csápjaiba
kapaszkodott a lobogó Temető, mint kis sárga ökör szarván az odakötözött piros pántlika:
lobogott a repülés-szélben a selyempántlika-Temető, a Piros Temető, mikor az ezüstpettyes-
aranypontos sárga Szöcske-ökör a hajnali Holdra szállva cimbalomszivével énekelt és
odapattanva úgy állt a Holdon, a hajnali tüdőviola sarló-gondon, a hajnali violatüdő
madárszemhéjon, kétéltű-szemhéjon, hüllőszemhéjon, emberszemhéjon, a piros-márvány
zokogástudat szemhéján, a Holdon, mint egy Éneklő Ravatal-állvány, pettyes ugróvillás-
lábú fiatal ősöreg Ravatal. Meghalt az Önmagát-Gyászoló koncentrációstábor-mosolyú
Depresszió. Meghalt a Mindenszentek Temetője, meghalt a fénylő Mindszenti Temető, a
Kicsi Hattyúnő, a Kicsi Nő-Emberidő, meghalt a Lángoló Karácsonyi Hó, meghalt az
űr fekete Szarvasnőtekintete, meghalt a Szomorú Könyv, a Villogó Késpenge-Szent, a
pici Elektrosokkcellarács-drótszoborasszony, aki Bródy Sándor József Attila-bajszú szivében
ült, a kemény pamutcsóva-bajszú szív jobb-pitvarában, mint piros vizesés alatt meztelenűl,
180
égő gyertyával bal kezében, lebontott hajjal, mint az asszonybolondok, ott ült a bajszos
szív jobb kamrájában, mint egy zokogó piros vizesés-szobában, bal kezében égő hosszú
gyertya, jobb kezében nyitott töltőtoll és egyszerű konyhakés, fején égő cigarettákból
körben, csillagküllősen kirakott fehér koszorú, a parázskoponyák sercegő, zizegő rovarfeje
mind gyűrűsen, körben kifele nézett, mint koszorúba gyűrűsen font hüllők parázstök
szeme, mint kígyók, kobrák, viperák, kajmánok, krokodílusok hasított meglékelt
függőleges rombuszkés-pupillájú szeme és énekelt a piros szívesésben: „Mikor leán voltam!”
Meghalt a Temető! A Temetőt eltemettem! Mert temetőt temettem akkor én, megőszűlt,
behavazott kicsi temetőt, nem öngyilkos bolond kicsi nőt, temetőt: 1972 December 21-én!
Dehát honnan tudhattam volna én, hogy az a kicsi nő: boldog, éneklő, eleven Temető?
Honnan tudhattam volna én, hogy az a nő, akit gyermekként megszerettem, nem is halott,
de már temető? Akkor még nem volt bolond! Akkor még táltos-pupillámba hullva, mint
boldog, könnyű, bolyhos rózsakő a végtelenbe hajítva, mint gyönyörű robogó meteorit,
örökzuhanású tiszta meteoritkő az űr fekete üresség-közegében, a szűkűlő-
táguló látás-korong lencsefedőjét áttörve a Mindenség-szemgolyó sűrű csarnokvizébe
hullva lebegett, mint pici tündérasszonylepke, s leszállt a Nervus opticus idegpázsit-szigetére,
a látóbíbor, a vakfolt, a sárgafolt Hármas Ünnepére, mint apró részeg lepke a virágkehelyben
a három-szívágú, három szívfül-koponyájú bibére. És a Világmindenség bíbor
szemfenekén elszenderedett. Mint szárnyas pici tündérparázs piros fénypihe pamutlevelén.
Honnan tudhattam akkor, hogy bolond lesz? Hogy magának a Teremtésből elvesz és gyűlölete
úgy néz, mint a béke a tékozló gyanutlan emberiségre, hogy szilárd fényével amikor
betakar, mint temetőt a meleg hó, mint sírszobrokat, sírkereszteket a gyémántmosolyú
dér, a kövér fehér csipkecérnahorgolás-láz a temető küllőkehelycsontvázas száraz növény-
épületeit, a temető száraz rozsdás füvét. Honnan tudhattam volna, hogy mit ér: amit
élnem kellett a Kezdetért, hogy mit akar ez a Halálos Tudatosodás, s ha betakar, hát
úgy takar, mint könnyű hó a nehéz temetőt, mint a dér áttört horgoláscsipketeritője
a keményítővel keményített cérnarács-lepeltejút ha ráhull a temetőre. A fűre és a kőre.
Az élő fára és a halottra. A halott fára és a megkövűlt könnybimbóra. A bronz-Ádámlevélre és a
bemeszelt kőlobogóra. A bronz-Apollóra és a kiásott embercsontra. A márvány-
Jézusra és a sírból ásóval feldobott emberkoponyára, a varratos, felső-fogsoros barna
fakéreg-golyóra. Honnan tudhattam volna én, ha kopasz fényével betakar, mint nem-halott kivégzetteket
a friss temető, mint maguk-ásta tömegsírba futva futó mezteleneket, férfiakat,
nőket, gyermekeket a géppisztoly-szitokban, géppuska-átokban, golyószóró-köpködésben
rájuk-lapátolt föld, a széles zöld hókotróeke-szájszervekkel rájuk-gyalult föld.
Ami még mozog. Hiszen alatta, benne, benne, alatta vergődve mozognak, egymásba
harapva a nők, férfiak, gyermekek, egymást rúgva, egymás szemét kinyomva!
Honnan tudhattam volna, hogy általa velem mit akartok: Ismert Mindenség-
Erők, Ismert Társadalomerők és Ismeretlen Világélet-Dolgok, s hogy általam vele mit
akartok Társadalomerők, Természeti Dolgok, hogy mi lesz még, ha meghal az ember és meghalnak
az eszmék, s ami elrendeltetett: mért rendeltetett? És mért úgy, ahogy? És másképp miért nem?
Pedig hidd el Asszonyom: én már mindent tudtam, ami emberről emberileg megtudható! De
azt is tudtam, hogy csak az Ének, csak a Szó az a Csónak, amibe ülnöm kellett elsőként
utolsónak, Halottak Királyaként, hogy megmaradjon legalább bennem az Ország és az Eszme,
hogy halandóként sietve meg ne haljak, hogy legalább emberiséghű-világegyetemhű szivemben
elevenen gyászolva ott legyen az Emberiség és a Világegyetem, a nem-halál tekintetű,
a gyémántgyönyör-tekintetű Világlét és az Emberiség, s a tenger fémolajkék szigorszabályán
lebegve, ha a tengermély halandó szörny-nyüzsgésébe nézek, s a fönti ég brekegő aranyvarangy-
hemzsegését nézem, mert szörnyek alattam és égitest-kétéltűek fölöttem: emberi
jövőmtől ne féljek, ne ugorjak megőrülten a tenger forrongó üvegiszony-húsába,
mint a kráterbe Empedokles, a filozófus, mint az ősz vulkánkoponya központi
kutacsába, a vulkán megsemmisitő tűzkocsonya-agyába Empedokles, aki sikongva
ugrott és zokogva hullt, mint az a gyönyörű barna asszony, Márta,
őrület-röhögéssel a bátran is gyáva, aki a hatodik emelet virágvasrács-keritéséről ugrik
181
csukafejest a bérházudvar ecetfás betonkockalapjára, s a fekete beton-négyzeten fröccsen
agyvelője, vére, mert feje széttörik, mint kalapácsütéstől a dió, s ott fekszik a vak véres
embercsomag, mint Isten szivén az emberürülék! Mint véres fekete havon
a főbelőtt katonaló. Mint akasztás után földön az áruló!
Fejét félrecsavarta a hóhér a kötélen, mint a görögdinnyét, cukordinnyét, sárgadinnyét, hogy
korán érjen, megcsavarintják a dinnyét a növényszőrös zöld dinnyeszáron, mint akasztottak
fejét a hóhér a kötélen, s az kifeszítve áll, mint a halálszabály, Krisztusosan összehajtogatott
lábfejei fölött a lábfejcsuklókon kötélhurok, s a kötélhurok tekerős vascsigahengerre
feszűlve, mert a csigaszáron a kötelet tekerve feszítik, s a kötél, mint kerekeskút
tengelyhengerén a rátekeredett ősz kötél! Félrecsavart fejjel úgy fekszik az
öngyilkos ott, az önhalott! „Ne most! Ne még! Ne még! Elég!”
Kiáltoztam, vagy csak motyogtam, a Bibliát jegyzetelve, olvasva, makogtam, motyogtam: „Ne most,
Ne még! Ne még! Elég!”, mert tudtam: egyszer a partra kiszállok, az állatganéjos,
emberganéjos embertalajon megállok, s elindulok a Jövő felé! Kié az érdem? Nem
az emberé? Csak az emberé! Mert azt is tudtam: emberhalandónak nem azért születtem,
hogy más döntse el helyettem: mikor mit tegyek, s amit teszek, hogyan tegyem! Se ember,
se Isten nem dönthet helyettem és semmiféle magányos téboly vagy közös akarat, habdaganat,
fortyogó, pörgő indulat-torony, gyűlöletgomoly, elmebaj, erőszak, elmélet, szabály,
fegyver, kényszer: hogy tennem mit és miért kell és mikor kell hallgatnom, ha szólitanak,
s mikor kell szólnom, ha a csönd pecsétviaszát folyatják a számra, mint
megerőszakoláskor ondót kisfiú-szájra a barbár gyilkos homoszexuálisok, hogy az a számla,
amit ki kell fizetnem, csak az enyém, más nem fizeti ki, más nem fizetheti helyettem!
Mondjam tovább Szerelmem? Mondjam Asszonyom, Feleségem? Az emberhalált is
megettem! Az ember halálát is megettem! És táplálékot leltem minden szörnyűségen,
mint zöld legyek az emberürüléken, mint dögevő darazsak állathalotton, emberhalotton.
Pedig úgy voltam otthon, hogy nem lehettem otthon otthonomban, ami otthonom volt!
Dehát élni kellett, hogy megmaradjak! S nem az én szégyenem, hogy mást nem is tehettem!
Halál: nem tudtál lökni engem Pusztulásba! A tenger szemed-kék vizén járva és
állva, mint Jézus Genezáret taván, legyőztelek Halál, legyőzött a Halottak Királya!
Halál: nagy rögökben, cafatokban, darabokban tépem testedből húsod, és tested belső lágy
részeit, mint a ragadozó vad a megölt szelíd vad húsát, belső szerveit. Oroszlán-mancsommal leütöttelek,
puma-fogsorommal torkod átharaptam s fejem bedugva hasadnál föltépett tested
gőzölgő, forró üregébe: önmagadból kieszlek Halál. Veled táplálkozom, hogy élve maradjak!
Veled is táplálkoztam, hogy élve maradjak! Dehát boldogan habzsolva mindent megettem
én, a született szegény, mert éhes voltam minden Anyaglétre, éhes voltam minden
Szenvedésre, éhes voltam minden Elmúlásra, éhes voltam minden Hitre, Gyászra!
Nemcsak szám evett! Szemem is evett, agyam is evett, emlékezetem evett, hitem evett!
Az éhező mit tehet? Az élni-akaró? Minden Múlandó és minden Múlhatatlan
lényemmé vált az ihlet-akaratban és a Múlt-időt megittam s a Lét Történelmét
hörböltem mosolyogva. Mint apám a kemény sört, a fehérhab dagadt rózsaszivacsot,
szopva és harapva a keserű aranyéneket. Talpánál fogva mindíg a korsót, nem
üvegfülénél. Szeretlek! Szeretlek, jobban a reménynél. Szeretlek Szőke Váram: Feleségem.
A teraszon állok. Nézem az augusztusi éjszakát. Az éjszaka most mondja ki önmagát.
Te már alszol villanykörtefénynél, keménypuhán lüktet nyaki ütőered, mint egy gyermekét
kihordó anya kemény világhasa lüktet a nyaki ér kék csövében a vér. Rúgdos, mint a magzat.
Nyakadon a pihék, mint a mosolygó emberiség. A párnán nyitott könyv, fénylepkeablak.
Nézem az augusztusi éjszakát. A tömény ében gömbfeketében a szikrázva teljesülő sárga
szerkezet-csillagviszonylatok, geometria-csillagképlettudatok, mint vízbehullott
keresztespók: szögletesen összehajtogatott küllős rézdrótlánchintaviszonyok, csuklósan
behajtott küllőfelek, mint combra fölhajtott lábszárak, lábfejek, összehajtogatott drótpókháló
rácsháromszögek tűzpontokból, tűzvonalakból rombuszok, lécek, rudak, dróthálóféldiók,
mint vízbehult kaszáspók, ahogy csuklósan, szögletesen, csillagos küllő-térdeinél összehajtva
a vízbehullt szaggatottvonal-szabásminta, lábszárainál csuklósan körben behajtogatott
182
drótcsillag-körhinta: az aranyháló-térrács csillagképletek. Milliárd méhecskepotroh,
darázspotroh lövi aranyfullánkját a fekete Űrzenébe. Ez most az Éjszaka Éje!
Állok az éjben. Nézem Szerelmes Mindenségem. Az emberi fajt szeretni mi hatja?
Jövőd milyen lesz: Emberiségem? Ember: milyen? Nem válaszol a Szerkezet Ősfeketesége!
Jövőd miféle Lét, miféle Halál: Emberiség? Mint tüskés könny: az űr százezertrillió rovarpetéje.
Mint lüktető tűkristálycsomóvá aszalódott kutyakönnycsepp, majomkönnycsepp, gyermek-
könnycsepp az elburjánzó, önmagáért-árva fényfekete űr szárazon hemzsegő bogárpetéje,
légypetéje, szúnyogpetéje. Most szült a béna gyászos űr billiószor billió aranysündisznócskát,
most tojt az űr tyúkmindenség-feketesége sárga tojásokat, hosszúkás aranybuborék-lángokat,
a fekete világegyetem-ősgesztenyefa most szülte meg zöld tüskés gesztenyeburokgolyóit,
a zöldtüskés zöld bőrgolyókat, néha egy-egy zöld tüskegolyót elpotyogtat, farka alatt
rózsásan csöcsörítve, mint zöld ló, ha zöldsárga lócitromot potyogtat, szelekkel
böffenve keményen, füstölgő zöld növényganéjtojást, most csíkozódik át fény a fényen,
aranyvonalak kiszőrösödött pezsgésábrarendszere szül most arányvonalhálócsillag-
gömbszögletrácsot, most szüli a világ a világot, ez az Éjszaka Éje, ez az Éjek Éjszakája,
ez a Bimbózás Szabálytalan Arany-Aránya, ez a Szabály Tündércérna Asszonyruhája,
ez a Fekete Dobogás Horgolt Aranyfonál-hálóinge, a Fekete Ősnőstény-Világasszonyé,
ez a Feketeség Bimbózó Őstudata, arany-rügyekkel levelibékás Világfekete Világkörtefa,
mert a rügyek, mint emberi mutatóujjra ragadt levelibékák, mert a zöld körtefarügyek,
mint a sárgán pihegő, két gyermekkönnycseppes zöld levélszív-arcú levelibékák.
A nagy békaszemek: gyermekkönnycseppek zöld bőrgyűrődés-csészében, puha, pórusos
zöld porcelánhártya-gyermekkézben viaszhamvas-bőrű zöld almák, kisuvikszolt
könnyek a mesében. Ez is az én Éjem! A csillagok szívükbe fogadnak? Ahogy szivedbe
te fogadtál engem. Ahogy testedbe testemet fogadtad. Ahogy nyitott tested, szétnyitott boldog
asszonyiságod, mint szerelmes ablak, tested kinyitva, mint tavasszal az ablak, s nyitott
piros ablaktesteden át az Új Megvalósulás tavaszába láttam, tavasztestedbe nézve
a Tavaszt, a virágerő pirosan ragyogó türelmét, s néztem a virágzó boldog, eleven
tavaszi kelmét, a természet harmatos, párás, lobogó habokkal habzó bonyolúlt
selymét. Mert testedbe nézve, mint nyitott ablakon: azt láttam, aki megszületni
fog. Most már tudod: élni kellett, hogy megmaradjak! Élni kellett, hogy megmaradjak!
Élni! Élni! Élni! Élni! Élni! Én nem születtem rabnak! Ki születik rabnak? A rab
se születik rabnak! A gyermek se születik rabnak; a gyermek, aki rab anyából
börtönben született. Akit rab nő szült börtönben, a gyermek: ő se született rabnak!
A börtönben született gyermek se született rabnak! Éltem hát lehetségesen és lehetetlenűl.
Éltem, hogy megmaradjak. Mibe kerül a Lét? Az életnek mi az ára? Világ: hallgass
a költő szavára! Hisz sose hallgattál költőid szavára! Hallgattál-e a költők szavára
világ? Hallgattál-e valaha költőidre Lét? Pedig a költő a Világegyetem Szivét fogja
szájába, mint pingvinanya horgas sárga csőr-ollójába, pingvinszájába kicsinye
nagyobb fecskeutánzat-fejét, a fekete sziromcsuklyás bóbitaszűzet, a sárga hártya-
lapátokon totyogó fecskeős, vagy fecskemaradék fekete bohócsapkás pihecsöngettyű-
golyófejét. Pedig a költő szájában úgy viszi gyöngéden a Világot, az Emberi Sorsot
és az Emberiség-Álmot, mint fogai között az oroszlán, a tigris, a puma, a
kutya-anya újszülött kicsinyét, ráncos, gyűrt, puhaárva nyakbőrét harapva, csillogó
nyálas fogaival fölül az állatcsecsemő-nyakat gyönyörű gyöngéd gyönyörrel fogva,
mint világossárga, vagy sötétbarna szarvasbőrkesztyűt, s a nyálzó, könnyező apró
újszülött feje lelóg, a dupla barna gyöngygolyós óriás szőrkönnycsepp, s farka is
lelóg, mint pici csillag-tapogató, virágállat viaszkákics-csápja, s mancsos lábai,
mint a kesztyűujjak, fordított-szárú karmos szőrrózsák, s a roggyant, puha
kicsi állat mint pislogó pici gyűrt pamutrácskendő, pamutkötés-vállkendő, a
bojtos, a rojtos, mint pici pislogó spárgaszövedék-zsák lóg a puha, piros húscsipke-
fodorszegélyű kutyaszájban. Világ: költőid nem szeretted! Világ: költőid mért
nem szeretted? Világ: költőid mikor szeretted? Világ: költőid alíg szeretted! Meguntad
őket, gyűlölted őket és megvetetted? Szivüket lapozva tanakodtál és mindíg gyanakodtál,
183
hogy ezt mért mondja és most miért? Mit mond és miért: gyanakvó hittel azt kutattad,
hogy miért beszél erről meg amarról, mindenféle emberi és ember-nélküli dologról,
bajról, bűnről, gyászról, fölszabadúlásról, a szabadságról és az elmúlásról, halálról
és a szerelemről, az emberi nemről s a világegyetemről, Istenről és a Végpusztulásról,
mindenféle kúsza és szépigaz emberi tényről és emberelőtti természet-leleményről,
hogy milyen is az emberi fajta, mért lángol majd a Mindenség-pajta, ha egyszer
fölrobban, s szerkezettelenűl összeomolva ég, mint atomvilágháborúban a tehetetlen
emberiség, s mért világít most a Virágzó Világmindenség-Szerkezet Körfüggvénylomb
gömbszilárd tűzesésben, huzamos szétterpedésben és szétritkuló széterjedésben,
azt firtattad folyton, hogy az a hiba, ha a költő beleszól az Emberi Történet
dolgaiba, a Történelem viszonyaiba és iszonyaiba, s mert elmondtam, ha önmagad elárulva
önmagadtól lemaradtál és kimaradtál: szóval büntettél, bottal kezemre csaptál, mint nádpálcával
a tanító elemi iskolás koromban, megfürdettél a sűrű megaláztatás-koromban, s fekete
lettem, a boldog szóra csacska, mint ráncos kályhakönyökcsőbe dugott légydülledt-
szemű, réműlt, nyivákoló macska és embersorsomat gyötörted és töltőtollamat röhögve
összetörted és rámordítottál lila röhögésfejjel boldogan dühöngve, azt ordítottad:
másképp énekeljek! Vagy szólni se merjek, s míg sorsom teste elé raktad a fénylő
hallgatás-rácsot, mint börtönablakra a vasrácsot, mint elmegyógyintézet külső
ablakkeretébe épített vaskocka-vasnégyzet-rácsot, azt mondtad: énekeljek, mint
az óvodások: „Egyszer volt egy kemence, belebújt a kis Bence, kormos lett a ruhája,
jól elverte Mamája!” „Jól megverte Mamája!” S mindíg voltak innen is meg onnan,
föntről is meg lentről, odakintről is meg idebentről zsarnok szolgáid, emberségre-rossz
cselédeid, akik félve a gyémánttól meg a selyemtől, a szerelemtől és a türelemtől,
a késtől és a könnytől, a reménytől és a rettenettől, az igétől és a fénytől, a haláltól
és a föltámadástól, A Virágok hatalmától, A tékozló országtól, A tenyészet országától,
József Attila sírjától, A halottak királyától, a Gyermekdaloktól, Apámtól, Anyámtól:
csókjuk vipera-marás volt, csókjuk kobra-harapás, eszméletlen ítéletük embernyáltól, emberverejtéktől
fényes, embervizelettől gyászos szégyenkaloda, s az iszonyú vaspántos kövér fa-járom préselő
gyűrűrésein, átizzadt-peremű korong-ablakain úgy lógtak ki kezeim, lábaim,
mint fasatú vastag harapófog-pofái közé kövér facsavarral szorított kecskebéka
mell-lábai és far-lábai, hosszan, rühesen, zöldpettyesen és vérpettyesen, s úgy lógott
ki fejem a koronglukon, mint verejtékező, vizelő, vért és epét okádó fekete rózsa.
És nem gondoltam: ez a költő sorsa! Megszégyenítésem szigorú szégyene: mint nehéz
járomban ökrök, bivalyok, tehenek szelíd, szomorú, foltos, fehér, fekete feje. Úgy
állt ki fekete rózsanyál-csöndbesüllyedéssel, fekete bivalylégydülledéssel, mint
a függőlegesen ezüstcsíkozott, feketecsont ezüstszálkakehely, ezüstbordás fekete bolyhos
kemény papírpohár légyfejből a légy szeme, a tűvel összeszurkált barna gesztenye,
a szúráspontgömbhalmaz barna óriásgesztenyék! Mint a fehér zománcselyem-bélésű,
sárga hártyacsontbelsejű zöldtüskefélgömb zöld bőrcsészék félgömbhüvelyéből
a barna gesztenyék, a tüskés zöld kettétört gesztenyetokból a lakkozott barna
gesztenyék: a légyszemek! Szivemen könnytelenűl ülve virrasztott Dózsa, szivemen a Forradalmár
Szánalom, mint piros lovon és csontig lerágták kezeit, lábait, lábszárait és
combjait, csípője húsát és mellkasa húsát a Ricsajos Emberevők, az Emberhúsra
Kényszerített Áruló Éhezők, még heréit is leharapták és péniszét, és emberfoggal
föltépett hasából fortyogva kiették a húgyhólyagot, a beleket, az ürülék-
tekervényeket és eleven szívét eleven foggal harapták, a Forradalom-testbe
mártott véres arccal és véres fejjel, mint farkasok a szarvasok szivét,
húsát, belét, tüdejét kieszik. És nem tudom, hogy jó volt-e nekik? Jó volt-e ez a
Kényszerített Réműlt Zabálás? Hogy jó volt-e az Áruló Emberszájnak az Eleven
Halállal-párzás? Hogy jó volt-e nekik hitemet csámcsogva, böfögve zabálni?
Hidd el Világ: ez nem volt akármi! És nézett kidagadt szitakötőszemekkel,
kidagadt darázsszemekkel, ezekkel az Összetett Szivekkel, ezekkel az Összetett
Látás-Énekekkel a Megrágott, az Emberszájtól Megcsonkított, a Félig-fölfalt
184
Szigorú Szerelmes Szánalom, nézett a Legyőzött El-nem-pusztítható Forradalom,
nézte a mohó emberevőket, csak férfiakat, sose nőket és lerágott húsa helyén
a véres sárga csonton virágok szavaztak, és csontjain virágok sugaraztak, Jajrózsa,
Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb, és új hús nőtt mindíg a csontra, a lerágott,
hús helyére, és új szív nőtt a Szerelmes Szánalom mellkas-üregébe. Mert
Virágember volt ő, Virág-Világegyetem, illatos Virágtejútelső, a Virágzó Szánalom
Szeretetszövevénye, ez a Szitakötőszemű Gyémántbuzogány-Bánatkoporsó, a
Hitre-első-Hitre-nem-utolsó! Fölfalhatatlan volt, elpusztíthatatlan, megzabálhatatlan,
megrendíthetetlen! Akár az Elképzelt Isten! És látható és sose láthatatlan!
Mondd Világ: mi jó van abban, ha költőid száját folyékony forró piros viasszal
lepecsételed, mint föl-sose-bontható rejtelem-szívű levelet, ahogy kalapáccsal
a hordó likába a dugót verik: bedugaszolod a költő szivét, hogy ki ne csordíthassa
lényegeit, értelmeit és rejtelmeit? Okos nedveit. Mondd: mi jó van abban, ha úgy taposol a
teremtéstudatban, mint részeg cigány egy láda tyúktojáson, mezitláb, ha árnyékod
mögé bújsz, mint a Történelem Vérvígasz-Vágyviasz rovarrács-kukacszivacs
háta mögé a Gyilkos Agresszió, a Bűnös Sejtelem, ha odabújsz a kukacrács-
döghátra lapúlva, hogy a költő ne lásson? A költő nem bukott el a
csábításon. A költőt nem részegítette meg az
Elől-Szerelem Hátúl-temető, Elől-Rózsakert Hátúl-Sírkukac-szalonnaféreg Temető-
Történelem, mint szent remetét a Látomás Meztelen Buja Asszonya, aki ott
állt előtte az erdei zöld árnyék-napfény rácsfüggönyre szőve szinte, meztelenűl és
hívta szájcsücsörítve és hangosan nevetett. Emlői dagadt piros szerelemgolyók,
fanszőrzete, mint Jézus szakálla, illatos árvalányhajbokor, szeme mint a méhecske
szeme: kettévágott piros csipkebogyó, s a piros bőrkupa szőrös szőke magokkal töltve,
mint piros fazék búzaszemekkel, s amikor átölelte, mintha lobogó tüzet ölelne,
s hátul mintha jégkásába nyúlna, a háton, mintha viperákkal, kobrákkal teli zsákba
nyúlna, mert az asszonyhát fehér szalonnaféreg temetőhát-táblájába fúródtak ujjai,
mint élő lencsefőzelékbe, amely mint az óriás Pipabékanőstény, a Mirigyes Asszonyszivacs:
kutakkal, kutacsokkal, likacsokkal és költőzsák-üregekkel fényesen szitarácsos, s a nyüzsgő
eleven sárszivacs asszonyhát szitaszövetében nyüzsgő halálférgek. A költőszív az, ami!
A költőt nem tudta elcsábítani, meggyávítani se Vak Világfélelem, Győztes
Emberfélelem, se a Tűzből és Jégből összeragasztott Asszonytest-Történelem.
Se ölelés, se hajsza! Se asszonyölelés, se halálhajsza! Sárga tojásmag-golyók taposva szétfröccsentett
szeme, csipke-protuberancia lotyadék-bajsza, lotyadékszakálla, ragacskenete
a fekete lábakon, a gyászharang-ujjakon és sűrű üveges fehérjetakony a láb fekete
ujjrácsozatában, mint Minotaurosz orrlikában, a bikafejű emberisten
férfivesszőlocsogása, tojáshéjkupakok, tojáshéj-zománccafatok a fekete lábfejre,
a piros körmökre, a fekete lábszárra ragadva, s a tojáshéjbelső nedves homorú gömb-
szűzhártyája csillog, mint hóesésben a bottal-kopogó vakok, mint omló
rács-sivatag hórostazokogásgyászban fehér vaskampósbottal fehér falat koppintva
verdeső fehér vakok, a vak behavazottak, a vasbot-csápú tántorgó fehér bunda-
lepkék, akik vascsápjukat ütögetik falhoz, szárnyuk rebegő, rebbenő hórács-
lepény, szemük behavazott kék zománcgolyó. Behavazott barna zománc-
tojás. Fehér fészekben fehér zománccsillogás, fehér
zománctojás, fehér porcelándió. Ahogy a hellén részeg mítosz-istenek
taposnak röhögve égitesthalmazon, mint rengeteg puha aranygolyón, a sárga
héliumgolyókon, szines gázgolyókon, úgy a részeg cigány a láda tyúktojáson! De mondd:
mi értelme ennek a barbár könnyű győzelemnek, ennek a Történelem-mögé
bújásnak? Hogy ne lássalak, hogy ne lássak? Mondd meg Világ, miért gyűlölsz
te engem? Hogy emberként emberalakban magamat meg sose mutassam, mert
nem akarod hitem és virágom, mert gyűlölöd a dalt, ha kivirágzik? Összetett Tudatom
bonyolúlt Gyermekdalait. Hogy Gyermeképoszod meg ne mentsem? Hogy meg ne
mentselek, mert azt hiszed, dalommal magamat mentem, mert félek nagyon a Rossz
185
Haláltól, s mentőöv minden dalgyűrű: szivemen, hogy léted létében gyűrűsen
úszva lebegve fönnmaradjak, s talán a köröttem, alattam hemzsegő csillagcápák
kettéharapnak, leharapják fagyottan csüngő lábaimat, s ott úszik majd az
aranyhit-karikával meggyűrűzött szív, a meggyűrűzött époszi törzs,
mint fénygyűrű-glóriás hólyagmedúza, mint aranykoszorú-karikás óriás madárszemgolyó, mint levegőben
a meggyűrűzött-lábú madár, akinek kék pikkelycsillag lába fölé, a karcsú lila
pikkelytorlódás-pálcika lábszárra, a madár-boka fölé kis fehér aluminium-
szalag-gyűrűt szerelnek, a gyűrűlap függőleges karika-homlokába negatív
préselettel évszám, hó, nap, ország neve ütve, mint az ökör szőke farára,
bika göndör-csigás Apolló-homlokára, bivaly fekete asszonynyakára
a tüzes vaspecsét, az izzó vas-számok, beleégetve a szőrbe, a bőrbe a
körbetűk, számok. Égés-számok, égés-betűk! S a vékony fémvályúszámok és alumínium-
vályú-betűk villogó cérna-gödreiben, a vékony alumíniumléc-partú görbe, kerek
és egyenes csatornák üreggyomrában ködpára, harmatpára, felhőmosoly párapontjai.
Mint az emberújj rózsaszin bőrlécei közt, a léccsatornák vályúiban a letörölt könnycsepp.
S alattam és köröttem gyűrűsen forgó, meredten mosolygó, villanva gomolygó
üvegbaltaütések, üvegfejszenyerítések: a cápaszemek! S köröttem és alattam
a mérhetetlen folyékony üvegpaplan vicsorgó, éhes kukoricacsövei: a cápafogsorok!
Világ: én elhiszlek az érted-szerelemben! Amiért szeretsz, ha nem szeretsz te
engem! Mert érted szeretlek és csak általad vagyok, s akkor vagyok és attól
vagyok, ha körülvesz Léted, a Milliárd Dolog, Milliárd Állapot, Milliárd
Akarat, Milliárd Vágy, Vágyakozás, Milliárd Elfogyatkozás és Megfogyatkozás, Milliárd
Titkolódzás és Kimutatkozás, Milliárd Megvalósulás, Milliárd Izzó Szerelem!
Érted vagyok és tőled vagyok. Ha szeretsz, ha nem szeretsz! Érted vagy velem,
hiszen azért szeretlek, mert vagy valóban, mert általad vagyok emberként,
elmúlóban, a kimutatkozó dologi, természeti jóban, a Milliárd Belémtartozóban,
amiben virágzik az én Tartozásom, mert általad vagyok, s te általam vagy,
s bennem virágzik Minden Tartományod, elmúlásod az én elmúlásom, s elmúlásom
a te elmúlásod, és nem csodálkozol ezen az Összetartozáson, csak az elmevak csodálkozik,
s mondjuk egymást mint visszhangot és visszfényt az anyagterek, árnyütések,
anyag-távolságok s szivemből Létezésed boldogsága szívárog, mint alvó
asszonyom szájából a nyál, mint duzzadt férfi alvó vesszőnyílásából a fehér
méz, és szivedből világszerelem-mosolyom szívárog, mint lehalkított rádióból
éjjel a zene, Bach fuga-éjjele, Mozart hegedűversenye, Monteverdi fehér
Isten-ámulása, Chopin boldog világlét-ájulása, Stockhausen himnusz-ragyogásgyásza.
Szeretlek Virágzó Világegyetem, szeretlek Még-meg-nem-váltott Emberiség!
Szeretlek Anyag, szeretlek Szép Emberi Hűség. Szerelem-bonyolultság, szerelem-
egyszerűség. Szeretlek, ahogy férfi asszonyt szerethet, költő a virágiszony-időt,
férfi a nőt, napfényt a föld, növekedés a növekedőt, múló a múlhatatlant, halandó a halhatatlanságot,
ahogy az Anyag szereti a Világot, Világönmagát, mert Anyagát, halandóságot a halhatatlan
élet, a halhatatlan idő, halhatatlan anyag. Szeretlek mint vakvezető kutyáját a vak.
Nyakörved szíjgyeplőjét fogom Világegyetem. S te engem vezetve járod velem az
Önmagad-Hit roppant térségeit. Látó szemem te vagy Asszony, s a szivedből csírázó utak!
Mert téged szeretlek, mikor a világot, s a világot, mivel téged. Hiszen a kettő ugyanaz!
Szeretlek te Kettő-Ugyanaz: Asszony-Világ! Szeretlek te Ugyanaz-Kettő: Világ-Asszony!
Szeretlek Mérhetetlen Mennyiség, Létre-tülekvő Súlyos Könnyűség, Könnyű Súly,
mindenféle Megvalósulás-Anyagparázs, Szerencsés Türelem, Lebegő Rohanás,
Önmagad-szivébe-zuhanó Ősfénycsóva-Ájulás, szeretlek Mindíg-Újulás Ugyanaz-
Megvalósulás, Tökéletlen Tökély, Anyagakarat Szerelmi Kéj, Milliárd Érthető
és Nem-is-érthető Módosulás Anyagfegyelme, szeretlek Világegyetem-Elme
Gondolatszerkesztő Éposz-váz Gömbiránya, szeretlek Űr Virágzásbizalom-Aránya,
Szférák és Rétegek, Hártyák és Térfelületek, Terek Összetett Összességhiánya,
szeretlek Épülés, Építkezés Formapontos Anyagbeszéde, szeretlek Fény Szenvedélye,
186
Sötétség Tündérköteléke, Láthatatlan Váz Minden Világegyetem-csontja, szeretlek
Csonka Bóbitaláng, a Mindenségszövedék Különös csöndrács-szövetében
gyémántszáradék Gyopárvirág, a Mindenség Tűzavatás Függőkertje, ahogy égsz,
mint Halottak napján a temető az éj feszítőkötelén lebegve, fényponthálólepedők:
az ür függőágyai, az Elemi Sötétség két hiányszigetébe ültetett ősfa láthatatlan
ágaira kötözött fényrácslepedők, lazán kifüggesztve behorpadt tűzrácskendő-
világűrfüggőágyak, amiben az Idő ellehetetlenülő, gőgicsélő, nyafogó, nyivákoló
Tömbjei hevernek, mint szőlőben a két cseresznyefa, a kéklila bőrű fák ágboga
görcseire kötözött fehér batyukendőben az újszülött gyermek. A faágakra hólyagosan,
lazán kötve a fehérvászon batyukendő, abban a lazán-kifeszített fehér vászon-
hólyagban a gagyogó, gőgicsélő gyermek, abban a fehér kendőszárakkal
fölfüggesztett vászonlepedőkosárban, oly boldogan, mint az anyja hasában, s kis
arcán, kis kezén, piros bögyén, vagy piros vágás-lepényszigetén a cseresznyefalevelek
zöld árnyékpöttyei, meg a lombon átrácsozott fény pöttykockahálói súlytalanúl
rezegnek, szempilláján mint vércsöpp a nyár, a gyönge szőrre alvadt katicabogár,
s zöld légy ül jobb lába meztelen nagyujján, s néz az aranyzöld cseresznyefa-
lombemeletlétra fénypontrezgésüregeire, mint csöpp zöld kristálylevelibéka. Néha
a fény lengeti a függő vászonbölcsőt, néha a surrogó kék szitakötőszél, a zizegő
sárga szöcske-szellő, néha anyja löki meg a horpadtra-bágyadt fehér vászon-
függőágyat, s ring, leng lassan a fölfüggesztett vászonhólyag a tücsökfej-fekete
asszonylökésben, a kékpipa rózsapöfögés könnyű nyári szélben, mint behavazott
akasztott szűzlány a havas akasztókötélen, mert felkötve a liliom, a hóvirág,
a gyöngyvirág, s röhögnek az idegen katonák, s a fölakasztott fehér liliom alatt
szétterpesztett lábakkal áll a Gyilkos Buzgalom, s társaival lefényképezteti magát,
a függő hókoporsó-lányt, meg önmagát, ahogy áll alatta, jobb mutatóujját géppisztolya
ravaszán tartva. Ez is vagy Emberiség? Elég? Nem elég! Mert nem elég
kimondani: volt ami, de azt tegyük, hogy többé ne legyen! Ó, Mindenség izzó
csillagrács-függőágyai: tejútak, galaxisok, galaxishalmazok, galaxisszövetségek!
Űrben-függő hálórács-fénylepedő testetekben hever a gőgicsélő nő-idő, nőstény-idő,
a bömbölő meztelen férfi-idő, hím-idő! S ez a fekete űrfákra, végtelen fekete
angyalderekakra, angyalkezekre kötözött fényponthalmazrács-függőlepedő,
amiben az Anyaggal Történő Idő lusta, léha Viszonylatai hevernek, mint szőlőben
fákra-kötözött fehér batyukendőben a gyermek, mit tud az emberről, az emberi nemről,
az emberi szerelemről? Mert mit tud az újszülött, vagy csecsemőgyermek az emberről,
az emberi nemről, az emberi szerelemről? Mit tudtam én létről, hullásról, munkáról,
költészetről, halálról, napfényről, holdfényről, a csillagos égről, a nyári kék égen
az óriás krétapénzről, a Holdról, meg más természeti és emberi viszonyról, a jóról
és az iszonyról, mikor ott függtem a szőlő cseresznyefái között, a lilabőrű
ágakra kötözött batyukendő-vászonkosárban, s anyám kapált, délben megszoptatott.
Kivette kigombolt ingmellényű ruhájából kicsi mellét, s mintha szivemben
volna valami emlék, pedig az a pillanat még csak a nem lét volt a létben, a
függőbatyuból kivette nyálas, pöcsöcske meztelenségem, a cseresznyefa alatt
az ólomforgács földre ült, az emlőgombot mohó számba gyömte, tömte, az emlőgomb
szőrpihés piros körte, bal keze mutatóujjával s hüvelykujjával a pici
mellgolyó párnacsücsök húsát nyomkodta, gyötörte, jobb karjában meztelen
kicsi testem, jobb tenyerében szőke gyermekláncfűpehelygolyó fejem. Én meg
híztam a sovány tejen. Fogatlan számban a csecstest csipkebogyós párnacsúcsa,
köröttünk zöld legyek, fekete legyek, pepita legyek, piros legyek, kék legyek
zengő, zúgó, zümmögő zománckoszorúja, fajanszkoszorúja, üvegkoszorúja, vaskoszorúja,
borostyánkő-koszorúja. Rajtunk tűzpettyek, zöld árnypettyek rezgő tündérborúja,
szöcske hártyázott szőke selyemcsattogással, szöcske villant sárga hártyaóra
ketyegéssel, varjú rikácsolt, a nyár fekete halál-lobogója, rigó fütyűlt, mint
cukorsíp a búcsúban, a lapos kanalasgémcsőrű, koponyatető-orrlikú piros
187
cukorcső gégéjében piros cukorgolyó, vérpettyes szőke hártyacimbalmok szökkentek
hártyásan, szögletesen szállva, szöcskefejű ugróvillás állathegedűk, a pacsirta
fönt a kék szikragolyó mellbimbójaként, mint éneklő dió, kis rózsasíp vesszőmre
nagy zöld sáska ugrott, mint egy zománc-szív-tekintetű zománc nagy A-betű,
zöldzománc csévekardrugó-potrohú, zöld zománc-cérnaszál koponyabajszú,
zománcsziromsaláta-majomsegg-páviánseggszájú szívalakú zöld porcelándugó,
az volt a feje, s szájlábai koszorúsan, körben a szájszívcsücsök-zabálólemezek
zöld porcelánrózsájából kinőve, mint egy zöld koszorú zöld tulipánrózsái, mint
könyöktől körküllősen mozgékony zománcdrót pálcikakezek, és éppen nem
vétkezett, nem volt bűne semmi, nem akart rabolni, fosztogatni, enni, csak ült
és nézte zöld kristálypázsitszív-duplaság szemmel, zöld porcelánháromszög, zöld
zománc-áhitat mereven a neki látható barna déli harangszót. És én mit se
tudtam arról, mi van, csak jó volt, csak jól éreztem magam, mit se tudtam magamról, meg a
létről, mit se tudtam erről a szép egészről, mit se tudtam nyári árnyékban
ülve szoptató anyámról, se a pelenkáról, se a vizeletbugyogásról, hisz anyám
is leguggolt nyögve, s arany-karddal a földet habosra döfködte, mit se tudtam
a déli harangozásról, meg a lélekharangról, ami odacsöngött az elmúlásból,
mint messzi Túlvilág sötétzöld szemgolyójából kinőtt harangfürttornyocska
gyöngyvirág, a Túlvilág pupillaperemén, a világűrfeketén, a fekete korongszigeten,
a széleken, a sötétségszeleten kinőtt buddhista fehér növényporcelánharangocska-
torony, s a pupillatükörben hajlongott haláltükörképe fehérszárazon. S mikor
a lassú tehénbőgés este barna árnygőzével anyám szívében a beszélő csöndet
megkereste, s bekente szive bőrét barna viasszal, mint szilva bőrét, a sötétkék
mosolyt a természet fehérebb növényviasszal, hogy ujjbögyöd bőrlécörvénypajzs
lenyomata a viaszos sötétkék szilvabőrön, mint fehér papíron a bűnöző
indigópárnába nyomott ujjainak ujjlenyomata, a pajzsos lila recekoszorú, a
pozitív recegömbléckorongkoszorú, a nem-lesz-vita!, pedig nem vagy bűnöző és
nem vagy bandita, se túsz-szedő, se terrorista, a sötétkék szilvabőr mégis gyermek-
ujjlenyomattal lepecsételve, mint mikor kék bélyegre ütnek postabélyegzőt fehér
borítékon, s a bélyeget koszorúgyűrűsen átszövi a fekete pecsétnyom, mikor
anyámat a tücsökálom-gyászfröccsenés este cirpelve csöndbeszélő szivében
belepte, mint villanydrótot az őszi fecskék, mint mezőn gázoló napszámos meztelen
lábszárát a füvibolhák, növénybolhák, mikor a Nap piros tehénszeme, albinó ökörszeme belefulladt a
lila hegyhátba, eltűnt, mint piros meggy cianótikus gyermekszájban, mint
szívbeteg gyermek indigó-ajkai között a piros cseresznye, ahogy 1514 forradalom-
futása fulladt piros rettenetszemgolyókkal az ellenforradalom egyházi lápba,
Dózsa György izzó vastrón-vonítása, a szétzüllő seregek röfögő sárkortyolása,
sár-úszóhártyás csapkodása, fekete sárbéka-úszóhártya-kezű cuppogása,
mikor anyám homlokára ült a Hajnalcsillag, anyám fekete homlokára
a Hajnalcsillag, mint piros szitakötő és sírni kezdett, mint elveszett gyermek
a gyertyafény-lepedőben, a Halottak-napja-temetőben, mint egy piros angyal
fekete látomásmezőben, fehér fejkendője alatt: hátára vette a batyukendőt, a
fehér batyukendőben hátára kötött engem, hátán a gyermekszuszogó-gyermeknyafogó
fehér vászongolyó, nyaka vászonjáromban, vállain, hónaljaiban átvetett,
átfűzött vászonpántok, mint a járomfa, járomszögek, a vászonpántok elől,
két melle között csomósan máslisra kötve, lógtak a fehér vászondenevérek, a
fehér vászonlepkék, kapáját bal kézzel fogva bal vállára vette, jobb kezébe
a kék tejeskannát vette, bal könyökére vesszőkosarát vette, s elindúlt lassan
gyalogosan hazafelé. Lila árnylapok, lila árnybércek, lila árnyszigetek,
lila árnykötelek, lila árnyképletek között ballagott velem a térdig-por úton,
mint emberiségbatyuval a hátán a jövő évezred felé a Történelem, az
Egyszerű Asszonyidő-Történelem hátán csüngve, majomkölyök majomanyja hátán,
mentem én is, mert vele, még nem volt bennem semmi figyelem, sem értelem, ballagott
188
a vastag ólompor országútszőnyegen, hogy mire férje jön: otthon legyen. Mint kis
barna tehén, akinek fekete ősi csillagbuborék-szemén az est lila sziklaszakadék-
árnyai, mint vékony ifjú munkás-Szűz Anya. Még munka várt rá, s talán szerelem.
Asszony: mi lenne nélküled velem? Nélkületek mi lenne velünk: Asszonyok?
Hiszen fénylik és ragyog minden választott dolog, amit kezetek kezetekbe fog és
meghal minden, amit nem érint teremtő boldog ujjatok, amit nem simít okos
szép tenyeretek, világ elsői, ti, világanyák, világasszonyok! Hiszen gyönyör-csiszolat
testeteken át, mint nagyítólencse csiszolt üvegtekintetében látjuk fölnagyúlva a
Törpe Halált, ahogy a nagyítóüveg fénylencse-szemében mutatja minden rejtett
pórusát, rügyét, drótszálát, ágát, pikkelyét, szem-szemcséjét, szájdróttasakját,
kitinvonalát, szőrcsík-mellkastaréjvonalát, lepedékét, hártyalángját és rühfonalát
a lencseüveg lángjában megnagyúlt bogár, amely egy gombostűre tűzve, (a tű
a dugóba) meredten lebegve áll, széttárt csontrece-bordás szárnyaival, a barna
szőrös kitinkanáltollakkal, mint szétfeszítve fára szögezett karjaival a kereszten
Jézuskirály, ahogy csüng a keresztfán zöld viaszbéka-teste, szakállas varangy, fejében
a sötétzöld Nem-Reményben ragyogó barna hólyagdugók, pápaszemes maki-
szemek, óriás aranygyűrűs szappangolyók, mint pezsgősüvegbe félig bedugott
gomba-dugók, s kloákája csücsöri fehér rombuszerdő-mirigykéregrózsa! Ó, mi
lenne nélküled velem Szépen-Virágtűzözön Feleségem? Nélkületek mi lenne
Velünk: Asszonyok? Kezetekben, mint a boldog könyvlapok: fölnyitható szivünk!
Ó, mi volna Asszonyok nélkül a Lét, a Sein és Dasein, az Ittlét, a Lét, az Időlét,
Emberlét, Öröklét? Mi volna nélkületek, Asszonyok? Lenne az Örök Világegyetem-
Nőiség, a Világmindenség-Asszonyiság, ha a Teljes Teremtő Nőiség, Egyetemes
Termő Asszonyiság nélkül kéne lennie? Lenne a Világ? Lehetne-e? Hiszen a Terméketlenség Vak
Halálgyönyöre lenne csak, ha nem közös ügyünk, az az asszonynélküli Őstudat-
Férfisivatag, az az Önmagát-gyászolni-se-tudó Világvak-Bűntudat, az az
Elferdűlt Egyoldalúság, a Világ Végtelen Kő-köre, mint százezerbilliárd világlét-
köszörűkő, ami halottan forog, mint özönvízben a fölfújódott, döglött állatok, a tajtékos,
sárga szennyes hömpölyegben, vízzel fölfújt, kidagadt-érfonatú szőrbuborékok, emberszemű
betoncsókok, csecsemőszemű virágcsokrok, fodros véreshurkalángok, elefántok, orrszarvúak, vizi-
lovak, zsiráfok, s mindenféle földagadt Assziszi Szent-Ferenc-szemű állati salak,
hangyászsün, tapir, tatu, orangutáng, gorilla, zebra, a fölpuffadt természet-ámulat,
s a Semmit élezi, csiszolja, köszörüli, a Semmi Pengéit
élesíti, s kemény kék sziklacsokor-lángfröccsenet lövődik ki a Közös Gyászból:
a Halál és a Semmi köszörűkő-penge találkozásból. És nem termékenyít és
ki nem elégít ez a kő-fém csók, s a Kopárságnak nincs öröme ebben! Ahogy
Istennek se volna, ha volna, ha van. Asszonyom, ha szerelemben tebenned oldom
föl magam, mert gyönyörrel elfakadva benned, emberi létem borul veled
lángba, nemcsak testem gyönyör-rab homálya, s azt is tudom, mi a Világ-Képzelet!
Világegyetem-Asszonyiság, ha belédoltódik hitemből a láng, mint testemből
a lövellve kifakadó teremtés-szomjúság: boldog vagyok, mert boldoggá tettél
engem, megszültél, tápláltál, fölneveltél, hagytál lenni lennem, hagytad, hogy
költődként belédomoljak, s testedben-terjedve, tebenned-erjedve, létedbe-
ernyedve kimondjalak téged. Kimondjalak Téged Önmagadból! Megvalósítsam
Örök Anyagodból, ami szavam nélkül csak Hiány lenne abból a Szerelmes
Teremtés-akaratból. Keringene, fénylene, pörögne, dörögne, spin-je
lenne, önforgása, rácsa, gomolygó lehetőség-forgácsa a Fekete-Időnek,
az Űrnek, az űrben a gáznak, a tűznek, az atomoknak, elemi részecskéknek,
egyensúlynak, bomlásnak, a terjedő ritka térnek, minden tartálynak, tartamnak,
tartalomnak, edénynek, erénynek, csomagnak, erőnek, mezőnek, ereje, haszna nem is lenne másra.
Csak közösünk a Világ Megmaradása! Hisz az ilyen Önhalál-Időnek nincsen
megtermékenyíthető asszonyteste, petefészke, petevezetéke, méhe, mint a boldog-
asszonyiságú nőnek! A Mindenségnek te vagy szülőteste és örök csomagfoglalatja,
189
te Világok Megszülője, Anyja, Időtlen Tartálya: Végtelen Asszonyiság!
Ó, mi lenne nélküled veled: Világ? Ó, mi lenne velem nélküled: Asszony?
Mi lenne velünk nélkületek: Asszonyok? Szeretlek Világegyetem-Nőiség és
szeretlek Boldog Asszony-Szőkeség. Ahogy az Eredendő Bűnt Isten szerette
a Teremtés félig-megírt Époszában. Az ember által az emberiség azért van,
mert az ős-szerelmet testével elkövette, s azért van az ember által a Konok
Anyagösszesség-Világlét, mert szerelmével az ember megismerte. S elfeledte
steril szégyenét. Azzal oldotta föl Létté önmagát, hogy megcsókolta a Természet
sötétben szorongó anyagát, azzal győzött a gyönyör a kopár fényen, hogy átcsókolt
a Változó Tüneményen. S lett a Szikár Szerkezetnek megterhesűlt, virágzó Asszonyteste!
S lett élő minden, ami léthalott volt. Halandó minden, ami múlandó volt.
A Szerelem érettünk zuhog? Mi lenne nélküled velem? Nélkületek velünk: Asszonyok?
Hiszen minden, ami boldogságba fog, általatok van, tőletek van minden, ami dolog és
ti szültök meg minden láthatót az emberi és nem-emberi sorban, és lényetek minden
gyönyörű ténye ott fénylik minden létező állapotban, a jelenségben és a dologban és a
halottakban is ott ragyog, a haláltestben és a halálmosolyban belőletek, ami emberi
fény volt, a Mindenség bonyolúlt küldeménye, nem az égbolt, de annak minden angyaloktól
kiszidolozott rézedénye, minden égitest fénylő körülménye, mert
a halottakban sugárzó fénygolyó van, mint egy meg-nem-szilárdúlt égitest,
a holtak szivében párolgó kristálytojás, védhetetlen és véghetetlen gömblobogás,
mint madárfészekben frissen-tojt madártojás, mint észlelet a körülményben,
a ti testetek szülte örök fény, a hervadhatatlan tiszta béke, kinyíló, s bezárt,
s újra-kinyíló testetek halált-legyőző gömbsugarakban virágzó feledhetetlen folytatás,
s az sugárzik át húson, csontokon, a csontváz-halálhárfa sárga hajnalán,
a halottak testén, halálmosolyán, hiszen ti szültetek minket
a világra, s általatok vagyunk egyenként nem-árva, miután megszülettünk, mióta
megszülettünk, a belső fényből a külső fénybe estünk, mert testetek belső fényébe
zárva, a lebegésben fordítottan kuporogván állva, nem gondolhattunk még a halálra,
és nem is gondoltunk a halálra, hiszen hogy is gondolhattunk volna, hiszen a magzatnak
nem az a dolga, hiszen a magzatnak más még a dolga, a megtestesülés, a növekedés, az
anyatestben-beteljesülés, s gyűrötten, véresen a világra omolva lettünk a nekünk-új
fény halandói akkor, alkonyatkor, éjjel, nappal, vagy virradatkor, lettünk, hogy újra
titeket szeressünk: Asszonyok! Ó, Asszonyok, mi lenne mibelőlünk nélkületek? Nem
a Lét beteg, de a férfigondolat, ha önmagát az Elmúlásba zárja, s nem oldódik föl
testetek hasított vérző gyapotcsillagába szúrva meredt könnyező szivét, ha nem szóródik
szét űrbe-tárt leveles gyapjuszív ágyékajkú testetekben, mint csókjával, aranycsokrával
tiszta fény a késsel hasított, baltával vágott virágzó húslevelű sebben, mint a hajnal
piros hüvelyében az űr bárányfelhő-redős kék csigaszeme. Hiszen tőlünk-nemzetten
termékenyűl a Végtelen Nőiség, mikor Egyetlen Testében dagadni kezd a gyönyörű
Belső Buborék, a Világtartály Magzatburok, s abban a hártyahólyag-határfelületű
vízdaganatban nő, növekszik, összecsomagolva kuporog, lebeg a köldökhöz ragasztott
vastag vérkötélen lobogva és forogva, pelyhesen, szőrösen, szempillásan, rózsakéken
összecsomagolva az Eljövendő Emberiség! Hiszen ti szültetek mindent, ami
Világ, ti szültetek meg Asszonyok! Hiszen te szültél meg mindent, ami Világ:
Világmindenség-Asszonyiság. Belőletek vagyunk boldogak, vagy boldogtalanok:
Asszonyok, belőled zuhant ki jajgatva az Eredendő Szomjúság, gyötrődő tested
vonagló, szőrös, lebenyesen fodrozva táguló, tág véres hús-szakadék kapuján
forgott ki véres néma arccal, véresen összegyűrt arc-tudattal az Eredendő Láz,
a Halandóság Véres Arcú Gyönyörvirága. Az újszülöttarc mikor a tág, ürülő
hüvelynyílásban gyötrötten kibuggyan, s azt csukott-szemvigyorral betömve bezárja,
mint a Cyclocosmia-pók hátsó testzáró napsugaras, körben csillagosan bordás, kitinléces
és kitinvályús korongrózsája, aminek emberarca van, két tányérszeme, régi Hold-
ábrázolás szája, Hold-ábrázolás rézkarc-mosolya, mint egy Verne Gyula-regényben,
190
mint Agamemnon király véres gyűrt aranyhártyalemez halotti maszkja, ami úgy készülhetett,
hogy a nyálkahártyavékony aranylemezhártyát a halott-arcra tették, mintegy
ráterítették s aztán hüvelyk s mutatóujjal az arcra nyomkodták a hártyalemez
aranypuha-zsebkendőt, s az kidudorodott, ahol az orr, behorpadt, ahol a halott
mosoly, ráncos dióként kigömbölyödött, ahol a szemgolyó, redősen gyűrten besüppedt,
ahol a száj ajakívei szirmosodtak, ércléces lett, ahol a szakáll szőrlécei, még pórusai
is a homlokon, szemhéjon, mint a Hold kráterpontjai, elvakart bárányhímlő-sebhelyei!
S a puha gyűrt aranyhártya külső felületén, a halotti álarc aranyhártyabőrén,
a dermedő viaszpuha anyag lemezkúpján és lemezredőjén, a halántékhorpadáson,
s az aranyhártya-homlokon a hüvelyk és mutatóujj gyűrűs, félív-szálkabordás
bőrléc-lenyomatai is látszanak, mint agyagsárban a kocsikeréknyom, aranyrecelécek
és aranyvályúk gömbörvénycsoportja, mint félbevágott hagyma évgyűrű-arca, mint kettéfűrészelt
akácfa évgyűrűi, mint hamvas szilvát ha megfogunk, s a kék bőrön ujjhegyeink fehér
viaszpecsétje, az ujjlenyomat árnya, mint röntgenfelvétel fekete celulózlapján
a mellkas fehér csontszárnya, a csigolyák csipkerúdja, a tüdő bokorárnya, a szív homályszigetárnya.
Te vagy a Folyamatos Világ Összefoglalása: Világegyetem-Asszonyiság és te vagy, aki
majd lefogod szemem, egyszerűen és értelmesen Egyszerű Asszony-Tisztaság és te vagy
az Idő Tér-szívű Gömbtágulása: Világmindenség-Asszonytest Komoly Virágzása
és te vagy, aki megcsókolsz, ha betegen jajgatok, vagy hallgatok betegen, mert
te vagy hitemben az értelem, s értelmemben a hit te lettél, mert szeretsz, mert öt
éve megszerettél, s mikor előtted megálltam, lángolva kiabáltam, már az
első pillanatban: tudtad, hogy hihetsz szerelmes szavamban, pedig nem
is láttalak három napig, s mikor a telefont fölemeltem, s fölhívtalak,
járkáltam szivedben, mint virágos kertben, szombat volt, szombat, kora-este,
s a Romlás nem járt csillagszivárványlepedő kerted alatt, az Emberlábon-járó
Pokolharang, a Hártyaarcú Sárga Hang, a Kést-szorító Árnyék-Bitang,
a Settenkedő Fehér Fagykutya, a Hazugsággal-töltött Bohóckalap és Bohócruha,
a Rühes és Ótvaros Sátánkevély, és azt mondtam: szeress, azt mondtam: ne félj,
szombat volt, szigorú gyöngyházköd kora-este és volt már a Világ és nem a
Halott, a Halott a földbe visszamenekűlt, fekete-kontyos csontváza sustorogva, fortyogva,
forrva, földdel hömpölyögve befolyva sűllyedt vissza a földbe, tavaszidőben,
a Farkasréti temetőben, mintha sűllyed a kettétört hajó, s kiugrálnak
belőle az emberek: kiugráltak a halottból a Hétköznapok és
az Ünnepek, kiugráltak sikollyal bolyongva óceán-haragomba a Halottból
az Elrejtett Pillanatok, az Eldugott Idők, a Férfiak meg a Nők, a Titkok, Bűnök,
Gyűlöletek, Csodák, Csodálkozások, Szégyenek, mint az ostobaság, s szétszórtan szétlazúlva
süpped az őrjöngő, kékuszony-toronyhemzsegés, kék vízvitorla-hólyagzás-terpedés, kék viziszárny-
iszonyatverdesés tenger puha anyagközönyébe, mint ahogy álomba hull az ember és
azt hiszi, az a béke, a csöpp száraz asszonygyermek-csontváz a földhúsba mélyen beleégve,
a visszafogadó anyag gyöngyrobbanás halálsebébe, mint megkristályosodott ősi gyanta-
mézbe síró ős-szúnyog, a pici piheláng-bodorfelhő-üregszelvénycsővirág, s átlátszanak
a megkristályosodott ősmézhús rögirgalom-diadalán az emberszívre-falánk pici
szájszervek, a gödörnyelv kifújt hártyacső-elefántormánya, a szúnyogmellkas szőrös
kitinviasz-dolmánya, puha kocsonyaselyem-réklije, a szúnyogcomb-drótmuszklik,
és a selyempihe-ing, a kitinkéreg-pruszlik, az alsó-állba csövező vérszívó-dárda, s a
szemek, mint két fölnyitott korongüveg piros halikra, zöld gomba-
penésszel, ólomkék fonalgomba-agytekervényürülékkel benőve, s a virágzó bolyhos csápjegenyék,
mint lángpihe nádbojtok drótpálca-nádszáron, mint páfrányos pamutpihe-szökőkutak,
mint megkövesedett füst, mikor máglyán ember ég, mint bóbitásan föltoronyló hótölcsér,
forgószélben föltoronyló s kalászos füstkoszorúkban visszahulló zöld hó, piros hó,
mint ágaskodó megkristályosodott bálnafújás, mint halottaskocsit húzó gyászlovak fején
a fekete csótár, a fekete tollbóbita, a fekete lobogáscsokor. S sárga üvegszelvénycső
vízszintes teste, mint egy kiszőrösödött barna kard, s abból hosszan kilógva a lábak,
191
mint szögletesen hajlított rozsdás drótbokor, üvegszúnyogfa, pihebolyhos üvegkardocska
ritka drótsöprű gyökérzete. Igy él az Ünnep-Leső! Igy látom én a Halottat a földben,
a Farkasréten a temetőben! Mint ős-szúnyogot, az ősi zokogót a szikrázó ősi
borostyánkő-rögben. Az a Halott! Ilyen Este! Szombat volt, testmézes hatalmas
halpikkelyragyogás kora-este. Szombat este volt. És elment a Halott. Visszament
a Halott halottnak a földbe! Itt ült a szőnyegen nevetve. A cigarettázó Halott.
A cigarettázó Csontváz! Beszélt a cigarettázó Halott. Beszélt a cigarettázó Csontváz.
Azt mondta: „Legyőztelek!” Azt mondta: „Megvertelek!” Azt mondta: „Agyadba
fújom a halálfüstöt, szívedbe fújom a halálködöt, azért cigarettázom!” Azt mondta
sikoltva: „Mért nem takarsz be, fázom!” Azt mondta vicsorogva: „Élek és
cigarettázom!” Azt mondta viaszhangon fehéren motyogva: „Megátkoztalak!”
Azt mondta csont-ujjaival sárga szalmavirágkoszorús csont-homlokán dobolva: „Sárga csontjaimba
mártalak!” Azt mondta sötét hullavígaszt köpve: „Tedd le a tollat örökre!”
Azt mondta, a levegőt indigókék márványpálca-ujjaival pödörve, mint
hosszú férfibajszot, a levegőt csontkérdőjel sárga ujjaira tekerve, mint válláig-
érő ősz bajszát öreg Kossuth-baka: „Nem tudtad, kihez jöttél haza? Nem
tudtad, hogy cinóbergálickéken lógok a piros selyemkötélen!” Azt mondta
nevetve sárga viasz-szegényen: „Szar vagy az emberiségen. Hazúg, mert költő,
szegényem!” Azt mondta a kék levegőt, mint konyhakést markolva: „Aki
idejön hozzám, megölöm azt!” Azt mondta halál-szája tizenkét parázspontja,
mert szájában tizenkét égő cigaretta, hogy büdös volt, füstölgött tőlük a csontja,
s szája fehér cigarettaküllőkből tizenkét parázs-szemgolyójú füstölgő szempilla,
s fehér bodrokban ömlött ki a füst az összepréselt száj cigarettaküllőrésein,
mint a gomolygó, fodrozódó, gyűrűsen karikázó, csigásan lazulva föltekeredő
kín, mint a szent füstölő ezüstpáfrány füstje ülő aranyszobor-Buddha-asszony nyitott
aranyüreg-száján, páros arany-orrlikcsövein, a szemgolyók aranygömb-köldökén,
a pupillák pici korongrésein, azt mondta halálvulkánként füstölögve: „Átok reád, és minden élő dögre!”
Ült a szőnyegen, mint egy csuklósan, hegyesen összehajtogatott fehér alumíniumdrótszobor,
mint egy óriási alumíniumdrót-sáska, válláig fölhúzott térdeire könyökölve, mint
egy alumíniumdrótszobor-szöcske és merev dróthálószívzsák szöcskefejében
a rácsszöglet-üresség szitadombszemek cellahézagokkal fénylenek, mint az
üres üvegek, mint az ablaküvegnélküli dróthálós ablakkeretek. Aztán fehér
drótsziszegéssel, égő alumínium-levegőütéssel, égő alumíniumdrótszoborszöcske-
zizegéssel semmi-szárnyakkal pattanva fölugrott, mint fénybe a sáska,
s vissza se nézve, vissza se kiáltva az alkonyat petrezselyemzöld árnytüzébe
olvadt. Mint alumínium 1-Forintos, ha nehéz zöld lángban, sercegéssel
zörgő zöld parázson elolvad. Áterezve ezüst repedéscsók-gyűlöletével az alkonyesti sárga Holdat,
beszőve szálas alumínium-csurgással a madarak alkonyi hallgatását, a
virágok árnyékagy kék ásítását. Beszőve a zöld alkonyt alumíniumolvadék-
erekkel, olvadt alumínium-pelyhekkel, ezüst hártyabélyegekkel. S a
Zöld Alkony, meg az elolvadt halott egymást ezüsttel, petrezselyemalkonyzölddel
összeszőve lobogott a ziháló kőgégéjű város fölött a kéksárga, piroszöld, lila-arany
neontűz vegyi fényben, mint ezüst-fonállal hímzett szárnyú zöld óriáslepke. Ez volt
a Megváltás-Este! Utána csak a cigarettafüst maradt. S az est fölött a tiszta ég,
mint kék madár tolltölcsér nyaka, a kék zománcpihetollak pikkelytorony-fuvallata,
s a palásan egymásra-boruló kék tollpikkelygolyó madárfej aranycsipke-gyűrűs
merev piros üvegutánzat-szeme: a Hold! Mekkora a madarak szeme?
Nagyobb sokszor, mint a madár agya! Sokszor akkora, mint a madár agya!
Mekkora a madár szeme? Sokszor nagyobb, mint a madár agya! Szombat volt.
Szombat. Virrasztásom alkonya! Virrasztásom utolsó alkonya! Mekkora
a madarak szeme? Sokszor nagyobb, mint a madarak agya! Szombat este volt.
Szombat. Föltámadásom emberhajnala! Ugye tudod? Ugye tudod? Ugye tudod?
Ó, hát mit tudtál te akkor még rólam, mit tudhattál te rólam, amikor megláttalak?
192
Mit tudtál rólam, hisz mit tudhattál rólam, és mit tudhattam rólad én,
mikor ott álltam Szőkeséged Szelid Küszöbén és mosolyod kértem és fogni pontos
kezed? S arcod egyszercsak vetkőzni kezdett, mint most vetkőzöl a szerelemben,
s mikor a ruha, a kisnadrág, a melltartó, az ing a földre lehull, s ott állsz ruhátlanúl,
meztelen tested mosolyába csavarva. Mint a hajnal a fény harmatos kendőibe
csavarva! Vetkőzni kezdett az arcod. És sorra a földre lehulltak és összetörtek
csörömpölve, mint fehérporcelán hártyahólyag-petróleumlámpabúra, ha a földre
esik, s széttörik csilingelve fehérhártya-porcelándarabokra, sorra a földre hulltak
arcod szomorú ásványi fedőrétegei, a fehér hártyacsönd, a fehér hártyaszorongás,
a fehér hártyabizonytalanság, a fehér hártyakórház, s megtisztúlt arcod, mint a
Szép Sejtelem! És kék szemed, mint egy boldog fényüzem, munkálkodtak kék
szemedben a sugárpont-cikkanásnyüzsgés szerelmi fények, mint az Isten
kék szeméből megszülető emberi teremtmények, munkálkodott a pontos kék
fényszorgalom, mint egy boldog gyárban emberi, gépi buzgalom. Ez vagy te és ez
vagyok én. Aki valaha azért voltam szegény, mert társadalmilag szegénynek születtem,
s szivemben kisebb volt az emberi gyász, mint létemen a társadalmi tudatos
elnyomás! Mert nem a szegénység volt a Tiszta Rossz gyerek és ifjúkoromban,
az el-nem-viselhető gyűlöletes, de az, hogy azt mondták: ez a természetes,
a homály-alatti homályban élni, hogy így rendeltetett, hogy ne gondoljak másra,
költészetre, társadalmi elnyomásra, kivágyódásra, vagy panaszkodásra, de úgy
vegyem annak azt, ami van, hogy a homálytömeg alatt ellapúlva érezzem jól
magam, éljek, mint tengerfenék-mélyi hal társadalom-mélytudattal, mint
hal abban a testére-nehezedő 11 000 méteres mélységű vízalattban, a Társadalmi
Mélytudatban, mint egyméteres bimbócsápszemű ezüstláng kardpenge-hal, akinek
égő villanykörte-bimbószeme egyméteres csápon lebeg ki kődoboz-koponya homlokából,
mint a maki-szemű, két óriás szappanhólyag-szemű szúnyoglárva-hal,
akinek szemhólyagában, a dülledt őshártyagolyóban arany-levelibékák lebegnek,
mint sárga, piros, zöld kaucsuklabdák vízsugáron, mint apró vízszökőkút
hajlottan visszaomló pálmafalombtetején a pingponglabda a Vidám Parkban,
mint gyertyalángok, s ragadozó szája kobrafogsorú, kőszitazsákfeje iszonyú
tátott kőlángzacskó! S éljek úgy, a Tömbtenyészet alatti Mélytenyészet Víg Rabjaként,
gyermekeim leendő apjaként, hogy ott lenn bolyongva ragadozzak, ha tudok,
máson változtatni úgyse tudok, mert a Társadalmi Rendet megváltoztatni nem
lehet és nem szabad! Ezt parancsolja a Folytonos Történelmi Erőakarat, a
Fölöttem Tenyésző Magabiztos Vagyontörvény és Biztonság-Indulat, meg az a fajta
Történelmi Gőg, az Örökölt Jog Gőgje, hogy nem kell változtatni rajta, mert jobb,
ha így marad, s változtatni érte nem is szabad! Hisz többre nem képes a szegény,
csak amit tehet! Ezt mondja Istened, meg Uralkodó Réteged, ami a Szövődményes
Szövevény-Hatalom! Én tudtam, hogy nem így akarom! S azt is tudtam, hogy fölszabadítom
magam, ha nincs Társadalmi Megváltás, ha van! S te tudtad-e akkor, hogy már szeretlek,
amikor megláttalak? Úgy néztem rád, mint a vak, akinek hirtelen meggyógyúlt
szeme, s lát újra mindent, ami a Létből látható, s már nem csak a látottat
képzeli! S nemcsak képzeletével fogja, tapogatja a csillagot az égen, de látja
újra, ahogy most is nézem, 1983 augusztus 14-én, és sárga kristálytűkkel,
zöld tűkristályokkal szúrkálja szemem, agyam és minden véredényem az augusztusi
űr, s elképzelem, mi lehet ott túl-túl-túl a csillagidőn, ott az égitesteken, van-e élet,
vagy tudatos lény a világegyetemben, s ha van is, már sose láthatom! Mert meghalok.
Mit mondotok ti, csillagok? Mit őriztek ti, csillagok? Szent szivetekbe sose láthatok?
S elképzelem: mi lesz a Földgolyón majd az Emberiség után, az Ember után,
mert meghal az ember s kihal az emberiség? Miféle tény, miféle lény és milyen mennyiség?
És a Lét Minősége akkor milyen lesz? Mi marad majd az ember után? Miféle
absztrakt Létezés-zene? Ó, ha odalátnék! Más csillagokba! A Földgolyó-jövőbe!
Ha szemem lenne, mint agyam: olyan nagy! Mit látnék? Mit mutatna az űr-után?
193
Kihal az Emberi Fajta? Ki akarta? Mért akarta? Tudod-e? Mért ilyen nagy a madarak szeme?
Kipusztul az Emberiség? Módosul az Eddigi Törvény? Mert módosítja mindíg Törvényeit
a Természet! Vagy csak teljesűl a Kozmikus Léttörvény a Kiegyenlítődés Nem-szomorú
és Nem-szigorú Egyenlete szerint? Hidegedik a Nap? Teljesíti magát az Entrópia? Zordabb
gyászba hull a Napcsillag, s a Lehetőség e bolygón átalakúl? Öregszik a Kozmikus Lét,
ahogy öregszik az ember? S ebbe hal bele az Emberfia? A Kozmosz pusztítja el az embert,
vagy az Emberiség önmagát? Önmagát az Emberiség őrűlt grimaszpofával, mert nem
bírt magával, s gyűlöletét kapkodva addig hegyezte, mint késsel bolond a ceruzát,
hogy katatón mosolyában észre se vette: már ceruzát-fogó ujjait vagdossa késsel,
a bőrt, a húst vérkagylósra és bőrlevelesre, hogy már húsát öli a bolond hegyezéssel,
hisz nem is a késsel, önmagával hegyezi önmagát, ujját faragja, nem a ceruzát, nem
a ceruzafát a vékony fekete grafitpálca körött, s véres bőrforgácsok és lakkozott, lakk-héjú
sárga, zöld faforgácsok, szilárdabb száraz növényi lángok és vérszirom húscafatok
az asztalon, a földön, bolond ölében. Hülni kezd a Nap, kihül a Világegyetem, vagy
csak hülni kezd? Mint a kályha, ha nem tettünk új fát a parázsra, s nem lobog
föl újra sercegve, pattogva, spriccelve, ropogva, zölden, kéken, pirosan, fehéren,
sárgán, szirmozva, fodrosan fölcsobogva, parázsszökőkút pontkéve pálmafákkal
a kék parázshab pontpetárda tüzijáték-buzgalma! S ha már van annyi fegyver, hogy
elpusztítsa Emberiségét az ember, végülis megteszi-e? Mert van már annyi fémbőrrel
bevont világtűz-villanat, emberiséghalál-pillanat, annyi világhalál erjedés-szívű
Pete és Tojás, annyi fémhüvelyekbe, fémszivarokba, fémtojásokba gyömött és gyömöszölt,
gyömködött, tömött világpusztítás-hő, világpusztítás-láng, világhalál-sugárzás, világ-
összedöntés robbanáserő, hogy rejtelem nélkül elpusztúlhatunk! Elpusztúlhatunk és
kipusztúlhatunk! Az emberiség meg az ember, az állatvilág, a növény, halottra sülve
elbutul a víz és önmagába főve elrohad a fény! A hús elpárolog és minden növényi
dolog ellobban, mint elmeszesedett agyban minden régi, tiszta gondolat és megalvad
a kő, mint fehér papírra hullt vércsöpp, s a kő zsírja ragacsosan fehéren lapul
a Földgolyó felületkérgen, mint az emberujj viasza, zsírja elefántcsont-biliárdgolyón.
S a rothadt büdös fényben madár nem repül csilingelve, csörögve, mint
kék kaucsukcs