Megírtam ezt a verset. Egy évig írtam, 1983 tavaszától 1984 tavaszáig, írtam, ahogy a szív ver, lélegzik a tüdő, ahogy a vér kering az emberszervezetben, ahogy emberi sejtelemlényünkben az ámulat kering, ahogy a csillagképek ragyognak a halhatatlan egyetemes halandóságban. Mit tudnék róla mondani még? A versről? E versről: a merengés-óceánról, a tűnődés-tengergyászról, a vígasz-vágyú dacos elszámolásról, a konok beszámolásról és leszámolásról, az elszánt emberlényeg-értelmezésről, valóság-féltésről, valóság-habzsolásról, valóság-csókolgatásról, arról a nászról, ami csak a hűség? Mert énekem a valóság hűségese! Látsz a kertben egy halott feketerigót, s a csönd burka megreped, széthasadozik a csönd homálymagánya, ragacsosan és enyvesen széttolódnak a burkolathomály pikkelyei, lemezei, pórusos és receszitás fedőbőrei, s lángolva nőni kezd a virág, a világ, s izzó végtelen kehelygyomrába szív mindent ami volt, ami van, ami volt, ami lesz, ami lehet még, minden életet és minden halált, minden múltat és minden jövő-lehetségest, szerelmeidet és halálaidat, osztály-sorsodat és szegénység-hitedet, csillagméz-szemű gyermekhitedet, világegyetemsors-töprengésed robbanás-szívárványait, emberiséghalál-háborúfélelmedet, az öntudatlanságba csomagolt, 5virágzásában is létkopár embernélküli jövő lényekkel-hemzsegő Gyönyörkertjét, amelynél bódítóbbat Hieronymus Bosch se tudott kitalálni. Bódítóbbat és gyötrelmesebbet. Hiszen embertelen, mert embernélküli! Ó halott feketerigó halálcsöndjéből kinőtt végtelen virág-mágnes, virággyomor-kehely gravitáció! Aki ragyogó kozmosz-tág tartályodba rántottad mind ami múlandó s múlhatatlan, mohó üst-léted szívére ragasztottad a láthatót s a láthatatlant, mindent, ami valóság, mert minden a valóság, s a valóság a minden, s hullt beléd fényesen, sötéten, véresen és feketén, mint Milton angyalai a pokolba, asszonyba az áldás, az embersors, szegénység, szegény-hűség, megvalósulás-dac, hit, téridő, történelem, országos fölszabadulás, ifjúság, zöld árnycsipkelomb, létenkívüli Isten-magány, embergyász, gyermekrettegés, emberszerelem, csók, bűn, bűnhődés, büntetés, rettegés, a gyászoló, égő, haldokló, születő kozmikus képletek, biológiai bűnhődés-szigorszégyenek, az emberiség halandó és talán mégse boldogtalan szíve köré sátrazott védő varázsigék, megmaradás-vallomások, értelem-hitek. Nem mint a titok, nem mint az álom, de mint a tudat töprengő nehéz, boldog reménye nőtt ez a vers, a valóság-szerelem! 6Mert én a Valóság szerelmese vagyok, mert ez az Egyetlen Valóság az én szerelmem! A Világösszesség Anyagvalóság boldog szerelmese vagyok én! Szerelmem minden ami van az anyagban és az anyaggal, minden emberi, emberelőtti, emberutáni, minden létezett, létező, létezhető. A Valóság tüze éget engem, s a Valóság anyaggyönyörét csókolgatom én szerelmes szigorommal. A valóság minden része, részlete, ihlete, pontja, rácsa, mezője, csomagja, erője és vágya egyformán fontos a lét-létezésben. Ami kigyűrődik, ami horpadtan behomálylik, ami rejtve titok-fedőszárnyak alatt, ami meztelen, mint szíjakkal és fémpántokkal műtőasztalhoz-bilincselt forró állat véres, forró rángó szíve az orvos véres tenyerében. S ezért a vers-létben is jelenvalóan az! Világösszesség szerelmes valóság-énekem a Halott feketerigó. És sorsom körűl komor és tiszta gyűrűk a történelem szorító-övei, vígasztalás-pántkarikái, angina-pectoris fájdalomkoszorúi, szívkoszorúér-töviskoronái, moha-gyűrűk, szivárvány-gyűrűk, köszörűkő-gyűrűk, virágpor-gyűrűk, fényesség-gyűrűk, 7ólom-gyűrűk, pamut-gyűrűk, gyémánt-szorítások. Élek, s az életet hiszem, nem a halált! Ülök a befejezett vers előtt, mint apám a mese-magányon. Mint egy boldog tűzpont a mindenség szemgolyójában. Az ősidő mögött egy rózsaszínű élő márványangyal szétlobbantott szárnyai hajnalként lobognak. A virradat-lény teherbe-ejtett asszonycsöndje ez. Mindent-tudó mosolyáig egy gigászi fénylő árny-alak magaslik: Dante! Sugárzó árny-titán: Alighieri Dante. Ő néz rám, a XX. század mohó, bízni-tudó, élet-szerelmes, forradalom-hűséges fiára. Ő: Alighieri Dante! Mert ő a fény és ő az árny, ő a kettő-együtt világvégtelen. S én mosolyogva ülök ragyogó, isten-hatalmú Univerzum-árnya tiszta hűvösében. Mert az ő gigászi szemeinek árnyfény-hűvöséből a halandó öröklét aranyhálója ragad huszadik századi költő-pupillámba, titán-arany, mint holdsütötte hűvös kút gyűretlen holdvizéből a kozmoszfürtháló tiszta galaxisok.
Juhász Ferenc.
8
