– A töve és a gallya című kötetből való ez az apokrif ima. Ez, ahogy az egész kötet, saját szavai szerint „vándorlás a kereszten”. Ebben az imában egy sor háromszor ismétlődik meg, olyan fontos: vegyek részt teljesen. Visszanézve egész életútjára, úgy látja, teljesen részt vett, teljes a keresztútja?

– Úgy gondolom, hogy nincs ma olyan ember, aki, ha visszatekint az életútjára, és megélt már egy bizonyos időt, ne találna olyan időszakot az életében, amit ma már kritikusan szemlél. Én nem tartozom azok 235közé, akik úgy érzik, hogy születésük percétől kezdve mindig tökéletesen azt az utat járták, amit kellett volna. Nagyon sokan vagyunk, akik ha visszatekintünk a fiatalkorunkra, abból sok mindent nem vállalunk. Ez nem azt jelenti, hogy öltünk, raboltunk, vagy bármi nagyon gonoszat tettünk volna, azonban a fiatalság természetes velejárója a türelmetlenség, időnként az önzés, a lényegtelen dolgok túlhangsúlyozása. De mindig volt bennem egy törekvés. Ameddig az eszmélésemet vissza tudom vezetni, a törekvés erős volt bennem, hogy úgy vegyek részt az életben, hogy annak az értelmét felismerjem. Ez a fajta teljes részvétel ma már számomra azt jelenti, hogy megpróbálok úgy működni a világban, hogy önmagamat nem vonom ki még az úgynevezett bűnösök csapatából sem. Kialakult bennem egy olyanfajta empátia, amelyik a másik embernél meg tudja látni a rosszban is azt a jót, amit tovább kell fejleszteni.

– Amikor az apokrif imát írtam, a vegyek részt teljesen arra vonatkozott, hogy a szenvedésnek értelme van az életünkben. Ahogy egy másik esszémben írtam, a nyugati ember számára a szenvedés modortalanság, illetlenség, el kell titkolni. A keleti típusú ember, az egyfajta meditációra hajlamos keleti ember pedig szinte érdemként meghívja a szenvedést az életébe, sőt ki is provokálja. Én úgy gondolom, hogy a keresztény ember okul a Nyugat bűneiből, és abból a keleti mentalitásból is, ami már sok újdonságot nem fog hozni ebben az új évezredben. Vagyis azt gondolja – és én is ezt gondolom –, hogy ha megérkezik az ember életében a szenvedés, ami elkerülhetetlen, akkor azt sem ünnepelni, sem elűzni nem kell, hanem úgy kell benne részt venni, hogy a nagy, szakrális példa, a Jézus Krisztus-i szenvedés legyen az ember előtt. Ahogy Ő teljesen részt vett a szenvedésben – méghozzá megkülönbözteti az Ő szenvedését a miénktől, hogy minden bűn nélkül és önként vállalta –, annak mintegy visszfényeként kellene az embernek a maga szenvedését beleélnie a világba.

– Nincs közöttünk olyan, aki ne szenvedett volna. Néha a lelki szenvedés erősebb tud lenni, mint a fizikai. Hát még, amikor a kettő összejátszik… Ha ilyen esetekben az ember „beajánlja” ezt a saját fájdalmat, saját szenvedést abba a szenvedésfolyamba, ami ma a Földet átvérzi, akkor könnyebb elviselni. Én úgy szoktam gondolni – lehet, hogy ebben túl sokat tulajdonítok az egyéni érdemnek –, hogy a magam szenvedésével valahol a világban egy kicsiny kis foltot letisztítottam, és amit éppen én szenvedek, azt nem szenvedi más… Tehát a vegyek részt teljesen azt jelenti, hogy mélységében át kell élnünk azt a szenvedésadagot, amit kimért, kire-kire mennyit és milyet, az emberi sors, ugyanakkor pedig fel kell ajánlani és meg kell találni az értelmét.

236

– Ezért van gyakran nagypénteki hangulat az ember életében. De ha már említette az apokrif imasort, ez egy húsvéti meditáció, ami nemcsak nagypéntekből áll, hanem nagyszombatból, várakozásból, a húsvétvasárnap diadalmas feltámadásából, és abból a húsvéthétfőből, amit egyébként az év hétköznapjain él az ember, amikor nagyon gyakran elfelejti az igazi küldetését, az igazi dolgát a világon, és belemerül a vidám anyagi mulatságokba, aminek szintén megvan az értelme. Nekem a húsvét szenvedés, várakozás, örömünnep és megmerítkezés az emberi hétköznapokba.

– A Perc-emberkék dáridója című kötetből való a következő idézet, amit segítségül hívok. „Számomra az Isten és az ember… viszonya a legfőbb ihletforrás. Vallom, hogy nemcsak istenhívő, hanem istentudó is vagyok.” Hallatlan magabiztossággal jelenti ezt ki. Mit tud az Istenről? Mi ebből a legfontosabb?

– A legfontosabb az az alaptudás, hogy a fizikai világon túl létezik a világnak egy más dimenziója. Ezt én olyan értelemben tudom – tehát nem úgy, hogy különféle bizonyítékokat soroljak fel rá –, ahogyan például tudom, hogy van cápa, holott sohasem láttam cápát, egész egyszerűen tudásom van róla – ugyanúgy tudom, anélkül hogy ezt tapinthatóvá, láthatóvá akarnám rögzíteni, ennek a másik világnak a valóságát. Ezt hoztam magammal. Egyszerűen arról van szó, hogy amikor ötéves koromban kezdett nyiladozni az elmém és az énem felerősödött, mindig azt éreztem, hogy engem hoztak ide, ebbe a világba. Hogy jöttem ide, voltam valamilyen értelemben létező, a lelkem, a szellemem, és azóta is tudom, hogy a búcsú pillanata – bár nagyon nehéz pillanat ma már, amikor ennyire besűrűsödött az anyagba az ember –, de mégis, ez az egzisztencia, ami én voltam, tovább fog létezni és ítélet alatt áll. Tehát én ilyen értelemben nem hiszek a megsemmisítő halálban. Nem hiszek abban – és örömömre szolgál, hogy a tudomány néhány felfedezése ezt támasztja alá –, hogy a hit és a tudás ellentétben áll. Ez az egyik legnagyobb gondjuk a hívő embereknek, hogy sikerül velük elhitetni, hogy amit hisznek, az egy naiv, kezdetleges, elmaradott, primitív tudatnak a terméke, mert a tudomány ellentmond ennek. Nem mond ellent, csak sok mindent nem tud még, amit meg fog tudni a jövőben, és bizonyítékul fog szolgálni, hogy ami az evangéliumokból sugárzik, vagy a megelőző hitvilágból származik, az egy magasabb igazságon alapuló valóság.

– Soha nem felejtem el, talán harminc-negyven éve hallottam, hogy amikor Einsteintől megkérdezték a halála előtt, mi az, ami még érdekli a világból – és azt várták, hogy valami felfedezésre váró kérdés foglalkoztatja a tudóst –, akkor ő azt mondta, hogy már csak egy dolog érdekli, 237vajon a Teremtőnek volt-e választása, amikor megteremtette az univerzumot. A nagy tudós is az alapkérdéshez jutott vissza…

– A hit és a tudás kapcsolatára számomra felfedezés értékű az a bizonyos különbség, ami Lukács és Máté evangéliuma között van. Lukács evangéliumában a pásztorok, a szív emberei kapják meg a jelzést az angyal által, és mennek el imádni a világban megjelent Szent Egzisztenciát. Ez a szív hangja. Nem kérdeznek, mennek, hisznek. Máté evangéliumában pedig a bölcsek, a világ királyai, a kor mágusai, az eszesek mennek. Őket nem az angyal szólítja, hanem saját maguk fedezik fel az égi konstellációból, a csillag állásából, hogy a Jel megérkezett. Mennek a tudás emberei… és találkoznak a bölcső körül. A szív és az ész. Az érzelem és az értelem. Mindannyian azt ajánlják fel, amijük van… Nekem ez a példa. Azt írtam az egyik karácsonyi esszémben, hogy hiszem, a pásztorlelkű bölcseké a világ.

– Most mit látunk helyette? Látunk embereket, akik eszesek, de nem bölcsek, látunk egyszerű embereket, akik viszont félnek a tudástól. Én abban a kereszténységben hiszek, amelyikben nincs ellentét a tudásom és a hitem, az érzelmeim és az értelmem között.

– Hogy miért ez az ihletforrásom? Azt gondolom, és az olvasmányélményeim is erről győztek meg, hogy az az irodalom, amelyik meg akar maradni a rendkívül gyorsan változó világban, mindig arra törekedett, hogy a világban megnyilvánuló spiritualitást fordítsa az esztétika erejével írásba. Ez így volt a görög drámában, így volt Tolsztojnál, Dosztojevszkijnél, így van a shakespeare-i drámában. Az embert mindig az érdekelte, hogy mire való az élete. Engem is ez érdekelt elsősorban, és ha nem lenne ez a bennem lévő éberség vagy kíváncsiság – ami ugyan több, mint kíváncsiság –, az a vágy, hogy eggyé váljak valamivel, ami értelmet ad az életemnek, akkor minden valószínűség szerint nem indult volna el ez a próza. Különösebb jelentősége nincs az írásnak, ha csak annyi, mint egy szórakoztatásra szegődött bohóc igyekezete…

– Térjünk vissza oda, amikor említette, ötéves korában fedezte fel, jött valahonnan. Tehát ott csírázott, alakult ki a hite. Erre így nevelték, vagy szerezte, megküzdött érte?

– Néha rendkívül látványos hitéletet élő családban, ha ez csak formális, a gyerekben nem öröklődik a hit. Sőt, ellene fordul az előző generációnak, mert csak a héjat érzi a dologban és nem a tartalmat. Ez a legnagyobb próbatétele ma az egyháznak, hogy ne a héjat érezze az ember, hanem megérezze az élő, lüktető tartalmat. Én egy olyan családban nőttem fel, ahol nem volt különösebb jelentősége a hitnek. Az a fajta polgári 238család volt, ahol ha van is vallás, inkább csak formális. A mély elmélyülést nem kaptam meg a családom életéből, elég boldogtalan volt a szüleim házassága, tehát inkább az emberi tehetetlenséget, magányt, szenvedést, szomorúságot éltem meg gyerekkoromban, és már akkor azt a vágyat, hogy miért nincs valami, ami az én életemet elrendezi. Nem „tagadó” család volt a mienk, csak olyan, mint amilyeneket ismerünk, hogy lehet, hogy van Isten, lehet, hogy nincs, de mindenesetre legyél jó…

– A hitem élt az ötvenes években is, amikor nem volt divat, és az élet eseményei egy darabig nem engedték olyan erővel felszínre jutni, mint később. Másrészt pedig az a kegyelem, hogy végül is írásba fordult az életem, azzal járt, hogy először „völgy-állapotot” éltem meg, egy völgyből láttam a világot. Nagyon érzékeny voltam mindarra a realitásra, ami körülvesz, és ilyenek voltak az első könyveim is. Nagy hiányt éreztem a világban, ami nyilván bennem is megvolt. Éreztem, hogy van az a Valaki, de nem tudtam közel férkőzni hozzá. Később, mintha egy kaptatón menne fel az ember, fokozatosan láttam meg egyre többet és többet.

– Ezt nyomon is lehetett követni…

– Hogyne, a teljes pályámon. Ha én magam írnám meg a monográfiámat, ami most készül, akkor biztosan elmondanám, miről szóltak az első prózák, milyen lelki-szellemi-biológiai helyzetet rögzítettek, azután hogyan tágult, és ha szabad azt mondani, a magam képességeihez viszonyítva hogyan tudtam oda eljutni, hogy egy magasabb szempontból szemlélem a világot. De ez nemcsak emberi, írói út is volt. Ez a kettő nálam összefügg, ebben én hiszek.

– Ezek segítették is egymást…

– Hogyne. Sokszor fordult elő, hogy előbb tudtam írásban megfogalmazni, valamiféle kegyelemből azt, amit az életemben csak később tudtam megvalósítani. De erre mindig törekedtem. Ahogy Hamvas Béla, egyik kedves emberem mondja, életműbe menekülni tilos! Semmit sem ér az olyan életmű, ami ragyogó utat fut be, és közben az ember elnyomorodik, silányabbá válik, kiürül. Ezt a kettőt együtt kell csinálni.

– A világirodalomban éppen elég példa van a széttört személyiségre.

– De régen nem. Régebben az ember valóban az Isten beavatottja volt, tudta, hogy mit csinál, és ez erővel töltötte el. Később, a materializálódott világban már nem tudja. Még a művész sem tudja, mit csinál, csak azt érzi, hogy fölmegy valamiért az égbe és megpróbálja lehozni. Fölmenni végtelenül… talán nem végtelenül, de sokkal könnyebb, mint lejönni, ép elmével. Ebben kritikus ez az elmúlt század, hogy általában nem 239élték túl egészséges lelki, szellemi állapotban azok, akik híradást hoztak. Az az én optimizmusom, hogy hiszem, fordul ez a dolog és megyünk felfelé. Egyre több felelősség, de több lehetőség is van az úgynevezett művész előtt.

– Ha már ebbe a témába belekezdtünk, hadd kérdezzem, mi a fontos, ki a fontos az Ön számára az írásban. Az olvasó vagy az eredmény? Úgy érzi, vissza kell igazolnia az Istennek, hogy jól sáfárkodott a kapott talentumokkal? Érez-e valami feladatot, küldetést az embertársai felé?

– Amikor írok, amikor a folyamatban benne vagyok, akkor nem gondolok senkire és semmire azon kívül, amin éppen dolgozom. Nem lebeg előttem egy olvasó képe, akit meg kellene nyernem, sőt, a szó ilyen értelmében a feladat sem, hogy valamit bizonyítanom kellene, de arra ügyelek, hogy amit írok, az a belső meggyőződésemmel teljesen egy legyen. A jó hír az Isten és az író között történik meg elsősorban, de számomra ez nem jelenti azt, hogy el tudnám hanyagolni azt az emberi világot, amelyben a mű elkezdi az életét és hatni kezd. Tehát nekem fontos, amikor már készen van a mű, akkor rendkívül fontos annak az embernek az arca, a lelki habitusa, aki ezt a könyvet kézbe fogja venni. Manu, egy réges-régi misztikus bölcs mondta, hogy aki saját magának főz, az tiltott dolgot követ el. Vagyis nem keresni kell a közönségnek a kegyeit, hanem meg kell osztani vele azt, amit én kaptam vagy átszenvedtem, tapasztaltam. Nekem nagyon fontos az az emberi világ, amiben élek, hiszen Jézus Krisztusnak is fontos volt, akkor hogyne lenne nekünk is az, kis, esendő emberkéknek. Ezért nem érzem hitelesnek azt a hitéletet, amelyik elfordul a világtól. Hogy mit törődöm én azzal, mi van körülöttem… Ez az árnyékvilág, és most megyek a mennyei boldogságba… Azt gondolom, hogy a legkisebb dologgal is törődni kell, különösen azzal, ami az embertársaimnak a sorsához fűződik. A keresztény ember nem közömbös és nem mehet el még a bűnösök mellett sem… Nem tudom, hogy ezt küldetésnek nevezik-e, mert ez egy nagy szó, ennek az értelmét eltorzították. Bizonyos álliberális szemlélet teljes mértékben tagadja a küldetésnek a jelentőségét. Minden embernek van egy megbízatása, amit magával hoz, amikor leszületik és ezt teljesíti. Nincs küldetés nélküli ember. Van, aki ezt felismeri, és a maga rangján, a maga szintjén teljesíti, van, aki elárulja, van, aki letagadja, és van, aki észre sem veszi. Én azt hiszem, kaptam valamit, hogy mennyit és hogyan, azt nem az én dolgom megítélni. Az én dolgom az, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel, a legnagyobb bátorsággal próbáljam meg közvetíteni, ami rám van bízva. Ha ez küldetés, vállalom, de ez nem nagyképűség, nem jelenti azt, hogy elszakítom magam a többi embertől, és 240művészi gőggel azt mondanám, én mindent tudok, gyertek utánam! Azt jelenti, hogy valamit tudok, nagyon keveset ahhoz, amennyit kellene, de engedjétek meg, hogy megosszam, s egyúttal tanuljak tőletek.

– Akkor viszont nemcsak a munka, az írás, a hit sem magánügy, nem kettejük dolga az Istennel. Itt is belép valahol a másik ember.

– Annyiban magánügy, hogy senkit nem lehet rákényszeríteni állami törvényekkel, de annyiban nem, hogy meg kell kínálni vele a világot. Tizennégy évig tanár is voltam, ezért tudom, fából vaskarika, hogy a világnézet ne szűrődjön be az iskolába. Olyan tanár nincs, akinek nincs világnézete. Aki azt mondja, hogy neki nincs, annak az a lesújtó világnézete, hogy még azt sem tudja, merre igazodjon. Nem kényszerzubbony a hit, de meg kell kínálni a világot azzal, amit az ember felismer. Másképp hogy válasszon? Választani abból lehet, ami a kínálat.

– Ismét egy idézetet olvasok fel. A Sudár Annával kapcsolatban mondta: „Magyar vagyok. Fontos nekem ez a nemzet. Ide vetettek el. Ezen a nyelven, ebben a kultúrkörben… élek csak igazán. Felelősségem is van, nem hallgathatok. De ez a felelősségem arra is kiterjed, hogy… azt is sugalljam, hogyan lehet mégis – kinek, minek a nevében? – az oly sokszor s oly különböző formában támadó, igazságtalannak tűnő szenvedést elviselni.” Nagy szó ez így, mégis kérem, beszéljen most a nemzet keresztútjáról.

– Számomra mindig érthetetlen, amikor indulatok csapnak össze olyan magától értetődő tény körül, hogy magyarok vagyunk. Nem tudom ezt megérteni. Nekem egyszerű és természetes dolog, ha hiszem és tudom, hogy a magasabb szellemi világnak célja volt velem, akkor azzal is célja volt, hogy milyen nemzetbe helyezett. Tehát nem véletlen, hogy magyarnak születtem. Nyilvánvalóan ezt a közösséget kell segítenem elsősorban. Számomra ez nincs ellentétben az istengyermekséggel. Ott érzem a hasadást, mikor, hogy úgy mondjam, az isteni rendből, a bölcsességből kiszakadt, és azt nem is kereső emberek behelyettesítik Istent a nemzettel. Ezt azzal a viccszerű megállapítással tudnám alátámasztani, amit valaki mondott: „a hitemért még az Istenen is keresztülgázolok.” Ez egy olyan paradoxon, amikor valaki azt, hogy én magyar vagyok, úgy ejti ki, mintha azt is jelentené egyúttal, hogy a legtökéletesebb ember. Sajnos vannak rossz és jó magyar emberek is. Nem lehet egy nemzetet sem bűnösnek, sem pedig egészében áldottnak kikiáltani. Elsősorban Isten gyermekei vagyunk, de nem Isten helyett kell működtetni a magyarságtudatunkat, hanem rangsorolni: fontos, hogy itt vagyok, hogy éppen ezt kell felvirágoztatnom, ezt kell szeretnem, mert van ennek a kis hazának is feladata.

241

– Ezzel nem tagadom, hogy a Grönlandon élő embernek is van. Az az övé. A miénk ez. És az egész együtt: a lelkes földgolyó, az élő organizáció, amit kétezer év óta áthat Krisztus szellemi teste. Azt hiszem, Szent Pálnál olvassuk, hogy minden tagnak megvan a maga feladata. Ez ugyanúgy vonatkozik a népekre is, a nemzetekre. Igen, én szeretem ezt a földet. Mindig középhelyzetben voltunk, Kelet és Nyugat között, felettünk csaptak össze a hullámok, nagyon sok történelmi szenvedésünk volt, szemben néhány szerencsés nemzettel. Azt gondolom, hogy példa- és mintanemzet lehetnénk a Kárpát-medencében, ha felismernénk azt a feladatunkat, hogy szenvedéseink, tapasztalataink okán valami újat kellene kimunkálni a világban. Ez nem az, amit mi régen szocializmusnak neveztünk, de nem is az, amit most kapitalizmusnak nevezünk. Mélységes hálával fogadom és egyetértek pápánknak azzal a kijelentésével, hogy sem a kapitalista önzés, sem pedig a keleti álközösség nem fog a világ számára jót hozni. Mi pedig éltünk az egyikben és most belepottyantunk a másikba.

– El kéne indulnia a nemzetnek, amelyben mindannyian élünk, egy olyan úton, ami egy kicsit elemelkedik a vízszintestől. Tehát próbáljunk egy kicsit feljebb is nézni, a kereszt felső szárára emelkedni. Ez nemcsak a magyarság feladata, de miután mi magyarok vagyunk, itt a miénk elsősorban.

– Az idézetnek van folytatása is: „Felelősségem arra is kiterjed, hogy… azt is sugalljam, hogyan lehet mégis – kinek, minek a nevében? – az oly sokszor, s oly különböző formában támadó, igazságtalannak tűnő szenvedést elviselni.” Tehát hogyan lehet?

– Erre nincs recept. A sorsok különbözőek. Más a teherbíró képessége minden embernek, és más kifutási lehetősége is van az életének. Tehát nem mondhatom azt, hogy ami számomra orvosság a mindennapok megélésében, mindenki számára az. Kinek orvosság, kinek méreg. Abban azonban feltétlen hiszek, hogy aki ki tudja emelni életének a történéseit a hétköznapok egymásutániságából, és valamilyen módon bele tudja helyezni az élete értelmét egy magasabb valóságba, annak könnyebb elviselni. Ez az általános, amit el tudok mondani a Ne féljetek című könyvemben – ami Isten nagy ajándéka számomra, mert másfél év alatt tizenegy kiadást ért meg, ami ma hihetetlenül hangzik, az öregség és halál témájában. – A regénybeli lány szemrehányást tesz, illetve mondja az anyjának, hogy jó, jó anya, neked van valamid, ami téged megvigasztal a szenvedésben és az öregségben. Milyen vigaszt tudsz azonban adni azoknak, akik nem hisznek, akikben nincs semmiféle hit. Azoknak mit tudsz mondani? Akkor azt mondja ez az asszony, hogy azoknak nincs vigaszom. 242Csak vigasztalásom. Vigasztalni sok mindennel lehet, de vigaszom egyetlenegy van. Ezt gondolom én is, hogy a vigasz ez az egyetlenegy: van egy működő mérleg, van egy működő ítélet, van egy olyan szféra, amely fogadja az emberi szellemet, és vele együtt fokról fokra beteljesíti a Föld működését.

– Most, hogy a szenvedésről beszélt, talán itt lehetne a VIII. stációról egy-két szót ejteni. Jézus mondja a jeruzsálemi asszonyoknak: magatokat sirassátok. Hogy kapcsolódik ez a stáció az eddig elmondottakhoz? Miről szól?

– Azt hiszem, ez az a stáció, amit eddig a legkevésbé elemzett a világ. Valójában ez a közösség vállalása a többi emberrel, annak a felismerése, hogy aki nem tudja, mi történik körülötte, igazából azt kell siratni. Ez a keresztút, ez a vállalás és a golgotai misztérium egyedülálló és soha meg nem ismételhető. A Krisztus Jézus-i vég pontosan tudja, mire vállalkozott, és mit kell megtennie, a körülötte lévő és itt maradó világ azonban még nem tudja teljes egészében felfogni. Tehát van sírnivalója, mert a mélyebb értelmét nem érti. Én megkockáztatom azt, hogy kétezer évvel a golgotai misztérium után se tudja igazán a világ, hogy mi történt. Nagyon egyetértek azzal, amit talán Bodenschweig mondott, hogy Krisztus nem a múltunkként van mögöttünk, hanem a jövőnkként előttünk. Krisztus igazi átélése fokozatos szellemi munka. Nagyon sok esetben megmerevedett a kép, van min sírni a világnak. Tehát én azt gondolom, a mélyebb megértésre szólítja fel az elkövetkezendő évezredeket Krisztus, hogy meg kell értenünk, mi történik ott.

– Számomra rendkívül fontos az a mondat, amikor azt mondja Krisztus a tanítványoknak, hogy még sok mondanivalóm van, de nem vagytok hozzá elég erősek vagy elég érettek. Ez egy alapmondat. Azt jelenti, hogy a kinyilatkoztatás folyamatosan tart, és még sokáig fog tartani. De ez egy folyamat, és addig van min sírni annak, aki föl sem fogja, mi történik vele. Úgy sétál keresztül az életen, mintha ez lampionos kerti ünnepély vagy pedig munkatábor lenne, tehát nem érzi a dolgok jelentőségét, és a halálában sem lehet róla mást felírni, mint hogy éltem, ettem, ittam, szeretkeztem, meghaltam. Ezeknek az embereknek van min sírniuk.

– Krisztus keresztútja azért nem sírnivaló, mert egy mentőakció történt meg a föld és a földön élő emberek érdekében. Egy olyan misztérium, amit ma csak megközelíthet az ember, de nem tudja még a tudatával felfogni, hogy mi történt és hogy történt.

– Ezek után talán elindulhatunk a keresztúton. Már ide tartozik a getszemáni óra. Amikor az ember ismeri a sorsát, megrendül, félelem fogja el, „vérrel verejtékezik”. Amikor úgy érzi, elhagyta az Isten. Ismeri ennek az órának a rémségeit?

243

– Hogyne. Ezt a valamit, ezt az órát minden olyan lélek ismeri, aki szenvedélyesen akar közeledni Istenhez. Keresztelő Szent János ezt a lélek sötét éjszakájának nevezi. Avilai Szent Teréz elmondja, milyen szörnyű, amikor pillanatnyilag bezárul a kapu, ami Istenhez vezet, milyen mélységekbe kerül az ember. Hamvas Béla beszél erről a rettenetről, amikor kiürül körülötte a világ. Ezt ma úgy fogalmazzák meg – van egy klinikai szakkifejezése –, hogy az ember életébe betör a szorongás, a pánikbetegség és a depresszió. Klinikai jelenséggé vált az emberek életében a magány-, a félelem-, a bizonytalanságérzet. Ha nem is tudják, ki hagyta el őket, de mindenképpen úgy érzik, hogy kiestek egy védelmező, szerető ölből, és nincs körülöttük semmi. A szeretet hiánya, a kemény, borzasztó, jeges hidegség megüli a világot. Ezt azért nem kell szégyellni, és ezen keresztül kell menni, mert ha az isteni lény emberbőrbe szorulva, zsugorodva megérezte a kételynek, az elgyöngülésnek a rettenetét, akkor hogyne érezné meg a kicsi ember!

– Amikor a legmélyebbre esik az ember a saját lelkében, akkor gondolhat arra, hogy ezt már Krisztus is átélte. Bizony ez így van, hogy a tanítványok, a barátok általában alszanak. Ez egyedüllétet jelent, de azt gondolom, a próbatétel ezzel az úttal jár. Minél közelebb jön az Isten valakihez, annál erősebben kísérti meg az ördög, mert annak az a lélek értékes, amelyik az Istené.

– Természetesen az én életemnek is megvoltak a keserves mélypontjai. A Ne féljetek című regényemben – szétosztva egy férfinek és egy nőnek – érzékletesen le is írtam, hogy milyen, amikor az ember besüpped a sötétségbe, és milyen csodálatos a fény, amikor mintegy megerősödve és magasabbra kelve jön ki ebből. Aki kibírja a szenvedést, az utána mindig több lesz és erősebb. Csak szenvedésből született a Földön nagy dolog. Egyébként nem pontos az a közmondás, hogy teher alatt nől a pálma, mert meg kell határozni a teher mennyiségét. Ha a pálmára rálökünk egy hatalmas követ, nem tud alatta nőni. De azt, hogy mit bír el az ember, tudja ez az erő, amelyik számára adja. Ezért kedvesebb nekem az a, nem tudom, szólás vagy közmondás, hogy aki havat kap, az lapátot is kap. Én mindig úgy érzem, hogy a legnagyobb elhagyatottságban, Isten segítségével, de végül is önerőből leküzdöm azt a valamit és fényre jutok. Ez nagyon fontos dolog, a lelki edzettség. Nemcsak a testünket kell tornáztatni, hanem a szellemünket és a lelkünket is.

– Néha tényleg úgy érzem, hogy sír az Isten, és mi nem vagyunk még elég erősek és elég magasak ahhoz, hogy letöröljük a könnyeit. De én hiszek abban, hogy az atyai ölből lefűződött emberiség, ami most a 244lázadó kamasz állapotában van, vissza fog térni, már felnőttként, az atya támaszára. Én ezt érzem, hogy a teremtés várja az embertől, hogy nőjél már fel hozzám. Képmásodat valóban hasonlítsd hozzám! A teremtés utolsó napja olyan értelemben nincs befejezve, hogy még nincs kész az ember. Még sok mindent kell tudnia, megtanulnia, hogy oda eljusson.

– Ismeri az árulás, az elárultatás érzését?

– Ó, igen. Ez az egyik legfájdalmasabb élményem. Nem szándékosan, rosszakaratból, de engem elég sokszor elárultak. Ezek az árulások mindig olyan irányból jöttek, ahol a bizalom bennem a legtökéletesebb volt, tehát általában nem közömbös emberek követték el, hanem olyanok, akik rajongóból váltak árulóvá. Ez egy érdekes dolog. Anélkül, hogy hasonlítanám a magam kis ügyeit a Jézus Krisztus-i elárultatáshoz, érdekes, hogy ott is a tanítványok köréből jött az áruló, nem egy római katona árulta el. Az életünkben is így látjuk, hogy igazán elárulni azt lehet, aki a legközelebb áll hozzánk, és a legnagyobb árulónk is az lehet. Így válik sebezhetővé és kiszolgáltatottá az ember. Persze, nekem magamnak is vannak e téren régi vétkeim.

– Az elmúlt negyven év története az árulások sorozata. Ami nem személyes árulás volt, hanem a tágabb környezet, az elvek, a magyarság elárulása, azt hogy élte meg?

– Nem tudom, hogy saját érdememből-e, de soha nem voltam becsapott ember. Annak idején kérdezték tőlem, hogy éltem meg, hogy a fényes szelek nemzedéke, a nagy érzelmek végül negatívba fordultak? Mondtam, hogy sehogy, én nem voltam ebben benne, mindig nagyon erős volt bennem a szkepszis. Egy pillanatra sem tudtam elhinni ’45 után, hogy ez a szovjet fennhatóságú diktatúra jó lenne Magyarországnak. Tehát nem vagyok becsapott nemzedék tagja, amely aztán kiábrándult. Én nem voltam beleábrándulva sem. Láttam, hogy sokszor egy tál lencséért hogyan árulják el az ügyeket. A napi politikába sohasem bonyolódtam bele, de világosan láttam, meg is írtam a Napok című regényemben, bizonyos értelemben a Ne féljetekben is, hogyan történnek a nagy árulások, éppen egy csapaton belül. Számomra borzalmas volt, amikor állítólagos kommunista állítólagos kommunistát végzett ki. Elárulták egymást, ami mutatta, hogy már maga az eszme sem lehet jó. Sok embert látok fontos helyzetben, pozícióban, döntési szituációban, akiről úgy gondolom, hogy bűnös és vétkes abban, ami annak idején történt, és nem kér bocsánatot. Sőt! Kihasználja a lehetőségeket, és talán még magasabban van, mint volt. Érdemes megnézni, hogyan lett Magyarországon – tisztelet a kivé245telnek – egy nagyon erős, milliárdos, tőkés réteg. Kikből, mikből és hogyan. Nem a semmiből és nem véletlenül. Nyilván elárulták – ha hittek abban –, hogy az egyszerű munkásemberért kell élni, azzal, amikor hirtelen milliárdossá váltak, egy mai, divatos kifejezéssel élve, „lenyúlták” mindazt a vagyont, aminek a nemzet életét kellett volna gyarapítania.

– Nem ismerem annyira az élete történetét, de úgy gondolom, nem is volt soha olyan pozícióban, hogy valakinek az árulója lehetett volna – függetlenül attól, hogy lett volna-e egyáltalán –, de „kísértései” sem voltak rá azalatt a néhány év alatt, amíg az Írószövetség elnöke volt?

– Nem az volt nehéz, hogy az ember tisztességes maradjon, hanem hogy tisztességes és eredményes. Ezt a kettőt kellett összehozni, hogy a tisztesség ne jelentse azt, hogy maguk alá gyűrjenek a hullámok, és bedobjam a törölközőt. Úgy maradni meg annak, aki az ember, hogy ugyanakkor a vállalt feladatát is el tudja végezni. Nagyon-nagyon nehéz volt. Feladatként kaptam én ezt akkor, mert nem lehetett kitérni alóla, egyhangúlag választottak meg. Ez azokban az időkben, ’90-ben, nagy szó volt, hogy valóban azt mondták, ha én nem vállalom, nincs közmegegyezés, mert a személyem körül kialakult valami… szerettek, becsültek, és akkor feladatnak is éreztem. Közel három évig csináltam, azt hiszem, tudtam néhány embernek segíteni, össze is tartottam a társaságot, soha nem mondtam olyat, amiről nem voltam meggyőződve. Nagyon kényes szituációkba kerültem, ahol az ellentétes erők az én személyemen keresztül csaptak össze. Gyakran előfordult, amikor úgy éreztem magam, mint a bolond legény a mesében, aki az ökrök szarva közé áll, és szét akarja őket húzni. De ezeken a helyzeteken valahogy úrrá lettem, egyben maradt a szövetség. A búcsúztatásomon megrendítő pillanatokat éltem meg. Azt mondta egy fiatal író, hogy amíg ez az asszony köztünk volt, addig csukva maradtak a zsebekben a bicskák. Ez nagyon szép mondat volt, csak azt is tudni kell, hogy a bicskák nem tűntek el. Nem biztos, hogy ha folytatom, a következő három évben is meg tudom a dolgokat oldani. Megéreztem, hogy nem lehet a kibékíthetetlen ellentéteket véglegesen elsimítani, és jobb kivonulni. Az emberek elkezdenek játszadozni, mindenki építgeti a maga kis karrierjét, nem lehet, nem tudom eszmei alapon már összetartani őket. Amikor ebből kivonultam, úgy gondoltam, hogy a hiúság csapdájából menekültem ki, mert az ember hajlamos arra, ha nagyon dicsérik, bedugja a fejét a hurokba. Nem beszélve arról, hogy három évig nem írtam semmit. Ezt is megpróbáltam, megcsináltam, nem buktam bele, Istennek hála.

246

– Állt-e Pilátus előtt? Volt olyan helyzetben, amikor úgy érezte, itt csak veszíteni lehet? Csalódott-e emberekben, közel álló társakban, akik Péterként megtagadták?

– Attól még megkímélt az életem, hogy Pilátus előtt álljak. Olyan helyzetben még nem voltam, hogy azt éreztem volna, teljesen reménytelen a magam igazát bebizonyítani. De a csalódást az emberekben – ezt már érintettük, amikor az árulásról beszéltünk – sokszor megéltem. S mindig akkor, amikor a legnyitottabb volt a szívem. Abban nem lehet csalódni, akit távol tartunk magunktól. Csalódni abban lehet, akiben teljes mértékig megbízunk. Barátban, kollégában. Nagyon sokszor csalódtam – itt az egy is sok –, de arra mindig vigyázok, hogy még ilyen esetben se legyen harag a szívemben, hanem inkább szomorúság. Időnként keresem magamban a hibát, hogy vajon én mivel járulhattam hozzá? Mert az könnyen meglehet, hogy a másik emberben egészen másképpen él a megesett történet…

– Tud jó szívvel megbocsátani, nem haragtartó?

– Haragtartó nem vagyok, és gyűlölni sem tudok, ez valóban hiányzik belőlem. De fontosnak tartom a megbocsátásnál, hogy a másikban meglegyen a jó szándék arra, hogy jóvátegye, amit elkövetett. A megbocsátásnak az udvarias, formális részét haszontalannak tartom, amikor azt mondják, kérjen bocsánatot. Hát mibe kerül neki? Bocsánatot kér, de magában ugyanazt gondolja. Én abban hiszek, ha valaki megfogja az ember kezét, és azt mondja, bocsáss meg, hülye voltam, nagyon megbántam… Ilyenkor el tudom felejteni, sőt, szinte magasabbra emelkedik szememben az a másik ember. Én magam is igyekszem így cselekedni.

– Ismeri-e az isteni és az emberi irgalmat? Találkozott-e már Cirenei Simonokkal és Veronikákkal?

– Hiszek abban, hogy Isten utánunk nyúlása emberi közvetítőkkel történik. Nekem sok olyan emberem van, aki talán nem is gondolt arra, föl sem ötlött benne, hogy Isten nevében cselekszik, de jó volt hozzám, az életemnek olyan szakaszában, amikor egy jó szóért körülgyalogoltam volna a Gellért-hegyet. Voltak ilyen emberek. Ahogy árulóim voltak, úgy voltak segítőim is.

– Azt az igényt, hogy irgalmas legyek, magamon belül ott tapasztalom, mikor valakinek az életére ítéletet kellene mondanom. Az nem irgalom, ha mindig mindenkinek a szemébe vágjuk, hogy kicsoda. Az irgalom az, amikor fel tudjuk mérni és fel tudjuk fogni, hogy milyen mértékig segít a másik életébe való beavatkozás. Ez egy nagy kísértés, mert az író 247különösen hajlamos arra, hogy megítélje a másik embert, és ezt az ítéletét szereti is hirdetni. Én ezt megtartom az írásra.

– Az elesései, a földre zuhanásai a saját vétkei következményei, vagy a mások bűne? Mi adhat erőt az újabb és újabb felállásokhoz és fölkelésekhez?

– Az, ami minden máshoz. Néha a rossz tulajdonságunk is adhat erőt, ezt őszintén el kell mondani. Vannak olyan tulajdonságai az embernek, amelyek rosszak, de időlegesen előre hajtanak. Például a hiúság. Ha elesel, röhögnek rajtad, és az emberben él egy olyan hiúság, hogy azért is felállok! A hiúság, a makacsság, a konokság… de az a meggyőződés is, hogy érdemes felállni. Hogy nem adom meg magam, mert az utamnak célja van! Ez a végpont, mindig erre lyukadok ki. Ha ez él bennem, akkor fel tudok kelni. Ezek a rossz tulajdonságok aztán idővel elvesznek, ki kell oltani magunkban. Erről azt mondtam a Mindhalálig című regényemben, hogy ördögháton megyünk a Paradicsomba. Az ördögöt megfogjuk a két fülénél fogva, meglovagoljuk, és még az is a jó irányba kell, hogy vezessen… csak az utolsó lépéseket mindig gyalog kell megtennünk, erről ne felejtkezzünk el!

– Nekem az életem elején ez adott erőt, ez a magabiztosság. Ez adott erőt, hogy ne hagyjam magamat legyűrni, hogy csak úgy tudom teljesíteni, amit rám bíztak, ha állva maradok. A saját keresztjét mindenkinek vinni kell, nem lehet lecserélni. Ismert, kedves történet: Szent Péterhez bekopog egy ember, hogy olyan nehéz a keresztje, szeretné lecserélni egy könnyebbre. A végén csak oda lyukad ki, hogy a maga keresztjét választja.

– Fel is kell ismerni, hogy amit cipelek, az valóban az én keresztem, nekem kell vinni, és azt is fel kell ismerni, hogy a más keresztjéből mit tudok vállalni, aki még gyöngébb, mint én vagyok. Azt is tudni kell, hogy mi a „műkereszt”, amikor olyan dolgok cipelésére vállalkozunk, amit nem kellene, amin lehetne változtatni, ami fölösleges.

– A keresztút utolsó stációi szomorúak, lehangolóak. Jézust keresztre feszítik, meghal, majd eltemetik. Ezért – talán az utóbbi században? – gyakran hozzáteszik a tizennégy stációhoz a tizenötödiket, a feltámadásról. A reményről.

– Remény nélkül nem tudom elképzelni az emberi életet. Miután író vagyok, elsősorban írásban szoktam kifejezni magam. Éppen az elején említett apokrif imák között van egy olyan, amiben a születő üdvözléséről és a halott búcsúztatásáról beszélek. Az ennek a lényege, hogy minden bölcső koporsó, és minden koporsó bölcső. Tehát a születés és a halál egymás természetes velejárói. Én nem tudok úgy ránézni egy újszülöttre, hogy ne lássam benne a majdani embert, aki el fog innen menni. Érde248kes, a saját gyermekeimmel, unokáimmal is így vagyok, elképzelem, hogy amikor én már régen nem leszek, milyenek lesznek öregembernek. Ugyanakkor a halál élményénél is mindig érzem a megrendülést, a szabadulásélményt. Aki a halála előtt ráébred a saját önnön létére, igazi Énjére, annak a halál pillanata is könnyebb, és az a találkozás, ami utána végbemegy, sokkal tudatosabb. Én úgy gondolom, hogy már itt fel kell támadni a lelkünknek. Nem tetszhalál állapotba süllyedni, hanem feltámadt állapotban fogadni azt a fényjelenséget, ami reményeim szerint minket is fogad. A feltámadást nem úgy várom, hogy teljes anyagi valóságunkban támadunk fel. Számomra nem ezt jelenti. Krisztus azt is mondja, hogy sokféle test az, amiben tovább élhetünk.

– Ahogy egy idézettel kezdtem, azzal is fejezem be. Ez a Percemberkékből való. „A várakozás az adventé, a lehetőséget a megtestesülés adja, a keresés a keresztúton zajlik, és pünkösd a neve a találkozásnak.” Elérkezett a pünkösdig?

– Ezt egyetlen ember se mondhatja ki. Senki nem tudja, hogy milyen mértékben értette, közelítette meg, vagy részesült ebben. Nagyon félek az olyan emberektől, akik azt mondják, ők találkoztak Jézus Krisztussal. Szekták is vannak ilyenek. Amerikai típusú prédikátorok, akik azt mondják, gyertek most középre, akiket Krisztus megszólít. Azt gondolom, hitem és tudásom szerint, hogy van ez a valami, közelít felém, és én közelítek hozzá. A pünkösd számomra azt jelenti, hogy a szellememben át tudom élni azt a hatalmas valóságot, ami innen, az anyagi világból kivezet. De hogy merhetem-e azt állítani, hogy teljes mértékben átéltem, erről nem tudok nyilatkozni. Nem tudom, hogy milyen lehet egy szentnek a beavatása, nem tudom, hogy milyen lehet nálam sokkal jobb és érdemesebb embereknek ez az élménye. Úgy gondolom, nagyon sok mindennek kell még belül, az emberben megtörténnie, hogy kimondhassa: „már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.” Ez az emberiségnek a legnagyobb reménye. Addig is marad az alázat és a bizalom, hogy ha eljön az ideje, meg is fog történni.

– Ez a pünkösd, ez a találkozás nem kezdődhet azzal – most regénye címét idézem, Ne féljetek –, hogy nem fél az ember?

– Azzal kezdődik, hogy az ember fél. Keresztülmegy minden olyan természetes emberi félelmen, ami ma egy érzékeny, nyitott lelket fogadhat a világban. Meg kell ismerni a félelmet. Meg kell mártózni benne, le kell gyűrni, egészen odáig, amíg az ember kimondhatja, már nem félek. Ez nagy, küzdelmekkel teli útnak a vége. Amikor a Ne féljeteket írtam, szinte ujjongva fedeztem fel újra, hogy az Ószövetségben és az Újszövetségben is az embertörténet minden jelentős fordulatánál megjelenik ez az 249isteni szó, a biztatás szava. Ez vezet el odáig, hogy az ember vállalja a sorsát, és ne úgy fogja fel az életből való távozását, mint ahogyan néhányan hirdetik, hogy ó, ez semmi, csak átruccanok egy másik világba, könnyedén… Nem, a halál nehéz a ma emberének, mert a kapu szűkebb lett, nehezebb átpréselni magunkat. Nagyon nehéz pillanat, de hitem és vágyam szerint megélhető úgy, hogy a halál pillanata a legmagasabb legyen az ember életében, ahhoz képest, amivel ide érkezett. Ezért mondom azt, hogy ne féljünk, mert ismerem a félelmet, keresztülmentem rajta, és valószínű, hogy – mint mindannyiunkra – még további tusakodások várnak.

– Van a világnak oka, van rendeltetése, és ezen belül az embernek is. És nincs vége a világnak, még egy új ezredévben sem! Velünk a legnagyobb ígéret – hosszú-hosszú távon érvényesen –: „Én veletek vagyok a világ végezetéig.”

250

Jókai Anna, Kossuth-díjas író naptárában nehéz szabad időpontot találni. Ugyan már csak az utolsó simítások vannak hátra a több éve készülő, s remélhetőleg a jövő könyvhétre megjelenő regényén, de az önként vállalt feladatok szinte minden napra elfoglaltságot adnak.

– Változatlanul figyel írótársai gondjaira, igénylik a jelenlétét, a véleményét. Sok segítség kellene?

– Nem általában kell segíteni az írókon, hanem személy szerint az egyes írón, s rajta keresztül a magyar irodalmon. Azt hiszem, nemcsak anyagi segítségre van szükség, bár kollégáim nagy része sokkal rosszabbul él, mint, mondjuk, tíz éve, hanem figyelemre, mert ez nagyon hiányzik. Visszhangtalanul jelennek meg a művek. Én igyekszem elolvasni mindent, amit elküldenek nekem, és minden levélre, küldeményre válaszolni. És persze olvasom az irodalmi folyóiratokat, és örülök, ha jó művekre bukkanok.

– Az idei könyvhétre jelent meg életműsorozatának hatodik kötete, benne Az együttlét című regény és A töve és a gallya címmel esszéi, apokrif imái. Még életműve jó ismerőinek is meglepetést szereztek különös hangú könyörgései, modern imádságai.

– Nem tudom, hogyan születtek, egyszer csak kiszakadtak belőlem. A műfajukat sem tudom: valahol a vers és a próza határán állnak, divatos posztmodern kifejezéssel: szövegek. Már jó tíz éve érzem, hogy nem mindent mondhatok el fikcióban, kitalált történetekben. Kellettek ezek az esszék, vallomások, imák, hogy eljuthassak az új regényig.

– Ne féljetek címmel hirdeti a Széphalom Könyvműhely a könyvet.

– Először az Embrió címet akartam adni, amikor évekkel ezelőtt elhatároztam, hogy könyvet írok az öregedésről, az életből való távozásról és egy más szférába történő megérkezésről. Az motoszkált bennem, hogy a halál csíráját embrió formában születésünktől magunkban hordozzuk. El akartam mondani, hogyan nő a halál az emberben, de nemcsak a halál, hanem az a bizonyosság is, amely a nehéz órában segít és átemel. Egyrészt tehát leépülünk, másrészt felépülünk.

251

– Miért változtatott címet?

– Valahol találkoztam az Embrió címmel, talán a tudományos-fantasztikus irodalomban. Keresni kezdtem, mi az a rendező elv, aminek a segítségével elmondhatom, amit életről és halálról gondolok. Rájöttem, hogy a félelem, a rettegés az, amely időnként teljesen megbénítja a személyiséget. Újra elolvastam az Ó- és Újszövetséget, s mintegy kiemeltem belőle azokat a részeket, ahol az isteni szó az egyes ember vagy az emberi közösség életében úgy nyilvánul meg csaknem minden kritikus helyzetben vagy fordulóponton: ne félj. Különös dolog, hogy én, aki egyébként oldott hangon beszélek, erről a könyvről bizonyos elfogódottsággal, töredékesen tudok csak szólni.

– Miből adódik az elfogódottság?

– A mű teljességét kell ismerni, nehéz részekre kiszakítani. Csak együtt érvényes az egész. Ezt igazából olvasni kell, s nem nekem fecsegni róla. Mostanában mindenről inkább beszélnék, csak nem a munkámról, ami két és fél év intenzív együttlét volt a tárggyal, a szereplőkkel. Metafizikai szinten azt vizsgáltam, milyen illúziókkal kell leszámolnia az embernek, míg eljut a megszenvedett nyugalomig. A könyv három részből áll: minden rész a létünkkel, világunkkal való szembenézés egy-egy foka. A három mottó jelzi ezt a bejárandó utat. Az első Joubert gondolata: Az élet estéje magával hozza a lámpását. Ez nagyon szép, hangulatos, de nem elég, mert hiába van ott a lámpás, ha nincs hozzá olaj. Az olajat nekünk kell a lámpásba beletölteni. A második mottó Buddhát idézi: Legyetek önmagatok lámpásai. Azaz találjátok meg önmagatokat. A harmadik János evangéliumából való: Én vagyok a világ világossága. Ez a legmagasabb szint, amikor a kiteljesedett Én belesimul a Krisztus-princípiumba. Amikor lényét áthatja a másokért érzett felelősség és szeretet.

– Optimizmust sugall a könyv? Lehet könnyű is a „távozás”?

– Szó sincs rózsás képről. Csak arról, hogy értelmessé lehet tenni nemcsak az életet, de a halált is. Ha úgy fogjuk fel, a Ne féljetek egyfajta beavatási regény.

– Mi lesz az olvasóval, aki nem filozófiai útmutatást vár, hanem emberi példát?

– Minden hús-vér alakot kap a szereplőkben. A könyv egy széttört szerelem regénye is, olyan emberek érzelmi kapcsolatának története, akik a regényidőben már nem is találkoznak. Mindketten más mellett élik az életüket, az összetartozásuk mégis nyilvánvaló.

– A Jókai Anna-regények mindig pontos képet adtak a korról. Mikor játszódik a Ne féljetek?

252

– Szorosabb „jelenideje” a hetvenes évektől napjainkig terjed. Hőseim sorsán keresztül a rendszerváltás okozta reményeket és csalódásokat is bemutatom. De mivel szereplőim időskorúak, benne van a könyvben a magyar világ háború előtt elkezdődött története is. Négy sors bontakozik ki, a pszichiáteré, a volt légi kísérőé, az ügyvédé és a szociális gondozóé. És mellettük az ősöké és az ivadékoké is.

– Igényében egy XIX. századi nagyregényt képzelhet az olvasó maga elé?

– A forma XX. vagy talán XXI. századi. Minden, ami történik, amit mondanak egymásnak a szereplők, az zárójelben van, szikár próza. Ami ezzel egy időben a lélekben megképződik, az drámaszerűen jelenik meg. Ez a tulajdonképpeni főszöveg.

– Mi indította arra, hogy éppen a halál témáját dolgozza fel?

– Most már van bizonyos rálátásom a kérdésre, és még kellő alkotó energiám az „előregondolásra”. Valamiképpen az 1972-es Napok című regényemnek az érettebb folytatása a Ne féljetek. Amit ott elmondtam, most bátrabban, határozottabban, kendőzetlenebbül mondom. Itt természetesen nem csak politikai bátorságról van szó. Azért is volt fontos, hogy megírjam ezt a könyvet, mert úgy éreztem, hogy szüksége van az embereknek rá, amikor szembe kell nézniük erejük, szépségük fogytán, betegségben, szeretteik elvesztésekor a végesség tudatával. Magam nagy élvezettel és tisztelettel olvastam Illyés Gyulának Kháron ladikját, Örkény István Rózsakiállítását, Déry Tibor Kedves bóperét. Ezek a téma egy-egy vetületét mutatják be, nagyszerűen. Én az öregségről és halálról nemre, korra való tekintet nélkül minden érzékeny embernek szólni akartam, azt bizonyítva, hogy az életnek van önmagán túlmutató értelme.

– Elbizonytalanodott világunkban egyre kevesebb a fogódzó. Időszerű ebben az értéksemlegesnek mondott posztmodern korban értékekről beszélni?

– Minél bizonytalanabb a világ, én annál biztosabb vagyok abban, hogy van abszolút erkölcsi középpont. Az érvényes közlés, megfelelő művészi köntösben nem az ilyen-olyan divatra kacsint. Tekintettel van a folytonos változásra, de azt is tudja, mi abban az örök. Nem prédikálni akarok, nem moralizálni, az irodalom eszközeivel szólok. Azt a szakrális prózahagyományt folytatom, amit Kodolányi kései regényeiben művelt, vagy Hamvas Béla és Várkonyi Nándor hagyott ránk.

Osztovits Ágnes

253

– Jókai Annát a klasszikus hagyományokat egyéni formakezeléssel követő elbeszélői módjáért és az árnyalt lélekábrázolásaiért szereti évtizedek óta olvasótábora. Mert megmutatja, hogyan ne éljünk, azt is, kik a kárhozottak, kik a nyugtalanok közöttünk. Mértéktartó modernsége eget s földet bejáró írói útjait oly közel tudja hozni a mai emberhez, mint kevesen pályatársai közül. A Magyar Örökség Díját spirituális realizmusáért, és 1989-ben megjelent, Szegény Sudár Anna című művéért kapta. Örül a kitüntetésnek, már csak azért is, mert az eszmei megbecsülés jelének tekinti, s mert ’89-es könyvét elsöpörte a közfigyelem elől a rendszerváltozás izgalma és kockázata.

– Pedig az első olyan munka volt ez – mondja –, amely magyarországi író megfogalmazásában beszél a Ceauşescu által megnyomorított erdélyi magyarokról. Bár nyolcvanezres példányszámot ért meg, és nagyon gyorsan elfogyott, folytatásos rádióműsor is készült belőle: mégis az volt az érzésem, nem vált valósággá, hogy ez a könyv: van. A díj most visszaigazolja: valóban létezik.

– Édestestvére a Szegény Sudár Annának a spirituális realizmus jegyében fogant, legújabb Jókai Anna-könyv, a könyvhéten bemutatott, Ne féljetek című regény.

– Amit szépirodalmi formában én el tudok mondani a világról, elmondtam benne – mondja Jókai Anna. – Többet mondani nem tudok. Fontosabb intelme az evangéliumnak nem lehet az ember számára, mint ez: Ne féljetek! Négy ember történetét beszélem el e könyvben. Hibákkal, olykor bűnökkel terhelt életet élnek ők. Sosem éreztem, hogy bárki is teljesen makulátlanul mehet át az életen, de azt igen, hogy mindenki olyan öregséget és olyan halált építhet föl magának, aminek köszönhetően a távozás pontján magasabbra jut, mint ahol ideérkezésekor volt. A szellemi építkezés regénye a Ne féljetek, nem vigasztalás, hanem a spirituális valóságot megélő ember vigasza. Háromrétegű könyv ez. Tudom, lesznek olyanok, akik csak öregségtörténetet látnak benne, s praktikus fogódzókat, amelyekkel az öregedést el lehet viselni. Lesznek, akik egy el254rontott, furcsa, sorsszerű szerelemnek az égboltját szemlélik benne, s lesz olyan is, aki a rendszerváltozás regényeként olvassa. De ha mind e háromból sikerült az olvasónak azt a szellemi utat megtalálnia, amelyet megpróbáltam felvázolni, akkor igazán elégedett volnék. Sokan azt gondolják, ha öregedni kezdünk, az élet estéje magával hozza a lámpását, amely mellett kényelmesen el lehet üldögélni. Szép elképzelés ez, csak éppen nem igaz. A Krisztus előtti századokban egy nagy szellemi egzisztencia, Buddha már azt tanácsolta, hogy „legyetek saját magatok lámpásai”. Ehhez jött azután a kereszténység nagy tanítása, amikor Krisztus azt mondja az embernek: „én vagyok a világ világossága.” A saját fényünket, a saját megküzdött életünket kell tehát belesimítani egy olyan világosságba, amely nem semmisíti meg az emberi individuumot, hanem magasabb valóságba viszi át. Erről szól a Ne féljetek.

– Olyan harmónia sugárzik Jókai Annából, amely kevés kor- és pályatársát lengi körül. Vagy tán senkit sem a felbolydult irodalmi életben.

– Nem érzem, amit sok író mond, hogy ha el kéne innen távoznia, tele kofferrel menne el. Én úgy gondolom, ha Isten kiszólít ebből a világból, nem lesz bennem nyugtalanság, hogy nem teljesítettem azt, ami csekélységemre rábízatott. Az emberiben kell megmutatni az istenit, az anyagi világban, hogy miként működik benne a szellem. Ha éppen ide helyezett bennünket a Teremtő, akkor bizonyára az a célja, hogy ezt a földet lelkesítsük át. Az ítélet odaát van. A működés ideát. Ez a kettősség, amelyet spirituális realizmusnak is nevezhetünk, voltaképpen valamennyi munkámban föllelhető, de úgy érzem, legutolsó művemben forrt egységbe: itt lenni két lábbal a földön, de mindig az ég sugallatát követni.

Lőcsei Gabriella

255

Egyenes tartású asszonyember. Van mit kérdeznie, van mit mondania. Szavakész, mintha bűnös lenne, szűri a szót, mintha bűntelen volna. Írni számára: tényekkel telítődni, reményt rögzíteni, elszakadni úgy, hogy itt maradni. Élni számára: építkezni, fokról fokra megvilágosodni. És persze estére is fölkészülni, meglámpásodni. Felbátorodván, ama végső küszöbön csöndesen túltekinteni, szelíden átlábalni.

– Írásait némelyik elemző a legkönnyebb és legalaposabb úton szereti megközelíteni: korai, naturalistának vélt alkotásai felől, melyekben zárt közegben éltek az emberek. Ha jól olvastam, én kezdettől kitöréskereső írónak láttam…

– Valóban, annak idején a fizikai világ feltérképezése volt számomra a legfontosabb. És úgy gondoltam, ebből a determinált közegből ki kell törnie az embernek. De már akkor, ezekben az ábrázolásokban feltűnik az a fajta kérdésfeltevés, amelynek lényege: miért is vagyunk a világon, s miért élünk olyan nyomorultul, ahogyan élünk.

– Mindennapjainak, írásainak meghatározó közege a tisztaság, a rend. Nem szereti a homályos, elmaszatolt dolgokat? Talán épp a folytonos tisztázás igénye mozgatja tollát?

– Nem vagyok annyira pedáns, hogy a rögeszmés rendcsinálást helyezném mindenek fölé. De csakugyan azt gondolom: az embernek szüksége van arra, hogy egy bizonyos mérték szerint szüntelenül tisztítsa önmagát. Alkotása is így lehet tisztább, áttetszőbb, mások számára is befogadható. Számomra ez nagyon fontos, mert legalább határozott körvonalaiban tudni szeretném: miért is kaptam ezt az életet, hogyan gazdálkodtam vele, s miként kell megélnem azt, ami még hátravan.

– Önelszámolási igénye óvja meg attól, hogy purifikátor legyen?

– Talán az, hogy úgy vélem: a világ minden baja, bűne, szerencsétlensége, nyomorúsága – kicsinyített formában, mint minden emberi lélekben – bennem is megvan. Ezért sem kedvelem azokat, akik bűntelennek tüntetik fel magukat, és úgy akarnak katarzison átmenni, hogy előzőleg a katabázis állapotát, tehát a mélységet meg nem tapasztalták. 256Ezért én mindenki iránt részvevő vagyok. A gyilkost is tudom sajnálni, nem csak az áldozatot.

– Nem csupán együtt érez tehát, hanem részt is vesz hőseinek sorsában, lelki kínlódásaiban…

– Csak a magamnak kikínlódott igazságokat adhatom másoknak át. Ibsen Solness építőmestere akkora állványt ácsoltat épületéhez, amelyre ő maga nem tud felmászni. Nem szeretnék a sorsára jutni, ezért olyan életet kívánok élni, hogy tapasztaljam, amit aztán sűrítve írásba is foglalhatok. Hogy így az életem igazolja önmagát.

– Legelvontabb művei is kézzelfogható tárgyakra, berendezett szellemi világra, érzékien érzékelhető dolgokra, fogalmakra támaszkodnak. Mennyit ér az ön számára a képzelet, és mennyit a tapasztalat?

– Csodálom írótársaimat, akiknek életművét a képzelet burjánzása teremti meg. Nekem nincs különösebb képzelőerőm. Ám nem csupán tapasztalataimból merítek. Az írásban nem képzelet, de még csak nem is ihlet segít: lényem jobbik része érintkezik ilyenkor egy másik valósággal. Ebből szűröm ki azt, amit írásba átfordítok. De soha nem úgy, hogy megfeledkezzem a fizikai világba kötött létünkről. Mert aki a látható valóságtól elszakadva akar a láthatatlanban építkezni, az nem lehet hiteles. S aki beleragad a közvetlen tapasztalatba, és nem veszi tudomásul a tágasabb, spirituális valóságot, az nem valódi, csupán valószerű lesz. Az írónak két lábbal a földön állva, de mindig az eget célozva kell dolgoznia.

– Úgy fest, mindig is létünk alapkérdései – születés, gyermekkor, ifjúság, érett kor, öregség, halál – foglalkoztatták. Az utolsó előtti stációhoz érve, mire jutott a kérdezésben?

– Azt vizsgálom Ne féljetek című új könyvemben, hogy fokozatosan miként világosodik meg az öregség kapujához érkező ember számára: gazdálkodott-e úgy az erejével, hogy közelgő távozását ne tragédiaként, hanem kegyelemben élje meg. Hogy ezt elnyerje, fokról fokra illúziókkal kell leszámolnia. S a fizikum lassú leépülésével párhuzamosan el kell indulnia egy mindinkább szélesedő lelki folyosón. Könyvem szakrális bibliai intelme, biztatása az embertörténet minden jelentős fordulatakor elhangzott. Regényem is erre támaszkodik. Nem mutat álvalóságot, ködvárakat az öregedés szépségéről, hanem egy folyamat leírása, mellyel mind a négy hősöm a maga alkata szerint küzd meg. Igazi vigaszt azonban csak annak tudok adni, aki hiszi, sőt mintegy bizonyossággal tudja: a születés és a halál közti lét befejeztével az élet nem szűnik meg. Aki ebben nem hisz, annak számára csupán vigasztalásom van. A könyv első felében hőseim is naivan azt gondolják: az élet estéje eleve magával hozza 257a lámpását. Így készül sok ember az öregségére, vélvén, az szép lesz, nyugodalmas lesz. Ám hozhat a múló élet bármilyen díszes lámpást, ha mi magunk nem teszünk bele olajat, nem világíthat méltóképpen. Kell hozzá munka, küzdelem, fegyelem, önismeret, önkifejezés, mindaz, amit Buddha, a szellemi világ egyik nagy előhírnöke így fogalmazott meg: legyetek önmagatok lámpásai. Ekként az ember öregségében is meg tudja tartani azokat az erőket, amelyek majd átsegítik a halálon. Hogy e réven feltámadjon, mielőtt meghal. A végső életszakaszban pedig képes legyen belesimulni a tökéletes szeretetbe. Abba, amit Krisztus ekképpen fejezett ki: én vagyok a világ világossága. Az ember így juthat el az elmúlás aktív, alkotó elfogadásáig.

– Miféle könyv ez? Gondolkodásregény? Párhuzamos monológok krónikája? Négy hős naplórészleteinek sajátos illeszkedése? Regénynek álcázott dráma?

– Egyik sem. De műfaját nem is próbálom meghatározni. Csak azt tudom: a vele való munkálkodás közben olyan formai világ mozgott előttem, mely azt kívánta, hogy zárójelben legyenek mindazon történések, cselekvések, szóbeli közlések, amelyek megesnek velünk, amelyeket végrehajtunk, közreadunk, és a lényeg mintegy kivetítve jelenjék meg. Nem az fogalmazódik meg tehát, hogy az adott szereplő épp mit gondol, hanem az, hogy éppen mi képződik a lelkében… Talán azzal is elégedett lennék, ha az olvasók többsége a regénynek csupán az első rétegét észlelné, érzékelné: azokat a tanácsokat, melyeket egy öregedő embernek egy másik ember adhat. De nem bánnám, ha azt is megértené: ez a rendszerváltozás regénye is, amennyiben kifejezi sokak csalódását. Azokét, akik tapasztalják: a rosszból egy másképpen rossz felé haladunk, megromlott barátságok, kapcsolatok közegében.

– Végezetül: mi az oka annak, hogy a Ne féljetek cím mögül kihúzta a felkiáltójelet?

– Úgy éreztem, patetikussá tenném az oly sokszor elhangzott szavakat. Pedig csak szelíden közvetíteni szeretném az isteni intelmet: ne féljetek az élettől, az öregségtől, a haláltól. S ha féltek is, tanuljatok meg kilábalni a rettegésből. Ez olyan óhaj, amelyhez nem kell felkiáltójel.

258

A Széphalom Könyvműhely gondozásában folyamatosan jelennek meg Jókai Anna regényekbe, elbeszélésekbe, esszékbe és drámákba sűrített életművének kötet-mérföldkövei. A többek között József Attila- és Kossuth-díjas írónővel irodalomról, ezredvégről, életről és az emberlét küldetéséről beszélgettünk. És arról, ami azon túl van…

– A Mennyből az ember című új kötete némi metamorfózissal karácsonyi hangulatot idéz. Milyen keretben, miről ír?

– Az előzménye az esszéket, meditációkat, kortársakról írott emlékezéseimet, köszöntőket, széljegyzeteket, valamint a Kossuth Rádióban a Vasárnapi jegyzeteket tartalmazó Percemberkék dáridója volt. Nagyon jó volt a fogadtatása, és amikor a Ne féljetek mérhetetlenül nehéz írása közben újfent születtek a háttérben olyan, úgynevezett kisebb darabok, kötetbe rendeztem.

– Miért pont a szenteste énekének sajátos változatát adta címnek?

– Sokat gondolkodtam, mi legyen a címe. Szerettem volna, hogy az ember mindenképpen benne legyen, lévén előadásaim tárgya is e körül sűrűsödik. Úgymint az ezredvégi ember, az érvényes ember, az emberalatti ember és így tovább. És arra jutottam, ha már közhelyszerűen van a „mennyből az angyal”, legyen mennyből az ember. Ugyanis az ember is elsősorban égi fogantatású.

– Ami persze az emberek egy részének messze nem ilyen evidens.

– Valóban, a világ mostani állapotát nézve, némi kétkedéssel kérdőjelet is lehetne a cím után tenni, hiszen hány ember emlékszik mennybéli születésére? De ez nem afféle áloptimista, édeskésen körülölelő cím, pusztán az eredetre és a célra figyelmeztet. Arra, hogy oda kell visszatérnünk, ahonnan elindultunk.

– Következtetésképp arra is, hogy mi dolgunk itt a Földön?

– Ez abszolút benne foglaltatik. Én mindenféle divattól eltérően nagyon szilárd hit- és tudásvilággal rendelkezem erről. Benne van regényeim szövetében, életem gerincét is ez alkotja.

259

– Most éppen mi az ember dolga a Földön?

– Az attól függ, hogy az ember mit gondol magáról. Mit talál meg magában. Én nagyon szilárdan gondolom, hogy létezésem célja nem pusztán erre a materiális életemre vonatkozik. Ebből következik, hogy a dolgom sem kizárólag ennek a matériának a gyarapítása. Miközben eszköznek használom az anyagi világot, szellemileg magasabb tudásra törekszem, közelebb próbálok kerülni azokhoz a világrendező elvekhez, amitől a civilizációban megátalkodott és gőgössé vált ember eltávolodott. Le kell vonnunk a tanulságokat abból az évszázadból, amit megéltünk. Ez az elkövetett bűnök és rettenetek tekintetében förtelmes volt, ugyanakkor rengeteg olyan dolgot adott az emberiségnek, amit jóra használva, pozitívnak mondhatunk. Az ember dolga a következő évezredben nem a technika, például a gondolatnak is elborzasztó klónozás vagy a hibernálás kidolgozása, hanem az, hogy megtalálja, mi van a világ anyagi működése mögött. Ez lehet konvencionálisan Isten, Jézus Krisztus, de mindenképpen az az erő, ami összetartja a világot. Mi most az emberiség kamaszkorát éljük…

– Hiszi, hogy nemcsak elvont szellemi világ, hanem a mostani létezésünk előtti és utáni élet explicite van?

– Nem csak hiszem. Tudom. Gyerekkoromtól fogva érzem, valami magasabb célja van az életemnek. Az énem nem azonos azzal a testi-biológiai valóságommal, ami halálommal megsemmisül. Azért nem érdemes küzdeni, ami elmúlik, csak azért, ami örökkévaló. Ha nem hatna át ez a belső tudás, valószínűleg nem írnék. Ezt a belső tapasztalatot a munkáimmal hitelesítettem.

– Mindazonáltal a szorosan vett „itteni” jövőkép az irodalom válságának jegyeit tükrözi. Az olvasást egyre inkább a multimédia váltja fel.

– Én nem vagyok ennyire borúlátó. Nem lehet mindent a hajszába belecsömörlött emberekre fogni. Azt gondolom, nagy az irodalom művelőinek felelőssége. Úgy kell megszólítani az embereket, hogy odatapadjon a lelkük a könyv soraihoz. Olyan irodalomban hiszek, amelyik közel férkőzik az emberekhez. Az írók folyamatosan beleestek és beleesnek a végletek hibájába. Egy részük teljesen átadja magát az úgynevezett közízlésnek, és régi, lejárt panel-realisztikus módszerrel sztorizik, történeteket mesél, amiben nincs semmi érdekes, viszont könnyen olvasható. Mint a szecska. Másik részük, mivel nyelvbéli tehetséggel megáldott, úgy gondolja, nem kell azzal törődni, adjon-e vagy sem a világnak, elég csupán saját gyönyörűségére játszadozni a csodálatosan szép, édes magyar nyelvvel. Ha megfejti az ember, olyan, mint egy meghámozott luftballon. 260Az olvasó lelkét egyik sem fogja meg, egyik sem ápolja, ott marad védtelenül és kiszolgáltatottan a világban.

– Ami a két véglet között van, többek szerint konzervativizmus.

– Én, ha úgy tetszik, konzervatívnak tartom magam. Benne van a szóban a konzerv, vagyis konzerválni akarok bizonyos, el nem avuló, új és új ruhát öltő értékeket. Bízom abban, ez a fajta irodalom megérinti az embereket. Nem vágyálmokat kergetek, nem a levegőbe beszélek.

– Mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a Ne féljetek tizenegy kiadást élt meg két év alatt. Ráadásul az esztétikai értékeit meglehetősen pozitívan méltató reflexiók gördülékenyen olvashatónak nyilvánítják. Ez nyilván megerősíti írói hitvallását.

– Feltétlenül. Ezekből a bizonyosságokból is tudom, hogy nekem az én utamon kell tovább haladnom.

– Tudatosan nem engedett divatos irodalmi szeleknek?

– Mint magyar szakos tanár is tudom, ismerem és megértem a különféle irodalmi irányzatok létezésének okait. De a saját tehetségem természete soha nem tudott áramlatok szerint megnyilatkozni. Nem volt ebben tudatosság, még csak elzárkózási szándék sem. Az én erős kifejezési vágyam sugallta, hogy azt kell a világnak elmondani, ami világosságot ad.

– Holott a világ keserveit, szenvedéseit a maga könyörtelenségében ábrázolja. Nem gondolta, hogy valamelyest tompítani kéne?

– Nem tehettem magamon erőszakot. Minden bizonnyal megtehetném, mint ahogy formailag parodizáltam egy írói tanácskozáson a panel- és a szöveg-realizmust. Ugyanakkor, semmiféle formai újítástól nem irtózom. Ha valaki figyelmesen elolvassa könyveimet, látja, nincs két olyan regényem, amelyik ugyanabban a formában mutatkozna meg. Például a Szegény Sudár Anna naplószerű, az erdélyi szóhasználat valamennyi ízességével és bonyolultságával. A Ne féljetek közlési stílusa ettől teljesen eltér, fordított dráma tulajdonképpen, ahol a történet zárójelben van, minden, ami bennünk zajlik, az az élet rendezőeleme.

– Erre akár azt is lehetne mondani, hogy posztmodern?

– Lehetne, de mégsem, mert szolgál valamit: azt, hogy az élet bennünk zajlik és fejlődik. És ez több mint a környezet, több mint a pillanatnyi megnyilvánulás.

– Ezzel együtt regényei feketén-fehéren sorstörténetek, nem kevés szociális érzékenységgel. Ha a létezés horizontja végtelen, lényegesek-e a hétköznapi létküzdelmek?

261

– Az, amit az ember sorsának nevezünk, itt valósul meg. Aki elhanyagolja a mindennapi létküzdelmet, az a magasabb világokról sem érdemel tudást. A működés itt van, az ítélkezés odaát.

– Csakhogy a napi gyötrelmeket voltaképp a végesség érzete, a haláltól való félelem felhőzi.

– A halál pillanata a tévedések beismerése után, mintegy megvilágítva a sorsot, az élet legmagasabb pillanata lehet. Szememre vetették többen például a Ne féljetek kapcsán, ahol a szereplőim meghalnak, és akkor, a halál pillanatában hagyom abba, engedem el őket. S kérdezték, miért nem folytatom a hősök életét egy másik régióban, amikor olyan sokat tudok a transzcendens dolgokról. Azt feleltem: ha folytatnám, szemfényvesztés lenne, csalás lenne. Ebben a valóságomban nem tudom, hogy mi lesz, és nem is tartozik rám.

– Holott az emberek menekülnének megoldhatatlan gondjaik elől valahová. Ezt a vágyukat sokan készségesen ki is szolgálják. Jól teszik?

– Többet ártanak az igazi istenhitnek a felszínes, meg nem alapozott, menekülésszerű és sokszor üzleti áltranszcendenciák, mint a színtiszta materializmus. Nagyon sok kókler van manapság, és ez nagyon szomorú.

– Nem volt fordulatoktól mentes az ön életpályája sem. Tanított, könyvelt, és így tovább. Írásra megélt sorsa késztette vagy az, amit környezetében látott? Vagy más?

– Határozott meggyőződésem, hogy az írást kaptam. Különben mint tízéves gyerek, miért írogattam volna kockás füzetbe mindenfélét? És hittem már akkor, hogy nekem valamit kell mondanom.

– Ehhez képest első művei a hatvanas évek végén jelentek meg. Előtte miért nem?

– A hatvanas évek végén volt egy engedékenyebb kultúrpolitikai hullám. Az ötvenes években egészen biztos, hogy nem lehettem volna író. Egyetemre is ötvenhatban vettek fel, előtte azt mondták, nem vagyok alkalmas a nézeteim és a borúlátásom miatt a magyar ifjúság nevelésére. Az én sorsomban is benne volt a politika, csak nem olyan látványosan. Hálát adok az angyalomnak, hogy nem voltam börtönben, nem vertek meg… Akkor lettem író, amikor már megvolt a fegyverzetem. Magamban vívtam meg a harcokat.

– Írói munkássága mellett számtalan közéleti szerepet is felvállalt. Teszem azt, írószövetségi elnök is volt. Elhivatottságból?

– Túlzás lenne elhivatottságnak nevezni. Arról van szó, hogy egyensúlyra törekedtem. Igyekeztem eligazodni a materiális világban is, és vi262gyáztam arra, hogy ne váljon belőlem lila széplélek. A mérleg nyelvét kerestem: a földön lenni két lábbal, és az eget célozni. Ez nyilvánult meg abban, hogy azt, amit az írásban ki tudok fejezni, valamilyen módon a gyakorlati életben is hasznosíthassam. Van-e az ember számára szeretet? Lehet-e egymáshoz közelebb hozni az embereket? Lehet-e határozottan, de nem terrorisztikusan képviselni valamit? Ezekre a kérdésekre kerestem kézzelfogható gyakorlati megoldásokat. Jelenleg legalább harminc társadalmi tisztségem van…

– Más a műalkotás, és más az élet, ne keverjük össze, tételezik sokat.

– Én azt mondom, amit az ember írásban letesz, azt az életében is csinálja meg. Elég szánalomra méltó az az író, aki létrehoz egy nemes pátosszal áthatott életművet, ő maga pedig mocsárban fetreng.

– Ennek ellen hat a piaci viszonyok között egzisztenciálisan megrendült írók helyzete. Nyilván önt sem hagyta érintetlenül.

– A rendszerváltás első éveiben én is átéltem. Sokkal kevesebbet kaptam legalább olyan fajsúlyú és munkát igénylő műveimért, mint annak előtte. De nem ijedtem meg! Az elveim szerint gondolkodtam: minél inkább elvárja tőlem a világ, hogy aprópénzre váltsam a tehetségemet, annál inkább ellen kell állnom. Lett volna mód például sorozatregények írására… Fordítva működtem, igényesebb lettem. Hosszú távon be is bizonyította az élet, hogy jól tettem.

– Azért az író önbecsüléséhez hozzátartozik az anyagi elismerés is.

– Mint mindenki, én is elvárom, hogy megfizessék a munkámat. De amikor dolgozom, soha nem jut eszembe, hogy mennyi pénzt kapok. És nincs olyan nagyravágyó tervem, amihez sok pénz kellene.

– Sokat jár külföldre. Mit tapasztal, milyen a magyar irodalom ismertsége ma idegen országban?

– Ugyanolyan a viszonya a magyar irodalomhoz is, mint a saját irodalmához. Nem foglalkozik a világ a művészetekkel, az irodalommal sem. Nekünk sokkal szigorúbb és helyesebb a véleményünk az irodalomról, mint sok nyugati országnak. Ott a sok millió példányszámban elkelt bestsellert tartják irodalomnak. Hála istennek, ez nálunk nem így van, remélem, nem is lesz.

– És milyen az ön könyveinek fogadtatása kint?

– Körülbelül húsz könyvemet fordították idegen nyelvre, ebből legtöbbet lengyelre.

– Jó érzés?

– Örömet nem okoz. Egyrészt nem kapom meg a visszhangot, másrészt nem tudom a fordítást kontrollálni. Élek a gyanúperrel, szegényed263nek a szövegek. Én sok szólást, köznapi fordulatot, sőt szlenget is használok, és el sem tudom képzelni, hogyan jelenik meg. Például az első könyvem a 4447 fordítása közben táviratot kaptam a lengyel fordítótól. Azt kérdezte, hogy miért ad Nusi néni vizet az egereknek a konyhában. Magyarul úgy szólt: Nusi néni ült a konyhában, és itatta az egereket… Meglehet, azt a fordulatot, hogy köti az ebet a karóhoz, úgy fordítják, hogy megköti a kutyát a kerítéshez…

– Elnéző kritikai tónussal méltatják a kortárs irodalmat az aktualitás kapcsán. Kritika: nem kellően ábrázolja jelenünket. Megértő: még nem értek be a történések. Ön szerint?

– 1972-ben írtam meg a Napok című regényemet, amire a lengyel Szolidaritástól kaptam díjat, és amit nem vehettem át. Ebben olyan tablót próbáltam felrajzolni, ami arról szólt, amiben éltünk. A Ne féljetek is hetvenhattól követi mindazt, ami az országban történt. Egyedül a fájdalom az, amivel várni kell, hogy kicsit csituljon. De arról, ami körülöttünk és velünk történik, azzal az irodalomnak szinkronban kell lennie. Mert ha nem olyan mechanizmus lép be a lelkünkbe, ami akaratlanul is szépíti a múltat… Nem véletlen a Kádár-rendszer iránti nagy nosztalgia, hiszen az emberek egy része akkor volt fiatal, akkor akart boldogulni, akkor csalt vagy őt csalták meg, akkor próbált tisztességes lenni…

– Önt nem simogatja meg a nosztalgia szele?

– Nekem nem úgy működik a belső szerkezetem. Nem vagyok kegyetlenül elítélő, de elég világosan látom a múltat. Meg lehet, meg kell írni. Én megtettem.

– Mi foglalkoztatja most?

– Az esszé és a meditáció korszakát élem. Lehet, filozofikus meseregényt írok… Talán egy olyan sci-fi regényt, ami nem arról szól, hogy mivé fejlődik a technika, hanem arról, milyen lesz az ember.

– Elégedett?

– Igen. Beteljesítettem a magamnak tett szellemi ígéretet, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor és Kodolányi utolsó korszakának eszmei hagyatékát tömörítve megírtam, amit akartam. Ezt a szellemi vonalat akarom folytatni, és átmenteni a következő évezredbe, abban a biztos hitben, hogy a szálat, amit elejtek, felveszi és továbbszövi egy, most még meg sem született fiatalember…

Váczy András

264

„Önmagából senki sem léphet ki, senki sem adhat mást, mint ami lényege, legfeljebb, ha idegen lényeget akar produkálni. Őszinte művész egy életen át ugyanazt produkálja… Rubens szakadatlanul Rubens, tízezer múzeumi képen át, és Rembrandt szakadatlanul Rembrandt, ha bármilyen padlásról kerül is elő egy-egy újabb darabja” – idézi Jókai Anna Móricz Zsigmond szavait róla írt esszéjében. Jókai Anna életművében is szakadatlanul ugyanazon értékek bukkannak elő, így erkölcs, méltóság vagy hűség. Hetvenedik születésnapján minden lehetséges fórumon ezt az értékrendet kiemelve köszöntötték. Most jelent meg A töve és a gallya című esszégyűjtemény harmadik kiadása. Kiadták az Apokrif imákat CD-n, saját előadásában, illetve Bárdos László irodalomtörténész Önismeret és beavatás című esszémonográfiáját.

– Hogy érezte magát a születésnapján?

– A hatvanadik születésnapomon olyan ünneplésben volt részem, hogy azt hittem, nem lehet felülmúlni. A hetvenediken csendes születésnapra számítottam. Meglepett, és bár fárasztó volt, nagyon jólesett az a roham, amellyel az olvasók, a kollégák és a média képviselői körülvettek. Nem tagadom, meghatódtam. Karácsony után következik majd egy csendesebb időszak, amikor újra alkalmam lesz gondolkodni és írni.

– A kerek évforduló mindig elszámolásra, visszatekintésre készteti az embert. Mit gondol életművéről az író, aki már életében csaknem intézménnyé vált? Bárdos László azt írja, hogy Jókai Anna pályája spirálhoz hasonlóan megy felfelé.

– Meggyőződésem, hogy az olvasók jelentős része éhes a szellemi szóra. Az embereket nemcsak a felszín érdekli, hanem legalábbis egy részüket a mélyebb rétegek is foglalkoztatják. Ez lehet a titka annak, hogy szeretik, amit írok. Alkotás-lélektani szempontból spirituális realizmusnak hívják, amit megvalósítottam. Még a legelvontabb bölcseleti filozófiát és ideát is próbálom közel hozni az emberekhez azáltal, hogy a történetet a mindennapokban játszódtatom. A hétköznapi ember éli a maga gondokkal, hibákkal, gyakran bűnökkel terhes életét, de közben tapasz265talatokat szerez, és folyamatosan építi önmagát. Az élet értelmét én abban látom, hogy a bennünk lévő építőkövekből felépítsük a magunk székesegyházát. A belső épülés minden embernél más és más. Bennem ez a belül épülő székesegyház a pályám elején leginkább egy gótikus templomhoz hasonlított. A gótika építészete az égbe nyúlik, olyan, mint egy imára kulcsoló kéz, vagyis a világból eltűnt Isten utáni sóvárgást fejezi ki. Az eltűnt istenséget kerestem akkoriban, akiről tudtam, hogy van, csak rejtezik. Ahogy haladok előre a korban, a bennem épülő székesegyház inkább egy csendes, fehérre meszelt kápolnává szelídült, amibe otthonosan visszatért az Isten. Sokan érezhetnek így, és hálásak annak a közéleti szereplőnek, aki meg tudja őket szólítani.

– Egyszer azt nyilatkozta: „Amit az ember írásban letesz, azt az életében is csinálja meg.” – Valóban úgy gondolja, hogy a jó író olyan, mint a műve?

– Igen, bár ez nem azt jelenti, hogy önmagamról írnék. Az írás is küzdelem, önépítés. Sokat tanultam az előttem járó, spirituális világot élő alkotóktól, például Hamvas Bélától. Ő egyenesen botránynak tartotta, hogy egy író, aki magasztos, emelkedett életművet hoz létre, a mindennapi életben valahol alant, a pocsolyában él. Azt gondolom, hogy az alkotás mércéjét jó magasra kell helyezni, hogy mi utána kapaszkodhassunk. Kis lépésekben haladhatunk csak előre, de a felsőbb lépcsőfokokat egész életünkben keresni kell. Ha valami maradandó a műveimben, akkor éppen az irány felmutatása.

– Gyakran hangsúlyozta, hogy az írást kapta, létezésének ez a célja. Milyen tervei vannak még az írással kapcsolatban? Tudomásom szerint a Ne féljetekkel befejezte a regényírói pályafutását, és tavaly egy esszékötettel lepte meg olvasótáborát.

– A tehetséget, nevezzük így, azért kaptam, hogy fontos dolgokat közöljek. Ez a közlés folyik egész életemben. Nem prédikálni és oktatni akarok, hanem magas esztétikai síkon, minden egyes könyvemben új formában megfogalmazni azt, ami világosságot ad. Folytatom az esszéket, apokrif imákat írok, valamint egy olyan könyvre készülök, ami a távoli jövőben fog játszódni. Megmutatom, milyen lesz az ember, ha a Teremtés által eltervelt úton halad tovább, és milyen lesz akkor, ha a luciferi hangra hallgat, és egy ember-alatti emberiséget hoz létre. Természetesen transzcendens könyv lesz ez is. Egész életemben erre törekedtem. 1982, azaz a Jákob lajtorjája megírása óta tudom ezt a szférát világosan érvényesíteni. Korai műveimben kevesebbet láttam, de azt élesebben. Később a horizont kitágult, de nem feledkeztem meg a kezdetekről sem. Mintha egy hegyen mennék felfelé.

266

– Van-e valami, amit ma már másképp írna meg?

– Amikor a Széphalom Könyvműhely eltervezte, hogy kiadja az életműsorozatomat – melynek már csupán egy kötete van hátra –, kicsit féltem, amikor a régi novelláimat kézbe vettem: vajon harminc év után is megállják-e a helyüket, nem ismertem-e félre magamat? Elolvasva úgy éreztem, hogy amit mondtam, nem hazudik; meg is jelent Az ifjú halász és a tó címmel. A kritika és a fogadtatás megerősített, hogy minden sora vállalható. A Tartozik és követel című regényem, ami az első óriási sikerű munkám volt, már nem olyan kedves a szívemnek. A Jákob lajtorjájában ugyanezt az öngyötrő, konfliktusos életet magasrendű formában fogalmaztam meg. Az alapeszme ugyanaz, de a forma és megvalósítás más és más. Mégis: minden munkámat az életmű részének tekintem. Soha nem írtam kenyérkeresetből. Őszintén mondhatom, szegény voltam, kis fizetésű pedagógus. Örültem, ha a könyveimért pénzt kaptam, de sohasem ez motivált. Soha nem érdekelt a divat, hogy mi „járja” mostanában, mindig azt írtam, amit a lelkem diktált. Nem volt ez mindig könnyű, sok kockázatot vállaltam vele.

– Milyen a viszonya az olvasókkal?

– Nagyon szoros a kapcsolatom az olvasóimmal. Nemcsak az idősebbekkel, de a fiatalokkal is, egy fiatalokból álló szellemi körnek a vezetője vagyok. Érdekes, hogy legalább annyi férfi olvasóm van, mint női. Szerencsémre, akik nem szeretnek, elkerülnek. Akiknek elrettentő vagy ellenszenves az én világom, azok sem bántanak. Hálás vagyok az ellenségeimnek is.

– Ma is számos közéleti funkciót tölt be.

– Szerencsésnek mondhatom magam, ha naponta három-négy órát írni tudok. Van időszak, amikor hónapokig ez sem megy. Ily módon marad időm. Céltalanul szórakozni nem tudok. A maradék életemet szeretném hasznosan eltölteni, a nekem szánt időt jól felhasználni. Sok szép és nagy megbízásom van, bár én soha nem kerestem a szereplési lehetőséget. Bevallom, az összes kuratóriumi és elnökségi pozícióm nem olyan megterhelő, mint volt az Írószövetség elnöki funkciója.

– Kezdetben a hagyományos prózai stílushoz sorolták be a munkáit. Az évek során változott a kép. Mi Jókai Anna igazi stílusa?

– Semmiképpen sem hagyományos, vagy csak annyiból, hogy szeretem a történeteket, a párbeszédet, és valamit közölni kívánok általa. Éppen a Jákob lajtorjája volt a fordulat, ahol a prózai szövegek szabadversszerű részletekkel váltakoztak. A Napok című regényem – amelyről idén konferenciát is rendeztek – egy tudatfolyam volt. A hagyományból indul267tam, de minden regényemnek más a formája. Konzervatívnak legfeljebb annyiból tarthatom magamat, hogy bizonyos örök értékeket konzerválni akarok. Szeretném, ha valaki száz év múlva felbontja ezt a konzervet, lássa, hogy még nem járt le a szavatossága. Remélem, talál benne egy falatot, ami fogyasztható lesz. Akkor nem volt hiába.

Szénási Zsófia

268

– 4447 – indulását ilyen szokatlan könyvcím, egy helyrajzi szám is jelzi. Effajta tárgyi pontosság, „koordinátamegjelölés” éppúgy jellemzi és meghatározza műveit, mint az innen elrugaszkodó merész képzelet és szabadságkeresés. Mikor s miképpen próbált élni ezzel a kettős lehetőséggel?

– Eszmélésem óta ilyen kettős vetületben szemléltem, sőt éltem az életet, az életemet. Egyrészt mindig meghatározóan fontos volt számomra mindaz, amit láthatok, tapinthatok, ami hozzám ér a világból: a realitás. Másrészt kezdettől mindmáig az érdekelt, azt kerestem, hogy mi rejlik a látható, az érinthető dolgok mögött. Továbbmenve: hogy ami megjelenik körülöttünk, annak mi a miértje. S ha egy-egy kérdésemre nem tudtam pontos vagy legalább kielégítő választ találni, az nyugtalanná tett, sőt fölzaklatott. Ilyképpen nekem az irodalom, az írás olyan kérdezz-felelek feladat, feladvány, feszültség, komoly játék, amelyben önmagamat kérdezem. S próbálok kérdéseimre úgy felelni, hogy a „helyrajzi számok” alapján, de mégis egy magasabb körből, szférából merítsek a válaszhoz erőt és energiát. A 4447 írásakor egyébként, viszonylag ifjú korom ellenére, már túlestem bizonyos keserű tapasztalatokon, így megkeményedtem annyira, hogy ítélkezzem. Idővel, amint egyre fontosabbá vált számomra, hogy a tapintható mögött a tapinthatatlant is felkutassam, az effajta ítélkező irgalmatlanság eltűnt belőlem. Természetesen ma is van határozott véleményem, de nem elítélésre, hanem a megítélésre. Értékükön próbálom mérni, elhelyezni a dolgokat, de soha nem mondok véleményt úgy, hogy abban ne legyen helye az okkeresésnek, a megértésnek, a könyörületnek.

– A Napok – önt idézve – „minőségi ugrásától” a Ne féljetekig minden regénye más alakot öltött. Ám, ha eltérően is, úgy tetszik, valamiképp mindegyik regényében ugyanazt művelte. Mi állandó a gondolkodásában és alkotásaiban, s az eltérő megjelenítésen túl mi változik folytonosan?

– Ezt megítélni voltaképp az olvasónak és a művek elemzőinek kellene. Ami engem illet: jómagam csupán a lelkemben működő állandóságot ismerem, ami nyilvánvalóan megmutatkozik írásaimban is. Nem vál269tozott bennem az a biztos hit, sőt tudás, hogy én a lét anyagi vetületét a szellemi valóságból származtatom. Egyszerűbben: nem vagyok materialista. S így voltam mindig ezzel, ha kudarc, keserves megpróbáltatás, fájdalom, csalódás ért is, eszembe sem jutott, hogy ezért Istent hibáztassam. Mert ami történt, vagy akár ma történik a világban, vagy közvetlenül mivelünk, azért nem Ő, hanem az ember felelős. Az a szabad akarattal felruházott és megáldott ember, aki ezt az univerzumban kizárólag neki juttatott, hallatlanul nagy ajándékot rosszra használja fel… Ha az olvasó különbözést észlel-érzékel – kivált regényeimben –, az elsősorban formai változatosság. S a mindenkori mondandó természete és irányultsága szabja meg, hogy írásom anyaga-szelleme miféle formát öltsön. Hamvas Béla is írja, hogy „a regény egyszer, egyetlenegyszer, és soha többé” fogalmazódhat meg. Tehát mindegyiknek el kell nyernie a maga jellegzetes, megismételhetetlen alakját. A Napok például tudatregény, fejlődésregény: formájában is megmutatja azt, ami az emberben születésétől elmúlásáig végbemegy. Tőmondatokkal kezdve, az eszmélés szókeresésétől a pattogó stíluson át az öregedő ember áradó szóbőségéig, majd a halál előtti, lényegre csupaszított szűkszavúságig ível nyelvében is ez a könyv. Egy másik példa: az Erdélyben játszódó Szegény Sudár Anna az ottani naplóírókat követi, az ő archaikus nyelvhasználatukat, de persze nem imitálva a régiséget, hanem valamiképp átszűrve magamon. A Ne féljetek pedig (amelyet előzménye, a Napok nélkül nem írhattam volna meg) belső sorstörténet; kísérlet lelkünk megérintésére, s e tapintás lekottázására az írás érzékeny műszerével. Próbálkozás kül- és belvilágunk együttes ábrázolására. Ilyképpen változtam eddig, s változom bizonyára ezután is. Most éppen azt tervezem, hogy kései utódainkról írok. S nem arról, hogy ennyi vagy annyi ezer év múltán repülő taxival, netán lebegő járdán közlekednek-e majd, hanem arról, hogy megmarad-e lelkünk jobb fele; lesz-e még bennünk értéktisztelet, jóság, értelem, szeretet.

– Szigorú erkölcsi mércével mérte mindig önmagát és – regénycímét itt kissé ügyetlenül kölcsönözve – a mindenkori „feladatot”. Ugyanakkor befogadó, a különbözőt elfogadó, vagy legalábbis megérteni kész mentalitás jellemezte. Meddig ért és ér a türelme, és mikor mondta-mondja, hogy eddig s ne tovább?

– Jó hat éven át olvastam fel vasárnapi leveleimet délidőn, a rádióban. A Mérleg nyelve című, életműsorozatomban nemrég megjelent esszékötetemben közlöm azt a jegyzetemet is, amely a türelemről szól. Ebben és másutt is elmondom, megírom: bár mindig egyensúlyra törekedtem, indulatokat vált ki belőlem, ha úgy érzem: olyan jelenséggel, megnyilvánulással találkozom, amely sérti az emberi méltóságot, amely megaláz270ná az embert. Türelmetlen leszek akkor is, ha tiszteletlenséggel találkozom, mert hiszem, hogy kölcsönös tisztelettel tartozunk egymásnak. És elfogy a türelmem, ha olyan helyzetekbe próbálnak kényszeríteni, amelyben a lélek sérül, az emberi, az emberséges élet értelmét vesztené. Türelmem egyébként sok próbatételt elbír. Nevezett írásomban is említem: ha látok, mondjuk, a kövezeten egy kábítószertől roncsolt agyú fiatal embert vagy egy szerencsétlen, spongyaarcú öreg alkoholistát, nem tehetem meg, hogy lelketlen tárgynak tekintsem. Segíteni kíván rajta – még ha talán reménytelen is az óhajom – szeretetből fakadó, szeretettel társult türelmem. Így hát ezt a végső elesettségében is emberi lényt meg nem alázhatom. Ám részvétemben sem vagyok képes azonosulni vele. Akárhogy vergődik is, mellé a lucsokba-sárba nem fekhetek. Mert olyan, mint ő, nem akarok lenni. És e jelképes példa minden egyébre vonatkozik, amit másságnak szokás nevezni, ami az alapvető emberi normáktól eltér. Ha tehát valaki – amint az nemrég megtörtént – szériában rabol bankot, egyáltalán nem kívánom azt, amit sok túlfűtött, felhevült embertársunk, hogy állítsák vissza a halálbüntetést, és akasszák föl azt, aki ilyen gátlástalanul a magán-, illetve a közvagyon elrablására tört. Nem kívánok így igazságot tenni, s ez esetben sem tartom fenn a magam számára az ítélkezés jogát, mert az effélét roppant károsnak tartanám. Ám ha azt tapasztalom, hogy némelyek a pólójukra nyomatják a whiskys rabló arcmását, ezt nem csupán nevetségesnek, hanem megalázónak is tartom. És ennek láttán elfogy a türelmem. És akkor is, ha becstelenséget, hazugságot, jogosulatlan intoleranciát tapasztalok. És magánemberként, ha valaki úgy véli: annyira türelmes vagyok, hogy akár fát is vághat a hátamon, egyszer csak nagyon határozottan valóban azt mondom: eddig, és ne tovább! Egyik írásomban mindezt így fogalmazom meg: „Félek az olyan embertől, aki követeli, hogy mindenki olyan legyen, mint ő. Nem szeretem a megfellebbezhetetlen vélemény kinyilvánítóját, a gőgös ítélkezőket… A normálistól való eltérést türelemmel kell szemlélnünk, s ami üde színfolt a szürke monotóniában, azt nem kell mindenáron szabványosítani. De működik az erkölcsi középpontot még ismerő lélekben egy vészcsengő: mi az az eset, amikor a tolerancia átcsap az önértékfeladásba, s egyenlőségjel kerül a bűnös és bűntelen, a deviáns és az egészséges, a hibás és ép, a közösség számára jó és rossz közé.”

– Egyik esszékötetének címe: A töve és a gallya. Ami nyilvánvalóan emberi-írói (bár persze tautológia ez utóbbi kettősség) szemléletének jelölése. Milyen gyökerekhez kell mindenáron ragaszkodnia, és miféle hajtásokig, ágakig, gallyakig, levelekig sikerült eljutnia?

271

– Ezt én másképp értelmezem. Úgy hiszem, remélem: pályakezdésemtől mindmáig jellemző egész életművemre az az igyekezet, hogy a dolgok tövét közelítsem meg, s ne csupán a gallyazást végezzem el. Ugyanis sajnos gyakran kellett és kell tapasztalnom: ritkán fordul elő, hogy az ember figyelme elsőként, főként a gyökerekre irányuljon. Rendszerint az történik, hogy valamiféle rendkívül mutatós, tetszetős és éles metszőollóval körbenyírják azt, ami nem tetszik. Így azonban a dolog lényege fikarcnyit sem változik. József Attila – ha más összefüggésben, másfajta ideológiai színezettel is – ezt így fogalmazta meg: „a tövit töröm, s a gallya jut.” Gondolkodásomban nem elégszem meg a „gallyazással”. A „tövét” keresem. Természetesen folyton kételkedve abban, hogy eljuthatok-e, behatolhatok-e a dolgok lényegéig. Mert szomorúsággal töltene el, ha ezzel hiába próbálkoznék. És keserűen kell tapasztalnom, hogy világunkban mennyire gyakran kell észlelnünk: sokan beérik a jelenséggel, a tünettel, a felszínnel, az esszencia megragadása, kimondása, fölmutatása helyett. Ez utóbbira törekszem egész munkásságomban: a világot – vagy kevésbé harsányan fogalmazva: embertársaimat – kísérlem meg nagyon szelíden arra rábeszélni, hogy érdemes visszatérnünk a gyökerekhez. Reményeim szerint soha nem kioktató purifikátorként, s nem is valamiféle buzgó portásként, aki – úgymond – megmutatja a „kivezető utat”, hanem csak csöndesen sugalmazva: a jó gyökerekből egészséges növényzet hajt ki, amelyet már, továbbgallyazva, könnyebb megóvni a világ szeszélyeitől, a férgesedéstől, pusztulástól.

– Szeretetsóvárgás és a szeretetadás óhaja jellemzi személyiségét és minden alkotását. Mennyire fogékony erre oly gyakran ridegen racionális korunk nemritkán csalódó embere? És ön, gondolom, nem kevés visszaáramló szeretet közepette, ha mégis találkozik vele, hogyan képes a visszautasítást elviselni?

– Ha a hatalom, a politika, a hivatal elutasított, az persze nem esett jól, de hittem annyira igazamban és munkám szükségességében, hogy ez különösebben soha nem viselt meg. Sőt: gyakran igazolta, hogy helyes irányba tartok. Egyébként – ha voltak is kisebb-nagyobb csalódásaim – az emberekkel való köznapi és írói tapasztalatom kifejezetten kedvezőnek mondható. Tény, hogy sokan azt mondják manapság: a szeretet, a barátság, a hűség stb. elavult, és már csak az érdekek számítanak, már csak a pénz diktál. Ám én, hál’ istennek, legtöbbször ennek az ellenkezőjét tapasztalom: a ridegség külső burok, védekezés, valójában mindenki vágyakozik a szeretetre. Mi több: a bennünk élő örök gyermek visszavágyik az anyai biztonságba, a szeretet ölébe. Lett légyen az író, tanár, kétkezi munkás, vagy akár a felületen csillogó-villogó közszereplő. A lelke mélyén 272mindenki simogatásra vágyik. Az író egyik legfontosabb dolga, hogy ezt is felmutassa, s hogy segítsen másoknak egy kicsit elfelejteni a mindannyiunkat oly gyakran megkeményítő önzést. Amikor ezt tettem, visszautasítást soha nem kellett éreznem, tapasztalnom. Talán azért sem, mert ma már (mint nem is oly rég, még a rendszerváltozás idején is) nem vagyok naiv. S mert tudom már, hogy mikor, milyen irányban és kiknek szabad magamat teljesen megnyitnom, nem kell tartanom sem a visszautasítástól, sem a cinikus „lemosolygástól”. Tudomásul vettem, hogy sajnos vannak, akiknek bárki hiába is nyitná ki a szeretet, a megismerés, a világosság kapuját. És ugyanakkor boldogsággal tölt el, hogy a túlnyomó többség vállalja még a szeretet kockázatát is. Ezerszer inkább, mint a langyos felszínen lebegést vagy a közöny jéghidegét.

– Életműsorozatát kiadja a Széphalom Könyvműhely (legutóbb A mérleg nyelve című, esszé- és tárcalevél-gyűjteményének első kötetét vehettük kézbe), a napokban – születésnapja alkalmából és munkássága elismeréseként – a Köztársasági Elnök Érdemérmével tüntették ki. Készít-e már számvetést?

– A számvetésre mindig igyekeztem készen állni. De most már – noha szó sincs még arról, hogy a tollat letettem volna, hiszen említettem: új könyvön dolgozom – valóban eljött a visszatekintés ideje. Közeledik az az idő, amikor majd osztoznom kell mindannyiunk közös sorsában, amikor el kell hagynunk azt a terepet, amelyen így vagy úgy megéltük, „végigvitézkedtük” az életünket. S tudván tudom: végső óráinkban, utolsó pillanatainkban nem marad velünk más, csupán az a szeretet, amelyet kaptunk, s amelyet adnunk adatott.

273

– Néhány éve azt nyilatkozta, hogy azok, akik olvasnának, nemigen engedhetik meg maguknak egy-egy új könyv megvásárlását az egyre inkább emelkedő árak miatt. Az elmúlt időszakban változott a helyzet?

– Szerencsére nekem nincs olyan gondom, hogy a könyveim ne jutnának el az olvasókhoz. Azonban az is tény, hogy a kevésbé tehetősebbeknek nagyobb áldozatot kell hozniuk ahhoz, hogy megvegyenek egy új könyvet – esetleg a vasárnapi ebédről mondanak le miatta –, mint a vagyonosabbaknak. Ez utóbbi csoportnak azonban általában nincs igénye az irodalomra. Furcsa ellentmondás ez, de ennek ellenére azt tapasztalom, hogy az elmúlt években több áldozatot hoznak az emberek azért, hogy megvegyenek egy új kiadványt. Ha az olvasóközönségről leválasztjuk a sznobok elég keskeny rétegét, akkor azt láthatjuk, hogy a ponyvát és a bestsellereket olvasók száma csökkent. Nem azért, mert más irodalomhoz fordultak, hanem azért, mert még igénytelenebbek lettek: megelégszenek a Big Brother-féle televíziós kínálattal. A ponyva korábban hiányt pótolt, de ezt a pozíciót egyre inkább betöltik a televíziók egyre igénytelenebbé váló műsorai. Másfelől az is igaz, hogy egyre több ember keres olyan olvasmányt, amely holnap is érdekli. Tartalmas művek után kutatnak, olyanok után, amelyek megérintik a lelküket. Aki rendszeresen olvas, mankónak használja az irodalmat: segíti a mindennapi életben. A könyvek által jobban megismerhetik a világot, beavatáson mennek át az olvasók. A Ne féljetek című könyvem – amely 1998 óta tizenkét kiadást ért meg – a halálról szól, az élet utolsó szakaszát mutatja be, illetve azt, hogy ezt a szakaszt hogyan lehet értelmessé tenni. A rendszerváltáskor az irodalom nagyon sok olvasót vesztett, mindent elvitt a politika. Most kezdem úgy érezni, hogy az embereknek kezd elegük lenni a politikából, és éhesek arra, hogy egy magasabb szférából szólítsák meg őket, amit aztán esetleg a politikában is tudnak hasznosítani. Persze mindezt csak én érzem így, s biztos, hogy más író máshogyan látja a jelenlegi helyzetet. Megélhetési bűnözés, megélhetési politikus – szokták mondogatni egyre 274gyakrabban. Ugyanígy megélhetési olvasók is vannak – ez persze pozitív jelző –, akiknek ahhoz, hogy életben maradjanak, könyvekre van szükségük.

– Mindezek tükrében hogyan értékeli a kortárs magyar irodalom helyzetét?

– Egyértelmű választ nem lehet adni erre, hiszen máshogyan látja ezt a kezdő író, a bestselleríró, másképpen az, aki megelégszik azzal, hogy csupán egy sznob réteggel ismertetik meg a nevét. Ha nem írószemmel próbálnám megítélni a helyzetet, hanem olvasó- vagy tanárszemmel – ugyanis hosszú ideig magam is oktattam –, akkor azt kellene mondanom, hogy nagyon kevés az olyan könyv, amelyért az emberek nem sajnálják a pénzt. Az állandó változások időszakát éljük, s így nehéz megállapítani azt, hogy milyen a kortárs magyar irodalom helyzete. Valaminek óhatatlanul ki kell halnia az irodalomból, pontosabban a prózából. A jövőben nem lesz helye az előre gyártott elemekből megírt regénynek, az olyannak, amelynek a huszadik oldalán már tudja az olvasó, hogy mi lesz a végkifejlet. A meglepetések nélküli, bár fordulatokban gazdag, szokványos szókinccsel rendelkező prózai műveket neveztem el panel-realista alkotásoknak. Ezekre múló igény van csak, hiszen az élet mindenen túltesz. Ennek ellenhatásaként, jogos tiltakozásul jött létre a posztmodern, amivel viszont az a baj, hogy nem igazi ellensúlya ennek az irodalomnak. Meglepődhet az olvasó a mondatfűzéseken, a nyelvi leleményeken, de amikor az ember leteszi a könyvet, akkor üresség marad a nyomában, semmit nem visz magával. Úgy tűnik, két véglet között kellene megtalálni azt a kifejezési formát, amely a jövő olvasójának is adhat valamit, illetve amiből a jövő irodalma kifejlődhet.

– Ön szerint mi lehet ez a kifejezési forma?

– Az a prózai út, amit én járni szeretnék, egy folyamatos formaújítási törekvés, de nem a forma határozza meg a tartalmat, hanem fordítva. A gondolatban hiszek, amely megteremti a magának megfelelő kifejezési formát. Nevezzük ezt spirituális realizmusnak. A prózának a földön kell járnia, az írónak ismernie kell az anyagi valóságot. A működés itt van, de az ítélet és az indíték odaát, egy magasabb szférában. E két szint találkozásából lehet létrehozni az olyan prózát, amely egy bizonyos életminőséget teremt meg az olvasóban. S ennek az életminőségnek köszönhetően, miközben az ember éli a mindennapi életét, kialakulhat egy felsőbb szintű kontrollja, amely megvilágítja az eseményeket. Ezt szeretném én kidolgozni. Ez a spiritualitás nem ismeretlen a magyar prózában: Hamvas Béla, Várkonyi Nándor – akinek az életművét most kezdjük felfedezni –, valamint Kodolányi mítoszregényei is ezt az utat járták. Vol275tak előzmények, ezeket sokkal komolyabban kellene venni, s ezekre az alapokra építeni és kidolgozni egy új formarendszert. Arra törekszem, hogy minden regényem más formai köntösben jelenjen meg. A Szegény Sudár Annát, mivel Erdélyben játszódik, s az erdélyi lelkület szinte kiált a naplószerűségért, napló formájában írtam. A nyelvezete is egészen más, mint a Ne féljetek című köteté, amely jellegzetes pesti környezetben játszódik. A fővárosi szleng is benne van a regényben, mert az anyag ezt követeli meg. Az anyag szabja meg a formát.

– A Széphalom Könyvműhely vállalkozott életműve kiadására. Hol tart jelenleg a munka?

– A kiadást tíz évvel ezelőtt kezdték el, s eddig tizenegy kötetemet jelentették meg. Jövőre kerülhet a boltokba az utolsó könyvem az életművet kiadó sorozatban. Egy-egy kötetben több prózai mű is szerepel.

– Az utóbbi időben mintha egyre több közéleti szerepet is vállalna az alkotás mellett…

– Mindig is vigyáztam arra – és erre mostanában is ügyelek –, hogy a mindennapi nyílt politikába ne avatkozzam bele, és abban direkt módon ne vegyek részt. De olyan esetben, ahol igyekeznek eltaposni valamit, és egyértelmű, hogy a megszólalás nem önös érdekből történik, akkor a véleménynyilvánítás lelkiismereti kötelesség. Azonban akkor is olyan módon kell kifejeznie az embernek a gondolatait, hogy az a szöveg egzakt legyen. Ha valami érték veszélybe kerül, akkor az értelmiségnek is kötelessége felszólalni, de a maga szintjén.

– A Nemzeti Kegyeleti Bizottság elnöke is. Ott most milyen feladatokat lát el?

– Ez egy társadalmi tisztség, s a bizottság tagjai az elvi szempontokat határozzák meg. A legfontosabb feladatunk, hogy létrehozzunk egy virtuális nemzeti sírkertet az ország minden területén, s a későbbiekben a határon túl is. Befejeztük a Kerepesi úti temető felmérését: eldöntöttük, hogy mit kellene ott védetté nyilvánítani. A Farkasréti temetőben is jártunk már, s sorra vesszük a többi temetőt is. Továbbá helyreállítottuk Bethlen István síremlékét, rendbe tettük Antall József sírját, táblát állítottunk a holocaust áldozatainak és a világháború hősi halottjainak. Az emberi szempontokat tartjuk szem előtt: aki elhagyta ezt a világot, azt megilleti a kegyelet. A dicsőség már nem jár mindenkinek, hiszen nem lehet mindenki a nemzet nagyja. E két dolog kettéválasztása nagyon nehéz feladat, és óriási tapintatot igényel. Hároméves működésünk alatt mindeddig csak dicsérettel illették a munkánkat, s politikai támadások sem érték a bizottság működését. Igazságosnak kell lennünk, s érvekkel alátámasztani a döntéseinket, csupán ennyi a titok.

276

– Visszatérve az irodalomhoz: milyen tervei vannak a közeljövőben?

– Egyre kevesebbet írok, de ezt így tartom helyesnek. Van író, aki sikerein felbuzdulva egyre többet és többet akar írni, s megőrül attól, ha nem tud publikálni. Ez csak arra vezet, hogy a művei felhígulnak. Amit még tudok, azt megcsinálom, de nem szeretném lejjebb rakni a mércét. A Ne féljetek után azért nem írok több regényt, mert úgy érzem, hogy regényben már megfogalmaztam azt, amit tudok. De emiatt nem vagyok kétségbeesve: esszéken, meditációkon dolgozom. Emellett jelenleg egy novelláskötet vár befejezésre. Az egyes történetek a távoli jövőben játszódnak, de mégsem tudományos-fantasztikus mű lesz ez. Nem a mozgójárda, a levegőben száguldó taxik, hanem az emberiség sorsa érdekel. Mi lesz akkor, ha az ember elindul, illetve továbbmegy ezen a sötét úton, amelyre sajnos rátért, és mi történik akkor, ha a világosságot választja? Úgy érzem, még nincs elveszve semmi, de a választásnak hamarosan el kell jönnie. Az emberek mintha kezdenének két csoportra, a jó és rossz oldalon állók csoportjára oszlani. A világban egyre jobban tapintható a gonosz erők jelenléte, ugyanakkor a világosság felé vezető út is egyértelműbb, egyszerűbb. Ezt kellene az irodalomban is követni. A könyvem szellemi előkép arról az emberről, akivé válhatunk, de úgy, hogy a mai olvasó ráérezzen, hogy mostani tulajdonságaiból egykor mi lesz. Az egyik novella a Bűntanyák címet viseli, s valamikor háromezerben játszódik. Egy internetes honlap ad hírt egy „bűntanyáról”, ahol családnak álcázott közösséget találtak. A Ki-kicsoda egy tizedik abortuszára készülő lányról szól, aki belehal az utolsó műtétbe. A másvilágon megkérdik tőle, hogy ki is ő, amire azt válaszolja, hogy valójában sorozatgyilkos. Vigyázok arra, hogy ezekben a novellákban ne csak az elképzelt világ jelenjen meg, hanem mindegyik történet utaljon valahogyan a mára is. Az előbb említett novelláknak is megvan az alapja: az emberek nem akarnak kötöttségeket vállalni, a nők nem akarnak szülni. Ezek tulajdonképpen nem is novellák. Megfoghatatlan műfajú szellemi közlések, amelyek a líra és az epika határán mozognak.

Nedbál Miklós

277

– Miért olvassák olyan sokan a könyveit?

– Amikor az úgynevezett puha diktatúrában író lettem, akkor is megkérdezték tőlem, mi ennek a titka – hiszen mindig az élet árnyékos oldalán élőkről írok. Nem lehet azt mondani az olvasmányaimról, hogy happy endet vagy könnyű boldogulást kínálnak, nagy lelki-testi problémával küszködő emberekről van itt szó. Azt is mondta az egyik kritikusom, hogy a témáim alapján a legnépszerűtlenebb írónak kellene lennem, és ennek ellenére egyike vagyok a legnépszerűbbeknek. Ennek az a titka, hogy az emberek keresik, ma egyre jobban keresik, és akkor is keresték azokat a könyveket, amelyekbe úgy tudnak belebújni, hogy a saját nehéz életükre vonatkozóan kapnak valamit. Tehát vagy azonosulást éreznek, vagy esetenként azt hiszik, hogy vitatkozni kell, és ehhez is sok esetben mankót találnak könyveimben. Valamit, amiben meg lehet kapaszkodni, és amitől egyik napról a másikra élni lehet. Él a világban egy olyan lelki-szellemi szükséglet, amelyet ezek a könyvek megpróbálnak kielégíteni, de nem nívótlanul, nem alacsony stíluseszközökkel, hanem mindig magas esztétikai izzásban és modern formanyelven.

– Tényleg úgy látja, hogy olyan szomorú az ember?

– Minden embernek megvan a maga keresztje, amit életében hordoznia kell, van, aki bevallja, van, aki tagadja, van, aki látványosan cipeli, van, aki eltitkolja és szerepeket vesz fel, hogy a másik ember ne lássa meg. Én nem hiszem, hogy olyan hősöket ábrázolnék, akik változatlanul megmaradnak a hibáikban és a bűneikben a történetek végére is. Azokat az embereket keresem mindenütt a világban, akik képesek az életük során okulni. A saját butaságaikból, a saját hibáikból. Megjárnak egy bizonyos utat – ezt az utat szeretném a könyvekben leképezni. Nem hibátlan hősökről, hanem küszködő emberekről, akikben van hiúság, van irigység, van önzés, mint minden emberben. S megszenvedik a saját poklukat, s katarzis által némiképp megtisztulva kerülnek ki a történetből. Engem általában azok az emberek vonzanak, akiknek van erejük arra, hogy ön278magukkal szembenézzenek, azok, akiknek nehezebb sors jutott, mint esetleg az átlag fölött élőknek. Sokszor úgy gondolom, hogy nekik nem is kell irodalom: jól elvannak magukban; azoknak írok, akik értelmet keresnek az egyre jobban kihűlő világban.

– Sok értelmiségi van a hősei között. Az értelmiségi élet írója?

– Könyveimben, regényeim és novelláim nagy részében mindig van egy olyan szereplő, aki az értelmiségi hőssel párhuzamosan éli a maga életét, sőt nem egy esetben segít neki. Mert egymásra vagyunk utalva. Ha sok az értelmiségi hős, az nyilván abból adódik, hogy én magam is ebben a körben mozogtam, de jól ismerem a nem értelmiségi világot is. Az én olvasóim csaknem kivétel nélkül azokból tevődnek össze, akik nem elégszenek meg azzal, hogy az életnek csak a felszínes oldalát lássák; akik az életük értelmét keresik.

– Mi a különbség a kereső ember és a magányosság között?

– Korunknak valóban égető, fájdalmas problémája, hogy az is magányosnak érzi magát, aki családban él. A lélek magányossága mindig visszatérő problémám volt, annál is inkább, mert az életünkben van egy bizonyos ritmus; nem lehet csak magányosságban élni. Az ember azért született, hogy emberek között és az emberek iránti cselekvésben mérhesse meg saját magát. Ugyanakkor szükség van arra, hogy az ember vissza tudjon vonulni, és ha szükséges és úgy hozza a sorsa, akkor termékeny és építő magányt tudjon maga körül kiépíteni. Az ember kiárad a világba, utána visszatér a világból – apály-dagály állapota ez a léleknek. Sok olyan embert ismerek, aki magányát úgy éli, hogy pótcselekvésekbe menekül. Ezt nem tudom elfogadni. Ha szükséges, akkor méltósággal kell megélni a magányt, nem szabad olyan dolgokra elfecsérelni ezt a rövid, életre szánt időt, ami esetleg devalválja a személyiséget. A méltóságos magányban jobban hiszek, mint a színtelen megalkuváson és sok esetben bemocskolódáson alapuló kapcsolatban.

– Egy irodalmi mű, nemcsak tartalmi anyag, hanem formai is. A pályája elején egy kritikus úgy fogalmazott, hogy a forma inkább tradicionális, az újítás a tartalomban van. A Ne féljetekben egy teljesen új formai megközelítés jelenik meg.

– Eleinte kétségtelenül kötődtem a prózai hagyományhoz, de mindig azt gondoltam, hogy elsősorban a mondandóból kell az újnak kijönnie. Semmit nem ér az a formai próbálkozás, amelyik pusztán öltözteti a szöveget, de maga a szöveg érdektelen marad. Olyan, amilyet már ezerszer közöltünk. És közben, ahogy haladtam előre a pályán – ez különösen a regényeimben követhető –, észrevettem, hogy a téma maga szabja meg, 279milyen formát alkalmazzak. Nincs olyan formanyelvem, amelyik minden kötetemre ráhúzható lenne: attól függ, hogy mi volt az az anyag, amit meg akartam formálni. Az évszakok és az életkor szerint is más-más öltözéket ölt az ember, ami illik hozzá. Hiszen maga a tartalom belül van. A könyveknek is mindig más és más formát kell találni. A Napok című regényem – miután a születéstől a halálig egy férfi életét első személyben ábrázolja – tudatregény-fejlődésregény formát követelt meg. A Jákob lajtorjájában azt követelte meg a forma, hogy az emberpár történetéhez, ami az alsó szinten zajlik, egy szabadversszerű felső réteget tegyek hozzá. A Szegény Sudár Anna, az erdélyi regényem, napló. Azért napló, mert Erdélyben nagy hagyománya van ennek a műfajnak. A nyelvezet is alkalmazkodik benne ahhoz a nyelvi gazdagsághoz, ami csak ott lelhető fel. Tehát, ha valaki elolvassa a Szegény Sudár Annát, és olvassa a Tartozik és követelnek a nyelvét, szinte nem is ismer az íróra. Egyvalamire ismerhet: mindig az érdekel, hogy kéne jobban csinálni az életünket. Nem az érdekel, hogy hogyan lehetne jobban élni, habár tudom, hogy az is fontos, hanem az, hogy jobbá kellene lennünk. Ez a minőségi változás fontos nekem. Életem nagy ajándéka a Ne féljetek. Beavatási regény: Magyarországon tizenkét kiadást ért meg, és eddig öt nyelvre fordították le. Tudomásom szerint minden előzmény nélkül jelent meg ez a formai megoldás a magyar prózában, szinte színdarabszerűen, drámaszerűen vetíti ki azt, ami a hősökben történik, és zárójelben közli a valódi cselekményt. Fordított dráma. Azt szerettem volna ábrázolni, hogy mi történik belül a hősökben. Igazában az történik az emberrel, amit gondol. A személyiség, az én, a lélek, a szellem ott fejlődik ki. A mondandó szabja meg, mibe öltöztessük. Ezért nem lehet rám fogni, hogy hagyományos író vagyok. Posztmodernnek azért nem vagyok nevezhető, mert nagyon erősen kihallik minden írásomból, hogy szeretnék valamit mondani a világnak. Ez adja az erőt, amivel egyáltalán dolgozni tudok. Azt hiszem, hogy talán amivel újabban illették a prózámat: hogy ez voltaképpen spirituális realizmus. Reális, mert aki olvasni fogja a Ne féljeteket, látni fogja majd, hogy mindennapi közegben játszódik, a legapróbb dolog is fontos és érdekes számomra. Mind ebben a földi valóságban éljük meg az életünket. Spirituális pedig azért, mert az indíttatásokat és a célt egy magasabb világból vesszük. Én nem tartozom azon írók és azon emberek közé, akik úgy gondolják, hogy nincs az életnek erkölcsi középpontja. Nemcsak istenhívő vagyok, hanem istentudó is. Ez erősen befolyásolja, amit írok, mert ezért írok, hogy valamit lehozzak ebből az általam megtapasztalt magas valóságból e hétköznapi közegbe, és ez látszik meg a formán is.

280

– Ezek szerint úgy gondolja, hogy az irodalom válaszolni tud az élet nagy kérdéseire?

– Azt gondolom, hogy az a jó irodalom, melyben az író elfogadja, hogy ajándékot kapott a sorsától, és ezt neki kell „szóba fordítani”. Úgy látom, hogy ma az élet nagy kérdéseire senki sem akar választ adni az irodalmon kívül. Bár az irodalomban is divatossá vált már az, hogy nincs a világban objektív mérce. Ebben én nem hiszek. Hiszek abban, hogy van objektív mérce a világban, ehhez irányítom a lépteimet, a cselekedeteimet, a gondolataimat, és ez szabja meg azt is, hogy a világnak mit akarok mondani. Ha nem vállalkozhatna a továbbiakban a művészet és az irodalom arra, hogy a maga eszközeivel ne közölhessen valamit a világgal, akkor nem lenne létjogosultsága. Akkor cipőt kell talpalni, lovat kell tenyészteni. A művész és a művészet – mint valamikor a mitológiában – le kell, hogy lopja a tüzet az égből, és oda kell adnia az embereknek – még akkor is, ha ezért a máját a keselyűk fogják tépdesni. Napjainkban nem az istenek tépdesik a prométheuszi alkatok máját, hanem az irigy kis keselyűk, akik úgy gondolják, hogy a világ csak a koncszerzésből áll.

– Milyen meglepetéseket lehet várni Jókai Annától?

– Olyan meglepetést nem fogok okozni, hogy mást mondok, mint egész életemben. Sokan mondják, hogy valójában versszerű már az a próza, amit írok. A meglepetés az lehetne, hogy ha szabad versnek titulálnák, amit mostanában csinálok. Szeretem a meghatározhatatlan műfajú meditációkat, azokat az esszéket, amelyek valóban szinte szabad versbe fordulnak. Most számomra az a meglepetés, hogy egy sci-finek címkézhető világot szeretnék ábrázolni az elkövetkező időben; de mégsem tudományos-fantasztikus irodalom lesz. Arról szeretnék írni, milyen lesz az ember sok-sok ezer év múlva, milyen lesz a testi-lelki, szellemi szervezete. Hogy ha tovább megy ezen az úton, ami a gonosz felé hajlik. És milyen lesz, ha az isteni tervet teljesíti be. Milyen lesz egy paradicsomi állapot itt a földön, és milyen lehet majd a pokol. Mert jelenleg a purgatóriumot éljük, az egész emberiség egy óriási tisztítótűzben ég, és remélni lehet, hogy ebből valami jó lesz öt-tíz, akár több ezer év múlva. Szeretném úgy megírni, hogy aki ma olvassa, ráébredjen arra, hogy tulajdonképpen róla szól ez a történet is, hogy amit ő ma megél, az készíti elő azt a sok-sok ezer évvel későbbit. Mint hogy az az állapot is, amiben most vagyunk, biztos, hogy sok ezer évvel előttünk kezdődött el. Ez megint új formanyelvet kíván.

– Nem volt még szó a halál témájáról, mint a Ne féljetekben. Az emberek félnek egy kicsit ettől…

281

– Ez szorosan kapcsolódik az öregedés problémájához is, de nemcsak ahhoz. Hiszen fiatalon is meg lehet halni. Az elmúlt évtizedekben annyira kerültük a halált, hogy nem adtuk meg a méltóságát. Letagadta az ember, próbált úgy élni, hogy homokba dugja a fejét, mint a strucc, és csak akkor szembesült vele, amikor már lecsapott a bárd. Ez gyáva magatartás. A nyugati típusú ember letagadta, szégyellte, kifestette halottjait. Partit rendeztek, materiálisan kezelték a halált. A keleti típusú is így cselekedett, miután úgy gondolta, hogy a halállal véget ér az emberi egzisztencia. Egyáltalán nem becsülte meg a halálnak a szentségét. Úgy hiszem, ahogy az életnek, a halálra való készülődésnek is értelmesnek kell lennie. A halál nem botrány, úgy tartozik hozzá az emberi léthez, ahogy a magnak a földben való rothadása tartozik ahhoz, hogy az új növény kikeljen. A magot nem sajnáljuk, amikor elvetjük tavasszal. A föld befogadja. Tudjuk, hogy a mag elpusztul, és egyszerre csak kihajt belőle a zöld növény. Fontos, hogy az ember korán szembenézzen ezzel. Ha olyat szeretnék írni, ami mindenkit érint, hogy ne legyen ember, aki azt mondhatná, hogy ez nem rólam szól: akkor nem tudnék jobbat találni. A nincstelen koldust, a híres embert, a kétkezi munkást egyformán eléri, és mindenkinek szembe kell néznie vele. Én hiszek abban, hogy a halál átmenet egy másfajta léthez.

– Mi a credója?

– Fontosnak tartom, hogy minden ember megtalálja azt a viszonyítási pontot, amihez képest méri a cselekedeteit. Akinek nincs viszonyítási pontja, annak nincs erkölcsi normája és valójában mércéje sem arra, hogy mit cselekedett. Rendkívül fontosnak tartom. Igazodási pont, ez a fajta mérce számomra a krisztusi egzisztencia. Ez valamennyi művemből kicseng. Szeretném nagyon óvatosan sugalmazni az emberiségnek, hogy próbáljuk meg megérteni, mi az, ami a világ számára nagyon fontos, és amit alapjában még nem ért a világ; vagy elsziruposítják, vagy dogmatikussá teszik ezt a nagy bölcsesség- és szeretet-erőközpontot, amit mi Krisztusnak nevezünk. Ezt tenni meg az élet vezérlő csillagának, és ehhez mérni a kis hibáinkat, hitványságainkat, botlásainkat, és ezen az úton indulni el. Nem hibátlan hősökről beszélek, nem szentekről, hanem olyan emberekről, akik határozott úton akarnak menni egy bizonyos fény felé. Nekem ez az életem rendező elve, és ez jelenik meg a prózámban különböző alakokon keresztül. Ezért nem szomorú ez a világ. Aki tudja, hogy hova tart az élete, sokat szenvedhet, de sohasem érezheti kétségbeesettnek és elhagyatottnak magát.

Kjoszeva Szvetla

282

Egyes kritikusok spirituális realizmusnak nevezték el Jókai Anna prózaművészetét, s az írónő örömmel elfogadta a „műfaji meghatározást”. Úgy véli, mindenki spirituális realizmusban él, csak sokakban nem tudatosul. Regényeivel arra törekszik, hogy érzékeltesse: a miértet egy magasabb szférában találjuk meg, a hogyant pedig itt a földön. Nemrég jelent meg Bárdos László róla szóló monográfiája és az írónő verses CD-je Apokrif imák címmel és friss kiadásban A töve és a gallya című esszékötete, valamint készül életművéről Olasz Sándor könyve. Jókai Anna egy hete vehette át a Köztársasági Elnök Érdemérmét Mádl Ferenctől a Parlamentben.

– Idestova harminc éve, a Mindhalálig című regényében azt írta: az alkotóerő idomíthatatlan vadállat. Ma is így látja?

– Már árnyaltabb lett a véleményem, ez a megállapítás – amit a főhős tesz, és én csak részben vagyok azonos a hőseimmel – annyiban fejezi ki, amit ma gondolok az írásról, hogy semmiképpen sem lehet erőltetni. Vannak, akik nem állnak fel, amíg eszükbe nem jut valami. Ha viszont érkezik a sugallat, azonnal le kell ülni írni. Hát ezért idomíthatatlan az alkotóerő. Hogy vadállat-e? Akkoriban sokkal irgalmatlanabbul és kegyetlenebbül szemléltem a világot. Ma már úgy gondolom, hogy nem vadállat. Meggyőződésem, hogy a belső sugalmazás jó helyről jön. Csak meg kell hallani, amit a kor az embernek üzen. Nem összetévesztve a kor szellemét a kor lidércével. Mert minden kornak megvan a maga kigúnyolója. Ha az ember a szellemre figyel, akkor a szellem irányítja az embert vagy az írót. És felkészíti, hogy ne érje meglepetés hideglelős világunkban.

– Amely éppen azért hideglelős, mert elhomályosult a szellem…

– Idehaza is volt egy nagy spirituális hagyomány, ami bizonyos értelemben még mindig felfedezésre és megvalósításra vár. A Várkonyi-féle ember- és világtörténet, Kodolányi mítoszregényei, Hamvas Béla életműve. Ezt szeretném folytatni, de nem ismételni, hanem hozzátenni a magamét, továbbgondolni. Az a reményem, hogy jön majd egy nemzedék, amely fontosnak fogja tartani a spiritualitást. Mindazt, ami bővíti a tudatot, 283amíg az el nem éri az isteni valóságot. Persze rengeteg a tévút. Irtózom a szektáktól.

– Legutolsó regénye, az 1998-as Ne féljetek eddig tizenkét kiadásban jelent meg. Hogyan fogadja a sikert?

– Végtelen hálás vagyok a sorsomnak, mert azt hittem, ezt a könyvet fogják a legkevesebben olvasni. A minap kaptam kézhez a cseh kiadást, és egy hónapja voltam Szófiában, ahol szintén lelkes fogadtatásban részesült a regény. Eddig öt nyelvre fordították le. Az említetteken kívül németre, lengyelre, románra. Mégsem a nagyvilágnak szeretnék írni, hanem elsősorban a magyar anyanyelvűeknek. A többi hab a tortán.

– Gyakran találkozik olvasóival. Hogy látja: mennyiben értik meg vagy félre, amit például a Ne féljetekben írt?

– Mindenki különböző rétegeket ért meg belőle. Az öregedés biológiai-fizikai problémáját természetesen mindenki. Aztán vannak, akik egy furcsa szerelmi történetként olvassák, és vannak, akik a rendszerváltás krónikájaként. A harmadik réteget, a beavatási síkot, a „halálkészültséget” értik a legkevesebben. Persze egyáltalán nem gondolom, hogy mindenkinek egyformán kellene olvasnia.

– Mi az, hogy beavatás?

– Lényegében az, amikor az ember a fizikai valóságban fölfedezi a transzcendens létre utaló jeleket, és megpróbálja az életét eszerint alakítani. Hamvas, akinek az életműve igen sokat jelent számomra, azt mondta: minden meg van írva, de szinte semmi sincs realizálva. Arra törekszem, hogy az irodalomban tett lépéseim egyben a szellemi fejlődésem lépcsőfokai is legyenek. Nem elég csak jó könyvet írni. Régen egy igazi művész tudta, hogy miért kapta a tehetségét. Tudta: azért, hogy közvetítsen valamit a többi ember számára. Aztán ennek tudata elveszett. Gondoljunk a tragikus sorsú művészekre. A jövőben ki kell munkálni, hogy a művész saját lénye magaslatára is fel tudjon emelkedni. Solness építőmester tragédiája – mint ismeretes – az, hogy nem tud felmászni az egykor maga építette állványra. A művész elvesztette biztos tudását, de irtózatosan fájt, hiányzott neki valami. Hatalmas sóvárgás olvasható ki a remekművekből. Mára a sóvárgás is kihunyt, és a művész beletörődött, hogy itt van ez a letaposott, ledöngölt, pénzéhes világ, amelyben folynak a látszólag mindent eldöntő, kisded játékok.

– Unásig ismételt kérdés, hogy az értelmiség mégis mit tehet ez ellen…

– A „mértékadó” értelmiség (amelynek éppen hogy nincs mértéke) ma azt javasolja, hogy a művész ne vállaljon művészeten túli feladatokat. Pedig az irodalomnak magas hőfokon, de meg kell érintenie a sok szeren284csétlen, sóvárgó ember lelkét. Ma mindent elborít a lényegtelenség és banalitás. A tévé sátáni módon szinte minden percben a gyilkolási és közösülési ösztönt elégíti ki, sőt a kettőt egyszerre is! Az Isten majma, Lucifer megpróbálja a másik irányba vinni a világot. Egy jövőbeli generáció elképedve fog visszatekinteni erre a korra. Meggyőződésem, hogy idővel – ez lehet akár több ezer év is! – megtisztult elvek és eszmék fogják vezetni az embereket, és Krisztus köntöse fogja beborítani az egész világot. Vörösmarty még a téboly küszöbén is azt mondta, hogy lesz még egyszer ünnep a világon.

– Ennek ma milyen látható jelei vannak?

– Az emberek szívében élő vágy és segítőkészség. A Ne féljetekben azt tettem zárójelbe, ami történik, ami elhangzik, vagyis a látszat. A belső monológok, a belső hangok a fontosak. A legutóbbi könyvhéten egy fiatal házas férfi jött oda hozzám, és azt mondta, döbbenetes és megrendítő felismerés volt számára, hogy amit az ő fiatal és szépséges felesége mond, az talán nem is egészen úgy van, és talán az sem teljesen igaz, amit ő maga beszél.

– Mikor szólalhat meg a belső hang, mikor eshetik egybe a kimondott szóval?

– A regényemben az élet végén, a halál pillanatában. Nincsenek tökéletes és bűntelen hőseim. Spirituálisan ötöt előre lépnek, másnap négyet visszacsúsznak. De még mindig marad egylépésnyi meghódított hely a jó irányba. Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Isten igéjével is – mondta a legnagyobb spirituális realista, Jézus Krisztus. Nemcsak jobban kell élni, hanem jobbá is kell válni. Arra kell törekedni, ami átvihető a halál kapuján. A kacsalábon forgó kastélyok mind itt fognak maradni.

– A Mindhaláligban olvasható, hogy az ember ördögháton megy a Paradicsomba. Mit jelent ez?

– Az írói válsággal küszködő főhős mondja, és azt jelenti, hogy az ördög elől nem szabad elfutni. Ahogy írtam, érezzük szőrös testének illatát, ahogy belekapaszkodunk a szarvaiba. Sokan egy olyan illuzórikus világba menekülnek, amelyben nem vesznek tudomást az ördög jelenlétéről. Az ördög sokkal gyorsabban szalad, ha az ember fut előle. Szembe kell fordulni vele, leleplezni és meglovagolni. De amit ma még határozottabban vallok, hogy egy idő után le kell szállni az ördög hátáról. Az utolsó szakaszt a megváltásba, a jó halálba mezítláb, gyalog kell megtenni.

Tornai Szabolcs

285

Jókai Anna életművének első szembetűnő sajátossága a kiemelkedő minőség és a kései pályakezdés között feszülő látszólagos ellentét, amely összefügg alkotásainak megfellebbezhetetlen értékeivel, árnyaltan szókimondó bátorságával. Műveivel nemet mond mind az ötvenes évek véres diktatúrájára, mind az „akasztós”, mind a képmutató módon konszolidációsnak nevezett Kádár-korszak embertelenségére. S bár alkatától idegen a közvetlen politizálás, ma is hajlandó legyőzni idegenkedését, ha úgy érzi, hogy megcsorbul az általa képviselt keresztény humanista értékrend. Róla joggal írják hűséges kritikusai, hogy a legjelentősebbek közül is a legetikusabb, legtisztességesebb művészek közé tartozik.

– Jókai Anna hetvenötödik születésnapját hívei és olvasói együtt ünneplik a Károlyi-palota Irodalmi Központban november 24-én. A két nappal korábbi, Fészek Klubbeli szakmai köszöntésre megjelenik Bárdos László Önismeret és beavatás című esszémonográfiája, s talán napvilágot lát Olasz Sándor Jókai Anna-monográfiája is. Már kapható az a CD-lemez, amelyen saját maga mondja el apokrif imáit. Készteti-e önt a születésnap számvetésre?

– Sokat gondolok a kezdetekre. Attól a pillanattól kezdve, hogy olvasni megtanultam, nyomban elkezdtem hangoztatni: ha én megnövök, író leszek. Nagy könyvgyűjtő voltam, szerencsére a szüleim nemigen engedtek el sehová, mániákusan olvasással töltöttem minden szabad percemet. Sorsdöntőnek éreztem, hogy tizenkét évesen találkoztam Kosztolányi Dezső novelláival, azóta úgy gondolom: az övéhez hasonló versértékű prózát kell írni, amelyből egyetlen kötőszót sem hagyhatunk ki anélkül, hogy meg ne törjön a mű szerkezete. Ady és Arany János költészetéből arányérzéket, mesélőkedvet Jókai Mórtól tanultam. Dosztojevszkij értette meg velem, hogy a rossz minden körülmények között rossz, s ez korán elűzte még a közelemből is az erkölcsi relativizmust.

– Az életműve senki máséhoz nem hasonlít, mi több, szinte minden kötete markánsan különbözik egymástól is. Harmincnégy éves korában megjelent első könyve, a 4447, egy külvárosi, lumpenizálódott kispolgárcsalád kálváriája. No286velláiban enciklopédikus teljességigénnyel ismerjük meg a szocializmusban kitenyésztett átlagember minden típusát.

– Könyvelői, majd külvárosi népművelői munka mellett szereztem a budapesti egyetemen magyar-történelem szakos diplomát, így a 4447 érzelmi nyersanyagát tálcán kínálták közvetlen élettapasztalataim. Akkor egy lebontásra ítélt kis iskolában tanítottam, ahol kisdiákjaim iszonyatos gondokkal, nyomorral küszködtek. Ehhez hozzáadtam saját gyermekkorom megszenvedett bölcsességét, amely szerint a kizárólag érzelmileg motivált szenvedélyvilág nem hoz az ember életében megoldást, de ugyanolyan kudarchoz vezet, ha csak az értelmi képességeinkre támaszkodunk. A jéghideg ráció és a langymeleggé sziruposított szentimentalizmus összeütközésében, valamint a generációk harcában a maga módján minden hősöm bűnös, de mindenkinek van egy olyan indoka, ami érthetővé teszi a cselekedeteit és a vétkeit. Korai regényeimben, novelláimban, drámáimban sokkal irgalmatlanabb voltam, mint később, de minden könyvembe becsempésztem a kegyelem lehetőségét még a legborzasztóbb figuráimnál is.

– A racionális értelmiségi tanárfeleség és a jóságos, érzelgős, bohém férj életfelfogása ütközik az igazi, értékes irodalmi alkotásnál szinte példátlan sikert hozó regényében, a Tartozik és követelben. A végeredmény a teljes fiaskó. Létezett-e egyáltalán megoldás a szocializmusban élő átlagember számára?

– A Tartozik és követel kemény társadalombírálata tagadhatatlan, de a lehetséges megoldást metafizikai síkra tereltem, hiszen regényemben alapjában véve a nő eltúlzott szigora és a férj határtalan jólelkűsége vezetett kettős életkudarchoz. Örök, társadalmi körülményektől független vesszőparipám, hogy ha a jó tulajdonságaink akár egy milliméternyivel is nagyobbak a kelleténél, saját ellentétükbe fordulnak. Így lesz a takarékosból undok zsugori, így válik a nagyvonalú percek alatt mindent elpazarló felelőtlenné. Öregmiklóssal, első egyértelműen pozitív regényhősömmel mondatom ki a Tartozik és követelben: egymás felé kell hajolni, mert semmilyen erény nem teszi pici hígítás nélkül elviselhetővé az életet. Erényeinkben is mértékletesnek kell lennünk. Irgalmas szeretnék lenni, de azt vállalom, hogy elsősorban a kutató, a kérdező, a kereső, az önmagával elégedetlen, örök világ- és én-javító embereknek írok. Azok szeretik az írásaimat, akik nem ál-boldogságban lubickolnak, hanem egyik napról a másikra, küszködve élik meg azt, hogy milyen nehéz embernek lenni.

– Ön legkíméletlenebbül a saját értelmiségi hasonmásaival bánik. Grandiózus nagyregényciklusában minden értelmiségi férfi- és nőalakja, a Napok esendő, átlagsorsba pusztuló, elfuserált tudós-főhőse, a Mindhalálig romantikus sátániz287mussal kacérkodó írója, A feladat megszállottan tisztességes régésze, a Mindhalálig, a Jákob lajtorjája és a Ne féljetek hősei mind beleesnek a gyöngeség vagy a tökéletesség csapdájába. Hol rejtezik az írói ábrázolás és az irgalom titka?

– Férfiak és nők? A közéletemben igazi, teljes női kálváriát jártam végig, annak minden szépségével, fájdalmával együtt. Éltem családban, éltem egyedül, aztán ismét családban, majd ismét párkapcsolatban, gyerekeket szültem, fölneveltem őket, népes unokagárda vesz körül. Ám amikor leülök a tiszta, fehér papír elé, soha nem érzem azt, hogy nő lennék, igaz, azt se, hogy férfiassá kell válnom. Belebújok egy figurába, aztán elképzelem, hogy belőlem születik. Odaadom neki lényemnek azt a részét, amit mindenkinek megadott a teremtő, a férfiak is kapnak tőlem feminin, a nők is masculin tulajdonságokat, de mindennél fontosabb, hogy emberek vagyunk. Az emberi minőségnek mindig le kell győznie a társadalmi, nemi determinációt. Az igazi titok talán az én nagy életvállalásomban rejtezik: el kell jutnunk a transzcendenciához.

– Vallja, hogy az irodalom több, mint üzenetmentes szöveg?

– Életvállalásom, hogy a tehetséget, amit Istentől kaptam, magas esztétikai hőfokon, az irodalom eszközeivel gyümölcsöztessem, de az irodalomnál tágabb világot rajzoljak föl. Hirdetem hát, hogy a magas művészet lehet eszköz is, tévednek, akik úgy vélik, hogy a XX. század végi és a XXI. századi művészetnek már nem kell megérintenie a másik embert. A művészet csak akkor ér valamit, ha vállalja, hogy belenyúl a lélekbe, és magas esztétikai hőfokon arra készteti az embereket: találják meg legjobb énjüket, a Krisztus-képére teremtett és formált embert. A valamirevaló könyv nemcsak gyönyörködtet, hanem használ is, legyen egy vagy két mondata, amely megmarad örök érvényű bölcseletként. Azért tartom pályám csúcsának a Ne féljetek című regényt, mert kedves olvasóim közül számosan megírták, megtelefonálták nekem: a könyv mankót ad az embereknek ahhoz, hogy élni tudjanak. Kell ennél nagyobb megtiszteltetés? A Ne féljetek ugyanakkor betölti az irodalom magasrendű küldetését: a transzcendencia iránti határtalan vágy beteljesülését. Az én műfajom nem más, mint a spirituális realizmus. Azért spirituális, mert az okokat mindig magasabb szférában keresem: tudom, hogy jöttünk valahonnan, tudom, hogy tartunk valahová. A realizmus pedig abban nyilvánul meg, hogy mindezt a hétköznapok kemény, aprólékos világában kell megélnünk. Az életünk is ilyen. Van valamink, amit elviszünk a felső szférákba, és van, amit le kell hozni ebbe a földi világba. Ez a Jákob lajtorjája, amin nemcsak angyalok járnak föl és alá, hanem mi magunk is.

288

– Itt és most még a napi politikában is kétféle értékrend küszködik a spirituális értékre fogékony lélekemberek, illetve a vörös és a fehér materialisták között. Hisz-e abban, hogy sikerül előbb-utóbb – Orbán Viktor szavaival élve – a szeretet erejével meggyőzni az ürességbe tévedt honfitársainkat?

– A világ, s az ország is, kétfelé oszlott, alapkérdéseinkre a helyes választ egykor még minden nagy művész tudta. Azért kaptuk az alkotás képességét, hogy közelebb hozzuk egymáshoz az eltávozott, kissé homályba vesző égi valóságot a földihez. Én hiszek a mérleg nyelvében. A mérleg megmutatja, hogy a táncoló serpenyők között hogyan jelenik meg az a krisztusi igazság, amelynek mérceként kell a világban működni. Nemcsak a regényeimben, hanem esszéimben és apokrif imáimban is élesre szeretném rajzolni azokat a vonulatokat, amelyeket folytatni kellene. És szeretnék legalább gondolatban megálljt parancsolni az ürességnek, aminél nincs nagyobb veszély az isten képére teremtett ember számára.

Pósa Zoltán

289

„Magot nevelni a hervadásban: csak a növénynek egyszerű. Nekünk nagyon nehéz! Mert ez már nem szent automatizmus, hanem személyre szabott önműködés. A fiatal lehet szétszórt és a maga szintjén mégis eredményes – az öregnek azonban szüntelenül összpontosítania kell. Az öregség nem nyugalom, hanem megfeszített akarat. Két mankónk: az önirónia és a bátorság. Energiánk pedig az eszközként használt szenvedés. A hova nem rajtunk áll. A miért az Isten titka. A hogyan a mi szabadságunk.” – írta Jókai Anna Ne féljetek című regényéhez, szinte útmutatásként – no nem a könyvhöz, hanem az élethez. Mert bármily paradox is, de a halált megéljük. S mert elkerülnünk lehetetlen, félünk. Az örvénylő mélységtől, a sötétségtől, a semmitől. A hit az egyetlen – ahogy ő fogalmaz –, magasabb rendű szellemi felismerés, amely átvezethet bennünket, és megmenthet a félelem méltatlanságától. Ez viszont óriási küzdelem. Jókai Annát olvasva, hallgatva az ember nem is tehet másként: hinni muszáj. A Kossuth-díjas írónő e hónapban ünnepli hetvenedik születésnapját.

– Várhatóan sokan köszöntenek majd: írótársak, kritikusok, újságok és folyóiratok, tv és rádió, mindenekelőtt azonban az olvasók. Összegzik, szép szavakkal méltatják az életműved; de készítesz-e számvetést önmagad számára is?

– Most, hogy a hetvenedikre készülök, arra emlékszem vissza, hogy milyen volt a hatvanadik. Meleg születésnapom volt, olyan sok szeretet vett körül, olyan sok jó ért akkor – minden oldalról –, hogy ezt már felülírni nem tudja a sorsom. Tehát semmiféle különös elvárással nem készülök, másrészt pedig egyre határozottabb bennem az az elképzelés, hogy amiért jöttem, azt kilencven százalékban megcsináltam. Annyiban különbözöm – ha különbözöm – másoktól, akik az életük utolsó harmadában leltárt, mérleget készítenek, hogy belőlem hiányzik az a fajta nyugtalanság, ami sok pályatársamban megvan, akik azt mondják, hogy még annyi mindent szeretnének elmondani, és azzal a sóhajtással távoznak ebből a világból, hogy ők tulajdonképpen még teli bőrönddel mennek át. Én ezt nem érzem.

290

– Úgy érted, hogy már nincsenek új terveid?

– Természetesen vannak. De valóban úgy érzem, hogy ha valamelyik reggel nem ébrednék fel, abból amit hátrahagytam, nem volna semmi olyan, ami hiányos. Ez nem önhittség a részemről, hanem egy olyan szorgalmas, gondosan felépített pálya után vagyok, amely megköveteli az őszintén szembenézést. Nem szabad úgy tekinteni az életet, hogy az ember elhiggye: az életének utolsó pillanatáig tud valami újat hozni a világba. Amit tudtam, megtettem, megírtam. A születésnapomra egy kissé önironikus írással készülök, amelyet majd a különböző rendezvényeken fogok elmondani. Abban írtam azt, hogy úgy érzem, abból az anyagból, abból a hozott kelméből, amit kaptam, s amihez a szabásmintát is megkaptam egy magasabb helyről, elkészítettem azt a köntöst, amelyet nekem el kellett készíteni. Most már ezt a köntöst nézegetem, hogy milyen, megnézem, hogy mit rontottam el, hol lehet rajta javítani, de maradt egy darab, és nem is kis darab maradt. Tehát van a kezemben egy maradék, azt morzsolgatom most a tenyeremben, és azon gondolkodom, hogy ebből a maradékból mit csinálok. Nem a ruhát akarom toldozgatni, nem ahhoz akarok még egy díszes gallért vagy egy csipkebigyót a ruhára, vagy egy övet, ami összeszorít, vagy egy zsebet, ami teletömködve nem szép, ha meg üres, akkor lelappad, tehát én nem ehhez az alapépítményhez akarok nyúlni. Az életem hátralévő részében – ami remélem, még hosszan tart, tehát nincs bennem semmi mártírtudat vagy halálvágy – ebből a maradékból akarok egy nagyon szép, hozzám illő koldustarisznyát csinálni, amivel még összekoldulhatom a világból azt, ami az enyém. Tehát egy külön dolgot akarok csinálni, amit hozzáteszek ahhoz, amit az életemben megvarrtam.

– Pályád egyik kiemelkedő regénye a Ne féljetek, tulajdonképpen maga a számvetés. Igazi szembenézés élet és halál végső kérdéseivel. Ahogy a fülszövegben olvasható: „…segíts a méltó élethez és a jó halálhoz… Kíméletlen kor- és kórrajz az ezredforduló felé haladó világról. Őszinte megfigyelések, mozzanatok a lepusztuló létről, a fizikum hanyatlásának fokozatairól – és ugyanakkor metafizikai távlatokba emelt vigasz: az igazi Én-tudatot kiküzdő ember számára.”

– A Ne féljeteket két és fél esztendeig írtam, és ehhez nagyon előre kellett szaladnom az időben, hiszen a legidősebb hősöm 81 éves korában hal meg. De nem csak az időben, hanem a fizikai leépülést is, legalább gondolatban, át kellett élnem, és el kellett jutnom egy bizonyos fajta szellemi felismeréshez, ami a halál pillanatában tündöklik fel a legtisztábban. Miután én ezt megéltem, és szabályos regényformában megírtam, ehhez én már nem tudok mit hozzátenni. Ez számomra korántsem ki291égettséget jelent, hanem hogy megcsináltam azt, amit nekem meg kellett csinálni.

– Ami azt jelenti – idézve a Te szavaidat: a hova nem rajtunk áll, a miért Isten titka, a hogyan a mi szabadságunk –, hogy ezt a hogyant Te már pontosan tudod?

– Azt hiszem, tudom. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell szüntelenül korrigálni. Nem szeretem azokat az embereket, akik azt hiszik, hogy úgy vannak a „bölcsek köve” birtokában, hogy már minden tökéletes az életükben. Előttem még nagyon sok emberi feladat van, amely csak részben írói, sok mindent szeretnék még a környezetemben tenni, hatni szeretnék minél szélesebb körben. Olyan nehéznek, olyan szenvedőnek látom a világot, azt gondolom, hogy ha az ember egy könnyet letöröl, vagy egy olyan mondatot mond, amitől könnyebb élni, akkor már több az én életem is. Én az írásnak odaadtam az életemet, de az írást is odaadom – ha szükséges – a többi ember életéért. Nekem az írás egy nagyon magasrendű esztétikai erővel rendelkező eszköz, de csak eszköze annak, hogy a világ világosabb legyen, és többet tudjunk arról, hogy miért jöttünk erre a földre.

– De vajon mit jelent az írott szó az olvasónak? Az, hogy az irodalom a társadalom életében egyre csekélyebb szerepet tölt be, szinte unalomig ismételt fordulat már évtizedek óta. Viszont tény, hogy az igény a jó irodalomra, sőt a jó, kortárs magyar irodalomra valóban nagy mértékben csökkent az utóbbi egy-másfél évtizedben. Az eladott példányszámokból, a visszajelzésekből mire lehet következtetni?

– Amit mondasz, az a rendszerváltozás első két esztendejében volt igaz. Annyira elkapta az embereket a politikai mámor, az a bizonyos értelemben vett tévtudat, hogy maga a politika fog mindent megváltoztatni. Olyan erővel vetették bele magukat ebbe, hogy a dolgok szellemi része egy kicsit elsikkadt. De ez megszűnt. Az emberek nagy része érzi azt, hogy a tisztességes és jó politika is olyan szellemi alapon kell nyugodjon, amit nem magából a politikából tud meg. Valójában a politika is csak egy eszköz arra, hogy az ember több legyen. Ma már úgy tapasztalom, egyre több az olyan ember, aki nagyon is vágyik arra, hogy olyan olvasmányokat kapjon, ami a lelkét megérinti.

– És megkapja?

– Ha nem, akkor abban az írók is ludasak. Nem lehet mindent az olvasóra hárítani, mint ahogy az írók esetében sem lehet arról beszélni, hogy az írástudóknak van csak felelőssége. Az olvasónak is van felelőssége: mire adja ki azt a nehezen megszerzett kis pénzecskéjét, és mit igé292nyel a világtól? Azt gondolom, mindig lesz legalább tíz olyan író, legalább tíz olyan művész, aki nem fog elmenni az olcsóság irányába, sőt a divat irányába sem. Aki valóban azért fog írni, amiért valamikor eredetileg ezt a képességet az ember megkapta: hogy egy kicsit közelebb hozza a spirituális igazságot ehhez a rendkívül erősen matériába hanyatlott mindennapi létezésünkhöz. Amíg lesz ilyen író – ha csak kettő, három, négy is –, addig meg fogják találni az emberek ezeket a könyveket. Ezek forrásmunkák lesznek. Forrásmunkái annak, hogyan és miként kellene keresni a létnek az értelmét, ha úgy tetszik, nemzeti és az egyéni létünk értelmét. Nem érzem azt, hogy fogynának az olvasók. Éppen hogy azt érzem, ha voltaképpen megtörténne az, hogy nem írok többé – ami nem fog megtörténni, mert jelenleg is írok –, de ha megtörténne, nekem akkor is tele lennének a napjaim. Olyan sok előjegyzésem van, mindenfelé hívnak az országban, várnak, kérdeznek, elmondják, hogy mit gondolnak arról, amit csinálok, biztatást találnak benne. Nekem nagyon erős emberi kapcsolatom van ezzel az országgal, ami részben írói kapcsolat, részben pedig a gondolkodó és segítő embernek az a kapcsolata, amiben a másik fél megérzi, hogy valaki jót akar neki.

– Említetted a rendszerváltozást követő éveket. Ma talán ugyanilyen az életünk, főként a választások óta, legalábbis ami a mindennapok átpolitizáltságát illeti. Látsz hasonlóságot a két korszak között?

– Nem. Azóta az embereknek, még az úgynevezett átpolitizált embereknek is van egy olyan tapasztalata, hogy egy kicsit csalódtak a politikában. Most úgy vannak átpolitizálva, hogy sok esetben megfosztják a politikát az éltető elemétől, tehát nem az érdekli az emberek nagy részét, hogy mi az igazság, hanem pici, mindennapi karrierekre bontják le. Nem gondolom, hogy ez az átpolitizáltság a végtelenségig fog tartani, nem is volna jó.

– Visszatérve az írókra, azt mondtad, hogy mindig lesz három, négy, talán több olyan író, akik képességüket, tehetségüket egy magasabb rendű igazság szolgálatába állítják. Ahhoz viszont, hogy az olvasó rájuk találjon, neki is szüksége lenne egyfajta képességre, ha úgy tetszik irodalmi ízlésre, hogy meg tudja különböztetni az értékeset az értéktelentől. Mert – ahogy egyszer egy újságíró kollégám fogalmazott – az irodalom nemcsak közösségteremtő lehet, hanem kútmérgező is. Anélkül, hogy cenzúráért kiáltanék, ma bármi megjelenhet.

– Ha egy irodalom igazán jó és nemes, az még akkor sem mérgez, ha vannak vitatható pontjai, tehát másként gondolkodik a létről az egyik, mint a másik. Igazán akkor mérgez, ha valami egészen alacsonyrendűt nyújtanak az embereknek, dilettáns módon irodalomnak kikiáltva. Sok 293ilyen van, de ez nem irodalom. És azután van olyan – anélkül, hogy bárkit is néven neveznék –, amikor az emberek megveszik a könyvét, mert így sikkes. Fölteszik a polcra, és soha nem olvassák el. Sok ilyen író van. Csak legyen ott, meg lehessen mutatni. Egyrészt sok a sznob, másrészt sok az irodalmat valóban megvető ember, aki, ha olvas, csak bestsellert és ponyvaregényt. Ma az is előfordulhat, hogy teljesen irodalmon kívüli műveknek a szerzőjét írónak lehessen nevezni. Írónak vagy írónőnek, sőt ünnepelni is lehessen. Tehát valóban kell egy bizonyos intelligencia ahhoz, hogy az ember tudja, mit vesz a kezébe. Ezért mondtam, hogy az olvasónak is van felelőssége. Én azzal nyugtatom magam, hogy aki szereti azt, amit én írok, és többé-kevésbé fontosnak is tartja, az nem fog olyan könyvet is szeretni és értékelni, ami teljesen messze áll ettől a gondolatvilágtól. Én bízom a saját olvasóimban, és abban is bízom, hogy ébreszthetők az emberek. Nem nevelhetők – ezt a szót nem szeretem –, hanem fel lehet ébreszteni a lelküknek azt a részét, amelyik nem tud megelégedni azzal, hogy a világ arról szól, hogy jobban kell élni. Hanem azt érzi, hogy bár nem árt, hogy ha jobban élünk, de alapvetően jobbá kell lenni. Én ennek a típusnak írok, engem ezek az emberek érdekelnek, akik küszködnek, hibákat követnek el, olykor bűnt is elkövetnek, mert egyikünk sem szent, de van egy olyan magasabb eszmény a lelkükben, ami felé törnek. És csak azt a politikát tudom támogatni, amelyik ezt a magasabb eszményt szeretettel, türelemmel, de képviseli.

– A mi történelmünkben az irodalomnak mindig is különleges szerep jutott, hiszen nemzeti sorskérdéseink mindig itt jelentek meg teljes erejükben. Sokszor az írók előbb kongatták meg a vészharangot, mintsem hogy a politikusok egyáltalán a veszéllyel tisztában lettek volna. Van-e ma ilyen feladata az irodalomnak? Sokak szerint ma is körvonalazódik valamiféle végveszély: az identitás elvesztése, a kultúra feloldódása és így tovább.

– Ez a végveszély nemcsak minket fenyeget, az egész világ végveszélyben van.

– Vagyis mi a véleményed a globalizációról?

– Én csak azt a globalizációt tudnám pártolni, amelyik a szellemi értékeket hozza be a világ legtávolabbi sarkából is, ugyanakkor működtet egy szűrőt. Tehát, csak azt engedi át, ami gyarapítja a szellemet, és nem engedi át azt, ami rombolja, nemhogy még mintának is tekinti. Ma a világban iszonyatos dolgok zajlanak, és nincs mérce. A Mérleg nyelve című esszékötetemben határozottan beszélek arról – minden egyes írásában –, hogy ha nincs egy objektív erkölcsi mérce, amihez mérjük a dolgokat, akkor semmi nincs. Nem tudod, mi a jó, mi a rossz.

294

– Ki az, aki ezt a mércét felállíthatja? Aki ennek nevében számon kérhet, engedélyezhet, tilthat, szelektálhat?

– A saját lelked. Azt gondolom, ma már nem vagyunk vezetettek az Univerzumban, hanem mindenkinek magának kell az úton járni, és neki magának kell a helyes irányt felismerni. Ebben segíthet természetesen az irodalom, de félre is vezetheti az embereket, rossz útra is térítheti, óriási e tekintetben a felelőssége. Bennem ez egy olyan kép, hogy valamikor, a teremtés kezdetén, az ember, mint egy gyermek, az atyai ölben ült. Majd onnan lemászott, el is engedte őt az atya, mint a gyerekeinket általában, és aztán elbitangolt. Most egy elbitangolt emberiség közepette élünk, amelyik még csak kamaszodik. A kamasz mutál, iszonyú vágyképei vannak, nem tudja még, hogy milyen felnőtt lesz belőle, de a kamasz lelkében minden nemes is megfogan. Ezt a kamasz emberiséget már nem kézen fogva vezeti a teremtő hatalom, hanem ha úgy tetszik, aggódva néz rá, de úgy, hogy tudja, most már ő a felelős a sorsáért. Óriási felelősség esett az emberre.

– Valami brutális figyelmeztetés kellene ahhoz, hogy az ember visszataláljon a hozzá méltó élethez?

– Annyi brutális figyelmeztetést kapott már az emberiség. Az emberiség egy része tanult, egy része nem. Amit már Petőfi is megénekelt, amit realitásnak tartott, az egyre inkább meg fog jelenni a világban: a jó és a rossz polarizálódása. Ma van egy olyan szellemi vonal a világban, amelyik a lét értelméről sokkal többet tud, mint tudott a száz évvel ezelőtti emberiség, de ugyanakkor van egy nagyon jelentékeny hányad, amely még sokkal mélyebbre züllött le, mint valaha a történelem folyamán. Tehát ez a bizonyos olló nagyon kinyílt. És ott van középen megszorulva az emberiség legnagyobb része, voltaképpen értük megy a küzdelem. Mert, aki már jól tud valamit, magasan van, annak megvan az a képessége is, hogy lejöjjön a többi közé, de aki középen van, nem biztos, hogy bírja a magaslati levegőt. A fönt lévőnek az udvariassága és hivatástudata, hogy lejöjjön középre, és vigye magával, akit tud. Akik legalul vannak, azok számára a kiesés kockázata végtelen. Tehát a középrétegért, az ő szellemükért és lelkükért folyik a tulajdonképpeni küzdelem. Ebben a küzdelemben vesz részt az a művészet, amelyik még tudja az eredeti hivatását, és nem elavult módszerekkel, nem panel-realizmussal, nem kivezető utaknak a didaktikus mutogatásával, hanem egy olyan átélt szellemi valóságnak a felmutatásával, amibe bele tud kapaszkodni a szenvedő ember, amiről felismerései vannak, amit mankóként tud használni. Én csak ebben az irodalomban hiszek, mert azt gondolom különben, hogy 295ugyan minek kellene. Elég sok léhűtő van ebben az országban, akkor talpaljunk cipőt, söpörjük az utcát, vagy, ha úgy tetszik, egy pedagógusnak is sokkal nagyobb a hatásköre, mint egy írónak, mert egy-egy mondatával generációkat tud előre befolyásolni. Csak abban az irodalomban hiszek, amelyik társteremtőként tud beszállni abba, amit mi emberi útnak nevezünk.

– Éppen ma, amikor ez az interjú készül, egy olyan írónak ünnepeljük a 100. születésnapját, akiben kétségtelenül megvolt a fönt lévők udvariassága és hivatástudata, életműve emeli nemzetét. De vajon a nemzet méltóképpen őrzi-e Illyés Gyula emlékét, és főképp tudja-e, hogy ki az, mi az, amit őriznie kell?

– Ma este legalább a huszadik Illyés Gyula-estre kaptam meghívást, és ez nagy öröm számomra, én magam is tartottam előadást Illyés Gyuláról iskolában, sokat tettünk azért, hogy méltó legyen a megünneplése. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy voltak olyanok, akik durván beletapostak ebbe az emberbe, és utólag akarták okosan megszabni, hogy hogyan kellett volna cselekednie. Ez sajnos gyakran előfordul, általában azok a legkönyörtelenebb purifikátorok, akik maguk semmit sem tettek a Kádár-rendszerben. Akik tehát ünneplik, azok méltóan ünneplik, akik zavaró hangot hallatnak, vagy teljes közönnyel mennek el mellette, azok egy nagy szellemi tévedésben vannak. Az biztos, hogy akik a Big Brothert bámulják, azok nem Illyés Gyulát ünneplik. Ez a realitás. De azt is tudni kell, hogy az országnak egy jelentékeny része nem megy bele ebbe a kukkoló világba, nem vesz részt ebben a „virtuális valóságban”, legalábbis reményeim szerint. Az én körömben, ahová engem hívnak, ahová járok, ott egyöntetűen mást gondol a magyar lakosság. Nekem inkább az a gondom, hogy engem általában oda hívnak, ahol hasonlóképpen gondolkodnak, akik engem nem szeretnek, vagy egy másfajta világot képviselnek, azok nem is hívnak. Nyilván azért nem, mert tudják, hogy úgysem mondanék mást. Ez rizikó lehet a számukra, mert ha az ember megszólal mások előtt, és hatásosan tud beszélni, akkor sok embert oda tud csábítani egy jó ügy mellé, ezt én tudom, bizonyára ők is tudják.

– Nemrégiben több tízezres tömeg előtt beszéltél, amikor a polgári oldal a sajtószabadságért tüntetett a Szabadság téren, a Magyar Televízió székháza előtt. Miért láttad szükségét annak, hogy elmenj oda?

– Ott kezdődik, hogy én nem vagyok tüntetéses ember. Nekem nehezemre esik a kiabálás. Annak idején Bős-Nagymaros ügyében is részt vettem egy tüntetésen, és nem tudtam ordítani.

– Ha az író politizál, azt elsősorban nyilván a tollával teszi.

296

– Így van, és nekem még a természetemből is hiányzik ez a fajta vehemencia. Most viszont egy olyan kérést kaptam, amelyet, ha elhárítottam volna, akkor gyáva lettem volna. A gyávaságot pedig nem szeretem. Egész konkrétan Orbán Viktor kérése volt, hogy szóljunk, hogy szóljak itt, mert szükség van a hangomra. Azt gondoltam – nem megtagadva az egyéniségemet –, hogy nekem ezt igenis meg kell tennem. Talán, ha győztes pozícióban lett volna ez az oldal, amelyik a tüntetést szervezte, akkor lehet, a győztes pozícióját nem feltétlenül erősítettem volna azzal, hogy megszólalok. Mindentől irtózom, amely olyan holdudvarba vonja be az embert, ami a győztesé. De akkor, amikor egy ügyet el akarnak fojtani, egy alapjában véve igaz dolgot megrágalmaznak, és kockázata van a szólásnak, akkor szólni kell.

– Úgy látod, hogy valóban veszélyben van ma a sajtószabadság?

– Nemcsak a sajtószabadság van veszélyben, hanem az is veszélyben van, aki erről szól, mert arra ráütnek egy bélyeget.

– Manapság ez sokakkal megtörténik.

– Ezt tudni kell, ezt fel kell mérni, hogyha százszor is igazat mondtál, és százszor sem bántottál senkit, és nem tagadtad meg a saját stílusodat, akkor is lesznek, akik rád ütik a bélyeget azért, hogy ezeknél beszéltél. Ezt vállalni kell. Azt is tudni kell, hogy óriási a felelőssége annak, aki százezer emberhez szól, és olyan névvel szól, amit eddig azért – úgy érzem, hogy – becsülés és szeretet övezett. Rendkívül hálás vagyok az Istenemnek, hogy a beszédemmel eltaláltam az emberek szívéhez és eszéhez, legalábbis a reakciókból így éreztem, mert utána olyan szeretetrohamot kaptam, amire nem is számítottam. Ugyanakkor semmi olyat nem kellett mondanom, amit bármily téren, bármily nyilvánosság előtt, bármikor ne kellene vállalni. Ez az értelme a dolgoknak: egyszerűen, tisztán az igazat kell mondani. De az igazsághoz van mércém.

– A magyar irodalomban már nagyon régen, ha tetszik, évszázadok óta – legfeljebb a XIX. század előtt nem így nevezték – két alapvető irányzat küzd egymással, nagyon leegyszerűsítve a népi és az urbánus irodalom harca figyelhető meg, az előbbi elnyomásához rendszereken átívelő kultúrpolitikák is segítséget nyújtottak és nyújtanak. Az urbánus irányzat, amely sok esetben a posztmodernnel azonosítja magát, most óriási győzelmet aratott azzal, hogy Kertész Imre, aki egyébként Németországban él, megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Az elismerés okán nyilván a magyar irodalom egészének, sőt a magyar nemzetnek is örömünnepet kellene ülnie – más kérdés, hogy a lelkesedés egyáltalán nem osztatlan –, de a díj odaítélése jelentheti-e a posztmodern győzelmét a hagyományos eszközökkel élő irodalom felett?

297

– Ezt nem hiszem. Kertész Imre egyébként nem posztmodern író. A Sorstalanság, melyet a Nobel-díjjal kitüntettek, nem posztmodern. Én a hetvenes évek közepén ismertem meg ezt a könyvet, amikor valóban, a Szépirodalmi Könyvkiadó nem akarta megjelentetni, és az akkori főszerkesztő kérte, hogy nézzem meg a kéziratot. Én akkor „menő” írója voltam a kiadónak, és amikor belenéztem, megrendített. Rendkívül igazit éreztem ebben a tematikában. Nem posztmodernnek, hanem egy különös, különleges emberi megnyilvánulásnak éreztem. Nem tenném őt bele abba a skatulyába, amelyben az a fajta szövegirodalom van, ami valójában nem akar az emberről és a világról semmit sem közölni, csak a nyelvvel bűvészkedik. Ez azért nem ilyen könyv.

– Mégis vannak, akik attól félnek, hogy ezzel a kitüntetéssel akár a múlt is átíródhat. Hogy az iskolákban ehhez mint objektív mércéhez képest tanítják majd a magyar irodalmat. Hogy utólag az is igazolható, ami egyébként érték szempontjából igazolhatatlan. Kell ettől tartani?

– A magyar irodalom nem fog ettől átíródni, ebben nem hiszek. A posztmodernről pedig azt gondolom, hogy hervadóban van. El fog jönni az az idő, amikor az emberek nem olvasnak olyan könyvet, amelyik az érdeklődésüket nem tudja lekötni. A posztmodernnek, különösen a fél- vagy az áltehetségeknek a hada nem köti le az emberek érdeklődését. A posztmodern – azt írtam egy tanulmányomban – valóban poszt, mert utána van valaminek, de semminek sincs fölötte. Nekünk egy modern fölötti irodalmat kell művelni, amelyik a népies és urbánus fölött is működik. Én ezt a magam részére megtaláltam, jól-rosszul, de kimunkáltam, spirituális realizmusnak nevezem. Egy új nyelv, amelynek Magyarországon voltak már előzményei. Itt volt a Várkonyi Nándor-féle kultúrtörténet, Hamvas Béla életműve, Kodolányi János mítoszregényei, szinte egy időben élt a földön ez a három ember, és éppen ezen a kis Magyarországon, annak is a dunántúli részén. Óriási szellemi örökséget hagytak itt, csak nem vettük fel. A magyar próza nem azt a gondolatot folytatta, amelyik a jövőbe visz, hanem részben beleragadt a valóságba, részben pedig elment a játékosság felé. Szerintem ebben az új évezredben egy másfajta irodalom jön, talán még meg sem születtek azok az írók, akik ezt a szálat továbbviszik majd. Ez az én optimizmusom, hogy úgy érzem, én egy kis szál vagyok, aki összekötöm ezt azzal, ami a jövőben fog igazán kivirágozni.

– A progresszívnek tekintett irodalom – megint csak leegyszerűsítve – a magyar hagyományoknak megfelelően forradalmi időkben mindig forradalmi lírát és prózát teremtett, nem forradalmi időkben pedig az „ahogy lehet” küzdelmét raj298zolta meg. Ma nincs forradalmi helyzet, bár vannak, akik ezt szeretnék sugallni; most ismét az „ahogy lehet”-re kell berendezkedni?

– Most egyéni érdekek érvényesítése folyik, az „amit megkapni lehet” címszóval él a magyar irodalom. Rossz helyzetben vannak az alkotók, azt valóban nem lehet kétségbe vonni, hogy aki ma indul el a pályán, és ebből akar megélni, annak föl fog kopni az álla. Hacsak meg nem találja azokat a pénzügyi köröket, amelyek megfelelően menedzselik, de akkor a szemléletét is ahhoz kell igazítani.

– S ez milyen mértékben jellemző az írókra?

– Én nem tudok íróban sem általánosítva gondolkodni, mint ahogy csoportokat sem tudok csoportosan elítélni, vagy csoportosan fölmenteni. Ugyanígy nem tudom ezt a szót használni, hogy: író, általában. Miután három esztendőn keresztül voltam az Írószövetség elnöke, megismertem a kollégáimat, és tudom, hogy mindegyik külön-külön lény, külön-külön ember. Az is igaz, hogy nem minden esetben esik egybe a tehetség a jellemmel. Vannak szilárd, nagyszerű jellemek, közepes tehetséggel. És van fordítva is: óriási tehetségek, akik Faust-szerű lények, és ha nem is a fiatalságért, de a sikerért, a kánonba való bejegyzésért valóban eladják magukat.

– Miután ez a lap szándékai szerint a polgári körök fóruma akar lenni, mindenképpen meg kell kérdeznem, hogyan látod a bontakozó polgári mozgalom jövőjét, mi a véleményed a körök létrejöttéről?

– Körülbelül ugyanaz, mint az írókról. Nem tudom egy kaptafára venni az egészet. Hazudnék, ha azt mondanám, biztos vagyok abban, hogy minden polgári kör kifejezetten jól működik és kifejezetten hasznos. Ugyanakkor azt tartom, hogy óriási lehetőség rejlik benne. Olyan lehetőség, amit csak akkor lehet kiteljesíteni, ha a körök megteremtik azt a szellemi alapot, amiből majd a mindennapi cselekvés származik. Nem fordítva, nemcsak a politikával foglalkozni, és utána szellemileg elcsipdesni valamit a világból, hanem nagyon szilárd szellemi alapokra építkezni az élet minden területére kiterjedően, úgy, mint a korallszigetek a tenger szintje alatt, hogy egyszer csak találkoznak, és fölemelkedik az egész. Miután emberek csinálják a polgári köröket is, és az ember esendő, biztos vagyok benne, hogy vannak olyan körök, ahol nem odavaló emberek is vannak. Előfordul az, hogy túlzásokba esnek, föl-föltűnik egy-egy karrierista, bár, aki manapság így akar karriert csinálni, annak nagyon hosszú távra kell berendezkednie, türelmesnek kell lennie. De én mindenképpen látok egy lehetőséget a polgári körökben.

299

– A polgári körök léte nem azt jelzi-e, hogy az emberek saját kezükbe akarják venni a sorsukat, közvetlenebb beleszólást kívánnak a köz ügyeibe? Hogy ez a beleszólás ne csak a négyévenkénti választásban merüljön ki?

– Igen, csak mielőtt bele akarnak szólni, azelőtt tudni kell, hogy mit is akarnak. Tehát nem elég csak tiltakozni, protestálni az ellen, ami rossz, hanem rá kell találni arra az ellenpólusra, amit a helyébe állíthatunk.

– Pusztán azt akartam jelezni, hogy már önmagában az is eredmény lehet, hogy az emberek végre akarnak valamit. Mert az elmúlt évtizedre visszatekintve – a rendszerváltozást megelőző és követő rövid időszakot leszámítva – inkább a beletörődés volt jellemző.

– Ne felejtsük el, hogy ezt mégiscsak a keserűség hozta létre. A csalódottság és a keserűség.

– Vagyis a vereség.

– A vereség. Ebben igaza volt Orbán Viktornak, amikor azt mondta: még nem tudjuk, hogy miért kaptuk ezt, és hogy mi volt ennek az értelme? De van magasabb értelme, ezzel én tökéletesen egyetértek. Ezt kívánom neki is, hogy e felé a magasabb értelem felé vezesse a saját elképzeléseit, és a polgári körök is efelé mozduljanak. Sok polgári körnek voltam a vendége az elmúlt időben. Amit mondok, azt tapasztalatból mondom, hogy a körök között is vannak különbségek. Van olyan, ahol érzed, hogy itt valami nagyszerű dolog van készülőben, nyitottak, valóban úgy akarnak valamit cselekedni, ahogyan ezt az igazság megköveteli. De azért előfordul, hogy olyat is találsz, ahol csak hőbörgés van.

– Mit javasolnál a polgári köröknek; esetleg konkrét cselekvési formákat is ahhoz, hogy az egymásra találás örömének elmúltával valóban hasznos és tartalmas legyen az együttlétük?

– Elsősorban segítsenek. Ez nagyon fontos dolog. Bízom abban, hogy az a szociális érzék, ami kiveszni látszik a világból, föl fog ébredni. Rendkívül fontos lenne, hogy akik kirekesztődtek az anyagi gyarapodásból – sokszor önhibájukon kívül is, ez is előfordulhat, mert ilyennek teremtődtek, de ott vannak valahol szerencsétlenül a társadalom peremén –, azok iránt is részvétet érezzünk, ne csak szánalmat. A polgári kör tegyen meg mindent azért a szellemi, de fizikai környezetért is, amiben és ahol él.

– Tehát szociális munkára gondolsz?

– Bizony arra gondolok, hogy fontos legyen az öregek ellátása, a betegek ápolása, az éhes gyerekek ellátása, a lelki gondozás, a szellemi horizont tágítása. Itt ötven éven keresztül azt beszélték be az embereknek, 300hogy nincs Isten. Lehet, hogy én olyan vagyok, mint az egyszeri lány, aki csak a kályhától tud elindulni, de csak onnan tudok elindulni, hogy hiszek ebben a valóságban, ami az anyag fölött van, vagy aminek a matéria csak az egyik megnyilvánulása. Nekem ez a kályhám. Innen indulok, és ide viszem vissza minden gondolatomat, hogy ez az emberi lét értelme. A nemzeti létnek is az az értelme, hogy a különböző nyelvekben szétszóródott emberiség, a különböző nyelvekben és nemzetekben valósítsa meg a legtöbbet. Nem szabad egyetlen nemzetet sem akadályozni abban, hogy kiteljesedjen. Gyönyörű az az utópia, hogy egyszer majd egy nemzet nélküli világ lesz a Földön. Ez szerintem akkor fog megtörténni, ha a krisztusi globalizáció valósul meg. Több ezer év múlva, amikor a Krisztus-lénynek az értelmét érti meg a világ, amelyik valóban az összes embert egyesíti, de ez még messze van. Addig a különböző nyelveken kell beteljesíteni a legtöbbet abból, ami ránk bízatott. Ami nem azt jelenti, hogy a másik nemzetnek nincs hivatása. Természetesen van, a magáé. Azt én nem akadályozhatom, de ő se akadályozza az enyémet. Ami még ki nem fejlődött, azt nem lehet elfojtani, csak ami beérett, kifejlődött, a magvát széthullatta, azt lehet beleolvasztani egy nagy természeti egységbe. Mi még nem vagyunk abban az állapotban, Magyarországra még sok minden vár. Még nem érett be ez a kis ország, érleljük a kalászokat, de óriási szerep várna még ránk, ha Isten segít, és teszünk mi is érte. Klebelsberg Kúnó mondta a maga idejében, hogy háromféle hazafiság van: a síró, a szónokló és a cselekvő. Nekem ez nagyon tetszik, és úgy látom, időnként szükség van a sírásra. Bevallom, hogy nekem is sírásra áll néha a szám, amikor hazugságot és gyűlöletet látok, de nem merülhet ki ebben a hazafiságom, mint ahogy a szónoklásban sem. Tudok szónokolni, de nagyon szégyellném magamat, hogy ha az, amit mondok, csak szó maradna, a cselekedeteim viszont egy gyáva, önmagának élő, rosszindulatú, gyűlölködő teremtést takarnának. Én a cselekvő hazafiságban hiszek, amit szóval is alá kell támasztani, ahhoz, hogy akinek füle van, hallja.

Halász Zsuzsa

301

– Egy művész személyiségét, lelkületét Isten az alkotóerő által formálja. Az író és az alkotása teljességgel összeforrnak, kapcsolatuk titokzatos és megfejthetetlen. Ezt így fogalmazod meg Napok című regényedben: „Az alkotóerő idomíthatatlan vadállat. Ha kushad, akkor a legveszélyesebb: nem tudhatjuk, alszik-e, vagy megdöglött végleg. Ha »harap«, az már megkönnyebbülés.” Olyan érzést kelt ez, mintha magadban hordoznál valakit, valamit, ami feletted áll, akinek vagy aminek engedelmeskedned kell. Mintha az alkotás folyamatos áldott állapot, vajúdás és szülés lenne, örömökkel, válságokkal, kétségbeesett pillanatokkal és megszentelt ihlettel.

– …Avilai Szent Teréz írja, hogy amikor a lélek belső sötét éjszakája elkövetkezik, akkor semmit nem lehet tenni, hanem belezuhanni egy olyan mélységbe, melyben az ember úgy érzi, hogy az Isten elhagyta. Az „Istentől elhagyottság állapota” ez, és ennek leküzdésére minden erőfeszítés hiábavaló. Legjobb, ha az ember az adott pillanatban átadja magát e mélységes keserűségnek, ürességnek. Isten úgyis bedobja a kötelet, és az ember belekapaszkodhat, és erősebben jön ki a krízisből, mint ahogy beleesett. Ez a lélek sötét éjszakája, ami minden emberben megvan, csak egyik úgy jelzi, hogy depressziós vagyok, a másik azt mondja, hogy rosszkedvem van, a harmadik, hogy lehangolt vagyok, kint vagyok a formámból. Műveltségi szint és a lelki élet mélysége szerint éljük meg; van, aki azt mondja, hogy most Isten próbára tesz, elhagyott. Mindezt szinte minden ember megéli, és meg is kell, hogy élje, ami persze nagyon nehéz állapot. Egy művészember természetszerűleg többször és mélyebben éli meg, ami szinte feltétele az alkotásnak, s ez után a válságélmény után egyúttal mindig magasabb szintre jut.

– Ezek a mélyre merülések végigkísérik a művészi pályát…

– Legalábbis az én pályámat végigkísérték. Szerencsére nálam nem hosszú periódusok ezek. Nekem az is elég, ha rövid időre átélem ezt az állapotot. Arra van képességem, hogy fel tudom nagyítani a jót is, de a rosszat is…

302

– A válság a megtisztulás, a mű kihordásának időszaka?…

– 1972–75 az életem legnehezebb korszaka volt. Ezekben az években látszatra a sikereimnek a csúcsán voltam, s közben átéltem egy írói válságot, sőt nemcsak írói, de magánéleti válságot is. Úgy éreztem, hogy nem tudok már egy sort sem leírni. Teljes kiüresedettségérzésem volt, és akkor megírtam a Mindhalálig című regényemet egy olyan íróról, aki éppen ürességet érez. Úgy érzi, hogy mindennek vége. A könyv novellával zárul, amit ez az író ír egy öregemberről, egy fiúcskáról meg egy madárról. A madár száll, száll, s az öreg és a fiú áhítattal eltelve nézik a röptét. Egyszer csak eltűnik a madár, olyan magasan van, hogy már nem látni. Ekkor azt mondja az öreg: az már csak a madárnak fontos, az már nem ránk tartozik… A kisgyerek erre azt válaszolja, hogy a madár jöjjön egy kicsit lejjebb, a mi kedvünkért, jöjjön még egy kicsit lejjebb. Bennem akkor olyan érzés volt, hogy már úgy elszálltam, hogy már nem tudok semmit nyújtani – és akkor megszólalt a kisfiú hangja bennem: a többiekért gyere vissza az életbe. Akkor leszálltam, és ezután jöttek még az igazi „nagy alkotások”. Azért mondom, hogy én tudom, milyen az alkotói válság, mert magam is megéltem.

– Most éppen hol tartasz, lent vagy fönt?

– Most nem írok regényt, sőt szabályos novellát sem, és ezt mégsem érzem alkotói válságnak. Úgy vélem, hogy megtettem, amit kellett. Tudod, igazából válság akkor van az emberben, ha dolgavégezetlen. Ha úgy érzi, hogy még tehetett volna valamit, de nem tudja, mit. Én meg amit tudtam, azt megtettem, ezt hidd el nekem. A Ne féljetekben átadtam mindazt, amit kaptam. Ha egy sort sem írnék le többet, akkor se érezném, hogy cserbenhagytam a tehetségemet. Ebbe persze nem nyugszom így bele, hanem keresem most is a folytatást. De az valószínűleg nem regény lesz.

– Folytonosan megújulsz, mindig új utakra lépsz, elképzelhetetlen, hogy leteszed a tollat…

– Ezt minden ember végigjárja, csak esetleg nem ilyen tudatosan. Érdekes dolog, hogy az írásból – vagy magából a művészi szférából, ami már az embernek a vérévé válik – kétféleképpen lehet kilépni: az egyik út az öngyilkosságba vezethet, mint például szegény Kamondy László esetében, aki tehetséges prózaíró volt, s azért lett öngyilkos, mert nem tudott tovább írni. Tehát a művészetből, az írásból ki lehet esni, le lehet süllyedni.

– Ez a kiüresedés…

303

– Igen, de följebb is lehet menni, amikor annyira telítve vagy már egy egészen más szférában, hogy nem kell az írás. Akkor valóban az van, hogy vissza kell jönni egy kicsit, hogy valamit adhassál. Ez a másik út. Tehát nemcsak egy módja van annak, hogy az ember az íróságot leadja a halál előtt, nemcsak a kiüresedés az útja, hanem az a lehetőség is fennáll, hogy beleáldozza valamibe.

– Ez lehet egyfajta belső kényszer, s ha lázadsz is ellene, akár Jónás a prófétaság ellen, akkor is prédikálnod kell… A kiválasztottság azt jelentheti, hogy „muszáj” csinálni, nem lehet a terhet lerakni és elmenekülni.

– Igen, de ezt csak addig szabad, amíg ez belső kényszer. Ha már a szerep kedvéért csinálja valaki, meglátszik az eredmény minőségén.

– Többször is foglalkoztat a kérdés, hogy mi a művész feladata. Többször is visszatérsz rá, mintha néha elbizonytalanodnál. Érezni a belső küzdelmedet, mert úgy érzed, sokan nem értenek: „A vezéreknek a legnehezebb. Ami felé tartunk, az távolabb van, mint amit az emberiség lehagyott” – írod a Napok című regényedben.

– Tudod, ezen sokat tépelődtem. Fölfoghatom úgy, hogy a földfejlődés elindul: valamikor az ősmúltban, és valamikor az emberi elmével fel sem fogható jövőben fog befejeződni. Egy hatalmas sereg ember megy a földön. Tegyük fel, hogy ez egy parabola alakú pályán történő vándorlás, aminek éppen egy x pontjára vagyunk lesüllyedve. Mögöttünk van egy még belátható rövid szakasz, és azon túl az Atya birodalma, ahonnan lesüllyedtünk. Mögöttünk van egy végtelenül hosszú út, előttünk pedig egy nagyon-nagyon távoli cél, világosság. Az, aki hátul megy, az úgynevezett sereghajtó, az néha többet lát meg, mint a vezér, aki elöl van, de csak azért, mert még visszalát. De nem ugyanaz a dolog visszatekintve látni valamit vagy elsőként megpillantani. A „visszalátás” tulajdonképpen nem visz előre.

– Az irány a fontos…

– Az irány a fontos, és az, hogy folytonosan megújulva keressük, lássuk azt, ami még előttünk van. Ezért a vezérnek nehezebb, mert ő van legelöl. A hátsó fényekből, ami még le-lesugárzik, már nem sokat lát, de az előrehaladást neki kell kiküzdeni, neki kell előremenni.

– Rejtett üzenete talán az, hogy csak később fogják pontosan érteni, amit most elmondasz? „Idáig azt hittem, legalább egy kis, minőségi kör lényegemben megért. S most egyszeriben kiderül, ezek is csak félreértenek. De ideggyenge honleányok és frusztrált világfiak, mi közöm nekem ehhez? Leírni csak pusztába kiáltott szó. Vonítás az éjszakában” – írod a Ne féljetekben.

– Úgy érzem magam, mintha egy kis konzervgyárat működtetnék. Belegyömöszölöm a dobozba a magam kis tudat-virslijeit, hogy profán le304gyek, és ráírom, hogy – mondjuk – szavatossági ideje ötezer év, vagy mit tudom én, mennyi. Érted? Aki most bontja föl, és „eszik” belőle, talán nem tudja úgy ízlelni, mint aki majd jóval-jóval később teszi ezt. Bízom abban, hogy léteznek ilyen konzervek. Van nekem egy jó barátom, egy Makkai Ádám nevű chicagói nyelvészprofesszor, aki maga is költő, antropozófus. Ő írta a Napok című mű kapcsán rólam, hogy a műveimben „tudattágítási kalauz” vagyok. Ez azt jelenti, hogy aki vezeti az embert egy új tudat felé, tehát kalauzolja valahova, annak a tudata többet fogjon be, mint amit a tudat jelen pillanatban általában befogni képes.

– „Az élet estéje magával hozza lámpásait.” Joubert gondolata áll a Ne féljetek első fejezetének mottójaként.

– De mint ahogy ebben a könyvemben kifejeztem, egy bizonyos idő után az ember rájön arra, hogy nem elég, hogy „legyetek önmagatok lámpásai”. Tehát szükség van a saját fényünkre, saját energiánkra és erőnkre, de el kellene oda jutni, ahova el fog jutni az ember a fejlődés során, hogy az az egyszerű közlés, hogy „én vagyok a világ világossága”, mindennapivá váljék. Tehát amikor az ember fénye valóban benne lesz a krisztusi lénynek a fényében. Én egy Krisztus-központú világban bízom és hiszek, és próbálok a magam módján dolgozni abban a tudatban, hogy az emberek még nem tudják igazán, hogy ki az a Krisztus. Nem az a Jézuska, nem az a szőke hajú, gügyögő gyerek. Egészen más, hatalmas kozmikus lényről van szó. Mint ahogy a mai globalizáció is egy elsietett karikatúra. Majd az lesz az igazi globalizáció, amikor Krisztus szelleme át tudja hatni az egész földet, és az aura, ami körülveszi, az lesz a világ globalizációja. Ez nem az. Ez az ördög játéka. Az ördög, aki az Isten majma, szeretné utánozni Istent, csak egy kicsit ügyetlenül teszi. Néha azonban úgy csinálja, hogy már szebbnek tűnik, mint a valódi.

– Amit az író lát, az egészen távoli még, kevesen látják, vagy talán senki?

– Távoli, de olyan, amiért, úgy gondolom, már most lehet valamit tenni. Nagyon szerényen bár, de mi vagyunk az előkészítők előkészítői, ma a szellem így működhet emberi formában. A kereszténység kiteljesedése a jövőben várakozik.

– Az előrelátás, a még nem létező, eljövendő világ meglátása lehet, hogy magányhoz vezet?

– Természetesen. Nagy magányt tud okozni, de ezt vállalni kell. Tudniillik ez az alkotó ember magánya. Minél magasabbra megy az ember a hegymászásban, annál veszélyesebbé válik a nagyon tiszta levegő. Egyre nehezebb levegőt venni, és még egyre kell számítani: te kibírod azt a levegőt, de más ember nem tudja kibírni, s ha fel akarsz vinni magad305dal embereket, belehal, akit fölviszel. Tehát puszta szeretetből meg kell tanulnod, hogy nagyon keveseket tudsz oda fölvinni. De az embernek megvan az a lehetősége és képessége, hogy ő viszont le tud szállni. Ez nagyon fontos dolog, hogy le kell szállnunk egy olyan szintre mindig és mindenhol, ahol a „sűrűbb levegőjűek” léteznek. Az írók-költők és általában a művészek nagy része álomtudatban él, nem ébredt még fel. És ennek az ébredésnek kellene bekövetkeznie, hogy ne álomtudatban alkossuk a műveinket.

– Az alkotás lelki folyamata minden írónál más és más. Benned hogyan zajlik?

– Én fegyelmezetten dolgozom, tudom jegelni az ötleteimet. Ez azt jelenti, hogy délelőtt, amikor már észnél vagyok, és leülök az íróasztalhoz, kell nekem egy óra, míg beolajozódik a szellemi gépezetem. Viszont dél körül már éhes vagyok, megszólal bennem egy csengő, és akkor hiába a legfennköltebb gondolat – sokszor éppen akkor akadok el. Ha akkor nem engedelmeskedem ennek a jelzésnek, hanem folytatom az írást, mert elkap a gépszíj, rossz lesz. Ha leteszem a tollat, eszem és másnap veszem elő, másnap reggel ugyanúgy visszatalálok, de sokkal frissebben. Szóval az alkotás mohóságát is megtanultam megfegyelmezni. Vagy például ha a telefon csöng. Írók azt mondják, hogy sokan kikapcsolják a telefont, nem veszik fel, amikor dolgoznak, s a feleségek áhítatosan, lábujjhegyen járnak papucsban, hogy a művész urat ne zavarják. Ez nekem így, ilyen formában ismeretlen. Én se szeretem, ha zavarnak, de ha szól a telefon, vagy valami fontos dolog van, én meg tudom szakítani, és később visszamegyek. Sok bennem a realitásérzék, amire az is bizonyíték, hogy végeredményben két hónap alatt hoztuk össze ezt a lakást, ezt az új környezetet. Barátaim a tanúk rá, hogy milyen fizikai munkát is végeztem, és milyen sokrétű volt a tevékenységem. Meg kellett csinálni, és ha közben volt egy-egy irodalmi estem, ebből ott semmi nem látszott. Csak én láttam, hogy a körmöm le van törve, vagy teljesen elhanyagolt ősasszonykülsőből kellett „fölhoznom” magam.

– Most már a régi vagy.

– Most már túl vagyok rajta.

– A mohóságról beszéltél. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez a művész mohóságára is értelmezhető. Az emberi gyarlóságok széles körét vonultatod fel műveidben: az önzést, a gyávaságot, a hazugságot, az irigységet, a hiúságot és a szolgalelkűséget, amely belénk ivódott, magyarokba…

– Ennek mind bővében vagyunk. Nincs az a ragyogó karakter, aki ezekkel a dolgokkal életében valamilyen formában ne szembesült volna, 306és ne kellett volna egyet-mást levetkőznie. Én legalábbis nem hiszek benne, hogy valaki tökéletesnek születik.

– Talán éppen ezért folyamatosan az önismeretre, az önkritikára irányítod a figyelmet. Számodra hogyan jelenik meg a magaddal való szembenézés és az önkritika?

– Úgy vagyok vele, hogy nem önkritikának nevezem, mert az ember olyan lény, hogy saját magában még a hibákat is szereti. Szeretettel kell kigyomlálni őket, nem dühvel, nem vehemensen, nem durván, hanem szoktatni kell a hibáinkat ahhoz, hogy valahova máshova szaladjanak. Nem lehet egyszerre. Olyan nincs, hogy azt mondom, hogy holnaptól kezdve ez vagy az nem leszek.

– Ez az elnéző mosoly önmagunk iránt?

– Nem elnéző, inkább megértő. Olyan ez, mintha egy vadállat dolgozna az emberben. Ezt a vadállatot vagy egészen kiűzöd magadból, vagy időnként enni adsz neki. Ezek azok az emberi megengedő dolgok, amikor tudod, hogy rosszat teszel, de hát most éhes a vadállat. Ezt nagyon gyakran megéltem. Különösen fiatalságom idején etettem a vadállatot. De tudtam ezt, és nem mondtam, hogy ó, most én milyen jó vagyok, hogy egyszerre három randevút beszélek meg, és hülyítem ezeket a szegény fiúkat. Azt mondtam magamnak, hogy én egy piszok, kacér, önző teremtés vagyok, de énnekem ez most akkor is nagyon jólesik, hogy hárman állnak három különböző helyen, én bizony megcsinálom. Érted? És utána megbántam. És aztán mindenféle egyéb ilyen esetekben fordult elő, hogy azt mondtam, hogy most „etetem a vadállatomat”.

– De ezt az élményt meg kellett élned, meg kellett ismerned.

– Egészen addig, amíg el nem tudtam zavarni. Most már talán nincs vadállatom, de még sose lehet tudni, hogy mikor jön egy, amelyik macskának álcázza magát. Nem lehet tudni, az emberrel az utolsó pillanatig történhet valami nagy meglepetés, hogy jé!, ez is én vagyok?

– „Az egészséges öngúnnyal kezdődik az intelligencia” – írtad a Napokban. Ez lenne az első előrelépés a nagy úton?

– Utálom a másokon való ironizálást. Nagyon utálom. Egy csomó ember van, aki ebből él, roppant szellemes és ironikus megjegyzéseket tesz másokra. Inkább magamon ironizálok, ha muszáj, de azt is azért elég ritkán.

– „A kisszerűség rombolja leginkább össze az emberben, ami ember” – ezt szintén a Napokból idézem.

– Nem is az a baj, hogy valami kisszerű. A kisszerű dolgok is lehetnek nagyon kedvesek, nagyon édesek és olykor helyénvalóak. Amikor ala307csony dolgokkal teljes kapacitással foglalkozunk, az alacsony dolgok rendezik az életünket. Ma inkább így fogalmaznék. Amikor az határozza meg a tudati szintedet, és a materiális valóság dolgai közül is a lényegtelen dolgok határozzák meg a sorsodat. Azért használnám rá a mai fejemmel az alacsonyság kifejezést. Az egész szemléletmód nagyon alacsony ebben a mai világban.

– Erre a gondolatra rímel az a felháborodásod, hogy az emberek képtelenek önállóan gondolkodni, felelősséget vállalni saját sorsukért. A kisszerű ember a felszínen él, és irtózik a mélységtől…

– A legnehezebb azt tudni, hogy az életedben mi az ok, és mi az okozat. Például mikor azt gondolod, hogy kaptál egy betegséget, vagy egy csapás ért, akkor nem tudhatod, hogy ez okozata-e valaminek. Azt is gondolhatod, hogy ez az oka lesz valaminek, ami később bekövetkezik, és napfényesre változtatja az életedet. Tehát nincs teljes tisztánlátás. Egy életen belül nincs teljes tisztánlátás, hogy mi volt az ok, és mi volt az okozat. Ezért veszélyesek azok a hipnózisok, amelyek az elmúlt életeket hívják elő, teljes bizonyossággal állítva, hogy ez és ez történt az illetővel elmúlt életében, és ezért van ez, ami most van… Lehet, hogy amit lát, az nem is az elmúlt élete, lehet, hogy nem is az ő élete, lehet, hogy csak játszadoznak vele a kis lumpenszellemek. Ezer dolog történhet. Nem érdemes találgatni, hogy mit hoztál az elmúlt életedből.

– A lélek halhatatlanságát hirdeted…

– Pontosabban a lélek, a személyre szabott lélek meghal – hogy magammal példálózzak: Jókai Anna meghal, és a lelke is bizonyos idő után az asztralitásban felszívódik. De az, aki létrehozta bennem a Jókai Annát, az a változatlan valaki tovább él. Tehát az igazi lényünk tovább él. És el fog jönni az az idő, amikor mintegy gyöngysorra fölfűzve pillantja meg mindazt, aki volt. Én most nem tudom, hogy ki voltam. Most ez vagyok, így hívnak, ezt csinálom, ezért dolgozom. De eljön egy olyan állapot, amikor tudni fogom az egészet visszamenőleg.

– Ez lenne a belátás, az életfolyamat belátása?

– Ma az emberi tudat nem elég fejlett ahhoz, hogy ezt veszély nélkül meg lehessen tenni. Mint ahogy annak is nagy veszélye van, hogy ha valakinek azt mondod minden szellemi iskolázás nélkül, hogy van újjászületés, és majd ami most rossz, az majd így és úgy korrigálódik. Ez sematikus szemlélet, amiből az illető esetleg azt vonja le, hogy ha úgyis van újjászületés, akkor teljesen mindegy, mit csinál, mert egyszer majd kijavítja. Tehát ez csak olyan embernek való, aki tudja, hogy egy életen belül is óriási felelőssége van. Ez a mostani személyem föloldódik, meg308szűnik, csak az Énem, csak az a bizonyos nagy Énem fogja tudni fölépíteni azt a valamit a hierarchikus lények segítségével, ami újra megjelenik ebben a világban. Ezért nem tudhatod, hogy mindaz, amit megélsz, az oka-e annak, amit majd a következő időszakban fogsz megélni, vagy pedig okozata valaminek, ami már régen megtörtént veled. Ez ugyanakkor nagy könnyebbség is, mert azt megengedi az isteni jóság, hogy amikor valami nagyon nagy disznóság történik veled, amitől összeroppanna a lelked, akkor nyugodtan lehet arra gondolni, hogy egyszer nagyon fogok ennek örülni, vagy valamiért megérdemeltem.

– Ez a fejlődés lehetősége…

– Amit megenged az isteni bölcsesség. De abban nem hihetünk primitív módon, hogy az a személy, aki ezt és ezt a nevet, feladatot, foglalkozást és nemet kapta, hogy az nem múlik el. Ezért nehéz a halál, mert van benne, ami elhal, és van, ami megszületik, és ez az utóbbi az igazi. Jelen pillanatban rendkívül fájdalmas, rendkívül nehéz ezt tudomásul venni. Az alkotás alapja a világról való igazi tudás. Tudásnak nevezem azt, ha nem pusztán ismétled, amit nálad okosabb emberek elmondtak. Fontos, hogy amit írsz, amögött ott legyen az a szellemi háttér, ami a viszonyítási pontokat adja meg. A mércét és a mértéket. A könyvhétre kijövő új esszékötetem A mérleg nyelve címet viseli. Amint tudjuk, az a krisztusi bölcsesség. S hogy milyen a világ, arra jellemző, hogy ketten is kérdezték, hogy az SZDSZ-ről írok-e, merthogy az a mérleg nyelve.

– Politikusok szeretik emlegetni, hogy ők a mérleg nyelve…

– Ez olyan, mint mikor a majom kikapdossa a kést az ápolója kezéből, és elkezd vele vagdalkozni. Kés a majom kezében. Ez az átlagember jelenlegi állapota.

– Visszatérve a műveidre, markánsan kiviláglik, hogy világképedet, életszemléletedet a Biblia és Rudolf Steiner tanítása határozza meg. A figyelmes olvasó ezt már a korai műveidben is felfedezheti.

– Vannak írók, akik a korábbi műveiket most kénytelenek egyszerűen megtagadni, mert vagy csacsiságokat írtak, vagy pártállami szempontokból írtak. Hadd legyen meg nekem az a jó érzésem, hogy az egykori fiatalasszony is vállalható.

– A fiatal Jókai Anna műveiben már nemcsak az előkészület van jelen, hanem a későbbi felismerések is.

– A Napoknál két dologra kell figyelni. Az egyik az, hogy 1972-ben jelent meg azon a Magyarországon, ahol az ilyenféle művek szinte ismeretlenek voltak. Tehát az, hogy megjelenhetett, egy nagy kegyelem, mert kisugárzik belőle egy másfajta szellemi normarendszer. De olyan világos309sággal nem sugározhatott ki, mint a rendszerváltás utáni Ne féljetekből. Tehát még ha én sokkal világosabb agyú lettem volna már akkor is, akkor sem tudtam volna, egyszerűen lehetetlen lett volna. De akinek füle van, hallja. A Ne féljetekben már az is hallhatja, akinek még füle sincs. A másik pedig az, hogy a Napok főszereplője, Oláh Viktor negyvenhárom éves, amikor meghal. A Ne féljetek szereplői viszont hatvanéves koruk után kezdenek az igazi szellemi világosság fényébe beérni. Viktor meghal, mielőtt odáig eljutna. Az övé csonka, befejezetlen élet. Egyetlen felismeréssel végződik: mégiscsak igaza volt gyerekkorában, hogy van őrangyal, hogy van Isten, és van túlvilág, és hogy amit vétettünk, azt vissza fogjuk kapni. Tehát egy megtisztulás megy végbe, lemond mindenről, albérletben lakik, már nem szeret beszélni, azonban az övé olyan sors, amely a történelem és a saját gyengesége és rossz irányultsága miatt félbemarad, csak egy másik létben fogja folytatni. A Ne féljetek hősei tulajdonképpen beteljesítik a sorsukat. Még Richárd is beteljesíti, mert ő is szeretetben hal meg. Ő megmarad reális síkon, de a szeretet átemeli. Jobban tud szeretni, mint Mária, aki később tanul meg igazán szeretni, amikor már a halála felé megy. Úgy mondják, hogy az emberrel negyvenkét-negyvenhárom éves koráig az történik, amit az előző életéből hozott. Tehát leéli azt, törleszt, és az életének a második felében kerül a Nap vonzásába, amikor már elkezdi építeni a jövőjét. Tehát ami történik vele, akkor már nem annyira a múltnak a törlesztése, hanem a jövőnek az építése. És mennyivel könnyebb lenne, ha ezt valahogy mindenki tudatosítaná magában!

– Az élet közepén zajló fordulók szükségszerűek… Szinte minden nagy ember életében megtalálni ezeket. Néhányuknál egészen furcsa módon, ahogyan például Csontváry esetében is végbement a nagy pályaváltás.

– Csakhogy Csontváry is, ahogy sokan, olyan világban teljesítette ki magát, amikor őrületbe vitt a tehetség. Csak ezután fog jönni az a kor, amikor a művész nem a félelmeit alkotja meg. Ma általában félig valósulnak meg a művészek. Megvalósulnak az életműveik, és tönkremennek az életükben. Ez nagy baj. Valamikor az életút együtt épült a művészettel. Az író, a művész mindig többet tudott az isteni valóságról. Most ez egy kicsit elhomályosult, maradt belőle a nosztalgia, a hiányérzet. Ez a rettenetes hiányérzet az, amiből ma a művészet táplálkozik, ugyanakkor roncsolja a személyiséget. El fog jönni az idő, amikor a jó írásnak feltétele lesz a jó élet. Az ember életének értelme, hogy a bennünk lévő szellemtől eljussunk a világmindenség szelleméig.

– Ahogyan írod is: minden ember arra születik, hogy önmaga rejtvényét megfejtse.

310

– Tudni kell, hogy ami az egyik embernek orvosság, az lehet, hogy a másiknak méreg. Hogyha egy asszony kétségbeesetten sír, hogy mit csináljon, nagy felelősség tanácsot adni. Az egyiknek azt kell mondani, hogy váljon el, a másiknak azt, hogy tűrjön. Az egyiknek el kell válni, a másik meg tönkremegy bele, ha elválik. Neki még esetleg az is jobb, ha naponta megverik.

– A sorsszerűség, a karma a nemzettel kapcsolatban is felvetődik műveidben.

– Minden nemzetnek megvan a maga népszelleme, így a magyaroknak is. Egy arkangyali lény. A nemzetnek is van sorsa, és ezt be kell teljesíteni. Addig nem szűnhet meg egy nemzet, amíg nem teljesítette a hivatását. A magyar nemzet szerintem olyan, amelyik még nem teljesítette, ezért igen helyes ennek a hivatásnak az ápolása, fenntartása, de más népekkel együttműködve, amelyeknek ugyanúgy megvan a saját népszellemük. Vannak sajátos feladatok. Nagy valószínűség szerint – és ezt én csak gondolom, erre nincs szellemi közlés – Magyarországnak kiegyenlítő szerepet kellene betöltenie, a „mérleg nyelve” szerepet, amit én most épp nem találok. Tehát a szociális életet a krisztusi alapokra kell építeni. Krisztus a Nagy Reformátor. Addig a szociális életben változás nem lesz, amíg nem krisztusi alapon és nem szabad elhatározásból változtatnak az emberek. Amíg erőszakkal akarnak változást elérni.

– Idézek tőled: „Talán az a baj, hogy a Kádár-rezsim mégsem volt elég rossz ahhoz, hogy a szenvedés létrehozza, mint a kagylóban az igazgyöngyöt, a valóban minőségi újat.” Tehát amíg a nemzet föl nem ismerte a saját útját, a saját sorsát, addig a feladatát sem látja, és addig nem tudja ellentmondásait sem feloldani?

– A Kádár-rendszer csakugyan nem volt elég rossz. Magam ki nem állhattam, utáltam, de azt nem tudtam mondani a hatvanas évek végétől, hogy fuldoklom benne. Nem volt kibírhatatlan, és arra gondoltam, hogy soha nem fog megváltozni, legalábbis az én életemben nem. Ha olyan lett volna, mint a Rákosi-korszak vagy akárcsak az ’56-os megtorlást követő gyalázatos évek, amíg Kádár át nem váltott, és amíg a gulyáskommunizmus el nem kezdődött, egész más lenne a helyzet ma is. Az a langymeleg dagonya, amiben csak a szellemi életet kellett feladni, a hasat meg lehetett tölteni, nem tette lehetővé, hogy kifejlődjön többekben egy olyan elkerülhetetlen gondolat, hogy a világnak gyökereiben meg kell változnia.

– Most is ugyanebben vagyunk, és ettől ilyen csereszabatos ez az egész. Mindegy, hogy szocialista vagy kapitalista rendszernek hívjuk, a közege ugyanaz, és ebben olyan jól el lehet lenni. Persze most egy kicsit másképp kell jól ellenni, és ez sokaknak már igen nagy frusztrációt okoz.

311

– Most valóban szabadság van. Azt nem lehet mondani, hogy nincs. Azt mondhatsz, amit akarsz.

– Úgysem ér semmit…

– Legalábbis nagyon keveset ér.

– A Ne féljetek című regényed minden oldalán találni valami nagyon fontos üzenetet az emberi élet értelméről, az élet minden területéről. A magyarság sorsa éppúgy szerepet kap, mint az értelmiség feladata, a szerelem éppúgy vezérfonala a műnek, mint az öregség és a halál. A jelen problémái és a jövő dilemmái egyaránt felmerülnek. Minden oldalnak súlya van.

– Ezért megértheted, hogy nem akarok új regényt írni.

– De lehet, hogy egyszer mégis…

– Lehet. Ami most foglalkoztat, azért különös, mert sci-fit akarok írni. Olyan sci-fit, ami nem tudományos-fantasztikus, hanem szellemi kép, arról, hogy milyen lesz sok ezer év múlva az emberiség. Az lesz a címe, hogy Majd. Hogy mi lesz, ha az ember-alatti ember valósul meg, és mi lesz, ha az ember-reprezentáns. Úgy szeretném megírni ezt a víziót, hogy szinte tapintható legyen, hogy aki olvassa, úgy érezze, az már ő maga, ott, abban a jövőben. Tehát annyira kézzelfoghatóan. Nem hagymázasan.

– Hogy választhassunk…

– Igen. Most még időben vagyunk. Most még választhatunk. Ahogy a két kis szabad versben, A sátán örülben és a Hálaénekben írom: az egyik a sátáni verzió, a másik pedig az Univerzum hálaadó éneke, amikor beteljesült, amit az emberek akartak. Ez és több más apró részlet is elkészült már, ősszel akarom publikálni. Most ebbe az irányba akarok továbbmenni, de regényt egyelőre nem szabad írnom, a Ne féljeteket ilyen formában meg kell hagyni. Már tizenkét kiadást ért meg. Érdekes, hogy olyan olvasók is vannak, akik például a beavatási vonalból semmit sem értettek meg, mégis habzsolták, mert valamiért szólt hozzájuk.

– Nagyon sok dimenziója van, minden olvasásnál újabb rétegek tárulnak fel. Nem is regénynek lehetne nevezni, hanem inkább meditációs könyvnek…

– Igen, a forma is hangsúlyos: zárójelben van az, ami történik, s a főszöveg a zárójelen kívül van. Ez játszódik a szereplők belső világában.

– Amit talán sohasem osztunk meg, vagy nem tudunk megosztani, mert nincs kivel…

– Amikor megjelent a könyv, egy fiatalember jött a könyvsátorhoz dedikáltatni, és mondta, hogy ne haragudjak, de számára rettenetes felismerést jelentett ez a könyv. Attól esett kétségbe, hogy az ő drága fiatal felesége gondol valamit, és ő egyáltalán nem tudja. Kérdezte, hogy tény312leg ennyire elmegy-e egymás mellett ez a két sík. Azt javasoltam, hogy próbálja csökkenteni ezt a távolságot.

– A regény egyik fontos üzenete talán az is, hogy az igazi társ az, akivel a legbelső gondolatokból mindent meg lehet osztani. A magány akkor oldható fel, ha a zárójeles mondatok kimondhatókká válnak. Ha oda eljut két ember, hogy képes egymást meghallgatni, képes egymásnak kimondani azt, amivel nehéz egyedül szembesülni. Ez ritka adomány az életben… Holott mindannyian csak a másik tekintetében láthatjuk meg önmagunkat, eltévelyedéseinket.

– Fontosak a hibák az ember jellemében. Ha tudja az ember, hogy vannak hibái, meg lehet őket lovagolni. Ezt a Mindhaláligban, a válságregényemben írtam. Hogy tulajdonképpen ördögháton megyünk a Paradicsomba, hogy az ördögöt meg kell lovagolni, és érezni szépséges, szőrös testének kénkőillatát, és megragadni a szarvát, és nekünk kell őt irányítani, hogy hova vigyen. De a Paradicsom előtt le kell szállni, oda már csak gyalog lehet bemenni. Egyszer eljön az idő, amikor nem szabad többé az ördögöt használni.

– Szavaid nyomán önkéntelenül is egyik mestered, Rudolf Steiner gondolatai idéződnek fel: „Minden, ami bennünk vágyként hat, mint az önösség tulajdonságai, a becsvágy, gőg, hiúság, az, hogy az ember elsősorban magát juttatja érvényre, ezek bennünk mind a luciferi hatalmak kísértéseivel függnek össze.”

– Lucifer az ellentmondásokra világít rá. Sokszor hálásak lehetünk neki, mert nagyon kedves fickó, de csak módjával, amíg nem hagyjuk, hogy teljesen eluralkodjék. Ő is várja, hogy megváltozzon, tulajdonképpen tőlünk várja azt az ellenállást, ami újra megtisztítja őt.

– Milyen erőkkel lehet az ördögöt irányítani?

– Az Énnek az erejével, amely tudja, hogy most ezt például hiúságból csinálom. A hiúság most olyan valamit fog szülni, olyan erőfeszítést igényel, amivel tovább tudok lépni.

– Ezeket eszközként a jóra használhatjuk…

– De csak egy darabig. Mert ha végig, a halálunk pillanatáig, ha a megvilágosodásod pillanata után is az ördög hátán csücsülsz, akkor már baj van. Eljön az az idő, amikor semmit sem szabad igénybe venni, még angyalunkat sem.

– Ez már az önmagunkra találás nagy pillanata, ünnepe.

– Engem nagyon megrendített, amikor Tolsztoj Naplóját olvastam valamikor harmincéves koromban, és ő azzal kezdte, hogy: „A tehetségem irigység.” Óriási felismerés. Nyilván nem ez volt a tehetsége, csak fölismerte, hogy őt az irigység milyen mértékben hajtja. Én a korai naplómat azzal kezdtem, hogy a tehetségem hiúság.

313

– Az eredményt előre el kell engedni. Még mielőtt elértük volna.

– Ez nagyon nehéz dolog.

– Ez folyamatos küzdelem saját árnyékszemélyiségünkkel, amíg ki nem tisztul. Ez az önmegismerés folyamata…

– Nem szabad illúziókat táplálnunk… A Közeledőben, távolodóban című akadémiai székfoglalómban írtam arról, hogy az ember szüntelenül közelít valami felé, de úgy, hogy megy előre hat lépést, és akkor azt mondja, hogy hű de nagy ember vagyok. Abban a pillanatban visszacsúszik öt lépést, de még mindig maradt egy lépés, amivel előbbre van. Azután megint megy hatot, és már csak hármat csúszik vissza. Tehát ilyen szaggatott az előrehaladásunk. Nagyon kevés olyan ember van, aki csak előre tud menni, és soha nem csúszik vissza.

– Ez a spirális fejlődés?

– Nagyon fontos tudnunk, hogy az egész életünk egy spirál. A Tartozik és követelből kiindulva megtalálod a spirál magasabb fokán a Jákob lajtorjáját. Nem ismétlés, nem ugyanaz. Ugyanígy a Napoknak egy magasabb fokozata a Ne féljetek. És közben helyezkednek el az esszék, a novellák.

– Mindig egyre magasabb szinten térsz vissza… A Ne féljetek egyik magaslati pontja az Ézsaiás könyvéből vett idézet: „Ne félj, férgecske, Jákob, ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak.”

– Igen, az egyébként a Jákob lajtorjájában is benne van. A metrólépcsőn a már haldokló gyermek nem mer lemenni, mert fél attól, hogy a mélybe megy, és nincs többé „föl”. Ez a nagy dolgoknak a mindennapi élettel való szoros kapcsolata. Akkor olvassák föl neki azt a részt, hogy „Ne félj, mert visszavezetlek erre a »földre«”. Ez a lajtorja szimbólum, hogy nemcsak az angyalok járnak le-föl, hanem mi is le-föl járunk a lajtorján. Visszük föl, ami lent van, és hozzuk le, ami fönt van. Írásba fordítva talán ez a spirituális realizmus.

314