Volt egyszer egy kislány – Türürünek hívták; kispajtását, Tururut meg – Tururunak hívták. Úgy szerették egymást, mintha kistestvérkék lettek volna (és nem is biztos, hogy nem voltak azok).
Jó kisfiú volt Tururu, csak egy picit pajkos, egy icipicit butuska, egy icurka-picurkát gyáva, egy induri-pindurit rendetlen. Folyton elhányta játékait, elvesztette cipőjét – ezt most is otthon hagyta, mert a képen is meztéláb láthatjátok: ahol ni! Ott a mezítlábas Tururu!
Ez a pöttöm Tururu olyan pöttöm volt, hogy alig ért Türürü derekáig, és ha valamit mondani akart neki, hát előbb megrángatta a kislány varkocsát. Volt is neki, a kislánynak, akkurátus hosszú-szép, fonottas varkocsa s azon masnira kötve piros pántlikája, nézzétek meg a képen: ahol ni! Hogy Türürü milyen sudármagas, ki hitte volna!
Nos, hogy szót szóba öltsek. Ezek itt ketten nagyot gondoltak egyszer, kézenfogták egymást, és világgá eredtek. Annyi mesét olvastak-hallottak már a világról, és olyan gyönyörűségesnek képzelték Világszép Meseországot, hogy egy szép napon, a Világút közepén elkiáltották:
Lábujjhegyen búcsút mondtak a kapufélfának, s azzal felkerekedtek.
Mentek-mentek-mendegéltek, amíg egy rengeteg erdőbe nem értek. Ismerős volt ez a rengeteg erdő, hiszen mindahány mesében, mindahányszor, mindig ebbe a vadonerdőbe ért minden világgá eredő testvérpár; de hiába 5volt mesebeli – erdőnek rémisztő-rengeteg erdő volt. Rájuk sötétedett, és a kisfiú is félni kezdett a vadállatoktól (melyek nincsenek ugyan iderajzolva, de a rajzoló bácsi ceruzája mögül csak egy ugrás – rikácsolnak, bőgnek, huhognak, hogy ki se mondom, és már a torkunkban dobog a szívünk). Tururu is így volt vele, megrántotta Türürü varkocsát, és így szólt:
– Félek, félek, Türürü!
– Mitől félnél, Tururu?
– A farkastól, Türürü, hogy megkóstol, Türürü.
Tovább mentek-mendegéltek. Tururu megint nyafogni kezdett:
– Fáradt vagyok, Türürü!
– Mitől volnál, Tururu?!
– Lábacskámat, Türürü, térdig jártam, Türürü!
Megint mennek-mendegélnek; Tururu meg újra rákezdi – de olyan cincogósan:
– Éhes vagyok, Türürü, úgy ehetném, Türürü! Szomjas vagyok, Türürü, úgy ihatnám, Türürü!
– Ha ilyen vagy, Tururu, minek jöttél, Tururu?!
– Bizony-bizony, Türürü, bolond, aki, Türürü, világgá megy, Türürü!
– Te gyászvitéz, Tururu! Mondhatom, hogy, Tururu, szép legény vagy, Tururu!
– Még-hogy még-hogy, Türürü, én: „gyászvitéz”?! Türürü!
A kisember megkisemberelte magát hősiesen, összeszorította a szájaszélét, és egy darabig hallgatott. De nem sokáig, mert ahogy ballagdogál, egyszer csak Tururu megtirpitorpan, és nagyot visít:
– Jujj jujj jujj jujj, Türürü! Tövis ment a – Türürü! – talpacskámba, Türürü!
– Mutasd, melyik – Tururu – talpacskádba, Tururu?
– Egyikbe is, Türürü, másikba is, Türürü! Mind a kettő, Türürü, csupa tövis, Türürü!
Szegény kis Tururu! Bizony azt sem tudta, melyik lábára álljon. Szánta-bánta már nagyon, hogy világgá eredt. Megemlékezett az édesanyja főztjéről, és mondogatta is Türürünek – most már nem félne a farkastól, mert ő falná fel szőröstül-bőröstül, meg hogy egy korty forrásvízért, egy szelet vajascipóért odaadná egész Meseországot –
Hát alighogy ezt kimondta – uramfia! Ameddig a szem ellát, az erdő teslisde teli lett vajaskenyérrel, hogy alig lehetett lépni tőle: mindenfelé vajascipó fehérlett a hajnalderengésben.
Ebből is láthatták, hogy már nem lehetnek messze Meseországtól, ahol ilyen csodák mindennaposan történnek. Mert bizony hogy nem tövis volt, amibe a mezítlábas kis Tururu belelépett, hanem a CSODATEVŐ CSALÁNLEVÉL. Akárki akármit kívánt, csak meztéláb, kétlábbal rálépett a CSODATEVŐ CSALÁNLEVÉLRE, és minden kívánsága teljesült. (Ha meg meztéláb úgy talált ráugrani a CSALÁNLEVÉLRE, hogy kicsordult a könnye – hát az is teljesült neki, amit kívánni elfelejtett.)
Tururu és Türürü ebből is megtanulhatta, hogy nincs lehetetlen, ha nagyon akarjuk; de meg azt is, hogy ha valamit igazán el akarunk érni, meg kell szenvednünk érte. Ott mindjárt jól belaktak vajaskenyérrel, s csakhamar tiszta forrásra is leltek. A tenyerük-csöbréből ittak, és amit nem küldtek le a torkukon, az kétfele a szájukon, le az állukon-mellükön csurgott alá a köldökükig. Nagy pocséta maradt utánuk, s annyi vizet vedeltek, hogy ha hegyezik a fülüket, tán még azt is meghallják – egymás hasikájából a békakuruttyolást.
A csodaforrásnál kis pihenőt tartottak, a tarisznyájukba beraktak a vajascipóból annyit, amennyi az útra kell (mert azt elfelejtettem mondani, hogy az is volt nekik – tarisznyájuk, igen takaroska, amilyennek a rajzoló bácsi odarajzolta) – s azzal nekidurálták magukat és folytatták útjukat.
De „nekidurálni” – ez a legnehezebb. S azt meg hogy kell? – kérdezitek. Hát – nótára kell gyújtani. Hogy nótára gyújtottak-e? És ha igen, milyenre? Nem tudom, ha akadna közületek valaki olyan, ő biztosan tudja, rábízom ezt is, a jó nótafaragóra:
Azaz hogy csak bámulna – mert még nem értek oda. Én a nótájukat nem tudom; csak azt tudom, hogy búcsúzóul Tururu (de mint akinek ördöge van s ez az ördöge azt súgja neki: sohasem lehet tudni, mi mire jó) – egy bátor mozdulattal letépett és loppal a tarisznyájába gyömöszölt egy CSODATEVŐ CSALÁNLEVELET.
9Alig mehettek három nap hét éjjel, Tururu megrántotta Türürü varkocsát és így szólt:
– Beteg vagyok, Türürü, majd meghalok, Türürü!
– Ettél-ittál, Tururu! Hol fáj, mid fáj, Tururu?!
– Fáj a lábam, fáj a hátam, fáj a hajam, fáj a hájam! Fáj a májam, fáj a lépem, fáj a képem, Türürü!
– Ej csak, no csak, Tururu: meggyógyítlak, Tururu! – kacsintott rá Türürü; mert tüstént gyanította, mi baja a testvérkének: megszállta a lustaság ördöge.
– Tudok rá egy orvosságot – mondta neki. – Minden lábujjad közé teszünk egy cseresznyemagot, behunyod a szemed és úgy jössz utánam száz lépést. Ha azalatt megszámolod, hogy hány cseresznyemag van a tíz lábujjad között, menten meggyógyulsz.
Tururu ráállt, úgy is lett. Szedtek a vadon nőtt cseresznyéből, bemagozták Tururu lábujja-közét; Türürü a biztonság kedvéért a zsebkendővel bekötötte a kisfiú szemét, hogy ne lessen – azzal továbbmentek. Tururu csak számolta-számolgatta nagy buzgón a cseresznyemagot és észre se vette, hogy azalatt nem százat – ezer lépést is mentek Meseország felé. Akkor Türürü levette a kistestvér szeméről a kendőt és megkérdezte:
– Hány magot éreztél a lábujjaid között? Halljuk-halljuk, Tururu!
De biz a kisfiú nem tudta.
– Buta vagyok, Türürü!
– Nyolcat, nyolcat, Tururu!
Amaz meg nem győzött ámulni-bámulni rajta. Tíz lábujja van és mégis csak nyolc cseresznyemag fér közé?
10 11– Hogy lehet az, Türürü?
– De mafla vagy, Tururu!
Tururu ezen szörnyen elgondolkozott; észre se vette, hogy ezalatt nem százat – ezer lépést is mehettek Meseország felé.
– Még! Még! Kérdezz! Kérdezz ilyen találósat, Türürü!
Megint léprement Türürünek, aki tovább ravaszkodott és így szólt:
– No nem bánom. Ha okos vagy, mondd meg, mi az, Tururu, de jól figyelj:
– Ha én tudnám, Türürü!
– Hát a kígyó! Tururu!
– Bizony! Kígyó, Türürü!
– De málé vagy, Tururu!
Tururu ezen annyira elgondolkozott, hogy észre se vette – nem száz, de ezer lépést is mehettek azalatt Meseország felé.
Aztán a találós kérdéseket is elunta és megintcsak nyűgösködni kezdett:
– Jaj a lábam, jaj a hátam, jaj a hajam, jaj a hájam! Jaj a májam, jaj a lépem, jaj a képem, Türürü!
De addigra Türürü már vágott egy hosszabbacska somfavesszőt.
– Majd a lábad, majd a hátad, majd a hajad, majd a hájad, majd a léped, majd a képed meggyógyítom, Tururu!
S azzal hamiskásan mosolyogva megsuhogtatta a vesszőcskét Tururu képe előtt, sőt, meg is cirókálta vele; mert az ágacskát-levelecskét rajtahagyta a somfavesszőn.
Hanem amilyen butuska volt ez a Tururu, igencsak megszeppent és mendegélt is tovább, nagy szótlan-jámboran. Mert olyan csodatevő ereje volt annak a somfavesszőcskének, hogy csak fel kellett mutatni és elég volt megsuholni – sohasem kellett ütni vele.
Ebből is látszik, hogy milyen közel lehettek Meseországhoz.
12Tururu és Türürü tudta jól, hogy innen már csak macskaugrásnyira lehet Meseország, amilyen nagyot a mesebeli macska ugorni tud – hiszen itt van, az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyen is túl, ott, ahol a kurtafarkú kismalac túr (mert nem ez volt az első mese, amelyikben ők ketten világgá eredtek). De azt is tudták ám, hogy akármilyen közel van, azért meg kell ám küzdeniük még a szörnyetegekkel, amelyek őrzik és elállják Meseország kapuját. Ott üldögéltek az Óperenciás-tenger partján, lógatták a lábukat a vizébe, s azon tünekedtek-tinitanakodtak, mitévők legyenek: hogyan keljenek át rajta?
Észreveszik, hogy a parton, egy kőhajításnyira (már amilyen közel mesebeli követ hajítani lehet), ott sorakozik rendre: egy sajka, egy hattyú, egy hátas-hal, meg egy vízibicikli – mind-mind cukorból.
Nagy gondban voltak.
Ha megeszik a cukor-csónakot, nincs, amin átkeljenek. Nem ették meg, inkább vízrebocsátották; de mihelyt vízreengedték – olvadni kezdett.
Ha megeszik a cukor-hattyút, nincs, amin átkeljenek. Nem ették meg, inkább vízrebocsátották; de mihelyt vízreengedték – olvadni kezdett.
A hátas-hal is, a vízibicikli is, akarom mondani tengeri bicikliherkentyű is, mind-mind: vagy megeszik és akkor úgy fogy el, vagy elolvad alattuk a vízben.
Nagy pácban voltak; nem afféle kis picipácban: nagyon nagy pácban. Türürü elővette Tururu tarisznyájából a CSODATEVŐ CSALÁNLEVELET.
– Nincs más hátra, Tururu, lépj csak bele, Tururu – mondta Türürü nagy búsan, és rámutatott a CSODATEVŐ CSALÁNLEVÉLRE.
– Ne még! Ne még! – kérlelte Tururu. – Fontoljuk meg előbb; eszeljünk ki valami mást.
13– Nem-fontolunk-nem-eszelünk, Tururu! Minek loptad-minek-hoztad, Tururu, ha nem hogy most belelépjél, Tururu!
– Akármilyen CSODATEVŐ, Türürü, csíp a CSALÁN, jaj talpacskám! Türürü!
– Anyámasszonykatonája, Tururu! Ne vacakolj: ugorj rája, Tururu!
– De igenis vacakolok, Türürü! Nagyon csíp s nem tréfadolog, Türürü!
Látta Türürü, hogy a kisfiú megmakacsolja magát és kezébe kapta a CSODATEVŐ SOMFAVESSZŐT és suholt vele egyet. Amitől Tururu úgy megijedt, hogy pityerkélni kezdett:
– Ne még, ne még, Türürü! Gondolkozzunk, Türürü!
Így húzódozott a ráugrástól a CSALÁNRA Tururu és fájósan maga alá húzta talpacskáját. Mitől a kislány annál inkább méregbe jött és haragosan szidni-fenyegetni kezdte:
– Irgum-burgum, Tururu, te mihaszna Tururu! Szégyenszemre, Tururu, hazamennél, Tururu…?!
Minek hallatára a kisfiú csak annál keservesebben sírt és így kesergett:
– Jaj, világgá mért szaladtam, mért eredtem, Türürü!
– A CSALÁNRA, szépen kérlek, lépj rá, szentem, Tururu!
– Bezzeg mennék vissza menten, vissza menten, Türürü!
– Ne is jöjjön, aki ilyen élhetetlen, Tururu!
– Jó anyácskám hogy szerettem! S ő is engem, Türürü!
– Rontom-bontom, lépsz, ha mondom! Engedetlen Tururu!
És haragjában SOMFAVESSZEJÉVEL Türürü nagyot ütött az Óperenciás-tenger vizére. De nemhiába volt az a vessző a CSODATEVŐ SOMFAVESSZŐ: abban a szempillantásban megnyíltak a vizek, megjelent az Óperenciás Tündér és azt kérdezte:
– Milyen cukor az, gyerekek?!
Türürü mindjárt rávágta:
– Szerencséd, hogy megfeleltél, különben olyan hosszúra növesztettem volna az orrod, hogy a kezeddel nem érnéd el a végét. Mi járatban vagytok, gyerekek? – kérdezte barátságosan az Óperenciás Tündér.
14 15– Meseországot keressük.
– Éppen jó helyen keresitek. Ott, ahol álltok, nagy hamarsággal ássatok egy lyukat, a többi a ti dolgotok.
Tururu és Türürü bumfordi képet vágott. A kislány meg is kérdezte:
– Mekkora hamarsággal…?!
– Akkorával, amekkora nagyon-nagy hamarság tőletek csak telik – mondta a Tündér, s tündérszokás szerint azzal eltűnt.
A két gyerek irtózatos hamarsággal ásni kezdett. Megássák a lyukat, hát uramfia! – látják ám, hogy a gödör fenekén előbukkan a cukoralagút szája – ez az az alagút, amelyről minden világgá eredő testvérpár tudja, hogy átvezet az Óperenciás-tenger alatt. Kockacukorból van a fala, habcukor a teteje, vattacukor a belseje. Nem is kellett őket biztatni, nosza fogták magukat, belebújtak és olyan sebesen ették a vattacukrot, hogy három nap hét éjjel se telt bele – átsétáltak az Óperenciás-tenger alatt.
Tururu szörnyű-de-szörnyű-de-szörnyűden boldog volt, hogy nem kellett a CSODATEVŐ CSALÁNLEVÉLBE belelépnie. Hamarosan elfogyott a vattacukor, és ők egy égigérő aranykapu előtt találták magukat, amelyet a három világtáj iránt három szivárvány koronázott és három sárkány őrzött.
Tururu és Türürü ott állt hát a három fene sárkányféreg árnyékában; akkorák voltak sorra-rendre, mint egy három/négy/ötemeletes ház, a szarvuk harangozott, a tarajuk kolompolt, a toruk-potrohuk sistergett-sarabolt-csürüszkölt, ahogy húzták magukat a földön. Nem sok ideje maradt a testvérpárnak, hogy haditanácsot tartson, tünekedjen-tanakodjon, mert a három tűzokádó sárkánykígyó már közelért.
Akkor vették észre, hogy köröskörül fényes kardok hevernek elhányva szana-szerte, kicsik, nagyok – az előttük járó idáig merészkedőké, akiket a szörnyetegek felfaltak. Tururu uccu neki, odaugrott, felkapta a legkisebb fényes kardot és odakiáltott Türürünek:
– Nyisd ki szemed, Türürü, tátsd el a szád, Türürü, ilyen legényt, Türürü, úgy se láttál, Türürü!
A legnagyobb sárkánykígyónak a magasba meg felkiáltott:
– Nyújtsad ide, sárkánykígyó, undok fejed, sárkánykígyó: lecsapom én, sárkánykígyó, mind a hetet, sárkánykígyó!
De bizony a szörnyetegeknek még csak a közelébe se férkőzhetett, olyan vastagon okádták a tüzet meg a füstöt; és mielőtt a szegény kis Tururu észbekaphatott volna, a legnagyobb sárkánykígyó legkövérebb feje öt emelet magasból lenyúlt érte és – hamm! – fényes-kardostul bekapta.
Látta ezt Türürü, összeszedte azt a maradék bátorságát, odaszalad az első sárkányhoz és rákiált:
– Ugass, ha mondom!
– Nem tudok, sohasem is tudtam – szontyolodott el a legkisebb sárkány, három emelet magasból földig lógatta mind a hét fejét és szégyenletében kiadta páráját. De még holtában is fenyegette: – Majd ugat neked a bátyám!
17Türürü odaszaladt a bátyjához, a középső sárkányféreg aki volt és rákiáltott:
– Fütyölj, ha mondom!
– Nem tudok, sohasem is tudtam – szontyolodott el a középső sárkány és szégyenletében holtan terült el. De négy emelet magasból ahogy elvágódott, még holtában is fenyegette: – Majd fütyöl neked a bátyám!
Türürü odaszaladt az ötemeleteshez – az volt kettejük bátyja, a legnagyobb sárkány. Öklöcskéjével a magasba fenyegetett és mind a hét fejére külön-külön: rákiáltott.
– Adod vissza Tururut azonnal, ha mondom?! Adod vissza?! Adod vissza?! Ha nem adod szépszerével, úgy jársz, mint a két öcséd!
De az ötemeletes csak nevette a magasból és mély sárkányhangon, gorombán ledöndült:
– Hahaha! Azt hiszed, velem is olyan könnyen elbánsz?! Tudom én ám ezt is, azt is, idesüss!
És megmutatta tudományát: az egyik fejével ugatott, a másikkal fütyölt.
De Türürü nem ijedt meg, felkapott egy krétakövet a földről és villámgyorsan végigrajzolta a sárkány tarajos árnyékát a földön: s most az harangozott-kolompolt-sustorgott, a sárkány tarajos árnyéka a földön.
– Látod az árnyékodat?! – kérdezte; és rámutatott.
Mihelyt a sárkánykígyó a tulajdon ötemeletes árnyékát meglátta elnyúlva a földön, úgy megijedt, hogy tüzének okádása lelohadt és egyetlen lángnyelvecske se jött ki a torkán; mind csak azt nézte, a hosszan elnyúló árnyékát a földön – mert tudnotok kell, hogy mentül hajmeresztőbb a sárkány, antul hajmeresztőbb az árnyéka, mentül iszonytatóbb a fajtája, antul butább.
(Jut eszembe: szól erről egy nóta is, de most nincs itt se a helye, sem az ideje nótázni, majd juttassátok eszembe egy másik sárkányféreg-találkozáskor.)
Nosza Türürü sem volt rest, felkapott egy apróbbacska fényes kardot a földről és mielőtt a beste férge megszámolhatta volna a fejeit, ahogy a kislány sorra leszeli – a kislány a sárkány fejeit egymásután leszelte, mind a hatot; csak a legkövérebbet, a legocsmányabbat hagyta meg a magasban, azt az undok sárkánypofázmányt azokkal a nagyra táguló sárkányorrlikakkal, amint a képen is láthatjátok – a hetediket.
– Tüstént add vissza Tururut – kiáltott rá a sárkány megmaradt fejére öt emelet magasban – mert ha nem, hát istenuccse levágom a hetedik fejedet is!
– Jáj-váj! Kegyelmezz mutatóba maradt hetedik árva fejemnek, Türürü – (és igazat mondott a Hétfejű, mert ez az egy árva feje maradt mutatóba) – nem elég, hogy így rámijesztettél…?! – (S míg ezeket mondta, az Ötemele18tes a kiskarmától a taraja-búbjáig minden porcikájában reszketett, mint a miskolci kocsonyába plántált nyárfalevél.)
Amiből csak az a tanulság, hogy a legtöbb fene sárkány menten megijed a saját árnyékától, csak meg kell mutatni neki. Türürü se volt rest, kihasználta a sárkány rémületét és nemcsak hogy nem kegyelmezett a legöregebb sárkányféregnek se, de akkorát hersentett apródad fényes kardjával, hogy a levágott hetedik feje messzire elgurult, és ocsmány pofázmányával beletoccsant a pocsolyába, abban szörcsögött tovább egy darabig. Ám addigra Türürü felvágta a potrohát is: nagy vidáman ugrott elé a hasából Tururu, mindjárt összefogództak és táncra perdültek örömükben, akárcsak a képen.
Ám amilyen messzire gurult az öregsárkány feje a poshadékban, olyan sokáig átkozódott; ha belerúgtak se hagyta abba s váltig ezt hajtogatta:
– Hiába öltetek meg, vitézlő Tururu és vakmerő Türürü, mert még hátra van az ÜVEGHEGY, az ÜVEGHEGYEN túl meg a VILÁGVÉGE. Ha a VILÁGVÉGÉN nem találtok SZIVÁRVÁNYHIDAT, úgy kell nektek, éhenpusztultok. A SZIVÁRVÁNYHÍD CSODÁJA pedig minden ezer esztendőben egyszer van; és akkor is – őrzi a HAZUGSÁG.
Azzal kilehelte páráját.
Törődtek is vele! Összefogódzva szépen, Tururu és Türürü nagy hancúrozással, örvendezve ment átal Meseország égigérő aranykapuján.
19Alig értek fel az ÜVEGHEGY tetejére, rémséges-mély szakadék tárult elébük, úgy hívták, hogy RÉMSZAKADÉK.
Ez a szakadék olyan rémséges mély volt, hogy aki azt mondja, látott már a RÉMSZAKADÉKNÁL mélyebb szakadékot, annak azért olyan céklavörös a füle, mert füllentős.
A két gyerek csak nézte-nézte; de ha a szemüket kinézik, akkor sem láthatják a legfenekét. Mert ez volt a VILÁGVÉGE. A feneketlen mélység fölött keselyűcsapat keringett: három gatyáskeselyű, három kopaszkeselyű és a vezérük, az örvös karvalydarvaly – ez volt a legnagyobb.
Tururu megrángatta Türürü varkocsát és így szólt:
– Igazat szólt, Türürü, az a sárkány, Türürü: elsirathat, Türürü, édesanyánk, Türürü!
Ebben a pillanatban gúnyos hahota harsant és mennydörgő hang ismételte a RÉMSZAKADÉK túlpartja felől, amit mondott:
– IGAZAT SZÓLT, TÜRÜRÜ, AZ A SÁRKÁNY, TÜRÜRÜ: ELSIRATHAT, TÜRÜRÜ, ÉDESANYÁNK, TÜRÜRÜ!
A beszélő mennydörgés hallatára Tururu sírvafakadt, és csak annál keservesebben rángatta Türürü varkocsát:
– Hallod, mit mond, Türürü? SZIVÁRVÁNYHÍD, Türürü, ezer évben, Türürü, egyszer van csak, Türürü! Addig százszor, Türürü, felfalnak a, Türürü, megesznek a, Türürü, dögkeselyűk, Türürü!
A visszhang meg minden szavát megismételve, kárörvendve rikácsolta:
– HALLOD, MIT MOND, TÜRÜRÜ? SZIVÁRVÁNYHÍD, TÜRÜRÜ, EZER ÉVBEN, TÜRÜRÜ, EGYSZER VAN CSAK, TÜRÜRÜ! ADDIG 20SZÁZSZOR, TÜRÜRÜ, FELFALNAK A, TÜRÜRÜ, MEGESZNEK A, TÜRÜRÜ, DÖGKESELYŰK, TÜRÜRÜ!
Csakhogy Türürüt nem lehetett olyan könnyen becsapni, átlátott a szitán. A kislány haragosan toppantott és átkiáltotta:
– Elhallgass, HAZUGSÁG! Hiába őrzöd a SZIVÁRVÁNYHIDAT, átalmegyünk rajta!
A HAZUGSÁG hallotta-látta, hogy leleplezték; és mézes-mázos öreganyó-hangon visszaszólt:
– Meglehet, hogy világéletemben a hazudozás volt a kenyerem, de most az egyszer igazat mondok. Igaz, ami igaz, nagyon szeretek füllenteni, de most megmondom a tiszta színigazat, a ti szép szemetekért. Alig egy perce vagy még annyi sincs tán: ebben a szempercenetben múlt el, most múlt el a SZIVÁRVÁNYHÍD CSODÁJA, olyan igaz, mint hogy Nap ragyog az égen. Lekéstetek gyerekek, haj-baj! Várhattok ezer esztendeig.
Mire Türürü még mérgesebben toppantott:
– Elhallgass, te mézes-mázos HAMISNYELV! Úgyis tudom, hogy csak a vesztünket akarod.
– Ugyan már miért akarnám?! Vagy tán ti nem láttátok? Épp akkor tűnt el a SZIVÁRVÁNYHÍD CSODÁJA, amikor kapaszkodtatok felfelé az ÜVEGHEGYEN.
Tururu panaszosan nyöszörgött:
– Bizony, mintha, Türürü, láttam volna, Türürü, nagy híd-lábát, Türürü, tűnőfélben, Türürü!
A túlpartról újra felcsendült a gonosz öreganyó hangja, ésde mint a szélvész, úgy súgta-búgta:
– BIZONY, MINTHA, TÜRÜRÜ, LÁTTAM VOLNA, TÜRÜRÜ, NAGY HÍD-LÁBÁT, TÜRÜRÜ, TŰNŐFÉLBEN, TÜRÜRÜ!
Mostmár a kislány is megzavarodott; maga sem tudta, mit higgyen, és szomorúan tekintgetett alá a RÉMSZAKADÉK feneketlen mélységébe a VILÁGVÉGÉN.
Hát a HAZUGSÁG még ki se mondja a szót, nagy fényesség támad, felragyog a SZIVÁRVÁNYHÍD CSODÁJA a feneketlen mélység fölött: éppen odahajlik az ÜVEGHEGY peremére.
– Uccu rajta, Tururu!
– Uccu bizony, Türürü!
Még rá se tették a lábukat és az a rengeteg híd úgy hintált-himbált-ingott-lengett velük, hogy a szivárványszínek is összegabalyodtak a nagy kavargásban.
– Inog-binog, Türürü!
– Kapaszkodj meg, Tururu!
21Alig kapaszkodtak két lépést, három lépést visszacsúsztak rajta a nagy ingásban. A SZIVÁRVÁNYHÍD már akkor olyan veszedelmesen lengedezett-ingadozott, hogy azon vették észre magukat – visszacsúsztak oda, ahonnan indultak: a VILÁGVÉGE partjára. Nem is mertek nekivágni még egyszer, féltek, hogy a HÍD leszakad alattuk. A kárörvendő HAZUGSÁG meg szörnyű robajlással úgy kacagott rajtuk, hogy majd megszakadt:
– UCCU BIZONY, TURURU! UCCU BIZONY, TÜRÜRÜ! Siessetek, a SZIVÁRVÁNYHÍD nem tart soká; nehogy a legtetején legyetek, amikor CSODÁJA kialszik, oszt’ az ÉG MAGASÁRÓL pottyanjatok a feneketlen RÉMSZAKADÉK mélyére, hahaha!
– Elhallgass, te nagy hazudós, amilyen a neved! – kiáltott át a túlpartra Türürü. – Hát te már furtonfurt csak a vesztünket akarod?!
Ekkor a kislánynak fortélyos gondolata támadt. Kézenfogta Tururut, ketten visszaereszkedtek az ÜVEGHEGY gerincére; ott nekigyürkőztek, és addig dűtötték a SZIVÁRVÁNYHIDAT, addig dűtötték, amíg egyszercsak nagyot kalimpált és lefordult: ott, ahol volt, akkurátusan alálógott, bele a RÉMSZAKADÉKBA. Többet ésszel, mint erővel: ha amúgy nem bírta, majd csak megbírja őket a SZIVÁRVÁNYHÍD emígy – lógva.
Úgy is volt. A tömérdek SZIVÁRVÁNYHÍD nyúlt-nyúladozott, akár a gumi, és majdnem leért a feneketlen mélység legfenekére, de nem szakadt el. A két gyerek szaporán végigmászott rajta és csakhamar felkapaszkodtak a túlpartra. Alighogy a túlsó partra értek, a HAZUGSÁG nagy robajlással lármázni kezdett:
– Gyertek vissza, gyerekek, amíg nem késő! Tururu! Odaát felejtetted a CSODATEVŐ CSALÁNLEVELET! Türürü! Odaát felejtetted a CSODATEVŐ SOMFAVESSZŐT!
A gyerekek meg csak nevettek a hazudóson. Türürü még visszakiáltott:
– Az ám! Nem mehetünk, beleestünk a SZAKADÉKBA!
Ha ez nem is történt meg velük, bizony-bizony megtörténhetett volna, hogy ezer esztendővel lekésik a SZIVÁRVÁNYHÍD CSODÁJÁT. Amiből az következik, hogy olykor nem elegendő a csoda – szerencse is kell hozzá. Nekik szerencséjük volt; nagyot kacagtak a HAZUGSÁG felsülésén, és továbbmentek: már idelátszottak Meseország fővárosának, KANAFÓRUMNAK sokszarvú tornyai, kürtős palotái.
22Most hát ott terült el előttük Meseország fővárosa, KANAFÓRUM. Ahogy közel érnek, látják ám, hogy KANAFÓRUM várfalait egy sor rózsatő veszi körül, és minden rózsatő előtt egy kisfiú vagy egy kislány álldogál.
Megállítja őket egy ólomkatona – az első, akivel találkoztak Meseországban – és megkérdi:
– Van-e már belépőjegyetek KANAFÓRUMBA?
– Jegyünk nincsen, katona! Pénzünk sincsen, katona!
– Akkor álljatok oda, gyerekek, az egyik rózsatőhöz.
– Minek álljunk, katona, rózsatőhöz, katona?!
– Mutassátok meg, milyen türelmesek vagytok.
– Hát amazok, katona, mind a többi, katona…?!
– Amazok is, mind. Türelmesen vár, ki-ki a maga rózsatövénél. Mert tudjátok meg, a türelem rózsát terem; majd ha a ti türelmetek is megteremte a maga rózsáját, ti is kaptok belépőjegyet KANAFÓRUMBA.
– Le is vágjuk, katona, kössünk csokrot, katona?!
– Le ne vágjátok, bokrétába se kössétek: istenments! Hadd teremjen másnak is belépőjegyet az a türelmi rózsa.
– Mikor, mikor, katona? Alig várom, katona!
– Ej, várj sorodra. A türelmetleneknek rózsatő se jut.
– Sor végére? Katona! Sose fogy el, katona!
– Megy az, mint a karikacsapás: épp most van a türelmi rózsatermés ideje. Ti is kaptok, az ingyenjegy kijár: Meseországba a belépőjegy minden gyereknek ingyen van, de meg kell mutatnia, mekkora türelemmel tud várni a sorára; ez így dukál.
23Ahogy a katona mondta – épp akkor volt a türelmi rózsatermés ideje. Tururunak és Türürünek nem kellett sokáig várakoznia, alig állt oda a két gyerek, két nagy bazsarózsa nyílt a rózsatőn – nekik nyílt, nem hittek a szemüknek.
Világítósipkás nagyfiú lépett oda hozzájuk, lobogó fekete köpenyének tűzpiros a belseje, a zekéje hunyorgó csillagokkal van kivarrva. Odamegy, megszólítja a két gyereket:
– Én vagyok az idegengyerek-vezető, a nevem JÖSSZEMÁR; de nehogy KISSZAMÁRNAK szólítsatok, mert azért nagyon haragszom: én már nagyfiú vagyok.
– Szép jónapot, JÖSSZEMÁR! Az én nevem Türürü!
– Szép jónapot, KISSZAMÁR! Az én nevem Tururu!
– Hinnye, a kutya meg a mája! Nem megmondtam, hogy KISSZAMÁRNAK ne szólítsatok, mert azért nagyon haragszom?!
– Ne haragudj, JÖSSZEMÁR! Azt se tudja, mit gagyog.
– Ne haragudj, KISSZAMÁR! Én még kisfiú vagyok.
– No jó, nem bánom, most az egyszer nem haragszom. Jártatok már KANAFÓRUMBAN, és ha igen, hányszor?
– Egyszer se, soha!
– Jól vigyázzatok arra, amit most mondok. Ha játékot láttok, ne szaladjatok el, mert gyorsabban futnak, s úgyis utolérnek. Ki ne hagyjatok egyetlen jófalatot sem, mert amit nem kóstoltok meg, az álmotokban a torkotokon akad. Mit akartok látni legelőbb, gyerekek?
– Mindent! Mindent!
– Mindenhová!
– Lassan a testtel, nem lehet egyszerre mindent, nem szaladhatunk szanaszét egyszerre mindenhova. Válasszatok: hová legelőször, gyerekek…?!
Tururu megrántotta Türürü varkocsát, és mielőtt még a kislány szólhatott volna, így kiáltott:
– Kisvasúthoz, Türürü!
Türürü nem hagyta magát, nagyot kiáltott:
– A babákhoz, Tururu!
Így kiáltoztak felváltva:
– Legó készlet, Türürü, az kell nékünk, Türürü!
– Kis babaágy, Tururu, az kell nékünk, Tururu!
– Kisautókhoz, Türürü!
– Kismackókhoz, Tururu!
– Karikákhoz, Türürü!
– Barikákhoz, Tururu!
– Rakétákhoz, Türürü!
24– Főzőcskéhez, Tururu!
– Megállj, megállj, Türürü!
– Örök-harag, Tururu!
– Sose az kell, Türürü! Ami nekem, Türürü!
– De neked se, Tururu! Ami nekem, Tururu!
A meseországi idegengyerek-vezető szakította félbe a civakodókat.
– Ejnye-bejnye, gyerekek, mire jó ez a veszekedés? Látom már, elsőnek mit szeretnétek; mondok is én mindjárt valamit, ami mind a kettőtöknek tetszeni fog.
– Mit? Mit?
– Menjünk a labdákhoz.
– A labdákhoz, Tururu!
– A labdákhoz, Türürü!
– Jó lesz, jó lesz, JÖSSZEMÁR!
– Jó lesz, jó lesz, KISSZAMÁR!
Szörnyen megörült a két gyerek, viháncolva indultak el vele. Az idegengyerek-vezető kétfelől köréjük terítette pirosbéléses felleghajtóját és futva vezette őket a LABDÁZÓHÁZ felé. Hát ahogy belépnek, akár hiszitek, akár nem, mit gondoltok, mit látott ott Tururu és Türürü – kitaláljátok-e?
(Az ám – de azért nagy huncutul ti csak ne lapozzatok tovább és ne leskelődjetek, hogy milyennek rajzolta meg a LABDÁZÓHÁZAT a rajzoló bácsi, mert az nem szabályos, és akkor én is megharagszom, mint az idegengyerek-vezető nagyfiú.)
25Nézték-nézték a LABDÁZÓHÁZ tágas udvarán a sok labdát – hiszen csak győzték volna megszámolni! – és nem tudtak magukhoz térni a csodálkozástól.
Fehér pettyes, behemót piros labdákat láttak meg embermagas, kanárisárga futball labdákat, óriás kék vízilabdákat meg fehér teniszlabdákat; a labdák ide-oda gurulásztak, és csodák csodája: kisfiúk-kislányok röpködtek a levegőben!
– Jól látom-e, Tururu?!
– No de ilyet, Türürü!
Vezetőjük intésére nyomban ott termett az egyik szemellenzős labdamagyarázó – egy méltóságteljes, lomha gurulású vízilabda, és mindjárt magyarázatba fogott:
– Az úgy van, hogy itt nálunk Meseországban nem a gyerekek játszanak a játékokkal, hanem fordítva – a játékok játszanak a gyerekekkel. Most magatok is láthatjátok: nálunk a labdák játszanak a gyerekekkel.
Ekkor egy huncutul arra guruló nagy piros pettyes odakiáltott társainak:
– A gyerek a labda!
Nosza, a labdáknak se kellett több. Bizony Tururu se sokáig ámulhatott-bámulhatott – egyszercsak érzi ám, hogy a levegőbe kapják, nagyot lendítenek rajta, és ő repül. Ijedtében kiáltani is elfelejtett. Szemével a kislányt kereste, hogy Türürü hol maradt. De addigra már Türürü se volt a helyén: ott röpködött a többi kislánnyal, akikkel a sárga-fehér-piros girizdes labdák teniszeztek a LABDÁZÓHÁZ udvarán. Tururunak is elmúlt a félelme, hiszen mindig lágyan hajították és mindig puhára esett, de meg látta is, hogy a többiek se félnek. Nagyot kacagott hát, és mert épp ott repült el mellette a levegőégen Türürü, megrántotta Varkocsát és utánakiáltott:
26– Merre röpködsz, Türürü?
– Ha én tudnám, Tururu!
– Csudajó ez, Türürü!
– Labda lettem, Tururu!
– Fák alattam, Türürü, ég felettem, Türürü!
– De magasra, Tururu, felrepültem, Tururu!
– Ha lenéztél, Türürü, nem szédültél, Türürü?
– Jaj a szoknyám, Tururu! Már azt hittem, Tururu –
– Én is, én is, Türürü, már azt hittem, Türürü –
– Sose érek, Tururu, le a földre, Tururu!
Így dobálództak-rugdalództak velük azok a nagy, embermagas labdák a LABDÁZÓHÁZ udvarán, ők meg kacagva röpködtek a levegőégen. Egyszercsak az egyik labdacsatár a levegőbe pattan, nagyot fejel Tururuba; a kisfiú érzi ám, hogy repül-repül – a labdák meg odalent a földön, ahányan vannak, nagyot kiáltanak:
– Gooo-ól!
Ő meg szép lágyan elterült a puha füvön, cseppet sem ütötte meg magát. Türürü már ott állt mellette.
– Szép fejes volt, Tururu!
– Láttad? Láttad, Türürü?
– Éppen arra, Tururu, kalimpáltam, Tururu!
– No gyerekek, jól kilabdáztátok magatokat? – kérdezte a szemellenzős labdamagyarázó.
– Nem mi: velünk labdáztak!
– De azért jó volt?
– Jó bizony! Kivált az a fejes, amikor gólt fejeltek velem! – büszkélkedett Tururu.
– Azt nálunk nem fejesnek, hanem labdásnak hívják – igazította helyre a labdamagyarázó –, mert nekünk nincs fejünk; vagyis hogy csakis fejünk van, csak ez az egy fejünk, de amilyen csupa-fej vagyunk, ez az egy fejünk sem igazi, mert… –
– Mert miért? – kérdezte kíváncsian Tururu és Türürü.
– Mert belül üres – vallotta be nagy szégyenkezve a szemellenzős labdamagyarázó.
Amiből megtanulhatjátok, hogy nem igazi fej, ami belül üres.
27Szép volt, jó volt – ez is megvolt. Utána Tururu és Türürü a MESEVÁSÁRBA kéredzkedett. Az idegengyerek-vezető, JÖSSZEMÁR megkérdezte:
– Láttatok már vásárt KANAFÓRUMBAN, gyerekek?
– Nem láttunk még, JÖSSZEMÁR!
– Nem láttunk még, KISSZAMÁR!
– Csakhogy az úgy van ám, hogy Meseországban az, amit a vásáron árulnak, az is csupa mese-mese-meskete! Nagyon szeretnétek látni?
– Alig várjuk, JÖSSZEMÁR!
– Alig várjuk, KISSZAMÁR!
– Irgum-burgum, Tururu! Nem megmondtam, hogy ne merészelj KISSZAMÁRNAK szólítani?! Mindjárt megharagszom!
– Ne haragudj, JÖSSZEMÁR: nyelvével hibázott.
– Ne haragudj, KISSZAMÁR: eztán majd vigyázok.
Mentek-mentek-mendegéltek, míg a MESEVÁSÁR elé nem értek. Keresik JÖSSZEMÁRT, nincs sehol. Türürü jobbra nézett, Tururu balra: mintha a föld nyelte volna el. Kiabálni kezdenek:
– Merre bujkálsz, JÖSSZEMÁR?
– Gyere elő, KISSZAMÁR!
Köröskörül meg csak nevetik őket. Az egyik mesekofa azt mondja:
– Két kisszamár! Egyik kisebb, mint a másik! Hihihi!
A másik meg azt:
– Itt mendegéltek kézenfogva, mégis keresitek egymást?! Hahaha!
Arra vetődik egy mesebeli ember, éppen olyan világítósipkája van, mint amilyen a meseszakértőknek szokott, ha nem még szebb. Észreveszi őket, megszólítja:
28– Mi járatban vagytok, gyerekek?
– Vásárnézni jöttünk!
– Ide hozzám! Megtaláltátok, akit kerestek. Én vagyok a MESESZAKÉRTŐ, a nevem nemes nemzetes tudós és vitézlő Talpantalpantalpantalpantalpantal-Talp Antal; de nehogy a baltalpamon szólítsatok, mert a baltalpamra csiklandós vagyok és azt nagyon zokon veszem.
– Szép jónapot, ANTALPANTAL! Az én nevem Türürü!
– Szép jónapot, BALTALPANTAL! Az én nevem Tururu!
– Szedte-vedte! Nem megmondtam, hogy BALTALPANTALNAK ne szólítsatok, mert a baltalpamra nagyon csiklandós vagyok és én azt zokon veszem?!
– Ne haragudj, ANTALPANTAL! Azt se tudja, mit csacsog!
– Ne haragudj, BALTALPANTAL! Én még kisfiú vagyok!
– Olyan kicsi nem lehetsz, hogy a jobbtalpamat ne tudnád megkülönböztetni a baltalpamtól. Hogy ne csiklandoznád. Milyen kicsi a kisöcséd, húgocskám, Türürü?
– Négy év múlva lesz annyi, mint én: kilenc.
– Mondd úgy, hogy a magamfajta RÖVIDÉSZ is megértse.
– Abban a korban van, amikor hatéves lesz jövő ilyenkor, de ötéves még nem múlt el. Mit mond ilyenkor a RÖVIDESZŰNEK a kisfiú, Tururu, hogy mekkorka vagy…?!
– Kicsi vagyok, nagy az eszem, de ha vernek, nem szeretem!
– Én meg olyan nagy vagyok már, Tururu, de olyan nagy, hogy meg is untam; ezért egy kicsit nehezen forog az eszem kereke: az a kevés kereke ami van neki, mármint az eszemnek, ami rövid. Mit bámultok rajtam, gyerekek?
ANTALPANTALNAK még szebb világítósipkája volt, mint JÖSSZEMÁRNAK: holdas-csillagos süveglámpás. Földigérő szakállát kétfele fésülte, egy felét az egyik, más felét a másik bokájára csavarta, s amazt piros, emezt kék pántlikával kötötte meg. Türürü mindjárt meg is kérdezte:
– Miért fésülöd kétfele azt a hosszú-szép hófehér szakálladat és miért kötöd kétfele, a bal felét a jobb, a jobb felét a ballábadhoz…?!
– Tudod, Türürü, a szakállam már olyan őszbecsavarodott, hogy nem tudom visszacsavarni a tavaszba; meg az igazat megvallva, minduntalan összegabalyodott a lábammal, és napjába háromszor felbuktam benne.
– Napjába kétszer nem lett volna elég?
– Napjába egyszer is sok lett volna; de a lábam rákapott a bukdácsolásra.
– De miért kék az egyik pántlikád az egyik ballábadon és miért piros a másik ballábadon? – kérdezte ártatlan képpel Tururu.
– Hogy össze ne tévesszem a lábaimat, ha mendegélek.
– Az igazat megvallva…?! – kérdezte Tururu, olyan sanda mosollyal, amilyen csak egy kisfiútól telik.
29– Igenis hogy az igazat megvallva, te selyma!
– És ha nem megvallva mondod, sose mondod az igazat? – firtatta tovább a dolgot Tururu, ártatlan képpel.
– Igenis hogy igen, te pernahajder! – fortyant fel a MESESZAKÉRTŐ. – Ne zavarjatok bele, gyerekek. A lábpántlika eligazít rajta: régen mindig összetévesztettem a balt a jobbal, de mióta tudom, hogy a piros a bal és a kék a jobb… akarom mondani, a kék a bal és a piros a jobb… Dehogy-dehogy, már magam sem tudom. Csiklandozzátok meg, gyerekek, hogy melyik a csiklandós: mert az a bal.
A két gyerek nekiállt, alányúlt, Türürü az egyik talpát csiklandozta, Tururu a másikat. A MESESZAKÉRTŐ felkiáltott:
– Ujjujjujjujj, elég!… Ma sehogy se forog az én kis eszemnek az a megmaradt kereke – zavarodott bele a MESESZAKÉRTŐ, és egészen elszomorodott.
– Tudod-e már, hogy melyik a bal és melyik a jobb?! – kérdezte Tururu és Türürü.
– Az igazat megvallva, de most az egyszer igazán az igazat megvallva: őszintén megmondom, hogy csak a tükörből tudom, melyik-melyik; mert úgy tanultam meg.
– Sose búsulj, BALTALPANTAL – vigasztalta Tururu – mi se tudjuk, melyik a bal és melyik a jobb.
Ott álltak a nagy MESKETE kapujában és beléptek. Éppen kezdődött a vásár.
30Kerek ezer utcája volt a vásárnak, és minden utcájában kerek ezer bazár.
Az egyik utca volt a VASORRÚ BÁBÁK Utcája; csupa-csupa rút boszorkányt, gonosz mostohát, vasorrú bábát látni ott.
A másik a KACSALÁBON FORGÓ VÁRKASTÉLYOK Utcája; a harmadik a RENGETEG ERDŐK Utcája.
A negyedik a KERESZTUTAK Utcája. Volt kétfele, volt háromfele ágazó, a szegre akasztva mind, mint a patkók a kovácsnál; és nem hazudok: ha nem lógott ott kerek ezer KERESZTÚT a szögön, akkor egy se.
Az ötödik a TÜNDÉREK/TÜNDÉRKERTEK Utcája. TÜNDÉRKERTEK százával, meg ÚTVESZTŐK manókkal-koboldokkal felszerelve, meg VÍZALATTI PALOTÁK, minden termük boszorkányseprűvel tisztára seperve.
A hatodik a TÁLTOS PARIPÁK Utcája. A hetedik a VARÁZSGYŰRŰK-VARÁZSMONDÁSOK Utcája. A nyolcadik a HAMUBAN SÜLT POGÁCSÁK Utcája, minden pogácsához hozzávaló VÁNDORTARISZNYÁVAL.
A kilencedik a SZEGÉNY VÁNDORLEGÉNYEK Utcája. A tizedik a KIS LIBAPÁSZTORLÁNYOK Utcája. A tizenegyedik a HÉTMÉRFÖLDES CSIZMÁK Utcája. A tizenkettedik a REPÜLŐ SZŐNYEGEK Utcája. A tizenharmadik a TENGERÉSZLÁDÁK/TALÁLT KINCSEK Utcája – és így tovább.
– Hát a mesebeli VARÁZSTROMBITÁK: merre-hol? – kérdezte Türürü.
– Hát amitől láthatatlanná leszek, a mesebeli KÖDSIPKA: merre-hol? – kérdezte Tururu.
– Minden itt van, ami a mesében van, mert másutt nem is lehetne: valahol, a NAGY MESKETE valamelyik kacskaringós utcájában – nyugtatta meg őket Antalpantal, a MESESZAKÉRTŐ. Tururu és Türürü hamarosan ott járt a sokadalom kellős közepén, a VASORRÚ BÁBÁK Utcájában.
31A VASORRÚ BÁBÁK Utcájában éppen sorsjegyet osztogattak a gyerekek között: kisorsoltak egy VASORRÚT.
Kinek-kinek a számát bedobták Antalpantal bácsi világítósipkájába, jól megrázták, és akinek a számát a MESESZAKÉRTŐ kihúzza – az hazaviheti magának a VASORRÚ BÁBÁT (hogy melyiket – azt ő maga választja).
Förtelmesnek és utálatosnak találták volna a púpos-pókos-bibircsókos vén szipirtyókat a gyerekek máskülönben; de mert sorsjegyen lehetett boszorkányt nyerni, éktelen izgatottak voltak, hogy vajon ki lesz a szerencsés közülük.
Tururu és Türürü is ott szorongatta a maga sorsjegyét, Türürü a hatost, Tururu a hetest, és oly türelmetlenül várták a sorsolást, mint a kiscsikók az abrakot.
Hanem izgatottak voltak maguk az undok boszorkányok is; vadul ugra-bugráltak a VASORRÚ BÁBÁK, a GONOSZ MOSTOHÁK meg előretolakodtak, mindannyian a gyerekeket bámulták és találgatták, hogy vajon melyik viszi őket haza?
Már minden szám együtt volt Antalpantal világítósipkájában. A MESESZAKÉRTŐ megrázta, belenyúlt, kihúzott egy sorsjegyet, megnézte a számot. Harsányan hirdette ki, hogy a hátul állók is hallják:
– Akié a hetes, azé a VASORRÚ BÁBA. Amelyiket akarja! Hátára veszi, hazaviszi. Kié a hetes szám, gyerekek?!
– Az enyém! Az enyém! – ágaskodott büszkén Tururu.
– Övé a VASORRÚ BÁBA! – irigyelte a többi gyerek.
– Tiéd a VASORRÚ BÁBA – veregette vállon a MESESZAKÉRTŐ. – No most! Válassz, hogy melyik legyen, a GONOSZ MOSTOHA vagy a CSÚF BOSZORKÁNY: ahogy akarod, amelyiket akarod.
32 33– Akarom!
– Ezt a legrútabbat? Azt a legszutykosabbat? Emezt a legtetvesebbet? Amazt a legretkesebbet?
– A legis-legis-legis-leg… – habozott Tururu és a szeme körbejárt rajtuk, ahogy szemelgette-válogatta őket.
– A legis-legis-legis-legmicsodásabbat?! – ostromolták a kíváncsiak.
– A legis-legis-legis-leg BIBIRCSÓKOSABBAT! – kiáltotta Tururu, s azzal rámutatott, hogy melyikre esett a választása; az meg ugrándozott örömében.
– Hátadra veszed, hazaviszed?
– Veszem-veszem! Viszem-viszem!
De Türürü a könyökével megbökte kistestvérkéjét – légy észnél! – mert már az egész utca rajta nevetett.
– Még hogy ilyet, Tururu, viszed bizony, Tururu, az kéne csak, Tururu, egész utca, Tururu, rajtad mulat, Tururu!
– Csúnyák között, Türürü, ez a legszebb, Türürü! Olyan rút, hogy, Türürü, szinte szép már, Türürü!
– Édesanyánk, Tururu, házból kiver, Tururu, vele együtt, Tururu!
– Ha megnyertem, Türürü, itt nem hagyom, Türürü!
– És ha egyszer, Tururu, megmérgezne, Tururu, téged is, mint, Tururu, Hófehérkét, Tururu?!
– Volna szíve, Türürü, bátorsága, Türürü?!
– Szíve-mája, Tururu, a zúzája, Tururu, gonosz minden, Tururu, pozdorjája, Tururu!
Tururu végül elszégyellte magát, és mert mindenki rajta nevetett, letett róla. Kicsit duzzogott, de aztán kijelentette: nem veszi a hátára egyiket sem, nem viszi haza, még ha sírva könyörögne a VASORRÚ, akkor sem.
– Nono – szólt közbe a MESESZAKÉRTŐ, tudós képpel. – Szíve-mája meg zúzája meglehet hogy gonosz, de azért akad jó pozdorjája is. Mert nem olyan gonoszton-gonosz a GONOSZ MOSTOHA, csak a mesében, vannak jóságos mostohák; és a VASORRÚ BÁBA is csak addig gonosz, amíg a mese tart: a maga jószántából-jókedvéből; s mihelyt vége, maga is olyan aranyszívű, galambősz nagyanyóvá vedlik, mint amilyen odahaza a hófehér hajú nagyanyó.
34Betértek a Királylány Utcába. Itt úgy hemzsegtek a királykisasszonyok, ki elvarázsolva, ki elvarázsolás előtt, hogy Türürü megrángatta Antalpantal bácsi szakállát és meg nem állhatta – megjegyezte:
– Ennyi királykisasszony egyrakáson! Egész ország kitelnék belőlük, MESESZAKÉRTŐ bácsi! Abban a Kisasszony Országban azután ha akadna egy Hamupipőke – hát az lenne a királynő.
– Van is, van ám bizony! – vágta rá a MESESZAKÉRTŐ – Van olyan ország.
Betértek a Királyfi Utcába. Itt úgy hemzsegtek a királyfik, ki elvarázsolva, ki elvarázsolás előtt, hogy Tururu megrángatta Antalpantal bácsi szakállát és meg nem állhatta – megjegyezte:
– Ennyi királyfi egyrakáson! Egész ország kitelnék belőlük, MESESZAKÉRTŐ bácsi! Abban a Királyfi Országban ha akadna kisbojtár – hát az lenne a király.
– Van is, van ám bizony! – vágta rá a MESESZAKÉRTŐ – van olyan ország. Térjünk csak be az Ország Utcába.
Betértek a vásáron az Ország Utcába. Volt itt mindenféle ország: Tükörország, Tündérország, Békaország-Egérország, Fűszálország, Gombaország; törpék barlang-országa, vízimanók tengeralatti birodalma. Volt egyszínesre pingált, fényesre glancolt, ritkaszép, az volt a Tó-Mellett-Kis-kastély-És-Füvespart Ország (tudom, jártam ott, meglaktam a Kiskastélyt: bodzalekvárból volt és nem mézeskalácsból, mint Mézeskalács-Országban, ahol a Tó is, a Füvespart is mézeskalácsból volt). Meg ott volt egy bazárban Hetedhét Ország is: lakatlan pusztaság, nem is igazi ország, és csak arra használják, hogy a többi ország rajta túlnan-túl legyen. Látták Bergengóciát, látták az Óperenciákat: csak a mesében olyan iszonytató nagy, a vásáron elfért egy játékskatulyában.
35– Hát országot nem viszel?
– Hogyne vinnék, Türürü!
– Elvihetnéd NÁD Országot!
– Hogyne vinném, Türürü!
– Tündérmesét és Találóst –
– Tündérverset, Türürü!
– Mind tudnád, ha volna tud-NÁD!
– Te is tudnád, Türürü!
– Elvisszük a tudnád-NÁDAT!
– Hogyne vinnénk, Türürü!
– Mind az egész NÁD Országot!
– Mind egy szálig, Türürü!
Akkor mindjárt Tururu fogta magát, a sok-sok tudós tudhat-NÁDAT összenyalábolta és az egész Tud-NÁD Országot belegyömöszölte a tarisznyájába. Ez volt az első vásárfia.
Betértek az Óriás Utcába. Micsoda vasgyúró óriások voltak itt! Egymás mellett Jóni, Tóni, Bóni, mindjárt három. Jóni egymaga elbírt egy jól megrakott szénásszekeret; az öccse, Tóni, egész palotát, a kisöccse, Bóni, egész sziklahegyet hordott a hátán. De a legerősebb a negyedik volt, Móni, a legkisebb kisöccsük – az óriások fejedelme: ő, ha akarta, hátára vette mind az óriásokat szénásszekerestül, palotástul, sziklástul – ezt a Mónit a vásárban úgy hívták, hogy VAS-GYURKÓ.
– Hát óriást nem is viszel?
– Hogyne vinnék, Türürü!
– Elvihetnéd a VAS-GYURKÓT!
– Hogyne vinném, Türürü!
– Elfáradnánk: ő felvenne –
– Hogyne venne, Türürü!
– Mint a pillét, úgy elvinne!
– Hogyne vinne, Türürü!
Így hát Tururu, mindenesetre, az óriást, hátán a félvilággal, belegyömöszölte a tarisznyájába; mert az úgy van, hogy csak a mesében olyan óriások, a vásáron elférnek egy gyufaskatulyába. VAS-GYURKÓ volt a második vásárfia.
Betértek a Vár Utcába. Volt itt – csudák-csudája! – egyhelyben álló vár, volt közönséges kacsalábon forgó vár, és volt még közönségesebb repülő csodapalota; a repülő palotákat úgy eregették, mint a papírsárkányt. Volt elvarázsolt kastély, amely még a mesében sem igazándi – márpedig nehéz olyat mondani, ami még a mesében sem igazándi – de ez olyan volt, mert tartozott hozzá egy varázsgyűrű, ezt a varázsgyűrűt ha valaki az ujján 3637körülfordította, a kastély eltűnt mindenestül; és volt olyan irinkó-pirinkó tündérvár, mint egy üvegszilánk, és ez az egész Üvegszilánk-kastély mind a hét tornyával elfért egy harangvirágkehelyben.
Tururu megrángatta nővérkéje varkocsát és így szólt:
– Hát várkastélyt nem is viszel?
– Hogyne vinnék, Tururu!
– De melyiket a sok közül?
– A száztornyút, Tururu!
– Azt a szépen muzsikálót?
– Gyémánttornyút, Tururu!
– Azt a legis-de-legszebbet?
– Ha már kastély, Tururu –
– Legyen kacsalábon forgó?
– Legalábbis, Tururu!
Ebben megegyeztek. Akkor a MESESZAKÉRTŐ a legtakarosabb, száztornyú, kacsalábon forgó várat becsúsztatta Tururu tarisznyájába; megvolt hát a három vásárfia. Örült a MESESZAKÉRTŐ bácsi is, hogy meglelte nekik a kedvükrevalót, de nekik is csak úgy ragyogott a képük az örömtől; az ám, de annak a vásárnak nem volt se-vége-se-hossza, így hát belevegyültek a sokadalomba s mentek, amerre sodorta őket az emberár.
38Betértek a Tündér Utcába. Lepkeszárnyú tündérkéket látni ott: szálldos-csapong a tündérsereg a sok bámészkodó fölött, időről-időre, észrevétlen a vállukra telepednek és egy fürt fülcsengővel – csingilingi! – belecsöngetnek a fülükbe. Nagy a tündérjárás, a két gyerek csak ámul-bámul – egyszercsak érzi, hogy neki is, ő is a füléhez kap, Tururu:
– Jaj be szépen, Türürü, cseng a fülem, Türürü!
– Melyik füled, Tururu, a jobb? A bal? Tururu?!
– Bal is, jobb is, Türürü, most is hallom, Türürü!
A MESESZAKÉRTŐ mindjárt megmagyarázta:
– Két kis pajkos tündér a válladra telepedett, és egy fürt fülcsengettyűvel belecsöngetett a füledbe. De vigyázz, arra ne fordítsd ám a füled, mert menten elrepülnek!
Nem is fordította volna arra a buksi fejecskéjét Tururu a világ minden kincséért sem; hanem – ravaszdi módon – nővérkéjét kezdte kérlelni:
Türürüt se kellett biztatni, utánanyúlt a két tündérkének; de bizony azok nem várták meg, hogy elcsípjék őket, hanem – hipp-hopp! – lepkeszárnyon tovalibbentek. Akkor, hogy ne szomorkodjon a két gyerek, Antalpantal bácsi a markukba nyomott két tündérfogó lepkehálót, és így szólt:
39– No most! No most! Most szaladjatok vele, most fogjatok tündért!
Ők ketten elkapták a tündérfogó lepkehálót és nekiiramodtak. A MESESZAKÉRTŐ meg felokosította őket:
– A virágokon keressétek, azokra szállnak! A szirmokon megpihennek és szundikálnak egy tűszúrásnyit. Ha szerencsétek van, még fülcsengőt is szedhettek. Rajta, gyerekek!
Nem is kellett nekik kétszer mondani – utánuk vetették magukat:
Tururu utolérte a Pávaszemest, lecsapta a tündérfogó lepkehálóval és – volt-nincs! – a tarka pillangó már a háta mögül kacagott, ahogy tündértorkán kifért, és egy óvatlan pillanatban, csúfondárosan belecsengetett Tururu fülébe.
– Adj egy tündért, Antalpantal! – hízelkedett Türürü a MESESZAKÉRTŐNEK.
– Adj egy tündért, Baltalpantal! – hízelkedett Tururu a MESESZAKÉRTŐNEK.
40 41– Szedte-vedte, megmondtam, hogy ne szólítsatok a bal talpamon, mert arra csiklandós vagyok és nagyon megharagszom. Kérhettek akármit, de tündért nem adhatok; mert tudjátok meg: tündért csak akkor vihettek magatokkal, ha a tündér a maga jószántából hozzátok szegődik és veletek tart.
– Vigasztalódjatok, gyerekek – szólt Antalpantal bácsi, a MESESZAKÉRTŐ. – Odaadom, nektek adom a tündérfogó lepkehálót. Tegyétek el a tarisznyátokba, vigyétek haza.
– Elvihetjük, Antalpantal? Nekünk adod, Antalpantal? – örvendezett Türürü.
– Ideadnád, Baltalpantal? Nem bánod meg, Baltalpantal? – ujjongott Tururu.
– Odaadom, meg se bánom: már a haragom is elpárolgott, amiért annyiszor a baltalpamon szólítottál, amelyikre olyan csiklandós vagyok. Vigyétek haza, gyerekek, a tündérfogó lepkehálót, ez nem fog mást, csak tündért. Odahaza még mindig megpróbálhatjátok újra a tündérfogdosást az erdőn, és ha szerencsétek van, szedhettek fülcsengőt is.
– Merre keressük?
– Amerről a fülcsengés szól: arra van a fülcsengő! – hangzott a felelet.
42Befordultak a Táltos Paripák Utcájába; de Tururu csak fitymálta.
Volt ott mindenféle csodaló, szárnyas, szárnyatlan, hat-, nyolc- és tízlábú mesebeli ráró. Fehér sörényük lobogott a szélben, gyémánt patkójuk szépen szikrázott a csillagokon, olyik a Nap és a Hold között nyargalászott; de Tururu csak fitymálta.
Pedig a paripák nagyon szerették volna, ha valamelyikük megtetszenék nekik. Az egyik hóka paripa odadörgölődzött Tururuhoz és így szólt:
– Pattanj a hátamra, aranyos nyergembe, édes gazdám, és hipp-hopp! ott leszünk, ahol akarod.
Egy másik tüzes fehér mén odadörgölődzött Türürühöz és így szólt:
– Pattanj a hátamra, kapaszkodj a sörényembe, édes gazdám, és sebesebben a madárnál: odaszállok veled, ahova akarod.
Amerre elmentek, a jó rárók, a táltos paripák versengve hízelkedtek nekik és olyan vágyakozva nyerítettek utánuk, hogy szebben az angyalok se muzsikálnak.
A mulatság kedvéért aztán mégiscsak választottak egyet, egy kényesen lépdelő almásszürkét, DELIMÉN volt a neve. Fel is ültek ketten, Tururu és Türürü, DELIMÉN hátára; s ez az almásszürke, mihelyt a nyergében érezte a két gyereket, elrúgta magát a földtől s úgy megröptette őket, hogy több se kell. Olyan közel szálltak a Nap sugaraihoz, hogy elérhették és megfoghatták volna a sugarat a tövénél, ha nem perzselte volna őket olyan nagyon; felettük a maga piros repülő szőnyegén meg a MESESZAKÉRTŐ körözött, és onnan vigyázott rájuk.
Odafönn a levegőben Türürü odaszól Tururunak és azt mondja:
– Bezzeg nem is olyan régen, Tururu, sóhajtoztál odahaza, Tururu: „bárcsak egy rézpitykém volna, Türürü!”… S most, hogy annyi mindened van, 43Tururu, csodatevő csalánlevél, Tururu, kacsalábon forgó kastély, Tururu, kényeskedsz és mindent fitymálsz, Tururu! Semmit nem tudsz megbecsülni, Tururu! Hálátlanság! Mi dolog ez, Tururu?!
A kisfiú meg ráfelelte:
– Nekem bizony nem táltos kell, Türürü, se nem ráró, égenjáró, Türürü! Látod azt a szép REPÜLŐ SZŐNYEGET?! Belehalok, ha az enyém nem lehet!
Ha tudta volna, hogy ezzel milyen iszonyú bajt zúdít kettejük nyakába a kis Tururu – dehogyis mondta volna!
Meghallotta, hogyan fitymálja paripa-népét a Táltos Meseparipák Fejedelme, HÁNYDELVESDEL, a Százlábú Kolbászló; de ne csak százlábúnak képzeljétek ám, gyerekek, mert ahogyan a százlábú hernyónak sem száz lába van, hanem sokkal több, a Százlábú Kolbászlónak se száz, hanem ezer – mint is mondok: ezerszer-ezernyi-ezer lába van, vagy tán annál is több; ugyanannyi szárnya és irdatlan hosszú kolbász-dereka – hogy ezerszer-ezernyi-ezer nyereg is elférne rajta.
Meghallja a Százlábú Kolbászló, hogy akármilyen táltos rárót, akárhány meseparipát vezetnek eléje, Tururu mindahányat mindegyre csak fitymálja. Dühbe gurul, szárnyára kap, és sebes vágtatással körbe-karikába, egy-kettőre utoléri Tururut és Türürüt. HÁNYDELVESDEL ezer szárnya verdesésére nagy zúgás támadt a levegőben.
– Mordízomadta, fékom-teremtette! – kiáltott rájuk HÁNYDELVESDEL, a Százlábú Kolbászló, Táltos Meseparipák Fejedelme. – Majd adok én neked Repülő Szőnyeget, hogy megemlegeted, s mindjárt lesz nemulass! A mesetáltos már nem is jó?!
– Látod-látod, Türürü, le ne essünk, Türürü!
– Látod-látod, Tururu: minek mondtad, Tururu?!
Szánta-bánta Tururu, amit mondott, de már késő volt. A Százlábú Kolbászló bekerítette őket egyszer, kétszer, tízszer, százszor – már számolni se tudták, hányszor, hány karikába. Tururu iszonyúan megszeppent; s mitagadás, Türürünek is inába szállt a bátorsága. A Mesetáltosok Fejedelme meg rákiáltott az almásszürkére, DELIMÉNRE, amelyik nyergében ültek:
Hát abban a szempillantásban az almásszürke táltos ráró a két gyerek alatt – bakkecskévé változott s vele a neve is, DELIMÉN, ahogy ráigézte a magáét a Paripa-fejedelem, HÁNYDELVESDELRE fajzott. A nekivadult bakkecske akkorákat szökdécselt velük a levegőégen és úgy elhányta-vetette őket, hogy százszor is lepottyanhattak volna a hátáról, ha meg nem kapaszkodnak a szarvában.
– MESESZAKÉRTŐ bácsi! – kiáltotta Türürü hozzá, fel a magasba, ahol Antalpantal repülő szőnyege keringett. – Mitévők legyünk, Antalpantal?!
– Csinálj valamit! – visította Tururu, fel a magasba – mitévők legyünk, Baltalpantal?!
– Csimpaszkodjatok a szakállamba! – kiáltott le föntről a MESESZAKÉRTŐ, és leengedte hozzájuk a hosszú fehér szakállát: éppen odáig ért; a két gyerek meg belecsimpaszkodott.
– Odaadjam a bugyli-kardomat, gyerekek?
– Addsza bugylit, Antalpantal!
– Addsza bugylit, Baltalpantal!
– Odaadnám, de akkor mivel markoljátok a szakállamat?! Észnél légy: én se tudok így hadakozni, amíg rajtam lógtok.
Ezalatt a Százlábú Kolbászló köröskörül haragosan rúgkapált és már a repülő szőnyeget fenyegette.
46– Most légy okos, Türürü!
– Most légy okos, Tururu!
– Hamar! Hamar! – kiabált le hozzájuk a MESESZAKÉRTŐ a magasból.
– Gondoljatok ki valamit, gyerekek! Hamar! Hamar! Meseországban csak magatoktól várhattok csodát!
Türürü rásandított a Százlábú Kolbászlóra és odasúgta Tururunak:
– Ültessük bele a bolhát a fülébe!
– Ültessük! – helyeselte Tururu – de: honnan vesszük azt a bolhát, Türürü?
– Azt csak bízd rám, Tururu.
Azzal Türürü megrázta a varkocsát és torkaszakadtából kiáltozni kezdett:
– Jön a Százágú Szalámivágó! Jön a Százágú Szalámivágó!
Mihelyt Tururu a „szalámivágót” meghallotta, ő is ordibálni kezdte, de úgy, hogy a torka majd belerepedt:
– Jön a Százágú Szalámivágó!
Megrémült a Százlábú Kolbászló, meglassította futását. Most látta csak Tururu: nem a csodán múlik, hanem a kigondolásán: mert alighogy kigondolták, hát csodák-csodájára a Százágú Szalámivágó ott volt, ott ágaskodott s ezernyi-ezer kolbász-szeletelő késével ott pörgött a levegőben.
Tururu rákiáltott:
– Szabdald-szabdald, Százágú!
Türürü meg:
– Szeleteljed, Százágú!
A Százágú meg szeletelte-szabdalta. Minden körrel, amivel a Százlábú Kolbászló beljebb nyargalt, szaporábban szelte-vágta, minden lábánál nyisz-nyasz, nyisz-nyasz, csak úgy aprította, míglen a Százlábú Kolbászló is kis híja elfogyott és úgy potyogott le szeletenként, mint a szalámi, csak épp két-szárnya-két-lába is volt minden szeletnek.
Már közeljártak a sörényéhez és csak négy-lába-négy-szárnya maradt, mint a közönséges meseparipának. Akkor a büszke táltos is könyörgőre fogta a dolgot:
– Kegyelmezz, Százágú! Kegyelmezzetek, Tururu és Türürü, ha ezt a két hátsó lábamat is lenyisszantjátok, nem hogy Táltos Lovak Fejedelmének, de sintér gebéjének sem leszek jó!
Tururu megkegyelmezett neki; a Négylábú Kolbászló meg a megmaradt hátára vette őket s azzal szép lassan leszálltak.
Első dolguk volt – átszaladtak a vásárban a Repülő Szőnyegek Utcájába; 47Tururu választott magának egy égszínkék Repülő Szőnyeget, az a szőnyeg olyan igazándi égszínkék volt, hogy ha repült, meg se látszott az égen: ma is láthatjátok.
Türürü meg választott magának egy csodaszép Repülő Hintát: négy sasmadár ragadja a levegőbe a négy sarkára kötött négy kötelénél – egy perzsa bazárban árulta a mesemondója. A Repülő Szőnyeget meg a Repülő Hinta-palintát betették a tarisznyába és tovább nézdelődtek, tovább sodródtak a vásári forgatagban, amerre vitte őket az emberár.
48Hát ahogy így járnak-kelnek a nagy sokadalomban, nagyon elbámészkodtak. Éppen abban az utcában jártak, ahol Szegény Vándorlegényt meg Kis Libapásztorlányt lehetett választani. Ott sétifikáltak a szegényebbnél-szegényebb Vándorlegények és a kisebbnél-kisebb, takaros kis Libapásztorlányok a sok bazárban; a gyereksereg csak bámulta, mustrálta, szemelgette őket, és akinek kedve szottyant és olyanra lelt, ami megtetszett, fogta magát és – választott:
– Ez az enyém!
Tururu és Türürü is annyira belefelejtkezett a bámuldozásba, hogy a kisfiú – Szegény Vándorlegény módjára – vállára kanyarította a tarisznyáját, a kislány meg – Kis Libapásztorlány módjára – terelgetni kezdte a kislibákat a somfavesszővel; és hogy-hogy nem, elkeveredtek a többiekkel.
Már jó darabon mehettek így velük; egyszercsak körülnéznek és nem találják a MESESZAKÉRTŐT sehol. Türürü kiáltozni kezdett:
– Antalpantalpantalpantal!
Tururu is, de úgy, hogy belevörösödött, amúgy is szeretett kiáltozni:
– Baltalpantalpantalpantalpantalpantalpantalpantalpantalpantalpantalp Antal!
Hallják, nevetik-kacagják:
– Fogják meg! Nem tudja abbahagyni.
Tururu ekkor igen-igen megszeppent és megrántotta a kislány varkocsát:
– Baj van, baj van, Türürü, igen félek, Türürü!
– Baj van, baj van, Tururu, mindig véled, Tururu!
– Talpantalnak, Türürü, nyoma veszett, Türürü!
– Ne pityeregj, Tururu, add a kezed, Tururu!
49De bizony a kis Tururu nemhiába pityergett, csakhamar megtörtént a baj.
Amerre a többiekkel mentek, Vándorlegénykék-Libapásztorlányok seregében elkeltek ők is egynek-egynek, s aki látta, már mindenki portékának nézte őket.
Tururut kinézte magának egy csúf, undok Varangyos Béka – (hiszen ha tudta volna Tururu, hogy ez a Béka senki más, mint a Tündérkirálylány, aki épp Meseországban jár, hogy Szegény Vándorlegényt válasszon magának!)
Türürüt kinézte magának egy hátrafele billegő, förtelmes Rákféle – (hiszen ha Türürü tudta volna, hogy ez a Rák senki más, mint a Tündérkirályfi, aki épp Meseországban jár, hogy Kis Libapásztorlányt keressen magának!)
A Varangyos így szólt Tururuhoz:
– Gyere velem, szép legényke! Te leszel a férjem, király apám neked adja fele királyságát.
A Rák így szólt Türürühöz:
– Gyere velem, szép leányka! Te leszel a feleségem, mert aki ilyen szépek-szépe, nem is lehet más, mint elvarázsolt királylány.
– Dehogy megyek, rút Varangy!
– Dehogy megyek, rusnya Rák!
– El ne engedj, Türürü!
– El ne engedj, Tururu!
Így kiabált a két gyerek, sírtak-ríttak durcás-keservesen; hanem amazok nem sokat teketóriáztak, kihurcolták őket a mesevásárból, és már vitték is volna haza. Csakhogy a két gyerek csak-azért-sem akarta elengedni egymást.
– Most már biztos, Türürü, soha többé, Türürü, meg nem látjuk, Türürü, Édesanyát, Türürü!
– Egérlyukba, Tururu, minden zugba, Tururu, de bebújnék, Tururu, meglapulnék, Tururu!
– Jaj, végünk van, Türürü!
– Jaj, végünk van, Tururu!
Így jajveszékelt a két gyerek, de bizony, mitagadás, benne is voltak a pácban. A csúf Varangy meg a rusnya Rák mihelyt szállásukra értek velük, kérlelni-fenyegetni kezdték őket.
A Varangy így szólt Tururuhoz:
– Hogy hívnak, te szép legényke?
– Tururunak, csak ne bánts!
– Csókolj meg, te szép legényke! Válts meg a gonosz átoktól és menten Tündérkirálylánnyá változom.
– Van eszembe – Türürü! Itt ne hagyj most, Türürü! Kergesd el a, Türürü, rút Varangyost, Türürü!
50A Varangy meg csak annál jobban szorongatta:
– Királyommá teszlek, uramnak nevezlek! Szegény Vándorlegény, csókolj meg hamar!
– Nem csókollak, rút Varangy! Türürücském, el ne hagyj!
A Rák akkor így szólt Türürühöz:
– Csókolj meg, te szép leányka! Válts meg a gonosz átoktól és menten Tündérkirályfivá változom.
– Van eszemben – – – Tururu! Hess, kiáltok! Tururu! Kergesd el a, Tururu, rusnya Rákot, Tururu!
A Rák csak annál jobban erőltette:
– Királynőmmé teszlek, feleségül veszlek! Kis Libapásztorlány, csókolj meg hamar!
– Nem csókollak, rusnya Rák! Tururu majd odavág!
– Ha nem csókolsz meg szépszerével, megcsókolsz majd erőszakkal! – kiáltották amazok, és ketten ráncigálni kezdték a két boldogtalant; de belátták, hogy a két konok gyerekkel semmire se mennek, és tanakodni kezdtek.
Ahogy így tünekednek-tanakodnak, egyszercsak hazajön a MESESZAKÉRTŐ – mert azt elfelejtettem mondani, a Varangyos Béka meg a Rusnya Rák a MESESZAKÉRTŐ emeletes ISKÁTULYA-Palotájában kaptak szállást. Ez volt Tururu és Türürü szerencséje; s ahogy meglátták a galambősz szakállú MESESZAKÉRTŐT, nagyon megörültek (hát még ha tudták volna, hogy azóta az igazi szakállára a MESESZAKÉRTŐ egy még hosszabb, galambnál-is-őszebb álszakállt ragasztott).
Még meg se látták, amikor már messziről ölelgették-apolgatták:
– Csakhogy megvagy, Antalpantal!
– Csakhogy megvagy Baltalpantal!
Az ám, de amazok is előadták panaszukat.
– Ihol van ez a Szegény Vándorlegény, ahol van az a Kis Libapásztorlány: elhoztuk őket a vásárból és nem akarnak megcsókolni!
– Nem bizony! – kontrázott rá a Rák – pedig annak az a regulája.
– Bizony-bizony nagy hiba – csóválta a világító süvegét a MESESZAKÉRTŐ, mint aki annak a tudója s kívülről fújja Mesevilág Reguláját.
– Nem is vagyok Vándorlegény! – kiáltotta Tururu.
– Én se, Kis Libapásztorlány! – kiáltotta Türürü.
– Azok vagytok pedig, ha idáig vándoroltatok – simogatta hosszú szakállát a MESESZAKÉRTŐ – kivált ha valaki annak néz benneteket, portékának. Aki Meseország földjére lép, maga is benne van a mesében.
– Mitévők legyünk?
– Amíg meg nem csókoljátok őket, nem nézhetitek meg a MESEMÚZEUMOT.
51Mit volt mit tenni – nagy nehezen belenyugodtak. Csupán annyi kis turpissághoz folyamodtak, hogy a Békának becsokoládézták, a Ráknak pedig beporcukrozták a száját.
Hát alighogy Tururu megcsókolja a Csokoládészájút, az undok Varangyos Béka elpukkad és gyönyörűséges tündér szökken elő belőle.
– Most látom csak, hiszen nem is vagy te igazándi Vándorlegény – ez volt az első szava.
– Nem is! – kiáltotta kipirultan az örömtől, Tururu. – De te azért igazándi Tündérkirálylány vagy.
Alighogy Türürü megcsókolja a Porcukorszájút, a rusnya Rák ripeg-ropog és máris nyalka ifjú áll a helyén, mellét peckesen kidülleszti, hasát hetykén behúzza.
– Most látom csak, hiszen nem is vagy te igazándi Libapásztorlány – ez volt az első szava.
– Nem is! – kurjantott nagy vígan Türürü. – De te annál inkább igazándi Tündérkirályfi vagy.
Azok ketten illendőképp megköszönték, hogy megváltották őket a gonosz varázstól, és már uzsgyi, az egyik erre, a másik arra – iszkoltak-inalltak volna hanyatt-homlok, vissza a mesevásárba.
– Ohó! Hohó! Hogyisne! – kiáltotta Türürü.
– Ohó! Hohó! Nem addig a’! – kiáltotta Tururu.
– Bújtok bele mindjárt! Bele veletek a tarisznyába!
– Bele szépen a tarisznyába, egy-kettő! Mert ha nem tudnátok, ez a Mesevilág Másik Regulája!
Azzal Tururu és Türürü fülöncsípte őket, a kislány a lábukat fogta erősen, és az öcskös meg a fejüket-pócijukat a tarisznyájukba gyömöszölte: egy kicsit vinnyogtak, de aztán belenyugodtak. A MESESZAKÉRTŐ kézenfogta Tururut meg Türürüt és elindult velük a meseországi RITKASÁGOK MÚZEUMÁBA.
52Tururu és Türürü most itt jártak hát a Hátrakötött Sarkak Múzeumában.
Ez is a meseországi RITKASÁGOK MÚZEUMÁBAN van, a fővárosban, KANAFÓRUMBAN; mert Meseországban ritkaságszámba megy az, amiből csak ezerszer-ezerszer-ezer meg ezer van; amiből annyi van, hogy tengert lehet véle rekeszteni, arról mondják, hogy szűkében vannak.
Ebben a múzeumban még a légy zümmögését is meg lehet hallani, akkora csend van (meg légy sincs, egy se, hogy zümmögjön). Magas üvegszekrényekben, katonás rendben sorakoznak a Hátrakötött Sarkak.
Minden gyereknek itt a sarka, aki valaha életében huncut csínyt követett el, s azzal megszomorította szüleit. A rossz kislányoknak bocskorszíjjal, a gézengúz kisfiúknak hátukból-hasított-szíjjal kötik hátra a sarkát.
Az egyik üvegszekrény réztábláján ezt olvashatták:
ITT LÁTHATÓ EGY ROSSZ KISLÁNY
HÁTRAKÖTÖTT SARKA, AKI HAZU-
DÓS. VERES BOCSKORSZÍJJAL KÖ-
TÖTTEK HÁTRA NEKI
Egy másik üvegszekrény réztábláján ezt olvashatták:
ITT LÁTHATÓ EGY ROSSZ KISFIÚ
HÁTRAKÖTÖTT SARKA, AKI VERE-
KEDŐS. A HÁTÁBÓL-HASÍTOTT VÉR-
VERES SZÍJJAL KÖTÖTTÉK HÁTRA
NEKI
– A két rosszcsont! Türürü!
53– A két hamis! Tururu!
– Póruljártak, Türürü!
– Járjanak is, Tururu!
A harmadik üvegszekrény réztábláján ez állt:
ITT LÁTHATÓ EGY MIHASZNA KISLÁNY
HÁTRAKÖTÖTT SARKA, AKI LETINTÁZTA
A FEHÉR KÖTÉNYÉT. TINTÁBA ÁZTATOTT
BOCSKORSZÍJJAL KÖTÖTTÉK HÁTRA NEKI
A negyedik üvegszekrény réztábláján ez állt:
ITT LÁTHATÓ EGY VÁSOTT KÖLYÖK
HÁTRAKÖTÖTT SARKA, AKI FELAKASZ-
TOTTA A MACSKÁT. HÁTÁBÓL HASÍTOTT
MÉRGES BOCSKORSZÍJJAL KÖTÖTTÉK
HÁTRA AZ AKASZTÓFÁRAVALÓ SARKÁT
Tururu és Türürü szörnyülködve bámulta.
– Két gonoszcsont, Türürü!
– Két nagy hamis, Tururu!
– Póruljártak, Türürü!
– Járjanak is! Tururu!
Ahogy tovább járnak-kelnek a Hátrakötött Sarkak Múzeumában, egyszercsak mit látnak, mit nem, uramfia! Az egyik üvegszekrény réztábláján ezt olvassák:
ITT LÁTHATÓ EGY HASZONTALAN KIS-
LÁNY, TÜRÜRÜ HÁTRAKÖTÖTT SARKA,
AKI EGYSZER TITOKBAN PAPÍRFARKAT
KÖTÖTT TURURUNAK. EZÜST PÁNTLIKÁ-
VAL KÖTÖTTÉK HÁTRA NEKI
A következő üvegszekrény réztábláján meg ezt:
ITT LÁTHATÓ EGY PAJKOS KISFIÚ, TU-
RURU HÁTRAKÖTÖTT SARKA, AKI EGY-
SZER ÉSZREVÉTLEN BEKORMOZTA TÜRÜ-
RÜ KÉPÉT. ARANY BOCSKORSZÍJJAL KÖ-
TÖTTÉK HÁTRA NEKI
Tururu és Türürü nem mert egymásra nézni. Majd elsüllyedtek szégyenletükben, és szótlanul kullogtak Antalpantal bácsi után. A MESESZAKÉRTŐ átvezette őket a Tűzrerakott Rosszfák Múzeumába.
54De bizony a Tűzrerakott Rosszfák Múzeumában sem jártak jobban.
Egy irdatlan-vastag, odvas-korhadt fatörzsön ezt a táblát olvashatták:
EZT A ROSSZFÁT EGY RAKONCÁTLAN
KISLÁNY, TÜRÜRÜ RAKTA A TŰZRE,
AMIKOR LEBORÍTOTTA A FÖLDRE NAGY-
ANYÓ ORVOSSÁGOS POLCÁT
Nagyon elszomorodott Türürü, ahogy ezt elolvasta, sűrűn hullottak a könnyei.
Mennek tovább; hát egy másik, mohos-göcsörtös fatörzsön meg ezt a táblát olvashatják:
EZT A ROSSZFÁT EGY IMPOSZTOR KIS-
FIÚ, TURURU RAKTA A TŰZRE, AMIKOR
ELTÖRTE NAGYAPÓ DOHÁNYVÁGÓJÁT
Elbúsult Tururu, ahogy ezt olvasta, és akkor már ő is elpityeredett. A MESESZAKÉRTŐ megsajnálta őket és így szólt:
– Ne sírjatok, ne ríjatok, Tururu és Türürü, mert mire felnőttök, a rosszfák is hozhatnak jó gyümölcsöket. Csak arra kell vigyáznotok…
– Mire, mire, Antalpantal?
– Mire, mire, Baltalpantal?
– Hogy ha van is rosszfátok, ne rakjátok mindjárt a tűzre. Hanem…
– Hanem, hanem, Antalpantal?
– Hanem, hanem, Baltalpantal?
– Előbb számoljatok tízig. Aztán tehetitek.
– Dehogy tettük volna, ha tudjuk, hogy így számon tartjátok Meseországban.
55– Számon tartjuk, az igaz. De azért ti még jó gyerekek vagytok, és mi is csak a Ritkaságok Múzeumában tartjuk számon; hiszen csak ezerszer-ezerszer ezer ízben meg mégegyszer, meg mégegyszer, meg mégegyszer történt, hogy rosszfát raktatok a tűzre.
56Tururunak és Türürünek a haja is égnek állt, amikor Antalpantal bácsi, a MESESZAKÉRTŐ átvezette őket a Sárkányok Múzeumába. Megálltak a kapujában.
Húzódoztak-húzódoztak – csak nem akaródzott nekik, hogy belépjenek a Sárkányok Múzeumába. Hanem a hófehér szakállú Antalpantal bácsi a lelkükre beszélt, bátorította őket – addig-addig, amíg aztán nagy settenkedve bemerészkedtek.
Mit látnak ott, mit nem, alig hiszitek – a csodák-csodája! Sárkánynak se híre, se hamva: aprócska tojások sorakoznak a múzeumi szekrényekben, a pulykatojás-félétől a hangyatojás-nagyságúig.
Az egyik szürke kistojás fölött ezt a cédulát olvashatják:
SZELÍDÍTETT HÁZISÁRKÁNY, KOMONDOR FAJTA. JÓ VICSORGÓ
Egy aprócska cirmos tojás fölött ez áll:
VÉRFAGYASZTÓ PULI-SÁRKÁNY. JÓ ÜVÖLTŐ
57Egy icike-picike hangyatojás fölött pedig ezt mondja a cédulája:
ARANYTARAJÚ, HÉTFEJŰ, ÖLBÉLI PINCSI-SÁRKÁNY. JÓ LÉGYKAPÓ
Lassan kigömbölyödött a képe Türürünek, ahogy Tururunak elolvasta a magyarázó felírásokat, és a kisfiú is hangosan nevetett, úgy kérdezte:
– Hol vannak itt sárkányok, Baltalpantal? Hiszen csak csupa tojásokat látunk!
– Az ám! Mi csak sárkánytojásokat tartunk a Sárkányok Múzeumában – magyarázta a MESESZAKÉRTŐ. – A tojásokat még ki kell költeni.
– És ki költi ki – kérdezte Türürü –, valami kotlós sárkányanyó?
– A gyáva kisfiúk és kislányok költik ki őket, akik megijednek a kutyaugatástól. Lefekvéskor a párnájuk alá teszik a sárkánytojást és álmukban kiköltik.
– És lehet sárkányt szelídíteni? – tudakolták.
– Ha mind a hét nyakát egy gallérba szorítjátok, azt nem szereti: azon nyomban megszelídül és úgy szolgál, mint a pincsikutya.
– Pulisárkány-tojás! Pincsisárkány-tojás! Hahaha!
A két gyerek jót kacagott rajta; és most már olyan bátran járkáltak a Sárkányok Múzeumában, hogy ha nem hogy egy tűzokádó sárkányféreggel, de egész sárkánykígyó csordával találkoznak, attól sem ijednek meg. A MESESZAKÉRTŐ egy irinkó-pirinkó sárkánytojást beletett Tururu vándortarisznyájába, és csak azt kötötte a lelkére, hogy mielőtt kikölti, el ne felejtsen Hétfejű Sárkányistállót építeni neki. Mert hová teszi?
58– Mindent láttatok, amit Meseországból látni érdemes – szólt a két gyerekhez Antalpantal bácsi és meglengette kétágú szakállát – csak egyet nem, ami nélkül pedig annyi, mintha semmit se láttatok volna…
– Mi lehet az, Türürü?
– Ha én tudnám, Tururu!
– Többet láttatok, mint a földkerekség összes gyereke együttvéve. Jártatok a Furfangok Múzeumában, a Csalafintaságok (és Mesterfortélyok) Múzeumában, az Eltüntetések (félig eltüntetett) Múzeumában, a Turpisság Iskolájában, Meseországnak mind az ezer Ezermester-Műhelyében, a Repülő Ládák, a Terülj-Asztalkák, a Csodalámpák műhelyében…
– Jártunk-jártunk!
– Láttátok a Csodák és Varázsolások Múzeumát; az Örök Ifjúság Csodáját, a Százesztendős Álomból Ébredést, Gonosz Rontást, Kővéválást, a Hirtelen Gyógyulást, nem is egyet…
– Láttuk-láttuk!
– Jártatok a kanafórumi Mesevárosházán, láttátok az elöljárókat, a Jó-Példával-Elöljárókat meg a Rossz-Példával-Elöljárókat, hallottátok a Bummsztirári-zenekart:
Meg láttátok az arany zászlót a Mesevárosház nádszál-tornyán, ahogy tornyostul az óperenciás szél ide-oda lengeti…
– Láttuk-láttuk!
– Utaztatok csillagsugár-vasúton, jártatok sok-sok gombaházban, ahol a törpék laknak; láttátok a Mesebeli Üvegcipőt a törpéknél, óriás kaptafáján: úgy építették tizenketten, mint valami hajót; el is tettétek a tarisznyátokba. Láttátok a – – –
– Láttuk-láttuk!
– Mégis, Tururu és Türürü, mindez semmi ahhoz képest, amit a MESESZAKÉRTŐ bácsi nektek mutatni fog.
– Mit mutatsz most, Antalpantal?
– Mit mutatsz most, Baltalpantal?
– Irgó-morgó! Megmondtam, hogy ne szólítsatok a bal talpamon, mert arra csiklandós vagyok és nagyon zokon veszem.
– Ne vedd zokon, Antalpantal! Csak a nyelve hibázott.
– Ne vedd zokon, Baltalpantal! Meglásd, eztán vigyázok.
– Nem bánom, még az egyszer megbocsátok. No csak gyertek szép libasorban énutánam, gyerekek; felmegyünk a Palotába és megkérjük Meseország királyát, engedje meg, hogy megnézhessétek kincsesházában a Kincsek-Kincsét.
60Ott állt Meseország közepén a mesék káprázatos fővárosa, KANAFÓRUM. Ott állt KANAFÓRUM közepén a CSIGABIGA-Hegy; a CSIGABIGA-Hegy tetején a KIBORJAFIA-Orom; annak a tetején a KIFIABORJA-Szikla; annak a (behavazott) tetején a HÓTÜNDÉR-Hegygerinc; a Hegygerinc legmagasabb csúcsán, a LILULLA-Csúcson állt – de már nem is állt, inkább a Tükör-Égbe magasodott Dundibaba király vára. Nem is vár volt az, hanem várak-bástyafokok-kacsalábak- s azokon forgó kastélyok sokasága. Fölötte örökkön-örökké hétágra tűzött a Nap, messzire ellátszott sokszarvú tornya, kürtős kupolája.
Felmásztak a CSIGABIGA-Hegy tetejére, megmásszák a KIBORJAFIA-Ormot, meg a KIFIABORJA-Sziklát; fel a (behavazott) HÓTÜNDÉR-Gerincen, fel-fel a LILULLA-Csúcsra, felkövetkeznek Dundibaba király várába – hát ott várt rájuk csak a meglepetés! A várpalota kapuját kerek ezer mandulatorta őrzi. A mandulatorták megpillantják Tururut és Türürüt, amint közelegnek, tisztelegnek éles tortavágó késeikkel és ide-oda gurulásznak, mint a sajtkarikák. Karika Marci, torták kapitánya meg lapátkardját nyújtogatva, egyre csak azt kiáltja:
– Kóstolj meg! Kóstolj meg! Ilyen mandulatortát még nem ettél, amilyen én vagyok!
(Mert még senki meg nem szegte: kerek születésnapi torta volt.)
Tururu csak nehezen tudott ellenállni a kísértésnek.
– Megkóstoljuk? – kérdezte; és már nyúlt is tortaszelő kés után.
– Meg ne próbáld! – rántotta vissza a MESESZAKÉRTŐ.
– És miért ne?
– Csak. Azért. Ő is ugyanolyan gyerek, mint te; csak hát Meseországban 61a torkos gyerek azzá válik, amivel agyontömi a gyomrocskáját. Ez a sok pákosztos is tortán élt, egyebet sem evett és – tortává változott. Hé, Karika Marci, torták kapitánya! Engedj Dundibaba király elé!
– Legalább egy mandulát vigyetek magatokkal a tortám közepéről! – esdekelt Karika Marci. – Ha ezt a mandulát elültetitek, mandulatortát terem.
Tururu megköszönte és a tarisznyájába tette a tortatermő mandulát; a gyerekek továbbmentek.
Áthaladnak a felvonóhídon – hát a vár udvarán ide-oda gurulászik egy zöldpocakos görögdinnye és mindenkivel gorombán kiabál.
– Sebesen, sebesen, bénalábú népség, mit másztok, mint a csigák?! Úgy ragyogjon-csillogjon minden, mint a parancsolat! Ki fogja kifényesíteni az aranyos toronyszarvakat, a kürtőkupolák koronagombját, talán én?! De úgy ám, hogy már messziről észrevegyék, ha jönnek! Hát nem tudjátok, hogy ma kedves vendégek érkeznek felséges urunk és királyunk, Dundibaba udvarába, Tururu és Türürü…?!
Egyszercsak arra fordul – észreveszi őket.
– Nini! Nini!
Az óriás görögdinnye ha lehet, még gömbölyűbbre, még mosolygóbbra változott, ahogy meglátta őket, és vidáman görögve közeledett feléjük.
– De miért mondják görögnek a görögöt?
Tururu ezen nagyon elgondolkozott; meg is rántotta Türürü varkocsát:
– Azért görög, Türürü, mert úgy görög, Türürü…?!
– Hopp! Hopp! – lelkendezett Guriga Berci, Hoppmester (mert ő volt Dundibaba király Hoppmestere), és ide-oda görögve nagyokat ugrott a kövezeten. – Itt vannak, megjöttek! Tururu és Türürü! Kürtösök, harsonások!
Harsonaszó hallatszott, száz kürtösfánk kürtszava, gyorsrivalgás és üdvlövés mind a száz toronyból – még ilyet, gyerekek!
– Tururu és Türürü! Gyertek-gyertek! – áradozott a Hoppmester (az áradozás volt a mestersége) – bizonyára eltikkadtatok a hegymászástól. Ilyenkor nincs jobb, mint a mézédes, jégbehűtött görögdinnye…
– Szereted-e, Tururu?
– Meghiszem azt, Türürü!
– Kóstoljatok meg, gyerekek, most jövök a jégről! – kiáltotta a dinnye, és már nyújtotta a kést. – Lékeljetek meg! Csak egy szeletkét, még minekelőtte felséges urunk és királyunk, Dundibaba elé vezetnélek benneteket.
Tururu csak nehezen állt ellen a kísértésnek.
– Meglékeljük? – kérdezte; és már nyúlt is a kés után.
– Meg ne próbáld! – rántotta vissza a MESESZAKÉRTŐ.
– És miért ne?
– Csak. Azért. Hogy esnék neked, ha elevenen meglékelnének?!… Sze62gényke, ez is: annyira szerette a görögdinnyét, hogy semmi egyebet nem evett, és görögdinnyévé változott. Hé, Guriga Berci, Hoppmester! Vezess Dundibaba király elé!
– Legalább egy magot vigyetek a dinnyém közepéből! – kérlelte őket Guriga Berci. – Ha elültetitek, égigérő dinnyefa nő belőle.
Tururu a magot eltette, megköszönték, mentek a király elé.
Belépnek a trónterembe, a két gyerek ámul-bámul, vakulnak-kápráznak a nagy fényességben, egész álló nap elácsorogtak, amíg hozzászokott a szemük.
– Látom, első utatok palotámba vezetett! – hallották Meseország uralkodó királyának nyájas hangját, valahonnan a magasból.
– Nem is az utolsó, uram-királyom – füllentett a MESESZAKÉRTŐ, mert jól tudta, hogy ez az utolsó; de hát a füllentés volt a mestersége, nem esett nehezére.
– Szerencséd – hallatszott megint Dundibaba király nyájas-dörgő hangja: – szerencséd. Mert akinek első útja nem ide vezet, hozzám és elibém, annak szokásba vettük, hogy leüttetjük a fejét.
– Dicséretes, királyi jó szokás! – fűzte tovább a szót a MESESZAKÉRTŐ, aki egy kis fűzésért-füllentésért nem ment a szomszédba; és arrafele, ahonnan a királyi szózatot hallották, hódolattal földig hajolt.
– Tetszik a beszéded – szólt megint, kegyesen Dundibaba. – Hadd lám, kiket hoztál, járuljanak elibém. Mutasd be a kettőt egyenként.
– Uram-királyom! Hajlongott a MESESZAKÉRTŐ, és előrefele terelte a két gyereket.
Tururu elfelejtette megrántani Türürü varkocsát, s csak úgy mentében odasúgta:
– Melyik az a, Türürü, Dundibaba, Türürü?
– Trónt, azt látok, Tururu, no de királyt… Tururu!
– Hát a narancsot szereted-e, te kettő…?!
A két gyerek felnéz, hát uramfia – hogy Meseország oroszlános trónján egy kihízott, aranyrücskös óriásnarancs csücsükél. A trónus lépcsőin, százával, köröskörül kibontott narancsos ládák, azokból kapkodja kettesével s úgy eszi-majszolja, mert szüntelen falja a narancsot, és minden naranccsal tágabbra ereszti a narancsnadrág szíját.
– Halljam! Szeretitek a narancsot…?!
Tururu kapott bátorságra elsőnek.
– Nagyon szeretjük, felség.
– De nagyon-de-nagyon szeretitek?
– Nagyon-de-nagyon, felség! – mondta Türürü.
– Ennétek-e?
63– De még mennyire hogy ennénk! – kiáltották egyszerre.
– Tetszik a beszéded, te kettő! – eresztette szélesre, fültől-fülig, legszélesebb mosolyát Dundibaba; s azzal a király Antalpantalhoz fordult: – S amúgy mi járatban volnátok?
– Felséges Dundibaba! – kezdte a MESESZAKÉRTŐ a mondókáját. – Engednéd meg, hogy Tururu és Türürü megnézhesse Kincsesházadban a KINCSEK-KINCSÉT, ami nélkül mese nincs, s nélküle annyi, mintha mit se látott volna…
– Nem bánom, nézzenek, amit akarnak; de előbb kóstoljanak meg engem! – csapott aranysárga pocakjára a király. – Igazi vérbélű vagyok!
– Szolgálatodra: mindnyájan vérbélűek vagyunk – vágott a szavába nagy merészen a fehérszakállú MESESZAKÉRTŐ, és mélyen meghajolt.
– Egyformán…?!
– Egyformán, szolgálatodra.
– Ej te kuvasz-kófic-kótyonfitty: de nem ilyen! Amilyen csuri-narancs én vagyok, olyan te nem lehetsz, mert annak nincs párja széles e világon. – S akkor nem hittek a fülüknek: a király kérlelőre fogta: – Egy gerezdet, no. Egy gerezdet legalább – kínálta őket a király. – No! Hámozzatok! Hámozzatok meg! Csak nem mondtok nemet, csak nem adtok kosarat Dundibaba királynak?! Hámozzatok meg, parancsolom!
Tururu nehezen állt ellen a kísértésnek.
– Meghámozzuk? – kérdezte; és már nyúlt is a király után.
Minek hallatára a kovászos uborkák a trónus körül két sorban – Dundibaba testőrei – fenyegetőleg megcsörrentették kardjukat.
– Meg ne próbáld! – rántotta vissza a MESESZAKÉRTŐ.
– És miért ne?
– Csak. Azért. Mert ha sokat ugrálsz, majd mindjárt téged hámoznak meg elevenen. Amióta a mi szegény jóságos uralkodónk csak narancson él, azóta gyógyíthatatlanul elnarancsosodott.
– Legalább egy magot vigyetek a narancsom közepéből! – kiáltotta a király esdekelve, és már nyújtotta is. – Ha ezt a magot jó földbe ültetitek, tele narancsládát terem. Csak jól vigyázzatok, hogy ne savanyú képpel kapáljátok, mert akkor citromot szüreteltek narancs helyett.
A gyerekek megköszönték, eltették a narancsmagot a vándortarisznyába, és a MESESZAKÉRTŐ nyomában elindultak a Királyi Kincsesház felé.
64 65Dundibaba király Kincsesházának kapuját két mérgesen ágaskodó fenevad őrizte – egy királytigris meg egy jegesmedve. A két vadállat torkába bevezették a mennydörgést, a körmébe a villámot; akinek kedve szottyant volna, hogy ellopja a KINCSEK-KINCSÉT, ugyancsak meggyűlik a baja a két szörnyeteggel:
A két gyereknek is inába szállt a bátorsága, amikor a két feléjük kapkodó veszett fenevadat meglátta.
A MESESZAKÉRTŐ meg csak csóválta galambősz fejét.
– Ejnye-bejnye, de nyúlszívűek vagytok, gyerekek!
Mert nemcsak Meseországban, de az egész földkerekségen nem volt olyan furfang, hogy Antalpantal ne ismerte volna. Ismerte ő a két fenevad 66furfangját is, odalépett, kirántotta farkuk-bojtját a kapcsolóból, kikapcsolta torkukból a mennydörgést, karmukból a villámot – hát abban a szempercenetben a királytigris négyfele rúgja a négy lábát és levágódik a küszöbre, a medve meg szétveti karjait és végigterül a földön: hiszitek-e, gyerekek?
Csak egy tigrisbőr meg egy medvebőr volt a két rémisztő szörnyeteg – az üres bőröket a mennydörgés meg a villám rángatta.
67Beléptek az Alabástrom Terembe.
– Ennyi láda, Türürü, hegyén-hátán, Türürü!
– Nem is hinném, Tururu, ha nem látnám, Tururu!
– Itt őrizzük az Elfogyhatatlan Csokoládét – magyarázta a MESESZAKÉRTŐ. – Ebből a csokoládéból ugyan bőven elegendő volna egy icipici-incifinci szelet is; de mivel mi Meseországban nem szeretünk semminek szűkében lenni, ebből a Kifogyhatatlanból is tömérdek van itt.
– Kaphatunk belőle egy icipici-incifinci körömfeketényit?
– Ebből nem, Tururu. Az Elfogyhatatlan Csokoládét mi itt Felbonthatatlan Csoko-LÁDÁKBAN őrizzük. Ezek a Csoko-LÁDÁK olyan igazán-de-igazán felbonthatatlan ládák, hogy aki tolvaj ellopná ezt a csodálatos csokoládét, hát az se sokra menne vele.
A két gyerek egymásra nézett és majd hanyatt esett a csodálkozástól:
– No de ilyet, Tururu!
– No de ilyet, Türürü!
Beléptek a Belebástrom-Terembe.
– Ennyi hordó, Türürü, hegyén-hátán, Türürü!
– Nem is hinném, Tururu, ha nem látnám, Tururu!
– Itt őrizzük a Tavalyi Szurkot. Nincs a világnak az a tündöklő gyémántja, nincs az a fényes kárbunkulusa, amelyik ennél fényesebben ragyogna. Azért mondják a gyerekek fogócskázás közben: „Itt vagyok, ragyogok – mint a tavalyi szurok!”
– Kaphatunk belőle egy icipici-incifinci körömfeketényit?
– Ebből nem, Tururu. Árgus-féltékenyen őrizzük ám a Kincsek Házában. Mert emilyen szurok, amolyan szurok: mindenféle szurok van szerte a világon; de tavalyi szurok csak nálunk van, Meseországban.
68 69A két gyerek egymásra nézett és majd hanyatt esett a csodálkozástól:
– No de ilyet, Tururu!
– No de ilyet, Türürü!
Beléptek a Celebástrom-Terembe, majd onnan, sorra egymás után, a Dalabástrom, Elebástrom, Falabástrom, Gelebástrom-Terembe – sőttön-sőt, a Halabástrom-Terembe is beléptek volna, ha lett volna; de ilyen még Meseországban sincs. Annál izgatottabban faggatták a MESESZAKÉRTŐT, árulná el, mi lesz a KINCSEK-KINCSE, mert már szörnyen fúrta az oldalukat:
– Kilencágú királyi korona?
– Se nem kilencágú, se nem korona.
– Csodás erejű kárbunkuluskő?
– Nem is kárbunkulus, se nem kő.
– Aranytojást tojó tyúk?
– Nem is tojó, se nem tyúk.
– Varázsbot, tán varázspálca?
– Se nem is bot, se nem pálca.
– Mondd meg, mondd meg, Antalpantal!
– Mondd meg, mondd meg, Baltalpantal!
– Teremtette! Megmondtam, hogy ne szólítsatok a bal talpamon, mert arra csiklandós vagyok és nagyon zokon veszem.
– Ne vedd zokon, Antalpantal! Kicsi ő még, láthatod.
– Ne vedd zokon, Baltalpantal! Olyan kíváncsi vagyok!
– Majd megtudjátok, várjatok sorotokra. Innen kezdve ketten kétfelől fogjátok meg a szakállamat, Tururu és Türürü, és nagyon vigyázzatok; mert a KINCSEK-KINCSÉT Bűvös Kör őrzi. És mi nemsokára beérkezünk a Bűvös Körbe.
70Tururu és Türürü úgy is tett, ahogy mondva volt: megfogták kétfelől a MESESZAKÉRTŐ földigérő szakállát, és izgatottan, álmélkodva követték.
Beléptek a Tükörterembe, de a Bűvös Kör visszatolta őket – innen kezdve csak a tükörképük ment tovább; és ők bámulva figyelték Tükör-Tururut és Tükör-Türürüt, hogy merre megy, és a tükörre így rátapadva, mintha a két tükör-gyerekben maguk is benne lettek volna.
A terem végén csigalépcsőhöz értek – éppen az Üvegharangtorony lépcsője volt.
Úgy képzeljétek ám, hogy nemcsak a torony, nemcsak a harang volt üvegből, de a harangkötél is. Nekivágtak a csigalépcsőnek, másztak-másztak, már azt hitték, elfogy alóluk, olyan sokáig másztak. Egyszercsak a torony szarva alatt egy akkorka ajtóhoz értek, mint egy kisdisznóól ajtaja. A kukucskálón köröskörül, magasból, most láthatták egész KANAFÓRUMOT; közepén a CSIGABIGA-Hegyet; tetején a KIBORJAFIA-Ormot, annak tetején a KIFIABORJA-Sziklát; annak a (behavazott) tetején a HÓTÜNDÉR-Hegygerincet, a Gerinc legmagasabb csúcsán, a LILULLA-Csúcson Dundibaba király várát; s most ott voltak a Tükör-Égen, ahová Dundibaba királyi vára magasodott. Innen amíg a szem ellát és minden, ami alatta elterül – az Meseország.
Antalpantal bácsi lekuporodott és bebújt az Üvegól ajtaján.
– Gyertek-gyertek, gyerekek, hamar, utánam! – szólt hátra; mert a szakálla még kint maradt, fogta Tururu és Türürü kétfelől. A két gyerek meg, még mielőtt a lábát az Üvegól küszöbére tette, és látta volna a csodát, ami most következik, egymásra nézett és majd hanyatt esett a csodálkozástól.
– No de ilyet, Tururu!
71– No de ilyet, Türürü!
Tururu és Türürü, Meseország királyának, Dundibaba várpalotájának Üvegharangtornyán, az Üvegharangláb alatt, belépett a Harangólba, és ha hiszitek, ha nem, mit látott, mit nem – egyszerre, a két gyerek felkiáltott:
– Kismalac!
– Bizony hogy Kismalac – mondta a MESESZAKÉRTŐ; és most nem lehetett tudni, mire büszkébb: a tudományára vagy a kismalacra. – De nem ám olyan akármilyen közönséges Kismalac, hanem… –
– A Kurtafarkú Kismalac!
– Kitaláltátok, jól mondjátok, gyerekek!
– De még mennyire hogy bumfordi! Ha már egyszer magatoktól a nyomára jöttetek, nem titok, amit elárulok: ez az a híres-nevezetes Kurtafarkú Kismalac. De vigyázunk is rá, mint a szemünk világára. Eleget hallhattátok: „ott, ahol a kurtafarkú kismalac túr” – ott van Meseország. Tudnunk kell, hogy hol vagyunk, máskülönben napestig kereshetnénk magunkat! Azért őrizzük a Kurtafarkút ilyen árgus-féltékenyen.
– De miért őrzitek az Üvegharanglábnál, Üvegharang alatt, Baltalpantal?
– Hogyne őriznénk, Tururu, hogyne őriznénk! Mit érnénk vele, ha egyik nap itt túrna, a másik nap amott?! Derűre-borúra szedhetnénk a sátorfánkat s mind csak költözködnénk, egész Meseország!
A Kismalac meg mintha megérezte volna, hogy róla beszélnek, vidáman visított és olyan buzgón túrt, hogy majd felfordította az Üvegharangot: szörnyen tetszett a két gyereknek, Tururu is, Türürü is, ugrált-tapsolt örömében.
– Nézd a fülét, nézd a farkát, Türürü!
– Még a kurtánál is kurtább, Tururu!
– Hogyha szépszerével adnák, Türürü –
– Hazavinnénk a malackát, Tururu!
72 73Addig édelgették-dédelgették, amíg Tururu meg nem állhatta – megkérdezte:
– Kaphatunk belőle egy icipici inyipinyi induripinduri irinkópirinkó körömfeketényit…?!
Antalpantal bácsi sokáig tétovázott, aztán mintha magában tünekedett-tanakodott volna, olyasféléket morgicsált a bajusza alatt, hogy „majd kiszámolom a gombjaimon”; aztán egyszeribe – mint akinek dévaj kedve kerekedik – dalra fakadt:
– Hinnye! Gyerekek! Az idejére nem emlékszem, mikor történt ez utoljára velem, hogy dalra fakadok. De most dalra fakadtam, olyan igaz, mint hogy adok nektek belőle, a Kismalac farkincájából, egy pindurkát. De aztán el ne áruljatok Dundibabának, ha más mesében, a királlyal, úgy hozná a véletlen, hogy találkoztok vele.
– De honnan veszed belőle azt a picit, Antalpantal?
– Majd csak szerét ejtjük, Türürü. Eddig ugyan még nem csináltam, mert sose mertem. De most! Majd amúgy, ügyesen, megkurtítjuk a farkát.
– De túr-e vajon azután, ha annál is kurtább lesz, Baltalpantal?
– Csacsi beszéd: attól túr, Tururu, hogy kurta! Mentül kurtább, antul vadabbul túr. Különben is, Meseországban minden jószágnak menten kinő lába-szárnya-füle-farka, ha levágják; az volna a csodák-csodája, ha nem nőne ki. Ti meg legalább ha valaki tamáskodnék, hogy jártatok Meseországban és nem hiszi, hát ti csak előmutatjátok a Kurtafarkú Kismalac kurta farkát és mindjárt láthatja ország-világ.
– Miénk lesz a – Tururu!
– KINCSEK-KINCSE… Türürü!
– Nem az egész, csak a szikorkája. Egy induri-pinduri darabjából a kunkorka vége, úgy hívják, hogy nyenyenyunya. Te, Tururu, te fogod a Kismalac fülét, de vigyázz, el ne szabaduljon! Én meg kurtítom a farkincáját.
Úgy is történt.
Visított a Kismalac kegyetlenül – uiiií! uiiií! – mintha nem is a farkincáját kurtítanák, hanem őt magát, egy fejjel; csakhogy mire a harmadikat visította volna, Türürü már visszaeresztette rá a harangot, Tururu meg eltette a malacfarkinca nyenyenyunyáját a vándortarisznyába. Antalpantal bácsi még be se kattintotta a bicskáját, amivel kurtította – a Kurtafarkú kismalac farkincája is visszanőtt, mint a gyíké, és máris ott túrt az Üvegharang alatt a toronyban – szorgalmasabban, mint azelőtt.
74Ez is megvolt. De már jó ideje odajárhatott a két gyerek, tartottak is tőle, hogy édesanyjuk elsiratta, pajtásaik elfeledték őket – illendő volt, hogy hazafelé fordítsák a szekerük rúdját.
Szépen megköszönték a vendéglátást, Meseország királya, Dundibaba gazdagon megajándékozta őket, és búcsúzóul még belegyömöszölt egyet-mást Tururu tarisznyájába, ami netán szükséges lesz a meséléshez: holmi Csudálatos Tűzszerszámot, Magától Őrlő Malmocskát, Parányi Ökröcskét, Ökröcskékhez Gyufásdoboz istállót, Varázsfurulyát, Égigérő Fát, Síppal-Dobbal-Nádihegedűt; a MESESZAKÉRTŐ megölelgette őket, kérte, hogy tartsák meg jó emlékezetükben, könyörgött, ne árulnák el senkinek, kitől kapták azt az Induripinduri Nyenyenyunyát, ami Meseország büszkesége, és végezetül útravalónak a lelkükre kötötte:
– A kanalas orvosságot is használat előtt úgy jó, ha felrázzátok. Szakasztott így van azzal is, amit a tarisznyátokban hazavisztek. Mielőtt kiraknátok, el ne feledjétek: jól rázzátok fel és csak azután fogjatok hozzá.
– Hozzá? Mihez?! Antalpantal!
– Mihez hozzá, Baltalpantal?!
– Hát mi máshoz, mint a meséléshez. Hadd szóljon a mese! Rázzad-rázzad tarisznyádat: lesz is foganatja.
Előtermett JÖSSZEMÁR. Az Idegengyerek-vezető visszavezette őket Meseország határáig, ott megmutatta nekik a hazavezető utat, és búcsúzóul így szólt:
– Hát a Csodatevő Somfavessző nálad van-e még, Türürü?
– Nálam-nálam, JÖSSZEMÁR!
– Hát a Csodatevő Csalánlevél nálad van-e még, Tururu?
75– Nálam-nálam, KISSZAMÁR!
– Bizony akár el is dobhatnátok. Mert tudjátok meg, Meseország határán kívül a varázserejük is megszűnik. De azért ne búsuljatok: ha majd nagyok lesztek, de olyan-de-olyan nagyok, hogy magatok is megunjátok, még megtalálhatjátok; hanem akkor már végig kell suholni minden vesszőt, mert ha somfa is, nem minden vesszőben lakozik varázserő; meg végig kell próbálnotok minden-de-minden csalánlevelet az erdőn, mert szúrni mindegyik szúr, ha meztéláb beleléptek, de nem mindegyik csodatevő…
– És melyik lesz a csodatevő…?
– Amelyik visszavarázsol Meseországba.
Nekivágott nagy búsan a két gyerek a haza-útnak: addig kell várniuk, amíg azt is megunják, hogy nagyok legyenek – olyan soká! Sose látják viszont Meseországot!
A Világvégén JÖSSZEMÁR még utánuk kiáltott:
– Tururu és Türürü! Vissza ne nézzetek valahogy, mert ha visszanéztek, menten kőbálvánnyá változtok!
De bizony ők ezt már nem hallották, visszanéztek, nem is egyszer; hanem olyan sűrűn patakzott a könnyük, hogy a könnyeiken keresztül nem láttak semmit, ami a vesztük lehetett volna – az volt a szerencséjük; így hát semmi bajuk nem lett.
Amiből az a tanulság, hogy nincs az a rossz, amiben egy szemernyi jóság nem volna – – –
76Nagy volt az öröm, amikor Tururu és Türürü hazaérkezett. Édesapjuk-édesanyjuk már elveszettnek hitte őket.
A hírre összeszaladt a fél város. Kispajtásaik irigykedve kérdezgették, mit láttak, merre jártak? De voltak más irigyek, sandaképű csúfolkodók, akik azt kiabálták a többieknek:
– Ne higgyetek nekik, a két hazudósnak! Sose jártak Meseországban!
Tururu nem szólt semmit, belenyúlt a vándortarisznyába, a fenekéről előhúzta a Kurtafarkú Kismalac Kunkori Farkincáját, a Nyenyenyunyát, és felmutatta:
– Megismeritek-e…?!
Volt is nagy csodálkozás; ámult-bámult apraja-nagyja: ahányan voltak, mind egy szálig megismerték a Mesebeli Kurtafarkú Kismalac Kunkori Farkincáját; a csúfolkodók is eltakarodtak szégyenszemre.
– Aztán hoztatok-e mesét? – kiáltozták lányok-fiúk. – Mutassátok, mit hoztatok Meseországból…?
– Megmutassuk, Türürü?
– Mutassuk meg, Tururu!
– Kezdeném én, Türürü, de melyikkel, Türürü?
– A legisleg – Tururu – de-legszebbel, Tururu!
Tururunak se kellett kétszer mondani, jól felrázta tarisznyáját – ahogyan az orvosságos üveget felrázni szokás – azzal egymásután szedte elő a csodásnál-csodásabb, bohókás-mókás meseszerszámokat, csizmadiákat-kéményseprőket, törpéket-óriásokat, várakat-sárkányokat, beszélő malmokat, árulkodó madarakat, égből hulló kardokat, mendegélő fákat, táltos paripákat; s azzal a kiborított halomra rákiáltott:
77– Hadd szóljon a mese!
Hű! Gyerekek! Micsoda zengés-zúgás-muzsikálás támadt! Szólt is a mese, ésde milyen gyönyörűséges tündérmese volt! Azt kérditek, hogy is szólt Tururu és Türürü Második Meséje, szeretnétek tudni?
Hogyisne!
Ezt a másik mesét már egy másik képeskönyvben fogja elmondani ez a csúf, deresszakállú Mesemondó Bácsi – majd, ha nagy sokára megint rájön a mesélhetnékje.
78