Mielőtt részletekbe mennénk, hadd szóljak a ciklusok szelleméről.

Valamennyi egyetemességre törekszik, keresztényi, biblikus „világtörténetet” ád a Kezdettől a Végig; a múlt mint a Megígértetett, a Megváltó Megjelentése szerepel, a jövő immanens tudás és minden mozzanatáiglan mint jámbor, determinista Eljövendő mutatkozik meg. Nem jelent ez kevesebbet, mint hogy az Ószövetség mindenkoron az Újnak valamely primordiális parallelje, Szent Ágoston értelmezése szerint, aki már Káin és Ábel küzdelmében is ezt látta – a Föld és az istenség „álladalmának” harcában az Első Csatározást (DE CIVITATE DEI, XV. 1–7.). Mindez teljes összhangban áll a koraközépkor hagyományos Szentírás-magyarázatával; a kor felfogásában ugyanis Káin – az előrejelzés szimbolikus olvasata szerint – a zsidóság, Ábel pedig a Jó Pásztor, kinek megöletése a Krisztus Kereszthalálát jegyzi – és így tovább. A Jessze Törzsének virágbaszökkenésétől Izajás messzianisztikus jövendöléseiig minden ószövetségi prófétálás felcsendül, s ahol a cselekmény nem szól elég világosan, ott a színrelépő teológusok jámbor társalkodása, megverselt-kiszerepezett prédikáció formájában, rátapint a lényegre. Ilyen ékesszóló Tanúságtételt hallhatunk például a Towneley ciklus-béli EGYHÁZDOKTOROK játékában.

Minthogy a ciklusok mindegyike az üdvtörténet hosszú paraboláján halad végig, azt hihetnénk, „az unásig ismétlik” ugyanazt s ha valaki az egyiket ismeri, fölösleges elővennie a másikat. Mi sem áll távolabb a valóságtól. Mert jóllehet vannak átfedések, lévén a kulcsdrámák tematikája 13kimozdíthatatlan adottság, mégis, a megírás módján (és a helyi, földrajzi-tájrajzi utalásokon) túl, amiben különböznek, hogy az anonim szerzőket bámulatos, sőt szertelen elkalandozásokra ragadja az alkotás ösztöne. A vájtfülű olvasó, akinek van dramaturgiai „ráérző képessége”, a csatolt Áttekintésben bizonnyal érdeklődéssel veszi sorra majd a négy ciklus darabjainak címeit; hiszen a sokatmondó címekből is látnivaló, hogy a ciklusok mennyire messzekanyarodnak egymástól, noha az indulás mindnél egyértelműen a Teremtés (illetve, egyúttal, a Fekete Angyal letaszíttatása) és a megérkezés mindnél az Utolsó Ítélet (illetve, népszerű „csattanóul”, Júdás Öngyilkossága – de csak a wakefieldi ciklusnál). A ciklusok névadója négy város: York, Chester, Wakefield és Coventry. Az utóbbi, a Ludus Coventriae valószínűleg misnomer; nyomai vannak, hogy legkorábban Lincoln katedrálisa előtt játszották; ezért emlegetik úgy is, hogy lincolni ciklus és úgyis, hogy Hegge ciklus, a kéziratok egykori tulajdonosa után. A wakefieldi ciklus kéziratai 1488-ban, házasság révén a Towneley család tulajdonába mentek át – innen van az, hogy Towneley ciklusnak is hívják; ma az anyagot a californiai Huntington könyvtár őrzi San Marinóban.Más felosztás szerint van egy ötödik is – a cornwalli ciklus; ebből való a roppant eredeti PILÁTUS HALÁLA is. A délnyugat-angliai Cornwall grófság nyelve a hat kelta nyelvmaradványok egyike, de jó másfél évszázada kihalt s ma már csak a nyelvészek ismerik a nyelvészek lábjegyzetei és az angol értelmező fordítások „mankója” nélkül nemigen tudnánk mit kezdeni vele, pedig sok jeles és rendkívül bizarr témájú játék van a ciklusban. Továbbá vannak kisebb, illetve csonkán ránkmaradt ciklusok. Dél-Angliának is megvolt a maga külön játékciklusa, nem is egy; ismeretes, hogy Clerkenwell határában, London mellett, Skinners Well-ben, 1409-ben, öt napig tartó ciklust játszottak. Végül megemlíthetnénk, hogy az ismert és megőrzött yorki ciklus mellett ennek a nagymúltú püspöki székhelynek volt egy másik, elkallódott ciklusa is, melynek (francia eredetű) játékai – az APOSTOLI HITVALLÁS gyűjtőcím alatt – sorravették a négy evangélistát, életüket, csodáikat, cselekedeteiket. A 14műfajmeghatározással kapcsolatos, bizonyos közkeletű fogalomzavar eloszlatására hadd szúrjam közbe itt, hogy „passiónak”, természetszerűleg, csupán a húsvétkor színrehozott játékokat nevezik; a „mirákulum” elnevezés kizárólag az Úrnapján előadott (Corpus Christi-) darabokra vonatkozik és a körülhordozott oltáriszentség – a „hostia” – csodatékony erejére utal; a „misztérium”- vagy titokjáték elnevezés fura etimológiával – akárcsak a francia mystère – nem a görög müszterion, hanem a latin ministerium szóból ered, s annak a történelmi nyoma, hogy a középkor egyházi drámája a Quem quaeritis-jellegű tropusokból keletkezett és a liturgia szerves, „teátrális”, szemléltető addenduma volt.

Kik játszották, hogyan alakítottak, milyen volt a színpad?

Hadd szólaltassuk itt meg az egykorú krónikást: „Chester városának ciklusa rész szerént 24 játékból áll – ahány iparos társulás vagyon a városban. Minden céh a maga játékával áll elé a városnak azon a terén, ahová szekerével befordul. Esztendőről esztendőre, Szent György napján, illendőképp felgingallárézott Cifra Hirdető lovagol végig a városon, hogy megjelentse, mely s minő játék hol és mikor lészen soros, s merre táboroznak a színi szekérrel a Játszók. Mely szép lovas fullajtár hangassan szólása hívatik Meghirdetésnek („Banns”). Hétfő, kedd, szerda vala a játszás napja, Pünkösd hetében. Az Apátsági Kapunál volt az eleje, honnan a színi szekér átgördül vala a Szentháromság Oszlopához, a városháza árkádja elé; ezalatt a második szekér felindul elsőbbet a Vízikapu utcán, onnan, másodjára, a Híd utcán; s úgyan mutogatja ki-ki a maga játékát három álló napon át, a céhek és a rendelt utak s terek szerént. A színpad-szekér emeletes házat formázott két kamarával, egy vala fent, egy alant; az alsóban öltözködtek s cicomázták magokat a játszók, a fellyülvalóban játszódtak; mely szekéralkotmány hat keréken gördült” 15(David Rogers, BREVIARIUM – Chester városának históriája – 1609). Ez volt az a pageant, amely egyaránt jelentette a bedíszletezett görgőszínpadot és a játékot magát. A pageant az „iparos társulás” – a céh becses tulajdona és, kéziratostul, féltett kincse volt.Olyik az eredeti „súgópéldány” formájában maradt ránk, rendezői utasításokkal, közbeszúrásokkal; hozzácsatolva a jelmezek, kellékek listája, azon az ár – és a próbákról, előadásokról lekéső szereplők megbírságolása is feltüntetve. Vagyis a téren, az útkeresztezésen, ahol a közönség megállapodott, szekér szekér után következett a játszókkal s ilymódon a néző színről-színre nyomon követhette a középkor kegyes-jámbor Egyetemes Tudását a világról, megteremtésétől megítéltetéséig. S hogy volt-e vetélkedés az egyes céhek közt, nemes verseny hogy volt-e? De még mennyire! Iparkodtak túltenni egymáson a díszletek látványosságában, a káprázatos és ijedelmes színpadi fortélyokban. Volt napfogyatkozás, földrengés, özönvíz, sziklából forrásfakasztás; kötélen ereszkedő istenangyala, tűzözönbe boruló világ. Volt roppant cethal, benne Jónással, volt sárkányszájat formázó pokoltorok, melyből iszonytató lángnyelvek lövelltek elő. A „sokfejű” ördögök hasuk, szemérmük táján és combjaikon emberi ábrázatokat viseltek; az ördögkapitányok hosszú kutyanyelveken a legnépszerűtlenebb „elkárhozottak” nevét lobogtatva járkáltak és a nézősereg az odamutatott Gonoszt illendőképp hurrogta-szidalmazta: a „közönségrészvétel” oly intenzív volt, amilyet ma már csak gyermekszínházban tapasztalni. Első játékunkban, a rendezői utasítás szerint az ijesztgetve-haragvó, hatalmával kérkedő „Heródest” alakító színésznek, a görgőszínpadhoz csatolt rámpán kétfelől, le kell rohannia a térre és jobbra-balra hadrálva végig kell szaladnia a közönség között, hogy „közelről” még félelmetesebb, még hatásosabb legyen. Lám, a „kö16zönségrészvétel” kiprovokálása, a nézőtérre lefutó színész fogása, távolról sem a legújabb kor színjátszó leleménye. A NOÉ BÁRKÁJA egyenlőtlen átmérőjű görgőkön úgy gurult, mintha hullámok „ringatták” volna – fedélzetén a színjátszók igazándiból tántorogtak. Az állatok szerepeltetése elmaradhatatlan volt. A yorki ciklusbéli MENEKÜLÉS EGYIPTOMBA Máriája öszvéren ült; a wakefieldi FÁRAÓ harci szekerébe lovakat fogtak; a chesteri ciklus FELTÁMADÁSÁBAN lovas centurió jelent meg; a wakefieldiek ÁBEL MEGGYILKOLÁSA című játékában Káin ekéjét négy ökör húzta. Csupán ha az állatnak beszélő szerepe volt – mint pl. a chesteri ciklus BÁLÁM SZAMARA című pageant-jában –, akkor játszották a négylábút emberek. Annás, Kaifás püspöksüveggel, skarlát talárban dölyfösködött; a nagyratömött mellű-vállú porkolábok és poroszlók vasingben cserdítették a szöges korbácsot és általában el lehet mondani, hogy a mai értelemben vett „történelmi érzék” és „realista ábrázolás” nagy ívben való, messze elkerülésével a szereplők valamennyien a kor gúnyáit viselték és a grófság tájszólását beszélték.A magam részéről erőszakoltnak találom azt az elméletet, hogy a játszók mesterségének és a rájukosztott darab témájának különösebb köze lett volna egymáshoz; bár van ilyen kivétel, s így logikus, hogy például a yorki ciklusban a Bárka Építését a hajóácsok céhe mutassa be. Amúgy is, a wakefieldi ciklus 32 játékából csupán négyről tudjuk, hogy melyik céh tulajdona volt. A görgőszínpad sem volt általános vagy kizárólagos, hiszen már Lincolnban két szabadtéri és egy zárt színről szólnak a krónikák: a TEREMTÉS és a VÉGÍTÉLET a katedrálisban magában, minden egyéb a templom előtti és mögötti téren került bemutatásra. A csonkán fennmaradt, úgynevezett Digby Kézirat ciklusában szereplő játékoknál nyoma van annak, hogy ezeket amfiteátrálisan, körszínpadon adták elő.

Akárcsak a középkor szobrászairól-kőfaragóiról, a játékciklusok szerzőiről se tudunk sokat. Beverley városában bizonyos Thomas Bynham, egy domonkosrendi 17barát volt a rigmusokba szedett, terjedelmes Meghirdetés (the Banns) szerzője – ezzel a verses szöveggel lovagolt végig a céhek cifra fullajtárja a városon, hogy közhírré tegye az úrnapi játékokat (1423). Bizonyos Croo-ról is tudunk, de róla is csak annyit, hogy ő volt a Posztónyíró és Szabó Céh játékainak ügyes átigazítója. Emlegetik a „Wakefieldi Mestert”, aki a város drámaciklusát másolta-gondozta, kiszerepezve szétírta; papi személy lehetett s valamelyik környékbeli kolostor cellájában volt a műhelye… 1926-ban Oscar Cargill A SECUNDA PASTORUM SZERZŐSÉGE című monográfiájában azzal a merész teóriával állt elő, hogy a darabok zömének szerzője senki más, mint Gilbert Pilkington; mivel úgy vélte, az úgynevezett Északi Passió (Northern Passion) zárószövegében fülönfogta a „Wakefieldi Mestert”: „Explicit Passio Domini / nostri ihesu christi Quod Dominus Gilbertus / Pylkington Amen.” Az Északi Passiót az úgynevezett Cambridge-i Kézirat tartalmazza, számos más töredékkel, drámakísérlettel egyetemben; ám ezek stílusbeli eltérései és a vélelmezhető keletkezési dátumok ellentmondanak Cargill elméletének. Az írásmód és a stílus elemzése alapján elmondható, hogy egyik-másik töredék az 1300-as évekre megy vissza; s jóllehet az ügyetlen verselés átfésülésével, a statikus prézsmitálásnak ható jelenetek dramatizálásával és 378 új sor interpolálásával a „Wakefieldi Mester” rajtahagyta kézjegyét, de eddig még senkinek sem sikerült megnyugtató módon tisztázni a wakefieldi ciklus szerzőjének kilétét. Az anglikán reformáció a játékokat eleinte – igen mogorván – tolerálta ugyan, de mind gorombábban vágott bele szövegükbe a puritán cenzor ollója és hol a „pápa” említését gyomlálta ki, hol a „pápistaság bálványimádásának és istenkáromlásának fertelmetes nyomait”; míg végezetre a torkukra fojtotta a szót és az általános színjátszó tilalom elrendelésével a céhek is felhagytak vele.

Yorkban ma is játsszák évről-évre, fesztivál keretében a város ciklusának rövidített változatát. Háttérdíszletül egy 13. századi kolostorrom szolgál, csonkán meredező íveivel, falaival; ám a színészgárda „profi”; a filigrán acélcsővázon lebegő karéjos, 4000 személyes lelátó impozáns látvány, innen nézik családostul, kirándulók és idelátogató amerikaiak, az egésznapos előadást: tanyáznak, esznek, tereferélnek és inkább csak úgy figyelik a mutatványt a szemük sarkából, mint a televíziót. Az Angol Nemzeti Színház is felújított egy agyonigazított, agyonmodernesített változatot: amolyan „muzikál” volt és a szöveg is, potpurri minden ciklusból; sikeresnek bizonyult és átvitték a West End kommerc színházainak egyikébe. Így hát a ciklusoknak a mai Angliában kisebbfajta „renaissance”-a van; bár kérdéses, hogy van-e igazán köszönet benne. A színházi világ és maga a közönség is, jobbára a kuriózumot látja bennük, s a hatvan-hetven óra játékidejű ciklusok háromórás, összevont változata olykor ürügy és vehikulum csupán a színpadi masinéria, a kunsztok csillogtatására, egy olyan szekuláris társadalomban, amely a látványosságot tévén, filmen a csömörig megkaphatja, s ha még maradna is valami az eredeti játékok „üzenetéből”, a közönség koridegennek érzi és értetlenül áll előtte. Vagyis ami valaha a középkori szellem szíve-közepe volt, az mára „mutatvánnyá” sorvadt és helyenként nehezen értelmezhető nyelvemlékké szelídült. Mindnyájan vesztesek vagyunk, azok is, akik hiszünk a játékok hinnivalóiban, s azok is, akik gyönyörűségünket leljük történelmünkben, amint megelevenedik és az időfüggöny mögül előlép.