E történet minden eseménye, epizódja, szereplője a képzelet szüleménye. Ha bárki a regény alakjainak valamelyikében magára ismer – úgy az pusztán a véletlen műve.

Ha valaki bolondja a barkácsolásnak, lexikonnal házaló házaló-vigéc és Archie Dumbartonnak hívják még akkor is, amikor a norpingtoni Alsó-Kertekalja 27. sz. ikervilla első emeleti dupla hálójában az igazak álmát alussza, akkor mérget lehet rá venni, hogy a szerszámosládájával álmodik.

Archie szerszámosládája csak ötlövetű volt, nem volt hatlövetű – a villanyfúrója csak kétsebességű volt, nem három –, és Archie nagyon szerette volna hatlövetűvé tenni egy leértékelt háromsebességű mesterfúró beszerzésével, amelyet az Upper Norpington Broadway se vége, se hossza bevásárlóutca sarki olcsóságboltjában látott, és még álmában is fájdította rá a fogát.

– Olcsónak olcsó; de annyi nincs.

Mármint pénze, állapította meg – és álmában leverten fütyörészett; az álom zsebeit arra sem érdemesítette, hogy kiforgassa.

– A raktári állásban elpiszkolódva!

– A gyártási széria utója!

– Soha vissza nem térő!

– Alkalmi vétel!

– Végkiárusítás!

Archie, Archie… Ami a fogát illeti, fájdította ő mind az ezret ezer mindenre. Ami nem csoda. Mert 7jóllehet a lexikonnal házaló házaló-ügynökök erőszakosságáról legendák keringenek (trükkjeikről, ahogy befeszítik a lábukat a küszöbön belülre, hogy ezzel mintegy szerzett jogaikra hivatkozva a bejárati ajtót többé ne lehessen becsukni, „vakereikről-fűzéseikről”, méz-máz „megdumálásaikról”, agresszív „begurulásaikról”, magányosözvegy-ijesztgető, öregnyugdíjas-zsaroló, „revolverező” módszereikről: legendák!), mégis, Archie gyapjas szíve-szőre alatt jámbor szív dobogott, s ő inkább olyan volt, mint a farkasbőrbe bújt bárány.

Gyakran rajtavesztett volna, ha hagyja, hogy elhatalmasodjék rajta ez a természet adta báránylelkűség, ezért jól ügyelt, hogy rekedtesre állítsa hangpadlását és megacélozza mondandóit, valahányszor az eladói cselgánccsal rászállt áldozataira. És bizony nem egy várandós leányanya, férjért fohászkodó prostituált, rendőri felügyeletes, új életet kezdő bankrabló avagy éhbérért néger purdékkal veszkődő vénlány tanítónő nyögte a lexikonrészleteket a 24 álarany-műbőr kötésű-nyomású nagyalak után, amit azóta se nyitott ki, még véletlenül se, azóta se, hogy másodszorra Archie, kis felárért, a hozzávaló álmahagóni kis polcot is rátukmálta.

De még az „amerikai” – a „belesajtolós”, a magas nyomású – eladómódszerek ellenére is volt úgy, hogy a lexikonpiac pangott, s rossz időkben Archie-nak kapóra jött, hogy akkurátus kispolgári ízlése van, bütykös szemmértéke, ráérő ideje és természetes készsége a szerszámforgatáshoz.

Ilyenkor az Upper Norpington Broadway, a be8vásárlóutca túloldalán elterülő gazdagnegyed, a Grange felé irányozta ócska tragacsa, a veterán Ford Popular pöfögő lépteit, s ha találomra, nagy szerényen bekopogtatott, s nem engedték kiteregetni könyveit, hát az üvegházra terelte a szót, amely innen látni, hogy rászolgál a mázolás-tatarozásra. Vagy a bejárati harangcsengőre, amely, lám, hiába nyomom, vagyis hát nyomnám a gombját, de kijár: néma. Vagy a függőleges tolóablak foszladozó ellensúlyzsinórjára: ha az egyszer elszakad, hát a lezuhanó ablak úgy lemetéli az ablakon kipisilni próbáló kisfiú bögyörőjét, mint a sicc (amire volt már példa).

E bájosan egyenrangú, barátságos eszmecserének gazdagékkal – teszem Teasey úrral vagy Sweasey őnagyságával – rendesen vagy egy vadonatúj üvegház-megrendelése, vagy egy garázsajtó-felújítása, vagy ha az sem, hát egy lehúzható, de reménytelenül beragadt padláslajtorja ráncba szedése és megrendszabályozása lett a vége. Maga Archie Dumbarton hüledezett a legjobban, amikor felfedezte, hogy történetesen épp vele van az egész (ötlövetű) szerszámkészsége az ütött-kopott Ford Popular csomagtartójában, ami a kuncsaftot is kellemesen lepte meg – a nagy kedélyeskedésben észre se vette, hogy kuncsaftot fogtak benne –, és Sweasey úr avagy Teaseyné őnagysága kettőig se számolt, mire Archie térült-fordult, anyagot, billenőkaput, előenyvezett facsigát, előfogazott műüveg eszkába-lécet, festékcsöpögtetőt, hengertálat, kecskelábat, závárfurdantyút hozott, és már barkácsolt is istenesen a kert végében.

Aranyember, arany keze van, java-ember, a mai 9világban aranyat ér az ilyen – pöfékelt elégedetten a megrendelő; és mindjárt rendelkezett:

– Dadus. Dadus?! Da-Du-uuús!…

Hogy főzzenek teát és vigyék ki Archie-nak, sok keksszel. A mindenkori Dadus pedig, ottfelejtkezőben, álmatag-reumásan: csak elnézte, hogy Archie-nak mindenre milyen szépen „rááll a keze”; és ilyen értelemben tett jelentést.

– Hogy ennek a mi Mr. Dumbartonunknak mindenre milyen szépen rááll a keze!…

Akinek Archie lépcsőkarfát mázolt, az továbbadta biztonságizár-igazításra, az továbbadta riasztócsengő-szerelésre, vészcsengőből lett a szomszéd villanykandalló izzó álfahasábja, álfahasábból a szomszéd függönykarnis-előtét levétel-feltétel, abból a szomszéd leszakadt tolóablak-ellensúly újrazsinórozás, abból a szomszéd ál-Tudor tornác és ál-ólomüveg zárterkély talmi-zsindely igazítás, párkány fedés-szegés-korcolás-festés, spatulyázás-hegecselés-egyebezés-miegymázás. Archie végigszomszédolta a Grange-et s amilyen hívatlanul kezdte, olyan kapva kaptak rajta.

Nem telt bele egy év, és Archie a Kapós, a Mi Archie-nk a gazdag környék számos terebélyes, kacifántos és remekbe üvegezett üvegházára, felbillenő garázsajtajára, galambdúcára, kertkapujára, sündisznóetetőjére és elültetett kerti törpéire már úgy nézett, az értő – és kissé a gazda szemével.

A szélkakasos, palotaforma 606-ot a dombtetőn a levélhordó se számról ismerte, hanem névről: a VICARAGE tornya uralkodott a környéken. Lakóját 10– a tévéből ismert Kajsza Bajszú Képviselő Személyiséget – Archie, némileg elbizonytalanodva, úgy emlegette: a barátom.

Sir Busby Constantine képviselőre méretezett tripla garázsában Archie még katamaránt is épített, három hónapon át addig dörgölte, tunkolta, sifitelte-saputolta, svikszelte-svakszolta, míg a két iker hajótest olyan oltári fényes nem lett, hogy minden arrajáró megállapíthatta, a napra nézni lehet, de a katamaránra nem. Ez volt Archie legnagyobb Alkotása, s már csak a kellő szélességű szakteherautóról kellett gondoskodni a Katamarán Fuvarozó KFT-től, hogy Brighton alatt tengerre szálljanak vele, és kipróbálják, igazán olyan vízhatlan-e, amilyen vízállónak Archie mondja.

Archie persze házalóportékáját, a lexikont Sir Constantine-nak meg sem említette; részben mert abban reménykedett, hogy a katamaránkipróbálásra őt is magával viszi, részben pedig, mert az elnök-igazgató házában a legszívesebben letagadta volna lexikonnal házaló házaló-vigéc mivoltát.

Egy új árbocsaru-kimerevítés jutott eszébe, mintha az éjszaka esővel szakadó sötétjéből az ölébe hullott volna. Tulajdon horkanására ébredt és arra, hogy megtalálta a vasmerevítő nélküli, különleges műfa kapcsokkal elpeckelt megoldást – és ha létezett volna az a csodakapcsoló, amivel úgy lehet reggelt csinálni, mint villanyt gyújtani, hát legszívesebben felgyújtotta volna a reggelt, hogy jó reggelt kívánjon a VICARAGE palotavillájában, és elújságolja Sir Constantine-nak legújabb ötleményét, a tujafa duggantyús kajmókoszorút, ami a rozsdásodásnak is elejét veszi, és az óceán viharaival is jobban dacol majd, mint a vas.

11

Sir Busby Constantine mandátuma ui. a norpingtoni kerületben megrendülőfélben volt – népszerűségét megtépázta homokos fiának szerelmi botránya egy kábítószercsempész dakotai szenátorral –, és úgy akarta visszahódítani választói bizalmát, hogy szólóban körülvitorlázza a világtengereket Archie katamaránján (Őfelsége egyik lepénzelt zsebcirkálójának kartávolságnyi társaságában), és Archie is sokat várt a kalandos vállalkozástól: újélet-kezdést, tisztes megélhetést, lexikonok alkonyát – megrendelést katamaránra, trimaránra csőstül.

Az üvegházépítést – dünnyögte elégedett félálomban –, zsalutábla-zsanérozást és ablaksúly-újrazsinórozást meg minden más apró-cseprő barmolást-bütykölést második védelmi vonalnak fogja felhasználni, ahova mindenkor visszavonulhat, ha pang a katamarán.

De ha reggelt nem lehet gyújtani, legalább az olvasólámpát – azt kattantja fel. Hogy lássa az időt.

A rádióóra számlapját hiába kereste a sötétben. Elfordította volna véletlenül? Akkor derengő fénykörét látná a szoba vaksötétjén, háziköntösön, szerte heverő rongyokon.

Spirálnyelét oldalt tekerte előbb, hogy ne süssön Mildred arcába, és csak akkor gyújtotta fel az olvasólámpát – azaz hogy gyújtotta volna.

Hiába próbálta, a kattanásnak nem volt lámpavillantó reflexválasza.

A rádióóra?

Rátenyerelt, és kitapogatta, hogy megfordítsa, 12számlapjával idefele, ahogy volt. De érezhette, hogy nincs mit visszaforgatni rajta, úgy van, ahogy volt, a számlapjával idefele.

Csak épp nem világít.

Csak épp nem világít.

Tekintete a villanyfűtőtest parányi jelzőfényére esett, ahol lenni szokott a sötétben, és most azt kutatta. A kis pirost.

A kis piros.

Sehol.

Rövidzárlat? Nincs másképp. Rövidzárlat.

Kikelt, papucsába bújt; s mialatt magára kanyarította háziköntösét, s ujjaival zongorázva, hogy bele ne gabalyodjon, a könyöke tátongó lyuka mellett elvergődött, már „be is ugrott” neki, mint veterán bütykölőnek és mesterbarkácsolónak, hány helyen lehet, ha van, s hogy hol keresse.

A lépcső alatti szerszámos kamrában – ott tartja a kartonra göngyölt háromféle drótszálat (volt üvegcsőbe forrasztott kész biztosítékkollekciója is, de odakint, a Ford csomagtartójában).

Ösztönös mozdulattal elhúzta a molyirtószagú kretonfüggönyt (már akkor avítt volt, amikor vették, a házzal együtt), és megnézte a Fordját csomagtartóstul, amint veri a szakadó eső. Hogy még megvan-e. Megvolt.

Hátrapillantott a feleségére.

Mildred hanyatt terülve s könyökben behajlított két karját szétvetve úgy aludt, mintha elvágták volna a torkát.

Hát persze. Hogy is lehetne másként. Bekebelezte a maga napi adag tévéjét, vörösre bámult szemmel megitta a maga meleg kakaóját a két ikerrel, mert 13a kölykök az anyai jó példa nélkül nem isszák. S azzal bevágta a szundit.

Mildred, a méregduda. Mildred úgy tudott aludni, mint a mormota. A szundi első felvonását úgy durmolta végig a hasán végigterülve s fejét a párna alá fúrva, hogy a pihegése se hallatszott. Ez a mostani – hanyatt – volt a második felvonás, ilyenkor oly mélyre süllyed az álomban, hogy aki nem ismerte alvókáját, tetszhalottnak nézte volna.

Mildred.

Mildred, a tetszhalott – bámult rá házastársi közönnyel Archie –, bezzeg reggel alighogy felkoppan a szeme és kiharákolja, eldurrantja magát, már úgy lepcsel-zsémbel napestig, mint a motolla.

Mildred.

A zsémbelés mint a közlésnek a gorombaságig egyszerűsödött formája. Mint életforma. Mildred az ikrekkel. Mildred Archie-val – mint a kelletlen közhelyek kiskátéja. Mildred…

Archie furcsállta Mildredje ficamos pozitúráját, és úgy érezte, mindenki, ha ébren idáig csavarnák, fájdalmában felkiáltana, Mildred is.

Mi lehet vele?!

Amilyen ítéletidő járja, ez a szürkület, ez a borultan hasadó hajnal ugyan nem ébreszti fel – gondolta Archie; és széjjelebb húzta a virágos kretonfüggönyöket. A kerekes guriguri függesztékek lármásan csiripeltek a néma sötétben, az ablakokat a kert felől verte az eső, s annak a pergése csak tompán szűrődött át az ikrek hálója felől.

Mi lehet?! Semmi. Ágyút süthetnek el a füle mellett, az van vele – gondolta. De azért közelebb lépett, és végigkémlelt rajta.

14

Az asszony lába kilógott a takaró alól, kétfele löttyedt széles melle oly tárgyias mozdulatlansággal dudorodott bele az éjszakába, mint az üllő, odadülledve a nagykalapács alá.

Ekkor vette észre az asszony kiguvadt szemeit – hogy fennakadt szemgolyókkal bámul a magasba… Vagy csak úgy rémlik? Meglehet, hogy ébren van, már fortyog magában, és mindjárt rám támad, mit verek ekkora zajt éjnek évadján, miért nem kattantom fel a villanyt, ahelyett hogy széket döntögetnék, kancsót borítanék fel vizestül, bilit pisistül.

Vigyázat, eddig még nem borult fel semmi, se szék, se bili, és nem is fog. Ne komédiázz. Ha fenn vagy, akkor fenn vagy, és szólalj meg, punktum.

– Mildred.

Semmi válasz. Komédiázik.

Mocorgás? Szusszanás? Reccsenés, büdösséghullám?

Mozdul? Kidörzsöli a csipát a szeméből? „Hány óra?” Megkérdi?!… „A besózott feneked istenit, Archie, mit járkálsz itt nekem ilyenkor, mint a gatyában a…?!”

– Mildred.

Archie megragadja Mildred kilógó fél lábát.

Jéghideg.

Homlokát tapogatná s keresi a sötétben, de ujja a nyitott szájába téved. A kőmerev nyelv körül csupa nyák.

A homloka. Jéghideg.

A két karja könyökben behajlítva. Nem lehet visszahajlítani.

Archie homlokán kiül a hideg verejték. Nem tud 15róla. Torkára visszafagy a kiáltás. Tud róla. Tárgyilagos meglepetésében mindenekelőtt rendezni próbálja gondolatait.

Nem tetszhalott: egész halott. Órák óta az. Átaludta, amíg a halállal viaskodott – hacsak nem álmában, egy pörölycsapással végzett vele. Mije? Az agya? A szíve? Élete virágjában vitte el, harmincöt évesen, a legszebb nagynénikorban; Archie nem gondolta volna, hogy harminckét éves korára özvegységre jut, két hároméves sráccal a nyakán. Odaát a gyerekszobában. Ronnie, akit Csimbóknak becéznek. Ernie, aki a Bütyök. Kedélyes családi hétvége, ordibálás, sárkányeregetés, futkározás a vasúti töltésen. Csimbooo-ók! Bütyööö-ök! Ebééé-éd!

Csimbók és Bütyök, anyátlanok vagytok, anyátlan árvák… Reggel keresni fogják az anyjukat. Hogy fogja beadni nekik?

Átok rövidzárlat; és éppen most.

Beődöng az ikrekhez. Nem költi fel őket, esze ágában sincs. Csak épp megnézi, hogy alszik összefonódva a két gyökér, ahogy szokott.

A hálójukba be szokott sütni az úti ostorlámpa – de nem; bedöglött, leszedték söréttel a huligánok.

Már kiveszi a derengésben a két csöppség körvonalait, az anyjuk baltafok alvókáját örökölték. Felébredni – ezek? Ha az ég rájuk szakad, akkor se; nemhogy, mert megigazítja a kis takarójukat, félresimítja a hajukat.

Simogató keze megdermed.

Mi ez az asszony, családirtó szörnyeteg?

Kivel éltem én, egy feledékeny családirtóval, aki az én kakaómba elfelejtette belekeverni a mérget?

16

Ütésnek, rágásnak a testükön semmi nyoma: ha a hűtőszekrényből venné elő őket, akkor se lehetnének hidegebbek. Kigöngyölni, visszagöngyölni.

Kigöngyölni, visszagöngyölni.

A két csöpp test mint két jeges homokzsák – hogy forgatni is alig lehet.

Mentők. Hatóság. Akárki.

Első reflexe az, hogy telefonálni kell. Segítséget kérni. De ahhoz tárcsázni kell. Látni kell. Látni. Tehát. Először. A gondolatok megrohanják, válogatás nélkül összekuszálja. Archie csendet kér, egyszerre csak egy beszéljen. A mindenekfölöttet az elsősorbannal. Először?…

A rövidzárlatot. Azt. Csakis.

Lebotorkál a lépcsőn, és a sarok-virágpolcon, ahova szokta, ahova tette. A zseblámpája után nyúl.

Na, hála a papnak. Megvan.

Fény. Fénycsóva. Táncol benne a por.

Biztosítékdoboz gombja. Megnyomva. Bakelit fedele. Felpattantva.

Négy porcelánvilla.

Sorra venni. Minden szál ép. Megpöccentve.

Ha minden szál ép, akkor csak a főbiztosíték lehet a ludas a lépcső alatt, a főbiztosíték, külön dobozban, hogy ette volna meg a fene – az éghetett ki, azért nincs a házban áram sehol.

Baszik lenni, ha egyszer megolvadt, ahol bejön az utcáról, és amit eddig soha nem tett meg, most teszi velem. Hogy lerobban a nyamvadt, a főbiztosíték: és éppen most!

Lépcsősufni, ajtógomb, retesz. Polcok fekete fel17tárulása, körülvillanó rendetlenség, fénycsóva. Táncol benne a por.

Archie lehasal, becsúszik a lépcső alá. Befúrja magát, szétkönyököl – de rátehénkedik egy lelógó villanyhuzalra, és magára rántja házi szerszámosládáját. A tárgyak cinkosan összenéznek, kuncognak. Infra-nevetés. Árak, kalapácsok, csípőfogók, csavarhúzók, szegecses- és ragacsosdobozok, bádogvágók, fa- és vasfűrészek, kisrücskű és nagyrücskű ráspolyok-reszelők, dugók-konnektorok, szeléncellák-reosztátok, hosszabbítók, láncok, tömítések – mint a Niagara. A szerszámzuhatag, ahol megborul és lustán alákalimpál. Szerencsére nem nagyon magasról.

KRISZT!… – szalad ki a száján a káromkodás. – Szedhetem össze. Előbb ezt, addig nincs főbiztosíték.

Feltámasztott tolvajlámpája rézsút fényénél, csak úgy átabotából, Archie összekaparja és rendetlenül, ahogy jön, bevágja zöld bádog szerszámosládájába – cipődobozba, falirekeszbe.

Főbiztosíték, fekete doboz, alul leólmozva.

(Senki nem nyúlhat hozzá, csak a Villanyművek. Majd most a Villanyművekre várunk.)

Laposfogó. Plomba lecsípve, fekete bakelitdoboz felemelve. Alákukucskálva. Árammérő hozzáérintve. Kileng? Nem leng. A mutató se mozdul. Nagy porcelánvilla kiemelve, főbiztosíték drótszála. Ehol van.

Megpöccentve.

Fényes és ép.

Csak éppen áram nincs benne.

Központi üzemzavar, sötétségben egész Norpington és vidéke, legalábbis a főutcától délre, mert mi 18itt a Déli Áramtelepre vagyunk kapcsolva; a gazdag negyedet a dombon az Északi látja el.

Hátgerincének ampermérője kileng, szorongásféle szalad át rajta, amikor erre a többesre gondol. „Mi.” „Vagyunk” kapcsolva. Mi – Mildred, Csimbók és Bütyök. Leállítja az ampermérőt: igyekezzünk távol tartani a fölösleges érzelmi hullámokat. Csak józanul, Archie. Világos fej. Hidegvér.

Slamasztika. Csak-csupa. De nincs két egyforma.

Az élet a nehéz helyzetek sorozata.

Mint a lexikonnal való házalás. Minden ház egy-egy ostrom. A támadó nem kezdheti azzal, hogy feladja.

Archie kihátrál a kuckóból, és talpra kecmereg. Körülnézni a világban: látni-e valahol. Fényt. Ég-e a villany. Valahol.

A zseblámpát rávillantja a bejárati kilincs bakelitgombjára. Fénycsóva – portánc. Kiakasztja a zárbiztosítót, lehúzza a láncot, fordít egyet a gombon. Rést nyit. Ujjnyira. Tenyérnyire. Arasznyira.

Kitárja.

A gyöngyházszín napsütéstől szinte hátratántorodik. Áradó világosság és reggeli párás köd.

Esküdni mert volna. Szakad. Hát a vihar? Hova lett?!

Szemét dörzsöli, kilép. Odaballag ócska fekete Fordjához a gyepen. A fű harmatos, de nem vizes. A kocsi csontszáraz.

„Haragos szürkület, szakadó eső.” A tulajdon szemével látta, ahogy a tetejét paskolja. Esküdni mert volna… Archie gyanút fog, és egyre nehezebben tudja kikapcsolni azt a szorongásfélét, amit az imént még leküzdött.

19

Hátrafordul, bejárati ajtaját vizsgálja. Külön, tüzetesen, a parányi tornácon azt a sarkot, ahol a tejes reggelenként a két üveget a küszöb mellé teszi.

Tejnek nyoma sincs. Nem járt itt.

„Tippes” Ritchie a másik félházban, az ikerszomszéd, a norpingtoni fogadóiroda pénztárosa, a lóversenytippjeivel – a cimborája.

Az övének a tükörképe: oldalpillantás Ritchie-ék tornácára. Hát ott?!

A tejes a Teremtés tengelye, a tengelyen a biztonságérzet csapszege, kerékagyon a házi béke kegyelmi záloga. A tejes elmarad: első biztos jele. Az univerzum felbillen, és tótágast áll.

Ritchie-éknél. Járt-e, leadta-e?

Nem járt. Nem adta.

Archie nemhiába volt lexikonnal házaló házalóügynök, üres óráiban, ha elfogta a kíváncsiság, nekihasalt, és naphosszat bújta portékáját. Lexikonolvasás közben nemegyszer bukkant megfoghatatlan rejtélyre, megfejthetetlen talányra, de ő maga, a maga egyszerű életében ilyen áthatolhatatlan gomolygó titokkal még nem találkozott.

Alighanem ez az – gondolta –, annak kell lennie.

Érzi, egyre nehezebben tudja leküzdeni azt a szorongásfélét, amit az előbb még sikerült kikapcsolnia. Töpreng, okoskodik; de az is, mint a fütyörészés a sötétben.

Szavak esőpermete kicsurgó szitán.

Ez is. Ez is. Lehetetlen, aránytalan. Hamuszürke, nyegle.

A közhelyek diafragmáján, félúton a fogalmazófogak garata felé. A belső száj jártatókája. Hablaty-20pampula. Minden-minden. Üres kelep. Még el se gondolja, már elveti.

A feje mint a fejen hordott garabolykas: borzasan túlrakva – ő maga meg-megimbolyog alatta.

Keveset mondunk, ha azt mondjuk, valami nincs rendjén; mert miféle reggel az, amelyen nem jár a tejes, késik a posta és sehol a lap, a reggeli lap, amiből megtudhatná, miért nincsen áram?

„Keveset mondunk, ha…”

„Valami nincs rendjén…” – – – Hümmög, mammog. Lehordja gondolatait, lemarházza. Minden nyegle.

Archie visszatakarodik a házba, s hidegvért erőltetve, csak amúgy komótosan felkaptat a lépcsőn az emeletre. Zseb-rátapintás, zseblámpa: úgy is tudja, nem veszi elő. Belép a szobába; de most rá sem hederít Mildredre meg az ikrekre – Archie másra kíváncsi.

Vaksötét fogadja. Az ablakhoz botorkál – függönye elhúzva. Szeme hozzászokik. Kikémlel.

Gyöngyházszín napsütés…? Áradó világosság…? Párafényes reggel…?

Se híre, se hamva.

Odakint alig szürkül. Az üvegen patakzó csurgások; haragos ég: ugyanaz az ítéletidő – ugyanaz az istenverte felhőszakadás. Az öreg Ford hátán, szélhordta pásztákban, hangosan dobol az eső.

21

Nincs az a katasztrófa, amiben az élőknek – hacsak bele nem vesztek, s akkor már amúgy sem „élők” többé –, az életben maradottaknak eszébe ne jutna előbb-utóbb, hogy fel is kell öltözni; nem szaladgálhatnak félpapucsban, házi göncökben, ha jön a mentőorvos, a halottkém, a rendőrnyomozó.

Így történt Archie-val is; kifogyott a tanakodnivalóból, és felöltözött. Ha tartósnak bizonyulnak, az elemi csapásoknak is vannak hétköznapjaik.

De azért még tovább hümmögött-gesztikulált. Vállát vonogatta. Fejét furcsálkodva oldalt-oldalt dütögette, mint aki egy mozdulattól, egy testhelyzettől azt várja, hogy okosabb lesz – ha azt nem is, hogy az ő helyrerángatózásától visszaficamodik a világ bokája. Ám a néma monológ és a viselkedésfoszlányok e kiürült hüvelyeinek már semmi értelmes értelme nem volt.

Nem igaz, hogy valahonnan is várt volna hirtelen megvilágosulást; amint hogy a mentőorvos, a halottkém meg a nyomozó sem igaz. Nem várt ő senkit, nem számíthatott senkire. Mert ha nem próbálta hetvenhétszer, akkor egyszer se. Az összenyíló ebédlő-nappaliban, a földszinten, a kandalló előtti szőnyeg vörös félkörére kuporodva, folyton csak azt próbálta; míg türelmét vesztve oda nem vágta a sarokba. Pussy, a macska, elképedve nézte, s mint aki az emberi összefüggéseken kívül él, elszántan dorombolt. A tejét kérte. A telefon kettéborult, egyfele a készülék, másfele a kagyló: nem, azért így mégse hagyhatja. Mert vonal ugyan nincs benne, de 22hátha megjavítják, hátha ráeresztik az áramot, és hátha hívni találja valaki. Valaki.

Például Sir Constantine.

Hogy miért késik. Hogy mikor jön már befejezni a katamaránján a fényezést.

Ha nem tett vele hetvenhétszer „utolsó kísérletet”, akkor egyszer se. Lexikonnal házaló házalóügynöknek, szerszámos tudományát áruló ezermesternek a telefon olyan, mint a törzsverőér, amelyen az élet közege lüktet, az éltető telefonhívás:

„Archie… Archie?! Az üvegházam fedelét feltépte a vihar…”

„Archie-kám, az üvegházamban, az istenért, a fűtés, a peóniáim lefagynak…”

„Archie-kám, se becsukni, se kinyitni… szent ég, csak hat hét múlva, előjegyezve?!”

„Nem lehet elzárni… kilyukadt… szivárog… Archie! Ha istent ismer!…”

„Archie, volna a maga számára egy düledező kerítésem, csak mondom. Amikor tudja…”

…Hívás, ebből a döglött telefonból?!

Archie megbizonyosodik felőle, hogy a bejárati kulcsát igazán magához vette, mert ajtót törni nincs kedve, arra meg aztán igazán nem számíthat, hogy majd Mildred: hogy ő férjileg hunyászkodva becsönget, és Mildred feleségmódra dohogva jön és ajtót nyit. Mildred…

Archie megtapogatja zsebében a kulcscsomót, és csak akkor vágja be az ajtót maga után. Pussy, a macska, odabenn keservesen felmiákol.

Kissé megszívatja és felpörgeti a motort: az erede23ti, de generálozva, ki hinné, hogy 150 000 mérföld van benne – maga tartja rendben, hálás jószág. És a hevenyében letörölt szélvédő mögül mókusképpel előpislogva, az egyenletes búgás hallatára Archie némileg megnyugszik.

Az a manó incseleg vele, ami kora reggel a kerítésen ide-oda futkosó bamba-málé mókusokkal szokott: a HÁTHA.

Hogy HÁTHA ott is terem mogyoró – a vaskerítésen.

HÁTHA az összegyűrve eldobott üres papírba van becsomagolva – ott a mogyoró.

HÁTHA ma reggel ilyen ugrifüles a Teremtés, és minden létezőnek kedve támadt szamárkodni.

Amire vonatkozott, az ráunt a természeti törvényekre, és elindult a saját feje után: HÁTHA.

HÁTHA a mindenségre rájött a bolondóra – de ha kitombolja magát, hanyatt-homlok szalad vissza, megtér a rendes mederbe-kerékvágásba, és fejest ugrik bele. HÁTHA Mildred és az ikrek csak azért olyan tökéletesen halottak, hogy nyoma se legyen a tettetésnek, és ő, tökéletesen lóvá téve, már ne is sejtse a kópéságot. HÁTHA Sir Constantine kétségbeesetten tárcsázza, de a központi üzemzavar kárörvendve mással beszélt jelez: jól van az neki, hadd tanulja meg, hogy az ilyen katamaránépítő bütyökművész, amilyen Archie, aranyat ér.

HÁTHA-HÁTHA-HÁTHA.

Aztán ha egyszer a Nagy Üzemzavar kópé-zsivány demiurgosza megelégeli a jó mulatságot, és a HÁTHA bizonyosságra váltva ott várja majd Archie-t ezen a tündéri délelőttön, egy tündéri bank készpénzkiadójában, akkor szüret. Akkorát kacag24nak Mildreddel meg az ikrekkel apuka felsülésén, hogy Archie előveszi legszélesebb pojácamosolyát, és, amit csak karácsonykor szokott, ha felöltözik bajadérnak: eljárja nekik az asszonypojáca-táncot; és vele hastáncol és belehulahulázik az egész mindenség, örömében, hogy helyrebillent.

– Legjobb lesz – határozza el Archie dörmögve, amikor már csinálja is és ráadja a gázt –, legjobb lesz, ha felnézek a VICARAGE-be, Sir Constantine-ékhoz és ha látom, hogy minden rendben, nekiülök a glazúrozásnak, mielőtt beszárad az a lavór glazúr. Délben azután majd átcsöngetek Mildrednek, és megkérdezem, merre csatangol a két gaz kópé, a Csimbók meg a Bütyök.

De a munkába induló reggeli autótorlódás és forgalmi dugó megszokott látványa helyett egészen más kép fogadja.

Egy taxi félig keresztben áll az úton, első kerekével nekiszorulva a járdának – ronda nagy horzsolással, látni való, a szegélykő fékezte le –, de sehol a sofőr. Archie lelassít, a kéziféket berántja, kiszáll, és odasietve szemügyre veszi a taxit.

Hátsó ülésén oldalt dőlve, mint két rongybaba, idősebb pár hever, talán a nyaralásból hazajövet, házaspár. A férfi kopasz feje lekoppant a bőröndökre – esernyője a torkának csúszva, ahol csontfogója éles lyukat túrt és megfeszül.

Archie határozott mozdulattal kinyitja a taxi elülső ajtaját, amely mintha belülről is nyomták volna – kivágódik. Összekuporodott cerkófmajom gurul elő belőle és puffan tompán az aszfalton: 25örökre belegémberedve a majompozitúrába. A kicsire rándult taxisofőr.

Archie megpiszkálja lábával a lábát, az élő láb a hulla-lábat – érdeklődéssel regisztrálja, hogy rugózik – majd lehajol, megoldja nyakkendőjét, és a kigombolt inget szétrántva, a meztelen testet vizsgálja. Girhes, csúcsos csirkemell, csirkenyak; rajta a szivárvány minden színében rikító hullafoltok.

– Ha a mindenség kimenőt adott magának, akkor nekem se sürgős – gondolódik benne, inkább a lábában, mint az agyában; és Archie elcaplat a kocsija mellett, elfelejt beszállni.

Vaktában, tétován – felderítő körútra indul. Alvajáró Archie.

Innen kezdve, már az Alsó-Kertekalján, fel a nagy keresztezésig, elszaporodnak az üzletek, onnan meg, jobbról-balról már csak egyetlen tengerikígyó-üzletsor a Broadway, üzlet üzlet után a végtelenségig.

Keresztezés, járdasziget, nyilvánosillemhely-lejárat, vaskorlát; a járdasziget közepén bástyaforma óratorony, időjóskirakat, nyilvános barométer. Villanyrendőr.

(Lerobbant villanyrendőr.)

Bezúzott csomagtartójával, a villanyrendőrnek nekihátrálva, a sarkon szürke Rolls-Royce álomautó vesztegel: halálba ájuló sofőrje elfelejtett lefékezni.

Archie bekukucskál.

Tokapörsenéses, vörhenyegesen szürkülő haj, aláhorpadt keménykalap. A Gazdag Ember. Hullája nekiütközéskor gurulhatott le az ülés előtti arany 26szőnyegre; az egyenruhás sofőr a volánra terülve s két kezét előrelógatva már örök álmát alussza.

Alvajáró Archie. Látta, amit látott, de kisebb gondja is nagyobb annál, hogy iszonyodjék, hátratántorodjék, hőköljön: kinek játszaná a szörnyülködés komédiáját? Idegrendszere átállt a végveszély-készültség vészreakciójára; addig nem engedhette meg az ájuldozás fényűzését, amíg fel nem mérte magányát – hogy mennyire van egyedül.

– Well, well – mondta Archie Dumbarton, azzal sarkon fordult, és elindult az előkelő norpingtoni üzletsoron, hogy „körülnézzen”. Persze ennek a nézelődésnek most olyan sötét mellékzöngéje volt, mint még eddig soha.

Archie pedzeni kezdte, hogy többről van itt szó, mint Mildred és az ikrek érthetetlen elszenderüléséről. Hogy tán nem is rajtuk kezdődött, és esetük nem a kiugró, a rendkívüli, a szinguláris eset. Hogy ugyanabban a szempillantásban, úgy látszik, mások is elszenderültek, és ha megérzése nem csal: ezerszám.

Ebben csak megerősítette, amit fel az Upper Norpington Broadwayn, utcahosszat látott.

A hazakocogókat. Az autó nélküli ágrólszakadtakat. A tizenéveseket. A nyugdíjasokat. A kocsmából-klubból, legényegyletből, házibuliból hazatérőket. Mind-mind. Az utcán érte utol őket a halál.

Ott feküdtek. Ki elzúgva a zebrán. Ki leszédülve a csatornaszem mellett. Ki keresztben elvetve magát a járdán, a hanglemezbolt előtt. Ott, ahol épp kocogott-verekedett-vizelt-bámészkodott.

27

A kirakatsor, amelyben télen-nyáron, éjjel-nappal égni szoktak a fénycsövek, most nyomott-szürkén pálladozik utcahosszat. Mintha tudná, hogy ma nincs, akiben a birtoklás – a zabrálás vágyát ébreszthetné.

ANDRÉ, a francia fodrász, az IL PESCATORE olasz halcsárda, a STAKE-HOUSE, a STAR OF INDIA, a VINDALOO pakisztáni vendéglő, az AU GRATIN francia konyha, a YUM-YUM snack bár, a kínai kifőzés, az angol teázó, a spanyol eszpresszó hogy nincs nyitva, az rendjén van, az hagyján. De máskor a szupermarket fényes tükörfolyosóin, a tolvajfogásra szolgáló megdöntött mennyezeti tükrök alatt ilyenkor kényelmesen és udvariasan ölni szokták egymást a türelmetlenek, és hosszú sort fognak a pénztárak mozgópultjai előtt.

A harmadik saroknál Archie megállt, és tanácstalanul elbámészkodott a Broadway kanyargó, tarka ragyogásán. Érezte taszító csábítását, és továbbmennie nem akaródzott. Autókupecek hosszú sora kezdődött, a két első, az előkelőbbje, autópalotában, sokemeletes kirakati táblaüvegek mögött mutogatta fényesre pucovált használt kocsijait:

„…egy gondos tulajdonos után, jó házból, urasági sofőr által karbantartott, alig használt, selyempapírban garazsírozva, mint az új, hat hónap tiptop garancia” –

„…vezérigazgatótól levetett, vállalatilag olajozva-zsírozva, különleges ízlésnek alápárnázva, kézzel huzagolt egyedi karosszéria, tizenkettő készült belőle, ez a tizenharmadik, költséges kivitelben és állapotban, másodkézből bejáratva, hogy szinte harap28ja a mérföldeket, hétnapi próbakéjvezetés után háromévi törlesztésre és hat hónap kéjgarancia” –

„…tévéművésznőtől nehezen megváló úri sport, körüllámpás-ködreflektoros-kékfényes, mennyezeti ajtóbebújós, magnórádiós-kéthangszórós, spirálabroncsos csínján-használt” –

A kirakatsor után a hitványabb autókupec-mágnások olcsóságai következtek, de már csak a szabad ég alatt; lánckordon mögé rekesztve, használt kocsik szontyoli csordája: rozsdafoltjaikat gondosan a hasuk alá húzva, virító árcéduláikkal a szélvédőn – ott pangtak, ha sütött, ha esett, kihívó-kacér szégyentelenségükben csak a legelszántabb hülyékre bazírozva, akik az autóbordély-soron egyre beljebb keveredve, egyre mélyebbre süllyednek a szifilitikus benzinfertőben.

A különbség csak az volt, hogy a szokásos élénkség a kocsimosó automata, a benzinkutas lányok aligszoknyája meg az alkatrészboltok krómos csillogása körül sehol nem volt tapasztalható. Benzingőz nélkül szinte hiányzott a szmog. Norpington főforgalmi országútján szinte bántó volt ez a harmattisztaság a levegőben.

Nem, Archie-nak nem akaródzott továbbmenni; s nem is mintha autópaloták-autókupecek luxustábláit böngészte volna az üveg mögött. Más állította meg.

A sarokkirakatban pöffeszkedő fejedelmi Bentley alatt a dobon – mely máskor forogni szokott, de dinamója ma nem forgott – egy overallos fickó feküdt a hátán, a lába épp hogy előlógott alóla.

Differenciálmű-vizsgálat? Kipufogódob végigkopogtatása?

29

Rozsdafoltkeresés a sárszigetelésen?

Archie leguggolt, hogy jobban szemügyre vehesse, és a szíve is egy fokkal sebesebben dobogott: a HÁTHA koboldja incselkedett vele. HÁTHA él… ha élne, és ő nem egyedül –

Él?

Amennyire kivehette – mert oldalt borult arcát a mellétől nem láthatta –, két keze széttárva, jobbja mellett a kiejtett franciakulcs.

Betörni, hogy megnézze, a szíve még dobog-e? Berúgni, ekkora páncélüveget? Látni való, hogy nem érdemes.

Visszafagyott mozdulatlanságán így is megérezte az ember-dögöt.

Jóságos isten, mi lesz, ha ennyien a nyakamra dögölnek, és oszlásnak indul csak Norpingtonban ezer meg ezer hullabogár?

„Ezer meg ezer?”

Csak Norpingtonban?

Ekkora magáramaradást elméje nem tudott befogadni. Archie-ra rászakadt a szorongás sziklája – hogy majdnem agyonnyomta, akkora. Felnyögött. Végletes szorongásában az sem vigasztalta, hogy ha fél is, magának fél, és nincs, akinek panaszolja. Szaporábban szedte hát a lábait, és az óratornyos, barométer-kirakatos keresztezésnél, a villanyoszlopnak nyaklott Rolls-Royce mellett el – Archie az Alsó-Kertekalján a maga ócska Fordja felé vette útját.

Beszállt, beugratta a motort, felkanyarodott a parádés videokazetta- és lemezbolt mellé a főúton, 30és lefékezett. Kiscsákányt kapott elő a poggyásztartó boszorkányos ládájából, és annak az embernek a nyugodt hidegvérével verte be az üzlet kirakatát, akinek Norpington ki tudja, merre kallódó rendőrhulláitól nincs mit tartania.

A díszállványok és dekorációk, horror-pornófilmek és pornó-horrorok videoreklámjai közt a felé a polc felé dolgozta előre magát, amelyen a drágábbnál drágább elemes rádiók sorakoztak, francia, német, holland, svéd, japán és amerikai világvevők, fémlapokra maratott világtérképpel, zónaidőegyeztetővel, finombehangolóval, varázsszemkeresővel és Worldmaster szuper-iker teleszkópantennákkal – árcéduláik alatt valamikor szemlesütve ment volna el.

Kiválasztotta a legtöbbet ígérőt, a legnagyobbat; lehalászta a polcról, hátracipelte, és rálökte a pultra. A fiókokat ahogy kirántotta, egymás után szórta le: elemet keresett. Addig keresgélt-matatott, amíg a hozzávalót meg nem lelte; nyolcat beleügyetlenkedett a készülék gyomrába, zsebeit megtömte elemmel, és részeg tántorgással – mert a szertegurulászó elemeken kis híja, hogy el nem vágódott – Archie kisétált a boltból.

Zsákmányával visszatelepedve a Ford Popular volánja mellé s amennyire iszonyú levertségén keresztülverhetett a remény utolsó halvány sugara, Archie elégedettséget érzett.

ZENITH SUPER STEREO SERIES 2 MARK III FUCK-A-GLOBE WORLDMASTER.

Apróra megnézte.

Igazi világvevőre van szüksége, ha a világot akarja venni – márpedig a világot kell vennie, hogy megtudja, él-e még a világ.

31

Hogy tud-e a világ már a ragályról.

Hogy túlterjed-e Norpingtonon, vagy csak a norpingtoniakat verte le.

Hogy hátha mond a BBC valamit a gyorshalál éjszakai száguldásáról, és az országos tisztiorvosnak meg a New York-i vendégprofesszornak meg a nagyképű vitarendezőnek meg a nyilatkozó miniszternek van-e halvány segédfogalma is arról, hogy mi az a plusz vagy mínusz, ami neki, Archie-nak, már a fogantatásakor a génjeiben kiépítette biológiai bástyáit a gyorshalál kórokozója ellen, míg a többi norpingtoni génjeiből hiányzott?

Nemhiába barmolt egyszer üvegházat-madártelelőt egy dúsgazdag rádióamatőrnek a Felső-Kertekalján, ragadt is rá valami. Archie mindenekelőtt a zónákat ókumlálta ki a világtérképen, és az időket egyeztette, hogy tervszerűen lásson hozzá. Elsőnek a közhely-állomásokat próbálta; azokat az adókat, amelyek ekkora dög nagy készüléken olyan bölöm hangerővel szoktak jelentkezni, hogy még a süket is a füléhez kap. Berlin. Moszkva. Varsó. Hilversum. Monte-Carlo árulja az istent a hitetlen világnak. Árulja? Nem árulja. Tirana tört angolsággal ostorozza az imperialista farkasokat, akik megalkudtak Kína bőrére. Ostorozza? Nem ostorozza. Hongkong. Kína. Peking angolul. Washington, Amerika Hangja. Lássuk csak.

De se Moszkva, se Varsó, se Hilversum, se Monte-Carlo; se Peking, se Tirana, se Amerika Hangja. Még csak a BBC se, sehol. London? Sehol.

Fővárosi Független Adó?

Sehol.

A magasfrekvenciás rendőrségi?

32

Sehol.

Rádióamatőrök sablontársalgása az éteren?

Sehol.

Televíziós hangsáv? Bejön? Nem jön be. A hajóknak, viharjelzés?!

Sehol.

Semmi, de semmi. Sehol.

Csak az egyenletes, döglött sercegés. Mint a lemezen, amikor középre szalad a tű és ráforog az üres barázdára; és forog-forog.

Még vivőhullám sem mutatkozik – az életjel, hogy még él egy adó –, ahol a sercegés alábbhagyna.

Archie-val nagyot fordult a világ.

Nem a halálfélelem volt – hogy a „gyors”, ha késve is, de őt is elviszi, rádióval az ölében.

Az életfélelem.

Olyan gondolatok hasítottak át agyán fájdalmas élességgel, amilyenekre Archie Dumbarton lexikonnal házaló egykori lexikonvigéc szériagyártásos agyveleje nem volt méretezve és eleve nem volt alkalmas.

Szíve, keze, agya a vészsebességre kapcsolva vert-kapkodott-kombinált. A szuper-sztereó FUCK-A-GLOBE WORLDMASTER világvevő csodarádiót az öléből indulatosan hátravágta a hátsó ülésre. Egy fordítás a slusszkulcson, felköhög az indító, felsivalkodik a megsarkantyúzott motor – és Archie kanyarogva máris ott tépett a Felső-Kertekalján a ciprusok-törpejegenyék-ernyőfenyők és díszmadarak úri negyede, a Grange felé. Ahol összesűrűsödtek, szabálytalan cikkcakkban Archie el-ellavírozott a ke33resztben álló autódögök között, de a bennük heverő emberbogarakra már rá se nézett.

Nem mintha kímélni akarta volna magát a látványtól, amelyet ezentúl se kikerülni, se megszokni nem lehetett. Más foglalkoztatta.

Felismerések kereszttüzébe került.

Hogy többé nem tud nevetni.

Nincs kivel összenevessen.

Ki az a címeres ökör, hol az a savanyú pofa, aki magának meséli a kacagnivalókat és a tulajdon pukkadozó helyeslésére vár?!

Hogy többé nincs egyedül.

Nem tud.

Mert az egyedüllét előfeltétele a mások létezése.

Ha pedig annyira egyedül van, hogy még egyedül se tud lenni többé már, akkor ugyanúgy hívhatnák pityipalkónak, mint Archie Dumbartonnak.

Az egy példányban szaladgáló emberiségnek többé nincs szüksége arra, hogy vezeték- és keresztnevekkel, ilyen-olyan adatokkal, számokkal, flepnikkel, igazoló cédulákkal és más ismertetőjegyekkel illesse egymást: „egymást” (csak egy van, más nincs). Szétszálazni az ötödfél milliárdos gubancot – ahhoz igen, ahhoz kell. De ha ez az egy Archie Dumbarton maga az egy szál árva emberiség, akkor akár el is hagyhatja.

Mondhatná azt is, hogy Nem-Archie, Nem-Dumbarton.

„Becses neve?”

„Nem-Archie Nem-Dumbarton.”

Annak se volna több értelme.

Azontúl hol „kapitánynak” titulálta magát, hol „főnök úrnak". Hol sehogy. Nyomatékos-figyel34meztető helyzetjelentés. Ez volt az első, amit tett magának, de nem az utolsó. Kategorikusan, a megbírságolás kilátásba helyezésével. Arról, hogy.

Hogy Archie „dumbartonsága” kategorikusan megszűnt, Dumbarton „archibaldságának” az egész vonalon befellegzett.

THE VICARAGE, Felső-Kertekalja 606, a Grange negyed szíve.

Törpejegenyék, ciprusok, ernyőfenyők, ernyőfenyőkön pávák, a szélkakasos bástyatorony tövében oleanderek, rododendronok, majomfák, a falakon visztaria – az ereszig felfuttatva. A Grange pénzeszsák szíve.

Archie jól sejtette, a nagy éjkék limuzin ott parkolt veszteg a palotavilla előtt – Sir Busby Constantine képviselői, italszekrényes, tévés, vécékagylós, éjkék Bentleyje. Nem is számított másra, csak ami fogadta.

Mintha világéletében ezt csinálta volna.

Energikus mozdulattal felrántotta a Bentley hátsó ajtaját, a hulla minden zsebét átkutatta, a bankjegyeket elszórta, csak a csörgő pénzt tartotta meg. Ő tudta, miért. Utána képviselői – bambuszfogantyús – esernyőjét a nyaka lilájába kampózva, a hullát kipenderítette az úttestre. Az elülső ajtót elegendő volt felpattintani, hogy a sofőr hullabogara engedelmesen kikalimpáljon.

Elrekvirálta a Bentleyt, elrekvirálta a Rendkívüli Állapotokra való tekintettel, amit egyúttal elrendelt egy füst alatt, és a kormánytól, amely szemmel láthatólag éjfél óta nem volt a helyén. A Kapitány 35átvette a Brit Birodalom Egyesült Királyság kormányzását, szakasztott úgy, ahogy a kitessékelt Sir Busby Constantine őméltóságától elkobozta az autót.

A találomra előkapott whiskyből nagyot húzott, megkrákogta, megcsemcsegte, s úgy tette az üveget maga mellé a szomszéd ülésre, hogy kéznél legyen; azzal beindította a luxustank hétliteres motorját, és az automata sebességváltóval ügyetlenkedve, nagy kacskaringóban, lomhán legurult a gyorsforgalmira, ahol már a kutya se ugathatja meg azzal, hogy túllépi a sebességhatárt.

Övé volt a gyorshajtás szabadsága, száguldhatott torkaszakadtából, övé volt az elérhetetlen autócsoda, Archie-é. A gazdagok Bentleyje. De már semmi örömet nem érzett. Ezzel kezdte el főnökösködését a Földön, kapitánykodását a Brit Nemzetközösség fölött. Mert ez is lexikális kocabölcselő felismeréseinek egyik rakétapukkanása volt; az, hogy emberi örömet csak elújságolva, szertesugározva, megosztva valakivel, úgy lehet érezni; az embertelen jószágöröm pedig nem varázsol mosolyt még annak az arcára sem, aki ezentúl immár minden, a Földön létező Bentley, Rolls-Royce, Cadillac, Lagonda, Ferrari és Maserati tulajdonosa; vagyis több ezer autós kocsiparkjából ha nem ezt, hanem akármelyik másikat választotta volna, hogy a szuburbiából London szívébe nyargaljon, akkor sem tudna számot adni magának arról, hogy most voltaképp mit is keres Londonban.

36

A Bentley nyelte a benzint, és néhai Sir Constantine csörgő pénze az automata benzinkútnál, ahol tankolt, Archie-nak kapóra jött. Igaz, amikor a pénz lecsörrent, a jövő tankolásai jutottak eszébe, az idegenségen túli sivatag-lét, sivatagi kísértet-tankolások hol automata, hol nem automata benzinkutaknál; és lópofára nyúlt arcával Archie a semmibe révedt. „A jövő”…

Bődületes lett volna; röhejes – ha a bődületet, a röhejt, a Nevetséges fogalmát rendeleti úton a Brit Szigeteken a Kapitány be nem szünteti… Ha most valaki rákérdezett volna: „milyennek látod a jövődet, Archie?” – Archie összerezeli magát ijedtében, s nem is annyira a jövő miatti aggodalmában, mint inkább a kérdező láttán: nem volt ilyen „valaki”, se túlélő, se feltámadó. Csak ő lehetett a kérdező, a felelő – csak ő társaloghatott önmagával.

De a tétlenségnek ez a lóképű pillanata elmúlt, a jövő ijedelmes rángógörcse a gyomra táján oldódott, és ő visszafészkelődött a luxuskocsi pazar volánja mögé – nyelni a mérföldeket.

Nem ért rá. Elodázta.

A jövő majd annak a másik Archie-nak a gondja lesz, akit kicserél az idő; a Kapitányé, akire ránő az első esztendő. Ami neki lesz már: hátralépés, visszapillantás. Ami kell hozzá.

És nőtt is, Föld és idő iszonyúan megnőtt körülötte. Minden sebesség elképesztően lelassult, Archie a száguldást is cammogásnak érezte.

Máskor az ócska Forddal három perc alatt maga mögött hagyta a repteret. De most? Gép gép után 37ágaskodott, szárnyát eltárva, farkával fölfelé meredve, hangár hangár után tátongott a monoton kerítésen túl, és nem volt soha vége. Hegyén-hátán a TWA, a PANAM, a LAKER, a SWISSAIR, ALITALIA, ICELANDIC, a BRITISH CALEDONIAN – csak épp a világvárosi reptér nyüzsgése, a félpercenkénti fel- és leszállások a kifutópályákon, a felkapaszkodó gépek döreje és a belebegő jumbo-jetek zümmögése: az nem volt sehol.

Mind e kusza gondolatok közepette nem is az agyában: a gyomrában gyulladt világosság.

– Nemsokára dél – mondta a gyomra, hatalmasan korogva –, és te még egy falatot sem ettél, egy korty teát nem ittál, Kapitány. Ahelyett, hogy a holnapon jártatnád az eszed, hülyeségeken rágódsz, Archie, hülye absztrakciókon kérődzöl?

A gyomra határozott; de az elmaradozó szuburbia autócsordás-hullaházas moteljei, automata sorompók sáncai mögé húzódva nem csábították, a vidékies üzletsorokat pedig, mire lefékezett volna, el is hagyta. Így hát tovább kérődzött kusza gondolatain, s Archie kedélye hol felderült, hol elborult.

– Még hogy én törődjek velük. Frászt. Túróst. Ha felfordultak, hát felfordultak. Akár hetvenhétszer. Felőlem. Örülök, hogy megszabadultam tőlük. – Neki, akkor, nem hangzott falsul, akármilyen éktelen hamis volt különben, amilyen magabiztos-zagyván dörmögött, motyogott egész úton, Sir Constantine szivarjával a szájában. – Mennél jobban eldurvulok, annál jobban kibírom.

Nyakalt egyet a whiskyből, és a kotyogó üveget 38kihajította: van, ahol ez volt. Megnézte magát felajzott érzékei tükrében, és Archie meg volt elégedve magával. Archie külseje elősemberesedett, csak épp a dorongja hiányzott.

– Vége a ganajtúró életnek – tűnődött szakállas-torzonborz képpel (pedig még csak a borostái ütöttek ki az álla körül) –, vége a robotnak.

És nemcsak benzinkút: ahány szupermarket, csemegebolt, hűtőház csak volt – az ő gyomrát szolgálta; és ha szándékában állt volna (mint ahogy nem állt), hogy az emberkor végső határán túllépve, matuzsálemi kort érjen meg ezen a lepusztult Földön, hát akkor is. A gyomrára nem lesz gondja.

De mire idáig ért gondolataiban, feltámadt benne a lexikonházaló, aki nemcsak árulta, de valaha szenvedélyes olvasója is volt a portékának s felszedett egyet-mást az Endokrin szisztéma, a Törzsfejlődés, az Idegrendszer fejezeteiből (Anatómiája és Működéstana) – és Archie kedélye elborult.

Az emberi idegrendszer ingerzabáló jószág.

Állandó ingerhatások bombázzák környezetéből, és élete abból áll, hogy ingerkörnyezetéből kiválasztja a neki való ingert, lenyeli, mint az anakonda a bornyút, mindenféle reflexválaszokat adogat; ami nem kell, kiköpi, amit megemésztett, kitojja – ez a működéstana. Az emberi idegrendszer – a környezet ingermezőire kicsapva – szakadatlanul legel.

…De mi lesz vele, ha a lepusztult Földön ingerkörnyezete elszegényedik, és ebben az ingerpusztaságban már nem lesz mire reflexválaszt adnia?

A saját visszhangjával beszélgessen a wembleyi sportcsarnokban?…

Minden tükörben odaköszönjön magának, ha „szembejön”?!…

39

Az éhkoppon maradt idegrendszer lekókadása. Az elálmosodás veszélye – ez a legnagyobb veszély. Az ingervákuumba került idegrendszer összecsuklik, mint a samunadrágja, és szunyókálva végelgyengüléses halálba sorvad.

Belecsípni a karjába! A combjába! Ez az! Véresre csípni – ha rajtakapja magát, hogy kókad és álmosodik…

És Archie már előre csípte-harapta magát a volánnál, ütlegelte, sípcsonton rúgta képzeletben; és karikára nyílt szemmel szondázta idegrendszerét, hogy máris nem elárulója – nem az álom cinkosa-e.

A Külső Edgware Roadon Archie, egy hullott emberbogarakkal tarkított, több mint előkelő bevásárlóközpontban megtalálta, amit a gyomra keresett. Odakanyarodott a hívogató szupermarket mellé, és lefékezett.

Gyakorlott csákányozással négyszögletesre verte a táblaüvegen ütött lyukat, mintha világéletében ez a „kirakatlékelés” lett volna a mestersége – majd a sarkával a maradék üvegszurkákat is kirugdosta, hogy kényelmesebben átléphessen a nyíláson.

A méregdrága villanyfőzőket, melegítőplatnikat úgy hajigálta hátra, seperte le a polcról, mint a szemetet. Petrofort keresett, és kék parafinos kannát is talált hozzá: áram a világon többé nem lévén, csak így ilyen barlanglakó módon gondoskodhatott magának forró tejes teáról.

A mélyhűtőszekrények már rég nem fagyasztottak, de a felvágott még nem zöldült meg; és ha a világon minden fagyasztó-kirakatának minden fel40vágottja megzöldül, akkor is, a konzerv-hegyekre, Archie tudta, ítéletnapig rájárhat. Archie ebben a bőségben oly elveszettnek érezte magát, mint az utolsó kipusztíthatatlan pocok a hajórakomány lisztben.

A kész, háromszögletű szendviccsel, lazaccal-sonkával, húsgombóccal-keménytojással megrakott papírtálcát maga elé téve, a pénztár asztallapjára felhuppanva – s lábát lógázva – Archie hatalmasan falt, és szőrpamatba vesző, barlanglakó szemét az ölébe pottyant világon járatta. Elfojtott, féltékeny szorongás, baromi elégültség. Itt aztán többé nincs az, nincs ugye. Hogy kinézik a falatot a szájából. Hogy elkívánják.

Ám alig ért idáig gondolataiban, ijedten talpra huppant; de mert elejtette csészéjét is és a csésze épp akkor tört darabokra nagy csörömpöléssel a lábánál, amikor a hangot másodszor is hallotta, nem volt biztos a dolgában.

Érezte – nincs egyedül.

– Ki az?! – ugrott vissza garatig nyelvgyöke, összeszorított fogai mögött, néma bömböléssel. – Ki jár itt?! – kiáltotta volna más körülmények között, és valamikor még a Törvény Uralma és a Közrend idején kitört volna rajta a pánik. A tettenérés pánikja. „Megvagy, fosztogató!” De nem tartotta lehetségesnek, hogy ebben a hátára döglött világban éppen egy közrendőr dugná be a rendőrsisakos fejét a meglékelt üvegtábla nyílásán, és valahogyan kedve sem volt már ahhoz a felfedezéshez, hogy lám, milyen egyszerű is, ketten (vagy éppen hárman!) maradtak életben és hogy bizottságosdit játsszon. Csak épp elcsöppent a nadrágja; mint aki szurkol.

41

Körülkémlelt.

Mert nem volt bizonyos sem abban, hogy jól hallotta-e, sem abban, hogy honnan. Sem abban, hogy milyen.

És épp akkor, ha nem a lába alól, hát közvetlen közelről. Tisztán hallotta a hangot.

Kaffogó nyekergés? Kurrogó nyavikolás?

Madár?

Ajtónyikorgás?

A szél?…

Hátralesett, le a pénztárpult mögé – és már látta is. Egy angóramacska meg egy pórázát vonszoló dakszli. Egyszerre vakkantott-nyávogott a két éhes, gazdátlan bestia. A Kapitány kettétörte halas szendvicsét, és a pult mögé hajította.

– Nesztek.

Lazacos-vajas-olajbogyós, ajókás-szágós-korianderes. Kalácsmaszat a márványkockákon. A macska idegenkedve szagolgatja, a kutya hozzá se nyúl. A macska az angóraetiketthez tartja magát, és hűvösen hiányolja a bemutatkozás formaságait; a kutya segélykérő istenítéssel csügg szaglószemével a Emberen, mialatt levágott farka csonkja a félelem metronómütemére idegesen ingázik.

Archie mögött hirtelen mély hangú vakkantás hadüzenete csattan fel, vak csörtetés, tányércsörrenés. A két védelemkereső állat a lábához lapul. Cikkanás. Lompos-kecses ugrása, csecses nőstény csikasza, gerince, füle.

Barna foltos dán dog. Kutyaóriás.

Nyurga testének egyetlen lendületével fenn terem a fagyasztószekrényen, és a kirakott felvágottakon 42végigtiporva, belesüllyedő terpesztett talpancsai közt nyalni kezdi a pulykapástétomot.

– Azzanyád ne sirasson – ugrik a hűtőszekrény mellé káromkodva a Kapitány, és a kiscsákány kalapácsos végével szétüt körülötte. Márványt, porcelántálat, üveget: csapkodja-veri, ahol éri; halakra, salátára, felvágottakra, kutyára csak úgy zuhog a mindenféle szilánk.

Az ellentámadás olyan hirtelen érte, hogy lerázni sem volt ideje, amit a nyaka közé kapott: a dán dog rémült iramodással a kijárat felé takarodott, és behúzott farokkal, sántítva tűnt el az utca sivatag tarkaságán – elnyelte a holt forgalom.

– Azt már nem! – robbant ki Archie; de mérge félúton visszaáradt, ahogy elismételte – azt már nem. Ott még nem tartunk. Nem fogunk kóbor dögökkel együtt táplálkozni a közösből, ami ránk maradt.

Mire kimondta, már úgy volt igaz, a visszájáról – hogy igen: ezentúl kóbor dögökkel együtt nyaljuk a pulykapástétomot, kutyákkal-macskákkal együtt pusztítjuk a készletet, amit számunkra a Megboldogult összeharácsolt.

Elege volt; a bőségesnek induló reggelit Archie ott hagyta abba, ahol félbeszakadt. Egymást levegőszámba véve, a dakszli meg az angóramacska gyáván az ajtóig követte, s utánanézett a Bentleynek, amint elindult; de ő nem nézett vissza.

Vert sereg szedelődzködő szemléje nem lehet rongyosabb, mint gondolatai siralmas vonulása.

A temetetlenül elhagyott Mildrednek meg a két 43ikernek megadhatná a végtisztességet azzal, hogy a kert végében eltemeti őket; de ahány elhullottat ezer meg ezerszámra csak látott – ki győzné? égetni? ásni? – meg se próbálja, hozzá se kezd.

Az ám. Ha ő nem győzi – majd győzik a kutyák.

Nem minden dán dog olyan szerencsés, hogy az ember csákánya utat nyisson neki a húshoz az üvegtáblákon át.

Kutyák, macskák. Majd eltakarítják az oszlásnak induló hullákat, ha a hasnyálmirigy farkasa veszett nyálát a foguk vicsorításán elcsurrantja. Nekibátorodnak. Belebújnak, és belülről. Lerágják csontig; még az üresre rágott mell csontkasát is szétrázzák, hogy már csak az a rakás száradni való csont marad belőlük, és elmúlik a veszély.

Lelki szemeivel Archie már látta is a rókára-farkasra visszafajzó házikutyát, amint elvadultan cirkál az országos csontházban, ki-be dugja fejét az összeomló borda-kas közeiben, és hiénahangon üvölti világgá éhes bánatát. No de sebaj, majd a vadkutya is megtanulja tisztelni a vadmacskára visszafajzó macskaféle hússzaggató karmait és vadászterületét…

No lám, maholnap sziszeg-huhog, visít-üvölt a világ, vadkutyák, vadmacskák. Ingerkörnyezetünk sem szegényedik el, lesz mire rettegő reflexekkel válaszolni; sőt, ha meggondolom, adódik majd olyasmi is, amire ajánlatos lesz lőfegyverrel válaszolni, ha kedves ez a mutatóba megmaradt életünk, amellyel úgysincs kinek hírt mondani az eltávozottakról, ha annak maradtunk is, hírmondónak.

44

Ami tegnap még bűnnek számított – hetekre-hónapokra Archie szórakozása, „megélhetése” lett.

Már akkor, első nap, a város szíve felé haladva, Archie azzal szórakozott, hogy be-betört-törögetett, s erre, befele jövet az Edgware Road egyre bővebb, egyre fényesebb alkalmat adott. Néha szükségből, néha bújhatnékból, hirtelen riadalmában. Néha csak kíváncsiságból, néha undorgó huligán módra, hogy rombolóösztönét kiélje. Olykor meg vásott elkapatottságból, mint a zsarnok Egyetlen Gyerek, ha nincs, aki szeszélyeinek ellentmondjon.

Így lékelte meg az Orchardson Street sarkán egy szőnyeglerakat üvegtábláit is, csak hogy körülnézzen benne – de csupán a földszintjén, mert az alagsori bemutatóterem világító mennyezete nem világított és nem csábította az ismeretlen vaksötét – meg hogy megállapítsa: innen nem kell semmi; de azért jó lesz arra, hogy éjszakára behúzódjék, esetleg úgy, hogy az üvegen vágott lyukat a vérebek ellen szőnyegbálákkal eltorlaszolja.

Meg is jegyezte: Edgware Road és Orchardson Street sarok. De utóbb nem is emlékezett rá, nem ugrott be sem az utca, sem a ház – belátta, úgyse találna vissza. Vállat vont. Nem vesztett semmit. London-szerte mindenütt akad szőnyegüzlet, ahol éjszakára felütheti a sátorfáját és valami koloncos szőrű skót hálószobaszőnyeggel még be is takarózhat.

Az ezermesterboltba a rossz hírű Praed Street sarkán már nehezebben jutott be, mert amíg a re45dőnyháló U-vas vezetékeit lefeszítette szegecseiről, jó időbe tellett; de aztán türelmetlenségében hagyta a fenébe, annyi-amennyi, majd a nyers erő. Fejével-vállával aláfeszült, nekiveselkedett, féloldalasan kajlára húzta, és bemászott. A küszöbön belülre kerülni gyerekjáték volt ennyi gyakorlat után.

A csodaország, teremtő használójából kikopva. Szemnek-szájnak: minden, de minden.

Az Ezermester Bazár.

A hatlövetű, háromsebességes luxus-csodafúrók is ott sorakoztak tucatjával a dekorációs angyalhaj és aranyfüst alatt a szerszámparádén. Csak hát áram nélkül hajítófát sem értek, s neki semmi kedve sem volt a fejét törni, a sorba kapcsolt akkumulátorok ötlete pedig akkor még nem jutott eszébe. Ősidők óta használt ősszerszámokat szedett össze, ősfúrót-ősfűrészt meg olyat, ami alul fogó, felül kalapács. Feszegetni, bontani, roncsolni. Mert már csak az izomerejében bízhatott.

Válogatás közben vette észre, hogy mindent együtt talál abban a szuper-szerszámkészletben, ami felnyíló lapjaival, fiókjaival a fél kirakatot elfoglalja, csak elsőre nem vette észre. Így hát ott hagyott mindent a pulton végighányva, és a mintakészletet választotta. Leemelte; lapjait betolta, fiókjait behajtogatta, ládáját összekattantotta, és már vitte is a Bentley csomagtartójába. Hogy legyen. Hónapok beleteltek, amíg észrevette, hogy a háromsebességes csodafúró is benne van – göncnek; de lustaságból nem dobta ki.

Meg se fordult a fejében, hogy valaha még öreg hasznát veszi; s honnan is lett volna halvány fogalma, halvány sejtelme is, miféle bekerítés – micsoda 46erőtér harapófogója kóvályog körülötte. Hogy ekkora „aranyszabadságban” még legyen eleve elrendelés, amely kijelölésre érik és visszaszámlálása immár elkezdődött, kilenc, nyolc, hét, hat, öt… Hogy menetvágóban-fúrófejben felérezze a felemelő – a vészterhes jóslatot.

Nem is boldogult volna a fegyverkereskedés vastag redőnyével, ha új csodakészlete vele nincs.

A java el volt zárva – és páncélszekrények felnyitására nem is gondolhatott; de így is összeszedett egyet-mást, pisztolykészletet, távcsöves fegyvert, lőszert is bőven – hogy felkészüljön rá, ha délen a kenti, északon az eppingi erdők felől felkerekednek a vadak, és bemerészkednek London aszfaltrengetegébe – no meg néhány dinamitrudat is elemelt, rajta a TNT pecsét és a halálfejes TRINITROTOLUOL felirat, két féltucatost, eredeti csomagolásban; ezt némi respektussal raktározta el a csomagtartó mélyére – habsejtgumiba göngyölve, hogy alá ne robbanjon (bár ki tudja, nem az volna-e a legjobb megoldás: amikor a legkevésbé várja), és még habozott is, melankolikusan mérlegelve, vigye, ne vigye. Hogy minek az a TNT. Annyi! Minek?!

De aztán bennhagyta.

Minden eshetőségre.

Elevátort? Hidat? Hajódarut a dokkokban?

Ezen a lerobbant világon mit van továbbrobbantani?!

„Csak hogy legyen” – mondatja a tárkótáji kisagyi homályon sunyító értelem: a spájzban, TNT… és ő szolgaian visszhangozza:

– Csak. Hogy legyen.

47

A világ csődtömege ott terült el Archie lába előtt, de a csődtömeggondnok, aki az egészet zár alá vehette volna: Gondnoka csak a Csődöt tette teljessé azzal, hogy valahol ágyán maga is a mennyezetet bámulta, és nem mozdult.

S vajon hogy kísértetiesnek találta volna Archie a palotaáruházak néptelenségét, ahova betört, nyomasztónak a súlyos félhomályt, a süppedő szőnyegek viráglabirintusát?

Volt-e úgy, hogy az árurakaszok mögül kísértet előlépésére várt, integető kísértetet látott, úgy rémlett neki, attól tartott, annak elébeborzongott…?

Szerette volna? Hogy már a kísértet is jobb, mint a teljes társtalanság?

Éppenséggel nem rajongott a gondolatért, ha így nem is fogalmazta meg; s jóllehet eltakarodásával az emberiség helyet csinált nekik, és most – most lett volna a nagy alkalom, hogy az éjféli órára mit se várva, világos késő délután a kísértetek előseregeljenek és akkora kísértetjárást csapjanak, hogy az már hadjáratnak is beillenék; a nagy alkalom, hogy a túlvilág átvegye a bolygót. De ki tudja, miért – ilyen kísérlet nem történt; talán mert valahogyan a szellemvilág prezenciája hozzá van kötve a hús és vér halandó világ ittlétéhez, nélkülük a kísérteteknek nemigen szottyan kedvük előbukkanni a függönybársonyok magasra rakott végei mögül. A kiégett lélekkel őgyelgő maradék Archie ijesztgetése csak „piti vagányt” elégíthetett volna ki közülük is; aztán meg, ki tudja, amióta neszét vették a gyorsdögvésznek – s ezzel egyúttal oldalba kapta őket az ötödfél milliárd testéből kiszálló szegény pára inváziója – meg is gondolhatták magukat: fogta magát, kereket 48oldott az ötödfél milliárd szellempopuláció, és elvándorolt más csillaglakások, más szellemtanyák felé az űrben.

S ha nem ettől – mitől félt Archie? (Mert félt.) Mikor keményítette meg a lelkét egy-egy tengerészkáromkodással, s nevezte magát kancsalul „Kapitánynak”?

S mi is a félelem, ha a lénynek kopoltyút kell növesztenie, hogy a rettegés új közegében létezni tudjon? Ha az eszmélet kádját színültig tölti a fenyegetettség és a hozzászokás köpülhetetlen keveréke?!…

Talán a rémület eleven kádjának keverékszintjén, ami a pánikon túlemelkedik és fölébe horgad: ez a benne élő baziliszkusz a félelem igazi hüllője?! Mitől fél a félelemben élő ember – mitől?

…Ó, a maga lexikális vigécműveltségével Archie, a Kapitány nem a kísértetektől félt, a Covent Garden fantomjától, a kolostor-szállók lánccsörgetőitől, az East End-i éjszaka árnyaitól.

Saját magától félt. A káprázatoktól.

Attól, hogy a ráéhezés majd meghozza látomásait, és az emberhiány úgy tör ki rajta, mint a betegség.

Attól, hogy majd embert lát, holott ember nincs többé, csak ő. Hogy hangot hall, holott senki se szólhat, csak ő.

Elhaladók csoportos ricsaját, kuncogást, flörtölést.

Szaggatott civakodást; sziszegő hangok szemrehányását.

49

Izgatott sugdolódzást, fojtott engesztelést; hitegető hízelgést, gyors alkudozást.

Gyors beszédű „átrázást”. Kirobbanó röhejt. Sikolyba fojtott csókot; csókba fojtott segélysikoltást.

Átokregisztert, panaszáriát. Elnyelő vásárzsivajt: csitulását, felerősödését. Pofonok csattanását, trágár patáliát, sípjelre adó-vevő nazális csivogását, futólépést közeledőben-távolodóban.

Harákolást, torokköszörülést. Mammogást-motyogást. Énekcsilingelést, orgonaszárnyú gyerekkórust, leckekántáló lánycsapatot; anyáskodó fuvolahangot, asszonyhangot.

Hangok! Hangok!

Kavargását. Foszlányait. Félt tőle.

Amikor várta, nem jött. Amikor nem várta – ez is elkövetkezett, a rémlátás, a hallucináció, s bővebben jutott ki belőle, semmint szerette volna.

Jóval első berohanása után Londonba, egyetlenegyszer jutott odáig, hogy azt hitte; Archie „áruházkorszaka” idején – mert sorra lékelte az áruházak üveg szélfogóit, s hol emebbe, hol amabba hetekre bevette magát.

Tükrös-faburkolatos falaik közt mintha megtartották volna a hullámzó sokadalom melegét és „vibrációit”; és ő – jószág-nosztalgiával ebbe a maradék melegbe burkolódzva s a maradék vibrációkba be-bedugdosva láthatatlan csatlakozását –, Archie úgy érezte, a bőség palotáiban ha nem is kellemesebb, de elviselhetőbb a tengődés.

50

„Áruház-korszak!”

Vigasz soványabb már nem lehet. Mégis, az ömlesztett gazdagság hombáraiban, a virágosan indázó szőnyeglabirintusok süppedésén ideig-óráig megnyugodott; a tarkója felől lüktető panaszimpulzusok gyengültek, folyvást a fülében zúgó belső, „hangtalan” rivákolása abbamaradt, s valahogyan jobban beletörődött robinsoni magányába. Archie a lemondás rokkantja volt, akiről leamputálták a Lakosságot; a lemondás rokkantja, aki meglepetésekre nem számít, és megpecsételt sorsát is tudva tudja – hogy az ő robinzonádjának Pénteke nem lesz.

„Áruház-korszak.”

A SELFRIDGES túlságosan tág volt neki; ijedelmes ődöngésein elveszett benne, s nem talált vissza a batyuhoz, amit összekapkodott. Ha meglelte, odébbállt vele, 60-80 yard után ráunt, nem cipelte, s néhány lépéssel a kocsitól úgy pottyantotta ki kezéből-eszéből, mintha nem is ő volna.

A HARROD’S pukkasztó előkelősége lehelte leginkább a közhalál tánctermi borzalmát. A piperkőc ablakok, vonagló mennyezetek, lépcsőrejtő stukkóívek, illemhelyrejtő dézsapálmák, arany ülőkagylók, arany kandeláberek palotája valahogyan elkriptásodott; a kozmetika trónkarosszékén a mumifikált emberiség férgét kencélték gyönyörűre, s az egész áruház mintha egy rágunnyadt roppant gránitpiramis nyomorék sírkamrája lett volna, amelynek Ilyen-Olyan-Osztály egérlyukaiban az ember korszaka temetkezett.

A BARKER’S-t belengte hús- és felvágottosztályának hiénabűze, s tetőkertjén ragadozó madarak ver51tek tanyát. A PETER JONES üvegpalotájából sziszegő hiúz kergette ki (a „sziszegő hiúzok” festett szobadísz szobrai közül ugrott ki: sok másolat közül az eleven). A FORTNUM AND MASON pincéjében pedig megrepedt a csatorna, és alagsorát elárasztotta a színtiszta szennyvíz, fekáliás hordaléka már rég elakadt a derítőkben s leülepedett a csatornák fenekén: London hónapok óta nem defekált.

Hogy Archie „megkedvelte” – túlzás volna mondani, amint hogy maga se tudta, miféle színek-szagok, homálytócsák, csendpocsolyák titkos affinitása vonzotta a JOHN LEWIS-hoz az Oxford Streeten; mégis, addig tologatott asztalt-széket a szív alakú fürdőkádak és infrahő-villanysütőlapok határtartományán, míg azon nem vette magát észre, hogy berendezkedett.

Próbafülkék, csomagolók, irodaboxok.

Furnérfalaikat lerántotta, tartóléceiket szétverte, hogy helyet csináljon ott, ahonnan lelát. Az ágyosztályról vaginoid luxusheverőt cipelt át, és az ablakhoz gurítva azon olvasta elöregedett magazinjait; családi pornóképeslapokat, hétvégi színes újságmellékletet, amelyek régvolt vasárnapokról adtak hírt, amikor emberféreg még élt-szaladgált-vasárnapolt. Az ötödikről ha lepillantott, az Oxford Street gyér hullaállományán meggyőződhetett róla – nemcsak az ő képzeletében élt, míg élt, az idilli Szigetország, bukolikus nemtörődömségével, idilli országos sztrájkjaival, idilli áramhiányaival, miben sem különböző idilli pártjaival, mit sem kormányzó idilli kormányaival, két lábon járó jámbor embertábláival elöl-hátul, arról, hogy az idilli végítélet közel –

52

A VÉGÍTÉLET KÖZEL

AZ EGYHÁZ A HITETLENT IS MAGÁHOZ ÖLELI

A VÉGÍTÉLET KÖZEL

JÉZUS NEM KÍVÁNJA HOGY HIGGYÉL BENNE

A VÉGÍTÉLET KÖZEL

ÖKUMENIKUS NEMHÍVŐ ÉRTED IS MEGHALT A KERESZTFÁN

A VÉGÍTÉLET KÖZEL

HITETLENEK ADAKOZZATOK ILLENDŐSÉGBŐL A PUSZTULÓ EGYHÁZ KARBANTARTÁSÁRA

A VÉGÍTÉLET KÖZEL

ÖN LELKIISMERETLEN? NE LEGYENEK LELKIISMERETI AGGÁLYAI

…Az idilli ország plakátemberkéivel elterülve – hullottan hevert.

S hogy a JOHN LEWIS ötödik emeletén befészkelte magát, Archie napi rutinja abban különbözött az idilli-rendestől, hogy a mosogatást-takarítást-tisztálkodást az elemekre bízta, a kosz önkéntes lepergésére, az elszarusodásra-erózióra, a Víz körforgására a Természetben – az előtte álló geológiai évmilliókkal beszorzott hámlásra-mállásra, kopásra-ülepedésre.

Egy ilyen rutinkörbejárása alkalmával történt. A tetőemeleti kávézóban Archie megteázott, a mosatlant hátrahányta, a csészén rúgott egyet, s mert a kistányér azért sem tört el – rrreccs. Rátaposott.

Az ablaktalan lépcsőházak vakoskodásán olykor megesett, hogy hideglelősen kísértetet szimatolt. A huzat sivalkodására foga összeverődött, s úgy 53beleborsódzott a háta, mintha ektoplazmaviharba került volna, s az karmolászná. Folyton várta, mikor érzi bokáján fel-alá a szellemtenyerek nyúlkálását – és a tarkójára szegeződő Túlvilági Tekintet súlyától hátrafordult.

Azok az idilli Megidézések! Idilli ördögűzések! Gyógyítások, áldásmondással! Valamikor!… Boszorkánykörök, sátántisztelő idilli rituálék; spiritiszták bejegyzett Országos Szakszervezete, bérminimumot követelő médiumok – ezrével, aki volt!

Sehol senki. Archie megszokta a Lét új formáját, a Nemlétet, amelyben – egy kivétellel – mindenki osztozott; azon csodálkozott volna, ha van valaki, s fel nem foghatta: ha egyszer szentül meg van győződve, hogy nincs, mégis miért olyan nyavalyatörős.

A délutáni tea ősemberszertartása után füstölni támadt kedve, és a lépcső felé vette útját az asztalok között. Tányércserepek ropogása, törött csészék felrugdalt cserepei. Kongó lépcsőakna – valaha használaton kívül és minden ajtaja zárva: csak a hirtelen hűdött hullát lopták ki rajta diszkréten a mentők vagy a tűzoltó, ha betörte; mindenki eleven épelméjű mozgólépcsőn járt, liften közlekedett. A kényelmetlen, túl meredek lépcsőn Archie, hetvenhétszer pihenőről pihenőre körülkanyarogva, leér az utcaszintre, átlábol a földszinti zárt ajtó szétvert üvegén, és alaposan beteázva, a férfiosztály dohányeldorádója felé indul. Dohányzacskó egy-két tömésnél, pipa félnapi rágásnál nála tovább nem tartott; észre se vette, mikor törte ketté egy ideges-görcsös roppintással, mikor ejtette el.

Épp azt dúlja, a különlegességek kirakatát – úgy 54látszik, nincs már az a hollandi, a sárga zacskós illatosított – morogja, és a pipaválasztékot kezdi hátrahányni; amikor különös neszre lesz figyelmes.

Suhogás?

Selyemzizegés?

Óriás anakonda alattomos közelcsúszása?

Bársonygöngyölegek lomha dőlése, bálák kigurulása – egy más emeleten, más osztályon?

Denevérsivalkodás?

Betévedt bagoly segélykérő kaparása?

Ekkor történt Archie-val, hogy azt hitte.

Kísértetjárás. Ez az.

Itt van.

Most van.

Villámsújtottan állt. Zabszemszorító mozdulattal. Se köpni, se nyelni. Nincs egyedül. Ösztönösen felkészülve a nyakfelmetsző kísértet fogadására hátulról, mint akinek már hátrafordulni sincs ereje, s tudja – a szellemborotva első érintésére a gégéjén ijedtében szörnyethal.

A szeme szőrei közül csak a szembogarával mert előlesni, amerről a kaparászást hallani vélte. Maga sem tudta, mikor ereszthette el vizeletét; csupán amikor megpillantotta a Rémet – és kegyelemkérő hunyászkodása láttán félelmének első rohama elmúlt –, csak akkor érezte a szára hideg lapogásán, hogy végighugyozta a nadrágját.

A nyakkendőosztály kirakatpultjai mögül tűnt elő, de már farkaskutya nimbuszának csak az árnyéka volt. Elkoszolt szőre foltos hullásán Archie láthatta: beteg. Az éjszakai betörőfogónak bérelt állat csontra soványodva s rendőrkutya-büszkeségéről megfeledkezve: hason csúszva araszolta végig 55azt az utolsó néhány yardot, amitől a megváltást remélte. Amennyi a Visszabocsátástól elválasztotta.

Nyála elcsurrant; lihelt. Magánkívül az örömtől.

Csúszásában lelassulva s mintegy kiélezve a Megértés, a Biztos Révbe Térés mazochista utolsó yardjait, a kutya nyüszítve könyörgött az Emberrel kötött Társadalmi Szerződés megújításáért. A ritka rendőrkutyák egyike, akiben a Szerződés erősebbnek bizonyult az elvadulás csábításánál; az emberszag reflexe a visszafajzás ordas ösztönénél.

– Irgalmazz, Emberisten, kegyelmezz. Melléd szegődhetnék. Megölhetsz… A Pénteked leszek!

Szűkölése sivalkodásba csapott át – Archie félreértette, és nyála bő csorgásáról veszettnek nézte. Első gondolata az volt, hogy agyonlövi. S már lőtte volna is; de átvillant agyán, hogy pisztolya egész tárát elürítette arra a Wimpole Streeten bitangoló állatkerti gepárdra, amely a Bentleyje körül szaglálódott, a tőrös ütleget meg lecsatolva az ágyán felejtette.

Nem várhatta, míg a veszett dög a nyakának ugrik, cselekednie kellett.

Mielőtt az esze kijárhatta volna, hogy azzal a csupa csipa szemével hátha csak szolgálni akar az istenadta – egy gyors mozdulattal Archie a magas pipakirakatot oldalt penderítette és nekivágta; azzal a lépcsőhöz iramodott, és az üvegajtó lékjén átkecmeregve, visszalesett, hogy eltalálta-e – és hólyagja másodszor is eleresztette a maradékot.

A szekrény nehezebbnek bizonyult, semmint gondolta volna, s inkább ejtette, mint hajította. A dörrenés elült.

A fekete homályban, amennyire kivehette, a far56kaskutya elnyúlva várta, amíg ő eltűnik, s csak azután tápászkodott négy lábra. Füle-farka lógott. Eloldalgott; de meg-megállt, és vissza-visszanézett. Az emberszagról megpróbálta kitalálni az irányt, amerre Emberisten elszelelt, mert látni nem látott. Aztán – mint aki lemondott Róla – az inggombos-ékszeres kirakatpultok táján visszaolvadt a semmibe.

Ostobábban Archie már nem ronthatta volna el kalandját a kutyával.

Az ő Pénteke! A Társ a végső magáramaradottságban.

Megtalálni! Megtalálni!

Felhányta érte a JOHN LEWIS minden zegét-zugát, keresztül-kasul átkutatta minden emeletét, tolvajlámpával a pinceraktárakat, a hodály garázst, alávilágított a liftaknáknak. Megzörgetett minden ládát-kuckót-szekrényt, ahová elbújhatott; megpróbált „kutyaösztönnel” utánaindulni, hogy ő hova takarodott volna, ha ő az a kutya.

Mintha a föld nyelte volna el.

A tarkója felől feláradt, megint hallhatta. Megindult folyvást a fülében zúgó „hangtalan”, belső rivákolása, a kiénekelhetetlen fájdalomé – és generátorbúgásával betöltötte minden gyásznak ereszkedett izmát, minden lomposan rivákoló porcikáját. Az ő Pénteke, aki lehetett volna!

Soha többé nem találkozott a kutyájával, amely elébe hunyászkodva, araszról araszra a hasán csúszva odakushad, és megadja magát kegyelemre – se farkassal, se juhásszal, se pireneusival, se labradori57val; se szetterrel, se újfundlandival. Olyannal, amelyik az Emberrel kötött Társadalmi Szerződést még nem felejtette el – amelyik nem a visszavadulást választotta volna.

London és a világ szívében, a vidékies, zegzugos Piccadilly Circusön szokatlan tiszta levegő fogadta Archie-t – pedig alpesi fenyvesnek a Szigetországban se híre, se hamva –, valóságos ózonos levegő. Legalábbis ilyennek jelezte tüdeje a benzingőz teljes hiányát.

Ami tegnap még az őrültnek se jutott volna eszébe, olyan elképzelhetetlen volt: ma mi sem természetesebb, mint hogy Archie ott álljon meg a Bentleyvel és ott szálljon ki belőle, a Piccadilly Circus keresztezésének kellős közepén: hanyagul rézsút nekiparkolva az Erosz-szobor járdaszigetének.

Máskor elnyírta, felnyársalta, körülforgatta volna a nekirobogó autócsorda; mára csak egy-két veszteg ődöngő, haránt beálló vagy furán oldalt faroló kocsi maradt belőle, rendetlenül kicsapódó ajtajával játszott a szél, s benne, mellette, enciánkéken, kénsárgán – ott világított az obligát halott.

Ő is úgy hagyta ott, hogy az ajtaját se csapta be, rég leszokott róla. Tolvajtól nem kellett tartania. Azzal Archie felvette az ilyenkor szokásos terpeszállást, lerántotta nadrágja cipzárját, kifittyentette fütyölőjét, de zacskóstul, hogy a villámzár vasa ne vágja, s míg beledülleszkedve s nekiadva magát szinte – hólyagja tartalmát kényelmesen kiürítette, lustán körüljártatta szemeit a tegnap világán.

58

Erosz idétlen puttója alatt a járdaszigeten dermedt-gémberedett hippihullák, punkdögök aludták örök-temetetlen álmukat; a kábítószer úgy segítette át őket a másvilágra, hogy észre se vették, mikor állította le szívbillentyűjüket a halál órája, s mint annyi minden egyebet – ezt se: ők fel se vették a közeldöglést.

Valamikor, amíg fényeik még jártak-szaladtak-villogtak, Archie egy pillantással felölelte és olvasatlanul tudomásul vette a villanyreklámokat, a neonbetűket, a villanyszélmalom vitorlája forgását. Most, hogy a háznagyságú feliratok kókadtan lógtak a szögvas hálón, vizelés közben elbambulva szeme végigsiklott rajtuk, és mint aki kívülről tudja – villámolvasásban sorra vette mind:

ASSZONYOM, TEKINTSE SZÁJÁT PÉNISZTARTÓNAK. NYUGODTAN TEHETI, VAGINÁJÁÉRT SZAVATOL A CIBALEX FOGAMZÁSGÁTLÓ

KOITÁLJON ÉLVEZETTEL! EBBEN SEGÍTI AZ ÉLVEZETMENTES KOITÁLÁS ELLEN KÜZDŐ LIGA. ADOMÁNYOKAT A KÖVETKEZŐ CÍMRE

KOITÁLJON ISMERETLENÜL! TÖKÉLETES PASSZIÓ! ÖRÖMÉRŐL GONDOSKODIK A CSOPORTORGIA RENDEZŐ KFT

ÉDESANYJÁT FELESÉGÉT NŐVÉRÉT FIVÉRÉT ENGEDJE ÁT ÉS NÉZZE VÉGIG! SZÉP MEGLEPETÉS! GARANTÁLTAN BEAVATJA AZ ELÖL-HÁTUL-KOITÁLÓ GROUP-SZEX KFT! – HÍM HÍMNŐ ÉS HOMOKOS PÁROK NAGY VÁLASZTÉKBAN

HA VÁLASZTANIA KELL AKÖZÖTT HOGY KOITÁLJON-E VAGY NE KOITÁLJON: KOITÁLJON! NE RONTSA EL ÉLETÉT AZZAL HOGY NEM KOITÁL

59

ADDIG LEGYEN TRÁGÁR AMÍG FIATAL! ADDIG KÜLDJE AZ ANYJA VALAMIJÉBE ADDIG NYALASSA TISZTÁRA A VALAKIJÉVEL A VALAMIJÉT AMÍG ÜDE ÉS FIATAL

BUJA? HA PERKISZEXNÉL VESZI ÉS AZZAL CSINÁLJA – ÖN LESZ A BUJÁK BUJÁJA!

SZEXITEX KONFEKCIÓ-PANTALLÓT VEGYEN ÉS MINDJÁRT JOBBAN-TÖBBET KOITÁL!

JÁRJON PINIMINIBEN ÉS ÚGY MEGERŐSZAKOLVA MÉG NEM VOLT

HASZNÁLJON SZEXIBAX SZÓRÓFEJES BOROTVAKÖLNIT ÉS BOMOLNAK ÖNÉRT: AMERRE ELMEGY A NŐRE RÁJÖN A KOITÁLHATNÉK

VEGYEN SZIXIBUX BOKAFIXET ÉS MINDEN CSOMAGOLÁSHOZ SZAVATOLTAN SZÉTTÁRT LÁBKÖZŰ ISTENI DÖGÖT KAP: ÖRÖK ÉS ELNYŰHETETLEN – CSAK KOITÁLNI TUD ÉS AKAR

GOMBOLJON NADRÁGJÁBA NŐT ÉS JÁRKÁLJON S INTÉZZE ÜGYES-BAJOS DOLGAIT AZON KOITÁLVA: MINDEN PANTOFIX NADRÁGBAN BENNE TALÁLJA CSAK ÜGYELJEN A MÁRKÁJÁRA

BOROTVÁLKOZOTT MÁR MARIGOLD ÖNLEHÚZÓS BULBOVIBRÁTORRAL? OLYAN MINTHA KOITÁLNA! KOITÁL IS – VALAHÁNYSZOR ÖNLEHÚZÓS BULBOVIBRÁTORRAL BOROTVÁLKOZIK

HA LEVESÉBEN KEVESLI A TÉSZTÁT MIÉRT NEM PRÓBÁLJA MEG AZ OLASZ TOJÁSOS PUTTÁNÁT? KOITÁLVA KAPJA-FIZETI-RÁNTJA-ESZI ÉS LEÁNYKURVÁJA/HÍM KURVÁJA MOSOGATNI MAGÁNÁL MARAD

KÉTHETI KISORSOLT KURVÁLKODÁS BÁRCÁS SZÉPSÉGKIRÁLYNŐVEL A BAHAMÁKON: VEGYEN ÁLLAMSORSJEGYET! MINDEN EL-NEM-KOITÁLT KOITUSZÁT ELKOITÁLHATJA

KÉTSZER TÍZEN SÁRGÁK FEKETÉK APÁCÁK GENGSZ60TEREK – EGYSZERRE ÉS ÁLLANDÓAN! ÖLNEK – BANKOT RABOLNAK – KOITÁLNAK! TEKERJE FELBÖKŐ PÉNISZÉRE: VÉRFILM! MINDEN ELŐADÁS SZŰZ

JUTÁNYOS LILIOMTIPRÁS FRISSENVARRT EASTENDI SZŰZLÁNYON KÍVÁNATRA KORBÁCS-CSÖRDÍTÉS MAGNÓRÓL HOZZÁ ÉS AZ IDEVÁGÓ TILTÓ PARAGRAFUS FELOLVASÁSA ELÉLVEZÉSKOR (HA CSAK HARMADNAP – VISSZA A PÉNZT)

NEM TUD ALUDNI? ÁLMATLAN? SZENVED? ELALVÁS ELŐTT FORDULJON FAR FELÉ ÉS DUGJA NO DUGJA BE: HUNCUT A FÉRFI

A RÓMAI BIRODALOM BOLDOG BUKÁSÁTÓL NAPJAINK BOLDOG BUKÁSÁIG MINDEN IDŐK ERKÖLCSTÖRTÉNETÉT VÉGIGKOITÁLHATJA KURTIZÁNOKBAN ÉS KÉPEKBEN: MI FIZETÜNK ÉS PÉNISZÉT HA CSAK FELÉLÓBÁLJA ÖNNEK SEMMIBE SEM KERÜL

NE ÁLLJON SORBA! AKAR HATÓSÁGILAG TILTOTT MAGÁNVETÍTÉST? EGY KLUBKÁRTYÁÉRT AZ ÖNÉ ÉS LEBÉLYEGZETLENÜL VISSZAKAPOTT MAKKJA FELMUTATÁSÁVAL FELESÉGÉNEK IGAZOLHATJA HOGY NEM VOLT BENNE OTT AHOL BENNE VOLT

BOLDOGTALANSÁG ELLEN BOLDOGSÁG! GÁTLÁSOSSÁG ELLEN GÁTLÁSTALANSÁG! KEDÉLYBETEGSÉG ELLEN – SOHO

NEM LÁTJA BIZTOSÍTOTTNAK A JÖVŐJÉT?

KILÁTÁSTALANNAK ÉRZI A HOLNAPOT?

ÖNGYILKOS HAJLAMAI LEKÜZDÉSÉRE NEM ÉREZ ELÉG ERŐT?

FEJÉBE GOLYÓT RÖPÍTHETNE?

JÖJJÖN A SOHÓBA

61

…Cérnahangú ordítás volt Archie fülében; a tegnap hangja. De amilyen egykedvűen fogadta volna tegnap, amíg az élet egy vágtató csordában gázolt-gőzölgött-trombitált – most ugyanolyan közönyösen gyalogolt bele a Soho csupa csudajóval kecsegtető útvesztőjébe.

Warwick Street, Beak Street, Kingly Street – Carnaby Market.

A Carnaby Street nemzetközi rongyparadicsomában, a méregdrága hippi göncök-kócok-mókok közt különösen sok emberbogár hevert, ki oldalt, a járdán felejtett esőfényes bugyori csizmákkal, ahogy elvágódott, ki hanyatt a magára hullajtott motyók-batyuk alatt.

Körülszőr szemek. Gombszemek-halszemek. Visszaguvadt apró szemgolyók fehérje a ránőtt szőr alatt. A nyakakon csontfog-füzéres férfinyakékek; nyúlánk kakas-derekakon övön alul lógó bőröv – jelképes szeméremtasaknak a Hal, a Szvasztika, Hórusz, Siva vagy a Denevér-Ember jegyével: Kacor Királyhoz illő hímtag-hangsúly.

És arcok. Arc-hullák. Hamvaspiros álca-arc. Megolvadt borostyánkő-arc. Tartársárga mártás-arc. Hullalila lapátkép, a nyaka földpátszürke és vanília. Szuroklila néger fogínyek; felpállott szuroklila garatok, nyelvek, szájpadlások a szénkék hippi néger hullákon – nacik, rucik, topogók. Párducmintás műfoltok és műkopások a méregdrága szerelésen: gépi feslés, műrojt és áltoprongy.

Elhányt alumínium hátiputtonyok. Hátragurult világjáró cuccok. Ál-skótmintás orkánok. Áleszki62mó anorákok. Átszíjazott göngyölegek; szétkent SS-köpenyek; vezérőrnagyi malaclopók; összetaknyolt hálózsákok.

Csontra aszott, divat-cingár pálcákon (valamikor járásra használták, de láb formája már akkor sem volt): tigrismintás samunadrág és karimás, ráncos színpadi csizma. Előfénylő sarokvasa-sarkantyúja.

A popzene-robbanás, ami máskor az üzletek előtt elmenet a lárma zsibvásárával tetőzte a vadonatrongy kacabajkák ócskapiacát: a popzsivaj nem volt sehol, az egész utca oly renyhén lógott önmagán, mint hónapos szélcsendben a hajótörött tutajának vitorla-gatyája; de hogy, hogy nem, az utcahosszat végig-dögölt tömegben egyetlen kénsárga ábrázat sem tükrözte azt a szaturált boldogságot, amit a hirdetve-szeretkezés és koitálva járás mítosza ígért. A Carnaby Streetet késő éjszaka érte a közhalál, de még minden boltja, bodegája nyitva volt, s így Archie-nak nem volt szüksége szerszámokra – nem kellett betörögetnie.

Az ajtók barátságosan felcsilingeltek, ahova benyitott – mert a régi jó idők ócska rugós csengőit újként fedezte fel, divatba hozta (és kisajátította, mintha a maga találmánya volna) a szecessziós virággyerek-ifjúság; de az életmeleg csingilingijét sehol sem követte az elősiető kereskedősegéd túlzott előzékenysége: mivel szolgálhatok? A kiszolgálás már rég nem volt divatban, helyét a vevőfitymálás, kiutálás-kitessékelés váltotta fel, amíg élt és árult a bolt.

Persze abban a popzenehiányban, ami még ásongóbbá tette a néma csendet, Archie felmérhette, mennyi az álhippi gazdag legény, az álhippi millio63mos lány – németek, svédek, amerikaiak –, akik boldogsághajszoló ösztönükkel idáig botozgatva, ott terültek el engedelmesen, ahol épp tarkón sújtotta őket a világhalál; a vegyes közönségen jól láthatta, a Carnaby Market félúton volt afelé, hogy idegenforgalmi hamisítvány legyen – de a besózott fenekű világ nagy ide-oda mehetnékje meg a kommersz hamisítványok özöne teljesen elvesztette jelentőségét most, hogy Archie Dumbarton képviselte egy személyben a világ egész turistaforgalmát, azt is, aki a Sohóba látogat, és azt is, aki otthon marad.

Abban a pompás csemegeboltban, ahol addig együnk, amíg még friss és ehető-egynapos a sok finomság, mielőtt a konzervkorszak éjszakája a belünkre rászakad, gondolta – Archie hatalmasan belakott, olykor csaknem bocsánatkérő pillantásokat vetve a perzsabundás amerikai mamákra és őzbőr nadrágos langaléta lányaikra, akik sálasan-kockásan, kócosan-karimásan (mintha koturnusztalpú csizmáikat egyszerre lőtték volna ki alóluk), az asztalok alá gurulva hevertek egymáson. A „személyzet” – öt-hat kiszolgáló kiscsaj – a pult mögött erre-arra elpotyogtatva tálcáját-hulláját, ficamos pózokban tarkállott; a tulaj, ráborulva – a pénztárautomatát támogatta.

Archie meg se látta őket. Elnézett fölöttük a semmibe.

Állkapcsainak gépies őrlése meg-megállt, hogy majszolni is elfelejtett; a falat a szájában megkeseredett (a karikára vágott kemény tojásból a záptojás szaga terjengett, a sonkából-lazacból dögbűz).

64

Gondolatainak állt a vitorlája. Az élet gerendája kettéroppant agyában, s törötten hevert – vonszolnivalónak. Még élt, de csak mint a hitében megrendült hívő. Még járkált, de már annak érezte magát – hullajelöltnek.

Archie-t igazán nem a múltnak emléke foglalkoztatta, a múltaké, amikor még élt ez az ötödfél milliárd ember, s a földet nem ő egymaga népesítette be – és a „rivákolás” fel-felbuzgó hangja a kisagya alól, meg ez az alattomos mellkas táji „harapófogó”-szorongás (valahol a szegycsontja alatt) – az is nagyon más forrásokból táplálkozott.

Napjai meg voltak számlálva.

Befejezett ténynek tekintette.

Mert azt ugyan nehezen tudta elképzelni, hogy a Carnaby Street üzleteibe, a Soho kifőzéseibe is betipegnek majd a dögevő keselyűk-sasok-karvalyok és elvégzik üdvös munkájukat úgy, amint vidéken, a szabad ég alatt már bizonyára elkezdték. Hiszen még hullamosó sem maradt, nemhogy magnak – sírásó, máglyarakó; krematóriumfűtő és -kezelő személyzet avagy más dögéc hullaeltakarító. De azt már erősen pedzette, hogy mihelyt ez a tengernyi-tenger hulla oszlásnak indul (ami nagyon hamar elkövetkezik), hát ő, Archie, mielőtt kettőig számolna, máris vagy hullamérgezést kap, maga se tudja, hol, vagy a gázaikba fullad bele.

De az még odébb volt. Más veszély nyugtalanította igazában – annak a közvetlen veszélye, hogy nem korlátlan egyeduralkodója, dézsmálója és hűséges-hűtlen sáfárja az ember patrimóniumának; valahol van vetélytársa is.

Még ki se fordult a Carnaby Bazárból és torkába 65ugrott a szíve. Legszívesebben visszaszaladt volna a Warwick Streeten, hogy akár a Regent Street-i áthajtó alatt, akár a Piccadilly Színház mellett el – kikémleljen a Circusre.

A Bentley, hogy ott van-e, ahol hagyta.

A Bentley!

A Bentley poggyásztartója, tele szerszámmal, fegyverrel, dinamitrúddal – a portyázó kalózharamia új életformájához oly szükséges hozzávalóval!… – Mérget veszek rá, hogy azóta nincs már ott – rágódott rajta berezelve –, mérget veszek rá, hogy én. Azt a Bentleyt. Ebben a büdös életben. (Ember még úgy nem büdösölte az életet.) Ebben a büdös-büdös életben. Soha-de-soha. Azt ugyan. Még egyszer?! Soha!… Viszont nem látom.

Megszégyellte magát, megpirongatta – mindhiába: nem tudott elszakadni rémképeitől.

Lelki szemeivel már látta, amint lógó orral visszabaktat, tekintete körülvillan a téren, és már látja is.

Sehol a Bentley.

Akkor kezdődik csak a tánc igazán.

Akkortól kezdve.

Más világ járja.

Akár a Criterion Színház bejárata alól, akár a földalatti-lejáró valamelyik biztos fedezékéből. Ki tudja – egyszerre ötfelől is. A láthatatlan ellenség. Egy sorozattal. Hiszen ha csak lepuffantaná.

Szitává lövi!

Magában beszélve és hevesen gesztikulálva – Archie alaposan lemarházta magát, így próbált rémképeiből „kijózanodni”; és csakazértis balra fordult, el a Circustől, fel a Brewer Streeten, a meztelen kabarék, magánkurvák és önkiszolgáló bordélyok világa felé.

66

Van vetélytárs? Nincs vetélytárs?

Archie-t az idegfrász kerülgette arra a gondolatra, hogy valahol van.

Hogy valahonnan már lesnek rá: csövesek, szemek, távcsöves fegyverek. A Banda!

De attól a gondolattól, hogy ilyen Banda nincs sehol, és ő végérvényesen árva egymagában lakja a Földet, éppenséggel nem könnyebbült meg; hanem inkább rászakadt a csecsemő-szorongás éjszakája. A polipkarú sírás harapófogóba kapta mellkasát, és kisagya alól feláradt az a „sirvákolás”, amitől az elvert jószág elgyengül, és már semmire sem vágyik, csak arra az egyre. Lerogyni – hogy halálra verjék.

Észre se vette, hogy utcahosszat rí, mint a bőgőmajom; hogy sír-rí, és úgy nyeli tátva felejtett száján becsorgó könnyeit.

Arra az eshetőségre, ha mégis kiderülne, hogy nincs vetélytárs, Archie még nem volt eléggé elfásulva-megedzve. Homályos-titkos-leküzdhetetlen melegséggel gondolt a vetélytársra, aki de jó volna, ha volna, jóságos isten! Még halálos ellenfélnek is – egy másik eleven emberjószág, a közeldöglés egy másik kivételes életbenmaradottja! Meg még másik, két másik, öt másik! Még halálos fenyegetésnek is! A Banda!

Érezte, amint nyakszirtje gyűrűben beleborzong, és tarkóján égnek mered minden szál haja a boldog rémülettől.

67

A Hopkins közben elbámészkodott a sztriptízkabarék fényképekkel tapétázott bejáratán, de az esteledő félhomály már nem volt elég, hogy lásson is valamit; különben is, szeme nem azokat hozta fókuszba – a magukat elöl-hátul odatáró „édes kis dögöket”, hanem mintha a házak belében kereskedett volna, másutt járó gondolataival elbambálkodott.

Végül aztán csak előhalászta zsebéből tolvajlámpáját, és annak a fényénél apróra végigvizsgálta a Felhajtást – az óriás, fénylő fényképnagyítások előjátékot, figurázást sejtető műingerkedését (míg élt, három tucat lány tartotta üzemben a Soho közel száz sztriptíz-show-ját. A lányok robogókon, motorbicajokon, vadul repesztve cikáztak a klubok közt, mint a veszedelem, villámgyorsan vetkeztek, behastáncoltak, „bedobták a didit”, körülhimbálták fokhagymagerezd feneküket, kihastáncoltak, és már robogtak is tovább: több volt a zenelármával betöltött üres dobogó, mint a portéka).

Archie rögeszméjével viaskodott. Fel nem foghatta. Mert hogy Archie Dumbarton – éppen ő legyen a kivétel (a lexikonnal házaló házaló-vigéc, s annak is nyugállományban), az teljességgel lehetetlen. Akinek a szervezetébe valahonnan betévedt a rezisztens faktor. Valahol, valaki kell hogy legyen még; egy másik mufurc – Dan, Bill vagy Cliff –, aki ebben a percben épp a Bentley automata indítóját buzerálja. A bitangja. Mert most van először úgy, hogy egy Bentleyre ráteheti a szőrös pracliját…

Egy hasonszőrű kalózharamia. Már-már „elörökölné” előle a világot; holmi jöttment… (A „jöttmentre” arca zsiványmosolyra torzult, átok-sanya68rún: mintha olyan bőven akadna, aki jönne-menne) – – –

A zseblámpa pontfénye végigsiklott az életnagyságon túlnagyított fénykép-kurvácskák hinta mellein, himba fenekein, a huncut-kihívó babaarcú bambaság mosolytalanságán, majd csüggetegen lehanyatlott. A pontfény. Járdára; kanálisra.

Tiszta sor – ugrott a Bentley.

A harmadik kabaré.

Mázoltas, csiricsáré, villanykörtés felirat.

Szeme végigugrál a betűkön, olvastán Archie-nak a tegnap évezredes csillagtávolából valami rémlik. Valami ködkép. És ha nem jól tudja? És ha beperelik rágalmazásért – a képviselő, hogy inge-gatyája rámegy?!… „Nem igaz, nem járt itt”?!… Akkor?!…

Nincs olyan szerencséje. Amelyik az ítéletet meghozná ellene, már rég égnek vetett lábbal a vasseprőre vár, a világot eltakarító vasseprőre. Az a bíróság.

Az a körtefarú, nagytőgyű. A néger lány. Az volt a főattrakciója, aki a vaginájával (a nyers marhabélszín picsájával) csücsöríteni tudott, és minden vasárnapi újságban, egész oldalas színes fényképlepedővel hirdette. (A tudományát. Amit aztán a pornóvilágtörténelem ókori példáival fűszerezve tálaltak a Melléklet pletykarovat-vezetői – virító marhabélszínszínekben.) Ez volt az a felkapott sztriptízklub, amelyiknek a lekenyerezett rendőrség maga segített a műbotrány-csinálásban, s a lapok akkor visították vastagbetűs címeikben a leghangosabban az odacsücsörített vaginasztár nevét, amikor mégsem 69sikerült mandátumától megfosztani azt a kompromittált képviselőt, aki háromgyerekes családapa létére nem átallotta a közönség köréből… fel a dobogóra, rá a bemutató pamlagra… de hol az a képviselő már, hol az a közönség, amelyiknek a szemeláttára…!

– – – A voyeur kíváncsiság egy szikrája még mindig pislákolt benne, s Archie arra irányította lépteit, amerre a feljárót sejtette. A Soho kivénhedt, emeletes vityillóiban minden sztriptízkabaré egy kaptafára ment: a földszinten a szájatépő portás (becsábító- és kidobóember), mögötte a pénztár, a tulaj irodája, ramatyraktár; az emeleten a szobányi nézőtér a sörösláda dobogóval, a másodikon (vagy a padlás manzárdlyukaiban) a félmeztelen vadember-popsztár plakátokkal kitapétázott öltöző-, ill. bordélyfülke – priccsel, hosszanti fekvő tükörrel, a tükrön szájalakos ál-rúzsfoltok, odanyalva. A pincébe szorult a vécé, a bedobós telefon és a titkos szajrédugesz (cipő- és kábszeres dobozok).

A lépcsőt még csak megtalálta a homályderengésben, de az első fokot sehogy sem lelte. Minduntalan valami otromba zsáktömegbe gabalyodott.

Felkattantott tolvajlámpája fényénél lépte át – csak a hanyatt tántorodott portás egyenhullája volt. Archie felbotorkált az agyonkoptatott fokokon, és amerről a kétszáz éves, behajtott ablaktáblák repedései világítottak, kilépett a „nézőtérre”, és körbejártatta a zseblámpa fénykúpját.

Padjaikról lecsúszva, felborult széklábakkal egy70begubancolva, rendetlen összevisszaságban hevertek az emberbogarak. Akár a leütött sakkfigurák.

Ki keszeg, ki pohos; ki girhes, ki tokás; bőröndje, esernyője, aktatáskája elhányva. Valamennyit a legszebb kopaszodó korban érte a gyors.

Archie felfedezte a színpad beszögellő éleit, de a „mutatványt” a dobogón már hiába kereste, az eredeti „figura” alapelemeire – vaginára, péniszre – hullott, s azok, akik ebben a koitusz-végérvényesen-interruptuszban részt vettek, a bársonypárnás zongoraszék exhibicionista lovaglóüléséből látványosan hátraborulva – tárggyá kövültek az olajkoszos padlón.

A fénykúp csak átsiklott rajtuk. Ha nem is a botrányhős képviselő, az utolsó pók is az lehetett, egy manusz; valaki a „nagyérdemű közönség” köréből – döglésében fájdalmasan megmarkolva, majd kimeresztett ujjakkal elengedve heréit és hullafoltos hímvesszőjét. Aki belelovagolt neki – a koitáló körzsámoly másik oldalán hátrakalimpálva, feléje fordított s a hulla-lét anilines színeiben játszó, kiborotvált vágásával, a művésznő még mindig a nagyérdemű közönséget mulattatta; Archie a „show-t” a kurta pillantásnál nem érdemesítette többre. Az ő mulatságát – ha lelte is volna benne – megmérgezte ez az esztelent szorongás, a Bentleyje hogy megvan-e, és hogy nem fatális tévedés és végzetes meggondolatlanság-e vajon azt hinni, hogy ő legyen az egyedüli, aki életben maradt a bolygón.

A karfát szorongatva, háttal, mintha minduntalan liftaknába léphetne, Archie óvatosan leereszkedett a csigalépcsőn, és kis híja, hogy fel nem bukfencezett a kidobóemberen, akinek a dömhec dögéről 71megfeledkezett. A fülkéjénél elmenet – mintha unott kötelességből tenné –, ellenőrizte a csibedögöt a pénztárban (fehér nő, négeresre tupírozott kondor hajkoszorúja a falnak szorulva s nekihorpadva), és a holdasan kipuporított fenekek, csöcsök fluoreszkáló fényképfala mellett Archie kilépett a macskaköves utcára.

Lágy idő volt, a sikátorban csak a hold világított, a szexboltok szexkirakatai meg az óvszerautomaták krómezüst szekrényei. Az ÖLELDE sztrip-alagsora után a KÉJVÁR következett, ahol csak koitálva ehetett a kedves vendég, és a spanyol tulaj abban találta meg a számítását, hogy koitusz közben elmegy az étvágy (a fizetőpincér meg abban, hogy elélvezéskor nem figyelnek a visszaadott pénzre). A KAN-RANCH gazdag nők számára fenntartott hímbordélya után jött az EZEREMLŐ, a BAKNÁSZ után a VAGINAPÍR, a FARRABORSÓ, a FANDUGÓ, a KISNIMFÁS, a VÁMPÍRHATNÉK, a DIDILDE – megannyi „show”, étlokál, étbarlang, kéjlő, didipusz, smár, perziverzi, pucérmozi, rulettengedélyes kéjgurulda és a magát hívogatóan BÜNIBŰNNEK hirdető bűntanya. A LÁNYFIÚ REVŰBÁR féllábbal még a Sohóban volt, de a VÖRÖS MALOM villanyvitorlástul a szélére szorult – pincéjében a KENGURUZSEBBEL meg a BŰNKAPUVAL.

Ahogy megtömte, úgy el is felejtette meggyújtani – Archie nem is tudta, mikor vágta zsebre a pipáját. Még a holdvilágos sikátorderengésben is eldugította szemét-fülét a SOHO belemérgelős, monstre csábítása:

72

NEM VOLT MÉG DORBÉZ KEDVÉBEN?! LEGYEN! DORBÉZOLJON

A TIVORNYA NEM KIVÁLTSÁG A TIVORNYAKIVÁLTSÁG NEM A KIVÁLTSÁGOSAKÉ! AKIKNEK EDDIG A KIVÁLTSÁGA VOLT! EGÉSZ HÉTRE VALÓ TIVORNYAADAGJÁT MÉG MA RENDELJE MEG

ERNYEDT? KÓKADT?! SEGÍT A „BONNIE PRINCE CHARLIE” MESTERSÉGES JAPÁN PÉNISZMEREVÍTŐ! VAGINA MELLÉKELVE! HA EGYSZER ABBA BEJUTTATTA ÉS PÉNISZE FELMEREDT AKKOR MÁR AZ ÖNÉ! NE DOBJA EL

HOGY VAN AZ HOGY ÖN MA NEM KOITUSSZAL KEZDI A NAPOT?! NOSZA TÜSTÉNTEN! REPÜLJÖN AZ INKA LÉGIFORGALMI TÁRSASÁGGAL ÉS A JEGYET A LEGSZEBB MESZTIC LÉGIKISASSZONY NYALKA VAGINÁJÁBAN TALÁLJA

LEGYEN VAGINO-ARISZTOKRATA!

HÖLGYEK! LEÁNYOK! NŐK! CLITOLUX A GARANTÁLTAN CORHOS IRHAGIRHESÍTŐ! IRHÁJA MEGKAPJA TŐLE AZ ELLENÁLLHATATLAN KIÉLTES-CORHOS KÜLLEMEK

LEGYEN VAGINO-ARISZTOKRATA!

HOSSZÚ SORBAN SZAGOLNAK UTÁNA – MILLIOMOSOK! CLITOLUX A CORHOSBUNDÁSÍTÓ! A MÁRKÁS MINDEN-DOBOZBAN DISZKRÉCIÓBA CSOMAGOLVA NÉGERPÉNISZ ÁLLÓ ÁLLAPOTBAN ADDIG IS

LEGYEN VAGINO-ARISZTOKRATA!

A RAJONGÁSIG SZERETI AZ ANGYALMARGARINT? KOITÁLJA VÉGIG MINTAELADÓ ANGYALAINKAT ÉS A LEGMEGFELELŐBBET TARTSA MEG! HA NINCS MEGELÉGEDVE – VÉNY ELLENÉBEN – KÖRÜLKOITÁLÁSRA MÉG MINDIG VISSZAJÖHET ANGYALMARGARINÉRT

FÁZIK?! KOITÁLJON! MELEGE VAN?! KOITÁLJON! HA MEGVESZI A „KOITUSZ” ALSZÁRGÖRSZERELVÉNYES KONYHAGÉPET ÖNÉ LESZ A VILÁG LEGPIKÁNSABB 73KONYHAGÉPE – A „KOITUSZ”! ALSZÁRGÖRSZERELVÉNYÉTŐL ELÉLVEZ

ASSZONYOM! URAM! ELFELEJTETTE MIRE VALÓ A VAGINÁJA A PÉNISZE? VEGYENEK BANKKÖLCSÖNT ÉS ANNAK A BARÁTSÁGOS MELEGÉNÉL MÁR MOST KOITÁLJANAK! BÁRSONYOS BEHELYEZŐRŐL A TÁRSASÁG GONDOSKODIK

A nemibazár-soron ide-oda ődöngve s a sűrű sötétben nagy alumínium szemétkukák közt botorkálva – Archie egyszer csak egy pornóboltban találta magát, ahol máskor orgazmológiai, maszturbazmológiai és ejakulantelefantokamelológiai álszakmunkák, dán, svéd és kaliforniai pornómagazinok izgalmaiban dúskálhatott volna (a „figurázás” klasszikusai). De a lemeszelt felülvilágítók sűrített sötétje olyan volt, mint a mesterséges fordított fényár.

Amire rávillantotta zseblámpáját, azt kedveszegett pillantással még végigmérte; de hogy belelapozzon is, arra nem vitte rá a lélek. Kiborult állapotában odafigyelni is alig tudott, s nem is mintha péniszének rémületes elárvulása foglalkoztatta volnaAhogyan háborúban, általános támadás idején vagy körülzárva a „sündisznóállásokban” szünetel a megerőszakolás és hátrakonyulnak a gyalogsági péniszek: ő is, Archie, hasonló halálveszedelemben forgott – legalábbis első érzése az volt. S így, ilyen körülmények között kisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy pofaszart-nem-érő rébuszokon törje a fejét, amilyen pl., hogy lévén az övé az egyetlen megmaradt mintapéldány az emberfaj hímjének ivarszervéből, mint „pièce unique” – mától kezdve az ő ráncosfitymásan lógó kis kurtája átlényegül a Pénisz (és kapcsolt részei) platóni Ideájává, és egybeolvad vele. (Vajon.), annál gépiesebb következetességgel dolgozott ben74ne a túlélés ösztöne, a fennmaradásé. Más izgatta. A Bentley. Hogy még ott találja-e. A helyén van-e. Annak a rémületes lehetősége, hogy nem ő az emberfaj egyetlen olyan fennmaradt képviselője a bolygón, akit e pillanatban ivarszerve foglalkoztatja a legkevésbé a Sohóban.

Ne marhulj – korholta magát Archie, hogy elhessegesse rémképeit; és egy fényes krétapapírra nyomott, nagy alakú kaliforniai luxus-pornómagazinba – az ORGAZ-ba – mégis belelapozott. Kiterített dupla oldal nagyságú, felnagyított vaginaszétfeszítést ábrázoltak a színes fényképek, a VAGINASZÉPSÉGVERSENY c. álcikk illusztrálására, de szigorúan pénisz nélkül s nem a behatolás pillanatában.

Meddig pornó a pornó? – suhant át Archie agyán a levitézlett szkepszis – milyen mélyre kell feldugnunk fejünket a megillusztrált vaginákban, hogy úgy érezzük, az erotikának vége, és átveszi a sebészet a maga iszonytató klinikai birodalmát?

S ahogy ötvenszeres nagyításban a szépségverseny nyertes vagináját Archie apróra végigvizsgálta, lexikonolvasó ostobaságokkal telezsúfolt elméjében nyákos-tályogos fekélyemlékek merültek elő, s ezek a kondilómás emlékfényképek rákopírozódtak az ORGAZ szétpállasztott vaginamonstrumára, a csikló sebészkajmóval elszorítva, a kis- és nagyajak csipeszekkel oldalt húzva, az alámetélt fekélyes keményedések elcsapva, s rajtuk a magyarázat számozott nyila, Trópusi Táj- és Altest gennyes fertőző venereás megbetegedései, a Nairobi Bujabaj Szanakórtermi Kuratórium Missziós Gyűjteményéből… – ahol még az ORGAZ lelkesedése is lelohadt volna 75ezen az elefántvaginák szépségversenyén ez iránt a clitoris-bunkó iránt: hol az a határ?!

De mindez céltalan absztrakció volt már vagy annál is kevesebb, a valaha élt emberiség kandühének, kéjének-bajának visszajáró kísértete, s Archie-t más foglalkoztatta most – a vetélytárs ólálkodása; a lehetőség, hogy valahonnan rálesnek, s csak merő rémületből is, beléeresztik azt a vendégüdvözlő sorozatot. Mert már belőle is kiveszett az a fene hajlandóság, hogy tárt karokkal üdvözölje azt a másik életbenmaradottat, ha van, aki kétségbe vonja császárságát.

Autokrátori rangját és mivoltát.

Pantokrátori nyomorúságát. Uralkodását a Szigetországon és a világon.

Ő maga hirdette meg – labdára rántott gyomra, megfacsart zsigerei. A világ-ostromállapot érzése hatalmasodott el rajta – és a világ-ostromállapot kilüktetője valahol a Piccadilly Circusön volt.

Visszaindulni. Utánanézni.

Végére járni.

Hidegvért komédiázott. Tudta, ha abbahagyja – az az összeomlás. A pánik. Agyára ráereszkedik a hályog, és összecsap fölötte a világ-ostromállapot. Archie hidegvért komédiázott.

Ideje lenne már – motyogta. Indult is volna, húzta is a lábát.

Zseblámpája a szomszéd ház kapualjára villant, s közel lépett, hogy a csengőgombos, szutykos név76táblákat kisilabizálja. (Miért, mivégre? Ördög tudja.) Némelyiken nyomtatott névjegy, némelyiken meg csak a kézzel írt keresztnév rongyolódott csupán, a rozsdás rajzszöggel odatűzve – de sem a rejtett minikörte nem világította meg, sem a csengő nem működött:

DAVE, FÉRFIMANEKEN – 1. EM.

MAGGIE, 38–26–38, ESTE 9-től – 2. em.

MOLLY, SZŐKE, CSEKKET IS – 3. em.

PHILOMELA, TRINIDADI, CSOKOLÁDÉBARNA, TELTALACSONY – 3. EM. (KETTŐT CSENGETNI)

M.LLEJULIETTE, FRANCIALECKÉK – legfelső emelet. ÉJFÉL UTÁN NEM FOGAD

Mit keresek én itt?! – dörmögte Archie békésen méltatlankodva, mint a halottkém, aki joggal sokallja, de belefáradni sem ér rá, vagy ahogyan mondani szokás, meghalni se – annyi a dolga. Mikor úgyis minden ajtót zárva talál, és feltörni sem érdemes, úgyis tudja. Ahol meg tárva-nyitva áll, hát üres a héder, igazi prosti-nemtörődömség, otthagyni csapot-papot, betehénkedni a sarki kávézóba pasilesre, és megfeledkezni a gázkarikán hagyott fél pint tejről.

Jól gyanította, az első és a második emeleti ajtó nem engedett, belülről rátolták a reteszt.

A harmadikon engedett a kilincs sárgaréz gombja; de Archie már nemigen emlékezett számra, névre, ha itthon van is, hogy kinek a hullája vár rá, a néger Philoméla, a piszkavas lábú ír Molly szőkesége, avagy a tagbaszakadt breton halaskofa – Juliette „kisasszony”, aki a FRANCIALECKÉKKEL vagy a szája 77tudományával hirdeti, vagy azt, hogy jó pénzért, combtövéig lakkcsizmában, pucér-haragosan kívánatra perverz feneket korbácsol.

A sápkóros, keskeny épület belsejét elette a lépcsőház, akármilyen kicsire húzta magát roggyant falai közt, s ez a második emeleti szoba is ilyen volt – ilyen háromfele nyomorított zug, hogy fürdőszoba, teakonyha és tükörágyas „úri fogadó” is teljék belőle. Jól sejtette, az ajtó ide nyílt, s a lépcsőházról mindjárt a fogadóba lehetett bebukni. Archie mintha mocorgást hallott volna, percegést, sifitelést, azután megint percegést, s ösztönösen maga elé emelte a tolvajlámpát, mintegy védőleg, hogy fényével megvakítsa ellenfelét, ha van. Épp idejében tette, mert úgy jár, mint sok más elődje, aki nem ismerte a járást – végigvágódik az ágyon.

Mázsás hordó combjairól ítélve, a Molly-hulla talán nem is volt ír és nem is igazán „Molly” volt: míg élt, ugyanúgy lehetett cseh vagy román, mint lengyel vagy osztrák menekült, és szőke parókája alól a kikandikáló csatakos-ősz hajgubanc azt is elárulta, hogy nem fiatalon érte a Gyors – veteránja volt a mesterségnek. Duzzadó két tőgye hullája kétfele lottyadva, hullafoltos csupaháj köldökével oldalt henteredve: mintha épp le akarná rázni a „fuvart”. A makákómajommá összerándult indiai szakács (irodasegéd, postahivatalnok) mini-hullája még alig hogy hozzákészült, mintsem bejárta bőnyés járatait: magömlésétől elütötte és vaginakoporsójából kivetette a gyorshalál.

A százados hajópadló recsegése volt-e tulajdon lába alatt, vagy a kétszáz éves tolóablak remegése 78rázkódása – nem tudni. Libabőrös háttal várta odacövekelve, és előre megérezte, ami következett.

– Ez-az-én-szerelmetes-fiam-kiben-nekem-kedvem-teliii-ik!

– Metes-fiam-kiben-nekem-kedvem-teliii-ik! Lik-lik-lik!

Magánhangzók nélküli rikács. Onnan csattant fel, a sarokból, nem emberhangon, s mintha csak berozsdált mássalhangzók reszelő csürüszkölése volna – hanglaborban előállított műhang. Archie lekapta a fénykúpot a hulláról, és a hang irányába fordította, mert már újra csürüszkölt:

– Ez-az-én-szerelmetes-fiam-kiben-nekem-kedvem-teliii-ik!

– Metes-fiam-kiben-nekem!

– Rrrr! Rrrr! Rrrr!

– Lik-lik-lik!

– …Szerelmetes frászkarika veszekedett fene – szaladt ki a káromkodás Archie száján, ahogy észrevette –, fiad a hóhér.

Nem mondhatni, hogy mihelyt felfedezte, megnyugodott. Rik-rik-rik. Hiszen csak a rikács. Sőt iszonyúan kiborult – ami megijesztette, felbőszítette; a bokája remegett, a tarkóján felfele borzolódott a sörte.

– Ostoba dög – állapította meg fogcsikorgatva, egy oldalpillantással arra, ahol Molly-hulla titokzata hevert a gémberedett sötétben. Csak egy ilyen katekizmusba mártott ír prostituáltnak juthat az eszébe ez az oltári marha ötlet, hogy bibliás vendégüdvözlő bordélymondókát tanítson be a mátyásmadarának (és most átérezte a bordélyházi közgondolkodás pokoli humorát – ami még ingerültebbé tette).

79

A cigányútra ment ír katolicizmus.

A szemforgatás csimborasszója.

Meg az az égetni való Vatikán.

(Archie egész anglikán szívéből öklendezve, ösztönösen gyűlölte a katolicizmust és egész Európát, ahol csak megfertőzte a pápistaság – még most is, hogy a Gyors után és a hullaszámlálás idején a Vatikánban kutyavonítás váltotta fel a gregoriánt.)

Csak egy ír katolikus kurva lehet képes ilyesmire.

Éheztetni? Agyonverni az ilyeneket, nem érdemlik a golyót.

Már-már arról is megfeledkezett, hogy nincs mit agyonverni rajta: Molly-hulla – hulla. De Archie rémülete lassan apadt, és túlreagálta; lúdbőrös haragját rátáblázta minden írre még akkor is, ha történetesen osztrák zsidó menekült volt az istenadta – ez a széles lapka valagú, hordócombú öreglány, s ki tudja, tán csak úgy örökölte a madarat, vagy másnak tartogatta, egy razzia után.

Etetőtálcája felbillenve, a madáreledel elszórva – az éles fényben a mátyásmadár felborzolt tollal s madárra valló üresfejűséggel hajtogatta, mint amiből kiment az emberi értelem utolsó szikrája is, csak épp a rossz tű vissza-visszacsúszik a kikopott barázdába azon az ócska gramofonlemezen:

– Ez-az-én-szerelmetes-fiam-kiben! Kiben-kiben-kiben!…

– Nekem-kedvem-te…

– Lik-lik-lik!…

– Rrrr!…

– Kedvem-te…

– Ez-az-én…

– Metes-fiam-kiben-nekem-lik-lik-lik! Szerel…

80

– Kedvem-tel…

– Rrrr!…

– Az-én-szerelmetes-Rrrr! Rrrr! Lik-lik-lik! Kiben-nekem…

– Fiam-lik-lik-lik! Rrrr!…

Mondta-mondta. S vagy mert az eleven ember közelsége megörvendeztette, vagy mert megriasztotta, a madár idegesen hol balra tipegett, hol jobbra topogott a hinta rúdján.

– Lelőni.

A madárnak szólt, vagy annak az ismeretlen ellen-Archie-nak, aki meglehet, hogy épp most babrál a Bentley pompás műszerlapján és keresi, próbálomra, melyik a gombja – már indítja is. A Piccadilly Circus gondolatára Archie összerezzent. Kászálódni. Ideje. Búcsúzóul Archie közel lépett a madárhoz, és rávilágított ide-oda járó lábaira. Ettől, idegfrászában, a gazdájavesztett jószág – tollát borzolva – előrenyújtotta a nyakát, és csak annál hangosabban fújta a rikácsot – rrr! rrr! lik-lik-lik! –, és csak annál szaporábban tipegett ide-oda.

Archie hátat fordított Rikácsnak – felfigyelt az ablakra, fel kellett figyelnie –, és nem vette észre, amint csőrével a madár utánakap, mintha figyelmeztetni akarná: ne bántsa azt a függönyt, hagyja úgy. De Archie gyanút fogott.

Az utcán, jövet, még lágy idő volt és telihold; most meg zörömböl az ég vastargoncája, morog-dörög – veszett viharszél rázza az ablaktáblákat, veri az üveget.

Lámpáját letartva – Archie szétrántja a függöny két szárnyát, és beáll az ablakmélyedésbe.

81

Rozzant, parányi zárt erkély, épp csak amennyin elfér a lába. Három ablakát háromfelől pásztázza, paskolja – de mintha dézsából öntenék. Sőt jéggel érkezik, ha nem csal a füle, az dobol az ablaküvegen, amelyet meg-megráz a szélroham, és az egész tüdővészes vén kalyiba, eresztékeiben nyögve-ropogva, inogva-lengve mintha meg is dőlne az utca felé. Az utcán Archie csak hallja, de nem látja a felhőszakadás heves cuppogását – az utcán diónagyságú jégdarabok vernek végig; a jeges-havas lé zuhogása, a morgás-dördüldözés képtelen megszülni kétágú villámát, a mennydörgés képtelen meghasítani a koromsötét eget. A hold sehol.

Bezárva ottrekedni a koituszból kettéborult két emberdöggel és a madár lélektelen lármájával.

– Rrrr! Rrrr! Lik-lik-lik!…

– Metes-fiam-aki…!

– Metes-metes-metes! Lik-lik-lik-rrr!…

– …Szétfeccölöm a zrityódat, ha el nem hallgatsz, pajtás. Én hallgattatlak el – villantja szemébe lámpáját kifele menet. Archie nincs elragadtatva tőle, hogy velük („velük”) egy fedél alatt várja meg, amíg kiürülnek az ég csatornái, és ő a Bentleyje keresésére indulhat; s inkább a kapubolt mellett dönt. Hogy inkább ott böjtöli ki nyomorult-egymagában, amíg a vihar elvonul.

Az ajtó akkorát döndül utána, hogy a tarkóján minden haja szála felmered; pedig a gombját se érintette, ujjal se. Bevágták utána? Rugóra jár, huzatra jár?… Nem tetszett neki a mátyásmadár, sehogyan sem tetszett – Rrrr! Rrrr! Metes-fiam! Szerel… Lik-lik-lik! – és csak azért nem lőtte le, mert körülkeresve a zsebe bélésében jutott eszébe, hogy 82a pisztolyt is a Bentleyben hagyta, s ha a Bentley ugrott, a pisztoly is oda. Lebotorkált a lépcsőn, és rálesett a hosszú bolthajtás végére. Valaki – – –

– – – Valaki visszalesett rá – és ő lámpáját nyomban eloltotta: ne legyen könnyű célpont, ha ember, végighasalva a járdán, fegyvercsövét a kapunyílás kerékvető kövén nyugtatva…

…Archie kijjebb óvakodott.

Farkaskutya lehetett, a telihold intenzív fényénél jól kivehette hegyesen fölmeredő füleit. Csak vakkantott egyet, s úgy elszelelt a dög, hogy mire Archie a kapuig jutott, azt se tudta, merre tűnt. A távoli ugatás csak homályosan jutott el tudatáig; hiszen a „rendellenesség”, amely akkora riadalommal töltötte el és annyira megrendítette, hogy egyelőre még nem tudott napirendre térni fölötte – éppenséggel nem a kóbor kutyák szapora feltűnedezése volt; ehhez ezentúl, jól tudta, hozzá kell edződnie. A riadalmas „rendellenesség” az időjárás titokzatossága volt: a felhőtlen ég és a langy mozdulatlanság, ami az utcán fogadta.

„Ítéletidő?!”

Mintha csak a zárt erkély kópé varázslata lett volna, amely ott játszódik le az ablaküveg hártyavékony világán. A bekerítő babonázás optikája. Szabálysértés, amivel a tünemény alamuszi felidézőjének mi egyéb célja lehet – ha van célja egyáltalán –, mint hogy őt, Archie-t, minden oldalról bekerítse, érzékeit megzavarja, elméjét megbomlassza, és lassan bomló, menekülő értelmét az őrületbe kergesse?!…

83

Le a Lexington Streeten, át a Windmill közön. Italos ládák rakasza, fekete plasztikzsákok szeméthegye, bádog szeméttartályok elgurult bádogsapkái. Archie, míg csak a Shaftesbury Avenue-ra nem ért, megütközve minden apróságon, ami máskor a világ legtermészetesebb dolga lett volna, folyton csak azt az egyet leste. De se felszáradó pocsolyának, se elöntött járdaszélnek, dugig gyűlt csatornaszemnek a nyomát sem látta; és el is határozta, hogy küzdeni fog ellene. Belátta – elsősorban a víziók-hallucinációk ellen kell küzdenie.

Így hát már az is elesett, amire eddig számított (avagy számíthatott volna) – amilyen keserű öngúnnyal rémült humora fogalmazta: az ördögbe is, ekkora országos felhőszakadásban-jégesőben ritka nagy perverzitás kell ahhoz, hogy valaki bőrig ázva Bentley-lopásra gondoljon. De mert a felhőszakadás egyetlen csöppje se volt igaz, megint úrrá lett rajta ugyanaz a szorongás, ami idáig kergette: hogy HÁTHA. Hátha van valahol tükörképe, egy másik Archie, az is szentül hiszi, hogy ő az egyedüli, aki életben maradt, és most éppoly gyanútlan-ártatlanul teszi rá a kezét a Bentleyjére, ahogyan ő a kezét Sir Constantine kocsijára rátette.

S ez volna még a jobbik eset. Mert ha valamelyik londoni kerülettel kíméletesebben bánt a gyorsragály, mint ahogy Norpingtonnal elbánt, hát akkor azok a gengszterek azóta már biztosan megszervezték a galerit, és kiosztották gépfegyverfészkeiket az Erosz-szobor körül.

Ereiben meghűlt a vér, gyanúját beigazolva látta.

A Shaftesbury Avenue-n a Piccadilly Circus felé 84bandukolva már odavillant a szeme – már védtelen mozgó célpontnak érezte magát.

Sehol a Bentley.

Ott, ahol állt, a Lower Regent Street és a Piccadilly sarkán.

A Bentley – az ő Bentleyje.

Felszerelve szerszámokkal, ellátva étellel-itallal, fegyverrel-lőszerrel; az új élet teknősbékapáncélja. Sehol de sehol.

Halálra szántan kocogott a járdán, de már a fal tövében, s ha nem is lopakodott, mintha utcai harcba keveredett volna – bár az első sorozat felkelepelésére tudhatta, az lesz belőle, utcai harc –, mégis, Archie lehetőleg az ékszerészkirakatok, a bazárosok, szőrmések, szerencsejátékosok, óvszerészek, fitymaráncokból-vaginabarázdákból jósolók, kristálygömbösök, fogadóirodák és idegenforgalmi kerítők szőrmés-üveggömbös, pizangszoknyás-hajómodelles táblaüvegei mellé lapulva sompolygott, hogy ne mutasson túlságosan nagy célpontot; noha jól tudta, az eltévedő golyó ellen, ami az Erosz-szobor talpazatán gurulatot kap és oldalt pattan, semmi sem nyújthat biztos fedezéket.

Már majdnem körbesompolyogta az egész Circust, amikor egy kósza oldaltpillantással felfedezte, amit keresett, és egyszeribe zagyván forogni kezdett benne a térkép. Rossz helyen kajtatta? Elfelejtette, hogy hol hagyta? Elvontatták volna? Beindították, de azután nem boldogultak vele és megléptek?

Létezik-e Ellen-Archie? Eleven-élő gengszterekből összeverődött már az a galeri?!…

Archie nem volt biztos a dolgában. Akár így, akár úgy, annyi szent, a Bentley ott vesztegelt a 85Criterion Színház A VÁROS LEGELVETEMÜLTEBB LEGANYASZŰZMEZTELENEBB BUJADISZNÓ KÉJREVŰJÉT hirdető kétemeletes plakátja előtt, és semmi nyoma nem volt rajta se friss rendetlenségnek, se megzavarva otthagyott felfordulásnak, sem annak, hogy valaki Archie sohói őrjárata alatt akár csak tétova kísérletet is tett légyen arra, hogy rátegye a kezét.

Szeretett volna „megörülni” neki. A Bentleynek. Ennek – akárminek.

„Öröm”… Az üres kategória szárnyaszegett lógása. Félelme tótágast billent; felásított benne az öröm sivatag-hiánya.

Akkor talán egyelőre mégsem kell Ellen-Archie-tól tartania – indult meg benne a jól ismert sirvákolás a kisagy: az „életfa” gyökeréből, ahonnan elborította két agykaréja minden tekervényét. Ezt érezte fokról fokra jobban, és hiába is próbálta visszafojtani, a sirvákolás feláradt, és ő maga, mint az elüvegesedést, tűrte visszaárvulását.

– Archie… Archie! – szólongatta magát, de csak a nyelve mozgott, a szája fel se nyílt.

Az egyetlen vesztes volt a Teremtésben. Megint rászakadt a földmagány.

A kedélyeskedés jól beidegzett külsőségei fenntartották benne az élet üresjáratát: ha ez nincs, lefekszik, és bevárja, amíg éhen döglik.

A csettintés, a kacsintás, a gumimosoly.

86

Kedélyesen csettint, és álegyensúlya helyrebillen.

Belekacsint a nagy semmibe és úgy tesz, mintha kedélyesen dudorászna – bár legszívesebben üvöltene.

Megereszti gumimosolyát, mintha kulcsot talált volna élete folytatásához a hullacsordák világán, pedig-pedig. Lelkének feneketlen üressége, mint az őskáosz, süketen kavarog, a gondolat vemhét kivetni képtelen.

Archie elhelyezkedett a fényesszürke bőrülésen, és a volánt körülölelve, ráhajtotta borzasát, hogy eltűnődjék a látottakon.

Mintha mázsás súlyokat emelne – akkora kín volt minden mozdulat.

Behelyezte a slusszkulcsot – a műszertábla valamennyi kalibrált skálája felderengett, az óra is, és ő ellenőrizhette: nem sokat tévedett, annyi.

Hajnali fél három felé járt.

Akkor fogott először gyanút; most tapasztalta másodszor.

Egy gépies mozdulattal becsapja a nyitva felejtett ajtót, s abban a szempillantásban, váratlanul, hosszan morajló mennydörgés és koromfeketeség gomolya öleli magába: körös-körül a Bentley minden ablaküvegén patakokban dől a víz, szakad, mintha dézsából öntenék – – – áll a bál…

Sem a vére nem serked ki tőle, se kilencágú tengerészkorbács módjára: nem úgy csattan a hátán. Mert mint minden időjárás-érzékeny angolnak, az Idő és annak Járása: viharok, frontátvonulások, a köd leszakadása, a felhőpáncél felszakadása neki is 87az élet tartalmazó alapélménye volt; az időjárás megbillenése, felborulása – a világkatasztrófa maga, a még-annál-is-egyiptomibb Istencsapások Tízének beharangozója. Hogy egyáltalán az orráig lásson, meg kellett indítani az ablaktörlő keféket.

Másodszor tapasztalta, de most fogott először gyanút.

Nagy óvatosan, mint aki tudja, hogy tévedhet is és akkor nyakába kapja a zuhét, mert ki bolond ilyenkor ajtókat nyitogatni: lenyomta kilincsét, és indulatosan kilökte az ajtót. Boszorkányos gyorsasággal, a felnyílás pillanatában történt, hogy hápogni-hüledezni is elfelejtett. Nemcsak hogy megszűnt, de mintha elvágták volna. A felhőszakadás nyom nélkül eltűnt-elenyészett. Csontszárazon fénylett az ablaküveg, az éjkék karosszéria; Archie-t ugyanaz a barátságos légáram vette körül – ugyanaz a késő őszhöz képest szokatlanul enyhe, langyos levegő.

Körülszimatolt.

Megjártatta szemét a szanaszerte heverő néhai gyalogjárókon, és letörölte a homlokán gyöngyöző verítéket. A descartes-i–comte-i világ, a pozitivista világkép úgy, amint lexikonnal házaló házaló korában, portékájából megismerte, megrendült benne; horgonykötelei eloldódtak, és ő ott úszott a céltalan csodák – a természettani bizonytalanság tengerén.

Hátha vannak egyszeri érvényű természeti törvények, amelyek sem előtte, sem utána nem érvényesek?

Hátha van, amiben eddig nem hitt: a HÁTHA?!…

Próbát tett: rajtaütésszerűen berántotta az ajtót. A szélörvény azon nyomban táncolva verte végig a kocsin a záport, az égiháború felmorajlott, az eső 88szakadt. Mogyorónyi jégdarabok doboltak a Bentley tetején.

Most azután volt min eltöprengenie.

Félszemű nézés bizsergését érezte a tarkóján, és ez a Félszem égető fókuszába igazította és szálanként perzselte ki minden sörtéjét. Macskaféle lehetett ez a nyakszirtjére tűző fényszem, amely macskamód egyszerre nézett és világított.

Archie körülrándult, és hátrapillantott. Az emberi szempár és a Félszem párviadala…

Farkasszem… – – – A Szem kitért előle, és már nem volt sehol.

Vagy leugrott macskája nélkül a poggyásztartóról; vagy messze siklott, és siklásával óriásszemmé tágulva, az Óriásszem most valahonnan a közeli Leicester Square sarokpalotái mögül lesett elő; átparázslott a Swiss Centre üvegpalota füstüvegén, ki-kilobbant a Királyi Autóklub márványbástyáiból.

Mint a megütött kuglibábu – Archie megindult. Beugrasztotta a motort, és a lomhán gyorsuló, tanknehéz Bentleyvel nekilódult a leszakadó sötét, esti Piccadillynek.

Hajrá – haza.

Az „édes otthon” koponyavigyorgására ráterültek a húspárnák, a szerelemgödröcskék; újra csábulatos volt, újra elédesült benne az „édes otthon” gondolata.

Hajrá – haza.

Ide-oda kapkodva, vaktában: mint aki az esztelen száguldásban keres menedéket.

Gondolatainak fonala megszakadt, bátorsága az inába szállt. Archie menekült. Menekülni próbált a 89világ baljós rendellenességei elől – vissza Norpingtonba. Haza. Mintha otthon Mildred testmeleg zsémbelése várná, a mosógép/szárítógép meghitt zümmögése, a kitöltött tejes tea illatos párolgása meg az ikrek csintalan tányértáncoltatása. Haza. Hogy majd otthon, ingujjra gyürkőzős, sültszalonnás nagy reggelizés közben elmeséli képtelen élményeit, meggyőződik róla, hogy minden helyrebillent, szájába tolja a háromszögletű vajas pirítóst, és ráharapva – napirendre tér ostoba rémlátásai fölött.

Eddig, ha szétvetett lábú, hátára terült emberbogár került elébe, ösztönösen lassított és kikerülte. De most, hebehurgyaságában, zavart sietésében nekihajtott egynek a zebrán, és a holttestet bal kerékkel derékba kapta.

Éreznie kellett volna, hogy gázol. Éreznie. Valami nekivágódást. Valami zökkenés-huppanás félét. De sem ezt, sem azt: a gázolás mintha elmaradt volna.

Nem értette.

Olyan tökéletes a Bentley rugózása, olyan párnás a gazdag ember luxus bőrülése, hogy még a gázolás gyilkos-élményétől is megkíméli?!

A következővel már úgy bánt el, hogy száguldva a koponyáját vette célba… Maga mögött hagyta anélkül, hogy a kerekek alatt megroppant volna.

Félrelökte a gumiabroncs?

Szétloccsantotta s elkente volna laposra?

Nem tudta megállapítani.

Termetes asszonyság volt a harmadik, ott hevert szétdobált csomagjai közt, szétomolva az esőverte úttesten, csizmájával a zebrán. Archie lassított, és 90jobb kerekével a derekának hajtott, hogy majd végigmángorolja.

Rá!… Neki! – úgy gördült át rajta, simán, mintha az „akadály” ott se lett volna.

Lefékezett.

Ügyetlenkedve rükvercbe tette az automatát, visszagurult a zebráig, az ajtónyitással megszüntette a felhőszakadást, kiszállt, és odaballagott a nagydarab néger nő hullájához.

Féklámpája fényénél azonnal látta: roncsolásnak, gázolásnak rajta semmi nyoma. Mintha a Bentley mázsás kereke soha meg nem érintette – nemhogy végigmángorolta volna.

Valamelyikünk anyaga kísértet; látszat-szubsztancia – állapította meg. Vagy a hulla az odaképzelt, kiszínezett semmi; vagy ez a Bentley – kísértet-Bentley.

De sem a néger nő ezüstvirágos, hátraborult kalapja, sem térdig érő ezüst bundacsizmája, sem ezüst táskája nem volt metafizikai vattából, ahogy Archie a cipője orrával megböködte, a ridikülje a legkevésbé, amelyet lehajolva kinyitott, és a tartalmát elszórta, szétrugdosta. Már nem is azon tűnődött elképedve, hogy ki műveli mindezeket a rendellenességeket, mint inkább azon, hogy akárki világmarhája, szellem, dzsinn, demiurgosz: mi haszna belőle, mi célja vele? Miért, hogy éppen ővele szórakozik?

Azon túl, ahogy rohanó fényszóróival Knightsbridge-en, a Kensington High Streeten, a Hammersmith King Streeten, a Chiswick High Roadon Bentleyje felbogárzott, és az esőpaskolta felüljárókon a megengedettnél jóval sebesebben csűrve a kanyart, az Osterley Park éjszakai sötétje után elka91nyarodott Norpington felé – Archie már egyáltalán nem vigyázott se keresztezésnél, se zebránál. A rendőr, aki felírhatta volna hullagázolásért, maga is hulla volt; különben se bizonyíthatta volna rá, hogy a kerék a belükbe sajtolta az abroncs mintáját: meg se biccentek tőle. A Bentley átsuhant fölöttük, és kereke keresztülúszott rajtuk: egy más dimenzión, egy más világon.

Az országúton széles tócsákba gyűlve állt az eső. A Bentley a pocsolyákat toronymagasra fröccsentve átküldte az ütközőkerítés túloldalára – a másik nyomsávra, amelyen szembejövő forgalomnak immár se nyoma, se reménye nem volt.

Archie agyára ólomfelleg ereszkedett. Tompultan erőlködött még, de már előre feladta, hogy összegubancolt kérdéseit szétszálazza, és megtalálja rájuk a feleletet. Hova olyan száguldva, miért kell meghajszolnia a motort? Mi van olyan jó Norpingtonban, hogy a síkos utakon kis híja a nyakát töri? Az ismerős házsorok? Az ismerős hullasorok? A fák, a kertek – Ritchie a szomszédban, a cimbora? A szomszédék bogár-dögei az ágyakon? Mildred hullagörcsbe rándult hitvesi teteme? A két iker földbe kívánkozó pondrói?

Miféle végtisztességet, kinek? Anglikán szertartás szerint? Hol az a tiszteletes – az eldögletlen papja?!

Ki rója meg érte, ha még őket se temeti el, se ő, se más? Ki – ha rájuk gyújtja a házat?!

Igen, igen… Eltemetni úgyse győzné azt a hatvanmilliót. Rájuk gyújtani. Azt a keveset, akit ott ért a Gyors a szabad ég alatt, kétkerekű targoncán 92befurikolni a legközelebbi házba – aztán… Gyerünk, targoricástul. Rájuk gyújtani, mielőtt országos viszonylatban oszlásnak indulnak, és eldögösítik a levegőt.

Elejét venni a hullamérgezésnek.

Hangzatos hadműveleti fedőnevek ködlöttek fel benne, kikopott frázisok. A „felperzselt föld” stratégiája… Gondolatára kimelegedett, mintha a bekötő utat szegélyező norpingtoni első bungalók máglyái már ott világítanának, odasütnének a kerekei alá.

Lecsavarta az ablakot, és abban a pillanatban üdítő friss, tiszta hajnali levegő csapta meg – a felhőszakadás patakjait a szélvédő üvegéről, az égiháborút az égről mintha letörölték volna. Ekkor villant át az agyán – persze nyomasztó lassúsággal, mert ólomfelhőn át gondolkozott, és folyton kihagyott az agya –, ekkor derengett fel benne először, mi a pofon egyszerű válasz az egészre, és mekkora szamár is, hogy ez előbb nem jutott eszébe.

Éppen mert mivel a világ több ezer Meteorológiai Intézetének millió csíkos szélzsákját, szigorú szélkelepét, higroszkópjainak-higanyoszlopainak mogorva szemét nem érzi magán és az időjárás-jelentések szigora nem fegyelmezi. Azért van. Azért olyan bolond az időjárás, hogy a becsukott ablak mögül nézve felhőszakadás, a bejárati tornácra kilépve derült, csillagos ég – ezüstpárás lágy idő.

Már ilyen ez a vadszamár természet: ha egyszer kilazul emberi istrángjaiból-farmatringjaiból, kisebb gondja is nagyobb, mint hogy őrült ugrándozásának a LOGIKA, a KAUZALITÁS, az EMBERI ÉRTELEM szerint van-e „értelme”, vagy hogy valamilyen irány és cél értelmében „célirányos-e”.

93

Azóta, hogy Archie-ban egyszer, először és utoljára feltámadt az a leküzdhetetlen vágy, és látni akarta a családját, nyolc hónap telt el, nyolc elmosódó hónap.

„Országos hullamérgezés?!” Hatvanmillió szétrágott, szétomló-széteső emberdög égre bűzölgése?! Ki annak a megmondhatója – miért?!

Elmaradt.

Archie-ban kialakult az Archie-szindróma – és hogy ez a szindróma benne mindvalósággal kialakult, az is csak lassan alakult ki benne, és már ez is az Archie-szindróma egyik tünete volt: hogy a közlés kényszere nem lévén sehol, a közlés vágya aláhanyatlott.

Amilyen közlékeny, virgonc, szóvaltartós, közkedvelt figurája volt a norpingtoniaknak valaha, Archie az idejére sem emlékezett, amikor utoljára épkézláb mondatokban fogalmazott, s ez is az Archie-szindróma volt: nem volt szüksége rá, hogy megfogalmazza; így hát szag- és színélményei, benyomásai, megütődése, ámuldozása, haragja, bosszúsága, felvillanó kósza ötletei úgy feküdtek el benne – elposványosodva, félig megfogalmazatlanul, a mondat felében otthagyva-ottfelejtve. Amit valaha Archie, a portékájában illetéktelenül böngésző-bogarászó, Új Angol Enciklopédiákkal valcoló-caplató vigéc és lexikonkukac röstelkedve-átsikló szemmel olvasott is meg nem is, a sztoikusokról, akik, Proust híján és a 20. század melegvíz-feltaláló szóleleményeiben járatlanul, a monologue intérieurt még úgy hívták, hogy logosz ennoématikosz, belső beszéd: 94Archie-ban eltörmelékesedett ez a belső beszéd – ez az agykérgen lejátszódó, tátogás nélküli szájjártatás. A kora-szenilitás kikóstolása; a gondolatbeszéd leszázalékolása – makogásra-nyivogásra. Archie nem merte kimondani, de megsejtette és körüljárta ezt a diagnózist.

– …Nemsokára makogni fogok, vagy makogni se – rémült meg, ha a feledésbe merült és szőrén-szálán elveszett szóra hiába próbált „ráemlékezni” és szinonimáival hasztalan hívogatta. Egy darabig eltűnődött rajta, miféle fordított stúdium is a makogás stúdiuma – a szó-hüvely lehántása-levedlése – hogy milyen hangjelek maradnak majd meg, ümmögés-mammogás, nyivogás-nyarvogás, abajgás-üvöltés, ululázás-gurgulázás, és hogy ezek a fonémák mit fognak „jelenteni”. Majd az is alámerült, a beszéd elpergő kincseinek rémülete: a „makogás” veszedelme és minden kínja kihullott magával a szóval egyetemben, és beleolvadt az Archie-szindrómába.

Az is Archie-szindróma volt, hogy Archie törölte szótárából a humort.

Pedig nemegyszer megesett, hogy valami fene mulatságos ötlött az eszébe, s máskor a térdét csapkodta volna, és annyiszor kacagja meg, ahányszor elmeséli. Mert mint azzal házaló vigécnek, csillogtatnia kellett lexikalitását, jósvádájú-jóhumorú gyereknek kellett lennie, az illett a lapát képéhez, s így hát ha egyéb nem, hát előtolakodott benne valami akasztófahumor-forma sakálőszinteség; de jelentkezésére mindannyiszor a rémület gyomorgörcsét 95érezte összeugródni a csikasza táján, és a szíve a torkába ugrott. A belső makogó monológ hordalékában néha egymás mellé került két ikerhangzású, homofon szólárva; de az ilyen, magától „beugró” szójáték puszta elgondolására belényilallt a „szindróma” – hogy még ha olyan magányos is, mint az egy szál ujja: akkor is, felkacagni csak cinkosan lehet. Hogy minden tréfa csak mint elmondható tréfa – tréfa, és hogy a humor egész jelensége az emberiség világ-cinkossága volt.

Ugyanígy járt családi gyászával is: elnyelte az Archie-szindróma.

Ha karjára vehette volna kicsinyeit és könnyeivel küzdve odamutathatja kocsmatöltelék cimborájának a szomszédban, Ritchie-nek:

– Nézd, Ritchie, ez volt a Bütyök, félórával később született, mint az ott, az ágyon, a Csimbók aki volt, a másik. Az ikrek! Mind a kettő! Nézd az ágyán Mildredet, Ritchie… Ritchie! – – –

Csakhogy nem volt se Ritchie, se Ronnie, se Cliff, se Dan, nem volt se Dick, se Tom, se Harry, akinek elmondja. Ritchie ugyanolyan furcsán kificamodva, felgémberedve billegett az ágyán, mint a szomszéd házban mindenki: ésde mintha majommászás közben szedte volna le őket a fáról a mesterlövész egyetlen lövéssel, és az elcsigázott izmok azonnal hullamerevséget váltottak volna ki a terpesztés-kajmókolás, a hónaljvakarászás pózában.

Ritchie, a lóversenytippes Ritchie is, családostul, csatlakozott a romolhatatlan-hulla emberiséghez. Nem volt romlandó-eleven emberiség, akivel Archie a gyászát közölje, s a gyász közölhetetlensége ugyanúgy Archie-szindróma lett, mint a humor beszikka96dása vagy mint a továbbvegetálás mafla kényszere… A „gyász”, mint az unásig hajtogatott, az agyonismételt fonéma, mely jelentéséből kiüresedik; a „gyász”, amit tán ideig-óráig valónak érezhetett volna, ha hagyja, hogy elhatalmasodjék rajta a világtragédia idegfrásza; de egyszerűen nem engedhette meg magának ezt a fényűzést – a kacérkodást a végső lerobbanással, az odahanyatlással a hóhér világ örökké-kaszáló özön kése elé. Nem volt messze tőle, de elnapolta „jobb napokra”; későbbre halasztotta, hogy egyébről is gondolkozzék, mint arról, hogy mit hoz a holnap.

Archie ebben olyan volt, mint a Bentleyje: motorja leólmozva, s csak a gyár szakavatott szerelője nyúlhat hozzá, ha megtörténik az a csoda, hogy ebben a gyémánt csapágyas, platina csaptengelyes, aranyhengeres motorban elromlik valami. Ő is „le volt ólmozva”; biológiai motorja ment, ameddig jószántából mehetett, s addig pedig mennie kellett.

Kikapcsolva minden más viszonylatból vele (mert emberiség már csupán mint valami nagy elsiratnivaló maradt rá örökül, elsiratni pedig nem ért rá egyelőre, bár ez az „egyelőre” hogy halálig tart, azt is jól tudta) – Archie lassan ezzé a két lábon járó (ill. négy keréken guruló) Archie-szindrómává változott.

A nyolc hónap alatt és a körülményekhez képest fejedelmi módon bebarangolta, meglakta a fél országot, be-benézett a palotakastélyokba, mert azt remélte, ott gyérebben lesz a hulla és bővebben a kényelem. Amiben csalatkozott, mert idegenforgal97mi látogatók hullacsordáiba keveredett, és a kongó, fűtetlen, barátságtalan hullapaloták éppenséggel nem marasztalták. Amióta pedig az egyik Stately Home vadállat-rezervációján afférja támadt az oroszláncsaláddal, s az elpimaszodott bestiákat kénytelen volt egy géppisztolysorozattal jobb belátásra bírni – azóta elhatározta, hogy ezeket a gazdátlan főúri menazsériákat messze elkerüli.

Válogathatott volna sokkalta főúribb palotákban, olyanokban, amelyeket csak csínján és módjával mutogattak – amikor még volt ki mutogassa és volt kinek –, és az sem lett volna akadály, hogyha sorra zárva talál minden címeres-koronás kaput; elvégre szitává lőheti a zárakat és utat robbanthat magának bankba, kriptába, palotába: ahová akar. Hanem a canterburyi érseki palotáról tudta, hogy híres kényelmetlenségéről; ami pedig a Buckingham Palotát illeti… Londonban jártakor, a palota rácsai előtt elhaladva a Pall Mallen megfordult benne a gondolat, hogy ezt is meglakhatná; bevehetné magát, és ebben is tanyát verhetne – de legalábbis körülnézhetne benne – mert mint valami „jó álom”, habcukros-fátylas-mézes fényével még mindig ott ingerkedett szeme nyelve előtt, és ő nagy nyalakvón bele-belekapott: hogy az egész elmúlik majd, mint valami „rossz álom”, és akkor a Bütyök vagy a Csimbók ennivaló pofátlansággal megkérdezi majd, a nagy mesélés-kibeszélés ha elkövetkezik, hogy „no és a világvégeldöglés idején a Buckingham Palotában jártál-e, apu…?!”. És a két iker pimaszul kinevetné, Mildred meg lekapná a tíz körméről az újságírók előtt, sőt a tévé képernyőjén egész Anglia láthatná, ahogy Mildred megtépázza – amiért olyan 98oltári hülye volt, hogy egy szál életben maradott létére a Buckingham Palotában nem járt, holott az övé volt…

„Egyszer életében a magáénak mondhatta, és akkor ez a hülye-hülye! Archie, a hülyéje: hát nem kihagyja?! A tulajdon Buckingham Palotájában nem járt!…”

…De setét barlangszáját feltátva – ezt a tündérálmot is elnyelte mindenestül az Archie-szindróma.

Először is őt soha többé, ezen a dög-adta világon, ebben a dögség-verte életben senki de senki meg nem kérdezi, járt-nem járt a Buckingham-nem-Buckingham Palotában: annak a kérdezősködő emberiségnek – annak az örömteli viszontlátó feltámadásnak lőttek.

És másodszor, Archie, szindrómája ellenére még mindig volt annyira jó angol, hogy végignézni őfelségééket – kit a baldachinos ágyon, kit a vacsoraasztal alá lefordulva, kit meg útban a koronacirádás palotai vécékagyló felé – feszélyezőnek találja; úgyhogy a szándék, a Buckingham Palota kapui előtt a behatolás szándéka még meg sem született, és Archie már röstelkedve le is tett róla.

Ha egymaga lett volna király a földön, és népe híján is, jogerősen az isten-kegyelmébőli, Legkeresztyénibbb Koronás Fő és Uralkodó, DIEU ET MON DROIT – és ha naponta másikat költhetett volna el estebédre, akkor is, az ő számára, az Archie-szindróma sajátos szemszögéből, a világ minden királyi palotájának befellegzett.

99

Az Archie-tüneteket, az egész tünetcsoportot ui. szörnyeteg módra magába nyelte, falta, köpülte, emésztette ez a másik szimptóma – az önmagárakopás.

Nem az aggastyán panasza volt – arról, hogy minden nap egy teljes hét az öregedés naptárán: nem. Hanem az ősmagány felpanaszolása; az, hogy minden nappal egy teljes hetet kopik az alaktalanság felé való nagy alászállásban.

Archie elkezdett tunyulni.

Kúrálhatatlan szellemi bélrenyheség kerítette hatalmába. Már nem érdekelték a vidéki kirándulások, Bristol, Exeter, Leicester, Leeds; se York, Newcastle, Durham, se Dundee… A fejedelmi inkognitó lekopott róla, és egyre inkább úgy tűnt, a városok vannak fejedelmi inkognitóban, és ő az az egy szál „gyanútlan járókelő”, aki nem veszi észre, kit lát, mit lát. Egyik városhulla olyan, mint a másik. Annál kevésbé érdekelték, mivel Manchesterrel ugyancsak megjárta.

Az északi-tengeri földgáznak nincs figyelmeztető szúró szaga, de Archie hamar felfigyelt a gyomrára.

Émelye felböffent; feje kóválygott.

Reakciói felgyorsultak, nyomban „kapcsolt”.

Beugrott kocsijába, légmentesen rászorította ablakait a keretre, és amilyen gyorsan csak tudott, átvágott a hatalmas gázgyülemen, amely a felszakadt fővezetékből tódult elő és ráült a városközpont teknőjére.

Áldhatta a jószerencséjét, hogy nem ócska Ford Popularja van alatta, hanem leólmozott motorjá100val, tökéletes elégésével és búvárnaszáddal vetekedő ablakszigetelésével a Bentley, Sir Busby Bentleyje – más kocsi a kipufogó vagy a gyertyák egyetlen szikrájával felrobbantotta és már régen tűztengerré változtathatta volna a várost.

Csak London előtt, Stevenage táján merte megpattintani ablakát s lassítani guruló erődjét. Kilépett belőle, hogy kiegyenesítse lábait, és pár lityegő lépést tett az M6-oson, amely repülőteres, kifutópályás tátongásával Archie-t elnyelte szinte. Anélkül hogy zsebéből elővette volna, megmerítette pipáját a zacskó dohányban, és gyakorlott ujjmozdulatokkal, vakon teletömködte. Sárga agyaraival ráharapott a szárára, és ahogy a gázgyújtó szúrólángját megjártatta a mohón perzselődő dohányszálak fölött, lelki szemeivel szinte látta, és dobhártyája felkészült a befogadására. Manchester irányából, hetedhét határon túl – gázrobbanás képzelgése reszkettette meg a világot.

Elegendő konzervet, bundát, gyapjútakarót, paraffint és paraffinkályhát zabrálva össze, hogy átvészelje a szeles napokat, hideg éjszakákat, Archie ilyen-olyan palota helyett egy palotaszállóba vette be magát – talán mert tudat alatt vonzotta a „kiszolgálás” emléke, a közel-keleti notabilitások, olajbarna olajmágnások, átutazó filmcsillagok és a Személyük Körüli detektívek nagyvonalú légköre.

A Dorchesterre esett a választása a londoni Mayfairen, részben, mert a Hyde Park fáin legeltetve a szemét, Archie visszaálmodhatta magát azokba az időkbe, amikor még (akár vettek tőle lexikont, akár 101gorombán az öreganyja kínjába küldték): éltek; és részben azért, mert a Dorchester föld alatti garázsában legalább 300 Rolls Royce, Bentley, Ferrari, Aston Martin, Mercedes és Maserati közt választhatott, ha netán néhai Sir Busby Constantine elörökölt kocsija bemondaná az unalmast.

Meg kell hagyni, mint utolsó mohikánja, Archie nem hozott szégyent az emberiségre; és az eldöglöttek közül akárkivel tesz kivételt a véletlen avagy a Gyorsvész titkos manipulátora, hát más se csinálta volna se jobban, se rosszabbul.

Idegrendszerén végigzongorázott minden elképzelhető félelem, minden remény. Manchesteri kalandja után a gázömléssel napokig a levegőt szimatolta – mintha „belekóstolhatna”, mielőtt belélegzi (a gondolat badarságát nem fogta fel) –, majd amit már régen nem tett: a szálló társalgóiban szerte heverő elhullottakat kezdte pöckölni, böködni, vizsgálgatni.

Hónapok óta tökegyformák voltak, az oszlás, nedvelés, mállás, romladozás legcsekélyebb jele nélkül – s akkor Archie-nak eszébe jutott valami, ami sehogyan sem tetszett; percekig a homlokát fogta, és izzadó ujjpercein érezte halántéka lüktetését.

Hátha a levegőben van ez a titkos hullatartósító, akár gáznemű, akár mint valami irdatlan mennyiségben oldott lebegő permet… Igen ám, de hátha olyan, hogy a halottnak jót tesz és egészségére nem káros, az élőt viszont ahelyett, hogy tartósítaná, romlékonnyá és esendővé teszi: vére megkovászosodik, testnedveibe beleesik a penészgorhanyó, fehérjeállománya összemegy, és csakhamar a tejfeles-túrós gutaütés környékezi?!…

102

Archie gyanakodva forgatta orrcimpáit, és kitört rajta a páni hipochondria: a hullatartósító gáztól való félelem, majd hisztériája nyomán a pszeudoaszfixia. Hanyatt-homlok rohant a Curzon Street-i gyógyszertárba, hogy betörje; összeszedett egy ládára való légyölő, szúnyogtalanító és légfrissítő illatszórót, kenőcsöt, párologtatót, és telerakta velük lakosztálya minden sarkát. De még akkor sem volt biztos a dolgában.

Archie, amíg lüktetett körülötte az élet (mindenkor a maga zagyva aritmiája szerint és norpingtoni módra, kizárólag prózában) – szenvedélyesen falta a sci-fi-t, a fantasztikus regények agyalmányait nyolcköldökű, huszonöt agyú, kocsonyatestű haslábfej látogatókról a világűrből. Valamennyi egyet akart: rabszolgává tenni és szégyenletesen megalázni a bolygó adamita lakosságát.

Hátha eljöttek?

Hátha most jöttek először igazán?

Hátha ilyen látogatók állnak az emberjószág gyorseldöglése mögött?

Hogy megfordult-e Archie agyában ennek a lehetősége?!…

Hosszú, várakozó évezredek után az ő nemzedékének jutott az a megtiszteltetés, hogy a holdutazást megérje. Miért ne juthatna neki az a másik megtiszteltetés, hogy megérje a Föld meghódítását?!

Ó – persze hogy átsuhant agyán.

Csakhogy a dolgoknak volt egy bibije. Abban a pillanatban, hogy embertestvéreit utolérte a tömeghalál tarkónlövése, Archie-ból valósággal kiégett 103minden ilyen és hasonló luxus-fantazmagória. Vaskos, kőkorszaki tárgyilagosság költözött belé, s ahogy megjártatta rajta tekintetét, körülötte a világ visszahorpadt, s lelappadt rettentő tényeire.

Már abba a rémületes reménybe se csimpaszkodhatott bele – ezt a csontja velejében érezte, s tudta jól –, a kutya se jött látogatóba a világűrből, se hogy megsegítse, se hogy mint jószágállományt birtokba vegye, se hogy kipusztítsa Ádám ivadékait. Így hát a hullatartósító gáz (ha van, és az tartósítja a hátára borult, üveges tekintetű emberiséget) máshonnan kell hogy legyen.

De legjobban Archie (aki nagyon is tudatában volt az Archie-szindrómának, és szörnyen tartott tőle, hogy egyszer majd odáig kopik és már nem is lesz tudatában se ennek, se másnak): Archie legjobban a kopás szimptómáitól félt.

Amióta a világon megszűnt a rádiózás – oly hirtelen, hogy soha senki emberfia nem mondta be a hírekben és nem hallgatta a katasztrófát –, Archie hiába harácsolta össze a szebbnél szebb tranzisztoros világvevőket s hányta széjjel a szobán, a készülékek töksüketen hevertek, s csak akkor adtak hangot, ha Archie beléjük rúgott. És éppen ettől félt Archie. Hogy a tompulásban egyszer odáig jut, a helyrehozhatatlan kopásban agyának lompos két karéja odáig roncsolódik, hogy makogva lekuporodik melléjük, s csak hogy hangot halljon, két rádiót úgy ütöget össze, mint két követ.

Átmenetileg segített ezen is. Először Dél-London ócskapiacán – a Tower Bridge-dzsel szemközt –, 104majd az észak-londoni Petticoat Lane-en, a Portobello, a Camden Passage hullazsúfolt bazársorán tett rablólovag-látogatást, de az elegáns régiségkereskedéseket is feldúlta-végigrazziázta, és ami ócska rugós gramofonra, ősöreg 78-as lemezre csak rátehette a kezét, azt összehordta.

A méregdrága szőnyegen szétcsurgó elhányt konzervdobozok, takarók-bundák-folyóiratok tömkelegében elvetve magát, mint a jóllakott pocok, Archie naphosszat a tölcséres gramofon recsegését hallgatta. Csak legyen. Valaki, aki nem ő.

Aki szól hozzá.

A vén viaszlemezek elcsikart barázdái megőrizték az elhullott emberiség egész regiszterét, habár ez a hangemlék is kicsengőben volt csupán. A tragédiák részleteitől Archie tűszúrásnyi röhögőgörcsöt kapott, amelyek ahogy jöttek, azon nyomban elmúltak: nem hitt a fülének… Hogy ezek voltak a „tragédiák”. A kabarészámok alatt viszont a haja az égnek állt, és oly iszonyodva vágta lemezeiket a sarokba, hogy még akkor is tartott a kísértetlátás torokszorítása, amikor a lemez már ezer darabra tört.

Új tünetek jelentkeztek az Archie-tünetcsoportban, s ő mintha meghasonlott s kettészakadt volna: a „kontrollra” és a „médiumra”.

A „kontroll” tűzön-vízen át megtartotta józan eszét, és akkor is elszántan épelméjű maradt volna, hogyha a „médium” visszahozhatatlanul beköltözik valami kényelmes őrület összehallucinált díszletei közé.

105

A „médium” viszont eljátszadozott minden ilyenkor számbajöhető őrülettel, amelyek közül a legszánalmasabb éppen az az „elszántságnak” vélt érzékcsalódása volt, amellyel elhatározta: ha törik, ha szakad – ellenáll hallucinációinak.

Apróbb zajokra már nem rezzent össze, és a világ ülepedésébe-romladozásába belekalkulálta, hogy az óriásváros örökké perceg-morcog-potyog-pattog. A szél mindenfele letépett szegélybádogokkal, párkánybélésekkel, vasakkal-vápákkal játszott, törögette-hajlogatta, s ha nem azzal zörömbölt, hát a letépett bádogcsatornákat rugdosta maga előtt.

Archie már túl volt „csatáin” is, öt-hat áruházat, két pályaudvart meg egy mozit megostromolt, szitává lőtt, „kifüstölt”, és amikor már minden elképzelhető fedezékükből kifüstölte őket, akkor lassan belenyugodott, hogy nincsenek.

Már nem is társait: társtalanságát lőtte szitává.

Nemi élet? Magömléses álom? Archie az idejére sem emlékezett.

Inkább nemi halálról beszélhetnénk vagy reflexszétesésről. Mert amióta lelki rezervjét peremig töltötte, s örökké ezen a veszedelmes szinten tartotta a pánik, azóta idegrendszeréről a szexusnak még az ingere is letakarodott.

Ha megérezte a „sirvákolás” feláradását, beleborzongva-kivörösödve káromkodott. Kverulatóriás-kiabálós rohamában szarvat akasztott sorsával, és lepiszkolta a sárga földig; alsó állkapcsával „zablarántó” mozdulatokat tett, miközben el-elejtette nyálát és fel-le ingázó ádámcsutkával nagyokat 106nyelt, hogy „visszadolgozza”: Archie tudta, ha tárolójából a pánik túlcsordul és kiönt – az a lebőgés. A lerobbanás. A vég.

Nemi élet? Meggyűlölte a gondolatát is.

Nagy néha unalmában be-betört valamelyik szexshopba az Edgware Road elején, csak hogy körülsétáljon benne: se vége se hossza polcai belevesztek a sötétbe.

Elektromos dildo. Rezgőpénisz, elemes. Beakasztható örökélvező (intervaginális). Műsperma. Művagina.

Felfújható guminő: a teljes torzó, keze-lába híja – de otromba vaginája barázdásan mintázott, és a drágábbja (külön rejtett csatornákon) utánkenhető… Eszébe se jutott, hogy megpróbálja.

Tudta, ha kifordul a boltból, a nagy semmi fogadja, a végleges társtalanság ásongása. Mihelyt Archie visszatakarodott a küszöbig, és a betört üvegtábla szilánkos lékén átvergődött, vissza az utcára, halántékát a magány satujába kapta kétfelől, s ez iszonyatosabb volt annál, amilyennek képzelte. Mielőtt a „kontroll” arcizmait benne megakadályozhatta volna, az Archie-Ábrázat nagyra tátotta száját, és bőgőmajom módjára bőgni kezdett – bőgni, de úgy, hogy hang nem jött ki a torkán; majd amilyen hangtalan-harsányan kezdte, olyan hirtelen hagyta abba: úgyis csak kő-visszhangja, utca-visszhangja lett-ha-lett volna, embervisszhangja semmi.

Ebben a hullasivatagban nem volt kinek bőgni.

Archie, mint aki hozzáedződött az elviselhetetlenhez, még egyszer belesett, vissza a szex-boltba, ahol nem volt semmi keresnivalója – s azzal, a 107Marble Arch mellett átvágva a Park Lane-re, tétován elindult a Dorchester felé, valamerre, amerre nem volt semmi keresnivalója.

Kuszán, lomposan – a belső beszéd kiiktatásával, ahogy rövidre zárt agyában ezek a fosszilis gondolatemlékek jelentkeztek, ez is átsuhant rajta: rossz filmek, regényes ponyva-fantazmagóriák a kipusztult emberiség Utolsó Emberpárjáról, aki paradicsomi hegyekbe menekülve csudamód megmarad, s giccses-könnyes örömben úszva nekilát, hogy gondoskodjék a faj feltámasztásáról.

Hogy hátha az Örök Női Ősnőstény ott bujkál valahol a téglarengetegben, és nem mer előjönni.

HÁTHA…!

Fiatal, foganóképes, riadt őzike, aki úgy veszíti el szüzességét, hogy megtartja.

Vagy fiatal anya: eszelősen őrzi porontyai hullácskáit, és jószág-rettegéssel csak éjszaka jár nagy ólálkodva-lopakodva – maga se tudja, mikor eszi, mikor lopta.

Vagy tagbaszakadt csarnoki kofa a Smithfield Market avagy a Covent Garden Csarnok környékéről, akinek a szervezete legyőzte a fertőzést, és pár napos tetszhalál után magához tért.

Valahol… Valahol!… – az új emberiség új ősanyja.

Archie-nak egy kingstoni kiruccanás alkalmával különös élménye volt. Ott robogott délnek, a sivatag műúton, meglehetősen hanyagul tartogatva a kormányt (övé volt mind a hat nyomsáv, beleértve a „szembehaladókat”), és éppen a Kingston By108passról, a felüljárón, át akart kerülni a Coombe Lane-re, amikor a messze távolban három törékeny sziluettet vett észre – három törékeny nő lenge sziluettjét – három integető nőt.

Archie a Gyors óta eleven némbert nem látott, hát még ilyen takaros teremtést, s mindjárt egyszerre hármat – mert ha integetős-lenge-törékenyen messze voltak is, Archie akármibe lefogadta volna, hogy egyik szebb mint a másik.

A lányok egyformák voltak termetre, s öltözve is úgy voltak, mintha hármasikrek lettek volna: fiatalosan perdülő miniszoknya, fiatalosan feszülő harisnyanadrág a nyakigláb combokon, röpke mell, gödrös áll, madaras mosoly – mintha ők maguk is madarak volnának s egymást röptetnék… De honnan tudják a nevét?! Archie! Archie! Viháncolnak, integetnek, autóstopot jeleznek, huncutnál huncutabb fügemügét mutogatnak, és hogy széles jókedvükben értésére adják, mennyire „nem tréfálnak”, tréfásan elállják az utat: nincs tovább.

Archie nem hisz a szemének. Vagy mindet, vagy egyet se. Elragadtatásában nem tud választani. Ez aztán nem mű – ez a vagina, a miniszoknyát ahogy a szél felkapja: alatta, egyszerre három.

Erről azok a rövid eszű ponyvaregényírók ugyan nem fantáziáltak. Hogy a kiveszettet pótló új emberiségnek egyszerre három ősanyja lesz, s hogy ő, a háromnejű pátriárka, mindjárt egész háremmel lát neki a munkának.

Amennyire Archie megjelenése a lányokat felvillanyozza, annyira zavarba ejti Archie-t a váratlan találkozás: ennyi rügyezhetnék, ennyi kirakatba tett bujaság, ilyen fitos orr s fitos orr alatt a lihegve 109elnyíló szájnak ez a nadrágbontogató kutakodása – ennyi szemérmetlen szeméremdomb-düllesztés. Ennyi mosoly.

Archie lelassított, és szemét erőltetve, hogy jól lát-e, újra megszámolta őket… Egyszer kettő, egyszer négy?! Mi az ördög: káprázom?!… – dörgölte a szemét; de nem: ott integettek mind a hárman, esernyőiket-táskáikat nyújtogatva, s amilyen féktelenül megörültek neki, a maga félénk módján már-már ő is majd megveszett értük, s be is gyulladt, hogy ha nem tépik szét, még a jobbik eset, hogy őrjöngő szerelemdühükben mint a menádok, csak letépik elegáns rongyaikat, és meztelenül követelik majd, hogy ott helyben válasszon és vagy a sárhányónak támasztva, vagy a buszmegálló szélvédőjének döntve: termékenyítsen! Termékenyítsen! Termékenyítsen, amíg össze nem rogy, és ők hárman a kilencet meg nem szülik, mert háromszor hármas ikreket szülnek, semmi kétség, s az lesz az a kilenc, az új emberiség kilenc törzse – új Ószövetség… Archie annyira lassított, hogy lépésben vezetett, mire közelért.

Nem tévedett, minden úgy volt, ahogyan a felüljáró tetejéről megpillantotta őket a Coombe Lane végén, amikor rákanyarodott.

Negyven láb magas toronyplakátokról mosolyogtak alá ezek a háznagyságú – bivaly-törékeny szépségek, ikres-hármasan a sörplakátok igéző egyformaságával, és lényükön elömlő bujaságukkal, csókra álló mosolyukkal a habjára koncentrálva, kebles előredőléssel kínálták harmatos-hideg korsó sörüket:

– SÖR! SÖR! EXPORTSÖR!

110

Az óriásnőkre függesztett szemmel, s lázédes reményeit mintha marólúggal törülték volna le róla: sajgó heréit mintha két rücsök-tégla közt körbemorzsolták volna – Archie úgy állt meg a Bentleyvel, hogy még a kéziféket berántani is elfelejtette, és a kocsi lassan, alattomosan kúszva gurult hátrafele, kajla félkörben nekilódulva; ő csak akkor ocsúdott fel, amikor a visszacsuklott téglakerítés hangos dörömböléssel rázuhogott a poggyásztartóra s befedte a hátsó ablak üvegét.

Archie bosszúsan beletaposott a gázba, nagyot fordított a volánon, és ahogy erélyesen kifarolt alóla, a romkerítés a földre csúszott.

A házak fölé sudarasodó három csaposlány úgy vigyorgott a semmibe, mintha Archie ott se volna. Archie bánta már, hogy utolsó füstölgő pillantását is rájuk vesztegette, amikor a rengeteg plakátfal mellett elhaladt: felpillantott az odakínált söröskancsót ingerkedve a szeméremdombjuk elé emelő juj-de-kurvás lánytornyokra, és már tudta, mire kell vigyáznia – milyen érzékcsalódásoktól kell őrizkednie.

(– …SÖR! SÖR! EXPORTSÖR! – – –)

Nemsokára azonban a hallucinációk mind beljebb furakodtak, s mind mélyebbre fészkelték magukat érző szívében – úgy, hogy védelmi rendszerében megzavarták, majd részben hatalmukba kerítették a „kontrollt”; míg végül Archie is berendezkedett az elviselhetetlenre, leterített vad mójára könyörgött a kegyelemdöfésért, és már nem ragaszkodott annyira az épelméjűséghez, ha azt, ami következik, mert következnie kell, ép elmével nehezebb elviselnie.

111

Az álom volt a fellélegzés, a visszamenekülés, az egymásratalálás – az álom a társ világ látszatfeltámadása; és valahányszor Archie, bundavackán, ott, a Dorchester Hotel zöldbarna faburkolatos Kis Társalgójában nekiadta magát az alvásnak, már a száját is srófolva csücsörítette elébe nyála-csurrantóban, már medve-fülét is úgy forgatta körül, hogy az álom első hangját elfogja, már a szeme is azzal koppant le, hogy lásson. Puhán begörbülő ujjaival az álomlift gombjain babrált – hogy melyik emeletére huppanjon, melyik életkorszakába illanjon, melyik álomismétlés gombját nyomja le.

Az álom volt az öröm utolsó táplálékesője, az álom a játékos épelméjűség mentsvára.

Hol kocsmába menet a cimborájával, a szomszéd Ritchie-vel („tippes” Ritchie-vel) – hónuk alá hevederezett gyalogsági léggömbjeikkel megemelkedve –, fákon, folyókon, háztetőkön ugráltak át; hol a mosogatókötényes Sir Constantine-nal kettesben Vízrebocsátást játszottak az utcán, amely közúti csatornává változott – de az átlátszó hajóüveg, tele ficánkoló hallal s halas terhével már-már süllyedőben: papucskerekekre kapott, és mire álom-Archie észbe kaphatott volna, ostorpattogásra lett figyelmes, feszülő kötelek ingázására, és arra, hogy lángeszű ráhibázásból feltalálta a lóvontatású közúti katamaránt; hol meg padot álmodott, megpihenést egy álomi pihenőpados álomban: Az Álomban, amelyben a lehelyezett lexikonos mintakollekciótól való megkönnyebbülésen, a távoli álommálnabokrok takarta gyerekricsajon, homoklapogatáson, bá112dogütingetésen, pesztonkacsivogáson a napsütötte fakoronák alatt, és a sűrű lombok legyezős levéltömegén dárdásan átvibráló, Archie keze háta szőrét melengető napsütésen – ezen a leírhatatlan-boldogító, egyenes-hő napsütésen kívül a kerek égadta világon nem történik semmi de semmi.

Archie álmodott. Kormányozta. Kikövetelte. Ismételte.

Álom-repríz. Álom-gálaest.

Ez is egyik visszatérő álma volt. Vasúti töltésen robogó elektrifikált rókavadászatba keveredik, eladó lexikonjával megálljt integetve, s míg ő siránkozva portékáját árulja, a piros simléderes villanylovasok egyébre sem kíváncsiak, mint arra, hogy merre szalad a róka – mire ő, Archie, szolgálatkészen felüti a Nagy Enciklopédiát a RÓKA (VULPES VULPES) alatt… Másik visszatérő álma. Archie krikettbe ojtott galamblövő műlesikló versenyt vezet le éleseket füttyögetve. A fiúk a sánc kidobó-élén hajítják el a labdát, amelyet az ő füttyjelére a közönség közt észrevétlen elkeveredő mesterlövészek lőnek le, és ő, álom-füttyögés közben kivált érzi fáradtan őgyelgő combizmainak bírói bricsesznadrágos séta-fontosságát, álomilag rendelkezve s oda-odakiáltva:

– KVART!… NYESŐ! – – –

– ELŐVÁGÓ! – – –

– TUSÉ!… DUPLA! – – –

– SPURT!… RIPOSZT! – – –

De Archie kivált a hétvégi családolást szerette visszahódítani az álomban, s addig ringatózott, ad113dig fészkelődött, amíg körülötte nem termett és köré nem sereglett a kis család: álom-Ernie (a Bütyök), álom-Ronnie (akinél a tejesember apaságára gyanakodott: a Csimbók), és a mindennel és mindenkivel örökké duzzogva-zsémbelve szerencsétlenkedő Mildred (Mrs. M. Dumbarton, Norpington East, Kertekalja 27. Kedves Tejesember úr! Ma két üveggel, köszönöm).

Megesett, hogy az álom-körítés elmaradt, és csak a valóságemlékek visszacsévélése, újrapergetése lett belőle: körülbámulása, újraélése; mindez a valóraszívódás oly elképzelhetetlen csatornáin, amilyen a húspogácsában a sütő előtt felrémlik: a darálthúsból, amikor a szarvasmarha valóra-álmodja magát. De még ami ebben az élet- és valóságpótlékban rossz volt, s Archie azt hitte, rég megemésztette és szervezetéből távoztatta már a kínzó, lerázó, gyalázatos emlékeket, még az is oly sós-cukros, mézes-gyömbéres, püspökkenyeres édességgel pillákolt fel az álom vetítőképernyőjén, hogy legszívesebben ebbe a rosszba is – egy merész áttűnéssel-tigrisugrással – beköltözött volna.

Így elevenedett meg egyszer a Tejesember reggeli epizódja is, újrapergetett Gála-repríz Álomelőadásban – ahogy Archie az otthonfelejtett mintakollekcióért visszaruccant, és ott találta Mr. Grundyt Mrs. Dumbartonon, a Tejesembert Mildreden: a Tejes tejfehér, farpofás meztelenségét a felcsúszott csíkos inge alatt soha nem tudta kiverni a fejéből, se Mildred mennyezet felé kirúgott két lába eltárt rángatózását; az ilyesmit egykönnyen nem felejti el a lexikonnal házaló házaló-vigéc.

Hördüldözésükben, kéj-röfögésükben, turhás 114szuszogásukban háromszor is rájuk szólt, amíg meghallották:

– Mildred.

– Mildre-eeed!

– Mr. Grundy.

– Mildred, az istenért!

– Mister Grundy!…

Hogy hagyják abba.

– Mildred! Mister Grundy!…

Archie-nak két választása volt. Vagy felcsap karmesternek és elegáns karlendítéssel dirigálni kezdi ezt a nagyzenekarra hangszerelt Szörcsintő-Szortyogó Ramaty-Kamatyot (és nagy volt a kísértés, hogy álom-Archie ezt válassza) – vagy a látottakon való eltöprengés mellett dönt, mely a tett halála ugyan, de megóvja a Helyes Lépés elhamarkodásától, mely akkor már helytelen.

Csak nézte-nézte a Szörcsintő-Szorcsogó Ramaty-Kamatyot – majd a szemét kinézte rajtuk.

Hátha mégiscsak Helyesebb, Méltányosabb és Emberségesebb volna, ha vár. Vár; hogy ne hagyják befejezetlenül, amit elkezdtek, ha már egyszer elkezdték – aminthogy tamáskodó ujja odaértetésével sem kellett meggyőződnie arról, hogy immár túl messze voltak a rajton; elvégre ha befejezik se lesz jobban felszarvazva, mint amennyire már addig szarvazták.

Anélkül, hogy a várakozó álláspont mellett döntött volna, Archie belesodródott a Harcias Tétovázásba; de igaza tudatában feldúltan hallgatta a hitvesi ágy duplaszéles akusztikáját: a hörpögést (mintha túl forró levest buggyantanánk vissza a szánkon), a szortyogást (mintha romlott tejfeles 115túrót próbálnánk lemosni a kiöntőn) – az egész hangverseny-kamaty fülébe fűrészelését.

Fölösleges volt olyan sziklaszilárdan tétováznia, a Tejesember már meghallotta a szólongatást, és néhány illetlen mozdulat után visszatalált az illembe – és le a padlóra; majd, mint aki álló helyzetében azt is visszanyerte – lélekjelenlétét, szabadkozva bizonygatta, hogy oly tökéletesen lekászálódott az asszonyról, mintha sohasem lett volna rajta, és semmije benne nem maradt.

– Igenis, Mr. Dumbarton – mondta előzékenyen Mr. Tejesember; és nyálfolyást mímelő péniszére készségesen ráhúzta csíkos inge csücskét.

– Archie! – szólt rá, félig felemelkedve az ágyon, Mildred, megorrolva és fölöttébb bosszúsan – mit keresel te erre ilyenkor?! te! erre! ilyenkor! Archie!

Azt, hogy „erre felelj!”, Mildred nem tette hozzá, Archie úgyis tudta volna az ilyen szónoki hozzátétről, hogy mit gondoljon; s az Állandó Kárpálás-Kárálás fő erénye az, hogy sohasem várt feleletet. Az örökbe kapott ősrégi életbecsület dolgozott Archie-ban: nem az a legény, aki elmérgesíti, hanem az, aki megmenti a helyzetet.

Még a támadó szándék látszatát is el akarta kerülni.

– Nem gondolja, Mr. Grundy, hogy túlment a megengedett mértéken? Sőt a meg nem engedett mértéken is túlment volna, ha váratlanul megjelenésemmel be nem látja, hogy a kínálkozó alkalmat kénytelen elmulasztani?! – fordult a Tejesemberhez a prézsmitáló Archie lágyan; mert álmában is tudta, hogy súlyos esetekben a melegség, az emberséges 116hang és korrekt ügyvitel megszégyenítőbb a szigornál.

– Sajnálom, Mr. Dumbarton – gyűrte be felrántott nadrágjába csíkos konfekcióingét a Tejesember, tőle telhetőleg kidomborítva porig sújtottságát, miközben nagylábujjával már a topogóját halászta. – Igazán, de igazán nagyon sajnálom, ha megbántottam.

– Remélem, először fordult volna elő, ha bármi ez egyszer is előfordulhatott volna – szegezte neki diplomatikusan a tőrt anélkül, hogy kivette volna gombos hüvelyéből. A veszély elmúlván, elhárítása nem mutatkozott szükségesnek; Archie a Tejesember előtt szélesre tárta a soha vissza nem térő alkalom Elefánt-Kapuját, és szemrehányásának jóságos fénye még tükrözte is azt a hőn melengetett reményt, hogy a Tejesember szemrebbenés nélkül hazudni fog, mintha Archie-val ugyanegy könyvből olvasná. – Mondja, hogy először történt, Mr. Grundy.

– Fájdalom, csalódást kell okoznom önnek, Mr. Dumbarton.

– Csalódást? Amennyiben?!…

– Úgy van, amint ön mondja: először történt volna; de én vagyok a legboldogabb, hogy próbálkozásom nem várt eredménnyel járt, vagyis hogy nem járt sikerrel, s a tréfa nem sült el.

(Mondhatta volna azt is; úgy húztam ki, ahogy betettem [szűzen, makulátlanul]. Vagy: akár be se tettem volna. Avagy: mintha ott se jártam – nemhogy körülnéztem volna benne, Mr. Dumbarton: a Nagyságos Asszonyt úgy kapja vissza, ahogy hagy117ta… De jobb az ilyesmit jelentőségteljes hallgatással érzékeltetni.)

Mildred, ha a jelenetet a tévén látja, most belekönnyezik. De Mildred mindezt nem a tévén látta, a saját házasságtörése volt, és meg akarta mutatni, hogy nem olyan ő, aki mindjárt felcsattan, türtőztetni is tudja a hangját, ha akarja; bár bazedovos szeme dülledése nem sok jót ígért: zsémbbel keserített hosszú hónapokat, nagyüzemi szemrehányás háziipari vezeklését Archie-nak a Norpington East, Kertekalja 27. szám alatt, ahol férjként volt alkalmazva.

– De Archie! – pirongatta Mildred fojtott hangon, amiért olyan udvariatlan a Vendéggel; és betekert haja a tucat hajcsavaróval a hajháló alatt kocsonyásan megremegett. – Archie! – mérte végig felkönyökölve párnáin, míg az összegubancolt takarókat Mildred a meztelen lába villája közé csippentette – mi jut eszedbe?! Archie! Hallottak ilyet!

– Azért mondom, Mr. Grundy – vetette oda savanyúan a slicce cippzárjával bajlódó Tejesembernek Archie; és annak jeléül, hogy az elégtételt elfogadja, és szabad elvonulását megkönnyítendő, ajtót mutat – hátat fordított.

– Akkor hát – szedelődzködött a Tejesember (s vele az álom), és úgy is mondta, már tüntetőleg menőfélben –, akkor hát, ugyebár, Asszonyom, nemdebár, Mr. Dumbarton: olybá vegyem vagy ne vegyem olybá?!…

(Milybé? – volt a házaspár nyelve hegyén; de értették a cockneyt, és se Mildred, sem Archie nem szólt. Mr. Tejes-Grundy folytatta):

– Hogy lerendelik a tejet?!…

118

Archie-ból kis híja, hogy ki nem robbant a csípős „ühüm!” – bár ekkora megbocsáthatatlan neveletlenségtől, de még csak a puszta emlékétől is, tudta, napokig szenvedne.

Az édesmamája jutott eszébe, a mama lapító-közömbösen odavetett vallomása, s egyáltalán nem a halálos ágyán avagy ügyvédnél elhelyezett búcsúlevélileg; hanem reggelizés közben, vajas kétszersültjére ráhelyezett műfogsorral – hogy kilazultakor a szó a harapásba félig belekenődött: „és tudod, fiam, a te igazi apád nem a papa-istennyugosztalja, fiam, hanem a Tejesember, aki akkor volt, nem mindegy az már neki is, neked is, papának-is-istennyugosztalja, és én most ezt neked csak a rend kedvéért hozom fel, de bánom is már, csak a rend kedvéért, kisaranyosom, idenyújthatnád a marmeládot” – – – és Archie, megemlékezvén tulajdon tejesemberi származásáról, egy Felsőbb Hatalom ujjának érintésére megenyhült.

Alaki kifogások felmerülhettek Mr. Grundy viselkedése ellen, de ördög bánja az alakiságot, ha megpöccenti isten ujja. Nem mondta, hogy lerendeli a tejet, sem azt, hogy nem rendeli le; annál kevésbé mondhatta, mert Mildred már oda is sziszegte neki:

– Kicsinyes vagy, Archie, aljas és kicsinyes, szégyen-gyalázat, hogy te milyen kicsinyes tudsz lenni: Mr. Grundy nem ilyennek ismer!

Így hát Archie Mr. Tejesemberre hagyta:

– Tegyen, Mr. Grundy, saját tetszése és legjobb belátása szerint.

Melegebben a ridegséget már alkalmazni nem lehetett.

119

Archie azontúl ügyelt rá, hogy a mintakollekció a kocsijában legyen, ha házalni indul a lexikonnal, s ne kelljen érte hazaruccannia, amivel csak elrontja a szerencséjét.

Mr. Grundy, a Tejesember továbbra is kifogástalanul végezte munkáját, s ha lehet, még jobban szem előtt tartotta a közmegelégedést. Korábbra tette rundját – hogy Archie színét se láthassa többé –, inkább kora délután, munkából megtérőben ejtette útba az asszonyt, kit is, főztjét meghálálandó, követett az emeleti hálóba, s úgy meglabdáztatott ágyán, hogy a gumimatrac lapogatva a padlót verte. Két sült hal némaságával még sokszor elmerültek testük együgyű gyönyörűségeiben, ám e frigyből több kakukkfióka nem származott.

Archie el-elnézte Csimbók kis pancsi képét, hogy Ronnie-é mennyire másmilyen lapátra fajzott, nem erre az övére, és egyszer-kétszer meg is kockáztatta a tétován ostoba kérdést, hogy Ronnie vajon kitől való: tőle-e, a Gázleolvasótól, a Villanyórástól, a Szenesembertől avagy a Tejesembertől? De Mildrednek nagy villanegyedi gyakorlata volt a bőbeszédű semmitmondásban csakúgy, mint a durván nekiszegezett kérdések kitérő megválaszolgatásában; s színleg felpattanva (de színleg vissza is fojtva egyszersmind), és oly-de-oly hűvösen látszólag, amilyen tettetve a magán uralkodni alig tudó hitves, nyájas megbántottságában, törvényes Alkalmatlankodóját csak eltanácsolni tudja, hol foghegyről, hol a hamis foga közt sziszegve – Archie-t olyasmikkel szerelte le, mint például:

– Archie! Fáj a fejem.

– Archie! Rosszabb vagy annál a tűrhetetlen mig120rénnél, ami napok óta kínoz; de ha választanom kéne, hát ezerszer inkább a migrént. Az elmúlik, de te nem.

– Archie! Azt akarod, hogy hülyének nézzelek?! Archie!

– Archie!… Elég legyen, már unom.

– Igazán, Archie, néha az ember idegeire mégy.

– Menj tőlem, nem szenvedhetlek, Archie, kiállhatatlan vagy.

– Nem elég, hogy annak a szegény Tejesembernek olyan kínos perceket szereztél, most még engem is gyötörsz?!

– Eredj a szemem elől, bevásároltam veled, amikor hozzád mentem.

– MÁS! RENDES! FÉRJ! Azon töri a FEJÉT! Hogy MIT FŐZZÖN neki! IGEN! KÍMÉLI a feleségét, KÍMÉLI! Nem csinál belőle ilyen HALÁLRA HAJSZOLTAT! Igenis: HALÁLRA HAJSZOLTAT! ROBOTOS! RABSZOLGÁT! Amilyet TE csinálsz belőlem, Archie, TE, TE, Archie, ÉN Vigyem ki a szemetet, ÉN mosogassak el, vásároltál már, a mosodában voltál?!…

Azzal Mildred visszafordította becsavart hajhálós, képernyő-reflexekben játszó arcát – vissza a televízióra, melyről a szemét pillanatra se vette le, s jelezte, hogy fel is út, le is út, az ikrek meg az anyjuk néhány napra levegőszámba szándékoznak venni Archie-t.

Olyan nagy a különbség nem volt, hogy az effajta kiközösítést-eltaszíttatást Archie különösebben megsínylette volna.

Hogy a kisziddogálások után Archie leforrázva 121odébbkullogjon – arra Mildred várhatott. Archie-nak nem volt újdonság, hogy Mildrednek a zsörtölődés szárnyakat ad – de röptetni ezek a szárnyak nem röptetnek. Mildred kiművelte s valósággal Korcs Költészetté csigázta a dohogást, bepermetezve az Örök Női molyirtóillatával; és maga sem sejtette, hogy csorba kadenciáival csak még jobban felpiszkálja Archie-t, aki buldogkonoksággal forgatja magában az enigmát: kitől van Ronnie…

A kitaszított-kiközösített Archie, rossz hangulatában, s szemét a kis Ronnie-n felejtve, el-eltűnődött. Lehetséges-e, hogy a Tejesember intézménye mélyen gyökeredző, százados angol hagyomány, s ha nem is a miénk, de vannak családok, amelyekben a gyermekek valamelyike másod-, harmad-, negyedíziglen a rendes rundot járó Tejesembertől származik? Hogy mint valami nagyipari tömeg-szentlélek, a Tejesember úgy járja rundját, s hogy fehér köpenye alatt távolról sem tenyészbika szíve dobog, hanem azé az áldozatos léleké, aki Elküldetésének kifürkészhetetlen Hogyanjáról, Mikéntjéről mit sem tudva, kocogó kocsijával és azzal a nyálával körbehintekező Hímtagjával (respektíve Vesszőjével) mindenestül egy Felsőbb Hatalom megszentelt eszköze?

Archie azt már gyanította, hogy az ikrek – félikrek csupán; mert egy időben születtek ugyan (fél óra különbséggel), s úgy is fogantak (fél nap különbséggel), ám alkalmasint nem egy apától.

(Hogy „egypetéjűek” lennének?! Arról szó sincs. Nem egymásra ütnek, sem nem a kedves édesszüleikre; hanem egyikük, a Ronnie, azzal a lapát képével, a lapátképű Tejesemberre üt.)

122

De amit sem a való matéria vaksága, emlékek diribdarabjai, sem az álom sejtelmes hunyorgása nem árulhatott el (s csupán a magasabbrendű Megragadottságnak fenntartott Kinyilatkoztatás tehette volna) – azt az Ember Fölötti tudást már csak az egyetemes származástan irdatlan, komputerizált mamutnyilvántartása tartotta számon.

Honnan is sejthette Archie, hogy miért éppen vele, miért épp az ő Keletkezési Gombolyagjával, miféle TEOLÓGIA cica-istene játszadozik – gubancolja-kergeti-pofozza; hiszen sem előtte, sem utána senki nem érdemesítette Archie-t arra, s nem árulta el, e Lett Dolgok az álomban és az álmon kívül hol-mikor-miért és ki vagy kik által lettenek elhatározvák; s beavattatása fölöslegesnek ítéltetvén, ugyanígy rejtve maradott előtte mind maga a Terv, mind pedig az, hogy kinek miféle tervébe, mi módon illeszkedik, s miért összetartó Arany Láncszeme annak, ami által a Kettőből újra összeáll az Oszthatatlan Egy: azzal a lapát képével – ő, Archie. Soha; nemhogy holmi titkokat bogozzon, de hogy arrafele keresnivalója legyen: annyit se. Hogy az ő, az apja, nagyapja, dédje, minden üke megkerülésével és ájtatos felszarvaztatása révén éppen az ő Ronnie-ja, a Csimbók, fel-fel, sokadíziglen tejesivadék és a Tejesember Nemdávidi Házából származik.

Dögország-Dögvilág – hullakorszak. Archie megtanulta, hogyan lehet az álmot a hullakorszak szolgálatába állítani.

123

Archie megtanult erőszakkal álmodni; álmot kormányozni; kalandos álmot álmodni; álomkalandot visszaterelni a mulatságos, a kellemes felé; kellemetlen álomban bátorító közbeszólást álmodni („hiszen csak álom”); folytatólagosan álmodni; neki tetsző álmot előszólítani, megismételni; az álomszériák és folytatólagos álom-előadások szünetét félálom-közjátékkal kitölteni. Csak egyet nem tudott megtanulni: téli álomba merülni elvermelve hónapokra és a tartalékot fogyasztva a bundája alatt.

Minden álom rövid volt, s ugyanazzal a szívdobogással ért véget, ugyanazzal a traumával.

Se hozzászokni, se hozzáedződni – se belefásulni, se beletörődni. A felpillantással-ráébredéssel máris ott folytatta, ahol abbahagyta: farkasszemet nézett a társtalansággal – ezzel a világűrnyi magánnyal. Nem mintha az emberféreg eldöglésén napirendre térhetett volna; és valahányszor a vékony filmhártya alatt nyálkásan tartósított, anilines színekben márványló, kocsonyás emberpondrókon át kellett lépegetnie, bele-beleszimatolt a levegőbe, ahogyan a nyúl a rossz szél hozta rókát szimatolja, s annak az embernek a gyatrán komédiázott nyugalmával sietett, akit a távcsöves fegyvercső megcélozva követ.

(Majdcsak-majdcsak. Elkésve. Pótlólagosan. Mint Ottfelejtettre, rákerül a sor. Most jön ő.)

A Gyors világszerencsétlenségét ösztönösen elnapolta, nem akart belegondolni; akkorra halasztotta, amikor majd lesz „valaki”, akivel megbeszélheti. Vagy ha nem is beszélheti meg – akivel összebólinthat; akinek vissza-fejcsóválhat; aki fogadja a köszö124nését; aki odabiccent; a messziről buzgólkodó, aki tekintetével követi.

Aki matatásával-neszezésével megtörheti a bolygónyi egyedüllét világűrhidegét.

Egyik szülte a másikat, a régi passzió az új időtöltést, a természetes ügyesség a megoldásokat. Akkor még nem tudta – honnan is tudhatta volna?! –, hogy ez csak afféle előgyakorlat; megszállott ujjgyakorlat ahhoz a virtuozitáshoz, ami nélkül még az aranycsinálók Opus Magnumát sem vihetné végbe, nemhogy a ki-tudja-minek a művére rátegye a ki-tudja-milyen koronát.

Úgy sodródott bele, hogy maga se vette észre.

Áramra nem számíthatott, így hát rugós mechanizmusokat keresgélt össze; és a lambeth-i Birodalmi Hadtörténeti Múzeum ócska masináitól a VICTORIA AND ALBERT Múzeum zeneautomatáiig, a Palota óragyűjteményétől a Westbourne Grove fonográfjaiig minden szerkezetet, amire csak rátehette a kezét, rakásra hordott a Dorchester alagsorába.

Következtek a babák.

A HARROD’S-tól a BARKER’S-ig, a SELFRIDGES-től a JOHN LEWIS-ig minden nagyáruházat végigportyázott, hogy a kellő bábukat szedje össze – mert Archie nem a szépségre ment, hanem az életszerűségre, sőt, a szó alpári értelmében az élethűségre (ahogy a levegő után kapkodó asztmást sem az illata érdekelné, hanem az oxigéntartalma). Ambár azt is jól tudta, hogy az egyik posztra Bájos Mosoly szükséges, a másikra a Markáns Arcél is megteszi; ésde nem a csúfság észbontó szélsőségeire, sem a szépség émelyítő csúcsaira nem törekedett, mert jó ösztöne 125megsúgta, hogy a sablon, a közhely, a bárgyú tucatmosoly avagy a szabvány postásszakáll jobban érzékelteti az élet jelenlétét.

Az életmeleg sugárzására nem számíthatott, de fénylésére – valami csalóka látszatára igen, inkább, mint a vesztibülben-társalgóban a szőnyegmezőkön heverdegélő többhónapos dögökből; kivált, ha stratégiai pontokra jelöli ki posztjukat, ügyesen állogatja fel, 8-14 naponkénti felhúzásukról sem feledkezik meg, viszont ha már minden beidegzett rutinná válik, arról, hogy életrekeltő boszorkánymesterük, apjuk, vezénylő tábornokuk ő maga – erről majd (csudálatos elmeturpisság: az agy akaratlagos „hunyorgása”!) egy kis szerencsével el-elfeledkezik, s így már, szerény igények szerint eléri a „kívánt hatást”.

Termetre, lányos-fitos pofira, bajuszra-pofázmányra, hajkoronára, bőrszínre s nem utolsósorban forgathatóságra-szerelhetőségre – alkalmas! nem alkalmas! – Archie úgy toborozta s vonultatta be bábuit, mintha valóságos toborzóiroda lett volna.

Utána végigrovancsolta a szálló személyzeti gardróbját, előráncigálta a liftes fiút, a főportást, a bóbitás szobalányt, az emeleti szobapincért, a szolgát, a küldöncöt, a bármixert, a telefonos kisasszonyt, az igazgatósági majordómuszt – ahány fityula, kuktaföveg, ellenzős egyensapka csak volt, gombot, vállpántot pótolt, varrt-szabott.

Hetekig eltartott a mozgatóblokkok behelyezése mellekbe-gyomrokba, szoknyák-székek alá, a mozgatókarok, oldalhimbák, elleningák átfűzése-felhuzalozása – azért csak hetekig, mert bábuhadseregét Archie két részre osztotta, mozgó bábukra és moz126dulatlanokra. Emezek – a „hozzájátszók” – csak statisztáltak. Archie bízott abban, hogy elegendő, ha tíz közül kettő mozog, és máris úgy tűnik, mintha a többi is élne: feszülten figyel, feszülten áll, halántékán az ütőér ütemesen lüktet s (ki tudja?) épp a nem látható kezével az ide-nemfordított combját vakarja, a túloldali füle lyuka viszket – azt vakargatja; a szék eltakarta lábát billegeti; a klubfotel támlájától nem látni, amint az óraláncával játszadozik; s jóllehet Archie egymaga tömegnek szörnyen minimális volt, bízott abban a másik tömeghatásban, amit a lexikon TÖMEGPSZICHOLÓGIA lásd TÖMEGLÉLEKTAN c. cikkéből ismert – hogy ui. könnyebben csapódik be, aki akar; magyarán: bízott figyelmetlenségében, amely az elnyugodott világ ingervákuumában érzékein hihetetlenül elhatalmasodott.

Még el sem készült vele, és máris korszakalkotó felfedezést tett – ha volt még korszak alkotható s felfedezés elképzelhető, amelyre az új, a holtkor felfigyel; de Archie nem filozofált, hanem belemelegedve barkácsolt, és az új ötlet mindjárt megragadta képzeletét.

Igaz, már az utolsó simításokat végezte bábuin, és a szeme sarkából kezdte szemügyre vételezni a hotel-terepet, hogy melyek azok a „stratégiai pontok”, ahova kirakja „vezérbábuit” (a mozgó bábukat nevezte így), és hol sorakoztatja fel feszülten tétlenkedő „statisztáit”: hová a „moccantott”-távmanipulált fejeseket és hová a moccanás nélküli felsőtesteket (mert némelyik ülő statisztának csak felsőteste volt); de felmérte a helyzetet, hogy még 127semmi sem késő, ha az elkerülhetetlen apróbb változtatásokra rászán két-három napot.

Amíg ő London távoli negyedeiben cserkészik, vadlovat fogdos, szarvast lő, rókára, hattyúra, játékra-konzervre-szajréra vadászik, s néha napokra elmarad, addig értelme van, hogy izeg-mozogjanak a vezérbábuk, klaffogjanak az állkapcsok, billegjenek a lábak – csak hogy hamarabb lejárjon a rugó?!

Ezt az üresjáratot kell megszüntetnie, és akkor – ha egyszer körbejárt és felhúzta őket – hónapokig se kell feléjük néznie.

Hazaérkezéstől elalvásig, meg amíg megreggelizik: elegendő, ha harminc-negyven percet illeg-billeg a pojácahadsereg. Nem kopik a szerkezet, nem „fárad” a rugó.

Archie bonyolult huzalhálót telepített a nemez alátét és a vastag szőnyeg közé, az egyik rendszer rántókampója a kókuszszőnyeggel álcázott bejárati billenőküszöbre volt szerelve, a másiké a söntés lengőajtajához, ahol Archie reggelizni szokott.

Ha esténként megjött, mihelyt a lába hozzászokott és ezt a parányi megsüppedést természetesnek vette, Archie már ügyet sem vetett a főbejárati kókuszszőnyeg félhüvelyknyi lebillenésére. Az indítóhuzal megrántotta a lépcsőházi főkajmót; az bekajszintotta minden szinten a szintkajmót; az a huzalhálón, a szőnyeg alatt, a szélrózsa minden irányában továbbította az erőátviteli rántást a padlókajmóra, a padlókajmó felbökte az ellenrugó lebökkentő pöckét, ezzel szabaddá tette a bábukajmót, ami – immár menetelesen a bábu nadrágszára vagy a szoknyája alatt – befeszítette az elakasztó kampót, felszabadítva a kúpfogazatos ingapörrentyűt: az 128óraszerkezet beindult, és a bábu mintegy „megelevenedett” – a „telefontündér” a hajába gubancolt fülkagylóval bólogatott, mialatt gömbölyded könyöke meg-megrebbent; a „főportás”, latinos-markáns arcélét odafordítva a szemek esetleges kereszttüzének, „elnézett”, és egy arany grifflábakon álló díszasztal üveglapján dobolt nagy merengő-délcegen; egy „előkelő idős úr” – talán tengerentúli vendég – a klubfotelban, háttal, széttárt újságjával zizegett (mindig ugyanazzal a közel esztendős TIMES-szal), mialatt tar koponyája enyhén remegett (s ez a „tremor” szörnyen életszerűvé tette); az „egyenruhás groom” az elsétáló Archie-nak alig észrevehetően bal-előre billentette fényessapkás fejét – mialatt a tisztelettől megnémulva annyit se szólt, hogy kukk, jóllehet nagy szolgálatkészségében fehér őzbőr kesztyűje jobbjában, letartva, meglengett; a „szobalány” a társalgóból nyíló folyosó végén, az üvegajtó túloldalán, sejtelmes rézfogantyú-fényesítő mozdulatokkal illegett; a „bármixer” a söntésben – apró rángásokból összetolódott staccato mozdulattal – magasra emelte s úgy rázta mixelőjét, amelyben jég helyett fakocka zörgött. A tüköroszlopok mögött itt is, ott is, fél háttal, feltűnt egy-egy őszes üstökű (vagy biliárdgolyó-kobakú, vagy turbános) elegáns úr, aki – tarkója mozgásából, könyöke ingásából ítélve – élénken „magyarázott” teljesen mozdulatlan társainak, s valamennyi, mintha ellenszélnek dülleszkedne neki, feszülten figyelt.

A szanaszerte rondálkodó hullák hátragörgetésébe-alálódításába, raktárba hengergetésébe Archie alaposan beleizzadt; de mihelyt az ünneprontóktól 129megszabadult és a társalgót benépesítette bábuival, a nagyszálló „megélénkült” körülötte, valahányszor a Park Lane-i főbejárat kókuszszőnyeges küszöbén belépett. A szemfényvesztés jobban sült el, semmint gondolta volna; részint, mert Archie, az élet némi jelének idegnyugtató visszatérésén felbuzdulva rákapott a brandyre, s mire hazatért, mindig volt benne némi nyomás; és részint, mert (s ez is egyik mesterfogása volt): egyetlen mozgóbábut sem telepített túlságosan közelre, „pojácái” (ahogy becézte őket) mind jó 60-80 lábnyira voltak, így jobb volt a hatás, és akaratlanul is odaképzelte a kiegészítő „utolsó ecsetvonásokat”, a szájuk mozgását, a szemük vibrálását, arcuk, halántékuk rángását, ádámcsutkájuk fel-le ugrálását.

Hogy az illúzió tökéletes legyen, Archie néhány zajutánzót is felszerelt a gobelines paravánok, tálalóajtók, színfalak mögé – persze bábu nélkül s csak durván összebarmolva, ezeknek „jelenésük” nem volt; egy tányércsörgetőt a mosogatóban; pohárcsörömpöltetőt a söntésben; búgattyút a liftaknában (mintha a lift is „járna”); berrentyűt a házi telefonközpontban (mintha „csöngetne”); éttermi pohárkocogtatót, tálalói ajtócsapkodtatót, miegymást. A „robotstatiszták” zajutánzása egész jól bevált.

Ettől még Archie nem érezte magát tábornoknak, aki a maga sakktábláján hadsereggel sakkozik, se fejedelemnek, aki tudomásul veszi szárnysegédeit s eltűri udvartartását. Archie – Archie-nak érezte magát, ugyanannak az ittfelejtett Archie-nak, aki egy szál magában lemaradt a Gyorsról; mégis, egy időre elviselhetőbb volt az, amit sokkal jobban respektált, semhogy elviselhetetlennek nevezze, s úgy hívott, 130ahogy hívott volna az ő helyében mindenki: „Jobb Nem Rágondolni.” Jobban érezte magát, étvágya visszatért; „túlélni”? „megmaradni”? mit? minek?! A gondolata is nevetséges volt, s neki nem voltak ilyen nagyralátó tervei.

Megalkudni vele; beletalálni – beérte volna ennyivel.

A holtkorban élt, és mint egyszemélyes lakosság, örült, hogy megérte korszakos felfedezésének diadalát – a maga bábu-korszakát. Nem sejtette (dehogy sejtette! ugyan honnan sejthette volna?!) – hogyan utasítja rendre s tereli vissza végzete felé a holtkor logikája: hogy pünkösdi királysága milyen hamar véget ér.

Nyár derekán, egy talajmenti fagyokkal érkező napon történt, dércsípte háztetők, fák, padok között. Archie hófúvásban érkezett haza, de pompás pézsmabundája melegen tartotta – viszonylag nem öntött fel nagyon a garatra, s józannak mondható állapotban lépte át a palotaszálló Park Lane-i főbejáratának billenőküszöbét.

A kókuszszőnyeg a szélfogóban megsüppedt sarka alatt, a lebillenésre hallani vélte az indítókajmó oldalt kattanását, érezni vélte a rántóhuzal pendülését a szőnyeg alatt, s várta, ami fogadni szokta – ha nem is az élet zsivaját: a nyüzsgés valami távoli visszhangját, amit letompít és suttogóra fog az előkelőség.

A vesztibülben megállt, körülnézett.

Elejtette a csomagját.

Szédülés fogta el. Mindjárt megtántorodom – gondolta; de nem tántorodott.

131

Ha tábornok lett volna, körbejár, és vigasztalni próbálja vert seregét, elszállíttatja a sebesülteket, átcsoportosítja a megmaradtakat.

Ha fejedelem lett volna, palotaforradalmat szimatol, és testőreit előreküldve addig kaszaboltat, amíg vagy meghal, vagy elmenekül.

De Archie – csak Archie volt. Ahol állt, onnan tartott seregszemlét „pojácáin”. Először csak a közelebb heverőkre meregette a szemét és anélkül, hogy tudott volna róla – maga is tett egy-két lépést feléjük.

A GRAND HOTEL DORCHESTER portája. A RECEPTION.

A hotel majordómusza. A főportás. A liftes boy. A telefonos kisasszony…

Oldalt borulva.

Elpöccintve – fellökve.

Végigterülve a márványon. Hátralógó fejjel a lépcsőkön. Alábukva széknek-pultnak. A dézsapálmák mögé bezuhanva. A tüköroszlopnak nekivágódva – elhenteredve.

A különbség „mindössze” az volt, hogy a felfordult pojáca beléből kenderkóc buggyan s dől a fűrészpor. Az ő felfordult pojácáiba viszont visszatért az „eleven” hús és vér, de már eldöglött állapotban.

Rángató drótnak, kampónak-kajmónak, biccentyűnek-pörrentyűnek, rugónak: szerkezetnek se híre, se hamva. Nem bábuk voltak többé, hanem valaha élt emberbogarak – immár egyen-hullák, szabvány-dögök.

Archie felnézett. Kereste, ki az. Hol az ellenség. Aki nem akarja, hogy. Aki nem tűri.

132

Valami sztentori gorombaságot várt; üvöltő szózatot.

Magyarázatot. Intelmet. Nyaklevest. Porig sújtó megítéltetést. Senki se szólt.

Hogy bábuinak „hullára-elevenedését” megélte, Archie végiggurult az iszonyat lelkiállapotainak teljes skáláján a tévedések vígjátéki nevetőgörcsétől a viasztehetetlen apátiáig, a tökrészeg elégiától a hullamészárló sorstragédiáig.

„Levett kalappal állok itt” – gondolódott benne a hivatalos ravatali szónoklat a szárított bab zörgésével, kipüspökölve-megreszkettetve… de gyászába krampuszvigyorgással rondított bele a „levett kalap” málé hátulütője: hogy hiszen hajadonfőtt áll ott, kalapja sehol, nincs mit levennie.

Belezsibbadt az agya, bábui dolgát annyit forgatta magában. Ebben az ökröndöző bénulatban fogadta, amint a misztériumot legyömködik garatján, szétkenik hasüregén, kelesztik-dagasztják, míg ízről-porcikára mindene sajogni nem kezd, és el nem telik vele. A misztériummal. Hogy bábui úgy elevenedtek hullára, mintha éltek volna.

Hogy zsigereivel, májával-belével, apró osztóereivel, nyirokhálózatával, megtorpant metabolizmusával, döglő hormonforgalmával, pangó nedveivel, a lehető legpontosabb „élethű” anatómiai atlaszok szerint egymáson elfeküvő szerveivel, helyes és szakavatott szövettani rétegződésével egytől egyig mind-mind hangosan holtakozik és helyet kér az általános eldöglésben.

133

Talán sohasem is az ő bábui voltak, s hullává lényegülésük – „színük változása” – már akkor kezdődött, amikor óraszerkezeteit a papírmasé, a plasztik gyomrokba beledrótozta…

Archie szeretett volna vinnyogni a kíntól, de nem vinnyogott, holott a kínok kínját állta.

Óriási konsternációt szeretett volna, világra szóló egyszemélyes elképedést: visítást, csataordítást, veszékelést – a legnagyobbat, ami csak a metafizika botránykrónikájában valaha volt. A zavart köhécselésnél nem telt tőle több.

Ha ez az elundorító, képtelen „csoda” – csodának mondható, és ez a céltalanságában is oktondi szamár metamorfózis az ő istennyila mennyköve, ami belecsap, hát Archie az eszményi biztosíték szeretett volna lenni, ami talpig kiolvad, és mielőtt észbe kaphatna – megszűnik lenni. De Archie volt. Archie ott volt, s úgy volt adva, hogy immár csak önmagának; kilágyulni még csak kilágyult volna – de a kiolvadásig nem tudott felengedni.

Belecsikorgott szinte, ha megfacsarta a fájdalom, és a szíve táját tapogatva már-már arra gyanakodott, hogy ő meg óramasinára járó bábuvá nyomorodott az Átváltozás pojácás éjszakáján, amikor gipszmaskarájuk helyett hulláikkal várták a Kedves Átlényegültek.

…Óramasinára járó bábuvá! Ki tudja – hátha azóta is rántókajmóval kótog a két bice lábán, és a feje is, a nyakcsigolya plasztik perselyében epiciklikusan ide-oda írja a nyolcasokat: nemhiába érzi, 134hogy napról napra egyre jobban berozsdáll benne az erőátvitel…

Eljátszadozott a pánik bolondgombáival; azután egyszer csak ahelyett, hogy halálra rémült volna – életre józanodott.

S ez volt a baj: a baj nagyobb volt annál, semhogy Archie megengedhette volna magának azt a fényűzést, hogy belegebed.

Archie szerette volna becsukni a boltot. Magára húzni a pánik éjszaka-takaróját. Pedig tudta, hogy éjszaka minden megnő.

Beomolva beismerni vereségét.

Vesztét keresni – megtalálni – belerohanni. Nincs tovább.

Akinek már rég nem ugrik fel a töke, nem rándul kicsire a hímvesszője; nem pörsen libabőrösre a háta, nem mered égnek a haja sörtéje. Aki csak azóta tudja az eszét, amióta ott hordja: neki már rég nem száll bele – az inában hordja a bátorságát. Jaj, csak már benyelné a pánik éjszaka-takarója! Beletekintett nagy vacogva, az irtózat ránőtt – az iszonyat fölémagaslott: tudta, hogy éjszaka minden megnő – de éppen az volt benne az ellenállhatatlan, a csábító: hogy akkor, onnan nincs tovább.

Katalepsziára vágyott – olyanra, amiből nincs kibontakozás, életre oldódás; csak a rigor mortisba – alásuvadás – – –

Vagy (ha mindenáron életben kell maradnia – hát): a megváltó beleőrüléssel kiszállni a létből; megszabadulni az anyagcsere, igen-igen, az anyagcsere – a szerzés, csörtetés, mesterséges bizakodás-öncsucsujgatás, az ürülés, megszabadulni az álom és az ébrenlét hallucinációinak szétválasztása, az 135életszagú múlt utáni vágyakozás, a jövő kísértetével való viaskodás gondjától.

Hogy felvirradjon annak is a napja, és úgy süssön rá első sugarával: ürülékével kente be arcát, szájából véres nyák csorog; húsz napja nem evett. Szeme fókusz nélkül, letörten bandzsít a Magánvaló Semmibe, felállni nem tud.

…De ha vitriolt nyelve, ha keserűen dühöngve is – – – este megint megvacsorázott.

Talán nem tudta így szavakba foglalni, fogalmi makogása pedig egyre szűkebb térre szorult, de Archie – Archie –, nos, mit is szeretett volna mindennél jobban, mindenekelőtt? Archie mindenekelőtt sírni szeretett volna; Archie hetek óta sírhatnékkal küzdött – sírógörcsről ábrándozott.

A nagy kilazulásról „Archie Dumbarton” eresztékeiből.

A minden inaiglan-izmaiglan-csontjaiglani nagy-nagy széthullásról. Szája eltátásáról és annak a vigasztalhatatlan bőgésnek Archie bendőjéből való kifele tolulásáról-tódulásáról, ami – csillapíthatatlanságnak biztos tudatától – meg-megújul.

Arról az életreszóló sírógörcsről, amiről megelégedetten állapíthatja meg (miközben bömbölve bőg): hogy itt van! itt van! Valahára – rázza a zokogás, hogy cudarabbul már nem rázhatná; hogy nem tud uralkodni magán s majd bolond volna – megpróbálni, ha egyszer úgyse tud – – –

Archie sírógörcsről ábrándozott; arra vágyott.

Túl volt azon, hogy féljen tőle: „hiszen úgysem 136old meg semmit”; vagy hogy reméljen tőle valamit: „az majd mindent megold”.

Túl volt azon, hogy latolgassa: vajon ha egyszer sikerülne neki jól, amúgy istenigazában kibőgni magát – elkerülné az idegösszeomlást; vagy épp fordítva: az volna csak a haddelhadd igazi kezdete – beleragadna az idegösszeomlásba, és az az utolsó nagy depresszió elvégezné rajta mészáros munkáját.

Bánta is ő.

A szerelmes gyöngéd epekedésével gondolt a sírógörcsre, hogy csak minél elengedősebb – mennél nőiesebb legyen; arról ábrándozott szünös-szüntelen.

A Földön nem volt még nászéjszaka, ami azzal felért volna – amekkora szűzhártyarontó kéjjel olvasztotta volna magába az első sírhatnék feltörő sikolyát. Amikor még csak környékezi, de már tudja, ökleléséből-csuklásából, mellhártyaszaggatásából nem menekülhet. Ha az egyszer elbuggyan, patakzik belőle – és ő ontja-ontja.

Akár hozzá is foghatott volna mindjárt, és nem csak, mert megérett rá, hogy mint a zsák, falnak csusszantott háttal, araszolva roskadjon a sarokba – hogy rázendítsen; hanem mert a bőgőmasinájának folyton-folyvást ott volt a hívogatója, hallhatta éjjel-nappal s mint a töksüket a tinnituszt vagy az álmatlan virrasztó a szívhangokat, a világ-éjszaka holtkori sötétjén nem rekeszthette ki füléből: ott sípolt, ott nyívelt-nyüvölt-nyavolt az agyalap hátulján, az „életfa” alól a végszorongás diapazonja, a „sirvákolás”.

137

Nem kellett volna sokáig mesterkednie. Ahelyett, hogy a cerebellum alá lefojtja, a medullából kirekeszti-kitagadja – ehelyett a hipotalamuszba beereszti, aláomlás, vészreakció, elömlés, kilövellés; a hipotalamusz nyersvak ingereinek alátárja – rátátja idegrendszerét, és onnan kezdve már nem kell egyebet tennie, mint rezonálni: ráhangzással átvenni és megezerszerezni a sirvákolást, míg gyűrűző hegyráncaival a sírhatnék közelebb nem nyomul, és középen a kráter Száj a sírás görcsét meg nem leli.

Megszervezni a maga sírógörcsét – ennyi az egész. Akármikor megpróbálhatja – kitörhet, s akkorát bőg, hogy az egész város összeszalad, ha. Ha él, és van kinek: bőgni – összeszaladni.

Nem próbálta.

Hiszen miattuk nehezedett rá a bőghetnék nagy átka maholnap beteljesedőben: őket siratta volna, ha.

Félig eszelősen már, de furton-furt a tetem-lakosságon jártatva sütnivalóját, Archie sem nem tudott, sem nem akart kilépni ebből a Bűnös Körből. Nem sírhatott: hiszen ha kísértésének enged és ebbe az ő Utolsó Nagy Sírásába belepusztul, akkor, akkor – ki marad, aki őket elsirassa?!…

Volt úgy, hogy egész közel került hozzá.

Lesállásból, amikor gyomron rúgta valami elviselhetetlen fájdalom, és hogy mégis viselte, sőt olyik ismerős fájdalma már kissé viseltes is volt, azt annak tudhatta be, hogy mint a kínszenvedés lehetséges, üres kategóriáit olvasta fejére a láthatatlan dorgáló, a Hang (a „sirvákolás” nyelvén, mely a szenve138dés anyanyelve, soha emberszavakat nem használva, valahogy így):

– Ostoba barom! Hogy mi volt az éden, amit elvesztettél!

– Amit oly érdemtelenül bitoroltál, kiélvezve a rabolt holmi kéjét!

– A rádszakadó, hogy kótyavetyélve se, sehogy! Elkölteni! Ami volt!

– Ahonnan a lángpallos a többieket űzte ki, hogy mindenek veszteségének te légy a vezeklője!

– Lakolója!

– Alátaszított sáfárja!

– Az éden, hogy mi volt, ki volt: mi minden nem volt, amit elvesztettél!… Másoknak! Magadért: bőgj! zokogj!

– Kushadj le a sírósarokba, és a falba vert fejeddel befelé – sivalkodjál!

– Visongj!

– Elő azzal a hangos veszékeléssel, jaj, jaj!

– Jaj! Jaj! Uoááá! Uoááá!

– Sirvákold világgá a kisírhatatlant!

…Rekeszizmai már-már rezonáltak volna. Könnyei már-már eleredtek; „de jó! de jó! mindjárt-mindjárt! rám jön a görcs, ráz a zokogás” – adta át magát Archie a közelgő sírhatnéknak… De valami mindig megzavarta a teljes rezonanciát azzal a hiába-nagyratátott szájával – a bőgést, amiről ábrándozott.

Amióta az időjárást se jóslat, se meteorológia nem fegyelmezte, úgy derült/borult/fagyott/sütött kénye-kedve szerint, mintha évszakok a Szigetország139ban sohasem lettek volna, és kárba veszett fáradság volt vizsgálni az eget.

Archie, csurgásosra fakult hupilila orkánját, molyhos-rongyos, tarka-szürke skót pulóverét is hol leráncigálta, hol magára kapta – így alkalmazkodott az idő szeszélyeihez –, s Bentleyjének a bal hátsó ajtaját más ki se nyithatta, annyira eltorlaszolta bolyhos télivel, lenge nyárival, s fél ruhatárát magával hurcolta. Amúgy az idő méretlenül telt, az órák felhúzatlanul rostokoltak, és még a napórák is az ódon nyerstégla falakon, ha voltak és felsütött, a rendből kiesve vonták meg üres ábráikat, mint a változó absztraktok.

Richmond óta Archie unottan gurult, s amikor a kora délutáni órák éppen Kew-ban találták, a Botanikus Kert tárva felejtett főkapuján úgy robogott be, mintha ez az utólagos ötlet valamelyest fel is villanyozta volna. Bentleyjével találomra a mesterséges tó mellé kanyarodott, és Archie ott fékezett le a teázóval szemközt, az álromok táján.

Körülményesen kiszállt-elővackolódott, gönceibe-bundáiba fülig burkolódzott; átvágott a hólatyakos, embermagas dudvaerdőn és marasztaló tüskebokrokon, száraz-jeges bozóton át odaverekedte magát a télikert terebélyes, elegáns üvegpalotájához.

Archie, orrát az üvegre lapítva – bekémlelt.

Semmi.

Semmi de semmi.

Síkesztyűjével megpróbálta eldörgölni-szétmázolni a jégvirágot az üvegen, hogy a külső jégkorszakból beleshessen a belső jégvidékre (csak épp rendetlenül közlekedett, és nagy ívben elkerülte a 140Brit Szigeteket – de már nem volt, aki ellopja a Golf-áramot).

A télikert üvegpalotája… A szeme hozzászokott. Felderengtek a Jégház belső körvonalai, öntöttvas váz, vas csigalépcsők, vashidak – és már kezdte kapiskálni.

A fűtés csövei réges-rég szétfagytak, tömlőik rojtosan elnyíltak, mint a vasvirágok, és odabenn a délszaki dísznövényeknek már csak a lenyaklott hullái lógadoztak csupán.

Mintha szemen szúrták volna, jégtüskék – Archie felvinnyogott; majd aprókat nyüszítve s összefüggéstelen ismétlő vakogással az embernevelte növények végeldöglését magyarázva magának, megszeppenve eloldalgott.

Fél ember, fél állat. Ődöngve követte a mesterséges tó partvonalát, s pisla képpel a Kew Gardens kínai pavilonját kereste a havas gallyak mögött, de sehogy sem találta.

Nincs.

Sehol de sehol.

Még a kioszkhoz sem ért, amikor a tűz-égből napvillám karikása csördített végig a tó jegén. Egyszeribe kivirultak az ezeresztendős eukaliptuszok. A lombözönből kivirított a toronypavilon kínai teteje. A tavi jégkéreg gőzzé csendülve felágaskodott, s mire visszahullott, nyakukat nyújtogató hattyúk keringőztek a vízililiomok körül. Árkádiai, idilli meleg – olyan rekkenő hőség kerekedett, hogy Archie, verejtékezve, rétegként tépte le magáról jégkorszaki rongyait, anorák-bundát, pulóvert, meleg alsót, és szálnadrágban, gyapjas mellel, meztéláb futni kezdett a padsoros ösvényen. Ugrálva mene141kült az útról, fel a hűs gyepre, mert az átforrósodott kőlapok égették a talpát.

A világ mintha parázskosárba hullott volna.

Boldogsághullám áradt rajta végig, s nagy – oktalan – örömet érzett, akkorát, hogy Archie örömében körülnyargalta a tavat.

Az úton mókus cikkant át előtte: mogyorótaláló, féltő mozdulattal hátrapillantott, és felfutott az óriás eukaliptuszra. Archie visszanézett, és követte szemmel, amíg el nem veszett.

Azzal jóleső-lihegve levágta magát egy öntöttvas karosszékre a kioszk előtt – vascirádás, forró öblében alig tudott hátratámaszkodni, úgy tüzelt, annyira sütötte –, és onnan leste a kert hirtelen kiszépülését.

Ekkor történt.

Gyanút fogott az orra.

Archie beleszimatolt a levegőbe, és mintha elektródba kapaszkodna, ami villanyoz, remegve kapaszkodott a vasszékbe.

Illatáram ütését érezte.

Kelepelő orrcimpákkal, hitetlenkedve vette sorra a vastag szalagban bódorgó szagokat, illatokat és a velük felködlő, elfelejtett szavakat azon a Régi Embernyelven – még a makogásra való visszafajzás előttről – – –

A kihalt kioszkban péküzlet nem volt, kemencéje sem, péksüteménynek; mégis, elsőnek az csiklandozta. A sütemény. Szagkáprázatok incselkedtek vele.

– Akármi legyek. Itt valahol sütnek. Péküzlet. Péksütemény. Egész kosár!… Valódi friss!

142

– Zsömle!… Vajaskifli! Fonatos!… Tejeskalács – – – Szezámmagos kalács!

– Hát ez?! Ez már nem kuglóf, ez már – – – Vanília!

– Süteményes-vaníliás!… Sültese-cukrosa!

– Devoni tejszínes! Tejszínhabos devoni lekvároscsók! Madártejes tálak sorba rakva! Devoni lekváros talpacska!

– Akármi legyek, ez – – – ez az… Vanília!

– Orrontom a teát is hozzá, főzik már. Vastagon tele tealevéllel a főzője: tea! tea!

– Ismeretlen az aromája, a zamata is… Eltömjénesedik, ez itt a norpingtoni tömjénes füstölő a kápolnagyertyákkal – – –

– „Kápolna”?!… hol van itt kápolna?!

– Dehogyis tömjén, sose volt – ez a virágágyak felől jön, a virágágyak frissén-nedvesén túlról… a hársak felől!

– Hársak! Hársak!

– Amonnan orgonabokrok, eminnen hársak. Orgonaillat levegőbokrainak virágba borulása – orgonák, orgonák! Eminnen az orgonák illata árad, s fölöttük, amonnan a hársfák illata – hársak!… a hársak!

– Illatár! Hiszen ez valóságos illatár! – fürdette bele orrcimpáit Archie a lengeteg illatok felhőibe, és ahogy tárgyilagos-részegen, szemlehunyva mind jobban megmámorosodott, ő, egy ilyen fél-állat, fél-ember, megszégyellte magát az ódon szavak kopottas ostobaságától, attól, hogy ilyen ostoba-kopottas-ódon szavak jutnak eszébe ostoba módon, amilyen ódon szavakról még akkor sem tudott, 143hogy tudja, amikor tudhatta volna, de nem volt minek:

– Illat éledése, élet illanása: illatár! illatár! – ismételgette megindultan Archie, magánkívül a hársak, az orgonaillat és a szó mámorától, míg csak elkámpicsorodva észre nem vette, hogy serked a jól ismert sipító „sirvákolás” a nyakszirtje alól, s most van az az idő, most, ha jól vigyáz, és fölébe igazítja rezonátorait: most elindíthatja a sírógörcsét, amiről oly régóta ábrándozik.

Jaj, jaj, nyöszörgött nagyon is emberhangon, és már sokkal kevésbé makogva, ahogy a fájdalom mindjobban úrrá lett rajta – jaj, jaj. Már környékezte a sírhatnék: az igazi sírhatnék – annak is a kövérje, s nem holmi magyarázatra szoruló kategóriája. A bőgés elbőgésre érett, és amennyire ilyesminek „örülni” lehet, Archie örült; örült, hogy megtalálta – mert már előreküldte gégeszorongató, reflexes első csuklásait… az ő sírógörcse! Archie üvöltésre igazította sirvákolása regiszterét; a láthatatlan ököl, övön alul, jól gyomorszájon vágta, és ő feljajdult.

Jaj nekem. Jaj nekem. Jaj, jaj nekem. Uoááá! Uoááá! Jaj, itt a bőgés, ez az én bőgésem. Ez után a bőgés után más ember leszek. Pipogya ember. Eltört ember. Megvert ember. Aki vállalja pipogyaságát, eltörtségét – vereségét. Eltakarodásra kész bőgőmasina ember. Ez a bőgés az én utolsó lebőgésem.

Ennyi kibőgnivalót. Hogy én ezt megértem. Soha ilyen keserű sírással – ennyi kisírhatatlant. Ennyi úgy-is-tudom-hiába bőgő elbőghetnéket. Itt jön, itt jön. Az én áldott-szép idegösszeomlásom, ami után az a vágyva vágyott Bánomisén következik – elen144gedés az alázuhanásba. Az én áldott-szép idegösszeomlásom, három napig ebben az áldott-szép kánikulai napsütésben. Az orgonabokraim elsiratása. A hársaim. Amilyen keserű mámor ezen a földön még nem volt, nyálam elcsurrantója, könnyeim elbuggyantója: illatok mámora. Illatár. Kellett ez nekem, orgonaillat a holtkorban, hársak harsogása a beillatosított végeldöglés idején, illatár, illatár! Uoááá! Uoááá!

És Archie, a kerti vascirádás díszpad meleg öblében, a dédelgetve tűző napon, akkor, egy atavisztikus, merőben atavisztikus mozdulattal a zsebkendője után nyúlt, a zsebkendője után, hogy már bőgne is – amikor körülkotorva benne, hirtelen ráeszmélt az Abszolút Zsebkendőtlenségre, hogy hiszen hónapok óta takonytörlő nem volt a zsebében, és idestova azt se tudja jóformán, a zsebkendő mi fán terem.

A vízililiomok belefagytak, hattyúinak az első hóörvény a nyakát tekerte. Jegesen dudált. Mire észbe kapott volna, a sarkövi szélroham előtáncolt a targallyak közül, és az eukaliptuszok kopár koronáiról a hátába verte a havat. Hangtalanul, Archie szétmázolt krampuszgrimaszt vágott, s már erőltette volna (most! most!) – de könnyei visszafagytak, a vágyva vágyott sírógörcs első rohama befulladt: a bőgőmasina „nem kapcsolt”, és belei alá süllyedt.

A sírógörcs, amiről annyit ábrándozott!

Elütötte tőle egy atavisztikus rossz mozdulat (mintha zsebkendő nélkül nem volna érvényes az idegösszeomlás!) – és elütötte tőle az időjárás barbár szeszélye. Rohant, hogy magára rántsa gönceit.

145

Archie már rég nem a Dorchester Hotelban lakott. Amióta bábuiba beleesett a Fekete Csoda nyavalyakórsága: a lepusztult – a „hulláraelevenedett” élet, azóta Archie haragudott a palotaszállóra és a Park Lane-nek már a tájékára se ment.

Archie ócska Fordja úgy aránylott Sir Busby Constantine nagy éjkék Bentleyjéhez, mint a házinyúl az arab telivérhez: ő csak a házinyúlhoz konyított úgy-ahogy; s ezzel a tudományával hallgatózva, nyugtalanul figyelte mozgó palotája korgását-köhögését – belülről, alulról. Főleg gyújtásnál, amikor benyomta a gombját; a gyújtás nem volt az, aminek lennie kell – ami lenni szokott.

Sir Constantine bolondja volt a hangzatos csodaalkatrészeknek, a biztosító/mentesítő/hatlanító krómgömböcöknek-tárcsáknak és titokzatos dobozoknak, mindennek, ami új; alighogy feltalálták és piacra dobták, a gazdag úr az elsők között építette be házába, szereltette be kocsijába.

Az alternátor kifogástalanul működött, és amíg világ a világ és az éjkék Bentleynek gurultányi ereje van – minden hozzáértő borzas kamasz a garázsokban megmondhatta volna Archie-nak, hogy ez az akku, az ő akkumulátora nem merülhet ki. De Archie nyúlban gondolkozott, nem arab telivérben, és ő az akkura gyanakodott – arra, hogy kezd kimerülni az akkuja.

Nem mintha ajánlották vagy tapasztalatai lettek volna vele, csak épp vaktában talált befordulni ab146ba a Kensington High Street-i parádés garázsba, amelynek szerelőműhelyében a bonyolult műveletet végre akarta hajtani; mert sok titokzatos csuklás-nyaklás-nyekergés-nyekkenés a padló alól, a differenciálmű gombócából meg a motorházból megérlelte benne azt a hősi elhatározást, hogy „rendbe hozza”.

Mintha nekitámasztott létrával mászna dízelmozdony oldalára, hogy felülről belekukucskálhasson – úgy nyitotta fel az éjkék motorház oldalát, s fölégebeszkedve terepszemlét tartott.

Leólmozott ismeretlen világ.

A Meghajtó Tömb zártsága. A Szigetelések elszigeteltsége.

A Szentek Szentje.

Lássuk az akkut. Kiböngészte a számát, eszébe véste a típusát – ennek a szupergyártmánynak a létezéséről sem tudott –, s azzal Archie betört a garázsba. A garázs különben nyitva volt, de Archie meg se nézte. Már rég leszokott kilincsről-nyitogatásról, és rákapott a csákányos üvegtábla-lékelésre, ajtópántleverésre. Végigjárta az irodákat, körülbotorkált a raktár homályderengésén, és az akkumulátoros betonpolcokon, vastag pókhálók mögött meg is lelte a maga akkuját, a gyártmány, a gyártási szám és a jel.

Ez az. Egyből kiszúrta. Az volt a legnagyobb, háromszor akkora, mint az átlag, és tízszer olyan nehéz.

Archie a kerekes vastargoncák csordájából odahurcolt egyet, és megpróbálta a behemót akkumulátort a targoncára rácsúsztatni. Azazhogy csak próbálta volna: odébbrántani – arrébbtosszintani – félrefordítani – – – mozdítani se. Nem tudta.

147

Háromnak való munka, a negyedik a szerelő.

De hol az a másik három eldögletlen eleven, hol vannak a Rolls Royce-ok, a Bentleyk orvostudorai, az autószerelő világ arisztokratái?!

Elment hevedert keresni, hajtószíjat, műanyag frászkarikát, akármit.

Talált is. Úgy hozta oda, lomposan ellógatva a keramiton s maga után húzva (a nagy nekigyürkőzésben eszébe se jutott, hogy felnézzen, pedig menten a homlokát csapkodva lemarházta volna magát: szállító csigákat láthatott volna a mennyezeten és mindenüvé elágazó függesztett felsővezetéket) – kenderkóc hevederekkel hórukkolta rá a roppant akkumulátort a vastargoncára, és úgy indult el vele, éktelen zörömböléssel a koszsárga keramiton.

Hogyha a raktár kétszárnyú ajtaját kinyitja, az akkut kiviszi minden baj nélkül. De kétszárnyú, üvegezett, nehéz rácskaput betörni, lerombolni?! Neeem, erre nem vállalkozik, három napig is eltart. (Ha kijárta volna az a kis esze – de meg se próbálta. A retesze se volt rátolva, kitárhatta volna, nyitva volt.) Ehelyett csákánnyal nekiesett az üres kirakatnak – ott, ahol bemászott –, hogy többet verjen ki belőle és nagyobb nyílást vágjon az üvegen.

A nehéz acélkeretből alul végig kipiszkálta az üvegszilánkot („tiszta munka”) – hogy az se akassza meg a targonca görgőit; de a keret alul túlságosan magas volt és túlságosan masszív; nem „küszöb”: jóval magasabb annál. Tanácstalanul ődöngött, tenyérbeköpködősen nézte, hogy még káromkodni is elfelejtett. Körüljárta.

Mi lenne, ha megkísérelné a kerekes jószág mellső kerekét átemelni?! Utána meg a hátsót?

148

Megpróbálkozott kihintálással. Átforgatással. Ütötte-verte, himbálta-rázta. Aláfeszült, megemelte, fölécibálta. Majdhogy bele nem szakadt. De csak ringott egyet-kettőt gumigörgőin az átkozott targonca, és ő semmire se ment vele.

Szemöldökereszén meggyűlt, kétfele folyt és csöpögött a verejték. Levett kabátját dühében a sarokba vágta – nekivetkőzött.

Csípőre tett kézzel, Archie, az ostromtorony. Azt hitte, a „fogáson” gondolkozik, pedig fogcsikorgatva tengerészkáromkodásokat zsolozsmázott és izzadságszünetet tartott csupán. Sötét szerelemmel gyűlölte a fekete akkuóriást, ahogy ott elnézte: nem kívánta a pokolra – de a mennyországba se.

Már csak egy utolsó nekiveselkedés van hátra, egy végső roham, és az övé.

Hogy segítség nélkül hogyan fogja a régi akkut kiemelni – az újat beemelni, ennek a fortélyán Archie nem törte a fejét. Ő is, mint annyi sok más embertársa (még amíg volt ilyen szerzet), nem szeretett tovább látni az orránál, s vérévé vált a norpingtoni szólásmondás: előbb csak jussunk el addig a folyóig, s akkor majd ráérünk gázlót keresni rajta…

Archie buldogmakacssággal látott hozzá a kivitelhez, amikor felderengett benne a „fortély”. A vastargoncát hátravinni, nekifuttatni: majd a saját súlya, a lendülete átviszi – az majd átugrasztja a kerekeket a kirakat acélkeretén.

Csatakos ingét kirántotta nadrágjából, hogy jobban levegőzzön.

Csuromverejtékesen, ahogy volt, Archie hátravitte az akkut a falig. Hátát nekivetette, farával elrugaszkodott a faltól, s vadul taposva a csámpás kera149mitot, mozdonytolatással nekilódította a vastargoncát az akadálynak.

Még oda se ért, már tudta, hogy vesztére. Megpróbálta visszafogni, de – mint valami bohózati figura – vele csúszott.

A döntő pillanatban az alacsony görgők az acélkeretnek nekicsattanva – oldalt bicsaklottak, a mázsás akku méltóságteljesen előrezúdult, és levágódott a betonra. Csúnyán végigrepedve döglött el. A repedésen ömlött a sav, pólusai gacsosan elhajlottak, s ahol a keménygumi köpeny felszakadt, csupaszon kivillant ólomfegyverzete.

Kisvártatva az oldalára billant vastargonca is mellékalimpált, s akkor már Archie kudarca teljes volt.

Sírni tudnék! – gondolódott benne a keserű közhely, s mire a kárbaveszett délelőttjét sajnáló „elfoglalt ember” hitbuzgalmával hozzátette, hogy oda a délelőtt! – már el is tört a gyertya.

Egyszeriben elernyedt. Elárasztotta a közröhej-figurák örök nyomora, a „lebőgés” bohózati keserűsége, s mennél inkább rászorult a cirógató vigaszra, annál inkább tentélni kívánkozott.

Egy utolsó füstös pillantással végigmérte az elpottyant targoncát meg az istenátka akku feketeségét, és ingerülten még bele is rúgott, de csak a lábát ütötte meg. Felszisszent. Begörbített nagylábujjal visszavánszorgott a Bentleyhez, befészkelte magát a hátsó ülés plédjeibe-párnáiba, és szeme táskáin babrálva, hogy eleressze bánatát – biztatni kezdte könnyeit.

Valahára! Valahára sikerült elbőgnie magát, de már nem volt köszönet benne. Nem az a „nagy 150öröm”, aminek elképzelte. Másért szeretett volna, nem egy akkumulátorért – és nem így. Hiszen ez csak egy elvert süvölvény szepegő nyekergése volt csupán, dacos hüppögés, durcás dünnyögés, alaktalan pityergés – nem az Igazi Nagy, a szőröstül-bőröstül megszálló idegösszeomlás.

Élete nagy bőgését elmulasztva megint, Archie így motyogott-dünnyögött-vakogott a Bentley ölében, boldogtalanul, hosszan, sokáig.

Valamit szemrehányt valakinek, aki sehol sem volt.

Valami miatt elvágyott valahova, ami sehol sem volt.

S jóllehet a gátlások vele pusztultak az emberiséggel, így hát Archie rugdalózhatott, toporzékolhatott, sőt el is szundíthatott volna gyógyító-édesdeden – de ő csak lelki lábaival toporzékolt.

S ahogy kifejlődött és elúrhodott rajta a végmagány lelki hemofiliája, olyan vákuum kezdte csattogtatni körülötte feltátongó negatív fogait, hogy Archie nem hitt ugyan sem utcán grasszáló tigrisben, sem elszabadult aligátorban, noha a tigrist is, az aligátort is a tulajdon szemével látta – most szörnyen hitt abban, amit a tulajdon szemével sohasem látott: a mumusban.

Archie arra eszmélt, hogy hisz a mumusban – annak a pánikja riasztotta fel, amikor könnyáztatta krampusz babaarcával azon füstösen már-már elaludt volna.

A szeme felkoppant. Felegyenesedett az ülésen, körülnézett. Sehol senki. Ami se meg nem lepte, se meg nem vigasztalta.

151

Tudta már. Merthogy olyan görcsösen igyekezett minden oldalról bebiztosítani a túlélés, a fennmaradás konok-egykedvű buzgalmát, s így kapkodott minden megnyugtató érzés után, valahányszor minden haja szála az égnek meredt: tudta már.

A benzin.

A benzinóra.

Lerobbant a benzinóra, ürül a tartály. Hátha félúton elfogy. Hátha a tartaléktartály benzinóra-tartalékmutatója hamisat mutat. Hátha az üreset telinek mutatja. Hátha nincs tartalékja. A mutató hátha beragadt. Hátha a teli tartály is üresen kong, amikor a beragadt mutató még mindig telinek mutatja.

Ösztönösen csörgőpénze után nyúlt a nadrágzsebében, s ujjbegyével kitapintva hosszan keresgélte a belevaló érmét, amit a benzinadagoló kútautomatába bedobhat. Mert Archie másra a pénzt, mint automaták kényelmi ürítésére, nem használta, s hónapok óta rá se nézett. A papírpénz fölösleges rongyainak még az emlékét is kipottyantotta eszéből, de már a csörgőt sem az értéke szerint különböztette, hanem alakja, nagysága, domborítása szerint. No még egy szögletest. Hol egy kicsi lyukas? Meg még hozzá ezt a közép-kicsit.

S nem is úgy, mint a vak ember; hiszen a vak csak nem látja, de értékeli-megbecsüli a pénzt, szidja, mert kevés, szidja, mert romlik. Ámde Archie a holtkorban élt, amikor nemhogy a fizetési eszközök mindenhatósága – még a cserekereskedelem barbársága is sírba szállt a temetetlenekkel: nála, gorombán szólva, pofára esett tízezer év numizmatikája, s nem a pénz értéktelenedett el, hanem az infláció.

152

Még lelt két „szögletest” (az ám, feltörni valami szupermarket pénztárát, és szögletesekkel megtömni a zsebét. Legfőbb ideje) – a fémspirálos tömlő csövét behelyezte a töltőnyílásba, az automatába bedobta érméit, és átforgatta a fogantyút.

Se kattanás, se bugyborgás, se semmi.

Az üveghengerben az ugrálva felpezsgő benzin sehol. Az adagoló nem adagol, az automata elnyelte a pénzt.

Már épp azon kezdett morgolódni, hogy ma minden úgy megy, mintha hat lóval húznák vissza, ez a nap nem az ő szerencsenapja; amikor arra lett figyelmes (és ha most hátulról hirtelen átkarolnák, attól a fojtogatástól se rémülhetett volna jobban halálra /mert még ki se bontakozott, elsötétült előtte látványa, szélroham kerekedett, s örvénylő szeméttel szórta tele arcát (szilánkoló porral, maró piszokkal telement szemét épp vadul dörzsölni kezdte nedves kezefejével, amikor megpillantotta [s hiszen ha biztos lett volna benne! de alighogy látta, szemhéja lecsukódott, s csípésétől a szeme könnyezni kezdett])/) – – – a szomszéd benzinkút fémspirális tömlője fölött, a tömlő körbeforgó konzolján, amilyet soha, még rémfilmekben se, nemhogy életében.

Kiterjesztett szárnyú óriás denevért látott, bordázatos kiterjesztett szárnya eltakarta a Kensington High Street túloldali házsorát és a fél eget.

A porszilánk fájdalma túlságosan lefoglalta, semhogy menekülésre-iszonyodásra gondolhatott volna. Még felfedezte hártyaszárnyát kitartó tömérdek bordáit s a roppant lábkarmokat, amelyek sárkánysúlya alatt, kis híja, leroppant a vas – amikor lecsukódó szemhéja elvágta tekintetét, és ő ismét nekiesett a szemének, hogy dörzsölje-dörzsölje…

153

Másodszorra, hogy sikerült erőszakkal kinyitnia, Archie, nagy kínnal hunyorogva s könnyei fátyolán keresztül csak annyit vehetett ki a szauruszból, hogy nem denevér, nem: inkább valami kondor a sok elszabadult keselyű közül, s tollgatyás lábával kényesen tipegve csak azért látja olyan óriásnak, mert ilyen közvetlen testközelből még sohasem látott nyújtózkodva szárnyát terjegető királykeselyűt. Már arra, hogy kilesse, vajon a szárnyával kéjesen verdeső ragadozónak mik a szándékai, nem volt ideje; sajgó szeme kicsire húzódott, bezárult, s ő már azt se bánta, ha véresre dörzsöli: dörzsölte-dörzsölte…

Most azt próbálta, hogy benne van-e még.

Tágra nyitva – erőszakosan kimeresztette, és úgy tartotta.

Nemcsak a szilánk tűnt el a szeméből, hanem a kondorkeselyű – az is ugyancsak kicsire zsugorodott, akkorára, mint egy közönséges mátyásmadár, a szokásos begye-lötykölő mozdulatokkal jobbra-balra tipegve-toporogva a rúdján, ahogy a mondókáját szajkózza, s ez is, mintha ismerős-forma volna, ő is, a mondókája is, süsd meg a szerelmetes fiad, zabáld meg vacsorára. Hülyéje… hol is látta? S ha látta-légyen is, honnan tudhatná biztosra, hogy ez itt a benzinkút forgókonzolán ugyanaz, egyik szajkó olyan, mint a másik… Nagy kedve nem volt, hogy az emlékezetében kutasson, a Szigetország emberemlékezet óta tele volt papagájokkal-szajkókkal, s minden szajkónak megvolt a maga rikácsoló tudománya – mert azt már tisztán érezte, hogy vagy a könnye mosta ki, vagy kidörzsölte: nincs benne; de a porszilánk utófájdalmait még érezte, s 154az ilyennek csak egy orvossága van. Pislogni-pislogni. Nem azzal az olajos-koszos, horogba görbülő gorillapraclival fogdosni. Hozzá nem érni. Majd magától. Ő maga. A szem.

Ám elügyetlenedett reflexeivel Archie már nehezen tett különbséget pislogás és nyelés között, s miközben pislogó gyakorlatait végezte, egyszer-kétszer ádámcsutkáját is felküldte, és nagyokat nyelt. A sűrű pillákolást abbahagyva, egy-két szabályos felpillantással próbálkozott (felfele! felfele!) – és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy immár nincs benne semmi: tiszta a szeme – tiszta a látása.

S most örülhetett volna ennek a semminek, de nem volt a szerencsenapja: a megenyhülés helyén ugyanaz a nyárfalevél-szorongás, ugyanaz a reszkető rémüldözés tátongott fel – ugyanannak a láthatatlan, lefülelhetetlen üldözőnek a hűlt helyét üthette bottal, s szagolhatta rajta… Mit játszanak-egereznek vele, ki-miért-mivégre piszkálja-buzerálja ezt a lexikonnal házaló házaló-vigéc mivoltából rég kivetkőzött, utolsónak maradt emberjószágot?!… Vagy akkor a keselyű se volt igaz, a denevér-szaurusz is csupán a látóközpontját takarta el, nem a fél eget – a megnyomott agytekervénye amit összekáprázott?!

Káprázat lett volna? A mátyásmadár? Az is? – – –

Archie tiszta tekintettel, kimeresztett szemmel a szomszéd benzinkút magasán a madarát kereste. A madarát, mely immár az ő madara volt. De mintha sohasem is lett volna – a mátyásmadár nem volt ott.

155

Mert mi más volt az életük – fejeken taposó hajsza. Hajsza, életért-élésért-érvényesülésért.

Az örök-gyorsalkodásban, az örök-hajszában, ha szokványos-lapidáris „nevezetes napokon” szívük, heréjük, vaginájuk névnapi-születésnapi titkos tízéves mérlegét elkészítették, bizony ereszkedő herével, elpálló vaginával, lógó orral ismerték be, hogy megint mellétaláltak, mellé, megint

akarták, de nem azt, amit elértek – megint

tíz évvel lekéstek arról, amiről lekésni mindennél jobban rettegtek abban a hajszában: megint

megint-megint!…

és másnap még állatiasabb vad csörtetéssel vetették bele magukat a fejeken taposó hajszába

a hajszából kiszállónak mintha azt panaszolták – azt példázták volna életükkel (kivált most, hogy csordaszám ott hevertek eldögölve, kivált most. Valamennyien ezt az örök igazságot példázták, panaszolták, azt lobogtatták oda Archie-nak).

Az ember nem tud elég gyorsan lekésni életéről.

Az ember nem tud elég gyorsan lekésni életéről!

Ami Archie-ban is csak most derengett fel először.

Először derengett fel benne, hogy az ember nem tud elég gyorsan lekésni életéről… csak most, s nem amikor még benne volt és ő is ott csörtetett együtt a csordával. Nagy elkésve, amikor már nem is annyira ő szállt ki a hajszából, mint inkább a hajsza – őbelőle.

156

A csapokból rozsdás nyálka csurrant vagy az se.

A palackozott alkoholmentes italok, kólák, limonádék penészlepedéke hol undorította, hol marta a torkát, s ha nem összeöntögetve, tisztálkodásra-fürdésre használta, hát felforralva itta.

Egyszer aztán Archie a dél-londoni Lewishamben felfedezett egy másfél hektáros szupermarket-raktárt, amelynek jégleheletű pincéiben jobban megmaradt étel-ital, mint a legtöbb üzlet messziről bűzlő, felpuffadt dobozokkal roskadásig rakott konzerves polcain. Így hát pár órai lövöldözéssel megtisztította a környéket vadlovaktól-vadkutyáktól-vadmacskáktól, és elhatározta, hogy néhány hétre letanyázik Greenwich viszonylag dögmentes lankás tájain; amire – némi cserkészés után – a New Cross-i DOG AND FOX füstös, gerendás, öreg kandallós beszállócsárdáját találta a legalkalmasabbnak. Blackheath is, Lewisham is kézről volt, s ha kedve tartotta, a blackheath-i halmokon nagyot csalinkázhatott.

A Bentley hátsó ülésén sziesztázott éppen a dombtetőn, lábát halomba gyűrt rongy-ruhatárán nyugtatva – szivarját gyújtatlanul rágcsálva s csak úgy nyálasan billegetve a szájában –, amikor zsebnaptárja akadt a kezébe. Az is csak a rohanás átkának a szimbóluma volt – annak, hogy az ember nem tud elég gyorsan lekésni az életéről.

– A naptáram, ami volt…

A londoni földalatti színes térképhálózatával (vaksötét hullavonatokkal tele – ahova Archie behuhogni se mert) meg olyasféle Hasznos Tudnivalókkal, mint színházjegy-irodák telefonszámai, agárfuttatás és híres nyerő agarak, ki volt az 157idei egészben-keménytojást-lenyelő zabálóverseny győztese, óbortáblázat és távolsági expressz-luxus buszmenetrend, hány milliárd mérföld ide a legközelebbi kvazár, a dél-angliai partok pálmáira Torquayban hány órát süt a nap (évi átlag), a világ leggazdagabb, legerősebb, lekövérebb és legmagasabb embere, és mikor lehet Cardiffból Invernessbe repülni…

– A naptáram, ami volt…

Archie hosszan forgatta.

Valamikor az elején, egy darabig gondosan kipipálta a napokat (máskülönben honnan tudná, hogy „hányadika” van?) – de egy idő után kihagyott a jelzés, és most végképp nem tudott zöld ágra vergődni vele.

Megvan egy éve már, hogy az emberjószág jobblétre szenderült, avagy az évforduló csak ezután következik? Ki annak a megmondhatója?

Az a péntek van-e, amelyik csütörtökre esik, de nem 13-a?

Hány szökőév van egy hónapban és melyik pünkösd milyen vasárnap a hét kilencedik napja?

Sehogy sem tudott rá visszaemlékezni.

Archie elemi erejű feledékenységével megszűnt az időszámítás a Földön, és mindez éppen akkor, Lewisham és Blackheath között, a gazzal felvert blackheath-i dombtetőn történt, időszámításunk megszűntének pillanatában, amikor fél-állat, fél-ember, a négylábra-ereszkedéshez közel, Archie, teljes elbaromiasult állapotában mélán böfögve és minden erőfeszítés nélkül elérve és megvalósítva a teljes „kikapcsolódás” ájult állapotát – akkor.

158

– …Ez-az-én-szerelmetes-fiam-kiben-nekem-kedvem-teliii-ik!

Hetek óta nem hallotta.

– …Metes-fiam-kiben-nekem!

– …Rrrr! Rrrr! Rrrr!

– …Lik-lik-lik!

Most megint hallhatta a blackheath-i nagy délutáni csendben, megint. Az ismerős rikácsot. Ugyanakkor megjelent előtte mondója is: a mátyásmadár a sohói prostituált befüggönyözött szobájában, amint a rávillantott tolvajlámpa fényszurkája elől kitérni próbálva – hol jobbra igazodik, hol balra tipeg a rúdján.

– …Metes-fiam!

– …Kiben-kiben-kiben!

– …Nekem-kedvem-te…

– …Lik-lik-lik!

– …Rrrr!

– …Kedvem-te…

– …Kedvem-te…

– …Ez-az-én…

– …Metes-fiam-kiben-nekem – – – Lik-lik-lik! Szerel…

…Kedvem-tel…

– …Rrrr!

– …Az-én-szerel – – – Rrrr! Metes-rrr! Lik-lik-lik! Kiben-nekem…

– …Fiam-lik-lik-lik! Rrrr…

Mondta-mondta.

Oly éles volt a rikács, hogy Archie a füléhez kapott, és úgy találgatta: mi ez? fülfájás? fülcsengés?

…Fülcsengés, fülcsengés-fülsikoltás?!…

Archie teljesen ébren volt, s pánikmerev faképpel 159a Bentleyben a beépített iker-hangszórókat figyelte. Begerjedt? Mitől gerjedt volna?

Bekapcsolta-kikapcsolta. A rádió döglöttebb már nem lehetett.

Tekintete a sárga kagylós telefonra tévedt, gyanúba vette, hogy korog, s mereven nézte. Addig nézte, amíg be nem „hangolta”: a csöngetés távolról érkezett, de felerősödött, és már semmi kétsége sem volt, az az, a sárga – hogy a Bentley telefonja csöng.

Ha lehet hernyóból emberré vedleni – Archie úgy megelevenedett.

Főúri megnyugvással s élvezve – tulajdon hidegvérét legalább annyira, mint annak a tudatát, hogy többé nincs egyedül (a miniszterelnök magához kéreti a Downing Streetre, hogy megbeszélje vele a Rendkívüli Állapotok visszazökkentését, a Rendes Kerékvágást, a Körforgást, a Normalizálást, s ha nyüzsögni nem is, de lézengeni már fognak előszobájában) – Archie, lendületes nagy ívben mozdulva, a rongyhalom alól kibányászta a telefont, villájáról leemelte a kagylót, füléhez vitte, és beleszólt, hónapok óta az első emberi hang, amit hall, s az is a sajátja:

– Halló.

Kissé türelmetlenebbül, a rágcsáló sáska állkapocsmozdulatával:

– Halló?!…

Megsejtve, hogy a „drót másik végén” sírkamrák gúlányi hallgatása a válasz egy olyan korból, amikor a telefon még se feltalálva, se bevezetve nem volt – a remény utolsó szikrájának kilobbanása:

– Halló – – –

Csüggedten ejtette vissza a kagylót.

160

Alighogy a villája lebillent, abban a pillanatban a készülék élénken, pontos-ütemesen berregve – kicsengette a hívójelet:

– Trrr! Trrr! – – – Trrr! Trrr! – – – Trrr! Trrr! – – – Trrr! Trrr!

Most! Most!

Várt, amíg meggyőződhetett róla, hogy nem képzelődik, s csak akkor emelte a füléhez. Még bele se szólt, már ott tipegett-jobbrabalrázott előtte – ugyanaz a Rikács:

– …Ez-az-én-szerelmetes-fiam-kiben-kiben-kiben!

– …Bennekem-bennekem-bennekem!

– …Bennekem-kedvem-teliii-ik! Lik-lik-lik!

– …Metes-fiam! Rrrr!

– …Rrrr! Rrrr!

– …Lik-lik-lik!

Elektronikus szerkentyű. Tüdő nélküli hangon, mintha laborban, elektronikával, gépi csikorgással, fakó csürüszköléssel utánoznának emberi mássalhangzókat – de közbül a magánhangzók hangteste hiányzik.

– Szerelmetes frászkarika – hajtotta vissza sárga villájára a kagylót Archie. Mekkora volt azonban elképedése, amikor tapasztalnia kellett, hogy a kísértethang nem a kagylóból szól, ésde nem is a fülében zsong (mert ha az irányt nem is, határozottan érezte a füle és a hangforrás közötti távolságot), s most mintha a bőre-szőre-kötőszövete alá bújt volna: a gyomrából? a melle gyapja alól? a zsigereiből?

Testüregéből hallotta a rivalkodást.

A félig szétrágott szivart messzire hajította, 161ahogy bocskoros lábbal, idegesen lebocsátkozott a Bentley rongyokkal bélelt belsejéből, lerázta magáról a ráhurkolódott göncöket, és a burjánzó gaz közt toronyiránt elindult egy magas, komor téglahodály felé, amelynek haranglábácsolata magára vonta a figyelmét. Míg arrafele csetlett-botlott a dudva közt, hogy a harangos bagolyvárat szemügyre vegye, Archie iparkodott elhitetni magával, hogy a szajkózás elmarad, nincs, a rikács egyre távolodik – már alig hallja – már nem is hallja.

Hogy őt ugyan hiába pendíti: a Hangnak nem ő a hangvillája – – –

Archie, botjával csapkodva, az embermagas parajból kiért az útra, és most már nemcsak a bagolyváras haranglábat láthatta, hanem a rönkök alján a táblát is.

Szétszáradt valaha-zöld alapon valaha-gót-arany betűkkel s repedéseit nagyra tátva, épp akkor kezdte a holtkor évmillióit morzsolgatni-pergetni és magát a Felfalattatásnak odanyújtani, átaladni – a tábla.

Archie gépiesen betűzte a felírást addig, hogy EGYSÉGES ÉS ÖKUMENIKUS – de csak annyit értett belőle, hogy ha értené is, akkor se lehetne tökebbmindegy a tökmindegynél, a temetetlen hullák világa fölött oly céltalanul ordított belőle ez a nagy egység:

TRINITÁRIUS, EGYSÉGES, REFORMÁTUS

KONGREGACIONALISTA, PRESBITERIÁNUS

162

Pont. Kész. Semmi egyéb.

Micsoda, könyörgöm, micsoda?

Sertéshizlalda? Toborzóiroda? Libapezsgőkupakolda?

Azzal a felvilágosítással, hogy IMATEREM, az is késedelmesen szolgált volna, akinek a késedelem a hivatali beosztása.

A téglahodály szentélyét lebontották; alighanem hosszallták annak a mozinak, ami tönkrement benne. Az áthurcolt oltárocskával a templomocska meghúzta magát a rom sekrestyében, a sekrestye meg az öltözőfülkében, amelynek nyílását az irodai görgőszéken oldalt borult lelkészecske papos hullája torlaszolta el, lábával ahogy a nyílásba belebicsaklott – avagy ahova lökték.S itt most holmi történetecske hiányzik talántán, de kire tartoznék, s vajon törődnék-e vele a százával eldöglött történetek lassan torló morénájának aláfulladva – hogy avvajon a lányok törtek rá parázsbugyiban, s kiakolbólintással fenyegették meg a papot, ha az Együttesnek otthont nem ad? avagylan fiú-végbélről ábrándozott a lelkem, és a Fonákja-Szentlélek sugallatára írta meg vitadivatiratát a homokos Üdvözítőről, akinek, hogy tizenkét tagú fiúháremét tanítványoknak titulálja, zsidókirály szeszélye volt – nem mindegy az már, a Minden Történetek sivatag Summája idején?!

163

A moziban – lottózók százai szanaszerte borulva-gurulva és leülepedve a megbékélt felfordulásban; de nem mintha kapzsiságukért érte volna őket utol holmi iskolamesteres-nádpálcás isten-büntetése: ha nem bingóznak, hanem történetesen mellverdesve, imazsámolyon elővonaglás-bemutatót rendeznek és fejükre hamut szóró igaz töredelmükben megszaggatják ruháikat – akkor is ugyanaz a gyorsvész érte volna őket utol, ugyanazzal a menetrendre induló gyorsdögléssel patkolnak el. Archie a bingózókhoz csak bekukkantott, de nem lépett be – rájuk csukta az ajtót; s botjával csapkodva továbbment.

A mozihodály hátához ragasztva, előgyártott betonpalánkokból ideiglenes „kultúrterem” szerénykedett, de sárszín szürkeségével, betonkaszárnyás brutalitásával, zegzug folyosóformájával jobban illett a kor ízléséhez, méreteihez.

A szétgurult villanygitárokból, dobokból-csörgőtökökből, YAMAHA álorgonákból, elektronikus álmuzsika-szintetizálókról, döglött mikrofonokról ítélve éppen próba közben érhette az Együttest az együttes halál, s így az utolsó akkordot sem rendetlenül hagyhatták abba – akkurátus „zenei” végakkord lehetett, hangrobbanásnak beillő zárlat. Embernek félmellű, gilisztavékony-dongájú, szeplős-vörösszőke tag feküdt középütt hosszan elnyekkenve s akkora hajkoronával, hogy míg élt, órákat tölthetett vele, csak hogy soha dzsungelt nem látott szőkeségét elnégeresítse. De társai is mind a kondorhajú négerek ormótlanra növesztett varázsló frizuráját majmolták, kivéve a kisbőgőst, aki igazi néger volt, s míg élt, rövidre nyírva viselte feje gyapját.

Zöld-lila lemezborítókon, aranylila püspöksüvegeiken, kebelfelhős zászlóikon-röpcéduláikon Archie láthatta, miféle fülbemászó, sikamlós-kellemes jézuskázás csendülhetett volna fogadására s kik voltak a jámborok, akiknek kerigmatikus térítő-ostromát és kullancs-ismeretségét elhárítani immár többé nem lesz alkalma: Jézus Korcsai próbálhatták ép164pen a Jézus Korcsai kezdetű tamtamot a Jézus Korcsai felírású TRINITÁRIUS EGYSÉGES REFORMÁTUS KONGREGACIONALISTA PRESBITERIÁNUS kultúrterem betonragyás zegzug hodályában, melyet a megszeppent lelkész – hogy a lánykorcsokkal együtt héderük is legyen – nem mert a fiúkorcsoktól megtagadni.

– Now then. Now then.

– Steady! Steady!

– Take it easy, take it easy.

– Keep cool. Real cool.

– Nyugi. Nyugi.

– Mi van?!

– Ki nem szarja le?

– Csigavér.

Archie. Örök-szemleúton, makogva morfondírozott.

– Papocska-papocska. Nem merted megkockáztatni, hogy elvernek, még kevésbé, hogy halálra bunkóznak két ájtat-korcsos jézuskázás közben, s utána, mint aki jól végezte dolgát, fiúk-lányok – vidám üdvösségüket, bárgyú portékájukat tovább korcsolgatva – tovakerigmáznak s odébbállnak egy házzal. Most ugye, most ugye. Így jár, aki papi személy létére imádkozás helyett a hitélet szociológiai felmérésével foglalkozik. Bunkó nélkül is beverted a fejed az ajtó szegletébe, amelyet máskor oly gondosan zárva tartottál. Papocska-papocska.

„Jézus Korcsai” – – – ez volt hát az új Csodaegyüttes, a világhírre kiszemelve… csak arra vergődni már nem maradt három hónap életideje. Archie, szokása szerint, a botjával megpiszkált/megbökött, a cipője orrával felfordított/arrébb rú165gott mindent és mindenkit. Szeméremdombjukon megbökte a süldőlányok tetemét, ahogy a ragyás betonon parázsbugyijukat eltárva vesztegeltek; és megpiszkálta kotlós-rajongásuk tárgyát, az álfolt hátán álfolt farmerben széjjelhenteredett Jézus Korcsait.

Utána ráállt két lábbal, és ordibálós hirtelen kedvében a botjával hadonászva –

– TWEEDLEDEE, TWEEDLEDUM! TWEEDLEDEE, TWEEDLEDUM! –

– a húrtartóján addig hintáztatta, amíg a villanygitár be nem szakadt alatta.

Amikor Archie megelégelte a „kultúrterem” betonragyás útvesztőjét, visszabotorkált a szükségtemplommá degradált sekrestyemosdóba.

Beléptekor patkányfutkosás ütötte meg a fülét, de nem volt benne biztos; lehetett a szél is, zúgás, ablakzárás, lehetett a vadlovak nyargalászása – valahol arra rúgkapáltak a dombtető dudvatengerében.

Archie a sűrű homályban körüljártatta csipogóját, és a fény villogására megszűnt minden nesz. Megérezte a veszélyt.

Belevilágított a sarokba.

Akárki, ha-volt-ha-nem-volt – nem moccant.

– Keep it cool. Real cool.

– Csigavér.

…Ha csak egy lett volna! De Archie nem egyet – ezer veszélyt érzett, s minduntalan dacolni vele: ahhoz túlságosan eltompult már –

– Steady! Steady!

166

– Ki nem szarja le?

Dünnyögéséből bátorságot merítve, Archie az ablakrózsa alatti mosdótálas sarokba somfordált, hogy idegességében unalmi vizelést rendezzen, s míg ürített, onnan olvasta újra a maszatsárga üvegen át a repedéseit nagyra tátó táblát, a bagolyváras harangláb valaha-zöld alapon valaha-gót-arany tábláját:

EGYSÉGES REFORMÁTUS KONGREGACIONALISTA

– – – elálldogált, hallgatózott.

Kirázta fütyülőjét, fitymája visszaereszkedett makkjára, és ő (anélkül hogy eszébe jutna nadrágja cipzárját felrántani [feszélyezhető „közönség” híján megszűnt az exhibicionizmus a Földön]), botját maga előtt lóbálva a sötétben, a hátsó kijárat felé tartott, hogy majd a hátországot is felderíti – – – Épp idejében torpant meg, különben felbotlott volna roppant tömegében, és keresztülvágódik rajta.

Vízköpő kő-dög? Kőkolonc? Lezuhant gerenda?

Archie a csipogó fényénél óriási, hétöles kőfeszületet fedezett fel.

Ez lehetett valamikor az a kőfeszület, amely súlyos láncain a főoltár fölött lógadozott – agyonütéssel fenyegetve papot és gyülekezetet, ha a lánca elpattan.

Archie a lábához került. A rövidüléssel – lábtól – a kőkolonc még ormótlanabbnak tűnt –

– Corpus Christi –

– araszról araszra haladva rajta a fénnyel, végigpillantott az ösztövér gránit Testen, amelyre bíborosan felnyíló sebeket, arannyal domborított vérpa167takokat festett a piktor – és Archie, ahogy szokása volt, a cipője orrával aprókat rugdalva, a kőfeszületet is megtosszintotta.

Csak a lábam verem be rajta. Ezt? Emelődaruval se.

Alig bökte meg – a „kőkereszt” nagyot perdült, és pehelykönnyű „láncait” zajtalanul magával rántva, az ablakig szánkázott.

Füttyentett. Archie nem hitt a szemének.

Utánalépett, felemelte, először csak az egyik végénél – majd alábújt, és a közepénél fél kézzel egyensúlyozva, felemelte a másik végénél is, és Atlaszként a hátán meghintáztatta az egészet.

Mint minden porózus iparkából sajtolt dísztárgy, virágvályú, kerti törpe – a feszület-hamisítvány is habkönnyű volt: üreges poliészter habfelfújt, üreges Krisztusával egyetemben „gránitosra” sarabolva, festve-nyalva – a hétöles feszület-hamisítvány nem nyomott többet egy csomag vajnál. Archie-t elfutotta a pulykaméreg, ocsmány káromkodás szaladt ki a száján, és a poliészter álkeresztet a sekrestye közepére hajította. Utasával alig puffant a padlón, s oly lassan ért földet, mintha mindez a Mare Serenitatis játszótéri homokozóján, a Holdon volna, és hiányoznék alóla a nehézkedés – – –

– Now then. Now then.

– Steady! Steady!

– Take it easy, take it easy.

– Keep cool. Real cool.

168

– Tweedledee, tweedledum.

– Nyugi. Nyugi.

– Mi van?!

– Ki nem szarja le?

– Csigavér.

– Egykutya…

Az embernyelv utolsó hitvány törmeléke még perszeverált Archie beszédközpontján, s örökké biztatva magát a farkas-világ körben összezáródó ostromgyűrűje ellen, ilyen excrementumfosszíliákat még folyamatosan motyogott-mammogott, vakogott-makogott abból a kevésből, ami még lenyomatokban/zárványokban megmaradt az emberkorból és a holtkorban ott hányódott tudata beszáradt lepedékén.

Mint az üresen zörgő mák, amely megsejti ítéletét, hogy hamarosan feltöretik, az alatt a néhány nap alatt, ami Archie-nak még hátra volt (mert se nem nyújtott, se nem rövidített volna rajta ijedelme, ha megtudja) – úgy élt, mint aki utolsó napjait számolja. A végletes, a kategorikus Hiány – az embertestvér hiányának vákuuma tönkresajtolta személyiségét, felőrölte idegrendszerét: nem találta önmagát. A haladékból élt, a jóra fordulási haladékból, hogy „majd minden jóra fordul” (a Földről elröppent optimizmus lábnyoma volt) – de már nem érzett magában elég erőt, hogy meghosszabbítsa a haladékot.

Aluszékony délelőttjeit a DOG AND FOX-ban felfokozott éberség, felzaklatott délutánok követték, eszelős rohangálás, robbantás-égetés, hétfátylas reményekkel kecsegtető lyukas kezű kirándulások. Örökké tömeggel álmodott: tömeg! tömeg!… 169Gyomrába könyökölnek, viszik, sodorják, lemarják lábáról, taposnak rajta – és mégis: jó! jó! jó! a tiprás! a dögönyözés! jó! jó! milyen jó is a tömeg, milyen jó!… – csak azt nem érti, miért csak egymással kiabál/kurjant/rikkant/nyerít az a sok mindenki, és hozzá: hozzá sose szól? Hozzá, senki, soha!… A fél-állat/fél-ember alá zülleni – Archie azt is tudott már. Belső monológja kihagyott órákat, s ilyenkor mint fonnyadt sarokban a káposzta, odahajítva vegetált; ha meg ismét „megeredt” benne, s a tudat szó-tűje felizzott, katatóniás viasz-közönnyel regisztrálta, mint a szeizmográf rezge irónja a forgó hengeren a lökéseket az epicentrumtól messze távol; csak „hallgatta” az egymásra szaladó kusza mondatokat, de fél-idegenként, és Archie nem volt biztos benne – ő mondja-e.

Néha fejbe vágta valami felrémlő gondolatfoszlány.

– …Rrrr! Rrrr! Rrrr!

– …Metes-fiam-kiben-nekem!

– …Lik-lik-lik!

Jószág elméjében „fény” gyulladt, s Archie a lidércet nyomban „megvilágosulással” tévesztette össze. A csali láng átlibegett az ősfeledékenység mocsarán, és Archie a „rábukkanás” örömétől megbokrosodott.

Nadrágjavesztve, nyögve-gurgulázva rohant a DOG AND FOX ládaraktárába, ahova hordta, ramaty-könyvtárából hogy előkeressen valami álmoskönyvet/almanachot/salabaktert vagy (amikkel valaha házalt – hogy) konzultálja olcsó kézikönyveit 170(„Végsőkig Egyszerűsített Felsőbb Mennyiségtan Szamaraknak”): igaz-e ami benne gondolódik, lehetséges-e. Sakkelméletet. Csillagjóslást. Földrengéstant. Ifjúsági Lexikont. Konjunktúrakutatást. Táguló Univerzumot. Forradalmat. Környezetvédelmet/Környezetszennyezést. Rulett-szisztémát. Kínok Kertjét. Mágiát. Vetésforgó Tanácsadót. Húsvét-szigeteket. Géneket/Kromoszómákat. Örökléstant. Patrisztikát. Inkvizíciót. Akupunktúrát. Jógát. Demonológiát/Angelológiát. Rovartant. Lélekvándorlást. Házi Ezermestert a Mellényzsebben. Gömbmértant. Száz Legszebb Útirajzot. Ókorológiát. Házassági Kalauzt/Válási Tanácsadót. Ballisztikát. Bányászatot. Bábászatot/Obsztetrikát. Robbanómotorokat. Újrafordított bibliát. Strukaturológiát. Szemiotikurológiát. Numizmatikurológiát. Urológiát. Futurológiát (futurológiát!… /pedig ha valaki az volt, hát ő volt az [akinek nincs olyanja – jövője]/) – mindent de mindent:

mindent de mindent, amit csak ez a nyakárahalt emberiség örökül hagyott s a véletlen folytán hozzákerült ebben a nagy elgazdátlanodásban.

Ami nem sikerült se platinaszálas lokátorral, sem iridiumprizmás laterálszektorral, ésde még lézertűsugaras trigón-szonárral sem – az sikerült a teljes elbambálkodó belenézéssel a Nemfókuszoló Semmibe, a semmibenézős „ráhangolással”.

Lokalizálni tudta a „rikácsot”.

Hasizomba/kötőszövetbe belefeszülve, a gyomorszája táján szólalt, s hogy beleoperált szerkezet volt-e, afféle szonáris finomműszer vagy valami más, szonárinterpolátor avagy projektil-hangforrás – egyszerűen nem ért rá eldönteni; részben, mert 171nem mindig volt Rikács a rikács, voltak más, hol tűrhetőbb, hol tűrhetetlenebb modulatúrái is, részben, mert valósággal „bombázta”, oly sűrű egymásutánban kellett felvenni üzeneteit.

Néha alig tudott erőt venni magán, hogy fel ne kacagjon, ha a Hang (ő Rikácsnak/Rikinek/Rikkantó Jancsinak becézte még akkor is, amikor már régen nem rikácsolt): a Hang, ripacs kedvében szónokias-paposra fordult:

– JÁRJ ELŐTTEM ISTENNEK SZENT EMBERE!

Archie ilyenkor cirkuszi pofával körülnézett – ki van még a „helyiségben”: kinek szólhatnak ezek a csurommalasztos igék. Máskor meg az a hóbortos mondókája járta:

– ISTEN – BÁRÁNYA – AKI – ELVESZED – A – VILÁG – BŰNEIT!

Hadarva, ahogy a csiripelésig felgyorsuló hangszalag visít, s oly szajkó módra hajtogatva, hogy már nem is Rikácsnak becézte, hanem rá-ráripakodva sziddogálta, s tenyerét a gyomorszájára tapasztva – ahol a csőre-nyiladozását gondolta, hogy érzi – Kodácsnak szólította.

Néha megvetése jeléül urazta; máskor meg barátságosan lehülyézte, mint aki közvetlen és kedélyes viszonyban van Rikácsával (Kodácsával). Szamárság – hivatkozott mindenféle obskúrus amerikai szaktekintélyre Archie –, szamárság; „a világ bűnei”?! Soha nem volt se több, se kevesebb. Olyan matematikai állandó, amihez itt egy kis tömegjótékonykodás, ott egy kis tömegmészárlás se hozzá nem tesz, se belőle el nem vesz – – –

…Az elvetemültség logaritmusa? A bűn faktorálisa, végtelen sorral? Bűnök sokaságának értékál172landója? Az inverz bűn, tangenciál-integrátorából visszakövetkeztetve? Ebből a bűnkvantum reciprokja? A bűnkvantum fizikai szummája, a Szumma Bűn? Az semmi…?! A világ Bűneinek Alastair McCormack szerint természetes konstansa van, és ez a McCormack-féle bűnsokaság-állandó – – –

Így érvelt-heveskedett Archie, könyveit csapkodva, gyomorszájnál Rikácsot paskolva-kenegetve. Nem tudta szegény feje, hogy fényes kvantumlogikai építményén mi az a fatális repedés, ami tönkreteszi az egészet: Amerika nem volt többé Amerika, az Ember Amerikája; a földrészek visszatértek az embermentes névtelenség ősállapotába – és az az amerikai („amerikai”?!) szaktekintély („szaktekintély”?!) akire hivatkozott: Prof. („Prof.”?!) Alastair McCormack égre vetett lábbal, hátára fordulva hever valahol, egy valamikor Dél-dakotai („dél-dakotai”?!) Egyetemnek tisztelt húszemeletes mortuárium bejárati folyosóján, a szélfogóba beszorulva, és odacsípett kezében, amelyen lóg, a helyi újság kibontatlan esztendős számát szorongatja.

Ha nagyon belefáradt már, és kimerült a Józan Ész és a Süket Teológia harcában (amelyben mindig a lexikonnal házaló házaló-vigéc vigéci egzisztenciál-realizmusát képviselte körömszakadtáig) – Archie pihenőt kért/könyörgött/követelt, elhallgattatta Kotyogó Kotyit a köldöke alatt, és elábrándozott. Hogy min? A dolgok derűsebb oldalán; s ha verőfényesnek nem is volt mondható, még az emberiség elszenderülésének is volt valami jó oldala.

Valami jó oldala. Volt.

173

S nem is csak a rovarok szempontjából, akik közül pl. a hangyák évmilliókkal előbbre hozhatják a hangyák világkorszakát, s abból azután lesz is olyan „értékek átértékelése”, hogy olyat még nem látott a világ. Még emberszempontból is – jóllehet az emberek száma, akiknek a szempontja még számba jön, erre az egyetlenegyre fogyatkozott.

Látott már olyan hangyát a világ, amelyiknek zsenge hangyakorban el kell döntenie, hogy ha felnő, mi legyen: lexikonnal házaló vigéc-hangya, közművek hangyája, vám- és illetékhivatali hangyaellenőr avagy hangya-vízvezetékszerelő? Hörcsögöt, amelyiknek hörcsögfi korában „vagy gölöncsérhörcsög leszel magad is, mint volt öregapád és minden ija-fija, vagy agyonváglak!” – hagyta volna meg hörcsög édesapja?! Pacsirtát, amelyiknek – a pályaválasztás dilemmájával küszködve – határoznia kellett, hogy mi lesz, ha felnő: kubikos-pacsirta, sintér-pacsirta és gyepmester, avagy kombájnkezelő traktoros pacsirta?!

A hangya-foglalkozás nem olybá vehető, hogy eldőlt már akkor, amikor a hangya – hangya lett, a hörcsög érthetett-e egyébhez, mint a hörcsögi léthez, és a pacsirtánál is, nem volt-e egyenlő és azonos a lét és a foglalkozás, a pacsirtálkodás és a pacsirtaság?!

Foglalkozások!

„Emberré süllyedés”; emberré aljasulás: emberségünk, húsunk-vérünk, szívünk-szervezetünk „szakosító” megnyomorítói.

Valaha Archie Dumbarton mérhetetlen irigységgel figyelte a kerti ösvényen keresztülmászó hangyát. Ez a hangya egyáltalán nem volt tudatában, 174hogy angol hangya-e avagy brazíliai; ausztrál hangya-e avagy tűzföldi illetőségű. Nem volt tudomása arról, hogy Ázsiában is élnek-e „hangyának” minősíthető fajrokonai, nem kért útlevelet, hogy Ázsiába repülhessen meglátogatásukra, és még csak szüksége sem volt arra, hogy akár csupán halvány segédfogalma is legyen – mekkora krumpli a Föld, s van-e rajta bibircsók, Ázsia nevezetű.

Vagy vegyük pl. a vidrát. „Holland” vidra? „Francia” vidra? „Dán” vidra? Mit a vidrát: a közönséges mezei nyulat. A vadnyulat. Az iskolázatlanság paradicsomi állapotában. Van-e vadnyúl a szomszéd határban? Vagy ott kezdődik a vadnyúl nélküli világvége?! Azzal se törődik, hogy van-e szomszéd határ.

Most ez a paradicsomi ősállapot visszaállt emberi viszonylatban is.

A kontinensek feltérképezetlen ősnévtelenségben tengtek, mielőtt még az ember nevet adott volna nekik. A Föld lakossága: Archie Dumbarton. Semmi szükség, hogy dumbartonozza magát vagy a tükör előtt tréfásan megfenyegesse:

– Ej! Ej! Archie!…

Ha tudata mélyén valaha ilyen barlanglakó vágyakat táplált magában, hogy néphez/nemzethez nem tartozó, semmirevaló foglalkozásnélküli legyen és mestersége híján olyan facér, amilyen a mesterségek feltalálása előtti boldog időben az emberjószág lehetett, hát ezt most elérte.

Volt! – – – Volt az eldöglésnek jó oldala is…

Vagyis Archie visszaolvadhatott a teljes-üdvöz személytelenségbe. A névtelenségen túli Megnevezhetetlenségbe.

175

Az emberi nem esetében megszűnt az „univerzáliák” skolasztikus hascsikarása – az ember „ideájának” elestével többé a Vokativusz – a Megszólítás, a Néven-Nevezés szüksége sem tételeződött. Maradt az önmegszólítás – de az is hogyan? A nyersingerek ősképzeteinek homályködébe süllyedve…

S akkor, amikor aluszékonyan belebámulva a Nemfókuszolható Semmibe s gorillaképű elbambálkodással ilyen és hasonló, henye, céltalan eszmék gondolódtak benne, Archie még nem sejtette, milyen szükségesek – mennyire nélkülözhetetlenek lesznek, ha a Hasbeszélő epifániája, zsörtölődve-sugdolódzva a köldöke alatt, szóba hozza majd a Választást a megválthatatlan emberjószág végleges és befejezett eldöglése és a megváltás újabb, javított próbálkozásai közt.

Amikor a királyhoz indult Versailles-ba és hintóját körülfogta a népáradat: akkor. Nem engedték tovább. Hogy beszéljen. Követelték. Csürhedelem ronda-banda söpredék. A bakra. Nekik. Hozzájuk. Hogy álljon fel, és vágjon ki valami cikornyás cifra dumát. Arany sódert. Hogy nyomja. Tudja, mit mondott a tömegeknek?! Rikács úr!

– Majd ha az ég leszakad, akkor lehet puszta kézzel pacsirtát fogni.

Mirabeau. Továbbengedték.

Leesett az álluk.

Hát csak azért mondom. Majd ha az ég leszakad.

Lekopni!…

176

Nekem is elegem van a sok cikornyás cifra dumából. Az arany sóderből, amit maga nyom meg amit én. A magáéból is, meg a magaméból is.

Lelépni.

Hányszor mondjam, hogy nem-és-nem-és-NEM?! Hagyjon fel vele, Rikács úr. Ez nem foglalkozás. Ilyen pályát nem választ az ember. Ennél kevésbé göröngyös pályáról sem álmodozom: befejeztem.

Meggyőzött?! Miről?! Semmiről se győzött meg.

Eltelt a Föld gonoszsággal.

Mint a telefingott váróterem.

Eltelt a Föld gonoszsággal?!… Hát aztán.

Eltelt. Tessék, bármikor. Seggembe dudálni.

Gonoszsággal.

Ki nem szarja le?! Tessék? Melyiket? A Földet is, a gonoszságot is: Ki?! Nem?! Szar?! – Ja?! Le?!

RIKÁCS ÚR.

Nem az a természetes állapota, színültig tele jóféle gonoszsággal? Hát aztán, ki tehet róla, ki nem szarja le?!

Isten pénzének herdálói?

Hogy azt is, ami volt, arra kamatoztatták és garmadával arra fordították – a bűn megvásárlására?

Hogy a sátánnal való harcában alulmarad – arról is az ember tehessen?

Nem inkább az isten pénzében van a hiba?

Aranya hamis lattal mérve; olvasztója addig keverte-hígította, míg odáig nem romlott – idáig, hogy már a csengése sem a régi. Nem inkább istenország isteneiben van az országos hiba?

Ó igen, a gonoszság, ahogy két ezredévenként szabályos egyhangúsággal szokta, telítődött, s alighogy elérte a harmatpontot, kicsapódott, és termé177szetes idegmérgeivel bénadöglést bocsátott az emberiségre – – –

Értem hát, a gyomromra még nem vagyok süket, bénadöglést, dicsértessék-a-jé – – – elénekeljem a Jézus Korcsait? Elénekelhetem. Rikács úr. Akarja?

De hol az a kozmikus, katasztrofális hanyagság, ami miatt istenország hibájából, szabályos időközönként a bűnháztartás mérlege csődbe jut és az emberfaj önmérgezése idáig fajul?

Miért, hogy az Utolsó Ítélet következetesen elmarad és az Ítélő Bíró, annyi kenetes fennhéjázás után, visítva menekül saját festett képe elől, s nehogy megítélhessen, ítélni se mer?!

Az isten bűne az istenségével való hencegés. Abbeli silánysága, hogy ő a Megmutatkozó, a Kitárulkozó, a Mindenütt Jelenvalóságával Kérkedő isten. Minden emberi testetöltése narcizmus. Öntetszelgés. Idétlen mulatozás a mumuslátó emberiség hókuszpókuszain.

Az ilyen hétszentség frászkarika Anyaszomorító! Az ilyen beszari istenség: mire jó? kinek kell?!

KODÁCS ÚR.

Elénekelem neked a Jézus Korcsait. Olyan slágerparádét sivalkodok neked, mint a villanygitár, amibe beleléptem – – –

– – – Most az istenség javított kiadása következik (ha akarod, Archie).

– – – Az isteni töredelem belátja bűnét és új EÓNT kezd: vagy Ember Nélkül (örök Vezeklő Görcsben önmagára nyomorodva), vagy (ha akarod, Archie) az Emberrel – – –

178

– – – Minden világvallás diplomáciája szerint, minden egyházfejedelemnek láthatatlan követével az isten megüzeni eltűnését (ha ebben közremunkálsz, Archie). A hüllő, ahogy levedli bőrét, úgy veti le isten minden világi pompáját, felétek rázott csodáit-csengettyűit, villámait-szentjeit – – –

– – – Theosz Agnosztosz! Deus Absconditus!

– – – A rejtekező isten új kormányzásának első ténykedése, hogy látványát megszünteti – – –

– – – Hogy elcsapja szentjeit (ha vállalod, Archie): „szentjeit”. No hiszen! Sebekkel, ereklyékkel, „alázatukkal” versengők, „istenszerelmükkel” hivalkodók: hiúság vásárosai! – – –

– – – Új szentséget hirdet az Úr: a teljesden-teljes ismeretlenség, az örökkön-örök névtelenség szentségét – – –

– – – Az imádhatatlanság szentségét. Azét, akit nem lehet felmagasztalni, mert nincs, s ha volt: ki tudja, hol-ki-merre, mikor hajtotta nyakát az áldozat igájába, hogyan vállalta, hogy elvegye a világ bűneit? – – –

– – – Theosz Agnosztosz! Deus Absconditus! Az ismeretlen. A Rejtekező – – –

– – – De csak, ha akarod, Archie; ha te akarod, és nagyon – hogy mindezek meglegyenek. Mert, Az, Kinek nincs más eszköze a tökéletes megalázkodásra, rajtad kívül: az isteni Rejtekező ezzel a totális megalázkodással kezdi az új EÓNT, ha új EÓN kezdődik – – –

– – – Kinek keze a teremtés bűnétől tiszta s hályog fonákján vaksi-tétlen Ki szemléli csupán a teremtődést, melyben ti magatok támadtok-tünedeztek és özönképp áradtok-apadtok tetszéstek szerint – Mert ha nem akarod – – –

179

– – – Ha nem akarod, imhol meghajlok akaratod előtt; és akkor mindezek nem lesznek meg – – –

– – – Archie. Dönts. Döntened kell – – –

– – – Másként, mint önként, a megváltás művében közremunkálni nem lehet – – –

…Csak nem azt akarod mondani, Rikács koma – szorult a sarokba Archie szalmazsákján, s a hideg verejték koszorúja a homlokán megremegett (de mert az utolsó szavaknál a magánhangzókat megint mintha kifelejtette volna, és megjelent a jobbra-balra tipegő mátyásmadár garat-csürüszkölése, helyénvaló volt, hogy Rikácsnak szólítsa: –, csak nem akarod azt mondani, hogy én, Archie Dumbarton, a megváltás micsodájában közre-izéljek, munkáljak, ahogy mondod, és új megváltó izének, üdvözítőnek csapjak fel, ezzel a névvel, hogy Archie Dumbarton?! Rikács, apafej! A hívek behugyoznak a röhögéstől, ha harmadnapra feltámadok, és megtudják, hogy Archie Dumbartonnak hívnak!

– – – Bölcs beszéd, Archie, bölcs beszéd! – recsegett Rikács az Új Alázat hangján, a rejtekezés isteni önmagára-találtságában – folytasd csak, folytasd, mert amíg be nem fejezed, nincs az az isten, aki szóhoz jusson – – –

Oltári! Én, Archie Dumbarton! – vigyorgott sandán a gondolat képtelenségén Archie, mint aki alig hallja, hogy hozzá beszélnek. – Hogy kétezer évig azt olvassák a misekönyvben és azon derüljenek, hogy Archie, az a búsbarom, aki majd hülye lesz felcsapni Báránynak, az a marhabarom Archie magára veszi a világ izé, bűneit, a Dumbarton fiú 180Norpingtonból, az a paprikajancsi könyvügynök aki volt, a frájer öreglányok megdumálója, aki levágta nekik a nagy hantát, és két évig nyöghette a lepra lexikonjával, akit átvert a palánkon: Miurunk Archie, a Dumbarton-megváltó…!

– – – Úgy legyen: ámen, Archie Dumbarton. Ha nem, hát nem. Pontot tettél az emberiség után – – –

Ne barmulj, Riki. Jól tudod, kis pont vagyok én ahhoz, hogy pontot tegyek akár magam után is; mert annyi emberi érzés még mindig van bennem, és tudhatod, ha ki kell állni a placcra, sose voltam szarevő. De itt hordom a belső zsebemben az útlevelemet, és ha eldobom, ha elégetem – akkor is: Archie Dumbarton vagyok, és ezen az se változtat, ha magamra veszem a világ bűneit.

– – – Bölcsesség Széke! Lám, már nyiladozik a csipád, pajtás, hajazod már. De csak alázatos ne – csak az ne légy, ha el is tölt egyszer a magad kegyelme: innentova istenország dolga a megalázkodás. Mivelhogy nagy-sok régi megváltással szemben (ami mind, mindörökkön ugyanabba a dugába dőlt, és immár az emléke is érvénytelen) a te megváltásod, az új, azért lesz örök érvényű, mert te a sűrű-áthatolhatatlan ismeretlenségen és a teljes-nevenincs névtelenségen kezded – ez megszentelőd és palládiumod. De te csak mondd, csak mondjad, én Véletlenem-Választottja! Fogyatkozásom Fölkentje! Nemzedékek láncának megszakasztója a Megváltás Művére Alkalmatlanok Nemdávidi Házából – mondd elő kételyeidet, hogy van-e még, amiben kicsiny az a mi dolgunkba vetett nagy hited – – –

Annyira nem estem a fejem lágyára, hogy ne 181pedzeném, Rikács tata; de a jogfolytonosság valamilyen látszatát csak fenn kellene tartani, akkor pedig…

– – – Akkor pedig?! – hallotta a kíváncsi kérdést a mátyásmadár hangján Archie, de mintha csak a gyomra egyet kordult volna: – akkor pedig?! – – –

Mert ha fejest ugranék a Temzébe, s tudom, sehol teremtett lélek, aki kihalásszon; vagy felzabálnék egy fél gyógyszertárt olvasatlanul, hogy azt se tudjam, milyen méreggel teszem: csak magam után teszek pontot, és az nem ugyanaz… Ej, lásd be, Rikács, hogy lehetetlen! Hogy ki-vi-he-tet-len! – fortyant fel bosszúsan Archie. – Lásd be!

– – – Rrrr! Rrrr! Rrrr! – – –

– – – Metes-fiam-kiben-nekem! – – –

– – – Kedvem-te… Kedvem-te – – –

– – – Ez-az-én – – –

– – – Metes-fiam-kiben-nekem-lik-lik-lik! Szerel – – –

– – – Kiben-kiben-kiben! – – –

– – – Rrrr! Rrrr! Rrrr! – – –

– – – Lik-lik-lik! – – –

Hja! Könnyű volt Neki, a bibliával házaló házaló-vigécnek Názáretből, és százával Megváltó, ahány előtte vagy utána csak volt: könnyű nekik. Magukra tudták ingerelni a zsidókat vagy a szamojédokat, az idahókat vagy a szuahéliket – az őskínaiakat vagy az óatlantidákat! Könnyű volt! Volt, aki vitesse vele, volt, aki megkorbácsolja; aki köntösére kockát vessen; aki rászegezze; aki felállogassa keresztjét, rajta, vele; aki átaldöfje; aki izsópját – aki ecetes szivacsát feladja! aki megdobálja! aki utánabömbölje, ahány átok csak eszébe jut! Statisz182tái! Voltak statisztái: neki statisztált az egész emberiség! De én!! Kinek viszem, ki viszi helyettem, ki emeli nekem, ki szegez nekem, ki állogatja fel velem: kivel nézzek a keresztemről farkasszemet?! Rikáááács!

– – – Archie – – –

Ha a test erőtelen is, de kész; ha a lélek kész is, de erőtelen; hogyan fog a megváltás művében a Gonosz oldalon közremunkálni ez a hullák-sokadalma: hogyan fog felfeszíteni engem a lerohant csürhéje, ez a minden-dögeiglen, megváltásnak-megváltóknak kimutatkozott világ?!

…[Mert ahogy a hegyezett szurkáját nem igazíthatom a seggem lyukába és karóba nem húzhatom magam, még kevésbé feszíthetem fel magam, latrok közé harmadiknak, a soros Megváltó üres keresztjére. Ez oly világos, mint a vakablak]…

Archie kérdészuhatagára tanácstalan csend volt a válasz.

Ha nem Ő a nyerő, „NEM ÉR A NEVE” – Aki csak akkor, csak úgy játszik.

Aki ha fogója megfogja – visszaguggol attribútumaiba: neki „GUGGOLÁS A HÁZ”.

Amilyen szenvedélyes szószátyár volt Archie korgantyúja, most úgy elhallgatott, mintha lekupakolták volna. Archie nemcsak hogy többé feleletet nem kapott, de még abban sem lehetett biztos, hogy Rikács, az Atya („Atya”?! Mennyei Főhátramozdító!) segít-e majd valamilyen titkos módon, ha ő, Archie, igent mond és felvállalja dolgát

183

vagy-pedig, vagy-pedig?! Ő kifürkészhetetlensége! Magára hagyja… Tojik rá. Visszagubódzik az imponderábiliák gubójába, és nem rikácsolja többé a jobbra-balra sifitelő mátyásmadár kenetlen kávédaráló hangján: „Ez-az-én-szerelmetes-fiam-Kiben-nekem-(ott-baszd-meg-ahol-van)-kedvem-teliii-ik!”

Mind Ő kelekótyaságairól meg sem emlékezve – csupáncsak nagy-sok Gyalázatáról szólva.

A teremtésen túl – a gyúrásban, lelket-lehelésben való nyalakvás és pákosztosság, a megváltásban való vásottság, a Második, Harmadik, Ezredik Eljövetelben való megátalkodottság: oly emberi elmével fel nem fogható bűnei – amely önmagasztaló attribútumainak ilyetén Fonákjáról miért, hogy nem tud a világ?

Miért nem adja fel a megváltás művét?

És eredetileg is, miért kellett (hogy mint majom, aki farkat teremt magának, s aztán örül, mint a majom a farkának): miért kellett embert gyúrnia?

És most, hogy az egész szemfényvesztés összeomlott, annyi más űrszennyeződés közt elkallódni – miért nem bocsátja vissza a bolygót az évmilliós élettelenség állapotába? – – –

Archie sehogy sem tudott belelátni istenország kártyáiba.

Csak arról volt némi homályos sejtelme, hogy sietnie kell. Sürgette – hogy érzékcsalódásai fölöttébb elszaporodtak.

A messze távolból egyre gyakrabban nézte „óriásoknak” azt, ami közelről kirakati bábunak, plakátfigurának, utcasarki levélszekrénynek bizonyult.

184

Tudta, ha ez így megy, maga se veszi észre és egy ponton el kell hogy engedje majd az „épelméjűség” fogódzóját; márpedig ha alig pislákoló kontrollja kilobban, azt sem figyelheti majd – elméje elborulását. Archie már abban sem volt bizonyos, hogy a Rikács úrral folytatott beszélgetéseiből mennyi a valóság és mennyi a képzelődés, a vívódás, a kisiklott saját gondolatok tükörreflexes jelentkezése.

Azonnal munkához látott.

Nagy munka a megváltás, ha a keresztre szegezésnél nincs teremtett lélek, aki segédkezzék.

Annás-Kajafás-Pilátus-Júdás – statiszták nem érdekelték. Az ő főszereplői a katonák lettek volna: rabszolgakivégzésben jártas, gyors felfeszítők. Képes lesz-e összebarmolni legalább kettőt-hármat belőlük: keresztre feszítésre beprogramozott bábukat? Halvány gőze sem volt, hogyan fogjon hozzá, s a feladat annyira felülmúlta kocaezermester-tudományát, hogy még a gondját is későbbre hagyta.

Bejárta az óriásvárost Watfordtól Croydonig, Barkingtól Kingstonig, hogy meglelje a Rejtekező Istennek tetsző helyet, ahol a megváltás művét oly titkosan hajthatja végre, hogy nyoma se marad.

Nem elégedhetett meg holmi kontármunkával, amely esetleg csütörtököt mond és akkor oda a titkosság: kiderül, hogy Archibald Dumbarton volt az Üdvözítő, s rakásra alapítják az archiesztolikus, egyetemes, kongregacionalista és dumbartoniánus egyházakat.

De meg azt a veszélyt is el kellett kerülnie, hogy félúton „meggondolja magát”, leszálljon keresztjé185ről, leporolja ruháját, elinduljon éjkék Bentleyje felé, és odébbálljon.

Savanyúan szabadkozva. Köszönöm, ebből nem kérek.

És éppen mert mind e kétségeiben nem kapott sem eligazítást, se bátorítást, se semmiféle „megnyilatkozást”, Archie sietett; s mert egyre kevésbé volt bizonyos abban, hogy ami kevéske, suta-bárgyú felelet eszébe jut, valóban az ő „esze” vajon, s nem pedig eszének földöntúli Megzavarója (– tán rosszabb, mint Descartes Hazuglári Istene! –), nem az isteni Elmetömeg játssza-e vele metafizikai játékait, hogy magányos mutatványaival elüsse az örökkévalóság unalmát… – Gyerünk, gyerünk! – siettette magát. Hiszen már a gyomra is egyre ritkábban kordult értelmes – vagy annak vélhető – szavakat; és akármilyen görcsösen követelve képzelte maga elé mátyásmadarát a rúdján jobbra-balra tipegőben, hiába várta, hogy rárivalkodjon-felcsürüszköljön a Hang: Rikács úr nem rikácsolt. – Riki! Rikács! Rikkantó Jancsi! Korgantyú!… Kodács úr! – szólongatta. Eredménytelenül.

Archie megharagudott.

Aki öszvért abba belefognak, életre szóló csapdába esik, és akár meg is vakulhat: egyebet sem tud elképzelni, mint öszvér-gondolatai körben forgó járgányát. Archie járgánya a harag volt, s már azt se sokallta, ha hetvenedszer vágja ugyanazt a fejéhez, amilyen Vásott és Megátalkodott – fajtája és titkos attribútumai szerint. Dühe annyira lefoglalta, hogy Archie észre se vette, jobb karja néha mélyen lelóg, és ha vakondtúrást-járdaszegélyt-zsombékot ér, szinte „harmadik lábnak” használja; bal keze 186feje viszont izmosan elhorgas-kampósodik, és arra alkalmas indák, rugalmas ágak majomlendületével át-átlendül az útjába kerülő kerítéseken.

Így esett, hogy Golgota-keresés, barangolás-csalinkázás közben Archie egyre többet dohogott és mind keserűbb haraggal fordult megrendelője ellen.

Miért nem hagynak békét annak a szegény „bűnös” emberiségnek, amelyiknek az égadta világon egyéb bűne nincs, csak a bűne – vagyis a maga természetes állapotában leledzik; miért nem keresik az igazi tettest – istenország gézengúzai közt?

Hányszor adta tanújelét az Úr („Úr”! a keserves krisztusát, ahol egy is van belőle), s ugyan adott-e egyebet is, mint özön, kézzelfogható bizonyítékát annak, hogy nemtörődöm, hányaveti, szeretetlen, kaján, kicsinyes, feledékeny, lusta bivaly, ostoba baromállat, vásott és megátalkodott – igenis: vásott és megátalkodott! ördögi-gonosz, szörnyeteg-akaratos, és szeszélyes, önző, késedelmes, megbízhatatlan, mulya és úristennek lucskos-szentimentális és ponyvaregény-kedvelő?

Nagy garral, nagy ügyetlenül összeeszkábált tökéletes világa és egész uralma, cinkelt kártyái, költségvetése-államháztartása már-már olyan, mintha Sátán úr helytartója volna csupán, de sátáni parancsra megtartotta, meg kellett tartania a füstölő, a malaszt meg a kaporszakáll insigniáit: hát nem inkább neki van szüksége önmagától – a maga bűnéből való megváltásra, mint ennek a szegény, kiszolgáltatott Ádám-ivadéknak, az embernek, az ember-aki-volt-amíg-volt: neki – nem sokkal inkább?…

187

Azért végezte a dolgát, de hangosan zsörtölődve; kedvetlenül, mint az a mesterember, aki kevesli bérét és büdösli megbízóját; s minél inkább tudja, hogy azért tökéletes munkát fog végezni, mert ebben az ezermesterségben nincs párja – annál inkább keserüli a gazdát s azt, hogy remeklését ilyen gazdára kell pazarolnia. És Archie, míg átkutatta Dél-Londont, ahol alkalmas kálváriára rábukkant, elmondta az Urat mindennek.

Büdös zsidónak.

Piszok arabnak.

Aljas örménynek.

Söpredék kínainak.

Hitvány mordvinnak, maorinak, négernek.

Azután észbe kapott: mit vétett ez vagy az a szegény náció azon kívül, amit vétett?

Lehet-e embernek bogárnyi vétkét az Ő nagyüzemi gazság-gazdálkodásához mérni?

Gonoszságához annak, aki ha csak elgondolja kategóriáiban – a Gonoszt már meg is valósította?!

Aki züllötten belesüllyed a Gonoszra való rágondolás bivalylomhaságába, amint egymás után előpattannak agyából pestisek-világomlások, dögvészek-háborúk, tornádók-földrengések, tűztengerek-vízözönök és sárlé-katasztrófák, rendetlen összevisszaságban?!

És Archie belátta, az Özön Létezésben Való Vásottságot, az Isteni Megátalkodottságot nem pocskondiázhatja azzal, hogy fajok/nemzetek szégyenbélyegjével illeti; az egyetemes szentírások örök Rovottmúltúját nem becsmérelheti azzal, hogy milliom rendbéli bűnözésére rátűzi valahol az emberbűn pirinyó makuláját.

188

S hogy hiú perlését-morgicsálását mégsem hagyta abba – – –?!

Nyilván azért, mert egyéb tennivalója – más egyéb kieszelnivalója már nem maradt ebben a büdös életben ezen a Földön, amelyről tudta, előbb-utóbb úgyis itt kell hagynia.

Hogy pontosan mikor, hány hete hozhatta el, arra később nem emlékezett, arról meg, hogy mi a veszekedett fenének kell neki, hurcolja-cipeli – erről meg akkor még nem tudott számot adni. Mert hogy nem a DOG AND FOX (szétrohadt garnélarákos előételekkel, felrúgott halas-osztrigás tálakkal, oldalt hengergetett esztendős hullákkal elrondított) vörös-arany bársonytapétás, emeleti éttermét akarta lakályosabbá tenni vele, ahol utolsó rongyhadiszállását felütötte – annyi szent.

Vaktában keveredett arra? Vajon!

Akkor hogy lehet, hogy előzőleg pányvát kerített? Minek? Honnan tudta?

Csak a burján nőtt még magasabbra, a lonc felkúszott a bagolyvárra, és félig befutotta a harangláb korhatag tábláját, melynek fele deszkázata a betűk felével levált és alázuhant. Eldöglött vadló hulláján marakodó vadkutya-falkát ugrasztott szét, az állította meg a blackheath-i domb tetején; de kétfelől már úgy beágaskodott a bozót, hogy még az út közepén vezetve is hallhatta, ahogy a tüskéjével aláver-alácsikar a kocsijának.

189

Az ebek hiénaüvöltéssel figyelték a távolból, de néhány pisztolylövéssel elhallgattatta őket.

Körülnézett.

Kétfelől is, itt is, ott is, széthajtogatta a bozótot, s akkor fedezte fel.

Ott volt, kőhajításnyira.

A vörös téglás kápolna-mozi meg a betonragyás hozzáragasztott hodály.

Kora délelőtt volt, s a dombon, a megülő köd ellenére elég világos; úgy óvakodott be, hogy a tolvajlámpáját se vitte – mint aki ismeri a járást.

Jézus Korcsai közül azt, amelyikről úgy látszott, útjában lesz a „költöztetésnek”, félrerúgta, az ajtókat sarkig tárta, kitámasztotta, és úgy kínlódta ki a zegzug hodályból – hol ő szorult közre, hol a hosszabbik szára ékelődött be átlósan, hol meg a Test az ajtófélfába, hol meg a „láncok” a kilincs gombjába – úgy cibálta elő a „gránitosra” pingált, habkönnyű, hétöles poliészter keresztet a TRINITÁRIUS EGYSÉGES REFORMÁTUS KONGREGACIONALISTA PRESBITERIÁNUS öreg falai közül. Most héjacsapat keringett a lódög körül meg egy lomhán vitorlázó gatyáskeselyű – az emberfaj rugalmas gumihulláit csak hosszan, merően elnézte, de nem bántotta a ragadozó.

Archie nagy üggyel-bajjal végigráncigálta a kakastej meg a boroszlán elvadult birodalmán és azon a keskeny ösvényen, amit az autósztrádából a behajló bozót meghagyott, odabattyogott vele Bentleyjéhez.

Bizonytalanul billegett-csuszikolt a négy szárával négyfele a kocsi tetején, ahova felhajította, de Archie, szórakozottan fütyörészve-dudorászva, tem190pósan rápányvázta, s a kötelet úgy agyoncsomózta lökhárítón-kilincsen, hogy a bal hátsó ajtót ki se nyithatta többé. Mire rájött, már le is mondott róla, s csak legyintett.

– Ki nem szarja le?

Amelyik elmulasztotta volna – londoni galamb alig volt olyan.

– És ki nem hugyozza körül? – csordult ki Archie öntözőként körüllóbált hímvesszőjén a minden mindegy húgyhólyagnyi keserűsége. Ebben az ideig-való világban az is túl jó volt, még akkor is, ha körülpányvázta kenderkötéllel és a csiricsáré iparka kereszttel a hegyében, leverve-behorpadva, és a rétegenként rákövesedett galambtrágya szürke páncélja alatt Őméltósága Sir Busby Constantine „elegáns éjkék” világcsodája-Bentleyje már csak koszló kísértete volt önmagának.

Már meg se látta, hogy ott van, egyszerűen rajta felejtette.

Hetekig azzal járta a várost, s a kocsija tetején, farkazónak, a lazuló pányvák alatt lóbálózva ott virított az ormótlan poliészter kereszt; és Archie le sem vette, amíg célját és rendeltetését ki nem fundálta – hogy útban se legyen, s azért mégis valami hasznát lássa.

Látta is: volt mire felszegeznie magát.

(Csak épp – hogy helyet csináljon – a Másikat kellett faragókéssel letessékelnie róla).

191

Hát mégiscsak „segít”, vagy ha azt nem is, a „kezére jár” – gondolta Archie, ahogy utóbb, lassan megvilágosodott benne, miféle vakeset vezette akkor a blackheath-i kápolna-mozihoz, ahol kersztjére rátalált. Fontos, felhasználható alkatrészt adott kezébe az Atya, talán a legfontosabbat, amely nélkül az Üdvösség Masinája – és a Gépi Megváltás általában – el sem képzelhető.

Ki tudja. Ha akkor más is élt volna a bolygón, akad, aki azt állítja – „elegendő, ha a KERESZT koordinátás számadatait a megváltásra beprogramozott komputer jelképesen, matematikailag tartalmazza”; de nem akadt, így Archie-nak nem volt kivel vitába szállnia, s amúgy sem volt eléggé nagy a hite ahhoz, hogy a megváltás komputerizálását térdre rogyva, libabőrös háttal s alázatos lélekkel fogadja és „megegye”.

Legjobban a kishitűsége bosszantotta Archie-t és az, hogy titkon még rokonszenvez is vele. Nagyhitűnek lenni: illetlenségnek érezte. A hitvalló nagy hit, ami megtart, a rendületlen nagy hit, ami hegyeket mozgat – másokat zavarba ejtő neveletlenség. Legjobb esetben kóros feltűnési viszketegség; de ha az illetlenség túlsága ronda hólyagos bőrkiütéssé fajul, az olyannak legjobb otthon maradni, vörös cédulás ajtók mögött; arra a kórházi szárnyra pedig ajánlatos figyelmeztető táblát akasztani: harapós nagyhitűek – elkülönítő kórterem.

Pedig be nagyon elkelt volna most, ha csak egy csipetnyi is, belőle!

Csakhogy a nagyon nagy hitűek levitációját senki 192sem érheti utol, és nem röpködhet a mennyezeten úgy, hogy – lábujjhegyen ugrálva – a hajánál fogva a levegőbe huppantja magát… Megpróbálta hát meggyőzni magát az ellenkezőjéről: Üdvözítőnél éppen hogy a kishitűség az illetlenség. De csakhamar be kellett látnia, ez a kicsinyke békányi hit még csak felfújni sem fújhatja fel önmagát ökör nagyságúra – nemhogy eljuthatna a felpukkadásig: az a hit véges-végig az a halálfélelmét kidobogó békaszív marad, az az eltiprás alatt levelgő s már-már lelki beleivel félig kitaposott béka.

Archie-t a kicsinyhitűség férge rágta, amikor a masinája még az ákombákomnak első stádiumában sem volt a papíron. Egyáltalán, valamíg csak dolgozott rajta (s isten a tudója, mennyit veszkődött vele, főleg az időzítő szerkezetnek beszerelt ormótlanócska ébresztőórával, ameddig a sütnivalója terjedt, nemhogy számítógépre gondolhatott volna) – valamíg egybeszerkesztésén mesterkedett, folyvást ezért dohogott, ez ellen berzenkedett. Miért kellett a megváltás művét is ilyen apró kételyekkel megtűzdelt tamáskodó lélekre bíznia? Nem járta ki az Atya esze, hogy a felszegzettség elviseléséhez, a lélek kereszthaláli kileheléséről nem is beszélve, rendíthetetlen nagy lélek és rendületlenül hívő nagyon-nagy hit kell?! A hit egész harapós, kihívó illetlenségével?

Mert mi történik majd, ha ő, Archie, amilyen akadékoskodó, szálkás hitű szurkapiszka lélek, kishitűségében éppen, amikor alul-felül el-kiereszti páráját, mérgében, alattomban – elkáromkodja magát?!

193

Kétségek, amelyekkel sohasem gondolta volna, hogy szembetalálja magát: Archie átkozta tájékozatlanságát.

Tulajdonképpen van-e az üdvözítésnek genitúrája?

Vajon nem függ-e a Kereszthalál a csillagok állásától?

Nem lesz-e baljós csillagállás mellett a Kereszthalálból a megváltás sátáni karikatúrája? (…S honnan tudjuk, hogy ez az elmúlt is, ez a múlófélben lévő: nem ez is az volt-e, amolyan torzüdvözítés – azért végződött sivárságba fulladással, univerzális belerekedéssel, minek logikus lezárása a végeldöglés, a holtkor?!)

Ha viszont van rá, a Kereszthalálra, mint olyanra, kedvező csillagegyüttállás, vajon hogyan, mi módon, mi titkos precessziók és lemosolygó aszcedensek figyelembevételével lehetne kiszámítani a jó konstellációt a Felfeszítésre?

Lehet-e a Kereszt felállogatását elodázni, közelebb hozni, napját-óráját kitűzni, és általában a csillagokhoz alkalmazkodva úgy időzíteni, mint valami koronázást?

Majd elméje tótágast állt, és megszólalt benne a teológia tuba mirabilisza: crescendo és sempre forte. Fordítva áll: a horoszkópok függnek a Kereszthaláltól

a Kozmikus Megváltó az intersztelláris térben tejúti törzséből szétterjegeti gigászi végtagjait, és maga mögé utasítja a csillagokat. Azontúl úgy intézik keringő találkozásaikat Akarata pórázán – így lesz a megváltó Önkény keresztállogató Időpontjá194ból Eleve-Elrendelés (beintés az angyali karnak, hozsánna a Magasságban, szárnyaló kórusok…).

Szerencsétlenségére, az Enciklopédia nagyképű rádióasztronómiai traktátusa még ott motoszkált emlékezetében, és pulzárjai-kvázárjai megzavarták Archie eszét. Így azután az egyszeri, szakadatlan és teremtetlen multiverzumban (amekkora nagyságrendűnek a véghetetlen időtérben a világok végtelen sorsát a maga egyszerű eszével elképzelte) szúnyogrendűnek találta a keresztet, rajta a megváltásra felfeszített moszkitót meg pretenciózusnak, hőzöngőnek, amint az ősrendből-őskáoszból való eleve-kisemmizettséggel kacérkodik; és valahogyan az egészet (így gondolta, ilyen vigéci pontatlansággal: az „egészet”) a pulzárok csillagközi dobogásához, a kvázárok atommáglyás döngéséhez, a fekete lyuk fényelhajlító gyomormágneséhez képest „az egészet” esetlegesnek, milliméteresnek, túlhaladottnak érezte. Túlhaladottnak a megváltást… nem késett el vele máris?

Hol a teológia harsogta tele agyát forte fortissimo a metafizika hermelinpalástos precedenciáival – alárendelve a Megváltó üdvtörténeti tetszésjogának az asztrológiát; hol a multiverzum tölcsérező szédületörvénye kapta el, amelyben üdvözítők százai és csillagjósok százezrei zagyva kavargásában zuhognak függőlegesen, mint Epikurosz atomjai, a megállás („földetérés”) minden reménye nélkül, per saecula saeculorum… És ilyenkor Archie kishitűsége a mélypontra szállt alá.

195

Nem emlékezett se Tizennégy Stációra, se Koponyák Hegyére; se Templom nem volt a közelben, sem annak Falkárpitja, meghasadnivaló. Archie a szakember szemével méregette a mélységet, a szakember szemével – amelyet poliészter keresztjének kiszemelt.

Ide akarták áttelepíteni a Covent Garden-negyedből a londoni nagyvásárcsarnokot.

Temérdek nagy vásártelepnek ígérkezett.

Bekötőutak, felvonulási épületek, beláthatatlan alábetonozások.

Ameddig a szem ellát, a csőszerkezetű csarnokok hosszú sora.

Sorozott rácsostartók, alálógó áthidalások.

A csupasz váza már itt-ott áll is. Toronydarusor közt feltátongó alapárkok, alaptömbök tárnái, kavicsos lucsok-mocsok és sár, sár, valóságos sártenger a fenék.

Archie választása a főépület toronyházára esett, s nem is azért, hogy ez a felhőkarcoló szimbolizálja majd a Golgota Hegyét – épp ellenkezőleg: azért, hogy ennek a toronyháznak a kategorikus hiánya jelképezze a Rejtekező akaratát. Hogy az új Megváltás műve titkos-nagy Arcanum legyen; és az Üdvözítő hogy ki volt: Archie misztériuma – Azé, Aki nagy titokban magára veszi a teremtett világ és a benne elmarasztalt istenség bűneit – Archie neve, Archie kiléte soha ne tudódjék ki.

Az a „felhőkarcoló” volt, amely egyelőre csupán a föld gyomrát karmolja, nem létező lába karmával.

Roppant acél szádfalak és merevítő szádpillérek mögött, 14 emelet mélységben tátongott a főépület alaptömbje – az az éktelen katlan, amelynek a 14 196szintes pincelabirintus- és alagsorkomplexum tömegét kellett magába nyelnie. A katlan fenekén, a cölöpverő kosok körül ásások, földhányások, talajvízgyülemek hegy- és vízrajza sárgállott.

Körül a földparton három toronydaru vesztegelt; de mert a telepet esztendeje nem gondozta senki, vágánypárjaik megsüppedtek kissé, és messziről ijesztő hepehupásnak látszottak. Áram híján a darukat mozdítani sem lehetett (ki tudja, nem is lett volna tanácsos ilyen vágányokon), s Archie amúgy se tudta volna – hogyan; de áram nélkül nem használhatta volna hatlövetű csodafúróit sem, s legelőször azon segített, egész sereg sorba kapcsolt akkumulátorral, amelyeket Clapham, Balham és Battersea garázsaiból hordott össze. Már csak a törpe transzformátor hiányzott, s erre is rálelt egy brixtoni vasáruházban, amelyről tudta – villanyszerelők paradicsoma, arról híres.

S hogy a Műhöz szerszám és hozzávaló együtt volt, műhelyről is kellett gondoskodnia; erre pedig a főpallér irodája látszott a legalkalmasabbnak – a főpallér kilátó-kalitkája, félmagasságban a pincekatlan meredek földfalára ráültetve. Csupa sár, barátságtalan, széljárta szurdok volt alatta; Archie lemászott, bejárta – felmérte lehetőségeit. S itt, az épület alatti barlangszurdok konzolos-vascsöves talpgerendázatában pompás búvóhelyet talált a Megváltásnak – illetve keresztjének. Csak a huhogó baglyot kellett kilakoltatnia: vak tanúja se legyen. Barlangban tűnik el: a Rejtekező belép a falba, és nyoma vész… Tetszett neki a gondolat, és tetszett a barlangszurdok; ide, macskahágókon, légtornász-mutatványnak beillő mászás-kúszással is le lehet 197kecmeregni, és a poliészter feszületnek – no meg felszegező katapultjának is jó berögzítő fészket lehet találni a csőváz kusza rengetegében.

Igaz, addigra Archie majomügyességgel vetette magát csőről csőre, s a korlát nélküli szögvas hágcsót csak arra használta, hogy – szájában csípőfogóval, csavarhúzóval – szórakozottságában leszánkázzon rajta.

Más bántotta.

A szervezéshez hatökörnek lenni – kényelmes ügyefogyottság, születési hiba. Szinte megszerette. De az örökös létrázás, a marhabarom „anyagmozgatás” meg amit botrányos feledékenységének köszönhetett: „ingajáratai” ugyanezért a lenn vagy fenn hagyott munkadarabért türelmetlenné tették. Dührohamokat kapott.

– Ökör! Ökör! Ökör! – – –

Elbődült – lehervadt.

Ott ült-gunnyasztott naphosszat a csővázon, pipázott, masináját tervelte, de semmivel sem jutott előbbre; és zűrjein kérődzött.

A Feladat minden nappal nőtt – ő eltörpült.

Zavarodottságán nem segített, hogy lépészavarai támadtak. Izomklónuszai.

A mászás-kúszás nem lévén nála tudatos, lépése elbizonytalanodott, s tartott tőle, ha mancsai (a sok lógaszkodástól) túlizmosodnak – a lába elcsenevészesedik.

Lábujjai görcsösen „ökölbe szorultak”, térde, bokája összevissza bicsaklott. El-elvesztette lába alól a talajt, és ilyenkor csak az utolsó pillanatban, vala198mi kábelhorog vagy kiálló kampó acélos-ösztönös elkapása s utána hármas lendüléssel innen oda, onnan amoda: tarzanugrás mentette meg a mélybe zuhanástól – mely magaherdáló „bukfenctől” a megváltásra pályázók kegyes haragjával iszonyodott.

– Forog velem a világ? Étvágytalanság? – mélázott a levegőben. Nem tudta, hogy ez a kockázat a Mester-séggel jár. Hogy eddig még minden Jelölt alábecsülte képességeit, kevesellte teljesítményét; és hol eltolta magától, hol halogatta. Hogy ez a csillagszerénység ha megtündöklik rajta – váltig méltatlannak találni magát Bárányi Művére: ez a Feláldoztatással való kacérkodáshoz hozzátartozik… Honnan is álmodta volna?! Csüggedten figyelte „tengerészjárását”, lába dongái imbolygását – hogy vajon düledező egészsége, romjaiban, kitart-e addig, csak addig, amíg véghezviszi?!

…És a pihenő szünetekben, a pipájának nekidőlve, Archie szédülékenységről panaszkodott.

Ha légtornász idegzete lett volna – akkor is forgott volna vele, az a másik Titokzat pedig át se villant elméjén, hogy a világnak miért éppen ezen a helyén ezt a katlant: miért a Koponyák Völgyét választotta?!…

Műhelye, amelynek pinceszurdékján gunnyasztott, hol az Új Húsvét embertelen-rideg ködében/párájában úszott, s a gomolygás úgy magába nyelte, hogy az orráig se látott, hol meg az Új Húsvét kicsattanó napja – szivárványos verőfénye besütött/alátáncolt a kitámasztó rácsozatnak, és Archie vi199harkabátja (csuklyájával máskor örökké kerepelt a szél) a hirtelen támadt szélcsendben leszáradt, s visszanyerte bánatos fényét…

Hónapok óta tartott ez a kavargás, ez a változás, hódara a köddel, fényár a felhőtakaróval, kékség a jégesővel – parancsszóra; s mint roppant rézhengerek/tányérgongok ütemes döndülése a város fölött, úgy csapott le Londonra sávos rétegeivel, sűrű egymásutánban:

napsütés! – – –

felhőszakadás! – – –

napsütés! – – –

felhőszakadás! – – –

Csudálatosan céltalan – mennyei színjáték a holtkorban, amikor már se festője, se múzeuma, hogy megugassa!… Csudálatos annak, aki nem Archie nyomasztó gondjaival roskad a csőkorlátra, nem az ő gyulladásos szemével hunyorog bele, s nincs mit rettegnie rohamonként jelentkező tériszonyától.

Ha feltekintett, Archie a veszteglésbe/állásba belerokkant toronydaruk sápadt fénylését láthatta – felhorgadásukat a borulatban.

Ha lepillantott, Archie a sárkatlan fenekén az összegyűlt talajvíz fakón villogó tóvidékén szédüldözhetett.

Se kavicsnak – csobbanása; se köpésnek – visszhangja.

Az arányok elrémítették. A katlant különösen drámaivá tette az időjárás „csattogása”: a nagy borulatban az eső vastagon verdeső pászmái és rá mindjárt az esőkergető fénylés – a lesugárzás hétágra tűző kicsattanása; és zuhénak, derülésnek, leszakadó sötétnek, felszakadó kéklésnek-kiaranylásnak 200ebben a pofozó, ütemes döngésében Archie meg is fogadta, lehetőleg nem néz se fel, se le, amíg él és ilyen szédülékeny: csak egyenesen, célratörősen maga elé – hogy lássa, hova lép lépcsőn-macskahágón meg az iszamós agyagösvényen, ami a műhelyéig felvezet. Nehogy egy meggondolatlan félrelépés, csusszanás, hangos csobbanás elüsse őt és Rikácsot (az Immáron Rejtekezőt) a Műtől, amely az üdv történetére úgy tesz majd pontot, hogy felszámolja és még az emlékét is eltörli, egyházastul-mindenestül (íme, az istenség első lépése az Alázat ösvényén a Rejtőzés Garatja felé, ahol el kell tűnnie). Archie-nak igazán nem volt kedve törött csigolyával elheverni a tátongó mélység tócsái fenekén, míg a bűn önmérgező száj- és körömfájásában elhullott emberjószág (és a csali-megváltás kátyújába beleragadt isten-kókler) cserbenhagyva kallódik, úgy, mint van, az idők panoptikumi végtelenségéig.

Az Elsőt, az ügyetlenebbiket, aki mérhetetlen narcizmusával fuserálta el Művét, néhány ügyes baltacsapással sikerült letisztítania keresztjéről, s most – odapingált álsebei, testének féldomborműve alól – előbukkant a poliészter: az iparka szivacsos habfehérsége; de súlyán a csonkítás alig változtatott, oly hihetetlen könnyű volt, s volt még más előnye is, amire Archie ugyancsak számított: gyúlékonysága.

Szinte robbanásszerűen égett el – kipróbálta szilánkjain –, és Archie-nak ezzel is voltak elgondolásai. Úgy képzelte, hogy amíg Amaz harmadnapra 201feltámadt (öntetszelgésében a gondolatát se bírta el a rejtekezésnek, meg kellett „mutatkoznia”) – ő majd harmadnapra a felismerhetetlenségig elszenesedik, így időzíti. Esetleg mindjárt… Nem a Feltámadás Harmadnapján van a hangsúly, hanem a Soha-Többé-Fel-Nem-Támadáson – a Felismerhetetlenségen.

A pallér irodáját kellett lomtalanítania mindenekelőtt.

Az iroda ablakát szélesre tárta, és minden göncöt, ami útjában volt, rajzszekrényt, irodabútort, fogast/széket/papírkosarat lehányt a mélységbe. Csak a két rajzbakot tartotta meg; az ócska, ódivatú rajztáblákra rászerelte satuját, hosszában a fal mellett végigdobálta póznáit/léceit, asztaloslapjait – amit csak egy Battersea környéki faraktárban összezabrálhatott; akkor négy ládában négyszerre lecipelte szerszámait, és munkához látott.

Komótosan, ahogy tanulta és ahogy a vérében volt; s nem is mintha kímélnie kellett volna tönkrenyűtt ruháját, hanem mert a garázsigazgatásnál, üvegház-barkácsolásnál így szokta meg: szertartásosan felöltötte overallját, és félóra hosszat collstokkal a farakás körül bóklászva, magába vonult, és csak tünekedett-tanakodott.

Papír-ceruza volt bőven, s egy darabig azzal nagyképűsködött maga előtt, hogy majd „tervrajzot” csinál a masináról – „munkarajzot”; de egykettőre annak rendje-módja szerint belegabalyodott, s ahogyan a más vonalain szokta, csakhamar a magáéin sem ismerte ki magát. A lerajzszögezett papírt feltépte, gombócot gyűrt belőle, és nagy ívben kihajította az ablakon.

202

Az akkumulátorokat meg a transzformátort meg se próbálta, hogy lehurcolja; az jó volt, ahol volt, csak a vezetéket hozta le. S most, hogy „telepe” volt, villanya is meg villanyfúrója – késő éjszakáig dolgozott rajta – – –

A dárdaforma szögezőhorgok kilövő katapultjait a műhely padlójába rögzítette. A műhely alatt egy helyütt, ahol a konzolos csőrácsok között a hézag szélesebbnek mutatkozott, eltisztította a „terepet” – elegyengette. Ezen a földparton fektette le az asztaloslapot, s arra helyezte rá a poliészter keresztet, pontosan bemérve úgy, hogy a katapultja ha működésbe lép, egy nyaláb dárdahorog a lábát érje, egy-egy nyaláb kampósszög meg a két tenyerét – mármint majd akkor, ha ő, Archie is rajta lesz.

A legnagyobb méretű asztaloslap volt, amit a faraktárban csak felkutathatott. Bogármód bajmókolt vele, s nagy ügyetlenül kínlódta le a műhely alá, a „terepre”. Alákapart sárral/kővel/salakkal felpolcolta, és addig igazgatta, amíg már nem billegett: ugrált rajta, dobbantott; látta, szilárd – végiglökte rajta a keresztet. Most meg az billegett. De a sokat tapasztalt Archie ezen csodálkozott a legkevésbé. Vagy a kereszt, vagy a lap: valami mindig kajla, görbe, kunkorodik/vetemedik. Ezen is segített, és a vízszintesen elfekvő kereszt négy kajla szárát különlegesen hosszú facsavarokkal a fába csavarozta.

Csakhogy a kereszt nagyobb volt, mint a lap, a hosszú szára túllógott fél arasszal. Archie pallót kerített a falazóállványokról, körülvasalt végű, jókora hosszú pallót, alátoldotta-alácsavarozta az 203asztaloslapnak hosszában, s a palló végét a hozzábarmolt forgópánton nyugtatva, a pánt perselyét a keresztpallóhoz csavarozta. Ezt a keresztbe állított vastag pallót földbe vert facövekekkel körülcövekelte, s a négy sarkát besulykolt szögvasakkal horgonyozta le: nagy szégyen lett volna a mesterségre, ha a vízszintesből függőlegesbe lendülő – felágaskodó kereszt alatt a pántos palló kilazul s a megváltás műve nem a Bárány kontárságán, hanem a kiszakadó acélperselyen vagy a talpgerenda kotyogásán megy tönkre.

Mert Archie ilyennek képzelte, így eszelte ki a masinát – vízszintesen elfekvő kereszttel, hogy kényelmesen rákerülhessen s úgy nézzen farkasszemet az ácskampókilövő katapultok felszegezőütegével. A kilövő aknacsövek a feje fölött, a műhely födémpallóin fúrt lyukakon ott tátognak; aztán… ha majd már mindent rendben talál és nagy felfohászkodással/beletörődéssel úgy érzi, elérkezett az ő ideje s elsütheti az új megváltás startpisztolyát, akkor, a Felszegezés után, forgópántja körül lassú negyedkör fordulattal majd mind feljebb emelődik s talpára áll a kereszt – – –

(NB. Archie mindenre gondolt: elmés hátulütő csapszegpiffantyúval akadályozta meg, hogy a kereszt – megnövekedett súlyával – túlboruljon a függőlegesen, s egy kiakasztó ablakhorogpánttal kétfelől meg azt, hogy fölöslegesen ingázzon.)

A mesterséges Felfeszíttetés után a kereszt felállítását Archie elmés csörlőszerkezetre bízta – dinamóját egy lágytojásmérő stopper indította el pontban három perccel a Megfeszíttetés után.

204

De Archie szerette a tiszta munkát, s mint gyakorló kocateológusra, már ragadt rá annyi, hogy tudja: ha – a szegek belövése pillanatában kezébe-lábába – elájul s el talál vérezni, elmulasztja a „kínhalált”; márpedig minden megváltóságra pályázó tudja, hogy a gyötretés minden unciája a bűnök mázsáit – mit mázsáit: ezertonnás vonatszerelvényeit jelenti a Magáravállalásban. S neki semmi kedve nem volt ahhoz, hogy így felsüljön vele; mert jóllehet Megbízója csöppet sem érdemelte meg, Archie rátarti volt megbízhatóságára és arra, hogy apait-anyait, mindent belead, ha egyszer megalkudtak vele – olyan mesterember, azért kapkodnak utána.

Ezzel is számot vetett hát, s gondoskodott helyi érzéstelenítőről. Ha fagyasztja, nem fáj a szeg; és mihelyt a fagyasztás kizsibbad, apró adagonként majd még hozzá is szokhat, és kényelmesen elkezdheti a kínszenvedést.

Magára a kereszthalálra nézve nem voltak tervei; de ez nem is volt szükséges. Elgondolásában éppen az volt a nagyszerű, hogy félúton nem gondolhatja meg magát, ha akarja – akkor se. Sőt. Gondolhat, amit akar.

Elátkozhatja önmagát; a pillanatot, amikor a mátyásmadárral először találkozott; Rikácsot, akár azért, mert „elhagyta” (s ha nem felejti el, még majd felhánytorgatja) – akár azért, mert jaj-dehogyis-dehogyis hagyná el… Hiszen amilyen Rovottmúltú, kitelik Tőle. Hogy epifániás kedve támad – – – hogy epifániás kedvében ott terem, egyszerűen odaül vele szemközt valami színpadi trón-karosszékbe, és kedvére kinézi magát halálhörgésén, utolsó rángatózásán. Esetleg cinikusan eltársalog vele keresztjén, 205szépeket ígér – vagy ami még rosszabb: zsíros-pohos-kövéren a fülébe sziszegi, hol csapta be cefetül a Csalafintája, és miért hiábavaló komédia ez az övé is, mint az egész… AZ EGÉSZ – – –

Hogyan kell ereszt foltozni, kerítést javítani, házilag bútort kárpitozni; rövidzárlatot rendbe hozni, festőhengerrel mennyezetet fehérre festeni, falat tapétázni; sündisznókuckót eszkábálni, korhadt lépcsőfokot kicserélni, cipőt vízhatlanítani; padlásgerendában szúrágást kúrálni, nehezen hozzáférhető pántot megolajozni, elromlott gyerekbábszínházat megigazítani, művirágot regenerálni; ajtónyílásba gyűrűhintát beszerelni, motorban olajat cserélni, üvegpalackba pálcikákból vitorlás hajót beleépíteni – Archie mindent megtalálhatott a Házi Ezermester Nagy Enciklopédiájában. Csak ezt az egyet nem.

Hogyan kell keresztrefeszítő készüléket szerkeszteni, ill. összeilleszteni/beszerelni gyárilag előfogazott, becsiszolt és csinosan csomagolt elemekből készletet – mely szerkentyű minden emberi feszítőerő közbejötte és segédlete nélkül, kényelmesen, ruganyosan keresztre feszíti az arra áhítozó, magányos házi ezermestert… nos, hogyan?

Hiába is kereste volna, nem is kereste.

Annak se készlete – se boltja.

Az övé volt az első, amit valaha összebütyköltek ezen a barkácsoló bolygón – a prototípus; de kivenni rá a pátenst, forgalomba hozni már nem volt hol, 206s még amikor lett volna, Nagy-Britannia éppenséggel nem volt az a Messiások Országa, ahol tolonganak a messiásjelöltek.

A tarka, ormótlan tákolmány – a Dumbarton-féle, nem szabadalmazott, ön-keresztrefeszítő szerkentyű – összeróva a felvonulási barakk csővázával s a katlan-mélység peremén eldugva a barakk alatti szurdékban: a kínhalál-gép meglehetősen szedett-vedett „gépegység” volt.

A poliészter kereszt a tönkrement, kibelezett blackheath-i templomból került ide.

A kézre, a lábra alkalmazott csapóvasakat Archie egy richmondi vadászkereskedésben szedte össze. Kissé meglazította rugóit a farkascsapdáknak, de így is mind a négy elég erősen szorított, s kezét-lábát úgy odafogta, hogy a felfeszítendő Jelölt, ha ráfekszik keresztjére, többé ne gondolhassa meg.

A keresztállogató villanymotoros csörlőt meg a kábeldobot hozzá egy claphami építkezési vállalat telepén találta. A gyújtó-robbantó töltetet egy streathami fegyverkereskedés fiókjaiban kereste össze.

Egyszer aztán Archie eljutott ahhoz a ponthoz, hogy nem volt többé mit pepecselni rajta. Gyermeteg örömét is kiélte: ötvenedszer nézte végig, hogy a kínhalál-gép – üresjárattal persze – kifogástalanul működik, s akárki fia az ő keresztjére ha ráfekszik, hát úgy felfeszíti, hogy abban hiba nincsen.

Nem volt más hátra, mint hogy „terheléssel” is kipróbálja; márpedig „terheléssel” ellenőrizni-próbálni kínhalál-gépet csak egyszer és utoljára lehet.

207

Bár tudta – fölösleges, azért félszeg-óvatosan és fél fenékkel a peremére telepedve – még húzott egyet a csavarokon; s ha azt mondjuk, hogy semmi kedve nem volt ajtóstul rohanni a Kereszthalálba, hát keveset mondunk. Illedelmesen kopogtatva sem.

Nógatni magát?

„Ráhangolni”?

Megbarátkozni a gondolattal?

Bárhogyan próbálgatta – majdcsak! majdcsak! –, hogy hátha megjön az „ingerenciája”, a döntő pillanatban sehogyan sem akaródzott. Nem volt ilyen, hogy „döntő pillanat”, és nehezen tudta elképzelni, hogy – ha rajta áll – valaha is legyen.

De áthajolva rajta, fölébe gebeszkedve árral, dróttal, csípőfogóval, ráspollyal/üvegpapírral, hogy a süllyesztett fejű csavarok helyét eltisztázza, a gyutacsot a kereszt végeibe belehelyezze, az utolsó simításokat elvégezze: ennyi kockázatot vállalnia kellett. S már miért is ne vállalta volna?

Az ő jószága: ismeri a gazdáját.

Csak épp hogy meg nem simogatta.

Megszégyellte magát, és tovább piszmogott rajta – kellő respektussal kerülgetve, ahol haraphatott.

Talán mert nem voltak elképzelései a Magábaszállásról – ez volt az utolsó, nem gépesíthető alkatrész, ami a kínhalál-gépből hiányzott.

Archie még beigazította a Dárdát, amely oldalról, suta ívben, a bordái alá kellett hogy fúródjék a Felfeszíttetés hatodik óráján (a hegye otrombán remegett: félő, hogy a Testnek mellétalál).

Archie még megtoldotta egy (rézsút görpályán 208mozgó) bambuszrúddal, amely előbb kecsesen ecetbe mártotta a végére tűzött ipari szivacsot; utána lomha (pofonfröcskölő) mozdulattal a Felfeszített ajakát kellett volna, hogy megüdítse.

Más igazgatni-pucoválni-tökéletesíteni való nem maradt.

Hogy kibújjon belőle a Művész, aki művében hibákat talál – aki a Lehetetlenre törekszik?! Fessen szkarabeuszt a homlokára? Az Örök Visszatérés egymás farkába harapó kígyóit a köldöke köré?! Utókövetkezmények, bonyodalmas Üdvtörténet…

Tudta, melyik nyikorgáson miért nem lehet segíteni, akárhogy olajozza; azt viszont homályosan sejtette, hogy a Felfohászkodást, a Magábaroskadást nála nagyobb gépszerkesztők se tudták volna gépesíteni.

Divatos méregkeverők, a látomások orvosságát? Kanalanként? Vagy végbélkúpnak, feldugva?

Igaz, talán akadt volna gyógyszerméreg, ami hazugul, művi úton ilyen érzetekkel hitegetné a szervezetét – de hol keresse, milyen kórházi patika melyik páncélszekrényében?

Aminthogy a számonkérő óbégatástól is elment a kedve; de meg hangszalagra se vehette (ha már ő maga a kínhalál-gép kínjától nyögni se tud, önműködő magnóról, hogy végigjátssza):

– Uram, Uram, miért hagytál el engem?!

Lévén a csendesség akkora a katlanban, hogy Archie ebből a csendességből meg lámpalázas gyomorszája elszótlanodásából arra következtetett, művi Szemrehányása már Süket Fülekre találna: Rikács úr jóval előbb elhagyta – eloldalgott, s az is huncut, aki a Jó Madár bármiféle Megnyilatkozására vár.

209

Legalább olyan nehéz volt rászánnia magát, mint felépíteni a felkészülés szertartását.

Ez utóbbit mindvalósággal a semmiből építette fel; és bízvást elmondhatni, amilyen self-made-man volt vigécnek, olyan self-made-Saviour volt – Üdvözítőnek.

Archie-nak nem volt könnyű átugornia Archie-t, túltennie magát Archie-n, aki volt; az Archie-lárvában felérezni, megrezegtetni, kibontani, szétterjegetni a megváltóság óriáspillangó szárnyait.

Archie, halvérű, hétköznapi humorú és angol származású megváltó lévén, tisztára komikusnak érezte, hogy habitusának oly sok évtizedes kialakult gyakorlatára rácáfolva, egyszerre mintha megbokrosodna, elkezdjen szentemberkedni, mellett verni, kis kacsóit összetenni szépen, azzal koptatni térdét, hogy a Lábánál fogva leráncigálja az Égből, és színpadiasan eltársalogni Azzal, aki épp elégszer bebizonyította, hogy elhagyta.

Annak ugyan, Neki immár kisebb dolga is nagyobb volt, semmint hogy megváltóval, megváltással törődjék; Ő már – annak jeléül, hogy a dolgát komolyan veszi: elkezdte a Rejtőzést.

Mit tegyen hát, hogyan fogjon hozzá?

Tűzze ki az idejét – szabjon időhatárt, hogy ne tudja elodázni, tologatni egyik napról a másikra, míg elgyávul és valamilyen szánalmas ürüggyel kereket old?

Kezdje tisztálkodással – „bemosakodással”, mint valami műtétet?

Megrendezett lépremenéssel, próbálom-formán?

210

Feküdjék rá keresztjére „gyanútlanságot” mímelve, s mielőtt észbe kapna, a csapódás odafogja kezét-lábát, ő már nem tudja lecsapni az áramot, és a kínhalál-gép máris kezdi a kínszenvedés szertartását?

Hogyan, hogyan – – –?!

Abban az egyben hamar megállapodott magával, hogy nem overallban, de még ünneplő ruhában sem, az eleganciát ilyenkor a megváltásra áhítozó mindenség bajosan méltányolja.

Anyaszült meztelenül kell, hogy a kereszthalálba induljon.

Igen.

Anyaszült meztelenül – dörmögte meggyőződéssel egy jégpárás, ködös reggelen, szakállába túrva. És csámpás bakancsaival a fekete sarat fröccsentve, az ösvényen felmászott a földpartra, hogy a Bentley poggyásztartójába beszerelt kalor gázfőzőjén elkészítse utolsó tejes teáját. (Mellesleg: nem tudta, honnan tudhatta volna, dehogy is tudta róla, hogy az az utolsó, s ha tudta volna – attól a csésze tejes teától nehezebb szívvel búcsúzik, mint a 12 millió lakosa nélküli Londontól.)

S hogy a vaj két szín alatt Tej és Tea – akár Felmutatásra, akár Átváltozásra – megjelenhetett volna-e a Liturgia Eltűnésében – – –?!

S hogy az Utolsó Tea, vaj másodjára az Utolsó Vacsora örökébe léphetett volna abban a heptakriptikus evangéliumban, amely üdvöz megíratlanságá211val, evangélistái híján és apostolaiban elküldetlenül minden népeknél csupán a Nyomok Eltűnését szolgálta – (ez hitágazat!) –, hogy a Rejtőzködő egérutat vehessen mind Ő keresői elől: ki tudja?

Hahogy ógörög helyett, másodjára, kései septuaginták, újdon digitekre forgatják, úgy Aritmetikai Szent József hiányjele emeli le a Rárajzszegezettet a kereszt Adatairól, mely koordinátáival a térben adva van, ésde mindenszentek elrekesztését is jókor beprogramozza a Naivitás-Negativitás.

Archie túl közel volt hozzá, semhogy a régi Vacsorán tanulmányozhatta volna a vallások metabolizmusát, hiszen soha hírét sem hallotta az Utolsó Előtti Vacsorának. Tán teológusrafinériával szemére hányhatta volna:

„Tebenned vész el az én népem. Mivelhogy szellemünk bendőiben-beleiben ez a záplé lötyköl-bugyborog – s erjed MÉREGGÉ ámde nincs testnyílás, ahol távozhatnánk. Ki által kétezredévenként megérünk az ÖNMÉRGEZÉSRE.”

Tán bibliás haraggal nekironthatott volna:

„Te Jóra való nagy Restséged megszégyenlendő – valamely ÖRDEG szólgálattyába állni takaroggyál.”

De Archie csak – Archie volt. Az Kinek fő gondja Tulajdon Teljes Elsikkadása volt volna, teológusai udvartartását is magával lopni sem kevéssé gyorsalkodott, s így a szubtilis kérdések felvetői ezen a Száraz Ágon születvén, elszáradtanak, még mindenekelőtte bimbójuk felfeslett légyen: Londinium locutum – tweedledee, tweedledum. Ennyit az Utolsó tea metakarizmatikus jelentőségéről.

Ha viszont…

212

Ha viszont Archie-ban felrémlett volna, hogy a kiivott teaóceán milliárd csészéje után ez a bögre fogja bezárni a sort, nos, akkor (és még sokkalta érzelmesebben, mint a francia, ahogy az utolsó pohár vörösboron) – úgy nyugtatta volna könnybelábadó tekintetét, a teát, örökérvényű Igéit imigyen az Antiszentírás Lejegyző Szárnyas Hadnak tollba mondva:

– Nemhogy a Brit Szigeten, de az Egész Világon utoljára fütyül az Utolsó Teáskanna, hogy hírül adja vizének Utolsó Forrását; az utolszorra alácsurrantott tejhez utoljára töltik hozzá az utolsó csepp teát – mely csupornak fülét utoljára csippenti meg és emeli ajkához, hogy a világegyetem utolsó findzsa teáját langyosodásig lassúdan kortyolgatva hörpintse fel a világ utolsónak maradott embere!”Ámde hittitok, hogy Archie-ban semmi sem derengett, s a hímes Gyanútlanság a megváltóságra Pályázó ugyanolyan páratlan kegyajándéka, mint amily kérlelhetetlen a hátrahagyott Földi Maradványok Nyomon Veszettségének Arcanuma.

Hogy az utolsó Tea elkészült, Archie, gőzölgő csészéjével kissé bizonytalanul bukdácsolva, a szádfal szélére ment, hogy a 14 emelet mélységben párálló pincekatlan fenekére pillantson.

A köd oly mérgesen pipált, hogy semmit sem láthatott a lenti világból, s ha fakón opalizált is a foltja, a roppant tócsák egyikéről sem lehetett tudni, milyen mély: sárlépocsolya csupán, 20–30–40 láb mély talajvízgyülem – avagy tengerszem.

Archie híve volt az eltetvesedésnek.

213

A vízvezetékcsövek kiürülése-berozsdállása után pokoli nehéz volt vízhez jutni; s lelki egyensúlyát az Utolsó Eltetvesedő is csak úgy tarthatta meg, hogy igenlő lázban, lelkesen tetvesedett, és megpróbálta azt az ősi szimbiózist, amiben serkével/atkával, bolhával/tetűvel mindig is éltünk.

De az embertetveket hamarosan kiszorították a farkas-, a medve-, a hiénatetvek; és ha már tűrhetetlenül vájták-csípték-falták, Archie-n néha erőt vett a tisztálkodás paroxizmusa. Ilyenkor sorra járta a leglehetetlenebb zugolyokat, ahol ciszternát gyaníthatott és a sárga, állott lével is beérte. („Minél mocskosabb – annál jobb.”) Ez történt vele most is.

Nem tudta, kinek a csapdája volt – ha csapda volt: tűrhetetlen viszketeget érzett. Az üres teáscsészét levágta a földre, majd egy káromkodással a cserepeket kirúgta a mélység fölé, és szentül eltökélte, hogy elhalasztja felfeszíttetését és addig nem hal kínhalált, amíg kefével-szappannal tisztára nem sikálja magát.

S azzal a pályázó – a Megváltóságra függesztett lelki szemmel – törülközőt, mosószert ragadott, és elindult, hogy ciszternáját megkeresse.

Vén, horpadt, hatalmas tele tartályt talált a túloldali, emeletes felvonulási épület öltözőjében, s hogy az esővíz gyűlt-e össze benne vagy még régről volt ott, nem tudni: a zöld penészlepedék alatt szépen rozsdálló, jéghideg vizet talált, s még a zuhany is működött.

Lecsutakolva, agyonfertőtlenítve, vörösen párologva – így lépett ki a Pályázó a bódé ajtaján anyaszült meztelen (a szégyenérzet a múlt megfejthetetlen fragmentuma volt már akkor a bolygón); egyik 214kezében gönceit lóbálta, a másikban a keféit meg a konyhatisztító csodaszereit.

Az elszőrösödött, ősember külsejű Archie vadember-tükörképével a Pályázó már jó ideje nem találkozott; s most, dacos-fegyelmezetten dideregve és gyermekkori berögzöttséggel még a fagyó ködben is a szép időt dicsérve – a Pályázó szépnek, tisztának és üdének találta Archie-t: olyannak, aki méltó a megváltóságra.

Bocskorpapucsaiban a Pályázó lebocsátkozott a meredek ösvényen, és a kilépőplatformról egy félfordulattal a mélység fölé kilógva, a meredek szögvas hágcsókon leereszkedett a pallérbódé alatti zegzug oduba. A sárfekete barlangszurdékba, ahol a Szerkentyű várta már – hogy még utoljára, szerető szemmel, de megrettent lélekkel végigmenjen csavarokon/kapcsokon, dugókon/nitteken, s utána mindjárt vissza fel, műhelyébe, hogy felöltse frissen zabrált meleg gúnyáit, és a bakon üldögélve, lábát lógázva – várjon.

Hogy várja a Várakozó Álláspontra Alkalmasabb Pillanatot.

Várja, hogy – mint valami messziről, kiterjesztett szárnnyal vitorlázó, rárepülő nagy madár – vállára üljön a Magábaszállás.

Várja, hogy – a prózai világ ihlet-ölő sivárlását figyelve – ahogy a hasba csikarás, beléálljon az Elmélyedés.

De mielőtt felmászott volna, a Pályázó anyaszült 215meztelen kilépett bocskorpapucsából, és ráállt az asztaloslap peremére.

Valamit észrevett.

Archie ezermesterszemével – valamit.

Valami szemet szúró koloncnak ellenőriznie kellett a helyét és hajlásszögét. A lábtartó konzolt csak szemmértéke illesztette a kereszt aljára; sapkáját is, amire a sarok kerül (s támaszt keresve majd megállni próbál rajta): azt is.

A lábtartó konzol.

Túlságosan meredeknek találta.

Ki tudja ennek nekiserkeszteni a sarkát, ha a Megfeszíttetés kapkodásában nem leli és lezöttyen?!

Hiba.

A Pályázó a melléhez, lágyékához kapott, mintha meztelen bőrének is ugyanott volna alsó-felső szerszámos zsebe, ahol a munkazubbonynak; de hiába: a mérőszalagot fennfelejtette.

Sebaj – gondolta, és a kereszt peremére ült. Fázott. Fokhagymagerezd fenekével lassan „kiközepezte”, s egyik lábát is felvetette rá, hogy majd kinyújtja – odapróbálja a sarkát. Hogy majd próbálomra nekiserkeszti a lábtartó konzolnak.

De hasztalan nyújtogatta, meregette, serkesztette – a sarkintó nem volt sehol. Lejjebb fészkelődött rajta, és a másik lábával is rátámaszkodott, hogy teste teljes súlyát odébb emelhesse. Ismerte a veszélyt – a pozitúrát, amelyen át kell lendülnie –, de majombiztonsággal mozgott, s az egymásra kopírozódó gondolatok álomlogikájának dőreségével szentül meg volt győződve, hogy amíg a mozdulatot nem véti el, addig nem vétheti el a mozdulatot.

Amikor a farkascsapda a lábára csapódott, a 216Pályázó elsőre hitetlenkedve csak felszisszent, de ahogy ránézett látta – rajta van: ijedtében nagyot kiáltott.

A Pályázó elkáromkodta magát.

– …Kutyaúristen!… Keserve-eees!… Kurva-aaa!… Hétszentsé-ééég! –

A kiáltást a katlan háromszor visszhangozta.

– KUTYAÚRISTEN! – – – Kutyaúristen – – – (kutyaúristen) – – –

– KESERVE-EEES! – – – Keserve-eees – – – (keserve-eees) – – –

– KURVA-AAA! – – – Kurva-aaa – – – (kurva-aaa) – – –

– HÉTSZENTSÉ-ÉÉÉG! – – – Hétszentsé-ééég – – – (hétszentség) – – –

Utána, feltámaszkodni hiába próbáló, kapálódzós mozdulataival hátrahanyatlóban, a Pályázó kétfele vágódó karján is érezhette a félkörös vicsori abroncs rácsapódását.

Archie fogva volt.

A kereszt foglya. Egér a maga csinálta fogóban.

De nem annak ádáz rémülete töltötte el, hogy tehetetlenül ki van szolgáltatva saját masinériájának és már nem tartóztathatja fel, ami következik (hallhatta a testsúlyra működő indító lekattanását, és már a három percre időzített dinamó is felbúgott a gépházban).

Nem azon sopánkodott végső kétségbeesésében, hogy sem felkészülésre/magábaszállásra, sem a szertartás kidolgozására nem hagyott időt magának; sőt ehelyett (megváltóhoz méltatlanul) saját csapdáján iszonyodva, dühöngve s vészingereit szenvedve, már csak rángódni/vergődni tud, mint a kelepcébe pottyant patkány.

217

Hanem azon jajgatott – mert kettéroppanása alatta, testének súlya alatt valósággal fejbevágta –, hogy poliészter keresztje nem bírja a terhelést és elroppan a dereka alatt.

Talán megrepesztette.

Szétroppantotta. Túlságosan elfaragta, amikor Elődjét baltával lepattintotta róla… A kereszt két darabban fityegett, a két kilazult csonkot a törésnél ő tartotta össze, s ez oly műhiba, hogy Archie, ha teheti, leállítja a kínhalált, leszáll, kijavítja a keresztjét – és csak akkor adja meg magát neki, amikor felkészül, összeszorítja a fogát, beharapja a szája szélét, és minden vergődő mozdulatát menetrendszerűen kitervelve-elrendezve, ő mondja a Gépnek, hogy „lehet! indulás! irány a kínhalál!”

Késő bánat – ebgondolat. Már annál kevésbé állíthatott volna meg valamit is a Gépen, mivel a fagyasztótubusok szórófeje működésbe lépett, a helyi érzéstelenítő hatására szinte átmenet nélkül beállt a zsibbadás, és ő, még ha csuklóit véres cafatokban kitépi is a csapóvasakból, akkor sem használhatná kezeit.

A józan szakértelem, az ezermesterség kiszállt belőle, elpárolgott nyomtalanul; s bár még reflexeivel tudomásul vette, hogy ördögi-bölcsen fundálta ki, s jól tette, hogy egyetlen, 4 láb széles és 8 láb hosszú asztaloslapra csavarozta: az asztaloslap összetartotta az egészet; de már nem tudott örülni neki…

E sikerélménytől vacogott.

Igaz, számíthatott rá, hogy a kampósszegszóró három, baziliszkuszforma kiságyú ha egyszer eldördül, hát amelyik kampó talál, lábán-tenyerén majd 218csak odaszögezi a kettétört iparkakeresztet az asztaloslaphoz, s akkor oda se neki, hogy elroppant a terhelés alatt: „még jobban” oda lesz rögzítve; de Archie szegény eszét akkorra már más rémület felhője feketítette el.

Egyrészt nem tudott szabadulni a kettétört kereszt rögeszmés rémképétől – hogy azzal AZ IS lerobbant, bezápult, kettétört: a Megváltás műve. Másrészt minél tovább számlálta a kattogó-nyikorgó perceket s mennél kevésbé érezte, hogy tuskóra dermedt kezén-lábán az ujjak mozognak-e még, ha mozgatja – annál inkább kezdett kiábrándulni a megváltásból.

Sújtó erővel szántott végig eszméletén az eleven test jószág-önzése.

Akármilyen kongó-egyedül ebben a ledöglött sivatag magányban – de még elélhetett volna egy darabig. Meddig? Addig-ameddig. És ha természetes halállal, hát úgy; ha meg amúgy, hát amúgy: de csak akkor, amikor elviszi valami nyavalyakórság; vagy amikor megelégeli és ő maga akarja.

Pedig mióta készült rá! Mióta elkezdte masináját!

S most úgy érezte – mint a légy a tejbe, úgy pottyant ő az üdvtörténet közepébe, és ha nem akarja maga is és nem vállalja többé, hát már el is rontotta Művét.

Jólesett volna, ha most felcserren az a lármafa hangja:

– Ez-az-én-sze!…

– Kiben-kiben-kiben-kiben-ne!…

– Lik-lik-lik!…

– Rrrr!…

– Metes-fiam-kiben-nekem-kedvem-te!…

219

– Ez-az-én – – –

– Rrrr!…

– Metes-fiam-kiben-nekem-lik-lik-lik! Szerel…

– Kedvem-te!…

– Az-én szerelmetes-Rrrr! Rrrr! Lik-lik-lik! Kiben-nekem…

– Fiam-lik-lik-lik! Rrrr!…

Jólesett volna. Az a rekedt, garathurutos csürüszkölése ha felcsattan, és ő utoljára megpillanthatja, ide-oda billegve rúdján, madári epifániáját. Megnyugtatta volna még akkor is, ha – istenország komputerrel fel nem fogható következetlenségével – Rikács valami fonákjára fordított mennyei mókával üzen. Elefánthangon letrombitál. Metafizikai lávaböffenetet hallat a Föld gyomrából. Sátáni kacajjal elsüvölt a füle mellett vagy csak épp mátyásmadári mivoltában elsétifikál előtte. Hogy nem hagyta el.

Ám a megfeszített még ebben a végső cserbenhagyottságában is görcsösen tartogatta szorongó gyanakvását (s hiszen ha tudta volna, hogy ezzel is a Cimborát szolgálja a Rejtekezésben!) – hogy ha madarat lát, ha beszélő madarat hall, hátha csak megrohanják érzékcsalódásai a keresztfán, és ő őrületébe süppedve, végképp alámerül.

Pedig soha Pályázó józanabb, Megfeszített épelméjűbb még nem volt soha az üdvtörténet ötezer megváltóval telecsillagozott firmamentumán!

Mintha zsigereibe ágyazott stopperen mérné, úgy érzékelte az idő múlását; s mire – a helyi érzéstelenítő tökéletes fagyasztásával – keze-lába híja torzónak érezte magát, már azt is tudta: a három perc letelt.

A lécháromszög csúcsára csavarozott aknacsö220vek torkolati tüze a szemébe villant. Amikorra várta, akkor hallotta a kampósszegszóró baziliszkusz dördülését.

A három cső kiürítette tárát. A kampók körülszegezték az asztaloslapon – mintha hóhéri késdobálója előbb körüldobálta volna… de akadt három, amely tenyerén-lábán találta.

Nem érezte vére elcsorgó melegét. Csak azt, hogy a csörlődob motorja beindul – ő keresztjével megemelkedik, és a tányér világ törött látványa az arcába csap.

S hogy a negyedkörös pálya ütközősaruit elérte, és lapjával nekikoppant – megint csak ki tudja, milyen kilazulás, törés, pontatlan bemérés vagy szerkesztési hiba folytán, a poliészter feszület, a függőlegesnek parányit melléállva, oldalt billent s ahelyett, hogy festőien fölmeredt volna: Archie-val fölé lógott az árkait-kútalapjait, talajvíz-morotváit reggeli párába rejtő katlanvidéknek – – –

S hogy „bevált-e” a kínhalál-gép, Archie utolsó ezermester-szerkentyűje?

Beváltotta-e az Isten Pénzéből kikopott emberiség és a Gonoszsággal Eltelt Föld reményeit?

A művelt romlottságot felváltotta-e amaz olyigen üdvös és mentől jámborabb bárgyúság, mely minden liliomaiglan megszűzül és a balga szentség magasra tartott ismérve…?

És volt-e, van-e orvosélettani esélye annak, hogy az új, titkos és jeltelen megváltás nagy-erős Művének virtusával és méltóságánál fogva, annyi dögösödés/enyvesedés és vályoghártyásodás után is még akad majd feltápászkodó?!…

221

Mindezt a félájultan, inaiig kilógó Archie Dumbarton nem tudhatta már a keresztjén – ő, ki hamar idő múltával halálok-kínhalálával volt légyen halandó.

Belefásulva a mélység rémületébe s fölé lógva a legörgő, aláomló látványnak, Archie a szemét is alig nyitotta fel.

Hat órával annak utána, hogy feszületén a mélység fölé felmeredt, a láncgörvezérlésű s amúgy elmés szerkezetű bambuszrúd, ügyetlenül kajmolódva Archie melle, nyaka, üstöke táján, pofon verte a száraz-kemény ipari szivaccsal (mellé mártotta az ecettartálynak); majd később, a hamis szögben beálló dárda beolajozott hajdermennykője úgy talált bordái alá döfni, hogy a torkán jött ki a hegye. Akkortól számítva már Archie Dumbarton az volt, aminek árát kínhalálával letörlesztette: Nem-Archie – Nem-Dumbarton.

A Nem-Isten; a Nem-Istenember. A Nem-Isten-Fia.

Az ismeretlen megváltó.

A Nevenincs.

Valaki – aki a Rejtőzködőt utoljára látta.

Harmadnap a villanyvekker karvillája körülhimbált egy lengődöngettyűt, a döngettyű felkatapattintott egy dugósédlapfedet, a fedlap szabaddá tette a dugót, és az alszárhimba felsédje a dugóba betuszkolta a vonagoló pöcköt; a pöcök bevonagolta a dugóba az érintkezést, az érintkezés egy áramkört 222zárt, és az áramkör felrobbantotta a poliészter kereszt négy üreges végébe beszerelt négy gyújtócsomagot.

A gyújtórobbanásra a Test lába-sarka alól azonnal kilobbant a poliészter saroktámasztó, villám hasításával a közepéig beégett és „elfogyott” a kereszt, majd az ide-oda cikázó hőgyűrűk izzásán elszenesedett az a kis összerándult makimajomforma tetem, ami valaha Valaki volt.

Míg élt, a kínszenvedés minden formáját elszenvedte, amit idegrendszer végigszenvedhet, és egyetlen reflexívét nem hagyta meggyötretlenül. Amikor kiszenvedett, a kínhalál-Gépnek már csak egyetlen funkciója volt: hogy elillanásában őt és Rejtekezésében az ő Elküldőjét segítse.

S hogy Archie feltámadástóli Megtartóztatását mekkora siker koronázta s Aktusa mennyire felülmúlta minden eddigi extrovertált ripacs-messiás csodatételeit, halott-támasztását, feltámadását, azt magukon a tényeken lehet legjobban lemérni. Elsőnek azon, hogy mi magunk itt vagyunk, itt ülünk megint, noha tudásunk róla a semminél is kevesebb. Róla, aki milliárdszámra támasztotta új életre a 15 hónapos hullákat; s míg milliós nekropoliszaiban a világ roppant Lázárja újjáéledt, ő – ő elfüstölgött, és még a kíváncsiság kósza ingerének magját se szórta el a feneketlen sárba hulló pernyéivel, hogy valaki kérdezzen utána s nyomozatilag firtassa: egyszer-volt-hol-nem-volt – hova lett?!

223

Azon nyomban folyásos fekélyek, sánkeres sebek, tetanuszos tályogok rögtöngyógyuló röppentyűi sötétítették el az eget: gennypászták, heges gomolyok. Felszikráztak, megsemmisültek.

Milliószámra felhőző guga, golyva, gangréna; sápkóros senyvedés, sorvadás, görvély- és gümőkór, csontlágyulás, vitustánc, podagra, idegzsába, szőrvisszanövés, gerincsérv, májüszög, duplapúp; kacskaság, nyomorékság, bénaság, vakság, vakság-süketség tisztulni/járni/hallani/látni kezdő csudája megannyi tűzbéka módjára pukkant el, s alighogy szikraesője szétrobbant, a kialuvó csudák tohonya fellege megereszkedett, és lehamuzott a földre.

A paleolit óta kétezer évenként esedékes csalimegváltások, álüdvözítések világbankjának alaptőkéje – mely Csudák és Tétemények mennyet-földet rekesztő szummája tízezer anyaszentegyház és százmillió szakadár szekta alapításához lett volna elegendő: a thaumaturgia tűzijáték-raktára robbant itt fel egyszerre forgók/pukkantyúk, fliffentyűk/ploppantyúk. Szétreccsent az egész ájétatos arzenál, ahány csuda, annyifele; hogy ameddig a szem ellátott, annak a bengáli fényénél ébredezett ez a mívelőibe belefáradt nagy kerek világ.

S hogy a thaumaturgia elszállt-elpárolgott és a thaumaturgoknak, ha akadtak volna, se maradt huncut-megveszekedett-lyukas garasnyi csudájuk sem, elkölteni – mívelni-való, a csudavárás üszke is lehamvadt; és bekövetkezett, amire ébredni alig remélte az ötnegyed milliárd halottaiból-tápászkodó: a csudátlanság elcsudálkozása.

224

Harrow-tól Beckenhamig, Epsomtól Upminsterig tavaszi nagytakarítás kezdődött az égen.

Mint tányérgongok hosszantartó réztenger-zengése a háztetők fölött s újrarázós-ütemes rárobajlása a kőrengetegre – úgy csapott le Londonra megint, vezényszóra, érthetetlen egymásutánban, rétegesen:

Napsütés!

Felhőszakadás!

Napsütés!

Felhőszakadás!

A harsány verőfény az elsötétüléssel, az egyenes hősugár a jégveréssel így váltakozott jó óra hosszat, míg végül, valahol a Faroe Szigetek egyikén, a Sandön (a Shetland Szigetek magasságában, de 300 km-nyire északnyugatra) – egy megelégedő meteorológus kiadott egy kurtácska jelentést; hajósoknak, halászoknak: szélerősség, szélirány, ilyen-olyan „frontok”, felhőjárás, átvonulás, prognózis, miegymás.

Nem telt bele három perc, és az Időjárás sörénye-rázva, farka-csapkodva és hangos morgással – visszatakarodott az évszakok választóketreceibe.

Abban a szempercenetben, hogy Archie Dumbarton máglyakeresztje fellobbant és ő elszenesedett a robbanásban, megmozdult a világ, s mire leporolta ruháját, hogy ott folytassa útját, ahol elhagyta, már semmire sem emlékezett.

A londoni nagyvásártelep építkezésén is, lázas-komótosan, epésen cigarettázva, sztrájk-éhesen, lajhár-ingerülten folyt a munka (ha a teaszünetekkel 225meg-megakasztott piszmogást munkának lehet nevezni), és a főépület felhőkarcolója körül is ment minden, azaz hogy csak ment volna, ha meg nem áll, mint félúton a levegőben felejtett karikacsapás.

Mert alighogy az egyik toronydaru – toronytető-pincealap előgyártott elemeket lóbálva tartókábelén – teljes terhelésével a pallérbódé mellé ért, a vágánypár alatta megsüllyedt, a hosszú hónapok alatt szétlazult szádfal engedett.

A földpartra konzolosan ráültetett, messze kinyúló irodaépület megdőlt, paneljeire hullva lekarikázott, és talpának csőrács-rengetegében vele zuhant – kínhalál-gépestül, mindenestül – a kis makitetem, ami Archie Dumbartonból maradt.

A vázak, a kitöltő falak, vashágcsók-csőállványok gubanca égig fröccsentette a talajvizet – fel, a 14 emeletes katlan minden falára –, és egy más időléptéken (a magukat nem álmodó tárgyak eónjából kihasítva) örökkévalóságnak tűnt, amíg többször körülborulva önmagán és kerge örvényén, csigavonalban buborékolva a feneketlen tó fenekére lesüllyedt, s darabjaiban aláülepedve, az iszapban megült;… „földet ért” a víz alatt. Már a fenéken nyugodott, amikor a homokfosó part még mindig zuhogott utána, s úgy betemette, hogy bizottságnak az is bolond lett volna, aki kiemelésére gondol.

Lesulykolták hát, egész nap döngölték a daruról, vastuskóval az alapok alá; s mihelyt a kútlapozás rákerült, senki sem álmodta, mi rejlik alatta, a fenekén. Odalett – s vele tűnt egyúttal a Földi Maradványok Nyomok Veszettségének redemptorista dogmája.

226

A szádolást visszaigazították, a naptárakat visszaakasztották az új felvonulási épület falára, és újra kitűzték a bokrétaünnepet.

Mindenki feltámadt.A sejt sejtenyére – a rost rostonyára – a sejtállomány sajtonyára változása irreverzíbilis folyamat ugyan, de a sejtmag a maga nedvenyéjében és a gerincvelő gesztje a maga gesztenyéjében felfüggesztve („szuszpendálva” mintegy in vitro) rezisztens maradván, a környezet antikataklizmikus pillanatában a metakatalizátor behatására sorra mind lavinaszerűen visszagurult abba a tengeléti/vegetatív állapotba, amelyben a szénláncok felfeszülnek, cytoplazmakuláris begerjedés következik be, amely indukálja az idegáramkör „élőfeszültségét”, s ezáltal lehetővé teszi a feléledést (szenzomotoros „lavina-hatás”). Azóta tudományosan beigazolt tény és nem idegen tőlünk az „ellenmozgással” hegynek dolgozó gleccserek, hőlégviheder okozta „hógörgenyek” kumulatív görg-örvényből előálló s a meredeknek nekirohanó hólavinák, valamint a felfele nyargaló kőgörgeteg gondolata – mely ritka természeti tünemények lankáról nyeregre, gerincről oromra ugrálva, vágtató sziklákkal, hóporlasszal-jégárral olykor 60–80 méterrel is feltolják és „megemelik” a csúcs tengerszint fölött mért magasságát (vö. dr. Prof. Ebenezer McCullan, FORDÍTOTT LAVINÁK, FELGÖRGŐ ZÚDULATOK ÉS MÁS ÁRELLENPÖRGÉSEK, University of Oklahoma Press).

Mindenki, kivéve az öngyilkosokat – a jófajtát, aki elegendő szeget, mérget, gázt nyelt/nyalt/szippantott ahhoz, hogy az újratámadt gyomormosók elkéssenek vele és lemondjanak róla; egyébiránt a statisztikák ott folytatták, ahol elhagyták.

Minden, ami volt, újra volt; és a Nagy Ugyanaz újra ugyanúgy volt, ugyanaz az ugyanaz.

Érmebedobásra működő automaták szájából, a szigetország első színészének előadásában, bárki, teljes óra hosszat Válogatott Trágár Tengerészkáromkodások Díjnyertes özönét hallgathatta, s meg227csodálhatta az ásítozó művész és jeles Shakespeare-interpretátor fölényes szenvtelen recitálását.*Shakespeare is feltámadt, és a körülötte nyüzsgő összes többi halhatatlan – de csak haló porában.

Ugyanígy, bizonyos telefonszámok feltárcsázására bárki tévékedvence visszatérő szalagra vett Örökmondó Hangján, milliószor ismételve élvezhette

1) az angol nyelv négy leggyalázatosabb ősszavát,

2) szadista kéjlihegést az áldozat trágár ellenkönyörgésével,

3) mazochista rimánkodást a kéjgyilkos trágár kárörvendezésével,

4) homokos nászéjszakát a nyoszolyófiúk bevonásával,

5) orgia-orvlehallgatást,

6) szívhangok felgyorsulását arisztokrata koitusz közben,

7) koituszhangok felgyorsulását szív és arisztokraták nélkül.

A legnépszerűbb nem az volt, aki megjátszotta; hanem aki álmosan szövegelt és csak nyomta, mint a sódert.

Újra üzemelt az élet, a Piccadillyn újra megrekedt a csúcsforgalom.

Robogóikon a bőrruhás lányok újra klubról klubra vágtáztak, újra vetkőztek a sztriptízkabarékban, s időről-időre dévaj fogadásokkal csábították 228fel a parányi színpadra a nagyérdemű közönség köréből azt a hajlott korú, elszánt hímet (aranycsíptetős, deresedő és pávatoll a fenekében… trösztelnök? képviselő?), aki közszemlére tett hímvesszőjét a fényben felvillantva – mire feleszmélhetett volna, hogy melyik lány csikarta ki belőle és kinek a vaginájában vesztette el a fogadást, már azt se tudta, fiú-e vagy lány.

A szélesre tárt vagina-magazinok ártatlanul sivalkodtak a fénycsövek alatt a deodoráns-kirakatokban, amelyek rendre megsüketültek reggelre. A frissen fejlesztett áram telefutotta a hálózatot, a szexboltokban megint ugráltak az ugrándi dildók, rezegtek a rezgőpéniszek és – diszkrét ál-úrihölgy kurvás-szemérmes meztelenségével – dudorítottak a művaginák.

A „LINGAM”-ban, a pénztárnál rendőrért szalajtott a hentesforma üzletvezető, és asztmásan szuszogva jól megmarkolta a drótvékony divatlaganc bársonykabátja szárát: művaginát próbált lopni, de a kenőcsöt elpotyogtatta, s ez árulója lett. Ezalatt a bemutatófülkében az álmos négerbaba egy agyonrúzsozott, nem-jól-konzervált ötvenes álözvegynek a rezgőpénisz használatát magyarázta, hogy földelni el ne felejtse, és főleg az előmelegített műondóval vigyázzon, hogy kéjes önkívületében össze ne nyálazza a szigetelést; mert nem igaz ugyan a halálos kimenetelű szerencsétlenségekről terjesztett mendemonda dildóval, rezgőpénisszel, de akármilyen jól rezeg, jobb félni, mint megijedni.

Azt az idősebb férfit, aki gumifelfújt teljes nőtorzó „élettársat” keresett (valami igénytelen és házias babaformát, aki azért szívesen maszturbál és szek229rényben, úti bőröndben, kis helyen elfér) – ezt a férfikuncsaftot a négerlány ellenségesen odébb utasította az álözvegytől: a szex-shop nem ismerkedési estély, és ha természetes vaginákat nem rezgő, de természetes péniszekkel hozna össze, jó is volna!…

Árt az üzletnek.

A feltámadás pillanatában, amikor a Megváltás Műve – Archie Dumbarton maradványainak aláhullásával és nyomtalan eltűnésével – Elvégeztetett, kora hajnalban, egy ódon, ütött-kopott sohói ház kapuján alacsony indiai férfi lépett ki, és kopogó léptekkel egy utcának számító, átboltozott oldalsikátoron távozott, amelynek létezéséről csak az igazán bejáratosok tudnak s ahol alakját a reggeli kirakati neonfényár nyelte el.

A ház nem volt bejegyzett bordély, sem álnyelv-iskola, sem álszauna, s lakói sem a hírhedt Messina-banda elrémített, beszervezett havi fixes alkalmazottjai voltak, hanem a mesterség partizánjai, akik a maguk szakállára – helyesebben a maguk pinaszőrére dolgoztak.

Mire az indiai vendég léptei elhaltak az utcán, az „ír” Molly már bidéje illatlucsok forróvizében pancsikált, s teljes mázsájával, azon álomittasan széthullva a porcelánon, tőgyelógó-ámolyogva figyelte a magas rézállványt az elfüggönyözött zárt erkélybe beszűrődő szürke fényben, rézállványon a madáreledeles tálkát és rúdján a madarat.

Maga elé, félhangosan dörmögve, az „ír” Molly (erősen osztrákos kiejtéssel) még meg is jegyezte, mi 230van ezzel a madárral, hogy olyan csendes nekem, csak nem beteg.

Mintha ketrecben volna, és annak a hosszát méregetné fel-alá, rúdján sebesen hol jobbra, hol balra sertepertélve s gazdájának háttal – a mátyásmadár nyughatatlanul járta járkálókáját; izegve-bizegve fara tollát, bóbitáját billegette, de amilyen lik-lik-lik! Rrrr! Rrrr! Rrrr! – rikácsolós volt máskor, azon a reggelen szavát sem lehetett hallani.

Sir Constantine ellopott éjkék Bentleyjét is „órák alatt” megtalálta a rendőrség: ott leltek rá az épülő nagyvásártelep mellett. Kegyetlen sáros-koszos állapotban volt, de egy szöget sem vitt el belőle, s akárki lehetett, nem akarta ellopni, csak szórakozni vele – az ilyen kérés nélkül kikölcsönzőknek se szeri, se száma.

Tulajdonosa megsiratta Bentleyje beépített kocsivécéjét, amelyet sohasem használt egyébnek, mint vendég-csodálkoztatónak, s most dugig rondítva kapta vissza. De az éjkék tragacsot lecserélte egy aranyhomok Rolls-Royce-ra, amelyet rég kinézett magának, s különben is, az egészet csakhamar tökéletesen kiejtette az eszéből, amikor Sir Constantine (azóta Lord Busby) házilag készült katamaránján körülvitorlázta a világtengereket és kerületében ezzel nemcsak, hogy visszanyerte választói bizalmát, de úgy vesztette el visszahódított mandátumát, ahogy arról mindig is álmodozott: a Körülvitorlázásért Szólóban lord – és mint norpingtoni Lord Busby Constantine, Őlordsága a Lordok házának örökös tagja lett.

231

Mildred két gyereke, Ronnie és Ernie szépen felcseperedett, s nemcsak hogy kinőtte, de el is felejtette, hogy valaha apjuk, Archie, úgy becézte kettejüket, hogy „a Csimbók” meg „a Bütyök”.

Gyönyörűen elidegenedett, nagyborzú, hosszúra húzott zöld-arany-lila dróthajkoronás cingár két langaléta lett a két Dumbarton-fiúból, és mind a ketten a tiltakozóiparban helyezkedtek el.

(Nem jövedelmezett, de biztosította a zavartalan állástalanságot.)

A két iker közül inkább Dadogós Ronnie (a Tejesember gyereke – legalábbis Mildred úgy gyanította): ő kkk… kérdezett nagy-néha Archie-ra, hogy mi lett a papával, amikor kkk… kiment Ausztráliába, írt-e, s ha nem írt, miért nem kkk… jelentkezett.

– „Kiment?!” – biggyesztette el ajkát Mildred zsémbes-keserűn, s öregasszonyráncai még jobban alákantározták fityegő tokáját – „kiment” az eszed tokja! Ki-szökött! Hitvány szaladó vigéc volt, vacak könyvügynök, mindenki hülyének nézett, hogy hozzámentem… Ausztráliába, Új-Zélandba, a jó ég tudja, hova. Amilyen élhetetlen volt világéletében, azóta felfordulhatott éhen, vagy ki tudja. Amekkora gané bitangnak ismertem, meglehet, hogy milliomos lett a papád és másodszor nősült, azért nem kíváncsi a pereputtyára… – – –

Mildred folytathatta volna azzal, ami mélységesen bántotta és kivált rágta a szívét, de miért is árulná el éppen kkk… Ronnie-nak, a Tejesember fiának, hogy amikor Archie elszelelésével már tiszta 232volt a levegő és elvehette volna – a Tejesember eltűnt a környékről, és Orpingtonban soha többé nem mutatkozott.

Olyan bigott, ájtatos országban, mint Anglia, az sem ment ritkaságszámba, hogy valaki a törvényes papa édesgyereke helyett a Tejesember fattya legyen; jóllehet arra is akadt példa elvétve, hogy valaki harmad-negyedíziglen – avagy mint Ronnie, hetedíziglen – Tejesember Ágon származzék és a naponta arra kocogó tejeskocsi bakján keresse felmenőit. Mely furcsaságnak, hogy mi a Teológiai Mélyértelműsége s minő bajos Eleve-Elrendeltetések származnak belőle, azt épp a Ronnie-félék sejtik a legk-kkk… kevésbé.

Utóbb, „új Telemakhoszként”, a Buddha Koszvakarékaival – mely sikeres norpingtoni pop-együttesnek dobos-mindenese volt – Ronnie Ausztráliába is elvetődött.

A világvallások, hovatovább bukófélben, s a kábítószerekkel folytatott öldöklő versenyben – hárman egy szalmaszál után kapkodva: fuzionáltak. Buddha megbukott Koszvakarékaival a büszke Ausztráliában, ahol Új-Zen Maszlagolás járta; s együttesével nyakig a slamasztikában, Ronnie elfelejtett apja után kérdezősködni.

Sidneyből, hajó- és autóstoppal még hazatakarodott valahogyan, és mamája szemrehányásain felhizlalva, Ronnie elvergődött Északra, ahol lelkes liverpooli fiatalok új céget alapítottak: pápakölcsönzőt. (Amilyen dörzsöltek voltak, csak igazgatót alkalmaztak; és kölcsönöztek mást is, Moderátort, 233Archimandritát, Krampuszt, Metropolitát, Mikulást – ha pangott a kereslet pápában.) A két „igazgató” négy hasonszőrű tagot alkalmazott, „igazgatóik” lelátogatták az alakulófélben lévő szektákat (már ahol ilyet megneszeltek), és arra a rövid időre, amíg a tiszavirág-életű szektácska élt, csekély díjazásért kikölcsönözték valamelyik pápájukat gurunak.

A nagy egyházak addigra már teljesen visszavonultak a vallástól, és úgy tengődtek, mint a palotáikat mutogató hóttszegény angol arisztokraták: katedrálismutogatásból.

Háromnapos kurzuson Ronnie elsajátította azt a kkk… keveset, ami szájhagyomány formájában még ebből-abból fennmaradt; s akkortól hol Dublinba, hol Dundee-ba – Sardifba, Bristolba, Blackpoolba, Newcastle-ba, Glasgow-ba: a pápakölcsönző Dadogós Ronnie-t kikölcsönözte pápának, sámánnak, patriarchának, sógunnak, maharishinak – amikor hogy.

Hanem a Megújhodási, amitől a befektetők oly sokat reméltek, veszteséges üzletnek bizonyult és hanyatlását nyomon követte a közömbös feledésbe merülés, az elapadás-elsikkadás, ami a FINANCIAL TIMES-ból azonnal kiderült – de senkinek sem szúrt szemet, hogy a tőzsde nem jegyzi többé, és jegyzékéből végezetre a tiltakozóipar is kihagyta.

A kis részvényesek csordája elolvadt, és a feloszlatást bejelentő társulati értekezleten a hivatásos megemlékezők a kenettelj-ipar részéről dekonjunktú234rával – hiánycikkpangással, keresletkieséssel védekeztek.

Az igazság az volt, hogy lassan szem elől vesztették.

Elfelhőzött – elvonult.

Felégette a periszkópot maga mögött.

Magára csapta a világtünemény hétpántos ajtaját, és űr-bunkerében hermetikusan bedugaszolódva-elereszkedve hibernál; de nincsenek tervei arra nézve, hogy mi lesz, ha feléli téliálom-tartalékait. Tán olvasta Epikuroszt, és megfogadta tanácsát?!… Azontúl csak azt tette.

Rejtekezett.

Az ismeretlenségbe begubózva s gubóján megülve – a vén csöves. Az utolsó Clochard!…

Az, Akinek egyetlen igazolható, hiteles, méltó létezési formája ez a tűntön-tűnés.

Ez a bújton-búvás.

Ez a rejtten-rejtekezés.

235 236