Mezári bej igen tanúlt ember volt, a beiruti angol egyetemen is tanúlt, ezenfelűl Angliában is, aztán érett korában megint Londonba ment, otthonhagyva nejét és fiát s ott részben keleti nyelvészettel, részben nemzetgazdasággal foglalkozott. E tanulmányai folyamán különösen Malthus tanaiMalthus Róbert tanai tettek nagy hatást reá. Hogy tudniillik mi lesz az emberiséggel, ha így elszaporodik? Mértani haladványban szaporodik, viszont terményeinek mennyisége, amelyekből táplálkozik, csak számtani haladványban szaporíthatók. Ennélfogva a háborúk és járványok szükségesek is, különben néhány évszázad múlva éhhalál fenyegetné az emberiséget. Így valahogy. Hogy igaza volt-e Malthusnak, vagy sem, ezzel most nem foglalkozunk. Annyi tény, hogy ehhez aztán hozzáfűzte a saját gondolatait is. És pedig:

– Ez a föld, – gondolta magában, – nem is tűr meg annyi élőlényt a hátán, amennyit el tudna tartani. Jóval a határ előtt megritkítja tehát az élőket. A föld lerázza a túlszaporulatotNo de mért? Mert a föld részben kegyetlen, részben okos. Mert tegyük fel, hogy ezer embert tudna eltartani ennyi meg ennyi négyzetkilóméter területen s az emberek még mindig szaporodnak, – mi lesz akkor az ezeregyedikkel? Éhen kell halnia? Éppen ezért már jóelőre gondoskodik arról, hogy ez ne lehessen így, vagyis ráadásos ovatossággal már nyolcszáznál berzenkedni kezd. Megrázza hátát, ahogy az oroszlán megrázza, hogy a tetvek lepotyogjanak róla s ez a földrengés, vagy tüzet okádik, küld a felhőkből egy kis gyermek-járványt és így tovább. De az emberek maguk is segítségére sietnek gyalázatos ökonomiájának: lemészárolják egymást.

Ezeket gondolta, aztán elhozatta magához feleségét és fiát is, hogy megmutassa nekik Angliát s a fiát, aki addigra már tizenhét éves lett, beirassa az egyetemre. Mindenesetre megint tanítani kezdte a fiút némely okosságokra, ami régi szokása volt s így elmondta neki a Malthus-féle tanítást és amit körűle gondolt. S a fiú, mint mindig, most is nagyon figyelt a tanításokra és részben jegyzeteket is készített róluk, hogy jobban megjegyezhesse azokat.

Így éltek s mielőtt még nejével hazautazhatott volna Beirutba, az utolsó nyáron elvitte családját Skóciába, hogy megmutassa nekik az ottani hegyeket. S mikor már ez is megvolt, mikor már látták a hegyeket is, tavakat is, visszafelé utaztukban egyszer csak nyílt pályán megállt a vonat. Kinéztek az ablakon, hát látják, hogy a mezőn dolgozó asszonyok és emberek ott állnak sápadtan kapájuk mellett, rémülten néznek a vasúti töltés felé, némelyek pedig felemelt kezekkel rohannak feléje. De a vasúti kocsiban is nagy lett a mozgalom, riadalom ugyanakkor, mert isten tudja, mi módon azonnal elterjedt híre annak, hogy A kis pásztor halálaa vonat elgázolt egy gyermeket, kis birkapásztort bárányával együtt, amelynek átölelte a nyakát. Le akarta ráncigálni a töltésről, de már elkésett vele.

Mindenki sápadt lett a kocsiban, egyes asszonyok már sírtak is, a bej Számer nevű fia mégis így szólt hangosan, a csendben, mégpedig feltünésrevágyón, angolul:

– Nagyon helyes, úgy is túlsokan vagyunk a földön.

Mindenki ámulva nézett rá, némelyek szigorúra vonták szemöldökeiket, annál is inkább, minthogy fez volt a fején és látszott rajta, hogy keleti ember. A fiú voltakép mégis inkább apjához intézte szavait és azt hitte, hogy közös, titkos tudományuk mosolyával fog találkozni nála, ehelyett a bej abban a pillanatban felállt és egy hatalmas pofont kent le fiának. Számer nagyon elpirúlt ugyan, de semmit se szólt, az utitársak arcából viszont eltüntek a szigorú redők, némelyek bólintottak, mások a fejüket csóválták.

Az anya sem szólt semmit, s minthogy tyúkeszű volt, mint asszonyaink általában, részben nem értette, hogy fia mit akart kifejezni iménti szavaival és nagyon sajnálta őt e nyílvános megaláztatása miatt. De a kis pásztor sorsa is megrázta lelkét, mert jólelkű volt. Zavarában a sarokba húzódott tehát és duzzogott. Férjének nem mert szemrehányást tenni, még arabúl sem, mivelhogy kényura volt neki, s ő fél-kutya helyzetben, mint nálunk általában az asszonyok.

Egy idő után azonban, mikor a vonat már tovább zakatolt, Számer mégis megemberelte magát és így szólt apjához arabúl:

– Igen tiszteletreméltó atyám, most mért ütöttél engem pofon, mikor ugyanez a te véleményed is és én joggal hihettem, hogy elismerő pillantásoddal fogok találkozni. Mert ebből láthattad, hogy fogékony vagyok tanításaid iránt. Vagy véleményed voltakép szé83gyenletes és nem szabad hangoztatni a nép előtt? – Az apa világos, éles tekintettel nézett fiára, mintha szeme sugaraival annak fejében akarna kotorászni.

– Mért ütöttél pofon, mikor ez a legnagyobb megaláztatás az oly kényes angolok előtt? – kérdezte Számer újból. Amire a bej végülis így felelt:

– Azt hittem, hogy rá fogsz jönni magadtól is. Úgy látszik azonban, hogy elfelejtetted egyik igen fontos tanításomat. Hogy aki A részleteket csak elvek szerint megítélnirészletek megitélésében általános, nagy elveket használ fel, az ostoba ember. Az élet csupa kín, nem szabad semmire se törekedni, – mondotta Buddha, – de azért megkötötte reggel a saruját s ha feje felett netán kigyulladt volna a ház, biztosan kiment volna belőle.

A fiú előbb száját összeszorítva hallgatott, aztán, minthogy tisztességes fiú volt, így felelt:

– Igazad volt apám. – Amire a bej így folytatta:

– Észrevételed esztelenségét azonban még más szempontokból is lehet bizonyítani, – mondotta Mezári a fiának. – Miről van itt szó? Hogy az elmélet így szól: a szaporaság túlnagy, túlságosan fenyegető, tehát a pusztulás, sajnos szükségszerű. Ez az elmélet. A konkrétum pedig az, hogy itt a szemünk láttára elgázoltak egy szegény kis parasztgyereket. Elmélet és konkrétumEz pedig két külön dolog. Mármost mért kell okvetlenűl két dolognak tekinteni és másként megítélni az egyiket, mint a másikat? – ezt a vizsgakérdést adom fel neked. Gondolkodj rajta s ha jól megfeleltél, akkor megérdemled, hogy beirassalak az egyetemre.

Így szólt a bej s ezzel elkezdett újságot olvasni. A feleség is, úgy látszott, kicsit jobbkedvű lett. A fiú pedig Londonban két nap, két éjjel törte fejét a kérdés megoldásán, de nem tudott végire járni. Végűl is bement apjához és így szólt hozzá:

– Könyörűlj, apám, világosíts fel, mert nem tudom megoldani a feladott kérdést, pedig már majd kiszakad fejem a kimerűltségtől. Vedd kérlek figyelembe, hogy még túlfiatal is vagyok s a gyönyörök még nagyon érdekelnek. Nem tiszta hát a fejem. – Amire a bej így felelt:

– Menj, aludd előbb jól ki magad és akkor gyere vissza.

Számer tehát aludni tért és körülbelűl húsz órát aludt. S mikor ifjúsága teljes frisseségében és sugárzó pompájában benyitott, apja 84elmosolyodott, aztán pipával kínálta, feketekávét is töltött neki, majd így szólt hozzá:

– Ó fiam, Számer, milyen nagy lurkó vagy te még. Nem emlékszel, hogy a tibeti lélektanból mire tanítottalak? Tibeti lélektanA tibetiek ugyanis azt mondják: az emberi lélek nem egység, hanem gyülekezet. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberben különböző független hatalmak garázdálkodnak, így az ösztönök, érzelmek, indulatok és az értelem, – mondjunk csak ennyit. S ezek esetleg különböző és egymással homlokegyenest ellenkező dolgokat követelnek az embertől. Néha ugyan hatni is tudnak egymásra és megegyeznek. Nos erről van itt éppen szó. Hallgass csak ide.

Fiatalkoromban volt nékem egy vad vérmérsékletű, ír származású barátom, aki folyton azt hangoztatta, hogy ő milyen természetes lény. Szinte kérkedett evvel. Mondtam néki:

– Az ember nemcsak az, ami, hanem az is, ami lenni akar. S ami akar lenni, az esetleg vissza is hat rá és megváltoztatja, vagyis némikép olyanná is teszi. Amivé lenni akarokNálunk az asszonyok példáúl halálesetkor először is elkezdenek sopánkodni s aztán saját hangjuktól ellágyúlva elkezdenek sírni, vagyis most már kezdenek igazán résztvevők lenni, pedig előbb még nem voltak azok. – Így szóltam hozzá, de ő csak nevetett.

Ez ugyancsak Angliában történt, akkor először voltam itt s angol irodalommal foglalkoztam. Azt mondtam neki tehát, hogy Hamlet példáúl nem is természetes. – Majd így szóltam: – és milyen egyhangú ez a te természetességed. Hamlet nem egyhangú, – mondtam neki, de még ez sem hatott reá.

– Tudod-e te azt, – folytattam a korholást, – hogy ebben a stílusban állandóan megmaradni nem is lehet A természetesség afektációjaafektáció nélkül. Márpedig nincsen ellenszenvesebb afektáció, mint a természetességé.

Még ezen is csak nevetett. Mikor is egy alkalommal aztán nagyon megijedt sajátmagától. Ez így történt:

Tudod nagyon jól Számer fiam, hogy a mi Koránunk mennyire lelkünkre köti a jótékonyságot. Ez aztán vérünkké válik, mi nagyon érzékenyek vagyunk ilyen dolgokban. Képzelheted tehát, hogy hogy éreztem én magamat, mikor a következőket látom. Ellenszenves koldúsCsöngetnek a lakása ajtaján, azt hittük egy közös barátunk érkezett, tehát én is kimegyek vele ajtót nyitni s íme ott áll egy koldús s ő nyomban rárivall:

– Hordd el magadat, szemtelen, nem mondtam már neked, hogy útállak? – és még köp is egyet nagy természetességében, pedig nem volt ez rossz fiú. Csak ez a koldús tényleg ellenszenves volt neki, ezt elmesélte nekem későbbi bánatában. Viszont, hogy aztán mi történt e szavai után?

A koldús tényleg igen csunya arcú ember volt, rücskös, penészes zöld a színe s ez az arc most még csúnyábbra vált. Két sárga foga is görbén kiállt elől és ezt most mintha ráemelte volna támadójára. Aztán sziszegni kezdett, majd hörögni s végül ájultan vágódott el a folyosó kövezetén.

Nem részletezem a dolgot. Elég ebből annyi, hogy mindezek után a barátom mégiscsak nagyon meg volt törve. Mert alapjában véve, mondom, jó fiú volt.

– Természetesség? – kérdeztem tőle. – Hát nincs eszed? Hátha ez a nagy természetesség dúrvaságba torkollik? Vagy tökéletesen az ösztöneidre és indulataidra bízod magadat? Ez ellenszenves ember volt, igazad van, de nem emberségesebb-e, hogy ily esetben Az értelem behatása az indulatokraa másik hatalom, vagyis az értelem mérsékelje undorodat? Ha másért nem, már azért is, mert minél ellenszenvesebb egy koldús, annál szerencsétlenebb.

S akkor hát végre belátta, hogy igazam van.

Ez volt az egyik eset. A másik szintén egy barátommal történt s ugyanitt és történetesen szintén koldússal. Ezt csak röviden mondom el. Orvostanhallgató volt az illető s annak az elméletnek volt híve, hogy az ember ne adjon semmit a koldúsoknak, mert azokról az állam köteles gondoskodni. Egyszer együtt megyünk a Fleet-Streeten és szembejön velünk egy nagyon szánalomra méltó öregember felkötött karral. Alázatosan néz reánk, én rögtön pénztárcámban kezdek kotorászni, miközben odasúgom e barátomnak: – adjál neki te is. – És mikor mégsem mozdúl, még egyszer sürgetem: – adjál te is. – Csakhogy ez már nem volt olyan jó fiú.

– Helyes, – azt mondja egészen hangosan, – kivételesen adhatok, de akkor megnézem előbb, hogy Panaszolt sebeket megnéznimi van a kötés alatt, hogy igazán beteg-e a karja? Mert engem nem csap be.

– Megbolondúltál? – kérdezem tőle, mikor látom, hogy csakugyan odalép és kezdi leszedni a koldús karjáról a kötést. Mivelhogy ő 86orvostanhallgató nemde, ő csak ért az ilyesmihez! Ha én lettem volna ez a koldús, nyakon ütöttem volna.

Csak nagy nehezen tudtam elráncigálni onnan. Aztán így szóltam hozzá:

– Te hülye állat, – mondtam neki mindenekelőtt, pedig nem volt ez ostoba ember. – Nincs benned érzés? Szív és észArra a hülye eszedre bízod magad akkor is, mikor szívednek, szánalmadnak, vagy szégyenkezésednek kéne eldöntenie, hogy mit tegyél? – Eddig van ez a két történet.

És mi következik belőlük? Hogy aki mindig csak eszére hallgat, az épp olyan ostoba módon cselekszik, A törvényhozó értelmemint aki mindenkor indulatait követi. Vagyis: az pillanatonként változhat, hogy mire kell hallgatni, nekünk pedig tudnunk kell, mikor döntőbb a szív és mikor az ész. S itt érkeztünk el az elgázolt kis pásztorig.

Aki a törvényeket kimondja, az előtt nincsen semmiféle kis birkapásztor, aki átölelve báránykája nyakát meghal, mert meg akarta azt menteni. A törvényhozó tehát szükségszerűen értelmével mérí a dolgokat. De aki tanúja lesz a kis pásztor halálának és nem siratja, az merőben szívtelen ember.

Hasonlóképen: a törvényhozó kimondhatja, hogy aki lop, az szigorúan büntetendő. Ezt kimondani kötelessége is. De A bíró szívea bíró kötelessége viszont, hogy a szivére is hallgasson, ha egy szerencsétlen nyomorúlt áll előtte lopással vádolva. Mert amelyik bíró ezt nem teszi, az gazember.

Egyszóval: A törvények megalkotása és végrehajtásaa törvény végrehajtása mindenkor más emberséget követel, mint a törvény megalkotása. A törvényhozó kimondja: aki nem fizet adót, annak vagyonát el kell árverezni. Most vedd a végrehajtót, aki egy szegény özvegyasszony utolsó tehenét könyörület nélkűl elárverezni rendeli, – nem szívtelen gazember az ilyen?

Amelyik végrehajtó közeg pedig így beszél: – egyéni tragédiák minket nem érdekelnek, minket a nagy elvek érdekelnek, – az ilyen végrehajtó közeget fel kell akasztani.

(Most pedig én beszélek hozzád Tahtúr fiam, én Hábi-Szádi, öreg mágus, halála előtt. Remélem, elég érdekesnek találtad e történetet. Magam én ugyanis arra törekedtem, hogy elég érdekesnek találd. Ezekután tudd meg óh fiam, hogy se Mezári bej, se fia Számer nem 87létezett soha. Mind a kettő én magam voltam tizenhét éves koromban, mikor saját magammal vitattam meg a fenti történetet.)

Volt itt egy hosszú, idegen aggastyán, aki már imbolygott az öregségtől. Illetve, lehet, hogy mindig is imbolygott. S volt itt egy ház, ahol a khubzot igen ízesen készítették: zsírban sütötték, borssal. De néki, ennek az idegen öregnek nem ízlett. Azt mondta rá, hogy hazájában, Írországban sokkal jobban csinálják ugyanezt, mert ott nem zsírban, ott vizesen sütik, ott nem ízesen készítik a lepényt s hogy az úgy sokkal jobb. Mosolyogtam s azt gondoltam magamban, hogy: A hazaez a haza. S most neked is azt mondom: tanúld meg Tahtúr fiam, hogy ez a haza.

Angol nyelvet tanított itt ez a hosszú, idegen öreg, aki, mondom, már nagyon imbolygott az öregségtől. S már ifjúkorában otthagyta hazáját, nem tudom, mely okból s azóta nem tért oda vissza többé. (Én ilyenkor bánatos szerelemre gyanakszom, vagy bűnre, nem tudom mért.) Végig imbolygott a világon és nem tanúlt meg semmiféle nyelvet, mindenütt angolt tanított, végűlis itt rekedt nálunk és itt is halt meg, szívében a katolikus egyházzal.

S én most mondok valamit. Mindenekelőtt azt mondom, hogy Kegyetlenség nélkűl nem lehet gondolkodnikegyetlenség nélkül nem lehet gondolkodni. Kegyelet, vagy részvét nem befolyásolhatja a gondolkodót. S amit itt hallani fogsz, készűlj el rá, nagyon kegyetlen dolog. Az ember lelke mélyén démonok laknak édes fiam, Ősbogarak a lélek mélyénősbogarak mászkálnak odalenn s ezek felett az értelem alig tud úrrá lenni. Mikor kisfiú voltál, talán hatéves, nagyon megcsodáltad egy kémíremet és nagyon mondtad, hogy vajha neked is lehetne ilyen. Aztán még egyszer mondtad. S én csak hallgattam, mosolyogtam és vártam a fejleményeket. Hogy hány évig kell várnod, vajjon mikor kaphatsz te is egy ilyet? – kérdezted néhány nap múlva ebéd közben. Megintcsak mosolyogtam és azt feleltem, hogy csak sok év múlva bizony. A gyermek és az örökség reményeErre nagyon elkomolyodtál, még enni sem akartál s én megint vártam a fejleményeket. És íme tényleg: néhány hét eltelte után a következő kérdést intézted hozzám: hogy vajjon, ha anyád meghal, minden a tiéd lesz-e? Mondtam: igen. (Anyádnak ugyanis igen szép selyem-bugyogói voltak, amelyekre szintén nagyon vágytál.) 88És ha én, apád meg fogok halni, akkor is? Minden a tiéd lesz akkor is? – kérdezted tőlem. S a szemed nagyon csillogott. – Akkor is, minden a tiéd lesz akkor is, – feleltem néked. Ezt te nagyon megelégedve hallgattad, aztán hirtelen elkomorodtál. – De azért én nem kívánom, hogy meghaljatok, szegény apám és anyám, – mondottad, amire magam is elkomolyodtam, kicsit talán sóhajtottam is, aztán megcsókoltalak.

Hát erről van itt szó Tahtúr fiam. Mondjuk ki a szót: a halálunkat kívántad, aztán elszégyelted magadat. De nem is előttem, saját magad előtt, mert jó fiú voltál. Vagyis ősbogarak törtek fel belőled, a lelked mélyéről, ezek a soklábú, vak szörnyetegek, amelyek ott lenn mászkálnak a sötétben, ezek a rosszindúlatú, gyilkos gazemberek, amelyek csak rágni akarnak és falni, mindent mohón megkaparintani, lopni s amelyek elpusztíthatatlanúl megmaradnak ott lenn az ember élete végéig. Ezek azok a kaján gazemberek, akik örűlnek, ha valaki meghal, akik mindenkor siettetik beteg barátaink halálát, és elégedetlenek, ha netán jobban lesz, akik mindig hajlandók örűlni a mások kárán, akik mindenkor hajlandók egy bájos, szép lányt elcsábítani, kéjeik számára felhasználni és kíméletlenül otthagyni, akik hipokrízisre, vagyis megdöbbent alkalmazkodásra kényszerítik az embert, arra, hogy temetéseken mindenáron sírní akarjon, mikor pedig ők azt diktálják, hogy elégedetten böffentsen, mert hiszen nem őt temetik, hamís óbégatásra, sopánkodásra késztetik, ha valakinek balsorsáról érkezik híradás, akik a szégyenkezés vesszőfutását okozzák a lélekben, mert hisz Mit művelnek az ősbogarak?sok derék, ifjúember, ha tettenéri magában ezeket a szörnyeket, sötét szobába vonúl és azt kérdezi megdöbbenve magától: – hát igazán gazember vagyok én? Szegény barátomnak csodálatosan szép temetése volt és én elégedetlen voltam, mert irígyeltem tőle ezt a temetést. Hát ilyen átkozott baromságok, lehetetlen ostobaságok vannak énbennem, lehet az? És más mindenki jó, csak én vagyok ekkora gazember?

Nos, erről akarok éppen beszélni édes fiam. Mindenki ekkora gazember volna, ha hagyná. Minthogy a lélekben sokféle hatalom van, ezt már többször is mondottam neked. A mi szentjeink és a keresztényekéi is, annyira Kűzdelmeink démonainkkalkűzdöttek ellenük és annyira szégyelték miattuk magukat, hogy erdőkbe, vagy barlangokba szaladtak és elkezdték tépni saját husukat, vagy baltával vágták le egyes tagjaikat, hogy 89végleg elűzzék őket és megszabadúljanak tőlük. Sőt készakarva még fel is idézték magukban e szörnyeket, hogy megbirkózhassanak velük. A filozófus és egyben lélekismerő viszont, – mert hisz lélekismeret nélkül senki se lehet filozófus, – no szóval a lelkiekben tapasztalt ember már ott tart, hogy mosolyog ha szörnyei felbukkannak benne, vagy fiában és azt mondja: – no lám, megint itt vannak a szörnyek. – És semmit se szégyelli magát, hanem nagy erővel a mélybe taszítja őket vissza, ahogy a keresztény mondában Mihály arkangyal a gonosz angyalokat, ahogy Máninál A filozófus és a démonoka fény követeli a sötétség démonait, vagy a görögöknél Zeüsz az óriások gonosz hadát. A filozófus nem szégyelli magát, mert tudja, mert tisztában van vele, hogy nincs olyan ember, akiben meg ne mutatkoznának e démonok és attól függ éppen a szellem értéke-fénye, hogy mennyire hagyja őket tombolni a felszinen. Az ellenőrző léleknek ez a hatalma teszi az embert.

Ide akartam én eljutni és most visszatérek az ír emberhez. Az volt az érzésem, hogy ennek az aggastyánnak már nincs is saját lelke, mert kihalt s hogy helyébe műlélek van beépítve benne: a katolikus egyház. Szegény ember volt és csekély jövedelmének egy meghatározott hányadát mégis minden hónapban eljuttatta egy bizonyos kasifhoz a szegények számára. Továbbá: lelki mozgalom már nem mutatkozott nála soha. Egyenletesen jóakaratú volt mindenkivel szemben, mint a legenyhébb tavaszi napfény. Szelid volt és türelmes, sohase haragvó, még a lágy tekintete is azt mutatta, hogy Akiben semmi kűzdelem nincsindulatokra képtelen s mikor megkérdeztem tőle, hogy még Hitlert, a tömeggyilkost se gyűlöli-e? azt felelte rá, hogy embereket sohase szabad gyűlölni, csak a cselekedeteiket, csak azokat szabad. S ha megkérdeztem volna az úgynevezett eredendő bűn felől, amelyből életünk fogan, bizonyára rámemelte volna tiszta tekintetű, tűztelen szemeit és alighanem így felelt volna: – énnekem evvel, istennek hála, már semmi dolgom. Aggastyán vagyok. – S ha netán fiatalsága felől érdeklődtem volna, hogy vajjon akkor se volt-e vele dolga? biztos vagyok benne, hogy így felel: – a fiatalkornak bizony sok a bűne. – És így tovább. De most láss engem fiam. Az imént a lélek démonairól beszéltem neked s hogy miként kell azok felett úrrá lenni. És most ugyancsak én mondom neked, hogy ettől a lelki mozdulatlanságtól, a kűzdelem teljes hiányától meg kellett bolondúlni az embernek. – Ilyenek az angyalok? vagy ilyeneknek képzelitek őket? Ha igen, akkor ostobák vagytok, 90mert Allah őrizzen tőlük. Pedig, mondom, jóságos volt, igazán az volt és mégis! Mert halálosan unalmas volt és élettelen.

És e szónál máris vádolsz engem, fiam, igaz-e? Hogy erkölcsi kérdésekben is Esztétalelkekesztéta-lélek vagyok, aminél nincs útálatosabb. – Rossznak lenni nem elegáns dolog, – mondta veled egynevű nagybátyád, Tahtúr. Továbbá: – Pirúze, – feddette feleségét, – ne szoktasd be a házba a koldúsaidat, mert piszkosak. – Még továbbá: – oly könnyen becsaphatnám ezt a szabót, de nem teszem, – mondta, – mint ahogy nem nyúlok patkánylyukba sem. Szeretem, ha tiszták a körmeim. – (Megjegyzem, ez a szabó öreg és már nyomorék ember is volt.)

Hát ilyen volt nagybátyád Tahtúr, de nemcsak kifejezéseiben volt ilyen, a lelkében is. Jól ismertem őt, képzelheted. Aki az erkölcsösség cselekedeteit csakis a mozdulat szépsége vagy csúnyasága szerint ítéli meg, az silány ember. S ő, sajnos, az volt. Ezeket nevezem én megvető szóval esztéta-lelkeknek. Az erény szépségét nem a mozdulat tesziAz erkölcsnek nem a mozdulat, hanem a benne megnyilvánuló jóság a legfőbb szépsége. S ebben a magas értelmében veendő Buddha nyilatkozata is: – ne legyetek rosszak, mert az csúnya dolog.

És most éppen én, aki mindezt tudom és vallom, éppen én kifogásolom e jóságos aggastyánban azt, hogy bár jóságos volt, de unalmas is egyben? Figyelj ide! Én megállapíthatom azt, hogy unalmas és élettelen, és elégedetlen is lehetek evvel, amellett becsűlhetem, sőt szerethetem is a jósága miatt. Ez történt itt. Nagyon szerettem az öreget, gyengéd szeretettel.

De visszatérve a démonokra: neki nem voltak többé démonai? Vagy néki már nem kellett megkűzdeni velök? Ez volt első kérdésem. S azt feleltem rá magamnak, hogy ilyesmi nincs. Az öregkor tudvalevőleg olyan, hogy e sötét hatalmak még nagyobb erőre is kapnak az emberben. – Mit fütyörészel itt magadban, nem bánkódol azon, hogy meghalt a feleséged? – kérdeztem szülővárosom egy utcájában egy öreg lepényárústól. – Dehogy bánkódok, – azt mondja, – bánkódtam eleget életemben. Az öregség és a démonokMost kezdek csak igazán örűlni annak, hogy még mindig élek. – Vagyis: öregemberekben gyakran feltör nemcsak az abszolut önzés és mások iránt való teljes közöny, de valamely szemérmetlen bestialitás is.

S ebben az öregben semmi se lett volna ebből? Vagy meg volt fagyva a lelke? Nem tudtam ennek végire járni. Viszont a másik kérdés is 91erősen foglalkoztatott: hogy miért is hat rám kevésbé barátságosan ez a mozdulatlan jóság, mint az olyan, amelyet bizonyos kűzdelem előz meg? Ghandira nagyon hatott Tolsztoj fiatalkorában, reám is. S egyik elbeszélésében A jóság ideális képe Tolsztojnálegy jóságos zarándok éhező parasztok földjét kiváltja a zálogból, kaszát, miegyebet vesz nekik, kocsit, lovat s már éppen tehenet is akar venni, mikor meggondolja magát: – ez már túlsok lesz, – gondolja magában. S nékem ez a momentum tetszik tán legjobban ebben az elbeszélésben. Mert ha csupa jóság lett volna ez az ember, ha határtalan jóság lett volna, émelyedtem volna tőle. Így azonban emberhez hasonlított, akiben mindenféle hatalmak kűzdelme van, nem pedig angyalhoz, ami annyit jelent, hogy az állandó, egyenletesen enyhe napsütés, valamely állandó tavasz nékünk nem való, nemcsak azért, mert az egyforma ingereket nem jól viseljük el, hanem azért sem, mert ami keletkezésében mutatkozik meg előttünk, az jobban hat reánk. És harmadszor: mert az önmagával való kűzdelem teszi az embert. A gépies jóságnak tartalma különben is más, mint azé, amelyben a lélek mozgalma is kifejeződik, ha e kettőnek embertársainkon való eredménye ugyanaz is. Nem így vagy-e a bűnözővel is? Tehát: ha az erény egyenes vonalú és egyenletes, mondhatnám úgy is, hogy lélektelen és Gépiesség a jóságbangépies, akkor nem jól viseled el, hát még, ha a bűn is az! A tigris ártatlan lény, mert azt teszi, amit a természet parancsolt neki s ezt ő nem érzi bűnnek, – most képzelj el egy embert, aki felfalja gyerekeit, mint ahogy a nőstény tigris teszi néha, mikor még nem szokott hozzá az anyasághoz s ahogy a hím is szívesen teszi s ezenfelűl is, tudjuk, a tigris minden élőnek ellensége és gyilkosa, – ha az emberi lény is ilyen egyenletesen és meggondolás nélkül gyilkolna, gépiesen, fájdalom és utólagos lelkifurdalás nélkül, ahogy a német barbárok tették nemrég, vagyis hidegen és intézményesen, nem úgy van-e, hogy ilyen látvány hatása alatt elvesztenéd az emberbe vetett minden hitedet? Gépiesség a bűnbenTehát: ha pillanatnyi fellobbanás, vagy indulat okozza a pillanatnyi bűnt, ez az, amit kénytelenek vagyunk még mindig emberinek nevezni, – ha önmagammal való A bűnnel való kűzdelem ád neki emberi jellegetkűzdelem, vagy vita előzi meg, szintúgy s ha megbánás követi, hasonlóképpen. – Bűnt követtél el? de legalább megszenvedtél érte? kűzdöttél magaddal előtte, utána? megbántad? – ezek azok a kérdések, amelyek okvetlenűl felvetendők s amelyekre a felmutatott pozitív bizonyság, ha nem is mentesít, de legalább emberi arculatot ad a bűnnek is.

S most újra visszatérve eredeti elbeszélésemhez, az ír ember történetéhez: ez a szegény, hosszú és imbolygó öreg a hivatalnokok európai negyedében egy kávémérésben űlt délelöttönként és minthogy a tulajdonos szerette őt, megengedte hát neki, a hazátlan és otthontalan öregnek, hogy ott írja listáit tanítványai számára. Mik voltak ezek a listák? Az angol nyelv különösségeit, rendkivüli sajátosságait tartalmazták, ezeket írta össze nagy ívekre óriási kalligrafikus betűivel s osztotta aztán szét közöttünk. Nékem is persze, mert én is tanítványa voltam s természetesen ezeket, mikor már megtanultuk, vissza kellett adnunk. S minthogy a fiatalság kegyetlen természetű, néhány évi tanulás után egy barátommal elhatároztuk, hogy elég volt, nem tanulunk nála többet, mert megúntuk a gyakran bóbiskoló öreget. (Ma is szégyellem magam ezért.) Visszaadtam tehát listáit, azt hazudtam, hogy mostanában gyengélkedem, de majd ha jobban leszek, újra kezdem a tanulást, aztán megöleltem az aggastyánt s abban a pillanatban már meg is bántam hetyke határozatomat. Mert az öreg ott állt lehajtott fejjel, aztán szelíden, mint isten báránya rámemelte világoskék szemeit. – Hát isten áldja, vigyázzon az egészségére, – mondotta csendesen, aztán még mindig ott állt kis ideig, még bólogatott is saját magának, végűl elment. Hozzá volt már szokva, hogy kora miatt, gyengesége miatt elküldjék. S ez nagyon fájt nekem, még sírtam is utána. El is határoztam, hogy hadd bóbiskoljon nálam, én rövidesen visszaveszem, okvetlen visszaveszem. De nem lehetett, mert nemsokára meghalt.

De mielőtt még meghalt volna, egy délután azt kérdezem barátomtól, aki történetesen koca-költő is volt:

– Visszaadtad neki a listákat?

– Nem adtam én, minek adtam volna? – feleli barátom. – Maradt nálam vagy harminc listája, ezeket összetéptem.

– Hogy-hogy? ezeket a nagy fáradsággal csinált listákat? – kiáltottam fel valóságos fájdalommal.

– Mi a fenét ámúldozol? Igen, összetéptem, – azt mondja ő. – Nem volt kedvem visszaadni. Különben is hadd dolgozzon. Öregembernek az tesz jót, ha dolgozik, nincs igazam?

Akkor engem ismerőseim még nem neveztek mágusnak s most nyílván azért neveznek annak, mert ma már eggyel és mással tisztában vagyok és az itélkezéshez rendszerint megvan már a kellő anyagom. 93De akkor, mondom, meg kellett állnom a csodálkozástól, a felháborodástól, nyílván vérvörös is lettem tőle és dadogtam, mert nem tudtam elég hamar megfogalmazni amit érzek és gondolok. Végűlis így szóltam:

– Gonosz gazember vagy s az ilyen ember a világért se tévessze össze magát a jósággal.

– Mért vagyok én gonosz gazember? – kérdezi ő és nevet. – Hát nem igaz az a tétel, hogy öregeknek jót tesz a munka? Ha abbahagyják, hamar meghalnak, – nem te magad szoktad ezt hangoztatni?

Megint dadogtam a dühtől, megint nem tudtam kellőképpen kifejezni magam, de aztán észbekaptam.

– Figyelj csak ide, – mondtam. – Ne téveszd magad össze a sorssal. A rosszakaratot jóságnak minősíteniHa te hátsórészen rúgsz egy embert s ezáltal véletlenűl meg is mented őt a haláltól, mert rúgásodtól neki esett a falnak, nem gázolhatta tehát el az autóbusz, – akkor a világért se mondd rá azt, hogy hálával tartozik neked, mert jó voltál iránta. Te rossz voltál, csakhogy az élet olyan, hogy jóra fordítja olykor a rosszat is, ahogy még gyakrabban rosszra a jót. A rossz cselekedet jót is eredményezhetTe barátom szívtelen ember vagy, de a sors néha irgalmasabb nálad, különösen a gyermekek, részegek és aggastyánok iránt és nem engedi meg, hogy azok akarata teljesűljön, akik sehogyse tudnak úrrá lenni bitang démonjaikon.

Eddig van ez a történet Tahtúr fiam s szolgáljon az eredendő rosszindulat példázata gyanánt.

Az én tanítóm, Baba-Alhabbal, lángeszü mágus volt, de elviselhetetlen vérmérséklet, – valószinűleg rossz ember is volt, aki mindenáron jó akart volna lenni. Ennélfogva démonait úgy kellett féken tartania, ahogy az állatszelidítő teszi bestiáival, csakhogy ezek mégis fel-feltörtek belőle és nyelvüket öltögették sziszegve, akár a tűzkigyók. Vannak emberek, akik olyanok, hogy remek tulajdonságaik ellenére mégis azt kell mondani róluk, hogy e remekségeket silányságaik: beteges hiúságuk, vagy féktelen önzésük tökéletesen abszorbeálja, felemészti. S bizony, sajnos, ma már ilyesmit kell mondanom rá is, hogy ő is ilyen volt. S ha ma jobban meggondolom, voltaképp mindent fel is égetett, tönkretett maga körűl. Az asszonyokat nagyon 94szerette, de mint a vadállat, – ám erről nem beszélek. Mikor a rossz felemészti a jótFelesége öngyilkos lett, a lánya fiatalon halt meg a sok nélkülözéstől, – mivelhogy ez a Baba-Alhabbal mindent elkövetett, ami egy haszontalan embertől csak kitelik. Szórta a pénzt két kézzel, tehát mindig koldúlnia kellett. S az a baj, hogy ezt szívesen is tette, azt lehetne mondani, hogy szinte eszerint volt berendezve egész élete. Összekoldúlt halomnyi pénzeket s amellett sohase volt semmije. Habzó szájjal kártyázott s ilyenkor persze megvillantak sárga fogai is, mint a tigriséi. Szeretett úgy viselkedni, mint a nagyurak s mindent dupla áron vásárolt az európai negyed legdrágább üzleteiben, a legelegánsabb borbélyokhoz járt és ötszörös borravalójukat úgy dobta oda, mintha álmainak hercege volna. Holott hát az igazi nagyurak távolról sem ilyenek. Gyerekkoromban egyszer megfigyeltem a kincses Gházi Musztafa kánt, aki tudvalevően a világ egyik leggazdagabb embere volt, amint a moséból hazafelé indúlt. Valami vacak kocsija volt, de a lovai isteni remekek, a szürke fajtából, tüzesek, türelmetlenek, mint a sárkányok. Felesége és fia beűltek a kocsiba, ő pedig ott állt a kapunál és mustrálta a fogatot, úgy a lovakat, mint a kocsit. A berber kocsis pedig nagyot pattintott ostorával és máris elindúlt. Ő azonban éles hangján jókorát kiáltott utánuk, megállította a kocsit és a berbernek intett, hogy igazítsa meg az istrángot. – Jó gazda, – gondoltam magamban. Minthogy az igazi nagyurak rendesen jó gazdák, ezt többször tapasztaltam máskor is. Devereux angol herceg ebédelt egyszer az európai klubban nagy társasággal és én is a szomszéd asztalnál szintén európaiakkal. A herceg asztalánál francia osztrigákat ettek, mit tudom én! roueni kacsát és számoszi borokat ittak hozzá, tokajit és grave-ot, meg nehéz spanyol borokat és persze pezsgőket is, Mummot, jó sokat. Csak úgy durrantak a dugók, egyik a másik után. De a herceg nem! A gazdagok ökonómikus viselkedéseŐ püffesztett tojást evett, egy kevés marhahúst mártással és valami könnyű francia bort kért. S mikor fizetésre került a sor, – persze az egész lakomát ő fizette, – magához kérte az elkészített számlát, szemüveget vett és jól áttanúlmányozta az egészet. Sőt az egyik tételre vonatkozóan még felvilágosítást is kért az igazgatótól, aki ott állt előtte frakkban, alázatosan mosolyogva. – Jó gazda! – gondoltam magamban akkor is és sokat tanúltam ebből, mindenekelőtt azt, hogy a számlákat nem ellenőrizni, ez ficsurak dolga, akik nagyurat játszanak, nem komoly embereké.

S Baba-Alhabbal is nyílván azt hitte, hogy az ilyesmi nem volna elég elegáns. S mondom, szórta a pénzt, de nemcsak szórta: fújta, rúgta, széttaposta esztelenűl. Akkoriban nagyon szép, magas bérkocsik voltak itt, jó, tüzes lovakkal, a vöröses-barna fajtából, csakhogy meglehetős drágák is voltak persze: ezeket szerette ő s az ember nem tudta elképzelni, mért is szereti? vagy mi értelme van ennek? Többször sétáltam vele a Boulevard des Anglais-n filózófiai beszélgetésekbe merűlve s egy alkalommal mit látok? Illetve várj csak Tahtúr fiam. Előbb egyik-másik beszélgetésünket idézem s csak aztán térek arra rá, hogy egyszer mi lepett meg annyira. Egyszóval: sétálunk a boulevard-on és ő néha éppen itt a legokosabb dolgokat mondja, oly okosakat, hogy meg kellett erőltetnem magamat. Nekem ugyanis az volt szokásom, hogy egyes szavait, mintha kőbe vésném, úgy véstem bele emlékezetem táblájára. Egy nap többféle témáról volt szó közöttünk, most csak az egyiket idézem.

Egy Rosenthal nevű európai zsidó orvos kijelentette előttem a következőket: – hogy vajjon Hála jár-e azért, hogy megszülettünk?tartozik-e ő hálával a szüleinek azért, hogy a világon van? Benne semmi efféle hálaérzet nincs! Ő nem kérte tőlük azt, hogy megszülessen. – Ebben a kérdésben kértem ki mesterem döntését. Ne csodálkozz, még fiatal voltam, tapasztalatlan és filozófiai kérdésekben ingadozó. S itt két dologra teszlek figyelmessé Tahtúr fiam. Az egyik ez: hogy ő nem felelt erre semmi különöset, nem erőltette meg magát s nehogy azt hidd, hogy a kiejtett szót csodáltam én oly nagyon. Ő ugyanis néha csak egy rövid szócskával felelt és mégis! Ez nékem elég volt. No de mért? Mert bennem Világokat megérteni egy szóbólvilágok nyíltak meg egy-egy szava nyomán. Vagyis tudtam figyelni s ez a lényeg ebben s alighanem így kellene figyelned néked is. A másik mondanivalóm ekörűl pedig ennyi: hogy nem volt ez jó ember, arról szó sincs. Nem kívánta ez ragyogó értelmének kincseit átadni másoknak, hogy okúljanak, tanúljanak belőle, mondom, gyakran egy-egy szót vetett csak oda és csináljanak vele hallgatói, amit akarnak. Viszont nem is volt kotnyeles, ez is igaz, mint a bölcs Szókratész, vagy akár szerényebb jómagam is, aki minden lében kanál vagyok és rátukmálom bölcsességemet az emberekre, – mondta is egyszer fitymálóan, megvetően: – én senkit se tanítok. – Ő nem tanított s én mégis hálás szívvel tanítványának vallom magamat mind e mai napig. Vagyis hálás is vagyok iránta, amellett nagy mértékben 96idegenkedem is emlékétől, néha bizony olyannyira, mint mások a gyehennától. No de menjünk tovább. A zsidó orvos nyilatkozatáról van szó. Eléje terjesztettem a kérdést, ő pedig csak ennyit felelt rá gőgösen: – no no! – S ezzel megállt az úton, elővett egy szivart, – a legdrágább perzsa szivarokat szerette, – elővette kis, fínom penicilusát is, gondosan levágta a szivar hegyét, rágyújtott s nagy élvezettel kezdte füstjét fújni az ég felé. Én pedig ott álltam és néztem őt.

– Semmi egyebet nem akarsz erről mondani, mester? – kérdeztem tőle végül is. Ő pedig tovább is hevesen szivarozott.

– Nem a vélemény érdekessége, az igazsága lényegesEz neked nem elég? – kérdezi megvetőn. – Érdekesebbet vártál, ugy-e? – kérdezi élesen, csúfondárosan. – Csakhogy én nem törekszem arra, hogy véleményeim érdekesek legyenek. Vagy használhatod azokat, vagy nem. – És ezzel készen is voltunk.

Én pedig e „no-no”-ban rejlő nemes rendszertől megihletve kidolgoztam véleményemet, amely így hangzik: hogy jár-e hála e kétes értékű ajándékért, az életért? – nehéz és nagy kérdés. Kétségtelen, hogy az ember Szofoklésszel és Shakespeare-rel együtt gyakran úgy ítél, hogy jobb lett volna meg se születnünk. Inkább a szülőknek jó, hogy a gyermek itt van, mert A szülő áldozata: élete szépségeértelmet ád életüknek, – mindez így igaz. Gondozták, ápolták, nevelték, ezernyí gondban voltak érte s mindez nekik volt jó. – Mennyi áldozatot hozott értem szegény anyám, – mondottam egyszer a mesternek sírva, anyám temetése után. – Annál szebb volt az élete, – felelte ő lakónikusan. És most, hogy veled ennyit vesződöm Tahtúr fiam, most látom csak, mennyire igaza volt.

Egyszóval: a szülőknek jó elsősorban, hogy a gyermek itt van, az ő önzésük teljesűl ki általa, Ezért az áldozatért mégis hála járde minthogy ezernyi jóval, szivük melegével halmozzák el, tehát ez koincidentaliter a gyermeknek is jó. Ezért tehát mérhetetlen hála jár. Az európai orvos modern okossága tehát mérhetetlen ostobaság.

Ezt a véleményt dolgoztam ki magamban és a mester elé terjesztettem, kérvén ítéletét, hogy helyes-e ez a levezetés?

– Körülbelűl, – felelte megvetőn. – Csak egy kicsit túlokos, – tette hozzá.

Mintha világosság szállta volna meg elmémet ettől a szótól.

– Igazad van drága mester – feleltem én szinte fellángolva. – Vannak dolgok, amelyeken nem is kell gondolkozni, mert ezekben Egyes dolgokban a szív döntsöna szív parancsol. Ha az értelem nem tud eligazodni, akkor a szived 97mondja meg, merre kell menned. Igazam van mester? – kérdeztem tőle nyílván ragyogó szemmel s igen alázatosan.

– Ez már, látod, okosabb beszéd, – mondja ő. S én, nem tudni mért, ezen a szaván sírva fakadtam. Lehet, hogy szegény anyám jutott e pillanatokban eszembe.

S ő maga is, – az életben egyetlen egyszer, – ellágyúlva nézett ekkor reám s én az életemet adtam volna érte, úgy szerettem őt e pillanatokban. Ezt a démonjai uralma alatt álló, voltaképp rettenetes embert.

– Amgiád szegény ember, tudod, – mondtam egy idő után, – s nagybetegen elment egy európai orvoshoz, aki vállalkozott rá, hogy ingyen megoperálja. Ez nagyon szép volt tőle. Csakhogy kiderűlt, hogy az orvos elég tudatlan ember és A rosszúl sikerült operációrosszúl operálta meg őt, mert megbénúlt a karja. Egy látogatóban ittlevő jávai, maláj sebész megvizsgálta az operáció után és nagyon csóválta rá a fejét. Azt mondják, hogy ez nagyon ügyes sebész. Mármost kérdésem ez: Mindig hála jár-e a jóakaratért?hálával tartozik-e Amgiád az ingyen operációért, ha jóakaratúan ugyan, de rosszul csinálta az illető? Vagyis hálával tartozom-e olyan jóságért, amely tudatlanság, ostobaság, vagy akár véletlen folytán is rossz eredményhez vezet. Mit gondolsz erről mester? – kérdeztem tőle.

Ez már fogas kérdés lehetett, mert Baba-Alhabbal megállt az úton s elgondolkodva nézett nem is rám, a fejem búbja felé. Én pedig így folytattam, mialatt ő rágyújtott:

– A modern európai törvénykönyvekben két szempont szerint ítélik meg a bűnözőt. Szándéka szerint és tettének eredménye szerint. Ha megfontolt szándékkal öl, akkor gyilkos, viszont ha véletlenül öl, akkor nem az. De akkor sem, Szándék és eredményha megfontolt szándéka nem válik be s az áldozat élve maradt. Mármost úgy gondolom, a dolog másik felén: a hála szempontjából is figyelembe kéne venni ugyanezt. Mi a véleményed? – kérdeztem tőle. – Az ingyenes operációért hála jár, a tudatlanságért harag. De ha nem is lett volna tudatlan, hacsak fatális véletlen okozta volna is a bajt, akkor is hogy köszönhetem meg néki azt, hogy karom megbénúlt.

– Vagyis, úgy látszik, az eredmény, vagyis A siker fontosságaa siker rendkivűl jelentős valami az ember életében, – folytattam. – Nem hiába van az, hogy ez a világ olyannyira bűvöltje-bódúltja a sikereknek. Szejjid ostoba ember, – mondja mindenki valakiről. – Sikere van? akkor már nem is 98olyan ostoba, – ezt tapasztaltam eddig mindig, mióta az eszemet tudom, még nálad is mester, – tettem hozzá nagymerészen.

De Baba-Alhabbal nem haragudott meg ezért. Különös ember volt. Ő néha mintha élvezte volna rajongóinak merészségeit. Csak még hevesebben szivarozott ilyenkor.

– Még nálam is, még nálam is? – mondotta és jókedvűen nevetett. – És mi baj van, ha nálam is? Az emberi ostobaság nékem nem engedélyeztetik? – kérdezi tőlem.

– Akkor sincs semmi baj, persze hogy nincs baj akkor sem, – mosolyogtam én is, – csak éppen… – s itt elhallgattam.

– Mi az a csak éppen? – kérdezi ő.

– Csak éppen, hogy valakit Eredmények szerint ítélnieredményei szerint megítélni a legnagyobb kegyetlenség, – mondtam én. – Ez a véleményem. Ha másra nem, gondoljunk legalább arra, hogy egy dologhoz hányféle tehetség szükségeltetik. Nem egy, hanem esetleg ötven. Egy dologhoz sokféle tehetség kellSegovia, spanyol hárfaművész járt itt nemrég és én elnéztem őt. Jó hallás, még pedig nemcsak fölvevő, de reprodukáló hallás is az első feltétel. Akkor: hogy ne ijedjen meg a tömegtől, hogy jó emlékezőtehetsége legyen, hogy a legnemesebb értelemben véve legyen muzikális és így tovább. No de, ha kisujja eltörik, akkor már nem is lehet nagy művész. És ha egy festőnek szeme elromlik, akkor már nem lehet nagy festő, akkor már semmilyen festő se lehet. Már ebből is az következik, hogy Nem létező dologhoz való tehetségvannak emberek, akiknek olyasmihez van tehetségük, ami voltakép nem is létezik. Minden megvan valakiben, hogy költő legyen, csak épp, hogy nyelvérzéke nincs. Egy másik jó orvos volna, ha nem kellene emberi testekkel bíbelődnie, melyektől undorodik, mondjuk. Én példáúl becsűllek téged annyira mester, mint Kantot, tartalak olyan tehetségesnek, olyan gondolkodónak, mint őt, ha nincs is türelmed, vagy kedved, vagy képességed az íráshoz. Szókrátész is ilyen volt, jó gondolkodó, de írni nem volt kedve s ha nem lettek volna nagyszerű tanítványai, nyílván nyoma se marad. Ezek szerint nyílván számos kitünő ember él közöttünk, akik sohase hoztak létre semmit. És ezeket eredményeik szerint megítélni… – mondottam még s itt elhallgattam.

És ő is hallgatott egy ideig, egyszercsak hirtelen így szólt:

– Ha végiggondolom életemet: csupa hiba az egész. Életem a hibák láncolata. Ostobaságot is elkövettem rengeteget. Hiányzik belőlem ez meg az? Igen hiányzik. De ismered a zsidók bibliáját, úgy-e? 99Abban Mózes azt kérdezi Allahtól: – mit mondjak, ki kűldött? – mondd azt, hogy vagyok, aki vagyok, az küldött, – felelte Allah. És most én is ezt mondom neked és akárhogy ítélnek is meg. Nem vagyok ugyan Allah, de én is ezt mondom: – Vagyok, aki vagyokvagyok, aki vagyok. – Ami annyit jelent, hogy bele kell tudni nyugodnom abba, ami vagyok és ki kell békűlnöm magammal végre valahára, – mondotta. Csak erre én még merészebb lettem, bárha hipokrita alázatba burkoltam mondanívalómat, mert vele néha nem lehetett másként boldogúlni.

– Kérlek alázatosan drága mester, – mondtam én. – Nem vezet ez stagnáláshoz? Nem veszélyes-e azt hangoztatnunk s akár saját magunk előtt is, hogy én már vagyok valamilyen? Megállapodottság: stagnálásMinden tapasztalatom ebben az, hogy ilyesmi csak aggastyánoknak való, fiatalember nem igen jut evvel előbbre, – az ilyen ember nem juthat előre. Csakis az fejlődésképes eddigi tapasztalataim szerint, aki úgy gondolkodik, hogy én leszek, – ezt mondtam és nagyon kiváncsi voltam, mit felel erre, mert őszintén szólva még gyanakodtam is, hogy kicsit bizony ő is meg van már kövesedve. Csakhogy nagyon érdekeset felelt.

– Hogy én mikép változom magamban, ez az én dolgom, ez nem tartozik senkire, – mondotta a semmi felé vetve tekintetét. – Viszont te csak hidd azt, hogy már én is ott tartok, hogy vagyok, ami vagyok. Hiszen ezt, mondom, néha még magam is elhiszem. Ami pedig téged illet, jobb lesz az, ha te mindig ezt gondolod rólam. Ez mindkettőnk számára előnyösebb. – Meglepve álltam meg az úton.

– Látod, mindig tanúl tőled az ember valamit, drága mester, de szeretlek, – kiáltottam fel őszinte lelkesedéssel. – Ezért kockáztatom meg én néha az illetlenséget is, hogy belőled kicsaljam véleményeidet. Lám, most is úgy érzem, hogy tökéletesen igazad van. Mert vegyük csak a modern gyermeknevelést. Mindenben a gyerekhez alkalmazkodni, jaj, jaj, az istenért! A gyermek szeszélyes szegényke, a gyermek szeret pofozni, csípni, ezen csak mosolyogni szabad, mert érteni kell a gyermek lelkét. Mindezt régen ostobaságnak érzem én. Modern gyermeknevelésMert nem arra kell-e inkább tanítani a gyermeket, persze okkal-móddal, hogy én is szeszélyes vagyok, mert én is ember vagyok? Nem arra kell-e tanítani, hogy ő is próbáljon alkalmazkodni, mert mi lesz vele különben? Ha én, az apja, mindig mindenben hozzá alkalmazkodom, akkor hozzászokik ehhez s akkor kikerűl a világba és, minthogy alacsonyan kezdi, azt senki sem teszi többé, amit én tettem. 100Pedig ő azt hiszi nemde, hogy ez a szabály, hogy ez a törvény, hogy ennek nem szabad máskép lenni. Különben is: nem gyémánttal csiszolják-e a gyémántot? – kérdeztem még csupa lelkesedéssel. Már azért is, mert azt hittem: no most nagyon megdicsér. De ő csak ennyit felelt rá:

– No látod. – Majd kis idő után így folytatta:

– De hiszen a másik témát még be se fejeztük. Megkérdezted tőlem, hogy mi a véleményem? Hála dolgában a jótevő szándékát vegyük-e alapúl, vagy az eredményt-e, amelyet jóakaratával elér? Vizsgáljuk meg előbb a szándékot. Mikor Párisban voltam egy ismerős asszony két ikergyereke nem akart szopni. Erre a szülészeti klinikán csövet dugtak mindkét gyermek orrába s azon keresztűl akarták táplálni. De rosszúl dugták be a csövet és mind a két gyerek megfulladt. Mármost az anya menjen oda és köszönje meg ezt a jóakaratot? Mikor pedig Durazzóban voltam, egy asszony túlsok beléndeket adott férjének, avégből, hogy jobban szeresse őt. Erre a férj meghalt. S ezekszerint ennek hazajáró lelke is hálás legyen e gyönyörű szándékért?

– Vagyis? – kérdeztem én.

– Itt nincs vagyis, – feleli ő. – Szeretnék hálás lenni az apám iránt, de nem lehet, mert meghalt. Egy orvos iránt, mert önfeláldozó volt a halálos ágyamnál, de nem lehet, mert meghaltam. S ugyanúgy itt: Amgiád szeretett volna hálás lenni, de nem lehetett, mert az orvos szamár volt, vagy balszerencséje volt, vagy amit akarsz. Még ha az én szervezetemben volt is a hiba, akkor se lehetek hálás a sebész iránt, mihelyt operációja után béna lettem. És most vegyük az eredményt. Ugyancsak Párisban történt velem, hogy az autóbusz nagyot kanyarodott s én a perronról majd kiestem belőle. Azért nem estem ki, mert egy kéz nagy erővel megfogott. Valaki ezzel biztosan megmentette az életemet, mert, ha nem fog meg, ott zúzódtam volna szét a kövezeten. Mármost mit csináltam volna? Sokszor nincs mód a háláraSzaladtam volna-e jótevőm után? Rámosolyogtam, ő is rám és ennyi volt az egész. Harminc év előtt pedig már itthon egy bába kihúzta torkomból a szálkát. Ha két perccel késik, biztosan megfulladtam volna. Adtam néki két török fontot az életem megmentéseért, nagyon megköszönte, – no de elég ennyi az életemért? Viszont mit tehettem egyebet? Hálát másokon gyakorolniVettem volna el feleségűl? Különben is már hatvan éves volt. Egyszóval: számos esetben nem lehetek másként hálás, mint hogy én is jóakaratú vagyok 101és adakozó mások iránt. Ennyit erről a tárgyról, – mondotta. – De térjünk megint vissza a közbenső témához is, a „vagyok, aki vagyok” gondolatához. Nem jól mondtam az imént. Mert az igazság annyi, hogy az ember állandóan szeretne változtatni magán, csak nem lehet.

– Bármennyire amellett vagyok, hogy ez igenis kötelessége az embernek, – feleltem én, – de azért belátom, hogy Tud-e változtatni magán az ember?nagyon nehéz végbevinni. Márcsak azért is, mert a kűlvilág nem engedi. A kűlvilág ugyanis azt követeli, hogy másnap is ugyanaz légy, ami tegnap voltál. Gánem tegnap még fecsegő volt és ma már hallgatag bölcs akar lenni, – mi bajod van Gánem, talán meghülyültél? – kérdezik az emberek. S a legjobb barátja hátbaveri. A kűlvilág nem hágy megváltoznodMit tesz erre Gánem? Az emberek addig ugratják, míg újra kezdi a fecsegést. Nem olyan ez, mint mikor egy vörös ember feketére festené a szakállát, – mondottam néki és megint dícséretét vártam. De ő most sem dícsért.

– Nem ez a lényeg, – mondta ő és kedvesen rám mosolygott.

– Hanem? – kérdeztem én.

– Hanem, mert Sorsunkat mi hajtjuk végresaját sorsunk könyörtelen végrehajtói vagyunk, – felelte ő. S én a csodálkozástól elragadtatva néztem rá.

– Hát hiába minden, nagy mágus vagy te mester, – mondottam néki, miután megálltunk a L’Europe-szálloda kapújánál.

– Mit jelent az, hogy hiába minden? – kérdezte csúfondárosan gúnyosan.

S mintha máris bölcselete helyességéről akarna meggyőzni, magához intette az oroszlános kocsit, nekem szótlanul intett, hogy szálljak be, ő is beszállt és elindultunk. Mindenekelőtt az európai negyed legdrágább csemegekereskedését mondta be a kocsisnak. Mármost vegyük előbb a kocsit. Tudnod kell, hogy ez volt ekkor a legdrágább jármű ebben a városban. Csak magasrangú követségi tisztviselők és csak legelőkelőbb európai vendégek szokták igénybe venni. Turbános kocsisa volt, aki igen magasan űlt remekbe készült ostorával, – a kurd diszműárúsok csináltak ilyeneket, – a kocsi hibátlan volt, remekűl feketére lakkozva, tömör gumikerekei voltak és az ülések benne duzzadók, mint a mennyországi ágyak. S amellett 102sötétkék posztóval voltak bevonva, – képzelheted, milyen gyönyörű volt ez a néhány szín együtt: a rikitó vörös-turbános kocsis, sárga mentében, a fekete kocsi, sötétkék üléseivel s ez még mind nem elég, mert ehhez vegyél még két aranyozott oroszlánt is. A kocsis mellett kétoldalt ugyanis két aranyozott faoroszlán vicsorgatta fogait a járókelőkre. Hogy ez mire való volt, nem tudom, tény az, hogy ott volt. Azt mesélték, hogy vagy harminc-negyven év előtt egy igen gazdag úré, egy francia oroszlánvadász grófé volt a kocsi, akit aztán le is terített egy fiatal hímoroszlán. Szóval ilyen volt a kocsi s most jönnek még a lovak. Két igazi kahl, de mint a sárkány, két rozsdabarna, büszke csődör, kerek farkú, hibátlan, amelyek úgy röpítették ezt a nehéz kocsit, mintha csupa pihe szállt volna farukra. Vagyishát ilyen csudás fogatba szálltunk bele mi, szegények, s mindezt bizony aranyfrankkal kellett megfizetni.

– Van nálad pénz? – kérdezte mesterem, de ezt nem is kellett volna kérdeznie, mert úgyis tudtam, hogy ez mit jelent, ha mi ide beülünk. Baba-Alhabbal ugyanis, – mondjuk ki a szót, – parazita-természetű ember volt. Mondtam már, hogy az isten pénze se volt neki elég. Mondtam már, hogy szórta a pénzt, az ujjai közt hagyta kipotyogni s amellett koldúlt. Szokta is mondogatni: – ha nem lesz pénzem perzsa szivarokra, összekoldúlom. S amellett nem is nagyon illő módokon szerezte néha a pénzt. Nekem az volt fiatalkoromban a véleményem, hogy a költőket és gondolkodókat a társadalomnak kéne eltartania. Néki nem ez volt a véleménye. S mi a tényállás? Hogy ő véleménye ellenére nagyon igénybe vette a társadalmat, én pedig, aki költő is voltam fiatalkoromban, mindig szerényen éltem és sohase vettem igénybe senkit. No de térjünk vissza ahhoz a kérdéséhez, hogy van-e nálam pénz? ami annyit jelentett, hogy én fizessem ezt a drága kocsit.

Tudnod kell, hogy magam is mindig rendelkezésére álltam és nem is kis összegekkel. Ezenfelűl szereztem is neki mindenhonnan, még a követségeket is megmozgattam érte. (Az anyja ugyanis francia nő volt.) Ezt én mindenkor kötelességemnek tartottam, nemcsak azért, mert nagyrabecsűltem, hanem mert úgy gondoltam: ha elfogadom tanításait, akkor el kell fogadnom ezt a tulajdonságát is. De most ez a kérdése mégis felbosszantott. Egyrészt valóban nem is volt nálam jelentős összeg, másrészt tudtam, hogy mi véleménye van azokról, 103akik féltik a pénzüket. – Mihelyt pénz-áldozatról van szó, mintha a belüket csikarnák, – szokta volt megjegyezni egyes emberekről. S mármost engem is ezek közé akarna sodorni és ilyen váratlanúl?

– Nincs nálad? nincs nálad? – hahotázott és megvillantotta sárga fogait. – Nem hordasz magadnál pénzt, nehogy elkölthesd, igaz-e? Nehogy herdálhass, – tette hozzá metsző gúnnyal. – Nehogy rosszúl bánhass ezzel a szentséggel, a pénzzel, – tetézte a szemtelenséget még további célzásokkal. Mert ne feledjük, mindez szerény életmódom kifigurázása volt.

– Hogy adhatnék én másoknak, ha nem élnék szerényen? – mondtam neki nagyon csendesen, de most már én is némi élességgel. (Így beszélni különben sohase volt szokásom, te is jól tudod ezt.)

Így feleltem, vagyis jó riposztot adtam, találót, de ő kitért előle.

– Akkor hát a mai napon nem fogsz szerényen élni, – azt mondja nékem. – Hozzásegítlek egy kis könnyelmű, de szép élethez, jó? Megkocsikáztatlak a városban.

Még a verejték is ellepett. Ő kocsikáztat meg engem, a tanítványt? Nem is szólva arról, hogy nekem sohase volt semmi kedvem kocsikázni. Most mit csináljak? Ugorjak ki a kocsiból? S ezenfelűl: ez egy szegény, ezer bajjal küszködő ember, akinek beteg lánya van odahaza s ez fizessen most értem negyven, vagy ötven arany frankot egy délelőtt? Így szóltam hát hozzá nagyon halkan:

– Mester, ne csináld ezt, kell neked a pénz, gondolj a beteg Szafiéra. (Ez volt neve a lányának.)

– Már megint túlsokat beszélsz, – csapott le reám, mint a héjja. Ez megint célzás volt fecsegő hajlandóságomra. Mert, mi tagadás, akkoriban néha bizony még elszaladt velem a szám. Eleget panaszoltam ezt néki. Most tehát a szégyenkezés gyötrő pírja boríthatta el az arcom.

Lehajtottam hát a fejem és semmit sem szóltam. S ő érezhette, hogy itt most valami baj van, de nem mozdúlt. Ő ugyanis senkit sem engesztelt meg soha, nyílván azon a véleményen volt, amin én: hogy Az ostobát ráébreszteni sérelmérenem szabad az ostoba embereket ráébreszteni arra, hogy meg vannak sértve.

– Hát olyan ostobának tart engem? – gondoltam magamban keserűn. S megvallom őszintén: e pillanatban megint visszataszító lett számomra az az ember, akit annyira csodáltam.

Amit ma már nem is veszek rossznéven akkori magamtól. Már nem is e sérelmeim miatt, hanem mert, mint láthatod, gúnyos 104természetű volt, csúfondáros, fitymáló és kaján, megszégyenítő, megalázó, gyötrő s te tudod jól, hogy én világéletemben gyűlöltem a gúnyt. A gúny szívtelenségeMert szívtelen, gyilkos dolognak tartom, különösen tanítómesterek részéről. Mert képzeld el ezt a fölényt! s a tanítvány gyengeségét és kiszolgáltatottságát! S elvégre ő mégiscsak tanítómester volt, ha nem is akart tanítani. S ez volt egyik oka annak, hogy Baba-Alhabbalt nem is tartottam soha jó embernek, aminthogy nem is volt az, ezernyi oknál fogva. Kínzó, tépő, pusztító ember volt, tajtékosszájú, zabolátlan ember, ki mindenkit elpusztított maga körűl s majdnem engem is, – már a szélén voltam, csak aztán kivontam magam hatalma alól.

No de menjünk tovább. Aztán még se kocsikáztatott meg, csak éppen a város legdrágább csemegekereskedése elé hajtatott. Tudod jól, hogy nálunk a datolyán és gránátalmán kívül nem igen teremnek jó gyümölcsök, épp ezért a két európai klub, meg az a csemegekereskedés kűlföldről hozatta a legfinomabb gyümölcsöket és egyebeket gyorshajókon, amelyeknek jegelő berendezéseik is voltak már abban az időben, képzeld, – így almát, körtét, még epret is Kaliforniából, Tazmániából, Spanyolországból, s persze osztrigát Franciaországból, Portugáliából s végül még szegfűket is a Riviéráról, valamint szamártejből készűlt, remek, sárga sajtokat Sziciliából. Csak persze mibe kerűlt mindez! Hát ide mentünk remek fogaton Baba-Alhabballal, ő leszállt, én a kocsiban várakoztam s mikor kijött a csomaggal, így szólt:

– Anyámnak vettem szép őszibarackot, mert ma van a születésnapja. – (Anyját, bár francia nő volt, szintén Szafiénak hívták, mert itt született.) Így szólt, aztán, mint látszott, mégis szükségét érezte, hogy valamivel mentegesse magát, mert eképpen folytatta:

– A legszebb fogaton, a legszebb gyümölcsöket akartam néki vinni, mint a mesében.

Aztán hát ide is elhajtattunk, ő felment anyjához, én pedig lehajtott fejjel, gyalog elballagtam a török fürdőbe, mind e dolgokon hosszan törvén a fejem.

A tejfölösszájú Nureddin, akkor még ifjú és ismeretlen költőcske ott ugrált az európai negyed egyik kávéházában a kora délelőtti órák105ban, mikor még üres volt a helyiség. Hogy értendő az, hogy ugrált? – kérdezed erre. A szó igazi értelmében, mint egy gimnazista. (Igaz, fiatal is volt, még alig több, mint tizenhét éves és máris költő.) Ha ujságért ment, ha telefonhoz, vagy a helyiség mosdói felé, mindig úgy lóbázta magát tovább, hogy két-két széket korlátnak használt, s támlájukba kapaszkodva előre ugrott. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott a tornaterem, amelyből ez a kölyök csak nemrég kerűlt ki és már is úgy sürög-forog a világban, mint a sivatagok ugró egere. Csak rá ne csapjon valami nagyfülű sivatagi róka.

És Baba-Alhabbal is nézte őt, veszélyes szemüvegén át óriási szemeket meresztve. Mi ugyanis szintén ide tértünk be hosszú éjszakai kényszer-sétánk után egy kicsit elnyújtózni, mielőtt hazamennénk. Mert Baba-Alhabbal, nem tudni mért, nem szeretett hazamenni. Mindig hazakísértette magát, – rendesen én kísértem el, – de nem ment be a kapún, nem, a világért. Ott kellett vele fel és alá járni lakása előtt, néha hajnalig is és nem volt szabad elmenni, mert ha megpróbált valaki menekülni, oly gúnyos és megvető volt, hogy az ember inkább ottmaradt. Néha már szinte kiadtam a lelkemet is: már annyit mosolyogtam, hogy megfájdult tőle a szám, nevettem, ágáltam, szidtam az embereket, az asszonyokat, kiszolgáltattam szegény édesanyámat, sőt szegény nagyanyámat is s ő még mindig ott tartott fogva, mint valami lenyűgöző démon. De azért azt gondoltam magamban: – nem baj, ez a szolgálat a bölcseletért.

Hajnalban aztán így szólt: – most pedig kocsiba ülünk és bevesszük magunkat valami kávéházba. – Így történt most is. Egyszóval ott űlünk és Nureddin ugrál. Egyszercsak, mikor nem messzire tőlünk lendítette tovább magát, a mester odasózott neki. Hogy mit mondott, nem figyeltem, valami nagyon gúnyos szó lehetett, mert a piros pozsgás ifjú még jobban elpirúlt tőle, aztán így felelt vissza neki:

– Mester szereti zavarba hozni az embert. – Nagyon elcsodálkoztam e feleleten. – Ez a tejfölösszáj ilyen biztos a dolgában? Amit én mindmáig nem mertem elhinni magamnak, azt ő ilyen határozottan kimondja? – Baba-Alhabbal pedig csodálatosképen nem szidta őt össze e voltaképp bíráló szavaiért, hanem, mikor a fiú megint ellibegett, így szólt hozzám:

– Én csakugyan szeretem zavarba hozni az embereket. – Még nagyobb ámúlatba estem. – Jó ember az ilyen? – kérdeztem magamtól 106azonnal. Mert, ha csak magamat veszem is, jutott-e nekem valaha eszembe ilyesmi, hogy én zavarba akarjak hozni valakit? Zavarba hozni valakitÉppen ellenkezőleg, ha azt láttam, hogy valaki zavarba jön előttem, ez kínos volt számomra, ennélfogva igyekeztem rögtön feloldani zavarát.

Igaz, aztán ő maga is megbánhatta, hogy ilyen vallomást tett, mert rövid szünet után hozzátette:

– De mikor az illető zavarban van, akkor elkezdem sajnálni, ez is igaz. S ha kedved van hozzá, elnevezheted ezt Freud Zsigmond szavával ambivalenciának.

– S mármost ambivalencia, vagy nem ambivalencia, – csak épp, hogy jó ember-e az ilyen? az a kérdés. Nem úgy van-e, hogy gyalázatos démonai, az ősbogarak törnek fel benne minden lehető alkalommal s ő mindig rosszakaratú, vagyis jó szeretne lenni, de nem tud?

Hasonlóképen: neki csúnya, sárga fogai voltak, amellett beteg fogai s ez nyílván nem volt előnyére az asszonyoknál, akikért élt-halt. A fecsegő Gánemnek viszont nagyon szép, villogó fogai voltak, akár egy nagyszerű kutyának, (s épp oly fájdalmas, hű szemei is). S mármost ez a Gánem sok mindenfélét összebeszélt szegény, isten nyugosztalja. S én inkább sajnálni szoktam azért, mert ő maga is elszomorodott néha saját fecsegése miatt. – Már megint mit beszéltem össze? Már megint elszaladt velem a szám? – szokta kérdezni tőlem.

Erre én a vállára szoktam ütni, vagy megböktem a könyökömmel:

– Sose búsulj pajtás, – szoktam mondani néki, – tisztességes, derék ember vagy, az a fő. – S e szavamra mégiscsak megélénkűltek e szomorú szemek. Gánem ugyanis kétségtelenűl ártatlan ember volt.

S mármost, képzeld el Tahtúr fiam, Baba-Alhabbal ennek a jó fiúnak azt mondta egyszer:

– Akinek ilyen szép fogai vannak, annak kár ennyi ostobaságot összebeszélni.

Gánem is szörnyen elpirúlt erre, még könny is szökött a szemébe, de azért elmosolyodott kínjában és nagyon szelíden így felelt:

– Mit csináljak a fogaimmal mester, hogy hozzáidomúljanak ostobaságomhoz?

– Ki kell őket töretni, – mondta Baba-Alhabbal és valami rettenetes bestialitás villant át az arcán.

– Jó ember az ilyen? – kérdeztem magamtól újból.

De továbbá: mikor még szegény, operált Amgiád közénk járt, elpanaszolta egyszer, hogy fáj a haja-töve. – Ki fogják tépni a hajadat, – jövendölte neki Baba-Alhabbal. Nekem pedig, mikor karomon fájtak az inaim, azt mondta: – nem az inak fájnak ott, hanem az erek. – (Ami tudvalevően sokkal veszélyesebb.) Egyszer, mikor együtt ültünk az Alhambrában, azt kérdeztem tőle: – mit csinálnál mester, ha most megütnéd a főnyereményt? – Baba-Alhabbal kéjesen elmosolyodott.

– Örömömben mindjárt belelőnék ebbe a tükörbe, – felelte zabolátlanúl. (Egy óriási tükör volt előttünk.)

– S mármost jut nekem eszembe ilyesmi, hogy belelőjek bármibe is? – kérdeztem magamtól. – Micsoda pusztító kedve van ennek az embernek! – okvetlenűl ez a gondolata támadt annak, aki valemelyest jobban ismerte őt. De legmeglepőbb az volt, amit egy anyai rokonának, egy Cafetier nevű franciának mondott. Ez híres kéjenc volt, bolondja a keleti nők tüzének s kedvükért kitűnően megtanúlt arabúl is, ezenfelűl mindig vidám is volt válogatott örömeitől. Egyszer azonban nagyon szomorúan állított be a mester puritánúl berendezett lakásába. Én is ott voltam. Kérdezem tőle, mi baja van, erre egész őszintén így felel:

– Nem érdekelnek már a nők, az a bajom.

Elcsodálkoztam, hogy éppen ő mondja ezt s bátorságot vettem magamnak, azt mondtam neki:

– Időleges dolog lesz ez Cafetier úr. Velem a dohányzás körűl is megesett ilyesmi. Túlsokat dohányoztam, ez volt a baj s egy nap nem esett többé jól a dohány. De aztán megint jólesett.

– Nem, nem, – azt mondja, – ez, úgy látszik, végleges dolog. – Hogy ő most volt e bajával Párisban is, de minden hiába van. Aztán elmondta, mennyi afrodiziakummal próbálkozott eddig, de semmi hatásuk rajta. Ő ugyan meg tud felelni, mint férfi, de, sajnos kevés öröme van benne. Nem érdeklik többé a nők. Eszerint életének legszebb részéről, egyetlen értelméről le kell mondania.

– Mert egyebem úgyse volt soha, nem vagyok én kiváló ember, – tette hozzá szomorú mosollyal.

Nagyon megsajnáltam őt, Baba-Alhabbal pedig mindezt eltünődve hallgatta, aztán Cafetier felé fordította ókulárés, tágúlt szemeit és így szólt:

– Ez a halál kezdete. Túlkorán kezdted a mókát, füvében etted meg gabonádat, ahogy Shakespeare mondja. – Ezt felelte neki, de, úgy látszik, szavait azonnal meg is bánta megint, mert rögtön hozzátette:

– De azért ne félj, nem fogsz még meghalni.

Cafetier úr ezalatt felállott. Hatalmas szál férfi volt s e percben szemei nagyon elsötétűltek és bizony nem sok jót igért. S ennek én e pillanatban, megvallom, még örűltem is. – Nem ártana, ha egy kicsit most megtáncoltatnák ezt a kegyetlen embert, – gondoltam magamban. Mert: – a halál kezdete, – ezt szemébe vágni egy elkeseredett embernek, nem gyalázat ez? Lehet-e azt mondani, hogy jó ember az ilyen?

De Cafetier akkor meg is adta neki s mondhatom nagy örömömre.

– Te undok állat, – mindjárt ezzel kezdte. – Szafie lányod odabenn fekszik a negyedik szobában betegen. Mi volna, ha neki azt mondanám, hogy betegsége a halál kezdete? Te undok állat, – ismételte.

Közben persze Baba-Alhabbal is felállott.

– Megőrűltél? – kérdezte halálsápadtan. – Megőrűltél? Takarodj innen, de azonnal! – és hab jelent meg a szája szélein.

– Én szívesen takarodom innen, erről a rongy helyről, – felelte Cafetier nagyon nyugodtan, – abban a boldog tudatban, hogy leköptelek végre, te örökös pimasz.

– Azonnal takarodj, mert lelőlek, – hörögte Baba-Alhabbal és képzeld, le kellett őt fognom, mert csakugyan a revolvere után nyúlt.

S aztán hát mégse lett párbaj a dologból, mert Cafetier úr rokonára, Baba-Alhabbal anyjára való tekintettel egy pár engesztelő szót írt neki. S ezt Baba-Alhabal szintén anyjára való tekintettel kénytelen volt elfogadni.

A szegény Amgiád nyílván azért maradt el mellőlünk, mert nem sok jót tapasztalt részünkről. Egyet-mást ekörűl el is panaszolt nékem. (Panaszos ember volt.)

– Képzeld el, – azt mondja nékem egyszer, – hiszen te tudod jól, hogy szegény ember vagyok és azt is tudod, mennyire tisztelem a mestert és hogy szívesen hozok érte áldozatot, de vannak benne felháborító dolgok is. Szereztem néki mexikói szivarokat, ezek ára 109nem érdekelte, – jó, még ez se baj. Apám, tudod, török ember volt, szereztem hát egyik török nagybátyámól remek márványkövet az apja sírköve számára s ezt ideszállíttattam, aztán odaadtuk a kőfaragónak, hogy szép búbosan faragja ki és egy Szúra-kezdetet is véssen rá Allah nevével s persze arabeszkekkel is díszítse, – csak ezt már nem fizettem ki. Erre másnap oly sötéten nézett rám, mintha bűnt követtem volna el ellene. S bár én már ezt is sokalltam, de még mindig azt mondtam: – hagyján. Ennyi áldozat jár a bölcsességért.

– Bár hiszen úgy van ez, én legalább úgy képzelem, – folytatta Amgiád, – hogy A jóságot az áldozattal kell mérnia jóindulatot voltaképp az áldozat nagyságával kellene mérni. Egy szelet kenyérnek adománya valamely koldús részéről nagyobb áldozat, mint ha egy gazdag ember telket vesz neked. Márpedig én eléggé nélkülöző ember vagyok, jól tudod s életemben soha nem engedtem meg magamnak semmiféle luxust. S mármost két barátomról kell itt számot adnom. Ismered ugy-e Szejnt, a fiatal költőt? Ő is szegény ember, amellett azonban uraskodni szerető ember. Megyek vele a mosé előtt, szembe jön egy koldús és szokása szerint mellére tett kézzel meghajol, aztán énekelni kezd. Erre én adok neki valamit, már amennyit koldúsnak Koránunk parancsa szerint képes vagyok adni, amire Szejn nevet és részben azért, hogy megszégyenítsen, egy egész frankot dob neki oda. Másrészt azért tesz ő ilyet, mert tetszik néki a mozdulat, nem mintha sajnálta volna a koldúst. Mondom, mindenekfelett szereti, ha nagyúrnak nézik. Ez az egyik eset. Másik jellemző esete ez: megy nagynénjével, Aminével a hídon, – ez egy zsugori özvegyasszony, akinek ő, mint árva gyerek mégis sok pénzébe kerűlt és hogy bosszantsa az öreg hölgyet, aprópénzt dobál a folyóba. Amine nénit, mint őmaga mesélte, majd megütötte a guta, fátylával elfedte még a szemeit is, nehogy látnia kelljen ezt az eszeveszett pazarlást. A fiú pedig röhögött. S mármost ugyanez a Szejn egy reggel azzal jön hozzám, hogy néki agyon kell lőnie magát, mert elfogyott a pénze s nem tud beiratkozni ebben a félévben a francia egyetemre s akkor néki ezért meg azért vége van. Hisz tudod, ő állítólag orvostanhallgató volt. Erre fogom szegény apámtól rámmaradt egyetlen értékeimet: arany turbán-csattját, karkötőjét és gyémántos-türkizes gyűrűjét, viszem a zsidók zálogházába, hogy rajta segítsek. – Könnyelmű fiú, rendben van, nem baj, azért mégse keseregjen annyit, – gondolom magamban. Csakhogy 110erre mi történik? Másnap délben ott megyek el Lagrange francia vendéglője előtt hivatalomból jövet, hát nem Szejn úr érkezik meg kocsin az étterem elé, még hozzá milyen kocsin! Tömör gumi-kereke van, előtte két tüzes khál, a szürke fajtából, a kocsis meg magasan űl és nagyokat pattint kerek, nagyúri ostorával, mialatt Szejn úr szedi elő a gubát, a tőlem kapott, nem könnyen szerzett arany frankokat és előbb az aprópénzzel együtt még meg is csörgeti markában. Még passziózott is az aranyos. Én pedig ott állok a kocsi mögött, ő tehát nem vesz észre. Jócskán adhatott borravalót, mert a kocsis mellére tett kézzel meghajol a bakon, ő meg úgy tesz mintha oda se fittyentene neki, de azért látom, hogy szeme sarkából figyeli a hajbókolást s ezzel fezéhez nyúl és belibben az étterembe. Én meg ott állok és azt gondolom: – hát ne üssön meg engem a guta?

– Tudnod kell, hogy én még életemben nem űltem kocsin, még a villamost is lehetőleg megspórolom s ha mégis felszállok, igyekszem úgy tenni, hogy ne kelljen jegyet váltani, no de mért? Mert ki van számítva az életem. Ennyiből meg ennyiből kell élnem, mert többre nem futja, mástól pedig még sohase kértem pénzt és remélem nem is fogok. Továbbá: én még semmiféle előkelő vendéglőben nem étkeztem eddig, a Muzaffi, görög-török vendéglőjében eszem félfrankért kébabot, vagy ilyesmit, – néha ugyan bemegyek ilyen előkelő helyekre is, úgy teszek, mintha keresnék valakit, végigmegyek az asztalok között fürkésző szemmel, de csak azért, hogy lássam, hogy folyik ilyen helyen az élet, – most is ezt tettem tehát. Ha szegény ember adományát más herdáljaMert azt gondoltam: hátha ő is csak végigmegy az asztalok között fürkésző szemmel… no de nem! Máris ott űlt egy remekül, orchideával díszített asztalnál és levesét kanalazta. És meglátott a bitang, bizony hogy meglátott, ezt onnan tudom, mert nagyon elpirúlt és ráhajtotta fejét tányérjára.

– Hej a kutya istenit, – gondoltam ekkor magamban. – Én nélkülözőn élek, semmit sem engedek meg magamnak, ez meg az én ajándékomból uraskodik, – megy ez? lehet ez? eltűrhető az ilyesmi? – Ezt gondoltam, de azért nem mentem oda hozzá. Mit szégyenítsem meg ezt a haszontalant? kell az nekem? egye meg őt a fene. Máskor ott nyalhatja a küszöböt, akkor se kap tőlem semmit.

– Ez az egyik eset, amelyet el akartam mondani és csakis azért, hogy lásd, mennyire bánt engem ugyanez az eljárás Baba-Alhabbal részéről. Délben találkozom vele a vásártéren, azt mondja nekem: – 111Jó, hogy találkozunk, adj ide hamar nyolcvan frankot, szükségem van rá. – Erre kicsit felhúztam ugyan a szemöldeimet, mert úgyis tudom, tőle nem lát az ember pénzt vissza soha, de hát azt gondoltam: – ő a mesterem, ha néki ez a hibája van, hát legyen úgy. – Éppen elseje volt s a havi fizetésem ott volt nálam, tehát kivettem és általadtam a nyolcvan frankot. De azért megjegyeztem ennyit:

– Nehéz az élet mester, sajnos, nem sok a pénzem. – Amire ő gyorsan zsebrevágja a pénzt, anélkül persze, hogy megköszönné s csak ennyit válaszol:

– Add el a vityillótokat, vagy vegyél rá kölcsönt, akkor lesz pénzed. – Majd elestem a csodálkozástól és egy kis undort is éreztem e nagy ember iránt, nem tagadom.

– Hogy-hogy? Adjam el anyámnak egyetlen vagyonkáját? És akkor hol fogunk lakni? az utcán? És ha elfogy ez a kis pénz is, amit érte kapok, akkor mit adok el? Vagy ha kölcsönt veszek, – miből fogom visszafizetni? Majd talán ő fog adni nekem? – S mondhatom, elöntött a düh. De azért alázatosan köszöntem neki, boldog ünnepeket kivántam és tovább mentem. – Hát jó, – gondoltam magamban, mikor már valamelyest lecsendesedtem, – ő ilyen, tudjuk, de hát mit csináljunk?

Tudnod kell, hogy ő rettenetes kegyetlenűl bánik a feleségével. Igaz, hogy, mint annyi okos emberé, az ő felesége is liba, no de mégiscsak! Hogy egy jó szót ne szóljon az ember egy asszonyhoz, ilyet még nem is láttam. Mert még sohse tapasztaltam olyat, hogy akár egy pillanatnyi figyelmére méltatta volna, de mint valami börtönőr a foglyával, úgy bánik vele. Ezenfelűl: neki elvei is vannak. Ő diszkrét ember s amit neki mondanak, az csak reá tartozik, a feleségére nem. És megköveteli környezetétől is, hogy magukévá tegyék ezt az elvet. S ami az ő magánügye, persze azt még kevésbé közli a feleségével.

Ebből következett, hogy Chamzáde, a szegény liba, vagyis Baba-Alhabbal felesége nyílván semmit se tudhatott arról, ami köztünk, a férjével délben történt. Mert délután anyám, Szobeide kap egy levelet, amelyben Chamzáde a következőket írja: hogy ő senkit se tisztelne meg ilyen bízalmas kéréssel, mint minket. Közeledik a Ramadam s ő neki épp most teljesen kifogyott a pénze. Arra kér hát minket küldjünk néki kűldöncével nyolcvan frankot. Hogy vissza tudja-e majd 112fizetni, ez Allah kezében van. De legyünk meggyőződve róla, hogy nehéz helyzete ellenére ő nagyon fog igyekezni.

Anyám erre bejön hozzám és azt mondja: – Chamzáde egy liba. De nagyon szerencsétlen liba, minthogy Allah néki ilyen férjet adott, ilyen zabolátlan sehonnait. – Ugyan hagyj engem békén a filozófiájával. Fütyülök minden filozófiára, ha egyszer az eredmény ilyen, ha valaki így képes bánni a családjával, feleségével és lányával. Egyszóval: becsületes fiam küldj szegény szamár-kancának nyolcvan frankot. – Így szólt anyám.

S az ő parancsa szent nekem, elkűldtem tehát ezt a pénzt is. És most hallgass csak ide!

Másnap ebéd előtt bemegyek az európai könyvesboltba, – az ott kiszolgáló nyelvtudós, arab kisasszonynak kicsit udvarolok néha, mert fátyla fölött gyönyörű szemei világítanak rám, – s éppen javában udvarolok, mikor a bolt előtt megáll az oroszlános fogat, – hiszen ismered! legszebb és legdrágább fogata ennek a városnak, – s mit gondolsz, ki száll ki belőle? Persze, hogy ő. És oda is jön a kisasszonyhoz, akinek nyílván imponálni akart előkelőségével s meglátván engem, fogadja ugyan alázatos meghajlásomat, de megszólításra se méltat, minthogy ő ilyen pikáns pillanatokban a semmibe néz, illetve az ember fejebúbja fölé. S minthogy én kissé megdermedve még mindig ott álltam, vesz egy könyvet és elkezdi olvasni. Az oroszlános fogat meg kint vár. A taksája tudvalevően félóránként tiz arany frank.

Ennyit mesélt a szegény, már akkor bizony bénakarú Amgiád, én pedig nem álltam meg, rögtön e találkozás után bementem az Alhambrába, – ez volt akkor az európai kávéház neve, – és csakugyan ott is találtam Baba-Alhabbalt nagy újságolvasásba merűlve. (Tucatjával olvasta naponként az európai lapokat, különösen a franciákat.) Jöttömre letette újságját és azonnal így szólt hozzám:

– Mit vagy olyan rosszkedvű? hiába minden! Odafenn akkor se lesz kormányváltozás. – És nevetve az ég felé mutatott.

Én is elmosolyodtam. De azért még se hagytam magam egészen eltéríttetni rosszkedvemtől. Épp ezért rögtön nekifogtam és elmesél113tem neki Amgiád esetét Szejn költővel, vagyis Szejn kocsikázását és vendéglői fényűzését és hogy ő mit szól ehhez a történethez? S Baba-Alhabbal azonnal meg is értett, azonnal védőállásba is helyezkedett, vagyis így felelt:

– Hogy mit szólok ehhez? Azt szólom, hogy Amgiádnak semmi köze hozzá, hogy Szejn mit csinál összekoldúlt pénzeivel. – Amire én:

– Jól ismerem e tárgyban való álláspontodat. És ha megengeded, épp ezt szeretném újból megvitatni. Sokat gondolkodtam ugyanis e kérdéseken.

Meg kell itt jegyeznem, hogy csakugyan volt már hasonló dolgokról szó közöttünk, igaz, hogy a dolog lényegét inkább csak körűltáncoltuk, mint kimondtuk. Ő példáúl egy alkalommal a következő kis történetet mondta el nekem:

Mikor ő Párisban járt, akkor értesült e kis történetről. Egy igen gazdag khán sétált egy napon a Bois de Boulogne-on és ott találkozott egy igen szegény művésszel, egy perzsa miniatűristával, akit régen ismert. Beszélgettek erről-arról s bár gazdagságról, szegénységről szó sem esett köztük, ennek a khánnak az a különös ötlete támadt, hogy, mikor elváltak s ő kezét nyújtotta, egyszersmint egy húsz frankos aranyat is csúsztatott a szegény művész kezébe. S azzal tovább sétált. Andalgott, nem volt semmi terve, átadta magát annak, ami következik. S amint így andalog, megáll egy kávéház kirakata előtt, ahol az van kiírva plakáton, hogy itt most egy híres, kiváló billiárd-mester játéka látható a zárt alagsorban, amint a nagyobb méretű versenybilliárdon játszik saját tervei szerint készűlt minta-dákóival. Belépti dij húsz frank. Gondolta magában: ezt megnézem. Be is ment és íme kit lát ott? Hát nem a szegény művészt, akit épp most ajándékozott meg, annak rongyos ruházatára vetvén pillantását? – – Baba-Alhabbal ezt már régen elmesélte nekem s már akkor kijelentette, hogy ez aztán a minta-történet! és hogy nagyon tetszik neki. Nekem viszont nem nagyon tetszett és sokáig nem tudtam tisztázni magamban, mely oknál fogva.

Hogy ez a szegény művész néha meg is enged magának egyet-mást, – jó, ez rendben van. Hogy ugyanazt az élvezetet merészeli megkivánni, amelyet egy bitang, ám ez esetben mégis jószivű milliomos a legnagyobb könnyedséggel, andalogva és unatkozva úgy kíván meg, mint egy jó köpést, – még ez is nagyon rendben van. 114S hogy ez látványnak mégiscsak egy kicsit kackiás és szemtelen, – ne legyünk annyira elfogúltak! Alamizsnából passziózniA nagyúr akassza fel magát, ha nem tetszik neki. Ez mind igaz. És nekem mégse tetszett ez a dolog, ám akkor, mondom, még nem tudtam kifejezni, mi bajom van vele.

Most is emlékeztettem Baba-Alhabbalt e kedvérevaló történetére és most ő is úgy nyilatkozott, hogy úgy van, úgy van, ez egy remek, mintaszerű eset.

Erre hát eléje terjesztettem más történeteket is, amelyeket elbeszélése óta gyűjtögettem magamban, persze csakis azért, hogy ellenkezésemet erősítsem velük. Ezek a történetek még erkölcstelenebbeknek tetszettek előttem.

– Volt itt egy félvér nagyúr, – mondtam néki. – Talán ismerted is. Szandzsár ibn Sakánnak hívták, akinek görög anyja volt s aki mindig kegyelmesként uraztatta magát, mert a khasgári szultán állítólag emírnek nevezte ki. Ez az egyik személy. Voráginesz Jónást, a zsidó költőt pedig biztosan ismerted. És nyílván azt is tudod, hogy volt neki egy folyóirata és annak is egy közgazdasági rovata, amelyből kifolyólag havonta búsás összegeket vett fel a vállalatoktól. Egyszer ez a Szandzsár emír remek fogatán megy be a vállalatába, – nagy pénzember volt, tudod, a Banque de Commerce elnöke, – s amikor az európai csemegekereskedés elé ér, megállítja fogatát. A kirakatból ugyanis remek szöllő kacsintgatott reá, gondolta, ezt hazaviszi a feleségének. A szöllő tavasszal nagy csemege. Kiszáll, bemegy s íme a főnök, aki mosolyogva elébe sietett, oly nagy összeget kért e tavaszi csemegéért, hogy Szandzsár emír szinte dühbe gurúlt. A takarékos nábobRögtön sarkon fordult mérgében és köszönés nélkül otthagyta a főnököt. Bement bankjába, éppen hónap eleje volt, megjelent hát nála Voráginesz Jónás, tiszteletét tenni, amelynek folyamán kikoldúlhatta a voltakép kegyelemből juttatott busás összeget. Szandzsár pedig tizenegy óra tájban végezvén dolgát, a déli hőség elől hazahajtatott a bankból. Mikor a csemegés elé érkezett, megint megállította sárgára lakkozott hintaját, mert azt gondolta magában: – egye fene a pénzt, megengedhetem magamnak ezt a kis luxust, mégiscsak hazaviszem a szöllőt feleségemnek. – A pazarló költőTehát leszáll, bemegy, a főnök megint mosolyogva fogadja, és közli vele, hogy nagyon sajnálja, nincs már szöllőjük, ami még volt, Voráginesz Jónás úr, a híres költő megvette valamennyit.

– Ez is remek történet, – jelentette ki Baba-Alhabbal, bár kétségtelenül kissé erőltetett jókedvvel.

– Ez is remek? – kérdeztem én. – Nos, akkor elmondok még egyet. Ugyanez a Jónás úr tudvalevően az európai klubba járt, nem mint vendég, hanem mint tag, minthogy spanyolúl és franciáúl nagyon jól tudott, az arcszíne is hibátlan volt, tehát látogató tagnak felvették. Mindezt nyílván te is tudod, mester. És azt is, hogy azért járt olyan sűrűen oda, mert nagy pénzekben kártyázott, makaót, vasutacskát játszott. Nos, egy alkalommal megint nagy pénzek hevertek előtte, mikor a klubnak igen előkelő látogatója akadt: Músza ibn Taher herceg, aki körüljárt a teremben, – nyílván keresett valakit s mikor meglátta Jónás urat, igen megörűlt neki. Ott állt és mosolyogva nézte a játékban elmerűlt embert. Csakhogy Jónás úr éppen nagy pénzeket veszített, egyik tétet a másik után s ez meghökkentette a nagyurat.

– Jónás, – szólt hozzá, – ugyan hadd abba kedvemért egy pillanatra a játékot és gyere ki velem a folyosóra.

Jónás úr nagyon elsápadt, mert tudta, miről lesz mindjárt szó közöttük. És íme, csakugyan!

– Hogy tehetsz ilyent Jónás? – mondta neki a herceg a klub perzsa-szőnyeges folyosóján. – Hogy tehetsz ilyet? Már bocsáss meg bátorságomért, hogy ebbe beleszólok, Előbb koldúlsz, aztán kártyázol?de hát szegény ember vagy ugy-e? És éppen tegnap panaszoltad nékem, hogy milyen nehezen élsz, milyen rosszúl megy sorod. És én ezt figyelembe is vettem nemde? És most idejössz és herdálod, amit oly nehezen, mindenféle panaszok útján szereztél?

Ezt kérdezte a herceg, Jónás úr pedig lehajtott fejjel ugyan, de végighallgatta mind e szemrehányást s minthogy vakmerő ember volt, így válaszolt néki franciáúl:

– Kegyelmes uram, ha nekem ezt a kis örömet se hagyjátok meg, akkor ne adjatok nekem ezentúl semmit. – S ezzel meghajolt a herceg előtt és otthagyta, visszament a játékterembe.

– Eddig van ez a történet, – mondtam Baba-Alhabbalnak. – Ez is olyan remek? – kérdeztem tőle.

Belátom: ennek a kérdésemnek már némi kihívó jellege is lehetett, mert mesterem meglehetősen szemtelenűl felelt.

– Mit szólsz hozzá, ez is remek, – válaszolta csendesen. – Csak hogy is magyarázzam? Mert ennek megértéséhez több ész kellene, 116mint amennyi neked van. – Erre már összevontam szemöldeimet és majdnem felálltam az asztaltól, hogy mégiscsak elmegyek innen.

– Több elfogúlatlanság kell ehhez, – javította ki szavait. Csak hiába javította, akkor én már nagyon haragudtam.

– Nézd csak mester, – mondtam neki, – ha kevés eszem van is, mégis kénytelen vagyok vele gondolkodni, nem kérhetem kölcsön a másokét.

– Milyen kár, – mondotta metsző gúnnyal, – pedig milyen szívesen adnám kölcsön a magamét. – Csak erre már nem feleltem. Ez újabb szemtelenségre lehúnytam szememet és azt kérdeztem:

– Mondd csak mester, kin segít egy jószívű, gazdag ember előbb? Akinek kenyér kell, vagy akinek makaó-játékra kell? Vagy neki ahhoz nincs is joga, hogy mérlegelje? Nem kell megnéznie, hogy kinek ád? nem kell felmérnie magában, hogy kinek van nagyobb szüksége rá és kinek kevésbé?

– Ha igazán jószivű, akkor nincs szüksége mérlegelésre. Aki kér, annak ad, – felelte a mester.

Elmosolyodtam. – Ez egy igazi szegény ember és persze micsoda furcsa képzeletei vannak a gazdagságról!

– Kimeríthetetlen-e a gazdagság?Hát határtalannak képzeled a gazdag ember lehetőségeit? – kérdeztem tőle.

– Igen határtalannak. Az én lehetőségeimhez képest határtalannak, – feleli ő.

– Akkor nem sokáig volna gazdag ember, vagyis nem sokáig volna módja másokon segítenie, – mondtam én. Csakhogy Baba-Alhabbal erre már nem figyelt. Hirtelen düh öntötte el, ez gyakran megesett vele, hogy saját gondolataitól dühre gerjedt. Szinte rikácsolt.

– Hát szabad utánanézni annak, akinek adok valamit? – rikácsolta oly erővel, hogy a szomszéd asztal felől ránk bámultak. – Illik az? Utána nézni a koldúsnakUtánanézni, hogy mit csinál valaki a kikunyorált pénzzel? Hátha egyszer életében egy jó szivart szeretne szívni? azt neki nem szabad, csak a gazdag embernek szabad? Neki csak a legolcsóbb lepényt szabad érte vennie s azt feldarabolnia hatvan napra, hogy minden napra jusson egy kicsi? Micsoda gyalázatos felfogás ez! – magyarázta magából kikelve.

Nem tagadom, ennél a szavánál mégiscsak zavarba jöttem, mert ebben megint volt valami nagy igazság kétségtelenűl. Hiszen magam 117is gondoltam már effélét. Megint azt kellett hát magamnak mondanom, hogy hiába minden, ez mégiscsak nagyeszű ember és annak ellenére gondoltam ezt, hogy valami nagy bajom még mindig volt ezzel az elmélettel is, csak még mindig nem tudtam vele tisztába jönni, hogy mi légyen az?

– Valamelyes igazad kétségtelenül lehet, – mondtam én. – Ha egy nábob odarúg valamit egy szegénynek, akkor hagyján, csináljon vele a szegény, amit akar. Mondjuk úgy, hogy ez még rendben van. De mi van akkor, ha egy nélkülöző barátom segít rajtam? Akkor is fogaton mehetek vele az első étterembe? – Csakhogy Baba-Alhabbal e kérdésemre nem felelt. Megkerűlte a kérdést.

– Némely koldús kénytelen herdálniLehet-e összekoldúlt pénzzel mást csinálni, mint herdálni? – kérdezte szenvedélyesen.

Mégiscsak meghatva néztem e pillanatban erre az indulataitól kergetett emberre.

– Ez nagyon megható, – mondottam neki, – csakhogy lírai észrevétel ez mester! s az erkölcsi gondolat számára nem sokat jelent. – E szavamra felkapta fejét. S látszott rajta, hogy tűszúrásként hatolt agyába ez a szó.

– Okos ember vagy, – mondta ki végűl némi kis, enyhe mosollyal. – Csak azt képzeled talán, hogy a meggyőződésnek az érzelmekhez semmi köze?

– Azt nem gondolom, – feleltem én. – Csak épp, hogy Más koldús képtelen herdálnicsínján kell ilyenkor bánni az érzelmekkel. Mert más érzelmes ember viszont azt kérdezhetné: – van-e a lélek számára megalázóbb dolog, mint azt elherdálni, amit az ember nagy-nehezen összekoldúlt? Egyszóval arra kérlek, tekintsünk most el a lírától. Nékem ebből az egész beszélgetésből az a végső benyomásom támadt, hogy te, mester, csakis a gazdag emberekkel vagy szigorú, Ne csak a gazdagtól követeljünk erkölcsötcsak azoktól követelsz erkölcsösséget, a szegény emberektől nem. És ezt én változatlanul gondolati hibának tartom, – mondottam ki nagymerészen s persze el voltam készűlve rá, hogy most aztán nagyon kikapok.

De nem így történt. Két európai szépasszony jött a mestert meglátogatni kávéházi zugolyában s minthogy ő bolondja volt az asszonyoknak, tehát máris megfeledkezett minden egyébről. Magam pedig rövidesen elmentem onnan, otthagytam őket egymásnak.

Mégpedig örökre mentem el, amit abban a pillanatban nem is tudtam. Tény az, hogy nem kerestem őt fel soha többé.

Így hát utolsó tételemhez fűzött észrevételeiről nem értesűltem soha, annál kevésbé, mert e beszélgetést követő két év múlva lánya ravatalánál öngyilkos lett szegény.

Halála után tíz évvel már jobban tudtam tisztázni magamban e kérdésről való véleményemet. Tehát a következő szózatot intéztem elhagyatott sírja felé:

– Te szegény, drága mester! Mit mondasz a gazdag embernek, mikor kérsz tőle? Vajjon azt-e, hogy egy jó szivart akarsz végre szívni, vagy fiatalember létedre égetően szükséged van most egy szép indiai szajhára, vagy hogy kártyázni szeretnél és tavaszi szöllőt enni? Ugy-e hogy nem ezt mondod, hanem mit? Hazugsággal pénzt koldúlniEsetleg olyasmit, hogy mamád leesett az emeletről, gyermeked vért vizelt, te magad pedig megtetvesedtél, – szóval igazi vágyaidat hazugságokkal leplezed, hogy részvétet kelthess. No de mért? Mert senki se hajlandó téged azért sajnálni, mert a kártya, vagy szöllő után való heves szomjúságodat nem elégítheted ki. Még a fiatalembert se sajnálják szexuális nyomorában, ami pedig nagy ostobaság. Nevetnek rajta bárgyú konvencionalitásuk folytán. Mert nem gondolják meg, hogy ezek a nélkülözések olykor még súlyosabbak, mint a kenyéréi. Egyszóval: nyomorgónak tetteted magadat, a melledet behúzod, az orrodat lelógatod, esetleg még könnyezel is, a gazdag ember kapújában viszont már ficánkolsz, mert a kicsalt bankók dagasztják piszkos szivedet. Vállalod-e érdemes barátom, elhúnyt mesterem ezt az ocsmány komédiát? Megéri-e ezt a szivar? izlésed szerint való-e az ilyesmi? Vagy annyira mohó voltál-e, amíg éltél, mint a marabú? amely még akkor is fal, mikor már tántorogni kezd sebeitől?

Ezt a kérdésemet intéztem hozzá a túlvilágra, a rákövetkező öt év múlva pedig így interpelláltam őt:

– Mindezeken felűl pedig nagy különbséget kell tenni az elsőrendű szükségletek és a többi szükségletek között. Mert az előbbiek hiánya életveszélyes, a többi nem az. Akinek tehát nincs kenyere, fedele, ruhája, aki betegen nyomorog, az a világ mindennemű erkölcsi 119felfogása szerint a könyörület előnyében részesítendő. Az elsőrendű szükségletek hiányának tehát van bizonyos szentsége az emberi szivekben. Persze azt felelhetnéd erre, hogy némely embernek elsőrendű szükséglete lehet a könyv, egy szinésznőé esetleg a szinház, amely nélkül élni már nem tud, no de az ilyen kivánságokat azért nem veheti más figyelembe, mert nem általánosak, nem szkematikusak és semmiképp se kívánhatom embertársaimtól, hogy egyéni különösségeim iránt fogékonyak legyenek. – Ez volt utolsó üzenetem hozzá e tárgyban s ha te, Tahtúr fiam még meggyőzőbb érveléssel tudnád Baba-Alhabbalnak e tekintetben való szenvedélyes téveszméit cáfolni, annak nagyon örűlnék.

S ezzel zárom is e fejezetet. És most arra kérlek, mikor ezt olvasod, mondd ki velem együtt a szót: – nyugodjál békén szegény, szerencsétlen, lángeszű Baba-Alhabbal!

Ez úgy történt, – mesélte több alkalommal Hábi-Szádi fiának Tahtúrnak, – hogy Indiában jártomban megtanúltam a brahminoktól bizonyos testmozgást, amelyről ők azt állították, hogy Ihlető testmozgásihlet szállja meg tőlük az embert s olyasmiket lát és hall, amit nem láthatott, vagy hallhatott azelőtt. De csakis akkor, kizárólag csak akkor, – magyarázták ők nekem, – ha már túllépett a szerelmi forróságok idején. Jól megjegyeztem magamnak e dolgot, s vártam tehát. S mikor szervezetem, s vele életem alkonyúlni kezdett, s mikor már úgyis egyes tudós ulemmák hatása alá kerűltem, végre rászántam magam e gyakorlatra. Ez röviddel anyám halála után történt. Nyugtalan voltam, nem találtam meg a lelkem nyugalmát semmiben. Mestereim azzal próbáltak vígasztalni, hogy hiszen mindenki így van ezzel, s hogy A lelkünk egyensúlyáért naponta meg kell kűzdenünklelkünk egyensúlyáért naponta meg kell kűzdenünk. Csakhogy nálam ez rendkívűl nehezen ment. Gondolataim szerteszaladtak, sehogy se tudtam őket rendbeszedni, egyszóval nem tudtam én még mihez tartsam magam, s ettől az ihletettségtől sokmindent reméltem. Csakhogy e testmozgások semmiféle ihletet sem okoztak. – Mért nem? hogy van ez? – kérdeztem magamtól. – Talán még mindig nem vagyok méltó e gyakorlatra? – jutott eszembe a kellő gondolat. S íme, csakugyan. Egy gyönyörűszép parszi nőt pillantottam meg Hajderabad egyik városának egyik utcájában. Utána mentem. A hölgy bizonyos ligetek felé vette útját, oda, ahol nemrégen kóbor leopárdot fogtak a mahrattok hálóval. Ide is utána mentem s mikor egy gliciniás bokorhoz érkezett, eléje szaladtam, földig hajoltam előtte és így szóltam:

– Szép hölgy, nekem csodálatosan szépnek és okosnak tetszel, talán azért is, mert annyira hasonlítasz szegény feleségemhez. – A szép hölgy az árnyékban becsukta napernyőjét és így felelt:

– Úgy tudom, hogy szegény feleséged meghalt.

– Honnan tudod? – kiáltottam fel. – Kitaláltad? Jó szemed van, biztosan látszik is rajtam. Igen meghalt, – folytattam aztán elborúlva. – S azóta járom a világot s mindeddig a legszentebb tudománynak, a Gondolatnak akartam szentelni életemet.

– Akkor mit akarsz tőlem? – kérdezi a hölgy.

– Amint megláttalak, rögtön tisztába jöttem vele, hogy mégse vagyok én még méltó bizonyos ihletett látomásokra, amelyek megvilágosítják az ember elméjét. Épp ezért arra kérlek, eszközöld ki atyádnál, hogy meglátogathassalak benneteket, – mondottam néki. A hölgy mosolygott.

– Az könnyű dolog lesz, – felelte.

– Oh, – mondtam én.

– Mert ne hidd, hogy nem ismerlek, – azt mondja. – Ismerlek én. Atyám Dsehár gépészmérnök.

– Oh istenem Dsehár? – kiáltottam fel. – Hisz az nékem jóbarátom.

– Lásd, ugy-e? – mosolygott rám a hölgy, de mint a napfény, mikor előbúvik a lomb mögül. – Atyám mutatott már téged nekem. A tető-feljáróban van ugyanis a műhelye s én egy alkalommal ott álltam és néztem, hogy dolgozik a találmányain. Mikoris apám így szólt: – Jó erősen nézz ki a kisablakon, mert ott jön az én jóbarátom, Hábi-Szádi, a gondolat embere.

Így szólt a hölgy, aztán biccentett nekem és elindúlt még mélyebben befelé a gliciniás ligetbe. Én pedig utána bámultam.

Ő viszont még vissza is fordúlt.

– Mit csinál a kisfiad Tahtúr? – kérdezi, mialatt napernyőjét újra kinyitja.

– Hát még róla is tudsz? – kiáltok fel én. – Oh szegény kis Tahtúr fiam. A nagyanyja neveli, a nagyanyja neveli, – feleltem néki. – Én pedig bolygok.

Mindez kora délelőtt történt. Délután pedig elmentem akkori mesteremhez, egy Hamuján nevezetű ulemmához, aki hosszú vándorlások után megint visszatért régi világába, Indiába, miután bejárta Tibetet s azóta a rejtélyes lélektan tanulmányozására szánta rá magát. De látott ő már sokminden egyebet is, ami e világon termett. Bejárta Észak-Amerikát, tizennyolc évet töltött Európában, sok időt töltött egy Schőndorff nevű német tudós társaságában s az ő révén tanúlmányozta Shakespeare-t, a híres angol költőt, továbbá Schopenhauer bölcselőt és némiképp még egy Bergson nevűt is, épp ezért, ítélete bizonyos dolgokban megbízhatóbbnak tetszett előttem, mint többi mestereimé. Elmentem hozzá és így szóltam:

– Boldogtalan vagyok, – mondtam néki.

– Mért vagy boldogtalan? – kérdezte Hamuján.

Erre elmeséltem kalandomat s hozzátettem, hogy ezekszerint, úgy látszik, méltatlan vagyok még az ihletett látomásokra s hogy ezért vagyok szomorú. Az ulemma nagyot nevetett.

– Kinevetsz? – kérdeztem tőle.

– Persze, hogy kinevetlek, – felelte ő. – Mert nem tudod, hogy mit akarsz. A gondolatot szereted-e, vagy az életet.

– Én tudom, hogy mit akarok, csak a szemem, meg a szívem nem tudja még, – válaszoltam én.

– Akkor várnod kell, míg a szemed és a szíved is megtudja, – mondá az ulemma. Aztán a fülemhez hajolt és szinte súgva mondta:

– Az élet útját a legnagyobb szenvedély szabja megA legnagyobb szenvedély dönti el.

– Mit? – kérdeztem én.

– Hogy melyik útat választja az ember, – felelte ő. – Némelyik megpróbálja, családot alapít s aztán hirtelen, mintha megőrült volna, eltűnik. Ismertem egy ilyen embert, Naszr ibn Takkár nevűt. Vagyonos volt, családos, aztán hirtelen fogta magát, elment Anatóliába, tehénganajt gyűjteni a parasztoknak. Itt egy kunyhóban lakik, a sakálok közelében, mert azt mondja, hogy néki nyugalom kell. Mikor egy nagyúr egyszer arra vitt autón s a véletlen összehozott vele az országúton, ahol éppen a száraz tehén-lepényeket szedegette tüzelőnek, Naszr ibn Takkár így szólt hozzánk, akit mint nagykereskedőt régen ismertünk: – Lelkemnek nyugta az én legfőbb kincsem, az ér legtöbbet nekem, ezért ne csodálkozzatok rongyaimon és ne vegyétek rossznéven, ha máris visszavonúlok magányomba. – S ezzel mellén keresztbetéve karjait, mélyen meghajolt előttünk és elment.

Ezt mesélte nekem ama Hamuján s e szavai nagyon megrendítettek engem. Máris valami hidegség szállott meg tőle s azon igyekeztem egész éjszaka, hogy szívemnek ezt a hidegét meg is őrizzem. És mondhatom, ez majdnem sikerült is nekem.

Valami tiltakozás nőtt ugyanis nagyra bennem ezen az éjszakán, végzetes ellenkezés az ellen, amit eddig valóságos életnek neveztem.

– Vannak Akiknek nem az élet, csak a pótléka valóakiknek a valóságos élet nem is való, akiknek sokkal inkább való a pótléka, példáúl a művészet, vagy az életről való gondolat, – határoztam el. S annál is inkább, minthogy én Dsehárt kéjelgő, könnyelmű s amellett zabolátlan embernek ismertem s épp most vállaljak vele valamiféle közösséget? Iszonyodtam ettől.

– Kedves ember, de végzetesen izgága, garázda és zabolátlan, – gondoltam magamban, – s épp olyankor kerüljek össze vele, mikor zűrzavaraimtól akarok megszabadúlni?

De másnap, a déli forróság idején mégis elmentem hozzá. Így szóltam:

– Testvér, találkoztam a lányoddal, és, úgy látszik, nagyon hatott reám. Talán túlságosan is. Az ilyen ember mint én, annyi mindent vár az ilyen találkozástól! Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha irányt mutatott volna az életemnek.

Dsehár, szokása szerint egy besötétített szobában heverészett és majdnem egészen meztelenül. Őrölt A beléndekbeléndek-maggal fűszerezett pisztáciás süteményeket evett. Erről azt állította, hogy nemcsak a tagjai könnyebbülnek meg tőle, hanem a lelke is. Nagy távolságokat jár be tőle képzeletében – s olyan súlytalan, minden fáradtsága megszűnik tőle. Engem is mindig kínált vele, mondván, hogy ne töprengjek annyit, vessem én is bele magam az ártatlan élvezetekbe, meglátom, mennyivel jobban fogom érezni magam. (Ő útálta a tudós ulemmákat, de a brahminokat is ugyanúgy.) Most is kínálni kezdett. Elémtette a türkizekkel díszített és ezüsttel berakott süteményes tálat és így szólt:

– A mindenit neki. Mért nem eszel már te is ebből? – S mikor állhatatos konoksággal a fejemet ráztam, ezt kérdezte:

– Kora reggel találkoztál a lányommal? – Bólintottam.

– Persze, mikor én nem vagyok itthon, – felelte sajátmagának. És nagyot nevetett. – És mondd csak, a gliciniás ligetben, ugy-e, ott, ahol leopárdot fogtak a mahrattok? – Megint bólintottam.

– Ez is természetes – mondotta ő igazán könnyedén. – Fene tudja, mi leli az én lányomat, – folytatta, – már húsz éves és mégsem akar férjhez menni. Viszont bolondúl a hindukért, hallottál már ilyet? Minthogy ő modern szellem. Amerikától tanúlja a módját. – Nem értettem e szavait és ezt meg is mondtam neki.

– Nem is kell, hogy értsd, – azt mondja. – Én ilyenkor a beléndektől fecsegek, – folytatta, – ezt is tudom. Egy szó, mint száz: ne törődj az én lányommal, az a tanácsom. Barátom vagy, tehát azt mondom, hogy ne törődj vele. – Mintha kezdeném érteni a dolgot.

– Miért ne törődjem vele? – kérdeztem tőle. – Talán, mert mást szeret?

– Mondjuk, hogy azért, – felelte Dsehár.

– De hátha engem is hajlandó volna egy gyűszűnyi keveset szeretni.

– És ezzel te beéred?

– Tapasztalt ember vagyok testvér, – feleltem én. – Megjártam Abesszíniát s azóta talán többet is tudok az életről, mint addig tudtam. Ezenfelül pedig szürkül már a szakállam is.

– No és, – kérdezi ő.

– Vagyis rájöttem testvér, hogy mi lett volna fontos nekem egész életemben. Nem az, hogy engem szeressenek oly nagyon, hanem, hogy én szeressek oly nagyon. Sőt, mondok még valamit. A magány és az áldásthozó szenvedés legmélyére kell eljutni ahhoz, hogy Az a fontos, hogy én szeressekaz ember odáig érkezzen el, addig a pontig, ahol én vagyok. Mert én már azt mondom: legyen akár tisztátlan életű, csak én szeressem. És most hallgass ide rám. Éppen Abesszíniában történt velem, a feleségem halála után, hogy egy erdei ösvényen egy elvadúlt, csúnya koldús állta utamat, aki hirtelen dühvel rázta felém a botját. Adtam néki alamizsnát, aztán azt gondoltam: hátha Allah úgy rendelné, hogy ezt szeressem, hátha úgy rendelné.

– Mit akarsz Allahtól? – jegyezte meg Dsehár megvetőn.

– Ezt csak úgy mondom, szokásból, – feleltem én. Dsehár pedig elrévedve hallgatott, a szemei tompa kifejezésűek voltak. Végül is így szólt:

– Akármit beszélsz is, én csak egyet mondhatok neked: ovakodj a lányomtól. És hogy mely okoknál fogva? Én annyi mindenféléről nem fogok nyilatkozni előtted, még ha a lukutatétől meg beléndektől fecsegek is. Hogy mely okoknál fogva ovakodj tőle? Nézd csak. Te magános töprengő vagy s ha estefelé a házak között bolyongsz és felnézel a lámpafényes ablakokba, nyílván azt gondolod, hogy íme, milyen barátságosak azok a fények ott fenn, ott nyílván egyszerű emberek laknak, akiknek egyszerű az életük is, mert nem töprengenek. Ezek tehát nem keresik az életük célját, mert céljuk az, hogy éljenek. Holott hát jóbarátom! figyelj csak ide! Ezek mögött az egyszerű fények mögött olyan bonyolúltságok vannak olykor, legtöbbször, amelyekről nem is álmodol.

– Példáúl milyen bonyolultságok? – kérdeztem én.

– Példáúl vegyünk engemet, meg a lányomat. Mi vagyok én neked? ki ez a Dsehár meg a lánya? hát nem mind a ketten épp ilyen egyszerű 151emberek vagyunk számodra? Azt hiszed, nem tudom? Mert mi vagyok én hozzád képest? Igaz, Grenoble-ban tanúltam, no de csak gépészmérnök vagyok, miféle egetrázó gondolataim lehetnek nekem? Gebr vagyok, vagyis parszi s bár néha felveszem a hármas övet, de azért hitehagyott ember vagyok, akit övéi eltaszítottak maguktól, parázna özvegyember, aki, amellett, hogy van egy felnőtt lánya, a fürdős lányokat úgy eszegeti… de nemcsak a fürdős lányokat! tiltakozom! az útjába eső ringyókat és az útjába nem eső titkos hölgyeket egyaránt. Mert mi az nekem? Úgy eszegetem valamennyit, mint más a lukutatét… – mondotta még s itt elnevette magát. Nagyot nevetett.

– Csakhogy én lukutatét is zabálok, meg asszonyokat is, – folytatta s megvillogtatta nagyon hegyes és vakítóan fehér fogait. – Egyszerű az életem igaz-e? Falom a magamét, meg a másét, mint az állat s a célom csakis az, hogy éljek. Ezzel szemben micsoda bonyolúltságok vannak itt is! Gyönyörű leányom, Sztratíra úgy tesz, mintha nem tudná, hogy én mit művelek. Csakhogy én tudom, hogy ő tudja és úgy teszek, mintha nem tudnám és azt se, hogy ő mit művel. Csakhogy én azt is tudom. Viszont ő is sejti, hogy én tudom. S így aztán boldogan élünk egymás mellett és így is beszélgetünk egymással. Képzelheted. Igaz, hogy néha már a szemünk is majd kiugrik, annyit hazudunk egymásnak.

– Hogy lehet így élni? – kérdeztem én. – Nem kell ebbe belebolondúlni? Különben is, hiszen te olyan vagy, mint a tigris, hogy bírod ezt kitartani?

– Hja barátom, jó barátom! Tegere qui sis interim adiuvat, vagyis néha eltitkolni, hogy mi vagy, az lesz jó neked, – így valahogy mondotta Syrus, aki hagyományaitok szerint hamita rabszolga volt és tudott arabul is. Igaza volt Syrusnak. Mindennek van héja és te se jársz meztelenűl, de a lelked se járjon meztelenűl az emberek között. Egyszer Bombayban leszálltam az autóbuszról és épp ott volt egy fa. Így szóltam tehát magamhoz: – ennek A fának is van kérge a fának is van kérge, amely megvédi őt a kűlvilágtól és te kéreg nélkűl akarsz élni? Neked is meg kell védened magad, hogy a lelked tövéig ne hatolhasson emberi tekintet. És Sztratírának is! Ezt az utasítást adtam ki magamnak és azóta így élünk, – mondotta Dsehár.

– Szóval állandóan leplezők vagytok? – kérdeztem én.

– Nem én vagyok a leplező. Az igazi nagy leplező, a példaképem már nem is él szegény.

– Ki volt az? – kérdeztem tőle.

– Azt nem mondom meg, – felelte Dsehár. Majd így folytatta:

– Egyszóval te belebolondúlnál a leplezésbe. Megértelek. Sztratíra szép lány, ebben is igazad van. Mégis arra kérlek, légy sajátmagadhoz barátságosabb és ne igyekezz a közelébe jutni, – fejezte be intelmeit a gépész.

– Nem, nem, mindez megintcsak visszarángatna a zűrzavarba, a viszontagságokba, a bizonytalanságba és kicsinyességbe, – gondoltam magamban. – Az ember azt reméli, hogy a szerelem, még hozzá az alázatos szerelem, a megtört lelkeké majd megmenti mindettől, – de nem! Csakis a gondolat menthet meg minket a hétköznapok zűrzavarától s az az ünnepi fény, amely nyomában olykor az emberi szívekben támad s az a fegyelem, amelyet benne csakis a gondolat képes megvalósítani. – Erre a végső elhatározásra jutottam.

Egyszóval, úgy látszik, mégiscsak úrrá lett szívemben az önmegtartóztatásnak az a végzetes hidege, amelyet mesteremben, Hamujánban is annyira csodáltam. S ezt meg is mondottam neki. Ő nem igen bízott bennem még akkor sem, de én annál biztosabb voltam már akkor a dolgomban. S annál biztosabb lehettem, minthogy a következő történt velem:

Úgy látszik, a gúnyos természetű Dsehár felhasznált engem a lánya ellenében és elmondta neki, mennyire rajongok érte, mert két nappal a nála tett látogatásom után éjjel egy órakor autó állt meg a lakásom előtt és háziasszonyom, egy hindu kereskedő özvegye alig hogy magára kapta száriját s rémülten jött jelenteni, hogy egy arannyal átszőtt ruhájú férfi keres engem. A férfi mélyen meghajolt előttem s átadott egy lepecsételt, szantálillatú borítékot, amelyben egy Pandiász nevű hindu hercegnek sajátkezű levele volt neszkhi-irással írva s elég téveteg perzsa nyelven. Egyébként igen udvarias levél volt. Hogy ő nem látogathat meg engem a háziasszonyom kasztja miatt, de minthogy fontos és sürgős beszéde volna velem, tehát arra kér, jönnék el talán, ha nekem is úgy tetszik, most éjszaka udvarmesterével hozzá, 153mármint az autóján. Körűlbelül ennyi állt a levélben. S ami még fontosabb, utóiratúl az volt odatéve: – oh Hábi-Szádi, isteni mester, valaki nagyon rajong érted, tehát kezedben van most az életem. – Udvarmestere azt is közölte velem ugyancsak perzsáúl, hogy ura saját öltözetét adatta rá, hogy ezzel is kifejezze tiszteletét.

– Hol van a herceg nyári laka? Nem a gliciniás ligeteken túl? – kérdeztem én.

– Oh igen uram, közvetlenűl azokon túl, – felelte a díszes öltözetű fiatalember.

– Ott, ahol a mahrattok leopárdot fogtak? – folytattam a kérdezősködést.

– Oh igen ott, ott, éppen ott, – felelte lelkendezve. – A mi parkunkban fogták a nyerges lovak istállója mellett, én is láttam, igen vad leopárd volt, – tette hozzá villogó szemmel.

Erre hát leűltem s megírtam válaszomat a hercegnek, ugyancsak perzsa nyelven. (A kűldöncöt hellyel kínáltam meg, de ő állva maradt, mondván, hogy ura utasította őt, hogy semmiképp sem űlhet le jelenlétemben.) Ilyesmit írtam a hercegnek:

Fenség, nálunk az a szokás, hogy a kedvességet és udvariasságot ugyanúgy szoktuk viszonozni. S a gondolkodók nálunk bölcselettel szokták leróni köszönetüket. Ezt teszem én is. Tehát:

Tegnap a városban s a városon kívül bolyongtam s egy temetési menetbe keveredtem. Gondoltam: velük megyek én is. A menet a kereskedők utcáján vonúlt s a kereskedők elhúnyt társuk iránti kegyeletből sorra vállukra vették a színes halotti láda rúdját, gépiesen, szórakozottan s egyik a másik után felváltva vitte néhány pillanatig, aztán eloszoltak, mentek ügyes-bajos zaklatottságaik után. De én tovább mentem a halottal egészen a hegyi temetőig.

A halottat letették megásott sírjába s ahogy nálunk, muzulmánoknál szokás, oldalt, ferdén ráfektették a gyolcsba bugyolált halottra a léceket, ezeket gyeppel, mohával gondosan teletömködték, hogy föld röge ne férhessen be hozzá, – mondom, nagyon gondosan! egymást nógatva, nehogy valahol rés maradjon… A földön ültünk valahányan s mikor elvégezték dolgukat, mikor már be is hantolták a sírt, felemelkedtek és elmentek dolgaik után, de én még ott maradtam. Én is felálltam ugyan, de egy bokor mögé húzódtam. Következett a benedikció.

Az imám egyedűl maradván a halottal ott űlt még egy ideig fejfája mellett s elrecitálván Koránunknak idevonatkozó szavait így szólt hozzá: – most elhagytak téged testvérem véglegesen, én szólok hozzád utoljára az emberek közűl, most aztán igazán magadra maradtál! ezentúl tehát Allah kezében vagy és Mohammedünk sugárzásában, áldott legyen az ő neve! Ámin. – Ezzel mellén keresztbe kulcsolván karjait meghajolt a fejfa előtt, aztán felemelkedett és ő is elment.

Ekkor én léptem oda az ismeretlen halotthoz és meghajolván előtte a következő himnuszt mondtam el sírja felett:

– A halál és szerelem himnuszaHalál és szerelem, ti előttetek eloszlik napjaink zűrzavara s az ember azt gondolja magában: – meddig élek, meddig énekelhetek még e napsütötte földön, a fáradalmak, civódások és vérengző marakodások országútján? mikor úgyis csak néhány pillanat ez azon óriások gondolatában, akiknek szeszélye létezésünket vezérli, amilyen az Idő és a Sors. Halál és szerelem, tőletek megdermed a lélek s ámúlva tekint eddigi küzdelmeire, minthogy előttetek aprósággá törpűl mindaz, amit a rövidlátás mutatott neki örömnek és fájdalomnak. Előttetek megrettenve kezd eszmélkedni az ember s oly nagyarányú akarna lenni ezentúl mint az a hadvezér, aki csekélységnek mondotta a kabilok vesztét ahhoz képest, hogy azt kiálthatta ki a világnak: – győzelem és győzelem! Helyes ez? nem helyes? ki tudja megmondani. Teli vagyok kételyekkel. Megszabadúlni a zűrzavartól és kicsinyességtőlDe te nem kételkedel többé oh ismeretlen halott gyeppel torlaszolt sírodban, a kétely eloszlott felőled s a léleknek az a visszás zűrzavara, amelyben a mi napjaink telnek. Oh áldott békesség! Békességnek tava, – minek a zűrzavar?

Ezt mondottam a sírnál, aztán én is elmentem onnan. – Vajon emlékezni fogok-e ezekre a pillanatokra, vajon képes leszek-e minden órámban hallgatni e pillanatok intelmeire? – kérdeztem magamtól.

S mármost mért is írom én néked mindezt kegyelmes Herceg?

Mert éppen előző napon láttam én valakit és épp abban a ligetben, amely távoli, tómelletti nyári lakod felé vezet, vagyis azon a tájon, ahol leopárdot fogtak a mahrattok. S mikor megláttam az illetőt, ugyanazt gondoltam, amit az ismeretlen sírja előtt. Minek élek és meddig élek még? – kérdeztem magamtól akkor is és máris megfogadtam, elképzeltem, hogy én semmiért se tudnék haragudni rá, mert mindaz, amiért haragudhatnék, csekélység ahhoz képest, amit iránta érzek.

Ezt gondoltam akkor, de másnap s épp e temetés után már némi módosulás állott be efajta gondolataimban. Mert: én ugyan igyekeztem útamon túljutni a nap viszontagságain s a rövidlátáson is, amelyet azok sugallnak, de be kellett látnom, hogy mesteremnek, a nemzetségedből való Hamuján ulemmának van igaza, minthogy úgy a szerelem, mint a halál mementója Szerelem helyett gondolatcsak ideig-óráig szerzi meg nekünk zűrzavarainktól, hétköznapjaink túlbecsüléséből való megszabadúlásunkat. A percek ugyanis újra behálóznak minket saját kicsinyességünk hálójával. Én a gondolat embere vagyok Fenség és az is akarok maradni, vissza kell tehát térnem hozzá, vagyis abba a világba, amelyhez majdnem hűtlen lettem s amely lelkem nyugságát sokkal többször és tartósabban teszi számomra lehetővé.

Épp ezért elhatároztam, hogy soha többé nem megyek a glicíniás ligetbe, arra a tájra, ahol a mahrattok elfogták a leopárdot. Épp ezért kegyes meghívásodnak sem tehetek eleget. Ha tehát mindezek után mégis találkozni óhajtanál velem, méltóztassál e célból más helyet megjelölni. Földig hajol Előtted: Hábi-Szádi, bölcselő.

Körülbelűl ennyi volt a herceghez írt levelemben. Kinn már javában hajnalodott, mire készen voltam vele. S a fiatal udvarmester mindezideig ott állt díszruhájában a két gyertyám előtt s valahányszor reátévedt pillantásom, mindig mosolyogni láttam. Magam pedig e gyertyák lángjába néztem és azt gondoltam: – néha mégiscsak győz az akarat, igen győz! – S úgy éreztem, hogy most végre nyugodt vagyok és rendíthetetlen, mert minden vágyakozást végre csakugyan száműztem a szívemből.

S íme csakugyan.

Másnap délben keltem s mondhatom tisztúltabb elmével. Aztán elvégeztem azokat a tornagyakorlatokat, amelyekre valamikor a brahminok tanítottak s amelyeknek állításuk szerint soha nem hallott nevek és soha nem látott világok rajzása szokott következménye lenni. S íme máris mi történt velem.

Először is mintha keresztény templomból harangzúgást vélnék hallani. E harang megint a halálra figyelmeztetett engem, hogy szinte felkiáltottam: – minek figyelmeztetsz? nehogy elbízzam magamat? – 156Mert kongásából ez a szó hallatszott ki egészen világosan: – kölcsönkapott fény, kölcsönkapott fény! – Aztán valami ódon faltöredék, valami toronyféle állott szemeim elé, majd hirtelen ezt a szót súgta valaki kétszer is a fülembe, hogy: Borzippa.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent ez a szó, mivelhogy én ezt még soha és sehol nem hallottam.

Felöltöztem tehát és anélkül, hogy bármi ételt vennék magamhoz, elmentem Hamuján filozófust meglátogatni. S elmondottam néki persze úgy a harangzúgást, mint ezt a furcsa szót.

Szavaim annyira meglepték, hogy szinte belesápadt.

– Te, úgy látszik, csakugyan nekemvaló vagy, – mondta bevezetésűl.

– Ezelőtt harmincöt-negyven évvel ugyanis én is ezt a szót álmodtam, – folytatta Hamuján, – azzal az érzéssel, hogy ez valami város, amelyet régen ismerek, holott nem hallottam se a nevét, se a hírét soha. És mégis az volt az érzésem, hogy valamiképp odavaló vagyok talán, vagy ott is születtem? Elmentem tehát az angol konzulhoz, akit nemrégen keleti filozófiára tanítottam és megkértem rá, írjon Angliába, ott biztosan akad ember, aki tud erről valamit. Néhány hónap múlva meg is jött a válasz, hogy Borzippa egy őskori város volt, az akkori csillagászok és mágusok világának központja és bizonyos romjai mindmáig megmaradtak.

Bolyongásaim közben aztán el is vetődtem Hillah városába, amely a régi Borzippa közelében épűlt s persze meglátogattam azokat a romfalakat is, a tornyot, amelyet te ma reggel láttál és íme azok tényleg megfeleltek álmom képeinek. Minthogy pedig szüleim kóbor emberek voltak, én magam pedig úgyszólván talált gyerek, akit hindú parasztok neveltek fel s miután most te is ilyet álmodtál, mégis azt kell hát hinnem, hogy talán csakugyan onnan származom s netán ama régi emberekhez is van valami közöm, – no de mindegy. Arra kérlek tehát, nevezz engem ezentúl gondolataidban Borzippainak, de ne közöld ezt senki mással, mert az én nevem mindenki számára továbbra is: Hamuján, a gondolkodó. És most folytassuk a tanítást.

Ezt felelte nekem a Borzippai és ez a bevezetés Tahtúr fiam ahhoz, amit majd hallani fogsz.

A Borzippai előbb így szólt hozzám:

– Az erkölcsi praktikumokról fogsz majd egyet-mást hallani tőlem, előbb azonban a filozófia kivitelének lehetőségeiről szeretnék szólani. – Majd így folytatta:

Dsehár gépészmérnökkel való beszélgetésedben úgy látom, bizonyos szerénységről tettél tanúságot. Ez dícséretes. Hogy azonban jobban tudd, hogy mit csináltál, elmondok egy történetet a messzi múltakból. Hogy valóban így történt-e? Mindegy. Körülbelűl arról a szerénységről szól, amelyről Dsehárnál beszéltél és akikről szól: még poraik sincsenek többé sehol, csak a nevük libeg még itt s amit cselekedtek, rég elfújta már a szél s igazi valóságában soha többé vissza nem idézhető, jelenvalóvá nem tehető. Amit tehát múltjukról beszélünk, épp oly libegő valami, mint a nevük. E világ igazi történeteKépzeld el az emberiség igazi történetét: minden házban történt valami! Ez billiónyi házat véve elképzelhetetlen sokféleség, s ez a világ igazi története. S mármost gondolj ki egy akármilyen történetet, ha nincs benne szupernaturális, vagy lehetetlen elementum, – nem feltételezhető-e, hogy a világ billiónyi változatú esemény-sorozatában ez is megtörtént valahol? Egy angol társaság Bombayban előadatta a Lear királyt s én azt gondoltam: – mért ne vegyem én ezt igaz történetnek? Mert nem képzelhető-e, hogy e földön eddig feltételezhető tizezermillió király történetének billiónyi változatában valami egészen hasonló tragikum tényleg adódott valahol? Mert hiszen: minden emberi arc más és más, minden emberi hang különbözik a másiktól, de két egyforma falevél sincs, – no de mégiscsak nem képzelhető-e el az is, hogy e határtalanságban adódnak azonosságok? Mindez tehát amellett bizonyít, amit mondtam, hogy igenis A képzelt történetek valódiaknak vehetőkmég a kitalált történetek nagyrésze is komolyan veendő, vagy legalább is azt a gondolatot kell, hogy keltse: – hátha ilyesmi csakugyan megtörtént az idők mélyén? És hátha csakugyan volt már egy éppen olyan lény, mint ez meg ez a hős? Hátha volt már egy épp olyan ember, akinek szerelme, szomorúsága is hasonló volt az övéhez?

– Minthogy pedig mindez lehetséges, akkor, mondom semmi okod se lehet úgy egyéb történeteimnek, mint a mostaniaknak, vagyis Menász görög király történetének hitelességében kételkedned, még akkor sem, ha feltételezed, hogy annak mende-mondából vett magját művészi kedvű és filozófiára hajlamos parasztok virággá növelték. Mondom, e történetben a szerénységről van szó. Halljad tehát!

Menász király valamely görög szigeten uralkodott a görögség őskorában. Különös ember volt. Úgy látszik, filozófus volt: anyjának adott feleleteiből legalább is erre lehet következtetni, de egyebekből is. Féktelen szenvedélyű volt s amellett a féktelenséggel szemben igen elnéző, mindaddig a pontig, amíg a szenvedélyesség nagy károkat nem okozott. A részegesek iránt példáúl egész határozottan rokonszenvet mutatott. Ha pedig holmi daliás hegyi pásztor nagy zenebonát okozott szerelmével a gazdagok valamely családjában s ezt a hírt megvitték neki: nagyot nevetett az ilyesmin s A huncutság szeretetea huncut legényt összeszidta ugyan, de a végén ezt súgta a fülébe: – minél több örömöt lopsz magadnak haszontalan, annál jobb neked. És most menj. – És esetleg még meg is ajándékozta.

Mindezekért a szegény nép nagyon szerette őt, de a gazdagok nem. Ám ez mellékes is. Tudni kell, hogy állítólag dajkájának vigyázatlansága folytán Menász király kacska-lábú lett, hogy ez hogy esett, mint esett, egyremegy, annyi tény, hogy sántított. S ennek ellenére mégis egyik szenvedélye volt a lovaglás s ebben is az akkori vad lovakat szerette legjobban, amelyek kellő izgalmakat okoztak néki, – az ilyesmire lelkének, úgy látszik, szüksége volt. Egyszer azonban leesett a lóról s összetörte magát. E balesete után nagyon el is komolyodott s valószínűleg ekkor kezdett filozófussá lenni.

Ezt látván anyja Arzinoé, bement hozzá és így szólt:

– Az anyától kapott kincsek pusztulásaAnyátok egészségesen hoz a világra benneteket, de ti mit csináltok magatokból? – Amire Menász király így válaszolt:

– Nagyanyám téged is egészségesen hozott a világra s íme görbén jársz egyenes cselédlányaid közt jó anyám, hátad fájdalmai miatt. S te, akinek oly szép aranyos haja volt, mint a krétai nőknek, most hajad szürkeségét olajos korommal javítod. – Mire Arzinoé méltatlankodni kezdett.

– Ennek nem én vagyok az oka, – mondotta, – hanem az élet.

– Én is az életem áldozata vagyok, – felelte a királyi sarj. – Az élet ugyanis lassanként elszedi azokat a kincseket, amelyeket az ember anyjától kap útravalóúl. Vagy azt hitted, hogy én örökké fogok élni, mint a halhatatlan istenek?

– Azt nem hittem, – mondotta Arzinoé, – de te meggyorsítod halálodat.

– Gonosz bírák is vannak, akik ártatlanok halálát meggyorsítják, – felelte a fiú.

– Arról semmit se tehet az, akit elítélnek, – vélte az anya.

– Hát arról tehet-e, ha szenvedélyesnek született? hebehurgyának, mámor-kedvelőnek, vagy acsarkodónak? – kérdezte a király.

– Veled nem lehet vitatkozni, mert mindent kiforgatsz. Én más dolognak érzem a születés átkait, Az önuralom hiánya is születési hibasőt a gonosz bírákat is, mondjuk, mint ha valaki nem tud uralkodni sajátmagán, – jegyezte meg az anya.

– Ez a hiba! – kiáltott fel a beteg király. – Mért más dolog az egyik szerencsétlenség, mint a másik? Ha vaknak születik valaki, – mért más dolog ez, mint mikor ostobasága folytán koldúsbotra jut? Én éppen azt képzelem anyám, hogy, ha valaki süketnéma, az épp olyan szerencsétlenség, mint az, ha despota kényszeríti örök hallgatásra. Ez mind egyforma dolog, vagyis a szerencsétlenség az szerencsétlenség.

– Nagy tévedés! – kiáltott fel Arzinoé. – Mert az egyiken lehet segíteni, a másikon nem.

– Ez épp az igazi tévedés, – felelte a királyi sarj. – Én éppen ezt akarom érthetővé tenni, hogy a közállapotok példáúl épp olyan bajunk lehet, mint a gyomorbaj s ha valaki rabszolgának születik, vagy tráknak, vagy kentaurnak, ez épp olyan szerencsétlenség, mint a csalárd bíró. S egy háború épp úgy elnyomoríthat valakit, mintha púpos lánya van, vagy kikapós a felesége. Szerencsétlenség, az szerencsétlenség, akármi okozzaÉs egy ostoba törvény épp úgy ölhet, mint a Zeüsz orgidzomenosz villáma. Az emberek szemmértékének hibáit ebben nyílván az okozza, amit te mondasz anyám, hogy az egyikről azt hiszik, hogy nem kellene okvetlenűl lennie, hogy lehetne rajta változtatni, a másikba pedig mint változtathatatlanba belenyugszanak. De mi van akkor, ha szenvedélyeimtől épp oly kevéssé tudok szabadúlni, mint a despotától? – kérdezte a fiú.

Arzinoé, az anya annyira nem tudott erre mit felelni neki, annyira zavarba jött, hogy elborúlva, szótlanúl ki akart menni a szobából. De az ajtóból még visszafordúlt és így szólt:

– Én csak annyit mondhatok, hogy az argoszi Olympiász királynő szerencsésebb, mint én vagyok, mert néki egészséges, daliás fia van, aki semmiben se kicsapongó.

– Kicsapongás, mondod? – nevetett a fiú. – Van-e nagyobb kicsapongás, mint a vihar? Én Zeüsz villámairól veszem a példát, A viharok szükségességemert, úgy látom, hogy kicsapongás nélkül még az örökkévaló isteneknek se lehet meglenniök, pedig ők már öregek. Hátmég annak, aki fiatal.

Arzinoé az ajtóban állva hallgatott. A király pedig így folytatta:

– Ami pedig Olympiász királynő szerencséjét illeti… magam én mindössze két szerencsés lénnyel találkoztam életemben anyám s hogy valóban boldogok, vagy legalább is elégedettek voltak-e, azt persze nem tudhatom, de mindkettő, esküszöm, természeténél fogva volt szerencsés. Mert Legnagyobb örökség a jó természetszebb és nagyobb örökséget senki se hagyhat gyermekére, mint amilyen a szerencsés természet. Az egyik egy vak ember volt, aki juhokat tartott és tökéletesen meg volt helyzetével elégedve. Mert szerény volt. Azt mondta nekem: – Itt fenn van a pokol, király, nem az alvilágban. Mi az én bajom azokéhoz képest, akik példáúl örök bőrviszketegségben szenvednek, vagy akiknek nincsenek juhaik és egészséges szemmel éhenhalnak? Mert tudd meg ó király, hogy az élet, sajnos, olyan természetű, hogy Nem a szerencsésekhez, a szerencsétlenekhez kell igazodninekünk, halandóknak nem a szerencsések után kell igazodni, hanem mindig lefelé, a nálunk még szerencsétlenebbek után. Mert szerencsés kevés van, szerencsétlen pedig sok. Én tehát elégedettnek nevezhetem magamat. – Ezt mondta nekem a vak ember anyám és én e szót megtanúltam tőle. És jó volna, ha te is emlékezetedbe vésnéd. Tehát: hogy nem fölfelé kell igazodnunk, hanem mindig lefelé, a még szerencsétlenebbek felé, mert ez a mi életünk olyan.

– És ki a másik szerencsés természetű személy? – kérdezte Arzinoé.

– Az egy ugyancsak argoszi Fereniké nevű hetéra és most arra kérlek anyám, ne ájulj el. Mert Zeüszre mondom, hogy én ezt a Ferenikét, ezt a hetérát el akartam venni feleségül.

Az anya, Arzinoé erre csakugyan majd elájult az ajtóban.

– Fiam, édes fiam! – kiáltott fel kétségbeesve. – Hát ilyen vagy? Oh Artemisz Szóteira! Hogy az ember még azt se legyen képes megtudni, hogy milyen a fia!

– Persze, hogy nem képes rá, aminthogy a fiú se képes az anyját megismerni, – felelte a király.

Arzinoé erre már kitört.

– Királyné voltam oh Artemisz, nyílvános színjáték volt az életem és még azt merik szemembe mondani, hogy nem ismernek engem. Van-e nyíltabb szív, mint az enyém? – kezdett el jajongani, de még ősz haját is tépdesni kezdte.

– És Az emberismeret fölületes dologvan-e nyíltabb szív, mint az enyém? És mindez hiába van, mégsem ismerhetsz. Az emberismeret különben is fölületes dolog anyám, – jelentette ki a fiú.

– Ne őrjíts meg egészen! – kiáltott az anya.

– Nézd csak jó anyácskám, Arzinoé, az ember sajátmagát sem ismerheti jól, – ezt te szoktad hangoztatni. Hogy a legnagyobb meglepetéseket ő okozhatja sajátmagának, – nem így szoktad-e mondani nekem?

Arzinoé sötéten nézett maga elé, úgy mint Kassandra valamikor.

– Akkor én már nem értem az életet, – mondotta mintegy sajátmagának. – Nem, nem értem, ti jóságos istenek! Egy hetérát akar elvenni! A legszebb királykisasszonyokat kínálják neki, a nyomoréknak, de nem! Ő a hetéráknál köt ki, mint egy részeges hajós. Hát a női becsület semmi? A tisztesség semmi? A szüzesség, a tisztaság, – te felelj ennek az őrültnek oh Artemisz, – kiáltotta megint elkeseredve.

Amire Menász király még mindig csendesen válaszolt.

– Ne állj ott az ajtóban anyám, – mondotta néki. – Űlj le ide az ágyamhoz, hiszen az anyám vagy, no tedd meg.

– Űlj ide anyám, – kérlelte őt, – légy kegyes irántam. Úgy. A fehér palást nem marad fehérTe tisztaságról beszélsz. Végigjárhatod-e ezt az életet fehér peploszban? – kérdezte tőle.

– No ugy-e, hogy nem? – folytatta. – És miért nem? Mivel, hogy az élet bepiszkítja, nem engedi. Mert nem fehér folt az élet, ahogy te szeretnéd. És azt se kívánhatom senkitől, hogy addig ne merjen élni, amíg engem meg nem ismert. Hogy csak akkor merje elkezdeni az életet, mikor én megengedem.

– A peploszt ki lehet mosatni, de a lelket nem, – felelte az anya.

– Helyes, nagyon helyes. No de mit csináljunk, ha ez így van? – kérdezte a fiú. – Különben is a Pozeidon-templom papjának van egy rabszolganője, az tarka peploszokat hord s mikor megkérdeztem tőle, hogy mért hord ilyet, így felelt: – ez, király kevésbé piszkolódik. – Érts anyám e szóból. A színes peploszt nem kell annyira félteni s a 162viharvert tengerészt sem a vihartól. Egyszóval: Ne csak követeljünk, megértők is legyünkne csakis követelményekből álljunk anyám, hanem megismerésből is. Azt is tudni kell, hogy milyen az élet. És végül is azoknak a királykisasszonyoknak lelke sem olyan fehér folt, mint képzeled.

– De fehérebb, mint egy hetéráé, nem gondolod fiam? – kérdezte Arzinoé. – De mondd csak igazán, könyörgök, még mindig el akarod venni? – kezdett el rimánkodni neki.

– Nem vehetem el anyám, mert ő sem elég szerény. Nem akart a feleségem lenni, – felelte Menász.

– Hála neked jóságos Zeüsz, – kiáltott fel az anya.

– Ő nem akar királyné lenni, mert sokkal jobban él így, – folytatta a fiú. – Ő nem tud hű lenni, neki szabadság az életeleme s ahogy most él, úgy szabad. Ő a zenét szereti és az örömöket s így azokban is korlátlanúl és tetszése szerint van része a barátai révén, de pénze is bőségesen van, annyit mindig adnak neki, amennyi kell s az öregsége is biztosítva van, mert a hős Arhilochosz kétszáz tehenet hagyott rá, – ő tehát bármennyire sajnálja, nem lehet a feleségem, mert ha tisztességes királyné akarna lenni, ki kellene nevetnie önmagát.

– És mért szerénytelen? – kérdezte Arzinoé.

– Mert Aki teljességet követel, az szerénytelenmindenki szerénytelen, aki teljességet követel a sorstól, – felelte a fiatal király. – Mert ugyan mondd meg te magad, létezik teljesség?

– Akkor mért mondod szerencsés természetűnek, ha szerénytelen?

– Mert ugyan mohó volt mindig, de legalább örülni is tudott mindannak, amije van. És te anyám szerénytelen is vagy és nem is tudsz annak örülni, amit a sors juttatott neked.

– Hát először is: miben vagyok én szerénytelen? – kérdezte a királyné. – Ruházatomban? Vagy különös karkötőket hordok, túldrága násfákat tűzök a peploszomra?

– Azt nem teszed anyám, – felelte a koronás fiú. – De van egy fiad… Öreg szolgálód Chloé így szólt hozzám: – Ha tudnád, hogy milyen szerencsétlen voltam én oh király! Mindíg fiúra vágytam és csak silány lánygyermekem született egyre-másra. – Amire én azt kérdeztem tőle: – hát engem elfogadnál-e fiadnak oh Chloé? – Amire ő: – megmondom őszintén király. Én bearanyoznám, ha olyan fiam volna, mint te vagy. Én nem morognék folyton, mint édesanyád.

Ezt mondta Menász király anyjának Arzinoénak, amire az még mindég sötéten nézve maga elé így felelt:

– A saját szolgálóim így beszélnek rólam? Akkor megváltozott a világ. Az én fiatalkoromban mások voltak az emberek.

– Nem voltak mások oh anyám, épp ilyenek voltak, – felelte a király szinte szigorúan. De Arzinoé nem figyelt már reá, folytatta a magáét.

– És én nem jól tettem, hogy férjhez mentem, nem jól tettem, – mondotta. – Artemisz papnője akartam volna lenni. Oh, én nagy hibát követtem el.

– A legtöbb embernek úgy tetszik, ha visszanéz, hogy Hibák sorozatának tetszik az életünkhibák sorozatából áll az élete, – felelte a koronás fiú.

– És mégiscsak fennállok, itt vagyok, nem csodálatos ez? – kiáltott fel ugyancsak ő. – Nem a jóságos istenek dicsősége rajtam ez is jó anyám? Békülj már meg! Csupa szamárságot követtem el és mégis, még mindig élek és király vagyok, hát nem nagyszerű ez? – kiáltotta és karjait felemelte az ég felé. Amire Arzinoé hirtelen sírva fakadt és szaladt kifelé. De az ajtóból megintcsak visszafordúlt.

– Kit fogsz elvenni feleségűl? – kérdezte fiától.

– Még nem tudom, – felelte Menász király. – Aki megint nekemvaló lesz. Majd ha megtudom, ki az, akkor majd megnősülök. – –

És íme ő csakugyan így is tett. Egyik király a másik után ajánlotta ügyes közvetítők útján leányát a híres Menász királynak, a bölcselőnek, de ő mindig azt kérdezte mindenekelőtt: – van valami testi hibája a lánynak? mert én kacska-lábú vagyok.

No de egyiknek se volt semmi hibája.

Egyszer egy Nebó nevű idős, barnabőrű núbiai herceg kereste fel a vendégbarátság jogán és így szólt hozzá:

– Átgondoltam bölcseletedet király.

– És mért gondoltad át? – kérdezte Menász.

– Mert beláttam, hogy igazad van. Áldozatokat bemutatni nem elég. Félni: az sem elég. Filozófia nélkül az ember nem élhetFilozófia nélkül az ember nem tud élni, de még a földművelő sem, vagy akár a legutolsó hegyi pásztor, de még a rabszolga sem.

– No és? – kérdezte Menász.

– Most azért jöttem el e hosszú útra, hogy megkérdezzem tőled, valóban igaz-e, hogy olyan királyi lányt nem akarsz elvenni, akinek testi hibája nincs s ha ez igaz, mi ebben a gondolatod?

– Egyszerű a dolog, – felelte Menász király. – Három okom van erre. Először is be kellett látnom, hogy Tartós együttéléshez nem szerelem vezetszerelem és tartós együttélés két különböző dolog. Aki szerelmi lángolás alapján vesz feleséget, az rosszúl teszi. Mert a lángolás hamar elmúlik, s ezek a mámorhoz szokott bolondok azt hiszik, hogy örökös lángoláshoz van joguk a házasságban is, mert ez az élet törvénye és ha ez elmúlik, méltatlankodnak és szétnéznek további gyönyörök után. Holott a házasság törvénye nem a mámor, hanem a jóság, a munka és a család és azt nem fárasztja ki az egyformaság. Én tehát nevetek ezeken a királykisasszonyokon, akik azt várják tőlem, hogy vágyaiknak mindenben megfeleljek, hogy hárfázni is tudjak, meg hős is legyek. Csakhogy én se hárfázni nem tudok, se hős nem vagyok. Kacska-lábú ember vagyok. Ne legyen tehát lány, hanem asszony, akinek férje elesett a csatában, vagy efféle, egyszóval valaki, aki túl van a szerelmein, ahogy én is túl vagyok. Aki már ismeri az életet és tudja már, mi a csalódás, akiben nemcsak követelés van, hanem ismeret is. A törés nélküli önzés átkaTörés legyen benne, nem pedig töretlen önzés, azt akarom. Mert akkor már szerényebb. Ez az első gondolatom. A második pedig ez: – Én kacska-lábú vagyok. Hogy viseljem én el nyomorúságomban a tökéletességet? Örökké alázatos legyek? vagy magamra erőszakoljak valamiféle fölényt? És hogy követelhessem én a tökéletességtől, hogy nyomorúlt emberrel beérje, velem, aki csak lovon érzem jól magamat, mert a földön két bottal járok és még így is bicegek? Sánta legyen tehát, a mindenit neki, az volna nekem a legjobb. És harmadszor: A sérült ember nagyobb értékeakinek testi hibája van, vagy sokat kellett betegségtől szenvednie, az rendesen elmélyedőbb, komolyságra inkább hajlamos, sőt filozófiára is, az az én tapasztalatom. Nézd meg a beteges gyerekeket, hogy milyen komolyak. És ez a komolyság vezet a filozófiához.

Ilyesmit mondott Menász király a núbiai hercegnek és várta válaszát. Ám ez csak mosolygott, egyre csak mosolygott. Hallgatott, semmit se beszélt.

– Mi bajod van velem? – kérdezte Menász. – Nem tetszett neked, amit hallottál?

– Nagyon tetszett nekem jó király, – felelte Nebó herceg.

– Minden szavad bölcs és mindenben igazad is van. Irányelvnek talán nem is rossz az ilyesmi. Csakhogy…

– Mi az hogy csakhogy? – kérdezte Menász szigorúan.

– Földig hajlok előtted és bocsáss meg nekem, vendégbarátodnak azért, amit most mondani fogok, – kezdette Nebó.

– Csak mondd és mondd, – sürgette őt Menász. A herceg megintcsak mosolygott.

– Tudod, ez úgy van király! – igazad van abban is, hogy Okos embernek kevesebb tapasztalat kellaz okos embereknek kevesebb tapasztalatra van szükségük, mint az ostobáknak és mégis! ha valaki öreg, akkor öreg. Ha volt már gyerek is, szülő is, meg sógor, szerető, meg férj, és az mégiscsak más dolog. Nincs olyan húszéves lángész, aki egy öreg paraszttal életismeret dolgában felvehetné a versenyt. Nos, így vagyunk most is. Öreg vagyok, te pedig fiatal vagy. Én nem vagyok ugyan olyan okos, És mégis, amit az öregség tudde tapasztaltabb vagyok nálad. És én azt mondom most neked, Menász király, hogy ez nem fog menni.

– Mi nem fog menni? – kérdezte Menász.

– Most jöttem rá oh híres Menász király, mialatt tanítottál, hogy filozófia nélkül ugyan nekünk, embereknek nem lehet élnünk, viszont egészen a filozófia szerint élni megintcsak nem lehet, – felelte Nebó.

– Már sejtem, hogy miért nem. Okos vagy. Viszont a filozófiát kellő pillanatban elvetni, ehhez is filozófia kell, – mondotta Menász.

– Úgy van és vesd is el király, az a tanácsom. Mert mi, emberek sokkal szenvedőbbek és tehetetlenebbek vagyunk az élet dolgaiban, mint a hozzád hasonló fiatalember gondolná. Az élet útját előre kimódolni nem lehetAz élet nem hagyja magát sem szabályozni, sem logikusan elrendezni, – mondotta Nebó. – És nincs olyan emberi képzelet, amely az élet ezerféle lehetőségét előre ki tudná módolni magában, – tette hozzá.

– Igaza van Nebónak, belátom, megint ostoba voltam, mert csakugyan úgy van: hogy az irányelvek helyesek lehetnek ugyan, de a kivitel dolgában mégse szabadna eddig elmenni, – gondolta magában Menász király, mikor a herceg elment tőle. De röviddel utóbb viszont így gondolkodott:

– Nem baj, mégis kipróbáljuk, igazam volt-e? És érvényes-e a filozófia az életben? Kipróbálom. Legföljebb belebukok, a filozófia 166megéri. Igen, kipróbálom, úgy van. Kacska-lábú vagyok, legfeljebb meghalok bele.

És meg is halt szegény. Ez így történt:

Chloé, a királyné öreg szolgálója egy nap azzal jött haza a piacról, hogy a hajósok a következőket mesélik:

Hogy Déloszban egy Fereniké nevű argoszi hetéra, aki nemrég jött oda lakni, könnyű sarúban ment el Artemisz templomának ligete mellett, mikoris lábán megmarta egy kígyó. A hetéra nagyot sikoltott, erre azonnal kiszaladt hozzá a szentély őrzője, aki egyszersmind kitűnő orvos is, ez mindenekelőtt szorosan elkötötte a lábát, aztán kiszívta a sebet, majd faszénnel kevert horzsakő-őrleményt hintett a kitágított sebre s evvel tényleg megmentette a hetéra életét, az meg is gyógyult, csak épp, hogy sánta maradt. Ez volt a híradás.

Mikor ezt Menász meghallotta, így gondolkozott:

– Lám, a sors is úgy fordítja, ahogy én gondolom. És most már Fereniké is nyílván szerényebb lesz ezentúl. Megpróbáljuk, – gondolta magában és parancsot is adott, hogy többhetes útra szereljék fel a hajóját.

Mikor ezt Arzinoé megtudta, így szólt a fiához:

– Fiam, Menász király! Meglásd, ha elveszed, meg fog csalni. Mert a vér, az vér. Ez egy hetéra. – Amire Menász így felelt neki:

– És ha megcsal. Te jól tudod anyám, Arzinoé, hogy ősanyáinknak egyszerre két, sőt három férjük is volt. Te mesélted nekem, emlékezzél és hogy ez keleten még ma is így szokás. De továbbá: hátha vak volnék? vajon utána tapogathatnék-e, hogy hova megy és mit csinál? De vedd a trójai hősöket is, – milyen sokáig voltak ők oda! Vajon el tudod-e azt képzelni, hogy mindegyikük felesége olyan hű volt, mint Pénelopeia?

– Hát annyira szerelmes vagy belé szegény fiam? – kérdezte Arzinoé.

– Ha ez szerelem volna anyám, akkor Déloszba mennék és néhány hónap múlva visszajönnék, – felelte Menász király. – Mert A szerelem rövid tüzea szerelem tüze rendszerint hamar ellobban, voltaképp ritkán szokott sokáig tartani. Csakhogy én legszívesebben vele vagyok mindig, az a fődolog ebben, nem a tüzek anyám! Én jól érzem vele magam, mintha otthonomba térnék, olyan ő nekem, különösen, ha hárfázik.

Ilyeneket beszélt anyjának Menász és még sok más effélét – és igaza is volt mindenben, de még a jelek is jók voltak. Fereniké valóban szerényebb lett, túl volt már ő is a nagy tüzeken, ezenfelűl ő igazán Menásznak való volt, mert kedves volt, csakugyan jól értett a zenéhez és igen édesen, huncutkásan tudott nevetni, ami külön adomány, úgy, hogy Menász az esküvői menetben ezt gondolta:

– Itt minden rendben van. Mégiscsak győzött a filozófia! Mert hol hallhatnék a világon ilyen nevetést? – Röviddel a házassága után pedig még aranypénzt is veretett a lesütött szemű Artemisszel és ezzel a felirattal: – en pászi szófroszünén, – vagyis: mindenben szerénységet! – és mégis két évi boldog házasság után mi történt vele?

Egy este felesége ágyát üresen találta. A nyusztbőrből varrt takarón pedig kis tekercs volt ezzel a levéllel:

„Az én igazi, régi szeretőm eljött értem, egy részeges hajógyáros, aki néha még meg is ver engem, de én most látom, hogy mégse tudok nélküle élni. Most már mindegy. Hagyj engem, elveszett lélek vagyok én. És az istenek legyenek veled valamennyien jó Menász király.” – Ez volt a levélben.

Menász erre azt gondolta magában: – megbuktam tehát. És megbukott a filozófia is. Piros bogyókat tépett tehát palotája kertjében, azokat megette és meghalt.

Arzinoé pedig, az özvegy királyné, miután illően meggyászolta fiát, átvette az uralmat. A fia aranypénzeit pedig visszavonatta és újakat veretett a nyílttekintetű, szűz Artemisz képével és ezzel a felirattal: – en pászi deinotéta! – mindenben szigort! és kihirdette törvényként, hogy a lányok szűzen menjenek a házasságba, különben a férjnek joga van visszaküldeni őket apjukhoz az első éjszaka után, a lány vételára pedig visszafizetendő.

Az első bűn elkövetése után rendesen így szól magához a bűnös: – most már mindegy. – És elköveti a másodikat is.

Fontos szó ez. Első bűnét esetleg nagy lelki tusa után követte el, de a másodikhoz nagyon hozzásegíti ez a Most már mindegy„most már mindegy”. Nem gondolkodik többé, elejti magát. Bénúlt lélekkel beleveti magát abba, 168ami már van, s ezzel elejét veszi minden további küzdelemnek, úgy, ahogy ez a szegény Fereniké is tette.

Továbbá: aki bűnösnek érzi magát és a bűnbe mindjobban belesűllyed, rendesen társat is keres a sűllyedéshez, A bűnös társat keresmásokat is igyekszik magával rántani, mert ha más is elköveti ugyanazt, ez valamelyest mégiscsak mentesíti őt.

Egy napon a Borzippai így szólt hozzám:

A filozófia praktikus kiviteléről már hallottál egyet-mást. Most az erkölcsi praktikumokról szeretnék szólani.

S itt megjegyzem még, hogy amit most hallani fogsz, annak erkölcstani konkluzióit már nagyrészben bizonyos Schőndorff úr rajtam való hatásának köszönhetem. Hogy ki volt ez a Schőndorff úr, azt később szintén megtudod.

Kezdjük mindenekelőtt azzal, hogy mit is nevezek én praktikumnak általában?

Ha kopognak ajtódon, jut-e eszedbe, hogy a levegő rezgése hatolt el füledig? Ha felnyitod a rádiót, jut-e eszedbe, hogy itt valamiféle sugárzás indít hangokat a készülékben, – ha valami forró, hogy abban a molekulák mozognak? Mindezt megmondják neked, te el is hiszed, de sohase szemléled. És hiába figyelmeztet Swift Jonathán gúnyosan, hogy a legszebb kisasszonynak is nagyító alatt csupa hegy-völgy, bibircsók az arca bőre, hiába figyelmeztetnek társaid, hogy ez meg ez a nyájas kisasszony voltaképp ravasz, vagy rosszindúlatú, te csak azt veszed észre, amit észreveszel. Molekuláris szemléletÉs mért? Nyílván azért, mert se molekuláris szemlélettel nem tudnál létezni, sem úgy, hogy valakinek összes tulajdonságait egyszerre érzékeld. Nem használhatod a molekuláris szemléletet, aránylag csak ritka pillanataidban: tudományos, technikai, vagy gondolati munka közben. Nem fogsz tehát így beszélni: – késztesd nagyobb mozgásra a víz molekuláit, – sem így: – igyekezzél, hogy a piláf minél több elektront bocsásson ki magából, – ahelyett, hogy mindkét esetben melegítést mondanál. Az ausztrál-néger mit se tud elektronokról, vagy molekulákról, amint a japán hajószakács se tud róla és mégis tüzet gyújt, – vagyis mit művel? Praktikusan jár el. Ahogy te is, mikor tüzet gyújtasz, bár hallottál az 169elektronokról. Vagyis mit tesztek, mikor praktikusan jártok el? Annak a látszatnak, vagy káprázatnak adjátok át magatokat, amelyet a szervezetetek tőletek megkövetel. Vagyis: a tűz igazi mivoltát nem adatik látnunk, tapasztalnunk, csak valami mást, példáúl számunkra való felhasználhatóságát, vagy kárát: A dolgok látszata vezet a praktikumhozmindaz tehát, amit róla tapasztalhatunk, ahhoz képest, amit tudunk róla, praktikumnak nevezhető. Tehát: hogy valaminek meggyúlladása voltaképpen lánc-reakció eredménye s hogy a tűz gyors oxidációnak tekintendő, – mindez az ismeret a praktikumra, vagyis eredendő szemléletünkre való ráépítmény, vagyis Utólagos szerzeményeinkkésőbbi szerzeménye az emberi elmének, amely elme maga is, ha meggondolom, szintén későbbi szerzemény, vagyis ráépítmény.

Ez a praktikum pedig olyasmi, ami voltaképpen az igazi realitás. S ez a realitás a ráépítményekkel igen gyakran ellentétbe szokott kerűlni. Hogy a filozófiát mint szokta kinevetni a realitás, annak csekély példáját láthattad már a Menász király esetéből. De az erkölcsösség dolgában, amelynek egész világa későbbi szerzeményünk, épp ilyen ellentétesség mutatkozik aközött, amit róla elképzelünk és gondolunk s amit szervezetünk követelményei lehetővé tesznek számunkra. S ez utóbbit nevezem én erkölcsi praktikumnak. Hogy jobban megértsed a kettő közötti nagy ellentétességet, olyan eseteket fogok elmondani, amelyek önmagukat világítják meg s további magyarázatokra nem szorúlnak.

Negyven éves voltam példáúl, mikor már egészen tűrhetően tudtam franciáúl s ekkor Uddin herceg Párisba küldött, hogy hallgassam a Collège de France keleti filozófiáról szóló előadásait. Alig hogy megérkeztem, a pályaudvaron a következő beszélgetést hallom:

– És Arisztidész? az nem volt szerény? Úgy tanúltuk az iskolában, hogy az volt. No látod. Akkor te mért nem vagy szerény? – kérdezte egy kisfiú egy hetyke-bajszú fiatalembertől, aki nyílván valami rokona lehetett.

Az iskola más, meg az élet is– Az iskola más, meg az élet is más, – felelte a fiatalember.

– De mért más? – kérdezte a kisfiú. Csakhogy erre a fiatalember nem mindjárt tudott felelni neki.

– Akkor hát az iskolában hamisat tanítanak? – kérdezte megint a fiú.

– Nem tanítanak hamisat, – felelte a fiatalember kissé elkényszeredve.

– Hát hogy-hogy? Hát lehet boldogúlni szerénységgel az emberek között, vagy nem lehet? – kérdezte a kisfiú. A fiatalember megint nem tudott mit felelni.

– Látom, azt szeretnéd válaszolni, hogy nem lehet, – folytatta a kisfiú. – Akkor mért szerették és tisztelték Arisztidészt honfitársai?

– Arisztidészt felvetette valami véletlen, vagy a körűlmények, a fene tudja már, hogy mi, – vagy talán a saját különössége, Aki már lehetett szerény isaz is lehet s mikor már fenn volt, akkor már lehetett szerény is, – felelte a fiatalember.

Majd mosolyogni kezdett és így folytatta:

– Figyelj ide, te fiú. Én karmester vagyok és hogy lehet valaki karmester, hogy gyakorolhatja be magát, ha nincs zenekara? Pincében legyen karmester, vagy a padláson, vagy a kávéházban? Ez épp olyan dolog, mintha azt kérdezném: hogy lehet valaki hadvezér és akármilyen tehetséges is, ha nem tudott magának hadsereget szerezni? Vagy vegyél egy hitszónokot, aki nem jutott soha szószékhez. Minthogy pedig sokan vagyunk, A tehetség sokszor erőszakra kényszerülakik zenekart akarunk szerezni, viszont zenekar csak kevés van, – tehát hogy legyek én szerény? És hogy ne legyek erőszakos? Ha nem volnék, akkor meg se mutathatnám, mit tudok, mert hol a zenekarom? a zsebemben? És így vagyunk az élet legtöbb dolgaiban, – mondotta az a fiatalember. – Vagyis nemcsak tehetség kell, hanem erő is, vagy ravaszság, hogy olyan helyre vergődjön az ember, ahol tehetségei érvényesülhetnek – tette hozzá.

De látván, hogy a kis legény értetlenül bámúl reá, űltében térdei közé vette, szemébe nézett és valamely nagy gyengédséggel ezt mondta neki:

– Egyszóval: Az elmélet és gyakorlat ütközéseaz elmélet más, meg a gyakorlat is más, ezt jegyezd meg magadnak, te fiú.

– De hogy lehet az, hogy más? – kérdezte a gyerek.

– Azt én nem tudom neked ilyen gyorsan elmagyarázni. Különben is, majd megtudod, – felelt a fiatalember.

Eddig hallottam a beszélgetést, mert valamely vonattal megérkezett a mama s ezek elmentek. Én turbánommal mellettük űltem a padon, mellemen keresztbe téve karjaimat, mint az ulemmákhoz illik s a poggyászomra vártam, amelyet otthon a herceg állíttatott össze nekem. S mialatt ott űltem és vártam, eltűnődtem e gyermek kérdésein és elmémbe véstem azokat. – –

De mégjobban elmémbe véstem a következőket:

Ugyancsak Párisban nagyon összebarátkoztam egy tudós orosz pópával, aki engem az ortodoxia számára szeretett volna megnyerni. Ám ez mellékes. Egy nap ez a pap így szólt hozzám az orosz vendéglőben:

– Rettenetes baj van minálunk kollégám. Tizenhárom éves fiam, akit ismer, tegnap azzal jött haza a líceum olvasóterméből, hogy ő nem szereti az anyját. Ő ezt már régen tudta, de eddig alakoskodott és hízelgett. Viszont minden bölcs, így Szókratész is, meg Platón is, meg Montaigne, Bergson A bölcsek az őszinteséget magasztaljákaz őszinteséget meg a nyíltságot magasztalja s ő most olvasta Turgenyevnek „Óra” című elbeszélését, amelyből kiderül, hogy az is az őszinteséget tartja egyik legszebb erénynek, ő tehát most már megmondja az igazat, mert ő is az új oroszok erkölcsösségének, vagyis a hazugságmentes, kíméletlen őszinteségnek akar híve lenni. Engem, az apját még szível valamelyest, mert elviselhetőnek tart, de az anyját nem. A feleségem erre persze azonnal sírógörcsöt kapott, felnőtt, tizenhét éves, gimnazista lányom pedig ordítani kezdett.

– Erényről beszélsz? te marha! – kiáltotta feléje. – Az erkölcs a gyengék vígasza?Az erény a gyengék és élhetetlenek vígasza, – rikácsolta vadúl.

– Hogy pedig te milyen nagy marha vagy, azt én már rég tudom, – ordított neki vissza a fiam. – És az is őszinteségemhez tartozik, hogy ezt most megmondjam neked.

Amire a lányom arca nagyon elborúlt, mert hiszen ő is okosnak hiszi magát.

– Én ezt a szavadat komolyan veszem, – azt mondja. – És ha tényleg be tudod bizonyítani nekem, hogy ostoba vagyok, akkor csakugyan apácának megyek, vagy felakasztom magamat.

– Tudományosan fogom bebizonyítani neked, – felelte a fiam gyűlölettől és becsmérléstől villogó szemmel. – És akármit csinálsz is, akkor is bebizonyítom. Mert az igazság igazság.

A feleségem pedig elájult erre. Most elképzelheti, hogy mi van minálunk. – Ezt mesélte nekem az orosz pap.

– És maga mit szólt ehhez? – kérdeztem én.

– Mintha villám csapott volna belém, mozdúlni se tudtam.

Én is sírni szerettem volna, de tudja jól, hogy férfi-ember szégyenli az ilyet. Aztán mégis összeszedtem magam és elmentem a nagybá172tyámhoz, aki már igen idős ember. S nagyon gazdag is és voltaképpen az ő jóvoltából vagyunk itt Párisban. Persze elmondtam neki az esetet, hisz azért is mentem oda, hogy tanácsát kérjem.

– És ő mit tanácsolt? – kérdeztem a paptól.

– Szörnyű dolgokat. Hogy az ilyen fiút ki kell dobni, világgá kell bocsátani, hadd törje össze magát.

– Nehogy eszébe jusson, – kiáltottam fel izgatottan.

– Igen, hogy világgá kell bocsátani, – folytatta az orosz pap, – menjen el inasnak, vagy akárminek, mert az ilyen elvetemült kölyök nem érdemli meg, hogy gondoskodjanak róla. S mi az ön tanácsa? mit csinálnak önöknél, keleten az ilyen esetekben? – kérdezi tőlem.

– Hogy mások mit csinálnak, azt nem tudom, – Fiatalok, akik az elmélet bolondjaifeleltem én. – Viszont a magam részéről én semmit se csinálnék. Szegény, szegény fiú, – folytattam aztán. – Ilyen korában némelyik emberi lény meg van zavarodva s valósággal bolondja az elméleteknek.

De nemcsak ilyen korukban, némelyek később is azok. Jehuda ben Áser, zsidó tudós már húsz éves volt s akkor kezdett csak igazán megbolondúlni. Illetve volt egy testi-lelki jóbarátja, egy Hannah nevű, libanoni származású, ugyancsak orosz-hitű papjelölt, ezzel együtt voltak megbolondúlva.

Egy nap alkonyat táján Jehuda édesanyja hirtelen nagyon rosszul lett. A fiú rohan a telefonhoz, de kiderűl, hogy zavar van a vonalakban, nem tudja felhívni egyik orvost sem. Rohan le sápadtan az autóbusz felé, éppen jön a barátja, rohannak együtt, – igen ám, de az autóbuszok zsúfolva voltak. Az alexandriai hajókürtök épp az előbb fújták le a munkát s a kocsik tömve voltak gépészekkel, hajófűtőkkel, dokk-munkásokkal s a fiú hiába könyörgött, hogy itt életről van szó, senki se állt vele szóba. A beteg édesanya és a tolakodásEzek durva emberek. Végűl is az egyik rákiáltott:

– Hát tolakodj te is nyavalyás! vagy én tolakodjak helyetted?

– Tolakodni becstelen dolog, – kiáltotta vissza neki Jehuda elkeseredetten.

– Akkor dögölj vissza az anyádba, ha olyan finom vagy, – hajolt ki a már induló kocsiból az olajos arc és röhögött.

Én is ott állok egy barátommal és hallom mindezt, – ők nem vettek észre, – de hallom még a következőket is. A reverendás libanoni fiú ugyanis elrévedezve megszólal és azt mondja:

– Hogy rohannak ezek! Pedig milyen nevetséges mindez Az abszolút tér és a beteg édesanyaaz abszolút térhez viszonyítva!

Ezt már barátom, egy szürke-fezes gebr tudós sehogy se tudta tovább hallgatni, odalépett hozzájuk és perzsa nyelven, hogy a többi ne értse, így szólt:

– Fiaim, ha idegen, aki nem ismer benneteket, hallja, hogy mit beszéltek itt össze, azt hiszi, hogy elment az eszetek. Ha édesanyád beteg, akkor köteles vagy tolakodni, – rivallt rá Jehudára. Amire az könyörögve emelte rá megható szemeit.

– Én Előbb gyengédséget, azután durvaságot kell tanulni?előbb tisztességre tanítottam magamat ulemma, – azt mondja, – most tanítsam vissza magamat a durvaságra? – És mondjam magamnak, hogy okvetlen durvának, becstelennek kell lenni ahhoz, hogy az ember élve maradhasson? – kérdezi tőle.

– Úgy látszik, hogy néha bizony igen. Mert ha ilyenkor nem tolakodol, akkor az a nagyobbik becstelenség. Már annálfogva is, mert ha későn érkezik az orvos, akkor anyád esetleg meghal, – felelte néki a barátom megdühödve.

Az ember nem hinné, hogy Abesszinia mélyén valahol, – (már elfelejtettem, melyik vidékén), – ilyesmi egyáltalán megeshetik. Hogy két ember öszeűljön és igazi, jó filozófiai beszélgetést folytasson egymással. Igaz, hogy eszes és kulturált emberek voltak.

Az egyik, egy albán származású, Párisban végzett jogász, aki Schweitzer Albert teológus és orgonaművész emberszerető cselekedeteinek hatása alatt szintén kitanúlta valahol a felcserek mesterségét és Abessziniába ment, hogy az egyik ottani vidéket némi orvosi ellátásban részesítse, – tőle magától értesűltem az itt következő beszélgetésről és történetről. (Valami törökös neve volt, mondjuk Tikazi bey – ilyesmi lehetett, hogy bey volt, azt biztosan tudom.)

A másik ember furcsa szerzet volt. Nagyszülei révén amhara és japán keverék, szülei révén félig német és mindezek ellenére mégse korcs, sőt! rendkívüli szellemi képességű ember, mint az majd e 174beszélgetésből is kiderűl. (Mert van ilyesmi is!) Nagy úr, aki a kedvtelései szerint él, Párisban és Berlinben szintén jogot végzett, aztán hazament, az egyik kiskirály mellett afféle közigazgatási miniszteri hivatalt vállalt, persze szintén kedvtelésből s amellett a legfőbb bíró ezen a területen szintén ő volt. Német neve lett volna apja után, de nem tudom, mely oknál fogva ő a Gírász nevet vette fel.

S ezek ketten: Tikazi bey és Gírász elég tiszteletteljes barátságban voltak egymással.

Egy nap a bey felkeresi Gírászt és a következőket adja elő: Hogy neki volt egy galla inasa, aki mindeddig igen tisztességesen viselkedett, de most hirtelenül, mialatt ő gépkocsiján nehéz terepeket járt be elég távoli betegeknél s a felesége a hegyek közt üdült, ezalatt ez a galla legény kirabolta itthoni hálószobáját, elvitte onnan féltve őrzött emléktárgyait, így elhalt anyja kis aranyóráját, egy angol plédet, amelyet szintén elhalt nővére hozott néki Londonból és más ilyeneket. Hogy ő most mit csináljon? Mert nem akarja ő megbüntettetni a fiút, fusson és tűnjön el valahol, csak éppen emléktárgyait szeretné visszaszerezni.

– Ugyan ne vicceljen, – feleli Gírász. – Mindjárt elfogatjuk és levágatjuk a kezét. – És már nyúlt is ezüst csengője után.

– Várjon az istenért, – mondotta most a bey. – Rettenetes! – mondta és két kezével eltakarta arcát. – Milyen rettenetes emberek maguk!

– Tudom, hogy ez a véleménye, – nevetett Gírász.

– A tolvaj kezét levágatni?Levágatni egy ember kezét, hát nem borzalom az ilyesmi?

– Bizony borzalom, – felelte Gírász. – De ha ezt követeli tőlünk az élet. A mi népünk olyan, hogy csak így lehet boldogúlni vele. Hiszen maga is tudja már valamelyest, hogy különös viszonyok ezek itt nálunk. Szerencsére Tafari ismeri a népet. Vad nép ez, hisz tapasztalhatta maga is elégszer.

– Ne mondjon már ilyet, mert megbolondulok. Hogy lehet ilyen barbár szokást helyeselni? – kérdezte az érzékenyszívű bey. – Ne beszéljen, ne beszéljen, – kiáltotta. – Egyszer láttam életemben ilyesmit, akkor is nem tudtam hova lenni az iszonyattól. A karlsruhei állatkertben egy kisfiú meg akarta símogatni a foltos hiénát, benyúlt ketrecébe, amire a hiéna leharapta a kezefejét. Szörnyű volt. A hiéna reggelijeA hiéna számára reggelinek is kevés, a kisfiúnak pedig egész életére végzetes nyomorúság. És ezt csinálják maguk intézményesen kis vétkek miatt? Nem szégyenlik magukat? – így a bey.

– Kis vétkek miatt? Jó. Viszont, ne feledje, hogy ez megelőzés, – felelte Gírász. – Ha ezeket a vétkeket nem bűntetjük azonnal így, következnek a rettenetes nagyok. Ismétlem, vad nép ez, értse már meg, vad nép ez, ezek nyers húst esznek, el ne felejtse, – mondotta nagyon behatóan.

– Vad nép, jó, elismerem, – szólt a bey. – De a lopás mégiscsak nem igazi nagy bűn, nem a saját lelkem ellen elkövetett vétek, amelytől a mi evangéliumunk annyira óv minket, hisz ezt maga is jól tudja, hiszen maga is keresztény! A lopás inkább csak a társadalmi rend megóvása miatt bűntettetett minden időkben.

Majd egy más alkalommal elmondok én magának egy történetet, amelyből kiderül, hogy a lopás milyen nevetségesen kis dolog egyéb bűnökhöz képest és hogy néha milyen gyalázatosan tud hatni az erkölcsi prédikáció, – de mondom, hagyjuk ezt e pillanatban. A lopás nem nagy bűn?A lopás, ismétlem, semmiség azokhoz a gyalázatos bűnökhöz képest, amelyeket a maguk nagyurai követnek el a népen, a saját népükön! Mikor korbácsoltatják, kalodába záratják, megcsonkíttatják őket, kiszívják a vérüket, éheztetik, – kiáltott a bey, most már egészen megbokrosodva saját előadásától.

– Szóval, mit kíván tőlem? – kérdezte Gírász, reménytelen szomorúsággal.

– Semmit, most már a világon semmit, – kiáltott a bey, szinte elkeseredve. – Nem és nem! Mert amit a társadalom művel, különben is merő gyalázat. Felelőssé tesz embereket olyasmiért, amiről esetleg nem is tehetnek, s persze, itt is szükségszerűségre hivatkozik. Nincs annál könnyebb dolog, mint hivatkozni erre, meg arra, mikor gyalázatosak vagyunk. Nekem ebből elég volt. Maga arra hivatkozik, hogy ez vad nép. Igen az, ennek a lopás és rablás is a vérében van. Ezt látta, ezt tanúlta ez a fiú is, – mit tehet ő arról, hogy az ilyesmi náluk dicsőség? Nem tudhatjuk, ki miért felelősTessék a közfelfogást megváltoztatni, nem pedig ilyen kegyetlenségekre vetemedni. Láttam egyszer egy arab falúban halálra korbácsolni egy asszonyt, hűtlensége miatt.

– Nem tehetek róla, muzulmánok, nem tehetek róla, – sikította. És alighanem igaza volt.

– Szóval, mit kíván? – kérdezte Gírász másodszor is, és megint a reménytelenség hidegével.

– Én nem bűntetést kértem magától, – felelte a bey, – én csak arra akartam kérni, hogy kegyeletem tárgyait szerezze vissza nekem, de maga mindjárt bűntetéssel jön, még hozzá ílyen rettenetes bűntetéssel…

– Hát Európában se bűntettetné az ilyen embert? – kérdezte Gírász.

– Miattam senkise űljön börtönben, mialatt én a kávéház, vagy vendéglő teraszán hűsülök, ezt követelném Európában is, – kiáltott a bey, még mindig izgatottan. – Különben is: ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél, – mondja a mi szent evangéliumunk, s ha valaki akár ezt is jól átgondolja, már akkor is sírnia kell a meghatottságtól.

– Milyen nevetségesen, milyen gyerekesen nemes lélek maga, – jegyezte meg Gírász.

– Ezt maga nevetségesnek tartja? akkor szégyelje is magát kellőképpen, – ugrott fel székéről a szenvedélyes természetű bey.

– Űljön csak le, – mondta neki Gírász. – Nézze csak, még a maga védszentje, Kant is a megtorlás mellett van. S ez a felfogása döntő volt a német bűntetőtörvénykönyv létrehozásakor.

– Kant egy angyal volt, – kiáltott a bey, – és abból indúlt ki, hogy a többi emberek is angyalok, ahogy én is feltételeztem fiatalkoromban. A manicheus eredetű Ágostonnak, az emberi lényről való rossz véleményét nem tette magáévá. És ez volt a hibája, illetve még valami. Az emberi lény ugyanis eredendően rossz, és mégse szabad rosszúl bánni vele, egyrészt, mert az embertelenség, másrészt, mert akkor még rosszabb lesz, és harmadszor, mert ezt az ő lelke se tűrte volna, és az enyém se tűri. Ő A megtorlás gondolata ideális és praktikus szempontbóla megtorlás gondolatát, mint alapgondolatot, mint filozófiai elvet állította elénk, és nem gondolt rá, hogy ezt az emberi kérlelhetetlenségnek, a gyalázatnak szigora fogja zászlójára írni.

– Jó, – felelte Gírász, – tegyük fel, hogy mindez így igaz, de hallgasson csak ide. Tudja-e ön, hogy milyen butaságot írt le a maga igazán tiszteletreméltó másik védőszentje, Schweitzer? Igen kiváló, jóságos ember ő, csak ne filozofálna. Azt írta, hogy mikor ő az álomkór kórokozóit, a tripanoszómákat vizsgálta górcsövön, megtorpant, mert A lét iránti áhítat szükségszerű határaelfogta őt az élet iránti áhitat. Épp akkor fogta el? a legnagyobb kártevő szemléletekor? Ha még egy gazellát mondana, – vajon nem gondolt-e arra, hogy amennyiben a tripanoszómák életét tiszteli, 177akkor mit szól azokhoz a halottakhoz, akiket ez az élősdi ölt meg? Hasonlóképpen tisztelt barátom, ön is tudja jól, hogy a buddhizmus egyes vidékein a nép nem pusztítja tetveit, se poloskáit, sem a repülő csótány-bogarakat, sem a bélférgeket, A kártevők életének védelmede az erszényes patkányokat sem öli, de még a mérges kígyókat sem, hát még a tigrist, meg a leopárdot, – ennélfogva teli vannak epidémiákkal, de a kígyómarás okozta halál is példátlanúl nagy náluk. Ők könyörögnek a tigrisnek, hogy ne bántsa nyájaikat és őket, de hiába, mert a tigris abból él, hogy kárt okoz nekik. Vagyis: ők is tisztelik az életet, Buddha parancsa szerint, ugyanúgy, mint Schweitzer, sőt védik a kártevők életét is, s ezáltal számos embernek és állatnak halálát okozzák. Mit szól ön ehhez? mit kellene tenniök?

– A kígyó és tigris élete számomra nem lehet annyira becses, mint az emberé. Megengedem magamnak ezt az elfogúltságot, – felelte a bey.

– Szóval pusztítanunk kellene a kártevőket, nemde? És most elmondom önnek azt, amiről nyílván ön is értesűlt, hogy országainkban a rabszolgafelszabadítás után különböző vad törzsekből bandák alakúltak, amelyek rettenetes kegyetlenséggel garázdálkodtak, még emberevés is előfordúlt a mélyebb részeken, – mit gondol ön, hogy kell az ilyenek ellen eljárni a „ne ítélj, hogy ne ítéltessél” elve alapján? – kérdezte Gírász. Amire a bey így felelt:

– Tőlem praktikus tanácsokat hiába vár, kedves Gírász. Más öljön állatot, hogy a húsához jussakA való életben működjenek önök, ahogy bírják, s ahogy jónak látják. Ami pedig engem illet: ha nékem kéne mészárosnak lennem, s az állatokat megölnöm, soha sem ehetnék húst.

– Biztos ez? – kérdezte Gírász. – Nézze csak, elmondok önnek egy kis történetet. Egy hindú barátom, a muzulmán Abu-Száleh rádzsa gyűlölte a szenteskedő buddhista papokat és igen kegyetlen kísérletező volt. Mikor meglátogattam, így szólt hozzám: – no most kipréselem én a lelkét is ennek a hipokrita, szenteskedő buddhistának. – Kiderűlt, hogy sikerűlt tőrbe csalnia egy vándorló aszkétát, azt bezáratta palotája egy szobájába, maga mellé, ketrecet csináltatott néki, abba beleűltette és most éhezteti. A pap már két hete éhezik, s ő minden nap bemegy hozzá, karján egy élő tyúkkal. – Kell? – kérdezi tőle. A pap mindannyiszor némán mosolyogva nemet intett. De a huszonegyedik napon, mintha megőrült volna. Akkor már nem 178kérdezett a rádzsa tőle semmit, csak belökte ketrecébe a tyúkot. Az aszkéta csak bámult rá eszelősen, s a szemei véresek voltak. Aztán, akár a tigris vetette rá magát és darabokra tépte az élő testet. Lassan enni kezdett, de kihányta és röviddel utóbb meg is halt. Mit szól e történethez uram, – kérdezte Gírász.

– Ön úgy beszél, mintha az ördög ügyvédje volna, – felelte a bey. – De mondjon és tegyen amit akar. Én nem tudok a lelkem törvényei ellen cselekedni.

– Szóval, még most se kívánja, hogy megbűntessem a rablóját?

– Nemcsak, hogy nem kívánom, hanem tiltakozom is ellene, – felelte a bey. – A praktikus szükségességgel nekem semmi dolgom. – De Gírász még mindig nem adta fel a játszmát.

– Maga légüres térben gondolkodik, uram, – mondotta néki. – Sem az időt, sem a teret nem veszi figyelembe. Még egyszer mondom: elfelejti, hogy Abessziniában van, hát jó, ez még hagyján. De olyan időben van itt, amikor az európaiakat kirabolni még nagyobb dicsőségnek számít, mint azelőtt. S ha én ezt nem bűntetem szigorúan, akkor még sokkal súlyosabb dolgok következhetnek utána.

– Én csak egy dologra felelek most. Büszke vagyok rá, hogy időtlenül tudok gondolkodni még ilyen esetben is, mikor rosszúl jártam, – felelte a bey. Gírász elmosolyodott, s bizonyos gyengédség lágysága borúlt arcára, amely olyan volt, mint valami puha fátyol.

– Én pedig megintcsak azt mondhatom, hogy voltaképpen milyen gyerekes ön, kedves bey, – mondta előbb. – Hát praktikus érzék nincsen önben? Hisz ez olyasmi, mintha Nyáron befűteni a kályhábanyáron akarna befűteni a kályhába. Nem gondolja? – S e szónál a bey, aki szintén okos ember volt, mintha kicsit mégis megdöbbent volna. Ekkor Gírász elővette féltett kincseinek egyikét, egy doboz jávai zöld szivart, s gyöngéd tekintettel tette vendége elé, majd maga is rágyújtott. Végül is így szólt:

– Tudja-e ön, hogy mit jelent Johnson Sámuelnek az az észrevétele, hogy A pokolba vezető út jóakarattal van kikövezvea pokolba vezető út jóakarattal van kikövezve? Íme, a mi esetünk remekűl mutatja, hogy mit jelent. Maga is jót akar, én is, s ha most hittérítők volnánk, mint Abu Bekr, véres harcokat vívnánk egymás ellen, csupa jóakaratból.

– Az a kérdés, kinek akarunk jót? Én a szegényeknek akarok jót, maga pedig a gazdagoknak, – felelte a bey, megint dühösen.

– Akkor még mindég nem jól ismer engem, – emelte fel az ujját Gírász. – És hiába teszem itt ki a lelkemet is az asztalra. Ön, úgy látszik, nem alkalmas arra, hogy megismerjen valakit, – tette hozzá, most már ő is kicsit dühösen.

– Bánom is én, akárhogy van is,– felelte a bey, és fölállott, – a fődolog, hogy szerezze vissza nekem anyám kis aranyóráját. – –

Csakhogy nem lehetett már visszaszerezni. A galla legényt nagyon ünnepelték messzi falújában e hadizsákmánya miatt, csak aztán, minthogy ő volt a legszegényebb köztük, el is lopták tőle valamennyit. Mire Gírász emberei a falúba értek, már a pléd se volt meg, pedig azt tette maga alá, mikor aludt, és így tovább. Az órát viszont eladhatta volna egy távoli törzs főemberének, sok mértföldet járt be ebben az ügyben gyalog, öt tehenet ígértek érte, és sót is, de mire meggondolta magát, az óra már nem volt sehol. Ez nagyon bántotta, épp ezért egy még kiadósabb vállalkozásra szánta rá magát, olyanra, amellyel még több tehenet és még több dicsőséget szerezhet. Ott jártakor azt hallotta ugyanis, hogy annak a bizonyos távoli törzsfőnöknek, vagy kiskirálynak legfőbb becsvágyát elégítené ki, ha egy sovány termetű, európai nőt vihetne magával a csatába, aki ott ápolná, és ételét elkészítené. Ő egy ilyen nőért harminc tehenet adna, és még készpénzt is: ennyi meg ennyi Mária Terézia-tallért, továbbá kötelezné magát, hogy az asszony születendő gyermekeit utódainak ismeri el. S ebből következett aztán az a nőrablás, amelyet eddigi sikerein felbuzdúlva ugyanez a galla fiú követett el, s amely a beyt majdnem halálra sújtotta. Tudniillik az ő feleségét rabolták el, mialatt szolgálójával sétára indúlt a hegyi villából.

Tenni pedig semmit se lehetett. A követségek is hiába hadakoztak. (A bey felesége francia nő volt.) A galla fiút és két társát ugyan elfogták és halálra korbácsolták, de mit segített ez már? A bey felesége ugyanis, – akit a kiskirály gyors tevéin vittek hegyen-völgyön, sivatagokon át, – az egyik mocsaras erdei pihenőhelyen megette a Cerbera gyümölcsét, és még útközben meghalt.

– Különben se tudtam volna semmit se tenni, – mondotta Gírász szomorúan a beynek. – Ez olyan messzi van, és olyan kősivatagokon kellett volna áthatolni, hogy erre az én haszontalan embereimet úgysem tudtam volna felhasználni. Két év múlva jöttek volna vissza, dolguk végezetlen, és valami igazuk is lett volna. Mert hogy merjenek 180ők egy egész törzzsel messzi vidéken vitába elegyedni? Ehhez háborút kellett volna viselni, egy második trójai háborút, csak ezt hogy csináljam?

A többit már nem mondom el, mert rossz arra visszaemlékezni, amit a bey nekem a továbbiakról kiégett szemekkel mesélt. Nemsokára ott is hagyta Abessziniát. De mielőtt elment volna, így szólt Gírászhoz:

– Belátom, hogy magának volt igaza. A praktikumot most csak az vetheti meg, aki a saját életével már semmit se törődik. Például Buddha, vagy Jézus.

E két jóbarát mindegyike eszes volt, de mégse vette egyikük sem észre, hogy az a történet, amely itt következik s amelyet éppen a bey, a praktikumok megvetője mesélt el még tragédiája előtt Gírásznak, hogy éppen ez a praktikum szükségessége mellett bizonyít, igaz, hogy nem a szigorúság, hanem fordítva, az enyheség irányában. A bey azt akarta bizonyítani, hogy a lopás néha milyen kicsiség a léleknek önmaga ellen elkövetett bűneihez viszonyítva. S nem vette észre sem ő, sem Gírász, hogy azt is bizonyítja vele, hogy milyen nevetségesen, sőt gyalázatosan tud hatni néha az abszolut erkölcsi törvények hangoztatása. Szóval a bűn nem mindig bűn, néha még hősiességnek is tekinthető, azt bizonyítja ez a történet. Márpedig mi más ez, mint annak elismerése, hogy a nagy alapelveket a konkrét tényekhez kell alkalmazni. S mit nevezünk praktikumnak, ha nem ezt? Különben maga, a keresztények testté vált istene, Jézus is az enyheség irányában ítélkezett a házasságtörő nő dolgában, tehát a létező, a valóságos szekszuál-erkölcsi viszonyok figyelembe vételével szabta ki ítéletét. – Aki közűletek nem bűnös, az dobja rá az első követ, – mondotta. –

A bey története pedig így hangzik:

– Élt Páris egyik szegény negyedében, – mesélte Gírásznak, – egy Kirak nevű nagyon szegény cipész, aki hazámból, Albániából vándorolt ide. Honfitársam volt, tehát mikor meghallottam családja történetét, az, mondani se kell, kétszeresen is érdekelt.

Kirakék már az apa halála előtt elsűllyedőben voltak, ő munkátlanúl lézengett sokáig, aztán beteg is lett, ahogy ez rendesen lenni 181szokott végtelenűl szerencsétlen emberek életében. Mindenki láthatott ilyet éppen eleget. A végén már valami fa-kalyibában laktak, egy udvar mélyén, a háziúr irgalmából ingyen. S aztán hát az ember meghalt s ezzel elkezdődött a még gyalázatosabb, a legpiszkosabb nyomorúság. Az asszony ugyanis meghűlt a temetésen s úgy látszott végzetesen, mert attól fogva ő se tudott már felkelni ágyából. A szomszédok vittek neki nagynéha egy kis valamit, Könnyű belenyugodnunk a mások végzetébede az ilyet persze csakhamar megúnják az emberek. Könnyű belenyugodnunk a mások végzetébe. Az emberek tehát azt mondták: – úgyis végük van ezeknek.

Csakhogy mégse lett végük, az a csoda ebben. Mert fiacskájuk, a kilenc év körüli s mindeddig csendes, jóérzésű és nagyon barátságos gyerek most hirtelen, valóságos hősnek bizonyúlt. Alighanem vele történt a csoda, másként ezt nem lehet magyarázni. No de miben és mért? Elmondom azonnal.

Hősiességének első napján csak egy nagy kalarábéval jött haza, – mesélte nékem az anyja, – aztán egyre több mindenfélével. A legkülönbözőbb dolgokat: szardiniákat szerzett, – mit tudom én! – nadrágtartókat, tintát, kolbászt, még narancsokat is, csak úgy dagadtak tőle a zsebei… Legnagyobb baja a kenyerekkel volt, mert ezt volt legnehezebb kis kabátja alá elrejtenie. S persze úgyszólván mindegyik dologgal külön kellett hazaszaladnia, hol valamelyik utcáról az árúsok mellől, hol a fűszeresektől, de ő ügyes volt és gyors, olyan lett hirtelen, mint a forgószél.

– Anyám idenézzen! – kiáltotta zsákmányát nyomban odavetve az asztalra. És rohant is el megint. Mert nagyon dolgozott, olykor még éjszaka is.

Igaz, néha vett magának egy kis időt, mert meg akarta mindenáron tanúlni a főzést. Valami rongyot kötött tehát maga elé köténynek s anyja ágyából diktálta neki, hogy mit hogy kell csinálni. S ő aszerint igyekezett, – mindenben nagyon igyekezett. Egy alkalommal pedig odatérdelt az ágyban fekvő elé s miután egy ideig szótlanúl ott kuporgott a feje mellett, végül is azt kérdezte tőle:

– No meg akar-e már gyógyúlni, vagy mi lesz?

De az anyja semmit se felelt. Aminthogy különben se szólt a többi dologról sem, hallgatott. Csak egyetlenegyszer sóhajtott nagyot, mélyet… aznap különben is nagyon dobálta magát forró hevűletében. Ez akkor volt, mikor a kilencéves, nyurga, szép kis fia, aki olyan 182becsületes kis gyerek volt azelőtt, mikor az egy jókora bőrerszényt is hozott magával valahonnan. S abban pontosan harminc frank volt papírban s valamiféle irat, amelyből talán meg lehetett volna állapítani a tulajdonosát.

– Most mit szól ehhez? – kérdezte a fiú, aki ez esetben mégiscsak nagyon sápadt volt s nem igen mert anyjára nézni. Az anya viszont szólni se tudott, még kevésbé, mint eddig. Mintha megzavarodott volna, oly vadúl nézett maga elé, aztán párnájára vetette arcát és szenvedélyes, őrjöngő zokogásra fakadt.

– Mi lesz így belőled? mi lesz így belőled? – folyton csak ezt zokogta, szinte eszelősen. S ez semmi más, mint A pénz némely különös hatásaa pénz furcsa hatása az emberi lényen. Mert ha már pénzt is lop valaki: akkor már igazi tolvaj.

– Mit sír azon, hogy énbelőlem mi lesz? Mit sír annyit azon? Cukrász leszek, – mondta most nagyon határozottan, bár még mindig elég sápadtan a fiú.

S mármost visszaküldjék-e ezt a pénzt? ne küldjék-e vissza? Ez volt a nagy kérdés. Végül is hát nem küldték vissza s ez is elmúlt, következtek a rossz idők s velük megint a piszkos nyomor, megint előlről az egész. A fiú ugyanis egy idő óta, ki tudja miért, semmihez se tudott hozzájutni. Talán bátortalan is lett a pénz óta, alig-alig sikerült néki valami, legfeljebb apróságok. Amellett többször rajta is csípték, de úgy látszik, mindannyiszor jólelkű emberek, a fiúcskának ugyanis olyan szép, könyörgő szemei voltak, gondolták, hadd szaladjon a kölyök. S úgy lehet, még nevettek is a dolgon. Míg aztán nagyobb nem lett a baj.

Egy kövér ember hozta egyszer haza, hentesképű ember, akinek gránát-kereszt volt a nyakkendőjébe tűzve. Csuklójánál fogva hozta a fiút s olyan marokkal, amelyből nem lehetett kitépnie magát. Köszönés nélkűl lökte be az ajtót s így szólt azon nyomban a beteghez: – Magáé ez a kölyök? – (Akkor már néhány napja alig ettek valamit.)

Ez a tekintélyes férfiú egész határozottan hentes lehetett. Mert kétségtelenűl hasonlított a disznaira, s az ember arra gondolt: – előbb leszúrja őket, aztán lemossa a vért magáról, felölti finom pantallóját és kitűzi a gránát-keresztet. Ezenfelűl: kétségtelennek látszott, hogy ájtatos ember ő, ami abból is kiderült, hogy mint a szűzlányok, időnként lesütötte a szemét. S elég gyakran sütötte le.

– Magáé ez a kölyök? – kérdezte megint. Az asszony semmit se felelt. Hol a fiára nézett, hol az idegenre. A fiúnak ugyan könnyes volt a szeme, de nem sírt. Az idegen pedig úgy látszik, e percben bírónak képzelhette magát, mert felszólítás nélkül leűlt és igen tárgyilagos hangon, szenvtelenűl kezdett el beszélni ilyeténképpen:

– Van egy ember, – azt mondja, – s az én vagyok, aki fogja magát és kimegy a piacra, mert a feleségének másnap névnapja van. Szatyrot is visz tehát magával, mert diót, mogyorót, mazsolát, továbbá datolyát akar vásárolni, illetve hát fügét is, meg datolyát… – s itt megint lesütötte szemeit és újból rátért a fiúra.

– Ügyes ez a kis fiatalember, illetve ez a kis himpellér, – azt mondja, – alig hogy benyúlok a zsebembe, usgye, már ott sincs, nyoma sincs a szatyornak. Mintha a szél fújta volna el. Csakhogy én kövér ember vagyok ugyan, de ennek ellenére még szemfülesebb vagyok, mint ő. Ezt ő persze nem tudta szegényke. Mert az én figyelmem olyan… – páratlan az én figyelmem. Épp erről vagyok én mindenütt nevezetes.

– Ez a figyelem olyan, – magyarázta, – hogy ő oda se néz és mégis mindent lát, no de mindent ám, a keservét. S mindent pontosan tud is. – S itt lehunyta kicsit apró szemeit.

– Csakhogy rossz ember én sose voltam, – azt mondja. S itt tovább igyekezett magyarázni önmagát. Mert hogy is lehetne ő rossz ember, mikor a Szép Példa társaság egyik vezető tagja és csakis azért jött ide, hogy elmagyarázza az erkölcsöt.

– Mert ha így folytatja ez a gyerek, akkor börtöntöltelék lesz belőle, az már bizonyos. – Aztán beszélt még a kapzsiságról is, amely kerűlendő, a törvényellenességről, amely csupa gyalázat, egyszóval csupa jóra intette őket, az anyát is, meg a fiát, ezt tagadni nem lehet. S amellett csupa épűletes példákat is hozott fel annak bizonyítására, hogy aki csak egyetlen egyszer is kisiklik a világon, annak mindörökre vége van, mert legyint és azt mondja magának: – most már úgyis mindegy! – s elköveti a második bűnt is. És így tovább.

Mindeközben az asszony ágyában felemelkedett, de aztán újra visszahanyatlott. Az idegen pedig még mindig beszélt és íme, egyre lágyabb és susogóbb hangon, mialatt még az is kiderűlt, hogy ő karitatív hivatásánál fogva még a Szent Evangéliumokat is ismeri.

S éppen ezért is akar ő most elnézést gyakorolni. Ezért is nem vitte tehát rendőr elé ezt a haszontalan kis gyereket, aki anyja életét is biztosan elkeseríti.

S alighanem még tovább is ontotta volna magasztos tanításait, ha az asszony újra fel nem emelkedik ágyában. Arca sötét volt és elgyötört.

– Takarodjon, – mondta neki halkan s a hangja remegett.

– Kár, hogy nincs már itt a férjem, – folytatta, – különben a fejéhez vágna most valamit. De ha még sokat beszél, felkelek és isten úgy segéljen… hiszen csupa gyalázat az, amit maga itt összebeszél.

– Gyalázat az evangélium, meg a törvények, meg az én jószívűségem? – hüledezett magában az idegen.

– Gyere csak ide lelkem, – mondta még az asszony a fiának és megölelte. S mihelyt megölelte, máris sírva fakadt.

S mind e szavainak, úgy látszik, mégiscsak nagy hatása lehetett erre az ájtatosra, mert nyugtalanságában fel is állt. Talán azt gondolta magában: – lám, lám ez az asszony pártfogolja a bűnt. – S mint aki nem érti ezt az egészet, előbb megcsóválta kicsit a fejét, aztán zavarában még ott állt egy ideig, majd nagy méltósággal, szatyrát karján lóbálva és dölyfös fejbiccentéssel távozott a kalyibából. – –

– No persze, – felelte minderre Gírász. – Szamárság, az szamárság. Erkölcsi formalizmusMert amit ez a kövér ember művelt, az nem egy magasabbrendű, vagy elméleti erkölcs megnyilatkozása volt, – ez semmi egyéb, mint egy ostoba embernek erkölcsi formalizmusa. Az ostoba nem tudja, hogy kell jónak lenniAz ostoba ember különben se tudja soha, miképp kell jónak lennie. Mert amiről azt hiszi, hogy jó, az mások számára rendszerint rossz.

S ebben Gírász és a bey körűlbelűl egyet is értettek.

– Csakhogy épp e történetből az is kiderűl, – felelte a bey, – hogy csakugyan micsoda jelentéktelenség a lopás, egyes nagyobb dolgokhoz képest. Jézus ezt a fiút biztosan megölelte volna, mielőtt a társadalom szükségességeire megtanítja.

Ezt magyarázta a bey Gírásznak s én, Hamuján még hozzáteszem ehhez a magamét. Éspedig: hogy ő, mármint Jézus ugyan elviselhetetlenűl sokat követelt az emberi lénytől, de azért a kivitelt másképp művelte. Ő ugyanis a megbocsátás szellemétől ihletetten, de azért nyílván valamely praktikus belátástól is áthatva, – mondom, éppen ő, aki az erkölcsi abszolutum törekvéseinek, vagyis a legnagyobb 185fölépítményeknek mestere volt, – Jézus irtózott a kegyetlenségtől, ezenfelűl pedig tudta azt is, hogy csupa kérlelhetetlenség, kegyetlenség és szigor nem alkalmas a szegény, esendő ember feletti ítélkezésre. Egész magatartása azt bizonyítja, hogy ő ilyen volt, ismerem a róla szóló könyveket, áttanúlmányoztam azokat.

És hogy miképp kell elméleti szigorát s ugyanakkor a kivitelben való enyheségét értelmezni?

Magam én körűlbelűl ezt a szózatot hallom ki belőle:

– Vétkeztél? Mihelyt szenvedtél is emiatt, akkor talán meg is tetted a magadét. Mert ismerem az életet, tudom én, ha sokat követelek is, hogy több alig telik az embertől. – –

De ő még azt is tudta, hogy bűn nélkűl alig is lehet élni, mert hozzátartozik az emberi lény mivoltához. S ehhez én, Hamuján megint hozzáteszem a magamét, illetve azt, amit Európában egy bizonyos Schőndorff úrtól tanúltam annakidején. Hogy Az esendő ember rokonszenvesebbaz esendő és bűnöktől környékezett ember még melegebb, életteljesebb, kedvesebb és emberibb hatást is tesz ránk, mint a merev tökéletesség. Ám erről majd máskor.

Különben ugyane dolgokról Bória Mária, moldvai származású szerzetesnő és filozófus egyszer így nyilatkozott előttem:

– Az ember minden szárnyaszegettsége megmutatkozik abban a kényszerűségben, hogy Az ideálokat földönjáróvá tenniisten tudja, honnan vett, vagy örökölt és tisztábbaknak érzett ideáljait földönjárókká kell tennie, márcsak azért is, hogy teljesen el ne veszítse azokat. Tehát e tekintetben még üdvös is, hogy megalkuszik legalább és nem helyezkedik teljesen szembe velük, mert ezáltal mégiscsak őrzi valamelyest, és nem veti el teljesen azokat a megrázó s az ember nemesebb hivatásáról szóló álmait, amelyekről egyes regéi oly szépen szólanak.

És most, mielőtt a magam e tekintetben való végleges álláspontjára rátérnék, ó, Hábi-Szádi, hadd mondok el még egy kis történetet. Egy gonosz emberről szól, Abu-Szálik nevezetűről, aki egy nagy francia bank keleti fiókjának volt helyettes vezérigazgatója. Hogy hol, az mellékes. Most persze mindjárt azt kérdezed tőlem, hogy vannak-e hát 186olyan emberek, akiket bízvást gonoszoknak lehet nevezni? annak ellenére, hogy hiszen Nincs olyan ember, akit ne lehetne szeretninincs is olyan ember, akiben ne volna néminemű jó tulajdonság is – nem ezt magyaráztam-e mindig? S hogy nincs az a rablógyilkos, akit ne lehetne szeretnie valakinek, s feltételezhető, hogy esetleg annak, aki jól ismeri őt. Nyolcvanhárom éves vagyok és csakugyan ezt magyarázom már időtlen ideje, ezenfelűl pedig még azt is, hogy éppen ez az én bajom velük, mert sokkal könnyebb helyzetben volnék, ha róluk való ítéletem egységesebb lehetne, ha nem kellene azt mondanom, hogy Beder, vagy Kadir rossz ember ugyan, de családja iránt, vagy a gyermekek iránt meghatóan jó tud lenni, olyannyira, hogy néha még szeretem is. Szóval néha Ha a rossz ember okos iskénytelen vagyok még szeretni is az ilyet s éppen ilyen bajban vagyok akkor is, ha azt kell hinnem valakiről, hogy rossz ember ugyan, de okos. Ez két oknál fogva hoz zavarba. Egyrészt, mert az okosság engem még ma is megejt, másrészt: mert Az okosak rosszaságaazt a szomorú tapasztalatomat öregbíti, hogy, ha nem is minden eszes ember rossz, de a legtöbbje. Több köztük az agyafurt, gonosz ember, mint a gyengébb értelmiségűek közt, ez a tapasztalatom. Persze nem a legmagasabbrendű értelemről beszélek itt.

Nos, ez az Abu-Szálik is ilyen volt. Határozottan, sőt tudatosan is rossz ember, olyan, akiről ezt az ítéletet minden habozás nélkűl ki lehet mondani. De mert olyan eszes is volt, ezért, megvallom, nehezen tudtam tőle szabadúlni. Talán még vonzott is, még az sincs kizárva, hiszen még fiatal voltam akkor, alig negyven éves, – no de mindegy ez is. A lényeg ebben annyi, hogy ezzel a haszontalan emberrel egyszer a következő történt:

Amint egy nap sétált az utcán, hirtelen észbe kap, hogy ő gránátalmát akar enni. Éppen ott kuporog egy szegény kis rongyos öregasszony az utcasarkon és éppen gránátalmát árul. Abu-Szálik tehát odamegy hozzá, nagyon emberségesen köszön neki, – mert udvarias ember volt, – és kérdezi az almák árát.

– Ne tessék már ebből venni, – mondta néki azonban ez a merőben ismeretlen néni. – Ami itt van, az már csak ócska portéka.

S ez a szó még ezt az érzéketlen embert is meghatotta kicsit. Kénytelen volt azt gondolni magában: – mármost miből él meg ez a kis öregasszony? – Igen ám, de történetesen egy tevehajcsár, egy paraszt is ott ácsorgott körülöttük és kegyetlenül nagyot nevetett.

– Mit csinálsz öreganyám? – kérdezte a nénitől. – Nem adhatok el más tinót, csak amilyet vettem. Hisz így tönkre mégy, te buta kis öregasszony, – azt mondja neki.

– Már tönkre is mentem, nem látod? Különben hogy is űlnék itt a kövön? – felelte néki ez az angyalszívű ártatlanság.

– Hallod-e te vénasszony, – vitázott vele a paraszt, – én se vagyok ám rossz ember. De józan eszem csak van nekem is. Ha így tennék, mint te, mi lenne akkor az asszonnyal, meg a gyerekekkel odahaza?

Többet a bankigazgató nem hallott. De már ettől is némiképpen megcsöndesedett benne valami és mintha tagjai is kicsit elzsibbadtak volna tőle. Adott hát az öregasszonynak egy kis pénzt, aztán óvatosan elindúlt, lassú léptekkel, ezt a kis történetet mégiscsak és minden időkre belehelyezve könnyekhez nem szokott szívébe.

Ez a paraszt tehát a józan észre hivatkozott és alighanem igaza is volt. Mert mit követel itt a józan ész, milyen erkölcsiséget? Ismételjük el, amit ő maga mondott, mármint a paraszt: ha ő almát árúlna, és ha meg is győződött volna róla, hogy az alma már nem jó, ezt mégse mondhatná meg a vevőnek, különben, ha mindig így cselekedne, éhen kellene vesznie, családostúl. Ebben pedig még egy kis csalás is foglaltatik ugyebár, és sehogysem egyeztethető össze azzal a magasabbrendű paranccsal, hogy, amit nem kívánsz magadnak, ne cselekedd mással. Ez különösen akkor válik eklatánssá, ha az öregasszony módját áttesszük nagyobb értékekre: – ne vegye meg ezt a birtokomat, ezt az űzletemet, mert rossz birtok, mert rossz űzlet, ne vegye meg az ékszeremet, mert hamis. S most vegyük ennek az ellenkezőjét: rábeszélem a vevőt, hogy vegye meg a birtokomat, az űzletemet, mert jó birtok, vagy jó űzlet, vegye meg az ékszeremet, mert jó ékszer, – nem csalás ez? Még akkor is, ha engem is becsaptak az ékszerrel, s hát még, ha erre én egy kis hasznot is csapok az eredeti vételárhoz. És mégis igaza volt-e a parasztnak, vagyis az úgynevezett józan eszének? Alighanem igen, azt kell mondanunk, hogy igen. Hagyjuk itt el a hamis ékszert, mert az már túlnagy csalás. De ha a kereskedő mindig megmondaná árújáról való véleményét, A józan ész és az abszolút erkölcsakkor csakugyan éhen veszhetne családostúl. Hogy tehát valakinek míly mértékben lehet ilyesmit tennie, míly mértékben nem, ez éppen a kérdés és ezt volna jó tisztázni, ha lehetne.

A paraszt-féle különben is jól tudja, hogy mi a józan ész, jobban, mint mások. A paraszt és a józan észMinek ez a nagy sietség, – szokta mondani, – megvár a minbar, vagyis a szószék. S még valamit mond, olyat, ami mindig nagyon érdekelt engem. „A fülemüle, meg a müedzin is elfelejti, hogy énekelt, tégy te is úgy biszmillah!” – ami annyit jelent, hogy ami valaha volt, az talán nem is volt soha. Ne felejtsük el azt a szavát sem, már volt is, de még lesz is vele dolgunk.

Mi tehát az a sokat emlegetett józan ész? Kant például gyűlölte ezt a fogalmat, s nyílván azért, mert csak a hangoztatásával való visszaélésekre gondolt. No de, hogy a bon sens csakugyan létező valami, azt tagadni talán mégse lehet, még akkor sem, ha nem is tudjuk meghatározni, hogy mi az. A józanság nyílván olyasvalami, ami a realitás elengedhetetlen szükségességeit mindenkor számba veszi, A józan ész a praktikumot szolgáljatehát a praktikus szempontokat még erkölcsi kérdésekben se hagyja figyelmen kívül, hisz ezért is neveztetik józannak ez az ész. Vagyis, hogy az emberen nem hagyja eluralkodni azt, amit eredendő mivoltához hozzászerzett, – mondjuk úgy: az álmait. A magasabbrendű erkölcsi szemléletet tehát összeegyeztetni igyekszik a bennünk eredendően meglevő önző, állati principiumokkal, azokkal, amelyek létünk fenntartása végett munkálkodnak bennünk, – s ez a praktikuma. Egy rajongó, keresztény kislány Alexandriában egyszer hazaszaladt a templomból és ezt kiáltotta ki családjának: – adjatok oda mindent, ne törődjetek a holnappal, még a ruhátokkal se, ezt parancsolja nékünk az Írás. – Hát van józan eszed? – kérdezték tőle a szülei. És Tolsztoj is azt mondta feleségének: – adjatok oda mindent! – Amire a felesége: – hát van józan eszed? Akkor miből akarsz jól tartani minket, meg a rengeteg vendégeidet?

Természetesnek találom ó Hábi-Szádi, hogy most megkérdezed tőlem, vajon mit szólok én mindezekhez?

Előbb összefoglalom talán, amit úgyis tudsz.

Ha valamely élő Ami eltűnik, a gyomrokban tűnik elnyomtalanúl tűnik el a világon, akkor nyílván, valamely gyomorban keresendő, – mondottam én magamnak valamikor el-eltűnődvén a tenger mélyének halálos kűzdelmeiről. 189Pedig milyen békés derűt áraszt el maga körűl, mikor csendes alkonyati órán valami parton belefeledkezel messzeségeibe. S milyen békésnek tűnik a smaragdszínű tavaszi mezőség is, pedig, ha elgondolom, micsoda élet-halál-harc folyik ott is a füvekben, – és állandóan, egy pillanatnyi szünete nincs. Egyik teremtmény les a másikra, egyik teremtmény a másikat eszi. Példáúl megeszi a lábát. – Arra való egy láb? – kérdezed magadtól, no de akkor is, mikor anyád megkérdezi tőled: – akarsz borjúlábat enni? – Ha mindezt elgondolod, akkor azt kell hinned, hogy ez az egész teremtés a kegyetlenségre van alapítva. És még azt is gondolod: – könnyen lehet, hogy Pusztítás a cél?a pusztítás itt a legfőbb célja valakinek, mert hisz végűl mindent elpusztít, embereket és kulturákat és népeket, előbb, vagy utóbb. De különben is, minek teremtene mindenből annyit, hogy helye se lenne a világon, ha nem azért, hogy A pusztítás az élők iránti rosszakarat kifejezőjemielőbb áldozatúl dobja oda… tehát aki íly sokat teremt és pusztít, az voltaképp az élők szempontjából az eredendő rosszakarat szolgálatába szegődik, s annak ősi parancsait viszi végbe. Mert hisz olyan lényeket pusztít állandóan és szeszélyesen, amelyeknek fáj a pusztulás.

S mi történik az emberi társadalmakban? Megállapodnak, hogy az életért, kenyérért való kűzdelemben nem fogják egymást gyilokkal ölni, Az életért való harc a társadalmakon belülitt a halálos kűzdelem csak bizonyos megengedett eszközök használatára szorítkozik. Az erőszak, kíméletlenség, ravaszság, sőt alattomosság, az áskálódás ugyanis meg van engedve, s a kenyérért kűzdők, az életükért versenyfutók élnek is vele. És hiába van a prédikátorok minden buzgalma. A prédikátorok vagy nevetségessé teszik magukat, vagy meghallgattatnak ugyan, de a kűzdelem változatlanúl folyik tovább, és senki se szomorkodik azon, hogy néki ugyan sikerűlt állást szereznie, de a versenytársa éhen maradt. A kereskedő sem esik kétségbe amiatt, hogy riválisának vevőit sikerült magához csalogatnia, s még ha a másik tönkre is megy belé. – Egy fiatalember űlt egyszer az éjszakai Páris egyik parkjának padján, – melléje telepedtem, beszélgetni kezdtem vele. S a fiatalember többek között a következőket mondta nekem:

– Megbuktam uram, mert hamis ideák áldozata voltam. Azt hittem, ha mindent megtanúlok, amit tudni kell, sőt, még annál is többet, ha mindenben kitűnő leszek, akkor majd értem jönnek, kapva kapnak utánam, és kérlelni fognak, hogy legyek az ő emberük. Sőt, hogy még 190az asszonyok is szeretni fognak. Letettem tehát vizsgáimat, gőgösen mutattam fel remek bizonyítványaimat, de a kutyának se kellettem, sem az asszonyoknak, sem az embereknek. Mi kell az érvényesüléshez a tudáson kívülKiderűlt, hogy ehhez a tudáson kívűl még egy sokkal fontosabb tulajdonság is kelletik, amelyre eddig nem gondoltam, s ezért nincs lakásom, ezért töltöm az éjszakát ezen a padon. Épp most tanúlom, hogy mint kell kíméletlennek lenni a tolakodásban, és ügyesnek lenni a hízelgésben. – –

Így beszélt ez a fiatalember. Ha pedig az emberiség történelmére is visszagondolok: Az emberiség történelme távlatbólgyilkolás és csalás, orgyilkosság és hitszegés, – ilyennek látom én ma már az emberiség egész történetét. Mintha az emberi lénynek egyéb módja se maradt volna magát fenntartania, mint ha társai kegyetlenségén, vagy ravaszságán nagyobb életereje túltesz. Persze mindez a kíméletlen kűzdelem talántán mégsem ennyire töményen ment végbe, mint ahogy a történelem könyveiben írva van, – vígasztalod tenmagadat – s két orgyílkosság között úgy lehet, mégiscsak maradt itt egy kis idő, mialatt az alkonyatokban csendesen pipázhatott is valaki, – a kipusztított indiánok egyike, mondjuk.

Mindezek régi megállapítások, tudatik.

Semmi újat se mondok ezzel, se másnak, se magamnak. Régen megszokhattam volna, hogy ez így van, hogy ez a világ rendje. És mégis, ki tette szívembe, hogy mindettől még ma is annyira iszonyodjam?

Mert nincs számomra elviselhetetlenebb, mint Az ideáktól elrugaszkodott kűzdelemaz ideáktól teljesen elrugaszkodott létért, vagy hatalomért való kűzdelem.

A népek, vagy egyes hatalmasok harcának sokszor oly kíméletlen de mégis életteljes ereje impozáns megnyilatkozásainál fogva ideig-óráig még fel is keltheti érdeklődésemet, de rokonszenvemet soha már. Ily A nyers kűzdelem impozáns voltahatalmas, vagy monumentális, vagy démoni látványhoz viszonyítva az erkölcs olyannyira gátolt, tehát félénkebb gyermekeinek arca és élete néhanap még halványnak is tűnhet előttem, – de hogy a dúrva erőket irigyeljem? az erőszak vadságát és kíméletlen féktelenségeit, – ilyen kísértés már rég nem fenyeget.

Nem is szólván arról, hogy meddig lehet így élni? A gyengének el kell pusztúlnia s aki öreg lesz, vagy beteg, annak ugyancsak. S e világ összes evangéliumai épp erről is szólanak, hogy ez ne legyen így.

Mind e kíméletlen kűzdelem pedig együttvéve is szükségszerű praktikumnak mondatik, s ez az amitől legjobban iszonyodom s 191olyannyira, hogy a praktikum fogalmát magát is gyűlöletessé tudja tenni előttem. Mert ha minden kegyetlenség praktikum, akkor ezt a fogalmat mindenestől hajlandó vagyok elvetni magamtól. Márpedig e kíméletlen és agyafúrt kűzdelem az, amely a gyakorlatias elméknek legfőbb példaképeűl szolgál, főként erre szoktak rámutatni, mikor az abszolútabb erkölcs tanításait nevetik.

– Próbáljon másképp megmaradni, szokták mondani nekem. Vagy:

– Tudjuk, tudjuk, ezek szavak. Csakhogy az elmélet is más, meg az élet is.

S ezek netán még templomba is járnak és prédikációkat is hallgatnak, de úgy látszik, mihelyt kilépnek az utcára, mást gondolnak. Van ezek közt olyan is, aki A gazember és PlatónPlatónba szerelmes, vagy a való élettől teljesen elrugaszkodott Kantot szereti, vagy még inkább a kiábrándúlt, de tisztaszívű Marcus Aureliust, – nem egy ilyennel találkoztam Párisban. S el nem tudtam képzelni, hogy e kétféle szemléletet miképpen egyeztetik össze elméjükben. Ma már azt hiszem, hogy mégcsak meg se kísérlik az ilyet. Mert Marcus Aureliust szeretni s amellett állatnak maradni, – nem csodálatos ez?

Mindez pedig, ismétlem, az én számomra, gyűlöletes. Mivelhogy a szívem kiveti magából, soha sem is tudta magáévá tenni, de úgy látszik, nem is akarta. Tehát sem az agyafúrt ügyesség, sem a szükségszerűnek mondott erőszakosság, dúrvaság, vagy alakoskodás princípiumait. Mert nem nekem való princípiumok. Nem e világi űzlet s abban való minden boldogulásunk, ha ez az ára. Mindez valamely távolodó partnak tűnik ma már, másik világnak, amelyben nékem semmi dolgom, amelyben én otthon sohase lehetek. És ha életbenmaradásom függne tőle, mint fiatalkoromban valaha. Persze az ember fiatalon a lehetetlent is megkísérli, A fiatal szív még megpróbálkozik a kűzdelemmelamíg nincs tisztában vele, hogy mi az, amit meg se szabad kísérelnie, mert nem neki való. És esetleg még azt a parancsot is adja magának, hogy voltaképp mindenre képesnek kell lennie, mert azt mondja: – vagy dúrva erő kell az életbenmaradáshoz, vagy agyafúrtság, de ha egyik sincs benned, akkor nem marad más hátra számodra, mint a könyörgés. S mikor már idáig kergeti az élete, mégiscsak erőszakot tesz magán és megpróbálkozik ő is azzal, ami nem nekivaló s ha valóban az, akkor persze hiába. Míg aztán bele nem nyugszik, hogy boldogúlnia mégsem muszáj és abba is, hogy legyen hát végre csakugyan olyan, amilyen, vagy amilyenné 192lett, mégpedig teljes engesztelődéssel és véglegesen. Vagyis így szól magához: – a legyőzöttek közé tartozom. – Miközben nem szűnik meg még tovább is töprengeni ugyanezeken a kérdéseken.

Ezek ugyanis azt magyarázzák nekem példáúl, hogy hazudni: ez mindenkor elkerűlhetetlen szükségszerűség, mert hogy is mondhatnám meg az embereknek, ha példáúl azt kérdezik, hogy mit gondolok róluk? mikor Az ember nehezen viseli el a bírálatota legenyhébb bírálat elviselésére is képtelenek. Mintha darázs csípte volna meg, olyan az arca, hacsak arra figyelmeztetek is valakit, hogy rosszul használja ezt, vagy azt a szót, – már arról nem is szólván, hogy hányféle életfenntartó és jótékony hazugság is létezik, igaza van Ibsennek. És arról se szólván, hogy az emberi lény a hízelgés iránt mennyire fogékony, hogy az asszonyok példáúl még öregkorukban is kívülről idézik azt a magasztalást, amelyet egy-egy udvarlójuk susogott a fülükbe, avégből, hogy meghódítsa őket. Vagyis még öregkorukban is e hízelgésből élnek, abból, hogy hitelt adnak e fecsegésnek. – Nincs kivétel, – ilyenek vagyunk mindnyájan mi emberek, – mondják azok, akik boldogúlni tudnak. – Szóval, ha te is boldogúlni akarsz, akkor őszinteségeddel csinyján kell bánnod, – magyarázzák minduntalan, holott hát e világ legtöbb gondolkodója, talán csak az egy Gracián kivételével mind az őszinteséget, sőt a nyíltságot is, mint a legszebb erények egyikét dicsőíti. Ezzel szemben a praktikusok, mondom, A hazugság dícséretea hazugságot dicsőítik s ebben némelyek odáig mennek el, hogy szinte már élvezik a hazugságot, ennélfogva csupa hazugság minden szavuk, az egész életük. De az ilyenek azt is hangoztatják, hogy a cél mindig szentesíti az eszközt, hogy a pénznek nincs szaga és elég jó példákat is hoznak erre. Abu-Szálik, a híres rossz ember, a bankigazgató példáúl így szólt hozzám egy alkalommal:

– Próbáljon egy ilyen gazfickót, mint amilyen én vagyok, egy ilyen kőszívű embert, egy bankigazgatót, aki csupa csaláshoz van hozzászokva s akit ön útál, próbáljon meg egy ilyen embert rávenni, hogy abból a piszkos pénzéből elővegyen egy marokra valót és jótékonyan szétszórja, mondjuk a külvárosok hálátlan, ravaszkodó és marakodó, mindig rosszindulatú, mert mindenkor irígy és kárörvendő népsége 193között, amelyet viszont ő útál. (Mármint én, a piszkos bankigazgató, tetszik érteni?) Képzelje csak el Kairo, vagy Alexandria csőcselékeit, vagy akár a régi Rómáét, mi köze lehetett ahhoz akár egy Cicerónak, vagy egy Marcus Aureliusnak is? – Ezt kérdezte előbb, aztán így folytatta: – No de mikor és hogyan fog ön mégis hatni reám, ha engem, piszkos gazembert jótékonyságra akar rábírni? Felmagasztal ugyebár, éppen engem, akit annyira megvet, a nemeslelkűségemre hivatkozik, azt fogja mondani rólam, a szemembe, hogy maga vagyok én az emberi jóság… Itt megjegyzem, hogy az ortodoxhitű Fedzal temetésén, – aki mellesleg szólva még nagyobb gazember volt, mint én, – hogy egy ilyen szőrösszívű gazfickónak még a temetésén is azt mondta valami magasrangú pópa, hogy itt fekszik előttünk holtan a jóság, – ezt mondta s magában nyílván röhögött. Egyszóval: ön Az aljas hízelgés hatékonyságaaddig-addig duruzsol majd a fülembe, addig hízeleg nekem s addig magyarázza azt, ami nekem, hiú állatnak fődolog ebben, hogy még az újságok is meg fognak ám emlékezni nemes lelkemről, amíg abba a piszkos erszényembe mégiscsak belenyúlok. Egyszóval: látja-e már, hogy a nemes cél mégiscsak szentesíti az aljas eszközöket is, nem így van ez csakugyan édes uram? – Ilyesmiket mondott nekem Abu-Szálik, aki egyébként nagyon művelt ember is volt és még a filozófiában is. Aztán a fülemhez hajolt és azt kérdezte tőlem:

– No de tegyük fel, hogy némi hízelgés által mégiscsak becsapatom magam és abból a gyalázatosan szerzett pénzemből odavetek valamit jótékony célra is, – nem jelölné meg nekem előre, hogy kik érdemesek erre a jótékonyságra? Ön jóságról beszélt nemde? no de kire pazarolja az ember a jóságát? nem mondaná meg? – Amire én mégiscsak feleltem neki valamit, mert eddig hallgattam.

– Egykori tanítóm, egy Csárász nevű hindú filozófus ugyane kérdésre egyszer így felelt:

– Mit csinálna az ember jóságával, ha nem pazarolja? Vagy előre ki akarod számítani, hogy ki érdemes erre? A jósággal pazarúl kell bánniAddig fogsz ezen töprengeni előző tapasztalataid alapján, amíg esetleg arra a silány eredményre nem jutsz, hogy senki sem érdemes erre. Mert azt fogod mondani magadban: – én nagyon sok rosszat tapasztaltam már életemben nemcsak a gazdagok, hanem a szegények részéről is. – Én, a tanító tehát azt tanácsolom neked, hogy igenis pazarold a jóságodat. – Amire Abu-Szálik nagyon gúnyosan mosolygott és így szólt:

– Én pedig, a gonosz ember a következőket tanácsolom: ha önök ketten a tanítójával nem halnak éhen ezen a világon, akkor ezt nagyon köszönjék meg Allahnak. Mert rendkívüli kegyben részesítette önöket. – Amire én azt kérdeztem tőle:

– Mondja csak Abu-Szálik, nem egyhangú és sivár dolog ez a folytonos acsarkodás, amelyet ön olyan kitartóan és tudatosan művel? Érdemes így élni?

– A jóság meg végnélküli keserűség. Mert azt is kipróbáltam, – felelte ő.

– Biztosan azért, mert ön hálát várt az emberektől, – mondtam én.

– Ön téved, – felelte a bankigazgató. – A hála kötelezettsége gyűlöletet keltHálát én sose vártam, de azt sem, hogy meggyűlöljenek a jóságomért. Hisz elfordúlnak tőlem az utcán, nem akarnak megismerni és mivégre? hogy a hála terhétől megszabadúljanak.

– Rendesen így van ez a dolog, – folytatta Abu-Szálik. – Ha pedig még mindig akarnak tőlem valamit, akkor még egy kicsit csúsznak-másznak előttem. Én meg nézem ezt a dolgot, – képzelje! Nem vagyok én ostoba ember, ilyenkor azt gondolom magamban: – csúsztok-másztok? és mi volna, ha most felrúgnálak benneteket? – De nem rúgom fel őket, odalökök nekik megint valamit.

– Nesztek még egy darabka sajt, – gondolom magamban.

– Hát életében még sose találkozott a jósággal, vagy becsülettel? Lehet az? – kérdeztem én.

– De igen, – azt mondja, – kétszer vagy háromszor találkoztam vele. Példádúl ön, Hamuján ravaszság nélküli, becsületes ember. Bár még ez se biztos.

– Én se vagyok biztos benne, – feleltem néki.

– De ha ön az is, tegyük fel, akkor is későn érkezett. Különben is: ha az aranyport a szemétbe szórjuk, az abszolut értelembe véve megmarad, praktikus értelembe véve pedig nem létezik sehol. Így ön is. Mit számít az ön jósága a piszok tengerében? Én tehát megrögzött gazember vagyok és maradok, mert ott tartok ma már, hogy erre még büszke is vagyok. Az ilyennel ön már semmire se megy. – Így a bankigazgató.

S a keserves dolog mindebben az volt, hogy ennek a komisz és egyszersmind okos embernek oly sok mindenben volt igaza. Mert példáúl egykori tanítóm, szegény Csárász csakugyan éhenhalt elha195gyatottan, Bombayban, mint erről halála után értesültem. Ezt a gazfickót tehát sehogy se lehetett kiforgatnom sarkaiból. Mert amiket nékem felelt, abban némi okosság mindenkor lappangott kétségtelenül. S az ilyesmi engem mindig lenyűgöz, az élet ismerete mindig legázol. És mégis mi teszi, hogy mikor elmegyek tőle, akár az orkán ráz meg az undor.

Csakugyan, akár az ördög prédikátora, olyan volt ő is. Egy másik alkalommal így beszélt hozzám:

– Azt szokták mondani, hogy a pénznek nincsen szaga. Hát van szaga? – kérdezem öntől, sőt bátor vagyok azt kétszer is megkérdezni, ha megengedi nékem. Vagy talán nem is öntől kellene ezt megkérdeznem, hanem azoktól, akik tőlem, gaz bankigazgatótól kunyorálják gazul szerzett pénzeit. Ők nyílván azt felelnék: – hát kitől kunyoráljunk, ha nem attól, aki összeharácsolt magának ezernyi vagyont? Aki nem harácsolt össze, attól hiába kérünk, mert nincs mit adnia. – Ők tehát tisztalelkűek, nem lopnak, nem rabolnak, hanem rám bízzák, hogy én raboljak helyettük. S mármost csakugyan, vizsgáljuk meg, hogy is szereztem én a pénzeimet? Piszkosan igazán?

De még mennyire piszkosan. Van-e róla fogalma, hány hozzám hasonló gazembernek kellett kitekernem a nyakát? No de muszáj volt, mert vagy én tekerem ki az övéket, vagy ők az enyémet. Életveszélyes játék ez kedves Hamuján. S most melyiket választottam volna, a magam nyakát, vagy az övéket? Legázolással pénzt szerezniMikor ezek mind el akarták tőlem kaparintani éppen azt, amit én akartam. S ha ez sikerűlt volna nekik, nagyon hoppon maradtam volna bizony, még köleskása se jutna nekem ebédre. S ezek a gazemberek aztán kitekert nyakukkal szépen hazamentek s ott így szóltak hozzájuk ártatlan gyermekeik: – Apácska, vegyen nekünk egy gyönyörűszép autót. – De apácska kopasz fejét símogatta nagyon keserűn, miközben így felelt nekik:

– Nincs többé autó gyermekeim, vége mindennek. Az a gazember, – mármint én, uram, – tönkre tett engem szívtelenül. Jót akartam én, csupa jót, nagy vagyont akartam szerezni nektek és íme koldúsbotra jutottam.

– Vagyis tehát önök, szociális hajlamú bölcsek mért nem fogadnak már végre szót nekem, mikor oly remek tippel szolgálok önöknek? Mért nem írja meg valaki példáúl az olyan tisztelt és alázatosan nagyrabecsűlt nagyúri családok igaz történetét a nép számára hatszázhúsz 196folytatásban? Az volna csak a nekik való ponyvaregény! A nagy vagyonok történeteAbban volna csak rablás és gyilkosság még a magamfajta ínyencek számára is elegendő. Én példáúl falnám az ilyesmit. Mert ott tanúlhatnék én csak igazán tudnivalókat. Olyan huncutságokat, amelyekről még én sem álmodtam eddig. Van-e hát a pénznek szaga? – kérdezem újra. Mert mit gondol ön, nincs-e igazuk a szociálistáknak, mikor felvetik a kérdést, hogy hát hogy is szerezhetett valaki óriási vagyonokat? Munkával? gondolja? lehet azt?

– És most nézzen ide rám, egyenesen a szemembe és hüledezzen, – folytatta Abu-Szálik, a bankigazgató. – Lát engem? Én szociálista vagyok, édes uram. Sőt, én vagyok az igazi szociálista, ha tudni akarja. Csupa jót akarok. Csakhogy ahhoz más embereket is ki kellene csinálni nekem. Érti a szót?

Egyszóval ő még szociálista is, még jóságos is, – nem rettenetes ez? Csak azt csodáltam, hogy nem mondja még remetének is magát.

De bármint volt is, annyi tény, hogy ez a fortélyos ember megintcsak összezavarta gondolataimat és szinte lenyűgözött szuggesztív erejével. Nevettem szellemességén, de azért csak nem tudtam hova lenni. – Csak a remete lehet tisztaTisztaság! – dadogtam magam elé fohászképpen. – Oh égi tisztaság! Vagy nem lehet tisztának maradni mindezek ellenére is, csakis akkor, ha remetének megy az ember?

Mert még az is lehet, hogy mindez úgy igaz, ahogy Abu-Szálik mondja, hogy csakugyan ilyen az élet. Csakhogy akkor elviselhetetlen, számomra akkor elviselhetetlen az élet, – mondottam magamnak.

Mert nem olyasmi-e mindez, amit úgyis régesrég tudok én s amit mégis mindenkor hajlandó voltam aljasságnak is nevezni, különösen szenvedélyes ifjúkoromban?

Mert ha csak szerzetesnek megy az ember, az, úgy látszik, még nem is elég. Buddha számolt azzal, hogy gazdagok voltak és lesznekBuddha is így szólt a hozzá csatlakozókhoz: – ti pedig bikhu és bikhúni, koldúsok és koldúsnők, vegyétek ételhordó csészéteket és némán nyújtsátok a tehetősek felé. Vagyis feltételezte, hogy gazdagok, vagyis elnyomók, tehát olyanok, akiknek legalább is az ősük volt rabló és furfangos, (és gondolkodott hasonlóképpen mint Abu-Szálik), hogy 197ilyenek igenis vannak, és mindenkor lesznek is e világon. S már ez a gondolat maga is megalázó: hogy azokhoz fordúljak, ha némán is, de mégis könyörögve, akiket, vagy akiknek elődeit annyira hajlandó vagyok megvetni. És vajon nem azt teszem-e? Ha fiatalkoromban Udin herceg nem pártfogolt volna, s ma is nem versengene értem néhány hiú mozlim, éhenveszhetnék, mint szegény, egykori tanítóm, Csárász. Mi hát a teendő?

Már nem tudom, ki mondotta ki az évezredekben ezt a szót, hogy: In magnis et voluisse sat estin magnis et voluisse sat est? Hogy nagy dolgokban nem lehet egyebet tenni, mint akarni. S melyek e nagy dolgok? Nyílván azok, amelyeket a felépítmény, az idea parancsol, s nyílván azért nagy dolgok, mert ellentétben vannak az ősi, állati princípiumokkal, tehát csak nehezen kísérelhető meg keresztűlvitelük, csak bátorsággal, hősiességgel, csak önmegtagadással. Vegyük ezt a példát. Egy tapasztalt öreg káditól megkérdeztem egyszer, hogy mi a véleménye az igazságosságról?

– Egész életemben kerestem, – felelte ő.

– És sohase találtad meg? – kérdeztem én.

– Arról én semmit se tudhatok, testvér, – felelte a kádi. – Kerestem, nagyon kerestem, néha éjszakáimat is nappallá téve törekedtem feléje, tehát megtettem a magamét, több nem telik tőlem.

– Nemes ember vagy, testvér, – feleltem néki.

Udin herceg keverékvérű dajkájától pedig megkérdeztem egyszer, hogy mi a véleménye, nevelhető-e az emberi lény? Éppen haragudott a hercegre, annak egyik ágyasa miatt, mérgében tehát így felelt:

– Beszéld rá a tigrist, hogy ne harapjon. – Mikor viszont ugyane kérdéssel gyerekkori nevelőjéhez, egy tisztes, ősz ulemmához fordúltam, ő ezt válaszolta:

– Persze, jól tudom, hogy a bazsarózsából nem csinálhatok igazi rózsát, és mégis, még ezt is megpróbálom. Meg én! Mert ez a dolgom, ez a jó tanító dolga a világon, hogy elérhetetlen, reménytelen dolgokba vesse bizodalmát. Nevelni próbáltam világéletemben, mikor tudom, hogy alig lehet nevelni. Csak egyes, csekélyebb tulajdonságaira lehet hatni a gyereknek, de tigriskölyökből csakugyan sose csinálhatsz őzikét, sem a fecsegőből hallgatagot, sem a ridegből érzelmeset, igaza van tehát Dzsamilának, a dajkának. A különbség köztünk csak annyi, hogy ő meg se próbálta, én viszont mindig meg198próbáltam. Vagyis mit? Elérhetetlenre törekszik a nemes szívA reménytelent, a lehetetlent is, mert az volt a felfogásom, hogy ilyen a jóravaló emberek dolga e világon. Hát nem ezt csinálja-e az az öreg kádi is, akiről beszéltél nekem? Ha van igazság, akkor mért kell ennyire keresni, és akkor is, soha meg ne lehessen találni? – és ő mégis keresi. De nem ez más jó ulemmák dolga is? A hűséget magyarázzák hűtleneknek, holott hát létezik-e igazi hűség? S az állatot végképp elhallgattathatod-e magadban lelkednek végzetes kára nélkül? Mégis világok próbálták meg, és én nem kárhoztatom őket ezért. Mert az állatot buzdítanod magadban csakugyan nem szabad, van benned elég belőle. Viszont, ha ki akarnád ölni magadból… Az én jó, öreg tanítómnak, Husszeinnek egyszer azt mondta valaki:

– Milyen önzetlen ember vagy te Husszein. – Amire ő dühösen így felelt:

– Kikérem magamnak, én nem vagyok önzetlen, én jó mozlim vagyok, tehát nem is lehetek az. Én csak A teljes önzetlenség élettelentörekszem az önzetlenségre is, nehogy az állatot agyonzabáltassam magamban, de azért nem feledkezem meg róla sem, s ami okvetlenül kell neki, azt juttatom én, mert élő ember akarok lenni, nem pedig herélt, vagy pedig érzéketlen fadarab, mint egyes buddhisták, akik teljes önzetlenséget mímelnek.

Így beszélt Husszein. Mármost hibásak-e ezek a buddhisták? – folytatta Kászif, a nevelő. – Hogy is tarthatnám őket hibásaknak, mikor azt teszik, amit az öreg kádi, s amit jómagam is: hogy az elérhetetlent vadásszák, mint a bolondok. No de szent ez a bolondság, vedd tudomásul ó Hamuján.

S én, Hamuján, a Borzippai, jól meggondoltam mindezt, és igazat adtam Kászifnak. De tanaihoz hozzátettem a magamét is s ez így hangzik:

Minden, ami van, úgy látszik, csakis Ami van: ellentétei útján jön létreellentétes erők eredményeképp jöhet létre. A szívedet gyorsítja és lassítja valami. A holdat is kétféle erő tartja az űrben, a földet is. Mármost az élőlény élete is ezernyi ellentétes erők eredményének látszik, példáúl, – vegyük csak ezt, – tartós, sőt örökkévalónak is tetsző anyagból vannak megalkotva, csakhogy azoknak olyan vegyületeiből, amelyek nem tartósak, tehát maguk a lények sem azok, – már maga ez is milyen principiális ellentét! – Végtelen elemekből végesA végtelen elemekből alkotott véges. S ugyanezek az ellentétek érvényesek a lélekre is, sőt azt kell gondolnom ma már, hogy 199részben épp ezeknek az ellentéteknek volt fontos szerepük az emberi lélek kialakúlásában, vagyis annak a tapasztalatnak, hogy környezetének nagy része tartós, vagy talán örökkétartó világnak tetszik előtte, mint amilyenek az égitestek, a hegyek és tengerek, s ezzel szemben ő maga, vagyis az életideje véges. S ami további megszerzett felépítményeit, így erkölcsiségét is illeti, ebben is ugyanez a tünet tapasztalható: a véges és végtelennek egymással való ellentéte és kűzdelme.

Mint Schőndorff úrtól értesűltem, s ha jól emlékszem, már Aquinói Tamás is megsejtette, hogy a mi jól használható síkgeometriánkon kívűl kell lennie egy másik fajta geometriának is, amely, felfogása szerint, mint a többi nagy ideák, az istenség országa felé vezet. S ha ez a másik geometria nem is vezet éppen az elképzelt istenség közelébe, a végtelenre kétségtelenűl jobban rámutat, A sík és szférikus geometria példájamint a síkgeometria. Ez utóbbit tehát bízvást praktikusnak nevezhetjük a szférikushoz viszonyítva, annál is inkább, minthogy a síkgeometria alapján építjük házainkat és hidainkat.

S ugyanez a helyzet az erkölcsi parancsok dolgában, illetve, nem is egészen. Mert a kétféle geometria nyílván jobban összeegyeztethető egymással, mint az önzés által befolyásolt s az abszolút erkölcsiség. Erkölcsiekben az ellentétek kűzdelme állandó olyan lelkek mélyén, akik mindkettő princípiumait átélték. Az önzés parancsai, s a jóságéi ugyanis annyira nem azonosak, hogy talán csak visszájukra fordúlva hoznak létre egyforma, vagy hasonló eredményt. A teljes önzetlenség csődjeAz önzetlenség parancsa példáúl szélső kivitelében a leggonoszabb önzés sugallatának kiviteleként hathat, mert aki önzését teljesen ki akarja irtani magából, aki önmaga iránt embertelen, az legalább is szenvtelenné válik embertársai iránt, mint a buddhisták, vagy kegyetlenné, mint a puritánok. Viszont, Aki önmaga iránt is elnéző, csak az lehet jóaki önmaga iránt is elnézőbb, tehát nem túlszigorú, csakis az lehet igazán jó mások iránt, – ami a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” elvének megfelel. Ez pedig nem egyebet jelent, mint az önzés parancsainak méltánylását, nem pedig elvetését. A keresztény evangéliumok erkölcsi parancsainak némely ellentéteire már rámutattam a múltkor. „Ti pedig tökéletesek legyetek”, – mondotta Jézus. De viszont azt is mondotta: – „nem hétszer, de hetvenhétszer kell megbocsátani.” – S mindkét parancsa ugyan kétségtelenűl a tökéletességet szolgálja, ám, mint már mondottam is a múltkor, e 200magasrendűsége mélyén praktikus princípium is rejlik. Ez a mondat rejlik benne: – meg kell tudni bocsátani, mert az emberi lény nem lehet tökéletes.

S mármost, ami engem illet, hogy magamtól mit követelek a saját életemet illetően? Kívánságom már régen semmi nincs a napi kevés táplálékomon és szerény ruházatomon kívűl, könnyű tehát a helyzetem. Olyan vagyok ma már, mint Akik a szférikus geometriához tartják magukataz a mérnök, aki eszelősen a szférikus geometriához tartja magát. Az emberek iránti kíméletlenség ma már nyílván halálomat okozná, tehát a rosszakarat démonait mindenkor el tudom már hallgattatni magamban, mert hisz jóakaratom nélkül olyan volnék, mint aki szemevilágát vesztette el, hogy sötét volna nékem a világ.

S hogy másoktól mit követelek? mármint arra vonatkozólag, hogy embertársaim önzésüket mennyire befolyásoltassák, vagyis józan eszüket, praktikus hajlandóságaikat mennyire itassák meg ama magasabbrendű ideák meleg, felejthetetlen fényével? – Ezt esetről-esetre kell eldönteni. Részben ezért is fordúlnak némelyek hozzám tanácsért, s letesznek asztalomra néhány banánt, vagy édesburgonyát köszönetképpen, s ezt én elfogadom. A múltkor egy bankigazgató volt itt, aki egy aranyat tett asztalom szélére, némi meggondolás után ezt is elfogadtam. Mert éppen akkor nem volt a szobám bérletéhez elég pénzem.

Egyszóval, általános útmutatásként én se mondhatok jobbat, e praktikumok dolgában, mint amit a németek Goethéje oly tökéletesen fejezett ki:

Legyen hát végre róla is szó, itt az ideje.

Ezt a szép szentenciát is ugyanattól a Schőndorff nevű drámai kritikustól és bölcselőtől hallottam először, akit már annyit emlegettem eddig is, s akivel hosszú gyalogtúrákat tettünk meg együtt több nyáron át Németországban és Ausztriában, ennek már jó harminc éve van. Ő a déli és esti pihenőkön, s néha bizony sátor alatt egyes keleti 201filozófiai kérdések felől érdeklődött nálam, s viszonzásképpen, részben Schopenhauerről beszélt nekem, bölcseletének keleti eredetét hangsúlyozva, részben Shakespeare-ről, és így tovább az evangéliumokról, Kantról, – egyszóval nagyon sokat köszönhetek néki, s őszintén szólva évtizedeken át őt tartottam életem legjobb mesterének. S persze, úgy is bántam vele, ahogy nálunk a nagytudású ulemmákkal bánni szokás: mindig nagy tisztelettel, még akkor is, ha netán gorombán bánt velem, ami bizony európai tudósoknál nem ritkaság, és persze, nagyrészt hallgattam, nem sokat beszéltem. Amit tehát itt hallani fogsz, az nagyrészt az ő tudományának és egyéniségének emléke legyen, s minthogy ő már nincs a világon, legyen olyan, mint egy beszédes sírkő, amely azt adja hírűl: hogy volt itt egy ember, aki olyan volt, mint a legmélyebb tengereknek egy zajgó, gyönyörű hulláma.

Izgatott lélek volt, nyugtalan, gyakran bizony zabolátlan is, de a szíve gyökeréig, könnyesen jó ember. Ő tette teljesen világossá előttem, hogy mi az, amit az emberi lénytől erkölcsi dolgokban követelni lehet, sőt muszáj is, vagyis ő érttette meg velem az erkölcsi praktikum fogalmát véglegesen, és egész életemre.

Álljon itt róla ennyi, emlékezetéűl. Ámin.

Néha nagyon ki tudott kelni magából. Így, egy alkalommal is, és épp erről szeretnék megemlékezni most, mert e percben ez jutott eszembe róla.

Olyan falúba jutottunk, ahol, nem tudom, mely oknál fogva, jól ismerték őt, és a parasztok nagyon megörűltek neki. Ő azonban, ennek ellenére, a falún kívűl, sátorban akarta tölteni az éjszakát. Mikor este, úgy nyolc óra felé le akarunk fekűdni, észreveszem, hogy a sarúm kezd széjjelmenni, ebben aligha tudom majd megtenni a másnapra kirótt útat. Schőndorff úr azt tanácsolja, szaladjak át a helybeli csizmadiához, mondjam meg, hogy az ő barátja vagyok, reggelig legyen készen a sarú. Szaladok is át, mondom is, megígéri, rendben van.

Kora reggel aztán át is mentem megint, persze mezítláb, csakhogy a sarú nincsen készen, még hozzá se fogott, s mikor kérdezem, hogy mért nem, dúrván rámförmed. Hogy mit gondolok én? Azért, mert én Schőndorff úr barátja vagyok? Ki neki Schőndorff úr? Az ő kedvéért ő nem fog éjjeli tizenegyig dolgozni, vegyem tudomásúl. S ezzel odavágja nekem a sarúkat. Fölhúzom őket, s ezzel megyek vissza 202Schőndorffhoz, és mondom neki a dolgot. Nagyon sötét lett, és semmit se szólt, csak intett nekem, hogy jőjjek utána.

Odamegyünk, ő szinte berúgja az ajtót, s már a küszöbön azt kiáltja:

– A szentséges istenit magának, Herr Wagner. Előbb elvállalja a munkát, aztán bele se kezd? és odadobja? Micsoda szemtelenség ez? Kivel van dolga? Mindjárt megyek a főhadnagy úrhoz, aki barátom, és bejelentem magát, majd meglátja, hogy mit kap.

Wagner úr kezdetben huncutkásan mosolyog, mintha tetszene is neki ez a beszéd, vagy tréfának venné, aztán torkát köszörűli, és azt mondja: – nono, – végűl pedig elsötétűl és így szól:

– Kár magát ezért a vacak sarúért ennyire felizgatni, Schőndorff úr. Űljenek le a ház elé, a padra, mindjárt megcsinálom.

Kimentünk tehát, leűltünk, s itt Schőndorff úr még engem is összeszidott. Megtehette, mert hisz sokkal fiatalabb voltam nála.

– Milyen emberek maguk keleti, bölcs urak, maga hagymaevő? – kérdezi tőlem. – Nincs magukban vér? Harag és indulat nélküli életNincs magukban düh, indulat, élet? Mért annyira szelíd maga, hogy még a vér is megsajtosodik az emberben? Vagy olyanok maguk mind, akár egyes meghülyűlt, elméleti sztoikusok voltak? Hogy égbe kancsalognak, hogy holdkórosak és nyavalyatörősek? Alázatosan lehajtja fejét egy ílyen tökfejű bugris előtt, és hagy magával handabandázni?

Megvallom, egy kicsit elszégyeltem magam e szavak hallatára. Mert ez olyan volt, mintha tükröt tartott volna elém, s abból egy szentéletű mulya ábrázata nézett volna rám, olyané, akit rég megúntam. S amellett, ami még nagyobb baj: én magam voltam az, akit ennyire megúntam. De azért feleltem valamit.

– Mégiscsak ember ez, ha tökfejű is, – mondtam előbb.

– Hát aztán? – kérdezte Schőndorff. – Azért, mert ember, mindjárt bele is rúghat a pofámba?

– Mit tegyek, ha belerúg? – feleltem én. – Egyszer egy erős fickó azt mondta nekem: – Én minden sérelemért elégtételt veszek az öklömmel. – És ha A gyönge hogy vegyen elégtételt?nyápic, gyönge ember volnál, akkor is vennél? – kérdeztem tőle. – Mit csinálhat egy nyápic, gyönge ember? – folytattam a kérdezősködést. – El kell tűrnie a komisz emberek dúrvaságait. És ezt kell tennie a jólelkű embernek is.

– Jólelkűség? – fintorítja el az arcát. – És erkölcs? – fintorog megint. – Az erkölcs a gyengék vígasza, – köpi ki a bölcsességet.

– Micsoda arcátlanság ez, ílyet állítani, – mondottam én. – Hallottam már effélét zabolátlan asszonyoktól is, – folytattam, – de majd emberedre találsz, aki megtanít, – szokták mondani minálunk. Vagy Hackenschmiednek, az egykori birkózóbajnoknak is nekimennél, aki legyőzte a mi emberünket, Kara-Achmedet, ennek is nekimennél, ha megrúgna? Rendesen csak a gyengébbekkel szemben merész az emberÚgy-e, hogy meggondolnád a dolgot? Vagyis számításból áll a te hősiességed, ennyi az egész. Csak a nálad gyöngébbeknek mégy te neki, ugy-e? – kérdeztem tőle. Amire a fiú elnevette magát, s mert jóérzésű gyerek volt, ezt felelte: – igazad van ulemma. – –

– És ezt mondom most önnek is Schőndorff úr – folytattam a vitát. – Igaz, hogy most szerencséje is volt. Mert, mint a hörcsög ment neki a hatalmas termetű Wagner úrnak, s ő, nem tudom, miért? csakugyan megijedt öntől.

– Megmondom önnek, hogy mért ijedt meg, – felelte Schőndorff úr. – Részben azért, mert a hörcsög is tudja, mit kell tennie, hogy megijessze még az oroszlánt is, – másrészt, ez a Wagner jól tudja, hogy én súlyzókat dobálok, és nagyon erős vagyok, még erősebb is, mint ő és harmadszor: főként azért ijedhetett meg, mert azt hazudtam néki, hogy a rendőrség főnöke jóbarátom. Holott nem is ismerem őt.

– Ön szereti a hazugságot Schőndorff úr? – kérdeztem tőle.

– Haj de dühítő, szelíd kérdés ez, – ezt mondja. – Rendkívül szeretem, ha tudni akarja, minden olyan esetben, mikor feltétlenül szükség van rá. Különben is mondok magának valamit. Igazat beszél és a lénye hazug. Hazudik és a lénye igaz.Vannak, akik soha se hazudnak semmit, minden szavuk igaz s egész lényük mégis csupa hazugság. S ezzel szemben mások, akik ha nagyon szükségük van rá, még hazudnak is, és egész mivoltuk mégis becsületes marad, – érzi ezt az ember. Nem tapasztalta soha?

– De igen, – mondtam én. – Ez kétségtelenűl így van. És mégse kívánom sem a hazugságot, sem a dúrvaságot a magam számára.

– Dúrva cölöphöz dúrva bunkó kell, – tartja a praktikus, német példaszó, – mondotta Schőndorff úr.

– Ah praktikus! – kiáltottam én.

– Persze, hogy praktikus, – mondotta Schőndorff úr. – Vagy hogy akar ön egy megvadúlt bikával beszélni? Pici babám, menj egy kicsit odébb, – talán így?

– Nézze csak Schőndorff úr, – feleltem s itt elmondtam neki Jehuda ben Áser panaszát. Így szóltam:

– Az emberi lény nyers, dúrva hajlandóságokkal születik. S ezt a dúrvaságot kezdi aztán írtani magából, Az átfinomúlt ember dúrvaságot tanúljon?nagy fáradsággal persze, ha csakugyan jóravaló ember, nyesegeti saját vadhajtásait, amíg végre az lesz belőle, amit ön égbekancsalgónak, holdvilágfaló nyavalyásnak nevezett el s mikor már idáig eljutott, akkor tanítsa magát megint dúrvaságra, mert a praktikum így követeli?

– Úgy van, úgy van, – csapott le rám Schőndorff úr és hevességében még fel is állt. – Úgy van, tudjon dúrva is lenni, ha kell. Ez volt az én útam, erre tanítottam én is magamat. Vagy azt hiszi ön, hogy tíz év előtt tudtam volna birokra menni Wagner úrral? Ha pedig maga mégse teszi, ha e prakszisra mégse tanítja meg újból magát, akkor a szelídségével és gyengédségével vissza fognak élni, okvetlenűl visszaélnek, mert ez a világ törvénye, – kiáltotta Schőndorff úr szenvedélyesen. De aztán úgy látszik, észbe kapott.

– Vagy nem bánja, ha visszaélnek minden becsületes hajlandóságával? – kérdezte tőlem.

– Nem bánom, – feleltem én. E szavaim után kis időre elhallgatott és leűlt.

– Most pedig egy kis Shakespeare-analízis következik megint, – kezdett bele újabb támadásába. – Ön már olvasta Hamletet, nemde. Illetve, beszéljünk előbb valami másról. Tudja-e ön, mi az a teljes ember?

– Képzelem, – feleltem én.

– Attól félek, hogy nem jól képzeli, – jegyezte meg Schőndorff úr. – A teljes emberTeljes ember az én felfogásom szerint az, akiben van érzelem is, indulat is, tehát kétségbeesés és újjongás, düh és bánat egyaránt, egyszóval tisztító vihar és démoni erők hatalma, ezenfelűl pedig értelem, igenis értelem s ezen belűl persze erkölcsi erő. Nem kis dolog ez így együttvéve és mégis azt kell mondanom, hogy, ha már ideált választok, akkor ez legyen az. S ez az ideál főképp akkor jut eszembe, ha nem teljes embert látok. És tudja-e, milyen a nem teljes ember? Sokféle van ebből, de legfőbb típusa mégis az a fajta, amely olyan, mint Az automataaz automata, előre lehet tudni, mit fog csinálni, vagy mondani. Ez a fajta meglepetésben aligha fogja részesíteni önt. Ilyenek az elvhű emberek mind, akik elhatározták, hogy ők példáúl indulatosak, 205vagy dühösek sohase lesznek, – ilyenek példáúl a sztoikusok, de a buddhista szentek nem kevésbé, mert hisz végeredményében ezek is ugyanolyan szenvtelenek, mint a sztoikusok. S az ilyennek vihara soha nincs. Ha pofonütik, nyekken, ha hasbarúgják bókol és attól félek, hogy maga is efféle. Mint a pojáca, mint az automata, mint a bábfigura, istenemre. Vagyis átgondolta-e már, hogy miféle az ilyen ember? Megmondom önnek. Halálosan élettelen és unalmas. Dögletesen unalmas.

– A moralitásnak nincsenek esztéta szempontjaiAz etikus embert nem érdeklik az esztétikai szempontok, Schőndorff úr, – feleltem én.

– Tehát nem is mosdik? – kérdezte Schőndorff úr. – Mint a hindú szentek némelyike? Hagyja, hogy embertársai megundorodjanak a szagától? Erkölcsös szempont ez? – kérdezte és nevetett. Majd rágyújtott egy jó szivarra, nagyon élvetegen szipákolt, bosszantásomra orrom alá fújva füstjét. Azután így folytatta:

– Azt mondtam az ilyenekről, hogy unalmasak. S az unalom különben sem pusztán esztétikus átok. Az unalom etikai tény isAz unalom halálos is lehet, mint remélem, ön is tudja. Egy feleség példáúl belebolondúlhat ugyebár, – tehát etikai átok is lehet abból tisztelt uram. Ezért undorodom én attól is, ha valaki példáúl Elvek szerint való neveléselvek szerint neveli a fiát. Mert minden elv gépiességre vezet. Nem elvek kellenek, hanem emberség. És igazi emberség sohase remélhető a megcsonkított, vagy herélt lelkektől. Az apa tehát ne papír legyen, ne elv, ne nyomtatvány, hanem élő ember a kutyafáját, akitől harag is telik és indulat is és amellett igen, értelem is! Legyen-e állandóan mérlegelő? Persze, hogy legyen, ám az ilyesmi megintcsak nem tévesztendő össze Szenvtelenséga szenvtelenséggel. Mondtam már, hogy az állandó szenvtelenség mindig automatizmus s az a mérlegelés, amelyről én beszélek, sohasem az. De álljunk meg itt is egy szóra. Én olyan mérlegelésről szólok, olyan emberről, aki ha dühös is, akkor is tudja, mit csinál. A dühöt itt azért hangsúlyozom, hogy észrevegye: én az érzelmek és ösztönök intelligenciájáról beszélek s nem arról, hogy valaki állandóan bölcs legyen, mert ő állandóan mérlegel, – ez az, ami ugyanahhoz az automatizmushoz vezet, amelyről már szó volt. Nincs is szörnyűbb látvány, mint Az indulat is része az egész embernekegy pápaszemes német apa, aki folyton higgadt. Ismétlem tehát: ember legyen mindenekelőtt, életteljes ember, akinek könnyei is vannak, sőt, mondok magának valamit, – még gyengeségei is, mit szól ehhez? 206Szabad neki hiúbbnak, vagy erőszakosabbnak is lennie a kelleténél s itt mondok még valamit, még szeszélyes is lehet, indulatos is bizonyos fokig, – csakis a sok nem jó ebből, a kevés megteszi. Vagyis olyan ember legyen, aki rendesen érzi, tudja, meddig lehet elmennie, aki szeretni is tud s amellett még félni is kelljen tőle. Persze ezzel nem azt akartam mondani, hogy ilyen ember létezik, csak azt, hogy ilyen az ideálom, tehát, hogy ilyesmi felé kéne törekedni.

– Nem gondolja Schőndorff úr, – feleltem én, – hogy amit ön az apától elvár, abba minden belefér, tehát az összes hibák is, amelyeket a szülők szoktak elkövetni gyermekeik ellen s amelyek a gyermekeket annyira el szokták keseríteni? Teljes ember vagyok, tehát erőszakos is vagyok és dühös is, tehát félig agyonverem a fiamat.

– Azt mondtam önnek, hogy okkal-móddal! az ösztönök intelligenciájáról beszéltem, – felelte Schőndorff úr. – Ön tehát most épp úgy kiforgatja szavaimat, mint mindazok, akiknek semmit megmagyarázni nem lehet. Az ön életét meg kell sózni, az nem annyit jelent, hogy egy bányára való sót tegyenek bele. Én nem a mértéktelenséget dícsérem itt, hanem a harmóniát. S a harmónia annál tartalmasabb, minél több elementumot, sőt Ellentétes princípiumok erőteljesebb harmóniájaellentétes elementumot tart uralma alatt. Különben sem úgy kell nevelni a fiakat, hogy azt higgyék, hogy a világ mindenben alkalmazkodni fog hozzájuk. Nékik is meg kell tanúlniok alkalmazkodni, bizonyos fokig legalább is, mindenekelőtt szűleikhez. Sőt bátor vagyok még azt is gondolni néhanap, – s ez már a legtitkosabb gondolatom, de önnel közlöm, érezze megtisztelve magát, – hogy Az ékkövek csiszolásaaz ékköveket sem valami lágy anyaggal, hanem a saját kemény porukkal szokás csiszolni. Tehát még a generációk néminemű ütközése sem olyan egyértelmű átok, mint azt a pedagógia pápaszemes verebei képzelik. A viszontagságok áldásaA kűzdelmek, ütközések, surlódások, a viszontagságok tüze sokmindent termel olyat, amit a símaság nem termel. Nagyszerű dolog a szenvedés uram, ha mi el is akarjuk kerűlni és iszonyodunk is tőle, akkor is. Ez a meggondolás pedig szintén az élet praktikus szemléletéből adódik.

– Ah, megintcsak ott vagyunk a praktikumoknál, – mondottam én.

– Igenis, hogy ott vagyunk, – folytatta Schőndorff úr, újabb szenvedélyességbe sodródva. – A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy mi voltaképp nem is tudjuk, hogy Átok és áldás együttátok és áldás miként keverednek abban, amit átoknak s abban, amit áldásnak mondunk. – Amire 207én, Hamuján, a Borzippai mégiscsak nagyon meglepődve néztem rá és muszáj volt el is mosolyodnom.

– Ez viszont annyira igaz, – feleltem néki, – hogy az arab nyelvben példáúl még azonos is ez a két szó, – barek az áldottnak és mubarrak az átkozottnak neve.

– No látja, a legtöbb más nyelvben is így van, – mondotta Schőndorff úr. – Erre majd még rátérünk, e gondolatok most túlmesszire vezetnének. Jobb lesz, ha most rátérünk Hamlet úrfira.

– Tudja-e, mi tetszik nékem benne legjobban? – kérdezi tőlem. – Mégcsak nem is az, hogy geniális ember, – senkinek se sikerült még geniális embert, a legfejlettebb szellemet és annak sokféleségét ábrázolni, csakis Shakespeare-nek Hamlet életteljességeés nekem mégsem ez tetszik benne legjobban, hanem, hogy teljes ember, akinek helyén van az esze és szíve. Vagyis, hogy ez a tisztaszívű, szellemiségétől olykor már-már légiesnek mondható és mégis olyannyira életteljes Hamlet Laertesnek még azt is mondja:

S mi egyebet jelent ez a szó, ha nem azt, hogy: – azért nem estem ám a fejem lágyára pajtás, tudom én, hogy mi az élet, nem vagyok csupa holdvilágból megcsinálva, úgy vigyázz!

Ennyit mondott Schőndorff úr s itt abba kellett hagynia, mert a csizmadia kijött a sarúimmal. E reggeli beszélgetés tehát véget ért.

– Hamlet azt állítja, hogy van benne valami veszélyes is és én ezt el is hiszem neki, mert hisz a legnagyobb meglepetésemre szúrta le Poloniust, – folytatta Schőndorff úr utóbb, mikor egy erdőszélen lepihentünk.

– Vagyis milyen ő? – folytatta, – Béketűrő, de azért veszélyes óriásoknem olyan-e, mint azok az óriások, akik béketűrők, nem igen élnek erejükkel, még ingerkedni is lehet velük, csak aztán jó lesz vigyázni! túlmesszire mégse tanácsos 208merészkedni velük a szemtelenségben, mert, ha ütnek, akkor már nagy baj van.

S ugyanígy tekinthetem én akár Buddhát, de még Schopenhauert is. Mert rosszul ismeri őket az, aki úgy hiszi, hogy ezeknek mégse teljes az életismeretük, ők is csak afféle halavány emberkék, elméleti sáppadozók voltak, akik az életkűzdelem keserves tényeinek láttán kényes sipítozásba kezdtek. Mindenfélét lehet mondani példáúl Buddháról, vagy tanítványáról Schopenhauerról is, Az élet telje egyes gondolkodókbande azt, hogy félemberek lettek volna, ilyet nem mondhat róluk egyetlen kritikusuk sem. Schopenhauer nem volt az élet élvezetére se képtelen s még a nagyravágyás sem volt ismeretlen előtte, épp úgy, mint Hamlet úrfi előtt sem.

Egyszóval: győzelem, hatalom, siker, vagyis a nagy életerők számos megnyílvánúlásai nem oly dolgok, amelyek ne tűnnének impozánsnak, sőt, néhanap még kívánatosnak is olyan emberek előtt, akik az élet csorbítatlan teljét sajátmagukban is érzik. Egyes hatalmasok nem a kűzdelmet, hanem a jóságot választottákS akiknek szíve és elméje ennek ellenére mégiscsak véglegesen az embertársaikkal való szolidaritásra szánta rá magát. Sőt, éppen az tetszik nékem ezekben oly nagyon, hogy megvan bennük ez a veszélyes erő, vagy nevezzük úgy: démoni hatalom is, – mint Hamlet úrfiban, aki nem azért galambepéjű, mert alvajáró s az eszmék bolondja, vagy ama másikban, akinek a dúrva hatalom teljében lehetett volna része: Buddha királyfiban, – s ezek mégse akartak többé e hatalommal élni, mert szívük nem engedte meg nekik. Élni, ez a legnagyobb parancs mirajtunk, embereken s nekünk nem lehet ezt a parancsot nem méltányolni magunkban és mégis, a másikat választani: mohóság helyett a szerénységet, kíméletlenség helyett a gyengédséget, – ezek az édes lelkek ilyesmit tettek feladatukká. És ismétlem, nekem legjobban éppen ez tetszik bennük, hogy ők nem nyápic hipokraták, nem is gyengécske szenvelgők, – mert ilyenek is vannak az abszolut erkölcs hívei között, vagyis olyanok, akik a dúrva küzdelem láttára lesütik szemüket, vagy pláne, akik úgy tesznek, mintha ilyesmiről nem is hallottak volna soha, vagy ha igen, azt csúnya kis dolognak ítélik, mintha nem ismernék önnön természetüket és annak ádáz indulatait, – de nem ezekről beszélek én. Akikről én beszélek, – mégegyszer ismétlem, – nem szegényes szellemek: vértelen rajongók, vagy 209töprengők, hanem igenis, az emberi lét és tudat teljes hatalmasságai. Nem félemberek és nem öncsalók, – mert nem merő képmutatás-e és csupa szenvelgés megvetően elfordúlni ama gáttalan és gigantikus erő látványától, mondván, hogy én nem vagyok olyan rossz fiú, mint a többi. Az én hőseim azt mondják: – én is olyan vagyok mint a többi, bennem is megvan, amit a többiben rossznak ítélek, épp ezért beszélek én sajátmagam ellen is. S amit ők rossznak ítélnek, azt nem ítélik egyszersmind minden ízében értéktelen silányságnak is. Mert hányszor monumentális a létért való küzdelem! s nem rejlik-e ilyenkor csakugyan valamelyes Ördögi szépség a harcbanördögi szépség is benne, vagy, – használjuk ez egyszer azt az önmagának ellentmondó kifejezést: nem lappang-e mégiscsak valamely ördögi igazság, mert a természet ősi, kegyetlen igazsága e kíméletlen kűzdelemnek és vad erőinek földet rengető megnyílvánúlásaiban?

Az erkölcs csakugyan a gyengék védelmére származott át égi helyéről ide, közénk, de származásának legimpozánsabb mozzanata éppen az, hogy Földi hatalmak védték a gyengétsohasem a gyengék tették törvénnyé, hanem az erősek. A titáni Mózes példáúl, vagy az egeket rengető Buddha szerzetes, – éppen ezért véleményem szerint nincsen nagyobb szemtelenség, mint egyes elfogulatlanságukkal, sőt démonizmusukkal kérkedő bölcselőknek az a gúnyos megállapítása, amelyet minden fajta leplezetlen erőszakosság oly szívesen tett magáévá, hogy az erkölcs nem egyéb, mint a gyengék menedéke és vígasza, – és csakis ennyi. Amiben persze bennefoglaltatik az is, hogy az erőseknek ilyen inci-finci érzékenységre semmi szükségük. Csakhogy az erősekből lesznek a gyengék. „Láttam szegénységet, betegséget, öregséget és halált”, – mondotta Buddha szerzetes s mégcsak azt sem állíthatom, hogy éppen ezért: a félelmek okából van óhatatlanúl szükségünk az erkölcs ideáljaira. Nyílván van ennek más oka is, ám erre még talán rátérek.

S hogy tanúlságos volt-e számomra ez a két beszélgetés? kétségtelenűl. Eredményeit a következőkben foglalhatom össze:

Ami tenlelkedet illeti, azt csinálj magaddal, amit akarsz: légy akár remete is, ha semmiféle praktikummal megbékélni nem tudsz. Viszont embertársaidat nincs jogod olyan szempontok szerint megítélned, 210amelyek rájuk sohasem alkalmazhatók, mert számukra merőben idegenek, – pontosabban kifejezve: mindenkor számba kell venned azokat az erőket is, Mit követelhetünk embertársainktól?amelyek őket tapasztalataid szerint irányítani szokták. Mert hiába acsarkodol a szobádban, minden lelkierődet összeszedve, hogy gáncsot vess valaminek, ami a messzeségben véleményed szerint rossz, – a zúgó folyam nem fog megállani lelked parancsolatára. S hacsak újra, meg újra meglepődnél is azon, ami rossz, ha mindig elölről kezdenéd a felháborodást, tenlelked akkor is okvetlenűl gyermekesnek kell, hogy ítéljen, gyermekesen szigorúnak, mert akkor még az eszesebb szenteknél is kevésbé volnál béketűrő. Egyszóval: meg kell végűl is szoknod, Tudomásul kell venni, hogy milyen az élethogy milyen körűlötted a világ, tehát sohase várd azt, hogy az élet alkalmazkodjon követelményeidhez, mert az lehetetlen, hanem néked kell e tudomásvétel dolgában hozzá alkalmazkodnod és idomúlnod, de persze, csakis ebben! És főként azért is, mert mihelyt felmérted ezeket az ismereteket, és magadévá tetted tanúlságait, már kevesebb csalódásban is lesz részed. Mert Mi a csalódás?mi a csalódás? Tényszerű tapasztalata annak, hogy e világ nem olyan, amilyennek önzésünk, sem olyan, amilyennek erkölcsiségünk óhajtaná. S ha netán ez utóbbinak megfelelőt tapasztalsz valahol, az lesz az igazi meglepetés számodra, és nem a fordítottja. Ennyit a tudomásvételről. Vagyis még egyszer: mi ekörűl a megszívlelendő? Hogy nem csodálkozol és nem méltatlankodol ezentúl, nem követelőzöl, mert, hogy e világ milyen, azt véglegesen tudomásul vetted. S ez a magatartás még az erkölcsiséget is szolgálja. Mert már nem is korhol, és nem ostoroz, senkit se bánt, legfeljebb ha példájával, vagy némaságával tud hatni. Vajon nem így hat-e Buddha bírálatmentes közönye, amelyet legtüzetesebb prédikációi közben is a világ létező rendje iránt tanúsít? (Jézus e tekintetben már nem ennyire következetes, mert hiszen ő mégiscsak korbácsot is használt a templom kufárai ellen.)

Persze, az ilyen ember már ezért se lehet nagyon életteljes. Mert az-e valaki, akiben nincs többé felháborodás? aki meggyőződéséért kűzdeni, lázadni nem hajlandó, de aki folyton ismeretei birtokában akar maradni, és vihara többé nincs, ahogy Schőndorff úr fejezte ki magát és az önzés szenvedélyességét is megveti? Igen, ez így van, az ilyen nem lehet életteljes, igazat kell adnom Schőndorff úrnak. Csak abban nem adtam neki igazat, hogy ezeket az embereket gúnyolja, 211vagy kicsinyli. Elértek odáig, hogy nincs bennök többé lázadás, hogy tekintetük hűvös, arcuk mozdúlatlan, – de mit kellett kűzdeniök azért, hogy ennyi eredményt érjenek el magukkal! Schőndorff úr kárhoztatja ezt az eredményt, viszont, velem együtt ő is azon a véleményen van, hogy olyasmi nincs is e világon, ami minden tekintetben áldásnak volna tekinthető. A tigris mindenkor életteljes, de nem etikus, a minden ízében etikus lény pedig nem lehet életteljes. Mégis áldás-e, hogy ez a felépítmény, az etikum létezett? Igen, áldás. Mert nélküle zabolátlan tigris volna mindenkor az ember.

Mindezt pedig mentségeműl terjesztettem azok elé, akik magatartásomat unalmasnak ítélték, s ezt ma már azzal a vallomással teszem, hogy nyolcvanhárom éves létemre se szégyellem magam emiatt s hogy ma sem bántam meg, hogy emellé az unalom mellé pártoltam.

– És most megint valamit a magam gondolataiból, – ez most jut eszembe, és nem kapcsolódik Schőndorff úrhoz, – folytatta egy másik alkalommal a Borzippai.

– Hadd hangsúlyozom megint, – mondotta, – hogy a praktikum az élet követelménye rajtunk, s hogy minden érzékszervünk praktikus berendezésű, tehát mindennemű primér szemléletünk is az, s a feledékenységre hajlamos emlékezésünk is. S ez utóbbi praktikum az, amely, minél többet gondolkodom róla, annál inkább etikusnak is tetszik előttem, már annálfogva is, mert feledés és megbocsátás egy úton járnak. Igaz viszont, hogy a hála érzése ezzel szemben a jó emlékezés folyománya, és én mégis ebben a mondásban látom egy nagyobb erkölcsiség reményét: a fülemüle és a müedzin is elfelejti, hogy énekelt, tégy te is úgy biszmillah! – mégpedig a következő okok miatt is:

A töprengés és gondolkodás közti különbségTöprengést és gondolkodást persze, nehéz egymástól szétválasztani. Pedig e két dolog mégiscsak különbözik egymástól, a töprengőt a gondolkodótól sokminden különbözteti meg. Vegyük ehhez ezt a példát. De Quency lord, az angol külügyi szolgálat tagja buzgó ember volt és ismerni akarta azt a népet, amellyel dolga van, ennélfogva gyakran látogatott meg, és különböző, a keleti filozófia körébe vágó 212kérdéseket tett fel, tanácsomat, és felvilágosításomat kérte, főként pedig a tibeti rejtélyes lélektan iránt mutatott érdeklődést, – ám ez mellékes is most. Ami ide tartozik, az csak annyi, hogy ez a rendkívűl szerény ember néhány év előtt, mikor még Bombayban időztem, a következő furcsa kérést intézte hozzám:

Hogy vízsgálnám meg az ő unokaöccsét és gyámfiát, mert ő jobban bízik bennem, mint az itteni pénzsóvár idegorvosokban, hogy tenném meg, állapítanám meg, mi baja van a fiúnak. Mert ez a tizenhárom éves gyerek máris sötét tekintetű és oly különösen viselkedik. Egy nap példáúl így szólt hozzá: – nem tudja, kedves nagybátyám, tegnap ez meg ez a sikári mért nézett rám oly szemrehányón? – De Quency lord erre mondta neki, hogy a sikárinak biztosan ezerféle baja-gondja van, ki tudná azt számontartani, mért néz így, vagy úgy? De a fiú erre is csak a fejét rázta, legyintett, mint aki azt mondja: – te nem értesz engem, – és elment. Egy másik alkalommal a lord ezt mondta neki:

– Mért vagy te ílyen sötét és komor, te fiú?

– Mert árvagyerek vagyok, – felelte unokaöccse.

– Jó, ez igaz, ezt méltányolom is, – mondotta néki a lord. – Csak figyelj fiam, ez a praktikus világ A világ az okokkal nem törődiknem ér arra rá, hogy az okokkal törődjön. Az emberek tehát azt fogják mondani rád: – ez egy komor és kellemetlen fiatalember. – Jó lesz az?

– Csakhogy a nemes embereknek az a dolguk, hogy az okokkal is törődjenek, – felelte a fiú. – Nem maga mondta-e nekem a múltkor, hogy jobban fáj magának, ha valaki ártatlant, vagy védtelent ölnek meg, mint ha fegyveres kézzel a csatában esik el? Mert önkénytelenűl is azt kérdezi: – hogyan halt meg? és mi oka volt a halálának? – Nem ezt mondta nekem?

– De igen, ezt mind én mondtam csakugyan, – felelte a lord, – A nemesebbje a cselekedet indokait is kutatjaa nemesebbje valóban az okokat is kutatja. Csak hány ílyen ember van, mit gondolsz, sok, vagy kevés? – kérdezte tőle.

– Azt szeretném, ha minél több volna, – felelte ez a konok fiú, és megintcsak legyintett és elment.

– Egyszer aztán egy nála ritka, bizalmasabb percében megvallotta nekem, – mesélte a lord, – hogy bizony ő rám is neheztel. Nem nagyon, egy kicsit, mert egyszer, hat év előtt, mikor ő még kisfiú volt, wimbledoni házamban sonkát ettem, majd kűlföldi cseresnyét, és őt nem kínáltam meg, pedig ő, láthattam, könyörögve nézett rám. Ilyen 213apró dolgokon töri a fejét, még hat év után is, a nagyokat pedig, úgy látszik, észre se veszi. Távirat jött példáúl, hogy anyám, az ő nagyanyja, eltörte a lábát. – Szegény, – mondta ugyan erre eltűnődve, csakhogy épp aznap elég jó kedve volt. Délután még jobb kedve lett, ami már bosszantott és még arra is kért, engedném meg, hogy ő ma lovagolhasson. Hát nem érzéketlen ez a kölyök? Miféle ember ez? – kérdezte a lord. Elhárító mozdulatot tettem.

– Orvosi munkára nem vállalkozom, – mondottam néki. – Annyit azonban már most közölhetek, s mégcsak látnom se kell őt, hogy nagyon okos, nagyon őszinte fiúnak tartom az unokaöccsét, ezenfelűl pedig töprengőnek. Mert a töprengők jó néhány jellemvonása megmutatkozik már abban is, amit excellenciád elbeszélt.

– S hogy mint kell a töprengőt jellemezni? – folytattam, – mindenekelőtt azzal, hogy nem kétszer néz meg egy dolgot, hanem százszor, és mindíg közelről. Vagyis A töprengés a mikroszkópikus vizsgálathoz hasonlíta töprengők optikai viszonyai mások, mint a gondolkodókéi. Mindenkor úgy tesznek, mint a fizikus, mikor mikroszkópon vizsgál meg valamit. Csakhogy míg a fizikus a vizsgálat után, ha rosszúl ég a szivarja, nem kutatja e parázsló égés molekuláris akadályait, hanem káromkodik, addig a töprengő, mondom, állandóan hajlamos a mikroszkópikus szemléletre, minthogy végleg erre van beállítva. S már ez is megkülönbözteti őt a gondolkodótól, akinek múlhatatlanúl ki kell emelkednie ebből, különben a részletek rabja maradna s távlata sohase lehetne. Márpedig mi nem tudjuk, melyik az igazibb képe valaminek? ha az egész alakzatról értesülünk, vagy ha részleteiről? Mi csak azt tudjuk, hogy az egész inkább nekünk, embereknek való, vagyis, hogy a mi életünk inkább ezt követeli meg tőlünk. A töprengőt viszont éppen az jellemzi, hogy Az egész helyett mindig a részletekre figyelnibeleragadván a részletekbe, sohase természetes távlatából figyel valamely dologra, mint egészre, mondom, abból a távlatból, amely az emberi léleknek legjobban megfelel, tehát semmit sem észlel átabotában, az élet s főként az idő röpke és alig rögzíthető és részleteiben csak utólagosan szétteregethető természetének megfelelően, hanem erőszakot tesz magán és természetes figyelmén és aprólékos gonddal veszi újra meg újra szemügyre ugyanazt, valamely dolognak legapróbb részleteit is. Lehet az ilyen ember helyes itéletű? Soha. Még akkor sem, ha értelmes. Mert értelmesség és helyes ítélkezés kétféle adomány. Minthogy az is, amit életbölcsességnek nevezünk, – ez a 214harmadik adomány. Helyes ítélkezés és életbölcsességÉletbölcsesség és helyes ítélkezés nem jól képzelhető el értelmesség nélkűl, de ez utóbbi mégse teszi ki. Sokminden kelletik még ahhoz, így mindenekelőtt az az érzék, amely úgy az idő múlását, mint a részleteknek az egészhez való viszonyát jól értékeli. Lehet-e tehát a töprengőben életbölcsesség, vagy lehet-e őt olyan embernek tekinteni, akit nagystílusúnak nevezünk? Ezt még elképzelni se lehet. Természetes tehát, hogy ítéletében javarészt kicsinyes, aprólékos, amiből következik, hogy A töprengő aprólékosságra való hajlama az önbírálatban isrendkívül haragszik példáúl valamely jelentéktelenségért, amelyet a józan ész észre sem vesz, – e helyt mégis kénytelen vagyok a józan észre hivatkozni. – Ha pedig önbírálatra is hajlamos, ami ezeknél aránylag gyakoribb, mint másoknál, akkor önmagát emészti oly dolgokért, amelyeket a józan ész ugyancsak aprólékosságoknak ítélne s ugyanígy van a múlttal. Nem hagyja emlékezetében elhalványúlni a dolgokat, mondhatni újra meg újra A múlt természetes távlata gyógyítóbetanúlja rossz emlékeit is, holott az emlékezet eredendően arra van ítélve, hogy gyógyítóan feledjen is, – a múlt távlata ugyanis épp olyan természetű, mint a térbeli távolság távlatai. De a töprengő reakciói is mindig későn érkezők, mert mindig az előző percen nyűglődik, tehát jelenjét rendesen elszalasztja, félig éli, nincs egészen jelen a saját jelenében, tehát talpraesett feleletekre se képes, A töprengő elkésett reakcióivagyis ő az, akiről tudni lehet, hogy mindig a l’esprit d’escalier embere. Az ilyen nem jókor kér bocsánatot, nem jókor vesz elégtételt, reakciói különben is mindig nehezen érthetőek, mert akkor vídám, mikor a józan ész ítélete szerint ez nincs helyén s akkor szomorú, mikor minden elképzelés szerint vídámnak kellene mutatkoznia. E töprengő tehát annak a kettősségnek áldozata, amely bennünk eredendő mivoltunk és hozzászerzett tulajdonságaink kétféle szemlélete folytán létrejött. Az oroszlán sohase töprengő.

S excellenciád elbeszéléséből ilyesmit véltem kiolvasni unokaöccsére vonatkozólag is. A sikari sötéten nézett rá s ez még másnap is bántotta őt, – minden gyengéd és figyelmes bánásmód se tudja soha elfeledtetni vele, hogy árvagyerek, mert ahelyett, hogy szabadúlni igyekezne tőle, beleássa magát ebbe a szomorúságba, – s hogy hat év előtt nem kínálták meg valami étellel, az még ma is bántja s ami a nagyanyja balesetét illeti: hogy emiatt nem mutatott szomorúságot, az nem jelenti azt, hogy közönyös természetű. Már említettem az imént, hogy a töprengők reakciói kiszámíthatatlanok. De hiszen gyakran a 215mieink is, ne tagadjuk. Mert hányszor történik meg velünk, hogy, ha netán szomorúságot követelne tőlünk valamely helyzet, hogy épp akkor alig tudunk úrrá lenni nevetésünkön, hogy épp akkor kicsapongó vídámak szeretnénk lenni. E lelki jelenség oka nyílván abban keresendő, hogy az érzelmek, e kényurak nem tűrik a parancsot s akár a hidraulikus prés, nyomásra még nagyobb nyomással felelnek. Aki tehát szomorúságot követel magától, az el lehet készülve arra a meglepetésre, hogy esetleg nevetni fog. Viszont megyünk az utcán, látunk egy üstfoltozót és ezen elkezdünk könnyezni, mert valamely rejtélyes kapcsolat folytán eszünkbe jut róla az a szomorúság, amely ekkor meg ekkor nem akart hozzánk férkőzni. Ami nem is csoda. Egy Párisban élő elszászi származású sebész, akit még Párisból ismertem, de akivel csak egy későbbi műtétemmel kapcsolatban találkoztam össze Karlsruhe városában, egy élettani témájú beszélgetés közben egyszer így szólt hozzám:

– Bizony, hogy nem uralkodunk érzelmeinken. Mikor az anyóka fejkötőjével holtan feküdt a ravatalon, nem éreztem semmi bánatot. Azt mondhatnám, hogy szégyenszemre éppen ellenkezőleg. Tavasz volt, gyönyörűen sütött a nap s én borzongtam valami gyönyöröktől: talán az élet melegétől s ezt bizony szégyelltem. De ma már nem szégyellem, mert tudom, hogy mi ez. A puszta létezésnek az a rejtező, titkos öröme tört fel bennem, amely a lélek legmélyén munkál s amely oly ritkán mutatkozik meg annyira tisztán és határozottan az ember előtt, mint ahogy a gyermek s talán a vadember érzi, – A viharok felszínre hozzák a rejtőző életörömötminthogy elborítják, elhomályosítják a rárakódó gondok és a hétköznap zűrzavara. Míg aztán egy vihar el nem söpri mindezt s az ember csodálkozva kezdi érezni, hogy örűl az életének. Egyszóval, ismétlem, az aktualitás pillanatában, anyám halálakor nem éreztem semmi különös fájdalmat. Ami azért is érthető, mert a lélek A lélek a túlnagy benyomásokat kizárjaa túlnagy benyomások, támadások elől hamar bezárúl, vagyis védekezik, a kűlvilágot tehát nem akarja többé tudomásúl venni, nem ereszti be magához, – mi sebészek ennek testi megfelelőjét défense-nak nevezzük. Az se csoda tehát, hogy, mikor néhány nap múlva párisi házmesterem megmutatja nékem, hogy milyen szép elszászi fejkötőt vett unokájának, elkezdek ezen sírni. A házmester rám bámúl. – Ne haragudjon, – mondom néki, – ez különös dolog, de anyám is hasonló fejkötőt hordott, amíg élt. – Ennek testi megfelelőjét viszont Diszlokációdiszlokációnak 216nevezzük mi sebészek. Ha tudniillik valamely szerv, vagy redő nem oda kapcsolódik, ahova kellett volna. – Ezt mondta nekem a párisi sebész.

– S ilyesmi történt valószínűleg excellenciád unokaöccsével is. A nagyanyjáról szóló közlést vagy nem vette rögtön tudomásúl vagy az nem oda kapcsolódott, ahova kellett volna s ő nem alakoskodó fiú, ami dícséretére válik. – Ilyesmiket próbáltam de Quency lord elé terjeszteni unokaöccse ügyében, most pedig folytatom azt, amit e tárgyban még mondani akarok. Vagyis a múltak természetes távlatáról s arról az erkölcsösnek ítélhető praktikumról akarok szólani, amelyet természetünk az emlékek elhalványodásával hoz létre bennünk.

De még mielőtt erre rátérnék, jut eszembe még valami, – folytatta a Borzippai. – Mert az elszászi orvos történetéhez hasonlót Schőndorff úr is mesélt nekem.

– Anyámat felkereste egy távoli nőrokona, – mesélte, – és azt mondta neki: – Ma van húsz éve, hogy szegény uramat eltemettük. – Erre hát anyám bólogat, részvétét fejezi ki, miegymás. De az asszony így folytatja: – s a temetésével kapcsolatban nékem borzasztó élményem van ám Fanni. Mert képzeld csak el, mi történt. Mikor temettük szegényt, éppen megeredt az eső, de aztán elállt. Gondoltam, hogy mindenesetre jó lesz ovatosnak lenni s minthogy szegény megboldogúltamnak volt egy vadonatúj szürke selyem esernyője, ezt mindenesetre Hellmuth fiam karjára akasztottam. Megyünk a temetőbe, ott állunk a nyitott sírnál, szemem odatéved Hellmuthom karjára, hát mit látok? Képzeld, Hellmuthom karján nincs ott az esernyő. Gondolom magamban: Jézus, hova lett? Temetés után szaladok a ravatalozó terembe, hát ott sincs. Egyszóval ellopták, ellopták. Képzeld, leemelték Hellmuthom karjáról. Amilyen mulya ez a fiú, hagyta. Persze, hogy hagyta, ez mindent hagy. Ami pedig ezt a dolgot illeti, megútáltam én akkor az egész eklézsiát mindenestűl, hogy képesek ilyen szent napon, egy temetésen lopni, hallottál már ilyet? És valahányszor ez eszembe jut, mindig borzadok tőlük, még ma is.

Ennyi volt, amit Schőndorff úr el akart mondani nekem, csak azért, hogy e történethez megtehesse észrevételeit. S ezek a következők voltak:

– Hogy ez az asszony nem a főakcióra, nem a temetésre figyelt, továbbá, hogy A katasztrófák és a lélek mélyenem a férje halálán való bánata töltötte el egészen, ez még természetesnek mondható. Mert a lélek, ha van rá ideje, a katasztrófák elől elzárkózik, úgy tesz, mint a róka, hogy előbb fedezéket keres, aztán onnan elinal. Épp ezért azt is lehetne mondani, hogy az ember a katasztrófák idején igen gyakran lélektelen, mármint olyan értelemben véve, hogy nem felel meg annak, amit várnak tőle a fájdalmait, a katasztrófával kapcsolatos reakcióit illetőleg. Megeshetik tehát, hogy épp ilyenkor váratlan örömök csapnak fel benne, amelyek eddig megnyílvánulásukban akadályozottak voltak. A katasztrófák és a lélek perifériáiEzek a mélyből csapnak fel, a lélek perifériái viszont szórakozott állapotot mutatnak és csekély, mellékes dolgokra koncentrálódnak szinte megdöbbentő hirtelenséggel. Amit tehát ez az öregasszony a szürke esernyőről és elvesztése fölötti fájdalmáról beszélt, számomra tökéletesen érthető. A dolog tehát eddig rendben volna. De ha még egy idő után is, pláne ha húsz év után is ezt az esernyőt fájlalja olyankor, mikor férje temetésére visszaemlékezik, ez már élénkebb világot vet lelki alkatára, mint az eddigi történet. Jelenti pedig a következőket: hogy ő még most is A lélek esetlegességeinek approbációjaapprobálja, szentesíti azt az eseményekkel szemben lélektelennek mondható és szórakozott állapotát, amelyben a temetés napján leledzett, ez a manifesztáció lelki szegénységre és butaságra vall. Hogy még húsz év múlva is borzasztónak tud tartani valamit, ami az igazi katasztrófához képest nemhogy csekélységnek, de semmiségnek mondható.

– Ne tévesszük ezt össze azzal, amit ítéletképtelenségnek nevezek, – folytatta Schőndorff úr, – mert ez már nem az ítélkezés dolga, ez már az egész lélek dolga. – S aztán még hozzátette:

– Különben ugyanez a véleményem vonatkozik az embernek olyan lélekállapotaira is, amelyekben önmaga előtt is állatnak bizonyúl. Ha példáúl bánata mellett némi örömet is érez valamely közeli rokona elhúnytán, a várható örökség reményében, – nem tehet róla, hogy örömet is érez, de ha nem szégyelli magát emiatt, ha megmarad emellett, vagyis approbálja ezt az örömöt, ha nem szűri ki magából, ahogy a piszkos salakot szokás, akkor véglegesen állatnak bizonyúl.

– Az az anyag is te vagy, no de A szűrő is te vagya szűrő is te vagy, – szoktam én mondani olyan fiatalembereknek, akik egyes filozófusok hatása alatt büszkélkedni kezdenek állati mivoltukkal.

– Nem szükséges az állatot istápolniNe az állatot istápold magadban, mert abból van benned elég. Inkább csitítsad ezt az állatot, amennyire lehet s az embert támogasd magadban, – szoktam mondani nekik.

Beszéljünk hát végre az emlékezés mivoltáról és törvényeiről is, – kezdett bele egy alkalommal a Borzippai egyik kedvenc témájának fejtegetésébe. – Ez megint az én dolgom és nem Schőndorff úré, – tette hozzá. – Az európai törvénykönyvek magukévá tették az elévülést. ElévülésEz tíz év, vagy harminc év is, erre már nem emlékezem. Mindenesetre helyesen tették: a feledés princípiumának, ennek a fontos praktikumnak helyet kell adni az ember feletti ítélkezésben is. Csak mi történik ezen belűl, mit tesz a bíróság? Hogy mit tesz, azt egy vidéki angol bíróság előtt jól fejezte ki egy igen képzett ottani ügyvéd.

– Lám mit művel az ügyész úr, – kezdte. – Mindjárt megmondom. Ez a szegény, tudatlan dajka, aki itt áll önök előtt, aki nyolc évig bújdosott a gyarmatokon s akit végűl is honvágya kergetett időnek előtte haza, ez az ostoba dajka valóban rettenetes hibát követett el valaha, kilenc év előtt, de a gyermek, aki vigyázatlansága folytán elpusztúlt, már rég elporladt, sírján már régen virágok nőnek, kis barátai elfeledték, egyik se kérdezi többé: – hol van a kis Dick? És mért nem játszik velünk? – Mindeközben a gyermek apja is meghalt, anyja is férjhez ment újból s új gyermekei születtek, egyszóval az elmúlás már-már befútta homokjával e szegény kis áldozat emlékezetét. Ami úgy is kifejezhető, hogy a feledés érdekében teljes, elementáris hatalmával lépett be e történet tragikumába a világ egyik legősibb hatalma: a természetes elévülés. De, ami régen volt, azzal szemben, véleményem szerint az erkölcs is nagyobb megbocsátást követel s itt történetesen egy úton is halad A lélek feledésre van ítélvelelkünk eredendő természetével, amely feledésre van ítélve. Feledés és megbocsátás ugyanis egyazon eredményre vezetnek, ha e kettő nem is tekinthető erkölcsi szempontból azonosnak, még kevésbé egyértékűnek. De aki sérelmeinek feledésére nemcsak hajlamos, hanem ezt a hajlamát még istápolja is magában, 219az praktikusan jár el, amellett azonban erkölcsösen is, ez a véleményem. De lám a jogtudomány is, amely igen praktikus tudomány, nem vett-e már régen példát a természettől a feledés dolgában? nem teremtette-e meg az elévülést? bárha jól tudom, nem teheti ezt oly mértékben, mint ahogy azt emberi életünk praktikuma megkövetelné, no de mégis! Hogy mily mértékben feledékeny az emberi lény, arra hadd hozok példát. Mikor bizonyos jogbölcseleti tanúlmányok végett Párisban időztem, egy nap bementem egyik ottani kollégámmal a Café de la Paix nevezetű híres kávéházba, ahol egy ember, akit egyéb ügyekből kifolyólag jól ismertem, igen alázatosan köszönt nekem. – Ki ez? – kérdezte a kollégám. – Megmondtam a nevét. – Ah, ah, – mondja ő, – emlékszem a nevére. Nem volt ennek valamiféle szerelmi tragédiája néhány év előtt? Mondtam: igen. S mikor ez a kollégám az órájára nézett és sietve elrohant, odamentem az alázatos emberhez. Így szóltam hozzá: – Mikor a maga sikkasztása öt év előtt kiderűlt, maga nyílván azt hitte, hogy még a falak is magát nézik és azt kiáltják: – íme, itt megy a sikkasztó. – Holott hát az emberek olvasták a nevét, aztán vacsorázni mentek és másnap már alig emlékeztek az egészre. Barátai talán inkább, bár azok is! ha némelyik örűlt is az ön balsorsának, de aztán saját balsorsa foglalkoztatta jobban őt s egy év múlva ő is csak homályosan emlékezett már az esetre. Ügyem másnak nem olyan fontos, mint nekemS ön ezért lőtte szíven magát. Akusztikus érzék fiatal barátom, az hiányzik önből, akusztikus érzék! Az ön ügye másnak nem lehet annyira fontos, mint saját magának, ezt kell jól megértenie. – S itt elmondtam neki, hogy őreá, mint egy szerelmi tragédia hősére emlékezett az előbb vissza valaki. – Látja, – mondtam, – némely bűntettesek nagyszerűen értik ezt a világot. Itt nemrég egy vidéki orvos két csecsemőt vakított meg túlerős szemcseppekkel, de büntetése kitöltése után mégis úgy viselkedett a népes Nizzában, mint egy nemzeti hős. Kérdem a patróntól: – Ki ez az úr? – Valami híres ember, – feleli nékem. De volt itt egy sikkasztó színigazgató is. Valahogy még kimászott a súlyos büntetésből, de nagyon csúnyán. Átment hozzánk, Angliába, néhány év múlva visszajött ide s a színházi világ Cézárja lett: a tekintély és színészi félelem atyja. – Ezt mondtam ennek a fiatalembernek s ugyanezt mondom most is magas Bíróság! Igaz, hogy mi angolok nem vagyunk ennyire feledékenyek, no de mégis! Mit tesz itt az ügyész úr? Most már rátérek erre is. Mikor már régen elcsitúlt a bűncselekmény okozta fájdalom, 220már fű nő a sírokon, s egy új világ sarjad körülöttünk, feláll egy taláros úr s álmos szívében felveri a régi felháborodást, minden erejével jelenvalóvá akarja tenni azt, ami már régen elmúlt, elhalványodott, vagyis mit tesz? erőszakot tesz a lélek természetes folyamatán, A régmúltat erőszakosan visszaidéznia régmúltat erőszakosan visszaidézi, haragját mesterségesen aktualizálja, – nem különös dolog ez? Magas Bíróság! Azt szoktam mondani, hogy még Egy pofonhoz is spontaneitás kellegy pofonhoz is spontaneitás kell, vagyis rögtön kell adni, akkor, amikor esedékes. Mert mi volna, ha a következőképp cselekednénk: engem, tegyük fel, nagyon megsért valaki s akkor semmit se szólok, de egy hónapi rágódás után elhatározom, hogy ezért arcul fogom ütni. Megvárom tehát a lakása előtt s mikor kilép onnan, meg is teszem, – akkor, mikor a dolog már inaktuális, mikor az illető saját szavaira esetleg már alig is emlékszik, – nem volna ez embertelen, sőt nevetséges cselekedet is? S nagy kár volna, ha a törvénykezés nem ovakodna ettől a hibától, erre int minket a jogbölcseleti meggondolás, amely tudománynak mestere vagyok, – de az a nagyszerű praktikum is, amelyet joggyakorlatnak nevezünk. S lám még A tigrisbe dühöt csempész a természeta tigrisbe is dühöt látszik csempészni a természet, mikor ártatlan áldozatára lecsap, hogy több oka legyen megölni. Nekünk legalább is úgy tetszik, hogy neki magának van erre szüksége, mert szemünkben az indulat jobban indokolja a kegyetlenséget, még az éhségnél is. Vajon nem úgy van-e, hogy még a törvénykezés is méltányolja e bűncselekmények mérlegelésekor az indulat hatalmát s enyhébben bűnteti példáúl a hirtelen felháborodásból eredő ölést, mint amelyet valaki előzetes mérlegelés alapján, hidegen követ el? S nem úgy van-e, hogy a hirtelen dühkitörés, amely voltaképp állati mivoltunk megnyílvánulása bennünk, ilyen esetekben mégis erkölcsileg emberségesebbnek ítéltetik, mint a hideg eltökéltség, amelyet elveteműltségnek nevezünk? S épp ez az elveteműltség az, amelyre az állat nem képes, tehát váltig emberinek kell tartanunk, vagyis, sajnos, az állati önzés emberi kivitelének. Tekintsük tehát úgy, mint emberi mivoltunk áldásának másik felét, a benne rejlő átkot.

De talán kár is mindezzel foglalkozni most. Amit itt mondani akarok, az csak ennyi: kimondatott felőlünk, hogy a nékünk juttatott jóra emlékeznünk kell, viszont a régi sérelmeinkre, amennyire lehet, kevésbé, mert ez az erkölcsös ember dolga e világon. Továbbá tehát: hogy a friss felháborodásnak is több joga van a szigorhoz, mint az 221erővel felszított felháborodásnak. És ezzel végeztem. Enyhe ítéletet kérek.

Így szólt a védő és leűlt. Szavai után egy pillanatig csend állt be a teremben. Erre megint felállott az ügyész s legnagyobb meglepetésemre kijelentette, hogy ebben az esetben igazat ad a védőnek, ama véleményének fenntartásával, hogy a túlságos enyheségtől is ovakodni kell, különben a bűnözés elhatalmasodna Angliában. Mert ha mindenkor enyhék vagyunk, ezzel istápoljuk a gonoszságot, tehát erkölcstelenek vagyunk. Ha igazán praktikusok akarunk lenni, akkor tartsuk magunkat az embernek mindkét természetes hajlamához, egyfelől a tartós emlékezéshez, mert az is megadatott néki, tehát a megtorláshoz, amely bizonyos szempontból erkölcsös is, mert útját állja a rossznak, – de a megtorlás elve azért is helyénvaló, mert a túlságosan feledékeny ember szintén erkölcstelen, – másrészt legyünk a megbocsátás és feledés hajlamától is áthatva, de csakis akkor, és ott, ahol az indokok ezt lehetővé teszik számunkra. És jelen esetben ez utóbbi méltányos dolognak látszik, ebben van igaza a védőnek. Így szólt az ügyész.

S a bíróság, ez a csodálatos angol bíróság is a védőnek adott igazat, mert rendkívül enyhe ítéletet hozott. És én is igazat adtam neki.

Magam én úgy kerűltem a hallgatóság közé, hogy az a muzulmán orvos, aki ezt a szegény öregasszonyt oltalmába vette Beirutban, táviratilag kért meg, hogy menjek át Párisból a tárgyalására, és értesítsem a dolog kimeneteléről.

S hogy én mit szóltam mindehhez? Akkor még nem tartottam ott, hogy ilyen kérdésekben tisztán lássak. Nem is igen tudtam még ilyesmivel behatóbban foglalkozni, még a módját se tudtam, hogy fogjak hozzá? Már nem voltam annyira fiatal, és mégis, sok tekintetben gyerekes maradtam: őszintén szólva engem még akkor is a legmagasabb bölcselet érdekelt, – hogy mért is élünk? hogy halhatatlan-e az ember lelke? hogy a parányra, meg az óriásra egyazon törvény vonatkozik-e? meg ilyesmi. S itt újból hangsúlyoznom kell, hogy jóval később ugyan, de mégiscsak Schőndorff úr volt az, aki sok más 222jótéteménye mellett a nagyról a kicsire, s a megoldhatatlan kérdésekről a megoldhatókra irányította figyelmemet.

S egy nap elmeséltem néki ezt az angol tárgyalást, s ő nagyon megharagudott rám, ma már nem is emlékszem rá, miért? Pedig akkor már jóval fejlettebb állapotomban voltam a párisinál, ovatosabb is lettem ítéleteimben, és mégis! Valami ingerlő konokság lehetett bennem még akkor is, – szó ami szó, az ügyész beszédéről volt valami vita köztünk, és evvel kapcsolatban a tartós emlékezésről, és Schőndorff úr annyira megdühödött, valóságos dührohamot kapott tőlem. Ezt kiáltotta:

– Eh, nem vesződöm én magával tovább. Úgy látszik, mégiscsak a vérem ellen valók maguk, mert vérlázítóak a keletiek, mert folyton a forró naptányérba akarnak belenézni, mint a tehenek alkonyatkor. – Ezt kiáltotta, és máris otthagyott Karlsruhéban, egy csúnya kelésemmel, amelyről pedig tudta, hogy itt szeretném egy régi ismerősömmel megoperáltatni. Fogta magát, és nélkülem tovább vándorolt észak felé. S lám, ez a szó is, megvallom, nagyon hatott rám, mint Schőndorffnak nem egy kitűnő észrevétele. Alighanem ez is nagyot változtatott rajtam. Ám ez mellékes most, folytatom, amit mondani akarok.

És most ne nevess rajtam, ó Hábi-Szádi barátom. Hisz téged is mindig érdekelt az oroszlán, ne csodálkozz tehát, hogy engem is. Azt is tudod rólam, hogy már a Borzippáról való álmom előtt is, sőt, jóval előtte is nagyon érdekelt engem a rejtélyes lélektan, már annálfogva is, mert nagy hipnótikus erő van bennem. S épp akkor értesűltem arról is, hogy egy Winterry nevű, volt német katonatiszt, a tibetiekhez hasonlóan, távhipnótikus kísérleteket folytat, mégpedig nagy sikerrel. Gondoltam magamban, mért ne próbálnám meg én is? hátha sikerűl visszavarázsolnom a kedves és dühös Schőndorff urat. Ő vissza fog jönni és elnézésemet fogja kérni, amiért ilyen gorombán itthagyott, – így határoztam felőle. Mindenesetre előbb kipróbálom azonban, van-e még ilyen erőm, mert már rég nem éltem vele s itt eszembe jutott valami. – Úgy van, kipróbálom magamat, ezenfelűl pedig kísérletet teszek, hátha megoldom ugyanakkor azt a kérdést is, hogy létezik-e hát az állatvilágban tartós emlékezés? Mert ha igen, akkor igaza volt az angol ügyésznek és Schőndorff úrnak is, mikor azt állította, hogy a tartósabb emlékezés is természetes adománya az embernek. Úgy 223határoztam továbbá, hogy ezt a kísérletet valamely nem-domesztikált, fejlett állaton fogom kezdeni. A szervetlen világban ugyanis semmiféle olyan jelenség nincs, amely akár nyomaiban is hasonlítana az emlékezésre, ott tehát nincs keresnivaló, alacsonyrendű állatok kurta emlékezésével már találkoztam itt-ott, egyes állat-lélektani leírásokban, dehát ez se felelt meg annak, amire kíváncsi voltam. Elmentem tehát az állatkertbe s ott egy állat-lélektanban jártas állat-ápoló elmondott ugyan nekem egy csodálatos történetet egyik ázsiai elefántjáról, amely hónapok múlva bosszúlta meg magát valakin, aki ormányával visszaélt, de én ezzel sem elégedtem meg, már azért sem, mert magam akartam erre vonatkozólag tapasztalatokat szerezni. Volt ott egy gyönyörű hímoroszlán, annak ketrece elé álltam körülbelűl két méternyire s először arra kényszerítettem az állatot, hogy szembenézzen velem. Aztán parancsomra még ásított is, de elaludni nem akart. Végre némi erőfeszítések után a feje lehanyatlott, de csak néhány percre, mert aztán megrázta fejét, nagyot hördűlt és máris valóságos dührohamot kapott. Fújva, őrjöngve ugrott neki a ketrecnek, hogy kitörjön rajta és agyonvágjon. Közelebb léptem hozzá, susogtam neki, erre kissé megnyugodott ugyan, de aztán hatalmas mancsával megint rávágott a rácsra. Ekkor hát elmentem onnan. Ezekután operált meg régi ismerősöm, a már említett Böckman doktor, aki bizonyos béloperációk tanúlmányozása végett tartózkodott Karlsruhe kórházában egyik neves sebész keze alatt. Vagy három hét múlva megint elmegyek az állatkertbe s íme az oroszlán alighogy meglát, azonnal nekemugrik. A tartósabb emlékezés is természeti adottságMa már tudom: gyerekes kísérlet volt, de számomra akkor tökéletesen meggyőző, – tehát igaza lett az angol ügyésznek, jelenvaló volt tehát a tartós emlékezés.

Aztán hát megjött Schőndorff úr is. Hogy parancsomra-e, azt persze nem tudom, tény az, hogy megjött, itt volt s mi nagyon örűltünk egymásnak.

Ő már visszatért Berlinbe, de lelkiismeretfurdalásokat érzett miattam, mert mégiscsak betegen hagyott itt, addigra persze a dühe is elpárolgott már. Közben felkereste őt egy barátja is, egy berlini író, a nevét nem mondhatja meg és szokása szerint megint sajátmagáról 224beszélt, de ez esetben igen figyelemreméltó dolgokat, éppen olyasmit, ami voltaképp utolsó vitánk anyagába vág. S ekkor már muszáj volt eljönnie, hogy mindezt elmondja, annál is inkább, mert még álmodott is rólam, képzeljem. Táviratozott tehát a kórháznak, hogy itt vagyok-e még és nem haltam-e meg s mikor kiderűlt, hogy itt vagyok, szabadságot kért a szerkesztőségben és eljött. Nagyot nevettem.

– Most mit nevet ezen, maga konok hagymaevő, – kiáltott fel, megintcsak dühre gerjedve. Majd gyorsan hozzá tette:

– No sértsen már meg, sértsen már meg, mert megőrülök, ne vágjon olyan ájtatos arcokat a gorombaságaimhoz. – Még nagyobbat nevettem.

S ekkor hát elmondtam neki az oroszlánnal való esetemet s a vele való távol-szuggesztiós kísérletemet s megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, nincs-e kapcsolat az én kísérletem és az ő ideutazása között?

– Oh maga veszedelmes alak! – kiáltott fel és most már ő is nevetett. – Hát ezért kellett nekem idejönni? – De azért rögtön utána kijavította egy tévedésemet is.

– A tartós emlékezés spontán dolog, – éppen ezen kaptunk hajba. Az angol ügyésznek tehát igaza volt. De erőszakosan rögzített emlékezés is létezik, ebben viszont a védőnek van igaza, ha nem is húzott határvonalat e kettő közé. Ez viszont hiba. Mert erre igenis szükség van, a kettő között ugyanis óriási a különbség, – mondotta Schőndorff úr s ekkor hát elmesélte a már említett berlini író történetét is, amely éppen ezt a kérdést világítja meg. E történet így hangzik:

Hogy ez a barátja mindenképpen bolondos ember, egyébként okos is, csak épp ma, hatvan éves korában is épp oly extravagáns, mint amilyen harminc év előtt volt. Különös ötletei vannak s arról nevezetes, hogy eszeveszett kísérleteket tesz önmagával. Mindenekelőtt nagy fecsegő s ezt ő tudja magáról s talán ez bosszantja legjobban. Ezért elhatározta, hogy lelki gyakorlatként fél évig egyetlen szót se szól senkihez. S ezt végig is vitte, úgy viselkedett, mint a némák, csak utána épp olyan fecsegő lett, mint volt azelőtt. S ez még jobban bosszantotta. Mert azt mondja: Életünk hibák sorozatából állaz egész élet amúgyis a hibák sorozata s aki sokat beszél, az szükségszerűen több ostobaságot is beszél, mint aki hallgatag. Épp ennélfogva őneki semmi tekintélye sincs és nem is lehet. Mert el kell képzelni: aki hallgatag, annak csupa ostobaság foroghat a fejében, csakhogy nem szól semmit, 225csak rejtélyesen mosolyog. S mi az, aminek tekintélye van ezen a pimasz világon? Annak ami rejtélyes, mert felveri a képzeletet. – A hallgatagság dicséreteIsten tudja, miket gondol rólam ez a mosolygó, – mondják magukban az emberek erről a baromról és szégyellik magukat előtte, hogy mért is járt olyan sokat a szájuk.

Mert a fecsegő? akár a békák a tóparton, vagy a verebek a ligetek fáin: isten tudja, hogy mért csinálják? Egyes létezők betöltik hangjukkal a teretki akarják-e terjeszteni mivoltukat az egész világegyetemre, kitöltvén legalább hangjaikkal a messzi teret? Vagy hírül akarják adni a világegyetemnek, hogy ők is vannak? Menjen el valaki a Tiergartenba alkonyattájban és hallgassa meg a verebeket. Zűrzavar, hangzavar, össze-vissza való csivitelés, ezek megértik egymást? – muszáj, hogy ezt kérdezze magától. Csakhogy ezek nem azért zajonganak, hogy meg is értsék egymást. És pontosan ilyenek a fecsegők. Muszáj zajonganiok, – mondotta a barátom szomorúan. – És ennyi az egész, – mondta bólogatva.

– Viszont, és viszont a hallgatagok, – folytatta, – mi van a hallgatagokkal? Egyrészt, voltaképp e világ legszemtelenebb népsége. Mert van-e annál pimaszabb fickó, mint Aki mer unalmas lenniaki állandóan unalmas mer lenni? Hát ilyen a hallgatag ember. Ezenfelűl pedig megmarad butaságában. Mert jól fejlődik-e az ilyen? Aki nem ütközik soha semmibe, aki kerűli az ellentéteket, mert síma, mint az ángolna, – nem veszít az ilyen állandóan a játszmán? Mert vegyük csak ezt: hány olyan ember van, aki addig-addig beszél, míg rá nem eszmél a véleményére, – egyszóval, beszéd közben jön meg az esze. A fecsegés előnyeiS viszont, hány olyan hallgatag van, aki saját némaságába már-már belefullad. Szeretne kitörni, mint a túlfűtött kazán, de nem tud, és irígyen bámúlja még az efféle silány fecsegőt is. Épp eleget röhögtem én ezeken. Mit szólsz ehhez? – kérdezi tőlem a barátom.

– Akkor mért nem vagy megelégedve azzal, hogy fecsegsz? – kérdeztem tőle. Amire szomorúan nézett rám.

– Mit akarsz? – azt mondja. – Mindenki a maga nyomorúságát cipeli. A hallgatag az övét, s én a magamét. És ki-ki irígyli a másikat. És megintcsak ennyi az egész, – mondta gúnyosan.

– Hát ilyen okosságokkal, s amellett ilyen zűrzavarral volt teli a feje mindig, mióta csak ismerem, – mesélte Schőndorff úr, – a saját fecsegése miatti bánata csak nem akart véget érni. Hányszor mesélte 226nekem, hogy, ha tükörbe tévedt pillantása, szembeköpte tükörképét, és azt kiáltotta neki:

– Te dögletes fecsegő! – Sokféle anyagi bajain kívűl ez volt egyik fő-főbaja. S a másik: hogy olyan rettenetesen nehézkes. Mert fecseg ugyan, de talpraesett válaszokat adni mégse tudott soha. S mint mondotta, ez fájt neki talán legjobban egész életében. Pedig hányszor van erre szükség! Ha megbántják, elpirúl, dadog, aztán hazamegy, és esetleg három hónapig is azon töpreng, hogy mit kellett volna felelnie. S ez némely fontos ügyeiben végzetesen rossz hatással van reá, – ezt mesélte nekem most is, mikor eljött hozzám. Oly kétségbeejtő ez a tehetetlensége, hogy már-már az öngyilkosságba kergeti. Hogy hallgassam meg példáúl ezt az esetét. Ő csak egyszer volt szerelmes életében, bár még ez se biztos. Lehet, hogy sohase volt, csak azt hitte akkor, mivelhogy az ember szeretne szerelmes lenni, a legtöbbje így van ezzel, tudvalevő. No de mindegy. Annyi tény, hogy egész életében foglalkozott elméjében ezzel a hölggyel. S ez a hölgy negyven év előtt írt neki egy rendkívül szellemes, de végtelenűl szemtelen levelet, amely azonban olyan okos volt, olyannyira gúzsba kötötte, lefegyverezte őt, hogy akárhogy törte rajta a fejét, nem tudott rá semmit se felelni. S ő, megvallja, hogy még most is, negyven év után is sokszor rajtakapta magát, hogy ezen a válaszon töri a fejét. De most végre sikerűlt két nagyszerű levelet írnia neki, előbb az egyiket, s két hónap múlva a másikat. S ezt a másodikat ő most, a sajátmaga ellen való eszeveszett dühében, el akarta kűldeni neki, negyven év előtti keltezéssel. Igen, képzeljem, ezt akarta tenni, igaz, hogy csak egy pillanatra merűlt fel benne ez a gondolat, de micsoda erővel! Hogy legyen akármi, ő elkűldi, s hogy én mit szólok ehhez a tébolyhoz? – Előbb rábámúltam, aztán nagyot nevettem.

– Ne nevess, – azt mondja, – tudom, hogy ez csupa ostobaság. És mégis! Az ingere akkora volt, hogy majd beleestem a kádba, mert éppen fürödni készültem. S mint ilyenkor lenni szokott, pillanatok alatt óriási tervek merűltek fel bennem. Hogy Kínán, a Fülöp-szigeteken, Grőnlandon és Kamcsatkán keresztül menjen a levél, – ott mindenütt vannak ismerőseim, azok tétessenek rá mindenütt póstai pecséteket, vagyis olyan látszata legyen, mintha a levél negyven évig vándorolt volna ide meg oda, amíg végre eljutott hozzá, egykori 227szerelmemhez, Dél-Amerikába, ahol most él. – Ennyi volt az, amit erről az ügyről közölni akart velem. És hogy eddig rendben is volna ez a dolog. Voltaképp nem is itt van a baj. Hanem az a baj, hogy ez a hölgy nyílván nem is emlékszik már a saját szemtelenségeire.

– No ugy-e látod, – feleltem én. – Nem volna okosabb és praktikusabb, ha te is elfelejtenéd?

– Én nem tudok semmit sem elfelejteni, – mondotta ő. – Különösen nem az olyan sérelmeimet, amelyekre nem tudtam felelni. Márpedig sok van ilyen, velem született, átkozott nehézkességemnél fogva. Nekem tízezer elégtételre volna szükségem. De nem is hagyom, hogy a rajtam esett gyalázatot elfeledjem, ezeket én állandóan magolom. Sérelmekhez ragaszkodniEnnélfogva úgy élnek ma is bennem, mint valaha.

– És mit csinálsz majd velük a sírban? – kérdeztem tőle.

– Nem tudom, – felelte ő. – Csak annyit tudok, hogy úgy ragaszkodom hozzájuk, mint zsugori ember a kincseihez, és hogy hajlandó vagyok érdekükben olyan eszeveszett ostobaságokon törni a fejem, mint amilyen ez az átkozott levél-história is. Ha ezt másnak elmondanám, biztosan azt hinné, hogy elment az eszem. No de mindegy, gondoljanak rólam, amit akarnak. Halottakkal tovább vitázniAnnyi bizonyos, hogy én halott emberekkel is tovább vitatkozom. S néha azon kapom rajta magam, hogy a nekik adandó válaszomat is magolom, – mit mondjak? Úgy látszik, abban reménykedem, hogy még találkozni fogok velük odaát.

– De visszatérve késői levelem dolgára, ennek gondolata nemcsak nonszensz, de sok ostobaság is rejlik benne, tudom, – folytatta elbeszélését a barátom. – Mert feltéve, hogy ő is emlékezne egykori levelére, hátha nem is tudta, hogy megsértett vele? Hátha az nem is volt szándékában, csak butaságában sértett meg? akkor ott áll egy ártatlan vénasszony, és én vagyok a gyalázatos sértő, a brutális támadó. De ha meg is akart bántani, ami valószínűbb, akkor is, hogy emlékezzen ő már arra, hogy akart, vagy nem akart? Egyszerűen nem vesz róla többé tudomást, tiltakozik az ellen, hogy ő valaha is ilyen pimasz és dúrva volt, tehát lehazudja, letagadja, hogy ez meg ez állt volna abban a levélben s akkor ott állok én a levegővel hadakozva. Nem igaz? Úgy látszik tehát, hogy egykori sérelmekért elégtételt venni soha többé nem lehet, ha az ember a kellő pillanatot elszalajtotta. Mindezekért nem is küldeném el tehát azt a levelet, – mondot228ta ki a barátom véghatározatként. S hogy mit szólok ehhez? – kérdezi megint.

– Azt szólom, hogy némely betegségek ellen sem nől gyógyító fű a kertekben és abba is bele kell nyugodni, – feleltem én. – Továbbá: te egy levélről beszéltél s levélben némely ember mégiscsak merészebb tud lenni, mint ha szemtől szemben áll valakivel. No de mért? Mert nem szégyelli magát annyira saját brutalitásáért, mint mikor valakinek a pofájába beszél bele. És hogy mért brutalitások ezek? – kérdezed te a tekinteteddel. Minek kérdezed, hiszen úgyis tudod, mikor már te magad is megfeleltél rá? Egy ártatlan ember áll előtted, aki ámúlva hallgatja, amit te egy már régen nem létező múltról összebeszélsz, valamiről, ami a te elméden kívül már sehol se létezik s megbántottságában esetleg még sírva is fakad, különösen, ha nőszemély az illető. S amilyen jólelkű ember te vagy, elkezded erre nagyon szégyelni magadat Késői elégtétel a sértettből sértőt csinálés a végén még bocsánatot is kérsz tőle ormótlan baromságodért. Vagyis a sértettből, belőled, sértő lesz, ez az eredmény. Hagyd tehát abba eszeveszett szamárságaidat, arra kérlek alázatosan és inkább viseld el azt, hogy nem vettél semmiért elégtételt. És mért nem vettél? Mert olyan vagy. Elvégre azt is el kell tudni viselni, ha valaki vak, vagy púpos, vagy néger. S a te bajod ehhez képest kicsiség.

Ezt mondottam ennek a bolondos embernek, majd így folytattam:

– Azt mondottad, hogy neked tízezer elégtételre van szükséged. No de mért? mert, ahogy magad is tudod és vallod is, nem engeded meg magadnak, hogy feledjél. Mit képzelsz, másnak talán nincs ilyen elégtételekre szüksége? No de gondold meg talán, hogy mi elégtétele van annak a borjúnak, amelyet megdícsérsz, hogy szép pirosra sütötték? És mi Kleistnak, vagy Hölderlinnek, aki megőrűlt és ezernyi másnak, akit megtapostak? Mi elégtétele volt Karthagónak?Az elpusztított Karthagónak mi elégtétel adatott?

– Hozzá kell tehát szoknod az élet kegyetlenségéhez, – mondottam, – s el kell tudnod viselni, hogy legyőzött, vagy megalázott emberek is vannak e világon. És egyikünk sincs biztosítva affelől, hogy nem azok leszünk-e?

Ezt mesélte nekem Schőndorff úr.

– És ezt mondom most magának is Hamuján, a rögzített emlékezésről, – folytatta. – Különösen ama konok véleménye ellen, hogy az 229angol védőnek mégsem volt mindenben igaza, mert jó emlékező képesség nélkűl nem lehet erkölcsös valaki. Ez igaz, csak épp, hogy egy bizonyos határig. Mert azon túl az emlékezés erkölcstelenné válik. Egyszóval azt tanácsolom önnek, hogy sohase legyen merev, tudjon sokféleképp gondolkodni, mivelhogy Hétféle ész kell, egy nem eléghétféle ész kell az embernek, nem egyféle, vagy ahogy édesanyám kifejezte a saját apjának, az én nagyapámnak szavaival: – majd ha olyan érett leszel, mint egy jól kiszívott tajtpipa, akkor majd szóba állok veled.

Így beszélt hozzám Schőndorff úr, aztán megölelt s már a következő vonattal utazott is vissza Berlinbe.

Schőndorff úr azt mondta nemde, hogy az embernek sokféle észre van szüksége, ami annyit tesz, hogy sokféle meggondolásra legyen képes. S ebben is igaza volt. Aki egyféle felismert igazság szerint cselekszik és ítélkezik, az nem jó gondolkodó. S magam én, miután a gondolat annyiféle iskoláján átestem, végűl is igyekeztem ehhez tartani magam.

Nazim ibn Akkád perzsa követ anglomániás fia, aki angol szolgálatban is állt s különben is igyekezett mindenképpen angol emberré átvedleni s épp ezért ezt a furcsa nevet vette fel, hogy Fifteen s ezt azzal indokolta, hogy ő apjának tizenötödik gyereke, mondom, e törtető ifjú azzal a kérdéssel fordúlt hozzám, hogy ő mit tegyen? Az angolok, úgy látszik, nagyon szeretik a hízelgést, ő legalább is ezt tapasztalja főnöke részéről, aki buta és tehetségtelen ember, ennélfogva ő, mivelhogy hízelegni sohase volt képes, nem tud jól boldogúlni a vállalatnál. Most mit tegyen tehát? tanítsa be magát erre az undok mesterségre? Mondja a főnökének, hogy okos ember? helyeselje ostobaságait, nem fog attól kisűlni a szeme? – Azt kérdeztem tőle:

– Úgy mondtad, hogy apádhoz is fordúltál már ugyanezzel a kéréssel. Mit felelt néked apád?

– Hogy ő is hízeleg a sahnak, de az angoloknak is, meg a franciáknak is, tanúljam meg ezt, különben éhen fogok dögleni. Neki tizenöt gyereke van, ő nem adhat nékem vagyont.

– No de apád azt mondta nekem rólad, te fiú, hogy ő nem félt téged, mert te törtető vagy. Márpedig a törtetőké elég piszkos mesterség ahhoz, hogy boldogúljanak.

– Igen, én törtető vagyok, – válaszolta erre Mr. Fifteen, – éppen azért, mert nem várhatok apámtól semmit és a feleségem se gazdag. No de én csak abban vagyok törtető, hogy, ha egy nálam tehetségtelenebb ember elém áll és nem hágy érvényesülni, hogy annak a nyakát töröm, vagy a máját taposom ki, mihelyt hozzájutok, – mondotta és megvillantak fekete szemei.

– Hm, – feleltem erre. – Idáig én nem tudlak követni fiam. Ha képes vagy valakinek a máját kitaposni jóléted érdekében, akkor nyugodtan hízeleghetsz is.

– Mért? – kiáltott fel a fiú, – mért? Joga van-e a tehetségnek ahhoz, hogy helyét kiverekedje?a tehetségnek talán nincs joga ahhoz, hogy kiverekedje magának azt a helyet, amelyen tehetségei legjobban érvényesűlnek?

– Miben vagy te olyan nagy tehetség Fifteen úr? – kérdeztem tőle.

– Én vagyok a vállalat legjobb kémikusa. No de akadályoznak, ölnek, nem bocsátják rendelkezésemre a nagy laboratóriumot, csak a kicsit, ahol nincsenek megfelelő mérőeszközök és így tovább. Akkor én kíméletes legyek? és ne tapossam ki a máját annak, aki becstelenül, csupa írigységgel és rosszindulattal akadályoz? Harc ez, ulemma, harc, ezt még te sem akarod belátni, akinek pedig olyan híred van, hogy ismered az életet is, nemcsak az elméleteket. Ugyanolyan harc ez, mint Xerxeszé volt valaha, amelyben árulásnak, hitszegésnek, csalásnak, minden becstelenségnek helye volt, csak most másképp nevezik ezt, most úgy hívják: civilizáció. – Így a fiú.

– De te azt is mondtad, hogy kollégámnál, Sehabeddin ulemmánál is jártál ugyanebben az ügyedben tanácsért, ő mit felelt neked?

– Hogy dögöljek meg, ő ilyen becstelenségekkel nem foglalkozik.

– Ilyesmit én persze nem fogok felelni neked, – mondottam erre a fiúnak. – De nézzük csak, ha hízelegni tudnál, hazudni a főnöködnek, akkor minden javadra dőlne?

– Akkor minden javamra dőlne. Így csinálják a többiek is.

– Akkor hát figyelj arra, amit hallani fogsz. Ha nagyon szegény volnál, akkor azt mondanám: semhogy feleséged és gyerekeid, vagy öreg édesanyád nyomorogjon, inkább hízelegj. Először is azért, mert ez az erkölcsösebb dolog. És másodszor: ha te hős akarsz lenni és 231nyomorogni akarsz, az a te dolgod. De ha anyádnak, vagy gyerekeidnek éhezniök kell azért, mert te hős vagy, ez már mégsincs egészen rendjén. Viszont te nem vagy olyan szegény, tehát a következőket mondom:

– Nekem volt egy nemeslelkű és igen okos barátom Németországban, egy szerkesztő, akivel három alkalommal is együtt vándoroltam nyaranta s ez egyszer így szólt hozzám: – hajdan, mint fiatal, kezdő embernek Megszeretni azt, akinek hízelegni kellenetűrhetetlen lett volna helyzetem a lapnál s akkor úgy segítettem magamon, hogy igyekeztem megszeretni a főnökömet, egy idős szerkesztőt.

– És ez sikerült is önnek? – kérdeztem én.

– Teljes mértékben, – felelte ez a drámai kritikus. – Erre én:

– És mi volt ennek a következménye?

– Hogy nem kellett hazudnom. Szeretetteljesen bánhattam vele, gyöngéden, úgy, ahogy némelyik fiú bánik az apjával. Mert azt gondoltam: – hátha ő volna az én édesapám. S ez nem történt hiába, mert ő is megszeretett engem.

Ezt mesélte a kritikus, amire én, aki akkor még merev szerkezetű lélek voltam, olyan, mint itteni fiatal kollégám, Sehabeddin ulemma, így válaszoltam néki:

– Anyagi haszonért ilyet tenni Schőndorff úr, – mert így hívták a kritikust, – egy nemeslelkű fiatalember hogy képes ilyesmire rákapatni a kedvét? – Schőndorff úr dühös természet volt s erre mint a hörcsög, majd nekem ugrott.

– Ön nem igyekezne szeretni az apját, még akkor is, ha elviselhetetlenül idegen volna is az ön számára? Vagy mások öregedő feleségüket nem igyekeznek továbbra is szeretni, nem becézik, nem mondják neki, hogy még mindig érzik rajta a régi báj és akkor is mondják még, mikor az már rég nem érzik rajta, de hogyne mondanák, mikor az asszonyt talán ezek a szavak tartják életben s mikor az ő szívük is megmelegszik a saját szavaiktól? Oh lapos elméjű keletiek, az egyenes vonal, tehát a becsületes ostobaság bajnokai! hogy mennyire nem hajlékony a maguk esze, az rettenetes! Az élet nem egyenes vonal, hanem zeg-zugos sokféleség, – kiáltott rám.

Megszeretni valakit anyagi haszonért?– No de itt anyagi haszonról volt szó, mégpedig az ön anyagi hasznáról és nem az agg szerkesztő lelki békéjéről, – mondtam én.

– Ön még mindig olyan egyeneslelkű, hogy én meggörbülök bele, – mondotta Schőndorff úr. – Anyagi haszon és lelki haszon, – Jézus Mária micsoda fennkölt megkülönböztetések ezek! Ha a rókának kivágja a gyomrát, megszűnik az agyveleje s ha az agyát, a gyomra. Ha én éhendöglök, azt megsínyli nemde a lelkem is. Továbbá az én kutyám akkor igazán kedves lélek, ha jóllakott. Vagy ön is olyan korlátolt, hogy alacsonyabbrendű dolognak tartja, ha egy édes, jó anya megszoptatja gyerekét, mint ha keresztelni viszi? A múltkor nálam járt a kis unokahúgom és elpanaszolta, hogy ő nagyon szomorú, mert nincs étvágya. Testi kín okozhat lelki kártTesti kín és lelki kár. Kérdezem, mért nincs étvágya? – Mert szerelmes vagyok, – azt mondja. Lelki kín és testi kár. – No de mért nincs ettől étvágyad? – kérdezem tőle. Ő talán nem szeret téged? – De igen, – azt mondja, – csak épp, hogy csapong, fél a lekötöttségtől, nem mer házasodni.

– Akkor légy ügyes, légy ravasz, légy fúrfangos és fogd meg, állíts csapdát neki, – mondom a lánynak.

– Nem becstelenség ez? – kérdezi csodálkozva.

– A szeretetnek ravaszsághoz is joga van. Nem Jézus is azt mondta mindig: – legyetek okosak, mint a kigyók? – kérdezem én.

– Hát a cél ezekszerint csakugyan szentesíti az eszközt? Magának is ez a felfogása? – kérdezi ő.

Amit a szeretet művel, lehet hibás, de sose becstelen– Ha szeretet is van a dologban, ha nem a kárát akarod valakinek, akkor igenis szentesíti. Ha szeretsz valakit, akkor a vele való szándékod, terved, célod lehet hibás, de sohase lehet becstelen.

– Ezt mondtam az unokahúgomnak, – folytatta Schőndorff úr, – és ezt mondom most magának is keleti kollégám, filozófus úr. Ha valaki a főnökét megszereti, akkor már nem becstelen, mikor gyengéden bánik vele, de mondok valamit, még akkor sem, ha kicsit hazudik is neki. Teszem fel, annyit, amennyit öregedő apjának, mikor így szól hozzá: – milyen jó színben vagy máma, egész fiatal vagy. – Pedig azt gondolja: – szegény, attól félek, hogy rövidesen meg fog halni, sajnos. – De egész életemben is úgy láttam, hogy a nemeslelkű emberek javarésze erre törekszik: hogy némi jóérzéssel tudjon lenni a fölöttese iránt.

– Ezt mesélte nekem Schőndorff úr és ezt mondom én most néked is fiam, mert ennél becsületesebb megoldást nem tudok, – fejeztem 233be mondanivalómat Fifteen úr előtt. Amire ő elgondolkozott előbb, azután így szólt:

– Az én főnököm buta ember. Hogy lehet egy buta embert szeretni?

– Ha azt mondtad volna, hogy rossz ember az illető, akkor fogasabb volna a kérdés, – feleltem néki. – De alig képzelhető el, hogy egy ostoba embernek ne volnának rokonszenves tulajdonságai is. – Ekkor Fifteen úr még jobban elmerűlt valamiben, talán helyeselte is szavaimat, talán nem, végül is némi ácsorgás után így szólt:

– Majd még gondolkodom tanácsaidon ulemma. Mindenesetre érdekesebbek, mint Sehabeddinéi. Mert az, hogy dögöljek meg, számomra nem elég kielégítő tanács. Mondd meg azonban ulemma, ha már ilyen okos vagy, A szeretet elfogúltságra kötelez-e, vagy tárgyilagosságra?mi a véleményed az elfogúltságról? És ez a második kérdésem. Némelyek ugyanis büszkék arra, hogy még az olyan embert is hidegen tudják megítélni, akit szeretnek.

– Mondj egy példát, – feleltem néki.

– Példáúl az én feleségem is olyan, – jelentette ki némi dühvel Fifteen úr és elpirúlt. – A napokban példáúl egy vitánkkal kapcsolatosan így szólt hozzám: – én neked őszinteséggel tartozom és büszke vagyok rá, hogy benneteket: téged is, apámat is tárgyilagosan tudlak megítélni. És azért vagyok erre büszke, mert ki nem állhatom az olyan feleségeket, vagy nővéreket, akik elájulnak a rajongástól, ha övéikről szó van. Pláne az anyák! hogy ezek ebben mit tudnak művelni: hogy az ő gyerekük kedvesebb, mint az angyal és olyan okos, mint az ördög. – Buta liba, – gondolom ilyenkor.

– Ebben feleségednek mégiscsak volt némi kis igaza, – mondtam én.

– Igen ám, csakhogy ő így folytatta, – panaszolta Fifteen úr, – igen, – mondta nekem, – én tárgyilagos vagyok veled szemben is. Tudd meg tehát, hogy én tizennegyedik testvéredet, Ibrahimot sokkal jellemesebb és okosabb embernek tartom nálad. – Így szólt és ezt a véleményét meg is okolta. Azt mondta, hogy Ibrahim bátyám először is nem bolondja az angoloknak, mint én s ezáltal nem teszi magát utálatossá honfitársai előtt, másodszor nem töri nyavalyatörősen és asszonyok módján a fejét azon, hogy hízelegjen-e, vagy sem, hanem erős jellemű, férfias, kemény. – Ha kell hízelgek, ha kell, odavágok, engem senki se fog betaposni a tüzes árokba, – ezt mondja és igaza 234van. – Így beszélt hozzám a feleségem, Ihszána, – fejezte be elbeszélését Fifteen úr.

– És te mit feleltél néki? – kérdeztem tőle.

– Én azt feleltem: – ne légy velem ennyire őszinte és főleg ne légy ennyire tárgyilagos irántam. – Helyes ez? – kérdezte Fifteen úr.

– Tökéletesen helyes, – feleltem én. – Amellett egész precízen, hibátlanúl is fejezted ki magad. Mert a tárgyilagosság: idegenség. Az ember pedig sohase legyen olyan embertelen, hogy idegenként álljon szemben azzal, aki hozzátartozik. Legyen tehát igenis elfogúlt, ez kötelessége is. Hogy mily mértékben? Oly mértékben, hogy még a legtárgyilagosabb idegen se nevezhesse ostobán elfogúltnak. Feleségednek tehát a túlontúl elfogúlt anyákról szóló észrevétele helytálló. Ez pedig annyit jelent, hogy az ember bizonyos fokig tudjon elfogúlatlan is lenni aziránt, akit szeret. Persze e kettőnek: elfogúltságnak és tárgyilagosságnak arányát az érzés diktálja. Lehet elfogúlatlan, de csak annyira, hogy sem a gyengédsége, sem a szeretete ne nevezhesse őt dúrvának, vagy kegyetlennek. Ami pedig az őszinteséget illeti: az ember nemde sose vetemedhet odáig, hogy azt mondja az apjának: – apám, te öregszel, tehát kezdesz már hülyülni. – Ezt még gondolatban sem szívesen állapítja meg, mert érzése irtózik az effélétől.

– Igazad volt tehát abban is, – folytattam, – mikor arra kérted a feleségedet, hogy ne legyen annyira őszinte. És annak ellenére is igazad volt, hogy a világ annyi moralistája magasztalja az őszinteséget.

Fifteen úr e szavaimra megintcsak elmerengett előbb, azután sóhajtott egyet, majd így szólt:

– Hát ennyire bonyolúlt dolog embernek lenni?

– Ennyire bonyolúlt dolog, – feleltem én – amióta az embernek ősi tulajdonságain kívül még szerzeményei is vannak. Lásd, – mondottam néki, – a karlsruhei állatkertben volt egy oroszlánpár s a nőoroszlán igen szerethette élemedett urát, mert fel és alá járva ketrecében, időnként, mikor odaért hozzá, megérintette őt az állával. Egy ilyen alkalommal azonban az történt, hogy a hím aludni akart, mikor tehát a párja odaért, rámordúlt. Másodszor még dühösebben horkant fel s mikor ez se használt, harmadszor úgy vágta pofon, hogy felesége egy álló hónapig agyrázkódásban feküdt.

– Lásd fiam, – fejeztem be Fifteen úrnak szánt mondanivalómat, – itt egyszerűbbek a dolgok, mert fölépítménye, szerzeménye az oroszlánnak nincs, az ősi adottságok uralkodnak rajta, nem kell tehát elgondolkodnia azon, hogy melyik útat kéne követnie.

Tisztelet, becsület a vahhabitáknak és mindenfajta puritánoknak, de én mégsem jól tűröm őket, főként erkölcsi mivoltuk ellen tiltakozom ma már és éppen én, aki valaha, fiatalkorom kezdetén oly közel kerűltem a vahhabitákhoz. Ennek nyomai sokáig meglátszottak rajtam, még akkor is, mikor a sors Schőndorff úrral hozott össze. No de sokat tanúltam tőle, ezt mindig újra meg újra állapítom meg most is, többet mint a tibetieket kivéve bármely keleti filozófustól. Ennek újból való megállapítása után, hadd mondok el egy esetet, az egyetlen olyat, amelyben Schőndorff úr bizony elfogúlt, könnyelmű ítélkezőnek bizonyúlt volna, ha utóbb nem javítja ki véleményét. A dolog így történt.

Első vándorlásunk idején egy stájer faluban, Stűbingben ért minket az este, ott volt a vasút mellett egy nagyon nyájas kis szálloda, ebben megszálltunk s ebédlőjében megvacsoráztunk, egyetlen hosszú asztalnál, amelynél már egy igen kedélyes, tréfakedvelő stájer puskaműves űlt, aki citerázott is, énekelt is nekünk, a maga stájer módján furcsán öblögetve torkát hangjaival s aki másnap, kora reggel, mikor megkérdeztük tőle, hogy minek megy tovább, hisz esik az eső, evvel a szóval bucsuzott tőlünk:

– Eh, úgyis csak ide megyek én a szomszédba. – Majd ravaszúl hunyorgatva így folytatta:

– Megyek megcsalni a feleségemet. – S én aki még akkor minden ilyen beszédet túlkomolyan vettem, nevettem ugyan ezen a kijelentésen, de nem szívesen. Mert sokféle mondanivalóm volt e tárggyal kapcsolatosan s az ilyenkor mind a fejembe tolúlt. Sőt, hajlandó voltam e dolgokról mindjárt vitába is szállani valakivel. Példáúl ilyet szerettem volna mondani, csodálatosan szabadszelleműen, vahhabita múltamat meghazudtolva:

Hogy lám, A konvenciók ereje a házassági hűség kérdésébena konvencióknak micsoda óriási hatalmuk van! Sokmindenben túltesznek az ember természetes hajlamain és azok erején. 236A nyugati kultúrákban példáúl konokan bűnnek tartják az ilyesmit, nyílván a testamentumok hatása alatt s nem gondolnak rá, hogy mi van minálunk keleten. Hogy egész világokban többnejűség, másokban többférjűség, ismét másokban mind a kettő együtt dívik. S hogy ezekben is épp elég baj adódik ugyan ekörül, de nem több, mint a nyugati országokban. Az emberben ugyanis két ellentétes ősi kívánság munkálkodik, mégpedig mind a két félben egyaránt s az egyik: hogy párja kizárólag az övé legyen s a másik: hogy ő viszont ne legyen hűségre kötelezve, minthogy többnejűségre, illetve többférjűségre hajlamos és így tovább. És hogy e kettőből a nyugatiak értelme kiválasztotta az egyiket: a kizárólagosságot, vagyis kölcsönös hűséget és törvénnyé tette ezt az ideált. Igen ám, de A választott ideál ősi kívánságokkal ütközika másik ősi kívánság is tovább munkálkodik az emberben, vagyis a saját szabadságának követelménye s hozzájárul ehhez a megszokás s az együttélés állandóan egyforma ingerének nyomorúsága, amiből az következik, hogy nyugaton az általános törvény kivitelében így módosul: hogy Hűséget fogadnak és hűtlenségben élnekörök hűséget fogadnak egymásnak és általánosan házasságtörésben élnek, férfiak és asszonyok egyaránt. És így még órákig tudtam volna e téma keretében sok egyebet is mondani, aminek vége az lett volna, hogy rábeszéltem volna e derék puskaművest, hogy ezeknél és egyéb okoknál fogva is szoktassa le magát e tárgyban a bűn gondolatáról, de mondom, csak nevettem és szerencsére hallgattam. No de társam, a kecskeszakállas Schőndorff úr, aki fiatalkorában papnövendék és vallásfilozófus volt s a Baur által alapított tűbingeni iskolához tartozott, ennélfogva héberül is jól tudott s egy kicsit még az arabot is törte s egyrészt hozzászokott a bibliák kíméletet nem ismerő kritikájához, másrészt mégis rajtakaphatta magát azon, hogy időnként vissza-visszapottyan azoknak a tiszta életről szóló ideáljaihoz, – ez a Schőndorff úr most is megtagadta önmagát, mert a stájer puskaműves huncut észrevételére savanyú arcot vágott és így szólt:

– Megy megcsalni a feleségét? És jó lesz az? – Amire a puskaműves úgy tett, mintha tréfált volna eddig.

– És mi volna, ha nem volnék olyan szamár és csakugyan megtenném? – sandított ránk. – Ugyan, ugyan, uraim. Én már voltam Amerikában is s ott megtanúltam egyet-mást. S a hobokeni szent szűzre esküszöm, hogy nekem jó volna és neki se volna rossz, mert nem tudná, – nevetett ránk nagyon barátságosan.

S ez már kardinális tétel volt bizony, olyasmi, amiről érdemes lett volna elgondolkozni. Épp ezért egy jelentős pillantást vetettem Schőndorff úrra. Csakhogy ő még mindig bele volt süppedve egykori lelkészi hivatásába, ennélfogva dühösen nézett maga elé. Csak úgy rezgett bele a kecskeszakálla. (Ebben tehát most én voltam enyhébb s ő a szigorúbb, – szerepet cseréltünk, ilyen furcsa az élet.) És Schőndorff úrnak ez a szigorú pillantása már ingerelhette a puskaművest.

– No jó, mindjárt mondok valamit, uraim, – tette hozzá, – még kellemesebb is volna neki, mint most, mert őt is jobban tudnám szeretni, meg jobb kedvem is volna, ha hagyna kicsit. Különben is jó asszony ez. Talán még hagyna is, ha tudna róla, – kezdte el hangosan forgatni a saját életét.

Amire a zordon Schőndorff úr így válaszolt:

– Egy talmúd-tudós zsidó rabbi egyszer így szólt hozzám: – te többet követelj sajátmagadtól, mint amit mások követelnek tőled.

Erre már a puskaműves arca is elkomorúlt.

– Eh, a zsidók uram, a zsidók! mit jön nekem ma már a zsidókkal? – S megvetően legyintett. Aztán kezetfogott velünk s hóna alá csapva bőrtokos hangszerét elment.

– Észrevette maga is? – kérdezi tőlem Schőndorff úr. – Ez most Igazat hazudniigazat hazudott.

– Hogy-hogy? – kérdeztem én.

– Úgy tett, mintha tréfálna, de tényleg megy megcsalni a feleségét.

– Honnan tudja Schőndorff úr?

– Hát nem látta, hogy házaséletének egész problematikája a csőrehegyén volt, mint a rigónak a fütty? De most végzett vele, döntött, – mondotta Schőndorff úr, aztán, minthogy úgyis esett az eső, ment a szobánkba aludni. Hogy ő még álmos, délig még alszik egy kicsit.

Ebéd után még mindig esett, hát leűlt velem egy fedett lugasba, pipára gyújtott és így szólt:

– Ilyenkor jól esik a pipa, ebből szívom a bölcsességet. Vette észre, milyen marha voltam én ma reggel? – kérdezi tőlem.

– Most maga pártolt a praktikumoktól az abszolutumok felé, – mondottam én. – Mégpedig bizonyos silány abszolutum felé, – tettem hozzá.

– Egyszóval szamár voltam, no! – felelte ő. – Ez azért volt, mert nem voltam kialudva. No de most egyrészt aludtam is egy kicsit, másrészt ebédig revideáltam is magamban saját ostobaságaimat. Hallja tehát, – mondotta s itt nagy előadásba kezdett. S főként ezt akartam én itt elmondani most.

– Hát először is, – kezdett bele, – vegyük azt a tételt, hogy „te többet követelj magadtól, mint amit mások követelnek tőled”. Hát hol élünk? A légüres térben? Ez a puskaműves eszes ember volt. Hogy áttekinthessük, miben áll az okossága, vegyük hát sorra, vajon a nemek kapcsolata dolgában mit követelnek tőlünk a nagy erkölcstanok. Abban igaza van magának, hogy a nemeslelkű ember elérhetetlenre törekszik, no de mégis! Meg kell azért nézni, hogy mi az, ami követelhető, vagyis, hogy mi a praktikum ebben, különben gondolkodásunk életellenes tendenciáknak esik áldozatúl.

– Kezdjük ott, – folytatta, – hogy a nagy vallások bizonyos testi és lelki Higiénia és erkölcstanhigiéniás törvénykezést iktattak bele erkölcstanunkba, amilyen a szesztilalom maguknál, vagy a házasság kölcsönös kizárólagossági, tehát hűségi fogadalma a keresztény felekezeteknél. Véleményem szerint ezek a tisztasági parancsok nem tartoznak az erkölcstan körébe, illetve azoknak csak elenyésző hányada tartozik oda. Mert bárhonnan származtatjuk is az erkölcsi törvénykezést, akár isteni eredetűnek vesszük, vagy az emberi lény eredendő nemességéből származónak, vagy elengedhetetlen konvenciók eredményének tekintjük is, amely valamiféle rosszat valamiféle jótól a világ minden táján kénytelen megkülönböztetni, – magam én e törvénykezésből Csak a mások kára lehet tárgya az erkölcsi törvénykezésnekigazán erkölcsieknek csak azokat a parancsokat tartom, amelyek tiltják, hogy másoknak kárt, fájdalmat okozzunk. S mármost kétségtelen, hogy a szerelmi hűség követelménye, tehát vele együtt a féltékenység érzése is olyasmi, ami megmutatkozik az emberen kívül egyéb teremtmények világában is, csakhogy egységes-e ez a tendencia, oly erőteljes-e, hogy erre világokat lehessen építeni? A kizárólagossági igény alapvető princípium-e?Ez a kérdés. A kutyák nősténye példáúl több hímmel él egyidőben együtt, tudjuk, a kakuk-madárnál meg éppen a hűtlenség látszik főtörvénynek s a keleti emberek jórésze, de még egyes afrikaiak is míly könnyen teszik túl magukat a kizárólagossági ígényeken! Nos, hogy ez itt, nyugaton, az itteni konvenciók nagy erejénél fogva nehezebben megy, azt belátom. S minthogy ennélfogva a hűtlenség nagyobb lelki sérelmet is okoz, 239mint amennyire megérdemelné, tehát a hűségi fogadalom betartásának ezen az egy ponton, belátom, erkölcsi jellege is van. Akizárólagossági igény nem érdemel emberfölötti erőfeszítéstNo de, hogy odáig menjünk el követelményeinkben, hogy magunktól e tekintetben is többet követeljünk, mint amennyit más követel tőlünk, ahogy ezt ma reggel én prédikáltam ostobán ennek a szegény embernek, ez már csakugyan sok volna a jóból. Okos ember ez és néki volt igaza és még abban is, hogy a megszokás, vagyis az egyforma ingerek előbb unalmat, aztán undort is okozhatnak s ha változatosabb lehetne az élete, akkor jobb kedve lehetne otthon is és jobban tudná szeretni a feleségét. De még abban is igaza volt, amit arról mondott, hogy vannak dolgok, amelyekről a feleségének nem kell értesülnie. Amit nem tudsz, az nem fájdítja fejed, – tartja a német példaszó és vajon nincs-e igazság ebben a mondásban? Különben is: A titkok szükségességehány titka van még a legnyíltabb szívű embernek is, amelyet nem közölhet senkivel, se anyjával, se feleségével, amelyet magával kell vinnie sírjába, már a kímélet okából is, tehát épp azért, hogy erkölcsösebb lehessen? Mert, ismétlem: a kizárólagosság ígénye nem akkora erkölcsi abszolutum, mint a többi, inkább a konvenciók tették ekkora hatalommá, és mégcsak a némasággal és titokkal se lehessen védekezni e zsarnoki hatalommal szemben? Mikor a másik észvesztő hatalom, a csábítás kezd úrrá lenni az embernek amúgy is ingatag szívén és érzékein?

Ez az egész világ ugyanis többek közt A kérkedés és csábítás világaa csábítás és kérkedés világa is. Senki se vonhatja kétségbe, hogy ez így van, ez még az állatok pompás ruházatában, díszeiben is megmutatkozik. A gazdagok vagyonukkal, az asszonyok szépségükkel igyekeznek kápráztatni, minél jobban szédíteni, hódítani, minél több vágyat kelteni, – körülöttem hatszáz felebarátom felesége cicomázza fel, illatosítja ki magát s avégből, hogy minél jobban megáhítsam s ezzel szemben mit követel tőlem az Írás? hogy a felebarátom feleségét ne is áhítsam meg. Mit kellene tehát tennem? Vagy lesütött szemmel kéne e világban járnom, mint a középkori szűzeknek és visítanom, ha hozzám érnek, mint az a szamár József visított érzékeny kanca módján a Putifárné érintésétől, – férfihez illő dolog ez? vagy mégjobb volna talán kiszúratnom a szemeimet?

S nem arcátlanság-e, hogy ez így van, nem tudom kié? a sorsé-e, vagy az életé, ez nem Merénylet az önuralom ellenmerénylet-e a lélek nyugalma, egyensúlya ellen, amelyet úgyis naponta s oly nehezen kell az embernek meg240szereznie, tehát nem támadás-e ez minden elképzelhető önuralma ellen is? S vajon nem ez is olyasmi-e megint, mintha valamilyen ördög akarná felverni bennünk mindazt, aminek nyugalmáért annyit kell fáradoznunk? No de mindegy, mondjuk rá, hogy ez is rendben van, minthogy ez így van és nem lehet vitatkozni vele.

A lényeg ebben annyi, hogy mint már mondottam, ezekszerint az ember érzékeinek magatartása is besoroltatik az erkölcstan világába, holott az igazi erkölcsiséggel vajmi kevés kapcsolata van. De ennek az erkölcstannak prófétái odáig mentek el, hogy magát az önszeretetet s annak minden megnyílvánulását, példáúl az emberi hiúságot is megvetéssel sújtják. Az erkölcsös élet ítéletük szerint tehát a következő két tendenciát mutatja:

Mindenekelőtt emberszeretetet, tehát szánalmat, megértést, együttérzést, vagyis a mások sorsába, helyzetébe való beleillőképességet követelik s ebből következőleg persze szánalmat és megbocsátást is s ez eddig rendben is volna, – csakhogy bizonyos Szigort magammal szemben, elnézést másokkal szembenönmaga iránt való szigort is követelnek az embertől: vágyainak fékentartását, önzésén való uralmat, tehát szerénységet, tehát mindenképpen való önuralmat, – sőt! bízvást nevezhetjük azt, amit e tekintetben tőlünk kívánnak, aszketikus magatartásnak is. A helyzet tehát az, hogy az embertől többet kívánnak, mint amit néki megengednek, hogy ő követelje felebarátaitól, ami egyértelmű azzal, hogy legyünk mások irányában mindenkor elnézőek és nagylelkűek, viszont magunk iránt sohasem. Tőlük keveset várjunk és nékik sokat adjunk. S mármost mi ez? Magam iránt kegyetlen legyek és mások iránt kegyes?

Mindez talán inkább helyeselhető, ha saját életemet megvetéssel tekintem, mint Buddha és szerzetesei, vagy a dzsaina hívei, vagy akár a kereszténység egyes szószólói, akik e földi életet a siralomvölgyének nevezték, – viszont hacsak azon az állásponton vagyok is, hogy ez a lét nem kívánatos ugyan, de ha már adva van, végigviendő, már akkor is hogy lehetne erkölcsi ideálom az, ami az övék: az aszkétikus önsanyargatás. Mert nem az-e, ha annyiféle vágyaimat el kell fojtanom? Mert vegyük csak azt, amiről már beszéltem, hogy még ránéznem sem szabad a mások asszonyára vágyakozással, – nem úgy van-e, hogy mindez, ha ugyan egyáltalán kivihető, akkor is eredendően esendő mivoltunknak, vagyis a húsnak és vérnek olyan fegyelmét, leigázását, sőt megnyomorítását követelné meg s mi 241magunktól, amelyet önmagunk iránti embertelenség nélkül elképzelni sem lehet. Ezzel szemben az Írás mégis így szól: – szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, sőt ellenségedet is! Nem képzelhető-e el tehát olyan advocatus diaboli, aki példáúl a puritánoknak igazat ad, mondván, hogy az Írás szavai szerint csak annyira tartoznak mások iránt elnézőek lenni, amennyire önmaguk iránt is azok, tehát ha sajátmagukkal is kegyetlenül bánnak, akkor másokkal is bízvást megtehetik. A balsors különben is, hát még az önmagunk mértéktelen sanyargatása nem hajlamosít-e mindkettő a kegyetlenségre és rosszakaratra? S nem példázza-e ezt a rossz irányban való elfajúlást az a háziállat is, amellyel rosszul bánunk, példáúl az eszkimókutya? Mármost nem abszurdum-e Kegyetlennek lenni kegyesenkegyetlennek lenni kegyesen, ahogy a puritánok teszik? Mert nem áll-e a kegyetlenség merő ellentétben azzal a bizonyos „szeresd” szóval, amely az említett főparancsolat elején találtatik? S hányan voltak az erkölcs eszelős hősei és még filozófusok közt is olyanok, akik felemelték szavukat a szánalom ellen, s ami a legabszurdabb: némelyek még erkölcsi okokból is, mondván, hogy a saját érzéseidben gyönyöröd rejlik, tehát szinte már várod is a mások panaszát. Mindezekből az a nagy ellentét válik nyilvánvalóvá, hogy az önmagam iránti szigorúságom mennyire emberfeletti feladattá teszi a mások iránti enyheséget.

Viszont tudvalevő, hogy a mások gyengesége iránti elnézés éppen az esendőbbjét jellemzi legjobban: a korhelyeket, elesetteket, a huncutokat, – ezzel szemben épp az úgynevezett erényt kelljen olyasminek tartanunk, ami engesztelhetetlenné teszi az emberi lényt, – lehet az? Nem tisztességesebb-e tehát az a felfogás, amely így beszél: – sohase légy embertelen önmagad iránt, mert akkor más iránt is azzá leszel? – S nem emberségesebb-e mint a puritánok, az a szellem, aki az ember természetét ismervén, annak esendő mivoltát Az elesettek gyakran elnézőbbekis ismerősként fogadja és példáúl huncutságait, csalafintaságait, de még kisebb bűnökre való hajlamát is szeretni tudja, mert önmagát szereti általa s már ezáltal is elnézésre hajlamos?

Ha pedig netán valaki mégiscsak jobb és elnézőbb tudna lenni mások, mint önmaga iránt, ez már talán, mint mondottam is, emberfeletti magatartás volna s csak önszántából lehet valaki ilyen, megkövetelni ezt senkitől se lehet. Ezenfelűl: az ilyen magatartásban 242még elidegenítő elem is rejlik. A teljes önzetlenség elfogadhatatlanMert a mások jóságát csakis csodálkozással, esetleg még lelkiismeretfurdalással is, de mindenképpen idegenkedéssel elfogadnom alig lehet. Ő nélkülöz és nékem mégis ád, ő magát szigorúan bírálja, de nékem megbocsát, – hogy lehessen ezt elfogadni?

Csakis akkor lehet elfogadni, ha Csakis a jótevő öröme teszi a jóságot elfogadhatóváa jótevő önzésének valamelyes öröme, tehát melege is megmutatkozik e cselekedetekben. Példáúl hiúsága, önelégűltsége: még ez is kibékítőbb, mint a szenvtelen jóság, a kötelességteljesítés hidegen ható jósága. Egyszóval: a teljes önzetlenség elviselhetetlen, már annálfogva is, mert bizonyos gőgös fölényt is érezni vél benne az ember, olyannyira, hogy a jótevőnek talán még bocsánatot is kéne kérnie azért, mert ennyire jó. Viszont, ha valaki odáig jutott el, hogy jósága éppen önzésének legnagyobb kiteljesűlése, ha jót tennie olyan öröm néki, mint mikor a gyermek meglátja a várvavárt karácsonyfát, ez a legmagasabbrendű önzés az, amely a jóságnak alig elérhető ideáljaként tekinthető.

Körülbelűl ilyesmiket magyarázott nékem akkor Schőndorff úr, aztán esőben, gyalog elzarándokoltatott engem is Gratwein község határába, ahol egy országútmenti síron, amelyet régen ismert, bizonyos Gusztáv Fellingernek sírján, többek közt ez a verssor is áll:

„Ó te csendes angyal, ki a sírokat őrzöd.”

– Nem gyönyörű? – kérdezte tőlem Schőndorff úr. – Ezért az egy sorért hoztam ide.

A vers persze hosszabb volt, s utána az volt odaírva, hogy ezek a halottnak egykori saját szavai. A verset többször hangosan felolvasta nekem, s ezt az egy sort talán ötször is, miközben könnyezett. Aztán így szólt hozzám:

– Az élet a halállal túl van fizetve, nem gondolja?

Schőndorff úr egy alkalommal megint Hamletet magyarázta nekem, s én azt kérdeztem tőle, hogy általában véve erkölcsös, vagy erkölcstelen dolognak tartja-e a bosszúállást? Amire ő:

– Miért kérdezi?

– Többféle okokból, – feleltem néki. – Mindenekelőtt azért, mert hisz Hamlet is bosszút állt, mégpedig túlvilági buzdításra. Második 243okom pedig ez: hogy hazámban többen fordúltak már hozzám ezzel a kérdéssel, s én nemigen tudtam mit felelni nekik.

– Mégis, mit felelt? – kérdezte Schőndorff úr.

– Egy asszony jött példáúl hozzám azzal, hogy szomszédnője egyre-másra lopja tőle a tyúkjait. Azt kérdezi tehát tőlem, hogy mit tegyen? Egyiket a másik után cseni el, s a családja csak azt eszi, amit az asszony őtőle lop, mert a sajátjával takarékoskodik. S mármost tegye ő is ugyanezt, már bosszúból is, kezdje a szomszédnő tyúkjait lopni? Amire én azt feleltem néki, hogy ez aljas dolog volna. – De mért volna ez aljas dolog? – kérdezte az asszony.

– Hát Bosszúból azt tenni, amit a másikban megvetsz?ugyanazt akarod tenni mással, ami a más részéről téged felháborít? – kérdeztem tőle. Magamban pedig azt gondoltam: – E cselekedet a képzelet számára helyesnek tetszik, kivitelében pedig kétségtelenűl van valami, amit jóérzésű ember nem vállalhat. Hogy van ez? – kérdeztem magamtól, de feleletet nem tudtam erre adni. Történt pedig, hogy egy idő után eszeveszett roham kezdődött nálunk a bankok felé, az érettségizett ifjúság nagy része bankhivatalnok szeretett volna lenni. Egyszer aztán egy élemedett félvérű, arab és francia vérkeverékű ember jött hozzám azzal, hogy egy nagyon befolyásos arab kitúrta őt állásából, mert a fia számára helyet akart csinálni a bankban. Ő nagy bajba kerűlt, csak aztán szerencséje volt, ennek a befolyásos embernek főnökéhez kerűlt titkári minőségben, s ez az ember nagyon megszerette őt, most tehát módja van rá, hogy ezt a bitangot, aki őt kitúratta remek állásából, hogy ezt most ő akolbólítsa ki helyéből, vagyis, hogy végre bosszút álljon rajta. Tanácsot jött kérni tőlem, hogy vajon helyesnek tartom-e az ilyesmit? Ennek is azt feleltem:

– Megirígyelted tőle az aljasságot? – Amire az illető újabb kérdést tett elém.

– Hát megtorlás nem létezik? – kérdezi tőlem. Amire én:

– Úgy látszik, számunkra, A bosszúnak csak a gondolata elviselhetőegyes emberek számára csak gondolatban lehetséges az ilyesmi, testvér, mert mihelyt mi magunk hajtjuk végre, akkor feltétlenűl elégedetleneknek kell lennünk magunkkal.

– Akkor hát ki hajtsa végre? – kérdezi az illető.

– Vagy Allah, testvérem, – mondtam én, – vagy valamely más, szentté avatott hatalom. Illetve, talán nem is kell olyan nagyon szent244nek lennie. Jóérzésű emberek kénytelenek A megtorlást másra bíznia megtorlást másra bízni, s rendesen a bíróságra bízzák, testvér.

– Akkor hát nincs segítség számomra, – felelte ez a Lefevre nevű félvér. – Most aztán mit csináljak? – folytatta. – Még most is forr a vérem, ha erre a gazemberre gondolok. Viszont hogy menjek én ilyesmivel a bíróság elé? Mit csináljak tehát? – kérdezi megint.

– Hogy mit csinálj, azt én se tudom, – feleltem néki. Amire ő szemlátomást elégedetlenűl otthagyott engem.

De volt egy ennél még súlyosabb esetem is. Egy Nahíd nevű öregasszony, régi ismerősöm keresett fel az előbbihez hasonló, de még súlyosabb ügyben. A fiát valami hitvány ember kitúrta állásából, s ők már hónapok óta éheznek. Már-már eladogatták mindenüket, s a fia hol öngyilkosságra, hol arra gondol, hogy meglesi, és leszúrja azt a furfangos és befolyásos fiatalembert, aki őt kimarta helyéről. S képzelje, Schőndorff úr, ez a rettenetesen szegény asszony, akit a fia tartott el, hozott nekem még egy kis kosár mandulát is ajándékba tanácsomért. A kosárkát visszatóltam asztalomon és így feleltem neki:

– Nem tanácsolhatom fiadnak azt, hogy ölje meg a fiatalembert, de ha megtette volna, és én volnék a bírája, ezt gondolnám:

– Ez a fiú Az életbevágó sérelem halálos megtorlásaéletbevágó sérelmet szenvedett el áldozatától. Nemcsak ő éhezett, hanem az anyja is, s ha anyjának nyomora nem keltett volna benne kétségbeesést, indulatot, azon jobban csodálkoznék, mint az ellenkezőjén. Az ilyen indulat sokmindent szentesít is, de még jobban enyhíti a megtorlást az a tény, hogy itt áll előttem szomorúan, lehajtott fejjel, átadva magát a bűntető hatalomnak. Egyszóval olyasmit követett el, ami őt magát is tönkretette, ennélfogva Aki bosszúja által maga is pusztulmegbűntetem őt, de ezzel a teljes fölmentvényt is megadom néki.

Dolgomban bizonytalanúl, magamba merűlve, önfeledten beszéltem mindezt magam elé, az anyó szemlátomást semmit sem értett meg belőle, és végűl is csak azt kérdezte: – Mit tegyek, mit tegyek? – És a kezeit tördelte.

Épp akkor volt egy kis pénzem, mandulás kosarába tehát betettem egy százfrankos bankjegyet és azt mondtam neki:

– Anyám, nem tudom mit kell tennie, itt elhagyott a tudományom. Vidd ezt a kis pénzt magaddal, majd én megpróbálok a taplószívű Abu-Szálik bankigazgatóval beszélni, hátha megteszi nekem, és elhelyezi bankjában a fiadat.

Erre az anyóka kezet csókolt nekem, és elment. Ő talán meg volt elégedve azzal, amit tőlem hallott, de én semmiképp. Éjszakákon át törtem magamat azon, hogy a bosszú erkölcstanát magamban tisztázzam. Most tehát végre Hamlettel kapcsolatosan önhöz fordúlok Schőndorff ulemma, világosítson fel, hogy mit kellett volna már eddig is e kérdésről gondolnom, vagyis, elhelyezhető-e az erkölcstan világában a bosszú gondolata?

Kérdésemre Schőndorff úr nagyon elgondolkodott, majd szokása szerint pipára gyújtott előbb, mintha onnan akarná kiszívni a bölcsességet, s a füst gomolyai felé irányítva tekintetét, így válaszolt:

– Nehéz kérdés, még az evangélisták se tudták jól megoldani. Jézus a megbocsátást hirdeti, sőt követeli tanítványaitól, Az irgalmas istenség és a pokollal büntető istenség ellentétes az isten irgalmáról beszél. Mégis fennállnak a poklok, amelyekben isten bűntet, vagyis megtorolja a bűnöket, az az irgalmas istenség, akit Jézus annyira szeretett. Amit ön a bosszúról klienseinek mondott, nagyrészben helyeselhető, csak talán némi szisztematikusabb kiegészítésre szorúl. Lélektanilag és erkölcstanilag is tökéletesen helyes az a megállapítás, hogy a bosszú, illetve megtorlás gondolata ellen kifogást tenni nem lehet, erkölcsileg csakis a kivitele kifogásolható. A megbocsátás erkölcsi abszolútum. A megtorlás praktikumAz is helyes észrevételnek tetszik, hogy épp ezért a bosszú gondolatából eredő álmok is a kivihetetlen képzeletek közé sorozandók s ez legfőbb oka annak, hogy az emberi szellem a bosszúló hatalmat az istenség kezébe teszi le, azzal a fohásszal, hogy ő cselekedjen helyette. Nyílván innen származik a Jupiter Ultor, valamint a bosszúló Jehova képzelete. Kétségtelen továbbá, hogy a bosszú és megtorlás az erkölcsi abszolútumhoz tehát a „bizony mondom, nem hétszer, de hetvenhétszer kell megbocsátani” elvéhez képest A praktikum ideáljapraktikumnak tekinthető. De minden praktikumnak is vannak ideáljai. A sértett ember esetleg mértéktelen bosszút követel istenétől, de a megtorlás ideálja más. A gondolkodó egy pártatlan, tárgyilagos és igazságszerető istenség kezére adja azt a hatalmat, amelyet halandó ember kezére adni nem volna elég bizalma. S mármost, ha az egyes ember megtorlásának kivitele méltó ahhoz a képzelethez, amelyet az istenségnek ilyen bosszújáról feltételezünk, akkor az nyílván erkölcsösnek is mondható. Csakhogy rendesen nem méltó hozzá, az a tapasztalatunk. A bosszuló kielégületlenségeRendszerint kielégítetlenséget, sőt boldogtalanságot is eredményez az emberi szívben. Nem szólván arról, amit e tárgyban már megállapítottunk, s 246ami különösen a bosszúból való ölés esetén áll fenn, hogy a bosszúló a megölt emberrel nem éreztetheti többé bűntető hatalmát, mert már meghalt, – de mondottunk erről egyebet is. Ha példáúl úgy adódik, hogy az elégtétel késik, akkor már esetleg egy ártatlan ember áll a bosszúló előtt, aki esetleg már nem is emlékszik arra az ártalomra, amelyet okozott. De az emberi kielégűlések természete is olyan, hogy csömörük szokott lenni, különösen a túlnagy kielégűléseknek. S mármost olyan esetben, mint amilyen a Hamleté, egyiket se tételezhetjük fel s ezt a következő egyszerű lelki kísérlet is bizonyítja: ha Hamlet megtorlás nélkűl tűrte volna el, hogy apját annak fivére orvúl megölje s anyját ezekután még el is vegye feleségűl s őt magát elüsse a tróntól, akkor pipogyának kellene őt tartanunk. Mi is, e tragédia szemlélői okvetlenűl bosszút követelünk. S annak kivitele történetesen nagyon hasonlít is ahhoz, amit ön mondott magának a jó bíróról való képzeletében. Bosszút áll, de amellett tönkremegy belé, – olyan ez, mint mikor valaki a szirtfokon átnyalábolja ellenfelét és lerántja magával a mélységbe. Ez a bosszúállás nem hágy csömört, tehát bízvást az elképzelt istenség ítéletéhez hasonlítható, vagyis erkölcsi kifogást tenni ellene nem lehet. Aljas, furfangos, vagy alattomos pontja nincs, – muszáj, hogy a lélek teljes felmentvényt adjon az ilyen szenvedő bosszúlónak annál is inkább, minthogy itt a megtorlás nemhogy bűnként, de a túlvilág által elrendelt kötelességként hat a szemlélőre. Hamlet esete klasszikus példája lehetne annak, mikor egész lelkünk, tehát érzésünk és értelmünk egyaránt méltónak mondja egyes ember bosszúját az elképzelt istenség bosszújához.

Mindezt pedig egy barátnőmmel, dr. A. B. filozófussal és orvosnővel való régi beszélgetéseink alapján mondom önnek. Hogy ki ez a dr. A. B., erről még értesűlni fog.

– Abban már többször megállapodtunk, hogy önmagával tehet az ember, amit akar, – mondotta egy más alkalommal Schőndorff úr dühösen, – tűrje, vagy ne tűrje a megalkuvást, vagy ahogy én nevezem: a praktikumot. Mártiriumra szánhatja rá magát, elmehet remetének, ez az ő dolga, de embertársai számára okvetlenűl el kell fogadnia azt az elvet, hogy az abszolút követelményekből engedni kell.

S hogy ennek mi a szabálya? – folytatta. – Nincs szabálya, ezt csak esetről esetre lehet megítélni valakinek, de csakis olyan embernek, akinek érzéke van ahhoz, hogy mit követelhet az emberi lénytől. De nemcsak másokról van itt szó, sajátmagára vonatkozóan is el kell fogadnia egyet-mást, kétségtelenűl. Vagy nem maga mesélte-e nekem az abessziniai abúna két esetét, egyrészt a tevehajcsárral, amelyet még a saját személyére vonatkozóan is el kellett az abúnának fogadnia, de az éhhaláltól rettegő aggastyán esetét is nem maga mesélte-e, akinek viszont az abúna nem tudott mit felelni? Hogy is volt az? – kérdezte tőlem.

Elmondtam hát neki mind a kettőt újból.

Hogy az abessziniai főpap összeszidott egy tevehajcsárt. – Szabad ilyen csúnyán káromkodni? A vallásod ezt megengedi néked? – förmedt rá egy sürgős utazása közben.

– Ez egyike azoknak a silány és ostoba abszolútumoknak, amelyekre semmi szükség nincs. A tevehajcsárnak muszáj káromkodnia, de mondok valamit, még a testi munkás sem állja meg anélkül, minthogy pillanatról pillanatra annyi vesződsége és bosszúsága van. Őszentsége csakis azért nem káromkodik, mert nem ő hajtja a tevéket, másra bízza tehát a káromkodást s akkor még korholja is érte. Aminthogy másra bízza a mészáros-mesterséget is, meg a kivégzéseket s aztán megvetéssel tekinti a hóhért. Nem hipokrizisre vezet mindez? – mondotta Schőndorff úr.

– Ez tehát annyit jelent, hogy ő is káromkodjon? – kérdeztem én.

– Nem muszáj káromkodnia, csak ne vágjon olyan ájtatos pofát, ha más káromkodik, olyasvalaki, akinek ezzel a rosszakaratú állattal kell vesződnie. De nem ugyanezt felelte néki az is? – kérdezte Schőndorff úr.

– De igen, azt felelte, – mondtam én. – Próbáljon szentséged a tevékkel másképp boldogúlni. Akkor majd meglátja, hogy muszáj káromkodnia, – felelt a tevehajcsár.

– S őszentségének csakugyan bele kellett nyugodnia a káromkodásba, minthogy útja sürgős volt és másképp nem ment a dolog, nincs igazam? – kérdezte gúnyosan Schőndorff úr. – Köves pusztaságokon akar ő negédeskedni? – tette hozzá dühösen. – Most kérem a másik fontos történetet. – Elmondtam hát neki megint azt is.

– Az abúna egy faluba érkezvén a következő kérdést intézte az eléje vezetett aggastyánhoz:

– Ilyen öreg vagy és még mindig lopsz? talán nem tudod, hogy már a legszentebb tábláink is tiltják a lopást?

– Ez az abszolút alapelv, – mondotta megint Schőndorff úr. – És most a feleletet kérem újra.

– Amire az aggastyán így felelt: – Szentséges atyám, nálunk mindenki lop. És ha folyton csak tőlem lopnak és én nem lopok senkitől soha, akkor éhenhalhatok. Így járt különben apámnak egyik fia, Yasú is. Nagyon öreg lett, már mozdúlni is alig tudott, erre minden húst és minden mézet mindig elloptak tőle, ő meg nem tudott már semmit se lopni magának, Akit mindig meglopnak és ő sohase lopakkor hogy is maradhatott volna meg? Erre hát persze hamar éhenhalt. Nem akarok én is így járni, – felelte az aggastyán az abúnának.

– Vagyis választhatott élet és éhhalál között s ő lopás árán ugyan, de az életet választotta, mert praktikus ember volt, – felelte Schőndorff úr nagyon gúnyosan: – És ez az eset is, minden elméletnél jobban megvilágítja, hogy mi az a praktikum, – tette hozzá.

Egyszerű magyarázatok voltak ezek, de nagyon világosak is. Csak voltak aztán olyan esetek, amelyek Schőndorff urat is meghökkentették. Így egy alkalommal Schőndorff úr egy jómódú ismerősének erdei faházában szálltunk meg, afféle vadászházban. Két szobájában akkor senkise lakott, ide szállásoltak be minket, mellettünk az erdészné lakott tíz esztendős kisfiával, – férje épp akkor valami városba utazott a fiúnak egy vizsgája ügyében. Három napig tartózkodtunk az erdőben, mert fáradtak voltunk. A második napon a verandán űlünk és pipázunk. (Schőndorff úr engem is rászoktatott a pipára.) Ő leveleket írt, én álmodoztam, egyszercsak a szomszéd lakásból a következő beszélgetésre leszünk figyelmesek:

– Hogy mi a jellem? Jellem az ember lényege Aloiz, – magyarázta az erdészné nyílván a kisfiának. E szavak után csend következett.

Schőndorff úr pedig szájára tette ujját, mutatván, hogy egész közönségesen hallgatózni akar. Aztán papírszeletet tépett, ráírt valamit és átnyújtotta. Ez állt rajta:

– Akár egy római anya.

– Nem, nem! – kiáltott fel ekkor az asszony s nyílván fiának valamely kérdésére, amelyet nem hallottunk. – Arról szó sincs, – hallat249szott a nyitott ablakon át, – te csak sohase mondd meg bármiről is a véleményedet. Anyai tanács a vélemény elhallgatásárólŐk sohase lesznek tisztában vele, hogy te mit gondolsz és különösen nem felőlük. Igazi szilárd jellem őket hagyja beszélni és magában nevet.

Schőndorff úr erre már hosszú arcot vágott, „o”-betűt formált szájából és ezt írta nekem egy papírszeletre:

– Akárcsak Graciánt hallanám.

– Ki az a Gracián? – írtam vissza neki.

Kezével intett, hogy majd elmondja máskor. Igaza volt, nem lehetett most időt vesztegetni, mert sokkal érdekesebb dogok következtek.

– Amit tegnap este kérdeztél, arra most felelek, – mondotta az erdészné. – Ezt az illetlenséget néha muszáj elkövetni, az ember szerencsétlen szervezete kényszerít erre minket. Mégis szabályként jegyezd meg magadnak ezt: – Ha ketten vagytok, akkor mégis uralkodj magadon, vagy menj ki a szobából, Anyai tanács bizonyos illetlenség dolgábanmert hisz a másik ugy-e tudhatja, hogy a rossz szag nem tőle ered. De mihelyt hárman vagytok együtt, akkor már nem áll fenn ez a veszély. Akkor már, ha a szükség sürget és kényszerít, már nem vagy olyan bajban, mert a másik kettő nem tudhatja, hogy melyik volt illetlen, csakis te tudod.

A délelőtti tanítás e szóval véget ért, mert a kutyák boldogan csaholni kezdtek. Megérkezett csomagjaival szolgálójuk a közeli faluból.

– No most mit szól ehhez? – kérdezte tőlem Schőndorff úr, mikor elindúltunk erdei sétánkra.

– Nem szól semmit? Pedig az anyának ez az utolsó tanácsa bizonyos szempontból alapvető tételnek tekinthető. Szükségszerűen alávaló mesterkedésMert már-már az aljasságot súrolja és alattomosságra tanít.

– Képzeljen el egy tisztalelkű gyermeket, akinek lelke tiltakozik az ellen, hogy másra hárúljon annak ódiuma, amiben ő a hibás, – egyszóval ez már piszkos praktikum. És mégse tudok mit felelni erre, zavarban vagyok, mert, sajnos, igaza van ennek az asszonynak. Mert mit tehet a nyugati ember egyebet? Aljas ügyeskedésre kényszerűl, és ha ezt egyéb ügyeiben is követi, mintának veszi, akkor aljas ember 250lesz belőle. Ezért válik principiális tétellé ez a mindenképpen szégyelnivaló, de szükségszerű tanítás. Persze nem így van ez keleten, példáúl a kínaiaknál, ahol az emberi természet semmiféle megnyilatkozása se szégyelendő, Ahol aljas mesterkedésre nincs szükségahol tehát ilyen hipokrizisre nincs is szükség. De fogadni mernék, hogy ez a tisztességtelen tanács nem egyedülálló ennél az asszonynál, mivelhogy az ilyen ügyeskedésnek folytatásai szoktak lenni. És boldog volnék, ha a folytatást is hallhatnám.

Ezt mondotta Schőndorff úr, és csodák csodája még aznap ez a kívánsága is beteljesedett.

Délután megint kiűltünk a tornácra, megint nagy csendben voltunk és Schőndorff úr ezt írta nékem egy papírszeletre:

– A hallgatózás is elég becstelen dolog, de most tapasztalati anyagként hasznos. Látja-e már, hogy a praktikumnak milyen nagy fontossága van? – s utóiratnak még ez volt odatéve: – lassanként pojáca leszek, szavamra. Zsonglőr.

S íme a gyerek oktatása csakugyan folytatódott és nem éppen tiszteletreméltó irányban, Schőndorff úrnak tehát ebben is igaza lett. Előbb iskolai ügyekről volt szó. Kiderűlt, hogy a gyermek csak néhány napra jöhetett haza valamely internátusból és hogy a betegsége miatt elmulasztott vizsgákat kell letennie s hogy az apa épp ezért maradt a városban, hogy ezt kieszközölje, – így valahogy. S hogy ezt a pár napot az anya jól fel akarta használni, hogy bölcsességgel telitömködje fiát.

– Te pedig ne szeress soha senkit, arra semmi szükség, az ember csak rosszul járhat vele, – hallatszott egy idő múlva.

– Kezdődik, mégpedig várakozásaimnak megfelelően, – írta Schőndorff úr egy papírszeletre.

– Mit mondasz? – kérdezte az anya. – Ha téged szeretnek? abban nincs semmi köszönet. Csupa önzés az emberek szeretete, én mondom ezt neked és sokáig sose tart. Nekem az a tanácsom: A szerető ember kihasználásaha szeret valaki téged, azt igyekezz a javadra felhasználni. Sőt kihasználni, igen, az a tanácsom, – mondotta elszánt haraggal, keserűn az erdészné.

– Bravó! Ugy-e, hogy mondtam? – írta nékem Schőndorff úr. S körülbelűl egy hét múlva, további vándorlásaink során visszatérve erre a tételre, ezt a megjegyzést tette:

– A gyermekek filozófikus hajlandóságúak, szeretnének mindennek a végire járni. S ilyen tanítások esetleg gyökeret vernek bennük 251és egész életükre szóló princípiumokká nőhetik ki magukat, – mondotta Schőndorff úr. – No de ne vágjunk a dolgok elébe. Azt kell folytatnom, hogy mi mindent mondott még az erdészné fiának. A gyermek hangját mindeddig nem hallottuk, úgy látszik, a fiú suttogott. Most azonban hirtelen kitört s valami diadal csengett vékony hangocskájában.

A szerető anyát is ki kell használni?– Hiszen te is szeretsz engem anya. Akkor téged is kihasználjalak? – hangzott a kérdés. Csend állt be e szavak után, hogy az anya mit felelt erre, nem hallottuk. Lehet, hogy most már ő is susogott.

– Okos ez a kölyök, – írta fel nekem Schőndorff úr.

Mindeközben a gyermek kiszaladt a kúthoz s ott nem tudni mely okokból azt kiáltotta: – hóuch, hóuch! – talán a verebeknek. Aztán visszaszaladt és csengő hangon ezt kérdezte a mamájától, aki, mint utóbb megállapítottuk, a nyitott ablaknál űlt és hímezett:

– És akit én szeretni fogok, az is ki fog használni engem?

– Te nem fogsz szeretni senkit, már mondtam, – felelte az anya.

– De ha mégis? – makacskodott a fiú.

– Ha szeretni fogsz is valakit, az nem lesz olyan okos, mint te vagy, – felelte neki a mama. Megint hallgattak egy ideig.

Csak ostobát szabad szeretni, hogy ne használjon ki minket?– Akkor nekem csak ostobát szabad szeretni? – kérdezi egy idő után a gyerek.

– Most miattad elvétem a fonalat. Ne járjon már annyit a szád, – kiáltott fel az anya. Úgy látszik, erre már nem tudott mit felelni neki.

Amire a gyermek megint kiszaladt a napsütött udvarra s itt tűnődő játékba kezdett. Kis ostorával a kerítést veregette. Aztán hirtelen visszaszaladt a nyitott ablakhoz és ezt kiáltotta be az anyjának:

– Akkor én téged se foglak szeretni, mert te okos vagy és te is ki fogsz használni engem, ha nagy leszek.

Mindezek után pedig bementünk a szobába.

– No? – kérdeztem ott bent Schőndorff úrtól s nem tagadom, némi diadallal. – Hogy állunk a praktikumokkal? – kérdeztem tőle.

Nem volt szép tőlem ez a diadal, mert Schőndorff úr szemlátomást le volt törve. Még ilyennek nem is láttam. Szomorú volt. – Hátha még Abu-Szálikkal, a bankigazgatóval összetalálkozott volna, – gondoltam magamban.

– Nem tagadom, zavarban vagyok, – felelte szomorún. Csakhogy én nem tágítottam. Hát hiába! a lelkem merevsége még akkor túlságosan eluralkodott rajtam.

– Hát hogy is állunk ezzel? – folytattam a maliciózus kérdezősködést. – Vajon igaz-e az a tétel, hogy a fejlett értelem az érzékek rovására fejlett és hogy az eszes emberek között aránylag több a szívtelen és gonosz ember? Mert ha igaz, akkor még jobban megvetem a praktikumokat.

– Ha valaki ezt látja, nem jobb-e akkor inkább a legtávolibb szélsőséget választania, hogy még a közelébe se kerűlhessen ennek a szemétnek? – folytattam magam is meglehetősen izgatottan. – Az én első tanítóm azt mondta: – Ha balra van a rossz, jobbra van a jó, akkor ne menj kicsit bal felé, a rossz felé, hanem jobbra, a jó felé.

Ezt mondtam, mialatt izgatottan jártam fel és alá a szobában.

Úgy látszik, magam is jobban ki voltam kelve magamból, mint amennyit ez a dolog megérdemelt, – ma se tudom miért? Schőndorff úr pedig, mondom, szinte meg volt törve, ezt sem értem egészen, még ma sem. A divány sarkában űlt, egész belesüppedve önmagába, komoran, sötéten. Lehet, hogy ő is hasonlót érzett, mint én, lehet, hogy az emberi élet reménytelensége tárúlt az ő szemei elé is, erőteljesebben és meggyőzőbben, mint máskor. Az embernek vannak ilyen pillanatai, mikor példáúl a következőket gondolja:

– Hogy íme, mi hülyék, járjuk a világot, agyontörjük magunkat mindenféle gondolatokkal, heteken át vitázunk, agyonmagyarázzuk az ember életét, s mindez olyan, mintha levegővel hadakoznánk. Mert ezalatt ők, az emberek körülöttünk azt csinálják, amit akarnak. S ez így lesz minden időkig, amíg a világ világ marad.

– Visszavonúlni, még mélyebb, még teljesebb magányba, s ki-ki éljen, ahogy tud. Én is, mások is, – gondolja magában az ember.

S hogy ez Schőndorff úrral is így lehetett, evvel az érzékenyszívű jó emberrel, mutatja, hogy valósággal bűnbánatos jellege volt annak, amit ezekután mondott, – s mintha most hirtelenűl egész életét igazolni akarta volna önmaga előtt is. Így szólt hozzám:

– Mindenekelőtt első kérdésére próbálok felelni: hogy az okos emberek hajlamosabbak-e a szívtelen és erkölcs nélkűli életre? Igen, hajlamosabbak. De csakis A félemberek erkölcstelenségea fél-emberek. Mert csakis a fél-gondolat, a félig kiművelt szív és értelem képes megmaradni állati mivoltunk 253tudatosított szándékai mellett, a fejlettebbje soha. És nincs az a mindenből kiábrándúlt bölcselő – s itt Marcus Aureliusra, vagy akár La Rochefoucauld-ra is gondolok, – aki minden eddigi ideáljának megtagadása után ezt a legfőbb és legtisztább ideálját, az erkölcsi parancsot egészen megtagadta, vagy kinevette volna, aki ennyire praktikus akart volna lenni. De vegyünk akár engem. Vehette észre, hogy én praktikus követelményeinktől nem tágítok ugyan, de odáig sohase vetemedtem, ameddig ez az erdészné. S ha most, öregkoromban visszagondolok életemre, erkölcsi eredményeit a következőkben foglalhatom össze: hogy jó ember voltam-e? nem tudom, nem állíthatom. De azt igen, hogy nem találok elmúlt életemben olyan mozzanatot, amelyért most nagyon kellene szégyelnem magamat. És másodszor: ha valaki tanácsért jött hozzám, vagy kezdő drámaíró keresett fel, sohasem azt akartam, hogy az illető rosszúl járjon, vagy az író rosszúl dolgozzon, hanem minden jószándékommal mindig arra törekedtem, hogy ezek jól járjanak, jól írjanak. Ennyit magamról. Ami pedig a világot illeti… Nem is kell másra gondolnom, elég azt a kérdést felvetnem, amelyet már annyiszor felvetettem ön előtt, hogy Mi lenne az emberből az erkölcsi parancs nélkül?vajon mi lenne az emberi lényből, ha világában még az erkölcsi intelem se létezne, vagy ha magától még azt is elvetné, és többé semmi se volna, ami korlátot szabhatna eredendő ösztöneinek? – mondotta Schőndorff úr.

– Ez rendben van, ebben egyetértünk, – mondtam én, – de viszont rendkívűli értelem kevés van, olyan, aki mindezt be is látja, félig eszes pedig sok van, érzésképtelen és kíméletlenségre hajlamos, – igaz ez? – kérdeztem tőle.

– Igaz, – felelte ő.

– No de vizsgáljuk csak meg a kérdést még közelebbről, – mondottam én. – Ez az erdészné tehát ezekszerint a tudatosított állati principium, a tudatosan nyers önzés szószólója volt. És eszesnek is látszik, a fiáról pedig maga is megállapította, hogy okos gyerek, s ha minden jól megy, akkor a fiú is olyan lesz, mint az anyja, vagyis az a fajta lesz ő is, akiben az okosság megszűnteti érzéseit. Tehát igazi moralitás sem lesz benne soha. Mert hiába állapítjuk meg mi ketten, hogy a szeretet is más, meg a jóság is más, – néha ugyan egy úton haladnak, de a szeretet javarészt önző, ennélfogva rossz is tud lenni, viszont a moralitás soha, – részben öntől is veszem ezeket a disztinkciókat, – de hiába 254kardoskodik ön emellett, úgy látszik, A szeretet és jóság közti különbséga jósághoz is kell valamelyes érzés, mert a mindenkor szeretetképes embernél mégiscsak természetesebb a jóság megnyílvánúlása, mint a többinél, – viszont ezek az emberek, az erdészné, és esetleg a fia sohase lesznek ilyen érzésképes emberek. Még ha akarnának azzá lenni, akkor sem, hátmég ha nem is akarnak. Ha pedig úgyse lehet belőlük jó ember semmiképp, akkor mit tanácsoljon ez az erdészné a fiának, ha nem ilyesmit? Beszélje rá arra, ami nincs, és nem is lehet benne soha?

– Ebben viszont megint magának van igaza Hamuján, zavarban vagyok, – ismételte Schőndorff úr nála szokatlan alázatossággal. S én akkor nagyon megszerettem őt, mert e pillanatban olyan volt, mint a gyerek, aki elvesztette ostorát, amellyel a kerítést verheti.

– És abban vajon nem volt-e igaza ennek az erdésznének, – folytattam, – hogy az emberek szeretete is javarészt csupa önzés, tehát nem tanácsos bízni benne, hátmég építeni rá, már annálfogva sem, mert sokáig ez a szeretet nem igen szokott tartani. Az ember szeszélyes lény, és végtelenűl hiú, és mégcsak azt se mondhatom, hogy nagy dolgok azok, amelyekre hiúsága vonatkozik. Hajderabad nizámjának egyik dédelgetett nagynénje egyszer azt találta mondani neki, hogy nagyon igazságtalan és kegyetlen híre van, – erre a nizám csak nevetett. De mikor röviddel utóbb ugyanez a nagynénje, aki Angliában nevelkedett, arra figyelmeztette őt, hogy Pervertált szégyenérzetaz angol urak bankettjén csúnyán evett, hogy rosszúl használta az evőeszközöket, továbbá, hogy nagyon hibásan, szégyenletesen használta az idegen kifejezéseket, a nizám vadúl, felháborodva nézett rá, ellökte magától, és nem akart többé hallani róla.

– Hát ebben a szeretetben bízzon valaki? Nincs-e tehát igaza az erdésznének? – kérdeztem végűl is.

– Valóban zavarban vagyok, – felelte harmadszor is Schőndorff úr.

– Viszont és ezzel szemben most azt mondom: hogy lehessen így kitartani az életet magunkfajta embereknek, amilyen maga és én? Nem inkább élve a máglyára lépek, mint a dzsainák, semhogy mindezt a nagyon praktikus szemetet magamévá tegyem? Nem bíztatni kell az emberben levő állatot, hanem csendesíteniHa pedig nem lépek a máglyára, nem jobb-e nekem akkor inkább a nevetséges abszolutumokhoz tartanom magam, amelyek mégiscsak kirántanak ebből a sárból? Mert rábeszélnem magamat, hogy állat legyek, erre semmi szükségem, úgyis az vagyok. Lebeszélni magamat erről, – ez a keleti 255bölcselők életének útja. Én sokat tanúltam magától, ez igaz, sok mindenben megvilágosodott az elmém, és enyhébben, sokkal inkább a körülményeket mérlegelőn fogom ezentúl megítélni embertársaimat, de, ami a saját személyemet illeti, én a világ összes praktikumaiból csak vajmi keveset fogok a magam számára hasznosítani. Legfeljebb, ha annyit, hogy megiszom egy pohár bort, vagy elszívok egy pipát, ha már nagyon szomorú vagyok. Mit szól ehhez? – kérdeztem tőle.

– Maga átkozott hagymaevő, vagy mi a fene maga, – felelte Schőndorff úr, – maga most tényleg megzavart engem. Nehogy megint az abszolutumok felé tereljen, mert leszúrom. Általuk vesztettem el egyetlen fiamat, – kiáltott rám, amire én is nagyon elkomolyodtam, és nem kérdeztem tőle, hogy mi módon? (Később aztán elmondta ezt is.) Vacsorázni pedig nem volt többé kedvünk, aludni mentünk tehát. Schőndorff úr ugyanis közölte velem, hogy e pillanatban megundorodott mindennemű ételtől. Magam én pedig úgyse sokat ettem akkoriban. Lefekvés előtt pedig még megjegyezte:

– Milyen szerencsém, hogy most nincs itt valami nőszemély is. Mert ez azt gondolná:

A nők nevetik a törvénykezést– Micsoda marhaságokon törik ezek folyton a fejüket. Törvényeket akarnak csinálni ott, ahol nem lehet törvényt csinálni. Erre persze elmegy az étvágyuk, – gondolná és nevetne. – Agyontörik a fejüket, és min? A semmin. Ezalatt én nagyon jól megvacsorázom, aztán arra törekszem, hogy csókolózni lehessen legalább az egyikkel. Az nekem is jó lesz, neki meg kimegy a fejéből ez a sok marhaság.

– És ez is praktikum, vigye el az ördög, – tette hozzá Schőndorff úr.

– De nehogy azt higgye, maga szerencsétlen hindú, hogy most csömörlöttem meg először a praktikumoktól. Csak aztán a belátás, életismeret és szenvedés visszakényszerítettek a megalkuvásokhoz, mert mire megyek azzal, ha akár magamban is feddhetetlen emberszeretetet követelek, mondjuk, a kofától, vagy bankártól. A szenvelgés undoraÚtálom én a szenvelgést, maga szerencsétlen hindú, de attól viszolygok legjobban maguknál, keleti bölcsek, hogy úgy járnak-kelnek a világban szemlesütve, mintha holdvilágot ettek volna és olyan fájdalmas és 256bárgyú szemekkel tekintenek ránk, gyarló emberekre, mintha azt akarnák mondani:

– Ide kényszerítettek engemet, piszkos népség, közétek, elég bajom az nékem. – Még Jézus Krisztusban is van egy kevés ebből.

– De viszont a Jézusát maguknak, tényleg olyan megvetendő az ember? Igenis, meg nem is. Ha pedig tényleg olyan ocsmány, akkor ők is azok. Mert tisztán élni nem lehet, az élet piszkos dolog s a keresztény szentek legtöbbje is folyton bűnöket vall be és megbocsátásért könyörög. Miközben nagyokat jajong, – s ezt már a zsoltáros is elkezdte, – hogy uram isten, mért is van az, hogy a gonoszoknak olyan jó soruk van? – Amire az isten azt feleli: – azért! – Persze, hogy azért, minthogy az állati princípium a természettől adatik, tehát életteljes és hatalmas, az erkölcsi princípium viszont csak emberi óhaj-sóhaj, tehát nyavalyatörős, sápítozó és esendő. Ezenfelűl: a szentek és erkölcsi hősök nagyrésze egész ifjúságát úgynevezett bűnökben tölti, mint Tolsztoj Leó is, aztán megtér. Vagyis jóideig állat volt, aztán igyekszik kevésbé az lenni. No de mennyi ideig tart, amíg eszére tér? S ez a megtérési komédia újból meg újból megismétlődik – s mit ér az egész, ha Az ember újra meg újra állat, aztán megtéraz emberek mindúntalan állatok s aztán mindúntalan megtérnek? S mikor már megtértek, lesütött szemmel járnak közöttünk, mint az angyalkák. Nem olyan ez, mint mikor egy katona-ringyó jól kitombolta magát az árkokban s aztán a hús vágyainak hiábavalóságáról prédikál és a lányoktól szűzességet követel? Persze nem azt mondom, hogy én is ezt gondolom, de beláthatja: az embernek ilyesmi is eszébe jut vívódásai közben, – jegyezte meg Schőndorff úr.

Vándorlásunk egy újabb pihenőhelyén pedig így folytatta:

– Itt van ez a Schopenhauer is. Világéletében telifalta magát vastag húsokkal s amellett a vágytalanságról s a lemondás értékéről prédikált. Jól van, rendben van, ő ilyen volt. Amellett persze még szépen is prédikált, csak épp hogy a saját életét illetően nem volt nagyon szégyellős. Ez is rendben van, mert hisz amellett etikus hajlamú embernek is mutatkozik műveiben, ezt meg kell hagyni. No de lerúgott egy öregasszonyt is az emeletről, – ez is furcsa dolog nemde. Egy etikus hajlamú ember tegyen ilyet! Igaz, hogy az öregasszony túlsokat járatta azt az ostoba száját az ajtaja előtt s ez a lotyogás nagyon zavarta őt etikus műveinek megírása közben. Tehát itt vagyunk megint a praktikumoknál: az etikus princípiumok kivitelének kérdésénél. No de 257éppen általa útáltam én meg annak idején oly nagyon a praktikumokat és az az érdekes, hogy mégcsak nem is saját műveinek magasrendű etikus szellemétől lettem szentebb. Hanem, mert éppen ő, az erkölcsös lélek, Buddha tanítványa, a vágytalanság és lemondás tanának újabb mestere fordította le és merte a világ figyelmébe ajánlani egy rendkívül eszes, spanyol papnak, Graciánnak művét. Márpedig ez a kézi orákulum, – ahogy szerzője nevezi művét, – nem egyébről szól, mint arról, az emberek szemében legkedvesebb s nekik mindenkor legfontosabb praktikumról, hogy mint kell a világban érvényesülniök, – efelől látja el őket remek útravalóval. Többek közt így szól: – A hallgatagság dicséretelégy hallgatag. – Rendben van, ezzel még nincsen semmi bajom. – Légy őszinte, de ne nyílt, – tanít minket nem egy bölcselő, – légy hallgatag, mint a fák és virágok, – ajánlja nekünk egy francia költő, – légy tiszta és csendes, – oktat minket egy kínai filozófus – … Oly szavak ezek, amelyek, ha e gondolkodóknak ez nem is állt szándékában, de nyilván a praktikum követelményeinek is eleget tesznek és mégse válnak szégyenére senkinek. Az érvényesülés mestere: GraciánDe Gracián persze tovább megy. – Hagyj mást beszélni, – mondja. Tudjuk és únjuk, rendben van ez is. – Sohase mondd meg igazi véleményedet senkinek, – folytatja Gracián. Hagyján, fogjuk rá, hogy ez is érthető, hiszen az erdészné is mondott effélét s ettől még nem estünk a falnak. – Sose mutasd főnököd, vagy királyod előtt, hogy okosabb vagy nála, – mondja a továbbiakban Gracián. Ez már kicsit furcsa nemde, nem azért, mert szerénységre int, hanem mert az előmenetel számára tartja üdvösnek. – Ha kitalálsz valamit, ami többet ér, mint amit ő mond, akkor úgy ügyeskedjél, mintha ő maga találta volna ki, – mondja. Még furcsább nemde. – Szándékaid felől pedig hagyd mindenkor kétségben a világot, tehát sohase játsszál nyílt kártyákkal, – vagyishát: légy titokzatos, az ilyesmi mindig nagyon hat az emberekre… és így tovább, egész a fortélyosságig, alakoskodásig, sőt a becstelenség határáig is. Csupa cselt és ravaszságot tanít, mint egy vívómester. Azt mondja példáúl: – az emberek hálája feledékeny, de a mohóságuk sohasem. Hagyd tehát mindig azt hinniök felőled, hogy várhatnak tőled valamit. – Ez aztán a praktikum, a kutyafáját, – gondolom magamban, – vajon mit szólna ehhez Szókratész, aki felebarátaival való bánásmódjában még elég ravasznak is mondható és mégis, minden ügyes praktikái ellenére az őszinteség mestere volt. Vagy Platón mit szólna? határtalan tisz258taságszeretete és naivitása vajon hogy fogadná az ilyesmit? Nem is tudtam sokat olvasni belőle, megúntam, megundorodtam okosságaitól. Vajon olyasmi-e ez, amin a lélek felüdűl, amitől megújúl, meghatódik, amin az ember könnyezni hajlandó? Akárhogy fogadom is Buddha vagy Jézus tanításait, azokon muszáj néha könnyezni. Mert ott, bármilyen kétségbeejtően kivihetetlen is az, amit tanítanak, követelnek, az ember felkiált és azt kiáltja: – ó lélek, ó lélek! – De Gracián olvasása közben mit kiált? Ó gyomor, a gyomor! Ezt mondja magának és olyan csömört kap tőle, Az érvényesülés tanaitól való csömörmintha elrontotta volna a gyomrát. Hadd ismétlem el: minden nagy szellem, még Shakespeare-nek, a nagy és keserű életismerőnek legszebbik fia, Hamlet is, de mondom majdnem mindegyik bölcse a világnak az őszinteséget magasztalta eddig, sőt némelyik a nyíltságot is s ez a mester mindenkor a szükségszerű alakoskodást és alattomosságot. Tanításainak summája ez: – légy okos és nyergeld meg az ostobaságot s a mások butaságára úgy lépj rá, mint valami lépcsőre, amely téged fölfelé vezet.

Mikor Schőndorff úr e szavai elhangzottak, félbeszakítottam őt és elmondtam neki egy történetet. Így szóltam hozzá:

– Amit itt most hallani fog, annak erkölcsi praktikuma, úgy látom, közel jár a Gracián-féle praktikumokhoz. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá.

Bagdadban akkoriban elég sok volt a tréfás ember, – meséltem néki, – hogy ma is annyi van-e, nem tudom. Kétségtelen, hogy mikor ott éltem, engem sokat ugrattak ugyanazért, amiért maga is, Schőndorff úr. Holdfalónak neveztek, égbekancsalgónak, de a Kórán ellenségének is némelyek, mondván, hogy örömellenes vagyok s a Kórán nem az. Különösen egy Husszein nevű fickó szeretett mulatni rajtam, sokat ingerkedett velem, épp ezért elneveztem őt Nászreddin Hodzsának. Szellemes ember volt, néha még én is mulattam tréfáin. Egy alkalommal úgy akart lóvátenni, hogy a csirkefogókat dícsérte nekem s aziránt érdeklődött, vajon én igazán nem szeretem-e őket egy 259cseppet sem, mikor ezeket olykor még a nép szemében is valóságos dícsfény övezi. Még az amerikai gengsztereket se szeretem? igaz ez? Hiszen néha nagyszerű, amit ezek csinálnak, de, legyünk őszinték, az itteniek is. Micsoda huncutság és elegancia van némelyikben, – de még jószívűek is, még jótékonyak is, kedvesek, a hölgyek iránt gálánsak, gyermekek iránt édesek. Ő példáúl látott egyszer egy nagy csalót, aki szórakozottan figyelte az utca játszó gyermekeit s íme egyszercsak mit látott? A sárból, a porból, az utca közepéről egy-egy gyerek szaladt az utcában levő cukrászbolt elé, orrát rányomta a kirakatüvegre, jóideig nézte, aztán visszaszaladt és mesélni kezdett arról, hogy mit látott. Utána egy másik gyerek ugyanígy cselekedett, – szó, ami szó, kiderűlt, hogy ezek mindegyike szívet melengetőn, inyt ingerlő tündérmeséket mond el a kirakatról. Ezt játszották. A legszebb mesét pedig, úgy látszik, egy kislány mondta, mert a gyerekek nagy rivalgásba törtek ki, közben is, de még utána is nagyokat nevettek, csámcsogtak, tapsoltak. A kislány ilyesmit mesélt:

Hogy Pári Banu tündérleány megparancsolta egy fekete dzsinnek, hogy estére minden kisgyerek számára ott legyen az ablakdeszkán egy csésze lábán ál gámál, vagyis tevetej s ugyancsak egy jókora darab ászár, vagyis tündérsütemény, – amire a fekete dzsin így beszélt: – duff-duff.

A gyerekek pedig erre, mint valami vezényszóra így újjongtak:

– Heijja, heijja! – aiwa!

S a nagy csaló ezt nézte, aztán gondolt egy nagyot, és bement az üzletbe, megvette az egész kirakatot és szétosztotta a gyerekek közt, nagy nevetéssel, boldog nevetéssel. Hogy mit szólok ehhez? – kérdezte tőlem ez a Nászreddin Hodzsának elnevezett fiatalember. Hogy nem tetszik-e ez nekem is? mert nem aranyos-e az ilyen ember? – Hát hogyne tetszene nekem ez, – feleltem én s nem tagadtam meg tőle egy mosolyomat. – Ki volt ez a bájos ember? – kérdeztem utóbb. – Mert részben csaló volt nemde, részben bájos és jószívű, ez két különböző dolog, – tettem hozzá. – De csak azáltal lehetett bájos és jó, mert csaló volt. Aki komolyan szerzi és komolyan veszi a pénzt, az rendesen nem ilyen bájos, mert amit szerez, azt hozzá zsúfolja, hozzá számítja a többihez, amije már van A számolás átkas akkor már senkinek sincs öröme belőle, még neki sem. A számítás öli meg az emberi szívet, – mondotta Nászreddin.

– De hogy megtudd oh égbekancsalgó Hamuján, hogy ki volt ez az ember, – folytatta, – egy másik történetet kell elmondanom. – És el is mondta ezt a másik történetet is, amely így hangzik:

– Volt Alexandriában egy angol tanár, aki nagyon rongyos és piszkos ember volt és rossz modorú is, ezért csak az alacsonyabb hivatali népnek adhatott olcsó pénzért nyelvleckéket, bár kétségtelen, hogy nagyon jó tanító volt. Önhitt, gúnyos természetű ember volt, gúnyosan alázatoskodó s amellett, mi tagadás, nagyon ostoba is. Ezenfelül jó lesz megjegyezni: olyan volt ez a gúnyos mosoly, hogy az ember kénytelen volt azt hinni: – ez biztosan tud valamit, amit én nem, ennek valamiféle nagy titka van. – S ez körűlbelűl tiz évig tartott így, tizennyolc éves korától huszonnyolcig, mert ennyi ideig tanúlta ő ezt a pokoli angol nyelvet, mármint ez a Nászreddinnek elnevezett Husszein. Míg egyszer aztán nagyon szomorú állapotában találta őt s akkor végre fény is derűlt legfőbb titkaira. Résztvevő kérdéseire így felelt a tanító: – Ön jól tudja, milyen aszketikus természet vagyok. – Ő az volt, csakugyan. – Rosszúl táplálkozom, – mondotta, – sőt, néha még éhezem is. – Naszreddin ezt is tudta róla s annakidején azt hitte, hogy a tanító ezt sportból teszi, vagy valamiféle titkos meggyőződésből. – Ön tudja továbbá, – folytatta, – hogy nőkkel nem foglalkoztam soha. – Nászreddin ezt is tudta róla és mindig nagyon csodálkozott ezen. – Hogy rongyos az ingem, azt most is láthatja rajtam. – Nászreddin ezt is mindig látta, sőt, hogy nem is kifogástalan tisztaságú bizony.

– S mindez az önmegtagadásom mi végre volt? – ért vallomása csúcspontjához William Brown. – Mert van egy barátom, aki huszonöt év óta azzal ámít engem, hogy ő aranyat tud csinálni. S majd együtt meggazdagszunk.

– No ne mondja, – kiáltott fel Nászreddin s ezt gondolta: – hát csak ennyiből áll? Ez a titkod és semmi más? A titkod csak annyi, hogy ilyen határtalanúl ostoba vagy? hát létezik még ilyesmi? – De William Brown így folytatta: – Ennek hattagú családja van, remekűl élnek és én tartottam el őket. – Csak maga? – ámúldozott Nászreddin. – Nem csak én, még kilenc más ilyen ostoba ember, mint én vagyok. – Hát létezik a világon még kilenc ilyen példány, amilyen ön? – kérdezte kíméletlenűl a fiú. S miután mindezt elmondta nekem, hozzám fordúlt, Hamujánhoz.

– Vagyis Megnyergelte a szamarakatmegnyergelte a szamarakat, hát nem remek dolog ez? – kérdezte tőlem boldogan. – S én aztán utána is jártam ennek az egész kalamajkának, mert érdekelt. Csakugyan kedves ember volt az illető, mármint ez a szélhámos. Mert ő volt az, aki megvette a gyerekeknek a cukrászda kirakatát, – fejezte be a történetet.

– Csakhogy ezek az áldozatok nemcsak ostobák voltak, hanem emberek is, – feleltem én, némiképp eltűnődve. Amire Naszreddin megint hahotázott.

– Mit gondol maga, az ilyen barom, mint William Brown volt, ha nem nyergelik meg, mire költi a pénzét? mit csinál az életével? Semmit.

– Mit tudom én? Ez az ő dolga, – feleltem erre.

– William Brownnak olyan homloka volt… röviden szólván: homloka, mondhatom, szinte várta már a taglót. Kemény és rövid volt, erősen emlékeztetett a baromra. Márpedig az ilyennek szinte szüksége is van rá, hogy becsapják, különben fogalma sincs, hogy mit csináljon az életével, – mondotta Nászreddin.

– Szóval, még talán erkölcsi tény is rejlik ebben? néminemű jótétemény a csalásban? – kérdeztem én.

– Úgy van, épp ide akartam én kilyukadni, – felelte Nászreddin. Én pedig ezt gondoltam:

– Egyik helyen ott volt a szíve, a másik helyen nem volt ott, a másik helyen kegyetlen volt. Persze, persze, A szélhámos jóságaa legnagyobb bitangban is vannak jótulajdonságok, sőt jóság is, ha tudni akarjátok, igen az is. Akartok erről példát hallani? – magyaráztam egy láthatatlan hallgatóságnak.

– Borneóban élt egy európai orvos, akinek két szép fiacskája volt. S mikor ezek nagyobbacska gyerekek lettek, bennszülött férfi-dajkát keresett nekik, de sehogy se talált megfelelőt, mivelhogy ezek a bennszülöttek lusták és hanyagok. Akinek a gyerekre felügyelni kéne, befekszik az árnyékba és elalszik, az apróságok pedig csináljanak, amit akarnak. Márpedig ott skorpió, kígyó, mindenféle veszély fenyegeti őket. Végre azonban talált egy remek fickót, egy mosolygós, vidám, kedves fiút, aki rögtön úgy bánt azokkal a gyerekekkel, mintha születésük óta ismerné őket. Egyiket hátára vette, másikat karjára, úgy vitte őket a tengerpartra, ritka madarakat fogott nekik, gyönyörű pillangókat, ha pedig valamelyik beteg volt, éjjel-nappal ott ült az 262ágya mellett. Egyszóval ez a fiú tudta szeretni a kisgyereket, ez kétségtelennek látszott. S a gyerekek? bolondúltak érte, kagylócskámnak, bőrzacskómnak nevezték, ha pedig megérkezett érthetetlen kirándulásaiból, mind a ketten úgy ordítoztak, ahogy a bennszülöttek szoktak bizonyos ünnepeiken. Mert az a különössége megvolt ennek a kedves fiúnak, hogy néha valami távirat érkezett számára s akkor szabadságot kért és elutazott valahova. Így pontosan akkor is, mikor az orvos és családja útra készülődött, hogy kis időre Európába menjen. Ez esetben tehát nem adhatták meg neki a kért szabadságot, amire a fiú engedelem nélkül elszökött. Ez már bosszantotta emberünket, az orvost, utána kutatott s íme mi derűlt ki? hogy ez a kedves, jó fiú, a gyerekek szeretett és szerető bőrzacskója A borneói hóhéraz állami hóhér s hogy ezért kellett időnként elutaznia.

– Ennyi a történet. S mármost nyílván sokan azon a véleményen vannak, hogy aki hóhér, az semmiképp se lehet jó ember. Még ez se biztos. Mert, hogy semmiféle jóság se lehetne benne, mondjuk az anyja, vagy szerelme, vagy a gyermekek iránt, az szinte kizártnak látszik. Nincs olyan emberi lény, aki minden ízében rossz volna, – mondottam én magamnak. Ezért nem tudok én boldogúlni még a rossz emberekkel sem, ezért nem egyöntetű az ellenszenvem még velük szemben sem, – sőt néha még ezektől se tudom megtagadni némi rokonszenvemet.

– De mondok én még valamit, – tanítottam magamat. – Hányszor kapom rajta magam, hogy még el is szomorodom, hogy képes vagyok elszomorodni, ha egy régi gonoszon olyasmit tapasztalok, hogy öregszik, hogy gyengűl ez is, hogy kezdi veszteni fullánkjait, gonosz erejét, sőt még azt a paradoxont is megengedem magamnak: Az öregedő gonoszok életerejének pusztulásafáj ezt az elerőtlenedést látnom, hogy kezd jobbakaratú lenni, – igen, elszomorodom, mert hisz a pusztulás külső képe még ez is! Egyszóval: ha nem egyöntetű is az irántuk való ellenszenvem, végűl mégiscsak azt kell mondanom, hogy ami gonosz az gonosz, ezen semmi se változtathat, még az időnkénti rokonszenv, vagy szánalom sem. Mit szól ehhez? – kérdeztem Schőndorff úrtól.

– No látja, egész jól megfelelt a bagdadi fiúnak épp úgy, mint sajátmagának, – felelte Schőndorff úr. – Az ilyesmit aránylag nem nehéz elintézni, persze. Térjünk is tehát vissza a főtémához. Hadd ismétlem el tehát és ha századszor is, – oly egyszerű dolog ez! Nyergeld meg a 263szamarakat, használd fel őket ahhoz, hogy feljebb jussál, – mondja Gracián is. S az érvényesülés nemde, önzésünk parancsa rajtunk s az erkölcsiség éppen ellenkezőleg az önzés fékje akart lenni minden időkben, mert mi más is lehetne valóban? A jóság, a mások javának óhaja csak a legfejlettebb erkölcsiség legmagasabb fokán válik önzésünk posztulátumává s az ilyesmi csak ritkaság, aki viszont nem tart itt, annak figyelmét az etikumnak mindenkor fel kell hívnia arra, hogy vannak szenvedők is, tehát az emberszeretetre. Gracián könyve azonban ezt sohase teszi. E könyvben egyetlen szó sincs olyan, amely a mások javáról, szánalomról, vagy együttérzésről tenne tanúságot, ez a könyv csakis az önzést istápolja, ezért oly sivár és elviselhetetlen minden nagy okossága és életismerete ellenére is. A hazudozás szükségszerűségét prédikálja példáúl. S én már eddig is elismertem, hogy ilyesmire néha még erkölcsi okokból is szükség van, – no de hogy csakis önző okokból tanítsa magát valaki hazudozásra? E kettő közt okvetlenűl különbség teendő. Csak épp, hogy mi e kettő közt a lényeges különbség, az a kérdés. Egy árvalány keresett fel engem példáúl drámai kéziratokkal. E munkában nem volt semmi jó. Mit mondjak néki? Hazudni nem igen tudok. Azt mondtam neki tehát, hogy e kéziratok egyelőre nem kielégítők. Amire ez a szegény lány a szemembe nézett, úgy látszik, hirtelen nagyot gondolt és azt kérdezte: – Mi a véleménye rólam egyáltalán? Mondja meg őszintén, érek én valamit? lesz énbelőlem valami? – No most mit feleljek? Egyrészt nagyon megsajnáltam ezt a szegény lányt, másrészt a véleményem egész határozottan nem volt kedvező. – Én önt ostobának tartom szomorú kisasszony, – ezt kellett volna felelnem, ha őszinte akartam volna lenni. Hallgattam tehát és gyengéden mosolyogtam, de ez megintcsak nem volt jó. Mert ő erre unszolni kezdett, faggatott, máris gyanút fogott a szegény. S íme előállt a Gracián ajánlotta praktikus viselkedés szükségessége. Jóság okából való hazugságIgaz, hogy ennek a hazugságnak erkölcsi oka volt, a szívem okából voltam kénytelen hazudni, viszont, ha főnökömnek, vagy királyomnak hízelgek, szívtelenűl, hidegen, titkos megvetéssel és csakis a magam boldogulása érdekében, ez nemde megintcsak más dolog. De miért más? – Más önzését istápolni, a magamét nem?Ön a mások önzésének istápolása kedvéért hajlandó hazudni s a saját önzését e tekintetben semmibe se veszi? A mások önzése tehát becsesebb önnek, mint a sajátja? – kérdezhetné erre Gracián. Fogas kérdés, nem könnyű filozó264fiai feleletet adni rá, – az ember érzése pontosan tájékozódik ebben, de a gondolat nem könnyen igazodik el ilyen útvesztőkben. Mégis megpróbálom, hogy az értelmemet is kielégítsem.

Úgy látom, hogy az értelemnek az okokat és körülményeket kell itt is nagyobb figyelembe vennie ahhoz, hogy eligazodjon, vagyis mindazt, amiben az érzés azonnal eligazodik.

mondja a csodálatosan okos Goethe. S az érzés, mondom, csakugyan fel is találta magát. Szánalomból hazudtam nemde. Vajon egy baromian öntelt ficsúrnak is hajlandó volnék-e hazudni? Ugy-e, hogy semmiképp, hallgatnék. És ha főnököm volna ez a ficsúr és előléptetésre volna általa kilátásom? Ha meg tudom őt szeretni, ha vannak számomra szeretetreméltó tulajdonságai is, az más dolog, erről már beszéltem önnek, – de ha nem? Lesütném ugyebár a szememet szégyenletemben, ha ilyesmi eszembe jutna. – No de miért? – kérdezi Gracián. – Vagy Önmagunk iránti szánalomsajátmaga iránt nem érez szánalmat? Eddig nem vehetett magának jó szivarokat, a kisfiának futballt s a feleségének villanyvasalót, pedig hogy vágytak ők minderre. És most majd vehetnek. – Igaza van Gracián úr, – felelem néki, – az önzés mohó, és én csakugyan nagyon szeretnék ilyesmiket venni. Csakhogy Ez a szánalom maga az önzésa magam iránt való szánalom önzésnek neveztetik. S az önzés bennem az állaté. S az én lelkem az állatot, sajnos, már nem becsűli annyira bennem, mint ami fölötte áll, és ellenőrzi ezt az állatot, hogy egészen el ne vadúljon, és olyanná ne legyen, mint a tigrisek, mert erre nagyon is hajlamos. És annyira aggodalmas és kényes ez a lélek, hogy hajlandó az önző állatért való hazugságomat piszkosnak nevezni. Ha pedig más tesz ilyet, azt piszkos fickónak nevezi. Egy villanyvasalóért, vagy cafrangokért lehazudod a napot az égről? Disznó! – szeretné mondani neki.

Továbbá: volt nekem egy szegény kisfiam is, aki elesett a tizennégyes háborúban, Vilmos császár eszelős butasága következtében. Evvel a gyerekkel, mikor még kisfiú volt, azt a játékot játszottuk, hogy egyszerre símogattuk egymás arcát, én az övét, ő az enyémet. A kisfiú nagyon mulatott ezen, s egyszer aztán így szólt: – apám, egy265szerűbb lehetne ez a dolog. Minek így keresztbe símogatni? Én símogatom magamat, és te is magadat. – Mondom néki, hogy ez nem lesz jó. – Mért nem? – kérdezi ő. – Nem a saját arcomat simogatomMert nekem sokkal jobban esik, ha téged símogatlak fiam, mintha sajátmagamat símogatnám. – És mért van ez így? – kérdezi ő. – Azt már nem tudom, – feleltem néki. – Lehet, hogy ez a szeretet dolga, hogy az embernek néha bizony jobban esik, ha mást dédelgethet, mintha sajátmagát dédelgetné. S akit dédelgetnek, annak is jobban esik, ha más teszi, mintha ő maga tenné. – Ennyit mondtam a fiamnak, ez pedig azt jelenti, hogy a szeretetem, vagy mondjuk úgy: a jóságom a mások arcát símogattatja velem, Gracián pedig azt akarja, hogy mindig a magamét símogassam.

– Mellékesen megjegyzem, ha nem is tartozik szorosan ide, – folytatta Schőndorff úr, – hogy ugyanez a gyerek, mielőtt elesett volna szegény, hazajött a frontról és így beszélt:

– Apám, az ember zűrzavaros, ellentmondásokkal kűzdő lelkének nincs nagyszerűbb szimbóluma, mint A katonaorvosa katonaorvos. A háború a megszervezett bestialitás. Az egyéni önzés, nemzeti önzés formájában a legdúrvábban kitombolhatja magát. S erre mit csinál az ember? Előbb a legszörnyűbb módon megcsonkítja, megnyomorítja az ellenséget, s mikor vérezve megtalálja az árokban, homlokára üt, és elkezdi orvosaival nagyon gondosan ápoltatni.

Ugyanerről a szegény fiamról jut eszembe még a következő is, – voltaképp ez se tartozik szorosan ide.

Mikor még kisfiú volt, egy alkalommal kezénél fogva sétálni vittem, s elhaladtunk egy nagy épület mellett. Ez Frankfurtban történt.

– Milyen ház ez? – kérdezi tőlem. Mondom: ez a legfőbb bíróság háza. Hogy mi az a bíróság? – Mondom, hogy ahol a bűnösök felett ítélkeznek. Erre elgondolkodik. – Ahol a Hermann bácsit is elítélték? – kérdezi tőlem. S bizony az már baj volt, hogy ezt kérdezte. – Igen, – feleltem én egyelőre. Csakhogy ő rögtön rajtamütött.

– Hiszen te azt mondtad nekünk, hogy Hermann bácsi nem volt bűnös és mégis elítélték? – No most mit feleljek erre? mondjam azt, hogy hamisak voltak a tanuk s a bíró se volt elég eszes, de a látszat is Hermann ellen szólt, – mindezt egy kisgyerek nem értheti meg, mert 266túlbonyolúlt számára. – Ezt te még nem értheted meg, – mondom neki tehát. – Mért nem érthetem meg? – kérdezi ő. – Ej ugyan hagyj már, mondom én, – nem akarsz egy piros almát? – Erre mégis elhallgat és nyílván azt gondolja magában: – most mért fordítja el a dolgot? hát olyan ostoba vagyok én?

De tényleg, nézzük csak meg, hogy A gyermek számára a bonyolúltságok érthetetlenekmi az, amit meg tud érteni? Egész egyszerű dolgokat, mert túlsokfélét nem is tud felvenni a lelke, már annálfogva sem, mert hisz akkor kezd el ismerkedni a világgal. Épp ezért van szüksége egyszerű világnézetű mesékre is, ugyanezért csak egyes szimpla logikai levezetéseket tűr el s ugyanilyen egyszerű erkölcsi világának követelménye is: a jóknak jutalmat áhít s a rosszaknak büntetést.

Mikor tehát Arisztidészt teszik eléje mintaképeül, hogy tőle tanúljon szerénységet és egyszerűséget, vagy Jézust, hogy tőle tanúljon jóságot, vagy Tolsztojt, hogy embertársai nyomora miatti törhetetlen haragját vegye mintaképeűl, akkor ezt helyesen teszik. Mert semmi mást nem tehet az ember, magam se tudtam egyebet mondani a fiamnak. Vagy inkább Gonoszságra tanítsam a gyereket?arra tanítsam, hogy legyen az életküzdelemben kíméletlen és szívtelen, hogy rossz legyen és becstelen, különben legázolják, felkopik az álla, ugyanúgy, mint nekem, az apjának? – Egyszóval mindarra már jóelőre megtanítsam, amit minden kalmár oly szívesen magyaráz nekem? Hogy ő se feledje el soha az állatot, amely őbenne magában is és mindenki másban lakik s erre gondoljon állandóan és mindenekelőtt, akárki van is előtte? – Rossz tapasztalataimról a gyerek előtt hallgatokNem volna ez valóságos merénylet a gyerek ellen? Mert bármi véleményem van is a magam silányságáról, vagy embertársaiméról s bármi tapasztalatom van is az élet elrettentő küzdelmeiről, mi egyebet adhatok néki mindenkori útravalójáúl rövid élete kezdetén, ha nem azt a régi szót, hogy: légy jó és szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Ezt mondom neki, miközben sírok.

Mindezt pedig én magyarázom magának, a praktikumok törhetetlen mérnöke és híve, el ne feledje. S vajon mit mondhatott Gogol nagyszerű tanítója is fejlettebb növendékeinek? – Előttetek a jóság és becsület csillaga van, de már most vegyétek észbe és készűljetek el rá, hogy a világ nem olyan, a világ nem olyan. – Semmi egyebet nem mondhatott nekik.

És mit mondott Ágoston istenének? – Jobb utat tanácsoltál istenem, mint amilyet engedélyeztél. – Ám erre talán még rátérek.

Ezzel szemben egy ifjúval, koraérett szörnyeteggel találkoztam én egyszer Párisban. Mégcsak tizennégy éves volt, rajztanár akart lenni, és így szólt hozzám:

– Mire lehet a nebulókat megtanítani? Ha olyasmire nem, amihez hajlandóságuk nincs, azt remélem, tudja maga is, tehát rajzolni legkevésbé. Vagy van ehhez adottsága valakinek, vagy nincs. Én tehát majd egyszerűsítem a dolgot. Azt mondom majd nekik: – rajzoljátok le ezt meg ezt és kiállok a folyosóra cigarettázni.

A nővérét illetően pedig így beszélt:

– Menjen férjhez ehhez a fajankóhoz, legfeljebb megcsalja, annyi baj legyen.

Mint látható, igen praktikus volt a fiatalember. Kétségtelen, hogy A túlkorai életismeret átkaelég jól ismerte az életet már ilyen fiatalon is. Csak épp, hogy ezzel kezdi? Vajon mi van ebben a korai életismeretben oly igen visszatetsző?

Ha egy idős, tapasztalataiba belefáradt ember tekinti ennyire illúziótlanúl az ember életét és saját hivatását, ez esetleg még elfogadható, bár még ez sem. Mert mi jellemzi legjobban az emberszeretetet? Hogy nincs e nagyvilágnak annyi átka, amely képes volna minden illúziójától, minden bizalmától megfosztani emberét s kietlenné tenni ezt a szívet. A nemesebbjét, úgy vélem, az embertársai és a világ iránt való kipusztíthatatlan bizalom jellemzi mindenekelőtt, vagyis az a hiszékenysége, hogy minden rossz tapasztalata ellenére is a jót tételezi fel legszívesebben embertársaiban. És ezt megintcsak én mondom magának, ne felejtse el, én, a praktikumok hirdetője. Kell-e tudnom tapasztalni? Hogyne kellene, még a vadállatnak is kell tudnia, különben a legközelebbi csapdába megint beleesik. De ha az ember egyebet se tesz, csakis tapasztalataira hivatkozik és azok szerint akar ezentúl mindig cselekedni, akkor géppé válik és meg is fosztja magát minden további tapasztalat lehetőségétől. Épp ezért A jó emberek örök naivitásaa jó embert az a megingathatatlan naivitás jellemzi legjobban, amelynek láttára az életismeret hahotázni kezd. – Hogy tud ilyen bárgyú lenni, hogy vén korára még mindig becsapatja magát? – kérdezik az életismeret haszonélvezői elragadtatva.

E tekintetben én sem változtam meg, bármennyire híve vagyok is a praktikumoknak. És mindmáig is úgy látom, hogy ez A jóravaló ember becsaphatóságaa rendületlen jóhiszeműség, tehát igenis a mindig újból való becsaphatóság egyik legfőbb ismertetője a jóravaló embernek. Mert honnan tudhatná ő mindig előre, hogy ki az, aki bizalmával vissza fog élni? És ha sejtené is, – mit tegyen a jóindulatával? Hallgattassa el magában?

Egyszóval: a teljes kiábrándúltságot még a fáradt öregkortól se fogadom szívesen. De ha öregkoromban megfáradván, vén szívembe netán a sívárság mégis végzetesen befészkelné magát és semmiféle jóakaratra se volnék többé hajlandó, – mert hisz ez is megeshet velem, mit tehet arról az ember? megtörténhet, igen, aki megöregszik, avval megeshet, hogy a lelke is lassan elhal, – de hogy Szégyenletes-e az, hogy valaha jó tudtam lenni?megbánjam, hogy olyan ostoba voltam és valaha szívem is volt és hitem az emberben? Ha azzal az életismerettel kezdené valaki, amelynek öregkorában áldozata lett s az abból levont következtetésekkel indúlna neki az útnak, akkor mi különböztetné meg a tigrisektől, amelyeknek lelke mindenkor csupa gyanakvás s amelyek minden élőnek ellenségei? Vannak az éjnek sötét csoportjai, amelyektől az én kisfiam mindig iszonyodott s amelyekkel való minden közösségét felnőtt korában is mindig megtagadta…

Szólt Schőndorff úr s itt elhallgatott. S én ezt a szózatát tartom ma is hegyibeszédének. Meg is öleltem tehát, mert láttam, hogy megint a fiára gondol s alig tudja megtartóztatni könnyeit. Amire ő így folytatta:

– Mindezt pedig csak azért mondtam el, hogy lássa, hogy nem vagyok én a praktikumoknak olyan megátalkodott fanatikusa, mint ahogy azt haragom néha elhitetné magával. Megjártam én a magas iskolát, csak aztán a balsors megint visszakényszerített az élet védelmének s a kivihetőségnek gondolatához. Hogy miképp, azt majd elmondom máskor.

Még egy újabb pihenőhelyünkön aztán így folytatta elbeszélését és magyarázatait:

– Egy tudós katolikus pap egyszer megfogott az utcán, becipelt egy kávéházba s itt rámförmedt:

– No Baur nagy realista híve, – azt mondja, – elkészítettem az ön számára válaszomat. A múltkor hallgattam úgy-e? Tudja-e, mért hallgattam? Mert fuldokoltam a méregtől és mondanivalótól. Ha az embernek túlsok tolúl a nyelvére, akkor a nyelve megbénúl. Pontokba kellett foglalnom mérgemet és meggyőződésemet. Nézzen kérem ide! Erre a kézelőmre szoktam gyorsírással feljegyezni prédikációim gondolatmenetét és íme most két hét óta az egyikről a másikra az önnek adandó válaszomat írtam át. Még aludni se tudtam egy éjszaka ön miatt. Hallgasson tehát jól ide, hogy ne hiába fáradtam légyen. Azt mondják, hogy a hitviták kora elmúlt, hogy az embereket ma már csak az automobilok érdeklik, – hát erről szó sincs fiatal kollégám. Két ilyen bolond ember még ma is mindenütt akad, mint mi vagyunk, akik ugyan szégyellik magukat ezért, de mégis kénytelenek még ebben a gyorsan zajgó világban is a legfőbb dolgokon törni a fejüket. Ez volt a bevezetés és most jönnek a hitágazatok. Tehát először is:

– Mózes egyik könyvében ez áll: – ti pedig tiszták legyetek, mert tiszta vagyok én is, a ti uratok istenetek. Én vagyok az úr. – Sír ön ezen? Mert én bizony sirok. Mert ez aztán a pont a mondat után, ez a szó, hogy: én vagyok az úr. Olyan hatalmas, hogy meg lehet bolondulni tőle. Ne tartson bolondnak kérem, ne higgye, hogy egy szakállas istenbácsiban hiszek. Nem olyan pap vagyok én és maga se lesz olyan soha. És mégis hajlandó vagyok megrendülni e szótól, mert valamire rámutat. Hogy mire, azt majd elmondom.

– De Jézus is ugyanerre tanít minket, mikor azt mondja, hogy szentek legyünk, olyanok, mint az isten. De ugyanígy még az a pogány Bergson is, mikor arra tanít, hogy a bennünk lévő erkölcsi törvénynek két ágú gyökérzete van: Racionalitás és irracionalitás az erkölcsiségbenegy reális, vagyis okos, vagyis olyan, amely embertársaink javát szolgálja – s ennek az erkölcsiségnek szószólója köztünk maga fiatal kollégám, – a másik gyökere viszont az irracionalitásból szedi erejét, vagyis más szóval érthetetlen világokból, mert hisz ennek erkölcsisége ott kezdődik, ahol az értelem véget ér. S az igazi értelemnek legfőbb érdeme éppen az, hogy e ponton megszűnteti önmagát. S mindezt én úgy szeretném kifejezni, hogy a másik tendenciának van bizonyos emberfeletti jellege is. Mert nem nevezhető-e emberfelettinek az a törekvés, kérdezem öntől, mikor valaki a sajátmaga kedvéért akar tiszta lenni és merő egy lélek, semmi egyéb és most már embertársaira való tekintet nélkűl, nem olyan-e ez, 270mint mikor valaki éjjel, nem tudni mért, kimegy a szabad ég alá és azt mondja: – Ott szikrázik egy csillag a sötétben s az vezessen engem ezentúl, semmi más! Honnan veszi ez magát az emberben, mi a magyarázata? Nincs magyarázata, igaza van a pogány Bergsonnak. „Az isten országa tibennetek vagyon”, – ez az ige nyílván ilyesmit jelent. Vagy nem így élt-e Buddha és ama Názáreti, remeteként az emberek között és behunyt szemmel is jó volt, Az önmagunkért való jóságsugározta a jóságot cél és értelem nélkül, tekintet nélkűl arra, hogy kire sugározza? És nem érdemesebb-e akkor e zűrzavaros világban élni, ha arra gondol az ember, hogy ők is itt voltak valaha? És nem így éltek-e Buddha remetéi és a mieink, végleg elszakadva e világtól és csakis azért, hogy a saját lelkük őket az életre érdemeseknek ítélje, minden további cél és értelem nélkűl? Ezért mondom én, hogy amit ön képvisel kettőnk között, fiatal kollégám, az értelmes jóság, nem minden, sőt a kisebbik része e dolgoknak, annak ellenére, hogy a realitásban ennek látszata kínálkozik sokkal fontosabbnak. És ezért mondom önnek most a következőket is: az emberiség sokféle legendájában megtalálhatja ön az istenség testtéválásának mítoszát, amely a keletieknél ávátárának, másutt inkarnációnak neveztetik s amely sok mítoszban úgy végződik, hogy ez a testtéválás nem sikerűl az istenségnek e zűrzavaros világban. Nos, a jóság szellemével is így vagyunk. Fenn libeg, mint a csillag, az ember látja is szomorú éjszakáin feje felett szikrázni és álmaiban érzi, hogy a szellem e zűrzavaros, rossz világban testté szeretne válni, de nem lehet. Ámen.

Így szólt hozzám ez a tudós pap s minthogy még fiatal voltam, végtelenűl nagy hatással volt rám e szózata. Nem mertem többé a praktikumokkal úgy dobálózni, mint azelőtt. És ez sokáig így ment. Míg aztán egy rettenetes dolog vissza nem kényszerített hozzájuk és most már véglegesen. Igen véglegesen, bár nem olyan gyalázatosan, mint Graciánt, vagy, hogy meg kellene undorodnom magamtól. A szörnyűség pedig ez volt:

– Mikor húsz éves fiam a keleti front legveszélyesebb helyére kerűlt, nem tudtam többé aludni, ha pedig mégis elszenderedtem, vérző fejjel láttam őt, amint elhalt anyja ráhajlik s ettől jajgatva ébredtem. S ezeken az éjszakákon vetettem el magamtól az életem, az életünk védelmében az abszolut erkölcs gondolatát. – A gyereknek csalni kell, – határoztam el magamban, – tettesse betegnek magát, 271csináljon akármit, hazudjon, bújjon, csakhogy elkerűljön onnan. S ha tudott volna csalni, nem esett volna el, akkor más lett volna ugyanannak az ütegnek tisztje. Csakhogy nem tudott csalni, a legszentebb erkölcs csillaga lebegett felette s mikor egy heti szabadságakor visszajött hozzám, könyörgésemre ezt meg is mondta nekem.

– Apám én nem tudok csalni, én nem veszem a lelkemre, hogy helyettem más pusztúljon el.

El is esett szegény egy hülye háborúban, mert nem a megtámadott haza védelmében, Az abszolút erkölcs áldozatahanem egy eszelős, ostoba ember ambiciói miatt. Ha szót fogadott volna nekem, nem ez lett volna a sorsa, mert volt erre mód, összeköttetésem is volt már akkor s én mindent megszerveztem, hogy megmentsem őt. De nem és nem! Elesett és én most itt állok egyedűl.

S e szónál a dacos Schőndorff úr zokogni kezdett.

S ezzel véget is ért az erkölcsi praktikum körűli vitánk.

– Hagyjon, hagyjon, – ismételte Schőndorff úr. – Hiszen már elég bőven beszéltem is róla, nem emlékszik? Nem is olyan régen.

– Mégis, talán kicsit részletesebben, – próbáltam hatni reá.

– Véletlenűl elevenemre is tapintott, – mondotta Schőndorff úr. – Mert oly kérdés ez, amely sokat nyomta a májamat, sokat vesződtem vele életemben. Talán túlsokat is, mivelhogy a végire járni nem is lehet. A butaság legtöbbször megmérhetetlen és jellemezhetetlen, vannak fajtái, amelyek ép ésszel fel se foghatók és meg nem érthetők. Némely butaság jellemezhetetlenÉpp ezért nékem magamnak is rejtélyes az a szenvedélyesség, amellyel e reménytelen kérdés tanúlmányozására vetettem magam s mondhatni fiatalkorom óta s amely aztán egész életemen át végigkísért. Voltaképp talán könyvet is kellene erről írnom, ennek terve már régen fölmerűlt. Egyik-másik fajta butaságnak, mint a múltkor is még, így-úgy végére tudtam járni, illetve vegyünk még egy ilyet.

– Egy valamiféle úgynevezett tudós könyvében az áll, hogy lelki berendezésünk azért ilyen, vagy olyan, mert Tengeri származásunk mint egyes tulajdonságaink okozójaa tengerből származunk. Mikor ezt olvastam, megálltam. – No most mondd meg, mi ebben a feneketlen ostobaság? – buzdítottam magamat. – Valóban a tengerből származunk? – tettem föl a kérdést. – Ez még lehetséges is, – feleltem magamnak azonnal. – Akkor hát hol kell itt keresni a butaság magvát? Ki van-e zárva, hogy e tengeri származásnak lelki következményei vannak rajtunk? Még ez sincs kizárva bizony. Lehet-e tehát ezt állítani? 289Lehet, szabad, senkinek semmi baja se lesz tőle. És mégse tanácsos ezt állítani? Nem tanácsos. És miért nem? Mindenekelőtt nézzük meg: termékeny gondolat-e ez, olyan-e, amelynek előzményei, vagyis e végeredményig való útja tanúlságokat rejthet magában? Ezt nem lehet állítani, akárhogy forgatom is, ilyesmit nem tudok fölfedezni benne. Csak annyi ez, mint mikor az asztrológusok olyat állítanak, hogy a Marsból származik számunkra minden rossz s a Vénuszból minden jó. Viszont mindezt se fölmérni, se összefüggéseit kutatni benne, se bizonyítani nem áll módunkban. Az ilyen megállapításokat tehát bízvást az üres frázisok világába kell utalni. A tudósoknak ugyanis tisztába kell jönniök azzal, hogy egyáltalán vizsgálható-e ez a dolog, Mi az, ami vizsgálható?amelynek vizsgálatába belekezdtek? Hogy Goethének 1830 év december 7-dikén délután háromkor hány tallér volt a bal zsebében: ezt senki emberfia ma már meg nem állapíthatja, hacsak ő maga nem nyilatkozott erről. Hogy hány csepp víz van a tengerekben, ennek vizsgálatába olyan tudós, akinek esze van, bele se kezd. Hogy tehát a tengerből származunk-e s ezért vagyunk-e szerelmesek, vagy csalók s a Szaturnusz vonzása miatt szeretünk-e táncolni, – ezek olyan állítások, amelyekre az értelem legfeljebb ezzel a jóakaratú szóval felelhet: – lehet mondani. S ez a Lehet mondani„lehet mondani” a legmegvetőbb szó a tudományok s a gondolat világában, mert a semmi megjelölésére szolgál.

S még mi más oka van annak, hogy ez olyan semmi? Mert a kétes esetlegességeket törvényerőre emelni, rendszert építeni rájuk s amit a gondolat perifériáján meg lehetne tűrni, azt centrális érvényűvé emelni, – Az esetlegeset törvénnyé tenniez az, ami a babonás rendszerek, példáúl az asztrológia és kabala legfőbb ismérve.

Egy tudákos szamár egyszer a következő felfedezését tárta elém: hogy a tigris azért csíkos bőrű, mert némely lényeknek már a külseje is határozottabban tanúskodik a teremtés epilepsziás jellegéről. – Mit lehet erre felelni? Ez az állítás se nem bizonyítható, se nem cáfolható, épp oly kevéssé, mintha valaki azt állítaná, hogy a holdvilág okozza a bárányhimlőt.

Ezeknek az egetverő ostobaságoknak tehát még nagynehezen a végire tudtam járni, de hogy jellemezzem a következőt?

Egy lélektannal foglalkozó szemüveges liba, mikor Hamletet elolvasta, így kiáltott fel előttem:

– Ennek a szegény Hamletnek sem ártott volna egy kis pszichoanalitikus kezelés.

S mármost ezennel pályázatot hirdetek e bornírtság lelki tényezőinek felfedésére, hogy miből is áll? mert megvallom, én csak hiányosan tudom tisztázni magamban. Szerkesztettem ugyan néhány hasonló észrevételt, de ezek mégse világítanak eléggé a dolog mélyére. Példáúl ez a konstrukció sem:

Valaki néz egy képet, amelyen bárányok láthatók s az illető azt mondja: – ezt a szegény bárányt meg kellene etetni, mert szemlátomást nagyon éhes s ezenfelűl sovány is. – S a másik konstrukció:

– Ha aszpirint adtak volna Jézus Krisztusnak, biztosan nem áldozta volna fel magát.

– Viszont vannak ostobaságok, amelyek mibenléte mégis valamivel jobban megközelíthető, – folytatta egy másik alkalommal Schőndorff úr. – Így példáúl gyanítom, hogy egyesek ostobasága a tempójuk gyorsaságában mutatkozik meg legimpozánsabban. Egy másik kultúr-szotyka példáúl így szólt hozzám egyszer:

– Ha Napoleon seprő lett volna, jól sepert volna. – S mármost mi bajom van ezzel? E megjegyzés igazat is tartalmaz, mert hisz azt fejezi ki, hogy Napoleon tehetséges ember volt s a szamárfülek mégis kikandikáltak belőle. No de mely ponton? Megpróbálom megállapítani. Napoleon és a seprő kissé messze vannak egymástól, nemde, úgy külalakban, mint minőségben s az illető hölgy gondolatai íme Túlgyors tempó jellemez némely butaságottúlgyorsan és akadálytalanúl repűlték át ezt a távolságot. Oly gyorsan, mint azéi, aki azt mondaná: – megevett előbb három diót, aztán a mamáját. – Ezeknél ugyanis minden egy szinten van, tehát minden egyszerűen meg is oldható, valószínűleg innen is ered ez a gyorsaság. Egy barátnőm, dr. A. B., orvos és kitűnő gondolkodó példáúl a következő kis történetet mesélte egy páciense anyjáról:

– Hogy van most a lánya? Jól érzi magát a házasságban? – kérdezték tőle.

– Oh nagyszerűen, – felelte az anya. – Némely butaság számára a fontos és nem fontos dolgok egyszinten vannakNagyon boldog a lányom hál’ istennek. Hisz a doktornő tudja is talán, milyen jó háziasszony, remekűl főz, remekűl kézimunkázik, a házimunka meg éppenséggel semmi neki…

– És jól is él a férjével úgy-e? – kérdezte az orvosnő.

– Hát azt még egyelőre nem tudom, – felelte az anya. – De remélem, ebből is lesz még valami.

– Ezek tehát azt, amit mi faculté maitresse-nek szoktunk nevezni, egyszintre teszik elméjükben ostobaságuk követelményeivel s ez aztán így hangzik: – jól söpör és szereti a férjét, tehát boldog, – vagy fordítva. S innen is a gyorsaság, – magyarázta nekem a barátnőm és nyílván igaza volt. Hasonlóképpen egy harmadik kultúrveréb az orosz forradalom győzelmekor lelkesedésében így kiáltott fel:

– Úgy van, úgy van. Ezentúl különbség ne legyen. A cipész csináljon cipőt, a költő költeményt. – Teljesen igaza volt ugyebár, – az egyik ezt csinálja, a másik azt. És mégis nemde túlgyors ez a kapcsolás is, olyan, mintha azt mondaná valaki: – az oroszlánnak zebra kell, a csillagásznak messzilátó. – Továbbá: talán tíz év után egy Willy nevű szobrász-barátom özvegyével és új férjével találkoztam egy mozi előcsarnokában. A hölgy odaszaladt hozzám, nagyon megrázta kezemet és így szólt:

– A férjem mérnök, de nagyszerű ember és Willy emléke a gyerekeknél nagyon is meg van óva.

Mintha a fülembe lőttek volna, úgy álltam ott, ez a zsúfoltság, ez a gyorsaság szinte megbénított. Nehogy azt higgyem, hogy ő Willy után valami közönséges emberhez tudtomon kívül mert férjhez menni, az ő mostani férje ugyan nem művész, csak mérnök, de azért nagyszerű ember és nehogy azt higgyem továbbá, hogy ő Willy emléke iránt hűtlenséget követett el… – Mindez különben se tartozott rám, uramisten. Szerettem volna brutalizálni, ezért azt kérdeztem tőle:

– No és? a mosogatást már jól csinálja? Erről még nem referált asszonyom. – Amire csodálkozva nézett rám.

– Oh, – azt mondja, – én ilyesmit mindig jól csináltam. Doktor úr nyílván összetéveszt valakivel. – Ezzel bájosan rámmosolygott és elment. Mindezekben tehát a tempó butaságuk harsonása, ez kétségtelennek látszik. Hát még azoknál, akikben semmi ellenállás nincs, akik eddigi felfogásukkal merőben ellentétes véleményt nemcsak azonnal 292átvesznek, Ellentétes vélemény rögtöni átvételede patetikus híveivé, mondhatni prófétáivá válnak oly hamar, hogy a legnagyobb meglepetést keltik ellenfelükben, aki ily gyors győzelemre mégse számíthatott. – Könyörgök, maradj meg a régi véleményed mellett legalább öt percig, – szeretném nekik mondani. Az ilyen lelki alkatnak többféle magyarázata van. Egy orvos-barátom erről, mint később kiderűlt, egy elég megbízhatatlan elmélet alapján oda nyilatkozott, hogy a méhmagzatban valószínűleg csak a hatodik hónap után fejlődnek ki a gátló tendenciák, ha tehát egy gyermek hat hónapra születik és élve marad, akkor benne e gátló tendenciák hiánya igen hathatósan mutatkozik meg, növekedésben, zakatolásban, minden egyébben. S ugyanez a jelenség állapítható meg lelkiekben is, ha nem is a korai szülés rendellenességének, hanem esetleg más, még fel nem derített faktorok következményeként. Az ilyenek átélési képessége túlheves és sem értelmi, sem érzelmi gátja nincs. – Így magyarázta e jelenséget orvos-barátom, én azonban másként vélekedem efelől. Egyetlen dolog határtalan vizsgálataEgy dologról, jelenségről való gondolatsor ugyanis esetleg határtalan messzeségekbe, sőt a végtelenbe is vezethet, így példáúl: a faji megkülönböztetést és ellenségeskedést az emberszeretet szempontjából gyűlöletesnek ítélhetem, a nemzeti önzés és kenyérért való harc szempontjából esetleg érthetőnek, ugyanígy a saját fajom ízlésével és életmódjával való összehasonlítás szempontjából is, – magát a megkülönböztetést antropológiai szempontból szükségesnek tarthatom, de biokémiai szempontból szintén, de a történelem szempontjából hasonlóképpen, földrajzilag meg éppenséggel és így tovább, mondhatnám, a végtelenségig. S ha mindezt végiggondolom, véleményem alig lehet. Az amerikaiaknak Négereknégerek iránti ellenszenvét példáúl még meg is érthetem, minthogy az ottani négerek némelyek ítélete szerint iszákosak, megbízhatatlanok, hanyagok, hazugok, laza erkölcsűek, – no de mihelyt végigéltem egy lincselést, akár a valóságban, akár képzeletben, akkor szánalmam már meg is határozta, hogy mi legyen e tárgyban a meggyőződésem. Vagyis: hogy a faji gyűlölködés embertelen dolog, mert azt mondom magamnak: – akárhogy van is, ez már gyalázat! – Mi történt tehát? A gondolkodás végtelen során egy helyt megálltam s megállapítottam, hogy ez a meggyőződésem. Történt pedig ez nem is az értelem útján, Meggyőződés érzelmek alapjánitt az emberszeretet érzelmei, könnyei, vagyis főként a vegetatíva döntötte el állásfoglalásomat. Ebből pedig az következik, hogy, amit meg293győződésemnek mondok, abba igen gyakran legfőbb beleszólása éppen a bennem levő vegetatív princípiumnak van. Igaz, hogy utóbb értelmem is segítségére sietett érzelmeimnek, így ebben az esetben, ha azt is meggondolom, hogy mi volt a négerek sorsa. Eredeti hazájukban ugyanis, a forró égövön és civilizálatlan állapotukban nem voltak ők ennyire esendők, ott kitűnően megfeleltek társadalmuk követelményeinek és ide erőszakkal cipelték őket hajók fenekén, ezernyi szenvedés és ezernyi társuk pusztulása közben rabszolgaként, megváltozott életkörűlmények közé, a civilizáció rendszeres munkájának örök igájába, ebbe a jellemüket megbontó hajszába – s a cipelők utódai most mégis gyűlölik őket azért, mert itt vannak és azért, mert nem valók ide, a mérsékeltebb égöv alá, – ha mindezt meggondolom, akkor nem szükségszerű-e azt kérdeznem, hogy hát ilyen szörnyűséges igazán az emberi lény sorsa, ilyen pokoli? És ezt helyeseljem én? – Ilyesmit kérdez tőlem az értelmem is. Itt tehát történetesen az érzelmeket a gondolat is segíti véleményem kialakításában.

S mármost visszatérve azokra, akik meggyőződésüket oly gyorsan változtatják: e jelenségnek véleményem szerint két gyökere lehet s mind a kettő egyszersmint a butaságot táplálja. Az egyik ez: hogy sokan vannak, különösen nők, de némely művelt férfi-honfitársaim is, akik semmire nem jönnek rá maguktól, hanem mindent gyorsan beszednek, ami a külvilágból beszedhető, mindent tudnak, mindent tudomásúl vesznek, amit körülöttük a világ gondolatban produkál, anélkül, hogy saját életüknek, lelküknek, tapasztalataiknak különös köze volna hozzá. Átélés nélküli tudásÁtélésről, a gondolat keletkezésének, vagy kialakulásának forróságáról és nehézségeiről itt szó sincs. Náluk mindig minden készen van, bennük minden gondolat jól érzi magát, ők minden lében otthonosak, minden tudományos zsargonban, a pocsolyákban is szabadúszók. Ahol nincs átélés, csak átvétel, ott a gondolat keletkezése nem is érezhető meg a szón, sem az a mozzanat, hogy miként lép ki a megformált anyag a lélek káoszából. A káosz foszlánya, cafatja sohase tapasztalható azon, amit ezek mondanak, pedig éppen ez a foszlány teszi a gondolatot jobban átélhetővé. Persze Shakespeare nekik példáúl nagy ember, ami bosszantó, mert nem kívánok velük egy véleményen lenni soha, annál kevésbé, mert az sohase lehet egy vélemény, minthogy nékik egész másért nagy ember, mint nekem. Amiből az következik, hogy nem a vélemény végered294ménye dönt, hanem mindig A gondolkodó számára az út a fontos, nem a végeredményaz út, amelyen valaki eljutott odáig. Erre tehát bosszuságomban, és vérem ellen azt mondom nekik, hogy nem is olyan nagy ember, erre azt felelik: – igen, igen, persze hogy nem, ezt már Tolsztoj és Shaw is kimutatta, – erre mondom, hogy mégiscsak nagy, amire ők: – persze, persze, nagy is, meg nem is, ezt már Freud is kimutatta, mert Hamletnek igenis Ödipusz-komplxuma van, de Hamlet kicsit piknikus is Kretschmer szerint, de talán még Bergson is megmondta már ezt, meg azt, meg Suarez is, – és így tovább. Ezek továbbá: szeretnek nagy történelmi korszakok vezéreszméivel is hajigálózni, példáúl azt mondják: – a tizenkilencedik században uralkodó főgondolatok, – minthogy az ilyesmiről sokmindent lehet veszély nélkűl összefecsegni. Különben is mindenekfelett szeretik a nagyívű gondolatokat, apró vizsgálatokkal nem érik be. Az ostobaság és a nagy eszmékAzt mondtam egyszer erről, hogy a szamarak nagyarányúak szoktak lenni, ők olyan apró-cseprő dolgokkal, mint teszem fel, hogy mi a melankólia, vagy mi a sóhajtás, vagy nevetés, amely kérdésekkel egy szerény és eszes, a megismerés határait szemmeltartó tudós esetleg évekig elbibelődik, ők ilyesmivel nem foglalkoznak. Egyik fiatal tudós barátom nagyot nevetett egyszer az efféle szajkón és így szólt hozzám: – tudja, én nagystílű vagyok, mert csak kis dolgokon gondolkozom. – Majdnem igaza volt és abban is, hogy szajkónak nevezte az ilyet, de bízvást nevezhette volna papagájnak is. Hiszen a múltkor már beszéltem is valamit ezekről s itt főként a meggyőződésük tartósságát akartam vizsgálat alá venni. Mondom, az átélés teljes hiányáról van itt szó, fölveszi, amit belevetnek, mint a levélszekrény, és alul kiadja, – hogy lehessen itt a vélemények stabilitásáról beszélni?

Ez a meggyőződésükben oly gyors tempójú és lelkendezve változó emberek egyik típusa. A másik fajta még ennél is érdekesebb, olyannyira, hogy a gondolat emberében néhanap a világ reménytelen érdekességének, sőt mondhatni, reménytelen szépségének egyik faktoraként hatnak. Mert ne mondja nekem senki gondolkodó, hogy a bornírtság még sohase okozott néki, nevezzük úgy: Az ostobaság élvezetebűnös élvezeteket, s nem találta szomoruságában az életet mégiscsak élvezetesnek, változatosnak, érdekesnek, éppen általa. Az ember előbb dühöng, aztán elcsodálkozik, végűl egyszerre kacagni kezd, s mintha a nap sütné, oly jól kezdi érezni magát. Nem is szólva Az ifjúkor ostobaságaia fiatalkor ostobaságairól, csak persze ehhez idősebbnek kell lenni, 295hogy az ember élvezni tudja. Én fiatalkoromban ismertem egy már nem fiatal, de rendkívül édes asszonyt, akinek elbűvölő nevetése volt. Úgy látszott, mintha nem is azon nevetne, amit hall, hanem mindig azon, amit hozzá gondol. Ehhez én néha meg voltam híva, amikor más fiatalemberek is voltak ott. Egy alkalommal valamelyik ifjú lelkesedve beszélte el, hogy mennyire tetszett néki egy divatos, ostoba regény, amelyet épp akkor éjjel olvasott el, – az egész ember szinte lobogott az elragadtatástól, s szemeiben a fiatal tűz minden szépsége megmutatkozott. Én is ismertem e regényt, kétségbeejtően rossz munka volt, hamis és émelyítő, rögtön neki is mentem tehát úgy a regénynek, mint a fiúnak, szétszedtem őt is, meg a regényt is. Érzékeny gyerek lehetett, mert előbb elszomorodott, aztán elment. S a háziasszony, aki a fiú lelkesedését azzal a bizonyos édes mosolyával hallgatta, most megrótta viselkedésemet és így szólt: – hogy rossz-e, jó-e ez a regény, az ebben az esetben azért mindegy, mert ez a fiatal hév szebb volt annál, semhogy a regénnyel törődni kellett volna. S mármost mire következtettem én e megjegyzésből? Hogy ennek a hölgynek nagyon kedves szíve lehet s nekem ma már nagyon tetszik, amire e szív intelme megtanított. De persze, akkor még fiatal voltam és kevésbé tudtam élvezni a fiatalság szépségeit s a velük kapcsolatos ostobaságokat is. S ma hogy állok ezzel? Ma már nagyon tudom élvezni, igen nagyon élvezem, csak épp, hogy bizonyos határig, akár fiatalé az ostobaság s főként, ha öregé. Egy ideig persze csodálkozom, derülök rajta, mintha távoli világok nyílnának meg elöttem, ahogy a gyerek, vagy eszkimó hallgatja az idegen országokról szóló mesét. De aztán, – a harag, úgy látszik, inkább való nekem, mint ez az élvezet s a düh inkább, mint a türelem. Mikor dr. A. B. orvosnő és filozófus elé terjesztettem e kérdést, ő így felelt: – példáúl a lelki szervezetlenség, vagy mondjuk úgy: a belső anarchia mindjárt nem olyasmi, ami nekünk való volna és mégis meghallgatandó, márcsak azért is, mert, – ahogy maga is mondja, – néha afféle hatást tesz, mintha távoli országokat látogatnánk meg s már ennélfogva is élvezetes. Ezenfelül pedig, ne tagadjuk, az ostobaság néha sok olyat vesz észre és sok olyat méltányol, amit a mi szigorúan következetes lelki berendezésünk kizár figyelméből, amit nem akar figyelmére méltatni. De olyan lelkialkatokat is mutathat, amilyeneket nem ismertünk eddig. S épp erről akarok beszélni. Az ostobaságnak az a 296faja ugyanis, amely e percben felmerűl előttem, szintén elég élvezetes és tanúlságos. Ezek az emberek tudniillik olyanok, hogy nem emlékeznek sajátmagukra, amit úgyis lehetne kifejezni, hogy Az egyéniség kontinuitásaegyéniségüknek nincs meg a kontinuitása. Félórával, vagy esetleg tízperccel előbb még nagy hévvel állít valamit s azt rögtön elfelejti, az ellenkezőt állítja, s mikor elébe tartják, amit elébb mondott, rábámúl az emberre és esetleg még el is szomorodik.

Úgy is lehetne ezt mondani, hogy nincs fixálva bennük semmi, s az élményeknek értékük szerint való rendje is hiányzik belőlük. Egy barátommal példáúl, aki szerencsére nem volt filozófus, se pszichológus, hanem fogorvos, épp ezért értelmi gyengeségei miatt nem is haragudtam rá oly nagyon, mert egy fogorvosnak még meg is van engedve a butaság, de ha a gondolatok embere vagy a pszichológus ostoba, az már tragikumnak mondható, – szóval evvel a barátommal egyszer mégis nagyon összekülönböztem, mert hevesen kikelt a prostitúció ellen. Hogy az micsoda piszok, egy fejlett társadalomnak micsoda gyalázata, ezenfelül milyen embertelenség is és így tovább.

– Hogy tudsz ilyen véghetetlenűl ostoba lenni? – kérdeztem tőle barátságosan. – ProstitúcióProstitúció nélkűl az emberiség még sohase tudott meglenni, még a vadembereknek is van prostitúciójuk. Hogy Szókratész idejében milyen sokra becsűlték a hetérákat, azt tudod, hogy többre tartották őket a polgári asszonyoknál, hogy keleten milyen tisztességben van részük, azt is tudod – és ennek nagy lélektani okai vannak, mert gondtalanítók, tehermentesítők, – de hiszen Buddha is egy kurtizán házában halt meg, és Cellini idejében is nagy vonzó ereje volt az ilyen nőknek, ő is ilyenbe volt eszén kívűl szerelmes, – mit mondjak még? A francia Lajosok idejét is említsem? Tudvalevő, hogy ők irányították a világtörténelem felét. – Ilyesmiket mondtam neki, amire ő tűnődve nézett maga elé, szórakozottan.

Néhány hét múlva estefelé együtt megyünk a Friedrich-Strassén, s egy fiatal, csinos, huncutkás mosolyú teremtés jön velünk szemben, afféle kis könnyű pillangó és kedvesen ránk nevet. Barátom utánafordúl, majd így szól hozzám:

– Milyen üde kis kölök ez! Hát hiába, – csak ezek között van igazán igénytelen és alázatos asszony, az úgynevezett tisztességesek mind királynői kegynek tekintik, ha hajlandók egy pillanatra átengedni a kisujjukat. Pedig hát ezek a nagyobb üzletasszonyok, hidd el, csak egy 297egész életre szóló üzletet hajlandók megkötni. Mennyivel többet ér az ilyen! Örömet ad és sohase oszt bánatot. Ezenkívül hidd el nekem, – azt mondja, – ezeknek úgyszólván mindegyike jószívű teremtés. Minthogy ezek igazán könnyelműek és nem törődnek a pénzzel, tehát senki se segít olyan hamar, olyan könnyedén és szívesen a szegény és szerencsétlen embereken.

Nagyot nevettem, boldogan, igazán élvezettel, mert már ismertem barátomat. Kedves, ártatlan fiú volt és nagy szamár is egyszemélyben. S minthogy most végre jól tetten lehetett érnem, tehát így szóltam hozzá:

– Hogy lehetsz megintcsak ekkora hebrencs? – S eléje tettem mindazt, amit a múltkor mondott.

– Hát ekkora szamár vagyok én tényleg? – kérdezte szomorún. – Tudod, én percenként más és más vagyok. Mit csináljak?

– Ugyanígy jártam egy jugoszláv ügyvéddel és politikussal is, – folytatta egy másik alkalommal Schőndorff úr, – Szukics Vladimirnak hívták az istenadtát. Hatalmas szál férfi volt, felső kabátzsebéből csipkés zsebkendő kandikált elő, jó levantei szokás szerint, az ujjain gyűrűk sokasága, s az ujjai körűl lányok garmadával. Pedig otthon, Belgrádban két feleséggel élt együtt, ugyanabban a háztartásban, egy hivatalossal s egy félhivatalossal. Én a dalmát tengerparton ismerkedtem meg vele, s ő nagyon megkedvelt engem, puritán életű férfiút, mert ezen a néven tisztelt és csúfolt. Hogy mért tisztelte azt, akit meg akart téríteni élvezetei számára, ma se tudom. Mert meg akart téríteni. Valahányszor Berlinbe jött hivatalos ügyeiben, mindig felkeresett és nagy oktatásokban részesített engem. Meghívott példáúl vacsorákra, amelyeken én, mint akkoriban aszkétikus hajlandóságú ember, legfeljebb, ha néhány főtt burgonyát ettem aludtejjel, ő azonban hazai szilvapálinkával kezdte, amelyhez Perzsiából hozatott cigarettát szívott, egyet vagy kettőt, majd ezüst tálon és kristálytiszta mogyorójégen tálalt portugál osztrigával folytatta és rajnai vörössel öblögette le, – az ördög tudja már, mi minden következett ezután: vaddisznó-csülök, indiai fűszeres mangó-befőttel, roueni kacsasűlt s hozzá sápadt zöldesszín, francia borok, a süteményhez pedig egy-egy pohárka 298pezsgő is, s utána persze feketekávé, újabb remek cigarettákkal, s végűl egy hatalmas mexikói szivar, a füstje mellre szíva… Mindeközben pedig így tanított engem:

– Maga nem tud élni, Herr Professor, – akkor már professzor voltam az egyik főiskolán. – Nem így kell élni, – azt mondja. – Tudja-e ön, hogy mi ez a cigaretta? Az élet. És hogy mi az a szilvapálinka? Szintén az élet. És hogy mi az embernek egy szűzleány? Az háromszorosan az élet egyszerre. – S nagyot nevetett. – Mért nem lát hát hozzá legalább ehhez a rugalmas vaddisznó-szalonnához az én kedvemért? Olyan, mint a gumi, de, biztosítom, nagyon fínom, nagyszerű gumi. – És így tovább.

Ennél az embernél azonban otthon súlyos szívbajt állapítottak meg nemsokára, s ezt meg is írta nekem. Ezt írta: – eltiltottak persze a dohányzástól. De mi az nekem? Kell nekem ez a büdösség? Fuj! Undorodom tőle, ha csak rágondolok is. Túlgyors fordulatokÉs persze a szesztől is eltiltottak, – de minek a szesz? Iszik Gandhi szeszt? Ivott Mohammed szeszt? Ivott Jézus Krisztus szeszt? Ivott Szent Ágoston szeszt? Márpedig ezek is okos emberek voltak, nemcsak én.

Az ember ilyenkor fejetcsóvál s bizonyos bizsergéseket érez a hátán. Az ember ilyenkor jókedvű lesz, s kétségtelenűl jobban kezdi szeretni az életet remek változatosságáért. – Ez az ember próféta lett, – kiáltottam oda a fiamnak. – Illetve, egyik prófétaságból a másikba, pillanatok alatt. És persze nem is szégyelli magát, mert ez szükség szerint válik prófétává, mégpedig lelkes prófétává, aszerint, hogy mit diktál neki a kedve, szeszélye, vagy az élet.

S alighanem ugyanígy működött az esze politikai és társadalmi ügyekben is. Egy nap azt magyarázta nekem, hogy a zsidók a világ poloskái, tehát kiirtandók, és most már nagy pogrom készűl ellenük mindenfelé. Egy hét múlva viszont ezt, úgy látszik, elfelejtette, mert így szólt hozzám:

– Ez a zsidó Mahler Eduárd, a híres budapesti egiptológus, egyike legjobb barátaimnak. Óriási tudós, mondhatom, óriási. Hogy ezek a zsidók milyen nagyszerűen dolgoznak a tudományban…

És ugyanez volt vele konkrétabb politikai kérdésekben is, de hagyjuk ezt. Itt csak az a kérdés, hogy lehet-e az ilyen hebrencset egyáltalán embernek nevezni? Saját magunkra való emlékezésünkValakit, aki öt percenként elfelejti önmagát? Lehet-e észnek nevezni azt, ami neki van s lehet-e az ilyennek erkölcse?

– De ha már itt tartunk, – folytatta egy idő után Schőndorff úr, – hadd mondok még valamit. Ugyanaz a filozófiai képességű orvosnő, dr. A. B., aki tudta, hogy a butaság lélektana mennyire érdekel, még a következő történetet is elmondta nékem egy másik fajtáról: egy asszony-betege súlyos migrénjei miatt feküdt kórházi osztályán, s ennek férje ezzel a kérdéssel fordúlt hozzá:

– Mondja doktornő, nem lehetséges-e, hogy ez a fejfájás a hipofizisnek valamiféle bajával van netán kapcsolatban? – A doktornő megnyugtatta, hogy ilyesmiről szó se lehet.

Erre, hogy szakértelmét igazolja, hozzátette, hogy ő orvostanhallgató is volt valaha, majd így folytatta:

– Ezt a kérdést pedig főként azért tettem fel, mert a feleségemnek, sajnos, volt egy fivére, aki elmebajban halt meg.

– De hiszen az elmebajoknak nincsen közük a hipofizishez, – válaszolta a doktornő.

– De, tetszik tudni, – azt mondja a férj, – az ember mindenre gondoljon. Jó az, ha az ember mindenre gondol.

– Csak az a kérdés, hogy mi mindenre gondoljon az ember? – kérdezte most már tőlem ez a barátnőm. – Jó-e az, ha egy fejfájásnál a harisnyakötőre is gondol?

– Vagyis, – folytatta, – ez az ember szavaival nemcsak saját butaságát jellemezte, hanem egy fajta butaságról alapvető dolgokat is árúlt el. E megjegyzésében ugyanis a fontoskodáson kívűl értelemellenes tendencia is mutatkozott meg, mert hisz ez olyasmi, amit az értelem a limine elvet. Mert: Az értelmesség helyesen foglal egybe és választ szétha nem is tudjuk pontosan megmondani, hogy mi minden jellemzi az értelmességet, de annyit biztosan tudunk róla, hogy egyik főtörekvése ez: egybefoglalni, ami együvé tartozik, és szétválasztani, ami széjjel való.

A butaság különböző ismérveiről, fajtáiról, s az ostoba ember lelkialkatáról beszélek nemde, s itt még egy dologról kéne megemlékeznem e végeláthatatlan sorozatban, amely a túlkönnyű befolyásolhatóságnak éppen ellentéte, s ez a konokság. Olyan emberekről kéne beszélnem, akiknek feje, mint a kő, hogy bombákat vághatni hozzá, de se hatni rájuk, se befolyásolni őket nem lehet. Nem veszik be, amit hallanak, az ember vért izzadhat velük, mert, úgy látszik, nem is hallják, amit mondanak nekik, csak azt hallják, amit ők maguk beszélnek, amit sajátmaguk kitaláltak és bemagoltak, s ezt hajto300gatják folyton, újra meg újra. S mikor a dolog már-már mégiscsak kezd úgy kinézni, mintha engednének s a velük vitázó már sóhajt is és kezdi törölgetni a homlokát, épp akkor újra kezdik és ugyanúgy az egészet. Vagyishát: A konokság, mint a butaság édesanyjaa konokság meg éppenséggel az emberi ostobaság édesanyja. De erre még talán rátérek, ha lesz időnk.

Most még két fajtáról szeretnék szólani, olyanról, amelynek rejtélyét szintén nem tudtam megoldani mind a mai napig. Egyszer a következő két beszélgetést hallottam ugyanabban a szalonban:

Egy fínom hölgy, egyébként szintén szemüveges tehén, rájött, hogy neki a rajzoláshoz tehetsége van, elkezdett tehát tanúlni, rajz-órákra járt, s mindenféle virágocskákat rajzolt valami mappákból, s ezt mutogatta szegény. Közben olyasmit magyarázott, hogy mindez elég jól menne már neki, csak még az egyénisége, – mit tudom én! nem teljes, vagy nem fejlődik eléggé, vagy még nem mutatkozik meg a műveiben…

Már ez is végtelenűl tetszett nekem.

Körülbelűl egy év múlva megint odavetődtem, s akkor egy másik hölgy azt kérdezte tőle:

– Tanúlsz még festeni? – Hogy ő tanúl, persze hogy tanúl. – És jól megy? – Jól, jól, persze, hogy jól megy.

– No és az egyéniséged? – kérdezi ez a másik hölgy.

– Az is fejlődik, – feleli néki az én libám.

Mármost mondja meg nékem, aki tudja, hogy ebben mi rejlik? Ezek Úgy mérni az egyéniséget, mint a krumplitúgy beszélnek az egyéniségről, mint a tojásról, vagy krumpliról, általában, mint valami pozitivumról. Holott az egyéniség pozitivum-e? Igen, pozitivum. És mégse pozitivum? Mégse pozitivum, legalább is nem annyira, mint a tojás és a krumpli.

Némely nap, mikor eszembe jut az említett beszélgetés, az úgy hat rám, mintha valaki erre a kérdésre: – milyen a lelkiismereted? – nagyon komolyan és határozottan azt felelné: – a lelkiismeretem barna.

Ezzel az ostobasággal pedig érdemes volna valamelyest foglalkozni, mert a mai világ úgynevezett intellektueljei javarészt nagyon hajlamosak ilyesmire. – Van Ödipusz-komplexusod? – kérdezik. Van gátlásod a mamáddal szemben? – Én ellenállásban szenvedek, én piknikus természet vagyok, tehát jókedvű vagyok, hahaha, – hangzik a butaság szalónjaiban. Hiszen hasonló nyilatkozatokról már így-úgy 301megemlékeztem a múltkor, itt csak azért említem újra, mert már maga egy ilyen szó is úgy hat rám, mint a butaság pecsétje. És nemcsak azért, mert a szajkót mutatja, hanem valami másért is, ami egyebet mutat, csak jó volna kifejezni, hogy mit, s ezt nem tudom, sajnos. A lelki folyamatoknak krumpliként való szemlélete, – ez az a diagnózis, ameddig eljutottam.

Legélvezetesebb talán az volt számomra, mikor az előbb említett két hölgy, a rajz-tehetség és barátnője egymásról nyilatkozott előttem. Volt rá alkalmam, hogy megkérdezzem az egyiktől, vajon mi a véleménye művészkedő barátnőjéről.

– Oh, az egy liba, – válaszolta bájosan. – S a másik ugyane kérdésemre így felelt:

– Oh, az egy vén tehén, – mondotta kecsesen.

Két szamár helyesen tükrözi egymástVagyis, mint látható, két szamár egymást tükrözte és mind a kettőnek igaza volt. – –

De hadd folytatom. Hasonlóképpen zavarban vagyok egy másik megnyílvánulással szemben is. Valami kisasszony így szólt hozzám egy előadásom után Berlinben:

– Szereti professzor úr a festészetet? Mert én csakis a fotográfiát szeretem. – Ámúlva néztem rá, mert nem olyan kérdés-e ez, mintha afelől érdeklődött volna: szereti ön a felhőket? szereti ön a hónapokat, a délutánt, a levegőt? az emlős állatokat? – Túlnagy kérdésektúlnagy a kérdés nemde, vagy mi az ördög! Mert azt még meg is kérdezhetné, hogy a spanyol festőket szeretem-e, de hogy az egész festészetet? Ami pedig a fotográfiát illeti, hadd szeresse szegény a festészet helyett, ezzel már nem bíbelődöm. No de a feltett kérdésben mi a nonszensz? S mi e nonszensz lényege, mivolta? S hogy abban a személyben mi a lelki napfogyatkozás, aki ilyet kérdez? Ezt nem tudom én megállapítani.

Viszont egy másik fajta ostobaság természetéről megintcsak van némi fogalmam. Azokról az emberekről, akik Aki mindig higgadtmindenkor higgadtak akarnak lenni s a túlzásoktól valamely tökfejű mértékletességgel ovakodnak.

Egy berlini literátor példáúl, egy minden tekintetben tisztalelkű férfiú, – vagyis műalany, persze, hogy az, a javából, csinálmány az egész ember, – ez a férfiú egy kitűnő regény hatása alatt így szólt hozzám:

– Jó munka, jó munka, és elég érdekes is, olyannyira, hogy majdnem izgatott lettem tőle.

– És miért nem lett egészen izgatott? – kérdeztem én. – Amire a tökfej elnevette magát.

– Fiktív történet, mint minden regény, – feleli nékem, – ezt az író kitalálta, úgyis tudom tehát, hogy nem történt se vele, se a szereplőkkel semmi baj. – Erre mégiscsak elöntött a vér.

– Nézze csak édes, jó, kedves és drága kollégám, – mondtam neki, – maga egy lánynak még sohase mondta azt, hogy imádja? hanem csak annyit mondott neki, hogy néminemű hajlandóságokat érez iránta? Továbbá sose mondta még azt, hogy meghalna valakiért, hanem csak annyit mondott mindig, hogy a balkeze kisujját, illetve annak egy ízét esetleg hajlandó volna érte áldozatúl hozni? Vegye tudomásúl kollégám, hogy bizonyos lelki megnyilatkozások csakis túlzásaikban érvényesek. – És ezzel otthagytam.

De volt egy másik esetem is ilyen, jut eszembe. Kisdiák koromban házitanító voltam valahol, ahol a sokgyermekes családfő kereskedelmi utazó volt s ebben a minőségében bejárta Közép-Európa városait.

Ez a férfiú, mikor gyermekei egyszer rosszak voltak, így kiáltott fel:

– Egy ilyen anyával így bánni! Aki a legjobb anya egész Közép-Európában. – Érti ön ezt Hamuján? A világegyetemet nem merte mondani, sem a földtekét, mert egyiket se járta be. Ellenben Közép-Európát igen s ott nyílván minden kunyhóba bekukkantott, minden anyát megvizsgált nemde, tehát Közép-Európára bátran hivatkozhatott. No érti-e már ezt a határtalan butaságot? Ajánlom figyelmébe, mert sokszor találkozhat vele életében.

És így tovább. Az emberi butaságnak még jónéhány fajtáját tudnám itt fölsorakoztatni, de nem teszem. Elég ebből ennyi is, a tengerből néhány csepp is elég, ha valaki az ízére kíváncsi. No látja Hamuján, ön mindig azt vitatja, hogy én alapjában véve mégiscsak jó ember vagyok, de már ebből is láthatja, hogy tévedett. Én inkább rossz vagyok, mint jó, mert példáúl ahelyett, hogy hálás volnék a butaság iránt azokért az élvezetekért, amelyeket okoz, sokkal inkább gyűlölője vagyok, ennélfogva bizony néha kicsit kegyetlenűl is ítélem meg embertársaimat.

Úgy látszik, a butaságot mindig olybá tekintettem, mint a jégverést, amely minden élőnek ellensége és csakis ártalom, holott ha jól meggondolom, ez nincsen így. A butaságból jó is származhatEgyrészt azért nem, mert alig képzelhető el olyan ostoba ember, akiből hirtelen ne pattanhatna egy-egy szikrája az okosságnak s akitől ennélfogva ne lehetne tanúlni és másrészt nincsen olyan ostobaság, amelyből ne származhatnának remek eredmények a sors kiszámíthatatlansága folytán.

– Vajon mi készteti az embert, hogy így a parttalan tengereknek nekimenjen, kifürkészhetetlen világoknak? – sóhajtott egy alkalommal Schőndorff úr.

– Ez a gondolat és a gondolkodók hősiessége, – mondtam én.

– A butaságról beszéltem a múltkor, úgy-e és a saját kegyetlenségemről, – folytatta. – Viszont hogy én valaha fiatalkoromban, igen, fiatalkoromban még ennél is kegyetlenebb tudtam néha lenni, megállapíthatja a következőkből:

A gúnyt én embertelen gyilkos mesterségnek tartom, különösen pedig föllebbvalók, nevelők és tanárok részéről, éppen én, az ostobaságok kegyetlen üldözője s talán éppen azért, mert valaha annyi gúnyban volt részem magányomtól elvadúlt viselkedésem miatt is, egykori, ostoba tanáraim jóvoltából. Ott álltam, nyílván vérpirosra válva már a tanár valamelyik megjegyzésétől is és nem tudtam mit felelni rá, de nem is lett volna tanácsos, tehát védtelenűl álltam ott. Diáktársaim nevettek, én pedig azt lestem, hogy mikor sűllyedek már el. De mit magyarázzam? A gúny úgy hat, hogy fullánk marad a szívben utána, olyan, mint a kígyómarás, – mit mondjak még? akár a vesszőfutás, oly megszégyenítő, mert lelki ragályként hat azokra, akik látják, hallják. Az emberfajta különben is szívesen üldöz, – hát még a diák, – s ha csúfondárosságra, ha fitymálásra kap bátorítást, még hozzá tanártól, akkor aztán hajrá! Hányszor vonúltam el egy-egy csendes sarokba, mint gyerek, hogy ne lássák könnyeimet, miközben nevetésük még mindig a fülembe csengett.

És micsoda szemtelenség rejlik a gúnyban! Ha úgy akarom, mindenki nevetséges, mivelhogy az ember nevetséges lény s ez talán 304legsilányabb nyomorúsága, hogy tragikuma mellett még komikus is. S aki ezen a komikumon nevet, az is nevetséges, – akkor hát mit hepciáskodik a szemtelen, aki nevetésével embertársait meg akarja alázni? És, mondom, pláne, ha tanár teszi. Én a csúfondáros tanárt nyílvánosan megvesszőztetném, hallja-e, maga mélakóros keleti ember? Mert hatalmával visszaél, mert szívtelen s még hozzá saját mulatságára packázik egy gyerekkel, – hallja-e Hamuján, ez a gúny elleni vesszőztetés is praktikum! Krisztus is korbáccsal verte ki a templom kufárjait.

Mindezt pedig azért bocsátottam előre, hogy megértse a gúny iránt való gyűlöletemet s hogy mért is szidom inkább össze azt, aki felingerel, semhogy gúnyosan bánnék vele, de főképpen: hogy egyszer végre mért ragadtattam el magamat a korbácsra. Itt ugyanis két dologról van szó: A fölényeskedő ostobaságmértéktelen butaságról s amellett fölényes gúnyról. S mármost képzelje el, hogy mi van akkor, ha egy ostoba ember még fölényes is! ha egy ostoba tanár eszes növendékeket tart butának és még csúfondáros is és ezáltal bátorságot ad a többi tökfejnek, hogy azok is gúnyolódjanak az okossal. S ez volt itt az eset.

A főiskolán ugyanis egyre-másra jöttek hozzám nagyon kedves, eszes fiúk s ezek egyike némi suta próbálkozások, puhatolózások után végűl mégiscsak megtisztelt bizalmával és furcsa mosolyok közt elmondta, micsoda bajban vannak ők egyik tanárukkal. Nem passzív, aktív üldözési mániája van, ő üldöz, kiválaszt magának egy-egy fiút s azon röhögteti a hallgatóságot heteken át. És nem hagyja abba. Egyes diákok már-már azon gondolkodnak, hogy kimaradnak a főiskoláról. Németet és franciát tanít s amellett, őszintén szólva, – mondotta ez a fiú, – még az anyanyelvét, a németet se tudja hibátlanúl.

– No megállj pimasz, – gondoltam én. Persze ismertem ezt a fickót, sőt jól ismertem, illetve még ez sem elég. Tűrtem, hogy barátjának tekintsen. Néha még meg is látogatott s ekkor következő volt a helyzet köztünk: velem szemben persze nem igen lehetett gúnyosnak lennie s ezt nyílván érezte is, ezért hát szövetséget kötött velem. Úgy beszélt, mint mikor augúrok vannak egymás közt. Ilyeneket mondott: – mi ketten tudjuk, – vagy: – mi kiválasztottak persze… Nem tudom ismeri-e ezt a fajtát Hamuján? Ajkán állandó volt a gúnyos mosoly s ez a világ butaságának szólt. Ami furcsa dolog nemde, mert hogy 305éppen a világ fajankója mosolyog a világ butaságain, – van-e ennél ízesebb mulatság? számomra szinte boldog izgalommal járó jelenség az ilyen, nekem még a fejbőröm is borsódzott tőle, épp ezért tűrtem el oly sokáig velem való kapcsolatát, sőt megvallom, néha még kívántam is. Nyílván egyike ez is az emberben levő ördög bűnös élvezeteinek. Olyan ez, mint mikor az ember tenyere már viszket, hogy nyakon üssön végre valakit, de nem és nem! Boldogan szédelegve tűrtőzteti magát, nyújtóztatja magában a kéjt és vár. Még mindig vár. Közben pedig már majd elájúl a vágyakozástól. Bűvölet ez? valamiféle önhipnózis? – az sincs kizárva bizony. Vagy tán az a vágy is hajtja ilyenkor az embert, hogy minél több oka legyen a pofonra?

Mindegy. Annyi tény, hogy körülbelűl így voltam én vele. S talán az vonzott hozzá még jobban, hogy ez tetejébe minden keservéről, még Aki bajait ujjongva mesélia fizikai bajairól is ujjongva beszélt. Nem tudom ismeri-e ezeket Hamuján? A világ gonoszságáról gúnyos mosollyal s ujjongva nyilatkozik az ilyen s ha fogat húztak neki, erről is ugyanúgy. Más, rendes ember, ha fáj a pofacsontja, savanyú arcot vág és így szól: – az ördög vigye, fáj a pofám. – De ennek villognak a szemei, ajkán örökös mosolya és lelkendezve boldogan magyarázza: – hát ma, szó sincs róla megkínoztak kicsit a fogorvosnál, sőt kicsit nagyon is, hehehe. – Valamiféle hamis hangvétel ez, – mihez is hasonlítsam? Talán olyan, mint mikor valaki a hasából énekel. S hogy e jelenségnek mi lelki okai lehetnek, ma se tudom biztosan. Mit gondol Hamuján? Én úgy magyarázom az ilyesmit, hogy az emberek mostanában azt hiszik, hogy érzelmet mutatni szégyenletes dolog, minthogy, úgy lehet, Az érzelmeket az érzelgősséggel tévesztik össze. Érzelmeiket kompromittáljákaz érzelmet összetévesztik az érzelgősséggel s mindennemű pátosztól is ovakodnak, ezért hát ha panaszuk van, ezt lehetőleg en passant teszik, mellékesen s lehetőleg saját érzelmeiket mindjárt kompromittálva. Ez a szó, hogy „sírtam” példáúl egészen kiment már a divatból, ezt manapság úgy kell mondani, hogy „bőgtem”. A szívét pedig senki sem emlegeti többé, mintha nem is volna, ha egy hölgy sajnál valakit, nem azt mondja, hogy fáj a szíve érte, hanem esetleg azt, hogy egész lekókadt miatta. Ha pedig szeret valakit, ezt az érzését még inkább igyekszik kompromittálni s persze úgy fejezi ki: – egész bele vagyok pistúlva. – A fennköltség és magasztosság pedig olyan fogalmak, amelyek ma már nevetségesen hatnak. S valószínűleg ide sorozandó 306a bánatnak, vagy elégedetlenségnek a has mélyéről való ujjongó előadása is.

Ám ezzel még mindig nincs kimerítve, hogy mi minden okozta bennem a gyűlölködés gonosz örömeit. Mert ezenfelűl studium is volt itt, úgy figyeltem rá, mint ahogy maga szokta kifejezni, az állatszelidítő az oroszlánra. Hagytam őt beszélni ostorral a kezemben és nem sújtottam le rá, csak pattogtattam. És azért pattogtattam, hogy minél többet morogjon, mert ez a morgás nagyon érdekelt engem.

Hiszen maga tudja Hamuján, hogy nem vagyok valami kedvező véleménnyel az ember élete, de az egész világ felől sem s ha valakinek kedve van ezt pesszimizmusnak nevezni, ám nevezze annak. Mert mit érünk az elnevezéssel? Az emberre rásütött bélyeg értéktelenségeMert micsoda szajkó az, aki egy reggel fölébredvén így kiált fel: – én tegnap még pesszimista voltam, de ma reggeli hét órától fogva optimista vagyok. Hogy pedig én Schőndorff Leopold mi vagyok? isten tudja. No de csak nevezzen a szajkó pesszimistának, ha úgy tetszik neki. Csak épp, hogy hajlandó leszek akkor egy kis meglepetést is szerezni számára, mégpedig azzal a nyilatkozatommal, hogy nincs számomra megvetendőbb és útálatosabb magatartás, mint az Üres pesszimizmusüres pesszimizmus. Valaki mérges lehet a cipészére és ebből az alkalomból elátkozhatja az összes cipészeket, a világot, valaki lehet véglegesen reménytelen az ember életét illetőleg s emiatt még mélakóros is lehet, még ebbe is belemegyek. De ha pesszimizmusának semmi tartalma nincs, ha semmi igazi bánat, fájdalom, ha jóakaratának semmi csalódása, ha semmi indulat nincs mögötte, tehát erkölcsi ereje sincs e pesszimizmusnak és nem is vonatkozik semmi konkrétumra, keserű tapasztalatra, ha semmire se vonatkozik, hanem üres szólamként hat, vagyis semmi egyebet nem fejez ki, csakis az illető általános rosszindulatát, impotenciáját, tehetetlenségét, ez megvadít még engem is, akit pedig a szajkó oly szívesen nevezett pesszimistának. Ilyenkor valami jó ördög kezd el munkálkodni bennem, aki elönti érzéssel a szívemet és inkább ennek a kűzdelmes, zaklatott és boldogtalan életnek védelmére kelek, semhogy ilyen ökörrel egyetértsek. Hát ilyen volt ez is. Egyszer ezzel a szóval lépett be a szobámba:

– Végűl is fel kéne robbantani ezt az egész kutya világot, – nem?

– És mért kellene felrobbantani? – kérdezem én.

– Mert itt az ideje, – feleli ő és röhög. Majd egy más alkalommal:

– No végre! – azt mondja. – Kezdenek ám nyomára jönni az atom robbanásának.

– No és? – kérdezem én.

– Egyik lábunk a Sziriusz felé fog röpűlni, a másik a Mars felé. – És megintcsak röhög.

Ez a röhögés már maga is felháborító volt. Azt gondoltam tehát: – ha a te lábaid fognak röpűlni, abból még nincsen semmi baj. De kedves és okos arcok járúltak nyomban szemeim elé, bájos fiatal nőkéi, mert hiszen ilyenek is vannak e csunya világon. S a szívem megtelt dühvel ez ellen a fajankó ellen. – Végre is üssek a fejére? – kérdeztem magamtól. De még mindig úgy határoztam, hogy egyelőre nem teszem.

De lámcsak még egy tulajdonsága is volt ennek, melyről majdnem elfelejtkeztem. Úgy látszik, kimeríthetetlen volt ez az ember.

Arról is nevezetes volt, hogy úgy beszélt, ahogy a kacsa hápog. Mintha büszke volna rá, hogy a szája és az agya között semmi összefüggés nincs. A szája szemlátomást külön hápogott s úgy lehet, élvező figyelmemnek ez okozta a legélénkebb örömét.

Mindezek után pedig még mindig nem tudom, elég érthetőek-e gyönyöreim? No de minek is vesződöm annyit? Érthető, vagy nem érthető, elég ebből annyi, hogy düh és gyönyör váltakozva úgy ficánkolt bennem, mint a fogoly állat. És az is tény, hogy két napig beszélhetnék róla egyfolytában, az se volna elég, minthogy ez az ember, mondom, végeláthatatlan volt, akár a tengerek. Egyszer aztán némi alázattal jött el hozzám, e pillanatban nem voltunk többé augúrok. Hogy ő fordított valamit Corneille-ből, bírálnám meg, mert ő csak bennem bízik. Ezt gondoltam: – lássuk. Ha legalább fordítani tudsz, akkor nem bántlak, de ha még azt se tusz és mégis ezzel az óriás pofával járod a világot, akkor jaj neked.

Ezt se részletezem. A fordítás rettenetes volt s én most már zabolátlanúl a legkeservesebb dolgokat írtam rá, ilyeneket: Te kettős ökör! Még az anyanyelvedet se tudod? És mit fogsz csinálni, ha azt is elfelejted? Ugatni fogsz? – Nem voltunk tegező viszonyban, de itt tegeztem. Az ember voltaképp talán szeret is dühöngeni, még az is lehet. Mert még ezt is írtam: – nem fulladsz meg tőle, mikor ilyet leírsz? – vagy: – mért nem vágatod le a füleidet? Vagy ha nem vága308tod le, minek fordítasz? – És így tovább. A kézirat teli volt efféle jegyzetekkel, csupa gyalázatossággal.

De aztán eszembe jutott az is, amire anyám tanított. Hogy egy embert sohase szabad egészen semmivé tenni. Tehát amit én itt csinálok, azt mégse lehet. Senki se tehet róla, ha nem tehetséges. Ez is ember, és ha útálatos is, hány van a világon ebből a fajtából? s nekem nincs jogom, hogy a fejükre olvassam születésük hibáit. Ha megtenném, épp olyan gyalázatos volnék, mint ők. És már éppen azon voltam, hogy mégiscsak kiradírozom jegyzeteimet, – majd mondok neki valamit a fordításról, akármit.

Csakhogy éppen akkor kezdtek jönni diákjaim a panaszaikkal. – No megállj, – gondoltam én. – Te mered üldözni, gúnyolni, fitymálni ezeket a nálad sokkal eszesebb fiúkat? No megállj csak! – s ekkor hát végképp elhatároztam, hogy mégse radírozom ki gyalázatosságaimat.

Odarendeltem tehát és szó nélkűl, azonnal átadtam neki a kéziratot. Ő pedig azonnal, mohón lapozni kezdett benne és íme, – nem lett se sápadt, se vörös. Némi zavar volt ugyan a hangjában, mikor így szólt, ujjával rámutatva az egyik jegyzetre:

– Igaza van, ez hibás. – S ezzel ceruzát vett és vonalat húzott ugyanoda, hogy ezt majd kijavítja. Én pedig néztem a dolgot s az ámulattól nem tudtam hova lenni. – Ez nem sértődik meg, hogy lehet az?

– Jaj, – azt mondja, – itt is hiba van, jó hogy figyelmeztet. – És megint húzott egy vonalat.

Én pedig vártam, hogy mi lesz. – Hát mégse vágja a fejemhez? – ámúldoztam egyre és nem mertem hinni a szememnek. – Pedig innen látom, éppen azt a jószívű tanácsomat olvassa, hogy mért nem nézeti át ezt a fordítást egy diákommal, annak is több esze van, mint neki. – Mert mégiscsak arra voltam én elkészűlve, hogy végre-valahára némi emberi formát is mutat. Igenis szemtelenséget vártam, felháborodást, és azt gondoltam, hogy akkor ki tudja, mi lesz? Szétmorzsolom-e, vagy netán nagy élvezettel és teljes nyugalommal nézek-e a szemébe, mert hisz megkapta már a magáét. No de mit csinálok akkor, ha semmi ehhez hasonló nem mutatkozik benne, rajta? – Ha se méltatlankodás, se dúlt harag, vagy borúlat, ha kiderülne, hogy ostoba keblében nemes lélek lakik, és még ő kér 309bocsánatot? Akkor letérdeljek, vagy mit kell akkor tennem? No de semmi ilyesmi nem történt, még egy ideig tovább lapozott, tovább olvasta szörnyű észrevételeimet, példáúl, jut eszembe azt, hogy: – majmoktól származol, azért makogsz? – Ezt mind elolvasta, még néhány vonást is húzott ceruzájával, hogy bizony ott is hiba van, aztán letette a kéziratot.

Akit nem lehet megsérteni– Igaza van, majd sokmindent kijavítok, – mondotta mosolyogva. Végre azonban egy kis gúny is megvillant a szemében. Az én agyamat pedig máris elöntötte kriminális rosszindúlatom.

– No hiszen rendben van, – azt mondja, – azért mégse olyan nagyon rossz ez a fordítás. Csak maga túlszigorú.

Erre hát csöndesen kezdtem, nagyon csöndesen. Azzal kezdtem, hogy minek ez az édes gúny a pofáján?

Erre lekötelezően, szerényen nevetett. Illetve talán nem is annyira szerényen, mint inkább öntudatosan.

– Mi van itt? – hördűltem fel magamban. – Mi van itt? Ez talán hízelgésnek veszi a gorombaságaimat? Ej no, vagy úgy! Hisz ez többek közt freudista is, – jutott eszembe.

Freud követőiEzek a freudisták pedig olyanok, hogy nagyrészüknek üres a feje, erre ebbe az űrbe beleteszik a freudizmust, és akkor már mindent tudnak. Akkor ők már nemcsak lélekbúvárok, de máris filozófusok és esztéták is, s ami a fő: azonnal felvilágosítanak téged önmagad felől. S legyen ott akárki, társaságban, vagy nem társaságban, akárhol és mindjárt, különösen, ha több is van együtt ebből a fajtából. Az ember mond valamit, s ők ravaszdi arccal egymásra villantják a szemüket: ők már tudják, mit gondoljanak. És már rád is sütik a bélyeget, – libidó! – kiáltják, és csinálhatsz, amit akarsz. El vagy intézve. Azt szoktam mondani nekik e fontoskodó és tudákos társaságokban:

Az én ügyemben én vagyok autentikus– Az én ügyemben talán mégiscsak én vagyok autentikus. Én ugyan csak keveset tudhatok magamról, de annál mindenesetre többet, mint amit ön egy fél óra alatt tudhat rólam.

Csakhogy itt nem ez volt a baj, éppen ellenkezőleg. Ez is biztosan azt kiáltotta magában: – libidó! – vagyis, hogy nékem örömös dolog őt ennyire szidnom. És ebben, sajnos, igaza volt. De hogy egy ilyen fickónak igaza lehessen velem szemben, ez még jobban elkeserített.

Zavarba jöttem tehát, nem tagadom. Nem tudtam, hogy folytassam. Meg is undorodtam ettől a viviszekciós mesterségtől. Márcsak ennyit mondtam neki:

– Kár ilyen nagy pofával járni a világban drága kollégám. Az ember ne igyekezzen nagy férfiúnak látszani. Kisebb dolgok is léteznek, amelyek mégis nagyok. Én példáúl nagyon becsűlöm azokat az embereket, akik szeretik a mesterségüket, – jó tanárnak lenni, az is valami, – néztem a szemébe. Amire ő így felelt:

– Igen, igen, persze. Hát nem ezt magyarázom én is?

Erre már egy kis zavar támadt ám a fejemben. Hályogos zavar. Meg kellett ráznom a fejemet, hogy elhesegessem belőle a gabalyodást. – Nem, ezt nem folytatom így, – határoztam el. – Majd írásban! – jutott eszembe a mentő gondolat.

Azt mondtam neki tehát, hogy majd levélben fogom közölni vele, amit e tárgyban még közölni akarok, s ezzel elváltunk egymástól.

– Voltaképpen szégyenlem is, ami ezután következik, – folytatta egy másik alkalommal Schőndorff úr. – De mért is csináltam azt, amit csináltam? nézzük meg.

– Ezek megtámadhatatlanok? – tettem fel a kérdést. És újabb viviszekcióra szántam rá magam ennél a fickónál, még nagyobbra, de mentse ezt a kegyetlen cselekedetemet, hogy most már se harag, se gyönyör nem vezetett többé, itt csakis és tisztán lélektani kísérletről volt már szó, arról, hogy miképp lehet, s lehet-e egyáltalán a silányságba és butaságba mégis behatolni, és robbantással néminemű önismeretre kényszeríteni?

És mégis szégyenlem ezt a múltamat, mert ilyet csinálni mégse szabad. És én mégis képes voltam ezt a kísérletet háromszor is végigcsinálni, mégpedig rövid időközökben, sajnálom hogy így volt, de így volt. Majd a többit is elmondom. De még az a körűlmény is elég szégyenletes ebben, hogy ennél a fickónál végűl is levélben tettem, amit tettem. Tudvalevő, hogy az emberek vakmerőbbek levélben, mint szemtől-szembe, s gyanús vagyok magamnak, hogy én is ezzel a közönségességgel voltam akkor vádolható.

Mert retteneteseket írtam neki.

A diákjaimmal kezdtem. Megírtam, hogy az egyiket addig kergette, míg ez a túlérzékeny fiú öngyilkosságra nem gondolt, és végre is idegállapota miatt kórházba nem kerűlt. – Hát hóhér vagy? Annyira nem éled bele magad a mások, a diákjaid dolgába, és annyira örűlsz gúnyorosságod sikereinek, nevetésnek, amelyet a nebulók közt, a silányabbjánál aratsz, hogy idáig vetemedel? – De nem is részletezem ezt. A lényeg ebben annyi, hogy tudományos metodikával és szenvtelenűl bebizonyítottam neki, hogy ő voltaképp nem is létezik, hogy ő nem más, mint valamiféle kulissza, vagy, mondjuk, valamiféle ruha, amely mögött nincsen semmi, – ahogy Shakespeare mondatja valakiről: – oh gyalázatos, téged szabó csinált. – Hogy az ilyen embernek fölösleges keleti filozófiával, Deussennel, az ilyennek jobb a saját gyarlóságaival foglalkoznia, – meg más ilyeneket. És mondanom se kell, izgatottan vártam válaszát.

S ez a válasz is csodálatos volt. Nem hinném el, ha más mesélné, mert fantasztikus, minden képzeletet felűlmúló, feltéve, hogy komolyan veszi az ember. Körülbelűl ilyesmiket felelt: – „Meglep az az állítása, mintha valamikor is azt mondtam volna önnek, hogy én Rilkével Kőnigsbergben találkoztam. Erről szó sincs. Én Rilkével igenis 1910 év május 2-án Salzburg közelében találkoztam egy parkban. És persze, más ilyen pontatlan állítása is van. Ez azonban nem baj, majd személyesen helyreigazítom a többit.” – S mármost mi ez megint? – kérdeztem magamtól. Fölény ez? fölényes gúny talán? Vagy netán uramisten Buddhától tanúlta, hogy nagy magasságokból tekintse még a támadó tigrist is, mert épp ezzel veszi le lábáról, vagy esetleg lelkének nagy nemességét akarja bizonyítnai még ezzel is? – esküszöm, még ez is eszembe jutott. Vagy talán mégse volt egészen érthető a levelem? Végigfutottam tehát a másolatot, és most már valamely monomániára emlékeztető szenvedéllyel, – de nem, ebben semmi kétség nem lehetett, napnál világosabban volt abban minden bebizonyítva. Írtam tehát neki még egy levelet, amelyben arra kértem, hogy ne térjen mellékvágányokra, maradjon a fődolgok mellett, esengve kérem erre, amire azt felelte, hogy tévedek, ez nem volt mellékvágány, az ilyen kis dolgok néha a legfontosabbak, ezt már Freud is kimutatta a tévedések fontosságáról és így tovább, következett egy elmélet is, és hogy mindezt majd megbeszéljük 312részletesen, mihelyt ő visszatér Amerikából. Most ugyanis nyári szünet van, s ő felhasználja az alkalmat, egy örökségi ügyében Amerikába megy, de alighogy megint itt lesz, azonnal jelentkezni fog nálam. Csakhogy nem jelentkezett többé, nem is jött vissza, úgy látszik, beleveszett Amerikába. És nekem még annyi lelki hasznom se volt e dologból, hogy azt gondolhattam volna: lám, mégiscsak én szabadítottam meg diákjaimat ettől a nadálytól.

Mindebből meg kellett tehát állapítanom annyit, hogy íme, mindennemű intencióm semmivé vált, léggé vált, eloszlott ennél a fickónál, aminek lélektani magyarázata a következő lehet: Sokan nem veszik tudomásul legfőbb sérelmeiketa legtöbb emberben az a természetes ösztön marad uralmon, hogy ami rosszúl hatna rá, fájdalmasan, azt elhárítja magától, az ellen védekezik. Hisz mindnyájan ismerünk olyanokat, akik még azt se tűrik el, hogy valami jelentéktelen hibájukra figyelmeztessük őket, akik körmük szakadtáig védekeznek még ez ellen is, s addig csűrik-csavarják a dolgot, amíg az ember egész beleszédűl. És csak kevesen vannak olyanok, akik éppen fordítva: a rosszat úgy zabálják, mint bécsiek a virsliket, és minél többet kérnek belőle s talán a magam fajtája is ilyen. Mert elégedetlenek magukkal, mert hozzászoktak az önkínzáshoz, – ezek némileg Pascalra, s a flagelláns szentekre emlékeztetnek. Az ilyen fickó viszont, mint ez az egykori tanártársam, szintén körömszakadtáig védekezik persze, s ezért melléje hall, a fődolgot nem veszi fel. Ami, ha meggondoljuk, ebben az esetben még természetes is. Mert hogy belássa, hogy ő semmi, ezt aztán igazán senkise kívánhatja tőle. Ha azt mondom valakinek: – Vilmos te olyan vagy, mint egy rinocerosz, – ezt, ha igaz is, Vilmos semmiképp se hajlandó elhinni magáról. Egyébként: – talán mondtam is már, – hiszen anyám is arra tanított, hogy egy embert sohase szabad egészen semmivé tenni. És magam is mindig ezen a véleményen voltam, nem is tettem ilyet soha, csakis ebben, és még két esetben, mint majd hallani fogja. No de maradjunk most a sérelem felvételének kérdésénél. Milyen módon nem veszi fel azt a sértést, amely ordít, amely szemet szúr? – az itt a kérdés. Hogy milyen lelki mechanizmus segíti ahhoz, hogy elhaladjon mellette? Nyílván azt mondja rólam: – eh, mit, ez egy hülye! – és legyint és oda se figyel arra, amit mondok, vagy egyszerűen félreérti, példáúl így: – ez persze csak tréfálkozik velem, mert komolyan csak nem mond nekem ilyen vad dolgokat! – tehát meg se 313sértődik. Talán ha dinamitot vágnék hozzá, akkor is azt mondaná, hogy csokoládé, és úgy halna meg. Mellékesen megjegyzem, hogy ez vonatkozik arra, ami rossz, ha viszont jót mond neki akár a legostobább ember is, akkor kétszeresen is elhiszi s már nem is tartja olyan ostobának.

No de ne térjünk el a tárgytól. Azért nem voltam készen e dologgal, az tovább munkált bennem még jó ideig. Égetett a vágy, hogy megtudjam, vajon ugyanílyen mértékben lehetséges-e másoknál is ez a jelenség: hogy akár a süket-fajd önelégűlten dürrög, s nem hallja közeledni a vadászt? Mert hátha elszigetelt eset volt ez ennél a szamárnál.

Ezt már nem részletezem. Elég ebből annyi, hogy volt még két emberem a raktáron, akiket voltaképp úgyis okvetlenűl bűntetni kellett, akik tehát e lélektani kísérletre is igen alkalmasak voltak. Az egyik egy dúsgazdag idegorvos volt, aki állandóan ragyogott a boldogságtól. Még a kopasz feje és pirospozsgás arca is úgy fénylett, mintha valamely állandó rajongásnak akarna hirdetője lenni. Nem tudom, ismeri-e ezt a fajtát Hamuján? Ez az az émelyítő népség, amely nyílván azt hiszi: ha néki jó sora van, akkor az egész világgal sincsen semmi baj. Nem tudott már boldogságos viszketegségében, túlhabzó emforiájában mit kitalálni. Persze autója is volt, nem egy, de kettő, és villája is kettő, egy nyári, meg egy téli, inasa, de a hálószobájának ajtajára még medájonokat is festett amorettekkel, s a két lányát, képzelje, Vitruviának és Szemelének kereszteltette, minekfolytán ez utóbbit Zemmelének neveztem el két m-mel, vagyis zsemlécskének, – tényleg olyan pufók volt a kis hasa, mint egy rosszúl sikerűlt zsemle. És ami még érdekesebb, az egész család is folyton rajongott, úgy látszik, megtanította őket erre, ez lett a stílus náluk. A harmadik gyerek, a kisfiú példáúl, aki uramisten a Cato-névre hallgatott, csakis így szólította anyját: – oh anyácskám, én úgy imádlak, kérek egy kis vajaskenyeret. – Vagyis az ilyesmi úgy ment náluk, ahogy más ember azt mondja: – jó napot.

És ezeknek adtam én, szegény flótás magánórákat, pedig már nem is voltam olyan fiatal. Általános műveltségre tanítottam a gyerekeket, jaj bizony, hetenként kétszer, igaz, hogy jó pénzért. És hogy mért tettem? Mert nekem távolról se volt olyan jó sorom, mint nekik, amit az is mutat, hogy mindezt az édelgést, dícséretemre mondom, hányás 314nélkűl viseltem el. Igaz, hogy néha azért megeresztettem egy-egy szót. Mikor példáúl remekbe kötött könyveit mutogatta nekem, – mert bibliofiliás is volt az istenadta, – és megint saját elégedettségét szűrcsölte hozzá, mint valamely édes nedűt, és még azt is megjegyezte: – no látja, jó ízlésem van, ugy-e? – akkor én a szemébe néztem és így szóltam hozzá:

– Buddha azt mondta főorvos úr: – láttam szegénységet, öregséget, betegséget és halált.

– Ezt most mért mondja nekem professzor úr? – kérdezi ő.

– Csak úgy mondom, – feleltem én. És ebben a pillanatban ettől a végleges marhától megihletve máris belém villant, hogy íme, ezzel is érdemes volna megpróbálkozni. Csak még több támadási pontra lett volna szükségem. Ezt kérdeztem tehát:

– Sohase ír főorvos úr verseket? Néha egy csöppecskét, egy mazsolányit, – próbáltam negédes hangzatokra, buzdításokra átformálni érdeklődésemet.

S mármost mért tettem fel e kérdést? Mert nincs annál szégyenletesebb, mint mikor az ilyen nyárspolgár, s még hozzá az ilyen buta fráter irodalommal próbálkozik, pláne ha lirizál, hátmég, ha szerelmi lírába kezd. Akkor derűl csak ki, hogy kicsoda ő. Nagy belső piszok borúl ki ilyenkor rejtekeiből, elképzelhetetlen ízléstelenség bizony, s az űr leplezetlen megmutatkozása.

– Mért nem jössz már az én utcámba? Mért nem írsz már egy kis költeményt? – bíztatták őt szemeim jóságosan, a bennem ficánkoló démon sugallatára. – Hogy egészen megtudhatnám végre ki vagy, és megkaphatnád végre, ami jár neked, – gondoltam magamban. Úgy látszik, akkoriban még összetévesztettem magam a bűntető istenekkel.

Rejtélyes mosollyal felelt barátságos unszolásomra. Végre is így szólt:

– Francia verseket írok professzor úr.

– No, no! – kiáltottam én diadallal. – Ez már valami. Nem mutatná meg nekem ezeket a verseket?

– Már régen tervezem, – felelte szép szemeit lesütve. S így jött létre űzletünk.

S várakozásomban nem is csalódtam: e versek csakugyan olyanok voltak, amilyenekhez bús életem e fajta emberek részéről hozzászoktatott. Piszkos versek voltak: persze szerelmi költemények 315gyűjteménye, s persze émelyítő célzásokkal a női test titkairól, – de minek részletezzem? A lényeg ebben annyi, hogy ez még mindig nem volt nekem elég. Mert mit írok rá? Hogy e versek rosszak, szégyenletesek, – no és akkor? Rossz verseket írni nem jellembe vágó dolog, illetve, amit én ilyesmit felfedezek benne, azt nem tudom evidenssé tenni. Mert hiába írom én rá, hogy mocskos ember vagy, az ezekből meg ezekből a sorokból kiderűl, ő azt mondja rá, hogy nem derűl ki, s ezzel el vagyok intézve. Az ízléstelenséget bizonyítani nem lehetAz ízléstelenséget bizonyítani ugyanis legnehezebb, legfeljebb ha ábrázolni, vagy csúfolni lehet. Mert az ízlés birodalma zárt ország s az értelmes érvek, bizonyítékok nem nyitják meg határait, tehát csak az ízléses emberek tartozhatnak oda.

S amíg ezen rágódtam, a bűntető istenek segítségemre siettek. Ez az ipse ugyanis mecénásnak hirdette magát, tehetséges és szegény festők pártfogójának, s őszintén szólva még én is úgy hittem, hogy az. A könyv-, bélyeg-, kulcs- és egyéb gyűjteményein kívűl volt ugyanis egy elég szép festői galériája is, s bizony én is abban bizakodtam, hogy ennek az önmagától elragadtatott embernek legalább annyi szíve van mások iránt, hogy ezeket a képeket jó pénzen veszi meg nélkülöző művészektől, mondjuk, épp olyankor, mikor házbérre kell nekik. S íme, mi derűlt ki? Volt neki egy Peipus Bertalan nevű, nem nagyon, de elég tehetséges festő-barátja, már idős és nagyon szegény ember, aki tudtommal még képvásárlásainál is segítségére volt, s ezzel találkoztam én az utcán. Beszélgettünk erről-arról, végül a főorvos úrra terelődik a szó.

– Piszok gazember, – azt mondja ő, és máris köp egyet.

– Úgy, úgy, – kiáltom én, – mondja csak, mondja, ez épp most nagyon érdekel engem. Mért gazember?

– Egyrészt csúnya barom, másrészt egy bitang, – azt mondja. – Most aztán meg is szűntettem vele minden összeköttetést.

– No de mondja már, hogy mért gazember, – sürgettem én.

Hát erre elmondja, hogy a főorvos úr osztrák származású lévén, a nagy háború alatt Boszniában lett kórházparancsnok. Erre nyáron lehozatta magához a családját is, és őt is meghívta, azt írta neki, hogy ott elég olcsón megélhet a tiszti konyhán, és így tovább. S ő el is határozta, hogy szép a vidék, festeni fog, lemegy. Igaz ugyan, hogy egy barátja figyelmeztette őt, hogy ne menjen le, mert az kontagiózus vidék, de ő erre azt felelte: – ugyan kérlek! egy orvos csak nem hozat316ja le a családját valahova, ahol járványnak teszi ki. – És le is ment, és íme, addigra Zsömlécske már ázsiai vérhasban feküdt, két nap múlva a főorvos úr is, és ő maga, minthogy volt olyan barom és még mindig maradt a nagy útiköltség miatt, amelyet hiába dobott volna ki, ha rögtön visszafordúl, de meg a vidék is nagyon megtetszett neki, – egyszóval ő maga is beleesett egy hét múlva, s azóta szívmegnagyobbodása van. De még kiütéses tífusz is volt ott bőven. Hogy mit szólok ehhez? – kérdezi tőlem a festő.

– No megállj te csúnya barom, – feleltem én.

Mellékesen még azt is megjegyzem, hogy mikor a festő felgyógyúlt, nagy kedve lett volna egy bosnyák szőnyeget venni magának, – hát hiába, ő már ilyen, a szép holmi bolondja, – de nem lehetett már kapni azon a vidéken, a főorvos úr mindent felvásárolt, és nem volt hajlandó megválni egyiktől sem. Egyszer aztán a feleségével való sugdosás után hirtelen kijelentette, hogy az egyiket mégiscsak átadja. Ő pedig örömmel kapott rajta, bár már akkor is rögtön a fejébe villant, hogy mért is akarja ő ezt neki átadni, mikor egyike a legszebbeknek?

Ennek a szőnyegnek valami baja lehet, – gondolta magában.

S ez a kérdés azóta is többször felmerűlt benne. – Mégiscsak kedves ember ez? – kérdezte magától. – És netán azt akarja, hogy nekem, magános, idős embernek is legyen valami szép holmim? – De végre kiderűlt, hogy miért adta át. Most, tizenöt év múltán egy csésze tea borúlt ki rá, s ekkor derűlt ki, hogy ez a szőnyeg a többivel ellentétben színt ereszt, vagyis nagyon szép festéke van ugyan, de nem vízálló. Erre hát megvizsgálta és még egy szétfolyást talált rajta, amely biztosan a főorvoséktól származik, azért meg azért, az okokat nem részletezte. A főorvos úr tehát tudta, hogy mit ad át szegény barátjának jó pénzért.

– Hát ilyen ember ez! – sóhajtott a festő. – S ami a legkülönösebb ebben, némely dologhoz tizenöt év kell, amíg rájön az ember a nyitjára. Nem különös az emberi élet? – kérdezi tőlem.

Ez volt egyik panasza. A másik pedig ez: hogy ő azért még mindig nem szűntette meg vele való kapcsolatát, csak épp, hogy mostanában már lazította persze. Egészen mégse maradt el tőle, mert hiszen szüksége is volt rá, mert egy-egy képét mégis megvette időnként, kulcs- és medália-keresési megbízásokat is adott és így tovább. A főorvos úr 317azonban tovább is változatlanúl ölelgette őt. A múltkoriban aztán nagyon megölelte műtermében, – ez a te legszebb képed, – kiáltotta legújabb festményére, amely valóban elég jól sikerűlt munkának mondható. – Hogy adod? – kérdezte tőle. – Az nekem túldrága, – mondotta nagyon elkomorodva, mikor barátja az igazán szerény árat némi töprengések után és még akkor is szégyenkezve kinyögte neki. Hiszen ez az ember mindég kicsinyes volt, mindig alkudott, de ez már több volt a soknál. Egy festmény szerény árát még jobban lenyomni, még hozzá a barátjáét, s még hozzá olyan munkának az árát, amelyről azt mondja, hogy a művész egész életének legszebb műve, – hát nem pofa kell az ilyesmihez? De még tetézte is. – Tudod, milyen sokba kerűl nekem a háztartás, két autóval, inassal, meg a gyerekek mennyibe kerűlnek, ennyit én nem adhatok barátom, – panaszolta ez a dúsgazdag ember ennek az igazán szegény művésznek. De aztán, úgy látszik, ötlete támadt. – Hát ilyen drágán adod nekem, legjobb barátodnak és jóakaródnak? – kérdezi tőle. Aztán, még újabb ötlettel felajánlotta a kért összeg háromnegyed részét, majd hozzátette:

– Tudod mit, ráadásul adom botgyűjteményemből azt a sétapálcát, amely a múltkor úgy tetszett neked.

S az öreg festő ellen akart állni ennek a kísértésnek, de nem volt rá képes. Részben, mint mindig, most is nagyon kellett a pénz, másrészt ez a bot, ez a bot! Ő megvallja, most is bosszankodik magán, hogy ő ennyire gyerekes még ma is és hogy ennyire nem tudott ellenállni ennek a nemes fából faragott sétapálcának, de annyira nem, hogy örömében majd kezet csókolt ennek a bitangnak.

S én, Schőndorff Leopold, akkor kaptam csak észbe, hogy hiszen ez a barom még nekem is említette ezt a kedvező vásárt, mégpedig ezzel a szóval:

– Megvettem Peipus legszebb képét. Nagyon olcsón jutottam hozzá. – No megállj bitang. Így szóltam Peipushoz:

– Sose bosszankodjék sajátmagán öreg mester. Mivelhogy a világnak ez a rendje. Tudja milyen a rend itt? Hogy A szegény alázattal ajánlja fel a gazdagnak termése legjaváta szegény ember legnagyobb alázatával teszi a gazdag lábai elé legszebbjét annak, amije van, de még bocsánatot is kér, hogy csak ilyen silánysággal szolgálhat s mindezt abban a reményben teszi, hogy majdcsak lesz ennek valami jó foganatja, – csakhogy téved. Mert a gazdag erre csak biccent, s fennkölten, kurtán, szórakozottan azt mondja rá: – 318köszönöm. – Igen ám, de ha ő ad valami kutyagumit, példáúl efféle botot, akkor a szegény hétrét hajlik a gyönyörűségtől és hálától. Nincsen undokabb teremtmény a gazdag embernél, ha meggondolom, mégiscsak rosszabbak, mint a szegények, az ember tőlük tanúlhatja meg legjobban, hogy milyennek nem szabad lennie, – mondtam én. – No de legyen nyugodt, ennek én most a fejére ütök ám, – tettem hozzá, s ezzel elváltam Peipustól.

Csakhogy nem lehetett a fejére ütnöm. Mert ezekben van egy szerkezet, amely ezt lehetetlenné teszi.

– Előre kell bocsátanom, – folytatta elbeszélését Schőndorff úr, – hogy francia versgyűjteményének volt egy bevezető mottója, Mirbeau Octave néhány mondatát rakta összefüggés nélkűl, kiszakítva különböző helyeiről egymás mellé, úgy, hogy az egésznek semmi értelme se volt, tehát már ide is azt írtam, hogy ennek így semmi értelme sincs. És ez volt a vesztem.

Mert most már nem akartam gyáva módon levélben hadakozni, – nézzük, milyen lesz az élet szemtől-szemben a barommal, – gondoltam magamban. Épp ezért egy megbeszélt estén felmentem hozzá, közöltem vele, hogy ez most utolsó látogatásom, mert magánórákat többé nem vállalok. – Oh, oh, milyen kár, – azt mondja, ő nem érti, mi oka lehet ennek, hogy nem gondolnám-e meg a dolgot… – csak erre már nem feleltem. Átadtam neki vaskos kéziratát, azzal a megjegyzéssel, hogy részletes véleményemről bőségesen értesűlhet a díszkötéses könyv lapjain. Meg kell jegyeznem, hogy tapasztalatom szerint az összes dilettáns díszbe kötteti tákolmányait.

– Oh, ez nagyon érdekesnek ígérkezik, – azt mondja, és máris nekilát a böngészésnek. Egy s más szörnyű megjegyzésemet máris elolvassa, aztán visszatér a könyv elejére és nagyot nevet. Ez a fickó legalább határozottan pimasz volt, ennyit elértem. – Ezt már szeretem, – gondoltam magamban.

– Ön Mirbeau-t bírálja, hisz ez nagyszerű, – azt mondja. – Milyen jogon bírálja ön Mirbeau-t? Ő kiváló író, és nagyszerű stiliszta, maga pedig nem az. – Erre én is jót nevettem.

– Hát először is, – kezdtem nagyon derűsen, – önnek soha semmiféle fogalma nem lehet arról, hogy kivel beszél, mert semmit megítélni nem tud, A minőségi érzék hiányaminőségi érzéke nincs, irodalomhoz meg semmiképp. Hátha én sokkal jobb író és fínomabb stiliszta vagyok, mint az ön gyarlóságainak összes ideálja? És másodszor: tegyük föl, hogy ő csakugyan jobb, mint én, azért én ne ítélhessem meg? Shakespeare-t is megítélem ugy-e, még a jóistent is, mármint ezt a remek világát, amelyet teremtett, ilyen nagyeszű műgyűjtőkkel és vérhas-termelőkkel, mint amilyen ön. Egyszóval: Akkor is jogom van bírálni valamit, hanem is tudok olyat teremtenia bírálat joga adva van, még akkor is, ha nem tudunk jobbat, vagy akárcsak olyat is teremteni, mint amit bírálunk. Meg tud ön ennyit érteni? – tettem fel a kérdést.

– Hogyne, hogyne, – azt mondja nagyon barátságosan, – már nagyobb szellemeket is volt szerencsém megérteni.

– Ebben kételkedem ugyan, de az még nem nagy baj, – feleltem én. – Mindenesetre mindkét hosszú fülét hegyezze meg, ha velem beszél. És ne nézzen nagy fölényével más embert olyan butának, mint amilyennek ön kinéz, – mondottam ki a szót, miközben éreztem ám, hogy ez már bizony válságos pillanat. És ez se volt jó, mert hogy jutok így el a költeményekig, képvásárlásig és vérhasig? Felálltam tehát s a következőképpen javítottam ki magamat:

– Pardon, – mondtam néki, franciára fordítván a beszédet, isten tudja mért? talán mert olyan elegáns nyelv s oly istenien lehet vele vívni, – pardon, – mondtam, – nem is én néztem önt ilyennek meg olyannak, hanem az unokaöcsém, akit ön nem is ösmer. – S ezzel újra leűltem. Ő pedig, miután szemlátomást nagyot nyelt, így felelt szavaimra, igen választékos franciasággal:

– Soha se aggódjon professzor úr. Az ön összes gorombaságai nem érnek el a bőrömig sem. Engem a lényeg érdekel.

– Engem is! akkor tehát ebben legalább egyetértünk, – villant alighanem a szemem. Ezzel tehát nagynehezen megvoltunk. S mármost mi volt az a lényeg, amely őt annyira érdekelte? az volt itt a kérdés.

Mi négy és fél órán keresztűl, bele a késő éjszakába azon vitatkoztunk, hogy ez az idézet úgy, ahogy van, érthető-e, vagy sem. Rendkívűl élvezetes vitánk volt, minél dögletesebb, annál élvezetesebb. Én azt állítottam, hogy a mottó nem érthető, ő pedig azt, hogy igen. Arra lett volna szükség, hogy egy harmadik elé terjesszük, 320mondja meg ő, vajon érti-e? De erről e magasztos férfiú hallani sem akart. – Maga a szöveg bizonyít, – kiáltotta többször is. Tehetetlen voltam tehát, mert e szóval tökéletesen lefegyverzett. Más épeszű ember, ha ilyet mondanak neki, nyílván aggodalmaskodni kezd, és azt gondolja: – én ugyan értem, de hátha más csakugyan nem érti, minthogy én már ismerem ezt a szöveget, más viszont nehezebben igazodik el benne, jó lesz tehát szöveg-összekötőket tenni bele. – De ő nem és nem! Ő mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy elméletileg bizonyítsa, ami elméletileg semmiképp, csakis tapasztalat alapján bizonyítható. Már vért izzadtam, annak ellenére, hogy olykor bizonyos kéj érzetei kezdtek bizseregni koponyámon, és végigcsorogni arcomon. Megvallom őszintén, épp ezért magam is nyújtottam e vitát, éppen e kéjek kedvéért, no de arra is kíváncsi voltam, hogy mire lehet itt menni? S megint a tűrtőzködés mérgező gyönyöreit éltem. S aztán hát még öt levelet is váltottunk e tárgyban, csakis a mottóról, még a versekig se jutottunk el, hátmég egyéb mondanivalómig.

Végre is kifáradtam a kéjtől meg a dühtől egyaránt. Mi történt tehát itten? Egyszerűen az, hogy semmiképp sem érkezhettem el oda, amit én tartok lényegesnek: sem a butaságig, sem a rosszaságig, mert bezárta a kapukat előttem, vagyishát be kellett látnom, hogy sohase lehet behatolni a butaság erődítményeibe. Tehát bevehetetlenek.

Ezenfelül pedig őszintén szólva meg is úntam én a hóhér mesterségét. Az egész világot lenyakazzam, vagy mit csináljak? – Nagyobb bölcsességre van szükségem, – határoztam el. De mondhatjuk úgy is: belefáradtam abba, hogy faltörő kos legyek.

– Látja úgy-e Hamuján, – sóhajtott egy másik alkalommal Schőndorff úr, – hogy milyen A tűnődő kalandos életekalandos az én életem. Tűnődő mesterségem mellett több kalandban van részem itt, Németországban, mint egy Afrika-utazónak a rinoceroszok között.

– Csak nem úgy van-e, hogy ezek inkább rossz emberek, mint ostobák? – tettem fel a kérdést, én Hamuján, Schőndorff úrnak hűséges hallgatója. Persze rámförmedt.

– Már mondtam önnek Hamuján, minek beszéltet annyiszor? Butaság és rosszaság gyakran karöltve járnakButaság és rosszaság gyakran ölelkezve járnak együtt, mint a jó 321nővérek, úgy, hogy az ember nem tudja, melyiket dicsőitse? Itt van példáúl a boszniai eset: kétségtelen, hogy nem rosszaságból hozatta bele családját a vérhasba, hanem butaságból. S az öreg festővel való bánásmódja? a zsugori, s amellett hiú bitangé, aki bármilyen áron jól akar járni, s amellett persze még jótevőnek is akarna látszani. S hogy erre is a butaság készteti-e? Mit tudom én. Annyi tény, hogy micsoda barátságos, jóságos, meleg fények gyúlnak ki olykor a szemében, hacsak ránéz is az emberre! Szinte kifröccsen az érzés belőle, s mi ugrik ki a szeméből? A vadmacska. Szoktam is ma már tanítani magamat, hogy ugyan ne hagyd már annyiszor becsapatni magad öregember, az állatot sose felejtsd, amely bennük lakik. De hiába mondom ezt magamnak. Bizalom és hiszékenység, ebből állok, s annál dühösebb vagyok aztán, ha becsapnak. Magamra haragszom mindenekelőtt, s talán innen adódik az a vadság is, amellyel a csalót szabdalom. Hisz azért estem úgy neki ennek a műgyűjtőnek is, mert a meleg tekintete annyira rászedett. Persze hogy rászedett, mert vannak Meleg rossz emberek és hideg jó emberekmeleg rossz emberek és hideg jó emberek, ezt vegye tudomásúl Hamuján. És épp ez a melegség az, amely félrevezeti az embereket. Mondják is rá, hallottam is akárhányszor éppen erről a fickóról, hogy ez milyen jó ember! S mármost mindentől eltekintve, lehet ez jó egyáltalán? Buta ember alig is lehet jóA buta ember alig is lehet jó, mondtam ezt már elégszer! Vöröshagymát ad ott, ahol liliom kellene, és azt várja, hogy legyenek neki hálásak ezért.

És most elmondok még valamit. Még egy ilyen kísérletem és elintéznivalóm volt akkoriban, csak ez már persze jóval enyhébb volt a két előbbinél, és nemcsak azért, mert be kellett látnom, hogy vereséget ezekszerint én szenvedtem és nem ők, hanem azért is, mondom, mert belefáradtam az üldözésbe s ezenfelül még rossz embernek is bizonyúltam saját lelkem ítélőszéke előtt. – Minek kell erőszakosnak lenni? – kérdeztem magamtól, – úgy látszik, hagyni kell isten kertjét, hadd burjánozzon a kedve szerint. Nem kell ide kertész. A kufárokat tehát nem kell kiverni a templomból, – ha valaki talán most is úgy tudna tanítani, mint Buddha, nem fegyverrel a kezében, ahogy Mohammed tette, de szelíden és mégis ekkora hatással, talán az volna jó. De akkor is minek? Megvallom, én reménytelen vagyok. A tanítás hiábavaló és mégis!A mesterek elhalnak és mi lesz e nagy tanításokból? Tudjuk. És 322mégis és mégis! Mit csináljak egyebet késői és hű tanítvány a fájdalmak országútján?

Nem tudok mást, mint prédikálni és prédikálni, ez a sorsom, úgy látszik, ezzel a rendeltetéssel születtem. Mit szól ehhez Hamuján?

Szóval még egy hasonló esetem volt, s ez két dologban különbözött az előző kettőtől. Egyrészt, ismétlem, nem voltam már oly gyalázatosan kemény, és másrészt, ennél, – legalábbis úgy látszott eleinte, – mintha mégiscsak lett volna némi hatásom. Igen, úgy látszott eleinte, épp ezért akkor meg is hatódtam tőle valamelyest.

És mért mondom el? Mert a butaságnak még egy típusára szeretném felhívni a figyelmét.

A szemüvegekkel kell kezdenem. Ezek ugyanis rendkívűl megnövelik néhány ember tekintélyét, mondhatni tudományos külsőt adnak neki. Ugyanaz a férfiú, akiről itt szó lesz, egyszer háztűznézőbe ment valahova, s ott a ház leánya, egy naivoskodó kisasszony így kiáltott fel: – jaj, nem szeretném tudni, amit e szemek tudnak. – Holott e szemek, mint az később kiderűlt, semmit se tudtak. Pedig sokáig én is azt hittem, hogy igen, mert bizonyos A szemüveg varázslatamélységes, velőkig ható és mindent megértő tekinteteket kölcsönöztek neki, úgynevezett sokatmondó tekinteteket, s vegyük ehhez még a jelentőségteljes mosolyokat is – s íme kész volt a varázslat. Igaz, ha levetette pápaszemét, hogy megtörölje, nagy meglepetést szerzett vele, mert akkor a tompa üresség bámúlt az emberre mélán, de, gondoltam, ez talán a szemek fáradtságától van. Hát hiába! a szemüveg nyílván olyasmi lehet, mint az állatoknál a mimikri. Mért veszi fel a kakuk olykor a héjja ruházatát? hogy tekintélyesebb legyen. Így ő is, az illető, akiről itt szó lesz. Egyszer mondta is nekem, mikor találkoztam vele az utcán:

– Mit szól hozzá? javúlt a szemem, már nem is kellene ez az átkozott szemüveg, csak nemsokára magántanár leszek, s akkor jó, ha az embernek szemüvege is van.

Megjegyzem, egy időben, valahányszor találkoztunk, mindig azzal köszöntött, hogy most, most, már csak egy kis idő kell s őbelőle magántanár lesz. De nem lett. Erre Az eredménytelen ember a barátja sikereit hangoztatjamit csinál az olyan ember, aki túlságosan szeretne, de mégse tud eredményeket felmutatni? Legalább egy barátját dícséri módfelett. Így ő is. Hogy van neki egy barátja, hiszen én is ismerem az illetőt, hogy az milyen nagyszerű ember, a 323klasszikus filológiának micsoda mestere! hogy még maga Wilamowitz-Moellendorff is milyen elragadtatással nyilatkozott róla.

Mindez ugyan gyanús volt nekem s én mégis azt hittem, hogy ez mindezek ellenére mégiscsak tartalmas ember, sőt bennem olykor még az a furcsa érzés is támadt, hogy ez talán tud valamit, amit én nem tudok. S erre többféle okom volt, mindenekelőtt az, hogy filozófusnak nevezte magát, s ezt a rangot én még akkoriban nagyon megbecsültem. Ám ez még nem is elég, mert ismeretelméleti tudósnak is mondta magát, ami egész titokzatos világként hatott még akkor rám – s ami a legfőbb: Egyesek a kiválasztottság látszatát akarják kelteni túlvilági kapcsolataikkalnéha teozófusnak is nevezte magát, vagyis hogy ő a túlvilággal valamiféle kapcsolatban van, s vegyünk ehhez egy húsz éves fiút, mert annyi voltam, mikor megismertem őt. Akkor persze még nem tudtam, hogy, ha valaki nagyon ambiciózus s amellett eredménytelen életű, akkor igyekszik legalább szellemlátó lenni, a kutyafáját, hogy nagy képet vághasson, minthogy ő nemde tud valamit, amiről a többi szegény halandónak fogalma sincs. Így ő is. Amellett öt évvel még idősebb is volt nálam, csoda-e tehát, ha becsapott? Igen, igen, majd egy évtizedig csúnyán becsapott, az ebben a lényeg s főként ezért haragudtam én rá később oly nagyon. De voltak itt még egyéb gyanús tünetek is. Így példáúl elég gyakran mondogatta nékem a következőt:

– Annyira el vagyok foglalva, hogy nincsen időm a könyvemet megírni. – Erről rögtön eszembe jutott egy színházi titkár, aki szintén gyakran ezzel fogadott engem, (akkor már kezdtem színházi bírálatokat írni):

– Annyi dolgom van, hogy nincsen időm a darabomat megírni. – Ez tehát azt hitte szegény, hogy neki muszáj darabot írnia, mert ő színházi titkár. S minthogy a teozófus úr kezdett nékem gyanússá válni, tőle is azt kérdeztem tehát:

– Muszáj magának könyvet írni?

– Oh, – azt mondja, – én szisztematikus filozófus vagyok és nagy témáim vannak.

Hát jó, ő szisztematikus filozófus és hátha csakugyan van valami mondanivalója? – gondoltam magamban. Majd meglátjuk, mért becsméreljem már jóelőre éppen őt, aki úgy ragaszkodik hozzám, s lám, ez is csak valami. – Mert akkoriban még úgy képzeltem, hogy aki hozzám ragaszkodik, az nem a silánysághoz ragaszkodik. – 324Viszont vehetünk ehhez még más gyanús körűlményeket is, amelyek később merűltek fel. Egy nap egész éjszaka arról vitatkozott velem, hogy a munkásokkal igenis rosszúl kell bánni, igenis meg kell nyomorítani, meg kell szorítani a fizetségüket, mert csak akkor tartja az ember a gyeplőket kezében, s akkor van a munkás rákényszerítve, hogy erősen dolgozzon. Mint jóval később, talán tíz év mulva kiderűlt, egy gyalázatos kapitalista lapból szopta ő ezt a bölcsességét. S én már akkoris majd agyonütöttem őt az utcán. – Nem gazember ez? – kérdeztem magamtól. Azt, hogy ostoba, még mindig nem mertem feltételezni, annál kevésbé, mert ez a bizonyos cikk jól be volt ám magolva, szó sincs róla, ennélfogva megejtő, pimasz éleseszűségről tett vele tanúságot. Még akkor nem tudtam, csak sejtettem, hogy ez a fickó, bár ő maga is szegény ember, ezt is Feltűnést kelteni a többiektől eltérő véleménnyelcsak azért hangoztatja, mert mindig különös, a vele szemben álló ember indulataitól és véleményétől eltérő, sőt azzal merőben ellentétes véleményekkel keresi a feltűnést, hogy ezzel nagy eszét és elfogúlatlanságát bizonyítsa.

De most látom csak, hogy ez a férfiú is kimeríthetetlen. Jut eszembe egy különös tulajdonsága is, amelynek magamban francia szóval az Action gratuiteaction gratuite, az öncélú, ok nélküli cselekmény nevét adtam. Volt idő, hogy bizonyos körűlményei miatt nálam lakott átmenetileg, – akkor én még nőtlen voltam, és bizony sokat kellett dolgoznom a kenyérért, viszont vasárnap délelőtt sokáig ágyban maradtam, s igyekeztem aludni. Egy ilyen vasárnapon kora reggel egyszercsak koppanás hallatszik ajtómon, utána rögtön bejön ő és azt kiáltja:

– Levele van!

– Az isten áldja, mért kelt fel engem ilyen vacak meghívó miatt, – mondom elkeseredve.

– Mert azt akartam, hogy ne lustálkodjon annyit mint egy puhány, – feleli ő.

Rábámúltam. – Hát ez mi? – kérdeztem magamtól. Vannak emberek, akik mindent helytelenűl csinálnak, semmit se csinálnak se helyén, se idejében, mert nem ösztöneik diktálják cselekedeteiket, hanem az a hülye eszük. Mindent túlhamar tesznek, vagy túlkésőn, mindent úgy, hogy mások megbotolnak benne, utána szaladnak az embernek az utcán, és a fülébe súgják, hogy ők megcsalták a feleségüket, amire a másik értetlenűl bámúl rájuk, hogy ezt ugyan 325mért is mondják el neki? Hirtelenűl takarékossági roham fogja el őket és felbontják a koldús karján a kötést, mert meg akarnak győződni róla, hogy igazán van-e baja a karjának, mielőtt adnának neki egy piculát, Hibás ösztönök cselekedeteihatvan éves korukban lovaglónadrágban jelennek meg a kávéházi asztalnál, mondván, hogy ők másodvirágzásban vannak, az ő érzékiségük megint fellobbant hehehe, miközben pikánsan kacsintgatnak és így tovább. Hátha ez is ilyen, – gondoltam magamban. Jót akart, szolgálatot akart nekem tenni, csakhogy süketen, mert süket, és vakon, mert vak, be akart nekem hozni egy levelet, és mikor kiderűlt, hogy helytelenűl cselekedett, gyorsan úgy tett, mintha tervszerűen, meggondoltan cselekedett volna. Ez eddig még rendben van, no de hogy magyarázom a következőt?

Körülbelűl két év múlva lakást változtattam, – ő persze már rég nem lakott nálam, – találkozom vele az utcán, mondom neki, hogy hurcolkodni fogok, ő felírja új címemet és tovább megy. Néhány nap múlva bizonyos intézkedések végett elmegyek jövendő lakásomba, s itt a régi bérlő, Frau Rottenbiller, egy özvegyasszony a következőkkel fogad:

– Én önnek adom át a lakásomat, vagy egy másik úrnak?

– Mért? – kérdeztem én.

– Mert itt járt egy úr, bemutatkozott, így meg úgy hívják, kijelentette, hogy ő is itt fog lakni, bement a szobákba, elosztotta a butorokat, hogy itt fog állni az ágy, itt a szekrény… – mesélte az özvegyasszony. Ámúlva hallgattam. – No most ezt magyarázd meg, ha tudod, – bíztattam én sajátmagamat.

– Action gratuite, – döntöttem el a kérdést. – Unatkozik, nem tudja mit csináljon magával, tehát legalább is fontoskodni kezd. S ha emigrált orosz nagyhercegnek nem is, de legalább tíz percig új lakásbérlőnek mutatja magát.

Muszáj volt ezt gondolnom egész habitusánál fogva, amely most már egyre világosabban bontakozott ki előttem. És hogy ez az ember ennyire be tudott engem csapni, ez most már túlságosan is bosszantott. Mert hisz gondolhattam volna, hogy kivel van dolgom, ha másból nem, abból is, hogy hányszor vetettem fel a kérdést: – nem papírból van ez az ember? – Úgy látszik tehát, hogy ez se létezik, mert hisz ez úgy beszél… Nem tudom, ismeri-e Hamuján Akik folyamodványstílusban beszélnekazokat az embereket, akik folyamodvány-stílusban beszélnek, nem azt mondják, hogy jól 326bevacsoráztak, hanem, hogy ők kellőképpen táplálkoztak. S ha megkínálnak, az így hangzik: – bitte, stärken Sie sich, erősítse magát evvel a kis tojáslevessel, – akik még a nevetésüket is szabályossá teszik és beosztják. Igaz, a nevetéssel ma már elég nagy bajok vannak A nevetés alkonyaezen a világon, csak kevesen tudnak felszabadítóan, boldogan, természetesen nevetni, az emberek legtöbbje mesterségesen nevet: vagy szégyelli és elnyomja, és csak huhog, vagy el is felejtette már, hogyan kell, s valami mesterséges ujjongással teszi és így tovább. Ezek a szabályosak pedig így nevetnek: ha-ha-ha! pontosan háromszor, vagy négyszer, és csakis a szájuk nevet, ők maguk nem, a szemük már nem. S ezenfelűl: – mit mondjak még? ennek volt egy kisfia, akit a felesége Gustlnak becézett, és ő is így hívta, csakhogy ezt is olyképpen ejtette, mintha könyvből olvasná, s a szónak minden betűjét külön, vagyis úgy mondta: du Gus-tell. Néha viszont talán azt kívánta hangsúlyozni, hogy ő mégiscsak ember, nem pedig gép, s hogy e világ tisztátalan, zűrzavaros összevisszaságát ő is érti, ezért a pénzt példáúl gúnyosan úgy mondta ilyenkor: „a gersli” s az emberek fejét: „a dekli” – s bár minden szava úgy ki volt mérve benne, mint a patikamérlegen, néha elkapta őt valami láz, s ilyenkor ömlött belőle az obszcén tisztátlanság, mérhetetlen ízléstelenségről tett ilyenkor ez is tanúságot… s mindez ő volt, egyetlen ember. Vagyis az emberi lény kimeríthetetlen, mondom, s az ostobasága is az.

Mindezt láttam ugyan és tudtam róla, különösen későbben, de úgy látszik, mégse vettem eléggé tudomásúl, mindaddig, amíg Goethe-tanúlmányát meg nem írta. Már a témáján is bosszankodtam, mert miről ír az ilyen szamár? Mit választ tanúlmánya tárgyáúl, akinek bot-füle van, minőségérzése semmi nincs, akinek tehát fogalma se lehet róla, hogy mi a művészet? Kit magasztal a tehetségtelenség?Vajon egy ritkán, vagy sohase hallott nevet választ-e magának, olyat, akit lázadó érzéssel csodál, s azért lázadással, mert ez a minőség-érzés nélkűl szűkölködő világ sehogy sem akarja az illető tehetségét kellőképpen méltányolni? Odaáll-e az ilyen valaki mellé, aki rászorúl erre? A csodás Hőlderlin, vagy Kleist példáúl nagyon hálás lett volna azért valaha, és nincs kizárva, hogy ma is van ilyen. No de ez a fajta persze nem ide nyúl, hanem hova? Mirevaló volna az ilyennek a sokezer kötetben megtárgyalt és össze-vissza értékelt és magasztalt Goethe, ha nem erre? Ott őt nem érheti baj, mert Goethe nem problematikus nagyság, kivéve néhány 327garabonciás szemében, a melléje való kiállás ezekszerint veszélytelen. Elővette tehát Goethe prózai aforizmáit és óriás tanúlmányt írt róluk, aztán kiadta bírálatra nekem, mondván, hogy ezt magántanári habilitáció végett Freiburgban benyújtja.

S ha legalább azt bizonyította volna, hogy ez a Goethe, ha nem is ezekben az aforizmáiban, de egyéb műveiben a világ egyik legjobb gondolkodójának bizonyúl, akit a nagyképű német szak-filozófia mégse sorozott eddig a filozófusok közé. S ha legalább azt merte volna kimondani végre, hogy ugyanez a Goethe viszont, bár a kifejezőképesség csodája itt is, Goethe aforizmáino de mégis míly kevéssé rokonszenves embernek mutatkozik meg ezekben az aforizmákban! Hogy személyes magatartása: mindenkori méltóságteljessége példáúl mily nehezen elviselhető. A többi költői kíválóság javarészt esendő, gyengeségeivel küzködő, sőt kérkedő megpróbáltatásoktól megtépett, zilált s olykor bizony izgága, sőt vad és duhaj ember is volt, mint Shakespeare, Hőlderlin, Blake, vagy Poe, vagy a magyar Petőfi, vagy Verlaine, – no de ő! Mintha mindenkor a saját szobra volna. S mégcsak nem is ez az igazi bajom vele. Hanem, többek közt, hogy ezekben a prózai észrevételeiben az emberi szenvedéssel, példáúl szegénységgel, nyomorral semmi dolga, annál többet bíbelődik azzal, hogy a jó udvaroncnak miképp kell az udvarnál viselkednie. Egy kicsit bizony Graciánra is emlékeztet itt, sajnos.

No de, mondom, az én emberem terjedelmes művében nem ilyesmivel foglalkozott. Mindenféle filológiával, az észrevételek származástanával volt az agyonterhelve… egyszer egy szép színésznő kibontott hajjal ment át öltözőjéből a színházi fodrászhoz, – mondom néki: – micsoda erdő ez? mennyi haja van magának gnädige Frau! Vajon van-e ember, aki ezt meg tudná számolni? – Amire ő: – és ki az, aki erre vállalkozna?

– Mit tudom én, – nevettem erre. – Mondjuk, aki szerelmes magába, példáúl jómagam is.

– No hiszen, ki is tessékelném én magát Herr Professor, – azt mondja ő, – ha komoly munkája helyett ilyen szamárságokkal akarná tölteni az időt.

Hát ilyenek ezek is. Azt mondják, hogy szeretik Goethét és megszámolják a haja szálait. Lapos, unalmas, tetvésző, ostoba munka volt. Ezek olyasmire használják hasznavehetetlen kis eszüket, amire 328az emberi ész nem is igen használható, s amiből épeszű és érzékű embernek semmiféle lelki haszna, vagy öröme nincs és nem is lehet, – ám erről még többet is fog hallani Hamuján. Ezek igyekeznek meghallani, hogy hogyan nől a fű, hogy egy szó mögött a költő agyában milyen rejtélyes indulatok motoszkáltak… Egy pszichoanalitikus szamár Hollandiában megjelent könyvében példáúl azt írta, hogy Mayer nyílván azért jött rá az energiák megmaradásának elvére, mert hajóorvos létére keleten volt alkalma látnia a tartós, maradandó szifiliszt, – mit szól ehhez a baromsághoz? Vagyis ezek szellemi tehetetlenségükben és csakis azért, hogy magántanárok lehessenek, az esetlegességet törvénnyé teszik, ahogy már beszéltem is erről valamennyit. És ezt kiadták Hollandiában és szerzőjéből csakugyan magántanár is lett.

Barátom könyve tökfejű csinálmány volt, de azért mégse nyilatkoztam előtte igazi véleményemről, csak ennyit mondtam neki:

– Nagyon rendben van, el fogja nyerni a magántanárságot. – Amire ő így felelt:

– Ez nem az igazi, – susogta jelentős mosolyokkal, – ez nem is az én igazi szakmám. Majd még lát valamit tőlem. Én szisztematikus filozófus vagyok.

És tényleg elnyerte a magántanárságot ötvennégy éves korában és tényleg láttam aztán tőle egyebet is. S hogy mit? Majd elmondom máskor. Mert körűlményes dolog és néminemű fontossága is van e kalandnak.

– Három év múlva új könyvét ezzel a szóval nyújtotta át nekem:

– Úgy érzem, hogy ön meg fogja érteni művemet. – S a könyv első oldalán is a következő ajánlás volt írva: – Mit ér az olyan könyv, amelyet csak hárman értenek meg a világon?Husserl-en kívűl talán csak két-három ember lesz Németországban, vagy talán az egész világon is, aki ezt a könyvet megérti. Abban bizakodom, hogy ezek közt lesz ön is. – S utóiratnak még ez volt odatéve: – De azért az egyetemen jónéhányan úgy fognak tenni, mintha értenék.

Meg voltam tisztelve, de azért ránéztem, és azt kérdeztem tőle:

– Mirevaló az olyan könyv, amelyet csak hárman értenek meg a világon? – Amire ő így felelt:

– Egyelőre. Hát Einsteint hányan értették kezdetben, mit gondol?

Le voltam főzve. Mert máris sokmindenre gondoltam. Példáúl arra, hogy a művészetben is ki értette meg rögtön Blake-et, Poe-t, Keats-et, Sebastian Bachot és így tovább, egész sereget lehetne felsorolni. Tudvalevőleg vannak nem elég szerencsés, mert nehezen érthető művészek is. Viszont egész más dolgok is kavarogtak a fejemben.

Volt nékem ugyanis egy részeges barátom, egy igen kedves fiú, aki Naturbursch-sá képezte ki magát, s mint ilyen, volt hozzá elég bátorsága, hogy e világ egetverő nagyképűségeit osztentatív elfogúlatlansággal vizsgálat alá vegye. S íme némely dolgokban ez új vizsgálat útján tényleg meglepő eredményeket ért el. Ezeket nem részletezem. Egyszer aztán a következő, vakmerőnek mondható kérdésekig vetemedett:

Kinek van öröme vagy haszna egyes tanulmányokból?– Kinek van haszna, vagy öröme a numizmatikából? Senkinek a világon, a numizmatákon kívűl. Hát a csillagászatból? – még ezt a kérdést is fel merem vetni és ki merem mondani, hogy csakis nekik, a bölcs csillagászoknak, és még néhány különös embernek. Mert mit bánom én a Sziriuszt? És ha netán néha bánnám is, mondjuk, ha megszállna az eszelősség és néha bánnám, akkor is mit tudok meg róla? a sűrűségét, vagy az elhajlását, vagy mit tudom én? a föld-közelségét, – no most ezzel mit csináljak? melyik zsebembe tegyem?

Persze nagyot nevettem e beszéden és azt kérdeztem: – az ember kíváncsiságáról és tudásvágyáról megfeledkezel? – Amire ő:

– Mit nevetsz kérlek? Tudásvágy? Jó. Elfogadom, de kire származik lelki haszon, vagy öröm ebből a tudásvágyból, hány embernek? – azt kérdezem én.

– Lanskoronsky gróf igen szép könyvet adott ki a görög érmekről. Nem adhatta volna ki numizmatika nélkűl, – feleltem erre.

– Görög érmek? Jó! ezt is elfogadom, – mondotta ez a Naturbursch. – De ha már a görögöknél tartunk, folytassuk is náluk. Ott még valamely réteg közkincsévé lehetett a tudomány és művészet is, még a nehezen érthető Pindarosz is a mitológiában műveltek kedvencévé lehetett. Csakhogy most a tudományok egy része példáúl elszigetelt világgá, tökéletesen egyesek magánügyévé kezd válni. A múltkor példáúl egy Warburg, vagy valamiféle hasonnevű nyelvészeti kiadványsorozat egy kötete kerűlt a kezembe, amelyben egy tudós úr 330valamely évezredek előtt Elsüllyedt világok nyelvészeteelsüllyedt nép elveszett nyelvének egy másik eltűnt, elveszett nyelvből átvett vendégszavait kutatta, jegyzetekkel, aljegyzetekkel, más filológusoktól vett idézetekkel tömve művét. Azt gondoltam magamban: – ez is Egyes tudósok sok mindent nem tudhatnak tovább, csak amíg leírjákcsak addig tudhatja mindezt, amíg leírja, mert ha minderre emlékezni akarna, szét is repedhetne a feje. A második gondolatom pedig ez volt: – ki tud erről az elsűllyedt népről? Mondjuk, hogy erről még tud valaki. No de ki érti a nyelvét? Hárman a világon, vagy öten, vagy tizenöten. Persze, ezek aztán ebből lesznek tanárokká különböző egyetemeken s már ezért is megtanúlják, – nem igaz? De kívülük mi köze van ehhez a világnak? – kérdezem én.

– Hát a Gilgamesz-eposz? – mondtam erre. – Nem ezen az úton fedezték fel azt is?

– Vendégszavak kutatása útján? Ne bosszants már, mert megveszek, – kiáltott fel barátom és máris felugrott dühében, máris ott akart hagyni. De aztán meggondolta magát. – No de jól van, – azt mondja, – megengedem, jól van. Esetleg kijön belőle valami, minden tetvészésből kijöhet valami, de ő nem azért csinálja. Magánkedvtelésből csinálja, vagy tanár akar lenni, ez a helyzet. De mondok neked valamit, ami még rettenetesebb a fülednek, – folytatta hirtelenűl. – Az Einstein-féle elmélet egyik filozófiai rezultánsaLehet, hogy az Einstein-féle elmélet a fizikában rendkívűli, új eredményeket produkált, helyes, nagyon jó. Lehet, hogy a filozófusokat is új belátásra késztette, ez is nagyon jó. De én egy tudós könyvében most azt olvastam, hogy ennek az elméletnek végső eredményeképpen ez az egész világ összes naprendszereivel együtt egyetlen nagy szappanbuboréknak tekinthető, vagy ahhoz hasonlítható, s ennek felületén az idő csak esetleges redőzet. Amire én azt gondoltam: – edd meg a szappant. Mire megyek ezzel és ha igaz is? Teljesebb lesz a belátásom ezáltal, vagy a világról való véleményem? Hogy ez az élet, hogy a világ nekem nem sokat ér, azt én már úgyis tudtam eddig, s ezt már a fűszeresem is mondta nekem, meg a fuszeklim is, meg a fiastyúk is. És most talán nagyobb nyomatékot kapott ez a véleményem, azt hiszed? Semmivel, sőt éppen ellenkezőleg. Ha íly mértékben semmivé redukálódik az egész, akkor nem megint a konkrét dolgok felé fordúlok sokkal inkább? példáúl egy sonkacsont felé? Akkor nem inkább azt kezdem-e megint kérdezni magamtól, hogy mi jó nekem? Ha azt képzelem, hogy ez az egész világ egyetlen 331szappanbuborék, vagy ha valami vademberrel együtt sonkacsontnak nézem, amelyből harapni lehet?

Ezt dörögte belém iszákos barátom, s ezzel ott hagyott. De a kávéház ajtajából megint visszafordúlt és újra odaállt elém.

– Egyébként mondd meg filozófus barátaidnak is, – azt mondja, – hogy az utóbbi időben a filozófia is csúnyán elfajúlt nem elég eszes emberek kezében, azokéban, akik szó-metéltjüket A szisztematikus filozófia egyik bírálataszisztematikus filozófiának nevezik. Mondd meg nekik, hogy kis eszüket ők voltaképp olyasmire használják, amit már az értelmi munkával való visszaélésnek muszáj nevezni, mert ez olyasmi, mint mikor a macska észreveszi, hogy farka van, és elkezd keringeni sajátmaga körűl és meg akarja fogni, – az analízissel, öntépelődéssel, sajátmaga alá való kaparászással történő visszaélés ez! Mondd meg nekik továbbá, hogy ezáltal olyannyira elszakadtak mindattól, amit valóságnak, életnek, anyagnak, földnek nevezünk, – hívd ahogy akarod, hisz tudod jól, mit szeretnék mondani, – annyira elszakadtak mindattól, hogy vissza se találnak már oda, ahonnan muszáj az embernek kiindúlnia, mert másként nem lehet mégcsak el se kezdenie a gondolkodást. Ezért van az, tőlük indúl ki az a nonszensz, hogy a világ nem az életismerőket nevezi tudósoknak, hanem a betűismerőket. Ez a szamárság különben már elég régi tendencia. A szisztematikus filozófia titkosságaS ezen felbuzdúlva e tudós urak csináltak maguknak egy titkos, nyakatekert, nem létező nyelvű, ezoterikus tudományt, amelynek se vége, se hossza, amelyet kívülük senki sem ért, – ők büszkék is arra, hogy őket csak bennfentesek érthetik meg, még Kant se konyítana hozzájuk, még Hegel se, de még ők maguk se értik egymást mindig, meggyőződtem erről, – tehetségtelen és buta emberek menedéke mindenkor az efféle szekta, ezt magad is tapasztalhattad elégszer öregem. Megtanúlják ezt a tolvajnyelvet, a saját ülepük alá való kaparászást, s akkor ők már tudósok, – érted ezt? Mivelhogy az olyan tudomány, amely teli van hiábavaló agyafurtsággal, Hiábavaló komplikációkolyan ezoterikummal, amely csak tetvésző embereknek való, s amelyben csekély eszüknek apró ötleteihez olyan apparátust vonúltatnak fel, hogy az ember azt hinné: e világot akarják sarkaiból kiforgatni vele. Óriási pofával óriási jelentőséget adnak a semminek, ugyanúgy, mint egykor a görög szofisták, mint a talmudisták, vagy skolasztikusok, vagy akár a buddhizmus betűrágói és reglama-készítői, – vagyis ebből se lesz soha semmi! Ez is könyvtárakban 332marad Elásott tudománymindörökre elásva szakértő kukacok számára, – no de már elég is! A lényeg ebben annyi, és főként ezt mondd meg nekik, hogy ne rugaszkodjanak el annyira mindenkitől, akinek ép esze van, nagyon kérem őket. Tökfejű szekta ez, tökfejű szekta no! – ezt mondd meg nekik, és nevemben kérd meg őket, hogy ne szakadjanak el egészen a földanyától és ezoterikus agytornájukban ne feledkezzenek meg róla, hogy ló-virsli is van a világon. Szervusz. – Szólt a barátom és ezzel ott hagyott.

S én persze eleinte, mondom, sokat nevettem e beszéden, de aztán mégiscsak elkomolyodtam. – Szertelen ember ez, de amit az új filozófusokról mond, abban, mintha csakugyan volna valami, – gondoltam magamban. – De a többiben is! – kaptam észbe néhány nap múlva. – Szó sincs róla, hogy ez mindenben el volna fogadható, de arról még kevésbé lehet szó, hogy ez merő ostobaság lenne. Annál kevésbé, mert hiszen tudjuk, hogy A dolgok önmagukat szüntetik mega dolgok önmagukat szüntetik meg, így a szerelem, a túlfejlettségében monstruózussá váló haditechnika, mondjuk, no de egyéb technika is, az a meggyőződésem, s így a tudomány is. Addig nől és nől, részleteiben addig terebélyesedik, amíg belevész a semmibe.

S mikor emberemnek ezt a filozófiai könyvét kézbe kaptam, akkor láttam csak, míly mértékben igazolódik be lépésről lépésre részeges barátomnak az új filozófusokról való véleménye. Nem foglalkoztam ugyan addig mai értelemben vett ismeretelmélettel, fenomenológiával, de a világ legjelentősebb gondolkodóit már akkor is jól ismertem. Azt kérdeztem tehát magamtól: – ez a régi tökfej a gondolkodás területén jártas valamiben, vagyis jobban érthet gondolatokat, mint én, – lehet az? Hogy ez a buta, csinálmányos ember, ez a papírmasé öt perc alatt megért valamit és gúnyosan néz rám, mert én két hónapig töröm rajta a fejem és még akkor sem értem eléggé, – mi lehet ennek az oka? Nyílván semmi más, mint a tolvajnyelv, amelybe ő be van gyakorolva, én meg nem.

E művet magát nem jellemzem részletesen. A realitás fogalmának homályos, véleményem szerint zagyvalékos analízisét tartalmazta, mégis, bár nem tartalmánál, hanem metodusánál fogva, kezdett most már túlságosan is izgatni, érdekelni. Segítségűl hívtam tehát dr. A. B. orvosnő-filozófust, aki a fenomenológiában is jártas volt, s átadtam néki e könyvet, azzal a kéréssel, hogy majd értesítsen bírálatáról, s ha 333értékes anyagot talál benne, magyarázza el nekem. Ő aztán így nyilatkozott:

– Aki ezek között valami keveset érne, az is hamis úton van, mert azt hiszi, hogy tisztáz valamit, mikor agyonkomplikálja. Az értelem útja nem a bonyolúltságé, hanem az egyszerűségéAz emberi értelem útja más: nem a bonyolultságok növelése útján lesznek előtte világosabbak a dolgok, hanem éppen ellenkezőleg akkor, ha sikerűl a bonyolúltságok egyszerűbb princípiumaira rátalálni, mert az értelem a határtalan, a beláthatatlan, vagy nagy-nehezen összefoglalható előtt épp úgy megtorpan, mint a képzelet, ha a határtalant, a végtelent kellene elképzelnie. Vegyünk példának egy gépet. Az is kezdetben esetleg nagyon bonyolúlt szerkezetű s az értelem célszerű irányú tendenciája ezt mindenképp egyszerűsíteni törekszik, már a felfoghatósága végett is, nem pedig hogy még jobban komplikálná. Ez eddig az értelem dolga, nem is szólva az egész lélekről, amelyről, mint maga is tudja, már a bonyolúltságok atyja, Leibniz is körülbelűl megállapította, hogy a világosság és a világosság ígénye annak csak egyik fele, a másik fele homály és a homályosság ígénye, – illetve hisz ez utóbbi szót én teszem most hozzá. Aki tehát azt állítja, hogy az ő élete mindenkor és mindenben a világosság ígénye volt, az önnön lelkével való erőszakosságáról tesz vallomást. S ha az ember ezeket a komplikáltakat olvassa, mármint, ahogy ön nevezi, tolvajnyelvük alkotásait: akármilyen jártas is benne, majd szétfeszűl az agya, hogy mindezt megértse, amit ezek előbb szétbontanak, aztán megint összezsúfolnak. Kétségtelen, hogy az egész valamiféle labirintussá válik a végén, amelyből se ki, se be. S mármost felmerűl az a kérdés is, hogy mi az, amit ezek szétbontanak és utalással a megelőző analízisekre, megint összezsúfolnak? Hogy tárgyuk érdemes-e erre, vagy ha az igen, ők maguk érdemesek-e arra, hogy ezt megkíséreljék?

Életteljességről, élvezetes olvasmányról itt persze szó sincs, igaza van önnek, pláne, ha a görögökkel hasonlítjuk őket össze. De ez még nem a legnagyobb bajuk, hanem sokkal inkább az, hogy legtöbbször nem érdemes azt kimutatniok, amit kimutatnak, részben azért, mert, mint már mondtam, alig követhetők útjaikon, és ha igen, agyafúrt szemléletük azonnal szétoszlik az emberben, mihelyt megfeszített figyelmén túlvan, – ők maguk, akik írják is valószínűleg épp így vannak a saját műveikkel, – másrészt, mert többnyire érdemtelen, jelentéktelen apróságokkal bíbelődnek. Olyasmit igyekeznek nagy 334apparátussal kimutatni, amit kimutatni nem is mindig érdemes. Vagyis olyasmi miatt tornáztatják értelmiségüket rendkívűl kidolgozott szaknyelvükön, amire az ember csak azt tudja mondani: – kár a fáradságért. – Van valami nagyarányú esztelenség ebben az egészben, – kénytelen vagyok még ebben is igazat adni önnek. Ez a maga embere pedig szóra sem érdemes, mert a semmit tornáztatja, magát a butaságot, vagyis humbug az egész. Különben megjósolom: nagy sikere lesz.

Így hangzott e filozófus-barátom bírálata, amely, mint látható, nagyrészben még igazolta is iszákos barátom heves kitöréseit. S mindezt aztán elmondtam ennek a szegény ökörnek. Elmondtam néki az iszákost, – persze Einsteint meg a csillagászokat elmellőzve, nehogy vérszemet kapjon tőle, s ezen kívűl, mert ezen még gondolkodni akarok, amíg élek, hogy voltaképp mi az, amiben még itt is hajlandóságot érzek, hogy igazat adjak néki, – aztán felsorakoztattam a doktornőt, azzal a megjegyzéssel, hogy ez utóbbival, sajnos, magam is minden tekintetben egyetértek.

S ekkor történt a csoda. Emberem mindezt nem gúnyosan, nem fölénnyel, hanem alázattal hallgatta végig, mondhatni szomorúan, de még bólogatott is, miközben szemüvegét többször levette, hogy megtörölgesse, – gondoltam, hogy zavarában teszi, vagy talán könnyharmattól lett homályos az üveg, és még meg is sajnáltam. Úgy, hogy mondanivalómat azzal az elhatározással fejeztem be, hogy ez az utolsó ilyen kísérletem, vagyis ez legyen az utolsó eset, hogy valakinek arcába vágom tűrhetetlenűl kegyetlen véleményemet. Mert ez már bűneim közé sorozandó. S ez az elhatározásom még szilárdabb lett bennem, mikor így szólt:

– Minden szavát aláírom, tökéletesen igaza van.

Mondhatom, nagyon megnyert ezzel magának, szinte megszerettem e pillanatban. De azért nem kértem tőle bocsánatot fájó bírálatomért, mert, sajnos, ezt tenni nem lehet, Nem szabad az ostobát ráébreszteni sérelmérea szamarakat ugyanis nem szabad ráébreszteni arra, hogy meg vannak sértve, annál kevésbé, mert az aztán az igazi gyönyör, mikor ílyet mondhatnak:

– Ezt én kikérem magamnak! Ezt én visszautasítom! – vagyishát, mikor saját méltóságuk szobrát alakítják.

Különben is, mondom, nem akartam én már megbántani őt. Viszont azért sokat találkozni vele sem akartam többé, megritkítottam tehát, 335megnehezítettem találkozásaink lehetőségét, olyannyira, hogy aztán végleg elmaradt mellőlem. De körülbelűl húsz év múlva megint összehozott vele a sors, – ő már megtört ember volt szegény, az egyik neves főiskola nyugalmazott filozófia-tanára, – beszélgettünk erről-arról, végre szóba kerűlt ez a bizonyos filozófiai könyve is.

S ekkor történt a második csoda. Minek részletezzem? Kiderűlt, hogy tökéletesen félreértett, hogy ő mindazt, amit tőlem akkoriban hallott, nem magára vonatkoztatta, nem a művére, hanem azokéra, akiket ő is tehetségteleneknek ítél. Így szólt:

– Van sok az ismeretelmélettel kérkedők között, akiket ön, kedves kollégám kitűnően, mert roppant találóan jellemzett. Nem emlékszik? talán még említettem is a nevét akkor. Különösen egy, az Einstein-féle elméleteket feldolgozó tudósra gondoltam, aki egész érdemtelenűl lett itt meg itt egyetemi rendes tanár. Ez azért lehetséges, mert egyesek úgy tesznek, mintha nagyon jól értenék azt, amit ez az ember összehord. De hát ön, aki, mint tapasztaltam, oly kitűnően értelmezi a mai filozófiai írásokat is, ön tudja legjobban, hogy nem oly egyszerű dolog ezeknek igazán a mélyére hatolni.

– Ami pedig az én akkori munkámat illeti, – tette hozzá, – ez persze még ma is nagyon megállja a helyét és egyre nagyobb elismerésben van része a szakkörökben, de persze csakis a komoly emberek között.

Ennyi volt, amit tőle ez ügyben megtudtam. Mindebből pedig megintcsak ugyanaz következik, vagyis, hogy A butaság várai bevehetetleneka butaság várai tökéletesen bevehetetlenek. Én erről beszélek neki, ő pedig arról nekem. Mit lehet itt tenni? Semmit se kell tenni, nem is tettem ilyet soha többé.

De erre a multamra való tekintettel sírkövemre mégiscsak ezt fogom feliratni.

Itt nyugszik egy faltörő kos. A butaságé.

Ennyit mondott Schőndorff úr e tárgyban nékem, hűséges hallgatójának, Hamujánnak, illetve egy más alkalommal még hozzátette:

– A teremtés, úgy látszik, szereti az ostobákat, – ezt már mondtam is, – különben nem teremtett volna belőlük olyan sokat. S némely napon már-már hajlandó vagyok még azt is mondani róluk, hogy mi értelmesebb lények irántuk szinte alázattal tartozunk, mert hisz ők e nagy világnak fundamentuma. E világ legnagyobb részének ugyanis minden tapasztalatom szerint az ostobákra van szüksége és ha valaki 336csak kicsit is értelmesebb a többinél és ennek jelét adja, már az is elviselhetetlen számára.

– S az ember mégis újra meg újra közéjük megy, – folytatta szomorkás mosollyal, – mert embertársai közé hajtja a vágy s aztán újra meg újra szédelegve elmenekűl előlük s így vándorol társaságból a magányba s vissza megint, s így telik el egész élete.

– Mert hisz nem vagyok én nekik való, régen tudom ezt. Szoktam is mondani: – újra kéne születnem, egész más tulajdonságokkal, ha nekik tetszeni akarnék.

– S persze tanítani a világot, korholni, bírálni, – hogy ez mire vezet, mondani se kell. Csak egy példát hozok fel erre. Volt itt egy görög származású népszónok, aki így szólt hallgatóságához: – az a másik csoport odaát a város másik oldalán csupa ostoba csürhe. – Hallgatósága ujjongott e bírálattól. Egy másik napon ismét így szólt: – de van itt még két másik csoport, de még egy harmadik is és azok is ostobák. – Hallgatósága ennek a bírálatnak is nagyon örült s ez így ment egy ideig. Sorra lekicsinyelte a város különböző csoportjait, talán egy se maradt megbélyegzés nélkül. S ez még mind rendben lett volna, a saját népsége még mindig nagyon szerette. Míg aztán rá nem tért saját hallgatóságának bírálatára, vagyis, esztelenségében nekik is bebizonyította, hogy ők is ostobák. S ekkor aztán mindenki felhorkant ellene, ő pedig egyedűl maradt. – Magános bivaly, – szoktam mondani róla és mindíg nevetek, valahányszor látom őt. Lehorgasztott fejjel jár az utcán és még a kávéházakban is egyedűl űl szegény, mert mindenki útálja.

Ez volt Schőndorff úr utolsó szava e tárgyban s ezzel a butaságról szóló kollégium véget is ért.

Akkor már tegezett engem Schőndorff úr, mikor így szólt hozzám:

– Most már csak az a kérdés, hogy hogy állunk ezzel? Amíg valaki él: Rossz véleményedet sohase közölhetedszemébe mondanod rossz véleményedet, még az enyhébbet is, hátmég a súlyosat hogy szabadna? – ezek szerint az illető életében alig is lehet, mert kíméletlenség. Háta mögött viszont nem szép, nem illik, jóérzésű ember nem teszi. Tehát: csak semmi effélét! S mikor már nem él: de mortuis nil, nisi bene! – parancsol rád az ősi intelem. Mikor 337mondhatod meg tehát, ha teszem fel, valamiért neheztelsz, vagy haragszol a testvéredre, ha el vagy keseredve, vagy netán még gyalázatosnak is ítélsz valamit részéről? Ezek szerint azt soha sem teheted? Csak akkor mivégre van benned egyáltalán vélemény? – Semmiért, – felelem én. – Illetve: amit gondolsz, vagy tudsz, javarészt kizárólag a magad számára való.

Vagyis tehát: az a hajlamod, hogy megnyilatkozzál, hogy igazságodért kűzdj, hogy bírálatodnak érvényt szerezz, Mirevaló a véleményed?alighanem ugyanúgy az irracionalitások világába sorozandó, mint az, hogy élsz. S véleményem szerint még akkor is annak tekintendő, ha így-úgy olykor adódik is rá mód, hogy megnyilatkozzál embertársaid előtt s megmondjad végre-valahára, hogy mit tartasz jónak, vagy rossznak bennük, – bár hiszen akkor is megbánod utólag javarészben.

Különben nem eszméltél-e már rá magad is, hogy e világ annyi századaiban, sőt évezredeiben, A nagy eszmékről sohase lehetett vitázni, csak körülöttükmindig csak a nagy ügyek és eszmék körűl lehetett kereskedni, hogy mindig csak melléjük lehetett beszélni s a lényegükről alig. A következőkről lehetett szó: hogy példáúl a mindenképp tiszteletreméltó Jézus Krisztus istenhez hasonló volt-e, vagy teljesen azonos volt-e vele? Már ezt a kérdést is veszélyes volt feltenni, de mi ez ahhoz a sokkal kényesebb kérdéshez képest, hogy egyáltalán létezett-e vagy az emberi képzelet egy gyönyörű teremtménye volt-e csupán? S ha igazán létezett, isten volt-e csakugyan, vagy valamely rendkívüli emberi lény, amilyen olykor valóban fel-felbukkan az emberiség évezredeinek mélyén? De továbbá: vajon a szentlélek tökéletesen meghatározatlan, homályos, tisztázatlan fogalmát illetőleg egy okos emberben se támadt volna kétely? – elképzelhető-e ez? S hogy a szent iratok és hagyományok bírálatát egy se kísérelte volna meg? S lehetett-e róla szólnia életveszély nélkűl? Hogy egy betű, vagy szó jól van-e odatéve valamelyik szövegben, erről igen, de hogy az egész, szentnek nevezett szövegnek mekkora hitele van, erről már kevésbé. S így volt ez minden időkben: a legfőbb kérdésekről hallgatás volt a parancs.

Szent műveket, nemzeti nagyságokat bírálni?A Korán példáúl egy nagy, messzi világnak leghatásosabb, legszentebb könyve. S én olvasgattam is, igen. Mit gondolsz Hamuján, ki merem-e mondani, hogy mit tartok róla most, idős koromban s alighanem véglegesen? Vagy egyes nagy költőknek nevezett személyek munkáiról? Az ember ovakodik attól, hogy megdobálják, vagy 338kinevessék és kik? Még arról is hallgatok tehát, hogy kikre gondolok e percben. Lehet-e nemzeti nagyságokat, Félistenekre szükség vanfélisteneket megbírálni, dicsőségüket megnyirbálni, mikor tudatik, hogy az embereknek úgy istenekre, mint félistenekre és hősökre oly nagy szükségük van, hogy meglenni se tudnak nélkülök? Lehet-e megzavarni egy népnek bármely módon szerzett hitét s ha bármelyik országra gondolok is, mindaddig, amíg ez országok népe a régen kimondott ítéletek hipnótikus hatása alatt áll? Lehet-e, mondjuk, szentesített irodalomtörténetek rengeteg hamisításait revizió alá venni és sokféle hamis istenségeinek annyira féltett dicsőségét akárcsak meg is érinteni egy ujjal? Ki meri Jean Paulról, Sterne-ről, vagy Balzacról az illetők hazájában bíráló véleményét megkockáztatni? Vagy sárral dobálják, vagy meg se hallgatják. S van-e ehhez kedve valakinek? Minek hát beszélni? Viszont mégiscsak mirevaló akkor az, ami az emberben munkálkodik, mirevaló az a hév, amellyel véleményét mégis érvényre akarja juttatni? – kérdezed újból. Semmire se való Hamuján, ezt már annyiszor mondottam neked, s azt is, hogy amit tudsz és gondolsz, csakis a sajátmagad hasznára és használatára való. És tartsd is titokban, jól titokban a tudásodat, mert még veszélyes is hangoztatnod.

Buddha jelenlétében még fel lehetett vetni a kérdést, vajon vannak-e egyáltalában istenek? S ő még felelt is. De később már aligha volt rá mód ilyet kérdezni. Mert akkor már muszáj volt lenniök, sokféle s ezek között politikai okokból is.

Schőndorff úr még egy másik alkalommal így folytatta:

– Ha azt mondják valakinek, hogy munkája szép, vagy hogy ő maga szép: ez nyelvtani szempontból mondat, logikai szempontból ítélet, A dícséret lehet objektív ítélkezésmégpedig esetleg úgynevezett objektívitásra is törekvő ítélet, amelyről azt akarom, hogy mások is képesek legyenek elfogadni, és magukévá tenni. Ami mármost az objektívitást illeti, az körűlbelűl annyit jelent, hogy az embernek sem önzése, se rokonszenve, vagy ellenszenve ne szóljon bele ítélkezésébe, tehát jó véleményem esetleg úgy is támadhatott bennem, hogy az illetőt személyesen nem is ösmerem, érdek nem fűz személyéhez, – egyszóval sem az önzés, sem a szeretet nem sugallhatta. S minthogy ez az ítéletem önzetlenségem 339folytán következményeiben erkölcsi ténynek is tekinthető, kimondhatjuk hát róla, hogy erkölcsi szempontból is feddhetetlen. S ezt szokták objektivitásnak nevezni, – Az objektivitás: idegenségami, mellékesen megjegyzem, voltaképp magával az idegenség fogalmával is rokon. S mármost az a kérdés, hogy az objektivitásnak ez az ideája míly mértékben valósítható meg? Tudjuk, hogy a lélekben ennek se lehet teljessége, jobb tehát, ha úgy mondjuk: – én közlöm benyomásaimat, véleményemet s ha sikerűl szubjektivitásomat s abból adódó elfogúltságaimat másokkal is elfogadtatnom, akkor így válik e vélemény objektívebbé. – Nos, azonban az ellenkező minőségű ítélet is lehet ugyanilyen, vagyis erkölcsi szempontból feddhetetlen, valaki úgy is ítélkezhet, hogy az illető munkája rossz, vagy hogy ő maga, mondjuk, ezért meg azért elmarasztaló, vagy hibás, hogy tehetségtelen, – ezt egy jóakaratú, tiszteletreméltó személy is kijelentheti, aki épp olyan becsületes akkor, ha jót mond, mintha rosszat. Hiszen még az is elképzelhető, hogy még ebben a kedvezőtlen véleményében is jóakarat vezette, példáúl: le akar téríteni valakit arról az útról, amely az illető számára csak rosszúl volna járható – s íme, mégis: két nyelvtani, logikai és erkölcsi szempontból egyforma és egyértékűen feddhetetlen ítélet hangozhat itt el s az egyik ítélkezőt a megbírált személy szeretni fogja, a másikat pedig jó, ha nem gyűlöli. Mert a szigorú bírónak gyűlölet jár, tudjuk és még akkor is, ha szigorúsága helyénvaló. S a megítélt személy… akárhogy szólongatja is a belátását, igyekszik méltányos lenni, objektívitásra beszéli rá magát, mondván, hogy: vélemény az vélemény! – ez utóbbit legalább is nem fogja szeretni. Hacsak, mondom nem gyűlöli is mindjárt, ha másként nem, álmaiban. Mert ilyenek vagyunk mi emberek s ezt kár volna elfeledni: mi Aki dicsér, szeretjük, aki ócsárol, nem szeretjükazt, aki dícsér minket, szeretjük s aki kedvezőtlenűl bírál, azt nem. Mivelhogy a mi hiúságunk mérhetetlen és határokat nem ismerő. Némelyik ember még a halálos ágyán is méltóságteljes és még a ravatalon is impozáns szeretne lenni. Az emberi lény tehát mindenkor arra törekszik, hogy szebbnek és jobbnak láttassék, mint amilyen, – nincsenek-e tehát nagyszerű elemek is mindenkori hiúságában? S hogy aztán ez a hiúsága milyen ágakat hajt, milyen földközelieket, alacsonyakat s milyen égretörőket, ez a kérdés megintcsak a gondolat más világaiba vezetne minket. Maradjunk tehát a tárgynál. Szeretni fogjuk azt, aki dícsér minket, és nem szeretjük azt, aki hibáztat, ezt 340mondtam úgy-e? S mi emberek odáig megyünk e gyengeségünkben, – hogy gyengeség-e valóban? megítélni ma sem tudom, – mi ebben addig jutunk el, A hiúság magasabb és alacsonyabb hajtásaihogy hajlandók vagyunk az olyan emberek dícséretét is szívesen fogadni, akiknek egyéb véleményére semmit sem adunk, akiket ostobáknak ítélünk, vagy netán meg is vetünk. S már akkor nem is vetjük meg annyira. Igaz, ezt magamról nem igen mondhatom, de voltak s vannak művész-ismerőseim, akikről igen, különösen, ha műveikről van szó, mivelhogy Némely művésznek fontosabb a műve, mint az életevannak ezek közt olyanok, akiknek a mű fontosabb, mint az életük. Dr. A. B. filozófusnő példáúl egyszer nagyon megharagudott valakire, egy berlini drámaíróra s mérgében ezt kiáltotta oda neki:

– Ne hivatkozzon Schőndorff úrra, a barátomra. Ő szamárnak tartja magát. – Az illető összevonta szemöldeit.

– De a műveimet becsűli valamelyest, hisz meg is írta.

– Ez igaz, – felelte dr. A. B.

– Akkor minden meg van bocsátva, – mondta az illető mosolyogva. – Még azt is megengedem neki, hogy engem szamárnak tartson, csak a műveimet becsűlje. – Hát nem megható ez a hiúság? Részben talán ezért is szeretem a művészeket, minden szamárságaik ellenére és mondhatom, mégiscsak jobban, mint az emberek bármely más fajtáját.

Ismét egy más alkalommal Schőndorff úr így nyilatkozott:

– Nekem is vannak irodalmi munkáim, amelyekről te vajmi keveset tudsz Hamuján, de nem is szükséges, hogy tudj róluk. Épp ezért nem feleltem neked a múltkor ilyen irányú kérdéseidre. De most az egyikre felelek. Az írót boldogítja-e sikere?Hogy e hosszú írói pályafutás alatt hány dicsérő szót kaptam olyat, amely igazán érdekelt? Némelyik azt a munkámat dícsérte, amelyet nem szeretek, a másik azt hibáztatta, amellyel meg vagyok elégedve. – Ez az ember tévedéseibe szerelmes, – mondottam magamnak, de hányszor! – egy másik íróról beszél, aki nem én vagyok, olyasmit magasztal, ami nem jellemzi munkáimat, essünk hát túl ezen is. – Vagyis min? az ilyenfajta olvasó összes dícséretein, mert kellemetlenek. Nem is szólván arról, hogy fiatalkoromban úgy álltam kritikusaim előtt, mint a vádlott az ítélőbíró előtt. Én írtam a munkát, 341én fáradtam vele s annyira, hogy majd beletörtem, minthogy az író munkája olyan, hogy mindenkor a legjobbat kell kitermelnie magából, ő olyan atléta, akinek naponta rekordot kell kikényszerítenie magából – s mégis én voltam itt a vádlott s ő volt a fölényes ítélkező. Le kellett szoknom erről a nonszenszről. No de menjünk tovább. Nem kevésbé szomorít az üres lihegés, amelynek semmi tartalma nincs, vagyis az olyan szólamok, hogy ez vagy az a munkám milyen remek… – Úgy? – gondolom magamban ilyenkor, mialatt az illető szemébe nézek barátságosan. Akkor hát nincsen semmi baj, – szeretném mondani neki. Hátmég, ha valamely komor, vagy tragikus munkámról azt találják magyarázni, hogy milyen kedves, vagy netán, hogy milyen aranyos. – Hátmég én milyen aranyos vagyok, – szoktam felelni nekik. Megvallom, az érzéketleneknek, a kvalitásérzék nélkűl szűkölködőknek még a közönye az, amelyet legkönnyebben elviselek. – Olvastam munkáját, elég érdekes, – mondják ezek fürgén, bizonyos jellemző gyorsasággal. Ez már teszi, – felelem én és ásítani szeretnék.

De mért is panaszolnám mindezt? Mikor tudom, hogy az olvasóközönség legnagyobb része minden kvalitás-érzést nélkülöz, – viszont hogy is lehetne ez másként? Hogy kívánhatnám egy festőtől, mérnöktől, asztalostól, vagy orvostól, tehát olyan emberektől, akiknek egész életét munkájuk emészti fel, miképp is várhatnám én ezektől, hogy irodalmi tudásukat, vagy érzéküket fejlesszék? Ezenfelűl: én esetleg hét évig írok valamit, s ő két nap alatt olvassa el, s azt hiszi, hogy mindazt felszívta, amin én oly sokat törtem a fejem, amit százféleképp megforgattam magamban. De ő azt hiszi, legyen hát úgy. S ennek egyik főoka az, hogy Mindenki az irodalom szakértőjének képzeli magátműértőnek, szakértőnek képzeli magát az irodalomban, mert hiszen olvasni és írni megtanúlt, verseket is olvasott már, regényt is, sőt, talán már írt is ilyeneket. Ez az egyetlen területe a szellemi munkának, amelyről az emberek azt hiszik, hogy nem kell hozzá felkészültség. A művészetek legnehezebbje, s ők mégis így vélekednek róla. Azt még szívesebben belátják, hogy a zene és képzőművészetek megértéséhez néminemű stúdium kelletik, de az irodalom a világ bitangja.

Művészethez épp olyan nagy feladat érteni, mint az asztalossághozHogy az asztalos-mesterségben jó szakértőnek lenni, ehhez egy egész élet kell, ezt mindenki belátja, akinek ép esze van. De hogy az irodalmat jól érteni legalább olyan nehéz, mint az asztalosságot, ezt nem akarják az emberek tudomásúl venni.

Mindebből az is következik, hogy lassanként egyre sílányabb lesz ez a szegény irodalom. Mert ma már nem a szakértők választják ki és tanítják a népet arra, hogy mit becsűljön, mert hogy is volna ez elképzelhető? Évente, mondjuk, százezer regény jelenik meg a világon, – hol vegyünk annyi jó szakértőt, aki ezt mind el tudná olvasni, és ebből válogatni tudna? A fejletlenek ízlése dönt tehát, a kapós könyvek viszik a zászlót, A zsurnalisztika diadalaaz olvasóközönség pedig a zsurnalisztikát szívesen összetéveszti a művészettel, sőt örömmel teszi, mert azt keresi, ami csakis szórakoztatja és lelkét nem kavarja fel, nem teszi próbára önismeretét. S persze, a mozi is megteszi ebben a magáét, de a sznobok is. Ők terelik az olvasókat afelé, amit igazi művészetnek tartanak, – no de mit tartanak ők annak? Jobb nem beszélni róla. Továbbá: az emberek túlsokat is olvasnak, márpedig a kultúrának nem ez az útja. Nagyon műveltek lesznek, mindenről értesűlve vannak, csakhogy lehet-e azt kultúrának nevezni, amiben nincsen elmélyedés? Tudjuk, hogy nem az extenzivitás, hanem az intenzivitás teszi a kultúrát. Azt szeretném mondani némelyik embernek: – látja csak uram, mindenképp aránytalan dolog ez az ön mohósága és ha aránytalanúl kisebb íróról is van szó, mint Shakespeare, akkor is. Mert gondolja meg, Shakespeare Hamletet, mondjuk legfeljebb, ha egy évig írta, s én negyven év óta olvasom, – mit szól ön ehhez? Szánjon tehát legalább is egy hetet az én könyvemnek is, legyen oly szíves. Aztán idővel talán megint egy hetet, mondjuk. Nem fogja megbánni, meglátja.

Egyesek azt mondják: – de hiszen ön nyílván nem is a jelenkornak, hanem az örökkévalóságnak dolgozik. – Ezen persze nevetek. Mert mihelyt nem vagyok, akkor már tökéletesen mindegy, hogy milyen nevet írnak munkáim fölé, mert a nevem akkor már nem én vagyok. Én már sehol se vagyok. Bátran összetéveszthetik tehát nevemet egy más névvel, ez a tévedés már senkit se fog sérteni. És másodszor: – azt hiszi ön, hogy én a jövő nemzedéket többre becsülöm a mostaninál? tehát az ő dícsérete becsesebb nekem, mint a mostanié? – kérdeztem én mindazoktól, akik az örökkévalóság vágyával gyanusítottak.

Mindezek után pedig feltehető a kérdés, hogy hát voltaképpen mit is akarok én? hogy mit szeretnék?

Milyen hatással, vagy hatásnyílvánítással van végűl is megelégedve az ilyen ember, mint én vagyok? Egyszerű a dolog. Én a következőképpen vagyok ezzel: ne is dícsérjen, mert azt nehéz is elviselni, csak érezzem szavain, hogy jól átélte, amit olvasott. S ha netán úgy jellemzi a munka egy-egy szavát, mondatát, vagy fejezetét, vagy az egészet, ahogy én magam is szeretném jellemezni, – egyszóval, ha kiderűl, hogy körülbelűl úgy hatott rá, mint ahogy magam is kívánatosnak tartottam, hogy hasson… Melyik elismerés hat jól a művészetre?S ha esetleg még olyasmire is felhívja a figyelmemet, amit munkámban magam se méltányoltam eléggé, s erre most általa ráébredek, – ez az egyetértés az, amely munkámat előttem is igazolja. S akkor hát meg is kaptam írói elégtételemet. De ilyesmi mikor adódik? Egy életben ha kétszer.

De vajon akkor kinek is írok? – kérdezed tőlem, kedves Hamuján. Nem sajátmagának ír az íróMagamnak semmiképpen, mert mihelyt kiadtam kezemből, nem olvasom többé munkáimat, voltaképp félek is szembekerűlni velük. Mert hátha elégedetlen lennék, ha újra olvasom őket és mit csináljak akkor? Sok író tehát, mint jómagam is, élete minden erejével hozza létre munkáit, aztán világgá bocsátja őket és nem a maga örömére, mert hisz alig is van többé találkozásuk a nap alatt. Tehát irracionalitás ez is kedves Hamuján. Persze minden író szeretné, ha az emberek szeretnék, de már a hallottak után te is jól elképzelheted, hogy milyen reménytelen nosztalgia ez is. Mert ki az, akiben ez a vágyam testetölthet? Azért ír, mert muszáj írniaEzt a vágyamat tehát egy ideig úgy fejeztem ki, hogy egy ideális olvasónak írok, de végűl ezt az ideálomat is elvetettem s nagy erővel arra szoktattam rá magam, hogy, ha nem is szólnak írásaim e világon senkihez, vagy csak nagyon kevesekhez, akkor is jól van. Felfogásomnak ezt a stádiumát pedig azzal a szóval fejeztem ki, hogy rigó vagyok.

Ez pedig azt jelenti, hogy no lám, hiszen A rigónak is muszáj fütyülniea rigó is fütyöl és ha nincs kinek, akkor is. Különben se tudja, kinek fütyöl és mégis teszi. Mert adva van neki a fütyölés és mit is tehetne egyebet?

S hogy egészbenvéve mi voltam, hogy mit akartam? Mit tudom én! Lángoltam boldogtalanúl és szűntelenűl… Egyik növendékem, egy tizenkilenc éves lány, szininövendék, miután elvégezte iskoláit, ezt mondta nekem: – Professzor úr az egész igazságát akarja érvényesíteni és az nem megy. A jó tulajdonságok ugyanis nem mindig erények, sőt! – S lehet, hogy ennek a lánynak igaza volt, mert hiszen a Prédikátor 344is azt mondja: – ne légy túlokos, és ne légy túligazságos. – Ugyanez a lány viszont egyik hozzám írt levelében így jellemzett:

Mindent komolyan vesz, mindent kitárt lélekkel fogad, mindennek kiteszi magát. Semmit sem hagy elsiklani maga mellett anélkűl, hogy teljesen fel ne mérte, fel ne dolgozta volna. A megismerés folyamata senkinél sem ilyen megszakítás nélküli és ilyen kötelességszerűen szigorú. A teljesség iránti igénye oly erős, hogy eredményeivel sosem elégszik meg, mindig is jobbakat csikar és kínoz ki magából, s mindig újból vizsgálat alá veszi azt, amit már sokszor alaposan megvizsgált. A régi eredmények tartalma elhomályosúl, levezetései halott képletté porosodnak és élettelenné válva egyben értéktelenné is lesznek gondolkodása számára. Ezért mindig újból visszahívja őket az elmúlásból, felkutatja azt az utat, amelyen egyszer már elébejöttek, keletkezésükben éli át őket ismét, s ezzel újra átérzi régi életüket. Vagyis az igazságot mindig a megismerés útjával együtt akarja birtokolni. (Ego sum via, veritas et vita.)

Példátlan figyelmének sosem hágy pihenőt. Állandó önfelemésztő munkában van, állandó és éber működésre sarkallja magát könyörtelenűl. Ez harc, folytonos megfeszített kűzdelem, a figyelemnek és a készenlétnek örök erőfeszítése. A katonának önmagához való kíméletlensége jellemzi. Önmagával dúrván bánik, másokkal pedig engedékenyen.

Lényege a komolyság és hűség. A komolyság örök figyelemre, a hűség pedig örök emlékezésre készteti.

Hűsége emlékei iránt hajthatatlan. Nem tűri, hogy az elmúlás prédáivá, hiábavalókká és az Idő esetleges jelenségeivé enyésszenek. Nem engedi meggyógyúlni sebeit, mert ha meggyógyúlnának, elmúlnának.

Mindez együtt jár az esetlegesség megvetésével, a könnyedség hiányával, s egész mivolta olyanná válik, mintha az örökkévalóságot akarná helyettesíteni a földön.

Silánynak érezné magát, ha következetlen lenne tapasztalataihoz és tanúlságaihoz, és engedne az élet amorf tömkelegéből felbukkanó esetlegességek csábításainak. De érzékei épebbek annál, hogy csak a tapasztalatokra hallgatva, géppé válhasson. A jelen olcsó sikereire, az esetlegességből felmerülő könnyedségre és hűtlenségre csábító körűlmények, alkalmak és helyzetek nem tántorítják meg, ugyanekkor 345azonban az élet szeszélyességeinek, játékainak legértőbb élvezője. – Nem a véletleneknek vídám és szemfüles utasa ő – néki komoly törvények jelölték ki irányát és útjait. De ki járt már ily kemény utakon lágyabb szívvel?

Olyan, mintha Isten tanúnak állította volna e földre s most komor tanúként áll s még fáradt szemeit se húnyja álomra szívesen, ki akar tartani emberfeletti hűséggel és szörnyű szorgalommal amellett, amit vállalt, mert életének minden mozzanata kötelességteljesítés.

Lehet, hogy ebben a jellemzésben is van valami, – viszont ezzel szemben dr. A. B. orvos-barátnőm, a filozófus, egyszer mérgében ilyen levelet intézett hozzám:

„Hogy Maga milyen szertelen tud lenni! Legjobb lesz, ha valamelyik újságnak a következő közleményt küldi be: Apróhirdetés. Meglevő szenvedélyekhez tárgy kerestetik.”

Valamennyi igazság biztosan rejlik ebben is, ám ez mindegy ma már. Voltam, aki voltam, és ennyi az egész. Sírfeliratomon pedig ez legyen:

ITT NYUGSZIK A HIÁBAVALÓSÁGOK BAJNOKA ÉS A SEMMI HŐSE.

Ezt mondotta nékem Schőndorff úr a saját írói munkájáról és személyéről s ezzel ez a kollégium is véget ért.

Röviddel utóbb pedig visszautaztam Keletre. E szóval búcsúztam tőle:

Isten önnel. Köszönet a sok tanításért. – És megöleltem.