Petőfit már keresztül-kasul kutatták és agyonmagyarázták – hallhatjuk sokszor és olvashatjuk is nemegyszer. Sajnos a tények nem támogatják e közvélekedést. Magyarázatokkal valóban el vagyunk látva (noha a Petőfi-filológia még ilyen vonatkozásban sem közelíti meg például a Heine vagy Puskin irodalmat), a kutatással azonban sokkal rosszabbul állunk: vannak az életműnek olyan fehér foltjai, amelyek feltárására száz esztendő alatt még csak kísérlet sem történt.
Az elhanyagolt vagy éppen fehér foltnak hagyott pályaszakaszok közé tartozott sokáig a zsengék, a költői szárnypróbálgatások időszaka. S még újabban is, amikor a modernebb szempontú kutatások megindultak, a figyelem elsősorban és természetszerűen a szorosabban vett életrajzi vizsgálatokra irányult, s nem eléggé a „belső életrajz”, a szellemi fejlődés elemzésére.
Ez utóbbi tekintetben nem sokat tettünk hozzá Ferenczi eredményeihez. Ma is nagyjából annyit tudunk a 16–20 éves Petőfi ismereteinek gyarapodásáról, iskolai és iskolán kívüli tanulásáról, művelődéséről, amennyit Ferenczi szorgalmas kutatómunkával megállapított. Ismerjük a költő különböző diákköri szerepléseit, amelyek támpontokat adnak esztétikai ízlésének alakulásához, ismerjük sok olvasmányát is. Dienes András – különösen az aszódi időszakra vonatkozóan – új adatokkal tette pontosabbá az ifjú Petőfi érdeklődéséről kialakult felfogásunkat. Adataiból kiderül, hogy a fiatal diák feltűnő figyelmet szentelt a történelemnek, s az egyetemes és magyar his5tória sok eseményével már 14–15 esztendős korában megismerkedhetett.1
A bökkenő ott van, hogy Petőfi 1839 elején nem historikusnak, mégcsak nem is poétának szökött el – hanem komédiásnak. Tizenhat éves korában önkéntes, merész elhatározással kilendítette életét az apja által megszabott irányból, s művészpályára ment – aligha Horatius vagy akár Plutarkhosz hatására.
Ismételjünk el néhány közismert tényt.
1835 szeptember elején az idős Petrovics Pestről Aszódra vitte fiát, mivel a kisdiák a színházak körül „ólálkodott”… Az aszódi Koren professzor kellő eligazítást kaphatott a komédiázást gyűlölő apától, s nyilván megtette a magáét a káros ábrándozások elfojtása érdekében, de nem sok sikerrel. Mint később maga is elismerte, a fiúból hamar „kitört a színész”. Ezt bizonyítják mások emlékezései is. Petőfi játékaiban minduntalan előbukkannak színészkedési ösztönei, vágyai. Egyszer zsebkendőből csinál török fezt magának és társainak, máskor lovagjátékot produkálnak, megteszi azt is, hogy „társai mulattatására” női ruhában megy el az iskolába. Ezek után nem meglepő, hogy amikor vándorszínészek „verődnek” Aszódra, megint csak a színház körül „ólálkodik”, „a tilalom dacára is” mindig köztük forog, s vágyik „közéjük fölcsapni”. Hiába magyarázta Koren – bottal is –, hogy a színészet „nem pálya”, hiába verte el apja is, legközelebb már Selmecen látjuk a diákot, amint egy német vándorló társaságnak előadásait „minden nap” meglátogatja, s a karzati jegyekért még ruhadarabjait is eladogatja. Ezután következik a szökés, s ő a laktanyába menekül a rákényszerített életforma elől. A katonáskodás után újra megkísérli a továbbtanulást, de amikor egy ízben valamely iskolai vétségért szobafogságra ítélik, társaival színielőadást rendez, saját maga rögtönözte, Az öt jómadár című darabjából…
6S ami témánk szempontjából a legfontosabb: 1841 nyarától 1844 nyaráig, három éven át lényegében színészvágyai, vándorszínészi kalandozásai határozzák meg életét.
Petőfi színészéveinek vizsgálata, az életrajz néhány kirívó hézagának betöltése s az életrajzírók nem egy tárgyi tévedésének kiigazítása alapján megállapíthattuk, hogy a költő vándorszínészi pályája nem csupán kudarcokból állt, s nem „tehetségtelen dilettáns” volt a színpadon.2 Színészi tehetségéről természetesen továbbra is lesznek még viták, mert mindig akadnak emberek, akik elméleteikben nem engedik zavartatni magukat a tényektől, s mert az ilyesfajta tehetség méretei csakugyan nehezen mérhetők. Azt azonban aligha tagadhatja immár bárki is, hogy Petőfi színészéletének új adatai jelentősebbé teszik ezt a periódust költőnk életében, mint korábban véltük.3 Ha azt vizsgáljuk, hogy az 1839 és 1844 közötti több mint félévtizedes – az egyéniség kialakulására oly döntően ható – időszakban milyen eszmei, világnézeti, esztétikai befolyások érték az ifjú Petőfit, természetszerűen kell feltételeznünk a színpad hatását. Már a pesti és az aszódi diákoskodás idején is tapasztalható ez a vonzás, de később, egyre határozottabban a színházak világa tartja bűvöletében a fiatal költőt.
A legtermészetesebb kérdés ezek után csak egy lehet: mit nyújtott ez a színpad, amely ennyire elemi hatással vonzotta, szinte magához rántotta a szülei által tisztes pályára szánt diákot? Más szavakkal: milyen műveket 7láthatott Petrovics Sándor Pesten és Aszódon és későbbi vándorlásai során, s mi ragadta meg ezekben a darabokban? Bármilyen különös, ezt a kérdést nem tették fel azok az alapvető monográfiák, amelyek a költő művészetét elemezték. Horváth János például megvizsgálta, hogyan hatott Shakespeare, Byron és Vörösmarty drámaköltészete Petőfire, s fontos eredményeket ért el kutatásaival. Nyilvánvaló azonban, hogy a harmincas évek pesti, aszódi és selmeci színpadairól általában nem e kiváló szerzők hangja szólt a nézőkhöz, hanem egészen másoké, sőt szavuk még később sem válik uralkodóvá színpadjainkon.
Az is nyilvánvaló, hogy nem a nagy nevekből, hanem az életrajz tényeiből kell kiindulni, ha meg akarjuk tudni, hogy 1834 és 1844 között mit tanulhatott költőnk Thália papjaitól, egyáltalán: mit hallhatott tőlük.
Első és magától értetődő feladatnak tehát az kínálkozott, hogy próbáljuk meg konkrétan felmérni, mit ismerhetett Petőfi a világ színműirodalmából. Mellőzve az adatok nélküli puszta feltételezéseket, a költő vándorszínészi pályája kapcsán tárgyalt tényekre és egyéb adatszerű utalásokra támaszkodva, táblázatot állítottam össze Petőfi feltételezhető „drámai repertoárjáról”. A táblázatból, amelyet e dolgozat függeléke közöl, megállapítható, hogy Petőfi legalább mintegy 80 szerző több mint 150 darabját ismerte. Ez az önmagában is jelentős szám azonban csupán az alsó határt jelzi!
Az időpontok vizsgálata azt mutatja, hogy Petőfi e 150 színpadi mű többségét 1844 előtt látta vagy olvasta. Így tehát – ha szabad ezt mondanunk – statisztikailag bizonyítható, hogy a pályakezdés éveiben milyen sűrűn érintették Petőfit színpadi-drámai hatások.
A második, az eddigiekből következő feladat az volt, hogy megpróbáljuk fejlődési rendbe foglalni és adatszerűen is igazolni ezeket a feltételezett hatásokat. E kísérlet eredménye olvasható a következő lapokon.
Mint e füzet címe is előlegezi, ezek a hatások a romantika irányába mutatnak. Mivel azonban a romantika fogalmát ma is sokféleképpen ítélik meg, elöljáróban – ha csak 8röviden is – arról kell még szólni, hogy e dolgozatban milyen értelemben szerepel ez a fogalom.
Mindenekelőtt: nem negatív értelemben. Ismeretes, hogy a konzervatív magyar irodalomtudomány általában vétkes és elítélendő rossznak tartotta a romantikát. Horváth János például ilyen alapon látott a Felhőkben csupán válságot, „zűrzavaros beteges lelki állapotot”. Ez a megbélyegzés tökéletes összhangban áll a jeles tudósnak Petőfi forradalmiságával szemben érzett és nem is titkolt ellenszenvével. Az a gyanú támadhat bennünk, hogy Horváth a Felhőkben is azt nézte irtózással, ami Petőfi forradalmi-programatikus verseiben is irritálta: a világ kialakult rendje elleni lázadás szenvedélyét. Elgondolkodtató, hogy ezt az egybeesést nem vették észre azok, akik más érveléssel, haladó eszmék nevében, de teljesen Horváth János szellemében utasították el nemcsak a Felhőket, hanem általában Petőfi romantikus vonásait is.
Miközben némely, Goethére és Marxra hivatkozó irodalomtudósok egész rendszerré fejlesztették a romantika-ellenességet, a XIX. század első felének konkrét kutatása egyre világosabbá tette, hogy a romantikát nem lehet a francia forradalom elleni tiltakozásként felfogni, ez legfeljebb néhány korai angol és német romantikus esetében lehet indokolt. A múlt század egész első felében a romantika uralkodó vonása épp az érvényes világrend elleni tiltakozás, amely jórészt épp a francia forradalomból meríti eszméit olyan nagy romantikusoknál, mint Shelley és Byron, Hugo és Lamartine, Heine és Miczkiewicz – és persze Petőfi. Hogy költőnk is – mint a maga módján Heine – „meghaladta” ezt a romantikát, nem vitatható, de a romantikus ihletés mindegyik említett írónál kimutatható.
E sorok írója tehát azokkal ért egyet, akik szerint nem volt szerencsés dolog a szocialista és a polgári irodalomtudomány között ott húzni meg a határvonalat, hogy a romantikát beteges, elvetendő irányzatnak kell-e tartani vagy sem. Horváth Károly már több évvel ezelőtt felhívta a figyelmet arra, hogy nemcsak Van Tieghem és Ségur 9összefoglaló munkáiban, hanem a polgári részrehajlással aligha vádolható Vanszlov felfogásában is Petőfi egyértelműen a romantikusok közé került.4 Éspedig épp azért, mert a romantikát nem lehet a beteges álmodozás vagy kivált az ellenforradalmi megriadás szinonimájának felfogni.
Gustave Lanson, az immár klasszikusnak tekinthető francia irodalomtörténész, annak bizonyítására, hogy Adolphe Thiers mennyire nem értette meg kora irodalmi mozgalmait, idézte a kommün leverőjének egyik öregkori megállapítását: „Le romantisme, c’est la Commune.”5 Nos, ez a kijelentés csakugyan kihegyezett, de egyáltalán nem alaptalan. Ez a sokat tapasztalt és okos történész felfogott valamit a romantika lényegéből – azt, hogy a romantika, kivált Franciaországban, a lázadás irodalma. S ez a lázadás, a francia forradalom utáni évtizedekben elkerülhetetlenül elvezetett bizonyos szocialisztikus eszmékig, amint ezt Petőfinél és Heinénél tapasztalhatjuk, vagy magánál a francia romantika vezéralakjánál, Hugónál, aki Thiers előtt, de hozzá nagyon hasonlóan fogalmazott: „Romantisme et socialisme, c’est le même fait.”6
Nem szeretnék bizonyos korábbi magyar álláspontok kritikájának hevében azok ellentétébe csapni. Nem is mernék általános teoretikus megfogalmazásokat megengedni magamnak, különösen egy mikrofilológiai kérdésekkel foglalkozó füzetben. A fentiekkel csupán körvonalazni szerettem volna, hogy miért nem tudom elfogadni a romantikának sem Horváth János-i, sem Lukács György-i elutasítását.
Hogy Petőfi romantikusnak tekinthető-e, vagy pontosabban, mikor és milyen műveiben tekinthető annak, bizonyára további viták és kutatások tárgya lesz. Ez a 10füzet csupán bevezetés e további vizsgálatokhoz, bizonyos összefüggések felvázolásának megkísérlése, a régi tudomány nyelvén úgy kellene mondanunk: néhány adalék Petőfi romantikájának kialakulásához.
Tízegynehány évvel ezelőtt, a romantikával szembeni ellenszenvek uralkodásának idején, egy ilyen vizsgálat nem számíthatott volna megértő fogadtatásra. Ma már azonban – összhangban a nemzetközi irodalomtudomány orientálódásával – nálunk is kedvező a tudományos terep az ilyen felderítésekhez. Sőtér István már korábban is számos előremutató elemet talált Petőfi Felhők-korszakának romantikus lázongásában, újabban pedig alapvető elméleti tanulmányaiban teoretikusan is szembeszállt a romantika dogmatikus felfogásával.7 Pándi Pál is hangsúlyozta, Az apostolról írván, hogy „torz lenne az a Petőfi-kép, amelyen eltűnnének a romantika korának Petőfire gyakorolt hatásjelei”.8
Dolgozatom épp e hatásjeleket vizsgálja. Vagy pontosabban: azok egy részét. Bevezetésem végére érve ugyanis épp arról kell még nyomatékkal szólnom, hogy Petőfi romantikájának eszmei forrásait ez a füzet egyáltalán nem meríthette ki. Még több évig tartó kutatást igényelne egy csupán megközelítőleg teljes összkép felvázolása is. Ahhoz azonban, hogy az ilyen monográfikus összefoglalások elkészülhessenek, talán nem fölösleges – márcsak a tisztázó viták élénkítése végett is – a részletező előmunkálatok megjelentetése.
11Nem tudjuk pontosan, hogy első pesti tartózkodása idején mikor és mit látott Petőfi a színházakban, azt sem tudjuk, hogy Aszódra melyik társulat verődött el és mit játszott, nem ismerjük az 1838-as selmeci német színészek programját sem.9 De ismerjük a harmincas évek színházi repertoárját országos és pesti általánosságában, s ennek alapján biztosak lehetünk abban, hogy az aszódi, selmeci magyar és német vándortársulatok műsora nagyjából ugyanazt tartalmazta. Egy-egy meghatározott időszakban a pesti, központi műsor és a vándortársulatok programja döntő különbségeket nem mutatott. Petőfi vándorszínészi pályáját követve láthatjuk, hogy Szabó József társulatának műsora a pesti színházéval sokban egyezett. S ha nyomon kísérjük a Kecskeméten felbomlott társulat tagjainak útját, azt látjuk, hogy 1843 tavaszán, kora nyarán Pozsonyban megint csak nagyrészt ugyanazokat a darabokat adják – Fekete József igazgatása alatt is.10
S nincs döntő különbség a német és a magyar társulatok programja között sem. Pesten mind a német, mind a magyar színházakban a német–osztrák melodráma, végzetdráma, bohózat, tündérjáték stb. az uralkodó a harmincas években. A „sikerdarabok” színházról színházra és persze városról városra járnak, s akit magyarul nem érdekelt a 12Harminc év egy játékos életéből, az valamelyik német színházban előbb-utóbb beleütközött a Dreissig Jahre aus dem Leben eines Spielers végzetes hőseibe, mert például egyedül a pesti német színházban 28-szor mutatták be e drámát 1828 és 1846 között (ami az akkori viszonyokat figyelembe véve magas szám).11
Kik tehát a harmincas évek magyar és német színházainak fő szerzői? Ha a korabeli színlapokat nézzük, vagy a megmaradt zsebkönyvek állandóan változó darabcímei alapján keresgéljük a szerzők nevét, leggyakrabban ezekkel a nevekkel találkozunk: Kotzebue, Karl Holtei, Raupach, Raimund, Birch-Pfeiffer, Töpfer, Schiller, Goethe… Ebben az időszakban a francia társasági darabok még csak gyéren jutnak el hozzánk, Shakespeare műveit pedig viszonylag még a német színházak adják gyakrabban, a magyar társulatok nem sok sikerrel birkóznak velük.
Solt Andor összeállította, hogy nemzetiség és műfaj szerint hogyan oszlottak meg a pesti magyar színház által 1839 tavaszán, vagyis a Petőfi statisztáskodásának feltételezett ideje alatt bemutatott darabok.12 A három hónap alatt bemutatott 32 színmű közül 16, vagyis a fele német–osztrák termék volt. A francia drámát csak négy mű képviseli, az angolt pedig csak kettő. Mondanunk sem kell, hogy a bemutatott 8 magyar mű – a Bánk Bán kivételével, egyértelműen és egyirányúan a német befolyást tükrözi. Nagyjából ez az arány jellemzi a harmincas évek egész repertoárját! Vagyis a fiatal Petőfi – bármerre járt az országban, Pesten, Aszódon, Selmecen vagy Sopronban – a színpadról elsősorban a német–osztrák szerzőket s a németes szellemmel áthatott magyar drámaírók műveit láthatta. Tehát: ha a harmincas években mágnesként 13vonzotta őt a színpad, ezt a mágnest mindenekelőtt Kotzebue, Birch-Pfeiffer, Raupach, Holtei s a többiek tartják kezükben – azok, akiknek még a nevét is hiába keresnénk bármelyik nagy Petőfi-monográfia névmutatójában!
A negyvenes évek elején lassan változni kezd a helyzet, az ország színpadain – a német színházakban is – előtérbe nyomul a francia (jórészt romantikus) dráma. Szabó József kecskeméti társulatának ismert programja 1843-ban már csaknem fele arányban tartalmaz francia darabokat. A később ismertetendő adatok szerint költőnk figyelme is a franciák felé fordul. S ekkor jelentkeznek nála a Shakespeare iránti érdeklődés első komolyabb jelei is, hogy azután a későbbiekben egész drámaesztétikai felfogásának központjába a brit költő kerüljön.
De ezzel már előre is szaladtunk. Egyelőre meg kell vizsgálnunk az első időszakot, Petőfi pályakezdését. Ha Petőfi indulására – feltételezésünk szerint – nagy hatást kellett gyakorolnia a német drámairodalomnak, akkor e hatás nyomait a művekben is meg kell találnunk.
Kezdjük egy olyan Petőfi-vers vizsgálatával, amelynek esetében e hatást már nem kell bizonyítanunk, elvégezték e feladatot mások (mégha erről a Petőfi-irodalom olykor megfeledkezni látszik is).
Az utósó alamizsna nem tartozik a kiválónak tartott versek közé, s művészi színvonalát tekintve nem is illik közéjük. Petőfi eszmei fejlődésének megítélése szempontjából azonban a kulcsfontosságú művek egyike. Meglehetősen különös, hogy az óriási Petőfi-irodalom szinte figyelemre sem méltatta e költeményt (Horváth János csak egy felsorolásában juttatott helyet neki monográfiájában), azt mondhatjuk, hogy Pándi Pálig senki sem foglalkozott érdemben e vers jelentésével. Pándi azután annál részletesebben elemezte a költeményt, s úgy határozta meg, 14hogy Petőfi egyik alapeszméjének, a „később gyakran megjelenő Krisztus-gondolatnak” „ősképlete” e mű.13
Témánk szempontjából először is azt kell kiemelnünk, hogy ez a költemény egy német melodráma hatása alatt született. Már a Honderű észrevette, hogy a vers „az ismeretes Babérkoszorú és koldusbot című drámának ügyes összevonata…”14 Nyilván ezen a nyomon indult el Ferenczi is, aki később részletesen kimutatta a dráma és a költemény rokonságát.15
Karl Holtei művéről van szó. A szomorújáték eredeti címe: Lorbeerbaum und Bettelstab, oder: Drei Winter eines deutschen Dichters. Mit einem Nachspiel: Bettelstab und Lorbeerbaum. Karl Holtei, aki Petőfihez hasonlóan (!) diák- és katonaélet után lett színész és író, a 30-as évek elején már sikerrel játszotta műve fő szerepét, de a dráma csak 1840-ben jelent meg nyomtatásban. Az 1839 júniusi pesti bemutatóra Szigligeti fordította le a szomorújátékot, kéziratos szöveg alapján. Petőfi ekkor már nem volt a színháznál (mintegy hónapja, hogy odébb állt), de az előkészületek és próbák során megismerhette a darabot. Ám ha ekkor nem is, Kecskeméten mindenképpen jelen volt a darab 1843-as bemutatójánál, sőt játszania is kellett benne. S még csak az sem valószínű, hogy „valamilyen kis szerepben”, mint Ferenczi – a költő színészi tehetségét eleve lebecsülve – feltételezi; a drámában több fontos férfiszerep van ugyanis, mint amennyi vezető tagja volt Szabó társulatának. De ez mellékes körülmény ezúttal, az a lényeg, hogy Petőfinek személyesen is közreműködnie kellett e dráma előadásában,16 s e mű erőteljes hatást gya15korolt rá, olyannyira, hogy e hatás alatt írta meg Az utósó alamizsnát.
A dráma tartalma röviden a következő. Henrik, a költő, nem kedveli feleségét, Ágnesért rajong, aki becsüli művészetét. Ágnes azonban a másé lesz, s Henriket további csapások érik: a kiadó nem hajlandó megjelentetni nagy művét, amelyet egy álbarát ráadásul galád módon meg is támad. A költő összeroppan s egy babérfából készült koldusbottal világgá indul. Eltelik húsz év, az utójátékban látjuk ismét Henriket, amint öreg koldusként megtér övéihez. Fia épp egyik bordalát énekli, mindenki a közben híressé vált költő dicsőségét zengi. Henrik előlép s folytatja a dalt. Felismerik, de elkésett dicsőségét és boldogságát már alig élvezheti: fia karjában meghal.
Olvassuk el Petőfi versét, s látni fogjuk, hogy a Honderű fején találta a szöget: a vers a dráma kivonata, de Petőfi nem a cselekményt, hanem a mű eszmei lényegét vonta ki. A dráma hősét megfosztotta minden személyes, konkrét vonatkozástól, hogy a költő sorsát általános érvénnyel mutathassa meg.
Ferenczi megelégedett e hatás bizonyításával, s miután mind a drámát, mind Petőfi versét hyperromantikus szentimentalizmusban elmarasztalta, napirendre is tért az ügy felett. De mi nem érhetjük be ennyivel. Az érzelmes modor és az idegen hatás nyilvánvaló kiütközése nem fedheti el előlünk, hogy ebben a kölcsönvett köntösben Petőfi egész későbbi költészete egyik alapeszméjének előképe jelenik meg, in statu nascendi láthatjuk itt Petőfi költészetfelfogásának egyik meghatározó tényezőjét. Pándi ennek kapcsán utalt a Kereszt című vers alapgondolatára: „Fakereszt illet megváltók titeket.” Valóban, ide is vezetett Az utósó alamizsnával elkezdett út, de hogy ez a vers milyen centrális gondolatot pendített meg Petőfi költészetében, azt talán még jobban bizonyítja a költő jelszavát megfogalmazó nagy vers, a Ha férfi vagy, légy férfi… Mindkét vers a sors és a költő viszonyát ábrázolja, de amíg az elsőben a költő a sors passzív elviselője, a másodikban kihívóan szembeszáll a sorssal. Az utósó 16alamizsna költője úgy érzi, hogy ő és „a sorsharag Egy anyaméhből született”, s ezért el kell tűrnie a sors csapásait. Négy évvel később már így biztatja magát a költő:
Amíg Az utósó alamizsna írásakor Petőfi csak elvont formában ábrázolta a költő és a társadalom konfliktusát, a közben eltelt évek alatt pontosan megértette, hogy Henrik sorsa, a magány és a nyomor, nem minden költőt fenyeget, csak azokat, akik nem hajtanak fejet a hatalom előtt. Mert a művészek közt is akadnak olyanok, akik boldogan nyalják a gazda „kegyelmes lábait” s akiknek ezért bőven jut az asztalról maradék (A kutyák dala), a nyomor és a fegyver azokat üldözi, akik szabadok akarnak lenni (A farkasok dala). Ezért minden igaz költőnek készen kell állnia a koldussorsra, vagyis Henrik sorsára, de ezt immár nem megadó alázattal, hanem büszkén kell elviselni:
Mind a három vers (A kutyák dala, A farkasok dala, Ha férfi vagy, légy férfi…) 1847 januárjában íródott, s mind a három szinte válaszként csattan Az utósó alamizsna rezignált, lemondó alapeszméjére. S hogy milyen mélyen élt Petőfi eszmerendszerében a Koldusbot és függetlenség jelszava, azt az is bizonyítja, hogy már a vers megírása előtt, prózában is megfogalmazta. Amikor Karl Beck pesti látogatásakor életrajzot kért Petőfitől, költőnk szükségesnek tartotta, hogy e néhány soros vázlat is kifejezze a világgal szemben elfoglalt helyzetét, s ennek megfelelő 17jelszavát: „Seine Devise ist: »Bettelsack und Freiheit!«” „Jelszava: »Koldustarisznya és szabadság!«”17
Különös, hogy a költő önvallomásos verseiben koldusbotról beszél, e német prózában pedig Bettelsackot emleget, ami pedig talán passzívabb magatartást tükröző kép, mint a boté. Lehet, hogy a koldusbot jelszóvá emelése épp egy német költő előtt Petőfi számára nem kívánatos Holtei-reminiszcenciák (Bettelstab) felidézését jelentette volna, s ezért cserélte fel a szavakat. Nem tudhatjuk. Mindenesetre mi megmaradunk Petőfi versben és magyarul megfogalmazott jelszavánál, mert az a kifejezőbb.
Világos az út, amely e jelszótól Petőfi életművének csúcsára, Az apostolhoz vezet. Henrik még csak áldozata a sorsnak, Szilveszter már forradalmi mártírja a sors, a társadalmi rendelés elleni küzdelemnek, de a két hős közti rokonság ennek ellenére is letagadhatatlan. Mindkét írástudónak nyomor az élete, mindkettőjüknek művét visszautasítja egy kiadó, s csak haláluk pillanatában, illetve haláluk után értik meg őket. Az utósó alamizsna a költő sorsát általánosítva Szilveszter tragikumának halvány elővázlatát adja meg.
Természetesen nem akarjuk Holtei művéből levezetni Az apostolt. Holtei műve mellett sok más, fontosabb alkotás eszméi kerültek még be e nagy költeménybe, s mindenekelőtt – ellentétben a Havas-féle filológusok képtelen állításaival18 – ez a mű nem elsősorban könyvélményekből, hanem Petőfi saját sorsának, költői végzetének átéléséből született. De e költői hivatás felismeréséhez, megközelítéséhez hozzájárult Holtei műve: a nyomorban élő – és épp művészi törekvései miatt nélkülöző – fiatal Petőfinek a Babérfa és koldusbot olyan élmény lehetett, amely hozzájárult társadalmi helyzetének tudatosításához, megfogalmazásához. Viszontagságait teljes joggal rokoníthatta a sorsüldözte Henrik „ínségterhes életéhez”, „a sorsharag” csapásait maga is szenvedte vándorszínészi pályáján.
18„Engem rettenetesen üldöz a sors…” – írja Szeberényinek 1842 novemberében.19 Fiatalkori leveleiben különböző formákban többször panaszra fakad a sors, a végzet haragja miatt – ilyen lelkiállapotban felszabadító, ösztönző, utat mutató hatással kellett lennie rá Henrik példájának: ez is segített megsejtetni vele, mi vár a művészre egy értetlen és közönyös világban.
Holtei drámája természetesen éppúgy magán viselte az Engels által ostorozott „német kispolgári nyomorúságnak”20 minden férfias tiltakozást leszerelő, sorvasztó passzivitásra késztő nyomását, mint a többi német végzetdráma. Ezért nem is adhatott tartós ösztönzést egy más ország más körülményei közt felnövő, tapasztalatai, élményei, alkata révén eleve forradalmi útra predesztinált költőnek. De a Petőfi indulásában játszott szerepét nem illik elhallgatnunk – pusztán azért, mert Holtei ma már csak az irodalomtörténeti kézikönyvekben él.
Bajza szerette gúnyolni „a híres Raupachot”, hogy a német drámaköltő-professzor rovására is kiemelhesse kedvelt franciáit.21 A csöpögős szomorújátékok Raupachja rá is szolgált a gúnyra, de a bohózatíró Raupach megérdemel egy-két jó szót. Korszellem című vígjátékában (amelyben Petőfi is sikerrel „kacagtatta meg a közönséget”) hatásosan teszi nevetségessé azokat, akik erőszakkal akarják megállítani az idők folyását.22
Egy lengyelországi faluban játszódik a cselekmény; e falut Lidérczy földesúr teljesen elzárta a világtól, hogy így akadályozza meg a korszellem újító eszméinek beáramlását. Kecskeméten valószínűleg Petőfi játszotta Ködösi oskola19mestert, aki a reakciós ideológia főképviselője a darabban. Ködösi elve, hogy az embereket úgy kell kormányozni, „mint bábokat”, s szeretné kalitkába csukni azokat, akiket a korszellem megtestesítőinek tart. Kísérletei azonban – a közönség nyilvánvaló tetszése mellett – sorra zátonyra futnak. S hogy aki a cselekményből nem tudná levonni a tanulságot, ne maradjon eligazítás nélkül, a szereplők minduntalan a közönség szájába rágják a leckét: „…agyon ütni nem lehet a korszellemet… Már miért ne lehetne? Azért mert halhatatlan.” Nevetséges mivoltukban lepleződnek le a darab folyamán a júliusi francia forradalom ellenségei, a tudatlan népet ördöggel, pokollal rémisztgető politikai szemfényvesztők. A bohózat zárószavai, amelyeket a pesti cenzor, gróf Pongrácz természetesen kihúzott, a reakció képviselőinek „önkritikájával” így foglalják össze a darab mondandóját:
„Lidérczi: Ködösi…! Micsoda szerepet játszottunk mi e comédiában?
Ködösi: Nem a legfényesebbet, mert elfeledénk, hogyha a korszellemnek legalább a kulcslyukat nem hagyjuk nyitva, ajtóstól rohan a házba.”
Gróf Pongrácz megakadályozhatta, hogy a színészek elmondják a veszedelmes tanulságot, de tudatukból nem törölhette ki e leckét. Mint ahogy az egyik pozitív hősnek ama kitételét sem, amely szerint a korszellem úgy működik, mint valami szabó: „Ő könyörület nélkül foltozza és szabja a világot…”
Tudjuk, hogy Petőfi forradalmi ideológiája elsősorban francia elméletekre épült, s Lukácsy Sándor újabb kutatásai ezt az általános ismeretünket konkrét részletekkel hitelesítik. E színdarab azonban arra int, hogy a kor szelleme, haladást, reformokat sürgető eszméi már a fiatal Petőfihez is eljutottak: költőnk még nem ismerte a francia forradalmi ideológiát, amikor ifjú színészként már személyesen részt vett a korszerű reformeszmék terjesztésében. A halhatatlan, feltartóztathatatlan, a házba ha kell ajtóstól berohanó korszellem reformer szellemű útegyengetői közül indult el Petőfi, hogy azután a forradalmi világ20szellem diadalútjának előharcosa legyen. „A monarchia emberei – írja majd 48-as naplójában – nem hiszik vagy gátolni akarják a világszellem fejlődését, s ez istentagadás.” (E sorokat írva aligha gondolt a fentiekre, de nekünk eszünkbe kell, hogy jusson vallomását olvasva: Petőfi már húsz esztendős korában színészként küzdött azok ellen, akik „gátolni akarják a világszellem fejlődését”.) „Én ellenben hiszem, hogy fokonként fejlődik a világszellem, látom, mikép fejlődik, látom az utat, amelyen megy. Ő lassan halad, minden száz vagy néha ezer esztendőben tesz egy lépést, de miért sietne? Hiszen rá ér, mert az övé az örökkévalóság.”23 Megint hozzátehetjük: nem Raupachtól tanulta mindezt, de amikor a német bohózatíró azt példázta, hogy a korszellem halhatatlan, Petőfi gondolkodását akaratlanul is előkészítette az örökkévaló világszellem eszméjének befogadására.
Persze csak előkészítette. Hiszen Raupach, e népszerű Trivialromantiker,24 nem kis részben épp annak köszönhette népszerűségét, hogy nem volt forradalmár: okos liberális módjára csak arra szerette volna rávenni a hatalmasokat, hagyják nyitva legalább a kulcslyukat, mert különben ajtóstól rohan a házba a kor felforgató szelleme. S nem véletlen, hogy szabóhoz hasonlította ezt a korszellemet, amely „könyörület nélkül foltozza és szabja a világot”. Az érett Petőfit mindez nem elégíthette ki, mert a raupachi komédiára szinte visszhangzó híres levelében épp a foltozgató politika ellenprogramját fogalmazta meg, egy olyan Fiatal Magyarországért küzdve, „mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába akarja öltöztetni…”25 Ez a „tetőtől talpig új ruha” már korszakos távolságban van Raupach foltozgató korszellemétől, de – 21ismételjük meg – innen, a raupachi lapályról emelkedett Petőfi útja a 48-as napló és Az apostol csúcsaiig.26
E két mű közé esik a nevezetes cikk, a május 27-i, visszavonulót sziszegő hírlapi vallomás.27 Miután Petőfi, utolsónak a márciusi fiatalok vezetői közül, engedett a kormány és a mérsékelt többség nyomásának, egyebek közt így magyarázta korábbi minisztérium- és királyellenes fellépéseit:
„Átalakulásunk mindenesetre vérbe fog kerülni, arról szó sincs; azon kell hát lennünk, hogy minél kevesebb vérbe kerüljön, s erre a legcélszerűbb eszköz, az új eszmét lassanként, apródonként terjeszteni, megkedveltetni. Jaj nekünk, ha egyszerre berohan ajtóstul!”
Talán nem lehet puszta véletlennek tekinteni az utolsó kép egyezését a raupachi tanulság már idézett megfogalmazásával: „…hogyha a korszellemnek legalább a kulcslyukat nem hagyjuk nyitva, ajtóstól rohan a házba”. Elgondolkodtató, hogy épp akkor jutott Petőfi eszébe a liberális Raupach érvelése, amikor forradalmi, minden foltozgatást céltalannak ítélő, „tetőtől talpig új ruhát” követelő programjának reformeri látszatot kényszerült adni… Akár a helyzet kényszere által magyarázható mintegy „tudatalatti” asszociációról van szó, akár tudatos visszanyúlásról, aligha tagadható, hogy a cikk idézett képe arra a Raupachra emlékeztet, akinek Korszellem című darabjában épp ezt a mondatot is szavalnia kellett a Ködösit alakító ifjú Petőfinek.
22Ugyanabban a levélben, melyben Petőfi a Fiatal Magyarország fent idézett programját magyarázta el Aranynak, olvashatjuk még a következő személyhez szóló argumentációt: „Ha nem látod át, kedves barátom, hogy én ezekért hítalak az Életképekhez, úgy csak maradj Krähwinklben, maradj Vahotnál.”
S ezzel Raupachtól Kotzebue-hoz érkeztünk, Krähwinkelt ugyanis ez utóbbi tette a kisvárosi elmaradottság, az alpári ostobaság valamikor Európa-szerte ismert jelképévé.28 Petőfi annyira kedvelte ezt a fogalmat, hogy egy másik, szintén Aranyhoz írt levelében is használta. Mindebből persze nem következik, hogy feltétlenül ismernie kellett a Die deutschen Kleinstädtert, mint ahogy nem feltétlenül olvasta Freudot az, aki mondjuk a libidóról értekezik. Igaz ugyan, hogy Selmecen tanulmányozta Kotzebue-t, de a kassai kiadás, amelyről Szeberényi beszél emlékezésében,29 nem tartalmazza ezt a vígjátékot. A valószínűség mégis amellett szól, hogy Petőfinek ismernie kellett a darabot, mint amilyen valószínű az, hogy ma egy művelt színész ismeri mondjuk Molnár Ferenc Testőrét. Petőfi vándorszínészi pályájának kezdetén terjedt el a nagykanizsai, 1839-es Kotzebue-sorozat, amelynek egyik – általunk is használt – kötete tűrhető fordításban ezt a vígjátékot is közölte.30 E Kotzebue-füzetek a vándortársulatok repertoárjának fontos darabjai voltak.
De érdekes-e ez egyáltalán? Hátha azoknak van igazuk, akik Kotzebue nevét még leírni is restellik a Petőfié 23mellett? Hiszen köztudott dolog, hogy Krähwinkelhez hasonlóan a szerző neve is fogalommá vált, s ennek akusztikája sem sokkal jobb, mint e képzeletbeli német kisvárosé, – valósággal jelképe a vizenyős-érzelgős német drámának. A fiatal Engels is, amikor ki akarta gúnyolni Beck egyik versét, fentebb már idézett cikkében ezt írta: „Beck itt Kotzebue és Iffland színvonala alá süllyed, a szolga tragédiája még a polgári szomorújátékon is túltesz.”
Kotzebue szomorújátékai valóban paródiaként hatnak ma már, de bohózatai sokkal élettelibbek, s közülük nem egy – merem állítani – némi felfrissítés után mai színpadon is megállná helyét. Elsősorban éppen a Die deutschen Kleinstädter (A kisvárosiak), s a Legjobb az egyenes út című komédia, amelynek főszerepét, mint láttuk, Petőfi játszotta Kecskeméten, 1843-ban. Ez utóbbiról két évvel később színijegyzetet is írt, s egyetlen becsmérlő megjegyzést sem tett Kotzebue-ra.31 Ha tehát Petőfi kedvelt szóhasználata a Krähwinkel-ezés, ha szerzőket csepülő első színijegyzeteiben még 1845-ben sem támadta Kotzebue-t, akkor Hatvany Lajos puszta állítását nem tekinthetjük kellő alapnak ahhoz, hogy elhiggyük: Petőfi 1840-ben Kotzebue-tól Vörösmartyig jutott el…32
S egy ilyen szembeállítással nem is tudunk sokat kezdeni. Más Vörösmarty, más Kotzebue. A Csongor és Tünde a magyar költészet remekműve, de Vörösmarty egyetlen érdemleges – csak számunkra érdekes – vígjátékával, A fátyol titkaival szemben Kotzebue az egész Európát ellátta a szórakoztató vígjátékok seregével.
Igaz, épp azt szokták szemére vetni, hogy csak a szórakoztatás célja vezette. Lehet, hogy így van. De abban a korban még szórakoztatni sem lehetett társadalmi mondanivaló nélkül. S Kotzebue legjobb vígjátékai – első24sorban A kisvárosiak – nem is nélkülözik a mérsékelt, de szellemes társadalomkritikát.
A kisvárosiak rövid tartalma a következő.
Szabinát, Staar polgármester úr leányát férjhez akarják adni Krähwinkel poétájához, aki egyszersmind építőbánya- és utak fölvigyázó helyettes. A leány szíve viszont Olmersé, akit a fejedelmi lakvárosban ismert meg. Szíve fölött hordja az ifjú képmását, amíg anyósa rajta nem kapja e kép áhítatos szemlélésén. A lány azzal vágja ki magát, hogy a kép – a királyt ábrázolja. Ezután jön a Revizorra emlékeztető fordulat: Olmers megérkezik a kisvárosba, ahol már eleve inkognitóban utazó nagyságnak, majd az anyós hibájából – a királynak vélik. Mulatságos törleszkedési jelenetek után kiderül a tévedés, s a felbőszült család most már végképp hallani sem akar Olmers és Szabina házasságáról, a leányt a zugpoétához akarják erőltetni, – főleg azért, mert annak legalább címe van, s ez Krähwinkelben mindennél fontosabb. Mindenféle bonyodalmak után Olmersről kiderül, hogy neki is van címe, lévén belső tanácsos, s mivel a polgármester papát kimenti ügyetlenségeinek következményeiből, a leány kezét is elnyeri.
A szerkezetében és szatirikus ábrázolásával talán még a Revizornak is némi mintát nyújtó vígjáték ezzel a befejezéssel válik a német viszonyok áldozatává, jórészt itt mutatkozik meg, mi választja el egy olyan igazi társadalmi szatírától, mint amilyen Gogol remekműve. De a részletek ötletesek, humorosak s szellemesen bírálják a címdögkórt, – ahogy Szabina mondja – s a tudatlanságot, a törleszkedést, a mucsai szolgalelkűséget és maradiságot. Amikor például a városba érkező Olmers kocsijának tengelye eltörik (a polgármester ugyanis azt az elvet vallja, hogy nem kell megcsináltatni az utakat, mert a kovácsoknak is élni kell valamiből), anyja a következő üzenettel indítja el a szolgát a rokonsághoz: „Fusson csak szaporán rokonomhoz, Brendel asszonyhoz, a főtutaj- és halászmesternéhez és rokonom, Morgenroth asszonyhoz, a városi eleség-vám-pénztári-írnoknéhoz, s mondja kend: az aladószedőné asszony alázatos tiszteletét üzeni a főtutaj- és halász25mesterné asszonynak s a városi eleségvám-pénztári írnokné asszonynak és ha a főtutaj- és halászmesterné asszony és a városi eleségvám-pénztári írnokné asszony oly kegyes lenni akarja az aladószedőné asszonyt egy pillanatra meglátogatni…”
Itt elvágjuk, mert talán ennyiből is látszik, hogy Krähwinkelben, mint Szabina mondja, „cím nélkül semmire sem megy” az ember. Nem tudom elképzelni, hogy miért csak 16 éves koráig tetszhetett volna mindez Petőfinek? S miért nőtt volna ki belőle 1840-re? Ő, aki A helység kalapácsában az eposzi hősök másfajta, de rokon címkórságát oly jókedvvel gúnyolta ki, ő, aki A táblabíróban, „Felső-Kis-Kálnai és Szent-Demeteri Fegyveres Tamás” úr faluját ábrázolva szintén egy elmaradott, reakciós parlagi zugot akart szatirikusan ábrázolni, minden bizonnyal szívesen derült Krähwinkel lakóin – 1840 után is.
Kotzebue egy másik vígjátékában, a Legjobb az egyenes útban – Jókai szerint – főszerepet kapott a költő. E bohózatban Kotzebue vaskos csapásokat osztogatott ki a klerikális képmutatásnak. És épp ez a darab lényege. Ha Petőfi – Egressyt utánozva – a pánszláv izgatás elleni politikai agitációra használta fel szerepe eljátszását, ezzel hogy úgy mondjuk, napi politikai feladatot vállalt. Mélyebb és időtállóbb, igazi mondanivalója azonban nem ez volt a darabnak, hanem a kegyeskedő ármánykodás leleplezése.
Hadd emlékeztessünk itt arra a kis vitára, amely a bohózat egyik, 1841-es előadása körül alakult ki. Bajza, aki Kotzebue egyik szomorújátékát „nyomorú műnek” nevezte,33 s Egressyt is szívesen csipkedte, ezúttal lelkesen kiállt Kotzebue és Egressy mellett. Szembeszállva ama kritikussal, akinek nem tetszett a vallás szolgáinak gúnyolása, ezt írta: „…ahogyan Kotzebue Krumm Illést festé, Egressy pedig játszá, abban nem a vallás szolgája van kigúnyolva, hanem egy pedáns fiatal tudós, ki vagyonhoz és papi hivatalhoz hízelgéssel és ármánykodással akar jutni… 26Angliában a legfőbb hivatali személy sem ment a legélesebb gúnytól… Az a beszédszabadsághoz tartozik, hogy a nevetséges dolgokat ostorozzuk, akár kis, akár nagy emberekben mutatkoznak azok…”34
Ez a kis polémia is jelzi, hogy a legjobb Kotzebue-vígjátékok nem csupán ártalmatlan szórakoztató termékek voltak, hanem a maradiság, a negatív társadalmi figurák bírálatával ugyanannak a haladó korszellemnek képviselői is, amely a XIX. század első felének szinte egész irodalmát befolyásolta.
A Legjobb az egyenes út egyik szereplője különben, a termetes és iszákos Krebsné, némileg emlékeztet A táblabíró pálinkakedvelő Borbála kisasszonyára. Ez utóbbi mindenesetre a népszínművek világából került át Petőfi szatirikus elbeszélésébe, márpedig Kotzebue bohózataitól – az osztrák Volksstückökön át – felismerhető út vezet a magyar népszínműig.
Mivel dolgozatomban külön nem kívánok foglalkozni Petőfi és a népszínmű elég sokszor tárgyalt kapcsolatával, itt látszik helyénvalónak utalni e téma egy-két vonatkozására. Horváth János ez esetben egyszerűsít vagy eltúloz néhány hatáslehetőséget,35 vitathatatlan azonban, hogy joggal utal A peleskei nótárius című népi vígjáték genre-alakjára, Baczúr Gazsira, mint amely műfaji hatással lehetett Petőfi genre-költészetére. A műfaji hatás mellett 27hadd emeljem ki az eszmei kapcsolódást is. Gaal József nevezetes színműve, amellyel Petőfi oly sokszor találkozhatott vándorszínészi pályafutása során, a parlagi maradiság bírálatával ugyanolyan polgári reformer funkciót töltött be, mint Raupach és Kotzebue fentebb említett bohózatai. Baczúr Gazsi – Ködösi oskolamesterhez vagy Staar polgármesterhez hasonlóan – jórészt épp azzal válik nevetségessé a nézők előtt, hogy makacsul szembeszegül a korszerű eszmékkel. Különösen érdekes – nemcsak műfaji, hanem eszmei szempontból is – Gazsinak az a verses mondókája, amelyet az első szakasz hatodik jelenetében ad elő. A korhely „kritikája” fordított hatást kelt, s a haladó pesti ifjúság szellemi fejlődésének dicsőítésévé válik:
Petőfi 16 éves statiszta volt, amikor először láthatta a darabot, utána első fellépései is ehhez a népszínműhöz, s legalább egy alkalommal ehhez a szerephez fűződtek. Valószínű, hogy épp e dalból értesült először a „felforgató” Börnéről, s arról, hogy a maradiak mennyire gyűlölik a szabad gondolkodás e demokrata képviselőjét. S ez lehetett számára az első színdarab, amely szatirikus eszközökkel ábrázolta a nagy magyar parlagot, s annak legrosszabb28fajta szülötteit, a korhely és fafejű kisnemeseket. Petőfit saját létélményei fordították, egyre növekvő tudatossággal és indulattal, a magyar nemesség ellen, de nincs okunk csökkenteni annak jelentőségét, hogy saját élettapasztalatait színházi-művészi élmények is segítettek megfogalmazni. S hogy itt a közvetlen hatás lehetőségét sem zárhatjuk ki, világosan jelzi a darabnak az a részlete, amelyben Gazsi megindokolja, miért nem jár színházba. A parlagi nemességnek ez az önjellemzése hangulatában közel áll A magyar nemes – természetesen sokkal kiérleltebb és határozottabb – szatirikus tirádájához. Gazsi egyebek közt így beszél:
„Magyar vagyok, töröm a bordáját, még pedig a java. Ki tagadni meri, lecsákánynyelezem, de abban a tehátromban oly csendesen kell az embernek magát viselni, én nem oda való vagyok, nem kell nekem a csendes mulatság, inkább a Zrínyiben egyet ferblizek, s ha valaki megharagít, olyat ütök az asztalra, hogy a poharak balétot táncolnak. Ez a valódi comédia.”36
Természetesen nem a szavak hasonlóságáról van szó. Ilyesmi is akad Petőfi költészetében, nem is ritkán (ennek okait később fogjuk vizsgálni), ami itt szembetűnő, az a belső ábrázolástechnikai rokonság: Baczur Gazsi és A magyar nemes hőse egyaránt a hetvenkedő önjellemzés, a műveletlenséggel való parlagi dicsekvés révén válik komikussá.
Jegyezzük még meg, hogy a kor másik népszerű vígjátéka, Nagy Ignác Tisztújítása, amelyben Petőfi egy alkalommal szintén játszott főszerepet (Tornyait), számos részletével szintén a magyar vidék elmaradottságát, s az azzal szorosan összefüggő korrupciót bírálta, sőt eszményt is próbált adni. S ha igaz is, hogy Tornyai inkább mérsékelten haladó, semmint merész újító, a fiatal Petőfi bizonyára szívesen szavalgatta e hős szentenciáit: „Semmi halogatásnak nem vagyok barátja. Bajainknak fele szűn29nék meg, ha annak idejében mindjárt elejöket vennők…” „Ti a megvesztegetés undok ösvényén akartok ezen hazaboldogító célhoz eljutni?! Az ily eszközök – csekély belátásom szerint – mindenkor ellenkeznek a böcsület szigorú szózatával.” „Mindenkor és minden ügyben egyenes úton szoktam járni…” „én semmi aljas eszközökkel nem szennyezem be magam…” „…Én megvesztegetéshez sohasem fogok folyamodni…”37 És így tovább.
Petőfi később az Incorruptible, Robespierre nyilvánvaló példáját követve fogalmazta meg, hogy „nem a széttört korona, hanem megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja”.38 Az ő puritán jelleme azonban nem a francia forradalom tanulmányozásától alakult ki, lényegében már sokkal korábban kiformálódott. S nem is lehet egy jellem kibontakozását csak vagy akár elsősorban könyvek hatására visszavezetni. Neveltetés, alkat, körülmények bonyolult végeredménye egy-egy jellem. Petőfi karakterének eszmei formálói között azonban nyugodtan megemlíthetjük azokat a pozitív hősöket is, akiket diák korában Plutarkhoszból, vagy nem sokkal később a színpadról ismert meg. Ebben a vonatkozásban a francia hatásnak nem kellett döntő változást hoznia Petőfi fejlődésében.
Megállapíthatjuk tehát, hogy Petőfi a német drámairodalomtól ösztönzéseket kapott a költői hivatás tudatosítására (Holtei), s nem egy német, illetve német–osztrák minta által ihletett magyar vígjáték szerepeinek eljátszásával részt vett a reformellenességgel szembeszálló, haladó, liberális korszellem propagálásában (Raupach, Kotzebue, Gaal, Nagy Ignác).
30Mindezzel azonban egyáltalán nem akarom azt állítani, hogy Petőfi csupa pozitív, előremutató tanulságot tudott levonni azokból a – túlnyomórészt német vagy német ihletésű – színművekből, amelyeket pályakezdése első szakaszában, 1838–1842 között megismert. Sőt minden valószínűség amellett szól, hogy a sok érzelgős, könnyes vagy inkább vizenyős német szomorújáték a fiatal diák természetes – életkorából és helyzetéből egyaránt következő – szentimentalizmusát csak elmélyítette, s mind érzelmileg, mind nyelvileg egy ideig a kor sablonjaihoz szorította Petőfit.
Leginkább árulkodó módon a nyelv jelzi az érzelmesség csapdáit. Horváth János – monográfiája kezdetén – összeállított egy kis csokrot Petőfi zsengéinek ma már oly annyira petőfietlennek érzett stílusvirágaiból: „a szél mily keseregve nyögel”, „e szü öröm-érzeteknek tengerében leng”, „annyi kéjnek bölcsejében”, „a kellemgazdag ifjúságnak elhulla bájvirulata” és így tovább.
Horváth kimutatta Vörösmarty, Kölcsey, Bajza mindezekben feltűnően kiütköző hatását, az idegen költők befolyásának lehetőségét azonban azzal utasította el, hogy egy kezdő költő „korábban s erősebben kerülhet a maga nyelvén szólók, mint idegen hatások alá”.39 Magam sem hiszem, hogy például Petőfi korai Claudius és Matthisson fordításából önmagában is és feltétlenül „az illető költők hatására” kell következtetni, de az idegen hatás nemcsak idegen nyelven érvényesülhet… hanem fordítások révén is.
Ha figyelembe vesszük, hogy az ifjú Petőfi érdeklődésének középpontjában a színpad, a színműirodalom állt, ha a játszott, másolt, súgott, olvasott és látott darabok nagy számára gondolunk, a magyar költők mellett ebben az időszakban feltétlenül számolnunk kell az idegen drámaírók hatásával is. S ha e hatás nem egy tartalmi vonatkozását korábban bebizonyíthattuk, most hadd utaljunk arra, hogy ez a tartalom jórészt a magyar fordítások köz31vetítésével jutott el az ifjú Petőfihez: Komlóssy Ferenc, Fáncsy, Egressy Benjámin, Szigligeti és a többiek nyelvén. Ha e fordítások átlagát vesszük alapul, azt is megállapíthatjuk, hogy Petőfi zsengéinek nyelve közelebb áll e fordítások érzelgős-fennkölt-emelkedett modorához, mint Vörösmartynak a 30-as, 40-es évek fordulóján írt verseihez. Vörösmarty ez idő tájt írt költeményei férfiasabbak, modernebbek, mint a Horváth János által idézett Petőfi-zsengék kirívó sorai, míg viszont a német drámák legtöbb fordítása pontosan a zsengék nyelvén szól. E fordítók Vörösmartyt akarták követni, de a fordítandó alapmű eredeti nyelvi anyaga és saját tehetségük másodlagossága nem eredményezhetett mást, csak egy olyan nyelvet, amely úgy viszonylik a Vörösmartyéhoz, mint mondjuk a Mécs László nyelve Adyéhoz.
Az általános kijelentések régióiból áttérve a konkrétumokra, nézzük meg például az osztrák Halm akkoriban tízezreket elérzékenyítő szomorújátékát, a Griseldist, amelyben, mint láttuk, költőnk is fellépett. Íme néhány ízelítő a derék Fáncsy Lajos fordulataiból: Griseldis lelkében bájhang zengedez, férje megígéri neki, hogy kéjtenger fogja övezni létét ezentúl, de a nő azt feleli, hogy amennyiben a boldog szerelem kéjeit óhajtja valaha éldelni, mással tegye ezt, mert ő az erdő árnyába tér vissza, hogy a fák zúgása legyen sírdala.40
Talán e néhány példa is érzékelteti, hogy a Petőfi-zsengék nyelve ennek az érzelmes német–osztrák szomorújáték-irodalomnak húrjaival rokon hangokat pengetett. S ez természetes is. Ha az ifjú színészre és poétára hatott e darabok világa – s láttuk, hogy hatott –, e befolyás nem érvényesülhetett a nyelvi közeg ellenére, inkább annak segítségével. S ezért a legtermészetesebb dolog, hogy például Az utósó 16alamizsna nemcsak Holtei eszmei hatását jelzi, hanem az ilyen drámák magyarul oly jellegzetesen emelkedett modorát is: a bűvösbájosan zengő lant elanda32lító húrjain Az ének újra zengett, a költő pedig nyögé… az ínségterhes életet és így tovább.
Nyelv és közlés, forma és tartalom együttes hatásának elkerülhetetlen eredménye a Petőfi-zsengék érzelmessége, s túl a zsengéken, még 1842–44-ben írt nem egy versének is szentimentalizmusa, érzékeny-lemondó iránya. A német drámairodalom legtöbb művére a német burzsoázia társadalmi gyengesége, bátortalansága, s ennek következtében harcképtelensége nyomta rá bélyegét. Az ebből fakadó rezignált, békés tűrést, szenvedést, a sors elviselését hirdető drámaköltészet egy ideig nem maradhatott hatás nélkül az egyéni sorsában magát szintén elesettnek érző ifjú művészre. Bajza epés megjegyzéseket tett ama német drámákra, amelyekben az erényes és ártatlan embereket „a lelki tortura minden nemein” át gyötrik a szerzők, de egy olyan fiatalember szemében, aki szintén a sors ártatlanul üldözött áldozatának ítélhette magát, egy ideig tetszhettek a Henrikek, Griseldisek szomorú históriái.41
Pándi Pál épp Az utósó alamizsna (és a Jövendölés) kapcsán azt állapítja meg, hogy „…a jelenben lemondó, igazolást csak a halál utáni jövőtől váró érzelmes modor inkább hagyományos mozzanat, sőt kissé póz is, mintsem Petőfi lelkiállapotának igazi képe”.42 Valóban hagyományos mozzanat ez az érzelmes lemondás, de egészítsük ki 33két dologgal e megállapítást: 1. e hagyományos mozzanat elsősorban az osztrák–német szomorújáték eszmei közvetítésével kerül be Petőfi költészetébe; 2. de csak azért kerülhet be, mert megfelel – egy ideig – a költő társadalmi állapotának, eszmei és morális helyzetének. Vagyis Petőfi lelkiállapotának igazi képe egy meghatározott időszakban.
S ezt a meghatározott időszakot sem olyan könnyű pontosan elhatárolni. Vissza-visszatérnek ezek a mozzanatok később is, hogy azután a Felhők időszakában még erőteljesebben s már módosulva, de ugyancsak a költő reménytelenül keserű álláspontját érzékeltessék, sőt – ám ez már messzire vezetne témánktól – még a nagy forradalmi versek mellett is elő-előbukkannak a kamaszkori bánatok új tartalmakkal gazdagodott, férfiasabb, de nem kevésbé szomorú hangjai.
Maradjunk azonban a pályakezdés időszakában. Az érzelmesség s az annak megfelelő nyelvi fordulatok, stílusvirágok mellett van-e még más nyoma annak a hatásnak, amelyet a német végzetdráma, lovagi és szomorújáték gyakorolhatott az ifjú Petőfire? Azt hiszem, több is van. Így például a minden kamasznál természetes kalandvágy, regényesség iránti hajlam kielégülhetett egy ideig a lovagi nézőjátékok csodálatában is, s talán van valami közük e fiatalkori élményeknek ahhoz, hogy olykor még a férfi költőnél is fellelhetők a lovagkor utáni nosztalgiák. Még fontosabbnak tartom, hogy e drámák is alakíthatták Petőfi nő- és szerelemfelfogását.
Bonyolult téma ez, amelyre itt csak vázlatosan térhetünk ki. Roppant nehéz s olykor szinte lehetetlen meghatározni, hogy egy-egy ember világnézetének ez vagy az a lényeges mozzanata mikor, milyen hatások alatt alakul ki. Tény, hogy Petőfi, aki a politikában eljutott addig, ameddig akkor és Magyarországon egyáltalán el lehetett jutni, a szerelem és a nő társadalmi szerepe tekintetében a kor átlagos felfogásától nem nagyon tért el. Épp azért, mert ebben az esetben nem tudott elszakadni ettől az átlagtól, nehéz lenne kinyomozni, mikor és hogyan tette 34magáévá az átlag véleményét. Lehet, hogy még a szüleitől tanulta, mi a nő dolga a világban. Az is lehet, hogy valamelyik kedvelt tanárától, nem tudjuk. A német színműirodalomból mindenesetre tanulhatott ilyesmit.
Emlékezzünk csak, mit írt az érett Petőfi George Sandról: „Ő, mint a mészáros a marha böndőjét, fölhasítja a társadalmat, hogy megmutassa belsejének egész rondaságát, és azt kiáltja: így nem maradhat!… oh ez merész, dicső, nagy munka, de férfinak való, nem asszonynak. Regényeinek olvasásakor mindig megzavar a gondolat, ha eszembe jut, hogy ezeket asszony írta, s szinte kedvetlenül teszem le. Ha már munkás az asszony, jó, hadd főzzön a konyhán, hadd gyomláljon a kertben, itt szép, ha bepiszkolja is kezét; de az istállót bízza a férfiakra.”43 Igaz, máskor lelkesen hasonlítja Júliáját a francia írónőhöz, de mindez nem változtat azon, hogy az idézett passzust egy-két szó kivételével akár Sujánszky Antal is megírhatta volna.
Nos, a fentebb idézett Griseldis ugyanezt a nőeszményt dicsőíti. Az egész mű szelleme is benne van Percival ama nyilatkozatában, amelyben a hős megvetésével sújt egy bűvös tudományokkal foglalkozó nőt: „…Jobb volna, ha szakácsságot űzne, mert a bölcsesség és erő a férfi saját örökje, s asszonyi kézben játékszerré aljasul… Ha ön az asszonyt, mint az a férjfi enyhére teremtetett, látni akarja, – képzelje őt: a rokka mellett, szemeit ájtatosan égre függesztve – domború keblére helyezvén még egy gyermekecskét; mi ezen felül van, mind fölösleges.”
Nem kell elképzelnünk a nőt ebben a helyzetben, megfestette e kép népi változatát Petőfi is – a Bolond Istókban:
Még a rokka is benne van, ahogy Percival kívánta, s ahogy az érzelgős német családi albumok metszetei százszor is ábrázolták.44 Ha mégis, eredetét megjelölve, elkülönítjük e képet mintáitól, joggal tehetjük, mert tudjuk, hogy a csalóka idill költőitől eltérően Petőfi számára e zárókép „nem a megvalósult pálya-cél boldog hangulata”, amelybe „hősével együtt ringatja bele magát”,45 mint Horváth János vélte, hanem csupán önbiztató-vigasztaló játék az életnek egy olyan lehetőségével, amelyet a költő igazában soha nem akart megvalósítani.
A „pálya-célt” egész másutt kell keresnünk.
A német drámairodalom jó néhány alkotása mindenesetre hozzájárult Petőfi első politikai eszméinek kiformálódásához: e művek olyan felismerésekhez segíthették költőnket, amelyek előiskolául szolgálhattak későbbi, forradalmi öntudatosodásához, s ebben az értelemben igazi „pálya-céljának” megkereséséhez is. A következő fejezet tárgya lesz annak vizsgálata, mennyiben adhattak ösztönzést és példát erre is a német drámairodalom, elsősorban Schiller némely lázadó hősei.
36Van a német drámának olyan – nálunk is jól ismert és népszerű – klasszikusa, akinek hősei nem csupán gyötrődnek a szörnyű sors, a végzet terhe alatt, mint Holtei Henrikje, hanem fel is lázadnak az emberhez méltatlan viszonyok ellen: a csüggeteg lemondást vagy az érzelmes ábrándozást sugalló német melodrámától eltérően Schiller legjobb művei a lázadó hősök eszményi példáját kínálják.
Igaz, ez a példa – miként Engels gúnyosan megjegyezte – a „megvalósíthatatlan eszmények” iránti filiszterrajongásba torkollott,46 de a magyar viszonyok között még így is lehetett forradalmasító hatása. Jogos tehát a kérdés, hogy a múlt század legforradalmibb költője kapott-e ilyen irányú ösztönzést a schilleri eszményi lázadás ideájától? S egyáltalán: hatott-e Schiller a mi Petőfinkre?
Az újabb filológiai irodalomban két különböző, sőt – ne szépítsük – meglehetősen ellentétes választ találhatunk erre a kérdésre.
Turóczi-Trostler József egyértelműen megállapította, hogy Schiller jelentős eszmei befolyást gyakorolt Petőfire. Ezt írja – egyebek közt – a Schiller-bibliográfia bevezetésében: „So konnte der Revolutionär von dem als »herzlos«, »unpolitisch«, als »Fürstendiener« verrufenen Goethe keine Hilfe bei der Verwirklichung seines radikalen, volks37nahen politischen Programmes erwarten. (…) Umsomehr fühlte er sich zu Schiller hingezogen, in dem er den Wesensverwandteten entdeckte.”47
Ezek szerint tehát Petőfi mintegy „lelki rokonának” tartotta volna Schillert. Álláspontjának bizonyítékául Turóczi-Trostler hivatkozik arra az ismert tényre, hogy az ifjú Petőfi lefordította Schiller Jüngling am Bache című versét. Témában és hangulatban schillerinek találja az Ideál és való, valamint a Tűnődés című Petőfi-verseket, s a Schiller–Petőfi találkozás gyümölcsöző példájának tekinti az Egri hangokat, amely „fordulópont” a magyar költészetben s a schilleri An die Freude hatását viseli magán.
Ezek után tér át Turóczi-Trostler a témánk szempontjából elsősorban fontos Schiller drámákra. A Haramiák és az Ármány és szerelem hatása mellett különösen a Don Carlos Petőfire gyakorolt eszmei vonzását tartja fontosnak. A gondolatszabadság schilleri ideológiájának e szerint „mindenesetre” része volt abban, hogy Petőfi a politikai költő hivatására ébredt, s ezt költőnk még később is elismerte, akkor is, amikor már tudatos forradalmár volt. Schiller, mint „első ébresztő”, később is megtartotta „varázsát” Petőfi szemében.48
38Egészen másként ítéli meg a kérdést Pándi Pál. Ezt írja alapvető Petőfi-monográfiájában: „Értékes az az óvás, amelyet Horváth János tesz azokkal szemben, akik Petőfi korai fordításaiból (Heine, Schiller, Claudius, Matthisson egy-egy versét magyarította) túlzott következtetéseket vonnak le a Heine, Schiller stb. hatást illetően.”49 Petőfi némely versének „jobb szó híján” „schillerizáló mozzanatnak” nevezett vonása kapcsán Pándi határozottan leszögezi: „Természetesen nem valami erős, közvetlen Schiller hatást értek ezen, ilyenről – kimutathatóan – alig beszélhetünk Petőfinél.”50 E megállapítás alátámasztására lábjegyzetben ismét megerősíti: „Közvetlen Schiller-hatást itt aligha lehet kimutatni. Tudjuk, hogy Petőfi lefordította Schiller egyik költeményét, s tudjuk azt is, hogy 1842-ben jelent meg Nagy Ignác Színműtárában A haramiák;51 az előző esztendőben az Ármány és szerelem, melyet 1843-ban ad elő a Nemzeti Színház, s hogy Kazinczyék Schiller-rajongása után Vörösmarty is szívügyének tekintette, és sürgette Schiller műveinek méltó magyarítását.”52 A lábjegyzet meg nem fogalmazott, de világos logikája szerint: igaz, hogy Schiller népszerű volt Petőfi idején Magyarországon is, de az egyetlen vers lefordításán kívül nincs konkrét adat Schiller és Petőfi kapcsolódásaira.
Idézzük még Pándinak egy másik megállapítását. Amikor arról ír, hogy milyen oldalról kaphatott antimonarchista ösztönzéseket Petőfi, hozzáteszi: „S akkor még nem is vettük számításba azokat a hatásokat, amelyek Schiller és Heine, s korlátozottabb mértékben Victor Hugo felől érhették a költőt!”53 Végül könyvének egy másik helyén Petőfi ízlésfejlődésének jellegzetes mozzanataként értékeli, hogy a költő figyelme „Schillertől Heine felé fordul”.54
39Összegezve tehát: Pándi feltételezi, hogy Schiller felől antiroyalista hatások érték Petőfit, de általában „erős, közvetlen” Schiller-hatásról „kimutathatóan” nem lehet beszélni szerinte.
Mi tehát a helyzet? Tekinthetjük-e Schillert Petőfi első ébresztőjének, vagy sem? Vegyük sorra előbb Turóczi-Trostler állításait: lehet-e tényszerűen is igazolni azt, amit ő – sajnos bizonyítékok nélkül, mintegy megérzéseire hagyatkozva – kinyilvánít?
Turóczi-Trostler a Jüngling am Bache lefordításán kívül az Ideál és való, valamint a Tűnődés schilleri jegyeire hivatkozik, s az An die Freude sorait idézve, annak hatását ismeri fel az Egri hangokban, amely „fordulópont a magyar költészetben”.55
Nos, ha a zsengéket újraolvasgatjuk, e versek ideálkultusza, minden földi közönségességtől távolálló éterisége csakugyan annak a német költőnek befolyását sejteti, akinek legfőbb jellemzője Goethe sokat idézett szavai szerint épp a közönségestől való felemelkedés volt. „Und hinter ihm – mondta a halott barát koporsója fölött – in wesenlosem Scheine / Lag, was uns Alle bändigt: das Gemeine!”
Vegyük például a pápai zsengék közül a Tűnődés címűt. A vers a tündéri és kellemgazdag ifjúság bájvirulatának elhullását panaszolja. Az ifjúság siratása természetes lelki törvényszerűségek okán szinte minden költő ifjúkori tematikájában fellelhető. Önmagában nem is bizonyítana schillerizálást az a körülmény, hogy hasonló tárggyal az érett Schillernél is többször találkozunk. A Tűnődés azonban közelebbről is emlékeztet a Die Ideale hangjára, kifejezéseire. Schiller így kezdi búcsúját az ifjúságtól:
Dóczi Lajos ábrándra fordította a Phantasien-t, úgy érezve nyilván, hogy magyar versbe nem illő a görög eredetét nagyon is eláruló fantázia.56 Petőfinél azonban – magától értetődő természetességgel, s talán Berzsenyi ilyen irányú hatása alatt is – versbe lép a magyar alakot öltő görög szó:
A nyers valóság megölte azt, ami az ifjúságban szép volt és isteni, „was einst so schön, so göttlich war” – panaszolja Schiller. „Az istenítő boldogságnak / Ekkép ki kell halnia!” – folytatja Petőfi is az elszállt ifjúság veszteséglistáját. Szó van Schiller versében a csillagokig merészkedő gondolatról; „Nem volt oly magas, messze semmi, / A mitől szárnya megriadt.” (Dóczi fordítása.) Petőfi versében is feltűnnek a csillagok, reményt kínálva, „Hogy egykor még örömre kelni / Nem lészen tiltva véletek;” amikor is majd „szárnya képzetemnek / Dicső világokhoz ragad.”
Az ifjúság Schiller versében a költés kora, a dalé, a szerelmi csóké, Petőfinél is a „hű lányka csókja” által kiváltott érzeményből fakad a dal. Általában: aligha találhatunk a Tűnődésben olyan motívumot, amely ne kapcsolódna valamilyen jellegzetesen schilleri mozzanathoz. A Turóczi-Trostler által említett másik vers, az Ideál és való, mint később látni fogjuk, nemigen sorolható a schillerizáló költemények közé, inkább említhetjük itt az Ideált, amely egyes pontjain mintha tovább szőné a schilleri Die Ideale fentebb idézett témáit. Schiller „nyers valójából” itt „bús való” lesz, de a valóság mindkét versben az eszmények elhervasztójaként idéztetik. Ebben a költeményben találhatjuk meg legtisztábban a felnőtt Petőfi költői tartásával annyira ellentétes, de a schilleri ars poeticára annyira jellemző lét és eszmény ellentétet:
41Hatvany is úgy vélte, hogy Petőfi az Ideál címét és ihletét Schillertől kapta kölcsön.57 Kétségtelen azonban, hogy a vers alaphangja és az elvágyódás motívuma mindenekelőtt Kölcseyt juttatja eszünkbe. Amíg a Tűnődés esetében közvetlennek érezzük a schilleri hatást, itt inkább kölcseysített Schiller-hatásról beszélhetnénk.
Valamivel későbbi, 1843 elejéről való a hasonló hangú Halálvágy:
A vers érdekessége, hogy a korábban már idézett „sorsharag” motívum szövődik benne össze az eszmény és a való ellentétének gondolatával.
De maradjunk még a pápai időszaknál. A már említett Schiller-fordítás is ekkor készült.
Horváth János ezen a ponton nem tudja meggyőzően bizonyítani véleményét a Schiller-hatásról beszélő Ferenczivel szemben. Szerinte „nagy tévedés volna” „az illető költők hatására is következtetni” abból a tényből, hogy Petőfi ekkoriban Claudius, Matthisson, Schiller és Heine egy-egy versét magyarra ültette. „A lefordított költeményeket – írja – (a Schilleré kivételével) nem is az illető költők kiadványaiból szemelte ki, hanem együtt találta őket egy német olvasókönyvben (…) Hogy tehát éppen ezekből a költőkből fordított, annak a gyakorláson kívül komolyabb jelentőséget nem tulajdoníthatni.” Álláspont42jának megerősítése végett még arra is hivatkozik, hogy az Ifju a pataknál népszerű vers volt akkoriban, amelyet már Petőfi előtt is lefordítottak mások. E két tény azonban semmiképpen sem zárja ki a Schiller-hatást. Sőt épp az a körülmény, hogy a Schiller-vers nem volt benne abban a bizonyos német olvasókönyvben, amellett szól, hogy az ifjú Petőfi nem puszta véletlen találkozás révén jutott el a költeményhez. Horváth János is érezhette, hogy véleménye további támogatásra szorul, s ezért általános elvi érvekkel is igyekezett cáfolni Petőfi Schiller iránti tudatos vonzódását.
„…amiben Ferenczi Schiller-hatást érez, az, mint a Tűnődés és Ideál esetében érintettem, tökéletes Kölcsey-ihlet. Schiller hatással volt Kölcseyre is (…) s hogy az adott esetben mégis Kölcsey hatását állítom, nem a Schillerét, az természetes; mert két feltehető hatás közül mindig (!) inkább a hazait tarthatjuk valószínűbbnek az idegennél, ha kezdő költőről van szó, ki ama hazait egész korával együtt a kegyelet glóriájával övezi.”58
E hatáskutatási alaptétel igényével fellépő kijelentést semmi nem támasztja alá. Nincs megfogható okunk azt hinni, hogy két feltehető hatás közül mindig a hazai a valószínű, ha kezdő költőről van szó. Egy kezdő költő „a kegyelet glóriájával” övezheti a nem hazai példaképet is, sőt a kamaszban még naiv módon érvényesülő tetszésvágy és feltűnési igény a nehezebben megközelíthető, „eredetiben” olvasott idegen költő becsét feltehetően nagyobbnak tarthatja, mint az anyanyelvén író elődét vagy kortársét.
De jobb, ha óvakodunk az általános hatáskutatási törvényszerűségek, a mindig érvényes tételek megfogalmazásától. Valamilyen hatás valószínűségét a szorosabban vett filológiai érvek mellett valóságos életrajzi adatok és a történelmi viszonyok vizsgálata alapján kell felmérni. A filológiai érvek nem adtak egyértelmű eligazítást, a közvetlen Schiller-hatásra épp úgy utaltak, mint a Kölcsey révén közvetített hatásra, így az életrajzhoz kell folyamodnunk.
43Ha a biográfia felől közeledünk a kérdéshez, azt találjuk, hogy a pápai időszak tanúi meglehetős egyöntetűséggel nyilatkoznak. Kozma Sándor így ír a pápai képző társulat fiataljairól: „…mennyi verset faragtunk s minő bírálatokat vágtunk! A versírás járta leginkább. A németek közül Schillert, Matthissont, Uhlandot bámultuk.”59 Roboz István még határozottabban fogalmaz Petőfi tájékozódásai kapcsán: „Midőn huzamosabb ideig volt Pápán, idegen költőket, mint Heine, de különösen Schillert olvasta s kiképzésére nagy befolyással voltak.”60
Az ilyen dolgokban tényleg mindig érdemes gyanakodni. Lehet, hogy a tanúk egyszerűen elővették Petőfi költeményeinek gyűjteményét, látták benne az Ifju a pataknál című fordítást, s „emlékezni” kezdtek, hogy Petőfi mennyire kedvelte Schillert… Mindez lehetséges. De ha Petőfi ugyanakkor Heinét is fordította, milyen alapon mondta Roboz, hogy az ifjú poétára Heine, „de különösen” Schiller volt nagy befolyással? (E kijelentést egyébként minden irodalomtörténész csupán megerősítheti, hiszen a zsengékben még nagyon kevés a heinei, annál több a schilleri, bajzai, kölcseys stb.)61
Van azonban nem utólagos, hanem kortársi adalék is Petőfinek Schiller iránti érdeklődésére.
A pápai kollégium képző társulatának jegyzőkönyveiben olvashatjuk az alábbi sorokat: „XLII. Ülés. Nyárelő 22. – 2. pont. Munkák adattak birálatra: …Horváth Ignác forditott értekezése Petrovics Sándornak.” A XLIX. ülés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy milyen értekezést kellett 44bírálnia Petrovics Sándornak: „Nyárhó 17. 1 pont. Munkát olvastak: b.) Horváth Ignác »a középszerüről és fenségesről« Schiller után, birálta Petrovics Sándor. A darabban előforduló nehány szavak igazi jelentései(re) figyelés ajánltatott a forditónak.”62
Ezek szerint tehát Petőfi csaknem egy hónapon át foglalkozhatott egy Schiller-mű fordításával, s annyira elmélyedt a munkában, hogy „nehány szavak” jelentését illetően is észrevételeket tett. Itt már nem lehet szó egy véletlenül talált vers fordításának bagatellizálhatóságáról, sem a kései visszaemlékezések megbízhatatlanságáról – hiteles bizonyítékunk van arra, hogy a fiatal Petőfi tanulmányozta Schillert! Épp ezért különösnek tarthatjuk azt a körülményt, hogy a Petőfi-zsengék elemzői, a Petőfi–Schiller kapcsolat kutatói figyelmen kívül hagyták ezt a tényt, s hogy általában a könyvtárnyi Petőfi-irodalomban vizsgálat nélkül maradt puszta adatként áll ez a jegyzőkönyvi részlet. Mintha olyan bőviben lennénk a Petőfi esztétikai stúdiumaira vonatkozó adatoknak!
Mert, hogy a Horváth Ignác által fordított Schiller-mű esztétikai tárgyú lehetett, aligha tekinthető kétségesnek. Sokkal inkább problematikus, hogy valójában melyik Schiller-munkáról van szó. A „középszerüről és a fenségesről” című értekezést ugyanis Schiller nem írt…
Elképzelhető, hogy Schiller esztétikai dolgozataiból olyan szemelvényeket választott ki a diák, amelyek a középszerű és a fenséges kérdéseit boncolják. A fenséges fogalma gyakran fordul elő Schiller tanulmányaiban, de általában nem a középszerűvel szembeállítva, hanem a közönséges és alacsonyrendű ellentéteként. Ezért mégis inkább az a valószínű, hogy Petőfi kollégiumi társa két Schiller-dolgozatot fordított le, illetve e kettőből vett át szemelvényeket: az egyik lehetett az Über das Erhabene,63 a másik 45Gedanken über den Gebrauch des Gemeinen und Niedrigen in der Kunst.64
Nem vethetjük el azonban azt a lehetőséget sem, hogy az Über naive und sentimentalische Dichtung ama részletéről van szó, amely az idillből kiindulva „a fenséges Shakespeare” időnkénti „mélyre süllyedéseit” elemzi, s a „középszerűség és üresség” esztétikai szerencséjével foglalkozik.65
Nem valószínű, hogy a fiatal diákok teljes egészében mélyére hatolhattak a filozófiai iskolázottságot követelő schilleri esztétikának. Petőfinél sincs jele annak, hogy az absztrakt filozófiai gondolkodásra lett volna hajlama. Mégsem jelenthetjük ki, hogy ezekben a tanulmányokban semmi sem ragadhatta meg az érdeklődését.
Bármelyik részletről legyen is szó azonban, mindegyiket áthatja az eszmény és valóság ellentétének Schillerre oly jellemző alapfogalma, a Gegensatz der Wirklichkeit mit der Ideale,66 ami viszont, mint láttuk, Petőfi zsengéinek is egyik fő tendenciája!
De egyéb gondolatokat is rokonszenvvel ízlelgethetett a fiatal Petőfi Schiller esztétikai írásaiban. Így például azt a tételt, hogy egy nagy ember és nemes szellem „a közönséges tárgyat is meg tudja nemesíteni”.67 Vagy az Über das Erhabene híres bevezetését, amelyben Schiller Lessinget idézi: „Kein Mensch muss müssen.”68 Egy ember sem kénytelen kényszerülni, mondja Náthán zsidó a dervisnek (…). Az akarat az emberi nem jellemvonása (…) Minden más dolog kényszerül; az emberi az a lény, amelyik akar.”69 46A költő, aki később a Ha férfi vagy… dacos sorait írta, kamasz fejjel is megérezhette az akarat dicsőítésének felszabadító hatását. „A szabadság, valamennyi morális ellentmondásával és fizikai bajával, nemes kedélyek szemében mérhetetlenül érdekesebb színjáték, mint jólét és rend szabadság nélkül.”70 Az ilyen megállapítások személyes ösztönzéseket is kínálhattak, éppúgy, mint a középszerűséget ostorozó kitételek71 tetszhettek az ifjúnak, aki a Schiller-fordítás megvitatásának évében, 1842-ben így ír egyik barátjának: „…már rég meg van mondva, hogy én középszerű nem leszek: aut Caesar, aut nihil.”72
Eddig szinte kizárólag a pápai időszakkal foglalkoztunk. Ekkor írta a költő leginkább schillerizáló verseit, ekkor fordította le Schiller egyik versét, s bírálta valamelyik esztétikai művének magyar fordítását. Már ekkor megismerkedhetett azokkal a drámai művekkel is, amelyek mintegy illusztrációi lehettek a lealacsonyító valóság ellen küzdő eszményi hősök helyzetének. De ha ekkor nem is, vándorszínész korában mindenképpen találkoznia kellett Schiller drámáival. Láttuk, hogy Turóczi-Trostler is magától értetődőnek tekinti az Ármány és szerelem, a Haramiák és különösen a Don Carlos Petőfire gyakorolt hatását.
Ennyivel azonban nem elégedhetünk meg. Az általános feltételezések és valószínűsítések régióiból a filológiailag megragadható valóság szűkösebb, de megbízhatóbb talajára kell leereszkednünk.
Időrendben az első adatunk a Die Braut von Messina-ra vonatkozik, abból az időből, amikor Petőfi a teátrumban 47statisztáskodott; e műsorban szerepel A messzinai hölgy is.73 Bizonyossággal nem állíthatjuk, de van lehetősége annak, hogy a kamasz Petőfi 1839 tavaszán épp e dráma előadásakor találkozott először Schiller drámaköltészetével.
Három évvel később már minden bizonnyal megismerkedett egy másik Schiller-drámával, a Haramiákkal. Szuper Károly színinaplójából tudjuk, hogy 1842 novemberében a Szabó–Török társulat, amelynek Borostyán Sándor néven a költő is tagja volt, a Moor Károlyt próbálta.74 Az előadás belviszályok miatt elmaradt, lehet, hogy később megvalósult, annyi tény, hogy a fontos darab a társulat repertoárjához tartozott, s Petőfinek, ha másként nem, statisztaként, részt kellett vennie a mű próbáján.75 Hogy valóban „rossz dráma”-e a Haramiák, mint Babits vélte, itt ne firtassuk, de a „rousseau-i elvekkel telített” mű,76 amelynek legtisztább hőse egy rablóvezér, tetszhe48tett Petőfinek. Állítólag le is festtette magát a darabra utaló kosztümben.77
Ellentétben a fenti két drámával, épp az a mű nem tartozott a negyvenes évek első felének magyar színházi repertoárjához, amely Turóczi-Trostler szerint különösen hatott Petőfire: a Don Carlos. Az 1829 és 1834 közti vidéki előadásokat természetesen nem számítva, Petőfi első ízben csak 1846 májusában láthatta volna a drámát,78 de akkor épp Dömsödön tartózkodott, minden jel szerint olyan olvasnivalók társaságában,79 amelyek radikálisabb ébresztők lehettek, mint a maga idejében igen nemes és bátor, de elvont gondolatszabadság eszményével nagyon is vérszegényen forradalmi Don Carlos. Természetesen Petőfi megismerkedhetett az eredeti művel is. „Első ébresztője” azonban akkor sem lehetett, mert a gondolatszabadság szemérmes követelésénél merészebb jelszavakat ismert meg a vándorszínész Petőfi, ha máshonnan nem, akkor a francia romantikus drámákból, amelyekkel a későbbiek során fogunk foglalkozni.
Az Ármány és szerelem első pesti előadása 1843 októberében zajlott, Petőfi ekkor az Érmelléken faluzott, de a drámát már korábban ismerhette, az 1841-es színműtári kiadás alapján. Nincs nyoma annak, hogy Petőfire bármilyen hatást is tett volna.
A Tell Vilmost természetesen nem adhatták ki magyarul, s be sem mutatták akkoriban. Mégis, jogunk van a drámát kapcsolatba hozni Petőfi nevezetes kis versével, amelyben így vall lázadó lelkének alakváltozásairól:
49Schiller többi drámáját – egy később még említendő kivételével – egyelőre nem tudjuk kapcsolatba hozni Petőfivel.
Lényegében tehát egy, legfeljebb két olyan művünk van, amelynek Petőfire gyakorolt hatásáról tények alapján beszélhetünk: a Haramiák és a Tell Vilmos. Schiller első és utolsó műve. S noha a filológiai adatok hiányossága miatt sok esetlegesség befolyásolhatja ítéletünket, ezt a képet nem tarthatjuk véletlenszerűnek: Schillernek ez a két drámája állhatott legközelebb Petőfi lázadó, forradalmasodó lelkéhez. Ez egyszersmind az a két mű, amely leghatározottabban testesíti meg magának Schillernek azt a morális és művészi programját, amely szerint „semmi sem olyan méltatlan az emberhez, mint az erőszak elszenvedése, mert az erőszak megszünteti az embert. Aki elköveti rajtunk, nem csekélyebbet vitat el tőlünk, mint az emberséget; aki gyáván elszenvedi, emberségét dobja el.”81
Az idézet A fenségesről című dolgozatból való, amelyet, mint láttuk, a pápai diákként Schillert tanulmányozó Petőfi feltehetően ismert. Ezzel a kör bezárul: az ifjú Petőfi kettős indítást kaphatott Schillertől: a zsengék időszaká50ban az eszmény és valóság ellentétének filozófiájával gondolati alapot, nyelvi és hangulati mintát akkori verseihez, majd nem sokkal később, Moor Károlyban és Tell Vilmosban az embert lealázó valóság ellen lázadó hősök eszményített példaképeit.
Schiller és Petőfi kapcsán beszélnünk kell az Egressy Gáborhoz írt költeményről is.
Petőfi sok színészeti vonatkozású műve közül is kiemelkedik e vers, amely az 1844-es termés egyik legvonzóbb darabja. Ennek ellenére Petőfi költészetének elemzői nem sokat foglalkoztak vele. Horváth János néhány – igaz, lényegre mutató – sora óta,82 érdemi elemzést csak Pándi Pál kiváló könyvében olvashattunk e szép és tartalmas alkotásról. Pándi meggyőzően bizonyítja, hogy ez „a súlyos gondolatok szférájába emelkedő” vers „a gondolatilag elmélyülő költő vonásait, a hivatás gondjával viaskodó művész karakterét” adja Petőfi „formálódó önarcképéhez”.83
Ha közelebbről vizsgáljuk a gondolati elmélyülést, észre kell vennünk, milyen szorosan kötődik e folyamat a költő színészi pályájához, s e pálya során elsajátított gondolati anyaghoz.
A vers alapeszméjét a második és harmadik versszak sűríti magába:
A jelenhez bilincselt színész és a jövő századok elismerését könnyebben biztosító költő ellentéte – ez tehát a vers egyik fő gondolati pillére. Petőfi személyesen átélte ezt a konfliktust, s becsvágya volt az is, hogy Shakespeare-hez hasonlóan egyesítse a költői és színészi dicsőséget.84 Az eszme azonban oly kiérlelten jelenik meg a versben, oly végiggondolt következetességgel, hogy arra kell gyanakodnunk: a 21 éves költő mástól kaphatott ösztönzést e gondolat ilyen kibontására. S valóban, épp Petőfi vándorszínészi kísérleteinek feldolgozása közben, újra kezembe akadt Schiller híres Prológja, amely – valószínűleg nem elsőként, de klasszikus tökéletességgel – így fogalmazta meg a Petőfi versének is egyik alapgondolatát alkotó eszmét:
Azt hiszem, nem kell hosszan bizonygatnom a két mű rokonságát. A lényeges közös vonás: mindkettő a színész és a költő sorsának különbségét ragadja meg, azonos eszmei alapon! De érdekes az is, hogy még a kifejezésekben is milyen sok a találkozás. Petőfinél a költőt „a világosabban látó századok” igazolják, Schiller pedig azt hangsúlyozza, hogy a költő éneke ellentétben a színész alkotásával évezredek múltán is él (nach Jahrtausenden). A színész Petőfi szerint, „lekötve csügg… egy rövid bilincsen – ez a jelen; csak erre számolhat”, Schiller szerint is „a jelennel kell gazdálkodnia” a színésznek: „muss er geizen mit der Gegenwart”. Ha a jelen „biztos fövényébe” nem horgonyzik a színész, az „öröklét” hajója „nevével” együtt elmegy – mondja Petőfi, Schiller pedig így fogalmaz: a színésznek biztosítania kell a maga számára (sich versichern) a legjobb kortársak elismerését, hogy így elnyerje nevének az öröklétet (seines Namens Ewigkeit). Némi összefüggés a Petőfitől kiemelt két versszakon túl is megmutatkozik: Schiller a költő éneke mellett a képfaragó alkotását is szembeállítja a színészi művel, s Petőfi más összefüggésben ugyan, de szintén a költővel együtt és a színésszel szemben idézi a képzőművészt:
A hasonlóságot növeli az is, hogy Schiller a kor legjobbjainak és legméltóbbjainak megértésétől várja a színész 53halhatatlanságát, s Petőfi is úgy mutatja Egressyt, mint akit a hideg közönséggel szemben csak kevesen méltányolnak: „…koszorud, mit néhányan fonánk…” (Mellesleg a koszorú fonása más összefüggésben Schillernél is előfordul: „…flicht die Nachwelt keine Kränze…”)
Az Egressy Gáborhoz tehát – alapeszméjét tekintve – feltétlen rokonságban van Schiller idézett művével, sőt annak kétségtelen hatása alatt született. De vajon közvetlen hatásról van-e szó? Petőfi 1844-ben írta a verset.
A Wallenstein trilógia azonban, amely elé Schiller a nevezetes prológot írta, Magyarországon akkoriban egyáltalán nem volt népszerű, egyik részét sem játszották a vándortársulatok, sőt a pesti színház sem, német előadására is csak elvétve került sor,86 de Petőfi ezeket sem láthatta. Vegyük még ehhez, hogy a 18–20 esztendős vándorszínésznek mennyi idejét foglalja el a vándorlás, a kellékbeszerzés, a szüntelen próbázás és fellépés, a szerepek másolása és tanulása – s akkor még inkább kérdésessé válik, hogy az ifjú Petőfi, legalábbis 1844 előtt, megismerkedhetett-e egy olyan művel, amellyel idősebb és tapasztaltabb színésztársai nem törődtek.
A Prológ eszméjét persze nemcsak az eredeti műből lehetett megismerni. Sőt valószínű, hogy a színész és többi művész schilleri szembeállításának is megvannak a maga történeti előzményei. Ezek keresésével azonban ezúttal fölösleges kitérőt tennénk meg, mert minden valószínűség, a feltűnő egyezések egész sora amellett szól, hogy Petőfi e gondolat schilleri megfogalmazását ismerhette.
Hasznosabbnak bizonyulhat, ha azt vizsgáljuk, milyen más változatban, milyen közvetítések révén találkozhatott még Petőfi a Prológ szóban forgó eszméivel. Hiszen ha a Wallensteins Lager nem volt is népszerű Magyarországon, a Prológ eszméi annál inkább hatottak a magyar színházi élet alkotóira. Alig tíz évvel az első weimari bemutató után a derék Benke József már magyar fordításban vagy inkább átköltésben így idézi Schiller szavait:
54Elvileg feltételezhető, hogy Petőfinek kezébe akadt Benkének e fordítást is közlő röpirata,87 a magyar költő kifejezései azonban, mint fentebb láttuk, sokkal közelebb állnak a német poéta szavaihoz, semminthogy ilyen kezdetleges magyarítás a hatás közvetítője lehetett volna. Nem adnak több fogódzót a schilleri gondolat más reformkori idézgetései sem. A teljesség igénye nélkül hadd utaljunk arra, hogy kivált Megyeri Károly halála alkalmával többen is emlegették a színész és a többi művész ellentétének, a színészi alkotás múlékonyságának ideáját. Bajza így emlékezett meg a nagy komikusról: „S íme mindannak, mi e nevezetes magyar színészt kitűnővé tette, egyetlenegy perc véget szakaszta… Mert az, mit színész lángesze teremt, feltalál, előállít, csak addig létezik, míg a lángész maga; sem vászonra nem rajzolható, sem szavakba nem önthető, sem márványba nem véshető.”88 Hasonlóan meditált Fáncsy Lajos is, amikor Megyeri temetésekor a „múlékony” alkotással szemben a költő, szobrász és festész dicsőségének más természetéről beszélt.89
Megyeri iránti tiszteletét figyelembe véve, valószínűnek tarthatjuk, hogy Petőfi tudott ezekről a megnyilatkozásokról, amelyek Schiller Prológjának kétségtelen hatását tükrözik. Sőt valószínű az is, hogy a műveltebb, igénye55sebb színészek közt már az ő pályakezdése idején is elterjedt felfogás volt mindaz, ami Bajza és Fáncsy szavaiban megnyilvánult. Nehéz is lenne megállapítani, hogy egy ilyen, aránylag elterjedt gondolattal mikor találkozott először a költő. Az Egressy Gáborhoz azonban olyan konkrét átvételeket mutat, hogy a Benkétől Bajzáig, Fáncsyig terjedő általános jellegű Prológ-idézgetés ezeknek nem szolgálhatott alapul. Petőfinek vagy az eredeti műre vagy egy olyan közvetítőre kellett támaszkodnia, aki szorosabban tolmácsolta Schiller nézeteit!
Ez utóbbi közvetítőt vélem megtalálni egy 1843-as Játékszíni Zsebkönyvben. Ebben Petőfi a Bajzáénál és Fáncsyénál sokkal részletesebb és konkrétabb megfogalmazásban találkozhatott, sőt találkozott az Egressy Gáborhoz írt vers egyik alapjául szolgáló schilleri gondolattal.
Ebben a zsebkönyvben olvashatjuk Thürnagel német színházi szakíró A színpadi élet ismertetése című munkáját F. S. fordításában, s benne a következő mondatot: „Többi más müvészetek előtt a színmüvészet azon károssággal is jár, hogy a sikerülés a pillanathoz van bilincselve.” S hogy a lecke még érthetőbb legyen, a fordító a következő lábjegyzetet fűzi Thürnagel szavaihoz:
„Mily lesujtó azon kárvallás és veszteség érzete, miszerint a drámai művész pillanat embere lévén, idő- s helyhez köttetve, a színpadróli leléptével s halálával kihal művészete is; s nem csak az utókornak nem hagyhat nevét s művészetét örökítő műemléket, sőt saját kora emlékében is csak árnyék-képekben él, ellentétben más képző művészekkel, milyen a szobrász, zenész, költő, festész sa’t. Kiknek műveik századok után is dicsőíthetik nagy, elhunyt mestereiknek neveiket s példájul szolgálhatnak az utóvilágnak utánzásra, megközelítésre, elérésre, tanulmányra.”90
56Világos, hogy már Thürnagelból is Schiller szól, de F. S. jegyzete még kifejezéseiben is árulkodik a Prológ hatásáról. Mindenesetre a thürnageli kijelentés és a fordítói magyarázat együtt a schilleri eszme fontos mozzanatait tartalmazza: a színész és a többi művész ellentétét, a pillanathoz kötődő alkotást (Schillernél: „des Augenblicks geschwinde Schöpfung”), a művész nevét örökítő műemléket (Denkmal, Namens Ewigkeit), s az utóvilág emlegetése is a német eredetire utal (Nachwelt). F. S. tekervényes, nehézkes prózájában – közvetve vagy közvetlenül – Schiller szárnyaló versének eszméje öltözik magyar szavakba.
De ismerhette-e Petőfi a szóban forgó zsebkönyvet? Nemcsak hogy ismerhette, feltétlenül ismernie kellett! Hiszen épp az ő színészi kalandozásait követve jutottam el a zsebkönyvhöz, melyet több mint egy százados lappangás után Hankiss Elemér és Berczeli Károlyné bibliográfiája91 kapcsolt be az irodalom- és színháztörténet vérkeringésébe: a zsebkönyvet ugyanis épp Petőfi kecskeméti társulata adta ki!
S ez nem is elég. Nem kevésbé fontos, hogy ez a játékszíni zsebkönyv tartalmában nagyjából megegyezik azzal a másik könyvecskével, amelyet Petőfi társulata előzőleg Fehérvárott adott ki, mégpedig Fekete Soma szerkesztésében. E fehérvári füzet – legalábbis pillanatnyilag – elveszettnek könyvelhető el. Rexa Dezső hagyatékában92 azonban megtaláltam részletes kivonatát, illetve másolatát, s ebből megállapítható, hogy Thürnagel munkája abban is megjelent, ugyanazon a címen. Nyilvánvaló az is, hogy a fordító F. S. nem más, mint a fehérvári zsebkönyv kiadója, Fekete Soma, egyszersmind a társulat tagja. És Petőfinek minden jel szerint ekkoriban barátja!93
57Vagyis Petőfi már 1842 őszén, a zsebkönyv kéziratának előkészítésekor, még Megyeri halála (1842. dec. 12.), tehát a Bajza-megemlékezés előtt ismerhette az idézett szöveget, de a megjelenés után, legkésőbb 1843 elején, feltétlenül olvasnia kellett, hisz ez volt az első nyomtatott mű, amelyben újonnan felvett költői nevén színészként szerepelt! A társulat legműveltebb embere Petőfi mellett épp Fekete volt, sok színdarab érdemes fordítója. A színész-költő dilemma, amely – mint tudjuk – annyira foglalkoztatta Petőfit, mindenesetre téma lehetett a fiatal művészek közt, talán épp Fekete fordítása kapcsán Schiller eredeti Prológját is megnézték együtt… Bárhogyan legyen is azonban: azt, hogy Petőfi 1844 előtt ismerte Schiller Prológját, nem tudjuk bizonyítani, de az, hogy Thürnagel és Fekete révén 1842 végén vagy 1843 elején megismerte a Prológ egyik alapeszméjét, s el is fogadta, nyilvánvaló.
Elfogadta, mert az eszme közel állt hozzá, s mert a fogalmazás is megragadhatta. Thürnagel értekező prózájából már csak azért is emlékezetében maradhatott a kiemelt mondat, mert egy meglepő, szinte költői képre épül: „…a sikerülés a pillanathoz van bilincselve…” Fekete ugyanezt így ismétli meg, szürkébben és merevebben, jegyzetében: a művész „idő- s helyhez köttetve” van. Petőfi gondolatvilágában a schilleri eszme kiegészült Thürnagel, illetve Fekete egy-egy színesítő elemével s e költői sorrá alakult át: „Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen – Ez a jelen…”
Egy nagy német költő eszméi, egy derék, de közepes szakíró és egy nem kevésbé derék, de a közepesnél is jelentéktelenebb fordító szavai így bukkannak elő a legeredetibb magyar poéta költeményéből… Az utánérzés határát súroló átvételről van szó (mint egyébként jó néhány más versében is). A költemény mégis egyéni, minden ízében 58Petőfire jellemző, legsajátabb vívódásait kifejező alkotás. S épp személyes indulatával még Schiller művét is felülmúlja – ebben a vonatkozásban. Mindkét vers alkalmi költemény, de az Egressy Gáborhoz soraiban érezzük a pillanat hangulatát, míg a Prológból az Ewigkeit hűvössége csap ki. Ez utóbbi emelkedett költészet, pontosabban: költői hangon írt objektív tanítás, a másik szubjektív vallomás, az egyik szinte értekezés, a másik csupa kép, csupa szenvedély és indulat. Schiller szemében pusztán históriai faktum a színészi dicsőség múlékonysága, Petőfi számára keserű, gyötrő végzet, amelynek felismerése oka vagy talán egyik ürügye lesz annak, hogy szakít a színészi pályával. Mint a Jövendölés is elárulja, lelke örök dicsőségre szomjas, s ha ezt a színpad eleve nem adhatja meg számára, már csak azért is el kell fordulnia művészálmaitól. S mivel ez a küzdelem e vers írásakor még mindig nem dőlt el végleg, a Prológban bölcs tárgyilagossággal elemzett tények Petőfi versében zaklatott, a sorsot mintegy ostorozó hangnemben, az egyéni bánat hangján idéztetnek meg, s elválaszthatatlanul egybemosódnak a színész-költő egyéb indulataival (elsősorban a Lear királyban oly kiváló alakítását értetlenül szemlélő közönség elleni haragjával).94
De ha mindez mélységesen egyénivé formálja is Petőfi költeményét, ez sem változtat azon, hogy az Egressy Gáborhoz lényeges gondolatai elképzelhetetlenek Schiller Prológja nélkül. A német drámaköltő – talán kerülő utakon, de mégis erőteljes közvetlenséggel – segített tisztázni a fiatal Petőfi világképét.
Egy olyan vonatkozásban, amely számunkra nagyon fontos, mert egyenesen Petőfi gondolatrendszerének centrumához vezet bennünket: az Egressy Gáborhoz című költemény ugyanis a művész és az értetlen közönség ellentétének ábrázolásával Az apostol irányába mutat.
59Az ismertetett tények és összefüggések alapján tehát nem erősíthetjük meg azt az állítást, hogy Schiller ébresztette volna Petőfit a politikai költő hivatására, de másfelől nem vonhatjuk kétségbe azt sem, hogy Schiller erőteljesen hatott Petőfire. A lényeges most már az, hogy némileg körvonalazzuk és időhatárok közé szorítsuk ezt a hatást.
Petőfi Schiller iránti érdeklődésének első komoly megnyilvánulásai a pápai időszakra, az 1841 novembere és 1842 júniusa közti periódusra esnek. Jelző pontjai: Tűnődés (1841. november), Ifju a pataknál (1842. február). Az Ideál és való már mintha tudatosan a Schillerével ellentétes felfogásban idézné a schilleri fogalompárt:
Az 1842 áprilisában írt vers mindenesetre már egyik jele a költő ízlésváltozásának.95 De még ebben az időszakban sor kerül a „középszerűről és a fenségesről” folytatott vitára (1842. június), amely ösztönzéseket adhatott Petőfinek a lázadó, az erőszak ellen tiltakozó hősi eszmény kialakítására. A Schiller iránti érdeklődés első szakaszában tehát – némi egyszerűsítéssel fogalmazva – ez a hatás csöppet sem volt politikai tekintetben ébresztő, hanem inkább elterelő, de hamarosan közel kerülhetett Petőfi a schilleri 60mű olyan mozzanataihoz is, amelyek már tartósabb ösztönzéseket kínálhattak.
Ez a folyamat megerősödött abban a második szakaszban, amelyben a költő vándorszínészként megismerkedett Schiller néhány drámájával,96 köztük minden bizonnyal a Haramiákkal. E drámák szabadságkultusza és eszményi-lázadó szelleme feltehetően segített megtalálni Petőfinek igazi útját. De még ez a találkozás is legkésőbb 1842 végéig lejátszódott: fehérvári színészként próbálta a Moor Károly-t, s ekkor ismerkedett meg – közvetve – a Prológ eszméivel is.
S ezzel kész is. Nincs jele annak, hogy a Schiller iránti heves érdeklődés a továbbiakban is megmaradt volna. Igaz, Kertbeny úgy emlékezik, hogy egyszer, „1845. szeptember vége felé lehetett” (inkább 1846-ban!), Béranger és Beck kötetei mellett Schillerét is ott látta Petőfi asztalán.97 Kizártnak kell azonban tekintenünk, hogy költőnk ekkor is úgy tekintett Schillerre, mint korábban. Néhány közvetett eligazítás mellett kétségtelen bizonyítékot kínál erre egy kortársi levél 1845 márciusából. Tüllmann Ignác így jellemezte Petőfi világirodalmi érdeklődését: „Goethét utálja, mert arisztokrata volt, Schillert sem szereti: ellenben Heine, Börne, Hugo Viktor, Dumas, Boz, Shakespeare s némileg Lamartine stb. emberei. Franciául beszél is némileg s Bérangert imádja…”98
61A jellemzés több pontját Petőfi saját szavai erősítik meg (Goethére, Dumas-ra, Dickensre, Shakespeare-re, Béranger-ra vonatkozóan), így nincs okunk kételkedni a napi frissességgel írt tudósítás egyik adatának megbízhatóságában sem: 1845 tavaszán Petőfi már „nem szerette” Schillert. Vagyis kegyes túlzásnak kell tekintenünk Turóczi-Trostler ama, bevezetőben idézett vélekedését, amely szerint Schiller mint költőnk első ébresztője még megőrizte varázsát Petőfi szemében akkor is, amikor már lázadóból tudatos forradalmárrá lett.
Nem volt így, nem is lehetett így. És azért, mert Petőfi – Turóczi-Trostler állításával ellentétben – nem érezhette lelki rokonának, gondolati rokonának Schillert. Nem tudjuk, ismerte-e Petőfi Schiller és a francia forradalom viszonyának részleteit, de mihelyt jakobinussá lett, meg kellett éreznie, hogy a forradalom története, amely számára imakönyv volt, Schiller számára az iszonyatok halmaza. Nem lehetett lelki rokonság az erőszakos, vértengeres forradalom költője és az eszményi-éteri lázadás költője között, aki „irtózattal és undorral”99 tekintette a Terreur uralmát.
Kettőjük ellentéte nem csupán a politika régióiban volt kiegyenlíthetetlen, az érett Petőfi ars poeticája is összeegyeztethetetlen Schiller esztétikájával. Ha Petőfi csakugyan olvasta az Über naive und sentimentalische Dichtung-ot, vagy volt a kezében Schillernek Bürgerről írt kritikája, észrevehette, hogy bírálói éppolyan érvekkel támadják őt, mint Schiller Bürgert: „Arra gáncs csak igazi költőzseninek szólhatott, akit gazdagon ruházott fel a természet, de aki elmulasztotta, hogy saját kultúrájával kiművelje azt a ritka ajándékot.”100
Mindez azonban nem ok arra, hogy elhomályosítsuk a tényt: Schiller költészete, esztétikája, drámai művészete egy ideig vonzásában tartotta Petőfit. Ez a hatás lényegében egy esztendeig volt igazán erőteljes: 1842-ben Petőfi 62írt néhány schilleri ihletű verset, lefordított egy Schiller-költeményt, aktívan részt vett egy Schiller esztétikájával foglalkozó fordítás bírálatában, vándorszínészként próbálta a Haramiákat s közvetve vagy közvetlenül, de megismerkedett a Prológgal. Így hát joggal elmondhatjuk, hogy 1842 „Schiller-éve” volt Petőfi eszmei és művészi fejlődésének.
63A függelékben közölt táblázat kronológiai adatait vizsgálva azonnal észrevehetjük, hogy amíg diákkorában és első, pesti színházi statisztálgatása idején főleg a német színműirodalommal ismerkedhetett meg Petőfi, vándorszínészi pályája során már egyre többször került kapcsolatba a francia romantika termékeivel. Adataink e tekintetben teljesen egyértelműek. Az 1839-es pesti statisztáskodás idején a színház műsorában a németek és magyar utánzóik uralkodnak. Az 1842-es fehérvári program eddig feltárt 24 darabjából már 10 előadás a franciáké. Pár hónap múlva, 1843 első negyedében, a Szabó vezette társulat még erőteljesebben fordul Hugo, Dumas és követőik felé: a 43 műsornapból 20 alkalommal a francia romantikusok szavára figyelhetett a kecskeméti nézősereg.
Mindaz, amit Petőfi vándorszínészi pályájának kis világában tapasztalhatunk, teljesen egybeesik az egész magyar színházművészet fejlődéséből levonható következtetéssel: a negyvenes évek elején Magyarországon elsősorban a francia romantika hódít a színpadon. Kiss József és Miklós Dezső már idézett, igen fontos tanulmánya meglehetősen szigorúan ítél Dumas (és Guillardet) Neslei torony című darabjáról: „…bár ez a fajta hatásvadászó dráma a harmincas-negyvenes évek fordulójától kezdve nálunk is rohamosan veszít népszerűségéből, a darabot a vándorszínész-társulatok még éveken át játsszák…”101 A Neslei torony csakugyan hatásvadászó darab – éppen úgy, mint az akkori (és mai) színművek óriási többsége. Az ellenőrizhető ada64tok azonban nem beszélnek az ilyen darabok népszerűségének rohamos csökkenéséről, nálunk sem, még kevésbé arról, hogy Pestről már a vándorszínész társulatok programjába szorultak volna.
Anélkül, hogy egy 130 éves vitát akarnánk feléleszteni, emlékeztessünk Bajzára, aki 1841 decemberében elégedetten állapította meg (mellesleg: épp Dumas kapcsán): „Nézők nagyobb számmal voltak, mint közönségesen (…) azért is, mert a francia romantika iskola műveit szereti a magyar színi közönség s nem ok nélkül.”102 Shakespeare, francia szinmüvek, s az Athenaeum című nevezetes cikkében pedig, „Henszlmann úrral” szemben, aki szerint a francia drámák „szétszaggattak”, Bajza megint csak a közönségére hivatkozott: „…a francia drámák azalatt, hogy a Regélő irogat ellenök, még jobban kedveltetnek, mint előbb.”103
Petőfi is egyre jobban kedvelte őket. Joggal következtetjük ezt táblázatunk nyolcadik oszlopából is: könyvtárának darabjai között, Shakespeare és Byron művei mellett a francia színház alkotásai vannak többségben.
De ugyanezt olvashatjuk ki színijegyzeteiből is. Márcsak ezért is érdemes röviden foglalkozni ezekkel az írásokkal, amelyeket korábban általában nem is tekintettek műveknek, hanem elhanyagolható újságírói rögtönzéseknek. Pándi Pál volt tudtommal az első Petőfi-kutató, aki már idézett monográfiájában utalt ezekre a kis jegyzetekre, s elvileg is hangsúlyozta, hogy „nem indokolatlan erőfeszítés ars-poétikás forgácsokat keresni” bennük.104
65Később pedig Martinkó András kitűnő könyve súrolta még ezt az íráscsoportot, de csupán – amint ezt feladata megszabta – stilisztikai szempontból.105
Azóta valamivel többet tudunk Petőfi színészéletéről, s ennek következtében e színijegyzetek életrajzi hátteréről is. Vegyük hát sorra e pársoros írásokat, megjelenésük időrendjében.
Az első négy megjegyzés a Pesti Divatlap 1844 nyárhói (júliusi) számában jelent meg. A négy miniatűr kritika tárgya közül azonnal ismerős számunkra a Harminc év egy játékos életéből című dráma, – nem lehet más, mint a 30 éves kártyás, amelyben főszerepet játszott a vándorszínész költő (mégha csak egy faluzás során is).
Valóban az, Ducange műve (s nem Ifflandé, mint Ferenczi hitte, nem nézve bele a drámába106). Alig félévvel a diószegi kínzó nyomorúság után a színészből színikritikus lesz, s a nemzeti színház ünnepeltjeit láthatja – a saját szerepeiben. Ne rójuk fel neki, hogy – az ő kedvelt szavát használva – meglehetős fölénnyel ítélkezik. Ennyi elégtételt megérdemelt:
„…Beszélik, hogy sokkal több ásitás volt, mint néző; beszélik… mert én bizonyosan nem tudom, minthogy már az első felvonásban, éppen midőn Udvarhelyi azt mondá: »kezök összetevődik« elaludtam.”
De nézzük csak a kis rovat többi írását. Ugyanabban a számban még három előadásról van szó:
„…Lázár pásztor… A címszerepet Lendvay adta. Kár, hogy néhol mértéken felül erőltette hangját… Ez estén széles jó kedvében volt a tisztelt közönség, mi nem baj; csak az megfoghatatlan előttem, hogy éppen a legsiralmasabb jelenéseknél fakadt nagyszerü hahotákra… Egressy most fölötte ritkán játszik; vajon mi okból…”
Hozzátehette volna gondolatban: ezt a Lázár pásztort mi is játszottuk, Deézsi is így kiabált…107 S a közönség ott 66is épp ilyen volt, – akkor nevetett, amikor nem kellett volna.
S a harmadik darab? Ehhez nem fűzte emlék? Dehogynem!
„A szerelem mindent tehet… forditá vagyis forditotta volt Komlóssy… még a boldogult emlékezetü »a te én irántam való szereteted«-féle ékes stylusban. Szathmáryné a Harpya-Fannit sokkal jobban adá, semmint illyen haszontalan silányság megérdemli, melly csak tűzbe való vettetődésre való, hogy körülbelül Komlóssyként szóljak.”
Hát ez nem színikritika, inkább Komlóssy-kritika. De ne csodáljuk: ez a Komlóssy azzal a direktorral azonos, aki Debrecenben, nyolc hónappal azelőtt énekeltetni akarta vonakodó költőnket, s túlságosan is kedvelte a „haszontalan silányságokat”…
A Legjobb az egyenes út kis kritikáját is idézhetjük – abban is érdekelt volt a szerző, saját szerepéről írt. Így tehát a kecskeméti szerepek fényében egészen másként látjuk ezeket a kritikákat: a költő csupa olyan darabról, illetve színészről írt, amelyekhez, illetve akikhez színész korának valamilyen személyes emléke, szenvedélye, undora vagy rokonszenve fűződött!
Vagy fő-fő mondanivalója színészéletéről, a nagy tanulság, amit a harmadik (e sorok írója által közzétett) színikritikája fejez ki: „…jeles szinészeink játékában legkitünőbb helyek rendesen tapsolatlanul – s igy észre nem véve – siklanak el: világos, hogy magasabb, müvészi szépségeket még nem igen vagyunk képesek felfogni.” Annak idején azzal a megindokolással tartottam Petőfi művének ezt a kis kritikát, hogy szintén – ő – jelzésű, mint az előzőek (amelyeket Havas vett fel először, bizonyítéknak tartva a szatirikus hangot és az Egressyre irányuló feltűnő figyelmet).108 Ez bizonyára így van. De mélyebb bizonyítéka is van immár az összes – ő – jelzésű színikritikák Petőfitől való származásának: majdnem mind olyan darabról szólnak, amelyekben vándorszínész korában 67játszott, s e színészélet személyes summázatát tartalmazzák: a költő saját színészi sikertelenségének okait igyekszik megmagyarázni, bírálva a silány darabokat, a kitekert nyelven író fordítókat, a közönséget, amely a szomorújátéknál nevet, s a magasabb művészi szépséget nem képes felfogni, megróva a legjobb színészeket is, akik hangjuk „erőtetésével” eltérnek a természetes játéktól – vagyis ostorozva mindazt, ami ellen akkor hiába küzdött. Ezek a közömbösnek, vagy legfeljebb csupán Egressy miatt érdekesnek vélt írások a valóságban a leglíraibb önvallomások!
Éppen ezért jogot formálhatunk arra, hogy más következtetéseket is levonjunk e jegyzetekből. Ha ugyanis a szóba jöhető hét darabot abból a szempontból vizsgáljuk, miként ítélt róluk a költő, azonnal észrevesszük, hogy a „körneri remekművet” (Hedvig a banditahölgy) és a Holbein darabjának vélt játékot (A szerelem mindent tehet) megsemmisítő gúnnyal intézi el, de a francia darabokat kíméli, vagy éppen a színművekre is értelmezhető módon, melegen méltatja az előadásokat. Ez is kétségtelen jele annak, hogy a 21 éves költő rokonszenvvel fordult a francia színműirodalom felé.
A fenti megállapítás érvénye alól talán csak Ducange darabja vehető ki: nem teljesen világos, hogy az ifjú színibíráló elutasító gesztusa milyen mértékben szól a darabnak, illetve az előadásnak. Tény viszont, hogy amikor ugyanennek a műnek egyik főszerepét játszotta Diószegen, fellépéséről Bajzának beszámolva Warningot „meglehetős szerepnek” nevezte. Márpedig tudjuk, hogy a meglehetős az ő szótárában milyen nyomatékos jelző.
Ducange műve egyébként nem igazán romantikus mű, csupán franciásított változata egy német melodrámának – jellegzetesen átmeneti termék e két iskola határán.109 Szá68munkra mégis érdekes, nemcsak azért, mert Petőfi is játszott benne, hanem, ami fontosabb, nyomai a költő egyetlen regényében is kimutathatók.
Mint ismeretes, A hóhér kötele két egykori barát, Ternyei110 és Andorlaki halálos gyűlöletté fajuló viszályát festi. Ternyei az intrikus, a megrögzött kártyás, aki szüntelen hazugsággal elszakítja gonosz módon Andorlakit szerelmétől. Mint típus, édestestvére Ducange Warningjának (akit – ismételjük meg – Petőfi is alakított egyszer). Ez a Warning, épp úgy mint Ternyei, ördögi hahahákkal kíséri cinikusan kitervelt gaztetteit, s épp úgy barátja ártatlan menyasszonyát akarja megszerezni. Itt Ternyei és Andorlaki, ott Warning és György – a két kettős teljesen azonos sémára épül fel. Ezenkívül mind a regényben, mind a drámában rendkívüli szerepe van a jellemet megrontó kártyának. De ezenkívül további hasonlóságok is akadnak.
Legmeglepőbb két jelenet rokonsága. A dráma utolsó felvonásában az öreg Györgyöt látjuk, 25 évvel a fő cselekmény lezajlása után. Szegényen él egy erdei kunyhóban.
Hasonlóan indul a regény XXV. fejezete: „Történtek ezek huszonhat esztendővel ezelőtt… Vagyok most hetven éves… E huszonhat esztendőt itt töltém a rengetegben… egy kis kunyhóban…” A drámában és a regényben egyaránt ide, az erdei kunyhóba téved a főhős ősi ellensége: a drámában Warning, a regényben Ternyei. Warning elszegényedett, rongyokban látjuk viszont, Ternyei testét szintén „koldusrongyok” födik. Ráadásul még az időjárás is hasonló: a dráma sorsdöntő éjszakáján iszonyú vihar dúl, egy villám meg is öli Warningot, a regényben is itt tör ki „az égiháboru”, „villám villámot ér”.
„A Hóhér kötelén – írja Havas – a francia romanticizmusnak, különösen Hugo Viktornak hatása sokkal szembeötlőbb, semmint ez hosszas bizonyitásra szorulna. Ez a hatás nem valamely speciális műre vezethető vissza, csupán általánosságban constatálható.”111 Hogy Hugo hatott 69Petőfire, valószínű, bár jó volna ezt az állítólag annyira „szembeötlő” hatást nem csupán „általánosságban” emlegetni, hanem egyszer végre bizonyítani is. Havas azonban sem itt, sem másutt nem próbálkozik ilyesmivel. Ugyanazt a hibát követi el, amit Horváth János egyébként tanulságos függelékében annyiszor tetten érhetünk, s ami a hatáskutató Petőfi-filológia vizsgálati alaphibájának tekinthető: a nagy nevekből indulnak ki, s híres művek reminiszcenciáit keresik Petőfi írásaiban, ahelyett, hogy a költő életéből és bizonyítható ismereteinkből indultak volna ki.
Ez utóbbi módszert követve nemcsak a nagy Hugo „szembeötlő”, bár „csupán általánosságban constatálható” hatásához, hanem a kicsiny, sőt jelentéktelen Ducange igen konkrétan megállapítható hatásához is eljuthatunk.
Petőfi nem csupán a romantikus típusok és helyzetek felépítésének technikáját tanulhatta el a vándorszínész korában megismert francia színművekből, hanem igen határozott eszmei-politikai nézeteket is meríthetett belőlük. Színipályájának és művészi fejlődésének összefüggéseit vizsgálva olykor nem várt adalékokat találunk politikai fejlődéséhez is.
Közismert tény, hogy a sajtószabadság eszméje Petőfi politikai gondolkodásának és cselekvésének egyik központi meghatározója. Felfogása szerint a sajtószabadság mindenfajta haladás kezdete és feltétele.112 Amikor a történelem a tett lehetőségét kínálta számára, magától értetődőnek tekintette, hogy logikailag „a forradalom legelső lépése és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót…”113
Bizonyításra aligha, inkább csak további illusztrálásra szoruló igazság, hogy a sajtószabadság jelentőségének ilyen erőteljes hangsúlyozása az eredeti forrásokból és 70német közvetítéssel egyaránt tanulmányozott francia demokratikus eszmék elfogadásának is következménye. Az is valószínű azonban, hogy Petőfi már tudatos forradalmi álláspontjának kialakítása előtt is kaphatott ösztönzéseket a cenzúra elleni s a sajtószabadság melletti kiállásra. Egyik jele ennek, hogy 1844 őszén, amikor még nem szakította el a nemesi liberalizmus ideológiájához és világképéhez fűződő eszmei szálakat, Vahot szerint verset írt A pokol titkai címen, amelyben „cenzorait mind a poklok fenekére küldte volna”.114 S ebben, vagy talán egy másik megsemmisült versében, gondolatai „bakóinak” nevezte a hivatalos könyvvizsgálók szolgahadát.115
Vagyis Petőfi már 1845 előtt, tehát jóval a francia forradalom történetének és a forradalmi ideológiáknak tanulmányozása előtt, igen határozott nézeteket vallott a cenzúráról és a sajtószabadságról. Milyen tényezők befolyásolhatták álláspontjának kialakulását? Azt hiszem, legalábbis három tényezőt figyelembe kell vennünk. Először is saját, személyes tapasztalatát. Éppen vándorszínész korában ütközött először össze a cenzúrával, úgy is mint költő,116 de úgyis mint színész, akinek tapasztalnia kellett, mint a kecskeméti Lear király előadás kapcsán láttuk, miként távolítja el a cenzor a klasszikus művek legerőteljesebb részeit – éppen az ő szerepéből, a Bolond szövegéből!117 Később pedig, a színészkedést követő segédszerkesztői idő71szakban már rendszeressé válnak Petőfi és a cenzorok összecsapásai.118
Második alakító tényező lehetett maga a magyar közélet: a sajtószabadságról folytatott országgyűlési és megyei viták, amelyek annyira gyakoriak voltak, hogy amikor a fiatal Kossuth megtartotta e tárgyban oly nevezetes zempléni beszédét, már mintegy összefoglalását adhatta egy országos disputa legfőbb tanulságainak.119 Nehéz volna azt állítani, hogy mindez érintetlenül hagyta az ifjú Petőfit. Minderről azonban hosszasan nem értekezhetünk itt, mert túllépnénk témánk kereteit.
Annál inkább érdemes kitérni arra a harmadik tényezőre, amely irodalmi hatások formájában járulhatott hozzá Petőfi cenzúra-ellenes nézeteinek kialakulásához, hiszen a világirodalom hatásai 1839 és 1843 között elsősorban vagy legalábbis igen jelentős mértékben a színpad közvetítésével érték költőnket.
A Petőfi-filológia nem sokat foglalkozott e kérdéssel, mert a költő vándorszínészi kísérleteit eleve reménytelen és értelmetlen próbálkozásoknak ítélte a legtöbb kutató. Ha azokat a hatásokat vizsgálták, amelyek a drámairodalom felől érhették Petőfit, megelégedtek Shakespeare, Schiller, Byron és Vörösmarty feltehetően olvasott műveinek ilyen szempontú elemzésével. Így állapította meg Turóczi-Trostler József már említett előszava is, hogy Schiller Don Carlosa a gondolatszabadság eszméjével megragadta Petőfit, s a politikai költő hivatására ébresztette. Eltekintve most attól, hogy a Don Carlost akkor még nem adták ki, s magyar színpadon nem is játszották, és semmi jele nincs annak, hogy Petőfi csakugyan ismerte Schillernek ezt a drámáját, Schiller e tekintetben márcsak azért sem lehetett 72Petőfi „első ébresztője”, mert a gondolatszabadság nagyon is vértelen és elvont eszméjénél sokkal megfoghatóbb a sajtószabadság fogalma, amelyet költőnk már a magyar politikai harcokból korán megismerhetett.
Ha nem a nagy nevek igézetéből és előre feltételezett, de nem bizonyítható hatásokból, hanem az életrajz tényeiből indulunk ki, azt kell megvizsgálnunk, hogy Petőfi vándorszínész korában milyen csakugyan ismert színdaraboktól kaphatott politikai ösztönzéseket.
Az itt szóba jöhető darabok közül elsőnek Scribe Egy pohár víz című komédiáját kell kiemelni, mert a költő legkorábban talán éppen e műben olvashatott arról, hogy milyen hatalma van a fejlett nyugati országokban a szabad sajtónak.120
A komédia kezdetén a főhős, Bolingbroke herceg így festi le a szabad sajtó erejét:
„…mint alsóházi tag és nagy befolyású hírlapíró reggel beszélek s este írok. Hiába nyom le bennünket diadalaival a whig miniszterség, hiába uralkodik Anglia és Európa fölött – én egyedül állva néhány barátommal, a küzdést kiállom, és a legyőzöttek gyakran háborgatják a győzelmesek szunnyadását. Marlborough lord, hadserege elején, Bolingbroke Henrik egyetlen beszédétől, vagy lapunknak az Examiner egyetlen cikkétől is retteg. Mellette van Eugén hg, Hollandia és hatszázezer ember, mellettem csak Swift, Prior és Alterbury. Az ő eszköze a kard, a miénk a sajtó! s majd meglátjuk, kié leend a győzelem (…) Megírtam, és aláírtam… a cikk itt van, még ma meg fog jelenni, holnap ismétlem azt, holnapután újra, és így minden nap, oly hangon, mely minden nap meg fog értetni, oly hangon, mely a dobok s trombiták riadását is meghaladja, s ez… az igazság hangja!”121
Petőfi személyes tapasztalatból korán megismerhette a cenzúra uralmát, ismerhette a magyar közéleti tiltakozáso73kat is, de azt a tényt, hogy nincs mindenütt így, hogy vannak országok, ahol a sajtó nem a hatalom kezes szolgája, hanem maga is hatalom, amely képes fékentartani a korrupt kormányokat és hangot ad a jogos elégedetlenségnek, csak a külföldi irodalomból és sajtóból tudhatta. Hogy mikor és milyen forrásokból szerezte első ilyen értesüléseit, aligha állapíthatjuk meg, de az Egy pohár víz idézett részletéből mindenesetre határozott eligazítást kaphatott ebben az ügyben. Mégpedig igen korán – 19 éves fejjel!
1842 tavaszán látta Petőfi először a darabot, sőt talán első színijegyzete is ebből az élményből született: Orlay szerint megkérte a Regélő recenzensét, a Leveldi néven működő Kozma Sándort, hogy a „fondor hercegnőt” alakító Szatmáryné alakításáról ő írhasson dicsérő beszámolót.122 Amit – Orlay szerint – Kozma meg is engedett. A kritikai kiadás szerkesztői a színijegyzetek Petőfi által írt részletét a „nem hiteles” szövegek közé vették fel, s joggal, mert az Orlay által említett „égig dicsőítő” kifejezések csakugyan nem találhatóak benne.123 Az ügy magját azonban igaznak fogadhatjuk el, mert Orlaynak semmilyen érdeke nem fűződött egy ilyen történet kitalálásához, s mert a költő még két évvel később is elég melegen nyilatkozott Szatmárynéról, egy immár vitathatatlanul tőle származó színijegyzetben.124 Vagyis igen valószínű, hogy Petőfi színikritikusi tevékenységének kezdete éppen Scribe szóban forgó darabjához kapcsolódik.
Bárhogy legyen is azonban, költőnk a későbbiek során még többször is találkozott e komédiával: 1842. december 4-én Székesfehérvárott, 1843. március 19-én Kecskeméten s nagyjából ez idő tájt Nagykőrösön is játszotta a társulata ezt a komédiát. A színdarabnak kevés férfiszereplője van (fontosabb szerep csak három), de ha másként nem, a némaszemélyzet tagjaként Petőfinek is mindenképpen részt kellett vennie az előadásban. Vagyis Petőfi az Egy 74pohár víznek legalább négy előadását ismerte – s mindegyiket nem egyszerű nézőként, hanem „kritikusként”, illetve közreműködőként. Négy előadás (a hozzátartozó próbákkal együtt!) ahhoz is elég lehetett, hogy a költő kívülről megtanulja a darab nevezetesebb passzusait.
Bolingbroke egyik tirádája mindenesetre meglehetős rokonságot mutat Petőfi egyik legfontosabb nyilatkozatával. A komédia elején így jellemzi önmagát a főhős: „Sokan fogják önnek mondani, hogy én tékozló kéjenc vagyok, szeszélyes szellemű rendzavaró, szenvedélyes író, kicsapongó szónok, s én ezt megismerem; de egy sem fogja közölök mondani, hogy Bolingbroke Henrik valaha tollát bérbe adá vagy barátját elárulá.”125
Kell-e bizonygatnunk, mennyire tetszhetett az ifjú Petőfinek ez a férfieszmény, a férfi, akiről minden rosszat el lehet mondani, de azt az egyet nem, hogy tollát valaha is bérbe adá? Ő maga hasonló módon jellemezte önmagát, hat évvel azután, hogy először hallhatta Bolingbroke szavait: „Lehetnek ékesebb, nagyobbszerű lantok és tollak, mint az enyém, de szeplőtlenebbek nincsenek, mert soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását sem adtam bérbe senkinek (…) Az utókor azt mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék…”126
Szembetűnő a hasonlóság, két szempontból is. Formailag, hogy úgy mondjuk, szerkesztéstechnikai szempontból, ha tetszik, strukturálisan mind Bolingbroke, mind Petőfi önjellemzése hasonló szembeállításra épül: „Sokan fogják önnek mondani, hogy… de” (Bolingbroke); „Az utókor mondhatja rólam, hogy… de” (Petőfi). S ami még fontosabb, a lényeg: mindketten jellemük legfontosabb vonásának azt emelik ki, hogy tollukat bérbe nem adják!
75Itt külön érdemes megemlíteni, hogy a francia eredetiben a toll eladásáról, áruba bocsátásáról van szó,127 Nagy Ignác fordításában lesz az eladásból bérbe adás, s Petőfinél is, aki e fordítás alapján ismerhette a darabot, ez a kifejezés szerepel!
Petőfi és Scribe… Nem véletlen, hogy ez utóbbi még egyetlen Petőfi-monográfiában sem szerepelt – furcsán fest költőnk neve a Scribe-é mellett.
De nem furcsábban, mint ahogyan Kotzebue, Raupach vagy Holtei neve mellett, márpedig e neveket sem szabad kihagynunk költőnk szellemi fejlődésrajzából. Igaz, hogy Scribe-től mi sem állt távolabb, mint a forradalmiság, hogy – mint Endrődi írja – nem csinált „lelkiismereti ügyet” politikai véleményeiből,128 s hogy Lanson szavaival „nem akart erkölcsöt prédikálni”.129 De az is igaz, hogy a múlt század negyvenes éveiben, az Egy pohár víz diadalmenetének évtizedében, egy tömegsikerre vágyó francia író még apolitikusnak látszó komédiáiban sem vonhatta ki magát a kor demokratikus szellemének igézete alól. Scribe megvetette a születési kiváltságokat, kicsúfolta az udvari intrikákat, s az Egy pohár vízben a tollával és persze pénzével hatalommá emelkedő leleményes és bátor ellenzéki politikus sikerült portréját teremtette meg. Lehet Endrődinek igaza abban, hogy Scribe-nek a sajtószabadság épp oly kevés gondot okozott, mint mondjuk a rajnai kérdés,130 de Scribe mégis tudta, hogy a negyvenes évek polgári közönsége előtt „jól fog hatni” Bolingbrokenak a szabad sajtót dicsőítő tirádája.131 Mindez már az ifjú 76Petőfi tetszését is nyilván megnyerhette, nem is beszélve arról, hogy a remekül megszerkesztett darab a költő által ismert vígjátékok közt a legjobbak sorába tartozik, sőt – a maradandóságát kétségbe vonó jóslatok ellenére132 – a mai közönség által is becsült mű.
Vagyis semmi okunk nincs pironkodnunk azon, ha meg kell állapítanunk, hogy az ifjú Petőfi eszmei-politikai öntudatosodásához, sok egyéb közt, Scribe derűs komédiája is hozzájárulhatott.
Petőfi később is megőrizhette Scribe iránti érdeklődését. Legalábbis arra vall az a tény, hogy 1849-ben (!) még megszerezte valahonnan a Louise akkor megjelent francia kiadását, amint könyvtárának az OSZK Kézirattárában őrzött maradványaiból megállapíthatjuk. Általában – miként táblázatunkból is kiderül – Scribe művei a Petőfi által legtöbbször látott-hallott, illetve olvasott darabok közé tartoznak. E dolgozat kereteibe már nem fér el a többi színművének vizsgálata, de nem egy jel mutat arra, hogy Scribe reformkori magyarországi hatásának nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk, mint eddig tettük.
77Petőfi és a német drámairodalom kapcsolatát vizsgálva, természetszerűen külön is foglalkoznunk kellett Schillerrel. Költőnk és a francia romantikus dráma viszonyát elemezve, Dumas Petőfire gyakorolt hatását kell kiemelnünk.
Miért Dumas és miért nem Hugo? Hiszen ez utóbbi – tehetsége erejét és nemzetközi hatását tekintve egyaránt – összehasonlíthatatlanul többet jelent, mint Dumas. Mégis, legalább két okunk van arra, hogy e dolgozatban Dumas-t helyezzük előtérbe: 1. Hugo és Petőfi kapcsolatát, ha általánosságban is, már sokszor hangsúlyozta az irodalomtudomány, míg Petőfi és Dumas kapcsolatát egyáltalán nem mérte fel. 2. Pedig Petőfi Hugóról csak egyszer, s nem túl lelkesen, Dumas-ról viszont meglepő rokonszenvvel nyilatkozott.
Hugóról Shakespeare és Egressy kapcsán mondott véleményt Petőfi: „…a nagyság mértéke a művészetben úgy, mint a költészetben: a sokoldaluság; (…) ezért nagyobb a lyrában Vörösmarty, mint Hugo Victor…”133 Az ilyen méricskélés persze mindig kétséges dolog, mégha mi magyarok meg is vagyunk győződve arról, hogy Vörösmarty nyolc-tíz remeke a világlíra legmagasabb csúcsai közé sorolható. Ezért ne is időzzünk e párhuzamnál, hanem azt rögzítsük, hogy e fenntartásos elismeréssel szemben költőnk szinte rajongva szólt Dumas-ról és határozott sza78vakkal „nagy részben” neki tulajdonította világnézete megváltozását. Petőfi oly ritkán vallott a világképét meghatározó írókról, gondolkodókról, hogy nincs jogunk e talán legmeglepőbb és legérdekesebb nyilatkozást homályban hagynunk.
Nézzük hát meg közelebbről a nem egyszer emlegetett, de soha meg nem vizsgált vallomást. Az Úti levelekben, Koltó, october 14. 1847. keltezéssel Petőfi beszámol mézesheteiről. Megtudjuk, hogy az íráson kívül főleg lovagolt és olvasott, mégpedig regényeket olvasott „George Sand-, Boz- és Dumastól”. George Sand és Dickens méltatása után – sokkal hosszabban! – Dumas-val foglalkozik. „Bozzal együtt – írja – legkedvesebb regényíróm Dumas Sándor. Nincs is több szellem senkiben, mint ő benne. Nála is vannak nagyobb írók akárhányan, de kedvesebb, szeretetre méltóbb egy sincs. És ez a fődolog. Nem bámultatni, hanem szerettetni! ez legalább az én vágyam, törekvésem. Különben ami Dumast illeti, csak rajta állott naggyá lenni. A természet őt lángésznek alkotta, de ő szétszórja, eltékozolja szellemének kincseit, s a helyett, hogy fényes ragyogó öltözetben járna, a mint járhatna: öltözete egyszerű, sőt néha foltos is. Bánja is ő! az ő célja másokat jól tartani, nem magát gazdagítani. Senki jobban nem ismeri az emberi szívet, mint ő; senki oly szépnek nem festi az életet, mint ő. Valaha roppant ember- és világgyűlölő voltam, annyira, hogy a föld egy óriás szemétdombnak tetszett előttem, melyen az emberek mint undorító féregmilliárdok nyüzsögnek; hogy e nyavalyából kigyógyultam: nem egészen, de nagy részben Dumasnak köszönöm, ő segített levenni orromról az epéből készült sárgazöld pápaszemet, az ő munkáinak olvasása után kezdtem eszmélni, hogy talán még is szép a világ.”
Megszakítva az idézetet, másoljuk még ide a befejező szavakat: „…Dumas Sándor szeretetreméltó ember… nem hiába, hogy druszám.”
A helyszín és a dátum ismeretében, valamint az egész passzus, de kivált az utolsó félmondat hangvételének felmérése után minden vizsgálat nélkül azonnal levonhatunk 79két következtetést. 1. a meglepő vélemény 1847-ből származik, tehát az érett költőt halljuk, aki már maga mögött tudhatja a forradalom előtti esztendő szinte minden nagy versét, tehát szavát igenis komolyan kell vennünk; 2. meg nem feledkezve azonban arról, hogy mindezt mégiscsak tréfás hangnemben, a mézeshetek diadalmas-derűs hangulatában fejti ki.
Itt állunk tehát a kínos látvány előtt: a magyar költészet büszkesége lelkesen rajong egy ponyvaszerzőnek ítélt íróért. Nem csoda, ha sok filológus tapintatos hallgatással tért napirendre az ügy fölött. Nyilván ez az oka annak, hogy a legtöbb monografikus dolgozatban elő sem fordul Dumas neve.
Horváth János azonban nem kerülhette meg Dumas-t. Nagy művében centrális szerepet kap a Felhők válságként való értékelése, s így idéznie kellett a költőt, aki Dumas-ban jelölte meg egyik gyógyítóját. Idézi is, de – ahogy mondani szokás – minden kommentár nélkül. Fel sem veti a kérdést, miként lehetséges az, hogy egy rosszhírű író ekkora eszmei befolyást gyakorolt Petőfire, nem kérdezi meg, hogy egyáltalán, mit ismerhetett a költő Dumas műveiből. Könyve más helyén viszont, épp az Úti levelek kapcsán, hosszan fejtegeti, hogy a költő irodalmi vélekedései elfogultak. Dumas-t nem nevezi meg, de több elrettentő példát említ. „…mily nyers ítéletet mond egy helyt Kisfaludy Károlyról, csupán azért, mert barátai érdemén felül magasztalják; s Goethéről, kinek hideg nagyságát nem képes méltányolni. Ellenben Bérangert a világ első költőjének tartja s Kerényi Frigyest (…) nagy eréllyel védi (…). Elfogultság biz az, mely szinte dicsekszik magával, s amelynek csak az nem tulajdonit különösebb jelentőséget, ki az egész Petőfit ismeri. Mert ott van ellensúlyul az igaz kegyelet és nagyrabecsülés néhány szép vallomása Kazinczyról (…)” stb.134
80Petőfi véleményei csakugyan elfogultak. Sohasem titkolta ezt, épp ezért nem is kell azzal mentegetnünk, hogy ilyen irányú elfogultságait jóvá tette más irányú kegyeleti aktusokkal. Egy lírikus esetében különben is sokkal elfogadhatóbb a bevallott elfogultság, mint egy önmagát objektív kutatónak érző tudós esetében az öntudatlan elfogultság. Ha Petőfit forradalmisága elfogulttá tette némely írótársával vagy politikussal szemben, másokat a forradalmiságtól való heves viszolygás tett elfogulttá – Petőfivel szemben. S mivel a költő nem tudományos értekezést írt Hiadorról, Kisfaludyról, vagy akár Goethéről, az ügynek nincs etikai jelentősége, annál inkább van irodalomtudományi fontossága. Nem úgy kell tehát ítélni, hogy ne tulajdonítsunk „különösebb jelentőséget” ezeknek a vélekedéseknek, mert elfogultak, hanem meg kell keresni az összefüggést, a rendszert Petőfi „elfogultságaiban”. A probléma nem az, elfogult-e vagy objektív Petőfi véleménye erről vagy arról az íróról, hanem az, hogy milyen eszmei, irodalmi, ízlésbeli tényezők alakították ki Petőfi „elfogultságait”.
Mindezzel persze legfeljebb annyit lehetett bizonyítani, hogy Horváth János nem tudott érdemleges véleményt mondani Petőfi és Dumas kapcsolódásairól, s módszere ilyen vélemény megalkotására nem is volt alkalmas, de még mindig megmaradt a probléma; hogyan lelkesedhetett egy Petőfi egy Dumas-ért?
Ha Dumas-ról alkotott véleményét nem elszigetelten, hanem egyéb irodalmi „elfogultságainak” rendszerében vizsgáljuk, s kulcsot keresünk e rendszerhez, azonnal szembetűnik, hogy általános – és jól ismert – politikai, valamint esztétikai felfogásának keretei között mindenekelőtt azokhoz az írókhoz, költőkhöz vonzódott, akik közelálltak az önmagáról megteremtett portréhoz. „…nem hiába, hogy druszám…” – mondja tréfásan Dumas-ról. Ez az odavetettnek látszó megjegyzés azonban nemcsak játék, a keresztnév véletlen egyezése azért tetszik a költőnek, mert kettőjük között fontosabb egyezéseket is talál. Figyeljük meg a Dumas-portré petőfies vonásait!
81Az elsőt maga Petőfi fedi fel, nyílt vallomásban: „…kedvesebb, szeretetreméltóbb egy sincs. És ez a fődolog. Nem bámultatni, hanem szerettetni! ez legalább az én vágyam, törekvésem.”
A szeretetreméltóság mellett az egyszerűséget emeli ki: „A természet őt lángésznek alkotta, de ő szétszórja, eltékozolja szellemének kincseit, s a helyett, hogy fényes ragyogó öltözetben járna, a mint járhatna: öltözete egyszerű, sőt néha foltos is. Bánja is ő! az ő célja másokat jól tartani, nem magát gazdagítani.”
Aligha akad olyan magyar olvasó, akinek bizonyítani kellene, hogy Dumas-nak ez a jellemzése valójában önjellemzés és önvédelem. Bőven lehetne idézni Petőfi lírájából és prózájából olyan részleteket, amelyekben a fenti ars poeticát nem más alkotó kapcsán, nem is elvi általánosságban, hanem saját elveként fejti ki.135 E megnyilatkozások közt van azonban egy olyan is, amelynek szóhasználata igen közel áll a Dumas-ról alkotott vélemény megfogalmazásához, s ez a Rongyos vitézek című vers:
A vers és az úti levél idézett részletének gondolati hasonlósága, a felöltöztetés és a rongyosság (illetve foltosság) mindkét idézetben előforduló ellentéte feljogosít arra a véleményre, hogy Petőfi 1847 októberében Dumas ürü82gyén prózában ugyanazt ismétli meg, amit versben már ugyanezen év áprilisában megtett, önmagát, saját esztétikai felfogását, ars poéticáját védelmezi a támadásokkal szemben.
Az ismétlésre, az újabb és újabb visszavágásokra bőven volt oka: 1847-ben nem kevésbé hevesen dúlt a harc ellene, mint korábban. S a küzdelem egyik tárgya épp a műgond volt, amelyet a költő és támadói épp ellentétes módon ítéltek meg. A műgond feletti viták egyik kedvelt hasonlata épp az öltözet körül forog. Greguss Ágost otromba cikke is Petőfi „keleti öltözékét” gúnyolja,136 majd a Honderű az Úti levelek egyik kitekert passzusába kapaszkodva igyekszik bebizonyítani, hogy „csak szennyes lélek tűr szennyes inget”, ami félreérthetetlen célzás akart lenni az „alantas” formát használó költő lelki „alacsonyságára”.137
Hogy Petőfi Dumas-ról szólva önmagáról is beszél, árulkodóan jelzi ez a megállapítása is: „…ő szétszórja, eltékozolja szellemének kincseit, s a helyett, hogy fényes ragyogó öltözetben járna, a mint járhatna…” stb. Épp ez az az érv ugyanis, amelyet Petőfi támadói oly gyakran vetettek be a költő ellen, Császár Ferenc még 1845-ben megfogalmazta az eltékozolt kincs metaforáját Petőfivel szemben: „…benne kiapadhatatlan költői kincs rejleng, de melyet ő pazarul, meggondolatlanul hoz napfényre, s eredeti alaktalanságában szórja jobbadán közönség birtokába…”138 Nyilvánvaló tehát, hogy amikor Petőfi ugyanazzal a váddal szemben védelmezi Dumas-t, amelyet ellene is emeltek, akkor önmagát is védi, sőt, azt is mondhatnánk, bizonyos fokig a francia író tekintélyét is felvonultatja maga mellett.
83Mert Dumas akkor még – s ezt ideje megemlítenünk – nálunk és a saját hazájában is, egész Európában nagy tekintélynek örvendett.
Tény, hogy Balzac már 1845-ben bosszúsan elutasította a Három testőrt. De ugyanakkor elismerte, hogy Dumas „igen kedves elbeszélő” (vagyis épp olyan vonását emelte ki pályatársának, amelyet Petőfi is dicsért).139 Az is tény, hogy amikor Marx megsemmisítő csapást akart mérni Louis Blanc történeti munkáira, azt írta róluk, hogy Dumas módszerével készülnek.140 Ami gúnyos vágás ugyan, de nem feledtetheti el azt, hogy mindezek ellenére Dumas mégiscsak kedves írója volt Marxnak!141
Balzac és Marx személyében olyan férfiakra hivatkozhatunk, akik elvi ellenzői voltak mindenfajta romanticizmusnak, s lám, még ők sem ítélték el egyértelműen Dumas-t. Hogyne kedvelték volna azok, akik a kor fő áramlatát, a romantikus látás- és alkotásmódot megtestesítették? Eltekintve tehát most attól, hogy napjainkban az irodalomtudományi közvélekedés mit tart Dumas-ról – mellesleg úgy vélem, hogy olykor túlságosan is indokolatlan gőg nyilvánul meg vele szemben –, ha Petőfi több mint százhúsz évvel ezelőtti véleményét mérlegeljük, az akkori és nem a mai ítéletekből kell kiindulnunk.
Az akkori közfelfogást pedig nem Balzac bosszús legyintése érzékelteti, hanem – például – az a meleg üdvözlet, amelyet Hugo küldött Dumas-nak. Tíz évvel Petőfi 84idézett értékelése után a romantikus költők fejedelme „testvérként” köszönti Dumas-t, s bevallja, hogy napról napra jobban szereti, nemcsak azért, mert a század egyik káprázatos jelensége, hanem azért is, mert egyik vigasza.142 Vagyis hasonló alapállásból méltatja Dumas-t, mint Petőfi. Különösen érdekes, hogy amikor pályatársát a század „vigaszának” nevezi, ugyanazt a funkciót tulajdonítja Dumas-nak, mint a magyar költő, aki „az ember- és világgyűlölet” „nyavalyájából” való kigyógyulását köszöni „nem egészen, de nagy részben” a francia írónak.143
Hugo lelkes szavaihoz hasonló módon nyilatkozott Lamartine és Michelet is, sőt még Flaubert-t is elbűvölte Dumas „érdes prózája”.144 A külföldiek közül pedig talán elég épp arra a Heinére hivatkozni, akit az ifjú Petőfi annyira becsült, s aki szintén meleg szavakkal szólt Dumas-ról.145
Petőfi tehát nem állt egyedül kortársai között Dumas iránti tiszteletével. S hogy ezt a tiszteletet ma sincs okunk szégyellni, egyetlen érvként hadd hivatkozzunk az Europe már idézett 1970-es különszámára, amelyben kitűnő 85francia kritikusok és irodalomtudósok egész sora száll szembe Dumas gőgös lekicsinylésének divatjával.
Nem kell tehát mentegetnünk a költőt azért, mert az ismert módon vélekedett Dumas-ról. Azt azonban nem árt hangsúlyozni, hogy nem érezhette mindenben művészi rokonának Dumas-t. Felfogásuk közt lényeges különbség is van, legkivált abban, hogy a mindkettőjük által igenelt egyszerű, néphez szóló irodalmat Petőfi egyszersmind határozott harci fegyvernek tekintette, míg Dumas-tól általában idegen volt az irodalom küldetéses elkötelezettségének eszméje.
Napoléon Bonaparte című darabjának előszavában Dumas így fogalmazza meg programját: „Je n’admets pas, en littérature, de système; je ne suis pas d’école; je n’arbore pas de bannière. Amuser et intéresser, voilà les seules règles, je ne veux pas dire que je suive, mais que j’admette.”146 [Nem fogadok el az irodalomban rendszert, nem követek iskolát; nem tűzök ki zászlót. Szórakoztatni és érdeklődést kelteni, íme ezek az egyedüli szabályok, amelyeket – ha nem is követek, de – elfogadok.]
Az irodalmi rendszerek, iskolák, szabályok elutasítása, a szórakoztatás és az érdeklődés kiváltása olyan célkitűzés, amelyet tudjuk, Petőfi is helyeselt. De azt már nem mondta volna, hogy nem akar zászlót kitűzni, hiszen költői programjának szerves része épp a forradalmi lobogó magasra emelése volt. Az amuser et intéresser jelszavából mégsem szabad azt a következtetést levonni, hogy Dumas-t „nem foglalkoztatták társadalmi problémák”, s hogy ő „csak a közönség szórakoztatására törekedett”.147
Olyan kor volt az, amelyben még azok az írók is kénytelenek voltak „társadalmi problémákkal” foglalkozni, akik valóban csak szórakoztatni akarták a közönséget. Kotze86bue-tól Scribe-ig több példát is idézhetnénk erre. Dumas azonban nem kénytelenségből ártotta magát a politikába. Lelkesen buzgólkodott a júliusi forradalomban, s nemcsak hitelezői elől emigrált 1851-ben, hanem III. Napóleon elől is.148 1850-ben nem jogtalanul mondhatta magáról, hogy cikkeiben a haladást védelmezte.149
Dumas-ról is szóló úti levelét Petőfi 1847. október 14-én írta. Dumas négy nappal később kezdte el Mémoires-jainak rögzítését. A költő nem olvashatta az Emlékeimet, amelyeket a Presse című lap 1851-ben kezdett közölni, s amelyek egy kalandregény izgalmasságával mesélik el, milyen hőstetteket vitt végbe Dumas a júliusi forradalomban, hogyan „szerzett” lőport La Fayette nemzetőreinek stb. De a kortársi sajtóból és magukból a Dumas-művekből láthatta költőnk, hogy kedvelt francia regényírója, ha nem is az a vaskövetkezetességű, mártíromos, küldetéses forradalmár, de azért a politikában is meglehetősen „szeretetreméltó” ember.
S ennyi – párosulva az esztétikai rokonszenvvel – elegendő lehetett ahhoz, hogy szeretetével tüntesse ki Dumas-t.
87De mit ismert a költő Dumas tengernyi terméséből? Mind ez ideig csak egyetlen olyan Dumas-művet tudtunk felmutatni, amelyet a költőnek mindenképpen olvasnia kellett, egy meglehetősen átlagos beszélyt – az Álarcos bált. A költő novellafordításai között időrendben ez volt az utolsó, valószínűleg 1844 szeptemberében, legkésőbb október első napjaiban készülhetett, hiszen a Pesti Divatlap 1844. október 6-i számában jelent meg.150
Havas szerint a Dumas iránt érzett „előszeretet” meglátszik e fordításon, mely „sokkal correctebb, gondosabb és lendületesebb, mint az előbbiek. Míg Kockot kénye szerint nyirbálta és toldozta Petőfi, addig Dumas-t érintetlenül, híven és szép formában igyekezett visszaadni. Érezte, hogy míg ott csak mesteremberrel, addig itt művésszel van dolga, kinek gondolata, még hibáiban is, föltétlenül tiszteletet érdemel.”151
Valószínű, hogy van igazság Havas feltételezésében, noha az „igyekezett”-ben rejlő tapintatos bírálatot nyugodtan aláhúzhatjuk, mert a fordításban elég vaskos félreértések és kihagyások találhatók. E hibák is azt bizonyítják, hogy Petőfi francia nyelvismerete 1844-ben még eléggé kezdetleges lehetett.
Már amennyiben egyáltalán a francia eredetiből dolgozott. Új kritikai kiadásunk VI. kötetének kitűnő szerkesztői, V. Nyilassy Vilma és Kiss József szerint „a fordítás közvetlen forrásának kérdése ma még nem dönthető el”.152 Találtak német forrásra utaló, „de nem bizonyító erejű” apró adatot, határozott germanizmusokat nem. Általánosságban mégis úgy vélik, hogy Petőfi „feltehetőleg német fordításokból” ismerte meg Dumas-t.153
Nem lévén illetékes és hivatott ez ügyben, hosszan nem kívánok vitatkozni, de véleményem szerint az idézett fel88tevést általános kiindulópontnak nem tekinthetjük, a szóban forgó novellafordítás hibái pedig inkább a francia forrást valószínűsítik. Egyetlen, de talán meggyőző példának emeljük ki az egyik legrikítóbb félreértést. Dumas szövegében ez olvasható: „Ces gens, c’est la folie et la débauche qui les poussent ici. – Oh! moi, moi, c’est la jalousie infernale!” Petőfinél: „Ezeket az őrültség, kicsapongás hozta ide. Oh, én, én a pokoli szerelemféltés vagyok…” Ahelyett tehát, hogy „engem pedig a pokoli féltékenység hozott ide”, az ifjú és gyakorlatlan fordító a szerelemféltés megtestesítőjévé tette hősét e fordulattal: „én a pokoli szerelemféltés vagyok…” Véleményem szerint az ilyen jellegű félreértést csak a francia szöveg, közelebbről a moi névmás teszi lehetővé, mert a német fordítás, akár passzív, akár aktív szerkezetű lehetett, ilyen vonatkozásban elemi nyelvismerettel nem olvasható félre.
Mindez persze végül is nem lényeges kérdés. Mivel azonban csakugyan kívánatos, hogy a „méltatlanul elhanyagolt novellafordításokat” a Petőfi-kutatás „több figyelemben részesítse”,154 időzzünk még egy kicsit a fordítás hibáinál. Egy helyen Petőfi az une soirée de la régence-ot „kormányzás idejebeli estélyek”-nek fordítja. Vagyis a régensség konkrét történelmi fogalma helyett az itt értelmetlen kormányzást használja. Alighanem azért, mert a francia história megfelelő vonatkozásait nem ismerte.155 Még érdekesebb egy kihagyása: a des sommités aristocratiques ou financières szócsoportból kihagyta a második jelzőt, azt a gyanút ébresztve bennünk, hogy a huszonegy éves költőnek bizonytalanok voltak a fogalmai a nyugati társadalmak fejlettebb szerkezetét illetőleg: tudta, hogy vannak arisztokraták, a hazai valóságból és a vándorszínészként átélt színdarabokból arról az osztályról határozott képet is alakíthatott ki magának, de a sommités financières-rel nem tudott mit kezdeni.156
89E jelentéktelennek látszó apróságok annyiban mégis érdekesek lehetnek számunkra, hogy rendszerezésük révén talán halvány fogódzót nyerhetünk a költő 1844-es politikai fejlettségének megítéléséhez, s így például olyan kérdések, mint A királyok ellen keletkezési időpontja körüli vitának árnyalásához.
Maga a novella nem jelentős, de jellemző darabja a romantikus elbeszélő irodalomnak. 1844-ben nem is számított újdonságnak. Az eredeti a Souvenirs d’Antony c. novelláskötetben jelent meg, még a harmincas évek közepén, s a szóban forgó elbeszélést igen hamar, 1836-ban már magyarul közölte a Regélő.
Fodor Erzsébet összeállítása nem tünteti fel ezt a fordítást, de ha többi adata pontos, ez a novella volt az első nem drámai Dumas-mű, amely magyarul megjelent. Magát a kötetet is terjesztették Magyarországon, Kossuth is olvasta fogságában.157
Hogy mi vezette Vahotot egy már magyarított novella újabb lefordíttatására, nem tudhatjuk. Annyi azonban tény, hogy Petőfi nem támaszkodott az előző tolmácsolásra, s munkája nyelvileg összehasonlíthatatlanul frissebb.
A novella egyébként, mint ismeretes, egy végzetes szerelmi találkozás első személyben előadott története. Vagyis hasonló modorban íródott, mint a Nagybátyám és ipam című novella is, amelyet szintén lefordított Petőfi. Ennek legfeljebb azért lehet jelentősége, mert ilyen technikával írta meg a költő is egyetlen regényét, A hóhér kötelét. Mint ahogy a két másik fordításában is munka közben kísérletezhetett a lírai elbeszélésnek azzal a módszerével is, amelyet a szerzői „kibeszélés” jellemez: ahogyan Sue s főleg Paul de Kock ki-kiszól az olvasóhoz a cselekmény bonyolítása közben, ugyanúgy szerzői felkiáltások, tirádák, értékelések kísérik Petőfi egyéb szép90prózai munkáiban is a történet szövését. Semmi különös nincs persze abban, hogy a prózaírás (pontosabban: csak a regény- és novellaírás!) területén gyakorlatlan költő épp azt a technikát alkalmazta, amelyet a fordítások során sajátíthatott el. Érdemes volna végre részletesebben is tanulmányozni ezt a kapcsolódást.
Nekünk azonban ezúttal Dumas-nál kell maradnunk. A novellafordítás kapcsán még egy utolsó megjegyzés talán indokolt lehet.
Amikor a novella hőse történetét befejezve elmondja, miként imádkozott ismeretlen szerelmének sírjánál, végezetül felkiált: „Nincs többé reményem, nem fogom őt látni soha! s én őt mindig szeretem (…) mindig szeretem őrülten, s én rögtön meggyilkolnám magamat, hogy őt viszontláthassam, ha nem tudnám, hogy ismeretlen marad ő előttem az örökkévalóságon át, mint ismeretlen volt e világban.” A soha többé némileg hasonló fájdalmával kiált fel Petőfi is Etelka sírjánál:
(Hová levél?…)
A halál által szétválasztott szeretők vigasza a túlvilági találkozás reménye. Dumas hőse nem hisz ebben, s a Hová levél?… költője szintén kételkedik. Ha arra gondolunk, hogy a vers alig három hónappal a fordítás után született, felmerülhet a gondolat, hogy talán van összefüggés itt. Sőt, kicsit általánosabban: az Etelka-versek felfokozott fájdalma esetleg részben szintén a romantikus irodalom frissen megismert hangulataiból, s nem kizárólag a személyes élményből táplálkozik. Ezzel azonban olyan témát érintettünk, amelyhez csak később vizsgálandó összefüggések elemzése után lehet hozzászólni.
91Az Álarcos bál fordításának tényén kívül a Petőfi-irodalomban még egy konkrét utalás található Dumas-műre.
Vutkovich Sándor jegyezte fel Újházy Lajosnak, a költő pozsonyi pajtásának emlékezése alapján az itt következő történetet:
„1843-ban egy alkalommal »Kean« került színre a pozsonyi színkörben.158 Petőfi az előadás után Angermayer János apáca-utcai kocsmájába ment (…) Szállástársának ez nagyon feltűnt s haza hívta. Petőfi azonban vonakodott s választ sem adott Újházynak, ki sietve hazament ágyat vetni, mert csak egy ágyuk volt (…) Alig végezte azonban Újházy szobaleányi kötelességét, Petőfi mérgesen betoppantott a szobába s az ajtót becsapva és bőrlepényes sapkáját (…) a földhöz vágva felkiáltott: »Hiszen Kean csak egy komédiás.« Pajtása ismervén indulatos természetét nem háborgatta őt.
Másnap reggel szerfölött kedvetlen volt a költő s csak délben mesélte el, hogy a színdarabban előforduló kicsinyítő megjegyzés őt végtelenül bántotta s hogy apjának a színészet iránt tanúsított megvető nyilatkozatai eszébe jutottak.”
Az emlékezések sokszor megbízhatatlanok, de itt semmiféle érdek nem befolyásolhatta Újházyt. S mellette szólnak az adatok is: a Keant csakugyan játszották Pozsonyban, Petőfi ott időzésekor, méghozzá Egressy alakította a címszerepet,159 s így a költőnek kétszeres oka is lehetett a darab 92megtekintésére (amelyet egyébként már korábbról is ismerhetett); másrészt a vígjátékban csakugyan megtalálható a Petőfit ennyire felkavaró megjegyzés: „Hiszen Kean csak egy komédiás.”160
A komédia, látni fogjuk, okkal tett hatást Petőfire. Mégis, az Álarcos bál és a Kean önmagában aligha elegendő ahhoz, hogy a költő Dumas iránti lelkesedését megmagyarázza. Ismernie kellett más műveket is. De melyeket? Ha csak az 1847-es vallomást nézzük, arra kell gondolnunk, hogy főleg Dumas regényeit kedvelte Petőfi. Nyilván azért is írták a kritikai kiadás VI. kötetének szerkesztői, hogy „bizonyára számosan élvezték nálunk Dumas műveit, főképp regényeit és útirajzait”.161
A korabeli adatok azonban nem erősítik meg azt, hogy Dumas nálunk Petőfi korában főképp regényeivel és útirajzaival hatott.
Talán érdemes itt röviden kitérni arra, milyen sajátos sorsa lett Dumas életművének. Irodalomtörténeti jelentőségét mindenekelőtt drámái biztosítják; Nisard is színpadi műveiért nevezte mesternek,162 Lanson pedig nem is foglalkozott pusztán lábjegyzetben említett regényeivel, 93csak a romantikus dráma forradalmát diadalra segítő darabjaival.163 Ma viszont fordított a helyzet. Dumas, a drámaíró szinte ismeretlen, tragédiái a közízlés jelenlegi iránya mellett játszhatatlanok, legfeljebb egy-két vígjátékának vagy középfajú színművének feltámasztásával kísérleteznek időnként,164 regényei viszont világszerte a legnépszerűbb olvasmányok közé tartoznak, s a filmgyárak állandó sikerforrását alkotják. (Ami akkor is nagy szó, ha e népszerűségre a tudomány általában gyanakodva tekint.)
Azt hiszem, önkéntelenül is ezt a mai helyzetet vetítették vissza Petőfi korába a kritikai kiadás szerkesztői. A korabeli adatok ugyanis azt mutatják, hogy 1847-ben nálunk is elsősorban a drámaíró Dumas volt népszerű, amit az is jelez, hogy regényeit ekkor még nem is fordították, noha színdarabjai közül sokat játszottak nálunk is.165
A fordítások műfaji aránya persze önmagában nem sokat bizonyít, hiszen Petőfi francia vagy német nyelven megismerhette a regényeket is. Mint ahogy 1847-es idézett vallomásának írásakor minden jel szerint valamelyik Dumas-regényt olvashatta. Csakhogy… a bökkenő ott van, hogy Petőfi Dumas-kultuszáról sokkal korábbi adat is szól. 1845 márciusából való Tüllmann Ignác idézett levele, amelyben egy barátjának így számolt be Petőfi 94irodalmi ízléséről: „Goethét utálja, mert arisztokrata volt, Schillert sem szereti: ellenben Heine, Börne, Hugo Victor, Dumas, Boz, Shakespeare s némileg Lamartine stb. emberei. Franciául beszél is némileg s Bérangert imádja, kitől több darabot igen szép sikerrel tett át nyelvünkre.”166
Petőfi saját vallomásaiból s több egybehangzó tanúvallomásból tudjuk – mint erről már szó volt –, hogy a költő csakugyan így gondolkodott a fenti írókról. Így hát bízvást elhihetjük Tüllmannak, hogy Petőfi már 1845 márciusában Dumas-t is a kedvelt írói közé sorolta. Ekkor azonban a regényíró Dumas-t még csak nagyon kevéssé ismerhették Magyarországon. Dumas híres regényei könyvalakban csak nemrég jelentek meg Franciaországban: 1843-ban az Ascanio, 1844-ben a Les trois mousquetaires, 1844–45-ben a Le comte de Monte Cristo és a Vingt ans après.167 Bármilyen fokig túlozzuk is el a francia irodalom magyarországi hatását, nehéz elképzelni, hogy a segédszerkesztéssel lefoglalt, s költőként is megfeszített ütemben dolgozó ifjú már ekkor annyira szinkronban lett volna a francia literatúrával, hogy annak legfrissebb – s ráadásul több ezer oldalas – újdonságait megemésztette volna.
Ha tehát Petőfi már 1845 márciusában kedvelt írói közt sorolja fel Dumas-t, a fenti összefüggések és a színpad iránt érzett nagy vonzalma alapján joggal tételezhetjük fel, hogy lelkesedése ekkoriban főképp a drámaíró Dumas-nak szólt. Mert amilyen bizonytalan az, hogy mikor kezdett megismerkedni Dumas regényeivel, oly bizonyos az, hogy Dumas drámáinak javát már 1845 előtt ismerte.
Ezt a bizonyosságot Petőfi vándorszínészi pályájának vizsgálata alapján vonhatjuk le. A nemrég előkerült adatok nyomán egyről (Kean) ötre emelhetjük azoknak a Dumas-daraboknak a számát, amelyeket a költő mindenképpen ismert. Így tehát a következő kronológiát kapjuk:
951842. november 8-án – valószínűleg súgóként – közreműködik a Paul Jones székesfehérvári előadásán. Társulata 1843. április 2-án Kecskeméten is bemutatja ugyanezt a darabot.168
1842. november 15-én Petőfi fehérvári társulata az Özvegy férjét mutatja be, majd ugyanezzel a darabbal Kecskeméten is fellép 1843. február 15-én.169
1842. december elsején Petőfi Pierrefons szerepét alakítja Dumas és Guillardet Neslei torony című ötfelvonásos drámájában.170
1843. január 25-én Petőfi társulata Kecskeméten bemutatta Dumas egyik leghíresebb művét, a Korona és vérpadot.171
1843 júniusában Petőfi a pozsonyi színkörben, mint fentebb idéztük, megnézte a Kean előadását.
1844 szeptemberében, vagy október első napjaiban lefordította a Bal masqué-t.
1845 márciusában már szélesebb baráti körében is tudott dolog volt, hogy Dumas a költő kedvelt írói közé tartozik, miként azt Tüllmann idézett leveléből láttuk.
1847 októberében, nászútján olvasgatta Dumas-t s lelkesen írt róla a Hazánknak küldött Úti levelek-ben.
Ezenkívül, pontosan meg nem határozható időpontban, Hiador, azaz Jámbor Pál tanúja volt annak, hogy Petőfi három szerző könyvét vitte magával egy dunai gőzhajó96zásra: Dumas, Victor Hugo és Heine – sajnos közelebbről meg nem nevezett – művét.172
Ezek Petőfi és Dumas kapcsolódásainak jelenleg ismert adatai – a költő felől nézve. E kronológia lezárásaként emlékeztessünk még a közismert tényre: amikor Dumas 1865–66-ban Magyarországra látogatott, Petőfi több versét lefordította s lelkesülten „magyar Homérosznak” nevezte költőnket.173
Szándéktalanul is így szólta el magát, igazolva, hogy Homérosz és Petőfi közül legalább az egyiket nem értette igazán.
Ellentétben Petőfivel, aki adataink szerint Dumas valóságos értékeit méltányolta vallomásában. Amikor szeretetreméltóságát, derűjét, mulattató szerepét emelte ki, Dumas-nak ugyanazokat a vonásait dicsérte, amelyekért a legilletékesebb francia irodalomtörténészek is méltatták a Kean szerzőjét.174
971846 nyarán Vachott Sándor így írt Erdélyi Jánosnak címzett levelében:
„…A mi irodalmunkban alkalmasint legtöbb szükség volna öklözni s kevés kivétellel a puszta kéz is elegendő, mert hiszen nem valami derék készületű katonákkal kellene szembeszállnunk. Gondold csak elolvastam Jókay, Gonosz lélek, című legújabb novelláját a pesti div. lapban. Ez is, mint újabban divat, zűrhanggal végzi a zenét. Egy határtalan semmire kellő dúlong benne elejétől végig a leggyönyörűbb szerencsével, kinek még a költő is segítségére van desperatus világ nézeteivel. Petőfy a Hóhér kötelében szinte ezt cselekszi. Ezek a fiúk veszedelmesebbé teszik a költészetet magánál az életnél. Ők ugyan azzal állnak elé, hogy az úgy van gyakran az életben is, hogy gyakran a gazság ünnepel, míg az erény tiporva szenved. Igen, de az élet fölött, legyen az bár mily visszás, igazságot szolgáltató teremtőt képzel minden keresztény ember, míg ellenben ők (…) az igazságszolgáltatás kötelességét szépen elmulasztják.”175
Vachott a továbbiakban félreérthetetlen célzással bárdolatlan parasztnak és gonosznak is titulálja költőnket, becses adalékot szolgáltatva ezzel a kor esztétikai és eszmei küzdelmeinek szépítés nélküli értékeléséhez, s Petőfi egynémely barátjának valósághűbb megítéléséhez. Itt azonban csupán az az érdekes számunkra, hogy a keresztényi igazságszolgáltatás eszméje, amelyet Vachott Petőfiékkel szemben védelmez, a Dumas elleni magyar konzervatív kritikának is állandóan visszatérő vezérelve volt.
Dumas nem is titkolta, hogy tudatosan ábrázolja letiport helyzetben az erényt. „A romantikusok mind csinálnak előszavakat” – ironizál az Anthony egyik hőse. Dumas is szerette bevezető magyarázatokkal közreadni drámáit, s ezekben az előszavakban erkölcsfelfogását is megvédte. Az Anthony egyik nagy újítása azonban épp az volt, hogy itt a szerző nemcsak mintegy előzetes programként, hanem magában a műben fejtette ki véleményét. Az Anthony „igazi előszava” nem a dráma élére tett vallomásos vers, hanem a negyedik felvonás hatodik jelenete, amely a szerző későbbi szavai szerint „valóságos védőbeszéd a modern dráma mellett”.176 A dráma címadó hőse itt fejti ki a romantikusok erkölcsi világképének talán legfőbb tételét: „a hamis társadalomban” az érvényesül, akiknek egyetlen erénye a bűn leplezésének ügyességéből 98áll, míg a tiszta erény áldozatként szükségképpen elbukik.177
Az ilyen tirádák természetesen gyakran maguk is áldozatul estek a magyar cenzorok éberségének. Az Anthony egy 1839-ből való kéziratos cenzúrapéldányát lapozgatva például azonnal szembeötlik, hogy a hamis társaság kifejezésből a jelző eltűnt, s magát az egész fejtegetést kihúzták, majd később egy részét visszaragasztották stb.178 Az ilyen törlések sem változtattak azonban a dráma mondanivalóján, a kihúzott fejtegetések pedig csak még jobban felkelthették a színészek figyelmét, mert a tiltott mindig érdekesebb, mint az engedélyezett.
A kritikusok egy része fenn is akadt az Anthony erkölcsi irályán, nem kevésbé a többi Dumas-dráma morálján. Íme egy csokor azokból a bírálatokból, amelyekben reformkori kritikusok különböző Dumas-művek erkölcstelenségét ostorozták: „…azt csak nem lehet végnek tekinteni, hogy (…) a bátor, becsületes lovag orgyilkosul megöletik (…) míg a főbűnös Medicis Katalinnak s a feleség kínzó orgyilkos Lotharingiai Henriknek hajok szála sem görbül. Vagy ha ez a vég történetekben állhat, de drámában igen rossz és bántó…”; „Dumas a morált iszonyúan a fenékszínbe tolja…”; „…az erény talán sehol sem lép fel oly szenvedőleg, mint a francia színművek, különösen Dumas munkái nagyobb részében…”; „Nem lehet kitalálni mi cél akar eléretni Louise meghalatásával? Ez tragikai érzést nem gerjeszthet. Rég meg van mondva, hogy egészen jó, egészen ártatlan személy bukása nem tárgya a szánakozásnak…”179
Az ilyen kritikusokkal szemben Bajza József, mint ismeretes, nemegyszer védelmezte a francia romantikus drámát. Egyebek közt egyik bírálatában épp Dumas kap99csán fejtette ki: „A francia kiállítja ugyan a vétket egész mezítelenségében szemünk elébe – s ez az, mit igen felrónak neki –, de a vétket aztán meg is utáltatja a nézőkkel, miben véleményem szerint, hatalmas tanulság rejtezik.”180
Ha most visszatérünk Vachott leveléhez, láthatjuk, hogy az ő álláspontja Dumas fentebb idézett bírálóiéhoz hasonló, míg Petőfiék általa elutasított szemlélete a Bajzáéhoz áll közel – ebben a kérdésben. Vagyis a Dumas-éhoz. És valóban, a Salgó, valamint a Tigris és hiéna olvastán hasonló világ tárul fel előttünk, mint mondjuk a Neslei torony lapozgatásakor. A középkori környezet, a bűn diadalmas tombolása, az ártatlanok pusztulása, a helyszínek és hangulatok, az „apa- s testvérgyilkolás” légköre itt is, ott is egy törvény szerint alakul.
Ugyanezt a képet mutatja a történelemből a jelenkorba áttett regény, A hóhér kötele – és a Felhők egésze. Itt csakugyan „a gazság ünnepel, míg az erény tiporva szenved”.
Legkeményebben, már-már egy vádirat tömörségével, az Igazság! alszol? című költemény összegezi a hamis társadalom erkölcsi antinómiáját:
A morális verdikt értékét ásta volna alá a költő, ha a romantikus „zűrhang” harmonikus kiegyenlítése érdekében valamiféle „igazságot szolgáltató teremtővel” vigasztalgatta volna magát és olvasóit – à la Vachott Sándor. „Az igazságszolgáltatás kötelességét” nem akarhatta misz100tikus erőkre bízni, így hagyta meg önmaga számára a társadalmi lázadás lehetőségét. A Felhők idézett versétől és az egész ciklustól ezért is vezet egyenes út Az apostol világképéig.181
Petőfiék sokat emlegetett „franciássága” tehát kezdetben, még a tudatos forradalmiság megalapozódása előtt és közben, főleg abból állt, hogy rokonszenveztek kedvelt franciáikkal, akik szépítés és önáltató mítoszok nélkül ábrázolták az emberi tisztesség és tisztaság bukását egy romlott társadalomban. E világkép elfogadása már önmagában is a lázadás szerves része volt, míg „az erkölcsi igazságszolgáltatás” „keresztényi” követelése mögött lényegében a lázadástól való visszariadás morálja húzódott meg.
Fontos ezt hangsúlyoznunk azért is, mert Petőfi úgynevezett – és meglehetősen pontatlanul megnevezett – „pesszimista” korszakának ez a lázadás a vezéreszméje. A Felhőkben és a ciklus hangulatát árasztó más művekben nem valamiféle lemondó, letargikus, megadó reménytelenség uralkodik, hanem a lázadás szelleme igyekszik szétfeszíteni, félreszorítani a harc útjában álló akadályokat.
Az egyik ilyen fő akadály kétségtelenül a harc hiábavalóságának eszméje: minek küzdeni, ha a végén úgyis elbukik a jó és a gonosz diadalmaskodik?
1846 koratavaszán így kesereg még költőnk, s ezt az eszmét sugallja a Tigris és hiéna is: „Az erény ritkán győz a földön. Itt a gazság az úr.”
Sámson idézett szavainak reménytelensége csak látszólag esik messze a forradalmi világnézettől. Valójában a meg101tiport erény nagyon is beleillik a jakobinus forradalmiság világképébe. Elég talán Robespierre híres mondatát idéznünk: „Az erény mindig kisebbségben volt a földön.” A király perében hangzottak el e szavak, amelyeket Robespierre más változatban is megismételt, később is. Petőfi forradalomtörténeti ismereteinek magas fokával számolva, bizonyosra vehetjük, hogy olvasta Robespierre idézett beszédét. A kisebbségbe szorított erény fogalma annyira szerves része a jakobinizmus robespierre-i változatának, hogy Petőfi figyelmét sem kerülhette el ez az összekapcsolódás.
Vagyis épp a francia romantikus dráma erkölcsfelfogásának „pesszimizmusában” található meg az a lázadási mozzanat, amely e világképet a valóságos forradalmisághoz kapcsolja. Dumas és a többiek romantikus drámái látszólagos reménytelenségükkel épp a forradalmi világnézet érlelődését segítették elő.
A forradalom előtti időszak békésnek látszó éveiben természetesen csak kevesen foghatták fel a francia és magyar romantika keserű világképének igazi értelmét. Igen érdekes azonban, hogy a szabadságharc bukása után, amikor az egész nemzet mintegy történelmi méretekben tapasztalhatta az erkölcsi kontraszelekció érvényesülését, még a jámborabb és lázadásra cseppet sem hajlamos alkatok is kezdték felülvizsgálni korábbi felfogásukat. Nincs itt terünk e kérdés elemzésére, pusztán tanulságként érdemes megemlíteni, hogy épp egy Dumas-dráma kapcsán is észlelhető ez a változás. Amíg 1848 előtt, mint láttuk, a színikritika általában szemére vetette Dumas-nak, hogy elbuktatja a becsületeseket, 1850-ben a Herman gróf bemutatójáról így ír a Hölgyfutár kritikusa: „Csupán azon rendkívüli életrevalóság van meg benne, hogy cudar emberei mind boldogulnak, az egyetlen becsületes pedig áldozatul esik.”182
A francia romantikusokon is nevelődött ifjú Petőfi nagy érdeme, hogy az osztálytársadalmak morális tendenciáinak 102felismeréséhez nem volt szüksége történelmi katasztrófára. 1848 előtt is megértette azt, amit mások csak Világos és Arad után kezdtek megsejteni.
Az viszont már a magyar történelem sajátos kerülőútjainak problémájához tartozik, hogy irodalmunk 1849 után mégis visszakanyarodik az erkölcsi eszményítés vonalára, s például Gyulai épp olyan alapon bírálja majd Balzacot („…mindig a bűnt juttatja diadalra…”), mint ahogyan a forradalom előtti színikritika ostorozta Dumas „erkölcstelenségét”.183
Ha az erény sorsa a bukás, és a bűn kiváltsága a diadal, s ha ráadásul nincs is biztosíték az isteni igazságszolgáltatásra, mit tehet az író, kinek az igazság mellett kell szót emelnie? Az egyik megoldás: olyan helyzetben ábrázolni a győztes romlottakat, amelyben áldozataik holtteste felett egymást pusztítják el. Röviden, pusztán utalásként említsük itt meg, hogy ezt a megoldást választotta Dumas például a Petőfi által is ismert Neslei torony című drámájában: Buridan, a könyörtelen törtető és egykori szeretője, Marguerite királyné, végül is a saját csapdájába hullik – az ártatlanok elpusztulnak, de a vétkesek is bűnhődni fognak. A Salgó és a Tigris és hiéna ugyanígy a bűnösök önpusztító gesztusával ér véget.
Még jellemzőbb a romantikára s kivált Dumas színműveire az ítélkező hős alakjának megformálása. Mivel a hamis társadalom berendezésénél fogva sújtja az erényt és pártolja a hatalmasok vétkeit, a gúzsba kötött vagy csalárdul kiforgatott törvény helyett, a tétlen és részvétlen gondviselés helyett esetleg nevében maga az áldozat áll bosszút, ő maga ítélkezik s végre is hajtja az ítéletet. Dumas-nál klasszikus és talán leghíresebb képviselője 103ennek a típusnak Monte Cristo grófja. Edmond Dantèst nem védte, sőt eltaposta a törvény, s így kénytelen önmagának szolgáltatni igazságot, kénytelen önmaga megbüntetni a bűnösöket.
A három testőr utolsó fejezetei közül kettő ezt a címet viseli: Ítélet és A kivégzés. Mindazok, akiket a Milady tönkre akart tenni, ott állnak most a démoni nő mögött, fejére olvassák bűneit és kimondják rá a halált. „A hóhér nem gyilkos, ha öl is… a hóhér a legvégső bíró” – szólal meg „a vörös köpönyeges”, – „Nachrichter, comme disent nos voisins les Allemands”. A Nachrichternek ez a megdicsőítése jellemzi a Catherine Howard, magyar címén a Korona és vérpad befejezését is. Catherine képes lett volna arra, hogy szerelmét és jótevőjét, Ethelwoodot elpusztítsa a saját felemelkedése érdekében. Ethelwood megmenekül a halálos csapdából és bosszút áll. Úgy intézi az események alakulását, hogy Catherine-t a saját férje, maga a király ítélhesse halálra. A királynő megvesztegeti a hóhért, aki elszökik, de ekkor a tömegből jelentkezik egy álarcos férfi – Ethelwood! – és végrehajtja az ítéletet. A kivégzés után álarcát letépi a tömeg előtt: „Most engem is fejezzetek. Bűntársa itt áll előttetek.”184
Petőfi vívódásairól írt dolgozatomban igyekeztem megvilágítani azokat az életrajzi, történelmi és lélektani mozzanatokat, amelyek megmagyarázhatják, miért kapott oly nagy helyet költészetében a hatalmi megtorlás problematikája.185 Nyilvánvaló, hogy e kérdés mostani témánkkal is összefügg. Maga a költő fedte fel ezt az összefüggést akkor, amikor épp egy Dumas-mű kapcsán tett ilyen val104lomást: „…ha a vérpadot rajzolja, óhajtom, bár csak vérpadon halnék meg!”186
A három testőr, a Monte Cristo és a Catherine Howard ítéletvégrehajtó hőseinek talán puszta megemlítéséből is látszik, hogy az összefüggés még több ágú, hiszen Petőfi műveiben is találkozunk az ilyen Nachrichter hősökkel. Egyik legerőteljesebb változata e típusnak Szilaj Pista, aki a maga népi módján ugyanúgy áll bosszút, mint Ethelwood: a hűtlen kedvest és önmagát egyszerre pusztítja el. Szilaj Pista azonban éppen a népi környezet és a köznapi konfliktus következtében nem tud igazán nagyszabású romantikus ítélkezővé emelkedni. Petőfi életművében ennek a típusnak legjelentősebb képviselője – önmaga és Szilveszter.
Külön tanulmányban lehetne és kellene elemezni, hogyan jut el Petőfi, szinte versről-versre addig, hogy az Akasszátok föl a királyokat! megdöbbentő befejezésében ítéletvégrehajtónak jelentkezik:
Már A királyok ellen írt költemény elárulja, milyen „szilaj gyönyört” érez a költő a leszámolásnak puszta gondolatára is, de az ítélet itt még többesszámban hirdettetik ki. A szájhősökről szólva, 1847 nyarán már saját maga vágja ellenfeleinek „arcaira” „a bitó jelét”, de mindez még jelképnek fogható fel. A Dicsőséges nagyurakat „a nagy bosszúállás órájának” elérkeztével fenyegeti meg, de még ugyanabban a versben kész mindezt valóban csupán fenyegetéssé szelídíteni. Hunyadi László sorsát idézve megint a kollektív bosszú indulata szólal meg benne:
105A fenyegetések és a közös bosszú ilyen s ennél még többrétű előkészítő hadjárata után kerül sor arra, hogy az Akasszátok föl a királyokat! befejezésében a költő saját maga jelentkezik a hóhéri tisztre. Alighanem páratlan gesztus ez a költők élettörténetében. De nem páratlan, sőt nagyon is jellemző a romantikus regény- és drámaköltészet történetében. Petőfi csak annyira vállalkozik, amennyire Dumas ítélkező hősei, köztük d’Artagnan, Athos, Ethelwood, s Edmond Dantès.
És Szilveszter, aki sajátkezűleg akarta megölni a királyt.
Egy nagyszabású bosszú eltervezésére és végrehajtására csak kivételes emberek képesek. Mondhatnánk úgyis: emberfeletti emberek. Akikben megvan a helyzet felismeréséhez szükséges értelmi erő, s a végrehajtáshoz szükséges kitartás, merészség és könyörtelenség. Dumas főhősei ilyen surhomme-ok! Monte Cristo joggal mondja Morellnak: „Vous ne me prenez pas pour un homme vulgaire.” „Ne tartson engem közönséges embernek.”
Már Gramsci észrevette, hogy sok esetben az „emberfelettiség” eszmei gyökerei nem Nietzsche Zarathustrájára, hanem Dumas Monte Cristo grófjára nyúlnak vissza. Jól látta, hogy ugyanezt a típust ismerhetjük fel A három testőr Athosában is, és a maga módján Balzac Vautrinje is „emberfeletti ember”.188 Az irodalmi hősök e családfájánál legfeljebb annyit érdemes megemlíteni, hogy Byron Man106fredja és Manfred társainak egész raja vállalhatja itt az apasági szerepet.
A maga módján Szilveszter is surhomme. Tudja, hogy a nagy lelkek érlelik a földet, s érzi, hogy ő is a nagy lelkek sorába tartozik. Jogot érez arra, hogy a király megölésével bosszút álljon szenvedéseiért. E vonásai révén a legközelebbről érintkezik a romantikus regények és drámák ítélkező hőseinek típusával. E rokonságot csak erősíti a magányosság tudata, amely például Edmond Dantèst még győzelmei csúcsán is gyötri.
Az apostol Szilveszterével mégis a romantikus hősnek egy teljesen új, világirodalmilag páratlan hőse született meg. Az újszerűséget a fent vázolt rokonsági kötelékek is csak még inkább kiélezik.
Vizsgáljuk meg a hamis társadalommal szembekerülő hősök főbb típusait közelebbről.
Balzac Vautrinjét jelölhetnénk meg az első típus talán legjellemzőbb képviselőjének. Az Illusions perdues híres zárószakaszában Vautrin kifejti tételeit a csalódott Luciennek: aki egy kártyaasztal mellé ül, annak el kell fogadnia az adott játékszabályokat. Ha ezek a szabályok aljasak, aljasnak kell lenni. Aki uralkodni akar a világ fölött, kezdje azzal, hogy engedelmeskedik a világ e törvényeinek. Az emberekben csak eszközt kell látni saját céljaink eléréséhez. Minden nagy ember szörnyeteg. „Tous les grands hommes sont des monstres.”189
A hamis társadalomhoz alkalmazkodó szörnyetegek vautrini skálája roppant kiterjedt. Ide sorolhatjuk, előtípusként, a Neslei torony Buridanját és Marguerite-jét, a Tigris és hiéna Boriszát és Predszláváját és így tovább.
Vautrin az érvényesülés törvénykönyvére („la code de l’ambition”) tanítja Lucient. Edmond Dantès is érvényesülni akar, de nem „karrierizmusból”, hanem a rajta esett sérelem grandiózus megbosszulása érdekében. Dantès – (Vautrintől eltérően) – nem cinikus, ellenkezőleg, hisz az erkölcsi rendben, de mivel vele szemben épp ezt a rendet 107sértették meg és törvényes elégtételre nincs reménye, maga vállalja a törvénykezést. Bosszúja közben észre sem veszi, hogy már ő is megsérti az erkölcsi rendet, bizonyos módon szintén szörnyeteggé válik, mégha „nemes szörnyeteggé” is. A tiszta lélekkel ítélkező-gyilkoló magánbosszú hősei közé sorolható a már említett falusi Szilaj Pista, s az udvari főnemes Ethelwood mellett A hóhér kötelének Andorlaki Mátéja.
Vautrin be akarja csapni a világot, amely méltó erre, Edmond Dantès bosszút áll azokon, akik nem voltak méltók az ő bizalmára: ez is, az is szemben áll a társadalommal; de ilyen vagy olyan módon elfogadja annak törvényeit. Szilveszter viszont magát a társadalmat akarja felrobbantani. Nem saját sérelmeiért, hanem az összes megalázottért, az egész emberiségért akar bosszút állni. Eszébe sem jut, hogy – mint Dantès – megtorolja a bíró, vagy az ügyész eljárását, az ő bosszúja a fő felelős, a rend megtestesítője, a király ellen irányul. Szilveszter is féregnek látja az embert, mint Vautrin, de e felismerésből nem az alkalmazkodás, hanem a változtatás kötelességét vonja le, nem becsapni, hanem megváltani akarja a világot:
A könnyen félrevezethető és értetlen tömeg támogatása nélkül, a hatalom nyomása alatt, magányosan küzdő Szilveszter érzelmi és eszmei világát annyira kitölti a vállalt hivatás, hogy lassan-lassan minden más érzés háttérbe szorul lelkében. Így bizonyos értelemben ő is „nemes szörnyeteggé” válik.
Itt mindjárt tisztázzuk, hogy a fenti megállapítás nem bírálat, hanem jellemzés. Az apostol korlátolt kritikája ugyanis előszeretettel Szilveszternek épp ezzel az egysíkúvá válásával igyekszik igazolni magát. Horváth János, miután Petőfi más forradalmi verseit csendes irtózással buzgólkodott esztétikailag degradálni, itt bősz gúnyolódásra ger108jedt: „Szilveszter a nagyhangú romantikus hősök rokona (…) másokat hibáztat, holott benne a hiba. Erkölcsi bénaságban szenved mindazt illetőleg, ami az embernek legközelebbi emberi kötelessége. E holdkóros, sőt dühös rajongónak szemeláttára hal éhen gyermeke: hogy eltemethesse, jegygyűrűjét adja el, de árát az utolsó garasig a temetésre költi, átallván belőle csak egy falat kenyeret is venni magának (…) S mivel töltötte idejét éveken át? Azzal, hogy írt és nyomdát is keresett művei kinyomtatására. S »mi volt ezen művekben? az Hogy a papok nem emberek. De ördögök. S a királyok nem istenek. Hanem csak emberek. És minden ember ember egyaránt. S az embernek nemcsak joga, Hanem teremtőjéhezi Kötelessége is Szabadnak lennie.« E mellett bizony ráért volna kenyeret is keresni gyermekeinek. (…) Minden közönséges ember azt vélné, hogy a holnapi kenyérről kell gondolkoznia (…) Szó sincs róla!” És így tovább.190
Horváth tehát Szilveszter alakján olyasmit kér számon, ami „minden közönséges ember” kötelessége volna! De a tisztességes nyárspolgárok szerény seregén kívül az egész világirodalom minden valamirevaló hősét sutba dobhatnánk, Hektortól Rieux doktorig, ha „a holnapi kenyérért” fáradozó „közönséges embert” kellene egyedüli kötelező mércének tartanunk…
Meglehet, ha Szilveszter derék tanítóként fáradozik a holnapi kenyérért, még az irodalomtudós tetszését is kivívta volna s öreg korára talán még maga is egyetemi tanárrá avanzsálhatott volna. De Szilveszter nem akart és nem tudott illeszkedni (miként alkotója sem). S épp ezért válhatott egy magatartás világirodalmi szintű képviselőjévé (alkotója pedig páratlan világirodalmi nagysággá).
Szilveszter tipológiájáról persze még sokat lehet és kell mondani, de ebben az összefüggésben csak arra szorítkozhatunk, hogy rokonságát a romantikus irodalom ítélkező hőseivel megmutassuk, kiemelve egyszersmind az Ethelwood–Monte Cristo–Anthony típusú hőstől való lényegi 109eltérését is. Azt az újszerűségét, hogy a romantikus hős a magánbosszú síkjáról benne emelkedik fel a társadalmi rend megdöntésének szintjére.
Byron, Hugo, Dumas és a többiek romantikája segített költőnknek abban, hogy a hamis társadalom elleni lázadás indulatát kifejleszthesse magában, de Szilveszter alakjának megteremtésével egyszersmind túl is lépett a romantikus hősök korábbi sablonjain, új típust hozva létre a világirodalomban.
A kérdés, tudomásom szerint, nem vetődött fel a Petőfi-irodalomban. Mivel azonban számunkra minden olyan adat érdekes, amely közelebb visz a költő ismereteinek, eszméinek világához, nem térhetünk ki a kérdés elől.
Az Úti levelek idézett részlete határozottan regények olvasásáról beszél. Noha Petőfi baráti körében előfordult, hogy a francia regényiskoláról beszélve, színdarabokat is értettek e fogalmon,191 ez esetben a helyzet, valamint George Sand és Dickens emlegetése valószínűvé teszi, hogy Dumas valamelyik regénye volt Petőfi kezében Koltón. De melyik a sok közül?
A költő azzal könnyítette meg dolgunkat, hogy Dumas hatásáról szólva olyan utalásokat tett, amelyeket némi fáradsággal konkretizálhatunk. E fáradságot eddig az egész Petőfi-irodalom megtakarította magának, mégcsak találgatásokra sem vállalkoztak elődeink, de ma már nem térhetünk ki e feladat elől.
E fejezet élén idéztük Petőfi vallomásának első felét. A folytatás tartalmazza a jelzett utalásokat: „Ah, Dumas oly szépnek festi az életet, oly szépnek festi még a fájdalmat is, hogy az ember csaknem készakarva boldogtalanná lesz, hogy olyan édes bánatot érezzen. Ha a szegénységet 110rajzolja, kész vagyok azt a néhány garast is kihányni zsebemből, mely benne van; ha a vérpadot rajzolja, óhajtom bár csak vérpadon halnék meg…!”192
Ha végiglapozzuk a szóbajöhető, vagyis 1847 előtti regényeket, a Pál kapitányt, az Ascaniót, A három testőrt, A korzikai fivéreket, a Margit királynét, a Monte Cristo grófját, a A nők háborúját és a Húsz év múlva című könyvet, nem egyben találhatunk édes bánatot idéző leírásokat, de elsősorban mégis az Ascanio jöhet szóba: az egész regény, s kivált Az emberi élet lényege: a fájdalom című fejezet a szerelmi boldogtalanság kedves-derűs ábrázolásával kap meg. Megítélésem szerint mind a terjedelmet, mind az ábrázolás hőfokát tekintve erre a könyvre s erre a fejezetre illik leginkább Petőfi utalása.
Ezt erősíti az a körülmény is, hogy a Dumas-ról szóló vallomás és az Ascanio egyik része között szembeötlő correspondance fedezhető fel. A regény hőse, Cellini, a művész, azért idegenkedik a házasságtól, mert attól fél, hogy a családi kötelékek akadályozni fogják művészi hivatásának gyakorlásában: „…nem válik-e bánatos férj a vidám bohémból? Nem feszélyezi-e munkájában a családapa az ötvös művészt?” Hogy talán épp ez a regény lehetett a nászutas költő kezében, azt Petőfi töprengése valószínűsítheti. Mintha öntudatlanul is Cellini kérdései visszhangzanának költőnkben, amikor épp a Dumas-ról szóló levelet így fejezi be: „…megházasodtunk, filiszterkedni kezdünk… Adieu, génie!”
Cellininek egy másik tirádája is tetszhetett Petőfinek. Megintcsak a házasságról merengve a művész így fakad ki: „…nem vagyok én holmi nyugalmas, tiszta családi örömökre teremtve. Szabadság kell nekem, határtalan térség, vihar: bármi, csak nem a boldogság békéje és egyhangúsága…” Még a kiválasztott hölgy is megérzi, megérti, hogy nem zavarhatja a művészt, hiszen „a művész szelleme nemigen törődik bele a házasélet szoros, kemény kötelékeibe és polgári szükségleteibe”. Hiszen – így érvel 111tovább immár Cellini –, ha megházasodna, le kellene mondania neve jövőjéről, hátat kellene fordítania a művészetnek, „amelynek éltetője a szabadság és a hatalom! Miféle alkotó az, aki ott raboskodik a házi tűzhely mellett, a kuckóban?”193
Az Úti levelek idézett részletével egy időben írt Fölösleges aggodalom mintha Cellinit akarná cáfolni refrénjével:
A vérpad motívuma két regényhez is elvezet: A régens lánya befejezésében és a Húsz év múlva egyik legjobb fejezetében találhatunk olyan kivégzési leírást, amely a fenti vallomásra ragadhatta költőnket.
A régens lánya összeesküvőket ábrázol, akik a vérpadon végzik be életüket. Dumas nagy rokonszenvvel, példamutató hősöknek állítja be a francia udvar ellen lázadó breton nemeseket, olyannyira, hogy közben szinte meg is feledkezünk a lényegről: ezek a hősök egy külföldi hatalom, a spanyol Bourbonok eszközei… Megfeledkezhetett erről a költő is, mert a végső jelenet izgalmában már csak az egyéni hőstett értéke számít.
„Sötét éjszaka” leírásával kezdődik a befejezés. Gaston vágtat az éjszakában, kegyelmet visz Nantes-ba, az elítélteknek. De már késő. Mire ereje megfeszítésével a városba ér, már zajlik a kivégzés: épp egyik barátjának levágott fejét emeli fel a hóhér. „S Gaston, amilyen nemes lélek, rögtön megérti, hogy ha egy közülük meghalt, mindnyájuknak meg kell halniok. Egyikük sem fogadhatja el a megkésett – egy fejjel megkésett – kegyelmet… Tudja már, mit kell tennie. Tisztán látja, ahogy egy zord tájat látna a lecsapó villám fényénél. A tett iszonyú, de magasztos… Gaston nekiiramodott…” És önként a 112vérpadra ugorva, a kegyelem ellenére vállalta társai sorsát…194
A jelenetre kétségtelenül értelmezhető Petőfi vallomása: „ha a vérpadot rajzolja, óhajtom, bár csak vérpadon halnék meg…” Elutasítani a kegyelmet baráti szolidaritásból, inkább vállalni az önkéntes halált, mint egy ilyen túlélés szégyenét – ez a kiállás feltétlenül tetszhetett a költőnek. Maga a regény azonban inkább csak Gaston tettének lelki előzményeit festi, a vérpados halál részleteit, a hős viselkedését már kevésbé. Ezért számba kell vennünk azt a lehetőséget, hogy Petőfi utalása a másik említett regényre vonatkozik.
Előzőleg azonban röviden ismételjük meg, hogy e kivégzés – éppúgy mint A három testőr végén a Milady meggyilkolása – éjszaka zajlik. Az egyikben „mint a villám”, úgy csap le a hóhér pallosa a sötétben, a másikban „a holdsugár csillant meg a sötét pengén…” E képek hangulatát érezzük Petőfi soraiban is:
Az Óh lány! szemed című és kezdetű vers nem tetszett Pulszky Ferencnek, s egy vérbeli antipoéta lapos „realizmusával” így okoskodott: „Ez keresett, természet elleni kép, mert zordon éjben villám tüzénél a hóhér alszik, s nem nyakaz s pallosa a tokban nyugszik…”195
Petőfi, ha kedve lett volna válaszolni, magyarázkodni, az akkor még Európa-szerte elismert Dumas-ra hivatkozhatott volna, akinek műveiben nem kevés az ilyen „természet elleni kép”. A kéziratban hagyott Előszón kívül azonban általában nem felvilágosítani, hanem kigúnyolni 113igyekezett kritikusait, akik között, íme, még a haladószellemű, jobbszándékú írástudók is az idézett pulszkyáda szellemi szintjén mozogtak.
A költő helyett hadd emlékeztessünk arra, hogy a negyvenes évek látszólagos nyugalma sem feledtethette el az előző évtizedek szörnyűségeit. A francia romantikusok „rémálmaiban” végső elemzésben a nagy forradalom és a napóleoni háborúk valóságos rémségei tükröződnek. Az enghieni herceget zordon éjben, éjfél után három órakor végezték ki a vincennes-i kastély árkában. Az ilyen és ehhez hasonló szörnyűségek emléke élt tovább a romantika „természet elleni”, „valószínűtlen” vérengzéseiben. Pulszky persze épp oly jól ismerte a múltat, mint Petőfi, csak azt nem érezte, amit a költő hordott idegeiben: hogy a történelem a felfordulások s ezzel a „természet elleni” rémtettek új korszakát készíti elő a biedermeier szelídség felszíne alatt.
De térjünk vissza közelebbi témánkhoz. Mint említettük, a Húsz év múlva lehetett az a másik Dumas-regény, amelyre Petőfi idézett vérpados megjegyzése utalhatott.
A különös csak az, hogy a vérpadon férfias bátorsággal, sőt fenségesen viselkedő férfi nem más, mint Stuart Károly, az angol forradalom által megbuktatott és lefejezésre ítélt király… A regény testőr hősei őt akarják megmenteni a kivégzés elől. De mint láttuk, A régens lányában ábrázolt összeesküvők sem feddhetetlenek, nem igazi szabadsághősök.
A testőrök vállalkozását idézve, Dumas megrajzolja a húsz láb magas vérpadot, amelyre büszkén lép fel a király. „Nem félek tőled, hóhérbárd” – mondta már előzőleg, pere befejeztével, s most az üvöltöző tömeg jelenlétében Krisztusként viseli sorsát. Amikor egy mészárossegéd szemen köpi a királyt, Porthos leüti „a nyomorultat”, d’Artagnan pedig felkiált: „Így fognak meghalni mindazok, akik elfeledik, hogy a megláncolt ember szent…” A király e jelenet során már nem király többé, hanem egy megláncolt, aki férfi módjára tartja magát, mintha ágyába, s nem koporsóba készülne feküdni. Megunva a várakozást, 114ő maga adja meg a jelet az indulásra, majd a hóhérnak a halálos csapásra.196
Egyszóval Károly – a regényben – hősként hal meg. Körülbelül úgy, ahogy Szilveszter… Szilvesztert is leköpdösi a félrevezetett tömeg, az ő mártíromsága is Krisztust idézi a költő eszébe, ő is sajnálja a kárörvendő tömeget.
Természetesen nem azt akarom ezzel állítani, hogy Szilveszter kivégzésének jelenete a Húsz év múlva hatása alatt született meg. Annyi azonban elképzelhető, hogy a Húsz év múlva egyik legsikerültebb fejezete, Károly kivégzése mély benyomást gyakorolhatott a költőre. S az tény, hogy csöppet sem egyszerűsíthető sémákba annak a költőnek a lelke, aki republikanizmusa ellenére is meghatódhatott egy fenséges mártír hősi magatartásán,197 s abból a saját maga jövőjének vérpados lehetőségére tudott kapcsolni, hogy aztán háromnegyed évvel később a királygyilkos Szilveszter alakjában végig is gyötrődje önnön feláldozását.
Magát a regényt 1845-ben jelentette meg a szerző önálló kötetekben.198 Petőfihez eljuthatott a francia eredeti is, nem egy adatunk van arra, hogy a francia, angol és német irodalom legújabb alkotásai milyen gyorsan feltűntek Pesten.199 Valószínűbb azonban, hogy Petőfi Koltón a német kiadást tartotta kezében. Ugyanis épp 1847 nyarán jelentette meg Hartleben a Húsz év múlva német változatát.200
Apróság, de talán érdemes megemlíteni, hogy a Húsz év 115múlva első kötetében olvasható egy párbeszéd arról, hogy ki volt a múlt legnagyobbja. A fogoly herceg szerint:
„– Caesar volt az ókor legnagyobb embere.
– Ön úgy találja fenség?
– Igen.
– No én jobban szeretem Hannibált.
– És miért?
– Mert nem írt kommentárokat.”201
A téma és a párbeszédes forma emlékeztet Petőfi hasonló tárgyú beszélgetésére, amelyet Bemmel folytatott.202
Ha már a Fortsetzungot olvasta, erősen valószínű, hogy magát A három testőrt is ismerte Petőfi.
E feltevést némileg erősítheti az a körülmény, hogy A három testőr egyik fejezetében van olyan részlet, amely „a szegénységet rajzolja”. A testőrök utolsó pénzüket kártyajátékba fektetik, de veszítenek, sőt adósságba keverednek. „Most már a pénzzavart sötét nyomor követte: korgó gyomorral szaladgáltak a Szajna-parton és az őrhelyeken, nyomukban inasaik; amennyi ebédet csak bírtak, mind felhajtottak városi barátaiknál…” A négy barát egymás iránti ragaszkodása „nem csupán életre-halálra, hanem erszényre szóló is volt”, s közösen igyekeztek ebédeket szerezni, de azért így is megesett, hogy a kompánia éhen maradt. Ilyenkor d’Artagnan fényes nappal is aludni küldte inasát evés helyett, mondván: „Aki alszik, ebédel.”203 Elképzelhető, hogy a költő, aki vándorszínész korában maga is követte ezt az ebédpótló metódust, s aki például 1843–1844 telén megismerte „a legnagyobb ínséget”, „melyben ember lehet”,204 de szerencséjére olyan barátot is ismert, kinek ragaszkodása „erszényre is szólt”, élvezettel olvashatta a pajtási ragaszkodás által enyhített, derűvel elviselt szegénység rajzát, s kész lett volna „azt a néhány garast is kihányni” zsebéből, mely benne volt… 116Őszintén szólva azonban, ez a részlet nem látszik elég erőteljesnek, semmi esetre sem olyan nagyszabású, mint a Húsz év múlva idézett vérpad-jelenete.
Rendkívüli emberek ábrázolására közönséges emberek nem képesek: a romantikus téma feltételezi a romantikus művészt is. Dumas a Petőfi által is ismert Keanben rajzolta meg ezt a típust. Kean – színész. A színész azonban ezúttal minden művész képviselője. (Miként Cellini is az Ascanióban.) A Dumas-ról is szóló XVIII. Úti levelet így fejezi be Petőfi: „…megházasodtunk, filiszterkedni kezdünk. A filiszterség egyik nagyon biztos jele a hosszú levelek írása. Adieu, génie!”205
Aligha kell bizonygatni, hogy a tréfás önirónia korántsem a filiszteresedés jele, ellenkezőleg, arról árulkodik, hogy a költő az új helyzetben, a tisztes családfő szerepében is ragaszkodni kíván a művész anti-filiszteri magatartásához. Járt-e még eszében Dumas példája, a levél befejezésekor, vagy öntudatlan kapcsolódásról van szó, vagy merő véletlenről, nem tudhatjuk, de tény, hogy a génie-nek, melytől tréfásan búcsúzik, Dumas szerint egyik jellemző vonása a féktelenség. Fentebb említett Keanjének beszédes alcíme is: Désordre et génie.
Miből áll a zseni féktelensége? Először is abból, hogy elveti a társadalmi korlátokat és fékeket. Az alacsony származású Kean mindenkivel egyenrangúnak érzi magát. Szájából csak úgy röpködnek a kihívó kijelentések: „La loi est égale pour tous.” „Il n’y a d’amitié qu’entre égaux…” És így tovább.206 Egész magatartását az az öntudat jellemzi, amely Szilvesztert is áthatja („Nem ismerek nálam kisebbet, S nem ismerek nálam nagyobbat.”), s amelynek legjellemzőbb megtestesítője maga Petőfi.
117Nem kevésbé fontos, hogy a művésznek felül szabad, sőt kell emelkednie a köznapi morálon. Kean kifejti, hogy egy színésznek ismernie kell minden szenvedélyt, sőt saját magán kell tanulmányoznia őket, hogy par coeur tudhassa ábrázolni megnyilvánulásaikat. Mindez még a kicsapongás jogát is magában foglalja.207
Amikor Keant arra intik (a IV. felvonás 2. jelenetében), legyen rendes, a színész így vág vissza: „Avoir de l’ordre!… c’est cela, et le génie, qu’est-ce qu’il deviendra pendant que j’aurai de l’ordre?” [Legyek rendes… és mi lesz a zsenimmel, miközben én rendes vagyok?]
A Keant 1843-ban már ismerte a költő, s láttuk, mennyire felkavarta a darab pozsonyi előadása. Nem szorul bizonyításra, hogy a művészi öntudatnak ez a példája mennyire tetszhetett az ifjú Petőfinek, aki maga is költőileg akart végigrohanni az élet útján. 1844–45-ös verseinek egész sorában találhatunk a romantikus művész ideáljának követeléséről tanúskodó mozzanatokat. (Bizonyos fokig még a Dumas-ról szóló 1847-es vallomás is idetartozik e megjegyzés révén: „…az ember csaknem készakarva boldogtalanná lesz, hogy olyan édes bánatot érezzen…”)
Dumas Keanjének felfogására legközelebbről a Javulási szándék című vers emlékeztet. Kean, mint láttuk, így okoskodik: „Legyek rendes? És mi lesz a zsenimmel, amíg én rendes leszek?” Petőfi önmagával folytatja ugyanazt a beszélgetést, mint amely Kean és barátai között zajlott, így biztatva önmagát:
S a biztatásra Petőfi ugyanúgy válaszol, mint Kean:
A Javulási szándékban megmutatkozó tartás annyira hasonlít a Keanéhoz, hogy Petőfi erőltetett szava, a „rendtelen” is a Dumas-mű alcímének désordre-jára cseng vissza, annak szinte szolgai fordításából ered!
Annak elemzése, hogy a féktelenség művészi morálja miként függ össze általában a magatartás romantikájával, s hogyan jut el Petőfi ilyen indulásból a forradalmiság puritán moráljáig, nem fér el e dolgozat keretei között.
De arra talán még érdemes emlékeztetni, hogy a művész romantikus ideáljának átvevésével Petőfi megintcsak magára szabadította az akkori kritikát. Toldy Ferenc, aki egyébként sem tűnt ki Petőfi megértésével, egy Pintér Jenőhöz méltó szent borzalommal tiltakozott az életút „költői végigrohanása” ellen. A jámbor nyárspolgár hevével ostorozta a rendtelen élet programját (azzal sem törődve, hogy a rengeteget dolgozó Petőfi már ekkor is csak jobbára szavaiban volt kicsapongó): „…minden, a mai világ erkölcsi csúcsán álló költő – s a költőnek mindig ott kell állni – csakugyan tiltakozni fog olyan társ ellen, kinek nézete a tivornyát a költőiséggel azonítva kiált fel:
Petőfi persze nem azonította a tivornyát a költőiséggel, csupán – Dumas művész hőseihez hasonlóan – azt a jogát védte, hogy fölébe emelkedhessen a társadalmi konvencióknak.
A társadalom, az átlagember megvetése – ez a másik olyan motívum, amely gyakran fellelhető a romantikus művekben, magánál Petőfinél is, s amely szintén alkalmat kínált az akkori kritikusoknak a költő megleckéztetésére. Még a császárok és nádaskayk szintjére sohasem süllyedő esztéták is fennakadtak azon, hogy Petőfi „megvetése és utálata hitvány tárgyának” nevezte az embert,209 nem figyelve fel arra, hogy ez az ítélet a szolga embernek szól. 119Petőfi, ma már ezt magyaráznunk is fölösleges, azt az embert vetette meg, aki nem mer fellázadni sorsa ellen. Védelmezése helyett tehát, amelyre nem szorul, befejezésül arra kell még rámutatni, hogy ez a megvetési motívum más összefüggésben is fontos világnézeti szerepet kap Dumas-nál – és Petőfinél is.
Chamfort híres aforizmája szerint, „aki negyvenéves korában nem embergyűlölő, az sohasem szerette az embereket”. Dumas tétele mintha csak tudatos megfordítása volna a chamfort-i eszmének: nála a gyűlölet az első, az alakul át megvetéssé. A Napoléon Bonaparte már idézett előszavában olvashatjuk: „Oh, certes, après une révolution, on doit hair les hommes; mais, après deux révolutions, on ne peut plus que les mépriser.” Vagyis egy forradalom után gyűlölnünk kell az embereket, de két forradalom után nem tehetünk mást, csak megvetjük őket…
E gondolat annyira tetszett Dumas-nak, hogy sajnálta elvesztegetni egyik előszavában, s némi változtatással egyik kedvelt hősét is ezzel jellemzi.
S itt megint az Anthonyra kell visszatérnünk, amelyet a legújabb francia kutatás is – miként az Europe idézett különszáma mutatta – igen fontosnak értékel. Anthony (Szilveszterhez hasonlóan) törvénytelen gyerek, kívülálló, a társadalommal szembeni lázadó, aki szerencsétlenségére (megint hasonlóan Szilveszterhez) „integrálódott” nőbe lesz szerelmes. Szilveszter végig is harcolja érzelmi háborúját, s magához ragadja a kastély hölgyét – Anthony csak lázadozik a hamis társadalom törvényei ellen, de bukásában aláveti magát a konvenciónak. Az apostol tehát – függetlenül most minden egyéb szemponttól – sokkal forradalmibb mű, mint az Anthony.
Számunkra azonban az itt a fontos, hogy mintegy alapgondolatként, itt is felmerül a világgyűlölet, illetve megvetés szembeállítása: „Gyűlöltem az embereket, azt mondja ön… De azóta sokat láttam és most már csak megvetem őket…”210
120A Felhők korszakát lezáró költő is majdnem ugyanígy gondolkodik:
A folytatás már kiélezi a különbséget a dumas-i eszme és Petőfi gondolata között:
A Várady Antalhoz intézett híres verses levelet idéztük. Petőfi számára oly fontos volt e gondolat, hogy már korábban is megközelítette, körüljárta, mint egy kivezető eszmét. A Száműztem magamat… befejező szakaszában, pár nappal a Levél előtt, így:
Lukácsy Sándor ezekben az idézetekben Cabet eszmei befolyását mutatta ki.211 Nem gyengíteni, hanem erősíteni kívánom álláspontját annak feltételezésével, hogy Dumas művei is hozzájárultak a költő gondolatainak ilyen irányú tisztázódásához. E feltevést jogossá teszi Petőfi már többször említett nyilatkozata Dumas gyógyító hatásáról, de ugyanígy a Dumas-tól és költőnktől idézett szakaszok tartalmi hasonlósága és még inkább fogalmazástechnikai rokonsága (Dumas-nál: „gyűlöltem… már csak megvetem…”, Petőfinél: „nem gyűlölöm… már csak haragszom…”).
Jóval a Felhők előtt, 1845 januárjában, A világ és én keserű soraiban ítélt először a költő a vers címében foglalt 121viszonyról. Az itt kifejezett megvetés olykor gyűlöletté súlyosbodik a Felhőkben, hogy azután a „nem gyűlölöm… már csak haragszom” forradalmi programjában oldódjék fel.
E folyamat – mondjuk ki egyenesen – csak külső eszmei hatással nem magyarázható. A történelmi helyzet és az egyéni körülmények alakulása, maga az alkat, a jellem mintegy öntörvényű fejlődése sokkal fontosabb. Nem pótolja azonban a kívülről érkező eszmei befolyásokat.
Ha most visszatérünk a fejezet élén idézett vallomáshoz, talán jobban megértjük, hogyan is segített Dumas levenni költőnk orráról „az epéből készült sárgazöld pápaszemet”. Dumas műveiből csakugyan le lehet vonni azt a következtetést, hogy „talán mégis szép a világ”, mert az ő könyveiben szép maga a fájdalom is, szép a küzdés, a magányos hős szembenállása a hamis társadalommal – az embert nem gyűlölni kell, hanem haragudni rá, ostorozni gyávaságáért, harcra ösztökélni. Mindaz, amit Dumas-ból kiolvashatott a költő, egybecsengett azzal, amit Cabet-ból olvasott ki: Dumas romantikus drámái és regényei Petőfi gondolatvilágában Cabet (egyébként szintén romantikus) eszmei rendszerét erősítették meg. A fentebb idézett 1846-os versek nem véletlenül, hanem nagyon is szükségszerűen az anthonys tétellel árulkodnak arról a hatásról, amelyről majd az 1847-es Úti levelek oly nyíltan szólnak.
Dumas, akit az eddigi Petőfi-irodalom – a költő nyomatékos szava ellenére – figyelembe sem vett, egyike Petőfi legjelentősebb ösztönzőinek. Shakespeare, Byron, Shelley, Heine, Béranger neve mellett – ha tetszik, ha nem – Alexandre Dumas nevét is számon kell tartanunk.
Foglaljuk hát össze Petőfi és Dumas kapcsolódásait. Petőfi 1842-ben már feltétlenül ismerte a drámaíró Dumas-t, színészként tanulmányozhatta legalább öt, de valószínűleg lényegesen több darabját. 1842–43 folyamán színészként, tehát mintegy belülről élte át a Paul Jones, az Özvegy férje, a Korona és vérpad, a Neslei torony és a Kean előadását.
Hamar ismerkedett meg a prózaíró Dumas-val is. 1844-ben lefordította a Bal masqué című novellát. 1847 októ122beréig feltehetően elolvasta az Ascaniót, A három testőrt, s folytatását, a Húsz év múlva című regényt és (vagy) A régens lányát.
Hatvany a Karaffa-töredék kapcsán ezeket írta: „A ránk maradt fél felvonás mintha amellett szólna, hogy az irodalomtörténészek sommás ítélete, mely Petőfinek színműíró tehetségét a Tigris és hiéna miatt kétségbevonta, némileg elhamarkodott lett volna. Mert a Victor Hugo-, sőt mi több, Dumas-epigon, aki a Shakespeare-fordítás nagy iskoláján átesett, a legjobb úton volt, hogy a maga egyéniségét mint színműíró is annak teljes erejében bontakoztassa ki.”212
Hatvany nem ismerhette a fenti adatokat, s ezért intuícióját dicséri, hogy a drámaíró Dumas hatását észrevette a Tigris és hiéna szerzőjében. Az értékeléshez azonban, amely a Petőfi–Dumas kapcsolatnak irodalomtudományunkban eddig egyetlen s csupán félmondatos vizsgálata volt, két megszorítást kell fűznünk: 1. az epigon jelző hatvanys túlzás; 2. Petőfi nemcsak a Tigris és hiéna írásakor, hanem később is kedvelte Dumas-t, s világnézeti hatását elismerte.
Dumas hatását tőmondatokban a következő módon lehetne összefoglalni: a Neslei torony, a Korona és vérpad és más drámáinak véres romantikája tetszhetett a Salgó, a Tigris és hiéna és A hóhér kötele szerzőjének. A Kean példát adott a művész romantikus magatartására. A drámák és a regények együtt sokrétűen példázhatták a romantikus ítélkező hős Petőfi számára is fontos típusát, amely a Szilaj Pistától Az apostolig az ő költészetében eredeti módon bontakozott ki. S utoljára hagyjuk azt, amit maga a költő is kiemelt: a Dumas-regények kalandos-derűs világa, a szörnyűségeken is felülkerekedő emberi helytállás optimizmusa vigasztaló-biztató funkciót töltött be Petőfi eszmei kibontakozásában.
123Áttekintésünk végére értünk. Egyáltalán nem merítettük ki a témát, minden erőltetés nélkül még további fejezeteket írhatnánk Petőfi és a világ színműirodalmának kapcsolódásairól. E munkát valóban érdemes is még folytatni, mert például Petőfi és Szigligeti alig vizsgált kölcsönhatásának elemzése A helység kalapácsától a Tigris és hiénáig, több Petőfi-mű jobb megértését segíthetné elő. Egyelőre azonban talán ennyi is elég annak bizonyítékául, hogy az ifjú Petőfire milyen mély hatást gyakoroltak a vándorszínész korában megismert német, osztrák és magyar melodrámák, népszínművek, s kivált a francia romantikus darabok.
Vizsgálatunkkal azonban egy elháríthatatlan kérdést is felidéztünk: mi a magyarázata annak, hogy a költő műveiben ily sok közvetlen hatásnak, sőt átvételnek találhatjuk meg nyomait? Ezt a kérdést voltaképpen már régen fel kellett volna tenni. Ha csak átfutjuk a Horváth János monográfiájának Függelékében felhalmozott hatalmas anyagot, s a mintegy 70 sűrű és nagy oldalon egymás után sorakoztatott egyezéseket, hasonlóságokat csak felerészben fogadjuk el tényleges hatások jeleinek, másik felét erőltetett hatáskutatásnak minősítjük, még akkor is túl magas lesz a vitathatatlan átvételek és utánérzések száma. Ne féljünk kimondani a következtetést: az utolsó másfél század irodalmában Petőfi mellett csak egy költőt tudnánk megnevezni, akinél ilyen sűrűn bukkannak elő idegen ihlet nyomai – Babits Mihályt. De ami Babitsnál természetes jelenség, eléggé különös az ő ellenpárjánál, Petőfinél.
124A magyarázatot bizonyos fokig már maga ez az ellentétpár is sugallja. A fogarasi magányában olvasgató-szemlélődő fiatal tanár életében „sehol egy nagy személyes élmény, egy igazi kaland szívdobbanása” – írja találóan Rába György.213 Nem csoda tehát, ha „palettájára főként képzeletéből és bőséges világirodalmi olvasmányaiból kellett színeket keresni”. Petőfinél viszont ennek épp az ellenkezőjét látjuk: húsz éves korára több kalandon, szenvedésen és nyomorúságon ment át, mint mások egész életükben. Ő tehát nem az élmények pótszerét, hanem saját tapasztalatainak igazolását keresi és leli meg az európai romantika divatos műveiben.
Az ellentét világos. Babits élményt, témát, „ihletet” keres a mások műveiben, amikor viszont Petőfi vesz át eszközöket a romantikus drámák kelléktárából, megélt élményeinek kifejezésére használ fel olyan képeket, helyzeteket, amelyeket teljes joggal összhangban lát legszemélyesebb sorsának tanulságaival. Amikor Ducange, Dumas és a kor többi „francia gyártványának” szerzője viszonylagos jólétben kikalkulálta a közönségsikerhez szükséges borzalommennyiséget, egy divatszükségletet elégített ki. (E szükségletek persze nem voltak függetlenek a kor mélyáramlataitól.) Az azonban tény, hogy A hóhér kötelének szerzője Debrecenben egy olyan viskóban nyomorgott, amelynek ablakából egy igazi, nem színpadi akasztófára nyílt kilátás!214
A végzetdrámák hamis nyelvéből tehát egy olyan író kölcsönöz, aki igazi küzdelemben állt az igazi, a társadalmi végzettel. S épp ez az oka annak is, hogy amíg a jórészt olvasmányélményeken formálódó fiatal Babits még nagy Baudelaire- és Poe-versek hatása alatt is oly sokszor farag 125bágyadt utánzatokat, addig az ifjú Petőfi sokszor remeket alkot még akkor is, amikor a romantika másodvonalának képviselőitől kölcsönöz motívumokat. Az ő esetében még a gyengébb vers sem csinálmány, nem feladvány, hanem élet, élmény és vallomás.
Az idegen hatások meglepő mennyiségét Petőfinél más oldalról is összefüggésbe kell hoznunk a vándorszínészi élettel. A költő 1842–43-ban semmiképpen sem tudhatott úgy franciául, hogy eredetiben olvashatta volna a francia romantikusokat. Ezekkel a művekkel ő elsősorban színészként ismerkedett meg. Márpedig akár játszotta Dumas, Ducange, Anicet-Bourgeois, Scribe műveit, akár csupán statisztaként hallgatta újra és újra, próbákon és előadásokon, a sorozatos ismétlések következtében mintegy ráragadt a szöveg, kivált, ha egyetértő visszhangra is talált lelkében.
Mindenki tudja, hogy a színészi munka micsoda memorizáló készséget kíván és fejleszt ki. Az okos és jószemű Sass István is észrevette, hogy Petőfi memóriáját a színészet erősítette.215 A kívülről tudott, a szó szoros értelmében magáévá tett szöveget az ifjú költő szinte öntudatlanul használta sajátjaként akkor is, amikor verseiben önmagáról beszélt.
De bárhogy értelmezzük is ezeket a hatásokat, a legfontosabb mégiscsak az, hogy Petőfi e csatornákon keresztül az akkori európai irodalom modern törekvéseivel került érintkezésbe.
126Horváth János (és az egész régi Petőfi-irodalom) egyoldalú beállításain jogos és alapvető korrekciókat hajtott végre Sőtér István, amikor érdemüknek megfelelően kiemelte a költő romantikus írásait és nyomatékkal utalt azokra a szálakra, amelyek Petőfi e periódusát főművével, Az apostollal hozzák kapcsolatba.216 Vizsgálódásaimmal más összefüggésből, de ugyanezt a kapcsolatot igyekeztem megvilágítani. Meggyőződésem szerint az egész életmű korszerű értelmezésének egyik fő feltétele: „Petőfi romantikájának” érdemleges elemzése.
A romantikus magatartás és látásmód természetesen nem sajátítható el pusztán a mások műveiből. Vagy pontosabban: aki egy irodalmi áramlat, egy divatos irányzat hatása alatt, belső kényszer nélkül „romantizál”, az a legjobb esetben is csak ügyes utánzó marad. Petőfi romantikája azonban nem utánzat, amelyet Havas Adolf, Horváth János és mások fölényes szigorával megmosolyognunk kell, hanem a személyes sors hitelességével megpecsételt alkotásmód, amely legjobb műveihez vezető tanulságokat biztosított a költő számára, s amelyet ezért érdemes és illik méltányolnunk Petőfi esztétikai fejlődésében.
A vándorszínészetnek szentelt évek nem eltékozolt esztendők voltak Petőfi életében. Az országjárás rengeteg gyümölcsöző tapasztalatának megszerzése mellett e korszak legfontosabb eredménye az, hogy a költő színészként az élő európai művészet új törekvéseinek lett részese, megismerte és hasznosította e törekvéseket a maga számára. S hogy ezt nem utánzóként tehette, azt nem kis részben megint csak a vándorszínészi életnek köszönhetjük: ez az élet maga volt a romantika. Pintér Jenővel, de még Tolnai Lajossal szemben is, akik megvetően vagy szánakozva ítélkeztek a vándorszínész vergődései, vándorlásai és nél127külözései felett, a költőnek volt igaza, aki pontosan tudta, hogy számára a költői nagyság sine qua nonja, feltétele: a művészsors következetes vállalása. Nem bújt el a sors csapásai elől, mert megértette, hogy
Ha ma Petőfit az európai romantika legnagyobbjai közé sorolhatjuk, akkor ezt nemcsak tehetségének összehasonlíthatatlan ereje jogán tehetjük, hanem azért is, mert páratlan tudatossággal vállalta és beteljesítette a romantikus művészsorsot.
E következetesség – látszólag paradox módon – még a romantika eszmei és művészi meghaladását is magában foglalja, de sohasem vezet el a lázadó romantika lényegének elutasításáig vagy megtagadásáig. Petőfi életművét nem szoríthatjuk teljes egészében a romantika keretei közé, de figyelmen kívül sem hagyhatjuk életének és művének romantikus vonásait. Petőfi nemcsak romantikus – de romantikus is! S ez a sajátossága nem takargatni vagy lemosolyogni való gyengéje, hanem világirodalmi nagyságának egyik összetevője, amelyet még több oldalról is elemeznünk kell.
128Az itt következő táblázat nyolc oszlopában nullával jelölöm azokat a színműveket, amelyeket adataink szerint valamilyen módon ismerhetett Petőfi: játszott bennük, olvasta őket stb. Ahol az adatok bizonytalanok, de figyelembe vehetők, nulla helyett kérdőjel áll.
Az első három oszlopban feltüntetett műveket minden bizonnyal ismernie kellett; a következő három oszlopba tett drámák tekintetében inkább csak erős valószínűségről lehet szó, az utolsó két függőleges sor pedig számításba veendő esetlegességet fejez ki.
Az oszlopokat római szám jelöli, ezek magyarázata a következő:
I. Ebben az oszlopban azokat a műveket sorolom fel, amelyekben adataink szerint Petőfi személyesen fellépett. A lábjegyzetek megadják a fellépések dátumait.
II. Ez a sor a Petőfi társulatai által bemutatott többi darabot jelzi; joggal következtethetünk arra, hogy a költő színészként, statisztaként, súgóként vagy darabmásolóként ismerte e műveket, vagy legalábbis – mint a társulat tagja – látta előadatásukat, próbáikat. Az első két oszlopra vonatkozó adatok forrását külön nem ismertetem, általában Petőfi, a vándorszínész című füzetemre támaszkodom, néhány adat pedig Kiss József–Miklós Dezső idézett tanulmányából való.
III. Ide kerülnek azok a művek, amelyekről a költő színibírálatot, illetve jegyzetet írt.
IV. Arany Jánoshoz intézett híres levelében217 felsorolta 129a költő, hogy mit szeretne fordítani Shakespeare-től. E művek alkotják a negyedik oszlopot. Megtartom a Petőfi által használt magyar címeket, ha ilyenek vannak, a többi Shakespeare-mű esetében az angol cím szerepel. A lefordított Coriolanus és az elkezdett Rómeó és Júlia mellett az itt említett drámákat is feltehetően ismerte a költő, különben nem készült volna magyar tolmácsolásukra.
V. Ebben az oszlopban jelzem azokat a darabokat, amelyekről külön nem írt ugyan Petőfi, de valamelyik művében vagy levelében említést tett róluk, illetve utalt rájuk, tehát olvashatta, láthatta őket, vagy más módon „tudott” róluk.
VI. Kortársi feljegyzések szerint látta vagy olvasta az itt szereplő darabokat. A vándorszínészet gyakorlása közben megismert darabokat természetesen nem említem itt, mert azok az első két oszlopba kerültek.
VII. Pesti statisztáskodása idején, 1839 tavaszán az ifjú Petőfi esetleg láthatta az itt jelzett színműveket. Solt Andor már említett kéziratos tanulmánya alapján számokkal emelem ki, hogy az illető darabot hányszor adták Petőfi statisztáskodásának feltételezett – de egyelőre teljesen bizonytalan – ideje alatt.
VIII. Az ide sorolt darabok megvoltak Petőfi könyvtárában. A művek címét a Petőfi tulajdonában volt könyvek nyelvén adom meg; ha egy-egy dráma több nyelven is megtalálható könyvei általunk használt jegyzékében,218 az eredeti mű címét közlöm.
130Ugyanaz a színdarab természetesen több oszlopban is szerepelhet, ha például játszott is benne a költő s írt róla valahol stb.
Megjegyzem még, hogy az operák esetében – a szokásoktól eltérően – a szövegkönyv íróját említem első helyen, s utána, dőlt betűvel szedve, a zeneszerző nevét. Figyelembe véve ugyanis Petőfi zenei képzetlenségét, ha az operákból egyáltalán hatott rá valami, inkább csak a szövegkönyv irodalmi hatásáról lehet szó.219
Szerzők |
Darabok |
I |
II |
III |
IV |
V |
VI |
VII |
VIII |
Anicet-Bourgeois220 |
A velencei nő245 |
0 |
|||||||
Arnoult–Fournier221 |
Vasálarc |
0 |
|||||||
Arago222 |
Az ördög naplója246 |
0 |
|||||||
Bayard–Vanderburch223 |
A párizsi naplopó247 |
0 |
0 |
1 |
131 | ||||
Un premier amour248 |
? |
||||||||
Bethlen224 |
Én |
2 |
|||||||
Birch-Pfeiffer225 |
A bársonycipő249 |
? |
0 |
||||||
Hinko hóhérlegény250 |
0 |
||||||||
Boldogasszony Temploma harangozója251 |
0 |
||||||||
A molnárok252 |
0 |
0 |
|||||||
Blucke226 |
Lázár pásztor253 |
0 |
|||||||
Bouchardy227 |
Manfred |
? |
|||||||
Byron228 |
Cain |
? |
|||||||
Marino Faliero |
? |
||||||||
Heaven and Earth |
? |
||||||||
The two Foscari |
? |
||||||||
Sardanapalus |
? |
||||||||
Werner |
? |
||||||||
The deformed Transformed |
? |
||||||||
Genfi árva |
1 |
132 | |||||||
Castelli229 |
A viburgi hotel |
1 |
|||||||
Clauren230 |
Végrendelet254 |
0 |
|||||||
Czakó |
Leona255 |
? |
|||||||
Eljegyzés álarc alatt256 |
0 |
||||||||
Degré |
Garrick Bristolban |
? |
1 |
? |
|||||
Deinhardstein |
Louis XI257 |
? |
|||||||
Delavigne231 |
A harmincéves kártyás |
0 |
0 |
0 |
|||||
Ducange232 |
Don Caesar |
0 |
|||||||
Dumanoir–D’Ennery233 |
Paul Jones, a kalóz258 |
0 |
133 | ||||||
Dumas |
Korona és vérpad259 |
0 |
? |
||||||
Özvegy férje260 |
0 |
||||||||
Kean261 |
0 |
0 |
1 |
||||||
Neslei torony262 |
0 |
||||||||
Egressy B.–Erkel |
Bátory Mária263 |
0 |
|||||||
Federici234 |
Capriciosa |
0 |
2 |
||||||
Fogarasi |
A Bubekek264 |
? |
|||||||
Forst235 (–Raupach) |
Ki mer, nyer |
0 |
|||||||
Gaal |
Peleskei nótárius265 |
0 |
0 |
0 |
2 |
||||
Szerelem és Champagnei266 |
0 |
134 | |||||||
Goethe |
Vétkesek267 |
0 |
|||||||
Faust268 |
0 |
||||||||
Halm |
Griseldis269 |
0 |
|||||||
Hazucha |
Halley üstököse270 |
0 |
1 |
||||||
Visegrádi kincskeresők |
1 |
||||||||
Holbein |
A szerelem mindent tehet271 |
0 |
0 |
||||||
Kronsteini harcjáték272 |
0 |
||||||||
Holtei |
Babérfa és koldusbot273 |
0 |
0 |
||||||
Hopp |
Kalapos és harisnyatakács274 |
1 |
135 | ||||||
Hugo Károly |
Egy magyar király275 |
? |
|||||||
Hugo, Victor |
Angelo, Padua zsarnoka276 |
0 |
|||||||
Hugo nyomán Birch-Pfeiffer |
Notre-damei toronyőr – l. Birch-Pfeiffer277 |
||||||||
Hugo nyomán Rossi–Mercadante |
Eskü |
3 |
|||||||
Hut236 |
Én voltam278 |
0 |
2 |
||||||
Jakab |
Falusi lakodalom279 |
0 |
|||||||
Jakab–Bartay |
Csel |
1 |
|||||||
Jókai |
A zsidó fiú280 |
0 |
|||||||
Jünger |
Mókus281 |
0 |
|||||||
Kaczér |
Harlequin kalandjai282 |
2 |
|||||||
Katona |
Bánk bán283 |
? |
1 |
? |
|||||
Kind–Weber |
Bűvös vadász |
1 |
|||||||
Kisfaludy K. |
Csalódások284 |
0 |
|||||||
Zách nemzetség285 |
? |
136 | |||||||
Kisfaludy S. |
Az emberszívnek örvényei286 |
? |
|||||||
A Dárday ház |
? |
||||||||
Kunoss |
Istenítélet287 |
? |
|||||||
Kotzebue |
A pesti pajkos jurista |
1 |
|||||||
Szerelem gyermeke |
1 |
||||||||
Legjobb az egyenes út288 |
? |
0 |
|||||||
Két feledékeny289 |
0 |
||||||||
Körner |
Hedvig a banditahölgy290 |
0 |
|||||||
Legouvé237 |
Lignerolles Louisa291 |
0 |
|||||||
Lessing |
Galotti Emília |
1 |
|||||||
Maltitz238 |
Zolky, a vén diák292 |
0 |
? |
||||||
Malefille239 |
Lara hét fia293 |
0 |
0 |
||||||
A puritán család294 |
0 |
||||||||
Mazères240 |
Fiatal férj |
0 |
137 | ||||||
Meisl–Müller |
A fekete asszony295 |
1 |
|||||||
Mélesville241 |
Senneterre marquisnő296 |
0 |
|||||||
Saint-Georges lovag297 |
0 |
||||||||
Moreto |
Donna Diana298 |
1 |
|||||||
Munkácsy |
Garabonc(i)ás diák299 |
0 |
0 |
||||||
Nagy I. |
Tisztújítás300 |
0 |
|||||||
Nestroy |
Majom és vőlegény301 |
0 |
|||||||
Lumpacivagabundus302 |
0 |
||||||||
Ponsard |
Lucrèce303 |
? |
|||||||
Pyat |
Diogène304 |
? 138 |
|||||||
A párizsi rongyszedő |
? |
||||||||
Raimund242 |
A tékozló |
1 |
|||||||
Tündérvilági lány |
1 |
||||||||
Raupach |
Korszellem305 |
? |
0 |
||||||
Királylány, mint koldusnő306 |
1 |
||||||||
Romani–Bellini |
Alvajáró307 |
0 |
|||||||
Romani–Donizetti |
Bájital |
0 |
2 |
||||||
Romani–Bellini |
Norma |
1 |
|||||||
Ismeretlen nő |
1 |
||||||||
Rosier |
Nőm férje308 |
0 |
|||||||
Rossi–Donizetti |
Linda309 |
? |
|||||||
Schiller |
Moor Károly310 |
0 |
|||||||
A messzinai hölgy311 |
0 |
1 |
|||||||
Scribe |
Egy pohár víz312 |
0 |
? |
||||||
Oscar313 |
0 |
||||||||
Louise314 |
0 139 |
||||||||
Scribe–Auber |
Báléj |
4 |
|||||||
Scribe nyomán Romani–Donizetti |
Szerelmi bájital – lásd Romani |
||||||||
Scribe–Delavigne–Meyerbeer |
Ördög Róbert315 |
0 |
|||||||
Shakespeare |
Lear király316 |
0 |
0 |
1 |
0 |
||||
A velencei kalmár317 |
0 |
0 |
|||||||
Coriolanus |
0 |
0 |
0 |
||||||
Rómeó és Júlia |
0 |
0 |
0 |
||||||
III. Richárd |
0 |
0 |
0 |
0 |
|||||
Athenei Timon |
0 |
0 |
|||||||
Othello |
0 |
0 |
0 |
||||||
Cymbeline |
0 |
0 |
|||||||
IV. Henrik318 |
0 |
0 |
|||||||
Téli rege319 |
0 |
0 |
|||||||
Macbeth320 |
0 |
0 |
0 |
||||||
Hamlet |
0 |
0 |
|||||||
Nyáréji álom |
0 |
0 |
|||||||
János király |
0 |
0 |
|||||||
Windsori víg dámák |
0 |
0 |
|||||||
Viola |
0 |
0 |
|||||||
Tempest |
? |
||||||||
Two gentlemen of Verona |
? |
||||||||
Taming of the shrew321 |
? 140 |
||||||||
Measure for measure |
? |
||||||||
Much ado about nothing |
? |
||||||||
Love’s labour’s lost |
? |
||||||||
As you like it |
? |
||||||||
All’s well that ends well |
? |
||||||||
Comedy of errors |
? |
||||||||
King Richard II |
? |
||||||||
King Henry V |
? |
||||||||
King Henry VI p. 1–3.322 |
? |
||||||||
King Henry VIII |
? |
||||||||
Troilus and Cressida |
? |
||||||||
Julius Caesar |
? |
? |
|||||||
Anthony and Cleopatra |
? |
||||||||
Titus Andronicus |
? |
||||||||
Pericles |
? |
||||||||
Szigligeti |
Micbán családja323 |
0 |
|||||||
Troubadour324 |
0 |
||||||||
Nagyidai cigányok325 |
0 |
? |
|||||||
Két pisztoly326 |
0 |
||||||||
Szökött katona327 |
0 |
0 |
0 |
||||||
Vazul |
1 |
||||||||
Aba |
1 |
||||||||
Egy szekrény rejtelmei328 |
? |
||||||||
Szigligeti–Erkel |
Zsidó329 |
? |
141 | ||||||
Szigligeti |
A rab330 |
? |
|||||||
Told |
Enzersdorfi postalegény331 |
1 |
|||||||
Töpfer243 |
Falusi egyszerűség332 |
0 |
1 |
||||||
Nagyvilág divatja333 |
0 |
||||||||
Treitschke244 |
Mariana |
1 |
|||||||
Vahot |
Zách nemzetség334 |
0 |
|||||||
Weissenthurn |
Szebeni erdő335 |
0 |
|||||||
Wolf |
Caesario, a férfigyűlölő336 |
0 |
1 |
142 | |||||
Wolf–Weber |
Preziosa, a szép cigánylány337 |
0 |
|||||||
? |
Rózsatolvaj338 |
0 |
|||||||
? |
Ikertestvérek339 |
0 |
|||||||
? |
Farsang utósó napja340 |
0 |
Táblázatunk mintegy 80 szerző 160 darabját tartalmazza. Valószínűleg akadnak ezek között olyanok, amelyeket nem ismert Petőfi, az is valószínű azonban, sőt biztos, hogy a táblázat korántsem teljes és nem is lehet az soha. Az itt említett szerzők között jó néhány olyan van, akitől több darabot kellett ismernie Petőfinek, mint amennyiről adat beszél, főleg Kisfaludy Károly, Hugo, Schiller, Kotzebue műveiről lehet szó. Teljesen hiányzik két név, a Molière-é és Vörösmartyé, holott nyilvánvaló, hogy mindkettőjük drámai művészetével foglalkozott Petőfi.341 Ezenkívül több francia romatikus színmű volt meg könyvtárában, mint amennyinek címét meg lehetett állapítani, nem is beszélve arról, hogy könyveinek csak egy részét ismerjük.
143Ahhoz képest, hogy 120 éven át mit tudtak Petőfi vándorszínészi pályájáról, gyarapodtak ismereteink, de még mindig sok volna a kutatnivaló. Homály borítja Petőfi sokat emlegetett, de érdemben még nem vizsgált diákkori színházlátogatásait, első dunántúli faluzásának, majd debreceni és érmelléki kísérletezésének időszakát, több darabot kellett látnia 1843-as pozsonyi időzésekor is. Sőt, még az aránylag részletesen feltárt fehérvári periódusban is csak mintegy 50 százalékig ismerjük Petőfi fellépéseit.342 Segédszerkesztő korában, majd később az Életképek szerkesztőjeként több előadás tanúja lehetett, mint amennyiről jegyzetet, illetve kritikát írt.
Mindent összevéve, legalább 100 adattal gazdagodna táblázatunk, ha a fehér foltokat el tudnánk tüntetni Petőfi színi ismereteinek térképéről. Igaz viszont, hogy e legkevesebb 100 adat jelentékeny része olyan darabokat jelölne, amelyek más összefüggésben már bekerültek táblázatunkba. Világos például, hogy az egyelőre felderítetlen dunántúli faluzás során feltétlenül játszott olyan darabokban is, amelyekben később is fellépett, mondjuk Fehérvárott vagy Kecskeméten. Bárhogy legyen is, e 160 színmű semmiképpen nem merítheti ki Petőfi tényleges „repertoárját”.
Némi érdekessége lehet annak is, ha rögzítjük, hogy kik azok a szerzők, akiktől több művet is ismert Petőfi. Ha az írókat aszerint rakjuk sorba, hogy hány darabbal szerepelnek táblázatunkban, a következő listát kapjuk:
Shakespeare |
37 |
Szigligeti |
10 |
Byron |
8 |
Scribe |
6 |
Dumas |
5 |
Kotzebue |
4 |
Hugo |
3 |
Két darabbal szerepel: Mélesville, Bayard és Vanderburch, Schiller, Birch-Pfeiffer, Czakó, Gaal, Goethe, Hazucha, Holbein, Kisfaludy Sándor és Károly, Malefille, Nestroy, 144Raimund, Raupach, Töpfer. Természetesen Shakespeare és Byron esetében az itt megadott számok a felső határt jelölik, míg a többi drámaíróval fordított a helyzet: valószínű, hogy Petőfi más műveikkel is kapcsolatba került.
E névsor első pillantásra is egyenetlen. Goethe és Hazucha egymás mellett – e két név így mindennél többet mond. De e végletesség nagyjából minden kor színházkultúrájában fellelhető. Különbség legfeljebb annyi van, hogy mikor milyen az arány a goethék és hazuchák között. Ha a fenti névsort kiegészítjük Vörösmarty és Molière nevével, mindenesetre a kor legjobban becsült szerzőinek listáját kapjuk meg.
1451 DIENES A.: A fiatal Petőfi. Bp. 1968. 213–216.
2 Mint Hatvany vélte. Lényegében a költő többi hivatásos biográfusának is ez volt a véleménye, de a rá jellemző őszinteséggel csak Hatvany fogalmazta meg ilyen élesen elmarasztaló ítéletét. L.: HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 496.
3 Petőfi színészi pályájának feldolgozását l. FEKETE S.: Petőfi, a vándorszínész. Bp. 1969. (Irodalomtörténeti Füzetek 64. sz.) A továbbiakban, valahányszor a források megjelölése nélkül hivatkozom a költő színészéletének különböző tényeire, erre a füzetre támaszkodom, de a fölösleges ismétléseket kerülendő, általában elhagyom a jegyzetes utalásokat.
4 L.: HORVÁTH KÁROLY: A magyar romantika kutatások kérdéseiről. (ItK 1971. 5.) PAUL VAN TIEGHEM munkájának új kiadása: Le romantisme dans la littérature européenne. Paris 1969.
5 G. LANSON: Histoire de la littérature française. XIX. kiadás, 921.
6 VAN TIEGHEM: Le romantisme dans la littérature européenne. Paris 1969. 297.
7 L.: SŐTÉR ISTVÁN: Nemzet és haladás. 1963. 70–74. és Az ember és műve. 1971.
8 PÁNDI PÁL: Jegyzetek Az apostol-ról. MTA I. oszt. Közl. 26. 1969.
9 A források még abban sem egyeznek meg, hogy melyik igazgató társulata verődött Aszódra 1838 első félévében. Lásd HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 202.
10 L.: Színházi almanach. Kiadja a pozsonyi magyar színész társaság. Pozsony, 1844. OSZK Színháztörténeti Osztály [SzT.].
11 KÁDÁR JOLÁN: A pesti és budai német színészet története 1812–1847. Bp. 1923.
12 SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt… c. gazdagon dokumentált tanulmányát a szerző szívessége folytán kéziratban olvashattam.
13 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 109.
14 Honderű, 1843. okt. 14.
15 Petőfi Múzeum V. k. 77. és VIII. k. 23.
16 Közreműködött is. Ami e dolgozat első megfogalmazásakor még csak valószínű feltevés volt, ma már bizonyosság: előkerültek a Petőfi fehérvári fellépését dokumentáló színlapok, amelyekből kiderül, hogy „Borostyán” színész a „könyváros” szerepét alakította e darabban. Lásd KISS JÓZSEF és MIKLÓS DEZSŐ: A „második inas”-tól a „könyváros”-ig c. tanulmányát. A Petőfi Múzeum Évkönyve, Bp. 1971.
17 PÖM V. k. 164. Hasonló hangot üt meg a Rózsavölgyi halálára c. vers is.
18 HAVAS PS I. k. 420–421.
19 PÖM VII. k. 13.
20 Marx–Engels Művei 4. k. 1959. 205.
21 L.: BAJZA JÓZSEF: Válogatott Művei. 1959. 337., 339. s köv.
22 Korabeli kéziratos fordítását lásd OSZK SZT.
23 PÖM V. 87.
24 HEINZ KINDERMANN jellemzi így nagy színháztörténetének VI. kötetében: Theatergeschichte Europas. Romantik. 1964. 20–21.
25 PÖM VII. 87.
26 A foltozgatás motívuma Aranynál is előfordul. Az elveszett alkotmányban: „Kijavithatatlan rongyot foltozni botorság…” Sőt, Széchenyi István is sajnálkozott afölött, hogy az adott viszonyok közt „egyes kiszakasztott dolgok javitása, foltozása lehetséges csak”. Több más, hasonló megfogalmazást lehetne még találni a reformkor íróinál, de egyikhez sem fűzték Petőfit olyan „személyi kapcsolatok”, mint éppen az általa is játszott raupachi komédia tételéhez. A kérdésről lásd még LUKÁCSY SÁNDOR tanulmányát: Petőfi szavai nyomában. Magyar Nyelvőr 1963. 216–219.
27 PÖM V. 93. – A visszavonulás történelmi hátterére l. LUKÁCSY SÁNDOR: „…és piros zászlókkal” III. Kritika, 1968. 3.
28 De nem ő találta ki azt a nevet. Krähwinkel (szó szerint Varjúzug) először JEAN PAUL Das heimliche Klaglied der jetzigen Männer c. művének színhelye 1801-ben, hogy azután Kotzebue két évvel később A kisvárosiak lakóhelyévé tegye meg a kellően szatirikus színekkel megrajzolt képzeletbeli városkát. Később is szerepelteti Des Esels Schatten oder der Prozess in Krähwinkel c. művében.
29 „…sok időt elvesztegettünk a Kotzebue-féle kassai fordítások olvasásával is…” Lásd: SZEBERÉNYI LAJOS: Néhány év Petőfi életéből. 1861. 9.
30 Kotzebue Ágoston jelesb szindarabjai Forditva többektül XVIII-dik kötet Nagy-Kanisán 1839.
31 PÖM V. 12. A főszerepet – igaz – „félérdekünek” nevezi ti. abból a szempontból, hogy egy színész tehetségének (Dobsa Lajosról van szó) megítéléséhez önmagában nem elegendő e nagyon is egysíkúan felépített figura eljátszása.
32 HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 322.
33 BAJZA JÓZSEF: Válogatott Művei. 1959. 342.
34 BAJZA JÓZSEF: Válogatott Művei. 1959. 318.
35 Például a Peleskei nótárius 1842-es mezőberényi előadásával hozza kapcsolatba azt a körülményt, hogy Petőfi, ifjúkori kísérletei után, „most írt megint két népdalt”. (64–65.) Petőfi azonban nem 1842-ben lépett fel először e darabban, első színészi bemutatkozása is a Peleskei nótáriushoz kapcsolódik, amit Levél egy színészbarátomhoz c. verse kétségtelenül bizonyít, s ami 1841 nyarán, több mint egy évvel korábban következett be. Nem is beszélve arról, hogy a népszínművet Petőfi feltehetően már 1839-es pesti statisztáskodása idején megismerte.
36 GAAL JÓZSEF: A Peleskei nótárius Bohózat három szakaszban 4 felvonásban. 1839. Színműtár I.
37 NAGY IGNÁC: Tisztújítás. 1843.
38 PÖM V. 86.
39 HORVÁTH JÁNOS: Petőfi Sándor. 1922. 14.
40 HALM: Griseldis. Színműtár 44. füzet.
41 Amikor Petőfi 1842. november 2-án beszámol Szeberényinek arról, hogy ismét színésznek megy, ezt írja: „Egy borzasztó mélység előtt állok…” (PÖM VII. 13.) BIRCH-PFEIFFER Bársonycipő c. darabjának Zulimája hasonlóan beszél: „…egy borzasztó mélység szélén állottam…” (Kéziratát lásd OSZK SzT.) Természetesen közhely lehetett annak idején ez a „borzasztó mélység”. De valahonnan a közhelyeket is meríteni kell, s e közhely nyelvileg és életérzésben nemcsak megfelelt a fiatal költőnek, hanem épp e darabból ismerős is lehetett, hiszen a Bársonycipő a vándortársulatok kasszatöltő csodaszerei közé tartozott. S a levél után három nappal Petőfi súgóként épp ezzel a darabbal kezdi meg működését Szabó-Török fehérvári társulatánál… Több példát lehetne felsorolni arra, hogy a színészként megismert drámák egy-egy nyelvi fordulata fel-feltűnik a költő verseiben is.
42 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 110.
43 PÖM V. 74. Vö. még a Szécsi Mária eme kitételével: „Mert csak szerep s nem más az asszonyvitézség…”
44 Ugyanezt a nőeszményt dicsőíti a Tisztújitás főszereplője, Tornyai is. (Ezt a szerepet egyébként szintén alakította a költő, érmelléki faluzgatása alkalmával.) Mindenesetre tény, hogy a Petőfi által ismert színdarabok közül több is ábrázolta azt a család- és nőfelfogást, amely a Bolond Istók záróképére emlékeztet. Arra viszont nincs bizonyítékunk, hogy Petőfi egyáltalán ismerte a Candide-ot, amelyet – egy különben igen érdekes cikkében – Kolozsvári-Grandpierre Emil nem meggyőzően hoz kapcsolatba Petőfi elbeszélő költeményével. (Kritika, 1968. 4. sz. Öt magyar író.)
45 HORVÁTH JÁNOS: Petőfi Sándor. 1922. 426.
46 KARL MARX–FRIEDRICH ENGELS: Über Kunst und Literatur. Berlin, 1967. I. 484.
47 Schiller Magyarországon. Összeállította: ALBERT GÁBOR, D. SZEMZŐ PIROSKA és VIZKELETY ANDRÁS. Bp. 1959. 43. Bevezette: JÓZSEF TURÓCZI-TROSTLER: Zur Wirkungsgeschichte Schillers in Ungarn.
48 Idézet a német eredetiből: „Wie über Karl Moor, fuhr auch über Petőfi der »Traum der Freiheit« hin. Auch er berauschte sich an dem rebellischen Pathos der »Räuber« und der »Kabale und Liebe«. Am meisten (! F. S.) aber hatten es ihm die Feierlichen Tiraden des »Don Carlos« angetan. Schillers Ideologie der »Gedankenfreiheit« hatte jedenfalls Teil an Petőfis Erweckung zum politischen Dichter…” Schiller Magyarországon. Összeállította: ALBERT GÁBOR, D. SZEMZŐ PIROSKA és VIZKELETY ANDRÁS. Bp. 1959. Bevezette: JÓZSEF TURÓCZI-TROSTLER: Zur Wirkungsgeschichte Schillers in Ungarn. 44–45. Hasonló értékelést olvashatunk TURÓCZI-TROSTLER Magyar irodalom, világirodalom c. művének Schiller-tanulmányában, mely szerint a német klasszikus „ébresztő és felszabadító erővel avatkozott bele a XIX. század legnagyobb forradalmi költőinek, köztük Petőfinek a tudatába…” II. 389. Ugyanitt a kiváló tudós nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy a kutatók „beérik” a Schiller-drámák „fordításainak és előadásainak, ellenőrizhető motivális és tárgyi hatásaiknak statisztikai leltározásával”. A leltározás csakugyan kevés, de ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy csak az ellenőrizhető hatásokat vesszük figyelembe…
49 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 37.
50 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 280.
51 A Haramiák a Színműtár III. kötetében, az Ármány és szerelem a II. kötetben jelent meg. A Haramiák korábbi magyar kiadását kevésbé ismerhette Petőfi.
52 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 542.
53 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 380.
54 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 406.
55 Schiller Magyarországon. Összeállította: ALBERT GÁBOR, D. SZEMZŐ PIROSKA és VIZKELETY ANDRÁS. Bp. 1959. 43. Bevezette: JÓZSEF TURÓCZI-TROSTLER: Zur Wirkungsgeschichte Schillers in Ungarn.
56 Schiller költeményei. Ford. Dóczi Lajos. Remekírók Képes Könyvtára é. n. 116.
57 HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 376.
58 HORVÁTH JÁNOS: Petőfi Sándor. 1922. 14.
59 HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 385.
60 HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 379.
61 Orlay viszont azt állítja, hogy Petőfi Pápán különösen Heinét és Lenaut kedvelte. (HATVANY Lajos: Így élt Petőfi, Bp. 1967. I. 376.) Valószínű azonban, hogy későbbi emlékeit keveri ide; a zsengék legalábbis nem mutatják Heine különös hatását. Megjegyzendő, hogy Jókai szerint Petőfi már ifjú katona korában bújta Schillert: „Furcsa katona is lehetett a jámbor: Horacziussal a tölténytartóban, és Schillerrel a csákójában. Ez a kettő volt akkori tanulmánya.” Tarka élet 1855. I. 7.
62 Lásd HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 381–382.
63 Először megjelent Schiller kis prózai írásainak 1801-es kiadása III. részében. Magyarul: A fenségesről. Lásd Schiller válogatott esztétikai írásai. Magyar Helikon 1960. Vál. és bev. VAJDA GYÖRGY MIHÁLY.
64 Az ötlapos kis dolgozat először megjelent a fent említett gyűjtemény IV. részében. Magyar címe: Gondolatok a közönségesnek és az alacsonyrendűnek a művészetben való felhasználásáról. Amennyiben erről a munkáról lenne szó, Horváth Ignác középszerűnek fordította a Gemeinét. Egy ilyen fordítási bizonytalanság lehetségesnek tekinthető.
65 Schiller válogatott esztétikai írásai. 348–358.
66 Schillers sämtliche Werke. Stuttgart, é. n. XII. 158.
67 Schillers sämtliche Werke. Stuttgart, é. n. XII. 204.
68 Schillers sämtliche Werke. Stuttgart, é. n. XII. 190.
69 Schiller válogatott esztétikai írásai. 87.
70 Schiller válogatott esztétikai írásai. 99.
71 Schiller válogatott esztétikai írásai. 357.: „Szabad-e tehát még csodálkoznunk a középszerűség és az üresség szerencséjén esztétikai dolgokban és a gyenge szellemek bosszúján az igaz és energikus szép ellen?”
72 PÖM VII. 14.
73 Lásd SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt… c. tanulmányát és Függelékét.
74 Szuper Károly színészeti naplója 1830–1850. Bp. 1889. 19.
75 De még valószínűbb, hogy szerepelni is kellett a darabban. Sőt az is lehetséges, hogy az öreg Moor szerepét alakította. E feltevésemet arra a nevezetes párbeszédre alapítom, amely Teleki Sándor és a költő között zajlott le, megismerkedésük alkalmával. „Első szava – emlékszik Teleki – melyet hozzám intézett, ez volt: – Ön az első eleven gróf, akivel beszélek. – Hát döglöttel beszéltél-e? – kérdém némi savanyusággal. – Az magam is voltam komédiás koromban.” (TELEKI SÁNDOR: Egyről-másról. Bp. 1882. II. köt. 10.) A párbeszéd annyira életszagú, hogy hittem Telekinek, s a Petőfi által ismert darabokat olvasgatva, erre az eshetőségre is figyeltem. Eddig egyetlen olyan darabot találtam, amelyben a nyílt színen hal meg gróf – s ez épp az öreg Moor. Az, hogy öreg, nem cáfolja feltevésemet, mert Petőfi szerepeinek nyomát keresve, már láttunk példát arra, hogy öreg embert alakított – Matteo szerepét A velencei hölgyben. L.: FEKETE S.: Petőfi, a vándorszínész. Bp. 1969. 85. (Irodalomtörténeti Füzetek 64. sz.)
76 BABITS MIHÁLY: Az európai irodalom története. Nyugat, é. n. 350.
77 JÁSZAI MARI: A Tükröm. 1909. 22. Jászai nem jelöli meg forrását, Várkonyi Nándor kitűnő ikonográfiai tanulmányai nem említik ezt a képet. Lehet, hogy a Várkonyi Nándornál a II/2 pont alatt felsorolt képről van szó (Az üstökös csóvája 1957. 9). A kérdés még vizsgálatra szorul.
78 Ekkor mutatták be ugyanis Pesten. Lásd Schiller Magyarországon. Összeállította: ALBERT GÁBOR, D. SZEMZŐ PIROSKA és VIZKELETY ANDRÁS. Bp. 1959. 214. Magyarul nem is jelent meg a dráma Petőfi életében.
79 Így például CABET: Histoire populaire de la Révolution française című művét olvashatta Dömsödön. Lásd LUKÁCSY SÁNDOR: Petőfi és Cabet. ItK 1966. 318.
80 Természetesen Petőfi nemcsak Schiller drámájából értesülhetett Tell Vilmos mítoszáról. Tudjuk, hogy már gyerekkorában rajzolgatta a svájci szabadsághős képét. De épp azért, mert ilyen korán feltámadt benne az érdeklődés Tell Vilmos iránt, fel kell tételeznünk, hogy amikor módja nyílt rá, elolvasta, mit ír a világirodalom egyik legnagyobb költője kedvenc történelmi hőséről.
81 Schiller válogatott esztétikai írásai. 87.
82 HORVÁTH JÁNOS: Petőfi Sándor. 1922. 169.
83 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 337.
84 Lásd például Szeberényihez intézett levelét: „Müvész és költő! barátom, mint hevülök…” (PÖM VII. 14.)
85 A Wallensteins Lager elé írt Prológ először a weimari színház újra megnyitásakor hangzott el, 1798 októberében.
86 Lásd Schiller Magyarországon. Összeállította: ALBERT GÁBOR, D. SZEMZŐ PIROSKA és VIZKELETY ANDRÁS. Bp. 1959.
87 A theatrum tzélja és haszna. Öszve szedte és készitette BENKE (JÓZSEF) Budán 1809.
88 BAJZA JÓZSEF: Válogatott Művei. 1959. 349.
89 Fáncsy beszédének egy kései ismertetése: Színházi Látcső 1864. 13. sz.
90 Játékszíni Zsebkönyv, kiadta KESZY JÓZSEF Kecskeméten, 1843-ban. Fotokópiája az OSZK Színháztörténeti Osztályán található. Részletes ismertetését lásd: Petőfi, a vándorszínész 71–79.
91 HANKISS–BERCZELINÉ: A Magyarországon megjelent színházi zsebkönyvek bibliográfiája. XVIII–XIX. század. Bp. 1961.
92 OSZK Quart. Hung. 3875.
93 Hatvany megjegyzi, hogy Szinnyei „nem tartja számon” Fekete Soma és Petőfi „fegyverbarátságát”. (I. 420.) Ez azonban nem cáfolat, tekintve, hogy Szinnyeinek sem kell mindent tudnia, s főleg közölnie. Szuper Károly, aki együtt színészkedett velük, mármint Petőfivel és Feketével, nyomatékosan azt írja, hogy egy negyedik társukkal együtt ők alkották a társulat „oppozícióját”. (Szuper Károly színészeti naplója 1830–1850. Bp. 1889. 19.)
94 A Lear király Petőfi közreműködésével lezajlott előadását illetően lásd Petőfi, a vándorszínész IV.
95 PÁNDI PÁL is így értékeli a költeményt. PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 72–73. – Érdemes összevetni a verset KÖLCSEY A Földhez c. korai művével. Kölcsey verséről így ír SZAUDER JÓZSEF a Kölcsey Ferenc válogatott műveihez (Bp. 1951.) fűzött jegyzeteiben: „A vers egy mély goethei gondolatot fejt ki. A földtől elszakadni akaró, fellengző, de a földre mindig visszahulló ember általános képén keresztül a költő sajátmagát jellemzi…” (I. köt. 329.) E szerint az Ideál és való lírai előzménye a magyar költészetben egy éppen nem schilleri, hanem goethei gondolatra épülő Kölcsey-vers.
96 Petőfi már 1841 nyarán is színészkedett három hónapig. Nem valószínű azonban, hogy társulata Schiller-darabokat játszott volna. Mint láttuk, a fővárosban is csak ebben az évben kezdenek megjelenni, majd később színre kerülni a fontosabb Schiller-drámák.
97 HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 836.
98 HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 706. TÜLLMANN némelyek által kétes hitelűnek ítélt beszámolóját erősíti számomra közvetve az az adat is, amely szerint az érett Petőfi ez idő tájt Kölcseyvel, másik ifjúkori példaképével is leszámolt, nem eléggé „férfiasan kinyomatosnak” nevezve költeményeit. Lásd HATVANYnál (Így élt Petőfi. Bp. 1967. II. 101.) Schillert épp a forradalmi terror időszaka riasztotta el annyira, hogy az „államalakításra irányuló kísérletet” mindaddig időszerűtlennek tartsa, amíg maga az ember meg nem változik. (Válogatott esztétikai írásai 109.) Petőfi viszont „a vérözönnel” együtt vállalta az azonnali forradalmat.
99 Lásd MAURICE BOUCHER: La révolution de 1789 vue par les écrivains allemands, ses contemporains. Paris 1954. 95.
100 Válogatott esztétikai írásai. 349.
101 KISS JÓZSEF–MIKLÓS DEZSŐ: A „második inas”-tól a „könyváros”-ig. A Petőfi Múzeum Évkönyve, Bp. 1971. 126.
102 BAJZA JÓZSEF: Válogatott Művei. 1959. 320.
103 BAJZA JÓZSEF: Válogatott Művei. 1959. 366.
104 PÁNDI PÁL: Petőfi. Bp. 1961. 407.
105 MARTINKÓ A.: A prózaíró Petőfi. 1965.
106 FERENCZI I. (Petőfi Múzeum I. k. 323.); továbbá FEKETE S.: Petőfi, a vándorszínész. Bp. 1969. 144. (Irodalomtörténeti Füzetek 64. sz.)
107 A jegyzeteket lásd PÖM V. – Deézsi hangos játékmodorát több korabeli kritika megrótta.
108 E kérdésről l. FEKETE S.: Petőfi, a segédszerkesztő. 1958. 17–19.
109 FEKETE S.: Petőfi, a vándorszínész. 1969. 145.
110 A Tisztújításban Tornyai szerepét játszotta Petőfi. Épp ezért a Ternyei talán nem véletlenül emlékeztet a Tornyaira…
111 Petőfi Sándor Vegyes művei 1895. II. 499.
112 Amint ezt Az országgyüléshez címzett versében is kifejtette.
113 PÖM V. 81.
114 VAHOT IMRE: Emlékiratai 2. kiad. 1881. 304–305. A vers tervéről a Pesti Divatlap is beszámolt.
115 VAHOT IMRE: Emlékiratai 2. kiad. 1881. 237.
116 JÓKAI: Megtörtént regék 1897. 103. – A kecskeméti cenzor a Disznótorban (!) kinyomtatásának engedélyezését tagadta meg.
117 FEKETE S.: Petőfi, a vándorszínész. 109. – A cenzor kitörölte például a Bolond nevezetes jövendölését, azt a valóságos kis utópiát, amely minden bizonnyal a szerep egyik legvonzóbb része lehetett Petőfi szemében. A tiráda azt a jövőt festi, amelyben „Máglyán parázna, nem eretnek ég. / Ha a biró csak szent jogot keres, / Nem lesz adós, sem udvar, sem nemes…” A feltételes kötőszóval kezdődő mondatok sora után így csattan a tanulság: „Akkor megéri, aki sirba nem hág, Hogy lábain fog járni a világ.” A jövendölés gondolatritmusa, sőt némileg még tartalma is emlékeztet A XIX. század költőinek legtöbbet idézett szakaszára.
118 VAHOT IMRE: Emlékiratai 2. kiad. 1881. 236.
119 * Az „annyiszor hasztalan védett sajtószabadság” mellett érvelve Kossuth egyebek közt ezt mondta: „Vegyenek el mindent tőlünk, csak a szabad sajtót adják meg, s nemzetem szabadsága, nemzetem boldogsága felől kétségbe nem esem.” KOSSUTH LAJOS Összes munkái 1966. VI. 338. Érdemes felfigyelni arra, hogy Petőfinek Az országgyüléshez intézett verses intelme mennyire hasonlít Kossuth érvelésére!
120 Francia címe: Le verre d’eau ou Les effets et les causes (A pohár víz avagy Az okozatok és okok).
121 Nagy Ignác korabeli fordításában. Lásd Színműtár II. XXIV. sz. 386.
122 ORLAY SOMA: Adatok Petőfi életéhez. Budapesti Szemle 1879. XIX. 346. és HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 380–381.
123 PÖM V. 184. és 260.
124 PÖM V. 8.
125 Színműtár II. XXIV. sz. 384.
126 PÖM V. 86. Petőfi és Heine című, külön megjelenő dolgozatomban vizsgálom, hogyan kapcsolódik ez a felfogás a német költő programjához.
127 „…mais aucun d’eux ne vous dira de Henri de Saint-Jean ait jamais vendu sa plume…” E. SCRIBE: Le verre d’eau du Théatre français à Berlin 1841.
128 ENDRŐDI SÁNDOR: Költők Világa. Irodalomtörténeti rajzok. Nagyvárad, 1887. 68.
129 GUSTAVE LANSON: Histoire de la littérature française. XIX. kiadás, 988.
130 ENDRŐDI SÁNDOR: Költők Világa. Irodalomtörténeti rajzok. Nagyvárad, 1887. 61.
131 Nyilván ezért is lett Bolingbroke a Petőfire ekkor még nagy hatást gyakorló Egressy egyik kedvelt szerepe. Aminek jelentőségét az sem csökkenti, hogy Széchenyi nevetségesnek találta Egressyt ebben a szerepben: „en pretension und lächerlich” (Naplói 1937. V. 483.). Széchenyi nemigen lehetett tárgyilagos azzal az Egressyvel szemben, aki épp a nemes gróf maszkjában tette nevetségessé az anglomániát, Fáy egyik darabjának hőseként.
132 Endrődi is azt írta, hogy Scribe „semmi esetre sem tarthat igényt maradandóságra…” ENDRŐDI SÁNDOR: Költők Világa. Irodalomtörténeti rajzok. Nagyvárad, 1887. 79.
133 PÖM V. 42. – Itt jegyzem meg, hogy Petőfi és Dumas kapcsolatával egyszer már foglalkoztam a Mesterség és alkotás c. tanulmánykötetben (szerk. Mezei Márta és Wéber Antal, Szépirodalmi Könyvkiadó 1972.). Most azt az előtanulmányt bővítem ki.
134 HORVÁTH JÁNOS: Petőfi Sándor. 1922. 435–436.
135 Csak emlékeztetőül idézzünk a legfontosabb nyilatkozatból, amely szintén az Úti levelekből való: „…az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály (…) akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs.” PÖM V. 66.
136 Lásd ENDRŐDI SÁNDOR: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Bp. 1911. 324.
137 Honderű, 1847. november 2. A tárgyilagosság kedvéért tegyük hozzá, hogy nemcsak az agresszív reakció, hanem még a Szépirodalmi Szemle is megengedett magának olyan célzásokat, amelyek a formavita lényegének nem kellő megértéséről tanúskodnak.
138 Irodalmi őr, 1845. szeptember 6.
139 PIERRE ABRAHAM szerint Balzacnak Dumas-ról alkotott véleményébe „egy kis irigység” is vegyült, tekintettel arra, hogy a gyorsan dolgozó feuilletonista népszerűsége az övét is háttérbe szorította. Lásd az Europe 1970. február–márciusi, Dumas-nak szentelt számát; 4.
140 KARL MARX–FRIEDRICH ENGELS: Über Kunst und Literatur. Berlin, 1949. 209.
141 Amint ezt PAUL LAFARGUE határozottan állítja: „A modern írók közül legjobban szórakoztatta Paul de Kock, Charles Lever, az idősebb Alexander Dumas és Walter Scott…” (Reminiscences of Marx) – Ami pedig Dumas magyarországi tekintélyét illeti, PÁLFFY ALBERT kortársi megállapítása szerint „Dumas nálunk minden külföldi írók közül különben is legtöbb népszerűséggel bír”. Életképek, 1847. II. 260.
142 „…je vous aime tous les jours davantage, non seulement parce que vous êtes un des éblouissements de mon siècle, mais aussi parce que vous êtes une de ses consolations.” Hugo 1857 márciusában kelt levelét L.-HENRY LECOMTE Alexandre Dumas: Sa vie intime Ses Oeuvres c. munkájából idézem. Paris, 1902. 224.
143 Talán nem érdektelen, hogy egy és negyedszázaddal később még egy modern író is úgy emlékezik meg Dumas-ról, mint nehéz testi-lelki betegségében gyógyítójáról, „megmentőjéről”: lásd FRANZ HELLENS: Comment j’ai lu Dumas c. írását. Lásd az Europe 1970. február–márciusi, Dumas-nak szentelt számát;. 29.
144 Lásd MAURICE BOUVIER-AJAM tanulmányát az Europe 1970. február–márciusi, Dumas-nak szentelt különszámában: Dumas au travail et dans la vie (26.).
145 Ami azért is érdekes, mert Heine írását az a FEKETE SOMA fordította le az Athenaeum számára 1841-ben, aki egy évvel később Petőfivel együtt színészkedett Fehérvárott, s jó pajtása volt a költőnek (Petőfi, a vándorszínész 44.). Erősen valószínű, hogy miközben Dumas darabjait játszották Fehérvárott, Fekete szót ejtett Petőfi előtt Heine általa fordított írásáról. Petőfi és Heine Dumas iránti közös szeretetét legjobban mégis az a későbbi levél érzékelteti, amelyben a német költő teljesen magyar társához hasonlóan méltatja a francia mesélőt, mint kínjai elfeledtetőjét. (HEINRICH HEINE: Briefe. Leipzig, 1969. 406.)
146 Oeuvres complètes d’Alexandre Dumas. Théatre II. 8. Paris, 1873. A darabot először 1831-ben mutatták be.
147 FODOR ERZSÉBET vélekedett így, aki Idősb Dumas Sándor és a magyarok című dolgozatával a Dumas-irodalom egyetlen önálló magyar termékét adta ki 1938-ban, sajnos nem egy pontatlansággal és hiányossággal. Az idézett mondatok a 30., ill. 31. lapról valók.
148 A Théatre-Historique bukása miatt került anyagi csődbe, a hitelezők elől is szökött, ezért mondhatták róla, hogy „amatőr emigráns” (ALEXANDRE DUMAS: Emlékeim. Bp. 1966. 471., lásd ÖRKÉNY ISTVÁN utószavát), de tény, hogy köztársasági érzelmei is befolyásolták, amint ez LECOMTE idézett művéből is kiderül (205.). Lásd továbbá az Europe 1970. február–márciusi, Dumas-nak szentelt számát; 11–12.
149 Nyilatkozata persze azt is elárulja, hogy politikai fogalmai kissé ködösek voltak s az „igen fejlett haladás” eszméjének 1850-ben már nem feleltek meg: „…les opinions que j’y défends sont celles d’un progrès très avancé. En voici le résumé en deux mots: Je crois en Dieu, malgré M. Proudhon; à la République, malgré M. Molé…” etc. Lásd LECOMTE: Alexandre Dumas: Sa vie intime Ses Oeuvres. Paris, 1902. 200. Dumas politikai beállítottságát alighanem GRAMSCI jellemezte a legtalálóbban, amikor a „szentimentális demokráciához” közelálló típusnak ítélte. Lásd: Letteratura e vita nazionale, 1954. 110–111.
150 Lásd PÖM VI. 479.
151 Petőfi Sándor Vegyes művei II. 1895. 493.
152 PÖM VI. 480.
153 PÖM VI. 480.
154 PÖM VI. 456.
155 E fordítási hibából hasonló következtetést vont le már MARTINKÓ ANDRÁS is: A prózaíró Petőfi. 1965. 76.
156 Lásd PÖM VI. 480.
157 Lásd olvasmányainak jegyzékét: Verzeichniss der Zeitungen und Bücher, welche dem Ludwig Kossuth während seiner Gefangenschaft zur Leckture verabfolgt wurden. Gróf Széchenyi István írói és hírlapi vitája Kossuth Lajossal. Szerk. dr. VISZOTA GYULA 1927. I. 698.
158 Lásd HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 470. – Az új kiadás különben tudós alapossággal készített névmutatója meglepő módon két helyen is az ifjú Dumas-nak tulajdonítja a Keant, noha a fiú csak tizenkét éves volt az apa darabjának bemutatásakor. A névmutató csak egyszer szerepelteti Dumas père-t, s még négyszer Dumas filst, – mind a négyszer tévesen. A hiba forrása valószínűleg a régi Magyar Színművészeti Lexikon, amely szintén a fiúnak ajándékozza az apa talán leghíresebb darabját, s amelyben egyébként a lexikonkészítés világtörténetének legzagyvább címszavai találhatók.
159 Lásd: Színházi almanach. Kiadja a pozsonyi Magyar Színész Társaság Pozsony 1844. Június 8-án: „Kean szomorújáték 5 felv. Egressy G. mint v.” Hogy miért lett szomorújáték a színlapon a remek comédie-ből, az olyan filológiai rejtély, amelyet talán nem is érdemes kutatni.
160 Mégpedig a komédia első felvonásának második jelenetében, amikor arról van szó, hogy egy grófnő egyáltalán szerethet-e egy színészt. Az OSZK Színháztörténeti Osztályán őrzött 1838-as kéziratos fordításban Komlóssy Ferenc szövege némileg eltér a Petőfi által idézett mondattól („Hisz tudja, hogy ő – ő – csak színész!”), de ez nem jelenti azt, hogy 1843-ban, Pozsonyban is így hangzott el a nevezetes felkiáltás. A francia eredeti különben: „Mais, d’abord, parce que c’est un comédien…” Lásd a Gallimard 1954-es kiadását, 225.
161 PÖM VI. 480. NAGYIVÁNNÉ BARHÓ MARGIT kitűnő dolgozata viszont azt állapítja meg a reformkorra vonatkozóan, hogy „a magyar irodalmi élet Dumas-t jóformán csak mint drámaírót ismerhette…” Lásd: Francia irodalom a magyarországi német folyóiratokban 1767–1852. Bp. 1934. 72. Ez a helyzet 1845 után fokozatosan változott meg a regényíró Dumas javára.
162 NISARD: A francia irodalom története. Bp. 1880. IV. 534.
163 LANSON szerint Dumas drámáinak 25 kötetével érdemel helyet az irodalomtörténetben. Lásd: Histoire de la littérature française. XIX. kiadás, 976.
164 Így például épp a Keant sikerrel adták a párizsi Sarah-Bernhardt színházban, 1953-ban, a darabot SARTRE alkalmazta modern színre. A Gallimard 1954-ben együtt jelentette meg az eredeti művet és az átdolgozást, alkalmat nyújtva a romantikus és a mai ízlés különbségének tanulmányozására. A közelmúltban a francia televízió mutatta be az Anthonyt, az Europe cikkírója szerint a felújítás a mű „állhatatos ifjúságát” bizonyította (Lásd az Europe 1970. február–márciusi, Dumas-nak szentelt számát; 110.).
165 A reformkorban kinyomtatott vagy kéziratban használt drámafordítások sorát csak jóval a szabadságharc bukása után követik a regényfordítások, hogy azután fokozatosan háttérbe szorítsák a drámákat. Lásd FODOR ERZSÉBET: Idősb Dumas Sándor és a magyarok, 1938. 54–60.
166 Lásd HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 706.
167 Vö.: „1844 est l’année considerée par les «dumasophiles» comme la première de la production des grands romans historiques de Dumas, avec Les Trois Mousquetaires.” Europe 1970. február–márciusi, Dumas-nak szentelt száma, 193.
168 Lásd FEKETE: Petőfi, a vándorszínész. 61. és 79.
169 Fehérvárott egy felvonásban adták a vígjátékot, Kecskeméten kettőben, a különbséget nyilván az magyarázza, hogy Székesfehérvárott még egy balettnak is időt szorítottak. A fehérvári előadást illetően lásd: KISS JÓZSEF–MIKLÓS DEZSŐ: A „második inas”-tól a „könyváros”-ig c. tanulmányát, amely ismerteti a költő-színész fehérvári társulatának fennmaradt plakátjait. E plakátok több mint egy és negyed százados rejtélyes lappangás után nemrég kerültek elő. A kecskeméti előadást illetően lásd: FEKETE: Petőfi, a vándorszínész. 78.
170 Lásd KISS JÓZSEF–MIKLÓS DEZSŐ: A „második inas”-tól a „könyváros”-ig. A Petőfi Múzeum Évkönyve, Bp. 1971.
171 Lásd FEKETE: Petőfi, a vándorszínész. 77. A darabot különben eredeti címén is ismerték nálunk: Catherine Howard.
172 Lásd HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. II. 206.
173 FODOR ERZSÉBET: Idősb Dumas Sándor és a magyarok, 1938.
174 Lásd például NISARD idézett művét (A francia irodalom története. Bp. 1880. IV. 534.) és LANSON megjegyzését a joyeux Dumas-ról (G. LANSON: Histoire de la littérature française. XIX. kiadás, 978.).
175 Erdélyi János levelezése. Sajtó alá rendezte T. ERDÉLYI ILONA. 1965. I. 273.
176 DUMAS: Emlékeim. 377. – Azzal, hogy Dumas a lázadó hőst a történelem keretei közül saját jelenébe helyezte át, a tiltakozást leplezetlenné tette. Ezért nem jogtalanul mondja Annie Ubersfeld, hogy nem Hernani, hanem Anthony az igazi romantikus hős. Lásd Désordre et génie c. tanulmányát az Europe 1970. február–márciusi, Dumas-nak szentelt számában (110–113.).
177 Théatre complet de Alex. Dumas 1873. II. 212. – Az Anthony című fontos drámát időnként összetévesztik a Les souvenirs d’Anthony című novelláskötettel (mint például CSABAI TIBOR is Kossuth Lajos és az irodalom c. könyvében – 1961. 42.).
178 Lásd OSZK Színháztörténeti Osztály Kézirattár N Sz A 56.
179 Lásd FODOR ERZSÉBET: Idősb Dumas Sándor és a magyarok, 1938. 16., 20., 22.
180 Bajza József Válogatott művei. 1959. 320.
181 Petőfi első romantikus korszakának összefüggését Az apostollal más megközelítésből ugyan, de már korábban hangsúlyozta TÓTH DEZSŐ. (A hóhér kötele, Tanulmányok Petőfiről 1962.) Újabban pedig PÁNDI PÁL elemezte a nagy költemény romantikus vonásait. (Jegyzetek Az apostol-ról. MTA I. Oszt. Közl. 26. 1969.)
182 Hölgyfutár, 1850. 101. sz.
183 Lásd erre vonatkozóan SŐTÉR ISTVÁN nagy munkájának Az „erkölcstelen” irodalom példái: Balzac és a franciák c. fejezetét: Nemzet és haladás 1963. 639–643.
184 JAKAB ISTVÁN fordítása, 1838. OSZK Színháztört. Oszt. MM 12 040. Az eredetiben: „…j’ai frappé la coupable… Voici le complice…” Théatre complet de Alex. Dumas 1878. IV. 312.
185 A vívódó Petőfiről Kortárs, 1968. március. Jegyzetekkel kiegészített változata: Les angoisses et obsessions de Petőfi. Acta Litteraria 11. 1969.
186 PÖM V. 75.
187 Az idézett versszakok Petőfi: A király esküje c. verséből valók.
188 Lásd: Origine popolaresca del „superuomo”. (GRAMSCI: Letteratura e vita nazionale, 1954. 122.)
189 BALZAC: Illusions perdues. Paris EFR 1954. 506. E kérdéshez lásd még PÁNDI PÁL fentebb idézett tanulmányát, 172–176.
190 Lásd HORVÁTH JÁNOS: Petőfi Sándor. 1922. 481–482.
191 Így például Egressy a nősülni készülő Petőfinek a „Párisi rongyszedő”-ről ezt írja: „A darab és szerepem a fr. regényiskola remekei.” PÖM VII. 79–80.
192 PÖM V. 75.
193 Az idézetek VÁZSONYI ENDRE 1959-ben kiadott fordításából valók: Az emberi élet lényege a fájdalom c. fejezet a II. kötetben található; a házassági fejtegetés uo. 52. és 189.
194 A régens lánya 1969-ben jelent meg új kiadásban, GÖRÖG LÍVIA fordításában, PŐDÖR LÁSZLÓ tartalmas utószavával. A kötetet Bíró Ferenc szerkesztette, aki e dolgozathoz is értékes észrevételeket fűzött.
195 Lásd ENDRŐDI SÁNDOR: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Bp. 1911. 289.
196 Húsz év múlva; MOLNÁR JÁNOS fordítása é. n. III. 29–44.
197 „Majesté sainte et martyre” – mondja a regény egyik hőse a királyról. Vingt ans après, 1925. III. 98.
198 CATHERINE BOUVIER-AJAM: Bibliographie des principales oeuvres d’Alexandre Dumas; Europe 1970. február–márciusi, Dumas-nak szentelt száma, 181.
199 Amikor PÁLFFY ALBERT külföldi irodalmi szemlét indít az Életképekben, azzal dicsekszik, hogy információs forrásai „kimeríthetetlenek”, s az elsőség biztosítását ígérve „a francia romantica iskola termékeinek”, Dumas-t is kiemeli. Életképek 1847. II. k. 31.
200 Zwanzig Jahre nachher. Fortsetzung der „Drei Musketiere”. Uebersetzt von J. A. MOSHAMER. 6 Thle. Pest u. Wien C. A. Hartleben. – A német kiadásról tudósít a Spiegel 1847. II. félévi 99. száma „az egyik legjobb irodalmi jelenségnek” minősítve a regényt.
201 Lásd a magyar kiadást: Húsz év múlva; MOLNÁR JÁNOS fordítása é. n. I. 152.
202 „– Kit tart ön a legnagyobb katonának? – Napóleont… – Nekem kedves hősöm Hannibál” stb. PÖM V. 140.
203 A három testőr. 1960. I. 104–106. CSATLÓS JÁNOS fordítása.
204 L. Nagy Ignáchoz intézett levelét: PÖM VII. 26.
205 PÖM V. 75.
206 Dumas: Kean, 247., 263. stb.
207 Dumas: Kean, 239.
208 L. ENDRŐDI SÁNDOR: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Bp. 1911. 60.
209 Mint az Irodalmi őr 12-es jeggyel író szerzője, l. ENDRŐDI SÁNDOR: Petőfi napjai a magyar irodalomban. Bp. 1911. 169.
210 Drames d’A. Dumas. II. 184. A Napoléon Bonaparte-ot 1831 januárjában, az Anthonyt májusban mutatták be.
211 LUKÁCSY SÁNDOR: Petőfi és Cabet. ItK 1966. 329.
212 HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. II. 787.
213 RÁBA GYÖRGY: Világirodalmi hatások a fiatal Babits költészetében. Világirodalmi figyelő 1960. 4. sz.
214 HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 500. – Hatvany idevágó kételyeivel szemben a második kiadás szerkesztői jogosan védték meg Jókai emlékezéseit.
215 „Emlékezőtehetsége mindenekfelett bámulatos volt, melyet tán öröklésen kívül színész voltának is köszönhetett.” HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 631. – A rengeteg szerep megtanulásának másik, itt csak jelezhető következménye az lehetett, hogy az elavult, érzelgős, ellenszenves nyelvi fordulatok természetét még jobban kiismerte a költő, s ez is erősíthette benne az egész régi, dagályos iskolával szembeni kritikáját. A helység kalapácsának stíluskritikai érettsége minden bizonnyal a vándorszínész szereptanulási gyötrelmeivel is kapcsolatba hozható.
216 SŐTÉR ISTVÁN: Nemzet és haladás. 1963. 72–74. Újabban, Az ember és műve című könyvében (Bp. 1971.) Sőtér sokoldalúan megmutatja a romantika pozitív szerepét az európai költészetben, s Miczkiewicz mellett épp Petőfit hozza fel példának arra, hogyan vezet a romantika a forradalmisághoz (145.).
217 PÖM VII. 130. és 407–408.
218 Petőfi könyvtárának sorsára vonatkozóan lásd PÖM V. 251–258., újabban MEZŐSI KÁROLY: Petőfi lefoglalt könyvtára és irományai. Magyar Könyvszemle, 1971. 1. sz. Mivel a gyűjteményes kötetek tartalmát a foglalási jegyzék nem részletezi, az egyes drámák címét az OSZK kézirattárában található eredeti művek alapján közlöm – ahol ez lehetséges. Sajnos a Théatre français c. alapvető gyűjteményről nem állapítható meg pontosan, hogy mely füzetei voltak meg „a szökevény lázadó” könyvtárában, mert a jegyzőkönyv készítője csak a sorozat címét írta fel. Márpedig egy-egy évi sorozat 12 különböző műből állt. A meglevő példányok alapján öt darab címét lehet rögzíteni.
219 Ellentmondó kortársi nyilatkozatok ismertetése után Hatvany megkérdi, „ki merné eldönteni”, átlépte-e Petőfi az opera küszöbét vagy sem, megnézte-e az Ördög Róbert előadását vagy nem, „azaz, hogy volt-e vagy nem volt Petőfinek némi fogékonysága a zene iránt.” (HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. II. 197.) Minden merészség nélkül megállapítható és bizonyítható, hogy Petőfi nem is egy alkalommal nézett meg, illetve hallgatott meg operát, amint ez táblázatunkból is kiderül. Ez még nem bizonyítja azt, hogy fogékony volt-e a zene iránt. Petőfi feltehetően színész barátai kedvéért járt – nem az Operába, hanem a Nemzeti Színház operaelőadásaira.
220 Auguste Anicet-Bourgeois (1806–1871) a melodráma francia képviselője.
221 Auguste Arnoult (1803–1854) és Louis-Pierre-Narcisse Fournier (1803–1880) e drámájáról írta Petőfi első színijegyzetét, l.: FEKETE S.: Petőfi, a segédszerkesztő. 1958. 17–19.
222 Étienne Arago (1802–1892) francia dramaturg.
223 Jean-Francois-Alfred Bayard (1795–1853) és Louis-Émile Vanderburch (1794–1862) több darabot is írt együtt.
224 Bethlen Ferenc főúri dilettáns volt. A továbbiakban a magyar szerzők életrajzi adatait helykímélés végett mellőzöm.
225 Charlotte Birch-Pfeiffer (1800–1868) német színésznő, több mint száz színdarabját főleg mások művei nyomán írta.
226 J. B. Blache-ról van szó.
227 Joseph Bouchardy (1810–1870) 1840-ben írta meg darabját.
228 Petőfi könyvtárának maradványai közt megtalálható Byron műveinek egy olyan angol nyelvű kiadása is (Leipzig, 1842.), amelyben csak a Manfred és a Cain szövegét tartalmazó ívek vannak felvágva. Megvolt azonban a költőnek egy teljes angol nyelvű, kötött Byronja is (The Works of Lord Byron complete in one volume Francfort, 1837) s a Böttger-féle 12 kötetes német fordításból (1847) hat kötet. A felvágott német füzetekben csak három dráma található meg: a Werner, a Die beiden Foscari és a Sardanapal. Byron drámáinak hatására vonatkozóan lásd: HORVÁTH JÁNOS: Petőfi Sándor, 1922. Függelék.
229 Az osztrák Ignaz Franz Castelli (1771–1862) színdarabja átdolgozás, a lentebb következő Ducange drámája alapján.
230 Heinrich Clauren (1771–1854) 1826-ban írt vígjátékának teljes címe: A viburgi hotel vagy Gyapjúvásár.
231 Casimir Delavigne (1793–1843) 1832-ben mutatta be verses tragédiáját.
232 Victor-Henri-Joseph Brahain Ducange (1783–1833) melodrámájáról lásd e kötet IV. fejezetét.
233 Philippe Francois Dumanoir (1806–1865) és Adolphe Philippe D’Ennery (1811–1899) híres színművének főszerepét Egressy oly módon említi egyik Petőfihez intézett levelében, hogy ebből világosan kiderül: a költő ismerte a Don Caesart. (PÖM VII. 373.) Ezt erősíti Petőfi kétszavas jegyzete a Pesti Divatlapban. Amikor Aszódi, a lap színibírálója „nem akarván” összehasonlítani Lendvay és Egressy játékát a címszerepben, kitért az érdemi elemzés elől, Petőfi lapalji megjegyzésben tette a következő ígéretet: „Majd máskor.” (1845. febr. 20. – PÖM VII. 501. és 558.) Szándékát nem váltotta valóra, de megjegyzése valószínűvé teszi, hogy a darabot több előadásban is láthatta.
234 Camillo Federici (1749–1802) XVIII. századvégi vígjátékának másik címe: Ne kérdezd a hölgy éveit.
235 Joseph Forst és Leutner (Ernst Raupach) vígjátékát 1843. febr. 2-án Kecskeméten adták Petőfiék.
236 Johann Hut(t) a bécsi vígjáték-iskola képviselője volt (1774–1809).
237 Ernst Legouvé (1807–1903) egy másik darabgyárossal, Dinaux-val írta ezt a darabot.
238 A német drámatörténet három Maltitza közül Gotthilf August (1794–1837) írt Der alte Student címen színjátékot.
239 Félicien Malefille (1813–1868), darabgyáros, a francia iskolából.
240 Edouard-Joseph-Ennemond Mazères (1796–1866) vígjátékát Petőfiék Fehérvárott adták, 1842. nov. 14-én.
241 Anne-Honoré-Joseph Mélesville (Duveyrier) 1787-től 1865-ig élt, s egyedül vagy közösben több mint 300 darabot gyártott.
242 Ferdinand Raimund (1790–1836) első helyen említett műve „tündérrege”, énekkel, másik műve vígjáték.
243 A hamburgi Karl Töpfer (1792–1871) Kotzebue tanítványa volt.
244 Friedrich Treitschke az angol James Sheridan Knowles darabját dolgozta át németre.
245 Petőfi az öreg apa szerepét játszotta a darabban, talán már Fehérvárott, majd Kecskeméten: 1843. január 28-án és március 2-án.
246 Kecskemét, 1843. február 11.
247 1842. november 10-én, Fehérvárott e darabban lépett fel először Petőfi mint inas. A vígjátékot Kecskeméten is játszották, 1843. január 31-én és március 16-án, de a költő fellépésére nincs adatunk.
248 E vaudeville egy 1842-es kiadásban volt meg Petőfi könyvtárában, francia nyelven.
249 Székesfehérvárott, 1842. november 5-én, valószínűleg súgóként, e darabban debütált Petőfi.
250 Kecskemét, 1843. február 22.
251 Az Hugo nyomán írt darabban Petőfi egy törvényszolga szerepét játszotta.
252 A víg balettet Fehérvárott adták.
253 Kecskemét, 1843. jan. 21., márc. 12. és Nagykőrös, 1843. jan. 15. és ápr. 2. között.
254 Egervári P. Ödön emlékezik meg arról, hogy Petőfi jelen volt a Végrendelet egyik előadásán (lásd HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 786.), valószínűleg 1845-ben.
255 A Leona kiadási évét nem jelöli a foglalási jegyzőkönyv, de csak az 1846-os kiadásról lehet szó. Petőfi és Czakó Zsigmond kapcsolatáról l. MEZŐSI KÁROLY ilyen című tanulmányát PIM Évkönyve, 1969–70.
256 Degré Alajos emlékezései szerint Petőfi élcelődött e darab felett (HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 672.).
257 Petőfinek a dráma 1848-as (!) francia nyelvű kiadása volt meg.
258 1842. november 8. és 17. Székesfehérvár; 1843. április 2. Kecskemét.
259 Kecskemét, 1843. jan. 25. A darab Catherine Howard címen is ismeretes.
260 Kecskemét, 1843. febr. 15.
261 Kortársi emlékezés szerint 1843 nyarán Pozsonyban látta Petőfi e darabot. (HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. II. 199.)
262 Petőfi egy nemes kis szerepét játszotta a darabban, Fehérvárott, 1842. december 1-én.
263 Valószínű, hogy Petőfi – ismert operaellenességét leküzdve – a Hunyadi Lászlót is megnézte 1844-ben vagy később.
264 Fogarasi Nagy Pál rémdrámája egy 1840-es kiadásban volt meg a költőnek.
265 Petőfi első alkalommal dunántúli faluzásakor (1841 nyarán) lépett fel e darabban, amint arról maga beszámolt Levél egy szinész barátomhoz c. versében. Egy évvel később Mezőberényben főszerepet játszott a népszínműben, majd a fehérvári társulat is bemutatta a darabot 1842. november 20-án. E mű egyik dalát énekelve kocsikázott át a társulat Kecskemétre, ahol – a költő távozása után – ismét játszották Gaal színművét. Petőfi tehát legalább három különböző előadásnak volt szereplője.
266 Az Úti jegyzetekben idézi a költő e vígjáték egyik mellékalakját (PÖM V. 24.), olyan pontossággal, ami valószínűsíti, hogy ezt a darabot is ismerte. Azzal a korábbi véleménnyel ellentétben, hogy Petőfi statiszta korában, 1839-ben láthatta e darabot (PÖM V. 204.), Solt Andor megállapította, hogy a költő statisztáskodásának feltételezhető időpontjában nem játszották Pesten a szóban forgó darabot (SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt…, kéziratban, 11.).
267 A kecskeméti társulat ismert programja szerint ezt a drámát Szabóék csapata csak Nagykőrösön játszotta, Kecskeméten nem, tehát az 1843. jan. 15.–ápr. 2. közti időben.
268 Lásd az Úti jegyzetek nevezetes részletét, amelyben Petőfi épp a Faust kapcsán önti ki Goethe-ellenes indulatait. (PÖM V. 59–60.)
269 Friedrich Halm (1806–1871) verses tragédiáját nálunk prózai változatban játszották. A kecskeméti előadás dátuma: 1843. febr. 8.
270 A szerencsétlen Hazucha Ferenc, aki drámái helyett Petőfi-ellenes kritikai tevékenységével avanzsált irodalomtörténeti figurává, Pesten megbukott darabjaival, de a vidéki színházak nem nélkülözhették „tüneményes vígjátékait”. E darabjának teljes címe Halley üstököse vagy Budapest a haladás világában. Kecskeméten viszont Hallei üstökös csillaga címen játszották, 1843. április elsején.
271 Franz Ignaz Holbein (1799–1855) drámája voltaképpen Shakespeare Makrancos hölgyének átdolgozása. Lásd ott.
272 Kecskemét, 1843. február 23.
273 Karl Holtei (1798–1880) drámájából írta Petőfi Az utósó alamizsna című versét. Ennek alapján már Ferenczi feltételezte, hogy Petőfi vándorszínész korában ismerte meg a darabot. Szabó társulatának előkerült programja alapján már az is megállapítható, hogy mikor játszották e drámát Petőfiék: Fehérvárott, 1842. dec. 13-án és Kecskeméten, 1843. márc. 14-én. Amiből az is következik, hogy Ferenczi alap nélkül vitatta Frankenburg ama visszaemlékezését, amely szerint a költő 1843 áprilisában többek között Az utósó alamizsna c. verssel jelentkezett nála.
274 Friedrich Hopp (1789–1869) darabjának alcíme: Ősanya a pajtában
275 Hugo Károly drámájának 1847-es kiadása volt meg Petőfi könyvtárában.
276 Fehérvár, 1842. dec. 17. (?) és Kecskemét, 1843. márc. 21.
277 Kecskemét, 1843. febr. 12.
278 Fehérvár, 1842. nov. 6. és Kecskemét, 1843. febr. 1.
279 Kecskemét, 1843. márc. 11. Petőfi valószínűleg Bodza Jankó szerepét alakította a darabban.
280 Jókai első drámáját természetesen nem játszották Petőfiék, de ebben az oszlopban jelölöm A zsidó fiút, mert a költő kecskeméti vándorszínészkedése alatt másolta le barátja művét.
281 Johann Friedrich Jünger darabjának teljes címe: Minden lében kanál vagy a mókus. Petőfiék Nagykőrösön játszották, 1843-ban, Mókus címen.
282 A zeneszerző Kaczér Ferenc „tüneményes víg némajátékának” alcíme: Minden percben uj csin.
283 A Bánk bán színműtári kiadása volt meg Petőfinek. A kérdőjel arra a vitatott problémára utal, jelen volt-e Petőfi a dráma nevezetes 1848. márc. 15-i előadásán.
284 Kecskemét, 1843. márc. 2.
285 Kecskeméten, 1843. márc. 18-án mutatták be ezt a szomorújátékot. Az ismert Zách-drámák közül ezúttal valószínűleg a Kisfaludyéról van szó.
286 Az idősebb Kisfaludytól az Eredeti magyar játékszin 1836-os I. kötete volt meg Petőfinek, e könyv pedig a fenti két darabot tartalmazza.
287 Kunoss Endre szomorújátéka IV. László korát idézi.
288 E bohózat főszerepét Kecskeméten, 1843-ban alakította Petőfi – Jókai szerint, feltehetően április első hetében.
289 Székesfehérvár, 1842. nov. 24., Kecskemét, 1843. febr. 1.
290 Karl Theodor Körner (1791–1813) darabjáról színijegyzetet írt Petőfi.
291 Kecskemét, 1843. febr. 16., márc. 30., és Nagykőrös, 1843. jan. 15. és ápr. 2. között.
292 Ezt a drámát másolta le Petőfi, 1841-ben, mint kezdő vándorszínész. A másolat Havi E.-t tünteti fel fordítónak, de Szinnyei csak egy Havi Mihály nevű színész-fordítóról ír, akinek kéziratos művei között nem sorolja fel a Zolky-t. A költő egyik későbbi levele nyilván e darabra utal (Vö.: PÖM VII. 398.).
293 Prielle Kornélia már idézett emlékezése szerint épp ezt a darabot játszották Debrecenben, 1846. nov. 19-én, amikor leánykéréssel végződő nevezetes találkozása megesett a költővel.
294 Fehérvár, 1842. nov. 19.
295 Karl Meisl (1773–1853) egy Scribe szövegkönyvre épülő francia operát parodizált e darabjában. L. SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt…, kéziratban, 42.
296 Alcíme: Egy napi kacérság. Kecskemét, 1843. jan. 15., jan. 26.
297 Kecskemét, 1843. jan. 17., márc. 23., és Nagykőrös, 1843. jan. 15. és ápr. 2. között. Társszerző: Roger de Beauvoir (1809–1866).
298 Moreto Y Cabana (1618–1669) Molière-re is ható klasszikus vígjátékát (eredeti címe: El desdén con el desdén – Közönyt közönnyel) akkoriban egy német átdolgozás lapos fordításában játszották.
299 Munkácsy János színpadi szerző és kéteshírű újságíró vígjátékát Fehérvárott, 1842. november 30-án és Kecskeméten, 1843. febr. 19-én játszották Petőfiék. Fehérvárott inas és paraszt szerepben lépett fel a költő.
300 Petőfi 1843 novembere körül lépett fel e darab egyik főszerepében (Tornyai), érmelléki faluzása során. Előzőleg azonban már Pozsonyban is megkapta a mű egyik kisebb szerepét, de az igazgató állítólag egy műkedvelő „urfinak” juttatta e feladatot.
301 Johann Nestroy (1802–1862) bohózatát a fehérvári társulat adta 1842. nov. 11-én és 13-án. Fauszt, vadállatok őrje = Borostyán úr, vagyis a költő.
302 Az 1833-ból való Lumpazi-Vagabundus oder das liederliche Kleeblatt-ot Petőfiék Kecskeméten, 1843. márc. 26-án mutatták be.
303 Francois Ponsard (1814–1867) egy pillanatra Hugót is elhomályosító verses tragédiája 1846-os francia nyelvű kiadásban volt meg Petőfinek.
304 Félix Pyat (1810–1889) komédiáját szintén egy 1846-os francia nyelvű kiadásban olvashatta költőnk. Pyat másik darabjára, A párizsi rongyszedőre Egressy levélben hívta fel Petőfi figyelmét, de nem tudjuk, megnézte-e a költő (PÖM VII. 79.).
305 Ernst Raupach (1784–1852) Korszellemében aratta Petőfi egyik sikerét, Némethy György szerint, Szabóék társulatában.
306 Alcíme: Az élet iskolája. (Vö.: Petőfi: „A nagyvilág az életiskola…”)
307 Kemény Zsigmond naplója (Bukarest, 1966. 182.) szerint Petőfi látta Bellini operáját 1846 nyarán.
308 Paul Bernard Rosier (1798–1880) vígjátékát a kecskeméti társulat Nagykőrösön adta, 1843-ban.
309 Lásd Kemény Zsigmond naplóját (Bukarest, 1966. 176.).
310 A Haramiákat ezen a címen próbálták a fehérváriak, de az 1842. nov. 24-re tervezett előadás belviszályok miatt elmaradt; mindenesetre a társulat repertoárjához tartozott e fontos mű.
311 Természetesen a Die Braut von Messina alakult át hölggyé.
312 Lásd e kötet negyedik fejezetének harmadik részét.
313 1842. dec. 16-án próbálta a fehérvári társulat ezt a darabot, pár nappal később lehetett a bemutató.
314 E kétfelvonásos vaudeville egy 1849-es (!) francia nyelvű kiadásban volt meg Petőfinek.
315 Szénfy Gusztáv szerint Petőfi látta az operát (HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. II. 197.).
316 Kecskemét, 1843. márc. 25. Petőfi a Bolond szerepét játszotta.
317 Debrecen, 1844. jan. 15. Petőfi = a Marokkói herceg.
318 A IV. Henrik lefordítását Petőfi csak „talán”-ra tervezte.
319 A Téli rege lefordítását Petőfi szintén csak „talán”-ra tervezte.
320 A Macbeth 1844-es premierjén barátkozott össze Egressy és Petőfi. (L. HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bp. 1967. I. 594.)
321 E vígjáték német átdolgozását látta Petőfi, amikor a Szerelem mindent tehet egy 1844-es előadását megnézte. (L. Holbein neve alatt.) Színijegyzete alapján az következtethető, hogy akkor még Holbein eredeti művének vélhette e darabot (PÖM V. 8.).
322 A kritikai kiadások szerkesztői megleckéztetik Petőfit, amiért elfogultan írt Egressy III. Richárdjáról. Nem említik viszont azt a tényleges hibát, amit elkövetett a színibíráló költő: a híres koporsó-jelenetet úgy értelmezte, mintha Lady Anna a férjét kísérné utolsó útjára, pedig halott apósától búcsúzik. E tévedésből az következtethető, hogy – legalábbis 1847-ben – Petőfi még nem ismerte a VI. Henriket, amely ezeket az előzményeket tisztázza.
323 Kecskemét, 1843. jan. 22. Demeter = Petőfi.
324 Fehérvár, 1842. dec. 8. Porkoláb = Borostyán úr; Kecskemét, 1843. márc. 4.
325 Kecskemét, 1843. febr. 5.
326 A Két pisztolyt Jókai szerint is ismerte Petőfi, de olyan dátumot jelöl meg (1843 elejét), amikor még készen sem volt a darab. Prielle Kornélia szerint 1846 novemberében a költő is jelen volt e népszínmű debreceni előadásán.
327 Pest, 1844. okt. 12. Gémesi kántor = Petőfi.
328 Ez a darab szorította ki a Tigris és hiénát, talán erre vonatkozik Petőfi ismert tiltakozásának gúnyos kitétele (PÖM V. 36.).
329 Talán Petőfinek tulajdonítható a Pesti Divatlap rövid megjegyzése e darabról (PÖM V. 194.).
330 A rab Szigligeti összes színműveinek II. füzetében jelent meg 1846-ban, ez volt meg a költő könyvtárában.
331 Franz Xaver Told (1792–1849) műve operaparódia.
332 Kecskemét, 1843. febr. 26.
333 Kecskemét, 1843. jan. 24.
334 Ferenczi (Petőfi Múzeum I. k. 234.) magától értetődőnek tekinti (és nyomában más irodalomtörténészek is úgy vélik), hogy a pápai képzőtársaság jegyzőkönyvének Petrovics Sándor egyik szavalatára vonatkozó bejegyzése Vahot darabjára utal. A költő csakugyan előadott egy „Magánybeszédet” vagyis monológot egy bizonyos Zaach nemzetség című darabból, de megítélésem szerint még bizonyításra szorul, hogy ezúttal Vahot művéről van-e szó? Később azonban, amikor Vahot hosszas fáradozás után elérte, hogy darabját Pesten bemutatták, Petőfi valóban megnézte e művet (nem 1847-ben, mint arra maga a szerző rosszul emlékezett, hanem 1846 áprilisában; vö. Vahot i. m. 235.). Ekkor történt, hogy a költő a földszinti első páholyból nyelvét öltögette a függöny előtt hajlongó Vahotra. Nyilván nem csupán ez utóbbi hiúságát, mint Vahot véli, hanem legalább annyira darabja – Széchenyi által is kipécézett – silányságát gúnyolandó.
335 Johanna Franul v. Weissenthurn „érzékeny játékát” Fehérvárott 1842. dec. 3-án és 14-én adták.
336 Fehérvár, 1842. dec. 15.
337 Némethy György emlékezései szerint a fehérvári társulat repertoárjába tartozott e zenés játék.
338 Szuper „naplója” említi ezt a darabot, 1842. nov. 24-i kelettel. Talán Kotzebue vagy Szigligeti „rózsás” darabjai alakultak át így.
339 Egyelőre nem állapítható meg pontosan, hogy ez a cím Faliczky Jánosné Az ikrek című darabját jelöli-e (bemutatták 1835-ben), vagy, ami valószínűbb, Ludwig Schneider magyarul hasonló című darabját (ezt 1840-ben mutatták be a Nemzeti Színházban). Petőfiék Kecskeméten, 1843. március 9-én játszották a bohózatot.
340 A kecskeméti programban 1843. febr. 28-ára tették ezt a címet, amely talán nem is darabot jelöl, hanem valamilyen farsangi egyveleg-műsort.
341 A III. Richárd kapcsán beszél arról, hogy miért nagyobb Shakespeare, mint Molière (PÖM V. 42.). Jókai szerint Petőfi már Kecskeméten tanult Molière-szerepeket, noha eljátszásukra nem lehetett sok reménye.
342 KISS JÓZSEF–MIKLÓS DEZSŐ: A „második inas”-tól a „könyváros”-ig. A Petőfi Múzeum Évkönyve, Bp. 1971. 122.