Apját nevezte így, róla írt számos verseinek egyikében (az Egy estém otthon címűben). Petrovics István meg is érdemelte azt a szeretetet, amely fia hozzá intézett verseiből kiolvasható. Szegény embernek született, nehéz munkával kereste a kenyerét mint mészárossegéd, hogy azután hússzékek bérlésével 8– árendálásával – gyűjtse össze azt a vagyont, ami fia neveltetéséhez is szükséges volt. Szigorúan bánt elsőnek született Sándor gyerekével, olykor értetlennek is mutatkozott, de nagy érdeme, hogy felismerte az iskoláztatás fontosságát, és áldozatokat is hozott érte.

Mint neve is mutatja, családja szláv származású volt, de ő maga a Pest megyei Kartalon született 1791-ben, színmagyar környezetben. Ősei apai ágon vándorló iparosok voltak, mészárosok. A legilletékesebb nyelvőr, Arany János szerint „felföldi” kiejtéssel, „de jól beszélt magyarul”. Magyar érzésének meggyőző bizonyítékát akkor adta, amikor a szabadságharcban „vén zászlótartóként” részt vett Jellasics seregének megkergetésében.

1818-ban vette feleségül Hrúz Máriát.

Hrúz Mária férjével egy esztendőben született, sőt ugyanabban a hónapban is, 1791 augusztusában. Ötvennyolc évvel később, 1849 tavaszán megint csak egyszerre fejezték be életüket: az apa márciusban, az anya májusban halt meg – pár hónappal szeretett fiuk előtt…

A tíz Hrúz gyerek közül Mária ötödiknek látta meg a napvilágot. Turóc megyében született, megállapíthatóan szlováknak. Arany János tanúsága szerint „nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte”. Hogy a százhúsz év óta sokszor szándékosan összekevert kérdésben egyértelmű álláspontot foglaljunk el, mondjuk ki: mivel az apa magyarnak vallotta magát, és fiait is magyarnak nevelte, s mivel az anya is folyvást, azaz 9folyamatosan beszélt magyarul, Petőfi joggal írta magáról, hogy „magyarnak született”.

Petőfi származását nemcsak nemzeti, hanem szociális, vagyis társadalmi szempontból is sokszor torz módon állították be. A nemesi előítéletektől áthatott régi Magyarországon sokan szívesen áltatták magukat azzal a hiedelemmel, hogy a nemzet legnagyobb költője nemesi származék. E szemlélet maradványai még mai könyvekben is fellelhetők. A levéltári adatok tudományos vizsgálata azonban azt bizonyítja, hogy az ilyen legendák nem iga10zolhatók. Petrovics István irataiban mindenütt az olvasható, hogy „ignobilis”, vagyis nem nemes. Ugyanígy nincs hitelt érdemlő adat Hrúz Mária nemesi származásáról. Ha a költő életében egyszer mégis azt mondta, hogy ő maga is a nemességhez tartozott, akkor ennek valószínűleg valamilyen kósza családi hagyomány lehet a forrása.

Az indulatos, kemény, „katonás” apától eltérően az anya a megtestesült szelídség és jóság volt. Egy kortárs feljegyzése szerint „kedveskedő beszéd, engedékeny, szelíd természet” jellemezte. A Nemzeti Galéria grafikai osztályán láthatjuk a két szülő képét is, Orlay Petrics Soma, a költő barátja örökítette meg őket. Hrúz Mária szép fekete szemét még a rajz is érzékelteti.

A két kép alapján is, de a kortársak leírásaiból is azt állapíthatjuk meg, hogy a költő külsőleg nem szőkés és köpcös apjára, hanem kicsiny, vékonyka és fekete anyjára hasonlított. Ami viszont a lelki tulajdonságokat illeti, az apa makacssága és indulatossága inkább emlékeztet a költő lelki alkatára, mint az anya megadó szelídsége.

Tudjuk azt is, hogy az apa indulatának rohamai elől sokszor az anya nyújtott védelmet fiának. A távoli városokba került gyerek iskoláztatása iránt különleges gonddal viseltetett, csomagjai és látogatásai a szülői ház melegét vitték el a városról városra vándorló fiúnak. Ezért is mondhatta Petőfi Egy estém otthon című versében:

Hrúz Mária évekig másokért dolgozott mint cseléd, Petrovics István a más boltjában mérte a húst. Házasságuk után rendkívüli szorgalommal igyekeztek önálló és jómódú otthont teremteni. Ezért költöztek Kiskőrösre is 1821 őszén, mert itt Petrovics István három évre bérbe vehette a községi mészárszéket.

Itt keresztelték meg ötévi házasság után született fiukat Alexander, vagyis Sándor néven, amint azt a kiskőrösi evangélikus egyházi anyakönyv megsárgult lapjain ma is olvashatjuk, mégpedig 1823. január 1-jén.

Ennyi az, ami Petőfi Sándor születéséből vitathatatlan adat. A többi körül – a születés pontos helye és időpontja körül – máig sem szűnő viták folynak. Időszakonként, mint az árvíz, „szülőhelyviták” söpörtek végig az egész országon. Nincs itt mód e viszályok részletes ismertetésére, annál is kevésbé, mert bármerre dőljön is el Petőfi születésének oly sok szenvedélyt felkavart kérdése, mindez nem érintheti az ő költői jelentőségét.

12

Az „évszázados pert” az tette lehetővé, hogy a költő felnőttkorában többször is a kiskun föld szülöttének mondta magát, két ízben pedig közelebbről Félegyházában jelölte meg születése helyét. Tény viszont, hogy nemcsak az idézett egyházi anyakönyvben, hanem iskolai és katonai irataiban is Kiskőrös szerepel, sőt a pápai kollégium anyakönyvébe születési helyül Petőfi saját kezűleg írta be „Kis Kőrös-t. Okkal vitatható a január 1-jei időpont is. Részben azért, mert akkoriban általában a keresztelési dátumot tekintették születési napnak, de azért is, mert az anyakönyvben feltüntetett egyik-másik keresztszülő nem kiskőrösi volt, vagyis idő kellett ahhoz, hogy a keresztelés helyére utazzon. Márpedig január 1-jei vagy szilveszteréjszakai születés esetén utazásra aligha lehetett volna módjuk.

13

Mérlegelve minden, itt hosszan nem sorolható körülményt, jelenlegi ismereteink alapján a kiskőrösi születés általában elfogadott, de nem lehet kizárni a szabadszállási vagy félegyházi születést sem, kivált ha a költő nem január 1-jén, hanem előtte legalább egy vagy két nappal látta meg a napvilágot.

A török hódoltság alatt elpusztult magyar vidékekre, Kiskőrösre is németek és szlovákok települtek. Ha Petőfi az akkor még szlovákok lakta Kiskőrös helyett Kiskunfélegyházát választotta születése helyéül, ennek két oka is lehetett: így akarhatta hangsúlyozni öntudatos magyarságát, s így akart kifejezést adni az eszmei szülőföld iránti szeretetének.

Mert a mészáros és családja huszonkét hónappal Sándor születése után Kiskőrösről Félegyházára költözött. Itt, a magyarságukra 14büszke kiskunok között nevelkedett a magyar költészet büszkesége.

Itt erősödött meg testben-lélekben. Ő, aki ökölnyi csöppségnek született, akit egy emlékező szerint a babonás falusiak spirituszos vízben fürdettek, „hogy megmaradjon”, erős, szívós, nagy fáradságokra és rendkívüli testi erőfeszítésekre képes fiúvá serdült. Apja valószínűleg befogta egy kis ház körüli munkára is, edzette a szabad levegő, „az alföldi szép nagy rónaság” egészséges tája és természete. Mindvégig alacsony termetű maradt, de a kortársak egyöntetűen kiemelik, hogy feltűnő testi ügyesség, szívósság és erő jellemezte mozgását.

A Félegyházán töltött három és fél esztendő emlékei ötlenek fel a Szülőföldemen híres soraiban:

A gyermekkor emlékei, miként az akkor tanult „cserebogaras” dal is, egész életében elkísérték. Sok művében látjuk viszont a kiskun föld tájait, embereit, természeti jellegzetességeit. De a szívének oly kedves várost hamar el kellett hagynia.

Valószínű, hogy apja, aki különben egyre sikeresebb vállalkozásokba fogott, már a szokásos iskoláztatási idő előtt taníttatta fiát. Az azonban mindenképpen tény, hogy a kis Pet15rovics Sándort 1828. május 10-én beíratták a kecskeméti evangélikus elemi iskolába. Öt és fél esztendős volt ekkor. A szegénynek született gyerek ekkor már jómódban élt, Kecskeméten is egy tekintélyes rokonnál kapott kosztot és kvártélyt.

Tanítója szigorú, sőt éppenséggel kegyetlen ember volt. Akkoriban a nevelési elvek nem tiltották a jó indokkal kellően adagolt verést. Ha a tanítót mégis megrótta „tirannusi”, vagyis zsarnoki bánásmódjáért az illetékes egyházi tanács, akkor el tudjuk képzelni, 16milyen állapotok uralkodtak a kecskeméti iskolában.

Valószínű azonban, hogy a kis Petrovics Sándort apja vagyona megóvta a tanító nádpálcás rohamaitól. Az apának ekkor már a kiskun föld több helységében is árendált mészárszékei, kocsmái és egyéb jövedelmező vállalkozásai voltak. Nem túlzott később a költő, amikor így emlékezett vissza Petrovics István ez időbeli vagyonára:

És itt lelhetjük meg a kulcsát annak is, hogy a tanító – megmaradt feljegyzései szerint – sohasem büntette meg a kis Petrovicsot. Alighanem rá vonatkoznak a költő tréfás versének, A jó tanítónak eme sorai:

De fél betűnél azért többet kellet tudnia. Amikor háromévi kecskeméti tanulás után apja hazavitte Szabadszállásra – a szülőknek szép házuk volt a kiskun városban –, egy helyi tanárt kért meg arra, készítse elő fiát a középiskolára. Akkoriban nem szabták még meg szigorúan az iskoláztatás rendjét, háromévi elemi iskola után következhetett a középiskola. Ez az előkészítést végző tanár úgy látta, hogy a fiú „korához képest mélyebb tudományra volt fogva”.

17

Nyolc és fél esztendős volt Petőfi, amikor elkerült az alföldi tájról: 1831. szeptember 28-án íratták be a Sió-Kapos-csatorna menti Sárszentlőrinc alsó fokú középiskolájába. Itt kötött életre szóló barátságot Sass Istvánnal, aki később Tolna megye főorvosa lett, s a legmegbízhatóbb emlékezéseket hagyta ránk a költőről.

Sass megkapó képben örökítette meg a lőrinci diák testi-lelki valóját:

„Hogy szeretett szülőinek gondozását s legfőképp imádott anyjának mindenre kiterjedő, jóságos figyelmét már ekkor ide magával hozó, mutatta ruházatának rendessége s választékossága… Mintha ma is látnám kék… testhezálló öltönyét, mely vasárnaponként irigylésre méltóan simult karcsú derekára, s oly 18szépen kiemelé a vállnak s csípőnek arányosan terjedő méreteit… Ezen díszben sétált föl, fényesre csiszolt lábbeliben, a tisztára sepert házsor előtt… Sohase feledhetem el azt az élvezetes pillanatot, midőn mellényzsebéből kihúzván a láncon hordott kulcsát, felnyitá ládáját, s végiglegeltethetém szemeimet a gondosan rendezett ruháktól elkülönítve tartott szép, puha fehér kalácson s a fényes piros almákon. Mintegy özöne az illatnak áradott onnan szét, míg a dagadó karéj kalácsot s a kiszemelt almát együtt elköltöttük. Jó szíve az igaz pajtásság minden tulajdonával bírt.”

A költő később, amikor visszatekintett gyermekkorára, így jellemezte önmagát A gólya című versében:

Sass vallomása mindenben megerősíti ezt az önjellemzést, de azt is levonhatjuk belőle, hogy a kisdiák feltűnő komolysága nem járt együtt a játékkedv hiányával. Eltérően azoktól az irodalomtörténészektől és íróktól, akik már a gyerek Petőfiben is valami koravén kis filozófust véltek felfedezni, megállapíthatjuk, hogy a diák Petőfi éppúgy szeretett játszani, mint a legtöbb gyerek:

„Korához aránylag igen komoly volt, de ha társai közé keveredett, játék vagy egyéb szóra19kozás alkalmával, viszont igen derült, virgonc lett, mint a csík… Nagy hajlama s kellő bátorsága volt testi erejét túlhaladó vállalatokba bocsátkozni…” Sass az egyik ilyen „vállalatot” részletesen le is írja, mert megérezte a történet magvának szinte jelképes tanulságát. Tél volt, a gyerekek „csúszkálni” indultak a falu alatti folyóhoz. A csapatot vezető idősebb diák megállt a vékony jégkéreggel borított víznél. „Na, gyerekek – mondta –, ki ezt átugorja, az jöhet velünk, aki nem, az marad.” Sass méregette a folyót, s látva a veszélyt, nem mozdult. Petőfi „az első biztató szóra egy kicsit hátrálva nekifut s ugrik. Puff! – bele a közepébe, derékig a leszakadt jég közé, honnan nagy üggyel-bajjal a túlsó partra övig vizesen hatolt ki”. S a történet végén Sass így érzékelteti a kimondatlanul is beszédes tanulságot: „És így tőn élete végéig dicsőségesen, míg én a sok kerülőt még most is megfogyva taposom.”

A barátok fő mulatsága a madarászás volt. „Azonban nem a szó szokott értelmében, mert nem madarakra vadászott, hanem csak fészkeiket kutatta, s leste-várta a fiókák fejlődését, mintha sajátjai lettek volna… Titokban, ketten, legföllebb hárman indulánk a fészek keresésére, s időnként ellátogatánk oda, hogy megfigyelhessük a kikelést, a picikék pelyhesedését s végre szárnyrakelésüket. Mily öröme volt, ha végiglesheté fejlődésüket, s mennyire bánta, ha feldúltnak, kiraboltnak találtuk a fészket.”

A két sárszentlőrinci esztendőnek talán legfőbb eredménye az lett, hogy Petőfi itt rakta le latin tudományának alapjait. De már itt 20kitűnt szép írásával és rajzolói tehetségével is. Általában minden jel arra mutat – a bizonyítvány nem maradt fenn –, hogy Sárszentlőrincen a jó tanulók közé tartozott.

Itt találkozott az első szerelem élményével is. A helybeli jegyzőnél lakott mint kosztos diák. Annak nála talán egy-két évvel idősebb szép leányához, Málikához fűzték gyengéd érzelmek. Amikor másfél évtizeddel később, épp Sass Istvánék jóvoltából viszontláthatta Hittig Amáliát, Gyermekkori barátnémhoz című versében az első szerelemmel együtt a boldog gyermekséget is elsiratta:

Az volt, boldog gyermekség, minden ismert tény erről beszél. Azt az időszakot azonban, amely most következik, igen kevéssé ismerjük 21– sokáig még azt sem tudták, hogy Petőfi Pesten is járt iskolába. Pedig járt, két évig, két különböző iskolába.

Nem ismerjük Petrovics István szándékait sem, nem tudjuk, miért vitte fiát új iskolába. Azért, mert „német szóra” akarta volna fogni az akkor még jórészt német lakosú Pesten? Vagy mert vagyona növekedésével igényei is nőttek, s nem elégítette ki a sárszentlőrinci iskola által kínált tanítói pálya? Többnek szánta fiát? Van kortársi vallomás arról, hogy egyházi embernek, vagyis papnak szerette volna látni idősebb gyermekét (akinek ekkor már kis öccse is volt, István személyében).

Bárhogy gondolkodott is, annyi tény, hogy 1833 augusztusában tíz és fél éves fiát a pesti evangélikus gimnáziumba íratta be. Elképzelései azonban nem váltak valóra: a gyerek rossz bizonyítványt szerzett az év végén, épp hogy elégséges lett. Az iskolában németül oktattak, a diáknak németül kellett számolnia, írnia, fogalmaznia. Mivel eddig rendszeresen és komoly formában nem tanulta Goethe nyelvét, az idegen írás és beszéd kényszere már önmagában is megmagyarázza a tanulmányi hanyatlást.

De Petrovics Istvánt nem érdekelhették a magyarázatok. Az első év végén Sándort kivette a német nyelvű gimnáziumból, és a piaristák – szintén pesti, de országos hírű – iskolájába íratta át. A kis Petrovics itt is csak elégséges lett, aránylag jobb jegyet csak magyarból kapott.

Egy Petőfi Sándor esetében nincs sok értelme a bizonyítványok méricskélésének. Azt a műveltséget, amely költészetéhez kellett, az 22akkori iskolákban egyébként sem lehetett volna elsajátítani. A latin és német nyelven s némi történelmi ismereteken kívül Petőfi mindent a saját erejéből tanult meg később, az 23iskolák csak alapokat szolgáltattak rendkívül szívós önképzéséhez.

Ha mégis elidőzünk tanulmányainál, egyebek közt azért tesszük, mert tanulmányai hanyatlásának okait keresve, egyénisége és jelleme meghatározóit keressük. Itt is megtalálhatunk egy fontos tényezőt: Pesten a kisdiák a színházak iránt kezdett érdeklődni. Mivel a budai magyar teátrumhoz csak ritkán juthatott át, nyilvánvalóan a pesti német színházra értendő apjának az a kitétele, hogy fia a színházak körül „ólálkodott”. Ha későbbi pályája során oly ellenállhatatlan erővel vonzza a színpad, ennek egyik okát itt, a gyerekkori élményekben fedezhetjük fel.

Az igazi nagy élmény azonban mindenekelőtt a fejlődő város lehetett. Még itt is, mint odahaza, sok faviskót és nádtetőt láthatott, viszont olyan házakat is, amelyek méreteikkel bizonyára lenyűgözték. Megcsodálhatta a hatalmas lövészházat (ahol egyik szállásadója kezelte a céltáblákat), a piarista iskolától nem 24messze ívelő hajóhidat, a Dunán pöfékelő gőzösöket. Az evangélikusok iskolája a mai Deák téren állt, Petőfi ekkor feltehetően a mai Szentkirályi utcában lakott, a Duna-parti piarista iskolába pedig a mai Veres Pálné utcából járt. Tehát két éven át már csak iskolába menet is piacok mellett, boltok sokasága közepette haladt, olyan forgalomban, amihez hasonlót eddig sohasem láthatott. A magyar viszonyokhoz képest a nagyváros élményével tehát itt találkozott.

Pest polgársága túlnyomóan még német volt. De épp e helyzet visszahatásaként egyre határozottabban bontakozott ki a város magyarjainak nemzeti önérzete. Különösen a piarista gimnázium volt híres hazafias szelleméről. Az országgyűlések haladó, ellenzéki nemesei iránt az iskola tanárainak és diákjainak többsége rokonszenvet táplált, s ahol csak lehetett, érzelmeinek nyíltan is tanújelét adta.

A Pesten töltött két esztendő tehát igen fontos Petőfi életében: kitágította látóhatárát, és minden bizonnyal hozzájárult nemzeti öntudatának megerősödéséhez.

A pesti bizonyítványokkal elégedetlen apa 1835 szeptemberében Aszódra vitte fiát, Koren István tanár keze alá. Petőfi ekkor tizenkét éves és nyolc hónapos volt. Három esztendeig tanult Aszódon. Már az első tanévben jeles lett, később pedig éppenséggel kitűnő tanulónak bizonyult.

Ez az időszak azért is jelentős Petőfi életében, mert itt mutatkozott meg először költői 25tehetsége. Ő maga tréfásan, de nagyon pontosan így határozta meg Aszód helyét a saját életrajzában:

„Aszód… mily eseménydús három esztendő!

1. Itt kezdtem verseket csinálni – –

2. Itt voltam először szerelmes – –

3. Itt akartam először színésszé lenni – –

A verselés a szerelem eredménye volt. A színésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.

Nevezetes és szomorú!”

A nevezetes események ismertetése előtt azonban át kell esnünk az életrajz kevésbé látványos, de nem kevésbé fontos szakaszain. Érdemes például részletezni kicsit a már említett kiváló tanulmányi eredményeket. Lehet, hogy az aszódi tanintézetben alacsonyabbak voltak az igények, mint Pesten, de a minőségi változást csak ezzel nem magyarázhatjuk meg. A titok nyitja: Aszódon jól érezte 26magát a kisdiák, társak, barátok érdeklődése és figyelme vette körül, s egy derék tanár bizalma serkentette önálló munkára. Már a bemutatkozása is sikeres volt, amint ezt egy iskolatárs emlékeiből levonhatjuk:

„Petőfi Aszódra jövetele után pár hétre kedvence lett tanárának és tanulótársainak; amaz méltányolta benne a kitartó, eredményes munkásságot, ezek, ti. tanulótársai, megszerették őt mint sok tekintetben felettük álló tehetséget, aki Pestről jövén Aszódra, szépen írt, ügyesen rajzolt, beszélt németül, s a nagyvárosi élet előttünk idegen mozzanatait el-elbeszélvén, csodálkozásra ragadott minket…”

Az okos osztálytárs fején találta a szöget. Mindenki szereti, ha felnéznek rá, de a kis Petőfiben az átlagoshoz nem mérhető becsvágy munkált – persze hogy jól érezte magát az országot-világot látott ifjú szerepében. Itt nagyobb kedvvel vetette magát a tanulásba, mint Pesten, mert ott elveszett a többi között (a piaristáknál 196-an voltak egy osztályban!), itt viszont szinte megérkezésekor az élre került – meg kellett felelnie az iránta táplált diáktársi és tanári várakozásnak.

27

Hogy milyen könnyűszerrel lett kitűnő tanuló, mennyire nem kellett erőlködnie ehhez, legjobban Koren tanár úr fennmaradt könyvkatalógusa bizonyítja. A tankönyvek gyors feldolgozása után annyi ideje maradt Petőfinek, hogy igen széles körben és igen buzgón kezdett foglalkozni a tananyagot meghaladó irodalmi és történelmi művekkel, vaskos bölcseleti és természetrajzi könyvekkel. Olvasmányai között szerepel egy háromkötetes római történelemkönyv latinul, egy német nyelvű magyar történelem, mind a négy kötetet megnézi, sorban egymás után, s mintha csak bírálni akarná ennek Habsburg-barát szemléletét, Budai Ézsaiás magyar históriáját is kiké28ri, majd megint visszanyúl az ókorhoz egy magyar Plutarkhosszal. Egy tizenhárom éves gyerekről nem mindennapi teljesítmény ilyen művek olvasgatása. Márpedig a következő két esztendőből még változatosabb és elmélyültebb olvasási program jeleit mutatják a katalógus adatai.

Ne higgyük persze, hogy valami koravén könyvmollyal van dolgunk. Könyves Sándornak nevezték, de latin, német és magyar köteteit letéve ugyanúgy játszott, mint minden egészséges gyerek. A vadgesztenye gubacsából szívott dohány tiltott élvezetétől a gyümölcslopási csínyekig rengeteg diáktörténetet hagytak ránk egykori játszótársai; ha ezeknek csak a fele igaz, akkor is bízvást megállapíthatjuk, hogy fölöttébb eleven kamasz lehetett29 Petőfi. Koren is mindig mondogatta későbbi tanítványainak, hogy a költő nagy „imposztor” volt, de ezt mindig amolyan tanári büszkeséggel mondta és hozzátette: „Olyan imposztor vagy, mint Petrovics Sándor. Csakhogy az tehette, mert volt talentuma. Te szamár vagy, hát becsüld meg magadat, gazfajzat!”

30

Az „imposztorságok” azonban tulajdonképpen inkább csak a harmadik tanévben következtek, s összefüggtek a már említett „szerelemmel” és „színésszé lenni akarással”. A szerelmet mint a kamaszkor velejáróját még csak tudomásul vette Koren tanár úr, s megelégedett azzal, hogy az érzelmeiről versben árulkodó diákot szégyenpadra ültette. De amikor „Könyves Sándor” már nem egy korához illő kisleányba szeretett bele, hanem az éppen Aszódon időző színésztársulat primadonnájába, bizonyos Borcsa kisasszonyba, sőt meg is akart szökni vele és a társulattal, Koren komolyabbnak látta a dolgot, és…

…De adjuk vissza a szót a költőnek, aki fentebb idézett aszódi úti jegyzeteit így folytatta: „Professzorom (isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menendő tervemet egy oly férfinak megírni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a színészetet csodálatra méltóképen való módon gyűlölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen éppen az atyám volt, ki – mint jó atyához illik – a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe sülyedendő fia megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek mulva is meglátszottak… hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.”

Az eltérítés hatása – látni fogjuk – nem tartott sokáig. Bottal nem lehet senkiből sem kiverni a művészi vágyakat, legkevésbé eredményes azonban az ilyen nevelés egy Petőfi-méretű jellem esetében. A költő később nem az Úti jegyzetek tréfás modorában, hanem egy önvallomás szenvedélyével magyarázta meg, 31hogy színészi vágyai milyen mélyen összefüggtek legfőbb jellemvonásával, szabadságszeretetével. Első esküm című verse szerint azért akart színészek közé állni, „csak hogy szabad, hogy független” legyen. S felidézve a napot, amelyen „e lázadó szándékot” megtudó tanár szobafogságra ítélte őt, így vallja meg, hogyan hatott rá a kényszerítés:

Nincs okunk kétségbe vonni, hogy csakugyan így történt. Egy lázadó kamasz fiú lelkivilágától egyáltalán nincs valószínűtlen messzeségben a szabadságeskü. S ez a kamasz Tell Vilmos képét rajzolgatta magának, a svájci nép szabadságharcának mondabeli hősét.

Nem csoda, ha vágyaihoz-álmaihoz képest kezdte szűknek érezni az iskolát.

Ez a tanév – az 1837–38-as – mégis úgy ért véget, hogy a kényszerrel megszelídített diák tisztességgel levizsgázott. Mint kiváló tanuló s mint a szerelmes verseken kitanult poéta, ő kapta meg azt a feladatot, hogy a tanévzáró ünnepélyen verses búcsút vegyen a megjelent előkelőségektől, tanárától és társaitól. A szerelmes költemények sajnos elvesztek, de ez a Búcsúzás – Koren tanár úr jóvoltából – megmaradt, s benne Petőfi Sándor első ismert versét élvezhetjük.

Élvezhetjük, mert a deákos formában, a rím nélküli időmértékes költeményben máris könnyed verselési készséget árul el a kamasz költő, s a másokat oly tekervényes kifejezésekre csábító hexameter nála összefér az egyszerűséggel és világossággal:

A többieket lehet, hogy örömek várták, de Petrovics Sándor ekkor már minden bizonnyal tudta, hogy odahaza szomorúság fogadja majd: az 1838-as nagy árvíz elvitte Duna menti házukat, tanyájukat, jószágaikat.

S már ennél is nagyobb csapás körvonalai rajzolódtak ki.

A természet kártevését Petrovics István a reá jellemző makacs szorgalommal még jóvá tudta volna tenni. De a jóhiszeműségével visszaélő emberek „hihetetlen csalása” ellen nem volt orvosszere. A család vagyoni romlása itt nem részletezhető, évekig tartó folyamat, amelynek végére a jómódú bérlőből elszegényült kocsmáros lett. A bukást az tetőzte be, hogy Petrovics István nagyobb összeget adott kölcsön egy rokonának, akinek egyéb adósságáért is kezességet vállalt. A rokon nem tudott fizetni, s Petrovics nemcsak a saját pénzét vesztette el, hanem a jótállott összegért megmaradt vagyonát is fel kellett áldoznia.

Mindez végzetes változást idézett elő a család életében. Az apa egyre kevésbé látta értelmét annak, hogy erejét meghaladó áldozato34kat hozzon gyereke tanulásáért, a fiúban viszont éledeztek a költői-művészi hajlamok, s hallani sem akart arról, hogy apja mesterségét folytassa.

Valószínűleg az anya odázta el a végső összeütközést, ő bírhatta rá férjét arra, hogy a szeretett fiú tovább tanulhasson.

1838 őszén tehát Petőfi megjelent Selmecen. Kitűnő aszódi bizonyítványa jó ajánlólevél volt, az alumneumban (az iskolai „tápintézetben”) ingyenkosztos lett. A selmeci líceum első osztályába vették föl.

Eszmei-érzelmi fejlődésének szerencséjére, tanulmányi eredményeinek kárára az iskolában kisebbfajta nemzetiségi háború dúlt. Az osztályfőnök – nem méltó rá, hogy nevét megjegyezzük – a szlovák hazafiak ama szerencsétlen típusának képviselője, aki az osztrák elnyomók előtti buzgó hajbókolással akart 35magyarellenes izgatásához támaszt találni. Megdöbbent, amikor a szlovák származású Koren keze alól hozzá érkezett szlovák nevű fiú nem a Tót Irodalmi Kör, hanem a Nemes Magyar Társaság tagjául jelentkezik. S még inkább elszörnyülködhetett, amikor Petrovics Sándor a történelemórákon tüzes magyar szellemben mert beszélni. Az ifjú költőnek – szavahihető kortársi, sőt iskolatársi vallomás szerint – „legkedvesebb tudománya a magyar történet volt, melyben való jártasságát” még a jó tanulók is bámulták. Természetes tehát, hogy a sovén osztályfőnök megbuktatta Petrovics Sándort – és épp magyar történelemből buktatta meg.

A szánalmas csúszómászó, ki szlovák hazafinak vélte magát, pedig csak a magyart és a szlovákot egyaránt elnyomó osztrák hatalomnak volt előbb titkos ügynöke, majd a tíz év múlva kirobbanó magyar forradalom idején nyílt zsoldosa, e törpe lélekre valló bosszúval lett a költő életrajzának részese, sőt a költő sorsának befolyásolója.

Mert amikor az anyagi gondoktól hajszolt Petrovics István megtudta, hogy fia bukással hálálja meg a szülői áldozatot, indulatának első rohamában kitagadta őt.

Mindez 1839 februárjában történt, tehát félévkor. Ha Petőfi meghunyászkodik osztályfőnöke előtt, év végéig kijavíthatta volna jegyét. Anyai közbenjárással apai bocsánatot is szerezhetett volna. S akkor megtakarítja az elkövetkező évek megannyi nyomorúságát. De nem lett volna Petőfi, ha így cselekszik. Osztályfőnöke előtt nem alázhatta meg magát, mert nem tagadhatta meg magyar érzését.36 Apjánál pedig nem látta értelmét a könyörgésnek. Amikor egy barátja azt javasolta neki, próbálja megengesztelni haragvó atyját, így felelt:

– Ismerem atyámat, nem bocsátana meg, de kegyelemért esedezni atyámnál sem fogok.

Első pillantásra azt hihetnénk, csak a kamaszos dac vagy éppen a konokság beszél belőle. De igazában többről van szó. Itt, Selmecen a német színház gyakori látogatása ismét felébresztette benne a művészi vágyakat. A diákok magyar társaságában sikereket ért el verseivel. A tizenhat éves fiú itt, Selmecen érthette meg, hogy az ő útja csak a művészi út lehet. Barátjának, aki alkalmazkodásra szeretné inteni, ismételten nemet mond, s némi gyötrődés után elhatározza, hogy megszökik Selmecről, az iskolából.

37

Kezdünk belépni abba az időszakba, amikor már életének minden fordulójáról vers számol be. Most is versben búcsúzott:

Az édeni napokat erősen átvitt értelemben kell felfognunk. A magyar társaságban eltöltött verselő órákra vonatkoznak, a baráti vitákra, a közösen olvasott könyvek pajtási megbeszéléseire. Vagyis a szellemiekre. Mert ami az élet alantasabb, de nélkülözhetetlen feltételeit illeti, Selmecen bizony sokat koplalt, az „ingyenkoszt” sovány táplálék volt, rossz bizonyítványa miatt azt is elvesztette, ruháiból pedig azért adogatott el, hogy színházra teljék.

A jómódú bérlő fia néhány hét alatt megismerkedett a nélkülözéssel. Tudhatta, hogy Selmec és az iskola elhagyásával hosszú időre vállalnia kell a nyomort is. De nem riadt vissza, mindennél erősebb ösztön vezette: egyéniségét, művészi-költői tehetségét kellett érvényre juttatnia a legkegyetlenebb végzet ellenében is.

Megalkuvást tanácsoló barátja még évtizedekkel később is érezhető megrökönyödéssel számol be Petőfi „szökéséről”: „Fő, sőt csaknem egyetlen hibája a vérmérsékletével összhangzó könnyelműség volt. Tette következményeire ritkán gondolt.”

A jellemzés nem alaptalan, de egyoldalú. Mert Petőfi „könnyelmű” döntéseiben is számolt a következményekkel, legfeljebb nem 38mindig váltak be számításai. S mert e nem csupán „vérmérsékletéből”, hanem teremtőerejéből fakadó hirtelen elhatározóképesség jellemének egyik legnagyobb erénye volt. Ama bizonyos március 15-ére sohasem került volna sor, ha a pesti ifjúság élén nem Petőfi áll, hanem egy olyan fiatal, aki tud alkalmazkodni, esedezni, meghunyászkodni.

1839 februárjában majd tíz esztendő választja el a költőt ama nagy márciustól. De Selmecet elhagyva, anélkül hogy akkor ezt csak sejthette is volna, arrafelé indult el.

39

Pestre érve Petőfinek sikerült bejutnia a pesti magyar színházhoz. No nem színészként, ilyen feladatra a tizenhat éves kóbor diák nem is lett volna még alkalmas. Ne kerülgessük a szót – színházi szolga lett. Életrajzírói érezhető viszolygással emlékeznek meg erről a „sze40rencsétlen pesti tartózkodásról”. Hát igen: az ifjú Petőfi mint színházi szolga, egyáltalán – Petőfi mint szolga, ez még gondolatnak is meghökkentő. Ellentétben azonban az életrajzírók borzongásával, a költő mindig derűsen emlegette azokat az időket, amikor „statista” volt a Nemzeti Színháznál, és hordta „a színpadra a székeket és pamlagokat”, s a színészek parancsára kocsmába szaladt „serért, borért, tormás kolbászért”. (Úti jegyzetek)

Jól ismert jelenség persze, hogy a lélek éppen a megalázó élmények ellen sokszor erőltetett derűvel védekezik. Ebben az esetben azonban nem erről van szó. Petőfi nemcsak a nyilvánosságnak szánt írásaiban, hanem baráti, sőt családi körben is szívesen és jókedvvel beszélt kamaszkori statisztáskodásáról. „…egy világért se adtam volna azt a dicsősé41get – mondta egyszer apjának és a már idézett Sass doktornak midőn e szolgálat után hazatérve, kemény ágyamra hajtottam le fáradt fejemet, s habár nélkülöztem mindent, de annál jobban kijutott képzelt dicsőségemből.”

A költőnek volt igaza. Korát meghaladó értelmével felfogta, hogy az annyira vágyott színészi dicsőséghez a statisztáláson át vezet az út, s korához illő merészséggel vállalta is az ezzel járó színházi szolgai teendőket. Abban az időben nem volt színművészeti főiskola. Aki színésznek akart állni, valamelyik társulatnál jelentkezett – a legalacsonyabb rendű feladatokra. A reformkor leghíresebb színésze, Egressy Gábor is így kezdte pályáját, mint életrajzírója mondja „a legalantasabb teendőkbe szorítva”.

Az ország első számú magyar színháza nem volt olyan előkelő intézmény, mint a pesti német teátrum. Az egyszerű, szinte dísztelen épületet rácsos kapu választotta el az utcától. Belül azért elég tágas volt, a páholyok közti oszlopokat aranycirádák borították, s amire a színház oly büszke volt: gázzal világítottak, ami újdonságnak számított.

De ha esni kezdett, a környéket elborította a sár. Sebaj, az is alkalmat kínált a szolgálatra! Petőfi, ki a Rónai „művésznevet” vette fel, esténként lámpással kísérhette haza a sötéttől és a sártól félő színésznőket – egy tízesért. S néha, ha olyan darabot adtak, amelyben a „néma személyzet” népes volt, ő is felléphetett a színpadra, nemcsak mint „székek és pamlagok” hordozója, hanem mint szótlanságra kárhoztatott vadász vagy paraszt, katona vagy nemesúr. Közelről láthatta a kor leg42jobb színészeit, az új, természetesebb színjátszás úttörőit, Egressyt, Megyerit és a többieket.

Petőfi színészi pályája tehát fordítva indult, mint majdani színésztársaié, akikkel Fehérvárott, Kecskeméten és Debrecenben fogja összehozni a sors. Azok falvakban, vidéki kisvárosokban kezdték pályájukat, egy régi, divatjamúlt színészi iskola tanítványai voltak, magyarán ripacskodtak. Petőfi viszont tizenhat éves, nyitott szemű, koraérett kamaszként az ország legjobb művészeit láthatta játszani, naponta testközelből figyelhette alakításaikat, tanúja lett annak a küzdelemnek, amely ekkor már javában dúlt a régi „síró és éneklő” iskola és az új, a természetesebb játékfelfogás hívei között. Több olyan darabot láthatott Pesten, 43amelyekben majd ő is fellép vidéki vándorszínészkedése során. S ha társaival sokszor összeütközésbe fog kerülni, ennek egyik oka épp az, hogy ő már indulásakor az új iskola tanítványa lehetett.

Alkalma nyílhatott arra is, hogy képezze magát a színpadi és dramaturgiai, vagyis drámaelméleti ismeretekben. A színészek nyilvános felolvasásokat rendeztek az érdekesebb darabokból. Használhatta a gazdag könyvtárat is. Joggal feltételezhető, hogy Petőfi, aki az aszódi könyvtárnak oly buzgó olvasója volt, s aki később is, parasztkocsin, őrágyon, minden lehető alkalommal itta magába a betűt, nem hagyta ki ezt a lehetőséget sem. Az olvasott és látott darabok s a kiváló színészek játéka együtt mintegy sűrített színi tanfolyamot jelenthetett számára.

Először láthatta, ha csak tisztes távolból is, a magyar közélet és művészeti élet országosan becsült nagyságait: Széchenyi Istvánt, a színház nem ritka látogatóját, Bajza Józsefet, ki nemcsak első igazgatója volt a pesti magyar teátrumnak, hanem kiváló elméleti szakembere is a színművészetnek, s aki támogatni is fogja majd költőnket; itt vehette először szemügyre Vörösmarty Mihályt, a nemzet legnagyobb költőjét, későbbi atyai jó barátját. Becsvágyát ezek az akkor még nagyon is egyoldalú találkozások minden bizonnyal élesztették, maga is elismeri majd, hogy már ekkor vágyott közéjük emelkedni.

Ha a színházban marad, így is tüneményesen gyors pályája talán még inkább meggyorsul. De az első sikerekig még sok viszontagság vár rá.

44

Pontosan alig megmagyarázható körülmények közepette, mintegy három hónap után elhagyta Pestet. Talán apja vitte el, vagy valamelyik rokona szánta meg a kitagadott fiút, annyi tény, hogy 1839. május első felében már Ostffyasszonyfán volt, Salkovics Péter földmérnök házában. A jómódú rokon elemi iskolába készülő gyereke mellé fogadta be Petőfit házitanítónak. A rakoncátlan kis kölyök tanítgatása mellett Petőfinek az irodában is dolgoznia kellett, szép írását és rajztudását a mérnök szívesen hasznosította.

Szegény rokonként, de minden jel szerint kellemes nyarat töltött Petőfi Ostffyasszonyfán. Volt tisztes munkája, mindennap ehetett, a nélkülözések hónapjai eltűnő emlékké váltak. Ráadásul a környék legszebb leánya is közelében élt, Csáfordi Tóth Róza. Persze hogy sürgősen beleszeretett, s persze hogy a szerelemnek ezúttal is, mint Aszódon, versek lettek a következményei.

Csakhogy Tóth Róza kisasszony nem csupán szépség volt, hanem helybeli előkelőség is. Amikor a szerelemnek és a szerelmes költeményeknek pletykás híre kelt, a mérnök megharagudott, és – mivel éppen távol volt – levélben utasította feleségét, adja ki az ifjú költő útját.

Az asszony mintegy véletlenül azon a zongorán hagyta férje levelét, amelyen naponta gyakorolt a szerelmes házitanító. Nyilván arra számított, tapasztalva a fiú önérzetes természetét, hogy megtakaríthatja magának a várható kínos jelenetet. Jól számított. Ő már ismerte Petőfi jellemét.

„Sándornak… adj egypár forintot, s men45jen, ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál…” – valami ilyesmi állt a levélben. Petőfi most is azonnal döntött. Elhagyta Ostffyasszonyfát. De mintha csak meg akarta volna cáfolni a komédiási jövőjére vonatkozó gúnyos jövendölést, Sopronba ment, és felcsapott – katonának.

Egyetlen katonapajtásához írt, későbbi versében magyarázza így sorsának e rossz változását. Mert hogy veszedelmes, sőt csakugyan majdnem végzetes útra lépett, kár volna elkendőzni. Ellentétben sok más váratlan lépésével, amelyet csak a lángész megértésére képtelen korlátoltság bélyegzett megfontolatlanságnak, ez az elhatározása – az egyetlen ilyen egész életében – valóban könnyelmű és meggondolatlan volt. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy az osztrák hadsereg iszonyatos gépezetében végleg elvesszen.

De haladjunk sorjában. Először is azt kell tisztáznunk, mit értünk balvégzeten. Csak a kitagadásig súlyosbodó apai szigort? A kilátástalan nyomort? A szülők vagyoni bukása miatt kétségtelenül csökkentek a költő iskolázódási reményei, de végleg nem semmisülhettek meg, hiszen – látni fogjuk – újrakezdheti még a tanulást. Beállhatott volna színésznek is valamelyik vándorló együtteshez, amint később csatlakozott is Thalia kóbor papjaihoz. De most nem ezt tette. S ezért okunk van azt hogy valami „nagyobbra” tört: döntésében az anyagi sanyarúság, a kitagadottság és a kamasznál oly természetes kaland- és világ46látási vágy mellett a katonai dicsőség kísértése is szerepet játszott. Nem szabad csodálkoznunk ezen: tizenhat éves és nyolc hónapos volt, amikor felvették a 48. gyalogezredbe. Lelki szemei előtt bizonyára látta önmagát, amint fényes tiszti öltözékben hazatér az értetlen apához és a legszeretőbb anyához, sőt talán a gőgös Csáfordi Tóth Rózához is. Nem kell Petőfi-méretű képzelet és becsvágy ahhoz, hogy egy tizenhat éves fiú így gondolkozzék…

Hála az osztrák hadsereg tökélyre fejlesztett bürokráciájának, nyomon követhetjük az ifjú katona útját, amely éppen nem a tiszti dicsőség megszerzése felé vezet (egyelőre).

Az önkéntes újonc felvételére 1839. szeptember 6-án került sor. Mint a katonai főtörzskönyvből megállapítható, egy kis jámbor csalásra is szükség volt a soroztatás érdekében: a rekruta 1821-ben születettnek vallotta 47magát, nyilván azért, mert az alsó korhatár tizennyolc esztendő volt.

Már nincs meg az a soproni laktanya, ahol a kiképzés folyt, rég lebontották. Leírásokból tudjuk, hogy mintegy két századot helyeztek el az egyemeletes épületben. Fapriccseken, kettesével aludtak az újoncok. Petőfi ágytársa egy cigány fiú lett. A tisztikar jórészt osztrákokból, horvátokból állt, a vezényleti nyelv a német volt, amelyet a magyar altisztek természetesen éktelenül kerékbe törtek. Amikor a Stellungot, vagyis a katonai megállást gyakorolták, az egyik ilyen hadfi így oktatta a költőt:

– Tudja-e kend, hogy mi az a stéling?

– Nem.

– No, hát a stéling a katonának az a stellungja, amelyben áll…

Mint a jelenetből is kivehető, a költő nem igyekezett túl okosnak mutatni magát. De ezek az egyenruhába bújtatott szerencsétlen fajankók így sem tudták megbocsátani „a világfutó tintanyalónak” (mert csak így hívták), hogy barátaival levelez, azaz ír és olvas. A betűvel szemben érzett ellenszenvük levezetésére épp kapóra jött ez a vándordeák – ahol csak lehetett, ártottak neki. A legmegalázóbb és legpiszkosabb munkákat rábízták, a legkisebb vétségért kurtavasra verték vagy megbotozták. (Kurtavas lett a vége annak is, hogy a Sopronba látogató Liszt Ferenc hangversenyére el mert menni.)

Nemcsak feljebbvalói, szerencsétlen társai is gyűlölték; egy megértő pajtása akadt a katonák közt, vele is később barátkozott össze. Annál több megbecsülésben részesült Sopron 48legjobb diákjai körében. Újra találkozott Sass Istvánnal, aki még Sárszentlőrincről volt barátja.

Itt tanult Orlay Soma is, a rokon, kivel Ostffyasszonyfán azt a boldog nyarat töltötte. S megismerkedett Pákh Alberttal, a későbbi neves humoristával, aki nehéz napokban fog melléállni.

„Egyedül gyönge fedezetünk alatt találhata enyhülést – emlékszik vissza Sass a soproni napokra –, részvevő körünkben öntheté ki méltatlan bántódásaiért őszintén panaszát, s mi legfőbb, pezsgő szellemi élete szintén társaságunkban találhatá meg szükséges felüdülését.” Volt a költőnek még egy öreg barátja is, egy jogtudós, akinek háza szemben állt a postaépülettel, mely előtt Petőfi őrséget tartott. „A kapu elejébe pipázgatva ki szokott állni az öreg gazda is, ki látva e vézna alakot, küzdve a dermesztő hideggel, kiléte után kezdett kérdezősködni… Ez ismerkedés az öregben a lelkesedésig fokozódott Petőfi irányában, amint egyszer véletlenül, kezében fegyvere mellett könyvet tartva, a faköpönyegének mélyébe húzódva, olvasás közben lepte őt meg, s annál inkább nőtt bámulata, mert az olvasmány deák könyv: Horatius volt.”

Bizony rászorult a vigasztaló latin költőre, a lelki egyensúly bölcs tanítójára. Horatiusnak ha nem is a hangja, de verselési módja, formája meg is látszik a költő talán egyetlen olyan ifjúkori versén, amelyből már a későbbi Petőfit is kiérezhetjük. Az őrágyhoz címzett versben azért mond köszönetet „a durva faalkotmánynak”, mert az inség éjében ott talált nyugalmat:

49

Miről álmodhatott? A dicsőségről persze mindenekelőtt: minél mélyebbre alázta a végzet, annál fényesebb elégtételeket várt a sorstól. „Érzem, barátom, magamban – mondta Sassnak –, hogy nem mindennapi embernek születtem.”

De álmodozott ekkor már másról is. Minél jobban kiábrándult a katonaéletből, annál makacsabbul kellett a szökésre gondolnia. Ha majd a messze Tirol „hó környékezte bércei” alá kerül az ezred, onnan már könnyű lesz megszökni Tell Vilmos hazájába…

De reményei ismét megcsalták. A félévi kiképzés után csakugyan elindultak Sopronból, ám csak Grazig jutottak. Itt „rostokoltak” több mint egy hónapon át, 1840. március végétől május elejéig. Innen indult tovább a költő zászlóalja – de nem Tirolba, hanem lefelé, gyalogmenetben, Zágrábnak.

Petőfi azonban nem tartott velük. A piszkos laktanyák népe közt akkoriban oly gyakori tífusz ágynak döntötte. Kórházba vitték. Meg sem gyógyult tisztességesen, beosztották egy transzportba, és mennie kellett a társai után. Ősszel hadgyakorlat következett. Ez már sok volt. A szüntelen nélkülözéstől, bántalmaktól, tífusztól sújtott, agyonhajszolt szervezet nem bírta tovább – ismét kórházba került.

E szerencsétlenségből fakadt katonaéletének legnagyobb szerencséje. Az ezredorvosnak feltűnt a vézna baka, aki olvasnivalót kért tőle – nem szokták ilyen kéréssel zaklatni –, és egyszer megállt az ágyánál.

50

– Nem lenne kedve megszabadulni innen? Ön nem ide való.

Keserű választ kapott:

– Nekem mindegy. Másutt sincs mit reménylenem.

A költő mesélte el ezt a jelenetet, szintén Sassnak. A derék orvos szolgálatképtelennek minősítette az olvasgató közlegényt, majd felülvizsgáló bizottság elé küldte. „Gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és a szívedények tágulására” – állapította meg a bizottság.

1841. február 10-én hatvannyolc elbocsátott társával együtt elmasírozott a zágrábi dandárparancsnok előtt, s azután gyalogmenetben Sopronba indultak. 28-án kapta meg „búcsúlevelét”, az obsitot.

Tizennyolc éves és két hónapos volt ekkor. És már obsitos. A majdnem biztos pusztulás51ból menekült meg. Ennek ellenére későbbi versei szinte kivétel nélkül a katonaélet humoros oldalát festik, még a bírálatot is tréfás-szatirikus köntösbe öltöztetik.

Mert úgy látszik, vannak a léleknek olyan mély sebei, amelyeket nem lehet nyíltan a világ elé tárni.

Egy rend viseltes egyenruhát, egy pár bakancsot, fehérneműt és egy fehér posztókucsmát kapott az obsit mellé, szerzett még egy görcsös botot is – így jelent meg soproni barátai körében. Azok örömmel fogadták, de segíteni nem tudtak rajta. Továbbállt hát, Pápára gyalogolt, hol rokona és jó cimborája, a Sopronból Pápára került Orlay Petrics Soma is tanult.

„Mi a célod, miből akarsz megélni?” – ezzel a nagyon is ésszerű kérdéssel fogadta Orlay. „Nem tudom” – hangzott a felelet, és csakugyan nem tudta. Keresete nem volt, szülői támogatásra aligha számíthatott. Megpróbálkozott a tanulással, de nem érezte jól magát Pápán, különben is csak amolyan vendég tanulónak fogadták be azzal, hogy ha szorgalmas lesz, ősszel rendes tanuló lehet a hetedik, a bölcseleti osztályban.

Nem csoda, hogy itt sem állomásozott sokáig, pár hét múlva már Pozsonyban tűnt fel, ahol egykori iskolatársai alig ismerték meg a rongyos fiatalembert. Itt már csak a betegség marasztotta, amely újra erőt vett rajta. A kórházból kikerülve hazaindult – szüleihez, Dunavecsére.

52

A szülők, akik oly régóta nem láthatták fiukat, bizonyára szeretettel fogadták. Ezt olvashatjuk ki abból a levélből is, amelyben később maga a költő mesélte el viszontagságait egy volt iskolatársának: „…örültek, hogy a katonaságtól megszabadultam, de – képzeld, barátom! – azt akarták, hogy mészáros legyek, én és mesterember! Ennek két oka volt. Először az atyám engem mindig jobban szeretett volna látni: húst mérni, mint jambusokat, trocheusokat faragni. Másodszor – s ez már fontosabb! – szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban – gondolhatod – hogy ha még tíz ily fontos ok lett volna is, ebben velök meg nem egyezem. Én tehát jobb időket várva két hónapot (841 ^ki Május és Júniust) honn tölték, s itt annyira hozzám szokott azon ragaszkodó jó vendég, miről Vörösmarty mondja: »holdvilág az arcod, kályha termeted« stb. hogy eltökélém, tőle erővel elszakadni. S úgy lőn.”

Úgy lőn, mert amit egyszer eltökélt, az mindig úgy is lett. Vörösmarty versének „holdvilágarcú” vendége – az unalom. A vándor tehát megunta a pihenést. Két esztendőn át szünet nélkül kóborolt az országban, hogy csak a főbb állomásokat idézzük fel végtelen gyaloglásainak térképéről: Selmecről Pestre, onnan Ostffyasszonyfára, Sopronba ment, majd Grazba, Zágrábba, ismét Sopronba, Pozsonyba, Selmecre, szüleihez Dunavecsére – s itt csak két hónapot pihent, máris unatkozni kezdett.

De mint mindig, Petőfi tréfás önvallomásai mögött ezúttal is mélyebb megfontolások rej53tőztek. Két hónapig volt ideje arra, hogy viszonylag nyugodt körülmények között felmérje helyzetét. Világosan tudta, hogy nem folytathatja apja mesterségét, hivatásérzetével ezt nem lehetett volna összeegyeztetni. Munka nélkül viszont nem maradhatott Dunavecsén, szülei terhére. Keresnie kellett egy olyan pályát, amelyen művészi vágyainak élhet, és meg is élhet. Nem volt más választása – vándorszínésznek kellett állnia.

„Pestre menék – olvashatjuk a fenti levél folytatásában –, de itt semmi kedvező szél nem fútt, nem is lengedezett; tovább folytatám hát utamat… Füred felé, s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába. Ozorára… jövök…”

A többit egy másik, egy verses levélből tudhatjuk meg: a Levél egy szinész barátomhoz felidézi a napot, melyen a költőt befogadták 54Thalia papjai közé. A fogadóban, hol megpihent, s azon tűnődött, ki tudná-e fizetni ebédjét, ha kérni merészelne, megszólította „egy úr”:

Az igazgató tudta, melyik az a leglényegesebb kérdés, amelyet fel kell tennie egy kóbor művészjelöltnek:

55

Másnap már fel is lépett az akkori idők egyik legnépszerűbb darabjában, Gaal József A peleskei nótárius című népszínművében. „Hősleg” működött „három szerepben, minthogy összesen a társaságnak csak hat tagja volt”…

Így indult el Petőfi színészi pályája. Sokkal többet nem írhatnánk az 1841-es nyár három hónapjáról, mert nem is igen tudunk többet. A szüntelen civakodó és nyilván sokat nélkülöző társaság Ozorától Mohácsig vándorolt, majd szétoszlott. A költő pedig ősszel ismét Pápán jelentkezett – a kollégiumban.

A szerencse mindenekelőtt abból állt, hogy Pápán tanított akkoriban a tudós Tarczy Lajos professzor, ki már tavasszal is továbbtanulásra biztatta Petőfit. Most is segített a költő felvételében – megengedték neki, hogy a gimnázium VII. (logikai, bölcseleti) osztályába járjon, noha Selmecen a VI. osztályban, 1839-ben, félévkor megbuktatták. Az volt a feltétel, hogy a hatodikos anyagból félévkor tegyen különvizsgát, aminek – egy kis tanári jóindulattal – eleget is tett.

Tarczy tanítványt is szerzett neki. Kosztért és pár forint havi bérért házitanítóskodott. Társaitól különböző ruhadarabokat is kapott, fekhelyet hol egyiknél, hol másiknál talált.

Mint új környezetben rendszerint, ezúttal is nehezen engedett fel. Obsitosi nyers modorban utasította el a szánalmat, a segítséget elfogadta, de hálálkodni nem szeretett. A kiváló iskolában ekkor sok későbbi közéleti nagyság tanul, csupa kiegyensúlyozott, jómó56dú vagy legalábbis nem nyomorgó fiú. Többen, akik fiatalabbak nála, magasabb osztályba járnak, mert nem vesztettek tanévet. Érthető, ha időbe telik, míg beilleszkedik.

Önképzőköri – akkoriban úgy mondták: képzőtársasági – sikerei egyengették ezt a folyamatot. A társaság könyvtárából a világirodalom és az új magyar literatúra alkotásait lehetett megszerezni. Rá is vetette magát a könyvekre, minden bizonnyal itt kezdett behatóbban foglalkozni Schiller, Heine, Lenau s kivált Vörösmarty műveivel.

Még fontosabb, hogy itt már nemcsak írni lehetett, hanem hallgatóságra is talált. S ő, aki tavasszal még elzárkózott az elől, hogy társai körében előadja verseit, most, az 1841-42-es télen többször is fellépett költeményeivel.

Pápai zsengéi közül később csak egyet vett fel köteteibe, azt a versét, amely elsőként jelent meg nyomtatásban, mégpedig nem is akárhol, hanem az élő magyar irodalom nagy tekintélyű lapjában, az Athenaeumban. 1842 57májusában küldte el néhány versét Bajza József szerkesztőnek, a megvesztegethetetlen ítéletű kritikusnak, az alábbi sorok kíséretében:

„Tekintetes Szerkesztő Úr!

Ha csekély munkácskáim a megjelenésre érdemesek, kérem őket az Athenaeumban felvenni. Gyenge erőmet továbbra is ajánlva, vagyok

Tekintetes szerkesztő úrnak
alázatos szolgája

Figyeljük meg a levél keltét: május 5-e. A levelet fel kellett adni, kézbesíteni kellett, a lapot szedni kellett – s mégis 22-én megjelent A borozó. Vagyis a szerkesztő nem habozott, nem ijedt meg az ismeretlen nevű kezdő felléptetésétől – elolvasta a verset, és betette az Athenaeum következő számába. Soha jobb példát szerkesztőknek! És soha jobb igazolást a szerkesztői bátorságnak, mint amilyennel Petrovics Sándor tanuló szolgált Bajzának.

Maga a bordal nem üt el élesen a kor átlagától. Igazában csak annak mondhat sokat, aki már tudja, mi mindenen ment át ez a hányatott kamasz, mennyire nem szóvirággal él, ha a kínok fúriáiról beszél.

Verset sok diák írt akkoriban. A pápai képzőtársaság „érdemkönyve” is tele volt dalokkal, balladákkal, fordításokkal. De hogy egy diák művét az ország első folyóirata közölje, az még Pápán is valóságos szenzációnak számított. S hogy ez a diák éppen az obsitos lett, az már szinte csodával volt egyenlő. Szúrós modora miatt továbbra sem tolongtak körötte a barátok, de tekintélye megnőtt – Pápa az első hely Petőfi életében, ahol megízlelhette a költői dicsőséget.

59

Különös módon azonban még mindig nem látta be, hogy mi az ő igazi hivatása. Igaz, nem kapott pénzt A borozó közléséért, versért nem volt szokás fizetni, kivált a kezdőknek. Márpedig neki, aki olykor egy garasos pékcipón egy hétig is eltengődött, olyan művészi pálya kellett, amely „hoz is valamit a konyhára”. Bizalmas barátai körében megint csak színészi álmait dédelgette.

Három igazi művészlélek volt a kollégiumban. Petőfi és a már említett Orlay Petrics Soma mellett a harmadik – Jókai Mór. Ekkor még mindhárman téves irányban keresték tehetségük érvényesítését. Orlay, a későbbi jeles festő, költői ábrándokba merült, Petőfi szenvedélye a színpad volt, Jókaié az ecset. „Egymásnak – írja Jókai – őszinte bámulói voltunk; Orlay megközelíté előttünk Jósika Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél; magam is valahányszor a szögleti bolt előtt elmentem, büszkén tekinték a címerül festett magyar kisasszonyra, miért ne tudnék én is ilyet festeni valaha!”

S ekkor színészek jöttek Pápára, kiváló művészek, köztük a fentebb emlegetett Egressy is. Valami szerelemféle megint fellángolt az ifjúban az egyik színésznő iránt, s még inkább megerősödhetett a színpad iránti vonzalma. Minden, ami történt vele és körötte, a színház felé sodorta. Kilátástalan anyagi helyzete éppúgy, mint sikerei.

Utolsó pápai dicsőségét a képzőtársaság év végi záróünnepélyén aratta. Két verse is díjat nyert a szokásos irodalmi pályázaton, egy-egy arany jutalmat kapott értük. De talán még jobban örült a harmadik aranynak. Az időben 60nagyon népszerű volt az Ólmos botok című vers, amely a nemesi maradiságot gúnyolta ki. Ezzel lépett fel Petőfi az ünnepélyen; „…lobogós ingben, pitykés nadrágban, fütyköst forgatva kezében adta elé oly hatással, hogy a jelen volt gróf Esterházy Pál elragadtatásában a nyert két arany jutalmához még egy harmadikat csatolt”.

Bizonyítványa tűrhető lett, magyarból, németből, földrajzból éppenséggel kitűnőt szerzett, de ő már sejtette, hogy nincs értelme tanulmányai befejezésének. Ha újabb kegyet61len nélkülözések árán el is végezhetné iskoláit, mit érne vele? Alacsonyrendű hivatalnok lehetne valami irodában.

A nyári szünidőben szokása szerint barangolt az országban, megkereste szüleit is, akik támogatást ígértek arra az esetre, ha tovább tanul. 1842. október végén, az új tanév kezdetén újra meg is jelent Pápán. De olyan munkát nem talált magának, amelyből megélhetett volna, elszegényedett szüleinek nem akart terhükre lenni. „…mit tehettem egyebet – írta Orlaynak –, mint fölvettem sapkámat, s amerre sildje esett, arra indultam.”

De ez a sapka okos jószág volt, mert tudta, merre kell esnie… Fehérvár felé mutatott, ahol éppen egy új színtársulat szerveződött. November 5-én Petőfi már a társulat tagja volt.

Elkezdődött színészéletének harmadik – leghosszabb és legeredményesebb – időszaka.

Nem kezdődött simán. Fehérvárra utazása előtt levelet írt egy volt iskolatársának, kiderül belőle, milyen nehezen szánta el magát e sorsdöntő lépésre, s milyen magasztos álmok vezették:

„Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem kell, s e lépéssel talán két szívet (szülőimét) repesztek meg. S még sem tehetek máskép… színésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék… Lássuk mit ád a végzet. Mondjam-e, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá, vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret 62eendném) hanem, hogy magasabbra törekszem, s a célt szemem elől soha elveszteni nem fogom. Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil. Ne nevess ki, barátom, ha bolondokat beszélek.”

„Aut Caesar aut nihil…” Vagy Caesar, vagy semmi… Egyelőre közelebb áll az utóbbihoz: a fehérvári társulatba készségesen felveszik, de mert a súgó történetesen megbetegedett, a súgói lyukból kell újrakezdenie az annyira áhított művészi pályát.

„Sas a kalitban, király a lebujban – oroszlán az ürgelyukban!” – ezekkel a hasonlatokkal jelzi egy visszaemlékező színésztárs a súgásra kényszerített költő hangulatát. De a kesergés nem tartott sokáig. Hamarosan szerepeket is bíztak rá, kezdetben csak pár szavas „inasszerepeket”, azután komolyabbakat is. 1842 novemberében-decemberében rendszeresen feladatot kapott a székesfehérvári társulatban.

Abban az időben alkalmi kis plakátokkal, „cédulákkal” hívták fel a tisztelt nézők figyelmét a műsorra. Rendszerint az együttesek legfiatalabbjai vagy éppen csak a kisegítő személyzet tagjai végezték ezt a munkát. Egy irodalomtörténészi felületesség következtében száz éven át azt terjesztette a költő minden életrajza, hogy Petőfi is csak amolyan „cédulaosztó” volt Fehérvárott (és később Kecskeméten), nem is színész. Méltánytalan tévedés és igazságtalanság ez a beállítás. A feltárt okmányok, az előkerült színlapok bizonyítják, hogy a költő – Rónai, majd Borostyán néven, végül Petőfi Sándorként – 63igenis a színészek névsorában szerepelt (a cédulaosztást másokra bízták).

S itt kell röviden kitérni arra a sokszor hibásan megoldott kérdésre is, hogy volt-e színészi tehetsége Petőfinek. Termete nem lehetett előnyös színpadi szempontból, a hősi meg szerelmes szerepekhez megkívánt dörgő vagy olvadozó hanghoz éppenséggel hiányoztak az adottságai. De ez csak a régifajta „sírós-éneklős” színjátszás szemszögéből számított hiánynak. Az új, a természetesebb játékmodort legkiválóbb két képviselője, Egressy Gábor és Megyeri Károly (a költőnek is kedvencei) szintén nem volt hősszerelmesi alkat. Ami pedig az előadói és alakítási képességet illeti, arról Jókai Mór egyértelmű elismeréssel nyilatkozott: „magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni” csak a leghíresebb magyar színművészek tudtak úgy, mint Petőfi, „amellett alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott paródiázni. Ha most támadna hasonló, kitűnő színész lenne belőle; de az ő korszakában maga az irodalmi válfaj is hiányzott…”

A sokoldalú tudományos vizsgálat mindenben Jókai ítéletét támasztja alá. A legendákkal ellentétben a költőnek igenis voltak színészi sikerei, méghozzá elsősorban az olyan darabokban, amelyekben „paródiázni” kellett, vagyis torzító tükörben megmutatni egy-egy figura jellemvonásait.

Nem azért nyomorgott tehát továbbra is, Fehérvárott is, mert nem volt tehetsége a színészethez. A pártoló közönség hiányzott. Mint egy korabeli tudósításban olvashatjuk, a „nyilvános mulató helyek” üresen tátong64tak, a színház akkor telt meg, amikor bált rendeztek benne. Petőfi társulata is kénytelen-kelletlen odébbállt.

Közben azonban, 1842 karácsonyán a költő fellátogatott Pestre, és megkereste a magyar irodalom két, általa legjobban tisztelt vezéralakját, Bajzát és Vörösmartyt. Őszinte ítéletet szeretett volna hallani verseiről, ezért Pönögei Kis Pál néven mutatkozott be, annak a bizonyos Petőfinek a megbízottjaként, kinek nemrégiben e néven jelent meg verse az Athenaeumban.

Vörösmarty már előzőleg is azt mondta Bajzának, hogy a Petőfi név alatt valami ismertebb régi író rejtőzhet. Most is elismerően beszélt a Hazámban című vers szerzőjéről. Joggal, mert a költemény, különösen az első két versszak, már egy érett költő hangján szól:

Mit érezhetett „Pönögei Kis Pál”, amikor a nemzet legnagyobb költője ama bizonyos Petőfi verseit dicsérte? Hogyan tudta szerepét tovább játszani? Orlay szerint, ki e csínyt feljegyezte, Petőfi hamar felfedte kilétét. S talán épp ez a boldog fél nap, melyet „a régtől 65tisztelt, szeretett két férfi körében” tölthetett, a Vörösmarty Mihály Petőfi Sándornak szóló elismerése késztette arra, hogy annyi művésznév után azóta halhatatlanná lett neve mellett döntsön. Volt már Sió, Dalma, Borostyán, Rónai, Pönögei Kiss Pál, s ezután is használ még egy-egy alkalmi álnevet, de 1842 karácsonyán Petrovicsból immár végérvényesen Petőfi lett.

Az új, az 1843-as esztendőben a társulat néhány napig még Fehérvárott játszott, azután Kecskemétre vonultak. Itt már a színlapokon is a Petőfi nevet olvashatták a város polgárai.

Mielőtt áttérnénk a kecskeméti időszakra, idézzük fel a költözködők képét, mert egy Némethy nevű színésztárs jóvoltából a ván66dorszínész Petőfi legjobb megelevenítésében gyönyörködhetünk.

„Nyolc szekéren mentünk: legelöl az igazgató és családja kényelmes ülésű hintóban, utána a primadonna, körülrakva ágypárnákkal, nehogy náthásan kelljen kecskeméti hódításait megkezdenie…” Petőfi és Némethy mint legifjabbak a ruhatárossal és a kosztümökkel együtt a kosztümös szekérre kerültek, „melynek terhe oly magasra volt rakva, hogy minden bucka vagy kátyúnál a feldűléstől kellett remegnünk”… Fel is dűltek, de a költőnek nem esett baja.

„Sándor bár alantabb ült, mégis lenézett bennünket, mert neki köpönyege is volt! De milyen? Uramisten! oly rövid kerek gallér, mely derekán alul egy hüvelyknyit sem takart el… Sok pocsolyán kellett átvergődnünk: a lovak a vizet, sarat jó magasra fölverték, úgyhogy Petőfi tetőtől talpig sárral volt befecskendezve, s arca is szeplősnek tűnt a sárfoltok miatt. Mint jó kenyeres pajtások felajánlottuk neki döcögő magaslatunkat, de megvetette. Ismerve makacs jellemét, nem háborgattuk, s míg ő baka módra ilyen-amolyan-adta-teremtettével adta vissza a természetnek azt a sok reá szórt sarat, addig mi ketten a kakasülőn harsogva visítottuk a Rákóczi-induló dallamát…”

Petőfi „sokkal kényelmesebb” volt, semhogy lakás után nézett volna, Némethy talált lakhelyet Kecskeméten „egy özvegyasszonynál”: „boglyakemencével ellátott kis szobát, melyben csupán egy ágy fért el”… Akárcsak a katonaságnál, Petőfi megint másodmagával aludhatott egy ágyban.

67

A kecskeméti csaknem három hónap alatt a költő sokszor lépett színpadra, ahogy telt az idő, egyre tisztességesebb szerepekben. Joggal írta Bajzának, hogy haladása máris „észrevehető”: „egy párszor már volt szerencsém a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni, mi négy hónapos szinésznek elég”.

A közönség vígjátéki szerepekben tapsolta meg, de igazi művészi sikert egy tragédiában, a rajongásig szeretett Shakespeare Lear királyában ért el. Jutalomjátékul kapta a Bolond fontos és szép szerepét; a kecskeméti diákok (köztük az ide került Jókai) és színésztársai nagyon elégedettek voltak Petőfi mélyen felfogott alakításával.

De mit ér a legszebb művészi siker, ha közben a társulat anyagi csődbe kerül! Petőfi sem tudta kifizetni szállásadóját, zálogba hagyta nála színészi eszközeinek egy részét, s ő maga Pestre, majd Pozsonyba sietett a széteső társulatból.

Késve érkezett – a pozsonyi színtársulat 68már telítve volt az ország minden részéből odasereglő színészekkel. Hogyisne, amikor folyt a diéta, azaz az országgyűlés, és ilyenkor lehet Thalia sok koplalástól megfogyatkozott papjainak kaláccsal felcserélniük a száraz kenyeret. Nagy nehezen sikerült végre felvétetnie magát a társulatba, de addig meg is kellett élnie valamiből.

Legendás szépírása mentette meg a végső nyomortól. Működött Pozsonyban egy iroda, amely kéziratos Országgyűlési Tudósításokat készített a diéta szónokainak beszédeiről. Ide jutott be Petőfi, diktálni és másolni a mások gondolatait. Amíg csak diktálni kellett, hagyján, egy valóságos országgyűlési követ pózában szinte szavalta a kedvére való ellenzéki szövegeket, de körmölni, szemet rontó gyertyafényben, az már siralmas munka volt. Még fél évtizeddel később is, amikor Az apostolt írja, feltör belőle e gyűlöletes teher emléke. Szilveszter sorsában a saját pozsonyi életét idézi:

69

Bajza tudomást szerzett a költő sanyarú állapotáról, s baráti körben gyűjtést indított Petőfi számára. Nevelői állást is akart szerezni neki. Feltehetően Bajza keze volt abban is, hogy az akkori idők sikeres írója és szerkesztője, Nagy Ignác fordítói munkával kínálta meg.

1843. július elején érkezett meg Petőfi Pestre, három hét alatt elkészült egy francia regény fordításával, majd egy angol regénybe kezdett (a Robin Hoodba). Három hét alatt ezzel is végzett Gödöllőn, pedig 900 oldalt kellett magyarra áttennie (mindkét könyvet németből fordította)!

A nyáron fordított két regény közül az egyik ősszel már az olvasók kezében volt… Petőfi élete első jelentékenyebb írói honoráriumát vehette fel. De amilyen gyorsan kereste a pénzt, oly hamar meg is szabadult tőle. A nélkülözésre kényszerített ember boldog könnyedségével váltotta fel a bankókat; mire észrevette magát, már csak annyija maradt, hogy színészi ruhatárát kiegészítse és pesti barátaitól annak rendje és módja szerint vidám búcsút vehessen.

Mezőberénybe igyekezett, barátjához, Orlayhoz, de csak tíz napra; az igazi cél Debre70cen volt. Közelebbről: valamilyen színház… Reggelig tartott a városligeti csónakázással, italozással egybekötött búcsú, jókedvűen hagyta el a várost, nem is sejtve, hogy nyomorúságos napokban oly gazdag életének legsivárabb időszaka következik.

A hajdúváros színházának direktora befogadta Petőfit, de feltehetően nem nagy kedvvel: énekesekre, hősszerelmesekre lett volna szüksége inkább, mert a közönséget velük lehet becsalogatni a teátrumba. Az igazgató és a költő épp összezördült egy napon, amikor Petőfi egy kis vándortársaság vezetőjével találkozott. „Ez hítt magához – számolt be Petőfi 71Bajzának –, s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennél fogva – de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam – hozzá állék. Diószegre menénk…”

A kis társaság az Ér és a Berettyó menti vidéken, a mai magyar-román határ túloldalán „faluzott”. Jó szerepeket kapott is a költő, de az ígért jó fizetésből nem lett semmi. November vége felé ez a társulat is – szokás szerint – felbomlott. A költő visszatért Debrecenbe.

De hogyan? Pákh Albertot kereste fel, Sopronból ismert barátját, a későbbi humoristát. Találkozásukat Jókai örökítette meg:

„Egy este, amint hazamegy (ti. Pákh), a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát ülni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, egy nagy vándorbottal kezében.

Alig ismert reá. Petőfi volt. Nemcsak ruhája volt rongyos, hanem arca is egészen átváltozott, összeesett. Ott várt reá már régóta a bezárt kapu előtt, mert odább menni úgysem tudott volna…

Pákh szívesen megosztó vele szállását; ott elbeszélte Petőfi, hogy a faluzásban megbetegedett, ruháit kénytelen volt eladni, s becserélni rosszabbakkal, most azután betegen, 72nyomorultan ide vánszorgott a szomszéd városból; legalább ha meghal, lesz, aki eltemeti.”

Nem túlzott a költő, minden oka megvolt a halálhangulatokra. A város szélén, „az akasztófa közelében” lakott, sivár szobáját – szalmája is elfogyván – már fűteni se tudta:

Egy telem Debrecenben című versét idéztük. Micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy alig fél évvel e kietlen-kegyetlen tél után ilyen akasztófahumorral tudja látni saját magát! De az „ennél nagyobb” ínség csak a csattanó kedvéért került a vers végére – nem volt még ilyen elesett állapotban: a katonaságnál legalább ennie volt mit, pozsonyi nyomorában pedig legalább a betegség nem sújtotta. Most csakugyan a mélypontra érkezett. Vagy ahogyan ő fejezte ki magát Úti leveleiben, immár nem tréfálkozva, hanem komolyan: a végső pontra jutott.

Rimánkodó levelet írt Nagy Ignácnak, „negyven pengő forint segélyért folyamodva”. Eddig még soha nem alázkodott meg ennyire, később pedig soha többé „alázatos 73kérelemmel” nem fordult senkihez – de most „a végső szükség” erre késztette. Valószínűleg hiába. Nincs nyoma annak, hogy a sikeres író segítő kezét nyújtotta volna, a levelet egyszerűen átküldte Bajzának, akit a pesti irodalmi körökben már nyilván a vándorló poéta pártfogójának tartottak.

Küldött-e pénzt Bajza vagy sem, hiteles forrásból nem tudjuk. Ha küldött is, sokat nem adhatott, a költő nyomorán nem enyhíthetett. Petőfi ekkor nagy elhatározásra jutott: a fűtetlen szobában, gubájába burkolózva, éhezve, lemásolt eddig írt verseiből egy füzetrevalót.

Azután egy februári napon Pákh Albert elé állt.

– Van-e bennem föltétlen bizalmad?

– Van – felelte Pákh.

– De oly nagy bizalmad, hogy még csak kételkedni se tudj abban, amit mondok?

Pákh ismét igennel felelt.

– Akkor hát vedd a kalapod, és gyerünk.

Lakására vezette Pákhot (akkor már külön laktak), és aláíratott vele egy kötelezvényt, amelyben barátja kezességet vállalt Petőfi 150 váltóforint tartozásáért.

Ezután kopott vászontarisznyájába rakta verseit, kezébe fogott egy súlyos ólmozott botot – és megindult Pestnek. Debrecenből Pestre! Az éhezéstől és a betegségtől legyengülve, télvíz idején, a Tisza áradása miatt északra nagy kerülővel – gyalog!

Három évvel később, mikor már országos hírű költőként ismét a Hegyalja vidékén ment keresztül, persze hogy ez a gyaloglás jutott az eszébe:

74

„…felhőtlen, verőfényes, derült nyári reggel… – hejh, jártam én erre már rosz időben is… 1844-ben, februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó… mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.

Egy héti kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak? nem törődött velem senki a világon; kinek is akadt volna meg szeme egy szegény, rongyos kis vándorszínészen?… A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utósó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál.”

75

Megérezve és meg is követelve az iránta egyre növekvő figyelmet, sorsának új fordulatáról is versben tájékoztatta Petőfi olvasóinak hirtelen gyarapodó seregét:

De a kalandok még nem értek véget, a hajó nem révbe érkezett, csupán pihenőhelyre.

Ha pihenésnek lehet nevezni azt a rendkívüli szellemi munkát, ami most következett. A megerőltető szerkesztőségi tevékenység mellett – vagy inkább közben – Petőfi árasztani kezdte a verseket. És micsoda verseket tett közzé! Az olvasó ország Csokonai óta nem hallott ilyen hangokat. De Csokonainak alig volt közönsége, hiányzott még az a társadalmi réteg, amelyből az ő szegénylegényes garabonciássága visszhangot fakaszthatott volna. A reformkor éledő nemzeti légkörében, a haladó-ellenzéki nemesség és kivált a szabad értelmiség és a polgári foglalkozásúak köré79ben viszont kellő talajra talált a költő: megvolt a társadalmi feltétele a közönség és a költészet olyan találkozásának, amilyenre eddig még nem volt példa. Ezek az olvasó tömegek még együtt is csak töredékét alkották a feudális Magyarországnak, de a közvéleményt már jórészt ez a töredék alakította.

A nyomorból felfelé törő költő öntudatlan is azoknak az ezreknek lett kifejezője, akik az elavult, időszerűtlenné vált társadalmi rend nyűgeit szerették volna lerázni magukról. A szabadszájú, sokszor nyers szavú, féktelen és merész, a nemesi ízléssel szemben kihívóan népi modort érvényesítő Petőfi sikere az adott viszonyok között társadalmi törvényszerűséggel tört utat magának.

S ha eddig maga a költő is mintegy ösztönösen talált rá a követendő útra, a váratlan, de titkon annyira remélt visszhang segítette abban, hogy immár tudatosan munkálkodjék az új költészet megteremtésén. Két korszakos remekmű jelzi ezt, egymás után írta őket, rendkívüli gyorsasággal. Azért is alkothatott ilyen ütemben, mert a tapasztalatok megérlelték benne a világszemlélet és kifejezés forradalmát, már szinte „csak” papírra kellett vetnie a „kész” műveket.

Az első remekmű célja a rombolás, a másodiké az új művészet mintájának megteremtése volt.

Éppen másfél évszázad telt el a A helység kalapácsának megjelenése óta, de ez a nagyszerű paródia ma elevenebb, mint valaha is, sőt igazán csak az újabb irodalomtudomány értékeli érdeme szerint. A maga idejében annyira merész és szokatlan volt, hogy nemcsak 80a költő ellenségei akadtak fenn rajta, hívei közt is többen értetlenül csodálkoztak. Petőfi e „hőskölteményben” egy mindennapi, sőt parlagian közönséges történetet, egy kocsmai verekedést adott elő a reformkori eposzok ün81nepélyes, cikornyás nyelvén. A hang és a tárgy ellentéte már önmagában is mulatságos, de ezenkívül a részletek külön-külön is elragadó nyelvi és gondolati humort árasztanak. A feszesen dagályos nemesi költészet válik nevetségessé a paródia torzító tükrében, s ezt a tükröt az új népi költészet nevében szegezik szembe a divatjamúlt régivel.

A helység kalapácsa vidám búcsú volt a régitől, a János vitéz a diadalmas új megtestesülése. Tündérmese és népi valóság egybeötvözése, az első elbeszélő mű költészetünkben, amelynek nyelve minden ízében ma is érvényes, amelyet valóban a legegyszerűbb ember is megérthet és élvezhet. A Tündérország fejedelmévé emelkedő falusi hős mesés sorsában mindenki megérthette a példázatot: a költő ezt az emelkedést óhajtja egész népének.

Aki csak ezt a két költeményt ismerné Petőfitől, azt hihetné, hogy a humornak és a derűnek e két testvérművét boldog kiegyensúlyozottságban élő ember alkotta, valaki, aki maga már elérkezett a jólét és nyugalom kikötőjébe. A valóságban a költő egy négy-öt méter hosszú, alig másfél méter széles szobácskában lakott, ahová a nap sohasem sütött be, egész nap megerőltető szerkesztőségi munkát végzett – az ihlet óráit az éjszakától kényszerítette ki. Mint aki lépteivel méri verse ritmusát, e kis cellában járt fel és alá, míg fejben ki nem dolgozott egy-egy szakaszt vagy nagyobb részletet, azután asztala mellé ült (ez és ágya volt a szoba összes bútora), és legendás gyöngybetűivel, szinte javítás nélkül vetette papírra a végleges szöveget – a János vitézét hat nap alatt!

82

Verseiről még valamit el kell mondani, ami cseppet sem irodalomelméleti-verstani kérdés, de nem kevésbé jellemző rá, mint maguk a költemények: az értük kapott tiszteletdíj minden lehető részét szüleinek küldte el. A helység kalapácsát például negyven forintért adta el egy könyvárusnak, a honoráriumot úgy, ahogy megkapta, apjához juttatta el.

83

Fárasztó, de érdekes állást szerzett, nyomasztó kis szobában, de mégiscsak elviselhető körülmények között lakott, ismeretlen kis vándorszínészből felkapott költő lett – már csak a szerelem hiányzott ahhoz, hogy élete teljessé legyen. Amikor a szőke hajú, kék szemű Csapó Etelkával (a költőtárs Vachott Sándor tizenöt éves sógornőjével) megismerkedett, hamar meggyőzte önmagát arról, hogy szerelmet érez a kedves leány iránt. A lényéből fakadó lobbanékonyság néhány hét alatt odáig ragadta, hogy már a nősülésre gondolt. Bucsú 1844-től című versében alighanem hamarabb közölte a világgal, mint a kiszemelt kedvessel, milyen tervet forgat a fejében:

Nem a mennyország küszöbére került, hanem egy sír szélére: Etelka váratlanul meghalt. Ha eddig nem is szerette volna igazán, most olyan fájdalmas szerelem lett úrrá rajta, amit csak egy egész kötetre való vers csitíthatott – így született meg a Cipruslombok Etelka sírjáról című könyv, amely 1845 márciusában önállóan is megjelent.

Háromnegyed év telt el azóta, hogy Petőfi a Pesti Divatlaphoz állt. E rövid idő alatt tüneményes gyorsasággal országos irodalmi nevezetesség lett – az övéhez hasonló hirtelen és meredek felemelkedésre nincs példa irodalmunkban. 1845 tavaszán azután, mintha csak ellenőrizni akarná népszerűségének mértékét, 84elhatározta, hogy felvidéki körútra indul. Felmondott Vahot Imrének, aki azonban ügyes irodalmi üzletember volt, s nem akarta kiengedni kezéből a lap jó reklámját. Rávette Petőfit, legyen távozása után is mint költő az ő kizárólagos munkatársa. Ez azt jelentette, hogy verset csak a Pesti Divatlapnak adjon, darabonként ötforintos tiszteletdíjért.

A költő nem sokat gondolkodott. Megunta a szerkesztőségi munka szigorú kötelékeit, mindenáron menni akart. Elfogadta Vahot ajánlatát, és 1845. április 1-jén a gyorsszekerén Eperjes felé indult.

Utazása előtt megjelentette még 1844-ben írt, A csavargó című versét, hadd lássák az emberek, hogy sohasem állt szándékában hivatalnokként megöregedni:

A búcsúlakomán pedig még élesebb szóval rázta le magáról a háromnegyed éves szerkesztőségi robotot:

Már többször idézett Úti jegyzeteit erről az 1845-ös felvidéki utazásról írta Petőfi. Sok irigy írótársát bosszantó s kicsit csakugyan kamaszosan őszinte, de teljesen jogos büszkeséggel számolt be arról, hogy hány helyen köszöntötték fáklyászenével, ünnepi lakomákkal, mennyire szereti a diákifjúság.

Minden ember örül a sikernek, különösen a művészember. Petőfi számára azonban a felvidéki diadalút nem egyszerűen arra szolgált, hogy természetes költői hiúságát kielégítse. Az ifjúság iránta tanúsított vonzalma segítette őt abban is, hogy a maga hivatását megértse, rádöbbenjen történelmi feladatára, amely a puszta költői szerepnél többet követel tőle: tevékeny részvételt az ország felszabadításában, a magyar szabadság kivívásában, az elodázhatatlan társadalmi reformok kiharcolásában.

Petőfi életében rendkívül fontosak a barátok. Szinte állandó küzdelmet folytatott a társakért, ország-világ előtt büntette a baráti hűtlenséget, ország-világ előtt verekedett az igaz barátokért. Alighogy megmelegedett a Pesti Divatlapnál, azonnal támogatni kezdte ifjú társait is, az akkor még ismeretlen Jókait, továbbá Tompa Mihályt, Kerényi Frigyest és a többieket (mint ahogy majd Arany János is az ő lelkes üdvözlése közepette vonul be a magyar irodalomba).

Barátainak ilyen kiemelését szintén a fentebb jelzett összefüggésben érthetjük meg. Amikor a költő kezdte megérteni, hogy mit kíván a nép java, azt is felfogta, hogy egyedül 86nem teremthet olyan irodalmat, amely az időszerű politikai eszmék jegyében vállalja is a harcot. Előbb talán csak ösztönösen, később teljes tudatossággal azt akarta, hogy az ifjú írók zárt tábort alkossanak.

Baráti csoportosulások, asztaltársaságok máskor is kialakultak a magyar irodalomban. Petőfi nagy újítása az, hogy mozgalommá fejlesztette baráti körét. Az irodalmon messze túlmutató céljairól már az a vers is árulkodott, amelyben Jókai Mór (egyébként általa egyengetett) irodalmi fellépését üdvözölte:

87

Mindezt azért kellett épp felvidéki útja kapcsán elmondanunk, mert az Úti jegyzetek egyik nagy meglepetése és újítása épp az a mód volt, ahogyan Petőfi tartózkodás nélkül „reklámozta” barátait, és csepülte ellenségeit.

Eperjesen Kerényi Frigyesnél szállt meg, ez alkalmat kínált arra, hogy kiálljon a némely kritikusok által csepült költő mellett. Ott volt Tompa is, róla is ejtett néhány meleg szót. Eperjesről Lőcsére, majd Késmárkra ment, a Kárpátok tövéhez, mindjárt meglátogatta „Hunfalvy Pált, a tanítványaitól átalánosan szeretett professort”. Iglóra azért sietett, „mert van ott egy család, mely engem már rég kivánt ismerni s én azt viszont” – ti. Pákh Albert szülei éltek ott. Rozsnyóról Berzéte, Berzétéről pedig Erdélyi János jutott eszébe, a mélyen gondolkodó kritikus és tudós költő, ki a népdalok kultuszával Petőfi számára is előkészítette a talajt – és így tovább, amerre ment a Felvidéken, mindenütt megkereste és megjelölte barátait, és minden lehető alkalommal ellenségeit vagy ellenfeleit is megfricskázta.

Még jobban megrázta, valósággal elképesztette az irodalmi életet az a mód, ahogyan a régi, elavult költészet elleni támadásait minden teketória nélkül egybekapcsolta a saját népszerűsítésével. A nemesi-úri íróvilágban azt követelte az illemszabály, hogy a költő alázatos ábrázattal ajánlgassa „szerény mun88kácskáját” valamelyik nagy úrnak vagy a „nagyérdemű közönségnek”; Petőfi ezzel szemben azt tartotta, hogy az igazi költőnek joga van szerénykedési pózok nélkül, önértéke tudatában megnyilatkoznia – saját magáról is.

Ha Pesten az egyhangúságot unta meg, felvidéki utazása során a változatossággal telt el. Rimaszombatban „Isten és Gömörmegye kegyelméből” tiszteletbeli táblabíró lett, de ezzel meg is elégelte a dicsőséget, és kezdett hazafelé kívánkozni. Hazafelé, ami azt jelentette, hogy Pestre. Gyerekként két évet, felnőttként alig egy esztendőt töltött a városban, s máris igazi pestinek érezte magát, mert ott zajlott az irodalmi élet:

„Már nagy mehetnékem van Pestre, melyet eléggé hálátlan voltam megunni… pedig csak ott van maradásom, sehol a világon máshol, 89csak a szép, a kedves Pesten!… És mi vonz engemet úgy oda? Mi?

Minden! és azok a jó pajtások, a vidám zajos pajtások s – egy szomoru, csendes sírhalom.”

Az Etelkáé.

1845. június utolsó hetében érkezett vissza Pestre, tele új élményekkel, bizakodással.

Petőfi még nem gondolt politikai forradalom lehetőségére, amikor versein már a közelgő forradalom előjelei ütköztek ki. A kiváltságosok előbb csak meglepődve figyelték a kihívóan nyers népi hangot, azután hirtelen észbe kaptak, és rászabadították irodalmi szolgáikat (köztük, mint utólag kiderült, hivatásos rendőrügynököket is) a botrányt okozó költőre.

Persze nemcsak a reakció, a maradiság emberei sorakoztak fel a költő ellen. Mérsékelten haladó vagy éppen derék reformbarátok is akadtak Petőfi gyorsan szaporodó ellenségeinek sorában, olyan különben tisztességes irodalmárok is, akik ízlésük korlátai miatt nem érthették meg az új költészetet. Sokakat taszított Petőfi modora, tüskés magatartása is, de legtöbb irodalmi ellenfélben egy igen egyszerű, igen természetes, ám alantas érzés dolgozott: az irigység. Azok a középszerű költőcskék, írócskák, akik hosszú fáradozással, hajbókolással, törtetéssel vagy akár becsületes, de korlátolt tehetségükkel némi hírnevet vívtak ki maguknak, nem akartak belenyugodni abba, hogy egy volt baka, egy jelentéktelen vándorszínész elhomályosítsa őket.

90

Az ócsárlók kórusába tehát sokféle hang vegyült – a hatalom vak eszközeinek rikoltozásaitól a sanda pályatársak pusmogásáig. De amikor együtt és szinte vezényszóra zúgott ez a kórus, már nehéz volt különbséget tenni, és a költő nem is akart. Válaszaival nem csökkentette, hanem növelte ellenségei számát.

De a barátaiét is. A közönség gondolkodó részét az elfogult és tajtékzó támadások még inkább az üldözött újító mellé állították. De az új és új hívek között – a dolog természetéből következően – nem sok jómódú ember akadt. Mindenütt Petőfiről beszéltek, rajongtak érte, vagy ócsárolták, de könyvei nem fogytak olyan mértékben, hogy biztos megélhetését lehetővé tegyék. Felvidéki útján nem egy helyütt országos nagyságnak tisztelték, de hazaérkezése után nemegyszer napi gondokkal kellett küzdenie.

Hogy nemcsak nyílt ellenségei sokallták már sikereit, népszínművének sorsa is bizonyítja. 1845 júliusában – szüleinél, akik ekkor már Szalkszentmártonban éltek – megírta Zöld Marciját, kísérletet téve arra, hogy népi felfogását a színpadon is érvényesítse. A színházi bírálóbizottság a darabot elutasította, Petőfi a művet haragjában megsemmisítette. Mindez nemcsak az ellentábor örömét növelte, a költő anyagi helyzetén is igen sokat rontott.

De a 45-ös esztendő még további csalódásokat tartogatott számára.

Huszonkét és fél éves volt. Gyermekábrándok, majd az Etelka iránt érzett álomszerelem s legfeljebb futó fellángolások, ismerkedések, kalandok álltak mögötte, megérett az idő egy 91igazi szerelemre. Ő maga is így érezte, kereste, várta, szinte sürgette az alkalmat, amely végül is elébe hozta Mednyánszky Bertát, egy hercegi jószágigazgató szőke-szép leányát.

Hercegi jószágigazgató… Ha a költő tapasztaltabb, előre tudja, mi vár rá. De talán az sem riasztotta volna vissza, mert annyira akarta már a boldogságot (vagy az új szenvedést…):

Berta kisasszony megengedte. Hogyisne, művelt leány volt, szerette a verseket, s ha nem szerette volna is, melyik nőnek ne esne jól, ha így udvarolnak neki:

Berta kisasszony hervadhatatlan érdeme, hogy közreműködésével a magyar szerelmes dalköltészet minden korábbi csúcsot meghaladó magaslatra emelkedett. A Szerelem gyöngyei – ez lett a hozzá írt versek gyűjtőcíme – a népdalok egyszerűségét, a virágénekek tiszta érzelmességét és a tudatos műköltészet gazdagságát egyesíti. Mindehhez Mednyánszky Bertának nem kellett sokat tennie – kicsit biztatta a költőt, alkalomadtán háromszínű szalaggal átkötött bokrétát adott neki, meghallgatta az Etelkéről szóló s a régi kedvest az újjal egybeszövő elbeszéléseket, sétálgattak 92olykor a gödöllői temetőben, a haraszti erdőkben – s máris összegyűlt egy kötetre való vers…

A jószágigazgató úr nem avatkozott a dolgokba: egy kis irodalmi csevegés még senkinek sem ártott meg. De amikor a költő odáig merészkedett, hogy levélben megkérte Berta kezét, a hercegi birtok kormányzójából kitört az osztályöntudat, és röviden, de határozottan visszautasította Petőfit. „Leányomat sem színésznek, sem poétának nem adom, ezzel tartozom őseimnek” – valami ilyesmi állt az azóta elveszett levélben.

Másfél évvel később, Úti leveleiben így emlékezett meg minderről a költő: „Kerepesen túl Gödöllőt értük, hol az a szőke leányka lakik, kihez sok, sok verset írtam. Használtam az alkalmat, míg a gyorsszekér elé új lovakat fogtak: leszálltam, s a mult tarka emlékeitől környezve mentem… a fogadóba, és megreggeliztem.”

A könnyed, gúnyos hang a seb gyógyulását sejteti, de ebből nem szabad azt levonnunk, hogy a seb nem is volt komoly. A lecke megértette Petőfivel, hogy társadalmi falakba ütközött. Akinek az apja jó öreg kocsmáros, méghozzá elszegényedett kocsmáros, s ezt ráadásul versben világgá is kürtöli, épp a Berta-dalokkal egy időben, azt csak tolakodónak tekinthetik a kastélyok világában.

Egy okkal több az ilyen világ felrobbantására – s addig is, amíg erre lehetőség nyílik, a szomorúságra. A Berta-ügy után fokozatosan elkomorodik a költő világképe, úgy, ahogyan Jókay Mórhoz írt versében ő maga pontosan kifejezte:

93

Az irodalomtudósok több mint egy százada vitatkoznak azon, hogy mi okozza Petőfi most következő borúlátó korszakát, a Felhők időszakát: az értetlen kritikusok támadásai, a szerelmi csalódás, netán testi-lelki betegségek? Vagy mind együtt? Nyilvánvaló, minél kevésbé szűkítjük le az okok körét, annál kevésbé egyszerűsítjük a költő lelkivilágát.

A Felhők verseiben ugyanis nem csupán „keserűség” található meg „borúlátás”, hanem nagyon is kemény és kegyetlen társadalomkritika: nem annyira a költő van válságban, mint az a társadalom, amelytől dühödt szenvedéllyel elfordul. A Felhőkkel párhuzamosan írt regény, A hóhér kötele s a hasonló gondolatokat árasztó dráma, a Tigris és hiéna – éppúgy, mint a versek – elítéli azt a világot, azt a társadalmi rendet, amelyben a becsületnek buknia kell, az érdem, a siker, a diadal a becstelenségé:

A hóhérkötélen kéne függnie kitétel nemcsak a költő indulatát jelzi, hanem azt is, hogy nem kívánt belenyugodni a világ ilyen rendjébe. De ugyanezt bizonyítják életének külső ese94ményei is. Miközben a Felhőkben megfogalmazott komor gondolatokat hordozza lelkében, változatlan tetterővel küzd az új szellemű irodalom harci szellemének erősítéséért.

E küzdelem egyik legérdekesebb fejezete az első magyar irodalmi sztrájk megszervezéséhez fűződik.

1846 első hónapjaiban született meg a terv, természetesen Petőfi agyában. Amikor Vahot azt a – különben hamis – tájékoztatást adta neki, hogy abba akarja hagyni a lapszerkesztést, a költő elérkezettnek ítélte az időt az ifjú 95irodalom önállósodására. Ha Vahot félrevonul, Petőfinek úgyis megnehezültek volna a megjelenési esélyei, hiszen a Pesti Divatlap mellé állva, a vetélytárs irodalmi újságok gyűlöletét is magára vonta.

A költőnek már egyébként is elege volt a szerkesztői gyámkodásból. Ha belegondolunk, csakugyan áldatlan és méltatlan helyzetbe kényszerült: ki volt szolgáltatva egy ügyeskedő irodalmi üzletembernek. Mivel az új irodalom többi úttörője is hasonló cipőben járt, hamar meggyőzte őket arról, hogy egyetlen kiút mutatkozik: saját lapot kell teremteni, s a lap körül irodalmi társaságot szervezni.

Ez utóbbi ment könnyebben. A társasághoz ugyanis nem kellett semmi egyéb, csak egyetértés és néhány megbeszélés a Pilvax kávéházban, a fiatal írók kedvelt találkozóhelyén. De lapot alapítani már csak a magas hivatalok kegyes jóváhagyása alapján volt szabad. Az ilyen engedélyekhez pedig összeköttetések, ajánlások, kérvények kívántattak, s mindenekelőtt biztosíték arra, hogy a lapalapítóknak nem áll szándékukban felforgató eszméket terjeszteni. Ezt a biztosítékot Petőfiék természetesen nem kínálhatták fel, de ha ravaszkodásból meg is tették volna, illetékes helyeken jól ismerték őket – épp elég titkosrendőri jelentés rögzítette már kávéházi csevegéseik hangulatát, sőt tartalmát is.

Petőfi, Jókai, Pákh és Pálffy Albert azonban bizakodott. Tervezgették a megindítandó Pesti Füzetek formáját, jellegét, lehetséges munkatársainak hálózatát; elhatározták azt is, hogy 1846 második félévében megvonják támogatásukat minden szépirodalmi újságtól, s 96csak saját lapjuknak írnak. Addig is, míg a saját lap lábra áll, ki-ki készítsen nagyobb dolgozatokat, hogy jelentős írásokkal lehessen bemutatkozni az irodalmi közvélemény előtt.

Tíz fiatal író fogott össze e célok és tervek jegyében, természetes hát, hogy a Tízek Társasága nevet adták maguknak. Elég becsületesek (vagy tapasztalatlanok) voltak ahhoz is, hogy szándékaikról előre értesítették a vetélytárs szerkesztőket.

Ilyen előzmények után a tízek sztrájkjának csak egy vége lehetett – az, ami hamarosan be is következett.

1846 májusában Petőfi Dömsödre vonult, hogy a Pesti Füzetek számára tervezett nagyobb művén dolgozzék (Salgó című elbeszélő költeményét írta meg ott). Pálffy Albert is vele tartott, a későbbi híres forradalmi lap, a Marczius Tizenötödike leendő szerkesztője. A szülők ekkor már Dömsödön laktak, de a fiatalok nem náluk szálltak meg, mert a szegényes házban nyilván nem jutott volna hely nekik – csak „kosztra” jártak át. (Mondanunk sem kell, hogy Petőfi ekkor már semmit sem fogadott el ingyen egyre nyomorúságosabb sorba kerülő szüleitől – ő is, barátja is megfizetett az ételekért.)

A dömsödi egy hónap Petőfi életének egyik legfontosabb s egyszersmind legrejtélyesebb időszaka. A Duna menti kis faluban. nem estek meg vele látványos kalandok, szinte még említésre méltó esemény sem történt körülötte, a szemtanúk szerint „igen elvonultan, munkálkodva” élt.

97

Olyan vershez, mint a Salgó, amely különben érdekes, romantikus mű, nem kellhetett Petőfinek egy hónap. Ezért vélik életének tudós kutatói, hogy a költő Dömsödön nemcsak írt, hanem olvasott is, sőt elmélyült tanulmányokat folytatott. E tanulmányok fő tárgya a nagy francia forradalom története lehetett, Dömsödön és Pesten egyaránt. Épp két évvel később megjelent forradalmi naplójában Petőfi ilyen szavakkal foglalta össze a francia történelem világraszóló eseményeinek reá gyakorolt hatását:

„Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangyelioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit. Minden szavát, minden betűjét szivembe véstem, és ott benn a holt betűk megelevenedtek, és az élethez-jutottaknak szűk lett a hely, és tomboltak és őrjöngtek bennem!

…Így vártam a jövendőt, vártam azt a pillanatot, melyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szivemnek ezen elkárhozott lelkei elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésök helyét… vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jőni.”

Nincs szükségünk bizonyítékra, hogy higgyünk a költőnek – legszebb forradalmi versei igazolják szavait. De annyit azért érdemes megemlíteni, hogy épp az idő tájt találkozott Karl Beck magyar származású osztrák költővel, ki később megírta emlékeit Petőfiről. Ezekből is kiderül, hogy Petőfi 1846-ban micsoda szenvedéllyel vetette magát a francia 98forradalom történetére: hajnalokba nyúló éjszakákat töltött el „a könyvek könyve” mellett, s annyira azonosult hőseivel, hogy lélekben szinte velük együtt lépett a nyaktiló alá…

Természetesen nem szabad egyszerűsítenünk a dolgokat. Petőfi nem attól lett forradalmár, hogy egy vagy két hónapon át olvas99gatta az 1789-es (és az 1830-as) francia forradalom históriáját. Lázadó alkata, hányatott, nélkülözésekkel teli sorsa, igazságkereső természete, törhetetlen jelleme s persze hazánk akkori állapota, nemzeti elesettsége, társadalmi elmaradottsága – mindez együtt ellenállhatatlanul ragadta a forradalmi eszmék befogadására. Egy sokéves érzelmi és eszmei folyamat betetőzése, hogy a világ „uj evangyeliomának” hirdetője lett.

E betetőzés azonban eléggé pontosan meghatározhatóan ezen a tavaszon, 1846 májusában következett be. Dömsödi elvonultságából barátjához és lakótársához, Várady Antal ügyvédhez írt verses levele a bizonyság rá:

Tettvágytól égve sietett vissza Pestre, hogy a forradalmi szellemű irodalmi mozgalmat, a Tízek Társaságát tovább szervezze. Július 1-jével, a második félév megindulásával kellett volna megkezdődni a tervezett „sztrájknak”, amikor is a társaság tagjai kivonultak volna a lapokból.

Vahotnak azonban volt ideje felkészülni a támadás elhárítására, s egy látszatra fölöttébb tréfás, valójában galád módszert választott: a Pesti Divatlap júliusi első számában a Tízek tagjai közül ötnek közölte olyan írását, amelyet azok még korábban adtak át a lapnak.100 A költő felindult. Még hónapokkal később is, amikor új barátjának, Arany Jánosnak beszámolt az esetről, szenvedéllyel bélyegezte meg Vahot eljárását:

„Mondtam Vahotnak, hogy ez ellen (ti. a vahoti csíny ellen) fölszólalok nyilvánosan. Ő azt felelte, hogy ha komolyan föl merek lépni, megsemmisít. (»Merek«… »megsemmisít«… hallod ezt?) Megírtam a cikket, s benne megmutattam… hogy Vahot kijött versemet lopta. S ez világos és elcsavarhatatlan tény volt. Ő elolvasta cikkemet, s visszadobta, hogy nem fogja kiadni, s elkezdett engem gazemberezni szemtől szembe. Erre nem felelhettem egyébbel, mint kardheggyel vagy golyóval…”

Nemrég rótta meg a költő Várady Antalt 101(a fentebb idézett verses levélben) azért, mert barátja párbajozott valami „balgaságért”. Nagyon komolynak érezhette most a sértést, hogy ezúttal ő volt kész „kockára tenni” az életét. Szerencsére Vahot nem tartozott a kockáztatós emberek közé, s így a párbaj elmaradt.

De a Pesti Füzetek megjelenésére sem kerülhetett sor. A Helytartótanács urai épp eleget tudtak Petőfiékről ahhoz, hogy lapjukat ne engedélyezhessék. A sztrájk is, a lapalapítási terv is ily módon megbukott.

A vállalkozás mégsem volt hiábavaló. Igazolta az új irodalom úttörőinek kezdeményező szellemét és merészségét, s még inkább növelte az irántuk megmutatkozó érdeklődést.

A költő is tudomásul vette a vereséget. De nem érezvén jól magát Pesten, elhatározta, hogy ellátogat Erdélybe, ahol épp országgyűlésre készülődtek. A törökök kiűzése utáni átrendezés során a Habsburgok nem csatolták vissza Erdélyt Magyarországhoz, hanem külön tartományként kormányozták. A reformkorban a magyar nemesség körében egyre általánosabbá vált az Erdéllyel való újraegyesülés, az unió kívánsága. Igen valószínű, hogy Petőfit is az „erdélyi kérdés” körüli politikai izgalmak vonzották keletre.

Utazása azonban mégsem politikai eseményeivel hozott fontos változást életébe.

Az első napok versei a legnagyobb közügyekről szólnak. Szeptember elején írja a Csalogányok és pacsirtákat, benne a jóslattal:

„Már vége felé jár az éjszaka, A hajnal közeleg…” Nagykárolyban (a városban) jártában-keltében lehazaárulózza a Károlyi grófokat, s 102ostorozza a szolga népet, s a Nagykárolyban (a versben) Kölcsey szellemét idézi „az aljasságnak sarába sűlyedt” nemzet felébresztésére.

A vers címe alatt pontos dátum olvasható: „szeptemb. 7. 1846”. De egy nap múlva találkozik valakivel, s attól kezdve egy hónapon át csak szerelmes verset ír. Harminc nap alatt pontosan tizenötöt.

A tizenöt s a még később következő kötetnyi vers címzettje: Szendrey Júlia. A leány apja pedig, Szendrey Ignác, a Nagykárolyban nyíltan lehazaárulózott Károlyi Lajos birtokainak „inspektora”, felügyelője, kezelője. A képlet kísértetiesen hasonlít a gödöllői szerelemre, amely egy hercegi jószágkormányzó 103leánya iránt lángolt fel. A különbség – egyelőre – csak annyi, hogy a költő azóta még híresebb lett, s az új szerelem tárgya nem szőke, hanem ezúttal, először Petőfi életében, barna. Ami oly fontos fejlemény, hogy mindjárt az első Júlia-vers is ezzel kezdődik:

Új szerelemről beszélünk, de a költő kiigazítana bennünket, sőt ki is igazított – ami eddig volt, nem is tekinthető szerelemnek:

Számítógéppel nem lehetett volna pontosabban bemérni, hogyan kell közel férkőzni egy pár hónap híján tizennyolc éves leány szívéhez, aki a regényes fekvésű erdődi vár regényes hajlamú lakója. Pedig a költő nem taktikázott, nem számítgatott – egyetlen pillanat alatt szeretett bele Júliába.

Annál inkább fontolgatott a „barna kislány”. Azt már a költő első vallomásos pillantásainak felfogásakor pontosan tudta, hogy Petőfi Sándor nem az az ember, akit apja 104szívesen láthat vejéül. De mégis, költő… művész… nem is akármilyen… azt mondják, a legjelesebb azok között, akik a negyvenes években feltűntek. Kasznárok, szolgabírók, földesurak otromba bókjai után milyen édes izgalom egy költő szenvedélyes szavainak édes mérgét szívhatni…

A kiemelt fél sor Júlia naplójából való. Alig három héttel a sorsdöntő találkozás után már azt kellett mérlegelnie, nem szalaszt-e el egy olyan alkalmat, amely az erdődi magányba 105zárt leány életében talán soha többé nem kínálkozik. Mi ér többet: sodródni egy lángeszű költő oldalán a szenvedély vad áradatában, vagy egy jómódú, délceg, de üresfejű szolgabíró mellett a vidéki élet unalmába fulladni? „Oh, csak tudnám őt úgy szeretni, mint mennyire szerettetni érdemel. – Hátha akkor kell majd érezném, mi a szerelem, midőn már egy más leány fogja e szenvedélyes szavak édes mérgét lelkébe szívhatni; s én csak mint a halványuló múltnak csekély emléke fogok lelke előtt állani, melyet lassanként a feledés mindig sűrűbb fátyola fog végkép eltakarni.”

Az idézet Júlia ábrándozó hajlamán túl azt is érzékelteti, hogy mintegy meg akarta magát győzni e szerelemről. Vagy legalábbis ezt a benyomást keltheti e szöveg – és e történet – vizsgálójában. Az a látszat, mintha az értelem agitálni akarná a szívet. De nem szabad a látszat csapdájába esnünk. Júlia volt annyira művelt, annyira hiú s annyira merészen álmodozó, hogy az első hetek szerelmi ostroma minden bizonnyal benne is fellobbantotta az érzelmeket.

Akik ezt nem hiszik, elsősorban azzal érvelnek, hogy Petőfi – külsőleg – nem volt vonzó jelenség. Már csak azért is itt az ideje, hogy szemügyre vegyük a felnőtt költőt, hisz utoljára mint gyermeket írtuk le. Teleki Sándor, aki önmagát „vad grófnak” nevezte, s épp ez idő tájt lett a költőnek egyetlen arisztokrata barátja, meglehetősen pontos képet festett róla:

„Közép termetnél valamivel magasabb alak, sudár növéssel, arányos testtagokkal, fesztelen mozdulattal, sűrű, tömött, felálló, 106kurta fekete hajjal… csillámló bogár szemek, melyek beszéd közben csillogtak, s midőn lelkesült, vagy költeményeiből szavalt, fényesen ragyogtak; ez volt arcának legszebb része, ablakai költői lelkének… arcának bőre sárgásbarna volt, egynéhány szeplő formájú, még barnább foltocskákkal; ajkai a szokottnál valamivel vastagabbak, jól áll rajtok a mosoly, de a harag, a méltatlankodás, a gúny, a megvetés, a gyűlölet s a csalódás érzelmeinek nyilvánításai sajátszerű, majdnem kellemetlen kifejezést vettek fel…”

E kellemetlen vonásról Jókai is említést tesz, ő a maga felfokozó nyelvén démoni kifejezésről beszél. Mivel a költőt kortársai mindenképpen gyakrabban látták gúnyolódni, haragudni, gyűlölködni, ostorozni vagy csalódottan sisteregni, mint mosolyogni, érthető, ha a legtöbb emlékező az ilyen érzéseknek megfelelő arckifejezéseket jegyezte meg. De épp Jókai hangsúlyozta, hogy amikor „ezt a rideg arcot a költészet lángja megvilágítá, mikor egy költeményét elszavalta, akkor minden vonásában kigyulladt a lélek: tekintete sugárzott, alakja megnőni látszott, szoborszerűvé alakult; ilyenkor aki látta, hallgatta, belé kellett szeretnie: férfit és nőt magával ragadott”.

Júlia ezt a Petőfit ismerte meg. Még egy közönségesebb lélekre is hatott volna ez a férfi, hát még Júliára, ki az erdődi sivár magány elől francia regényekbe menekült, s köznapi emberek helyett kivételes egyéniségekről álmodozott. El kell hinnünk róla, hogy különbséget tudott tenni Petőfi Sándor és egy korlátolt szolgabíró között (kinek nevét csak azért nem írjuk ide, mert úgy került a költő 107életrajzába, mint Pilátus a Credóba, vagyis érdemtelenül).

De milyen volt Júlia? Nem a költő szemével nézve, mert hát a szerelmes szem lencséje nem „objektív”, hanem mondjuk, Jókai ízlése szerint. „Én megvallom – írja a nagy mesemondó –, hogy nem találtam olyan szépnek, mint aminőnek Sándor versei megörökíték: alacsony termete volt, egészséges arcszíne, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás; amellett rövid hajat viselt; s éppen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor.” A rövid haj persze csak Jókai felfogásában számított hibának, az eredetiség elvét hirdető költőnek ez is tetszhetett. „Szabad, merész gondolatjárása volt – írja még Jókai –, egészen összeegyeztethető férjeével: néha excentrikus, de mindig szellemdús.”

„Excentrikus” – vagyis az átlagtól elütő, „a fennálló rendbe beilleszkedni nem tudó ember”, mint egy régi lexikon mondja. De hisz épp ez lehetett az, ami Petőfinek legjobban tetszett Júliában! Annak a Petőfinek, akit épp történetünk napjaiban – 1846 októberében – egy titkosrendőri kémjelentés „extravagánsnak” bélyegzett. Ami nagyjából épp az „excentrikusnak” felel meg.

E hasonlóság volt vonzalmuk egyik serkentője, s e közös vonást minden bizonnyal kölcsönösen felismerték egymásban már az első, megyebáli találkozáson.

„Júlia, mint mindig, külsőleg e tárgyalás alatt is hideg maradt, mint ébren álmodó, keveset beszélt” – jegyezte fel róla egy kortársi megfigyelő. De a leány naplója és barátnő108jéhez írt levelei nem e hidegségről vallanak, ellenkezőleg. Júlia vívódásait megérezhette a költő, mert alig egy hónappal az első találkozás után nyílt szóval is vallomást tett.

Ez a gyorsaság akkoriban nem volt szokásban. Júlia már csak azért is kitérő választ adott, sőt hidegnek mutatkozott, mint aki még élvezni szeretné a szerelem bizonytalansági szakaszának „édes kínjait”. De tettetett tartózkodása őt is megijesztette, s a távozó költő után erkélyéről ismét biztatóan lengette kendőjét…

109

Külön könyvet kellene és lehetne írni e szerelem történetéről, de nekünk nem szabad elidőznünk itt, követnünk kell a költő rohanó életének folyását.

A szerelmesek végül is egy tavaszig tartó „próbaidőben” egyeztek meg, s a költő reménykedve búcsúzott – Teleki grófhoz ment, Koltóra.

Teleki a magyar arisztokrácia legérdekesebb alakjai közé tartozott már akkor is. Megunván a német egyetemeket, ahol szülei taníttatták, Spanyolországba szökött, ahol részt vett egy polgárháborúban, utána bebarangolta fél Európát, Liszt Ferenccel Oroszországban is megfordult. Csak két évvel volt idősebb a költőnél, s már egy életre elegendő kaland állt mögötte. Pedig ez csak a kezdet volt. A szabadságharcban Bem katonájaként vett részt, a bukás után Garibaldi oldalán is harcolt – a szabadsághős és a kalandor rokonszenvesen egyesült benne. Nem csoda, hogy az arisztokráciát gyűlölő Petőfi vele kivételt tett.

A gróf koltói kastélyában kellemesen teltek a napok, de a költőt dolgai most már Pestre szólították. Útközben hogyisne állt volna meg Debrecenben, ahol oly nyomorúságos hónapokat töltött – éppen három éve? Mikor belépett a színházba, minden szem feléje fordult, „s a lelkesedés az égiháború hangján kiáltá: éljen Petőfi Sándor!” A színészek örültek a látogatásnak, s a társulat szép, okos és rokonszenves primadonnája, Prielle Kornélia egy darabbeli dal helyett Petőfi versét énekelte el: „A virágnak megtiltani nem lehet…”

Petőfi boldog volt: olyan emberek közé ke110rült megint, akik nem származását nézték, hanem költői érdemét. Megfeledkezve pesti dolgairól, jókedvűen engedte el magát e szabad gondolkodású, független lelkű művészek között. „Testvérek vagyunk az Úrban” – mondogatta nekik, vándorszínészi múltjára utalva.

Testvérek vagyunk – e két szóban van a kulcsa mindannak, ami most egy színjáték váratlanságával történik, s amiről oly sok értetlen cikket írtak száz esztendő alatt.

Már Koltón is hallott pletykákat Júlia új udvarlójáról, itt, Debrecenben pedig arról kapott „hírt”, hogy az erdődi várkisasszony egy dzsidáskapitányhoz készül férjhez menni. Hát így vagyunk? – tombolhatott haragjában. – Hát mégis ledönthetetlenek a falak egy mészárosnak komédiás-poéta fia és az inspektor leánya között? Ki-ki a magáénak valóval? Nemcsak bosszúból, nem puszta bohémságból, hanem a csalódás okozta fájdalomban arra kellett gondolnia, hogy neki is magának valót kell találnia a maga testvérei között, s keresnie kell, sőt keresnie sem kell – itt van előtte a szép, a tehetséges művész: Prielle Kornélia. Szinte udvarlás nélkül, órák alatt megkérte a színésznő kezét. Kornélia zavartan, de boldogan igent mondott.

A házassághoz szükséges formaságok elintézése – vallásuk különbözősége volt az akadály – időt vett igénybe. A pár nap elég volt a lecsillapodáshoz. Kornélia megértette, hogy őt valaki helyett kérték meg, és nem erőszakoskodott. Évtizedek múlva, amikor emlékeit megírta, még mindig érezhető melegséggel és rokonszenvvel idézte a költő alakját, a viharos 111szerelmi fellángolást és a nem kevésbé gyors elválást.

A debreceni lánykérés mégsem puszta epizód Petőfi életében. Alighanem ez ébresztette rá Júliát arra, hogy óvatoskodásával mit kockáztat. Amikor a költő közzétette Reszket a bokor, mert… című versét, azonnal válaszolt rá.

A vers utolsó strófája így hangzott:

Júlia tudta, mit kell tennie. Megkérte Petőfinek egy barátját, hogy annak a költőhöz írt levelében ő is üzenetet küldhessen. Az üzenet csak ennyiből állt: „1000-szer – Júlia.”

Erre már csak a leánykérő levél következhetett, amit Szendrey Ignác természetesen elutasított. De ekkor már a költő véglegesen határozott, s elszánta magát, hogy visszamegy Júliáért.

Egy kicsit azonban előreszaladtunk, hogy Petőfi szerelmi történetének első nagy részét összefüggően foglalhassuk egybe. Az üzenetváltás már 1847 tavaszán történt.

Mielőtt folytatnánk a szerelmi regény történetét, vissza kell térnünk a költő 1846-47-es teléhez.

A fiatal írók sztrájkjából Frankenburg Adolf, az Életképek szerkesztője húzott hasznot. Nemcsak a maga, „hanem inkább a közügy érdekében” felhívta a Tízeket, ne hallgassanak tovább, oszlassák fel némaságra kényszerített társaságukat, és működjenek közre ismét a divatlapokban (ahogy akkoriban a szépirodalmi újságokat nevezték). A Tízek általában hajlottak a szóra, s az 1846 novemberében Pestre visszaérkező költő is verset adott az Életképeknek. A több hónapos megjelenési 113kényszerszünet után sorozatban közölte költeményeit.

Ekkor már összes verseire is szerződést kötött egy kiadóval. 1847. március 15-én, egy évvel ama nagy nap előtt meg is jelent a díszes kötet, harmincívnyi terjedelemben, méltó kiállításban. Mottójául, jelmondatául ezt a hat sort tette Petőfi könyve elejére:

Január 1-jén írta e verset, amely egész életének is mottója lehetne. Az év, melyet ilyen művel kezdett, legjelentősebb alkotásaival folytatódott. A nagy megpróbáltatások után és a még nagyobb küzdelmek előtt ezt az esztendőt kapta a sorstól költői remekeinek díszszemléjéhez. Már az első hónap az antológiák örök darabjaival, olyan sorozattal kezdődik, amelyhez foghatót ilyen sűrűségben, ilyen szinten és ilyen ütemben aligha mutat fel még egy költő – vagy akár még egy irodalom: Ha férfi vagy, légy férfi…, Kutyakaparó, Palota és kunyhó, A kutyák dala, A farkasok dala, A XIX. század költői – hogy csak a leghíresebbeket soroljuk.

A január 1-jei „jelmondat” és az utána következő versek is azt mutatják, hogy a költő most érkezett el a teljes tudatosság csúcsaira, újra és újra megfogalmazza önmagát, a saját ars poeticáját, művészi és erkölcsi elveit. A kiemelt és tulajdonképpen fölösleges is: Petőfi számára a művészet erkölcsi tett is, a költészet jellem dolga is:

Egy szolgaszellemre nevelt feudális országban, mint amilyen az akkori Magyarország volt, e költői-erkölcsi program vállalása az 115üldözöttség, a szegénység vállalásával volt egyenlő. A hivatalos siker, a jólét azoknak jutott, akik a „kegyelmes jó urak” „kegyelmes lábait” nyalták boldogan, de aki nem volt hajlandó kutyák módjára viselkedni, azzal úgy bántak, mint a farkasokkal:

A rövid sorok komoran csattognak, mint a farkasokra irányított fegyverek. A kép éles, felfokozott, szinte túlzott, de a lényegben fájdalmasan találó: ez volt az igazi költő sorsa a Habsburgok birodalmában. Nem sokkal A farkasok dala megjelenése után vasra verve vitték Táncsics Mihályt szabadságot követelő írásaiért a budai József-kaszárnyába. A költőnek is tudnia kellett, milyen veszélyeket vállal forradalmi költészetével. Ez nem a mi feltevésünk, az ő magatartása bizonyítja ezt cáfolhatatlanul. A Pesten hemzsegő rendőrspiclik egyikének jelentésében olvashatjuk a bizonyítékot: „A társaságban többnyire néma, és nem ott nyilvánítja forradalmi szellemét, hanem költői munkáiban. Petőfi a minisztérium és a Monarchia ellen szidalmakat szedett versbe, és egy fölhívást is készített Magyarországhoz a lengyelek fölszabadítására, továbbá egy forradalmi költeményt Magyarország részére, amely a szabadság minden határán túl116megy. Ezt a három költeményt Petőfi csak bizalmas körben olvassa föl vagy szavalja el. Ha észreveszi, hogy jegyeznek, akkor megszakítja előadását. Petőfi nagyon titkolódzik ezekkel a versekkel, s ez az oka, hogy a referens eddig nem kaphatta meg…”

Besúgók gyűrűjében, szegényen, a fizetett ügynökök és az elmaradt ízlésű, szánalmas irodalmárok ellenséges kritikáinak tüzében, „ábrándos golyhónak” vagy éppen „félbolondnak” gúnyoltatva – Petőfi ment a maga útján. Ha azt mondjuk – mert ezt kell mondanunk –, hogy az elvek és tettek eszményi egységét tekintve irodalmunkban senki sem állítható mellé, akkor nemcsak arra gondolunk, hogy elveiért végül is életét áldozta. Háborúkban, forradalmakban mások is haltak már meg hősökként. Talán még az eszméit megpecsételő halálnál is csodálatraméltóbb, hogy békés mindennapjaiban követni tudta a Ha férfi vagy, légy férfi… önmaga fogalmazta erkölcsi parancsát.

Amilyen könyörtelen volt saját magával szemben, annyira az elvek embereként állt helyt nemcsak a hatalommal, a kiváltságosokkal szemben, hanem barátai között is. Az alakoskodást, a cél szentesíti az eszközt okoskodását, a sima mosolyú taktikázást megvetette. Elvei kimondására mindenkivel szemben kényszert érzett. Sokan azt mondják, hogy mindez csak ifjúságából következett, később „lehiggadt” volna. Fölösleges vita, mert senki sem tudhatja, mi lett volna, „ha”… Mi csak azt tudjuk, hogy az egész világirodalomban egyetlen olyan alak van, aki mindennapi életében ennyire a konok igazmondás híve volt 117– s ez Alceste, „az embergyűlölő”. Ő azonban csak Molière képzeletében élt…

Petőfi viszont a valóságban élt, küzdött, haragudott, szenvedett, nélkülözött és meghalt – elveiért. Ha ezek az elvek parancsolták, összeveszett Tompával, barátjával és költőtársával, megszakította Jókaihoz fűződő meleg barátságát, megtámadta (1848-ban) Vörösmartyt, atyai jótevőjét, összeütközött Széchenyivel, Kossuthtal, a szabadságharc több kiváló tábornokával. A szelíd Arany Jánoson és a rajongásig szeretett Bem tábornokon kívül aligha tudnánk olyan nevet említeni a reformkor és a forradalom nagyjai közül, akivel ne lettek volna kisebb-nagyobb összecsapásai.

Ha a Hazánk című győri lapnak különben igen derék szerkesztője, Kovács Pál a költő Úti leveleiből kihagyott néhány megcsipkedett nevet, Petőfi így kezdte a dorgáló levelet: „Édes Palim! Kaptam leveledet, s többek közt azt a tanulságot merítettem belőle, hogy kisebb-nagyobb mértékben minden szerkesztő gyáva. Ebadta…” Később, amikor Kossuth már kormányzó lett, s némelyek udvaronci hódolattal vették körül, Petőfi így levelezett vele: „…másodszor is alkalmatlankodom; másodszor és utójára.” S amikor pedig, már szintén a szabadságharc idején, képviselőül ajánlkozott a kiskunok földjén, ilyen kiáltvánnyal állt eléjük: „A legjobb alkalmam volna rá most megszerettetni magamat veletek azáltal, ha az egekig magasztalnálak benneteket… Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, 118hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-kéig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz…”

Amióta választásokat tartanak a világon, nemigen fordult elő, hogy valaki is ilyen beszéddel akarta volna a szavazók kegyét megnyerni…

Ne gondoljuk azonban, hogy az elvi könyörtelenség valamiféle rideg emberré tette volna a költőt. Éppen nem! Ismerős a történelemből az a fajta megszállott, aki körül megdermed még a levegő is, aki gyengeségnek érzi a mosolyt és bűnnek a szeretetet, aki szemrebbenés nélkül áldozza fel ember mivoltát elveiért (rosszul felfogott elveiért). Petőfi távolról sem emlékeztet rájuk. Jó emberei között maga volt a szeretetreméltóság, a derű és önzetlenség, a hűség és az odaadás.

Erre is hozhatunk példát, épp abból az esztendőből, amelyből kissé kitekintettünk a költő jellemrajza kedvéért – 1847 januárjában tűnt fel Arany János, pályadíjat nyert Toldijával. Petőfi „egy ültő helyben” olvasta el a nagyszerű költeményt, és azonnal versben üdvözölte pályatársát. Petőfi legszebb életrajzának szerzője, Illyés Gyula joggal írta: „Kortársai közt Arany az egyetlen, akitől dicsőségét félthetné, s ő támogatja azt legjobban, nemcsak irodalmi téren, hanem magánügyeiben is. Kioktatja az írói mesterség, illetve az érvényesülés titkaira, tanácsokat ad neki, munkára ösztökéli… naphosszat szaladgál, hogy kiadót, pénzt és állást szerezzen neki.”119 Aki hallott már arról, hogy a művészek világában gyakran épp a legjobbakat micsoda féltékenység, irigység állítja szembe egymással, az idézett pár sorból is épp eleget tudhat meg Petőfi jellemének nagyságáról. Aki pedig azt akarja tudni, hogy milyen is az igazi barátság két magas szellemű férfi között, az feltétlenül olvassa el Petőfi és Arany levelezését. Baráti csalódások alkalmaira különösen ajánlatos, vigasztalóul és biztatásul.

De hogy Petőfi mennyire nem volt az elvek és eszmék érzelem nélküli fanatikusa, azt persze legközelebbről mégiscsak szerelmi regénye mutatja.

S ezzel a jellemrajzról vissza is térhetünk az életrajzra.

120

Újabb utazások következnek. 1847 májusában Petőfi elindult leánykérő útjára, Debrecenen át Erdődre. Egyenesen Szendreyékhez. Az apa megismételte elutasító szavát. Az anya zokogott. De Júlia minden áldozatra kész szerelméről biztosította a költőt. Ekkor Petőfi már arra gondolt, hogy megszökteti Júliát:

Júlia, érthetően, nem szökve szeretett volna távozni a szülői házból. Az ostromolt apa időt akart nyerni, egy hét haladékot kért, de alighogy a költő kitette a lábát, levélben ismét visszautasította a kellemetlen kérőt. Május 25-én Petőfi ünneplőbe vágta magát, s ismét megjelent Szendreyéknél, komor engesztelhetetlenséggel követelve a leányt.

Az apa válaszút elé állította lányát: ha kitart a költő mellett, ám legyen, de amennyiben akarata ellenére megy férjhez, nem kap hozományt; válasszon: vagy apja, vagy a kérő.

Mindenki tudja, hogyan döntött Júlia. Annak idején is hamarosan megtudta az egész ország, mert Petőfi már másnapi Úti levelében közhírré tette:

„Dicső, dicső leány!

Kettő között kellett választania: szülei közt és köztem.

Engemet választott…”

121

Megesett már persze a világtörténelemben, hogy egy szerelmes leány ilyen döntésre kényszerült. De Júlia helyzete azért mégsem mindennapi volt, nem egyszerűen szülei és szerelme között kellett választania. Az egyik oldalon, a szülők mellett a vidéki élet unalma várta, a másikon a regényes élet és a bizonyos dicsőség. Innen nézve nem is lehet vitás, merre hajlik a mérleg nyelve. De a dolgot máshonnan is kell nézni, s ha Júlia erre nem gondolt volna (gondolt!), nem alaptalanul aggódó szülei bőven felvilágosíthatták (fel is világosították). Mert „mindenki tudja”, hogy Petőfi nemcsak híres és sokak által becsült költő, hanem bohém is, csapodár, ezt tanúsítják versei éppúgy, mint a nagyon is emlékezetes debreceni leánykérés. Mi lesz, ha férjként, apaként is így folytatja?

A legtöbb szerelmes nő azt hiszi, hogy a bohém férjjelölt kalandvágyát épp ő fogja elcsitítani; Júlia is nyilván hitt ebben. De Petőfi nemcsak híres és sokak által becsült költő, nemcsak csapodár hírű bohém, hanem forradalmár is, ezt versei még inkább elárulják, nem kevésbé az olyan, még emlékezetes esetek, mint a Károlyi gróf lehazaárulózása. Mi lesz az ilyen emberből? Hisz az ilyen mellett a nyomor, a börtön a legkevesebb, amire el kell készülni, verseiből látszik, hogy ő is gyötri magát nem is „egy gondolattal”, amely várható sorsát kutatja.

Ha Júlia mindezt meggondolta, és meg kellett gondolnia, akkor megértjük, miért áradozik a költő a „dicső, dicső leány”-ról.

Az öröm annyiban volt korai, hogy a Júlia makacsságától megdöbbenő szülők még min122dig nem véglegesen adták fel a csatát. Az esküvőt szeptember 8-ára tűzték ki, abban az önmagát leleplező reménykedésben, „hátha történik valami addig”. A szerelmeseknek még találkozniuk sem szabad addig, legfeljebb „levélileg”.

Mit tehet a költő, ha szerelmes, ha állása sincs, és várnia kell az annyira áhított szeptemberi napig? Utazik, mint egyébként is szokta, ennél kisebb okok nélkül is.

123

Petőfi tehát barangolt még egy kicsit a környéken, ideértve még Szalontát is, ahol Aranyt látogatta meg, azután június közepén visszatért Pestre. Itt, már a családfői kötelmekre gondolva, eddig írt összes költeményeit eladta egy kiadónak, azután július 1-jén nekivágott 1847-es második, még nagyobb útjának: Felső-Magyarországon át Erdődig.124 A kerülő oly nagy, mint amilyen hosszadalmas harcot követelt Júlia meghódítása.

Vác, Rimaszombat, Murány, Miskolc, Szerencs, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Munkács, Szatmár után végre Erdődön, jóval a határidő előtt. Az utazásról gyönyörű lapokat olvashatunk az Úti levelekben, a reformkori magyar próza legszebb és ma is legélőbb alkotásában. Nekünk itt a végcélra kell szorítkoznunk.

Egy évvel első találkozásuk után, 1847. szeptember 8-án, a kora reggeli órákban tartotta esküvőjét Petőfi és Júlia. A vőlegény fekete atillába, a menyasszony fehér selyemruhába öltözött. Szendrey Ignác komor gőggel távol maradt, a családból csak az anya és a húg (a későbbi Gyulai Pálné) volt jelen.

„Midőn az ifjú pár a vár alatt álló négyes fogathoz lement – írja Sass Károly, ki Istvánhoz hasonlóan szintén jó embere volt a költőnek, a titkos szerelmi levelezést is bonyolította –, akkorra Szendrey Ignác is lejött… s leányától búcsút is vett. Petőfi a család többi tagjától történt elbúcsúzása után figyelemmel kísérte ipát, hogy szól-e hozzá, vagy legalább felé fordítja-e szemét. Szendrey nem tette ezt egyiket sem…”

Petőfi várt egy pillanatig, azután keserű kacajjal elhajtatott. A kocsi egyik kereke eltört. Az ifjú házasok első éjszakájukat egy fogadóban töltötték. Maga a költő számolt be erről is, kópés mosollyal: „…házasságom első éjét a fogadóban! nem hiába vagyok a csárdák költője.”

Petőfi, úgy látszik, meg akarta mutatni Júliának hogy ha nem is szolgabíró vagy dzsidás főhadnagy, de azért… Megkérte hát Teleki 125grófot, adja át a mézeshetekre koltói kastélyát, amit a „vad gróf” meg is tett, barátságból is, meg talán azért is, mert tudta már, hogy ami e még mindig csak huszonnégy éves költő körül történik, az már történelem és a magyar utókor örök része.

Verset írni a szerelemről – mindennapos dolog. A házasságról lírázni – ez már ritkább. De az egészen egyedülálló, hogy Petőfi a versek mellett még nyilvános úti levelekben is ország-világ előtt számolt be mézesheteiről: „…hazugság, amit tartanak közönségesen, hogy a házasságban megszűnik a szerelem. Én most is oly forrón, oly lángolón szeretem feleségemet, mint hajdanában nőtlen koromban, pedig már egy hét mulva két hete lesz, hogy megházasodtam.”

Mint az idézetből is látszik, a feszültséget, az izgalmakat a boldog derű időszaka követte. Ha nem is megszöktette, de szinte elrabolta 126Júliát, mint az oroszlán a nyílvesszőt, meg lehetett pihenni. Petőfinek talán eszébe jutott ez az oroszlános vers, melyet fentebb idéztünk, s most folytatja a képet:

Nem kell földöntúli jóstehetséggel bírni ahhoz, hogy valakit ilyen boldogságban is mélabús előérzet szálljon meg. Nemcsak a lángész, minden halandó tudja, hogy „elhull a virág, eliramlik az élet”, legfeljebb nem tudja így megfogalmazni. S azért nemcsak Petőfinek, minden érzékeny és gondolkodó szerelmesnek épp a boldogság pillanataiban eszébe juthat a komor kérdés:

Mint tudjuk, Júlia később elhagyta a költő nevét. Nem „szerelemből”, éppen nem, keserves szükségből, elesett, reménytelen álla127potában, egy nemzet katasztrófája után. Anélkül, hogy az emléke körüli százados vitában igazságot akarnánk osztani, rögzítsük már itt, hogy Szendrey Júlia élete addig tartozik a magyar irodalomtörténethez, amíg férje élt. S amíg Petőfi Sándor élt, Szendrey Júlia a költőhöz illő és méltó feleség volt. Társadalmi állását, szüleit megtagadva, vállalva a jövő veszélyeit, Petőfi mellé állt, és ez – bármi történt később – tisztességére, becsületére válik, ha tetszik, érdeme: boldoggá tette költőnket, kinél jobban senki sem érdemelte meg a boldogságot.

128

1847 késő őszén, már Pesten írta a költő e halhatatlan sorokat a Bolond Istókban. Nem sejthette, hogy ezzel írta le igazi jelmondatát, legszomorúbb jóslatát: már két éve sincs hátra.

Mielőtt a történelem örökre kiragadná e boldogságból, vessünk egy pillantást az oroszlán utolsó nyugodt fészkére…

Pesten a Dohány utcában laktak, az úgynevezett Schiller-ház első emeletén, három szobában, amely közül az egyiket Jókai Mórnak adták ki. Hihetünk hát Jókainak, aki szemtanúként így festi le a három szobát:

„Az egyik volt az enyim, a középső a közös étkező, túl rajta a harmadik, az volt Petőfiék lakása; író-, háló- és elfogadó-szoba egyben. Szerény bútorzat; a legbecsesebb a könyvtár: csupa díszkiadású művek, Béranger, Hugo Victor, Heine költeményei; a girondisták története Lamartine-tól, Shakespeare angolul, Ossian, Byron és Shelley. Falain körül remek kőrajzú arcképei a francia forradalom kiváló alakjainak… Ez volt az egyedüli fényűzése…”

A fiatal pár egyetlen szórakozása a színház. Petőfi szinte szünet nélkül dolgozik. Nem tud eltelni terveivel, egyre nagyobb vállalkozásokba fog: hősköltemény Lehelről (töredék marad), szatirikus elbeszélés a maradi magyar nemesség típusáról, A táblabíróról (ezt sem tudja befejezni, pedig remekműként kezdődik a vers), Vörösmartyval és Arannyal elkezdi Shakespeare fordítását (a Coriolanus készül el, s a Rómeó és Júlia néhány jelenete), s közben ontja a kisebb verseket, olyanokat is, 129amelyek közül egy-kettő önmagában is elegendő volna a halhatatlansághoz: A téli esték, A puszta télen.

Olyan ütemben dolgozott, hogy ha néhány nyugodt hónapja van még, művei gyarapodtak volna legalább még egy kötettel.

De „egyszerre leszakadt az ég a földre… a forradalom kitört Olaszországban”! Európa állapota olyan volt akkor, hogy az olasz szabadságharcnak egyetemes robbanáshoz kellett vezetnie. „Szicília a rakéta – írta Vasvári 130Pál, a költő eszméinek hű társa –, mely felrobbantja Európát.” Így is lett. A forradalom, folytassuk immár Petőfi szavaival, „Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párizsban termett, mint férfi… lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott, végre Bécset is fölgyújtotta, Bécset!… és mi folyvást lelkesedtünk ugyan, de nem mozdultunk. Az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd és nem tett.”

Hogy a tett napja elkövetkezett – rendkívüli jelenség ez a történelemben –, mindenekelőtt egyetlen ember érdeme: március 15-e nem lehetett volna Petőfi nélkül.

131

„Holnap ki kell vínunk a sajtószabadságot! és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?” – e gondolattal aludt el Petőfi a március 14-éről március 15-ére virradó éjszakán, miután az éj nagy részét „imádott kis feleségével” töltötte, a forradalom legelső lépéséről „tanácskozva”.

Petőfi e vallomásában nemcsak az az érdekes, hogy Júlia milyen „buzdítólag” állt a költő mellett a történelmi órákban, mennyire be volt avatva férje terveibe. A forradalmi napló második fejezetének – mert abból idéztünk – legérdekesebb része a kérdés, amellyel Petőfi „elaludt”: „és ha lelövöldöznek?”

Bizony, időnként elfeledkezünk arról, hogy mi is zajlott március 15-én… Nem az eseményekről, azokat kívülről fújjuk: jelentőségükről feledkezünk meg. Másfél évszázad iskolai és egyéb március 15-i ünnepélyeinek hatása 133alatt képzeletünkben maga a nagy nap is kezd hasonlítani valamiféle iskolai ünnepélyhez, szavalgatással és szónoklatokkal felcifrázott diákfelvonuláshoz. Mert hogy végül is vérontás nélkül ért véget a nap, utólag visszatekintve békés dáridónak látszik az egész, egy kicsit nagyobb méretű majálisnak.

De Petőfiék nem láthatták előre, hogy az illetékes hatóságok végül is nem mernek tűzparancsot kiadni. Minden addigi történelmi tapasztalatuk, kivált az általuk annyira tanulmányozott francia forradalmaké, azt bizonyította, hogy a jogaiért tüntető népnek a hatalom golyóval szokott felelni, mint ahogy 1789 júliusában, 1830 júliusában és 1848 februárjában is történt.

Azért, mert Petőfi a továbbiakban nem emlegeti éjszakai gondolatait, nem szabad azt hinnünk, hogy másnap reggel már eszébe sem jutott többé a félelem, ellenkezőleg: bizonyosak lehetünk abban, hogy az egész napot állandó forradalmi készenlétben, idegfeszítő izgatottságban, szorongásban csinálták végig. Március 15-e nemcsak a hatalom feletti győzelem diadalmámora, hanem a tett következményeitől való félelem legyőzésének felszabadító öröme is. A szorongató kételkedés és a bizakodás harcát fel kell ismernünk azokban a tudatosan száraz, tényközlő mondatokban is, amelyek csak a cselekvésről beszélnek, s hallgatnak a lélek belső küzdelmeiről.

Idézzük Petőfit, mi történt, amikor reggel előadta szándékát a „sajtó rögtöni fölszabadításáról”:

„Társaim beleegyeztek. Bulyovszky és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én 134föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna.

– Jó jel! – kiáltánk föl egyhangúlag.

Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma?

– Szerda – felelt egyik.

135

– Szerencsés nap – mondám –, szerdán házasodtam meg!

Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mindkettő riadó tetszéssel fogadtatott.”

Képzeljük el a jelenetet: Vasvári és Petőfi föl és alá jár a szobában, Vasvári bottal hadonászik – az izgatottság letagadhatatlan külső jegyei ezek. Utána a Bécs felé repülő szuronyra „egyhangúlag” kiáltják: „Jó jel!” Mint ahogy a szerdai napot is „szerencsésnek” találja Petőfi házassága miatt. Csakugyan olyan babonásak lettek volna a magyar értelmiség legfelvilágosultabb vezetői, hogy kedvező előjelekben és szerencsés napokban hittek? Nem, ezek a belső feszültségből fakadó szavak arról árulkodnak, milyen nagy elszántságra volt szükségük, milyen szívesen támasztották meg bátorságukat jelentéktelen mozzanatokkal is.

A többit minden magyar tudja, már kisdiák korában megtanulja. Mégis érdemes követnünk a költő naplóját, mert a folytatásban sem beszél a vállalkozás kockázatairól, s hasznos lesz, ha pótoljuk e szándékos mulasztását. A négy kezdeményező Petőfi lakásáról a Pilvaxba sietett, a pesti értelmiségi ifjúság kedvelt találkozóhelyére. Az arcukba csapó eső nem csupán egy-két cifra indulatszóra, hanem kellemetlen gondolatokra is ragadhatta őket.

Heinrich Heine, a nagy német költő, kit Petőfi is igen becsült, az 1830-as francia forradalomról írva kifejtette, milyen időjárás kell 136egy sikeres népi megmozduláshoz: az esőnek például „nem szabad esnie”, mert „az eső elriasztja a férfiak, asszonyok és gyerekek” tömegét. Petőfiék minden bizonnyal ismerték Heine „forradalmi meteorológiáját”, s Heine nélkül is tudták, hogy az eső ellenük dolgozik, de azt is tudták, hogy nem lehet habozni, várakozni: a bécsi forradalom a pesti hatóságokat is megbénította, de ez az aléltság nem tarthat sokáig – azonnal kell cselekedni. „…a lelkesedés olyan, mint a görögtűz; a víz nem olthatja el”, ebben bízott Petőfi – és igaza lett.

De amikor a Pilvaxba értek, még jóval nyolc óra előtt, a vállalkozás sorsa fölöttébb bizonytalannak látszott: Petőfi legközelebbi eszmetársai közül csak kevesen voltak jelen.

A különböző történeti munkákban nagy a zavar a tekintetben, hogy hány fiatal lehetett is a Pilvaxban azon a sorsdöntő reggelen. Petőfi naplója szerint a kávéház „már tele volt ifjakkal”, amikor a négyek megérkeztek. Más források szerint csak hatan jelentek meg – Petőfiékkel együtt. Mind a két állítás igaz 137lehet, s ellentmondásuk is megszüntethető, ha figyelmesen olvassuk a forrásokat: azok, akik megrovólag keveslik a jelentkező fiatalok számát, a vezetőkről beszélnek, az úgynevezett „közvélemény asztala” hangadóiról. Közülük bizony csakugyan többen is hiányoztak, híres írók és színészek, akik a nap folyamán fognak csatlakozni Petőfiékhez. A névtelen harcosok tömegéből azonban bizonyára már ekkor is legalább tíz-húsz fiatal tartózkodhatott a kávéházban, Petőfi különben nem írhatta, közvetlenül az események után, hogy a Pilvax „tele volt”.

A Pilvaxban Jókai beszélt a fiatalokhoz, és Petőfi elszavalta Nemzeti dalát, a verset, amely történelmet csinált. „Riadó tetszéssel” fogadták – jegyzi fel Petőfi. De ez természetes is. A márciusi ifjak itt még egymás között vannak. A siker mégis megnyugtató, ha nem is mindent eldöntő.

Amikor Petőfi lakásáról négyen elindultak, néhány polgári ruhás titkosrendőr feltartóztathatta volna őket. Most, hogy némi – feltehetően idegesítő, sőt idegtépő – várakozás után elindulnak az egyetemi ifjúság csatlakoztatására, egyetlen fegyveres járőr elegendő volna szétzavarásukra, sőt a vezetők letartóztatására. Ki tudná ezt jobban, mint éppen Petőfi? Évek óta idegeiben hordozza az üldöztetés megannyi terhét, tudja, hogy lépteit rendőrkémek figyelik; ha senkinek, neki azzal is számolnia kell, hogy már a Pilvax-beli gyülekezést jelentették a Helytartótanács urainak. Talán ezért is siet annyira; nem akar tovább várni a kávéházban. „Egy negyedórát még várjunk” – mondta türelmetlenül, s a 138negyedóra elteltével a húsz-harminc főnyi csapat a szakadó esőben az orvosi egyetemre sietett.

Ez volt az a pillanat, amikor a hatalom még mindig cselekedhetett volna, különösebb kockázat és áldozat nélkül. Némely történelemkönyvekben azt olvashatjuk, hogy ehhez kevés volt a Pest-Budán állomásozó katonaság, ezért nem avatkozott be a Helytartótanács. A tények tanúsága szerint viszont a két városban több mint nyolcezer katona várt parancsra – vagyis a Pilvaxból kiinduló kis csapatot több százszoros túlerő fenyegette. Ha a Helytartótanács urai mégsem adtak utasítást a mozgalom elfojtására, annak két más oka volt: féltek saját hadseregük olasz katonáitól, akikről feltételezték a magyarok iránti rokonszenvet, s még inkább: sejtelmük sem volt az ifjak valóságos céljairól.

Működtek a kémek, de rosszul. A kora délelőtti órákban ülésező Helytartótanács kapja a jelentéseket, melyek szerint az ifjúság „az egyetem épülete felé menetet intéz”, de a jelentések tartalma éppolyan félrevezető, mint amilyen csapnivalóan magyartalan a nyelve. Gróf Zichy császári-királyi kamarás még mindig abban a hiszemben él, hogy Petőfiék március 19-ére akarják megszervezni az igazi tüntetést (a korábbi terv csakugyan ez is volt), a maga bürokrata eszével a március 15-i felvonulásban csak a rektor „személye elleni” megmozdulást lát.

Mondjuk ki tehát világosan, hogy a Helytartótanács elsősorban azért nem adott ki parancsot a fegyveres elhárításra, mert nem látta át a helyzetet, s mire felébredt, már késő volt. 139140Ebből azonban az is következik, hogy a siker e tekintetben is mindenekelőtt Petőfi érdeme: hajthatatlan, habozást nem ismerő sietsége nemcsak alkatából fakadt, hanem tudatos forradalmi számításból is – tudta, hogy csak órák állnak az ifjúság rendelkezésére.

A költő Nemzeti dala, Jókai és Vasvári beszédei nyomán az egyetemi ifjúság óriási többsége késznek mutatkozott a harcra. Hogy a mozgósításban milyen szerepe volt személyesen Petőfinek, arra hiteles kortársi tanúvallomásunk van. Vajda János, akkor még a fiatalok között is egészen ifjú költő (tizennyolc éves volt 1848-ban) Petőfi napja című emlékezésében elmondja, hogyan fogadták a Pilvax küldötteit az orvosi egyetemen:

„…a tanár eréllyel és ridegen tiltakozott a berontás merénylete ellen. Egy szempillantásnyi csönd állott be; kínos, aggasztó csönd; az ifjúság habozni látszott, mit tegyen. Ha a tanár mellé áll, vége a kísérletnek… hogy ez őrületes merénylet, lőpor és golyó vagy szuronyhalál nélkül végződjék, arra ugyan senki nem mert fogadni eggyel száz ellen sem…”

Vajda szerint a „Petőfi-bálványozók”, akik készek voltak vele esni el „a harcban”, magukkal ragadták a többieket az udvarra – ahonnan a székről szavaló költő szavai sodorták tovább az egybeforrt tömeget.

Itt, az orvosi egyetem udvarán állta ki a Nemzeti dal az igazi tűzpróbát, itt bizonyosodott be, hogy mekkora lelkesítő erő árad belőle. A verset már másfél évszázad koptatja, és néha már nem is gondolunk arra, hogy milyen hatalmas történelmi tett volt egy sok száz főnyi tömeg elé lépni a felszólítással:

141

Csak négy mondat, egy kérdőjeles a gondolkodásnak, három felkiáltójeles a tettnek. De megérti-e az ifjúság és Pest népe a pillanat parancsát? Mi lesz, ha az egyetemi fiatalok az udvarról nem vonulnak tovább az utcára? A költő hiába érzi, tudja, hogy „itt az idő”, ha erről nem tudja meggyőzni a tömeget, nemcsak önmaga válik halálos veszélybe sodródott ámokfutóvá, az ügy is végzetes vereséget szenved: egy balul sikerült forradalmi kísérlet után a várost minden bizonnyal szigorú katonai ellenőrzésnek vetnék alá, s a kudarc Kossuthék pozsonyi és bécsi fellépését is erőtlenné tenné.

De sikerült. „A görgeteg megindult – írja Vajda –, ellenállhatatlanul sodorva magával a lakosságot.” Landerer nyomdájához már mintegy ötezer ember vonulhat. A szabadságot, az egyenlőséget és Kossuthot éltetik, s mindenekelőtt a sajtószabadságot.

Landerer nem volt nagy szakértője a forradalmak történetének, de azt pontosan tudta, hogy ötezer ember kívánságának nem jó ellentmondani. Ám gondolnia kellett egy esetleges későbbi felelősségrevonásra is. Ezért forma szerint hangosan tiltakozott, amikor Petőfiék eléje tették a 12 pont cenzúrátlan kéziratát, bizalmasan viszont megsúgta nekik a megoldást, amelyet ők maguktól is kitaláltak volna: „Foglaljanak le egy sajtót…

A fiatalok a nép nevében lefoglaltak egy 142nyomdagépet, Landerert pedig főnöki irodájába zárták. A nyomdászok szedni kezdték a 12 pontot, magyar és német változatban is. Petőfi levetette magát az egyik szedő asztala mellé, és elkezdte leírni a Nemzeti dalt!

Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Miért nem volt kézirat a költőnél? E kérdést eddig soha nem tették fel, pedig a dolog egyáltalán nem magától értetődő. A szavaláshoz nem kellett kézirat, Petőfinek különben is bámulatos emlékezőtehetsége volt. De a vers kinyomtatásához már írott szöveg kívánatos, ezt 143még az is tudja, aki nem költő, s nem volt, mint Petőfi, maga is szerkesztő. A 48 sor leírásához viszont – olvashatóan kell írni! – idő szükséges, az idő pedig drága, nem lehet kiszámítani, beavatkozik-e a hatalom, s ha igen, mikor.

Petőfi mindezt felmérhette, s ha mégse vitt magával kéziratot azon a reggelen, akkor annak csak egy oka lehet: egy esetleges kudarc esetére nem akart írásos bizonyítékot maga ellen! Ez is azt bizonyítja, mennyire tudatában volt annak, hogy mire vállalkozott!

A „türelmetlen” Vasvári ollóval levágja az első szakaszt, és átadja a szedőnek. Azután levágja a következő strófát – és így tovább, a hat versszakot hat munkás szedi ki. Az utolsót már diktálja a költő.

144

Miért „türelmetlen” Vasvári? Miért diktálja az utolsó strófát Petőfi? Csak azért, mert ifjúi hiúságukban szeretnék minél hamarabb látni a szabad sajtó első termékét? Vagy mert nehéz szóval tartani a nyomda előtt esőben várakozó tömeget? Meglehet, ezért is. Igen valószínű azonban, hogy még mindig a hatalommal való versenyfutás tudatos szándéka vezeti őket. Róluk, ha téves jelentésekből is, de tud a Helytartótanács. Ők azonban semmit sem tudhatnak az ellenfél szándékairól, lépéseiről. Talán már meg is indultak a katonák a kaszárnyából. Talán már a nyomda közelében vannak. Micsoda balvégzet volna most, a diadal küszöbén elbukni! Sietni kell, minden perc veszteség vereségbe vezethet! Ezért „türelmetlen” Vasvári és Petőfi…

A kész verssel természetesen Petőfi rohant ki a nép elé. „Egy atya, ki szeretett gyermekét a halál torkából menti meg, nézhet csak olyan elragadtatással gyermekére, mint nézett Petőfi ezen cenzúrátlan nyomtatványra” – jegyezte fel egy szemtanú. Egy másik kortárs pedig, azon melegében, így rögzítette a nyomda előtti szavalás hangulatát:

„…közkívánatra Petőfi szavalá el ismét költeményét, melynek elragadó hatása nemhogy csökkent azáltal, sőt mindinkább növekedni látszék. Az egész Hatvani utca tele volt emberekkel, kik a versszakok eskürefrainjét egekig ható robajjal utánzengék. A dicsőített fiatal népköltőben itt, ezernyi sokaság előtt, szabad ég alatt, bátor homlokával s eltökélt arckifejezésével, egy őskori látnokot képzeltünk magunknak, ki rabigába vert honfiait, véreit láncaiknak összetörésére szólítja fel s ösztönzi – 145s hozzáképzeltük a halhatatlanság örökzöld borostyánját halantékira!”

Az első döntő diadal örömében Petőfiék elhatározták, hogy délután népgyűlést hívnak egybe a Múzeum terére. Itt megint fel kell tennünk egy kérdést: miért? Mi szükség volt gyűlésre, amikor délelőtt céljukat már elérték a sajtószabadság „tettleges” érvényesítésével?

A válasz felét akkor kapjuk meg, ha a hatalom magatartásán gondolkodunk el. Más forradalmakban rendszerint az határozza meg az események menetét, hogy a felkelési kísérletre a hatalom erőszakkal felel, s ettől kezdve az erőviszonyok alakulása szerint újra támad a 146forradalom, vagy esetleg visszavonul. Itt azonban az egész délelőtt folyamán csak az egyik fél lépett, a másik az értekezletesdin nem jutott túl. Petőfiéknek azonban számítaniuk kellett arra, hogy a Helytartótanács vagy akár a megijedt városi polgári hatóság erőszakhoz folyamodik. Erőt akartak tehát mutatni, hogy biztosíthassák a délelőtti vívmányt. S ha kellő erővel tudnak felvonulni, akkor mind a városi hatóságot, mind a bécsi udvart képviselő Helytartótanácsot a kész helyzet elfogadására is lehet kényszeríteni.

Ennél többre Petőfiék nem gondolhattak. Ahogyan Jókai Mór később megmagyarázta: „Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja, hogy mit tegyen. Legelőször is elkergeti a kormányt, körülveszi a parlamentet, de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, amikor a kancellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban?”

A márciusi fiatalok tehát a továbbiakban „csak” annyit tehettek, hogy a helyi hatóságokat kényszerítik megadásra.

Délután – olvashatjuk a költő naplójában – „a szakadó eső dacára mintegy 10 000 ember gyült a muzeum elé”. Innen vonult a nép a Városházához. Akik befértek a tárgyalóterembe, körülvették a városatyákat, és csatlakozásra szólították fel őket. A többség pedig kívülről adott nyomatékot a küldöttek szavának. Legnyomósabb azonban maga a látvány lehetett: az illedelmes viselkedésre nevelt polgárok döbbenten figyelték a padok, sőt, uram bocsá’, az asztalok tetejére kapaszkodó, sáros csizmájukkal tintásüvegeket felborító ifjakat. Az egyik tanácsnok mégis nekibátorodott 147annyira, hogy távozásra szólította fel a tömeget, megígérve, hogy higgadtabb viszonyok között majd megvitatják a 12 pontot.

Bentről, majd kintről is orkánként zúg a költő immár jelszóvá vált s ezrek szájából süvöltő szava: „Most vagy soha!” A városatyák engedni kényszerülnek.

„Egyszerre az a hír szárnyal, hogy katonaság jön… – írja Petőfi – körülnéztem, hogy az arcokat vizsgáljam, egyetlen egy ijedt arcot sem láttam… minden ajkon e kiáltás: fegyvert! fegyvert!”

A katonaság nem jött. Annál inkább özönlött a tömeg a Városházához. A lavina, amelyet reggel négy ember indított el, húszezres hömpölygő görgeteggé dagadt. Ekkora erőre támaszkodva Petőfiék elszánták magukat a nap méltó megkoronázására: a tömeg élén Budára vonultak, „a helytartó tanácsot föl148szólítandó, hogy a cenzurát rögtön eltörölje, Stancsicsot szabadon bocsássa, a katonaságnak rendeletet adjon, miszerint ügyeinkbe semmi szín alatt be ne avatkozzék”.

Ez az utoljára említett követelés mintegy utolsó bizonyítéka annak, hogy a költő az egész nap folyamán szüntelenül számolt a katonaság erőszakos fellépésével. Szerencsére délután a Pesten és Budán még sohasem látott óriási tömegtüntetés hosszú időre elvette a fegyveres erő beavatkozási kedvét. „A nagyméltóságu helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, s öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. (Lapok Petőfi Sándor naplójából)

Stancsics, vagyis Táncsics Mihály börtönének ajtaja megnyílt, s még este győzelmi hangulatban fogadta e hírt a Nemzeti Színház közönsége. A forradalom első napja színházi előadással ért véget, miután – ez is ritka a történelemben – vér nélkül zajlott le.

De a legkivételesebb jelenség maga a költő. Már másnap büszkén írta, versben is:

Szokatlan a dicsekvés, de teljesen jogos: a világtörténelemben sok kiváló forradalmár 149küzdött, és sok nagyszerű költő alkotott, de Petőfi az egyetlen költő, aki egy népforradalmat személyesen vezetett!

A dicsőség napjai gyorsan elszálltak. 1848 májusának utolsó napjaiban Petőfi egy hírlapi cikkében ilyen keserű hangot ütött meg:

„Tény, hogy még a márciusi napokban is a magyar nemzet kedvence voltam… néhány hét, s ime egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Minden elmenő hazafiúi kötelességének tartja egy-egy követ hajítani rám…”

Mi okozta e megdöbbentő változást? „Mit vétettem” – kérdi maga a költő is, és így felel: „Egy verset írtam, melynek tartalma, hogy nincsen többé szeretett király, és egy népgyűlésen kimondtam, hogy a minisztériumban nincs bizalmam.” Ha csak durva vázlatossággal is, de ismertetnünk kell a márciusi forradalom utáni állapotokat, hogy a költő és a minisztérium, vagyis a kormány ellentétét megértsük.

1848 márciusában a forradalmaktól megrémített bécsi udvar engedményekre kényszerült, és Magyarországon is – először a Habsburgok alatt – független kormány alakult. A haladó nemesség kiváló tagjaiból állt ez a kormány, Batthyány vezérlete alatt tagja lett Kossuth, Széchenyi, Eötvös, Deák is. A miniszterek általában jó hazafiak voltak, de mint nemesek, természetszerűen saját osztályérdekeiket is féltették: Amellett, Kossuth kivételével, reformerekként gondolkodtak, idegenkedtek a forradalmi megoldásoktól, a kihar150colt vívmányokkal befejezettnek tekintették a forradalmat.

Petőfi viszont mint forradalmár és mint a kisemmizett milliók képviselője, márciust csak első felvonásnak tartotta, amelyet majd követni kell a második felvonásnak, minden feudális maradvány felszámolásának. Épp ezért kezdettől fogva bizalmatlanul tekintett a nemesi miniszterekre. Még hevesebb politikai ellenszenv támad fel benne akkor, amikor tapasztalnia kellett, hogy a kormány nem meri erélyesen szervezni a nemzeti önvédelmet.

Petőfi mint tudatos forradalmár, mint a történelem kiváló ismerője és a Habsburgok elszánt ellensége egy pillanatig sem hitt az udvar jóhiszeműségében. Ma már okmányok bizonyítják, hogy ebben feltétlenül neki volt igaza: ismerjük az aktákat, amelyekből kiderül, hogy az udvar csak ideiglenesen engedett, s várt az alkalomra, hogy fegyverrel törje le a magyar forradalmat is. A felelős magyar kormány mentségére két dolgot is megemlíthetünk. Először is: ők még nem láthatták olyan tisztán a bécsi udvar szándékait, mint azóta mi láthatjuk. Másodszor: kötelességük volt, ameddig lehet, a békés megoldás lehetőségét keresni. A fejlemények azonban Petőfi forradalmi éleslátását igazolják.

Már áprilisban így intette Petőfi a nemzetet, követelve, hogy a forradalmi ország ne álljon 151meg „félúton”. Az aggódás tomboló haraggá nőtt, amikor Petőfinek azt kellett tapasztalnia, hogy a magyar kormány ugyan csak tárgyalgat, de a bécsi udvar által bátorított ellenforradalmi erők már nyíltan készülődnek. Ekkor történt, hogy egy népgyűlésen szépítgetés nélkül, nyers szavakkal megtámadta a kormányt.

Az ilyesmit persze egyetlen kormány sem szereti. A költő ellen megindult a titkos és nyílt rágalmazók politikai hadjárata. Petőfi fokozatosan elszigetelődött.

Ilyen helyzetben következett el a nemzetgyűlési választások ideje. A költő Szabadszállás képviselőjének jelöltette magát, azt szerette volna, hogy a nemzetgyűlés fórumán szerezhessen híveket eszméinek.

Korábban idéztünk már A Kis-Kunokhoz intézett felhívásából. „…ti nem vagytok remek emberek” – így bizony nem nagy sikerrel lehet udvarolni a választóknak. Mégsem ezen múlott Petőfi képviselősége, voltak hívei a kiskunok között. Csalárd módon azonban megakadályozták hívei felvonulását és szavazását, őt magát pedig erőszakkal kényszerítették távozásra. Mit erőszakkal? Mondjuk ki magyarul: kis híján agyonverték.

„…körülvett egy egész dühöngő részeg csorda. A jel meg volt adva, mindenhonnan tódultak felém, s több mint száz torok bőgte körülöttem:

– Ez a hazaáruló, ez az akasztófáravaló muszka spion, aki el akarja adni az országot; szaggasd szét, üsd agyon!”

Nemzetőri fedezettel távolították el Petőfit Szabadszállásról, miközben a másik úton 152zászlóval vonultak fel szentmiklósi és lacházi választói…

Petőfi kétségbeesett haragjában sem a népet ostorozta, „hanem ámítóit, félrevezetőit”: „a nép én előttem szent, annyival inkább szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek. – Dicsértessék a nép neve most és mind örökké!”

Cikkek sorozatában tájékoztatta a közvéleményt, leleplezte ellenségeit, készült az új választásra. Erre azonban nem került sor – az események túlhaladtak a nemzetgyűlési vitákon. A készülődő ellenforradalom és a forradalom összecsapásában mellékessé vált egy helyi választási csalás ügye. Az az igazság azonban, hogy az illetékes nemzetgyűlési és kormányzati szervek addig sem nagyon igyekeztek Petőfinek igazságot szolgáltatni: sokan örültek annak, hogy a nyers szavú költő nem kapott helyet a képviselők soraiban.

Petőfi mégis elmondta mindazt, amit a nemzetgyűlésben nem fejthetett ki: verseiben és cikkeiben még hevesebben ostorozta a kormányt. Különösen két kérdésben fajult el a vita. Az új hadsereg megszervezése és az olasz segély körül csaptak össze a legtöbb sebet okozó szenvedélyek.

Minden tekintetben a költőnek volt igaza, amikor a nemzetgyűlési többséggel szemben újra és újra elvi következetességgel kiállt az olasz szabadságharc nyílt támogatása mellett, és megbélyegezte azt a megalkuvó politikát, amely a magyar önvédelmet összeegyeztethetőnek vélte az olaszok ellen harcoló osztrákok bármily csekély megsegítésével. A világszabadság költőjéhez méltó szavakkal ostorozta 153ezt a szűk látókörű felfogást: „…ők, kik azért vannak összeküldve, hogy a magyar nemzetet kiemeljék a régi fertőből, e helyett még egy új gyalázatot csapnak a képéhez: megajánlják a segítséget Ausztriának Olaszország ellen, s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, melyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk.”

Petőfinek ez az 1848 nyarán kifejtett álláspontja egyenesen következett abból az elvből, amelyet már tavasszal, a forradalom kezdetén megfogalmazott, amikor is elsőként követelte, hogy hívják haza katonáinkat Olaszországból: „Szívünk vére, melly szívökből az olasz földre hull; azon vér pedig, mit ők az olaszok szívéből ontanak Ábelvér, mely bosszúért kiált föl az istenhez az égbe…” Petőfi azt is megmondja, milyen isten bosszújára gondol: „Ha majd a szabadság közösen elfogadott istenség lesz… oda állanak a nemzetek, oltára elébe, hogy az áldást elfogadják tőle, ott fognak állani hófehér ruhában; de mi nem léphetünk oda, mert a mi ruhánkon fekete foltok lesznek, az olasz háború szégyenfoltjai… Egy pillanatunk sincs veszteni való, mindenik nap egy ilyen lemoshatatlan pecsét rajtunk.”

Jóleső szívvel idéznénk még tovább is e halhatatlan sorokat, mert nagyszerűen mutatják, hogyan értelmezte a költő a nemzeti és világszabadság egységét. Sokszor volt már példa arra a történelemből, Petőfi előtt és utána is, hogy különben akár jó szándékú politikusok is a nemzeti önérdekre hivatkozva nem átallották más nemzetek rovására érvényesíteni ezt az érdeket. Petőfi örök értékű példát mutatott elvi hajthatatlanságával.

154

Eszmei tekintetben kevésbé súlyos, de gyakorlatilag nem kevésbé fontos volt a hadsereg szervezése körüli politikai viszály. Ez állította szembe Petőfit atyai jó barátjával, Vörösmartyval is, aki a nemzetgyűlés többségével együtt megszavazta, hogy a honvédsereget a régi vezényleti rendszerben és nyelven állítsák fel. Petőfi forradalmi éleslátását most is igazolta az idő: a szabadságharc könyörtelen logikája hamarosan megkövetelte a hadsereg új szellemű szervezését. Abban azonban igaz155talanul járt el Petőfi, hogy Vörösmarty politikai tévedésének elítélését költőtársa egész művészi pályájának értékelésére is kiterjesztette. A politikust és a költőt, kivált a magyar irodalomban és kivált a szabadságharcban, persze nem lehet kettéválasztani, de Vörösmarty nem vétett akkorát, amekkorát Petőfi támadó verse csattant. S a Szózat költőjének neve – a Vörösmartyhoz címzett vers keserű soraival ellentétben – nem „csak rövidéltű futócsillag volt” hazánk egén, hanem ma is ott fénylő „állócsillag”.

A két költő összetűzésének mérlegelésénél nemcsak azt kell még figyelembe vennünk, hogy később – nemsokára! – kibékültek, és többé semmi sem zavarta meg baráti viszonyukat. Azt is látnunk kell, hogy olyan idők jártak, amikor végveszély fenyegette a nemzetet, minden oldalról ellenforradalmi lázadás tört ellenünk, és sem idő, sem a kellő nyugalom nem volt meg ahhoz, hogy higgadtan lehessen értekezni.

Csak csodálni lehet, hogy ezen a zaklatott nyáron, szüntelen viták és politikai küzdelmek közepette, seregnyi más vers és cikk mellett élete fő művét is megírta: Az apostolt.

Szilveszter, a lírai elbeszélő költemény hőse, sok vonásával idézi a költő élet- és jellemrajzát, de nem azonos Petőfivel: a forradalmár új típusát testesíti meg, elsőként a világirodalomban! Schiller, Balzac, Stendhal, Puskin, Heine, Byron és több kiváló író alkotásaiban találkozhatunk lázadókkal, szabadsághősökkel is, de Szilveszter eredendően különbözik tőlük – ő a hivatásos forradalmár, akinek egész életét egy gyűlölt világrend elleni küzdelem 156157tölti ki, nem ilyen-olyan külső körülmények teszik a szabadság harcosává, alkatánál és állhatatos tanulásban kimunkált meggyőződésénél fogva áldozza fel magát az emberiség új rendjéért.

Szilveszter történelembölcseletét, amely több-kevesebb mértékben minden hivatásos forradalmáréval rokon, egy nagyszerű költői kép fejezi ki:

A magyar szabadságharcnak sok áldozatos vezetője és katonája méltó arra, hogy népünk kegyelettel őrizze emlékét, de egy vonatkozásban Petőfi mindük közül kiválik: nemzeti küzdelmünket világtörténelmi távlatban tudta nézni, mint az egész emberiség önfelszabadító harcának részét. Erről az összefüggésről a forradalom válságos pillanataiban sem feledkezett meg.

A legnagyobb, az elhatároló próba 1848 158őszén következett be. Amint a költő előre látta, az olasz hazafiak ellen diadalmaskodó bécsi udvar Magyarországgal szemben is elszánta magát a nyílt fellépésre: fő zsoldosa, Jellasics horvát bán szeptember 11-én átkelt a Dráván, hogy leverje a magyar forradalmat.

A kishitűek, a mérsékeltek és mérséklők ijedten hőköltek vissza az események vészes fordulatát látva, de a bátrak, a nemzeti ügy áldozatra kész harcosai most mutatták meg, mire képesek a forradalom önvédelméért. Kossuth körül kialakult egy új vezető gárda, amely véget vetett a hónapok óta tartó huzavonának, és harcba vitte a nemzetet.

159

Személyes sérelmeit félretéve, Petőfi is természetesen az elsők között teljesítette kötelességét. Azon a napon, amelyen Kossuth elindult legendás alföldi toborzó útjára, Petőfi is hadikiküldetésbe ment a Székelyföldre. Feleségét, ki gyermeket várt, szintén magával vitte, mert számolnia kellett azzal, hogy Jellasics csapatai elfoglalják a fővárost. Útközben Erdődön hagyta Júliát, ő pedig továbbutazott, a népfelkelést akarta megszervezni.

Még mielőtt elhagyta volna Pestet, az Egyenlőségi Társulat nevű forradalmi egyesület megbízásából kiáltvánnyal fordult „Magyarország lakosaihoz”:

„Bánat és harc szól belőlünk; olyanok a mi szavaink, mint mikor a szél belesüvít a félrevert harang zúgásába.

Tűz van, tűz van… nem egy falu, nem egy város, hanem az egész ország ég. Fölharangozzuk az egész nemzetet. Talpra, legények! ha most föl nem keltek, fekünni fogtok a világ végéig…föl, polgárok, föl küzdeni élethalálra!”

S a nemzet csakugyan talpra állt. Amíg Petőfi az ország keleti felén fáradozott a népfelkelés megszervezésén, nyugaton, közelebbről Pákozd mellett a felkelt nép szétszórta Jellasics seregét. A költőhöz még nem érkezett el a győzelem híre, sőt Erdélyben a román lázadás fenyegetőbbé tette a helyzetet, mint volt. Most Petőfi versben is megismételte azt, amit fentebb idézett kiáltványában írt: a nemzetnek az élet vagy halál között kell választania. A költemény a harcoló magyarság örök jelképét teremtette meg e kezdő sorok hatalmas látomásában:

160

A harci biztatást a pákozdi győzelem nem tette fölöslegessé. A bizonytalankodó hadvezetés nem tudta kiaknázni a sikert, sőt a balszerencsés schwechati ütközetben az osztrákok legyőzték és visszavetették seregeinket. A hátráló honvédség nem tudta megvédeni a fővárost, Pest elesett. A kormány Debrecenbe menekült. A márciussal felívelő forradalom az év végére mélypontjára zuhant. A csüggedés, a kétségbeesés heteiben Kossuth szava mellett a Petőfi cikkeiből és verseiből süvöltő harci indulat sugározta a legtöbb erőt.

Erdődön hagyva Júliát, maga is Debrecenbe sietett, részben hogy a nemzetgyűlés, a kormány, vagyis a politikai vezetés közelében lehessen, s azt némileg befolyásolhassa, részben azért, mert a honvédség októberben kinevezett századosaként ott kellett újoncokat oktatnia. Itt írta és közölte újabb és újabb harci riadóit, így például azt a cikkét is, amelyben Pest eleste után megjósolta a forradalom új felívelését:

„Megtörtént. Budapest az ellenség kezében van. Sokat veszítettünk, de korán sem mindent, s a bal esetnek bal következése csak úgy lesz, ha most elcsüggedünk.”

A kishitűekkel szemben, akik az osztrákok olaszországi és magyarországi sikereiből azt vonták le, hogy „el van ölve a forradalom”, Petőfi így érvelt, költői képekkel, de valóságos erőkkel számolva:

161

„Azért, hogy a láng lelohad, még nem alszik ki a tűz; azért, hogy a napot felhő borítja el, még nem hamvad ki a nap; egy szélroham, s el van fújva a felhő, fellobban a láng… Vigyázzatok rá, egy pár hónap mulva vagy talán előbb, talpon lesz ismét minden élő a művelt világban, s egethasító robajjal fogják ostromolni a poklot, mely nem a föld alatt van, hanem itt a földön uralkodik a zsarnokok képében…”

Petőfi buzdító írásainak minden bizonnyal érdemi szerepe volt abban, hogy a magyar forradalom 1849 tavaszán diadalmasan visszavágott az ellenforradalomnak.

A költő ellenségei és irigy álbarátai azonban előbb csak csendben, azután egyre szemtelenebbül kezdték gúnyolgatni a „buzdító dalnokot”, ki másokat lelkesít csatára, de ő maga kerüli a vészt… Petőfihez is eljutottak a szennyes rágalmak, és el tudjuk képzelni, milyen fájdalmat okoztak becsületére büszke lelkének. Nem akart mentegetőzni a világ előtt, önmagának vallott gyötrődéseiről, egy íróasztalba zárt versben, amely csak halála után jelent meg:

162

Igen, ez volt az ok, amely távol tartotta Petőfit a fronttól: Debrecenbe hozott felesége mellett kellett maradnia a terhesség utolsó heteiben. Ezért várta, nemcsak mint apa, hanem mint kötelességét tudó szabadságharcos is, gyermeke születését:

Nem kellett tavaszig sem várnia. December 15-én megszületett Petőfi Zoltán. Egy hónap alatt a boldog apa úgy-ahogy biztosította 163családja megélhetését, s feleségét és kisfiát Vörösmarty gondjaira bízva, elindult Bem táborába.

Mielőtt követnénk a hősi halálig vezető útján, meg kell állnunk egy pillanatra. Immár tudva, hogy az út végén mi várja a költőt, elkerülhetetlen a kérdés: csakugyan el kellett mennie? Az utóbbi időben egyre többen feleltek nemmel e kérdésre. Szerintük Petőfit beugrasztották a harcba, sőt maga a nemzet is felelős, amiért elpazarolta költőjét a csatatéren.

164

Téves ez az okoskodás, s Petőfi védelme címén valójában a költő megtagadását foglalja magában. Petőfi, aki atyai jó barátjának szemébe vágta: „Te írtad azt a Szózatot…?”, nem tehette ki magát annak, hogy az utókor megkérdezze tőle: „Te írtad azt Az apostolt? Indulatai olykor túlzásokba ragadták Kossuth ellen, Vörösmarty ellen, de neki joga volt erre a túlzásra, mert a szó és tett egységének elvét is hitelesítette, amikor kardot kötött oldalára.

Összeférhetetlen kötözködővé züllesztjük abban a pillanatban, amint elképzeljük, hogy az annyiszor megálmodott és megénekelt harc elől elbúvik, és kivárja a fellegek elvonulását…

Az ugratók, akik alávaló eszközökkel támadták a költőt, megérdemlik megvetésünket, de a más bőrére bátrak visszataszító serege nem azonos a nemzettel. A nemzet jobb része történelmünk legnagyszerűbb küzdelmét vívta. E harcban eszményre, példára is szüksége volt. Petőfi ilyen eszményül ajánlkozott, s aki erre vállalkozik, annak tudnia kell, mit tesz. Mint ahogy Petőfi is tudta – fenti verséből láthatjuk, mennyire várta az időt, amikor végre teljesítheti kötelességét.

Apostolságot, prófétaságot nem kötelező vállalni. De ha valaki erre szánja el magát, nem kötheti ki a nemzetnek, hogy csak életbiztosításos alapon hajlandó szolgálni. S nem biztathat másokat olyan kockázatok vállalására, amelyek alól neki a nemzettől felmentést kell kapnia.

Hamis „védelmezőitől” eltérően, Petőfi megértette ezt. Ezért ment az első lehető alkalommal a csatába.

165

A csatába – nem a halálba. A kettő nem azonos. Vállalni a harcot annyi, mint végszükség esetén a halált is vállalni. De a katonák többsége általában túléli a háborúkat. Petőfi sem azért ment Bemhez, hogy „meghaljon” a hazáért, hanem azért, hogy személyesen küzdjön a hazáért. Hogy győzhessen a hazáért.

Épp ezért kérte, hogy Bemhez osszák be. A lengyel szabadságharc hősét nemcsak dicsőséges múltja igazolta a költő szemében, hanem erélyes erdélyi bemutatkozása is. Amíg a többi fronton seregeink visszavonultak, Bern villámgyorsan rendbe szedte a rábízott csapatokat, s nekilátott a szégyenletesen elvesztett Erdély visszafoglalásának.

166

Nagyvárad, Kolozsvár, Beszterce, Szamosújvár, Marosvásárhely – amerre ment Petőfi, menekülők, sebesülteket szállító seregek, lőszeres és élelmiszeres kocsik torlódtak az utakon, nehezen lehetett előrehaladni. Január 25-én azonban már Medgyesről is távozott, s közel került Bem táborához. Ekkor történt, hogy egy székely csapattal találkozott. Aggódva kérdezte parancsnokukat, nem visszavonulók-e. A megnyugtató válasz után elköszönt, amikor a parancsnok megkérdezte: „Mi a neve a százados úrnak?” Petőfi bemutatkozott. Nevének hallatára egy mély hang csapott ki a huszárok soraiból: „A poéta?”

„Az” – felelte a költő. Erre felbomlottak a sorok, a székely katonák körülvették a szekeret, és mennydörgő éljennel köszöntötték Petőfit. „Soha ilyen jelenetet” – jegyezte fel a névtelen emlékező. A költő megindultan nyújtotta kezét a katonáknak, akik mind meg akarták szorítani a nép poétájának jobbját. Petőfi, akit hónapokon át méltánytalan rágalmak, sérelmek és gyanúsítások értek, most úgy érezhette, hogy testvérei közé került: a forradalmi, a szabadságharcos nép közé.

Még aznap Szelindekre ért, Bem táborába. Itt is szeretettel fogadták, a vezér és a sereg egyaránt.

Petőfi ismerhette már Bem képét, metszetekről, leírásokból, de a valóság bizonyára így is meglephette: egy nyomoréknak látszó öregember állt előtte (pedig Bem csak ötvenöt éves volt), egy komor, zárkózott, mit tagadjuk, csúnyácska férfi, akiből senki sem nézte volna ki, hogy a forradalmi háború zsenijével van szerencséje beszélni.

167
169

Már amennyit Bem egyáltalán beszélt. Nem szerette a csevegést, tömör, sőt kurta vezényszavakon kívül nem sok mondatot lehetett hallani tőle. Petőfivel kivételt tett. Néhány hét alatt felismerte benne ha nem is a nagy költőt, hiszen verseit csak Petőfi hevenyészett francia tolmácsolásában ismerhette, de a nagy jellemet és a hajthatatlan szabadságharcost annál inkább. Féltette, óvta, fiának nevezte, s amikor csak lehetett, futárként a kormány székhelyére küldte, hogy addig is távol tartsa a csatától.

Erre a gondoskodásra annál is inkább szükség volt, mert Petőfi nem sokkal megérkezése 170után átesett a tűzkeresztségen, és már első csatáiban a vakmerőségig menő bátorságot tanúsított.

Bem a szelindeki katlanban visszaszorította az ellenséget, de erősítésért Vízaknára vonult, ahol a túlerő vereséget mért rá. Hátrálást rendelt el, de a csata hevében előrelovagló költő nem hallotta a parancsot, és meg akarta állítani a visszakozó katonákat. Kivont karddal, „torkaszakadtából” kiáltotta:

Az idézet a Csatadalból van, amelyet Petőfi nemrég ajánlott fel terjesztésre a nemzetgyűlésnek (el is fogadták – azután belökték egy irattárba porosodni), s amely így folytatódik:

El is vesztek volna Vízakna sós tavai között, mint egy másik vers mondja:

Itt a szörnyű vízaknai mészárlásban tanulta meg ismerni és becsülni Petőfi a lengyel tábornok rettenthetetlen lelkierejét és katonai leleményességét. Ő, aki soha fejet nem hajtott 171hatalmasságok előtt, ő, aki még Kossuth dicsőítésére sem volt hajlandó, most „könnyes szemekkel” bámulta Bem „lelki nagyságát”:

Bemet a vereség nem törte meg, helyreállította a sereget, és a diadalmas csaták sorában kiűzte Erdélyből az ellenséget. Mielőtt még elkezdődött volna a dicsőséges tavaszi hadjárat, amelyben Magyarország szívéből is kikergették a hódítókat, Bem jelenthette Kossuthnak, hogy felszabadította Erdélyt.

Közben a költő, akit Bem ismételten a kormányhoz küldött, összeütközésekbe keveredett a hadsereg vezetőivel, akik irigykedtek „a lengyelre”, s demokrata segédtisztjével szívesen éreztették vezéri fensőbbségüket. A megsértett költő lemondott rangjáról. Amikor azonban április 1-jén jelentkezett Szebenben parancsnokánál, az tüstént visszaadta rangját, sőt… De erről beszéljen maga Petőfi:

„Szászsebes, ápr. 11…Tennap küldötte szét Bem a kisebb érdemjeleket serege jobbjainak. E sorok írójának szerencséje van ezek közé tartozni. S így meg vagyok végre jutalmazva is, pedig túlságosan, nem azáltal, hogy 172érdemjelet kaptam, hanem azon mód által, mellyel azt nekem átadta Bem. Legyen gyöngeség tőlem, vagy akármi, én meg nem állhatom, hogy e jelenetet ki nem írjam. Saját kezével tűzte mellemre az érdemjelt Bem, bal kezével, mert jobbja még föl van kötve (középső ujját vitte el a golyó a szászvárosi csatában – F. S.), s ezt mondá: »bal kézzel tűzöm föl, szívem felőli kezemmel!« s midőn elvégezé, megölelt, hosszan és melegen ölelt! – az egész világ tudja, hogy én nem vagyok szerény ember, de istenemre mondom, ennyit nem érdemeltem. Oly megilletődéssel, melytől, ha eszembe jut, most is reszket a lelkem, ezt feleltem: »Tábornokom, többel tartozom 173önnek, mint atyámnak; atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.«”

Ma is csak megilletődve olvashatjuk e sorokat: milyen értetlenül, mennyire szeretet nélkül bántak Petőfivel, mennyire nem becsülték azok, akiknek ez legelső gondjuk kellett volna hogy legyen, pedig íme, egy igazi forradalmár katona milyen könnyen és milyen egyszerűen megtalálta az utat az „összeférhetetlen” költőhöz.

Bem saját hátaslovával, egy arabs ménnel is megajándékozta segédtisztjét, elő is léptette őrnaggyá. Sajnos azt kell mondanunk, minél 174175inkább kitüntette szeretetével és bizalmával, annál inkább kihívta védence ellen „a lengyelre” féltékeny magyar katonai vezetők ellenszenvét.

Mindez szerepet játszott abban a lehangoló eseménysorozatban is, amely újabb fájdalmas összeütközésbe sodorta Petőfit a magyar hadvezetéssel, s amelynek kiindulópontja az úgynevezett Vécsey-ügy lett.

Vécsey Károly derék katona volt, és mártír lett: a bosszuló ellenforradalom őt is meggyilkolta, Aradon a tizenhármak sorában utolsónak marad, nincs kitől búcsúznia – Damjanichnak a bitóról lecsüngő kezét csókolja meg. E kép él bennünk róla mindaddig, amíg a tizenhármak emléke élni fog. Bem és Petőfi azonban nem láthatta így, az ő szemükben Vécsey az a katona volt, aki kicsinyes mulasztásával tönkretette Bem egyik hadászati kezdeményezését. Bem teljes joggal követelt vizsgálatot tábornoktársa ellen, forradalmi időkről lévén szó, az is érthető, hogy nem kímélte megbélyegző szavaival. De kár volt jelentését közzé is tennie a sajtóban. Nemcsak azért, mert minden ilyen ügyben a felettes hatóságé a döntő szó, hanem azért is, mert a jelentés fordítóját, Petőfit akaratlanul is nehéz helyzetbe sodorta.

A hadsereg és a kormány vezetői azonnal felismerték Petőfi stílusát. Az elmérgesedett légkörben természetesen rögtön arra gondoltak, a költő nemcsak fordította, hanem fogalmazta is e vádló jelentést. S utána már nemcsak ezt gondolták, hanem – vizsgálat nélkül – hittek is saját gyanakvásuknak. Amikor 1849. május elején Petőfi ismét futárként je176lentkezett Debrecenben, otromba módon kétségbe vonták a kétségbevonhatatlan adatokkal igazolható tényt, hogy tudniillik a segédtiszt csak fordította tábornoka iratát, sőt még az őrnagyi ruha jogtalan viselésével is megvádolták! Pedig a honvédség szabályzata értelmében minden hadseregparancsnoknak joga volt a csatatéren „tisztjeit előléptetésben részesíteni” – ezt a Petőfit meghurcoló Klapka Györgynek tudnia kellett, mert ő is a csatatéren kapta tábornoki rangját.

Ne részletezzük e csúnya viszályt, amelybe az immár több mint egy esztendeje tartó forradalom zaklatott politikai szenvedélyei és politikai ellentétei is belejátszottak – a jogtalanul megsértett költő lemondott őrnagyi rangjáról.

177

Mindennek szomorú következése lett. Lemondását nem fogadták el, erre a katonaságtól is megvált, „egészen és örökre”. Őrnagyi fizetésétől elesvén, újra, mint életében annyiszor, nehéz szükségbe került. Megindító jele ennek Aranyhoz május 27-én írt levele: „Eredj el Szentpáli térparancsnokhoz, s kérd meg őt igen szépen nevemben, hogy lovamat adja el árverés útján. Légy jelen te is az árverésen, s megmondhatod a vevőknek, hogy az a ló Bem csatalova volt, ő adta Petőfinek s Petőfi most eladja, hogy árán kenyeret vegyen magának!”

Nem tudjuk, mi lett a tervezett árverésből, csak annyit tudunk, hogy Petőfi lova nélkül maradt. Pedig nemsokára elkövetkezett a pillanat, amikor a szó szoros értelmében életbevágó szüksége lett volna rá…

A fővárost, majd Buda várát is visszafoglalta a honvédség. A diadalmas tavaszi feltámadás minden igaz hazafit érthető és jogos bizakodással töltött el.

A nagy örömből csak egy ember maradt ki – az, aki az elsők között érdemelte volna meg az elégtételt. Nem volt elég, hogy a honvédségből kimarták, hogy ismét a szegénység fenyegette, a halál is meglátogatta: két hónap leforgása alatt előbb apját, majd anyját vesztette el. Neki sincs már több ideje hátra, csupán két hónapja.

A derűre ború jött – a megvert, megalázott Habsburgok az orosz cártól kértek segítséget. S Petőfi, aki a diadal csúcsain visszavonult, 178most a bajban ismét jelentkezett. Jött a halál című versében, amely az életében megjelent művei közül az utolsó, újra a harcoló nemzet költőjeként buzdított a végső küzdelemre:

Megírta A honvéd című verset is, röplapokon terjesztette, az új miniszterelnök, Szemere Bertalan át is vett a kormány részére 25 ezer példányt, 500 forintért. Minél nagyobb veszélybe zuhant az ország, annál inkább szükség lett Petőfi szavára. 1849 júniusában Kos179suth is felkérte (miként Arany Jánost is), segítsen a főváros népének mozgósításában, az orosz intervenciótól ismét felbátorodó ellenség visszaverésében.

A főváros mellett vívandó „véres, elhatárzó, utolsó leheletünkig tartó csatára” nem került sor, nem Kossuth gyávasága miatt, hanem azért, mert az adott viszonyok közepette egy ilyen ütközetnek nem voltak meg a hadászati feltételei. A költő becsapottnak érezte magát, elkeseredett, s „megemlékezvén még előbbeni” sebeiről is, családjával együtt Mezőberénybe utazott, „azon óhajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se” kényszerítse sorsa – amint erről Aranynak beszámolt július 11-i levelében.

De olyan idők zúdultak az országra, amikor Petőfi Sándor nem maradhatott békési magányában. Egyszer már üzent érte Bem, és pénzt is küldött neki, magához híva „fiát”; akkor a pénzt köszönettel visszairányította, de amikor Bem hívó szava másodszor is elérte, nem habozás nélkül, de végül is határozottan, eltökélten felkerekedett, hogy vezéréhez menjen.

180

Hangsúlyozzuk itt is: nem az „ugratók” tanácsára. Éppen ellenkezőleg, érett megfontolásból. Körözött lázító volt, az egész ország ismerte – az ellenforradalom elől el nem bújhatott. A győzelemhez Bem oldalán volt a legtöbb esélye, ha pedig minden elveszett, Bem segítségével lett volna legjobb lehetősége arra, hogy külföldre meneküljön. Mint ahogy a hóhér kezére vagy börtönökbe kerültek mindazok, akik Görgeynél kerestek támaszt, de épen külföldre jutottak mindazok, akik Bemmel együtt akarták elhagyni az országot, és az utolsó pillanatig vele maradtak. Ez a lehetőség nyílt volna Petőfi számára is; végzetes szerencsétlenség, hogy két héttel Bem sikeres menekülése előtt a rettenetes fehéregyházi csatában ő is elesett.

1849. július 29-i utolsó levelében leírta Júliának, hogyan érte utol Bem seregét:

„Bemmel Berecken találkoztam; megálltam hintaja mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást: »mon fils, mon fils, mon fils« szólt az öreg sírva.” (Mon fils – fiam, franciául.)

Ez az utolsó levél lebírhatatlan életerőről, bizakodásról, sőt derűről tanúskodik:

„…Csík-Szeredának és Kézdi-Vásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsi-Szentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék…”

181

Ennyire nem sejtette, mi vár rá? Ne gondoljuk. Nem tettette az életkedvet, mert ilyen volt, de azért felmérte a veszélyeket is. Hosszú harcra számított, csakugyan Erdélyben akart letelepedni, a legjobb tábornok közelében, de „míg erősebb lábra nem állunk a szomszédban levő oroszok irányában – írta –, addig ezt tenni nem merem”.

Levele befejezése az utolsó fennmaradt mondatait őrzi:

„Szopik-e még a fiam? válasszátok el minél elébb, s tanítsd beszélni, hogy meglepjen. Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor imádó férjed

Sándor”

Ugyanezen a napon Bem visszaadta őrnagyi rangját. Másnap Székelykeresztúrra mentek. Harmadnap, 1849. július 31-én reggel három órakor fújták az ébresztőt – a maroknyi sereg megindult az oroszok ellen.

Nem kell, nem is szabad drámai módon szőnünk az eseményeket – mindenki tudja, hogy a Segesvár melletti csatában Bem vereséget szenvedett. Annál inkább szükség van arra, hogy megvédjük a tábornokot a kalandorság sokszor kimondott s újabban is nemegyszer éreztetett vádja ellen. „Miért kellett vállalnia az ütközetet az elsöprő túlerővel szemben?” – ez a kérdés a vád lényege. Azért, mert ez volt a kötelessége! Meg kellett akadályoznia, hogy az Erdélyben harcoló cári csapatok egyesülhessenek az ellenforradalom alföldi erőivel. S a vereség ellenére kötelességét teljesítette, célját el is érte: szétzilált seregét 182megint – hányadszor már! – rendbe szedte, s pár nap múlva újra bevette Szebent, Vesztényiig üldözve a cári csapatokat – a szabadságharc utolsó győztes csatájában.

Ligyersz, az orosz vezér hiába nyert tehát, nem tudott áttörni főerőihez. Arról már nem tehetett Bem, hogy Görgey így is letette a fegyvert. Ezt nem láthatta előre… Utólag nézve vált hiábavalóvá a fehéregyházi csata; akkor, július 31-én Bemnek azt kellett tennie, amit tett, amit egy nemzeti szabadságharc tábornokától várni lehetett és kellett.

183

…A szomorú csak az, hogy mintegy félezernyi hős életébe került mindez, s e félezer hős közt esett el Petőfi is.

Bem déli egy órakor, az ütközet veszélyre forduló pillanataiban utasította Petőfit, vonuljon vissza a harctól. A költő azonban nem tudott távol maradni a sorsdöntőnek érzett ütközettől. Délután öt óra felé szemtanúk ismét látták a Sárpatak hídjánál, 200 székely újonc épp akkor igyekezett puskatűzzel megállítani a mintegy 800 főnyi dzsidás kozáksereget. Egy katonaorvos kiáltással hívta fel figyelmét az iszonyú támadásra, de Petőfi csak legyintett: „Potomság.” Ez az utolsó szava, amelyet meglehetős valószínűséggel hitelesnek tekinthetünk.

Ekkor vette észre, hogy ez nem olyan roham, mint amelyet Vízaknánál meg Szászsebesnél átélt, s amelyet Bem visszaveretett – ezt a túlerőt nem lehetett feltartóztatni, maga a vezér is futásnak eredt. Ő még látta a menekülő Bemet, de a tábornokot kísérő lovasoktól Bem nem láthatta őt. Most már ő is futni kezdett. Futni, mert nem volt lova! A fentebb említett katonaorvos a domb tetejéről visszapillantva még egyszer felfedezte a Fejéregyháza és Héjjasfalva közti országúton menekülő költőt: fedetlen fővel szaladt, zubbonya széttárult, lengett, mint valami jelzászló.

Mindabból, ami ezután következett, semmit sem tudunk hiteles forrásból. Legendák, kitalálások, feltevések, jóhiszemű vagy rossz szándékú mesék között válogathatunk, de a költőt meghalni egyetlen tanú sem látta!

Ez a fő oka annak, hogy később annyi gyermeteg legenda született a fogoly, a bujdosó 184Petőfiről. Minden ilyen történet alaptalan. Ha meghalni nem is, holtan látták a költőt, méghozzá egy kívülálló, érdektelen tanú, az osztrák szolgálatban álló Heydte őrnagy.

Szolgálata abban az időben a csatatereket ellepő sakálokéval és hiénákéval rokon. Eltemetteti a halottakat, a tisztek iratait elrabolja, kifaggatja a foglyokat és így tovább. Az ispánkúti kaptatóhoz érve polgári ruhás halottat vesz észre – a rablásban már megelőzték orosz szövetségesei: a mellén átszúrt felkelőt azok fosztották ki, csak az iratokat hagyták meg. Felszedeti a halottnál talált papírokat, amelyek kétségtelenné teszik, hogy Bem közvetlen környezetéhez tartozik a polgári ruhás „felkelőtiszt”. Szemügyre is veszi az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas férfit – ezek a szavak az ő jelentéséből valók –, és amikor a fogoly tiszteket kérdezi, azok a meg185adott személyleírásra egybehangzóan felelik: Petőfi volt!

Ő is volt, nem lehetett más. Menekülés közben ölték meg, szembefordult a gyilkosokkal, akik az öldöklést rablással folytatták. Ne részletezzük, hogyan történhetett mindez, csak egy biztos: elesett.

Úgy, ahogy annyiszor elképzelte, a csatatéren. És mégsem úgy. A fújó paripák holtteste mellett nem a világszabadság kivívott diadalára száguldtak, a győzelmes ellenforradalom zsoldosait repítették újabb és újabb gaztetteik felé.

És mégis ő győzött. Nem szólam, nem üres vigasztalás, övé a diadal.

Diadalt aratott eszméivel, amelyeket a XIX. század költői számára fogalmazott meg, de amelyek ma is időszerűek, és még holnap is azok lesznek.

186